18.

tétel: Madách Imre: Az ember tragédiája

Madách Imre (1823–1864) jogot tanult, haladó szellemű író, a 1848-49-es forradalom és
szabadságharc aktív (nem katonai) résztvevője. A forradalomban szabadságeszménye
megvalósulásának lehetőségét látta, ez tükröződik a Tragédia VIII. színében is.
A bukás után menekülőket bujtatott, ezért egy évre bebörtönözték. Sorozatos családi tragédiák
érték, felesége elhidegült tőle, majd el is váltak.

Madách Imre életének legfontosabb és legremekebb műve Az ember tragédiája.

A tragédia keletkezési ideje 1859-1860. A mű első olvasója Arany János volt, aki
javításokat javasolt, és Madách meg is fogadta a tanácsokat. A mű komorságát növelték a 19.
századi természettudományok új tanításai, amelyek többek között a természeti végzet
elkerülhetetlenségét, a Nap kihűlését a földi élet megszűnését, az emberi faj pusztulását
hirdették, tagadták az akarat szabadságát. A mű megírásakor személyes csalódások, egyéni
csapások is befolyásolták. A lelkében dúló vihart, ide-oda ingadozását a műben Lucifer és
Ádám képviseli. Ádám idealista, Lucifer csak a valóságra támaszkodik.

Műfaja szerint drámai költemény vagy emberiségköltemény, tipikusan romantikus műfaj.

A romantika elmosta a műfaji határokat és általában mindent lirizált. Az
emberiségköltemények általában az egész emberiség vagy az emberi lét általános
sorskérdéseit jelenítik meg (a lét értelme, isten és ember viszonya, létezik-e szabad akarat,
meddig terjed az emberi szabadság határa…). , s alapjuk általában valamely mitikus történet,
tehát részben a korábbi évszázadokban keletkezett történetek újraértelmezései is. Madách
mitikus-mitologikus alaptörténete a bibliai bűnbeesés-történet, egyetemes-emberi
sorskérdései pedig a fejlődés problémája: emelkedés és hanyatlás, haladás és bukás szerepe
a történelemben, az individum és a történelem viszonya a különböző korokban, az eszmék
szerepe az egyes ember életében és a társadalomban. Összetett problémarendszer, melynek
középpontjában az individuum áll, s melynek kereteit a „történelem színpada” teremti meg. A
magyar irodalomban ezt a műfajt - Madáchot megelőzően - Vörösmarty Mihály képviseli a
Csongor és Tündével, a világirodalomban leghíresebb előzménye Goethe Faust című műve.

Szerkezete: Madách a világ keletkezését, az ember teremtését a keresztény mitológia alapján

képzeli el. A tizenöt énekből álló költemény első három és az utolsó színe keretbe foglalja a
közbeeső tizenegyet ezért keretszíneknek vagy biblikus (normaadó) színeknek szoktuk
nevezni. A 4-14. szín Ádám álma az emberiség történelméről, ezen belül 4-10.a múltat, a 12-
14. a jövőt mutatja meg. Ezeket történeti színeknek nevezzük (normakövető szintek). A mű
világértelmezése a tapasztalaton túli (transzcendens) és az e világi szint kettősségére épül,
ezért kétszintes drámának is nevezhetjük.

