Irta: CJ Roberts

A mű eredeti címe: Epilogue — The Dark Duet 3

Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta:
Késmárki Anikó
A művet eredetileg kiadta: Neurotica Books, LLC
Copyright © 2013 by Neurotica Books, LLC, CJ Roberts
www.aboutcjroberts.com
Cover design by Pixel Mischief Photo credit: Yuri Arcurs
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2416-1195 ISBN 978 963 399 364 4
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701
Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-
mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és
kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű
bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában - akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást — nem sokszorosítható.
 Caleb Cicáinak és az ő Kandúrjaiknak

A bennem tátongó üresség csak egy dolgot akart.

Livvie-t követelte, miközben mohón marcangolt engem. A
reményeimre, az álmaimra éhezett. Az arcvonásainak
emlékére. A közös nevetésekre. „Enyém”—jelentette ki az
üresség. Csak Livvie tehetett kerek egésszé, s amint erre
rájöttem, nem tudtam leállni a keresésével. - Caleb
 EGY

AZÉRT ÍROM EZT, MERT KÖNYÖRÖGTÉL ÉRTE. Tudod,

mennyire szeretem a könyörgést. Sőt, valószínűleg túl sok
mindent tudsz, ráadásul túl jól.
Sok idő eltelt a Fogoly a sötétben óta. Ma péntek van,
2013. február 8-a. Májusban lesz négy éve, hogy beültem
egy sötétített üvegű autóba, és Livvie elrablásán agyaltam.
Most huszonkilenc éves vagyok, ezt végre biztosan
tudom. Néha azt kívánom, bárcsak ne tudnám, mert így
szembe kell néznem a ténnyel, hogy augusztusban
betöltőm a harmincat. Livvie nyolc évvel fiatalabb nálam,
de ez néha nem látszik azon, ahogy velem beszél.
(Szerintem csak szereti, ha elfenekelem érte.) Mindketten
megváltoztunk ahhoz képest, akikről eddig olvastál, akik
voltunk. Ám miután olyan szépen könyörögtél, teszek
neked egy szívességet, és elmesélem a történetet, amire
annyira kíváncsi vagy.
Mielőtt folytatnám, szólnék pár szót a nevekről. Livvie
könyveiben nagyon fontosak voltak, így említésre
méltóak. „Eh, mi a név?”1 - kérdezte Shakespeare. De én
aztán tudom, hogy rohadt sok minden rejtőzik mögötte.
Livvie most már Sophia. Akkor változtatta meg a nevét,
amikor belépett az Egyesült Államok tanúvédelmi
programjába, cserébe az elrablója és megerőszakolója
terhére tett vallomásáért. (Az én volnék.)
Te viszont Livvie-kent ismered őt, így a kedvedért
továbbra is így fogom említeni. Persze, felmerül az a
kérdés is, hogy én ki vagyok.
Caleb?
James?
Gyakran töprengek ezen, és mindig más válasz
fogalmazódik meg bennem. Talán az egyetlen őszinte
felelet, hogy „mindkettő”.
Caleb mindig is a részem marad - talán a legnagyobb
részem. De James akarok lenni.
James egy 29 éves oregoni pasas. Az anyja nevelte fel, és
mindig kíváncsi volt az apjára. Úgy nőtt fel, hogy tisztelje
a nőket, ám a férfiasságával kellett kompenzálnia az apja
hiányát. Főiskolán tanult, de továbbtanulás előtt rászánt
egy évet, hogy világot lásson. A Paseó de Colónnál
ismerkedett meg Sophiával, akibe azonnal beleszeretett.
James sosem ismert Livvie nevű lányt. így nem is
bántotta őt.
Mi viszont máshogy tudjuk. Mi tudjuk az igazat. A
történet kedvéért — amiért könyörögtél, hogy írjam meg
— Caleb vagyok.
Én vagyok az, aki elrabolta Livvie-t. Én vagyok az, akik
hetekig egy sötét szobában tartotta. Én vagyok az, aki az
ágyhoz kötözte és megverte. Én vagyok az, aki majdnem
eladta őt szexrabszolgának. De ami a legfontosabb, hogy
én vagyok az a férfi, akit szeret.
Szerelmes belém. Ez elég beteg, igaz?
Persze, jóval többről szól a történetünk annál, ami néhány
mondatba belefér. Mégis képtelen vagyok szavakkal illetni
az akkori viselkedésemet. Miután e sorokat olvasod,
szerintem nem is kell ezt megítélnem. Te már úgyis
ítélkeztél fölöttem.
Azért olvasod ezt a könyvet, mert meg akarod ismerni a
történet többi részét. Tudni akarod, mi történt 2010.
szeptemberében azon a meleg nyári éjszakán, amikor
találkoztam Livvie-vel a Paseónál. Azon az éjszakán
megint a feje tetejére állt az életem.
Nem pont úgy történt, ahogy Livvie mesélte. Nagyon
elnéző volt velem, amikor megosztotta a történetünket. Az
igazság sokkal... bonyolultabb.
Ha Livvie-n múlik, azt hiszed, hogy megcsókoltuk
egymást, és mindössze ennyi kellett.
Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! A csók tényleg igaz.
Megcsókolt. Akkor már egy éve nem értünk egymáshoz.
Egy éve néztem csendben, ahogy kisétál
az életemből. Egy egész év telt el azóta, hogy gyilkolt
értem, és én azzal háláltam meg, hogy csurom véresen
kiraktam a mexikói határnál. Szégyentelenül vallom be
neked, hogy az volt életem egyik legboldogabb pillanata,
amikor ezek után megcsókolt. Tényleg beleszédültem.
Aztán pofon vágott. Nagyot csattant. Zúgott tőle a fejem.
Emlékszem, hogy az arcomra tettem a kezemet, és arra
gondoltam: most börtönbe megyek.
- Hogy tehetted? - kérdezte Livvie. Fájdalmasan csengett a
hangja, amivel kést döfött a zsigereimbe.
Azt hittem, továbblépett. Kialakította a saját életét, én
pedig még egyszer utoljára felbukkantam, hogy
elcsesszem neki. Ez volt az a perc, ami sohasem ért véget.
Abban az egyetlen percben újrajátszottam a történetünket
a fejemben, és átkoztam magamat, amiért valaha is
eszembe jutott, hogy megbocsátja a
tetteimet.
-Nem menekülök, Livvie. Hagyom, hogy elvigyenek,
aztán nem látsz többet.
Nem bírtam a szemébe nézni. Olyan sokáig álmodoztam
róla... elképzeltem, hogy rám mosolyog. Nem bírtam
nézni, ahogy undorodik tőlem. Nem így akartam rá
emlékezni.
Életem leghosszabb perce lassacskán letelt. Nem
hallottam szirénát, és senki sem jött, hogy leteperjen a
földre, majd megbilincseljen. Különös volt.
-Nem látlak többet? Hogy lehetsz ennyire hülye? Nem
gyalogolhatsz csak így bele az életembe, hogy aztán
megint faképnél hagyj! Nem engedem, Caleb. Most nem!
Akár hiszed, akár nem... megint pofon vágott.
-Mi a fene van veled? Hagyd abba a pofozkodást!
Homályosan láttam Livvie-t. Olyan erővel ütött meg, hogy
rohadtul bepárásodott a tekintetem. (Nem sírtam. Csak
bepárásodott a tekintetem. Szerintem mindannyian tudjuk,
hogy kemény vagyok, úgyhogy nem sírok.) Néhány
pislogás után megláttam a haragot és a fájdalmat a
tekintetében, de a vágyakozást is. Vágyott rám. Onnan
tudtam, hogy az arckifejezése az enyémet tükrözte.
Hogy hagyhattál el, Caleb? Azt hittem... azt hittem,
meghaltál mondta sírva. Átölelte a derekamat, és szorosan
magához húzott. Olyan jó volt megint a karomban tartani,
hogy csak a közelségére tudtam gondolni.
-Sajnálom, Livvie. Annyira sajnálom! - suttogtam bele a
hajába. El sem hiszem, hogy megint vele vagyok. Erre
nincsenek szavak elég ha annyit mondok, hogy abban a
pillanatban boldogan haltam volna meg.
Sokáig álltunk ott. Belém kapaszkodott. Én meg belé.
Hagytuk, hogy a csend mondja el, amit a szavak nem
tudtak. Szerintem erre gondolt, amikor úgy fogalmazott,
hogy mindössze ennyi kellett.
Mindent egyszerre éreztem, amit csak Livvie-vel
érezhetek: a tátongó ürességet és azt, hogy tele vagyok
élettel.
-Hiányoztál, Livvie. El sem hiszed, mennyire.
Nem tudom, meddig öleltük ott egymást, miközben
nyüzsögtek körülöttünk a turisták. Egy pár voltunk a sok
közül, akik élvezték a kellemesen meleg estét. Senki sem
tudta, kik vagyunk és min mentünk keresztül, hogy
eljussunk ahhoz a pillanathoz. Én viszont még abban a
tökéletes eleganciával elnyújtott pillanatban is éreztem,
hogy nem tarthat örökké. Sok mindent el kellett
mondanom Livvie- nek. Attól tartottam, hogy neki is akad
mondandója a számomra.
Éreztem, ahogy reszket a karjaimban. Válla a
mellkasomnak vetve rázkódott, ebből tudtam, hogy sír.
Nem hibáztattam. Jogosak voltak azok a könnyek. Én
sajnos képtelen voltam ugyanígy kifejezni az érzéseimet.
Annyi minden történt már velem az életben, hogy elsírtam
az összes könnyemet. Bennem már csak erő maradt.
Livvie kedvéért is erős maradtam. Magamhoz ölelhettem,
ringathattam, és óvhattam a kíváncsi tekintetek tucatjaitól.
A nők rám meredtek, amikor elmentek mellettünk.
-Mit követtél el? - gyanúsítottak a tekintetükkel.
A férfiak pedig szánakozó pillantást és leereszkedő
félmosolyt küldtek felém.
-De szar neked!
-Nem törődtem velük. Nem voltak méltóak a
figyelmemre.
-Eljössz velem innen? - kérdeztem. Livvie apró bólintását
a mellkasomon éreztem. Lassan elhúzódtam tőle,
miközben nem tudtam, készen állok-e arra, ami utána
történhet. De ez hirtelenjében nem számított. Livvie
felnézett rám, és még könnyes szemmel is mosolygott.
Milyen sokáig vártam, hogy lássam ezt a mosolyt! Minden
nélküle töltött szörnyű másodpercért megérte.
-Te is hiányoztál nekem. Nagyon - suttogta, aztán
megtörölte a szemét. - Ne haragudj, nem akartam sírni.
Csak... kibaszottul örülök, hogy látlak!
Ettől pedig én mosolyodtam el. Megfogtam a kezét, és
elindultunk. Körülöttem minden olyan valószerűtlennek
tűnt. Ha nem ég az arcom a pofontól, még azt hittem
volna, hogy álmodom. Kísértést éreztem, hogy
megemlítsem, hogy viccet csináljak belőle, és ezzel
oldjam az örömünk mélyén meghúzódó feszültséget, de
inkább nem mondtam semmit. Livvie velem volt, és csak
ez számított.
-Kocsival jöttél? - kérdezte.
-Igen - feleltem kissé esetlenül. - Azt hiszem, optimista
voltam. Arra gondoltam, hogy vagy ez lesz az utolsó
lehetőségem, hogy Barcelona utcáin vezessek, vagy
stílusosan elvihetlek magamhoz téged - nevettem
kényszeredetten. Ahogy telt az idő az autó felé menet,
egyre ügyetlenebb lett a helyzet.
Livvie megtorpant, mire én is megálltam, mintha falnak
ütköztem volna.
-Nem hiszem, hogy arra készen állnék... Caleb.
Körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem
vagyunk egyedül. Kivette a kezét az enyémből.
Igyekeztem könnyedén venni a dolgot. Hát persze, hogy
fél velem eljönni bárhova is... Ettől viszont még fájt.
Próbáltam a lehető legőszintébben mosolyogni, és zsebre
vágtam a kezemet.
-Nem kell, hogy a lakásomra menjünk. Elviszlek bárhova,
ahova csak szeretnéd. Én csak... francba, nem is tudom,
mit akarok mondani!
Livvie erőtlenül rám mosolygott - úgy, hogy a szeme azért
komoly maradt. Egyszerre volt gyönyörű és szomorú.
Pont úgy festett, ahogy az emlékeimben élt.
-Nem tudom, mi van velem. Az elmúlt pár órában
idegroncs voltam, majd meghaltam érte, hogy végre
lássalak, most meg... — fonta keresztbe a karját maga
előtt, és felemelte az egyik kezét, hogy az alsó ajkába
csípjen vele. Az egyik ösztönös gesztusa volt ez, amire jól
emlékeztem. Tudatosult bennem, hogy akármilyen sokat
változott az elmúlt egy évben, vannak dolgai, amik
sohasem fognak változni.
Természetesen ő is eltöprenghetett rajta, hogy én vajon
miben nem változtam. Őszintén szólva, minden csepp
önuralmamra szükségem volt, hogy ne ragadjam meg, és
ne tűnjek el vele. Túl közel jutottam mindenhez, amire
csak vágytam, ám egy pillanatra úgy tűnt, hogy akár vége
is lehet kettőnk között mindennek, mire egyáltalán
odaérünk a kocsihoz.
Egyszeriben már nem bíztam meg magamban.
-Lehet, hogy... hiba volt? — vetettem fel. Meg akartam
neki adni a választás lehetőségét, de nem tudtam, képes
vagyok-e meghallgatni a választ.
Becsukta a szemét, és egy kicsit összehúzta magát. Úgy
ráncolta a homlokát, mintha bánatos lenne. Alig láthatóan
jobbra-balra ingatta a fejét.
Ezt jó jelnek vettem. A jelek nem tudatos döntésről
árulkodtak, hanem ösztönösről. Izgatott lettem a tudattól,
hogy az ösztönei tagadják, hogy hiba volt velem
találkozni.
-Én tudom, mit akarok, Livvie. Megint az életed része
akarok lenni. Világos, hogy nem kezdhetjük elölről. Az
égvilágon minden okod megvan rá, hogy holtan akarj
látni, de én...
A számra tette a kezét.
—Ne! Erre sem állok készen — jelentette ki szinte
dühösen.
Képtelen vagyok szavakba önteni Livvie tekintetének
mélységét
és szépségét. Örökre el tudnék veszni a szemében.
Egészen addig, amíg el nem felejtem a saját nevemet.
(Lássuk be, ez nekem nem is tartana sokáig).
Kivettem a bal kezemet a zsebemből, és az ő kezére tettem
a számon. Megpusziltam az ujjait, majd bólintottam.
Olyan közel volt ez a könyörgéshez, amennyire csak
lehetett anélkül, hogy csúszómászót csináltam volna
magamból. Nem büszkeség volt ez, hanem inkább csel.
Ha azt gondoltam volna, hogy rimánkodással
becsábíthatom Livvie-t a kocsiba, akkor nagyobbat
alakítok. Szemérmetlen vagyok.
Livvie lassacskán elhúzta a kezét a számtól, és
összekulcsolta az ujjainkat. Megrázta a fejét, és keserűen
mosolygott.
—Én sem tudom, mit csinálok, Caleb. Olyan régóta
vágytam erre! Az életem egy részével nem is
foglalkoztam, mert arra gondoltam, vagyis abban
reménykedtem, hogy megtalálsz engem. Most pedig itt
vagy, de őszintén szólva, a frászt hozod rám.
Közelebb léptem hozzá. Örültem, hogy nem hátrál tőlem.
Éreztem a keze melegét a tenyeremen, piros ajka pedig
esedezett, hogy megint csókoljam meg. Az első csókkal
levett a lábamról. Szörnyen akartam, hogy a második még
jobb legyen.
—Tudom. Nem várom el, hogy megbízz bennem. De
Livvie, én már nem tennék semmi olyat, amivel fájdalmat
okozhatok neked. Adj esélyt, hogy bebizonyítsam! Hogy
tudnám neked bebizonyítani?
Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy
megsimogassam barnára sült vállát. Úgy nézett ki, mint
egy istennő. Mint egy selymes bőrű szexbomba.
Cicanyelve végigsöpört az alsó ajkán, amíg a választ
fontolgatta - pont, ahogy emlékeztem rá. Ettől végem van,
Livvie.
Mitől van véged? - hajtotta oldalra a fejét.
Megkockáztattam, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Kivettem ,i másik kezemet is a zsebemből, és hagytam,
hogy a hüvelykujjam végigfusson az ajkának íves vonalán.
Mindketten nagyot nyeltünk.
Megint meg akarlak csókolni, de félek, hogy
elijesztenélek. Hátráltam egy lépést, amikor éreztem, hogy
megfeszül. - Úgyhogy nem teszem meg.
A lehetőségeim határait feszegettem ezzel. Az impulzív
énem, ,amelyik megszokta, hogy mindenáron megszerzi,
amit akar, várta, hogy átvehesse az irányítást.
Tisztában vagyok vele: te valamiért abba a hitbe ringattad
magad, hogy rajtam a legalapvetőbb késztetéseim
uralkodnak, ez viszont akkor és ott igen messze állt az
igazságtól. Az újbóli találkozásunk előtti évet a korábbi
hibáim kijavításával töltöttem, ami néha azt jelentette,
hogy azzá váltam, akivé Rafiq nevelt engem.
-Hogy találtál rám, Caleb? — kérdezte vékony hangon
Livvie. Idegesített, hogy fél, mert tudtam, hogy minden
oka megvan rá. fontos voltam neki. Nem jött volna el, ha
ez nem így van. De ettől még ugyanúgy nehezen viseltem
a zaklatottságát.
-Milyen választ vársz tőlem? Tudod, ki vagyok. Tudod,
mit csinálok.
Elengedtem a kezét, mielőtt esélye lett volna ismét
elhúzódni tőlem. Gyorsan elszaródni látszott az este.
Örültem neki, hogy nem csukatott le, viszont olyan
jelenetet nem terveztem, amiben egyszerre tombol a vágy
és a hihetetlen esetlenség.
Jaj... - suttogta. - Nem úgy értettem. Örülök, hogy látlak,
de tényleg! De ha te megtaláltál... akkor nem jut eszedbe,
hogy valaki más is megtalálhat?
Hülyének éreztem magam.
-Nem volt könnyű. Ha nem beszélgettünk volna annyit, ha
nem tudok rólad annyi mindent, szerintem nem találtalak
volna meg. Biztonságban vagy, Livvie. Senki sem üldöz.
Esküszöm.
Azt nem említettem, hogy már kinyírtam mindenkit, aki
szóba jöhetett.
-Mennyi mindent tudsz rólam? — érdeklődött habozva.
-Tényleg elmondjam, Livvie? Csak mert miután elárultam,
nem szívhatom vissza — néztem a szemébe. Sok mindent
megtettem volna, hogy megnyerjem magamnak, ám ehhez
el kellett fogadnia a csúf igazságot. Hogy nem vagyok az
a pasas, aki engedelmeskedik a társadalmi elvárásoknak,
és soha nem is leszek az.
-Bántottál valakit? - könyörgött a tekintetével a nemleges
válaszért.
-Nem - feleltem őszintén. Még egy szexi mosolyt is
megeresztettem. Viszonozta.
-Akkor szerintem nem is kell tudnom — fogta meg a
kezemet, és meghúzta, hogy továbbinduljunk.
-Ettől még nem oldódik meg a dilemma, hogy mihez
kezdjünk, amikor odaérünk a kocsimhoz.
-Kézi váltós?
-Persze. Miért? Végre megtanultál vezetni? — nevettem el
magam, meri eszembe jutott, amikor bevallotta, hogy nem
tud. Még jobban kacagtam, amikor csúnyán nézett rám,
aztán játékosan rácsapott a vállamra.
-Seggfej!
-Ó! Bejön neked, amikor incselkedem veled!
-Nem. Nem jön be.
-Akkor mit vigyorogsz? - suttogtam a fülébe menet
közben. Minden a helyére került a világomban, amikor
megbökött a vállával, és egy kicsit megszorította a
kezemet. A bennem tátongó üresség felsóhajtott. Végre
megtaláltam a módját, hogy kitöltsem.
-Tudok vezetni. Csak a váltóval nem bánok valami jól.
-Nem úgy emlékszem, mintha az enyémmel olyan rosszul
bántál volna.
Mosoly bujkált a szája szegletében, miközben rám meredt.
Egyvalamihez biztosan értettem: a flörtöléshez.
-Láttam, hogy bánsz a váltóddal, Caleb. Sokkal jobban,
mint én - nézett velem farkasszemet. Döbbenten bámultam
rá, de attól még iszonyúan elvörösödött.
Próbáltam megszólalni, de miután nem sikerült, inkább
csak mosolyogva megráztam a fejemet. Zavarba hozott - a
lehető legjobb értelemben. Erre csak ő volt képes. Tudom,
hogy gyerekesen hangzik, de ez az igazság.
Végül odaértünk a kocsimhoz. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem számítottam rá, mennyire
lenyűgözöm vele Livvie-t. Ha láttál már közelről
Lamborghini Gallardo Superleggerát, és nem kezdtek el
bizseregni tőle a leghuncutabb részeid, akkor vagy túl
fiatal vagy, vagy túl öreg, vagy csak kibaszottul vak.
-Szép autó - állapította meg.
Látszott rajta, hogy igyekszik könnyed maradni. Nem
csinálta valami jól. Tudtam, hogyan fest, amikor nedves a
puncija.
-Várd ki, milyen belülről. Az a kedvenc részem.
Igen, kedves olvasó, ennyire kicseszettül úriember
vagyok. Nem nyitottam ki neki az ajtót, de figyelembe
véve, hogy addig a nők nyitották ki nekem, nevezhetjük
fejlődésnek a dolgot.
Behuppantam a puha, fekete bőrülésre, aztán Livvie
biztonsági övéért nyúltam. A zárt utastérben elvakította az
illata az érzékeimet. Ráérősen húztam végig az övét a
mellkasa előtt. Szinte simogatás- ként érzékeltem a belőle
áradó feszültséget, de úgy éreztem, nem a félelem munkál
benne.
Csupán néhány centire voltam a piros ajkától. Enyhén
szétnyílt. Hallottam, hogy halkan, nyitott szájjal
sóhajtozik. A szemébe néztem, és rögtön láttam, hogy
egyszerre elővigyázatos és ég a vágytól. Nagyon
odafigyelt minden egyes mozdulatomra.
Közelebb hajoltam hozzá. Lassan mozdultam, hogy
bármikor nemet mondhasson, vagy eltolhasson magától.
Egy kézzel óvatosan az ajtónak támaszkodtam. Nem
akartam ránehezedni a teljes súlyommal — még nem.
Összeérintettem az orrunk hegyét, hogy felemelje a fejét.
Ereztem a leheletét az ajkamon: most már gyorsabban és
mélyebben vette a levegőt. Végül láttam, ahogy becsukja a
szemét és előrehajol.
Hagytam, hogy a nyelvem hegye körüljárja az alsó ajkát.
így vettem rá, hogy kinyissa a száját. Nem akartam
elsietni a dolgokat. Vagyis dehogynem akartam, viszont
tudtam, hogy nem tehetem. Oda akartam préselni az
ajtóhoz, letépni róla a bugyit és mélyen beléhatolni. De ő
korántsem díjazta volna ezt annyira, mint én. így hát
beértem azzal, hogy szétnyitja nekem az ajkait. Kicsit
közelebb húzódtam, mire halkan belenyöszörgött a
számba.
Kívánt engem. Annyira kívánt engem, mint amennyire én
őt.
Sokáig csókolóztunk. Nem tudtam betelni a
nyögdécselésével. Imádtam elhúzódni tőle, s hagyni, hogy
ő hajoljon felém a szám után kapva. Biztosra vettem, hogy
ha ügyesen használom a tudományo- mat, akkor
becsalogathatom Livvie-t az ágyamba. Láthatom minden
káprázatos porcikáját. A számban érezhetem a puncijának
az ízét, mielőtt körém fonja a lábait, és addig kefélem,
amíg az utolsó csepp is kijön belőlem.
Hallottam, hogy felnyögök, de magasról leszartam.
Hónapok óta nem szexeltem, ráadásul a Livvie utáni
dolgaim említésre sem voltak méltóak. Most kivertem,
mielőtt elindultam, hogy találkozzak vele, s még így is
elnehezültek a golyóim. Megkockáztattam, hogy leveszem
a kezemet az ajtóról. Megsimogattam a vállát, hogy
felmérjem, hogyan reagál az érintésemre.
-Caleb! — sóhajtott fel. Megmarkolta az ülés szélét, és
finoman kidomborította a mellkasát. Nyelve még
durvábban és még mélyebben hatolt a számba.
Bakker! Igen! — kiáltottam volna fel legszívesebben.
Odanyúltam ,i melléhez, és belelüktetett a farkam, olyan
kemény volt a mellbimbója a tenyerem alatt. Nem volt
rajta melltartó, így a ruha anyaga engedte, hogy
kitapintsam a formáit. Olyan gyorsan kapcsoltam ki ,i
biztonsági övét, ahogy csak lehetett. Félretoltam a kelmét,
így előbukkant Livvie gyönyörű melle.
-Caleb!
Ezúttal már nem sóhajtotta a nevemet. Inkább ijedten
mondta.
Nem hagytam, hogy ez megállítson. Még mindig ott
bujkált a vágy a hangjában. Megmarkoltam a mellét, és
bekaptam a duzzadt bimbóját. Mohón szívogattam.
Hangosan felmordultam, és még erősebben szorítottam,
amikor kiáltása belehasított a levegőbe, majd megragadta
a fejemet, hogy még közelebb húzzon magához.
A vágytól elhomályosult tudatommal is érzékeltem, hogy
a helyzet valahogy nem az igazi. Akármilyen szexi egy
Gallardo Superleggera, elképesztően szűk az utastere, így
nyilvánvalóan alkalmatlan a „mindent bele” típusú
dugásmaratonhoz, amit terveztem. Minden csepp nem
létező önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy elszakadjak
Livvie ízletes mellbimbójától.
Még nehezebb volt nem visszahajolni rá, amikor
elhúzódva végre jól szemügyre vehettem Livvie-t.
Teljesen elfordult az ülésen, fejét az ajtónak vetette,
félresöpört ruhája pedig látni engedte az egyik mellét.
Bimbója kemény volt és nedves a számtól. A rúzsa
termékdíjat érdemelt volna, mert meglepő módon a száján
maradt ahelyett, hogy az egész arcán szétkenődött volna.
-Hadd vigyelek haza, Livvie! Kérlek! Egyetlen kibaszott
másodperccel sem bírom tovább, hogy ennyire közel
vagyok hozzád, de nem lehetek benned.
Megmondtam a tutit. Nyíltan a tudtára adtam a
szándékaimat.
Lassan jutott levegőhöz. Vágyakozva nézett rám a
sötétbarna szemével, de más érzések is kavarogtak a
tekintetében.
-Mi a baj? Tudom, hogy pont annyira akarod, mint én.
Igyekeztem nem bosszankodni, de szinte lehetetlen nem
seggfejként viselkedni, amikor az ember farkával szöget
lehetne a falba verni - pedig most éppen az agyamat kellett
volna használni.
Livvie aggodalmaskodva méregetett. Ezt az arckifejezést
sajnos volt alkalmam alaposan megismerni. Valószínűleg
tisztában volt vele, hogy bosszant a helyzet, amitől
megijedt. Óvatosan nekilátott, hogy megigazítsa a ruháját,
és visszarakja a mellét. Nem bírta abbahagyni a
fészkelődést; minden mozdulatán látszott, hogy a
következő lépésen gondolkodik.
Aztán, amikor fantasztikus mellei már nem látszottak ki,
az őrjítő ruhácska pedig úgy simult rá, hogy
összeszedettnek hasson, megszólalt:
-Fel akarok tenni neked néhány kérdést, Caleb, és teljesen
őszin- ir válaszra van szükségem. Menni fog? — nézett
rám a szomorú barna szemével.
Ingatag állapotban állított a falhoz, ráadásul bármit
megtettem volna azért, hogy megint boldoggá tegyem.
Megint meg akartam kóstolni Livvie örömkönnyeit.
Kérdezz tőlem bármit, amire tényleg tudni akarod a
választ. De csak akkor, ha tényleg meg tudod emészteni,
amit mondok.
Nem tudtam eléggé hangsúlyozni: nem kérhet tőlem
őszinteséget, hogy aztán megutáljon miatta. Vagyis
megteheti, csak elég szar dolog ilyet csinálni egy
emberrel.
—Oké - egyezett bele eltökélten. - Te vezetsz, én meg
kérdezek.
Hitetlenkedve felvontam a szemöldökömet.
—Nem lenne könnyebb most kérdezni, amikor nem a
forgalomban lavírozom? És egyáltalán, hova vigyelek?
Livvie félénken elmosolyodott, amibe belesajdult a
szívem. Olyan huncut tud lenni néha!
—Azt akarom, hogy valami lekösse a figyelmedet, Caleb.
Hogy esélyed se legyen kitalálni a saját verziódat az
igazságról. Túl könnyen dobálózol féligazságokkal.
Úgyhogy csak indulj el, én meg majd mondom, mikor állj
meg. Maradj a városon belül, semmi országút.
Azzal a biztonsági övért nyúlt, hogy becsatolja.
Nem tudtam, hogy megsértődtem-e, vagy lenyűgözött-e,
de inkább a kellemesebbet választottam a kettő közül.
—Nem bízol bennem? — érdeklődtem mosolyogva.
Mindig is rajongott a mosolyomért.
—Egy bizonyos pontig bízom — vágta rá. — Eléggé
megbízom benned ahhoz, hogy beszálljak a kocsidba,
viszont nem hibáztathatsz az óvatosságomért.
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom és a nyakam.
Magával ragadott a bűntudat. Livvie-vel kapcsolatban sok
minden miatt bűntudatom volt, így igazat adtam neki.
Egyszerű óvatosságnál jóval többre is lett volna oka.
Megköszörültem a torkomat, hogy oldjam a feszültséget.
Annyira diszkréten igazítottam meg a csomagomat,
amennyire csak lehetett, bekötöttem magamat, és ráadtam
a gyújtást.
-Azta! - kapaszkodott Livvie a kilincsbe, amikor felbőgött
a motor, és beleremegtek az ülések.
Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez megcsiklandozta a
punciját. A golyóim is díjazták a fordulatszámot. Kiálltam
a parkolóból, és próbáltam a turistákkal teli forgalomban
navigálni. Az idegességtől összeszorult a gyomrom, ami a
vacsora tönkremenetelével fenyegetett.
—Na, a tiéd vagyok. Kérdezz bármit, ha felkészültél a
válaszra!
A szemem sarkából láttam, hogy mosoly bujkál a szája
szegletében.
-Az enyém vagy? - kérdezte.
—Komolyan kérdezed? — pillantottam felé. — Ez az első
kérdésed? Ez könnyebb, mint hittem. Igen, Livvie, a tiéd
vagyok — kacsintottam rá a hatás kedvéért. A gyomrom
egy kicsit megkönnyebbült, amikor láttam, hogy
elmosolyodik.
Te pedig az enyém vagy, csak az enyém — kapaszkodott az
emlékbe a bennem tátongó üresség.
—Jó tudni. De nem lesz ennyire könnyű. Amikor
felajánlottad, hogy hazaviszel, az én lakásomra gondoltál?
Hallottam rajta, hogy feszeng.
Rögtön tudtam, hová vezet ez a beszélgetés. Viszont
megígértem, hogy őszintén válaszolok neki, és én mindig
betartom az ígéreteimet. Kivéve egyet. Ezt a gondolatot
igyekeztem jó mélyre ásni.
-Nem akartál eljönni hozzám, úgyhogy arra gondoltam,
jobb lenne nálad.
-Tudod, hol lakom? - szegezte nekem vádlón.
-Igen - forgattam a szememet.
Egy darabig nem szólt semmit, de nem töprengtem rajta,
mi jár a fejében, mert a szűk, kanyargós utcákra kellett
figyelnem.
-Oké — folytatta szilárd elhatározással. — Logikus, hogy
tudod, hol lakom. Biztos eltartott egy darabig rám
találnod.
-El - mosolyodtam el ismét, ám ezúttal nem biztos, hogy
őszintén. Nem szerettem kérdésekre válaszolni, főleg
olyanokra nem, amik csapdának tűntek.
-Mióta tudod, hol vagyok? - kérdezte finoman szólva is
barátságtalanul.
-Livvie, én...
-Caleb! Megígérted.
Összeszorítottam a fogamat.
Néhány hete tudom - tapostam a fékre, hogy ne üssek el
egy i SÍ írd a részeg marhát, akik épp átkeltek az úttesten.
Kibaszott kamaszok, azt hiszik, hogy övék a világ!
Letekertem az ablakot, és gondolkodás nélkül rájuk
kiabáltam:
-Takarodjatok a picsába az útról!
Egyikük bemutatott nekem, és spanyolul leköcsögözött.
-Majd megmondom én, ki a köcsög, te kis buzi, de előbb
szétbaszom a fejedet!
- Caleb! - kiáltotta Livvie, miközben megfogta a karomat.
Felé kaptam a fejemet, és láttam, hogy eléggé megijedt.
Akkor inkább ideges lettem tőle, mintsem hogy
megértettem volna. Néztem, ahogy a hülye fociszurkolók
még mindig az úttesten sétálnak. Továbbra is röhögtek
rajtam, és felém ordibáltak. Legszívesebben mindet
térdkalácson lőttem volna.
Mögöttem dudáltak.
Beletapostam a gázba, amitől a kelleténél egy kicsit
gyorsabban száguldottunk be egy körforgalomba.
—Nem erre számítottam, Livvie. Látszik, hogy félsz
tőlem, amitől csak egyre idegesebb leszek. Talán haza
kellene hogy vigyelek.
Belenyilallt a szívembe, amikor ezt mondtam. Nem
akartam hazavinni, legalábbis a ház előtt kitenni nem. De
ezt a macska-egér játékot sem bírtam már tovább.
Egyszerűen nem illett hozzám.
—Ha ezt akarod, akkor azt hiszem, tényleg úgy lesz a
legjobb — felelte szemlátomást mérgesen.
—Nem, nem ezt akarom. Nem csináltam volna végig ezt
az egész átkozott hercehurcát, hogy megtaláljalak, ha ezt
akarnám. Gondolkozz, kérlek...
—Te gondolkozz, Caleb! Előkerülsz a kibaszott semmiből,
és azt várod, hogy hanyatt vágjam magam és széttegyem
neked a lábamat? Nem! Addig nem, amíg nem tudom, mit
csináltál az elmúlt egy évben. Addig nem, amíg nem
tudom, miért tértél vissza az életembe, és mit vársz tőlem.
Rendben, ez végül is logikus.
Éreztem, hogy az. Nem kellett, hogy tetsszen is nekem. Az
egész életem megváltozott. Feladtam a járt utakat, és
semmi kedvem nem volt beszélni róla. Miért kell ennyit
beszélgetni a nőkkel? Ha éhes vagy, egyél. Ha szomjas
vagy, igyál. Ha azt akarod, hogy valaki hülyére keféljen,
hát mondd meg neki!
Persze, tudtam, hogy ennek a közlése kész öngyilkosság
lenne. Azért jöttem, hogy megalázkodjak. Hát kibaszottul
meg is fogok alázkodni. Vettem egy mély lélegzetet, és
lelassítottam. Ez a kocsi gyakorlatilag nulla gázzal megy
negyven kilométer per órával.
—Nem várom el, hogy hanyatt vágd magad és széttedd a
lábadat - szólaltam meg nyugodtan. - De azért jó lenne!

Rávillantottam a legmegnyerőbb mosolyomat. Cserébe

csúnyán nézett vissza.
Nem tudom, mit vártam, Baba. Régóta gondolkodtam
rajtad. Szerintem csak bocsánatot akarok kérni. Nem
törölhetem ki a múltat. Nem ígérhetem neked, hogy
teljesen más ember lettem. El vagyok cseszve,
méghozzá olyan értelemben, amit a legtöbb ember meg
sem érthet. Te viszont fontos vagy nekem. Meg kellett
találnom téged, hogy elmondjam: most már te vagy az
egyetlen, aki fontos nekem.
Az utat bámulva nagyot nyeltem. A büszkeségem kemény
dió, kellett hát egy kis idő, hogy ez lemenjen a torkomon.
Livvie felsóhajtott.
-Én... te is fontos vagy nekem, Caleb. Az elmúlt év nem
volt könnyű. Nemcsak a költözés miatt, vagy mert el
kellett engednem a családomat és a barátaimat...
Egy pillanatra elhallgatott, aztán úgy folytatta, hogy már a
sírás fojtogatta.
-Elárultál engem.
Mintha megint pofon vágott volna. Vagy alaposan
gyomorszájon rúgott volna. Tudta, hogy az „árulás” szó
mennyire belemar a lelkembe.
-Ezt hogy érted? - kérdeztem olyan könnyedén, amennyire
csak lehetett.
-Készen álltam rá, hogy veled menjek. Mindazok után,
amit csináltál. És te egyszerűen... otthagytál engem.
Fogalmad sincs, min kellett keresztülmennem. Hogy
milyen kemény munkával faragtam magamból embert -
suttogta. Kinézett az ablakon, és figyelte, hogy
ugyanazok az utcák elsuhannak mellette.
Nem is tudatosult bennem, merre tartok. Ugyanazt a
hatalmas háztömböt autóztam körbe. Visszaemlékeztem
arra a napra, amelyikrőlbeszélt - milliószor
végigjátszottam a fejemben az elmúlt egy évben. Mit is
mondhattam válaszként? Az igazság szörnyű volt. Előző
nap öltem meg Rafiqot. Eltemettem az egyetlen
családtagomat, akit valaha ismertem, és beleszédültem a
felismerésbe, hogy ő volt az oka minden borzalomnak,
ami velem történt. Szerettem Rafiqot, aztán
meggyilkoltam. Nem bírtam Liwie-re nézni anélkül, hogy
Rafiqhoz hasonlítottam volna magamat. Elraboltam,
megkínoztam, megerőszakoltam, és elszakítottam
mindentől, ami ismert volt a számára. Mégis azt mondta,
hogy szeret engem. Ez volt a legrosszabb az egészben.
-Azt akartam, hogy biztos legyél magadban - feleltem
idegenül csengő hangon. Livvie megfogta a karomat,
amivel visszarántott a valóságba. Eltartott néhány
másodpercig, hogy egyáltalán rá tudjak nézni. Olyan
átkozottul gyönyörű volt: nemcsak a teste, hanem a lelke
is. Erősebb volt nálam. Bátrabb. Nem akart bosszút állni.
-Tudom, miért akartad, hogy kiszálljak. Sok időbe telt
elfogadnom, de megértem. Tudom, hogy a magad módján
így akartál önzetlen lenni, így akartál áldozatot hozni.
Ezzel viszont tőlem is áldozatot követeltél. Majdnem totál
megkattantam — mosolygott tiszta szívből, én pedig
önkéntelenül viszonoztam.
-Te tényleg kattant vagy, Livvie. De így kellesz nekem.
Felfelé fordítottam a tenyeremet, ő pedig a kezembe
csúsztatta a
kezét. Gyerekes, hogy ez mennyire boldoggá tett. - Ha
nem vetted volna észre, én sem vagyok a lelki egyensúly
mintaképe.
-Ó, észrevettem.
-Ribanc - vágtam rá sértettséget játszva.
-Seggfej.
-Hiányoztál.
Megszorította a kezemet.
-Vigyél egy szállodába, Caleb!
Felegyenesedtem. Egy röpke pillanat erejéig úrrá lett
rajtam a vívódás, hogy megadjam neki azokat a
válaszokat, amikre nem kérdezett rá, de végül hű
maradtam önmagamhoz. A féligazságok mestere vagyok.
-Tudok is egy helyet.

KETTŐ

NEM TUDTAM, MIRE SZÁMÍTHATOK, amikor becsúsztattam

a kártyát a kilincs fölötti résbe, hogy kinyissam az ajtót.
Tudtam, milyen lesz a szoba. Tudtam, hogy Livvie-nek
tetszeni fog. Tudtam, hogy egy hatalmas ágy várja, hogy
megszentségtelenítsük. Csak azt nem tudtam, hogy lesz-e
rá módom, hogy arra használjam, amire szeretném.
—Wow, Caleb! — csodálkozott el Livvie, amikor belépett,
és letette a táskáját a dohányzóasztalra. - Te aztán tudod,
hogyan tegyél jó benyomást az emberre. Először a kocsi,
most meg a szoba...
Vállat vontam az előszobában.
—A kocsit csak bérlem. Tulajdonképpen a szobát is. Az
viszont tagadhatatlan, hogy jó ízlésem van.
—Az biztos - sétált oda az ablakhoz, hogy félrehúzza a
függönyt. Jelzésnek vettem, hogy nem bízik bennem.
Igyekeztem nem a lelkemre venni a dolgot. Elvégre mi
okom lett volna megsértődni? Tudom, hogy szerinte egy
szálloda biztonságos találkakahelynek számít. Mindössze
sikítania kell, mert valaki valószínűleg úgyis meghallja.
Persze, itt a kulcsszó a valószínűleg. Szívesen
emlékeztettem volna, hogy ha kedvem tartaná, esélye sem
lenne a sikítozásra. Ám nem vált volna előnyömre, ha
rámutatok valami ilyesmire.
A nappaliba érve kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.
Minél hamarabb le akartam tudni a kötelező köröket, hogy
aztán élvezetesebb vizekre evezzek. Közben Livvie-t
figyeltem. Az én mindig kíváncsi kiscicámat. Ott ültem,
és csak bámultam, hogy végigfuttatta karcsú ujjait a
bútorokon, a textileken és az asztalon álló Tiffany lámpán.
-Livvie - szólítottam meg, mire idegesen rám nézett. -
Gyere, ülj ide mellém!
Finoman megrázta a fejét.
-Szerintem nem túl jó ötlet.
Ökölbe szorítottam a kezemet, és ráhajtottam a fejemet.
Rámeredtem. Ebben nem lesz alku. Nyíltan
megfogalmaztam a kérésemet, így azt vártam, hogy
engedelmeskedjen. Alapvető kérdésekben nem nyitok
vitát. Igencsak a kedvemre való volt, hogy végre
dominanciát gyakorolhatok. Szórakoztatott, hogy Livvie
feszengve megvonaglik. Megtörte a csendet, bekapta a
csalit.
-Caleb... hagyjuk már! Abban a pillanatban, amikor
megjelentem, rögtön tudtad, hogy úgyis lecsapsz rám.
Megint az ajkába harapott, ujjával pedig idegesen
piszkálta a száját.
-Caleb? Meg akarsz egyáltalán szólalni? Ja, oké, tehát
csak ott lógsz ülni „úgyis tudom, hogy akarsz engem”
fejjel? Nem félek tőled -
Fonta keresztbe a karját maga előtt, és igyekezett
ijesztőnek tűnni.
-Van nálam paprikaspray!
Nem tehetek róla, elnevettem magam.
Jaj, istenem, akkora paraszt vagy! - vetette oda, aztán
felém sétált, és hanyagul lehuppant a kanapéra. - Rendben,
itt vagyok.
Még mindig a hasamat fogtam a nevetéstől, míg végre
abba tudtam hagyni, és anélkül nézhettem a szemébe,
hogy újból kezdeném.
-Sajnálom, Livvie, de tényleg. Teljesen kikészítesz.
Paprika- spray? Követtelek a fél világon át, és pont azzal
fogsz megállítani... paprikaspray-vel.
Livvie széles vigyora volt a kárpótlásom minden pofonért
és sértésért, amit akkor este kiosztott nekem.
-Jó, hát talán nem állítana meg. De attól még vicces lenne
nézni, ahogy könnyezve fetrengsz a padlón egy sort —
vont vállat. — Biztos jól szórakoznék.
Egy kicsit még nevettünk, hogy oldjuk a feszültséget.
Mire abbahagytuk, teljesen ellazultam, és tudtam, hogy ő
is. Leeresztette a vállát. Már nem babrált az ujjaival.
-Hiányoztál, Caleb.
-Te is hiányoztál, Livvie.
Levette a magassarkúját, és letette a kanapé mellé.
Lábujjaival beletúrt a vastag szőnyegbe, s rám mosolygott.
Kihúzta magát, aztán behajlította a térdét, hogy a sarkára
tudjon ülni. Természetes, nyugodt testtartás volt ez. Jó jel
a továbbiakra nézve.
-A fél világon át, mi? Mesélj erről egy kicsit!
Rábámultam, aztán megadtam magamat. így küzdhettem
le legkönnyebben az akadályt. Levettem a cipőmet, és
ugyancsak kényelmesebb helyzetre váltottam. Eléggé
lelombozó abbahagyni a vetkőzést ott, hogy az ember
leveszi a cipőjét. Előre kellett gondolkodnom.
-Igen. Mindenhol kerestelek, ahol csak eszembe jutott. Ha
tényleg azt akartad volna, hogy megtaláljalak, hagyhattál
volna nekem egy üzenetet Mexikóban. Ott jártam először.
Felemeltem a jobb kezemet, hogy megsimogassam Livvie
arcát. Élveztem, hogy hagyja.
-Szerintem az nem lett volna jó ötlet. Az FBI tudta, hogy
pénzt hagytál nekem. Féltem, hogy ha üzenetet hagyok
neked, akkor rájönnek, hogy életben vagy. -Nem
kockáztathattam - mondta olyan mosollyal, hogy a szeme
komoly maradt.
A szavak hallatán érzések tömkelegé árasztott el.
Meghatódtam. Dühös lettem. Elszomorodtam.
-Sajnálom, hogy ezen kellett keresztülmenned. Hogy
muszáj volt megváltoztatnod a nevedet...
Nem számítottam Livvie segítségére. Túlságosan
belerokkantam a Rafiqos történetbe ahhoz, hogy
elhiggyem: valaha is megpróbálna engem menteni.
Szeretem az új nevemet - nyúlt a kezemért, és a térdére
húzta, hogy ott megfogja. - Bármikor megtenném újra,
Caleb. Egy szempillantás alatt. Nem tudom, milyen érzés
ez neked, de szeretném, ha tudnád, hogy boldog vagyok.
Fantasztikus életem van.
Azt hiszem, akkor már megérte. Ha hagytam volna, hogy
velem gyere... Nem tudom. Kétlem, hogy ugyanaz az
ember lennél. Kétlem, hogy olyan boldog lennél, mint
amilyennek most tűnsz.
A saját szavaim elhallgattattak.
Jól tettem, hogy elhagytam. De vajon jól tettem-e, hogy
vissza- i értem?
Sandán rám pillantott. Félmosolya elárulta, hogy jó kedve
van, tekintete azonban megtorlással fenyegetett.
-Nem most jöttél le a falvédőről, Caleb. Ha fegyver nélkül
hagytáI volna ott a határnál, nem kellett volna jelenetet
rendeznem, hogy visszaengedjenek az országba. Alig
érdekeltem volna őket. Úgyhogy ne gyere nekem ezzel a
minden jó, ha a vége jó szöveggel!
Ezzel kuncogást csikart ki belőlem.
—Ott a pont. Amúgy milyen volt az FBI-jal?
Tényleg érdekelt, mit mondott nekik. Volt néhány meleg
helyzetem az elmúlt egy évben. Akkor azt hittem, hogy a
pakisztáni Nemzeti Nyomozóiroda keres. Biztosra vettem,
hogy nem díjazzák sem Rafiq eltűnését, sem pedig a Zahra
Bay-beli kötődésemet. Az életemmel játszottam,
valahányszor betettem a lábam abba az országba. Kíváncsi
voltam, hogy az FBI is keresett-e.
Livvie elkomorult egy pillanatra, mielőtt mosolyt
erőltetett az arcára.
—Majd azt is elmondom. Sok mindenről kell tudnod. De
először én akarom tudni, hogyan találtál rám és miben
sántikáltál. Nem szeretnék megint nevet változtatni.
—Az előbb még úgy volt, hogy egy szempillantás alatt
megtennéd — jegyeztem meg.
—Ne legyél már hülye — bökött meg a térdével.
Megadóan felsóhajtottam.
—Mexikó után a régi lakóhelyeden kerestelek.
Livvie rémült arcot vágott. Gyorsan hozzátettem, hogy
senkinek sem esett baja.
—Senkivel sem álltam szóba. Nem kockáztathattam meg.
A régi lakásod épülete előtt vártam, de elég gyorsan
rájöttem, hogy a családod már nem ott él.
Egy picit közelebb húzódtam hozzá a kanapén. Annyira,
hogy ő észre se vegye, legalábbis azonnal biztos ne.
—Néhány hétig azért még a buszmegállónál járőröztem,
mert reménykedtem. Ez, visszatekintve, elég ostoba dolog
volt tőlem. Miért is tértél volna vissza? Miután a régi
lakóhelyed környéke meddő próbálkozásnak bizonyult,
eszembe jutott, hogy meséltél nekem egy Nicole nevű
barátnődről. És még mielőtt felszisszennél, vele sem
beszéltem. Csak elloptam a laptopját.
-Caleb! - korholt Livvie.
A sajnálkozás legkisebb jele nélkül vállat vontam.
-Most örülsz, hogy megtaláltalak, vagy nem? Nem
csaphatott le rám derült égből támadt felismerésként a
tartózkodási helyed.
Szinte provokáltam, hogy mondja ki, ha tudott volna más
megoldást is.
-Találtam egy e-mailt, ami csakis tőled érkezhetett —
húzódtam még közelebb. Szerintem nem vette észre. -
Nagyon szomorú volt a hangvétele. Említetted benne,
hogy egyedül jártál az Eiffel-toronynál. Hogy ellopták a
pénztárcádat. Eltelt néhány hónap az eset óta, de én még
mindig aggódtam érted. Azt írtad, még nem vagy túl
rajtam.
Livvie elfordította a fejét. Könnyek csillantak a szemében,
és nagyon igyekezett úgy tenni, mintha ott sem lennének.
Nem örültem neki, hogy fájdalmat ébreszt benne az
emlék, ám engem reménnyel lökött el. Hittem benne, hogy
lehet esélye kettőnknek.
Megköszörülte a torkát és letörölte a könnyeit.
-Fú, azt hittem, ezen már túl vagyok. Biztosíthatlak, hogy
már messze nem vagyok annyira érzelmes, mint régen -
mosolygott. - Szerintem csak te hoztad elő belőlem.
Tetszik a hajad. Milyen hosszú!
-Ez csak álca. Összefogtam, mert zavar, hogy a vállamig
ér.
Nem akartam a hajamról beszélni. Az arcához emeltem a
kezemet, hogy felfogjak vele egy legördülő könnycseppet.
Lenyaltam az ujjamról. Tudtam, hogy ő nem látja ennek
az értelmét. Sőt, még jobban zavarba hoztam vele. Én
viszont voltam képes osztozni a fájdalmában. Egy ígéret
volt a részemről. Nem szokásom lépten-nyomon
könnyeket nyalni, annyira nem vagyok flúgos.
Livvie mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a levegőt.
A korábbi feszültségből valamennyi visszakúszott a
bensőséges pillanatba.
-Valami sosem változik - suttogta.
Közelebb húzódtam, mígnem összeért a térdünk. Karomat
a kanapé támláján nyugtattam, így hozzáérhettem a
hajához. Melegség áradt szét bennem, amikor láttam, hogy
lehunyja a szemét.
-Minden úton van afelé, hogy valami más legyen belőle.
Ez a változás törvénye - leheltem csókot Livvie
szemhéjára, mielőtt kinyithatta volna. - Én is éppen
igyekszem valami mássá válni, Livvie. Remélem, valami
jóvá. Valami olyanná, ami messze áll az általad ismert
szörnyetegtől.
-Hűha! - felelte Livvie, aki felett győzedelmeskedtek a
könnyek, és próbált elhúzódni tőlem. Gyorsan megtörölte
az arcát. - Baszki, Caleb... Hogy ne váljak bőgőmasinává,
ha ilyeneket mondasz? Azt se tudom, mit érzek.
Mosolyogva visszaaraszoltam tőle. Sikerült kiváltanom
belőle azt, amit akartam. Sőt, azt, amire szükségem volt.
Eljuttattam arra a pontra, amikor bevallhatja, hogy
megbocsátja nekem a múltat. Oda, ahol lehetőségként
merül fel a mi fogalma.
A következő néhány órában felsoroltam, hány
repülőjegyet vettem, hogy végre megtaláljam. Felidéztem
azokat a helyeket, ahol majdnem sikerült, de mégsem.
Meséltem neki a német kávézóról. Nem örült neki, de
elfogadta, hogy akkor még nem álltam rá készen.
Próbált kérdezősködni az utolsó mexikói napjainkról.
Őszintén elmondtam, hogy túl sok lenne nekem ilyen
gyorsan ennyi mindent megvitatni. Majd egyszer
megosztom vele. Ez sem tetszett neki, de kihasználta az
alkalmat, hogy hárítsa az FBI-os kérdéseket, meg azt,
hogy mi mindent tudott meg rólam.
Igyekeztünk nem túl mélyen belemerülni azokba a
témákba, melyek mindkettőnk számára szenvedést
okoztak. Inkább arról szólt az egész, hogy kipuhatoljuk,
mit érzünk a másik iránt ennyi idő távlatából. Ahogy
napvilágra kerültek az érzelmeink, képessé váltunk arra,
hogy inkább a jelent beszéljük meg, ne pedig a múltat. Ez
így már sokkaI jobban tetszett. Tetszett, hogy Livvie
továbbtanul. Hallgattam, mennyi mindent tartogat számára
a jövő, és ettől egy kicsit jobbnak éleztem... mindent.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy túl voltam a Rafiqkal
történteken. Messze nem. De adott némi feloldozást, hogy
ha ő még mindig élne, akkor Livvie előtt nem állna ilyen
fényes jövő.
Túl gyorsan telt az idő. Elcsendesedett az éjszaka, néhány
óra múlva pedig már közeledett a pirkadat. Gondolataimat
egyre állatiasabb ösztönök kötötték le, így a csevegés
elveszítette a vonzerejét.
Késő van — suttogta Livvie. Talpát felhúzta a kanapéra,
állát pedig a térdén pihentette. Sötét szemével könyörgött,
hogy húzódjak közelebb. A lába viszont azzal fenyegetett,
hogy eltaszítana engem.
Éreztem, hogy egyre keményebbé válók odalent. Farkam a
szívem ritmusára lüktetett. Hirtelen visszacsöppentem
Felipe kaliforniai ültetvényére. Eszembe jutott az első
éjszaka, amikor megkorbácsoltam Livvie-t. Tudta, hogy
bajban van, és elrejtőzött a mosdó alatt. Nagyjából így
gömbölyödött össze, így bámult fel rám, s egy kicsit
remegett a lába is. Felidéztem, milyen izgató volt rávenni,
hogy megadja magát.
Az emlék vegyes érzésekkel töltött el. Meggyaláztam és
kizsákmányoltam őt. Elvettem tőle valamit, amit nem
akart odaadni. Bűntudatom támadt. Mégis kellemes volt
visszagondolni rá. A közös felfedező utunk kezdetére.
Hiába rejtőzött el a mosdó alatt, a szemembe nézel t.
Szavak nélkül szegült ellen. Harcolt a birtokvágyam ellen.
Azokban a pillanatokban találkoztam először annak a
fiúnak a szellemével, aki egykoron voltam. Tudtam, mit
üzen
a tekintete: „A testem a tiéd lehet, de én nem.”
Csodáltam Livvie-t — bár eltökéltem, hogy az
akaratomnak megfelelően be fogom törni. Az első
érintésemnél becsukta a szemét, hogy összeszedje a
bátorságát.
„Nézz rám!Azt akarom, hogy rám nézz.”
A csendes hotelszobában, Livvie közvetlen közelében
belenéztem a rezzenéstelen szemébe, és megint láttam
benne az üzenetet. Ezúttal nem voltam képes elvenni, amit
akartam tőle. Most már el kellett érnem, hogy megadja
magát.
-Nem akarom, hogy ez az éjszaka véget érjen - szólaltam
meg. Igyekeztem a lehető legnyíltabban fogalmazni, és a
kezébe adni a döntést.
-Hát akkor mi legyen? — emelte a kezét a szájához, hogy
belecsípjen az ajkába. Pajkosan csillogott a szeme.
-Nos, szerintem három lehetőséged van. Elszomoríthatsz
azzal, hogy megkérsz rá, vigyelek haza. Vagy
megszánhatsz, és itt töltőd az éjszakát. Esetleg be is
vallhatod, azt szeretnéd, hogy addig dugjalak, amíg
kegyelemért nem kezdesz könyörögni.
Hátradőltem, és a kanapé támlájára tettem a kezemet. így
láthatta a miatta támadt merevedésemet — hogy mennyire
benne akartam lenni.
Mély lélegzetet vett. Az arca elvörösödött. Lefelé pillantva
láttam, hogy feszülten behajlítja a lábujjait.
-Még mindig... jól bánsz a szavakkal - állapította meg
sóhajtva, ugyanakkor magabiztosan.
-Csak nyílt kártyákkal játszom — kacsintottam rá. Biztos
voltam benne, melyik lehetőséget választja a három közül.
Tudtam viszont, hogy tartogathat meglepetéseket.
-Még mindig megvan a paprikaspray-m - incselkedett
velem.
-Milyen huncut! - kacagtam fel.
Tudtam, hogy akar engem. Az arcára volt írva. Látszott
rajta, ahogy csókra várva megnyalta az ajkát, és kitágult a
pupillája. Egy pillanatig haboztam. Nem tudtam, mit vár
el tőlem, hogy milyen szerepet alakítsak. Egyfelől
élveztem volna, ha dirigálhatok neki. Szeretek irányítani.
Jólesett a tudat, hogy szabad akaratából engedelmeskedne
nekem. Másfelől viszont nem tudtam, hogyan reagálna a
dominanciára. Végképp nem akartam elijeszteni. Nem
akartam emlékeztetni, hogy volt idő, amikor nem volt más
választása.
-Akkor hát mi lesz, Baba?
-Baba? - vonta fel a szemöldökét. Nem dühítette a
becenév, hiába csendült figyelmeztetés a hangjában.
-A szokás hatalma — suttogtam megbánás nélkül. Lassan
járj, tovább érsz.
-Sok a rossz szokásod, Caleb.
-De nem minden szokásom rossz, ugye?
Hlagytam, hogy a kezem a farkamra tévedjen, és
megpihenjen rajta. Tekintetével követte a mozdulataimat.
Nyelt egyet.
-Tényleg nem. Van néhány, amit kifejezetten kedvelek -
nézett a szemembe, és foglyul ejtett.
-Mesélj róluk - javasoltam.
-Adj nekem időt, Caleb! Mesélni fogok. De ma este csak
tudatni akarom veled, hogy nem az az ijedt lányka
vagyok, akire emlékszel.
Azzal levette a lábát a kanapéról és széttette. A ruhája
elrejtette ugyan a lényeget, de az üzenet így is világos
volt, ahogy a kezét a puncijára tette.
Összevissza vert a szívem, annyira felkorbácsolt a
csábítása. Az én kezem alatt a sliccemnek feszült a
farkam.

