NNCL1125-47Ev1.

MAX BRAND

FABULA KÖNYVKIADÓ
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Max Brand: Trouble Kid

Pocket Books
1931 by Street and Smith Publications, Inc; renewed C 1959
by Dorothy Faust Ali Rights Reserved

Fordította: Szabóné Mohácsi Enikő

A borító Bánfalvy Ákos munkája

Hungarian translation
© Szabóné Mohácsi Enikő

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

Newboldnak negyed, hüvelyknyi eső elég lett volna évente, hogy

akár a pokolban is képes legyen marhát tenyészteni. Épp emiatt
éreztük azt, hogy a birtoka a pokolnál is pokolibb egy fokkal: ha az
esztendő java részében negyed hüvelyknél csak egy hajszállal több
eső hullott átlagosan, akkor sokat mondok.
A birtok nyugati oldala azonban mindig kihúzta a csávából, efölé
hébe-hóba fellegeket sodort a nyugati szél, alaposan megöntözve
Newbold földjének eme kisebbik felét. Amint kisarjadt a fű kelet és
nyugat felé, a szűk szorosokon át már indítottuk is a csordát a
kizöldült legelőkre. A púpos hátú, girhes jószágokat egészen
elgyötörte az éhség és a szomjúság mire átevickéltünk a nyugati
körzetbe, s persze olyan mohón vetették rá magukat a
zöldtakarmányra, hogy jó részük nyomban belebetegedett, s mindig
sok elhullott közülük.
Nem csoda! Egyedül Newbold volt képes teheneket tartani ezen a
zsebkendőnyi, silány legelőn. Mondogattuk is, hogy böngészde
kurzusra járatja a marháit, meg hogy Newbold akármelyik
egyesztendős borja hajlandó fél mérföldet is vágtázni egyetlen
fűszálért, s három napig loholni egy korty vízért. Ami az utóbbi
megjegyzést illeti, még csak túlzásnak sem mondható.
Valami zsugori, ám humorérzékkel megáldott ember indította el
egykor Newboldot a gazdálkodás útján, nekiajándékozva egy
darabka földet az akkor tizenhat éves ifjúnak. A birtokon semmi
egyéb nem volt található, mint prérifarkas meg néhány róka, de ezen
a tájékon még a rókáknak sem volt szerencséjük. A medvék
megélnek akár gyökéren, kukacon vagy darázslépen is, de önérzetes
grizzlymedve egyszerűen sírva fakadt Newbold ingyenbirtoka láttán.
Newbold azonban nem anyátlanodott el.
Pedig hát jómódban nevelkedett. Az öreg Newbold pénzt csinált a
fából is, a marhából is, az aranyporból is meg a földből is. Igaz, el is
mulatta, el is kártyázta mindet. Általában évente kieszelt valami új
szisztémát a fáraójátékra, aztán megindította a nagyszabású
hadműveletet, de mindig a fáraó lett a győztes. Ez a játék már csak
ilyen, akárhogy nézzük is. Rajtaveszt az is, aki tisztességes, meg az
is, aki svindler.
Ekképpen távozott az öregember az élők sorából, egyetlen fiát
hagyva örökösül maga után; az előkelő, könnyű élethez szokott
úrifiú pedig kipottyant a nagyvilágba, s nem maradt egyebe, mint a
reménység, hogy a betevő falatja csak meglesz. Akkor, mint már
említettem, atyja egyik régi barátja rátestálta azt a darabka sivatagot,
amit a túlnépesedés fenyegetett egy róka, egy prérifarkas meg fél
tucat girhes nyúl képében.
Newbold azonban hálás volt az adományért. Kezdetben az egész
állatállománya két tehénből meg egy szamárból állt. Aztán amikor
nagyobb marhacsordák vonultak keresztül-kasul a birtokon, s
növendék jószágok meg egyéves borjak szakadoztak le a napégette
parlagon, a fiú összeszedegette a félholt párákat s megvette
feleannyiért, mint amibe a bőrük került volna, s addig kínlódott
velük, pátyolgatta őket – járta a szóbeszéd –, míg talpra nem állította
mindet.
Szerintem a tehenek nem mertek Newbold keze alatt elpusztulni; a
fejükbe vették, hogy bármi, ami a birtok határain túlra esik, csakis
földi paradicsom lehet, ezért tűrtek borús tekintetüket a jövőre
függesztve, míg végül el nem jutottak a vágóhídra.
Igen, Newbold olyan rohamosan gyarapodott, hogy mire tizennyolc
esztendős lett, szemet vetett a szomszédos területekre. Kapta magát,
elutazott Chicagóba, és beállított ahhoz a fickóhoz, aki történetesen e
földi pokolnak a többi részét birtokolta. Amikor ez az ember
meghallotta, hogy Newbold vásárolni akar, tetőtől talpig végigmérte,
s megállapította, hogy a fiú kemény, mint az acél, és tántoríthatatlan,
akár egy mozgásba lendült gőzmozdony. A fickó felajánlotta, hogy
bérbe adja a területet évi egy dollárért, de aztán mégis eladta,
hektárját két dollár körüli összegért – ami kész rablás volt –, a
zöldellő nyugati völgyek értékét leszámítva.
Newbold aztán ismét visszatért nyugatra, és beszerzett megint egy
csomó tehenet, melyekbe már csak hálni járt a lélek. Majd évről évre
meghajtotta csont és bőr jószágait oda-vissza a birtokon, közben jó
pár elhullott közülük, de a megmaradtakon egy rakás pénzt keresett.
Newbold tizenhat évesen jutott a földhöz. Tizennyolc évesen
megszerezte a többit. Tizenöt év alatt egy vagyont söpört be a sziklás
és futóhomokos pusztaságból. Nem is hiszem, hogy ugyanilyen jól
ment volna neki valami pompás, zsíros földterületen. Az a fajta
géniusz volt, aki mindennél jobban ért
ahhoz, hogyan kell a semmiből valamit csinálni. Afféle kaktusz volt
az emberek között.
Harminchárom évesen negyvenötnek nézett ki. Nála konokabb,
keményebb marhahajcsárt és fukarabb gazdát még nem termett a
föld. Soványabb kosztot és alacsonyabb bért senki más nem adott a
tulajdonosok között. Mégis mindig sikerült megtartania a legényeit.
Elsősorban azzal, hogy tisztességes volt; másodsorban azzal, hogy
magát még annyira sem kímélte, mint az embereit; harmadsorban
pedig azáltal, hogy úgy kiállt az embereiért, mintha a vértestvérei
lettek volna, amikor azok birkapásztorokkal vagy más
birtokháborítókkal valami összetűzésbe keveredtek; negyedsorban
pedig – és ez volt a legfontosabb – az a tehenészlegény, aki
elmondhatta, hogy egy teljes esztendőt kibírt Newboldnál, biztos,
hogy kapott munkát bárhol, ahol kedve szottyant megtelepedni és
szerencsét próbálni.
Ez az utóbbi volt az, ami a farmjára csábított. Ez és a híre, mert már
kamaszkorom óta hallottam őt úgy emlegetni, hogy “a
cowboykirályfi", később pedig úgy, hogy “Newbold, a kemény dió".
Kemény dió volt, az már igaz. Az egyedüli szórakozást számára a
küzdelem, az erőpróba jelentette, de idővel már ezen a téren sem
jutott elég szórakozási lehetőséghez. Túl jól ismerték már. Hébe-
hóba feltűnt egy-két hírnévre pályázó, kötözködő fickó a farmon, de
vagy ott helyben földobta a talpát, vagy úgy kellett hordágyon
hosszas gyógykezelésre cipelni.
Igy aztán Newbold képes volt hatvan mérföldet is lovagolni valami
perpatvar kedvéért a szomszédjához, vagy hogy utánajárjon valami
pletykának, amit állítólag valaki őróla terjesztett. Ám végül ezek a
hosszú utak is egyre kevesebb eredménnyel jártak; egyéb nem lévén,
hadakozhatott Newbold az időjárással, az árakkal és a vasutakkal –
három olyasmivel, amit még ő sem tudott legyőzni. De rendszerint
még ezekkel is majdnem döntetlent ért el.
Úgy vélem, amiatt jutott végül arra az elhatározásra, hogy kaszálókat
létesít a nyugati völgyekben, mert lassan kifogyott a csetepatékból –
elég volt öt szerencsétlen flótást a másvilágra küldenie.
A terv előírásszerű volt: fog az ember egy térképet, húz egy csomó
vonalat, aztán bekeríti a java területeket, megvásárolja a
kaszálógépeket és a gereblyéket, majd levágja a szénát, boglyákba
rakja, s közben kiépíti az utat a szorosokon át, hogy amire a birtok
keleti fertálya olyan lesz, mint öregapám vörösre sült tar kobakja,
bőséges első osztályú takarmányt adhasson a tehenek elé, amivel
azok kihúzzák mindaddig, amíg megérkezik a következő negyed
hüvelyknyi égi áldás, és megtölti a tartályokat jobbára iszappal meg
egy kevéske esővízzel.
Hát így nézett ki a mi gazdánk terve. Nagyszerű, grandiózus terv.
Olyan, ami csodákra képes. A bökkenő azonban mindenekelőtt az
volt, hogy a kerítés, az út, a kaszálógépek és a kétlovas fogatos
gereblyék pénzbe kerültek.
Newbold mégis belevágott a dologba, méghozzá a hamisítatlan
Newbold-módszer szerint. Az ember azt képzelné, hogy nyilván
nekiült megrendelést körmölni valamelyik nagy mezőgazdasági
felszerelésgyártónak, hogy röviddel azután leballagjon a
vasútállomásra, és kirakodjon egy vagonra való, friss kék, piros és
zöld festéktől csillogó mindenféle szerkentyűt.
Ám Newbold nem így cselekedett. Ezerszer fukarabb volt ő annál.
Először felfogadott egy féllábú gépészt és egy hetvenesztendős
kovácsot, akik
mindketten hajlandók voltak úgymond kosztért és bagóért is
dolgozni. Azután összetákolt egy düledező fészert, és három hétre
otthagyta a farmját. '
Nyugaton mindenfelé megesik időnként, hogy egy nagy
marhatenyésztő vagy farmer halálával felbomlik a családja, s az első,
ami ilyenkor történik, hogy az egész felszerelést kiárusítják. Amint
egy többes ekéről vagy egy kaszálógépről lekopik a festék, már
elavultnak tekintik. S amint elavult lett, nincs rá többé szükség.
Mindegy, hogy hat hónapot vagy tizenhat évet szolgált. Egyszerűen
elavultnak számít. Láttam olyat, hogy egy százhuszonöt dolláros
fogatos kaszát elkótyavetyéltek öt dollárért, egy negyvendolláros
altalajlazító ekét egy dollárért; egy hetvenöt dolláros
szekérfutóművet elárvereztek hetvenöt centért, s vagy két, mázsányi
ócskavashalmon – láncokon, kalapácsfejeken, ekevasakon – túladtak
egy és egy negyed dollárért. Egyetlen ócskavaskereskedő se
mozdítja a füle botját se, ha farmok felszámolásakor árverésre kerül
a sor.
Nos, Newbold ilyen tekintetben nem volt önérzetes. Nyakába vette a
környéket, és gyűjtögetett. Megjelent fél tucat kiárusításon, s
elsőként szert tett egy kovácstűzhelyre meg egy rakás
kovácsszerszámra és más hasonló portékára. Majd kiadta nekünk a
parancsot, hogy törjünk be musztángokat és fogatokkal menjünk a
telepre, és mindenféle vicket-vackot hurcolásszunk
negyvenmérföldes körzetből a farmra. Hosszú, keserves munka volt,
s a musztángok mint a sebes istennyila, úgy rúgták le minduntalan
magukról a hámot.
Végre aztán mégis együtt volt az egész rakás hóbelevanc. Newbold
legelőször is a kovácsműhelyben látott munkához a hetvenéves
kovács gyámkodása mellett; a gárda értelmesebbjét pedig – engem
nem vett közébük – a féllábú gépész felügyelete alá helyezte.
Világos; ő és a kovács voltak eszerint az ész, mi tehenészlegények
pedig a kéz! Takarékos egy elképzelés volt, és olcsó, de hát Newbold
mindig takarékosan és beosztóan élt.
Hetekig szöszmötölt azzal, hogy kiegyenesítse a csámpás szekereket,
melyek egy emberöltővel korábban lúdtalpat és reumát okoztak.
Lószerszámokat toldoztunk-foldoztunk használt szegecsekkel, bőrrel
és bálázódróttal. Kiszereltük a kaszálógépek titokzatos belső részeit,
megpiszkáltuk őket, aztán visszaraktuk és imádkoztunk, hogy
működjenek is. Széttekergettünk több mérföld hosszú
összegabalyodott, összegubancolódott és összekuszálódott ócska,
rozsdás szögesdrótot. Egy ilyen szögesdróttekercs legalább annyi
cseles trükkre képes, mint egy bitang musztáng: ugyanakkorát ugrik,
ugyanolyan erőset rúg, és ugyanolyan nagyot harap. Ráadásul
fáradhatatlan.
De hogy rövidre fogjam, végül is bekerítettük, felszántottuk,
bevetettük a földet, majd lekaszáltuk, összegereblyéztük és
boglyákba raktuk a szénát.
Akkor azonban a gazda belátta, hogy a kaszálón álló szénát az
életben át nem hordjuk a szorosokon az útra, vagyis amit ő annak
épített. Kerítenie kellett valahonnan egy bálázógépet.
És itt kezdődtek a bajok.
Második fejezet

Nos, kerítettünk negyedkézből egy szénaprésnek nevezett masinériát.

Úgy hívták, a Törpe Óriás.
Ám ez a név nem volt méltó hozzá. Dehogyis volt az törpe! Felnőtt
óriásnak bizonyult, amikor rájött a bolondóra. Óriás volt a javából,
hiszen az is sikerült neki, amibe másnak beletört a bicskája.
Newbold nem igazán bánta azt a rengeteg bajt és vesződséget, amit ő
tehéntartásnak nevezett. Sőt, élvezte. Minél komolyabb volt a
nehézség, ő annál jobban érezte magát; minél tovább tartott, ő annál
jobban nekibuzdult. Nem volt tekintettel se időjárásra, se esőre, se
árakra. Ő marhákat tenyésztett, embereket fogadott melléjük, és
söpörte befelé a pénzt.
És pontosan ez okból nőtt a szénaprés az én szememben igazi
óriássá, mert egymaga elbánt Newbolddal. Két vállra fektette. Új
embert gyúrt belőle a küzdelem végére.
Sosem értettem igazán ennek a gépnek a működését. Amikor
Newboldhoz került, ránézésre egy futódaru és egy tehervagon
kereszteződésének tűnt. Meg isten tudja, még mi mindennek. Azok
összes hátrányát magában hordozta, jó tulajdonságot viszont
egyetlenegyet sem. A gépész lelkét összetörte, s a szegény öreg
kovácsot kis híján halálra gyötörte. Sosem felejtem el a
szerencsétlent, ahogy üldögélt fejét minduntalan az egyik kezébe
támasztva, a másikban pedig valami törött vasalkatrészt szorongatva,
ahhoz túlságosan fáradtan, hogy káromkodjon, ahhoz pedig túl
zaklatottan, hogy aludni tudjon.
Pontosan emlékszem a napra, amikor végre átcipeltük a szénaprést a
hágó legrondább szakaszán, kiálló sziklákon, szűk szorosokon
keresztül imádkozva és taszigálva előre mérföldeken át. Volt, hogy
az utolsó pillanatban dugtunk köveket a kerekek alá, hogy neki ne
lóduljon valamelyik lejtőnek, legázolva az elébe fogott
musztángokat. Volt, hogy egy aládobott faág az utolsó pillanatban
tartotta vissza az elvetemült masinát attól, hogy bele ne robogjon
háttal egy szakadékba. Emlékezetes e nap ezek miatt is, meg amiatt
is, hogy aznap a forgatórúd elé fogott ló, egy tarka bestia egy jól
irányzott rúgással csípőcsonton talált, épp amikor ugrottam el
mellőle; de mindenekfölött azért emlékezetes e nap, mert azon az
estén belovagolt a táborunkba egy ember, és leült közénk, hogy
egyék valamit.
Dug Waters volt, akit akkortájt majd mindenki “White Water"*
néven emlegetett, számos nyilvánvaló oknál fogva. Nem kis szerepe
volt ebben annak, hogy hol itt, hol ott akkora ribilliót csapott maga
körül, és annyi kárt okozott, mint egy megáradt folyó. A hosszúra
nyúlt, jámbor külsejű fickó jókora ádámcsutkával rendelkezett, és
szégyenlős mosoly ült az arcán. Szokása volt, hogy meghúzódott egy
sarokban, mintha egyetlen vágya az lenne, hogy senkinek se tűnjön
fel.

“Tajtékos Víz"
Ám Newbold gazda nyomban kiszúrta, no-ná!
Mindig alaposan szemügyre vett minden idegent, aki a tanyáján az ő
asztalához letelepedett. Említettem már korábban, milyen páratlanul
pocsék kosztot adott az emberei elé, dehát isten tudja, miért, a
cowboyok sosem dúskáltak az ínyencfalatokban, akárhová is
szegődtek, és akárhol is próbáltak boldogulni. Newbold azonban úgy
számon tartott egy darabka pogácsát is, mint ékszerész a
legbecsesebb gyémántját.
Evés közben szerettük őt a legkevésbé.
Newbold odaballagott, ahol Waters ücsörgött, megtudakolta a nevét,
és hogy mi járatban van, ám amikor meghallotta, hogy a fickó White
Water személyesen, a gazda kis híján megpukkadt mérgében.
Felszólította Waterset, hogy takarodjon innen jó messzire, amilyen
gyorsan csak lehet, minél előbb, annál jobb. Még azt is mondta, hogy
becsületes emberek előtt mindig nyitva áll az ajtaja, de piszkos
csirkefogóknak irgalmatlanul és szíves örömest kiteszi a szűrét.
Nos, ha a mi gazdánk közismert figura volt, akkor az volt Waters is,
nem vitás; amint meghallottuk a nevét, és láttuk, milyen higgadtan
üldögél ott továbbra is, megértettük, hogy igazán veszélyes fickó, így
volt ez mindig. A szószátyár alakok sohasem kapkodnak rögvest a
koltjuk után. A higgadt pofák azonban, akik látszatra két szót sem
tudnak egymás után kinyögni, ha arra kerül a sor, szétlőnek egy
egész kocsmát, s az utolsó szálig lepuffantanak egy egész fegyveres
különítményt, ha üldözik őket.
Nos hát, White Water épp ez a fajta fickó volt, a kinézetéből és a
híréből ítélve; de nem rántott pisztolyt Newboldra. Annál ádázabb
gyűlöletet viszont, mint ami jeges tekintetéből a gazdánkra irányult,
még életemben nem láttam. Végül megszólalt:
– Newbold, beteg vagyok, és hosszú út áll előttem. Két napja egy
falatot sem ettem. De egyet megmondok neked. Nem koldulni
jöttem, efelől nyugodt lehetsz. Akasszanak föl, ha ilyesmin törném a
fejem! Csak arra kérlek, hogy ehessek valami rendes ételt az
asztalodnál. Fizetni nem tudok érte, nincs egy fityingem se, de neked
adom a kantárt a herélt lovamról amott ni. Kötőfékkel ugyanúgy meg
tudom ülni.
Mindnyájan kíváncsian pislogtunk a gazdára. Szerintem majd
mindenki más beadta volna a derekát White Water egyenes beszéde
hallatán. Newbold azonban rideg volt, akár az edzett acél. Mintha
ugyanabból az anyagból gyúrták volna, amit a páncéltörő lövegek
csősapkájába tömnek.
– Eredj a pokolba a kantároddal együtt! – harsogta Newbold. –
Kotródj a tanyámról, vagy én hajítalak ki! Te csirkefogó, tolvaj
gazember, utálom a fajtádat is! Még hogy beteg vagy! Annyira
biztosan nem, amilyet én csinálnék belőled szívem szerint. Hogy
fordulnál fel te is, meg a fajtád is! Legszívesebben élve
megnyúználak benneteket! Na nyomás, vagy behúzok egyet!
Azt hittem, pisztolyt rántanak nyomban, és éktelen nagy
lövöldözéssé fajul a dolog, hiszen a gazda csöppet nem bánta volna.
Jobban szeretett talán ökölre menni, de ugyanolyan jól bánt a késsel,
a pisztollyal, sőt még a puskatussal is, ha úgy alakult. Dermesztő
látvány volt a hosszú, szikár termetével, laza tartásával a tűz
villódzó, vörös fényében.
Dug Waters azonban csak egy pillanatra tekintett fel rá, akár egy
magasan az égen szálló ragadozó
madárra. A válaszával jócskán megdöbbentett mindnyájunkat.
– Nem kell engem kihajítani. Elmegyek. Azzal feltápászkodott és
távozott; a legmeglepőbb mégis az volt, hogy egyikőnk sem –
amikor utána meghánytuk-vetettük a dolgot – tartotta Waterset
gyávának. Mind egyetértettünk abban, hogy törhette valamiben a
fejét. Pete Bramble azt állította, hogy látta, Waters megtántorodott,
amikor a kengyelbe akarta dugni a lábát. És mind meg mertünk
volna esküdni rá, hogy igazat beszélt, és valóban beteg volt. Pont
olyan sápadt volt az ábrázata, mint akinek igen kevés vér maradt az
ereiben – jó vér legalábbis igen kevés.
Pete Bramble pedig, miután a gazda elvonult aludni, megjegyezte,
miközben hallgatagon gubbasztottunk a tűz körül:
– Meglátjátok, még balszerencsét hoz ránk. Ez az aljasság
netovábbja! Hiszen beteg volt...! – Felállt, és megszívta a pipáját.
A szakács ott álldogált ingujjban, a tűz megvilágította zsírtól
csillogó, vörös karját.
– Beteg volt? – visszhangozta. – Egy frászt! Éhes! A biza, akár egy
agyonkoplalt, girhes kutya!
Azt hiszem, ő volt a világ leggyatrább szakácsa, de azért, amit
mondott, szeretet ébredt bennem iránta. Sőt, mindannyiunkban. Két-
három napig alig egy-két szitkot kapott csak, ha lötty lett a kávé, és
odakozmált a bab.
Másnap elvonszoltuk a szénaprést az első helyszínre, hogy
felállítsuk, hadd tegye a dolgát. Nem könnyű beszélni egy ilyen
szénaprésről. Először is, nem rajongok ezért a munkáért. Minél
kevesebb közöm van hozzá, annál jobb. Másodszor pedig sosem
konyítottam hozzá, és nem is vágytam soha a közelébe.
Annyit azért el tudok mesélni, hogy ez a masina, ami – mondhatjuk
úgy is – a nagy halom szénából kicsiket csinált, egy talpára állított
terjedelmes láda volt, amiben hosszú vasrudakon egy prés mozgott
föl s alá. Négy verejtékező musztáng működtette, amelyek rúd mellé
fogva taposták a földet körbe-körbe. A kör felében azon erőlködtek,
hogy felhúzzák a prést, a másik felében meg azért küszködtek, hogy
összesajtolják a szénát. És ez így ment vég nélkül, kivéve amikor a
bála elkészült, és a gépész elordította magát, hogy “Bála!", majd
lenyomott egy fékkart, ami megakasztotta a lovak rúdját egészen
addig, amíg drótokkal össze nem kötözték a bálát.
Az első dolgunk az volt, hogy felállítsunk négy szénagyűjtő Jackson-
fogatot. Az olyan cowboyok kedvéért, akik még életükben nem
láttak Jackson-fogatot, elmondom, hogy ez néhány vasabroncsba
foglalt, kihegyezett végű és előre szegeződő favillával felszerelt
szekérféleség. A villák mögé két ló van befogva, melyek elé
deszkakeretet függesztettek pajzsnak, mögöttük pedig ott ül a hajtó
egy pár ekekerékre erősített ülésen.
Először egy ilyen Jackson-fogat hajtása lett a munkám. A kezdet
kezdetén határtalan csodálattal adóztam a különös tákolmány iránt,
de alig telt el egy óra a napból, a csodálatom ugyancsak
alábbhagyott. A fortélyos szerkezetet fölemelt villákkal kellett
megindítani. Igen ám, de azoknak az oktalan bestiáknak biztos, hogy
akkor jutott eszükbe nekilódulni valami nem látható ereszkedőn
lefelé, vagy cikcakkban szögdécselni nem létező árkokon és
bokrokon át, amikor üresen haladt a fogat. Kívánom minden
cowboynak, hogy próbálja meg maga elé képzelni,
mit képes művelni egy efféle kerekeken száguldó, szoros kalodával
két ilyen nyeregbe csak félig, hámba meg csak negyedrészig betört
vadló.
Rúgkapáltak, hányták-vetették magukat, letérdeltek, majd
felágaskodtak, aztán megugrottak, hogy elnyargaljanak. Ám minden
összeesküdött ellenük. Meg voltak kötve elöl is meg hátul is,
ketrecbe voltak szorítva kétoldalt is, és amint megpróbáltak nekiira-
modni, egyszerűen leeresztettem a villákat a földre, ők pedig –
miután felszántottak vagy egy hektárnyit a kaszálóból – kénytelenek
voltak belátni, hogy kudarcot vallottak.
De én is. Az igazat megvallva, bosszantott némileg a dolog. Azt
hittem, a nyeregben töltött évek olyan szívóssá edzették az alsó
fertályomat, akár a cserzett bőr, de tévedtem. Az a vasülés ott a
zötykölődő és zakatoló kordé tetején ezerféle új és érzékeny pontra
hívta fel a figyelmemet.
Végül, miután a musztángokat meggyőztem róla, hogy minden
hiába, nekifogtunk a munkának, ami abból állt, hogy össze kellett
szednünk annyi nyaláb szénát, amennyitől még nem borult fel az
egész járgány, és fel kellett löknünk a szénaprés hátuljába. A
musztángok a terhet még csak-csak odataszigálták a célhoz, de
amikor a hátrafelé menetre került a sor, azt képtelenek voltak
felfogni. Egyszerűen megbokrosodtak. Pete Bramble-nek gyufával
kellett megperzselnie a szőrt a pofájukon, hogy halványan derengeni
kezdjen nekik: csak két irány létezik, és az egyik a hátra.
De ettől még kutya kemény volt ez a munka. Egyrészt azért, mert
majd kificamodott a karom, ahogy visszafogtam komisz
lovacskáimat, és megkíséreltem kiverni a fejükből átkozott kitörési
szándékukat, másrészt pedig azért, mert mindeközben úgy pattogtam
összevissza, akár egy csuklástol gyötört gumilabda, amitől a szívem
és a gyomrom helyett cserélt, a májam és a tüdőm pedig egymásba
gabalyodott. Délre odáig jutottam, hogy felmondok.
Fel is mentem a gazdához, hogy elétárjam remek ötletemet, és akkor
láttam meg nála először a kölyköt De mielőtt elkezdenék regélni
róla, vennem kell egy nagy lélegzetet.
Harmadik fejezet

A kölyök mindössze tizenöt éves lehetett, a korához képest igen

magas volt, és széles vállú, akár egy jó kiállású öszvér. Hiába nézett
ki többnek, látszott rajta, hogy a bikanyak, a bulldogáll és a
kifürkészhetetlen tekintet még csak kialakulóban van nála. Az
ábrázatát élénkvörös szeplők borították.
– A feje búbja is parázslik, és szikrákat hány – mondta Pete
Bramble valamelyik nap.
Az üstöké ugyanis mintha égett volna – lángvörös volt. A pisze orrú
siheder szalmaszálat rágcsálva üldögélt egy kövön, ám olyan
együgyű ábrázattal, amire egyetlen felnőtt ember sem képes, csakis
egy ilyen tizenöt esztendős tacskó. A kobakján egy fél kalap libegett,
s a lyukakon át kilátszott lángoló, vörös haja. Az ingjéről hiányzott a
gallér, meg az egyik ujja. A gatyája szárát elvágták: valaha felnőtté,
egy ugyancsak megtermett felnőtté lehetett. A lába csupasz volt és a
lábszára is, telis-tele fehér hegekkel, ahol a tövisek és tüskék
összekaristolták.
Összességében véve olyanforma volt, mint egy megnyúzott és
cserzett bőrű fiatal puma.
Elnézegettem egy ideig ezt az ördögfiókát, aztán odaballagtam a
gazdához. Olyan arckifejezéssel mért végig, amit a mosoly egész
közeli unokatestvérének lehetett tekinteni, nagyjából ötödízíglen
visszamenőleg.
– Mi a helyzet, Joe? – kérdezte.
– Unatkozom egy cseppet – feleltem.
– Unatkozol?– kérdezettvissza.
– Hát, főnök – magyaráztam –, azért is jöttem ide magához, mert a
fülembe jutott, hogy valami mulatság van készülőben fenn a tanyán.
– Nézd, Joe – mondta Newbold –, mindig gondom volt rá, hogy
elegendő mulatsággal és teendővel lássam el a fiúkat, hogy ne
kelljen őket este álomba ringatni. Szoktam ugyan muzsikusokat meg
más efféléket hozatni kikapcsolódás gyanánt, de aztán úgy
határoztam, hogy inkább több tennivalót adok nekik. Az igazat
megvallva, amióta az eszemet tudom, még nem merült föl ilyen
panasz, mint a tiéd.
– Ez érdekes – hümmögtem –, lemerném fogadni, nem hegyezte
kellően a fülét. Bár, nem is olyan rossz a helyzet, többnyire. Azt
például, hogy évente be kell törnünk félvad, kezesnek távolról sem
nevezhető bestiákat, amiket maga terelő lovaknak becéz,
kimondottan élvezzük, különösen én.
– Mindig sejtettem, hogy élvezed, Joe – bólogatott a gazda. – Ritka
kecses látványt nyújtasz a levegőben.
– Van ám más pompás élvezetesség is – folytattam. – Például vizet
inni a tartályból, amihez előbb a pondrókat kell leszűrni belőle, majd
ecetet keverni bele; és babot zabálni huszonegyszer egy héten; meg
órákig rágódni inas hússzeleteken, akár a jogászok a vége-hossza
nincs peres ügyeken. Hát még a tengerész-kétszersült milyen
szórakoztató! Majd megpukkadunk a röhögéstől, amikor egy szeletet
odakocogtatunk az asztal sarkához, és a zsizsikek kimasíroznak
belőle, hogy lássák, ki kopogtat ősi udvarházuk kapuján!
 – Na látod – mondta Newbold –, még kiderül, hogy szabályos
szórakoztató műsort rendeztem nektek, hogy jól érezzétek
magatokat. Nem is tudtam, hogy ennyire töröm magam az
érdeketekben.
– Éppenséggel akadémiát is nyitott – tódítottam még. – Néhány itt
eltöltött év után kész professzor lesz az emberből egy csomó holt
nyelv területén, mert az holtbiztos, hogy a maga tehenei semmiféle
élő nyelvet nem értenek. De orvosképzőnek se kutya, ami itt folyik,
hiszen aki képes arra, hogy a maga borjaiban megőrizze az élet
szikráját egy itteni komisz télen át, az arra is képes, hogy elegáns
rendelőt nyisson, és elaggott, elhülyült gazdag páciensei életét még
tíz évvel meghosszabbítsa.
– Erre a szempontra még sose gondoltam – kapta fel a fejét
Newbold.
– Azt hiszem, illendő lenne tandíjat kirónom. És én még állandó
béreket fizetek már mióta!
– Szörnyűséges mulasztás – helyeseltem. – A fiúk már akartak is
erről beszélni magával, de tudja, hogy van az, egyesek mindjárt
kétségbeesnek, ha nem tudják kinek elajándékozni a csomó
dohányukat. Azt gondoltuk, maga biztosan ezek közé tartozik.
– Értem már – felelte Newbold olyan angyali türelemmel, hogy
nem hittem a fülemnek. – Az az én hibám, hogy túlságosan
nagylelkű és bőkezű vagyok veletek.
– Nem szívesen beszélek ilyesmit – mondtam neki. – Utálok
panaszkodni, de ez az igazság. Nézze meg, hogy rakták föl a
cserepeket a hálóházunk tetejére! Csupa lyuk, akár egy csipkeblúz, a
rések között kilátunk a csillagokra a priccsekről. Egy faragatlan
tehenészfiú, hogy is várhatna ennyi gondoskodást, törődést és
fáradozást a gazdájától! Bár azt elismerem, a réseknek megvan az
előnyük is: észrevesszük, amikor elered az eső, és a magunk
közérzetéből ítélve mindig meg tudjuk állapítani, hogy halálra
fagynak-e a tehenek vagy sem.
– Értek már mindent – jelentette ki Newbold. – Túlságosan
lágyszívű voltam!
– Főnök – vágtam rá –, én békés ember vagyok, és nem szeretek
nyafogni, de ki kell, hogy derüljön a könyörtelen igazság. Mi
cowboyok nyers modorú, rideg lelkű népség vagyunk, keményen is
kell bánni velünk. Tartottam is magam – tudja, a műveltség meg
miegymás –, tettem a dolgom, de a mai nappal betelt a pohár. Nincs
az az isten, akiért visszaülnék megint arra az átkozott Jackson-
fogatra!
– Joe – nézett rám Newbold –, vérzik a szívem érted. Az a puha
vasülés úgy látszik meggyötört téged.
– Igen – folytattam óvatosan –, majd csontig gyötörte a húst rólam
jó darabon. Nem kívánhatja tőlem, aki Vihartól született és Villámtól
nemzett telivérekhez voltam szokva, hogy beérjem két ilyen
háziasított gebével, mint amiket egész délelőtt hajtottam!
– Túl jól idomítottak – felelte Newbold –, tudom.
– Az már igaz, főnök – helyeseltem –, alig lehet őket
megakadályozni abban, hogy egész álló nap ne a leckéjüket
ismételgessék. Száz százalékos teljesítményt követeltek tőlem egész
idő alatt!
– Kimerítő lehet – bólintott Newbold.
– Az bizony – feleltem. – Már le is sántultam. De csak vártam,
reménykedtem, hogy majdcsak akad valami értelmes tennivaló,
amivel leköthetem magam, ám mindössze egy háromkerekű,
szekérnek nevezett otromba taliga került a kezem alá, ami máris
felülmúlja a szellemi képességeimet. Képes
olyasmiket is kitalálni, amikre én az életben nem jönnék rá. Ez a
taliga kész akadémikus!
– Ezen már én is csodálkoztam – értett egyet velem Newbold. – No
de mire jutottál ezzel az okoskodással, Joe?
– Elszomorító tényre, gazda – feleltem –, hogy én innen lelépek.
Sajnálom, rossz lóra tett velem. Magának menhelyről, vagy
ispotályból vagy más efféle helyről kellene toboroznia a legényeit;
olyan fickókat, akik megelégszenek azzal, hogy a nap nagyjából
húsz óráján keresztül csak szelíd elbánásban és szórakozásban van
részük. Olyan apókákat alkalmazzon, akik visszasüppednek újra a
gyermekkorba, és nem bánják, ha kerek négy-öt órákat alhatnak
éjszaka.
– Drága fiam! – mondta Newbold –, ennél pompásabb ötletet nem
is adhattál volna! Köszönöm, végtelenül hálás vagyok neked. De
javasolnék én neked valamit. Mi lenne, ha odébbtolnánk a
priccsedet, vagy adhatnék valami más munkát is, ha akarod.
– Más munkát? – kérdeztem. – Ugyan miféle munkát ezen a békés
szentesti zsúron?
– Hát például szénafeladogatást villával – rukkolt elő. – Pete
Bramble mindjárt állva elalszik amott a Jackson-fogatnál. Miért nem
cserélsz vele?
– Nem hinném, hogy Pete ráállna – vélekedtem.
– Nekem az az érzésem – erősgette Newbold –, hogy Pete igenis
bárkivel cserélne. Még a drótvágóval is, amott ni.
A drótvágást nemigen vettem mind ez idáig szemügyre, de a fickó
felől, aki azzal foglalatoskodott, elég sok mindent hallottam; az
ordításafél mérföldről is ostorcsapásként hatott a musztángjaimra,
meg is ugrottak tőle.
A vörös hajú kölyök ekkor megszólalt.
– A drótvágást nekem találták ki – adta tudtunkra. A gazda
rátekintett.
– Nem vagy már túl koros az efféle komoly munkához? – kérdezte.
– Mostanában gyerkőcnek érzem magam megint – felelte a kölyök.
– Legszívesebben egész álló nap téblábolnék, és ilyen játékokkal
játszadoznék.
– A szénaprés tudománya gondolom a kisújjadban van, nem igaz?
– vetette oda a gazda.
– Hát, nem egészen – közölte a fiú. – Már sokat felejtettem. De
szoktam ilyeneket fabrikálni. Ez minden.
 – Mit gondolsz – kérdezte tőle Newbold –, tudnál annyi drótot
vágni három óra alatt, amennyi nekünk egy órahosszára kitart?
– Szerintem fel tudnék darabolni annyit egy óra alatt, amennyi
maguknak háromra elég.
– Képzelem – felelte vigyorogva Newbold. – El tudom képzelni.
Csak nem afféle nevezetes napi egydolláros munkás vagy, kölyök?
– Nem ismeri a mondást? – kérdezett vissza a fiú.
– Bizonyítsd be, vagy fogd be a szád! Newbold megrendült. Aztán
eszébe jutott, hogy csak egy suhanc áll előtte. Újra alaposan
végigmérte.
– Eredj, kölyök – mondta neki –, mutasd meg, mit tudsz! Szólj
Bosh Millernek, hogy leléphet a drótvágótól.
Ám a kölyök meg se moccant, csak ült és rágcsálta tovább a
szalmaszálat, egyik szája csücskéből a másikba tologatta.
– És a napi egy dollár? – kérdezte.
– Majd ha annyi drótot vágsz, amennyi kell, akkor megkapod! –
intette le a gazda. – De ha csak egy szál drótot is tönkreteszel... Mi is
a neved?
 – Chip* — felelte a fiú.
– Ha csak egy szál drótot is tönkreteszel, én szilánkokra
hasogatlak! – fenyegetőzött Newbold.
Mire befejezte a mondókáját, már csak a por szállongott a gyerek
lába nyomán, ahogy elhúzta a csíkot a drótvágó irányában.
– Nos, Joe, mit is mondtál? – jutott végre eszébe, hogy én is ott
vagyok.
– Hát – vakartam meg a fejem –, ha Pete Bramble lesz olyan
tökkelütött, hogy cseréljen velem, akkor azt hiszem, én is leszek
olyan sült bolond, hogy maradok, és kivárom, hogy alakulnak a
dolgok. Ilyen csodabogarat még nem láttam, mint ez a kölyök!
Elbandukoltam hát a kazlakhoz, és megérdeklődtem Pete Bramble-
től, mit szólna hozzá, ha munkát cserélnénk.
Pete nagyokat pislogva fordult felém a porfelhőn át, és megragadta a
vállamat.
– Öregem – hápogta –, komolyan beszélsz?
– Persze – bólogattam.
Pete nem szólt egy árva szót sem. Egyszerűen hátat fordított, és
megindult az ácsorgó musztángok felé. Én meg, ahogy a vállamra
pillantottam, egy-egy vérfoltot fedeztem föl ott, ahol Pete
megmarkolta.

*A szó jelentése: forgács

Negyedik fejezet

Fura egy hal az, amelyik kiveti magát a szárazra; Newbold egész
elképzelésében az volt a bökkenő, hogy jóllehet a
marhatenyésztésnek nagymestere volt, a szénapréssel kapcsolatban
ugyanez nem volt elmondható. Félig sem! Neki elmélete volt, és az
elméletekbe Newboldnál nagyobb koponyáknak is belevásott már a
foga.
Egy elmélet valahogy a következőképpen néz ki: végy tíz dollárt,
fektesd be haszonnal amikor a piac fellendülőben van, s akkor az
egyvégtében fiadzani fog neked. Az első héten hoz háromszázhúsz
dollárt, a másodikon tízezret, a harmadikon háromszázhúszezret, a
negyediken tízmilliót, az ötödiken háromszázhúszmilliót, a
hatodikon tízmilliárdot... lám, így megy ez!
S lőn a hetedik héten – az elmélet szerint – a multimilliomos,
körülvéve az ismeretségét hajhászó pitiáner alakok egész
siserehadával, akik a nyolcadik héten már munkáért koldulnak nála,
majd a hatóságok megszavaznak e pénzügyi Napóleonnak egy
érdemérmet, mert volt olyan kegyes, és nem olvasztotta be az egész
New York-i tőzsdét és az ország java részét az üzletébe.
A kezdet kezdetén Newbold a következőképpen adta elő az
elméletét:
 – Az a bárgyú jóember, akitől megvettem ezt a gépet, azt állította,
hogy negyvenöt tonnát tud bálázni egy nap, vagyis átlagban
negyvenet, mert a le-föl szereléssel és az ide-oda hurcolással elvész
egy kis idő. Nos, vegyük úgy, hogy az a szélhámos napi öt tonnát
csalt. Akkor is megvan átlagban a napi harmincöt tonnánk.
Lekaszáltunk ezerkétszáz hektárt, ebből úgy kétezer-ötszáz vagy
háromezer tonna szénát kellene bebáláznunk; méghozzá illendő
lenne kilencven nap alatt. Nos, kilencven nap igen sok idő, de igen
sok a háromezer tonna takarmány is. Elég kell, hogy legyen ötezer
nyiszlett tehén táplálására vagy száz napon át a legcudarabb téli,
vagy legpokolibb nyári időszakban. Értitek, remélem, hogy ez mit
jelent mindnyájunknak.
Mindig ez volt a módszere. Mindig úgy beszélt, mintha mi egy
társaság lennénk, ő pedig pusztán egy hivatalsegéd.
Ugyanaz a fickó, akitől Newbold a gépet vette, felvilágosította őt
arról is, hogy a bálaprésnél tonnánként tizennyolc cent fizetség
dukál, az etetőplaccon tizenhét és a fogatosnak tizennégy.
Csakhogy a gazda erről az apróságról megfeledkezett. Jóval később
szereztünk róla tudomást. Ő alig a felét kínálta a méltányos
béreknek. És nekünk még az is csinos summának tetszett.
Mondjuk tonnájáért kap az ember nyolc centet, az naponta negyven
tonnával számolva annyi mint három dollár húsz cent. Az pedig majd
száz dollárra rúg havonta, ha vasárnaponként sem lazsálunk ölbe tett
kézzel.
Még hogy lazsálunk? Isten ments! Azon az első éjjelen csak
heverésztünk a priccseken, és elképzeltük, hogy új nyergeket meg
potom pénzen telivéreket vásárolunk, és megnyerjük velük a
kentucky-i derbit, meg hogy elutazunk New Yorkba és Kubába...
szóval csak ábrándoztunk mindenféléről.
Még a kölyök is kivette a részét a munkából, sőt, többet is annál. Ide-
oda szökdécselt a gép egyik végétől a másikig, és valójában sokkal
több drótot felvágott, mint amilyen gyorsan a masina képes volt
dolgozni. Csak úgy röpült lefelé a drót a tekercsről, s olyan sebesen
pörgette a fiú az orsót, hogy az egészen megtüzesedett. Egy
hosszabbik dróttal középen kötöttük át a bálát, egy rövidebbel pedig
a végeit. A rövidek szinte maguktól pattantak ki a kölyök keze alól. A
hosszúakat azonban egész súlyával a feszítőrúdra dőlve kellett
meghajlítania. Ám egyetlen szóval sem panaszkodott, egész délután
egyenletes tempóban dolgozott.
A nap végeztével a kölyök frissen és virgoncán odaállt a gazda elé,
és így szólt:
– Gratulálok, Newbold, az első osztályú alkalmazottjához.
– Hát az meg ki lenne?-kérdezte amaz.
– Én – felelte a kölyök. – Ha nem hiszi, nézzen oda!
Azzal odabökött arra a csinos kis dróthalomra, amit felvágott és
sorba rakott. Newboldnak többnyire nem szokott fejtörést okozni,
hogy minden helyzetben megtalálja az odaillő szavakat, ezúttal
azonban megállt a tudománya. Kénytelen-kelletlen hátat fordított, és
elkullogott. A büdös kölyök megbirkózott egy olyan kemény
munkával, amiért komoly, napi egydolláros fizetség járt! Takaros
összeg volt ez azokban az időkben!
De hagyjuk a kölyköt egy kis időre, térjünk vissza a szénapréshez!
A széna feladogatása a kazalból villával rendes munkának látszott.
Annyi volt mindössze, hogy meg
kellett markolni a háromszögletű Jackson-villát, és felkapni vele egy
csomó szénát. Aztán rikoltani egyet, hogy “Hé!", mire a feladófogat
hajtója megnoszogatta a lovát, és fellódította a szénát a magasba.
Majd amikor a széna már az etetőlap fölött himbálódzott, akkor meg
kellett rántani a kioldókötelet, s a széna lezúdult a fönn, álló fickó
keze ügyébe. Egyszerűnek tűnt. Akár tétlen ácsorgásnak is
fölfoghatta volna az ember.
Pedig dehogy volt az pofonegyszerű!
Kezdődött azzal, hogy a villa súlya megvolt vagy húsz kiló, ám a
lehető legrosszabb eloszlásban. Négy hosszú, hajlított és tűhegyes
ágával mindegyre azon igyekezett, hogy egy mesteri oldalvágással
vagy más hasonló trükkel belefúródjon az ember lábába. A
borotvaéles emelővasat pedig mintha egyenesen arra tervezték volna,
hogy lecsapja az ember bütykeit.
Aztán meg a villa kezelése is külön művészet volt. Először is el
kellett kerülni valamiképp a gőzmozdony gyanánt,
kétmusztángerővel tolató Jackson-fogat nyársait. Ám alighogy
sikerült az oldalra vetődés, felharsant az etetőhenger csikorgása,
szénát követelvén. Muszáj volt hát megragadni a villát. De ha nem
rázogatta szét az ember a terjedelmes, összekuszálódott
szénanyalábokat, akkor az etetőtoroknál ügyködő fickónak majd
leszakadt a dereka, mire sikerült széjjeltúrnia. Ha meg kisebb
csomókat küldött föl az ember, hogy a társán segítsen, akkor kis
híján megnyuvasztotta az örökösen curukkolni kényszerülő lovat a
feladófogatban; ráadásul így – hiába minden jó szándék – az
etetőtorok éhkoppon maradt. S az egészhez még hozzájárult az is,
hogy olyan sűrű por – és pelyvafelhő burkolta be az embert, hogy
teliment vele a szeme, a szája, a nyaka, amitől aztán mesés látványt
nyújtott. De mindezzel még nem is festettem le kellőképpen a
csupasz igazságot. Akárki akármit mond, nincs a világon a
szénaprésnél keservesebb dolog.
Valahogy átvészeltem azt a délutánt, s mire a munkanap letelt –
sötétedéskor, jóval napnyugta után –, szinte ahhoz is túl fáradt
voltam, hogy a kezemet megmossam.
Aztán elvánszorogtam a többiekkel a konyhára, s miközben azon
tanakodtam a zsíros lepényre és a sózott disznóhúsra pislogva, amit a
szakács vacsora gyanánt elénk rakott, hogy nekilássak-e vagy se,
belépett a gazda. A haja tele volt tüskemód kiálló szecskával, s a
flanellingje hátát egészen belepte a pelyva.
Összeadogatta, hány bálát kötöttünk aznap, és igencsak
elkomorodott.
– Tizenkilenc nyavalyás tonna! – robbant ki belőle.
– Tizenkilenc istenverte kínszenvedés! – dünnyögtem én.
A gazda lezökkent a tányérjához, rápillantott a lepényre, és
félrekapva a fejét már-már nyitotta a száját, hogy leteremtse ezt a
szakácsnak csúfolt, vörös karú paprikajancsit, de úgy látszik, időben
észbe kapott, hogy voltaképp ő maga vette, amiből szegény
szakácsnak főznie kellett, így hát lenyelte, ami már ott volt a nyelve
hegyén.
Tizenkilenc tonna!
Pedig igaz volt. Newbold megmutatta a lajstromot, de egyikünk sem
akart hinni a szemének. A báláink átlagban nyolcvan kilót nyomtak, s
mindössze alig valamivel több, mint kétszázat hoztunk össze. Az
etetőplaccon dolgozó legények esküdöztek, hogy ők legalább ezer
tonnányi rohadt szénát tuszkoltak
le annak a fertelmes présnek a torkán; erre a bálakötöző hazug
szemfényvesztőknek nevezte őket, mert ami őt illeti, ő legalább
kétezer tonnára való szénát nyalábolt át, kötözött össze és rakott
halomba.
És akkor közbeszólt a kölyök.
Egy fikarcnyit sem zavartatta magát amiatt a zsíros lepény miatt.
Úgy nyelte, mintha kalács lett volna, a disznóhús meg a méz rajta, s
még le is öblítette azzal a savanyú löttyel, amit a szakácsunk
kávénak nevezett.
Szóval a kölyök megjegyezte:
– Tudjátok, hogy van az, fiúk. Bele kell tanulnotok. Lennék csak
én odafönt az etetőplaccon, megmutatnám én nektek, hogy kell
elsőnek egy jó nagy adagot, aztán apránként a többi szénát is
legyömöszölni, hogy utoljára csak pár szál szecskát kelljen a csizma
orrával a vén csoroszlya torkába pöccinteni.
Mind rámeredtünk. Én legszívesebben megfojtottam volna.
– Te aztán csak tudod! – förmedt rá a gazda.
– Hogyne tudnám! – feleselt a kölyök. – Hiszen szoktam ilyen
masinákat fabrikálni. Mondhatnánk úgy is, hogy én találtam fel őket.
– Na akkor – jelentette ki Newbold –, holnap reggel felmászol
szépen arra az etetőplaccra, és megmutatod, hogy kell csinálni. De
hogy nem jössz le onnét délig, az biztos!
– Hát, rendben – bólintott a kölyök. Némileg zavarba jött azért.
Pontban hajnali négy órakor beindítottuk azt az embernyúzó
szörnyeteget, s lám, tényleg ott állt fönn a kölyök, kezében egy
nálánál is hosszabb vasvillával.
Nos, amikor azt állította, hogy tudja, igazat beszélt! Zúdíthatott az
ember akkora óriási szénahalmot az etetőplaccra, hogy beterítette az
egész padlatot a leghátsó sarkokig is, a kölyöknek mindig sikerült
valahogy letakarítania a lapot, s amikor az adagoló hosszú és ronda
nyelve felemelkedett, való igaz, jókora falat csúszott le a gép
feneketlen, szegletes torkán.
Mindjárt elsőnek jó sok szénát pakolt a lapra, alaposan megpúpozta,
majd meggyömöszölte; aztán amikor a prés egészen felemelkedett, a
kölyök a villával beleszúrt a szénakupac tetejébe és megnyomta,
úgyhogy az csúszni kezdett a garat felé, mielőtt még az etetőlap
elemelkedett volna. Ettől a lökéstől a gép persze kis híján
megfulladt, de legalább a bála jó tömör lett.
Ezenkívül a kölyök szét tudott cibálni olyan csimbókossá összeállt
szénagubancokat is, amik szögesdrótból font indaszövedéknek
néztek ki. És amikor az etetőpadlat már olyan csupasz volt, akár a
tenyerem, ő még akkor is képes volt összekapirgálni egy adagra valót
a sarkokból, szegletekből. Mindeközben szünet nélkül rajtam
köszörülte a nyelvét, le-lekiabálva nekem a kazal mellé, hogy
szundikálok-e tán, meg, hogy mióta nem kaptam tejecskét, hogy
ilyen nyámnyila anyámasszony katonája vagyok, és hogy mikor
adom már a következő villa szénát.
A csipkelődéseiből nemcsak nekem jutott, fölhergelte ő a
feladófogattal bajlódó legényt is, akit Clive Rooney-nak hívtak, és ír
volt. Rooney egyszer meg is indult, hogy felkapaszkodjon az
etetőplaccra, és darabokra tépje a fiút, ám a kölyök elébe állt, és még
tüzelte is, hogy csak rajta, másszon fel hozzá, de
akkor laposra veri az előreugró állkapcsát, és lenyeleti vele az összes
fogát.
Ettől a cikornyás szóáradattól kitisztult egy kissé Rooney feje, és
eszébe jutott, hogy végül is egy kölyökkel van dolga. Visszakullogott
hát a lovához, de minden egyes menetnél, amit a ló kifelé, majd
curukkolva megtett, Rooney baljós pillantást vetett az etetőplaccon
serénykedő kölyök felé.
Nem Rooney volt az egyetlen vagy én, akin a kölyök a nyelvét
élesítette. Hébe-hóba kihajolt a szénaprés sarkánál, hogy
megtudakolja a géphajtó fogatostól, vajon prérinyulak vagy
szamarak vannak-e a hámba befogva; ettől a fickó mindig bedühö-
dött és végigvágott az ostorral a lovakon.
A bitangnak még arra is maradt ideje, hogy a bálakötözőnek is
odakurjongasson ezt-azt: megkérdezte például, hogy mit képzel,
játékkockákkal dobálózik, majd felvilágosította, hogy ne is
reménykedjen, több szénát úgysem bír bebálázni, mint bezabálni, és
még azt is megtudakolta tőle, ugyan ki mondta neki, hogy elég nagy
már az ilyen munkához.
Volt néhány szava még a Jackson-fogatosokhoz is, s éles, metsző
hangja átsüvített még a szénaprés fülsiketítő lármáján és az emberek
szitkozódásán, ordítozásán is.
Egy idő után felhagyott az én ugratásommal. Azt hiszem, rájött,
engem nem tud felbőszíteni. Az igazság az, hogy sokkal jobban
érdekelt a taktikája, mint hogy kijöjjek a sodromból. Csak
megjátszotta a piaci legyet, s minden lében kanál viselkedésével
irányított minket, felnőtt férfiakat. Azt akarta, hogy haladjon a
munka, s ezt el is érte.
Persze kíváncsi voltam, vajon meddig bírja. Tudtam, délig nem
tarthatja ezt az iramot. Chip szemlátomást értette a szénabeadagolás
minden csínját-bínját, s mesterien forgatta a vasvillát is – mert az
külön mesterség ám –, de hiába volt megáldva korát meghazudtoló
erővel, ügyességgel, s hiába volt olyan szilaj természete, nem létezik,
hogy a végtelenségig ott tudna állni a kavargó porban, negyvenfokos
hőségben – csak árnyékban negyven fok, nála odafönt, a tűző napon
és a szállongó pelyva közt isten tudja, mennyi lehetett –, és tömködni
a szénát tonnaszám a gép torkába.
Dolgoztunk négytől hat óráig. Akkor megreggeliztünk. Reggeli
közben a kölyök fürge volt és csicsergett, akár egy pintyőke,
kötözködött mindnyájunkkal. Tízkor megebédeltünk,
szilvakompótot, kenyeret és kávét. A kölyök még mindig csicsergett,
de már nem annyira fürgén. Le se jött a placcról, csak lekajabált:
– Mi lesz már, fiúk? Azt képzelitek, iskolában vagytok és jár a
tízórai szünet?
Nem jött le. Egyszerűen elvonult, és én tudtam, hogy elnyúlt odafent
a padlaton, hogy pihenjen valamicskét a döglesztő hőségben.
Előbb végeztem az ebéddel, mint a többiek, és felosontam egy bögre
kávéval az etetőplaccra. A kölyök ott feküdt kiterülve, csukott
szemmel, lefittyedt szájjal. Megráztam a vállát, mire felpattant.
Morcosán rám tekintett, majd egy húzásra lehajtotta a kávét, és a
kezembe nyomta a bögrét. Nem szólt egy árva szót sem.
Feltápászkodott, és megragadta a vasvillát.
Én visszasomfordáltam a konyhára, és behajítva a bögrét
odavetettem Newboldnak:
– Nem ártana, ha lehívná a kölyköt az etetőplaccról, főnök. Még
kinyírja magát délig.
– Akkor kinyírja magát! – vágta rá a gazda, s Rooney meg még
néhányan egyetértőén rábődültek.
Mit volt mit tenni, visszakullogtam, hogy tovább figyeljek és
aggodalmaskodjak. Kezdett világossá válni bennem, hogy nem is
jártam olyan messze az igazságtól azzal, amit mondtam, még ha nem
is tudtam róla.