Az ember tragédiája történelmi, filozófiai összegző mű. Madách számára az egyes

történelmi korok alkalmas háttérül szolgálnak az elsődleges filozófiai szintnek. A különböző
történelmi helyszínek, korok világának bemutatása, az adott korszak társadalmi-politikai
feszültségei nem témái a Tragédiának. A szerző „sematizálja” a történelmi korokat,
szándékosan egy-egy konkrét problémát hoz előtérbe, melyben az adott filozófiai
kérdések valóban élessé, fókuszba helyezhetővé válnak.
A történet a mennyben indul, Lucifer (a tagadás szelleme) fellázad az Úr ellen, részét
követeli a teremtésből. Az Úr megátkoz az Édenkert közepén két fát, és az ezek feletti
hatalmat átengedi Lucifernek, aki a tudás ígéretével ráveszi Ádámot és Évát a megátkozott
gyümölcs megízlelésére. Ezáltal Ádám elszakad az Úrtól, aki kiűzi az Édenkertből, ezért
Ádám rákényszerül arra, hogy maga alakítsa a sorsát, viszont követeli Lucifertől a megígért
tudást. A természet hatalma lenyűgözi Ádámot, rádöbbenti korlátozott voltára és most
már az emberi nem sorsát szeretné megismerni, ezért Lucifer álmot bocsát rá, amiben
Ádám megismeri az emberiség történelmét, a jövőt.
A 3 bevezető szín után kezdődik el a cselekmény: Ádám új és új alakban való megjelenése és
küzdelme a történelemben, és az elképzelt jövőben. Az elkövetkező történeti színek
alapkonfliktusa az Ádám képviselte nagy eszmény és az eszményeket megtagadó kor
közvetlen összeütközése.
IV. szín: Egyiptom
Az első álomjelenete az ókori Egyiptomban játszódik, ahol Ádám fáraóként rengeteg
rabszolgával piramist építtet neve dicsőségének megörökítésére. Éva egy halálra korbácsolt
rabszolga asszonya, Ádámot iránta fellobbanó szerelme megtanítja a nép szenvedésének
átérzésére és az egyéni dicsőségvágy értelmetlenségére.
V. szín: Athén
Az ötödik színben Ádám Militádészként ábrándul ki a szabadság eszméjéből. Az első
demokratikus társadalomban az egyén jogilag szabad ugyan, lelke azonban ki van
szolgáltatva a demagógoknak. A nép, s az ember nehezen tűri, hogy valaki nála különb
legyen, így végül Miltiádészt, a perzsa háborúk hősét hazaárulás vádjával vérpadra küldik.
Míg Éva a fáraót lenézte, amiért visszaélt hatalmával, most a népet átkozza, s bánja, hogy
Miltiádész nem fordul hadával a város ellen, Ádám pedig első kudarca után megtagad
minden eszmét és erényt.
VI. szín: Róma
A római szín egy életforma csődjét festi le. Ádám mint Sergiolus züllött tivornyában vesz
részt, de örömét nem leli benne, Lucifer Milóként „gúnyos mosollyal és hideg szemekkel”
figyeli a mulatókat, miközben a városban már a dögvész pusztít. A Júliaként megjelenő Éva
alakja a paradicsomba való visszavágyódást ébreszti fel Ádámban, aki végül Szent Péter
apostol szavaiban talál vigaszt: a kiutat a terjedő új eszmében, a kereszténységben látja.
VII. szín: Konstantinápoly
A hetedik színben Ádám, mint Tankréd, keresztes lovagként érkezik meg Bizáncba, a korai
kereszténység egyik fővárosába. Szomorúan tapasztalja, hogy a szeretet vallásának jelképe
„vérengző keresztté” korcsosult, s az egyház tanításai merev, embertelen dogmákká