Úgy emlékszem, bátor voltál - sikerült kinyögnöm a

torkomat fojtogató kéjvágytól.
-Úgy emlékszem, szeretted nézni, ahogy magamhoz
nyúlok. - Lassan felhúzta a ruhát a combján. Rövid, éles
körme vékony vörös csíkot hagyott a puha, bronzbarna
bőrén. - Úgy emlékszem, én is szerettelek nézni téged.
Azzal lejjebb csúszott, és hátrahajtotta a fejét a támlára.
Magamon kívül voltam. Kiszáradt a torkom, mert a
számon kapkodtam a levegőt. Mellkasomon mintha lyukat
készült volna ütni a szüntelenül zakatoló szívem. Lejjebb
pedig kőkemény volt a húsom, és előbújtak belőlem az
első cseppek.
-Baromira nem csak nézni szeretnélek - jelentettem ki.
Előredőltem, ám rögtön ellenállásba ütköztem. Livvie a
mellkasomnak feszítette a lábát, és visszatolt a kanapéra.
-Úgy csináljuk, ahogy én akarom. Vagy sehogy -
fenyegetett pajkosan.
Felismertem az olyan csatákat, amiket lehetetlenség
megnyerni. Megadóan Livvie felé hajtottam a fejemet.
-Ezt el tudom fogadni — helyezkedtem vissza a korábbi
testhelyzetbe. — Lesem a kívánságaidat — csalogattam a
mosolyommal.
-Helyes - lazult el, miközben végigfuttatta ujjait a
punciján. - Te megmutatod a tiédet, én pedig megmutatom
az enyémet.
Halkan felnevettem. Ha lehetséges lenne ennél jobban
alkalmazkodni hozzá, nem biztos, hogy kibírnám.
-Hmm - sóhajtottam fel, és kigomboltam a sliccemet. -Ha
nem csalnak az emlékeim, a félénkség a te problémád
volt, nem az enyém. - Gyorsan kibújtam az alsónadrágból
is. Még jobban fellángolt bennem a vágy, amikor a farkam
kiszabadult. Ellenálltam a kísértésnek, hogy hozzáérjek.
Igencsak jó volt hallani, hogy Livvie-nek elakadt a
lélegzete. Becsületére legyen mondva, hogy gyorsan
összeszedte magát. -Nagyon jó, Caleb. Mindketten
változófélben vagyunk éppen, de azért jó tudni, hogy
valami sohasem változik.
Felhúzta a kanapéhoz közelebbi lábát, aztán a ruháját is -
egészen a derekáig. Terpesztve feltárta a meztelen
punciját. Nem volt rajta bugyi!
Rámarkoltam a farkamra. Engem aztán nem hozott
zavarba a helyzet. A látvány egyszerűen túl sok volt
ahhoz, hogy ne tegyem meg. Mély lélegzetet vettem, aztán
lassan fújtam ki. Megsimogattam magamat egyszer,
kétszer, aztán megtorpantam.
-Kibaszottul gyönyörű vagy - dicsértem meg.
Elpirult.
-Köszönöm. Te is.
Nem is tudtam, mit gondoljak arról, hogy gyönyörűnek
nevezett, de elfogadtam a bókot. Sokkal érdekesebb
dolgok jártak a fejemben.
-És most? Őszintén szólva, nem biztos, hogy nyugodtan
ülve végig tudom nézni, ahogy magaddal játszol. Nincs
annyi önuralmam.
-Erőszakot tennél rajtam? - suttogta, és ujjaival
szétnyitotta vöröslő, nedves punciját.
-Bassza meg, dehogyis! De elég gyerekesen viselkednék -
nyújtottam ki az alsó ajkamat, mintha szomorkodnék. Erre
felnevetett.
-Jaj, istenem - sóhajtott fel nevetve. - Szörnyen
megnehezíted ezt az egészet. Ne tedd tönkre a fantáziám
megvalósulását!
-Bocs — rendeztem a vonásaimat. — Folytasd! Távol
álljon tőlem, hogy akadályozzalak bármilyen fantázia
megvalósításában. A legutóbbi nagyon tetszett.
A száját nézve felidéztem, ahogy a farkam körül mozgott.
- Talán azt is újrajátszhatnánk.
-Talán. Ha odamegyek hozzád, akkor megteszed, hogy a
kanapéra teszed a karodat, és ott is tartod?
Nyeltem egyet.
-Megpróbálom.
A támlára emeltem a kezemet, és megmarkoltam. Most
megint merevedésem lett attól, hogy eszembe jutott,
milyen szexin mászott felém a kanapén akkor. Livvie egy
igazi ragadozó.
Amikor először hozzáért a mellkasomhoz, lehunytam a
szememet. Tudtam, hogy érzi, mennyire dobog a szívem.
Talán még nála is idegesebb voltam. Ruhája puhán
cirógatta sajgó farkamat.
-Tönkre fog menni a ruhád. Vedd le - suttogtam olyan
csábítóan, amennyire csak lehetett.
-Psszt! - suttogta a fülembe. Illata elkábította az
érzékeimet. Még szorosabban a támlába kapaszkodtam. -
így akarom.
Meglovagolt, így a nedves puncija hozzáért a farkamhoz.
Önkéntelenül felé döftem a csípőmmel.
-Az ég áldjon meg, Cica! Hadd dugjalak már meg!
Máris cserbenhagyott a lovagiasságom meg az
önuralmam. Készen álltam rá, hogy letépjem róla azt az
átkozott ruhát, és olyan mélyen elmerüljek benne, hogy
megfeledkezzünk róla, hogy valaha is két különböző
ember voltunk. Csak a váratlan fájdalom fékezett meg,
amikor Livvie meghúzta a hajgumimat. Megszabadított
tőle, és két kézzel belemarkolt a hajamba. Hátrarántotta a
fejemet, a fájdalom pedig lekötötte a figyelmemet. Livvie
pupillája úgy kitágult, hogy szinte fekete volt a szeme.
Élvezte a helyzetet. Nem akartam megakadályozni benne.
Apró csókokat lehelt a számra, amikor megszólalt:
-Kérlek, Caleb! Hadd legyen úgy, ahogy én akarom. Még
mindig nálad van az irányítás...
Csípőjét felém ringatta. Puncija forró volt a farkamnak. -
Nagyobb vagy, erősebb is. Tudom. Beindítana, ha
hagynád, hogy ezt csináljam veled. Még sohasem hagytad.
Még szorosabban belekapaszkodtam abba az átkozott
kanapéba, mert hirtelen rájöttem, miért annyira fontos
neki, hogy nála legyen az irányítás. Ez a találkozás nem
arról szólt, hogy elnyerjem, hogy megadja magát nekem.
Hanem arról, hogy én adjam meg magamat! Próbára tett
engem, én pedig nem voltam hajlandó elbukni.
-Oké, Livvie - lihegtem a szájába. - Csináljuk úgy, ahogy
szeretnéd.
Nyelve behatolt a számba, úgy csókolóztunk tovább.
-Szólíthatsz Cicának, ha akarod. Hiányzik - duruzsolta.
Esélyt sem adott, hogy válaszoljak, mert megint magáévá
tette a nyelvével a számat. Nem állt ellen, amikor
ringatózni kezdtem vele.
Végre úgy tűnt, hogy megunta a saját incselkedését.
Sietősen elhúzódott tőlem, és a tarkójához nyúlt, hogy
kigombolja a ruháját. Gyorsan sikerrel járt, így
kiszabadultak a kaviccsá keményedett bimbókkal díszített
dús keblei. Megnyaltam a számat, miközben rájuk
meredtem.
-Add ide — követeltem.
A vállamra tette a kezét, hogy feltérdeljen. Hirtelen fázni
kezdett ,i farkam, mert már nem melegítette. Csak annak
az ígérete óvott meg a csalódástól, hogy a melle mindjárt
az arcomban lesz. Livvie búsa puha, elképesztően puha.
Egyszerűen mennyei volt, amikor a melle az arcomhoz ért.
Végigpuszilgattam az egyiket, aztán a másikat - mit sem
törődve a szavak nélküli kéréssel, hogy inkább a
mellbimbójára figyeljek. Én is tudom húzni az agyát, na!
-Caleb! - korholt kicsit mérgesen. Elmosolyodtam.
-Igen, Cica?
-Kérlek...
Azzal megfogta a mellét, és végighúzta a bimbót a
számon. - Szívogasd nekem!
Kinyitottam a számat, őt pedig magamhoz húztam. Az íze
még jobb volt, mint az illata. Talán hevesebben
szívogattam, mint kellett volna, hiszen nem bírtam
megálljt parancsolni a vágyaimnak. Livvie a fejem köré
fonta a karját, hogy még közelebb húzzon. Nem hagyta
volna, hogy eltávolodjak tőle, bár nem is állt
szándékomban. Aztán gyengédebben szívtam. Kivártam,
hogy a nyelvem eljátszadozzon a mellbimbójával, lassan
és többször egymás után. Elértem, hogy még többre
vágyjon.
Livvie lassan, őrjítő alapossággal kidolgozott lépésekkel
csábított. Hiába vonaglott a mellkasomon szinte
könyörögve érte, hogy vegyem át az irányítást, a tudtomra
adta, hogy nem mozdíthatom meg a támlán pihenő
karomat. Előbb az egyik mellét adta a számba, aztán a
másikat. Eszembe jutott, hogy szeret nézni közben.
Akármennyire is akartuk, hogy máshogy alakuljanak a
dolgok, semmi sem törölhette ki a múltunkat. Tudtam,
hogy azért büntet engem, amit tettem. Ami pedig a
büntetéseket illeti, ezt még olcsón megúsztam.
Ráérősen elhúzódott tőlem, és a mellkasomnak
dörgölőzve a vállamra hajtotta a fejét. Felnyögött, amikor
megint hozzáért a farkamhoz. Épphogy sikerült
megakadályoznom, hogy a testem önként válaszoljon.
Készen álltam. Több, mint készen. Meg akartam érinteni.
Kezdtem elveszíteni az eszemet attól, hogy nem tehettem.
-Ideges vagyok - suttogta a nyakamba.
-Ne legyél! Csak mondd meg, hogyan érjek hozzád.
Közel voltam hozzá, hogy instrukció nélkül is
megtegyem.
-Nem. Még mindig haragszom rád - nevetett halkan.
Valaki egyszer azt mondta nekem: nem szabad hagyni,
hogy a bosszú tönkretegye az életedet.
Neki valószínűleg nem voltál ott így — emelte fel a fejét,
hogy lóin nézzen. - Ha tudta volna, hogy a bosszú ilyen
édes is lehet, min- illg szomjazott volna rá.
Reméljük, hogy nem — mosolyodtam el.
Cserbenhagytak az ésszerű gondolatok, amikor éreztem,
hogy Livvie végighúzza a kezét a mellkasomon,
egyenesen a széttett combjai közé, a farkamhoz.
Hátrahanyatlott a fejem, miközben ujjai tétovázva körém
fonódtak, és a puncija felé kalauzoltak. Annyira forró volt
és nedves... Az erőből pedig, ami a makkom
belémártásához kellett, sejtettem, mennyire szűk lehet.
-Livvie, hadd érjek hozzád! - győzködtem.
Puha ajkai a nyakamat súrolták.
-Mondd el megint, hogy mennyire hiányoztam! - ringott
előre-hátra a csípőjével, hogy még mélyebben magába
fogadjon. Nyöszörgött, de nem vallotta be, hogy nehezen
megy.
Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek. Az arcán
egyszerre tükröződött fájdalom és gyönyör, a tekintete
viszont elszánt maradt. Nagyot nyeltem.
-Mindennap hiányoztál, Cica. Minden kibaszott nap.
Azzal megemeltem a csípőmet, hogy egy kicsit mélyebben
belé csússzak.
-Úristen! — lendült előre, hogy belém kapaszkodjon. —
Caleb...
sóhajtott fel. Máris lihegett. - Csak óvatosan, mert régóta
nem
csináltam.
Megtorpantam a szavaitól. Egyszeriben féltékeny és dühös
lettem. Nem akartam kimutatni. Semmi jogom nem volt
mérgesnek lenni, Csakhogy ez nem számított, mert az
lettem. Abbahagytam a mozgást.
Livvie levegőhöz jutva megint elkezdett ringatózni rajtam.
Próbáltam nem törődni az élvezettel, hogy egyre
mélyebbre hatolhatok benne. Rám mosolygott, én pedig
összevontam a szemöldökömet.
-Ne legyél dühös, Caleb! - emelkedett fel egy kicsit a
farkamról, aztán pedig teljes súlyával ránehezedett, hogy
még mélyebbre jussak benne. Nyögés szakadt fel belőlem.
- Te voltál az. Azóta nem.
A mellkasom egyszerre szorult össze és tágult hatalmasra.
Barbár és önző reakció volt ez tőlem, de leszartam, hogy
milyen. Livvie hozzám tartozik. Igen, voltam azóta más
nővel. De azok a kalandok semmit sem értek a szívemnek.
Megszegtem az ígéretemet, de így is megadtam magam.
Megadtam magam, hogy Livvie uralkodjon felettem.
Megadtam magam az őrületnek, amit az uralma
szabadított el. Felemeltem az egyik kezemet, hogy az
enyémhez húzzam az arcát. Szükségem volt rá, hogy
benne legyek. Szükségem volt rá, hogy a nyelvem a
szájában legyen, a farkam pedig a puncijában - úgy, mint a
következő lélegzetvételre.
Belenyögtünk egymás szájába, amikor a testünk
ösztönösen mozogni kezdett. A másik karomat is
megmozdítottam: Livvie dereka köré fontam. Magamhoz
szorítottam. Sötét borzongás futott végig rajtam, miközben
megadtam magam az ösztönöknek.
Kibontakoztam a csókból, és mozdulatlanul tartottam őt,
hogy behajlított térddel belé nyomuljak. Hallottam, hogy
felsikolt, de nem kérte, hogy álljak le. Szorosan átölelte a
fejemet. Még egyet löktem rajta, míg végre tövig
beleástam magam a szűk húsába.
Nem bírtam megszólalni. Olyan régóta kívántam őt! Alvás
közben és ébren is róla álmodtam, érte epedtem. Nem
voltak szavak, amik kifejezték volna azt a felszabadulást
és kielégülést, amit a régi vágy beteljesülése jelentett.
Kivéve, hogy...
—Szeretlek.
Nem akartam hangosan kimondani. Tudtam: még nem áll
rá készen, hogy hallja. De már azóta meg akartam
mondani neki, amióta hutám elmenni. Egy percig sem
bírtam tovább magamban tartani.
Livvie könnyekben tört ki, és még szorosabban ölelt, hogy
ne kelljen a szemembe néznie.
-Ne hagyd abba — zokogta. Mozgott rajtam, fel-le járt a
farkamon, méghozzá olyan ritmusban, hogy kénytelen
voltam vele lépést tartani. Fogalmam sem volt, mit
csináljak. Ügy tűnt, hogy máris eleget mondtam és tettem,
így azzal az egy dologgal folytattam, amivel lehetett.
Engedelmeskedtem.
Olyan közel voltam hozzá, hogy könnyen megtaláltam
megint az utat a melléhez. Bekaptam az egyik
mellbimbóját, és folytattam a korábbi elfoglaltságomat.
Két kezemmel a fenekét is megmarkoltam. Imáimul sírás
helyett nyögéseket és sóhajokat hallhattam. Mindeközben
próbált még mélyebben magába fogadni. Nemsokára
bőven áradt belőle a nedvesség, ellazultak az izmai.
Gyorsabban mozoghattam, keményebben nyomhattam, és
minden mozdulattal beljebb jutottam. Odalent a golyóim
hangosan találkoztak a nedves húsával, lentről a nyögéseit
hallottam, körülöttem pedig ott volt a szűk forrósága —
mindez csak úgy repített a csúcs felé.
-Még, Caleb! Jaj, istenem... Kérlek! — esedezett magas
hangon. Mozdulatai eszelőssé és darabossá váltak.
Hajszolta az orgazmust, .mii nem akart jönni, de aztán
mégis túl gyorsan és túl hevesen érkezett.
A feloldozásig keféltem. Puncija összerándult körülöttem,
izmai megmerevedtek, és olyan hangot adott, amivel
könyörgött, hogy lassítsak le. Képtelen voltam rá. Addig
pumpáltam, amíg alább nem hagyott a gyönyöre, majd
ernyedten rám omlott.
-Kérlek, Caleb - zihálta a fülembe.
Verejtéktől sikamlós melle csúszkált a mellkasomon. A
pulóverem alatt én is úsztam az izzadságban. Nem
akartam leállni, hogy levegyem.
-Lassíts... - folytatta. Tudtam, hogy gyengédnek kell
lennem vele, főleg miután ilyen durván élvezett el.
Rávettem magamat, hogy behúzzam a féket.
-Igen - sóhajtott fel elégedetten. - Ez jólesik. Pont így
basszál!
-Ne mondd, hogy basszalak — lihegtem. — Különben
nem tudok lassítani.
-Bocsi - vihogta. - Te hozod ki belőlem...
Odahajolt a számhoz, hogy megcsókoljon. Mozdulatai
hamar összhangba kerültek az enyémekkel. Lefelé tolta
magát, amikor én felfelé döftem. Elhúzódott, amikor én is
úgy tettem, így egyesült erővel folytathattuk.
-Te jó ég, milyen finom vagy - mormoltam a szájába.
Örültem a nyöszörgésének, és gyorsítottam a tempón.
Nem feledkeztem meg a néma visszautasításáról. Az
igazat megvallva fájt, mint az állat, de nem ez volt a
megfelelő pillanat, hogy felhozzam. Azt a hibát egyszer
már elkövettem.
-Basszál meg! - szólított fel két elgyötört lélegzetvétel
között.
-Könyörögj érte!
Mindig kettőn áll a vásár...
-Kérlek, Caleb! - vette két tenyere közé az arcomat, és a
szemembe nézett. Ha engem állatias ösztönök kerítettek
hatalmukba, akkor most már Livvie-t is. Félreérthetetlenül
tombolt benne a vágy. Megrészegítette a kéj. — Kérlek,
basszál meg a kibaszottul hatalmas farkaddal! Látni
akarom, ahogy elélvezel.
Azzal becsukta a szemét, majd még gyorsabban és
hevesebben kezdett mozogni.
Kétségtelenül tisztában volt vele, mivel tud felhergelni.
Csak reménykedtem benne, hogy nem fogja megbánni.
Egyik kezemmel magamhoz szorítottam, felemelkedtem
vele a kanapéról, és a hátára fektettem. Végre levettem a
pulóvert. Közben térdig lehúztam a farmeremet is. Livvie
egy pillanatig ellenkezett, de gyorsan megad- i a magát,
amikor tövig nyomultam belé.
-Megint, Cica! Könyörögj nekem...
Egyik karomra támaszkodva kívülről megtartottam a
combját, és néztem, ahogy kefélem. Elmosolyodtam az
eszembe jutó szavaktól. A rózsaszín legtökéletesebb
árnyalatát láttam Livvie-n. Felpillantottam, és láttam,
hogy a melle a lökéseim ritmusára mozog.
-Kérlek, Caleb!
Már nem bírtam tovább, de nem tudtam, hogy
beleélvezhetek-e.
-Hová szeretnéd, hogy élvezzek?
Livvie perzselő tekintettel nézett rám.
-Ahová csak akarsz.
Hamarabb csapott le rám, mintsem hogy esélyem lett
volna a döntésre. Szorosan felhúzódtak a golyóim, és
élvezni kezdtem. Próbáltam Livvie-t figyelni, de képtelen
voltam nyitva tartani a szememet. Átadtam magam a
kiáradás érzésének, hogy Livvie teste befogad engem.
Valahonnan messziről hallottam, hogy Livvie beszél. Nem
hallottam tisztán, amíg lassan alább nem hagyott az
orgazmusom. Kinyitottam a szememet, és ránéztem.
Kettőnk között volt a keze - OK, ahol egymásba forrtunk.
-Enyém - mondta. Semmi sem lehetett volna ennél
igazabb.
-Tiéd — válaszoltam.

HÁROM

ÁLMODTAM AKKOR ÉJJEL.

Rafiq egy asztalon fekve nézett rám. Reszketett a
félelemtől. Nyugodtan szólalt meg:
-Engem egy lányért?
A szégyenkezés nyomában éreztem, hogy hullámszerűen
végigsöpör rajtam a szerelem. Az érzést gyorsan régi
harag váltotta fel. Olyan tomboló düh, ami akkor is
életben tartott, amikor a halál sokkal kedvezőbb lehetőség
volt.
-Nem. Nem csak a lányért. Te... Rávettél, hogy
szeresselek. Elárultál engem.
Rafiq hangosan és öblösen felkacagott, mielőtt nevetése
fuldokló köhögéssé fajult.
-Megint az árulás. Nálad mindig előkerül az árulás,
Kboya.
Szavai úgy visszhangzottak a fejemben, mintha még élne.
— Hazudsz, fiú. Én nem vettelek rá, hogy szeress engem.
Senki sem erőszakolhatja ki a szeretetet. Kiérdemeltem,
amit kaptam tőled.
Kés volt a kezemben; tudtam, hogy ott van. De az álmok
különös i örvénye alapján eltűnt, amikor megpróbáltam
beledöfni a combjába. Annyira izzott bennem a düh, és
nem tudtam kiadni magamból. Raíiq nagyon jól
szórakozott ezen, ami csak fokozta a gyűlöletemet.
-Megérdemelted, amit kaptál tőlem, amikor szíven
lőttelek!
Rafiq vért köhögve nevetett.
-Az az ember vagy, akinek neveltelek - nézett rám
kedvesen, amikor elhalt a nevetése. - Tudom, hogy
megmosdattad a testemet. Tudom, hogy a szokásoknak
megfelelően eltemettél engem.
Tudom, hogy megsirattál.
Fájtak a szavai, pedig világos volt a számomra, hogy
ezekről nem tudhat. Még jobban fájt, hogy igazat mondott.
-Miért nem halsz már meg? — kérdeztem epésen. Rafiq
eszelősen elvigyorodott.
-Nem tudsz megölni, Khoya. Még egyszer nem. Csak én
vagyok neked. Én vagyok az anyád. Én vagyok az apád.
Én vagyok a bátyád.
Én vagyok a barátod. Én mindig itt leszek. Sohasem
szabadulsz meg tőlem.
Akármennyire utáltam, álmomban szabad volt sírnom,
úgyhogy meg is tettem.
-Hogy tehetted velem mindezt? Elraboltad a
gyermekkoromat.
Elraboltad a sorsomat.
Rafiq hirtelen az oldalára fordult és felült. Az arcán
behegedtek a sebek, és varázslatos módon ruha jelent meg
a testén.
Nem ez a te bajod, Caleb. Igen, elárultalak téged, de nem
azért öltél meg, ugye?
Rá sem bírtam nézni, úgy mardosott a szégyen. - Amúgy
is megöltél volna - folytatta. - Megöltél volna, mert
sehogy máshogy nem mondtam volna le a lányról. Te
árultál volna el engem, Khoya. Nincs köztünk olyan nagy
különbség, ezért furdal a lelkiismeret.
Felemelte a kezét, és beletúrt a hajamba - úgy, mint
amikor még kicsi voltam. Belesajdult a szívem.
Teljes erőből meglöktem, amitől hanyatt átesett az
asztalon, le a földre. A levegőbe ugrottam, és rajta
landoltam. Behúztam neki egyet. Aztán többet is. Az
öklöm mintha nem működött volna, mert nem volt benne
elég erő ahhoz, hogy halálra verjem. Taktikát váltottam, és
megragadtam a nyakát, hogy megpróbáljam megfojtani.
Rafiq mániákus tekintete rám vetült.
-Én vagyok itt az isten! Te tettél azzá.
-Dögölj már meg! Dögölj meg! Gyűlöllek! Azt kívánom,
bárcsak élnél, mert akkor újra kinyírhatnálak!
A szemébe vájtam a körmömet, és merevedésem támadt,
amikor vér folyt végig az ujjamon. Rafiq most már próbált
küzdeni ellenem. Taszigált a kezével, kalimpált a lábával,
teste pedig kitekeredett, úgy igyekezett lerázni magáról.
-Meg tudlak ölni, Rafiq. Nem vagy isten. Semmit sem
érzek irántad.
Rafiq teste elernyedt alattam.
-Mester? - hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és
megláttam Livvie-t. Földig érő fehér köntös volt rajta.
Haja fésületlenül leengedve. Rabszolganyakörv feszült a
nyakán. Elképesztő erejű bűntudat telepedett rám.
-Livvie! Ne nézz oda! - mondtam, és Rafiq felé
fordítottam a fejemet. Eltűnt a teste. Csak egy nagy
vérnyom maradt utána. A kezemet alvadt vér borította.
Beletöröltem a kezemet a nadrágomba, de nem tűnt el
róla.
-Ne nézz oda! - ismételtem, aztán megint elbőgtem
magamat.
-Ne nézz oda!
Livvie léptei közeledtek, és szó szerint éreztem, hogy
karjai a válla m köré fonódnak. Testének melege
nekipréselődött a hátamnak.
-Semmi baj, Mester. Tudom, miért tetted. Egyszerűen
ilyen vagy.
Előregörnyedtem, és Livvie súlya jött velem.
-Ne nézz oda!
Ezek a pillanatok határozzák meg az életünket. Az
enyémet akkor beszennyezték, akiket megöltem és
rabszolgává tettem. A rabszolgákért tettem valamit. A
meggyilkoltakat viszont nem támaszthattam lel. Nem is
akartam. A lelkiismeretem azonban mégsem hitt az
igazságos emberölésben. Kissé túlzottan élveztem, emiatt
korholt engem. Túlságosan is „alkalmazkodtam” az ilyen
gaztettekhez.
Arra ébredtem, hogy körém fonódik Livvie teste. Melle a
hátamnak préselődött, karja pedig birtoklón a
mellkasomon pihent. Meleg lehelete a nyakamat hevítette.
Elmosolyodtam magamban. Valahogy minden pillanat
egyre jobb volt vele.
A pánik még ott bujkált bennem, de már hozzászoktam a
rémálmokhoz. Én aztán alkalmazkodó vagyok. Az
álomnál ijesztőbb volt, hogy valami azt súgta, soha ne
engedjem el Livvie-t. Enyém. Örökké az enyém.
Ha ezek után elégedetten sóhajtasz fel, akkor vagy egy
beteg fasz vagy, vagy pedig nem érzed át a helyzet
komolyságát. Már nem gyilkolok, de attól még gyilkos
vagyok. A szerelmes gyilkos pedig veszélyes tud lenni.
halkan felnevettem, mert Livvie kiskifli-nagykifli pózba
helyezkedett, és a nagy szerepét vette fel.
-Mmm... - sóhajtott fel. Ujjaival a mellkasomat cirógatta.
Közelebb húzódott, ajkai megtalálták a nyakamat, és
álmos csókot leheltek rá. A karjához emeltem a kezemet,
hogy megcirógassam.
-Felébredtél? - suttogtam. Én már semmiképpen sem
bírtam visszaaludni. A farkam kemény volt, Livvie pedig
túl puha.
-Nem - morogta, mire felkuncogtam.
-Ha nem vagy ébren, nem lehet a puncid a reggelim.
Mocorogni kezdett mögöttem. Lábával megsimogatta az
enyémet.
-Ez eddig nem jelentett akadályt neked — simult hozzám.
-O... - fogtam meg a karját, miközben felé fordultam.
Forró keblei a mellkasomhoz értek. Ez jól illett a
combjának selymességéhez, amihez a farkamat dörgöltem.
- Akkor nem bánod, ha kiszolgálom magamat?
Az ajkába harapott, hogy leplezze a mosolyát. Nagyon is
éber volt, de eltökélten alvást színlelt. A rúzsa
elhalványult, de megmaradt belőle egy vörös folt. A
szénakazallá változott hosszú hajától eltekintve egy az
egyben a tegnap esti istennő volt.
-Mmmmgen — mormolta.
-Engem nem versz át - suttogtam a nyakába. Nem
válaszolt.
Félresimítottam a hajamat az arcomból. Livvie babrált
vele elalvás előtt, én pedig nem vettem a fáradságot, hogy
megint hátrakössem. Zavart a hossza, de svájci útlevéllel
utaztam, és így jobban játszottam a szerepet. Gyakran
utaztam snowboarddal, bár fogalmam sem volt, hogyan
kell használni.
Livvie nyakába fúrtam az arcomat, és mély lélegzetet
vettem. Oldalra hanyatlott a feje, így a fedetlen bőre még
inkább keringőre hívott. Alattam szétnyíltak a combjai. A
farkam hegye nem érte el a selymes bőrét, így be kellett
érnie azzal, hogy az ágyneműhöz dör- gölődzik.
Nemsokára úgyis visszajutok a forró testébe - nincs miért
sietnem. Ráérősen végigcsókoltam a nyakát. Felnyögött és
vonaglani kezdett. Lábfeje megtalálta a térdhajlatomat, és
megsimogatta.
-Ez jó érzés — sóhajtotta.
-Csitt, te elvileg alszol. Azt csinálok veled, amit akarok.
Hüvelykujjammal körüljártam a mellbimbóját, amíg
kemény kis
kaviccsá nem változott.
-Na, hát akkor nem tudnád egy kicsit gyorsabban
kihasználni az alkalmat? — kérdezte, miközben körém
fonta a karját, és közelebb húzott. Szemlátomást azt
akarta, hogy a mellbimbóját szívo- gassam, de nem
foglalkoztam vele. Más fogást terveztem reggelire.
-Ne akard, hogy szájpecket használjak — fenyegettem
meg. Szavak nélkül, talán kissé megfeszülve válaszolt,
engem viszont éppen valami más kötött le, így nem
töprengtem rajta. Végigcsókoltam és szívogattam a mellét,
aztán egy pillanatra megálltam a bimbójánál a nyelvem
hegyével. Finom nyomást gyakoroltam rá. Nem szívtam,
nem nyalogattam. Azt akartam, hogy a levegő izgassa
helyettem, miközben folytattam az utamat dél felé.
Livvie hevesen belemarkolt a hajamba. Fájt.
Elhatároztam, hogy talán levágatom, ha folyton alkalmi
kapaszkodónak használja. De hát nem hibáztathattam! Én
is imádtam beletúrni a hajába. Rájöttem, hogy a
kölcsönkenyér visszajár taktika sokkal szórakoztatóbb -
ráadásul senkinek sem kell meghalnia érte, ami bónusznak
számított.
Végül eldöntöttem: ha azt akarja, hogy vegyem fel a
ritmusát, akkor megteszem. Máris túl sokáig vártam.
Megfogtam a kezét, és kibogoztam az ujját a hajamból.
Tegyük ezt egy kicsit kevésbé veszélyes helyre —
suttogtam a feszes hasának. Egyik tenyeremet a csípőjén
tartottam, hogy odaszegezzem, és a puncija felé vettem az
irányt. Habozás nélkül vettem birtokba a számmal.
- Caleb! - sikoltott fel. Lábfejét belenyomta a matracba,
hogy elhúzódjon a számtól. Visszatessékeltem a
csuklójánál fogva, s folytattam a támadást a csiklója ellen.
Belenyögtem a bőrébe. Imádtam, ahogy vonaglik az
arcomon, és már éreztem is, ahogy nedvesedik.
Nyelvemmel körüljártam a kisajkát. Nemsokára
kihasználta a szorításomat a csuklóján, és a lábára
támaszkodva közelebb araszolt hozzám. Azt akarta, hogy
belémártsam a nyelvemet. Úgy terveztem, megteszem
majd, amikor már készen állok a kefélésre. Addig is az
ízét meg az illatát élveztem. Vannak olyan pasik, akik nem
nyalnak puncit. Szerintem ők maguk a puncik.
Bekaptam Livvie csiklóját, és durván nyaltam. Fájdalom
lett a jutalmam cserébe, mert a csuklómba vájta a körmét.
Eléggé felbátorodott, amióta újra találkoztunk. Pofon
vágott, incselkedett velem, megfenyegetett paprikaspray-
vel, meghúzta a hajamat, most meg biztosra vettem, hogy
a véremet ontja. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel, de
szívesen játszottam a tűzzel. Addig szorítottam a
csuklóját, amíg el nem ernyedtek az ujjai, és fel nem
nyögött.
Elengedtem a csuklóját, és hátraültem a sarkamra. Livvie
szélesen terpesztett, melle fel-le hullámzott az izgalomtól,
puncija pedig baszásért esedezett. Az sem kerülte el a
figyelmemet, hogy nem mozdította meg a kezét.
Szerintem ettől még jobban beindultam, mint bármi
mástól.
—Fordulj meg, és told fel a levegőbe azt a szexi seggedet
— kértem, és izgatottan nyeltem egyet.
-Igen, Caleb.
Azzal a hasara fordult, és felvett egy olyan testhelyzetet,
amit rögtön megismertem. Én tanítottam neki.
Olyan érzés volt, mintha valaki egyszerre simogatta volna
meg a farkamat, és vágott volna gyomorszájon. Lehet,
hogy nem volt helyénvaló élveznem a látványt? Azt hitte,
hogy nem változtam meg? Tudta-e, hogy megbántam,
hogy valaha is engedelmességre kényszerítettem? Miért
indított be ilyen átkozottul? Még mindig ugyanaz az
ember vagyok, aki felizgult attól, hogy megtörte?
Ha nem az erkölcsi kérdések megvitatásának ideje, te
seggfej!
A gondolatok hálójából kiszabadulva Livvie derekára
tettem az egyik kezemet, a másikkal pedig megfogtam a
farkam. Odatettem a sikamlós réshez, és félig
beléhatoltam. Hátrahúzódtam, aztán megint
belényomultam. Addig folytattam, amíg a csípőm nem
találkozott a lenekével. Livvie sikoltozva a lepedőt
markolászta.
- Istenem!
Végigfuttattam a tenyeremet a gerince mentén, hogy az
ágyra szorítsam. A csípőm apró lökésekkel találkozott a
hátsójával, ami mindkettőnket eszeveszettül kéjes
borzongással töltött el. Előrehajoltam, hogy a fülébe
suttogjak.
- Ez így jólesik?
Felnyöszörgött, de nem válaszolt. Megrészegített vele.
Olyan vol- lam, mint egy párduc, amelyik éppen
észrevette az előtte elrohanó ny u lat. Átöleltem alulról az
egyik karommal, és megmarkoltam a mellét. Olyan közel
voltam az arcához, hogy szinte fürödtem a nyögéseiben, a
sóhajaiban, a pihegésében és a nyöszörgésében, miközben
egyre keményebben jártam ki-be benne.
-Kérdeztem valamit. Ez jólesik?
beleharapott az ajkába és lehunyta a szemét. Biztosan jó
volt neki, mert szó szerint hallottam, mennyire nedves.
Nem volt hajlandó válaszolni. Kezdtem tőle elveszíteni a
fejemet.
Időző este szerelmet vallottam neki, mire nem szólt
semmit. Nyugtalanított a tendencia, úgyhogy ha fel akart
vele idegesíteni, hát sikerrel járt.
Felemelkedtem a hátáról, aztán megragadtam a csípőjét és
lassítottam a tempón. Lenéztem, hogy lássam, ahogy ki-be
csusszanok. Valóban tocsogott, annyira nedves volt. A
félénk kis segglyuka egyenesen hívogatott. Gúnyos
félmosollyal töprengtem el rajta, hogy a következő
lépésemtől vajon megered-e a nyelve. Végigfuttattam a
hüvelykujjamat a duzzadt ánuszán. Megrándult a csípője,
de aztán el is ernyedt. Szintet lépve hagytam, hogy a
hüvelykujjam becsusz- szanjon a seggébe.
-És ez, Baba? Ezzel szóra bírlak?
-Mmm...
-Ennyi? Csak ez a válasz?
Enyhült a haragom. Tetszett neki. Akart engem. Akarta
mindazt, amit csináltam vele. De számomra egyelőre
ismeretlen okok miatt nem tudta egyenesen kimondani.
Vagy csak tettetni akarja, hogy nem indult be. Meg kellett
ráznom a fejemet, hogy ezt a gondolatot elűzzem. Ez
akkor túl sok agyalnivalót jelentett. Kihúztam a
hüvelykujjamat, és megragadtam Livvie csípőjét.
Keményen megadtam neki, ami jár - egészen addig, amíg
nem éreztem, hogy remegni kezd a farkam körül a teste.
Megint beleélveztem, és lehanyatlottam mellé az ágyra.
-Te jó ég, éhen halok! Nagyon jól esne valami reggeli... -
mormolta az ágyneműbe. Haja izzadt homlokára tapadt,
én pedig felkacagtam.
-Nicsak, megszólalt! - simítottam félre a tincseit. Becsukta
a szemét, úgy élvezte az érintésemet. Milyen furcsa pár
vagyunk mi ketten!
-Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy el akarok
élvezni, vagy inkább kirohanni palacsintáért - mosolygott
rám. - Elég sokat ki tudsz venni az emberből.
Hmm, egy kicsit azért vissza is tettem - kacsintottam rá. -
Kábé negyedórán belül ki kell csekkolnunk innen. Sokáig
aludtunk.
Tudtam, hogy nem lesz gond, ám attól még szerettem
ráijeszteni Livvie-re.
-Affene. Akkor alig van idő zuhanyozni, ráadásul csak a
tegnap esti ruha van nálam - fújtatott a hátára fordulva. Én
az oldalamra gördültem, és a könyökömre támaszkodtam.
-Elmehetünk hozzám. Közel lakom.
-Mennyire közel?
-A szomszéd szobában - vigyorogtam.
Elkerekedett a szeme.
-Te faszkalap! - nevetett fel. - Azt hittem, lakásod van.
-Az egy szófordulat, hogy „menjünk a lakásomra”. Nem
feltétlenül jelent szó szerint lakást. Én például egy
szállodában élek, de nem ebben a szobában. Nem
mondhatod, hogy alattomosan átvertelek volna. Sőt, így
szobapincért is rendelhetünk.
Széles mosollyal vártam a válaszára.
Hála azoknak a hormonoknak, amik a nőkben a jó szex
után munkálnak, csupán ennyire volt szükség a
beleegyezéséhez. Meg némi palacsintára...