Ötödik fejezet

Akár hiszik, akár nem, hajnali négy és délelőtt tizenegy óra között ez
a bitang kölyök tizennégy tonna szénát tuszkolt le a bálázógép
torkán!
A hír nyomban tovaterjedt, s már a legszőrösszívűbbek is azt
pusmogták, hogy ideje lenne megkönyörülni a fiún. Csoda vagy
nem, ezt a tempót semmiképp sem folytathatja tovább! Egy tizenöt
éves suhanc! Bár, ismétlem, nem látszott rajta, hogy ennyire fiatal.
Ez mentségünkre szóljon. Tudtuk, hogy rosszat cselekszünk, de hogy
mennyire rosszat, annak nem voltunk igazán tudatában.
Ám amikor eljött a tizenegy óra, és a fiú még mindig odafent gürcölt
az etetőplaccon, rettenetesen aggódni kezdtem.
Mostanra teljesen felhagyott a szurkapiszkáló megjegyzéseivel. A
gomolygó porfelhő résein át meg-megpillantottam törődött
aggastyánokat meghazudtoló, gyűrött ábrázatát. Egyetlen zokszó
nélkül tűrte a rá mért büntetést. Szerintem eszébe se jutott, hogy
létezik olyan ember a világon, mint a mi gazdánk, akinek annyi az
esze és olyan kemény a szíve, akár a nyíl hegye!
A nap még magasabbra hágott, s árasztotta magából milliónyi
fehéren izzó sugarát. Óránként váltottuk a géphajtó fogat lovait.
Kétóránként a bálakötőzőket.
De a kölyök még mindig ott küszködött életre-halálra abban a tüzes
kemencében!
Szegény Chip!
Aztán a Sors keze mégis odanyújtotta neki az utolsó szalmaszálat,
mégpedig Miss Marian Wray személyében, aki könnyű vágtában
közeledett legpompásabb hátaslován. Jócskán elképedtünk, bár az a
tíz mérföld, amennyire a Wray-farm esett tőlünk, egyáltalán nem volt
távolságnak nevezhető. Az nem fért a fejünkbe, hogy mit keres
Marian Wray a tanyájuktól ilyen messze, s nemhogy egy lovasosz-
tagra való udvarló vagy kíséret nélkül, de – és erre még nem volt
példa – egy szál magában.
Pedig ő aztán vérbeli, gazdag és előkelő arisztokrata hölgy volt.
Felfordult a gyomrom tőle, amilyen magasan hordta az orrát.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bárkit is lenézett volna. Épp
ellenkezőleg. Mindig közvetlen volt, mindenkihez volt néhány
barátságos szava, a fiúk megőrültek érte. Ami engem illet, én sosem
kedveltem a hamvas bőrű, képeskönyvből kilépett szőke
cukorbabákat. Egy csöppet sem kedveltem őket, a legkevésbé Miss
Marian Wray-t a demokratikus modorával.
Hébe-hóba eljárt a táncmulatságokra is. De sosem maradt tovább
harmincegy percnél. Harminc percig csak álldogált, és összehordott
mindenféle csacskaságot, hogy a dekoráció “milyen édes", meg hogy
a díszítő csapat igazán felülmúlta önmagát és így tovább. Aztán
egyetlen percre kilibegett a parkettra “Tex" Brennannal vagy
valamelyik másik táncos léptű pojácával, s a többi lány menten
kétbalkezes tramplinak érezte magát mellette.
A legfurcsább az volt a dologban, hogy láthatóan a lányok sem jöttek
rá erre a trükkre. Ráadásul az egész hibbant agyú környék – ha csak
szóba került Marian Wray – csak hebegett, hápogott, jószerével
hozsannázott neki, nők is, férfiak is egyaránt. Bizonyára úgy vélték,
Miss Wray annyira gazdag, bájos, szépséges meg minden, amit csak
kívánni lehet, hogy rá még irigykedni sem érdemes.
Az öltözködése nem tért el egy átlagos tanyasi lányétól: széles
karimájú kalapot, lenge blúzt és szoknyanadrágot viselt, s ahogy
vágtató lova hátán szinte úszott a levegőben, attól – el kell ismernem
– akármelyik fickónak megdobbant a szíve.
Ám amint közel ért, inkább lerítt róla a gazdagság, mint a tanyasi lét.
Olyannyira sikkes és manikűrözött látványt nyújtott, mintha három
szobalány sürgött-forgott volna körülötte egész délelőtt, hogy így
nézhessen ki.
Még a gazda is meghökkent kissé a lány érkezésén. Az összes többi
férfi lógó nyelvvel igyekezett elcsípni legalább egy szót a vidék
szépének ajakáról. Kis híján Newbold is abbahagyta a munkát
néhány percre.
Mondom, “kis híján", de nem egészen. Mindössze azt a szünetet
használta ki egy kis csevegésre, amíg a géphajtó fogat lovait
kicserélték. Eközben azok az ütődött, meglett mamlaszok egyre csak
a nyakukat nyújtogatták a lányra, üdvözült vigyorral nekivörösö-
dött, bárgyú ábrázatukon, s készek lettek volna ott helyben szörnyet
halni, ha Miss Wray azt kívánta volna.
– Látom, maga született újító a javából, Mr. Newbold! – jegyezte
meg a lány.
– Ó, semmiség. Támadt egy kis ötletem – szerénykedett Newbold.
És vigyorgott ő is, nyíltan és lelkesen, akárcsak a többiek.
Haraptam erre magamnak egy pofa bagót,.s; miközben a számban
egy kényelmes zugba tuszkolva jóízűen szopogatni kezdtem,
végigmustráltam a lányt, és elcsodálkoztam, milyen agyalágyultak is
vagyunk mi férfiak. Merthogy akármikor máskor én is ugyanúgy
belehabarodtam volna, mint mindig és mindenkor mindenki más.
Csakhogy aznap túlságosan lefoglalt a kölyökért való aggódás, meg
a szemembe csorgó izzadság és a nyakamba rakódott pelyva. A világ
minden kincséért sem lettem volna képes egy árva érzelmes
gondolatra sem.
Végigmértem hát a lányt, és megjegyeztem magamban:
– Röhej! Mit ér a csinos pofikád, ha fölötted hamarabb eljár az idő,
mint a többiek fölött!
Miss Wray körbejárt és megcsodált mindent. Életében először látott
működő szénaprést. Hallottam, amikor azzal bókolt a fogatosnak,
hogy micsoda, borzasztóan bátor ember lehet, hogy ott áll azok
mögött a tüzes, rúgkapáló lovak mögött, mert mi történne vele, ha
véletlenül eltörne a kocsirúd, és őt fejbe kólintaná.
Majd meg a bálakötözőnek duruzsolt, hogy miképpen lehetséges
annyi mindenfélét egyszerre csinálni, és hogy milyen bámulatos is az
emberi kéz, szinte önállóan dolgozik, mintha egy másik agy
irányítaná. Aztán visszafelé jövet vetett rám is egy pillantást, és
megjegyezte, minő rémisztő veszélynek vagyok kitéve amiatt a négy
éles, görbe és nyársszerű valami miatt, amivel foglalatoskodom. A
nevemet is tudta, hogy Joe. Ez volt a rögeszméje. Lám Napóleon is
tudta minden egyes katonája nevét, nem igaz?
Hát igen, ez volt a trükkje. Az az istenverte királynői leereszkedés,
hogy még a legjelentéktelenebb alattvaló is megérdemel egy nyájas
pillantást úrnőjétől.
– Arra mérget vehet, hölgyem – akartam vele közölni –, hogy
rémisztő veszély...
De a mondatomat nem fejezhettem be. Az etetőplacc elől ugyanis
épp elvonult a porfelhő, s Miss Wray észrevette a sápadt arcú
kölyköt, amint beledöfi a vasvilláját egy nálánál sokszorta nagyobb
szénahalomba.
– Szentséges isten, Mr. Newboldl – sipította olyan hangon, amitől
még a szőr is felállt a hátamon. – Maga gyerekeket dolgoztat –
éhbérért?
Gyerekeket dolgoztat!
Azt hiszem, Newbold azt kívánta, bárcsak megnyílnaalatta a föld.
Azt kívántam én is, de hogy nyelje is el örökre.
Hatodik fejezet

Nem sűrűn esett meg, hogy alkalmunk nyílt a nagy Newboldot

megkövültnek látni. Ám akkor egészen megbénult. De mit tett erre
az az átok kölyök, az a Chip? Miután letaszajtotta az utolsó
szénacsomót a garatba, kihajolt az etetőplaccról, és pont, amikor a
fogatos elordította magát, hogy “Bála!", nagyot rikoltott:
– Hé, Newbold! Mit képzel, táncmulatságra neveztünk be? Vagy
mit keres itt akkor ennyi nőszemély?
Azt hittem, erre a megjegyzésre Rooney felszökken a padlatra, és
kitekeri a kölyök nyakát; a bálakötöző is, amint kirántotta a bálát a
présből, és becsapta mögötte az ajtót, kidugta a fejét és villámokat
szóró szemmel bámult fel a fiúra.
Én azonban megértettem.
Chip nem ácsingózott semmiféle női együttérzésre. Mit mondjak,
elfacsarodott a szívem. Pedig tudtam, milyen rosszcsont kis fickó.
Biztos voltam benne, hogy minden porcikája sajog már az elvégzett
munkától, és mégsem panaszkodott! Nem akarta, hogy egy nő
beleüsse az orrát a dologba.
Képzelhetik, hogy a gazda azonnal vette a lapot, így szólt Marian
Wray-hez:
– Tudja... ez a pimasz kölyök nekünk akarja megmutatni, hogy kell
egy szénapréssel bánni. De majd meg nyesegetem én a taréját a kis
kakasnak!
– Tudom – bólintott Marian Wray. – Némelyik örökké így
viselkedik. Vásott kópé, amióta csak a világon van. Azt hiszem,
inkább szánalomra méltók az ilyen kis csirkefogók.
De villámló tekintete nem éppen szánalomról árulkodott. Ahogy a
kölyökre meredt, attól egy bádogtető is megolvadt volna; de Chip
már hátat is fordított neki, és egy újabb adag szénát gyömöszölt a
vén présgép torkába. Ugyanolyan harciasan, mint annak előtte.
Marian Wray-nek volt min töprengenie. Összekapirgálta
elmaradhatatlan bájmosolya maradék foszlányait – különös, hogy
minden szép, lány eltanulja ezt a színpadias mosolygást! –, és
hamarosan távozott.
Amint a lányt sikerült eltakarítani a színről, arra számítottam, hogy a
gazda lerendeli végre a szerencsétlen Chipet az etetőplaccról, s azt is
észrevettem, hogy a fiú is vetett egy lapos pillantást a főnökre, de
Newbold úgy tett, mintha megfeledkezett volna róla. Nem ismert
könyörületet ez az ember. Kihasználva a fiú gerincességét és
lelkierejét, amivel a lányt a játszmából kihagyta, egyszerűen
ráhagyta, hadd gürcöljön tovább ina szakadtáig.
Nekem minden perc már a végsőnek tetszett. Láttam, hogy meginog,
tántorog és támolyog a gyerek. De csak hányta tovább a szénát a
vasvillával a prés torkába; s a legutolsó bálája is pont olyan tömött és
testes volt, akárcsak az első.
Végre aztán percről percre lepergett az utolsó hosszú óra is. Egész
idő alatt mind egy szálig a fiú hősies küzdelmét lestük csak, semmi
mást.
És megcsinálta. Kitartott egészen addig, amíg a nap, delelőre hágott,
és tizenkét órára belapátolt tizenhat tonna szénát a présbe. Azóta sok
meglett ember – értesülvén a történtekről – vonta már kétségbe a
dolgot, de én ott voltam és láttam, magam írogattam a strigulákat a
bálakötöző naplójába, a saját becses kezemmel.
Hogy pontosak legyünk, a végeredmény tizenhat tonna és nyolc kiló
lett. A beste kölke meg jó, ha megvolt tizenöt éves!
Amint már mondtam, kibírta egészen addig, amíg a szakács meg
nem kongatott egy serpenyőt a konyhaajtóból, jelezvén, hogy
őszerinte – fittyet hányva a nap tényleges állására – pontosan délidő
van.
Erre aztán a legények abbahagyták a munkát, kifogták a lovakat is a
géphajtó meg a feladó fogatokból, és mindenki nekifogott kisöpörni
a pelyvát a nyakából meg kidörgölni a port a szeméből. Én azonban a
gyereket figyeltem, és láttam, ahogy megindult lefelé a masina
falánál, aztán meggondolva magát lassan odakacsázott a félig porból,
törekből, jórészt pedig szecskából álló kupachoz, ami az etetőpadlat
oldalánál képződött. Ott lezöttyent a placc szélére, onnan pedig a
kupacra.
Félúton megpördült, akár egy kormányosát vesztett csónak, ha
elkapja az ár, és már gurult is lefelé.
Ha nem tudtam volna, hogy baj van, akkor a kölyök alaposan
beverhette volna a kobakját a kőkemény, napszikkasztotta földbe. De
odarohantam, és elkaptam a tarkójánál, majd rápillantottam az ábrá-
zatára. A szája környéke kék volt, a szeme körül meg fehér. Úgy
festett, akár egy kimázolt majom. És ernyedt volt, akár egy
felmosórongy.
Fölnyaláboltam, és elcipeltem az ivóvizes tartályhoz, ott derekasan
lelocsoltam, aztán elvonszoltam a konyha árnyékába. Felpolcoltam a
lábát, hogy magasabban legyen, mint a feje, majd legyezni kezdtem.
A fiúk körénk gyűltek és segítettek. Egyik sem okoskodott. Meg se
mukkantak. Valamelyikük elvette a kezemből az újságot és folytatta
a legyezgetést. Emlékszem arra is, hogy Pete vízbe mártogatott
rongyból facsarta sokáig a hűsítő csöppeket a kölyök horpadt
torkára. Nyomorult egy banda voltak. Szégyelltek magukat, és nincs
annál veszedelmesebb, ha egy férfi szégyelli magát. Egy csapásra
akarná visszaszerezni elvesztett önbecsülését.
Newbold pöffeszkedve odalépett hozzánk, és így szólt:
– Na, remélem, elég volt a lecke a csirkefogó kölykének.
Újfent nem szólt senki egyetlen árva szót sem, de egy emberként
kaptuk hátra a fejünket, és mértük végig a gazdát egy jelentőségteljes
pillantással. Nem is mondott többet. Megköszörülte a torkát, és úgy
tett, mint akit teljesen lefoglal, hogy egy cigarettát sodorjon
magának. De én észrevettem, hogy az arcszíne valamelyest
halványabb lett, és megértettem, hogy Newbold, ha szégyenkezésre
nem is képes, azt azért tudja, milyen a félelem.
Vagy fél órája veszkődtünk már a kölyökkel, még mindig néma
csöndben, kivéve, amikor valamelyikünk kacskaringós káromkodás
kíséretében odébb – taszajtotta a másikat, hogy átvegye tőle a
tennivalót. Én magam bizonyosra vettem, hogy Chip haldoklik, s
abban is biztos voltam, hogy Newbold sem élné őt túl sokkal, amikor
megrebbent a kölyök szempillája,
értetlenül körültekintett rajtunk, majd sóhajtott egyet, és újra
behunyta a szemét.
– Mamám! – nyögte, aztán az oldalára fordult, és megint sóhajtott.
Valami oknál fogva ez mélyen megrázott. Úgy értem, akkor
döbbentünk rá, anélkül, hogy a születési bizonyítványát láttuk volna,
hogy két vagy három évvel fiatalabb annál, amennyinek becsültük.
Ha égett is a képünk már az előbb, képzelhetik, hogy éreztük
magunkat, amikor beszélni hallottuk, – és láttuk, ahogy sóhajtva
befordul, akár egy apró gyermek az ágyában, miután az anyja jó-
éjszakát-puszit nyomott a kobakjára.
Newbold a kőkemény markával vállon ragadott és félrependerített,
hogy ő is odalásson. Mondani nem mondott semmit, de az arca
többet elárult egy vaskos könyvnél is.
Abban a pillanatban felcsendült egy szigorú, dallamos hang,
dermesztő, akár a hólé egy hegyi patakban, és így szólt:
– Látom már, Mr. Newbold, így taníttatja meg magának, hogy kell
a szénaprést kezelni!
A lány volt az.
A lova lerúgta a patkóját, ezért visszasétált a táborunkba, hátha mi
segíthetünk rajta, hiszen tudta, hogy van egy ügyes
patkolókovácsunk.
Hát, ennél szörnyűségesebb nem is történhetett volna velünk. Erről
az esetről még férfiak füle hallatára sem beszéltünk volna szívesen.
Hát még asszonyok előtt! S persze ezt a históriát a környék összes
asszonya mohón szívja majd magába, és kicifrázva adja majd
tovább. És minden alkalommal, amikor elhangzik, ránk egyre
vastagabban rakódik majd a vád, hogy gyermekeket evő kannibálok
vagyunk!
Ráadásul épp Marian Wray szájából értesülnek majd róla, tőle
hallják először! Akinek minden szavára úgy fülelnek, mint szépséges
kinyilatkozásra. Az első gondolatom az volt, hogy azon nyomban,
akár gyalog, akár lovon, elhúzom a csíkot az első vasútállomásra, és
meg sem állok, míg ezer mérföldre nem kerülök ettől a csúfságtól.
Azt hiszem, a többieknek is ugyanez motoszkált a fejében.
Márpedig a lány ott ült, ölébe emelve Chip fejét, és tudomást sem
vett mirólunk. Egyre csak azt hajtogatta:
– Szegény gyerek! Szegény pici fiú!
És karcsú ujjaival a kölyök poros, pelyvával teli haját meg a
homlokát simogatta.
És ez még nem volt elég. Valamilyen módon azt is sikerült a
tudomásunkra hoznia, hogy a “szegény pici fiú" ezerszerte különb
nálunk, brutális felnőtt férfiaknál.
Talán igaza volt.
Majd, amíg a bűntudat alább nem hagyott bennünk megjegyezte:
– Abbahagyhatnák a locsolást. A hőmérséklete már alacsonyabb is
a normálisnál. Most azon igyekezzünk, hogy megmentsük az
életnek, ami még megmaradt belőle. – De azonnal hozzáfűzte: – Bár
egy ilyen megrázkódtatás után alighanem emberi roncs lesz belőle
örökre!
Az orvosi ismereteit nem vontuk kétségbe. Éreztük, hogy ezen a
téren nem vehetjük fel vele a versenyt, ezért minél kevesebbet
mondunk, annál jobb.
Nem emlékszem rá pontosan, hogy mit csinált. De megkérdezte, azt
hiszem, hogy van-e nálunk whisky, és elnézést kért, amiért
feltételezte, hogy esetleg
előfordulhat nálunk ilyesféle méreg. Méreg? Ő maga volt a méreg.
Mindnyájunkat megmérgezett. Esküszöm, a szája sarkában még egy
kis mosoly is bujkált. Időnként feltekintett a fiúról, merőn
végigmérte egyikünket-másikunkat, lassan, figyelmesen, mintha jól
az eszébe akarta volna vésni az arcunkat és a nevünket, hogy később
is emlékezzen ránk.
Szörnyűséges percek voltak, meg kell adni. Még az együttérzésem is
elpárolgott a fiú iránt. Azt kívántam, bár meg se született volna erre a
keserves világra, hogy sose hozott volna ilyen mélységes szégyenbe
minket.
Olykor-olykor Newboldra sandítottam, és a második vagy harmadik
odapillantás után megdöbbenve tapasztaltam, hogy bizony nem
maradt sértetlen az ő rinocéroszpáncélja sem, amit bőr helyett magán
viselt. Komolyan szenvedett. Sőt, több mint komolyan!
Végül ki nyögte:
– MissWray, nem tudtam...
A lány felemelte a fejét, arcán fagyosabbnál is fagyosabb mosollyal.
– Mit nem tudott, Mr. Newbold? – kérdezte. Newbold állta a
pillantását, javára legyen mondva.
– Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyen brutálisan viselkedni!
A lány pedig egyenesen a szemébe nézve megadta a kegyelemdöfést:
– Ó, valóban?
Ennél bántóbb, gúnyosabb megjegyzést nemigen hallottam még
életemben. Hát még annyi borgőzös állapotban fogant, csípős nyelvű
véleményt, – ami ennek nyomán született!
A kölyök abban a pillanatban mocorogni, motyogni kezdett.
– Semmi baj – nyugtatgatta a lány. – Nincs semmi baj, szegény
drágám!
Erre a kölyök hirtelen felült, mintha darázs csípte volna meg.
Szétnézett, aztán a lányra meredt.
– Mit gügyög itt nekem összevissza? – mordult rá. – Szálljon le
rólam!
És egy ugrással talpon termett.
Hetedik fejezet

Hát, nem tagadom, igen jólesett látnom, hogy a fiú ismét lábra állt.
Tett egy tétova lépést, de meg kellett kapaszkodnia megint, és fél
kézzel nekitámaszkodott a mozgókonyha egyik kerekének. j
– Adnál egy bagót, Joe? – kérdezte. Láttam a fakózöld ábrázatán,
hogy nem kell neki az a cigaretta. De előkotortam a dohányszelencét
és nekifogtam cigarettát sodorni. Tudtam, hogy csak az időt húzza.
Erre rájöttek a többiek is. I
A lány azonban nem fogta fel. Követte Chipet, és csak mondta a
magáét.
– Nem ártana, ha lefeküdnél. Nem vagy még olyan jól, mint
hiszed. Történt valami, szegénykém...
A kölyök csúnyán végigmérte. Majd hozzánk intézve a szavait
megkérdezte:
– Mi baja ennek a nőszemélynek? Vigyél innen, Joe, lehet, hogy
ragályos.
Miss Wrayt alaposan mellbe vágták e pimasz szavak. De nem hagyta
magát. Ha egyszer egy nő elhatározza, hogy azért is jót cselekszik, és
hiszi, hogy jó úton jár, aligha tudná attól bármi is eltántorítani.
– Igaz is – folytatta –, nem jössz inkább velem? Apámnak szüksége
van egy olyan... férfira, mint te.
A “férfi" szót mint valami rangot adományozta a kölyöknek,
legédesebb mosolya kíséretében.
Erre Chip megkérdezte:
– Ki a maga örege, hölgyem?
– Arthur Wray bíró – felelte a lány szelíden, nem akarván szegény
gyereket letarolni e dicső név teljes súlyával.
– Arthur Wray bíró... Arthur Wray bíró? – ismételte a kölyök
hunyorogva, mintha erősen töprengene, pedig ez a név legalább
olyan közismert volt Nyugaton, akár a Tetonoké. – Aha, megvan!
Emlékszem már. Ő az a fickó, aki pányvával fogdosta össze a
rézbőrű testvéreket abba a földügyletbe, nem?
Voltak ugyanis, akik azt állították, hogy az öreg Wray bíró inkább
whiskyvel, mint pénzzel csikarta ki az indiánoktól a legpompásabb
legelőterületeiket.
Az említett eset fájó pont lehetett a Wray család életében, a lánynak
mindenesetre tudomása volt róla a jelek szerint. Azon nyomban
alkonyi pír lepte el az arcát. Talán meg is felelt volna, ha az a
zsivány kölyök hagy neki elég időt. De csak fújta tovább.
– Meghiszem azt, hogy a maga öregének elkelne egy jó munkás a
tanyáján. Mondja meg neki, igen hálás vagyok, de nem beszélek elég
jól indiánusul, hogy a hasznomat tudná venni. Én szénaprésül értek.
– Micsoda...! – tört ki a lányból, de aztán visszafogta magát. Talán
ráébredt, hogy valami elcsépelt kifejezést bökött ki majdnem. Valami
örökzöld közhelyet.
Így aztán vett egy mély lélegzetet, és folytatta tovább. Én
megmondtam, lehetetlenség egy nőnek útját állni, ha azt hiszi,
kezében a zászló. Viszi, viszi a lobogót, még ha ezreken kell is
átgázolnia, cipője sarkával az arcukon taposnia.
– Gondold meg még egyszer! Apám néhány mérföldnyire van
innét, de utolérhetjük. És ha elmesélem
neki... – nos, biztos vagyok benne, hogy felfogad téged. Tudod,
szívesen lát maga mellett fiatal... férfiakat nevelődni. Ma reggel
vadászatra kellett mennie, de azt hiszem, hazafelé találkozunk vele.
– Rézbőrűekre vadászik? – érdeklődött a fiú. Úgy látszik, csak a
gorombasághoz értett, a tapintathoz nem.
Ám a lány szelíd volt és édes, akár a méz.
– Még az indiánoknál is rosszabbra – felelte. -Egy igazi bűnözőre,
gyilkosra. Egy elvetemült banditára! – nyomta meg jól a szót. Majd
megrázva a fejét elmosolyodott, mintha az öreg Wray bíró
bátorságától borzongott volna meg kissé.
– Mi a közismert neve? – kérdezte Chip, a csökönyös kölyök. –
Hogy hívják?
– Az apámat? kérdezte a lány angyali türelemmel.
– Nem. Azt az elvetemült banditát, nahát – morogta a fiú.
– Úgy hívják – mondta a lány –, hogy Douglas Waters.
– Várjon csak! – kiáltott fel a kölyök. – Nem tudtam, hogy az adut
még a kezében tartogatja!
– Miféle adut? – képedt el a lány.
– Azt mondja, hogy az örege a legderekabb fegyverforgató, a
legjobb haver és minden idők legrátermettebb cowboya nyomában
lohol? Igen? Na, csak kerüljön a szemem elé a bíró úr, gyanítom,
nem a munkáról fogok vele csevegni! Valami sokkal komorabb
dologról.
Azzal odafordult hozzám.
– Joe – mondta –, gyerünk innét! Megmutatom, hogy kell a
Jackson-villát forgatni.
– Rendben – bólintottam.
Megfogtam a karját a könyökénél, és elballagtunk. A kölyök elég
rozoga volt, jócskán cipelni kellett. De szépen faképnél hagytuk a
csupa jó szándék Miss Wray-t!
A lány úgy állt ott magába roskadva, akár egy megroggyant vitorla, a
gazdánk pedig – nem hallgathatom el – láthatóan azon erőlködött,
hogy visszafojtson egy akkora hahotát, amitől egy bálna is
megfulladt volna.
A Jackson-villákra persze rá se hederítettem. A fiút sürgősen az
egymásra tornyozott bálák árnyékos tövébe vittem, ott leültettem,
majd a kalapommal legyezni kezdtem.
A kölyök hátrahanyatlott, kezét-lábát elhagyta, mintha holtrészeg
volna. A szája megállás nélkül rángatózott. Úgy nézett ki, mint aki
maga se tudja, az utolsókat rúgja-e vagy sem.
A legelső, amit ki tudott nyögni, az volt:
– Tartsd jól nyitva a szemed. Ne hagyd, hogy... így lássanak!
– Egészségesnek látszol, mint a makk – feleltem neki. Fogalmam
se volt, miért éppen a makk, de hát így szól a mondás. – Nyitva
tartom a szemem. Ha pedig jönne valaki, majd azt mondom, tanítasz
nekem valamit, és a földre rajzolod, mit hogyan kell.
A szája széle ide-oda vonaglott, mire nagy nehezen mosolyra tudta
görbíteni. Aztán megfogadta a tanácsomat, és vonalakat kezdett
húzgálni a porban. De egy pillanatra rám szegezte a tekintetét.
– Jó cimbora vagy, Joe – hebegte elakadó lélegzettel. – Igen jó
cimbora!
Szívem szerint azt tanácsoltam volna neki, hogy feküdjön le, amíg a
rosszullét elmúlik, de azután mégsem tettem. Tudtam, nem az a
lefekvős típus. Ilyen férfiember egy ha akad millió között, fiúgyerek
pedig egyetlen az egész világon.
Inkább ülve igyekezett összeszedni magát. De jobb szeretett volna a
talpán állva, tudom.
Miután végignéztem, mint vívta meg a kölyök a csatáját, és nyerte
meg a játszmát, mérhetetlen csodálat ébredt bennem iránta. Ki sem
tudom fejezni, mekkora.
Bámulattal csüggtem rajta, és arra a gondolatra jutottam, milyen
bolondok is a fiúgyerekek, hogy olyannyira áhítják a felnőtté válást.
Ha már elég erősek ahhoz, hogy fegyvert fogjanak és megüljenek a
nyeregben, akkor képesek majd mindenre, amire egy meglett férfi is
képes. Vagyis – mindent egybevetve – legalább annyit érnek, mint a
felnőttek.
Ezenkívül rendelkeznek a korukból fakadó előnyökkel. A maguk
urai. Egy nő nőnek számít attól a pillanattól fogva, hogy eléri azt a
kort, amikor nyakon ragad egy játékbabát és kijelenti, az enyém. Egy
férfi azonban szerencsétlen, gyenge, érzelgős és bárgyú szolgája az
asszonynak, no meg építési vállalkozója, házi mindenese,
gyámolítója és udvari bolondja is egyben. Az asszony pedig jutalmul
csörgősipkát nyom a fejébe, s mint valami jogart vagy ajándékot
nyújtja, át a férfiúi izomerőnek és okosságnak szóló színlelt
csodálatát, mindenkor azért csupán, hogy a hitvesnek és a
porontyoknak járó oltalom biztosítva legyen.
A felnőtt férfi a balgaság nagyra nőtt szimbóluma, semmi egyéb. A
fiúgyerek azonban egészen más. Ő az egyetlen szabad és
sziklaszilárd teremtménye a világnak. A maga útját járja. Kiverekszi
magának, ami kell, mit sem törődve azzal, hogy a könyöke esetleg
érzékeny pontokat talál el.
És ahogy ott ültem Chipet legyezgetve s rajongó tekintetemet reá
szegezve, nem győztem csodálkozni azon a könnyedségen, amellyel
a kölyök lerázta magáról a világszép Marian Wray-t.
Pedig világszép volt. Olyan bájos, hogy a férfiembernek teljesen
elvette az eszét. Egyetlen mosolyától bármelyik szerencsétlen
cowboy hónapokig hánykolódott a vackán. E vonzó és kívánatos
lány egy pillanat alatt az ujja köré csavarta az egész bálázó csapatot.
Elég volt egyetlen szemvillanás.
Csak Chipet nem bírta az ujja köré csavarni. Akárhány ujjal kapott is
utána. Tehetetlen volt vele, így igaz.
Számított is Chipnek valamit az ő rendkívüli szépsége! Tízszer
inkább választott volna egy csillogó, vadonatúj, 22-es kaliberű
pisztolyt, mint Marian Wray-t szőröstül-bőröstül. Eladta volna
Marian Wray-t úgy, ahogy van, egy hároméves, lobogó sörényű és
tüzes musztángért.
Tehát amitől a férfiak többsége bűvöletbe esve megbénult, arra a
porcelán törékenységű szépségre Chip habozás nélkül – mondhatni –
ökölcsapást mért, összezúzta, apját gorombán leszólta, akkora
megrökönyödést okozva ezzel a lánynak, hogy hónapokig
töprenghetett a viselkedésén.
Hát, elfogult vagyok az ilyen suhancokkal. Mindig is az voltam, és
az is leszek. Csodálom őket. Hát még amikor leszámolásra kerül a
sor, az irigykedésem még a csodálatomnál is nagyobb.
Ám ahogy ott ültem és néztem Chipet, eltűnődve azon, micsoda erő
lakozik benne, micsoda nagy tettet hajtott aznap végre, és még mikre
lehet a későbbiekben képes, önkéntelen sóhajtás szakadt fel belőlem
arra a gondolatra, hogy néhány éven belül ugyanolyanná válik majd,
mint mi mindnyájan. Őt is eltalálja majd a nyílvessző; az édes méreg
végigcikázik minden porcikáján. Ugyanaz a koslató,
érzelgős fickó lesz belőle, akit mi férfiak oly jól ismerünk, és oly
nagyon megértünk, mivel mindnyájan ugyanolyan szoknyavadász,
nőimádó, ugyanakkor megvetendő és nevetséges utánzatai vagyunk
Sámsonnak.
Chip dicsősége minden bizonnyal leáldozik majd. Előbb vagy utóbb
eléri őt is a végzete.
Akkor azonban tökéletes volt, független és rendíthetetlen, akár a
gibraltári sziklán emelt erődítmény. Én pedig úgy néztem fel rá, mint
valami felsőbbrendű lényre.
Aztán elkezdett magyarázni nekem a Jackson-villáról.

Nyolcadik fejezet

A következő három hétre nem szívesen gondolok vissza. Nehezemre

esik még írnom is róla.
Miért? Hát először: az idő nap mint nap forróbb lett, s a szénaprés
nap mint nap tönkrement.
Másodszor: a gazda belehabarodott Marian Wray-be, s a szénaprés
nap mint nap tönkrement.
Harmadszor: negyvennyolc órán belül a csapatunkban mindenki
mindenkivel összeveszett, s a szénaprés nap mint nap tönkrement.
Negyedszer és ez a leglényegesebb: a szénaprés nap mint nap
tönkrement.
De nézzük "Sorjában a dolgokat! Elismerem, a Nevada-sivatag
kellős közepén pokoli lehet a hőség, de ahhoz a forrósághoz képest,
aminek a bálázógép körül voltunk kitéve, az hűs csalitosnak tűnhet.
A szénából az utolsó csepp nedvesség is elpárolgott. Úgy töredezett,
akár betakarítás után a szalmaszálak. S a nap az emberekből is
kiszívott minden nedvességet. Mint a száraz tapló, úgy éreztük
magunkat, s szíre-szóra egymásnak ugrottunk. Fegyveres
összecsapásig nem fajult azért a dolog, de kétszer is bunyóba kellett
bocsátkoznom az illendőség kedvéért. Az első még rendben is volt,
de a másodikat Pete Bramble-vel vívtuk, és teljesen pacallá vertük
egymást. Én kaptam egy monoklit a szemem köré, amitől
bőrflekknis kalóznak néztem
ki, szegény Pete pedig napokig kénytelen volt félpofával enni és
beszélni.
A szénaprés körüli kalamajka után a legrosszabb mégis az volt, hogy
a gazda szerelembe esett.
“Esett", szó szerint. Megbillent, zuhant vagy egy mérföldet, és
akkorát nyekkent, hogy szinte hallani lehetett a puffanását.
Tudják, az öreg Wray bíró maga is venni szándékozott egy
szénaprést, noha nem, ugyanolyan megfontolásból, mint Newbold.
Wray birtokán olyan dúsan nőtt a fű, hogy a tehenei nem is bírták
mind lelegelni, ezért az öreg körbe akart keríteni néhány parcellát,
hogy szénának valót termesszen. Nagy volt a kereslet a széna iránt.
Ezért aztán a bíró gyakorta átruccant Newbold tanyájára, ahová
Marian is elkísérte.
Szegény Newbold alig mert a lányra sandítani, de azt egy pillanat
alatt meg lehetett állapítani, mi jár a fejében. Teljesen magán kívül
volt szinte minden alkalommal.
Egyik nap például, amikor nálunk jártak, hallom, hogy a bíró
megjegyzi:
– Egy réteg festék igazán jót tenne ennek a masinának. Mázolja le
valami tartós, sűrű festékkel egy sorral, nem repedeznének a farészek
sem annyira a napon. Van is odahaza némi szürke festékem...
– Sötétszürke – felelte Newbold elmélázva –, kékes színben játszik
az alkonyi fényben...
– Bánja a rosseb, milyennek látszik alkonyi fényben – legyintett
Wray. – Aztán mondja, azok a bálák... súlyra mennyit nyomhatnak?
– Úgy hatvan kilót, gondolom – tűnődött Newbold álmodozón.
– Micsoda? – képedt el Wray. – Azt hittem, legalább kilencven kiló
átlagsúllyal fog elkápráztatni!
– Ó, maga a bálákra értette? – kapott észbe Newbold.
– Hát mi a fenét képzelt? – meredt rá a bíró. Igen, Newboldot
egészen megbabonázta a lány csinos pofikája. De talán még inkább
lebilincselte a dolog képtelensége. Ugyanis a lány, látván, hogy bánt
a gazdánk az ártatlan Chippel, megvetően lebiggyesztette az ajkát,
ahányszor csak megpillantotta Newboldot.
Chip azonban nem ácsingózott senki együttérzésére sem. A lány
pedig úgy félt a suhanc csípős nyelvétől, akár a tűztől. Azóta az első
nap óta, hogy a kölyök olyan durván legorombította, nem is
próbálkozott soha többel, mint hogy egy mosolyt küldjön feléje.
Ám sem a hőség, sem az egymás közti összetűzések, sem pedig
Newbold kába tekintete, amikor a lány a közelben tartózkodott, nem
ért fel együttvéve sem azzal a bosszúsággal, amit az a dög szénaprés
okozott.
Sose tudtuk, mikor csap be a ménkű.
Néha a legdöglesztőbb déli forróságban következett be, amikor az
egyetlen kiutat abban láttuk – ha nem akartunk felfordulni –, hogy
izzadva tovább húzzuk az igát, hátha a kemencemódra perzselő,
tüzes levegő szétéget mást is, nem csak a mi bőrünket. De többnyire
harmatos, hűvös reggeleken meg estefelé, amikor már nem égetnek
olyan kegyetlenül a napsugarak, akkor történt... igen, rendszerint
akkor, amikor szinte élvezet volt a munka, hogy a szénaprés
felhördült vagy csikordult vagy kattant egyet, s mi nyomban tudtuk,
hogy valami kimarjult, vagy csont tört valamerre.
Kétszer is majd a fél nap ráment, mire kibeleztük a gépet, és
megvizsgáltuk, vajon mi lehet a bánata. Azután pedig a meghajtószár
fogaskerekei mondták be az unalmast, s egy egész napig csak a
lábunkat lóbáltuk.
Igen, a negyven tonna helyett alig tizenöt tonna szénát tudtunk
átlagban naponta bebálázni. Még a gondolattól is a rosszullét
kerülgetett minket!
Az egyetlen, ami tartotta bennünk a lelket, és arra ösztönzött, hogy
legalább ennyit megtermeljünk, az a kölyök volt. Ugy látszik, képes
volt rá, hogy olvasson annak a nyavalyás szerkezetnek a
gondolataiban, s egy szempillantás alatt pontosan megállapította, mi
a baja. Ily módon időt nyert számunkra, s sokat nyertünk azzal is,
hogy a gép működésének rejtelmeibe is bevezetett minket.
A munka végeztéig – akárcsak a többiek – minden egyes
munkafázist kipróbáltam, a Jackson-fogattól a bálakötözésen át a
gépet működtető fogat hajtásáig. A legnehezebb, de egyben
legérdekesebb a bálakötözés volt.
Annyi volt csupán a teendő, hogy amikor a fogatos elordította magát,
hogy “Bála!", egy vasrúddal ki kellett csapni a kutyaólnak hívott
ledobónyílás ajtaját, aztán elhajítani a rudat, elmarkolni az öt merev
huzalt, amit a drótvágó az ember kezébe nyomott, és a bálát
átnyalábolva sebesen megtekerni az összehajlított drótokat. Ha elég
ügyes volt az ember, az utolsó huzalt egyenesen a darabolókés alól
kaphatta ki. Azután nagyot kellett rikkantani, hogy “Kész!". Erre a
fogatos a lovak közé csapott, a sajtolólap felemelkedett, s újabb
szénaadag kezdett lefelé potyogni.
Ám mielőtt megindult volna az újabb porció, a bálát el kellett rántani
az útból, és becsapni az ajtót.
Ehhez le kellett kapni a meghajtószáron lógó kampósbotot,
beleakasztani a bála felső sarkába, s amíg jobb kézzel az ember a
bálát ráncigálta – kis híján elgáncsolva vele saját magát –, bal kézzel
be kellett vágni az ajtót, és a bálából kiráncigált kampósbottal rátolní
a reteszrudat.
Ezek után már csak az volt hátra, hogy oda kellett görgetni a bálát a
mérleghez, mérés után felírni a súlyát az összesítő lapra, majd
bevésni még egyszer a saját lajstromba is, aztán odahengeríteni a
bálát a gyűjtőhelyre, és felrakni az egyre emelkedő halom tetejére,
esetleg három láb magasságra. S mire sikerült az embernek
feltuszkolni a bálát, miközben majd leszakadt a dereka, akkorára
biztos, hogy a fogatos ismét elordította magát, “Bála!", így aztán
vágtázhatott vissza az ember ahhoz a francos kutyaólhoz, és
kezdődött elölről az egész.
Hát, ugyancsak idegtépő, de egyúttal fortélyos feladat is volt, kezdve
azoknak a megveszekedett drótoknak a kötözésétől, egészen a bálák
elhengerítéséig és feltornyozásáig. A kölyök Chipnek a kisujjában
volt a munka összes csínja-bínja. Az ő keze alatt szinte maguktól
ballagtak a helyükre a bálák, és egyikünk sem bírta elég fürgén
darabolni a huzalokat, hogy Chip ne fütyörészve várta volna, mikor
kapja már végre az utolsó szálat.
Természetesen a végtelenségig nem csinálhatta; de amíg dolgozott,
lendületbe hozott mindnyájunkat, megmutatta a trükköket, még azt
is, hová lépjünk, hogy felesleges mozdulatokat ne tegyünk. Néha
már-már elhittük, hogy ő bütykölte össze a világ első szénaprését,
annyira értett a dologhoz.
Ám a kölyök sem volt képes elhárítani a balszerencsét, ami ezt a
gépet kísérte. Newbold – hányódva a lány és prés kavarta indulatok
között – minden
nappal egyre sötétebb ábrázattal bámult maga elé, s még Chip sem
mert szemtelenkedni vele.
Newbold esténként elbandukolt a legközelebbi bálarakás végébe, és
ott ácsorgott komor bánatosan, akár egy madárijesztő, körülhordozva
a tekintetét a kaszálókon, miközben vérző szívvel kesergett azon,
hogy ilyen tempó mellett bizonyosan kifut az időből, és képtelen lesz
bebálázni az összes szénát, amit lekaszált. A gondolatra is, hogy azt a
drága szénát először a nap szikkasztja porrá, azután a téli esők
áztatják rothadó latyakká, legszívesebben főbe lőtte volna magát. És
nem azért, feltételezem, mert fösvény lett volna, hanem mert
számára kínszenvedés volt bármiféle haszontalan tékozlás.
A légkör mindegyre feszültebbé vált körülöttünk, s hamarosan
mindnyájunk előtt világossá vált, hogy csak idő kérdése, s kipattan a
szikra, amiből akkora tűz kerekedhet, hogy valakinek az élete is
veszélybe kerül!
A bökkenő az volt, hogy, még ha simán is mentek volna a dolgok, mi
tehenészlegények voltunk, nem pedig gépkezelő munkások.
Keservesebben viseltük az óráról órára ismétlődő, monoton
mozdulatokat, mintha sortűznek lettünk volna kitéve.
Körülbelül akkortájt, amikor ez a hangulat elhatalmasodott rajtunk,
toppant be Murphy seriff a tanyára, s látogatásával kezdetét vette a
vég. Épp leereszkedett a szürkület. Mindannyian a pokrócainkon
hevertünk már, amiket akkurátusán leteregettünk a szénára, a fejrész
alá külön szénaköteget gyúrva. Hason fekve heverésztünk, állunkat a
tenyerünkbe támasztva. Egyesek cigarettáztak, mások pipáztak, de
valami oknál fogva pillanatonként felizzott valamelyikünk dohánya,
tompa vörös fényt árasztva hol itt, hol ott a körben.
Emlékszem, a nagydarab Cash Logan locsogott épp arról, hogy
bunyózott egyszer egy kanadai favágóval, egy igazi faúsztatóval;
hogy a kanadai kést rántva igyekezett megszabadulni enyhén
szorongatott helyzetéből, de ő, Cash Logan, bevetett egy trükköt,
amit még kis korában tanult, vagyis kézenállásba lendülve mind a
két bakancsának a sarkával pontosan és alaposan képen trafálta a
fickót.
Logan be is mutatta, s a fiú, akin szemléltette, nagyot nyögve
felriadt, azt hívén, főbe lőtték. Aztán megtapogatva sajgó és
dagadozó ábrázatát felüvöltött, hogy szitává lőtték.
– Szenzációs, Cash – jegyezte meg Pete Bramble megdörgölve fájó
arcát. – Könyvbe illő cselekedet. Hol olvastad?
 – Olvastam? Még hogy olvastam?! – rikácsolta Cash.
– Pontosan – bólintott Bramble.
Ott helyben egymásnak ugrottak volna, lévén mindketten elszánt és
vakmerő fajta, ha meg nem halljuk egy közeledő ló patkócsattogását
éstrappolását, majd pedig a seriff harsány üdvözlését.
Óriási meglepetést keltett.
Ugyanis közülünk jó néhányan százszor inkább gürcöltek volna
életük végéig Newbold farmján, vállalva ezt a kínszenvedést, mint
azt, hogy a törvénnyel gyűljön meg a bajuk.
Kilencedik fejezet

