A LIBERALIZMUS

A liberalizmus általános jellemzése:

A liberalizmus kifejezés a latin liber (szabad) szóból származik, és történetileg egy múlt
századi haladó spanyol polgári párt, a Los Liberales fellépése óta (1810) terjedt el szélesebb
körben.
A liberális eszmék a polgári társadalom kialakulásával egyidejűleg jelentkeztek. Nincs
liberalizmus általában, csak egyes liberális elméletek vannak. Mégis létezik egy alapvetően
liberális világszemlélet, amelynek filozófiai elveit a klasszikus liberális gondolkodók fejtették
ki a XVIII-XIX. században. Középpontjában az egyéni szabadság, a magántulajdon szentsége
és sérthetetlensége, s mindkettő érdekében az állam korlátozása áll. Kiindulópontja a
természetjogi gondolkodás: az ember természetes állapota a szabadság, a politika csak
konvenció, az államhatalom megegyezés dolga. (Későbbi változataiban inkább a
haszonelvűség [utilitarizmus] adta az elméleti alapot.) Jellemző vonásai közé tartozik továbbá
az ész és a haladás igenlése, a vallási tolerancia (melynek előfeltétele a politika
szekularizálása), az ész igenlése, a magánérdekek ütközéséből előálló közjó eszméje, a jólétre
törekvés, a kölcsönös ellenőrzés és a szabad verseny előnyeinek hangsúlyozása.
A liberalizmusnak többféle változata van, amelyek közül kiemelésre érdemes: a konzervatív
(gyakran nációnál-) liberalizmus; a reformer szellemű, demokratikus liberalizmus és
századunkban a szociálliberalizmus. Paradox módon a liberalizmus sikerének köszönhető,
hogy ma már nem létezik tisztán liberális párt. Miután a liberalizmus alapvető eszméi
realizálódtak a fejlett kapitalizmus és parlamentáris demokrácia rendszereiben, a liberális
örökségnek a politikára vonatkozó elvei közkinccsé váltak a konzervatív kereszténydemokrata
és a szociáldemokrata pártokban is, a liberális minimum formájában. Érveit gyakran
használják fel más irányzatok; „a konzervatívok megőrzik a liberalizmust, a radikálisok pedig
radikalizálják” - írja találóan J. Zvesper (Politikái filozófiák... 1995, 285).
Különválasztható emellett a politikai és a gazdasági liberalizmus is; lehet valaki gazdaságilag
liberális, anélkül, hogy politikailag is azzá válna, és megfordítva.
A liberalizmus eszméi az angol és francia felvilágosodásban gyökereznek. A középkori,
rendképzetek még az egyházi autoritás uralma alatt álltak. A társadalom politikai rendjét a
korporációk, az egyházi hierarchia, az abszolutista állam és a rendek hierarchiája szabta meg.
Ebben a rendben idegen volt az egyénnek az a felértékelése, amely a liberalizmus
legsajátosabb vonása. A liberális individualizmus szembeszegült a tradicionális világképpel,
amelyben a társadalom rendje adott és megváltoztathatatlan volt, és az egyén csak valamilyen
kollektívum függelékének számított. Korai képviselői a természetjogi gondolkodás hívei
voltak, s követeléseik a tradicionális uralmi formák ellenében fogalmazódtak meg. Sokféle
változatában visszatérnek a következő közös elemek:
1. Az egyes embernek a természetjog értelmében elidegeníthetetlen jogai vannak, amelyeket
az államnak is respektálnia kell. Az állam nem állhat a természetes jogok érvényesítésének
útjába. E jogokat egy általános jogrendszerben kell rögzítenie és érvényesítenie, amelynek
törvényei előtt minden polgár egyenlők
2. A politikai hatalom szekularizálódik, elveszti vallási szentesítését. A szuverenitás
hordozója a nép, nem pedig az Isten kegyelméből való uralkodó. Az állam a polgárok
szerződése révén jön létre, s hatalma kizárólag a polgárok konszenzusán alapulhat.
3. Az államnak el kell különülnie a társadalomtól: a politikai hatalom nem szabhatja meg a

1
társadalom uralkodó viszonyait. Alapelv, hogy „olyan kevés államot, amennyit csak lehet; s
csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges”. Ennek értelmezése ugyan korról korra módosult,
de az államhatalommal szembeni gyanakvás és bizalmatlanság, s ezzel ellentétben a
társadalom és gazdaság spontán folyamataiban, önkorrekciós, öngyógyító mechanizmusaiban
való bizalom - s főként a piac üdvös hatásába és önszabályozó szerepébe vetett hit -
mindvégig jellemzője marad a liberális krédónak.
4. Az ésszerű államnak emellett cselekvésében kiszámíthatónak, azaz jogállamnak kell lennie,
és szerveinek oly módon kell kiépülniük, hogy azok a közjót szolgálják és a köz képviselői
által ellenőrizhetők legyenek. Ezt szolgálják többek között a hatalom- megosztás intézményei.

5. A magántulajdon része az elidegeníthetetlen emberi jogoknak, mi több, minden emberi

szabadság alapja. Belőle következnek olyan további jogok, mint a szabad vállalkozás, ipar- és
tanszabadság, szabad kereskedelem stb.
A liberalizmus legfontosabb elveit természetesen sokféleképpen meg lehet fogalmazni, és
magam is idézek még különböző interpretációkat; de a fentiek bizonyosan szerepelnek a
legtöbb változatban.

A liberális gondolkodás kialakulása:

A liberalizmus első jelentős alakjai közismerten angolszász gondolkodók voltak. Thomas
Hobbes még csak gazdaságilag volt liberális, politikailag az abszolút állam híve, amelytől az
egyedüli védelmet remélte a polgárháború dúlásaival szemben. Mégis a liberalizmus
előfutárai között tartják számon, mivel még az abszolút államot is úgy konstruálta meg, hogy
fő céljává és egyetlen igazolásává a békés polgári közállapotok biztosítását tette. Eszménye
egy olyan piaci társadalom kiépülése volt, amelyben az emberek szabadon követhetik, ha nem
is politikai, de gazdasági és más egyéni céljaikat.
A liberalizmus tulajdonképpeni atyja azonban John Locke volt, a liberális polgárság máig
legnépszerűbb politikai filozófusa. Mint fentebb említettük, nézetei a „liberális
konstitucionalizmus”, az alkotmányos joguralom egyik teoretikus forrását képezik. A
liberális, alkotmányos jogállam az emberi jogok deklarációjára épül, amely az egyén
elidegeníthetetlen jogait védi az államhatalom esetleges önkényével szemben. Követelései az
idők során bevonultak a fejlett polgári demokráciák alkotmányába, és az ENSZ emberi jogi
nyilatkozatába is. A liberalizmus az általános jogegyenlőség eszméjét hangsúlyozta, és
kezdettől fogva legfontosabb követelései közé tartoztak az alapvető polgárjogok, mint az
egyesülési, gyülekezési, vélemény- és sajtószabadság, a szabad költözködés joga. Velük
együtt a szellemi alapjogok: a lelkiismereti szabadság és a vallás gyakorlásának szabadsága is
bevonultak a modern alkotmányokba. Az olyan gazdasági szabadságjogok, mint a
magántulajdon szabadsága és sérthetetlensége, a vállalkozás és iparűzés szabadsága, a
szerződésszabadság szintén eredetileg liberális követelések voltak.
A szociális alapjogok követelése ellenben nem tartozott bele a liberális krédóba, ellenkezőleg,
ezek elismerése ellen a liberálisok szívós utóvédharcokat folytattak a konzervatívokkal és
főleg a szocialistákkal szemben. Az ilyen követelések ugyanis már túlmennek a
szabadságjogok formális keretein, és materiális garanciákat igényelnek. Ilyen a jog a szociális
gondoskodásra, az egészségügyi ellátásra, a munkához való jog, az általános oktatáshoz és
képzéshez való jog stb. Mindezek nem vezethetők le a racionális természetjogból, s
megindoklásukra legfeljebb egy „materiális” természetjogból menthetők érvek, amely

2
tartalmazza már a társadalmi igazságosság és szolidaritás értékeit is. (Mint Max Weber
megjegyzi, maga az örökösödési jog sem lenne levezethető a tisztán formális-racionális
természetjog alapján, a liberálisok mégis az alapjogok közé sorolják, mert ez a
magántulajdonosi rendszer reprodukciójának legfőbb támasza.) A liberálisok felfogásában
azonban az ilyen materiális garanciák és igazságossági érvek aláássák a gazdaság
autonómiáját, és utat nyitnak a politikai beavatkozás előtt, ami a despotizmus melegágya
lehet.
A liberális jogállam nyújtotta jogbiztonság a hiányosságok ellenére rendkívüli haladást jelent
a politika történetében. A liberális jogállam csak alkotmányos állam lehet, akár írott, akár
íratlan jogszokások alapján áll (mint az angol precedensközpontú jogrendben). Akár evolúció,
akár revolúció eredményeként jött létre ez a rend, elsődleges célja mindenféle állami önkény
megfékezése. Alapelve, hogy minden állami cselekvést köt a törvény és a jog - az egyéni
cselekvés ellenben szabad mindenütt, ahol törvényileg nincs szabályozva. (Amit nem tiltanak,
azt szabad, amit nem írnak elő, attól eltekinthetünk.) A „rule of law”, a törvény uralma ily
módon a liberalizmus egyik legfontosabb alapelve. Fzzel már Arisztotelésznél is találkoztunk:
lehetőleg ne az emberek uralkodjanak, hanem a törvény. A törvény uralma persze a
mindenkori tételes jog uralmát jelenti, és nem a természeti jogét. A független bírák csupán a
törvény szócsövei. A hatalommegosztás intézménye is ezt a célt szolgálja, és a bírói
függetlenség érvényesülése valóban roppant haladás a nyíltan rendi jellegű, illetve
osztálybíráskodás korábbi intézményeivel szemben.
Ugyanakkor a liberális jogállamnak eredendően nem volt célja a szociális igazságosság
elérése. Az egyenlőtlen viszonyokat, mint már Locke-nál láttuk, elegendően igazolja a tőkés
gazdasági viszonyok nagyobb termelékenysége, amely a megtermelt javak nagyobb bősége
folytán mindenki helyzetét javítja - legalábbis lehetőség szerint. Az állam csak a polgárok
jogbiztonságát szavatolhatja, a jogok anyagi tartalmával szemben semlegesnek kell maradnia.
Az igazságos társadalmi rend problémája csak a XX. században kerül ismét a liberális
gondolkodás fókuszába (John Rawlsnál és követőinél), s éppen a liberalizmussal szembeni
támadások elhárítására, a liberális érvrendszer bizonyos gyengeségének kompenzálására.
A liberalizmusnak a jogi formalizmus elvére való szorítkozása kezdettől fogva éles kritikát
váltott ki, mindenekelőtt a szocialista baloldal részéről. „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a
híd alatt aludjon” - gúnyolta ki már Anatole France a formális egyenlőségnek ezt az elvét. A
liberalizmusnak a demokráciához való viszonya is kezdettől fogva ambivalens volt. A korai
liberális állam csak az osztályharcok nyomására, sorozatos választójogi reformok után
fejlődött liberális demokráciává, legalábbis azokban az országokban, amelyek a polgári
haladás és a kapitalista fejlődés élvonalában álltak. A félperiféria elmaradottabb
társadalmaiban viszont, amelyek a modern világba való belépés nehézségeivel küszködtek,
általában antiliberális irányzatok váltak uralkodóvá, mert ott az államnak jelentős politikai
szerep jutott a fejlődés meggyorsításában.
A liberális jogállam korlátainak meghaladása mindamellett nem történhet meg a liberális
alapjogok felszámolásával. Ez minden eddigi történelmi tapasztalat szerint csak új
zsarnoksághoz, ellenőrizetlen hatalomhoz vezetett. A valódi meghaladás csak egy szociális
jogállam kiépítésének irányában történhet, amely az alkotmányos jogállam vívmányainak
megtartásával, ugyanakkor aktív állami politikával részint szavatolja a gazdaság válságmentes
működését, szabályozza a piacot, és materiális értékelveket csak a gazdasági és kulturális

3
erőforrások korrekciós újraelosztásában érvényesít. Ez a tendencia jellemezte azokat a
szociálliberális irányzatokat, amelyek a szociáldemokrata tömegpártok befolyásának
ellensúlyozására léptek fel a XX. század elejétől, s olyan nevek fémjelzik, mint a brit Green,
Hobhouse és Keynes, az amerikai John Dewey, a német Friedrich Naumann, vagy korunkban
Ralph Dahrendorf. A jóléti vagy szociális államnak a fejlett tőkés országokra jellemző
intézményeit ma már valamennyi számottevő politikai erő (a konzervatív pártok éppúgy, mint
a szociáldemokraták) a politikai alapkonszenzus és a társadalmi béke feltételének tekinti. A
jóléti államot támadó ún. neoliberális eszméket inkább a neokonzervativizmus irányzatához,
vagy az anarchista libertarianizmus eszmeköréhez sorolják.
E helyütt nem vállaikozhatom a liberális pártok politikai történetének felvázolására. Inkább
felidézem a liberális eszmekor mai jellemzésének példájaként egy amerikai elméleti
közgazdász, Benjamin Ward igen találó összefoglaló értékelését a liberalizmusról. The Ideal
World of Economics című művében (Ward 1981) a szerző részletesen elemezte és
összehasonlította egymással a három alapvető gondolati irányzatot, a liberalizmust, a
konzervativizmust és a radikalizmust (szocializmust). Részletesen kifejtette pozitív elveiket,
amelyek szerinte nem cáfolhatók meg pusztán tudományos kritikával, mert eltérő
világszemléletük révén, gyakran azonos tények alapján is képes mindhárom irányzat az
alapvető közgazdasági és társadalmi összefüggéseket egyforma érvényességgel interpretálni.
A liberális elvek rövid foglalata:
A liberalizmus Ward szerint sokféle elméletet produkált, filozófiai, gazdasági és etikai
tanokat. A liberális tradícióból azonban szerinte maradandónak tűnnek a következők: 1. A
liberalizmus fundamentuma az emberi természetről szóló tanítása. Ez három, többé-kevésbé
filozófiai fogalomban foglalható össze: hedonizmus, racionalizmus és atomizmus. Az első a
fájdalom elkerülésére és az élvezet keresésére vonatkozik; az ember motivációinak mindig
van egy ilyen érzékileg megfogható alapja, anélkül, hogy tagadnánk a „magasabb” indítékok
létezését. A racionalizmus a tudatos döntések meghozására való hajlam: az ember
információkat gyűjt, mérlegeli az alternatívákat, és eszerint dönt. Választása után kitart a
megkezdett út mellett. Az atomizmus az emberek alapvető önállóságát, egymástól való
elkülönültségét tételezi fel. Mindenki saját személyes hajlamait követve cselekszik; mások
befolyásolhatják döntéseiben, de alapvetően autonóm személyiség. A társadalom egésze
önálló emberi cselekvések eredője, ahol mindenki a maga feje után megy, de kénytelen
alkalmazkodni ahhoz a társadalmi környezethez, ami ebből a kölcsönhatásból létrejön. A
modern pszichológiától a gazdaságtanig ez marad a liberalizmus uralkodó paradigmája.
2. Az állam ciemisztifikálása. Az állam nem a természet vagy az Isten teremtette bálvány,
amely előtt le kell borulni, hanem az emberek számára szolgáltatást nyújtó intézmény.
Teljesítménye alapján kell tehát megítélni. Az államra mint a legitim erőszak alkalmazásának
egyetlen intézményére szükség van, mert vannak olyan közösségi szolgáltatások, amelyek
mindenki érdekében állnak. Ha ezek az egyes emberekre lennének bízva, akkor nem
teljesülnének, a „free rider” (potyautas) problémája miatt. (Önként nem adóznánk, de
elvárnánk, hogy mindenki más adózzon stb.) Az államot azonban ellenőrizni kell, és ha a
kormányzat rosszul teljesít, le kell váltani. Ennek a legkisebb társadalmi költséggel járó
módja a parlamenti váltógazdálkodás. A gazdaságban az egyéni törekvések és a közérdek
közötti összhangot a piac teremti meg; a politikában pedig a liberális demokrácia.
3. A liberális hit a haladásban. Az emberek sok hibát követnek el, de képesek tanulni belőlük,
és aszerint cselekedni. A liberális ezért optimista alapállású, még ha nem is hunyja be a

