Tiffanyksz 1994-2-1 Nancy Martin Most Elkaplak

Tiffany KSZ 1994/2/1.
Nancy Martin
Most elkaplak!
Szokatlan módon ismerkedik meg egymással Sheila, a

szemrevaló nyomozónő és Martin. Sheilát betöréshez hívják, s
amikor a lány társaival átkutatja a fényűzően berendezett villát, a
fürdőszobában rábukkan Martinra, aki épp „az út porát” mossa le
magáról. A férfi ugyanis éveket töltött Németországban, onnan tért
vissza édesanyja házába, s nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy
az épületből eltűntek anyja ékszerei. Kezdetben ő az első számú
gyanúsított, hiszen minden körülmény ellene szól, Sheila azonban
nem nyugszik addig, amíg ki nem deríti a meztelen igazságot…
Eredeti cím: Looking for Trouble 1990

Megjelenés: 1994. má jus 26.
Nancy Martin Tiffany KSZ 1994/2/1. Most elkaplak!
1. FEJEZET
Hideg, eső s má rciusi éjszaka volt. Sheila Malone rendő rnyomozó és tá rsa épp az
imént adtak á t egy letartó ztatottat a Szö vetségi Bű nü gyi Hivatal emberének, és most
visszafelé hajtottak a repü lő térrő l a vá roskö zpont irá nyá ba. Az autó pá lyá n alig volt
forgalom. Az eső meg-megú juló rohamokban paskolta a kocsi tetejét. Egyszer csak
Dorothy hangja hallatszott a rendő rségi rá dió adó bó l: két embert kérnek erő sítésü l,
bizonyá ra betö rő ket értek tetten.
– Ez itt van a kö zelben – mondta Sheila.
Cowboy megrá zta a fejét Greg Stankowskyt mindenki csak „Cowboy”- nak nevezte,
mert régebben a New York-i lovas rendő rségnél szolgá lt. Csalá di okok miatt kö ltö zö tt a
Kö zépnyugatra.
– Tudom, mire gondolsz, Malone – jegyezte meg, és a szá ja má sik oldalá ra tolta a
rá gó gumit. – De felejtsd el! Ebben a kö rzetben nem vagyunk illetékesek.
– De szü kségü k lehet a segítségü nkre…
– Szó sincs ró la! Neked nem is kellene ő rszolgá latban lenned, nekem pedig parancsom
van, hogy mihelyt á tadtam a letartó ztatottat, térjek vissza a kö rzetbe.
– Elegem van az író asztalmunká bó l – vetette oda Sheila, és a kö vetkező kijá ratná l
letért az autó pá lyá ró l a villanegyed felé.
Cowboy felsó hajtott.
– Há t nem lett volna jó pó tmama belő lem, annyi bizonyos.
Néhá ny perc mú lva má r bekanyarodtak egy csendes, fá kkal szegélyezett utcá ba. Az
egyik elő kelő , emeletes villa elő tt rendő rkocsi vá rakozott, tetején még villogott a kék
jelző fény. Az épü let fényá rban fü rdö tt, a kocsibehajtó mellett fiatal, egyenruhá s rendő r
á llt.
– Micsoda há z! – csettintett elismeréssel Cowboy. Elő vette a pisztolyá t, kibiztosította,
aztá n Sheilá ra pillantott. – Nem gondolod, hogy kicsit tú l hamar veted bele magad a
sű rű jébe? Hiszen még csak nemrég tö rtént…
– Tévedsz, ha azt hiszed, idegroncs lett belő lem – vá gott kö zbe Sheila, kiszá llt az
autó bó l, és a bejá rat felé tartott. Nem nyafka kislá ny, ezt mindjá rt be is bizonyíthatja!
A há z tulajdonosa, egy á polt kü lsejű és igen jó l ö ltö zö tt, idő sebb hö lgy, a bejá rati
ajtó hoz vezető lépcső n kuporgott. Estélyi kö penye aló l kivillant hosszú , csillá mló an
fényes ruhá ja és vagyont érő nyakéke. A szempillafesték két széles csíkban futott le
kö nnyá ztatta arcá n, és tá gra nyílt szemében rémü let tü krö ző dö tt.
Sheila felmutatta az igazolvá nyá t.
– Mi tö rtént?
Az idő s hö lgy mellett két egyenruhá s rendő r á llt. Az egyik, egy tö rékeny termetű ,
fekete bő rű rendő rnő , a sírdogá ló hö lgyet nyugtatgatta; a tá rsa pedig, egy borzas sző ke
hajú , gyerekképű , izmos fiatalember, kérdésekkel pró bá lkozott.
A gyerekképű rendő r Sheila igazolvá nyá ra pillantva jelentette:
2/87
– Mrs. Pletheridge az operá bó l jö tt haza, és lá tta, hogy feltö rték a kaput. Felment az
emeletre, és megá llapította, hogy tö bb ékszere hiá nyzik. Telefoná lt a rendő rségre, és
kö zben zajt hallott. Ebbő l arra kö vetkeztetett, hogy a betö rő még a há zban van.
Sheila felnézett az emelet kivilá gított ablakaira.
– Lakik még valaki a há zban, Mrs. Pletheridge?
A nő ismét kö nnyekben tö rt ki.
– Nem, nem, teljesen egyedü l vagyok. A férjem elutazott, s a gyerekeim má r
elkö ltö ztek hazulró l.
– Van személyzete, Mrs. Pletheridge? – kapcsoló dott bele Cowboy is a beszélgetésbe.
Hanga unottan csengett, ami tá rsai szerint legbiztosabb jele volt annak, hogy az eset
felkeltette a figyelmét. – Inas vagy sofő r?
Mrs. Pletheridge bá natosan megrá zta a fejét.
– Ó , nem! Sajnos effélét má r nem engedhetek meg magamnak.
Sheila intett a fekete bő rű rendő rnő nek.
– Vidd Mrs. Pletheridge-et a kocsihoz. Mi há rman á tkutatjuk a há zat.
Cowboy má r be is lépett az épü letbe, kezében a kibiztosított pisztollyal. A gyerekképű
rendő r és Sheila a nyomá ban. Ó riá si elő csarnokban talá ltá k magukat. A mennyezetrő l
fü ggő csillá r fénye bevilá gíthatott volna egy kosá rlabdapá lyá t. A padló t pompá s keleti
sző nyeg borította, a bejá rati ajtó két oldalá n egy-egy hatalmas kínai vá za á llt. Szemben
velü k széles ívben hajló lépcső vezetett az emeletre.
Aká r egy hollywoodi filmben, gondolta Sheila.
– Csak ó vatosan! – suttogta Cowboy fojtott hangon.
– Szent egek! – á muldozott a gyerekképű . – Mi ez itt? Mú zeum?
– Talá n menjü nk fel – sü rgette halkan Sheila. – Biztos van má sik lépcső is, a
személyzet szá má ra. Ez itt az urasá gé meg a vendégeké.
Cowboy a csiszolt fakorlá tra tette a kezét, és rá hunyorított Sheilá ra.
– Csalhatatlan szimatoddal bizonyá ra megtalá lod a há tsó feljá ró t. Odafenn
talá lkozunk.
– Egyá ltalá n mit keresü nk? – kérdezte a fiatal, sző ke rendő r, mikö zben ó vatosan
lépkedett felfelé a má rvá nylépcső fokain. – Gondolod, hogy a betö rő még a há zban van?
– Minden megeshet – felelte somolyogva Cowboy.
Sheila nesztelenü l ó vakodott elő re, és megtalá lta a konyhá t. Tá gas helyiség volt két
csillogó -villogó kró mozott tű zhellyel és egy ó riá si hű tő szekrénnyel. Sheila rö gtö n
észrevette, hogy a há tsó ajtó ü vegablaká t betö rték, és a padló n eső víztó csa terpeszkedik.
A konyhá bó l lengő ajtó vezetett az ebédlő be, ahol egy-két osztá lyra való gyerek
kényelmesen elfért volna a hosszú asztal kö rü l.
Sheila visszahú zó dott, s kinyitott egy má sik ajtó t. Ott volt a há tsó feljá ró . A
lépcső há zban nem égett lá mpa, de fentrő l halvá ny fény szű rő dö tt le.
Sheila mély lélegzetet vett, hogy csillapítsa heves szívdobogá sá t, és kihú zta a tokbó l a
pisztolyá t. Elő szö r azó ta az éjszaka ó ta, amikor elszabadult a pokol…
3/87
É rezte, hogy reszket a keze. Megá llt a lépcső aljá n, és addig nézett merő en a fegyver
csö vére, ameddig meg nem szű nt a remegés. Akkor halkan felosont a lépcső n. Cowboy és
a gyerekképű má r vá rtá k a T alakú folyosó n. Mozdulatlanul á lltak, mint két szobor, a
kibiztosított pisztollyal a kezü kben, és feszü lten figyeltek, há tha valami nesz elá rulja,
merre tartó zkodik a betö rő . Mindhiá ba.
Sheila rö gtö n észrevette, hogy a fiatal rendő r arca sá padt. Fél, gondolta a lá ny. Vajon
az én arcomon is így meglá tszik a félelem?
Cowboy intett, hogy felmegy a má sodik emeletre, a gyerekképű menjen balra, Sheila
pedig jobbra. Lassan, nesztelenü l engedelmeskedtek.
Nagyjá bó l a folyosó kö zepén já rhatott, amikor Sheila csobogó víz zajá t hallotta. Szíve
ismét gyorsabban kezdett dobogni. Nyugalom, korholta magá t, nem vagy má r kezdő ! Egy
pillanatra á tvillant az agyá n, hogy segítségü l hívja Cowboyt, de aztá n meggyő zte magá t,
hogy fö lö sleges: egyetlen igazá n veszélyes betö rő nek sem jutna eszébe zuhanyozni
abban a há zban, amelyet ki akar rabolni.
A zajt kö vetve a folyosó végén eljutott egy szobá hoz, amelynek kissé nyitva á llt az
ajtaja. A résen tompított lá mpafény szű rő dö tt ki. Sheila ó vatosan bekukkantott.
Csinosan berendezett szobá t lá tott. A kecses vonalú kínai lá mpa vastag, puha kék
sző nyeget és mennyezetes á gyat vilá gított meg. A széles fekvő helyen hanyagul ledobá lt
ruhadarabok hevertek, a szoba kö zepén egy pá r férficipő … Egy alacsony asztalon nyitott
fedelű bő rö nd, a fió kos szekrényen felbontott sö rö sü veg…
Aká rki fü rdik is odabenn, gondolta Sheila, egészen otthon érzi magá t.
A ragyogó an kivilá gított fü rdő szoba ajtaja tá rva-nyitva volt, illatos gő z gomolygott ki
rajta. Sheila odalépett, és jobbjá val nyugodtan felemelte a pisztolyt.
– Rendő rség! – mondta hangosan, hogy meghalja az odabenn tartó zkodó .
A zuhanyozó fü lke tejü veg ajtaja mö gö tt á lló férfi hangos ká romkodá s kö zepette
felrá ntotta az ajtó t, á m nyomban mozdulatlanná dermedt, amikor észrevette a
rá szegező dő pisztolyt. Pillantá sa Sheila arcá ra tapadt, és valamit mormolt a fogai kö zö tt.
Talá n a ká romkodá st folytatta, talá n fohá szkodott…
Olyan, mint egy gö rö g szobor, gondolta Sheila, és éppoly ruhá tlan…
Hirtelen észbe kapott, hogy bá mulja a férfit, és elfordította n tekintetét. Felmutatta az
igazolvá nyá t.
– Rendő rség. Kérem, jö jjö n ki onnan!
– Eszemben sincs – vá laszolta a férfi. – Mi az ö rdö gö t akar itt?
– Ezt én is kérdezhetném magá tó l – felelte Sheila hű vö sen. – Maga mit csiná l itt?
– No mégis mit gondol, mit csiná lok? – kérdezett vissza a férfi gú nyosan.
Sheila kénytelen volt megá llapítani, hogy ritka szép emberpéldá nnyal hozta ö ssze a
sors. Pillantá sa egyre csak visszatévedt a férfi arcá ró l a testére Egy nyolcvanö t vagy
egykilencven, legalá bb nyolcvan kiló , keskeny a csípő je, és hosszú , izmos a lá ba… Talá n a
harmincas évei végén já rhat. É s az arca olyan, mint egy filmszínészé, sű rű szemö ldö ke
alatt sö tét, tü zes szempá r villog.
– Ú gy tű nik, zuhanyozik – mondta a lá ny szá razon, zsebre tette az igazolvá nyá t, a
fegyver csö vét azonban tová bbra is a férfira irá nyította. – Mi a neve?
4/87
A férfi futó pillantá st vetett a pisztolyra.

– Talá n eltehetné ezt a micsodá t, mielő tt kö lcsö nö sen bemutatkozunk.
Sheila vá ltozatlanul a férfi mellkasá ra szegezte a fegyvert. A legutó bbi hat évben má r
meglehető sen sok férfit tartott így sakkban, és tapasztalata szerint á ltalá ban há romféle
mó don viselkedtek: volt kö ztü k fecsegő , á rtatlan képet ö ltő és ravasz. A fickó a harmadik
csoportba tartozik, gondolta Sheila.
– Nem baj, ha egy kicsit ideges… Ne mozduljon! Nos, mi a neve?
– Martin Brodericknak hívnak.
– Tudja igazolni magá t?
A férfi elmosolyodott, s tréfá s mozdulattal emelte fel két kezét.
– Pillanatnyilag sajnos nem.
– Miért tartó zkodik itt?
– Mert ez az én há zam.
– Tessék?!
– Pontosabban a há z az anyá mé, de…
– Ez Mrs. Pletheridge há za.
– Való ban. Mrs. Pletheridge az anyá m.
– Mintha az imént azt mondta volna, hogy Brodericknak hívjá k…
– Igazat mondtam. Anyá m azutá n ment hozzá Mr. Pletheridge-hez, miutá n elvá lt az
apá mtó l.
– É rtem. De azért ne mozduljon.
Sheilá ban kissé engedett a feszü ltség, egy lépést há trá lt, s az ajtó félfá nak
tá maszkodott. A pisztoly csö ve tová bbra is Broderickra irá nyult. A férfi szemében
gú nyos kis szikrá k pattantak, lá tható lag nemigen zavarta a fegyver kö zelsége. Ső t mintha
még élvezné is a dolgot! Nem mozdult, ahogy Sheila parancsolta, kö vetkezésképpen még
mindig meztelen volt. A lá ny megá llapította, hogy jó képű és vonzó , mint minden csaló .
Nem csoda, hogy ezért az arcért és ezért a testért mindent megbocsá tanak neki a nő k…
Térjü nk a tá rgyra, mielő tt még elrontanék valamit, biztatta magá t a lá ny.
– Az a benyomá som, hogy az édesanyja nem vá rta magá t ma, Mr…
– Martin a keresztnevem – mondta a férfi, és rá mosolygott Sheilá ra. Ennek a
mosolynak nem lehetett ellená llni. Micsoda pimasz frá ter! Milyen nyíltan élvezi ezt a
foná k helyzetet!
– Mit csiná l itt, Martin? Eltekintve persze a zuhanyozá stó l…
A férfi a fü lke ü vegajtajá nak tá maszkodott, karjá t ö sszefonta a mellén.
– Ú gy érti, mit csiná lok itt, ebben a há zban? Most érkeztem vissza egy ü zleti ú tró l.
– Miféle ü zleti ú tró l?
– Németorszá gban já rtam. A csalá domé a Steel City sö rfő zde. Ü zleti kapcsolataink
vannak Hamburggal.
5/87
A Steel City név hallatá n má r azt is tudta Sheila, miért talá lta olyan ismerő snek a
Broderick nevet. A sö rfő zde a tizedik rendő ri kö rzetbe tartozott, és mindö ssze négy
utcá nyira esett Sheila otthoná tó l a déli vá rosrész munká snegyedében. Gyermekkorá ban
gyakran hallotta emlegetni nagybá tyja kocsmá já ban a ”fő nö k”-ö t, Broderickot. A
kö rnyék lakó i javarészt a sö rfő zdében dolgoztak.
– Meddig volt tá vol, Martin?
– Négy évig.
– Meglehető sen hosszú ü zleti ú t – vá laszolta Sheila szá razon.
– Sok elintéznivaló m volt.
– Nem gondolja, hogy értesítenie kellett volna az édesanyjá t, mielő tt éjszaka beá llít?
Broderick csodá lkozva pillantott a lá nyra sű rű szemö ldö ke aló l. Aztá n hirtelen
megértette, miért a szemrehá nyá s.
– Anyá m talá n felhívta a rendő rséget?
– Igen. Azt hitte, betö rő já r a há zban.
Martin zavartan simított végig a hajá n.
– Akkor bizonyá ra megijeszthettem szegényt…
– Alaposan.
– Mindig is nagyon ideges természetű volt. – Martin Broderick most leplezetlen
jó kedvvel mérte végig a lá nyt. – Nem ú gy, mint maga. Magá t aztá n nemigen hozhatja ki a
sodrá bó l semmi!
– Má r sok mindent lá ttam az életben…
– De ilyen szépet még soha, igaz?
Sheila ö nkéntelenü l is elnevette magá t, felkapott egy puha, bolyhos tö rü lkö ző t, és
odavá gta a férfihoz. Az ü gyesen elkapta. Mosolyogva á lltak egymá ssal szemben, amikor
Cowboy és a gyerekképű rendő r felbukkant a há ló szobá ban. A fiatal rendő r nagy
szemeket meresztett, amikor meglá tta a zuhanyozó ban anyaszü lt meztelenü l á lldogá ló
Broderickot és Sheilá t nem egészen két méterre tő le, amint a meztelen férfira szegezi a
pisztolyá t.
Cowboy megfogta Sheila csukló já t, és lefelé fordította a fegyver csö vét.
– Malone – mondta a legteljesebb komolysá ggal – igazá n szomorú , hogy csak ilyen
férfi jutott neked, és azt is pisztollyal kell kényszerítened…
Sheila engedte, hogy Cowboy kivegye a kezébő l a fegyvert.
– Ez az ú r Mrs. Pletheridge fia, Martin Broderick. Vá ratlanul érkezett haza egy hosszú
ü zleti ú tjá ró l, ez okozta a félreértést.
Cowboy felkattintotta Sheila pisztolyá nak a tá rá t. Arca elkomorodott.
– Gondoltam…
Sheila kinyú jtotta a kezét.
– Add ide, kérlek!
– Minek? Lő szer nélkü l ez a jó szá g még a szú nyogoktó l sem véd meg, Malone.
6/87
Broderick csodá lkozva nézett Cowboyra.

– Azt akarja mondani, hogy meg sem volt tö ltve?
Sheila gyors mozdulattal kikapta a pisztolyá t Cowboy kezébő l.
– Most csaló dott?
– Maga egy ü res pisztollyal tartott sakkban…
– No és?
Cowboy á tható pillantá st vetett Sheilá ra, és rosszalló an csó vá lta meg a fejét. Aztá n a
zuhanyozó ban á csorgó férfihoz fordult.
– A tá rsam az utó bbi idő ben kissé… hm… szokatlan mó dszereket alkalmaz, Mr.
Broderick. Volt má r alkalma elmondani, mi tö rtént ma este?
– Azt hiszem, épp most kö vetkezett volna…
Cowboy szivart hú zott elő a zsebébő l, és a szá já ba dugta. Kényelmesen rá gyú jtott.
– Nem á rtana, ha néha hazatelefoná lna. A kedves mamá ja ma este egyá ltalá n nem
szá mított ö nre.
– Nekem is ú gy tű nik – vá laszolta némi bű ntudattal Broderick.
– Legyen szíves, jö jjö n ki a zuhanyozó bó l! Kicsit el kell beszélgetnü nk.
Broderick minden sietség nélkü l alaposan megdö rzsö lte a hajá t, aztá n a dereka kö ré
csavart tö rü lkö ző vel besétá lt a há ló szobá ba. Rá sem nézett Sheilá ra; forrt benne a dü h,
hogy a lá ny ü res tá rú pisztollyal tette bolonddá . A gyerekképű rendő r lement a
fö ldszintre, hogy megnyugtassa Mrs. Pletheridge-et.
– Stankowsky rendő rnyomozó vagyok – nyú jtott kezet Cowboy Brodericknak. – A
munkatá rsamat má r ismeri: ö Sheila Malone.
– Ö rö mö mre szolgá l, hogy megismerkedhettem ö nö kkel. Sokkal kellemesebb
talá lkozá s, mint legutó bb, amikor ö sszeü tkö zésbe kerü ltem a tö rvénnyel…
– Ö sszeü tkö zésbe?!
Martin kö nnyedén megrá ntotta a vá llá t.
– Felmentettek.
– No lá m! – Cowboy nem volt egészen biztos benne, hogy Broderick tréfá l-e, vagy sem.
– Tudna rá nk á ldozni néhá ny percet? Kérem, ü ljö n le!
Broderick letelepedett a magas tá mlá jú karosszékbe, Cowboy pedig az á gy szélére ü lt.
Sheila tová bbra is a fü rdő szobaajtó mellett maradt; szíve vadul kalimpá lt. Azó ta, hogy
visszatette tokjá ba a pisztolyt, má r lényegesen jobban érezte magá t.
Cowboy megkezdte a kihallgatá st.
– Há ny ó rakor érkezett haza ma este?
Martin Broderick keresztbe vetette egymá son hosszú lá bait.
– Kö rü lbelü l kilenc ó rakor. Miért fontos ez?
– Tudja bizonyítani? – kérdezett vissza Cowboy.
7/87
Sheila figyelte Broderick arcá t. Mint a legtö bb ember, ha rendő rö k kérdezgetik,

Martin is szerette volna tudni, mire megy ki a já ték. Vá rt a vá lasszal, és megkísérelte
kiolvasni Cowboy arckifejezésébő l, milyen irá nyban tapogató zik.
– A gépem hú sz ó ra tizenö t perckor szá llt le – szó lalt meg végü l. – A jegyem még a
zakó m zsebében van, ha meg akar győ ző dni ró la…
Cowboy belenyú lt Martin bő rzakó já nak egyik zsebébe.
– É s a repü lő térrő l szépen hazajö tt…
– Há t persze.
– El tudná mondani pontró l pontra, mit csiná lt azó ta, hogy kiszá llt a gépbő l?
– Ez ú gy hangzik, mintha alibire lenne szü kségem.
Cowboy meglelte a repü lő jegyet, alaposan szemü gyre vette, és oda sem hederítve
Martin megjegyzésére, folytatta:
– Tehá t mit csiná lt attó l fogva, hogy a repü lő gép fö ldet ért?
– Elhoztam a csomagomat, aztá n fogtam egy taxit, és kö rü lbelü l kilencre má r itt is
voltam.
Sheila az ó rá já ra pillantott: mindjá rt tíz. Lehetséges, hogy Broderick az igazat mondta.
Biztonsá g kedvéért persze érdeklő dni lehet a taxivá llalatná l.
– Mit csiná lt, miutá n megérkezett? Hogyanjutott be a há zba? – kapcsoló dott be Sheila
a kihallgatá sba.
Broderick fü rkésző pillantá ssal méregette a lá nyt.
– Kulcsom van a há tsó ajtó hoz.
– Vagyis a konyhaajtó hoz.
A férfi bó lintott.
– Igen. Bejö ttem, megá llapítottam, hogy senki sincs itthon, aztá n visszamentem a
konyhá ba, és ettem pá r falatot. Néhá ny kétszersü ltet, ha tudni akarja.
– É s mi tö rtént aztá n? – kérdezte Cowboy.
Broderick ingerü lt mozdulatot tett.
– Há t ha minden részletet tudniuk kell: felnyitottam egy ü veg sö rt, majd feljö ttem az
emeletre, hogy lezuhanyozzak.
– Volt a há zban valaki, amikor megérkezett?
– Nem.
– Hallott valami zajt?
– Nem, semmit. Talá n jobban tudnék segíteni ö nö knek, ha elmondaná k, való já ban mi
is tö rtént…
– Megfordult ma este a há z má s helyiségeiben is?
Martin kezdte elveszteni a tü relmét.
– Mi az ö rdö gö t…
– Pontosan tudnunk kell, mely helyiségekben já rt ma este.
8/87
– A konyhá ban, a há tsó lépcső há zban, a folyosó n és itt. Ez minden.

Sheilá nak most tű nt fel, hogy a férfi jobb keze fején mély karcolá sok hú zó dnak. A
sebek egészen frissnek lá tszottak. Lehet, hogy mégis betö rte a konyhaajtó ü vegét?
– Mi tö rtént a kezével?
– A kezemmel?
– Igen. Lá tom, megsérü lt. Hogyan tö rtént?
Martin megkö szö rü lte a torká t.
– Nos, há t ez kissé kínos tö rténet… Való színű leg el sem hiszik, ha elmondom…
– Azért csak fogjon bele.
– A repü lő gépen egy asszony ü lt mellettem. Beszélgettü nk, és leszá llá s utá n megkért,
segítsek kivá ltani a csomagjait. Honnan sejthettem volna, hogy egy macská t akar
becsempészni az orszá gba?! El akarta kerü lni az á llatokra kö telező vesztegzá rat. Nos, a
macska kiszabadult a dobozá bó l, és amikor meg akartam fogni, ö sszekarmolta a
kezemet. Ronda kis bestia! Ki nem á llhatom a macská kat.
– Emlékszik még a nevére?
– Azt hiszem, Fu-Funak hívtá k…
– Nem a macská t, hanem az asszonyt – vá gott kö zbe Sheila.
– Ó , há t Brendá nak vagy valami ilyesminek. Nem á llt szá ndékomban tö bbé talá lkozni
vele, ezért nem is jegyeztem meg a vezetéknevét.
Sheila Cowboyra nézett. Fö lö ttébb való színű tlen tö rténet, mondta a tekintete.
Cowboy megvonta a vá llá t és felemelte a repü lő jegyet.
– Ná lam maradhat?
– Ha akarja, de szeretném tudni, hogy…
– Térjü nk á t most egy má sik témá ra – vá gott kö zbe Cowboy. – Hol tartja az anyja az
ékszereit?
Broderick értetlenü l bá mult rá .
– Mit?
– Tudja, hol tartja az édesanyja az ékszereit?
– Való színű leg a há ló szobá já ban. – S amikor a rendő rtiszt a nyitott bő rö nd felé
nyú jtotta a kezét, Martin ingerü lten tette hozzá : – Elá rulná k végre, mi folyik itt? Jobban
segítségü kre lehetnék, ha…
– Mikor já rt utoljá ra az édesanyja há ló szobá já ban? – Cowboynak még idejében eszébe
jutott, hogy há zkutatá si parancs nélkü l jobb, ha nem nyú l a bő rö ndhö z. – Emlékszik még
rá ?
– Legalá bb négy évvel ezelő tt! Az ég szerelmére, há t elloptak valamit? Azért van ez a
cirkusz? Tö rtént valami az anyá mmal? – Broderick fel akart á llni. – Megsérü lt?
– A hö lgynek nincs semmi baja – nyugtatta meg Cowboy, és visszanyomta a férfit a
karosszékbe. – Azt á llítja, hogy hiá nyoznak az ékszerei…
– Miféle ékszerei?
9/87
Ebben a pillanatban Mrs. Pletheridge rontott be a szobá ba. Má r nem sírt, á m a

szétkenő dö tt festékkel az arcá n szá nalmas lá tvá nyt nyú jtott. Nehezen lélegzett, és
megtá maszkodott a fió kos szekrény sarká n. Kesztyű s kezét színpadias mozdulattal a
szívére szorította.
– Martin! – sikoltotta.
– Anya!
Martin Broderick má r tö bb mint négy éve nem lá tta az anyjá t. Mrs. Pletheridge nem
sokat vá ltozott az elmú lt években, éppoly drá maian viselkedett, mint azelő tt. Martin
most mégis ú gy érezte, megrezdü l valami a szívében az ö reg hö lgy lá ttá n. Való já ban
sosem volt kü lö nö sebben gyengéd kapcsolat anya és fia kö zö tt. Martint kicsi korá ban
gyermeklá nyok, majd nevelő nő k gondoztá k, késő bb bentlakó lett egy kitű nő intézetben.
Anyja má sodik há zassá gkö tése ó ta pedig még ritká bban talá lkoztak.
– Hogy vagy, drá gá m? – kérdezte, és szeretettel ö lelte magá hoz az anyjá t.
Cowboy tapintatosan elvá lasztotta egymá stó l anyá t és fiá t.
Angela Pletheridge tá gra nyílt szemmel kiá ltotta:
– Martin! Miért vagy meztelen? Mit csiná ltak ezek veled?
– Semmit, anya! É n csak…
– Martin a fiam! – folytatta Mrs. Pletheridge emelt hangon. – Semmi okuk rá , hogy
csupaszra vetkő ztessék és á tkutassá k!
– De anya! – pró bá lkozott ismét Martin. – Ne idegeskedj! É ppen zuhanyoztam, amikor
ez a csinos fiatal hö lgy bejö tt a szobá ba. É s mondhatom, nem volt kellemetlen…
Az ö reg hö lgy most Sheilá hoz fordult. Szeme villá mokat szó rt.
– Mit csiná lnak vele? – Hangja hisztérikus magassá gokba emelkedett. – Mi tö rténik
itt? Martin, mi a csudá t mondtá l nekik? Ó , jó sá gos ég, miért épp ma éjjel kellett
hazajö nnö d!
Gondosan kiszá mított mozdulattal a homloká hoz emelte a kezét, aztá n lassan
ö sszecsuklott, olyan lassan, hogy Cowboy minden sietség nélkü l elkaphatta. Ó vatosan
lefektette a sző nyegre, és csendesen ká romkodott.
Martin, aki má r bizonyá ra tanú ja volt efféle jeleneteknek, kö zö nyö sen jegyezte meg:
– Mindig ezt csiná lja.
– Hívjunk mentő t? – kérdezte Sheila.
– Fö lö sleges.
– Akkor majd mi magá hoz térítjü k.
A lá ny letérdelt az idő s hö lgy mellé. Megdö rzsö lte a csukló já t, mikö zben Stankowsky
hideg vizes szivaccsal nedvesítette be Mrs. Pletheridge halá ntéká t.
Miutá n Angela „teljesen magá hoz tért”, sírva fakadt, és kérte, hogy vigyék á t a
szobá já ba. Martin kihaszná lta az alkalmat, hogy végre felö ltö zzék; á tkozottul hideg volt
ebben a nagy, ö reg há zban. É s egyre nevetségesebbnek tű nt a dereká ra csavart
tö rü lkö ző ben, még akkor is, ha az a csinos, fiatal rendő rnő olyan leplezetlen
érdeklő déssel bá mult rá .
10/87
Má r majdnem felö ltö zö tt, amikor Sheila visszatért a szobá ba. Martin épp egy vastag
puló vert hú zott magá ra.
– Ugye most csaló dott? – kérdezte, és megigazgatta az ingének gallérjá t.
– A telefont keresem – vá laszolta a lá ny visszafojtott mosollyal. – Ideje, hogy
jelentsem a tö rténteket.
Martinnak el kellett ismernie, hogy a fiatal, sző ke rendő rnő nek remek alakja és bá r
nem kifejezetten szép, de igen vonzó , érdekes arca van. A férfit leginká bb az ó riá si, barna
szempá r merész, hetyke tekintete és a lá ny telt, piros ajká nak lá gy nő iessége, érzéki
vonala ragadta meg.
– Mindig ilyen tá rgyilagos, Miss Malone? – tudakolta Broderick félig tréfá san, félig
komolyan.
Sheila hasonló hangnemben vá laszolt:
– Tö bbek kö zö tt a maga adó já bó l kapom a fizetésemet. É s természetesen komolyan
veszem a munká mat. Megmondaná végre, hol a telefon, vagy há zkutatá st kell végeznem?
Martin kissé oldalt lépett, és az asztalká n á lló halvá nykék készü lékre mutatott.
– Menjek ki addig a szobá bó l? – kérdezte enyhe gú nnyal a hangjá ban.
– Nem – vá laszolta Sheila komolyan –, jobb, ha szem elő tt van.
– Azzal gyanú sítanak, hogy betö rtem a sajá t há zamba?
– A maga szempontjá bó l jobb volna, ha nem talá lná nk meg az ujjlenyomatait szerte a
há zban. A konyhá ban is van telefon? Ú gyis kö rü l kell néznem még egyszer odalent.
Martin meghajolt, aká r egy hivatá sos komornyik:
– Kérem, kö vessen!
Azzal lementek a konyhá ba. A helyiségbe lépve Martin felkattintotta a lá mpá t. Az erő s,
fehér fényben megcsillantak a padló burkolaton heverő ü vegcserepek. A há tsó ajtó tö rö tt
ablaká n hideg légá ramlat csapott be.
– Há t ez meg mi? –kérdezte Broderick. – Egy egész kü lö nítmény hatolt be a há zunkba?
Sheila figyelmesen nézte a férfit, és cseppet sem talá lta szellemesnek a megjegyzését.
– Telefoná lni szeretnék – mondta hidegen –, aztá n majd beszélgetü nk.
– Ö sszesö pö rhetem ezt itt? – mutatott Broderick az ü vegtö rmelékre.
– Maradjon csak ott minden, ahol van. Egy ká vé viszont jó lesne. Tudna készíteni?
– Természetesen.
Mialatt Martin a ká véfő ző vel foglalatoskodott, Sheila a készü lékhez ment.
A tizedik rendő ri kö rzet ü gyeletesét hívta. Rö viden jelentést tett, majd egyre nö vekvő
tü relmetlenséggel hallgatta a szemrehá nyá sokat: miért avatkoztak bele egy kö rzetü kö n
kívü li esetbe. Sheila idegesen csavargatta mutató ujjá ra egyik hosszú hajfü rtjét. Aztá n
letette a kagyló t.
– A kollégá k a harmadik kö rzetbő l mindjá rt itt lesznek.
11/87
– Ugyan miért? – érdeklő dö tt Martin. – Maga és a munkatá rsai má r mindent

ellenő riztek…
Sheila megrá zta a fejét, s a konyhapultra tá maszkodott.
– Ez nem a mi kö rzetü nk – magyará zta a férfinak. – A rendő rségi adó n hallottuk, hogy
betö rést jelentettek, és épp ú tban voltunk… Illetve a kö zelben – tette hozzá , mert eszébe
jutott Cowboy tiltakozá sa. – Most azonban á t kell adnunk az ü gyet az illetékeseknek.
– Ká r – jelentette ki Broderick. – É n pedig azt hittem, gyakrabban fogunk talá lkozni…
– Azt hiszem, má r eddig is a kelleténél tö bbet lá ttam magá bó l, Mr. Broderick – jelent
meg huncut kis mosoly Sheila szá ja sarká ban.
A férfi megkerü lte a pultot, és odalépett a lá ny mellé.
– Igaza van. Má ris meglehető sen jó l ismeijü k egymá st.
– Ezt nem á llítaná m, mivel maga nem lá tott engem ruha nélkü l. Maradjunk tehá t
szigorú an a hivatalos ü gyeinknél.
– Nekem pedig az az érzésem, hogy maga nagyon érdekes, izgalmas nő , ha nem
szorítkozik szigorú an a hivatalos ü gyekre…
– Pró bá lja tá rgyilagosan szemlélni a tényá llá st. É n vagyok a rendő r, és maga a
gyanú sított. Hallott má r valaha ellentétes érdekekrő l?
– Eddig egészen jó l megértettü k egymá st, az ellentétes érdekek dacá ra. Lehet, hogy
meglepi, amit mondok, de az az érzésem, mintha odafö nn… nos… lett volna kö ztü nk
valami.
Sheila kurtá n felkacagott.
– Há t persze! A pisztolyom.
A férfi is elnevette magá t.
– No jó , mit szó lna hozzá , ha azt ajá nlaná m, bonyolítsuk le mihamarabb a hivatalos
ü gyeket, aztá n foglalkozzunk má ssal?
– Rendben van. Akkor mesélje el szépen, mikor és miért kerü lt legutó bb
ö sszeü tkö zésbe a tö rvénnyel.
Martin nem szá mított rá , hogy Sheila má ris kérdéseket tesz fel neki, méghozzá ilyen
kö zö mbö s arccal.
– Említettem volna, hogy dolgom volt a rendő rséggel?
– Igen, csak azt nem, hogy mi. Kö zlekedési kihá gá s? Vagy valami sú lyosabb?
– Abban biztos lehet, hogy nem ékszerrablá s.
– Há t akkor…? – emelte fel kissé a hangjá t Sheila.
Broderick elfordult, hogy a lá ny ne lá thassa az arckifejezését, ha netá n hibá t kö vetne
el, és csészéket keresgélt a konyhaszekrényben.
– Ó , tulajdonképpen az apá m ü gye volt. Hogy ú gy mondjam, pénzü gyi nehézségei
tá madtak, és adó ssá gait meglehető sen szokatlan mó don rendezte. A rendő rség azt
akarta tudni, hogy belekeveredtem-e én is a kétes ü gyleteibe, s engem is kihallgattak.
12/87
– No és belekeveredett?
– Egyá ltalá n nem. Apá m volt a fő nö k, én akkoriban csak az alkalmazottjaként
dolgoztam.
– Mi tö rtént az apjá val?
– Meghalt – vá laszolta Martin kurtá n. Aztá n, hogy má s irá nyt adjon a beszélgetésnek,
hozzá tette: – A ká vé elkészü lt. Cukrot vagy tejet ó hajt bele?
– Kö szö nö m, egyiket sem.
Martin odanyú jtotta a lá nynak a csészét, és pillantá sa végigsiklott Sheila kezén. Szép
formá jú , á llapította meg, keskeny, de izmos. Nem visel gyű rű t, és nem lakkozza a
kö rmeit.
– Mi olyan érdekes a kezemen? – kérdezte Sheila, mikö zben ó vatosan belekortyolt a
pá rolgó italba.
– Nincs jegygyű rű je.
– No és?
Martin odakö nyö kö lt a lá ny mellé a pultra.
– Miss Malone, nem tehetek ró la, de az az érzésem, hogy rokonszenvesnek talá lt az
imént odafenn, amikor még maga parancsolt és én engedelmeskedtem.
– Hogy érti ezt?
– Akkor maga volt fö lényben. Ú gy lá tszott, hogy kedvel. Persze én csupasz és
kiszolgá ltatott voltam…
Sheila komolyan nézett Broderickra.
– Hozzá tartozik a foglalkozá somhoz, hogy mindig ura legyek a helyzetnek. Kü lö nben
bá rmikor veszélybe kerü lhetek.
– Fő ként akkor, ha tö ltetlen pisztolyt hord magá ná l.
Sheila zavartan lesü tö tte a szemét.
– A mai este nem volt szokvá nyos. Nem szá mítottam rá , hogy bevetésre kerü lö k…
– Bá rhogy tö rtént is, semmi értelmét nem lá tom, hogy egy rendő r olyan fegyvert
viseljen, amellyel nem tudja megvédeni magá t. Erre bizony nincs magyará zat.
– Az volt az oka… – Sheila rá dö bbent, hogy hangja elá rulná ismét felkavarodó
emlékeit, ezért rö viden csak ennyit mondott: – Tulajdonképpen mindegy, mit gondol.
Nem tartozom magyará zattal, és azt sem vá rhatom el, hogy egy olyan ember, mint maga,
megértse…
– Mit nem tudnék megérteni?
– Nem beszélhetnénk má sró l?
– De hiszen én csak azt akartam…
– Teljesen mindegy, mit akart! – csattant fel Sheila.
Martin elhallgatott. Sheila lá ngba borult arccal folytatta:
– Csak nemrégiben tö rtént… É s még nem érzem elég erő snek magam ahhoz, hogy
ismét tö ltö tt pisztollyal já rjak…
13/87
– Miért? Talá n valami hibá t kö vetett el?