NÉGY

A PALACSINTÁZÁS UTÁN (ami elképesztő mennyiségű

szirup érdekes testrészekre történő locsolásával is járt)
Livvie felvilágosított, hogy haza kell mennie, mert
munkába készül. Ennek nem örültem túlzottan, de inkább
szívélyes maradtam. Meghagytam neki a megszokott
keretek jelentette biztonságérzetet. Sokat szexeltünk és
többet beszélgettünk, mint amennyi nekem jólesett volna,
de egy csomó minden mégis rendezetlen maradt. Még
hosszú út állt előttünk. Azt sem hagyta, hogy hazavigyem.
— Inkább hívok egy taxit. Sietni fogok, és rosszul
érezném magam, amiért nem törődöm veled —
mosolygott rám, amíg felvette a cipőjét. - Felhívhatlak,
amikor végeztem? Egy kicsivel éjfél előtt, mert hétfő van.
Még mindig meztelenül feküdtem az ágyban.
Reménykedtem benne, hogy a felöltözéssel szembeni
csendes ellenállásom meggyőző érv lesz a társaságom
mellett, de nem jött be. Továbbra sem mondott semmit a
vallomásomra. Ettől jobban szorongtam, mint amennyire
bevallottam magamnak.
-Még mindig nem értem, miért hagysz itt. Tudod, hogy
nélküled nincs értelme felkelnem.
Megint rám mosolygott, és odasétált az ágyhoz. Lehajolt,
hogy puszit nyomjon az arcomra.
-Bízom benned — lépett hátra, mielőtt berángathattam
volna az ágyba.
-Nincs rajtad fehérnemű — cukkoltam. Végképp nem
akartam, hogy a taxiban bajba kerüljön emiatt.
-Szerintem elég kicsi az esélye, hogy valakit kétszer is
elraboljanak az életben. Szerinted nem? — felelte
szarkasztikusnak szánt hangon, de mégis bántó éle volt a
szavainak.
Mosolyt erőltettem az arcomra, pedig legszívesebben
megmondtam volna neki, hogy elegem van a
szarakodásból. Tudtam, hogy megérdemlem. Sokkal több
szarakodást érdemeltem volna. Mégis nehezen tűröm, ha
olyankor rúgnak belém, amikor már amúgy is a padlón
vagyok.
De, igazad van. Itt leszek, ha hívsz.
Azzal kigördültem az ágyból, puszit nyomtam a feje
búbjára, ázni n kimentem a fürdőszobába, hogy
leeresszem a fáradt olajat. Hallottam, ahogy becsukódik az
ajtó.
Különböző elfoglaltságokkal próbáltam távol tartani a
gondolataimat Livvie-től. Elolvastam egy könyvet.
Visszavittem a Lamborghinit. Ettem. Átböngésztem a
helyi és a nemzetközi híreket. Hiába, mert hamarosan
megint csak rajta járt az eszem.
Az éjszaka történteken töprengtem, meg azon, ahogy
elsietett reggel. A gondolatok egy része mosolyra
fakasztott, a többi viszont felkorbácsolta az idegeimet.
Livvie lakása az egyetem közelében volt. Utánanéztem a
kampusznak és a környéknek. A bűnözési ráta viszonylag
alacsony volt. Nem volt tele a net olyan történetekkel,
hogy szexuális bűncselekmények zajlanának az
intézményben. De kételkedtem benne, hogy az iskola
dicsekedne az ilyesmivel. Megjegyeztem magamban,
hogy később jobban utánajárok a dolognak. Livvie
bizalmát túl könnyű elnyerni.
A szomszédait már gondosan leellenőriztem. A vele
szemben lakó férfit előző évben tartóztatták le családon
belüli erőszakért, ám azóta nem keveredett bajba. Újabban
egy diáklánnyal élt. Elhatároztam, hogy rajta tartom a
szemem.
Fél tizenegy körül zuhanyoztam le.
Egy órával később pezsgőt rendeltem.
Éjfélkor már vártam, hogy a telefon bármikor
megcsörrenjen.
Minden eltelt percben át kellett élnem, hogy az üresség
most is ott tátong bennem. Sőt, kitűnően elvan. Az
önkínzás új formájára szottyant kedvem: a reménykedésre.
Régóta nem engedtem meg magamnak, hogy ilyet
érezzék. A bennem lakozó üresség egyenesen imádta,
amiről eszembe jutott, milyen veszélyes lehet. A remény
és a félelem két oldala ugyanannak az éremnek. Először
csak azt éreztem, hogy hiányzik Livvie, utána pedig abban
reménykedtem, hogy én lehetek az a férfi, akit akar maga
mellé. Nem is tudtam, melyik a rosszabb.
Rengeteg eshetőséget végigpörgettem a fejemben, mielőtt
felvettem a kapcsolatot Livvie-vel. Azt viszont nem, hogy
passzív-agresszív magatartást fog tanúsítani velem
szemben. Az én agyam inkább a problémamegoldásra áll
rá, úgyhogy aki mérges rám, inkább ordibáljon velem. Sőt,
akár húzzon be nekem egyet. De ne mosolyogjon rám
olyan édesen, mintha semmi gond nem lenne, hogy aztán
 kiábrándultan faképnél hagyjon. Igen, tisztában vagyok
vele, milyen kibaszottul ironikus ez pont tőlem. Én is
eljátszottam a magam kis elmejátékait Livvie-vel. Ez
viszont nem jelenti azt, hogy szeretek .1 másik oldalon
lenni. Senki sem szeret.
Taxit hívtam, hogy elmenjek Livvie lakására. A lépcsőház
ajtaja előtt volt a hosszú névlistás kaputelefon.
Végigfuttattam az ujjamat a gombokon, mire valaki végre
beengedett. Nem foglalkoztam a hangszóróból érkező
kába káromkodással. Úgy döntöttem, hogy ügyeimen
kívül hagyom az „S. Colé” felirat melletti gombot.
A lift csigalassúsággal kúszott fel az ötödik emeletre.
Gondolatok árasztották el a fejemet, mindegyikük
másfajta érzést váltott ki belőlem. Mire felértem,
tucatnyinál is többször gondoltam meg magam, hogy mit
mondjak vagy csináljak.
Sarkon fordulhattam volna, átköltözhettem volna egy
másik szállodába, hogy aztán elcsodálkozzon rajta, hova a
fenébe tűntem. Dörömbölhettem volna az ajtaján, hogy
jelenetet rendezzek a folyosón. Betolakodhattam volna a
lakásba, amikor ajtót nyit, hozzátéve, hogy addig
maradok, amíg nem válaszolja meg a kérdéseimet.
Megmondhattam volna neki, hogy bassza meg magát,
hogy aztán elmenjek.
Bármelyiket megtehettem volna.
Mégsem tettem.
Mély lélegzetet véve kopogtam be. Összevissza vert a
szívem, a szüneteket a lélegzetvételem töltötte ki. Túl
voltam már jó néhány veszélyes helyzeten, ám csak kevés
hatott rám ennyire testileg.
Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. Egy vékony lánc
miatt csak résnyire. A résen Livvie könnyáztatta arcával
találtam magamat szemben. Semmivé foszlott a haragom,
és félelem költözött a helyébe.
-Minden rendben? Nem hívtál.
Livvie elfordította a fejét, és becsapta előttem az ajtót.
Hallottam, hogy kihúzza a láncot, aztán megint kinyitotta,
s intett, hogy menjek be. Lassan és óvatosan lépkedtem.
Miközben hagytam, hogy a tekintetem bejárja Livvie
lakását, rájöttem, hogy még sohasem jártam az ő
világában. Nem ismertem a sokféle arcát. Láttam egy kék
kanapét meg egy tintapaca formájú dohányzóasztalt. Egy
átlátszó üveggolyókkal teli vázából narancssárga
művirágok kandikáltak ki. A falakat bekeretezett poszterek
borították: Interjú a vámpírral, A holló, A közösségi háló,
Eredet, négy színes bakelitlemez és egy félmeztelen férfi,
aki legalább olyan kívánatos volt, mint a csokoládé.
Feltűnő volt, hogy mennyire nem illek ebbe a
környezetbe. Livvie fiatal. Érdeklik a filmek, a zenék meg
a srácok. Szereti az élénk színeket. Elmosolyodtam,
amikor megláttam nála a PlayStationt. Meg a dobverőket,
a mikrofont és a műanyag gitárt a tévéállvány mellett.
Eltűnődtem rajta, hogy Livvie vajon énekelni szeret-e,
vagy pedig inkább játszani valamelyik hangszeren. Az is
érdekelt, hogy vajon kivel szokott játszani, és arra
jutottam, hogy valószínűleg azzal a párral, akikkel folyton
együtt van. Ők úgy ismerték Livvie-t, ahogy én nem. Ettől
féltékeny lettem.
—Ne haragudj — szabadkozott egy oldalsó ajtó felé tartva.
Rózsaszín macis köntös volt rajta. Én sohasem
választottam volna neki ilyen öltözetet. Követtem az
erkélyre, és néztem, ahogy rágyújt egy cigire. - Későn
végeztem, és azt hittem, hogy már alszol.
Rutinos dohányos módjára mélyen beszívta, majd lassan
kifújta a füstöt.
—Mióta cigizel? - érdeklődtem. Nem vettem észre, hogy
rágyújtott volna a felügyeletem alatt. Elmosolyodott és
gúnyosan felnevetett.
—Le fogsz érte cseszni?
-Nem. Mindnyájunknak vannak rossz szokásai.
Tudtam, hogy tennem kell valamit a káros szenvedélye
ellen, de nem muszáj most rögtön. Felém fordult és rám
vigyorgott.
-Nem minden szokásom rossz.
A kellemetlen helyzet ellenére elmosolyodtam.
-Van néhány, amit kifejezetten kedvelek - idéztem őt.
Közelebb lépve félresimítottam a haját a homlokáról.
Jólesett megérinteni. Jólesett emlékeztetni magamat, hogy
életben van. Megkönnyebbültem, amikor csukott szemmel
adta át magát az érintésemnek.
-Csak akkor gyújtok rá, amikor feszült vagyok. Azután
szoktam rá, hogy kijöttem a kórházból. Hónapok óta nem
csináltam.
Elfordult, hogy még egyet szippantson a cigarettából.
-Igazából miért nem hívtál? - kérdeztem, és úrrá lett rajtam
a félelem. — Talán... meggondoltad magad kettőnkkel
kapcsolatban?
Hátrapillantott rám a válla fölött, aztán egyenesen
belebámult az éjszakába. Még kétszer beleszívott a
cigarettába.
-Nem tudom, mit jelent az, hogy kettőnkkel kapcsolatban.
Valami csípte a szememet. Talán a füst.
-Azt, amit csak szeretnél, hogy jelentsen, Livvie. Vagy
akár semmit. Rajtad áll.
Amint a szavak elhagyták a számat, rögtön tudtam, hogy
nem igazak. Livvie a homlokát ráncolta.
-Nem, Caleb. Ez nem ilyen egyszerű. Eltelt egy év. Egy
kibaszott év! Meg sem adtad a lehetőséget, hogy
haragudjak rád. Egyszerűen eltűntél, és itt hagytál a
gondolattal, hogy talán meghaltál. Az FBI végig a
seggemben volt, én pedig végig téged védtelek! Ki-
magyaráztam mindent, amit velem tettél, mert szerettelek,
te meg mindent kockára tettél, hogy megments engem.
Most meg visszasétáltál az életembe...
Mielőtt folytatta, letörölte az arcáról a könnyeket.
-És az isten szerelmére, el sem bírom viselni a gondolatot,
hogy megint nélküled éljek. De attól még ott van a többi
szarság. Azok, amiket nem engedtem meg magamnak,
hogy érezzem őket, mert nem akartam bevallani, hogy
Reednek és Sloannak igaza lehet. Talán nem is
szerethetlek.
Adrenalin árasztotta el a testemet, ahogy elöntöttek a
mélyen nyugvó és kiforratlan érzelmek.
-Kérlek... - hallottam a saját suttogásomat. Fogalmam sem
volt, mit kérek egyáltalán tőle. Talán csak azt szerettem
volna, hogy ne mondjon ilyeneket. Fájtak a szavai. Jobban
fájtak, mint amennyire sejtettem, hogy fájhat bármi is.
Majdnem annyira fájtak, mint az emlékkép, hogy Rafiq
szeméből kialszik a fény. Fülembe csengtek a saját
szavaim:
„Mindenesetre nagyon aranyos volt tőled, amikor azt
mondtad, hogy szeretsz. ”
Livvie a maga elképesztő könyörületességével elnyomta a
cigarettát, és a derekam köré fonta a karját. Elfogadtam a
felém dobott mentőövet, és átöleltem. Lehet, hogy túl
erősen szorítottam. Nem akartam elengedni. Képtelen
voltam rá.
-Caleb — mondta levegőért kapkodva. Lazítottam a
fogáson, de nem eresztettem el. - Nem akarom, hogy
megint eltűnj. Kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz.
Kerestem a hangomat, és meg kellett köszörülnöm a
torkomat, hogy meg bírjak szólalni:
-Megígérem, Livvie. De... nem tudom, mit tegyek. Még
nem voltam ilyen helyzetben.
-Én sem voltam, Caleb. Ráadásul mindketten sokkal
jobban el vagyunk cseszve, mint bárki, akit ismerek -
nevetett fel sötéten. - Időt kell adnod nekem. Hagynod
kell, hogy mérges legyek rád. Meg kell ígérned, hogy
akármit teszek vagy mondok, megbocsátasz nekem.
Kifogod várni, hogy el tudjam engedni a múltat.
Annyi mindent éreztem egyszerre, viszont képtelen
voltam mindezt kifejezni. így inkább a nyilvánvalóra
szorítkoztam.
- Livvie, akármilyen baromságot megbocsátok neked, amit
csak akarsz. Nincs szükséged a megbocsátásomra, sosem
kell külön kérned. Magától értetődik, hogy a tiéd. Akármit
is adhatok neked, már a tiéd.
Beletúrtam a hajába, arcát pedig az enyémhez emeltem.
Ajka sós volt a könnyektől, a szája füstízű, de így is
Livvie volt, nekem pedig szükségem volt Livvie-re.
A valaha látott összes szuperhősös film utánozásaképpen
(pedig addig nem sok olyat láttam) a karomba kaptam őt,
és bevittem, készségesen elkalauzolt a hálószobájába. A
halványsárga ágyneműjében szeretkeztünk, őrületes
mennyiségű díszpárna között.

§§§

Később, miután szexeltünk, beszélgetni kezdtünk Livvie-

vel. Erről Mexikó jutott eszembe. Sötétben valahogy
minden jobban működött közöttünk. Megkíméllek téged
annak részleteitől - és bevallom, hogy magamat is -, mi
történt, miután szeretkeztünk. Tudod, hogy Livvie min
ment keresztül. Tudod az igazságot a múltamról. Azóta
már én is tudom.
Megtudtam, hogy a nevem James Cole volt. Egy Elizabeth
Cole nevű amerikai nő és egy Vlad néven ismert férfi
gyermekeként születtem. Ötéves voltam, amikor
elraboltak, majd prostitúciót kényszerítettek. Anyám
tizenkét éves koromban öngyilkos lett.
Kénytelen voltam észrevenni, hogy Rafiq nagyjából akkor
vett a szárnyai alá. Vajon tudta, hogy anyám már halott,
amikor úgy döntött, hogy „megment” engem?
Nem emlékszem anyám arcára. Rafiqéra viszont örökké
fogok. Eközben egy hang nyaggatott legbelül: Vladek az
apád. Az apád életben van.
-Jól vagy? - suttogta Livvie a nyakamba. Éreztem, hogy
rám csorognak a könnyei. Éreztem, hogy szorosan átöleli
a mellkasomat. Éreztem, hogy rajtam dobog a szíve.
Éreztem. Kibaszottul éreztem, és borzalmas volt.
Közelebb húztam magamhoz Livvie-t. Végigcirógattam a
hátát, és vigaszt kerestem a közelségében. Ő életben van.
Én is életben vagyok. Együtt vagyunk. Próbáltam erre
összpontosítani.
-Nem, Cica. Nem vagyok jól - suttogtam válaszként. -
Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, mire jól leszek.
Csak azt tudom, hogy amíg te velem vagy, van rá esélyem,
hogy egy napon talán jól lehetek.
Magához szorított. Annyi minden forrongott bennem a
felszín alatt, az ő szerelme pedig - vagy akármit is érzett
irántam - kitöréssel fenyegetett. Küzdöttem, hogy a
mélyben tartsam az érzéseimet, ahol hatalmam lehet
felettük, és senki sem használhatja fel őket ellenem. El
volt cseszve az életem. Mindig is el volt. Semmi értelmét
nem láttam olyasmin rágódni, amit nem irányíthatok és
nem változtathatok meg. Az anyám halott. Rafiq is az.
Livvie és én pedig életben vagyunk. Vége a kibaszott
rinyapartinak.
—Annyira sajnálom, Caleb — zokogta. Becsuktam a
szememet, hogy pislogással visszatartsam a szúrós
könnyeket. - Nem a te hibád volt.
Nagyot nyeltem.
-Bárcsak így lenne! Egyszer, régen talán igaz ember
voltam, de ennek már rég vége. Megtettem a magamét,
Livvie. Az az én hibám volt.
Egy darabig hallgattunk, amíg emésztettük ezeket a
szavakat. Valamit még tudnom kellett.
-Livvie, miért változtattad Cole-ra a vezetékneved? James
miatt? Vagy... miattam?
-Caleb, én tudom, ki vagy. Nem számít, minek nevezlek.
Annak lóglak, aminek csak akarod - sóhajtott fel. - Azért
csináltam, mert...
próbált felelni kényelmetlenül fészkelődve.
-Szerelmes voltál belém — hunytam le a szememet. —
Hidd el, észrevettem a múlt időt. Megértem.
Nem értettem meg.
-Caleb, nem... — suttogott még közelebb húzódva. —
Egyszerűen csak... amit a változásról mondtál. Változunk.
Mindketten mások lettünk, és amíg nem tudjuk, mit jelent
ez pontosan, nem gondolnám...
-Nem akarok erről beszélni, Livvie. Csak itt akarok lenni.
Itt és most. Veled. A többit leszarom, mert nem érdekel.
Ha bármi mást el kell mondanod nekem, kérlek, tedd meg!
Tudjuk le, aztán holnap tiszta lappal kezdhetünk. Tiszta
lappal akarok kezdeni, Livvie. Menni fog?
Végig a hátát simogattam közben. Úgy éreztem, támaszt
jelent.
-Szeretném, hogy menjen. De mit fogunk mondani az
embereknek? Nem árulhatjuk el az igazat, én pedig nem
hagyhatom megint magam mögött az életemet, Caleb.
Mi van az FBI-jal? Még mindig figyelnek téged?
Egy pillanatra elvakított a düh, mert elképzeltem, hogy
szembetalálkozom Reed ügynökkel. A betonba döngölném
az arcát - jelen időben!
-Csütörtökön kell találkoznom Reeddel. Tudom, hogy nem
kedveled. Bakker, még abban sem vagyok biztos, hogy én
kedvelem-e.
Livvie hangja elárulta a bujkáló mosolyát, ami idegesített.
Túl sokszor hasonlította hozzám azt a fazont.
—De ő jó fiú — folytatta Livvie. — Azóta figyel rám,
amióta mondtam neki, hogy úgy érzem, valaki figyel.
Rajta és Sloanon kívül nincs kapcsolatom az FBI-jal.
Semmim sincs, ami érdekelhetné őket - bökött meg a
bordáim között. Felsóhajtottam.
—Legalábbis nem volt semmid. Most már van. Egy kis
szerencsével könnyen lerázhatod Reedet. Mondd meg
neki, hogy van egy titkos hódolód a suliból, vagy ilyesmi.
Egyébként is biztos, hogy van ilyen. Ha viszont arra
hivatkozol, hogy nincs mi után kutakodnia, gyanút foghat.
Eszembe jutott, hogy vajon megúszhatnám-e, ha
elintézem, hogy megszabaduljunk tőle örökre. Higgadtan
elhessegettem a gondolatot. Már nem akartam gyilkolni.
—Oké, de mi lesz a többi dologgal?
—Lépésről lépésre, Livvie. Csak annyira állok készen a
kapcsolatunk hátterének magyarázatára, mint te. Adjunk
időt magunknak, hogy kitaláljuk a történetet.
Livvie a könyökére támaszkodott az ágyon, és lehajolt,
hogy megcsókolja a mellkasomat. Letörölte a vállamra
ejtett könnyeket.
—Esküszöm, többet sírtam az elmúlt két napban, mint az
elmúlt egy évben - mosolygott. - Szerintem most már elég
volt. Tényleg nem akartam, hogy tőlem kelljen megtudnod
azokat a dolgokat. Meghasadt a szívem, amikor Reedtől
hallottam őket, de megérdem- led, hogy tisztában legyél a
múltaddal.
Tekintete a szememről a mellkasomra tévedt. Gyengéden
simogatott közben.
-Ahogy kinéztél aznap... az az ember nem érdemelte meg,
hogy gyászold.
A kezére tettem a kezemet, és megköszörültem a
torkomat.
-Már vége. Nem akarok beszélni róla.
Livvie arckifejezése pajkosan vágyakozóra fordult.
-Ha hamarabb megtalálsz, megünnepelhettük volna a
szülinapodat. Gyújtottam neked egy gyertyát múlt
hónapban. Egyedül kellett megennem a tortát - mondta
mosolyogva. Kicsit furcsán hangzott, de azért vele
nevettem.
-Milyen tortát?
-Csokit. Aaaannyira finom volt! - mordult fel.
Elmosolyodtam, ezúttal legalább őszintén.
-Hát nekem így is jó. Nem eszem túl sok sütit.
-Én igen! De hát nyolc évvel fiatalabb vagyok nálad,
elbírja az anyagcserém. Neked figyelned kell a jó kis
formádra - simított végig a mellemen, és megpaskolta a
hasamat.
-Szerintem egész jól tartom magam - feleltem. Nem
szégyelltem a testemet. Semmi okom nem volt rá. -
Viszont fura, hogy szülinapom volt. Szerinted kinézek
huszonhétnek?
Livvie huncut mosolyt villantott rám.
-Szerintem... ínycsiklandóan nézel ki!
Keze még lejjebb kúszott a hasamon, amíg ujjai a
farkamat nem súrolták.
-ínycsiklandóan, mi? Ez még nekem is új. Azt hittem,
férfias vagyok. Egy megtestesült görög isten.
Hangosan felkacagott. A jókedve rám is átragadt.
Imádtam, hogy a nőies nevetésnél egy kicsit lármásabb.
-Jaj, Caleb! Az is vagy. De most sokkal jobban érdekel az
ízed.
Azzal lejjebb csúszott az ágyon, és kezébe vette a
farkamat.
- Ó, ez esetben kóstolgass nyugodtan! Ha van még tortád,
szívesen szolgálok rá mázzal.
Livvie elfintorodott, én pedig elnevettem magam.
Hátradőlve hagytam, hogy a józan eszemet is
kiszipolyozza a szájával.

ÖT

A LIVVIE-REED TALÁLKOZÓN MINDEN RENDBEN VOLT.

Livvie elmesélte nekem, hogy a fazon nem hülye: néhány
napig a közelben akart maradni, hogy meggyőződjön a
biztonságáról. Nem tetszett nekem a pasas. Gyanítottam,
hogy a látogatása inkább titkok leleplezésére irányult,
mintsem Livvie biztonságának megteremtésére.
Reed beszélt Livvie barátaival, kollégáival, sőt még azzal
a sráccal is, aki Livvie egyik kedvenc éttermében
dolgozott. Még jó, hogy lefizettem valakit, hogy adja oda
az üzenetemet a pincérnek. Ha a srác az én
személyleírásomat adja meg, eléggé szarban lennénk.
Igencsak szükségem volt az akaraterőmre, hogy távol
tartsam magamat tőle. De tudtam, hogy bizonyos dolgokat
Livvie sohasem bocsátana meg.
Reed látogatása alatt nem kommunikáltam Livvie-vel.
Több rémálmot éltem át, és az unalom nagyobb
mélységeit tapasztaltam meg, mint valaha. Hálás voltam
az internet-hozzáférésért, amíg végül nem bírtam
ellenállni a kísértésnek, és rákerestem az „eltűnt gyerek +
James Cole” kifejezésre.
Volt néhány találat, de egyik sem keltette fel a
figyelmemet. Azelőtt raboltak el, hogy elterjedt volna az
internet, a Twitter, a Facebook meg a non-stop
hírszolgáltatás. Akkor még a tejesdobozok és a szórólapok
jelentették az egyetlen lehetőséget. James Cole-nak még
csak esélye sem volt.
Akkor éjjel azt álmodtam, hogy egy gyermek testébe
zártak. Megint Narweh társaságában voltam, aki ellen az
erőm semmit sem jelentett. Kinevetett engem. Utána egy
hétig nem neteztem.
Sosem szerettem az álmaimat. Olyan dolgokról szoktam
álmodni, amikre inkább nem is gondolnék. Kiskoromban,
amikor a kuplerájban dolgoztam, sohasem álmodtam.
Legalábbis nem emlékeztem rá. Volt idő, amikor reggel
újabb érdekes tervvel ébredtem Narweh jövőbeni
megölésére - de sosem társítottam álmot ehhez.
Az első álmaim, amiket fel tudok idézni, akkor kezdődtek,
amikor Rafiq hazavitt magához. Megrémített, hogy
bizonytalan a sorsom. Sosem volt ínyemre, hogy
megosszam az érzéseimet: főleg a kétségeimet, a
félelmeimet, a reményeimet és a vágyaimat. Sebezhetővé
tettek engem, és én mindennél jobban utáltam sebezhető
lenni. Miután Rafiq kiérdemelte a bizalmamat, miután
értelmet adott az életemnek, már nem álmodtam annyit.
De az álmok a Livvie elrablása utáni hetekben újra
felszínre törtek. Akkor nem foglalkoztam velük. Tudtam,
hogy sok dologban ellentmondások gyötörnek. Szerettem
volna kezdeni valamit az életemmel. Összezavarodtam,
mert Rafiq egyre titokzatosabban viselkedett. Kínzott a
kétség, hogy jól tettem-e, hogy elraboltam Livvie-t.
Féltem, hogy olyanná válók, mint Narweh. Minél inkább
kibontakoztak az érzéseim Livvie iránt, az álmok annál
élénkebbekké váltak. Akkor még tagadtam ezt. Most már
beismerem.
Életem legszörnyűbb rémálmai azután következtek, hogy
Livvie-t otthagytam a mexikói-amerikai határnál. Ha
bármit is tudsz rólam - és már tisztáztuk, hogy tudsz -,
talán el tudod képzelni, milyen szörnyűségek közül
válogathatott az elmém. De nem hagytam, hogy ezek a
dolgok, a múltam borzalmai a mélybe rántsanak. Sőt, épp
ellenkezőleg: sokáig erőt merítettem belőlük. Figyelembe
véve, hogy mi mindenen mentem keresztül, hajlamos
vagyok feltételezni, hogy igencsak hozzászoktam az
ilyesmihez. Elbírok mindent, ami elé a sors állít, ám mivel
szeretem előre megtervezni a lépéseimet, a jövőmmel
kapcsolatos bizonytalanság mindennél jobban tud zavarni.
Azt hittem, Livvie megtalálásával bizonyosság költözik az
életembe, de rájöttem, hogy a boldogság új utakat nyit a
szenvedésre. A fájdalmat már ismertem. A boldogság
viszont megrémített.
Ráadásul kezdtem megérteni, mire gondolt Livvie, amikor
„a többi szarságról” beszélt. Életemben először nem volt
mit csinálnom. Senki sem várt el tőlem semmit. Elég
pénzem volt ahhoz, hogy bármit megtegyek és bárhová
elmenjek, de fogalmam sem volt, mit akarok csinálni,
vagy hová akarok menni. Tétlenül ültem. Az agyamat
pokoli gondolatok árasztották el. Ügy tűnt, mintha
minden, amit a tudatom legsötétebb bugyraiban rejtegetek,
megtalálta volna az utat a felszínre.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor Reed elhagyta
Spanyolországot, Livvie pedig végre visszatérhetett
hozzám. Még mindig rémálmok gyötörtek, de a teste
melegére ébredve könnyebben kilábaltam a szorongásból.

§§§

Beköszöntött az október, az időjárás pedig egyre

kiszámíthatatlanabb lett. Volt olyan este, amikor tökéletes
alibit jelentett az ágyban maradásra. Livvie-vel úgy
keféltünk, akár a nyulak - meg úgy, mint még néhány
másik állat.
Bár Livvie jelenléte kioldozást jelentett a rémálmok után,
gyengének éreztem magam amiatt, hogy ez így van.
Igyekeztem ébren maradni, miután ő már lefeküdt. Akkor
aludtam, amikor ő kint volt a nagyvilágban. Még mindig
megvoltak a rémálmaim, de legalább nem sötétben
ébredtem.
Összességében jól alakultak a dolgok. Az álmoktól
eltekintve nem volt mire panaszkodnom. Hazudnék
viszont, ha azt mondanám, hogy nem lettem egyre
nyugtalanabb. Livvie dolgozott, iskolába járt és voltak
barátai. Én ezek közül egyiket sem mondhattam el
magamról. Hidd el, nem sírtam tele a párnámat miatta.
Nem hibáztattam őt mindezért. Egyszerűen csak
nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy az életem teljesen
más lett, mint amilyennek korábban megszoktam. Mégis
mit csinál egy nyugdíjazott emberrabló és gyilkos?
Háromhétnyi semmittevés után elhatároztam, hogy veszek
egy kocsit. Egy 5-ös BMW-t választottam. Nem volt olyan
szexi, mint a Lamborghini, de azért a célnak megfelelt.
Hosszú utakra indulhattam vele, hogy magam mögött
hagyjam a személytelen hotelszobámat. Még azt is
titokban tartottam, hogy eljárkálok. Eldöntöttem ugyan,
hogy határozatlan ideig Barcelonában maradok, de nem
akartam feleslegesen felhívni magamra a figyelmet. Már
az is hatalmas kockázatot jelentett, hogy Livvie-vel
vagyok.
Livvie barátai hamar rájöttek, hogy valami megváltozott.
Az első három hétben alig törődött velük. Heti három este
dolgozott, hétfőtől csütörtökig pedig egyetemre járt. A
szabadideje javát velem töltötte.
-Szóval - kezdte Livvie, amikor leültünk megenni, amit a
szobapincér felhozott. — Emlékszel, amikor azt mondtuk,
hogy lépésről lépésre haladunk, és meglátjuk, mit
mondjunk majd az embereknek, amikor eljön az ideje? -
harapott bele a spárgába, mire én rágás nélkül nyeltem le a
számban lévő steakdarabot.
-Igen.
-Hát szerintem el kellene kezdenünk beszélni róla. Claudia
és Rubi panaszkodott, hogy mennyire kevés időt töltök
velük - mosolygott rám Livvie.
Úgy szúrtam bele a villámat a brokkoliba, mintha pénzzel
tartozna.
-Miért foglalkoznak ezzel? Felnőtt vagy. Nem kell
engedélyt kérned tőlük, hogy találkozz velem.
-Caleb! — méltatlankodott. — Ők a barátaim. Rájuk
számíthatok. Ha be akarsz illeszkedni az életembe, meg
kell találnod a módját, hogy megismerkedj a barátaimmal.
Nem járkálhatok ide minden éjjel. Fárasztó. Megvan a
magam élete!
-Örülj neki! Szerencsés vagy.
A pillantását kerülve tömtem az ételt a számba. Nem
tudtam, miért lettem ennyire mérges. Abszolút helyénvaló
érvet hozott fel, én pedig leszartam. Gyorsan leolvadt az
arcáról a mosoly.
-Tudod mit? Mi lenne, ha egyszerűen felmondanék? —
vetette oda.
Felnéztem a tányéromból. Kezdődik...
-Livvie...
-Nem!
Teljesen bepörgött. A szeme eszelősen csillogott. - Szuper
lenne! ()tthagyom a sulit, és kizárom a barátaimat az
életemből. így teljesen a magadénak tudhatsz majd! Itt
tarthatsz a sötét kis szobádban, ahol hülyére dughatsz. A
tulajdonod lehetek. Ezt akarod, ugye?
A harag igazi szörnyeteggé változott bennem, akit Livvie
minden egyes szava erősebbé tett. Semmi kétségem nem
volt afelől, hogy ez már azóta kikívánkozott belőle, hogy
az erkélyén beszélgettünk. Fájtak-e a szavai? Igen. De
izgattak is. Kemény lett a farkam, és ismerős zúgás támadt
a fülemben. Veszekedni akartam. Muszáj volt
veszekednem. Már hánytam attól, hogy eljátszom a
kedvest. ÉN NEM VAGYOK KEDVES!
Lassan és mosolyogva rágtam meg az ételt. Alaposan
szemügyre vettem közben Livvie-t. Nagyon igyekezett,
hogy a hallgatásom ne törje őt meg. Sohasem tudott mit
kezdeni vele — még most sem. Hallottam a
lélegzetvételét. Résnyire szűkítette a rám szegezett
tekintetét. Ha vele egykorú kisfiú lettem volna, talán
félteni kezdem a testi épségemet. De láttam már ijesztő
dolgokat, és Livvie nem tartozott közéjük. Túl édes volt
hozzá, túl szexi.
—Nem is számíthatok kibaszott válaszra? — incselkedett
velem, és élvezte. Egyre gyorsabban hullámzott a keble.
Pólóján átütöttek a mellbimbói.
Lenyeltem a falatot, és belekortyoltam a borospohárba.
Hiányzott már, hogy felhúzzam. Nem akartam bántani.
Megesküdtem rá, hogy nem fogom. Ez viszont nem azt
jelentette, hogy punci vagyok.
—Választ akarsz, Cica? ’
Dühös tekintetében félelem villant. Önkéntelenül
megborzongott. Megfogtam a szalvétát, és az ölemből az
asztalra tettem. Livvie kérdő pillantást vetett rám. -Itt van
a válaszom.
Végigsöpörtem a karommal az asztalon. A tányérok, a
poharak és j az evőeszközök csörömpölve a földre
hullottak. Épp időben pattantam fel hozzá, hogy
megragadjam Livvie karját, amikor felpattant a székből, és
az ajtó felé akart rohanni.
-Caleb, ne! — sikoltotta. A szájára tapasztottam a
tenyeremet, és egyik kezemmel a hátamra kaptam. Vadul
rúgkapált. Megharapta a kezemet. Körmeit belevájta a
bőrömbe. A fájdalom csak még jobban felcsigázott.
Odanyomtam a falhoz, hogy alig tudjon moccanni. Nekem
feszülve vonaglott. Talán utálni fogsz érte, de minden
másodpercet imádtam. De mondom, nem akartam bántani
- igazából nem. Amikor sikerült harcképtelenné tennem, a
fülébe suttogtam:
—Nem gondolod, hogy ha azt akarnám, akkor egyszerűen
csak megtenném?
Felnyögött, aztán folytattam:
—Nekem könnyebb lenne. A létező összes értelemben az
enyém lennél.
Nekidörgöltem a farkamat a seggének. Majdnem a
nadrágomba élveztem, amikor nyöszörgőit. Fészkelődött,
de nem nagyon erőlködött.
—Odaláncolhatnálak az ágyhoz. Megbaszhatnálak minden
este, i le úgy, hogy sosem hagynám, hogy elélvezz. Csak a
jó kislányok érdemlik meg, hogy elélvezzenek, Cica. Jó
kislány leszel a kedvemért?
EI vettem a kezemet a szája elől, és hátrasimítottam a
haját, hogy oldalról lássam az arcát.
-Baszd meg! Engedj el! - lihegte szigorúnak szánt hangon,
de a lest beszéde másról árulkodott. Nekifeszült a
farkamnak.
Ingoványos talajra tévedtünk. Tudtam, hogy
megégethetem ma- l1..!inat, mégis bizsergés lett rajtam
úrrá. Nem tudtam ellenállni. Meg, jobban odapréseltem a
falhoz, míg levegőért nem kapkodott.
Gyengéd csókokat leheltem a nyakára.
-Elengedlek, ha nem vagy nedves - suttogtam a fülébe.
Nem moccant. Nem szólalt meg.
—Mi az, semmi válasz? Talán ellenőrizzem?
Szaporán vert a szívem. Féltem, hogy túl messzire
megyek. Féltem, hogy máris túl messzire mentem, és nem
találtam a visszautat.
— Mondd, hogy álljak le, és leállók. Mondd, hogy nem
akarod, hogy lehúzzam a harisnyádat, és megkeféljelek a
falnak döntve. Emlékeztess rá, milyen szörnyű alak
vagyok. Mondd, hogy egy beteg állat vagyok, és örökre
távol akarsz tudni magadtól.
Livvie behunyta a szemét. Megremegett a szája, de nem
sírt.
Megenyhültem. Nem akartam fájdalmat okozni neki.
Szerettem. De nem tudtam, hogy szeretnek a normális
emberek. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neki,
mennyire félek. A tarkójához nyomtam a homlokomat,
úgy próbáltam meg.
—Mondd, hogy nem érdemellek meg. Mondj el mindent,
amit már úgyis tudok.
—Caleb!
A nevem szívszorítóan hangzott a szájából. A
legrosszabbra is felkészülve lassan elhúzódtam tőle, de
megfogta az alkaromat, hogy ott tartson.
—Kefélj meg!
Nem volt idő a töprengésre, azonnal reagáltam. Felhúztam
a szoknyát a derekáig. Lehúztam a harisnyát meg a bugyit
a térdéig. Levegőért kapkodott. Tenyere a falnak
csapódott, hogy megtámaszkodjon. Másodpercek múlva
az én gatyám is a bokámnál landolt. Gyorsan és durván
hatoltam belé.
Nedves volt. Forró és nedves kibaszott mennyország
fonódott körém. Sohasem akartam kibújni a biztonságot
jelentő testéből. Amíg \ benne voltam, az enyém volt.
Senki sem vehette el tőlem. Nem ronthattam el semmit
kettőnk között.
Ki-be jártam benne. Átfogtam a csuklóját, és szó szerint
nekibasztam a falnak. Minden döfésnél felemelkedett egy
kicsit a földről. Én pedig megalázkodtam előtte.
-Sajnálom, Livvie. Sajnálom. Bocsáss meg! Bocsáss
meg... - hajtogattam, és tovább dugtam.
Utána gyorsan lelépett. Jó lett volna megállítani, de nem
tettem. Aznapra már elég kárt okoztam. A padlón hagytam
a törött edényeket, és elindultam a fürdő felé, hogy
fájdalmasan forró fürdőt vegyek. Aznap éjjel nem voltam
hajlandó aludni.
Másnap reggel korán hívott Livvie.
-Szia.
Hallottam a mosolyt a hangjában. Kissé gyanakodtam, ám
nagy nehezen elhittem, hogy talán nem haragszik rám az
este miatt.
Megdörzsöltem a szememet. Kimerült voltam.
-Szia.
-Csak szólni akartam, hogy ma suli után dolgozom, de
holnap ráérek. Most ott alhatnék, holnap pedig
elmehetnénk moziba. Meg akarom nézni az Engedj be!
Felültem, és nekidőltem az ágytámlának.
-Oö... rendben.
Azt hittem, haragudni fog rám. Sőt, kifogásokra
számítottam, hogy miért nem tudunk egy ideig találkozni.
Jobbnak láttam elfogadni az ajánlatát, mintsem
megkérdőjelezni a szándékait.
-Miről szól?
-Ilyen horrorszerűség, de igazából nem az. Nagyon tetszett
a svéd változat, és kíváncsi vagyok, mit hozott ki belőle a
rendező.
Elmosolyodtam. Eszembe jutottak a plakátok a lakásában.
-Persze, Livvie. Menjünk!
-Semmi becenév? - húzta az agyamat.
Azt hittem, nem szereted.
A vonal másik végén csend honolt.
—Tegnap este szerettem — szólalt meg végül nagyon
halkan. Megmoccant a farkam.
—Jó tudni.
—Igen, de ne azért ne éld bele magad! Nem oldhatsz meg
mindent szexszel, Caleb.
Ettől elkezdett mardosni a szégyen.
—Igyekszem észben tartani.
—Helyes. Este találkozunk, szexi fiú.
Felkacagtam.
—Ez valami becenév? Utálom!
—Igyekszem észben tartani.
Letettem, és rögtön lefeküdtem aludni. Még csak nem is
álmodtam.

HAT

LIVVIE IMÁDJA A FILMEKET, ÉS SOKAT OLVAS. Gyakran

panaszkodott, hogy nem falhatja annyira a könyveket,
mint amennyire szeretné, mert túlságosan lefoglalja a
munka, az iskola és a szabadidejének megosztása köztem
meg a barátai között. Többnyire témát váltottam, amikor
szóba került ez utóbbi. Tudtam, hogy azt akarja,
találkozzak velük. Engem viszont nem vonzott, hogy
tipikus húszévesekkel vegyem körül magamat. A legtöbb
emberrel semmi közös nem volt bennünk — azokkal
pedig még kevesebb, akik még soha nem lőttek le senkit
közvetlen közelről. Livvie-vel legalább ebben osztoztunk!
-Jövő héten hálaadás — közölte a kocsiba pattanva Livvie.
Épp akkor néztük meg a Harry Potter és a Halál ereklyéi
első részét. Livvie ragaszkodott előtte a filmmaratonhoz,
hogy felzárkózzak az előzményekkel. Meglepő módon
tényleg élveztem a mozizást. Elgondolkodtam rajta, hogy
inkább Harryre vagy Voldemortra hasonlítok-e.
-Caleb!
-Igen? - fordultam mosolyogva Livvie-hez, aki
felsóhajtott.
Tudod, mit akarok ezzel mondani. Ne nehezítsd meg!
-Ne már, Cica! Már megint? Van elég barátom. Nem
akarok többet.
-Nincsenek is barátaid, Caleb.
-Te az vagy - kacsintottam rá, miközben beindítottam a
motort. Imádta a dumámat.
-Pff - emelte fel a kezét tehetetlenségében. - Olyan
idegesítő vagy! Ha nem lennél ilyen jóképű, behúznék
neked egyet.
Felkacagtam.
-Gyerünk, Caleb! Ne legyél seggfej! Nagyon türelmes
vagyok, de ez fontos nekem. Fontos vagy nekem. És ők is.
Kérlek, ne kelljen választanom köztetek.
A könnyed hangvétel ellenére éreztem, valójában milyen
komoly a helyzet. Egy csomó mindenen keresztülment
miattam. Végül is kellemesebb lesz nekem egy este a
barátaival, mint amilyen neki volt az enyémekkel.
-Mit fogunk nekik mondani rólam?
Az ülésen fészkelődve, izgatottan nézett rám.
-Te jó ég, azért kérdezed, mert tényleg fontolóra vetted?
-Valószínűleg - forgattam a szememet. Váratlanul ért,
hogy Livvie a biztonsági övét kicsatolva, vidáman rám
vetette magát. Rátapostam a fékre, és hallottam, hogy
hátulról rám dudálnak. - Livvie! Mi a fasz van? Vezetek!
A legkevésbé sem sajnálkozott.
-Annyira boldog vagyok! Annyira, annyira boldog! -
táncolt az ülésen, aztán visszacsatolta az övét. - Claudia be
fog szarni, amikor meglát téged. Rubi elképesztően
udvarias, de Claudiának állandóan jár a szája. Úgyhogy
számíts rá, hogy lyukat beszél a hasadba. Néha egy kicsit
személyeskedik, de majd figyelmeztetem előre, mennyire
zsémbes tudsz lenni. Te jó ég, mit fogunk enni? Remélem,
a szupermarketben van pulyka. Jó nagy pulyka!
Egyre idegesebb lettem. Mégis mi a fenébe egyeztem bele
éppen?
-Livvie, ez nem lesz ennyire egyszerű. Óvatosnak kell
lennünk, ha nem akarsz leveleket írni nekem a börtönbe.
Kicsit alábbhagyott a lelkesedése. A karomra tette a kezét.
-Elmenekülnénk, mielőtt ez megtörténhetne, Caleb.
Halál komolyan mondta. Picit összeszorult tőle a szívem.
-Amúgy meg... - folytatta - az FBI messze van innen, és
rám se fognak nézni, hacsak nem keresem őket direkt.
Sloan néha felhív, de most már, hogy tud a barátaimról,
meg arról, hogy nem téged siratva ücsörgők, nem sokat
hallok felőle. Rendben leszünk, Caleb. Minden tökéletes
lesz.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
-Elég messze állunk a tökéletestől, Cica. Én vagyok a
legelcseszettebb ember, akit ismersz.
-Igen, de én vagyok a második legelcseszettebb ember,
akit ismerek, és két mínusz az pluszt jelent. Színtiszta
matematika, Caleb. A matek a világegyetem nyelve. Nem
vitatkozhatsz az egész univerzummal.
Livvie vigyora egyenesen röhejes volt.
Annyira nagyon szeretlek!
-Ja, viszont engem átbaszott már néhányszor az
univerzum.
-Tudom! Marhára tartozik nekünk - nyújtotta ki a nyelvét
Livvie, mire felnevettem.
-De most komolyan, mit fogunk mondani? - fogtam meg a
kezét, míg az útra figyeltem.
-Hát ez olyan, mint az írás. Elkezdi az ember azzal, amit
tud, és tisztában van vele, hogy a legjobb hazugságnak
igazság az alapja.
Jamesnek hívnak. Portlandben születtél, Oregon államban.
Világlátott huszonhét éves vagy, és másfél hónapja járunk.
Elnevettem magam.
—Gondolkodtál rajta, mi? Az útlevelemben nem az áll,
hogy James. Ráadásul, ha az FBI-os haverjaid jönnek
szaglászni, nem biztos, hogy egy James Colé észrevétlen
marad az életedben. Aztán adott a kérdés, hogy miből
élek? Miért van akcentusom, ha Amerikában nevelked-
tem? Milyen a családom? Van valami hobbim?
Láttam, hogy a lelkesedés lassan leolvad Livvie arcáról.
Szarul éreztem magamat miatta.
—Sajnálom, Livvie. Tudom, hogy jobbat érdemelsz, de
nem tudom, hogy szerinted hogy tudjuk ezt végigcsinálni.
A szállodáig vezető út hátralévő részében csendben volt.
Levetkőztünk, bemásztunk az ágyba, én pedig magamhoz
húztam. Szinte hallottam az agyában kattogó
fogaskerekeket.
—Azt mondjuk nekik, hogy mindketten benne vagyunk a
tanúvédelmi programban — szólalt meg. — Nem
szabadna együtt lennünk, de nem bírjuk ki egymás nélkül.
Az FBI azt akarja, hogy bizonyítékkal szolgálj egy másik
országból. Ezért szaglászik körülöttünk Reed, és ezért
voltam annyira titokzatos, hogy hol töltöm az estéimet.
Senkinek sem beszélhetnek rólunk. Elég nekik annyi,
hogy a Paseónál találkoztunk. Ők szeretnek engem, Caleb.
Meg fogják tartani a titkunkat.
Megráztam a fejemet.
—Szerinted tényleg működni fog? Elég elrugaszkodott
történet.
—A valóság se kevésbé az.
Alaposan végiggondoltam a szavait.
Működhet a dolog, ha tényleg meg lehet bízni a
barátaiban, ám egyáltalán nem ismertem őket. Igencsak
utánuk kell néznem, aztán rajtuk tartani a szememet.
Livvie-nek nem fog tetszeni. Előtte titokban kell tartanom,
ami még mindig jobb, mint lebukni. Rafiq- kal például
tizenkét évet töltöttem, mire rájöttem, hogy nem lehet
megbízni benne. Eszem ágában sem volt még egyszer
elkövetni ezt a hibát.
-Várunk vele, hogy beszéljünk nekik a tanúvédelmi
programról. Nem bocsátkozunk részletekbe azon kívül,
hogy mi a nevem, hol találkoztunk és mit csinálok. Ha
minden jól megy, később eláruljuk nekik „az igazat” -
feleltem.
-Mit mondjunk a munkádról?
-Azt fogom mondani, hogy önállóan tettem szert a
vagyonomra. Vagyonkezelői alapokból élek. Kissrác
korom óta utazom, ezért furcsa az akcentusom. Világlátott
huszonhét éves vagyok, és másfél hónapja járunk -
pusziltam meg Livvie feje búbját.
-Köszönöm, Caleb.
-Szívesen, Cica.
A melléhez nyúltam, hogy végighúzzam a hüvelykujjamat
a bimbó mentén. Amikor felsóhajtott, belecsókoltam a
nyakába, mire oldalra biccentette a fejét, hogy még jobban
hozzáférjek. A kezem végigkúszott a hasán és a fenekén,
amibe jól belemarkoltam.
-De az adósom vagy - súgtam a nyakába.
-Mmm... mit szeretnél? - kérdezte, és engem utánozva
megmarkolta a seggemet. Furcsa módon megőrült a
testemért. Nem volt okom panaszra.
-Szeretnék pár dolgot - haraptam bele a vállába, s
gyengéden szívogattam. Ösztönösen domborítani kezdett,
mellei a mellkasomhoz dörgölőztek. Ujjai belevájtak a
fenekem húsába. - Kezdjük azzal, hogy egy kicsit
hasznosabb helyre teszed a kezedet.
Halkan kuncogni kezdett.
Nekem jó ott, ahol van -csapott a seggemre. Nagyot
csattant, de nem fájt. Felkacagtam.
-Kurvára csak az álmaidban, Cica. De ha élvezed a
fenekelést, hadd kényeztesselek.
Azzal hagytam, hogy keményen a hátsóján landoljon a
kezem. A mozdulat erejétől még közdebb préselődött
hozzám. .
-Nem! - sikkantotta, és megvonaglott a kezem alatt. -
Istenemre esküszöm, hogy nem, Caleb!
Nevetett, ugyanakkor mégis rémült. Elengedtem, mire
pont úgy reagált, ahogy reméltem: merekülőre fogta.
Meztelenül átszökkent fölöttem, ki az ágyból, és
sikoltozva indult a nappali felé.
A nyomába eredtem.
-Fel fognak jönni a biztonságiak — incselkedtem vele a
kanapé oldalánál állva. Liwie a másik oldáon állt, és kitért
minden mozdulat elől, amit felé tettem. Eszeveszetten
kacagott - félig izgatottan, félig ijedten.
-Jó. Akkor majd megmondom nekik, hogy el akarsz
fenekelni. Te perverz!
-Szereted, ha elfenekellek, Te vagy a perverz!
Felé toltam a kanapét, amitől kibillent az egyensúlyából.
Rávetettem magam, de hátralépett, és az étkezőasztal felé
futott. Istentelenül sokat fizettem a szobáért. Magasról
leszartam, hogy tönkretesszük.
-Ne üldözz!
-Ne menekülj!
Körüljárta az asztalt, mentében felborítva a székeket.
Mellbimbói kemény kavicsként ágaskodtak. Nem bírtam
róluk levenni a szememet, miközben telt keblei minden
mozdulatnál megremegtek.
-Megígéred, hogy nem fenekelsz el?
-Rohadtul esélytelen - vigyorogtam. Figyeltem, ahogy
továbbra is az asztal körül sétál, és átlépi a felborított
székek támláját. Ha túl hamar mozdulok, beszaladhat a
hálóba, és bezárkózhat a fürdőszobába. Az asztal másik
oldalánál viszont ott volt mögötte a fal. Hagytam, hogy
még egy utolsó kör alatt beleborzongjon a menekülés iz-
galmába. Aztán felugrottam az asztalra, amitől megijedt.
Hátrálni kezdett, de háttal nekiütközött a falnak. Leugorva
odaszegeztem.
-Megvagy!
Levegőért kapkodott. Imádtam látni, ahogy nevet, amikor
nagyon igyekezett visszatartani. Nyilvánvaló szépsége
ellenére gyakran szörnyen komikus arcot vágott.
-Most mit fogsz csinálni? — ölelte át a vállamat. Hirtelen
csábító hangvételre váltott.
-Amit csak akarok.
Csókot leheltem az ajkára, mire kinyitotta a száját. Ahogy
becsúszott a nyelvem, legnagyobb megelégedésemre
felnyögött és hozzám dörgölőzött. A puszta gondolat,
hogy valaha is kiengedtem volna a kezem közül, majdnem
elég volt hozzá, hogy haragra gerjedjek. Azt viszont
biztosan megtanultam mellette - sok egyéb dolog mellett -,
hogy szinte lehetetlen dühösnek lenni, amikor így hozzám
bújik.
Az elmúlt hetekben kiderült számomra, hogy Livvie egy
kicsit durván szereti. Ebben összeillettünk, ha nem
gondoltam túl az egészet. Szerette, ha lefogom és hátulról
csinálom. Szerette, ha utasítanom. Szerette, ha
elfenekelem. A legjobban viszont elélvezni szeretett. Nem
érdekelte, hogyan - csak hogy történjen meg. Ezzel
segített átlépni a korlátaimat.
Hátráltam egy lépést, és simogatni kezdtem a farkamat.
Tetszett, ahogy Livvie tekintete követi a kezemet. Nagyon
szeretett nézni engem -legalábbis akkor, amikor nem
másik nővel voltam egy ágyban. Ajkai megduzzadtak a
csókolózástól. Megnyalta őket és kivárt. Lerövidítettem
neki a várakozási időt.
-Rakd a kezed az asztalra, és tedd szét a lábad!
Huncutul elvigyorodott.
-Igenis, Caleb — engedelmeskedett gyorsan.
Végigsimítottam hosszú, ébenfekete sörényén. Tudtam,
hogy egyszer majd muszáj lesz a farkam köré tekernem és
beleélveznem. Félresöpörtem a haját, és ugyanúgy
végigsimítottam a gerincét. Vigyorogtam, amikor lejjebb
eresztette a mellét, és felemelte a seggét. Oda is eljutok
majd, de addig is ráérősen simogattam mindenhol. A cicije
még méretesebbnek, meg teltebbnek tunt ebben a
testhelyzetben. Belecsíptem, felnyöszörgött tőle.
Összecsippentettem a csiklóját is, amitől felnyögött.
Nyögései és sóhajai hallatán sötét lelkem örömtáncot járt.
-Készen állsz, hogy elfenekeljelek?
Ez igazából nem is kérdés volt, hanem figyelmeztetés.
Mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta. Az izgalomtól
egyre szaporábban kezdte venni.
-Igen, Caleb.
-Dőlj az asztalra, és fogd meg a két szélét!
Türelmesen vártam, hogy úgy tegyen. Gyönyörű bőrén
egyetlen hiba sem látszott. Nem csúfították hegek karcsú
hátát. Nem osztozott a sorsomban, amiért őszintén hálás
voltam.
Egyik kezemmel nekitámasztottam a testét a csípőmnek, a
másikkal pedig rámértem az első ütést. A hangja
kettéhasította a levegőt. Livvie-nek elakadt a lélegzete, de
csöndben maradt. Figyeltem, ahogy a tenyerem nyomától
élénk rózsaszínbe fordul a bőre.
-Maris rózsaszín, Baba. Szerinted hány ütés kell még,
hogy piros legyen?
-Nem tudom, Caleb — felelte halkan. Remegett a lába.
-Nézzük meg? - húztam végig a hurkán az ujjhegyemet.
Livvie megint nyöszörgött.
-Ha szeretnéd, Caleb...
Elmosolyodtam magamban. Tudtam, hogy egy beteg fasz
vagyok. Ám Livvie jóvoltából szerencsés fasz is. Két
csapást mértem még rá, egyiket a másik után. Livvie a
karjára támaszkodott, de nem szorította össze a fenekét.
Gyakorlat teszi...
-Jó érzés, Cica?
Én is egyre gyorsabban vettem a levegőt, ahogy izgalmam
a tetőfokára hágott. Livvie hangja és gyötrődése kéjsóvár
állapotba hozott.
-Igen, Caleb. Kérlek, csináld még!
Felszisszentem. Rögtön rásóztam még négyet a seggére.
Bőre forró volt a kezem alatt. Felemelte a lábát, és
megvonaglott az asztalon.
-Most már elég piros, Baba - lihegtem. - Tedd le a
kibaszott lábadat! Tudod, hogy úgy jobb.
-Igen, Caleb - suttogta. Már majdnem sírt. Már nem bírta
sokáig. Francba, már én sem bírtam sokáig.
Felhevült ujjaimmal hátulról megdörzsöltem a punciját.
Felnyögve még jobban széttárta a lábát.
-Borzasztóan benedvesedtél, Cica. Biztos nagyon tetszik a
fenekelés - csúsztattam belé a mutatóujjamat, aztán lassan
elkezdtem ki-be mozgatni. Beleremegett.
-Ez még jobban tetszik. Csináld még, kérlek! Erősebben!
Azzal nekiállt mozgatni a csípőjét, amennyire a fogásom
engedte. Baszatta magát az ujjammal.
-Most nem vagy valami jó kiscica. Nem te döntőd el,
mikor baszak meg.
Lassítottam az ujjamon, mire ő bosszúsan felmordult.
Elmosolyodtam.
-Ki dönti el, Cica?
-Te döntőd el, Caleb.
Mozdulatlanná vált, es ellazította az izmait. Az élvezetem
eszköze volt, készséges önként jelentkező a
gonoszságomhoz.
—így van, Cica. Én döntöm el — csaptam a seggére még
hármat, mielőtt halk szipogást hallottam. Elég volt neki.
Nekem is. Mögé álltam, megemeltem a csípőjét, és
ráhúztam a nedves punciját a farkamra, hogy ütközésig
toljam belé.
—Istenem! Kérlek, Caleb!
Gyorsan kihasználta az asztal nyújtotta lehetőséget, és
rátámaszkodott, hogy előre-hátra mozogjon rajtam.
Annyira jó érzés volt, hogy egy kicsit kiadtam a kezemből
az irányítást. Ez nem tarthatott sokáig. Egyikünk sem
akarta. Én akartam irányítani. Livvie pedig meg akarta
adni magát.
Összeszedtem magam, es ráfeküdtem. Több mint
száznyolcvan centi magas vagyok (vagy az amerikai
olvasók kedvéért hat láb, de nekik is illene mar
megtanulni a normális mértékrendszert), Livvie pedig
százhatvanhét. Beborítottam az egész testét. Egyik könyö-
kömre támaszkodtam, hogy levegőhöz jusson, szabad
kezemmel pedig megmarkoltam az asztal szélét.
—Durvábban akarod, Baba? Tőlem megkapod —
váltottam hosszú mozdulatokra. Szinte teljesen kiszálltam
belőle, majd vissza. Felnyögött, amikor megint tövig
beléhatoltam.
Addig csináltuk így, amíg megfájdult a könyököm és folyt
rólunk a víz. Aztán megfordítottam Livvie-t, hogy rám
üljön, és mindketten elélvezzünk.
Utána rajtam aludt el. Még benne volt a puhuló farkam.
Folyt a sperma, valahányszor egyikőnk megmoccant. Nem
zavart. Baromi boldog voltam.