4
szemét a bajok és veszélyek előtt. Ezek feltárásához csupán nyitott társadalomra van szükség,
szabad kritikára, mert az emberek nem szívesen ismerik be, hogy tévedtek. A legjobb
megoldás megtalálásához elengedhetetlen az eszmék szabad versenye, a többit az emberek
jobb belátására bízhatjuk.
Ward a fentieknek megfelelően négy kérdésben és a rájuk adott válaszokban érdekesen
foglalja össze a liberális krédó, a liberális hitvallás és önkép lényegét. Kérdései és válaszai a
következők:
a) Hol testesülnek meg a mai világban a leginkább a liberális eszmék? A fejlett nyugati
világban. Gazdagság, nyitottság és jólét az a három nagy tényező, ami ezeket a társadalmakat
megkülönbözteti az összes többitől.
b) Hogyan javítható e társadalmak működése? Csakis a status quót alapul véve, lépésenkénti
apró reformokkal. A nagy utópikus víziókat elutasítják. A sok kis változás előnyei
összeadódnak, az egyszeri nagy változásból ellenben mindig csak zűrzavar támad, amiből
azután csak a régi struktúra áll helyre.
c) Pontosan mi is a következő teendő? Erre nincs egyetlen helyes válasz. Senki nem birtokolja
az igazságot. Vitákból kell megszületnie minden fontos döntésnek. Ez egyfajta egészséges
ideológiai pragmatizmust jelent.
d) Vajon a fenti liberális nézetek a társadalmi problémák egyetlen helyes megközelítését
jelentik-e? Ez sem magától értetődő. Az emberek többsége nem feltétlenül liberális eszméktől
vezetteti magát. Ezt tolerálni szintén hozzátartozik a liberalizmushoz (Ward 1981, 5-187,
különösen 9-14, 117-123).
A liberalizmus iránti mai, a rendszerváltás nyomán nálunk is megélénkült érdeklődés részben
annak is köszönhető, hogy a liberális értékek rehabilitációja végső soron egy elmulasztott
történeti feladat pótlása is volt. A kelet-közép-európai régióban a polgári fejlődés gyengesége
és gátoltsága sohasem engedte meg, hogy a liberalizmus meghatározó politikai erővé váljék.
A liberalizmus vonzása azonban nemcsak ebből a történelmi hiányból táplálkozik. A
liberalizmus esetében máig hatékony politikai ideológiáról van szó, még ha a tisztán liberális
pártok politikai ereje a fejlett országokban nem is nevezhető jelentősnek. A klasszikus
liberalizmus alapvető eszméi minden demokratikus politikai kultúra részévé váltak, és nem
csak a magukat liberálisnak tekintő politikai pártokban találhatók meg. Mint említettem, a
fejlett parlamentáris demokráciákban minden demokratikus pártban hat a liberális tradíció az
ún. „liberális minimum" formájában: a kormányzati hatalomért folyó szabad versengés, az
emberi jogok és a politikai szabadságjogok biztosítása, az alkotmányos joguralom elve
minden demokratikus pártműködés konszenzuális alapját alkotja.

Rövid exkurzus a szociáldarwinizmusról:

A szociáldarwinizmus a liberális politikai filozófia egyik szélsőséges válfaja, amely a darwini

(és lamarcki) biológiai evolúciós elméletnek a társadalmi fejlődésre való átvitelén alapul.
Sohasem volt egységes irányzat, inkább néhány olyan általános formulát tartalmaz, amely a
konkrét politikai háttértől függően igen eltérően értelmezhető. A biológiai törvények átvitele a
társadalom magyarázatára többnyire önkényes, és politikai törekvések ál tudományos
alátámasztására szolgál. Az imperializmus igazolására szolgáló fajelméleti változatáról a
fasizmus kapcsán lesz szó, e helyütt inkább azt a liberális, egyszersmind konzervatív
ideológiát tárgyaljuk, amely a szabadversenyes kapitalizmus védelmére szolgált a radikális

5
demokratikus követelésekkel és a szociális reformok kihívásával szemben. Ennek fő
képviselője az angol szociológus, Herbert Spencer volt. Idevonatkozó nézetei két alapvető
elven nyugszanak:
1. A „létért való harc” (struggle for life) és a „legderekabbak túlélése” (survival of the fittest)
darwinista elveit a társadalomra alkalmazva azt sugallta, hogy a természet törvénye az, hogy
mindig a legjobbak győznek a versenyhelyzetben, a többiek pedig kihullanak. Spencer szerint
ez végül a társadalom állandó tökéletesedéséhez vezet, amelynek rövid távon ugyan vannak
áldozatai, hosszú távon azonban az emberiség nyer vele.
2. A másik fő elv alapvetően konzervatív: minden egészséges fejlődésnek lassúnak és
megfontoltnak kell lennie. A társadalom ugyanis olyan, mint egy organizmus, s éppolyan
lassan is változik, mint az új fajok kialakulása a természetben.
A „spencerizmus” Hofstadter amerikai történész szerint nagyobb divat lett Amerikában, mint
saját hazájában, Angliában (Hofstadter 1955). Ennek fő oka az, hogy a laissez faire elvének
egyfajta biológiai apológiáját nyújtotta, azáltal, hogy a darwini- lamarcki természetes
szelekció elvét a társadalomra nézve is érvényesnek hirdette. A szociáldarwinista tanítás iránt
egyébként affinitást mutató William Sumner amerikai antropológus felismerése szerint
Amerikában ez a tan főleg arra szolgált, hogy a kíméletlen szabadverseny veszteseivel
elfogadtassa sorsukat. Itt termékeny talajra hullott Spencernek az az optimista nézete, hogy az
emberiség egy része most ugyan keményen megszenvedi a sorsát, de ez mégis kifizetődik
majd a társadalom egésze számára, amely fényes jövő elé néz.
A szociáldarwinizmus éppen azért érdemel különös figyelmet, mert egy időben szinte Észak-
Amerika uralkodó ideológiája lett, és részévé vált az úgynevezett amerikai krédónak
(hitvallásnak). Sajátos nyelvezete átment az amerikai folklórba: a létért folyó kíméletlen
harcban helytállni képes kemény fickó (tough guy) állandó idiómája az amerikai önképnek. A
szociáldarwinizmus emellett eltökélt ellensége volt a szociális reformoknak: csak semmi
elérzékenyülés a nyomor láttán. Alapvetően status quo párti volt, ugyanakkor vallástalan; egy
kvázi természettudományos ideológia rangjával büszkélkedett. A spenceri ihletésű
szociáldarwinizmus, szemben az európai romantikus konzervativizmussal, részvétlen volt,
elutasított mindenféle szentimentalitást. Hidegen számító és szerfölött individualista
beállítottsága sajátos modemségtudattal párosult: büszkeséget fejezett ki a modern világ
technológiai fölénye láttán. Ezért igazi, Amerikára szabott konzervativizmusnak is mondható.
A spencerizmust gyakran szokták a kálvinista predesztinációelmélet naturalista változatának
nevezni. Hofstadter amerikai történész szerint éppen ilyesfajta etikára volt szüksége egy olyan
kialakuló ipari társadalomnak, amely a tőkét és munkát egyaránt mozgósítani akarta, hogy
kihasználja a földrész óriási kiaknázatlan erőforrásait
(Hofstadter 1955). Fő jelszavai a kemény munka és a szigorú takarékosság voltak. A
szabadidő élvezete és a pazarlás erkölcsileg gyanús volt. Ez a protestáns gazdasági etika,
amelynek legjobb kifejtését eredetileg Benjamin Franklin adta meg Önéletírásában, kiválóan
megfelelt az amerikai ipari forradalom korának. Pontosan azokat a tulajdonságokat
jutalmazta, amelyek szükségesnek látszottak ahhoz, hogy megfegyelmezzék a munkaerőt, és
takarékosságra késztessék a kispénzű befektetőket, ezzel elősegítve az eredeti
tőkefelhalmozást és ösztönözve az ipari befektetéseket. A sikeres gazdasági aktivitás a
szociáldarwinista ideológiában, éppúgy, mint a protestáns etikában, a kiválasztottság jelképe
volt. Csakhogy itt a kiválasztás nem Isten részéről történt; a gazdasági siker itt a személyes
jellem és kiválóság próbájaként jelent meg. A „természet törvénye” ösztönzi a jó jelleműeket,
és bünteti a hanyagokat, azokat, akik nem elég szemfülesek, akiknek nincs helyén az eszük,
amikor esélyek megragadásáról van szó, akik ügyetlenek, balekok vagy rossz hatásfokkal
6
dolgoznak.
A kemény munka, a személyes gondoskodás, családi lojalitás és felelősség, a gondos
üzletvezetés és a büszke önelégültség - mindezek Hofstadter szerint a korszak tipikus
középosztályi értékei, a parvenü burzsoázia értékei voltak. A dolog iróniája, hogy azok, akik
gyorsan meggazdagodtak és „plutokratákká” váltak, elég hamar elhagyták ezeket az értékeket,
inkább egy hedonista életvezetésnek hódolva. Társadalmi konzervativizmusuk, végső hatásait
tekintve, mégis rendkívül forradalminak bizonyult. Amerika képe ennek a konzervatív
forradalomnak a nyomán két évszázad alatt teljesen megváltozott: létrejött az egyik
legmodernebb ipari civilizáció.
Ma már egészen másként fest Amerika, ha hihetünk a neokonzervatív ideológusok
panaszainak. Eltűntek az aszketikus értékek, a munka és a takarékosság. A médiareklámok
állandóan fogyasztásra, a szabadidő kényelmes élvezetére ösztökélnek. A laissez faire
szabadversenyes korszakával szemben a modern tőkés állam keynesiánus keresletösztönzéssel
szabályozza a gazdaságot, egyidejűleg a jóléti állam terheivel fékezi a gazdasági fejlődést. A
New Deal óta kiépült jóléti állam, amely a mai amerikai neokonzervatívok szemében a
legfőbb tüske, valóban ellentmond a hagyományos amerikai értékeknek. Ezért kínzó morális
konfliktusokat is okozhat azok számára, akik még a hagyományos értékek szellemében
nevelődtek. Talán ezért is volt nagy hatása Amerikában a neokonzervatív ellentámadásnak a
jóléti állammal szemben. Hiszen az embereket joggal foglalkoztatja a kérdés, hogy mi lesz a
társadalommal, ha az automatizáció megszünteti a kemény munka szükségletét, és elvész a
munka morálisan fegyelmező hatása? Hová vezet az, ha a hedonizmus uralkodik el, és az
emberi természet a legmélyebb értelemben korrumpálódik, amennyiben minden vágyának
kielégítésére tör? A szociológusok felmérései szerint az átlagos amerikai kisvároslakó még
ma is ekképpen gondolkodik (ha nem is mindig eszerint él): „nem teheted a világot teljesen
megtervezetté és puhává. Úgyis mindig a legerősebb és a legjobb marad fenn - végül is ez a
természet törvénye; mindig ez volt, és ez is lesz” (Hofstadter 1955, 50). Az amerikai filmek
filozófiájában máig tükröződnek ezek a hatások.
Ez a „kemény”, az elesettekkel és a szociálisan gyengékkel szemben kíméletlen liberalizmus
támadt fel újra e század hetvenes-nyolcvanas éveiben a neokonzervativizmus ideológiájában,
amelyről nehéz megállapítani, hogy inkább neoliberális vagy inkább neokonzervatív
eszmerendszer-e. Az irányzat ma már ugyan nem a szociáldarwinizmus elavult nyelvezetét
használja, de hozzá hasonló érveket ad elő a modern jóléti állam kritikájának formájában.
(Lásd később.)

Példák a liberális gondolkodásra:

A következőkben a liberalizmus fejlődését - a teljesség igénye nélkül - néhány jelentősebb
gondolati képviselőjének nézetein keresztül illusztrálom.
A korai liberális gondolkodás első képviselői természetesen a britek voltak. Első- ként Adam
Smitht (1723-1790) említhetjük, aki nemcsak a politikai gazdaságtan klasszikusa, hanem a
felvilágosult skót morálfilozófia képviselője, a Theory of Moral Sentiments (Az erkölcsi
érzelmek elmélete) című értekezés szerzője is. Ezt azért érdemes kiemelni, mert Smith az
egyike azoknak a közgazdászoknak, akik még a társadalom egészéről alkotott filozófiai
elmélet keretében vizsgálták a gazdaság törvényszerűségeit. A morál problémái éppen azért
foglalkoztatták, mert már a korai kapitalizmusban világosan jelentkezett az ellentmondás a
gazdasági haszonszerzés egoista érdeke és a mások iránti felelősséget, együttérzést jelentő

7
morál között. Ez a „Morál néne” és „Haszon néne” közötti ellentét (Marx) azóta is
megoldatlan dilemmája a polgári gondolkodásnak.
Smith legtöbbet olvasott műve azonban mégiscsak a Vizsgálódás a nemzetek gazdagságának
okairól és természetéről című munkája volt, amelyben a gazdagság egyik fő forrásának a
társadalmi munkamegosztás fejlődését jelölte meg. Művében leírja a tőkés gazdaság
kategóriáit és főszereplőit, és feltárja a bérmunka és a tőke ellentéteit. Nézete szerint a
szabadpiac individuális szereplőinek ellentétes érdekeit egészében egy láthatatlan kéz
(invisible hand) hangolja össze, amely gondoskodik az igazságosság és az anyagi jólét
érvényesüléséről. Ez nem azonos sem az Istennel, sem a szabályozó állammal. Az, ami végső
soron gondoskodik az érdekek kiegyenlítéséről, nem más, mint a kereslet és kínálat
törvényének működése a szabadpiaci keretek között. Az állam feladata kizárólag a belső béke
és a tulajdon biztonságának garantálása, a jog érvényre juttatása és bizonyos
közszolgáltatások, mint például az utak, iskolák és hasonlók biztosítása, amelyek fenntartása
esetleg nem nyereséges az egyes vállalkozók számára, de nélkülözhetetlen a társadalom
egészének fenntartásához.
A szabadversenyes piacnak ilyen harmonikus értelmezése azóta is eleven hagyománya a
liberális gondolkodásnak. Érdekesen fejti ki ezt a gondolatot Mandeville a Méhek meséje
című költői fabulájában. Ez versbe foglalt parabolája annak a liberális tételnek, hogy a
„magánbűnök a köz javára válnak”. Amikor mindenki erényesen az egész társadalom
hasznára akar lenni, ebből nagy káosz és nyomorúság származik; mihelyt azonban mindenki a
saját haszna és önző érdekei után fut, szép társadalmi harmónia és gazdasági felvirágzás
következik be. Mandeville fellép az aszketikus morál egyen- lősítő szigora ellen is, kiemelve
a luxusjavak termelésének és fogyasztásának a fontosságát, amely húzóereje is lehet a
gazdaságnak, mivel gondoskodik a széles körű foglalkoztatottságról.
A korai liberalizmus emberképére Jeremy Bentham (1748-1832) angol jogász és filozófus
radikális utilitarizmusa nyomta rá a bélyegét. Bentham a büntetőjog reformereként kezdte,
majd egyre inkább a társadalom és politika megújításának alapkérdései kezdték
foglalkoztatni. Az emberi viselkedést szinte természettudományos alapossággal vizsgálta, s
úgy látta, hogy amiként a fizikában a vonzás és taszítás törvényei uralkodnak, úgy az emberi
viselkedést is alapvetően a fájdalom és az örömérzet ellentéte mozgatja. Az individuum
teljesen önmagára támaszkodik, cselekvéseit racionális mérlegelés vezeti. Az ember
mindenekelőtt boldogságra törekszik; a fájdalmas, kellemetlen érzetek minimalizálására és az
örömérzet maximalizálására - ezt nevezi ha- szonelvú'ségnek, utilitarizmusnak. A
haszonelvűség azonban nemcsak az egyéni magatartásra vonatkozik, hanem kritikai éle is van
az államhatalommal szemben. Az állam
nak ugyanis nem lehet magasabb célja, mint az egyének boldogságra való törekvésének
garantálása. A haszonelvűség az állam szempontjából azt jelenti, hogy a legtöbb ember
számára a legnagyobb boldogságra kell törekednie („the greatest happiness for the greatest
number”). Csak ez az elv igazolhatja ténykedését, és ezen mérhető le tényleges teljesítménye
is.
A politikai hatalom szekularizálódásának kezdetén ez a következetes individualizmus
messzemenően radikálisnak tetszett. Ezen eretnek felfogás szerint ugyanis a politika nem
valamiféle magasabb, fennkölt célokat szolgál, hanem ténykedését csak a szabadság és a
tulajdon védelme, valamint az elnyomás elleni harc igazolhatja. A kormányzatnak
ugyanakkor nincs joga megmondani, hogy mi teszi az embereket boldoggá; be kell érnie
azzal, hogy megteremti a polgárok számára magánboldogságuk maximalizálásának
lehetőségét és feltételeit, amelyek előmozdítják személyiségük kibontakozását. A liberális
8
szellemű amerikai alkotmány sem a boldogságot, hanem csak a boldogságra való törekvést
(pursuit of happiness) nevezi meg az alapjogok között.
Bentham utilitarizmusa a kapitalista értékrend titkát árulja el, amikor a „homo oeconomicust”
teszi meg az erkölcsi és politikai társadalom magjává. A haszonelvűsé- get kezdettől fogva
minden oldalról támadták, mint az erkölcs nagymértékű leszűkítésének és elszegényítésének
elvét, mint a burzsoá önérdek kifejeződését az etikában. Mint később Marx gúnyosan írja A
tőkében: a versenykapitalizmus portálja fölött a következő jelszavak világítanak: szabadság,
egyenlőség, tulajdon és Bentham.
Pedig Bentham reformszellemű társadalmi újító is, aki igen radikális politikai
következtetéseket vont le elméletéből. A képviseleti alapon működő köztársaság híve volt,
szemben az alkotmányos monarchiával. Követelte a Lordok Házának megszüntetését és a
választójog kiterjesztését is. Ehhez egy átfogó nemzeti nevelési programot dolgozott ki,
amelynek tartalma a gyakorlati életben hasznos tudást célozta meg. A parlamentet rövidebb
időközökre akarta választatni, hogy tevékenysége ellenőrizhetőbbé váljon. A hatalom
ellenőrzését szerinte főleg a szabad sajtónak és a gyülekezési szabadságnak kell biztosítania.
Az állam tevékenységét ugyanakkor vissza akarta szorítani a szabadversenyes kapitalizmus
játékszabályainak betartatására. Ezt az elképzelést nevezték később éjjeliőrállamnak; az
államnak eszerint csak azon kell őrködnie, hogy senki meg ne sértse a kialakult
játékszabályokat, és ne boríthassa fel az érvényes rendet. Az államnak ugyan elég hatalommal
kell bírnia ahhoz, hogy szükség esetén beavatkozzék a társadalom egységének és békéjének
helyreállításába, de a gazdaság autonómiáját nem szabad megsértenie. Ez maradt az alapvető
liberális beállítottság egészen a szociálliberális tendenciák fellépéséig.