Sheila kurtá n, keserű en felkacagott.
– A hiba az tú l enyhe kifejezés. Lelő ttem valakit.
Martin meglepetten fü ttyentett.
– Megö ltem egy embert – suttogta a lá ny. Akadozó hangon, de egyre gyorsabban
beszélt tová bb: – Szolgá latban voltam, nem tehettem má st. De a fenébe is, nem
sejthettem, hogy ilyen iszonyú lesz… Szeretnék végre tú ljutni rajta. Ez minden.
– Ú gy, hogy tö ltetlen fegyvert hord magá ná l?
Sheila haragtó l szikrá zó szemmel nézett a férfira.
– Fogja be végre a szá já t, és hagyjon békén! Má r beszéltem két pappal, egy tucat
kollégá val, egy rendő rpszicholó gussal és az apá mmal, meghallgattam egy csomó
elő adá st életveszélyes helyzetekrő l, dö ntéskényszerrő l, tú lélésrő l és egyéb
szamá rsá gokró l. Az sem segít rajtam, ha egy idegennel beszélgetek…
A nagy barna szempá rt hirtelen elborítottá k a kö nnyek, és Sheila elfordította a fejét.
– Meglehet, hogy téved – mondta halkan Martin, és gyengéden megérintette a lá ny
karjá t. – Talá n nagyon is segíthet magá n, ha velem beszélget.
Sheila ellö kte a férfi kezét.
– Ne fá radjon – vetette oda ridegen –, annyira még nem vagyok magam alatt, hogy egy
olyan embertő l vá rjak vigaszt, aki esetleg hamarosan rá cs mö gé kerü l.
– Ahogy gondolj a – vá laszolta a férfi nyugodtan. – Mégis az az érzésem, hogy nem
olyan edzett, mint amilyennek lá tszani szeretne.
2. FEJEZET
Szombaton este Sheila fekete miniszoknyá ban és testhez simuló , égő piros puló verben
jelent meg a tizedik rendő ri kö rzet fő hadiszá llá sá n.
Cowboy elismerő en fü ttyentett, amikor meglá tta a lá nyt felfelé sietni a lépcső n.
– Ejha! De kicsípted magad!
– Nyugalom, Cowboy! Fogadok, a feleséged alig vá rja, hogy este hazaélj.
– Eltalá ltad! – kacsintott rá a férfi, és kitá rta elő tte az ajtó t.
Az irodá ban csak az ü gyeletes ő rmester, Donohoe tartó zkodott. Lá bá t kényelmesen
felrakta az író asztala sarká ra, és egy horgá szlapot olvasott.
– É s miért ö ltö ztél fel ilyen csá bosan, ha szabad kérdeznem? – Cowboy ú jabb szivarra
gyú jtott. – Nem mintha nem tetszene… – tette hozzá hamiská san.
– Természetesen szolgá latban voltam.
– Hol?
14/87
– A kollégá knak odaá t, a vá ros tú lsó oldalá n, szü kségü k volt egy csalimadá rra. Az
egyik nagy élelmiszer-á ruhá z melletti parkoló ban rendszeresen ö sszevertek és
kiraboltak ott vá sá roló nő ket. Azért ö ltö ztem ilyen kihívó an, há tha rá m is szemet vetnek.
De nem volt szerencsénk. Azt hiszem, elriasztottuk ő ket. Az egyik civil ruhá s rendő r
olyan feltű nő en viselkedett, hogy aká r az igazolvá nyá t is a kezében tarthatta volna.
Cowboy ö sszerá ncolta a szemö ldö két.
– Azt gondoltam, egy idő re felhagysz az efféle dolgokkal.
– Miért kellene felhagynom?
Cowboy megá llt Sheila elő tt, és csendesen ingatta a fejét.
– Elő ttem nem kell megjá tszanod az érzéketlen, edzett rendő rt, Sheila. A tö rténtek
utá n igenis szü kséged van egy kis lazítá sra.
– Azt hiszem, ami velem tö rtént, minden rendő rrel megesik legalá bb egyszer az
életben – felelte Sheila higgadtan. – Majd én is tú ljutok rajta.
Ki akart menni a szobá bó l, Cowboy azonban visszatartotta.
– Tegnap este valami nem volt rendben veled. É szrevettem. Tö ltetlen fegyverrel
célozni egy olyan emberre, mint Broderick – ez egyszerű en hü lyeség.
– Teljesen rendben vagyok, Cowboy, ne aggó dj. Csak azért fordulhatott elő az a
tegnapi eset, mert nem voltunk má r szolgá latban. Há t mi a csudá nak tö ltö ttem volna
meg azt az á tkozott pisztolyt…
– É s most meg van tö ltve?
– Mi ez? Kihallgatá s?
– Nyugalom, Sheila! Csupá n egyszerű kérdés. Tudni akarom, hogy most meg van-e
tö ltve a pisztolyod vagy sem.
– Cowboy…
– Figyelj ide, Sheila! Tegnap este szerencséd volt Broderickkal. De lehetett volna egy
becsavarodott ká bító szeres fickó is gépfegyverrel… Teli tehá t a tá rad vagy sem? Tá rsak
vagyunk, az én életem is fü gghet tő le.
– Rendben – só hajtott nagyot Sheila –, majd megtö ltö m.
Cowboy lenézett rá , és a vá llá ná l fogva gyengéden megrá zta a lá nyt.
– Tudom, hogy nem kö nnyű . Tudom, mert magam is á téltem ezt. Egy darabig ú gy
tehet az ember, mintha mi sem tö rtént volna, de egyszer szembe kell nézni a tényekkel,
kislá ny. Lelő tted a fickó t. Megérdemelte! Vagy- vagy. Vagy ő , vagy te. É s te gyorsabb
voltá l.
– Kedves tő led, Greg, hogy szíveden viseled a gondjaimat. Á m mindenkinek magá nak
kell megbirkó znia azzal, ami bá ntja.
– Rendben van, de…
– Ígérem, hogy nem foglak veszélybe sodorni! Hagyd, hogy végezzem a munká m, jó ?
– Jó . De tudod, hogy hozzá m bá rmikor fordulhatsz, ha beszélni akarsz valakivel.
Sheila rá mosolygott a férfira, és kedvesen a karjá ra tette a kezét. Igen, tudta, hogy
Cowboyra mindig szá míthat. Azon az emlékezetes éjszaká n, amikor lelő tte azt az embert,
15/87
Cowboy reggelig ná la maradt. Ott aludt a nappaliban a heverő n, mert nem akarta
egyedü l hagyni Sheilá t a tö rténtek utá n. Pedig aznap volt a feleségének a szü letésnapja.
– Nincs semmi baj, hidd el. Csak még egy kis idő re van szü kségem – nyugtatta meg a
lá ny a munkatá rsá t.
Az ü gyeletes szoba ö t méter széles volt, és legalá bb kétszer olyan hosszú , de sokkal
kisebbnek tű nt a szorosan egymá s mellett á lló író asztalok miatt. Akadt még a
helyiségben néhá ny szék – ebbő l mindig kevesebb, mint ahá nyra szü kség lett volna –,
á llandó an és idegesítő en csengő telefonok tö mkelege s nagyon kevés levegő .
Fiske hadnagy telefoná lt. Az éjszakai készü ltség emberei az egyik író asztal kö rü l
gyü lekeztek. Jerry Piccolo és Marty Grimes pizzá t ettek egy papírdobozbó l, és – mint
mindig – a nő krő l beszéltek. Első lá tá sra talá n nem tű ntek tú l bizalomgerjesztő nek, de ő k
lettek volna az első k, akiket Sheila szü kség esetén segítségü l hívott volna.
– Annak a leá nyzó nak, akivel a mú ltkor lá ttalak, olyan bajusza volt, mint az apá mnak –
mondta éppen Piccolo Grimesnak.
– É s ki volt az a nehézsú lyú hö lgy, akivel a hétvégén sétá ltá l, Pic? Hol nyert
bajnoksá got? A fenébe is, Cowboy, oltsd el a szivarodat, mert kénytelen leszek kihívni a
tű zoltó kat! Micsoda bű z!
– Hé, Malone! Merre já rtá l? Micsoda szerelés…
– É s micsoda lá bak!
A felü gyelő dü hö sen csapta le a hallgató t
– Má r csak ez hiá nyzott! – Ingerü lten sétá lt fel-alá a szobá ban, és kö zben egy
jegyzetfü zetbe írogatott. – É s éppen ma éjjel vert meg veletek a balsors! Két lehetetlen
alak, akiknek csak a nő kö n já r az esze, egy lovas rendő r, aki még mindig ló ró l á lmodik…
Az egyetlen valamire való rendő r itt egy lá ny!
– Egy nő – javította ki Cowboy.
– Mindegy – legyintett Sheila –, nem zavar, ha lá nynak neveznek.
– Há ny éves is vagy, Sheila? – kérdezte Grimes. – Vagy má r harminc?
– Otthon volna a helyed, hogy éjszaká nként egy férjet kényeztess…
– Fogd be a szá d, Pic! – ripakodott rá Cowboy.
– Hagyjá tok má r végre abba! – A felü gyelő homloká n sö tét felhő k gyü lekeztek. –
Bő ven van tennivaló nk! É pp az imént jelentettek egy fegyveres rablá st. Két fiatalkorú
vízipisztollyal megtá madott egy mosodá t. Sajnos a vízipisztolyok annyira való di
lő fegyvernek lá tszottak, hogy a tulajdonos majdnem szívinfarktust kapott. Grimes és
Piccolo, ti foglalkoztok az ü ggyel!
Kitépte a feljegyzett adatokat tartalmazó oldalt a fü zetébő l, és odaadta Grimesnak. A
két fiatalember mintegy vezényszó ra felkapta az utolsó két darab pizzá t, és némá n
engedelmeskedett.
Fiske most Cowboyhoz és Sheilá hoz fordult.
– Most pedig hallani szeretném, mi tö rtént mú lt éjszaka.
– Mit kellene elmondanunk?
16/87
– Még nem tá jékoztattatok a Broderick-betö rés részleteirő l – magyará zta tü relmesen

Fiske, és letelepedett az egyik író asztal sarká ra.
– Tulajdonképpen Pletheridge-betö résnek kellene neveznü nk – helyesbített Sheila. –
Martin nem lakik a há zban, éppen akkor érkezett haza hosszabb kü lfö ldi tartó zkodá s
utá n…
Cowboy meglepetten nézett Sheilá ra: má ris keresztnevén említi Broderickot?! Sheila
gyorsan hozzá tette:
– Persze ellophatta az ékszereket, és ú gy tü ntethette fel a dolgot, mintha betö rés
tö rtént volna.
– Miért gondolja, hogy esetleg ő tette?
– Sérü lt volt a keze. Akkor sebezhette meg, amikor betö rte a konyhaajtó ü vegét. É s
régebben má r akadt valami dolga a rendő rséggel, amirő l azonban nemigen ó hajtott
beszélni. S mivel csak elő zetes kihallgatá s volt…
– Helyes, de mit sú g az ö sztö ne? Van valami megérzése? Meglopta a fickó az anyjá t?
Sheila habozott, taná cstalanul nézett rá juk. Cowboy elnevette magá t.
– Jobb, ha nem ő t kérdezi, fő nö k! Az a fickó olyan, aká r egy filmszínész, és ú gy is
viselkedik. Sheila le sem vette ró la a szemét…
– Ez azért tú lzá s! – há borodott fel a lá ny.
– No jó , kicsit tú loztam, de ami igaz, az igaz. Broderick igen vonzó férfi, és nem lehet
kihozni a sodrá bó l. Nem volnék meglepve, ha ő kö vette volna el a betö rést, és utá na
teljes lelki nyugalommal lezuhanyozott volna.
Fiske éles pillantá st vetett Sheilá ra.
– Nos, Malone, mi a véleménye?
– Azt hiszem, Cowboynak igaza van. Broderick dö rzsö lt alak.
– Talá n azért mégsem annyira, mint ahogyan maga gondolja – jegyezte meg Fiske. – A
harmadik kö rzetbő l telefoná ltak. Ma este még egyszer szü kségü k lenne a segítségére.
– Igen? É s miért? – kérdezte Stankowsky meglepetten.
– Azokró l az ékszerekrő l van szó , amelyek Mrs. Pletheridge há zá bó l tű ntek el. Ma
felbukkantak a belvá rosban egy zá loghá zban.
– Ez aztá n gyorsan ment! – fü ttyentett Cowboy.
– Tú lsá gosan is gyorsan – bó logatott a felü gyelő . – Biztos jele annak, hogy a lopá st
nem szakmabeli kö vette el. A kollégá k azt szeretnék, ha Malone részt venne Broderick
elő á llítá sá ban, hogy kihallgathassá k.
Sheila érezte, hogy elpirul.
– Miért éppen én?
– Mert most is a szoká sos szerepet kellene já tszania: a csalimadá rét.
– Nem arró l volt szó – avatkozott kö zbe Cowboy –, hogy Malone-t egy darabig
megkíméljü k az efféle feladatoktó l?
A felü gyelő felsó hajtott.
17/87
– Ha egy rendő rnő ú gy néz ki, mint ő , akkor ú jbó l és ú jbó l megbízzá k ilyen jellegű
feladatokkal. Ezt ő is tudta, amikor belépett hozzá nk. Má r elég régen dolgozik ná lunk,
hogy megértse, mindenkit olyan munká ra jelö lü nk ki, amilyenre a legalkalmasabb. Maga
sem kezdő má r ebben a szakmá ban, Stankowsky. Persze ha Malone panaszt akar tenni…
– Akkor magam is kinyithatom a szá mat – vá gott kö zbe gyorsan Sheila. – Nem,
felü gyelő ú r, nem ó hajtok panaszt tenni! De nem értem, miért kell ilyen nagy feneket
keríteni a dolognak Ha csupá n néhá ny kérdést akarnak feltenni neki…
– Broderick éppen operá ban van. É s pont a hétó rá s hírekben szá moltak be az
ékszerlopá sró l. Egy csordá nyi riporter má ris felkerekedett, hogy a szü netben kifaggassa
Broderickot. A kollégá k a harmadik kö rzetbő l attó l tartanak, hogy ha Broderick
megneszeli a dolgot, azonmó d ká mforrá vá lik.
– Ha el akarna szö kni, az elő csarnokban még mindig elkaphatjá k. Nem hiszem, hogy
ne tudná nak elbá nni vele!
A felü gyelő nagy szemeket meresztett Sheilá ra.
– Magá nak fogalma sincs ró la, kicsoda Broderick! É s kicsoda Mrs. Pletheridge!
Mindketten ó riá si ö sszegekkel tá mogatnak bizonyos politikai kö rö ket. Má ris híre ment a
dolognak! Két befolyá sos ú r felhívta a rendő rkapitá nyt, és kö vetelte, hogy tapintatosan
bá njunk Mr. Broderickkal meg a mamá já val. Tehá t szó sem lehet letartó ztatá sró l a
nyilvá nossá g és a tévékamerá k elő tt. Remélem, megértették! Egyébként ebben az
ü gyben nem én rendelkezem, Malone. Nos, elvá llalja a feladatot?
– É s én? – kérdezte Cowboy. – Elkísérhetem Malone-t?
– Nem. Magá ra itt van szü kségem, Stankowsky. Mi a csudá t csiná lnék, ha netá n valami
igazá n komoly bű nü gy kerü lne terítékre a kö rzetben? Sheila nem gyerek má r, Cowboy!
Hagyja csak, hadd végezze a munká já t.
A szolgá lati kocsik mind kint voltak ő rjá ratban, Sheila tehá t a sajá t autó já n hajtott az
opera épü letéhez.
A fő bejá rat kö zelében Larsont fedezte fel. A rá gcsá ló képű , hírhedten goromba
modorú Larson alapjá ban véve rendes fickó volt. Nem bá mult bele Sheila puló verének
kivá gá sá ba, és nem sü tö tt el ó cska szellemességeket a lá bá ró l. Rö viden utasította, hogy
menjen a mellékutcá ba, az opera há tsó kijá ratá hoz.
– Lehet, hogy ott akar majd meglépni, ha észreveszi az ú jsá gíró kat az elő csarnokban.
Magá nak kell feltartó ztatnia. Tudja, hogy néz ki Broderick?
– Igen – vá laszolta a lá ny, és gondolatban hozzá tette: kissé tú lsá gosan is jó l.
A mellékutca szerencsére nem volt sö tét, de anná l piszkosabb. A hulladéktá roló kbó l
tú lcsorduló szemét mindent elá rasztott. Sheila ó vatosan lépkedett a já rdá n. A sarkon kis
kínai vendéglő bő l ínycsiklandozó illatok á radtak ki az utcá ra, és a lá nynak eszébe jutott,
hogy ma még nem is vacsorá zott.
Má r legalá bb hú sz perce sétá lt fel-alá , szemmel tartva az opera há tsó bejá ratá t,
amikor néhá ny elegá nsan ö ltö zö tt ember lépett ki a kapun. Megá lltak a já rdá n,
18/87
rá gyú jtottak, és élénken beszélgettek. Bizonyá ra szü net van, gondolta Sheila, és tová bb
sétá lt.
Kisvá rtatva egy sö tétkék sportsapká s emberke tű nt fel az utcá n, és sietve a bejá rat
felé tartott. Sheila rö gtö n megismerte: az egyik helyi lap riportere, aki gyakran tudó sított
tö rvényszéki tá rgyalá sokró l.
– Szia – szó lította meg Sheila az emberkét – nincs kedved egy kicsit szó rakozni?
A riporter megá llt, és má r nyelve hegyén volt a goromba vá lasz, amikor a lá ny
kö zelebb lépett hozzá , és az utcai lá mpa fénye csá bosan gö mbö lyö dő idomaira esett.
– Nem… azt hiszem, most nem… – vá laszolta szinte ijedten. – Egy férfit keresek…
– Akkor ná lam rossz helyen já rsz. De azért ne félj tő lem! – Sheila ringó csípő vel
egészen kö zel ment az emberkéhez. Egy kis szerencsével ü gy megijed tő lem, gondolta
magá ban mulatva, hogy menten elpá rolog. – Biztos vagy benne, szép fiú , hogy én nem
tehetlek boldoggá ?
– Nem… Azt hittem, itt fog felbukkanni, akit keresek. Ugyanis megló gott elő lü nk.
– Kicsikém, egészen egyedü l vagyok itt, nem akarsz beszélgetni velem? Igen
szó rakoztató tudok lenni…
– Nem, kö szö nö m! – A kis riporter sietve visszavonult. – Azt hittem… De ú gy lá tszik,
tévedtem… Má shol kell keresnem…
– Kicsikém, én itt leszek, ha mégis meggondolná d magad.
Az emberke sietve kereket oldott, és éppen idejében. A mellékajtó ismét kinyílt, és két
alak surrant ki rajta. Arrafelé igyekeztek, ahol Sheila sétá lt. A férfi belekarolt a mellette
lépegető nő be, és lá tható an sü rgette.
A magas, vö rö s nő hosszú , fekete bá rsonyruhá t viselt, és hanyagul a vá llá ra vetette
drá ga prémbő l készü lt estélyi belépő jét. Fü lében ó riá si gyémá ntfü ggő villogott, Sheila
legalá bbis ú gy vélte, hogy nem hamis ékszert visel.
Egész kis vagyon, á llapította meg szakértő szemmel. A pá r éppen egy lá mpa alatt
haladt el, s a fény a nő t kísérő férfi arcá ra hullott. Sheila azonnal megismerte Martin
Broderickot.
– Hé, Martin! – kiá ltott oda, amint kö zelebb értek hozzá . – Nem tetszett az elő adá s?
Broderick megá llt az utca kö zepén, és dö bbenten meredt a lá nyra. Majd tető tő l talpig
végigmérte, pillantá sa kicsit elidő zö tt Sheila karcsú , hosszú lá bá n, aztá n hitetlenkedve
mondta:
– Malone, maga az?!
– Há t itt talá lkozunk megint – vá laszolta a lá ny csú fondá ros kis mosollyal, és lassan
kö zelebb billegett magas sarkain a pá rhoz.
Martin Broderick lélegzetelá llító an jó l festett szmokingban. Sheila valami kü lö nö s
zsibbadá st érzett a lá bá ban, de ez csak egy pillanatig tartott. Má r ura volt a hangjá nak is.
– No lá m, most egészen illendő en felö ltö zö tt…
– É n igen – hangzott a csípő s vá lasz –, de maga?! Mondja, a rendő rségnél nem írjá k
elő , milyen rö vid lehet a nő k szoknyá ja?
19/87
– Kedvesem – szó lalt meg most a Broderick tá rsasá gá ban levő vö rö s hö lgy –, nem
mutatná l be az ismerő sö dnek?
A nő nek kellemesen csengő , mély hangja volt, és kissé németes hanglejtéssel beszélte
az angolt.
– Miss Malone rendő rnyomozó , Elke.
– Így igaz – vá laszolta Sheila, és egyú ttal meg is mutatta az igazolvá nyá t. Dü hö s volt,
hogy Martin elegá ns és csodaszép hö lgykísérő je elő tt olyan benyomá st keltett, mint
valami felcicomá zott utcalá ny.
– Sajná lom, hogy el kell rontanom a szép estéjü ket, Elke, de Mr. Broderick jelenlétére
má sutt van szü kség.
– Hol? – kapta fel a fejét Martin. – Le akarnak tartó ztatni?
– Nem, dehogy. Csak néhá ny kérdést szeretnénk feltenni magá nak zavartalan
kö rü lmények kö zö tt.
– É s éppen most? Ebben a pillanatban?
– Attó l tartok, igen.
– Elvihetem elő bb Elkét a szá llodá ba?
Sheila a nő re pillantott, aztá n megrá zta a fejét.
– Nem. Vagy rö gtö n velem jö n, vagy á t kell adnom a kollégá imnak, akik a fő bejá ratná l
vá rjá k Meg a tö bbieknek…
– Kik azok a tö bbiek?
– Az ú jsá gíró k, riporterek. Az egész sajtó . Csak magá ra vá rnak, gondolom, tudja is,
miért. É s azt is gondolom, hogy nem éri készü letlenü l a dolog. Kü lö nben miért
vá lasztotta volna a há tsó kijá ratot?
Martin sö téten mérte végig a lá nyt, aztá n mogorvá n mondta:
– Magá val megyek.
Zsebébő l elő hú zta az autó kulcsot, és Elke kezébe nyomta.
– Borzasztó an sajná lom. Késő bb mindent megmagyará zok. Visszatalá lsz a kocsimmal
a szá llodá ba, vagy hívjak egy taxit?
Elke bá josan rá mosolygott, és ujjai kö zé szorította az autó kulcsot.
– Nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy vezessem a kocsidat.
– Megfordult a fejemben, hogy csakis ezért fogadtad el a meghívá somat ma este…
– Mihelyt megtudsz valamit, hívj fel! – bú csú zott Elke.
– Felhívlak – ígérte Martin.
Elke biccentett Sheilá nak, aztá n sarkon fordult, és elment.
Sheila némi bosszú sá ggal nézett utá na. Dü hö s volt magá ra, amiért nem tudta
kö zö mbö sen tudomá sul venni Elke jelenlétét, és zavarba hozta a szép vö rö s nő fö lényes
modora.
20/87
De csakhamar visszanyerte ö nuralmá t, és Martinhoz fordult.

– Nagyon csinos. A bará tnő je?
– Ü zleti kapcsolatban á llunk. – Martin zsebre vá gta a kezét, és némi csaló dottsá ggal
pillantott Elke utá n. – Szívesen dolgozom vele.
– Azt elhiszem – felelte Sheila kissé élesebb hangon, mint ahogyan szerette volna. –
Kérem, jö jjö n velem a kocsimhoz!
– É s hol maradnak a bilincsek? – érdeklő dö tt Martin, amikor egymá s mellett mentek
az autó felé. – Nem kellene ismertetnie a jogaimat?
– Arra is sor kerü l – bó lintott Sheila. – Egyelő re csak néhá ny kérdésre kell vá laszolnia.
– Mégis megtudhatná m, mirő l van szó ?
– Sajnos nem tá jékoztathatom. Csupá n arra kaptam parancsot, hogy elő á llítsam.
– De maga szerint mi lehet a gond? Kérem, mondja meg, legalá bb azt tudjam, mivel
vá dolnak…
– Leghelyesebb, ha addig egyikü nk sem szó l egyetlen szó t sem, míg az ü gyvédje nincs
jelen.
Odaértek a kocsihoz.
– Tessék, szá lljon be! – intett Martinnak a lá ny.
A férfi gyanakodva méregette a rozogá nak lá tszó kis kocsit.
– Gondolja, hogy beleférek?
– Há t persze! Kü lö nben sem tú l hosszú az ú t.
Azzal Sheila becsú szott a kormá nykerék mö gé, elfordította az indító kulcsot, s
tü relmesen vá rta, amíg Martin is bepréseli magá t az autó ba.
– No végre – jegyezte meg a férfi. – Kívá ncsi leszek, hogy vezet majd ebben a
szerelésben! – Pillantá sa végigsiklott Sheila rö vid szoknyá já n és szű k puló verén. –
Csudá ra kicsípte magá t! Tegnap este nem így festett.
– Ez a ruha is hozzá tartozik a munká mhoz. Kapcsolja be az ö vet, legyen szíves!
– É s vajon ki az a szerencsés fickó , akinek a kedvéért így kiö ltö zö tt?
– Nem a maga tá rsadalmi kö reibő l való . Afféle alakkal legfeljebb a bíró sá gon futhatna
ö ssze.
A férfi nem vá laszolt, és Sheila sem szó lt jó darabig. Má r a vá roskö zpontba vezető
fő ú tvonalon haladtak, amikor a lá ny ó vatos pillantá st vetett Broderickra. Martin elkapta
a pillantá sá t, és rá mosolygott.
– Maga igazá n rendkívü li nő , Malone!
– Ne fá rassza magá t bó kokkal – felelte szá razon Sheila.
– Nem bó knak szá ntam. Komolyan gondolom, amit mondtam. Biztos vagyok benne,
hogy ilyen nő vel, mint maga, még sosem talá lkoztam. Hatá rozott, erő s és ugyanakkor
olyan szép…
– Lá tom, nagy hatá ssal van magá ra a miniszoknya és a csipkeharisnya.
21/87
– Teljesen mindegy, mit visel, nem a ruhá ja érdekel. Tudja, hogy olyan az arca, mint
egy angyalnak?
Sheila kurtá n felkacagott.
– Az angyalok is tetová ltatjá k magukat?
– Meglepne, ha való ban volna magá n tetová lá s. Na jó , egy pará nyi ró zsabimbó t el
tudnék képzelni a vá llá n… Nagyon szép vá lla lehet.
Sheila bekanyarodott egy mellékutcá ba.
– Hagyja a széptevést, Martin, nem tudok magá n segíteni.
– Ugyan, ne legyen má r olyan gyanakvó ! Vonzó nő nek tartom, ez minden, és ha tegnap
este nem tű nt volna el olyan gyorsan, kicsit jobban is megismerkedhettü nk volna. Azt
hiszem, jó l kijö ttü nk egymá ssal. É s a legjobb ú ton voltunk, hogy ö sszebará tkozzunk. –
Broderick minden rá beszélő képességét latba vetve folytatta: – Nem mehetnénk el együ tt
valahová , miutá n vá laszoltam a kérdéseikre?
– Mondja, maga sosem adja fel?
– Ritká n – felelte Martin huncut mosollyal.
3. FEJEZET
Sheila a rendő rségi adó vevő n jelentette Larsonnak, hogy Broderickkal ú tban van a
kapitá nysá gra.
– Az ú jsá gíró k csaló dottak lesznek – szó lt vissza némi ká rö rö mmel a munkatá rsa. –
Még mindig az opera elő tt vá rakoznak.
– Magá nak kö szö nhetem, hogy ezt megú sztam – jegyezte meg Martin. – A kelleténél
jobban érdeklő dnek irá ntam.
– Há t persze – bó lintott Sheila. – Jó szalagcím volna a lapokban: Gazdag férfi meglopta
az anyjá t!
– Maga is azt hiszi, hogy én loptam el az anyá m ékszereit? – A férfi hangja most
keményen, élesen csengett.
Sheila megvonta a vá llá t.
– Má r elég sok elő nyö s megjelenésű , jó mó dú emberrel talá lkoztam, akikrő l aztá n
kiderü lt, hogy bű nö ző k.
Micsoda emberekkel lehetett má r dolga ennek a bá jos lá nynak! – gondolta Broderick.
Hogyan is képes elviselni ezt az életet? De most ró la volt szó , és szerette volna tudni,
milyen esélyei vannak.
– A rendő rségnél tö ltö tt évek alatt bizonyá ra jó emberismeretre tett szert. Mit gondol,
bű nö s vagyok vagy sem?
Sheila oldalró l futó pillantá st vetett a férfira. Félig tréfá san, félig komolyan vá laszolta:
– Beszéljü nk má sró l. Nincs kedvem megvitatni magá val ezt a témá t.
22/87
– Há t jó . Csak annyit á ruljon el, hogy a rosszkedve ö sszefü ggésben van azzal, ami
nemrégiben tö rtént magá val? A lö vö ldö zéssel?
– Semmi kö ze hozzá , hogy milyen kedvemben vagyok!
– Még mindig nem tudta tú ltenni magá t rajta, ugye?
Sheila nem felelt, a vezetésre ö sszpontosította figyelmét.
– Hogyan tö rtént? – kérdezte Martin.
– Má r mondtam, hogy nem ó hajtom ezt megbeszélni magá val. Ú gysem értené meg.
– Azért megpró bá lhatná .
– Semmi kü lö nö s. Mindö ssze arró l van szó , hogy sö tét utcá kban kell a csalimadarat
já tszanom, hogy kézre keríthessü k azokat a mindenféle rendű -rangú ő rü lteket, akik
ennek a vá rosnak a leá nyaira és asszonyaira nézve veszélyesek. El sem tudja képzelni,
miféle alakokkal akadt má r dolgom a munká m sorá n. A szmokingos operalá togató a
legritká bb kö zö ttü k…
– Ne higgye, hogy nem elég élénk a fantá ziá m. Egyébként hol tö rtént?
Sheila megadó an só hajtott.
– Az egyetem kö zelében.
– Ott is csalimadarat já tszott?
– Igen. Egy pisztolyos fickó nyomá ban voltunk, aki má r há rom egyetemista lá nyt
megerő szakolt. Nemrég aztá n ismét pró bá lkozott, de a lá nynak sikerü lt megfutamítania.
– Bá tor lehetett!
– Nem bá tor, hanem vak, és nem tudta, hogy a tá madó já ná l fegyver van.
– Az a szö rnyeteg egy vak lá nyt akart bá ntalmazni?
– Nem volt kü lö nö sebben vá logató s. Rendszerint este lepte meg a lá nyokat, amikor az
elő adá sokró l hazafelé tartottak a diá kszá lló ba. Egyik tá rsnő mmel felvá ltva két hétig
sétá lgattunk az egyetemet kö rü lvevő parkban.
Martin csodá lattal pillantott a mellette ü lő fiatal rendő rnő re. Milyen egyszerű en,
természetesen beszéli el a tö rténteket! A legtö bb nő élete végéig viselné egy efféle
tá madá s lelki nyomait.
– É s nem félt? – kérdezte csendesen.
Sheila kicsit megvonta a vá llá t.
– Persze, hogy féltem. De a félelem ilyenkor hasznos: ébren tartja az embert. Kedden
este tá madott meg. Há tulró l rá m vetette magá t. Egy darabig kü zdö ttü nk…
– Kü zdö ttek?!
– Megü tö tt néhá nyszor.
Sheila felemelte a hajá t. A fü le tö vénél, a nyá kszirtjén sá rgá szö ld foltokat lá tott
Martin, bizonyá ra a pisztoly agyá tó l szá rmazó kemény ü tések nyomait. Hirtelen
rosszullét fogta el. Halkan elká romkodta magá t.
– Nem nagy ü gy – vetette oda a lá ny kurtá n, és visszaengedte a hajá t. – É n sem
maradtam adó sa a fickó nak, megkapta a magá ét. Ekkor kiá ltott oda egy munkatá rsam a
23/87
bokrok kö zü l, s én azonnal kiolvastam a tá madó m szemébő l, hogy elszá nta magá t: a

kö vetkező pillanatban lő ni fog, még mielő tt a tö bbiek odaérnének. Bizonyá ra ú gy
gondolta, ha eltesz lá b aló l, nem azonosíthatom… Tehá t cselekednem kellett.
– É s maga lő tte le ő t.
Sheila bó lintott. Bekanyarodott egy nyitott ková csoltvas kapun, és lefékezett egy nagy
udvaron.
– Tudtam, hogy nincs má s vá lasztá som. Az én első lö vésem utá n ő is tü zelt. A golyó
kö zvetlenü l a nyakam mellett sü vített el. – Némi szü net utá n halkan hozzá tette: – Még
most is cseng a fü lem tő le.
Martin most értette meg, mit is mondott az imént a lá ny. Nehezen jö ttek ajká ra a
szavak:
– É s… rö gtö n meghalt?
– Igen. Rá m zuhant, ö sszevérezte a ruhá mat meg a hajamat. – Sheila ö nkéntelenü l
erő sen belekapaszkodott a kormá nykerékbe. – Há nyszor, de há nyszor kívá ntam má r,
hogy bá rcsak még egyszer á télhetném ezt a tíz má sodpercet…
– Miért, mit csiná lna akkor má sképp?
– Nem tudom… – Sheila lehajtotta fejét. – Valamit biztosan má sképp csiná lnék.
Sheila csakhamar visszanyerte az ö nuralmá t, és parkoló hely utá n nézett. Csupá n

Sardino felü gyelő fenntartott helye volt ü res; Sheila némi tö prengés utá n elfoglalta.
– Ha mindannyiunknak megadatna még egy lehető ség az életben, azt hiszem, jobb
volna a vilá g – jegyezte meg Martin elgondolkodva.
– Á llító lag az én feladatom is az, hogy biztonsá gosabbá és jobbá tegyem a vilá got.
– Maga igazá n nyugodt lehet, megtette, amit tehetett: megmentett jó néhá ny
diá klá nyt…
– Tudom, tudom! Mégis furdal a lelkiismeret.
Kis ideig mindketten hallgattak. Martin végü l kö nnyedén a lá ny karjá ra tette a kezét.
– Engem az érintene rosszul, ha maga olyan hamar napirendre tudna térni a tö rténtek
fö lö tt.
Martinnak ú gy tű nt, mintha kö nny csillant volna meg abban a nagy, barna
szempá rban
Bizonyá ra tévedtem, gondolta, mert a kö vetkező pillanatban má r kivá gó dott a kocsi
ajtaja, Sheila kiszá llt, és intett neki, hogy kö vesse a nagy nyerstégla épü letbe. A kapuban
á lló egyenruhá s és a folyosó kon siető , civilbe ö ltö zö tt rendő rö k a szoká sos tréfá kkal
ü dvö zö lték a lá nyt. Sheila hasonló képpen vá laszolt. A folyosó végén azonban
elkomolyodva nyitott be az egyik iroda ajtajá n. Á tadta Broderickot a kihallgatá st vezető
rendő rtisztnek, és tá vozni akart. Martin azonban megragadta a karjá t, és halkan
odasú gta:
– Maradjon itt, kérem! Biztosan nem tart soká ig.
– É s aztá n? – pró bá lkozott a lá ny egy kö nnyed mosollyal.
24/87
– Aztá n meghívom egy jó vendéglő be.