fajultak. Éva most is az Édenkertet idézi fel, de Ádámtól elválasztja őt a zárda fala, Ádám
pedig a tudományokba menekül ez embertelen világból.
VIII. szín: Prága
A nyolcadik színben Ádám a kor elismert, híres csillagásza, Kepler. Bár nagy felfedező,
mégis a tudomány elárulására kényszerül: hogy megélhessen, horoszkópokat készít magas
rangú megrendelőinek. Éva szerepe ebben a színben a legösszetettebb: Müller Borbálaként
gyengéd és kacér, kicsapongó életet élő hölgy, akit Kepler ennek ellenére szeret, hiszen „a jó
sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt”. A szín végén Kepler a bortól megittasultan olyan
jövőt képzel, mely nem riad vissza a változtatástól.
IX. szín: Párizs
A kilencedik szín különleges dramaturgiai szereppel bír, hiszen álom az álomban: a
nyolcadik szín végén – melyben Ádám Keplerként szerepelt – álmodni kezdő Kepler látja a
kilencedik színt. Bár Lucifer ebben a színben is megjelenik, ezt az álmot nem ő irányítja:
ennek megfelelően ez az egyetlen szín, melyet nem a csalódás, hanem a bizakodás hangjai
követnek. Az álomba merült Ádám-Kepler Dantonként jelenik meg a francia forradalom
napjaiban, első szavai „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” A forradalom hármas jelszava
mégsem teljesülhet, hiszen itt is szembesülünk az egyén és a tömeg ellentétével, a nép
kivégzések sorozatát követi. Éva kétféle alakban is megjelenik a színben: a vérpadon
márkinőként a szépség és a költészet varázsát rejtve bűvöli el Dantont, aki a másodszorra
durva forradalmárnőként megjelenő Évától iszonyodva fordul el. A szín szerkezetileg is
kiemelt helyen áll: az álomszínek felezőpontjában, az egész mű aranymetszésénél.
X. szín: Prága II. Az álmodott jövőből visszatérő Ádám-Kepler rajongással emlékezik a
látottakra, bár a forradalom véráldozatai taszítják, mégis bizakodva tekint a jövőre: „S
fejlődni látom szent eszméimet, / Tisztulva mindig, méltóságosan.” Mielőtt újabb világba
indulna, Keplert meglátogatja legjobb tanítványa. A tudós felvilágosítja a tanítványt a
tudomány behatároltságáról és értéktelenségéről, s indulása előtt önálló gondolkodásra
bíztatja növendékét azzal, hogy a régi törvények elégetését kéri tőle.
XI. szín: London
A londoni szín – bár a mai olvasó számára a múlt újabb szelete – már Madách jelenét mutatja
be, így jelentős fordulópont a műben. Az ipari forradalom Angliájáért, a korlátlan szabad
versenyes kapitalizmusért kezdetben lelkesedő Ádám, aki ettől a színtől kezdve már csak
„munkásember”, „öreg férfi” stb. vagy „mint külső szemlélő”, a szörnyű epizódok láttán
ismét kiábrándul egy világból. A bábjátékos mutatványát torznak találja, a polgárlányok és a
kocsmáros vitája után a három munkás veszekedése láttán lobban először haragra: „Jerünk
tehát, mit is nézzünk tovább / Hogyan silányul állattá az ember.”Egyedül a négy tanuló
pajkosságát és lelkesedését tartja kedves látványnak, ám annál lehangolóbb látnia, mi lesz
ezekből a fiatalokból: a végtelenségig kapzsi és fukar mágnások láttán ismét elkomorul. A
mindenkit jellemző haszonlesés még a felbukkanó Éva alakjában is megvan, a templomból