John Stuart Mill:

A liberalizmus angol klasszikusa, John Stuart Mill (1816-1873) már apjától, James Milltől
kapta örökbe a demokratikus érzületet és szociális érzékenységet. James Mill nagy
tehetséggel népszerűsítette barátja, Bentham liberális és utilitariánus nézeteit, és maga is
követelte az angol parlament demokratizálását. A liberalizmus és a demokrácia találkozása
mindenekelőtt a választójog kiszélesítésének ügyében történt meg. Mint ismeretes, a két
gondolatkör: liberalizmus és demokrácia, nem volt azonos gyökerű. A fő dilemmát a liberális
polgárságot képviselő whigek számára az jelentette, hogy a választójog kiterjesztése a
lakosság tömegeire valószínűsíthetően konzervatív ellenlábasuknak, a toryknak a
tömegtámogatását növelte volna. Emellett úgy látták, hogy hiányoznak a tömegek racionális
és felelős politikai részvételének feltételei, tekintettel az általános nyomorúságra és az
alacsony iskolázottságra. James Mill ezért csak a negyven év feletti férfiaknak kívánt
választójogot adni, mivel csak ők rendelkezhetnek kelló' megfontoltsággal és tapasztalattal. A
tulajdon és a műveltség előfeltétele az ésszerű politikai ítéletalkotásnak, és mindkettővel
voltaképpen csak a középosztály rendelkezik. Más megoldást a helyzetre, mint az általános
iskolai oktatás bevezetését, nem tudott kitalálni.
A szociális kérdés eközben egyre súlyosabbá vált. A korabeli tömegnyomort sokan
ábrázolták, és megszülettek az első elméleti magyarázatai is. Ezek egyik legbefolyásosabb
változata Thomas Malthus (1766-1834) elmélete volt a népesedés törvényszerűségeiről. 1798-
ban megjelent a Tanulmány a népesedés törvényéről című munkája, amelyben a gazdasági
növekedés korlátáit tárgyalta. Mint kifejtette, a nyomor fő oka nem a magántulajdon és nem is
a rossz társadalmi intézmények, hanem az, hogy a népesség mindig gyorsabban - mértani
arányossággal - nő, mint az élelmiszer-termelés, amely csak számtani haladvánnyal

9
gyarapszik. Ezért hiába bővül a termelés, az elnyomoro- dás feltartóztathatatlannak látszik,
mert a mezőgazdasági termelés nem tud lépést tartani az egyre növekvő szükségletekkel. A
szabad gazdasági vállalkozás sem lesz képes jelentősen emelni a tömegek jólétét. A
szegénység szociálpolitikai enyhítését elvetette, éppúgy, mint később Spencer. Ez ugyanis
szerinte csak népességrobbanáshoz vezetne, s ezáltal ismét a nyomort növelné. Megoldásként
azt javasolta, hogy az alsóbb osztályokra szexuális önmegtartóztatást kell kiróni, és a
népesség stabilitását minél későbbi házasságkötéssel kell biztosítani. A szegények erkölcsi
alapú szexuális önmegtartóztatására vonatkozó ötlet meglehetős népszerűségre tett szert a
középosztály köreiben. (A nagy szatirikus, Jonathan Swift gyilkos iróniával javasolta a nagy
ír éhínség kitörése idején, hogy a szülők talán megehetnék csecsemőiket, ezzel egy csapásra
megoldódna a kérdés: élelem is volna elég, és kevesebb éhes gyerekszáj is maradna.) Malthus
helyesen ismerte fel, hogy a túlnépesedés a gazdasági növekedés jelentős korlátja, de a
korabeli viszonyokat túláltalánosította, megoldási javaslatai pedig meglehetős
osztályelfogultságról tanúskodtak.
John Stuart Mill gondolkodására ez a két probléma, liberalizmus és demokrácia egyesítése,
valamint a szociális kérdés megoldatlansága nyomta rá a bélyegét. Mill arról is nevezetes volt,
hogy először szállt síkra a női emancipáció mellett, és a nők számára is szükségesnek tartotta
a választójog megadását. Ebben bizonyára szerepet játszott a szerény származású, szocialista
érzelmű, felvilágosult Harriot Taylor iránti szerelme is, akit családja tiltakozása ellenére
feleségül is vett, és akihez élete végéig hű maradt. A The subjection of women (A nők
alávetettsége) című könyve, amelyet felesége inspirációjára írt, a későbbi nőmozgalom egyik
elméleti kiindulópontja lett.
Mill filozófiai és közgazdasági munkái is jelentősek, e helyütt azonban csak a politikai
gondolkodás szempontjából fontos műveire, a Considerations on Representative Government
(Gondolatok a képviseleti kormányzásról) című munkájára (Mill 1984), valamint a
szabadságról és a haszonelvűségről szóló, magyarul is olvasható tanulmányaira
támaszkodunk. Mill haszonélvűségéről csak annyit, hogy megpróbálta a benthami
utilitarizmus következetességét - amely minden erkölcsi értéket végső soron a haszonra
redukál - azzal enyhíteni, hogy minőségi hierarchiát állított fel az örömszerzés különböző
válfajai között. Az intellektuális és szociális képességek eszerint magasabban állnak, mint a
pusztán érzéki beteljesülések. Jobb kielégítetlen emberi lénynek lenni, mint egy kielégített
disznónak, állította Mill. (Ez a gondolat nyert elmélyült költői megfogalmazást József Attila
soraiban is: Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. [Eszmélet].) Mill
emberfelfogása mélységesen optimista: az
emberi személyiség fejlődőképességébe vetett hit hatja át. A boldogság szerinte éppen
képességeink szabad kifejlődésének lehetőségében áll, s ez a nézet a benthamihoz képest
egészen más színezetet ad utilitárius etikájának.
Mill szabadságról szóló esszéje (Mill 1994) a liberalizmus alapgondolatainak foglalata, szép,
oldott stílusban, lefegyverzően következetes érvekkel előadva. A szabadság mindig az egyes
ember szabadsága; ahhoz, hogy ezt biztosíthassuk, korlátokat kell szabni a társadalom és az
állam hatalmának. Mill a korlátlan gondolati és cselekvési szabadság mellett érvel, azzal az
egyetlen kikötéssel, hogy nem árthatunk vele másoknak. Ettől eltekintve mindenkinek joga
van ahhoz, hogy magatartását, véleményeit, szenvedélyeit és erkölcsét maga határozza meg,
még akkor is, ha ezek ellenkeznek a többség magatartásával, nézeteivel és szokásaival.
Senkinek nem áll jogában az egyént megfosztani ettől a szabadságától. Mindenki éppoly
szabadon rendelkezik a nézetei, mint a pénztárcája fölött.
A szabadság megőrzésének egyik legfontosabb intézménye a szabad nyilvánosság. Nem
10
létezik ugyanis a priori igazság, illetve nem ismerhető fel eleve, mi az egyedül igaz és helyes
álláspont. Az igazság csak az ellentétes nézetek ütközéséből tárul fel, ezért a
legszélsőségesebb nézeteknek is helyet kell kapniuk a nyilvánosságban. A nyilvános vita
széles körű tanulási folyamatot indíthat el, amely végső soron a haladás hordozójává válik. A
szabad nyilvánosság a kiemelkedő személyiségek kifejlődésének is a terepe; ennek hiányában
ugyanis a tehetségesek nem tudnak megnyilvánulni és kifejlődni, kiszorítja őket a középszer
uralma. A többség uralma ugyanolyan zsarnoki lehet, mint egy kisebbségé; de a
differenciálatlan tömegvélekedés ellen még sincs más orvosság, mint a véleményalkotás
szabadsága.
A képviseleti kormányzatról szóló tanulmányában Mill a liberális uralom modelljének elveit
írja le, amelyben a csoportok és osztályok egymással ütköző érdekeit politikai intézmények
közvetítik. Mill abból az alapvető igazságból indul ki, hogy a politikai intézmények inkább
megváltoztathatók, mint az emberi természet, ezért inkább híve a politikai reformoknak, mint
az emberek megváltoztatására törő nagyigényű elképzeléseknek, különösen, ha azok
kényszerrel társulnak. Egy másik fontos gondolata, hogy a liberális politikai uralom sorsát
összekapcsolta a liberális társadalom eszméjével. Egy liberális kormányzat csak akkor
maradhat fenn tartósan, ha a társadalomban a polgárok elég nagy hányada vall liberális
nézeteket. Ez más összefüggésben a demokráciával kapcsolatban is érvényesnek bizonyult: a
weimari köztársaság bukásának egyik tanulságaként vonták le, hogy nincs demokrácia
demokraták nélkül, legalábbis nem maradhat fenn tartósan.
A liberális politikai intézmények Mill szerint csak annyiban legitimek, amennyiben a nép
hajlandó őket elfogadni, szükség esetén megvédeni és eleget tesz a liberális
követelményeknek. Ez a felfogás végső soron a demokrácia követelését jelenti. A
szuverenitás az egész politikai közösségben lakozik, nemcsak egy részében, s a demokrácia a
nép egészének részvétele a kormányzásban. A demokrácia a demokratikus elkötelezettségből
származik, s csak ez vezethet az általános jóléthez. Állami szinten azonban, mint már
Rousseau-nál is láttuk, általában nem lehetséges közvetlen demokrácia, s ezért a tökéletes
kormányzat eszményi alapja a képviseleti demokrácia. A liberális demokrácia uralmi
berendezkedésében a hatalommegosztás elve érvényesül. A népszuverenitás letéteményese a
parlament, amely felelősségre vonja a kormányzatot. Joga van részt venni a nép egészét érintő
döntések meghozatalában, a költségvetéstől az adótörvényeken át a háború és béke
meghirdetéséig. A parlament a nyilvános viták fóruma, amely minden álláspont
képviselőjének lehetőséget ad arra, hogy megjelenjék, előadja panaszát, és politikailag
megpróbáljon érvényt szerezni akaratának. A képviselők lehetnek kötött és szabad
mandátumúak; előbbiek csak azt képviselhetik, amivel választókerületük polgárai megbízták
őket, utóbbiak a szabad lelkiismeretük és mérlegelésük alapján foglalhatnak állást a szóban
forgó, vitatott kérdésekben. Mill a szabad mandátum mellett emel szót, és ez minden későbbi
liberális gondolkodónál is így van.
A demokratikus képviseleti rendszer a szabad választás rendszerén nyugszik, amely sok
mindent előre eldönt, ezért a legnagyobb fontosságú politikai kérdések közé tartozik a
választójog és a választási rendszer kialakítása. Mill volt az első, aki a választójogot a
munkásokra és a nőkre is ki akarta terjeszteni, bár az utóbbit konkrétan nem javasolta, csak
kívánalomként fogalmazta meg. Eközben ugyanazokkal a problémákkal gyötrődött, mint
liberális elődei, s ezért kompromisszumos megoldásként egy proporcionális eljárást javasolt: a
műveletlen alsóbb osztályok köréből három vagy négy ember szavazata érjen egy szavazatot.
Ezt azzal indokolta, hogy a munkások még nem elég műveltek ahhoz, hogy racionális
döntéshozatalra lennének képesek. A nehézség abban áll, hogy a választásoknak kompetens
11
embereket kell a parlamentbe juttatni, akik képesek a tárgyszerű vitákra; másfelől viszont azt
is meg kell akadályozni, hogy a parlamentben folyvást osztályérdekek érvényesüljenek. Mill
elkerülhetetlennek vélte, hogy a vállalkozók és a munkások osztálya között valamilyen végső
egyensúly alakuljon ki a törvényhozásban.
A Lordok Házában megtestesülő arisztokratikus szellemet azonban ő is száműzni kívánta a
politikai rendszerből. A főrendek hatalomtól való megfosztása érdekében a földtulajdoni
viszonyokba való zsarnoki beavatkozásra is késznek mutatkozott. A tulajdonnak ugyanis az ő
felfogása szerint igazolnia kell társadalmi hasznosságát. (Ez a gondolat a tőketulajdonra
vonatkoztatva néhány modern alkotmányban is jelen van, és elvileg a legális államosításokra
is lehetőséget ad.) Az arisztokrácia viszont Mill szerint parazita osztály, produktívnak csak a
vállalkozók és a munkások tekinthetők.
A szociális kérdés és a demokrácia kérdéseinek a felvétele a liberális diskurzusba igen fontos
lépés volt a liberalizmus fejlődésében. Mill e problémákat társadalmi és politikai reformok
útján kívánta megoldani. Ehhez politikai gazdaságtanában teremtette meg az elméleti
alapokat: kettéválasztotta a termelés és az elosztás szféráját. A termelés és tulajdon világát
mintegy a természet törvényei határozzák meg, az elosztás azonban a társadalmi
intézményektől függ. A szociális kérdés tehát megoldható politikai egyezség és megfelelő
kormányzati intézkedések útján is. A termelési viszonyokba, főként a tulajdonviszonyokba
nem szabad beavatkozni, ellenben be lehet és be is kell avatkozni a megtermelt javak
elosztásába, s ezáltal sok szociális probléma enyhíthető lenne. Ez a gondolat a modern jóléti
államok alapelvét vetítette előre; Mill ennyiben a modern szociálliberális irányzat
előfutárának tekinthető.
Mill politikai gondolkodásának másik fő sajátossága, hogy a liberális polgárjogokat a
munkásságra is ki akarta terjeszteni. Sokkal többet törődött a munkásosztály sorsával, mint a
legtöbb liberális. Jövőjüket a szövetkezésben látta, a munka olyan önszerveződésében,
amelynek során a dolgozók által összeadott tőke felett az általuk választott vezetőség
rendelkezik. Ez szerinte a termelékenység növekedését is előmozdítaná. Állami
beavatkozásokat sem zárt ki a munkásság integrálása érdekében a polgári társadalomba.
Fontosnak vélte a szakszervezeti mozgalmat, s ezért egyesülési és sztrájkjogot követelt a
munkások számára. A szakszervezetek ténykedését áldásosnak tartotta, mert azzal, hogy
rákényszerítik a vállalkozókat az elosztás új arányainak kialakítására, megnő a munkások
fizetőképes kereslete és csökken a túltermelési válságok lehetősége.
A legfontosabbnak a munkások műveltségi színvonalának emelését tartotta. Olyan
közoktatási rendszert szorgalmazott, amely elkerülné a tömegoktatás buktatóit, tehát
megőrizné a minőségi színvonalat, miközben jelentősen megnövelné a tömegek művelődési
esélyeit. Egészében elmondható, hogy Mill becsületes liberálisként átélte a polgári társadalom
belső ellentmondásosságát, amely a dolgozó többség számára gyakran illúzióvá fokozta le a
liberális szabadságjogok vívmányait. Nem rejtette véka alá ezeket a problémákat, hanem
bevonta a nyilvános politikai diskurzusba, és komolyan fáradozott az ellentmondás
feloldásán.