– Ha le nem tartó ztatjá k…
Broderick elvigyorodott.
– Arró l szó sem lehet!
A kihallgatá st vezető fő felü gyelő éppen ká vét tö ltö tt magá nak, amikor Sheila
odalépett hozzá , hogy kö zelebbi részleteket tudjon meg a Pletheridge-betö résrő l.
– Attó l tartok, nem adhatok felvilá gosítá st magá nak, csak a nyomozá sban kö zvetlenü l
résztvevő ket tá jékoztathatom – kö zö lte a fő felü gyelő mereven,
Sheila má r vá laszolt volna, hogy kezdetben ez éppenséggel az ő ü gye volt, de aztá n
jobbnak lá tta hallgatni. Felfuvalkodott pasas, gondolta dü hö sen.
A fő felü gyelő azonban még tartogatott szá má ra néhá ny kellemetlen megjegyzést;
megkérte, hogy vá rja meg, amíg kihallgatjá k Broderickot, aztá n vigye haza a
gyanú sítottat. Hiszen ú gyis abban a kö rzetben lakik, így nem kell a sajá t embereit
fá rasztania.
Sheila az ajká ba harapott. Persze mondhatta volna, hogy rá is szü kség van a sajá t
kö rzetében, de nem tette. Martin ú gyis megkérte má r, hogy maradjon a kihallgatá s
végéig.
É ppen a ká vénak csú folt undorító lö ttyö t kortyolgatta a folyosó n, amikor Sally
Marshall tű nt fel a sarkon. Még az egyetemrő l ismerték egymá st. Sally most
védő ü gyvédként dolgozott az ü gyészségen.
– Szervusz, Sally! Rég lá ttalak! Hogy tetszik a munká d?
– Csodá latos! – vá laszolta a nő lelkesen. Aztá n kissé kesernyésen tette hozzá : – Az
életem tö bbi része má r nem ilyen mesés. A férjemnek nem tetszik, hogy dolgozom.
Persze rengeteg idő t tö ltö k a védenceimmel, akiket rendszeresen lá togatok a vizsgá lati
fogsá gban, Oliver meg azon a véleményen van, hogy jobb lenne, ha inká bb otthon
maradnék, jó kat fő znék, ü ldö gélnék esténként vele a kandalló mellett, és ő t hallgatná m
á hítattal… No de mindegy! Nekem tetszik ez a munka, és eszem á gá ban sincs felhagyni
vele. Remélem, idő vel Oliver is megérti majd, milyen fontos szá momra ez a feladat.
Tudod, én vagyok a legfiatalabb az egész tá rsasá gban, és ezért gyakran nekem adjá k a
legreménytelenebb eseteket…
Sallybő l csak ú gy dő lt a szó , á m ebben a pillanatban kinyílt az iroda ajtaja, ahol
Broderick kihallgatá sa folyt, és egy rendő r kíséretében kilépett a folyosó ra Martin. A
kihallgatá s lá tható an cseppet sem hozta ki a sodrá bó l; olyan vidá m hangulatban
nevetgéltek, mint akik éppen egy jó l sikerü lt pó kerparti utá n sétá lnak ki a klubjukbó l.
Természetesen Martin azonnal észrevette a lá nyt. Hangosan megjegyezte, hogy
mindenki hallhassa:
– Á , itt van az a hö lgy, akivel talá lkozó t beszéltem meg! Nem is vá rakoztatom tová bb…
Sheila érezte, hogy lá ngba borul az arca.
– Azt mondtá k az urak, hogy elmehetek – folytatta Broderick, mikö zben belebú jt a
kabá tjá ba –, persze a nagyobb utazá sokat azért mellő zzem. – Sugá rzó mosollyal nézett
Sheilá ra. – Akkor tehá t indulhatunk?
– A fő felü gyelő megbízott, hogy vigyem haza.
25/87
– Rendben, de mit szó lna hozzá , ha elő tte ennénk valamit? Van itt a kö zelben egy jó
kis vendéglő … Ezt ugye nem tiltja a szabá lyzat?
– Nem, persze, hogy nem. De most éppen fogyó kú rá zom.
A férfi mosolyogva pillantott végig a lá ny karcsú alakjá n.
– Szerintem teljesen fö lö slegesen kínozza magá t.
Sheila ingerü lten kotorá szott az autó kulcsa utá n.
– Nem ó hajtok vendéglő be menni magá val, Martin. Mondja meg, hová vihetem. Ú gy
hallottam, má r nem lakik az édesanyja há zá ban.
– Nem, tegnap is csak benéztem hozzá , hogy ü dvö zö ljem, és elkérjem a
laká skulcsaimat. Aztá n eszembe jutott, hogy jobb lesz ott, ná la lezuhanyozni, az ú j
laká somban talá n még nincs haszná lható á llapotban a fü rdő szoba.
– Remélem, nem azt akarja mondani, hogy a laká sá ban nincs víz? Kicsit kényelmetlen
volna…
A férfi elnevette magá t.
– Van víz, és sok minden má s is. Azt hiszem, tetszeni fog magá nak. Kissé szokatlanul
fest, de…
– Miért kellene egyá ltalá n megnéznem?
– Ká r volna elmulasztania – mosolygott Martin a lá nyra.
Ú tkö zben mindenfélérő l csevegtek. Sheilá nak el kellett ismernie, hogy szívesen
beszélget Martinnal, a férfi értelmes és szellemes tá rsalgó . Lassan oldó dott benne a
feszü ltség.
A régi vá rosrészbe vezető hidak egyikén hajtottak á t, szű k utcá kon gurultak végig.
Ebben a negyedben szinte minden bő rszín képviseltette magá t. Az egyik
buszmegá lló ban Sheila éjszakai mű szak utá n hazatérő , fá radt munká sokat lá tott. A lá ny
ajká n ö nkéntelenü l kicsú szott a megjegyzés:
– Csodá lkozom, hogy ebben a negyedben lakik.
– Miért? – kérdezte meglepetten a férfi.
– Valahogy nem illik magá hoz. Itt nincsenek elegá ns ü zletek, klubok, modern laká sok.
Azt hittem, az északi vá rosrészbe irá nyít majd.
– Itt lakom, mert itt dolgozom.
– Maga dolgozik?
A lá ny leplezetlen csodá lkozá ssal nézett Martinra.
– Miért, mit gondolt? Azt hitte, gazdag naplopó vagyok? É lő sdi, aki elkö lti, amit a
szü lei, nagyszü lei megszereztek? Természetesen dolgozom. Ott, szemben, abban a
sö rfő zdében.
Sheila felhú zta a szemö ldö két.
26/87
– De hiszen az az ü zem má r évek ó ta zá rva van!

– Má r nem soká ig.
– Igazá n? – A lá ny hangja hitetlenü l csengett. Még nagyon is jó l emlékezett rá , amikor
a Broderick-féle sö rfő zdét, ahol a kivá ló Steel City sö rt készítették, szinte egyik napró l a
má sikra bezá rtá k. A tö meges elbocsá tá s szá mos csalá dot érintett, Sheila apjá nak bará tait
is.
Martin olyan ő szintén beszélt Sheilá nak a csalá di cég felvirá goztatá sá ra irá nyuló
terveirő l, mintha régi ismerő sö k lennének.
– Apá m jó néhá ny évvel ezelő tt arra kényszerü lt, hogy a cég patiná s má rkanevét
eladja egy német sö rfő zdének. Ugyanis egyebü nk nem maradt a cső deljá rá s utá n. A
szerző désben azonban kikö tö tte, hogy a német cég kö teles alkalmazni engem hazai
ü zemében. Ú gy gondolta, miutá n az ö rö kségemet má r elnyelték a hiá bavaló kísérletek,
hogy ú jra talpra á llítsá k a csalá di vá llalkozá st, legalá bb a kenyeremet meg tudjam
keresni. Tanuló éveim utá n az Egyesü lt Á llamokban voltam a német cég vezérképviselő je,
majd Hamburgba mentem, hogy az ü zletnek azt a részét is megismerjem. Sikerü lt
rá vennem a német céget, hogy indítsuk be ú jra ezt a sö rfő zdét, s ezen dolgozom most.
– Azt hiszem, ha ez sikerü l, lényegesen javul majd a kö rnyék helyzete – vá laszolta
Sheila elgondolkodva.
– Igen, nagyon sok itt a munkanélkü li – mondta a férfi.
Sheila ú gy érezte, hogy Broderick hangja meglehető sen kö zö nyö s, és bá ntotta a férfi
részvétlensége. Kissé élesen jegyezte meg:
– Remélhető leg ezú ttal tartó sabb lesz a fellendü lés. Az emberek még egy gazdasá gi
ö sszeomlá st nehezen tudná nak elviselni.
Martin éles pillantá st vetett a lá nyra.
– Gondolja, hogy vá llalnék ekkora kocká zatot, ha nem volnék teljesen biztos abban,
hogy az ü zem nyereségesen mű kö dik majd? Kérem, a sarokná l forduljon balra.
Sheila engedelmeskedett. Kockakö vekkel burkolt, szű k mellékutcá ba fordultak be. Az
utca egyik oldalá t szinte teljesen elfoglalta a régi Broderick-féle sö rfő zde komor, magas
épü lete.
– Itt á lljon meg, kérem! Ha nincs ellenére, most kiszá llunk.
Mielő tt Sheila vá laszolhatott volna, a férfi kiugrott a kocsibó l. Megá llt az ú ton, és
zsebre dugott kézzel hosszan nézte a nyomasztó an szü rke ü zemet. A lá ny odalépett
hozzá , de ő lá tszó lag észre sem vette ezt. Csak jó soká ra szó lalt meg:
– Ezt az épü letet még a nagyapá m emeltette, s azért itt, a folyó kö zelében, mert
akkoriban még hajó val szá llítottá k ide a komló t. Nagyapá m az apjá val érkezett
Ameriká ba.
Sheila figyelmesen hallgatta Martint, Milyen má s a mosolya, a hangja, az arckifejezése,

ha a csalá djá ró l beszél. Szinte ellá gyul, ahogy az emlékeket felidézi.
– Apá m az ö tvenes években ö rö kö lte a sö rfő zdét, és néhá ny évvel késő bb jelentő sen
kibő vítette – folytatta Martin. – Az a nagy kő épü let ott, a sínek mentén, az volt a
bü szkesége. De alighogy elkészü lt, megvá ltozott a gazdasá gi helyzet, a sö rfő zés szinte
27/87
má r semmit sem jö vedelmezett. Lehet, hogy ő is hibá s volt, nem értett a pénzü gyi
dolgokhoz. Még tö bb mint egy évtizedig kü zdö tt, hogy megmaradjon az apjá tó l ö rö kö lt
vagyon, végü l azonban mindenét elveszítette…
– Mit csiná lt akkor, Martin, amikor ez tö rtént?
– Még kö zépiskolá ba já rtam. Nem is tudtam befejezni a tanulmá nyaimat. Elfogyott a
pénzü nk, és szü kség volt az én keresetemre is. – Martin minden keserű ség nélkü l
folytatta: – É s mégis mindenü nket elvesztettü k. Apá m aztá n…
Elhallgatott, és Sheila halkan megkérdezte:
– Mi tö rtént az apjá val?
– Néhá ny hó nappal a cső deljá rá s utá n meghalt. De azzal a nyugodt tudattal hunyhatta
le a szemét, hogy minden adó ssá gá t kifizette. Most elö lrő l kell kezdenem az egészet…
Sheila most má r értette a férfi tekintetébő l sugá rzó bü szkeséget. Csendesen
hozzá tette:
– Azokban az épü letekben, amelyeket még a nagyapja emeltetett.
Martin bó lintott.
– Igen, bá r ezek egyelő re még a német cég tulajdoná ban vannak. Alaposan meg kell
dolgoznom, ha vissza akarom szerezni az ü zemet.
– Szá ndéká ban á ll visszavá sá rolni a sö rfő zdét?
– Igen! – jelentette ki Broderick szilá rd hangon. – Talá n az egész szép á lom csupá n,
á m akkor is meg kell pró bá lnom!
Sheila azon tö prengett, vajon mi mindenre volna képes Martin, hogy á lmá t
megvaló síthassa. Talá n még az anyja ékszereit is ellopná ?
– Mire gondol? – kérdezte most a férfi vá ratlanul, és rá villantotta ragyogó mosolyá t.
– Mit… mit kérdezett? – kapta fö l Sheila a fejét.
– Nagyon elgondolkodott, Miss Malone.
– Szakmai á rtalom. Tudja, a kis szü rke agysejtek, ahogyan Sherlock Holmes mondja…
De ez ne zavarja magá t. Nos, megyü nk?
– Enni?
– Nem – vá laszolta nyugodtan Sheila. – A laká sá hoz. Szeretnék még éjfél elő tt
visszaérni. Hajlandó volna megint bepréselni magá t a kocsimba?
– Fö lö sleges – mondta Martin. – A laká som itt van á tellenben.
Sheilá ban győ zö tt a kívá ncsisá g, és ö nkéntelenü l is kö vette a férfit egy nagy kapuhoz,
amelybe egy kisebb ajtó t vá gtak.
Broderick vastag kulcscsomó t hú zott elő a zsebébő l.
– Hamarosan lesz villany is – magyará zta buzgó n –, de minden olyan soká ig tart.
Parancsoljon!
Sheila a régi, magas kü szö bö n á t roppant nagy, tá gas helyiségbe lépett. Hiszen ez
gará zs! – gondolta meglepetten, amikor az ablakon bevilá gító holdfényben felfedezte egy
nagy, ó sdi teherautó és egy má sik, nehéz kocsi kö rvonalait.
28/87
– Mi ez? –kiá ltotta meglepetten.

Martin elnevette magá t mellette a sö tétben.
– Ugye ilyesmire nem szá mított? Nos, ez egy régi sö rö skocsi. Gyerekkoromban még
népü nnepélyek idején lovakat fogtak elébe, szép, fekete lovakat. Há tul a kutyá nk ü lt, én
meg elö l a kocsis mellett… Talá n most majd ezt is rendbe hozatom. Rá fér szegényre!
Legalá bb ö tven éve nem lá tott festéket. Erre, egyenesen! – tette aztá n hozzá a férfi, s
megfogta Sheila karjá t.
Néhá ny lépcső fok kö vetkezett, majd egy má sodik ajtó . Martin kinyitotta a lá ny elő tt.
Felkattintotta a villanykapcsoló t, és hirtelen éles fény ö ntö tte el a helyiséget.
– Vigyá zzon, hová lép! – figyelmeztette Martin. – Az emberek mindent szanaszét
hagytak.
Broderick laká sa való já ban egyetlen hatalmas és szinte teljesen ü res terembő l á llt,
amelyben kongva visszhangzottak a lépéseik. Az északi falat tucatnyi nagy ablak
szakította meg. Az oszlopokra erő sített sá rgaréz lá mpá k fénye élesen tü krö ző dö tt
bennü k. A padló t nemrég csiszolhattá k és lakkozhattá k, a nyerstégla falakat
megtisztítottá k. A helyiség nagyobb volt, mint egy tornaterem.
– Nos, mit szó l hozzá ? – tudakolta Martin bü szkén.
– Lenyű gö ző ! –mondta Sheila némi szü net utá n, meglepetésében tö bbre nem futotta
tő le.
A terem egyik végében építő anyagok és szerszá mok hevertek, ettő l eltekintve
azonban olyan kísértetiesen ü res volt a helyiség, mint egy néptelen sportcsarnok. A
konyha és az étkező helye beépítetlenü l á sított; csupá n a tű zhely falazatá t készítették el.
Egészen há tul, a terem tú lsó végében, ponyvá val letakarva néhá ny bú tordarab á llt.
– Ezek tö bbsége a szü leimtő l való – magyará zta Martin. – É vekig raktá rban kellett
tartanom ő ket. Még megfontolom, mit tartok meg belő lü k.
Sheila fellebbentette az egyik takaró sarká t, és egész csomó papírt, jegyzetfü zetet
fedezett fel alatta.
– Ú gy lá tom, meglehető sen elfoglalt ember – jegyezte meg.
Martin gyors mozdulattal sö pö rte egy kupacba a papírokat, a hangja azonban
nyugodtan csengett.
– Sok idő mbe kerü l még a sö rfő zde beindítá sá ra vonatkozó tervezetnek az
elkészítése. Azt reméltem, hogy hamarosan bekö ltö zhetek…
Sheila ismét felemelte a ponyvá t, és szemü gyre vette a bú torokat. Lá tszott rajtuk,
hogy annak idején sok pénzbe kerü lhettek. Drá ga bú torok, drá ga holmik, gondolta, és
drá ga építkezés… Lehet, hogy Martin csalá dja cső dbe ment, ő azonban nem tű nik
szegénynek.
Martin meglazította a csokornyakkendő jét, odalépett a lá ny mellé, és mélyen a
szemébe nézett.
– Szeretném, ha eljö nne majd akkor is, ha má r teljesen kész lesz a laká som.
– Talá n azért, hogy letartó ztassam.
Broderick vá lasz nélkü l hagyta a lá ny csípő s megjegyzését.
29/87
– Remélem, Sheila, hogy a kapcsolatunk nem marad mindig hivatalos. A lelkiismeretes

rendő r és a gyanú sított…
– Nincs szá ndékomban má sfajta viszonyt kialakítani magá val – felelte Sheila hű vö sen.
– Pedig nekem egy sor tervem van má r – suttogta a férfi, s megfogta a lá ny csukló já t.
Ujjaival gyö ngéden becézgette.
– Azonnal engedjen el, Martin…
Sheila hasztalan igyekezett kiszabadítani a kezét.
– Legalá bb hallgasson meg! – kérte a férfi. – Arra gondoltam, hozathatná nk egy csomó
finomsá got valamelyik kínai vendéglő bő l, aztá n lerakná nk néhá ny pá rná t a padló ra, és
pikniket rendeznénk. Utá na pedig majd meglá tjuk, mi lesz…
Legalá bb ő szinte, gondolta Sheila. Martin nem kö ntö rfalazott, és nem is kért
bocsá natot nyílt ajá nlatá ért. Sheilá nak tetszett ez a nyíltsá g, és tetszett neki Martin is.
– Azt hiszem, kicsit korai – szó lalt meg mégis fagyosan.
– De nem reménytelen?
Sheila ismét megpró bá lta kiszabadítani a kezét.
– Ameddig a vizsgá lat le nem zá rult, teljesen reménytelen.
– Talá n valami mó don rá tudná m venni arra, hogy siettesse a vizsgá lat lezá rá sá t.
– Hogyan? – nézett rá gyanakodva Sheila.
– Így – vá laszolta Martin, és még kö zelebb lépett.
A férfi ajka gyors, leheletkö nnyű csó kban érintette Sheila szá já t. A lá ny egész testét
kellemes, zsongító melegség á rasztotta el. Sheila egy futó pillanatra lehunyta a szemét.
Nem szá mított arra, hogy Martin ilyen gyengéden, kedvesen kö zeledik hozzá , most
azonban má r tudta, hogy inká bb meggyő zni akarta, mintsem meghó dítani.
Martin finoman végigsimított a lá ny arcá n, aztá n az ajká n, s mielő tt még Sheila
tiltakozhatott volna, belemerítette ujjait selymes hajá ba, és kö zelebb vonta magá hoz.
Aztá n ú jbó l és ú jbó l megcsó kolta, most má r hosszabban, de éppoly gyengéden, szelíden.
Sheila ö nkéntelenü l is a férfi mellére tette a kezét, érezte a bő rén a má sik test melegét.
Martin apró csó kokkal hintette teli a lá ny arcá t, nyaká t, és hosszú csó kokkal zá rta le a
szá já t. Sheila nem tiltakozott, á tengedte magá t a csó k csodá latos édességének. Olyan
forró sá g á radt szét a tagjaiban, hogy elképzelhetetlennek tartotta, miképp talá lhatta
hidegnek és bará tsá gtalannak a helyiséget.
Késő bb má r nem emlékezett rá , mikor ocsú dott fel a ká bulatbó l, mikor bontakozott ki
a férfi ö lelésébő l. Csak arra, hogy érthetetlen szégyenérzet tö ltö tte el, és nem tudott
Martin szemébe nézni.
A férfi azonban ismét magá hoz vonta, és a fü lébe sú gta:
– Sejtelmed sincs, mennyire vá gytam má r arra, hogy megcsó kolhassalak!
Sheila elpirult, s elfordította a fejét.
30/87
– Hagyd abba, Martin! – tiltakozott erő tlenü l.

– Hiszen te sem akarod, hogy abbahagyjam!
– Csodá latos – lehelte Sheila – de nem engedhetem meg…
– Megfogod engedni, hiszen te is éppú gy kívá nod, ahogyan én… – Martin ajka
végigsiklott a lá ny nyaká n.
– Kérlek, ne… Komolyan mondtam az imént…
– Gyere, kedvesem… Gyere, tudom, hogy nem vagy mindig ilyen tartó zkodó , jó
kislá ny…
Becézgető keze megérintette a lá ny mellét. Sheila megborzongott, de nem lépett
há tra.
– Megerő ltető hét van mö gö tted – folytatta a férfi és mö gö ttem is. Ha most szeretjü k
egymá st, holnap reggel sokkal jobban érezzü k majd magunkat… Hidd el, ez a legjobb
orvossá g a feszü ltség ellen. Mindkettő nknek szü kségü nk van rá , hogy legalá bb egy
éjszaká ra elfelejtsü k a szabá lyokat…
Sheila lassan, hatá rozottan kibontakozott a férfi karjaibó l.
– Ebben viszont nincs igazad, Martin. Má s vilá gban élü nk, én is, te is. Nem lenne jó
vége…
A férfi csodá lkozva pillantott rá .
– Hogyhogy jó vége? Az éjszaka a reggellel ér véget. Addig tartana, amivel
megajá ndékoztuk egymá st.
Sheila élesen felnevetett.
– Há t lá tod, ebbő l a szempontbó l is kü lö nbö zü nk! Csak azért, mert ebben a
szerelésben ú gy festek, mint egy szajha, még nem jelenti azt, hogy mindenki megkaphat,
Broderick.
– De Sheila…
– Figyelj ide! Lehet, hogy gazdag apá d volt, de ez még nem jogosít fel arra, hogy azt
hidd, nincs má s vá gyam, mint á gyba bú jni veled. – Haragtó l villá mló pillantá st vetett a
férfira. – Jobbhoz szoktam hozzá .
– Ezt kétlem – vá laszolta Martin higgadtan.
– Jó éjszaká t! – vetette oda a lá ny, és az ajtó felé tartott. – Talá lkozunk a bíró sá gon.
– De az is lehet, hogy hamarabb – felelte Broderick egykedvű en, s betette a lá ny
mö gö tt az ajtó t.
Elégedett volt: sikerü lt elrejtenie a lá ny fü rkésző tekintete elő l az iratokat. Legalá bbis
egyelő re… Kivett az irathalombó l egy vaskos rendező t, és lapozgatni kezdett benne. Kis
idő mú ltá n csü ggedten ejtette ki a kezébő l. Sajnos alig értett valamicskét a gondosan,
takarosan feljegyzett szá moszlopokbó l. Szakértő re lenne szü ksége, aki eligazítja az
iratok, feljegyzések tö mkelegében. De senkit sem hívhatott segítségü l.
Nem sok idő m van, gondolta, a rendő rség hamarosan rá jö n a mesterkedésre…
Némi szerencsével sikerü lhetne Malone figyelmét elterelni, vagy netá n meg is
szabadulni tő le, ez azonban cseppet sem volt ínyére. Szeretett volna talá lkozni Sheilá val,
31/87
bá r tudta, hogy a lá ny gondolatait nem soká ig tudja majd má s irá nyba terelni, még egy
érzéki kapcsolattal sem.
4. FEJEZET
Ú gy viselkedtem, mint egy ostoba, meggondolatlan fruska, szidta magá t Sheila

visszafelé hajtva a rendő rségre. Miért is hagytam, hogy megcsó koljon!
Rosszkedve csak fokozó dott, amint felidézte magá ban a jelenetet.
– Mi a csuda van veled? – kérdezte együ tt érző en Cowboy, amikor a szolgá lat letelte
utá n kiléptek az épü letbő l.
– Hagyj békén! – ripakodott rá Sheila.
Cowboy megdö bbenve meredt rá . Sheila nem szokott így beszélni vele!
A lá ny felsó hajtott.
– Ne haragudj, rossz éjszaká m volt. Azt hiszem, rá m férne má r egy szabadnap.
Cowboy gyufa utá n kotorá szott a zsebeiben.
– Szerencséd van. Piccolo má s beosztá st kért csalá di okok miatt. Ő lesz vasá rnap,
hétfő n és kedden. Tehá t kiveheted az elmaradt szabadnapjaidat.
A vasá rnapot Sheila otthon tö ltö tte, s nekilá tott, hogy tanuljon, ugyanis estin a jogi
egyetemet végezte. Figyelme azonban egyre gyakrabban elkalandozott a
szakkö nyvektő l. Végü l beletö rő dve elrakta a jegyzeteit, és régi filmeket nézett.
Megá llapította, hogy Cary Grant és Martin Broderick való ban bá mulatosan hasonlítanak
egymá sra…
Bosszú san ugrott fel. Lá m, má r megint a férfira gondol! De majd tesz ő errő l! Felhú zta
a tornacipő jét, és kocogni indult. Hat kilométer utá n alaposan elfá radt, és ahogy hazaért,
beü lt a fü rdő ká dba. Féló rá t lustá lkodott a kellemes, levendulaillatú vízben, aztá n
megtö rü lkö zö tt, és á gyba bú jt egy vaskos kö nyvvel, amely arra lett volna hivatva, hogy a
polgá ri bü ntető jogra vonatkozó ismereteit bő vítse.
De csakhamar elaludt, és azt á lmodta, hogy Martin Broderickkal szeretkezik egy
bíró sá gi tá rgyaló teremben.
Hétfő este Sheila nem ment el az egyetemi elő adá sra, hanem gondosan felö ltö zö tt, és
elsétá lt a Carson utcai kis ká polná hoz. Megá llt az épü let fala mellett, s onnan tartotta
szemmel a bejá ratot. Ma volt a megemlékezés annak a fiatalembernek a tiszteletére, akit
Sheila lelő tt.
A lá ny maga sem tudta, miért jö tt ide, valami belső kényszer hatá sá ra cselekedett. Ú gy
érezte, beszélnie kellene a fiatalember hozzá tartozó ival.
De nem tudta rá szá nni magá t. Hogyan is fogadná k? Lehet, hogy elhalmozná k
szidalmakkal, gyilkosnak neveznék, ső t talá n meg is ü tnék…
32/87
Így tehá t nem merészkedett kö zelebb. Féló rahosszat á lldogá lt ott, amikor egy idő sebb
asszony érkezett eső kö penyben, és bement a ká polná ba. Sheila biztosra vette, hogy az
elhunyt édesanyja. Má r-má r megszó lította, de aztá n meglá tta a mélységesen szomorú ,
beletö rő dő és lemondó kifejezést az asszony arcá n, mint akit nem ért vá ratlanul a
halá leset, mint aki régtő l fogva szá mított arra, hogy fia ilyen erő szakos halá llal végzi.
Hirtelen gépkocsi fékezett le a já rda mellett, Sheila kö zvetlen kö zelében. A lá ny
ö sztö nö sen há tralépett, amikor az anyó sü lés melletti ajtó kicsapó dott, és meghallotta
Martin Broderick hangjá t:
– Szá llj be, Sheila! – A férfi á thajolt az ü lésen, feléje nyú jtotta a kezét, és komolyan
megismételte: – No gyere! Ha nem akarsz bemenni a ká polná ba, szá llj be a kocsiba,
hazaviszlek.
Sheilá nak megszó lalni is nehezére esett.
– Véletlenü l já rsz erre? Vagy kö vettél?
– Bevallom, má r féló rá ja ott vá rakoztam a tú loldalon. Sejtettem, hogy ma idejö ssz.
Sheila legszívesebben sarkon fordult volna, annyira megzavarta a férfi vá ratlan
megjelenése. Ebben a pillanatban sű rű cseppekben esni kezdett az eső . A lá ny
ö nkéntelenü l ö sszébb hú zta magá n kö nnyű kabá tjá t. Martin most má r tü relmetlenü l
sü rgette:
– No mi lesz? Nem szá llná l be? Semmit nem haszná lsz azzal sem magadnak, sem
má snak, ha megbetegszel.
Sheila megborzongott. Má ris ú gy érezte, jéggé dermedtek a tagjai. Némá n
engedelmeskedett. Kényelem és kellemes meleg vette kö rü l. A pompá s sportkocsi bő rrel
bevont ü lései, a csillogó -villogó mű szerfal, az erő s motor halk, szelíd duruzsolá sa mind-
mind arró l tanú skodott, hogy Martin, legalá bbis eddig, fényű ző és gondtalan életet élt.
Broderick azonban nem adott gá zt. Ehelyett odafordult hozzá , és korholó an mondta:
– Micsoda kö nnyelmű ség! Nem hittem, hogy ilyen meggondolatlan is tudsz lenni! Mi a
csudá nak kellett idejö nnö d?
Sheila csodá lkozva á llapította meg, hogy a férfi hangjá bó l ő szinte aggodalom csendü l
ki.
– El kellett jö nnö m…
Martin kinyú jtotta a kezét, és ujjai hegyével letö rö lt néhá ny eső cseppet a lá ny arcá ró l.
– Nincs semmi baj, most má r minden rendben van. Haza akarsz menni?
Sheila némá n bó lintott, és kimerü lten há tradő lt az ü lésen. Martin az ú ttestre
kormá nyozta a kocsit, és az eső á ztatta ablakon á t Sheila még egy pillantá st vetett a
ká polná ra. Megpró bá lt erő t venni magá n, de szíve eszeveszetten dobogott.
– Hol laksz?
– Há rom utcá nyira innen. A kö vetkező lá mpá ná l jobbra kell fordulni.
Sheila lopva figyelni kezdte a férfit. Komoly arcá t épphogy megvilá gította a mű szerfal
gyenge fénye. Felö ltő je alatt ö ltö nyt és nyakkendő t viselt.
– Milyen elegá ns vagy – jegyezte meg Sheila kö nnyed tá rsalgá si hangon. – Mintha
készü ltél volna valahová .
33/87
– Az ö ltö nyö mre gondolsz? Azért vettem fel, hogy elkísérhesselek, ha kell.
– Hogyan?
– Az volt az érzésem, hogy el akarsz menni annak a fiatalembernek a temetésére. Há t
megnéztem az ú jsá gban, mikor lesz a gyá szszertartá s. Meg akartam győ ző dni ró la, hogy
nem csiná lsz semmi ostobasá got…
– Miért tö rő dsz azzal, mit csiná lok?
– Mert fontos vagy nekem, mert egészen má s vagy, mint azok a nő k, akikkel á ltalá ban
dolgom van – fakadt ki Martin. – É ppen ez teszi olyan á tkozottul nehézzé a dolgot! Nem
tudlak kiverni a fejembő l. Mindig rá d kell gondolnom. Lehet, hogy beléd szerettem. É s ez
olyan hihetetlen volna? Még sosem szeretett beléd senki?
– Nem.
– Felfoghatatlan! Szép vagy, Sheila! Iskolá skorodban is szép lehettél.
– Pedig cseppet sem voltam az. Nyurga, sová ny kislá ny lévén nem tetszettem a
fiú knak.
– De azért biztosan akadtak udvarló id. Egy teljesen tapasztalatlan nő nem csó kol ú gy,
ahogy te.
– Há t persze, néha elmentem szó rakozni fiú kkal, amikor fő iskolá ra já rtam. De otthon
laktam, fiú testvéreim voltak, és szigorú apá m. Vagyis nemigen tehettem azt, amit
akartam.
– É s most? Van valakid?
Sheila egy pillanatig habozott.
– Nem. Nincs senkim.
– Helyes – vá gta rá Martin. –Nekem sincs. Ez lényegesen megkö nnyíti a dolgot.
– É s Elke? – csú szott ki Sheila szá já n.
– Hogyhogy Elke? Má r mondtam. Ő csupá n ü zleti ismeretség.
– De nagyon szép…
Martin elmosolyodott.
– Az igaz. De jegyben já r az egyik jó bará tommal. Nyá ron ö ssze is há zasodnak. É n
leszek az egyik tanú az eskü vő jü kö n.
Sheila elképzelhetetlennek tartotta, hogy Martin Broderick és egy nő kö zö tt pusztá n