érkező, kezdetben ártatlannak tűnő leány csak azután fogadja el Ádám közeledését, hogy
Lucifer gazdag lordként állítja őt be. A szín végi haláltáncot, melyben a különböző szereplők
együtt indulnak a halálba mégis csak Éva éli túl, aki felemelkedik, hogy a Földre mosolya
hozzon gyönyört, Ádám a szín végén pedig ismét olyan világot remél, mely fölött a tudomány
uralkodik.
XII. szín: A falanszter
Az utolsó három történeti szín már a jövőben játszódik, Madách három utópiát hozott létre,
melyet Fourier, francia író elképzelése és ötlete alapján írt meg. A tökéletes elképzelt
társadalmat mutatja be. Ádám kezdetben lelkesedik a kollektivista társadalom iránt,
Luciferrel, mint az ezredik falanszterből érkező tudósjelöltek érkeznek meg. Négyezer év
múlva a Nap kihűl, ennyi ideje maradt az emberiségnek az égitestből sugárzó létfontosságú
energia pótlására. Így a falanszterben a tudománynak rendeltek mindent alá, s a fölösleges
dolgokat eltörölték: múzeumba kerültek a virágok, az állatok, az emberi érzelmeket szintén
fölöslegesnek tartják a falanszterek irányítói. Az embereket számokkal jelölik, s bár mindenki
egyenlőképp részesül a munkából, az olyan kitűnő tehetségek, mint Luther, Cassius, Platón és
Michelangelo elnyomottként élnek: Michelangelo-nak egész életén át ugyanolyan székeket
kell gyártania, bár kreativitásából többre telne. Bár megvalósul a „testvériség” és az
„egyenlőség”, a falanszter mégis üres, boldogtalan világ: a pusztulásától rettegő társadalom
tagjai pusztán félelmükkel véget vetettek az emberiség földi létének, legalábbis olyan
embertelen világot hoztak létre, amelyben az ember maga már nem is létezhet. Ádám ezúttal
hideg következetessége miatt ábrándul ki a tudományból, s a megjelenő Éva iránt ismét
szerelemre lobban. A tudósok érzelmeiket rendellenességnek tartják, s betegként kórházba
akarják őket szállítani. Végül Ádám úgy dönt, elszakad a Földtől.
XIII. szín: Az űr
Lucifer egyre távolabb röpíti Ádámot a Földtől, míg az egy hirtelen sikoltással
megmerevedik. Lucifer már győzelmét ünnepli („Győzött hát a vén hazugság”), mikor Ádám
a Föld szellemének hívó szavára ismét feléled, és mégis visszatér a Földre: a küzdelmet
választja. Lucifer hiába hoz fel egyre hatásosabb érveket, sorolja Ádám kudarcait, ő mégsem
adja fel idealizmusát.
XIV. szín: Eszkimó világ
A megmaradásért küzdő falanszteriek végül mégis kudarcot vallottak: hóba és jégbe fagyva,
az ember állattá silányult, zárkózott, állati lény, mindennapi életében a fennmaradásért
küzd. Ádám, az „egészen megtört aggastyán” iszonyodva tekint erre a világra. Éva karjaiban
sem találhat többé nyugtot, többé már nem jelenti számára az eszményt, vagy a költészetet, s
az álom Lucifer győzelmével ér véget.
A végkifejletet a XV. szín tartalmazza, Ádám felébred, és hogy megakadályozza ezeket az
eseményeket, öngyilkos akar lenni, ám Éva vallomása megmenti (elmondja, hogy anyának
érzi magát). Ádám rájön, hogy az életet nem lehet kiirtani és vállalni kell a küzdelmet
bármi áron. Ádám újra az Úrhoz fordul, akinek a válasza egyben a könyv befejező mondata is
„Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!”.

