EVAN OSNOS

J O E BI D E N
A normalitás embere

Kossuth Kiadó
Tartalom
Előszó Biden, az Anti-Trump
Bevezetés
I. fejezet Annus horribilis
II. fejezet Hogyan jutott idáig?
III. fejezet „Nőj fel!”
IV. fejezet Az alelnök
V. fejezet A küldött
VI. fejezet A szerencsés és a balszerencsés
VII. fejezet Harc a lélekért
VIII. fejezet Az elnökség megtervezése
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Impresszum
Édesanyámnak, Susannek, aki olvasni tanított,

és édesapámnak, Peternek, akitől pedig

írni tanultam.
„Az emberek megfizetnek a tetteikért, de még inkább azért, akivé váltak.
És a fizetség nagyon egyszerű: az élet, amit élnek.”
James Baldwin: A név nélküli utca

„… én tüzes kerékhez vagyok kötözve, s mint az olvadt ólom, égetnek

könnyeim.”
Shakespeare: Lear király
(Nádasdy Ádám fordítása)
 Előszó

Biden,
az Anti-Trump
Megtalálta a Demokrata Párt – szavazói és nem vezetői
jóvoltából – éppen azt az elnökjelöltet, aki a legesélyesebb
volt az elnöki hivatal hagyományos előnyeit és tábora
zömének szemében szektavezéri népszerűséget élvező Donald
Trump legyőzésére. Joe Biden a megfelelő ember volt a
megfelelő időben és helyen. Az Anti-Trump. A folyvást
hazudozóval szemben az őszintének ismert. A gátlástalannal
ellentétben a decensnek tartott. Az ellenfeleit rendszeresen
és módszeresen fenyegető elnök mumusává a békéltető, a
konszenzust hirdető vált. Az Amerikát megosztó Trump
leghatásosabb ellenlábasa az ország egyesítését szorgalmazó.
Ekként jött el annak a politikusnak az ideje, aki kétszer is
hasztalan próbálkozott az elnökjelöltség megszerzésével, s
idősen sem adta fel. Aki félszázada a legfiatalabb szenátorok
egyike volt, ma Amerika eddigi legidősebb elnöke lett. Osnos
róla írt könyve azt taglalja, miként lett, lehetett Joe Biden
„időszerű”.
Ha jól meggondoljuk: Biden voltaképpen Trumpnak
köszönheti győzelmét. Nyert, mert a többségnek elege lett
Trumpból és – a mikszáthi szóhasználattal – elcsapta az
elnököt. Sok honlap, mém vette elő kajánul Trump „A
gyakornok” című sikeres tévéműsorának brutális szavait,
amelyekkel ő fordult a vetélkedő veszteseihez: „Ki van rúgva!”
Ha úgy tetszik, Uncle Joe ellenfele a Crazy Uncle, az Őrült
Nagybácsi volt. Legalábbis ezt vágta Trump szemébe a
második elnökjelölti tévévita helyett – külön-külön – tartott
lakossági fórum [town hall] műsorvezetője. Amikor az elnök
azzal védte a mások twitterét továbbító – összeesküvési
teóriáját ekként terjesztő – korántsem ártalmatlan szokását,
hogy „az emberek majd döntenek róla”, Savannah Guthrie
közölte vele: „nem értem, ön mégiscsak az elnök, nem olyan,
mint valakinek az őrült nagybácsija”. Merthogy csak az
tartaná továbbíthatónak a bizarr állítást, hogy Obama és
Biden kormánya valójában nem is likvidálta Oszáma bin
Ládent, és eltüntette a rajtaütő kommandós osztag hat tagját.
Mint cseppben a tenger, ebben benne volt Trump elképesztő
felelőtlensége s politikai gátlástalansága, amellyel tápot ad a
szélsőséges nézeteknek és embereknek, sőt rájuk támaszkodik.
S ebben megnyilvánult a hajdani kadétiskolás, ám a vietnámi
háborút orvosi papírokkal elbliccelő – csak freudi alapon
magyarázható – hajlama a valóban bátrak, az életüket a
hazájukért kockára tevők csepülésére. Amikor például a
párizsi csúcstalálkozó során nem látogatta meg a rossz idő
okán az első világháborús amerikai katonatemetőt, olyan
megjegyzést tett extábornok stábfőnökének, hogy azok amúgy
is „vesztesek” (Kellynek történetesen az arlingtoni
haditemetőben nyugszik Vietnámban elesett fia). Elnöksége
előtt Trump, haragudván a volt republikánus elnökjelölt
szenátorra, kétségbe vonta a Vietnámban hatéves
hadifogságot lehúzó McCain hősi voltát. Amerikának négy
trumpi esztendő után választania kellett a Biden
megtestesítette normalitás és az „őrült nagybácsi”, az
abnormalitás között.
Egy elnökválasztáson a szavazók végső soron mérlegelik és
egybevetik a két jelöltet. A félszázada a színen lévő Biden
összes fogyatékossága – bakijai, olykori szószátyársága,
hajlama a dicsekvésre (egyszer valakit fekvőtámaszversenyre
hívott ki), nosztalgiája a korábbi korszakok politikai alkui
iránt – eltörpült, látva az országot tudatosan megosztó, faji
ellentéteket nyíltan szító, folyvást hazudozó, olykor
elképesztő badarságokat mondó (a vírus ellen vegyenek be
fertőtlenítőszert) ellenlábast. E kontrasztot a kampány
minden napja csak erősítette és – legalábbis az amerikaiak
többségének – nem hagyta feledésbe merülni az emberekre
ilyenkor rázúduló tévéreklámok ellenére sem. Már csak azért
sem, mert Amerikában már régóta tudják, hogy a negatív
kampány sajnos hatásosabb: a vetélytárs becsmérlése jobban
megmarad az emlékezetben. Idén ebben a legügyesebb a
Lincoln Csoport volt, amelynek volt republikánus
tisztségviselő tagjai szembefordultak Trumppal és – sokat
elárulóan – főként az elnök saját szavait fordították ellene.
Hiszen rengetegszer mondott később kerek perec önmagának
ellent.
Propagandistái pedig rengetegszer próbálták a 78 éves
Bident szellemileg leépültnek, demenciával küszködőnek
beállítani. Tudván azt, hogy amint felkerül a világhálóra egy
manipulált videó vagy szöveg, azt villámgyorsan milliók
osztják meg, s tagadhatatlanul hat is sokakra. Már Hillary
esetében is hatott az őt látványosan betegnek bemutató
hamisított videó, pláne egy valós tüdőgyulladása után. De volt
már olyan videó is, amelyen a 79 éves Pelosi házelnöknő
részegen beszél, amit technikai lassítással értek el. Előkerült
egy tévéinterjú, amelyben a megosztott képernyő bal oldalán
a tévés műsorvezető zavartan észleli, hogy a másik oldalon
alanya szabályosan elalszik. Ez ugyan a valóságban a már
kilencven közeli Harry Belafonte volt, de a szemét éppen
lecsukó Bident montírozták helyére. Egy másik videón Biden
George-ot említ, s jött a vád, hogy nem is tudja ellenfele
nevét: valójában az interjút készítő tévéshez beszélt, akit
történetesen George-nak hívtak. Biden „demenciáját”
amerikai (és hazai jobboldali honlapok) kommentelői gyakran
és tényként emlegették. S amíg a demokrata elnökjelölt az
„alagsori taktikához” tartotta magát, ez okozhatott neki kárt.
De már akkor is látható volt híradó-felvételeken és olykori
tévébeszédeiből, hogy ez – az antalli szóhasználattal –
szamárság. Ha valaki, teszem azt, látta őt terepen biciklizni,
vagy sajtótájékoztatón felelgetni a kérdésekre, az nyilván nem
ült fel ennek. A tévéviták, majd a választás előtti és utáni sűrű
szereplése végleg szertefoszlathatta ezt az alantas szándékkal
terjesztett mítoszt. Mindenesetre ő nyilván erre is gondolt,
amikor győzelmi beszédére tartva az utolsó tíz métert futva
tette meg. Ami pedig a trumpista vádakat illeti, hogy a
leépülő vénember mások bábja lesz elnökként, arra szabadjon
saját élményemet felidézni. Amikor Biden 1977 augusztusában
hazánkban töltötte nászútját a második feleségével, az
amerikai nagyköveti rezidencia kertjében beszélgethettem
vele két kollégám társaságában. S lévén akkor új elnök volt
Carter, rákérdeztem, hogy szerinte mennyire befolyásolható.
Biden közölte: „Nem lesz valaki amerikai elnök, akinek nincs
erős akarata.” Ma sem mondhatunk mást. Egy tanácsadója
szerint a kampányt Biden végig erős kézzel irányította: „Ez az
ő kampánya volt, a konzultánsok által legkevésbé terelt elnöki
kampány a modern időkben.”
Az amerikai sajtó nem győzi magasztalni, hogy Biden
mennyire jól ismerte fel a mindenkori helyzetet és a
lehetőségeket, s mennyire kézben tartotta a kampányát (nem
is fordult elő a máskor megszokott „kibeszélés”, ami
máskülönben Trump Fehér Házában szokatlanul gyakori, ezért
is jelenhettek meg sorra a leleplező könyvek). Egy esztendeje
a közélet hangadói kétségbe vonták, hogy Biden képes lenne
erre, s egyáltalán: az előválasztási vetélkedőben két tucat –
nála fiatalabb – vetélytársa legyőzésére. Igaz ugyan, hogy a
demokrata szavazók körében akkor is vezette a népszerűségi
listát, de – már csak korábbi elnökjelölti próbálkozásai
kudarcára emlékezve – „leírták” őt. Biztosak voltak benne,
hogy megint elkövet valami végzetes hibát. Ehelyett olyan
Biden nyerte meg a demokrata politikusok versenyét, aki
aztán sikeres kampányt volt képes irányítani az évtizedek óta
legnehezebbnek bizonyuló helyzetben. A korábban
szertelenségéről elhíresült Biden idén páratlanul
fegyelmezett volt, nem kezdett bele vég nélküli csevegésekbe
a nyilvánosság előtt, nem ejtett el, mint annyiszor, az
ellenlábasnak muníciót kínáló megjegyzéseket, alig bakizott a
demokrata tévévitákban. Ellenben tökéletesen felmérte a saját
pártja és az ország adott jellegét, erőviszonyait, s persze
leginkább ellenfelét. Biden volt az, aki percre sem feledte és
nem hagyta másoknak sem elfelejteni, hogy ez a választás
kevésbé szól róla, mint Trumpról: a választás ugyan máskor is
voltaképpen referendum az ovális iroda lakójáról, de ezúttal a
perdöntő tényező az volt, hogy az amerikaiak nagyobb felének
nagyon elege lett ebből a gátlástalan emberből. Biden egész
kampányán látszott, hogy pontosan tudja: övé a többség. Csak
rá kell vennie a szavazásra, ami Amerikában kulcskérdés,
mert a fejlett demokráciákkal egybevetve ott nagyon alacsony
a részvétel még elnökválasztáson is. Idén viszont évszázados
részvételi rekord dőlt meg, hiszen Trump tábora is páratlanul
nagy lett, ám Bidené számottevően nagyobb.
Ezért is nagy Biden teljesítménye: nemhogy ellenszélben,
hanem ellenorkánban kellett győznie. Nem csekély feladat
kiakolbólítani egy demagógot, akinek hivatala óriási
hangszórót ad a kezébe. Minden újraválasztásért küzdő elnök
hatalmas előnyt élvez, hiszen pusztán kormányzási húzásai a
közfigyelem centrumába állítják. Trumpnak viszont 2016-ban
különcsége sajátos és ritka előnyt biztosított, amelyet a
szokványos politikusok sohasem élvezhettek: a tévécelebet
senki nem vette komolyan, és vagdalkozó stílusát ismerve a
kábeltársaságok elejétől végéig élőben közvetítették
kampánygyűléseit, rendre várva valami borzasztó
kifakadására, amivel kiüti önmagát. Trump a számítások
szerint ezzel legalább kétmilliárd dollárt érő ingyen reklámot
kapott. De az is páratlan és szintén árulkodó, hogy idén a
kihívó, Biden tudott sokkal nagyobb kampánykasszával
indulni, mert áradtak hozzá az adományok, kisemberektől és
nagytőkésektől egyaránt. De nemcsak „hangszóró” volt az
elnök kezében, hanem – demokráciában példátlan módon –
emberei az államigazgatás posztjain szégyentelenül (és
hagyományt, sőt törvényt is sértve) segítették a kampányát.
Külügyminisztere éppúgy, mint – Amerikában egyúttal
főügyész – igazságügy-minisztere is, aki jószerivel az elnök
védőügyvédje lett (Barr szabályosan kimosta főnökét a
Mueller-vizsgálatból). Minden tiltó tradíciót felrúgva
Trumpot szolgálták a diplomaták és a titkosszolgálatok élére
általa tett politikai kinevezettek. Ehhez hozzájött a neki
behódolt Republikánus Párt régóta ismert szokása: az
államokban a szavazólisták módszeres kurtítása, a demokrata
körzetek voksolási feltételeinek korlátozása (Texas
kormányzója minden megyében – a négymilliósban és az alig
kétszázas lakosúban is – csak egy „ládát” engedett, amelybe az
előzetes szavazatokat szabályszerűen lehetett bedobni). Ennek
vitathatatlanul kimutatható színesbőrű-ellenessége is volt,
vagyis egyértelműen rájátszottak a fehér félelmekre. Az már
csak hab lett e tortán, hogy Trump a Fehér Ház kertjében
rendezte meg a republikánusok elnökjelölő konvencióját,
amivel az összes ott megjelenő állami tisztviselőt
törvényszegésre kényszerített (kivéve saját magát és az
alelnök Pence-t, mert velük az 1939-ben hozott Hatch-törvény
kivételt tesz). Mindezzel Trump csak tetézte a hazájának,
demokratikus intézményeinek, s persze választási
rendszerének okozott kárt.
Nem véletlen, hogy Biden – amint Osnos ecseteli –
„Amerika lelkét” akarta megmenteni. A szerző megírja,
hogyan szánta rá magát az indulásra, mert régi politikusként
tisztában volt vele, mi vár rá. Miként tudta azt is, ki vár rá: az
a Trump, aki a védhetetlent is ellentámadással védi, követve
valamikori ügyvédjének, Roy Cohnnak a tanácsát. Cohn nem
mellékesen a minden sarokban komcsit látó, és az ötvenes
évek Amerikáját boszorkányüldözésbe hajszoló McCarthy
republikánus szenátornak volt a jobbkeze. McCarthy is
ugyanúgy tartotta túszként a republikánus elitet, mint
elnöksége alatt Trump. E rettegett szenátor bukását jórészt az
okozta, hogy egy meghallgatáson valaki feltette a szónoki
kérdést: „hát nincs önben semennyi szégyenérzet sem?!”
Trumpnak hiába is tennék fel, minthogy a „bocsánat” vagy
„tévedtem” szavak sincsenek a szótárában. Viszont jó
ösztönnel már idejekorán kipécézte Bident, megsejtve benne a
rá nézve legveszélyesebb ellenfelet (többször is elárulta, hogy
valamelyik balos demokratát szívesebben venné a párt
elnökjelöltjeként, s e mostani kampányban próbálta is Bident
az ő bábjuknak beállítani, aki szocializmust vezetne be
Amerikában; ez igazán azonban csak a Miami környékén nagy
számban élő kubai emigránsra hatott, ám végül ez billentette
Trump javára Floridát). Trump éppen a Biden elleni muníció
gyűjtésével sodródott bele harmadik elnökként az amerikai
történelemben alkotmányos felelősségre vonásba
[impeachment]. Amerikai törvényt sértve zsarolta meg ukrán
kollégáját, akitől – a negatív kampányról sokat eláruló módon
– nem is Bidenre terhelő anyagot követelt, hanem csupán egy
hivatalos vizsgálat megindítását. Az idei kampányban a
demokrata jelöltre a trumpista médiából zúdított – alaptalan
– korrupciós vádak mutatták, hogy milyen jól jött volna az
elnöknek, ha még egy kijevi eljárásra is mutogathat. (A vádak
kulcseleme a jereváni rádiós viccre, a „nem osztogattak,
hanem fosztogattak”-ra emlékeztet, mert Biden ugyan még
alelnökként valóban sürgette Kijevben az ukrán főügyész
eltávolítását, de nem azért, mert az a fiát is alkalmazó cég
után nyomozott, hanem mert semmilyen oligarcha ellen nem
akart vizsgálatot indítani, s ezt unta meg Washingtontól
Brüsszelig a nyugati világ.)
Szerencsére Bident az alantas támadásokkal sem sikerült
nyugalmából kizökkenteni, kettejük tévévitáján kikacagta az
ezeket fejéhez vágó Trumpot, akinek taszító tirádája
alighanem hozzájárult vereségéhez. Higgadt maradt már csak
azért is, mert tudatosan nem óhajtott Trump színvonalára
süllyedni, és mert – híven a megbékélést hirdető
kampányához – óvakodott az elnök szavazótáborát
szidalmazni. (Négy éve Hillary megbánta, hogy egy
magánrendezvényen „szánalmasaknak” nevezte a Trumpra
szavazni készülőket: azok közt feltűnően nagy arányban voltak
az alacsonyabb képzettségű fehérek, főleg férfiak, akik a
helyzetük viszonylagos romlása miatti elkeseredettségükben
vonzódtak a populista szövegekhez, s most Biden éppen
közülük csábított vissza sokakat a demokrata oldalra, amely
amúgy történelmileg éppen az ő igazi érdekvédőjük.) Amint
Osnos írja, a demokrata előválasztási küzdelemben is ez az
óvatosság jellemezte Bident, aki kerülni akarta a belső
pártviszályok továbbélését az országos kampányban, hiszen
annak komoly szerepe volt Hillary bukásában: sok sandersista
dacolt rászavazni, vagy harmadik párti jelöltre adta voksát.
Bident segítette, hogy – Hillaryvel ellentétben – ő
kifejezetten jó viszonyban van szenátortársával, Sandersszel,
aki előválasztási veresége után – nem húzva az időt, mint
négy éve – azonnal a pártjelölt mögé állt. Amint azt Osnos is
bemutatja, ez a – gyakran párthatárokon is átnyúló –
barátkozási hajlam segítette most is Bident.
Mindeközben Trump tüstént vadul nekitámadt még
azoknak is, akik a republikánus oldalon csak vonakodtak őt
feltétel nélkül támogatni, nem szólva a vele szembekerülők,
pláne a demokrata ellenfeleinek gyalázásáról. Ez rendre
meghaladta a korábbi negatív kampányokból sem hiányzó
durvaság szintjét. Amikor a 2008-as elnökválasztási kampánya
egyik gyűlésén a republikánus elnökjelölt McCain meghallott
egy – ellenfelét, Obamát – faji éllel gyalázó bekiabálást,
megállt szónoklata közben és kikérte magának. Trump képes
volt az afroamerikai-indiai alelnökjelöltet, Harrist
„szörnyetegnek” nevezni. Micsoda különbség Biden stílusához
képest, aki a kampány során és győzelme pillanatában is így
szólt az ellenfelére szavazókhoz: „Azoknak mondom, akik
Trump elnökre szavaztak, hogy megértem csalódottságukat,
magam is vesztettem el pár választást. De most adjunk
egymásnak egy esélyt!” Ekkor hangzott el az a mondat, amely
alighanem a legemlékezetesebbé válik: „Legyen itt és most
vége Amerikában a démonizálás komor korszakának!” Ezzel
rátapintott a bárkit démonizálni képes „trumpizmus”
lényegére.
A kampánystratégiák közti különbségeket a vírusjárvány
tette mindennél jobban megfoghatóvá. Miközben Trump
láthatóan hitt abban, hogy az amerikaiak egy ilyen rettenetes
esztendőben is vevők az ő – lényegében 2016-ról felmelegített
– üzenetére, Biden a „felújított” normalitás iránti vágyra
építette kampányát. Egy publicista szellemes hasonlatával: a
többségnek elege lett az igazság balkanizálásából, Trump
virtuális világából. Négy évvel ezelőtt mindenkit, még
önmagát is meglepve, a valóságshow egykori sztárja sikerrel
kápráztatta el a szavazók kellő hányadát (és nyert a vidékies,
gyéren lakott államoknak nagy előnyt adó elektori
rendszerben). Idén a Varázslón eltörték pálcáját. De Trump
sajnos e négy évével bebizonyította azt, hogy – az
elnöktörténész Michael Beschloss megfogalmazásával –
„milyen messzire juthat a rendszerünkben valaki
hatalomvággyal és a demokrácia megvetésével.” Nem csoda,
hogy a végén – a kommentrovatokat elárasztva – emberek
milliói vallották be, hogy szinte megőrjítette őket az őrült
nagybácsi. Két áru eladói csináltak ezen nagy üzletet: a
fegyverboltok és a nyugtatót áruló patikák.
Trump rácáfolt a legrosszabb várakozásokra is botrányosnál
botrányosabb szavaival és – a Twitteren ontott – üzeneteivel,
taszító tetteivel és dilettáns tétlenségével. A magát
rezzenéstelen arccal – nem is egyszer – „stabil géniusznak”
nevező elnök instabil ostoba volt a járvány kitörésekor. A sors
megint tálcán kínálta neki a nagy lehetőséget: igazi
vezetőként állhat a kór elleni küzdelem élére, ami világszerte
több kormányfőnek is busásan kamatozott a népszerűségi
mutatóikban. Sokat eláruló módon, Biden március elején, a
járvány elterjedésének idején kezdett elhúzni a felméréseken,
és az ekkor megszerzett előnye végig megmaradt. Ekkor
világossá vált a költői igazság, hogy növeli, ki elfödi a bajt.
A legendás, Watergate-ügyet feltáró riporterpárosból Bob
Woodward másfél tucat – hangszalagra rögzített – interjút
készített Trumppal, aki elárulta neki: már az év elején
tájékoztatták szakértői és titkosszolgálatai a járvány
elképesztő veszélyeiről. Ám ő, azzal a mentegetőzéssel, hogy
nem akart pánikot kelteni, heteken át nemcsak lekicsinyelte a
bajt megnyilatkozásaiban, hanem még gúnyolta is a
szakértőket és a demokratákat, amiért kongatták a
vészharangot. A hónapok során egyre feszültebbé vált a
viszonya Amerika első számú járványfelelősével, a Reagan óta
e posztot betöltő Faucival, akit a kampány végére nemcsak
Trump tömegei támadtak ellenségként, hanem maga az elnök
is. Ennek oka pedig nem volt más, mint hogy képes volt
szembeszegülni a kincstári derűlátással. Kivált, hogy Trump
még „kamunak” is nevezte a járványt, mert – újraválasztása
érdekében – csakis a tőzsdei árfolyamokat figyelte, nem a
fertőzöttek és halottak számát. Lévén egyetlen igazi
ütőkártyája a kedvező gazdasági helyzet volt, csakis azt
próbálta óvni, s nem az embereket. Halogatta, majd fékezte a
szükségszerű óvintézkedéseket: támadta a szociális
távolságtartást, gúnyolta a maszkviselést, és bátorította az azt
tüntetően elvető híveit. Csepülte a járvány első célpontjait, az
északi – demokraták által kormányzott – államokat, amelyek
drákói intézkedésekre kényszerültek. Mi több, biztatta a déli,
főleg republikánus irányítású államokat a korlátozások
mielőbbi enyhítésére, majd feloldására. Csak ugye, a vírust
nem lehet propagandával legyőzni. A járvány nyárra kiterjedt
az egész országra. A választási fogadásokon Biden június
elején előzte meg az addig – hivatalban lévő elnökként
hagyományosan – vezető Trumpot. Magát alternatív
vezetőként kínálva kezdte felvázolni, hogyan irányítaná a
vírus elleni harcot.
Tüntetően alig mozdult ki wilmingtoni háza alagsorából,
nem törődve a trumpista média gúnyolódásával, és saját
oldala kritikusaival sem, akik az elnökével vetélkedő
kampánygyűléseket sürgettek tőle. Ennek az „elbújásnak”
valójában jelképes üzenete is volt a Biden életkorából adódó
önvédelem mellett: ha az embereket távolságtartásra, a
tömegek kerülésére buzdítja, akkor azt a maga példájával is
erősítse. Nem ihat bort, aki vizet prédikál (amúgy ő is és
Trump is antialkoholista). S ez be is jött neki, miközben Trump
gyűléseinek (maszk nélküli) résztvevői közt kezdett tarolni a
vírus (egyik jeles híve és egykori elnökjelölt, Herman Cain
például a tulsai fedett csarnokban tartott gyűlés után halt
bele a Covid–19-be), vagy mikor maga Trump is kórházba
került megfertőződve.
Jelképes volt továbbá a kontraszt, amikor Trump
teátrálisan átsétált a Fehér Házból a közeli templomhoz, és
magasan lobogtatta a Bibliát, miután a karhatalom –
Amerikához nem illő, sőt alkotmánysértő módon – szétzavarta
az ott lévő békés tüntetőket.
Végig e kontraszthatás érvényesült, amelyre Biden
tudatosan rájátszott. Nem övé volt a leglelkesítőbb és
legbátrabb elnökjelölti kampány (egy felmérés szerint
szavazóinak fele Trump ellen voksolt), az Obamáért rajongó
ifjonti lelkesedés sem kísérte, s pláne nem volt körötte olyan
személyi kultusz, mint Trump körül, akit sokan – és nem
alaptalanul – a szektavezérekhez hasonlítottak. A „vissza a
normalitáshoz”, ha úgy tetszik, az unalmas politikához nem
titkoltan lett Joe Biden aduja Mr. Adu [trump angolul adut
jelent] ellen. Biden nem engedett a demokrata baloldal
nyomásának, de kínált annak posztokat és programokat.
Személye és politikája egyaránt a megnyugtatást szolgálta és
nem a felzaklatást. Még az őt elnökjelöltté tevő dél-karolinai
előválasztást megelőzően tudatta, hogy mindenképpen nőt
szeretne a páros második helyére. A számba jöhető hölgyek
közt többségben voltak az afroamerikaiak, s emiatt a
szokottnál is nagyobb figyelem irányult Biden döntésére.
Lévén beiktatásakor már 78 éves, az alelnöke nagy
versenyelőnyt élvez az utódlásnál. S noha maga Biden ugyan
nem mondta ki, hogy csupán egy ciklusra tervez (ostobaság
lett volna, hiszen akkor rögvest „béna kacsává” nyilvánítja
magát), ez a kora miatt érthető feltételezés. Végül azt a
Kamala Harris kaliforniai szenátort választotta, aki nála bő
két évtizeddel fiatalabb, komoly politikusi és ügyészi múltja
van (és kiesése nem zavarja a demokraták szenátusi pozícióit,
hiszen a számukra biztos Kaliforniából való). Harrisszel is a
biztosra ment: nehezen támadható, s a demokraták egyik
szárnyát sem felbőszítő alelnökjelölt, aki Bidenhez hasonlóan
pragmatikus hírében áll. Amennyiben a január 5-i két
georgiai pótválasztás eredményeként a demokraták elérik a
szenátusi döntetlent, hivatalból a felsőház elnökeként ő
billentheti javukra a testületi szavazásokat.
A finálé híven tükrözte e bizarr kampányt és Amerika
vészes megosztottságát, avagy inkább kettészakadását.
November 3-án mindkét jelölt rekordszámú szavazatot kapott,
köszönhetően a 20. század eleje óta legmagasabb választási
részvételnek. Trump, aki imádja önmagát szuperlatívuszokkal
magasztalni („talán csak Lincoln volt jobb nálam” – mondta
ismétlődően), elérte a hetvenmilliós voksszintet, ami ugyan
sovány vigasz országosan több mint ötmillióval lemaradva
Biden mögött, ám annak titokban nyilván örül, hogy ebben az
egyben lepipálta nemezisét, Obamát is (politikai pályáját a
fekete elnök amerikai születésének, vagyis legitimitása
megkérdőjelezésével kezdte, amivel be is lopta magát a fehér
fajvédők szívébe). Mivel a demokrata szavazók jelentős része a
járvány okán levélben voksolt, s mert Trump az ellenkezőjére
biztatta a republikánusokat, előállt a sokak által megjósolt
helyzet, amelyre az elnök stratégiája immár bebizonyultan
alapozódott. Mivel a választás napján először a személyesen
leadott szavazatokat számlálják, s csak utána a levélben
érkezetteket, este még úgy tűnhetett, hogy Trump biztosan
nyer, lévén jóval több volt a republikánus voks. Azonban már
sokadszor fordul elő Amerikában, hogy – lévén a levélszavazás
a polgárháború óta gyakorlat – érdemben változik a mérleg
az államokon belül leadott levélszavazatok, vagy éppen a
külföldön élő polgárok, köztük a világszerte állomásozó
katonák és családtagjaik voksainak hatására. A külvilágot
azért lepte meg a több napig tartó számlálás, mert
megszoktuk, hogy a választás éjszakáján már tudnak
eredményt hirdetni az exit poll-ok alapján (de csak lényeges
előny láttán). Miután megismertük a megválasztott elnök
személyét, már senkit sem érdekelt a külvilágban, hogy a
számlálás még napokig eltart. (Hillary Clinton majd
hárommilliós országos előnye bő egy héttel a választás után
lett végleges, a szokott módon körülményes kaliforniai
feldolgozás nyomán: ott mindig sok népszavazási kérdés is
tarkítja az amúgy akár többtucatnyi tisztségre történő
voksolást.) De bő hatvanmillió levélszavazatnál nem is
lehetett exit poll-okkal kalkulálni.
Erre a helyzetre láthatóan és tudatosan készülve, Trump
először Twitteren tette közhírré a „nagy győzelmet”. Majd
bement a Fehér Ház sajtótermébe, hogy megerősítse, amire
sokak hetek óta számítottak, és amit például Sanders szenátor
egy tévéinterjúban szinte szóról szóra megjósolt: Amerika
elnöke – a történelemben példátlan módon – csalásnak
nyilvánítja a kibontakozó és neki vereséget ígérő választási
eredményt. „Ez az amerikai közvélemény becsapása, ez
országunk szégyene, mi készen állunk e választások
megnyerésére. S őszintén szólva, mi meg is nyertük ezt a
választást.” Mintha a még meg sem számolt sok millió
levélszavazat, megannyi állampolgár véleménye mit sem
számítana. Trump hozzátette: „Elmegyünk az Egyesült
Államok főbíróságáig, s azt akarjuk, hogy az állítson le minden
szavazást.” Tudatos szótévesztés: „szavazást” mond, de
valójában a voksszámlálást akarta leállíttatni (el is árasztották
médiáját az álhírek az utólagos voksleadásokról). Nem először
utalt a szövetségi főbíróságra, ahová a republikánus szenátusi
többségnek – a demokraták tiltakozásával és saját korábbi
állításaikkal nem törődve, amikor még Obama jelöltjét
obstruálták – sikerült egy héttel a választások előtt beszavazni
egy a testületet 6-3 arányban konzervatív oldalra döntő
bírónőt. Trump nyilván arra számított, hogy – a Bush–Gore
párharchoz hasonlóan – most is a főbírák dönthetik el az
elnökválasztás kimenetelét, és hogy az ő betuszkolt jelöltjének
esze ágában sem lesz kivonni magát a testület szavazásából,
amely nélküle holtpontra is juthatna. (Holott amikor a
főbíróság 1974 nyarán kötelezte Nixon elnököt a titkos, rá
nézve terhelő hangszalagok kiadására, az általa előző évben a
testületbe jelölt bíró illendőnek tartotta magát kivonni a
szavazásból.) Ám Trump ekként vélte bezárni a kört: kétségbe
vonni a levélszavazatokat és pereskedéssel, fellebbezésekkel
eljutni a javára döntő főbíróságig.
Vagyis valójában puccsal próbálkozott, amikor a jósolt
trükkel kedd éjfél után magát nyilvánította győztesnek.
Látván a demokraták túlnyomó többségének levélszavazását,
már hónapok óta hirdette, hogy azzal csalni lehet és fognak is.
Ezért hajtogatta makacsul, hogy a „legális” voksokkal ő nyert
fölényesen, s ezt csalták el tőle az „illegális” szavazatokkal,
amelyeket meg sem kell számolni. (Hívei el is kezdték e
szólamot harsogni.) Mivel ő maga is levélszavazatot küldött a
Fehér Házból floridai lakhelyére, s ott a sok millió hasonló
csöppet sem zavarta, mert nyert, álságos a máshová ekként
beérkezettek kétségbe vonása. A levélszavazat azonban, még
ha az elnök hajtogatja is, nem illegális, s persze
megszámolták. Hiába volt a kulcsállam Pennsylvaniában 650
ezres előnye kedd éjjel, ha még másfél millió levélvoks várt
beszámításra, méghozzá főleg Philadelphiából és
Pittsburghből, ahonnan 80-90 százalékban demokrata voksok
szoktak jönni. Így történt ez most is, amikor Biden ezek
jóvoltából előzte meg Trumpot, ahogyan Georgiában is az
atlantai szavazatokkal tett szert előnyre. A számok láttán az
AP hírügynökség, amelynek emberei közvetlenül az államok
és városok hivatalaitól értesülnek, immár behozhatatlan
győztessé, tehát megválasztott elnökké nyilvánította Bident.
Így tett aztán a CNN, majd sorra az összes tévéhálózat,
utolsónak a jobboldali Fox-tévé. Trump, aki ismerten a Fox
műsorain csüng, össze is veszett a milliárdos tulajdonos
Murdochkal, aki szó szerint ejtette a vesztest: a szavazást
követő pénteken a Murdoch tulajdonát képező New York Post
már azzal jelent meg a címoldalán, hogy a letört elnök
alaptalanul vádaskodik csalással.
Ez a bulvárlap két héttel korábban még próbálta
megtorpedózni Biden kampányát a „Hunter-botránnyal”.
Trump és emberei voltaképpen felújították a 2016-ban bejött
trükköt: akkor – orosz közreműködéssel – Hillary Clinton és a
demokrata kampány elektronikus leveleinek
kiszivárogtatásával csináltak botrányt. Már későn derült ki,
hogy alaptalanul, mert az FBI akkori igazgatója, Comey tíz
nappal a szavazás előtt jelentette be a hivatalos vizsgálat
hírét, annak lefújását pedig csak pár nappal a választás előtt.
De már addig is sokan leadták előre voksukat, s nyilván Comey
bejelentésének perdöntő szerepe volt a még ingadozó
szavazók Trump mellé állásában. Ezért próbált most is szinte
mániákusan „találni valamit” Biden lejáratására, hogy megint
előállhasson valami hasonlóval a négy évvel ezelőtti
szólamához: „Korrupt Hillary” – amire gyűlésein a tömegek a
„Lecsukni!” skandálással feleltek. Zavaros életű fiát kipécézve
próbálta besározni az ellenfelet. Osnos leírja, hogy Biden
mennyire gondoskodó apja megmaradt gyermekeinek, s hogy
őket támadva lehet őt kihozni a sodrából, és hibázásba
kényszeríteni.
Ha valamiben, éppen a Hunter-ügyben érhető tetten
leginkább Trump és környezete tehetségtelensége. Biden
fiának valóban ismertek a drogozással kapcsolatos kálváriái,
de ez aligha lett volna elég arra, hogy az elnökjelölt ellen
fordítsa az amerikaiakat, akiknek sokasága küzd hasonló
családi problémával. Tényleg rossz döntés volt Huntertől,
hogy elfogadta a nagy ukrán gázcég ajánlatát, hiszen azt
nyilvánvalóan a neve és apja alelnöksége okán kapta. De vajon
mi egyebet tehetett volna apja a 45 éves felnőtt fiával, mint
hogy – amit Osnos idéz – nyomatékkal megkérdezte, hogy
tudja-e mit csinál? A család tragédiái és Hunter bátyjának
akkori agydaganata szinte kizárták, hogy Biden erőszakosan
próbálja meghiúsítani fia rossz döntését. Trump és tanácsadói
azonban találtak egy valós tényt, amelyet elferdítettek: 2015
tavaszán alelnökként Biden Kijevben valóban sürgette az
ukrán vezetést Sokin főügyész menesztésére, s később ezzel el
is dicsekedett, ami videón van. De azt hiába is lobogtatták
Trumpék: Biden minek titkolta volna, ha egyszer az USA és az
EU közös sürgetését továbbította Kijevnek? De a fő gond a
botránykeltéssel, hogy Sokin kirúgását azért követelte a
Nyugat, mert nem nyomozott az egyik ukrán oligarcha cége,
így a Hunteré ellen sem. A trumpista propagandagépezet
gőzerővel leplezte le az álbotrányt és kérte számon a komoly
médiától, hogy miért nem hajlandó ezzel foglalkozni. De hát
éppen azért nem, mert foglalkoztak vele és ismerték a valós
tényeket. Sokatmondó, hogy a bulvárlap New York Postban
azért jelent meg a nagy leleplezés, mert sem a komoly,
konzervatív Wall Street Journal, de még a jobboldali Fox-
tévéhálózat hírszerkesztői sem találták elég megalapozottnak.
Amint azok sem voltak komoly vádak, amelyek Hunter kínai
üzleteivel próbáltak árnyékot vetni apjára: még ha netán
kapcsolódtak is a 2017-es ügyek Bidenhez, ő akkor már
magánember volt, nem pedig alelnök. Így aztán hiába jelentek
meg a választás utolsó hetében is bombasztikus „leleplezések”,
a Hillary-esetből okult médiát nem tudták lépre csalni. (Akkor
a tárgyilagosság jegyében hosszan taglaltak minden vádat,
ami a Trumpra szavazók szemében azok igazolását
jelentették.) Ami talán ennél is többet mond, hogy az
amerikaiak többsége sem vette komolyan, és a nagy lapok
kommentelői is élcelődtek, hogy „nem is fogok Hunterre
szavazni…”
Trump durcás vesztesként mintegy bezárkózott a Fehér
Házba, nem volt hajlandó elismerni a vereségét, s tweetjeiben
a „csalást” ismételgette. A titkosszolgálati tájékoztatásokat is
elunó, főként a Fox-tévé műsoraiból és a szélsőséges
honlapokból tájékozódó elnök gyaníthatóan nem is hallott
róla, ám viselkedése kínosan felidézi Yahya Jammeh gambiai
államfőét, aki 2016-ban nem fogadta el az őt vesztesnek
nyilvánító választások eredményét, követelte azok törlését és
szintén az általa kinevezett tagokból álló főbíróságtól kért
segítséget. Igaz, ő csapatokat is vezényelhetett a fővárosba,
míg az amerikai hadsereg vezérkari főnökei siettek tudatni,
hogy rájuk nem számíthat (és a szavazatszámlálás napjaiban
erről külön is tájékoztatták a tévétársaságok vezetőit).
Jammeh aztán az Afrikai Egységszervezet és az ENSZ
Biztonsági Tanácsa nyomására kénytelen volt beletörődni, és
elmenekült Zambiából…
Az amerikai hagyományok szerint a győztes addig nem áll
a nyilvánosság elé, amíg a vesztes fel nem hívja, és be nem
ismeri vereségét, egyúttal gratulálva az immár megválasztott
elnöknek. Ezt tették mindig nemcsak az elnök újraválasztását
meghiúsítani próbáló, ám kudarcot valló kihívók, hanem a
hivatalt vesztők is. Idősebb Bush a demokratikus békés
hatalomváltást hangoztatva meleg szavakkal gratulált az őt
legyőző Bill Clintonnak, akivel utóbb baráti viszonyba is
került. Clinton alelnökétől és utódjelöltjétől, Gore-tól – a
többhetes jogi csata után – a konzervatív többségű főbíróság
vette el a győzelmet, de ő nem lamentált tovább, s nemcsak
elismerte a vereségét, hanem éppen az előzmények után nagy
hangsúlyt adott annak, hogy ifjabb Bush az ő elnöke is. McCain
vereségét elismerő beszédét tanítani fogják, mert kifejezetten
utalt a történelmi fejleményre: az első afroamerikai elnök
előtt hajtott fejet. Trump azonban makacskodott és
pereskedést helyezett kilátásba, amit Biden – híven az egész
kampányban tanúsított higgadtságához – egyszerűen
ignorált. Ha úgy tetszik, látványosan túllépett Trumpon.
Joggal, hiszen a hithű és szélsőségesek dominálta trumpista
táboron kívül nem akadt – sem Amerikában, sem a
külvilágban – komoly politikus, aki kételkedett volna a
választás eredményében. Utóvégre a republikánusok utolsó
elnöke, ifjabb Bush a Bidennek küldött gratuláló üzenetében
aligha véletlenül írta le: „Az amerikai nép bízhat benne, hogy
ez a választás alapvetően tisztességes volt, integritása
igazolódni fog és kimenetele egyértelmű.” Magyarán: nem
volt csalás, azt a pereskedéssel sem tudják majd bizonyítani és
Biden győzelme meggyőző.
A még aktív republikánus politikusok azonban pár
kivétellel továbbra is féltek, nem annyira Trumptól (csak
kevesen hiszik, hogy tényleg képes lesz pártja élén maradni),
hanem vérmes táborától. S az tagadhatatlanul imponáló volt,
hiszen sok szenátor és képviselő élvezhette a listavezető
húzóhatását. A mai vészesen polarizált Amerikában már csak
elvétve fordul elő, ami a múltban a politikai egyensúlyra
törekvő szavazókat arra késztette, hogy „szemezgessenek”:
elnök ettől a párttól, szenátor onnan. Az elmúlt évek
bizonyították, hogy a Trumppal szembekerülőktől radikális
tábora megvonja voksát, ezzel politikai halálra ítélve. Ezért
tartott még a könyv nyomdába adásakor is a bizarr színjáték:
kiszivárogtak a hírek, hogy családtagjai noszogatják a vereség
beismerésére a szuperegójú Trumpot, aki retteg a „vesztes”
szótól, s imádja azzal megbélyegezni ellenfeleit; vezető
republikánusok helyeslik, hogy megpróbálkozik az
eredmények megtámadásával, ám óvakodnak használni a
„csalás” kifejezést; a Bident ünneplő többség és persze a
demokraták háborognak a békés hatalomátadás tudatos
gátolásán, mint ami már nemzetbiztonsági kockázat is.
Osnos a választás előtt, de Biden győzelmére számítva
fejezte be könyvét, amelyben vázolja a 46. elnök kormányzási
terveit. Biztos lévén győzelmében, a demokrata elnökjelölt
nem titkolta, hogy Franklin Roosevelt New Dealje lebeg a
szeme előtt, és az akkori világválság utáni átfogó
reformkorszak. Ehhez azonban Bidennek nemcsak az
elnökséget, hanem a szenátusi többséget is meg kellett volna
szereznie, különben alighanem – és a meglepően sok
republikánus voks láttán szinte bizonyosan – illúzió az
ellenzék (Obamának is keresztbe tevő) politikusaitól a kétpárti
együttműködés. Ahhoz a Republikánus Pártnak, ami nagyon is
jobbra tolódott, vagy inkább a jobbszél túszává vált, át kellene
esnie a „trumptalanításon”. Ezért oktalanság ennyi
bizonytalan tényezővel jósolgatni. Viszont a szenátusi
döntetlen – ami az alelnöki vokssal már többség – január
elején a két georgiai pótválasztáson még összejöhet, s akkor,
de csak akkor javulhatnak a 46. amerikai elnök lehetőségei.
Avar János
 Bevezetés
1988. február 12.
Egy 45 éves fehér, háromgyerekes férfi a szállodai szobája
padlóján tért magához. Öt órán át volt öntudatlan állapotban,
s lábait még mindig alig tudta megmozdítani. Fogalma sem
volt, hogy került oda. Halványan fel tudott idézni egy
villanásnyi kínzó fájdalmat, amelyet akkor érzett, amikor
visszatért szobájába a New York államban lévő Rochesterben
megtartott beszéde után. Olyan volt, mintha bárddal
hasítottak volna le egy darabot a koponyájából. Előtte
hónapokon keresztül hagyta figyelmen kívül a fejében és
nyakában tapasztalt furcsa fájdalmat, amelyet a folyamatosan
szedett fájdalomcsillapítóval sikerült elnyomnia. Úgy vélte, a
fájdalom normális velejárója annak az őrült hajszának,
amelyet az elnökjelöltség jelentett, miközben továbbra is
vezette az Egyesült Államok szenátusának jogi bizottságát. Bár
a kampány kínos véget ért – tudta, hogy saját arroganciája
vezetett oda –, a fejfájás megmaradt.
Valahogy feltápászkodott az ágyra. Innen, titkára
segítségével egyenesen egy delaware-i kórházba repítették,
ahol az orvosok agyi aneurizmát állapítottak meg. Az
aneurizma következtében az agy vérellátását biztosító egyik
artéria kórosan megduzzadt. Túlélési esélyei annyira
csekélyek voltak, hogy – még a felesége megérkezése előtt –
papot hívtak hozzá, hogy szükség esetén feladja neki az utolsó
kenetet. A következő órákban, sűrű hóvihar közepette
Washington D. C.-be szállították, ahol az őt fogadó sebészorvos
figyelmeztette, hogy a műtét szövődményeként elvesztheti
beszédkészségét. „Ez tavaly nyáron még jól is jött volna!” –
válaszolta a férfi, némi öniróniával.
 A műtét utáni három hónapot – amikor egymást követték
az újabb beavatkozások és komplikációk – egy kórházi ágyon,
vízszintesen fekve kellett töltenie. Furcsamód, az
elnökválasztási kampány fiaskója nagy valószínűséggel
megmentette az életét. Ha figyelmen kívül hagyta volna a
tüneteket, és folytatta volna a kampánykörutat, továbbra is
keresztül-kasul utazva New Hampshire államban, lehet, hogy
nem élte volna túl. A betegség talán legnyomasztóbb óráiban
az egyik orvos odafordult hozzá, és azt mondta: „maga
szerencsés ember!” A férfi csak hét hónap gyógyulás után
tudott újra munkába állni. Első nyilvános beszédében
elmondta közönségének, hogy kapott az élettől „egy második
esélyt”.
Több mint harminc évvel az után a pillanat után, amikor
Joe Biden a hátán fekve majdnem meghalt, életrajzírói
hajlamosak kifelejteni ezt a momentumot politikai
pályafutásának legfontosabb hivatalos mérföldkövei közül.
Pedig abban a pillanatban sok tekintetben benne van Biden
egész élete: valószínűtlen fordulatok sokasága, melyek között
rendkívül szerencsések és felfoghatatlanul kegyetlenek is
voltak. Biden elszántsága és kitartása több mint öt évtizede
segíti abban, hogy elnyerje az Egyesült Államok vezető
tisztségeit. Amikor késő tinédzser korában, akkori barátnője,
későbbi felesége, Neila Hunter édesanyja megkérdezte, hogy
mivel szeretne foglalkozni, Biden így felelt: „elnök szeretnék
lenni, az Egyesült Államok elnöke”.
Karrierje során az Egyesült Államok modern kori
történetének sarkalatos pillanataiban volt jelen; olyan, az
egész országot meghatározó konfliktusokkal kellett
foglalkoznia, mint a faji és genderkérdések, a bűnözés, a
kapitalizmus, illetve a háború. Többször hibázott,
magyarázkodott olykor, nagy árat fizetve érte. Számtalanszor
megcáfolta a jóslatokat, hogy nincs tovább, s egyszer csak –
önmagát is meglepve – ott találta magát Barack Obama
mellett egy történelmi jelentőségű elnökválasztás
alelnökjelöltjeként. A 2008-as demokrata konvención
elmondott beszédében úgy fogalmazott, „életünk során a
bukás előbb-utóbb elkerülhetetlen, de feladni
megengedhetetlen”.
Alelnöksége idején, amely Washington legalulértékeltebb
pozíciója, sokszor keltett olyan benyomást, mint aki nem is
igazán hiszi el, milyen szerencsében van része. Élete során
annyi súlyos megpróbáltatáson volt már túl, hogy nem igazán
tudta magát komolyan venni. Egyszer Angliában jártak
hivatalos látogatáson, s egy magántalálkozón egy brit
miniszter megkérdezte, hivatalosan hogyan kell egymást
megszólítaniuk. Biden jelentőségteljesen körbepillantott,
majd így szólt: „Úgy tűnik, magunkban vagyunk, úgyhogy
szólíts csak Elnök úrnak én pedig téged Miniszterelnök
úrnak.”
A jelentős múlttal rendelkező veterán politikusnak, aki
2020-ra már megszámlálhatatlan mennyiségű csatát tudhatott
maga mögött, ellenfelei és rajongói is jogosan tették fel a
kérdést, hogy bölcs dolog-e elindulni a választáson. Ehhez
képest Biden ismét megcáfolt minden jóslatot, hiszen elnyerte
a demokraták jelölését. Ez a győzelem leszámolt azokkal a
véleményekkel, amelyek Amerikának borús jövőt jósoltak és
szinte csúfot űzött azokból a szokásos közhelyekből, amelyek a
mostani, sorsdöntő elnökválasztással kapcsolatban
elhangzottak. Donald Trump ellen kellett egy az egyben
megküzdenie azért a tisztségért, amellyel kapcsolatban egyre
kevesebben hitték el, hogy élén a szabad világ vezetője áll.
Az események furcsa egybeesése révén Joe Biden, aki egész
életében keményen dolgozott, ott állt egy szakadék szélére
sodort ország közepén, amelynek polgárait és az Egyesült
Államokon kívül élőket is egyre inkább az kezdte
foglalkoztatni, hogy milyen ember is ő, hogyan gondolkodik,
mihez ért és milyen hiányosságai vannak. Abban a
pillanatban, amikor az ország az egész világ előtt feküdt
kiterítve, Joe Biden megérkezett – történelmi küldetés az övé.
 I. fejezet