Ámbátor mulatságos, de meglehetősen aggasztó látványt nyújtottak

csapatunk fiai, amint megbolydulva feltápászkodtak pokrócaikról, és
nyugtalan tekintettel szállingózni kezdtek szanaszét, csak minél
távolabb a serifftől, utánozván azoknak a kutyáknak mindama
mozdulatait, amelyek közé váratlanul farkas keveredett.
Az okos kutya, vagyis amelyiknek mart már farkas a hátuljába, jól
tudja, hogy egy farkas három-négy kutyával is felveszi a versenyt, ha
verekedésre kerül a sor. így aztán ezek a kemény legények, akik
-feltételezem – egykor összeütközésbe kerültek már a törvénnyel,
szépen eloldalogtak a seriff közeléből.
A gazda azonban rögvest felpattant a helyéről, és egyenesen a
törvény embere elé sietett. Ez igen derék dolog volt Newboldtól,
hogy minden kényes helyzetben kiállt az emberei mellett, a pártjukat
fogta. És ők tudták ezt. Egyedül ennek volt köszönhető, hogy
egyáltalán szívelték valamelyest.
Tehát amint Newbold megindult a seriff felé, az nagy horkantással
lekászálódott a nyeregből. Horkantott egyet a lova is, mintha halálos
kimerültség gyötörné. Emlékszem is, hogy orrba vágott a musztáng
erős, szúrós kipárolgása, s hogy egy pillanat múlva meg is ütötte a
fülemet a ló hasáról lecsöpögő verejték kitartó kopogása.
A seriff odadörmögött valami köszönésfélét Newboldnak, aztán
sodort magának egy cigarettát. Eközben tüzetesen megszemléltem az
ábrázatát.
Tug Murphynek hívták a seriffet, s akkoriban komoly hírességnek
számított. A Tug becenevet a “tugboat"-ról kapta, s illett is rá,
mivelhogy épp olyan testes és lármás, behemót fickó volt, akár egy
vontatógőzös, s szilárd kitartását utolsó leheletéig a megye
szolgálatának szentelte. Évente legalább tízezer mérföldet töltött
lóháton, de lehet, hogy még annál is többet. Amióta ő nyargalt a
közrend nyergében, alaposan megcsappant a bűnözés ezen a zord
vidéken, ezzel szemben nőttön-nőtt a szorongás a banditák szívében.
Tug Murphynek, a megye házőrző kutyájának köszönhetően a körzet
minden tisztességes polgára békés éjszakai nyugodalomnak nézhetett
elébe. Tug Murphy ma már nem nyargal sehová sem. Egy nap
bevágtatott egy porfelhőbe, ami egy 45 kaliberes ólomdarabot rejtett.
A golyó átlyukasztotta Tug testét, s ő eltávozott azon a nyíláson, nem
hagyva maga után mást, mint kilencven kilónyi haszontalan
hústömeget. Tug neve mára feledésbe merült, de azokban az
időkben, amikről beszélek, még csodák fűződtek hozzá.
Görbe lábú és széles vállú fickó volt. Olyan ember benyomását
keltette, aki örökösen a fogát csikorgatva próbál valami nagy-nagy
indulatot magába visszafojtani, s az éjjel-nappal benne fortyogó düh
szinte bármelyik pillanatban kitörni látszik.
Ezt olvastam le vörös és mogorva ábrázatáról, miközben cigarettára
gyújtott. A fellobbanó láng megvilágította verejték áztatta, erősen
fénylő arcát.
Nyers, érdes és kíméletlen hangon szólalt meg:
– Hé, Newbold, miért nem adsz zabálni a legényeidnek?
 – Adok én -felelte Newbold.
– Adsz ám! Majd fölkopik az álluk annyitól! – erősködött a seriff.
– Ezt ki mondta neked? – csattant fel Newbold.
– Egy ideje átjárnak a Seaton-tanyára, és megfújtak már néhányat a
legszebb csirkék közül – pörölt a seriff –, és az öreg Seatonnak
enyhén szólva elege van belőlük. Azzal nem fárásztotta magát, hogy
átjöjjön ide lamentálni, de arra igenis vette a fáradságot, hogy
bejöjjön a városba és beszámoljon nekem a történtekről. Hát ide
figyelj, Newbold! Az lehet, hogy te magad nem térsz le az egyenes
útról, de másokat bajba keversz. Azt pedig nem nézhetem tétlenül!
Newbold nem szólt semmit. Már azt hittem, lenyeli ezeket a
felháborító sértéseket.
A seriff az első kirohanás után azonban határozottan nyomult tovább:
– Jobb, ha tőlem tudod, Newbold, Seatonék kész örömest
meglincselnek minden lókötőt. Nekem pedig az a véleményem, hogy
egy lótolvaj valóságos hős, egy óriás az olyan alávaló, szánalmas
zsiványokhoz képest, akik fogják magukat, és megdézsmálnak egy
csirkeólat...
Newbold közbevágott:
– Szóval te alávaló, szánalmas zsiványnak nevezel engem.
– Akinek nem inge, ne vegye magára – felelte a seriff.
– Vesd csak le magadról a kabátodat meg a jelvényedet – javallotta
Newbold –, hadd lássam, rád illik-e az az ing!
– Verekedni akarsz, mi? – húzta el a száját a seriff. – Azt hiszed,
egyéb dolgom sincs, mint ilyen magadfajta mitugrászokkal
dulakodni? Ha el kell kapjalak, Newbold, akkor majd megmérkőzöm
veled, de addig nem fecsérlem rád hiába az időmet.
Ez a szónoklat elképesztett. Abban a hitben éltem, hogy a seriffet
napról napra az az édes remény élteti, hogy lehetőleg minél több
csetepatéban legyen része. És íme, kitért előle, pedig lett volna
alkalma aratni!
A fiúk valamelyest jobb kedvre derültek, hallván, hogy a seriff kissé
megcsöndesedett.
Pete Bramble megjegyezte:
– Ebből a gárdából senki sem csirketolvaj, seriff. Rosszul hallotta.
– Márpedig nem róka és nem is prérifarkas mászott be Seaton
csirkeóljába, és emelte el a csirkéket, tizenkét egymást követő
éjszaka! Minden éjjel egy csirkét. A módszer nem vall sem rókára,
sem préri-farkasra. És Seaton saját emberei sem gyanúsíthatok. Az
öreg egy héten át, figyelte őket, de egyik sem illant el közülük; a
lopás akkor is folytatódott, pedig az egész bandán rajta tartotta a
szemét. Hát akkor honnan máshonnan jöhetett volna a tolvaj?
– A hegyekből – állította Pete Bramble. – Valami mexikói, aki a
hegyekben bujkál, és nem akarja a muníciót húsra pocsékolni.
– Nem – rázta meg a fejét a seriff. – Ez nem mexikói.
– Annyit sem tudsz, hogy nézhet ki az a csirkefogó? – kérdezte
vigyorogva Newbold.
– Adhatok személyleírást – bólintott a seriff. – Ahhoz elég apró
termetű, hogy átférjen egy olyan ablakon, amin egy meglett ember
képtelen lenne átszuszakolni a pocakját. És elég fürge ahhoz, hogy
felmarkoljon egy csirkét, és elugorjon egy odatámasztott
vadászpuska elől, ami akkor sült el, amikor kifelé iszkolt. Annak a
marék sörétnek szét kellett
volna tépnie a csirkefogót, de úgy látszik, ügyesen elpucolt, még
vércsöppek sem mutatták, merre. Apró, fürge, ravasz kis fickó lehet.
Amolyan rókaképű, feltételezem, mert pontosan az is: két lábon járó,
valóságos róka. Az öreg Seaton háromszor rálőtt, de mindig
elhibázta, s tucatnyi különféle csapdát is állított neki, de csak lopkod
tovább a vakmerő bitangja. Nálad pedig egy egész bandára való
vakmerő bitang lebzsel, Newbold.
Egészen felkeltette az érdeklődésemet ez a beszámoló a szívós
csirketolvajról; s meg kell adni, az itteni koszt csak arra volt elég,
hogy az ember iszákosságra adja a fejét... vagy csirkelopásra!
– Szóval azt képzeled, hogy én éheztetem a fiaimat! – lendült
támadásba Newbold –, hogy amikor repetát kérnek, én forró vizet
zúdítok oda nekik? Ilyesmit feltételezel rólam? Meg hogy szert tettek
egy hivatásos csirketolvajra, akit éjszakánként átugrasztanak, hogy
rabolja ki a csirkeólat, mi? Hát ide hallgass, seriff! Ta aztán végképp
rossz helyütt kereskedsz.
– Akkor is körülszaglászok – erősködött a seriff.
– Csak szaglássz, hogy az ördög vinne el – morgott a gazda. – De
ha mégis ez a banda lendült bele a csirkelopásba, akkor ezek nem
álltak volna meg napi egy csirkénél. Jól figyelj, seriff! Nálam
kizárólag belevaló fickók vannak alkalmazásban. Akiket itt látsz,
azok mindegyike bevág egy egész csirkét csak előételnek is. Ha ezek
járnának rá Seaton csirkéire, fél tucatot hordanának el fejenként; és
ha már a csirkéket mind elropogtatták, akkor fölfalnák a Seaton
famíliát is, szőröstül-bőröstül. Ezt közölheted Seaton papával, és
Ned meg Harry Seatonnal is. Kedvem lenne most mindjárt lóra
kapni, és átruccani a Seaton-tanyára. Még hogy csirketolvajok!
Szerinted én efféle alakokkal dolgoztatok, mi? Csirketolvajokkal?!
Egészen dühbe gurult.
– Hátrább az agarakkal, hékás! – intette Newboldot a seriff. Csak
annyit mondtam, erős a gyanúm, hogy a te embereid közül volt
valamelyik!
– Hát persze – ágált tovább Newbold –, legalább öt mérföldes
kiruccanás oda-vissza. Tudod mit, seriff, az én fiaim a szénaprésnél
töltött álló napi gürcölés után úgy néznek ki, akár a mosott rongy!
Ahhoz sincs erejük, hogy megmorogják a szakácsot! Ami engem
illet, inkább választanék tíz évet a sitten, mint tíz napot a mellett a
rohadt szénaprés mellett!
Beszéd közben prüszkölt, akár a ló, s az emberei felől torokhangú,
helyeslő dohogást lehetett hallani.
– Térjünk a tárgyra – javasolta a seriff.
– Kezdettől fogva erre vártam – dörmögte Newbold.
– Hány embered van ideki?
– Hét.
– Magadat nem számolod bele?
– Nem.
– És a szakácsot?
– Azt igen.
– Látni akarom ezt a hetet, felsorakozva – intett a seriff.
– Sorakoztasd fel őket magad! – vakkantotta oda a gazda egyre
ingerültebben. – Az az égetnivaló szakács, hogy a tűz esne bele,
odabent piszmog a konyhában. A többiek meg itt vannak ni!
– Én csak ötöt látok – jegyezte meg a seriff. Én is annyit
számoltam, magamat is beleértve.
– Á, csak a kölyök hiányzik – legyintett a gazda. – Biztosan
lefeküdt, és már húzza a lóbőrt.
– Miféle kölyök? – csapott le a seriff. – És hol van?
 – Amott ni. Ide látszik a kalapja. Alvás közben is magán tartja.
Kemény dió lesz az a kölyök neked, seriff!
– Hadd lássam csak közelebbről – erősködött a seriff. – Hé,
kölyök!
– Hagyd békén! – javasolta Newbold. – Ki van merülve. Kettő
helyett dolgozott egész álló nap.
– Fél bérért, gondolom – jegyezte meg a seriff. – Hé, kölyök, kelj
csak fel, hadd nézzelek meg magamnak!
Chip meg se moccant. A seriff odaballagott hozzá, én pedig
magamban azon vigyorogtam, micsoda pompás szónoklatot zúdít
majd a gyerek a törvény képviselője nyakába.
A seriff lehajolt, majd kiegyenesedett, markában tartva a himbálózó
Chipet.
Azaz nem Chipet, csak a kalapját és a pokrócát, amit a kölyök
kitömött szénával, hogy egy ott szunyókáló ember látszatát keltse.
A széna lepotyogott szépen a földre, a seriff pedig eleresztette Chip
cókmókját, és Newbold felé fordult.
– Szóval az embereid nem csirketolvajok, mi? – vicsorogta. – A
kölykeid viszont azok!

Tizedik fejezet

Láttam, hogy Newbold megmozdul, aztán mégis megtorpan.

– Hagyd békén a kölyköt! – kiáltotta. – Semmi bizonyítékod nincs
ellene. '
– Még nincs – felelte a seriff –, de találok!
– Itt kell legyen valahol – intett Newbold nekikeseredve. – Biztos,
hogy itt eszi a fene valahol. Egy perce még itt láttam.
– Ahogy most nem látod – diadalmaskodott a seriff –, úgy nem
látod te azt addig, amíg meg nem töltötte a gyomrát némi vacsora
utáni ínyencfalattal. Higgyél nekem! Van ennek a kölyöknek
sütnivalója, úgy ám!
– Tévedsz – rázta a fejét Newbold. – Ez a legderekabb kölyök, akit
valaha is láttam.
Erre mindnyájan kórusban dünnyögni, duruzsolni kezdtünk. A
legderekabb kölyök! De a legkomiszabb, legkötözködőbb,
legpimaszabb és legvásottabb is egyben!
Hogy csirkét lop?
Ahogy golyózni vagy vadászni szokott, úgy csirkét is lophat. Amint
az ötlet felmerült, mind bizonyosra vettük, hogy a fiúnak igenis
megéri öt mérföldet ügetni egy kis csirkelopás kedvéért. Világos,
mint a nap! Egyszerűen elköti valamelyik ház körül bóklá-
szó lovat, és elkocog, minket pedig – ha egyszer a buzgóság
elnyomott – ágyúszó se riaszthat föl többé! Acélból kell lennie annak
az embernek, aki végigrobotol úgy egy napot, mint Chip, aztán még
a fél éjszakát ébren tölti. Ám ezek a sihederek képesek olyasmire is,
amire felnőtt férfi sohasem. Ha – mint az óra – kezdenek lejárni,
képesek újra felhúzni magukat, és gyerünk, járhat tovább a
szerkezet!
– Hát jó – mondta a seriff. – Megtudtam, amit akartam. A kis fickó
derék kölyök, hát persze. Aki így ért a csirkelopáshoz! Viszlát, fiúk!
Azzal fölpattant a lovára, és elkocogott árkon-bokron át a Seaton-
tanya irányában.
– A pokolba is! – tört ki a gazda, és nekiállt szitkozódni.
– Menesztenünk kéne valakit, hogy a seriff elé vágva
figyelmeztesse a kölyköt – javasolta Pete Bramble.
– Az ugyan közel nem ereszt magához, hogy figyelmeztethesd –
legyintett Newbold. – Úgy nyargal, akár egy megveszekedett zsoké.
Ez tény. Nem valószínű, hogy képesek lettünk volna utolérni.
Mindenesetre nem bírtam ki, hogy távol maradjak az események
sodrától. Ideges voltam, mindenáron jelen akartam lenni a
kifejletnél. Felnyergeltem hát egy lovat, és átvágva a kaszálókon a
távozó után eredtem, otthagyva a többieket, hadd morfondírozzanak
rajta, milyen komisz egy alak ez a seriff.
Nem jutottam nagyon messzire, amikor megláttam a seriffet magam
előtt. Megfordult, megállította a lovát, és puskával a kezében bevárt
engem.
– Semmi vész! – kurjantottam oda neki. – Csak kíséretnek jöttem,
seriff. Leléptem Newboldtól, hogy a segítségére legyek.
– Nagy segítség nekem bárki is Newbold tanyájáról! – mormogta
Tug. – Ám gyere, ha úgy tartja a kedved. Épp azon tűnődtem, jó
lenne közelebbről meglesni, hogy ügyeskedik a kis fickó a
tyúkketrecben. Csak óvatosan!
Némi izgalom csendült ki a seriff hangjából.
– Seaton igen begorombulhatott – jegyeztem meg.
A seriff nagyott nevetett.
– Öreg harcos az a Seaton, tapasztalt prémvadász – bólogatott. –
Hiszi is, hogy érti a csapdaállítás minden csínját-bínját. De ezt a
kölyköt el nem csípi! Megeshet, hogy mi sem. Nagy
hajtóvadászatnak nézünk elébe. De úgy ám!
Ismét felnevetett.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Tug Murphyben a kedélyes
tréfálkozó hajlam csíráját egyszer föllelem. Hihetetlen volt.
Kihasználva az alkalmat megvallottam neki, hogy a szóban forgó
siheder bár vásott és rakoncátlan, nála becsületesebb, gerincesebb és
derekabb kölyökkel még sosem találkoztam.
A seriff végighallgatott, és úgy tett, mintha elhinné, hogy valami
igazság lehet a dologban.
Jó iramban haladtunk előre. Egyszer csak a seriff kibökte, hogy azért
gyötri némi aggodalom.
– Soha életemben nem kellett még kölyök ellen eljárnom –
mondta. – Azazhogy tizenkilenc év körüli suhancokkal, akiket mi
kölyköknek hívunk, már volt néhány rázós kalandom. Nem
maradnak azok le sem erőben, sem fegyverforgatásban a felnőtt
férfiaktól, sőt, néha még tisztességesebbek is, ha lövöldözésre kerül a
sor. De hogy vágjak sittre egy alig tizenöt esztendős taknyost?...
Vagy mennyi idős is ez a Chip?
– Tizenöt-feleltem.
A seriff félhangosan megeresztett egy káromkodást.
– Tizenöt! – ismételte. – Micsoda rohadt ügybe kevert engem ez a
Seaton! De meg is mondom neki a véleményemet!
– Mondja meg neki azt is, hogy Newbold ugyancsak tiszteletét
teszi majd nála – figyelmeztettem, vigyorogva a sötétség leple alatt.
– Kis híján nekem ugrott ez a Newbold – kuncogta el magát a
seriff. – Igaza van. Mindenkinek igaza van, mindenkinek, aki kész
ökölre menni, ha halálosan komolyan vesz valamit! Ezért van igaza
Newboldnak, de még mennyire, hogy igaza van!
Ami azt illeti, Tug Murphynek is igaza volt. És kezdtem egyre többre
tartani őt. Ilyen emberrel még soha életemben nem találkoztam.
Minél többet tudtam meg róla, annál inkább érdekelt.
Meg is mondtam neki, milyen átkozottul igaz, amit Newboldról
állított.
– Naná, hogy igazam van! – harsogta. – Kis híján nekem jött a
kölyök miatt. Pedig hát ki neki az a kölyök? Senki! Még csak nem is
rokona! Mégis meggyomrozott volna miatta. Szerintem is igaza van
mindenkinek, aki akár idegen kölykökért is kiáll verekedni.
Ismét egyetértettem. A seriff meg csak kuncogott.
– És még agyonhajszolom miatta az egyik legpompásabb lovamat
– ingatta a fejét. – Nézd csak meg! Mindezt egy nyavalyás kölyök
miatt!
Erre megint nagyott nevetett. Fura egy humora volt, de illett az
esethez.
– Fogadok, hogy ír az a bitang – jegyezte meg.
– Vörösnek vörös, akár a répa – feleltem.
– Ír biz az! – bólintott Tug Murphy. – Jól sejtettem. Valami azt
súgta nekem. És neki is igaza van. Igaza van a kölyöknek, hogy
minden éjjel elcsórja azokat a csirkéket. Pontosan ezért van neki
igaza.
Ez már magas volt számomra. Annyira nem bírtam követni a
gondolatmenetét, hogy be is vallottam neki.
A seriff megmagyarázta:
– Hát ide figyelj! Ha csak a lopás kedvéért lopna, már első
alkalommal kipucolta volna az utolsó szálig azt a tyúkólat, nem?
Ezt beláttam.
– Ha pedig azért lopott, mert éhes volt, akkor eliszkolt volna azon
nyomban, amint észreveszi, hogy vérebek meg puskás emberek
lesnek rá, s amint felfedezi a neki állított csapdákat, a sörétes
vadászfegyvereket, amikkel szitává akarták lyuggatni. Ugye, hogy
elfüstölt volna? Neked talán jólesne, ha likat lőnének a gyomrodba?
– Nemigen – tiltakoztam. – Nem esne valami jól.
– Tudod – folytatta a seriff mindjobban belelkesülve –,
éppenséggel azért jár vissza, mert tudja, hogy a féltucat sörétes puska
és minden meg mindenki csak őrá vár. Ez az oka, hogy mindig
visszatér. A játék kedvéért. Bizonyára még tetszett is neki, hogy a
kutyák megkergették.
– Megkergették? – képedtem el.
– Hát persze! De ő lerázta őket. Pont akkor, amikor azok
megpillantották. A kutyák látták őt, úgy van, és utána vetették
magukat. De a kölyök átverte a dögöket. Elinalt a sziklák közé, és
lerázta őket. És minden éjjel visszatér, hogy eljátssza az egészet
elölről. Azért, mert ír, érted? Az írek már csak ilyenek. Rögtön
tudtam, hogy csakis ír lehet.
A seriff egyre csak kuncogott, és végtelenül élvezte a helyzetet.
Lassacskán ráébredtem végre, hogy a seriff maga is ír származású.
 – Van ez így – elmélkedett tovább a seriff –, ha az ilyen kölyök
elkerüli a bitófát, akkor felnőve derék ember válik belőle. Az
effélékre szüksége van a világnak. Némi bosszúságot okoznak
ugyan, de amikor lehiggadnak, remek fickók lesznek.
– A kölyök remek fickó lesz – bólogattam nagy-nagy
buzgalommal.
– Hányszor vettétek észre eddig, hogy kimaradt éjszakára? –
érdeklődött a seriff.
– Egyáltalán nem vettük észre, ma estig – feleltem.
– Amíg egy másik ír fickó meg nem jelent, és fel nem hívta rá a
figyelmeteket, hogy eltűnt – röhintette el magát Tug Murphy. – Egy
tolvaj kell, hogy...
Hirtelen elharapta a mondókáját, aztán zavartan folytatta tovább:
– Agyafúrt ír kölyök ez, több mint két héten át egyszer sem jöttetek
rá, hogy elillant éjszaka. Minden éjszaka! Ravasz, akár egy róka.
Nem is gyanítottátok volna, ha be nem állítok a tanyára, és fel nem
nyitom a szemeteket.
Aztán ahogy könnyű vágtában nyargaltunk tovább, messze előttünk
az egyik domb tetején mozgó alakra lettünk figyelmesek, amint a
hajlat mögé bukva belevész a csillagos ég hátterébe.
– Ott a kölyök – intett a seriff. – Lassan üget. Komótosan,
hanyagul. És ez hiba. A legkülönbeknek olykor túlságosan nagy az
önbizalmuk. És fogalma sincs róla, hogy egy ír van a nyomában. Bár
lehet, hogy azért poroszkál így, mert még most ötli ki, milyen
cselhez folyamodik ma éjszaka.
Én is valószínűnek tartottam ezt az elképzelést.
Ahogy egyre jobban beértük az előttünk haladó lovast, már azt is
tisztán ki tudtuk venni, hogy termetre egészen apró.
– Nincs alatta nyereg – jegyezte meg a seriff, aki meglepően jól
látott éjszaka is. – Érted, ugye? Egy nyereg túl könnyen árulkodó
jellé válhat. Az alatta levő pokróc még reggel is nedves és leleplezné.
Ezért szőrén üli meg inkább a lovat. Úgy-úgy, ír a taknyos, de még
mennyire!
És egyre csak kuncogott magában. Az elégedettsége látszólag nem
ismert határokat. Ám akkor egy kissé visszafogta a lovát.
– Nincs értelme túlságosan befogni a kölyköt – mondta. – Lehet,
hogy még látjuk is, mint hajtja végre a trükköt. Biz isten, kifizetem
azt a csirkét, amit elvisz!
– Lehet, hogy csak egy marék sörétet visz magával – károgtam.
 – Egy írt nem lehet söréttel lepuffantani – jelentette ki a seriff. –
Egy írt csak revolver – vagy puskagolyó állíthat meg. Nem, a fiúnak
most is sikerülni fog, biztosan. Megint megfúj egy csirkét. Egy ilyen
Seaton-féle alaknak semmi esélye, hogy nyakon csípjen egy olyan ír
kölyköt, mint Chip. Hiszen vörös hajú, nem azt mondtad? Szinte
sejtettem, hogy vörös a haja.
Úgy tűnt, teljes az egyetértés közöttünk, már ami Chip kiválóságát és
jó tulajdonságait illeti. S akkor a dombok között felértünk arra a
hágóra, ahonnan pompás kilátás nyílott Seatonék tanyájára.
Tizenegyedik fejezet

A fiúnak nyoma veszett. Legalábbis nem látszott semerre sem az

apró lovas alakja, helyette csak a völgyteknő halványan kirajzolódó
hajlatait láttuk, mögötte két szögletes hegyorommal, amelyek két
felemelt ökölre hasonlítottak. A teknő közepén állt a Seaton-major,
két ablakából világosság szűrődött ki. Fokról fokra ki tudtuk venni a
boltíveket és a tető vonalát, majd a girbegurba karámkerítést, a
pajtákat, fészereket meg egy lámpást, amely himbálózva közeledett a
ház felé.
– Le kéne nyargalnunk egyenesen, ha Seatont figyelmeztetni
akarjuk – javasoltam a seriffnek.
A törvény képviselője erre csak mordult egyet.
– A fenébe Seatonnal! – felelte. – Seaton csináljon, amit akar!
Különben is túl későn érkeztünk, és túl messze vagyunk, hogy
ügyködés közben figyelhessük meg a kölyköt. Még elriasztanánk.
Jobban tesszük, ha akkor vágunk elébe, amikor eliszkolni próbál.
Tetten érhetjük, a csirkével a markában. Alaposan megleckéztetjük!
Majd megtanulja, hogy jó gyerek és rendes ember legyen...
És a seriff ismét hahotára fakadt.
Aztán leszállt a nyeregből, rágyújtott egy cigarettára, és fütyörészni,
dünnyögni kezdett magában.
Erre én is lekászálódtam. Forróság volt odafönt a hágón. A kétfelől
meredező sziklák még mindig ontották magukból a napközben
magukba szívott hőséget. Szúrós szag terjengett a levegőben,
olyasmi, mint lakkozás után egy zárt házban, amit pedig a körös-
körül növő gyomok árasztottak magukból, s a bokrok felől hébe-
hóba halk, zizzenő neszek szálltak felénk, a szellő csalóka érzetét
keltve, amit pedig hiába vártunk.
A himbálózó lámpás odaért a házhoz és eltűnt. Egy pillanat múlva
megütötte a fülünket a külső, zsalus ajtószárny távoli csapódása.
– Na, az utolsó ember is behúzódott a falak mögé – állapította meg
a seriff. – Most aztán minden készen áll, a kutyák, a puskák meg a
vadászok, a csapda már csak a kölyökre vár. Mi pedig arra, hogy
elvágjuk a visszavonulási útját. Es mindezt egy vörös üstökű ír
tacskó miatt! Lám, az ír nép ilyen fiakat nevel! Nincs még egy ilyen
nemzet, amely annyi dicsőséget szerzett volna, és annyit lázongott
volna, mint az ír. Ilyen a fajtája.
Nem bírtam megállni, hogy ki ne bökjem:
 – Elég fura módja ám ez a törvény érvényre juttatásának, seriff. De
maga a főnök. Engem igaziból csak egyvalami izgat... Tegyük fel,
hogy a kölyök beleesik a csapdába, és a nyakát szegi. Azt tudja, hogy
akkor odaát a szénaprésnél ugyancsak kijön a sodrából néhány
ember, élükön a gazdámmal!
– Pofa be! – mordult rám a seriff. – Mit gondolsz, mi miatt tör ki a
frász engem is? De ki kell hogy evickéljen a pácból, és én...
De abban a minutumban, a seriffbe belefojtva a szót,
mennydörgésszerű robaj, zúgás és dübörgés tört föl visszhangozva a
völgyből, mintha rohanó ár vágtatna végig egy barlangon, s az
iszonyatos lármából puskaropogás, ordítozás, csaholás, vonítás, sőt
még nyerítés is kihallatszott.
 – Ott iszkol ni! – rikkantotta a seriff.
– Szegény Chip! – motyogtam, és gondolni se mertem rá, mi
történhetett.
A zaj olyan borzasztó volt, mintha egy hegyoldal robbant volna fel,
vagy egy fél regiment katona kezdett volna lövöldözni! S nem ült el
azonnal, hanem – mondhatni – egy bizonyos pont felé terjedt egyre
sebesebben a tanyaház felől, s egyenesen mifelénk!
– Sikerült elpucolnia! – kiáltottam.
– Ugye megmondtam? – kiáltott vissza a seriff, s úgy lapockán
vágott, hogy majd behorpadt a hátam.
– Nem bírják elcsípni a dörzsölt kis kópéját! – lelkendeztem, és
akkorát csaptam a seriff vállára, hogy éreztem, amint meglódult az
ütéstől.
– Nem bizony, ezer évig se! – harsogta a seriff. – Most, hogy már
futásnak eredt. De nézd csak! Nézd!
Egészen tisztán láttuk őket. Vagy egy tucat lovas nyargalt ki a
tanyából, a csillagfény halványan megvilágította csatakos lovaikat.
Az őrült felfordulásban akkora port vertek, hogy csak az ablakok
fénye szűrődött át a házat bebufkoló homályon. De amitől a
szívverésem is majd elállt, az a kutyák vonítása volt.
– Azok a dögök úgy lemarják az emberről a húst, mint akármelyik
vadról – juttattam eszébe a seriffnek.
– Véreb falkájuk van – bólintott a seriff. – De ne félj, nem kapják
el a kölyköt! Azért is... azért is meglóg az orruk elől!
A seriff azonban nem tűnt olyan magabiztosnak, mint a szavai. A
hangja megremegett kissé, s a beszédjén némi tanácstalanság
érződött.
A tekintetemet belefúrtam a sötétbe; láttam, ahogy az üldözött kitér
hol jobbra, hol balra. Aztán egyszer csak megváltozott a kutyák
csaholása.
– A dögök mindjárt rávetik magukat! – ordítottam a seriffnek. – A
pokolba a maga őrült terveivel!... Már a sarkában vannak a rohadt
emberevő vérebei!... Ott loholnak ni! De még hogy! A maga őrült
tervei... egy garast sem érnek!
– Nem gondoltam... – fakadt ki a seriff, és megmarkolta a karomat.
– Rajta, fiú! Vágtassunk le, és próbáljuk meg szétkergetni őket! Ha
csak egyetlen karcolást is ejtettek a kölykön, én...
Elhallgatott. Történt ugyanis valami. A kutyák már nem üvöltöttek
olyan ádázul. És mintha kettéváltak volna, a hangok két irányból
hallatszottak.
– Megint elszalasztották! – jelentette ki a seriff, egyszeriben
magabiztosan. – Elszalasztották! Az a csibész megint átverte őket!
– Maga is ír ám a javából – feleltem. – Várjon csak! Úgy látszik, a
kutyák tényleg elveszítették a nyomát... pedig hát... a korábbi
acsargásukból ítélve szinte már a sarkába haraptak.
– Hű, de kibabrált velük! – csóválta a fejét a seriff. Jól hallottuk,
ahogy az üldözők hol itt, hol ott ordibálva és szitkozódva uszították a
kutyákat tovább előre.
Egyszer csak az egyik kutya felvett valami nyomot, s az egész falka
hosszú sorban megindult rajta. Az emberek még jobban biztatták
őket, s hatalmas port verve maguk körül utánuk tódultak a sötét
éjszakában. Nekem azonban mégsem tűnt igazán magabiztosnak a
falka csaholása. Nem hatott elég vészjóslóan, elég vérfagyasztóan.
A ricsajozó csődület befordult egy mellettünk fekvő hajlatba, s azon
nyomban távoli, felcsapó majd elhaló zsongássá szelídült a hangjuk.
– Ma éjjel ugyan el nem kapják azt a kölyköt! – szakadt ki belőlem
önkéntelenül.
 – Ez az első értelmes mondat, amit hallok tőled – sóhajtott egy
nagyot a seriff. – Eddig csak badarságokat hordtál össze. Hát nem azt
magyaráztam egész idő alatt...
Ám a meglepetéstől olyan hirtelen csukta be a száját, hogy az
állkapcsa jókorát csattant.
Az előttünk húzódó sötét hajlatból ugyanis halk füttyentés röppent
elő, amire a közeli sziklák közül nyihogás válaszolt.
Halk füttyentés meg egy röpke kis nyerítés, gondolják meg! A seriff
elfojtott káromkodásban tört ki. Szitkozódtam én is. Alig tíz
yardnyira tőlünk egy musztáng ügetett elő a bozótból. Alig tíz
yardnyira tőlünk, gondolják meg!
A ló lebaktatott a hajlatba, ahol észrevettük a fiú halványan
kirajzolódó, apró alakját.
Láttuk ahogy a ló elébe sétál. Láttuk, hogy hoz valamit a kezében.
Láttuk, ahogy felszökken a jószág hátára, és kocogva megindul
lefelé az ereszkedőn, otthagyva minket, akik csak bámultunk utána.
És akkor felkacagott a kölyök; úgy tetszett nekem, hogy ez a kacagás
édestestvére volt a seriff kuncogásának, amit annyiszor volt
alkalmam hallani ezen az éjszakai kiránduláson. Pont olyan volt,
csak valamivel vékonyabb és távolibb.
– Most pedig követjük őkelmét! – szólt a seriff. Úgy is tettünk.
Előbotorkáltunk a szurdokból, s balra tartva igyekeztünk az előttünk
ügető figurát nem szem elől téveszteni.
Elég különös útvonalon haladt, tekintve, hogy épp ideje lett volna
már a kaszálón álló táborba megtérnie. Ami engem illet, nekem
mindig túl kurtának tűnt az alvásra hagyott idő, ám ha a kölyök
ennek ellenére minden éjjel ragaszkodott a maga kis mókájához, hát
szerintem a játszma végeztével nyílegyenesen hazafelé kellett volna
indulnia.
Mégsem röpült haza, mint a madár. Eltért jobb felé egy kopár és
töredezett hegyvonulat irányába, amelynek úgy letarolta és
lecsiszolta a szikláit a szél, hogy még a csillagok fényében is
világítottak.
Eme sziklák tövében a fiú leszállt a lováról, s a musztángot
hátrahagyva eltűnt a kőtömbök között.
A seriff ingerülten rázta meg a fejét.
– Ezt meg mi a fenének csinálta? – tanakodott. – Miért kell ennek
épp itt megsütnie a csirkéjét?
Abban a pillanatban egy ötlet merült föl bennem.
 – Kell hogy legyen valaki odabent a sziklák között, Tug, aki várta a
kölyköt! – mondtam.
A seriff mordult egyet.
– Meglehet – felelte. – Valami kis gógyi csak motoszkál ott bent a
homlokod mögött.
A lovainkat otthagytuk Chip musztángja mellett, és benyomultunk
mi is a sziklák közé pontosan ott, ahol a kölyök. Olyan óvatosan
lépkedtünk, igazán, mintha egy csapat rézbőrűnek a tábortüzét
közelítettük volna meg. El nem tudtuk találni, mi a szöszt kereshet a
kölyök a sziklák között.
Egy pillanat múlva tűz villódzása, majd a sziklákon libegő-lobogó
fénye ötlött a szemünkbe, aztán pedig beszédfoszlányok igazítottak
útba.
Jó néhány percbe beletelt, mire a nyom végére értünk, de végül is
időben érkeztünk. Ugyanis épp, amint elértük azt a pontot, ahonnan
lehasalva figyelhettük a reszkető, pislákoló s a szellőtől olykor-
olykor fellobbanó lángokat, szóval alighogy idáig jutva
lekuporodtunk, hogy lássuk, amit látnunk adatott, abban a
minutumban egy sötét hasadékból előbukkant a kölyök, vele pedig –
fél karral a vállára támaszkodva – egy rettentően sápadt és vézna
felnőtt fickó.
Hát ezért lopott csirkét a kölyök minden áldott éjszaka!
A legfurcsább mégis az volt, ahogy a kölyök ezzel a hórihorgas,
keszeg férfival bánt; még a hangja is más volt, szinte gyöngédnek
hatott.
– Éktelen ricsaj hallatszott odalentről – mondta a pasas. – Már azt
hittem, megint a nyomomban vannak!
– Á, dehogy! – legyintett a fiú. – Nincs azoknak annyi
sütnivalójuk, hogy idefent keressék magát. Mondtam, hogy itt
biztonságban lesz, Mr. Waters!
Tyű! Hogy mellbe vágott ez a név! Most aztán összefutottak: White
Water, a kölyök meg a seriff, aki ugrásra készen ott hasalt a sötétben,
hogy elcsípje mindkettőjüket!

Tizenkettedik fejezet

White Water volt, személyesen, de jócskán megfakult, amióta nem

láttam.
Megfogyatkozott s halovány lett, mint akibe hálni jár a lélek.
Ráadásul olyan gyönge volt, hogy Chipnek még támogatnia is kellett
kissé, hogy letelepedhessen a tűz mellé. De a régi konokság most is
sütött a szeméből s lerítt az egész ábrázatáról.
– Jobb idekint, ugye? – kérdezte Chip.
Waters felsóhajtott. Kinyújtotta a karját, majd a fejét nekidöntötte a
mögötte álló sziklának.
– Hogy jobb-e? Ezerszer jobb! – felelte. – Esküszöm, fiam, ez a
libegő, pislákoló kis tűz a lelkemet is átmelegíti. Az pedig, hogy
látom a csillagokat, többet ér mindennél.
– Aha – bólintott a kölyök. – Fogadok, voltak napok, amikor nem
hitte, hogy még egyszer látja őket.
– Hát, tényleg voltak – helyeselt a zsivány. – Tudod, hogy van az,
fiú. Csak hevertem ott, lázasan, minden erő elszállt belőlem... rohadt
egy állapot.
A kölyök lekuporodott törökülésbe, és ügyesen nekifogott csirkét
kopasztani. Egy pillanatra abbahagyta, és a banditára pislogott.
– Az istállóját, Mr. Waters! – jegyezte meg –, képzelem, milyen
pocsék volt. Ja, és a víz, amit
odadugtam maga mögé, nem lett szörnyen poshadt estére?
– Egy csöppet meglangyosodott – felelte Waters, és a fiúra sandítva
elmosolyodott. A szemében szeretet csillogott.
Hát, volt is oka rá, hogy szeresse Chipet.
– Na és az éjszakák – folytatta Waters. – Volt idő, amikor már-már
feladtam, megadtam magamat a sorsnak, de akkor olyan mélységes
mélyre süllyedtem volna, Chip, akár a tenger sötét feneke, vagy még
annál is mélyebbre.
– Úh – szólt erre a fiú –, már nem emlékszem, mikor, de egyszer
émelyegve és kábán arra riadtam az éjszaka kellős közepén, hogy
alig kapok levegőt valami rossz álomtól. Es amikor hirtelen
rádöbbentem, hogy egymagam vagyok a házban, és sehol egy lélek,
aki segíteni tudna... hát cudarul éreztem magam, bevallom.
Eközben a kölyök szép tisztára pucolta a csirkét, és nekiállt
feldarabolni. Kész kis henteslegény volt. Sose láttam ilyen takaros
trancsírozást.
– De amikor olyan sötét gondolatok kerítettek a hatalmukba, Chip
– beszélt tovább a zsivány –, akkor mindig eszembe jutott, hogy itt
vagy te, aki törődsz velem; és hogy biztosan eljössz a következő éjjel
is; és hogy így vagy úgy, de ki kell tartanom... azok után, hogy
annyit veszkődtél velem.
– Á, nem volt az veszkődés – legyintett Chip. – Csak móka.
És kuncogott egyet rá. A szeme csak úgy villogott, ahogy a másikra
tekintett.
– Hát igen – mondta Waters. – Csakugyan látszik, hogy élvezed.
De nem unja már a bácsikád, hogy éjjelente megfosztják egy-egy
csirkéjétől?
– Még észre se vette – felelte a kis hazudós. – Rengeteg csirkéje
van. Legalább ezer, vagy majdnem annyi.
– Dupla árat fizetek neki mindegyikért, Chip – mondta Waters
komolyan.
– Á, még mit nem! – tiltakozott Chip. – Ne is törődjön vele. Igazán
nem számít.
– Nem számít – dünnyögte Waters. – Csak élethalál kérdés, nekem.
De mégis eltűnődtem azon, vajon nem kerülsz-e veszélybe Chip,
azzal, hogy elcsórod és kihozod ide nekem a csibéket.
– Veszélybe? – vont vállat Chip, és ásított egy kicsit. – Mitől lenne
veszélyes elemelni egy csirkét? Vagy akár tízet is egyszerre? Hiszen
tudja, hogy megy az az ilyen régi és nagy tanyákon! Á, elül a jószág
mindenütt. A kerítésen, a kazal tetején vagy akár a fáskamra eresze
alatti farakás hegyében is. Nincs más dolga az embernek, mint
kitartott tenyérrel végigballagni a bácsikám farmján, és holtbiztos,
hogy pillanatokon belül a kezébe akad egy csirke.
– Az a gyanúm, fiú, benned vezérlő ösztön lakozik, ahogy azt a
prédikátorok mondanák – jegyezte meg Waters.
– Meglehet – vigyorgott a kölyök.
Ezt követően a feldarabolt csirkét kihegyezett pálcákra tűzködte.
Kettőt átnyújtott a zsiványnak, kettőt pedig megtartott magának, s
elkezdték forgatni a nyársakat. A sülő hús ínycsiklandó illatától
összefutott a számban a nyál, ami a mi konyhánkon kapott koszt után
nem volt meglepő.
– Árulj el nekem valamit, Chip – szólalt meg Waters. – Ugye volt
néhány olyan nap, amikor csak tettetted, hogy szerinted jobban
vagyok? Igazából azt gondoltad, hogy rosszabbul!
Chip hirtelen kiegyenesedett, és kihúzta magát.
– Bevallom, Mr. Waters – szavalta –, most már be, hogy egyetlen
pillanatig sem voltam biztos benne, hogy sikerül-e talpra állnia.
Egyetlen pillanatig se, mármint ma estélig! Mindig olyan elesett volt,
estéről estére. Egészen elkámpicsorodtam, ha magára néztem. Hú, de
cudarul beteg volt, Mr. Waters!
– Ne hívj engem így – mondta a másik. – Hívjál Joe-nak vagy
Bilinek vagy Ednek vagy Nicknek, vagy akárminek. Nekem
mindegy.
A fiú gondolataiba merülve lassan forgatta a nyársat, észre sem véve
a hús felől szállongó égésszagot.
– Talán “Főnök"-nek szólítanám – ajánlotta. – Képtelen lennék
bizalmaskodni magával. Tudja, ott voltam, amikor azok hárman
bekerítették, és azok mindhárman pórul jártak, maga pedig
kiverekedte magát. Ezek után képtelen lennék lekicsinyelni magát.
– Azért, mert bandita vagyok, és tudok bánni a pisztollyal – felelte
Waters fölöttébb szomorúan –, nem kéne így fölnézned rám. Tudod,
én...
– Nem azért – tiltakozott a fiú. – Hanem igenis azért, mert amikor
minden kötél szakad, maga akkor sem adja föl. Nézzen meg bárki
mást, három golyótól feladta volna a harcot, és megadta volna
magát.
– Hogy felakasszák, Chip? – kérdezte a zsivány.
– Aha – felelte vontatottan a fiú, még mindig erősen töprengve. –
Az akasztás nem is olyan rossz dolog. Először is, az újságok egy
csomót cikkeznek róla. Azután meg mindenki a tárgyalásról fecseg.
Majd meg jön valami ilyen-olyan női liga vagy tudom is én miféle
irgalmas lelkű leányok egyesülete, és kegyelmi kérvényt nyújt be. A
kormányzó persze beleőszül, annyit hajtogatja, hogy nem. Valaki
még könyvet is ír az emberről. A végén aztán egy csomó röhejes
dolog történik, s lehet, hogy csak életfogytiglanra ítélik a delikvenst,
akit a börtönigazgató hamarosan megtesz személyi titkárjának és
fogházőrnek, és más dolga se lesz, mint bőrfotelokban ücsörögni, a
csizmája sarkát az asztal szélére pakolva, és vaskos szivarokat
pöfékelve az emlékiratait körmölni. És persze mindenki irtóra
respektálja, és összesúgnak mögötte, hogy ott megy az a fickó, aki
kinyírt tizenegy embert... vagy mennyit is nyírt ki valójában, Főnök?
– Négyet – mormogta Waters –, és az isten irgalmazzon nekem
érte. De honnan szedted ezeket a börtönökről meg a többiről?
 – Hát, tudja – mondta a fiú –, az ember nem bírja megállni, hogy át
ne fussa az újságok izgalmas rovatait, és oda ne figyeljen a
hálóházakban folyó izgalmas pusmogásra. Érti ugye, Főnök? Nos
hát, ha nagy leszek, én is szabad akarok lenni.
– Szabad? – hökkent meg Waters.
– Aha. Hisz tudja.
– Nem, nem tudom. Mit értesz azon, hogy “szabad"?
– Hát azt, hogy az ember abba az istállóba köthesse a lovát,
amelyikbe neki tetszik. Nekem ezt jelenti a szabadság.
Waters elmosolyodott, de a mosolya haloványra sikeredett.
A csirke közben megsült, de mielőtt nekilátott volna, Waters
megjegyezte:
– Megmondom én neked, fiam, mi az igazság. A szabadság nem
egyéb, mint hogy télen a fagy kínoz, nyáron pedig a napon
aszalódsz; hogy napjában
egyszer vagy egyáltalán nem is jutsz betevő falathoz; hogy farkas
módjára kujtorogsz; hogy nincs egy bizalmas barátod, se otthonod,
se asszonyod, se gyermekeid. Vagy ha vannak is, másvalaki neveli
fel őket. Szabadnak lenni annyit tesz, mint kívül rekedni mindenen,
aminek értéke van az életben.
– Kivéve a szabadságot? – tudakolta Chip.
– Hát igen – felelte Waters vontatottan. – Kivéve azt, talán.
Hallgass rám, Chip! Fogadd meg a tanácsomat. Én tudom, mit
beszélek. Verd ki a fejedből ezt a badarságot, de tüstént!
– Majd meglátom, hogy határozok – jelentette ki Chip. – Nézzen
ide, Főnök, nem lennék a barátja, ha a szabad mivoltának nem lettem
volna tanúja. Mindenki nagyra tartja azt, ami szabad. A szelíd kacsát
csak annyiba vesszük, mint a sárban hentergő kocát. De a
vadkacsa!... Az igen! Hát még a délnek vagy északnak húzó, gágogó
vadlibák, beleborsódzik tőlük az ember háta, és kedve támad, hogy
fusson, szaladjon, a világ végéig meg se álljon. Maga is tudja, hogy
igaz.
– Igaz – bólintott Waters. Majd témát váltott. – Ma éjjel muszáj
enned ebből a csirkéből, fiú – dörrentett rá Chipre.
– Én? – rezzent össze a kölyök. – Én ugyan egy falast se, az biztos!
Degeszre tömtem magam.
Eszembe jutott a koszt és a porciók, amikben Chipnek velünk együtt
része volt a szakácsunk jóvoltából, és fanyar mosolyra húzódott a
szám.
– Amikor annyi idős voltam, mint te, én sose bírtam eléggé
degeszre tömni magam – csóválta meg a fejét a zsivány.
– Tudja, hogy van az egy farmon – felelte Chip könnyedén. –
Mindig akad valami harapnivaló. Ha megkordul az ember gyomra,
valamit csak sikerül elcsórni az éléskamrából.
– Hát mit vacsoráztál máma este? – érdeklődött a másik.
– Én? Ó, vadsültet kaptunk. Kicsit ugyan túl sokáig hagyták lógni,
de már megszoktam így. Príma volt és omlós. Kaptunk kukoricakását
is, meg kukoricacipót vastagon megkenve vajjal és málnalekvárral,
aztán mazsolás pitét, tört krumplit, meg sült édesburgonyát, és
zöldbabot meg disznósültet, akinek a vadsült nem kellett. Én persze
mindkettőből ettem. Ezenfelül már nem sok minden volt, csak egy
kis cukorka, tejszínes kávé meg fánk. A nénikém olyan remek fánkot
tud sütni, hogy csak na! Nagyjából ez minden, amit be kellett
vágnom, de miért kérdezi?
Magam elé képzeltem a vacsoránkat a mozgó, konyha mellett, és
újfent elvigyorodtam.
Waters keményen végigmérte a fiút, és láttam, hogy teljes
képtelenségnek tartja a hallottakat, de semmi megjegyzést nem
fűzött hozzá, pillanatnyilag.
Végül kibökte:
– Chip, úgy döntöttél, hogy talpra állítasz engem, és igen kiválóan
teszed is a dolgodat. Nincs jogom számon kérni, honnan és miként
szerzed be a hozzávalókat, de azt elismerem, hogy nem lehet
gyerekjáték követni a nyomodat, ugyancsak kacifántosan tekereg
utánad. Fejet hajtok előtted, fiam!
Azzal nekilátott a negyed csirkéjének, hogy csontig leszopogassa.
– Sokkal jobb színben van ám – jegyezte meg a fiú. – Maholnap
nyeregbe is pattanhat.
– Akár azonnal fel tudnék kapaszkodni – helyeselt a zsivány. –
Csak várok még egy csöppet, hogy a térdem jobban megerősödjön,
és keményebben tudjak vele szorítani. Tudod, hogy van az, Chip.
 – Hogyne tudnám. Esztelenség lenne még most a lovaglással
próbálkoznia – bólogatott a kölyök.
– Márpedig az a gyanúm, hogy meg fogja – szólt a seriff, és
belépett a tűz fénykörébe, a kezében egy-egy pisztollyal.