Walter Bagehot:
Ellenpontként J. St. Mill normatív, nevelési utópiára is építő liberális eszméihez lássunk
röviden egy jellegzetesen konzervatív liberális pozíciót is. Walter Bagehot (1826— 1877) brit
alkotmányjogász és politikai gondolkodó bankárcsaládból származott, maga is vezette családi
bankját, és a The Economist című, máig fennálló lap kiadója és szerkesztője volt. Fizika és

12
politika című művében a kor biológiai tanait próbálta alkalmazni a társadalmi fejlődés és a
politika magyarázatára. A társadalmi viselkedés a rögzített és szankcionált szokások, valamint
a fennmaradáshoz és alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen újítások kettős erőterében
formálódik. Míg a korábbi korszakokban a szokások uralma volt meghatározó, a modern
társadalomban felgyorsultak az újítások, ámde az emberi társadalom nem működhet az
állandóság és stabilitás bizonyos fokának fenntartása nélkül. Régen az erőszak és a vallások
uralma tartotta mederben a szokásszerű viselkedést, ma pedig a „viták általi kormányzás”
idejét éljük, amely azonban rászorul a hagyományos intézmények kereteire is ahhoz, hogy fel
ne bomol- jon a társadalmi rend.
Ezek a teoretikus nézetei alapozzák meg és hatják át az angol alkotmányról írott munkáját is.
Bagehot kitűnő, elegáns és könnyed irodalmi stílusban írt, gondolati következetessége és
eszméinek konzervatív tartalma mellett ez is magyarázza rendkívüli népszerűségét a korabeli
felvilágosult polgárság körében. Realista, józan módon, sőt, már-már cinikus nyíltsággal
tárgyalta a brit parlamentarizmus működését. Őt egyáltalán nem zavarták a brit
tradicionalizmus olyan maradványai, mint a korona vagy a felsőház, a Lordok Háza. Szerinte
egy modern köztársaság a monarchia kebelében is kifejlődhet, sőt kevesebb üzemzavarral
működik. A brit kormányzati rendszer leírásában tesz egy lényeges megkülönböztetést:
elválasztja egymástól a méltóságos vagy tiszteletre méltó (dignified) politikai intézményeket a
hatékony, teljesítőképes (efficient) intézményektől. A tiszteletre méltó intézmények, mint a
korona vagy a felsőház, csekély politikai hatalommal rendelkeznek ugyan, ezzel szemben
igen nagy a szimbolikus hatalmuk és társadalomintegráló erejük. A politika tradicionális,
teátrális elemei, ahogy nevezi őket, szerinte nagymértékben hozzájárulnak a politikai rend
stabilitásához. A nép többsége ugyanis a maga korában alig civilizáltabb, mint kétezer évvel
ezelőtt, állította Bagehot. Az alsóbb rendek és középrétegek bizony korlátoltak,
unintelligensek és érdektelenek; ezért van nagy szükség a politikai rituálékra és a
hagyományra. Főleg a koronának kell gondoskodnia „a roppant tömegek hívő
engedelmességéről”, s a tradíciókon keresztül biztosítania a tekintélytiszteletet és lojalitást a
kormányzat és a parlament iránt.
Az optimális kormányforma Bagehot szerint természetesen a parlamentarizmus westminsteri
modellje, amelyben a törvényhozói és végrehajtó hatalom csaknem összeolvad. A győztes
párt frakciójából képződő kabinet nem egyéb, mint a parlament legnagyobb bizottsága, és a
parlamentnek is tartozik felelősséggel. A miniszterelnök sem áll a parlament fölött, hanem
meggyőző érvekkel kell igazolnia magát a parlamenti vitákban, és elfogadtatni döntéseit. Ezt
nevezi Bagehot meggyőzés és vita általi kormányzásnak (government by persuasion and
argument).
A parlament szerinte egyidejűleg több fontos funkciót is betölt a politikai rendszerben. Az
első ezek közül magának a miniszterelnöknek és kormányának a megválasztása. A kormány
tagjai ideális esetben maguk is parlamenti képviselők. A vezető kormánytisztviselők
kiválasztása mellett a parlament a következő funkciókat is betölti: 1. a véleménynyilvánítás
(expressive function); 2. az okítás (teaching function), azaz a vitából való kölcsönös
informálódás és okulás; 3. a panaszok, sérelmek előadása (informing function); 4. a
törvényhozás (legislative function).
Abból a tényből, hogy a törvényhozást csak az utolsó helyen említi meg, látható, hogy
Bagehot a parlamentet túlnyomóan annak legitimációs szerepe oldaláról ítéli meg.
Fontosabbnak tekinti tehát a meghozott döntések nyilvános elfogadtatását, általában a
kormányzati hatalom legitimációját, mint a parlament törvényalkotó szerepét. Magukat a
törvényeket ugyanis lényegében a kormány terjeszti elő, s az illetékes parlamenti bizottságok
13
azt csak megtárgyalják. A nyilvános véleménycsere során, azon keresztül legitimálhatja
azután a parlament a nép előtt a kormányzat döntéseit.
A választójogi reformok kérdésében Bagehot alapvetően konzervatív álláspontot foglal el.
Elutasítja a szavazatarányos választójogot, mert az szerinte összeférhetetlen a parlamentáris
kormányzás rendszerével. Ha minden választópolgár szavazata azonos súllyal esik latba, az
ilyen radikális demokratizmus csak oda vezetne, hogy a szegények és buták több szavazatot
nyernének, mint a gazdagok és okosak. Ennek veszélyei nyilvánvalóak a tulajdonos polgárság
számára. Bagehot nem tartja olyan nagy bajnak, hogy a munkások nincsenek képviselve az
alsóházban, hiszen a közvélemény kialakításához is alig járulnak hozzá. Ha pedig nincsenek
képviselve a közvéleményben, érvel Bagehot, akkor a liberalizmus alapelve, a parlament
egyezése a közvéleménnyel sem szenved sérelmet a munkások kirekesztésével.
Következtetése valóban logikus, ha a polgári közvélemény természetéből indulunk ki. Ha a
munkásság nem vesz részt ennek formálásában - és miként is tehetné saját sajtó, újságírók stb.
nélkül -, akkor Bagehot szerint a parlamentben, a nyilvánosság politikai megtestesülésében
sem kell részt vennie. Ugyanez vonatkozik természetesen a nőkre is.
A konzervatív liberalizmus érvrendszere önmagában következetes, s aki bírálni kívánja,
annak át kell helyeznie a kérdés súlypontját. Meg lehetne kérdezni például, hogy vajon nem
kellene-e már a társadalmi nyilvánosságban is előmozdítani más társadalmi osztályok és
rétegek nézeteinek a megjelenését is, a polgári nyilvánosság szószólói mellett. Ez azonban
egy kívülről feltett kérdés. A dolgozó osztályok véleménye sokáig csak egy másodlagos,
szubkultúra jellegű nyilvánosságba volt bezárva, az ő szempontjaikat nem tálalta a polgári
sajtó. Még a nyomorról szóló korabeli beszámolók is csak az üdvhadsereg és más karitatív
szervezetek, vagy a kormányzat által kijelölt gyári felügyelők szemszögéből íródtak. További
kérdés lehetne, hogy a népszuverenitás elve nem jelent-e mégiscsak többet, mint egy ilyen
korlátozott parlament és parlamentáris kormányzás meglétét. Ezek a kérdések azonban már
egyfajta utólagos bölcsességet képviselnek, a választójog kiterjesztéséért folyó korabeli
küzdelmekben nem fogalmazódtak meg. Mindenesetre a liberálisok aggodalmai, mint
kiderült, nem voltak teljesen alaptalanok: mihelyt az 1867-es választójogi reform során
valóban kiszélesítették a választójogot, főleg a nagyvárosi körzetek felnőtt férfi lakosságának
bevonásával, a liberális erők tömegbefolyása fokozatosan csök
kent. A XX. század eleje óta a Labour-típusú szociáldemokrata pártok és a (liberális
minimumot elfogadó) konzervatív pártok váltak a politikai színtér meghatározó erejévé,
legalábbis a legfejlettebb országokban, ahol az éppen csak születő liberális demokráciát nem
sodorták el a diktatúrák.

Benjamin Constant:
A liberalizmus fejlődését nem követhetjük nyomon részletesen összes nemzeti árnyalatában.
A liberálisok nyilvánvalóan más gyökerű és befolyású politikai erővé válhattak
Németországban, Olaszországban stb., mint Angliában. Magyarországon éppenséggel a
nemesség felvilágosultabb része képviselt liberális nézeteket. A francia liberalizmus
képviselőivel azonban mégis érdemes megismerkednünk, hiszen a felvilágosodás is a
liberalizmus egyik eszmei gyökere volt. A francia liberalizmus két fő alakjának, Benjamin
Constant-nak és Alexis de Tocqueville-nek viszont egyaránt meghatározó tapasztalata volt a
francia forradalom diktatórikus elfajulása, illetve a Napóleon bukása után kialakult politikai
helyzet labilitása.
Benjamin Constant (1767-1830) protestáns svájci katonatiszti családból származott.

14
Kezdetben rokonszenvezett a francia forradalommal. Madame de Staél baráti köréhez
tartozott, és első politikai írásaiban védelmébe vette a direktóriumot. A császárság idején
liberális nézetei miatt nemkívánatos személlyé vált, és jobbnak látta emigrációba vonulni.
Pártfogójával együtt Genfben telepedett le, majd hosszabb tanulmányokat folytatott
Angliában, illetve Németországban. Csodálta az angol alkotmányos monarchiát és a benne
uralkodó politikai toleranciát; a német romantika is hatott rá, és értékelte a német kisállamiság
és föderalizmus nyújtotta szabadságot. A napóleoni császárság idején írott munkájában (A
hódítás és bitorlás szelleméről) szembeállította Napóleon katonai expanzióját az angol
kereskedelmi jellegű politikával, és az utóbbiban látta a civili- zálódás fő tendenciáját. A
Bourbon-restauráció idején visszatért Párizsba, és a liberális ellenzék szószólója lett az
alkotmányos monarchia parlamentjében. Azonban csalódott a royalisták türelmetlen
politikájában, és Napóleon rövid visszatérése idején egy alkotmányos tervezetet írt a császár
számára, majd Waterloo után Angliába menekült. Csak később tért vissza ismét Párizsba, ahol
az ultraroyalistákkal vitázva védte a sajtószabadság eszméjét.
Constant liberalizmusának fő jellegzetességét az adta, hogy a forradalom elfajulásával, a
császárság és a restauráció erős hatalomkoncentrációjával szemben erőteljes hangsúlyt adott a
jogállam és az egyéni szabadság elvének. A régiek és a modernek szabadsága című művében
(Constant 1997) szembeállította egymással a klasszikus politikai szabadságot, amely az
állampolgári részvétellel azonos, és a modern liberális, negatív szabadságfogalmat, amely
főleg a politikáid/ való szabadság jogát hangsúlyozza. „Mi már nem élvezhetjük az ókoriak
szabadságát, melynek lényege a kollektív hatalomban való tevékeny és állandó részvétel volt.
A mi szabadságunknak a magánfüggetlenség békés élvezetében kell állnia” - írta Constant
(uo. 248). A politikai szabadságjogoknak elsősorban instrumentális értéke van számára. Az
ipari civilizáció megsokszorozta a magánboldogság eszközeit, és a politika célja ezek
biztosítása. A modern világban lehetővé válik az életformák pluralizmusa, ami a régieknél
nem volt adott, ezért könnyedén feláldozhatták a magánélet függetlenségét a közszabadság
oltárán.
Ennek alapján Constant bírálja az ókori mintákat idealizáló rousseau-i republikanizmust és az
általános akarat uralmát a partikuláris érdekek felett, amelynek folytatása a jakubinus terror és
az azt követő évek túlzott hatalmi tobzódása, az egyének feláldozása volt. A Politikai
alapelvek című írása tulajdonképpen egyetlen nagy polémia Rousseau- val és A társadalmi
szerződéssel. A közvetlen demokrácia és a köztársasági erények helyett a képviseleti
demokráciában és az alkotmányos monarchiában látta a szabadság egyetlen biztosítékát. A
szabadság ugyanis mindenekelőtt az egyén szabadsága, éspedig a magánélet biztosított
autonómiája értelmében, amelynek szféráját minden politikának tiszteletben kell tartania.
Ebbe beletartozik az anyagi függetlenség, a vallási és véleményszabadság, a kereskedés és
iparűzés szabadsága, és nem utolsósorban a tulajdon sérthetetlensége, biztonsága. Az a
radikális elképzelés, hogy a szabad polgár reggeltől estig a köz ügyeinek szentelje magát, s
egyéni érdekeit feláldozza a politika oltárán, nem felel meg a modern társadalom
életfeltételeinek.
Az állam felépítésének is ehhez az igényhez kell alkalmazkodnia. Constant az állami
szuverenitásnak erős korlátokat szab: politikai tanulmányainak - legyen szó akár a
sajtószabadságról, akár az iparszabadságról, vallásszabadságról vagy bármi másról - legfőbb
témája a hatalom korlátozása és ellenőrzése. A népszuverenitás elvét elismeri, de nem fogadja
el korlátlanságát. Ezzel ugyanis minden hatalom vissza tud élni. Rousseau szerint a nép
bizonyos tekintetben uralkodó, más tekintetben meg alattvaló, Constant szerint azonban
„könnyű a hatalomnak a népet mint alattvalót arra kényszerítenie, hogy uralkodóként azt az
15
akaratot nyilvánítsa ki, amelyet elrendelnek neki” (uo. 81). A korlátlan népszuverenitással
való visszaélés könnyűsége miatt van szükség a hatalom korlátozására és a jogállam
védelmére. „A népszuverenitás nem korlátlan, terjedelmét azok a határok szabják meg,
amelyeket az igazságosság és az egyén jogai jelölnek ki. Egy egész nép akarata sem teheti
igazságossá azt, ami igazságtalan.” (Uo. 83.) A jogállam elvei, az emberi jogok normái tehát
korlátozhatják a népszuverenitást.
A korlátlan hatalom elleni legfontosabb biztosíték a hatalmi intézmények osztottsága és
kiegyensúlyozottsága. Ezt az alkotmányos monarchiában látja a leginkább megvalósíthatónak.
A király hatalma semleges hatalom, amely döntőbíróként viselkedhet a hatalmi ágak közötti
viszályokban, és megakadályozza, hogy bármelyik túlsúlyra tegyen szert, s ügyel arra is, hogy
egymással összhangban működjenek. (Ez a mai elnöki rendszer legfőbb igazolása is.) A
parlament funkcióit Constant Bagehothoz hasonlóan írja le. A királynak vindikálja azt a jogot,
hogy feloszlathassa a parlamentet; ezenkívül egy második kamara beiktatását is követeli az
első túlkapásainak ellenőrzése céljából; végül az állami hivatalnoki karban és a független
bíróságban látja a személyi függetlenség legfontosabb biztosítékait.
A szabadság jogi garanciáit mindennél fontosabbnak tekinti. Első helyen természetesen a
tulajdon biztonsága áll; mert, miként állítja, a tulajdonnal szembeni önkényt hamarosan az
egyénekkel szembeni önkényes eljárások követik. A tulajdon elleni közvetett támadást sem
helyesli, a pénzromlás, államadósság felhalmozása vagy az adóprés alkalmazása révén.
„Minden felesleges adó merénylet a tulajdon ellen, s annál gyalázatosabb, mivel a törvény
ünnepélyességével vetik ki, és annál is vérlázítóbb, mivel a gazdag merénylete a szegény
ellen” - állítja Constant (uo. 159). Ahol a tulajdon nincs biztonságban, ott a közbizalom
hiányában nem virágozhat a kereskedelem, a gazdasági ügyletek panganak.
Constant nézetei a vallási türelemről szintén Rousseau-val polemizálnak, főleg a polgári
vallás felfogásával. Mi hasznunk van abból, írja, ha az állam nem írja elő egyetlen vallás
követését sem, de az állam ellenségeként bünteti a hitetlenséget? Az államnak nincs joga
véleményeket előírni. Constant maga ugyan hívő protestáns, de
annál több okkal érvel a katolikus Franciaországban vallás és államhatalom szétválasztása
mellett. „A hatalom ugyancsak hibát követ el, és tette nem kevésbé hatástalan, amikor egy
kételkedő században a vallás uralmát akarja visszaállítani. A vallás csakis az emberek iránta
való igénye által szerezheti vissza tekintélyét” - írja. Az állam ugyanakkor bölcsen teszi, ha
támogatja a vallás gyakorlását. Ez alól csak az új szektákat vonta ki, amelyeknek először a
vallási meggyőződés buzgóságával kell hatniuk, és csak azután válhatnak méltóvá
támogatásra, miután jelentősebb számú hívőt sikerült szerezniük a polgárok köréből.
A vagyoni cenzusról írva Constant megindokolja, hogy a dolgozó osztályoknak miért nem
szán semmiféle szerepet a képviseleti rendszerben. (Franciaországban ekkor még nem
általános vagyoni cenzus működött, hanem az elektori rendszer, amelyet még Sieyés
dolgozott ki a forradalom idején: a választójog azokat illette meg, akik községi szinten házas
ingatlannal rendelkeztek és 150-200 napi munkabérnek megfelelő adót fizettek, megyei
szinten a 600 legmagasabb jövedelmű polgár közül választhattak.) Constant szerint mindig is
korlátozták az állampolgári tagságot, hiszen „ahhoz, hogy valaki egy társulás tagja legyen, az
értelem bizonyos fokával és a társulás egyéb tagjaival közös érdekkel kell rendelkeznie”. Az
életkori érettség tehát nem elég a polgárjogok gyakorlásához szükséges erényekhez: „Azok,
akiket az ínség örökös függésben tart és akiket mindennapos munkára ítél, nem látják át
jobban a közügyeket, mint a gyermekek, és nem érdekeltebbek a nemzet felvirágzásában,
mint az idegenek, mert nem ismerik a felvirágzás összetevőit, és csak közvetetten részesednek
az előnyeiből.” (Uo. 113-114.) A közemberek is képesek ugyan hazafias áldozatvállalásra, de
16
meghalni a hazáért más, mint ismerni az ország érdekeit. Nyíltan vallja, hogy „csak a tulajdon
teszi képessé az embert arra, hogy állam- polgári jogait gyakorolja”, hiszen ennek híján a
polgárok nélkülözik a politikához szükséges szabadidőt. S ha egyszer a nincstelenek jutnának
a parlamentbe, egyetlen törekvésük az lenne, hogy a tulajdonosokat megfosszák vagyonuktól.
A parlamentnek tehát elsősorban a tulajdonosok képviseletének kell lennie, mert csak ezen a
módon biztosítható az, hogy benne a konfliktusok az elosztás körül és ne a magántulajdon léte
vagy nemléte körül forogjanak. A közjog és a magánjog területének éles szétválasztása, a
politika és a gazdaság egymással szembeni önállósága Constant szerint minden embernek
egyenlő esélyt nyújt arra, hogy tulajdont szerezzen - jogilag tehát nincs senki sem kirekesztve
abból a lehetőségből, hogy előbb-utóbb tulajdont és ezzel politikai részvételi jogot szerezzen.
Csak ennyit szabad jelentenie az egyenlőségnek, semmi többet.
Constant konzervatív liberalizmusa adta meg az alaphangját a felemelkedő tömegektől való
félelemnek, amely rányomta a bélyegét a későbbi kontinentális liberalizmusra. Főleg a
munkásmozgalom jelentkezése erősítette fel ezt az érzést, és a XIX. század végén már az
egész művelt elitre jellemző volt az irtózás a „tömegdemokrácia” korszakától. Sok szellemi
erőt pazaroltak el arra, hogy elzárják a dolgozó tömegek útját a modern politikába. A
tömegtől való irtózás annál nagyobb volt, minél inkább strukturálatlan, tagolatlan
képződménynek látták, egyetlen homogén masszának, amely eluralkodik a szellemi és
politikai élet minden területén. A tömegdemokráciával szembeni arisztokratikus malíciára
igen jellemző a későbbi Faguet-nak A kontárság kultusza című művében (Faguet 1994) tett (a
cinikus Diagonésztől vett) megjegyzése, miszerint a demokrácia az a kormányzati forma,
amelyben a szamarakat megválasztják lovakká. A konzervatív liberális gondolkodók teljesen
elzárkóztak minden emancipatív szociális mozgalomtól, ahelyett, hogy J. St. Mill módján
azon törték volna a fejüket, miként lehetne a nincstelen proletárokat a politikai szabadság
sérelme nélkül integrálni a polgári társadalomba. Ez is egyik oka lett annak, hogy a liberálisok
fokozatosan veszítettek tömegbefolyásukból, lassan háttérbe szorultak a pártok
konkurenciaharcában, és a XX. századra már a konzervatív és munkásokat tömörítő
tömegpártok alkották a pártrendszer fő pólusait.