Annus horribilis
Wilmington gazdagok által lakott elővárosában, a buja
erdőségekkel körülvett Brandywine Valley-ben élnek többek
között az óriási vagyonnal rendelkező du Pont család
leszármazottjai. A pazar birtokok, kastélyok és egyéb
történelmi épületek Delaware állam Chateau Country nevű
részén bújnak meg. Ennek közelében, és egy ezekhez képest
sokkal szerényebb léptékű, négyhektáros domboldalon él Joe
Biden és felesége, Jill. Házuk egy piciny tóra néz.
Pontosan 99 nappal a választások előtt érkeztem meg
Bidenék házához. A fertőzésveszély miatt tanácsadói egy
melléképületbe vezettek, amely körülbelül 30 méterre állt a
család otthonától. „Üdvözöllek édesanyám házában” –
hallatszott Joe Biden köszöntése a lépcső tövéből, s egy
másodperc töredékén belül már láttam is ősz haját.
Hamarosan felért hozzám a második szintre. Elegáns szabású,
kék színű inget viselt, az ujjak könyékig felhajtva, a gombok
közé egy toll volt bedugva, arcát pedig egy hófehér N95-ös
maszk takarta.
Három héttel azelőtt voltunk, hogy Biden hivatalosan is a
demokrata párt jelöltje legyen az amerikai elnökválasztáson.
A The Washington Post aznapi címlapja szerint „Amerika
megítélése soha nem látott mélységekben van”. A koronavírus
halálos áldozatainak száma megközelítette a 150 ezret, ami
háromszor annyi, mint a vietnámi háborúban elhunyt
amerikaiak száma; a gazdaság soha nem tapasztalt tempóban
omlott össze; az oregoni Portlandben civil ruhás szövetségi
ügynökök könnygázzal fújták le a tüntetőket, akiket
egyébként Donald Trump „beteg és tébolyult anarchista
agitátoroknak” nevezett. Ugyanazon a napon Trump Twitter-
bejegyzésben írta le vészjósló véleményét, mely szerint a
demonstrálók „lerombolják amerikai városainkat, vagy annál
is szörnyűbbet tesznek, ha az álmos Joe Biden, a baloldal bábja
megnyerné a választást. A piacok összeomlanának, a városok
lángba borulnának.”
Vendéglátóm – aki Donald Trump újabb négy évének útjába
állt – szemlátomást örült a társaságomnak. 2020 furcsa nyarán
a Biden-ház egy nyugalmat és meghittséget árasztó, félreeső
helyen lévő kolostorra emlékeztetett. A kelta stílusú
melléképület (zöld színű spaletták, bogáncsvirág-mintás
díszpárnák) a Secret Service, azaz a biztonsági szolgálat
főhadiszállása is volt, ezért nagydarab fegyveres őrök
pásztázták a terepet és járkáltak ki-be. Biden a szoba másik
végében lévő karosszékbe ült le, és karját behajlítva, a
mostanában divatos, távolságtartós módszerrel üdvözölt. „A
dokik nagyon szigorúak” – magyarázta.
A Biden házaspárnak aznap délután Washingtonba kellett
utaznia, hogy a Capitoliumnál lerója kegyeletét a nemrég
elhunyt John Lewis tiszteletére tartott megemlékezésen.
Lewis az amerikai polgárjogi mozgalom ikonikus harcosa volt,
akiből később az Egyesült Államok kongresszusában Georgia
állam képviselője lett, és akit előszeretettel emlegettek „a
képviselőház élő lelkiismereteként”. Fiatalkorában az
Alabama államban lévő Selmában a katonák és rendőrök egy
felvonulás során olyan súlyosan bántalmazták, hogy betört a
koponyája, de túlélte, és évtizedekig szolgált képviselőként.
Különleges alkalomnak ígérkezett a washingtoni utazás,
mert Biden a koronavírus-járvány kitörése, azaz március óta
önkéntes karanténban élt, ami azt jelentette, hogy nem
hagyta el otthonát. A hátsó teraszon fogadta, és Zoomon
beszélgetett az aktivistákkal, akik kampánytámogatást
gyűjtöttek, feljárt az emeleti konditerembe és a pinceszinten
lévő szabadidő-helyiségbe. Ez utóbbi stúdióként is szolgált,
mivel innen adta a tévéinterjúkat egy könyvespolc és az
amerikai lobogó előtt ülve. A kampánystáb tagjai pedig
szétszóródtak, s a közel 2300 állami alkalmazott
valamelyikénél kaptak szállást.
Mielőtt feltehettem volna az első kérdést, Biden mesélni
kezdett a melléképületről. 2002-ben édesapja, idősebb Joe
megbetegedett, ezért Biden felújította házuk pincéjét, és
odaköltöztette a szüleit. „Csupán hat hónapig bírta, Isten
nyugosztalja” – mondta Biden. „Azt hittem édesanyám tovább
bírja majd.” Nem így történt. (Néhai édesanyja, Jean Finnegan
kiemelkedően fontos szerepet tölt be Biden családjáról szóló
visszaemlékezéseiben. Középiskolás korában történt, hogy egy
apáca kicsúfolta, amiért dadogott, ezért édesanyja, aki hithű
katolikus volt, bement az apácához, és így szólt: „Ha még
egyszer így beszél a fiammal, visszajövök, és letépem azt a
csinos kis kalapot a fejéről!”)
Amikor Jean megözvegyült, egy ajánlattal állt elő fiának.
„Joey, ha építesz nekem egy házat, hajlandó vagyok
beköltözni.” Biden azt válaszolta, nincs annyi pénze, hogy
házat tudjon neki építeni. „Tudom, hogy nincs – válaszolta
anyja –, de megbeszéltem a testvéreiddel, hogy eladod a
házamat, és építesz nekem egy lakást.” Biden éveken át élt
állami fizetésből, és az Egyesült Államok szenátusának egyik
legkevésbé tehetős tagjának számított. (Az alelnöki ciklusát
követő két évben Bidenék több mint 15 millió dollárt kerestek
beszédekkel, előadásokkal és könyvszerződésekkel.) Biden
felújította a garázsépületet, és édesanyja beköltözött.
„Ahányszor lementem hozzá, ott ült abban a bizonyos fotelban
a kandalló felé fordulva, és tévézett. Éppen aktuális gondozója
egy kisszéken kucorgott, és édesanyámnak gyónta meg élete
történetét” – idézte fel.
Joe Biden már öt évtizede volt, saját szavaival élve
„közéleti figura”, aki sokféle politikai tisztséget töltött be,
rengeteg interjút adott és mindig szívesen anekdotázott. Én
legutóbb 2014-ben beszélgettem vele a Fehér Házban
elsősorban külpolitikai kérdésekről, miközben Donald Trump
épp az Apprentice [Gyakornok] című üzleti reality show 14.
évadát vezette. A műsorban fiatal üzletemberek vetélkedtek
az óriási fődíjért. Joe Biden, aki most 77 éves, soványabb, mint
hat évvel ezelőtt, de nem áll neki rosszul. Mindig is nehezen
vált meg fiatalos külsejétől. Pár éve például új mosolyt
csináltatott magának, amit a 2012-es kampányban egy
Twitter​ bejegyzésben így értékelt valaki: „Biden fogai annyira
fehérek, hogy Romney-ra szavaznak.” Új hajat csináltak neki, a
homloka kisimult, s általánosságban is elmondható róla, hogy
úgy fest, mint egy nagypapa, aki most jött meg az
edzőteremből (ami gyakran így is van). Sokat beszél, és
okfejtései tekervényesebbek, mint valaha. James Comey volt
FBI-igazgató egyszer azt írta, hogy a Bidennel folytatott
beszélgetések „A-ból indulnak, és addig tartanak, amíg Z-ig
nem érnek.” (2019 decemberében Biden kampánystábja
kiadott egy, orvosi jelentésekből álló összesítést, amelyben
korához képest „egészséges, életerős” férfinak minősítik.)
Az életkorral kapcsolatos kérdések – ilyen-olyan formában
– folyamatosan uralták az elnökválasztást. Hivatalba
lépésekor Trump volt az addigi legidősebb elnök. 2020 nyarán
töltötte be 74. életévét. A saját szellemi frissességével
kapcsolatos kérdéseket Trump úgy hárította el, hogy
szövetségeseivel együtt Bident szenilisként állították be, s
ehhez a jobboldali tévécsatornák és a Twitter biztosították a
narratívát. Biden mindebből keveset tapasztalt, ugyanis nem
olvasta a közösségi médiában megjelent bejegyzéseket.
(Trumppal ellentétben a Biden-kampány sokkal kisebb
mértékben támaszkodott rá. Míg Trumpnak összességében
több mint 114 millió követője van Twitteren és Facebookon,
addig Bidennek kevesebb mint 10 millió.)
Ha volt valami fontos esemény, a stábtagok betették a
twitterposztot a reggeli sajtószemlébe, amelyet Biden a
telefonján olvasott el. Azt mondta „nem sok kommentet
olvasok el. Inkább arra koncentrálok, hogy az embereket
mostanában foglalkoztató súlyos problémákra találjak
megoldást.”
Augusztus végére, tíz héttel a választás előtt Biden
átlagosan nyolc százalékponttal vezetett Trump előtt.
Mégsem akadt olyan ember a földön, aki normális végjátékra
számított volna. Néhány felmérés szerint élesedett a verseny,
amely akár irányt is válthat egy nem várt gazdasági fordulat
miatt, illetve ha a Kongresszusban, valamint a Legfelsőbb
Bíróságon történik valami.
„Én bizakodó vagyok, jól állunk. De azt is tudom, hogy el
fog durvulni a kampány, nagyon ronda dolgok lesznek még
itt” – mondta Biden.
Miközben Trump elkezdte pedzegetni, hogy a levélben
szavazás sok visszaélést eredményezhet, újonnan kinevezett
szövetségi főpostamestere megszorításokat vezetett be, hogy a
levélszavazatok egy része ne tudjon határidőre beérkezni.
Ruth Bader Ginsburg, a Legfelsőbb Bíróság legidősebb
tagjának halálával pedig keserű pártpolitikai harc vette
kezdetét utódjának kinevezéséért. A republikánusok
megszervezték, hogy Kanye West, a Trump-szimpatizáns hip-
hop sztár több államban is megszerezze a kellő támogatót és
elindulhasson a jelöltségért folyó versenyben. Az akció célja
gyaníthatóan az volt, hogy fekete szavazatokat vonjon el
Bidentől. Ezzel egy időben az amerikai hírszerzés arra
figyelmeztetett, hogy 2016-hoz hasonlóan az oroszok már
dolgoznak azon, hogy gyengítsék Trump ellenfelét. Most
éppen összevágott telefonbeszélgetésekkel akarják bizonyítani
azt a képtelen feltevést, hogy Biden alelnöksége idején –
hatalmával visszaélve – segítette fiát, Huntert, Ukrajnával
előnyös üzleteket kötni.
Esélyes befutó létére Biden korántsem volt bizakodó. „Attól
tartok, szarakodni fognak a választás végeredményével –
mondta. – Mikor hallottunk olyat egy hivatalban lévő
elnöktől, hogy nem biztos, hogy elfogadja majd az
eredményeket?”

2020 megpróbáltatásai némileg átírták azokat a meséket,

amikhez mi, amerikaiak hozzászoktunk. A világ leggazdagabb,
legbefolyásosabb állama kontár módon kezdett hozzá a
pandémia kezeléséhez – nem volt elég maszk, sem teszt –, és
néhány intézményről kiderült, hogy annyira készlethiányosak
és elavult az eszközparkjuk, hogy faxon küldözgették az
adatokat. A Fehér Ház Kafka-regénybe illő intézkedésekkel
rukkolt elő: miközben az embereket arra kérték, hogy ne
járjanak étterembe, javaslatot tettek az üzleti vendéglátás
adójának csökkentésére.
Ellentétben a második világháborúval, amikor a
középosztálybeli amerikaiak elfogadták, hogy spórolniuk kell
az alapvető élelmiszereken (pl. hús, cukor, kávé), a
koronavírus idején sokan utasították vissza a kérést, hogy
maradjanak otthon, illetve takarják el az arcukat. Egyesek
elutaztak a tavaszi szünet idején, miközben a raktárosokat, az
idősotthonok személyzetét és az áruszállítókat visszarendelték
dolgozni, azzal az indokkal, hogy munkájuk „alapvető
fontosságú”. Washingtonban a politikusok alapszinten sem
voltak képesek összetartani. Miután Larry Hogan, Maryland
állam republikánus kormányzója – aki nem volt jó viszonyban
Trumppal – Dél-Koreából megrendelte a teszteket, úgy
döntött, hogy beveti saját marylandi rendőrségét és a Nemzeti
Gárdát, mert attól félt, hogy a szövetségi kormány
megpróbálja lenyúlni a beérkező készleteket. Trump azzal
hencegett, hogy a demokrata vezetésű államokból
visszatartotta a segítséget és a felszerelést. „Ne hívjátok
Washington kormányzóját – idézte fel saját szavait, melyeket
alelnökének, Mike Pence-nek mondott. – Ne hívjátok fel azt a
michigani nőt sem.” Áprilisban Jared Kushner, az elnök veje és
a válságstáb egyik vezetője, azt nyilatkozta a Fox Newson,
hogy a kormány védekezési stratégiája „óriási sikertörténet”.
A következő négy hónapban legalább 110 ezer ember hunyt el.
Ráadásul a koronavírus kellős közepén George Floyd halála,
amelyet a nyakára térdelő rendőr okozott, egy újabb
korszakváltást jelentett az USA történelmében – elindult
annak a bebetonozott hatalmi hierarchiának a felszámolása,
amelyet Isabel Wilkerson Caste [Kastély] című könyvében úgy
jellemez, mint „amikor az elsötétített színházban a jegyszedő
lefelé fordított zseblámpával, hang nélkül kísér minket a
helyünkre”.
Cornell William Brooks, a Harvard Eegyetem professzora,
az NAACP [nagy múltú, feketéket tömörítő polgárjogi
szervezet] aktivistája és korábbi vezetője George Floyd
megölését egy 1955-ös eseményhez hasonlította. Akkor egy 14
éves Emmett Tillt nevű fiút lincseltek meg és kínoztak halálra,
mert pár nappal korábban állítólag flörtölt egy fehér nővel. A
gyilkosság, a beismerő vallomások, majd az elkövetők
felmentése az amerikai polgárjogi mozgalom új korszakát
indította el. A Floyd-gyilkosság kapcsán kibontakozó
tiltakozási hullám jóval túlmutatott a szörnyű eseten,
világossá vált ugyanis, hogy az emberekben mélyen lakozik a
harag és az elégedetlenség. „A forrongó üst tele volt
frusztrált várakozással. Sokan emlékszünk a szép szavakra,
mint »remény és változás«, de helyette csupán haragot és
félelmet tapasztaltunk. Az embereknek tényleg elegük van” –
mondta Brooks.
Biden azt gondolta, hogy Trump politikai kudarcait – főleg
a járvány helytelen kezelését – még a rendíthetetlen
republikánusok is világosan látták. „Mindenki tudja, még a
támogatói is, hogy csak a saját érdekeit tartja szem előtt.
Minden róla szól – mondta az interjú során. Ez pedig
alapvetően hatással van az emberek életére.” Ennek ellenére
Biden arra jutott, hogy a szavazók egy részének még mindig
nem változott a véleménye. Szerinte a Trump-támogatók nem
érzik magukat becsapva vagy elnyomva, s nem tartják
magukat felelősnek sem. „Azt hiszik, hogy anyagilag jobban
járnak, ha Trump marad az elnök. Szerintem a szavazók egy
részénél, talán 40 százalékuknál célt ért, amikor azt sulykolta,
hogy »a demokraták szocializmust akarnak. Arra készülnek,
hogy minden tulajdonotokat elvegyék.«”
A republikánusok régóta szajkózzák, hogy a demokraták
titokban arra készülnek, hogy az Egyesült Államokba
becsempésszék a szocializmust. Bidennel kapcsolatban nehéz
volt megszilárdítani ezt a vádat, mert politikai pályafutása
során bizonyítottan mindig is a mérsékelt centristák közé
tartozott. Biden azzal az egyszerű céllal szállt be az
előválasztásokba, hogy segítsen véget vetni Trump
elnökségének. Azt állította, hogy az amerikaiak nagy része
nem akar forradalmat. Egy New York-i adománygyűjtő
rendezvényen megígérte, hogy nem fogja „démonizálni” a
gazdagokat és hogy „semmi alapvető változás nem lesz”.
Ennek hatására az interneten olyan színvilágú, hamis
választási poszterek jelentek meg, amelyek Obama Hope
[Remény] feliratú plakátjára hasonlítottak, és az volt rájuk
írva, hogy Nothing Would Fundamentally Change [Semmi alapvető
változás nem lesz]. Ehhez képest, amikor márciusban Biden
ténylegesen megszerezte a jelöltséget, már arról beszélt, hogy
Franklin Delano Roosevelt New Deal-jéhez hasonló léptékű
változást szeretne. Bernie Sanders egyik főtanácsadója szerint
Biden egy telefonbeszélgetés során – amelyben arról esett szó,
hogy Sanders támogatná őt – azt mondta: „olyan haladó elnök
szeretnék lenni, amilyet FDR óta nem láttunk”.
Ez az átváltozás mindkét oldal kritikusait összezavarta.
Bident egyszerre nevezték a szocialisták bábjának és
neoliberális csalónak. Az őt balról támadók – főleg a fiatalabb,
ideológiai alapon gondolkodó, magasan képzett demokraták,
akikre kifejezetten jellemző az online aktivitás – Bident az
ancien régime szüleményének és a nemzetbiztonsági állam
vezérszurkolójának tartják, aki egyáltalán nem ambicionálja a
változást. Ezt bizonyítja például, hogy amikor megnyerte a
Szuperkeddet, az egészségügyi szektor részvényei óriásit
emelkedtek. A liberálisokat elszomorította, hogy míg a
jelöltállítás során a választások történetének legsokszínűbb
csapata sorakozott föl, addig a befutó egy nyolcadik x-ben járó
fehér férfi lett. Olyan ez, mint amikor a pincér visszajön a
konyhából, és azt mondja, hogy az összes különleges fogás
elfogyott, és csak zabkását tud hozni. (Hozzátéve persze, hogy
patkányméreg mindig van raktáron.)
Maurice Mitchell, a Dolgozó családok Pártjának országos
vezetője azt mondta nekem, hogy „az emberek szerint ez a
férfi nem valódi, nem képvisel ideológiát, pedig nekünk
nagyon fontos az ideológia. Az előválasztási kampányban
kifejezetten retrográd nézeteket vallott. Az egészet arra
építette, hogy vissza kell térnünk arra az útra, ahol Obama
idején jártunk.” Mitchell, aki a Movement for Black Lives
[Fekete Életekért Mozgalom] vezetője is volt, azt mondta,
hogy Biden hangnemváltása megütötte a haladáspártiak
fülét: „Ő is úgy érzi, hogy roosevelti pillanatokat élhetünk át.
Bár még nem teljesen ért oda – hiszen senki nem tartja Joe
Bident a progresszivitás zászlósának –, de jelenleg a
legcinikusabb és legoptimistább elképzeléseket is valóra
válthatja.”
A választások közeledtével egy interjúban megkérdeztem
Barack Obamát, hogyan értelmezi Biden balra fordulását. „Ha
úgy vesszük, Joe Biden és Bernie Sanders céljai – kellő
messzeségből nézve – nem is annyira különböznek – érvelt a
volt elnök. Mindkettőjüknek fontos, hogy az emberek
megfelelő egészségügyi ellátásban részesüljenek. Fontos nekik
az is, hogy mindenkinek olyan munkája legyen, amelyből el
tudja tartani a családját. Mindketten tudják, hogy a
gyerekeknek joguk van a színvonalas oktatáshoz.” Obama
szerint inkább a taktika megválasztása a kérdéses. „Sok
esetben csupán az a kérdés, hogy hogyan közelítjük meg a
problémát, és kiket kell meggyőznünk – tette hozzá. Most az
okozhatja a fejtörést, hogy az eddigi terveket módosítani kell,
de nem azért, mert Joe mást gondol, mint korábban, hanem
mert a körülmények megváltoztak.”