HÉT

HÁLAADÁS ELŐTTI ESTE AZT ÁLMODTAM, hogy Livvie azt

mondta: rájött, hogy képtelen szeretni engem. Felriadtam,
és rávettem, hogy szexeljen velem. Nem mintha bánta
volna.
Livvie lakásán volt a hálaadás napi vacsora. Claudia és
Rubio több üveg sangriát hozott. Szemlátomást ez volt a
kis csapatuk kedvenc itala. Én már reggeli előtt elkezdtem
viszkizni.
Livvie szerint „aranyos” volt, hogy mennyire ideges
voltam. Tény, hogy szorongtam egy kicsit, de leginkább
csak amiatt, mert nem vágytam társalogni. Feltételeztem,
hogy már a szagom is távol tarthatja tőlem az embereket.
Claudia átütő egyéniségnek bizonyult: temperamentumos
teremtés rövid sötét hajjal, zöld szemekkel és baljósán
csibészes vigyorral. Még Livvie-nél is kisebb, amit nehéz
észrevenni, tekintve, hogy állandóan belemászik az ember
személyes terébe. Például az enyémbe.
- Egek, fantasztikusan nézel ki! - fogta két kezébe az
arcomat, jobbra-balra fordította, majd a plafon felé. Úgy
éreztem magam, mintha tetvészne, vagy ami még
rosszabb: felbecsülné az értékemet. Elhúztam tőle a
fejemet, és ráhunyorogtam. - Ja, erre érzékeny vagy,
Sophia említette is.
Azzal Claudia vállat vont, és a konyha felé szökellt.
Rubio sokkal több tiszteletet tanúsított irántam. Esetlenül
jóképű srác. Magas, de langaléta. Haját nagy műgonddal
alakított rendezetlenséggel hordta, mint az európai fiatalok
általában. Szeme ugyanolyan színű volt, mint a
barátnőjének.
Kétség nem fért hozzá, ki hordja a nadrágot a
kapcsolatukban. De Rubióban legalább volt annyi, hogy
szégyenkezzen miatta.
-Bocs, mindenkivel ezt csinálja. Amikor először
találkoztunk, azt mondta, imádni való vagyok és hogy a
pasija.
-És tényleg a pasija lettél - vetettem rá sokatmondó
pillantást, mire elmosolyodott.
-Testhezálló felső volt rajta, láttam a csöcseit.
Önkéntelenül elvigyorodtam.
-Jól döntötték
-Tudom - vont vállat.
A hálaadás amerikai ünnep. Livvie-vel be kellett járnunk a
boltokat, hogy akkora pulykát találjunk, amekkorával egy
hadsereg is jóllakhat — annak ellenére, hogy csak négy
emberre főztünk. Amikor viszont Livvie kivette a
hatalmas madarat a sütőből, és letette az asztalra, tudtam,
hogy nem veszett kárba az időnk. Livvie tagadhatatlanul
büszke volt a baromfijára.
-Nézd, az első pulykám! - prezentálta a madarat
pukedlizve.
-Ennek eleve úsznia kell? - kérdeztem. Mennyei illata volt,
és alig vártam, hogy megkóstoljam, de imádtam őt
szívatni. Ez volt a második legkedvesebb elfoglaltságom.
Utálom a száraz pulykát. Lehet, hogy túllocsoltam. De
minek is magyarázok itt? Megeszed a kibaszott
pulykámat, és mind a tíz ujjadat megnyalod utána.
Levágott egy darabot a tetejéből, hogy a számhoz emelje.
—Nyisd ki, szerelmem!
Átöleltem és magamhoz húztam.
Parfüm és kajaillata volt. Kinyitottam a számat, és
hagytam, hogy etessen. A legfinomabb pulyka volt, amit
valaha ettem: omlós hús a ropogós bőr alatt. Lenyaltam az
ujját, miközben kihúzta a számból.
—Mmm, nem rossz. Majdnem az ujjad bánta.
Livvie sugárzó tekintettel nézett rám.
-Hát akkor szerencsés vagyok. Elég sok mindent szeretek
csinálni az ujjaimmal.
Az ajkához húzta a számat, és megcsókolt. Kettőnk teste
között a farkam megrándult. Livvie lassan elhúzódott
tőlem, miközben még egy utolsó puszit lehelt az ajkamra.
-Claudia és Rubi is itt van.
A hasához dörgöltem a sliccemet. A kettőnk közötti
magasságkülönbség mindig összezavarta a farkamat.
Szegény nem tudta eldönteni, hogy a melleinek melegében
keressen menedéket, vagy lejjebb, a forró nedvességben.
-Nézzenek nyugodtan! A fiú talán tanul valamit.
Livvie nevetve elhúzódott tőlem.
—Nem mindenkinek ment az agyára úgy a szex, mint
neked. Szerintem nem nagyon örülnének a műsornak.
—Azért megkérdezhetjük — vontam vállat.
Azzal a forgószél lányka besétált a zsúfolt konyhába.
-Mondjátok, hogy kész a kaja! Éhen halok. Egész nap nem
ettem, mert azt mondtad, hogy éhesen jöjjek — fogott
meg egy pogácsát a tepsiből, és csócsálni kezdte. - Mmm,
ez még meleg! - tömte a szájába a maradékot.
-Claudia! Az nem előétel, te ribanc! - csapott a fenekére
Livvie, mire mindketten vihogni kezdtek.
A csajok olyan furák! Ha engem egy másik férfi
leribancozna vagy elfenekelne, nem vihogással végződne.
A nők viszont szerintem eredendően biszexuálisabbak
nálunk. Ezen el is töprengtem, mert elképzeltem, milyen
mocskos dolgokat tudna művelni Livvie ezzel a
boszorkánnyal. A nappali felé fordultam, és menekülőre
fogtam, mielőtt még keményebb lett volna a farkam. így is
elég zsúfolt volt a konyha.
Rubio a PlayStation összerakásával és a kábelek
kibogozásával foglalatoskodott a nappaliban. Meglepett,
hogy tud érdemi munkát végezni abban a nadrágban. Nem
értem, miért hordanak a férfiak testhezálló farmert. Ki
akar kalodába zárt golyókkal mászkálni? Egy pillanatra
eszembe jutott, Rafiq vajon mit gondolna erről az
őrületről. Furcsa mélabú áradt szét bennem, miközben
letettem a whiskey-met a dohányzóasztalra. Végképp nem
akartam részegnek tűnni.
-Segítsek? - kérdeztem, mert valamivel le kellett kötnöm a
figyelmemet.
-Nem, már készen vagyok. Hangszeren játszol vagy
énekelsz? - j
nézett rám várakozva, én pedig hirtelenjében nagyon
öregnek és nagyon ufónak éreztem magam ebben az új
világban, amibe bepillantást nyertem. ’
-Egyiket sem — feleltem. Csak álltam ott, miközben
szerencsétlennek éreztem magam, amiért nem volt ital a
kezemben, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Rubio
mosolyogva a kezembe nyomott egy műanyag gitárt.
-Kezdheted a gitárral. Az elején könnyebb.
Meg sem várta a válaszomat, mielőtt bekapcsolta a tévét,
és hangos rockzene áradt szét a szobában. Zavart, de nem
szóltam semmit.
-Mit csináljak? - érdeklődtem.
-Először ki kell választanod a karakteredet. Aztán nézünk
egy dalt, te pedig megnyomod a színes gombokat a
gitáron, ahogy megjelennek a kijelzőn az utasítások. Én
dobolni fogok.
Rubio izgatottnak tűnt, de nem értettem, miért. Addig a
pillanatig nem tartottam magamat társasági helyzetekben
bénának.
Egy szakállas rocker karakterét választottam magamnak,
és végigtapogattam a kezemben lévő játékgitárt. Legalább
kevésbé volt szerencsétlen így a helyzet, hogy volt mit
csinálnom. Rubio is kinézett egy karaktert, aztán
továbbment a dallistára.
-Mi a bandánk neve?
-Sophia választotta. Mi vagyunk a Sex Rifles - válaszolta
nevetve. - Szerinte sokkal menőbb, mint a Sex Pistols.
Nem ismertem a Sex Pistolst, de Livvie humorát így is
értékeltem.
-Jaaj, igen! Én is akarok játszani - sikkantott fel Claudia a
nappaliba lépve. Én Livvie-t kerestem a tekintetemmel, de
nem láttam sehol. Kérlek, ne hagyj egyedül velük...
-Hol van L... Sophia?
Épphogy sikerült lakatot tennem a számra, mielőtt
elárultam volna Livvie igazi nevét. Szerencsére
mindkettejüket lefoglalta, hogy ráadják Claudiára a
basszusgitárt.
-Sophia! Gyere játszani! — rikkantotta szörnyű
hangerővel Claudia. Biztos pofát vágtam, mert utána
engem vett célba. - Szokj hozzá, jóképű srác! Ha a
csapatunk tagja leszel, ki kell egyezned a tahó
viselkedésünkkel. Egy családban nincs helye
udvariaskodásnak — kacsintott rám, mire elvigyorodtam.
-Csak megijesztettél, ennyi az egész. Nem gondoltalak
udvariatlannak.
Tényleg nagyon udvariatlan volt. Ha nem Livvie barátja
lenne, tanítottam volna neki egy kis illemet. De
megígértem Livvie-nek, hogy nem kínzók meg senkit, aki
nem kéri kifejezetten. Ami pedig a családot illeti, Claudia
nem a megfelelő embernek magyarázza a fogalmat...
Livvie belépett, és elolvadtam az arcán tükröződő
boldogságtól. Nem is tudom, láttam-e valaha ilyen
boldognak. Emiatt féltékeny lettem a barátaira. Az egész
kibaszott életemet feladtam, hogy vele legyek, mégsem
tűnt ennyire boldognak, amikor kettesben voltam vele.
Odasétált hozzám, és babrálni kezdett a gitár
vállpántjával.
-Nézzenek oda! Milyen jól áll neked, szexi fiú!
Lábujjhegyre állva csücsörített, én pedig lehajoltam, és
gondolkodás nélkül elfogadtam a csókot.
-Nevem is van, tudod.
-Tudom. Az, hogy szexi fiú - vigyorgott. Azzal elfordult,
és a konzolért meg a mikrofonért nyúlt. - Kész a vacsora,
úgyhogy csak egy-két dalt csináljunk végig, utána együnk!
-Annyira jó a kaja, Rubi! Még jó, hogy engem ismertél
meg előbb, és nem Sophiát. Én sose fogok neked ilyen
finomat csinálni - jelentette ki Claudia.
-Amit tőled kapok, minden kajánál jobb - vágta rá Rubio.
Arcon csókolta a barátnőjét, aki belepirult. Mindkettejüket
tisztelni kezdtem egy kicsit. Szemlátomást szerették
egymást, és reméltem, hogy egyszer majd nekünk is
meglesz Livvie-vel az, ami nekik. Mínusz a testhezálló
farmer, és az, hogy borzasztó körülmények között
találkoztunk.
Paskolást éreztem a seggemen. Livvie mélyreható „gyere,
bassz meg” pillantást vetett rám.
-Készen állsz a játékra, szexi fiú? Nézd meg, hogy
könnyűre állítottad-e, nehogy bajod essen.
A szorongásom részben feloldódott.
-Te pedig jobb, ha tudod, kivel állsz szemben, különben
kénytelen leszek emlékeztetni.
-O, már alig várom! - markolta meg a fenekemet. Nevetve
megráztam a fejemet. - Jó, én az Eye of the Tigert tolom.
-Mindig azt szoktad - méltatlankodott Claudia.
-Fogd be! Majd amikor te jössz az éneklésben, akkor
választhatsz. Ne alázz szexi fiú előtt! Azt akarom, hogy
csodáljon, milyen tehetséges vagyok - felelte Livvie.
-Hagynod kéne, hogy elolvassa a szarságodat. Fogadok,
hogy imádná — mondta Claudia karmos mancsot
formázva a kezéből, és úgy kaparászta a levegőt, hogy azt
épeszű ember nem tartotta volna szexinek, pedig nagyon
az akart lenni.
-Azt, amit folyton a laptopodon gépelsz? - vigyorodtam el
abban a biztos tudatban, hogy az első adandó alkalommal
lecsapok a gépére. Livvie egy pillanat alatt elsápadt.
-Az semmi. Felejtsd el! Játsszunk!
-Ne már, Sophia, olyan jó! - erősködött Claudia, aztán
felém lordult. - Egy lányról szól, aki...
-Claudia! - szólt rá komoly arccal Livvie, s lesújtó
pillantást vetett rá.
-Rendben. Oké, játsszunk - hagyta rá epésen Claudia.
Már amúgy is felkeltette az érdeklődésemet a dolog, de
Livvie reakcióját látva előjött belőlem a vadászkopó.
Lesznek még kérdéseim, az biztos. Akkor viszont
elhatároztam, hogy a kezemben lévő játékgitárra
koncentrálok, és nyomkodom a megfelelő gombot. Még
jó, hogy gyorsan jár az eszem, mert közepes nehézségi
szinten sem volt könnyű követni a képernyőn felvillanó
színeket.
A bevezető rész egy örökkévalóságig tartott, ám amint
Livvie énekelni kezdett, engem is magával ragadott a
játék. Gyönyörű hangja van: telt és reszelős. Annyi
mindenben tehetséges, amiről sejtelmem sem volt!
Mindent tudni akartam róla, amit csak lehet. Átfutott az
agyamon, hogy én vajon miben vagyok olyan jó, hogy
összemérjem vele magamat. Egy hangszeres résznél
odafordult hozzám.
—Jól csinálod! Én gitárban szar vagyok.
Rákacsintottam.
—Próbálok koncentrálni, Baba, ha nem bánod.
—Haha! Nyomjad csak, te rocksztár! Ne hagyd, hogy
megzavarjalak- élcelődött, aztán teli torokból folytatta a
dalt. Elgondolkodtam rajta, vajon hogy fér ennyi levegő a
tüdejébe.
A szám végén hetvenöt százalékos eredménnyel zártam a
kört. A csapat többi tagja mind kilencvenvalahány
százalékot ért el, Livvie-vel az élen, aki kilencvenkilencet.
Nem győzött dicsekedni vele. Még sohasem láttam
ennyire büszkének. Éreztem, hogy nekem is valami
büszkeségféle feszíti a mellkasomat, mert a saját viselke-
désemet véltem benne felfedezni. Hosszú utat tettünk meg
idáig, és furcsa módon nagyon türelmetlenül vártam, hová
juthatunk még.
Claudia következett az éneklésben. Lágyabb, lírai hangja
jól illett a Nine in the Afternoonhoz. Megizzasztott, hogy
követni tudjam a gitárral, mégis úgy tűnt, hogy
felülmúlom Livvie-t, aki egész testét mozgatva próbált
basszust játszani. Kilógott a nyelve, miközben a
képernyőre figyelt, és észre sem vette, hogy folyton
bámulom, amikor csak tehetem.
Miután Claudia befejezte a dalt, és mindenki kiröhögött a
hatvankét százalékos eredményem miatt (Livvie is csak
hatvanötöt ért el, szóval nem értem, miért csak engem
szívattak, kapják be!), megállapodtunk, hogy ideje a
vacsorának. Livvie asztala nem volt elég nagy ennyi
ételhez és vendéghez, így a konyhában szolgáltuk ki ma-
gunkat, és odavittük a tányérunkat az asztalhoz. Különös
volt nekem az egész. Kicsit kívülállónak éreztem magam -
még akkor is, ha szó szerint közelebb voltam Livvie-hez,
mint a barátai.
Amikor mindannyian helyet foglaltunk, fogtam a villámat,
és már alig vártam, hogy rávessem magam a töltött
pulykára, amikor Livvie megfogta a kezemet, hogy
megállítson. Ránéztem és felmordultam. O csak
mosolygott, aztán megpaskolta a kezemet.
-Még nem, szexi fiú. Hálaadás van. Körbemegyünk, és
mindenki elmondja, miért hálás.
—Én hálás lennék, ha ehetnénk — mormoltam. Letettem a
villát, és végignéztem a többieken. Mindenki rám
mosolygott. Hátborzongató volt. Hidd el nekem: én aztán
tudom, mit jelent, amikor valami hátborzongató.
—Sophia, te vagy a házigazda. Neked kellene kezdeni —
javasolta Rubio.
-Oké - válaszolta Livvie, és mély lélegzetet vett. — Hát
először is azt akarom mondani, hogy hálás vagyok az
ételért. Alig várom, hogy ehessek belőle. De ami még
fontosabb... Hálás vagyok, amiért egyáltalán itt lehetek.
Nyelt egyet, tekintete pedig bepárásodott a visszatartott
könnyektől. Legszívesebben mindenkit hazaküldtem
volna, s addig csókolom őt, amíg meg nem feledkezik az
érzéseiről. Helyette viszont ott kellett ülnöm, és úgy tenni,
mintha nem én lettem volna Livvie életének elrontója.
-Nehéz év áll mögöttem - folytatta. - Tavaly egyedül
töltöttem a hálaadást. Nem tudtam, merre tart az életem,
vagy hogy egyáltalán mit kezdjek vele. Nyomorultnak
éreztem magam, össze volt törve a szívem.
Egy könnycsepp csörgött végig az arcán.
—Sophia... — nyúlt felé Claudia a barátja előtt. Livvie
elmosolyodott.
—A, már minden rendben. Nem akarok sírni. Csak... idén
szereztem két olyan fantasztikus barátot, akiknél jobbat
nem is remélhettem volna, és lett egy saját lakásom,
mégpedig Spanyolország- bán! És...
Ekkor rám nézett, én pedig azt éreztem, basszuskulcs,
hogy maguk alá temetnek az ő érzései.
—Itt vagy nekem te — folytatta Livvie. — Van hová
tartoznom. Van ! szerető családom. Szívből hálás vagyok
érte. Nem tudom, hol lennék i enélkül - törölte meg az
arcát, aztán megrázta magát. - Jaj, bocsi, hogy kijött
belőlem az érzés. Csak szeretlek titeket, basszátok meg!
Ennyi. Na, most valaki más is.
Mozdulatlanul ülve próbáltam feldolgozni, mit is érzek
éppen. Livvie felvett a listájára. Hálás volt értem.
Mellettem megtalálta a helyét. Én is pontosan ugyanígy
éreztem, viszont sosem tudnám ilyen könnyedén kifejezni
az érzéseimet. Talán ha kettesben lennénk, taIán a
sötétben, vagy esetleg meztelenül... Akkor el bírnám
mondani neki. De most mindenki rám nézett. Livvie édes,
bátorító mosolyt villantott rám. Claudia inkább
követelőzve bámult, és szó szerint rá akart erőszakolni
vele, hogy beszéljek. Rubio egyszerűen csak várt.
O türelmes típus. Megköszörültem a torkomat és
elmosolyodtam.
—Hát ezt nehéz tetézni, de megpróbálok előrukkolni
valamivel -
pillantottam Livvie felé. - Tudom, hogy nem ismerjük
egymást túl régóta. Még csak másfél hónapja járunk.
Erre Livvie résnyire szűkült szemekkel rám mosolygott.
-Mégis őszintén mondhatom, hogy ez volt életem eddigi
legjobb hat hete - folytattam. - Hálás vagyok a közösen
eltöltött időért, és remélem, hogy jövőre... - néztem körbe
az asztal körül - titeket is megszeretlek, basszátok meg!
Claudia és Rubio felkacagott. Én megint Livvie-re
emeltem a tekintetemet. Olyan arckifejezéssel meredt rám,
amilyet még sohasem láttam tőle. Tetszett.
-Hálás vagyok a jó kajáért, a nagyszerű barátokért és a
szeretetért. Isten áldja az ételünket és a barátságunkat -
szólt Rubio tömören és velősen. Nagy nehezen levettem
Livvie-ről a szememet, hogy rámosolyogjak Rubióra.
Claudia durván magához húzta, és sokkal
szenvedélyesebben csókolta szájon, mint ahogy az a
vacsoraasztalnál illendő lett volna. Fiatal szerelem. Én is
erre vágytam.
-Hálás vagyok érted, szerelmem - suttogta neki Claudia
spanyolul. - Hálás vagyok a családomért, a barátaimért és
mindezért a kajáért. Most pedig együnk, légyszi! - tette
hozzá felénk fordulva. Mindenki kacagott és egyetértett
vele. Megfogtam a villámat, hogy beleássam magam a
töltött pulykába. Ez volt az első hálaadásom, de rögtön
eldöntöttem, hogy mostantól minden évben meg lógjuk
ünnepelni.
A vacsora alatt végighallgattam, ahogy Livvie egyetemi
óráktól és filmekről beszélget a barátaival. A
szemináriumokon Stanley Kubrick munkásságát
elemezték. Claudia és Rubio rajongott érte, l ivvie szerint
viszont képtelen volt világos üzenetet közvetíteni az
embereknek.
-Úgy beszélnek a Mechanikus narancsról, mintha az lenne
a világ legjobb filmje, vagy ilyesmi - jegyezte meg tele
szájjal Livvie. - Szerintem a nézők kétharmada kibaszottul
fel se fogta, miről szól.
A meztelen király esete. Elegen nevezték briliánsnak
ahhoz, hogy aki nem érti, az is úgy tegyen, mintha vágná,
így elkerülheti, hogy leidiótázzák. Ettől viszont gyáva
idióták lesznek. Jobb is lehetett volna az a film. Sokkal
tisztábban is megfogalmazhatta volna az üzenetet, és
párbeszédet kezdeményezhetett volna az emberi
természetről, a társadalomról és a pszichológiáról, mint
kezelési lehetőségről. Ehelyett mindenki csak a
megerőszakolós jelenetre emlékszik. Ez olyan hülyeség!
—Cáfolnom kell — szólalt meg Rubio. — Szerintem
nagyon is világos, hogy a film arról szól, mennyire leépíti
magát a társadalom. A társadalom nem foglalkozik a saját
betegségével, csak a tüneteket akarja kezelni. Nem
foglalkozik azzal, hogy Alex erőszakos ember, vagy azzal,
hogy mitől lett ekkora szociopata. Csak büntetni és
„rehabilitálni” akarja. A magatartást viszont nem lehet
kívülről kontrollálni. Egyéni döntés kell, hogy legyen. Az
embernek magának kell eldöntenie, hogy jobbá akar válni.
Márpedig ez csak akkor lehetséges, ha látja az értelmét.
Alexet erőszakkal rehabilitálták az averziós terápiával, de
amint visszakerült a nagyvilágba, találkozott az ott még
mindig jelen lévő erőszakkal, így maga is ismét
erőszakossá vált. Ilyen az emberi természet. Kubrick
hatalmasat alkotott.
-Tudom, miről szól a film, Rubi. Értelek. De szerintem
Kubrick olyan mániákusán próbálta megjeleníteni a
disztópiás jövőképet, hogy nem foglalkozott a mainstream
üzenetközvetítéssel. Nem jellemző, hogy a filmszakos
hallgatók és a művészlelkek erőszakos figurák lennének.
Nekik nem jelent újdonságot az üzenet. Mit gondolsz,
miért teljesített olyan jól Mel Gibsontól A passió? Mert
gyomorszájon vágta tőle az embereket a bűntudat!
-A picsába Mel Gibsonnal! - tiltakozott Claudia. - Nem
érdekel, hogy tehetséges-e. Egy szenteskedő seggfej. Az
utolsó ember a világon, akinek joga van filmet csinálni
Jézusról.
Rubio megsimogatta Claudia karját.
-Ne húzd fel magad, Claudia! Csak dumálunk.
Rubio rám nézett. — Te mit gondolsz, James? Te is
Kubrick-rajongó vagy?
Ez volt az első eset, hogy valaki Jamesnek szólított. Olyan
egyszerű név! Nincs benne semmi mögöttes jelentés,
például kutya, hű szolga, vagy ilyesmi. Csak egy név.
Normális név egy normális embernek.
-Öö... Nem láttam a filmet, és nem igazán tudom, ki az a
Kubrick. Múlt héten néztük meg a legújabb Harry Pottert.
Az tetszett - kortyoltam bele mosolyogva a sangríába.
Mindenki nevetésben tört ki, Livvie pedig odahajolt
hozzám, hogy könnyű csókot adjon.
-Ne haragudj, szexi fiú! Néha anélkül kezdünk el
okoskodni, hogy odafigyelnénk másokra. Váltsunk témát!
-Nem bánom, ha erről beszéltek. Szeretem hallgatni a
véleményeteket. Követem a társalgást. A magam részéről
szeretem feltételezni, hogy az ember képes a javára
változni. De úgy gondolom, hogy Rubiónak is igaza van: a
változáshoz jó ok kell. Az illetőnek hinnie kell benne,
hogy a változás hatására javulni fog a helyzete. Máskü-
lönben hátrányból indul. Mert erőszakra szükség van, ha
valaki erőszakos világban él.
Kalapált a szívem, amikor ezt kimondtam.
Rubio elkomorodott.
-Én nem mondtam olyat, hogy szükség van az erőszakra.
Azt mondtam, hogy túl sok van belőle, és módot kell
találnunk rá, hogy társadalmi betegségként kezeljük.
-Ez sohasem fog megtörténni. Még a virágok is ölnek,
Rubio. Az emberi lények pedig sokkal tökéletlenebbek a
virágoknál. Mindannyian azt tesszük, amit úgy érzünk,
hogy tennünk kell. Ha ez gyilkosságot jelent, akkor azt. A
túlélés...
-...a legfontosabb dolog - fejezte be Livvie sóvárgó
arckifejezéssel. Letette a villáját, és felállt. - Unom ezt a
beszélgetést. Menjünk vissza Rock Bandet játszani -
mosolygott, úgy, hogy a szeme komoly maradt. Jól
ismertem ezt a mosolyt.
Megbántam, hogy egyáltalán kinyitottam a lepcses
számat.
Még néhány órán keresztül Rock Bandeztünk. Sokkal
ügyesebben bántam a gitárral, és tényleg jól éreztem
magam. Sok mindent megtanultam már Amerikáról és az
amerikaiakról. A popkultúráról is, de videojátékkal még
soha azelőtt nem játszottam. Nagyon szórakoztató volt, és
elhatároztam, hogy másnap rögtön veszek is egy
PlayStationt.
Utana Claudia és Rubio sokkal többet pakolt fel a
megmaradt kajabol, mint amennyi járt volna nekik, és
hazamentek. Búcsúzóul megöleltek - igen, mindketten.
Bár egy kicsit furcsálltam a dolgot,
hagytam. Akár ölelgetős fajta is lehetnék... talán. Á, nem,
mert különös volt.
-Ha az Államokban lennénk, holnap olcsón vehetnél
egyet. Kár, hogy a spanyolok nem tartanak fekete pénteket
- magyarázta Livvie, miközben kinyitotta a csapot, és
nekilátott a mosogatásnak. ,
-Az meg mi a fene? - kérdeztem, kinyitva a
mosogatógépet.
-Egy szent hagyomány, amelynek a keretein belül
ezerszám táboroznak le az emberek a boltok előtt, aztán
bunkósbottal nekimennek a szomszédjaiknak, hogy a
legjobb áron szerezzenek PlayStationt meg iPadet. Én is
jártam anyuval — vont vállat.
-Szerintem egyszerűen rendelek egyet a neten. Hacsak
nem tartod romantikusnak, hogy bunkósbottal nekimenjek
a szomszédaidnak. .. - mosolyodtam el, mire Livvie
felnevetett.
-Hmmm... talán. Várjuk ki, reklamál-e valaki a hangos
rockzene miatt — bökte meg a vállamat. — Jó voltál ma
este. Szerintem egy kicsit beléd szerettek a barátaim.
Furcsa lüktetést éreztem a mellkasomban.
—Én megtettem mindent. Kedvesnek tűnnek. Claudia egy
kicsit túl közvetlen, és nem értem, Rubio hogy képes
bármit is csinálni abban a szűk nadrágban, de
szemlátomást imádnak téged. Nagyon szerencsés vagy,
Cica - hallgattam el egy pillanatra. - Ügy tűnik, nem
szenvedsz hiányt szeretetben.
Livvie éppen egy edényt sikált. Nem nézett a szemembe.
-Caleb... — sóhajtott fel.
-Szeretem a Jameset. Talán úgy kéne hívnod. Akkor
kisebb az esélye, hogy elszólod magad a barátaid előtt. Én
meg hívhatnálak Sophiának. Megtehetnénk, hogy... nem is
tudom... eljátsszuk. El- játsszuk, hogy normálisak
vagyunk... így együtt. De azért nem veszek fel olyan szűk
farmert.
Próbáltam lazára venni a társalgást. Fantasztikus napunk
volt, nem akartam elrontani.
Livvie átadta nekem a fazekat, hogy öblítsem le.
—Én is gondolkodtam ezen. Szerintem... jó ötlet. Talán
furcsán hangzik, de amikor megváltoztatták a nevemet,
úgy éreztem, hogy szabad valaki mássá válnom. Livvie
szomorú lány volt. Túl sokat foglalkozott lényegtelen
dolgokkal, és hagyta, hogy kihasználják az emberek.
Sophia viszont öntudatos, és senkitől sem tűri el a szíva-
tást.
Nem tetszettek nekem a szavai.
-Te soha senkitől nem tűrted el a szívatást. Te vagy a
legerősebb ember, akit csak ismerek. Nálam is erősebb
vagy — feleltem, és nyeltem egyet. - De tudom, mit
akarsz mondani. Rafiq akkor kezdett Calebnek hívni,
miután...
Nem bírtam kimondani a „megmentett” szót. Rafiq
sohasem mentett meg engem. — Azelőtt sokkal kevésbé
felemelő néven szólítottak.
Livvie újabb edényt adott a kezembe, és közelebb lépett.
Valahányszor megmozdultunk, összeért a karunk.
-Mi volt az a név?
Elárultam neki arabul.
-Nem hangzik rosszul. Mi a baj vele?
Nevetnem kellett, hogy ne uralkodjanak el rajtam az
érzések.
-Kutyát jelent. Kutyának hívtak.
Azzal kivettem Livvie kezéből az edényt, amit éppen
súrolt, és leöblítettem, mielőtt beraktam a mosogatógépbe.
Nem akartam tudomásul venni, mennyire megdöbbent.
-De miért... ? Kibaszott gusztustalan világ ez - felelte,
majd abbahagyta a mosogatást, és hátulról átölelte a
derekamat. - Szerintem te egy csoda vagy, James.
Szerintem megérdemled, hogy boldog legyél. Mindketten
megérdemeljük.
Folytattam a mosogatást.
-Nem tudom, igazad van-e, Sophia. Azt tudom, hogy te
megérdemled, hogy boldog legyél. Tudom, hogy
megérdemelsz valakit... valaki jobbat, én viszont önző
vagyok. Én akarlak téged. Eléggé akarlak ahhoz, hogy
megpróbáljak jobbá válni. De nem lepődnék meg rajta, ha
ez neked túl kevés lenne és túl késő. Megígérem, hogy egy
másodperccel sem maradok itt tovább, mint szeretnéd.
Azt nem említettem, hogy ebbe kibaszottul beleőrülnék.
Fogalmam sem volt, mit tennék, ha Livvie nem akarna
velem lenni. Nem feltétlenül lett volna más választásom,
mint visszatérni a csempészethez meg a gyilkoláshoz.
Jobb ember lettem? Talán nem. Csak akkor voltam jobb,
amikor érte éltem. Időzített bombának éreztem magam.
-Akkor én is önző vagyok, mert pont annyira akarlak
téged, mint te engem. Tudom, hogy különös közöttünk ez
az egész. Hogyne lenne az? Nem ismerjük egymást ebben
a világban, de láttam a legsötétebb arcodat, és tudom,
hogy bármit megtennél, hogy megvédj engem. Ez most
elég. A többi majd jön magától - jelentette ki Livvie, majd
puszit nyomott a hátamra, és visszament a mosogatóhoz,
hogy folytassa a munkát az edényekkel.
-Rólam nem sok tudnivaló van. Legalábbis nem sok jó. Mi
mást szeretnél még megtudni?
Éreztem, hogy az arckifejezésem nem leplezi túlzottan az
idegességemet.
-Tudom, hogy mindketten szeretjük Harry Pottert. Tudom,
hogy be kell rúgnod, hogy találkozz a barátaimmal, mert
szorongsz a helyzettől. Akkor is figyelsz, amikor nem
beszélsz, és bármit is csinálsz, hozzájárulsz valahogy a
társalgáshoz. Éppen annyira szeretsz olvasni, mint én.
Tudom, hogy sohasem foglak azon kapni, hogy szűk
farmer van rajtad - sorjázta kacagva, és meglökött a
csípőjével. - Tudom, hogy gyorsan tanulsz. Mindössze
néhány óra alatt profi lettél gitárban. Segítesz mosogatni.
Sok új dolgot megtudok rólad, James. Ez tetszik.
-Ez az a rész, ahol megfognálak, és megdugnálak a
mosogatónak dőlve, de őszintén szólva, kipukkadok. Alig
várom, hogy átvegyem a kényelmes nadrágomat és
szunyókáljak egyet.
Mindketten felnevettünk.
-A pulykától van. Mindenki álmos lesz tőle. Holnap egész
nap maradékot fogunk enni. Olyan jó!
Sanda pillantást vetett rám, ajka pedig huncut mosolyra
húzódott.
-Majd biztosra megyek, és megkérlek, hogy azelőtt kefélj
meg, mielőtt megetetlek.
-Megkérsz? - kérdeztem röhögve. Sohasem kell
megkérnie.
-Könyörögjek? - búgta.
Megmoccant a farkam.
-Na, hát azt hiszem, tényleg ismersz.

NYOLC
- VAN VALAMI TERVED KARÁCSONYRA? — kérdeztem
Livvie-t. Felém nyújtott egy csésze kávét, aztán
belekortyolt a sajátjába. Egyre lejjebb kúszott a hőmérő
higanyszála, de az utcák még mindig tele voltak vásárolni
igyekvő emberekkel. Livvie és én kiríttunk a tömegből,
mert nem voltak nálunk szatyrok. Sugárzó mosolyt
villantott rám.
-Igen. Úgy tervezem, hogy az ünnep jó részét hozzád
tapadva töltöm - futtatta végig kesztyűbe bújtatott kezét a
kabátomon. Elnevettem magam.
-Na, hát akkor már alig várom. Majd gondoskodom
díszcsomagolásról - húztam magamhoz, és
szenvedélyesebben csókoltam meg, mint ahogy az
nyilvános helyen illendő volt. Az ajka hideg volt, belül
viszont meleg volt a szája, enyhén kávé- és cukorízű. —
De úgy értettem, hogy van-e terved másokkal. Van, akivel
találkoznod kell?
Különös arckifejezés torzította el a vonásait.
-Nem, csak mi leszünk ketten. Claudia és Rubio külön-
külön hazamegy a családjához. Csak kis időre fognak
találkozni, mert Rubio családja Madridban él. Claudia
meghívott magához az anyukája házába, de nem tudtam,
lenne-e kedved csatlakozni. Őszintén szólva, nekem sincs
sok. Szenteste viszont mindannyian összeülhetnénk. Miért
kérdezed?
Megfogtam a kezét, és az emberáradatban odakalauzoltam
a következő üzletekhez. Az ő ötlete volt, hogy menjünk
vásárolni, de még nem vett semmit.
-Még sohasem ünnepeltem meg a karácsonyt. Sőt,
igazából túl sok másik ünnepet sem. Arra gondoltam, hogy
mivel tetszett a hálaadás napi összejöveteled, talán...
változtathatnék a szokásaimon.
-Ó, komolyan? - kérdezte Livvie izgatottan. - Ez szuper,
szexi fiú! Most furdal a lelkiismeret, amiért még nem
vettem neked ajándékot. Rendesen kell csinálnunk, ha ez
az első karácsonyod. Azt hittem, nem ünnepled, ezért nem
akartam erőltetni a témát. Ha te nem lennél oda érte,
nekem se volna okom az ünneplésre.
Észrevettem a szomorúságot a hangjában, és gyanítottam,
hogy hiányozhat neki a családja. Furcsa kísértést éreztem,
hogy érdeklődjek róluk. Az anyja nem nagyon érdekelt, de
tudtam, hogy vannak testvérei, és fogalmam sem volt róla,
hogy tartja-e velük a kapcsolatot. Aztán eszembe jutott,
hogy a családjával való kapcsolata nem biztos, hogy
előnyös a számomra.
-Máris többet kaptam tőled, mint amennyim valaha is volt.
Nem akarsz elkényeztetni, ugye? - villantottam rá a
legcsábítóbb mosolyomat. Livvie oldalról rám sandított.
-Almomban sem akarnálak elkényeztetni. így is fájsz
néha.
-Sajnálom. Azt hittem, gyengéden csinálom.
Felkészültem a jobbegyenesre. Olyan erőszakos kis
teremtés tud lenni!
-Olyan izé vagy! - korholt. Nehéz volt komolyan venni,
hiszen kacagott. - Nem tudom, van-e még idő fát szerezni.
Az emberek általában hálaadás után szokták feldíszíteni,
de valahol még biztos lehet kapni. Majd megkérdezem
Claudiától. Ő általában tudja, mi merre van. Mármint egy
csomót tanultam, mióta itt vagyok, de ugye nem vagyok
idevalósi, úgyhogy néha elkél a segítség. Hú, egyszer
például eltévedtem...
Livvie mintha teljesen belemerült volna az egyoldalú
beszélgetés szépségeibe. Bevallom, kicsit elkalandoztam.
Azt hittem, több oldaláról is megismerhettem őt
Mexikóban, ám kezdtem úgy érezni, hogy csak a felszínt
kapargattam. Tetszettek az új felfedezések vele
kapcsolatban — még akkor is, ha arról szóltak, hogy
Livvie éppúgy képes hablatyolni, mint Claudia.
-Én valami teljesen másra gondoltam - szóltam közbe.
Livvie megtorpant, amit nem díjaztak túlzottan a
mögöttünk lépkedők, akik szintén próbáltak az árral
szemben haladni.
-Mire gondoltál? - kérdezte némileg összezavarodva, amit
nem tudtam mire vélni.
-Miért vágsz ilyen arcot?
Megrázta a fejét, és fogkrémreklámba illő mosolyt öltött
magára.
-Semmi. Tényleg semmi. Csak... mit akartál mondani? -
mosolygott egy kicsit őszintébben.
-Valami eszedbe jutott. Mondd meg, mi az - kértem, aztán
belekortyoltam a kávémba. Sosem voltam nagy
kávérajongó, de lassan hozzászoktam. Livvie általában
ivott a reggelihez. Fújt egyet.
-Nem tudom. Azt hittem, arról fogsz beszélni, hogy... meg
kéne látogatni a barátaidat. Vagy ilyesmi.
-Wow! Azt hiszed, vannak barátaim? Ráadásul olyanok,
akikkel együtt szeretnék ünnepelni?
Hangosan felröhögtem, annyira nevetséges volt még a
feltételezés is.
-Hát nem barátok, de... ismerősök — vonta fel ébenfekete
szemöldökét, és gyanakodva oldalra biccentette a fejét.
-Minden ilyet magam mögött hagytam, Livvie. De hisz
tudod - feleltem nyugodtan.
-Azt hittem, mostantól Sophiának fogsz szólítani —
pillantott le a cipőjére, hogy belerúgjon egy láthatatlan
kőbe.
-A kérdés nem pont Jamesnek szólt, igaz? - igyekeztem
csevegő hangon érdeklődni.
-Igazad van. Ne haragudj, James - lépett közelebb, és
játékosan megbökte a cipőmet a tornacsukás lábával. -
Megbocsátasz nekem? így is megkapom a meglepimet?
Kuncogtam, mert nem volt más kiút a helyzetből. El
kellett fogadnom, hogy a kapcsolatunkat olyan pillanatok
fogják sújtani, amikor a múlt beárnyékolja a jelen örömeit.
Csak abban reménykedtem, hogy idővel sikerül olyan
közös emlékekre szert tenni, melyek túlharsogják a
kapcsolatunk kezdetéről szólókat.
-Igen és igen. Túlságosan is várom, hogyan fogadod majd
az ajándékot, szóval nem hagyom, hogy mindkettőnk
számára tönkretedd a dolgot.
Livvie rám meredt, aztán gyorsan elmosolyodott.
-Mindkettőnk számára? Nem valami fehérnemű, ugye?
Mert az inkább neked szólna, mintsem nekem. Nem
mondom, hogy nem venném fel, de ragaszkodom hozzá,
hogy más ajándékot is kapjak.
-Nevetséges vagy - indultam tovább, és Livvie hamar
utolért, hogy tartsa velem a lépést.
-Te meg szexi - suttogta, s a vállára kanyarította a
karomat. Ettől egy kicsit esetlenül sétáltunk, de nem
bántam.
-Igen, tudom. Olyan ez, mint egy átok. Amúgy remélem,
hogy karácsony hetére szabadságot veszel ki. El akarlak
vinni Párizsba - szorítottam magamhoz, és puszit
nyomtam a feje búbjára. A sapkájáról rózsaszín szöszök
ragadtak a számra. Felemeltem a karomat a válláról, hogy
leszedegessem őket onnan.
A szemem sarkából láttam, hogy egy férfi figyel minket.
Ki se szúrtam volna, ha nem egyedül van,
bevásárlószatyrok nélkül. Sőt, semmi sem volt a kezében.
Észrevette a pillantásomat, és üdvözlésképpen biccentett,
mielőtt a kirakat felé fordult volna. Eltöprengve fordultam
vissza Livvie-hez. Nem ismertem az idős fickót, és nem
tűnt veszélyesnek. Magam mögött hagytam a cselszövés
világát. Egy öregember csak egy öregember.
-Párizsba? Olyan átkozottul édes tudsz lenni, amikor
akarsz! Voltam már amúgy Párizsban, tavaly - lépkedett
boldogan szökdécselve. - Viszont szerintem meg tudom
oldani a szabadságot. Már késő kérvényezni, de Giovanni
elég rendes az ilyen dolgokban. Diák vagyok, úgyhogy
nem hinném, hogy túl sokat vár el tőlem.
-Ez a Giovanni... jóképű?
Néha mintha csak férfiak vették volna körül: Reed, Marco,
Rubio, most meg Giovanni!
-Csak annyira, amennyire egy magas, sötét hajú, egzotikus
vonású pasi az szokott lenni. Igazából nem az esetem -
vigyorgott.
-Seggfej - csaptam rá a fenekére séta közben. Az emberek
bámulni kezdtek minket. Eszembe jutott az öregember, és
egy kicsit megnyugodtam. Több mint valószínű, hogy
egyszerűen vonzzuk a tekinteteket. Néhányan mintha még
élvezték volna is a műsort. - Egyébként tudom, hogy jártál
már Párizsban. Olvastam a levélben, amit a barátnődnek
írtál.
-Ne is mondd...
-De mondom. Nem úgy tűnt, mintha annyira jól érezted
volna magad ott. Magányos voltál, és valami
semmirekellő ellopta a pénztárcádat. Arra gondoltam,
együtt talán új élményeket szerezhetnénk. Igazából még
sosem játszottam turistásat. Biztos jó móka.
Mi a véleményed róla?
Kortyoltam néhányat a kávéból. Örültem, hogy már nem
forró.
Livvie szeme mindent elárult. Izgatottan csillogott.
-Az a véleményem, hogy... fantasztikus vagy, James!
Senki sem tesz olyan boldoggá, mint te — karolt belém,
aztán a vállamra hajtotta a fejét. Boldogan felsóhajtott,
am: a kávénál is jobban átmelengetett.
-Akkor ezt megbeszéltük. Majd én elrendezek mindent. A
legjobb hotelben fogunk megszállni, és a legjobb
éttermekben fogunk enni. A legjobb dolgokat fogjuk
megnézni, és a legjobb szex vár ránk.
Döbbenetes, mennyire fellelkesültem, pedig sosem voltam
az a könnyelmű fajta. Próbáltam nem túlagyalni a
dolgokat, bár a lelkem mélyén megbúvó kínzó aggodalom
eszembe juttatta, hogy a boldogság mennyire veszélyes
üzem.
-Enyém a világ legjobb pasija! - szökkent egyet Livvie,
kávét lötyögtetve a kesztyűjére meg a kabátja ujjára. —
Fú, elázott a kesztyűm. Hát legalább nem égett meg a
kezem.
Megálltunk a legközelebbi kukánál, hogy kidobjuk a
kávét. Livvie mozdulatlanul állt, miközben igyekeztem a
lehető legalaposabban megtörölgetni őt a kesztyűbe
bújtatott ujjaimmal. Miután befejeztem, levettem a
kesztyűmet, és az övével együtt kidobtam a szemétbe.
-Ez az első alkalom, hogy a pasidnak neveztél - jegyeztem
meg elérzékenyülve. - Vegyünk másik kesztyűt ott, abban
a boltban - mutattam előre. - Párizsba sem ártana néhány
öltözet ruha. Tetszik az ötlet, hogy fehérneműben legyél -
hajoltam le, hogy szájon csókoljam. Livvie magára
vállalta, hogy elmélyítse a csókot, így megfogta a
tarkómat, és egyszer, kétszer, majd háromszor is az
enyémre préselte az ajkát, amíg végre kinyitottam a
számat.
A kapcsolatunk alatt Livvie csókjai félénkből mohóvá
váltak. Meglepett, mennyire tetszik nekem a nyíltsága.
Régen olyan kis tartózkodó volt, hogy jólesett vele
„Piroska és a farkas”-t játszani. Ezúttal a karomba kaptam,
mire combjaival átölelte a derekamat. Egy anya sietett el
mellettünk a gyerekével, és legusztustalanozott minket.
Erre megmarkoltam Livvie fenekét, és megszorítottam,
mielőtt kibontakoztam volna a csókból, hogy letegyem a
földre. Megigazítottam a kabátomat.
—Csak a pasimat csókolnám meg így — lihegte vihogva.
Még egyszer megcsókoltam. — Most könnyedre fogtam.
—Érv elfogadva. Azok az ajkak hivatalosan hozzám
tartoznak, és az enyémek is maradnak. Ha meglátom őket
más férfi közelében, ajánlom, hogy családtag legyen —
jelentettem ki véresen komolyan.
—Neked mindig sikerül a lehető legijesztőbben
megfogalmazni a legromantikusabb gondolatokat. Ha nem
ismernélek, még félnék is tőled — kacsintott rám
mosolyogva.
—Ó, még mindig félelmetes vagyok.
—Nekem nem—suttogta. Valami mocorogni kezdett a
mellkasomban.
—Ezt csak tőled fogadom el — hagytam rá, azzal a
korábban említett bolt felé böktem az állammal. —
Vásárolunk is ezen a bevásárlókörúton, vagy csak azért
merészkedtünk ki, hogy kisgyerekek előtt
perverzkedjünk?
—Nem lehetne mindkettőt? — vágta rá olyan komolyan,
hogy nehezemre esett megőrizni a pókerarcomat. Más
párok is ennyit évődnek? Nem hiszem.
Annyi szatyorral tértünk vissza Livvie lakásába, amennyit
csak elbírtunk. Tépelődött, hogy engedjen-e fizetni, de
gyorsan rámutattam, hogy mivel a pasija vagyok, jogom
van ajándékokkal elhalmozni. Megemlítettem neki, hogy
nem nyílt alkalmam rendesen udvarolni, ezért úgy
igazságos, ha hagyja ezt nekem jóvátenni. Úgy éreztem,
ezerötszáz euró már elegendő vezeklés egy napra.
Vett táskákat, cipőket, koktélruhákat, új kesztyűt és annyi
fehérneműt, amit heteken keresztül tépkedhettem róla.
Köztük egy olyan csipketangát is, amelyiken alig vártam,
hogy átrágjam magamat. Ja, és egy melleket szabadon
hagyó vörös kombiné is felkeltette az érdeklődésemet.
Kerestem hozzá való köpenyt is, de nem találtam, így
Piroska levadászására még várni kellett.
-Éhes vagy? - kérdezte Livvie. Alig hallottam a hangját,
miközben lepakolta a holmikat a nappaliban, aztán átment
a hálóba.
-Igen - szóltam oda. - De nem hiszem, hogy bármi olyat
találnék a kamrában, ami felérne...
-Akkor gyere be, és kóstold meg a punci mát! - vágott
közbe Livvie.
-Te kis ribanc - mormoltam nevetve. Egy-null oda. - Ezért
még megfizetsz, Baba! — kiáltottam a háló felé menet,
miközben levettem a kesztyűmet, a kabátomat meg az
ingemet - A farkammal fogom kipucolni a mocskos
szádat!
A zuhany csobogását hallottam a háló melletti
fürdőszobából. Lerúgtam a cipőmet, kihúztam az övemet,
és lehámoztam magamról a maradék ruhát is.
-Jaaaj, de naaagyon megijedtem! - évődött Livvie. Máris a
zuhany alatt állt, és azokat a részeit szappanozta, amiket a
számba akartam venni. Az észbontóan szexi vacsora
receptje: végy egy Livvie-t, aztán adj hozzá némi vizet.
Nem vesztegettem az időt, amikor beléptem mellé. Vizes
hajánál fogva hátrahúztam a falhoz.
A víz forró volt, égette a hideg bőrömet. Szerettem, hogy
éget.
-Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy utasítgatsz? Hát
erre tanítottalak? - hagytam meleg és nedves nyomot a
nyakán, miközben végignyaltam, és a hasához nyomtam a
farkamat.
-Valahogy nem maradt meg - lihegte forrón a fülembe. -
Taníts meg újra!
Szavaitól felgyorsult a szívverésem. Mexikóban is voltak
olyan közös pillanataink, amikor ízelítőt kaptam Livvie
pimaszságából. Azok viszont tényleg csak ízelítők voltak.
Azt a Livvie-t, akivel most együtt voltam, egy egész világ
választotta el attól, akit fogva tartottam. Miután egész
életemben vagy leigáztak, vagy pont ellenkezőleg: nekem
kellett engedelmességet kicsikarnom másokból,
valósággal sokkolt, mennyire élvezem az ilyen adok-
kapok helyzeteket.
Ám Livvie hiába próbálta szavakkal feszegetni a
határaimat, cselekedetei másról árulkodtak. Kezdtem
rájönni, hogy nem „helyretenni” akar engem a
beszólásaival, hanem rávenni, hogy cselekedjek nem
úriember módjára.
-Ez a száj... — csókoltam meg gyengéden, és szinte
éreztem, hogy csalódott, mert valami durvábbat várt volna
tőlem. - Folyton bajba kever téged.
Azzal puhán megcsókoltam, újra és újra.
Livvie nyűgös kis hangokat hallatott. Próbált odahajolni
hozzám, hogy belemélyüljünk a csókba, de ezeket a
pillanatokat arra használtam fel, hogy emlékeztessem: a
haja szorosan a markomban van. Megvonaglott az arca.
-Fájt? - suttogtam az ajkára, s még egy apró csókot
leheltem rá. Megint nyöszörgött, és éreztem, hogy a
csípőmön nyugvó kezével közelebb húzna magához.
Szabad kezemet felemelve végighúztam nyitott száján az
ujjhegyemet. - Kérdeztem valamit, Baba. Választ várok.
Livvie ujjai még mélyebben vájtak a csípőmbe. Szemét
óvatosan behunyta. Valamiért sosem volt képes állni a
közvetlenül rávetülő pillantásomat. Csak azért hagytam,
mert élveztem, hogy amikor nem lát, elveszíti a fejét.
Eszembe jutottak azok az idők, amikor be kellett kötnöm a
szemét az ilyen eredményért. Csábítóan megnyalta a szája
körül köröző ujjamat. Mexikóban sohasem volt ilyen
bárdolatlan - legalábbis anélkül nem, hogy előbb ne a
túlélési ösztön munkált volna benne. Változott a helyzet.
Akart engem. Oda akarta adni magát nekem. Úgy éreztem,
nem vagyok méltó ilyen ajándékra, de ettől még vadul
magamhoz szorítottam.
Hosszú másodpercek teltek el válasz nélkül.
-Láss neki annak, aminek akartál - felelte kéjvágytól
rekedten.
A hajánál fogva lassan, de határozottan lefelé húztam.
Könnyedén letérdelt, csupán egy döbbent kis nyikkanás
tanúskodott a meglepődéséről.
-Azt mondtam, hogy a farkammal fogom kipucolni a
szádat - fogtam marokra a megkeményedett húsomat, és
végighúztam a hegyét az ajkai mentén. - Nyisd ki!
Én is megnyaltam a számat, ahogy egyre inkább
hatalmába kerített a sóvárgás. Láttam, hogy Livvie
megadóan csücsörít, és apró csókokat kezd lehelni a
makkomra, végighaladva az egész hosszán. Kellemes
látvány volt, ám nem hozott enyhülést. Ha leckét akart, hát
én szívesen megadtam neki. Megpaskoltam az arcát a
farkammal, mire eszelősen elvigyorodott. Durván
megmarkoltam a haját, mire levegőért kapott, így
bejuthattam.
Melegség vett körül. Minden meglepett kis hanggal együtt
rezonált, amit Livvie próbált kiadni. Fokozatosan
nyomultam belé. Néztem, ahogy egyre nagyobbra nyitja a
száját körülöttem, és újabb centik tűntek el szolgálatkész
szájában. Még mélyebbre merültem, amíg fogak nem
karcolták a farkam tövét, és éreztem, hogy összeszorul
rajtam Livvie torka. Ez az, pont így!
Tudom, hogy sok nő nem szeret szopni. Úristen, mennyire
odavagyok azokért, akik igen! Egy pillanatra elvette az
eszemet az érzés, ahogy Livvie meleg, nedves és szűk
szája körülölel. Szinte fájdalmas volt kimerészkedni
belőle. Az ösztöneim azt diktálták, hogy csináljam
durvábban, basszam a száját még mélyebben - de nem
tettem. Gyorsan kihúztam a farkamat. Livvie levegőért
kapkodott. Hangosan. Hosszú nyálcsík kötötte össze
kivörösödött ajkát a makkommal.
-Kérsz még? - kérdeztem. Livvie bólintott, én pedig
megint előrenyomultam. Szopni kezdett, amitől
megremegett a térdem.
Alig bírtam visszafogni magamat, nehogy túlságosan
durva legyek. Levettem a kezemet Livvie-ről meg a
farkamról, hogy magam előtt a falnak támaszkodjak vele.
Livvie hálás sóhaját inkább csak éreztem, mintsem
hallottam. Még nagyobb örömben volt részem, amikor
tenyere a csípőmről a seggemre vándorolt, és még
mélyebben magába vont.
-Bassza meg! - bukott ki belőlem. Kibaszott jó érzés volt!
Livvie- nél beindult a nyelőreflex, mire gyorsan
elhúzódtam tőle. Még több kapkodó zihálás. Még több
nyál.
Livvie kinyitotta a szemét, amikor végre levegőt vett.
Könnyes volt a szeme, de tudtam, hogy nem sír. Égett a
vágytól. Előrehajtotta a fejét, és esedezve a combomhoz
dörgölte. Nehéz szavakba önteni, mi mindent érzek,
amikor Livvie így fejezi ki magát. Ha farkas lennék, vo-
nyítanék. Ha oroszlán lennék, üvöltenék. Ha a
dzsungelben lennénk, levadásznék neki egy farkast meg
egy oroszlánt is, hogy lakomázzunk.
Megsimogattam vizes haját. Könyörgő tekintettel a
tenyerembe hajtotta a fejét, és végigcsókolgatta a kezemet.
Felötlött bennem: vajon engem szeret, vagy mindazt, amit
művelek vele?
-Mondd el, mit szeretnél - szólaltam meg. Nem kérdés
volt. Liwie farkasszemet nézett velem, így könnyen
észrevettem a tekintetében megvillanó sebezhetőséget.
-Boldoggá tenni téged - válaszolta. Bizonytalannak tűnt,
de fogalmam sem volt, miért. '
—Én boldog vagyok.
Tudtam, hogy erőltethetném, de nem akartam vállalni a
következményeket. Felsegítettem, hogy ráálljon remegő
lábára, és végre megkapta tőlem a rendes csókot, amire
várt.
Fordulj meg, és tedd szét a lábad - mondtam, amikor
elhúzódtam tőle.
Engedelmeskedett, miközben én igyekeztem kényelmesen
elrendezkedem a szűk helyen. Liwie zuhanykabinja
tényleg egyszemélyes volt. Sikerült úgy leülnöm a
zuhanytálcára, hogy széttárt combjai az arcom előtt
legyenek. Egy puszit nyomtam a csiklójára, mielőtt belé-
mártottam a nyelvemet, és tettem róla, hogy elélvezzen.
Míg valósággal szétrobbant fölöttem, lejjebb segítettem,
hogy végül ráüljön a farkamra. A bennem lakozó üresség
vibrálni kezdett. Ennyi elég - állapítottam meg magamban.
Minden, ami köztünk van Livvie-vel, pont elég. Nem
figyeltem rá, amikor a tátongó űr azt harsogta, hogy
egyelőre.
Csókolóztunk. Keféltünk.
Az üresség hallgatott.