bará tsá g alakuljon ki. A férfi vonzereje senkire sem maradhatott hatá stalan.
– Megérkeztü nk – mutatott ki az ablakon. – Itt lakom. Á llj meg, kérlek, ott a tű zcsap
mellett!
A férfi a já rdaszegélyhez kormá nyozta a kocsit, s leá llította a motort. Odafordult a
lá nyhoz, és lassan, tető tő l talpig végigmérte. Sheila érezte, hogy pillantá sa nyomá n
34/87
tagjait elö nti a forró sá g. Szá ja kiszá radt, keze reszketni kezdett. Nyomasztotta a férfi
kö zelsége.
– Kö szö nö m, hogy hazahoztá l – mondta végü l kicsit rekedtes hangon. – Nem lett volna
kellemes séta hazá ig ebben az eső ben.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi komolyan.
– Ó , igen – mosolygott rá Sheila –, teljesen rendben vagyok.
– Remélem is – bó lintott Martin.
Kiszá llt a kocsibó l, és kinyitotta az ajtó t a lá nynak, majd a jobbjá t nyú jtotta, hogy
kisegítse. Sheila csak vonakodva engedte el a meleget és biztonsá got sugá rzó kezet, és
lassan lépegetett fel a szerény sorhá z lépcső jén.
A nagynénjénél lakott. Tisztá ban volt azzal, hogy sem a kö rnyék, sem az omladozó
vakolatú , kopottas há z nem kelt tú l jó benyomá st. Neki azonban megfelelt. A kö zlekedés
kényelmes volt, a boltok soká ig nyitva tartottak, és Elli néni kevés bért kért a laká sért.
Most azonban, hogy Martin ott á llt a há ta mö gö tt, csak a hibá kat lá tta.
Elfogó dottan kotorá szott kabá tzsebében a laká skulcs utá n, és miutá n meglelte, nem
nyitotta ki az ajtó t, nem hívta be a férfit. A fö ldszinti ablakok sö tétek voltak; Elli néni
bizonyá ra má r lefekü dt. Kezet akart nyú jtani Martinnak, de az lehajolt, hatá rozott
mozdulattal magá hoz hú zta, és megcsó kolta. Sheila nem tiltakozott, odasimult hozzá , és
á tengedte magá t a csó knak.
– Sheila… – suttogta Martin, és ismét a lá ny szá já ra hajolt. Csó kjuk egyre forró bbá ,
egyre szenvedélyesebbé vá lt, és Sheila ú gy érezte, mintha az elmú lt napok minden
feszü ltsége hirtelen olvadozni kezdene benne.
Akkor sem tiltakozott, amikor a férfi szétnyitotta a kabá tjá t, majd kezét becsú sztatta a
blú za alá . Ajká val végigsimított a lá ny nyaká n, és apró csó kokkal borította be az arcá t.
Még mindketten tudtak gondolkodni, de má r érezték, hogy elvesztek. Valami
elhatalmasodott rajtuk, ami erő sebb volt, mint az akaratuk.
– Ne, Martin! – tiltakozott Sheila, kezdetben egészen halkan, aztá n egyre
hatá rozottabban, amikor megérezte a férfi szá ndéká t. – Vá rj! – lehelte, és elfordította a
fejét. – Kérlek, ne!
– De hiszen te is akarod, Sheila…
– Itt nem szerethetjü k egymá st – vá laszolta a lá ny, és egyik kezével ö sszefogta a
mellén a blú zá t, mialatt má sik keze, szinte ö ntudatlanul, a férfi tarkó já t simogatta.
– Sheila, kérlek…
– Engedj el, Martin! Itt lakik a nagynéném és csaknem az egész csalá dom a kö zelben…
Nem akarom…
Ebben a pillanatban, mintegy végszó ra, felgyulladt fö lö ttü k a bejá rati lá mpa, és éles
fény hullott rá juk. Martin még mindig nem eresztette el a lá nyt.
– Nem is illü nk egymá shoz – szó lalt meg Sheila.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nézz a tü kö rbe! – folytatta a lá ny hevesen, s elhú zó dott a férfi kö zelébő l. – Há t nem
veszed észre, hogy má s vilá gba tartozunk, te meg én?
35/87
– De Sheila…
– Keress egy magadhoz való lá nyt!
Sheila elfordította a kulcsot a zá rban, belépett, és anélkü l, hogy egyetlen pillantá st
vetett volna Martinra, becsukta az ajtó t.
A férfi lassan elindult, vissza a kocsijá hoz. Enyhe szédü lést érzett. Az imént egy
csodá latos nő t tartott a kaejá ban, és most itt á ll az eső ben… Mit rontott el?
Mikö zben hazafelé hajtott, a kö vetkező lépésen tö rte a fejét.
Sheila berohant a laká sba, és legszívesebben sírt, toporzékolt volna. Mi a csuda

tö rtént vele? Lerá ngatta magá ró l a ruhá it, szerteszét hagyta a sző nyegen, és meztelenü l
az á gyba bú jt. Kicsire ö sszehú zta magá t, s igyekezett nem gondolkodni. A hű vö s
vá szonlepedő k csakhamar felmelegedtek a testén, lá gyan simogattá k a bő rét. Nem
gondolkodott, való ban, á m a képzelete mű kö désbe lendü lt: arró l á brá ndozott, hogy
Martin keze érinti mindenü tt.
Má snap reggel elégedetlenü l szemlélte magá t a tü kö rben. Martin nyilvá n hazudott,
amikor szépnek mondta ő t. Hirtelen elhatá rozta, hogy vesz magá nak néhá ny ú j holmit.
Gyorsan felö ltö zö tt, és elindult lefelé az utcá n. A végtelenü l hosszú nak és ború snak
tetsző hétvége utá n a nap most melegen és bará tsá gosan sü tö tt.
Sheila betért a sarki ká vézó ba egy gyors reggelire. Most má r lényegesen jobb kedvvel
folytatta ú tjá t. Futó lag ü dvö zö lte Mrs. Malleyt a cipő boltban, vett néhá ny lapot Wong
ú jsá gosbó déjá ban a Hetedik utca ú tresztező désében. A kö zelben rendő rautó vá rakozott;
Sheila vidá man odaintett a benne ü lő két fiatal rendő rnek, akik mosolyogva viszonoztá k
az ü dvö zlést.
Végü l elérte ú tjá nak céljá t, egy apró cska ü zletet, amely szerényen hú zó dott meg egy
ajá ndékbolt és egy utazá si iroda kö zö tt.
A kis butik tulajdonosnő je, Mrs. Ephron, pará nyi ü zletét hangsú lyozottan nő ies
stílusban rendezte be: a székeket fodros, ró zsamintá s huzat borította, a vá zá kban friss
virá gok illatoztak, és valahonnan halk zene szó lt. Az á llvá nyokon ízléses, egyedi
ruhadarabok kellették magukat a betérő vá sá rló knak.
Mrs. Ephron csalhatatlan ízléssel tudta a legmegfelelő bb ruhadarabot ajá nlani a
vevő inek.
– Sheila Kathleen! – kiá ltott fel, amikor a boltajtó fö lö tt megcsendü lt az ezü stö s hangú
kis csengő , és Sheila megá llt elő tte az égszínkék sző nyegen. – Há t igazá n te vagy az?
Sheila mosolyogva lépett kö zelebb. Má r évek ó ta nem já rt Mrs. Ephron boltjá ban, és
most ö rü lt, hogy az idő s hö lgy az eltelt években ú gyszó lvá n semmit sem vá ltozott. Arcá t
most is éppoly gondosan kikészítette, mint azelő tt, s a legú jabb divatú ruhá t viselte.
Mrs. Ephron levette a szemü vegét, és figyelmesen megnézte az elő tte á lló leá nyt.
Neheztelő en ingatta a fejét; Sheila farmert és bő , majdnem térdig érő puló vert viselt.
– Jó sá gos ég! – mondta elszö rnyedve. – Mi tö rtént veled? Hogy nézel ki?
– Borzasztó an, ugye?
36/87
– Há t… kissé… hm… zilá ltan festesz, de há t manapsá g ez a divat. Persze én soha nem
értettem, miért já rnak a nő k ilyen… hanyagul ö ltö zö tten. Nem hiszem, hogy a férfiaknak
tetszenek azok a lá nyok, akik olyan benyomá st keltenek, mintha most bú jtak volna ki az
á gybó l.
Sheila elnevette magá t.
– Nos, én nem vagyok ebben olyan biztos…
– Van némi tapasztalatom, drá gasá gom. Meglepő dnél, ha tudná d! No de mire van
szü kséged?
Sheila felsó hajtott.
– Mindenre!
– Komolyan mondod? Remek! Mindig is szerettelek volna ö ltö ztetni. Há t mégiscsak
eljö tt az én idő m! Te igazi egyéniség vagy, Sheila, és rá adá sul szép is.
Sheila érezte, hogy a szemét ismét elborítjá k a kö nnyek.
– Mrs. Ephron, má r annyira elegem van mindenbő l… Vagyis a farmerbő l meg a
csizmá bó l… Má r szinte nem is érzem nő nek magam.
– Valami baj van, kislá nyom?
– Nem, dehogy! – vá gta rá Sheila gyorsan, és ö rü lt, hogy a divatá rusnő nem tartozik a
szenvedélyes ú jsá golvasó k kö zé. – Csak végre valami ú j darabra lenne szü kségem.
– Helyes, kicsikém, akkor lá ssuk, mire is gondoltá l. Talá n egy szép ruhá ra vagy egy
mutató s kis puló verre? – Mrs. Ephron má ris magá val hú zta Sheilá t a bolt végében
sorakozó ruhaá llvá nyokhoz és fogasokhoz. –Van néhá ny ö tletem, mi á llna jó l neked…
Nem, ez nem jó …
Az idő s hö lgy soká ig vá logatott.
– Valami egyszerű , de mégis teljesen egyedi darab kellene… Mondd, drá gá m, még
mindig azt a lehetetlen foglalkozá st ű zö d?
– Igen, Mrs. Ephron, még mindig a rendő rségnél vagyok.
– Há t nem tudom, mit szó lt volna hozzá szegény nagyanyá d…
– De esti egyetemen a jogot végzem – tette hozzá sietve Sheila.
– Pompá s! Majd ha megnyitod az ü gyvédi irodá dat, keress fel, és én tető tő l talpig
felö ltö ztetlek. Egy elegá ns kosztü mre gondoltam, persze semmi férfias, merev
szabá svonal…
Mrs. Ephront elragadtá k az á brá ndok, de kö zben fá radhatatlanul rakosgatta Sheila
karjá ra a kü lö nféle ruhá kat. Ő pedig tü relmesen á llt, nézegette a pompá sabbná l
pompá sabb darabokat, és má ris sokkal jobban érezte magá t. Való ban erre volt most
szü ksége!
Késő bb dudorá szva vetkő zö tt a tá gas fü lkében. Ezen a héten most elő szö r volt ilyen jó
kedve. Szemü gyre vette a fogasra akasztott ruhá kat: melyiket is pró bá lja meg elő szö r?
Pillantá sa megakadt egy elefá ntcsontszín nyersselyembő l készített nadrá gkosztü mö n. Ez
az!
A simulékony, természetes fénnyel csillogó ö ltö zék olyan tö kéletesen illett az alakjá ra,
hogy Sheila szinte hitetlenkedve nézte magá t a tü kö rben. Való ban ő volna az? Nagyon jó l
37/87
festett. A rö vid, karcsú sított kabá tka kiemelte dereká nak vonalá t, a kitű nő szabá sú
nadrá g pedig hosszú lá bá t.
Kikapcsolta a fehér gyö ngyhá z csatot a tarkó já n, és megrá zta a hajá t. A sű rű , sző ke
hajzuhatag lá gyan vette kö rü l az arcá t.
Az arca. Nos, az arcá val má r nem volt ilyen elégedett. A szeme alatt halvá ny, de
észrevehető kariká k hú zó dtak, és tekintetébő l má r jó ideje nem tű nt el a hajszolt, ű zö tt
kifejezés.
5. FEJEZET
– Sheila! – kiá ltotta Mrs. Ephron a bolt elü lső részébő l. – Gyere ide, hadd lá ssam, mi
van rajtad!
A lá ny – ú gy, ahogy volt, mezítlá b – kisétá lt a fü ggö ny mö gü l, és odament Mrs. Ephron
karosszékéhez.
– Azt hiszem, ez megfelel… – Torká ra forrt a szó , amikor meglá tta, ki ü l Mrs.
Ephronnal szemben. Egy bará tsá gosan mosolygó ú r, teá scsészével a kezében. – Martin!
– Bizony, én vagyok az! – bó lintott a férfi, és lá tható an élvezte Sheila meglepetését.
Végigmérte a lá nyt, aztá n elismerő en jegyezte meg: – Tényleg nem rossz. Ső t, ha ő szinte
akarok lenni, remekü l á ll.
– Mit keresel itt?
– Talá lkozni akart veled, kedvesem – szó lt kö zbe Mrs. Ephron, mikö zben legbá josabb
mosolyá t ragyogtatta vendégére. – É ppen azon vagyunk, hogy kicsit megismerkedjü nk
egymá ssal. – Halkan felnevetett. – Azt hiszem, nem tévedek, ha azt á llítom, hogy Mr.
Broderick szerelmes.
– Való ban? – kérdezte Sheila fagyosan.
– Való ban – jelentette ki Martin, és felá llt. – É s én sem tévedek, ha azt mondom: ha
mindig így ö ltö zik, mint most, Miss Malone, kö vetni fogom bá rhová .
– Miért, eddig nem ezt tetted? – vetette oda csípő sen Sheila, sarkon fordult, és má r el
is indult az ö ltö ző fü lke irá nyá ba.
– Sheila! – kiá ltotta Martin nevetve a lá ny utá n. – Vá rj!
Mrs. Ephron kezébe nyomta a teá scsészéjét, és Sheila utá n eredt.
– No de Mr. Broderick! – sá pítozott a hö lgy. – Férfiaknak ott semmi keresnivaló juk!
Szent egek! Csak nem akar bemenni az ö ltö ző be?!
Martin megragadta Sheila karjá t, még mielő tt a lá ny bemenekü lhetett volna a fü lkébe.
– Kérlek, hallgass meg! Nem akartalak magamra haragítani!
– Nem is haragszom. – Sheila elrá ntotta a karjá t, és nyomatékkal mondta: – Nem
haragszom, hanem egyenesen magamon kívü l vagyok! Nincs jogod kémkedni utá nam!
– Bocsá ss meg, nem tudtam ellená llni. Lá ttam, hogy bejö ttél ide, és… É s van egyá ltalá n
fogalmad ró la, milyen csá bosan festesz ebben a holmiban?
38/87
Martin ravasz mosollyal á tö lelte Sheila dereká t, és gyors mozdulattal betolta az

ö ltö ző fü lkébe. Mrs. Ephron panaszos hangokat hallatott, Martin azonban mit sem
tö rő dö tt a tiltakozá ssal.
– Martin, azonnal engedj el! – Sheila megpró bá lt kibontakozni a férfi karjá bó l.
– Mindig is szerettem volna lá tni egy nő i ö ltö ző fü lkét belü lrő l. Régi vá gyam most
végre teljesü lt…
Azzal leü lt egy bá rsonnyal bevont székre, és ö lébe vonta Sheilá t. A lá ny félig-meddig
bosszú san egy darabig még kü zdö tt a férfi szorítá sa ellen, aztá n lassan lanyhult az
ellenkezése.
– Csendesebben – suttogta Martin huncutul –, kü lö nben Mrs. Ephron még azt talá lja
hinni, hogy valami illetlen dolgot mű velü nk.
– Szerintem má ris azt gondolja. Martin…
A férfi hosszú csó kkal zá rta le a szá já t, és keze végigsiklott a lá ny selyembe burkolt
testén. Lassan, já tékosan kö rü lrajzolta a derék, a csípő finoman hajló , lá gy vonalá t, és
épp a kabá tka gombjain babrá lt, amikor Sheila hatá rozott mozdulattal eltolta magá tó l.
– Hagyd abba!
– No de Sheila, hiszen bá rmelyik pillanatban kiszabadíthatná d magad! Já ratos vagy az
ö nvédelmi sportokban…
– Há t, hogyne – vetette oda a lá ny. – De nem akarná m csontodat tö rni.
– Nem is hinnéd, hogy mennyi mindent kibírok! Nosza rajta, pró bá ld meg!
– Tetszene neked, ugye?
– Há t persze, és ez a hely is tetszik. Neked nem?
Martin ismét kö zelebb hajolt a lá nyhoz, és megcsó kolta. Sheila most má r alig
tiltakozott. Lehunyta a szemét, és lassan-lassan á tengedte magá t a csó k mindent
feledtető , má moros érzésének. Amikor egy pillanatra felnyitottá k a szemü ket,
mindkettő jü k tekintetében a vá gy lá ngjai lobogtak. Martin keze a kabá tka kivá gá sá ba
csú szott, és ujjai a lá ny bő rét becézgették.
– Martin – só hajtotta Sheila –, mit fog szó lni Mrs. Ephron…
– Semmit. Szerintem tetszik neki a dolog… É s ha itt maradunk egy ó rá t, legalá bb lesz
mit mesélnie.
– De én nem akarom, hogy ró lam pletyká ljanak – mormolta Sheila.
– Most ne tö rő dj senkivel és semmivel! – suttogta Martin, és szenvedélyesen magá hoz
ö lelte kedvesét. A heves mozdulattó l elvesztették az egyensú lyukat, és a vastag, puha
sző nyegre zuhantak. Sheila kitalá lta a férfi szá ndéká t, és gyorsan elhengeredett mellő le.
Martin azonban megragadta, és magá ra rá ntotta. A lá ny felhá borodá stó l égő arccal
nézett rá .
– Te megő rü ltél!
– Csitt – suttogta Martin – ne olyan hangosan!
– Teljesen elment az eszed! – ismételte Sheila most má r kissé halkabban. – Tudod
egyá ltalá n, mit csiná lsz?
39/87
– Csak azt tudom, hogy mit csiná lnék szívesen – vá laszolta a férfi, és gyengéden
végighú zta mutató ujja hegyét a lá ny szá já nak ívén. – Egész éjjel ró lad á lmodtam… Ha
sietü nk, Mrs. Ephron sosem tudja meg…
– Ilyen ostobá nak tartod? – Sheila tü relmetlenü l tolta el a férfi kezét. – É s ilyen
ostobá nak tartasz engem is? – Gyors mozdulattal felü lt, és megrá zta a hajá t. – Egyá ltalá n
nem olyan vagy, mint amilyennek gondoltalak.
Martin elvigyorodott, s kényelmesen ö sszefonta a karjá t a tarkó ja alatt. Lá tható an jó l
érezte magá t a sző nyegen.
– Miért, mit vá rtá l tő lem?
– Valamivel tö bb tapintatot és jó érzést – vetette oda a lá ny. Felkapta viseltes
ruhadarabjait, és kilépett a fü lkébő l, hogy Mrs. Ephron utá n nézzen. Még mindig a
selyem nadrá gkosztü m volt rajta. Szó sem lehet arró l, hogy addig á tö ltö zzö n, ameddig
Martin a fü lkében van!
Szeretett volna valahogy megszabadulni innen. A pultra tá maszkodva hú zta fel a
csizmá já t, mikö zben kö rü lpillantott. Mrs. Ephron azonban nem volt sem a ruhafogasok
mö gö tt, sem az apró cska bolt még pará nyibb mosdó helyiségében. A pénztá r mellett egy
cédulá t talá lt: Tedd a kulcsot a lábtörlő alá!
– De hová a csudá ba mehetett? – kérdezte Sheila bosszú san.
Martin is kisétá lt az ö ltö ző fü lkébő l, s a lá nyhoz lépett. Sokatmondó mosollyal a
bejá rati ajtó ra mutatott, amelyen lila virá gocská kkal díszített kis tá bla fü ggö tt: Egy ó ra
mú lva itt vagyok!
– Nos, mit szó lsz hozzá ? Szerintem ez azt jelenti, hogy Mrs. Ephron egy ó rá ra
rendelkezésü nkre bocsá totta a boltjá t.
Sheila dermedten bá mult a tá blá cská ra.
– Jó sá gos ég! Mit gondolhatott ró lunk?!
Martin hanyagul Sheila mellé tá maszkodott, és jó ízű en elnevette magá t.
– Há t ez nem is kérdéses! Egyébként csodaszép vagy, amikor így kipirulsz – bó kolt, és
kedvtelve nézegette a lá ny égő arcá t.
– Nincs ebben semmi mulatsá gos! – toppantott ingerü lten Sheila. – É n inká bb
kínosnak talá lom az ü gyet.
Martin nem vá laszolt. Leakasztott a pénztá r melletti fémá llvá nyró l egy hosszú
gyö ngysort, magá hoz hú zta a lá nyt, és já tékosan a nyaka kö ré csavargatta az ékszert. A
hosszú gyö ngyfü zér végét belecsú sztatta a selyemkabá tka mély kivá gá sá ba.
– Tö kéletes! – mondta, aztá n há trasimította a lá ny hajá t, hogy még jobban élvezhesse
a lá tvá nyt. – Remek ö tletem tá madt, Sheila.
A lá ny érezte, hogy ismét elö nti tagjait a forró sá g. Alig hallható , rekedtes hangon
kérdezte:
– Micsoda?
– Az egész bolt a miénk egy ó rá ra. – Martin odahajolt Sheilá hoz, és a fü lébe sú gta: –
Szeretnélek levetkő ztetni. Aztá n szeretném lá tni, amint mindent felpró bá lsz, ami csak
van ebben a boltban.
40/87
– Mindent?!
– Há t talá n nem mindent, mivel az idő nk kevés. Fogadok, hogy Mrs. Ephron a csipke
fehérnemű t a pult alatt tartja…
Nem, nem a pult alatt, gondolta Sheila. Tudta, hogy ezeket a csipkébő l és fényes
selyembő l megá lmodott leheletkö nnyű holmikat Mrs. Ephron egy e célra fenntartott,
régi fió kos szekrényben helyezte el.
– Nos, mit szó lsz hozzá ? – kérdezte Martin. – Akarod?
A vér forró n lü ktetett Sheila ereiben a gondolatra, hogy sorra felpró bá lja az izgató ,
csodá s darabokat, mikö zben csupá n a hosszú gyö ngysor van rajta, és Martin
egyfolytá ban ő t nézi. Hol ú gy érezte, lá ngra lobban a bő re, hol hideg borzongá s futott
végig a testén. A jó zan eszét azonban még nem veszítette el teljesen, és egy pillanatnyi
tétová zá s utá n hatá rozottan megrá zta a fejét.
– Nem lehet… Nem tehetem…
– Nem akarod, Sheila.
– Mindegy, mit gondolsz – jelentette ki a lá ny most má r keményebb hangon. Felvette a
pénztá rgép mellett heverő lila jegyzettö mbö t meg a golyó stollat, és néhá ny sort vetett
papírra Mrs. Ephron szá má ra. A levélkében tudatta az idő s hö lggyel, hogy majd má snap
rendezi a szá mlá t. – Mennem kell. Még sok elintéznivaló m van.
– Fontos? – kérdezte Martin.
– Igen. É s nem akarom, hogy megint kö vess.
– Miért hiszed, hogy…
– Kémkedtél utá nam-vá gott kö zbe ingerü lten Sheila –, és az ilyesmit nem szeretem.
– Kémkedtem! Micsoda kifejezés! Tisztá ra véletlen volt, hogy ma délutá n talá lkoztunk.
– Ezt meséld a nénikédnek.
– De amikor igaz! É ppen ú tban voltam a sö rfő zdéhez, amikor meglá ttalak a tú loldalon.
Szó ltam, de annyira elmélyedtél a gondolataidban, hogy nem hallottad. Ne haragudj,
igazá n sajná lom, hogy így rá d tö rtem…
– Nincs jogod kö vetni.
– Hogyhogy? Miféle ostoba szabá lyzat tiltja, hogy egy csinos rendő rnő vel
talá lkozzam? Vagy haragszol rá m a tegnap éjszaka miatt?
– Miért, mi tö rtént tegnap éjszaka? – érdeklő dö tt Sheila kö zö nyö s hangon.
– Haragszol, amiért megcsó koltalak?
– Persze, hogy nem haragszom, csak…
– Akkor minden rendben – jelentette ki Martin, és megpró bá lta visszatartani a lá nyt. –
Má ris megismételhetjü k a tegnapit…
Sheila ingerü lt mozdulattal vá laszolt. Felkapta a ruhá it, és a kijá rat felé igyekezett.
Martin azonban gyorsabb volt, megelő zte, és kinyitotta elő tte az ajtó t. Sheila
megtorpant, és komolyan nézett a férfira.
– Ú gy lá tom, még mindig nem értetted meg, amit mondtam. Nem akarok veled lenni.
Nem tehetem. Rendő r vagyok, és nem akarom kocká ra tenni a hivatá somat miattad.
41/87
– Ugyan, ne tégy ü gy, mintha a hivatá sod á llna kö zénk! – vá gta rá Martin gyorsan. –
Egyszerű en félsz tő lem, Sheila. Errő l van szó .
– Félek? – A lá ny gú nyosan felkacagott, és elment Martin mellett. – Igazá n ezt hiszed?
Van fogalmad arró l, hogy nap mint nap milyen veszélyekkel nézek szembe?
– El tudom képzelni – bó lintott a férfi, mikö zben bezá rta a boltajtó t, és a kulcsot a
lá btö rlő alá tette. – De sem a kocká zatnak, sem a veszélynek, amit vá llalsz, a
legcsekélyebb kö ze sincs ahhoz, amitő l való ban tartasz, aminek az elvesztésétő l félsz.
– Féltem az életemet? – kérdezte éles hangon Sheila, és szembefordult a férfival. – Ezt
akarod mondani?
– Dehogy. Attó l rémü ltél meg, hogy elveszíted az ellenő rzést a dolgok fö lö tt. Neked
szü kséged van arra az érzésre, hogy ura vagy bá rmilyen helyzetnek. Má rpedig, ha együ tt
vagyunk, nem mindig te irá nyítod az eseményeket.
– Ez igaz. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az irá nyítá s kicsú sszon a kezembő l
– jelentette ki Sheila. – Soha! É rted? Soha! Ha ez megtö rténik, valakinek az életébe
kerü lhet, és nem akarok az a valaki lenni…
– Ha kettesben vagyunk, s nem te irá nyítod a dolgok menetét, abba még nem fogsz
belehalni. – Martin halkan, mosolyogva folytatta: – Ső t, azt hiszem, inká bb jó t tesz majd
neked…
Mielő tt még Sheila vá laszolhatott volna, meghallotta, hogy a nevét kiá ltjá k.
Kö rü lpillantott, és felfedezte, hogy az utca tú loldalá ró l egy alacsony, kö pcö s emberke
igyekszik integetve feléjü k, ü gyet sem vetve a vadul tü lkö lő já rmű vekre.
– Dudá ljon csak, amennyit akar – kiá ltotta oda az egyik dü hö sen hadoná szó
ú rvezető nek –, akkor sem megyek gyorsabban!
– Jaj, a papa…
– Az édesapá d? – tudakolta kívá ncsian Martin.
– Viselkedj tisztességesen – mormolta a lá ny.
– Sheila! – trombitá lta Tommy Malone, miutá n szerencsésen elérte a já rdá t. – Sheila
Kathleen, mi az ö rdö g van veled, hogy há rom napig fel sem hívtá l bennü nket? Talá n
elvá rná d tő lem, hogy gondolatolvasó legyek? Mi a csudá t csiná lsz mostaná ban, és ki ez
az ember itt melletted?
Tommy Malone fü rge, pirospozsgá s, gorombá n szó kimondó ír volt. Hosszú éveket
tö ltö tt a rendő rség szolgá latá ban, nyugdíjba vonulá sa utá n pedig betá rsult a fivéréhez, s
most Tipperrel együ tt egy igazi ír kocsmá t vezetett a déli vá rosrészben. A két fehér hajú ,
jó kedélyű írt az egész kö rnyék ismerte.
Tommy Malone bü szke volt a leá nyá ra, és Sheila is ragaszkodott az apjá hoz, ami nem
jelentette azt, hogy néha nem kü lö nbö ztek ö ssze. Fő képp, ha Malone papa
beleavatkozott leá nya magá nü gyeibe. Most is leplezetlen kívá ncsisá ggal mérte végig
Martint. Sheila igyekezett elejét venni a szó á radatnak.
– Semmi kü lö nö s, papa – mondta sietve –, csak egy ismerő sö m.
Martinnak azonban esze á gá ban sem volt megkö nnyíteni Sheila dolgá t.
42/87
Kihú zta magá t, Tommy Malone szemébe nézett, és kis meghajlá s kíséretében kö zö lte:
– Martin Broderick vagyok, ö rü lö k, hogy megismerhetem, uram. Sheila má r sokat
mesélt ö nrő l.
Sheila nagyot nyelt, és dü hö s pillantá st vetett Martinra. Tommy Malone azonban
szélesen elmosolyodott, és kezet nyú jtott.
– Igen?! Ó , az én Sheilá m nagyon kedves kislá ny! Fő zö tt má r magá nak valami finomat,
fiatalember? Kü lö nö sen az ír gulyá st tudja jó l készíteni, régi csalá di recept szerint.
Biztosan ízlik majd…
– Papa – vá gott kö zbe Sheila hatá rozottan –, én nem fő zö k Martinnak. Ő …
– Nemrég tértem vissza kü lfö ldrő l – szakította félbe sietve a férfi –, még nem ismerem
olyan jó l a kedves leá nyá t, Mr. Malone.
– Tehá t nem kü lfö ldi – jegyezte meg az ö reg.
– Nem, uram, néhá ny évet ü zleti okokbó l Németorszá gban tö ltö ttem, de most ismét
itt, az Á llamokban fogok élni.
– Ú gy, ú gy… – dö rmö gte Malone, és pillantá sa végigsiklott Martin drá ga bő rkabá tjá n,
kissé hanyag, de nyilvá nvaló an jó ízléssel ö sszevá logatott, kö ltséges ruhadarabjain, és
magá ban megá llapította, hogy ez a Broderick eszményi férj volna az ő leá nya szá má ra. –
É s mivel foglalkozik?
– Hallottad a nevét, papa: Broderick – szó lalt meg Sheila. – Hiszen tudod, a Broderick-
féle sö rfő zde…
– Hű ha! – Tommy felragyogó arccal még egyszer alaposan megszorongatta a
fiatalember kezét. – Nagyon-nagyon ö rü lö k, hogy megismerhetem! Igazá n! Meghívta má r
a leá nyom a mi kis ü nnepségü nkre?
– De papa…
– Még nem volt alkalma meghívni, uram.
– Természetesen el kell jö nnie. A fivérem, Tipper szü letésnapja a Malone-kocsmá ban
olyan alkalom, amelyet nem lehet kihagyni! Ugye szá n rá nk egy kis idő t?
Martin szélesen elmosolyodott, és á tkarolta Sheila vá llá t.
– Egészen biztosan elmegyek! – É s még kö zelebb hú zta magá hoz a lá nyt.
– Papa, ez teljesen fö lö sleges volt! – mondta bosszú san Sheila.
– Miért lett volna fö lö sleges? – csodá lkozott Malone. – Lá tom, hogy rendes fickó , aki
illik a tá rsasá gunkba. Gyertek nyolc elő tt, akkor vacsorá t is kaptok.
Ezzel megbillentette a sapká já t, és kényelmesen visszaballagott az utcá n.
Bará tsá gosan kö szö ngetett a szembejö vő knek, és azok éppoly bará tsá gosan viszonoztá k
az ü dvö zlését. Lá tható an mindenki ismerte és kedvelte a kö rnyéken.
Sheila dü htő l szikrá zó szemmel fordult Martinhoz.
– Mi a csudá nak kellett elfogadnod a meghívá st?
– Hogy utasíthattam volna vissza? – csodá lkozott Martin. – É s egyá ltalá n: miért kellett
volna? Az édesapá d igen szó rakoztató ember, Sheila. É s most má r azt is tudom, kitő l
ö rö kö lted a heves vérmérsékletedet.
43/87
– Légy szíves, hagyj békén! É rtetted? Nem akarom, hogy utá nam já rj, hogy felhívj,
vagy, hogy megjelenj az apá m kocsmá já ban.
Ezzel Sheila sarkon fordult, és sietve elindult a laká sa felé.
– Szabad orszá gban élü nk – kiá ltotta utá na Martin –, és apá d kocsmá ja nyilvá nos hely!
Á lmatlanul tö ltö tt éjszaka utá n Sheila negyedó rá nyi késéssel érkezett a

munkahelyére. Tö rő dö tten vonszolta fel magá t a bejá rathoz vezető lépcső n.
Amikor belépett az irodá ba, Cowboy felnézett az író asztala mellő l.
– Beszélni akarok veled – intett a mellettü k levő , éppen ü res kihallgató helyiség felé, s
vá laszt sem vá rva az ajtó hoz indult.
Sheila kö vette, és kö zben tü relmetlenü l csavargatta le a nyaká ró l a hosszú , piros sá lat.
– Valami baj van? – kérdezte kö zö mbö s hangon, és lehú zta kabá tja villá mzá rá t.
– Talá ltam valamit – mutatta fel Cowboy a kezében lévő iratrendező t, és becsukta
maguk mö gö tt az ajtó t. – Gondolom, érdekelni fog.
Sheila felkuporodott a jobb napokat lá tott asztal sarká ra, és kinyitotta az irattartó t.
Á tlapozta az első oldalakat, aztá n ö sszerá ncolt homlokkal pillantott Cowboyra.
– Nem értem, mit akarsz ezzel. Mi volna, ha megmondaná d?
Cowboy zsebre vá gott kézzel nekitá maszkodott az ajtó nak.
– Nem vagy a legró zsá sabb hangulatban. Rosszul tö ltö tted a szabadnapjaidat?
Sheila tü relmetlenü l rá ndított a vá llá n.
– Nem, nagyon is jó l. Csak azért hívtá l ide, hogy ezt megkérdezd? Mirő l van szó
tulajdonképpen?
– Gyilkossá gró l – felelte Cowboy. – Négy évvel ezelő tt eltű nt egy Enrique Furmire
nevű bű nö ző . Uzsorakamatra adott kö lcsö n pénzt, és a csalá dja feltételezte, hogy
meghalt. Egyébként a rendő rségnek is ez volt a véleménye, bá r a holttestet nem talá ltá k
meg. Furmire nem ö rvendett kö zszeretetnek bizonyos kö rö kben, meglehető sen sok
ellensége volt.
– No és? Mindez még azelő tt tö rtént, hogy én ide kerü ltem volna.
– Tudom. É n sem voltam akkor még itt. Annak idején még nem vitték szá mító gépre az
ü gyiratokat, és éppen ez jelenti a gond egyik részét.
– Miféle gondró l beszélsz?
– A Pletheridge-betö rés utá n betá plá ltam Martin Broderick nevét a szá mító gépbe, de
eredménytelenü l kerestem ró la adatokat. Amikor azonban megemlítettem a nevét
néhá ny régi kollégá nak, akikkel néhanapjá n ká rtyá zni szoktam, egyikü k emlékezett
Broderickra.
Sheilá ban hirtelen feltá madt az érdeklő dés.
– É s?
44/87
Cowboy letelepedett Sheila mellé az asztal peremére, néhá ny oldalt á tlapozott az

irattartó ban, aztá n rá mutatott egy feljegyzésre.
– Martin Broderick volt az egyik fő gyanú sítottja az Furmire-féle eltű nési ü gynek. A
rendő rség feltételezte, hogy Broderick tette el lá b aló l az uzsorá st, és ő tü ntette el a
holttestet is.
Sheila ú gy érezte, elá ll a szívverése.
– Komolyan mondod?
Cowboy bó lintott.
– Igen, talá ltam is…
Sheila kö zbevá gott:
– De hiszen Martin Broderick négy évig kü lfö ldö n volt!
– Igaz. De csak azutá n hagyta el az orszá got, hogy az uzsorá s eltű nését bejelentették.
Sheila alig kapott levegő t, keze hirtelen reszketni kezdett.