A mű végén Ádámnak rá kell döbbennie, hogy választhat erény és bűn tárgyában, de az

öröklét vagy a pusztulás egyaránt kívül esik az ember döntési körén. A mű egyik nagy
kérdése, hogy van-e fejlődés az emberiség történelme során. Az Úr küzdésre és bizakodásra
szólítja fel az embert, az emberiség legnagyobb kérdésére nem a tudás, hanem a hit
adhatja meg a választ. A lét értelme a tiszta, önérdektől mentes, kötelességtudat által
vezérelt cselekvés. Az egyén cselekvésben megnyilvánuló döntéseinek mércéje csakis
saját maga, a döntési szabadság (szabad akarat) az etikus cselekvés előfeltétele.

Az ember tragédiája számtalan szereplője közül kiemelkednek a központi alakok

– Ádám, Éva és Lucifer – és az Úr. A mellékalakoknak egy-egy epizódban van jelentősebb
szerepük, a vezérszólamokat mindvégig a főszereplők képviselik, s vannak visszatérő
szereplők is (pl. a Föld szelleme).
A főszereplők egymáshoz való viszonyai alapján a különböző kritikák, értelmezések több
alternatívát is megfogalmaznak. Hagyományos értelmezés szerint a mű két kulcsfigurája
Ádám és Lucifer. Az ő vitájuk, az ő kettősük határozza meg a cselekmény menetét, melyben
Ádám a kezdeményező, mindig ő igényli a továbblépést, a változást, s Lucifer teremti meg
ennek lehetőségét.
BELSŐ VITA
E szerint az értelmezés szerint e két alak szimbolikusan egy belsővita megjelenítője. Ádám a
mindenkori haladás, a változás igényét képviseli, Lucifer szkepszise, pesszimizmusa
ezzel áll szemben. Ádám aktív, Lucifer passzív, Ádám a mindenkori új eszme
megfogalmazója, Lucifer kételkedik és tagad, de nem gátolja meg Ádámot, nem beszéli le
választásairól. Aktivitása Ádámot tragikus alakká teszi, Lucifer pedig a kívülálló, szemlélő
rezonőr. Ádám eszmeválasztásainak minden esetben a szabadság az alapeszméje. Hisz a
világ megváltoztathatóságában, vele szemben Lucifer a determinizmust és a
megváltoztathatatlanságot képviseli.
Kettősük elválaszthatatlan. Egymást kiegészítő-ellentétek nemcsak a tekintetben, hogy
Lucifer állandóan cáfolja Ádám érveit. Szembenállásukban párhuzamosságok is
észrevehetők. Lucifer föllázad az Úr ellen (1. szín), s éppígy lázad Ádám is (3. szín), de az ő
lázadása folyamatos: a történelmi színekben újból és újból megfogalmazott eszméi a luciferi
igazságok folytonos megkérdőjelezései. Kétségtelen, hogy Ádám következetességében,
megátalkodottságában Lucifer olykor „magára ismerhet”.
ÁDÁM ISTEN ELLENI LÁZADÁSA
Ádám „történelmi kalandozásai”, eszmeútjai Isten elleni lázadásának állomásai is. A
kiűzetéskor megfogalmazott tétele – „Ön magam levék Enistenemmé” – határozza meg
választásait, döntéseit. A megszerzett kiváltság, mely egyben a bűn is, Ádám számára a
szabad akaratot jelenti, a választás és döntés szabadságát. Mindvégig a maga útját járja, az
isteni szándéknak nincs szerepe sorsának alakításában és alakulásában.
E lázadás csúcspontja a 13. szín (Az Űr), mely az Isten hatalma (territóriuma) alóli végső
szabadulás lenne. Az isteni szférából való kiszakadás azonban nem sikerül, „tetszhalál”-ából a
Föld szelleme visszahozza a világba. A véggel való szembesülés (14. szín) elkeseríti, s arra
készteti, hogy föladja Istennel szembeni harcát, bár még tesz egy kétségbeesett kísérletet
(öngyilkosság), hogy „álmai megvalósulásá”-t megakadályozza. A 15. színben azonban épp
az Úr szavai intik, hogy útjai mégsem értelmetlenek, mindezek egy magasabb rendű szándék
és akarat okán szükségszerűek.
Az Úr szavai, a korábbi színekben fölismerhető intelmei (a Föld szellemével való
találkozások, Éva áldozatának elfogadása az athéni színben, Péter apostol alakja a római