KILENC

PÁRIZS ELBŰVÖLŐ VÁROS, MÉG TÉLEN is. Pompásan

keveredik benne a régi és az új. Azon kevés helyek egyike,
ahol Starbucksot talál az ember egy ötszáz éves épületben.
Mivel azonban a világ egyik legkedveltebb
turistacélpontja is egyben, a tömeg levon valamelyest az
élvezeti értékéből. Nekem legalábbis levont belőle.
Általában nem szeretem az embereket, akkor meg aztán
pláne nem, amikor hozzám préselődnek valami zsúfolt
helyen.
A második Párizsban töltött napunkon Livvie ragaszkodott
hozzá, hogy elmenjünk a Louvre-ba. A bőséges
borravalónak köszönhetően elkerültük a Mona IJsán várók
jegypénztárnál kígyózó sorát, de a benti heringkonzervet
nem tudtuk.
— Bárcsak jobban látnánk! Az a sok üveg elhomályosítja
a részleteket. De még így is elég menő. Szerinted? - nézett
fel rám Livvie hátrafeszített nyakkal, hogy lásson is.
Összeráncoltam a homlokomat (úgy látszik, gyakran
szoktam).
Szerintem ez a seggfej itt mögöttem megcsinálhatná végre
a kis homályos fotóját, és abbahagyhatná a lökdösődést,
mielőtt még valami műalkotást faragok a pofájából.
Livvie mosolya durcásan elítélő arckifejezéssé fajult.
-Sokan vannak, szexi fiú. A fazon nem tehet róla.
Legalább elöl vagyunk. Legutóbb, amikor itt jártam,
nagyjából középen voltam, és nem láttam ki a tömegből.
Minden irányból folyton tolakodtak. Végül egyszerűen
sarkon fordultam és távoztam - dőlt neki az alacsony
korlátnak, hogy közelebbről is szemügyre vegye a
festményt.
-Na, hát az egy ígéretes ötlet - vetettem lesújtó pillantást a
mögöttem álló pasasra, amikor Livvie nem figyelt oda. Az
ürge felemelte a kezét és behúzta a nyakát, úgy
mentegetőzött. Olyan kedvesen reagált, hogy rosszul
éreztem magam, amiért dühbe gurultam. Ez lett belőlem
Livvie mellett. A régi énem azt mondta volna, hogy oké,
sajnálod, most pedig takarodj a fenébe.
Ütést ereztem a mellkasomon, úgyhogy visszafordultam
Livvie- hez, aki szemlátomást rajtakapott.
-Legyél kedves! Nem akarom, hogy bevigyenek a
Nyomorultak börtönébe a menő cuccaimban. A leszboszik
élve felfalnának - vigyorgott.
-Ez aztán a szóvicc! - jegyeztem meg blazírtan. - Kicsit
magas labda. Amúgy meg inkább leszbosziak, nem?
-Mindegy, így is vicces - pirult el Livvie, aztán a
mellkasomra hajtotta a fejét. Elnevettem magam. Eltartott
egy darabig, mire rájöttem, Livvie milyen jól kezeli a
hangulatingadozásaimat. Elfeledtette velem, hogy mérges
voltam, ráadásul úgy, hogy észre sem vettem.
Kézén fogva kivezettem a tömegből, hogy más - kevésbé
zsúfolt - kiállításokat is megnézzünk. A legtöbb emberhez
hasonlóan én sem mozgok otthonosan a művészetekben,
de attól még tudom, mi az, ami tetszik nekem. A magam
részéről néhány „alsóbbrendű” műalkotást többre
értékeltem, mint a Mona Lisát. Az ő mosolya őszintén
szólva nem is annyira titokzatos a számomra. Giusep- pe
Arcimboldo Ősze sokkal jobban tetszett. A művész
zöldségeket és gyümölcsöket használt fel egy férfi
portréjához. Elgondolkodtatott az életről meg a halálról.
Minden megérik és elpusztul. Eszembe jutott, hogy
huszonhét éves vagyok. Súlya van annak, ha az ember
ismeri a saját korát.
A Louvre után egy kis kávézóban ebédeltünk, rövid
sétányira a múzeumtól. A hotel biztosított ugyan sofőrt, de
Livvie szerint csalás lett volna igénybe venni. A séta
határozottan párizsiasabb, ennélfogva a turistaélmény
elengedhetetlen része. Számomra sem volt idegen a séta,
viszont ezt nem jegyeztem meg a téma kapcsán.
Mire a Diadalívet is útba ejtve megérkeztünk az Eiffel-
toronyhoz, már készen álltam volna, hogy belökjem
Livvie-t az első taxiba. De persze fel kellett mennünk a
torony tetejére. Livvie gyönyörű, fiatal és virgonc lány
módjára mindig mosolyog, tele van energiával. Sze-
rencséje — és az én szerencsétlenségem is egyben —,
hogy ragadós a lelkesedése, így nem adtam hangot a
turistacélpontok miatti nemtetszésemnek.
-Szuper! Most működik a lift — állapította meg Livvie.
Elvonszoltam a jegykiadó ablak elől, mielőtt rá került
volna a sor.
-Bocs, Cica, de nem szállók be ilyenbe. Mi van, ha
lerobban? Tényleg be akarsz bújni egy apró dobozba
többtucatnyi idegen társaságában? Nekem nem tetszik az
ötlet.
Nem szerettem a szűk helyeket, amennyiben nem voltak
melegek és nedvesek is egyben.
-Úúú, klausztrofóbiás vagy? - érdeklődött Livvie tettetett
szomorúsággal.
-Vigyázz a szádra, Cica! Nem szeretném, ha mindenki
előtt kellene, hogy elfenekeljelek - húztam magamhoz,
hogy határozottan
a seggere csapjak. Egy mellettünk elsétáló ember vihogni
kezdeti. Livvie felnevetett.
-Nem hiszem el, hogy megtetted!
-További terveim is vannak későbbre - suttogtam a fülébe,
s bele is haraptam miheztartás végett. Felsikkantva
húzódott el. - Csak remélni tudom, hogy lesz rá elég
energiám, miután megmászom ezt a sok hülye lépcsőt -
tettem hozzá.
-Tényleg? A lépcsőt?
Vegre Livvie volt az, aki nyafogott a nehezebbik út miatt!
-Igen. A lépcsőt. Megérdemled, amiért körbesétáltattad
velem Párizst. Remélem, jó kis izomláz lesz a combodban,
mire feljutunk. Ettől sokkal izgalmasabbak lesznek a
dolgok, amikor fölém guggolsz - mondtam neki. Erre
elfintorodott, én pedig felkacagtam.
-Gonosz vagy - korholt.
-Máskülönben nem is lennél rám kíváncsi.
Erre egy több, mint gyanakodó pillantást zsebeltem be
jutalmul.
- Van valami a kabátzsebedben? - kérdeztem.
Megnézte, hogy van-e.
-Nincs. Csak az útlevelemet hoztam, de azt meg elvetted.
-Helyes. Utalnám, ha megint lecsapnának rád a
zsebtolvajok - pusziltam meg a homlokát, hogy aztán a
lépcsőhöz kalauzoljam.
-Mi van, ha rád csapnak le?
-Ez aranyos volt, Baba.
Titokban reménykedtem, hogy valaki megpróbálja. Egyre
kétségbeesettebben vágytam egy kis konfliktusra.
Hónapok óta nem volt részem ilyen harci cselekményben.
Meglepett, mennyire hiányzik. Igyekeztem megfeledkezni
erről — nagyjából századjára.
Miközben a többiek bezsúfolták magukat a liftbe, mi
Liwie-vel a lépcsőn indultunk el. Szinte rögtön
megbántam, hogy normális nadrágot: és elegáns cipőt
húztam. Vékony jégréteg borította a fokokat, ,imi feljebb
haladva egyre csúszósabbá vált.
-Próbálnád meg bársony Manolo Blanhikban. Ha
belehalok, esküszöm, hogy iszonyú mérges leszek rád —
fújtatta Livvie a következő fordulóban.
-Mintha hagynám, hogy bármi is történjen veled... Akkor
aztán piszkosul kárba menne a kárpótlás, nem gondolod?
Biztosra vettem, hogy én sokkal jobban szenvedek. A saját
mászásomtól eltekintve még Livvie-t is tolnom kellett
segítségképpen.
-Piszkosul? Ezt még sohasem hallottam tőled - nevetett
fel. - És bár nagyra becsülöm a lovagiasságodat, biztosra
veszem, hogy ez a kárpótlásosdi rólad szól.
-Pedig gyakori kifejezés. Ráadásul... - nyúltam Livvie-ért,
mert éppen megcsúszott az egyik lépcsőfokon. — Minden
oké?
-Aha. De most komolyan, James, mehetnénk lifttel,
miután felértünk az első szintre? Több mint ezer lépcső
vezet a legtetejére.
Átölelte a nyakamat, úgy kapkodott levegőért. Kicsit
gyöngyözött a homloka, arca pedig kipirult a hidegtől. -
Kérlek... - puszilgatta kihűlt arcomat. - Könyörgök!
Felkacagtam, amikor megláttam a csibészes mosolyát meg
a felvont szemöldökét.
-Legyen - mormoltam. Tényleg nem akartam beszállni
abba a nyamvadt liftbe. Csak nagyon ritkán szoktam
liftezni, akkor is kizárólag egyedül.
Néhány évvel azután használtam először liftet, hogy Rafiq
magához vett. Üzleti útra ment Karacsiba, ahová magával
vitt. Nagyjából tizenhat éves lehettem, vagy ilyesmi. Rafiq
nem szólt, hogy az az átkozott szerkezet mozog, így
amikor kiszálltam abból a koporsóból, elhánytam magam
a hallban. Emiatt aztán nemcsak hogy nem kísérhettem be
a megbeszélésre, még arra is rávett, hogy végig fel le
liftezzek, amíg tárgyal. Körülbelül hét-nyolc fordulóba és
három testi sértésbe került a biztonsági őrtől, hogy
kiabálás nélkül megtegyem az utat az emeletek között.
-Te vagy a legjobb pasi a világon! Megengeded, hogy
liftezzek, meg minden! - nevetett fel Livvie kicsit
eszelősen.
- Nevess csak, Baba! Majd az is mulatságos lesz, ha
beragadunk, és a mosdatlan turisták szaga megcsapja az
orrodat.
Livvie csak még jobban kacagott, miközben folytattuk
utunkat felfelé.
-Ne aggódj, szexi fiú, majd én megvédelek - fordult hátra,
hogy rám kacsintson. Lassan kezdett elsajátítani egy-két
jellegzetességet a viselkedésemből. A világért sem
vallottam volna be, de ez mindig olyan... boldogsággal
töltött el.
-Helyes. Én meg majd puszta kézzel megpróbálom
szétfeszíteni az ajtót.
§§§

-Te jó ég! Szerintem holnap egész nap papucsban leszek.

Iszonyúan faj a lábam - sántikált Livvie a székhez a
szobánkban, és rögtön a cipője pántjáért nyúlt.
-A te ötleted volt, hogy mindenhova sétáljunk - nevettem
rajta. - Most majd hólyagok is fognak emlékeztetni a
párizsi kiruccanásunkra. Majd mesélhetsz Claudiának a
sebtapaszokról, amiket a hallban vettem neked. Aaannyira
irigy lesz! - váltottam vidáman az ő nyelvezetére.
Megvonaglott az arcom, miközben lerúgtam a cipőmet.
Livvie lesújtó pillantást mért rám.
-Remélem, hallani fogja a saját röhögésétől, amikor azt is
elmondom neki, hogy rákiabáltál egy kamaszra meg a
barátnőjére a liftben.
-Fel-le ugráltak! Rázkódott tőlük az egész. Szerencséjük,
hogy csak kiabáltam.
Livvie elé húztam egy széket, és megfogtam az egyik
lábát. Kísértést éreztem, hogy kirántsam alóla, mert akkor
legalább abbahagyta volna a könnyes kacagást.
A nevetése viszont hosszú, élvezkedő nyögéssé változott,
amikor két kézzel masszírozni kezdtem a talpát.
-Ó! Örökké szeretni foglak, ha nem hagyod abba.
Furcsa érzés áradt szét a mellkasomban. Nem
foglalkoztam vele. Ha Livvie szeret engem, nem kellett
sietnie a közléssel, mert amúgy sem beszéltem neki a saját
érzéseimről hálaadás óta. Lassítottunk a tempón, az
ismerkedési fázisnál tartottunk. Ezt alaposan kiveséz- tük.
Mégis felkavartak a szavai. A bennem tátongó üresség
ásítva ébredt fel álmából.
-Ez nem lovagiasság - ellenkeztem. - Teljes mértékben
elvárom, hogy viszonozd a szívességet, miután
befejeztem. Sőt, szerintem egy jó hátmasszázsnak is eljött
az ideje. Berozsdásodtak az izmaim a folyamatos és
kínkeserves felfelé caplatástól.
Livvie csukott szemmel mosolygott.
-Szeretem, hogy kimondod a dolgokat.
Teljesen elveszett a ténykedésemben. Fel sem tűnt neki,
mennyire bárdolatlanul fogalmaz, de nem volt nehéz
megbocsátani neki. Tudtam: lehet ugyan, hogy nem
szerelmes belém, de nagyon fontos vagyok neki, és
sohasem akarna szándékosan megbántani.
-A lábmasszázs mellett még le is taperolhatlak? - folytatta
Livvie. - Tényleg én vagyok a legszerencsésebb lány
Párizsban. Észreveszed te egyáltalán, hogy néznék rád a
nők, Caleb? Vagyis James. Mindegy. Egyszerűen...
kibaszottul szemet gyönyörködtető vagy.
—Jóképű. Én jóképű vagyok. És nem, nem veszem észre.
Túlságosan lefoglal, hogy téged nézzelek. Vagy bevessem
a gondosan kimunkált gyilkos pillantásomat azoknál, akik
olyan hülyék, hogy rád emelik a tekintetüket.
Livvie elégedett sóhajtása mosolyra fakasztott.
-Te aztán tényleg jól bánsz a szavakkal. írónak kéne
menned. Elég elcseszett vagy hozzá, hogy arra a pályára
lépj.
-Te nem író vagy?
Livvie kinyitotta a szemét és felült. Egy pillanatra
éreztem, hogy ideges, de ez gyorsan elmúlt. Eluncutul
mosolygott, amikor megszólalt:
-Nem igazán. Nem mintha bárki is olvasná a cuccaimat.
Csak ott vannak a gépemen.
—Nem igaz. Claudia nyilván olvasta a munkáidat. És nem
tudom, hogy tudod-e, de én is olvasok. Szívesen
belenéznék, ha szeretnéd. Claudia szerint mintha vétek
lenne kihagyni a lehetőséget.
Livvie lassan visszahúzta a lábát az ölemből, és szemből
az ölembe ült.
—Mi? Te tudsz olvasni? Le vagyok döbbenve! — puszilt
szájon.
-Próbálod elterelni a figyelmemet - jegyeztem meg
minden lelkesedés nélkül.
—Nem is! Csak már alig varom, hogy megmasszírozzalak
— kezdte el nyomogatni a vállamat, mire felmordultam.
— Használjak valamilyen olajat? Csábító a gondolat, hogy
végighúzhatom rajtad a kezemet. Teljesen le is
vetkőzhetek hozzá, ha szeretnéd — suttogta a fülembe. —
Sőt, a hátadra is fordulhatnál.
-Erről nem fogok megfeledkezni - feleltem félvállról.
Őszintén szólva csak a sikamlós testű Livvie-re tudtam
gondolni, meg arra, hogy milyen könnyű lenne
belécsusszanni. Néha úgy tűnt, mintha csak akkor tudtam
volna összekapcsolódni vele, amikor szó szerint benne
voltam. El tudtam képzelni, hogy én vagyok az ő szőke
hercege. Nem pedig egy szörnyeteg. Méltó voltam hozzá.
Nem tátongott üresen a szívem, hanem megtelt vérrel és
érzésekkel.
-Hé... — súgta a számba Livvie. — Hol jár az eszed, szexi
fiú?
Aggódott értem. Hallottam a hangján, amitől emlékek
árnyéka
vetült rám. Utáltam, mennyire ismerősen csengett az
aggodalom a hangjában. Egyenesen a szemébe néztem.
-Itt vagyok. Pont ott, ahol szeretnéd, hogy legyek.
Erre elmosolyodott.
-Én is.
Lassan és szenvedélyesen csókolt. Hozzám préselődő
ajkai háláról árulkodtak. Nehéz volt ezt elfogadnom akkor
és ott, de az üresség utánakapott. Volt képem még többet
kérni belőle.
-Mondd, hogy az enyém vagy, Livvie - ért utol a múltam.
-A tiéd vagyok, Caleb.
Szájával bejárta az arcomat és a nyakamat. Lassú és
szenvedélyes tempónk gyorssá és mohóvá fajult.
Megszívta a húst a nyakamon, amivel nyomot hagyott. —
Te pedig az enyém vagy. Csakis az enyém.
Utáltam, hogy Livvie és köztem hogyan kezdődött
minden. Gyűlöltem, hogy valaha is fájdalmat okoztam egy
ilyen elképesztően csodálatos embernek. A múltnak mégis
megvolt a maga szépsége. Volt idő, amikor azért
küzdöttem, hogy elérjek egy nagy célt és erősebb legyek.
Livvie szégyentelenül kinyilvánította, hogy szeret, nekem
pedig hatalmam volt fölötte. A múltam szörnyűségeinek
ellenére erőt merítettem a saját lelkem sötétségének
felismeréséből. Livvie fényt engedett az életembe, ami
elvakított. Támaszért kiáltottam az új világomban. Amikor
magam mellett tudhattam, belé kapaszkodtam, és véget ért
a kiszolgáltatottságom. Az ilyen pillanatok, mint amilyen-
ben most találtuk magunkat, édes segítséget jelentettek a
számomra.
Óvatosan kioldottam a három apró gyöngygombot Livvie
nyakánál, aztán határozottan lehúztam a ruha hátán a
cipzárt. Meglepett, ugyanakkor vágyakozó hangot
hallatott a nyakamhoz bújva. Az anyagot széttárva
hagytam, hogy kibújjon belőle, majd az oldalához
szegeztem a karját. Nyöszörgött és vonaglott a
szorításomban. Csípője finoman ringatózva eredt az
élvezet nyomába.
A kulcscsontjára tapasztottam a számat, és szívni kezdtem.
Én is ott hagytam rajta a nyomomat: a csípőcsontját is
végigkarcoltam a fogammal. A fenekére pedig odaégettem
a kézlenyomatomat. A mellbimbójánál véraláfutás
éktelenkedett - oda csíptem, miközben elélvezett. Puncija
még az előző esti nedveimet tartogatta. Mi mást kíván-
hattam még? Mi mást érdemelhettem ki?
-Olyan jó veled - zihálta Livvie. Térde a csípőmbe
nyomódott, kezével pedig az ingemet markolászta, hogy
minél nagyobb felületen összeérjen a testünk. Hosszú
nyaka, meztelen válla és fedetlen dekoltázsa szabadon
kínálta magát a számnak, míg Livvie hátrahajtotta a fejét.
Hagytam, hogy ajkaim végigszánkázzanak a lila folton,
amit a kulcscsontján hagytam.
-Csak jó? Akkor biztos, nem igyekszem eléggé.
-Mmm... akkor igyekezz még jobban!
Megragadtam a csípőjét, és durván odaszorítottam
kemény farkamhoz. Kiszabadította a karjait a ruhából,
hogy körém fonja őket, miközben próbált meglovagolni.
Hátratoltam a csípőjét, hogy egy helyben tartsam, mert
tetszettek a mohó kis hangok, amiket kiadott.
-Megint az a száj... Olyan kis mocskos!
-Caleb - dorombolta. - Hagyd abba a baszakodást! Tudod,
mit akarok.
Elvigyorodtam.
-Mit is?
-Téged. Magamban.
A farkam izgatottan kezdett mocorogni.
-Érezni akarsz engem?
A ruhája alá csúsztattam a kezemet, hogy megérintsem
combjának érzékeny bőrét ott, ahol a harisnya körülölelte.
Elhatároztam, hogy veszek majd neki harisnyatartót,
amolyan francia módra. Aztán folytattam a felfedező utat
egészen a csipkés bugyijáig, amin keresztül az
ujjhegyemmel cirógattam.
-Igen... kérlek - nyelt nagyot. Csípőjével próbálta
irányítani az ujjaimat. Félrehúztam az apró textilt. Nedves
volt ott, ahol a puncija hozzáért.
-Tényleg azt gondolod, hogy megérdemled? Az a fajta
vagyok én, aki szereti a mocskos szájat?
„Kedvelem a mocskos kis szádat. Nem akarom bántani"-
rémlett fel bennem az emlék.
-Hát... - dőlt előre gyönyörre váró puncival. - Remélem.
Megérintettem az ujjam felső részével.
-Tényleg szeretem - suttogtam, és célba vettem az ajkait.
Egyszerre az összesét. Megborzongott tőle. Ki-be járattam
az ujjaimat a teste melegébe, számmal pedig tompítottam
a nyögéseit. Az élvezete viszont kérészéletű volt. Lassan
kihúztam az ujjaimat.
De ez nem jelenti azt, hogy úgy beszélsz velem, ahogy
akarsz.
Ráncolni kezdte a homlokát.
-Caleb!
A szájához nyomtam a nedves ujjaimat. Hátrahúzódott.
Megdöbbent rajta, és egy kicsit undorodott. Közben
önkéntelenül megnyalta a száját.
Megnyaltam az ajkát, hogy megint kinyissa. Tetszett, hogy
a puncijának az ízét érzem a szájában. Egyenesen
megőrültem tőle. A lényem egy darabja elvezte, ha
szörnyülködik, és mindig is élvezni fogja. Végre
nyeregben éreztem magam. Volt hatalmam.
Kibontakoztam a csókból. Felálltam, odavittem Livvie-t
az ágyhoz, és ledobtam rá.
-Fordulj meg és feküdj a hasadra! Meg akarlak baszni.
Liwie hullámzó mellkassal felült. Gyűrött ruhája
felcsúszott a
derekára. Érte nyúlt, biztos azért, hogy levegye.
-Nem mondtam, hogy vedd le! - csattantam fel. Félelem
csillant a szemében, de hamar ki is aludt.
-Igen, Caleb - suttogta. Lassacskán megfordult, és az ágy
fejrészéhez mászott. Odaérve felemelte a ruháját, hogy
feltárja a bugyiját. A csipkés anyag nem takarta el teljesen:
keretezte a fenekét, és szabadon hagyta az alsó részét. A
szemembe nézve rajtakapott, hogy bámulom.
Szemérmesen elmosolyodott, aztán végre lefeküdt.
-Igen, tetszik, amit látok. Azt hittem, mostanra ez már
nyilvánvaló - csaptam rá a seggére, hogy megmarkoljam. -
Nem kell rá felvágni.
A bugyijáért nyúltam, és lehúztam róla. Felálltam, hogy
levegyem az övemet.
Liwie láthatóan megfeszült. Megmarkolta az ágytámlát.
De becsületére legyen mondva, hogy nem moccant. Nem
fordult meg, hogy lássa, mit csinálok. Nem kérdezte, mit
forgatok a fejemben. Egyszerűen csak várt. Türelmesen.
Bizakodva. Alázatosan.
Kísértést éreztem, hogy lesújtsak rá az övvel.
Elképzeltem, hogy meglepetten felnyög, a segge pedig
vörösen megfeszül. Magam előtt láttam, mennyire
igyekszik veszteg maradni. Kirajzolódtak rajta a hurkák az
övem nyomában. Újabb megjelölés. Újabb márkajelzés.
Újabb követelés. Ökölbe szorult a kezem az öv körül.
Elengedtem. Nem akartam még több mindenre
emlékeztetni őt, mint amire eddig tettem.
Komótosan vetkőztem le. Ráérősen beakasztottam a
nadrágomat a szekrénybe. A többi ruhámat félretettem,
hogy majd elvigyék a tisztítóba. Közben végig Livvie-t
figyeltem. Hagytam, hogy egyre jobban vágyjak rá, míg
ő türelmesen várta a visszatérésemet.
Vagy a parancsomat.
Beletúrtam a csomagokba, hogy elővegyem az olajat, amit
vettem. Tényleg akartam azt a rohadt masszázst, de az
ráért. Most más terveim voltak. Hátulról végigharapdáltam
és nyalogattam Livvie lábát, amíg oda nem értem a szexi
seggéhez. Megremegett. Apró sik- kantás hagyta el az
ajkát, amikor olajat cseppentettem a puncijának vágatába.
-Ez jó? - kérdeztem, de nem volt szükségem szóbeli
válaszra. Kéjes érzés volt hallani, hogy hangokkal felel.
Lassan adta meg magát. Addig nem nyíltak szét az ajkai
odalent, amíg a makkommal nem masszíroztam bele a
nedvességet.
-I-i-igen? — szólalt meg, mire még hevesebben
dörgölőztem hozzá. — Jaj... kérlek, várj... —
támaszkodott a könyökére, s próbálta feljebb vonszolni
magát az ágyon. Nem tudta. Magam alá szegeztem.
-Psszt - fogtam meg a könyökét, hogy megint lefeküdjön. -
Megbízol bennem, Cica?
Azzal kikapcsoltam a melltartóját, és megmasszíroztam a
piros csíkokat, amiket a fehérnemű hagyott rajta. Díjazta. -
Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem bántanálak? Nem
úgy, mint régen. Soha többé.
Hüvelykujjaimmal megnyomkodtam a két lapockája
között, aztán a tarkója fele indultam. Felsóhajtott.
-Igen, bízom benned - ernyedt el a szája, amikor izmai
ellazultak a kezem alatt. — Csak legyél... gyengéd!
Szomorú mosoly ült ki az arcomra, amit Livvie nem
láthatott. Amikor először mondta nekem ezt, azt hitte,
szeretkezni fogok vele. Helyette azután szerelmet vallott,
én pedig kegyetlen voltam cserébe. Ezt a hibát nem
követtem volna el még egyszer.
Teljes testemmel a hátára nehezedtem. Megcsókoltam a
vállát.
-Megígérem, Cica. Abbahagyom, ha nem akarod csinálni.
Tedd szét a lábad - nyomtam hozzá a farkamat. Ezúttal
nem habozott. Combjai hívogatóan a két oldalamra
vándoroltak.
Oldalról figyeltem az arcát, miközben megmozdítottam a
csípőmet. Sikamlós volt a farkam. Tudtam, hogy érzi a
melegét és a súlyát a farpofái között. Behatolás nem
történhetett, és fenyegetettség híján tudtam, hogy marad a
kísértés.
Livvie-nek csukva volt a szeme. Csak néha nyitotta ki,
halk kis nyögés kíséretében. Harapdálta az ajkát, ujjai
pedig máris a szája közelében jártak. Arca pirospozsgás
volt az izgalomtól.
Megpusziltam az arcát, a tarkóját, a vállát - apró csókokat
leheltem rájuk, amik megnyugvást adtak, ám csöppet sem
csillapították a vágyat. Azt akartam, hogy mámoros legyen
a vágyakozástól. Azt akartam, hogy lüktessen a kéjtől. Azt
akartam, hogy könyörögjön nekem.
Úgy helyezkedtem, hogy most először a lyukhoz érjen a
makkom. Nyilvánvaló utalás volt, de nem több annál. Azt
akartam, hogy úgy sóvárogjon az uralmam után, mint
ahogy én vágyakoztam a megalázkodására.
Győzelem!
Livvie esdeklő hangot hallatott. Csípője finoman előre-
hátra mozgott, mielőtt megállíthatta volna. Folytattam a
ringatózásomat, miközben kedvtelve hallgattam a
csalódott sóhaját, amiért abba kellett hagynia a mozgást.
-Mondd meg, mit akarsz - súgtam forrón a fülébe.
Ellenkezve összevonta a szemöldökét.
Hátrahúztam a csípőmet, és olajos ujjamat a lyukához
érintettem. Lassan beléhatoltam, csak az első
ujjpercemmel. Hangosan felnyögött. Kihúztam az ujjamat.
-Mondd meg!
-Kérlek, Caleb - emelte fel a fenekét.
-Mondd meg - tartottam meg a farkamat, hogy a hegyét
óvatosan odanyomjam.
-Ó, istenem! - markolászta az ágyneműt domborítva. -
Kérlek, Caleb! Szükségem van rád.
Ennyi tényleg elég volt nekem. Az alázatát hirtelen
elnyerve viszont eszembe jutott, hogy talán helytelen
elfogadni.
Megcsókoltam Livvie vállát.
-Köszönöm. Tudom, hogy nehéz megbízni bennem.
Ujjaim megtalálták a nedves húsát, és belécsusszantak.
Ismerős terep volt. Nem kellett túlságosan gyengédnek
vagy óvatosnak lennem. Nem volt muszáj elérnem, hogy
az akaratom szerint cselekedjen. Olyan biztonságos volt.
Livvie izgatottan felszisszent. Csípője megmozdult, de
csak annyira, amennyire a súlyom alatt lehetett.
-Mit csinálsz? - lehelte alig hallhatóan.
Behajlítottam az ujjaimat, hogy a hüvelye falának elülső
részét súroljam. Tudtam, hogy attól el fog élvezni.
-Azt hittem, magától értetődik. Először is hagylak
elélvezni, aztán addig baszlak, amíg nem fogsz megint. És
utána lehet, hogy még egyszer.
Nyöszörgött. Ezért a hangért éltem.
-De azt hittem... úristen... ez az, ott!
Nyögések és összefüggéstelen könyörgések sora töltötte
be a Livvie szája és a fülem közötti apró, bensőséges teret.
Odabent mozgó ujjaim között nedvesség szökött ki. Livvie
teste megfeszült, amikor átvette fölötte az irányítást az
orgazmus. Aztán elernyedt. Lassan kihúztam az ujjaimat.
Alig vártam, hogy mással helyettesítsem őket.
-Ne, Caleb - mormolta az ágyneműbe. - Úgy ne!
-Hogyan ne?
-Tudom, mit akarsz.
-Nem akarlak bántani.
-Azt akarom, hogy fájjon — suttogta.
Haja a homlokára tapadt. Egész teste piroslott, és be volt
hunyva a szeme. Nem vett tudomást a feszült válaszomról.
Nem nyitotta ki a szemet, hogy tudatosítsa magában a
pillanatot. Lebegett a gyönyörben, miközben arra kért,
hogy fájdalmat okozzak neki. Ki a fene vagy te?
-Azt akarod, hogy bántsalak?
Egy másodpercig hallgatott.
-Megbízom benned, Caleb.
-De...
-Psszt... - gügyögte. - Ne agyalj rajta! Csak csináld!
Némi tépelődés után csináltam is. Milliméternyire
belenyomultam a fenekébe. Hallottam, ahogy lélegzik.
Mély levegő, ki és be. Megalázkodásával csalogatott a
testébe. Nyitott és kész volt rám.
Olyan hevesen kalapált a szívem, hogy talán meg is
sebzett odabent. Nem értettem. Livvie azt akarta, hogy
változzak meg. Valaki mást akart. Nem? Akkor miért
csalogat ilyenekkel? Részben nem érdekelt. De túlságosan
is akartam, hogy érdekeljen. Az apró lökéseimre
figyeltem. Az engem körülölelő nyomásra koncentráltam,
és a tompa nyomásra, ami minden nehezen kiérdemelt
centiért járt nekem.
Livvie nyöszörgött. Ezt a hangot a fájdalom szülte.
Mozdulatlanná dermedtem.
-Még - suttogta. Engedelmeskedtem.
Könnyek szöktek a szemébe, mire tövig benne voltam.
Szinte féltem megmoccanni, de pont annyira eltökélten
fogadtam, amit Livvie boldogan felajánlott nekem. A
fejem megrészegült, de a testem nem.
-Utolsó esély-jelentettem ki. Megpusziltam az arcát, és az
ajkam nedves maradt. Lenyaltam, hogy megkóstoljam a
könnyeit. Éreztem már a szomorúságának ízét. Éreztem
már az örömének ízét. Kíváncsi voltam, hogy most éppen
milyen fajta könnyeket hullat.
-Kérlek... - buzdított ringó csípővel.
Olyan feszültség gyűlt össze bennem, hogy
megkönnyebbülést jelentett átadni az irányítást a
testemnek. Hagytam magam zuhanni: bele a ritmusba,
bele a tátongó ürességbe, bele Livvie-be. Hagytam, hogy a
nyögései, a sóhajai és a sikoltásai birtokba vegyék a fü-
lemet. Nyögéssel, morgással és sziszegő lélegzetvétellel
feleltem rájuk. Ahogy gyorsítottam a tempón, egymásnak
ütköző testünk is csatlakozott a kórushoz.
Livvie vonaglott alattam. Néha mélyebb, durvább és
gyorsabb mozdulatokra buzdított. Máskor pedig azért
könyörögtek a hangjai és a mozdulatai, hogy lassítsak és
húzzam ki. Nem volt megállás. A megállás elfogadhatatlan
lett volna mindkettőnk számára.
Amikor már nem bírtam tovább a forróságot, térdre
segítettem Livvie-t. Hátrafeszülve hozzám bújt, így
teljesen magába fogadott. Felsikoltott, miközben
elélvezett és vadul meglovagolt. A világom kifordult a
négy sarkából. Enyém!
-El fogok élvezni - figyelmeztettem.
Livvie hevesen lihegett.
-Mondd, hogy szeretsz - kérte.
-Előbb te! - rikkantottam, és elcsöppentem benne.
- Utána nem beszéltünk erről. Egyikünk sem akart még
jobban az érzelmek ingoványos talajára tévedni.
 TÍZ