– Bizonyítékaim természetesen még nincsenek – folytatta Cowboy, és kivette a lá ny
remegő kezébő l az irattartó t –, de ami késik, nem mú lik. – Sheila izgatottsá ga nem tű nt
fö l neki. – A rendő rség akkor semmit sem tudott Broderickra bizonyítani, és ennyi év
mú ltá n sem lesz kö nnyebb, de…
– Való ban azt hiszed, hogy Martin Broderick képes megö lni valakit?
Sheila hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy Cowboy meglepetten kapta fel a
fejét. Fü rkésző pillantá st vetett a lá nyra, aztá n csendesen azt felelte:
– Lehetséges…
– Nem… szá momra ez elképzelhetetlen!
– Miért?
– Nem tudom, miért gondolom így, de szerintem nem az a típus…
Cowboy felvonta a szemö ldö két.
– Mert tú l jó képű ? Tú l vonzó ? No mi az, Malone, csak nem hagyod, hogy félrevezessen
egy csinos á brá zat? Ilyen nagy hatá ssal volt rá d? Hiszen alig tudunk ró la valamit. Az is
lehet, hogy zavart lelkiá llapotban kö vette el a tettét, az is lehet, hogy beteg…
Sheila nagyot nyelt, és elfordult, hogy Cowboy ne tudjon az arcá ró l olvasni. Martin
való ban olyan nagy hatá ssal lett volna rá , hogy elaludt benne a rendő rö sztö n?
– Tulajdonképpen miért fogtá k gyanú ba? – kérdezte kis idő elteltével.
– Broderick apja rengeteg pénzzel tartozott Enrique Furmirénak. Furmire be akarta
hajtani a kö vetelését, az ö reg Broderick azonban nem tudott fizetni. Csodá latos mó don
épp ekkor veszett nyoma az uzsorá snak, és a Broderick csalá d megszabadult a
gondjaitó l.
Sheila ö sszerá ncolta a homloká t. Igen, amit Cowboy feltá rt, nagyon is jó l egybevá gott
azzal, amit má r ő maga is tudott. Martin említette, hogy anyagi gondjaik voltak, az
uzsorá sró l azonban nem beszélt…
45/87
– Mire gondolsz? – kérdezte Cowboy kívá ncsian.

Sheila megrá zta a fejét.
– Bevallom, nagyon meglepett a dolog. Nem tagadom, van valami Broderickban, ami
nyugtalanít, de, hogy gyilkos legyen… Nem, azt el sem tudom képzelni.
– Bő ven volt ideje, hogy eltü ntesse a nyomokat. Négy évet tö ltö tt kü lfö ldö n, ezalatt
szép csendesen elaludt a dolog.
– É s most ú jbó l nyomozni akarsz? – kérdezte Sheila. – Egyá ltalá n mit szá ndékozol
tenni?
Cowboy elgondolkozó pillantá st vetett a csukott iratrendező re.
– Nem olyan egyszerű a dolog. De azt tudod, hogy nagyon szeretnék a gyilkossá gi
csoporthoz kerü lni. Azt gondoltam, hogy a szabad idő mben foglalkozom az ü ggyel, há tha
felfigyel rá m valaki odafent… Mindenesetre elő szö r is alaposan tanulmá nyozom az
ü gyiratokat. Egyébként a Furmire-gyilkossá g még mindig a mi hatá skö rü nkbe tartozik.
Ha viszont kiderü l, hogy az ü gynek kö ze van a Pletheridge-betö réshez, akkor
természetesen be kell vonni a harmadik kö rzetbeli kollégá kat is.
– Még mindig azt gondolod, hogy Martin lopta el az ékszereket?
– Miért? Szerinted nem kü lö nö s, hogy éppen azon az estén bukkant fel olyan hosszú
tá vollét utá n? Nem hiszem, hogy merő véletlen volna!
Sheila lassan bó lintott.
– Jó . Kérlek, tá jékoztass a dolgok alakulá sa felő l.
– Még mindig érdekel az eset?
Sheila mosolyt kényszerített az arcá ra.
– Miért is ne érdekelne? É n is szeretem az izgalmas bű nü gyi tö rténeteket.
Cowboy a kö vetkező napokban nem tudott meg ú jabbat a Broderick-ü gyrő l,
legalá bbis Sheilá nak nem szó lt. A lá nynak bő ven akadt dolga, mégsem tudta teljesen
szá mű zni a gondolataibó l Martint. Lehetséges, hogy a férfi gyilkos?
6. FEJEZET
Sheila kerü lte a Martinnal való talá lkozá st, s, hogy a férfi még telefonon se érhesse el,
egyre kevesebb idő t tö ltö tt otthon. Ha nem volt szolgá latban, rendszerint az egyetemi
kö nyvtá rba ment, letelepedett egy sarokban a kö nyveivel, és megpró bá lt tanulni. Csak
este, aludni tért haza, de nehezen lelt nyugalomra.
Ú jra és ú jra Martin csó kjaira kellett gondolnia, s arra, ahogy a férfi magá hoz ö lelte,
izmos testéhez szorította. É bren és á lmá ban Martin arcá t, mosolyá t lá tta, hangjá t
hallotta.
Belevetette magá t a munká ba, és egy pillanatnyi pihenést sem engedélyezett
magá nak. É szre sem vette, milyen hamar elrepü ltek a napok.
46/87
Tipper szü letésnapjá t a Malone csalá d kocsmá já ban ú gy ü nnepelte a vendégsereg,

mint a vá ros má s kocsmá iban az év utolsó napjá t: zajos vigalommal és nagy ivá szattal. A
vendégek sű rű sorokban á lltak a sö ntéspult mellett, és teli tü dő bő l énekeltek. Azok a
szerencsések, akiknek asztal és ü lő hely is jutott, élénk lá bdobogá ssal kísérték az éneket.
Az egész kö rnyék ismerte és lá togatta a kocsmá t. Tommy és Tipper mindenkivel
szívélyesen bá nt. Ha sok volt a vendég, a csalá dtagok is segítettek a felszolgá lá sban.
Sheila ezú ttal legszívesebben otthon maradt volna, de tudta, hogy ez lehetetlen: azonnal
rá jö nnének, hogy férfi van a dologban…
Este kilenc ó ra tá jban végre kedvetlenü l ö ltö zkö dni kezdett. A farmerjá hoz mély
kivá gá sú , testhez simuló , kö nnyű puló vert hú zott, alaposan kikefélte a hajá t. Aztá n
kényelmes léptekkel elsétá lt apja kocsmá já hoz. Tudta, hogy ilyenkorra má r zsú folá sig
megtelik a helyiség, ezért inká bb a há tsó bejá rat felé tartott.
A konyhá ban is jó hangulat uralkodott. Nagynénje, Mary és a bá tyja, Larkin egy ü veg
jégbe hű tö tt ital mellett ü ltek.
– Ö rü lö k, hogy lá tlak, testvérkém! – kelt fö l az asztaltó l Larkin, és elismeréssel
biccentett a hú ga felé. – Szép vagy, mint mindig!
– Kö szö nö m a bó kot – mosolygott rá Sheila, és kedveskedve megpaskolta a
fiatalember karjá t. – Há t te mit keresel itt?
– Mary néni rendszerint a konyhá ban tö lti az egész ü nnepnapot, fő z és mosogat, amíg
a tö bbiek mulatnak. Gondoltam, eljö vö k, és segítek neki egy kicsit. Vagy ha nem is
segítek – tette hozzá huncut mosollyal –, legalá bb addig sincs egyedü l.
– No meg ízlik a fiú nak a fő ztö m! – jelentette ki bü szkén Mary néni. Tipper Malone
feleségének konyhá ja legalá bb annyi vendéget vonzott ide, mint ahá nyan betértek egy
mindig kellő hő fokra hű tö tt sö rre vagy whiskyre. – Adhatok neked is egy tá nyér ír
gulyá st? – kérdezte Mary néni, mikö zben jobbró l-balró l megcsó kolta Sheilá t.
– Kö szö nö m, most nem kérek, má r vacsorá ztam. Hol van a papa?
– Az imént épp javá ban tá ncolt – mondta Larkin. – Má r tö bbszö r is kérdező skö dö tt
felő led. Azt hittü k, hamarabb jö ssz.
Amikor Sheila belépett a faburkolatú , bará tsá gos helyiségbe, má r javá ban tartott a
mulatsá g. Az ü nnepelt a bá rpult mö gö tt á llt, Tommy a vendégeket szó rakoztatta.
É rcesen zengő , bá r kissé má r bizonytalan baritonjá val kísért egy régi ír dalt.
Sheila megvá rta, amíg az éneklés véget ér. Mikor az utolsó ismétlés is elhangzott, és
ki-ki a pohará hoz nyú lt, hogy felü dítse kiszá radt torká t, Sheila á tfurakodott a tö megen az
apjá hoz. Á tö lelte a nyaká t, és jó kora puszit nyomott kipirult arcá ra.
– Sheila, kislá nyom! – ordította Malone a leá nya fü lébe. – Pompá s színben vagy!
– Cseppet sem vagyok, te azonban becsíptél, és mindent ró zsá s színben lá tsz –
kiá ltotta vissza Sheila, mikö zben szeretettel mosolygott az apjá ra. – Mennyi whiskyt ittá l
má r?
– Kevesebbet, mint gondolná d – hunyorított a lá nyá ra Tommy. – De csak akkor megy
igazá n jó l a bolt, ha az ember maga is besegít egy kicsit… Kérsz egy sö rt?
– Kö szö nö m, nem, papa.
47/87
– Itt van a bará tod – kö zö lte harsá nyan Malone, mert ú jabb ír népdal hangjai
csendü ltek fel, és az ivó cimborá k má r készítették a torkukat.
– Nem értettem, mit mondtá l, papa! – hajolt kö zelebb Sheila.
– Itt van a bará tod – ismételte Malone, és kutatva pillantott kö rbe a tö megben. –
Tudod, az a jó képű fiatalember…
– Kicsoda?
– Martin! Ú gy hívjá k, nem?
– Martin?! Martin Broderick?
– Há t persze! – bó logatott hevesen Malone. – Má r lá tom is! Ott van! Martin, ide, ide!
Sheila legszívesebben a fö ld alá sü llyedt volna, legalá bbis szeretett volna kiszö kni a
konyhá ba Mary néni védő szá rnyai alá . De mielő tt még egy lépést tehetett volna, Tommy
elcsípte Martint. Széles mosollyal ü dvö zö lte, kezet rá zott vele, és a bá rpult felé
irá nyította. Broderick szeme jó kedvű en csillogott, és ragyogó fogsorá t kajá n mosollyal
rá villantotta Sheilá ra.
– Martin, itt az én szép kislá nyom! – kö zö lte Malone bü szke á brá zattal. Aztá n
Sheilá hoz fordult, és nyomatékkal mondta: – Légy hozzá kedves, hallod?
Ezzel má ris odébb furakodott. A vidá man hadoná szó , hangoskodó , koccintgató
emberek egymá s felé sodortá k Martint és Sheilá t. A lá ny gyorsan a férfi mellének
feszítette a tenyerét, Martin azonban élt az alkalommal, és á tö lelte. Szorosan magá hoz
vonta, és ajká ra tapasztotta a szá já t. Sheila tiltakozni pró bá lt, de annyi ember szeme
lá ttá ra nem akart jelenetet rendezni, s inká bb engedett.
– Kedvesem, nagyon hiá nyoztá l! – suttogta Martin. Beletú rt a lá ny selymes hajá ba,
majd ú jbó l és ú jbó l megcsó kolta. Gyengéden, ugyanakkor mégis szenvedélyesen. Sheila a
férfi izmos mellkasá hoz simult, érezte szívének dobogá sá t, és má r nem tudott jó zanul
gondolkodni.
Martin végü l elengedte a lá nyt, s fü rkésző n nézett a szemébe, mintha csupá n ketten
volná nak egy puszta szigeten, és nem hullá mzó , hadoná szó , zajongó embertö meg kellő s
kö zepén. Sheila tová bbra is Martinhoz bú jt, ö sztö nö sen a vá llá ba kapaszkodott.
É rzékeny, kifejező arcá n viharos gyorsasá ggal tü krö ző dtek érzelmei: enyhe bosszú sá g,
meglepetés és szenvedély.
– Nagyon-nagyon hiá nyoztá l – ismételte Martin halkan. – De hol van az a pompá s
nadrá gkosztü m, amelyet Mrs. Ephron boltjá ban vá sá roltá l? Nem mintha ez, ami rajtad
van, nem á llna remekü l, de…
– Neked aztá n vastag bő r van a képeden! – szakította félbe Sheila szikrá zó szemmel. –
Idemerészkedsz, pedig tudod, hogy lá tni sem akarlak!
– Kis hazudó s! A szemed elá rul. – A férfi két kezébe fogta a lá ny kipirult arcá t, és azt
sú gta: – Csodá latos vagy, Sheila… Gyere, menjü nk el innen!
A lá ny ekkor vette csak észre, hogy még mindig gö rcsö sen kapaszkodik Martin
karjá ba. Gyorsan elengedte, a tö meg azonban egymá shoz préselte ő ket. Sheila
elfordította a fejét.
– Nem kellett volna idejö nnö d!
Martin rá mosolygott.
48/87
– Nem tiltakozhatunk a sorsunk ellen, lá sd be végre. Azó ta, hogy megleptél ott a
zuhany alatt…
– Nem érted, mit mondtam? – kiá ltotta Sheila, és megpró bá lt kibontakozni a férfi
szorítá sá bó l. – Tű nj el az életembő l!
Martin észrevette a lá ny arcá n, hogy nem tréfá l. Kicsit megrá zta, de nem engedte el.
– Mi tö rtént veled?
– Ne tégy ú gy, mintha nem értenéd! – vá laszolta dü hö sen Sheila. – Hiszen egyszerű : te
bű nö ző vagy, én meg rendő r. Ellentétes oldalon á llunk.
– Mit értesz ezen?
– Tudom, mihez kell tartanom magamat, Martin!
– Ugyan, mit tudsz te?
– Kérlek, hagyj békén! Kö ztü nk nem lehet semmi…
– Egy szó t sem értek abbó l, amit mondasz! Itt az ember a sajá t szavá t sem érti! Gyere,
menjü nk!
Ezzel megragadta a lá ny karjá t, és az ajtó felé irá nyította.
Odakinn, a já rdá n Sheila megá llt Martinnal szemben, és kijelentette:

– Mindent tudok Enrique Furmire esetérő l. – Ü gyet sem vetve a já ró kelő kre,
nyugodtan folytatta: – Nem elég, hogy elloptad a sajá t anyá d ékszereit…
– Nincs bizonyítékod, hogy bá rmiféle ékszereket elemeltem volna!
– É s mi van Enrique Furmiréval?
Martin érezte, hogy ö sszerá ndul a gyomra.
– Mi volna azzal az aljas gazemberrel?
– Meghalt. Má r négy éve. É s gondolhatod, mennyire meglepő dtem, amikor
megtudtam: néhá ny nappal azelő tt tű nt el, hogy te elutaztá l Németorszá gba.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Felmerü lt a gyanú , hogy te ö lted meg.
– Megö ltem?! É s ezt te el is hiszed?
Sheila megvonta a vá llá t.
– Rendő r vagyok – vá laszolta kurtá n –, nekem csak a tények szá mítanak.
Martin fejében viharos gyorsasá ggal kergető ztek a gondolatok. Vajon mennyit tud
má r Sheila? Tö bbet, mint ő maga? S vajon egyedü l dolgozott az ü gyö n, vagy má r a fél
rendő rség értesü lt arró l, hogy neki, Martinnak is akadt dolga az uzsorá ssal?
Megpró bá lt nyugalmat erő ltetni magá ra. Hangja nem á rult el érzelmeket.
– É s mi volna a helyzet ebben az esetben? Milyen bizonyítékok vannak arra, hogy
egyá ltalá n ismertem Enrique Furmirét?
– Tehá t ismerted?
49/87
– Tudom, ki volt. Apá mnak gyakran meggyű lt vele a baja.

– Pénzt adott kö lcsö n az apá dnak, ugye?
– Igen, de…
– Akkoriban sú lyos pénzü gyi nehézségekkel kü zdö ttetek. Elképzelhető tehá t, hogy a
megszorult gyá ros becsvá gyó fia egy sö tét éjszaká n eltette lá b aló l az aljas uzsorá st, és
így megmentette a csalá di vá llalkozá st.
– Semmiféle bizonyítékod nincs ellenem – vá laszolta Martin kissé lehiggadva, mert
rá jö tt, hogy a lá ny csak szó ra szeretné bírni. – Furmire aljas fickó volt, egészen
kö zö nséges bű nö ző , aki gá tlá stalanul elvá llalta a legmocskosabb ü gyeket. Biztosan
valamelyik becsapott cimborá ja gyilkolta meg. – Megragadta Sheila vá llá t, és kö zelebb
hú zta magá hoz a lá nyt. Halk, kö nyö rgő hangon suttogta: – Kérlek, higgy nekem! Senkit
sem ö ltem meg!
– Ameddig ezt nem sikerü l bebizonyítanom, addig magá nemberként tudni sem
akarok ró lad! – felelte Sheila komolyan, és a férfi szemébe nézett.
– De miért?
– Mert így kell lennie. Ezt kívá nja a hivatá som.
– Tudom, hogy mindig rá m gondolsz – mondta Martin. – Á llandó an: ha dolgozol, ha
nem, otthon, az utcá n, az á gyadban…
– Ez is a hivatá sommal já r.
– Ezt csak ú gy mondod!
– Véletlenü l ez az igazsá g.
– Nos, akkor hallgasd meg az igazsá g má sik oldalá t is! – Azzal Martin ismét magá hoz
vonta a lá nyt. – É n is épp ú gy érzek, ahogy te. É n is szeretem a munká mat, a hivatá somat.
Megpró bá lom ismét felvirá goztatni az ü zemet, rendbe hozni a laká somat. De ekö zben
mindig csak téged lá tlak magam elő tt. Az arcodat, a szomorú mosolyodat, a félelmet a
szemedben. É s szeretnék veled lenni, hogy megvigasztaljalak, megnyugtassalak…
– Hagyd abba, Martin!
– Nem hagyom abba! É s nem tudok lemondani ró lad! Nem csupá n az érzékiség vonz
hozzá d. Van benned valami, amit eddig még soha, senkitő l nem kaptam meg… Ugye te is
ezt érzed?
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani.
– Az érzelmeket nem lehet magyará zni, de nem is kell. Lehet, hogy te is vonzó dsz
hozzá m, de csak azért, mert rejtély vagyok szá modra, kirakó s já ték… É s ameddig az
utolsó apró cska darab a helyére nem kerü l, addig nem tudsz nyugodni, addig folyvá st
rá m kell gondolnod. Ugye így van?
Sheila ö sszevonta a szemö ldö két, és elgondolkozva nézett a férfira. Aztá n lassan
bó lintott.
– Igaz. De tartok ettő l az érzéstő l…
– Mert ú gy véled, nem vagy ura a helyzetnek. Hidd el, én is így vagyok ezzel, de én
nem félek attó l, hogy fá jdalmat okozunk egymá snak. Engedjü nk az érzéseinknek, és
fogadjuk el azt, amivel megajá ndékoznak bennü nket, az ö rö mö t…
50/87
– Az ö rö mö t? Szerinted ö rö m az, ha az ember képtelen gondolkozni, dolgozni vagy

tanulni? Mi ebben az ö rö m?
– Példá ul ez – vá laszolta Martin halkan, a lá nyhoz hajolt, és megcsó kolta.
Sheila eltolhatta volna magá tó l a férfit, de nem tette. Á tengedte magá t a csó knak, s a
vá gy tehetetlen remegéssel á rasztotta el a tagjait. Odasimult Martin mellére, karjá t a férfi
nyaka kö ré fonta, és a hirtelen feltá madó szenvedély hevével forró n viszonozta a csó kjá t.
Mikor végü l kibontakoztak egymá s karjá bó l, Martin félresimította a lá ny
ö sszekuszá ló dott hajfü rtjeit.
– Gyere, menjü nk el valahová …
– Nem lehet, Martin.
– Annyira kívá nlak, Sheila. Semmi sem fontos, csak az, hogy együ tt legyü nk…
– É n is kívá nlak – vallotta be a lá ny. – De most még nem lehet. Még nem…
– Há t mikor? – sü rgette a férfi.
– Ha megoldottam a rejtélyt. Martin, én rendő r vagyok. Az apá m is rendő r volt. Nem
rú ghatom fel azokat a szabá lyokat, amelyek szerint élek.
Sheila hangjá bó l annyi hatá rozottsá g csendü lt ki, hogy a férfi lassan elengedte.
– Rendben van. – Ajká val futó lag végigsimított a lá ny szá já n, aztá n hozzá tette kissé
csú fondá ros hangon: – Talá n ö ngyilkossá g, hogy ennyire kívá nlak. De azt akarom, hogy
az enyém légy, és az enyém is leszel.
– Mit szó lsz hozzá , Malone – mondta pénteken Cowboy –, Fiske hadnagy rá nk osztotta
ki a Furmire-gyilkossá got.
Sheila ú gy érezte, egy pillanatra kihagy a szívverése.
– Hogyhogy gyilkossá g? Ú gy tudtam, Furmire csak eltű nt!
Cowboy letelepedett Sheila író asztalá nak sarká ra. Bó lintott.
– Há t persze. Ez a hivatalos vá ltozat.
– É s miért éppen nekü nk kell foglalkoznunk az ü ggyel?
Cowboy elnevette magá t.
– Ez kézenfekvő . Mi ismerjü k Broderickot, és annyit mi is tudunk az egész histó riá ró l,
amennyit a tö bbiek. – Fü rkésző pillantá st vetett Sheilá ra, és hozzá tette: – Miért
kérdezed? Van valami kifogá sod ellene?
– Dehogy! – vá gta rá Sheila gyorsan. – Mit akarsz tenni?
– Elő szö r is menjü nk Martinhoz.
51/87
Sheila némá n bó lintott, aztá n szó tlanul sietett le a lépcső n Cowboy nyomá ban. Erő s
fejfá já s kínozta má r reggel ó ta. Tudta, hogy a fejgö rcsnek semmi kö ze az elő ző nap
elfogyasztott szeszes italhoz, anná l inká bb a gondolataiban uralkodó zű rzavarhoz.
A sö rfő zdéhez vezető ú ton mindketten hallgattak. Má r olyan régó ta dolgoztak együ tt,
hogy szavak nélkü l is megértették egymá st. Elő szö r Martin laká sá hoz kanyarodtak a
kocsival. Sheila ú gy tett, mint aki nem tudja, hol a bejá rat, rá bízta Cowboyra, hogy talá lja
meg. Kopogá sukra senki sem jelentkezett, ezért á tmentek a régi sö rfő zdébe. Az
épü letbő l fény szű rő dö tt ki.
A nagy kapu nyitva á llt. Hű vö s légá ramlat csapta meg az arcukat, amint beléptek a
tá gas, elhagyott csarnokba. Sheila megborzongott, és habozva kö vette a tá rsá t.
– Halló ! – kiá ltotta Cowboy, amint kicsomagolatlan lá dá k sora mellett beljebb hatoltak
az épü letbe. – Halló ! Van itt valaki?
Hangja vá lasz nélkü l verő dö tt vissza a kopá r falakró l. A kö zelbő l azonban, egy
keskeny folyosó végén lévő irodá bó l, veszekedés hallatszott. Sheila megismerte Martin
baritonjá t. Egy magasabb, panaszosan rimá nkodó hang felelgetett neki.
– Ugyancsak ö sszekaptak valamin – jegyezte meg Cowboy.
– A fenébe is, Cameron – dü hö ngö tt Broderick – éppen ideje, hogy végre megá llj a
sajá t lá badon!
– Hiszen azt akarom, Martin! Csak egy kis kezdő tő kére van szü kségem, meg fedélre a
fejem fö lö tt…
– Ná lam ellakhatsz – szakította félbe Martin a szó á radatot –, pénzt azonban nem
tudok adni.
– Képtelenség! Nekem sajá t laká s kell. Má r talá ltam is egy egészen pompá sat. Még
ú szó medence is van a há zban.
– Cameron, hébe-hó ba meghívhatlak egy-egy ebédre vagy vacsorá ra, de, hogy
lakosztá lyt bérelj?! Mikor még nekem sem telik ilyesmire? – Martin elnevette magá t. –
Há t ez azért tú lzá s! De miért nem fordulsz anyá hoz?
– Anya hallani sem akar pénzrő l! Legutó bb megint ö sszevesztü nk. É n…
A fiatal férfi hirtelen elhallgatott. Sheila feltételezte, hogy észrevették a jö vetelü ket.
Most má r nem volt mit tenni, bará tsá gos mosollyal beléptek az irodá ba.
A helyiségben néhá ny ó sdi bú tordarab á rvá lkodott: egy ö reg író asztal, két bő rrel
bevont szék és két iratszekrény. Az író asztal sarká n régi telefonkészü lék á llt, mellette
iratok, szá mlá k hevertek. Martin bizonyá ra dolgozott, amikor lá togató ja megzavarta.
Az egyik széken fiatalember terpeszkedett. Martin az asztal mö gö tt á llt, és ö sszevont
szemö ldö kkel pillantott rá juk. Aztá n gú nyos udvariassá ggal azt mondta:
– Jó napot! Stankowsky és Malone a tizedik kö rzetbő l, ha nem tévedek.
– Pontosan – vá laszolta Cowboy széles vigyorral. A kissé bá rgyú mosoly azonban az
ellenfél megtévesztésére szolgá lt: Cowboy esze vá gott, mint a borotva. – Hogy van,
Broderick? Ö rü lö k, hogy ismét talá lkozunk! É s most igazá n rendesen fel van ö ltö zve… Ki
ez az ú r itt?
52/87
A fiatalember lassan felá llt a helyérő l. Elegá ns olasz ö ltö nyt viselt, és kö nnyű ,
puhabő rbő l készü lt cipő t. Egész megjelenése elő kelő séget sugá rzott, arca keskeny és
kifejező volt.
– Az ö csém, Cameron – mondta Martin. – Cameron Pletheridge.
– Pletheridge – ejtette a szó t Cowboy nyomatékkal, és kezet nyú jtott a fiatalembernek.
– Akkor tehá t féltestvérek. Mennyi a korkü lö nbség ö nö k kö zö tt?
– Tíz év – felelte Martin. – A szü leim elvá ltak, amikor még egészen kicsi voltam.
Cameron és Cathy hú gom anyá m má sodik há zassá gá bó l szü lettek..
– Ö rvendek a szerencsének, Cameron. Stankowsky nyomozó vagyok, ő pedig a tá rsam,
Malone nyomozó .
Sheila egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Vajon Martin beszélt az ö ccsének ró la?
Cameron arcá ró l azonban semmi effélét nem lehetett leolvasni; udvarias mosollyal
meghajolt.
– Kellemes meglepetés! Még sosem talá lkoztam rendő rnő vel. Nem is hittem volna,
hogy ilyen csinosak is akadnak kö zö ttü k.
Sheila nem csatlakozott a kö nnyed hangnemhez.
– Az édesanyjá ná l lakik, Cameron?
– É n? Miért laknék? Vagy ú gy! Há t igen, mondhatjuk, hogy néhanapjá n ná la alszom.
– Van sajá t laká sa?
– Pillanatnyilag nincs. Egy szobá m van anyá m há zá ban. De csak á tmenetileg, talá n
két-há rom hétig, nem tová bb.
Martin mosolyogva pillantott Sheilá ra.
– Való já ban mirő l is van szó ? Talá n azért jö ttek, hogy ú jabb fejleményekrő l
szá moljanak be az ékszerlopá ssal kapcsolatban?
– Semmi ú jsá g – rá zta meg a fejét Cowboy.
– Akkor há t mivel szolgá lhatok? Vagy ma talá n Cameronnal akartak talá lkozni?
– Nem. Ö nnel szeretnénk beszélni. De ha az ö ccse is itt ó hajt maradni…
– Azt hiszem, fontos dolga van. Ugye mintha valami effélét mondtá l volna, Cameron?
– Ó , igen – bó logatott buzgó n a fiatalember, és az ajtó felé indult.
Martin Cowboyhoz fordult, és udvariasan azt kérdezte:
– Tehá t, miben segíthetek? Készítsek netá n ká vét, mielő tt hozzá fogunk?
Hangja nyugodtan csengett, Sheilá nak azonban mégis az volt az érzése, hogy a férfi
feszü lt, s alig tudja leplezni az idegességét.
Vajon mennyit hallottak a vitá mbó l Cameronnal? – tö prengett ekö zben Martin. Sheila
arcá ró l semmit sem tudott leolvasni.
– Nem tartjuk fel soká ig – kezdte Cowboy. – Csak arra vagyunk kívá ncsiak, meg tudná -
e mondani, hol tartó zkodott négy évvel ezelő tt november utolsó hetében.
Cameron, aki még mindig az ajtó ná l á llt, most Martinra pillantott, aztá n szó nélkü l
eltű nt.
53/87
Broderick megvá rta, amíg az ö ccse mö gö tt becsukó dik az ajtó , majd higgadtan azt
vá laszolta: – Nem emlékszem.
– Nem? A há laadá s ü nnepének hetérő l van szó – pró bá lt segíteni Cowboy. –
Tapasztalatunk szerint az emberek jobban vissza tudnak emlékezni egy idő pontra, ha
valami nagyobb ü nnephez kö tő dik.
– Sajná lom – felelte Martin habozá s nélkü l –, csalá domban má r nem ü nnepli senki a
há laadá s napjá t. Az a hét is csak olyan volt, mint a tö bbi.
– Talá n megmaradt az elő jegyzési naptá ra abbó l az esztendő bő l? – Cowboy nem adta
fel egykö nnyen.
– Lehetséges. Most, hogy említi, esetleg elő kerü l a négy év elő tti is… Á ltalá ban
elteszem az adó mmal kapcsolatos feljegyzések miatt.
– É s hozzá férhető ?
– Pontosan nem tudná m megmondani, hol is van – vá laszolta ó vatosan Martin. Vajon
mennyit tudnak má r?! – Minden holmimat becsomagolva egy raktá rba vitettem, mielő tt
Németorszá gba utaztam. É pp most lá ttam hozzá a lá dá k kirá molá sá hoz. Talá n néhá ny
nap mú lva megtalá lom… Tulajdonképpen miért is jö ttek?
– Mond ö nnek ez a név valamit: Enrique Furmire?
– Enrique Furmire bű nö ző volt – felelte Broderick nyugodtan. – Sajnos apá m
kapcsolatban á llt vele.
– Milyen formá ban?
– Azt, bizonyá ra má r tudjá k, hogy apá m pénzü gyi nehézségekkel kü zdö tt. É vekig a
cső d szélén á llt, és pénzt vett fel, ahonnan csak tudott. Furmire is adott neki kö lcsö n, de
szemérmetlenü l magas kamatra. Furmire vette rá az apá mat arra is, hogy a kevés, még
rendelkezésére á lló tő két szerencsejá tékon kocká ra tegye. – Martin hangjá bó l
visszafojtott keserű ség csendü lt ki. De azért folytatta: – Nem sokkal ezutá n
bekö vetkezett a teljes buká s. É s decemberben apá m meghalt.
– Tudta, hogy Furmire is halott? – kérdezte Cowboy.
– Annyit tudtam ró la, hogy eltű nt.
– Feltételezzü k, hogy meggyilkoltá k – folytatta Cowboy. – Méghozzá olyasvalaki,
akinek alapos oka volt rá .
– Vagyis én.
– Kérdezem tehá t: megö lte Enrique Furmirét?
Martin elmosolyodott. Most má r végre tudta, hogy csak adatok utá n fü rkésznek itt
ná la, semmi bizonyíték nincs a kezü kben.
– Nem, nem ö ltem meg.
– Tud-e felvilá gosítá ssal vagy egyébbel segítségü nkre lenni arra vonatkozó an, hogy ki
tehette?
A pillanat tö rt részéig á tvillant Martin agyá n: mi volna, ha együ ttmű kö dne a
rendő rséggel? De má ris elhessegette a gondolatot. Ki tudja, há tha bezá rná k egy idő re, és
azt nem bírná elviselni.
– Nem.
54/87
7. FEJEZET
Sheila az író asztalá ná l ü lt, figyelme azonban á llandó an elkalandozott a munká já tó l. A

legutó bbi betö résrő l készített jelentésében hemzsegtek a gépelési hibá k, és amikor
megcsö rrent mellette a telefon, olyan ü gyetlenü l nyú lt a kagyló utá n, hogy az kis híjá n a
padló n kö tö tt ki.
– Malone – szó lt bele kimérten.
– Azt hiszem, beszélnü nk kellene.
Má r Martin hangja is elegendő volt ahhoz, hogy Sheila ú gy érezze, hirtelen megfordul
kö rü lö tte a vilá g. Pillanatnyi hallgatá s utá n halkan azt kérdezte:
– Mirő l?
– Példá ul arró l a kis színjá tékró l, amelyet ma elő adtunk. Mikor végzel?
– Ú gy féló ra mú lva.
– Jó , akkor apá d kocsmá ja elő tt talá lkozzunk.
É s mielő tt még Sheila bá rmit vá laszolhatott volna, a férfi letette.
Martin kö rü lbelü l tíz percet késett. Megragadta Sheila karjá t, és futó csó kot nyomott a
lá ny szá já ra.
– No mi az? Csak nem egy bű nbá nó betö rő t vá rtá l?
– Nem. Má r nem. Csupá n idő pocsékolá s lenne, Martin. É n csak azt szeretném…
A férfi kurtá n felkacagott.
– Még mindig azt hiszed, hogy te irá nyítod az eseményeket? Azért, mert ma hajlandó
voltam belemenni a já tékba? Mi a csudá nak ez a nagy kö rítés? Attó l tartasz, hogy a
tá rsad rá jö n, van kö ztü nk valami?
– Komolyan gondolom. Rendes kö rü lmények kö zö tt… Hová megyü nk?
Martin az ajtó felé tolta Sheilá t, és a kilincsre tette a kezét. A lá ny azonban megragadta
a karjá t, és visszatartotta.
– Ne ide, Martin! Kérlek! Bá rhová , csak ide ne!
A férfi csú fondá rosan elnevette magá t.
– Bá rhová ?!
– Nem akarom, hogy az apá m együ tt lá sson bennü nket.
– Talá n szégyellsz?
– Nagyon kellemetlen nekem az adott kö rü lmények kö zö tt veled mutatkozni, ezt
magad is jó l tudod. Még gyanú sítottja vagy a Pletheridge-betö résnek… Apá m rendő r
volt. Ő sosem értené meg, amit teszek.
– É s te megérted?
Sheila lehajtotta a fejét, de aztá n mégis erő t vett magá n, s a férfi szemébe nézett.
– Nem. De ennek most nincs semmi jelentő sége.
55/87
– Meglep, hogy elismered.

