Az utóbbi hetek heves vitái nyomán újra elgondolkodtam, hogy is állunk mi, keresztények a

toleranciával? Joggal várja tőlünk a világ, hogy toleránsak legyünk? És ha igen, akkor miben áll ez a
tolerancia? Honnan egyáltalán a gondolat? Úgy tűnik, hogy a humanizmus és a felvilágosodás hozta
meg a sokat szenvedett emberiség számára végre a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget.

Vannak azonban, akik szerint ezek az értékek épp a – korunkban egyre több országban, sőt már-már
világszerte üldözött vagy jobb esetben megtűrt – kereszténységnek köszönhetők.

A görögök, rómaiak ugyan nem kívánták meg, hogy „szívedben hidd és száddal valld“, de a rítusokat
fontosnak tartották és aki nem dobott tömjént az oltárra vagy vitatta a császár istenségét, azt
kivégezték. A kereszténység előtti vallások logikájában ez természetes is, hiszen ott a szertartás arra
szolgál, hogy elnyerje az istenségek jóindulatát, tehát aki megtagadja az előírt áldozatot, akár
tömjént, akár állatáldozatot, akár más rituális cselekedetet, az az egész közösségre hoz veszedelmet,
az „istenek haragját”– tehát őt áldozzák föl, hogy kiengeszteljék a megbántott istenséget, ezért
kellett meghalnia Szókratésznek is.

Ezzel szemben a kereszténység elvben Isten ítéletére bízta a büntetést, bár a trón és az oltár
összefonódása ezt az elvet sokszor háttérbe szorította. Az ókeresztény korban azonban alapvető volt
az erőszakmentesség az eretnekekkel szemben is. Pál apostol is sürgette, hogy a gyülekezet zárja ki a
tévtanítókat, erőszakra azonban soha nem biztatott ellenük.

Magát az eretnek tanítást elítélték, de az eretnekek megmentéséért imádkoztak és érvekkel,

vitákban igyekeztek őket a teljes, „katolikus” igazságról meggyőzni. Ennek az erőszakmentességnek a
szentírási alapja Jézus példabeszéde a búzáról és a konkolyról, ahol a gazda nem engedi, hogy szolgái
kitépkedjék a zsenge búza közül az ellenség vetette konkolyt, nehogy a búzában is kárt tegyenek. (Mt,
13, 24-30)

Az első keresztény évezred során tartotta is magát ez a határozott erőszakmentesség. Amikor 385-
ben Trierben egy spanyol tévtanítót a császári udvar nyomására halálra akarnak ítélni, a milánói
érsek, szent Ambrózius és Touri Szent Márton személyesen utaznak oda két alkalommal is, hogy a
kivégzést megakadályozzák. Amikor pedig a helyi püspökök mindennek ellenére mégis a császárnak
engedelmeskednek, akkor a pápa nyilvánosan kizárja őket az egyházból. Ennek a döntésnek jó
néhány évszázadra meg is maradt a hatása. Az eretnekség ellen csak a teológia volt a „fegyver”. Szent
Ágoston is csak szavakkal küzdött a donatisták ellen, akik azt állították, hogy bűnös pap nem adhatja
át Isten kegyelmét. Bár a kérdés életbevágó volt a kereszténység számára, Ágoston mindvégig
ragaszkodott az erőszakmentességhez és a toleranciához, hiszen mindannyian vétkezünk és
rászorulunk embertársaink türelmére. Alapelve, hogy a tévtanítókat nem testükben kell elveszejteni,
hanem szellemileg korrigálni a rosszat, része lett a középkori egyházjognak is és „az Egyház tolerálja
azokat, akiket nem tud helyes útra vezetni”. Sőt, Ágoston fogalmazta meg azt az igazán modern
gondolatot is, hogy a tévtanításoknak még haszna is van, hiszen a vitákban alaposabban és
elmélyültebben szemlélik és magyarázzák a teológusok a hitet, így a kétségek a tanulás ösztönzői
lesznek.

A hit kérdésében is mindig megmaradt az elv: senkit nem lehet a hitre kényszeríteni – bár a gyakorlat
sajnos igen gyakran eltért a nemes eszmétől, amikor már hatalmi érdekek is beléptek. De a
kereszténység soha nem abból indult ki, hogy minden egyes embert meg kellene térítenie,
küldetésének az örömhír továbbadását tekinti ma is, de tiszteletben tartva az ember szabad döntését
– ahogy Isten is tiszteletben tartja a szabadságunkat!
A szabadságot tehát nem kell kivívnunk – Isten szabadnak teremtett bennünket. Ahogy egyenlőnek
és testvérnek is. A felvilágosodás lehetne egy új reformáció, bizonyos értelemben lett is, hiszen ahogy
Luther követelései is fokozatosan teljesültek a katolikus egyházban, úgy a felvilágosodás is
megújulásra késztette – kényszerítette az egyházat. A II. Vatikáni Zsinat igazi forradalmat jelentett,
bár vívmányait máig sem sikerült maradéktalanul életté váltani.

Azt gondolom, nekünk, mai Krisztus-követőknek épp úgy kell gyakorolnunk a türelem erényét, ahogy
az első századok üldözött keresztényei tették: szeretni ellenségeinket, imádkozni értük, közben pedig
bátran és szeretettel kimondani az Igazságot. És itt fontos a bátran, tehát akkor is, amikor ez veszélyt
jelent; de ugyanolyan fontos a szeretettel, mert szeretet nélkül az igazság öl – ahogy a szeretet is
pusztító igazság nélkül.

Igazság nélküli az a szeretet, amely nem tesz különbséget jó és rossz között, amely minden
különbséget összemos. A sok bűnt elfedő szeretet, amelyről Pál apostol ír a Szeretet-himnuszban,
tisztában van a bűn rosszaságával – de nem ítélkezik, hanem a jóra hív; nem keseredik meg, hanem
reménnyel tekint az emberre, aki eredendően jónak teremtetett. Isten irgalma sem azt jelenti, hogy
ne mutatna rá a gonoszságainkra – hanem azt, hogy megbocsátja azokat.

Az a képmutatás, ha valami mézes-mázos kedvességgel minden bűnt jóváhagyunk, mondván,

mindenkinek a maga igazsága az igaz. Ha ugyanis testvérek vagyunk, és egy hajóban evezünk – ahogy
a környezetvédő szervezetek hangoztatják a legújabb pápai enciklika tanításával egybehangzóan –,
akkor bizony minden döntésünk, minden cselekedetünk kihat az egész emberiségre, akkor nincs
olyan, hogy otthon, a négy fal között azt csinálok, amit akarok.

Vitathatatlan érték tehát a tolerancia, épp ezért a nem keresztények is tartoznak elviselni a hívők
véleményét, ahogy a testvériséget és egyenlőséget hirdetők felelősséggel tartoznak minden
szavukért és tettükért.