MIRE BEKÖSZÖNTÖTT A JANUÁR, Livvie-vel kezdtük

felvenni az összeszokott párok ritmusát. Tény, hogy nem
vagyunk átlagos páros, de egészen megbékéltünk egymás
igazi énjével. A rémálmaim egyre ritkultak, és ritkábban is
támadtunk egymásra. Livvie néha hagyta, hogy a fenekébe
rakjam (kacsintás).
Természetesen minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
mindent elcsesszek.
Na, mielőtt egyáltalán folytatnám, hadd szóljak előre,
hogy nem vagyok büszke arra, ami ezután következett.
Unatkoztam, és csillapíthatatlan kíváncsiság kínzott. Sőt,
ha nem vetted volna észre, nem vagyok az a tipikus tartós
párkapcsolati alapanyag.
Az első alkalommal történt, amikor egyedül voltam Livvie
lakásában. Aznap iskolában volt, este viszont nem kellett
dolgoznia. Megkérdezte, lenne-e kedvem nála megvárni,
amire rábólintottam, mert jobbnak ígérkezett, mint a
szállodai szobában üldögélni.
Elárasztotta a napfény a lakást. Livvie ágyában feküdtem,
különböző méretű és színű díszpárnákkal övezve.
(Komolyan, hölgyeim... mi a fasznak ennyi párna?)
Különösen mocskosnak éreztem magam, amiért a fodros-
bodros ágyban vertem ki. Gondosan letöröltem az ondót
egy csicsás rózsaszín párnával. Reméltem, hogy attól majd
eszébe jut Livvie-nek, hogy kidobja azt a vackot.
Utána lezuhanyoztam, ettem egy tál Cini Minist, és
átböngésztem, milyen kölcsönzött filmeket hagyott Livvie
a dohányzóasztalon. Sose voltam az a gabonapelyhes
típus, főleg a gyerekeknek készült változatra nem
pályáztam eddig, de Livvie imádta, és gyakran semmi
mást nem találtam nála a konyhában. Tisztában voltam
vele, hogy tud sütni-főzni, ha akar, viszont ritkán érzett
késztetést. Néha gabonapelyhet ettünk vacsorára.
Úgy döntöttem, nem nézem meg nélküle a filmeket, mert
mintha élvezte volna, hogy random filmes
információmorzsákkal kényeztet közben. Elkövettem azt a
hibát, hogy megkérdeztem, miért nézzük „a negyedik
epizódot” ahelyett, hogy az elejéről kezdenénk, válasz
gyanánt pedig heves kirohanást kaptam George Lucas
ellen, aki a három korábbi rész kiadásával elrontotta az
egész Csillagok háborúját. Engem nem izgatott
különösebben a dolog, de kedvemre való volt nézni, hogy
Livvie nem rólam szónokol. Az viszont nem volt ínyemre,
hogy végig engem nézett a film közben, mert látni akarta,
hogyan reagálok a „fantasztikus” jelenetekre.
Míg a kanapén kanalaztam a gabonapelyhemet, a
tekintetem Livvie laptopjára tévedt. Egyszerűen ott volt a
dohányzóasztalon — valósággal megkísértett! Livvie
minden szabadidejét előtte töltötte. Iszonyú kíváncsi
voltam, mit ír rajta, és miért tartja előttem titokban.
Eszembe jutott, hogy rárivallt Claudiára, hogy
elhallgattassa. Meg az is, hogy Párizsban terelte a témát.
Ettől csak még kíváncsibb lettem. Elég gyorsan
kapcsoltam, hogy rólam, rólunk, vagy ami még jobb: róla
szólhat a dolog.
Betömtem a számba a maradék gabonapelyhet, és letettem
a tálat az asztalra. Felkaptam a laptopot, és kinyitottam.
Elmosolyodtam, amikor megláttam a képernyővédőt. Egy
kép volt rólam, ahogy hálaadáskor alszom itt a kanapén.
Volt rajtam nadrág, de a fókusz az arcomon és a meztelen
felsőtestemen van. Milyen kis perverz, akkor fotóz, amikor
nem tudok védekezni ellene!
A gép jelszót kért. Miért használ Livvie jelszót? Talán
nem bízik bennem? Remélem, vigyorogsz, mert én igen,
amikor ezt írom.
Mindegy, szóval majdnem az egész délelőttöm ráment, de
végül sikerült hozzáférnem. A jelszó vegyes érzelmeket
keltett bennem: „Survival”, azaz túlélés. Ha
szörnyülködsz, kérlek, vedd figyelembe, hogy teljes
mértékben tisztában voltam vele: Livvie rá fog jönni, mit
tettem. Meg sem próbáltam leplezni a cselekedetemet.
Csak tudni akartam, mi a fene van a laptopján, és miért
határozott úgy, hogy eltitkolja előlem.
Egy röpke pillanatig mérlegeltem, hogy vajon Pandora
szelencéjét nyitom-e ki, de tényleg csak egy röpke pillanat
volt. Alapvető igényemmé vált, hogy tudjam, mi folyik
körülöttem, és ez többször is megmentette már a
seggemet.
Livvie roppant rendszerető. A monitoron felcímkézett
mappák sorakoztak: FILM101, ANG202, TÖR152,
MŰV102, Tanterv... és a legizgalmasabb: Fogoly. Egyet
találhatsz, melyiket nyitottam meg először. Nem, nem a
filmeset!
A mappában több dokumentum is volt: Caleb, Reed,
Sloan, FBI, Mexikó, Kelet, Stockholm,
Emberkereskedelem, Captive_Dl_R2. Remegő kézzel
rajzoltam körbe a kurzorral a fájlokat. Eltűnődtem, vajon
mire deríthetek fényt. Azon gondolkodtam, vajon meg
tudom-e majd emészteni, amit találok. Vajon máshogy
nézek-e majd Livvie- re, amikor elolvastam ezeket.
Akarom-e tudni, ha elárult engem valamilyen formában?
Tudtam, hogy már nincs visszaút. A tudatlansággal sosem
jártam jól.
Elsőként a „Sloan” nevű dokumentummal tettem próbát.
Külső személyleírást tartalmazott a rá jellemző
viselkedésformák listájával. Számomra furcsán
érdekesnek tűnt a nő. (Freestyle kötögetés és alternatív
taxidermia? Micsoda?) Utána rögtön a Reedről szóló fájlra
kattintottam.
Magasság: 188 cm. Súly: 88 kg. Sz. leírás: szénfekete haj,
ami kissé túl hosszú (meglepő a munkája és a legapróbb
részletekre is kiterjedő megfigyelőképessége miatt). A füle
és a tarkója környékén kicsit göndör. Sötét a szeme, a
sötét szemöldöke miatt még kifejezőbb. Frissen borotvált
(a haját leszámítva makulátlanul ápolt). Az ajka (mmmm).
A szája meleg, kávé- és mentolízű. Dühös faszkalap,
amikor az ember váratlanul megcsókolja (haha).
A düh gyorsan és hevesen kerített hatalmába. Mit
csinálhatott igazából Livvie, amikor Reed idejött, hogy
„ránézzen”?
Abba kellett hagynom az olvasást, hogy néhány mély
lélegzetet vegyek. Livvie nem árulna el engem. Ugye?
Nyilvánvaló, hogy nem dobott fel. Rávettem magam, hogy
folytassam.
Livvie jóképűnek és éles eszűnek írta le Reedet a
továbbiakban. Én is kibaszott jóképű és éles eszű vagyok!
Sőt, fogadni mernék, hogy Reed csak egy nyelvet beszél.
Én öt nyelven vagyok éles eszű!
Továbbmentem a saját fájlomra. Biztosra vettem, hogy
jobb olvasmánynak ígérkezik, mint Reedé. Beugrott, hogy
Livvie azt mondta Mexikóban: szeretne egyszer majd
könyvet írni. Azt is mondta, hogy az írás első szabálya,
hogy azt írd le, amit tudsz. Ettől rossz előérzetem támadt.
A szöveg hosszabb volt az előző kettőnél, nagyjából
három oldal. Elég részletes leírást tartalmazott, ami
valamelyest megnyugtatott, Livvie igen hízelgően
fogalmazott - leszámítva, hogy olyan érzésem volt, mintha
élő emberből valami karakterré formált volna. Ellent-
mondásos érzés volt, hogy így ízekre szedett.
Magasság: 193 cm. Súly: 95(0 kg- Sz. leírás: szőke haj,
tengerkék szem. Csókra termett, telt ajkak. Van egy
farkasfoga, ami egy kicsit éles, és kiáll a többi tökéletes
közül (amikor először láttam mosolyogni). Férfias, de
karcsú — nem testes és nem is túl izmos. Bőrét napfény
barnította, nem gép. Szinte láthatatlan szőke pihék
borítják mindenhol (a hátát megcsókolva felállnak,
nagyon puhák).
Viselkedés: Caleb mintha mindig azt gondolná, hogy vala-
mi szórakoztató vagy vicces (az a nevetséges, önelégült
mosoly).
A szeme gyönyörű és kibaszottul félelmetes is tud lenni
(nyugodt víztükör vs. háborgó tenger). A szája megfeszül,
amikor ideges lesz, de próbálja leplezni. Gyakran
ráncolja a homlokát, néha akkor is, amikor mosolyog —
ez általában azt jelenti, hogy valami különös
kegyetlenségre készül (az első korbácsolás).
Livvie rólam szóló leírása csak folytatódott és
folytatódott. Olyan apróságokat írt le, amikre emlékezett
velem kapcsolatban. Még a farkamat is jellemezte azzal
együtt, hogy hogy nézek ki, amikor elélvezek, és hogyan
nevetek. Claudia is olvasta ezeket? Tudtam, hogy legalább
részben látta Livvie történetét. Mégis mi a faszt
gondolhat?
Megbántam, hogy rögtön észrevettem, mennyire
elvékonyodtak az ajkaim, miközben ráharaptam a
nyelvem hegyére, hogy lenyugodjak. Keserűen
felnevettem.
Végül a Fogoly című dokumentumot nyitottam meg.
Prológus:
Ez nem egy romantikus regény. A romantikus regények tele
vannak lovagias férfiakkal és kényszeredetten mosolygó,
ámde bajba jutott hölgyekkel. A romantikus regényeknek a
címükhöz méltó szereplőik vannak, akik sárkányokat
mészárolnak le és tornyokat másznak meg, hogy
megmentsék a szépséges hercegnőket, akiket azonnal
feleségül vesznek és teherbe ejtenek. A romantikus
regények happy enddel végződnek. Ez nem egy romantikus
regény.
Ez egy szerelmi történet. Szereplői nemcsak hogy
tökéletlenek, de sérültek is. A főhős gyönyörű, mégis olyan
ocsmány tud lenni, hogy az minden képzeletet felülmúl. A
főhősnő nem egy torony foglya, hanem egy sötét, üres
szobáé. Érte nem jön herceg, hogy megmentse. Noha
bimbózik és beteljesedik a szerelem, nincs happy end. A
szerelem nem mindig úgy kezdődik és végződik, ahogy mi
szeretnénk.
Bárkinek lehet saját szerelmi története. Ez itt az enyém.
Felkavartak a szavak. Egy szemernyi kétség sem volt
bennem. Livvie éppen rólunk írt könyvet. A mi
történetünk nem romantikus regény. Én nem érdemlem
meg a hősi címet. Én voltam kívül a szépség, belül pedig a
szörnyeteg. Nekünk nem volt happy end. Nagyot nyeltem.
Aztán még néhányat.
De már túl messzire mentem ahhoz, hogy megállják.
Folytattam íz olvasást.
Éppen a járdán sietek végig, s próbálok eltűnni a
mögöttem haladó kocsiban lévő furcsa férfi szeme elől,
amikor felnézek és meglátom öt. Talán a könnyed léptei
miatt, vagy azért, mert szétnézett körülöttem ahelyett,
hogy végigmért volna - igazából mindegy is, miért —,
biztonságot sugároz. Átölelem a derekát, és azt suttogom:
„csak játsszuk el, jó?”
Belemegy, úgyhogy meglep, amikor körém fonja a karját.
A veszély pillanata gyorsan tovaszáll, valamiért mégsem
akarom elengedni. Biztonságban érzem magam a
karjaiban, pedig korábban sohasem éreztem magam
biztonságban. És jó illata van: pont olyan, amilyet
elképzeltem egy férfinak. Mint a friss, tiszta szappan, a
meleg bőr és az enyhe verejték elegye. Szerintem túl
sokáig szorítottam, ezért úgy engedem el, mintha
megégetett volna. Aztán felpillantok rá, és tudatosul
bennem, hogy egy angyal áll előttem. Kis híján
megbicsaklik a térdem.
O a legszebb dolog, amit valaha láttam. A kiskutyákat, a
kisbabákat, a szivárványokat, a naplementéket és a
napfelkeltéket is beleértve. Még csak férfinak sem
nevezhetem, mert a férfiak nem néznek ki ilyen jól. Bőre
szép napbarnított, mintha maga a nap szánt volna rá időt,
hogy hibátlanra csókolja. Izmos alkarját ugyanolyan
árnyalatú szőke pihék fedik, mint amilyen a haja. Szeme
pedig a Karib-tenger kékeszöldjét utánozza — még csak
filmplakátokon láttam ilyet.
Elmosolyodik, mire önkéntelenül elmosolyodom én is.
Bábu vagyok. O irányít. Mosolya szikrázóan fehér fogakat
villant, balra egy éles farkasfogat is. A foga nem tökéletes,
ám ez az apró tökéletlenség mintha csak még
makulátlanabbá tenné.
Mond nekem valamit, valamit egy másik lányról. Nem va-
gyok hajlandó odafigyelni.
Ez volt az első találkozásunk. Biztonságban érezte magát
a karjaimban. Nem sejtette, nem tudta, mire készülök
ellene. Még annak a tudatában is hogy mi történ, utána, és
hogy most már párkapcsolatban éltünk, hányingerem
támad,. Livvie szóhasználata nyilvánvalóvá tette, milyen
fiatal. Kiskutyákhoz, kisbabákhoz és szivárványokhoz
hasonlított. Milyen fiatal, milyen naiv volt - én rontottam
meg.
Az első vázlat közel sem úgy néz ki, mint amit itt olvastál.
Akkor meg nem ismerte az én nézőpontomat. Nem tudta,
mire gondoltam, és milyen dolgok játszottak szerepet az
első találkozásainkban, ő egy sötét szobába zárt szomorú,
magányos lány képét festette le, aki egy
sorsa iránt közömbös, szadista szörnyeteg markában van.
Úgy emlékezett rám.
Végigolvastam az elrablását. Ereztem a félelmének
minden egyes pillanatát, és mérges lettem, amikor az, írta,
hogy Jair eszméletlenre pofozta Több mint szürreális
élmény volt megtudni, milyen benyomást keltett Livvie-
ben a hideg és tárgyilagos hangom, amikor vakon és
kikötözve feküdt Felipe házában. Azt hitte,
megerőszakolom és megölöm. Szerintem ezt akkor is
tudtam, csak nem érdekel, benne a legrosszabb.
Emlékszem, hogy nem érdekelt. Ez az igazság, ilyen
ember voltam.
Ki voltam éhezve a büntetésre, úgyhogy továbbolvastam.
Meglepődtem, amikor erotikus hangvétellel találkoztam.
Hiába éltek élénkén az emlékeimben a pillanatok, és hiába
gondoltam rájuk egyfajta beteges kedvteléssel, Livvie
nézőpontjából olyan volt szembesülni velük, mintha kést
forgatnának bennem. Nem tudtam, hogy az a Livvie, akit
addigra megismertem, tényleg ugyanaz volt-e, aki
korábban. Talán csak átformáltam a saját magam min-
tájára.
Elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki mást választok
Livvie helyett - egy másik lányt, ahogy egyszer
javasoltam is -, vajon végigcsinálom-e vele, és eladom-e
Vladeknek. Elgondolkodtam azon is, hogy ha Livvie nem
szökik meg tőlem, nem szenvedi el azt az incidenst a
motorosokkal, akkor tönkretettem volna-e. Ilyenkor
bármit megtettem volna, hogy visszacsináljam az előttem
lévő szavakból kibontakozó történetet. Nem akartam,
hogy ezek a szavak létezzenek. Nem akartam, hogy igazak
legyenek. Tiszta szívemből szerettem volna visszaforgatni
az idő kerekét ahhoz a naphoz, amikor először találkoztam
Livvie-vel, és más döntéseket hozni. De egy vékonyka
hang megszólalt bennem, hogy emlékeztessen, milyen
messzire kellene ásnom a múltamban, hogy jóvátegyen a
hibáimat. Egészen addig az éjszakáig, amikor Narweh
megvert engem, és fel kellene adnom az életért folytatott
harcot.
Hol tartana Livvie az életben, ha én akkor meghalok?
Hol tartanának azok a nők, akiknek szenvedést okoztam?
Pia Kumar megmentésével elkéstem. Elve eltemettem
mellé a mestereit, hátha meghallja a sikolyaikat.
Muszáj volt levenni a pillantásomat a kijelzőről. Muszáj
volt letenném a laptopot, és kimenni az erkélyre
levegőzni. Kő nehezült a mellkasomra.
Nem csoda, hogy nem tudott nekem szerelmet vallani. Mi
jogom lenne a szeretetre?
Bementem, és írtam neki egy üzenetet.
-Harcos vagy? Milyen stílus? - sétált vissza a bejárati
ajtóhoz, onnan pedig egy balra eső terembe. Feltételeztem,
hogy az az iroda. Utánamentem, de kissé zavart, hogy nem
vághatok a közepébe.
— Ki vagyok képezve.
 Rafiq honvédségi tisztségviselő volt, és igen jó
oktatásban részesített. Egyik kedvenc emlékem, amikor
végre legyőztem őt közelharcban. Nagy kockázatot vállalt
vele, hogy mindezt megtanította nekem. Nélküle
írástudatlan, védtelen hímringyó maradtam volna.
Ironikus, hogy pont az járult hozzá a végzetéhez, amit ő
tanított nekem.
A férfi az asztalnál szemforgatva motyogott rólam
spanyolul Azt hitte, valami idióta vagyok, aki azért jött,
hogy szétrúgassa a seggét. Mintha szórakoztatta volna a
helyzet. Felmarkolt néhány papírt a mögötte lévő
nyomtatóból, és elém rakta őket.
-Kérlek ra, írjad az adatodat és írd alá lent! A tagsághoz
kell személyi és pénz.
Megadtam a szükséges információkat, aztán kivettem a
tárcámból az összes pénzt. Három hónapos tagságra volt
elég. A férfi elégedettnek tűnt az összeggel, és felállt, hogy
kezet rázzon velem.
-Carlos.
Nem láttam értelmét, hogy újabb ellenséget sietettek,
úgyhogy megráztam, és kipróbáltam a friss nevemet.
-James - engedtem el a kezét, és a ring felé fordultam. -
Harcolhatok most?
Carlos kissé felbőszülve megrázta a fejét.
-Oké. Harcolsz.
Elsétált mellettem, én pedig követtem a szorító felé.
Odaszólt egy másik harcosnak a közelben. Hallgattam,
ahogy beszámol neki a szándékaimról. A harcos végigmért
engem, és gúnyosan elvigyorodott, mielőtt tájékoztatta
Carlost, hogy hajlandó vállalni velem a küzdelmet.
Egyikük sem hitte, hogy nekem ez megy.
Alig figyeltem rájuk, miközben levettem a cipőmet, a
zoknimat és a pólómat. Nem érdekelt, hogyan zajlik majd
a küzdelem. Csak az számított, hogy üthessek. Elfogadtam
a csálé fogvédőt, amit adtak, és beraktam a számba. Arról
is gondoskodtam, hogy a szükséges sisak rajtam legyen.
Perceken belül ott álltam a ringben, velem szemben
Fernandóval. Szerintem méltó ellenfelei voltunk
egymásnak. Egy árnyalatnyival alacsonyabb volt nálam,
az izmai viszont terebélyesebben és jobban kirajzolódtak.
A nyújtásából tudtam, hogy a lábát is használni fogja, mert
a lábfejét a fenekéhez szorította.
Én fej- és vállkörzést csináltam, leráztam a karomat, aztán
pedig lábujjhegyen szökdeltem, hogy a rendelkezésemre
álló rövid idő alatt a lehető legjobban bemelegítsem az
izmaimat. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy
fogok-e ütést kapni. Sőt, egyenesen sóvárogtam a rám
váró csapások után.
Tudtam, hogy megrészegülök majd tőlük. Tudtam, hogy
felszínre hozzák majd a haragot, amit mélyre ástam
magamban. Tudtam, hogy amint átveszi fölöttem az
irányítást a düh, elterelődnek a gondolataim Livvie-ről.
Tudtam, hogy a testi fájdalom kiszorítja majd a lelkit.
Carlos a ring közepére hívott minket, és a kedvemért
ismertette a szabályokat. Szemre nem megyünk, nincs
harapás, nincs csonttörés, nincs ágyékra célzás, fej-
leseggelés, és nincs harc a csengőszó után. Ez több előírás,
mint amihez hozzá voltam szokva, de ugye még csalt
Rafiq ellen harcoltam, azt is szórakozásból. Túlélést
tanultam. A szabályok mögött lapult még egy, ki nem
mondott törvény, ami rajtam kívül mindenkinek mindig
egyértelmű: nincs gyilkolás.
Fernandoval egymás felé biccentettünk, és egy-két
lépésnyit távolodtunk középről. Carlos elhagyta a szorítót,
de a közelben foglalt helyet. Megszólaltatta a csengőt. A
velem szemben álló fickó nem vágyott a küzdelemre. Az
önelégült vigyor és a túlzott magabiztosság ellenére lassan
körbejárta a ringet, hogy felmérje, mi az erősségem. Én
ugyanúgy cselekedtem.
A harc gyorsan robbant ki. Miután csak azt vártam, hogy
megrúg majd az erős lábával, meglepődtem, amikor
egyszerűen nekem jött az egész testével. Felemelt, hogy
hanyatt a sarokba vágjon. A térde
felemelkedett, hogy a bordáimon érjen célba. Rögtön
kiszorult belőlem a levegő.
Két kezem szabad volt, így összekulcsoltam őket, és
belevágtam a nyaka meg a válla közötti mélyedésbe.
Hátrált egy lépést, mire kapott tőlem még egy ütést
ugyanoda. Végre elég helyem volt hozzá, hogy felemeljem
a jobb lábamat, amivel hátratolhattam. Mosolyogva intett
a felemelt kezeivel: „Gyere!”
Ő majdnem leterített, én pedig alig tettem valamit, hogy
bebizonyítsam: méltó ellenfél vagyok. Gyorsan megoldást
akartam találni a helyzetre. Rúgássorozattal támadtam rá,
amit elég könnyen viselt. Annyi rúgást mértem rá, hogy a
kezemre már nem is figyelt. Akkor cselekedtem. Ballal
rásóztam egyet oldalról a nyakára, közelebb leptem, a jobb
könyökömet pedig odaküldtem a halántékára. Eléggé
kibillent az egyensúlyából ahhoz, hogy megfogjam az
egyik lábát, és a matracra szorítsam.
Fernando tapasztalt harcos volt, így gyorsan észbe kapott.
Hirtelen megfordult, elkapott az erős lábával, és a földre
kényszerített. Felemelte a lábát, hogy a sarka elképesztő
erővel csapódjon a hátamba.
A terem mintha ezekben a másodpercekben kelt volna
életre, mert emberek kezdtek gyülekezni a szorító körül.
Fernandónak szurkoltak.
A matracon viaskodtunk. Mindketten próbáltuk elkerülni a
másik nyakszorítását vagy karkicsavarását, ami végül
fájdalmasan megadó helyzetbe késznyerített volna minket.
Megszólalt a csengő, mielőtt bármelyikünk is megadta
volna magát.
— Szét! — kiáltott fel Carlos. Lerúgtam magamról
Fernandót, és talpra kászálódtam. Zihálva bámultunk
egymásra. Carlos nevetett, és megállapította, hogy több
van bennem, mint hitte.
Fernando azt mondta, ne nagyon izguljak. Eddig kesztyűs
kézzel bánt velem, de készen áll, hogy szétrúgja a
seggemet, amint Carlos megint megszólaltatja a csengőt.
Fernando megint nekem akart jönni, de ezúttal résen
voltam. Megvártam, hogy kartávolságon belülre kerüljön,
és a saját lendületét használtam fel ellene. Oldalra lépve
megragadtam a nyakát a karommal, hogy a hátára ugorjak.
Flangos puffanással értünk földet, és lovagló ülésben
ránehezedtem. Két térdemet odaszorítottam az oldalához,
és nekiláttam, hogy addig üssem ököllel az arcát, amíg el
nem takarja előlem. Lüktetett a kezem a fájdalomtól,
miután csonttal ütközött.
Fernando átfordult, az oldalamra borított, és hátrarúgott a
lapockám közé. Felkiáltottam, kezemmel pedig fogást
kerestem izzadt bőrén. Hiba volt farmernadrágban
kezdeni. Csapdába ejtett az anyag. Két újabb rúgás landolt
a hátamon, amitől csillagokat láttam.
A küzdelem barátságos öklözésből igazi harccá fajult.
Fernando küzdött, hogy a hátamra másszon, karját pedig
igyekezett a nyakam köré fonni. Felemeltem a karomat,
hogy megóvjam a légcsövemet.
Ismerős érzés áradt szét bennem. Hirtelenjében csak egy
dolog számított, mégpedig a győzelem. Ököl csapódott
oldalról az arcomba, amitől a fogam mélyen belevájt a
fogvédőbe. Vér ízét éreztem a számban.
„Nem tudsz megölni, Khoya. Én vagyok itt az isten!”
Összeszorítottam a fogamat, és minden erőmmel
eltaszítottam magamtól a nyakam köré igyekvő kart.
Fernando megremegett, így végül kénytelen volt másképp
helyezkedni a hátamon. Megszólalt a csengő, Carlos pedig
szétválásért kiáltott, ám egyikünk sem ügyelt rá. Nem
hagytam, hogy másodjára is a csengő mentsen meg.
A karomra támaszkodtam, és közben úgy felkínáltam
Fernandó- nak a nyakamat, hogy nem tudott ellenállni.
Amint fojtogatni kezdett a karjával, arca pedig oldalról az
enyémhez préselődött, átnyúltam a feje mögött, és
megmarkoltam a saját kezemet. Megszorítottam
Fernandót, aki a fülembe morgott. Vállammal
elszorítottam a légcsövét, miközben hátulról nyomtam.
Mivel mindketten elkaptuk a másik torkát, innentől
kezdve tűréshatár kérdése volt a dolog. Fernando jobb
helyzetben volt, mint én, de ő ahhoz volt szokva, hogy a
sport kedvéért harcoljon. Én meg ahhoz, hogy az életben
maradásért. Addig szorítottam, amíg a vállam égni nem
kezdett. Rég kifogytam az oxigénből, így fekete pöttyök
hatoltak a látóterembe. De kitartottam. Kitartottam, amíg
Fernando el nem ernyedt rajtam - másodpercekkel azelőtt,
hogy magam is elájultam.
Hatalmas pofonra ébredtem, az arcomra pedig hideg vizet
locsoltak. Mindössze Carlos mérges tekintetére volt
szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, mi történt. A háta mögé
pillantva láttam, hogy egy másik féri ugyanilyen
kezelésben részesíti Fernandót, aki köhögve ült fel és a
torkát masszírozta.
- Már akkor tudtam, hogy bajkeverő vagy, amikor
besétáltál ide - mondta Carlos spanyolul. - Öltözz fel, és
takarodj a picsába!
Azzal felállt, és hozzám vágta a pólómat. Felvettem, és
olyan gyorsan pattantam fel, ahogy csak bírtam.
-Jó küzdelem volt - nyögtem ki fájó torokkal.
—Megismételjük — préselte ki magából Fernando
mosolyogva, én pedig biccentettem, és megfordultam,
hogy elhagyjam a ringet.
Fogtam a zoknimat meg a cipőmet, és anélkül távoztam,
hogy felvettem volna őket. Fáztam a kocsi felé menet, de
nem bántam. Segített, hogy megállják a lábamon. Tudtam,
hogy reggelre szörnyen kék-zöld leszek. Végre valamiben
visszaállt a rend.
Sikerült azelőtt visszaérnem a szállodába, mielőtt a sérült
izmaim, a karmolt húsom és a megviselt csontjaim forró
fürdőért könyörögtek volna. Lassan ereszkedtem bele a
vízbe. Iszonyúan csípett. Az arcomra jeget raktam. Abban
a pillanatban senki sem vádolhatott szépfiúsággal.

TIZENEGY

MÉLYEN ALUDTAM, amikor meghallottam a dörömbölést az

ajtón. Felnyögve próbáltam hirtelen kipattanni az ágyból.
A függönyökön keresztül beáramló fény elárulta, hogy
nincs még este. Livvie nem sokáig várt, hogy idejöjjön.
Éreztem, hogy a további mocorgás ellenjavallt. A torkom
túlságosan fájt ahhoz, hogy kikiabáljak. Furcsa nyilallás
támadt a mellkasomban. Látni akartam Livvie-t, de semmi
kedvem nem volt veszekedni vele.
Kibelezve. Csak ez az egy szó jut eszembe, amivel
kifejezhetném, hogy érzem magam: kibelezve. Mintha
valaki felnyitott volna egy szikével, és a fájdalom addig
nem is tudatosult volna bennem, amíg a húsom el nem
válik, a vérem pedig ki nem serken. Hallom a reccsenést,
ahogy a bordáimat szétfűrészelik. Lassan kiveszik a
nedves és ragacsos belső szerveimet - egyenként. Amíg
teljesen üres nem leszek. Üres, mégis iszonyatosan fáj
mindenem. Még élek. Még. Élek.
Ahogy ott feküdtem lustán és mozgásképtelenül, és
hallgattam, ahogy Livvie dörömböl az ajtómon, tudatosult
bennem: mindig is fájni fog.
Igen, a „kibelezve” nagyon is ideillő szó. Liwie-t szeretni
olyan volt számomra, mintha hagytam volna, hogy
megnyúzzanak és mindent kitépjenek belőlem.
Elgyengített. Sérülékennyé tett. Elérte, hogy sajogva
vágyakozzak utána, és reméljek olyasmit, ami sohasem
lehet az enyém.
Az ajtó kinyílt.
-Caleb? — kiáltotta Livvie. Most először használta a
kulcsot, amit tőlem kapott, én pedig morogva átkoztam a
hülye fejemet. Újabb jelző, amit mellette érdemeltem ki:
hülyévé tett.
-Itt vagyok - feleltem. Az ájulásig fojtogatás nem tesz jót a
hangszálaknak. Utáltam, hogy mennyire kalapál a szívem.
Tényleg nagyon szerettem volna látni. Meg akartam
mondani neki, hogy sajnálom. Szégyellem, de azt
akartam, hogy lásson ilyen leharcolt állapotban, hátha
akkor nem ordít majd velem.
Elakadt a lélegzete, amikor meglátott, de nem nyúlt
hozzám.
-Most meg mit csináltál? Mármint azon kívül, hogy
semmibe vetted a magánszférámat és visszaéltél a
bizalmammal? Elég sűrű napod lehetett.
Hagytam, hogy a szavai körüllengjék a szobát. Mégis mit
mondhattam volna? Végül közelebb lépett, és
megsimogatta az arcomat. Felszisszentem.
-Megérdemled - csattant fel. Hangjában a dühön kívül
aggodalom csengett. — Mi történt?
-Lenyomtam egy közelharcot egy teremben - suttogtam. -
Látnod kéne a másik fickót - nevettem fel, de fájt.
-Ő... életben van? - kérdezte kertelés nélkül.
-Igen - válaszoltam hűvösen. - Ezt egyébként is
megkérdezted volna, ugye? Elvégre mindig pitiáner okból
gyilkolok - fordultam el tőle. - Ha veszekedni jöttél, ne is
erőlködj! Megadom magam.
Hevesen szorítani kezdett a mellkasom.
-Csak menj el - tettem hozzá.
-Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? - kérdezte.
Szenvtelenül csengett a hangja, amitől kurvára
megijedtem. Kérlek, ne menj!Ne hagyj itt! 1
-Ha eleged van belőlem... - mondtam helyette.
-Gyáva! - vetette oda. - Kiállsz, hogy üssenek.
Fegyveresekkel nézel szembe. Embert ölsz. De isten őrizz,
hogy félretedd a nyamvadt büszkeséged, és bocsánatot
kérj, amiért kíváncsi kis köcsög vagy.
Gyorsan felültem.
-Azt hiszed, nem tettem félre a büszkeségemet? Baszd
meg! Hónapokig mást se csináltam. Émelygésig
magyarázkodtam. Akkor baszlak meg, amikor óhajtod,
hogy meg legyél baszva. Eljátszom a jó fiút a barátaidnak.
Várom, hogy mikor jössz haza, mert nincs más dolgom.
Már körülötted forog az egész életem! Közben pedig
rólam írsz. Meg mindig annak látsz, aki voltam. Még
mindig a gyilkost látod, aki kívülről szépség, belülről
pedig szörnyeteg. Miért vagy velem? Miért igyekszem
annyira megváltozni, amikor örökké csak az az ember
maradhatok, aki tönkretette az életedet? Úgy loholok a
nyomodban, akár egy szerelmes kiscsaj, és mindennap
küzdők a kísértéssel, hogy ne csússzak vissza mindahhoz,
ami ismerős a számomra. Vannak napok, amikor szívesen
lennék újra az, aki voltam, mert az az ember képtelen lett
volna szeretni téged. Aki régen voltam, sosem lehetett
volna ennyire gyenge!
Fájó torokkal kiabáltam, ami a felszínre törő érzésekkel
együtt azzal fenyegetett, hogy megfullaszt. Livvie arca
szenvtelen maszkba rendeződött. Kirázott tőle a hideg.
Hol tanulta ezt a ridegséget? Már i adtam is a választ a
saját kérdésemre.
- Szeretsz? - kérdezte a szemembe nézve. - Mikor jöttél rá
erre? Akkor, amikor szerelmet vallottam neked, te meg
rávágtad, hogy ez milyen aranyos? Vagy miután embert
öltem? Esetleg akkor, amikor könyörögtem neked, hogy
ne hagyj ott a határon? Netalán akkor világosodtál meg,
hogy szeretsz, amikor ott voltam egyedül a kórházban, és
bőgtem miattad? Mikor kiabáltad háztetőkre kiállva, hogy
szerelmes vagy, Caleb? Nem hallottalak. Túlságosan
lefoglalt, hogy egyáltalán kibaszottul létezni tudjak
nélküled. Túlságosan lefoglalt, hogy mindenkit
meggyőzzek magam körül: nem vagyok hülye, amiért
védem az elrablómat. Úgyhogy kérlek, frissítsd fel a me-
móriámat! Mikor mondtad nekem, hogy szeretsz? Mert
akkor visszamegyek az időben, hogy megvigasztaljam az
összetört lányt, akit magad mögött hagytál. A szereteted
majd őt támogatja, mert én már nem vagyok ugyanaz.
Megtanultam nélküled lélegezni. Megtanultam, hogy
ebben az életben senkiben sem bízhatok. Nem az a baj,
hogy elolvastad a szavaimat. Az nem érdekel. Végül úgyis
megmutattam volna. Az üzenet a baj, amit hagytál. A
tudat, hogy bármelyik pillanatban elmenekülhetsz és
megint magamra hagyhatsz. Hogyan is mondhatnám
neked, hogy szeretlek? Hogy élném túl megint?
Ügy megdöbbentem, hogy csöndben maradtam. Minden
porcikám lángolt a szégyentől. Livvie egy túlélő. Túlélt
engem. Akkor jöttem rá, hogy nem közömbösséget látok
rajta, hanem fájdalmat. Fájt neki — miattam.
Nem tudtam, mi történik, de hirtelen jött rám. Folyni
kezdett az orrom, úgyhogy szipogtam. Tudtam, hogy
Livvie engem figyel.
Tudtam, milyen nevetségesen festhetek, milyen
gyengének és összetörtnek tűnhetek. Még csak nem is
érdekelt. Nem volt vesztenivalóm. Igyekeztem
megköszörülni a torkomat, aztán megszólaltam:
—Nem tudtam kimondani, Cica. Épp akkor végeztem ki...
szerettem őt - remegett a mellkasom.
—Kit? - suttogta Livvie, még mindig sztoikus
nyugalommal.
—Rafíqot — feleltem halkan. Livvie felsóhajtott.
—De miért, Caleb? Tudod, mit művelt.
—Igen, tudom, mit művelt. De azt is tudom, mit nem
művelt: sohasem ért hozzám úgy, mint mások.
Nem hittem el, hogy erről beszélek Livvie-vel. A
történetét olvasva eszembe jutott a sajátom. Valószínűleg
úgy éreztem, hogy tartozom neki a történetünk rám eső
felével. Tudnia kellett, hogy jó okkal hagytam cserben.
-Annyira fiatal voltam, Livvie! Olyan tehetetlen!
Mindennap megerőszakolt valaki. Mindennap
megerőszakoltak, amíg meg nem győztem róla magamat,
hogy ez nem is erőszak. Hagytam, hogy hozzám érjenek.
Hagytam, hogy... megbasszanak. Rámosolyogtam azokra,
akiket gyakrabban láttam, és azt képzeltem, hogy fontos
vagyok nekik. Mi másért tértek volna vissza, hogy ismét
kihasználjanak? Végül hittem nekik. Elhittem, amikor azt
mondták, hogy törődnek velem. Hittem nekik, amikor
megígérték, hogy megvesznek Narweh-től. Élni hagytam
magamban a reményt, hogy egy nap majd szabad leszek.
A saját zokogásomat hallottam. Távoli hang volt, mintha
valaki más esne szét, nem pedig én.
-Ez sohasem történt meg - folytattam. - Sosem törődtek
velem. Sosem szabadítottak ki. Csak szerettek játszadozni
a reménnyel. Az én reményemmel. Hagytam, hogy
meghaljon bennem. Aztán egy nap eljött Rafiq.
Felnyalábolta a megkorbácsolt és véres testemet. Hazavitt,
hogy ápoljon. Etetett. Táplálta a testemet, az elmémet, a
lelkemet. Megtanította, hogyan lehetek képes a túlélésnél
többre. Megtanított az életre. És soha nem ért hozzám.
Éveken keresztül gondoskodott rólam. Már nem kellett
reménykednem. Jobbá váltam. Volt célom! Szerettem őt
ezért. Aztán... — révedtem a semmibe zsibbadtan. —
Megtudtam az igazat.
Beleremegett a testem az éjszaka emlékébe, amikor
megöltem.
—Semmit sem jelentettem, Livvie. Semmit sem
jelentettem neki, pedig nekem ő volt a minden. Az
életemet is odaadtam volna érte, közben meg semmit sem
jelentettem neki.
Végül Livvie-re néztem. Könnyek csorogtak le az arcán.
-De nem ez az egészben a legrosszabb. Hanem az, hogy
már azelőtt meg akartam ölni, hogy megtudtam volna az
igazat. Csak így szabadíthattalak ki, és... én megöltem őt,
Livvie. Megöltem, aztán eltemettem Felipe kertjében, ahol
a családja sose találja meg. Eltemettem az egyetlen
embert, akiről azt hittem, hogy bízhatok benne. Szerettem,
de kiderült, hogy ő követte el életem legborzalmasabb
árulását. Aztán rájöttem, hogy én is ugyanezt tettem veled.
Megvertelek. Megerőszakoltalak — sőt, ami még
rosszabb: elértem, hogy ez tetsszen neked. Reményt adtam
neked, aztán megfosztottalak tőle. Rávettelek, hogy belém
szeress! Hogy is mondhattam volna meg neked? Nem
mondhattam meg, Livvie. Össze voltam zavarodva. Össze
voltam törve. Még mindig össze vagyok törve. Nem
tudom, ki vagyok és mit akarok. Csak azt tudom, hogy
nélküled... nélküled semmi sincs. Semmi vagyok. El tudod
képzelni, milyen ijesztő ez valakinek, aki olyan, mint én?
A nyelvem hegyén volt, hogy mit érzek iránta. Azóta
tartogattam magamban a szavakat, hogy láttam kisétálni
az életemből. Ha akár csak egy pillanatra megfordul és
visszanéz rám akkor, képtelen lettem volna megállni, hogy
elmondjam neki.
Szertelek.
Mexikóban nem mondhattam ki. Túl sokat veszítettem
aznap. Kiszakadtam az addigi világomból. Mégis mit
tudhattam a szerelemről, amikor az egyetlen ember, akit
elvileg szerettem, tizenkét éven át hazudott nekem?
Livvie azt mondta, hogy az enyém. Hogyan győződhettem
volna meg róla? Sőt, mi lett volna, ha nem igaz? Mi lett
volna, ha ő szeret engem, én pedig csak a szívem
maradékával tudom viszontszeretni, Mit tudhat a
szeretetről az, aki még sohasem tapasztalta? Olyan lett
volna, mint vak embernek színekről magyarázni. Van amit
muszáj a saját szemeddel látni. A szeretetet akkor értheted
meg, ha érzed.
Én csak akkor kezdtem érezni, milyen is lehet, amikor
Livvie elsétált, és teljesen egyedül maradtam. Nekem nem
úgy jött, mint másoknak. Úgy találtam rá a szerelemre,
ahogy minden másra is, ami meghatároz engem:a saját
szenvedésemen keresztül. Livvie hiánya tátongó űrt
hagyott a lelkemben. Ez az üresség mintha életre kelt
volna, s a bosszú sem csillapíthatta. Nem enyhítették a
próbálkozások sem, amit a ballépéseim jóvátételéért
tettem. Más nők sem voltak a kedvemre. Nem aludtam,
pedig rengeteget ittam, hogy eltompítsam az érzékeimet.
Az üresség csak egyvalamit akart. Mohón tépett szét
engem, miközben Livvie-t követelte. A reményeim, az
álmaim kellettek neki. Az emlék, hogy hogyan fest az
arca. A közös nevetések hangja. „Enyém” - jelentett ki az
üresség. Csak Livvie tehetett egésszé, és amint erre
rájöttem, képtelen lettem felhagyni a keresésével.
Eszelősen kutattam a választ, hogy vajon tényleg szeret-e.
Amikor Livvie keze a vállamhoz ért, megint elsírtam
magam. Elgyengített a szerelem. Azt kívántam, bár ne is
érezném. Ehelyett viszont maga alá gyűrt. Hagytam, hogy
Livvie visszafektessen az ágyra. És amikor hallottam,
hogy elfordul, a szerelem rávett a könyörgésre.
-Kérlek, ne menj el! Ne hagyj itt!
Megsimogatta a hajamat.
-Sosem hagynálak itt, Caleb. Csak hozni akartam neked
egy kis vizet.
-Nem kell víz.
-Whisky?
-Csak te.
Sokáig hallgatott.
-Rendben — felelte.
Hallottam, hogy leveszi a ruháit, mielőtt befeküdt mellém.
Füstszaga volt. Azóta nem gyújtott rá, hogy először jártam
a lakásában. Egy szót sem szóltam miatta. Neki is
megvoltak a maga rigolyái, mint ahogy nekem is. Csak az
számított, hogy meleg a teste. És puha. Mindig meleg és
puha. Halkan a fülembe suttogott:
-Én is félek. Nem vártál az ajtóban, és arra gondoltam:
megint elhagyott. Caleb, ezt nem teheted meg velem.
Megpuszilta a vállamat, de közben remegett a dühtől.
-Mérges vagy rám.
-Igen. De azt hiszem... talán nem is hibáztathatlak. A
világnak megvannak a maga törvényszerűségei, úgyhogy
nevetséges volt részemről a feltételezés, hogy nem fogod
feltörni a laptopom. A te szavaidat idézve: tudom, ki vagy,
és tudom, mit akarsz - kacagott fel kurtán, majd
elgondolkodva felsóhajtott. - Biztos nehéz lehet neked,
hogy senkivel sem tudsz beszélni róla. Engem aztán nem
zavar, hogy halott, felőlem akár a pokolban is
megrohadhat, de sosem hittem volna, hogy te ennyire...
Livvie felsóhajtva elhallgatott.
-Nem várom el, hogy zavarjon. Nem bántam meg, amit
tettem. Csak tudatni akartam veled, miért nem
hagyhattam, hogy velem gyere. Őszintén szólva, nem
bánom azt sem, hogy otthagytalak.
Ettől megfeszült.
—Sajnálod, hogy visszajöttél?
Odafordultam hozzá, s a karomba vontam. Nem neki
kellett vigasztalni engem.
-Nem. Egyetlen veled töltött percet sem sajnálok. Te vagy
a legjobb, ami valaha történt velem. De azt kívánom,
bárcsak ugyanez !
lehetnék én neked...
Hallgatása fülsüketítő csenddé fajult. Felért egy
megerősítéssel.
-Én... baszki! Olyan átkozottul mérges vagyok, Caleb!
Néha nem tudom, hogy kezeljem a dolgokat. Annyi
gondolat kavarog bennem!
Pont erre való az írás. Segít kiengedni a gőzt és megszűrni
a gondolataimat.
Livvie a könyökére támaszkodott, és belenézett a
szemembe. Fájdalmas arcot vágott.
-Tényleg te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt
velem, Caleb. Viszont te vagy a legrosszabb is. Próbálom
összeegyeztetni ez, a kettőt. Segítesz?
—Hogyan segíthetek? — kérdeztem.
-Mesélj el mindent a te szemszögedből! Hallani akarom,
feketén-fehéren. Annyi kérdésem van, annyi olyan
pillanattal az életemben, amiről csak féligazságot tudok!
Elolvastad az én nézőpontomat. Most a tiédet akarom.
Segíts megértenem, hogy sikerült...
Ezt a mondatot a tekintetével fejezte be: beléd szeretnem.
-Segíts, hogy megértessem az egész világgal - tette hozzá.
Felkavart a kérése. Nem akartam, hogy az egész világ
megtudja. Én
magam sem akartam tudni. Sőt, minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy mindketten elfelejtsük, hogyan kezdődött
minden. Mégis hogyan segíthetne a visszaemlékezés?
-Ez nem az, amit az egész világ elé kellene tárnunk,
Livvie, Nem értem.
-Te nem tennéd, de én igen. Sosem játszanám el a
bizalmad.". Úgy mesélem majd el, ahogy el kell mesélni.
Éreztetni akarom az emberekkel, hogy nem minden fehér
vagy fekete. Azt akarom, hogy átérezzék ezt, ami velünk
történt. Akkor jobban érezném magam. Nem úgy, hogy
győzedelmeskedtél fölöttem. Úgy érezném, hogy igazam
volt kettőnkkel kapcsolatban; megvédeném a kapcsolatun-
kat. Mindig is védeni fogom.
Mégis milyen ellenvetésem lehetett volna? Megkaptam,
amit akartam: megerősítést afelől, hogy Livvie nem akar
elhagyni. Még az amiatti vitát is sikerült elkerülnöm, hogy
beleolvastam a laptopjába. És ami a legfontosabb: egy
pillanatra látni engedte, hogy szerelmes belém.
Elhatároztam, hogy táplálni fogom benne ezt az érzést.
-Mit akarsz tudni például? - kérdeztem rá. Felém hajolt, és
gyengéden szájon csókolt.
-Nem jó így látni téged. Ha bárki is szétbassza az arcodat,
az én akarok lenni — mosolygott.
-Azt hiszed, legyűrhetsz? - Próbáltam nem vigyorogni,
hogy ne repedjen fel megint az ajkam.
-Szerintem hagynád.
-Nos, ebben igazad van. Még soha senki nem vágott pofon
és úszta meg ennyiszer anélkül, hogy kitekertem volna a
nyakát.
Végighúztam az ujjaimat az arcán. Egyszer én is
megpofoztam őt.
-Szörnyen éreztem magam... amiatt az egy eset miatt.
Soha többé.
-Tudom. -vágott közbe. -Ne haragudj, hogy rákérdeztem
a...tudod mire. Tudom, hogy próbálsz más lenni, és hogy
rengeteget változtál. Nem voltam igazságos.
-Jogod volt rákérdezni. Próbálok változni, de ez nem
jelenti, hogy ne kellene megküzdenem azzal, aki egykor
voltam. Vér tapad a kezemhez - idéztem fel magamban a
Liwie nélkül töltött évemet.
-Most mar más vagy - mondta Livvie halkan.
Felsejlett előttem azoknak a nőknek az arca, akiket régen
rabszolgává tettem, aztán pedig kiszabadítottam. Eszembe
jutottak, akiknek elkéstem a megmentésével. Örökké
kísérteni fognak, de ez vajmi kevés volt büntetés gyanánt.
A sors mégis idehozott Livvie-hez Nem tudom, teljesen
más lettem-e. Folyton a hátam mögé kell nézném, vagy
éppen a tiéd mögé. Szerintem valahol mélyen mindig is
valakinek a hű szolgája fogok maradni. Ilyen vagyok -
cirógattam Livvie haját. - Ölni tudnék érted, Livvie.
Meghalnék érted
- Caleb, ne mondj ilyet! Senkinek sem vagy a szolgája.
Szabad vagy, a sok szarságot pedig magad mögött hagytad
- szorította meg a derekamat.
- Remélem, igazod van, Cica. De ártól még bármit
megtennék, hogy megvédjem, ami fontos nekem. Csak
remélni tudom azt is, hogy nem lesz már szükség
erőszakra. Mostantól csak a teremben fogok küzd.
Livvie felkacagott.
- Úgy érted, direkt csináltad ezt? Jaj, Caleb... - sóhajtott
fel.
-Néha olyan kibaszottul férfias vagy! csókolt meg ismét.
- Mindig férfias vagyok, ezt el ne felejtsd - kacsintottam. -
Tedd fel a kérdéseidet Cica! Nem ígérhetem, hogy mindig
ennyire közlékeny leszek - simogattam a derekát.
Livvie mosolya kissé elhalványult, de még így is éreztem
benne az eltökéltségét.
-Miért pont én, Caleb? Miért engem választottál?
Megbántam, hogy vállalkoztam a válaszadásra. Legalább
tíz másik szörnyűség eszembe jutott, amit szívesebben
kibírnék, mintsem hogy szavakat formáljak az efféle
súlyos kérdésekre. A miért viszont mindig fontos az
embereknek. Nekem is az volt. Tudni akartam, miért
raboltak el. Tudni akartam, miért mutatott felém Rafiq iga-
zi ragaszkodást, amikor kicsi voltam. Az egész életem a
miértekről szólt. Válaszokkal tartoztam Livvie-nek.
Megköszörültem a torkomat.
-Kíváncsivá tettél - feleltem, miközben éreztem magamon
a tekintetének a tüzét. - Hetekig figyeltelek, mire
elhatározásra jutottam. Valahányszor megláttalak... többet
akartam megtudni rólad.
-De miért? - bújt hozzám. Kifújtam a levegőt.
-Bakker, nem tudom. Olyan... szomorúnak látszottál -
emeltem fel a szabad kezemet, és végigsimítottam az
összehúzott szemöldökén. - Folyton a földet nézted,
amitől mindig mérges lettem, mert nem láttam az arcodat,
a szemeidet. Tudni akartam, miért vagy szomorú.
A kimondott szavaim hangja és ugyanannak a szempárnak
a látványa elgondolkodtatott, hogy mégis mi az ördög
szállt meg, amikor egy ilyen ártatlan és gyönyörű lényt
bántottam.
-Meséltél nekem az anyukádról, meg arról, hogy hogy
bánik veled, de ezt az elején nem tudtam. Láttam a bő
nadrágodat és a túlméretezett pulcsidat. Nem értettem,
hogy egy ilyen szép lány miért rejtőzködik.
Tudtam, hogy az olyanok elől rejtőzködik, mint én. Az élet
kegyetlen.
-Aztán kibaszottul találkoztunk. Egyenesen a karjaimba
futottál, és én... - alig tudtam kimondani - meg kellett,
hogy szerezzelek. Sajnálom, Livvie. Annyira nagyon
sajnálom!
Livvie megrázta a fejét.
-Már nem kell tőlem bocsánatot kérned. Együtt vagyunk, '
és nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt. Csak
azt szeretném, hogy ne sürgess - rázta meg játékosan a
vállamat. - Tudnom kell, hogyan jutottunk idáig, ami nem
azt jelenti, hogy ne lennék boldog
azzal, ahol tartok. Itt vagyok veled. Egyikünknek sem kell
bánnia semmit.
-Néha nem úgy tűnik. Fontos vagyok neked, Livvie.
Tudom, hogy az vagyok. Csak nem mondod ki, mert
büntetsz azért, amit tettem. Tudom, hogy megérdemlem,
de kérlek, ne tegyél úgy, mintha megbocsátottál volna
nekem. Ha az igazat akarod hallani tőlem, legyél előbb te
őszinte!
Éreztem, hogy megváltoznak kettőnk között az
erőviszonyok. Livvie elérte nálam, amit akart, de én is
elértem nála, amire én vágytam. Lefegyvereztük egymást,
és tetszett, hogy egyikünk sem adta meg magát
egykönnyen.
Esedezve a mellkasomra hajtotta a fejét. Néha olyan
készségesen idomul! Ha bármennyi részem is volt abban,
hogy milyen ügyesen gyakorolja a hatalmát a készséges
megadással, akkor nála értem el a legjobb eredményt.
Ugyanakkor kételkedtem benne, hogy ez a helyzet.
Amióta csak ismerem, így vagy úgy, de játszott velem.
-Megbocsátok neked, Caleb. Csak... dühös vagyok. Te is
dühös vagy. Nem tetszik, hogy milyen könnyen meg tudsz
bántani.
-Ez nem könnyű, Livvie. Nem szeretlek bántani. Ez így
nem igaz.
Morgott egyet, amitől majdnem felnevettem, de sikerült
visszatartani.
-Nem úgy értettem - felelte. - Hanem úgy, hogy...
elmentél. Bármikor elmehetsz megint. Eszedbe jut, hogy
elmenj, és visszatérj a régi életedhez. Ettől mégis hogyan
kéne éreznem magamat?
-Legszívesebben felkeltem volna, hogy keresztülhajítsak
néhány dolgot a szobán. Livvie néha olyan idegesítő volt!
-Csak azért mondtam, mert te ugyanezt csinálod velem. Az
egyik pillanatban élni sem tudsz nélkülem, és azt akarod,
hogy bánjak durván veled. A következőben pedig
megkérdezed, miért öltem meg valakit. Csevegő hangon
csicseregve! Mintha valaha is hobbiból gyilkoltam volna.
Talán azt kéne hinnem, hogy olyannal akarod tölteni az
életed hátralévő részét, aki ilyenekre képes? Ha igen,
akkor egyáltalán nem az az ember vagy, akire emlékszem.
Livvie mosolygott.
-Életem hátralévő részét? Nagyravágyó vagy!
Beszívtam a levegőt és gyorsan kifújtam. Igen, Livvie
dühítő volt. Nevetnem kellett, hogy ne akarjam megrázni.
-Hát... jó. Akkor nagyravágyó vagyok. Nem mintha bármi
közöm lenne az örökkön -örökkéhez. Eléggé rugalmas az
időbeosztásom — tettem hozzá, mert nem tudtam
ellenállni a kísértésnek.
-Ez esetben feltehetem a kérdéseimet? - mosolygott
félénken. Felsóhajtottam.
-Fenébe... Akkor rajta!
Órákig beszélgettünk, legalábbis úgy tűnt. Hány embert
öltem meg? Miért öltem meg őket? Mindenkit eltettem láb
alól a villában? Mi történt Celiával? (Nagyon is életben
van.)
A lehető leggyorsabban és legkielégítőbben válaszoltam
meg a kérdéseit, és anélkül, hogy hagytam volna
magamon eluralkodni az érzelmeket. Nem bántam meg,
hogy kioltottam azokat az életeket. Sosem gyilkoltam
válogatás nélkül. Csak azok miatt éreztem bűntudatot,
akiknek a sorsa miattam fordult rosszra.
Nem zavartak a Rafiqkal kapcsolatos kérdések - amikből
egyébként kevés volt -, mint ahogy azok sem, amelyek a
kettőnk múltjáról szóltak.
Azokból sok akadt.
-Jó érzés volt neked olyanokat csinálni velem? - tudakolta.
Alt kor már testileg-lelkileg kimerült voltam.
-Neked jó volt? - kérdeztem vissza. Reméltem, hogy veszi
a lapot, és leáll a hülye kérdéseivel.
-Néha - suttogta.
Fele fordultam, rábámultam, és láttam, hogy elpirult.
Végre kezdett érdekes lenni a dolog. '
-Például? És ne a fenekelést mondd, mert azt tudom, hogy
imádod.
-Hát... főleg a fenekelés volt jó, de tetszett más dolog is.
Ez a te hibád. Te faragtál belőlem a magad képére
szexuális deviánst.
Azzal megcsókolta a mellkasomat, én pedig felkacagtam.
-De jó nekem!
-Olykor... kikötözhetnél. Ha akarsz. Ha... neked is jó -
vándorolt a keze a takaró alá, hogy megérintse a farkamat.
Felmordultam.
-Cica... én...
Elterelte a figyelmemet. Ujjai a húsom köré fonódtak, és
simogatni kezdtek. - Péppé vagyok verve. Szerintem
nem...
Félbehagytam a mondatot, és becsukódott a szemem.
-De attól még szeretnéd? - kérdezte vékony, félénk
hangon, pedig az érintése merész volt.
-Igen - suttogtam. - Nagyon szeretném. Hiányzik...
Úristen, ez jo érzés. - A kezét a golyóimra csúsztatta,
körmével finoman megkarcolva érzékeny húsomat.
-Mi hiányzik? - suttogta. Lábát az enyém köré fonta.
Kezem a derekán pihent, és éreztem, hogy ringatózni
kezd.
-Az irányítás - böktem ki. - Hiányzik, hogy nálam legyen
az irányítás.
Felemeltem a kezemet a derekáról, és a tarkójára tettem.
-Fölöttem? - lihegte.
-Igen. Tetszett, hogy megmondhattam, mit csinálj.
Tetszett, hogy tudom, mi lesz a következő lépés -
nevettem magamban. - Tetszett...
Betörni téged, és rávenni, hogy kibaszottul csináld meg,
amit csak akarok. Tetszett, hogy a tulajdonom voltál.
Tetszett, hogy sokkolhatlak. Tetszett, hogy elérhettem,
hogy összeomolj a gyönyörtől, és újra összerakjalak.
_ Hagyd abba, Livvie - tettem a kezem a kezére, hogy ne
simogassa a farkamat.
-Mi a baj? - kérdezte gyorsan.
-Ez! - ültem fel lassan. - Mégis, szerinted mi tetszett
benne, Livvie? Nem vagyok hozzászokva, hogy... Én nem
vagyok normális! Mindig felállt, amikor sírtál. Ezt akartad
hallani.
Livvie fájdalmas arcot vágott.
-Tudom, Caleb. Elmondtad nekem. Nem várom el, hogy
normális legyél. Csak...
Fájdalmasról szégyenkezőre váltott az arckifejezése.
-Csak mi? Magyarázd el nekem, mert teljesen
összezavarsz -
meredtem rá, hogy válaszra bírjam.
-Csak... - próbálta kinyögni. - Előtted... nem volt senki.
Aztán együtt töltöttük azt a sok időt, és csináltuk azokat a
dolgokat. Utána egyedül voltam, te eltűntél, és próbáltam,
hogy... más fiúkkal, de egyikük se te voltál, és nem
tudtam...
-Mi? Nem azt mondtad, hogy senkivel sem voltál utánam?
-Nem is voltam! - csattant fel. - Nem voltam rá képes!
Caleb, amiket velem csináltál... Hozzászoktam. Tetszett.
Sosem csinálnék veled semmi olyat, ami rossz.
Megmondtad, mit tegyek, és nekem tetszett. Senki sem
volt, aki...
Úgy elpirult, hogy még a melle is vörös volt.
Döbbenten kifújtam a levegőt. Az első közös reggelünkre
gondoltam a szállodában, meg a többi alkalomra, amikor
rávett, hogy uralkodjak fölötte. Hülyén éreztem magam,
hogy magamtól nem raktam össze. Tudtam, hogy
néhányan élvezik az alá-fölé rendelő
játékokat, csak eddig nem tartoztam közéjük. Livvie-re
néztem és elmosolyodtam.
-Jaj, Cica! Milyen furcsa pár vagyunk! Én... nem is jutok
szóhoz. Tudod, mit szeretek. Sőt, nemcsak, hogy szeretek
uralkodni rajtad hanem egyenesen imádok. De nehéz ezt
ki-be kapcsolni. Ez.,. más. Livvre feszülten gyűrögette
közöttünk az ágyneműt.
- Tudom. De... nem próbálhatnánk meg? Nagyjából már
csináltuk is. Mintha csak szexelnénk. Nem lehetne úgy?
Olyan érzésem támadt, mintha tele lenne a fejem
gondolatoka . Felajánlotta nekem az irányítást, ám csak
bizonyos körülmények között. Nem könnyű ezt felfogni,
de alig vártam, hogy jobban megértsem. Hirtelen feláll, a
farkam - pusztán attól, hogy próbáltam megérteni.
-Szóval ha azt mondanám, hogy térdelj le, mit válaszolnál
rá?
Livvie mélyet sóhajtott és elmosolyodott. Lecsúszott az
ágyról a padlóra.
-Igen, Caleb - suttogta elpirulva.
Nagyot dobbant a szívem.
-Szerintem ez tetszeni fog nekem. Nagyon is.