– Kérlek, Martin, menjü nk el innen!
A férfi kö nnyedén belekarolt a lá nyba, és magá val vonta az utca má sik vége felé.
– Rendben! Maradjon még egy kicsit titok a kapcsolatunk.
Kis ideig némá n lépkedtek egymá s mellett. Aztá n Sheila megszó lalt:
– Sajná lom, hogy elhallgattam Cowboy elő tt az ismeretségü nket… De egyszerű en nem
tudtam beszélni ró la.
– Mert gyilkosnak tartasz?
– Dehogy! – vá gta rá Sheila azonnal.
– Való ban nem tartasz annak?
– Nos, nem vagyok olyan biztos benne… De az ö sztö nö m azt sú gja, nem tehetted…
Ahhoz azonban, hogy errő l a tá rsamat is meggyő zzem, bizonyítékok kellenek. Ő
alighanem azt gondola, igyekszel elcsavarni a fejemet, hogy ne tudjak jó zanul mérlegelni.
– É s te is ezt hiszed?
– Nem tudom, mit higgyek – vá laszolta Sheila halkan.
– Bízz bennem! Szü kséged van rá m.
– Nekem nincs szü kségem senkire!
– É n is ezt hittem magamró l, ameddig nem ismertelek. Igaz, magá nyos farkas vagyok.
Szeretem a szép asszonyokat, az érdekes beszélgetéseket, szeretek szeretkezni, és még
sok minden egyebet. De még sohasem éreztem, hogy mindezt egyetlen nő tő l
megkaphatom. Szü kségem van rá d, és akarlak…
– Martin…
Sheila megtorpant. Nem jö tt ki hang a szá já n. Lehunyta a szemét, és fá jdalmasan édes
borzongá s futott végig a tagjain, amikor a férfi kö zelebb vonta magá hoz.
– Tudom, hogy neked is szü kséged van rá m. Senki sem segíthet abban, hogy elfelejtsd,
ami azon az éjszaká n tö rtént, csakis én! É n segíthetek, Sheila! Velem elfelejtheted…
– Igen – bó lintott a lá ny. – Ha veled vagyok, érzem, létezik má sik élet is a hivatá somon
kívü l, s, hogy tú ljutok egyszer azon a szö rnyű élményen, amelyet á téltem.
Martin gyengéden nézett rá . Elhatá rozta, hogy mindent elmond majd Sheilá nak. Nem
akarta, hogy titkai legyenek elő tte.
– Azt hiszem, má r tudom, mit kell tennem – szó lalt meg csendesen, és belekarolt a
lá nyba.
Hallgatagon mentek végig a lá mpá k alatt, aztá n befordultak egy kis mellékutcá ba, s
végü l megá lltak egy kapu elő tt. Martin kulcs utá n kotorá szott a zsebében.
– De hiszen ez a laká sod! – kapta fel a fejét Sheila meglepetten. – Azt hittem, enni
akarsz valamit…
– Nem te mondtad, hogy aká rhová mehetü nk, csak az apá d kocsmá já ba ne?
– De nem így gondoltam… Legjobb volna valami semleges helyen beszélgetni –
ellenkezett Sheila.
56/87
– Talá n egy vendéglő ben, ahol bá rmelyik percben felbukkanhat az egyik

munkatá rsad?
Sheila az ajká ba harapott.
– Igazad van. Ha má r megszegem a szabá lyokat, legalá bb azt szeretném elkerü lni,
hogy az egész rendő rség a kapcsolatunkat figyelje. De csak illedelmesen tá rsalgunk,
rendben?
– Majd meglá tjuk – vá laszolta Martin kö nnyedén, és betuszkolta a lá nyt az ajtó n. –
Add ide a kezed! A vilá gítá s még nem mű kö dik mindenü tt.
Sheila hagyta, hogy a férfi kézen fogva vezesse, és szilá rdan elhatá rozta, hogy
mindenfajta kö zeledési kísérletet visszautasít. Igaz, Martin laká sa nem is nagyon
alkalmas arra, hogy egy nő t elcsá bítsanak benne, gondolta, legutó bb legalá bbis ú gy
festett, mint egy tornaterem: rideg volt, és ü res.
A férfi felkattintotta a villanyt, és Sheila meglepetten pillantott kö rü l. Mennyire
megvá ltozott itt minden azó ta, hogy itt já rt! A konyhaszekrény a helyére kerü lt, az
étkező kö zelében nagy rajzasztal á llt. A padló t vastag, puha, sö tétzö ld sző nyeg borította,
rajta kényelmes karosszékek, egy á lló lá mpa és egy alacsony asztal. É s kö nyvek, iratok
tö mege mindenü tt. A tá gas helyiségbő l nyíló fü lkét teljesen betö ltö tte egy ó riá si
franciaá gy…
Martin észrevette a lá ny habozá sá t, odalépett mellé, lesegítette a kabá tjá t, és tréfá san
meghajolt.
– Légy ü dvö zö lve szerény pá lyaudvari vá ró termemben!
– Még mindig kong az ü rességtő l, de má r lényegesen jobban fest – jegyezte meg Sheila
elismerő en.
– Ezt csakis a hú gomnak kö szö nhetem – magyará zta Martin, és a beépített konyha felé
indult. – Tegnap itt volt, és elrendezett mindent. Ha nem kö nyö rü l meg rajtam, még
mindig há ló zsá kban aludnék.
Sheila kö vette Martint a nagy hű tő szekrényhez.
– Csodá lkoztam, amikor ma megemlítetted, hogy van egy hú god is.
– Cathy is a féltestvérem, mint Cameron.
– Tudom. É desanyá d má sodik há zassá gá bó l szü lettek.
– Igen. É s Cathy az egyetlen jó , ami abbó l a há zassá gbó l szá rmazott. Huszonkét éves
és nagyon kedves teremtés. – Martin kivett két ü veg sö rt a hű tő bő l. – Sajná lom, de
poharaim még nincsenek. Remélem, nem zavar tú lsá gosan.
– Cseppet sem – vá laszolta Sheila, és á tvette Martintó l az egyik ü veget. –
Megfeledkezel ró la, hogy munká snegyedben nő ttem fel. Tehá t nem vagyok tú lzottan
igényes.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy én viszont meglehető sen igényesnek tű nö k a
szemedben? – kérdezte a férfi hamiská s mosollyal.
Sheila bó lintott.
– Há t persze. Szombatonként operá ba já rsz és luxuskocsin furiká zol.
– Jó l tudod, hogy egy sö rgyá ros fia vagyok! – kacagott fel Martin.
57/87
– Méghozzá nyilvá nvaló an egy gazdagé! – igazította ki fanyarul Sheila. – De inká bb

mesélj a testvéreidrő l.
– Mit szeretnél tudni ró luk?
– Azt hiszem, Cameron helyes fiú . Rendes fickó nak lá tszik.
Martin ismét elnevette magá t. Ez a kacagá s azonban most élesen, keményen csengett.
A karosszékek felé intett, és kényelmesen elhelyezkedtek.
– Nem mondhatná m, hogy Cameron rendes fickó . Jó képű , az igaz. De sok tekintetben
olyan éretlen, mint egy kamasz.
– Elkényeztettétek – vont vá llat Sheila.
– É szrevetted? Igen, elkényeztettü k. Ugyanis részint én is hibá s vagyok ebben. Talá n
azért, mert kö nnyebb valakit kisegíteni a szorult helyzetébő l, mint gondoskodni ró la,
hogy ne is kerü ljö n ilyenbe. Anyá m és ő nagyon hasonlítanak egymá sra.
Sheila felkuporodott a karosszékbe, és maga alá hú zta a lá bá t.
– É s Cathy milyen?
– Cathy való sá gos kincs. Mú lt évben fejezte be a tanulmá nyait az egyetem
iparmű vészeti kará n, s most reklá mgrafikusként dolgozik egy jó nevű cégnél a
belvá rosban. Cathynek kitű nő ízlése van. É s amellett melegszívű , ragaszkodó teremtés.
Amikor Németorszá gban voltam, hetente írt. Senki a csalá dombó l nem tö rő dö tt velem
ennyit. Persze azó ta felnő tt nő lett, szereti a munká já t, de a kapcsolatunk ugyanolyan
benső séges, mint régebben. Ö rü lö k, hogy má r befejezte az egyetemet. Kü lö nben
lehetséges, hogy ő is á ldozatul esett volna annak a szö rnyetegnek, akit te…
Sheila arca elborult. Elfordította a fejét, és alig hallható an suttogta:
– Kérlek, ne beszéljü nk most errő l!
– Ahogy akarod – felelte Martin lá gyan. – Csak szeretném, ha tudná d: ha Cathyt valami
baj érte volna, nem bírtam volna elviselni.
– De há l' Istennek nem akadt ö ssze azzal a fö rtelmes alakkal.
– Á m vele is megeshetett volna – erő skö dö tt Martin. – Szerencséje volt. Szerencséje,
hogy valaki megó vta ettő l. É s ö rü lö k, hogy képes voltá l megtenni azt, amit meg kellett
tenned.
Sheila kurtá n, keserű en felkacagott.
– Ritká n van efféle elismerésben részem.
– Talá n gyakrabban kellene hallanod. Kö szö nö m, hogy nem nekem kellett
megtennem…
– Mit akarsz ezzel mondani? – Sheila hangja élesen csengett.
– Azt, hogy megbosszultam volna azon a fickó n, ha valami bá ntó dá s érte volna a
testvéremet.
– É n azonban nem bosszú vá gybó l cselekedtem – vetette oda a lá ny. – Nem az én
feladatom a bü ntetés, hanem a bíró sá gé vagy az eskü dtszéké. Nekem csupá n a tö rvény
kezére kellett volna adnom azt az embert.
58/87
– De nem volt rá alkalmad. Meg kellett védened magadat egy olyan helyzetben,
amelyben élet-halá lró l volt szó . É s te ú gy cselekedtél, ahogyan tanítottak.
Sheila lassan kisimított arcá bó l egy rakoncá tlan hajfü rtö t.
– Tudom – mondta halkan. – É s majdcsak megbirkó zom vele. Nem ez a gond…
– Há t mi?
Sheila nem vá laszolt.
– Nem lehet kö nnyű egyszerre rendő rnek és nő nek lenni – jegyezte meg Martin, és
kö nnyedén végigsimított a lá ny karjá n.
– Ez igaz. De én igenis ö rü lö k, hogy nő nek szü lettem. Legalá bbis egészen a
kö zelmú ltig ö rü ltem… Most azonban egyszerű en képtelen vagyok szoknyá t hú zni, nem is
készítem ki az arcomat, legfö ljebb akkor, ha a szerepem megkívá nja. A hajamat
ö sszekö tö m, vagy belegyö mö szö lö m egy sapká ba. Má r arra is gondoltam, hogy
levá gatom…
– Jaj, csak azt ne! – tiltakozott gyorsan Martin. – A hajad csodaszép!
– De én nem akarok szép lenni! – fakadt ki vá ratlanul Sheila. – Szépnek lenni tú l… tú l…
– Tú l micsoda?
– Tú l veszélyes – suttogta a lá ny. – Félek nő iesnek lá tszani. Ostobasá g, tudom, de ez az
igazsá g.
Martin megrá zta a fejét.
– Nem ostobasá g. Ső t nagyon is érthető . A sajá t bő rö dö n tapasztaltad, milyen
veszélyek leselkednek egy nő re. De mondd, ha velem vagy, akkor is félsz attó l, hogy
nő nek mutatkozz?
Há t persze, villant á t Sheila agyá n, ha nem is ugyanazért, mint a szolgá latban.
Melletted igazá n nő nek érzem magam, kívá natosnak, szépnek, és ez kö nnyelmű vé tesz…
Amikor Martin nem kapott vá laszt, megszó lalt:
– Nem tehetek ró la, de ha együ tt vagyunk, folyton arra kell gondolnom, mennyire
kívá nlak… É s tudom, hogy neked is az já r a fejedben, hogy jó volna ö sszebú jnunk…
Sheila elnevette magá t, így pró bá lta leplezni zavará t.
– Talá n olvasni tudsz a gondolataimban?
– Igen – lépett Martin a lá nyhoz. – Kiolvasom a szép szemedbő l, mire gondolsz. Hogy
te is vonzó dsz hozzá m. Mindketten érezzü k ezt a vonzalmat, bá r te megpró bá lod
eltitkolni. Mint ahogyan a nő iességedet is el akarod rejteni. De mindhiá ba! Szép vagy,
kívá natos és erő s. Sheila, jobban kívá nlak, mint bá rmelyik nő t életemben…
Martin lá tszó lagos nyugalommal és nagy ö nfegyelemmel mondta ezeket a szavakat,
de Sheila érezte, hogy a felszín alatt izzó érzelmek kavarognak.
– Szerencsére má r mindketten felnő tt emberek vagyunk – vetette kö zbe.
– Ú gy érted, hogy ellenő rzés alatt tudjuk tartani a vá gyainkat? – kérdezte Martin. – Te
azonban csak a magad nevében beszélsz…
Azzal gombolni kezdte az ingét.
– Mit mű velsz?
59/87
Martin levetette, majd a fö ldre dobta a ruhadarabot, és letérdelt a lá ny mellé.

– El akarlak csá bítani.
Sheila pillantá sa megpihent a férfi szépen formá lt, izmos mellkasá n. Sü rgető vá gyat
érzett, hogy hozzá simuljon, érezze a meztelen bő r melegét, hogy megsimogassa,
becézgesse.
– Megő rjítesz… – suttogta, és megremegett a szenvedélytő l.
– É pp azt akarom – vá laszolta Martin –, azt, hogy végre ne tudj jó zanul gondolkodni…
Csó kolj meg! Csak bá tran, kedvesem, ne érezd á ldozatnak magad! Csó kolj meg, Sheila, ne
félj…
A lá ny ö nkéntelenü l, mintha belső kényszernek engedelmeskedne, felemelte a karjá t,
a férfi nyaka kö ré fonta, majd ujjai végigsiklottak a há tá n, egészen a dereká ig. Ujjhegyei
forró , sima bő rt érintettek, egyre hevesebben lélegzett. Keze aztá n elő rekú szott a férfi
mellkasá ra, és megpihent a vadul dobogó szív fö lö tt.
Tekintetü k egymá sba kapcsoló dott, és Sheila lassan magá hoz hú zta a férfi fejét.
Martin ajka futó , kö nnyű csó kkal érintette a szá já t.
– Olyan kü lö nö sen érzem magam – suttogta a férfi rekedtes hangon, és beletú rt a lá ny
sző ke hajá ba. Maga felé fordította Sheila arcá t; és kö zvetlen kö zelbő l, lehelethalkan
sú gta: – Ó vni, védeni szeretnélek. É s azonnal á gyba akarok bú jni veled…
Félresimította a lá gy hajzuhatagot, és nagyon finoman, nagyon ó vatosan apró
csó kokkal hintette be a sérü lések nyomá t. Sheila lehunyta a szemét, és vá gytó l remegő
testét á tengedte a férfi ö lelésének. Martin erő sen a karjá ba szorította.
– Attó l félek, hogy fá jdalmat okozok neked, annyira kívá nlak…
– Talá n nem is vá gyom arra, hogy szelíden és gyengéden bá nj velem – felelte Sheila. –
A tiéd szeretnék lenni, most, rö gtö n…
– É s nem fogjuk megbá nni?
A lá ny elmosolyodott, és megrá zta a fejét.
– Nem. Hadd legyü nk ma végre kissé kö nnyelmű ek…
– Jó , ma mindketten azok leszü nk.
Azzal Martin mohó n birtokba vette Sheila szá já t. Felemelte a lá nyt, és az á gyhoz vitte.
Amikor letette a puha, vastag takaró ra, félig tréfá san, félig komolyan kérdezte:
– Ez az utolsó pillanat. Nem gondoltad meg magad?
– Régó ta vá gyom rá , hogy veled lehessek, Martin.
– Azó ta, hogy meglá ttá l a zuhany alatt, ugye?
A férfi pillantá sá ban vá gy, csibészes jó kedv tü krö ző dö tt. Sheila szerette volna fogva
tartani a pillanatot, megő rizni emlékezetében Martin arcá t, egészen kü lö nö s egyéniségét.
Kö zben Martin ó vatosan megszabadította a lá nyt a blú zá tó l. Ajka forró n siklott végig
Sheila meztelen vá llá n, és a lá ny meg-megremegett a vá gytó l. Martin ü gyes mozdulattal
fejtette le ró la a csipkés melltartó t, és elfú ló lélegzettel gyö nyö rkö dö tt az elébe tá ruló
lá tvá nyban. Sheila magá hoz hú zta a férfit az á gyra. Szorosan egymá s mellett fekü dtek,
csó koló ztak, és ismerkedtek a má sik testével. Csó kjaik egyre szenvedélyesebbé, vadabbá
60/87
vá ltak. Sheila gyengéden simogatta a férfi perzselő bő rét, s kö zben kö lcsö nö sen
segítettek egymá snak megszabadulni fö lö slegessé vá lt ruhadarabjaiktó l.
– Vá rj, majd én! – suttogta Sheila, amikor megérezte a férfi tü relmetlen kezét a
farmerja dereká n. – Még a végén elrontod a cipzá rat, és akkor egyá ltalá n nem tudom
levetni…
Gyorsan lehá mozta magá ró l a feszes nadrá got, lerú gta a csizmá já t, és elnyú jtó zott az
á gyon.
– Csodaszép a tested! – nyö gö tt fel Martin.
Keze, ajka a gyö nyö r eddig ismeretlen forrá sá t nyitotta meg Sheila elő tt. A férfi
já tékos nyelve elő szö r csak felébresztette, majd szinte elviselhetetlenné fokozta benne a
só vá rgá st.
– Martin, megő rjítesz! – suttogta.
– Azt akarom, hogy feloldó djanak benned a gá tlá sok, hogy ne gondolkozz, ne félj…
Felejts el mindent…
É s abban a pillanatban, amikor ö sszefonó dott a testü k, való ban megszű nt szá mukra a
vilá g. Má r semmi sem létezett, csak ő k maguk, felhevü lt testü k. A szenvedély hullá mai
egyre sebesebben sodortá k ő ket magukkal, addig ismeretlen tá jak felé. Nem tudtá k, hogy
percek vagy ó rá k mú ltak el; az idő má r mit sem jelentett a kéj lélegzetelá llító vihará ban.
A beteljesü lés pillanatá ban Sheila felsikoltott. Ú gy érezte, izzó lá vafolyam, kavargó
ö rvény ragadja magá val.
Még soká ig fekü dtek egymá s mellett, mozdulatlanul, boldog kimerü ltségben. Nem
szó ltak, mert féltek, hogy a szavak megtö rnék a vará zst. Csak pihentek, behú zó dva a
takaró k puha redő i kö zé, és komoly, fü rkésző tekintettel nézték egymá st. Martin nem
emlékezett rá , hogy valaha is ilyen csodá ban lett volna része. É s Sheila szemébő l is azt
olvasta ki, hogy a lá ny ugyanazt érzi, amit ő .
Az éhség azonban hamarosan kiű zte Martint a meleg fészekbő l. Felhívott egy kínai
vendéglő t, és há zhoz hozatta a megrendelt ételeket. Odavitte Sheilá hoz az á gyba az
ínycsiklandozó finomsá gokat, de a lá ny csak mosolyogva ingatta a fejét. Valami má sra
vá gyott… Martin egyetlen pillantá st vetett rá : Sheila nagy, barna szeme hívta, sü rgette…
8. FEJEZET
É jféltá jban Martin felébredt Nyitott szemmel fekü dt a sö tétben, s érezte maga mellett
Sheila karcsú testét. A lá ny feje Martin vá llá n pihent, a selymes fü rtö k beborítottá k a férfi
mellkasá t és karjá t. Sheila nyugodtan, alig hallható an lélegzett, á lmá ban néha moccant
egy kicsit.
Vajon mirő l á lmodik? – tű nő dö tt Martin. Bű nö ző krő l, akik fegyverrel fenyegetnek
védtelen nő ket? Elvetemü lt szö rnyetegekrő l, akik asszonyokat és gyermekeket
gyilkolnak? Lopá sró l és rablá sró l?
A férfi elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy beleavatkozhat Sheila
rémlá tomá saiba, s megakadá lyozhatja, hogy végigá lmodja a borzalmakat. Tehá t szelíden
felébresztette, és gyengéden, hosszan csó koló ztak, amíg ismét fel nem tá madt bennü k a
61/87
vá gy. Akkor megint szerették egymá st, de a szenvedély vad viharzá sa nélkü l. Most
mindketten adni, ajá ndékozni akartak.
Sheila reggel még a gondolattó l is irtó zott, hogy el kell hagynia a jó meleg á gyat.
Tagjaiban kellemes, elzsongító fá radtsá got érzett. Ó vatosan nyú jtó zkodott, nehogy
felkeltse Martint, aztá n nesztelenü l kicsú szott a takaró aló l. Felszedegette a sző nyegrő l
elszó rt ruhadarabjait, és kilopakodott a fü rdő szobá ba. Gyorsan lezuhanyozott, majd
felö ltö zö tt. Sietnie kellett, má ris elkésett.
É ppen lá bujjhegyen settenkedett végig a nagy szobá n, amikor Martin nyö szö rö gve
megfordult, és á lomittasan megkérdezte:
– Há t te mit csiná lsz?
– Szolgá latba kell mennem – suttogta Sheila.
– Most, az éjszaka kö zepén?!
– Má r reggel van.
Martin tapogató zva az ébresztő ó ra utá n nyú lt, és hitetlenkedve pislogott a szá mlapra.
– Hiszen még fél hét sincs!
– A munkanapom hétkor kezdő dik. Ezen a héten délelő ttö s vagyok.
– Micsoda kegyetlenség! – sirá nkozott Martin.
Sheila leü lt az á gy szélére, hogy felhú zza a csizmá já t.
– Ilyen az élet – mondta kis vá llrá ndítá ssal, és há travetette a hajá t. – Mondhatom,
irigyellek, kényelmesen lustá lkodsz az á gyban, nekem pedig be kell mennem dolgozni…
– Akkor gyere, bú jj vissza mellém! Csak ö t percre!
– Szó sem lehet ró la! – nevetett a lá ny. – Má ris elkéstem.
Martin a fü rdő kö penye utá n nyú lt.
– Hadd készítsek legalá bb egy ká vét!
– Nem, kö szö nö m, tényleg mennem kell!
Hosszú idő ó ta Sheila most érezte elő szö r, hogy elégedett és kiegyensú lyozott. Egy
pillanatig kísértést érzett, hogy engedjen Martin csá bítá sá nak, de aztá n a férfi épp
idejében belebú jt a fü rdő kö penyébe.
– Ott, az író asztalomon, abban a nyitott bő rö ndben talá lsz hajkefét! – szó lt oda Martin
a konyhasarokbó l, amikor meglá tta, hogy a lá ny a hajá val kü szkö dik. – Még nem értem
rá kicsomagolni.
Sheila megtalá lta a kefét, és erélyes mozdulatokkal végighú zta a hajá n. Pillantá sa a
tö lgyfá bó l készü lt, nehéz, faragott író asztalra siklott, amelyen a bő rö nd fekü dt. Nagyon
tetszett neki az ó don darab. Megpró bá lta kihú zni az egyik fió kot.
– Mi lehet ebben az asztalban? – kérdezte kívá ncsian.
– Magam sem tudom pontosan. Gondolom, régi iratok, szá mlá k. Talá n még ékszereket
is elrejtett benne az apá m.
Sheila idő kö zben sorra pró bá lgatta a fió kokat. É s meglepő mó don, a legkisebbnél
sikerrel já rt: nem volt bezá rva. Kihú zta, és szinte a lélegzete is elá llt, mert egy revolvert
pillantott meg. Régi fegyver lehetett, az agyá n gyö ngyhá z beraká s. Má sodik vilá ghá ború s
62/87
Luger, á llapította meg a lá ny, és alaposan szemü gyre vette a fió k tartalmá t. A pisztolyon
kívü l csupá n apró sá gokat lá tott: egy ó sdi irodai tű ző gépet, elgö rbü lt iratkapcsokat,
tö rö tt hegyű ceruzá kat.
Má r-má r kicsú szott a szá já n a kérdés, hogy honnan van ez a fegyver, de aztá n
meggondolta magá t Talá n a rendő rö sztö ne tartotta vissza. A férfira nézett. Martin még
mindig a ká véfő ző vel foglalatoskodott, nem figyelt Sheilá ra. A lá ny egy ceruzá val
ó vatosan félretolta a fegyvert, s alatta egy gyű rű t talá lt. Férfi kisujjá ra való gyű rű
lehetett, sima aranyfoglalatban tojá sdad ó nixkő , kö zépen nagy briliá nssal.
– No – szó lalt meg Martin a há ttérbő l, és Sheila ijedten ö sszerezzent –, ö t percen belü l
kész a ká vé. Gondolom, annyi idő d még van, hogy megidd. Vagy annyi sincs?
Sheila gyorsan betolta a fió kot, és megfordult.
– De, annyi idő m még van.
Martin kivette a lá ny kezébő l a hajkefét.
– Hadd csiná ljam én! – kérte. Kü lö n-kü lö n minden egyes fü rtö t sorra vett, s a
tenyerére simítva fésü lgette.
Sheila becsukta a szemét, és arra gondolt, milyen csodá latos érzés volt tegnap éjjel,
amikor egész testét á tengedhette a simogatá snak, becézgetésnek. Attó l tartott, hogy
hamarosan ismét az á gyban talá ljá k magukat, ezért gyorsan megkérdezte:
– Talá ltá l má r valamit ezekben a régi bú tordarabokban?
– Ha értékes csalá di ékszerekre gondolsz – vá laszolta a férfi, és á tkarolta a leá ny
dereká t –, akkor nem. De nem is annyira ékszereket kerestem, mint inká bb iratokat.
Példá ul a sö rfő zde birtoklevelét meg feljegyzéseket az egykori alkalmazottakró l.
Szü kségem van a papírokra, mert meg akarom nyitni az ü zemet.
– É s mikor?
– Kö rü lbelü l hat hó nap mú lva, legalá bbis remélem. – Martin ajká val végigsimított a
lá ny nyaká n a finom, puha kis pihék kö zö tt, és Sheila tagjait édes borzongá s já rta á t. – De
miért is beszélü nk ilyen unalmas dolgokró l? Bú jjunk inká bb vissza az á gyba!
– Szó sem lehet ró la! Mennem kell…
Martin maga felé fordította a lá nyt, és szorosan á tö lelte. Szá ja forró , szenvedélyes
csó kkal zá rta le Sheila ajká t, és ő má r nem tiltakozott. A csó k felkavarta az érzékeit. A
férfi nyaka kö ré fonta a karjá t, hozzá simult, és ö nfeledten viszonozta a csó kot.
Végtelennek tű nő pillanat utá n Sheilá nak végre sikerü lt kibontakoznia Martin ö lelésébő l.
– Kérlek, engedj el! Ne nehezítsd meg a dolgomat! Igazá n el kell mennem.
– De visszajö ssz, ugye?
Sheila nem mert a férfi szemébe nézni, s kü lö nö s, kellemetlen csö nd telepedett rá juk.
A lá ny nem tudta, mit mondjon. Nagyon is sok kérdés á llt nyitva elő tte. É s ami a
legfontosabb: még mindig nem lá tta tisztá n, van-e valami kö ze Martinnak a Pletheridge-
betö réshez.
A férfi kö nnyedén maga felé fordította az arcá t, hogy a szemébe nézhessen.
Tekintetével szinte fogva tartotta Sheilá t, és a hangja keményen csendü lt, amikor
megismételte:
– Visszajö ssz, ugye?
63/87
– Nem tudom – vá laszolta a lá ny egyenesen.

– Ami tegnap éjszaka tö rtént…
– Tudom, mi tö rtént tegnap éjszaka – vá gott kö zbe Sheila. – De még nem engedhetjü k,
hogy bá rmi is kialakuljon kö zö ttü nk. Sem te, sem én nem készü ltü nk fel egy tartó s
viszonyra. Ne bonyolítsuk a dolgokat…
Martin némá n magá hoz ö lelte a lá nyt, olyan szorosan, hogy Sheila hallotta a férfi
szívének dobogá sá t. Martin arcá n kü lö nö s kifejezés suhant á t, aztá n hirtelen
megenyhü ltek a voná sai, és ellená llhatatlan mosollyal mondta:
– Nem akarok bonyolítani semmit. Csak szeretném még egyszer á télni a tegnapi
éjszaká t. Csodá latos volt megismerni az igazi lényedet…
Sheila megü tkö zve pillantott rá .
– Honnan tudod, milyen az igazi lényem?
– Nyitott kö nyv vagy a szá momra, kedvesem – felelte Martin vidá man –, mint ahogyan
én is az vagyok neked.
Sheilá nak má r a nyelve hegyén volt a vá lasz, hogy bá rcsak kö nnyebben olvashatna
benne… Á m a rosszabb megoldá st vá lasztotta: megcsó kolta Martint. É s azutá n má r
ahhoz is késő volt, hogy az elkészített ká vét felhajtsa.
– Gyorsan felö ltö zö m, és elviszlek! – javasolta Martin, amikor Sheila végre
kibontakozott a karjá bó l.
– Nem! – tiltakozott a lá ny szinte ijedten. – Kö szö nö m, nagyon kedves tő led, de inká bb
gyalog megyek. Friss levegő re van szü kségem, és néhá ny tiszta holmira.
Még csak az hiá nyozna, gondolta, hogy Martin Broderick kocsijá n érkezzem a
rendő rségre!
– Majd felhívlak – kö szö nt el a férfi egy utolsó csó kkal az ajtó ban. – É s ma az olasz
vendéglő bő l hozatok finomabbná l finomabb falatokat vacsorá ra.
– Makaró nit olyan nehéz á gyban enni…
Martin elvigyorodott.
– Majdcsak kitalá lunk valamit!
Intett, aztá n becsukta az ajtó t, és néhá ny pillanatig a félfá nak tá maszkodva á llt.
Felidézte emlékezetében a Sheilá val tö ltö tt szerelmes éjszaká t. Aztá n tehetetlenü l
megcsó vá lta a fejét, és maga elé dö rmö gte:
– Mit kö vettél el, te szerencsétlen?!
Há t igen, az ü gy egyre bonyolultabb. Ideje, hogy megmagyará zzak, tisztá zzak néhá ny
dolgot, mielő tt Sheila is rá jö nne…
Lassan felö ltö zö tt, aztá n munká hoz lá tott. Ma még sok tennivaló vá rt rá . É s este
mindent el akart mondani Sheilá nak, ha való ban eljö n hozzá .
*
Amikor Sheila egy ó rá val késő bb belépett az irodá jukba, Cowboy ú gy já rt ott fel-alá ,
mint egy ketrecbe zá rt oroszlá n.
64/87
– Hol a csudá ban voltá l, Malone? Má r vagy há rom ó rá val ezelő tt kerestelek otthon, és
felhívtam az apá dat is. Hol tö ltö tted az éjszaká t?
– No mi az? Anyaszerepet vá llaltá l? – kérdezett vissza Sheila éles hangon. – Csak nem
kívá nod, hogy minden lépésemrő l beszá moljak?
– Szü kségem lett volna a segítségedre. Hogyan is…
– Jó l van, jó l van! Mi baj van há t? – vetette kö zbe Sheila, hogy elterelje a beszélgetést a
kényes témá ró l. – Ú gy viselkedsz, mint egy vő legény, akinek megszö kö tt a
menyasszonya!
– Á tkozottul sok minden tö rtént tegnap éjjel. Kö rü lbelü l éjszaka kettő kor felhívott a
laká somon a harmadik kö rzet egyik nyomozó ja azzal, hogy egy hullá t talá ltak…
– Miféle hullá t?
– Hallgass meg és figyelj, ha kérhetlek. Tehá t a kollégá k a Pletheridge-betö réssel
foglalkoztak, és képzeld csak, megtalá ltá k Furmirét!
– Kit?!
Cowboy a nagyobb nyomaték kedvéért az asztalra csapott.
– Enrique Furmirét, az uzsorá st! É s aká r hiszed, aká r nem, Furmire hullá já ra
Pletheridge-ék ró zsakertjében bukkantak rá !
Sheila lerogyott a legkö zelebbi székre. Hirtelen ú gy érezte, nem kap levegő t.
– Nos, a munkatá rsak nyomokat vizsgá ltak a kertben, azt remélve, hogy talá n
felfedezhetnek valami ö sszefü ggést az ékszerlopá s és valamelyik csalá dtag kö zö tt.
Kutyá kat is vittek magukkal, és végigvezették ő ket a há z kö rü l. A ró zsakertben aztá n az
ebek egyszer csak megő rü ltek. Kezdetben a nyomkereső k sem tudtá k, mi tö rtént velü k.
A kutyá k a fö ldet kapartá k, de veszettü l. Végü l a csoportvezető megunta, és azt mondta:
„Fiú k, hozzatok néhá ny á só t, nézzü k meg, mit talá ltak!” Ú gy féló ra mú lva aztá n
rá bukkantak az uzsorá s má lladozó csontjaira.
– Honnan tudtá k, hogy Furmire csontjai?
Cowboy vá llat vont.
– Nem volt nehéz rá jö nni. Furmire mindig rengeteg ékszert viselt, nyaklá ncot,
gyű rű ket, drá ga ó rá t. É s a legtö bb ékszerébe belevésette a nevét.
– É s rajta voltak mind az ékszerek?
– Nem annyi, amennyit má skü lö nben viselni szokott. Egy kabá tfélében vagy
takaró ban á stá k el. Jó néhá ny éve ott fekhetett má r…
– De miért… miért éppen Pletheridge-ék ró zsakertjében?
– Vilá gos! Mert Martin Broderick ott á sta el!
Sheila gö rcsö sen belekapaszkodott az író asztal szélébe, hogy fel ne ugorjon a székrő l,
és el ne kezdjen sikoltozni. Isten ments az efféle jelenetektő l, és legfő képpen itt! Tehá t
ü lve maradt, s megpró bá lta rendszerezni a gondolatait. Végre sikerü lt, és tá rgyilagosan
azt kérdezte:
– De miért egy olyan há z kertjében á sta volna el a hullá t, ahol ritká n fordul meg?
Cowboy rá meredt.
65/87
– Mit mondasz?
– Azt, hogy Martin Broderick sosem lakott a Pletheridge-há zban. Néhá nyszor persze
ellá togatott az anyjá hoz, de sohasem élt ott huzamosabb ideig. Miért is…
– Honnan tudod mindezt? – vá gott kö zbe Cowboy.
Sheila fejében villá mgyorsan kergető ztek a gondolatok. Most aztá n valami hihető
ö tlettel kell elő hozakodnia, vagy gyorsan elterelnie Cowboy figyelmét.
– Nahá t, ezt igazá n nem vá rtam tő led! – mondta sértő dö tten. – É n is neked szoktam
rohanni egy csomó kérdéssel, ha éppen valami jó ö tleted tá mad? Miért kezelsz ú gy, mint
egy kezdő t? Hiszen csak annyit mondtam, hogy Martin nem élt abban a há zban…
– Martin?! – hú zta fel kérdő n a szemö ldö két Cowboy, és szorosan Sheila elé lépett. –
Mi a csuda folyik itt?
– Semmi! – vetette oda dü hö sen a lá ny.
– Na jó – hagyta annyiban a dolgot Cowboy. – Gyere, menjü nk!
– Hová ?
– Talá lkoznunk kell Furmire csalá djá val. Megtö rtént a boncolá s, s a csalá dtagok má r
bizonyá ra értesü ltek az ü gyrő l. Mielő bb beszélnü nk kell velü k.
– De miért? – kérdezte Sheila. – Mit mondhatnak még nekü nk?
Kiderü lt, hogy Furmire csalá dja nagyon is sokat tudott mondani, s amit hallottak, nem
szolgá lt Sheila ö rö mére.
Az uzsorá s felesége olyan hangosan zokogott, hogy má r az alagsorba vezető lépcső n
hallani lehetett. Nem valami bará tsá gos hely, gondolta a lá ny, amíg a tö rvényszéki
orvostani intézet laborató riumai és a hullakamrá k felé tartottak.
– Az én drá ga jó férjem! Meghalt az én drá gá m, meghalt! – hallatszott a jajveszékelés.
– De mama – mondta, épp amikor beléptek, Mrs. Furmire pattaná sos kamasz fia –,
ennek má r négy éve! Fö lö sleges most ekkora cirkuszt rendezned!
A fiú unott viselkedése kü lö nö s ellentétben á llt anyja hisztérikus magatartá sá val.
– Ó , elhagyott bennü nket! Az angyalokhoz ment az én drá gá m…
– Há t nem éppen az angyalokhoz – mormolta Cowboy. – Mrs. Furmire, én Stankowsky
nyomozó vagyok, ő pedig a tá rsam, Malone. Tudna valamit mondani a férje eltű nésével
kapcsolatban?
– Meghalt! Enrique halott! – jajgatott ismét az asszony.
Sheila a részvétlenü l á lldogá ló fiatalemberre pillantott.
– Má r tudjá k, hol és, hogyan talá ltá k meg az apjá t?
Az ifjabb Furmire megrá ntotta a vá llá t, és egy gyű rö tt cigarettacsomagot halá szott ki
viseltes zekéje zsebébő l.
– Szemét ember volt. Így is, ú gy is felfordult volna. A rendő rö k megmutattá k azokat a
vacakokat, amiket magá n viselt. A lá ncokat meg egyebeket. A testébő l nem maradt
semmi, amit azonosítani lehetne.
66/87
– É s egészen biztos, hogy a lá ncok az apjá é voltak?