Alexis de Tocqueville:
Az arisztokrata származású Alexis de Tocqueville-nzk (1805-1859) sokkal több érzéke volt a
„demokratikus korszak” történelmi újdonságához, mint kora legtöbb liberális
gondolkodójának. Tocqueville családja kis híján a nyaktiló áldozata lett a jakobinus terror
idején, csak a thermidori fordulat mentette meg őket. A forradalomban vesztes oldalhoz
tartozván, aki ily módon megszületését is csak a szerencsés véletlennek köszönheti, némi
melankóliával szemlélte osztályának sorsát, sajnálva bár, de megértve, hogy a nemesség és
arisztokrácia történelmi bukásra ítéltetett. Ez a szemléletmódja a szokásosnál nagyobb
distanciára tette képessé a korabeli politika történései iránt.
Miután apja a restauráció idején prefektusi tisztséget töltött be, Tocqueville képzett
jogászként maga is bírói hivatalt vállalt Versailles-ban. Az 1830-as júliusi forradalom után
azonban mint köztisztviselő nehéz helyzetbe került: a Bourbonok bukását szükségszerűnek
tartotta ugyan, mert nem értették meg a demokrácia fontosságát a rend és stabilitás
fenntartásában, de az orléans-iakat sem akarta támogatni. Ekkor barátjával együtt -
belügyminisztériumi támogatással - hosszabb amerikai útra indult azzal az ürüggyel, hogy az
amerikai büntetőjogi rendszert tanulmányozza. Ennek az útnak a tapasztalataiból írta meg A
demokrácia Amerikában című művét, amelynek első két része 1835-ben, a befejező része