TIZENKETTŐ
FEBRUÁR. VÁLTOZÓBAN VOLTAK A DOLGOK. Megint. A
változások nagy részét — vagy talán mindet — élveztem.
A kedvenc fejleményem az volt, hogy Livvie szomjazott
az uralmamra. A laptopos eset után megegyeztünk, hogy
nyíltabbak leszünk egymással, így Livvie-nek nem volt
más választása, mint megtörni a csendet ebben a témában.
Nagyon meg sem lepődtem rajta. Ismerős volt, ahogy
szexeltünk. Tudtam, hogy Livvie élvezi a fenekelést, az
üldözést, a lefogást és alkalomadtán a seggbekúrást is.
Arra viszont nem számítottam, hogy szeretné majd azt is,
amit ő játéknak hív, én pedig újrajátszásnak.
Reménykedtem benne, hogy miután megtalálom Livvie-t,
tiszta lappal indulhatunk, és úgy tehetünk, mintha a múlt
meg sem történt volna (ez így visszaolvasva elég ostobán
hangzik). Az elsőéveseknek viszont muszáj volt felvenni a
pszichológiát az egyetemen, Livvie pedig úgy elvolt vele,
mint kacsa a vízben. A kitettségterápiával akart
kísérletezni abban a reményben, hogy ha biztonságos
környezetben él i újra a korábbi élményeket, többé már
nem fog félni tőlük.
Mondanom sem kell, én ezt komplett ökörségnek
tartottam. Végképp nem akartam újra magamra ölteni
Livvie fogvatartójának szerepét. Mi van, ha nem működik
a dolog, és végül megutál? Elég sokáig kellett győzködnie,
de végül belementem, hogy újrajátsszunk néhány
kevésbé... kényes pillanatot.
Egyik reggel csináltam kettőnknek reggelit, rátettem az
ikeás kiskocsira, s betoltam Livvie szobájába. Amíg a
konyhában voltam, ő kihasználta az időt a készülődésre.
Kellemes meglepetésként ért, hogy az egyik ingemet
találom rajta ízléses cicafülekkel. Megértettem az ing
fontosságát. A fül pedig aranyos kiegészítő volt. Meg-
érintett a gesztus.
-Vegyem le a pólómat? - kérdeztem. A múlt úgy diktálta,
hogy úgy tegyek.
-Ha az önimádó szerénységed engedi... - suttogta. Régen
vérlázitónak találtam volna a szavait - más helyen, más
időben -, az újrajátszásnál viszont leginkább bűbájosnak
hatottak.
Levettem a pólómat, miközben élveztem, hogy Livvie
tekintete vágyat sugároz félelem helyett. Megragadtam az
alkalmat, hogy részt vegyek a játékban.
-Kár, hogy nincs mivel megkötözni. Nehéz pontosan
felidézni, ha valaki olyan jól néz ki nyakörvben és
bilincsben, mint te.
Livvie megfordult, és odahozott nekem egy dobozt az ágy
alól. Strasszkövekkel kirakott nyakörvet, pórázt és
műszőrmés bilincset találtam benne. Elnevettem magam.
-Hűha, te aztán nem unatkoztál. Hol szerezted ezeket?
Livvie elpirult, amitől még jobban felelevenedett az
emlék.
-Neten rendeltem - felelte szelíden. A keze máris a háta
mögött volt, és finoman jobbra-balra ringott.
Megcsókoltam. Épphogy összeért az ajkunk.
- Fordulj meg - utasítottam. Livvie megborzongott, és
vékonyka hang tört elő belőle. Gyorsan engedelmeskedett.
Mialatt megreggeliztettem a lábamnál térdelő Livvie-t,
sok gondolat kavargott a fejemben. Először is felismertem
a megbocsátás erejét. Másodszor: elragadónak találtam
Livvie játékát. Harmadszor: rájöttem, hogy sohasem
tudnám elhagyni Livvie-t. Negyedszer: arra is, hogy
sohasem akarnám elhagyni őt.
Akár tetszik, akár nem, Livvie visszavonhatatlanul
megváltozott mellettem. Tizenkilenc évesen olyan ferde
hajlamai voltak, amit a vele egykorúak nem is értenének,
ráadásul olyan sebezhetőség társult hozzá, amit egy
magamfajta perverz könnyen észrevesz és kihasznál.
Livvie erős, okos, makacs és ambiciózus, ugyanakkor
szívügyekben lágy, bizakodó és mohó. Gondoskodni kell
róla.
Olyan változások is történtek a kapcsolatunkban, amiket
nem díjaztam ennyire. A megállapodásunk részeként
megbeszéltük a félelmeinket, a reményeinket és a
vágyainkat, hogy milyennek szeretnénk a kapcsolatunkat.
Többet akart tudni a múltamról, Mexikóról és a nélküle
töltött évem kevésbé ijesztő eseményeiről.
Azzal sem békültem ki, hogy Livvie ír. A Claudiával és
Rubióval - meg persze a szexszel - töltött időt leszámítva
viszont nem sok elfoglaltságunk akadt. Úgy tűnt, hogy
arra inspirálom, térjen vissza az alapokhoz: több részletet
is bele akart írni a könyvbe, amit tőlem hallott.
Hirtelenjében olyan napok is felvirradtak, amikor nem állt
szóba velem, mert éppen akkor idézett fel valamilyen
velem kapcsolatos megrázó élményt. Akadtak pillanatok,
amiket egyikünk sem akart elővenni. Eleinte próbáltam
másfelé csábítani a gondolatait, ám az első néhány
próbálkozás után elkezdte manipulációnak látni. Nem
sokára elhatároztam, hogy takarékra veszem magam az
ilyen... piros betűs napokon.
Máskor előfordult, hogy sarokba szorított a kanapén vagy
a vacsoraasztalnak és tolakodó kérdéseket tett fel a
múltammal kapcsolatban. Ez általában a „terelésem”
miatti vitába vagy szexbe torkollt. Néha mindkettőt
csináltuk: először veszekedtünk, és rögtön utána
szexeltünk. Aggódtam, hogy lehet-e tartani ezt az iramot,
mert mindig merevedésem támadt, valahányszor Livvie
kiakadt rám.
A kis játékaink során viszont lassan rájöttem, mennyire
áldásos, ha ki tudom fejezni magam a beszélgetéseink
során. Apránként felismertem, hogy már nem dühítenek
annyira a kérdései. Szép fokozatosan már olyan
információkkal is szolgáltam, amikre nem kérdezett rá.
Meseltem neki RezA-rol, meg arról, milyen bűntudatom
volt, amiért nem figyelmeztettem, hogy Narweh halott.
RezA derűlátó srác volt. Semmivel sem élvezte jobban a
rabszolgalétet nálam, de míg én a saját káromra is képes
voltam lázadni, ő méltóságteljesen viselte a helyzetét.
— Szerinted lehet, hogy elmenekült? Mármint én
hallottam már pisztolylövés hangját. Valószínűleg az
egész környék hallotta, hogy lelőttek valakit. Nem lehet,
hogy ő is meghallotta és elmenekült? - érdeklődött Livvie.
Ez szörnyen nevetségesnek fog hangzani, de nekem ez
kibaszottul eszembe sem jutott! Tényleg nem. Fel sem
merült bennem. Valahányszor felidézem az első
gyilkosságom pillanatát, a mai napig nem emlékszem
belőle semmilyen zajra a saját szívdobogásomon meg az
ereimben buzgó adrenalin zúgásán kívül. Emlékszem a
fegyver súlyára. Emlékszem a Narweh arcára kiült
undorra. Emlékszem rá, hogy becsukom a szemem, és
meghúzom a ravaszt. Emlékszem, hogy valami nedves
dolog spriccel az arcomra, mielőtt a földre rogyok. Em-
lékszem a csendre.
Felültem, és nem hallottam semmit. Belebámultam
Narweh hideg, üres szemébe. Emlékszem, hogy azt
gondoltam: tényleg van az embernek lelke. Valami életben
tartotta Narweh-t. Az a valami már nincs itt. Csak hús, vér
meg csontok maradtak utána.
Emlékszem, hogy hirtelen harag és szomorúság lett úrrá
rajtam, amiért nem voltam elég bátor hozzá, hogy nyitva
tartsam a szememet. Arra gondoltam: rá kellett volna
vennem, hogy könyörögjön a bocsánatomért. Esedeznie
kellett volna a kegyelemért. Meg kellett volna
erőszakolnom azzal a bottal, amivel meg szokott verni.
-Hát... nem tudom, hogy RezA megszökhetett-e.
Szerintem lehetséges — válaszoltam elképedve. — Rafiq
azt mondta, hogy porig égette az épületet és benne
Narweh holttestet. Szerintem nem nagyon akartam
faggatni.
-Miért? - fogta meg a kezemet Livvie.
-Nem tudtam, hogy Rahq kedvére való lenne-e a
kérdezősködés - vágtam rá egyszerűen. - Arra jutottam,
hogy ha képes volt felgyújtani egy emberekkel teli
épületet, és csevegni róla a reggeli mellett, inkább nem
kerülnék fel a feketelistájára.
-Hány éves voltál?
-Ezt ki kell számolnom. Mikor is van a szülinapom?
-Na, de most komolyan, James!
-Várj egy picit - nevettem fel. - Erre még sohasem kellett
visszaemlékeznem.
-Huszonhét éves vagy — mosolygott Livvie szomorkásán.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
-Szerintem nagyjából tizenkettő vagy tizenhárom
lehettem.
Livvie hátradőlt a széken, úgy meredt rám.
-Jézusom - rázta meg a fejét, és a szemét törölgette.
-Rendben vagyok, Cica. Legalábbis azt hiszem.
Nem bántam (túlzottan), hogy megnyílók Livvie előtt, ám
utána mindig aggódtam, hogy gyengének láthat engem.
Nem akartam, hogy sajnáljon. Csak azt akartam, hogy
megértse, miért kerül nekem akkora erőfeszítésbe
megadni neki azt, amire szüksége van. Bár kezdtem
rájönni, hogy néha nem ugyanaz, amire szerintem szüksé-
ge van, és amire valójában szüksége van. Nem túl
gyakran, de néha. Olykor túlzásba vittem a védelmező
szerepet. (A részeg egyetemista fiuk például jobb, ha
vigyáznak a szájukra, amennyiben ragaszkodnak a
fogaikhoz.)
-Te nem csak rendben vagy. Marhára lenyűgözöl! Úgy
érzem... ahogy egyre többet megtudok a múltadról...
bennem tombolt egy csomó érzés Mexikóban, amit nem
tudtam feldolgozni. Amikor próbáltam elmagyarázni őket
Reednek vagy Sloannak, láttam az arcukon, milyen
röhejesnek gondolnak.
-Könnyebb elmagyarázni az érzéseidet egy kihasznált
férfiprostinak, mint annak a pasasnak, aki fogva tartott
téged. Nem erről van szó?
Úgy kirázott a hideg a saját hangomtól, hogy még a
golyóim is libabőrösek lettek.
Livvie elszörnyülködött.
-Nem! Nem, James. Inkább olyan... te annyira rideg tudtál
lenni. De amikor mélypontra kerültem, amikor úgy
éreztem, hogy hajszálon múlik minden, mindig tudtad, mit
kell mondanod. Képes vagy támaszt nyújtani nekem, és
elérni, hogy higgyek neked. Tele vagy jósággal és
melegséggel.
Gúnyosan fel kellett kacagnom, mire Livvie rácsapott a
karomra.
-Tényleg az vagy! - győzködött. - Néha én sem látom ezt
benned, de attól még érzem. Nem értettem, honnan hoztad
ezt, amikor viszont hallottalak a múltadról beszélni,
összeállt bennem a kép.
Bevallom, kissé zavarba jöttem. Nem igazán vagyok
hozzászokva a bókokhoz, főleg az ennyire személyes és
eredeti fajtához. Az üresség majdnem... teljesség lett
bennem. Mégis egy picit kellemetlenül éreztem magamat.
-Jól van. Hát akkor legyen! Jó, hogy szerinted... kedves
vagyok.
-James, olyan arcot vágsz, mintha éppen lefingtalak volna!
— vigyorgott Livvie.
-Mi van? Ez gusztustalan!
Livvie felnevetett. Az a hihetetlenül hangos kacaj volt,
ami azt jelentette, hogy képtelen visszafogni magát. Nem
volt szép látvány, mégis imádtam, amikor így nevet. Azaz
imádom, amikor így nevet.
-Nem, ez Monty Python.
Én is röhögtem. Livvie nevetése fertőző, muszáj hozzá
csatlakozni.
-Micsoda?
-Az egy film - törölgette a könnyeit.
Odahúztam a kezét a számhoz, és megnyaltam az ujját.
Olyan sokféle könny létezik! Mindet be akarom gyűjteni.
-Nem biztos, hogy látni akarom.
Livvie előrehajolt, hogy megcsókoljon.
-Hát most már muszáj lesz. Régi film, és borzasztóan
nevetséges, de alig várom, hogy lássam közben a fejed.
Erre „WTF” képet vágtam.
-Zavar, amikor ezt csinálod. Mindig tudom, hogy valami
nagy dolog fog történni, mert csak bámulsz rám azokkal a
hatalmas őzike szemeiddel.
Livvie vállat vont.
-Nem én tehetek róla, hogy ennyire jó rád nézni - váltott
az arca bánatosan ítélkezőre. - Te vagy az egyetlen, aki
szexibb a vér- aláfutásoktól.
Megbökte a szemöldökömön díszelgő tapaszt, amitől
felszisszentem.
-Baszki, Baba! Ez fájt.
Heti néhányszor eljártam a terembe öklözni. Többnyire
Fernando ellen harcoltam, de olykor mások is jöttek.
Néhányan közülük kiváló beszélgetőpartnernek
bizonyultak, amíg a meccsek, a harcstílusok és a
táplálkozás témakörén belül maradtunk. Egyszer még kí-
sértést is éreztem, hogy megkóstoljak egy fehérjeturmixot.
-Ja, és az nem fájt, amikor az a fickó pofán rúgott? —
kérdezte Livvie, miközben ökölbe szorította kezét, a
szeme sarka felé tolta, és előrebiggyesztette az alsó ajkát.
-Nyafogó pisisnek nézel? - álltam fel, és rámeresztettem a
szememet. Livvie hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe
nézzen. — Bátor szöveg egy ilyen kislánytól.
-Nem félek tőled. Bármikor sebtapaszon böklek -
düllesztette ki kerek mellét.
Nehéz volt megőrizni a komolyságomat. Tényleg
alulmaradtam vele szemben? A válasz egy határozott igen.
-Ha sebtapaszon böksz, annak komoly következményei
lesznek rád nézve.
Belülről ráharapott az arcára, hogy visszatartsa a vigyort.
Lassan felemelte a kezet a szemöldököm felé. A
szemembe nézett. Mérlegelt. Izgatottan megnyalta az alsó
ajkát. A sebemhez nyomta a mutatóujját. Meg se
rezzentem.
-Most jön az a rész, amikor mérges leszek, és azzal
fenyegetlek, hogy móresre tanítalak? — kérdeztem
higgadtan. Livvie szó szerint remegett az izgalomtól.
-Igen - borzongott meg.
-Hányra mész dolgozni?
-Még van pár órám addig - lehelte.
-Akkor jó - simogattam meg az arcát. Figyeltem, ahogy
lehunyt szemmel adja át magát az érintésemnek. A másik
kezemmel viszont belemarkoltam a hajába és meghúztam.
- Akkor gyere, tanulj egy kis illemet!

§§§

- Mondd csak, miért is töltjük a romantikus esténket

Claudiával és Rubióval? Ha romantikára vágysz, mintha
ellentmondásos lenne másokat is meghívni.
A szállodában hagytam a cipőmet, így kénytelenek
voltunk visszamenni és megkeresni. A kocsim
műszerfalán lévő óra szerint egy óra múlva kellett ott
lennünk a másik párért.
-Mert jó móka lesz, te Világ Legjobb Pasija. Ráadásul
Rubi valaami jó helyre akarja vinni Claudiát. Karácsony
óta gyűjt rá. A Can Fabes-ban állítólag lenyűgöző a kaja.
Még mindig nem értem, hogy sikerült asztalt foglalnod.
Tényleg, hogy sikerült ilyen későn?
Livvie harmadjára ellenőrizte a rúzsát a visszapillantóban.
Szerintem csak tetszett neki a szája vörösbe öltöztetve.
Nekem is tetszett.
-Azért volt késő, mert nem szóltál, hogy kéne valami
program Valentin-napra. Hallottam már róla, de nem
hittem volna, hogy az emberek tényleg részt vesznek
ilyen... szentimentális dologban. Nem elég abból a
hálaadás meg a karácsony?
Indexeltem, és sávot váltottam, hogy megelőzzek egy
golfkocsi- szerűséget. Üzemanyag-takarékos autók, pjf!
-Milyen éles témaváltás, James! Figyelem a taktikádat -
meredt rám Livvie, de mosoly bujkált a szája szegletében.
-Személyesen odamentem az étterembe, és elbűvöltem a
vendégeket fogadó hölgyet. Elég készséges volt -
vigyorogtam. Livvie arcáról leolvadt a mosoly. - Te
kérdezted... - vontam vállat.
-Nem kértelek rá, hogy mással flörtölj.
- Nem mondtam, hogy flörtöltem. Azt mondtam, hogy
elbűvöltem. Egyszerűen elmagyaráztam, hogy gazember
módjára azt a megbocsáthatatlan hibát vétettem, hogy
megfeledkeztem az asztalfoglalásról a gyönyörű barátnőm
és kísérői számára az év legromantikusabb napjára.
Elmeséltem neki, hogy nélküled elveszett ember lennék,
és amennyiben bármit is tud tenni annak érdekében, hogy
teljesíthessem a kívánságodat, szívből jövő hálámra
számíthat. Aztán megkapta tőlem az egynapi fizetését
borravalónak - néztem magam elé az útra, bár éreztem,
fogy az arckifejezésem büszke maradt.
~ Seggfej — állapította meg Livvie, aztán két kezébe
fogta az enyémet és megszorította.
-Idióta - vágtam vissza. - Mintha bárki is felkelthetné a
figyelmemet — szorítottam meg én is a kezét viszonzásul.
—Hoztam neked ajándékot — jelentette ki.
—Cica! — méltatlankodtam. — Már odaadtuk egymásnak
az ajándékainkat.
Én gyöngysort adtam neki. Ő a látványt adta nekem, hogy
piros köpenybe bújt olyan magas sarkú cipővel, hogy
majdnem egy szintre került a tekintetünk. Rövid, ám annál
élvezetesebb kergetőzés volt. Senki se bír futni olyanban.
Megtiltottam neki, hogy a lakáson kívül hordja.
-Nyugi, nem nagy dolog - nyitotta ki a táskáját, és elővett
egy doboz cukorkát. Felnevettem.
—Mintha ki lenne bontva.
-A nagyját már megettem.
-Néha olyan fura vagy, Baba!
—Én már csak ilyen őrült vagyok, szexi fiú. Tartsd a
markod! Engedelmeskedtem, mire szív alakú cukorkákat
tett a tenyerembe. Rájuk nézve olyan érzésem támadt,
mintha összefacsarodott volna a szívem. Mindegyikre az
volt írva, hogy „Légy enyém”.
-Már a tiéd vagyok, Baba. Te pedig az enyém.
A pillanat romantikájából talán elvett valamennyit, hogy
teletömtem a számat szívecske alakú cukrokkal, de Livvie
szemlátomást nem bánta.
-Igen, a tiéd - puszilta meg az arcomat.
A szívem mélyén megerősödni véltem a feltételezést, hogy
ezzel egy ideje már azt akarja mondani: szeretlek.
Előkerítettük a cipőmet, aztán elmentünk Claudiáért és
Rubióért (nekem valahogy sosem áll a számra, hogy
Rubinak szólítsam), tíz perccel korábban értünk oda az
étterembe. Picit kellemetlenül éreztem magam, amikor
megközelítettük az ajtónál álló nőt. Ugyanaz volt, aki a
múlt héten, és kedvesen mosolygott. Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy kissé felvonja a szemöldökét a fiatal
kísérőim láttán. Liwie-t sohasem szégyellném, de három
fiatal társaságában olyan... öregnek éreztem magam. Volt
idő, amikor ez nem zavart volna, hiszen nem is sejtettem a
koromat. A hölgy mindenesetre szívélyesen üdvözölt.
-Senor Colé - terelt minket a pincérünk felé, aki szintén
mosolyogva köszöntött, és megkért minket, hogy
kövessük.
-Colé a vezetékneved? Mint Sophiáé? - kérdezte Claudia
hitetlenkedve.
-Különös egybeesés - feleltem.
Claudia vállat vont, ami még fiatalabbnak láttatta a
nagyon is felnőttes koktélruha ellenére.
-Hát, ha valaha is összeházasodtok, legalább nem fogtok
vitatkozni rajta, hogy Sophia felvegye-e a nevedet.
-Claudia! - szisszent fel Livvie.
A pincér összeszorított ajkakkal mosolyogva nézett
másfelé, miközben odakalauzolt minket a helyünkre.
Lesegítettem Livvie-ről a kabátot, és kihúztam neki a
széket. (Fél évvel korábban még az ajtót sem nyithattam ki
előtte.) Rubin a makulátlan illemtudásom láttán
segédkezett Claudiának. A hölgyek szemlátomást igencsak
díjazták a dolgot.
-Bátran böngésszék át az étlapot, amíg elhelyezem a
kabátjukat - sétált el a pincér a ruhadarabokkal. Láttam,
hogy az ajtónál álló hoszteszhez szól, és felvilágosítja,
hogy neki kellett volna elvenni a kabarunkat, amikor
megérkeztünk. Remélem, a nő nem került bajba emiatt.
Másfelől viszont el kellett volna végeznie a munkáját.
-Köszönjük a meghívást - mondta nekem Rubio. Mindig
igazi úriemberként viselkedik. Csodálkoztam, Claudia
hogy tudja maga mellett tartani. Aztán eszembe jutott a mi
párosunk Livvie-vel. Vannak furcsa dolgok az életben.
-Koszi, hogy segítettél kiválasztani az éttermet. Nem
ismerem túlzottan a terepet - kacsintottam Rubióra, aki
elfojtotta a vigyorát. A hotel recepciósa ajánlotta az
éttermet, de nincs abban semmi, hogy segítettem egy
kicsit Rubiónak, hogy lenyűgözze a randipartnerét.
-Rubi olyan szerény - fordult felé Claudia. - Egyszer sem
említetted, hogy segítettél ezt megszervezni - puszilta
arcon, amitől Rubio elpirult. (Szerencsétlen flótás!)
-Hát... meglepetés volt.
Livvie megszorította a combomat.
Jaaaj, ti olyan cukik vagytok, hogy mindjárt elhányom
magam - szólalt meg, aztán mindketten nevettünk a
többiek feszengésén. Sejtették egyáltalán, kikkel
vacsoráznak?
Claudia gyorsan összeszedte magát.
-Mintha ti jobbak lennétek! Folyton levetkőztetitek
egymást a szemetekkel. Meglep, hogy egyáltalán kiléptek
a lakásból.
-Az embernek enni is kell - érveltem. - Amúgy meg nem
csak a szememmel szoktam levetkőztetni. Néha a fogamat
is bevetem.
Livvie tetőtől talpig elpirult, mi pedig mindhárman
kacagtunk.
-Örülök, hogy végre megismerkedett valakivel. Rubi meg
én egy ideje már próbáltunk neki segíteni a párkeresésben.
Azt hittük, hogy esetleg leszbikus, csak szégyelli
elmondani. Még arról is meséltem neki, hogy egyszer
megcsókoltam Bettany barátnőmet, hátha akkor felfedi a
titkát, de nem tette.
Claudia hajlamos volt túl sok mindent kifecsegni, de
amikor Livvie volt a téma, direkt élveztem.
-Nincs is Bettany nevű barátnőd - vetette ellen Livvie
tettetett dühvel a műsor kedvéért.
-Ezt akkor nem tudtad — válaszolta Claudia. — Csak
tudatni akartam veled, hogy részemről oké, ha leszbi vagy.
-De hát nem vagyok az! - színlelt felháborodást Livvie.
Aztán eltakarta az arcát, mert a pincér pont azt a pillanatot
választotta, hogy visszatérjen az asztalunkhoz.
Noha biztosan meghallotta, profin viselkedett.
Mindannyian megembereltük magunkat, megrendeltük a
vacsorát és a bort. Livvie szerint Európa azért „király”,
mert már tizennyolc éves kortól legálisan lehet alkoholt
inni. Hát persze - aki eléri a pultot, azt ki is szolgálják!
-Tudod, ha valaha is szeretnéd kipróbálni, milyen egy
nővel, felőlem megteheted. Természetesen a közvetlen
felügyeletem alatt — vigyorogtam pimaszul Livvie-re, és
a hatás kedvéért felvontam a szemöldökömet.
Livvie megrázta a fejét.
-Erre fogadni mertem volna - markolta meg a golyóimat
az asztal alatt. Elkerekedett a szeme, amikor kitapintotta
az éledő erekció- mat. - Később - suttogta. Nem tudtam,
arra gondol-e, hogy később örömet szerez nekem, vagy
később láthatom majd, amint megcsókol és megérint egy
másik nőt. De akárhogy is: szerencsés ember vagyok.
A vacsora további része ugyanolyan kedélyesen telt.
Claudia és Livvie beszélt többnyire. Nekem jó volt így, és
Rubio se bánta. Livvie olyan gyors észjárású, Claudia meg
olyan bárdolatlan, hogy kifejezetten szórakoztató őket
hallgatni. A kis boszorkány meg a pasija a nyakamra
nőttek, mint valami szemölcs.
Vacsora és egy táncpróbálkozás után {nem vagyok jó
táncos) hazavittük Claudiát és Rubiót. A mindig udvarias
srác megpróbálta a zsebembe csempészni a vacsora ráeső
részét, de nem hagytam.
-Vegyél neki valami drágát! Attól lesz igazán odaadó egy
nő az ágyban - vigyorogtam.
-Én már így is odaadó vagyok - vágott vissza Claudia. -
Rubi meg talán csendesnek tűnik, de tudod, mit mondanak
az alamuszi nyusziról...
Rubi elpirulva felnevetett.
-Részeg. Jobb, ha felviszem - mentegetőzött.
-Igen! Vigyél! - húzta magához Rubiót, és elkezdte falni
az arcát. Olyan sokáig elhúzódott a dolog, hogy inkább
elhajtottam. Láttam, hogy Rubio integet, miközben tovább
csókolóznak.
Livvie az anyósülésen nyújtózkodott. Kellemesen
becsiccsentett, és ahogy masszírozgatta magát, azt
sejtettem, hogy lesz elfoglaltságom, amikor hazaérünk.
-Szükséged van valamire a lakásból? Én ma éjjel inkább a
szállodában maradnék - simogattam meg. Mindig így
tettem, amikor éppen nem váltottam sebességet.
-Miért? - kérdezte álmatagon.
-Mert minden cuccom a szállodában van. A lakásod pedig
közelebb van a mostani helyünkhöz. Akár meg is
állhatunk útközben, ha kell neked valami.
Utáltam Livvie nélkül aludni. Jelentősen visszaszorultak a
rémálmok, amikor mellettem volt.
-De én téged akarlak. Nem akarok várni - nyüszítette.
Eléggé a fejébe szállt az alkohol, így azzal is számoltam,
hogy esetleg ma este nem lesz szex.
-Én is akarlak téged. Kár, hogy ilyen messze lakunk
egymástól. Claudiának és Rubiónak nincs ilyen
problémája.
Livvie hirtelenjében nagyon is kijózanodott, ha az óriásira
kerekedett szemét nem vesszük figyelembe.
—Te... be akarsz költözni a lakásomba?
—Nem — vágtam rá határozottan.
—Ó! — nyugtázta megkönnyebbülten és csalódottan
egyszerre. Elfordult, és egy ideig kibámult az ablakon.
-Miért nem? — csattant fel utána dühösen.
-Mert kicsi a lakásod.
—Ó! — mondta megint, ezúttal összezavarodva.
Felsóhajtottam.
—Arra kérlek, hogy költözzünk össze, Sophia. Én
otthagyom a hotelt, te otthagyod a lakásodat, és veszünk
egy helyet, ami a miénk.
Mintha órákig húzódott volna a csend, ami betöltötte a
kocsit.
-Oké - válaszolta egyszerűen.
-Oké? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Ez meg miféle
válasz?
—Oké — tette a tenyerembe a kezét.
-Oké - jelentettem ki.
Végre megtelt, sőt túlcsordult a bennem lakozó üresség.

TIZENHÁROM

ÁPRILISBAN KÖLTÖZTÜNK BE AZ ÚJ LAKÁSUNKBA. Bár én

más véleményen voltam, de Livvie ragaszkodott hozzá,
hogy tökéletes ajándék gyanánt a születésnapján
költözzünk be az új otthonunkba. Azzal érvelt, hogy a
szülinapja jó ürügy rá, hogy rávegye a barátait, hogy
segítsenek a költözködésben. Nem akart hivatásos költöz-
tetőket. Már elég furcsán érezte magát attól is, hogy
megvettem és a nevére írattam az otthonunkat.
Meggyőztem, hogy jobb, ha az ő nevén van, mintsem
olyasvalakién, aki papíron nem is létezik. Ezzel
egyetértett, de nem tűrhette, hogy idegenek költöztessék.
Ami engem illet, valami izgatottságfélét éreztem. Nem
tűnik helyénvalónak, hogy egy férfi „izgatott” legyen;
inkább iskoláslányhoz illő érzés ez. Rögtön meg akartam
venni a házat, ám eszembe jutott, hogy ez talán gyanús
lenne, ha szaglászni kezdene az FBI. Úgyhogy inkább
kivetettem Livvie-vel a pénzt a számlájáról, és berakattam
egy széfbe. Aztán ugyanolyan összegű készpénzzel
fizettem.
Végül mozgósítanom kellett néhány korábbi
kapcsolatomat, hogy felbukkanjanak ott, ahol Livvie új
életritmusa miatt szükség volt erre. Az FBI nem feltétlenül
ér utol minket Spanyolországban, de jobb volt nem
felhívni magunkra a figyelmet azzal, hogy túl nagy lábon
élünk Livvie lehetőségeihez képest. Livvie-nek inkább
nem szóltam a tiltott tevékenységet érintő terveimről. Elég
jól csináltam ezt a párkapcsolat dolgot, de attól még rólam
volt szó.
Hatalmas ingatlant vásároltunk, ami egy ideje üresen állt.
Jót nevettünk rajta Livvie-vel, hogy mennyi ablaka van.
Alig volt benne sötét sarok, a napfény minden apró
zegzugot elárasztott. Igencsak hozzánk illőnek gondoltam
a dolgot. Elég sokáig voltunk a sötétben. Mivel azonban
volt néhány olyan időtöltésünk Livvie-vel, aminek soha-
sem szabad napvilágra kerülnie, a hálószobába
sötétítőfüggönyöket vettem.
A ház úgy volt berendezve, hogy az íves plafon, a
márvány felületek, a kerek mosdók, a szinteltolásos
nappali, valamint a fából és a kőből készült díszítőelemek
a legjobb fényükben tündököljenek. Ajánlatot tettem, hogy
az egészet megvegyük úgy, ahogy van. Tökéletes kifogás
volt ez arra, hogy Livvie elajándékozza a bútorait Claudiá-
nak és Rubiónak (hadd örüljön ö a díszpárnáknak). Livvie
először felvonta a szemöldökét, de aztán nem ellenkezett.
Én már egy ideje nézegettem a házakat. Mire Livvie-vel
együtt vágtunk neki, már jelentősen leszűkült a listán.
Ravaszságom próbája volt afelé terelni őt, hogy „magától”
azt válassza, amelyiket szerettem volna. Végül sikerrel
jártam.
Az otthonunk összességében bizonyos szintű jómódot
sugall, de nem olyan mértékben, hogy ellenérzést keltsen.
A szomszédaink szakemberek, nem pedig hírességek.
Olyan fajta ház ez, amiben jó időre be lehet rendezkedni.
Elterveztem, hogy az egyik tágasabb emeleti szobát
könyvtárnak vagy irodának rendezem be Livvie számára.
Én már benyújtottam az igényemet egy lentire, amivel
később azt csinálhatok, amit akarok.
—Kérlek, mondd, hogy ez az utolsó doboz — terült el
Claudia a parkettán.
—Nincs is olyan sok cuccom, Claudia, hagyd abba a
nyiváko- lást — tette le a kezében lévő dobozt Livvie, és a
kézfejével letörölte a homlokáról a verejtéket.
Észrevettem, hogy ámuló tekintettel néz körbe, amitől
dagadni kezdett a keblem. Az, hogy őt boldoggá tehetem,
sokkal nagyobb öröm, mint amire valaha is számítottam
az életben. Megint belém hasított, hogy van értelme az
életemnek. Valami, amire büszke lehetek.
Claudiát átlépve szóltam Livvie-hez:
—Van kóla a hűtőben. Hoztam valamennyit, meg egy
rekesz vizet. Nemsokára elmegyek a boltba, hogy legyen
még itthon pár dolog. Minimum egy szülinapi vacsorával
tartozom neked — pusziltam meg a homlokát kifelé
menet. A költöztetésre használt kisteherautó már üres volt,
azt terveztük, hogy Rubio utánam jön, hogy leadhassam,
és utána hazahoz.
Rubio odakint várt rám. Ezúttal tényleg inkább a
feladathoz öltözött, mintsem a divatnak megfelelően.
Vicces volt laza farmerben, pólóban és sportcipőben látni.
Még a valódi koránál is fiatalabbnak tűnt.
—Mehetünk? — kérdezte.
—Igen. A lányok majd elintézik a kipakolást, amíg
odavagyunk. Visszafelé menet meg akarok állni a
szupermarketnél. Hozhatnánk húst vacsorára — túrtam
bele Rubio hajába, amikor elmentem mellette. Felnevetett,
és a kocsija felé fordult. Addig a pillanatig kézfogásnál
több fizikai kontaktus nem volt közöttünk. Az elmúlt né-
hány hónapban viszont egészen összebarátkoztunk. Sosem
bíznám rá a titkaimat, de felnézett rám, én pedig
úgyszólván a szárnyaim alá vettem.
-Jól hangzik. Tortát is hozhatnánk Sophiának- mosolygott.
Ő is istápolgatott engem. Rubio engedett nekem
bepillantást Livvie korosztályába. Livvie ugyan azt
mondta, nem fontos neki az ünneplés, de Rubio tudta,
hogy mégis akar egy kis hacacárét. Én úgy terveztem,
hogy majd jó kis hacacárét rendezünk kettesben. De azért
a torta is aranyos.
-Szuper ötlet - feleltem. Miközben kiálltam a kocsival,
önkéntelenül a Livvie-vel közös új otthonunkat
szemléltem a visszapillantóban. Valóban továbbléptem?
Magam mögött hagytam azt az embert, aki voltam? Nem
tudtam biztosan. Viszont a tudat, hogy Livvie lesz az első,
akit reggelente meglátok, és az utolsó, akit esténként
megpillantok, sokkal stabilabb támaszt nyújtott, mint
amilyet eddig valaha is megengedtem magamnak. Az új
életem vele maga volt a minden. Amennyire
megrémisztett a tudat, hogy semmi vagyok nélküle,
annyira túláradó boldogság lett rajtam úrrá, hogy vele
lehetek, amíg a sors úgy akarja. Persze, ha és amikor a
sors úgy döntene, hogy kiszakítja a karjaimból, veszett
kutya módjára harcolni fogok, hogy megtartsam.
Miután leadtuk a furgont, Rubióval bevásároltunk, és
szereztünk egy tortát Livvie-nek. Kimerült voltam, de alig
vártam, hogy emlékezetessé tegyem Livvie születésnapját.
Alig vártam, hogy mindenki hazamenjen, és kiélvezzük az
első közös éjszakánkat az új otthonunkban.
-Remélem, tetszeni fog Sophiának az ajándékunk. Mi nem
szórjuk úgy a lóvét, mint te - vigyorgott Rubio, és
félresöpört néhány gondosan belőtt tincset az arcából.
Állandó kísértést éreztem, hogy ollót ragadjak.
Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja, akármi is az. Ti
vagytok a barátai, talán még nálam is jobban ismeritek.
-Nem hiszem. Melletted olyan más. Boldogabb. Amikor
Clau- dia meg én először találkoztunk vele, olyan kis
hallgatag volt. Nem nagyon beszélt a dolgairól, a
családjáról, meg arról, hogy hol nőtt fel. Claudia sajnálta,
és azt mondta, biztos nagyon magányos lehet.
Összevontam a szemöldökömet.
-Sophiának nincs szüksége sajnálatra. Ő annál jóval
erősebb.
-Nem úgy értettem - mondta kicsit sértődötten Rubio. -
Csak Claudia nem szeret boldogtalannak látni senkit. Nem
mutatja ki, de nagyon érzékeny. Hatalmas szíve van.
-Aha - feleltem hitetlenkedve. A boszi szemtelen és durva.
Kedvelem őt, de kételkedtem benne, hogy belül vajpuha
lenne.
Rubio most először dühösnek látszott.
-Te nem tudhatod ugyebár. De én igen.
Nevetnem kellett.
-Nem akartalak megbántani. Kedvelem Claudiát. Csak
hát... tudod.
Rubio haragja gyorsan tovaszállt.
-Igen, tudom. Azon az estén, amikor először találkoztunk,
elvonszolt egy buliba az egyik barátom. Volt ott egy lány,
aki tetszett nekem, és összetört a szívem, mert megtudtam,
hogy mással kezdett találkozgatni. Otthon akartam
maradni, mégis elmentem. Claudia meglátott, és odajött
hozzám. Tele van pozitív energiával, és ragaszkodott
hozzá, hogy jókedvre derítsen. Meséltem neki a lányról, és
azt mondta, hogy felejtsem el, mert az ö pasija vagyok -
emlékezett vissza buta vigyorral Rubio.
-Ti összetartoztok - állapítottam meg, ami Rubiónak
nagyon tetszett. - Mesélj még nekem Sophiáról!
-Régen szomorú volt. Mi felvidítottuk, de nem sokáig.
Néha kettesben hagytam őket Claudiával, mert szerintem
kiborította Sophiát, hogy boldognak látott minket. Sosem
említette, csak nekünk így jött le. Ezért próbáltuk annyira
összehozni valakivel — vont vállat. - Aztán megismert
téged. Most már boldog. Remélem, tudod, milyen
szerencsés vagy. Nem sokat tudok a múltjáról, de azt igen,
hogy jó ember. Vigyáznod kell rá.
Rubióra nézve láttam, hogy nagyon komolyan mondja ezt.
Jó ember.
—Szeretném őt nagyon boldoggá tenni, Rubio. Nem kell
ecsetelned, milyen kincs került a kezembe.
—Helyes. Sosem akarnék harcolni veled.
Akaratlanul is felnevettem. Elképzeltem, ahogy Rubio
próbál velem megküzdeni.
—Azt én sem akarom.
Hazaérve viszont sokkal kevésbé rózsás hangulat fogadott.
Claudia a kocsifeljárónál várt minket, az arckifejezésétől
pedig kihagyott a szívverésem.
—Hol van? — kérdeztem Livvie-re célozva. A ház felé
siettem. Nem is hallottam, mit felel Claudia.
—Sophia! — rikkantottam, és felrohantam a lépcsőn.
—Itt vagyok — válaszolt a hálószobából. Nagy kő esett le
a szívemről. Biztonságban van. Nincs veszély. Már
másmilyen az életünk. Eltartott egy pillanatig, mire
megnyugodtam. Azt hittem, bántanom kell valakit.
A hálószobába lépve láttam, hogy Livvie az ágyon ül. Sírt,
és egy levelet tartott a kezében.
—Mi a baj, Baba?
Vállat vont.
-Nem tudom. Én csak... — törölte meg a szemét és
szipogott egyet.
-Mi történt? Valami rosszat tettem?
Utáltam őt szomorúnak látni. Már nem örültem a könnyek
látványának. Keserű volt az ízük.
-Nem, Bébi, nem te.
Azelőtt sosem nevezett bébinek. Legalábbis nem
kedveskedve.
-Mesélj — ültem le mellé az ágyra. Rögtön odabújt a
karomba, a mellkasomra. Megsimogattam a hátát, aztán
vártam. Livvie szeret beszélni, így tudtam, hogy végül
úgyis előáll a farbával.
-Anya küldött nekem egy üdvözlőlapot. Behoztam a
postát, és volt közte egy jelöletlen boríték. Váratlanul ért
— préselte magát még szorosabban a mellkasomhoz.
Livvie kapcsolata a családjával igazi dilemma volt. Azt
akartam, hogy boldog legyen. Azt akartam, hogy mindene
meglegyen, amit csak szeretne. De részese akartam lenni a
boldogságának. Sőt, a legnagyobb része. A családja
veszélyt jelentett erre - veszélyt jelentett ránk, arra, amit
felépítettünk. Óvatosnak kellett lennem.
-Mit írt az üdvözlőlapra?
-Azt, hogy sajnálja. Hogy hiányzóm neki, hogy hiányzóm
mind- annyiuknak, az összes testvéremnek. Tudni akarja,
hogy rendeződtek-e a dolgaink - zokogott fel Livvie, s
még kétségbeesettebben ölelt.
-Ezt akarod, Baba?
Arra vártam, hogy nemet mondjon. Hogy kijelentse: én
vagyok az egyetlen, akire szüksége van, és a pokolba
mindenki mással. De azt is tudtam, hogy ez mit jelentene.
Én árva gyerek voltam. Lehet ugyan, hogy az egyik
szülőm életben van, ám attól még árvaként tekintettem
magamra.
-Nem tudom.
Felsóhajtottam.
-Miattam van. Már megint miattam. Nem akarok én lenni
az, aki távol tart a szeretteidtől.
Nem tudtam, mit akarok mondani. Csak azt, hogy
baromira fájt kimondani. Livvie velem való kapcsolata
mindig is el fogja idegeníteni őt a világtól, és túl önző
voltam hozzá, hogy változtassak rajta.
-Nem miattad! - győzködött Livvie. - Már azelőtt szar volt
a kapcsolatom anyával, mielőtt mi találkoztunk. Ezt
tudod. Csak...
-Ő az anyád. Ők a véredből vannak.
-Te is - puszilta meg a mellkasomat, aztán megint
ráfeküdt. - Mi a vérünket adtuk egymásért. Ez több, mint
valakire azt mondani, hogy egy vérből valók vagyunk.
Mély lélegzetet vettem. Megindítottak a szavai,
ugyanakkor bántottak is.
-Az is az én hibám volt.
-Caleb, szerinted ez most rólad szól? Próbálod elérni, hogy
megharagudjak rád? Te boldoggá teszel. Életem egyik
legszebb napja volt a mai. Ne rontsd el azzal, hogy úgy
teszel, mintha ez rólunk szólna. Ez az anyámról szól és
rólam, meg arról, hogy mindenkit befolyásol. Neked
legalább volt okod arra, amit velem tettél. De ő az anyám.
Neki mi a fasz oka lehet rá, Caleb? Mi oka lehet rá, hogy
szarba se néz, aztán öt napig vár, hogy meglátogasson
engem a kórházban? — ült fel Livvie. Ökölbe szorult
kezében szorongatott valamit, ami biztos az üdvözlőlap
lehetett.
-Bocsáss meg, Cica! Nem akartam, hogy rólam szóljon.
Én csak azt tudom, hogy megérdemled a boldogságot. Ha
az hozza el neked a békességet, hogy választ kapsz a
kérdéseidre, hát tartozol magadnak ennyivel. Ha végeztél
vele, az is rendben van... de szerintem nem így van -
öleltem magamhoz megint. Nem tudom, őt akartam-e vi-
gasztalni vagy magamat, de mintha mindkettőnknek jó lett
volna.
-Lehet, hogy jövő héten felhívom.
-Oké - suttogtam. Ennyire tellett tőlem.
-ígérd meg, hogy nem hagysz itt - szorított meg Livvie.
-Megígérem. Te is?
Szinte féltem a választól.
-Meg. A tiéd vagyok - felelte.
-Én pedig a tiéd.
-Sophia? Mehetünk? — kiáltotta Claudia odalentről.
-Nem! — válaszolta Livvie. — Egy perc, és ott vagyunk.
Livvie felült, és megcsókolt. Először gyengéden, aztán
szenvedélyesen. Magamhoz húztam, aztán
megsimogattam a mellét. Kibontakozott a csókból.
-Később, szexi fiú. Miénk a világ összes ideje.
-A szavadon foglak — csókoltam meg még egyszer.
-Helyes. Imádom, amikor megfogsz - mosolygott, és
láttam, hogy már jobb színben van.
Lementem, hogy a barátainkkal társalogjak, amíg Livvie
összeszedi magát. Csatlakozott hozzánk, és zöldséges rizst
vacsoráztunk marhasülttel. A születésnapi torta volt a
desszert, én pedig örökké emlékezni fogok Livvie arcára,
amikor elfújta a gyertyákat.
Akkor este, amikor a többiek hazamentek és mi végre
kettesben maradtunk, ott ültünk Livvie-vel az új
kanapénkon, és az új kandallónk tüzét bámultuk.
-Köszönöm, James. Fantasztikus szülinapom volt.
-Dobozpakolás, érzelmi trauma és torta... - kuncogtam. -
Neked aztán nincsenek nagy igényeid.
Megbökött a bordáim között.
-Seggarc.
-Ezt most rád hagyom, mert szülinapod van.
-Apropó, kapok ajándékot? - kérdezte mosolyról árulkodó
hangon.
-Igen. Szeretnéd megkapni? - incselkedtem vele.
-Természetesen!
-Nos, rendben. De előbb... szerintem úgy szokás, hogy
elfenekel- jék a szülinapos lányt.
Livvie fészkelődni kezdett.
-De... olyan fáradt vagyok!
-Helyes. Legalább nem mocorogsz majd annyit.
Elhelyezkedtem, őt pedig a térdemre fektettem. Ez volt a
legkevésbé átszellemült elfenekelés, amit valaha
kiosztottam. Végigvihogta az egészet, én pedig semmit
sem tettem, hogy megregulázzam.
-Jaj, milyen gyengéd voltál velem! - kacagott két lihegés
között.
-Nincs sötétítőfüggöny a nappaliban. Egyelőre nem akarok
frászt hozni a szomszédokra.
-Te jó ééég! Megfeledkeztem az ablakokról — ült fel az
ölemből.
-Valószínűleg perverznek gondolnak minket.
-Nem vagyunk azok?
-Jogos. Most pedig, kedves uram, az ajándékomat legyen
szíves
-nyújtotta előre mindkét kezét. Segítettem neki felkelni,
aztán felsétáltunk az emeletre.
Most a történetmesélést megszakítva közlöm, hogy nem
fogok részletekkel szolgálni a Livvie-nek szánt
ajándékommal kapcsolatban. Ne biggyeszd a szádat!
Egyszerűen csak túl zavarba ejtő lenne felidézni.
Ugyanakkor nem akarok szüntelen kérdezősködést látni
erről az interneten, tehát ennyit megosztok: újrajátszottuk
Livvie egyik emlékét. Ami rólam szólt, egyedül, a zuhany
alatt. Most már nedvesítheted a bugyidat! Én addig a
következő fejezetre ugróm.