– Há t persze. – A fiatalember rá gyú jtott, mélyen tü dő re szívta a fü stö t, aztá n az anyja
felé intett. – Tudom, miért van annyira magá nkívü l. Mert az egyik gyű rű hiá nyzik.
– Egy gyű rű ? – kérdezte Cowboy. – Miért olyan fontos az a gyű rű ? Van itt ékszer elég!
– Olyan értékes egy sem, mint az volt. Valami féldrá gakő , kö zepén nagy briliá nssal.
Anyá m abban reménykedett, hogy eladhatja. Az ö regem semmit sem hagyott rá , ami
nem is csoda, amilyen sö tét ü gyei voltak.
Sheila nehezen tudta szó ra kényszeríteni magá t.
– Milyen gyű rű volt az? Írja le pontosabban!
– Má r mondtam: feketés kő , kö zepén hatalmas briliá ns. Sima foglalatban. Férfi
kisujjá ra való gyű rű .
Sheila egy pillanatra ö nkéntelenü l lehunyta a szemét. Jó sá gos ég! Lehetséges, hogy
Enrique Furmire gyű rű jét lá tta Martin író asztalfió kjá ban?!
Cowboy nem vette észre, milyen hatá st tettek Sheilá ra a hallottak. Sü rgető en az ajtó
felé intett.
– Gyere, menjü nk! Még má ssal is kell beszélnü nk.
Egy hosszú , ragyogó an tiszta, vakító an kivilá gított folyosó n haladtak végig. A
levegő ben fertő tlenítő szerek erő s, szú ró s szaga terjengett. Majd Cowboy bekopogott az
egyik ajtó n.
Sű rű dohá nyfü sttel telt helyiségbe léptek. A tö rvényszéki boncoló orvosok és segédeik
mindannyian dohá nyoztak: ki szivarozott, ki cigarettá zott. Philip Tong, a csoport
vezető je nyomban észrevette az ajtó ban Sheilá t és Stankowskyt. Kivette szá já bó l a
szivart, és bará tsá gosan kö szö ntö tte ő ket.
– Stankowsky és Malorry, ha nem tévedek.
– Malone – igazította ki Sheila. – Van valami ú jdonsá g Enrique Furmiréval
kapcsolatban?
– Ú jdonsá g nem sok – felelte Tong doktor. – Rá lő ttek, de nem tudná m megmondani,
milyen fegyverbő l, ső t azt sem, hogy a lö vés kioltotta-e az életét. Lá gy részek má r alig
akadnak a csontokon…
– Ahhoz, hogy a nyomozá st folytassuk, ez mégis elég lesz – vá laszolta Cowboy. – Ha
valami érdemlegeset talá lna, kérem, hívjon fel!
– Há t persze. Nem fogok megfeledkezni ró la. Viszontlá tá sra, Stankowsky!
Viszontlá tá sra, Mallory!
Sheila ezú ttal nem helyesbített. Elgondolkozva lépkedett Cowboy mellett, s amikor
má r kiértek az épü letbő l, megszó lalt:
– Hogy lehet az, hogy a te nevedet ismeri, az enyémet meg nem?
– Igyekeztem, hogy megjegyezzék a nevemet – vonta meg a vá llá t Cowboy.
– Tehá t mindenképpen a gyilkossá gi csoporthoz akarsz kerü lni!
– Igen – felelte hatá rozottan Cowboy.
67/87
É s ezt ennek az ü gynek a felgö ngyö lítésével akarod elérni, gondolta Sheila, és
megborzongott. Jó l ismerte Cowboy kitartó , makacs természetét. Ha valaki megoldja a
Furmire-esetet, az bizonyá ra ő lesz.
Visszafelé a kocsiban Cowboy nem is fukarkodott elméletei kifejtésével, Sheila
azonban alig figyelt oda. Ő tudta, hogy nem Martin ö lte meg az uzsorá st. Martin képtelen
megö lni egy embert, hajtogatta magá ban.
– Mi van veled? – tette fel a kérdést hirtelen Cowboy, miutá n Sheila jelét sem adta
érdeklő désének. – Reszket a kezed.
– Mit mondasz? Hogy a kezem reszket? Nem, szó sincs ró la! Csak elgondolkoztam. – A
lá ny erő sebben markolta meg a kormá nyt.
– Broderick já r a fejedben?
– Miért já rna Broderick a fejemben? – fortyant fel a lá ny ingerü lten. – De aká rkire
gondolok is, nincs jogod kifaggatni.
– Nyugalom! – intette Cowboy. – Ú gy lá tom, ma ugyancsak bal lá bbal keltél fel.
– No és? Te nem kelsz fel soha bal lá bbal?
– Nem is az a kérdés, hogy milyen lá bbal kel fel az ember, hanem az, hogy kinek az
á gyá bó l…
Sheila olyan dü hö sen taposott a fékre, hogy Cowboy beverte a fejét a szélvédő be.
– Ó , hogy az a… – ká romkodta el magá t. – Csak nem akarsz eltenni lá b aló l?!
– Kiszá llok! – kö zö lte Sheila fagyos hangon. – Vezess tová bb magad!
– Sheila, igazá n nem akartalak…
– Teljesen mindegy, mit akartá l és mit nem. Ne is mentegető zz! Kiszá llok, és kész.
Friss levegő re van szü kségem. Odabenn majd talá lkozunk.
A lá ny kikapcsolta a biztonsá gi ö vet, és kinyitotta az ajtó t
– Jó , jó – dö rmö gö tt Cowboy. – De vidd magaddal a csipogó mat. Tudnom kell, hol vagy,
és, hogy nem csiná lsz ostobasá got.
– Nyugodt lehetsz, tudok magamra vigyá zni – vetette oda Sheila, kikapta Cowboy
kezébő l a kis készü léket, és zsebre vá gta.
A lá ny sietett, ahogy tudott. Cowboy elhajtott mellette, és kissé zavartan odaintett

neki. Amikor a kocsi eltű nt, Sheila kö rü lnézett, s hirtelen elhatá rozá ssal felugrott a
megá lló ban vá rakozó villamosra. A déli vá rosrészben szá llt ki. A legkö zelebbi fü lkébő l
felhívta a tudakozó t. Martinnak két ú j telefonszá ma is volt. Sheila a laká sá ra telefoná lt.
Martin má r az első csengetés utá n felvette a kagyló t.
– É n vagyok – szó lt bele Sheila. – Van ná lad valaki?
– Sajnos nincs – vá laszolta Martin. – Egy csodá latos nő vel tö ltö ttem az éjszaká t, de
má r a hajnali szü rkü letkor el kellett mennie…
– Talá lkoznunk kell, Martin!
– Drá gá m, csillapíthatatlan az étvá gyad – jegyezte meg a férfi hamiská san. – Mi volna,
ha együ tt ebédelnénk valahol? – tette hozzá .
68/87
– Nem talá lká t akarok kérni tő led – felelte Sheila fagyosan. – Hivatalos ü gyben kell
beszélnü nk. Méghozzá a laká sodon!
– Rendben. – A férfi hangja most leplezetlen kívá ncsisá got á rult el. – Itthon vagyok,
vá rlak.
Sheila gyalog indult a régi sö rfő zdéhez.
A nagy gará zsajtó nyitva á llt, ezért egyenesen felment a lépcső n, és belépett a laká sba.
A férfi egy magas bá rszéken ü lt a konyhapult mellett, kö rü lö tte iratok borítottá k az
asztallapot.
Amikor Sheila benyitott, felpillantott. A lá ny legnagyobb meglepetésére
olvasó szemü veget viselt. Kö nnyed mozdulattal lesiklott a székrő l, á tkarolta kedvese
vá llá t, és meg akarta csó kolni. Sheila azonban elhá rította a kedveskedést, és jeges
pillantá st vetett rá .
– Ejha! – fü ttyentett a férfi meglepetten. – Tö rténhetett valami, amió ta…
– Rengeteg minden tö rtént, Mr. Broderick – felelte Sheila hivatalos hangon –, és
fő képpen olyasmi, ami nem kellemes a maga szá má ra.
– Nem értem, mirő l beszélsz!
– Tegnap éjjel a rendő rség egy hullá t talá lt az édesanyá d ró zsakertjében.
Ha Martin tudott is valamit a holttestrő l, fö lö ttébb ü gyesen titkolta. Megragadta Sheila
vá llá t, és fojtott hangon azt kérdezte:
– Miféle hullá t? Ú gy érted, hogy egy emberi holttestet?
– Arró l éppenséggel lehetne vitatkozni, hogy ember volt-e – vá laszolta Sheila
gú nyosan. – Nem mindenki venné emberszá mba Enrique Furmirét.
– Furmire! É s az anyá m kertjében? No de miért?
– É ppen azt reméltem, hogy tő led megkapom erre a vá laszt.
– Tő lem?! Azt hiszed, hogy én tudok errő l az esetrő l?
– A há z az anyá dé. Apá d és Furmire kö zö tt nézeteltérések voltak. Az uzsorá s rö viddel
azelő tt halt meg, mielő tt te Németorszá gba mentél. É s ma reggel véletlenü l egy gyű rű re
bukkantam az író asztalod egyik fió kjá ban…
– Gyű rű re? – Martin ö sszerá ncolta a homloká t. – É s az én író asztalomban? Hol?
Sheila odament, s kihú zta a kis fió kot. Ott fekü dt benne a pisztoly, és alatta a gyű rű .
Martin felemelte az ékszert, és a vilá gossá g felé tartotta.
– Tehá t egy gyű rű . No és mi kö ze van ennek ahhoz, amit elmondtá l?
– Fogadni mernék, hogy ez pont Enrique Furmire kisujjá ra való . Á llandó an viselte, és
hiá nyzott, amikor ma kihantoltá k. Tudni akarom, Martin, hogyan kerü lt ide ez a gyű rű !
Sheila feszü lt figyelemmel tekintett a férfi arcá ra, és só vá rogva vá rta a vá laszt:
á rtatlan vagyok, semmit sem tudok az uzsorá s halá lá ró l. Némá n fohá szkodott magá ban,
bá rcsak Martin tiltakozna, védekezne.
A férfi azonban sem egyiket, sem má sikat nem tette. Arckifejezésébő l Sheila vilá gosan
lá thatta: tudott az ü gyrő l.
– Halvá ny fogalmam sincs ró la, hogyan kerü lt ide! – Martin nem nézett a lá nyra.
69/87
– É s honnan van ez az író asztal? Mintha azt mondtad volna, hogy az édesapá dé volt.
É s kié a revolver?
– Sheila, hallgass meg! A bú torok egy raktá rban á lltak, s még nem tudtam á tnézni
mindent. Elő szö r az iratokkal foglalkoztam, és nem sejthettem, mi van az
író asztalfió kokban. Ez a pisztoly bá rkié lehetett…
– Az édesapá dé is?
– Az ö vé is – bó lintott vonakodva Martin.
– Volt a te kezedben is?
– Az utó bbi idő ben biztosan nem.
– É s négy évvel ezelő tt?
Martin tekintete keményen villant
– Vagyis azt ó hajtod tudni, megö ltem-e ezzel a pisztollyal valakit?
– Meg kell kérdeznem, Martin. Ez a dolgom. – A lá ny hatá rozottabb hangon folytatta: –
Mit keres itt ez a pisztoly? A tiéd?
– Ezt nem kellett volna megkérdezned – felelte a férfi nagy ö nuralommal.
– Sajnos még nem ismerlek elég régó ta. – Sheila mélyen Martin szemébe nézett. –
Ennyi idő nem elegendő ahhoz, hogy megítélhesselek.
– Pedig jó l kihaszná ltuk ezt az idő szakot. Mú lt éjszaka példá ul…
Sheila felemelte a kezét.
– A tegnapi éjszaka nagy hiba volt, most má r tudom. Vá rnom kellett volna, amíg
minden kételyem eloszlik.
– Nem volt hiba! – Martin megragadta a lá ny karjá t, és erő sen fogva tartotta. –
Egyetlen pillanatá t sem bá ntam meg annak az éjszaká nak.
– Azt elhiszem – vetette oda kesernyésen Sheila. – A te munká dná l nem olyan fontos,
hogy tiszta maradjon a fejed. É s, hogy szá molhatok be Stankowskynak errő l a gyű rű rő l
anélkü l, hogy azonnal ki ne talá lná , mi tö rtént mú lt éjszaka?
– No és, ha rá jö n? Engem nem zavar.
– Téged persze, hogy nem zavar! Hiszen én já tszom a tű zzel, én égetem meg magam.
Kérdés, mennyire…
Martin olyan hirtelen engedte el a lá nyt, hogy Sheila egyensú lyá t vesztve a
konyhapultnak tá ntorodott.
– Szó val még mindig nem hiszel nekem?
– Nem hihetek, Martin! – Sheila szinte sikoltott. – Nem hihetek! Ez a munká m! Arra
eskü dtem fel, hogy megvédem az embereket a bű nö ző ktő l. É s ha te is az vagy, akkor a
tö rvény kezére kell adjalak.
– A tö rvény kezére! – A férfi keserű en felkacagott. – De kit szolgá lnak ezek a
tö rvények? Az igazsá gszolgá ltatá s? Amikor lelő tted azt a fickó t, akkor is igazsá got
szolgá ltattá l? Vagy csak pillanatnyi dö ntés volt, hogy megvédd magad…
– Valakinek vá llalnia kell a gyors dö ntésekért a felelő sséget. Erre való tö bbek kö zö tt a
rendő rség. Nem lehet bü ntetlenü l bú jó cská zni a tö rvények paragrafusai kö zö tt, ú gy
70/87
kerü lgetni ő ket, ahogy tetszik. Ha a tö rvény keze nem sú jtana le a bű nö ző kre, mi lenne a
tá rsadalombó l? Kérlek, mondd el, amit tudsz, Martin! Mondd el, hogy segíthessek!
A férfi komor arccal elfordult, és megrá zta a fejét.
– Sheila…
– Martin, miért hallgatsz?
– Magamnak kell megoldanom ezt a gondot – vá laszolta a férfi, és nem nézett a lá nyra.
– Elő szö r nekem kell tudnom… Akarom mondani, á t kell néznem apá m iratait, holmijá t…
– Miért, mit gondolsz, mit fogsz talá lni?
– Sejtelmem sincs. De remélem, megtalá lom a rejtély kulcsá t.
– Miként lehetek biztos abban, hogy nem csupá n a sajá t nyomaidat akarod eltü ntetni?
Martin lassan szembefordult a lá nnyal, és rezzenéstelen pillantá ssal, hosszan a
szemébe nézett.
– Hinned kell nekem – mondta aztá n egyszerű en. – Bíznod kell bennem.
– Ezt nem kívá nhatod tő lem! – rá zta meg a fejét Sheila. – Nem tehetem…
A férfi gyengéden a karjá ba vette a lá nyt, és szorosan magá hoz ö lelte.
– De igen. Mindent megtehetsz, amit csak akarsz, Sheila.
– Martin, kérlek…
A férfi csó kkal zá rta le Sheila szá já t. A csó k lá gy volt, szelíd, és a lá ny érezte, hogy
lassan felenged benne az ellená llá s, tagjait édes zsibbadá s já rja á t. Gyű lö lte magá t a
gyengeségéért, de erő tlen volt a mozdulat, amellyel el akarta tolni magá tó l a férfit.
Martin egyik karjá val á tö lelve tartotta, a má sik kezével kö nnyedén végigsimított az
arcá n, aztá n a vá llá n, és egy pillanatra ujjai megpihentek a lá ny keblén.
– Hagyd abba! – tiltakozott Sheila éles hangon, amikor rá jö tt, mit mű vel vele a férfi. –
Ó cska trü kk ez, amit pró bá lgatsz, és szégyellhetnéd magad.
– Tévedsz! Vagy nem hiszel abban, hogy vonzó dunk egymá shoz? Tudom, hogy te is
kedvelsz egy kicsit, kü lö nben nem egyedü l jö ttél volna ide, hanem rendő rkocsival,
bilincsekkel…
– Martin, kérlek, mondd el, amit tudsz!
– Nem tehetem. Á rtanék vele azoknak, akiket szeretek.
Sheila fü rkészve nézett Martin szemébe.
– Valami tehá t nincs rendben… Hadd halljam, mi az!
A vá lasszal azonban adó s maradt a férfi, mert Sheila zsebében megszó lalt a csipogó . A
lá ny lenyomta a kapcsoló t, és á tvette az ü zenetet, amely csupá n egyetlen telefonszá mbó l
á llt.
Sheila odalépett a telefonkészü lékhez, és szó nélkü l feltá rcsá zta a szá mot. Cowboy
jelentkezett.
– Hol a csudá ban vagy? – kérdezte a férfi minden bevezetés nélkü l.
– Csak azért kerestél, hogy megtudd, hol vagyok? – Sheila hangjá bó l bosszú sá g
csendü lt ki.
71/87
– Azért, hogy meggyő ző djem ró la, nem csiná ltá l semmi szamá rsá got. A legjobb, ha
azonnal idejö ssz. Tö rtént valami.
– Mi?
– Talá ltak egy pisztolygolyó t, annak a helynek a kö zelében, ahol Furmire holttestére
rá bukkantak. A fegyverszakértő azonosította a revolvert, amelybő l kilő tték.
– No és?
– Egy Luger. Má sodik vilá ghá ború s Luger.
Sheila cifrá n elká romkodta magá t.
– Mit jelentsen ez, Malone? Hol vagy? É s tudsz valamit a fegyverrő l?
– Lehet, hogy tudok…
– Hogyhogy? Lá ttad a fegyvert? Ná lad van?
Cowboy kérdései csak ú gy zá poroztak. De ha Sheila vá laszolt volna rá juk, Martin
azonmó d rá cs mö gé kerü lt volna. Ő ugyan hitt a férfi á rtatlansá gá ban, ezzel azonban
nem sokra ment. Fejében lá zasan kavarogtak a gondolatok. Alaposan benne van a
csá vá ban! Meg kell tudnia, mi tö rtént, aztá n bizonyítékokat kell gyű jtenie, amelyek
segítségével Martin megszabadul a gyanú tó l vagy… vagy éppenséggel bö rtö nbe juttatja…
Hol kezdje el? Miként fogjon hozzá ? Kedvese rezzenéstelen arccal nézett rá , a
szemébő l azonban kiolvashatta Sheila, hogy nem fog segíteni neki. Só hajtott. Teljesen
elö lrő l kell kezdenie mindent, egymá s mellé rakosgatni a mozaikkocká kat, attó l fogva,
hogy elő szö r hallott a Pletheridge-betö résrő l.
Hirtelen ö tlet villant á t az agyá n. Az izgalomtó l kiszá radt torokkal kérdezte:
– Cowboy, melyik zá loghá zban talá ltá k meg a Pletheridge-ékszereket?
– Swankynél. Tudod, ott van a Mulberry ú ton. Menjek oda én is?
– Nem – vá gta rá gyorsan Sheila. – Kö szö nö m! Majd odabenn talá lkozunk.
Azzal tű nő dve letette a kagyló t. Némá n bó lintott Martinnak, és mikö zben lement a
lépcső n, arra gondolt, hogy talá n most lá tta utoljá ra szabadlá bon Martin Broderickot.
72/87
9. FEJEZET
Sheila hazasietett, kihozta a kocsijá t a gará zsbó l, és á thajtott a vá ros tú lsó részére,
Swanky zá loghá zá ba. Ismerte jó l ezt a jeles intézményt, rendő rtisztviselő ként tö bbszö r
is megfordult ott. Swanky viszonylag „tiszta” volt, ami annyit jelentett rendő rnyelven,
hogy nem foglalkozott lopott holmival. Legalá bbis nem olyannal, amelyrő l tudta, hogy az.
Swanky azonnal fogadta Sheilá t.
– Igen-igen, emlékszem az ékszerekre. Semmi kü lö nleges nem volt kö ztü k. Arany,
ezü st, a szoká sos. Gyémá nt, gyö ngy, értékes drá gakö vek nemigen.
– Emlékszik még rá , ki hozta be az ékszereket?
– Hogyne. Má r elmondtam, a kollégá já nak, aki kihallgatott, hogy egy fiatalember
kíná lta eladá sra. Ú gy hú sz és harminc kö zö tt lehetett.
– Talá n inká bb harmincö t, nem?
– Nem – rá zta meg a fejét hatá rozottan Swanky –, inká bb fiatalabb.
Há t akkor nem Martin volt, gondolta Sheila. Martin lá tható an tú l van a harmincon…
– Feltű nt esetleg valami azon a férfin?
Swanky tö prengve vakargatta a pocakjá t.
– Hadd gondolkozzam… Nem figyeltem meg. De jó képű volt, az biztos.
– Milyen színű volt a haja?
– Nem lá ttam. Kalapot viselt, szép, divatos férfikalapot. Kicsit ferdén tette fel,
olyasformá n, mint Humphrey Bogart…
Sheila nö vekvő érdeklő déssel hallgatta Swankyt.
– É s milyen ruhá t hordott?
– Elegá ns zakó t, mint amilyet a divatlapokban lá tni. É s selyemsá lat nyakkendő
helyett! Finom modorban beszélt, gondoltam is, ezzel minden rendben lehet… De aztá n,
amikor pénzre kerü lt a sor, megvá ltozott az ú r. Pö khendi lett, és erő szakos, mintha ő
tenne nekem szívességet. É s szinte dü hrohamot kapott, amikor megmondtam neki, hogy
az egész holmi nem ér tö bbet néhá ny szá z dollá rná l.
Sheila má r tudta, kit írt le Swanky. Biztosra vette, hogy Cameron Pletheridge vitte az
ékszereket a zá loghá zba. A harmadik kö rzetbeli kollégá k is bizonyá ra erre a
kö vetkeztetésre jutnak majd. Sheilá nak annyi elő nye volt, hogy ő má r lá tta Cameront.
Lehetséges, hogy munkatá rsai még nem tudtá k azonosítani.
De miért lopta el Cameron az anyja ékszereit? É s miért tette zá logba?
Gondolatban még egyszer felidézte a Martin és az ö ccse kö zö tt elhangzott
beszélgetést, amelynek ő is fü ltanú ja volt. Ott arró l esett szó , hogy Cameronnak elfogyott
a pénze, s má r nem kaphat tö bbet az anyjá tó l…
Sheila megkö szö nte Swanky fá radozá sá t, és elbú csú zott tő le. A pocakos
zá loghá ztulajdonos megsimogatta Sheila kezét, és kijelentette:
– Tetszel nekem, kislá ny! Gyere el má skor is. Az sem baj, ha nem kérdező skö dsz…
73/87
Sheila elnevette magá t, és megígérte, hogy néhá ny ó ra mú lva ismét eljö n.

Tá jékoztatnia kellett Cowboyt a hallottakró l. Talá n most sikerü l meggyő znie ő t.
– Cameron Pletheridge? Nem, ez képtelenség! Miért lopta volna meg az anyjá t? Hiszen
tő le kapja a pénzt!
– Most má r nincsenek olyan jó viszonyban, mint azelő tt – vá laszolta Sheila. –Talá n
ezért vitte el az ékszereket, és tette zá logba. De az is lehet, hogy együ tt akarjá k becsapni
a biztosító t. Ki tudja? Swanky való színű leg azonosítani tudja Cameront. Mutatnunk kell
neki egy fényképet.
Cowboy hitetlenkedve rá zta a fejét.
– Ez mind csak elmélet. Az az érzésem, hogy mindená ron Broderick á rtatlansá gá t
akarod bizonyítani.
– Hiszen á rtatlan is!
– Most má r csak az hiá nyzik, hogy azt is kijelentsd: semmi kö ze a Furmire-
gyilkossá ghoz!
– Ez két kü lö nbö ző dolog, Cowboy. A Pletheridge-betö résen egyelő re ketten
dolgozunk, te meg én. É s errő l az elő léptetési histó riá ró l hallani sem akarok!
Cowboy meglepetten nézett a lá nyra.
– No mi az? Csak nem neheztelsz rá m, amiért…
– Nem! – vá gott kö zbe Sheila. – Vagy legalá bbis nem azért, mert szeretnél elő rejutni a
pá lyá don.
Cowboy megragadta a lá ny karjá t.
– Hé, Malone, nem szeretném, ha azt hinnéd, meg akarok szabadulni tő led!
– Nos, há t akkor gyere velem. Bemegyek az ú jsá garchívumba, és csiná ltatok egy
fotó má solatot Cameronró l. A képet aztá n megmutathatjuk Swankynek. Te is hallani
fogod, mit mond. Azt hiszem, elég lesz ahhoz, hogy Cameront letartó ztassuk. Egyetértesz
vagy sem? Vagy netá n félsz attó l, hogy tö nkreteszem az érvényesü lési lehető ségeidet?
Cowboy pá r má sodpercig hallgatott.
– Rendben van, Malone. Meggyő ztél. Menjü nk! – szó lt végü l.
Egy ó rai bú vá rkodá s utá n talá ltak egy felvételt Cameron Pletheridge-rő l. A képen
szmokingot viselt, és egy fiatal hö lgy oldalá n á llt valami jó tékonysá gi ö sszejö vetelen.
Cowboy javasolta, hogy vigyenek magukkal még néhá ny má s, hasonló korú , magassá gú
és hajszínű fiatalemberrő l készített fotó t, hogy Swanky biztosabban vá laszthasson.
Sheila egyetértett: ez volt a szoká sos mó dja az azonosítá snak.
Mégis hihetetlen megkö nnyebbü lést érzett, amikor Swanky azonnal a Cameronró l
készü lt felvételre bö kö tt vastag mutató ujjá val.
– Igen! Ez az a fickó ! – kiá ltotta izgatottan. – Tenyérbe má szó képe van a fiú nak! Az
embernek viszket a tenyere, no meg a lá ba is, hogy megtisztelje egy alapos rú gá ssal…
– Még egyebekben is része lesz – felelte Cowboy higgadtan. Ö sszeszedte a
fényképeket, és Sheila vá llá ra csapott. – Jó munka volt, Malone! Neked kö szö nhető , ha a
fickó rá cs mö gé kerü l!
74/87
Sheilá t azonban nem lelkesítette tú lzottan a gondolat, hogy ő „talpalta ki” Martin
ö ccsének letartó ztatá sá t.
Késő délutá n megbilincselve behoztá k Cameront, nem sokkal ezutá n pedig megjelent
Martin is, hogy letegye az ó vadékot az ö ccséért. Martin nem is titkolta felhá borodá sá t és
elkeseredését. Megá llt Sheila író asztala elő tt, és rá kiá ltott:
– Mi a csuda folyik itt?
A lá ny lassan felá llt, és nagy ö nuralommal azt vá laszolta:
– Letartó ztattuk a fivérét, Mr. Broderick. Azzal gyanú sítjuk, hogy…
– De hiszen ez képtelenség! – fortyant fel Martin. – Cameron a légynek sem á rtana.
– Tö bbrő l van szó , mint légyrő l – pró bá lkozott Sheila hivatalos hanggal –, egész
pontosan aranyró l.
Martin az író asztalra tá maszkodott, elő rehajolt, és sű rű szemö ldö két fenyegető en
ö sszevonta.
– Mit beszélsz itt ö ssze, Sheila? Légy szíves magyará zd meg, mivel vá doljá k az
ö csémet! Vagyis mit akarnak a nyaká ba varrni.
– Semmit sem akarunk Cameron nyaká ba varrni – mondta csillapító an Sheila. – Maga
vallotta be.
– Bevallotta?! De há t mit? É s mit mű veltetek vele, hogy bevallotta?
– Semmit az égvilá gon. Cameron beismerte, hogy elvette az ékszereket, lopá snak
tü ntette fel az ü gyet, aztá n elzá logosította ő ket a vá rosban.
– Az ékszereket? – Martin arcá n ő szinte meglepetés tü krö ző dö tt. – Ellopta?
– Há t az édesanyá déit, természetesen. Az imént beismerte a tettét. Vá rnod kell, ha
ó vadékot akarsz letenni érte, elő bb ugyanis hivatalosan is ki kell hallgatni. É s…
Martin elká romkodta magá t, felegyenesedett, és beletú rt a hajá ba.
– Há t ez nem igaz! Itt valaki megő rü lt!
Cowboy csillapító an emelte fel a kezét, majd Sheila és Martin kö zé lépett.
– Kérem, nyugodjon meg, Mr. Broderick! Jobb volna talá n, ha kevesebbet aggó dna az
ö ccse miatt, és tö bbet tö rő dne a sajá t dolgaival!
– Mit akar ezzel mondani? – tudakolta Martin ellenségesen.
– Néhá ny kérdést szeretnék feltenni ö nnek.
– É rtesítsék az ü gyvédemet! Egyetlen szó t sem szó lok addig, amíg az ü gyvédem meg
nem érkezett.
– Nos, tehá t…
– Nyugalom, Cowboy! – avatkozott kö zbe Sheila. – Azt hiszem, Mr. Broderickot az
lepte meg, hogy csupá n lopá s vá djá val tartó ztattuk le az ö ccsét.
– Micsoda?! – Martin hangja élesen csendü lt, az arcvoná sai azonban nem á rultak el
semmit. – Há t mi van még?
– Talá n éppen maga tudná ezt megmondani – javasolta Sheila. – Bizonyá ra azt
gondolta, hogy má s ü ggyel kapcsolatban tartó ztattuk le Cameront.
75/87
– Figyeljenek ide! Nem tudom, milyen já ték folyik itt, de ú gy vélem, jobb, ha tiszta
vizet ö ntö k a pohá rba, még mielő tt minden reménytelenü l bonyolulttá vá lik. Néhá ny
dolgot el kell mondanom ö nö knek.
– Ó , igazá n? É ppen ideje – gú nyoló dott Cowboy. – Példá ul mit?
– Talá ltam valamit – felelte nyugodtan Martin, és a zsebébe nyú lt. – Talá n ez a
segítségü kre lehet.
Azzal letette az asztalra elő szö r a Lugert, aztá n az uzsorá s kisujjá ró l hiá nyzó gyű rű t.
– Hol bukkant ezekre? – kérdezte Cowboy, mikö zben gondosan szemü gyre vette a
gyű rű t.
– Apá m egykori író asztalá ban.
Cowboy kutató pillantá st vetett Martinra.
– Vá rjunk csak! Honnan tudta, hogy éppen ezeket a tá rgyakat keressü k?
Mielő tt még Broderick vá laszolhatott volna, Sheila megszó lalt:
– Tő lem. É n beszéltem neki a tö rvényszéki boncolá s eredményérő l, Cowboy.
Stankowsky Sheilá hoz fordult. A hangja keményen csengett:
– Igaz ez, Malone?
– Kényszerítettem rá – vá gott kö zbe most Broderick. – Nem akarta elmondani, de
kényszerítettem…
– Nem kell védened! – csattant fel Sheila. – Magam hatá roztam így.
Cowboy taná cstalanul tekingetett egyikü krő l a má sikra. Megcsó vá lta a fejét.
– Mi a csuda tö rténik itt? Nem értem én ezt az egészet… Sheila, csak nem… Jó sá gos ég,
ti csak nem…
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha a fő nö kkel beszélek. Tá jékoztatnom kell néhá ny
dologró l – felelte a lá ny kimérten.
– Sheila, ne! – kérte Martin.
– Ne avatkozz bele! Tudom, mit csiná lok. Gyere, Cowboy, menjü nk be a fő nö khö z!
– Azt sajnos nem lehet. É pp most ment el. Lehet, hogy ma má r vissza sem jö n. É s
amellett nem gondolod, hogy elő szö r hű séges tá rsadnak kellene megtudnia az igazat?
Nos, halljam, mi folyik itt!
Martin ó vatosan megkérdezte:
– Nem mehetnénk á t egy má sik szobá ba, ahol csak magunk vagyunk? Itt tú l sokan
halljá k, amit beszélü nk.
– Ne avatkozzon bele, Broderick! É n má r régebben dolgozom együ tt Sheilá val,
mintsem maga egyá ltalá n megjelent a színen. Tudni akarom, mit csiná lt vele!
– Ugyan, fogjá tok má r be a szá tokat! – ripakodott rá juk Sheila ingerü lten. –Azt
hiszitek, gyerek vagyok, hogy mindketten vigyá zni akartok rá m? Lehet, hogy csaló dá st
fogok okozni nektek, de má r rég felnő ttem.
– Tudom, tudom, tudsz magadra vigyá zni – mondta Martin – de…
– Semmi de! Itt a fő nö k. Gyere, Cowboy, szó ljunk neki, hogy fogadjon.
76/87
Te pedig – fordult Martinhoz – legjobb lesz, ha megvá rsz itt.
Fiske irodá já ban Sheila beszá molt a tö rténtekrő l. Cowboy néha dö rmö gö tt kö zben, de
nem szó lt bele.
Fiske felü gyelő kifejezéstelen arccal hallgatta végig Sheilá t. Amikor a lá ny befejezte, a
férfi az író mappá ra tá masztott, ö sszekulcsolt kezét vizsgá lgatva mondta:
– Két esetü nk van, amelyeknek lá tszó lag semmi kö zü k egymá shoz. Az egyik a
Pletheridge-betö rés, amelyet a harmadik kö rzetben kö vettek el, a má sik a Furmire-
gyilkossá g, amely négy évvel ezelő tt tö rtént, és feltételezzü k, hogy olyasvalaki a tettes,
aki nemrég tért vissza a kerü letü nkbe. Lehetséges, hogy ez a személy jelenleg is
veszélyes a tá rsadalmunkra. Eddig egyetértü nk?
– Igen – bó lintott Sheila.
– A két esetet ö sszekapcsolhatja az a tény, hogy a két gyanú sítottnak ugyanaz az
anyja.
– Ez is megfelel a való sá gnak.
– De az is lehet, hogy a két esetnek semmi kö ze egymá shoz.
– Pontosan.
Fiske most Cowboyhoz fordult.
– Van má sik gyanú sítottunk is, aki ugyancsak megö lhette Furmirét?
– Eddig nincs – vá laszolta Cowboy. – Martin Broderick az első szá mú és egyetlen
gyanú sított. Akkor hagyta el az orszá got, amikor Furmire eltű nt. Megtalá ltuk ná la a
gyilkos fegyvert, és azt a gyű rű t, amelyet az á ldozat á llandó an viselt.
– Broderick azonban ö nként adta á t nekü nk ezeket a tá rgyakat – folytatta Fiske
felü gyelő . – Mit gondolnak, megtenné ezt a tett elkö vető je?
– Há t á ltalá ban nem – ismerte el Cowboy – de…
– Hívja be Broderickot, Malone! – vetette kö zbe Fiske. – Együ tt fogunk beszélni vele.
Sheila kiment, hogy szó ljon Martinnak. A férfi azonban nem volt ott. É s ami még
rosszabb: a Luger sem fekü dt az asztalon, ahol hagytá k. Mindjá rt magamhoz kellett
volna vennem, gondolta a lá ny bosszú san. De most má r késő …
Visszatért Fiske irodá já ba, és jelentette, hogy Broderick eltű nt. A felü gyelő felá llt az
író asztalá tó l.
– Ilyesmit pedig csak az csiná l, aki bű nö s. Keresse meg, és hozza vissza! Elvá rom, hogy
egy ó rá n belü l itt legyen a gyanú sítottal.
– Eljö ssz velem? – kérdezte Sheila Cowboyt, amikor mélyen lesú jtva, feldú lt
lelkiá llapotban bandukolt tá rsá val lefelé a lépcső n.
– Há t persze – dü nnyö gte Cowboy.
77/87
Nagyon is jó l tudta, mi já tszó dik le Sheilá ban, de nem talá lt szavakat, hogy
megvigasztalja. Amikor odakanyarodtak Martin laká sa elé, kicsit félszeg mozdulattal a
lá ny karjá ra tette a kezét.
– Figyelj ide… Nagyon sajná lom, hogy így tö rtént. Lá tom, sokat jelent neked
Broderick.
– Egyá ltalá n nem – rá ndította meg a vá llá t Sheila.
– Kezdettő l fogva igyekeztél védeni – folytatta Cowboy, ü gyet sem vetve a
kö zbeszó lá sra. – É s azt is nyíltan megmondtad a fő nö knek, hogy lefekü dtél a fickó val.
– Ú gy gondoltam, az a legjobb, ha tiszta vizet ö ntü nk a pohá rba.
– Ez így igaz. É n pedig má r elég jó l ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem egyhamar bú jsz
á gyba valakivel. Szereted ő t, ugye? Gondolod, hogy á rtatlan?
– Má r nem tudom, mit higgyek – felelte Sheila ő szintén. – Miért lépett le, ha… ha…
– Ha nem volt mit eltitkolnia – fejezte be Cowboy a mondatot.
– Nem tudok vilá gosan gondolkodni. Talá n az az eset, hogy lelő ttem azt a fickó t,
megzavarta az eszemet…
– Azt nem hiszem – tiltakozott Cowboy. – Biztosra veszem, hogy még mindig éppoly
kivá ló rendő r vagy, mint eddig.
Sheila ú gy érezte, sírá s fojtogatja. Cowboy gyengéden oldalba dö fte a kö nyö kével, s ez
tö bbet ért bá rmiféle vigasztalá sná l.
Ideje volt kiszá llni a kocsibó l. Vá rt rá juk a feladat. Elő szö r Martin laká sá hoz mentek,
de kopogtatá sukra nem vá laszolt senki.
– Van valami ö tleted, hol lehet? – kérdezte Cowboy.
– Talá n a sö rfő zdében.
A nyerstégla épü let kapuja nyitva á llt, az ablakokbó l fény á radt ki.
– Valaki van odabenn – suttogta Cowboy, amikor beléptek az ajtó n. – Dolgozik itt még
má s Broderickon kívü l?
– Fogalmam sincs – vá laszolta Sheila éppoly halkan. – Mit csiná lsz?
Cowboy elő vette a szolgá lati pisztolyá t, és ellenő rizte.
– Mégis mit gondolsz, mit csiná lok? Brodericknak is van fegyvere. Vagyis tartanunk
kell tő le, veszélyes lehet. É s minthogy utasítá sod ellenére elhagyta a rendő rség épü letét,
gondolom, nem ó hajtja, hogy letartó ztassuk.
– Akkor sem fog rá nk lő ni.
– Nem? – vonta fel a szemö ldö két gú nyosan Cowboy. – Honnan tudod ilyen biztosan?
– Há t… szerintem…
– Akkor jobb, ha te is kibiztosítod a pisztolyodat, Malone. É s remélhető leg most nem
ü res a tá r!
78/87
Sheila vonakodva hú zta elő a tokbó l a fegyverét. Lassan, ó vatosan mentek végig az
ü res, visszhangzó csarnokon Martin irodá já ig. Cowboy hangosan szó lította Broderickot,
vá lasz azonban nem érkezett. Az iroda ü res volt. A lá mpa égett, az író asztalon iratok
hevertek, rajtuk Martin tolla.
– Nemrég még itt volt – mondta Cowboy halkan. – Meleg a csésze.
Egy félig teli ká véscsésze á llt az asztalon a papírok mellett. Sheila megérintette, és
bó lintott.
– Itt kell lennie valahol az épü letben – szö gezte le Cowboy. – Azt hiszem, jobb, ha
erő sítést kérü nk.
– Fö lö sleges – vá gott kö zbe Sheila –, magunk is elboldogulunk vele.
– De…
– Ha attó l tartasz, hogy nem merem haszná lni a fegyveremet…
– Ugyan, Sheila!
– Gyere, menjü nk, nézzü k á t az épü letet! – sü rgette a lá ny.
A folyosó végén elvá ltak. Cowboy a gyá répü letet kutatta á t, míg Sheila sorra já rta az
irodahelyiségeket. É pp az utolsó elő tti szobá ba akart belépni, amikor kialudt a villany.
Sheila megtorpant, és igyekezett ú rrá lenni reszketésén. Felcsendü lt Cowboy hangja.
A tá rsa elő szö r Martin nevét kiá ltotta, majd az ö vét, hogy meggyő ző djö n ró la, nem érte
semmi baj. Ő azonban nem felelt. Szeme má r hozzá szokott a sö tétséghez. Hallotta, hogy
léptek kö zelednek feléje. Lélegzetét visszafojtva feszü lten figyelt, majd nesztelenü l a
nyitott ajtó hoz ó vakodott, és vá rt.
A félhomá lybó l egyszerre magas férfialak vá lt ki. Martin volt az. Sheila eléje ugrott, és
elá llta az ú tjá t. Felemelte a pisztolyt. Az ablakon beszű rő dő halvá ny derengésben
megvillant a fegyver csö ve. Martin megá llt.
– Ú gy lá tom, nem lep meg tú lsá gosan, hogy itt vagyok – mondta Sheila.
– Gondoltam, hogy eljö ssz – vá laszolta a férfi. – Hol van a tá rsad?
– Ő is itt van a kö zelben – felelte Sheila higgadtan, és tová bbra is a férfi mellére
irá nyította a pisztolyt. – El kell jö nnö d velü nk a rendő rségre. Fiske felü gyelő beszélni
akar veled.
– Most nem mehetek. Elő bb még valamit el kell intéznem.
Azzal a férfi odébb lépett, hogy kikerü lje Sheilá t.
– Á llj meg, Martin! Nem tréfá lok. Velü nk kell jö nnö d.
– Sajná lom, Sheila, még egy kis idő re van szü kségem.
– Nem engedhetlek el, Martin!
– De igen, el kell engedned!
– Legyen eszed! Rendő r vagyok, és ha ellenkezel…
Broderick rezzenéstelen arccal kérdezte:
– Akkor mi lesz? Lelő sz?
79/87
Sheila ú gy érezte, a pisztoly ó lomsú llyal hú zza le a kezét.