17
pedig 1840-ben jelent meg, és egy csapásra ünnepelt íróvá avatta. Tocqueville azonban
nemcsak elmélyült politikai gondolkodóként vált ismertté, hanem a gyakorlatban is politizált.
A liberális párthoz tartozó nemzetgyűlési képviselőként ő volt például a rabszolgaság
eltörléséről és a börtönök reformjáról szóló törvények előadója, s 1849-ben rövid ideig
külügyminiszterséget is vállalt, amíg Louis Bonaparte államcsínye meg nem buktatta a
kormányt. Ezután visszavonult, és hátralévő életét a francia forradalom és előzményei
kutatásának szentelte. Tervezett munkájának azonban csak első részét tudta befejezni: A régi
rend és a forradalom című tanulmánya (Tocqueville 1994) az ancien régime bukásához vezető
utat vázolja fel. Híresebbé azonban az első munkája tette, amelynek érdeme, hogy felfedezte
Amerikát a politikai gondolkodás számára. Művében hiteles kortörténeti leírását adta az 1830-
as években zajló, ún. jacksoni demokratikus forradalom politikai viszonyainak az Egyesült
Államokban. Szociológiai összehasonlító elemzései egy nagyon más társadalom politikai
struktúrájáról, éspedig egy kritikus és éles szemű megfigyelő tollából, aki a politika
pszichológiai dimenziója iránt is fogékony volt, máig igen tanulságosak.
Az amerikai tapasztalatok feldolgozásával Tocqueville-nak kettős célja volt: egyrészt
csillapítani akarta a konzervatívok félelmét a demokrácia előrenyomulásától, másrészt viszont
a radikális demokraták lelkesedését is le akarta hűteni. Sajátos köztes pozíciója alapján a róla
szóló irodalomban hol alapvetően konzervatív gondolkodónak tartják, hol pedig a
liberalizmus, a demokrácia és pluralizmus bajnokaként ünnepük. Ő maga a következőkkel
jellemzi pozícióját: „értelmem a demokratikus intézmények felé hajlít, ösztöneim alapján
azonban arisztokrata vagyok, vagyis megvetem a tömeget és félek tőle”. Francois Furet a mű
magyar kiadásához írott előszavában érdekes magyarázatát adja a szerző politikai helyzetének
és szándékainak. Tocqueville ugyanis szerinte rájött, hogy nem a francia fejlődés
antagonistájának tekintett angol modellben kell
keresni a megoldást korának problémáira, hanem éppen Amerikában van a helyzet
megértésének kulcsa. Az igazi angol forradalom a kivándorlás, Uj-Anglia megalapítása volt,
amely egy új fejlődés kezdetét jelenti. „Amerikának Tocqueville szemében az adja meg a
központi értékét, hogy Angliához képest a radikálisan demokrata forradalomnak,
Franciaországhoz képest pedig egy radikálisan nem forradalmi demokráciának a
megtestesítője” - írja találóan Furet (Tocqueville 1993, 20).
Tocqueville éles ellentmondást látott a modern politika két fő elve, a demokratikus
egyenlőség és a liberális szabadság között, és izgatta az, hogy miként oldják meg ezt a
problémát az amerikai politikai rendszerben. Műve első két kötetében a korabeli amerikai
társadalom politikai struktúráit és fejlődési tendenciáit elemzi. A harmadikban pedig
reflexiókat találunk a demokrácia hatásáról a szellemi haladásra, az erkölcsökre és
érzelmekre.
A demokráciát Tocqueville a modern társadalom ellenállhatatlan tendenciájaként írja le.
Miben látta Tocqueville e tendencia lényegét? Először is a társadalmi rendek közötti
különbségek megszűnésében, amely egyenesen gondviselésszerű hatalommal tör előre, semmi
sem állhat az útjában. Másodszor, általában az életfeltételek növekvő egyenlőségében. Végül
egy széles körű részvételi és választójogon alapuló, képviseleti politikai rendszer
létrejöttében. Ennek konkrét formáit széleskörűen tanulmányozhatta Amerikában. Könyvét,
mint írja, „e feltartóztathatatlan forradalom szemlélése és nyomában a szerző lelkén eluralgó
vallásos félelem sugallta” (uo. 28). A félelem forrása, hogy a politikai forradalom, amely
biztosítja a polgárok politikai egyenlőségét, előbb- utóbb az élet más területein is
egyenlőséget teremt, márpedig a demokráciának nemcsak előnyei, hanem veszedelmei is
vannak.
18
Amerikában Tocqueville ennek a demokratizálódási tendenciának a legteljesebb
kibontakozását látta, s úgy vélte, hogy az amerikai fejlődés ebben az egész modern világ
előképét nyújtja. A demokrácia megszervezését és berendezését az európai országokban
korának nagy politikai problémájaként tartotta számon, s az amerikaiak példáját hasznos
segítségnek tartotta e probléma megoldásában. A demokratikus eszmény itt egy olyan
egyenlőségben testesül meg, amely a teljes szabadságon nyugszik, és megfordítva, a
demokrácia egyszersmind a törvényileg és társadalmilag egyenlő állású emberek
szabadságáról is gondoskodik.
Tocqueville sorra vette az amerikaiak politikai intézményeit és szokásait, részletesen feltárva,
hogy miként érvényesül a népszuverenitás elve a községi önkormányzatokban, a
közigazgatásban és bíráskodásban, a köztisztviselők fizetésében, a pártok működésében, a
kongresszus munkájában. Ezekben az intézményekben a népi részvétel a politikai hatalom
ellenőrzését és egy demokratikus jellem kifejlődését is eredményezi.' A demokrácia
társadalmi fejlődésének azonban nemcsak pozitív oldalát, hanem belső ambivalenciáját is
kimutatta. Egyrészt a szélsőséges individualizáció nemcsak az egyén szabadságát, a minden
tekintéllyel szembeni kritikai szellemet segíti elő, hanem az egyéni célok egoista követését is.
Ez utóbbi viszont atomizálja a polgárokat, és megnöveli az állami centralizáció erejét.
Másfelől a demokrácia a munkamegosztás és a szükségletek sokoldalú kielégítése révén az
embereket egymástól függővé, ezáltal öntudatossá is teszi, felismerteti velük saját erejüket.
Mindez nagy energiákat szabadít fel, és kedvező teret nyit mindenféle innovációnak.
A demokrácia címszó alatt Tocqueville lényegében a sajátos amerikai civilizáció kifejlődését
írja le, amely valóban együtt járt egy egalitárius ideológia elterjedésével. A jacksoni
demokrácia bázisát egy olyan szabadkereskedelmi szellemű, ipari és mező- gazdasági
társadalom alkotta, amelyben még sok önálló kistermelő volt. Igaz, hogy létezett a szegény és
gazdag ellentéte, de elvileg senki sem volt kizárva a versenyből. Az anyagi jólét és a
társadalmi felemelkedés elérésének egyenlő esélyei, a milliónyi kis- és középtulajdonos
polgár létezése mélyreható társadalmi változásokat tudott előidézni forradalmi törés nélkül is.
A községi önkormányzat, a hatalom nagymértékű decentralizálása, a sajátos és eredeti
amerikai jogintézmények csodálattal töltötték el a franciát, akinek saját hazájában a
demokrácia a forradalmi nyugtalansággal, a terror és a diktatúra zűrzavarával asszociálódott.
Lelkesen ecsetelte az általános iparkodást, a hatalom kölcsönös ellenőrzését, és a tulajdon
biztonságát garantáló intézmények amerikai világát.
Milyen veszélyeket látott mégis Tocqueville a demokráciában a szabadság számára? Először
is azt, hogy az anyagi jólétre és gazdasági növekedésre való túlzott koncentrálás depolitizálja
az embereket. Ha semmi mást nem várunk el az államtól, mint hogy fenntartsa a rendet,
előbb-utóbb a saját jólétünk rabszolgái leszünk, mondja Tocqueville. Másodszor, az egyének
céljainak haszonelvű követése nivellálja is a polgárok gondolkodását és cselekvését. Ez a
nivellálódás egyformán áthatja a nevelést és művelődést, a művészetet, irodalmat, a nyelvet és
az érzelmi életet is. Az individualizálódott emberekben ezáltal egy sajátos konformista hajlam
fejlődik ki. Az ily módon uralkodóvá váló érzület és beállítódás roppant nyomást gyakorol az
egyénekre, és kirekesztőén viszonyul a deviáns, az átlagtól eltérő magatartáshoz. Nagyon
szemléletesen ábrázolta ezt a helyzetet például a vallás és ateizmus viszonyában. Amerikában
nem tolerálták a hitetlenséget, ami pedig Franciaországban elég általános volt; egy ateista
nehezen kaphatott volna munkát, még kevésbé hivatalt. „Amerikában a többség rémisztő
akadályokat emel a véleményszabadság elé” - írja. S bár elismeri a többség elvét a képviseleti
alkotmány és a demokratikus politika alapjaként, de nem ismeri el a többség jogát arra, hogy a
többségi érzület differenciálatlanul és formai különbség nélkül minden életterületet áthasson.
19
A sajtó, az egyesületek és pártok által közvetített, uralkodó többségi véleményt, illetve
érzületet egy új zsarnokság előszelének látta. Ezzel összefüggésben a tömegek
despotizmusáról, a többség abszolút és nyomasztó hatalmáról beszélt. Ez a fajta despotizmus
másként működik, mint a régi zsarnokságok, amelyek fizikailag meggyötörték az alattvalókat.
Tocqueville szavai szerint a többség új zsarnoksága elengedi a testet, s egyenesen a lélekre
támad. „Az úr nem azt mondja már: »Úgy fogsz gondolkodni, mint én, vagy meghalsz«,
hanem így szól: »Szabadon gondolkodhatsz másképpen, mint én; életed, vagyonod, mindened
megmarad, de ettől a pillanattól fogva idegen vagy közöttünk.«”(Uo. 367.) A szellemre
nehezedő konformitási kényszer miatt nincs szerinte Amerikának jelentős írója sem.
Ez a fejlődés az államhatalom fokozatos koncentrálódásához és centralizálásához vezethet, az
állam illetékességi határainak kiterjesztéséhez és a kormányzat folytonos beavatkozásaihoz,
ami végül meg fogja semmisíteni a szabadságot. Amerikában azonban Tocqueville megtalálta
az ellenerőket is a demokrácia ilyen végzetes tendenciáinak megfékezéséhez. Ezek a
következők: a sajtószabadság, a lelkiismereti szabadság, a helyi önkormányzat ereje (amit az
amerikaiak grass-roots-democracy-n‘ák, helyi, „tősgyökeres” demokráciának neveznek), a
független bírói hatalom garanciái, az államhatalmi ágak megosztása, vagyis a checks and
balances, a fékek és egyensúlyok rendszere az elnöki, kongresszusi és bírói hatalom között.
Elsősorban a civiltársadalom magas fokú szervezettségében látta a legkomolyabb gátját a
zsarnokság elhatalmasodásának, melynek sűrű szövete, tarkasága a szabadság legbiztosabb
támaszai közé tartozik. Tocqueville-ra a lokális önkormányzatok messzemenő jogosítványai
mellett talán az amerikaiaknak az egyesületi életre való élénk haj
lan dósága tette a legmélyebb benyomást. Ha az európaiak egy nehezen megoldható probléma
elé kerülnek, írja, akkor először megvárják a felsőbbség, a hatóság döntéseit és instrukcióit.
Az amerikaiak ellenben rögvest egy bizottságot alakítanak vagy egy egyesületet hoznak létre,
elosztják a feladatokat, és hozzálátnak, hogy egyesült erővel, tevékenyen maguk oldják meg a
problémát. A közvetítő politikai szervezeteknek ez a kultúrája, az egyesületek, pártok
tevékenysége és a szabad sajtó virágzása, a sok-sok választott helyi grémium mind a
szabadság megőrzésének strukturális feltételeit alkotják.
Ugyancsak nagy szerepet tulajdonított Tocqueville annak, hogy az amerikaiak szabad-
ságszeretetét erős vallási meggyőződésük is alátámasztja, amiről a sok vallási közösség
megléte és szilárdsága is tanúskodik. Ő maga ugyan - bár ez stílusából nem derül ki -
vallástalan volt, de különös intenzitással képviselte a vallás kulturális jelentőségét, a
közösségek összetartásában, a konszenzus megteremtésében játszott szerepét.
Nagyszabású munkájával Tocqueville a demokrácia feltartóztathatatlan előrenyomulásának
egy olyan példáját közvetítette Európába, amely a demokráciát már nem a fennálló
megdöntésével, anarchiával, terrorral és a tulajdon megrablásával azonosítja, hanem egy
békés és szolidan működő rendszer képét mutatja. Ez a kép azt sugallja, hogy vannak
demokráciák, ahol a tulajdont respektálják, elismerik az ember jogait, és a polgárokat
lassanként egy olyan vágyott egyenlőségbe vezetik át, amely ugyanakkor nem fosztja meg
őket szabadságuktól. Egy olyan jövő képét vetítette előre, amelyben megszűnnek a rendi és
osztályellentétek, ahol általános jólét uralkodik, és a szociális egyenlőség értelmetlenné teszi a
forradalmat.
A tömegek korszaka ezzel egy olyan végpont felé fejlődik, amely egyfelől beteljesedés,
másfelől viszont a rezignáció forrása is. Ez a jövőkép hasonlít a történelem végének mai
konzervatív-utópikus elgondolásaira. Az emberi szellem elér egy olyan fokra, amelyen már
csak önmagával foglalkozik, anélkül, hogy új eszméket tudna létrehozni. Energiái kis,
elszigetelt és terméketlen mozgalmakban szóródnak szét, s az emberiség bár folyvást mozdul,
20
de már nem tart semerre, nem halad előre. Ez a liberális haladás- hi-t végének az előérzete,
miután a demokratikus liberalizmus fő eszméi megvalósultak.
Toqueville-nak az amerikai demokráciáról írott munkája mindmáig a legnépszerűbb politikai
olvasmányok közé tartozik, főleg Amerikában. Elemzései árnyaltak, és igyekszik mindig a
politikai magatartás társadalom-lélektani rugóit is feltárni. Az amerikai életformák és politikai
berendezkedés egyik korai apoteózisának is tekinthető a munkája, főleg, ha azt más országok
korabeli berendezkedésével vetjük össze. Az ilyen párhuzamokat Tocqueville nem is
mulasztja el, és időnként profetikusnak bizonyul, például Oroszország és Amerika
összevetésében - egyik a szolgaság, a másik a szabadság földje, az egyik karddal hódít, a
másik ekevassal, a cári egyeduralomban egy személyben összpontosul a hatalom, míg az
amerikai demokráciában megosztott. A távoli jövőben mégis ez a két hatalom fogja szerinte
meghatározni a világ két felének sorsát.
A régi rend és a forradalom című műve Az amerikai demokrácia folytatásának és
kiegészítésének is tekinthető. Azt vizsgálja benne, hogy miért vezetett Franciaországban a
demokrácia előrehaladása az ancien régime bukásához és a forradalom kitöréséhez, s ennek
nyomán a szabadság elvesztéséhez, szemben Amerikával, ahol a függetlenség kivívása után
liberális demokratikus berendezkedés jött létre. A legfontosabb okok között említi az
abszolutizmus korának centralizációs törekvését, ami felszámolta a helyi autonómiákat, és
ezzel olyan hatalmi eszközt adott a forradalom vezetőinek kezébe, amely romboló hatását
szabadon kifejthette. Korábban ugyan léteztek erős ellensúlyok az államhatalommal szemben,
ezeket azonban a forradalom végképp felszámolta. S itt jutunk el Tocqueville nagy bánatához,
az arisztokrácia megsemmisítése fölött érzett fájdalmához. Különösnek tartotta, hogy az angol
forradalom végeredménye éppenséggel az arisztokrácia megeró'södését okozta, aminek a
társadalmi egyensúlyra gyakorolt üdvös hatása megmutatkozik az angol kormányzati rendszer
stabilitásában. Ezzel szemben a francia forradalom teljesen felszámolta az arisztokráciát, és ez
nemcsak a zsarnokság ellenállás nélküli tombolásához vezetett, hanem krónikus politikai
instabilitáshoz is, ami a kormányzati formák gyors változásában mutatkozott meg.
Az arisztokrácia hanyatlásának tendenciája megjelent már az ancien régime idején is, és utána
jelentó'sen felgyorsult. Fó' oka az volt, hogy a nemesség megtarthatta adózási privilégiumait,
de azon az áron, hogy politikai jogait elvették. Ezzel a parazita helyzetébe hozták, könnyű
támadások prédája lett. A társadalmi osztályok és csoportok közötti szolidaritás elveszett, és
az abszolút hatalom politikája bűnbakká tette meg a nemességet a polgárság szemében. Az
ancien régime bukásának másik okaként Tocqueville az abszolút hatalom belső gyengeségét
írja le, amit a pazarló gazdálkodás, a hivatalok áruba bocsátása és a korrupció más formáinak
elterjedése okozott. Minél jobban kiterjesztette csápjait a központosított bürokrácia, annál
gyengébbé és sebezhetőbbé vált.
Tocqueville emellett tárgyalja a klérus és a felvilágosodás értelmisége közötti konfliktust is,
amely szerinte tragikus tévedés volt és sok baj forrása lett. A konfliktusért mindamellett
inkább hibáztatja a felvilágosodás képviselőinek, a filozófusoknak és „szocialista”
közgazdászoknak a túl merész terveit, mint a papságot, amely szerinte pozitívabb társadalmi
szerepet játszott, mint általában vélik, és maga is politikai ellensúlyt alkotott a királyi
despotizmussal szemben. Ezekben a nézeteiben bizonyára saját konzervatív előítéletei is
tükröződnek. Realisztikusnak kell viszont tekinteni azt a nézetét, hogy a nép politikai
jogfosztottsága volt az egyik legfőbb oka a rezsim bukásának, mert ez a népet a politikai
éretlenség állapotában tartotta: „Egy nép, amely ennyire rosszul volt felkészítve az önálló
cselekvésre, csak úgy tudott mindent egyszerre megreformálni, ha mindent lerombolt. ... egy
despota által végrehajtott forradalom után több esélyünk maradt volna, hogy egy napon
21
szabad nemzetté váljunk, mint a nép szuverenitásának a nevében és a nép által végrehajtott
forradalom után.” (Tocqueville 1994, 196.) Könyvében részletesen kimutatja, hogy miként
fosztották meg a népet az önkormányzás minden lehetőségétől, községi és városi szinten
éppúgy, mint a tartományi közigazgatásban.
Tocqueville egyik fontos pszichológiai megfigyelése, hogy a lázadás nem akkor következett
be, amikor a legrosszabb volt a helyzet, hanem ellenkezőleg, amikor elkezdett javulni. A nép
tehát sohasem akkor lázad fel, amikor helyzete reménytelennek tűnik, és el van foglalva a
mindennapi megélhetés nyűgével, hanem éppen ellenkezőleg, akkor, amikor terhei
csökkennek. A lázadáshoz azonban hozzájárult az a káosz is, amit a hatalom teremtett azzal,
hogy átgondolatlan reformokat vezetett be kapkodva: „egy rossz kormányzat számára
általában az a legveszélyesebb pillanat, amikor reformokra szánja el magát... A rossz, amelyet
türelmesen elviseltek mint elkerülhetetlent, elviselhetetlenné válik, amint felmerül a tőle való
szabadulás lehetősége.” (Uo. 205 ) A régi intézmények megszüntetése azt az érzést is
erősítette, hogy most már semmi sem szent, és mindent meg lehet változtatni. A szónokok
felszították a mohóság, az irigység és gyűlölet szenvedélyeit. A forradalom kitörését az is
elősegítette, hogy a reformok nyomán egy sajátos kettős hatalom keletkezett, amelyben az
addig mindenható királyi intendánsoknak a helyi tartományi gyűlésekkel és azok kollektív
testületéivel kellett hatalmukat megosztaniuk, ami hatásköri káoszt teremtett. Már senki sem
tudta, hogy kinek engedelmeskedjék és mihez tartsa magát. Ennek nagy szerepe volt a
hatalom megbénulásában és a forradalom kitörésében, amelynek során a régi hatalmi
berendezkedés napok alatt összeomlott. A centralizált közigazgatási rendszer azonban
Tocqueville szerint túlélte nemcsak az ancien régime-et, hanem a forradalmat is, miközben a
politikai rendszerek sorra romba dó'ltek. Sőt, még a hivatalnokok is változatlanul a helyükön
maradtak, csak más politikai rendszerben működtek, mint azelőtt.
Tocqueville elemzéseit levéltári kutatásokkal és közigazgatási adatok tömegével támasztotta
alá. Műve egyfajta történeti szociológia, amely egy nagy politikai átrendeződés társadalmi
hátterét rajzolja meg. A forradalom előtti kor széles társadalmi tablóját festette meg,
bemutatva az egyes társadalmi csoportok közötti viszonyokat, s azok hatását a politikai
történésekre. Mélyenszántó elemzéseit finom lélektani megfigyelések kísérik. Tézise a
közigazgatási centralizáció feltartóztathatatlan menetéről azóta is visszatérő témája a francia
forradalommal foglalkozó irodalomnak. Ha okfejtései mégsem mindig meggyőzőek, annak
két oka van: egyrészt forrásainak bizonyos mértékig kritikában használata (az állami
bürokrácia önmaga működéséről kiállított iratai nem voltak teljesen megbízhatóak), másrészt
az, hogy írását helyenként a régi rend iránti nosztalgia és az arisztokrácia letűnése miatti
szomorúság hatja át.
Tocqueville munkásságát mindig méltányolták (főleg Amerikában), de hosszú ideig senkinek
sem jutott volna eszébe, hogy a politikai gondolkodás nagy klasszikusai közé sorolják. Ahhoz,
hogy ez bekövetkezzék, a totalitarizmusban rejlő veszélyek kibontakozására és a
tömegpolitika veszélyeivel szembeni liberális kritika megújulására volt szükség, ami a
második világháború után következett be. A modern politikai irodalomban Tocqueville
pluralizmusát és a civiltársadalom fontosságára való utalásait emelik ki a leggyakrabban,
emellett a politikai pszichológiai belátásait tartják számon. A konszenzusalapú társadalom- és
politikaelemzés úttörő képviselőjét látják benne, aki azt kereste, hogy mi köti össze a
társadalom tagjait, s miként lehet a társadalom alapjául szolgáló konszenzust demokratikus,
ám a szabadságot mégsem veszélyeztető formában kialakítani. Az alapvető társadalmi
csoportok közötti konfliktusokat az amerikai demokrácia tárgyalása során nem észlelte és nem
tárgyalta. Művét bizonyos politikai redukcionizmus hatja át: mintha minden a politikán és a
22
jogon múlna, a gazdaságból kinövő ellentétekkel alig foglalkozik. Mindenütt inkább a
harmóniát keresi, mint a megosztó konfliktusokat, s inkább a közös értékeket, mint a
szétválasztó eszméket. A mai kommunitárius liberálisok ezért is bírálják, mondván, a
szabadság szenvedélyes szószólója meglehetősen idealizált képet alkotott a korabeli vallási
közösségekről, hiszen ezek kezdetben meglehetősen despotikus módon szabályozták tagjaik
magánéletét, olykor a boszorkányüldözésig ragadtatva magukat.
Tocqueville-t a konszenzuselméleti kiindulópontja alapján gyakran állítják párhuzamba
Marxszal, aki ellenkezőleg, a társadalom alapvető konfliktusosságából indult ki, amit a
gazdasági ellentétekből eredeztetett. Míg Tocqueville a gazdaságot, Marx a politikát
hanyagolta el. Marxot eszerint nem a társadalmat összetartó konszenzus érdekelte, hanem
inkább az, hogy milyen ellentmondások és konfliktusok vetik szét a modern társadalmakat.
Az osztálykonfliktusok szerinte politikai antagonizmust szülnek, s bár civilizálásuk elvileg
lehetséges a munkajogi és szociális törvényhozás formájában, Marx nem igazán bízott ebben.
A polgári demokráciában is csak az osztályuralom egyik formáját látta, és nem hitt abban,
hogy a társadalmat megosztó alapvető ellentéteket tartósan meg lehet oldani demokratikus
keretek között. Marx szkepszisét részben igazolták a következő korok forradalmai és háborúi.
Igaz, hogy ezek mással is magyarázhatók, s nem csak az osztályellentétekkel, hiszen
kitörésükhöz sok egyéb (nemzeti, vallási vagy más eredetű) konfliktus kiéleződése és
egymásra halmozódása kellett. A konfliktusok ilyen egymásra rétegződése pedig inkább a
fejletlenebb, félperifériás országokra volt jellemző. Egy harmonikus társadalom képzetét
Marx mindenesetre csak a kommunista jövőben látta megvalósíthatónak. Ezzel szemben
Tocqueville úgy vélte, hogy a polgári demokráciákban a mély társadalmi ellentétek dacára
sikerül megőrizni a konszenzus minimumát. Legfőképpen a közös politikai játékszabályokat,
a szabadság intézményes garanciáit kell fenntartani, ami lehetővé teszi a konfliktusok
intézményes kihordását egy politikai közösségen belül.
A politikának valójában mindkét elv egyaránt kiküszöbölheteden eleme: hiszen a politikai
folyamatok mindig a konfliktus és konszenzus közötti feszültségtérben zajlanak. Rendszerint
sohasem válik kérdésessé az összes közös érték, másfelől az sem képzelhető el, hogy az
érdekek olyan azonossága jöhetne létre, amelyben eltűnnek a megosztó kontliktusok. A
politika lényege éppen e két véglet közötti lavírozás, és ennek sikerétől függ a demokrácia és
a polgári szabadság fenntartása és mértéke.