Tizenharmadik fejezet

Megdöbbentem. Volt valami a fiú és a bandita között lejátszódó

jelenetben, amitől a legteljesebb mértékben megfeledkeztem arról,
hogy a seriff is ott van. Márpedig ott állt a két ágyú méretű, de annál
százszorta félelmetesebb mordályával.
A fiú felugrott, és a markába kapott egy követ. Waters egyszerűen
odanyúlt, és kiütötte a kezéből.
– Amikor egy játszmának vége – mondta higgadtan –, akkor csak
egy dolgot lehet tenni: feladni a harcot. Megértem arra, hogy amint
emlegetted, hírlapi szenzáció legyen belőlem, Chip!
Szegény Waters legyőzetett. És még bírt mosolyogni, ahogy beszélt.
Azt hittem, Chipet kólika kapta el, úgy meggörnyedt, görcsbe rándult
a dühtől és a fájdalomtól, de a seriff kétségbevonhatatlanul uralta a
helyzetet.
– Idefigyeljen, Tug – szóltam a seriff után –, igazán adhatna neki
valami esélyt, hogy...
A seriff kitüntetett azzal, hogy fél szemmel vetett rám egy sanda
pillantást.
– Hogy egy rühes kutyának még egy esélyt adjak? – vicsorogta. –
Még egy esélyt egy hitvány, rühes kutyának? Egy olyan pasasnak,
aki hagyja, hogy egy szerencsétlen kölyök minden éjjel a nyakát
kockáztassa, hogy neki ennivalót hozzon? Nem férfi az ilyen! Ha
csak félig az lenne, elereszteném.
Odaadnám neki a saját lovamat, hogy elpucoljon, de csakis ennek a
csavaros eszű kis csirkefogónak, Chipnek a kedvéért, aki olyan sokra
tartja. De nem férfi ez! Kedvem lenne széttaposni, hogy
megmutassam, mint vélekedem róla. Istenemre, megtenném!
Hát, ezzel a vitának vége is volt, már ami az én közbevetésemet
illette. Láttam, hogy az ír természet felülkerekedett Tug Murphyben,
és ha egyszer egy írt elönt a méreg, akkor nem lát be semmit, nem
hajlandó jó képet vágni semmihez, és nem érti a viccet sem.
Akkor odasomfordált hozzám a kölyök, és oldalba bökött.
– Joe, bedobhatnád magad! – súgta. – Itt a nagy alkalom.
Egyszerűen elgáncsolod Tugot hátulról, és én meg a Főnök
elintézzük a többit!
Hát igen, nekiugrott volna a seriffnek, fél kézzel is. Ezt tette az ír
vér!
Szegény Watersnek mégiscsak tömlöcbe kellett mennie, de Chip
kedvéért kihúzta magát a nyeregben; én azonban láttam a válla
billegésén, hogy nagyon is gyenge még.
Chip ott ácsorgott mellette, amíg el nem lovagoltak a seriffel. És
miközben lesett utánuk, olyanokat dohogott magában, hogy a vér
meghűlt az ereimben. Nem illő egy gyerkőcnek ismernie mindazokat
a szavakat és kifejezéseket, amiknek Chip máris a mestere volt, és
ahogy lefestette a seriff elhunytának elképzelt jelenetét, az
egyszerűen művészi, sőt, túlontúl bravúros is volt.
Csak álltunk, és néztük, hogy tűnnek el a szemünk elől, azután
visszakullogtunk a táborba, és mélységes csöndben a szénapréshez
lopóztunk.
A kölyök egyetlenegyszer szólalt csak meg, mielőtt elvackolódtunk
volna.
– Mennyit szokott kérni egy átkozottul jó védőügyvéd? – kérdezte.
– Harminc dollár elég lesz?
Vagyis – látják – nagyjából ennyit tudott Chip a béréből
megspórolni!
Menten gombóc támadt a torkomban. Megnyugtattam Chipet, hogy
szerintem harminc dollár bőven elegendő lesz, de ha mégsem, akkor
kisegítem én vagy akármelyikünk a csapatból.
– Nem – csóválta meg a fejét Chip, ahogy bebújt a pokróca alá. –
Az nem tetszene neki. Mármint a Főnöknek... ha gyűjtést rendeznénk
neki.
Engem azután elnyomott az álom, és amikor a következő siralmas
napra beköszöntött a hajnal, engem szó szerint úgy kellett kirázni a
pokrócaimból. Nyomban széjjelnéztem, Chipet keresve, de a köly-
köt nem láttam semerre sem. És később sem került elő. Elment, jól
tudtam, hová. Elment, hogy találjon, felfogadjon vagy rimánkodva
felkérjen valami védőügyvédet, hogy mentse meg az ő hős barátját.
Szegény Chip!
Watersról azonban teljesen megfeledkeztem, míg egészen be nem
esteledett. A többiek szintúgy. Az előző éjszakai kalandunkat
reggelinél meséltem el a fiúknak, akik nem mondhatnám, hogy a
seriffről kedvesen vélekedtek volna.
Csak a gazda ült megkukulva a kávésbögréje mellett, az úgynevezett
cukrot kavargatva benne, s bár kétségkívül morgott valamit az orra
alatt, nem szólt egy árva szót sem. Az én meglátásom szerint inkább
elégedettnek tűnt, mint sem.
De Watersról megfeledkezett, akárcsak én és a többiek is, ahogy telt-
múlt a nap, ám azt, hogy a kölyök nincs közöttünk, nemcsak
észrevettük, de éreztük is!
Éreztük, mondom, mert rosszul ment minden az első pillanattól
fogva.
Amikor minden drótot elhasználtunk már, kicitáltuk a szakácsot,
hadd tekergesse, vagdalja a huzalokat a gépen, ami a kölyök keze
alatt oly szépen duruzsolt. De annak nem akaródzott duruzsolnia!
Egyenként, akadozva potyogtatta kifelé a drótokat, és olyan muzsikát
produkált, amitől ugyan elborult még a nap ábrázatja is, de a hőség
még fojtóbb lett, mint volt.
Végül a szakács odarontott a kutyaólnak nevezett ledobónyíláshoz,
ahol a gazda épp egy bálát kötözött, és fölpattanva a mérlegre igen
figyelemreméltó beszédet vágott le: hogy a konyhán igenis a kínok
kínját állta ki az első naptól fogva, és reméli, sikerült nekünk is
átadnia valamit ebből a gyötrődésből, s hogy minden vágya volt,
hogy még több gyötrelemben legyen részünk, mert olyan koszos
csavargókkal, mint mi, még életében nem találkozott, s hogy az
egész csürhéből a gazda a leghitványabb alak, és csak abban
reménykedik, hogy mindnyájan a pokolra kerülünk, odaláncolva
egy-egy drótvágó géphez, és ami őt illeti, torkig van az egész
bandával, most és mindörökre!
Vagyis, ott helyben felmondott, miközben a gazda kampósbotja ott
himbálózott a feje mellett, mindegyre a f ülét pécézve ki.
Mi pedig sajnálkozva láttuk, hogy az a fránya kampósbot az istennek
se talál célba.
Ezek után én lettem az a szerencsés, akit lerángattak az etetőpadról
és ráállítottak a drótvágóra. Alapjában egy drótvágó nem is olyan
bonyolult berendezés, ezzel azonban meggyűlt a bajom. Használt
volt, akárcsak az összes többi gépezet a farmon, minden ízében
lötyögött, és képtelenség volt a csavarjait szorosra húzni. Emitt
kificamodott valamije, amott reuma gyötörte, és rejtély volt előttem,
hogy bírt a kölyök olyan sebesen dolgozni vele. Képtelen voltam
egyforma hosszú és erős drótokat darabolni. Vagy annyira
megfeszítettem a huzalokat, hogy elpattantak, és a bála
szétszóródott, vagy olyan lazára hagytam őket, hogy csak
tekergőztek, mint hosszú, vékony és fekete kígyók.
A legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtam rendesen dolgozni az
emeltyűvel, és majd mindegyik drótdarab vége elgörbült vagy
megcsavarodott. A darabolókést kezelő fickót szinte megőrjítettem;
ráadásul a gazda is szidott, mint a bokrot minden egyes bála miatt,
amit a gyűjtőhelyre gurított.
Keserves nap volt.
Mire elérkezett a délelőtti étkezés ideje, már annyi baljós pillantás
röpködött felém, hogy kivert kutyaként félrehúzódva fogyasztottam
el a szilvakompótomat és a kétszersültemet, s miután lehajtottam a
kávémat, ahhoz már nem volt merszem, hogy még egy bögréért a
konyhára osonjak.
A szakácsi teendőket a gazda a drótdaraboló fickóra sózta, azon az
alapon, hogy aki az első nyavalygó megjegyzést kiejti a száján, azé
lesz a fakanál. A fickó csak annyit mondott, hogy kezeskedik érte,
hogy más is nyavalyogjon!
Pocsék egy délelőtt volt, s a ránk váró ebéd sem lendített túlságosan
sokat virágos kedélyállapotunkon.
De az egészre az tette föl a koronát, hogy betoppant látogatóba a
leányzó.
Mármint Marian Wray ügetett oda hozzánk lóháton, s egy pillanatra
fel is vidultunk, amikor megláttuk; csakhogy az első, aki után
érdeklődött, az Chip volt. És amíg azon. törtük a fejünket, hogy mit
válaszol-
junk, ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nála ügyesebb fiú nincs is
a világon, s hogy az apja egyenesen őmiatta lovagolt át ide, hogy
lássa és megpróbálja rávenni, térjen át a civilizált életre.
Erre mindenki rám bámult, úgyhogy elő kellett rukkolnom az éjszaka
történt eseményekkel. Én tudtam, hogy rossz vége lesz, de azt
egyikünk sem sejtette, hogy mennyire.
Amikor a végére értem, a lány fagyosan megjegyezte:
– És maga csak állt és nézte, hogy egy illető, egy a törvény
képviselőjének nevezett brutális alak magával hurcolja azt a
szerencsétlen, beteg embert?
Hebegtem, hápogtam, egy értelmes szót nem bírtam kinyögni.
Kutyául éreztem magamat, s még annál is kutyábbul nézhettem ki.
A lány látta, hogy egyetlen rohammal a víz alá küldött, erre hátat
fordított nekem, és a nehézágyúit Newboldnak irányozta.
– Ha viszont Chip elment, hogy megmentse a barátját – fuvolázta
bűbájos mosollyal –, tudom, hogy maga segítő kezet nyújt neki, és
ebben semmi sem akadályozhatja meg.!
Newbold felkelt, és a szénaprésre mutatott. Egy kis szellő
lengedezett éppen, lefújva róla némi pelyvát és port, úgyhogy a gép
füstölögni látszott.
– Ha egy ezüstös szárnyú angyal szállna le a mennyből, Marian –
jelentette ki –, és a harsonáját a fülembe fújná, én akkor sem
hagynám itt ezt a munkát, amíg nem végzek! Ezt vegye tudomásul!
A lány csak megrázta a fejét.
– Ó – kiáltotta –, én tudom, hogy az ilyen magafajta kemény
férfiakban a zord külső mögött igaz szívjóság lakozik! Maga is
pontosan tisztában van vele, hogy szegény kis Chip – a drága! –
megpróbál majd behatolni a börtönbe, hogy hős barátját kimenekítse
onnan... és hogy emiatt javítóintézet vár rá. De én tudom, hogy maga
nem hagyja odáig fajulni a dolgokat! Tudom, biztosan!
A lány, sugárzó tekintettel csüggött Newboldon. Annak pedig úgy
megnyúlt a képe, mintha állon vágták volna. Két hosszú lépéssel a
lány mellett termett. Poros volt Newbold, akárcsak a szénaprés, s a
flanellinge hátát fehéren lepte be a vastagon rászáradt verejték.
– Marian – esedezett –, ne beszéljen így velem! Hisz tudja, melyik
oldalon állok. De kérdem én, mi közöm van nekem – vagy magának
– ehhez az alakhoz, ehhez a Watershoz?
Őszintén beszélt. Mi pedig a csizmánk orrát bámultuk. Láttuk, hogy
Newbold könyörgőre fogta, és furcsa volt Newbold szájából
könyörgést hallani.
– Érdekel is engem Waters! – csattant fel a lány. – Egy fikarcnyit
sem! Legföljebb annyira, hogy tudom, beteg. Fütyülök rá! Annyi az
egyedüli mentsége, hogy szegény kis Chip vonzódik hozzá. És én
megbízom abban az emberben, akit egy ilyen gyermek szeret. S
tudom, meggondolja magát, Newbold, és megpróbál tenni valamit az
ügy érdekében. Hiszem, hogy maga a legkiválóbb férfi, akit valaha is
ismertem, és tudom, nem csalódom magában. Az nem lehet, hogy
csalódnom kelljen!
Newbold egyik ujját, mint valami puskát, a lányra szegezve
komolyan megkérdezte:
– Csak nem azt akarja, hogy kapjam magam, hagyjak itt csapot,
papot és szöktessek meg egy banditát a tömlőéből?
– De pon-to-san! – felelte a lány olyan szájbarágó modorban, akár
egy tanítónő.
 – Nekem itt dolgom van! – szögezte le erre Newbold. – És azért
sem fogom itthagyni! Sem Waters kedvéért, sem a kölyök kedvéért!
– Majd dühe tetőpontjára hágva: – Még a maga kedvéért sem! – zárta
le a vitát.
A lány hátrált egy lépést:
– Megértettem – biccentett. – Köszönettel tartozom magának.
Felnyitotta a szememet. Azt képzeltem, önben nemes és hősies lélek
rejtezik. De már látom, hogy maga nem más, mint egy... faragatlan
tuskó!

Tizennegyedik fejezet

Volt énnekem valamikor egy bátyám. Sokáig ki nem állhattam, mert

nagyobb és erősebb volt nálam, és annyira fel tudott cukkolni, hogy
szinte már tomboltam, de mégsem bírtam ellene tenni semmit. Éjjel-
nappal azért imádkoztam, hogy történjék már vele valami, s egy nap
ez be is következett. Összeverekedett egy nálánál kisebb fiúval,
iskola után a grundon. A kisebb fiú jövevény volt, szeplős, és mintha
örökké poros lett volna a haja. Kissé alamuszi tekintettel
egyfolytában vigyorgott, és dulakodás közben ádáz kifejezés ült az
arcán.
De bunyózni azt tudott. Háromszor is földre került, mégis mindig
talpra állt s támadott, míg végül rá nem jött, hogyan hajoljon el a
bátyám öklei elől, s alaposan eltángálta őt. Behúzott egy hatalmasat a
szeme alá, felrepesztette a száját, s addig gyomrozta, pofozta, míg
nyögni s nyüszíteni nem kezdett.
Egy ideig élveztem, de aztán egyre fokozódó hányinger tört rám.
Végül már azért imádkoztam, hogy szakadna rá mindnyájunkra az
ég, és vetne véget a bátyám csúfos vereségének.
Hát, ugyanezt éreztem most is, hogy tanúja voltam, mint hozott
szégyent az a lány Newbold fejére.
Marian Wray azután nyeregbe pattant, és távozott. Newbold azonban
csak állt, a gondolataiba merülve, mintha földbe gyökerezett volna a
lába.
Szegény Newbold!
Bennünket ugyan kénye-kedve szerint gyötört és sanyargatott, mégis
rémes volt látni, hogy egy közönséges kis fruska oly igaztalanul a
lelkébe tiport egy ilyen fickónak, mint Newbold. Mi jogon becsmé-
relte őt az a lány oly csúnyán? Mi köze volt hozzá, hogy fölhúzzák-e
vagy sem Watersot? Mi közünk volt akármelyikünknek az egészhez?
Egy idő múlva Newbold összeszedte magát, s a délután többi részét
némán végigdolgozta... A legcudarabb munkát végezte: bálát
kötözött. Szavát sem lehetett venni. Úgy hajtott, akár két oroszlán. S
tudtuk, hogy erejének kútfeje a benne lobogó tűz és düh.
De a helyzet még siralmasabbra fordult. Négy óra tájt történt valami
a préshengerrel. Félúton lefelé megszorult, s bár a fogatos
megkísérelte vagy felrángatni vagy letuszkolni, végül feladta és
elordította magát:
– Chip! Hé, Chip!
A placcon álló legény felkapta a fejét, és ide-oda tekergetve a nyakát
afféle meglepett, örömteli képpel kérdezte:
– Jön Chip? Hol van Chip?
A gazda előlépett a kutyaól mellől, és sötét pillantással végigmérte a
két emberét. Azután felkapaszkodott a padlatra, hogy szemügyre
vegye az elakadás okát.
Matatott, babrált hol itt, hol ott, ezalatt mi lerogytunk szanaszét
minden zsebkendőnyi árnyékos helyre, ami csak létezett, s közben az
izzadság lassan csörgedezett lefelé a képünkön és a tarkónkon.
Szinte biztosra vettük, hogy a gazda semmire se megy majd a
hengerrel. De ugyanolyan biztosan tudtuk, hogy ha Chip ott lenne,
egy pillanat alatt helyrehozná a galibát.
Bebújna a hengerházba, dohogna, szentségelne vég nélkül, majd
kikiabálna ezért vagy azért a szerszámért, s a dolog egykettőre el
lenne intézve. Tíz perc, s ismét működne a prés.
Csakhogy Chipet mintha a föld nyelte volna el! Óriási rés támadt
imigyen szervezetünk falán, és épp a legkényesebb pontján!
Newbold egy árva szót sem szólt. Minden teketória nélkül felkapott
egy franciakulcsot, és nekiállt letekergetni a csavaranyákat, hogy
kibontsa a gép oldalát.
Mindnyájan, segítettünk neki. Sötétedésig veszkődtünk a
szériapréssel, jóformán minden eredmény nélkül, pedig többnyire
elég hamar végeztünk az efféle munkával, amikor ott volt Chip, és
minduntalan belénk döfte éles nyelve fullánkját, hol tökfejeknek, hol
kontároknak vagy más hasqp lóknak nevezve minket. Végül elegünk
lett a kizsigerelt masinából, látván, hogy hasztalan bajmolódunk
vele.
A préshengernek a túlsó vége szorult meg!
Amikor erre rádöbbentünk, nagyot nyögve feladtuk. Sarkon
fordultunk, és elmasíroztunk a konyhára, noha egy óra még hátravolt
a munkanapból. De egyszerre valahogy olyan általános undor kerített
mindnyájunkat a hatalmába, hogy otthagytuk az egészet úgy, ahogy
volt.
Hátrasandítva láttam, hogy Newbold csak bámul utánunk, hatalmas
markában egy nyolcfontos csavarhúzóval.
Rendesen utánunk rontott volna, akár egy tigris, de a tigris kiveszett
Newboldból. Valami történt vele... és én tudtam, mi! A szíve fájt, és a
lelke fájt, és
a sértett büszkeség vérszín füstöt okádó tüze emésztette őt.
Meg is jegyeztem akkor, hogy se szóval, se tettel ne merészeljen
senki ennek az embernek az útjába állni legalább egy hónapig! Mert
akkor robban!
De Newbold még így sem adta föl, hogy mi többiek kidőltünk
mellőle. Nem, a teremtésit! Nem tágította gép mellől, hallottuk, hogy
kopácsol a túlsó felén.
Küszködött, viaskodott megállás nélkül a két jókora csavarral,
melyek nyögtek, csikorogtak, recsegtek-ropogtak, ahogy feszegette
őket.
Elvonultunk vacsorázni. A szakács háromszor is megdöngette a
serpenyőt, de Newbold a füle botját se mozdította, gürcölt tovább
egy lámpás fénye mellett.
Mérhetetlen szánalom töltött el, de szólni nem szóltam. A többiek
sem, kivéve Bramble-t, aki belefogott, hogy elregélje egyik
legizgalmasabb kalandját, valami csetepatét, amibe Veracruzban
belekeveredett egy forradalom kellős közepén. De senki sem figyelt
Bramble-re, még színleg sem. Derék fickó volt ez a Pete, és remek
beszélőkével volt megáldva, de valahogy mindnyájunknak az volt az
érzése, hogy valami roppant horderejű esemény van kialakulóban
közvetlenül az orrunk előtt, s nem akartuk elszalasztani egyetlen
mozzanatát sem!
Ez a szegény Newbold!
Lassan megfeledkeztem a keményfejűségéről, a még keményebb
bánásmódjáról, a fukaron mért porcióiról és a rabszolgahajcsár
modoráról, mindenről. Csak arra tudtam gondolni, hogy sohasem
hagyott minket pácban, hogy veszély idején tető volt fölöttünk és
védőpajzs előttünk, s hogy mástól a felét sem kívánta el annak, amit
magától megkövetelt.
Hát, ezek jártak az eszemben, s meglepődve tapasztaltam, hogy
kezdek megenyhülni iránta.
Vacsora után abbamaradt a szénaprés felől hallatszó zenebona. A fiúk
békésen, cigarettázva heverésztek körös-körül, amikor egyikük
felordított, hogy a gép mellett ég a széna.
Alig hangzott el a kiáltás, a tűz máris tetőtől talpig elborította a prést,
s a lángnyelvek magasra csaptak fel az ég felé. Ám egyetlenegy
ember sem rohant tüzet oltani, mert abban a szempillantásban
felfogtuk, mi történt.
Newbold próbálkozása, hogy megjavítsa a masinát, kudarcot vallott.
S miután kudarcot vallott, éktelen haragra gerjedt, habozás nélkül
lelocsolta benzinnel az egész hóbelevancot, és ráhajított egy gyufát.
A többiekkel együtt én is odafutottam. A fiúk a tüzet lesték, én pedig
azt, mi van a nekitüzesedett Newbolddal. De sehol sem láttam.
Eltűnt valahová.
Majd igen messze, a látóhatár szélén, észrevettem a tűz villódzó
fényén át egy, egyre távolodó lovas árnyékát.
Newbold! – dobbant nagyot a szívem, akkorát, mint valami üstdob. –
Newbold!
Elcsakliztam a kezem ügyébe eső legjobb paripát, aztán amilyen
gyorsan csak bírtam, elnyargaltam által a mezőkön. Meg sem
próbáltam követni Newbold nyomát. Tudtam, hová tart, így
egyenesen abba az irányba húztam el.
Manorville volt az úticélja, ott volt ugyanis a tömlöc, és abban a
tömlőében volt Waters, s valahol a tömlöc körül kell lennie Chipnek
is, azonkívül a tömlöc körül forogtak Marian Wray gondolatai is.
A torkom kiszáradt, bevallom, nyelni se tudtam. Zúgott a fejem.
Váltig Lót futása járt az eszemben.
Volt valami bibliai hangulat ebben az egész ügyben. Mármint a
kénköves, tüzes esőt ígérő felhők gyülekezésében.
Hiszen Newbold volt a törvény oszlopa. Úgy hadakozott azzal a
szénapréssel, mint Jákob az angyallal. Newbold gyűlölte a nőket...
vagy legalábbis nem törődött velük. Newbold soha egy hajszálnyival
sem tért le a maga útjáról, kivéve ha valamelyik embere bajba
keveredett. S lám, egy lány kedvéért mégis tönkretette a szénaprést,
ráadásul épp arra készül, hogy behatoljon a börtönbe, és
kiszabadítson egy gazfickót, akit pedig mélységesen megvet!
Tudtam jól, anélkül is, hogy a saját szájából hallottam volna. Ezért
nekieresztettem a musztángomat árkon-bokron át, űztem, hajszoltam
keresztül lapályokon és hegyeken, míg fel nem jutottam végül egy
kisebb, magaslatra. Onnan letekintve megpillantottam a Manorville-
be vezető széles főutat, s a rajta teljes vágtában nyargaló langaléta
fickót, az alatta szinte póninak tetsző lován.
Ő volt, Newbold!
Megsarkantyúztam kimerült musztángomat, az éles vassal
noszogatva, hogy hajlandó legyen az omladékos lejtőn megindulni.
Le is ereszkedtünk óriási kavics –, kő – és homokzuhatag
kíséretében, s épp Newbold mellett kanyarodtunk ki az útra.
Ő egy pillantásra se méltatott. Mintha csak egyesegyedül lett volna,
süketen és vakon nyargalt, míg neki nem futottunk egy meredek
kaptatónak. Ott, amikor a lovak lépésbe váltottak, így szólt hozzám:
– Joe!
– Tessék! – feleltem.
– Mit keresel itt? – kérdezte. – Minek avatkozol bele?
– Én? Csak úgy – feleltem vállrándítva.
Bólintott. Láttam a sötétben, hogy bólintott.
– Eredj haza – mondta.
– Hát – vakartam meg a fejem –, maradnék inkább.
Nem vitatkozott. Nem volt éppen vitatkozós fajta, az ökleivel érvelt
inkább.
Kis idő múlva azonban felértünk a kaptató legtetejére, s onnan
ráláttunk Manorville elszórt fényeire meg a közébük telepedett
vaksötétségre, amitől a település olyan képet öltött, mint kopaszodó
vénember tar foltokkal pöttyözött üstöke.
Akkor Newbold megrántotta a kantárt, s megállt. Azt hittem,
meggondolta magát. Végül megjegyezte:
– Látod, látod, mi voltam én annyi éven át?
– Mi?-kérdeztem.
– Egy piszok fráter!
Tizenötödik fejezet

Mit lehet válaszolni egy ilyen megjegyzésre? Hallgattam hát, mint

aki megkukult, s ügettünk tovább Manorville felé. Különös érzés
kerített a hatalmába. Amolyan bűntudatféle, tudják; de nem valami
mostani, hanem a jövőben elkövetendő bűnnel kapcsolatosan.
Pillanatnyilag nem állíthatta senki sem, hogy megsértettem volna a
törvényt. Nem én, soha életemben! Jóleső érzés is volt úgy járni-
kelni az utcán, hogy tiszta lelkiismerettel nézhettem bárkinek a
szemébe. De végtére is, tiszta volt az én lelkiismeretem? Nem, mert
a bűn már befészkelte magát a szívembe!
Nos, elsőnek megállapodtunk abban, hogy körbefürkésszük a terepet.
Minden eshetőségre készen jobbnak láttuk, ha a lovakat elrejtjük.
Otthagytuk hát őket a város szélén, a lehető legközelebb a tömlöc-
höz. Azután ballagtunk csak be gyalog. A lovak búvóhelye egy kis
bozótos liget volt, s azok -megszimatolván azt a csekélyke gyepet,
ami a fák közt nődögélt – természetesen bőven elégnek tartották,
hogy ott ragadjanak. Egy ridegen tartott musztáng igen kevéssel is
beéri.
Közvetlenül a börtön mellett osontunk be. A felénk eső oldalon
csupán egyetlen ablakból szűrődött ki némi gyászos, pislákoló fény.
– Egy lámpás – súgta a gazda –, egy lámpás füstölög odabent.
Kegyetlen büdöset tud csinálni, az ócska, füstölgő kanócával.
Tudtam, hogy igazából cseppet sem foglalkoztatja, miféle lámpás
bűzölög ott belül. Pusztán izgatta a feladat, amit végre akart hajtani,
s minden apróságra odafigyelt. Azt hiszem, irdatlanul sajgott a szíve.
Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem tőle:
– Newbold, ugye a lány kedvéért ment bele a játékba? De mi a
biztosítéka, hogy megenyhül maga iránt, ha győz?
Arra számítottam, hogy megdühödik e szavakra, de csak annyit
mondott:
– Fogd be a szád, és ne üsd bele az orrodat a dolgomba! Nem
vagyok biztos semmiben sem. Különben is, inkább Chip miatt
teszem, mint a lány miatt. Chip nekem többet ér tíz másik
legényemnél!
Félig-meddig hajlottam rá, hogy osszam a véleményét, de persze
meg voltam győződve róla, hogy füllent. Szegény Newbold!
Mindent ki akartunk deríteni, ami csak lehetséges, ezért együtt
beslattyogtunk a város kivilágított részébe, ami mindössze két
háztömbből állott. Kiszúrtam “Pie" Laffertyt, a Csonka Csillag nevű
tanyáról. Sose értettem, miért hívják így a billogjukat, amit
használtak. Annak a ronda cikornyának bármi más név megfelelt
volna. Pie majdnem merev részeg volt, a képe ragyogott, akár a
telihold. Mindenáron velünk akart tartani, míg szerencsére fel nem
fedezte egy másik haverját a következő épületnél, s akkor hozzá
csapódott.
Bandukoltunk hát tovább a gazdával. Épp amint elhaladtunk a
fogadó előtt, annak a lépcsőjén megakadt a szemünk... Mit
gondolnak, kiken? Hát a lefelé lépkedő Marian Wray-en és Chipen!
Amikor Chip meglátott minket, megrántotta a lány karját, aki
ugyancsak felénk fordult, s mindketten ránk szegezték a tekintetüket.
Megálltam volna, de Newbold csak menetelt előre, keményen
összeszorított szájjal, mint aki se lát, se hall. Szinte vakon meredt
maga elé, lerítt a botorkálásáról.
Akkor valaki karon ragadott: Chip volt az, és így lelkendezett:
– Joe, öreg cimbora! Tudtam, hogy valamiképp beszállsz a buliba!
Nem hagyod, hogy bent rohadjon a dutyiban!
– Chip! – szóltam közbe –, hogy áll az ügy?
– Itt jön Marian – felelte Chip. – Na, mit szólsz? Nem is olyan buta
tyúk. Nagyszerű lány! Már-már tökéletes! Itt is van.
Marian hozzánk lépett. Az arca úgy ragyogott, hogy fényesebb volt
még Pie Laffertyénál is, s majdnem ugyanolyan piros. Nem szólt az a
lány egy szót sem, nem az, csak nézett!
Teremtőm, nála kotnyelesebb és beképzeltebb, locsi-fecsi
nőszemélyt, aki ilyen gátlástalanul és pökhendien fenn hordja az
orrát, még életemben nem láttam, s most mégis csak állt ott, akár egy
tizenöt éves fruska, irulva-pirulva, a szentségit neki, s tágra nyílt
szemmel, mosolyogva bámult fel Newboldra!
Az meg, akármilyen nyakas, keményfejű és kőszívű fickó volt is, kis
híján remegő térdekkel citerázott a lány tekintete előtt! Ott helyben
úgy elgyöngült, hogy sejtettem, ebből az állapotból sose gyógyul ki.
Masírozni fog előre hősiesen, amíg csak orrba nem vágja egy marék
sörét vagy más egyéb. De hogy vállalni fog mindent halálmegvető
bátorsággal, az egyszer biztos!
Chip megint megbökött.
– Newbold meggárgyult – mondta –, meg a lány is. Oda nézz! Hát
ezt csinálja, egy nő még az olyan férfival is, mint Newbold!
Elpuhítja vagy mi. Szomorú dolog ez, Joe, hogy egy lány az ütődött
mosolyával képes átszivárogni egy férfi külső védőburkán és
megkaparintani annak a lelkét. Most aztán nekünk kell
összedugnunk a fejünket és kisütnünk valamit. Newboldra nem
számíthatunk többet, zsinóron rángatott bábu lett belőle.
Bólintottam. Newbold kába arckifejezése semmi jót nem ígért. Előbb
szóra bírtam volna egy sügért, mint őt. Egyre csak bámult mereven a
lányra, s mennyországnak látta Manorville-t.
Chip és én megfordultunk, s elindultunk visszafelé.
– Ha akar, úgyis megtalál minket – vetette oda Chip. – De ha nem,
akkor csak kolonc lenne a nyakunkon.
 – Idefigyelj, Chip! Mondtam neki. – Remélem, nem képzeled,
hogy a gazda nélkül a kisujjamat is mozdítom ebben az ügyben? Én
csak másodhegedűs vagyok itt, nem főnök.
– Á, ismerlek én téged, Joe pajtás-felelte Chip. – Sokkal nagyobb
koponya vagy te annál, mint aminek hiszed magad. Nagyon is jól
ismerlek, öregfiú. Nagy tettekre lennél te képes, csak lenne merszed
belevágni!
Volt ebben a kölyökben valami vérpezsdítő. A beszédjétől elkapta az
embert a lelkesedés. Neki is fogott nyomban, hogy kiötölje, mi lesz a
teendőnk.
Elmondta, hogy alaposan körülszaglászta a helyszínt, és a
legkézenfekvőbb megoldásnak a tetőn keresztül való behatolás tűnt.
Állt ugyanis egy fa a tömlöc háta mögött, aminek az egyik ága
kinyúlt a tető fölé. Azon az ágon végigkúszva könnyedén
leugorhat vagy lecsúszhat a börtön tetejére, lehetőleg nesztelenül.
Azután a tetőablakhoz mászva akármilyen kis vacak feszítővassal
kipiszkálhatja a rácsot, s onnan már pofon egyszerű lejutni a
cellákhoz.
– Na és mi lesz, ha már odalent vagy? – kérdeztem. – Ki is kell
nyitni valahogy azokat a cellaajtókat!
– Hát persze – helyeselt.
– És mi lesz a fegyveres őrökkel meg egyebekkel? – kérdeztem
még értetlenebbül.
– Egy szál őr van mindössze – legyintett a fiú magabiztosan –, és
ez az, amire számítok. A cellakulcsok nála lesznek. Te meg én
leosonunk, aztán én zajt csapok, hogy magamra vonjam az őr
figyelmét. Ő persze rám förmed, hogy mi a nyavalyát keresek ott, és
amíg kérdezősködik, te a háta mögé lopakodsz, és fojtó fogással
nyakon ragadod. Én majd elölről pisztolyt nyomok a hasába, és
felszólítom, hogy csak ne fickándozzon. Nem is fog, garantálom.
Láttam a fickót, afféle híres-nevezetes kemény fiú, kinyírt valami
szerencsétlen iszákos palit, akinek már mind a két szemét kimarta a
whisky. Most a hírnevéből él, és sötét, mint az éjszaka, folyton
bagón kérődzik és háromszor kell megkérdezni tőle valamit, mire
egyszer válaszol, kivéve ha a seriff teszi. Gyáva bunkó, nekem
elhiheted.
Bólintottam. De nem győzött meg. Chip tovább unszolt.
– Na, mit gondolsz, Joe? Pompás egy terv, vagy nem ez a
véleményed? Mondjál másikat, nekem úgy is jó! De valamit
sürgősen tennünk kell. Túl nagy figyelmet szentelnek ebben a
városban a szegény Főnöknek. És túl sok mindent akarnak rákenni, a
betöréses lopástól kezdve a kutyalopásig, amit pedig soha életében
nem követett el. A csőcselék odalent ácsorog az utcán egy csomóban,
akár csirkék a zimankóban, és egyre jobban hergelik egymást Waters
ellen. Egy ilyen ócska városban remek szórakozásnak tartják a
lincselést. Alig bírják türtőztetni magukat, bármelyik pillanatban
felhúzhatják Water-sot, ha mi nem vigyázunk rá.
– Várjuk meg inkább Newboldot-javasoltam.
– Rá ugyan hiába várunk – sóhajtotta a kölyök. – Teljesen lebénult
attól, hogy a lányon legeltetheti a szemét. A lány meg a
csodálkozástól bénult le, hogy miképpen kerülhetett Newbold a
városba. Hogy volt képes ilyen hosszú időre elszakadni a
szénaprésétől, áruld el nekem?
 – Nincs többé szénaprés – legyintettem. – A gazda felgyújtotta,
mielőtt elindultunk volna a városba.
– Felgyújtotta? – képedt el Chip. – Felgyújtotta a prést? Azt a
roppant ügyes kis jószágot? Hiszen mindössze csak egy csöpp
hozzáértésre volt szüksége. Semmi egyébre. Néha ugyan kímélni kell
egy ilyen Törpe Óriást, de első osztályú bálákat tud préselni, nincs
nála kezesebb az egész világon. Inkább térdet kéne hajtani előtte,
mert a legkülönb masina, ami csak létezik.
Igen fel volt háborodva.
Még akkor is nógatott, hogy javasoljak valami új tervet vagy
eszeljek ki valami másikat, amikor feltűnt egy férfi az utcán és
kimért, hosszú lépteivel egyenesen a börtön felé tartott.
Ugyanakkor vad rikoltozásra lettünk figyelmesek a fogadó irányából,
s arrafelé tekintve láttuk, hogy néhány tucat ember tódul ki a
megvilágított utcára; s mindegyik pisztollyal hadonászott!
Akkor döbbentem rá, hogy a fiúnak igaza volt. A gazemberek
lincseléshez készülődtek! A gondolattól
a lélegzetem is elállt, mintha jéghideg vízbe pottyan-tam volna.
– Most!... Gyorsan! – kiáltotta Chip, és a karomat kezdte rángatni.
Nem nagyon tudtam, hogy mit is tehetnénk, de bizonytalanul
megindultam a nyomában. Ezalatt a hosszú léptű, magas fickó odaért
a börtön ajtajához, és megdöngette.
– A szentségit – mondta Chip –, csak nem Newbold az?
Kimeredt szemmel torpantam meg.
– Az nem lehet! – feleltem. – Még álarcot sem visel, ő ugyan oda
nem állna dörömbölni a tömlöc kapuján csak úgy, álarc nélkül!
– Még hogy nem? – nyerített Chip a lelkesedéstől elcsukló hangon.
– Láttam én már whiskytől bódult hólyagokat ennél nagyobb
marhaságokat is elkövetni, de a nőtől bódult fickók még azokon is
túltesznek! Ez bizony Newbold!
Ő volt, Newbold. Megismertem kemény munkától görnyedt
tartásáról és karjainak lendületes lóbálásáról.
A tömlöc ajtaja résnyire kinyílt; Newbold egyetlen nagy lendülettel
belökte, s benyomult a sötétbe. Odabent valaki felüvöltött.
Chip erre rohanni kezdett a veszedelmet sejtető nyílás felé, kénytelen
voltam hát utána loholni, pedig a szívem a torkomban dobogott,
hiába próbáltam magamon uralkodni.
A börtönkapuhoz épp akkor értünk oda, amikor a fogadónál
összegyűlt csőcselék csatarendbe sorakozva, hujjogatva és
nekivadulva meglódult; útközben egyre nőtt, gyarapodott, ahogy
férfiak, gyerekek, sőt még asszonyok is az utcára csődülve
csatlakoztak a főcsapathoz vagy az oldalszárnyakhoz. Manorville-
ben senki sem akart lemaradni egy ilyen remek muriról.
Ám ahogy Chip meg én berontottunk a koromsötét börtönbe,
dulakodás és szitkozódás hangjai ütötték meg a fülünket, s csak
sejteni lehetett, hogy mi folyik odabent a padlón.
Tizenhatodik fejezet

Én azt se tudtam, mihez kezdjek, Chip azonban nem tétovázott.