A Demokrata Párton belül érezhető feszültséget a liberálisok

meliorizmusa, az Obama- és Biden-féle „hosszú távú”
gondolkodás és a Sanders-féle azonnali cselekvési vágy, azaz a
„forradalmi hevület” közti különbség okozza. A két nézet
képviselői eltérően állnak hozzá a problémákhoz: egyiküknek
fontos a realista látásmód, az együttműködési készség és a
pragmatikus gondolkodás, míg a másik fél úgy látja, és
bizonyítani is tudja, hogy a normális értelemben vett
„reformok” csődöt mondtak, mert nem tudtak hatékonyan
szembeszállni a mindenütt jelen lévő egyenlőtlenséggel, az
amerikai egészségügyi rendszer és a bebörtönzések
kegyetlenségével, valamint az ökológiai katasztrófával. A
megosztottság részben életkorból fakadó, részben ideológiai
alapú. Az amerikai fiatalok óriási fiaskók mentén nőttek föl,
például Irak lerohanása, a Katrina hurrikán miatti
intézkedések hiánya, a 2008-as gazdasági válság, s ezekért
részben a gerontokráciát okolták, vagyis azt, hogy
aránytalanul magas az idősek száma a döntéshozók között. Az
amerikai lakosság átlagéletkora 2020-ban harmincnyolc év
volt. Ehhez képest az Egyesült Államok szenátorainak
átlagéletkora 65 év. A jelenleg hivatalban lévő kongresszus
tagjai között is rengeteg idős van: a szenátus többségi
vezetője, Mitch McConnell 78 éves, a képviselőház elnöke,
Nancy Pelosi pedig nyolcvan. A nagy korkülönbségből komoly
világnézeti különbségek adódtak. Patrick Fisher, a Seton Hall
Egyetem professzora – akinek szakterülete az életkor politikai
dinamikája – azt állítja, hogy „emberemlékezet óta nem volt
ekkora különbség a generációk között demográfiai, politikai,
gazdasági, társadalmi és technológiai szempontból”.
Ma az Egyesült Államokban az Y generáció alkotja a
legnépesebb korosztályt, ráadásul Amerika története során
még soha nem volt ekkora diverzitás egy generáción belül.
Akkor léptek a munkaerőpiacra, amikor az 1930-as évek óta
nem tapasztalt recesszió volt a világban. Kétszer annyi 25 év
alattit érint a munkanélküliség, mint más korosztályokat.
2012-ben már rekordszámú 18 és 31 év közötti felnőtt élt
együtt a szüleivel. Ahogy a 2010-es években a jobb oldalon
terjedni kezdett a trumpizmus, úgy alakult ki egy nagyrészt
fiatalokból álló rivális irányzat a politikai paletta bal oldalán.
Úgy vélték, hogy az idősebb amerikaiak a politikai rendszert
kihasználva forrásokat vonnak el a fiatalabb nemzedék
tagjaitól. 2014-ben a szövetségi kormány egy főre számítva
hatszor annyi dollárt költött időseknek való programokra,
mint gyerekprogramokra. Ezt Paul Taylor, a The Next America
[A jövő Amerikája] című, demográfiai kilátásokkal foglalkozó
könyv szerzője állapította meg.
Sok fiatal amerikai reménykedett Obama intézkedéseiben.
A 2008-as választásokon elképesztő sikert aratva megnyerte
magának az Y generáció kétharmadát. Mire ciklusa végéhez
ért, arra jutottak, hogy ha ő nem tudja cselekvésre bírni a
politikai pártokat, akkor senki nem lesz rá képes. 2013 és 2017
között az ország legnagyobb szocialista szerveződése, az
Amerika Demokrata Szocialistái nevű mozgalom tagjainak
átlagéletkora 68-ról 33-ra csökkent. Egyre több embert
kezdett érdekelni egy New Dealhez hasonló szocializmus.
2019-ben Greta Thurnberg, a svéd tinilány, aki elindított egy
világméretű klímatüntetést, ezt mondta az ENSZ-ben: „A
változás érkezik, akár tetszik maguknak, akár nem.”
Amikor megkérdeztem Obamát a párton belüli
feszültségekről, azokat ő „a hagyományos demokrata eszme”
megnyilvánulásainak tartotta. Ahogy mondta, „ez egy
ernyőpárt, ami azt jelenti, hogy tolerálod, meghallgatod és
megöleled azokat, akik tőled különböznek, s igyekszel őket
benntartani a karámban. Vagyis nemcsak a liberális
demokratákkal működsz együtt, hanem a konzervatív
demokratákkal is kész vagy kompromisszumot kötni”. Ez finom
odaszúrás volt azoknak a demokratáknak, akik a
kompromisszumot gyengeségnek tartják. Az előző
esztendőben Obama fájlalta a „körkörös kivégzőosztag”
megjelenését a pártban. „Gyorsan el kell felejteni, hogy
örökké makulátlan maradsz, hogy nem kötsz
kompromisszumot, meg hogy örökké figyelni tudsz a politikai
korrektségre” – mondta.
Mielőtt megszerezte a jelöltséget, Biden sokat
panaszkodott, hogy nagyon kevés fiatal vesz részt a
választásokon. 2019-ben azon kesergett, hogy amikor Trump
és Hillary küzdöttek, a fiatalok csak „otthon ültek, nem
kapcsolódtak be”. Ehhez képest, amikor a kampány során
beszélgettünk, nagyon igyekezett békésebb hangnemben
szólni róluk. „Ezzel a nemzedékkel nagyon kiszúrtak –
állapította meg. Pedig ők az Egyesült Államok történetének
legnyitottabb, a legkevésbé kirekesztő, legokosabb és
legjobban iskolázott generációja. Cserébe mi történt velük?
Nyakukba kapták szeptember 11-et, háborúkat, a 2008-as
világválságot, majd ezt. Úgy gondolom, megérdemlik, hogy
kisegítsük őket a válságból.” Igyekezett kifejezni azt is, hogy
tud azonosulni a fiatalok nehézségeivel. „Még most is
törlesztem Beau Biden diákhitelét – mondta elsőszülött fiára
utalva, aki 2015-ben hunyt el. Sosem késett egyetlen részlettel
sem, de mégis, mire befejezte az egyetemi alapképzést, majd a
jogot, már 124 ezer dollárral tartozott.”
2020 tavaszán Biden úgy jellemezte saját magát, mint az
„átmenet jelöltje”, akinek véleménye szerint „nem adtunk a
fiataloknak teret a pártban, nem kaptak lehetőséget, hogy
érdemben részt vegyenek a dolgokban, illetve, hogy rájuk
figyelhessen az ország. Pedig rendkívül tehetséges, új, fiatal
csapatról beszélhetünk.” Ben Rhodes, aki Obama tanácsadója
volt a Fehér Házban, arra világított rá, hogy „Biden szavai
erőteljes üzenetet hordoznak, mégpedig azt, hogy »itt vagyok
én, egy 77 éves fehér férfi, aki 30 éven át volt szenátor, és
tisztában vagyok a saját korlátaimmal és ismerem az
országot«. Hiszen bármit is tesz, sosem lesz képes pontosan
megérteni azoknak az embereknek a frusztrációját, akik ma az
utcákon vonulnak. Ez nem kritika, pusztán realitás.” Az
Obama-kormány egyik magas rangú tagja úgy vélte, hogy
Biden megállapításában még egy üzenet van kódolva: „Ennek
az országnak kurvára le kell nyugodnia, amihez egy unalmas
elnökre van szükség.”
A Sunrise Movement [Napfelkelte Mozgalom] egy olyan,
fiatalok által vezetett klímaváltozással foglalkozó és
cselekvést sürgető mozgalom, amelynek társalapítója a 27
éves Varshini Prakash. Amikor Biden vele találkozott,
villámgyorsan felismerte, hogy nem elég retorikai fogásokat
alkalmaznia, hanem valódi érdeklődést kell mutatnia a fiatal
baloldal iránt. „A mostani elnökjelölt gyakorlatilag egész
karrierje során az apró változások, észrevétlen megoldások
szószólója volt” – mondta Prakash. – Aztán egyszer csak olyan
helyzetben találta magát, amiben az embereknek
rettenetesen elegük van abból a status quóból, amit ő képvisel
– egy olyan gazdasági rendet, amely 40 éve fennáll, amelynek
tagja volt, amelyért kiállt, de ugyanez igaz az egészségügyre,
a klímahelyzetre, a fegyveres bűncselekményekre és a
bevándorlásra. Ezek a problémák napjainkban robbanás közeli
állapotot okoznak. Talán a koronavírus-járvány megjelenése
volt az a fordulópont, amely ráébresztette Bident, hogy ha
nem találja meg a módját, hogy az óvatos politizálást
szinkronba hozza azokkal a változásokkal, amelyeket az
emberek egyre hangosabban követelnek, akkor nagyon nagy
bajban lesz.”
 ***

A John Lewis tiszteletére tartott megemlékezésre Biden egy

páncélozott terepjáróba szállt. Előtte természetesen lecserélte
az öltözékét: a kampány alatt hordott kényelmes otthoni
viseletet ropogós fehér ingre, fekete öltönyre, nyakkendőre és
fekete maszkra cserélte. A Capitolium kupolatermében a
Biden házaspárt Nancy Pelosi fogadta, akivel a karantén
kezdete óta nem találkoztak. Pár szót váltottak, majd a
házaspár odament Lewis koporsójához, mely az amerikai
lobogóval volt letakarva, és amelyet azon a részen
ravataloztak fel, ahol immáron másfél évszázada Abraham
Lincoln nyugszik. Biden sok kollégájával együtt harcolt a
republikánusokkal, hogy – részben a Lewis iránti tisztelet
jeléül – állítsák vissza az úgynevezett Voting Rights Act-et, a
szavazati jogi törvényt, amely 1965 és 2013 között volt
érvényben, és amely megtiltotta a faji diszkriminációt, ezzel
garantálva a kisebbségek választójogát. 2013-ban a Legfelsőbb
Bíróság úgy rendelkezett, hogy a körülmények miatt a
törvényre már nincs szükség. Azóta a republikánusok több
államban megpróbálták csorbítani a szavazók jogait, különféle
megtévesztő feltételeket szabva. A szenátusban például
McConnell republikánus többségi vezető megakadályozott
olyan javaslatokat, amelyek a törvény visszaállítását célozták
volna.
Biden utoljára néhány nappal Lewis halála előtt beszélt
vele telefonon. Amikor értesült halála híréről, az alábbi
sajtóközleményt adta ki: „Azt ajánlom minden szülőnek, aki
megpróbálja gyermekeinek bemutatni, milyen világban is
élünk, hogy meséljen nekik John Lewisról.”
A következő napokban Lewis koporsója végigjárta életének
legfontosabb helyszíneit, azt az utat, amely ezzel a
megemlékezéssel a „Feketék szabadságáért vívott harc”
emlékútjává vált. A kiindulópont, szülővárosa, az alabamai
Troy volt, onnan átmentek a Selmában lévő Edmund Pettus
hídon, majd végül visszaérkeztek Washingtonba, a Fehér Ház
közelében lévő, frissen elnevezett Black Lives Matter [A fekete
életek számítanak] térre. A Capitoliumban tartott
megemlékezés során Biden rátette kezét a koporsóra, és
keresztet vetett.
Trump a maga részéről kihagyta a megemlékezést. Lewis
egyszer úgy nyilatkozott, hogy nem tartja őt „legitim
elnöknek”, amire Trump azzal az ízléstelen kijelentéssel
válaszolt, hogy Lewis kongresszusi választókerületét „ellepi a
bűnözés”. Elnökként mindenképpen reagálnia kellett a
halálhírre, ezért golfozásból hazavezető úton azt tweetelte,
hogy szomorú, és hogy „Melania és én imádkozunk érte és
családjáért”.
Az elnökségért folytatott versenyben a 2020-as tiltakozások
bőséges alapot szolgáltattak Trumpnak, hogy rasszistának és
vezetésre alkalmatlannak mutatkozzon, míg Biden, aki
általában elereszti magát a kampánybeszédek során,
gyakorlatilag megúszta a megmérettetést. Tanácsadói
igyekeztek cáfolni azokat a vádakat, melyek szerint
szándékosan hagyták, hogy Trump legyen a rivaldafényben,
de egy májusi nyilatkozatban beismerte, hogy „minél többet
beszél [Trump], nekem annál jobb”.
Biden sosem volt az a hallgatag típus. Még Washingtonban
– a szószátyárok Mekkájában – is kitűnt a többiek közül.
Amikor 2005-ben Obama újonc szenátorként beült a
Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságába, ahol Biden tartott
szónoklatot, annyira kimerült, hogy egy cetlit adott át az ott
lévő munkatársának, melyen három szó állt: „Shoot. Me. Now.”
Azaz „lőjetek le, most”. Egy volt stábtag pedig azt idézte fel,
miként tanulta meg ellazítani a térdét, hogy ne ájuljon el
főnöke beszédei alatt. Biden tudja, hogy milyen a híre, és
szokott is ezzel viccelődni. Amikor egy tévéinterjú közben
elromlott a mikrofonja, azt mondta: „A Fehér Házban
rendszeresen ezt játsszák velem.”
Bidennek óriási igénye van az emberi érintkezésre, s ez a
tulajdonsága nagy szerepet játszhatott abban, hogy
megnyerte a jelöltek csatáját. Egyik ellenfele, az indianai
South Bend város polgármestere, Pete Buttigieg az egyik vita
előtt megfigyelte Bident a színfalak mögött. „Vannak jelöltek,
akik egymással beszélgetnek – mesélte nekem. – Vannak, akik
szinte csak magukban beszélnek.” Biden viszont kvaterkázott a
színpadmesterrel, vagy biztató szavakkal látta el az újonc
jelölteket. „Szerintem nincs olyan ember a Földön, akivel, ha
összehozza a sors, ne beszélgetne el boldogan.”
A választás közeledtével Biden komoly nehézség elé nézett:
politikai sikereit ugyanis sosem szárnyaló beszédeivel vagy a
közösségi média szemfüles felhasználójaként érte el. Sokkal
inkább azzal, hogy elért az emberekhez – amit viszont a
járvány szinte teljesen ellehetetlenített. A kérdés tehát az
volt, hogy el tud-e érni annyi szavazóhoz, hogy legyőzze
Trumpot, miközben sok demokrata más jelöltet szeretett volna
látni a versenyben.
 II. fejezet

Hog yan jutott idáig ?

Biden vacillál, hogy elfogadja vagy lesöpörje magáról a
jóságos nagypapa képét. Stephen Colbert, az éjszakai talkshow
műsorvezetője egyszer „kedves öregúrnak” nevezte a
képernyőn. Az eset még 2015-ben történt, és Colbert szerint
Biden másnap felhívta, és „azt mondta: »Figyelj, haver, ha
még egyszer kedves öregúrnak hívsz, személyesen megyek
oda és seggbe rúglak.« Nevettem, ő is nevetett. Azt
válaszoltam: »Ne aggódj! Nem nevezlek többet kedves
öregúrnak, mert nyilvánvalóan nem vagy annyira kedves.«”
Valójában Biden kitörő érzelmeit mindig is kísérte egy kis
ingerlékenység. Az alkalmazottjai körében arról híres, hogy
támogatja a kapcsolatokkal nem rendelkező, tehetséges
embereket, vagy például meglepetésként felhívja
alkalmazottai édesanyját. De modortalan és követelőző is tud
lenni, például amikor másokra hagyja az adománygyűjtés
alantas munkáját. Néha több hálát nyilvánít ki idegeneknek,
akik csak egy szelfit akarnak vele készíteni, mint a
segédeinek, akik éveken át dolgoztak a keze alá. Jeff
Connaughton, kiábrándult egykori segédje „egomániás
zsarnoknak” nevezte Bident. Ugyanakkor Connaughton, aki
azóta lobbista lett, csodálta Bident, amiért az megvetette a
washingtoniak korrupt bájolgását. „Biden a kisujját sem
emelte fel értem vagy az ügyfeleimért”,​ írta The Payoff [A
törlesztés] című könyvében. „A Kongresszus legtöbb tagjával
ellentétben viszont nem smúzolt az elittel. Igyekezett minél
inkább elkerülni őket.”
Hosszú washingtoni ideje alatt Biden sohasem tartozott
igazán a technokrata elithez. A domináns demokratáknak –
Clinton és Obama köre – túlságosan szenvelgő volt az Amtrak
Joe [Vonatos Joe] imázs, és túlságosan nyilvánvalónak
tartották a céljait ezzel. Biden volt az első demokratajelölt
Walter Mondale (1984) óta, aki nem az Ivy League [az USA elit
egyetemeinek csoportja] valamelyik karán végzett. A Rhodes-
ösztöndíjasok és volt professzorok között mozogva érzékeny
maradt a valós vagy vélt lekezelő bánásmódra. Még alig volt a
Fehér Házban, amikor a The Onion című szatirikus lap
főcímként ezt hozta le: „Biden félmeztelenül mossa az autóját
a Fehér Ház kocsibeállóján”, megalapozva ezzel egy imázst:
„Vonatos Joe”-t, a kocsmai bajkeverőt. Ez a bélyeg annyira
tartósnak bizonyult, hogy Biden absztinenciája teljesen
feledésbe merült. (Említette, hogy több alkoholista is volt a
családjában. Gyerekkorában a nagybátyjával osztozott a
szobáján, és emlékei szerint „már gyerekként észrevettük,
hogy Boo-Boo bácsi kicsit sokat iszik”.)
Biden önbizalomhiánya nyitottá, de ugyanakkor
sebezhetővé is tette. Évtizedekkel azután is, hogy hivatalba
lépett, bárkivel szívesen leállt beszélgetni, részben azért,
mert örült annak, ha olyasmiről hallhatott, amit korábban
nem tudott. Az Obama-kormány egyik vezető tisztviselője így
emlékszik rá vissza: „A beszélgetés 90 százalékában Bidené
volt a szó. De mindig értékelte azt is, amit neki mondtak.
Amikor végeztünk és felálltunk, megveregette a hátam és így
szólt: »Nagyszerű beszélgetés volt.« Én meg kicsit
összezavarodtam.” A tisztviselő hozzátette: „Így jogos a
kérdés, hogy melyik Joe Biden fog irányítani: az, amelyik
őszinte, nyílt, és mindig új perspektívákat keres, hogy
hatékonyabb lehessen? Vagy az a Joe Biden, aki lyukat beszél a
hasadba, mert azt hiszi, hogy egy jó szöveggel és kellő
szakértelemmel bármilyen szituációt izomból megold?”

Biden évekig szenvedett amiatt, hogy egy-egy beszédében

hajlamos volt nagyon félreérthetően fogalmazni. Amikor
elítélően akart szólni azokról az adósságbehajtókról, akik
amerikai katonákra vadásztak a kiküldetésük alatt, azt találta
mondani, hogy „Shylockok, akik visszaélnek ezeknek a nőknek
és férfiaknak a helyzetével”. A 2014-én őszén tartott beszéd
felvételén látszik, ahogy a pillantása végigsiklik a
közönségen, és az arcán átfutó árnyból ítélve egyértelmű,
hogy azonnal rájött, milyen rosszat szólt. „Értelmesb a szem e
tudatlanokban, mint a fül”{1} – állapította meg Shakespeare az
1600-as évek elején, csak pár évvel azután, hogy megírta A
velencei kalmárt, amely a Shylock nevet sértésként ültette át a
köztudatba. Biden kommentje után az Anti-Defamation
League [Rágalmazás Elleni Liga] igazgatója, Abraham Foxman
azt mondta, hogy a szó „a mai napig sértő jellemzés”. Mivel
Biden régi támogatója a zsidó közösségnek, Foxman
kontextusba helyezte a mondatot: „Ha valaki – aki olyan
baráti viszonyt ápol a zsidó közösséggel, és annyira nyílt és
toleráns ember, mint Joe Biden alelnök úr – a Shylock
megnevezést használja a szolgálatot tevő nőkkel és férfiakkal
visszaélő uzsorásokra, az azt mutatja, milyen mélyen
beleivódott a társadalomba ez, a zsidókkal kapcsolatos
sztereotípia.” (Biden gyorsan bocsánatot kért a „helytelen
szóhasználatért”​.)
Néhány héttel később megint bajba került – bár ez
alkalommal azért, mert nyíltan beszélt valamiről. A Harvard
Kennedy Schoolban tartott beszédet, majd a hivatalos szöveg
végére érve, szabadon folytatta. Egy hallgató megkérdezte,
hogy az Egyesült Államok miért nem avatkozott be korábban a
szíriai polgárháborúba. „A legnagyobb problémát a
szövetségeseink jelentették a régióban” – mondta Biden, ám
egy ilyen megjegyzés aligha szokott tetszeni a
szövetségeseknek. Megemlítette a törököket, a szaúdiakat, az
emirátusiakat, majd elmondta, hogy „ezek az államok több
százmillió dollárt és többtonnányi fegyvert adtak bárkinek,
aki hajlandó volt Asszad ellen harcolni – csakhogy a muníció
az an-Nuszrának és az al-Káidának ment”, azoknak, akik a
szunnita radikalizmus feltámadását segítették. A török
miniszterelnök, Recep Tayyip Erdoğan bocsánatkérést követelt
és „történelemnek” nevezte a Bidennel való kapcsolatát.
(Biden két nappal később elnézést kért Erdoğantól.)
Biden azon szokása, hogy hangosan kimondja azt, amit
Washingtonban csak négyszemközt szokás, a munkájában is
problémát okozott. Amikor leírta Amerika szíriai
szövetségeseinek szerepét, nagyjából igaza volt. Az USA
nyíltan kérte a törököket, hogy zárják le a határaikat a
Szíriába tartó dzsihádisták elől, és a szakértők sem
kérdőjelezték meg, hogy a Perzsa-öböl országaiból származó
pénz a katonai szélsőségesek kezébe került. Andrew J. Tabler a
Washington Institute for Near East Policy (Washingtoni Közel-
keleti Intézet) munkatársa azt mondta a The New York Timesnak,
hogy „vannak ténybeli tévedések, és vannak politikai hibák” –
Bidené az utóbbi kategóriába tartozik.
Biden elszólásainak, amelyek általában akkor hangzottak
el, amikor „kiiktatta a súgógépet” (ahogy az alkalmazottjai
emlegették), komoly szerepe volt abban, hogy politikai
bennfentesek sokszor alábecsülték őt. Sok Washingtonon
kívüli amerikai egy vállrándítással elintézte ezeket a
kijelentéseket. Biden harvardi – nem hivatalos – mondatai
valójában sikeresen elterelték a figyelmet arról, amit utólag a
külkapcsolatok megsejtéseként értékelhetünk: rámutatott
ugyanis a különböző válságok – ISIS, Ukrajna, ebola – és a
növekvő territoriális igényekkel fellépő, tekintélyelvű
hatalmak közti összefüggésre. Biden a NATO megerősítésére
szólított fel, és arra, hogy „az új, aszimmetrikus
fegyverelosztással segíteni kell a kis nemzeteket, hogy a
nagyobb hatalmak nyomásának és zsarolásának
ellenállhassanak” (gondolva itt Oroszországra és Kínára). Egy
új korszakot írt le, amit az „államokon belüli és államok
közötti hatalom átrendeződése” jellemez, ami „nagyobb
instabilitáshoz vezetett”, és amihez „több szereplőt, több
különböző szereplőt megmozgató globális válaszra van
szükség”.
Az évek során számos okát ismertem fel Biden saját
szavaival folytatott látszólagos harcának. A leggyakoribb ok
talán a szenvedélyessége. 2014-ben, az Obama által bevezetett
Affordable Care Act [megfizethető egészségbiztosítási
törvény, közkeletűen: Obamacare] elfogadtatása körüli harc
idején Biden egy arizonai palacsintázó előtt nyilatkozott a
riportereknek. Meglátott egy fiatal nőt az egyik padon és
odasietett hozzá, mert háttérképként akarta használni, és
egyúttal felhívta a hölgy figyelmét, hogy vegye igénybe az
egészségügyi törvény szerint neki járó biztosítást: „Tegye meg
a szüleiért! Adjon nekik megnyugvást!” – kérte. A nő
beleegyezően bólintott, de miután Biden arrébbállt,
beismerte, hogy nem veheti igénybe a biztosítást, mivel
kanadai turista. („Nem tudtam, hogy elmondhatom-e neki.”)
Máskor pedig azonnal bombát robbantott megjegyzéseivel,
mert tudta, hogy hatni fog. Egy fehér házbeli eseményen,
amely a diákok szexuális erőszak elleni védelméről szólt,
Biden egyszer azt mondta, hogy ott, ahonnan ő jött, ha „egy
férfi kezet emel egy nőre, a te feladatod az, hogy szarrá
verjed az illetőt. Már elnézést a kifejezésért.”
A probléma egyik oka az, hogy Biden a Kongresszusban
szocializálódott, ahol a törvényhozókat nem kíséri állandó
figyelem, amiként egy elnököt vagy egy alelnököt. Szavai a
senki földjén landoltak a minőség és a mennyiség között.
Beszédeinek nagy részét nem rögzítették, ezért ha valami oda
nem illőt mondott, azt általában elfújta a kollégái által
gerjesztett szél. Ám amint alelnökjelölt lett, kijelentéseit
elemezni kezdték. Biden számára a szigorú vizsgálódás az
őszinteség ára volt. Azt mondta nekem: „Nem nagyon mondok
olyat, amit előtte ne gondoltam volna végig. Tudom, hogy ez
nem tűnik tipikus Joe Bidennek.”
Általában úgy fogalmaznak, hogy az ifjabb Joseph Robinette
Biden a Csendes Generációhoz tartozik. Azt az óvatos amerikai
nemzedéket képviseli, melynek tagjai a nagy gazdasági
világválság és a második világháború vége közötti időszakban
születtek, s akik túl fiatalok voltak, hogy a tengerentúlon
harcoljanak, de túl idősek, hogy az ellenkultúrát irányítsák.
Az elnevezés William Manchestertől ered, aki 1959-ben
„távolságtartónak” és „fantáziátlannak” nevezte őket, de ez a
minősítés egyáltalán nem állja meg a helyét, ha
belegondolunk, hogy Muhammad Ali, Elvis Presley és Ruth
Bader Ginsburg is ebbe a korosztályba tartoznak.
Ennél fontosabb az, hogy 1942-ben fehér heteroszexuális
férfiként születni az USA-ban, egyenlő volt a
lottófőnyereménnyel. A világválság és a világháború alatti
alacsony születésszámok miatt kivételesen kis létszámú
generációról van szó – először fordult elő, hogy kevesebben
voltak, mint az előttük lévő nemzedék. Tagjai rengeteg
figyelmet kaptak szüleiktől, jobb anyagi körülmények között
élhettek, kisebb létszámú osztályba járhattak, és magasabb
arányban végeztek egyetemet. A New Deal és a
veterántörvény olyan előnyöket, anyagi forrásokat és
szövetségi munkaprogramokat biztosított számukra, amely
fehér amerikaiak millióit emelte a középosztályba. Elwood
Carlson szociológus The Lucky Few [A szerencsés kevesek] című
könyvében ír a korszakról, amelyben az amerikai cégek
rengeteg munkaerőt toboroztak, felépítették a
nyugdíjrendszert, és részvényeket is osztottak. Ezek
együttesen azt eredményezték, hogy ők lettek a „20. század,
anyagi értelemben legszerencsésebb generációja”.
Szerencsés helyzetük alapozta meg a világnézetüket, ahogy
a kormányokról, a pénzről, a faji kérdésekről és a
lehetőségekről vélekedtek. Egy évvel azután, hogy Biden
megszületett, E. B. White szociológus egy Harper’snek írt
esszében örökítette meg a háború utáni amerikaiak különös,
hencegő embertípusát: „A megmozdulók és cselekvők
társadalma – írja – valójában egy pompás generáció,
amelynek tagjai örömmel vállalják a dicsőséget saját
kiválóságukért és sikerükért.” Homogén csoport voltak ők:
tízből kilenc fehér és Amerikában született. Inkább hajlanak
arra – ahogy Carlson is írja –, hogy „úgy tekintsenek a
sikereikre, mint saját érdemükre, és nem gondolták, hogy
sikerüket a társadalmi közegnek köszönhetik”. Politikai
értelemben az ebből a csoportból kikerülő jobboldaliakból
lettek „a 20. század összes generációja közül a
legkonzervatívabb republikánusok”.
Biden részben beleillett ebbe a sémába, más tekintetben
viszont kilógott belőle. Négy testvér közül ő a legidősebb,
tízéves volt, amikor munka nélküli apja átköltöztette a
családot a pennsylvaniai Scrantonból Delaware-be. Az apa,
akit „Big Joe” néven ismertek, bojlereket tisztított és autókat
árult. Big Joe fiatalkorában tehetős volt, de az üzlete
befuccsolt. A jóléttel való afférjából két reziduum maradt: egy
pólóütő a szekrényben és a tiszteletlenség jeleire való
kifejezett érzékenység. Egyszer egy céges karácsonyi partin a
főnöke egy vödörnyi ezüst dollárt borított a táncparkettre, és
nézte, ahogy az értékesítők rohantak felszedni azokat. „Apa
egy pillanatra megdermedt,” írja fia a 2007-es Promises to Keep
[Megtartandó ígéretek] című memoárjában. Aztán „felállt,
megfogta anyám kezét, és kisétáltak a partiról”, ez a döntés az
állásába került.
Biden édesanyja is erősítette gyerekeiben a rangkórság
iránti hiperérzékenységet. „Kicsi korunktól kezdve arra
tanított, hogy »senki sem jobb nálatok, és ti sem vagytok
jobbak senki másnál«.” emlékezett vissza Biden húga, Valerie
Biden Owens. A Biden család a régimódi közösségi lojalitás
ideáljában hitt. „Ez a ragasztó, ami összetartja a társadalmat –
véli Biden. – Ha nem vagy lojális, nem vagy derék ember
sem.” Biden szerette elmesélni azt az apjáról szóló történetet,
amelyben becsapta őt az egyik üzleti partnere. Amikor az
ügyészek tanúskodásra kérték fel, Big Joe azt mondta: „Nem
tehetem. Én vagyok a lánya keresztapja.”
Amikor Biden a gyerekkorát idézi, legtöbbet a dadogással
foglalkozik. „Mintha morzekódban beszéltem volna. Ti-ti-ti-ti-
tá-tá-tá-tá – írta. – Olyan volt, mintha büntetésből a sarokban
kellett volna állnom. A többi gyerek úgy nézett rám, mintha
hülye lennék. Kinevettek.” Majd így folytatta: „Ma is
ugyanolyan tisztán emlékszem a rettegésre, a
megszégyenítésre, az iszonyú haragra, mint aznap, amikor
megtörtént.” Mesélte, hogy a latinul olvasás maga volt a
pokol. „Még csak három hete jártam iskolába, amikor rám
ragasztották a Joe Impedimenta [Akadályozott Joe] csúfnevet,
mert valóban volt egy akadályom. Nem tudtam beszélni.”
Biden szerint „akadályának” leküzdése leginkább
akaraterőn és kitartáson múlt. Gyakorlatban a dadogás
leküzdéséhez rövidített útvonalakra volt szüksége.
„Megtanulod előre megérezni, hogy mivel kell majd
szembenézned – mondta, és példát is hozott: – Biztosan
tudom, hogy kérdezni fognak a Phillies- vagy a Yankees-
meccsről. Akkor miért ne semlegesíteném a helyzetet azzal a
kezdéssel, mondjuk, hogy »Láttad, mi volt a Yankeeszel?«
Mert ezt útközben lehet gyakorolni.” Hangja suttogásra
halkult: „Láttad, mi volt a Yankeeszel? Láttad, mi volt a
Yankeeszel?” Megtanult szavalni Yeatset, Emersont, illetve
bemagolta például a Függetlenségi nyilatkozatot – és a
középiskola utolsó évére elmúlt a dadogása.
Biden soha nem vetkőzte le teljesen a gátlásait. Többször
hallottam, ahogy újra és újra emlegette a tisztelet fontosságát
és a sérülékenységet. Még mindig név szerint emlékszik
azokra az elemi iskolás társaira, akik megalázták. A hivatali
beosztottjai hamar megtanulták, hogy nagyon nem szereti, ha
zavarba hozzák. Egy korábbi tanácsadója elmesélte, mi
történt, amikor Bident egy európai vezetőtől való
szívességkérésre készítette fel. Amikor a tárgyalópartner
váratlanul nemet mondott, Biden lefagyott: „Letette a
telefont, majd azt mondta: »Soha többé ne hozz ilyen
helyzetbe! Az nem baj, ha nem sikerül, akkor is fel fogom hívni
az illetőt. De meg kell mondanod előre.«”
Puszta akaratereje segítette abban is, hogy megtanult
lelkesítő beszédeket tartani. Hamar rájött, hogy a tömegek
figyelmének fenntartásához néha el kell térni a
szövegkönyvtől. „Ha azt éreztem, hogy elvesztettem őket,
rögtönöztem valamit: bedobtam egy viccet, vagy kiszemeltem
egy embert, aki éppen nem figyelt, és rászóltam – írta. –
Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy meg tudnám
változtatni egy esküdtszék véleményét – és azzal is, hogy ez a
szemem előtt történik.”
Bár Bident nagy washingtoni szónokok (John F. Kennedy,
Daniel Patrick Moynihan, Bill Clinton vagy Obama) inspirálták
és vették körbe, számára a beszédkészség nem adottság volt,
hanem kemény munka eredménye. Steve Solarz, néhai New
York-i képviselő egyszer éjszaka betévedt a Szenátus
épületébe, és majdnem üresen találta a termet. „Csak egy
ember volt ott, aki úgy szónokolt, mintha a római
Colosseumban lenne: Joe Biden volt az – mesélte el egy
beosztottjának. – Úgy gyakorolt, mint egy profi teniszező.”

