Tekintélyes a tekintélyvesztés

Előjog vagy szolgálat a tekintély?

Sok pedagógus panaszkodik manapság arra, hogy a mai gyerekek nem tisztelik a tekintélyt. Saját
gyermekeim sem jeleskedtek ebben a műfajban, se idehaza, se az oktatás intézményekben. Sokszor
tették próbára a türelmünket és sok vitánk volt a férjemmel arról, hogyan is kellene nevelnünk őket.

Visszatekintve immár két diploma előtt álló csemeténk pályafutására természetesen nagyon sok
hibát felismerek, nagyon sok mulasztást kell Isten gondoskodására bíznom, ugyanakkor hálát adok
azért, amit az elmúlt negyedszázadban a gyermekeim által tanultam.

Az egyik fontos lecke a tekintély mibenlétére vonatkozik. Tekintély alatt érthetjük azt, hogy bizonyos
embereknek automatikusan joguk van az irányításhoz, joggal várják el az engedelmességet.
Egyenruhás testületekben, hierarchikus felépítésű intézményekben ez így működik. Az oktatásban is
természetes volt, hogy a katedrán álló személy engedelmességet vár a diákjaitól. Ezt a fajta tekintélyt
´68 óta igencsak megtépázták, sokat támadták – sokan pedig visszakívánják.

Úgy érzem, a tekintély valóban ma is fontos tényező az életünkben, de újra kell tanulnunk, felnőttebb
módon értve és élve az autoritást. A 68-as felfordulás heves kamasz gondolkodásmódja után lassan
talán beérik egy józanabb, immár belülről fakadó tisztelet. Bár sok felszíni jelenség ennek az
érlelődésnek az ellenkezőjére utal, mégis érzékelhető tendencia az is, hogy a negyvenes, ősz hajú
kamaszok gyerekei, a húszas éveikben lépő fiatalok rendet, biztonságot, határozottságot keresnek.
Felelősséget vállalva, bátrabban élnek, igyekeznek megadni azt a gyerekeiknek, amit ők maguk nem
kaptak meg a szüleiktől.

Magam részéről nem siratom a pozícióknak szóló tiszteletet, hanem szolgálatnak, felelősségnek
tartom a tekintélyt. A szülő tekintélyét az adja, ha felnőtt módon felelősséget vállal önmagáért és a
gyermekéért. Ehhez meggyőződés kell, határozott állásfoglalás és önbizalom. A tanár tekintélye is a
szakmai tudásából, a felelősségvállalásából, emberi tartásából fakadhat. Ugyanezt gondolom minden
közszereplőről, álljon bár színpadon, szószéken, szónoki emelvényen vagy a kamerák előtt. Akkor lesz
tekintélye, ha hiteles, azaz összhang van a szavai és tettei között – beleértve az önkorrekció vállalását
is. Nagyobb bajnak tartom a „tekintély védelmét” titkolózással, elsimítással, a tények szépítgetésével,
mint magát a hibát, amit ilyenkor leplezni igyekeznek.

Arra a tanáromra tudtam felnézni, aki nem akart mindentudónak látszani, hanem egyenesen
megmondta, ha egy kérdésre ő sem tudta a választ: akkor megkerestük közösen. Egy kedves pap
barátunk pár évtizeddel ezelőtt apa lett, és vállalva a cselekedete következményeit, kilépett a papi
szolgálatból, hogy eltartsa a családját. Nagyon nehéz utat járt, de az én szememben nem csorbult a
tekintélye. Nem tartom viszont tiszteletre méltónak azokat a feletteseit, akik arra biztatták, hogy
maradjon, majd a gyermekét titokban támogatja az egyház.

Jesper Juul dán családterapeuta, számos nagyszerű könyv szerzője így fogalmaz: „Mindannyian
személyes autoritással születünk. Kezdettől fogva magától értetődően kifejezzük a kívánságainkat,
szükségleteinket, és a határainkat is érzékeltetjük már négyhónaposan. Ilyenkor még egyszerűen azt
tesszük, amire a természettől fogva képesek vagyunk, de ezeket a képességeket hamar el is
veszíthetjük, attól függően, hogy a szüleink hogyan viselkednek velünk.

A személyes autoritás kialakulásához saját értékességünk érzése, tudata szükséges, ami azonban
nagyban függ a szüleim és más felnőttek interakcióitól. A gyerekek ugyanis – mivel meggyőződésük
szerint szüleik szeretik őket – együttműködnek és elfogadják a szülők véleményét, hozzáállását,
legyen az elismerés vagy feddés, dicséret vagy ítélet, fizikai vagy lelki erőszak.”
Juul szerint az egészséges önértékelés arról ismerszik meg, hogy az ember tudatában van: ugyanúgy
joga van a létezéshez, mint az összes többi embernek a világon.

Sajnos a mai felnőttek között sokan úgy érzik, akkor és addig van joguk a létezéshez, ameddig
hasznosak, sikeresek, és miközben igyekeznek a környezetük elvárásainak megfelelni, elveszítik a
kapcsolatot önmagukkal. Ezzel azonban saját hitelességüket is aláássák.

„Sokan élünk át válságos időszakokat, míg összeszedjük a bátorságunkat, hogy ismét visszataláljunk
önmagunkhoz. Amikor ez kerül, megváltozik a kisugárzásunk és hirtelen másképp viselkednek velünk
az emberek. A személyes tekintélynek ezt az első lépcsőfokát elérve már kevesebb fájdalommal és
kevesebb aggályoskodással élhetünk. Amíg áldozatként tekintünk önmagunkra, addig szerepek mögé
bújunk, az egónkat növesztgetjük, a kapcsolatokat és a közelséget hatalomra és bizalmatlanságra
cserélve. Ahogyan erre a környezetünk reagál, azt provokatívnak érezhetjük, de voltaképp azt
igyekeznek tudtunkra adni: Ne játssz nekünk! A valódi önmagadat keressük!”

„Ma már nem építhetünk vezetőként egyedül a hatalmunkra, a büntetés-jutalmazás lehetőségére,

hanem emberként fejlődnünk kell, ha azt szeretnénk, hogy tekintélyünk legyen.” – foglalja össze Juul.