színben, Lucifer hamis ékszereinek átváltozása a londoni színben) azt sugallják, hogy Ádám
álomútján Isten (a 2. színben mondott szavaival ellentétben – „Ádám, Ádám! elhagytál
engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.”) soha nem hagyta el az embert.
Az isteni kegyelem motívuma ez, mely számos bibliai történetben is jelen van (pl. Jónás
próféta története). Az Úr tehát nem hagyja el teremtményét, záró mondata magasabbrendű
értelmet ad az emberi küzdelmeknek, s Luciferhez intézett szavai („Te Lucifer meg, egy
gyürü te is / Mindenségemben – működjél tovább...”) arra utalnak, hogy ő is mindvégig
„kijelölt pályán” haladt.
Az eleve elrendelés és a kauzalitás törvényét fogalmazzák meg az Úr szavai. A történelmi
színekben az Úr természetesen passzív, jelenléte csak a fentebb említett jelzésekből
következik, ugyanakkor az utolsó színben elhangzó mondatai részben „felülírják” azt az
állítást, hogy Ádám és Lucifer vitája lenne a meghatározó. Ádám Isten ellen lázadt fel, a
Lucifer kínálta álom során is mindvégig ez marad az „igazi játszma”. Visszatérése nem
bukás, hanem némiképp a tékozló fiú példázatára emlékeztető hazatérés. E
megközelítésben a Tragédiaa vallás és hit megtalálásának (belső folyamatainak) műve.
ÉVA nagyon összetett figura, láthatjuk anya, feleség, apáca és prostituált szerepben is.
Mindig a jelenben él, az ösztönök és a természetesség képviselője, otthonteremtő
személyiség. Élvezi az életet, az önfeledt boldogságot, emellett hiú és kíváncsi. Alapjában
véve emelkedett gondolkodású, nemes jellemű, érző szívű személyiség, az aljas korok
azonban eltorzítják jellemét. A műben végig fiatal marad, az ifjúság és a szerelem
képviselője. Ádám és Lucifer között áll, valójában ő Lucifer igazi ellenfele. Ő veszi rá
Ádámot, hogy elkövessék az eredendő bűnt, miatta űzik ki őket a Paradicsomból, ugyanakkor
ő közvetíti Isten szavát Ádám felé, így mindkettejüket megmenti a haláltól a mű végén.
Ádám és Éva viszonyát az állandó közeledés-távolodás jellemzi. Éva mindig külön utakra
hívja Ádámot, amelyek eltérnek Lucifer útjaitól. Ádám eleinte Lucifer hívásainak
engedelmeskedik, majd a mű vége felé egyre érzékenyebbé válik Éva hívásai iránt.
A nő legpontosabb jellemzését a 8. színben olvashatjuk, amely így hangzik: "Minő csodás
kevercse rossz, s nemesnek a nő, méregből s mézből összeszűrve! Mégis miért vonz? Mert a jó
sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt."  Azaz, a nő eredendően jó, csak a környezet, az
eszmék és a kor, amelyben él, teszi rosszá. Eltéphetetlen kötelék fűzi a férfit a nőhöz. Éva
egyénisége ebben a színben a legösszetettebb, ugyanis megjelenik benne a gyengédség,
kacérság és a lelkifurdalás is.
A párizsi színben ismét bebizonyosodik: a nőnek nem az a feladata, hogy harcoljon, hanem
hogy gyöngédségével menedéket és megnyugvást nyújtson a férfi számára.
A mű végén nyeri el a legfőbb szerepét, lelke mindig meghallja az isteni szózatot, s ebben
rejlik hivatása a férfi mellett. Éva meghallja mindazt, amit Ádám csak gyanít. Ádám mindig
újra kezdi harcát, mindig újat akar teremteni a már meglévő rossz helyett, s ebben a
küzdelemben lesz segítségére Éva. A nő szerepe és végzete az, hogy háttér legyen, mert a
férfi elképzeléseit nem tudná végrehajtani nélküle. A férfi magányos lélek, de kell neki a
társaság, a szépség, költészet és a jóság. Madách ítélete ez a nő számára.
Forrás:
http://www.tananyagok.eoldal.hu/cikkek/12.-b/a-no-szerepe-madach--az-ember-tragediaja-
cimu-muveben.html
http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/magyar-nyelv-es-irodalom/irodalom/irodalom-11-
osztaly/madach-imre-az-ember-tragediaja