***

Biden közepes teljesítményű, de népszerű diák volt egy

delaware-i magániskolában, az Archmere Akadémián. Hogy
törlessze a tandíját, a karbantartóknál vállalt munkát. Az
utolsó két évben megnyerte a diákelnökségi választást. A
memoárjában harmadik személyben tesz vallomást: „Joe Biden
szombat esténként nem a könyvtárban csücsült.” Ez olyan
intellektuális bizonytalanságot alakított ki benne, ami a mai
napig kíséri, és arra készteti, hogy egy kicsit túl hevesen
kapaszkodjon egy statisztikai adatba, vagy hogy fejest ugorjon
a klas szikusokba. (A Shylock-eset után Foxman azt
nyilatkozta, hogy „Joe és én megegyeztünk abban, hogy nem
ártana Shakespeare-t tanulmányoznia”.)
Tanulmányait a Delaware-i Egyetemen folytatta, ahol
amerikai futballt játszott, és egy nyáron át dolgozott
úszómesterként. Itt, az uszodában ismerkedett meg fiatal
fekete férfiakkal, akik a közeli lakótelepen laktak. Brett
Gadsden, a Northwestern Egyetem történésze, aki Wilmington
mellett nőtt fel, a várost, faji politikájával kapcsolatban úgy
írta le, mint amelyik Észak és Dél között csüng. Habár
közelebb fekszik New Yorkhoz, mint a déli Raleigh-hoz, még
mindig annyira erősen szegregált volt, hogy a Washington
felé vezető úton az afrikai diplomatákat nem szolgálták ki az
autópálya-pihenőhelyeken. „Talán van egy metaforikus
jelentése annak, hogy Biden egy ilyen misztikusan középutas
helyről származik – mondta Gadsden. – Egy emblematikus
képzeletbeli középpont lehetne.”
Biden csak apró dolgokat tett a szegregáció elleni
tiltakozás jegyében, például 1961-ben kisétált egy
wilmingtoni vendéglőből, amikor nem voltak hajlandók
kiszolgálni egyik fekete osztálytársát, illetve a következő
évben körülzárták a szegregált Rialto mozit. Később néha
eltúlozta a szerepét („tüntettem”), de 2013-ban a selmai
tüntetés évfordulóján Biden megbánását fejezte ki, hogy
fiatalkorában nem tett többet. „Saját államomban – amely
még mindig küzdött a [feketéket jogaiktól megfosztó] Jim
Crow-törvények maradványainak felszámolásával – tettem
néhány apróságot – mondta Biden a közönségnek –, de bánom,
és bár nem erről kellene most beszélnem: bocsánatot kérek.
Negyvennyolc évembe telt ezt megértenem. Ott kellett volna
lennem.”
 Az egyetem utolsó előtti évében a tavaszi szünetben a
Bahamákra utazott, ahol megismerkedett Neilia Hunterrel,
egy angol szakos hallgatóval, akinek a szülei New York
állambeli étteremtulajdonosok voltak. Memoárjában
rendkívül elegánsan fogalmaz: „Úgy belezúgtam, mint vak ló
a gödörbe.” 1966-ban házasodtak össze. Biden nagy nehezen
elvégezte a Syracuse Egyetem Jogi Karát, ahol saját bevallása
szerint egyszerre volt „arrogáns és hanyag”. Meg kellett
ismételnie egy kurzust, miután rajtakapták, hogy öt oldalt
plagizált egy jogi iratból. Az ügyintézőknek azt mondta,
tudatlanságból tette, nem rosszindulatból. („Nem jártam
eleget órára ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan kell idézni és
lábjegyzetelni.”)
A 85 fős évfolyam rangsorában a 76. helyen diplomázott,
majd Wilmington külvárosába költözött, ahol kirendelt
védőügyvédként dolgozott. 1972-ben, a New Castle megyei
Bizottságban tett rövid kitérőt követően vakmerő húzással
elindult a szenátusi választáson. Vesztésre állt, harminc
százalékkal volt lemaradva J. Caleb Boggs, 62 éves
világháborús veterán mögött, aki már 25 éve volt jelen a
politikában. A 29 éves Biden olyan fiatal volt, hogy a választás
napján az alkotmány szerint még nem foglalhatta volna el
hivatalát. A rendezvényeken az emberek azt hitték, hogy ő a
szavazócédulán szereplő Biden fia, a riporterek pedig azzal
viccelődtek, hogy fiatalabb, mint az ellenfele cipője. Biden
elhatározta, hogy az életkorából inkább politikai előnyt
kovácsol.
Ahol tudta, hangsúlyozta fiatalságát, fotogén családjával
kampányolt – feleségével, Neiliával, két kisfiukkal, Beau-val
és Hunterrel, és az újszülött Naomival –, és reklámjaiban az „Ő
érti a mát” szlogent használta. A wilmingtoni Evening Journal
megállapította, hogy saját korosztályának szavazói veszik az
üzenetet „»az új hősről«, amikor Biden arról beszél, hogy a
régi gondnok elfuserálta a dolgokat”. A család járta az
államot, olyan szavazókat nyert meg, akik ellenezték a
vietnámi háborút vagy elidegenedtek a politikától. Biden
ösztönösen ráérzett arra is, hogy milyen mértékig érdemes
kritizálni dolgokat ahhoz, hogy a kampány során meg tudja
őrizni a titokzatos lázadó imázsát. Amikor Boggsnak az egyik
vita során nem jutott eszébe egy adat, Biden nem ugrott neki:
megérezte, ahogy később fogalmazott, hogy „senki sem akarta
megszégyenülve látni Boggst – mert az olyan lett volna,
mintha behúzna egyet a kedvenc nagybácsijuknak”. Mire
Boggs felfogta a fenyegetést, már túl késő volt elkerülni a
szenátus történetének egyik legnagyobb meglepetését. Biden
mindössze háromezer szavazattal győzött.
A beiktatása előtti hetekben egy kölcsönkapott washingtoni
irodában dolgozott. Húga, Val segített neki berendezkedni.
December 18-án délután Biden élete darabjaira hullott. Öccse,
Jimmy telefonált, Valerie-vel akart beszélni. A nő
elfehéredett, és ezt mondta: „Volt egy kis baleset.” Biden
megsejtett valamit a hangjából; megérezte a mellkasában.
„Meghalt, ugye?” – kérdezte.
Neilia a fehér Chevy volánjánál ült, a gyerekekkel
karácsonyfát venni indultak, amikor egy kukoricacsővel
megrakott kamion oldalba kapta autójukat. Az úton
kampánybrosúrák hevertek szétszóródva. Neilia és a kisbaba,
Naomi meghaltak. A kétéves Hunter fejsérülést szenvedett, a
hároméves Beau pedig hetekig feküdt kórházban törött
csontokkal.
Biden, akinek addig a percig szinte mesésen szerencsés
élete volt, az öngyilkosságot fontolgatta. A What It Takes [Mi
kell hozzá?] című kötetben – amely a politikusok
gondolkodásmódját elemzi – Richard Ben Cramer ír Biden
gyászáról a baleset kapcsán: „Minden, mindaz, amit tettek,
értelmét vesztette. Vége.” A sajtót az egészből csak a sztoikus
özvegy portréja érdekelte, de Joe „rosszul volt tőle, hányni
tudott volna”.
 Úgy nevelték, hogy higgyen Isten jóakaratában. „Nos, nem
akartam a kegyelmes Istenről hallani. Se a szavak, se az imák,
se a prédikáció nem könnyített rajtam. Úgy éreztem, hogy
Isten szörnyen becsapott, és mérges voltam” – írta később.
Nem tudta elképzelni, hogy elfoglalja helyét a szenátusban, de
a párt rangidős tagjai, például Mike Mansfield meggyőzték,
hogy tegyen egy hat hónapos próbát Washingtonban. Végül
Biden elfoglalta a helyét, részben azért, mert aggódott, hogy
mi történne a fiaival, ha az apjuk a tragédia után nem jönne
helyre. Az esküt a kórházi ágy mellett tette le, amelyen Beau
feküdt begipszelve.
„Elvesztették az anyjukat és a húgukat, nem veszthették el
az apjukat is. Ezért kelt fel minden reggel” – mesélte Valerie,
aki odaköltözött, és négy éven át segítette testvérét és a
fiúkat. Biden sohasem hagyta el Wilmingtont. Egyedülálló
apaként naponta vonattal ingázott másfél órát Washingtonba
és haza. Emiatt nem került be az ottani társasági körökbe, s ez
a kívülállás későbbi életére is jellemző maradt. Ted Kaufman,
Biden egyik legközelebbi segédje, azt mesélte: „Hat hónappal
a baleset után is azt láttuk rajta, hogy ugyanolyan rossz
állapotban volt, mint a baleset napján. Neilia egyik gyűrűjét a
kisujjára húzva viselte. Ha a gyűrűvel az ujján jött be az
irodába, mindenki tudta, hogy nagyon szenved.”
Az évek során Biden saját túlélési taktikát dolgozott ki
magának; olyan egyéni stratégiák összességét, amelyek
segítettek megzabolázni az elméjét, hasonlóan azokhoz,
amelyeket a dadogása ellen fejlesztett ki. Egy tollat és
jegyzetfüzetet tartott az ágya mellett, és minden napot 1-től
10-ig értékelt, hogy kövesse a haladását. Átvette apja azon
hitét, hogy a sors minden emberre, minden családra
ugyanúgy lesújt: olyan, mint egy kiegyensúlyozott főkönyv.
„Minél magasabb a hullám – szokta mondani –, annál mélyebb
a völgye.”
 Később elsajátította azt a felfogást, amely az idősebb Joseph
P. Kennedyt is életben tartotta, aki négy gyermekét temette
el. Egy barátjának szóló levelében Kennedy ezt írta: „Amikor
egy szeretted kilép az életedből, arra gondolsz, vajon mire
jutott volna még pár év alatt… Aztán arra, hogy te mit fogsz
csinálni a saját életed maradékával. Majd egy idő után újra
részévé válsz a körülötted lévő világnak. Megpróbálsz elérni
valamit – valamit, amire neki nem volt ideje. És talán ez
megadja a választ mindenre.”
 III. fejezet

„Nőj fel!”
Amikor Biden 1973-ban megérkezett a Szenátusba, leginkább
arra koncentrált, hogy ott is maradjon. Egy Washingtonianban
megjelent jellemzés szerint „Biden szenátor nem hiszi, hogy
politikai kérdések döntenek el egy választást – a kulcs inkább
a személyiség és az előadásmód”. Csupán pár hónappal azután
kezdte meg működését a kongresszusban, hogy Richard Nixont
hatalmas fölénnyel újraválasztották, annak ellenére, hogy
már javában zajlott a Watergate-botránnyal kapcsolatos
nyomozás.
Politikai karrierje elején Biden óvakodott attól, hogy
liberálisnak titulálják. A társadalom pártok szerinti
megosztottsága rekord alacsony volt akkoriban, a szavazók
pedig gyakran több, különböző párthoz tartozó jelölt mellett
is letették a voksukat. 1974-ben Biden magas értékelést kapott
az Americans for Democratic Action [Amerikaiak a Demokratikus
Cselekvésért] nevű progresszív nonprofit szervezettől, mert
kiállt a polgári jogok mellett és ellenezte a vietnámi háborút.
Nem örült neki. „Az ADA-értékelések olyan sokszor bajba
sodornak minket, hogy sokunk már azon gondolkodik, hogy
inkább jobboldalra szavaz – mondta egy újságírónak. – Amikor
polgári jogokról és szabadságjogokról van szó, liberális
vagyok, de ennyi. Egyéb ügyekben meglehetősen konzervatív
vagyok. A feleségem azt mondta, hogy társadalmi
kérdésekben én vagyok a legkonzervatívabb ember, akit
ismer.”
Még azon a nyáron egy közösségi találkozón fehér
elővárosiak Biden szemére vetették, hogy hajlandó lenne
támogatni az iskolák faji sokszínűségét segítő, törvény által
elrendelt buszjáratokat. Biden lett az ügy bajnoka – a
Demokrata Párt vezető buszjárat-ellenes kereszteslovagja.
Gadsden, a Northwestern​ Egyetem oktatója azon Wilmington
környéki diákok egyike volt akkoriban, akiket – Biden akarata
ellenére – egy nagyrészt fekete diákokból álló iskolába
buszoztattak. „Személy szerint azt hiszem, hogy az
osztálytársaimnak és nekem előnyünkre vált ez a lehetőség –
mesélte. – Meg lehet érteni, szigorúan politikai értelemben,
hogy Biden miért ellenezte a buszjáratokat az 1970-es évek
elején. Történelmi szempontból viszont Biden szándékosan
figyelmen kívül hagyta a fekete gyerekek alkotmányos jogai
megsértésének hosszú lajstromát.” Ezzel „a liberálisok polgári
jogok mögüli kihátrálásához” csatlakozott, amely „a
buszoztatás ellenzésére vezethető vissza, és egészen Clinton
elnök jobb- és baloldalt meghaladó kormányzásáig tartott”.
Fiatalkorában Bident állandóan kinevették
megnyilvánulásainak mélysége és komolysága miatt. Henry
Kissinger külügyminiszter tévesen azt feltételezte a fiús
alkatú szenátorról, hogy csak egy beosztott. Amikor felhívták
figyelmét a tévedésre, Kissinger egy lagymatag kijelentéssel
intézte el: „Elnézést kérek, Bidden szenátor úr” – mondta
eltorzítva Biden nevét. Biden nyilvánvaló sértettséggel azt
válaszolta: „Semmi probléma, Dulles miniszter úr” – utalva
Eisenhower külügyminisztere és Kissinger hasonlóságára.
Egyszer Biden egy számára ismeretlen témában, az
olajkutakkal kapcsolatban szólalt fel a szenátusban nem túl
lelkesen, és egy ellenfelele is leplezte. („Biden szenátor úr,
látott már maga valaha kimerülőben lévő olajkutat?”) Egy volt
segédje így emlékezett vissza az esetre: „Fenéken billentették.
Azon a napon elhatározta, hogy megelőzi a hasonló eseteket,
és mindig teljesen felkészült akar lenni.”
Arra kérte a beosztottjait, hogy bármilyen elképzelhető
kérdésre igyekezzenek válasz találni. Tudósokat keresett meg,
hogy számára ismeretlen témákban bővebb információt
gyűjthessen. 1975 májusában levelet írt Hannah Arendtnek, a
politikafilozófusnak, aki a tekintélyelvűség gyökereit kutatta:

Tisztelt Asszonyom!

Egy Tom Wicker által nemrégiben publikált cikkben olvastam a

szövegéről, amelyet a Bostoni Bicentenárium Fórumon olvasott fel.
A Szenátus Külkapcsolatokért Felelős Bizottságának tagjaként
szeretném elkérni az előadása másolatát. Köszönöm!

Tisztelettel,
Ifj. Joseph R. Biden, amerikai szenátor

A szöveg, amelyre Biden hivatkozott, a Home to Roost [Otthon

megpihenni] volt. Arendt 1975. május 20-án olvasta fel a
bostoni Faneuil Hallban, egyik utolsó szereplésén decemberi
halála előtt. Írásában Arendt előrelátóan arra
figyelmeztetett, hogy az üzleti világ egyre népszerűbb
alaptételei – a Madison Avenue [az USA-ban a reklámcégek
székhelye és egyben a reklámok szimbóluma is] látszólag
ártatlan trükkjei, az egyértelmű túlzások és a PR növekvő
szerepe – aránytalan mértékű hatalmat adnak az amerikai
politikusok kezébe, akik megtévesztéshez használhatják azt. A
hazugság egyidős a politikával, írta Arendt, de az
„életvitelszerű” hazudozás inkább a „totalitárius rendszerekre
jellemző”. Mint írja: „Amikor a tények visszatérnek kísérteni
minket, legalább kicsit vegyük észre őket, ne meneküljünk
utópiákba – képekbe, elméletekbe vagy egyenesen
őrültségekbe. Ennek a köztársaságnak a nagyszerűsége abban
állt, hogy számot vetett az ember legjobb és legrosszabb
tulajdonságaival. Tette mindezt a Szabadság érdekében.”

Amikor Biden elfoglalta helyét a szövetségi szenátusban,

családját is elkezdte újjáépíteni. Két és fél évvel Neilia halála
után öccse vakrandit szervezett neki Jill Jacobsszal, egy végzős
angol szakos lánnyal a Delaware-i Egyetemről. A lány
Philadelphia külvárosából származott és tanár akart lenni.
Jacobs nem tudta hova tenni Bident, ahogy fogalmazott, „nem
olyan volt, mint a barkós, trapéznadrágos pasik, akikkel
akkoriban randizgattam”. Részmunkaidőben modellkedett is,
és Biden felismerte őt egy reptéri plakátról. Jacobs nem akart
részt venni a politikában, de megszerette Biden fiait. A Biden
családban semmi nem volt egyéni döntés kérdése. Két és fél
évvel Neilia halála után azt kérdezték a fiúk: „Újra
megházasodunk?” 1977-ben, több lánykérés után végre
összeházasodtak. Egy lányuk született, Ashley, aki szociális
munkás lett.
Az ezt követő évtizedekben Jill Biden igyekezett
megtartani normális életét. Ő volt az első alelnöki feleség, aki
továbbra is teljes állásban dolgozott: angolt tanított az Észak-
virginiai Közösségi Főiskolán. Amikor beültem vele egy Fehér
Házhoz közeli kávézóba, mivel a testőrei nem voltak
feltűnőek, úgy tűnt, senki sem ismeri fel. 2008-ban férje
megbotránkoztatta a nőket azzal a kijelentésével, hogy
felesége „szívdöglesztő”. Megkérdeztem, ő mit szólt hozzá.
„Néha talán bosszant, amikor olyan dolgokat mond, amik
számomra túl személyesek – mondta. – De az a helyzet, hogy
szerintem Joe valóban ezt gondolja.” Majd nevetett. „Hogyan
sértődhetnék meg, amikor a férjem ezt gondolja rólam?”
1987-re, már tizenötödik évét taposva a szenátusban Biden
eloszlatta a kezdeti kételyeket. Kivívta a demokraták
elismerését, amiért az igazságügyi bizottság elnökeként
sikeresen vette fel a harcot Robert Bork, Ronald Reagan elnök
által a Legfelsőbb Bíróság tagjának jelölt konzervatív bíró
ellen. Ebben az évben indult először az elnökválasztáson, de a
rivaldafényben régi gátlásai és ballépései újra előtörtek.
Kampányindító beszédében Neil Kinnock brit politikust idézte
a szerény körülményekből való felemelkedés kapcsán. De az
Iowa State Fair-en [Iowai Állami Vásár] már nem idézte
Kinnockot – amit tudattalan tévedésnek nevezett –, hanem a
sajátjaként használta fel az életrajzi elemeket: azokról az
őseiről beszélt, akik „Pennsylvaniától északkeletre levő
szénbányákban dolgoztak, és csak 12 óra után tértek vissza a
felszínre”.
Valójában nem voltak szénbányász ősei. Az újságírók
találtak egy másik jelöletlen idézetet Robert Kennedytől és
egy felvételt Biden New Hampshire-i beszédéről, ahol jobbnak
állította be egyetemi teljesítményét és azzal dicsekedett egy
kérdezőnek, hogy „nekem valószínűleg magasabb az IQ-m,
mint magának”. Biden azzal is kérkedett, hogy „teljes körű
ösztöndíjat” kapott és „az elsők között végzett”, amely
állításokból egyik sem tükrözi a valóságot. Amikor
rámutattak, bocsánatot kért és azt mondta: „Túlzok, amikor
mérges vagyok, de sosem állítottam olyan dolgokat
magamról, amik nem igazak.” A Capitoliumon azzal
viccelődtek: „A Kennedyk a görögöket idézték, Biden meg a
Kennedyket.” Gyorsan elterjedt róla, hogy nagyképű, felvágós,
és a kongresszusi alkalmazottak terjeszteni kezdtek egy
önéletrajz-paródiát Biden fényképével és eredményeivel,
például, hogy „a poliuretán feltalálója és fűevő” valamint,
hogy „1968-ban a Rockettes tánctársulat tagja” volt.
Biden kampánya szeptember végén ért véget, és kevesebb
mint négy hónapig sem tartott. Utána még pár évig
kozmetikázta az önéletrajzát. Egyszer azt mondta, hogy
„rálőttek” Irakban. Nyomásra azonban finomította az állítást:
„Egy lövés közelében voltam.” A túlzásainak és
plagizálásainak listáját elnézve arra jutottam, hogy annyira
fontos volt neki, hogy minden történet szépen csengjen, hogy
vállalta a megszégyenülés kockázatát is. Nagy volt az ára a
gyengeségnek, de Biden ezt nehezen ismerte be. Amikor 1987-
ben bejelentette, hogy visszalép az elnöki jelöléstől, beismerte
a hibáit, de az „elnökjelölteket övező politikai közeget” is
hibáztatta, „ami szinte lehetetlenné teszi, hogy az amerikai
nép a teljes Joe Biden-képet lássa, ne csak a téves
kijelentéseket,” amiket tett. Bukásáért évekig az ellenzéki
vetélytársak sikeres kutatómunkáját és a túlbuzgó sajtót
okolta. Majd 2007-ben Biden teljesen félretette a kifogásokat a
balul elsült elnöki kampányával kapcsolatban. „A tanulság az,
hogy hibáztam, ami az arroganciám szüleménye – mondta egy
újságírónak. – Nem érdemeltem meg, hogy elnök legyek.”
Röviddel elnöki kampányának befejezése után történt,
hogy Biden aneurizmája felszakadt, és hotelszobája padlóján
fekve találtak rá. A februári életmentő műtét után azonban
szeptember elején már vissza is tért a kongresszusba. A
magáról kialakított képben innen datálódik a feltámadás. De
volt még egy kritikus pont pályája során: 1991-ben Biden
vezette a Clarence Thomas legfelsőbb bírósági jelölését kísérő
meghallgatásokat. Biden felbőszítette a liberálisokat azzal,
hogy nem engedte tanúskodni azokat a nőket, akik Anita Hill
szexuális zaklatási vádját alá tudták volna támasztani. Bár
Biden végül ellene szavazott, Thomast csekély fölénnyel, 52-48
arányban megszavazták. Biden kihagyta a Thomas-féle
meghallgatásokat a memoárjából, de elmondta Jane Mayernek
és Jill Abramsonnak Strange Justice [Különös
igazságszolgáltatás] című könyvük megírása során, hogy
„Thomasszal szembeni méltányosságból” cselekedett így,
„amit, utólag visszatekintve, nem érdemelt meg”.
Biden keményen dolgozott jó hírnevének visszaépítésén.
1994-ben vezető szerepe volt abban, hogy elfogadják a nők
elleni erőszak tilalmának törvényét, amely megerősítette a
bántalmazó partnerekkel szembeni védelmet, és segített
Bidennek visszanyerni a női szervezetek támogatását. Biden
nagyon szerette a társalgóban folytatott tárgyalásokat, híve
volt a másik párttal szembeni udvariasságnak, és annak, hogy
a politikusok különböző ügyekben véleményt cseréltek, hogy
megegyezésre jussanak. Olyan sokféle emberrel ápolt jó
kapcsolatot, hogy ő volt az egyetlen szenátor, akit beszédre
kértek fel Strom Thurmond szegregációpárti politikus, John
McCain arizonai republikánus vagy Frank Lautenberg New
Jersey-i demokrata szenátor temetésén is. Utóbbi Bident az
„egyetlen katolikus zsidónak” nevezte. Biden azt mesélte
róluk: „Ha volt valamilyen politikai kérésed, ők szívesen
segítettek, még akkor is, ha időközben változtak a
körülmények”.
Azt mesélte nekem, hogy nagyon nem örült, amikor
harcosabb, „a szenátus intézményét nem tisztelő” tagok
érkeztek. „Ezalatt azt értem, hogy a képviselőházhoz
hasonlóvá akarták tenni [a szenátust]. Soha nem felejtem el,
amikor először hallottam a szenátusban [Clinton elnöksége
idején], hogy valaki az elnököt kölyöknek nevezi.” A
jogalkotók nem​ csak az udvariassági szokásokat hagyták el,
hanem a saját politikai számításaikat is a közjó fölé helyezték.
„Manapság változó, hogy kinek mit jelent az elköteleződés” –
mondta Biden, majd a kongresszus egyik haszonlesőjét így
figurázta ki. „Tudom, hogy mit mondtam akkor, de Istenem,
most baj van, nem tarthatok veled.”

A szenátusban Bidennek olyan lajstroma volt, amely a mai

progresszív gondolkodók számára majdhogynem felér egy
vádirattal. Megszavazta a Wall Street szabályozásának
enyhítését, a Házasságvédelmi törvényt, az Észak-amerikai
Szabad Kereskedelmi Egyezményt és az iraki háborút. A 2020-
as előválasztások során Elizabeth Warren massachusettsi
szenátor szemére vetette, hogy a „hitelkártyacégek
érdekében” törvénykezett. A Jacobin című szocialista újság
egyik szalagcímében a huszadik század sorsfordító
eseményeiben gyakori szereplőként feltűnő szerencsétlen
filmkarakterhez hasonlította és „a Demokrata Párt
jobbrafordulásának Forrest Gumpjának” nevezte.
 Biden karrierjében semmi nem üldözte őt annyira, mint az
1994-es büntetőjogi törvénnyel kapcsolatos szerepe, ami a
maga műfajában az amerikai törvénykezés egyik
legjelentősebb jogszabályának bizonyult. A törvényjavaslat
hozzájárult a tömeges bebörtönzésekhez, mivel szövetségi
szinten megalkotta a „három csapás” szabályát, hosszabb
letöltendő időket javasolt, és dollármilliárdokat biztosított az
egyes államoknak, hogy újabb fegyházakat építhessenek.
Akkoriban egyes baloldali demokraták is támogatták a
törvényjavaslatot, például Bernie Sanders is („Nem örülök,
hogy erre a szörnyű törvényre szavaztam” – állítja most),
illetve olyan fekete politikai vezetők, mint James E. Clyburn
dél-karolinai képviselő. Clyburn keserű tapasztalatok árán
tanulta meg, hogy fekete választópolgárainak többsége nem
volt olyan lelkes a büntetőjogi törvény reformjával
kapcsolatban, mint a fehér liberálisok. Egy 1994-es városházi
találkozón fenntartásait fejezte ki a szigorúbb ítéletekkel
kapcsolatban. „Megsemmisítettek azon a találkozón, pedig ott
mindenki fekete volt – mondta nekem nemrégiben Clyburn. –
A crack kokain nagy csapás volt a fekete közösségekben. Ki
akarták űzni onnan, nagyon keményen szembeszálltak a
drogokkal. És ezért lehetett, hogy szerény személyem és a
kongresszus feketéket tömörítő képviselőcsoportjának több
tagja is az 1994-es büntetőjogi törvényre szavazott.” Clyburn,
akárcsak Biden, büszke arra, hogy a törvényben helyet kapott
a nők elleni erőszak tilalmának törvénye, a gépfegyverek
betiltása, és közösségi rendészetre és drogbíróságra szánt
anyagi források. De 1994 őszén a republikánusok többséget
szereztek a szövetségi képviselőházban; Clyburn őket okolja a
változtatásokért. „Minden büntetésbeli dolgot megtartottak,
míg minden pozitív dolgot kivettek” – mondta. Biden hasonló
megbánást tanúsít a törvénnyel kapcsolatban. „Tudom, hogy
nem voltunk mindig a helyzet magaslatán, de mindig
igyekeztem – mondta tavaly. – Azt hittük, ahogy a szakértők
mondják, a crackből nincs visszaút – hogy az valahogy teljesen
más. De nem volt más. Viszont egy egész generációt csapdába
ejtett.”
Locking Up Our Own [Sajátjaink bezárása] című Pulitzer​díjas,
a bűnügyi igazságszolgáltatásról és faji politikáról szóló
könyvében James Forman Jr. a tömeges bebörtönzéseket „egy
bizonyos időszak alatt hozott, sok egymástól független apró
döntés sorozatának” következményeként írja le. Ezek
valójában a „felelősségvállalás politikájára” vezethetők vissza
Forman szerint, a személyes fegyelem gondolatára, amely
egybecseng a Csendes Generáció (az 1928–1945 között
születettek) és a Boomerek (a második világháborút követő
évek nagy népszaporulatának idején születettek)
individualizmusával, amit a Demokrata Párt csúcsán állók is
rendszeresen hangoztattak. Bill Clinton 1993-as beiktatási
beszédében megfogadta, hogy „mindenkinek több lehetőséget
fog nyújtani és mindenkitől több felelősséget fog elvárni”.
Ez az a nyelvezet, amit a republikánusok forgatókönyvéből
vettek át. Az 1980-as évek végén, miután a Demokraták hatból
öt elnökválasztást elveszítettek, Clinton és a demokraták
felemelkedőben lévő generációja magáévá tette a „személyes
felelősségvállalás” retorikáját, ami élesebb határvonalat akart
húzni azok közé, akikről úgy vélték, megérdemlik a
segélyeket, és akikről úgy, hogy nem. Ronald Reagan
kijelentette: „Nem fogjuk elhagyni azokat, akiknek
önhibájukon kívül a segítségünkre van szükségük.” Az
„önhibájukon kívül” kifejezés Calvin Coolidge és Herbert
Hoover konzervatív elnökök retorikájában jelent meg először,
de Reagan többet használta, mint bármelyik elődje. Michael
Sandel, a Harvard Egyetem politikafilozófusa szerint Clinton
pedig kétszer annyit használta, mint előtte Reagan. 1995-ben
Eric Holder, utóbb az első színes bőrű igazságügyi miniszter
(egyúttal az első színes bőrű főügyész is) még washingtoni
főügyészként elindította a Fegyverszünet Hadműveletet,
amely arra biztatta a fővárosi rendőröket, hogy autókat
állítsanak meg és fegyverek után kutassanak. Ez volt a „stop-
and-frisk” [megállít és megmotoz] eljárásmód elődje, amelyet
később Obama elnöksége idején, immár miniszterként elítélt.
„Nem vagyok naiv – mondta egy 1995-ös közösségi találkozón.
– Túlnyomó részben fiatal fekete férfiakat fognak
megállítani.”
Az ezekben az években meghozott döntésekre
visszagondolva, Clyburn és társai azt vallják, nem „lecsukatni
akarták az embereket”. „A közösség igényeire próbáltunk
reagálni.” A büntetőjogi törvény mellett a felelősségvállalás
politikája inspirálta az 1996-os jóléti reformot, amely
korlátozta a szegények szövetségi segélyeit, illetve a Biden
által is támogatott csődjogszabályokat, amelyek
megnehezítették, hogy az emberek törlesszék adósságaikat.
A felelősségvállalás és elszámoltathatóság elve teljesen
másképp érintette a társadalom tetején álló embereket.
Clinton azzal az ígérettel kampányolt, hogy megzabolázza a
menedzserek fizetését úgy, hogy megszünteti azt a
lehetőséget, hogy a cégek ügyvezetőinek juttatásait
levonhassák az adóalapból. A megválasztása után hozott
törvénybe azonban Clinton tanácsadói egy kiskaput is
beiktattak, amely mentesítette ez alól a „teljesítményért járó”
fizetést, például a részvényopciót és a bónuszokat. Ennek
eredményeként a menedzseri fizetések ugrásszerűen
megemelkedtek, mert a cégek még nagyobb összegeket adtak
„teljesítménybónusz” gyanánt. A javaslatot Biden is
megszavazta. „Akkor jónak tűnt, de csak annyit történt, hogy
a piac ellentétesen reagált, mégpedig úgy, hogy »rendben,
akkor visszavesszük a saját részvényeinket, megemeljük az
értéküket, és részvényben fizetjük ki a bónuszt«.” (Közvetlenül
a 2007–2008-as gazdasági ös – szeomlás után a húsz
legnagyobb amerikai bank vezetői majdnem 800 millió
dolláros részvényalapú teljesítménydíjazásban részesültek.)
 Amikor Cornell William Brooks harvardi professzort és a
színes bőrűek előrehaladását támogató szervezet, a NAACP
korábbi vezetőjét arra kértem, hogy értékelje Biden
washingtoni tevékenységét, személyiségének mélységeit és
magasságait vette számba: „Az emberek szeretik, amiért jól és
hűségesen szolgálta a nemzet első afroamerikai elnökét – és
utálják a bűnügyi reformban játszott vezető szerepét.
Aggasztja őket a buszoztatásról alkotott véleménye, de
történelmi szemszögből az egész képet nézik és értékelik az
őszinteségét. […] A demokraták progresszív szárnya számára
legnyugtalanítóbb dolgok Joe Bidennel kapcsolatban
ugyanazok a dolgok, amelyek magában a Demokrata Pártban
is nyugtalanságra adnak okot.”