A liberalizmus változásai:
A szabadversenyes kapitalizmus korszaka a liberalizmus politikai felvirágzását hozta
magával, legalábbis az angolszász világban. John Gray a liberalizmusról írott könyvében
(Gray 1996) ezt az időszakot liberális korszaknak is nevezi, bár a kontinensre ez nemigen
vonatkozhat, hiszen ott a liberalizmus ereje elmaradt a konzervatív pártokétól, és csak a
nemzeti liberalizmus formájában volt politikai tényező. A liberális politika aranykorát Gray
egy kortárs idézettel illusztrálja: „1914 augusztusáig egy józan, törvénytisztelő angol ember
leélhette életét anélkül, hogy - a postahivataltól és a sarki rendőrtől eltekintve - érzékelte
volna az állam létezését.” (Uo. 47.) Nem létezett személyazonossági igazolvány, útlevél
nélkül lehetett külföldre utazni, bármilyen pénznemet szabadon lehetett átváltani, nem volt
általános hadkötelezettség, s általában az állam békén hagyta a felnőtt állampolgárokat. A
gazdaságban a szabadkereskedelem és a laissez faire politikája uralkodott, s általában a vallási

23
és politikai türelem volt jellemző. Mindennek hátterében természetesen ott áll a brit
gyarmatbirodalom is, amely különlegessé tette az anyaország helyzetét. A gyári törvényhozás
bevezetése azt mutatta, hogy a liberális állam a munkavállalók szociális biztonságáról való
gondoskodást sem vetette el. A század végére azonban lassú fordulat kezdődik, amely a
konzervatív és radikális (munkáspárti) irányzatok összefogásával fokozatosan visszaszorítja a
liberális politikát.
A változások a gazdaság és társadalom szerkezeti átalakulásával, valamint a szociális
konfliktusok elmélyülésével függtek össze. E két tényező azonban nem feltétlenül azonos
irányba hatott a liberális tradíció megváltozásában. A szociális kérdéseknek az állam növekvő
szerepvállalásával történő megoldása a szociálliberalizmus irányába mutat, a centralizált
államhatalom és a monopóliumok összefonódása ellen pedig főként a pluralizmuselméletek
léptek fel. Ez utóbbiak a szervezett társadalmi érdekek egyenrangúságát és politikai
közvetítésük jelentőségét hangsúlyozták a demokrácia szempontjából.
A szociálliberális tendenciák megerősödése Angliában a liberalizmus ún. revizionista
változatával kezdődött, amely a „tiszta”, laissez faire típusú liberalizmussal szemben növelni
akarta az állam szerepét a gazdasági és szociális problémák megoldásában. Fő elméleti
képviselői Green és Hobhouse voltak, illetve a közgazdasági irodalomban John Maynard
Keynes, akinek a gazdasági válságciklusok enyhítéséről szóló elmélete a politikára is nagy
hatással volt. Az Egyesült Államokban John Dewey volt a szociálliberális áramlat
legjelentősebb képviselője. Az individuálliberalizmust a revizionisták úgy akarták
meghaladni, hogy a szabadság negatív felfogásával szemben - amely a' korlátozásoktól való
mentességet hangsúlyozza - a szabadság pozitív fogalmát állították előtérbe, amely magában
foglalja a szabadság minimális anyagi feltételeinek biztosítását is. E célból felértékelték az
állam szerepét, és a kormány nagyobb gazdasági aktivitását, növekvő társadalmi
felelősségvállalását szorgalmazták.
Ezért a „revizionista” vagy szociálliberális irányzatokat olykor nehéz elválasztani a
szociáldemokrata reformizmus törekvéseitől. A Fabiánus Társaság képviselői (lásd később) is
lényegében hasonló nézeteket hangoztattak, mint a szociálliberálisok, s csak a liberális párt
értetlensége miatt sodródtak a Munkáspárt felé. A liberálisok közé tartozó Hobhouse viszont
kitartott alapvetően liberális elvei mellett, de az individuál- liberalizmussal szemben az
egyének társadalmi közösségbe ágyazottságát hangsúlyozta. Szerinte a közösség, a társadalom
felelősséggel tartozik az egyéni fejlődés feltételeinek biztosításáért. Az államnak joga van
szabályozni a társadalom életét; beleértve a gazdaságot is; az állam a közjó gondnoka,
szemben a társadalmi erőcsoportok partikuláris érdekeivel. A szociálliberális tanoknak
jelentős szerepük volt az intervenciós állami gazdaságpolitika és a jóléti állam kifejlődésében,
illetve elfogadtatásában.
A szociális kérdés kiéleződése Németországban is megosztotta a liberálisokat. Itt a nemzeti
liberalizmus volt a domináns irányzat, amely egy erős állami konzervativizmussal és egy
izmosodó, bár még a legalitásért küzdő munkásmozgalommal állt szemben. A szociálliberális
tendenciák erősödését mutatja az ún. „katedraszocialisták” fellépése. A katedraszocialisták
egyetemi tanárok voltak (innen a katedra jelző), akik természetesen nem voltak szocialisták.
A „tiszta” liberalizmussal folytatott vitában fejtették ki gazdasági nézeteiket, és közben
politikai befolyásra is törekedtek. (Fő képviselőik Lujo Brentano, Gustav Schmoller és
Adolph Wagner.) Nézeteltéréseik ellenére néhány dologban megegyeztek: elvetették a
gazdasági harmónia elméletét, a liberalizmusnak azt a dogmáját, hogy az egyéni érdekek és
törekvések szabad versengéséből automatikusan létrejön a közjó. Szerintük ez nem egyezik a
konfliktusos valósággal, és az ilyen hiú várakozásoknak erkölcsileg is felelőtlen
24
következményei vannak. Ehelyett egy gyakorlatias, empirikusan és történetileg orientált
gazdaságelméletet akartak felállítani. Élesen bírálták koruk szociális állapotait, és követelték a
fennálló gazdasági viszonyok szociálpolitikai szempontú korrigálását és részbeni átalakítását
az állam segítségével. Szociális törekvéseik ellenére a katedraszocialisták elvetették az akkori
szociáldemokrácia elméletét és programját. Megalapították a Szociálpolitikai Társaságot
pedig terve nem tartalmazott többet, mint a nemzeti liberalizmus szokásos megértő
magatartását a német expanziós érdekek iránt, amely, mint fentebb láthattuk, barátjától, Max
Webertől sem volt idegen. Naumann evangélikus lelkész és szociálpolitikus volt, aki mélyen
ismerte az ipari körzetek nyomorát. Már 1891-ben szociális programot írt az evangélikus
egyház számára. A szociáldemokrácia által képviselt „társadalmi alulnézetet” méltányolta, de
a marxizmus elméletét nem fogadta el. Szerinte nem a társadalom forradalmi átalakítására,
hanem a mindennapi kis reformokra kell törekedni, hogy segíthessünk a munkanélkülieken, a
napszámosokon, az ipari munkások és a kisegzisztenciák mostoha sorsán. Nem hitt abban,
hogy a kapitalizmus rövid úton felszámolható, ehelyett olyan intézkedéseket szorgalmazott,
amelyek elviselhetőbbé teszik az általa teremtett egyenlőtlenségeket és enyhítik a tömegek
ínségét. Javaslatai között szerepelt a pénztőke (uzsorakamat) szerepének korlátozása, a
tőkekoncentrációt megakadályozó adótörvények bevezetése, a munkavédelmi törvényhozás,
az üzemi beleszólás intézményesítése stb. Nézetei voltaképpen éppoly joggal lennének a
kereszténydemokrácia történetébe sorolhatók, ha ott nyitott fíilekre talált volna. A
kereszténydemokrácia azonban csak a második világháború után kezdett jelentős politikai
tényezővé válni. Naumann mindenesetre a maga korában a liberális párthoz kapcsolódott, a
liberálisok szociális lelkiismeretét kívánta felébreszteni.
A liberálisokat megosztotta a szociális kérdés súlyosbodása, és ezért élesen szétvált egymástól
a konzervatív liberalizmus és a progresszívabb szociálliberalizmus. Különösen az államnak az
első világháborúban játszott gazdaságszervező szerepe, valamint a harmincas évek gazdasági
válsága tette egyre inkább elfogadhatóvá az állami beavatkozás politikáját a szociálliberálisok
számára. Az amerikai Demokrata Párt is lényegében szociálliberális irányba fejlődött, ami
különösen Franklin Delano Roosevelt elnöksége alatt a New Deal bevezetésekor vált
nyilvánvalóvá. Angliában is egyre nőtt a keynesi válságmenedzselő állam koncepciójának
népszerűsége, amely a később Beveridge által bevezetett szociális reformok irányába
mutatott. A második világháború hadigazdasága és állami dirigizmusa ismét tovább lendítette
a kormányzatokat a fokozott állami szerepvállalás útján. A jóléti állam rendszerének teljes
kiépítése azonban csak a második világháború után következett be, s azóta a liberális
politikának is elfogadottt alapjává vált. Csak a hetvenes években támadt fel ismét a klasszikus
liberalizmus (Hayek, Friedman és mások műveiben) a jóléti állam neoliberális kritikájának
formájában. A liberálisok körében azonban mindmáig erős a szociálliberális irányzat,
amelynek egyik legjelentősebb teoretikus képviselője ma Ralph Dahrendorf, a London School
of Economics and Politics tanára. (Magyarul is megjelent műve A modern társadalmi.
konfliktus [Dahrendorf 1994]).
A század elején fellépő pluralizmuselméletek nem a kormányzati kompetencia növelésében és
az államhatalom további koncentrálásában, hanem inkább fokozott társadalmi ellenőrzésében
keresték a megoldást az új problémákra. Léteztek ugyan szocialisztikus és konzervatív
színezetű pluralizmuselméletek is, a pluralizmus dominánsan mégis a liberalizmus egyfajta
teoretikus önkorrekciójának tekinthető. Az állam mindenható hatalmával szemben a
klasszikus liberális elméletben csak az egymástól izolált, szabad állampolgárok állnak,
közöttük a politikai senki földje terül el. A pluralizmuselméletek ezzel szemben a szervezett
társadalmi csoportok politikai súlyát és szerepét hangsúlyozták, az autonóm társadalmi
25
önszerveződést és a csoportérdekek közvetítését helyezték gondolkodásuk középpontjába. A
pluralizmust egyes képviselői ezért az individuálliberalizmussal szemben olykor
csoportliberalizmusnak is nevezik.
Az irányzat névadója Harold Laski angol politológus volt, aki az amerikai pragmatista
filozófia, mindenekelőtt William James filozófiai pluralizmusa nyomán kezdte használni a
fogalmat. Laski előtt is megvoltak már a pluralista csoportelmélet hagyományai mind
Európában (Angliában Maitland, Figgis, Németországban Otto von Gierke), mind
Amerikában (Madison frakcióelméletét és Bentley csoportpluralizmusát szokás ide sorolni).
A pluralizmus alapvető felismerése abban áll, hogy az egyének nem elszigetelten léteznek az
államhatalommal szemben, hanem mindig már egy-egy csoport tagjaiként szocializálódnak,
és a csoport életében részt véve nyerik el identitásukat.
Gierke a társadalmi testületek, egyesületek önálló jogi személyként való elismerését akarta
kiharcolni a közjog keretében, hogy szerződésképesek és alkuképesek legyenek üzleti és
politikai értelemben egyaránt. Ezzel a társadalmi érdekképviseletek teljes autonómiáját
célozta meg, amelyek felett ugyan ott áll döntőbíróként az állam hatalma, de önállóságukat
nem kérdőjelezheti meg. Gierke felelevenítette a középkori szabad korporációk és a
szövetkezeti társulások hagyományát, és nézetei nagy hatással voltak az angol Frederic
William Maitlandra és Barkerre, akik lefordították és kommentálták műveit, valamint az
egyháztörténész James Figgisre. Mindhárman főleg az egyházak, a szakszervezetek és más
tradicionális egyesületek és új társadalmi szervezetek jogi, politikai és morális autonómiájáért
küzdöttek. Harold Faski az első világháború alatt félelmetesen megnőtt államhatalom feltétlen
szuverenitása ellen lépett fel, és azt állította, hogy a reális társadalmi csoportok ugyanannyi
joggal tarthatnak igényt tagjaik lojalitására, mint az államhatalom, s az állam nem
rendelkezhet szabadon polgáraival. A föderalista és önkormányzati hagyományok is
mindenütt támogatták a politikai rend autonóm egységekből felépülő, plurális struktúrájának
elméletét, így francia és német földön egyaránt termékeny talajra hullott a gondolat. A korai
amerikai pluralisták, elsőként Arthur Bentley kezdettől fogva a csoportérdekek képviseletét és
a kormányzat befolyásolásáért folytatott versengését tekintették a politika lényegének.
Felfogásuk szerint mindenfajta magántársulásnak, de főleg a felekezeteknek,
szakszervezeteknek és szövetkezeti társulásoknak nagyobb alkotmányos szerepet kell
kapniuk, és közvetíteniük kell a sokféle társadalmi érdeket az egyének és az államhatalom
között.
A század eleji pluralista elméleteket alátámasztotta a szervezett kapitalizmus megjelenése, a
maga számtalan érdekegyesülésével. A modern társadalom sokrétű munkamegosztáson
alapul, és struktúrájában tagolt. Az ember nemcsak egyetlen, hanem több érdekcsoportnak is
tagja lehet, és a pluralisták szerint ez stabilizálóan hat a társadalom egészére, feltéve, hogy az
érdekcsoportok szabad működését nem nyomják el, hanem lehetővé teszik és legalizálják az
érdekegyeztetés folyamatát. A pluralisták elvetették az antagonisztikus osztálypolitikát, a
társadalmi és politikai konfliktusokat szerintük tárgyalásos úton kell megoldani, a szabad
egyesületi, érdekszövetségi politika alapján.
A pluralizmus elméletének kezdettől hatalomkritikai éle is volt, s a demokratikus tendenciákat
erősítette. Ráadásul nemcsak politikai, hanem szellemi, erkölcsi elveket is jelentett. A
politikai pluralizmus magában foglalja az önkormányzatiság eszméjét és az államhatalom
föderatív megszervezésének gondolatát. A pártok szintjén több párt szabad versengését
követeli meg, valamint érdek-képviseleti szabadságot hirdet. A pluralizmus legfőbb erkölcsi
erénye a tolerancia, a különféle kulturális tradíciók és identitások, hitelvek többféleségének
elismerése. Későbbi változataiban a pluralizmus egyre inkább politikai ideológiává is vált,
26
amely a pluralista demokrácia ideáltípusát fogalmazta meg a fenti elvek alapján.
Robert Dahl szerint a pluralizmus a hatalom diffúziójának elmélete, amely abból
(Verein für Sozialpolitik, 1872), amely mint tudós testület kidolgozta az állami
szociálpolitika elméleti alapjait, és gyakorlati javaslatokat is tett a kormányzat számára.
Főként az államhivatalnoki kar felvilágosultabb, a reformokra nyitott részét kívánták
befolyásolni. Nézetük szerint a fennálló társadalom viszonyainak szociálpolitikai
továbbfejlesztése nem történhet éles törések árán, még kevésbé forradalmi úton, hanem csak
lassan és óvatosan, a fennálló jogrend talaján. Néhányan közülük közvetlen befolyást nyertek
Bismarckra és annak szociálpolitikájára.
Gazdaságelméletük jelentős szerepet tulajdonít a hatalomnak a gazdasági folyamatokban.
Ezért a szociális kérdés megoldását nemcsak az állami jótékonyságtól, hanem a munkások
gazdasági alkupozíciójának erősítésétől is várták. Főként Brentano szorgalmazta a
szakszervezetek megerősítését, hogy a munkaszerződések és tarifafeltételek alkujában
egyenrangú féllé válhassanak. Az államnak szerinte a kötelező társadalom- biztosítással is a
munkaszerződés gyengébbik partnerének, a munkásoknak a segítségére kell sietnie.
Szociálpolitikai javaslataikban a katedraszocialisták korántsem voltak egységesek. Brentano
például kisebb szerepet szánt a gazdaságban közvetlenül az államnak, ezzel szemben Wagner
az állam növekvő szerepét szorgalmazta mind a szociálpolitika, mind a gazdaságirányítás
terén. Kiegyenlítő célú progresszív jövedelemadó bevezetését javasolta, és messzemenő
államosításokat tervezett a gazdaságban. A katedraszocialisták azonban abban sem tudtak
megegyezni, hogy melyik pártot tekintsék nézeteik legjobb végrehajtójának. A
szociáldemokraták mindenesetre nem tekintették őket szövetségeseknek, és sokkal inkább a
nemzeti liberálisok közé sorolták őket.
A német szociálliberalizmus legfőbb korai képviselőjének Friedrich Naumann (1860— 1919)
számít, aki a Közép-Európáról 1915-ben írott könyvével vált híressé. (Róla nevezték el az
FDP, a liberális német Szabaddemokrata Párt alapítványát.) E művében a bizonytalan és
túlságosan felaprózott közép-európai térséget Németország hegemóniája révén, a német
gazdasági élettérbe bevonva akarta egyesíteni és stabilizálni egyetlen közép-európai
államszövetségben. Koncepcióját később sokan siettek félreérteni,
indul ki, hogy a hatalomnak és befolyásnak számos forrása van. A pluralista demokráciában
az a lényeg, hogy ezek nem mind egy kézben halmozódnak fel, hanem sokféle módon
kombinálódnak egymással. A politikai döntések a különböző érdekcsoportok közötti időleges
koalíciók eredményei. A részleges társadalmi érdekek harcából sajátos egyensúly vagy
harmónia keletkezik azáltal, hogy mindenki előállhat az igényeivel, s bár senkinek sem
teljesítik minden követelését, de az egyezkedés során mindenki kap valamennyit, senki nem
érezheti magát teljesen kisemmizve. A pluralista demokrácia ezen eszménye persze nem
mindig teljesül, és kritikusai ilyenkor joggal állítják, hogy harmóniaelképzeléseivel csak
elfedi a valóságos társadalmi egyenlőtlenségeket, az egyenlőtlen esélyeket a javakért és
értékekért folyó elosztási küzdelemben. A pluralista elmélet bizonyos gyengeségeit,
„pluralizmus dilemmáit” maguk a pluralisták is elismerték (Dahl 1996). Rámutatnak arra,
hogy nincs minden társadalmi érdeknek esélye arra, hogy szabadon megszerveződhessék,
részben az eszközök hiánya miatt, részben pedig azért, mert bizonyos érdekek általánosak és
nem képviselhetők partikuláris csoportok által. A fegyvergyárosok vagy a környezetet
károsító vegyipari lobbyk például könnyebben tudják érdekeiket érvényesíteni mint a
békemozgalom vagy a környezetvédelem hívei. Egyes érdekcsoportok, amelyek kulcsszerepet
játszanak a munkamegosztásban, ugyancsak erősebbek, mert sztrájkkal, az együttműködés