Habozás nélkül fejest ugrott a sötétségbe, akárcsak egy medencébe,
és hallottam, ahogy a mi Newboldunk elégedett zsörtölődéssel
fogadja érkeztét.
Chip kétségkívül besegített.
Gyufát gyújtottam, aminek a fényénél megpillantottam azt a
bizonyos – Chip által lekicsinylőén szájhős bunkónak nevezett –
börtönőrt, amint számos sebből vérző bulldogpofájával bulldog
módra, a fogaival igyekezett belemarni az őt zaklatókba, mivelhogy
a karjait vasmarkok tartották fogva.
Newbold a fickót szorongatta, Chip pedig egy pisztollyal
hadonászott az orra előtt, ám mindhiába, a börtönőr vak
elszántsággal, félelmet nem ismerve meredt rájuk. Szerintem Chip
nagyon is jól tudta, miféle fickóval állunk majd szemben, de mindent
megtett, hogy bátorságot öntsön belém.
Egy lámpás gurult csörömpölve a padlón, amit felkaptam és
meggyújtottam.
Válaszul ujjongó örömrivalgás harsant vagy fél tucat rács mögül.
Ezek szerint nem Waters volt az egyetlen bekasztlizott jómadár, s a
többiek is rikácsolni kezdtek, akár pirkadatkor a kakasok.
Newboldnak már szabad volt a keze, miután egy hosszú kötéllel
megkötözte a foglárt, és a hasára fordította.
– Maradj veszteg! – kiáltott rá Newbold. – Ki ne merd nyitni a
szemedet, különben behúzok egyet! – és odaintett engem.
Én pedig elfoglaltam a helyemet, és a pisztoly csövét az őr
tarkójához nyomtam.
– Idefigyelj, haver – vallottam be neki őszintén. – Nem vagyok
afféle hős, aki elpasszolja a kínálkozó alkalmat. Úgy próbálj meg
hátranézni rám vagy a többiekre, hogy golyót eresztek a
koponyádba!
Kész gyönyörűség volt figyelni a fickót. Sosem láttam még olyat,
akiben ennyire erős lett volna a természet adta harci kedv. Ahogy ott
hevert, fölényes szavaimra pontosan úgy kezdett vinnyogni és nyü-
szíteni, akár egy ugrásra kész, de pórázra fogott kutya. Én meg csak
beszéltem hozzá továbbra is szelíden, s meg-megböktem a
pisztollyal, hogy nyugton maradjon.
Ő ezalatt a fogát csikorgatta, hatalmas hátizmai csak úgy
hullámzottak. Szitkozódott és vinnyogott megállás nélkül. Remegett
a nagy indulattól, annyira szeretett volna felpattanni és újra
verekedni. Csoda-e, hogy az első felszólításra ajtót nyitott? Nem volt
ellenére, ha a kopogtatás némi csetepatét jósolt. Miért is lett volna?
Még örült is neki; s minél nagyobb csetepaté ígérkezett, annál
inkább!
Ilyen embert én még életemben nem láttam. A hideg futkározott tőle
a hátamon!
Ezenközben Chip megkaparintotta az őrtől a kulcsokat, s
végigszáguldva a szűk cellák előtti folyosón a legutolsóig nekiállt
egyenként próbálgatni, hogy megtalálja a zárba illőt.
Végtelennek éreztem az időt, amíg ott szöszmö-
tölt, mert a csőcselék zsibongása és ordítozása mind közelibbnek
tűnt. Hallották már valaha fellázadt embertömeg morajlását? Nem
éppen megnyugtató. Az ember torka egyre jobban kiszárad, annyira,
hogy végül a nyelve is a szájpadlásához tapad.
Végre aztán meglelte a megfelelő kulcsot, s sarokvasak csikorgása
kíséretében a cellaajtó kitárult.
Waters kilépett. A lámpás megvilágította az arcát. Egy fénysugár
lidércfényként táncolt a homlokán, s beesett ábrázata a rá vetődő
árnyék miatt mintha kormos lett volna.
A derék Newbold akkor elkapta a hóna alatt, és jószerint
végigvonszolta a folyosón a kijárat felé. Chip előttük ugrabugrált.
Erre a többi börtöntöltelék
– látván, hogy a betörők bizony ügyet se vetnek az ő
kiszabadításukra – olyan üvöltözést rendezett, akár a veszett
farkasok. Hú, de iszonyú volt!
Én léptem át utolsónak a tömlöc küszöbét, nagy lendülettel becsapva
magam mögött az ajtót. Newboldék már előttem jártak, a tömeg
pedig rohanvást közeledett felénk az utca végéről. Megfordultam,
hogy nekiiramodjak az épület sarka felé.
Tudtam, hogy elvesztünk. Legalábbis azt hittem, el vagyunk veszve,
mert hiszen nem tudtunk elég gyorsan elpucolni Waters-szal a
nyakunkban a fejvadász csőcselék karmai elől.
Ám akkor a kis Chip a saroknál hátrapördült, éles hangon
elvernyogta magát, akár egy vadmacska, amelyiknek a farkára
tapostak, s előrántva egy roppant méretű coltot rálőtt a tömegre!
Egy pillanatig azt hittem, tényleg beléjük lőtt, de tévedtem. Csak a
lábuk elé tüzelt. A tömeg azonban – a kölyök eszelős rikoltásából
ítélve – még inkább meg volt győződve róla, hogy beléjük lőtt.
Gyanítom, hogy amikor a golyók az elöl állók képébe vágták a port,
azoknak ott helyben elment a kedvük az egésztől.
Megtorpantak ugyanis. Képzeljék, ez az ördögfióka három lövéssel
megállásra kényszerítette az egész tömeget! További három
golyójától pedig ordítva spriccelt szanaszét mindenki fedezékbe,
bizonyosra véve, hogy elszánt gyilkosokkal állnak szemben!
[gy aztán rendben eljutottunk a lovainkhoz, s elhúztuk a csíkot
Manorville-ból; az ordítozó, kurjongató s győzelemittasan hujjogató
embervadászok pedig elloholtak – épp az ellenkező irányba.
Mindenki meg volt hát elégedve!
A társaságban azonban én voltam a legkevésbé elégedett. Egyvalami
különösen nem tetszett, s ez a valami a törvény árnyéka volt.
Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Semmiféle kapcsolatba nem kívántam kerülni vele. És tessék, most
mégis bepiszkítottam a kezemet!
Másnapra azonban kiderült, hogy hihetetlenül jól áll a szénánk.
Waters meg Chip elillant a hegyek irányába, a gazda meg én pedig
hazafelé. Másnap délre megérkezett a hír, hogy betörtek a börtönbe,
de parancs az elfogatásunkra nem kísérte!
Azután belibegett a táborba a leányzó is, meghozva a végső
bizonyítékot. Igen, el kell ismernem, Marian Wray megtartotta ki
nem mondott ígéretét, amit a gazdának tett. Egyenesen oda jött, ahol
épp annak az átokverte szénaprésnek a maradványait takarítottuk el
nagy vígan, s Newboldhoz lépve megcsókolta. Puff neki! Mindenki
szeme láttára! Azután odajött hozzám is, és engem is megcsókolt, de
a különbséget a vak is láthatta.
Majd – mondhatni – a hóna alá kapott minket, és a fiúk szerfölött
irigy tekintetétől kísérve odébb ballagott velünk, s elmesélte, mi
történt: minthogy Manorville-ben mindenki ismerte Newboldot, a
város minden lakója biztosra vette, hogy ő nem lehetett az a
nekibőszült fickó, aki betört a börtönbe! Álmában sem fordult meg
egyikojüknek a fejében sem, hogy ő lenne az az elszánt gonosztevő!
Rám sem figyelt föl senki, azt hiszem, mivel az én szerepem oly
aprócska volt. Annyit tudtak csak, hogy két magas meg egy alacsony
férfi – Chipet is férfinak nézték! – hajtotta végre. Lám, a törvénynek
még az árnyéka sem vetődött rám!
Újra rózsásnak láttam a jövőt, reménykedhettem, hogy boldog élet
vár rám, s még ez a napégette, napszikkasztotta legelő is hús
mennyországnak tűnt, gondolhatják.
Lemaradtam, hagytam, hadd sétálgasson a gazda lassacskán Marian
Wray-jel az oldalán, aki félig feléje fordulva, mosolyogva tekintett
föl rá.
És Chip? Mi történik majd vele és az ő banditájával?
Hát, semmi, semmi rossz, legalábbis. Mert a jó csakis jót szülhet
végül.

MÁSODIK RÉSZ
Első fejezet

Mindenki számára létezik egy bizonyos vidék vagy táj, amely oly
kedves a szívének, hogy ott minden szegletet betölt. Ismerek olyan
fickókat, akik majd hogy sírva nem fakadnak, miközben a
tengerpartról s a partot zúgva ostromló, tajtékot vető hullámokról
áradoznak; ám ez mind semmi a magas hegységek rajongóihoz
képest, akik szemében az égbe nyúló sziklák és ormok már-már
szárnyra kapnak.
Hallottam már, hogy beszél egy vérbeli kentucky állambeli a
végeláthatatlanul hullámzó nagy hegyekről és a kéklő réti perje
mezőkről; igen, a réti perjét emlegette, meg lovakat is.
Odafönt Új-Angliában minden kisebb és szűkebb, de sem a rekkenő
nyári hőség, sem a legyek, sem a fagyos téli szelek nem tudják
elvenni az új-angliaiak kedvét, hogy dicsekedjenek. Erdőirtások
helyén növő csemetékről mesélnek, a korhadó tuskók illatáról, meg a
fák között vibráló őszi színfoltocskákról, melyek mintha
festőecsetről fröccsentek volna szerteszét; s mesélnek a rohanó
patakról, meg a tóvá csendesülő patakról, melynek rezzenetlen tükre
fölé ezüstös törzsű nyírfák hajolnak, hogy meglássák benne az
égboltot.
Vannak, akik nem győznek a zsályabokrokról lelkendezni, az
illatukról, amikor esőáztatta leveleik között átfúj a szél, de számomra
csak egyetlen vidék létezik, melyet hitem szerint Isten akkor
teremtett, amikor igazán jó kedve kerekedett. A világ más részeit –
nem vitás – pusztán unalmában alkotta, de végül igazán összeszedte
magát, s megteremtette Nevadát.
Igen, állítom, hogy így volt. Az meglehet, hogy az emberek többsége
nem tudja, miről beszélek, mivel a fejük tele van téves ismeretekkel
ezt az államot illetően. Általában annyit hallottak róla, hogy van ott
néhány ezüstbánya meg talpastyúk, de bizony vakarják a fejüket,
hogy valami más is az eszükbe jusson.
Pedig hát Nevada állam akkora, hogy az ott élőknek ugyancsak van
miről mesélniük. Jó néhány négyzetmérföld terület jut minden egyes
lakójára. Igen, férfira, nőre és gyermekre egyaránt. És ha tekintetbe
vesszük, hogy majd mindenki néhány városban és bányásztáborban
tömörült össze, akkor megeshet, hogy az embert fejbe kolintja az a
roppant szabad térség, ami megnyílik előtte.
Fejbe kólintott engem is, úgy ám! Bejártam az állam területét az
Opal-hegységtől a Massacre-tavakig, a Goose Greek-hegylánctól a
Tahoe-tóig, s mind azon csodálkoztam, hogy lehet ilyen temérdek
friss és hűs édesvíz a világon. Aztán megismertem a Monitor –, a
Pancake –, a Hot Creek –, a Toiyabe –, a Shoshon – és az Augusta-
hegyvonulatokat, melyek belevájják hosszú karmaikat Nevada
irhájába. Ismerem az egész államot. A bőrömön éreztem tikkasztó
hevét, s szememet égette vörös izzása. De imádom. Só ízét érzem a
számban, ha Nevadára gondolok, de imádom, és remélem, ott élem
le az életem, s ott is hántolnak el, hogy áldja meg az Isten!
Kissé pontosabban is meg kell azonban magyaráznom. Téved,
akinek a zsályamezők jutnak az eszébe, Nevadának nem erre a
részére utaltam. De nem ám! Hanem arra, ahol Isten valóban
szabadjára engedte alkotó fantáziáját, ahol nem vacakolt, nem
válogatott, hanem egyszerűen kiterjesztette mind a két kezét, és
halomba gyűjtött mindenféle pala –, mészkő –, kvarcit – és
gránittömböt, majd hogy a képnek tarkaságot kölcsönözzön,
különféle vulkáni sziklákat is szórt közébük, melyek hol égkék, hol
tűzvörös színben tündököltek.
Mindezt alaposan összegyúrta, és óriási hegyvonulatot szaggatott ki
belőle, tenyerének élével hasítva völgyeket a kőzetbe. Barázdált,
csipkézett, fenséges művet alkotott. Nem akarta, hogy a szépen
metszett vonalakat erdőségek vagy hasonlók födjék el. Nem akarta,
hogy szőrzet csúfítsa el az arcot, mit megalkotott; jobban tetszett
neki úgy, tisztára borotválva, így hát kiterjesztette a kezét nyugat
felé, s intésére kiemelkedett a Sierra Nevada. A narancs és a hőség
államában – mármint Californiában – igen sokan azt képzelik, hogy
a Sierra Nevadát külön az ő kedvükre teremtette az Isten, amolyan
falat emelvén számukra, hogy hátat fordíthassanak a világnak. A
Sierra roppant magasságának azonban valójában egyetlen
magyarázata van, az, hogy felfogja az esőt hozó nyugati szeleket, s
kiszűrje belőlük a párát és a fellegeket, hogy csak tiszta, száraz
levegő áradjon Nevada fölé. Isten nem akarta, hogy Nevada hegyeit s
völgyeit eső mállassza szét.
Amikor aztán nagy vonalakban elkészült, úgy határozott, végez még
néhány utolsó simítást, s apró szemű fehér homokkal felhintette a
völgyeket, a
hegyoldalakat pedig kifényesítette, hadd ragyogjanak éjjel-nappal.
Akkor eltöprengett, hogy ha már ez lett a föld leggyönyörűbb tája, be
is kéne népesítenie.
Kiszemelte hát a legnagyobb és legfürgébb nyulat, a mezei nyulat,
mely egy hegyet is könnyedén át tud ugrani; majd kerített néhány
prérifarkast, melyek e nyulakat képesek zsákmányul ejteni; ezután
odaköltöztette a világ legokosabb állatát, a nagy testű, ritka szőrű,
ember szemű szürke farkast, s jócskán beszínezte sárgával meg
szürkével, hogy még inkább a tájba illő legyen. Itt-ott sebes villám
módjára szökellő négylábú jószágokat, antilopokat küldött a
völgyekbe, a leggyorsabb s legokosabb példányait e jámbor és
csodaszép állatfajtának. A talajra csörgőkígyókat vetett, hogy
megmarják a magunkfajta balga fickókat, a levegőeget pedig
megtöltötte sólymokkal, texasi kecskefejőkkel és vadgalambokkal,
no meg ölyvekkel.
Ezekután Isten azt akarta, emberek is lássák ezt a temérdek
szépséget, de azt nem akarta, hogy sokan legyenek. Ezért imitt-amott
elrejtett némi aranyat és ezüstöt hegyeinek sziklái közt, de igen
keveset, épp csak nyomokban. Annyicskát mindössze, amitől
összefut az ember szájában a nyál, de abból is annyi, hogy lenyelni
nincs mit. Az aranyásók orra azonban szagot fogott, s tízezer
mérföldet is megtettek a világ másik csücskéből, hogy megnézzék
maguknak azt az aranyat. A legtöbbjük visszafordult a terület
széléről – túl fekete-fehér volt nekik a látvány –, s minden, ami fehér
volt, sütött, akár a tűz. A hőmérő higanyszála hatvanöt fokos
terjedelmű skálán táncolt föl-le az év folyamán, s volt, akinek a
lelkét emésztette el a hőség, volt, akinek meg a lábát sorvasztotta el a
fagy. De néhányan makacsul kitartottak.
Felkapaszkodtak a magas hegyhátakra, s hálát adtak Istennek, ha
hébe-hóba egy bokor akadt az útjukba; ott a pusztaságban még a
Józsua-fa, a kreozotbokrok és a zsályafű is társaságnak számított.
Ezek a fickók rávetették magukat egy nyomra, s nekiláttak
csákányozni a kemény kőzetet, ástak, kopácsoltak egész álló nap.
Rendkívül csekély eredménnyel jártak, s tudták – többnyire –, hogy
nem nagyon reménykedhetnek. Mégis rendkívül elégedettek voltak.
Miért?
Hát, lehetséges, hogy a hajnalok miatt, amikor munka előtt
végighordozták tekintetüket a fehér völgyek és a pirkadat fényében
reszkető hegyek felett. Vagy lehetséges, hogy az esték miatt, amikor
holtfáradtan üldögélve szívták pipájukat, s figyelték, hogyan kúszik a
sötétség, mint kékes füst, a hasadékok mélyéből felfelé.
Én, amikor ott jártam, csak üldögéltem a kitűzött lelőhelyem előtt,
azon morfondírozva, hogy elfogyasztottam az utolsó doboz
paradicsomomat is, s morgolódtam – amúgy magamnak – a bajszom
alatt, komótosan; de tudják, nem jutott el a tudatomig, amit
dünnyögtem, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy
pisztollyal a kezemben szemmel tartsak egy olyan kékes füsttel teli
szakadékot, meg egy másikat, amiben mintha tűz tombolt volna. A
völgy homokos alja fehéren világított, alig borította árnyék, s
messzebb, a homály határán még megpillantottam egy lomhán úszó
felhőt.
Porfelhő volt, vadlovak verték fel. Aznap reggel láttam őket az
üvegszerűen tiszta levegőn át. Éjjel elhúznak mellettem, gondoltam,
de holnap ismét láthatom őket, amint fáradhatatlan ügetéssel róják
kétnapos útjukat a Shoe Horn-völgy felé, a messzi vizesgödrök
irányában.
Emlékszem, a vadlovakról az jutott eszembe, hogy szeretnék
valamelyiküknek, a legvadabb csődörnek a hátára pattanni, s együtt
róni velük a poros ösvényeket örökkön-örökké, elégedetten. Akarom
mondani, akkor úgy éreztem, hogy csak rostokolok egy folyónak a
partján és bámulok, míg azok a lovak együtt úsznak az árral, benne
élnek a képben, annak részei.
Miközben ezeken morfondíroztam, valaki megszólalt a hátam
mögött.
– Nicsak, Joe, öregem, te itt?
Kissé összébb húztam magam, felkaptam a fejem, de nem mertem
hátrapillantani.
Én meghibbantam! – mondtam magamban.
Tudják, amikor az ember túlontúl hosszú ideig van egymagában, az
agya néha tréfát űz vele, s egy aranyásó éppúgy megkótyagosodik,
akár egy birkapásztor. Esküdni mertem volna, hogy az a hang nem
embertől származik. Egyszerűen fel nem foghattam, hogy került
volna Chip a hátam mögé.
Elnevettem magam, kissé reszketeg hangon.
– Világos, hogy meghibbantam! – nyögtem ki.
– Nézz már hátra, Joe! – szólt megint a hang. Megfordultam hát,
odanéztem, és az ördögbe is, ott állt a szeplős képű, lángvörös hajú
Chip, teljes valóságában! Láttára nagyott dobbant a szívem. De el is
állt a szívverésem!

Második fejezet

– Te kis elfűrészelt óriás! – kiáltottam. –

Honnan csöppentél ide?
A kölyök a hüvelykujjával a háta mögé bökött, jelezve, hogy a
magasba szökő hegyoldalról.
– Aha, szóval amonnan – bólintottam.
Kezet ráztunk. Ugyanaz a kéz volt, jól emlékeztem rá. Nem változott
egy fikarcnyit sem; szinte ugyanaz a kosz sötétlett a bütykein, ha
értik, mire gondolok. Az egész kölyök pontosan ugyanaz volt. Korra
tizenhat esztendős, a sütnivalóját tekintve száz, a komolyságát nézve
pedig ezer. Mindez összekeveredve, egybegyúrva és egybeforrva
benne. Soha senki nem beszélt Chippel lefitymálóan. Legalábbis
nem többször, mint egyszer. Egyetlen próbálkozás rendszerint
elégnek bizonyult.
– Ülj le – mondtam. – Mi az, egyszerűen elindultál toronyiránt, és
rám bukkantál pár száz mérföldes kutyagolás után? Mi az neked!
Hogy csináltad? Megtanultad az ölyvek nyelvét, és megkérdezted,
merre tarts?
Chip letelepedett, nekidőlt egy sziklának, s összekulcsolta a kezét a
feje alatt. Az arcát csak félig fordította felém, hogy ő is rálásson a
tájra, amit fürkésztem.
– Joe, gyújts meg nekem egy cigarettát, jó? – vetette oda.
Már épp oda akartam hajítani neki a bagót meg a tűzszerszámokat,
hogy csak sodorjon ő magának, amikor észrevettem, hogy a fiú hulla
fáradt. Lila karikás volt a szeme alja. Különben pedig maga a tény,
hogy cigarettát kért, elég volt, hogy rájöjjek, mennyire odavan. Nem
sűrűn gyújtott rá.
Sodortam hát neki egy cigarettát, bedugtam a szájába, és
meggyújtottam neki; Chip a kezét se mozdította, csak hevert ott félig
lehunyt szemmel, s bámult az elénk táruló képre.
Szegény kölyök szinte teljesen ki volt merülve. Egy ideig meg se
mukkantam. Csak lestem őt, ugye, megértik? Miután elszívta a
cigarettát, elpöccintette a csikket, s háromszor mélyet lélegzett, mire
a füstöt egészen kifújta a tüdejéből.
Akkor megjegyeztem:
– Amióta nem láttalak, csinos kis ruhatárat aggattál magadra.
– Hát igen – felelte –, tudod, Dug milyen. Állandóan öltöztetni
akar.
– Aha. Tudom – bólogattam.
– Ez a baj Duggal – folytatta a kölyök. – Afféle piperkőc.
– Aha. Afféle piperkőc – ismételtem –, de jó fej.
– Az, jó fej, hát persze – helyeselt a kölyök. – De piperkőc. Örökké
cicomázkodik, meg kicsípi magát. Tudod, mit csinált Tihuilában?
– Ugyan mit csinált? – kérdeztem.
– Ki rittyentette magát mexikói divat szerint. Csupa bársony meg
miegymás. És a fejére egy óriási tolldíszt biggyesztett. Azt képzelte,
elegáns. Állandóan a tükör előtt forgolódott, szétvetett lábbal pózolt,
és fél kézzel a bajuszát pödörgette.
– Fogadok, odamondogattál neki – jegyeztem meg.
– Oda hát – legyintett Chip. – De falra hányt borsó volt.
Mostanában elereszti a füle mellett, amit mondok neki.
– Mert tudja, hogy különben kedveled. – Gondolod, hogy azért? –
kérdezte.
– Aha, biztosan – feleltem.
– Hát meglehet – hagyta annyiban Chip. Megreguláztam mosolyra
húzódó arcvonásaimat.
ő és Dug Waters közelebb álltak egymáshoz, mintha testvérek lettek
volna. Én is elég jóban voltam velük, de őket igazi vérségi kötelék
fűzte össze. Az életüket köszönhették egymásnak, nem is tudom,
hányszor.
– És mit tett, amikor úgy kicsípte magát? – érdeklődtem.
 – Á, veszettül nekiállt táncolni – felelte Chip.
– Nem hajították ki? – kérdeztem.
– Dehogynem, megpróbálták – válaszolt Chip hatalmasat ásítva.
Majd folytatta: – Persze maradt még, egészen sokáig. A bútorokat
szinte darabokra törte, a csiricsáré ruháit tönkretette, de csak
hajszolta tovább a zenészeket, s ropta a táncot féktelenül. Amikor
feltűntek a zsaruk, figyelmeztettem, erre aztán lelépett. Hát, ez a baj
vele. Mindig cicomázkodik. Tudod, hogy van az. Abból mindig csak
baj származik, ha az ember kicsípi magát.
– Hol veszítetted el a fél nadrágtartódat? – kérdeztem.
– Dug megkergetett – felelte Chip. – Utánam kapott, amikor a
tábori konyha hátuljánál a létrán pucoltam lefelé. A fél nadrágtartó a
kezében maradt, de én nem.
– Ez szép – ismertem el. – Hát az inged ujja? Mi történt vele?
– Az muris eset volt – válaszolta Chip. – A vasúti zsaru elcsípett, és
úgy megmarkolt, hogy amikor
kiugrottam a kabátomból, az ingem ujja is leszakadt, mire sikerült
kitépnem magam a kezéből. Öregem, életedben nem láttál olyan
vasmarkot, ami annak a fickónak volt!
– Hol történt? – kérdeztem.
– Á, egy vasútállomáson – mondta Chip. – Komisz egy zsaru volt.
Ismered az igazán komiszokat, nem?
– Aha, ismerem.
– Odalopakodott hozzám a sötétben – mesélte Chip. – Rám vetette
magát, megragadott a horgas ujjaival, úgy bizony. Szorított, nem
eresztett. Ki kellett, hogy csússzak a kabátomból meg az ingem
ujjából. Hallottad volna, hogy szentségeit, amikor loholt utánam! Jót
nevettél volna, Joe!
Chip maga is elmosolyodott, bágyadtán, kissé meggyötörtén, ahogy
előadta a történetet.
– Szegény ing, alaposan megjárta – mondtam. – De a nadrágodon
is éktelenkedik egy ronda nagy repedés.
Az egyik szára majdnem le volt szakadva, s zsákmadzaggal varrták
nagy, laza öltésekkel össze.
– Tudod, milyenek az ablakok – magyarázta Chip. – Mármint a
szögek, amik itt is, ott is kiállnak belőlük. Hát így esett: már baj
nélkül kimásztam, s épp le akartam huppanni a földre, ráadásul senki
sem vett észre semmit, amikor fönnakadtam egy szögön. Istentelenül
tud dühíteni, Joe, ahogy ezek az asztalosok elfuserálják az ablakokat.
Ha én asztalos lennék, és valamirevaló asztalosnak tartanám
magamat, én beverném azokat a szögeket, és lekalapálnám a
fejüket... egy ablak körül mindenképpen.
Roppantul fel volt háborodva. A mérge legalább elfújta a
kimerültségét.
– Aha – bólintottam. – Hitvány alakok azok az asztalosok.
Egyáltalán kinek jut eszébe, hogy asztalosnak álljon? De mondd
csak, miféle ablakon másztál te ki?
– Á, nem érdekes – legyintett hanyagul. – Fogadtunk Dug
Watersszal. Azt állította, nem tudok betörni egy házba. Én pedig azt,
hogy igenis be tudok.
Enyhén megizzadtam.
– Mibe keveredtél, Chip? – kérdeztem. A kölyök felkapta a fejét, és
rám meredt.
– Mit képzelsz rólam? – háborgott. – Nem vagyok szakmabéli! Sőt,
nem is áll szándékomban, soha!
 – Helyes – feleltem. – Jó fiú vagy te, Chip.
– Na, helyben vagyunk. Különben nem is vagyok jófiú – dohogta.
– De tolvaj sem vagyok. Nem járok lopni. Azt aztán sose!
– Csak egy-egy csirkét hébe-hóba, nem? – ugrattam.
– Az csórás. Nem lopás – felelt Chip csöndesen. – Tudnod kéne, mi
a különbség, csórás és lopás között.
– Hogyne tudnám – válaszoltam. – Nagy a különbség. Egyébként
hogy érzed magad?
– Én? Én mindig jól – felelte.– Hát te?
– Remekül. Csak lehangolt vagyok egy kissé, mert elfogyott a
paradicsomkonzervem.
– El? – kérdezte. – Nahát, kapsz akkor valamennyit.
– Mikor?-hitetlenkedtem.
– Rögtön – felelte, és felemelte az ujját, hogy csendre intsen.
Akkor meghallottam. Egy csengő vékonyka, ezüstös csilingelése
ütötte meg a fülemet a hajlaton túlról.
– Mi ez? – kérdeztem.
– A lovam meg az öszvér – felelte Chip.
 – Ó! – lepődtem meg. – Ezek szerint Dug Waters jön utánad, ugye?
– Nem – rázta meg a fejét a kölyök.
– Akkor ki van velük? – képedtem el.
– Senki-felelte.– Maguktól jönnek. Alaposan végigmértem Chipet,
de az rám se hederített, mintha semmi figyelemreméltó nem lett
volna abban, amit mondott. Csak nézett az est bíbor és kék árnyain át
egy óriási, csillogó gránitfal felé, amely mint egy tükör verte vissza a
fényt.
– Elvarázsoltad tán őket? – kíváncsiskodtam. – És mennek vakon
utánad?
– Az hát, varázslat – felelte Chip. – Hét szentség, hogy nekem van
a legelvarázsoltabb, legkomiszabb musztángom a világon. De követ,
kutyagol utánam, mert nélkülem, unatkozik. Nem érzi jól magát, ha
nem ül valaki a nyeregben, akit bosszanthatna. Ha éppen nem
ficánkol, akkor addig tekergeti a nyakát, míg bele nem sikerül
harapnia a lábamba; ha pedig eléje kerül egy sziklaperem, addig nem
nyugszik, míg ki nem robog közvetlenül a nagy semmi szélére,
nagyokat fal belőle, s vissza se táncol onnan, míg a szikla
morzsolódni nem kezd a lába alatt, de még akkor sem csipkedi
magát. Azt pedig egyenesen imádja, ha útközben nekidörzsölheti a
gazdáját egy alkalmas sziklatömbnek, a gonosz párája. És ha épp
nem hányja-.veti magát, akkor begörbíti a hátát s leszegi a fejét,
mintha neki akarna lódulni, úgyhogy az ember idegei egy pillanatra
sem nyughatnak.
Annyira imádja megmérgezni az életemet, hogy képtelen meglenni
nélkülem. Én vagyok az ő kedvenc céltáblája, akit a legnagyobb
élvezettel rúg oldalba. Ezen az úton háromszor megrúgott, és még
ugyanannyiszor meg is fog; csak úgy suhogtak a patkói a fejem
körül. Hát ilyen musztáng őkelme!
Nem tud meglenni nélkülem. Biztosan tudom, hogy utánam, jön,
mert olyan a szimata, akár egy farkasnak, ezért aztán csengőt
akasztottam a nyakába; az öszvér pedig kipróbált teherhordó jószág,
úgy megy a csengő után, mintha egy tarisznya zab volna. Amikor
aztán belefáradok a csatározásba azzal a bitanggal, kapom magam és
előregyalogolok, mint most is, és hét szentség, hogy koslat utánam.
Először megmakacsolja magát, úgy tesz, mintha azért se akarna
jönni, de amikor eszébe jut, mennyi borsot tört az orrom alá, mindig
beadja a derekát, és utánamered.
Amikor Chip előadta ezt a magyarázatot, elképzeltem, hogy haladt a
fura menet át a hegygerincen, el két csenevész bokor között: elöl a
kis musztáng, mögötte pedig csámpás, nyurga lábain a köcsöghasú
szamár.
Az a bitang musztáng odalépkedett hozzánk, mire az öszvérem
ordítani kezdett, úgy megörült a társaságnak. A musztáng egyenesen
Chiphez ballagott, lehajtotta a fejét, és lekapta Chip kobakjáról
annak viharvert, foszlott kalapját.
– Á, hagyj békén! – mordult rá Chip inkább bágyadtan, s meg se
mozdult. – Hagyj békén, és eredj a fenébe aludni, különben felkelek
és eldöngetlek!
Ne is mondjam, remekül mulattam, ahogy a musztáng a földre ejtette
a kalapot, és odébb somfordált, hogy tépkedjen egy kis füvet.
Tetszett, mert úgy tűnt, mintha megértette volna.
Ennél komiszabb kinézetű lovat még életemben nem láttam; a római
orra, a bestia fény a szemében és a jellegzetesen csökönyös tartású
nyaka mind arra utalt, hogy kemény járású és ravasz, szeszélyes
kedvű dög.
– Honnan szedted ezt a lovat, Chip? – kérdeztem.
 – Száz közül szúrtam ki – felelte Chip. – Válogathattam egy egész
ménesben; de miközben szemlélődtem, a karámban egymásnak esett
egy nagydarab, tizenhat markos pej, aminek akkora fara volt, akár
egy igáslónak, no és ez a kis vakarcs. Nekifeszültek egymásnak a
tomporukkal, és taszigálták egymást. Ahányszor a pej rúgott egyet,
azt vártam, hogy a vakarcs leröpül a glóbuszról, akár egy ágyúgolyó.
De a bolond akárhányszor rúgott, a patái a musztáng háta fölött
zúgtak el, a musztáng rúgásai viszont akkorákat csattantak a pej
dagadt hátulján, hogy csak úgy döndült. Egy idő múlva a pejnek
elege lett, és nyerítve eliszkolt, ám ez a kis vadmacska
utánairamodott, és futás közben harapott egy jókorát a pej
tomporába.
– Puffantsátok le azt a veszett musztángot! – ordította a főnök. –
Ne! – kiáltottam neki. – Adja el nekem! – Hát így került hozzám.
Hahotáztam egy nagyot, aztán így szóltam:
– Most merre tartasz, Chip, és mi a terved?
– Hozzád jöttem, Waterstól – felelte. – Szedd csak le a
nyeregtáskát, majd meglátod, miért.
Odamentem az öszvérhez, óvatosan körbecserkésztem és levettem a
nyeregtáskát. Visszasétáltam vele, kinyitottam, és a tartalmát a földre
borítottam. Egy egész rakás kártyapakli zúdult ki elém, illetve a
kártyánál nagyobb méretű valamik, számjegyekkel a végükön.
Hirtelen elkaptam róluk a kezemet és felhördültem, mert
rádöbbentem, hogy csupa zöld hasú amerikai dollárbankó hever az
orrom előtt a köveken!

Harmadik fejezet

Időnként elábrándoztam arról, milyen pompás lenne, ha valahogy

így, véletlenül botlanék bele egy rakás pénzbe... ha például épp az
orrom előtt válna le egy pénzszállító kocsi hátsó deszkája, s a pénz
elém potyogna, vagy más hasonló úton-módon. Mindig éreztem,
hogy az öröm mint a villám cikázna át rajtam.
De tévedtem.
Legalábbis ott kint, a Nevada-sivatag kellős közepén az első dolgom
az volt, hogy körbesandítsak előttem is, mögöttem is, a második
pedig az, hogy felkapjam a puskámat, és néhány töltényt rakjak bele.
De még akkor sem nyugodtam meg igazán, a kezem remegett, s a
szám széle jéghideg lett. Visszakullogtam Chiphez, megálltam
mellette, és reszketeg hangon így szóltam hozzá:
– Te ördögök fattya!
Ám ő csak vigyorgott fel rám.
– Adj egy bagót, Joe! – intett nekem.
– Addig ugyan nem kapsz, amíg el nem mesélsz mindent! –
förmedtem rá.
Chip újra elvigyorodott. A hátát nekivetette a sziklának, mintha
párna volna, s a kezét összekulcsolta a tarkója alatt, hogy két csontos
könyöke a füle mögött meredezett.
 – Gyerünk – biztatott –, mit akarsz tudni?
– Mindent-feleltem.
– Semmiség az egész – mondta a kölyök. – Egyszer volt, hol nem
volt, volt egyszer egy bank, a bankban pedig egy igazgató, aki nagy
hozzáértéssel szívta ki az emberekből az aranyaikat, akár egy pióca
az áldozat vérét. Az igazgató irodájában volt egy csillogó, villogó, új
és betörésbiztos páncélszekrény, ahová az igazgató az aranyait
rakosgatta. Most azonban ott van ugyanaz a bank, ugyanaz az
igazgató és ugyanaz a páncélszekrény, de a páncélszekrényen nincs
már ott az ajtó. Legalábbis, amikor utoljára láttam, nem volt.
Mellesleg eltűnt belőle pár százezer dollár is, egyenesen az igazgató
biztosnak vélt őrizetéből.
Ennek hallatára a környező sziklák és hegyek táncolni, imbolyogni
kezdtek a szemem előtt. Lepillantottam a nyeregtáskából kiborított
kis kupacra.
– Két... száz... ezer! – hebegtem.
– Aha. Vagyis majdnem negyedmillió – helyesbített a kölyök.
Újra a zsákmányra bámultam.
Nem úgy tekintettem rá, mintha lopott pénz volna. Meg nem tudnám
mondani, miért, de nekem másnak tűnt. Talán mert olyan óriási
összeg volt, szinte helyesnek, rendben lévőnek látszott, hogy
eltulajdonítsák. Arra gondoltam, milyen súlya lehet egy nyolcszáz
fontos tömör aranyrögnek. Két öszvér se bírná el. Hát ennyit ért az a
kis papírkupac ott a földön. Kincset. Ekképpen morfondíroztam
magamban.
Gyilkos indulat lobbant bennem. Őszinte leszek, bevallom a szörnyű
igazságot: megfordult a fejemben, hogy a puskatussal kupán vágom
a fiút, s akkor az egész pénz az enyém lesz. Koppantanom kellett egy
jó nagyot a homlokomra, hogy a fejem kitisztuljon, és újra világosan
tudjak látni s gondolkodni.
Chipre tekintve láttam, hogy ugyanabban a pózban hever, s fura kis
mosollyal sandít fel rám.
– Aha, értelek – mondta.
– Tényleg? – meredtem rá, s okos, csillogó szemén láttam, hogy
pontosan tud és megért mindent.
– Aha – folytatta Chip. – Bennem is felmerült az ötíet. Amikor
útnak indultam, kedvem lett volna kereket oldani, hogy soha többé
ne is lássam Water-sot. De akkor észbe kaptam, és nem tettem.
– Eszedbe jutott, hogy úgyis a nyomodba eredne? – kérdeztem.
 – Nem. Az jutott eszembe, hogy meg se próbálná – felelte Chip.
Egy villanásnyi idő alatt mérlegeltem az ötletet, és rájöttem, igaza
van. Azok után, amit Chip Watersért tett, Dug sose emelne kezet a
kölyökre, akármit is követne el. Még negyedmillió dollár
készpénzért sem.
– És hogy csinálta, a rablást? – kérdeztem a fiút.
– Hogyan? Ó, könnyedén. Egyszerűen kloroformmal elkábította az
őrt, berohant, aztán hipp-hopp, már kint is volt. Gyerekjáték volt. A
bankban éjjelnappal égett a villany, és a táblaüveg ablakokon át be
lehetett látni a péncélszekrényre. Aznap éjjel is végig égett a villany;
Dug azonban egyszerűen bekente az ablakokat szappanos vízzel, s az
utcáról nem látszott más, csak ködös homály. Ezután pofon-
egyszerűen ment minden odabent.
Bólintottam. Láttam magam előtt Watersot, amint higgadtan,
könnyedén és nyugodtan tesz-vesz a bankban, mindössze egy
vékonyka ködfüggöny pajzsa mögött, amin a járókelők csak
homályosan láthattak át. Elismertem, dörzsölt fickó volt. Akik
aznap éjjel elsétáltak a bank előtt, nyilván ügyet sem vetettek a
szappanos ablakokra. Ám egy behúzott függöny vagy egy behajtott
ablaktábla már szemet szúrt volna.
– Folytasd – jegyeztem meg.
– Mit? – kérdezte Chip.
– Hogy te miért léptél le, és hogy Dug miért maradt.
– Az úgy volt, hogy Dugra gyanakodtak, és ő tudta is, hogy így
lesz – magyarázta Chip –, pedig hát semmi bizonyítékuk nem volt
ellene, mégis szentül meg voltak győződve, hogy egy ilyen agyafúrt
ötlet csak tőle származhat. Ezért aztán Waters hidegvérrel hagyta,
hogy elfogják és eltángálják, ha nekik úgy tetszik. S mialatt vele
veszkődtek, én kiöltözve, csupa új göncben, a szajréval tömött
takaros nyeregtáskával már a vonaton zötykölődtem. Néhány
ruhadarabomat elveszítettem ugyan, de meglógtam a zsákmánnyal.
– És hogy találtál rám? – kérdeztem.
– Hát, beállítottam Newbold tanyájára. Mrs. Newbold – Marian –
azonban állandóan körülöttem ugrált és szutyongatott. Jó útra akart
téríteni, s minduntalan azon volt, hogy bedugjon egy iskolába. De
sikerült megtudnom, hogy bevetted magad a sivatagba erre valahol, s
akkor éjszaka kiosontam és meglógtam. Másnap megvettem ezeket a
jószágokat meg a felszerelést, és megindultam errefelé. Véletlenül
ráakadtam arra a helyre, ahol te vásároltad a magad felszerelését, és
ott elegendő útbaigazítást adtak, hogy jó darabon követni tudjalak. A
többi a szerencsén múlott.
Ezen egy pillanatig eltöprengtem. Elgondoltam, vajon milyen idegei
lehetnek Watersnak, hogy egy ekkora vagyont egy kölyökre bízott,
meg hogy milyen veszélyek leselkedtek a fiúra az alatt a legalább
ezer mérföld alatt, amit megtett, hogy eljusson hozzám. De itt volt,
megérkezett hozzám, akár egy hazatérő postagalamb!
Elképesztő volt, amit tett. Annyira elképesztő, hogy felálltam, s
lenyergeltem a lovát és az öszvérét, s közben tovább morfondíroztam
a dolgon. A kölyök feltápászkodott, hogy segítsen, de az alkonyi
fényben is láttam, hogy imbolyog, ezért odaszóltam neki, hogy csak
üldögéljen nyugodtan, érezze vendégnek magát aznap este, majd én
kiszolgálom.
Úgy is tettem. A zsákokat és a nyergeket odahordtam a tárna száját
takaró deszkatető alá meg a fészerbe, ahol én laktam, bár nem sok
hely volt már a kis sufniban.
Chip rengeteg mindent magával cipelt. Szerintem felesleges volt
lovat is meg öszvért is vennie, de ő azzal érvelt, hogy igazán nem
tudhatta, mennyi ideig kell utánam koslatnia, ezért minden
eshetőségre felkészült. Minthogy a zsebei tömve voltak pénzzel, nem
nagyon takarékoskodott, de mindenből a legjobbat pakolta be.
Megtaláltam a paradicsomkonzerveket, amiket ígért. Nincs is a
paradicsomkonzervnél jobb dolog a világon, ha az ember tábori
konyhán él. ízletessé teszi a legrágósabb vén talpastyúkot is, és mint
ital, a finom fanyarságával veri még a sört is! Chip ezenkívül hozott
még lekvárt, príma fehér lisztet, kiváló vastag szalonnát és sok-sok
kávét, de a kis zsivány nem felejtette ki az ecetes savanyúságot sem.
Ez a kölyök egy ekhós szekérre való élelmet hurcolt magával!
Ugy bevacsoráztunk, hogy majd kipukkadtunk, azután pedig
leheveredtünk, én megtömtem a pipámat, majd lehúztam a
csizmámat, és a lábujjaimat
mozgattam, szellőztettem a hűs éjszakai levegőben. Közben
figyeltem, hogy siklanak a csillagok egyre feljebb és feljebb a
hegycsúcsok fölé, elő-előbukkanva a völgyek hasadékaiban, mintha
soha ki nem hunyó tűzszikrák lettek volna, amelyek a földből
pattannak ki s oda is hullanak vissza.
– Na ki vele, fiú, minek jöttél ide – szólaltam meg.
– Hát mert régóta nem láttalak, és mert mennem kellett valahova –
felelte Chip.
Megráztam a fejemet. A tűz pislákoló fényén át a kölyök arcára
szegeztem a tekintetemet, és belenéztem csillogó szemébe.
– Ne hazudj, beszélj őszintén – mondtam.
– Rendben, őszinte leszek – bólintott. – Az az igazság, egy ideig
minden jól alakult. És akkor a fülembe jutott, hogy Tug Murphy
ráharapott az ügyre, és a nyomunkban van.
Tug Murphy!
És Dug Waters!
Nem ez volt az első alkalom, hogy összemérték erejüket és
ravaszságukat. És nem ez volt az első alkalom, hogy Chip
határozottan latba vetette szerény képességeit.
Ez az ír seriff nem volt éppen a legokosabb ember a világon, de a
bulldog természetével és a szívósságával többre ment, mint a nála
értelmesebbek a nagy eszükkel. A név hallatára elkomorodtam.
Megjelent előttem vörösen fénylő képe, és érdes hangját is hallani
véltem.
– Mi köze van Murphynek ehhez a bulihoz? – kérdeztem.
– Nyomon van – felelte a fiú. – A többiek nem izgatnak, tőlük
maradhattam volna, ahol voltam. Nem gyanakodtak volna rám. De
Tug Murphy az más. Dörzsölt fickó, tudja, merre szimatoljon. Attól
tartok, a körmömre talál nézni egyszer. És egy teli nyeregtáska pénzt
nem olyan könnyű elrejteni.
– Nehéz ember, óvatosnak kell lenni vele – ismertem el –, és
meglógni előle szinte lehetetlen. Efelől semmi kétség. De még most
sem értem igazán, mit keresel itt, öregem.
– Hát figyelj – mondta a kölyök komoran. – Ott volt Dug Waters,
éjjel-nappal körülvéve kopókkal, akik lesték minden lépését. Nem
tudtam hozzáférni, hogy megkérdezzem, mit tegyek. És amikor
meghallottam, hogy Murphy nyomon van, akkor ráébredtem, hogy
csatlakoznom kell valakihez, aki valamivel idősebb, mint én, és több
tapasztalata van, mint nekem. És természetesen eszembe jutott a mi
cimboránk. Te, Joe. Hát itt vagyok.
– Hé, várj csak – mondtam. – Eszedbe jutottam?
– Persze! – vágta rá a kölyök.
– Nézd, fiú – tekergettem a nyakam –, nekem semmi közöm az
ilyesféle ügyletekhez. Nem vagyok jártas ebben a... szakmában.
– Igen, de jó barát vagy – felelte Chip.
Csak bámultam rá. Láttam, komolyan beszél. A barát az barát,
hovatartozástól függetlenül.
– Az égre, Chip! – lamentáltam. – Az meg sem fordult a fejedben,
hogy Tug Murphy tud róla, hogy veled is meg Watersszal is jóban
vagyok? Gondolod, hogy nem eszi ide a fene, amint meghallja, hogy
eltűntél ebben az irányban?
Negyedik fejezet

Látszólag ez az ötlet fel sem merült Chip-ben. Egy ideig a fejét

vakargatta, aztán a tűzfényes félhomályban felém biccentve így
szólt:
– Rosszul tettem, hogy ide jöttem – bólogatott. – Pedig eszembe
juthatott volna, hogy a seriff tudta, te is velünk voltál, amikor
betörtünk a tömlöcbe Water-sot kiszabadítani. Úgy látszik,
egyszerűen kiment a fejemből. Azt hiszem, ostoba voltam, Joe. De
holnap továbbállok.
Elszomorodtam, látván a kölyök bűntudatos képét. Ritka eset, hogy ő
ilyen hangulatba kerüljön. Általában visszaszúrt, ha valaki sarokba
akarta szorítani.
Így szóltam hát:
– Jól van, na. Nincs semmi vész. Ne idegeskedj, Chip! Majd
megoldom valahogy. Különben pedig elég pocsék nagy terület ez
ahhoz, hogy a seriff ne akadjon ránk.
– Igen ám – mondta Chip –, csakhogy én szétkürtöltem, hogy
merre tartok. S ha csak elképzelem, hogy bármikor itt teremhet...!
– Összerázkódott. Láttam a vállán.
– Jól van, nincs semmi baj – ismételtem bizonytalanul.
– Nincsen jól! – erősködött Chip. – Mit fog gondolni, ha meglát
téged ezzel a pénzzel teli nyeregtáskával? Semmi egyebet, mint hogy
benne voltál a buliban.
– Ó, könnyen be tudom bizonyítani, hogy idekint voltam, amikor a
rablás történt – legyintettem.
– És orgazdákról meg hasonlókról nem hallottál? – érvelt Chip.
– De – feleltem –, vannak olyanok, hogyne. – Majd hozzátettem: –
Az az érzésem, fölöttébb jól ismered ezt a népséget, Chip!
A kölyök sóhajtott egyet és így válaszolt:
– Tudod, hogy van az, Joe. Sok mindent hallok Dug Waterstól. No
és a haverjaitól is.
– Miféle haverjaitól? – kérdeztem. – Én még úgy tudtam, hogy
többnyire a saját szakállára dolgozik.
– Tudod, hogy van az – húzta el a száját Chip. – Ha valaki egy
ideig csak nyerő játékos, valahogy könnyelművé válik. Úgy értem,
kezdi azt képzelni, hogy mindig képes lesz felül maradni. Duggal is
ez a helyzet. Ő szinte mindig kibújt a törvény alól. És most azt
képzeli, cicázhat a törvénnyel. Sohasem bízott senkiben, kivéve
engem. Most pedig úgy látszik, boldog-boldogtalant a bizalmába
fogad. Azt hiszem, kezd jócskán elpuhulni!
Sóhajtani lett volna kedvem nekem is.
Csodálatos volt, ahogy ez a fiú Dug Watershoz ragaszkodott.
Szerették egymást. Az életüket áldozták volna egymásért. És Dug
Waters nem hagyta, hogy a kölyök bemocskolja a kezét, míg ő maga
hol fegyveres csetepatéba, hol rablásba, hol pedig késpárbajba
keveredett. Mindig vigyázott a gyerekre, az pedig vigyázott őrá.
Igen-igen kedveltem Dugot. Egy kissé előkelősködő volt, és a
legtöbbször megjátszottá magát, de belevaló fickó volt és igaz barát,
akire mindig számíthat az ember. És szerintem ez az utóbbi a
legfontosabb dolog a világon.
A tűz pislákoló fényén át szemügyre vettem a fiút, és eltöprengtem,
vajon mi lesz vele, hogy tudja majd fenntartani ezt a barátságot
Watersszal anélkül, hogy maga is banditává válnék. Waters
hamarosan szabadlábra kerül. Sarokba szorították, bíróság elé
állították, de Dél-Nyugat egyik legkiválóbb ügyvédje tisztára mosta.
Egy vagyonba kerülhetett Waters-nak, de a bűnlajstromát eltörölték.
A figyelem elterelődött róla, most már kiléphet a világ
törvénytisztelő polgárai közé.
Waters dolga már rendben volt. De mi lesz a fiúval?
– Te Chip, nem gondoltál mostanában arra, hogy ideje lenne
megjavulnod? – szólaltam meg.
– Megjavulnom? – értetlenkedett.
– Hát iskolába járni meg miegymás – pedzegettem.
– Ó, tudom is én! – legyintett morcosan. – Ne légy már olyan
átkozottul komoly, Joe!
– Jól van – visszakoztam. – Ne is beszéljünk róla!
– Gondolok én arra – folytatta mégis – épp eleget. De nem
hagyhatom ott Dugot. Szüksége van rám. Tisztára megőrül, amikor
egyedül hagyom. Olyankor úgy viselkedik, akár egy lord vagy mi.
Azt is mondhatnám, a sonkás rántottát aranytányéron rendeli
magának. Esztelen dolgokat művel. Dugnak szüksége, van rám. Én
valahogy helyrezökkentem őt. Hallgat; rám... valamelyest.
Újra felsóhajtott.
– Eredj aludni, fiú – tanácsoltam neki. – Sokáig ébren voltál, és
hosszú út áll mögötted.
Chip bólintott, aztán felállt, nyújtózott egyet, majd leterítette a
pokrócait. De mielőtt leheveredett volna – pedig hullafáradt volt –,
odaballagott a musztángjához, és megdörgölte az orrát a tenyerével.
– Jó éjszakát, te vén csirkefogó! – dörmögte neki. – Egyszer még
agyonváglak, meglásd!
Aztán visszasétált, és lefeküdt aludni.
Én még elüldögéltem egy ideig. Sok minden nem hagyott nyugodni.
Először is Chipen sajnálkoztam, és aggódtam, hogy mi lesz vele.
Másodszor amiatt a rengeteg pénz miatt fájt a fejem, ami a
nyeregtáskában lapult. Harmadszor pedig a seriff, Tug Murphy miatt
idegeskedtem, aki minden bizonnyal valahol a sivatagban kószál, és
igen valószínű, hogy hozzám is eltalál.
Hát, nem állt valami jól a szénám. Végül aztán magam is
leheveredtem, s csak feküdtem, amíg a szemem előtt el nem
homályosodott, tompult a csillagok ragyogása; akkor álomba
merültem.
Arra ébredtem, hogy valami böködi a sarkamat. Ki se nyitottam a
szememet, úgy morogtam:
– Eredj a fenébe, te bolond szamár!
Az öszvéremnek volt ez a bolond szokása, hogy az éjszaka kellős
közepén odabotorkált hozzám, és megbökdöste a lábamat vagy a
kezemet. Csupán komiszságból, de lehet, hogy csak társaságra
vágyott; nem tudtam rájönni, miért.
De a bökdösés nem maradt abba. Kinyitottam hát a szememet,
felnéztem az égre, s abból, hogy a hold jócskán a keleti hegyvonulat
fölött járt, s hideg éjszakai szél vágott az arcomba, tudtam, jó sokat
alhattam már.
Aztán kissé lejjebb tekintve észrevettem egy előttem tornyosuló
fickó szombreróját és vállait.
Nem kellett, hogy még egyszer megbökje a lábamat. Azon nyomban
felébredtem. Fel is ültem, s megláttam egy tagbaszakadt férfit,
akinek a jobb válla fölött sütött a telihold.
– Hello, Joe – szólalt meg.
Megismertem a hangot. Megismertem a kérlelhetetlen érdességét,
meg én. A seriff volt, Tug Murphy!
– Hello, Tug – feleltem. – Ez ám a kellemes meglepetés!
Feltápászkodtam.
– Meghiszem azt, hogy meglepetés – mondta Tug Murphy. – Csak
óvatosan, vigyázz a kezedre! Semmi nyúlkálás!
– A kisujjamat se mozdítom – feleltem, majd hozzátettem. – Mi
van? Csak nem akar valamit a nyakamba varrni?
– Nem tudok róla, hogy valamit a nyakadba akarnék varrni –
mondta a seriff. – Csak szerettem volna elbeszélgetni veled egy
kicsit.
– Így van ez, ha valaki éles elme hírében áll – jegyeztem meg. – Az
emberek úgy el vannak ragadtatva a bölcsességétől, hogy egyszerűen
képtelenek meglenni nélküle. Több száz mérföldet is hajlandók
megtenni a sivatagon át, csak hogy a szavait hallhassák. Üljön le,
Tug, és pihentesse a lábait! Felélesztem a tüzet, és teszek fel
magának kávét.
– Lépj csak bele először a csizmádba – intett le Tug. – A tűz meg a
kávé maradhat még egy kicsit.
Öltözködni kezdtem. Ám egész idő alatt a tompán fénylő
nyeregtáska felé sandítottam a kihunyó parázs mellett. Amit az a
táska rejtett, az elég volt ahhoz, hogy legalább tíz évre a dutyiba
juttasson.
Majd kissé még messzebb pislogtam bal felé, a kölyök pokróca felé.
Pokróc az volt, de a kölyköt nem láttam sehol.
Biztosan felriadt valami neszre és elpucolt. Ugyancsak nehezteltem
rá, hogy nem adott valami jelt, vagy legalább azt a nyavalyás
nyeregtáskát takarította volna el.
Szóval felöltöztem, aztán dobtam néhány fadarabot a parázsra,
amitől az izzani, füstölögni kezdett. A vödörből vizet töltöttem a
kávéskannába. Emlékszem, a víz olyan tükörsima volt a vödörben,
hogy egy csillag hunyorgott fel rám belőle. Miután a lötykölődés
abbamaradt, a csillag képe újra visszatáncolt, előbb szétziláltan és
vibrálva, majd elnyugodva ismét mozdulatlanná dermedt.
Erősen elgondolkodva kaparásztam össze a zsarátnokot, majd két
kődarabra állítottam a kannát, amit nyaldosni kezdtek a lángok.
– Érdekes – szólalt meg a seriff –, szinte vonzza magához a tüzet
egy ilyen kávéskanna. Észrevetted már?
– Aha – dünnyögtem. – Tényleg érdekes, de én tudok ennél is
érdekesebbet.
– Mint például?
– Mint például azt, hogy maga épp errefelé kóvályog – feleltem. –
Miféle ötletroham támadt a fejében, mondja?
Tug Murphy elnevette magát.
– Ugy érted, olyan fenemód erényes vagy, hogy gyanún felül állsz,
mi?
– Ismer engem, Tug – feleltem.
– Hogyne, nagyon is jól – bólogatott.
– És csórtam én valaha egyebet, mint egy pofa bagót valakinek a
farzsebéből?
– Honnét tudjam? – felelte. – Meglehet. Könnyen meglehet. De
tudod, hogy van az, öregfiú.
– Mit kéne tudnom?– kérdeztem.
– Hát azt, hogy a kövek nem lágyulnak meg egykönnyen.
– Úgy van – helyeseltem. – Hogyne tudnám.
– És mégis, van olyan tűz, ami meg tudja olvasztani.
 – Ki vele, Tug – sürgettem. – Kezd kifárasztaniez a locsogás.
Egyáltalán miről beszél?
– Hogy miről? Kétszázötvenháromezer dollárról!
– vágta rá a seriff. Füttyentettem.
– Ez nekem elég – mondtam. – Jól is jönne ennyi. De hová akar
kilyukadni?
– Az a pénz hiányzik a bankból – folytatta a seriff.
– Azért vagyok itt, mert utána nyomozok. Látod, fiam, nyílt
kártyákkal játszom!
– Igen, látom – ismertem el. – Megtisztelő magától, Tug. Szóval,
maga szerint kölcsönvettem negyedmillió dollárt egy banktól, és itt
dugtam el?
Rávigyorogtam a tűzön át, de ő halálosan komoly maradt.
– Tudom, hogy a kölyök ebbe az irányba illant el – jelentette ki. –
És tudom, hogy csakis tehozzád tarthat a pénzzel. De mondok neked
valamit. Ha ideadod a dohányt, nem zaklatlak többet. A bank
pokolian odavan miatta. Add elő, fiam, és soha többet egy szóval
sem említem a dolgot!