***

Politikai étvágya még washingtoni mércével mérve is

kimeríthetetlen volt. George Mitchell maine-i demokrata
szenátor, későbbi többségi vezető sok kollégájára neheztelt
azért, mert nem igazán érdekelte őket a szavazatgyűjtés
kulisszák mögötti, nem túl elbűvölő feladata. „Egy-egy
szenátor odajött hozzám, a többségi vezetőhöz, hogy van egy
kis probléma, össze tudom-e szedni a szavazatokat, majd
faképnél hagyott és elment vacsorázni.” Biden más volt.
Mitchell felidézte, ahogy egyszer megkérte őt, segítsen
otthonában felhívni minden demokrata szenátort. Órákkal
később visszatért, hogy megnézze, hol tart. „Én addigra
nyolcat felhívtam, ő pedig még csak a másodikkal beszélt –
mesélte Mitchell. – Azt mondtam neki: »Joe, tudom, hogy el
akarod magyarázni nekik a dolgot, de egy kicsit velősebben
kell fogalmaznod.«”
2007-ben Biden másodszor indult az elnökválasztáson. A
vitákon jól teljesített – arra a kérdésre, „tudja-e fegyelmezni
magát, hogy ne beszéljen túl sokat,” Biden igennel válaszolt és
elhallgatott. Mivel azonban nem sikerült elég pénzt
gyűjtenie, hamar kiesett. Úgy tűnt, hogy második indulása
kapcsán az utókor mindössze a másik jelölt, Obama felé tett
butuska bókjára fog emlékezni: „közérthető és okos és tiszta és
jóképű fickónak” nevezte. Amikor Bident emiatt kritizálni
kezdték, Obama megvédte: „Semmi kétségem afelől, hogy mi
van a szívében, és hogy milyen elkötelezett a faji egyenlőség
ügyében.”
Biden jelöltként nagy benyomást tett Obamára, aki
elkezdte kikérni a véleményét nemzetbiztonsági és külügyi
kérdésekben. Egy bizottsági ülés előtt Biden segített
Obamának felkészülni David Petraeus tábornok
kihallgatására, ami után Obamát sokan megdicsérték a
teljesítménye miatt. Obama Biden külkapcsolatainak
mélységét is csodálta. Mitchell emlékszik arra az esetre,
amikor államfőket kellett fogadni a Capitoliumban. „Azt
mondtam: »Ő itt Smith szenátor, ő pedig Jones szenátor.« De
amikor Joe-hoz értem, az államfő felnézett, és azt mondta:
»Szia, Joe!«” Ahogy a belpolitikában is, Biden széles körben
tekintett potenciális külkapcsolati partnereire. „Ledobhatják
őt Kazahsztánban vagy Bahrainben, nem számít – találni fog
valakit, akivel harminc éve már találkozott, és aki most a
helyi vezető – mondta Julianne Smith, Biden egy korábbi
helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója. – Még csak az sem
számít, hogy milyen politikai beállítottságú: ismer
konzervatívokat, ismer szociáldemokratákat, mivel az elmúlt
több mint 35 év alatt mindenki megfordult már a Szenátus
Külkapcsolatokért Felelős Bizottságában.”
Miután Obama lett a demokraták megválasztott
elnökjelöltje, felhívta Bident, hogy megkérdezze, hajlandó
lenne-e alelnöki alkalmassági vizsgálatnak alávetni magát.
Biden visszautasította, és megkérdezte segédjeit, meg tudják-
e nevezni Lincoln alelnökét. Felesége azonban arra kérte,
gondolja át a kérést. „Mérges voltam George Bushra – mondta
Jill Biden –, hogy belevitt minket abba a háborúba. Számomra
olyan értelmetlen volt.” Azért biztatta férjét, hogy induljon az
elnökválasztáson is, mert – ahogy fogalmazott – „be kell
fejezni azt a háborút”. Az alelnöki poszt is egy lehetőség erre.
Majd azt is hozzátette, hogy „Joe a polgári jogok
egyenlőtlensége miatt kezdett politizálni. Aztán a dolgok
alakultak, fejlődtek, s elértük a történelmi pillanatot,
amelynek során megválasztották az Egyesült Államok első
fekete bőrű elnökét, és hogy mindebben Joe-nak ekkora része
lehet, már-már tündérmesének tűnt számomra.”
Már csak egy probléma maradt: „Milyen lesz másodiknak
lenni? És hogy valaki más álláspontját kell majd támogatnia?”
Biden sosem dolgozott más embernek, nem is volt benne
biztos, hogy képes rá. Egy barátjának elmesélte a feleségével
folytatott mindent eldöntő beszélgetést. Biden megkérdezte
feleségétől, hogy fog ezzel megbirkózni, mire ő csak annyit
válaszolt: „Nőj fel!”
 IV. fejezet

Az alelnök
Az elnök- és alelnökjelölt sokszor villámházasság révén válnak
csapattá, s való igaz, hogy Obama és Biden egyáltalán nem
tűntek összeillő párosnak. Politikusi mércével mérve Obama
macskákra jellemző közönnyel kezelte a rajongóit. Biden
ugyanakkor mindenki felé kinyújtotta a kezét, meghallgatta
gondolataikat. 19 év volt köztük a korkülönbség, és egy
szakadék választotta el a nézeteiket. Obama igazi technokrata,
míg Biden ösztönösen politizál. Obamának kalandos ifjúkora
volt, vegyes házasságból született, a családtagjai Hawaiin,
Indonéziában és Kenyában is éltek, ő végül Chicagóban
telepedett le. Igazi ’70-es évekbeli gyerek, aki kipróbált „egy
kis kokaint is”. Biden kétszülős, klasszikus amerikai családban
nőtt fel, három testvérrel. Vasárnaponként „apám a kezembe
nyomott egy dollárt, s én elbicajoztam a Cutler’s
Pharmacyhoz, ahol vettem két kiló fagyit. Amikor hazaértem,
mind a hatan leültünk a nappaliban, kezünkben a fagyival, és
néztük a Lassie-t és a Jack Benny- vagy Ed Sullivan-show-t.
Amikor Obama felkérte Bident, hogy induljanak együtt, a
demokraták egy része összezavarodott. Obama elnökségétől
ugyanis azt várták, hogy egy új fejezet kezdődik a politikában
azzal, hogy egy fiatalabb nemzedék veszi át az irányítást. Azt
a sikert jelentette volna, amely Stacey Abrams, szavazati
jogokért harcoló aktivista és Georgia állam volt
kormányzójelöltje szerint „az új amerikai többséget jelentené:
a színes bőrűek, fiatalok, valamint a mérsékelt és haladó
fehérek” koalícióját. Biden még az egy százalékot sem érte el
az iowai kaukuszkon [jelölőgyűléseken], de Obama nagyra
értékelte energikus vitamódszerét, külpolitikai jártasságát és
washingtoni kapcsolatait. David Axelrod, Obama vezető
stratégája azt mondta nekem: „Biden kulturális és földrajzi
értelemben is jó helyen volt.” Ez azt jelentette, hogy Obamát
vonzóbbá tette a középnyugati, idősebb, fehér,
munkásosztálybeliek számára, akik amúgy nem tudtak volna
egykönnyen azonosulni egy fekete fiatalemberrel, aki azelőtt
közösségszervezéssel foglalkozott.
Axelrod azt is jól megérezte, hogy Bidennek van egy
olyasfajta erőssége, amelyet nem lehet a szokványos politikai
kategóriákba besorolni. Az alelnök kiválasztása során, Axelrod
meglátogatta Bidenéket Delaware-ben, és megfigyelte,
hogyan bánik a családjával. „Épp Beau-hoz beszélt: »Később
visszajövök, és megnézem a gyerekeket« – idézte fel Axelrod.
– Ha jól emlékszem, meg is puszilta, és azt mondta neki,
»szeretlek«.” Amikor Axelrod visszatért Washingtonba, azt
mondta Obama, hogy „Ebben a családban van valami nagyon
különleges.” Washingtonban a családtagok sokszor csak
statisztának számítanak. De ez valami más volt. „Ez nem csak
olyan, mintha, ez nagyon is igazi – számolt be Axelrod
Obamának. – Nem tudom mindez hogyan illik be az összképbe,
de azt hiszem, komoly potenciál van benne.”
Meg kellett ismerniük egymást. Bident idegesítette Obama
néhány fiatal munkatársa, a stáb tagjai pedig folyamatosan
aggódtak Biden váratlan megszólalásai miatt. Az alelnök nem
szokott hozzá a súgógéphez. Korábbi dadogása miatt még
mindig kellemetlenebbül érezte magát, ha fix szöveget kellett
hangosan elmondania, mint ha improvizálhatott. Többször
megesett, hogy beszédírók dolgoztak neki, de végül figyelmen
kívül hagyva a leírt szöveget szabadon beszélt. Ezek az esetek
okoztak komoly fejfájást az Obama-kampánystáb tagjainak,
mert – ahogy ők fogalmaztak – ilyenkor könnyen robbanhat az
úgynevezett Biden-bomba, amikor olyasmit mond, amit nem
úgy gondol („emberek, én nyolc elnököt ismerek, közülük
hármat testközelből”), és olyasmit is, amit úgy gondol, de
mégsem szabadna kimondania.
Egy dél-philadelphiai kampányrendezvény előkészületei
során Pennsylvania akkori kormányzója, Ed Rendell nagyon
meglepődött, amikor látta, hogy Bidennek súgógépet
szerelnek fel. „Megkérdeztem, miért kell Joe-nak súgógép?
Sosem használ ilyesmit. Majd finoman megsúgták nekem,
hogy az Obama-stáb szeretné, ha előre megírt beszédeket
tartana, hogy ne kövessen el egyetlen hibát sem.” 2009
februárjában a beiktatás után Biden azt mondta a
közönségnek, hogy „harminc százalék esély van arra, hogy
hibás lesz” a gazdaságpolitikánk. Amikor egy riporter
Obamánál rákérdezett az elhangzott mondatra, azt válaszolta:
„Nem emlékszem pontosan, hogy Joe mire gondolhatott. Nem
meglepő.”
Egy fehér házi ebéden Biden megemlítette, hogy a PR-ra
figyelni kell, mert a nézeteltérés mindkettőjüknek ártana.
Obama egyetértett, és megígérte, hogy vigyázni fog a szájára.
„Az alelnök annyit kért csak – idézte fel Rahm Emanuel,
Obama első stábfőnöke –, hogy bármivel kapcsolatban
tehessen észrevételt, hogy sose fojtsák belé a szót, és hogy ő
beszélhessen utolsóként az elnökkel. Obama eleget is tett a
kérésnek.” Biden pedig úgy nyilatkozott, hogy „az elnökkel
megegyeztünk abban, hogy ha bármi fontos dolog jár a
fejünkben, vagy ha zavar minket, amit a másik csinál, azt
mindig megbeszéljük”.
Delaware államban, amelyben csupán feleannyian élnek,
mint Houston városában, Biden már több mint négy évtizede
volt a legnépszerűbb politikus. A szenátusi választások idejére
az autók sárvédő matricáin csak annyi állt: JOE. De most, hogy
már a Fehér Házban volt, olyan szerepet kellett kitalálnia
magának, amelynek értelme és eredménye lehet. Egészen az
elmúlt időkig az alelnökök nagyon messze voltak a valódi
hatalomtól. 1848-ban Daniel Webster a következőképp
utasította vissza a felkérést: „Nem szeretném, ha már azelőtt
eltemetnének, hogy valóban meghaltam.” Calvin Coolige azzal
büszkélkedett alelnökként, hogy minden éjjel 11 órát alszik.
De a második világháborút követő évtizedekben, ahogy nőni
kezdett a Fehér Házban hozott döntések súlya és köre, az
alelnök hatalma is erősödött. Pontos munkaköri leírás híján, a
posztot betöltők saját személyiségük és érdeklődésük alapján
közelítettek a feladathoz. Al Gore [Bill Clinton alelnöke]
például környezetvédelmi projektekben vett részt, és
kulcsszerepet vállalt a Clinton által javasolt kormányzást
érintő reformok kidolgozásában. Dick Cheney [George W. Bush
alelnöke] pedig – ahogy egy tanácsadó nevezte – a „kemény
ügyeket” felügyelte (honvédelem, energetika).
Biden eleinte azt gondolta, hogy olyan alelnök lesz, mint
Lyndon Johnson, aki hasonlóan hosszú előélettel rendelkezett
kongresszusi képviselőként, majd szintén egy nála fiatalabb
elnök mellett dolgozott. Miután Biden elolvasta Robert Caro
The Passage of Power [A hatalom átadása] című Johnson-életrajz
negyedik kötetét, rájött, hogy Johnson rendkívül frusztrált
volt: „Sosem kérték ki a véleményét, sem a Disznó-öböllel, sem
a kubai válsággal kapcsolatban. Nem volt benne a buliban.”
Joe Biden politikai felfogása szerint viszont nem létezett
annál fontosabb dolog, mint benne lenni. Ezért a Johnson-
modell helyett Walter Mondale-t kezdte utánozni. Jimmy
Carter elnöksége idején Mondale visszautasította a
kiskaliberű feladatokat, irodáját átköltöztette – a Fehér Ház
mellett lévő Eisenhower irodaépületből – a Fehér Ház nyugati
szárnyába. „Az én feladatom az volt, hogy az elnök általános
tanácsadója legyek” – mondta nekem Mondale. Mondale,
akárcsak Biden, több mint három évtizeden át volt a
kongresszus tagja, ezért igyekezett közvetítő szerepet
betölteni a törvényhozók és az elnök között, aki nem
rendelkezett kiterjedt kapcsolatrendszerrel. „Obama zöldfülű
volt. Csak rövid ideje volt a szövetségi kormány közelében
Illinois állam szenátoraként – mondta Mondale. –
Természetesen nagyon sikeres volt, de nem volt eléggé
edzett. Joe viszont igen. Ezt az űrt ki kellett tölteni, és így is
történt.”
Amikor Biden elvállalta az alelnöki felkérést, egyetlen
feltételt szabott: mindenképpen benne akart lenni a
„buliban”. Fontos volt neki, hogy ott legyen minden sorsdöntő
értekezleten, hogy az elnök mindig elérhető legyen számára,
hogy ne hagyják ki semmiből. Obama beleegyezett és
hozzátette: „Kíváncsi vagyok a véleményedre, Joe, de meg kell
ígérned, hogy tízperces expozéban adod elő, és nem egy
órában.”

***

Biden irodája a nyugati szárnyban, amely mindössze tizenhét

lépésre volt az ovális irodától, úgy volt berendezve, mint egy
klasszikus szállodai szoba: sötét fapadló, vastag függönyök, a
falak és a szőnyegek pedig tengerészkék színűek voltak. A
falon az USA első két alelnökének, John Adamsnek és Thomas
Jeffersonnak a portréja lógott. (Adams arról panaszkodott,
hogy övé „a világ legjelentéktelenebb hivatala, amit ember
kitalálhatott”.) De Biden sokkal árnyaltabban tekintett a
feladatra: „Minden az elnökön múlik” – mondta egyszer egy
interjú során, amelyet ebéd közben adott nekem az
irodájában. Munkáját arra a meggyőződésére alapozta, hogy
csomó mindenhez jobban ért, mint a fiatal, tapasztalatlan
elnök, de hat hónappal később Biden kénytelen volt
módosítani az előzetes elképzelésén, miután Obama sikeresen
megfékezett egy komplex gazdasági válságot. Ráadásul
döntései politikai szempontból igen kockázatosak voltak: „Úgy
gondolom, Barack Obama kormánya egy hosszúnak ígérkező
gazdasági válságot akadályozott meg” – mondta Biden. Majd
hozzátette: „Rossz dolgoknak elejét venni – vezetőként,
szülőként, politikusként, papként, de bármi más szerepben is –
az egyik legnehezebb feladat”, hiszen sosem tudjuk érdemben
bebizonyítani, hogy valami szörnyűt akadályoztunk meg.
Biden minden reggel lesétált a folyosón, és leült az
elnökkel az ovális irodában, hogy együtt meghallgassák a
titkosszolgálati és a gazdasággal kapcsolatos jelentéseket.
Állandó meghívója volt az elnök által rendszeresen tartott
egyeztetésekre, amelyen a külügyminiszter és a védelmi
miniszter vettek részt. Még szenátorként Biden sokat
kritizálta Cheney-t, amiért túl sok hatalom koncentrálódott a
kezében, de a Fehér Házba kerülve Cheney néhány újítását
mégis magáévá tette. Cheney ideje előtt az alelnökök
általában nem vettek részt a Principals Committee [vezetői
bizottság] értekezletein, amely az elnök legmagasabb rangú
nemzetbiztonsági tanácsadóiból áll. Cheney szinte minden
ilyen értekezleten részt vett. Biden körülbelül az
egyharmadán.
Obama olyan mértékig megbízott alelnökében, hogy
néhány nagyon kényes ügyet is rábízott. Amikor a kormány
egy 787 milliárd dolláros élénkítő csomagot akart
elfogadtatni, Rahm Emanuel [Obama kabinetfőnöke] megkérte
Bident, hogy hívjon fel hat republikánus szenátort. Hárman
közülük azt ígérték, hogy igennel szavaznak, és a
törvényjavaslat három szavazattal ment át. Biden készítette
fel Sonia Sotomayort legfelsőbb bírósági tagságának
jóváhagyási meghallgatására, és az ő vezetésével zajlott az a
lobbitevékenység, melynek célja Arlene Specter,
pennsylvaniai republikánus szenátor demokratákhoz való
átcsábítása volt. Biden nagyon sokat tett továbbá az
Affordable Care Act [megfizethető egészségügyi törvény]
végső elfogadtatása érdekében; ez a törvény volt a
legnagyobb horderejű szociális intézkedéscsomag Lyndon
Johnson Great Society [Nagy Társadalom] nevű, elsősorban a
szegénység felszámolását célzó programja óta.
 Obama megkérte, hogy felügyelje a gazdaságélénkítő
csomagból adható támogatásokat, melynek során össze kellett
hangolnia egy sor helyi és szövetségi állami szintű érdeket.
Biden azzal viccelődött, hogy ő az egyetlen tagja a
kormánynak, akit nem lehet kirúgni, ezért célul tűzte ki, hogy
a Fehér Házban zajló vitákban őszinte lesz. „Minden elnök
megerősítené, hogy az igazság, a színtiszta igazság, még ha
nagyon fájdalmas is, az a portéka, amiből a legkevesebb van az
ovális iroda környékén – mondta Bruce Reed, aki 2011 és 2013
közt volt Biden kabinetfőnöke. – Ezt a törekvést nem
túlságosan értékelik a maga idejében, de ez az, amire
mindenkinek, aki az elnök körül dolgozik, törekedni kellene.”
Politikai kérdésekben voltak nézetkülönbségek. 2011-ben
Biden ellenezte a kormány tervét, amely az említett
egészségügyi törvény értelmében a katolikus kórházak és más
intézmények számára is kötelezővé akarta tenni, hogy
osszanak fogamzásgátlókat, mert úgy gondolta, hogy ezzel
szavazatokat veszíthetnek a munkásosztály köreiben. Obama
politikai tanácsadóinak egy része úgy értékelte, hogy Biden
jóslatai idejétmúlt felfogáson alapulnak. Ezeket a
nézetkülönbségeket leszámítva, Obama és Biden mindketten
őszintén hittek abban, hogy az amerikai nép nagyon vágyott
arra, hogy politikai egység legyen az országban. Az első
elnöki kampányában Obama arról beszélt, hogy nagyon
meglazultak a társadalmi kötelékek. Egy 2008-as beszédében
így fogalmazott: „Úgy mondanám, hogy empátiadeficittel
küzdünk, képtelenek vagyunk felismerni magunkat a
másikban, képtelenek vagyunk megérteni, hogy egymás
fivéreként és nővéreként kötelesek vagyunk egymásra
vigyázni, és – hogy dr. Martin Luther King szavait idézzem –
mindannyian be vagyunk bugyolálva »egy nagy ruhába,
aminek neve sors«.”
Biden víziója sokkal kevésbé volt transzcendentális. „Nézze
– mondta nekem –, sosem képzeltem azt, hogy egy külföldi
államfő, akivel tárgyalok, egy szenátor vagy egy képviselő
önként vállalja, hogy bekerüljön a Profiles in Courage [Hősök
portréja] második kiadásába.” [A kötetet jegyző John F.
Kennedy nyolc szenátort mutat be, akik döntően befolyásolták
pártjuk politikáját.] „Figyelembe kell venni, hogy kinek mi az
érdeke.” Ennek ellenére Biden néha olyan felfogásban
gondolkodott a politikai érdekekről, hogy azzal már-már a
progresszívekhez sodródott. Amikor 2012 májusában Obama
azt mérlegelte, hogy támogassa-e az azonos neműek
házasságát, Biden beelőzött azzal, ahogy egy interjúban
nyilatkozta, gond nélkül „el tudja fogadni” a házasságban élő
melegek és leszbikusok teljes értékű jogait. Obama elnézte
neki, de az elnök tanácsadóit a gutaütés kerülgette. Biden
stábtagjai úgy értesültek, hogy egy hétre el lesz tiltva a
nyilvános szerepléstől. Sok kívülálló számára ez csupán egy
újabb Biden-féle baklövés volt, de a Fehér Házban rájöttek az
alelnök motivációjára. „Nagyon is egyértelmű, hogy olyan
szélkakas, ami a középtől most épp balra fordul – mondta
nekem az Obama adminisztráció egyik vezető tisztségviselője.
– Érzékeli, hogy ebbe az irányba mozdul a társadalom, ebbe az
irányba megy a Demokrata Párt, így akkor ő is erre megy.”
Biden lett az összekötő a nehezen kezelhető kongresszussal.
Ilyenkor nagy hasznát vette a több évtized alatt kiépített
kapcsolatainak. David Plouffe, Obama egyik politikai
tanácsadója kérdésesnek tartotta Biden küldetését: „Vajon hol
nyílik tér a megegyezésre?” Az ideológiai kompromisszum-
készséget tekintve közel állt az elnökhöz. „Ezen a téren
valóban hasonlóan gondolkodnak” – mondta Plouffe. Biden,
aki alelnökként hivatalból a szenátus elnöke, megtartotta a
szenátusi edzőteremben lévő öltözőjét, ahol szívesen kibicelt.
„Egyszerűen információt gyűjt – idézte fel egy volt tanácsadó.
– Először felhív egy vezetőt, aztán felhívja a másik párt
vezetőjét, aztán felhív öt olyan képviselőt, akikkel jóban van,
akik elárulják neki, mi is valójában a dörgés.”
 Néha azonban a demokraták idegesek lettek attól, hogy
Biden mindenáron kompromisszum felé akarta terelni a
republikánusokat. 2012 végén lejáróban voltak a Bush-
korszakból származó adócsökkentések, amelyek nélkül az
állam 3,7 ezer milliárd dollárt tudott volna beszedni az
elkövetkező évtizedben. A republikánusok úgy próbálták
megmenteni a kedvezményeket, hogy – az USA történetében
először – az államcsőd lehetőségével zsaroltak. Biden az utolsó
pillanatban kialkudott egy kompromisszumos megoldást a
szenátus kisebbségi vezetőjével, Mitch McConnell-lel:
megegyeztek, hogy 600 milliárdot levonnak a tervezett
bevételből, és néhány fajta adócsökkentést véglegesítenek.
Harry Reid, a szenátus demokrata többségi vezetője annyira
fel volt háborodva a feltételek miatt, hogy állítólag tűzbe
dobta a dokumentumokat. (Reid tagadta, hogy így lett volna.)

2014-ben, egy napfényes hétvégi napon, öt évvel azután, hogy

beiktatták alelnökként, Biden ott állt a Delaware-i Egyetem
sportpályája melletti öltözőben. Beszédet készült mondani,
amellyel hivatalosan megnyitja a diplomaosztó ünnepséget.
Minden VIP-vendég talárt és bársonyból készült talársapkát
viselt, kivéve Bident, aki nem vett fel sapkát. (Biden 1.
törvénye: vicces sapka kizárva; Biden 2. törvénye: légy
márkahű!) Az egyik szervező odavezette egy
ragasztószalaggal jelölt részhez, ahova az volt írva, hogy
„vpotus” [a President, illetve Vice President of the United
States szavak rövidítésével szokás hivatkozni az elnökre és az
alelnökre]. Együtt kivonultak a pályára, ahol 4000, elegáns
kék talárba öltözött lelkesen tapsoló végzős egyetemista
üdvözölte. A rektorhelyettes kissé elragadtatva magát Bident
„az Egyesült Államok 47. elnökeként” konferálta fel [amúgy
Obama a 44. elnök volt]. A közönség egy része nevetett, volt,
aki megrémült, de sem Biden, sem más nem korrigálta a
tévedést. A beszéd végén, amikor Biden le akart vonulni, egy
fiatalember kezét a magasba emelve azt kiabálta: „Maradj
gengszter, Joe! Bírlak, haver.” Biden felnézett, s bár örült a
szavaknak, kissé össze is zavarta a váratlan és igencsak
szokatlan jelenet. Integetett, de nem állt meg.
Az évek során Biden egyedi, különleges helyet vívott ki
magának az amerikai politikai popkultúrában. Egy olyan
fehér házi légkörben, amely az önállóságot, függetlenséget
preferálta, Biden a túláradás és az önpusztítás között mozgott.
Nem mérgelődött az alelnöki szerep méltatlan volta miatt,
inkább tobzódott a szerepben. Obama State of the Union [az
ország helyzetét értékelő kongresszusi] beszédét a szónok
mögötti emelvény kényelmes alelnöki székében ülve
hallgatta, és letekintett volt tőrvényhozó társaira, majd
hüvelyk- és mutatóujjával pisztolyt formázva lövöldözni
kezdett. Közben kacsingatott ugyan, de egyáltalán nem volt
egyértelmű, hogy csak viccelődik. 2013-ban a C-SPAN
tévécsatorna felvette őt egy ceremónián, ahol szenátorokat
készült felesketni. Egyesével és nagyon vidáman üdvözölte az
összes szenátor összes családtagját. Az idősebb hölgyeknek azt
mondogatta: „Azt a mindenit, micsoda gyönyörű szeme van a
kedves mamának!” A fiatalabb hölgyeknek és lányoknak pedig
azt, hogy „harminc éves kor előtt nem kell komoly udvarló”.
Az ünneplőben feszítő gyerekeknek pedig azt, hogy
„vigyázzatok a nagyapára, ez most a legfontosabb
feladatotok”. Ez az imázs – a Ray Ban napszemüveg, a giccses
szövegek, a ’70-es évek amerikai sorozatának nagydumás
vagányát utánzó külső – nem lopta be magát az establishment
szívébe, de hiteles volt, s ez washingtoni körökben ritkaságnak
számított. Emellett volt egy kis kultuszteremtő szerepe is.
Olyannyira, hogy inkább hasonlított Betty White-ra [az
Öreglányok sztárjára], mint John Boehnerre, Ohio állam
régóta hivatalban lévő képviselőjére, aki a képviselőház
republikánus elnöke volt abban az időben. 2014-ben egy
tinilány meghívta Bident a szalagavatójára, aki küldött neki
egy virágcsokrot, s mellé egy kézzel írott levelet, melyben így
biztatta: „Érezd magad olyan jól a szalagavatón, mint én
annak idején!” A Twitter közönsége őrült lelkesedéssel
fogadta.
Biden fáradhatatlanul igyekezett kontaktust teremteni az
emberekkel: ahogy elsétált a biztonsági kordon mentén,
ahogy a füle mögé tette a kezét, ahogy szemkontaktust
létesített a közönség – szkeptikusnak vélt – tagjaival.
„Valahogy magához vonzza, és megöleli őket olykor csak
szavakkal, de olykor ténylegesen is – mesélte John Kerry, aki
abban az időben külügyminiszterként szolgált. – Igazi
tapogató politikus, és teljesen hiteles. Semmi megjátszás.” A
2008-as tévévita utáni fogadáson John Martilla politikai
tanácsadó azt hitte, segítenie kell Bidennek, hogy távozhasson
az eseményről. „Többször felálltam, és mondtam, hogy
szerintem ideje indulnunk, de ő maradni akart. Körülbelül
kettőkor kerülhetett ágyba, és az ébresztő ötkor vagy fél
hatkor volt.” Martilla szerint Bident – a többi politikustól
eltérően – „feltölti az emberekkel való személyes kontaktus”.
Annyira közel hajolva szeret beszélgetni, hogy gyakran
előfordul, hogy homloka összekoccan a partnerével. Egy
jelentéktelennek tűnő mozzanat, amely attól lesz érdekes,
hogy megpróbáljuk ugyanezt Barack Obamával elképzelni.
Biden mindig rossz néven vette az általa Uncle Joe
szindrómának nevezett titulust, amely egy bolondos,
fegyelmezetlen öreg fickóként állította őt be. Egyszer a fehér
házi tudósítók szervezetének éves estélyén, amelyet az
újságírók szerveznek, levetítettek egy vicces jelenetsort,
amelyet az HBO-n futó Veep [Alelnök] című vígjátékra
alapoztak. A Veepben Julia Louis-Dreyfus egy kétségbeesetten
ambiciózus alelnököt alakít. Amikor a sorozat 2012-ben
elindult, Biden inkább elhatárolódott tőle. („Ha én is a
kormányzat tagja lettem volna abban az időben, én is erre
biztattam volna” – mondta nekem Louis-Dreyfus.) De később
megbarátkozott a műsorral, olyannyira, hogy az újságírók
vacsorájára készült jelenetekben már együtt szerepelt
Dreyfusszal. A két alelnök együtt bolondozik: tetkót
csináltatnak Nancy Pelosival, betörnek a Washington Post
irodáiba, a címlapra azt írják: „Biden az élen, 200 százalékos
támogatottsággal”. Az estélyről készült beszámolók szerint a
műsornak sikere volt, bár David Weigel, aki a Slate hírportál
politikai tudósítójaként dolgozott abban az időben, azt
érzékelte, hogy a Bidennel kapcsolatos poénok már óvatos
utalások voltak arra, hogy a „Fehér Ház finoman és
fájdalommentesen arra készül, hogy felfedje az igazságot,
miszerint a párt nem Bident jelöli a 2016-os elnökválasztásra”.
A tudósítók vacsorája után néhány nappal megkérdeztem
Bident, mit gondolt a jelenetről. Azt mondta, „tulajdonképpen
egész viccesre sikerült” – de hozzátette, hogy átdolgozta a
forgatókönyvet, hogy ne maradjanak benne csacsiságok. Volt
például egy jelenet, ami arról szólt, hogy őt és Louis-Dreyfust
Michelle Obama rajtakapja a Fehér Ház konyháján, amint
éppen fagyit esznek, és az volt az utasításban, hogy le kell
guggolnia előtte. „A First Lady belép, és én leguggolok? Ez
nagyon nem az én stílusom” – mondta Biden.
A Fehér Házon kívül Bident nagyon sokféleképpen
értékelték az emberek. Egy cikkben, amely a 2012-es
választások előtt jelent meg, Bill Keller a The New York Times
korábbi szerkesztője arra biztatta Obamát, hogy ejtse Bident,
és helyette Hillary Clintont, az akkori külügyminisztert kérje
fel alelnökjelöltnek. (A kampányszakértők is megvizsgálták
ezt a lehetőséget, de a felmérésekből hamar kiderült, hogy
nincs különösebb hatása a kampányra.) Márciusban előkerült
néhány dokumentum, amelyet az amerikaiak az Oszáma bin
Ládent meggyilkoló támadás során szereztek meg. Ezekben
olyan váratlanul sértő információk voltak, melyek szerint bin
Láden arra biztatta a merénylőket, hogy Bident ne öljék meg,
hanem csak Obamát vegyék célba, mert – ahogy mondta –
„Biden teljesen felkészületlen a poszt betöltésére, így az USA
válságba fog sodródni”. Azon a nyáron a Pew Research Center
és a The Washington Post közös felmérést készített, melynek
során megkérték az embereket, hogy találjanak egyetlenegy
szót, ami Joe Bidenre a leginkább illik. Az eredmény
megközelítőleg egyenlő arányban az alábbi két kifejezés lett:
jó és idióta. A republikánusok Bidenben a dörzsölt, nagyképű,
felelőtlen és maradi politikust üdvözölték. „Joe Biden alelnök
itt van a városban – mondta Ted Cruz szenátor egy dél-
karolinai konzervatívoknak rendezett vacsorán. – Az a vicc az
egészben, hogy ezután nem is kell poén. Csak ennyit mondasz,
és az emberek máris röhögnek.”
Mégis a 2012-es választás utolsó hónapjaiban Biden
mindenki előtt világossá tette, hogy miért az ő neve szerepel
a választócédulán. Miután Obama katasztrofálisan gyengén
szerepelt a Mitt Romney-val rendezett tévévitában, az alelnök
felkészült, hogy megmérkőzzön ellenfelével, Paul Ryannel, a
negyvenkét éves, csikószemű wisconsini képviselővel. Biden
úgy vicsorgott a színpadon, mint egy farkas. Hahotázott,
gúnyolódott és többször partnere szavába vágott. (Amikor
Ryan arról kezdett beszélni, hogy „mikor Jack Kennedy
csökkentette az adókat, megindult a növekedés”, Biden
letorkolta: „Ó, szóval már Jack Kennedy vagy!”) A teátrális
fordulatok sok embert megőrjítettek, de a kampánystáb
nagyon elégedett volt: Biden megállította a zuhanást, és
állítólag amikor Obama a következő vitára készült, tanácsadói
azt mondták, hogy próbálja meg hasznosítani a Biden-féle
harcias energiákat. 2012 végére a Fehér Ház, tiszteletét
kifejezve nyilvánította a hatalom 2. számú emberének. A The
Atlantic című lapban megjelent vezércikk címe azt kérdezte: „Ő
lenne a legbefolyásosabb alelnök az Egyesült Államok
történetében?”
Ahogy Biden életében általában, úgy Obamával való
kapcsolatában is a lojalitásra épült minden. Biden szerint, ha
az ember alelnök lesz, „attól kezdve kötelessége teljes erejével
támogatnia az elnököt, kivéve, ha valamilyen nagyon komoly
morális dilemmával szembesül”. Azt is hozzátette, hogy „ha
valaha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor gyorsan bejelenteném,
hogy prosztatarákom van, ezért le kell mondanom”. Egy
demokrata frakcióebéden, miután a párt elvesztette
kongresszusi többségét, Anthony Weiner, akkori képviselő
kritikával illette Obamát, amiért alkut kötött a
republikánusokkal az adócsökkentés ügyében. Biden
felcsattant: „Nincs az az isten, hogy tovább hallgassam, amint
az elnökről így beszélnek.” Kicsivel később hasonló kirohanást
intézett, amikor az izraeli miniszterelnök, Benjámín
Netanjáhú kritizálta Obama közel-keleti politikájának néhány
elemét. Amikor az elnököt kritizálták, Biden „felszívta magát”
– mondta Plouffe. Az esetekről Obama is értesült. Ben Rhodes
– a stratégiai kommunikációért felelős helyettes
nemzetbiztonsági tanácsadó – mondta nekem akkoriban:
„Tudja, hogy az alelnök maximálisan támogatja.” Minél több
kritikát kellett Obamának elviselnie, annál jobban értékelte,
hogy Biden szembeszáll velük. „Szerintem a támadások
hatására épült ki köztük az az erős bizalom, amely a jelenlegi
kapcsolatukon egyértelműen érezhető” – mondta Rhodes.
Mindketten büszke emberek, és eleinte nem gondolták,
hogy egymástól fognak tanulni, de egy idő után a környezetük
is észlelte, milyen kedvező hatással vannak egymásra. Leon
Panetta, aki Obama alatt először a CIA, majd a Pentagon
vezetője volt, azt mesélte nekem, hogy Obama felismerte saját
gyenge pontjait, a tapasztalat hiányát. „Szíve mélyén ő egy
jogászprofesszor, aki esetenként felteszi magának azt a
kérdést, hogy biztosan ez most a jó döntés? Joe pedig ott áll az
Egyesült Államok elnöke mellett, és magabiztosan azt tudja
neki mondani, hogy igen, most ezt kell tenned.” Obama
többször említette a tanácsadóinak és az előadásain is, hogy
Joe Biden alelnökké választása volt a legjobb politikai döntése.
„Azt hiszem, Joe Bidenre jó hatással van Obama
fegyelmezettsége, és tanul is belőle, még ha idegesíti is néha
– mondta egy volt Biden-tanácsadó. – Obamára pedig jó
hatással van Joe melegszívűsége. Amikor együtt ülnek egy
tárgyaláson, a külföldiek sokkal többször fordulnak Biden felé,
mint az elnök felé.” Majd azt is hozzátette: „Mindkettő azt
gondolja magáról, hogy ő a mentor.” Amikor Biden megkezdte
a munkát, azt mondta David Axelrodnak, hogy változatlanul
azt gondolja, ő lenne a legjobb elnök. Egy évvel később Biden
levonta Obamával kapcsolatos tapasztalatait, és azt mondta,
tévedett: „A megfelelő fickó győzött, és nagyon büszke
vagyok, hogy vele dolgozhatok.”
Az elnököt és az alelnököt ért megpróbáltatások közelebb
hozták őket egymáshoz, mint amire sokan számítottak – de
meglepődött a két érintett fél is. Biden tanácsadója, John
Marilla azt mondta nekem: „Joe és Barack épp ebédeltek,
amikor Obama odafordult, és azt mondta: »Te meg én kezdünk
egészen jóban lenni! Engem ez nagyon meglep.« Joe pedig így
válaszolt: »Te vagy kurvára meglepve!«”
Túljutottak a kezdeti zökkenőkön, amit Biden nyilvánosság
előtt eleresztett mondatai és Obama lekezelő magatartása
okoztak. A feszültség azonban nem tűnt el, sőt újra berobbant,
ahogy közeledett a 2016-os és a 2020-as elnökválasztás.
 V. fejezet