TIZENNÉGY

ÁLMODTAM. Utálok álmodni, de akkor először jó volt. Az

a fajta álom, amiből nem akarsz felébredni. Rafiq is
szerepelt benne, viszont nem az igazi önmaga volt. Csak
egy olyan változata, amilyennek sohasem ismertem, és
amilyen sohasem lehetett. A jelenléte tette nyilvánvalóvá,
hogy álmodom, ám a jelenléte hozzáadott valamit, így úgy
döntöttem, hagyom.
Livvie meg én partit adtunk. A születésnapomat
ünnepeltük. Sokan voltak a vendégek között, akiket én
nem ismertem, de Livvie szemlátomást igen. Szerintem az
egyik az anyja lehetett. Együtt voltak a konyhában,
pezsgőt töltöttek a kelyhekbe. Livvie egyik húga próbálta
meggyőzni őket, hogy ő is ihat egy pohárral. A lány úgy
nézett ki, mint amilyennek Livvie-t képzelem gyerekként.
Livvie boldognak tűnt.
-Szép munka volt, Khoya. Büszke vagyok rád.
Megérdemled — veregetett hátba Rafiq, aztán felborzolta
a hajamat, mint kiskoromban. Ellöktem magamtól a kezét.
-Nem vagyok már gyerek. Hagyd abba! - mondtam
levakarhatatlan mosollyal.
-Tudom. Már felnőtt férfi vagy. Van saját családod. Talán
nosztalgiázom, milyen srácnak ismertelek meg - túrt
megint a hajamba, de nem bántam.
-Örülök, hogy eljöttél. Nincs más rokonom.
-Árvák vagyunk, Caleb. A saját magunk rokonai.
Felnevettem.
-Igen, emlékszem.
-És a többire is emlékszel? - kérdezte elszomorodva.
-Megbocsátottam neked. Mindazok után juthattam el idáig
- pillantottam Livvie-re és az anyjára. Integettek nekem, és
én is felemeltem a kezemet, hogy üdvözöljem őket.
-Ki ez a fazon? Elég érdekesen és ijesztően néz ki -
ütközött az oldalamnak Claudia, és majdnem nekilökött
Rafiqnak.
-Muszáj mindig ilyen erőszakosnak lenned?
-Nem bírom, amikor nem én vagyok a figyelem
középpontjában - kacsintott.
-Ez az én szülinapom! - méltatlankodtam, mire vállat vont.
Bemutattam egymásnak Claudiát és Rafiqot, majd
sietősen távoztam. Claudia máris indiszkrét kérdéseket tett
fel neki, hogy milyen szerepet játszik az életemben. Rafiq
pedig úgy festett, mint aki éppen valami büdöset szagol,
amitől elröhögtem magam. Megérdemelte.
A nagyobbik nappaliba lépve láttam, hogy Rubio a
PlayStation összerakásán fáradozik. Felém fordult, amikor
odaértem.
-Segítenél, James? Semmit sem bírok megcsinálni ebben a
röhejesen szűk nadrágban.
Rubio csendes pasas. Az agyam képtelen volt ennél
összetettebb párbeszédet kreálni vele.
Ráadásul a PlaySrationt sem tudtam neki összerakni.
-Álmodom, Rubio. Nem tudom összerakni ezt a szart.
Várjál
- rúgtam bele a gépbe, mire varázsütésre a helyére került
az összes kábel.
-Ez igen! Remélem, hogy egyszer majd, amikor Claudia
már nem fog úgy elkényeztetni, mint egy óvodást,
megtanítasz, hogyan lehetek férfiasabb - jelentette ki
Rubio. (Ez egy álom, ne ítélj el miatta!)
-Kezdheted azzal, hogy ezt elintézzük - vettem elő egy
ollót a zsebemből, és levágtam a hatalmas hajcsomót, ami
az arcának nagy részét eltakarta. Tapsvihar tört ki.
-Hahó, mindenki! Ideje elénekelni a Happy birthday!
A tömeg kettévált, amikor Livvie hatalmas, gyertyákkal
borított csokitortával közeledett a konyha felől.
Boldog szülinapot!
Boldog szülinapot!
Boldog szülinapot, drága James!
Boldog szülinapot!
Megvonaglott az arcom. Mikor tanultam meg ezt a dalt?
Ébresztő, szülinapos! Eljött az első ajándékod ideje.
Valami puha ért az arcomhoz.
Ébresztő, szexi fiú! Ma van a szülinapod.
Egyszerre mosolyodtam el az álmomban és a valóságban.
Livvie. Ő valódi volt. Ott volt velem. Az enyém. Ha az
álom szép volt - márpedig az volt -, az ébredés még szebb.
Lassacskán kinyitottam a szememet. Az álom és a valóság
összekeveredett a fejemben, aztán kitisztult a kép.
Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy Livvie ott áll az ágy
mellett. Felemelte a kezét, és egy hosszú tollpihével
megcsiklandozta az arcomat. Megdörzsöltem az orromat.
-Az nem erre való - szólaltam meg rekedten. Ásítva
nyújtóztam egyet.
—Szeretnéd, hogy odalent csiklandozzalak? — húzta
végig a tollat a sátorrá változott takarón.
Eltakartam a kezemmel a merevedésemet, és elfordultam.
—Nem. Nem neked való. Ki kell mennem a mosdóba.
—Hát akkor kelj fel! Egy egész napra való szülinapi
programot találtam ki, és tönkreteszed a mókát az
alvásoddal meg a pisierekcióddal.
Felkacagtam.
—Utálom, amikor így hívod.
—Igen? Utálom, hogy nem játszhatok vele. Mi a fenéért
olyan kemény, ha nem játszhatok vele? Ez megtévesztő
reklám, uram!
A hátamra gördültem, és mindkét karommal eltakartam a
szememet.
—Oké. Szedj szét! De akkor egy ideig nem megyünk
sehova.
Legutóbb, amikor meglovagolta a reggeli merevedésemet,
egy
órán keresztül nem bírtam elélvezni. Livvie-nek
szundítania kellett egyet, amikor befejeztük, és lőttek az
egész délelőttnek.
—Sóhajtva közlöm, hogy annak várnia kell. Terveink
vannak. Most pedig kelj fel!- tette a kezét a hasamra, és
fel-le nyomogatott a matracon.
—Hagyd abba!
Tény lep hugyoznom kellett. Megragadtam Livvie derekát,
és le rántottam magamhoz az ágyra. Sikongatott,
miközben csiklandoztam. - Addig csinálom ezt, amíg be
nem pisilsz!
Rúgkapált, de rádobtam a lábára a takarót, így csapdába
esett
-Jaj, istenem! Kérlek! Kérlek, hagyd abba! Kacagott a
szemében tükröződő pánik ellenére.
-Bocsánatot kérsz? - húztam az agyát.
-Igen. Kérlek!
Mire abbahagytam, már lihegett. Felvigyorgott rám.
-Megcsókolhatlak? - kérdeztem.
-Még nem is mostál fogat - fintorgott.
-Tudom. Azért kérdeztem - hajoltam máris a szája fölé.
Rövidre fogtam. Gyorsan felpattantam róla, és kimentem a
fürdőszobába, mielőtt megpróbált volna visszatartani.
Bekopogott az ajtón.
-Odalent találkozunk. Csináltam reggelit.
-Oké - feleltem.
Amikor végeztem, megmostam a kezem és a fogam.
Miközben megtöröltem az arcomat a lila kéztörlőben
(Livvie becsempészte a fodros-csajos stílust a fürdőbe),
megbámultam a tükörképemet. Ez volt az első
születésnapom. Huszonnyolc éves lettem. Valószerűtlen
érzés volt. Kíváncsivá tett, hogy vajon annyi idősnek
nézek-e ki.
Ilyen az életem. Kiskoromban prosti voltam, kamaszként
gyilkos, felnőttfejjel meg szörnyeteg. Most ki vagyok? Mi
vagyok?Vállat vontam.
Livvie-vel nagyjából négy hónapja költöztünk össze.
Eleinte össze kellett csiszolódnunk. Szokatlan volt
számomra, hogy mindennap ott van körülöttem valaki.
Viszont annyi időt töltöttünk együtt a fogsága alatt, és
olyan gyakran igyekeztem találkozni vele, amikor még
csak jártunk, hogy ettől valamelyest könnyebbé vált az
alkalmazkodás. Ha vissza akartam vonulni egy időre,
általában felmentem Livvie könyvtár-irodájába, hogy még
egy kicsit alakítsak rajta. Máskülönben lent fáradoztam
azon, hogy új eszközöket építsek a perverzióim
kiéléséhez. (A perverziók egy része az ö ötlete volt.)
Livvie rávett, hogy zárat szereljek az ajtóra. így senki sem
fog véletlenül belebotlani.
Livvie-nek mintha egyáltalán nem is okozott volna gondot
az alkalmazkodás. Azt mondta, megszokta már, hogy egy
háznyi zajos népség veszi körül. Csak néha nem tetszett
neki a ház mérete. Néha túl nagynak és emiatt üresnek
érezte. Claudia és Rubio viszont szinte nálunk lakott,
úgyhogy ez az érzés nem tartott sokáig. Amikor Livvie
egyedül akart lenni, többnyire fent írt a laptopján.
Én változófélben voltam, és rájöttem, hogy bár bizonyos
dolgok mindig kellemetlen érzéssel töltenek el - például
Livvie új telefonos kapcsolata az anyjával, új emberek
megismerése, filmfesztiválokra járás (szeretem Livvie-t,
de az odajárók egy része olyan unalmas figura!), vagy az
aktuális munkanélküliségem magyarázata azért boldog
vagyok Jamesként. Bevallom, hogy akadtak pillanatok,
amikor hiányzott a régi életem, de általában egyre jobban
éreztem magam az új életemben és a vele járó dolgok
gyűrűjében: Livvie-vel, a barátokkal... és a szülinapokkal.
Livvie türelmetlenül várta, hogy leérjek a lépcsőn. Apró
palacsintákat készített eperrel és baconnel. Szmájli alakba
rendezte őket a tányéromon.
-Egy tál gabonapehelyre számítottam - jegyeztem meg
epésen.
-Ne aggódj, holnapra azt tervezek - kerülte meg a
konyhapultot, hogy odajöjjön hozzám, és a kezét az
arcomra tegye. - Boldog szülinapot, szexi fiú! - préselte
ajkát az enyémre. Narancslé- és lekváríze volt. Mohón
üldöztem édes nyelvét, miközben magamhoz húztam, és
éreztem, hogy elernyed a karomban.
Livvie egyszer azt mondta, hogy ellopom előle a levegőt
csókolózás közben. Szerinte olyan, mintha átszűrődne
rajtam ugyanaz a levegő, amit ő beszív a tüdejébe. Azt
hittem, ez csak újabb szóvirág tőle. Mégis bogarat ültetett
vele a fülembe, úgyhogy elkezdtem tudatosan odafigyelni.
Igen, én is éreztem valamit. Imádtam a pillanatul, amikor
Livvie átadta magát nekem. Ösztönlénnyé vált. Megingott.
Nyöszörgött. Hozzám dörgölődzött.
Hagytam, hogy a tenyerem lefelé szánkázzon a hátán és
kerek fenekén. Felhúztam a szoknyáját. Másodpercek
választottak el tőle, hogy hüvelykujjamat a bugyijába
csúsztassam, és lehúzzam róla, amikor félbeszakította a
fáradozásomat.
-Nem, szexi fiú, most nem - tette a kezét a háta mögé,
hogy ne faljon tovább.
-De igen - válaszoltam. - Most - fogtam meg a két kezét,
és a bal oldalamhoz szegeztem őket. Szabad kezemmel
elkezdtem lefelé húzni a bugyiját. Szívogatva
csókolgattam végig a vállát.
-James! — nyögte. — Az ablakok.
Felsóhajtottam.
-Francba! Felrakom a sötétítőt. Még ma! - jelentettem ki
dühösen. Mit kéne tennem, hogy a születésnapomon
szexelhessek?
Livvie elhúzódott, és megigazította a ruháját.
-Ne akadj ki — csókolt meg sietősen, mielőtt
visszasomfordált a konyhába, hogy hozza a saját
reggelijét. - Később bőven lesz idő a „Cica rossz kislány
volt” című játékra. Megígérem.
-Remélem is - morogtam. Fogtam egy falat bacont és
bekaptam. Rafiq nem volt valami elkötelezett muzulmán,
de biztosra vettem, hogy forogna a sírjában, ha tudná,
hogy szalonnát eszem. Ami azt illeti, szeretem. Igaz,
mértékkel. - Szóval mit eszeltéi ki nekem mára? Kérlek,
mondd, hogy nem kell kilépnem a házból miatta.
Livvie bánatos tekintettel meredt rám.
-Ne legyél már ennyire begyepesedett, szexi fiú! Menjünk,
mulassunk egy kicsit!
-Utálok mulatni.
-Hát persze. Még jó, hogy nincs szükséged társkereső
profilra nevetett, aztán nevetségesen próbálta utánozni a
hangomat, Szia, James vagyok, huszonnyolc éves.
Szeretem, ha pofán rúgnak, ha a konyhapulton
szexelhetek, ha a barátnőm után kémkedhetek, és ha
gyerekeket üldözhetek el a gyepről a kertemben. Mulatni
viszont utálok. Ha te is, hívj most! - görnyedezett a
röhögéstől Livvie.
—Nem kémkedem utánad... most már. Ráadásul nem is
üldöztem el senkit a gyepünkről.
-És Claudiát?
—Az élőkért nem napozásra való — nevettem fel, mert
eszembe jutott, hogy Claudia ellen fordítottam a slagot.
Mérges volt, mint az állat. Hagytam, hogy kidühöngje
magát a verandán, mielőtt Livvie beengedte a házba.
Sokat viccelődtünk Livvie-vel a reggeli alatt. Ő az
egyetlen, aki az egyik pillanatban képes felbőszíteni, a
másikban meg aztán megnevettetni. Szereti azt
hangoztatni, hogy ellentmondásos vagyok, én viszont úgy
érzem, ez a fajta kettősség benne is megvan. Szerintem ez
az élet sója.
Livvie nem is tervezhetett volna tökéletesebb napot.
Kezdjük ott, hogy megnyugtatott: végig kettesben leszünk.
Akármennyire megkedveltem Claudiát és Rubiót, az első
igazi születésnapomat csakis Livvie-vel akartam eltölteni.
Előtte sosem kellett megjátszanom magam. Önmagam
lehettem - akárki is voltam éppen az adott pillanatban.
Livvie bűbájos és hóbortos. Miután annyi szülinapot
kihagytam, eltökélte, hogy megmutatja nekem, miről
maradtam le. Először egy gokartpályára vitt el. A
járművek picik ugyan, de akár huszonnyolc kilométer per
órára is felgyorsulnak. Hétből négy versenyt Livvie nyert
meg: ő könnyebb nálam, így a kocsija mindenképpen
gyorsabban ment. Egyenlő esélyekkel biztos, hogy mindig
én nyertem volna. Persze, Livvie nem teljesen így látta.
Elég érzékeny győztes.
Gokartozás után pizzát ettünk és videojátékoztunk az
emeleti játékteremben. Livvie a közelembe sem ért a
lövöldözős játékokban, és szerintem nagyjából harminc
eurónyi aprót tömtünk egy Area 51 nevű játék gépébe. Ha
megtámadnak minket a földönkívüliek, szívesen fedezlek.
Késő délutánra már tizennyolc pályát befejeztünk sötétben
világítós minigolfban. Életem egyik legszebb napja volt, a
legjobb emberrel az életemben. Alig vártam, hogy
hazavigyem Livvie-t, s kifejezzem neki a hálámat, amiért
megad nekem mindent, amire szükségem van, és sokkal
több, mint amit megérdemlek.
—Ilyet nem szabad, Baba. Ez csalás — meresztettem rá a
szememet, amikor felkapta a labdát, és megint rátette a
talajra.
—Elvontad a figyelmemet. Ezért újra próbálkozhatok. Ez
az utolsó lyuk — öltött rám nyelvet.
—Elvontam a figyelmedet, ahogy itt álltam csendben?
—Igen.
—Megengedem, hogy újra próbálkozz, ha azt mondod,
hogy szeretsz — villantottam rá a legkomiszabb
mosolyomat. Azt, amelyiket akkor lát, mielőtt
levetkőztetem és kiélem vele a mocskos vágyaimat.
—Előbb te — vigyorgott. Elütötte a labdát, ami félig
felgurult a műfüvön, de mielőtt elérte volna a
fagyidombot, visszacsorgott Livvie-hez.
Kinevettem.
—Úgy kell neked — bosszankodott Livvie, és addig
ütögette a labdát, amíg be nem talált vele a lyukba.
Érzékeny győztes volt, ugyanakkor igen hallgatag vesztes.
-Éhes vagy? - kérdezte, amikor elindultunk.
-Nem nagyon. Összeértünk egy csomó szemetet -
nyitottam ki a BMW ajtaját a slusszkulcs gombjával.
-Na, mondd azt, hogy éhes vagy, mert akkor ajánlok egy
jó helyet a vacsorához! - mosolygott Livvie.
-Éhen halok!
-Én is! Szerencsére tudok egy jó olasz éttermet, ami most
nyílt. Oda kéne mennünk.
Kinyitottam neki a kocsiajtót, ő pedig adott egy puszit az
arcomra, mielőtt beszállt. Én beültem a volán mögé, és
amint megfogtam a sebváltót, hogy elhajtsunk, Livvie
keze máris a combomon volt. Mondta az útirányt,
miközben gyengéden simogatott.
-Köszönöm, Cica - suttogtam.
-Szívesen, szexi fiú. Élvezed a szülinapodat?
-Elmondhatatlanul. Szerintem holnap megyek, és
megkeresem azt a játékot otthonra.
Nyugdíjas fejjel új hobbikat fedeztem fel. Rájöttem, hogy
nagyon szeretem a videojátékokat.
-Férfiak... — ékelődött Livvie. — Jobban teszed, ha nem
kezdesz elhanyagolni miatta - biggyesztette az ajkát
komolytalanul.
-Te bátorítottál, hogy vegyek egy PlayStationt. Ebben a
kocsiban nemcsak én tudok rossz hatással lenni másokra -
tettem a kezére a kezemet, és húsz percig, amíg oda nem
értünk az étteremhez, el sem engedtem. Amikor
megérkeztünk, rájöttem: Livvie hazudott nekem arról,
hogy kettesben töltjük az egész napot. Claudia és Rubio
már ott várt, hogy leülhessenek az asztalhoz. Egy szatyor
volt náluk.
Claudia bolondosán izgatottnak tűnt. Miután megölelte
Livviet rám vetette magát.
-Boldog szülinapot! — puszilta meg kétoldalt az arcomat.
Nagy nehezen viszonoztam az ölelést és a puszikat.
Claudia jó barátom lett, és bár utálom bevallani, szinte
bármit megtennék érte meg Rubióért.
Rubio kezet rázott velem, és boldog születésnapot kívánt.
Rózsaszín ing és szürke hajszálcsíkos mellény volt rajta a
szürke pulóver alatt, fekete pantallóval. Tulajdonképpen
nem festett rosszul: egy pillanatra fontolóra is vettem,
hogy én is kipróbáljam a rózsaszínt. Aztán tudatosult
bennem, hogy az árnyalat illik Claudia nyári ruhájához,
így inkább elvetettem az ötletet. Livvie meg én sosem
fogunk összeöltözni. Azt nem!
—Van egy vásár a városban, vacsora után odamegyünk
Claudiá- val. Örömmel vennénk, ha csatlakoznátok
hozzánk, ha nincs más tervetek - invitált Rubio az
asztalunkhoz menet.
Livvie-re pillantottam, akit lefoglalt a Claudiával való
csevegés. Azzal dicsekedett, hogy megvert a
gokartversenyben. A lövöldözős játék és a minigolfkupa
részleteit azonban elhallgatta. Gúnyosan el- vigyorodtam.
—Szerintem mi vacsora után hazamegyünk. Vár még rám
egy utolsó ajándék, és alig várom, hogy kibontsam.
Rubio elpirult.
—Ööö... oké, értem.
Meglöktem a vállammal, aztán nevettünk.
Előételeket és salátát rendeltünk, mivel egyikünk sem volt
különösebben éhes. Az étterem ódivatú volt és csendes.
Valószínűleg családi vállalkozás. Az étel mintha házi
készítésű lett volna, isteni volt. Szinte azt kívántam, hogy
bárcsak ne ettem volna pizzát korábban, de elég nehéz volt
bánni a nap bármelyik részét.
—Ajándékosztás? Olyan izgi! — csapta össze Claudia a
kezét.
-Meg kellett vennem neki ezt a ruhát. Mindig kapni akar
valamit ő is, amikor valaki más kap — kacagott Rubio, és
csókot nyomott Claudia fedetlen vállára. Claudia nem
vette a fáradságot, hogy zavarba jöjjön, én pedig tudtam,
hogy ezt szeretem benne a legjobban. Claudia mindig azt
mutatta, amit gondolt. Ezt a legtöbb emberről nem lehet
elmondani.
-Van kedved az ajándékbontáshoz? - kérdezte Liwie, és
emelgetni kezdte a szemöldökét.
—Esetleg — tettettem érdektelenséget.
Először Claudia tolta az arcomba az ajándékát. Karcsú,
szinte súlytalan doboz volt, de szinte ki akart robbanni a
lányból a visszatartott nevetés, annyira izgatott volt.
Rögtön gyanút fogtam. Főleg, amikor odaszólt Livvie-
nek:
-Rá kell majd venned, hogy hordja.
Letéptem a csomagolópapírt, és felemeltem a doboz
fedelét. Csak néztem, néztem és néztem, ami benne van.
-Mi az ördög ez? - kacagtam. Megráztam a dobozt, és két
műanyag szem gurult benne.
—Vedd ki — javasolta Liwie. A szája elé tette a kezét,
hogy leplezze a vigyorát.
Engedelmeskedtem neki, amit nyomban meg is bántam.
De attól még elmosolyodtam. Vicces volt, és pont
megfelelő mértékben zavarba ejtő. Alsógatya.
—Feltételezem, hogy az elefánt ormányába kell raknom
a... khm. Roppant szellemes. Rubio, neked is van ilyened?
- dobtam az ölébe, ő pedig megfogta a hüvelyk és a
mutatóujjával, hogy visszahajítsa.
—Bocs, cimbora. Nem fekszik nekem az állatminta.
Mindannyian nevettünk.
Rubiótól egy új Mario Brothers játékot kaptam. Akkor
még nem sokat tudtam róla, de biztosíthatlak róla, hogy
azóta napokat áldoztam a híres vízvezetékszerelők
megismerésére.
-Mindjárt jövök - pattant fel Livvie. - Claudiánál van a
neked szánt ajándékom. Bontsd ki — csókolt meg. Aztán
elsétált, mielőtt rákérdezhettem volna, hová megy.
Livvie doboza hatalmas volt. Feltépve a csomagolást,
röhögnöm kellett a tartalmán. Claudia felállt a helyéről, és
a vállam fölött kukucskált. Rubio ülve maradt, de azért
próbált belelesni a dobozba. Egy cetlin az állt, hogy
„Szexi Fiú Kungfu-Elsősegély Doboza”. Benne
sebkötözők és tapaszok sorakoztak, egy üveg hidrogén-
per- oxid és fürdősók társaságában, plusz egy kézzel
készült masszázskupon, amely „teljes testdögönyözésre”
jogosított fel „happy ending”-gel. Egy pár kézvédőt is
találtam, „kifejezetten ökölvívóknak kifejlesztve”.
Még mindig úgy vigyorogtam, hogy majdnem szétrepedt
az arcom, amikor az ének felharsant. Felnéztem a
dobozomból, és láttam, hogy Livvie felém tart. Az étterem
személyzete egy egész tálcányi tündértortát cipelt, rajtuk
gyertyával.
Boldog szülinapot!
Boldog szülinapot!
Boldog szülinapot, drága James!
Boldog szülinapot!
Felálltam, és Livvie felé nyújtottam a kezemet.
Megcsókolt, aztán a fülembe suttogott:
—Minden szülinapra egy süti, szerelmem, és még egy
ráadás, hogy szerencséd legyen.
Akkor sem tudtam levenni róla a szemem, amikor
elhúzódott tőlem. Szeretlek — akartam mondani, csak
összeszorult a torkom, így aggódtam, hogy jönne ki a
számon. Könnyes volt a szeme. Ha gyengébb pasas
lennék, az enyém is az lett volna.
- Mire vársz, hogy leégjen a ház? - méltatlankodott
Claudia. - Fújd már el!
Mosolyogtam, bár úgy éreztem, mindjárt végem van.
Homlokon csókoltam Livvie-t, és egy kicsit tovább
tapasztottam a bőrére az ajkamat, hogy érezze, mennyire
örülök neki. Aztán, emlékeim szerint életemben először,
elfújtam a születésnapi gyertyáimat.

TIZENÖT

— MONDD, MIT ÉRZEL! — húztam végig a lovaglókorbács

bőrszíját Livvie kinyújtott karján. Néztem, ahogy
beleborzong. Égnek álltak a pihék a karján.
Szóra nyitotta a száját, mégis csendben maradt. Nyelt
egyet, aztán megszólalt:
—Izgalmat — borzongott meg ismét, és az őt rögzítő
bőrpántok megfeszültek a kereszten. Ezúttal nem lesz
rúgkapálás meg hadonászás, ami félbeszakíthatná a mókát.
—Ez volt az első gondolatod? Nem hiszem - húztam végig
a korbácsot a karján és a vállán. Tudtam, hogy szereti, ha
végigcsókolom a gerincét. Hagytam, hogy a korbács ott
simogassa, ahol az ajkaim tennék.
Még egyszer sem csináltuk ezt, legalábbis
szerelmespárként nem. Nekem kétségeim voltak afelől,
hogy csináljuk-e egyáltalán, de ő ragaszkodott hozzá. Már
majdnem elkészült a könyve. A kérés elhangzása előtti
hetekben egyre durvábban dolgozott rajta. Mivel Livvie
írt, dolgozott és iskolába járt, alig töltöttem vele időt a
születésnapom óta. Szüksége van erre, azt mondta.
Emlékeznie kell rá, milyen érzés. Újra kell élnie.
Én nem akartam, hogy emlékezzen. Én magam sem
akartam emlékezni. Mégis ott álltam, korbáccsal a
kezemben. Túl erős késztetést éreztem ahhoz, hogy
ellenkezzek. Nem használok majd övét. Nem hagyok rajta
nyomokat úgy, mint amikor először tettem. Ha Livvie újra
át tudja élni a múltunk eseményeit, akkor én is. Meg-
adhatom neki a fájdalmat és a gyönyört. Végre
hagyhatom, hogy a múltunk halványuló kísérteié
távozzon, és békében nyugodjon. Eljött az ideje, hogy
továbblépjünk az életünkben.
Óvatosan megböktem az ágyékát. Összerezzent.
-Kérdeztem valamit. Az izgalom volt a zsigeri reakciód?
-Nem - suttogta. - Én... félek.
Igen, félt. Jól ismertem már a félelmet. Sőt, egyenesen a
fájdalom műértőjének tartom magamat. Tudom, hogy
annyiféle félelem létezik, mint ahány szín a
szivárványban. Livvie tényleg félt, ám olyan fajta félelem
volt benne, amit én igencsak élveztem.
-A félelem hozzátartozik - csaptam a belső combjára
gyengéden. Tetszett a hangja. - Védtelen vagy. Sebezhető.
Teljesen ki vagy nekem szolgáltatva.
Mögé álltam, és mozdulatlanul magamba szívtam a
feleimének illatát. Igazat mondott, izgalom is tombolt
benne. Közel hajoltam, és belecsókoltam a fülébe.
-Mondd ki a kedvemért, hogy az enyém vagy.
Elernyedt a kötelékekben. Feje a vállamra hanyatlott, és
hozzám bújt.
-A tiéd vagyok, Caleb.
Mindig Calebnek hívott, amikor sebezhető volt. Olyan
érzés volt a szájából hallani a nevemet, mintha újra
belebújnék egy pár viseltes cipőbe. Életem nagy részében
Calebnek szólítottak, de ha Livvie nincs, az a név nekem
már nem jelent semmit. Caleb szörnyű dolgokat művelt.
Szörnyeteg volt, de lehetővé tette, hogy James túlélje.
Caleb megérdemelte, hogy életben maradjon. Lehetek
egyszerre mindkettő. Én vagyok mindkettő.
Hátráltam egy lépést, és apránként befogadtam az elém
táruló látványt. Hosszú, ébenfekete sörénye ráomlott
karcsú hátára. Alig vártam, hogy megfogjam, miközben
megbaszom őt. Vörös selyembe öltöztettem. A vörös
anyag minden apró mozdulattól elcsúszott, így újabb és
újabb igéző bőrfelületet kínált fel. A bugyi alig takart vala-
mit. A fenekének húsa teltebbnek tűnt a szabásától. Az
„X” alakú kereten széttett lábai látni engedték a punciját,
amikor fészkelődni próbált. Vastag fekete bőrpántok
tartották a helyén a csuklóját meg a bokáját.
Zakatolt a szívem a gondolattól, hogy
megkorbácsolhatom. Bujkált bennem némi bűntudat, ám
az alacsonyabb rendű ösztöneim valósággal
szétfeszítettek. O az enyém. Odaadta magát nekem, és
olyan magabiztossággal veszem birtokba, ahogy ő tette a
megviselt lelkemmel. Szerelme és megbocsátása betöltötte
a bennem lakozó ürességet. Mindössze annyit kért tőlem,
hogy adjam oda neki, amit oda tudok adni: a szívemet, a
lelkemet, a szerelmemet, a titkaimat, a hűségemet és a
korbácsütéseimet.
Gyorsan és meglepetésszerűen sújtottam le a feneke alsó
részére. Sikolya kettéhasította a levegőt. James
összerezzent a hangtól, de Calebnek pezsegni kezdett a
vére. Mindkettő én vagyok.
Livvie sikolya olyan gyorsan halt el, ahogy született.
Összeszorította az ajkait. Keze ökölbe szorult a bőrszíjak
fölött. Hátsó fertályát vörös csík díszítette.
-Mondd, mit érzel — szólítottam fel rekedten.
Végighúztam a kezem a reszkető tomporán. Már éreztem
is, ahogy hurkásodik a bőre.
-Én... — nyögte ki Livvie. — Nem tudom.
—Akarod, hogy folytassam?
Én már tudtam a választ. Csak azt akartam, hogy ő is
tudja.
—Igen, Caleb — felelte bizonyossággal.
—Érted bármit, Baba.
Kegyelmet gyakorolva addig simogattam a fenekét, amíg
nem éreztem, hogy ellazulnak az izmai az érintésemtől. -
Akkor kezdjünk ismerős terepen — emeltem fel a
kezemet, hogy előrelendítsem. Először az egyik farpofáját
ütöttem meg, aztán gyors egymásutánban a másikat is. Jól
be akartam melegíteni, mielőtt megint előveszem a kor-
bácsot.
Ha Livvie tudott volna mozogni, akkor lábujjhegyen állt
volna. Még durvábban fenekeltem, és nem tapasztaltam
különösebb mocorgást, de szerintem a szíjak gyakran arra
ösztökélték a rabszolgákat, hogy szétvergődjék az
agyukat. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy Livvie
csak egykoron alakította a rabszolga szerepét. Most már
szabad akaratából volt az enyém.
Megálljt parancsoltam a kezemnek, hogy ne fenekeljem
tovább Livvie-t, ám így sem maradtam tétlen. Ujjaim
pillanatokon belül bekúsztak a punciját éppen csak takaró
selyemcsík alá. Még mielőtt tudatosulhatott volna benne,
hátratolta a csípőjét, hogy üdvözöljön. Ez tetszett.
—Ez jobb, Baba? Szereted a fenekelést?
Ringatta a csípőjét, ahogy csak tudta, és próbálta magába
csalogatni az ujjaimat.
—Igen, Caleb. Kérlek, ne hagyd abba!
—Eszembe se jutna — nyomtam be két ujjamat olyan
mélyre, amennyire csak tudtam. Fürgén ki-be járattam,
amivel egyszerre okoztam gyönyört és meglepetést. Életre
kelt a farkam, amikor Livvie szégyentelen és kéjes
nyögése megütötte a fülemet. Figyeltem, ahogy előre-
hátra mozog a csípője, miközben rátalál a saját
gyönyörére. Szadista vágyaim lassan kielégültek, ahogy
apránként kihúztam az ujjaimat, Livvie csípője pedig a
nyomukba eredt. Hátra, hátra és még hátrébb tolta a
csípőjét, amennyire csak tudta. Nem hagytam neki túl
nagy mozgásteret. Az nem tetszett volna neki.
-Még... Kérlek, Caleb! - nyöszörögte. Jutalom volt
számomra látni, hogy fel-le jár a feneke.
Rácsaptam egyet.
-Ne próbálj elcsábítani, még messze nem végeztem veled!
Korbácsolást akartál, én pedig elhatároztam, hogy
megkapod tőlem!
Dacosan nyafogott, mielőtt megint megszólalt:
-Igen, Caleb - mormolta, aztán kifújta a levegőt, és
igyekezett újból elhelyezkedni a kereszten.
-Mindig az a kis mocskos szád, Cica! Valahányszor arra
használod, hogy rám förmedj, vagy durcás hangokat
hallatsz vele, mindig ez a vége... hogy muszáj
megbüntetnem téged. Mindig érdekelt, már régen is, hogy
sóvárogtál-e ezután. Vágytál rá? - emeltem fel a
korbácsot, és megint lesújtottam vele a fenekére. Livvie
megfeszült a szíjak között, és erősen összeszorította a
száját, így a meglepődés hangja sem szakadhatott fel
belőle.
-Válaszolj, Cica! - csaptam rá ismét a korbáccsal.
-Nem! Nem, Caleb! - csengett igazi félelem a hangjában.
-Nem? Most miért igen? Mi változott? — csattant megint
a korbács. Odafigyeltem, hogy az ágyékát érje a találat.
-Nem tudom — sikoltotta. Úgy megfeszült a teste, akár
egy íj. Küzdött ellenem, és én nem tudtam, miért. Arra
gondoltam, hogy talán csak saját maga ellen küzd.
-Emlékszel az első alkalomra, amikor megkorbácsoltalak?
- kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy emlékszik. Ez az
egész jelenet azon alapszik. Az volt a minimum, hogy
segítettem neki pontosan felidézni.
-Igen, Caleb — felelte immáron gyorsabban.
-Én is emlékszem. Egészen másképp is történhetett volna -
fogtam meg hátulról az egyik mellét. Morzsolgattam a
bimbóját, miközben tovább beszéltem:
-Gyakorolhattam volna valamiféle kegyelmet. Tudtam,
hogy megrémültél. Sokkolhatott a felismerés, hogy én az
elrablód vagyok, nem pedig az a hős, akinek képzeltél -
húztam meg a mellbimbóját. Kemény kis kavics volt az
ujjaim között. - Nem hagytad, hogy kedves legyek veled.
Etettelek volna, miközben az ölemben nyugszik a fejed.
Megadtam volna neked az összes választ, amit csak
tudtam, hogy megkönnyítsem a helyzetedet. Az övem
nyoma nélkül térhettél volna nyugovóra. De te küzdöttél
ellenem. Nem győzhettél, mégis harcoltál.
-Utáltalak! — mondta, és a torkára forrt a szó. Becsukta a
szemét, könnyek folytak le az arcán. - Nem kértem a
kibaszott könyörületedből.
Rossz volt ezt hallani, viszont tudtam, hogy igaz. És hogy
megérdemlőn.
Előrehajoltam, hogy begyűjtsek az arcáról egy sós
cseppet.
-Ne legyél szomorú, Cica! Igazad volt, hogy utáltál.
-Már nem utállak, Caleb. Kérlek, higgy nekem! Nem
utállak - folytak tovább a könnyei.
Megsimogattam a haját. Megpusziltam sós orcáját.
-Tudom, Baba. Hosszú utat tettünk meg idáig. Mégis itt
vagyok. Te pedig továbbra is azt kéred tőlem, hogy
büntesselek meg. Miért?
Néhányszor lesújtottam rá a korbáccsal. Minden egyes
csattanással veszített az eltökéltségéből. Feszegettem a
határait. Feszegettem a saját határaimat. Azt akartam,
hogy megértse: csak egyetlen okból kifolyólag juthattunk
vissza ide.
Livvie zokogott.
-Nekem... nekem ez jó.
-Igen — tettem a kezem a lába közé, hogy a nedves redőit
cirógassam. - Tetszik neked. Akkor miért harcolsz még
mindig ellenem?
-Nem szándékos! - rázkódott a mellkasa a sírástól.
-Szerintem meg az. Szerintem azt hiszed, hogy elvárom
tőled, hogy küzdj. Pedig nem várom el, Cica. Nem kell
provokálnod engem. Már nem vagy a foglyom - érintettem
meg a csiklóját. Az ujjhegyem könnyedén becsusszant a
síkos redőkbe. A korbáccsal odacsaptam a másik
combjára.
Livvie felsikoltott, de gyorsan megnyugodott.
-Sajnálom, Caleb. Kérlek, bocsáss meg!
Könyörgés... Mindig becsicskulok a könyörgéstől, amikor
egybeesik a saját vágyaimmal.
-Megbocsátok. De ne csináld többet!
Vett néhány mély lélegzetet.
-Igen, Caleb.
Hangosan felnyögött, amikor megharaptam a vállát. -
Istenem! Amit te művelsz velem... - borzongott meg. -
Senki más nem vált ki ilyen érzést belőlem. Régen annyira
bántottál... De mindig tettél érte, hogy jobb legyen. Csak
tőled lesz jobb. Nem akarom, hogy vége legyen.
-Kinél csinálom jobban, Baba? - ejtettem el a korbácsot,
hogy megmarkoljam a seggét, és továbbra is köröket
rajzoljak a csiklójára. Livvie megkedvelte a fájdalmat, de
tudtam, hogy úgy tudom a legkönnyebben szóra bírni, ha a
lehető legközelebb viszem az orgazmushoz.
-Mindenkinél - felelte csukott szemmel. Folytak a
könnyei. Megint ringott a csípője, felvette az érintésem
ritmusát. - Törődsz velem. Senki sem törődik úgy velem,
mint te.
Kő nehezedett a mellkasomra.
-Enélkül is törődnék veled.
-De én akarom ezt. Korábban nem akartam. Nem törődtél
velem. Tárgyként kezeltél. Tudom, hogy ez már nem így
van. Megbízom benned, Caleb. Bízom benned annyira,
hogy így láss. Rád bízom magam.
Elkezdett remegni a combja.
-Nem, Baba. Még nem szabad elélvezned.
-Kérlek, Caleb! - nyöszörögte.
Visszatartottam a nevetést.
-Olyan manipulatív vagy! - sóztam rá a seggére puszta
kézzel. Erősen. Nem mintha zavarta volna. Máshol járt.
-A legjobbtól tanultam.
Láttam, ahogy mosolyog, és próbálja leplezni.
-Kibírod még öt percig? Most attól tartok, nem
hagyhatom, hogy elélvezz.
-Caleb, nem! Kérlek! Bocsáss meg!
Kinyitotta a szemét, amikor elhúztam a kezemet.
Arckifejezéséből ítélve le volt nyűgözve. Elmosolyodtam.
-Én figyelmeztettelek.
-Mit fogsz csinálni?
Hangjában félelem volt, a tekintetében viszont nem.
Ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem századjára,
ezredjére. Mindig ugyanazt válaszoltam rájuk.
-Amit csak akarok.
Valami különleges dolgon munkálkodtam, és alig vártam,
hogy kipróbáljam. Sose voltam asztalos vagy feltaláló, de
a sok szabadidő és a kreatív elme megtette a hatását, így új
hobbikat fedeztem fel. Rájöttem, hogy szeretem a kétkezi
munkát. Azt pedig különösen szeretem, ha az új hobbim
találkozik a kedvenc időtöltésemmel.
Livvie hallgatott, miközben eloldoztam a bokáját. Mindig
akkor volt a legcsendesebb, amikor idegeskedett.
Rongybaba módjára ernyedt el a karomban, amikor
kiszabadítottam a csuklóját is.
—Caleb? — suttogta.
Felnyaláboltam, és rácsaptam a seggére.
—Ne kérdezősködj, Baba! Tetszeni fog neked.
Megígérem. Vagy legalább nekem tetszeni fog.
Megfogtam egy párnát a kanapéról, mielőtt megtettem
volna a néhány lépést az általam épített masináig. Nem
tartott sokáig összerakni. Az alsó szint még nem volt kész,
így kéznél voltak a megfelelő tartógerendák.
Ledobtam a párnát a földre, hogy rátegyem Livvie-t.
Hallottam felszisszenni, amikor a felforrósodott feneke
hozzáért, de tudtam, hogy rendben lesz. Gyönyörűen
kiragyogott a félkész pince káoszából, mint ékkő a
szemétdombról.
-Támaszkodj meg hátul a kezeddel, és tedd magad elé a
lábadat!
Egy pillanatra rám bámult, mintha fontolgatná, hogy
bevesse-e a
több mint arcátlan feleselést. Aztán mintha észbe kapott
volna, már engedelmeskedett is.
-Igen, Caleb - tette hozzá.
—Nagyon jó, Cica. Büszke vagyok rád — kacsintottam
mosolyogva. Elvileg mókáztunk. Nem akartam, hogy erről
bármelyikünk is megfeledkezzen.
-Köszönöm, Caleb - sikerült rám mosolyognia.
Minden mozdulatomra kíváncsi volt, miközben
előkerestem a hámot, a terpesztő rudat és a műanyag
kötelet. A barkácsáruház kitűnő terep a szexjátékok
beszerzésére.
Eltartott néhány percig, mire végül összeraktam, amit
kellett. A pántok Livvie derekán, combján és bokáján majd
segítenek a gravitációs erő csökkentésében. A terpesztő
rúd távol tartja egymástól a bokáit, gondoskodik az
egyenletes súlyelosztásról, és valami egyensúlyfélét
biztosít. A műanyag kötél pedig — a terpesztő rúdra
kötve, a plafonra erősített csigákon felfuttatva —
megkönnyíti, hogy lassan felemeljem őt a földről.
-Hogy érzed magad? — érdeklődtem.
Livvie a hátán feküdt behajlított térdekkel. Kezével az
ajkát babrálta.
-Ideges vagyok. Fix, hogy ez biztonságos?
-Megbízol bennem? - markoltam meg az egyik mellét,
hogy a hüvelykujjammal körüljárjam a selymes bimbót.
Felsóhajtott.
-Mindig.
-Akkor ne tegyél fel buta kérdéseket - hajoltam le, hogy
megcsókoljam. Több, mint izgatott voltam. Úgy éreztem
magam, mint amikor egy éhező leül a lakomához. Livvie
minden porcikáját egyszerre akartam megérinteni. De
tudtam, hogy a várakozás megédesíti a gyümölcsét.
Ráérősen csókoltam. Hagytam, hogy a nyelvem hegye
szétválassza az ajkait. Éppen a felső fogain húztam végig,
amikor éreztem az első lassú csapást, amivel találkozott a
nyelve az enyémmel.
Livvie megfogta a tarkómat, és közelebb húzott magához.
Pont olyan mohó volt, ám kevésbé megfontolt ínyenc,
mint én. Összekoccant a fogunk, miközben próbálta elérni,
hogy teljesen felemésszen minket a csók.
Összecsippentettem a mellbimbóját a hüvelyk- és
mutatóujjammal. Kedvetek nyögés volt a jutalmam, ami
bárdolatlan kérést jelentett a folytatásra. Meghúztam
Livvie mellbimbóját, hogy szétáradjanak benne az érzetek,
és még több nyöszörgést zsebelhessek be.
—Tényleg nem fogod hagyni, hogy elélvezzek? —
kérdezte két csók között. Egyik kezével a lábam közé
nyúlt. Nadrágon keresztül simogatta a golyóimat. A
körmeit is végighúzta rajtuk. Megremegtem.
—Nem.
—Kérlek, Caleb — vándorolt a keze a golyóimról a
farkamra. Megmarkolta. — Olyan kemény vagy. Tudom,
hogy meg akarsz baszni.
Morgás szakadt fel belőlem. Elhúzódtam tőle, mielőtt
rávett volna, hogy már megint minden az ő kedve szerint
történjen.
—Igen, meg akarlak baszni, Baba. De azt mondtam, hogy
még nem szabad elélvezned. Azt egy szóval sem
mondtam, hogy ne basználak meg.
Ráncolta a homlokát, ám nem ellenkezett és nem is
követelőzött. Livvie részéről ez engedelmességnek
számított.
Lassan meghúztam a kötelet, ami a bokájánál fogva
felemelte. Hangosan felnyögött, és egyszer-kétszer
felsikkantott, egyébként egészen jól bírta.
—Kényelmes? - kérdeztem. A várakozás izgalma
felpezsdítette a véremet. Különösen, hogy feltűnt a nedves
folt Livvie bugyiján. Megnyaltam az ajkamat.
—Hát... azt hiszem. — Próbálta megérinteni a földet az
ujjbegyeivel, de nem nagyon sikerült neki.
—Lazulj el, és csak lógj lazán! Minél jobban megfeszülsz,
annál jobban fogsz mozogni — biztosítottam ki a kötelet,
és felkaptam még néhány dolgot, mielőtt odamentem
hozzá.
Végighúztam a kezemet a bokájától a belső combjáig.
Megsimogattam a kis nedves foltot a lába között.
-Ah! - kiáltott fel. Átölelte a derekamat, és közelebb
húzott. Feje a sliccemhez préselődött.
-Hú, de nedves vagy, Cica! Beindított a korbácsolás?
-Igen, Caleb - dörgölte az arcát a merevedésemhez.
-Örülök neki.
A hangom pont olyan rekedt volt, mint az övé. A
hüvelykujjaimat kétoldalt beakasztottam a bugyijába, és
felfelé húztam. Csak néhány centivel a feneke fölé.
Túlságosan nagy terpeszben volt ennél többhöz, ám a
célnak így is megfelelt.
-Mondtam már neked, Cica, de mondom megint:
gyönyörű vagy itt - csókoltam meg a dombocskát, mire
Livvie csípője finoman előreringott. - Kinyalhatom a
puncidat?
-Te jó ég, hát persze! Kérlek! - kezdte el puszilgatni a
farkamat.
Két kézzel megmarkoltam a fenekét, és a számhoz húztam
őt. Végignyaltam a csiklótól a mennyei lyukacskáig, és
benyomtam a nyelvemet, hogy összegyűjtsem vele a
nedvességet, amit nagylelkűen ne kém ajándékozott.
Livvie egész testében remegett. Megszorította a seggemet,
hogy közelebb vonjon magához.
-Mmmm, imádom a puncid ízét. Meg kéne kóstolnod —
hátráltam lassan, mit sem törődve az ellenkező
nyöszörgésével. Egyik kezemet a tarkójához tettem, másik
karomat a válla mögé, és felemeltem, hogy megízlelje a
punciját a számból.
Felnyögve szívogatta a nyelvemet. Két kézzel tartotta a
fejemet, úgy csókolózott velem fejjel lefelé.
-Finom, ugye?
-Igen, Caleb – lihegte.
Óvatosan leeresztettem az előző helyzetbe. Már képtelen
voltam tovább várni. Érezni akartam a száját.
Kigomboltam a nadrágomat, és elővettem a farkamat.
Előváladék csörgött a hegyén — odakentem Livvie arcára.
Livvie odafordult, és úgy kapta be a farkamat, mint egy
megbabonázott ösztönállat. Szopott.
—Baszki! — kiáltottam fel. Képtelen voltam visszafogni
magamat, hogy ne döfködjem a mohó száját.
Megragadtam hátul a fejét, és a hajat a padlóról. A
markomban szorongattam, miközben hagytam, hogy a kéj
első hullamai után kitisztuljon a fejem. Nem akartam ilyen
hamar elélvezni. Hangos cuppanással húztam ki a szájából
a farkamat.
-Nyugi, Baba! Hadd diktáljam én a tempót. Nyisd ki!
Egyáltalán nem lepett meg, hogy rögtön
engedelmeskedett. Egyik
kezemben a haját fogtam, a másikban pedig a farkamat.
Muszáj volt körüljárnom a nedves, piros ajkát a
makkommal. Felsóhajtottam, amikor a kiscicanyelv
kinyúlt, hogy megnyalja. Végül visszacsusszantam a
szájának meleg, szívogató szentélyébe.
Elengedtem a hajat, és felálltam. Kétségbeesetten akartam
érezni a punciját a szambán. Megmarkoltam a fenekét,
hogy magamhoz húzzam. Ajkaimat a csiklója köré zártam,
nyelvemmel pedig az apró rügyecskét nyalogattam. A
farkamon ereztem Livvie minden rezdülését, minden
nyögését és minden nyöszörgését. Közben néha mélyebb
mozdulatokat ékeltem az apró döfések közé, hogy a száján
át a torkába találjak.
Olykor hátrahúztam a csípőmet, hogy Livvie levegőhöz
jusson. Nyal fedte az arcát, és tócsába gyűlt össze a
padlón, de még sosem láttam ennél vonzóbbnak.
- Mondd, mit érzel! - kértem.
Megköszörülte a torkát, és nyelt egyet.
-El akarok élvezni! - esedezett.
-Nem.
Gyorsan visszaraktam a farkam a szájába. Folytatta a
szopást, én pedig továbbra is nyaltam a punciját, amíg
remegni nem kezdett a combja. Akkor elhúzódtam.
-Nem, Cica - húztam végig az ujjamat a nedves vágaton,
és körüljártam vele a szűk ánuszgyűrűt.
Kivette a szájából a farkamat.
-Jó leszek. Nem fogok elélvezni. Nem fogok elélvezni -
igyekezett elevickélni az ujjamtól.
-Kapd be! Most.
-Kérlek, Caleb!
-Hagyni fogom, hogy elélvezz — nyomtam az ajkam a
csiklójára, hogy megpusziljam.
Egy pillanatig habozott, aztán éreztem, hogy ellazul.
Belemártottam az ujjam hegyét a seggébe, és ki-be
húzogattam.
-Istenem, Caleb! Kérlek! Meg fogok halni.
Felnevettem.
-Nem fogsz meghalni, Baba. El fogsz élvezni. Durván.
-Akarom — ringatta előre-hátra a csípőjét. — Annyira
közel vagyok. Kérlek, nyald a puncimat! El akarok
élvezni. Kérlek, hagyd, hogy elélvezzek!
-Vegyél vissza a szádba!
Abban a másodpercben, ahogy folytatta a szopást, én is
rátapasztottam a számat. Tudtam, hogy már nem kell neki
sok. Nekem sem kellett sok, pedig én nem lógtam fejjel
lefelé.
Livvie csípője előre-hátra mozgott, ahogy igyekezett
irányítani a nyelvemet a punciján. Közben seggbe kúratta
magát az ujjammal. Ennél fantasztikusabb esti időtöltést el
sem tudtam képzelni.
Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Még a szája is
szűkebb lett körülöttem.
—Gyerünk, élvezz el nekem, Baba! - fogtam meg hátul a
fejét, és magamon tartottam a száját, amíg ő beleélvezett
az enyémbe. A nyelvemen és az ujjamon éreztem az
orgazmusát, a gyönyörkiáltásai pedig a farkamon
rezonáltak. Olyan volt, mintha napokig képes lenne a
csúcson maradni, s ahogy tovább keféltem a száját, engem
is megtalált a gyönyör. Belécsöppentem.
Utána leengedtem a padlóra és sokáig öleltem.
—Mondd megint, Cica - csókoltam homlokon.
—A tiéd vagyok, Caleb. Örökké.
—Én pedig a tiéd. Boldog évfordulót, szerelmem!
—Tökéletesen sikerült — suttogta, s még jobban
bevackolta magát a karjaimba.
Csak annyi erőm maradt, hogy a kanapéig vonszoljuk
magunkat. Aludtunk egy-két órát, mielőtt kitámolyogtunk
a fürdőszobába. Aztán lefeküdtünk az ágyra, ahol megint
szeretkeztünk — gyengéden és lassan.

UTÓSZÓ

SZÓVAL MOST A VÉGÉRE ÉRTÜNK. Neked jó volt? Nekem

igen. A végén szerintem úgyis csak ez számít igazán.
Tudom, hogy önző dolog, de tudod, hogy önző vagyok —
és még így is szeretsz.
Ami azt illeti, talán én is hiányolni foglak téged.
Neked hiányozni fogok?
Sírni is fogsz?
Ha igen, kérlek kóstolj meg egy könnycseppet helyettem,
és tudd, hogy sosem akartam neked fájdalmat okozni. A
különválásunk nem ok a nyugtalanságra. Frank Herbert
szavaival élve: „Igazi befejezés nincsen. Csak valahol
abbahagyod a történetet.”
Livvie és én továbbléptünk. Élünk és vannak kalandjaink.
Hogy mi találkozunk-e még? Arra nincs válaszom. Az élet
megtanította nekem, hogy készüljek fel a váratlanra - s ezt
meg kell tanulnom újra és újra. Legyen elég annyi, hogy
remélem.
Őszintén szólva sokat agyaltam, mi lenne tökéletes
befejezése ennek a regénynek, amit igazából sohasem
akartam megírni. Végül arra jutottam, hogy semmi baj
nincs azzal, ahogy Livvie lezárta a dolgot. Az ő epilógusa
rövid, mégis magába foglalja a történetünk lényegét: hogy
a túlélés a legfontosabb. Megadja nekünk az esélyt a
további életre, s arra, hogy megtaláljuk mindazt, amiért
élni érdemes. Én rátaláltam a megváltásra. Rátaláltam a
megbocsátásra. Rátaláltam a szerelemre.
így hát Livvie tökéletes munkát végzett a befejezéssel, én
pedig el sem tudok képzelni méltóbb befejezést ennek a
könyvnek, mint amit ő írt.
Gyaloglás közben éreztem magamon a tekintetét — úgy,
ahogy mindig éreztem, ha engem néz. Szégyentelen
könnyek csorogtak az arcomon, ám nem vettem a
fáradságot, hogy letöröljem őket. Kiérdemeltem azokat a
könnyeket, és mindannak szimbólumaként viseltem őket,
amin keresztülmentem. Megmutatták a fájdalmat, a
szerelmet és azt az óriási veszteséget, amit éreztem. Végre
megtanultam engedelmeskedni, úgyhogy vissza sem
néztem.
Vége
(Egyelőre)