Ötödik fejezet

Megvallom, beleszédültem abba, amit mondott. Gondolják meg, a

nyeregtáska ott volt még mindig egy köpésre, s ha a seriff ne adj
isten kinyitja! Mehetek egyenesen a fegyházba. Ha viszont átadom
neki a lopott dohányt, akkor vége minden bajnak. Elismerem, a
nyelvem hegyén volt már, hogy megmondom, mi rejlik abban a
nyeregtáskában.
De akkor eszembe jutott Dug Waters. Hogy mennyire jóindulatú volt
velem egyszer, amikor az életem a kezében volt, és mégis futni
hagyott. Megmentett engem.
Az ilyesmit nem felejti el az ember. És volt még más is közöttünk...
sok minden. Igaz, hogy én sohasem vettem részt semelyik gyanús
vállalkozásában; hiába, nem az én világom. Ennek ellenére
számtalan dolog összekötött minket, és igazán kedveltem Waterset.
És ott volt a kölyök is. Mihez kezdene Chip, ha hagynám, hogy a
nyeregtáska kicsússzon az ujjaim közül, és belehulljon a törvény
kezébe? Sose bocsátana meg nekem, az egyszer biztos!
Nos, egy tized másodperc alatt meghánytam-vetettem magamban
mindezeket a szempontokat, és úgy döntöttem, hogy törvény vagy
nem törvény,
veszély vagy nem veszély, a barátság előbbre való, nem jártatom a
számat.
– Tug – szólaltam meg –, vigyázzon, még vérszemet kapok tőle,
hogy rajtam keresi a negyedmillióját! Most elárulta, mennyire bízik
bennem. Ha van is egynegyed, millió dollár ezekben a hegyekben, én
sajnos olyan balszerencsés vagyok, hogy ezer év alatt se találnám
meg. Ez idő tájt jó, ha négy-öt dollárt ki tudok kaparni naponta
ezekből a sziklákból, s abba is majd bele szakadok.
Ennek hallatára elvigyorodott.
– Tudod te, miről beszélek, öreg cimbora – vágott vissza. – A bank
pénzéről. Biztos, hogy a kölyök ide hozta.
– Chipre gondol?
– Ki másra?
A kávéskanna halkan zümmögni kezdett, a csőréből gőzt eregetett
felfelé, s a pikáns illat terjengeni kezdett körülöttünk, jólesően
csiklandozva az orrunkat.
– Chip nem járt errefelé – közöltem vele. A seriff előreszegezett
állal fordult felém.
– Nem járt errefelé? – visszhangozta.
– Nem – állítottam olyan határozottan, ahogy csak bírtam. – Nem
járt errefelé.
És álltam a seriff tekintetét a lángokon át.
Láttam az ádáz kifejezést megjelenni az arcán s a gonosz indulatot a
szemében. Komisz ember volt Tug Murphy, amikor a vér a fejébe
szállt, és nem sok kellett hozzá, hogy a fejébe szálljon.
– Tessék, egy bögre kávé – mondtam neki. – Nincs benne méreg.
Itt van egy kis cukor is. – Odanyújtottam neki a holmikat.
Miközben a cukrot kavargatta, majd felnyársalt a tekintetével.
– Hogy lehet az, hogy még mindig kitart a cukrod, annyi idő után?
– szegezte nekem a kérdést.
– Tudja – magyaráztam –, mindig is édesszájú voltam. Ezért jókora
adagot hoztam magammal. Ám az tény, hogy ez nem az én cukrom.
– Nem hát – felelte. – Le mertem volna fogadni, hogy nem a tiéd.
Ez a Chipéből van.
– Chipéből? – kerekedett el a szemem. – Magának Chip a
rögeszméje.
– Nem ok nélkül a rögeszmém – ellenkezett. – Annál cselesebb,
kacskaringósabb nyomvonalat még életemben nem követtem, mint
amit ő hagyott maga után! Pedig én indiánokra is vadásztam, fiam!
 – Hát, Chip nyomait aztán tényleg nem gyerekjáték követni –
értettem egyet vele. – De akkor sem hiszem, hogy itt ráakad, Tug.
A seriff megrántotta izmos vállát. A kávé igen forró volt, ezért
hangosan szürcsölve itta. Belebeleszagolt, majd folytatta a
szürcsölést. Nem nyújtott valami épületes látványt, állíthatom, és
közben úgy méregette rám a szemét, mintha véres hús lennék.
– Joe, öregem – mondta –, aza gyanúm, hogy lódítasz.
– Rendben van – hagytam rá. – Akkor csak gyanakodjon tovább.
Az igazi bűnös pedig mérföldekkel odébb járhat már.
Csak vigyorgott.
– Egészen egymagadban vagy idekint? – tudakolta.
– Én? – kérdeztem.
– Te, te! Azt mondták, egyedül jöttél ki. Eszembe jutott a kölyök
gyűrötten heverő pokróca, ezért így válaszoltam:
– Nem, nem vagyok egyedül. Amikor nekivágtam,
akkor még igen, de most már nem vagyok magamban. Fura dolog
történt. Ismeri az öreg Chris Wintert?
– Igen, ismerem az öreg Christ – bólintott. – Legalábbis régen
ismertem.
– Nos hát – folytattam –, az öreg Chris a fejébe vette, hogy errefelé
fog szerencsét próbálni, és amikor a fülébe jutott, hogy én merre
akarok ásni, megkeresett és összeálltunk. Tudja, igen jólesik, ha van
kihez szólni, még akkor is, ha az csak az öreg Chris.
– Fanyar képű vén gazember, nem igaz? – kérdezte a seriff.
– De. Fanyar pofa, de azért jól kijövünk – válaszoltam.
– Hol van most? – tudakolta a seriff. – Vagy messziről megérzi a
seriffszagot, és mert feláll a szőr a hátán, odébbáll?
– Tudja, hogy van az – szabadkoztam –, insomniában szenved.
– Nem, nem tudom – felelte. – Szóval in... mi a fenében szenved?
– ...somniában – magyaráztam. – Álmatlanságban.
– Csakugyan? – kerekedett el a seriff szeme. – Hát, az lehet, hogy
szófukar az öreg, de a dallamot fújni azt bírja! Jut eszembe, egyszer
Califomiában, Inyo megyében jártunk, és az öreg Winter is velünk
volt. Egyem a szívét, olyan istentelenül hortyogott egész éjjel, hogy
a hegyek is beleremegtek. Életemben nem hallottam olyan harsogó
horkolást!
– Bizonyára kikészültek tőle az idegei – találgattam. – Akárhogy
is, most meglehetősen rossz alvó.
– Isten ne verjen meg érte, de örömmel hallom – felelte Tug
Murphy.
– Szóval fölkel – folytattam –, és jár egyet éjszakánként, amikor
nem bír aludni. Rájár a rúd az öreg csavargóra, bizony. De nem
siránkozik miatta sokat.
– Mióta van idekint veled? – érdeklődött a seriff.
– Jó ideje már – feleltem. – Nézzük csak: úgy van, igencsak hosszú
ideje már, hogy az öregfiú a nyakamon van.
– Ez igazán érdekes – ingatta a fejét a seriff. – És nem vettél észre
rajta semmi rendkívülit?
– Nem, miért? – rántottam meg a vállam. – Neki egyébként is
rendkívüli az ábrázata. Ha nem az lenne, nem is ő lenne.
Mivel azt hittem, irtó szellemeset mondtam, elröhintettem magam,
de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a seriff egy csöppet sem
tartotta mulatságosnak.
Így folytatta:
 – Ez roppant érdekes. Engem mindig rettentően érdekeltek a
szellemek, a kísértetek meg más effélék.
– Ezt hogy érti? – hökkentem meg.
– Úgy, fiam – felelte a seriff –, hogy Chris már vagy három
hónapja nincs az élők sorában.
Ez nagy megrázkódtatás volt számomra. Felért egy állonvágással.
Igyekeztem mielőbb magamhoz térni és összeszedni az eszemet.
A seriff folytatta.
– Chris a Morgan és Rister bányánál dolgozott, és belezuhant egy
aknába. Hát nem csúnya dolog ez egy ilyen régi szakitól, mint ő? De
örömmel hallom, hogy a szelleme visszatért és eljött ide, hogy
folytassa a melót. Mindig remekül forgatta az emelővasat ez a Chris
Winter.
Hagytam, hadd mondja a seriff a magáét. Közben gondolkozni
próbáltam, de nem sok sikerrel. Ő meg csak vigyorgott, kuncogott
megállás nélkül.
– Nos, Tug – böktem ki végül –, valóban nem Chris Winter a
társam. De szeretném, ha a neve titokban maradna. Különben pedig
rossz alvó, és nem kíván találkozni magával.
– Fogadni mertem volna, hogy nem – felelte a seriff. – Egyszóval,
akár be is vallhatnád, hogy a kölyök az a fickó.
Megráztam a fejemet, és a seriffre vigyorogtam. Öntöttem neki még
egy bögre kávét; ő ezalatt fürkésző tekintettel méregetett, majd így
szólt:
– Azt tudod, Joe, hogy egyre mélyebben süppedsz a kulimászba?
Én nem akarom, hogy bajod legyen. Amennyire én tudom, mindig
becsületes voltál. De ha most vissza kell vigyelek magammal a
városba, jó időre lakat alá kerülsz. A nevadai bírók és esküdtek
meglehetősen vérszomjasak. Itt aztán keresgélhet az ember ötven,
száz mérföldes körzetben, hogy összekaparjon magának egy
esküdtszéket. És ez csak egy dolog. Az esküdteknek ugyancsak sok
bosszúságot okoz, hogy nap nap után ide-oda kell lovagolniuk. Már
csak azért is bűnösnek kiáltanak ki, mert miattad tyúkszem nő a
fenekükön! Szedd össze magad, Joe, mondd meg az igazat és nem
lesz semmi baj. Ám ha nem beszélsz, tüstént rád borítom a
mennyboltot.
Áhítattal hallgattam, ahogy a seriff előrukkolt az érveivel. Ebből is
látszott, hogy a szíve mélyén egyenes, becsületes fickó. Ezelőtt is
kedveltem Tug Murphyt, most azonban még inkább megkedveltem.
De hát mit tudtam tenni?
Meghánytam-vetettem a dolgot elölről is, hátulról is. Helyből rám
bizonyította, hogy hazudok. Tanácstalan voltam.
Végül megráztam a fejemet, és így szóltam:
– Tug, tegyük fel, hogy minden, amit feltételezett, igaz – noha
természetesen nem igaz –, én akkor sem tudok segíteni magának.
Tudnia kell, hogy nem tehetem.
– Mert a kölyök a barátod, és Waters is a barátod – bólintott a
seriff.
– Értse, ahogy tetszik – hagytam rá.
– Akkor viszont... tartsd ide a csuklódat! – utasított.
Azzal elővett egy bilincset, és bal kézzel felém tartotta.
– Ó, Tug, ne vicceljen már! – csóváltam meg a fejem. – Azt
képzeli, hadonászni kezdek tán a pisztolyommal?
– Nem szívesen rakom rád a karpereceket, Joe – felelte. –
Túlságosan is jóravaló fiú vagy te, hogy ilyesmit tegyek veled. A
szavadat adod, hogy nem mozdulsz el a helyedről, amíg én
körülszaglászok itt a táborodban?
– Hát, legyen – egyeztem bele.
– A kisujjadat se mozdítod? – erősködött.
– Nem, meg se moccanok – ígértem.
Előbb tétovázott, aztán rábólintott. A bilincset visszasüllyesztette a
zsebébe, és én örültem, hogy eltüntette a szemem elől. Majd felállt és
körülnézett a táborban. Tudom, nem látott semmi különöset, de a
szimata vezérelte. Elsőnek odaballagott az öszvérhez, és végighúzta
a tenyerét az oldalán.
– Erről az öszvérről legkésőbb ma este szedték le a málháját, Joe –
kiáltott oda nekem. – Érzem, hogy a sót még nem kefélték ki a
szőréből.
Egy kukkot se szóltam, mert erre igazán nem volt mit mondani.
Szégyelltem magam, mert nem keféltem le az öszvéremet meg a
musztángomat.
Azután Tug visszasétált a tűz mellé, a csizmája orrával megbökte a
nyeregtáskát... és az kinyílt!
A seriff belenyúlt, majd kihúzta a kezét, s csak állt és nézett, de nem
arra, amit a markában szorongatott, hanem a tűz lángjain át
egyenesen az én képembe.

Hatodik fejezet

Nos, hogy a szavamat rövidre fogjam, útra keltünk a tömlöc felé.

Annyit vártunk csak, amíg megvirradt, aztán felszedtük a
sátorfánkat. A seriff lovat váltott. Volt két erős, szívós musztángja,
igaz, a fejük elég ormótlan volt, és a tomporuk akkora, akár egy
bivalynak. De átlábaltak volna azok a tűzön is, ha kell. Ilyen lovakat
kívánt magának mindenki, aki Nevadát akarta átszelni.
Tug Murphy roppant tisztességesen bánt velem. Csak egy szál
kötéllel kötözte össze a kezemet, s az is legalább fél méter hosszú
volt. Ily módon tudtam cigarettát sodorni, gyufát gyújtani, sőt el
tudtam végezni a tennivalóimat a tűz körül, amikor megálltunk
pihenni. Csupán – mondhatnám úgy is – kurta béklyót tett rám. Még
elnézést is kért miatta. Sohasem felejtem el a szabadkozását. így
hangzott:
– Idefigyelj, Joe! Betoloncolhatnálak bilincsbe verve is, de attól
úgy éreznéd magad, akár egy láncra vert kutya. Vagy megtehetném,
hogy egyáltalán nem rakok rád semmit. De akkor előbb a
becsületszavadat kéne vennem, hogy nem szöksz meg. Csakhogy
ehhez nincs jogom. Ha ugyanis jó alkalmad adódna, hogy fejbe
kólints és elinalj, ám legyen, tégy úgy. Jogodban áll. Mert az hét
szentség, hogy jó darabon kell még caplatnunk felfelé a folyó
mentén, így azonban, hogy rajtad a kötél, megkönnyíted a
helyzetemet, neked is sokkal kényelmesebb, s jobb így, akárhogy is
nézzük. Csupán az zavar, hogy átkozottul szívtelen fickónak érzem
magamat, mert kötélen rángatok egy embert, mintha borjú volna.
Egy ilyen szép szál, derék embert, mint te, Joe!
Nagyra értékeltem a bókot, minthogy a serifftől jött. Nem sok
hasonlóval fűszerezte a beszédjét, efelől nyugodtak lehetnek!
Természetesen nem hibáztattam a seriffet. Csak azon rágódtam
mindegyre, hogy ugyan mi a szösz lesz most énvelem; és persze
hébe-hóba átkoztam magamban azt a bitang Chipet. Tudnia kellett,
hogy a seriff a nyomában van, mégis elvezette hozzám. Most, hogy a
dolog már eldőlt, és várt rám a börtön, csak dohogtam magamban,
miközben ezeken morfondíroztam.
Mit is mondhatnék erről az emlékezetes menetelésről? Hát csak
annyit, hogy Nevada összes szépsége szertefoszlott számomra,
ahogy ott zötykölődtem a nyeregben. Igen, az összes, akkor csakis a
csúfságát láttam.
Az ég kékje kifakult, s a táj színei semmivé váltak.
Kezdődött azzal, hogy épp, amikor útnak indultunk, a vén ördög –
úgy látszik – felszította a kemencéjét, és taposott egy nagyot a
fújtatójára. Lehet, hogy nem voltam hozzászokva a völgyekben
uralkodó hőséghez, mivel jó magasan a hegyoldalban dolgoztam, de
amikor leértünk egy-egy völgy fenekére, az olyan volt, mintha izzó
lávafolyamba csöppentünk volna. A vakító fény beledöfte nyilait az
ember szemébe, s a feje búbját átlyukasztva tört elő újra.
Úgy poroszkáltam előre én is, akár egy öszvér: lógó orral. Néha
forró szél rontott ránk, amire a musztángok lehajtották a fejüket,
megremegtek, de megadással tűrtek. Addig azonban egy lépést sem
tudtak tenni, amíg a szél süvöltve odébb nem állt. Egy-egy ilyen
szélroham az utolsó csepp nedvességet is kiszívta a ruháinkból, s
lefújta az arcunkról, sónyomokat hagyván csak ott, ahol az izzadság
kiütközött. A verejtéktől csöpögő lovak szőrét tíz másodperc alatt
kiszárította, s a só úgy borította be a testüket apró, fodrozódó
csíkokban, mint amilyeneket a hullámok hagynak a parti homokban.
Volt énnekem részem máskor is forróságban. S a párás hőség talán
még pocsékabb. De izzó kemencében, lihegve, akár egy
agyonhajszolt kutya, még soha életemben nem lovagoltam.
A seriffet nem zavarta túlságosan a dolog.
Ha az ő helyében lettem volna, engem sem zavart volna. Szentül
meg volt győződve róla, hogy legalább tízezer dolláros jutalom üti a
markát, hacsak a bank vezérkara nem valami sóher banda. Azonkívül
a hírnév se kutya!
Tug egész idő alatt a kilátásait latolgatta, útközben ez volt a kedvenc
témája.
Az első éjszakát a csupasz földön töltöttük, s víz nem volt sehol a
környéken. Tug le akarta puffantani a csacsimat meg az öszvért. Azt
mondta, a költségeket írhatjuk az ő számlájára. De nem hagytam
neki lelőni a csacsit. Ez a konok kis jószág hosszú időn át társam volt
odafent a bányánál. Sok szépet megéltünk már együtt, és olyan
szeretetreméltóan tudta hegyezni a hosszú, okos fülét. Úgyszólván
kenyéren és vízen is elbírta cipelni a saját súlyát nyomó málhát.
Dicsérhetik nekem a tevét a roppant szívósságáért, az én szememben
csak hitvány, vitrinbe való nippnek számít egy igazi, százszázalékos
mexikói csacsihoz képest. Ami pedig az öszvért illette, hát nem
vallhattam meg a seriffnek, hogy az a Chipé,
akármilyen biztosra vette is. De azzal tisztában voltam, hogy nem
üdvös gondolat bármibe is golyót ereszteni, ami a kölyökhöz
tartozik. Meg is mondtam a seriffnek, erre jobb belátásra tért.
– Látszik, hogy ír – bólintott a seriff. – ír, akárcsak én. És sose
tudni, mi az, amihez egy ír szívvel-lélekkel ragaszkodik. Lehet az
egy nő, egy ló vagy akár egy kő. De akkor azért a nőért, azért a lóért
vagy azért a kőért hajlandó az életét is feláldozni. Nem, azt hiszem,
nem tanácsos lelőni azt az öszvért. Hátha Chip kedvence.
Fura egy beszéd volt, szent igaz.
Tovább vonszoltuk magunkat a kopár sivatag kellős közepébe. Ott –
hál Istennek – már vízközelben táboroztunk, egy kis szikes tavacska
partján. Körben szódakéreg szegélyezte, és a vize keserű volt, akár
az áloé-nedv*. Kávénak megfőzve azonban el lehetett viselni.
Miközben megkávéztunk, elfogyasztottuk a lepényt és a szalonnát,
éreztük, hogy a hőség továbbra is árad a földből, terjeng körülöttünk,
akár a gőz.
Szent Szűzanyám, micsoda, forróság volt!
Aztán amikor feltámadt az éjszakai szellő, és lágyan körülölelt
minket, mintha csak víz volna, levetettük majdnem az összes
ruhánkat, és hagytuk, hadd fújdogálja tikkadt testünket. S ahogy ott
heverésztünk a pokrócon, hűsölve és igyekezvén elfeledni, hogy a
holnapi nap még a mainál is rohadtabb lesz, a seriff így szólt:
– A vége felé lesz rendes vizünk. Tudom, hol a forrás. A gödör
körül van rakva kövekkel. Ahonnan feltör, onnan folyik vagy húsz
lábnyira, majd ismét beissza a homok. De áramlik annyira, hogy a
vize

*áloé-nedv = hashajtó

édes és hűs maradjon, s itt-ott az ég kékje is viszatükröződik benne,

bár a tócsát jórészt beárnyékolják a kövek. Príma vizesgödör, jobbról
álmodni se lehet.
– Hallgasson, Tug – intettem le. – Én máris róla álmodom. Arról,
ahogy a víz lefelé csörgedezik a torkomon. Csak ezen jár az eszem.
És szóda... ugye, nincs benne szóda?
– Tiszta, akár... akár a mennybolt! – felelte Tug egy pillanat
gondolkodás után. – Tiszta, akár a mennybolt a csillagokkal.
Komolyan beszélek! Roppant rendes kis forrás, úgy bizony!
Hirtelen azt éreztem, az egész szám és a torkom kiszárad,
kicserepesedik a vágyakozástól, de azért sem keltem föl, hogy
kortyoljak egyet a mi tavacskánkból azon az estén. Túl sokat tudtam
arról, mi lenne az eredménye. Minél többet iszik az ember a szikes
vízből, annál pocsékabbul érzi magát, annál betegebb lesz. Csak arra
jó, hogy szomjan ne haljon, másra nem.
Erre megjegyezte a seriff:
– Talán megadják a huszonötöt.
Tudtam, hogy a jutalom nagyságára értette. Nem szóltam semmit.
Abban a pillanatban az öszvér felhorkantott, majd harsány iázásban
tört ki.
– Mi baja ennek a megkergült öszvérnek? – ugrott fel a seriff. –
Látott valamit?
– Semmit – legyintettem. – Nem ismeri még az öszvéreket, Tug?
Tudja-e, miért ordítanak úgy hébe-hóba, mint a fába szorult féreg?
– Aha, értem, mire gondolsz – felelte. – De azért mondd.
– Rendben – biccentettem. – Hát azért, mert maguk az öszvérek is
elunják néha a saját ronda, csökönyös természetüket, és másra
vágynak. Ami-
kor egy öszvér így ordít, akkor épp az égre fohászkodik, hogy
újjászülethessen valami más alakban. Tug Murphy lassan visszadőlt
a pokrócára.
– Igazad lehet – mondta. – Én sosem kerültem még öszvérrel olyan
közeli kapcsolatba, hogy sajnálkozni tudjak rajta. Szerintem kész
kínszenvedés mindahány, Joe.
– Az hát – hagytam rá. – Erről jut eszembe egy történet...
– Meglesz az még harminc is – motyogta a seriff. Láttam, hogy az
esze már megint a jutalmán jár.
Nem szóltam hát semmit. Ez a téma már a könyökömön jött ki.
– Egy olyan zsugori fickó viszont – folytatta a seriff –, mint
Ranger, a bank igazgatója, alighanem
azt vágja majd a képembe, hogy semmi többet nem végeztem, mint
amiért a megye megfizetett. Ezúttal közbeszóltam.
– Alighanem úgy lesz – bólogattam. A seriff felmordult.
– Kerek negyedmillióról van szó! – háborgott. – Igazság szerint tíz
százalékkal jönnének nekem, ha lenne bennük jóérzés!
– Hm-hümmögtem.
– De ha csak öt százalékig mennek el, az is tizenkétezer-ötszáz!
– Aha-dünnyögtem.
– De csak nem lesznek szűkmarkúak! Felkerekítik az összeget
mondjuk... tizenötezerre.
– Vagy tízre – ingattam a fejem.
– Úgy van. Vagy lecsippentik tízre – helyeselt a seriff. – Úgy
beszélsz, mint egy igazi bankár, Joe. Fogadni mernék, hogy remekül
mutatnál egy rácsos pult mögött, szedegetnéd be a kamatokat meg
mindenféle mást.
– Aha – feleltem nem túl meggyőzően.
– Nos, ez már a végső ár lenne – folytatta a seriff.
– És tízezer dollárral már sok mindent lehet kezdeni. Ott van Pig
Weller, milyen remekül megtollasodott, mindene van, amit szem-száj
kívánhat; és az egész felszerelés, a föld meg az állatállomány
mindössze nyolcezer dollárjába került.
– Ennyiért nem sok jószágot kaphatott – jegyeztem meg.
– Nem, de részletre vette őket, és majd készpénzt hoznak a
konyhára.
– Aha – bólintottam.
– Az asszony rendes életre vágyik már – magyarázta.
Akkor felült megint.
 – Mi a baj? – kérdeztem.
– Az az öszvér megkergült! – felelte. – Hová a csodába baktat? A
lovak meg masíroznak a nyomában!
– Lehet, hogy jó füvet orrontott meg valamerre – vontam meg a
vállam.
– Egyre gyorsabban kocognak – állapította meg.
– Pedig rövidre fogtam a béklyót. De hogy szedik a lábukat, az
áldóját...!
Egyszer csak talpra ugrott.
– Hogy az a kénköves pokol... – mondta olyan fojtott hangon, hogy
libabőrös lett a hátam –, valaki elvágta a béklyókat!
Erre én is talpra ugrottam, épp időben ahhoz, hogy észrevegyek egy
apró termetűnek látszó alakot, amint felpattan a seriff legjobb
musztángjára, és előbb ügetésben, aztán könnyű vágtában megindul
a vezetékszárra fogott összes jószágunkkal, legutolsónak a kötél
végét makacsul rángató, hőkölő csacsimmal!
Hetedik fejezet

Hallottam, hogy a seriff felhördül. Aztán felkapta a puskáját, és

nekiállt lövöldözni a lovakból, öszvérekből és ki tudja, kiből álló
tovatűnő karaván után.
De nem volt szerencséje. Előre meg tudtam volna mondani, hogy
nem lesz. Az ok pedig az volt, hogy lövöldözésre a lehető
legrosszabb fény a holdfény. Minden tisztán látszik, és igen
közelinek, még sincs olyan ember a világon, aki helyesen tudná
megítélni a távolságokat.
Tudtam, hogy elhibázza, és el is hibázta.
A lovaink pedig szépen eltűntek a messzeségben.
– Indiánok! – üvöltöttem. – A lótolvajoknak bitófa jár!
– Indiánok! Az eszed tokja! – szólt rám a seriff furcsán szelíden. –
Chip volt. Holtbiztos.
– Chip? – kiáltottam. – Hogy engem ilyen csúnyán pácban
hagyjon? Az teljes képtelenség!
– Melyikőtöket szíveli jobban? – kérdezte. – Téged vagy Watersot?
– Az lehet, hogy Watersot jobban kedveli – állítottam –, de ellenem
sosem követne el ilyen galádságot... főleg a sivatag kellős közepén!
– Nem ismered őt – legyintett a seriff. – Én azonban igen.
Merthogy ír, és az ír vér csupa vöröses fekete. Kék egy csöpp sincs
benne. ír vagyok magam is. Ne félj, azért is eljutunk az Édesvíz-
forráshoz!
Képzelhetik, hogy egy percet se késlekedtünk. Ha már gyalog kellett
átcaplatnunk azon az átkozott futóhomokon, amelyben minden
lépésnél hat hüvelyket visszacsúsztunk, semmi értelme nem volt,
hogy megvárjuk, amíg felkel a nap, és ropogósra süt bennünket.
Inkább útra keltünk elcsigázottan, mint megfőve.
A málháinkat szinte teljesen kiürítettük. Csak egy puskát, némi
élelmet és a nyeregtáskát tartottuk meg, benne a negyedmillió
dollárral. Azután felkerekedtünk, és nekivágtunk az ezüstös
holdfényben fürdő sivatagnak.
El sem tudom mondani, a lovaink elvesztésével milyen rettentően
kitágult körülöttünk a sivatag. Előtte is irdatlan nagynak tűnt, most
azonban még jobban szétterült. Állítom, hogy tízszer nagyobb lett.
Csak mentünk, meneteltünk előre, s közben hallgattam, hogyan
herseg, surrog a homok a talpunk alatt.
A seriff igen hallgatag lett. Olykor-olykor kurta megjegyzést fűzött
valamihez, de inkább takarékoskodott a szuflájával.
– Legkevesebb tizenöt év tömlöc – hajtogatta többször is. –
Nagyjából ennyit sóznak a nyakába. Remélem, legalább annyira
megizzasztják hajnaltól késő estig, mint ahogy rólam csorog most a
verejték. És remélem, szünet nélkül csattogni fog a korbács a hátán.
Még egy ilyen átokverte komisz kölyköt nem látott a világ!
Rábólintottam.
Én igazán kedveltem Chipet, de ha ez a kitolás valóban az ő műve
volt, akkor én is azt kívántam,
hogy nyerje el a méltó büntetését érte, de még a jelenlegi életében!
Kínlódtunk, vánszorogtunk tovább. Nem tudom, hányan lábaltak már
át a futóhomokon. A maguk érdekében remélem, hogy kevesen.
Lazább, omlósabb, mint a víz, és sokkal folyósabb. A lábnak nincs
miben megkapaszkodnia. A legjobb úgy járni benne, hogy az ember
szétterpeszti a lábujjait, és a talpát ferdén kifordítja. Imigyen
nagyobb felületen tud megtámaszkodni. De keserves küszködés
mindenképp. A homok süpped, csúszik és kifolyik az ember talpa
alól. Futóhomokban minden font terhet tízszer annyinak érez az
ember.
Hamarosan teljesen fölhagytunk a fecsegessél, és összeszorított
foggal nekigyürkőztünk a taposásnak, s csak abban reménykedtünk,
hogy Chip vagy az indián vagy ki a fene, aki ellopta a lovainkat,
majdcsak megáll, ha beáll a forróság.
Aztán feljött a nap.
Nem vesztegette az idejét azzal, hogy szép lassan kezdjen
melegíteni. Már az elején, kupán vágott minket a legalább
harminckét fokos hevével. Abban a minutumban, hogy kikukucskált
a horizontot borító párafüggöny mögül, égető forróságot árasztott, s
egyre tűzött továbbra is. El sem tudják képzelni, mit művel a
sivatagban a nap a hajnal első intésétől az est beköszöntéig. Tüzel
kapásból, tévedhetetlen biztonsággal és lankadatlanul egész álló nap.
A kulacsaink a délelőtt közepéig tartottak ki. Akkor megálltunk
pihenni néhány szikla szélárnyékos oldalában, s a seriff, miután
nyeldekelt egyet-kettőt, hogy bejárassa a torkát, így szólt:
– Azért is eljutunk az Édesvíz-forráshoz. De kemény munka lesz.
Igaza volt.
Az esetek többségében igaza volt, s a jelen esetben különösen.
Kínlódva vonszoltuk magunkat előre a futóhomokon át a mind
hevesebben és hevesebben tűző nappal a hátunkban. A sugarak az
ingen át is égették a vállunkat, hólyagosra perzselték a fülcimpánkat
és megpörkölték az orrunk hegyét. Hébe-hóba megemeltem súlyos,
széles karimájú szombrerómat, hogy egy kis levegőt juttassak alája a
fejemnek. De mindhiába. Hogy úgy mondjam, a gőzt kieresztettem
vele, de a kobakomat nem hűtötte le.
Mentem hát tovább és tartottam magamat. Ha már beletörődött az
ember, hogy egy sivatagon kell átkecmeregnie, eszébe jut, hogy
máskor is hitte már, hogy valami örökké fog tartani, s egyszer
mégiscsak vége lett.
Am Nevada sivatagjaiban az a nagy feneség, hogy messze, a
látóhatár szélén gyakran kéklő hegyek körvonala látszik, ami hűs
patakvizet, árnyékot adó fákat, lengedező szellőt és mindenféle
hasonlót juttat az ember eszébe.
Énelőttem jégből épült paloták képe jelent meg. Fel tudtam volna
falni egy egész istenverte palotát!
Aztán egyszer csak átértünk egy emelkedőn, s a seriff hátborzongató,
hangtalan nevetéssel előremutatott és így szólt:
– Ott az Édesvíz-forrás. Odalent, ahol úgy csillognak a sziklák!
Hirtelen könnyű lett a lábam, könnyű a szívem, s lebegve, vidáman
és merészen lépkedtem előre, szinte dalolni lett volna kedvem, ha a
torkom nem kapart volna olyan rettenetesen.
A hátralévő útszakaszon szaporán kiléptünk, s amint közelebb értünk
a sziklákhoz, a seriff egyszer csak különös, fojtott kiáltást hallatott,
majd rohanni kezdett.
Csak lestem. Azt hittem, a hőségtől meg a szomjúságtói kissé
meghibbant.
De akkor megpillantottam valamit, amitől én is futni kezdtem. Azok
a sziklák ugyanis nem úgy néztek ki, ahogyan tisztességes
sziklákhoz illik. Láthatóan szerteszéjjel voltak szóródva, a
halványabb alsó felük állt a nap felé.
Szedtem a lábam, ahogy csak bírtam, de a seriffet nem tudtam
utolérni. Pedig testes fickó volt, mégis jócskán rám vert. Amikor
odaértem, fújtatva és zihálva, csak állt ott széttárt kezekkel, mintha
szavak nélkül is magyarázkodna valakinek, aki ért a beszédes
csöndből.
Akkor én is megláttam.
Az Édesvíz-forrást felrobbantották!
Igen, a sziklák – amint már mondtam – szétszóródva hevertek
mindenfelé, s közelről az is látszott, hogy itt-ott megperzselődtek és
megfeketedtek. A legfontosabb azonban az volt, hogy víznek nem
volt se híre, se hamva!
A gödörben még látszott a víz szintjét mutató csík, s a homok még
elég nedvesnek tűnt, hogy rágni lehessen, ha értik, mire gondolok.
De víznek nyoma sem volt.
Valami kegyetlen szörnyeteg robbanóanyagot hajított a forrás
torkába, tönkretette, a víz folyását elállította.
Mit lehet ilyenkor tenni, töprengtem. Ha esetleg a következő erre
ténfergő aranyásó újabb töltetet dobna a forrásba, és megint
felrobbantaná, akkor a víz valószínűleg újra megindulna. Számunkra
azonban minden elveszett.
Puskaporunk pedig nem volt!
A seriffre pillantottam, a seriff meg énrám. Mosolygott, de látni is
rossz volt, ahogyan.
– Chip! – bökte ki.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Chip ilyesmit sosem követne el!
Chip biztosan nem! Chip a cimborám!
Erre megkérdezte a seriff:
– Én ugye ír vagyok?
– Igen – bólintottam.
– És ugye ismerem az íreket? – folytatta.
– Illene – feleltem.
– És ugye mondtam, hogy az ír vér vöröses fekete? – meredt rám
vadul.
 – Igen, mondta.
– Es hogy kék egy csepp sincs benne?
– Azt is.
– Hát Chip ilyen – jelentette ki a seriff. – Csupa vörös és fekete. A
vörös az, ahogy a barátját, Watersot szereti. A fekete pedig az, ahogy
mindenki más iránt érez.
Megráztam a fejemet.
– Hisz csak egy kölyök – mondtam. – Ő nem tehette. Biztosan nem
vinné rá a lélek, hogy ilyesmit cselekedjen.
– Dehogyisnem! – legyintett a seriff. – Ír lelke van! Miközben az
érveit hallgattam, reménykedve, hogy mégis létezik valami más
magyarázat, a gondolataim újra és újra visszakalandoztak...
ugyanoda. Hogy Chip tette. Neki volt oka rá, hogy büntetést mérjen
a seriffre, s ha egyúttal engem is büntet... hát, számít az egyáltalán
valamit?
Elöntött a méreg, de úgy, hogy majd szétvetett, s fogcsikorgatva
fohászkodtam, hogy bárcsak megszorongathatnám annak a bitang
kölyöknek a nyakát, de úgy, hogy lezáruljon ördögi tetteinek sora.
– Chip műve –, hajtogatta a seriff újra és újra. – Chip műve, nem
vitás. Mindig ki tudja számítani,
mikor talál jó hangulatban. Akkor is, amikor nyakon csíptem
Watersot. őt is fülön csíphettem volna. De nem tettem. Nem akartam
tömlöcbe juttatni egy ilyen ír fenegyereket, mint ő. Hát így fizet a
jóságomért.
Érdeklődve hallgattam a seriffet, ahogy halkan, vontatottan,
érzelemtől – és szomjúságtól – fátyolos, rekedtes hangon mondta a
magáét. Hallgattam és figyeltem az arcán kiütköző bulldog-
kifejezést, s majdnem megfeledkeztem a saját szomjúságomról,
annyira mohón lestem, hogy vajon mi járhat a seriff fejében.
Egy idő múlva meghánytuk-vetettük, majd néhány szóban
megtanácskoztuk az ügyet. Sok beszédnek itt nem volt értelme. A
tény tény maradt, ott álltunk szemtől szemben vele.
Az Édesvíz-forrástól – aminek már a neve is kész gyötrelem volt
számunkra – el kellett kecmeregnünk a legközelebbi vizesgödörig.
Az viszont jó hetven mérfölddel odébb volt.
Hetven mérföld, vánszorgás végig homokban! Hetven mérföld!
Vonszolhatjuk magunkat egész álló nap, menetelhetünk egész
éjszaka és a rá következő nap is majdnem végig. S a menetelés
végeztével jutalmunk néhány korty zavaros szikes víz lesz, ha nem
pártol el tőlünk a szerencse.
Szerettem volna megnyalni az ajkamat, de nem tettem. Inkább
beszívtam kissé a szám szélét, hogy egy kevéske nyál
összegyűlhessen.
Ahogy ott üldögéltünk az egyik felfordult szikla keskeny
árnyékában, határoztunk, hogy melyik irányba indulunk. Én
meglehetősen jól ismertem ezt a vidéket, és kiválasztottuk azt a
völgyet, ami egy soha ki nem apadó vizesgödröt rejtett, legalábbis
így mondták.
Ezután felkászálódtunk, elástuk a nyeregtáskát, és útnak indultunk.