A küldött
Az összes feladat közül, ami Bidennek a Fehér Házban jutott,
egyik sem emésztette fel annyi energiáját, mint a külügyek.
Obamának kevés tapasztalata volt benne, amikor hivatalba
lépett, Biden pedig a szenátus Külügyi Bizottságának elnöke
volt. Biden diplomatikus megfogalmazásában ez azt
jelentette, hogy az elnök „oda küld engem, ahová ő maga nem
akar menni”.
2014 húsvétvasárnapján felszállt a Kijevbe tartó Air Force
Two-ra [az alelnöki repülőgépre], hogy az ukrán fővárosba
repüljön, ahol hónapok óta kaotikus patthelyzet volt
Oroszországgal. A konfliktus az azt megelőző télen kezdődött,
amikor Ukrajna elnöke, Viktor Janukovics Moszkva mellé állt,
félredobva az egyezséget az Európai Unióval, ami
országszerte tüntetéseket váltott ki. Mint több másik külföldi
vezetőt, Biden Janukovicsot is évek óta ismerte, baráti
viszonyban voltak. „Társasági ember volt – emlékezett Biden.
– Azt mondtam neki, »úgy nézel ki, mint egy bűnöző!« meg
azt, hogy »marha nagy vagy«.” De a tüntetések elfajultak, és
Biden megpróbálta meggyőzni Janukovicsot, hogy kössön
békét a demonstrálókkal. Kilencszer beszéltek telefonon, de
Biden kísérletei kudarcba fulladtak. Február 20-án a kormány
mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre, 48 óra alatt
legalább 88 embert öltek meg. Az elnök elmenekült, alattvalói
pedig behatolva a palotájába egy korrupt rendszer relikviáit
találták: háziállatként tartott pávákat, rengeteg régi autót,
valamint egy kalózhajó formájú magánéttermet. A bukás
következményeként az orosz erők bevonultak a Krím
félszigetre, és Vlagyimir Putyin orosz földnek szentelte azt.
 Két hónappal Janukovics menekülése után Biden küldetése
rövid és célirányos volt: Amerika második legmagasabb rangú
tisztségviselőjeként támogatnia kellett Ukrajna törékeny
kormányát, illetve elriasztania Putyint attól, hogy további
ukrán területekre nyomuljon be. Az elnöktől eltérően az
alelnök nem repül fényűzően: az átalakított Boeing 757-es
kopottas volt; az egyik szék kartámlája például le volt törve.
Az alelnök kabinja egy kinyitható ággyal, egy asztallal és egy
vendégszékkel volt felszerelve, de ha még egy vendég jelen
volt, annak a hűtőtáskára kellett ülnie. „Ha pompát akarsz,
jobban teszed, ha más munkát választasz” – mondta Biden.
Az Air Force Two Kijevben landolt, egy elegáns
sugárutakkal, gesztenyefákkal teli városban, ahol olyan sok
kupolás templom volt, hogy a bolsevikok alkalmatlannak
nyilvánították arra, hogy kommunista főváros legyen. A
harcoknak már vége volt, de a Majdanon, a főtéren, a
tüntetések központjában felállított tábor még mindig a
Nyomorultak díszleteit idézte: magas, egyenetlen
fémbarikádok, deszkalapok és gumiabroncsok jelölték a
demarkációs vonalat. Szikrák pattogtak a nyílt tüzekből. A
helyreállás egyik jeleként a macskaköveket, amik korábban
kupacba téve arra vártak, hogy a rendőrökre dobják őket,
most szépen összerakva álltak újra lerakásra készen.
A parlamentbe, egy Sztálin korabeli, oszlopsoros bejáratú
épületbe kísérték Bident, hogy találkozzék azokkal a
politikusokkal, akik az új kormány megalakításáért
versenyeztek. Olyan sok év után Bidennek már megvoltak a
nyitómondatai, amiket bevethetett Bagdadban, Pekingben, de
akár a delaware-i Wilmingtonban is. Az egyik kedvence: „Ha
olyan hajam lenne, mint magának, elnök lennék.” Gyakran
alakítja úgy a mondandóját, hogy passzoljon a
körülményekhez. Kijevben Biden Vitalij Klicskóhoz lépett, a
két méter magas egykori nehézsúlyú profiökölvívó-
világbajnokhoz, akit Vasökölnek is hívtak, mielőtt politikára
adta a fejét. Biden felnézett rá, és barátian megszorította
Klicsko jobb felkarját. Majd az édességiparból meggazdagodott
milliárdos, Petro Porosenko elnökjelöltnek mutatták be.
Biden, akinek már a 2016-os elnökválasztáson való indulás járt
a fejében, azt mondta nekik: „Már kétszer voltam elnökjelölt,
de remélem, Önök jobb eredményt érnek el, mint én.” (A
következő hónapban Porosenko megnyerte az
elnökválasztást.)
Biden elfoglalta helyét az asztalfőn. Vendéglátói számára
szerény segítséget tudott csak felajánlani: 58 millió dolláros
választási segélyt, energiaipari szakértelmet, és nem harci
célokat szolgáló biztonsági felszereléseket, például
rádiótelefonokat a határőrök számára. Ami még fontosabb:
Biden egy üzenetet akart tolmácsolni az új vezetőknek
Kijevben, mégpedig azt, hogy a legitimáció több változást
igényelt, nem csak az orosz beavatkozással szembeni
ellenállást. A Transparency International által készített
korrupciós indexen a 177 ország közül Ukrajna 144. volt a
rangsorban, holtversenyben a Közép-afrikai Köztársasággal.
Biden azt mondta a körülötte ülőknek: „Hogy nyersen
fogalmazzak, és elég kellemetlen a saját parlamentjükben
mondani ezt a vezetők egy csoportjának, de fel kell
számolniuk, ki kell irtaniuk a korrupciót, ami mélyen beépült
a rendszerükbe.” Biden ilyen esetekben az őszinteséget
választja. 1979-ben, egyik első, Szovjetunióban tett látogatása
során Biden meghallgatta szovjet ellenfele érveit, majd azt
válaszolta: „Ahonnan én jövök, van egy mondásunk: Nem
szarhatsz le egy szar alakot.” Szenátortársa, Bill Bradley, aki
szintén a delegáció tagja volt, később megkérdezte az
amerikai tolmácsot, hogy hogyan fordította le Biden
megjegyzését oroszra. „Nem szó szerint” – mondta a tolmács.

Biden külügyi kérdésekhez való hozzáállása néha idegesítette

a hivatásos diplomatákat. „A számba akartak adni egy
mondatot, én meg azt mondtam, ezt nem fogom mondani.
Egyáltalán nem hihető!” „Abból a feltételezésből kell
kiindulni, hogy a másik fél nem idióta. És a legtöbb ember
teljesen tisztában van a saját érdekeivel.” Biden büszke volt
arra, hogy képes olvasni az emberek megnyilvánulásaiból,
tudja, mit gondolnak. Nekem azt mondta: „Nagyon fontos,
hogy ha módod van rá, add a másik fél értésére, hogy
megérted a problémáját. Néhány diplomáciai marhaság
inkább azt közvetíti, hogy »ötletünk sincs a problémádról«.”
Leon Panetta arra emlékszik, hogy Biden úgy telefonált a
Fehér Házban, hogy „nem lehetett megállapítani, hogy épp
egy államfővel vagy a párt delaware-i vezetőjével beszél”.
Külföldi utakon Biden kereste a lehetőséget, hogy
megmutathassa az amerikai hatalom józan arcát. 2011-ben,
amikor Kínában éltem, Biden hivatalos látogatásra készült
Pekingbe. Akkoriban a kommunista pártnak a hivatali
előjogokkal való kínos visszaéléseket kellett elsimítania.
Történt egyszer, hogy Hopej tartományban egy polgármestert
szállító busz átment a piroson, és elütött egy tizennégy éves
diákot. A diák súlyosan megsérül, és tolószékbe került, a
polgármester meg sem látogatta a kórházban, amit a
kritikusok a nagyképű elzárkózás jelének láttak. Mielőtt még
Biden megérkezett volna Kínába, a fiatal liberális kínai
kommentelők ellenpéldaként hozták fel őt a közösségi
médiában. Dicsérték a saját magán való nevetés képességét,
egy videóklipet idéztek, amiben a Fehér Ház Tudósítói
Szervezetének díszvacsoráján Joe Wong kínai-amerikai
komikus azt mondta a közönségnek, hogy elolvasta Biden
memoárját, majd személyesen is találkozott vele. „Szerintem a
könyv sokkal jobb volt” – mondta fapofával Wong, aztán a
kamera a szmokingos Bident mutatta, aki kétrét görnyedt a
nevetéstől.
Pekingben Biden újabb bizonyítékát adta ennek. A
hivatalos találkozók közti ebédszünetben kilépett a steril
környezetből, amelybe a hivatalos vendégeket szokás bezárni,
és egy munkások által látogatott étkezdébe, a Yao Ji
Májraguba indult. Az étterem specialitása egy leves, ami,
ahogy a helyiek jellemezték, „sötét és sűrű, szemcsés
májdarabokkal és puha, de rágós béldarabokkal van tele”.
Biden és kísérete befurakodtak a törzsvendégek mellé, a
tulajdonos pedig kijött, hogy kezet rázzon velük. Biden
bocsánatot kért a döbbenten figyelő vendégektől: „Idejöttek
egy nyugodt ebédre, erre megjelenek én.” A liberális kínai
kommentátorok imádták a jelenetet, az étterem pedig évekig
a menün tartotta a „Biden special” nevű fogást.
Más országok egyfajta irányítatlan őszinteséget vártak
tőle. Amikor 2013-ban egy tokiói látogatásra készült, az Aszahi
Sinbun nevű japán újság így készítette fel az olvasóit:
„Miközben ő remekül szórakozik, a kísérete folyamatosan azon
aggódik, hogy elengedi magát és valami megbotránkoztatót
mond” – magyarázta az egyik szerkesztő. – Bidenről
köztudott, hogy gyakran elszólja magát, de láthatóan ez az,
ami barátságossá és érdekessé is teszi.”
Bident jobban értékelték a mediterrán térségben és Latin-
Amerikában, mint például Angliában vagy Németországban.
Egy volt brit hivatalnok, aki több fehér házbeli találkozón vett
részt, azt mondta róla: „Egy kicsit olyan, mint egy csap, amit
meg lehet nyitni, de képtelenség elzárni.” Majd hozzátette:
„Minden valódi báj ellenére elég frusztráló, hogy azt érzed,
nem hagy elég oxigént a teremben ahhoz, hogy te is
elmagyarázd a saját mondandódat, különösen, ha az ember
udvarias akar lenni, és nem szakítja félbe.” Így ő is
megtanulta úgy tervezni a menetrendjét, hogy maradjon
benne egy idősáv annak, amit a kollégái „Biden-órának”
neveztek. Izraelben Biden megközelítése megértőbb fülekre
talált. Egy 2011-es látogatásán apja mondását idézte: „Nincs
értelme kis kereszten meghalni.” Rá akarta venni Benjámín
Netanjáhút, hogy tegyen komolyabb lépéseket a közel-keleti
béke érdekében. Ron Dermer, akkori izraeli amerikai
nagykövet azt mondta: „Jeruzsálemben vagyunk és a katolikus
alelnök azt mondja a zsidó miniszterelnöknek, hogy »nincs
értelme kis kereszten meghalni«. A miniszterelnök jót
nevetett, és meg kell hogy mondjam, ez az eddigi
legtömörebb értelmezése az izraeli politikai valóságnak, amit
valaha hallottam.”
Hivatalba lépése óta Biden az amerikai haderők
bevetésével kapcsolatos szkepticizmusának adott hangot, ami
néha szembehelyezte őt a kormány többi tagjával, például
Hillary Clintonnal vagy Panettával, a CIA Obama alatti első
igazgatójával. Biden ellenezte a líbiai beavatkozást, arra
hivatkozva, hogy Moammer Kadhafi bukása káoszba torkollna,
valamint az Oszáma bin Láden házán való rajtaütést is
ellenezte. Ha nem sikerült volna, mondta később Biden,
Obama „egyciklusú elnök lett volna”. Bár Obama nem mindig
kérte ki Biden tanácsát, mindketten visszafogott
külpolitikához tartották magukat, ami „elkerüli a hibákat”,
ahogy Obama fogalmazott. Amikor arra kérték, hogy
fogalmazza meg az „Obama-tételt”, az elnök azt mondta
baseballhasonlattal: „egyszer jól hajítod, másszor jól
csavarintasz, s olykor sikerül kiütni a labdát a nézőtérre [ami
e sportban a bombagól]”.
Biden, ellentétben elődjével, Dick Cheney-vel, Bush
alelnökével, úgy hatott a külpolitikára, hogy az elnök
önmegtartóztató ösztönét erősítette, nem pedig manipulálta
azt. 2014 nyarán Obamával beszélgettem Biden kormányban
betöltött szerepéről. Azt kérdeztem, hogy Biden befolyásolta-
e a gondolkodását. „Külpolitikai téren azt hiszem, hogy Joe
legnagyobb befolyása az afgán kérdésben volt” – mondta.
2009-ben Obama elindította az amerikai stratégiai
szempontok újraértékelését, és a háborús kabinetje többször
találkozott, hogy megbeszéljék ennek legjobb módját. A
katonai vezetők, például a főparancsnok Afganisztánban,
Stanley McChrystal tábornok a felkelés leverését részesítették
előnyben, ami 40 ezer további katona és nagy létszámú civil
erő bevetését jelentette volna. Obama azt gondolta, hogy az
asztalnál ülők már eleve egy bizonyos irányba hajlottak. Azt
mondta: „ott ült Bob Gates, aki kiváló védelmi miniszter volt,
de nyilvánvalóan az előző kormány döntéseit akarta folytatni,
ha az afgán kérdésről volt szó”.
Obama így folytatta: „A vita során Joe és én hosszan
beszélgettünk négyszemközt, és megpróbáltuk közösen
kitalálni, hogy pontosan mi is az érdekünk Afganisztánban, és
pontosan mit érhetünk el ott. Azt hiszem, hogy a
közbeszédben ez úgy csapódott le, hogy Joe a galamb, míg a
többiek héják. Ez azonban mindenképpen leegyszerűsítése a
kérdésnek. Valójában Joe segített nekem, hogy folyamatosan
rákérdezett, pontosan miért is vagyunk ott? És pontosan
milyen forrásokat vihetünk oda, hogy bizonyos célokat
elérjünk? – és nem akadt fenn a tágabb értelemben vett
ideológiai vitákon, amik sokszor túlkapásokhoz vagy a
küldetések pontatlanságához vezettek.” Obama azt mondta,
hogy ő és Biden azt is megbeszélték, milyen kérdéseket
tegyenek fel a katonai és hírszerző közösségnek. „Volt
alkalom, hogy Joe kérdezett meg valamit, valójában az én
nevemben, így nekem maradt döntési terem, és ezzel is
segítette a vita felélénkülését. Ez felbecsülhetetlen értékű
volt mind a kezdeti indulási stratégiánk kialakításában,
amikor tompítani akartuk a tálibok lendületét, mind az
időkeret kialakításában, hogy meddig maradjunk ott. És tudja,
azt hiszem, a mai napig vitatják azt, hogy megállapítottunk
egy menetrendet, amely az afganisztáni harcokban való
részvételünk folyamatos csökkentését célozta meg. Meg
vagyok győződve róla, hogy ez volt a helyes döntés.” (Obama
végül elrendelte a civil-katonai stratégiát, s további 30 ezer
katona kiküldésével Amerika afganisztáni részvétele
folytatódott.)
 A Pentagon néhány magas rangú tisztviselője azzal vádolta
Bident, hogy bizalmatlanságot gerjeszt a Fehér Ház és a
hadsereg között. Gates Duty [Kötelesség] című memoárjában
erősen kritizálja Bident. Azt írja róla, hogy „lehetetlen nem
szeretni”, de „szinte az összes jelentős külpolitikai és
nemzetbiztonsági kérdésben tévedett az elmúlt négy
évtizedben”. Gates a közszolgálati rádiónak adott interjút a
könyv kapcsán, és elmondta, hogy Biden Dél-Vietnám
megsegítése ellen szavazott, és örömmel üdvözölte az iráni
sah bukását. „Ellenezte Reagan elnök szinte összes
intézkedését, amely a hadsereg reformját és a védelmi erők
megerősítését célozta. Leszavazta a B–1, a B–2 bombázók és az
MX-rakéták bevetését stb. Nem támogatta az öbölháborút sem.
Ezek azok a nagyon fontos kérdések, amelyek miatt régóta az
a meggyőződésem, hogy tévedett.”
A Gates és Biden közti konfliktus több évtizedre nyúlik
vissza. Amikor 1991-ben Gateset jelölték a CIA igazgatójának,
Biden ellene szavazott azon az alapon, hogy Gates korábban
vezető kremlinológusként dolgozott szintén a CIA-nak, és nem
látta előre a Szovjetunió összeomlását. Néhány évtizeddel
később, amikor Gates a védelmi minisztérium élére került,
Biden nem szavazott. Amikor Gates Biden „négy évtizeden
keresztül” elkövetett tévedéseire utalt, igazából egy
konzervatív érvelést visszhangzott, amely a 2008-as
elnökválasztás során hangzott el, amikor a republikánusok
megpróbálták védelmükbe venni Sarah Palint, akiről
kritikusai azt állították, hogy nem ért a külpolitikához. (Nincs
bizonyíték arra, hogy Biden valaha is beszélt volna arról, hogy
örül a sah bukásának.)
Egyik interjúnk során Biden megemlítette Gates könyvét.
„Gateset zavarja, hogy fenntartásaim voltak a hadsereggel
kapcsolatban. Nos, akkor is azt gondoltam és most is azt
gondolom, hogy Washingtonnak és Jeffersonnak is igaza volt,
amikor azt mondták, hogy a háború túlságosan fontos dolog
ahhoz, hogy generálisokra bízzuk. Nem nekik kell meghozni a
döntéseket! Az ő dolguk a végrehajtás. Azt gondolom, hogy
egy elnök láthatott, aki lojális és támogatja a katonákat, de
tisztában van vele, hogy ő a hadsereg főparancsnoka.” Itt
szerettem volna kérdezni valamit, de Biden nem hagyta: „Alig
várom, hogy – akár egy választási kampányban, vagy ha
kikerülök innen – végre vitázhassak Bob Gatesszel. Istenem, de
jó lesz.”
Rákérdeztem, mit gondol Gates konkrét állításaival
kapcsolatban. Azt mondta, Gates egy igazán „tisztességes
fickó”, aztán eleresztette magát: „Bob Gates egy igazi
republikánus, akinek a külpolitikáról sok vonatkozásban
mások a nézetei, mint nekem. Bob Gates mindennel
kapcsolatban tévedett! Tévedett, amikor Reagan elnöknek
tanácsokat adott arra vonatkozóan, hogy miként kezelje
Gorbacsovot. Azt mondta, nem lehet benne megbízni. De
szerencsére az elnök nem hallgatott rá. Bob Gates a Balkánnal
kapcsolatban is tévedett. Akkor is tévedett, amikor a NATO
bombázta a Balkánt. Bob Gates tévedett a vietnámi háborúval
kapcsolatban, az Isten szerelmére! Ha visszagondolok az
elmúlt negyven évre, tulajdonképpen egyetlenegy olyan
fontos, a külpolitikát érintő ügyet vagy döntést sem tudok
megnevezni, amivel kapcsolatban ne tévedett volna!”
Biden és Gates vitájának hangneme sokakat meglepett, akik
ismerték őket. Amikor megkérdeztem Richard Haasst, a
Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának elnökét, hogy ő hogyan
látja Gates Bidenről alkotott véleményét, Haass azt válaszolta,
hogy „Bob Gates jó barátom. Sokat dolgoztunk együtt a
kormányban, de ez az egyik terület, ahol nem értünk egyet.
Senki nem rúg be minden büntetőt, de olyan sincs, aki az
összeset elvéti. Joe-nak is voltak találatai és voltak
melléfogásai is, mint mindannyiunknak.” Panetta, aki Gates és
Biden mellett is dolgozott, elmondta, ők ketten sokszor
összecsaptak azokon a vitákon, amelyeket Obama azért
szervezett, hogy előhozza a nézeteltéréseket. Egy idő után –
mesélte Panetta – Gateset elidegenítette az, hogy Biden
állandóan megkérdőjelezte a felvetéseit. „Lassacskán
felemésztette őt ez az egész” – mondta Panetta.
Hazafelé repülve az Air Force Two-n, Biden meglazította a
nyakkendőjét, és kért egy kávét. Mielőtt elhagyták Kijevet,
odavetett egy fricskát az oroszoknak, amellyel figyelmeztette
őket ígéretükre, miszerint csökkentik a feszültséget: „Elég a
dumából, cselekedni kell!” John McCain szenátor New Yorkban
értesült a kijelentésről, és rákérdezett: „Mert különben mi
lesz?” – kritizálva ezzel, hogy az Obama-kormány nem lép fel
erőteljesebben Oroszország ellen.
Az ukrán vezetés az USA-hoz fordult katonai segítségért,
de Biden megmondta nekik, hogy csak minimálisra
számíthatnak, ha egyáltalán. „Már nem gondolkodunk
hidegháborús megoldásokban, s ennek több oka is van. Az
egyik az, hogy nem egyenlők az erőviszonyaink. Még csak
megközelítőleg sem. Nincs területi fenyegetettség. Ha csak
nem annyira őrült, hogy megnyomja azt a bizonyos gombot,
Putyin nem igazán jelent közvetlen katonai veszélyt az
alapvető amerikai érdekekre.” Az ukránok nem örültek. Egyik
vezető amerikai kormánytag azt mondta: „Ránéztem az
ukránokra, és azt olvastam ki a tekintetükből, hogy »édes
Istenem!«”
Biden elszántan meg akarta akadályozni, hogy az USA
belekeveredjen egy helyi konfliktusba; de Putyin szándékaival
kapcsolatban nem voltak kétségei. Még mindig fel volt
háborodva, amiért George W. Bush egy évtizeddel korábban
félreismerte Putyint, 2001-ben ugyanis azt nyilatkozta róla,
hogy belenézett a szemébe és „nagyon megbízható és egyenes
embernek” tartja. Bush azt is mondta, hogy „megérezte
[Putyin] lelkét, egy olyan emberét, aki mélyen elkötelezett a
hazája és hazája legjobb érdekei iránt”. Biden mesélt arról,
amikor 2011-ben meglátogatta Putyint a Kremlben: „Miközben
a tolmács segítségével megmutatta nekem az irodáját, azt
mondtam, »elbűvölő látni, hogy a kapitalizmus mire képes.
Káprázatos iroda!« Ő pedig nevetett. Ahogy odafordultam,
ennyire közel voltam hozzá – mutatta Biden, és vagy tíz
centivel az orra elé tette az ujját. – Majd azt mondtam neki,
»miniszterelnök úr, belenéztem a szemébe, s szerintem
magának nincs lelke«.” „Ezt mondta neki? – kérdeztem. Mert
olyan volt, mint ha egy filmben hangzott volna el. – Szó
szerint így volt – mondta, majd így folytatta: – Rám nézett,
mosolygott és így szólt: »Pontosan értjük egymást.«” Biden
hátradőlve felkiáltott: „Na, ilyen az a fickó!”