27
megvonásával zsarolhatnak, míg mások érdekei szervezetlenek és gyengén képviseltek
maradnak. A régi, berendezkedett érdekszövetségek gátolják új érdekek megszerveződését, és
a pluralista érdekszervezeti politika ezért gyakran nem a reformokat, hanem éppenséggel a
stagnálást mozdítja elő. Végül, az állam az egyes érdekcsoportok vitájában többnyire
korántsem a semleges döntőbíró szerepét játssza, hanem az erősebbek nyomásának enged, s
ezáltal csak növeli az egyenlőtlen esélyeket, ahelyett, hogy kiegyenlítőén hatna. A
pluralizmus ellentmondásai azonban nem feledtethetik, hogy a szabad ön- szerveződés és az
érdekszervezeti politika a modern társadalomban a fejlődés, az újítás és önkorrekció
nélkülözhetetlen feltétele is, s nélküle az elnyomottak helyzete még rosszabb lenne.39
A második világháború utáni prosperitás időszakában a szociálliberális és pluralista
demokrácia irányzatai összemosódtak a jóléti állam új politikai realitásában. Ezzel szemben
lépett fel a hatvanas-hetvenes években az eredeti individuálliberalizmus rehabilitációja. Az
irányzat legjelentősebb alakja Friedrich August von Hayek (1899-1992) osztrák közgazdász
és filozófus volt, akit az új jobboldali és neokonzervatív eszmék egyik forrásának is
tekintenek. Tekintélyét a politikai filozófusok között növelte, hogy 1974-ben közgazdasági
munkásságáért Nobel-díjat kapott. Hayek a.német gazdasági liberalizmus egyik fő alakjának,
a tervgazdaság korai kritikusának, Ludwig von Misesnek a munkatársa és
szocializmusbírálatának folytatója volt. 1931-től a London School of Economics and Politics,
később a chicagói egyetem tanára, s csak a hatvanas években tért vissza Németországba,
illetve Ausztriába. Műveiben szembeállítja a tervgazdaságot és piacgazdaságot: az előbbit
mérhetetlenül pazarlónak és az emberi szabadságra nézve veszélyesnek tartja, s vele szemben
magasztalja a piacgazdaság spontaneitásában, a sokirányú ismeretek hasznosításában, az
individuális racionalitásban rejlő előnyöket.
39 A pluralizmus témájához lásd bővebben Bayer-Hardi 1985, amely néhány fontos
alapszöveget is tartalmaz, valamint Dahl: A pluralista demokrácia dilemmái című alapművét
(Dahl 1996). A pluralizmuselmélet kritikáját egy nagyon eredeti nézőppntból tárgyalja
Mancur Olson A kollektív cselekvés logikája című művének V. fejezetében, a kollektív
érdekérvényesítés spontán megszerveződésének tézisével vitázva (Olson 1997).
Hayek a liberális társadalmi rendet magyarázó elméletében élesen szembeállítja a társadalmi
rend két típusát: az utasításokon alapuló szervezetet és a spontán rendet. Az előbbiben az
egyes emberek tevékenységét közös céloknak rendelik alá, az utóbbi viszont nem közös
célokon, hanem a kölcsönösségen, „az egyéni céloknak a résztvevők kölcsönös javát szolgáló
összeegyeztetésén” nyugszik (Hayek 1995, 328). A gazdaság, mint „az erőforrások adott
állományának a célok egységes rendjét szolgáló szervezete”, tulajdonképpen az első típushoz
tartozik, míg az egyes gazdaságok kölcsönhatásából eredő piaci rend a másodikhoz. Ez
utóbbit nevezi Hayek görög szóval katallaksziának. A szocializmussal szembeni fő
ellenvetése az, hogy az a katallaksziát, a spontán és kölcsönösségen alapuló rendet fel akarja
számolni, igazi gazdasággá, azaz egyetlen vagy néhány célnak alárendelt utasításos renddé
akarja változtatni. (A népgazdaságot egyetlen nagyüzemként értelmező felfogás valóban nem
volt idegen a szocialista ideológiától.)
Hayek szerint a spontán rend elválaszthatatlan a magántulajdon intézményétől és a törvény
uralmától. Az állami tevékenységnek a szabadpiac feltételeinek biztosítására, a jogállam és a
közrend fenntartására s a magánszféra védelmére kell korlátozódnia, a minimális kényszer és
beavatkozás alapján. Az állam tevékenységét nem zárja ki bizonyos közjavak biztosításában,
azonban egészében elutasítja az egyenlősítésre, a jövedelmek kiegyenlítő újraelosztására
irányuló kormányzati tevékenységet és az azt megalapozó keynesi jóléti gazdaságtant. Hayek
liberalizmusa a klasszikus liberalizmus negatív szabadságfogalmára támaszkodik: „A szabad
28
emberek... nem lehetnek alávetve olyan szabályoknak, amelyek kifejezetten megmondják
nekik, hogy mit kell tenniük; csak olyan szabályoknak lehetnek alávetve, amelyek azt
mondják meg, hogy mit nem szabad tenniük.” (Uo. 331-332.) Az „illendő magatartás
szabályai” szerinte egytől egyig negatív jellegűek, és nem írhatnak elő semmilyen konkrét célt
követő magatartást.
Hayek szocializmuskritikájának alapja a tervezés és a társadalmi igazságosság fogalmának
elvetése. Kétségét fejezi ki a tervezés hasznosságát illetően, mivel szerinte minden hasznos
társadalmi intézmény spontán erőfeszítés és szelekció terméke, nem pedig tudatos tervezés
eredménye volt. A gazdasági tervezés elve magában hordja a totalitarizmus csíráját, és megöli
a társadalom természetes és spontán dinamizmusát. Az emberi tudás korlátozott, ezért a
racionális utópiák - mint amilyen a szocializmus - megvalósítása beláthatatlan, nem
szándékolt következményekhez vezet, az egyéni akaratok elnyomásával történő közboldogítás
pedig egyenesen az egyetemes szolgaságba visz. Hayek elveti a társadalmi igazságosság
fogalmát is mint tévképzetet. Szerinte csak az egyéni magatartás ítélhető igazságosnak vagy
igazságtalannak, de nem egy objektív társadalmi rend. A társadalmi (disztributív)
igazságosság konkrét eredményekre törekszik, ezek pedig csak egy célok által uralt
szervezetben valósíthatók meg. A piac spontán rendjében nincs értelme igazságosságról
beszélni, hiszen itt az eredményeket nem valakinek a szándékai határozták meg, ezért
személyesen nem is tehető senki felelőssé azért, hogy kinek miként alakul a sorsa. A fennálló
jövedelmi megoszlás „igazságos” korrigálása veszélyes ábránd, mert közös célokat
előfeltételez ott, ahol csak az emberi érintkezés játékszabályait kellene megállapítani. A
társadalmi igazságosság Hayek szerint eleve megvalósíthatatlan, hiú ábránd nem is
definiálható pontosan. Ha a központi kormányzatot ilyen célok vezetik, akkor akaratának csak
despotikus eszközökkel tud érvényt szerezni, ami megöli a piacgazdaság spontán dinamikáját
és megfojtja az emberi szabadságot. Aki saját jövedelmi pozíciójának javításáért lobbizik, az
egyben mások felemelkedési esélyeit rontja. A sokféle törekvés nem egyesíthető mindenki
által elfogadható célok érdekében.
Hayek szabadpiaci analógiára épülő társadalomképe a hatalom kérdését eleve kikapcsolja a
társadalmi viszonyok magyarázatából. A piaci rend nála kvázi természeti rend, s a benne
létrejövő vagyoni és jövedelmi különbségeket természetes következményként kell
elfogadnunk. Mint írja, „mindenki, legyen gazdag vagy szegény, jövedelmét a hozzáértés és a
véletlen vegyes játékából származó eredménynek köszönheti, ahol is az aggregált eredmény s
a részesedések csak azért akkorák, amekkorák, mert beleegyeztünk, hogy ezt a játékot
játsszuk. Ha pedig egyszer beleegyeztünk, hogy részt vegyünk a játékban, s hasznot húztunk
az eredményeiből, akkor erkölcsi kötelességünk tiszteletben tartani az eredményeket, még ha
ellenünk fordulnak is.” (Uo. 339.) A társadalom ugyan a piacon kívül nyújthat minimális
biztonságot azok számára, akik a piaci verseny áldozataiként egy bizonyos szint alá kerülnek,
de nem szabad beleavatkoznia annak természetes viszonyaiba, mert ezzel csak megzavarja a
piaci rend működését, amelynek a nagyobb termelékenységet és vele a nagyobb jólétet
köszönhetjük.
A piacgazdasággal kapcsolatos eredeti társadalmi egyezség ilyen feltételezése természetesen
ugyanúgy elméleti konstrukció, hipotetikus posztulátum csupán, mint a régi társadalmi
szerződéselméletek. A vesztesek joggal vethetik fel, hogy őket ugyan ki kérdezte meg. A
piacgazdaság kialakulása maga is bizonyos hatalmi viszonyok és politikai akarat terméke,
bármennyire spontánnak és természetesnek is tételezzük fel az általa teremtett rendet. Ez a
gyenge pontja Hayek érvelésének, amelyet Marx még bízvást a kapitalizmus vulgáris
apológiájának körébe utalt volna. A szociálliberális teoretikusok számára viszont Hayek
29
elmélete komoly kihívást jelentett arra nézve, hogy a liberális elméletet éppen a posztulált
szerződéselméleti alapok felől újítsák meg.
A hetvenes és nyolcvanas évek gazdasági recessziója a nyugati jóléti államokban éppúgy
plauzibilissé és népszerűvé tette a hayeki elméletet, mint a kelet-európai államszocialista
rendszerek gazdasági stagnálása, majd összeomlása. Hayeknek a monopóliumok elleni
kritikája ugyanakkor mindig élesebb volt a szakszervezetek, mint a vállalkozók irányába, s ez
a jobboldali neokonzervatív ideológus hírébe hozta. Hayek azonban védekezett az ellen, hogy
őt a konzervatívok közé sorolják. Miért nem vagyok konzervatív? című írásában lényeges
pontokban határolódik el a konzervatív tábortól. A konzervatívok szerinte vonakodnak az
újításoktól, s hajlandók a kormányzati hatalmat is felhasználni arra, hogy megakadályozzák a
változásokat. Bizalmatlanok a spontán, ellenőrizetlen társadalmi erőkkel szemben, ezért is
vonzódnak a hatalomhoz, és nem értik meg a gazdasági hatóerőket. „A konzervatívok a rendet
a hatalom állandó figyelmének köszönhető eredménynek látják, ahol is e hatalom számára
ebben a vonatkozásban lehetővé kell tenni, hogy azt tegye, amit az adott körülmények
követelnek, s ebben ne kösse szigorú szabály.” (Hayek 1995, 424.) Ha a kormányzat jó
kezekben van, akkor nem kell túlságosan korlátozni. Ez a konzervatív engedékenység nem fér
össze a liberálisoknak a jogállam iránti tiszteletével. A konzervativizmusnak Hayek szerint
nincsenek elvei, mindig a helyzet opportunizmusa szabja meg magatartásukat. Ez nem azt
jelenti, hogy ne lennének erkölcsi elveik, de éppen érvényesülésük érdekében.nem nagyon
fogják vissza magukat, ha fenyegetve látják azokat. Hayek a konzervatívok elitizmusát és
tekintélytiszteletét is kifogásolja, valamint azt, hogy a demokráciát a tartalmi célok
megvalósítására szolgáló eszköznek tekintik csupán, és ennek érdekében nem tartják
fontosnak korlátozni a többség akaratát. A liberális számára viszont a demokrácia csak eszköz
a szabadság fenntartására. Hayek a konzervatívok elméletellenességét és az új irányzatokkal,
felismerésekkel szembeni elutasító magatartását is felrója nekik. Nem tetszik neki a
konzervatívok gyakori nacionalizmusa sem. A liberális szerinte köztes pozíciót foglal el a
szocializmus és a konzervativizmus között: „éppoly távol áll tőle a szocialista nyers
racionalizmusa, aki minden társadalmi intézményt a maga egyéni észjárásának megfelelő
módon akar újjáalkotni, mint az a miszticizmus, amelyhez a konzervatív oly gyakran
kénytelen folyamodni” (uo. 429). Hayek tehát megvédi liberalizmusát a konzervativizmus
vádjával szemben, ugyanakkor a klasszikus elvek szellemében elhatárolódik a „revizionista”
liberalizmusnak az intervenciós, jóléti államot elfogadó és ezáltal a szocializmussal szemben
védtelenné tevő pozíciójától is. Hayek ugyanis már a munkáspárti kormányzás időszakát is a
szocializmus fenyegető valóságának látja. Szerinte a beveridge-i szociális és jóléti politika,
amelyet a munkanélküliség, a nyomor, az esélyegyenlőtlenség hatásai ellen találtak ki, csak
újabb bajokat teremtett: inflációt, gazdaságot bénító adózást, kényszert alkalmazó
szakszervezeteket, a kormány uralmát az oktatásügyben, és egy túlzottan felduzzadt és nagy
hatalmú társadalombiztosítási bürokráciát.
Hayekéhez hasonló, Amerikában „libertáriusnak” nevezett klasszikus individuál- liberális
pozíciót fejtett ki Robert Nozick is Anarchia, állam és utópia című művében. (Részleteit lásd
Az angolszász liberalizmus... [ 1991] II. kötetében.) A liberális politikai filozófia nagy
megújítói közül azonban elsősorban John Rawlst és Ronald Dworkint kell e helyütt még
megemlítenünk, akik nem adják fel szociálliberális pozíciójukat, hanem inkább új elméleti
alapokat keresnek a számára. Nézeteiket nem ismertethetem részletesen, de legalább az
amerikai John Rawls (a Harvard Egyetem professzora) jelentős elméleti fordulatának
lényegére szeretnék kitérni. (A liberális politikai filozófia reneszánszáról részletesebben lásd
Lánczi 1996.) Az igazságosságról szóló elméletében (Rawls 1997) Rawls egy olyan alapelvet
30
keres, amely anélkül, hogy tartalmi célokhoz folyamodnánk, a mindenki számára elfogadandó
„jó” eszméje helyett inkább a szabadnak és egyenlőnek tekintett emberek számára önként
elfogadható, „helyes” magatartási elveket nyújt. Rawls könyvében a társadalmiszerződés-
elmélet egy új változatát fogalmazza meg. Fokozatos absztrakciók révén egy olyan
hipotetikus társadalmi kiindulópontot rekonstruál, amelyben mindenki annak alapján hozza
meg az igazságos társadalom elveire vonatkozó döntését, hogy előre tudhatná, milyen helyet
fog majd elfoglalni benne. A „tudatlanság fátylával” bevont emberek szerinte ekkor is
megegyezésre tudnának jutni a következő két fontos alapelvben: 1. mindenkinek azonos joga
legyen az alapvető és egyenlő szabadságra, amely összefér mindenki más hasonló jogával 2. a
társadalmi és más egyenlőtlenségek annyiban engedhetők meg, ha a) ésszerűen elvárható,
hogy mindenki előnyére váljanak, b) mindenki előtt nyitva álló pozíciókkal és hivatalokkal
kapcsolódnak össze. Ezt a koncepciót nevezi Rawls méltányosságként felfogott
igazságosságnak.
Rawls könyve nagy hullámokat vetett, és a koncepciójáról folytatott vitában a liberális
politikai filozófia összes nagy kérdését újratárgyalták. Ebben a vitában a liberalizmuson belül
egy új áramlat is jelentkezett, a kommunitarizmus irányzata, amely határozottan
megkérdőjelezi a korszerű liberalizmus individualista alapelveit. Hangsúlyozza, hogy minden
egyén egy közösségben szocializálódik, amelynek kultúráját, s ezen belül politikai kultúráját
is el kell sajátítania, hogy sikeresen és eredményesen élhessen és működhessen a
társadalomban. A kommunitaristák nem tartoznak sem a jobboldalhoz, sem a baloldalhoz, és
nem egy differenciálatlan kollektivizmust képviselnek, amikor rámutatnak a liberalizmus
gyengeségeire. A kommunitarista gondolkodók (Charles Taylor, Benjamin Barber, Michael
Walzer, Alasdair MacIntyre, a közgazdász-szociológus Amitai Etzioni és mások) úgy vélik,
hogy a liberális individualizmus egy olyan közösségi hagyományon élősködik, amelyet fokról
fokra felbomlaszt a modernitás, kihúzva ezzel a talajt a liberalizmus túlélése alól is. Korunk
problémái közösségi megoldásokat igényelnek, és nem lehetünk rajtuk úrrá az
individuálliberalizmus politikai mentalitásával. Az irányzat egyaránt magában foglal
filozófusokat, közgazdászokat, szociológusokat és politikai aktivistákat, ezért olykor
elmosódnak a filozófiai törekvések és a politikai mozgalom közötti határok. (A
kommunitaristák és liberálisok vitájához lásd Lánczi 1996.)

31
32