Nyolcadik fejezet

Az, hogy a nyeregtáskától ilyen hanyagul megváltam, nem volt

véletlen.
A seriff sem törődött vele egy fikarcnyit sem. Csak az érdekelt
minket, hogy hetven mérföldet kell megtennünk a sivatag
homokjában, és hogy kitartunk-e addig. Mindkettőnknek voltak
tapasztalatai. Ismertük a sivatagot. Nem voltak romantikus
elképzeléseink felőle. E száraz, forró szélből néhány fuvallat is elég,
hogy a testünkből elillanjon a vér, és akkor vége mindennek.
S átestünk még hagyján. A hőség leggyakrabban az elmét bomlasztja
meg. Ha csak a testünket emésztették volna a perzselő sugarak! De
mindjárt más, amikor tudatosul az emberben, hogy mi vár rá, s ez az
őrületbe hajszolja.
Szóval elhihetik, hogy gondolkodás nélkül otthagytunk negyedmillió
dollárt az Édesvíz-forrás széttúrt sziklái alatt. Úgy elmentünk onnan,
hogy hátra se pillantottunk. A puska is ott maradt a nyeregtáskával.
Csak teher lett volna a nyakunkon. Egy kevés sót és némi szárított
húst vittünk csak magunkkal; no és a seriff megtartotta a vadásztőrét,
nem mintha szüksége lett volna rá, merem állítani, de furcsán érezte
volna magát és hiányosnak az öltözékét, ha menet közben nem
szorongathatta volna a nyelét.
Kétszázötvenezer dollár lapult a kövek alatt, de higgyék el, mi az
egészet elcseréltük volna egyetlen göthös musztángért, amin
felváltva ülhettünk volna, vagy belecsimpaszkodhattunk volna, hogy
a segítségével elvergődjünk az előttünk álló szörnyűséges
útszakaszon a célunkig.
Egyetlen örömünk volt, az, hogy volt társaságunk. Én, ha egyedül
lettem volna, azt hiszem, egyszerűen elnyúltam volna a szikla
tövében az árnyékban, és megadtam volna magam a halálnak. Vagy
esetleg valamicskét odébb vánszorogtam volna. De ha az emernek
társa van, nem adja fel. A legutolsó, ami megmarad, úgy látszik, a
büszkeség és a tudat, hogy van közönség. Az én közönségem a seriff
volt. Az övé pedig én. Igy aztán bukdácsoltunk tovább a távoli
hegyek és afelé, a hasadék felé, ahol szerintem víznek kellett lennie.
Azt hiszem, a legborzasztóbb az volt a dologban, hogy tudtuk,
nemcsak az órák fognak csigalassúsággal vánszorogni, hanem hogy
a szemünket állandóan a kék párába burkolózó messzi hegyeken
fogjuk legeltetni, s hogy egyre azt érezzük, a távolság sehogyan sem
akar csökkenni, s hogy amikor kékről barnára vált a kép, még mindig
rémesen hosszú út áll majd előttünk, és amikor különálló sziklákat és
fákat is ki tudunk már venni, akkor is rettenetes mérföldek lesznek
még hátra.
A tiszta levegő mindezt még fokozta.
Igen, és jő majd a pillanat, amikor a saját vérünket is kiszívnánk,
csak enyhüljön a kínzó, kaparó fájdalom a torkunkban.
Ezekkel mindketten tisztában voltunk. És mindketten tudtuk, hogy a
perceink meg vannak számlálva. Ezért nem pazaroltuk az erőnket
fecsegésre.
A seriff egyszerűen elmetszette a kötelet, amivel a kezem össze volt
kötve. Nem éreztem, hogy különösebben hálálkodnom kellene érte.
Megtörténhet, hogy én fogom tovább bírni józanésszel, hogy a
megfelelő pillanatban hátba vágjam, hogy kitisztuljon az agya, vagy
leteremtsem, hogy emberelje meg magát.
Egyébként az is lehet, hogy az övé lesz ez a szerep.
Otthagytuk hát a sziklákat, nekivágtunk a homoknak, és mentünk
megállás nélkül majd egész nap.
Nem akarok mesélni róla. Nem akarom újra felidézni azt az
iszonyatot, ahogyan a nap a tarkónkat égette s az agyunkat perzselte
izzó sugaraival. Gondolni sem akarok arra a napra, mert a puszta
említésétől kiszárad és kapar a torkom. Most a kezem ügyében van
egy pohár, amit megtölthetek jéggel, és ihatok annyi vizet, amennyi
csak belém fér, s újra tölthetek magamnak jeget, s szürcsölhetek
tovább, ameddig csak akarok, hogy az az áldott hideg víz lassan
csordogálhasson lefelé a torkomon. De még most is azt érzem, hogy
a szomjúságot már soha az életben nem lehet kiirtani belőlem.
Képzeletben újra marcangolja egész bensőmet a víz utáni sóvárgás, s
szinte ugyanolyan kínzóan éget, mint azon a bizonyos napon.
Még le se szállt az éj, már tudtam, hogy nincs menekvés.
A nyelvem fájdalmasan megduzzadt, s kicserepesedett számból vér
csordogált az államra. Szenvedtem, ha a szememet meg kellett
mozdítanom, mert olyan volt, mintha az éles kvarckristályok
összevagdosták volna a szemgolyóimat.
De csak masíroztunk tovább.
A seriffnek is látnia kellett, hogy elvesztünk. Neki még rosszabb
volt, mint nekem, mert nagyobb, testesebb fickó volt, s a merev
nézéséről meg tudtam állapítani – pedig hol volt még napnyugta-
hogy a halállal néz farkasszemet. De tartotta magát, sem ő nem akart
elsőnek kidőlni, sem én.
Furcsa látvány lehetett, ahogy két ember egyenesen az
elkerülhetetlen vég felé menetel, és nem szól róla egy mukkot sem,
mert mind a kettő a másik büszkeségét akarja letörni, vagy elérni,
hogy amaz siránkozzon előbb. Hússzor is ott tartottam már, hogy
kiüvöltöm magamból az ajkamra toluló jajszavakat, de mind a
hússzor lenyeltem őket, és nem panaszkodtam. S egyszer – csak
egyetlenegyszerhallottam a seriffet szitkozódni, de az is mindössze
egy mordulás volt.
Napnyugta felé megkezdődött a kaland következő fejezete. Vagyis a
változatlanul rettenetes forróságot árasztó nap az oldalára hanyatlott
a nyugati ég alján, de kihasasodó korongja mutatta, hogy hamarosan
közeleg a sötétség. Csakhogy ez a tény sem jelenteti számunkra
vigaszt, mert az éj leple alatt egyikünk térde biztosan felmondja
majd a szolgálatot, elbukik, s amikor a másik viszafordul, hogy még
egy utolsó pillantást vessen rá, biztosan az is melléje hull, mert –
keserű vigasz – de inkább egy barát mellett érje a halál.
Amikor a nap kezdett nyugovóra térni, s pír lepte be a nyugati
égboltot, egyszer csak látom ám, hogy a seriff hátrahőköl és
előrenyújtja a karját.
Kezdődik – mondtam magamnak. – Megszállta a téboly, s rágja
magát előre az elméjében, akár sajtban az egér. Elkezdődött nála,
őrjöngeni fog perceken belül.
De csak állt ott, mint egy szobor, némán, előre mutatva, míg végre
nagy nehezen én is abba az irányba fordítottam a szemem.
Akkor megláttam.
Valamiféle állatok közeledtek felénk, hosszú kötélre fogva, s sötét
sziluettjük élesen elvált a háttérül szolgáló alkonyi égbolttól. Ahogy
figyeltem őket, és megláttam a bólogató fejű lovakat, az örömtől
hangosan felhördültem.
Nem vadlovak voltak, nem! Már egy lovast is ki tudtam venni az
első jószágon, és az jutott eszembe, hogy ő az egész földkerekség
legszerencsésebb embere, mert ebben a sivatagban lovon ülhetett.
És ha megszomjazna, ha elfogyna a vize, és inni akarna, hát
elvághatná valamelyik állatnak – öszvérnek vagy lónak – a nyakát, s
kortyolhatna a véréből. Micsoda felséges italnak tartottam volna én
azt akkor! .A seriff leejtette a karját.
– Chip! – nyögte.
Egészen elképedtem. Jobban odanéztem – egy apró lovas, több lóval
vagy öszvérrel –, és igen, úgy van, a sor végén egy apró szamár,
amint huzatja magát!
– Ez Chip! – rikoltottam, mintha én fedeztem volna föl.
A seriff elvigyorodott, s mosolygó ajkáról vér csörgött le az állára.
De bólintott, és váll váll mellett megindultunk a furcsa menet felé.
Chip elé, aki végül is törődött annyira velünk, hogy segíteni akarjon.
Siettünk feléje. Nyugaton közben lement a nap. Mire hallótávolságra
értünk, a kölyök mögött csupa vörösbe borult minden. És láttuk,
hogy a karjával int, hogy álljunk meg.
Masíroztunk rendíthetetlenül tovább. Egyetlen intés nem állíthatott
meg minket. Egyszer csak valami a földbe csapódott a lábam előtt,
és magasan fölvágta rám a homokot. A puskadurranás csak azután
hasított a fülembe.
Chip ránk lőtt, hogy megállásra kényszerítsen!
A puskagolyóknak sajátságos meggyőző erejük van, ezért
lecövekeltünk.
Majd meghallottam Chip hangját. Nem volt feszült, meg se emelte,
csak hanyagul és hűvösen így szólt:
– Víz kéne, pajtikáim?
Víz kéne? Már magától a szótól is működni kezdtek a
nyálmirigyeim, a torkom kaparni kezdett, és mohón nyeltem egyet.
Csak álltunk mozdulatlanul és hadonásztunk feléje, mint az őrültek.
De hang nem jött ki a torkunkon.
– Van nálam elég víz számotokra – jött ismét Chip hangja –, de
addig nem kapjátok meg, amíg egyezséget nem kötünk.
Elhallgatott. Mi meg csak integettünk. Miért is lenne szükség
szavakra? Hát persze, olyan feltételeket szab, amilyeneket csak akar.
Akinek vize van, az a világ ura, már amennyiben a dolog minket
érintett.
Majd ismét felcsendült kukorékoló hangja:
– Fölszedtem az összes holmit, amit otthagytatok. A nyeregtáskát
meg a málhákat is. Nálam van a pénz. És tudni akarom, vajon baj
nélkül megtarthatom-e, vagy menjek az utamra, és hagyjalak itt
benneteket, hadd aszalódjatok és pörkölődjetek tovább?
Világos észjárás, nem? Felkínálja, hogy odanyújtja a szalmaszálat,
de csakis azzal a feltétellel, ha megígérjük, hogy egy ujjal sem
nyúlunk hozzá vagy a szerzett tulajdonához.
Nevetni kezdtem, ami inkább hasonlított suttogásra, mint nevetésre.
Jó ég, hogy fájt a torkom!
Majd a seriffre pillantottam, és láttam, hogy lassan jobbra-balra
csóválja, ingatja a fejét, akár egy tulok, ha ugyan láttak már olyat
járomba fogva.
Meghökkenve meresztettem rá a szememet. Visszautasítja? Nemet
mond a felkínált vízre... az életre? Szentséges isten, pedig azt teszi!
Nemet mond!
Tug Murphy kinyújtotta a kezét, és megszorította a karomat.
– Eredj csak – mondta ez a meghökkentő seriff. – Eredj, és
megkapod a vizedet. De én... tudod, hogy van az.
 – Csak azt tudom, hogy maga megőrült! – kiáltottam. – Másként
nem is lehet. Különben meg hogy érti, hogy tudom-e, hogy van az?
Megráztam a karját. Ám ő csak ingatta a fejét ide-oda, nemet intve,
de nem nekem, hanem valaminek, ami őbenne rejtezett. Igen, nemet
intett a pokoli hőségnek és a bensőjét marcangoló iszonyatos
szomjúságnak.
– Tudod, hogy van az – ismételte rekedt hangon a seriff. –
Megtehetném, hogy beadom a derekam. De tettem egy istenverte
fogadalmat, amikor elfoglaltam a hivatalomat. Tudod, hogy van az,
Joe. Megesküdtem, hogy legjobb képességeim szerint szolgálom az
embereket. S hogy ez mit jelent? Hát azt, hogy ha kell, az életemet is
feláldozom. Ezt most így kell érteni. Eredj és igyál. Kortyolj jó
nagyokat. Eredj, és ne törődj velem. Nekem a kötelességemet kell
teljesítenem.
Nem, ez nem őrültség volt, hanem emberi nagyság. Ez a
tagbaszakadt, goromba fickó, ez a seriff nagyszerűen viselkedett.
Úgyszólván letaglózott.
És a kutyafáját neki, ahogy ott tátott szájjal ácsorogtam, szinte
megfeledkezve a szomjúságomról, Tug Murphy sarkon fordult és
hosszú, peckes léptekkel elindult, hogy utolsó erejével minél
messzebb kerüljön a kísértéstől!

Kilencedik fejezet

Hát, én nem voltam seriff, és nem tettem fogadalmat. De akkor

ugyancsak kedvem lett volna beleolvasni egy olyan eskünek a
szövegébe, amit a közszolgálatába álló emberek tesznek hivatalba
lépésükkor. Nekem az az érzésem, a legtöbbjükre nem hat valami
erősen az a fogadalom. Sőt, szerintem nagyon is félvállról veszik.
Egy bíró vagy ki a csoda pusztán felolvassa nekik a szöveget, ők
pedig párnás, rózsás kacsójukat egy könyvre téve egyszerűen
kinyögik, hogy “esküszöm", s azzal a dolog el is van intézve.
De Tug Murphyvel más volt a helyzet.
Szinte láttam magam előtt, amint félrehajtott fejjel, a homlokát
ráncolva és bólogatva hallgatja a felolvasást. Láttam, ahogy odalép a
bíróhoz, kikapja a kezéből a könyvet, s maga is végigsilabizálja a
mondatokat, piszokcsíktól díszlő, repedezett körmű tömpe
mutatóujjával kísérve a sorokat. Mi tagadás, Tug Murphyre nem
lehetett ráfogni, hogy szép ember. De nagy ember volt. Akkor, és ott
úgy éreztem, hogy minden más eltörpül mellette... még a sivatag is, a
szomjúság is.
De hát, ami az ő kezét megkötötte, az nem kötötte meg az enyémet.
Megindultam egyenesen Chip felé, rohanvást, botladozva kissé,
meg-megroggyanó térddel.
Amikor odaértem, Chip már leszállt a lováról, és várt rám. Egy
kulacsot tartott, ami zsákvászonba volt bugyolálva, és mivel olyan
sok vize volt, megengedhette magának, hogy a zsákvásznat is
benedvesítse, s ezáltal a párolgás hidegen tartotta a vizet.
Odanyújtotta nekem a kulacsot, én pedig megragadtam.
Nem estem neki, hogy egyszerre benyakaljam az egészet. Nem,
uraim! Szépen leültem a homokra, de akkor Chip mellém térdelve
átkarolta a vállamat, és azt mondta:
– Joe, öreg cimbora, tudom, ezt sosem bocsátód meg nekem. Az ég
sosem bocsátja meg, amit ellened elkövettem. Hogy mit kapok én
ezért Dug Waterstól! Szerintem úgy el fog tángálni, hogy arról
koldulok. De hidd el, nem tudtam, mi egyebet tehetnék. Szenvedtem
miattad, Joe. De erre a vízre úgy vigyáztam, mint a szemem fényére,
hogy jó hideg legyen neked. Mondd, meg tudsz nekem bocsátani
valaha, Joe?
Alig hallottam, mit beszél. A szavai messziről és tompán csengtek a
tudatom határán, mintha az agyamra is naplemente borult volna.
Engem csak a kulacs érdekelt, amit reszkető ujjaim közt tartottam,
meg a bádogcsutora, ami neki-nekikoccant a fogaimnak.
Nem hajtottam le egyszerre.
Nem, nem! Egy ekkora szomjúság ritka kincs, minden pillanatát ki
akartam élvezni. Először tehát egészen kevéske vizet csurgattam
kicserepesedett, agyonégett ajkaimra. Néhány csöpp legördült az
államon, és a mellemre hullott. Erre elvettem a számtól a kulacsot,
mielőtt egyáltalán kortyintottam volna belőle, aztán csak ültem ott,
nekidőlve Chip térdének, s hagytam, hogy az a néhány csöpp az
ingemen át a bőrömig szivárogjon. Akkor felnevettem, noha
fájdalom hasított a torkomba, mert ráébredtem, hogy a bőröm előbb
kapott inni, mint hogy a nyelvem egyetlen csöppet is megízlelhetett
volna.
Igen, felnevettem, mire Chip erősen megragadott, és így szólt
hozzám:
– Nyugodj meg, Joe! Nyugalom, cimbora! Ne hagyd el magad! Ne
hagyd el magad...
És pityeregni kezdett.
Pedig Chipről nem lehetett azt mondani, hogy anyámasszony
katonája. Szívós volt, akár a cserzett bőr, és az idegei kötélből
voltak. Most mégis sírva fakadt, összeszorított fogai közül vékony
hangú, elfojtott nyifogás tört elő, mert azt hitte, elment az eszem, s
hogy ez a hosszú senyvedés a sivatagban egészen kikészített.
Pedig nem ment el az eszem. Nem, nem, csak túlságosan elmerültem
magamban... és nevettem, mert a testem előbb jutott vízhez, mint a
torkom.
Utána ismét megemeltem a kulacsot, amit Chip a piszkos, barna
kezével megtámasztott nekem, s ez alkalommal már egy apró kortyot
is leeresztettem a torkomon.
Hogy a torkomon? Állítom, hogy az a korty átitatta minden
porcikámat, éreztem, ahogy testem-lelkem átjárja. A világ legerősebb
whiskyje sem járja át olyan töményen, tartósan és biztosan az
embert, mint az a kis víz tette, keringve körben az ereimben, s
dalolva, hogy szép az élet.
Nem akarok túlozni, de ahogy ott ücsörögtem, lassan kortyolgatva a
teli kulacsból, olyan érzésem támadt, mintha a sivatag átalakult
volna körülöttem, zöld fűszálak serkedtek mindenfelé, és fák
emelgették lombkoronás fejüket, gyökeret eresztve a homokba.
Valami csodás érzés volt, higgyék el, ülni ott és
ezeken elmélkedni, abban a hitben, hogy körülöttem az egész táj a
föld mélyéig át van itatódva vízzel, és buja zöld növényzet hullámzik
mindenfelé.
Lehetséges, hogy valóban meghibbantam kissé. Nem tudom. Csak
azt tudom, hogy mire végeztem a kulaccsal, a fejem kitisztult;
feltápászkodtam és sodortam magamnak egy cigarettát, amit Chip
meggyújtott nekem, és pöfékelni kezdtem. Közben újra elnevettem
magam, mert eszembe jutott, hogy a füsttől a kínok kínját álltam
volna ki még tíz perccel azelőtt!
Ültem hát, fújtam a füstöt, és azon csodálkoztam, hogy a kezem,
amit a térdemen nyugtattam, mitől reszket olyan borzasztóan.
Aztán megéreztem, hogy valaki kopogtat a vállamon, és egy hang is
kopogtatott a dobhártyámon.
A hang egész hamar eljutott a tudatomig. Igy szólt:
– Mi történt azzal a szerencsétlen Tug Murphy-vel? Mi baja?
Megbuggyant? Miért nem jött ide veled? Menjek és hozzam ide?
Ugye magadra hagyhatlak már, Joe? Mert akkor megyek és
idehozom.
Lassacskán felfogtam, miről van szó. Megráztam a fejemet.
– Nem lesz úgy jó. Neked kockázatos lenne – mondtam. – A seriff
megesküdött, hogy a népet szolgálja. És nem hajlandó megszegni az
esküjét. Tudja, hogy te vitted el a pénzt. Utánad jött, hogy
megkaparintsa. De mivel nem tudta megszerezni, inkább a halált
választotta. Hát így áll a helyzet. Ám ha odamégy hozzá, fülön csíp.
Chip felmordult. Mély hangon, akár egy férfi. Minden indulata
benne volt.
– Tudom már, hogy értette Waters! – fakadt ki.
– Mit hogy értett Waters? – kérdeztem. – Mit mondott?
– Hát hogy Murphy lökött egy fickó, de nagy ember, úgy ám.
– Mégpedig – bólogattam. – Annyira nagy, hogy nála
nagyszerűbbel még nem is találkoztam. Hozzá képest szopós
csecsemőnek érzem magam.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Chip.
– Gondolkozzunk – javasoltam. – Átgondoljuk az egészet, és majd
meglátjuk, mit tehetünk. Hol is van most a seriff?
– Amott masírozik, ni – mutatta Chip –, látszik a feje meg a válla.
– Látom – feleltem. – A halálán töpreng. Minden lépéssel
mélyebbre süpped, bele a sírba, Chip.
A kölyök ismét szipogni kezdett. A kezét tördelte.
 – Most mi a fenét csináljak? – kérdezte. – Én jót akartam. Időbe
telt, hogy visszamenjek az Édesvízforráshoz, miután
felrobbantottam, és ti ott jártatok. Rengeteg időbe. Aztán az egyik
musztángnak félig levált a patkója, és egy csomót kínlódtam vele,
mire sikerült lecibálnom róla. Ezért nem értem ide korábban, Joe. –
Én tényleg nem akartam, hogy egy fél napot a sivatagban
kullogjatok, víz után sóvárogva.
– Ami volt, elmúlt – legyintettem. – Vége már.
De nem volt igazam. Nem volt vége. Nem, uraim, a fájdalom, a kín
és a perzselő forróság még most is kísért, nem múlik el soha,
éjszakánként néha még nyögve riadok fel miatta. Azonban meg
tudom érteni Chip indítékait is. A játszma két felnőtt ember ellen
folyt, s a játszma bizonyos szakaszában annál a két felnőtt embernél
egy puska is volt.
Chip bal fülcimpája mintha kicsorbult volna. Friss seb volt. A seriff
egyik puskagolyója cakkozta ki. Ezek szerint egész tűrhetően tudott
célozni holdfénynél is. Lám, ilyen közel járt Chip ahhoz, hogy az
életével fizessen e csínytevéséért!
 – Akkor most – erősködött Chip – mi legyen a seriffel? Ha viszel
neki vizet meg lovat, akkor lohol tovább utánam, és valószínű, hogy
el is kap. Merthogy rémesen fáradt vagyok, Joe. Az áldóját, úgy
látszik, eddig fogalmam sem volt, milyen az, fáradtnak lenni. – És
sóhajtva megcsóválta afeiét.
Bólintottam. Nem könnyű elképzelni.
– Eldughatnád valahová a nyeregtáskát. Akkor nem számít, ha
nyakon is csíp – javasoltam.
– Nem tehetem – ellenkezett Chip. – A nyeregtáska nem az enyém.
Watersé. Az ő tulajdona, csak rám bízta. Nem merem kiadni a
kezemből.
– Akkor mit tegyünk a seriffel? – kérdeztem. – Vizet, ételt és lovat
kell kapnia, különben nem bírja tovább. Már alig áll a lábán!
Kis csönd ereszkedett közénk. Majd Chip kirobbant.
– A szentségit, ha legalább egy utolsó szemét tetű lenne, akkor nem
törődnék vele! De nem az! Ember a javából! Még Dug Waters is csak
egy hajszállal nagyobb ember nála. Ez a seriff tönkretesz engem,
komolyan mondom.
– Hát, engem is – feleltem. – De segíteni kell neki, különben
megemlegeted ezt a napot, Chip! Én nem akarlak erőltetni, hiszen a
szavamat adtam, mielőtt belekeveredtem ebbe az ügybe.
– Nem is kell, hogy erőltess – mondta Chip. – De gondolkoznom
kell. Ennyi az egész. Gondolkoznom kell. Ki kell találnom valami jó
megoldást.
És hallgatagon gubbasztott tovább. Értettem én az ő nagy gondját.
Ha a seriff megkapja az áhított segítséget, azt arra használja majd,
hogy üldözőbe vegye Chipet. Chip pedig – amint azt maga is
bevallotta – rémesen fáradt volt. Fáradt volt már akkor is, amikor a
bányámnál találkoztunk, s azóta nem aludt végig egyetlen éjszakát
sem. Reszketett a kimerültségtől. Márpedig ha az kikezdi az
idegeket, szét is zilálja őket.
– Na jó – szólalt meg Chip komor, ünnepélyes hangon –, tudom
már.
– Mit tudsz? – kérdeztem.
– A seriffnek vissza kell kapnia mindent, amivel útnak indult –
jelentette ki Chip. – Mivel becsületes ellenfél, nekem is
becsületesnek kell lennem. Nem tartogathatok titkos ütőkártyákat
vele szemben, cimbora.
– Nagyon helyes, Chip – dicsértem meg. – Mit teszel hát?
 – Visszaküldöm neki a két lovát és a málháját... meg valamennyi
vizet. Vizet! – tört ki Chip gyászos hangon. – Látod, mit csináltam a
forrással is! Muszáj visszamennem, meg kell próbálnom még
mélyebbre robbantani a gödröt, hogy megint legyen víz, és
újrarakom a sziklákat is körülötte, hogy az árnyékukban hűvös
maradjon. Ó, mi minden jutott még eszembe, Joe!
– Segítek-mondtam neki. »
– Joe, drága cimborám! – örvendezett Chip, és a kezét az enyémre
tette. Egészen nőies volt a mozdulata.
– Eredj – biztatott Chip –, és vidd oda a seriffnek a cókmókját.
Csak annyit kérdezz tőle, hogy ad-e egy órányi előnyt, a
sportszerűség kedvéért. Én meg majd odakötözöm magam a
nyereghez, úgy talán kitartok valahogy.
Tizedik fejezet

A seriff teljesen öntudatlanul, kezét-lábát szétterpesztve hevert a

homokon, amikor rátaláltam. Az utolsó erőfeszítés, hogy eltűnjön a
szemünk elől, felemésztette a maradék erejét. De elég volt
hozzáérinteni a kulacsot a szájához, feleszmélt nyomban. Rendkívüli
életerő rejlett ebben az emberben, ami most felbuzogott újra.
Mellette álldogálva hallgattam, ahogy fújtatva, gurgulázva
nyeldekelte lefelé a vizet. Azután feltápászkodott, s kissé
imbolyogva a tenyerét a homlokára szorította, gondolom, hogy szét
ne pattanjon.
– Hol van? – mordult rám.
– Idefigyeljen, Tug – kezdtem –, a kölyök rendes volt magához. Ő
küldte a vizet. Megadta magának az esélyt. Ugye, nem kergeti
tovább?
– Inkább a lábam, vágatom le tőből – felelte Tug. – Nekem
kötelességem van, amit igenis teljesítek. Esküt tettem, és ahhoz
tartom magamat. Megesküdtem a bibliára, fiam, hogy érvényt
szerzek a törvénynek.
Láttam, hogy sziklaszilárd az elhatározása.
– Pedig nem könyörgött – erősködtem tovább. – Csak egyetlen,
órányi előnyt kért. Adja meg neki, Tug! Nem lehet olyan kőszívű,
hogy megtagadja tőle!
– Átkozott legyek, ha egy óra előnyt adok neki! – jelentette ki a
seriff.
– Az is lesz, átkozott! – vágtam rá méregbe gurulva, miközben ő
felugrott az egyik lovára, amit Chip zsákmányul ejtett. – Az emberek
megátkozzák majd, ha kitudódik, hogy viselkedett. Kapott vizet,
kapott lovat és nyerget is a kölyöktől, mégis tovább üldözi!
Kész lettem volna verekedni is, noha nem vagyok valami verekedős
fajta, de a seriff válasza lecsillapított. Igy szólt:
– Nem én vagyok, aki azt a szegény kis kölyköt üldözi, hanem a
törvény. Én csak eszköz vagyok a törvény kezében, Joe. Megyek,
ahová küld, és intézkedem, amit kell. Addig se jóindulatot, se baráti
érzést, se más egyebet nem tanúsíthatok egy cimbora iránt, amíg a
törvény szabja meg, mit tegyek. Márpedig most nem engedi! Csak az
ég legyen hozzám irgalmas!
Mellbevágó egy szónoklat volt, főleg egy Tug Murphy típusú
fickótól, akinek a gondolkodásmódja jobbára csapongó volt, s a
közölnivalóját kis adagokban tálalta. Mivel se köpni, se nyelni nem
tudtam, a seriff elügetett, én pedig felkapaszkodtam a másik
musztángjára és követtem.
A messzi távolban egy apró árnyékcsík jelezte előttünk, merre
vágtatott Chip. Mögötte jócskán lemaradva kapkodta lábait a csacsi.
Elügettünk a szamár mellett. Az csak megbillegtette hosszú füleit
felénk, mintha azt mondaná, megértette, mi járatban vagyunk, és
örül, hogy emberek is csatlakoztak hozzá.
Mit mondjak, sajnálkozva láttam, hogy a csacsi lemaradt mögöttem.
Számomra ő volt az a kis hajó, amely a sorsomat a sivatagba
vezérelte. Hosszú időn át a két füle állása szabta meg a követendő
irányt. Akkor valahogy az volt az érzésem, ő mutatta
meg nekem az igaz utat a becsületes, törvénytisztelő emberiség felé.
Mélységesen gyűlöltem Dug Waterset. Chip iránt sem éreztem
magamban túl sok jóindulatot. Teljes szívemből azt kívántam, bár
maradhattam volna a napi robotomnál, a kemény kvarcitkő
rostálásánál és az aranymorzsák kiszemelgetésénél. Ez a munka
sohasem tett volna valami gazdaggá, de elboldogultam volna egyik
napról a másikra jóleső békességben és csöndes magányban. Jobb
társaságot az ember el sem képzelhet magának, mint saját
gondolatait a hosszú hallgatások alatt.
Mögöttünk a szamarat elnyelte a sötétség, messze előttünk pedig az
égboltot telipöttyöző csillagok között láttuk a fiú föl-le ugráló
körvonalait... ebből tudtuk, hogy vágtában halad a musztángjával.
– Ma éjjel lehagyott – dörmögte a seriff. – De holnap nyakon
csípem. Csak ne maradjunk le nagyon mögötte.
Ezt igen határozottan állította, és nem volt az a fajta, akinek túlzott
lett volna az önbizalma.
Természetesen aznap éjjel nem kapta el a gyereket. Nekem a
kimerültségtől már ki-kihagyott az agyam. A gondolataim meg-
megtorpantak. A seriff azonban, akárcsak egy bulldog, loholt
feltartóztathatatlanul. Előttünk a fiú alakja lassacskán beleveszett az
éjszakába. A könnyű súlya miatt gyorsabban haladt, semhogy a
nyomában tudtunk volna maradni. S a musztángja is jól bírta az
egyenletes, gyors tempót.
Mérhetetlenül megkönnyebbültem, amikor a kölyök végleg eltűnt a
szemünk elől. Ám a seriffet ez láthatóan nem zavarta.
– Tudom, merre tart – dünnyögte. – Holnap elkapom.
Csodáltam, hogy tud ilyen határtalanul magabiztos lenni, de hát
tántoríthatatlanul haladt egy bizonyos irányba, állandóan
északnyugatnak. Egy csillagról tudtam ellenőrizni. Kis idő múlva
azonban le-lekókadt a fejem. Megmarkoltam hát a nyeregkápát, hogy
a nyeregben maradjak, s félálomban ide-oda billegtem, ha az
álmosság egy-egy pillanatra erőt vett rajtam.
A musztángom a seriffé mögött poroszkált, lehorgasztott fejjel, s
legalább olyan fáradtan, akár a gazdája. Hébe-hóba kitisztult kissé a
fejem is meg a látásom is, s előretekintve láttam, hogy a seriff
feltartott fejjel, kihúzott derékkal nyomul egyre csak tovább.
Egészen lesújtott, amikor arra gondoltam, milyen roppant
akaraterővel kell rendelkeznie ennek az embernek ahhoz, hogy
végrehajtson egy számára gyűlöletes feladatot!
Életem legrendkívülibb élménye volt ez az út, nem is lesz ilyen soha
többé!
Hajnalra viharfelhők kezdtek tornyosulni előttünk a hegyek fölött.
– Kezemben van a kölyök – szólalt meg a seriff, minden lelkesedés
nélkül.
Később átmásztunk egy szédítően magas hágón, és beértünk egy
szűk völgybe; akkor végre megpillantottuk a fiút.
A lejtőn ereszkedett lefelé, végtelenül lassan. Az öszvérén ült, a
musztáng mögötte lépkedett. A kölyök egészen féloldalt dőlt, amiből
arra következtettem, hogy alszik, és csak a maga köré tekert kötél
tartja meg a nyeregben.
Ha látták volna, miféle ösvényen másztak lefelé, elállt volna a
lélegzetük! Igaz, hogy az öszvérek a lábukban hordják az eszüket, de
még az öszvérnek is lassan, lépésről lépésre kellett kitapogatnia,
hogy
hová rakja a lábát. Néha-néha meg is botlott, s kövek gördültek le
pattogva, csattogva a meredek hegyoldalon. A kölyök azonban meg
se moccant. Ernyedten, szinte élettelenül lötyögött a nyeregben.
A seriff összeszorította a fogát, leszállt a lováról, és gyalog,
kötőféken vezetve a musztángját vágott neki az ösvénynek.
Pillanatnyilag a haladásnak ez a módja látszott biztonságosabbnak és
gyorsabbnak. Aznap reggel a seriff igen rossz bőrben volt. A fekete
karikákat mintha pemzlivel kenték volna a szeme köré. A szeme
sarkába olyan mély ráncok vágódtak, mintha vésővel vájták volna a
bőrébe. Az állizmai azonban most is kidagadtak. Ettől az ábrázata
egy túlságosan felhangolt hegedűhöz volt hasonlatos, aminek a
húrjait szinte pattanásig feszítették.
Én is leszálltam a lovamról, és megindultam lefelé azon a rémséges
ösvényen. Hamarosan Chip közelébe értünk.
Már azon törtem a fejem, hogy odakiáltok neki valami
figyelmeztetést, de nem volt rá szükség, mert a következő
pillanatban véletlenül meglöktünk egy követ, ami nagy
bakugrásokkal gurulni kezdett az ösvényen lefelé. Jó ötven font
súlyú lehetett, s egy pillanat alatt úgy felgyorsult, akár egy
ágyúgolyó. Ide-oda pattogott, majd alig párujjnyira elzúgott az
öszvér mellett.
A dübörgésre felriadt a fiú. Összerezzent, és erősen ide-oda billegett
a nyeregben. Aztán hátrapillantva meglátta a közeledő seriffet.
Úgy tűnt, hogy minden elveszett. Azt hiszem, olyan kitartóan
lovagolt egész éjjel, hogy meg sem fordult a fejében, hogy nem
mérföldekkel vagyunk lemaradva mögötte. Láttam, hogy a szemét
dörgöli, s csak bámul és bámul.
Akkor lecsusszant az öszvérről, és felpattant a musztáng hátára. Úgy
mozgott, akár egy kis macska.
Előrántott egy puskát az oldalsó bőrtokból, majd hátrapördülve ismét
minket méregetett, olyan arckifejezéssel, mintha lőni akarna. De
igazából nem a lövést latolgatta. Vissza is dugta a puskát a helyére, s
azután olyan lovasmutatványt adott elő, amitől mind a mai napig
eláll a szívverésem.
Ügetésre fogta ugyanis a musztángot, s a gravitáció elintézte a többit.
Az apró lovacska már nem bírt megállni. Nyargalni kezdett lefelé,
jobbra-balra vetődve és csúszkálva. Néha akkorát pördült, hogy tett
egy fél fordulatot. Az életéért küzdött. S Chip élete az ő nyergében
volt.
Mozdulatlanná dermedve figyeltem, s egyszerűen képtelen voltam
hinni az idegfeszültségtől amúgy is káprázó szememnek.
Volt valami a vakító reggeli fényességben, a sziklák csillogásában és
a völgy fenekén rohanó folyó zúgásában, amitől az érzékeim
összezavarodtak. Álomszerű pillanat volt, minden borzalma és
elevensége ellenére.
Nahát, az a folyó ugyancsak zúgott a völgy fenekén! Csupa fehéren
és barnán vágtatott... s a barna szín nem az iszaptól volt, hanem attól
a rengeteg barna sziklától, amit az áradat sodort, hengergetett tova.
Ez a folyó azok közé tartozott, amelyek kétévente talán két hónapot
ha élnek. Van, hogy egy év is eltelik, mire végre annyi eső esik, hogy
a medre benedvesedjék. Akkor aztán egy felhőszakadástól a kis
hegyi patak óriássá duzzad, őrjöngő óriássá, mely harsogva s tajtékot
köpve hányja-vetr magát rohanás közben, szó szerint a haját tépve.
Így nyargalt hát a folyó azon a reggelen. Nem is olyan messze
azonban a sebes áradat kiront majd a
sivatagba, futása mind lassabb és lassabb lesz, míg bukdácsolva
iszapos, bugyborékoló tócsává nem bénul, s akkor a sivatag homokja
beissza az egykor vad folyam maradék csöppjeit, mintha ném is lett
volna soha.
Tudtam, hogy ez történik majd a patakkal, de a mostani képe alapján
nehezen tudtam elképzelni a végső pillanatot. Egészen lebilincselt a
kis folyó rettentő ereje, az a vad tombolás, amit művelt, akár két
egymásnak rontó ellenséges hadsereg.
Ez a lárma és kavargás félig-meddig hipnotikusan hatott rám; főként
ettől volt olyan álomszerű az a reggel. Odalent az ösvényen azonban
szegény kis Chip botorkált, s mögötte még lassabban a seriff
ereszkedett lefelé.
Hallottam, hogy a seriff hevesen szitkozódik, és tudtam, hogy azt a
fiú bátorságának szóló csodálat váltotta ki belőle. De tudtam azt is,
hogy habár minden erejét összeszedve azon mesterkedett, hogy
Chipet foglyul ejtse, a csodálat, amivel a fiúnak adózott, az minden
mást felülmúlt a világon. De épp ez a bulldogvonás volt a seriff
jellemének a szépsége.
Chip ekkor leért a meredély aljába, s láttam, hogy tétovázik, előbb
jobbra tekint, aztán balra.
Abban a pillanatban megértettem, milyen nehéz helyzetbe került.

Tizenegyedik fejezet

Megértettem azt is, miért volt a seriff már órákkal ezelőtt olyan
biztos benne, hogy elkapja Chipet. Rájött, hogy a kölyök milyen
irányba tart, és tudta, hogy az út túlsó végén miféle csapda várja.
Folyásiránnyal szemben nem volt kiút. Egy függőleges sziklafal
ereszkedett le közvetlenül a víz széléhez. Folyásirányban pedig
roppant mennyiségű gör-getegkő halmozódott fel, ami a hegyoldal
leomlásakor került oda, s kizárta a menekülés lehetőségét. Ez az
elképesztő méretű összevisszaság a fél hegyoldal lezúdulásával
keletkezett, s a ház nagyságú sziklatömbök, mint durván faragott
kockák hevertek egymás hegyén-hátán. Sosem felejtem el e kockák
kicsorbult éleinek a csillogását: itt-ott érctelérek szálai okozták a
csillámlást.
A hegység ölelő karjai között szegény Chip leért tehát a zúgó,
harsogó folyóhoz.
Minél lejjebb jutottunk a völgyben, minél közelebb a víz színéhez,
annál inkább úgy tűnt, mintha az áradat hol a föld mélyéből tört
volna bőgve elő, hol az égből rontott volna bömbölve reánk, olyan
mennydörgő visszhang jött létre a katlanban. Az az iszonyú
előérzetem támadt, hogy valami nagy, dolognak kell bekövetkeznie,
valaminek, ami túlnő a közönséges emberi idegek teherbíró
képességén.
Sehogy sem akartam hinni a szememnek. Olyasmi volt, mint amikor
ugyanazt a grizzlymedvét üldözi az ember vagy két héten át,
vizsgálgatva a jeleket, méricskélve a lábnyomokat, kitanulva az öreg
harcos hadicseleit, s ezernyi nyomtévesztés, ezernyi csalódás után
végre megpillantja maga előtt a mit sem sejtő fenevadat kényelmes
lőtávon belül, és nem akar hinni a szemének, azt képzeli, hogy az
biztosan egy másik medve... hát, épp ilyen érzés kerített a hatalmába,
amint szegény Chipre pillantottam, képtelen voltam elhinni, hogy a
seriff utolérte, és sarokba szorította.
Számtalanszor láttam a kölyköt cselvetés közben. Számtalanszor
túljárt felnőtt emberek eszén. Most mégis – mondhatni – fejjel rohant
a falnak.
El sem tudják képzelni, milyen rettenetesen aprónak tűnt hirtelen,
eltörpülve egyfelől a sziklafal, másfelől a ház nagyságú, legördült
kőtömbök mellett. A visszautat elzárta a seriff puskája és a meredek
ösvény. A lába előtt pedig haragosan bőgve és tajtékot köpve
vágtatott a hegyi patak.
Bizonyos értelemben természetesen a folyó volta legkisebb, ám
eleven akadály. Fröcskölve tört-zúzott pozdorjává majd emberméretű
szikladarabokat. Mit számítana neki egy ló és a lovasa!
Láttam, ahogy Chip, akár egy rémült vad, forgolódik jobbra-balra az
aréna közepén, majd hátrakapta a fejét a gyorsan közeledő seriff felé.
Egyszer csak Chip elhajította az öszvért a szamárral összekötő
vezetékszárat, amiből tudtam, hogy elszánta magát valamire. De mi
lehet az? Ismertem, hogy acélidegei vannak, ám ha az embert
mindenfelől falak veszik körül, hiába ügyes, józan és higgadt, miféle
kiútra számíthat?
Először odaugratott a musztánggal a kőgörgeteg aljába, s láttam,
hogy felnéz, méricskéli, milyen széles, milyen magas, majd
megrázza a fejét.
Azt a falat képtelenség volt megmászni rövid idő alatt!
Erre visszaszáguldott a folyóhoz, és megállt a szélében; igen, a
hullámok a musztáng mellső lábait nyaldosták. A szám is tátva
maradt a csodálkozástól, hogy micsoda hatalma volt afelett a
musztáng felett. Lehet, hogy komisz, rugós kedvű és harapós bestia
volt ez a ló, de a bátorságnak nem volt híjával. Különben nem lett
volna ember, aki képes lett volna tíz lábnál közelebb noszogatni e
háborgó patakhoz.
Chip csak bámult kitartóan át a víz felett, mintha látna ott valamit a
túlsó parton. Valószínűleg a szabadságot vagy a szabadulás halvány
reményét láthatta odaát. De hogyan tudna átkeveredni oda?
Épp abban a pillanatban a part egy szakasza valamivel Chip fölött
nagy robaj kíséretében leszakadt, és szétterülve a zavaros vízben
kávészínű zubogássá változtatta Chip előtt a hullámokat. A tajtékja
embermagasságig, sőt még magasabbra csapott.
A kölyök azonban mohón leste továbbra is a patakot, mintha választ
várna tőle.
Nos, a partszakadás némileg változtatott a dolgon. Belegördített
ugyanis a vízbe néhány akkora sziklatömböt, amekkorákat még ez a
sebes sodrú patak sem bírt egykönnyen megmozdítani. Láttam,
amikor az egyik meg-megremegett, majd lassan átfordult, és ott is
maradt, billegve és inogva, mintha bizonytalanul állna a talpán, de az
ár nem sodorta tovább.
Chip hirtelen ráhúzott az ostorral a musztángra. Az megrándult, és
felkapta a fejét.
A seriff előttem a homlokára csapott. Majd egy pillanatra felém
fordult, s az arcáról leírhatatlan rémület tükröződött, de amit kiáltott,
az nem ért el a fülemig. Abban az örvénylésben odalent se beszélni,
se hallani nem lehetett semmit.
Különben sem érdekelt, hogy a seriff mit akart mondani. Csak amiatt
izgultam, hogy vajon Chip mihez tud kezdeni.
Marhahajcsárok mesélték, hogy amikor vadlovakat kerítve
sziklaperemhez érnek, azok inkább levetik magukat a szakadékba,
semhogy foglyul ejtsék őket. Chip is erre készült... kész volt
meghalni, de nem adta föl.
Rekedt hangon odakiáltottam neki, már azt sem tudom, mit. Azt
hiszem, valami olyasmit, hogy ne csináljon, őrültséget. De akkor
megláttam, hogy az ostor másodszor is lecsap, és a ló elugrott.
Behunytam a szememet, hasonlóképpen ahhoz, mint amikor egy
ököl zúg el az ember szeme előtt és hatalmasat csattan az állán.
Amikor újra felnéztem, a musztáng, akár egy hegyikecske, az előbb
lezuhant óriási sziklatömbön kapaszkodott.
Elképesztő látvány volt, ahogy Chip, összekuporodva a nyeregben,
akár egy zsoké, az egyik kezében erősen szorította a gyeplőt, a
másikban pedig egy lasszó végét.
Csak egy pillanatig egyensúlyoztak ott a szikla tetején. Pedig ahogy
inogott alattuk, már az is csoda volt, hogy addig fent bírtak maradni
rajta.
Akkor a musztáng átszökkent egy kisebb sziklára. S az ördögbe is,
most sem bukfencezett le a sodrásba, pedig csúszkált a lába
összevissza! Erősen hittem, hogy átjutnak a túlsó partra. Keskeny
patak volt, az igaz, de olyan veszedelmes, akár az ágyú torka!
Ekkorára a seriff meg én már az ösvény lábánál jártunk, de nem
ugrattunk oda a víz szélébe. Le sem szálltunk a lovakról. Csak
álltunk dermedten, moccanás nélkül, és szájtátva vártuk, hogy a Sors
miképpen dönt a kölyök felől.
A musztáng harmadszor is ugrott. A fejét egészen lehajtotta, mintha
az orrát mint ötödik lábat akarta volna használni, hogy
megfogódzkodjon. Csakhogy a kiszemelt kő majdnem egészen eltűnt
a fröcskölő, tajtékot szóró hullámok között. Bár a musztáng ügyesen
és pontosan ugrott, mégis lefordult a szikláról, és Chippel együtt
elmerült.
De nem, nem tűntek el egészen.
Amikor ugyanis a ló nekirugaszkodott, láttam, hogy Chip kezéből
elröppen a kötél, és szorosan ráhurkolódik egy kiálló sziklára a túlsó
parton.
A ló és a lovasa, ím a víz alatt volt, a lasszó pedig, akár egy fekete
sugárnyaláb, pengve megfeszült.
Akkor felbukkantak. Láttam, hogy a bátor musztáng erőlködve úszik
sodrás ellenében, s Chip mellette küzd az árral.
Valami nekiütődött a musztángnak... kő sodródhatott neki.
Elmerült.
De felbukkant újra, és a lasszóba csimpaszkodó menekülőket a
sodrás ereje gyorsan a túlsó part felé terelte. Majd elérték a lapályos
részt, s a musztáng hamarosan már kaptatott is ki a partra.
Amikor a ló és a mellette vánszorgó kölyök felértek a tetőre,
egymásnak dőltek. Vörös csíkot vettem észre a musztáng oldalán, és
Chip arcán is, amitől rám tört a keserűség.
Chip nem nézett vissza ránk. Inkább megpróbált felszállni a lovára,
de a lába nem engedelmeskedett. Oda kellett hogy vezesse a
musztángot egy kőkoc-
kához, csak onnan sikerült félig kúszva, félig csúszva a nyeregbe
kászálódnia.
A musztáng lekonyuló fejjel, rettentően kimerülve és sántikálva
megindult, s láttam, hogy Chip nehezen hajló ujjakkal odakötözi
magát a kengyelszíjakhoz. Alighogy végzett, ráhanyatlott a ló
nyakára, s úgy maradt ott elnyúlva, akár egy üres zsák.
A seriff megmarkolta a karomat, de úgy, hogy az ujjai a csontomig
hatoltak. Megértettem. Nem bírtam ránézni Tugra. Az jutott
eszembe, mi lesz akkor, ha ez a holtfáradt musztáng összerogy
valahol a hátán a kölyökkel? Mi lesz akkor szegény kis Chippel?
Aztán csak álltunk, ácsorogtunk, lábunknál a veszedelmes hegyi
patakkal, és nagyon jól tudtuk, hogy sem egyikünknek, sem
másikunknak nem lenne mersze megpróbálni, amit Chip ott előttünk
sikerrel végrehajtott.