Azon a nyáron elintéztem, hogy követhessem Bident néhány

találkozóra. Egyik délután átsétáltunk a Fehér Ház nyugati
szárnyából az Eisenhower irodaházba, amelynek a Ceremonial
Office [rendezvényterem] nevű helyiségében gyűlnek össze a
meghívott vendégek, ha olyan sokan vannak, hogy az alelnöki
irodában nem férnének el. A lépcsőn felfelé ballagva Richard
Ben Cramer Bidenről szóló könyvéről beszélgettünk, a What It
Takesről [Mi kell hozzá]. Bident eléggé zavarta, ahogy Cramer
jóindulatúan, de mégis kíméletlenül írta le az 1988-as
kampány során megélt tündöklését és bukását. (Cramer nagy
hangsúlyt helyezett Biden „elképesztő tökösségére, több
bátorság, kevesebb észszerűség”.) „Nagyon kínos, amikor
valaki olyasmi tulajdonságodra világít rá, amit addig nem
ismertél magadban” – mondta Biden. De, amikor Cramer 2013-
ban elhunyt, Biden tartotta a gyászbeszédet. Felértünk a
lépcsősor tetejére, s Biden, kissé felfokozott állapotba kerülve
elgondolkodott azon, hogy mi is zavarta őt Cramer írásában.
„Azt mondta rólam, hogy »Biden sosem tesz olyat, amit nem
’lát’«. Ebben igaza volt, mert valóban nem cselekszem úgy,
hogy valamit nem »látok«, nem cselekszem vakon.”
Ukrajnában a válság kapcsán reménytelen patthelyzet
alakult ki. Az Obama-kormány óvatosan bár, de
átcsoportosította az erőforrásait, és az egyéb térségekkel
kapcsolatos külpolitikai problémákra igyekezett koncentrálni.
Biden rendezvénytermében több mint két tucat meghívott ült
egy hosszú asztalnál, hogy Ciprusról beszélgessenek. Ciprus
egy részét 1974-ben foglalták el a törökök, hogy
megakadályozzák annak Görögországgal való egyesülését. A
ciprusiak azt szerették volna elérni, hogy az USA segítsen
kimozdítani a tárgyalásokat a holtpontról, továbbá támogassa
az olaj- és gázlelőhelyek hasznosítását. Biden májusban járt
ott, s ő volt a legmagasabb rangú amerikai politikus a
szigeten azóta, hogy Lyndon Johnson 1962-ben alelnökként
odalátogatott. Ezen a délutánon görög amerikaiakat fogadott,
akiket már régóta ismert. Az egyikük megjegyezte Bidennek,
hogy lefogyott. „Rajta vagyok az ügyön! Már lementem 81
kilóra, és nem hagyom abba!” – mondta, s szavai tán már arra
utaltak, hogy 2016-ban elindulna az elnöki kampányban. Az
értekezleten Biden sziporkázott; lendületes beszámolót
tartott az útjáról, felidézte a találkozóit, bizalmasan suttogott,
élénken gesztikulált, és megfogadta, hogy megoldják ezt a
konfliktust, amely, ahogy ő mondta: „negyven rohadt éve
húzódott”. Bele is izzadt a lelkesedésbe, ezért ledobta a
zakóját. Fél óra múlva mennie kellett volna valahova, ezért az
egyik stábtag egy összehajtott levélkét csúsztatott oda neki.
Biden elolvasta, majd folytatta a beszédet. További 30 perc telt
el. A stábtag igyekezett úgy helyezkedni az asztalnál, hogy
Biden észrevegye őt. Végül 64 perccel azután, hogy
megérkezett, és 55 percet beszélt, bejelentette, hogy indulnia
kell, mert Ukrajnába megy, ahol ezúttal az elnök beiktatási
ceremóniáján kell részt vennie. A görög-amerikai lobbisták
egy tagja, Andy Manatos megköszönte Bidennek a kitüntetett
figyelmet, és azt mondta: „40 éve először érzi azt, hogy
megbízhat a kormányban, mert jó irányba mennek a dolgok.”
Kifelé menet Manatos megállt, és azt mondta nekem: „Hallott
már a Lyndon Johnson-bánásmódról? [Johnson különleges,
olykor személyeskedő módszerrel gyakorolt erős nyomást az
emberekre.] Na ez pedig a Biden-bánásmód.”
Biden néha úgy hívta fel személyes ismerőseit a Fehér
Házból, hogy a telefonközpontot megkerülve, közvetlenül
tárcsázott, és váratlanul csapott le a másik félre. Hivatalos
ügyekben a világ vezetőit a protokoll szerint hívta, de
olyankor is igyekezett némi könnyed csevegést beiktatni a
beszélgetésbe – az unokákról, evésről, időjárásról. A Fehér Ház
telefonos feljegyzéséből lehetett tudni, hogy azon a nyáron
Biden többször hívta Irakot, mint bármelyik más országot,
összesen 64 alkalommal. Teljes alelnöksége idején Biden egyik
kiemelt feladatának tekintette, ezért nagyon sokat
foglalkozott Irakkal.
Szenátorsága idején nem képviselt egységes álláspontot
katonai erők bevetésével kapcsolatban. 1991-ben az
öbölháború ellen szavazott, de 1993-ban támogatta a Balkán-
térségre irányuló NATO-légicsapásokat, amellyel a szerbek
bosnyákok elleni népirtását akarták megfékezni. Biden
nagyon büszke volt erre a döntésére. 2002-ben az iraki háború
előtti időszakban Biden olyan határozatot szorgalmazott,
amely lehetővé tette volna, hogy Bush elvegye Iraktól a
tömegpusztító fegyvereket, miközben Szaddám Huszeint a
helyén hagyja. Ezt a határozatot nem fogadták el, és ezután
Biden a háborúra szavazott, amit a későbbiekben megbánt.
Biden sosem bízott túlságosan Irak politikai
összetarthatóságában. 2006 tavaszán épp Leslie Gelb mellett
ült egy New York – Washington repülőjáraton, amely késésben
volt, ezért bőven jutott idejük beszélgetni. Gelb korábban a
Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának vezetője volt. Azt mesélte
a találkozásról, hogy három órán keresztül beszélgettek, és
gyakorlatilag csak Irakról volt szó. Kidolgoztak egy olyan
ötletet, amelynek értelmében az országban létrehoznának egy
olyan szövetségi rendszert, amely három félfüggetlen
térségből állna, hogy a síiták, a szunniták és a kurdok békében
élhessenek egymás mellett. Az ötlet részben Biden boszniai
tapasztalatait vette alapul. 2006 májusában az írást
megjelentették egy The New York Times-cikkben. „Sok figyelmet
kaptunk, elsősorban negatív kritikát”. – idézte fel Gelb.
Külpolitikai kommentátorok azt mondták, hogy az elrendezés
szétzilálná Irakot, sőt még annál is rosszabb, mert etnikai
tisztogatáshoz vezethet. „Óriási érdeklődéssel figyeltem, hogy
Joe miként reagál majd – mondta Gelb. – Ekkora nyomás alatt,
amikor az ember körül mindenki azt hajtogatja, hogy tévedsz,
a politikusok általában visszakoznak. Ő sosem tett ilyet. Egy
jottányit sem engedett.” (Később megkérdeztem Michael
O’Hanlont, egy külpolitikai szakértőt a Brookings Intézetből,
hogy mit gondol erről a javaslatról, amely Irakot szövetségi
területekre osztaná. Azt mondta: „Nem bolondság, soha nem is
volt az, és lehet, hogy jobb híján, tartalékmegoldásként kell rá
tekinteni.”)
Nem sokkal a 2008-as választások után Rahm Emanuel, a
Fehér Ház leendő stábfőnöke találkozott Obamával, hogy
megbeszéljék az előttük álló kinevezéseket – külön hangsúlyt
helyezve az egyik kényes kérdésre, azaz a megoldatlan iraki
háborúra. „Olyan emberre volt szükség, aki maximálisan
lojális volt – mondta Emanuel –, olyasvalaki, aki nem
dicsőségre vágyik, és átlátja a különböző klikkek működését,
nemcsak a washingtoniakat, hanem az iraki kormánnyal
kapcsolatban is, és mindemellett teljesen elkötelezett az elnök
felé.” Bidenre tökéletesen ráillett a leírás. Egy 2009-es
nemzetbiztonsági értekezleten Obama odafordult Bidenhez és
minden különösebb bevezető nélkül azt mondta: „Joe, tied lesz
Irak.” A kormány kritikusai szerint ez a megbízatás azt a
vélekedést erősítette, hogy Obama számára Irak jelenti a
„buta háborút” (míg szerinte Afganisztánban zajlik a „jó
háború”).
Három évvel azután, hogy Biden kidolgozott egy tervet,
amivel fel lehetett volna osztani Irakot, most az ő feladata lett
összetartani azt. Ennek értelmében támogatta a Núri el-Máliki
miniszterelnök által vezetett kormányt, s megkérte egyik
ellenfelét, Ayad Allawit, hogy lépjen vissza a jelöltségtől, és
fogadjon el valamilyen alacsonyabb beosztást. Annak ellenére,
hogy több amerikai és a térségből való szövetséges diplomata
aggódott amiatt, hogy az iraki miniszterelnök egyre inkább a
vallásos szekták befolyása alatt lévő diktátorként viselkedik,
Biden azt gondolta, hogy Máliki személye jelenti az egyetlen
elfogadható opciót. Biden hitt a politikai értelemben vett jól
felfogott érdek erejében, s azt remélte, az iraki fél is
hasonlóan gondolkodik. Panetta következőképp idézte fel az
el-Málikival folytatott beszélgetést: „Emlékszem, hogy Joe
nagyjából azt mondta el-Málikinak, hogy ez az Ön érdeke is.
Szeretné továbbra is vezetni az országot? Szeretne úgy
bevonulni a történelembe, mint aki képes volt megmenteni az
országát? Döntő fontosságú lesz a történelmi öröksége
szempontjából.”
Biden optimista volt, hitt abban, hogy Bagdadban stabil
kormány állhat fel képviseleti rendszerrel, és hogy ennek
létrejöttében betöltött szerepe „az Obama-kormány egyik
nagy teljesítménye lesz” – mint mondta 2010-ben. Azt
gondolta, hogy Maliki aláírja a békefenntartókról szóló
egyezményt [Status of Forces Agreement, SOFA], amelynek
értelmében egy kontingensnyi amerikai katona marad
Irakban. „Fogadok az alelnökségemben, hogy Maliki
meghosszabbítja a SOFA-t” – mondta állítólag Biden egy,
kormánytagokkal tartott videókonferencián. Úgy tűnik,
tévedett. 2011-ben Maliki nem írta alá az egyezményt, s az
USA nem erőltette tovább, hogy katonái Irakban maradjanak.
Biden decemberben Bagdadba utazott, hogy véglegesítse az
amerikaiak kivonulását. Felhívta Obamát, s megköszönte,
hogy „lehetőséget kapott befejezni ezt az istenverte háborút”.
Korai volt az örvendezés.
2014 júniusában meglátogattam Bident a nyugati szárnyban
lévő irodájában. Kevesebb mint három évvel azután, hogy
kihirdette az iraki háború lezárását, a szunnita katonai
egységek, akik ISIS-nek (Iraki Iszlám Állam) nevezték el
magukat, átvették a hatalmat Mosul, a második legnagyobb
város felett. Obama azt tervezte, hogy ötezer katonát
visszaküld Irakba. Irak és Szíria között megszűnőben volt a
határ, és a két külön háború lassan összeért.
Ingujjban fogadott, majd lehuppant az íróasztala mellett
levő kék kanapéra, és igazi hatásvadász módon sóhajtozni
kezdett. A kormányt jobbról és balról kritizálók évek óta
hiányolták a határozottabb fellépést Szíriában, amellyel sok
ember életét tudták volna megmenteni, és továbbá
megakadályozhatták volna, hogy az országban, majd később az
egész régióban eluralkodjon a káosz. Megkérdeztem tőle,
hogy vajon az USA kezében voltak-e egyéb lehetőségek? Meg
tudta volna akadályozni a szíriai eseményeket? Biden
körülbelül 15 másodpercig nem mondott semmit. Aztán
kibökte: „Hát talán igen.” 2012-ben a Fehér Ház elutasított
egy tervet, amit a CIA is támogatott, és amelynek keretében
felfegyverezték volna a mérsékelt lázadókat. Nem merték
vállalni annak a kockázatát, hogy a fegyverek illetéktelen
kezekbe kerülnek, és Amerika egy nem kívánt katonai
konfliktusba keveredik bele. Miután kiderült, hogy a szíriai
elnök, Bassár el-Aszad vegyi fegyvereket vetett be, 2013-ban
Obama áldását adta a beavatkozásra. Biden szerint a cél Aszad
kiiktatása volt, miközben meg akarták akadályozni, hogy a
vallási csoportok között polgárháború robbanjon ki. De
hozzátette: „Nem gondoltam és nem is hittem, hogy a
szövetségeseink is egyetértenek velünk.” Katar, Szaúd-Arábia
és még néhány állam szunnita dzsihádista csoportoknak adtak
fegyvereket, s az Egyesült Államok ezt nem volt hajlandó
támogatni. „Úgy gondoltam, hogy a katariaknak, az
emirségeknek, a szaúdiaknak és a törököknek is el kell
dönteniük, hogy melyik oldalra állnak – mondta. – Nekünk is
el kellett határoznunk, hogy kit támogatunk. Vajon készen
állunk arra, hogy érintetlenül hagyjuk a kormányt, és a végén
nem az történik, hogy az ország még megosztottabb lesz?”
Biden felidézte, hogy 2013 áprilisában reggeli közben ezt
mondta a katari emírnek: „Ez nem mehet így tovább; nem
támogathatják a legszélsőségesebb iszlamista csoportot.” Az
alelnök szerint a külföldi hatalmak a konfliktust „a szunniták
és a síiták közti helyi háború irányába terelték”. Ahogy Biden
fogalmazott, „nem küldhettek az an-Nuszrának – egy szunnita
terrorszervezetnek – több tízmillió dollárt, miközben azt
állítjátok, hogy »teljesen azonosan gondolkodunk«, mert
ennek így nem lesz jó vége”. Hátradőlt és így folytatta:
„Valamilyen mértékig benne volt a pakliban, hogy akár jól is
végződhet a dolog, de nem sikerült létrehozni a mindenki
által elfogadható, konszenzusos megállapodást.”
Mielőtt megkérdezhettem volna Bident, hogy mi vezetett
idáig, elkezdte védeni saját, pacifista renoméját. „Nézze, egy
dologban biztos vagyok, hogy az egésznek semmi köze ahhoz,
hogy harminc- vagy hatvan-, vagy csak tízezer katonánk
tartózkodik ott.” Az afganisztánihoz hasonlította a konfliktust.
„Mindkét ország nagyon nehéz helyzetben volt. Mindkettőnek
adtunk lehetőséget. Esélyt. Időt és teret is adtunk.” Borúlátó
volt amiatt, hogy Szíriában és Irakban fokozódik a káosz, de
változatlanul fenntartotta azt az álláspontját, hogy az USA
rosszul tenné, ha beavatkozna, és erőszakkal kényszerítené rá
a feleket, hogy megadják magukat vagy megegyezzenek.
„Annak ellenére, hogy én és a kollégáim sok-sok száz órát
töltöttünk el a különböző vezetőkkel, még arra az alapvető
kérdésre sem találtak megoldást, hogy a fenébe tudnának
együtt élni. S ez akkor is így lenne, ha ott maradtunk volna a
térségben.”
Néhány magas rangú amerikai katonai vezető és diplomata
sajnálkozott amiatt, hogy véget ért az igencsak kimerítő
amerikai jelenlét, mások pedig azért kritizálták Bident, mert
szerintük túl sokat fektetett a Málikival való kapcsolatba.
Olyanok is akadtak, akik szerint jobb lett volna ott tartani
bizonyos erőt, hogy megőrizhessék az amerikai befolyást, és
egyidejűleg szemmel tarthassák Maliki vallási fanatikusait.
Biden pont a nekem adott – Irakkal kapcsolatos – interjúja
előtt egy nappal beszélt Málikival. Ekkor már nem érezte,
hogy bizalommal kell lennie a vezető felé: „A jó és a rossz hír
is az, hogy mindez kedvező időpontban történt, mivel most
zajlik a kormányalakítás, ezért benne van a pakliban az is,
hogy a síiták arra a döntésre jutnak, nem Maliki az az ember,
akire az ország sorsát akarják bízni.” Biden már kevéssé bízott
abban, hogy Irakban megegyezést lehet elérni. Úgy
fogalmazott, „nem forszírozhatjuk az egységet és a
megegyezést, még ha nekünk nagyon komoly érdekünk
fűződne is hozzá. Nem akarhatjuk jobban, mint ők maguk.”
Azon a nyáron az iraki kormány a diszfunkcionalitás egyre
súlyosabb jeleit mutatta, így Biden régi ötletéből, ami a
szövetségi rendszerként működő decentralizált Irakról szólt,
már nem annyira radikális terv, hanem kőkemény valóság
lett. A Stratfor, egy biztonságpolitikai elemzéssel foglalkozó
cég azt jósolta, hogy „hosszú távon Irak konföderációs
államként fog viselkedni”. Szinte senki nem tett úgy, mintha
ez egy kívánatos megoldás lenne. Két Irak-szakértő, Zalmay
Khalilzad és Kenneth Pollack, a Brookings Institution
részeként működő Center for Strategic & International
Studies [Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja]
munkatársa azt mondta, hogy ez a megoldás jelen pillanatban
„a legjobb vagy talán csak a legkevésbé rossz”.
Amikorra Biden és Obama az elnöki ciklus utolsó
negyedébe léptek, a Fehér Ház légköre sokat változott. Hillary
Clinton közel négy éven át volt külügyminiszter, de 2013-ban
lemondott tisztségéről. Elképesztő munkabírása volt, s
munkája során olyan sok országot járt be, mint amennyit
egyetlen, előtte hivatalban lévő külügyminiszter sem tett
meg. Agyrázkódást szenvedett és volt egy érelzáródása is,
ezért egy hónapig nem tudott dolgozni. Hivatalát John Kerry
vette át. Bár Kerry és Biden jó viszonyban voltak, sok átfedés
volt, sok területen hasonló tapasztalatokkal és
szakértelemmel rendelkeztek. Ez az átfedés azt jelentette,
hogy Bidennek kevesebb szava lett a külügyek irányításában.
Clintonnal ellentétben Kerrynek – szenátusi munkája révén –
több évtizedes tapasztalata volt külügyi kérdésekben.
Akárcsak Bidennek, neki is nagyon jó kapcsolata volt a világ
számtalan vezetőjével. Ráadásul megindult a találgatás a
2016-os választásokkal kapcsolatban. Biden igyekezett
kiemelni az általa végzett munka fontosságát és az elért
eredményeket sorolta: két háború befejezését támogatta, még
akkor is, ha nem rendeződött a helyzet; többször tett
kísérletet egy diszfunkcionális kongresszussal való
együttműködésre; a melegek és leszbikusok jogait támogatta,
még azon az áron is, hogy ezzel kockára tette kapcsolatát
Obama tanácsadóival. Tudta, hogy munkásságát sokan fogják
még bírálni. Gates csak a kezdet volt, az első, aki lejegyezte
kritikáját.
Ahogy közeledtünk egyik interjúnk végéhez, Biden ezt
mondta az alelnökségről: „Ahhoz képest, hogy milyen
szkeptikusan vállaltam a megbízatást, azt hiszem, életem
leghasznosabban töltött időszaka volt.” Felkelt a kanapéról,
felvette sötétkék zakóját, majd megigazította a mandzsettáját.
Nemzetbiztonsági értekezletre kellett mennie. Biden tudta,
hogy többen is – elsősorban Hillary Clinton – kíváncsian
várták, hogy felfedje szándékait az elnöki versenyben való
részvételről, de ő nem sietett informálni őket. Amikor
rákérdeztem, rutinosan hárított, és ezt mondta: Akkor is
boldog emberként halok meg, ha nem leszek elnök.
Felhívtam Biden egyik barátját, hogy hátha ő többet tud.
Jót nevetett: „Hat éve mondom, hogy aki azt gondolja, hogy
Joe Biden nem akar indulni 2016-ban, az egyáltalán nem
ismeri Joe Bident.”
 VI. fejezet

A szerencsés
és a balszerencsés
Amikor Biden 2008-ban Obama alelnökjelöltje lett, azt mondta
neki: „Hatvanöt éves vagyok, és neked nem kell aggódnod
amiatt, hogy helyzetbe hozom magam az elnökségre.” Utalva
arra, hogy ha Obama kitölti a két ciklusát és Bidennek
sikerülne elérnie az utódlást, akkor ő lenne a történelem
legidősebb hivatalba lépő elnöke.
Ám 2011-re újra megfontolta az elképzelést, és elkezdett
stratégiai megbeszéléseket tartani a Haditengerészeti
Csillagvizsgáló egyik épületében lévő alelnöki rezidencián
családtagokkal és régi politikai tanácsadóival: Ted
Kaufmannal, Ron Klainnel és másokkal. Amikor 2014 elején
erről kérdeztem Bident, rituális tagadással felelt: „Az én
munkám az elnök segítése. Tudom, hogy csacskán hangzik, de
én ezt komolyan gondolom. Nekem ez a munkám. Egyetlen
munkám: segíteni ezt az embert – akit nagyon csodálok –,
hogy a programjából minél többet elérve fejezze be ciklusát,
mely programban osztozom vele, és amelyben hiszek.”
Igazság szerint Biden abban a kínos, de a modern amerikai
politikában korántsem páratlan helyzetben volt, hogy
mindegyik hivatalban lévő alelnök megszerezte pártja
elnökjelöltségét, ha megcélozta. Ámde egy évvel azelőtt, hogy
Hillary Clinton formálisan bejelentette az elnökjelöltség
megpályázását, Biden vagy 50 százalékkal maradt le mögötte
a felmérésekben. Ha Hillary nem indul, vagy elbotlik, Biden a
helyébe léphet. Abban a pillanatban azonban kettős szerepben
találta magát: lehetőséget kellett teremtenie saját maga
számára, hogy bennmaradjon a játékban, miközben az elnökét
kellett segítenie és az ő örökségét kellett fényesítenie.
Amikor arról beszéltem vele, hogy visszavonul vagy újra
indul, az apját említette: „Elkövettem a hibát, hogy biztattam
a nyugdíjba vonulásra. Azt gondolom, hogy ameddig úgy
véled, hogy tudod csinálni és fizikailag egészséges vagy… – e
ponton fordított – valójában megvitattam ezt Barackkal. Azt
mondtam neki, nem óhajtok Al [Gore] mintájára eljárni
Iowában (az előválasztások nyitóállamában) mindenki
születésnapi partijára, ezt nem csinálom. De tudja, azt sem
döntöttem el, hogy nem ezt fogom csinálni.”
Bő esztendővel a 2016-os iowai kaukuszok [jelölőgyűlések]
előtt Biden kilátásai nem voltak jók. Noha gyakori látogató
volt Dél-Karolinában (a harmadik előválasztás államában), egy
2012-es felmérés szerint a megkérdezettek majd’ harmada
nem tudta megnevezni a hivatalban lévő alelnököt. Ám mégis,
rövid távú stratégiaként, Bidennek jól jöttek elejtett
megjegyzései az elnökségről. Egy mohón a csúcsposztra törő
alelnök nyugtalanítóan hat. Biden viszont lerázta a béna kacsa
státusát azzal, hogy táplálta a találgatásokat: kész lenne
bonyodalmakat okozni a Clinton-jelöltségnek. Jóllehet nem
látszott reális útvonal, amelyen eljuthatna az elnökjelöltségig,
nyitva hagyva e lehetőséget „játékban maradt”. Egyik
munkatársa mondta nekem, hogy Biden magát „cápának látja,
amelynek úsznia kell, hogy életben maradjon”. Kevésbé
riasztó megfogalmazásban, Dennis Toner, aki Biden stábjában
dolgozott több mint harminc évig, ezt mondta: „Erről szól az
egész élete. Akkor hogyan is sétálhatna most ki belőle?”
Minél több időt töltöttem Bidennel, annál többször tűnt fel,
hogy milyen gyakran tér vissza a respektus kérdésére – a
gyerekkorában, apja küzdelmeiben, a régi sérelmekre és
udvariatlanságokra, amelyeket elszenvedett felemelkedése
során. A tisztelet kérdése állandó tényező a politikai
pszichológiában (az Alelnök című tévésorozatban Julia Louis-
Dreyfus magyarázza el ennek fontosságát: „ismeri az Aretha
Franklin-dalt”, mondja miközben nekiütközik egy tükörüveg
ajtónak), ám Biden régi szomszédsági érzékenysége kiemelt
helyet kapott. Arra a következtetésre jutottam, Biden számára
az elnökség megpályázása kevésbé fontos annál, hogy az
emberek tiszteletben tartsák komoly szándékát.

Biden és Hillary Clinton barátsága Bill Clinton 1992-es

kampánya során alakult ki. Hillary szerette mondogatni, hogy
Biden őt a férjére emlékezteti – két közvetlen és önjáró
személyiség, akiknek a politika a velejükben van –, és amikor
Hillary is bekerült a szenátusba, rendszeresen együtt utaznak
a vonaton. Miután 2008-ban Hillary a demokraták elnökjelölő
konvencióján szenvedélyes beszédben támogatta az Obama–
Biden párost, az alelnökjelölt megkereste a kulisszák mögött
és letérdelve, kezet csókolva fejezte ki háláját. Utána lelkesen
szorgalmazta Hillary külügyminiszteri kinevezését. Viszont a
kormányzatban élesen szembekerültek az amerikai erők
bevetésének kérdésében: Hillary helyeselte az afganisztáni
amerikai csapatok növelését, az akciót Kadhafi eltávolítására,
a rajtaütést Oszáma bin Láden búvóhelyén, amelyeket Biden
ellenzett. Mindamellett keddenként továbbra is –
munkatársak nélkül – együtt reggeliztek az alelnöki
rezidencián. Biden adott arra, hogy Hillaryt a kocsijánál várja,
és úgy sétáljon vele a veranda napos szögletébe. A
külügyminiszteri éveiről írott memoárjában, a Nehéz
választásokban Hillary meg is jegyzi, hogy Biden „mindig
úriemberként” viselkedik. Olykor Biden azzal tette le a
kagylót beszélgetésük végén, hogy „szeretlek, drágám”.
Clinton előnyét aligha lehetne túlbecsülni. Tizenkét
egymást követő esztendőben volt Amerika legcsodáltabb nője
a Gallup felmérésében. (2014-ben Michelle Obama csak a
harmadik volt holtversenyben a 2008-as republikánus
alelnökjelölt Sarah Palinnel a műsorvezető, Oprah mögött.) A
Ready for Hillary [Készen Állva Hillaryre] politikai akciócsoport
már két évvel a 2016-os választás előtt 8,3 millió dollárt
gyűjtött össze. Bidennek nem is volt pénzgyűjtő
infrastruktúrája. Peter Beinart 2014-ben felmérte Hillary
előnyét, s egy a The Atlanticnek írott elemzésében arra jutott,
hogy „Joe Biden elnökjelöltségi kilátásait az a veszély
fenyegeti, hogy nevetségessé válnak”. Beinart sajnálta ezt a
fejleményt, s azzal érvelt, hogy a Biden és Hillary közti
kontraszt gyümölcsöző vitát indíthatna a Demokrata Párt
politikai céljairól olyan kérdésekben is, mint Amerika szerepe
a világban.
Egy korábbi állami kormányzó és a Demokrata Párt
tisztségviselője, Ed Rendell Biden barátja volt és Clinton
támogatója. Azon a tavaszon megkérdeztem tőle, hogy milyen
jellegű kihívást képes Biden jelenteni Hillarynek. „Nem képes,
mert az ő politikai és pénzügyi támogatói mind Hillaryt
akarják.” Majd hozzátette: „Tőlük azt a választ kapná, hogy
»Joe, kedvellek, szerintem kitűnő elnök lennél, de ez most
Hillary ideje«. Joe most a történelem útjában áll.” Ám Rendell
úgy vélte, ha Clinton nem indulna, vagy elbotlana, Biden jóval
nagyobb demokrata támogatást kapna, mint amennyi most
látszik: „Ha Hillary kedden visszalépne, szerdán felhívnám
Joe-t és megkérdezném, mit akarsz, mit csináljak. És azt
gondolom, hogy Hillary embereinek 60-70 százaléka
hasonlóan érez”.
A kampányok megjósolhatatlan irányokba fordulhatnak, s
azon a nyáron Clinton egy sor ügyetlen kijelentést tett a
vagyonáról: közölte, hogy családja „teljesen leégett”, amikor
elhagyták a Fehér Házat, s hogy ő és Bill Clinton „nem igazán
tehetősek”, miközben járta az országot és jó pénzért tartott
előadásokat. Biden, mintegy kontrasztként, olyan
megjegyzéseket tett, amelyek őt progresszívabb jelöltként
mutathatták be, Elisabeth Warren szenátornőhöz hasonlóan.
Nekem azt mondta, „alapvető ellentétem volt a Clinton-
kormányzattal arról, hogy a gazdasági vagyon koncentrációja
serkenti a gazdasági növekedést”. A középosztályt, mint
fogalmazott, „elagyabugyálták”. S hozzátette: „azt gondolom,
hogy idővel lényeges változásnak kell jönnie a költségvetési és
adópolitikában”. Mint elmondta, ő megpróbálta „ezt
továbbvinni a Fehér Házban”. Ez szabványszövegnek hatott, s
akkor ezt nem írtam meg, ami hiba volt. Amit Biden vázolt, az
a Demokrata Pártban nyíló szakadék volt annak kapcsán,
milyen fokon kellene törődni a frusztrált munkásosztálybeli
szavazókkal, kiváltképpen a fehérekkel, akik közül sokan aztán
végül Bernie Sanders felé fordultak, némelyek pedig Trump
felé.
Majd Biden így folytatta: „Nagyon őszinte leszek: ha
meggondolom, az egyetlen szavazat, amelyet az évek során a
szenátusban leadtam és megbántam, s amelyet lojalitásból
tettem, mert nem fogtam fel, hogy olyan rossz lesz, mint
amilyen, az a Glass-Steagallra leadott szavazat volt.” A
kereskedelmi és befektetési banktevékenységet addig
elkülönítő [1933-as] Glass-Steagall-törvény 1999-es feloldása
tette részben lehetővé a 2008-as pénzügyi válságot. (Az évek
során Biden még más szavazatait is megbánta, benne az iraki
invázió támogatását és a crack kokain birtoklásának súlyosabb
büntetését.)
A nyilvánosság előtt egy olyan populista gazdasági
képzetet keltett, amely őt Clintontól egyértelműen balra
helyezte el. Ebben az időben Sanders még hónapokra volt
attól, hogy beszálljon az elnökjelöltségi versenybe, és Biden
pedig saját pozicionálásával olyan helyzetet teremtett, amely
Sanderst segítené az elindulásban. Egy szakszervezeti
közönségnek elmondta, hogy a Home Depot nagybani
szállítócég milliárdos alapítója, Ken Langone panaszkodott
Ferenc pápának a jövedelmi egyenlőtlenséget bíráló szavai
miatt. Biden közölte Langone-ról, hogy „gyakorló
katolikusként mondom, bocsáss meg Atyám, bizony bűnözött”.
Figyelmeztette az Egyesült Autómunkások Szakszervezet
tagjait, hogy a konzervatívok „teljes gázzal, összehangolt, jól
szervezett, jól finanszírozott és jól átgondolt módon folytatnak
háborút a munkások ellen”.
Miközben Clinton lerázta a további kérdéseket a
jövedelméről, Biden közölte washingtoni közönségével, hogy
„kissé drága öltönyben” van, noha nincs birtokában „egyetlen
részvény vagy kötvény sem”. (A pontosság kedvéért: családja
értékpapírjai a felesége nevén vannak.) A Comedy Central
műsorában Jon Stewart „régivágású csórónak” nyilvánította.
Aznap az irodájában, Biden minél többet beszélt potenciális
kampányáról, annál jobban belejött abba, hogy gazdasági
populistaként induljon. Felkelt a pamlagról és körbejárta az
íróasztalát valamiért. Nemrég kereste meg a 2008-as beszédét
az elnökjelölő konvención és meghökkentette, mennyi ügy
maradt megoldatlan. Előkotorta az asztalon lévő
papírhalmokból, s a szoba közepén állva lapozgatta. „Van itt
egy mondat, amiben azt mondom, a zsarukért, a tűzoltókért,
az ápolónőkért, a tanárokért és a szerelőszalag mellett
dolgozókért indulok.” Mint mondta, az emberek azt kérdik
tőle, „Biden, miért beszélsz folyton a jövedelmi
egyenlőtlenségről meg ilyesmikről? S akkor megnézem azt a
beszédemet: mi az ördögért indultam?” Rám nézett, még
mindig állva és széles mosollyal közölte: „nem beszélünk
eleget a jövedelmi egyenlőtlenségről”. S folytatta: „Nem
beszélünk eleget arról, az Isten szerelmére, hogyan lehet szó
5700 milliárdos további adócsökkentésről. Hogyan mondhatjuk
továbbra is, hogy a kamatadó-kibúvó tisztességes? Mi a
pokolért nem beszélünk a jogos és a jogtalan
jövedelemkülönbségről?”

Jill Biden úgy számolja, tizenhárom politikai kampányban vett

részt férje és mostohafia, Beau oldalán. Többen azt mondták
nekem, hogy a Biden család tagjai vonakodtak beszállni egy
újabb kampányba. Amikor megkérdeztem Jillt, hogy mit
gondol férje esetleges újbóli indulásáról, nem tanúsított
bizonytalanságot, s közölte, majd meglátják, „hogyan
alakulnak a dolgok”, de hozzátette, a hivatali élet kevés időt
hagy a jövő megvitatására. Az előző este, egy sor esemény
után – mondta – „felmentünk és elővettük a
jegyzetfüzeteinket. Készülni kell a következő napra. Ez egy
életforma, amiből nem lehet kilépni. Nemcsak állás, nem
olyan állás, amelybe bemész majd hazamégy. Ebben benne
élsz, benne lélegzel.”
Amikor azon a nyáron interjút készítettem Obamával,
megemlítettem neki, hogy dicsérte Clinton elnöki képességeit
és megkérdeztem, mit gondol Biden lehetőségeiről. „Úgy
gondolom, Joe szuper elnök lenne – felelte Obama. – Látta ezt
a munkát közelről és tudja, hogy mivel jár. Érti, hogyan kell
elválasztani az igazán fontosat a kevésbé fontostól. Úgy vélem,
benne megvannak a nagy emberek képességei. Élvezi a
politizálást, s fontos kapcsolatai vannak a kongresszusban,
amelyek jól szolgálnák az érdekeit.” Obamát a nyugtalansága
egy pillanatában sikerült elkapnom. Hat éve bezárva a Fehér
Házba, ketrecben tartott vadállatként érezhette magát. Pár
órával beszélgetésünk után váratlanul kisétált a Starbucksba,
s mondta a tudósítóknak, hogy „a medve kiszabadult”. Ilyen
értelemben Obama nem volt képes leplezni elképedését, hogy
két barátja alávetné magát egy újabb elnökválasztási
kampánynak: „Azt hiszem, mind Joe, mind Hillary már
rengeteget teljesített az életében. Az a kérdés, hogy életük e
szakaszában keresztül akarnak-e menni az újbóli kampányolás
felettébb méltatlan folyamatán.”
Obama visszatért a Biden-témára. „Kell, hogy elegendő
elszántság legyen benned, s erre a kérdésre csak Joe maga tud
válaszolni.” Majd hozzátette: „Mellesleg azért nagyon hálás
vagyok, hogy nem hagyta e témával megfertőzni kapcso​-
latunkat vagy az alelnöki munkáját. Továbbra is rendkívül
lojális. Felvállal olyan nagy feladatokat, amelyeknek nincs
komoly politikai hozadékuk. Például a minap elküldtem őt
Ukrajnába Porosenko elnöki beiktatására, és ő ott van, mint
világszerte ismert személyiség, ezzel is érzékeltetve, hogy
mekkora jelentőséget tulajdonítunk az ukrán választásoknak.
A világ vezetői közvetlenül neki fejthetik ki elképzeléseiket a
továbbiakról, ám ez nem feltétlenül segíti őt Iowában.”
Amikor arról kérdeztem Bident, hogy miként fog dönteni
az elnökség megpályázásáról, ő kipipálta a tényezőket: a
motiváció („Valóban komolyan képzeled, hogy képes vagy
változtatni azokon a dolgokon, amelyekben szenvedélyesen
hiszel?”); az esélyek („Képes vagy-e megnyerni?”); a szervezet
(„Össze tudsz-e gyűjteni egymilliárd dollárt?”); a család („Ha
Jill boldogtalan és – hülyén hangzik, de – én vagyok
boldogtalan.”).
Megkérdeztem Bident, miként reagálna, ha ellenfelei
mondogatnák, hogy már túl öreg az elnökségre. „Úgy vélem,
ez teljesen jogos kérdés az emberek részéről, és csak azt
felelném, hogy nézzenek rám, s döntsenek.” Majd így
folytatta: „Én az alapján értékelek bárkit is, legyen az sport,
cégvezetés vagy közélet, hogy mennyi szenvedély maradt még
benne. Mennyire vállalja fel a munkát. Igen: felvállalni.”
Megkopogtatta a pamlag mellett álló asztal farészét és
kijelentette: „Tapasztalatból tudom, hogy lehetek beteg.
Lehetek a rák áldozata vagy kaphatok szívinfarktust. Ezért
mondogatta az apám, hogy soha se vitatkozz a feleségeddel
olyasmiről, ami több, mint egy év múlva történik.”

A közvélemény nem tudta mekkora mértékben, de Biden

magánélete olyannyira megváltozott, hogy az árnyékot vetett
a Fehér Házban hátralévő éveire. 2013 nyarán a fiát, Beau-t
(III. Joseph Robinette Biden), aki Delaware állam főügyésze
volt és két gyerek apja, gliobastomával, az agydaganat egy
agresszív változatával diagnosztizálták. Apa és fia
ritkaságszámba menően szorosan kötődött egymáshoz: Beau
bizalmi ember volt és egyben pártfogolt, már tizenévesként is
befolyásos szerepet játszott apja politikai életében, annak
beszédei közben olyan közel állt hozzá, hogy tanácsokat tudjon
súgni. Richard Ben Cramer a What It Takes [Mi kell hozzá?]
című könyvében felidéz egy jelenetet Biden 1987-es kudarcot
valló elnökjelölti kampányából. A tömeg olyan csendes volt,
hogy „hallani lehetett a gyapjúnadrágok susogását a
Naugahyde bankettszékein” – írta Cramer. S miközben a
hallgatóság kókadozott, Biden még mindig teljes hévvel
beszélt, „amíg a vége felé Beau a cipőjét nézegetve nem
mormolta, hogy »apa, fejezd be«”. Az apa évekig mondta is
barátainak, hogy Beau-ban „benne van összes erényem és
semmi a hibáim közül”.
A diagnózis után Beau-ra egy sor kimerítő operáció és
kísérleti kezelés várt. A Promise Me, Dad [Apa, ígérd meg
nekem] című, nagyon személyes hangú könyvében Biden
felidézi, hogy mondta Obamának: még egy jelzáloghitelt vesz
fel a rohamosan növekvő kezelési kiadások fedezésére. „Ne
tedd, mondta Obama, odaadom neked a pénzt, nekem van, s
majd valamikor megadod.” (Biden azonban nem kérte tőle
soha.)
A betegség előrehaladtával előfordultak a csalóka remény
pillanatai. Egyik interjúnk közben kiment, hogy felvegye a
telefont, s mosolyogva tért vissza, csillogó szemmel: „Egy
igazán jó családi hírt kaptam” – mondta. S amikor kérdeztem,
hogy akar-e szünetet, azt felelte: „Áh, nem, csak… csak nem is
tudom elmondani, hogy milyen jól érzem most magam.”
Utóbb egy munkatársa elmondta, hogy a jó hír Beau
kezelésének fejleményéről szólt. De az optimizmus nem
tartott sokáig. 2015. május 30-án Beau negyvenhat éves
korában meghalt. Aznap éjjel Biden ezt írta a naplójába:
„Megtörtént. Istenem, a fiam. Az én gyönyörű fiam.”
 Az aggodalom különösen mélyen ivódott bele a Biden
család életébe, egy olyan klánéba, amely büszke volt heves
szolidaritására. Biden olykor antropológiai szóhasználattal
beszélt a sajátjairól: „Mi, Bidenek” – szokta mondani („nekünk,
Bideneknek erős a személyiségünk és szorosan kötődünk
egymáshoz”). Amikor egyszer megjelentem nála az irodájában
interjúra, valamin nagyon gondolkodott. Zsúfolt hete volt – én
Irakról, Ukrajnáról és más drámákról faggattam –, de amikor
rákérdeztem, hogy miről gondolkozott az asztala fölött,
ragyogott: „az elsőáldozásról!” Azon a héten volt esedékes
Delaware-ben, s Biden készült haza. „Körbenézek, s látom a
húgomat, a többi rokont, a fiatalokat a gyerekeikkel, akik
szerteszéjjel vannak a világban. Igazán szerencsés vagyok –
mondta. – Tudja, minden vasárnap, amikor otthon vagyok,
közösen vacsorázunk, s így megy ez huszonöt éve.”
Miután megjött a hír Beau haláláról, Obama magasztalta
őt, mint akinek „teljes élete volt, olyan élet, amely számít” –
tette hozzá. S közvetlenül Joe-nak és Jillnek mondta: „A
Bideneknek nagyobb a családjuk, mintsem gondolnák.” Ebben
volt valami. Mert miközben a Biden család feljutott
privilegizált helyzetébe, tragédiáik, törekvéseik s a
valószínűtlen optimizmusuk sokkal megközelíthetőbb
amerikai klánná tette őket, mint a Kennedyket, a Clintonokat
vagy Obamákat.
Tisztelegve Bidenéknek, Harry Reid szenátor kijelentette:
„Van egy dal, Az örök bánat férfiúja, amely, ha valaha valakire
ráillett, az barátunk, Joe Biden.” Kedves érzelemnyilvánítás,
ám a Bidenhez közel állók szemében az analógia nem egészen
igaz. Biden bánata habár kivételes volt, de nem volt örökös.
Barátja, Ted Kaufman mondta nekem, hogy „ha azt kérdeznéd,
ki az általam ismert legbalszerencsésebb ember, akivel
abszolút rettenetes dolgok történtek, akkor azt felelném: Joe
Biden. Ha viszont azt kérdeznéd, hogy ki a legszerencsésebb
ember, akit ismerek, akivel ugyancsak teljes mértékben
hihetetlen dolgok történtek, arra is azt válaszolnám: Joe
Biden.”