– Kérlek, Martin… Ne kívá nd, hogy… Gyere velü nk, kérlek!
A férfi szomorú mosollyal nézett rá .
– Mindig ilyen szépen kéred azokat, akiket be akarsz kísérni? Ilyen udvariasan
beszélsz a bű nö ző kkel?
– Broderick! – Cowboy hangja most egészen kö zel hangzott fel. Martin felkapta a fejét.
– Sajná lom, Sheila, mennem kell, mielő tt ideér a tá rsad. – Néhá ny lépést tett elő re. –
Késő bb majd mindent megmagyará zok, ha má r bizonyítani tudom az elgondolá somat.
Addig is…
– Á llj meg azonnal! – kiá ltott rá a lá ny.
Martin nem engedelmeskedett.
– Majd felhívlak – szó lt vissza.
– Á llj meg, vagy lö vö k!
– Nem fogsz lő ni. Nem fogsz rá lő ni arra, akivel lefekü dtél…
– Ne felejtsd el, hogy rendő r vagyok.
– Tudom. De első sorban nő vagy. Nő , akibe beleszerettem.
– Ne já tssz velem, Martin!
– Ez nem já ték, Sheila. Szeretlek. Szeretnék együ tt lenni veled. De elő bb még el kell
intéznem valamit. Ezért kell elmennem.
– Intézzü k el együ tt. Hagyd, hogy segítsek!
– Egyedü l kell elrendeznem ezt a dolgot. Viszontlá tá sra, Sheila! Néhá ny ó ra mú lva
jelentkezem.
– Ne, Martin!
– Viszontlá tá sra!
Sheila meghú zta a ravaszt. A durraná s iszonyú an visszhangzott az ü res épü letben. A
lö vés ereje nagyot rá ntott a lá ny karjá n, de nem veszítette el az egyensú lyá t. Most má r
kö zvetlenü l a férfi mellére célzott. Martin arca megrá ndult, amikor a golyó elsü vített a
fü le mellett, és dermedten bá mult kedvesére.
– Figyelmeztettelek – mondta Sheila kiszá radt torokkal. – Jó l tudok lő ni. É s talá lni is
tudok, ha akarok.
– Elhiszem. – Martin feltartotta a kezét. – Rendben, itt maradok.
Ebben a pillanatban Cowboy felbukkant a folyosó végén, kibiztosított pisztollyal a
kezében.
– Hallottam a lö vést, Sheila! Nincs semmi baj?
A lá ny ú gy érezte, ereiben megfagyott a vér. Reszketett keze-lá ba, és megfordult
kö rü lö tte a vilá g. Ereje fogytá n nekidő lt a falnak. A pisztolyt azonban még mindig
keményen markolta. É s a fegyver csö ve tová bbra is Broderick mellére irá nyult…
– Sajná lom – szó lalt meg most Martin. – Igazá n sajná lom. Tudhattam volna…
80/87
Sheila nem vá laszolt. Egyetlen szó nem hagyta el a szá já t. Amikor kissé magá hoz tért,
á tment a férfi irodá já ba, hogy erő sítésért telefoná ljon. Martint rá bízta Cowboyra. Amikor
letette a kagyló t, leroskadt a székre, és kezébe temette az arcá t. Hosszú idő utá n most
elő szö r, elemi erő vel tö rt fel belő le a sírá s.
10. FEJEZET
Az ú jsá gíró k bizonyá ra megneszelték a dolgot, mert amikor Martin há trabilincselt

kézzel, két egyenruhá s rendő r kíséretében kiszá llt a kocsibó l, egész tö meg zsú foló dott
má r ö ssze a kapitá nysá g lépcső in.
Martin legszívesebben odakiá ltott volna, hogy menjenek a pokolba, ahá nyan csak
vannak, de belá tta, hogy ez nem haszná lna az ü gyének. Ezért, bá r forrt benne a dü h,
lá tszó lag nyugodtan tű rte, hogy bekísérjék az épü letbe. Sheila nem mutatkozott.
– Hol van Miss Malone? – kérdezte rö gtö n Fiske felü gyelő tő l az á porodott levegő jű
kihallgató helyiségben. – Csak nincs valami baja?
– Miss Malone jó kezekben van – vá laszolta a felü gyelő kimért hangon, mikö zben
levette Martin csukló já ró l a bilincset. – Megmondaná végre…
– Lá tnom kell ő t! – vá gott kö zbe Martin.
Fiske mozdulatlan arccal nézett rá . Á tadta a bilincset az egyik egyenruhá snak, majd
lassan há tradő lt a székében. Nem felelt Martin kérdésére, nem hatotta meg a gyanú sított
hangjá bó l kicsendü lő aggodalom.
– Gondoskodott má r ü gyvédrő l, Mr. Broderick? – tudakolta szenvtelenü l.
– Mit érdekel engem az ü gyvéd! – Martin megdö rzsö lte érzéketlenné vá lt csukló já t. –
Lá tnom kell Sheilá t!
– Nem hiszem, hogy erre szü kség volna.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó , és Sheila lépett be tá rsá val a kis helyiségbe. Martin
azonnal észrevette, hogy a lá ny milyen sá padt, ugyanakkor hatá rozottabbnak,
keményebbnek is tű nt, mint eddig. Hű vö sen pillantott Broderickra, aztá n elfordította a
fejét.
Martin oly sok mindent szeretett volna mondani neki, bocsá natot kérni az ostoba
viselkedéséért. De képtelenség volt bá rmit is megbeszélni a rendő rö k jelenlétében.
– Most, hogy ilyen szépen együ tt vagyunk, talá n folytathatná nk – jegyezte meg Fiske
szá razon. – Stankowsky, figyelmeztesse Mr Broderickot arra, hogy mindent, amit mond,
jegyző kö nyvbe veszü nk, és, hogy…
– Jegyző kö nyvbe vehetnek, amit csak akarnak! – szó lt kö ze Martin sietve. – Nincs
szü kségem ü gyvédre. Má r hamarabb is megmagyará zhattam volna mindent, de azt
gondoltam, magam is megoldhatom az esetet.
– Miféle esetet? – kérdezte Cowboy, és hanyagul a falnak tá maszkodott.
– Há t a Furmire-gyilkossá got.
– Tehá t beismeri, hogy kö ze volt hozzá ?
81/87
– Nem volt kö zö m hozzá . De tudom, hogy a csalá dom egyik tagja kö vette el.
– É s miért?
Sheila felü lt az asztal sarká ra, és halkan azt mondta:
– Mert Martin apja egy csomó pénzzel tartozott Furmirénak.
Hangja olyan kü lö nö sen csengett, mintha egészen má sutt já rná nak a gondolatai.
Martin legszívesebben a karjá ba kapta volna, hogy szorosan, forró n magá hoz ö lelje, ha
csak néhá ny percre is…
De errő l most szó sem lehet! Beszélnie kell! Tekintetét Sheilá ra fü ggesztve lassan
vallani kezdett:
– Enrique Furmire pokollá tette az apá m életét. Megfenyegette, hogy rajtunk fog
bosszú t á llni. Mindannyian lá ttuk, apá mat mennyire megviselte a dolog. Tudtam, hogy
egyikü nk véget vet majd ennek a szö rnyű feszü ltségnek…
– Ú gy, hogy megö l egy embert? – érdeklő dö tt Cowboy metsző gú nnyal.
– Ú gy, hogy eltapos egy á rtalmas férget – csattant fel Martin, aki má r képtelen volt
uralkodni magá n. – Furmire hetente elkü ldte az embereit, akik alaposan helybenhagytá k
az apá mat. Négy évvel ezelő tt, egy pénteki estén rajtakaptam ő ket, és akkor engem is
ö sszevertek. Biztosra veszem, hogy az esetnek nyoma van a mentő knél meg a
kó rhá zban. Azon az éjszaká n, amikor Enrique Furmire eltű nt, a vá rosi kó rhá zban
kezeltek, akkor hoztá k rendbe a sérü léseimet.
– É s hol volt akkor az apá d? – Sheila feszü lten vá rta Martin vá laszá t.
– Nem tudom.
– É s vajon hol tartó zkodott az ifjú Cameron? – vetette oda a kérdést Cowboy.
– Cameron akkoriban csak tizenkilenc éves volt – felelte Martin kissé lecsillapodva. –
Lehet, hogy gyenge kifogá snak tű nik, de az ö csém nem tudna megö lni egy embert…
– É s hol volt az édesanyja? – faggatta tová bb Cowboy.
Martin habozott. Ó , bá rcsak megtalá lta volna, amit keresett!
Sheila kö zelebb hajolt.
– Kezdd el egészen elö lrő l, Martin! Mit sikerü lt kiderítened eddig a Furmire-
gyilkossá gró l?
– Nem tudtam, hogy gyilkossá g tö rtént – helyesbített Martin. – Gyanítottam, de
biztosan csak annyit tudtam, hogy az uzsorá s eltű nt. Most azonban arra gondolok, hogy
az apá m tette…
– Miként jutottá l erre a gondolatra?
Martin nagyot só hajtott.
– Néhá ny héttel késő bb ö ngyilkos lett. Ha nem lett volna rá nyomó s oka, soha nem tett
volna ilyet. Azt hiszem, képtelen volt tová bb élni azzal a tudattal, hogy megö lt egy
embert. Bizonyítani azonban még nem tudom…
Martin egészen mostaná ig senkivel sem beszélt apja halá lá ró l. Sem a bará taival, sem
az anyjá val, ső t még Cathyvel sem. Maga is meglepő dö tt, hogy most milyen nyugodtan,
82/87
szenvtelenü l tudja leírni azt a négy évvel azelő tti szö rnyű éjszaká t, amikor holtan talá lta
az apjá t. Felakasztotta magá t a sö rfő zdében…
Martin hangja egy pillanatra elhalkult, aztá n ismét szilá rdan folytatta:
– Feltételezem, hogy levelet hagyott szá momra. Biztos vagyok benne, hogy nem
tá vozott volna, nem tudott volna ú gy tá vozni a vilá gbó l, hogy nekem meg ne magyará zza
tettének oká t.
– É s azt gondolod, hogy a levél megvan valahol az édesapá d iratai kö zö tt.
– Igen – bó lintott Martin.
Fiske, Cowboy, Sheila és az egyenruhá s rendő rö k arcá n ugyanaz a gondolat
tü krö ző dö tt: megadjuk neki az utolsó lehető séget?
– Rengeteg feljegyzés, ü zleti papír és egyéb van az iratszekrényekben, dobozokban… –
szó lalt meg bá tortalanul Sheila.
– Á t lehetne kü ldeni még néhá ny embert – javasolta Cowboy. – Há rman-négyen
boldogulná nak vele…
– Mit képzel? – pattant fel Fiske. – Tű t keresni a szénakazalban?
– Sok minden tisztá zó dna – vetette kö zbe gyorsan Sheila –, ha megtalá lná nk azt a
levelet. Mindenképpen jó volna, ha á tmennénk, és…
– Á tmennénk? – Fiske apró , szú ró s szeme dü hö sen villogott. – Miért beszél tö bbes
szá mban? Maga mindená ron be akarja bizonyítani a bará tja á rtatlansá gá t, Malone! Jobb,
ha má ris letesz ró la! Mostantó l fogva semmi kö ze ehhez az esethez.
– Miss Malone nem feledkezett meg a rendő ri kö telességérő l – kelt Sheila védelmére
Broderick. – É n nehezítettem meg a dolgot. Azt hittem, jobb, ha megtartom magamnak a
feltételezéseimet, és magam já rok utá na, hogy ki…
– Fogja be a szá já t, és akkor beszéljen, ha kérdezik! – ripakodott rá dü hö sen Fiske.
Sheila csak hallgatott, és való já ban ez aggasztotta Martint a leginká bb. A lá ny
kö zö mbö s arccal ü ldö gélt, és elmerü lten vizsgá lgatott egy repedést a falon.
Cowboy megkö szö rü lte a torká t.
– Fő nö k, vá ltozatlanul az a véleményem, hogy ez az ember a tettes. Fogadok, hogy be
is tudom bizonyítani, mihelyt á tnézem azokat a feljegyzéseket meg iratokat. Holnap
reggelre készen is lehetü nk a vizsgá lattal.
Fiske bó lintott.
– Rendben. Addig Mr. Broderick elgondolkodhat egy csendes helyen. Há tha eszébe jut
még valami… Malone pedig má ris hozzá foghat gépíró tudomá nyá nak felfrissítéséhez.
Sheila szó nélkü l felá llt, és elhagyta a szobá t. Martinra ismét rá tették a bilincset, és
levitték egy alagsori zá rká ba, amelyben egy gará zdasá gért behozott részeg aludta ki
má morá t. Csoda lesz, ha nem ő rü lö k meg itt, gondolta Martin, amikor megcsapta a cella
á porodott, fü lledt levegő je. Most való ban rosszul érezte magá t, és nem csupá n az apjá val
kapcsolatos kételyek nyomasztottá k.
83/87
Sheila az író gépe elő tt ü lt, és vadul zongorá zott a billentyű kö n. Szinte jó lesett, hogy
dü hét és elkeseredését kitö ltheti valamin. Mintaszerű , tizenkét oldalas jelentést írt a
Furmire-gyilkossá gró l. Azalatt Cowboy néhá ny emberrel á tkutatta Martin laká sá t és az
irodá já t.
Stankowsky késő éjjel tért vissza a kapitá nysá gra. Sheila odalépett hozzá , és
higgadtsá got erő ltetve magá ra, megkérdezte:
– Nos, talá ltatok valamit?
– Annyi adó bevallá si ű rlapot, hogy a fél adó hivatalt ki lehetne tapétá zni velü k…
– Há t még?
Cowboy fá radtan levetette magá t egy székre, és fejét a tá mlá ra hajtotta.
– Mit talá ltatok még? – sü rgette tü relmetlenü l Sheila.
Cowboy lassan kinyitotta a szemét, és a lá nyra sandított.
– Egy levelet.
Sheila felkuporodott az író asztal sarká ra; lá bá bó l kiszá llt az erő .
– Miféle levelet? – kérdezte rekedtes hangon.
– Egy ö ngyilkos utolsó írá sá t, ebben meglehető sen biztos vagyok. Az idő sebb
Broderick bevallja a levélben, hogy ő ö lte meg Enrique Furmirét, feltá rja indító okait és
érzéseit. É s azt is, hogy a hullá t a Pletheridge-villá nak, vagyis volt felesége há zá nak a
kertjében á sta el, mert azt gondolta: az az egyetlen hely, ahol sohasem fogjá k keresni. A
férfigyű rű t pedig azért vette magá hoz, mert csalá di ö rö kség volt, amelyet Furmire egy
alkalommal fizetség helyett kö vetelt tő le. Egyébként tudtad, hogy Martin talá lta meg az
apja holttestét?
– Az ö reg Broderick a sö rfő zdéjében egy gerendá ra akasztotta fel magá t. Ott bukkant
rá a fia… Gondolom, nehezen tudott tú ljutni ezen a szö rnyű eseten.
Cowboy felrakta lá bá t az asztal szélére, és ismét lehunyta fá radtsá gtó l vö rö slő szemét.
– Martint elengedtü k. Most má r majdnem biztos, hogy semmi kö ze a gyilkossá ghoz, s,
hogy a betö rést nem ő kö vette el, azt má r kiderítettü k. De…
– É s hol van most?
– Fogalmam sincs. Elolvasta a levelet, és lá tható an nagy hatá ssal volt rá . Aztá n elment.
Talá n az ö ccséhez, akit ó vadék ellenében szabadlá bra helyeztek. Vagy talá n haza…
Sheila belebú jt a kardigá njá ba, és eloltotta az író asztali lá mpá t. Odacsú sztatta az
asztalon Cowboy elé a gépelt jelentést.
– Kö szö nö m!
Cowboy csodá lkozó pillantá st vetett rá .
– Ugyan mit?
– Hogy megkerested a levelet. Tudom, hogy értem tetted. Hiszen hazamehettél volna a
feleségedhez, kényelmesen leü lhettél volna a tévé elé egy ü veg sö rrel. De te segíteni
akartá l nekem… Kö szö nö m.
84/87
Cowboy rá mosolygott a lá nyra.

– Nincs mit! Te is megtetted volna értem, igaz?
Sheila kö nnyedén megszorította a féri karjá t, és viszonozta a mosolyt.
– Még valamit, Malone…
– Nos?
– Lá tom, má r teljesen rendben vagy.
– Igen, majdnem…
Sheila beü lt a kocsijá ba, és a sö rfő zdéhez hajtott. Az autó t a Martin laká sa melletti
utcá cská ban á llította le. Lehunyta a szemét, és kis ideig vá rt. A szélvédő ü vege lassan
bepá rá sodott, csend és sö tétség vette kö rü l. Mit mond majd a férfinak? Hogy tehetne
jó vá mindent? Vajon egyá ltalá n szó ba á ll még vele Martin?
Végü l is minden bá torsá gá t ö sszeszedve kiszá llt a kocsibó l, és elsétá lt kedvese
laká sá hoz. Kopogott, de nem érkezett vá lasz. A sö rfő zde csarnokaiban is á thatolhatatlan
feketeség uralkodott.
Sheila fá radtan vezetett hazafelé. Erő tlen, ü gyetlen kézzel nyitotta ki az ajtó zá rat, és
csigalassú sá ggal vonszolta fel magá t a lépcső n. Végtelenü l fá radtnak, elgyö tö rtnek érezte
magá t.
Az utolsó lépcső fokon olyan szívdobogá s fogta el, hogy szinte beleszédü lt. A
fü rdő szobá bó l vízcsobogá s zaja hallatszott.
Reszkető lá bbal ó vakodott végig a folyosó n a fü rdő hö z. Az ajtó résnyire nyitva á llt, s
illatos gő z csapott ki rajta. Sheila nesztelenü l odalépett, és teljesen kitá rta.
– Szia, Sheila! – ü dvö zö lte Martin. – Há t a pisztolyod hol hagytad?
A férfi a zuhany alatt á llt. A lá nyon hirtelen gyengeség lett ú rrá , bele kellett
kapaszkodnia az ajtó félfá ba. Martin ruhá i a mosdó kagyló szélén hevertek, a padló
kő burkolatá n apró tó csá kban csillogott a víz.
– Mit csiná lsz itt? – rá ncolta a homloká t Sheila, de legszívesebben a nyelvébe harapott
volna. Hogy is tudott ilyen ostobasá got kérdezni!
– Há rmat talá lhatsz! – vá laszolta jó kedvű en a férfi. – Nem akarsz te is zuhanyozni?
– Martin, én… – Sheila hangja alig hallatszott. Torká t kü lö nö s érzés szorította ö ssze:
félelem, vá gy és hihetetlen megkö nnyebbü lés vegyü lt benne. – Ó , Martin! – suttogta.
– No gyere! – unszolta a férfi. – Tudom, hogy má r akkor is kedved lett volna
megtenni… – fű zte hozzá hamiská san mosolyogva. – No gyere, vetkő zz le!
Sheila szó nélkü l engedelmeskedett. Sorra vetette le magá ró l a ruhadarabokat.
Remegő kezével csak nehezen tudta kikapcsolni melltartó ja csatjá t. Végü l ott á llt
meztelenü l. Martin megfogta a kezét, és magá hoz hú zta a zuhany alá .
– Kedvesem, nem mertem kocká ztatni. Féltem, hogy tö bbé felém sem nézel majd,
ezért eljö ttem, hogy itt vá rjalak meg – magyará zta Martin. – A nagynénéd volt olyan
kedves, és beengedett.
– É n is kerestelek. Elmentem a laká sodhoz…
85/87
– Igazá n? – Martin elnevette magá t. Hangjá bó l felszabadult vidá msá g csendü lt ki. – É s
miért?
– Nem akartam, hogy egyedü l legyél. Cowboy elmondta, hogy megtalá ltá k a levelet…
A férfi megrá zta a fejét, mint aki valami nyomasztó emléket akar elű zni magá tó l.
– Tudtam, hogy létezik az az írá s. Léteznie kellett! É s ö rü lö k, hogy végre
elolvashattam.
– Biztos akartam lenni abban, hogy minden rendben van veled – folytatta akadozó
hangon Sheila. – Meg akartam mondani neked, meg akartam magyará zni…
– Semmit nem kell megmagyará znod, kedvesem! – Martin csó kkal zá rta le a lá ny
szá já t. – Tudom, hogy amit tettél, meg kellett tenned. Ó , bá rcsak ne viselkedtem volna
olyan ostobá n ott, a sö rfő zdében! Sejthettem volna, milyen iszonyú an nehéz vá lasztá s
elé á llítalak…
Sheila némá n a férfihoz simult, arcá t a nedves vá llá hoz szorította. A meleg víz
patakokban csordogá lt végig a testü kö n.
– Sajná lom – suttogta a lá ny. – Annyira sajná lom… De meg kellett tennem, amit
helyesnek tartottam… Amit rendő rként elvá rnak tő lem…
– Nincs semmi baj, drá gá m! Ragaszkodsz a szabá lyokhoz, s ez jó l is van így. Hidd el,
ö rü lö k neki! Ezentú l is így lesz, ugye?
– Hogy érted ezt, Martin? – nézett fel rá a lá ny.
– Ú gy, hogy nem fogod befejezni jogi tanulmá nyaidat. Te rendő rnek szü lettél. É s
bebizonyítottad, hogy képes vagy megfelelni a hivatá sodnak.
Sheila arcá n kissé enyhü lt a feszü ltség. Elmosolyodott.
– Talá n igazad van. De nem hiszem, hogy á rtana, ha befejezném az esti egyetemet.
Elő bb-utó bb kiö regszik az ember ebbő l a szakmá bó l. É s má r csak néhá ny félévem van
há tra.
– Egy-két félév?! – szö rnyedt el Martin, és felemelte a lá ny á llá t, hogy a szemébe
nézhessen. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy annyi ideig nem én leszek a
legfontosabb szá modra?
– Szó val erre vá gysz?
– Igen! Minden ó rá dra és minden percedre igényt tartok! – É s a lá ny arcá ra, szá já ra
csak ú gy zá poroztak a csó kok. – Szeretlek, Sheila Malone, és mindig veled akarok lenni!
– Ó , Martin, én is szeretlek! – suttogta a lá ny. Kedvese nyaka kö ré fonta a karjá t, és
lá bujjhegyre á llt, hogy megcsó kolhassa.
Martin egyetlen mozdulattal berá ntotta maguk mö gö tt a zuhanyozó fü ggö nyét. Illatos
pá ra és vízcsobogá s vette kö rü l ő ket. Martin teste forró n tapadt Sheilá éhoz.
A lá ny tagjait jó leső zsibbadá s tö ltö tte el. Há trahajtotta a fejét, és á tengedte magá t a
ká bító érzésnek. A vá gy ú gy á radt szét benne, mint a folyékony tű z, szinte elfojtotta a
lélegzetét.
Aztá n fogott egy tubus fö rdő habot, és gyengéden, becézgető mozdulatokkal bekente
Martin mellkasá t, hasá t és combjá t. Majd a férfi tö ltö tte meg tenyerét a finom
folyadékkal, és ó vatosan rá simította a lá ny vá llá ra és mellére.
86/87
– Lá tod – sú gta rekedtes hangon Sheila – akkor is ezt kellett volna tennü nk, amikor
elő szö r megleptelek a zuhany alatt… Sok bonyodalomtó l megkímélhettü k volna
magunkat.
– De az ismeretségü nk fele ilyen izgalmas se lett volna – felelte a férfi, és elnevette
magá t.
Ujjai hegyével végigciró gatta a lá ny testének minden egyes négyzetcentiméterét. A
szivá rvá nyos hab sejtelmes fá tyollal vonta be Sheila ró zsá s bő rét.
– Annyira szeretlek! – nyö gte Martin, és az ezü stö sen csillogó vízsugá rral lassan,
gondosan leö blítette a lá nyró l a habot. Majd apró csó kokkal borította be a mellét. –
Nagyon kívá nlak, Sheila! – zihá lta.
– De ne itt! – kérte a lá ny, és egy bolyhos fü rdő lepedő utá n nyú lt.
Martin Sheila vá lla kö ré csavarta a puha, halvá nyzö ld tö rü lkö ző t, majd a karjá ba kapta
szerelmesét, és a há ló szobá ba vitte. Arcukon, hajukon apró vízcseppek gyö ngyö ztek,
testü k nedvesen csillogott. Meg sem tö rü lkö ztek, a vá gy ellená llhatatlan hevességgel
hajtotta ő ket egymá s felé. Izzó testü k egyesü lt, s ez az együ ttlét most má s volt, mint az
első . É ppoly szenvedélyes, lá ngoló , mint az, s mégis sokkal felszabadultabb.
Martin becéző szavakat suttogott Sheila fü lébe, és a lá ny mosolyogva lehunyta a
szemét. Még soha nem érezte magá t ennyire teljesnek, ö nfeledten boldognak. Vajon
Martin is így érez? – tű nő dö tt, s ujjaival beletú rt a férfi sö tét hajá ba.
A szenvedély vihara eddig ismeretlen magassá gokba rö pítette ő ket. Má r elfogytak a
szavak, csak a csó kok maradtak. Ú gy kapaszkodtak egymá sba, mint a vízbefuló k, és a
beteljesü lés villá mcsapá sszerű élménye utá n még soká ig fekü dtek mozdulatlanul.
Aztá n lassan ismét visszatértek a szavak, és ezer kedves semmiséget sú gtak
egymá snak.
Martin gondosan megtö rü lgette Sheila nedves testét, és a lá ny élvezte szeretetteljes
érintését. Milyen gyorsan fellobban bennü nk a vá gy, gondolta, és milyen hamar el is
alszik ismét… É s kö zben mi tart ö ssze minket? Hiszen annyira kü lö nbö ző ek vagyunk.
Lehet-e kö zö s életü nk valaha is? Elég erő s-e a szerelmü nk ahhoz, hogy á tsegítsen
minden nehézségen?
– Majd megtalá ljuk a megoldá st – hajolt hozzá Martin, mint aki kitalá lta a gondolatait.
– Nem lesz kö nnyű – só hajtotta Sheila.
– Tudom. Sok mindent meg kell beszélnü nk, sok mindenben meg kell egyeznü nk.
– Gondolod, hogy egyá ltalá n lehetséges? Hogy van, hogy lehet kö zö s jö vő nk?
– Nem kételkedem benne. Mindketten elég makacs természetű ek vagyunk, s foggal-
kö rö mmel ragaszkodunk ahhoz, amit való ban szeretü nk. Nem tudunk, és nem is akarunk
lemondani egymá sró l, ugye, Sheila? Akarom, hogy egészen az enyém légy. Azt
szeretném, ha hozzá m jö nnél feleségü l.
– Jó l meggondoltad? – mosolyodott el a lá ny. – Tudod, mi mindent veszel a nyakadba
ezzel?
– Tudom. É s vá llalom – felelte Martin. Aztá n ismét Sheila fö lé hajolt, és hosszú , sokat
ígérő csó kkal zá rta le jö vendő belije szá já t.
87/87

Tiffanyksz 1994-2-1 Nancy Martin Most Elkaplak

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Tiffanyksz 1994-2-1 Nancy Martin Most Elkaplak

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Tiffany KSZ 1994/2/1.

Szokatlan módon ismerkedik meg egymással Sheila, a

Eredeti cím: Looking for Trouble 1990

A férfi futó pillantá st vetett a pisztolyra.

Broderick csodá lkozva nézett Cowboyra.

Sheila figyelte Broderick arcá t. Mint a legtö bb ember, ha rendő rö k kérdezgetik,

– A konyhá ban, a há tsó lépcső há zban, a folyosó n és itt. Ez minden.

Ebben a pillanatban Mrs. Pletheridge rontott be a szobá ba. Má r nem sírt, á m a

– Ugyan miért? – érdeklő dö tt Martin. – Maga és a munkatá rsai má r mindent

– Miért? Talá n valami hibá t kö vetett el?

– Még nem tá jékoztattatok a Broderick-betö rés részleteirő l – magyará zta tü relmesen

De csakhamar visszanyerte ö nuralmá t, és Martinhoz fordult.

bokrok kö zü l, s én azonnal kiolvastam a tá madó m szemébő l, hogy elszá nta magá t: a

Sheila csakhamar visszanyerte az ö nuralmá t, és parkoló hely utá n nézett. Csupá n

– Aztá n meghívom egy jó vendéglő be.

– De hiszen az az ü zem má r évek ó ta zá rva van!

Sheila figyelmesen hallgatta Martint, Milyen má s a mosolya, a hangja, az arckifejezése,

– Mi ez? –kiá ltotta meglepetten.

– Remélem, Sheila, hogy a kapcsolatunk nem marad mindig hivatalos. A lelkiismeretes

– Hagyd abba, Martin! – tiltakozott erő tlenü l.

Ú gy viselkedtem, mint egy ostoba, meggondolatlan fruska, szidta magá t Sheila

Sheila elképzelhetetlennek tartotta, hogy Martin Broderick és egy nő kö zö tt pusztá n

Sheila berohant a laká sba, és legszívesebben sírt, toporzékolt volna. Mi a csuda

Martin ravasz mosollyal á tö lelte Sheila dereká t, és gyors mozdulattal betolta az

Á lmatlanul tö ltö tt éjszaka utá n Sheila negyedó rá nyi késéssel érkezett a

Cowboy letelepedett Sheila mellé az asztal peremére, néhá ny oldalt á tlapozott az

Sheila alig kapott levegő t, keze hirtelen reszketni kezdett.

– Mire gondolsz? – kérdezte Cowboy kívá ncsian.

Tipper szü letésnapjá t a Malone csalá d kocsmá já ban ú gy ü nnepelte a vendégsereg,

Odakinn, a já rdá n Sheila megá llt Martinnal szemben, és kijelentette:

– Tudom, ki volt. Apá mnak gyakran meggyű lt vele a baja.

– Az ö rö mö t? Szerinted ö rö m az, ha az ember képtelen gondolkozni, dolgozni vagy

Sheila az író asztalá ná l ü lt, figyelme azonban á llandó an elkalandozott a munká já tó l. A

– Meglep, hogy elismered.

– Talá n egy vendéglő ben, ahol bá rmelyik percben felbukkanhat az egyik

– Méghozzá nyilvá nvaló an egy gazdagé! – igazította ki fanyarul Sheila. – De inká bb

Martin levetette, majd a fö ldre dobta a ruhadarabot, és letérdelt a lá ny mellé.

– Nem tudom – vá laszolta a lá ny egyenesen.

– É s egészen biztos, hogy a lá ncok az apjá é voltak?

A lá ny sietett, ahogy tudott. Cowboy elhajtott mellette, és kissé zavartan odaintett

Sheila elnevette magá t, és megígérte, hogy néhá ny ó ra mú lva ismét eljö n.

Te pedig – fordult Martinhoz – legjobb lesz, ha megvá rsz itt.

Sheila ú gy érezte, a pisztoly ó lomsú llyal hú zza le a kezét.

Az ú jsá gíró k bizonyá ra megneszelték a dolgot, mert amikor Martin há trabilincselt

Cowboy rá mosolygott a lá nyra.

You might also like