Tizenkettedik fejezet

A seriff szégyenkezett, én azonban nem. Ennél vakmerőbb

kísérletnek még sohasem voltam szemtanúja, mint ez az átkelés a
tajtékzó hegyi folyón. A seriff azonban láthatóan a törvény iránti
kötelességének érezte, hogy ő is megpróbálja.
Ám az öngyilkosság lett volna. Nincs az a ló – hacsak az egyik
szülője nem volt kecske –, amelyik képes lenne az egyensúlyát
megőrizve egyik kőről a másikra szökkenni úgy, hogy felnőtt férfit
cipel a nyergében. A musztángnak is, bár csak Chip ült a hátán,
mindössze két ugrás sikeredett.
Mégis, részben mókás, részben pedig megrendítő volt látni, ahogy a
seriff föl-alá jártatta a lovát a parton, miközben a homlokát ráncolva
s a fejét csóválva meredt a vízre.
Végül feladta, és letáboroztunk ott a zúgással és csönddel teli
kanyonban... a csönd a mi szótlanságunkból fakadt, az igazat
megvallva. Szavakra azonban nem nagyon volt szükség. Tudtuk mi
jól, mi jár a másik fejében.
Ételt készítettünk magunknak, és elfogyasztottuk. Habár a
kimerültségtől reszkettünk, mint a nyárfalevél, úgy kellett
letuszkolnunk a falatokat. Utána elnyomott bennünket az álom.
Késő délután arra riadtunk fel, hogy abbamaradt a morajlás a
völgyben. Szinte ugyanabban a pillanat-
ban ültünk fel mindketten, és kérdő tekintettel meredtünk egymásra.
Majd leballagtunk a partra, és nagyot bámultunk.
Tulajdonképpen semmi meglepő nem volt a dologban. A
viharfellegek, amiket a messzi sivatagból láttunk, esőterhüktől a
hegyek fölött szabadultak meg, és a kanyont rohanó áradattal
töltötték meg. Az esővizet mostanra elnyelte a homok. A patakmeder
jóformán száraz lett. Zúgás és morajlás közepette tértünk hát
nyugovóra, és teljes csöndre ébredtünk.
El sem tudom mondani, mennyire másként festett a völgy most, hogy
a bőgő oroszlán elhallgatott. Az az egetverő harsogás azonban olyan
elevenen élt az emlékezetünkben, hogy úgy éreztük, a zúgás csak
fokozatosan távolodik a. messzeségben, s nem halt el azonnal. Az
egész völgy sokkal fenségesebbnek és lenyűgözőbbnek tűnt így,
hogy ez a robaj nem zengett már benne.
Föltettük hát a nyergeket a musztángokra, és ismét útnak indultunk.
A száraz patakmedren átlábalni természetesen nem volt nagy
művészet, s a túlsó parton a seriff rávetette magát a fiú nyomára.
Könnyen rátalált, és egy darabig könnyűszerrel követte is, de aztán
vége szakadt. A seriff mégis loholt tovább ugyanabban az irányban,
azt állítva, hogy Chipnek annyira sajoghat minden porcikája, és
annyira elcsigázott lehet, hogy most az egyszer biztosan képtelen
bármiféle agyafúrt trükkre. Én azonban mérget vettem volna rá, hogy
Chip még félholtan is ravaszabb egy rókánál! Ismertem már, mint a
rossz pénzt!
Elváltam hát Tug Murphytől. Ha azt nézzük, vissza is tarthatott
volna, hiszen nálam talált rá a nyeregtáskára. De Tug úgy látszik
teljesen megfeledkezett az egészről. Roppantul feldúlta a feladat,
amit végre kellett hajtania. Még kezet is rázott velem, amikor
elköszöntem tőle, és így szólt:
– Joe, golyót kellett volna eresztenem a kölyökbe, ehelyett
hagytam, hogy átkecmeregjen a patakon és elpucoljon. Előfordulhat,
Joe, hogy legközelebb, amikor összefutunk, rám sem akarsz majd
nézni, nem még társalogni. Mert azt megígérem, hogy a következő
alkalommal előkapom a pisztolyt, ha másként nem bírom a kölyköt
elcsípni!
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Hé, Tug – kiáltottam –, úgy beszél, akár egy eszelős! Rálőne
Chipre? Ugye nem gondolja komolyan, hogy képes lenne ráfogni a
pisztolyt szegény gyerekre?
A seriff ellpúzta a száját.
– Megmondtam – jelentette ki határozottan –, és komolyan is
gondoltam. Majd rájössz, öreg cimbora, mennyire komolyan
gondoltam, de az piszokul förtelmes nap lesz számomra.
– Ember magának aludnia kéne egy nagyot – győzködtem tovább.
– Aludnia egy piszok jó nagyot. Magára férne. Úgy néz ki, Tug, mint
akit kifacsartak. Amikor az ember így ki van borulva, képtelen
helyesen cselekedni vagy gondolkodni. Tudja azt maga jól. Dőljön
le, Tug, és pihenjen egy órácskát, addig én főzök magának valamit...
Amikor idáig jutottam, megrázta a fejét. Elhallgattam. A seriff nem
szólt, csak elmosolyodott. Akkor megértettem. A fogadalma nem
hagyta nyugodni, emésztette szerencsétlent belülről, akár a méreg. A
pokolba is, megsajnáltam szegény embert! Fájt a szívem érte.
Megszorítottam a kezét.
– Nem kívánok magának szerencsét – vallottam be neki.
 – Szerencsét? – kérdezte Tug fátyolos hangon. – Csak azért
imádkozom, hogy nálam előbb akadj rá a kölyökre, és vidd el olyan
messzire, hogy sose lássam többet!
És Tug ezt komolyan is értette! Sokat gondolkodtam azóta ezen a
jeleneten, de sohasem tudtam igazán megérteni ezt az embert. Kissé
túl kézzelfogható, túl földhözragadt volt számomra az ő
gondolkodásmódja, hogy teljesen fel tudtam volna fogni az
indítékait. Kutya módra viselkedett, minden figyelmét és
lelkesedését az elvégzendő feladatra összpontosította.
Aznap különváltunk tehát, a seriff elügetett az egyik musztángon,
nekem pedig otthagyta a másikat. Felültem rá, és magamba
mélyedve eltöprengtem, vajon hol lehet Chip, és mi járhat a fejében.
A fájdalma, a bágyadtsága vagy a halálos álmossága? Nem, el nem
tudtam képzelni, hogy Chip ennyire elhagyná magát. Tudatában
mindenkor fenntartja az első helyet barátja és cimborája, Watets
számára. Meg voltam győződve róla, hogy csakis egyetlen dolog
foglalkoztatja, az, hogy biztonságos helyre juttassa azt a rengeteg
dohánnyal teli istenverte nyeregtáskát. De hová, melyik irányba?
Hát, talán fel egyenesen az első odalátszó hegylabirintus felé!
El is indultam abba az irányba. A legutóbbi alvás ugyancsak jót tett,
de azért fáradtnak éreztem magamat. A kimerültségtől sajogtak a
csontjaim is, mert ha egyszerre gyötri meg az embert az alváshiány
és a vízhiány, akkor úgy kidöglik, mint az igásló nyári betakarítás
után. Egy nap nem elég, hogy kipihenje magát. Csak támolyog két
hétig a legelőn, mire emelgetni kezdi a fejét, és rájön, hogy mégsem
olyan borzasztó ez a világ.
Meneteltem hát makacsul a forró nap hátralevő részében arra, amerre
közeli, kuszán ágaskodó hegycsúcsokat láttam. Odafelé többnyire
sziklás talajon haladtam, melyen nem vehető ki semmi nyom, de egy
helyütt felfedeztem egy ugyanabba az irányba poroszkáló patkolatlan
ló hat patanyomát.
Ez meggyőzött arról, hogy teljes mértékben igazam van, és hogy
Chip kétségkívül azt az irányt követte, amit megsejtettem. Roppant
mód felvidultam, képzelhetik. Olyan virágos kedvem lett, hogy még
nótára is fakadtam.
A musztángot betereltem egy kanyargós vízmosásba, amely úgy tűnt,
a magasabb régiók felé vezet, de az első kanyarnál nagyot kiáltott
valaki a hátam mögött:
– Hé,Joe?
A coltomhoz kapva hátrapördültem. Azt hiszem, az idegeim
meglehetősen ziláltak voltak aznap. Watersot pillantottam meg
mögöttem lóháton. Felemelte a kezét, és rám vigyorodott.
– Ne lőj! – kiáltotta.
Gondosan célba vettem, ami nem volt éppen udvarias gesztus.
– Legszívesebben kilyukasztanám a bőrödet! – feleltem neki.
– Azt meghiszem – bólintott. – Mindig is erre fájt valamiért a
fogad. De mi van veled, öregfiú? Azt hittem, felcsaptál te is
aranyásónak, és kavicsot rostálsz valahol, hogy legyen pénzed
cukorkára.
– Az. kavicsot rostáltam – dohogtam. Elraktam a pisztolyt, és
mogorván pislogtam rá.
De ő észre sem vette. Kezet fogtunk. Egyfajta közönyösség volt
érezhető Waters viselkedésében.
Sohasem törődött valami sokat mások véleményével... kivéve
Chipével. Chipnek persze elég volt egyetlen pillantást vetnie rá,
máris belopta magát a szívébe.
– Hát – jegyezte meg Waters –, ha az aranyásás nem jön közbe,
még ma is tisztességes ember lennék.
– Te? – húztam el a szám. – Te aztán sose lennél tisztességesebb
egy kapanyélnél.
– Mi ütött beléd, fiú? – kérdezte Waters. – Nagyon csúnyán
beszélsz velem, nem gondolod?
– Bizony hogy csúnyán beszélek veled – feleltem. – És még
csúnyábban is fogok.
– Bökd ki hát! – biztatott Waters. – Ne titokzatoskodj!
És lágy, finomkodó fejhangon elkacagta magát, majd kurta bajuszát
megpederve rám villantotta kék szemét.
Hogy a kórság esett volna bele! De utáltam akkor Dug Watersot!
– Már látom, hogy Chipnek igaza volt – vetettem oda neki.
– Igaza? Miben? – kérdezte Waters. – Egyébként mindig igaza van
a kis vakarcsnak. – És ismét felvihogott. Hogy gyűlöltem azt az
affektált nevetését!
– Igazat beszélt, hogy te egy nyavalyás piperkőc vagy – vágtam
oda.
– Várjunk csak! – kapta fel Waters a fejét. – Ezt Chip mondta?
Egészen meg volt riadva. Közvetett sértésnek is fel lehetett fogni,
hogy az egy csöppet sem izgatta, én mit gondolok róla, a kölyök
véleményétől azonban mélységesen megbántódott.
– Aha – feleltem –, pontosan ezt mondta.
Egy pillanatra fennakadt a szeme, mintha keményen orrba vágták
volna.
– Szóval szerinte én egy piperkőc vagyok? – kérdezett vissza
mélán eltöprengve.
– Tudod – magyaráztam kedélyesen –, úgy véli, túl sokat
foglalkozol ruhákkal meg más effélékkel. Tudod, hogy van az.
Túlzásba viszed a bajuszpödörgetést is, például.
Waters csak pislogott.
– Hát, öregfiú, meg vagyok lepve, mit mondjak – hebegte. –
Valahogy eszembe se jutott, hogy felfigyel ilyesmire. Tudod, hogy
van az. Nem hittem, hogy észreveszi.
– Jó szeme van – bólintottam.
– Van annak mindene – legyintett Waters. És komolyan is
gondolta.
– Hát – mondtam –, nem vak, az biztos.
– Őt kajtatom – jegyezte meg Waters. – Azt hittem, rábukkanok
arrafelé, ahol te dolgoztál.
– Most is dolgozom – jelentettem ki.
– Ugyan mit? – kérdezte Waters.
– Azon fáradozom, hogy előbb akadjak rá a kölyökre, mint a seriff
– világosítottam fel.
– A seriff? – kérdezte Waters megütközve.
– Aha. Murphy-feleltem.
A név hallatára Watersnak eltorzult a szája, és összeszűkült a szeme.
Halál és pusztulás sütött a tekintetéből. Még senkit sem láttam,
akinek az arckifejezéséről ennyire lerítt volna a gyilkos indulat.
– Eleget koslatott már utánam – dünnyögte Waters amúgy
magának. – Most majd én megyek őutána.
– Jól van – bólintottam. – Eredj csak, és kapd el! Kapd el, mielőtt ő
kapná el a gyereket!
 – Üldözőbe vette a kölyköt, igaz? – kérdezte Waters.
– Aha, úgy van – feleltem. Waters vicsorogva kifakadt:
– Én kinyírom ezt a nyomorult...
– Akkor mozgás! – néztem merően a szeme közé. – Nehogy ő
nyírja ki előbb Chipet!
– Kinyírja? Chipet? – képedt el Waters most már annyira, hogy
minden finomkodás és elegancia elpárolgott a modorából.
– Úgy bizony! – feleltem nyomatékkal.
– Ki vele! – mordult rám Waters. – Mi történt?
Elmondtam neki, nem hagytam ki semmit. Elmeséltem, hogy talált
rám Chip, és hogy érkezett meg a nyomában a seriff, majd azt,
hogyan aszalt Chip mindkettőnket majdnem halálra, és hogy futott
be még időben a megmentésünkre, és azt is, hogy eredt a seriff újra a
nyomába.
Beszéltem neki arról is, hogy úsztatta át a kölyök a folyót, és amikor
Waters ezt meghallotta, úgy kapta föl a karját, mintha ökölcsapást
akarna elhárítani. De a pofon mégis talált. A szája széle
megremegett, alig tudta kinyögni!
– Nyomorult gazember vagyok, hogy ekkora felelősséget raktam
szegény kölyök vállára!
– Az! – robbant ki belőlem –, nyomorult gazember vagy!

Tizenharmadik fejezet

Az ügy a végéhez közeledett. A sejtelem mindinkább erősödött

bennem, ahogy Watersszal az oldalamon róttuk a mérföldeket. Az a
baljós előérzetem támadt, hogy akkora katasztrófa van
kibontakozóban, amely elsöpör mindnyájunkat – Watersot, Chipet, a
seriffet és engem is.
Valamiképp ugyanis elkerülhetetlen csapás bekövetkeztét éreztem,
olyasmit, mint amikor viharfellegek gyülekeznek a hegyek felett.
Ugyanezt éreztem már korábban is, amikor a seriff, Chip, Waters és
én mind kutyaszorítóban voltunk. Akkor elvonultak a fellegek. De
most a legrosszabbra számítottam.
Ami be is következett.
Egy sziklás hasadékon át felkapaszkodtunk egy magasabban fekvő
völgybe, ahol kisebb fenyveserdő sötét foltjára akadtunk. Jólesett a
szemnek annyi vakító fényű szikla és fehér homok után.
A távolból szelíd, dallamos patakcsobogás is megütötte a fülünket;
képzelhetik, hogy kalapot emeltünk a fenyves tiszta illatának, s
akkorákat szippantottunk belőle, hogy a lelkünk mélyéig hatolt.
Kutya hideg lett. Magamra kanyarítottam a köpenyemet mindennek
a tetejébe, mert foga volt a szélnek, és amikor a szemembe tűnt egy
kanyargó füstkígyó a fák felett, azt javasoltam Watersnak,
hogy menjünk oda legalább a kezünket megmelengetni. Waters rám
meredt.
– Mit képzelsz, miért ebbe az irányba jöttünk már a legutóbbi
mérföld óta?
– Te már előbb is észrevetted?
– Hát persze. Lehet, hogy ez az, amit keresünk.
– Chip?
– Vagy a seriff – felelte Waters.
– Ne bomolj, ember! – szóltam rá. – Nem akarsz te igazából
összetűzni a seriffel, tudom én. Hagyd a csudába! Csak a dolgát
végzi.
– Én is csak a dolgomat végzem – felelte Waters –, ha szétlövöm a
fejét. Legalábbis megpróbálom.
Nem szóltam többet. Mit vitatkozzak egy felhergelt bulldoggal? Ha
félholtra verik, akkor is azon töri magát, hogy a másik kutya torkába
mélyessze a fogát.
Watersszal ugyanez volt a helyzet. Belesápadt, ha csak eszébe jutott
a seriff, és remegett az orrcimpája. Nem hiszem, hogy azért, mert az
öreg Murphyt annyira hibáztatta volna; inkább Chip miatt szégyellte
magát. Amikor pedig az embert a szégyen mardossa, ezerszer
veszélyesebb tud lenni, mintha jogos bosszúvágy hajtaná.
Ügettünk hát tovább a fenyvesen át, míg végre egy kőhajításnyira
kerültünk a füsthöz. Én egyenesen odamentem volna, de Waters
lecsusszant a lováról, a kezembe nyomta a kantárszárat, és gyalog
közelebb lopakodott.
Egyszer csak kiáltás harsant, amire keresztülcsörtetve mindenen
odarohantam, s látom ám, hogy Waters harci táncot lejt... no nem a
seriff, hanem Chip üdvözlésére!
Chip háttal egy fának dőlve üldögélt, a csuklóján bilincs fityegett, a
bilincs kötele pedig a fára volt tekerve. A kölyök a pokrócain
kuporgott, és mintha mély álmából verte volna fel Waters, amikor
rábukkant. Kócos volt ugyanis a haja, és egyszerre ásítozott meg
nevetgélt cimborája láttán.
Vidáman ugratni kezdték egymást.
– Te kis kutyafülű szökevény! – kiáltotta Waters. – Hová el nem
pucoltál! Adtam én neked valaha olyan parancsot, hogy fuss el a
világ végéig? Mit keresel te itt?
– Megmondom – felelte Chip. – Beleuntam, hogy egymagámban
járkáljak, ezért feljöttem ide, és rátaláltam a seriff re.
 – Gondolom, örömében majd kiugrott a bőréből, hogy láthat –
jegyezte meg Waters.
– Úgy bizony – bólogatott a fiú.
– Annyira örült, hogy feltétlenül itt akart látni, amire visszatér?
– Pontosan. Azért rakta rám ezt a vacakot is, hogy el ne felejtsem
megvárni. Olyan figyelmes velem a seriff, hogy hajlandó lenne értem
bármit megtenni!
Erre kurtán felkacagott, majd rám nézett.
– Hello, Joe! – biccentett felém.
– Hello, Chip! – köszöntem én is. – Hogy vagy?
– Hát tudod – felelte Chip –, egész tűrhetően. Nem nyiffantam ki,
és a seriff sem. így állunk.
– Hol van most a seriff? – tudakolta Waters.
– Elment, hogy lőjön valamit ebédre – magyarázta Chip. – Azt
mondta, be tudna falni egy egész szarvascombot egymaga.
– Remélem, szerencsével jár – mondta Waters –, mert néhány éhes
szájjal megszaporodtunk. Még az is lehet, hogy neki, a házigazdának
csak a farka jut.
Chip egyenesen a szeme közé nézett.
– Össze akarsz akaszkodni vele?
– Miért ne? – kérdezett vissza Waters. – Nem okozott már elég
bosszúságot neked is meg nekem is?
– Engem hagyj ki belőle – mondta a fiú.
– Micsoda? Hagyjalak ki belőle? – vágott vissza Waters.
– Igen. Nekem semmi bajom a seriffel – jelentette ki Chip.
– Na ne viccelj! – hőbörgött Waters. – Üldözött, akár egy
nyavalyás rókát!
– Az is voltam – felelte Chip. – Joga volt hozzá. Waters csak
pislogott.
Chip folytatta:
– Ha orrba vágsz valakit, nincs joga visszaütni?
– Hát... de van – bólintott Waters.
– Bizony, hogy van – erősködött Chip.
– Mikor vágtam orrba a seriffet? – kérdezte Waters összehúzva a
szemöldökét.
– Mindig, amikor megszegted a törvényt – oktatta ki Chip.
Waters pattintott az ujjával.
– Ennyire kedveled ezt az ír fajankót? – vicsorogta.
– Tudsz jobb fajtát az írnél? – kérdezte Chip.
– Á, dehogyis! – csúfolodott Waters. Chip felmordult.
– Gondolom, neked csak a te nyamvadt angol fajtád számít! –
vágta oda Watersnak. – Inkább lennél valami sunyi arisztokrata
származék vagy valami hazug, alattomos és hitvány lord
akárkicsodának az ivadéka...!
– Fogd be a szád! – sziszegte Waters bedühödve.
– Nem fogom be! – feleselt Chip.
– De igen! – kiabált Waters. – Különben én fogom be!
– Csak szabadítsd ki a kezem, és két ilyen fickóval is elbánok, mint
te! – ágált Chip.
– Rendben, kiszabadítom – felelte Waters. – Aztán jól elfenekellek!
Az hiányzik neked, egy alapos elnáspángolás! De most megkapod
tőlem a magadét!
– Nincs olyan semmirekellő, hitvány gazember egész Angliában,
aki egy írt el tudna döngetni! – rikácsolt Chip.
– Három ír sem ér föl egy angollal! – tromfolt rá Waters.
Azt hittem, a kölyöknek kiugrik a szeme.
– Hazudsz! – sivított Chip. – Hazudsz, igenis, hogy hazudsz! Ha
nem lenne összekötve a kezem, megmutatnám, milyen hazug kutya
vagy!
Watersnak is fejébe szállt a vér.
– Írország mást se tud nevelni, csak zsarukat, tolvajokat meg
szélhámosokat! – hőbörgött.
– De lagalább talpraesett szélhámosokat – vágta rá Chip nyomban
–, nem olyan szánalmas, mulya tökfilkókat, mint Dug Waters!
– Te nyomorult kis vakarcs! – vicsorogta Waters.
– A seriff egy percen belül itt lesz – közölte Chip. – Azt ajánlom,
pucolj innét, mert ír származású ő is, és ha nyakon csíp egy ilyen
angol-amerikai ficsúrt, mint te, Waters, akkor palacsintává lapítja a
képedet, és nekem semmi kedvem végignézni, hogy töri össze a
csontjaidat, mert akkor kiderül, milyen hitvány senkiházi vagy!
Eleve kudarcra ítélt próbálkozás volt a fiút túlkiabálni. Ha ő egyszer
belelendült, a csípős megjegyzései értek annyit, mint egy-egy
ökölcsapás.
Watersnak úgy forgott a szeme, mint egy megkergült óramutató,
mégsem tudott egy csattanos választ kicsiholni magából. Odaléptem
hozzá, és megveregettem a vállát.
– Kár a gőzért – mondtam neki. – Úgysem tudod elhallgattatni ezt
a megvadult kiskakast. Ne gyötörd magad, öregfiú! Mindig ő lesz a
nyertes.
– Várj csak, mindjárt kiszabadítom a kezét – felelte Waters. – Azért
is megtanítom viselkedni! Meg én, ha addig élek is! Ideje lenne már
iskolába iratni! Ez az ő nagy baja!
– Megmutatom én neked, mit tudok iskola nélkül is! – rikácsolt
Chip.
Waters odahajolj, egy kis tolvajkulccsal épp, hogy csak megérintette
a bilincset, s az lehullott.
– Annyit sem érdemelsz, hogy feltápászkodjak miattad, Waters! –
vetette oda a kölyök.
– Majd felkeltelek én! – ígérte Waters, és felkapott egy hajlós
vesszőt a földről.
Eléje léptem, és megragadtam a kezét.
– Dug – figyelmeztettem –, nem jó játék az ilyesmi. Nem ütheted
meg a gyereket. Tudod te azt jól.
– Vissza! – mordult rám Waters. – Vagy te is be akarsz szállni?
Mert akkor elő a stukkerral!
Rettentően beijedtem. Világos, hogy csak az alkalomra várt, hogy
kirobbanjon, s százszor inkább rajtam töltötte volna ki a haragját,
mint egy gyereken.
– Dug! – könyörögtem. – Sétálj egyet föl-alá itt a tisztáson! Utána
azt teszem, amit akarsz. Ha kell, a pisztolyt is előveszem.
– Most vedd elő! – kiabált Waters.
Az arca fakó volt. Megszállta a gonosz szellem. Látványnak is rossz
volt, még felnőtt ember számára is. Beismerem, annyira
begyulladtam, hogy kivert a hideg verejték.
De van úgy, hogy egy patkányt is sikerül sarokba szorítani. Hát ez
történt most velem. Pedig azt hiszem, megadtam volna magam, ha
valaki más van jelen abban a pillanatban, de történetesen épp Chip
volt a szemtanú, akiben a félelemnek nyoma sem volt!
Mindenesetre kitapogattam a pisztolyomat, és megmarkoltam.
– Rajta! – rivallt rám Waters, vagy inkább a gonosz szellem, ami a
hatalmában tartotta.
Ám ekkor a pillanat törtrésze alatt közibénk vetette magát a kölyök.
 – Hagyjátok abba! – kiáltott ránk.
– Takarodj előlem! – ordította Waters, és vissza-kézből úgy pofon
vágta Chipet, hogy az elterült a földön.
És akkor, abban a pillanatban meglátott valamit Waters, és én is.
Nem volt abban az ütésben akkora erő, hogy attól az igazi Chip –
amilyen szívós és kötélidegzetű volt – így összecsuklott volna. De a
fiú mégis lerogyott, s ahogy a hátán fekve, elképedve bámult fölfelé,
a jobb lábán, térd fölött, vérfoltos kötést vettem észre; látta Waters is,
és felhördült, mintha golyó tépte volna fel a bőrét.
Tizennegyedik fejezet

Waters abban a pillanatban térdre esett. Chip, miközben karmolva és

hadonászva igyekezett talpra állni, hogy kivédje a támadást, az
öklével behúzott egyet Waters képébe.
De mintha öntöttvasra, fehér színű vasra ütött volna.
– Húzz be még egyet, Chip! – könyörgött Waters. – Akarom! Moss
be egy nagyot! Megérdemlem. Megütöttelek téged! Én téged!
Jóságos ég, micsoda goromba fráter vagyok!
Chip nekidőlt a fának. A keze fejével letörölt egy csöpp vért, ami a
szájáról az állára hullott. Nem hiszem, hogy Waters túl nagyot
csapott volna, de ahhoz elég keményen, hogy az ajak vékony
nyálkahártyája berepedjen.
– Remélem, pajtikáim, most békén hagytok egy ideig! – szólt oda
nekünk.
– Nem, Chip, nem! – tiltakozott Waters. – Azt akarom, hogy tudd...
Ekkor megragadtam a vállát – mert én már észrevettem valamit – és
elrántottam onnét. Waters feldühödött a durva bánásmód miatt, de
engedelmeskedett. Odébb vezettem a fák között, míg ki nem
kerültünk a kis tábortűz látótávolából, amelynél a kölyök
tartózkodott.
– Mi az ördögöt akartál ezzel? – hőbörgött Waters, ellenem
fordulva megint.
– Te tuskó – vágtam a képébe –, nem láttad, hogy Chip elsírta
magát? Könnyek szöktek a szemébe.
Waters nekitámaszkodott egy fának, összehúzta magát, és csukott
szemmel nyöszörögni kezdett.
Akartam, hogy szenvedjen egy kicsit, de ennyire azért nem.
– Ne izgulj, kiheveri – vigasztaltam. Waters megrázta a fejét.
– Sosem bocsátja meg nekem – mondta. – Biztos tudja, hogy te
észrevetted. A többit még csak megbocsátja, a pofont is. De a
szégyent sohasem! Túl sok a büszke ír benne, hogy ezt elfelejtse!
Majd hozzátette:
– Véres lett az arca?
– Hát...– bólogattam.
Waters megint felnyögött. Elkezdett járkálni föl és alá.
– Vérző sebet ejtettem rajta – dünnyögte –, pedig tudod, mi
mindent tett értem?
– Tudok egyet-mást-feleltem.
 – A vérét adta értem! Mindent megpróbált. Csak, hogy egy
szeszélyemet kielégítse, azt is megtette.
– Nagyszerű kölyök – helyeseltem. – Nincs még egy ilyen a
világon.
Waters elfojtott hangon káromkodott.
– Egy átok, egy pióca voltam a nyakán – szidta magát. – De meg
akartam hálálni neki, egy nap, amikor majd gazdag leszek.
Aranyéletet akartam teremteni neki. Tudod, előkelő, nagystílű életet,
páratlan jómódot. És még akarok is. Csak hát... tudom, nem fogja
elfogadni. Rám se néz többet, amíg elég idős nem lesz, hogy
fegyverrel üldözzön engem.
Bólintottam. Elég valószínűnek látszott. A kölyökben minden a
nemes vérről tanúskodott, nem az a fajta volt, aki megbocsátja vagy
elfelejti a sértéseket.
De aztán eszembe jutott a lényeg.
– Szeret téged, öregfiú – emlékeztettem rá.
– Igen, és én mégis így bántam vele!
– Tudod, Dug – jegyeztem meg –, a figyelemreméltó emberek
értenek hozzá, hogyan bocsássanak meg egy barátnak. És Chip
figyelemreméltó.
Akkor Waters odarontott hozzám.
– Láttad a kötést?
– Igen – feleltem. – Láttam a kötést.
– Az a rohadék seriff megkínozta a kölyköt, mielőtt elkapta –
acsargott Waters.
– Úgy tűnik – értettem egyet.
– Csak kerüljön a kezem közé ez a Murphy – fogadkozott Waters,
úgy elkapom, hogy arról koldul!
És rótta tovább a métereket fel s alá. Lecsillapodván higgadtan
kijelentette.
– Van egy rakás dohányom. Negyedmillió... kezdetnek ennyi elég.
Elég, hogy új életet kezdjek. Ha ennyivel nem boldogulok, akkor
igazán mihaszna alak vagyok. Ismersz engem, Joe, egész életemben
semmirekellő fickó voltam. Mindig a könnyebbik utat választottam.
Tudod-e, miért akarok most jó útra térni, és tisztességes lenni?
– Chip miatt – világosodott meg előttem. Waters eltátotta a száját.
– Honnan jöttél rá? – kérdezte.
– Hát onnan – feleltem –, hogy Chip tisztességes kölyök, és neked
mindenki másnál többet jelent.
Lassan bólogatott, mint amikor az ember alaposan átgondol valamit.
– Úgy van – helyeselt. – Chip miatt. Mert olyan rohadtul
tisztességes. Tudod, mit szokott csinálni?
– Mit? – kérdeztem.
– Hát azt, hogy ha hozzájutottam valami jó fogáshoz – amibe néha
ő is besegített és nem is keveset –, mindig meg akartam felezni vele
a zsákmányt. Odaadni a részét. De sose fogadta el. Örökké az volt a
válasza: “Én megdolgozom a pénzemért." Most szólj hozzá,
egyetlenegyszer sem dörgölte az orrom alá, hogy tolvaj vagyok meg
hasonlók.
– Mert szeret téged, öregfiú – ismételtem újra.
 – Én megadok neki mindent a világon, hogy boldog legyen –
hajtogatta Waters.
– Hát persze – feleltem.
– Murphy megkínozta! – csattant fel megint.
– Murphy a kötelességét teljesítette – helyesbítettem.
– A kötelességét? Hogy lelőjön egy gyereket? – háborgott Waters.
– Igen. A kötelesség sokat jelent Murphynek.
– Nekem meg az a kötelességem, hogy a másvilágra küldjem –
erősködött Waters.
– Hát, ezzel tisztában van – bólintottam. Waters rám meredt.
– Micsoda?
– Tisztában van vele, hogy ez a küldetés majd a vesztét okozza.
Nem élvezet neki sem, hogy gyerekekre kell vadásznia.
– Úgy látszik, te a cimborája vagy – mért végig Waters jeges
nyugalommal.
– Igen – feleltem. – A cimborája vagyok. Ő az egyik legjobb
barátom.
– Akkor is megölöm a cimborádat – mondta Waters.
– Ezért akasztófára kerülsz – figyelmeztettem.
 – Nem ő lesz az első, akit kinyiffantok – felelte vigyorogva.
– De ő lesz az első becsületes ember – válaszoltam.
– Micsoda? – kurjantott Waters.
– Amilyen mafla fickó vagy – mondtam neki –, becsületes emberbe
még sose kötöttél bele. Pisztollyal legalábbis nem. Szélhámosokkal
meg banditákkal – akár a törvény innenső, akár a túlsó oldalán –
kikezdtél már. De becsületes embereket nem nyírtál ki. Tudod te jól.
Csak ott használtad a pisztolyodat, ahol az egyenesen erénynek
számított. Nincs igazam?
Waters megint a szemét meresztgette.
– A végén még erényes embernek fogsz tartani!
– Ó, Dug – legyintettem –, nem voltál te soha olyan rossz fiú! A
könnyebbik utat válsztottad, majdnem mindig. De azzal vége. A
lelked mélyén tisztességes voltál.
Elképedt.
– Na jó – felelte –, ha ez a véleményed. – De komolyan mellbe
vágta, amit mondtam, és ki is mutatta. – Gondolod, hogy most már
visszamehetek a kölyökhöz? – tudakolta.
– Hát persze!-feleltem.
– Akkor visszamegyek, és térden állva kérek bocsánatot tőle! –
jelentette ki Waters.
– Én majd teszek addig egy kerülőt – javasoltam.
– Adok tizenöt percet, hogy rendbehozd a dolgokat. Sétáltam hát
egyet a fenyvesben, vártam, amíg úgy véltem, hogy a tizenöt perc
nagyjából letelt, aztán megtoldottam még egy negyedórával, a
szerencse kedvéért. Olyan csönd volt a fenyvesben, akár egy
temetésen, s úgy tűnt, mintha még az ágakon ugrándozó mókusok is
leharapták volna a nyelvüket. Ahogy ott ténferegtem, eltöprengve
Waterson, Chipen meg a seriffen, mind azt találgattam, hogy fog
vajon végződni a dolog, de a gondolataim egyre csak a gyilkosságnál
kötöttek ki. Waters sohasem fogja megöocsátaní a seríffnek, hogy
felnőtt ember létére golyót röpített Chip térdébe.
Végül, amikor már kétszer is lejárt az idő, bandukolni kezdtem
visszafelé. A fák között füstszag terjengett, s lassan eljutottam oda,
ahol Chip hevert. A hátán feküdt, elnyúlva, Waters pedig mellette
guggolt, és hallottam, hogy a következőket mondja:
– Tudod, Chip, az a kutya dög mindent tudott rólam. Amikor
reggel megszaglászta a csizmámat, a szimatával ki tudta találni,
megyek-e aznap vadászni vagy sem. Hanem, újra visszacammogott
egy sarokba, és összekuporodva leheveredett. De ha vadászni
készültem, akkor bárhova mentem a házban, mindenütt ott toporgott
a sarkamban, és reggelinél a székem alatt gubbasztott.
– A hétszázát! – felelte Chip. – Ez lenne a nekem való kutya!
És kuncogott egyet. Majd megszólalt:
– Mit nem adnék egy ilyen kutyáért!
– Mondok neked valamit – jegyezte meg Waters. – Legyen a tiéd
az a kutya. Ugyanaz, amelyikről meséltem.
– Menj már! – legyintett Chip.
– De komolyan! A tiéd.
– Nem veszem el a kutyádat – jelentette ki Chip elcsukló hangon.
– Ami az enyém, az a tiéd is – tárta szét a kezét Waters. –
Tudhatod. Akkor megegyeztünk?
– A szentségit! – kiáltott a fiú.
 – Aztán majd – folytatta Waters –, kiválasztasz magadnak egy
neked tetsző iskolát, és tanulni fogsz szépen!
– Miből? – replikázott Chip. – Á tanulás pénzbe kerül.
– Ó, majd kerítek, amiatt ne aggódj! – intette le Waters huncut
mosollyal.
– Van pénzed? – kérdezte Chip.
– Igen, már van – bólintott Waters.
– De hisz az piszkos pénz! – kapott észbe a kölyök.
Waters felugrott.
– Vigyázz a szádra, Chip! – kiáltotta.
– Igenis az! – vágott vissza a kölyök. – Piszkos pénz, és nekem
piszkos pénzen egy szardíniás szendvics se kell! Nem még hogy
iskolába járass rajta!
Hallgattam, és majd elállt a szívverésem. Gyanítottam, hogy ez a
válasz rosszabbul esett Watersnak, mintha golyót röpítettek volna a
szívébe. De állta a csapást.
– És ha becsületes úton kerítenék pénzt? – kérdezte tétován.
– Akkor azt tedd félre – tanácsolta Chip –, és légy végre becsületes
ember. Cefetül unom már, hogy a legjobb barátom egy szélhámos.
Csönd lett hirtelen. Én pedig óvatosan elsomfordáltam. Megéreztem,
hogy ennél a jelenetnél nincsen rám szükség, ezért kivonultam a
képből.
Az utolsó, amit láttam belőlük, az Waters volt, amint teljesen magába
roskadva gunnyasztott, elmerülve a gondolataiban. És egyikük sem
szólt egy árva szót sem.

Tizenötödik fejezet

A következő dolog, ami eszembe jutott, az az volt: mi lesz a seriffel?

És mi történik, ha Waters a nyomára akad?
Ezért lejjebb ereszkedtem kissé a völgyben, abban az irányban,
amerre a kölyök mutatta, hogy a seriff vadászni ment.
Talán csak egész keveset tudok tenni az ügyben. Viszont meglehet,
hogy ha meglátom Tug Murphyt, sikerül eltérítenem, nem bíztam
benne, de mindenképpen meg akartam próbálni. Ha törik, ha szakad,
ezt a találkozást valahogy meg kell hiúsítani!
Útnak indultam a hát az erdőn át, egyre komiszabbul érezve
magamat, és egyre hajlandóbbnak arra, hogy hanyatt-homlok
visszafussak oda, ahonnan elindultam. Ám egyszer csak ki jön velem
szemben éppen, mint maga a seriff!
Akkor kigondoltam valamit. Behúzódtam egy szikla mögé, és
fedezékből gondosan célba vettem az elhaladó seriffet. Amint
mellém ért, elordítottam magam:
– Fel a kezekkel! – És megtoldottam még néhány hosszú és
cirkalmas káromkodással, hogy még valószerűbbnek hangozzék a
dolog... a saját fülemnek legalábbis.
Tug Murphy lova magától visszahőkölt, amin később jókat
kacagtam, de akkor nem nagy kedvem volt hozzá.
Tug elbődült:
– Ki az ott?
– Ne törődj vele! – süvöltöttem vissza. – Valaki, aki istenesen
ellátja a bajodat, ha nem rakod föl a mancsodat!
Már épp nekifogott, hogy fölemelje a kezét, amikor felkiáltott:
– Hé, te vagy az, Joe? – és harsogó nevetésben tört ki. Egyszerűen
felém fordította a lovát, de még akkor is hahotázott.
– Fel a praclikkal! – ordibáltam újra. – Rakd fel azonnal, különben
golyót eresztek beléd!
Murphy csak ült tovább a nyeregben, egyik keze a puskáján, a másik
a csípőjén, és rázta a nevetés; szinte ma is a fülembe cseng
bikahangú, bömbölő hahotája.
Tényleg megpórbáltam meghúzni a ravaszt, de nem bírtam
megtenni; és ő tudta, hogy nem bírom megtenni; és én is tudtam,
hogy ő tudja.
– Csapnivaló gyilkos vagy te, Joe – vetette oda Murphy.
– Pedig de kilyukasztanám a koponyáját! – mondtam neki.
– Na, mássz elő a mögül a szikla mögül! – intett felém.
Előmásztam, de a pisztolyt még a markomban szorongattam. A seriff
vigyorogva végigmért.
– Nem az a fajta vagy te, aki lepuffant egy régi cimborát – jegyezte
meg.
Komoran szembenéztem a seriffel. Egészen új ember lett. Legalább
harminc fontot leadott a Chip utáni hajszában. A ruhái úgy lötyögtek
rajta, akár egy madárijesztőn.
– Öregfiú – rivalltam rá –, nagy baj lesz, ha nem méltóztatik
feltenni a kezét!
Murphy megcsóválta a fejét.
– Nem áll ez jól neked – mondta. – Szóval feljöttél ide, és
rámtaláltál.
– Igen – feleltem –, megtaláltam magát és a kölykötis!
A seriff barna bőre sárgára váltott.
– A musztángom nem bírta már az iramot – magyarázkodott. – Én
könyörögtem a kölyöknek, torkom szakadtából ordítottam, hogy
álljon meg. De azért se. Súlyra persze sokkal kevesebb volt, mint én,
és a lova kezdett egyre jobban elhúzni. Erre céloztam és tüzeltem.
De sokkal lejjebb céloztam! Annyit akartam csak, hogy a lábikráján
ejtsek egy csöppnyi kis horzsolást – már csak figyelmeztetés gyanánt
–, de a lova épp akkor szökkent egy nagyot...
Elfúlt a hangja. A kezével eltakarta az arcát, de az ott tükröződő kínt
nem tudta elfödni. Borzasztóan megesett rajta a szívem.
– Ne gyötöje már magát – mondtam neki. – Értem.
– Te megértesz, Joe – pislogott rám –, mert te a barátom vagy.
Ezért értesz meg engem. És mert van szíved, és tudod, mit jelent
nekem a kötelesség. De a többiek nem fogják megérteni. Az én
karrierem itt véget ért. Mindenki ki fog röhögni, lejárattam magam,
mint seriff. Adhatom vissza a jelvényt. Egy nagy nulla lettem. De...
talán még örülök is neki!
Annyira azért nem örült. A bánat még mindig sütött a szeméből.
– Na, csillapodjon már, ember! – bíztattam. – Ne eméssze magát.
Egyébként pedig mondanom kell
valamit. Azt ajánlom, ne bandukoljon ilyen haláli nyugalomal és
flegmán a tábortűz felé, mint az előbb.
– Miért ne? – hökkent meg.
– Mert megváltoztak a dolgok azóta, hogy elment – feleltem.
– Mi történt? – kérdezte.
– Chip szabad lett – világosítottam fel.
– Szabad? – csattant fel a seriff. Lassacskán akartam az
eseményekbe beavatni.
– Igen, szabad.
– Te pernahajder – támadt nekem –, ha megpiszkáltad a bilincset,
amit törvényesen...! – Itt belefagyott a szó. – Hogy sikerült? –
kíváncsiskodott. – Valami kővel verted le?
– Az ötlet nem az enyém volt – feleltem.
– Nem a tiéd? Hát volt veled valaki? – kérdezte a seriff hirtelen
fagyos komoran.
– Igen – ismertem el. – Valaki, akinek látszólag már az érintésére is
felpattan a zár.
– Szóval Waters! – hördült fel a seriff. Bólintottam. Majd így
folytattam:
– Itt az idő, öreg cimbora, hogy óvatosabb legyen és lehiggadjon.
Hiszen tudja, hogy Watersszal nem tanácsos ujjat húzni, mert hamar
eljár a keze.
– Szóval Waters – ismételte a seriff olyan fakóra váltó arccal, mint
még soha. – Erős a gyanúm, hogy ma láttam utoljára a felkelő napot!
S miközben ezt mondta, szenvedélyes pillantást vetett maga köré,
majd felfelé tekintett a zöld lombsátoron át a ragyogó égbolt kéklő
foltjaira.
Én csak nevettem rajta.
– Túl szenvedélyes maga, seriff – mondtam neki. – Bolondság
lenne fölvenni velük a harcot, amikor fülig fel vannak fegyverkezve.
Csak nem képzeli, hogy élve megússza? Senki se várná el magától,
hogy...
– Senki – szakított félbe a seriff –, csak a fogadalmam, amit az
embereknek tettem. Tartozom nekik ezzel. Viszlát, Joe, egy darabig!
Azzal sarkon fordult, és vad iramban elvágtatott a fák között fel, a
tábortűz irányába.
Loholtam utána, ahogy csak a lábam bírta. Aznap ötven yardról is
kiszúrtam volna egy antilopot, s egy mérföldön belül le is hagytam
volna. De a szívem minden ugrásnál csak úgy kattogott, zakatolt a
torkomban.
De az őrült fergetegként száguldó seriff eltűnt a fák között és egy
pillanattal később, miközben én keservesen igyekeztem még
sebesebben rohanni, két harsány kiáltást halottam, majd lövéseket
gyors egymásutánban. Aztán csend szakadt a tájra.
Nem olyan, mint az előbb, hanem olyan, ami akár a bűz, terjengett
körülöttem a levegőben.
Majd amikor lélekszakadva kirobbantam a tisztásra, olyasmit láttam,
amitől az ember ereiben megfagy a vér.
A seriff a földön feküdt, a golyó kiröpítette a nyeregből, amint azt
sejtettem. A híres Waters ugyancsak a földön hevert. Akkor a seriff
megpróbált föltápaászkodni és Watersnak ugrani, de Waters már
talpra is állt, falfehéren és kidülledő szemmel.
Erre Chip sántítva odarontott hozzá, s amint Waters előrelendült,
lövésre emelt pisztollyal, Chip köréje fonta a karját, úgy könyörgött
neki, hogy ne tegye.
– Felakasztanak érte, Dug! – sivította. – Felakasztanak, nem érted!
Micsoda hátborzongató, éles sikoltás volt! Mint egy rémült nő
iszonyú visítása! De sokkal mélyebb
érzelemmel telített. Maga volt Chip; a régi, fékezhetetlen Chip, aki
úgy sikított, akár egy kislány.
– Fel a kezekkel! – lihegte Waters. – Ismerd be, hogy legyőztelek,
Murphy! Mert ha nem, itt helyben kinyírlak, te gyerekgyilkos!
– Védd magad! – hörögte a seriff, és talpra kinlódta magát,
pisztollyal a kezében ő is.
– Mozdulj már! – ordított Waters, és reszketett, akár egy tigris.
– Mozdulj te előbb, de akkor szétlövöm a fejedet! – vicsorogta a
seriff. – Azért is bezsuppollak! Kötelet kötök a nyakadra, és úgy
zsuppollak be...! – De meg-megingott, ahogy ott állt. Sikerült
kettejük közé furakodnom.
– Eredj onnét, Joe, különben rajtad keresztül puffantam le! –
kiabált Waters.
– De hisz harcképtelen! – rikoltottam a hátam mögé, miközben
mintha jéggolyóbis hatolt volna át a gerincemen. – Mozdítani se
bírja a jobb karját!
– Hazudsz! – nyögte Murphy. – Hazudsz... mindig hazudtál, te
gyáva...!
Akkor megtántorodott, én pedig kikaptam a pisztolyt a kezéből.
Támolygott még egyet-kettőt, majd mielőtt elvágódott volna,
elkaptam.
Lefektettük, és levágtuk róla a ruháját. Akkor láttuk meg, mi történt.
Waters golyója teljesen átütötte a testét, és átlyukasztotta a jobb
karját is. Hogy miképpen sikerült a revolverét megmarkolnia, kész
csoda, de mégis igaz. Watersből ekkorára már elpárolgott – jobb szó
nincs rá – a harci őrület. Még segédkezett is a sebesült ember
ellátásában. És amikor megpillantotta a sebét, vontatottan
megszólalt:
– Hogy volt képes ezzel felállni? Hogy volt képes másodszor is
nekem támadni?
Belenéztem Waters szemébe.
– Nem tudod? – kérdeztem.
– Bátor fickó, halálmegvetően bátor – csóválta meg a fejét. – Sose
találkoztam nála bátrabbal. De, hogy volt képes ilyen halálos sebbel
még fölállni?
– Azért tudott fölállni, mert hű akart lenni az esküjéhez, amit
szolgálatba lépésekor az embereknek tett – válaszoltam. – És milyen
embereknek? Neked, nekem, Chipnek és mindenki másnak ebben a
körzetben. És most halott! Isten bocsásson meg mindannyiunknak...
mert a törvény az sose fog!
Tizenhatodik fejezet

Nem, a seriff nem halt meg. Ismerek egy doktort, aki látta a
forradást, jóval később, és aki azt mondta, bele kellett volna halnia.
És emlékszem, hogy küzdöttünk az életéért.
Három sebesült volt tehát a tárborban, de Chip lába már
gyógyulófélben volt. Annak a parányi horzsolásnak pedig, ahol a
golyó Waters fejét súrolta, nem volt jelentősége. így mind a hárman,
éjjel-nappal a seriffel foglalkoztunk.
Az idő hidegebbre fordult, így építenünk kellett egy kis sufnit, s az
ennivalónk is fogytán volt; de küszködtünk tovább, míg egy napon a
seriff halovány arcára nézve megláttuk végre, hogy a tekintete tiszta
és határozott, nem szólt egy szót se, de mi már tudtuk, hogy
megmarad.
És meg is maradt.
Aznap Chip odahajította a rablott pénzt tartalmazó nyeregtáskát
Watersnak, és rámutatott. Az oldalán hatalmas sötét folt
éktelenkedett, beborítva a bőrnek majdnem a felét.
– Az meg mitől van? – kérdezte Waters.
– A serifftől. Összevérezte – felete Chip, és csak állt ott, előbb a
táskára, majd Watersra pillogva.
– És? Akarsz valamit mondani? – vetette oda Waters.
Ám Chip egy kukkot se szólt, csak nézett tovább merőn Watersra. Az
megnyalta a száját.
– Mi jár a fejedben, Chip? – kérdezte gyanakodva.
– Az jár a fejemben – bökte ki elfojtott hangon Chip –, hogy van
még egy lehetőséged, Dug. Ha hajlandó vagy egyáltalán kihasználni.
– Azt akarod, hogy megváljak tőle? – Waters nem hitt a fülének. –
Hisz ez egy vagyon! Ez a tiéd, meg az enyém, kölyök!... Meg egy
része Joe-é!
– Joe-nak nem kell – rázta meg a fejét a kölyök. – és nekem sem.
Vér tapad hozzá. És vér tapad hozzád is, amíg a birtokodban van.
Már így is bemocskoltad magad vérrel, ha nem is effélével. A többit
még lemoshatod magadról, de ezt nem!
Waters elsápadt. Előbb Chipre, majd énrám pislogott. Én pedig
szigorúan odabólintottam neki.
– Mit tennél a helyemben? – tette föl Waters a kérdést a kölyöknek.
Chip válasza úgy fejbe kólintott, akár egy furkósbot.
– Elmennék Murphyvel – felelte Chip. – Ha már lóra tud majd
ülni, eredj be vele a városba, és szolgáltasd vissza a dohányt. Állj a
bíróság elé, és próbáld meg tisztázni magadat. Mert igenis szenny
tapad a kezedhez, ez az igazság! Mocskosabb vagy egy disznónál! A
sárnál is mocskosabb bűnben fetrengtél és henyéltél idáig! Igenis
vedd tudomásul!
Hát így történt a csoda, amiről azóta is annyit meséltek.
Chip ötlete volt, és Chip rábeszélésére történt meg. Az eredmény
pedig az lett, hogy együtt levonultunk mindnyájan a városba, s az éj
leple alatt a tömlöchöz ballagtunk.
A seriff teljesen zavarban volt.
 – Nem is tudom, mit gondoljak – közölte velem bizalmasan. – Én
csak a kötelességemet igyekeztem teljesíteni. Mégis úgy tűnik, hogy
a feladatot mások végezték el helyettem. Egy eskü rémesen komoly
dolog, Joe. Látod, milyen hatással volt ezekre itt! Az ég tudja, mi sül
még ki ebből. Remélem, nem túl sok kellemetlenség Waters számára.
Mi többeiek mind nyálas kutyakölykök vagyunk hozzá képest,
akiből megtermett, felnőtt medve lett!
Volt igazság abban, amit mondott. Életemben nem láttam még
nemesebb arcot, mint amilyen Watersé volt, amikor nyugodtan és
elszántan feladta magát.
Az egyik kezét azonban a háta mögött tartotta, s Chip ujjait
szorongatta.
Ezt persze egyedül csak én vettem észre.
Különös tett volt, de nagyszerű is a maga módján. És óriási
eredménnyel zárult, örömmel állíthatom. Amikor ugyanis a
börtönigazgató meghallotta, hogy előkerült a negyedmillió dollár, és
hogy Waters új életet kíván kezdeni tiszta lelkiismerettel,
kegyelemben részesítette Dugot, s útjára bocsátotta azzal, hogy
másra ne is legyen gondja, csak Chipre és Chip jövőjére.
Bár ami azt illeti, már vagy fél tucat erős férfi aggódott pontosan
ugyanezért.
Csak Chip nem nyugtalankodott. Fogta magát, és elment vadászni
Tug Murphyvel, otthagyta cimboráját, Watersot, hadd üldögéljen és
töprengjen, hogy a jövőben ugyan mihez is kezdjen.