Az évtizedek során rapszodikusan kezelte Biden szenvedését a

nyilvánosság előtt. Jóval az autóbaleset után csak
alkalmanként beszélt róla, tartva attól, hogyan reagálnak az
emberek, továbbá sebezhetősége ütközött nemzedéke
szókimondó stílusával. Ám a fia halála után munkatársai
változást tapasztaltak. „Az, ami Beau-val lezajlott, letörte a
kivagyiságot – mondta egy korábbi kollégája. – Szinte fizikai
hatása volt. Arról is látszott, ahogyan állt. Nem volt többé a
hajdani főiskolai futballista. Egyfajta szerényebb, de
céltudatos ember lett belőle.”
2015 őszén Biden elment Stephen Colbert Late show-jába.
Volt közös tapasztalatuk: Colbertnek gyerekként apja és két
fivére halt meg repülőszerencsétlenségben. A felvétel előtt
egyedül találkoztak a kulisszák mögött. „Ez volt, azt hiszem,
az életemben valaha előfordult legtömörebb és leghatásosabb
társalgás” – mondta nekem Colbert. Az interjú során Biden
beszélt fia meggyászolásáról, meg arról, milyen küzdelmes
volt újra összeszednie magát. Colbert a saját tapasztalatából
tudta, hasznos ezt a gyötrődést a nyilvánosság elé tárni.
„Nagyon kevés ember akarja közel engedni a gyötrelmet, és
nemcsak a sajátjukat nem akarják, de másokét sem. Mintha az
volna a felfogás, hogy a bánat fertőző. Joe Biden nem osztja
ezt. Érzékelteti a bánat magányosságát és ezzel azt, hogy nem
maradsz vele magadra – mondta Colbert. – Minden, az
évszázad közepén született férfiakra jellemző tulajdonsága
ellenére, nem terheli az átok, hogy képtelen megosztani a
gyengeségét és sérüléseit.”
Biden kapcsolata a fájdalommal és kitartással időnként
kívül helyezte őt a gyakorlati politika szokott keretein. „Az
emberek odajöttek hozzám, és arról akartak beszélni, hogyan
juthatok túl ezen?” – mondta Mike Donilon, a fő stratégája.
Amikor Biden és Obama kezeket rázva haladt a kordon
mentén, Bidennek ez gyakran olyan hosszúra nyúlt, hogy
munkatársainak újra kellett indítaniuk a kivonulózenét. A
tudósítók és aktivisták azon évődtek, hogy Bidennek ez a
kipróbált trükkje, túl sokat időzve a fotókért és fecsegve a
kedvenc baseballcsapatáról, a Philliesről. De mások, akik
dolgoztak vele, úgy látták, „harsogott a zene és az emberek
kiáltoztak egy selfie-ért, s miközben stábja tagjai tolták előre,
ő mégis megállt. Ott ragadt beszélgetni.” Azokban az
esztendőkben, amelyekben Bidennek Beau betegségével
kellett foglalkoznia, a másik fiát, Huntert egy másfajta válság
szippantotta be. Hunter évtizedek óta küzdött a drog és az
alkohol iránti szenvedélyével, amit ő egyszer „soha véget nem
érő alagútnak” nevezett. 2014 februárjában kizárták a
haditengerészet tartalékos seregéből, miután pozitív lett a
kokaintesztje. A házassága kudarcot vallott, s később rövid
viszonya volt Beau özvegyével. Utóbb a republikánusok, akik
próbálták megfúrni Biden jelöltségét, bizonyíték nélkül
terjesztették, hogy Biden a hatalmát bevetve segítette Hunter
üzleteit Kínában és Ukrajnában. Az évek során Hunter
dolgozott bankban, lobbicégnél és befektetési alapnál, de az
apja tartotta a távolságot, elkerülendő az érdekkonfliktus
vádjait.
Ezt a távolságot egyre nehezebb volt tartani. 2014 tavaszán,
amikor Bidennek központi szerepe volt az Ukrajnával
kapcsolatos amerikai politika irányításában, Hunter
csatlakozott a Burisma, Ukrajna egyik legnagyobb gáztermelő
cégének igazgatótanácsához. A pozíció elfogadása
nyugtalanította az Obama-kormányzat embereit. Hunter
posztjának nem volt politikai hatása, erősködtek, de nem
látszott illendőnek. Hunter évek óta ki-be járt a drogelvonó
kezelésekről, miközben gyászolta a bátyját és bevetette magát
az üzleti életbe. Miután Arizonában összetört egy bérelt autót,
az egyik munkás rátalált egy crackpipára és meglátta Beau
Biden főügyészi jelvényét a műszerfalon. Hunter utóbb azt
mondta Adam Entousnak, a The New Yorker magazintól, hogy
apja csak egyszer beszélt vele a Burismáról: „Apa azt mondta,
»remélem tudod, mit csinálsz,« s erre én annyit mondtam,
hogy tudom.” (Hunter később bocsánatot kért tőle és
nyilvánosan azt mondta, hogy „rossz ítélőképességének”
tulajdonítható a csatlakozása a Burismához. Ekkor
megfogadta, hogy amennyiben apja elnök lesz, nem dolgozik
többé külföldi cégeknek.)

Miközben Biden Bueau halálát és Hunter küzdelmeit

igyekezett feldolgozni, Washingtonban mind többet
találgattak esetleges elnökjelölti pályázásáról. A fővárosi
körök azon tanakodtak, hogyan szerepelne Hillary Clinton
ellenében a demokrata elnökjelöltségi vetélkedőben. A
jellemző elemzés szerint Hillarynek számos előnye volt: öt
évvel fiatalabb, pártjában széles körben népszerű, egyre
növekvő kampánypénzalappal, nem szólva arról, hogy
történelmi áttörést jelentene első női elnökként.
S volt még egy fontos tényező: Biden számára mindinkább
nyilvánvalóvá vált, hogy Obama Clintonban látja természetes
örökösét. Korábban ennek csak halvány jelei voltak. Egy 2014-
es rutininterjú során a CBS reggeli műsorában Biden és
Obama egymás mellett álltak, amikor a riporter, Major
Garrett rákérdezett a 2016-os elnökjelöltségre. Obama
elárasztotta dicséretével Bident mint „kiváló partnert
mindenben, amit csinálok”. S ekkor Obama elkezdett beszélni
valaki másról: „Gyanítom, vannak más potenciális jelöltek is
2016-ra, akik kitűnő barátok és szövetségesek. Nekünk
különleges külügyminiszterünk van, aki nagy szolgálatot tett
nekünk, nekem és Joe-nak.” Biden egy pillanatra félrenézett,
majd vissza az elnökre, erőltetett mosollyal. Ez nem Hillary
támogatása volt, csak semmiség, ha nem annak akartad látni.
 Egymásközti beszélgetéseikben Obama „különböző okokból
finoman érvelt” ellene, mint utóbb írta Biden. Egy kemény
belharc elterelné a figyelmet a kormányzat utolsó évének
munkájáról, s azt kockáztatná, hogy a Demokrata Párt
frakciókra szakad, ami gyengítené a republikánus ellenféllel
szemben. Emellett, írta csipetnyi bosszúsággal, Obama „meg
volt arról győződve, hogy nem tudnám legyőzni Hillaryt”.
Biden eltűnődött azon, vajon nem ígérte-e meg Hillarynek a
támogatást, de nem óhajtott ezzel éket verni maga és az elnök
közé. „Tudomásul vettem és soha nem csináltam belőle ügyet
kettőnk közt – írta Biden. – Ez Barack öröksége volt és annak
lényeges része még nem volt kőbe vésve.”
Biden tanácsadói másként látták. Utaltak felmérésekre,
amelyek szerint Bidennek magasabb az elfogadottsági
mutatója, mint a legtöbb jelöltnek bármelyik pártból,
beleértve az akkori republikánus éllovasokat, Jeb Busht és
Marco Rubiót. Jóllehet Biden a felmérések szerint jócskán
lemaradt Clinton mögött New Hampshire-ben [az első
előválasztás államában], előtte volt olyan kulcsállamokban,
mint Florida, Ohio és Pennsylvania. Magas mutatói voltak
olyan tulajdonságokat tekintve, mint őszinteség és empátia.
Valamint Bernie Sanders meglepő, korai sikere azt jelezte,
hogy Biden véleménye a jövedelmi egyenlőségről, a
szakszervezetek újjáélesztéséről támogatásra találhat, bár
sietve kellene mozdulnia e témák „kisajátításában”.
2015 őszén Biden még mindig a fiát siratta, s küszködött a
döntéssel, hogy induljon-e vagy sem. Nem gyűjtött
kampánypénzt, nem toborzott csapatot, s nem alakított
szervezeteket az egyes államokban. Egy tanácsadóival és
családtagjaival folytatott megbeszélésen Donilon látta az
arcára vésődött fájdalmat, s végül közölte: „nem hiszem, hogy
ezt kellene tenned”. Donilon volt a versenybeszállás
leglelkesebb szorgalmazója. „Azt hiszem, nyerhetett volna –
mondta később nekem. – Néztem őt azon az estén az alelnöki
rezidencián, s lerítt róla a fájdalom. Nem tudta volna
végigcsinálni.”
Másnap, október 21-én a Fehér Ház Rózsakertjében, oldalán
Jill-lel és Obamával, Biden bejelentette, hogy nem pályázza
meg az elnökséget. Próbálta érzékeltetni a döntés
véglegességét, de az érzelmek vegyessége félreérthetetlen
volt. „Ha nem leszek is jelölt, nem fogok hallgatni – mondta. –
Szándékom szerint egyértelműen és erélyesen fogok
megszólalni, hogy amennyire tudom, befolyásoljam azt, hol
állunk pártként és a nemzetnek merre kell haladnia.” Csupán
pár szavas jegyzetből beszélt. Lassan és türelmesen, tőle
szokatlanul. Megjegyzéseit nemcsak a közvéleménynek szánta,
hanem washingtoni kollégáinak is. Esedezett hozzájuk, hogy
„vessenek véget a megosztó pártpolitizálásnak, amely
szétszakítja ezt az országot”. S hozzátette: „Négy további év
ilyen földbe döngölő harccal talán több, mint amennyit ez az
ország képes elviselni.”
Úgy tűnt, ez volt a vége egy öt évtizedes álomnak, amely
visszanyúlt fiúkori hencegéséig Neilia anyjának, hogy belőle
egy napon elnök lesz. Túl volt utolsó kampányán [Obamával a
2012-es újraválasztásukon], legalábbis ekkor így tűnt. De
Biden élete gyakran vett olyan fordulatot, amelynek irányát
nem lehetett megjósolni, s egy fordulat még hátra volt.
 VII. fejezet

Harc a lélekért
Biden 2017 nyarán félig nyugállományban volt, a rákkutatás
támogatásán dolgozott és mondogatta mindenkinek, aki csak
a közelébe került, hogy ő megverte volna Trumpot.
Akkor augusztusban, miután a fehér felsőbbrendűség hívei
és ellentüntetők demonstráltak a virginiai Charlottesville-
ben, Biden nézte, amint Trump helyeslően beszél mindkét
oldal „nagyon rendes embereiről”. „Azt gondoltam, hogy te jó
Isten, ez a fickó sokkal rosszabb lesz, mint amilyennek hittem”
– mondta nekem Biden. Olvasta Steven Levitsky és Daniel
Ziblatt harvardi politikatudósok How Democracies Die [Hogyan
halnak el a demokráciák] című könyvét és annak
megállapításait hallotta ki az újságcímekből. „Látta mi
történt, hallotta miket mondtak. S nemcsak ő, hanem a
követői és némely megválasztott kollégája is” – mondta Biden.
Úgy gondolta, Trump szavaival és tetteivel rájátszott egy
létező harag tárházára. „Ez nemcsak Trump miatt történik, s
még abban sem vagyok biztos, hogy ő ezt érti.”
Biden legtöbb előválasztási vetélytársa, kivált Sanders és
Warren, nyíltan progresszív kampányt folytattak: Zöld New
Deal, egészségbiztosítás mindenkinek, ingyenes állami
felsőoktatás, a bevándorlás dekriminalizálása. Ezzel pedig
széles körű támogatásra találtak, kiváltképp a fiatalabbak
körében. Az Y és a Z generáció [akik 1981–1996 és 1997–2012
között születtek] az évtized végére elérhetik, hogy a
választásra jogosultak többségét alkossák. 2018-ban húsz Y
generációst választottak be a szövetségi képviselőházba,
köztük Alexandria Ocasio-Cortezt, egy Sanderst támogató
demokratikus szocialistát, aki Bronxban hódította el egy
befolyásos, mérsékelt demokrata mandátumát.
De Biden úgy vélte, vetélytársai nem vették észre az
időközi kongresszusi választások kulcsfontosságú tanulságát:
negyvenhárom képviselőházi körzet választott republikánus
helyett demokratát, mert sok idősebb, mérsékelt szavazót
elriasztott Trump pártja. „Nem az ellenféllel szembeni
személyes kampánnyal nyertünk, hanem azon ügyek
ellenében, amelyeket ő támogatott – mondta nekem. –
Ellenezték az Obamacare néven ismert egészségbiztosítási
kiterjesztést, s egyszer csak mindenkitől azt hallhattad, hogy
»nem erről volt szó, ez nem tetszik«.” Bidennek esélye volt
megnyerni némely szavazót, akiknek elegük lett Trumpból,
vélte Samuel Popkin, veterán közvélemény-kutató és a
Republikánus Párton belüli megosztottságról szóló Crackup
[Összeomlás] című munka szerzője. A farmcsődök száma az
utóbbi harminc év csúcsszintje közelében járt, mutatott rá
Popkin. Trump 2018-ban Wisconsinba repült megígérve „a
világ nyolcadik csodáját”, a tajvani elektronikai cég, a
Foxconn gyárának felépítését. „Ám a Foxconn alig épített
valamit Wisconsinban” – mondta Popkin.
Kampányát tervezve Biden olyan reformokra
összpontosított, amelyek a forradalminál jóval kevesebbet
céloztak meg. Az időseknek járó egészségbiztosítás, a
Medicare kiterjesztése helyett az Obamacare kibővítését
ígérte, leszállítva a korhatárt hatvanötről hatvan évre, s
olyan választási lehetőséget, amely nem szünteti meg a
magánbiztosítást – egy évtizeddel korábban ez számított
radikális ötletnek, de a mai feltételrendszerben már
konzervatív megoldás. Biden kampánya azokra a felmérésekre
hivatkozott, amelyek szerint a potenciális demokrata
előválasztási szavazók többsége magát mérsékeltnek vagy
konzervatívnak tartja, s több mint a felük ötvenévesnél
idősebb. „A fiatal baloldal fontos – mondta nekem Biden egyik
főtanácsadója –, de hasonlóan fontosak a hatvanöt év feletti
fehérek, mert legutóbb ők billentették a választást Trump
javára.”
Biden jelöltsége arra a feltevésre épült, hogy a történelem
ingája visszaleng Trumptól a tapasztalat és a fontolva haladás,
nem pedig a fiatalos és progresszív célok felé. Biden arra
törekedett, hogy meggyőzze az amerikaiakat: tapasztalatai a
munkáséletről és személyes veszteségei, szenvedései többet
nyomnak a latban a hibáinál. Különösen érdekes módon, maga
Trump bizonyította Biden potenciális erősségét
elnökjelöltként. 2018 óta, a Rudolph Giulianihoz, Trump
személyi ügyvédjéhez hasonló konzervatívok próbálták a
médiafigyelmet ráterelni arra, amit Giuliani „állítólagos
ukrajnai összeesküvésnek” nevezett, megvádolva –
bizonyítékok nélkül – Bident, hogy kirúgatta az ukrán
főügyészt, meghiúsítandó a Hunter és a Burisma gázcég elleni
vizsgálatot. 2019 júliusában az immár elhíresült
telefonbeszélgetésében Volodimir Zelenszkij ukrán vezetővel
Trump arra kérte őt, hogy „tegyen egy szívességet” nekik, s
indíttasson nyomozást Bidenék ellen. Miután e beszélgetés
tartalmát a kormányzaton belülről kiszivárogtatták, Trump
decemberben az amerikai történelem harmadik elnöke lett,
aki ellen a szövetségi képviselőház alkotmányos vádat emelt.
Trumpot, aki kitartott amellett, hogy a viselkedése
„tökéletes” volt, a szenátus republikánus többsége
felmentette. Biden a maga részéről elámult a történteken,
amelyek reménye szerint rámutattak Trump gyöngeségére és
a saját lehetőségeire. „Eldöntötte, hogy nem akar ellenfélnek”
– mondta nekem.

Mielőtt 2019 tavaszán Biden bejelentette elnökjelöltségét,

frontálisan ütközött a múltjával – és a nemzedékek
érzékenysége közt szélesedő szakadékkal. Egy volt nevadai
állami törvényhozó, Lucy Flores közzétette Bidennel egy 2014-
es Las Vegas-i gyűlésen történt nyilvános találkozásának
részleteit. Az alelnök szagolgatta a haját, megfogta a vállát és
„nagy puszit nyomott a tarkómra” – írta. Az újságírók évek
óta írtak Biden kéretlen szeretetmegnyilvánulásairól:
homlokkoccantás nőkkel (és néha férfiakkal), orrsimogatás,
kínos fülbe suttogás. A demokrata Flores arról írt, hogy
„haraggal” és „bosszúsággal” fogadta. Nem tekintette Biden
viselkedését szexuális jellegűnek – különbséget téve az
állítólagos zaklatás és neveletlenség között. Az előbbivel több
mint húsz nő illette Trumpot az évek során (Trump ezeket a
vádakat tagadta). De Flores szerint Biden ezen szokása „az
empátia hiánya azon nők és fiatal lányok iránt, akiknek privát
szféráját ezzel megsértette”. Biden, aki büszke volt a
választókkal való közvetlen érintkezési képességére,
nyilatkozatot adott ki, amely szerint „soha, de soha nem
hittem, hogy nem megfelelően viselkedtem. S ha ezt állítják,
tisztelettel meghallgatom. De soha nem tettem szándékosan.”
Már vagy hat nő állt elő hasonló panasszal. De mások a
védelmére keltek, azzal érvelve, hogy téves általánosítás
lenne emiatt kirekeszteni Bident azzal a Trumppal való
megmérkőzésből, aki a nők nemi szervének megragadásával
dicsekedett. Twitter-üzenetében Biden ezt írta: „Hallottam,
hogy e nők mit mondanak. Számomra a politika mindig a
kapcsolatteremtést jelentette, de a jövőben jobban fogok
ügyelni a személyes szféra tiszteletben tartására.” A nemek
viszonyának kérdése később újra előkerült a kampányban,
miután egy volt szenátusi munkatársa, Tara Reade
megvádolta Bident, hogy 27 évvel azelőtt szexuálisan zaklatta.
Állítása szerint Biden egy szenátusi folyosón a falnak
szorította, tapogatta és ujjával beléhatolt. Biden határozottan
tagadta e vádat. „Ilyen soha sem történt” – mondta az MSNBC
műsorában. A Reade állításait vizsgáló újságírók
ellentmondásokat fedeztek fel a nő megnyilatkozásaiban, s a
potenciális botrány elhalt. Néhány demokratát ez nem
elégítette ki. Utóvégre Biden egy olyan párt zászlóvivője
akart lenni, amelynek növekvő befolyású progresszívjai
nemcsak a szexuális bántalmazástól és zaklatástól
viszolyognak, hanem a hatalmi egyenlőtlenségtől is, amely az
ilyen problémák táptalaja.
Kampányindító videójában Biden a küldetését „a nemzet
lelkéért” vívott harcként határozta meg. „Ha Donald
Trumpnak nyolc esztendőt adunk a Fehér Házban, örökre és
alapvetően megváltoztatja e nemzet karakterét, azt, akik
vagyunk. Nem nézhetem tétlenül, hogy ez megtörténjen.” Pár
órával a bejelentését követően, mintegy hangsúlyozva azon
kérdések sorát, amelyekkel a múltja miatt szembesülnie kell,
friss szalagcímek tették címlapra, hogyan kezelte a szenátus
jogi bizottsága elnökeként Anita Hill vádjait Clarence Thomas
főbíró-jelölt meghallgatásakor. Biden a közelmúltban felhívta
Hillt, hogy sajnálkozását fejezze ki, de őt ez nem elégítette ki:
„Majd akkor leszek elégedett, ha tudom, hogy igazi változás és
igazi felelősségre vonás történik, ha van igazi szándék” –
nyilatkozta Hill egy újságírónak.
Biden éllovasként kezdte a versenyt, de nem tűnt
céltudatosnak és nem tudta tartani a lépést. Az egyik
tévévitában elrontotta a kampánytámogatás felhívását.
Ahelyett, hogy „küldjenek SMS-t a 30330-ra” azt mondta,
„menjenek fel a Joe 30330-ra”. Ezzel nem
kampányadományokat sikerült toboroznia, hanem egész
éjszaka áradtak az olyan gúnyolódó mémek a Twitteren,
amelyek szánalmas igyekezetként állították be, ahogy Biden
meg kívánja szólítani a fiatal szavazókat. A vitákban ritkán
vágott vissza, és olykor azzal a szerencsétlen
megfogalmazással adta át a szót, hogy „az én időm lejárt”. A
támogatók visszakoztak. Februárban Biden kampánya
kevesebb pénzt tudott költeni, mint Michael Bloomberg egy
nap alatt. Kate Bedingfield, a kampány kommunikációs
igazgatója azért küzdött, hogy a figyelmet Biden politikai
eszméire terelje. „Kimondom a szót, hogy »elérhető«, és
akként gúnyolják, hogy »nem elég ambiciózus«” – mondta
nekem.
Időnként Biden szétszórtsága komolyabbnak tűnt, mint
tétova vitázása vagy a közösségi média iránti közömbössége.
Egy 2019. júniusi pénzgyűjtő találkozón előállt a régi, éveken
át emlegetett történetével, hogy működött együtt az olyan
szegregációpárti szenátorokkal, mint a georgiai Herman
Talmadge és James Eastlanddel Mississippiből. „Szinte
semmiben nem értettünk egyet – mondta –, de el kellett
intézni dolgokat, és mi elintéztük. Ma ha csak átnézel a
túloldalra, ellenség leszel.” Biden hozzátette, hogy Eastland
„sohasem nevezett fiúnak, hanem mindig fiamnak”.
Egyik vetélytársa, Cory Booker szenátor New Jersey-ből
azonnali nyilatkozatban marasztalta el: „Nem viccelődünk
azzal, hogy fekete férfiakat »fiúnak« neveznek.” Booker
nekem azt mondta, hogy nem Biden szegregacionistákkal való
együttműködése tette ingerültté. „Dolgozom együtt a
politikai túloldalon lévőkkel, akiknek a véleménye
visszataszító és védik a Konföderáció emlékműveit” – mondta.
Problémája a felszínes büszkélkedés: „Ezen a ponton nem
hittem, hogy Joe Biden felfogta volna, milyen megalázó az, ha
felnőtt embereket, mint az én apám is, a munkahelyén
»fiúnak« szólítanak” – mondta Booker. Nagyra tartja Bident,
és ettől ez csak még rosszabb: „ez azon pillanatok egyike, amit
sok fekete érez, amikor csak úgy letegezik”. Booker a CNN
egyik stúdiójából jött ki, amikor Biden felhívta szabadkozva.
„Kész volt megmutatni sebezhetőségét és nem titkolni
tökéletlenségét – emlékezett vissza Booker. – Elég régóta
vagyok a politikában, tudom, mikor próbálnak megdolgozni.
Láttam rajta a változást és készséget, hogy ezzel
megbirkózzék.”
Iowában Biden lemaradva negyedikként végzett, és ötödik
lett New Hampshire-ben. A kampánystáb azt számolgatta,
mennyibe kerülne kifizetni a munkatársakat, ha befejeznék.
Biden vezető embereihez fordult, Dunnt nevezte ki a kampány
élére, s ígéretet tett arra, hogy az első fekete nőt fogja jelölni
a Főbíróságba. Felmérési mutatói alig mozdultak. Minden
reménye, hogy versenyben maradhasson, Dél-Karolinára
összpontosult, ahol a demokrata szavazótábor vagy hatvan
százaléka fekete szavazó.
E tekintetben senki nem számított fontosabbnak, mint régi
barátja, James Clyburn, a szövetségi törvényhozás
legmagasabb rangú afroamerikai politikusa, aki a dél-
karolinai demokraták „keresztapja”. A polgárjogi mozgalmak
idején ő és John Lewis voltak a Student Nonviolent
Coordinating Comitte [az Erőszakmentes Diákok Koordináló
Bizottságának] korai vezetői. Clyburnnek határozott
progresszív politikai programja volt a szegénység
csökkentésére és további közösségi egészségügyi központok
felállítására, de hitt a centrum fontosságában. Amikor fiatal
emberekkel beszélt a politikáról, szerette kifejteni, hogy
amint az inga jobbról balra visszaleng, „mindig átmegy
középen”. S amikor e centrizmusa nem elégítette ki a
fiatalabb fekete aktivistákat (ahogyan legutóbb is, amikor azt
twittelte, hogy „nem kell elvenni a rendőrség pénzügyi
alapjait”), Clyburn rámutatott az irodájában lévő rengeteg
teknősszobrocskára, amelyek a lassú és kitartó haladásba
vetett hitét hivatottak reprezentálni.
Kevesebb mint egy héttel a dél-karolinai előválasztás előtt
Clynburn és Biden részt vettek egy fogadáson, amelyet a
kiszolgált és Charleston közeli kikötőben dokkoló Yorktown
repülőgép-anyahajó fedélzetén rendeztek. Biden lecsúszott a
második helyre, jóval Sanders mögé. Clyburn beterelte egy
kabinba és azt tanácsolta neki nyersen, hogy szedje össze
magát: „A beszédeid szenátoriak – mondta –, így nem lehet
megnyerni egy választást. Olyannak kell lenned, amilyen
apám, a fundamentalista prédikátor volt vasárnap
reggelenként. Mindig a hármast emlegette, s az nem az Atya,
a Fiú és a Szentlélek volt, hanem te, a családod és a
közösséged.”
Sürgetése Clyburn kérlelhetetlen pragmatizmusából
fakadt. Biden tán nem hozná izgalomba az embereket New
Yorkban vagy a kaliforniai Szilikon-völgyben, de Dél-
Karolinában, ahol egy fehér fajvédő azután mészárolt
feketéket a templomban, hogy Trump bejelentette
elnökjelöltségét, még négy év az ő elnökségével sokkal
súlyosabb ügy volt bármilyen politikai vitánál. Február 26-án
Clyburn előállt egy érzelmes támogató beszéddel: „Féltem a
lányaimat és az ő jövőjüket, a gyerekeikét és az ő gyerekeik
jövőjét.” Oldalán Bidennel közölte: „Mi ismerjük Joe-t, de ami
a legfontosabb: Joe ismer minket.”
Biden 29 százalékos előnnyel nyert Dél-Karolinában.
Vetélytársai elképesztő sebességgel léptek vissza és
sorakoztak fel mögé. Óriási mértékben megnőtt a választói
részvétel (Texasban majd ötven, Virginiában száz százalékkal),
s közte sok olyan főiskolai végzettségű elővárosi független
vagy republikánus szavazóval, akik korábban olyan jelöltekre
voksoltak, mint Mitt Romney [Obama republikánus kihívója
2012-ben]. A Szuper Kedd előválasztási sorozatában Biden
tizennégyből tíz államban nyert. Sanders valamivel tovább
maradt a versenyben, de érdemben számára is véget ért a
verseny.
Alig három nap alatt Biden a feledés szakadékának széléről
győzelembe ért. A fordulat annyira váratlan volt, hogy zavart
és gyanakvást szült, kivált azok között a fiatal megfigyelők
között, akik azt feltételezték, hogy Biden kampánya kudarcra
van kárhoztatva. Hónapokon át – miközben továbbra is ő volt
az éllovas – a bakijai és a centrizmust bizonygató szelíd
szólamai alapján ítélkeztek róla, s ez népszerű volt a közösségi
médiában. Ellenfelei mind jobbról, mind balról tálalták a
bejátszásokat Biden szótévesztéseiről, ekként bizonygatva,
hogy ő a múlt öregedő alakja. (Egy elemzés kimutatta, hogy
Jill Stein, a Zöld Párt korábbi elnökjelöltje, akinek több mint
negyedmillió Twitter-követője van, sikerrel tette közkeletűvé
a #BidenKognitívHanyatlása témát.) De még azoknak a
nézőknek is, akik nem is látták ezeket a támadásokat a
közösségi médiában, úgy tűnt, hogy Bident gyakran lepipálják
a frissebb, ékesebben szóló fiatalabb vetélytársai, mint Pete
Buttigieg, Kamala Harris és Amy Klobuchar.

Ez a kritika sohasem volt teljesen téves. Végtére is, Biden

kétszer olyan idős volt, mint Buttigieg és a kampányba
politikailag eltunyulva szállt be, több mint háromesztendős
visszavonulás után. Ámde a Bident érő kritikák sohasem
nyomtak eleget a latba a szélesebb közvélemény szemében.
Azoknak, akik Bident hosszú évek óta hallgatták, beszéde nem
volt zavartabb, mint ahogyan tőle megszokták. Nem tett jó
benyomást a sajtótudósítók balra húzó fiatalabb tagjai​ ra, de
nem is ők azok, akik megkoronázzák a demokrata
elnökjelölteket.
Tisztán politikai szempontból, sikerét nemcsak Clyburnnek
köszönhette, hanem Warrennek is, aki kiebrudalta
Bloomberget, elítélve a nőkre tett becsmérlő kijelentéseit.
Bloomberg későn szállt be a versenybe, a centristákra
számítva, de sosem tudta eltalálni, miként kezelje Warren és
mások bírálatait, akik ellenségesen tekintettek rá, amiért
milliárdosként a jelöltségért folyó verseny eltorzítását
finanszírozta. Mindezek ellenére, Biden tanácsadója, Ron
Klain szerint tévedés azt állítani, hogy a fordulat csupán
szerencse dolga lett volna, s „mintegy belecsöppent ebbe”.
Stratégia volt, hogy Biden a tévévitákban nem osztotta ki
kíméletlenül az ellenfeleit – mondta Klain. „Ha csak úgy lehet
megszerezni az elnökjelöltséget, hogy megsemmisíted ezeket
az embereket, akkor olyan pártot örököl meg, amely nem is
képes nyerni.”
 Látványosan kamatoztak azok az évek, amelyek során Biden
ápolta kapcsolatait más prominens demokratákkal. Amikor
megkérdeztem Klobuchart, hogy miért sietett annyira Bident
támogatni, ő felidézett néhány esetet az elmúlt évekből:
mikor Biden megdicsérte egy beszédét az első, még izgulós
szenátusi korszakából; ahogyan Biden felhívta vigasztalóan
egy barátját, annak családi tragédiája után. „Sokan vannak,
akik nagyon szeretik Joe Bident és jól ismerik – mondta nekem
Klobuchar. – A mi küldetésünk legyőzni Donald Trumpot, s
valóban hiszem, hogy a nekem nyújtott támogatással ez a
legjobb, amit tehettem, ha nem akarom elherdálni még egy
vitával.” Majd így folytatta: „Teljes erővel támogattam őt.
Valaki felvetette, hogy próbáltam-e kialkudni valamit, mire
én, »ugye viccelsz?« Persze, hogy nem.”
Kevésbé hangzatosan, az előválasztáson Biden hasznot
húzott egyaránt a Donald Trumppal és a Bernie Sandersszel
kapcsolatos aggodalmakból. Amikor eldőlt, hogy immár
kétszereplős lett a vetélkedő, Sanders jelölésének kilátása
annyira nem volt vonzó a mérsékelteknek – köztük több
jelöltnek, az idősebb fekete szavazóknak olyan helyeken, mint
Dél-Karolina és a nagy pénzzel szponzorálóknak –, hogy
rohantak Bident támogatni. De Biden azzal is felülkerekedett,
hogy elutasította a törzsi szemléletet: még akkor is
vonakodott támadó hirdetésekkel válaszolni, amikor
vetélytársai azt mondogatták, hogy túl idős, túlságosan sokat
egyezkedik, és sok folt van a múltjában. Tanácsadói hittek
abban, hogy Biden felül tud kerekedni a „csevegő osztály
kétségein” – mondta Kate Bedingfield, a kommunikációs
igazgató. „Nem fogjuk az egész napunkat arra szánni, hogy
megnyerjük a legújabb Twitter-háborút”.

Június 1-én, egy héttel George Floyd meggyilkolása után, a

washingtoni otthonomból sétáltam a Fehér Ház előtti
tiltakozó megmozdulásra. Néhány nappal a zavargások után a
megmozdulás ülő formát öltött és előkerültek a megafonok.
Az egyik házi készítésű táblán egy meghökkentően jó Floyd-
portré volt. Egy 31 éves egyetemi adminisztrátor, Kandyce
Baker készítette, aki a gyűlésre a marylandi Frederickben
lévő otthonából jött. „Valamit tennem kellett” – mondta
nekem. Bakert különösen megrázta Ahmaud Arbery halála,
akit februárban egy dél-georgiai elővárosban kocogás közben
követett és lőtt agyon három fehér férfi. Maratoni futóként és
fekete nőként Baker is gyakran futott keresztül olyan
körzeteken, ahol érzése szerint nem kedvelték. Rákérdeztem
az elnökjelölésre. „Sajnos Bidenre fogok szavazni – mondta. –
Az én jelöltem Bernie Sanders volt. Nem hiszem, hogy Joe
Biden a fekete ügyeket homloktérben tartaná. S azt sem, hogy
a fiatal nemzedék témáit, amikor a diákhitelekre kerül sor.
Szóval nyugtalan vagyok.”
Baker készült szavazni, de nyugtalansága rávilágított arra
a kockázatra, hogy más fiatal szavazók is vonakodtak
egyáltalán voksolni. Biden számára a fiatal feketék és latinók
elutasítása katasztrófa lenne. Amikor 2016-ban Hillary Clinton
indult, a fekete szavazási részvétel először csökkent két
évtized óta. Néhol, mint például Milwaukeeban, a visszaesés
kritikus méretű lett. „Rá fogok szavazni, mert nem akarom
Trumpot hivatalban látni, de csakis ezért” – mondta Baker.
Pár órával azután, hogy Bakerrel találkoztam, azt a
kereszteződést elárasztották gumibottal hadonászó és
könnygázt bevető rendőrök. A tiltakozókat akarták
kiszorítani, hogy Trump odasétálhasson a Fehér Házból és a
Bibliával pózolhasson a Szent János episzkopális templom
előtt. Ez olyannyira elítélt parádé lett, hogy Mark Milley
tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke
nyilvánosan kért elnézést jelenlétéért. Az eset láthatóan
serkentette a közhangulat drámai változását. Országszerte
megrohanták a könyvesboltokat a rasszizmusról és a feketék
történetéről szóló művekért, Mississippi kivette a
Konföderáció jelképét az állam zászlajából.
Biden megragadta az alkalmat. Július 4-i beszédében
sürgette a „szisztematikus rasszizmus gyökereinek kitépését”
az amerikai társadalomból. Csatlakozott azokhoz, akik a
fojtásos szorítás tilalmát követelték a rendőri gyakorlatban,
valamint szövetségi normákat a hatósági erőszak
alkalmazására, s a „korlátozott immunitás” [qualified immunity]
szűkítését, amely pajzsot biztosít a közszolgáknak a szövetségi
polgárjogi kereseteknél. Biden lépése lelkesítette a
progresszíveket, de sokakat felháborított a rendőrök körében.
Az évek során barátságos kapcsolatokat ápolt a Rendőri
Szervezetek Szövetségével, most annak igazgatója, Bill
Johnson panaszkodott, hogy „korábban megbízható fickó volt”.
Előreugorván a felmérésekben, Biden, ahogyan mindig,
óvakodott túlságosan balra fordulni. Miközben Trump
feltüzelte a liberálisokat a sokak által nyíltan rasszistának
tartott kampányával, Biden nem óhajtotta kockáztatni, hogy
eltaszítsa a mérsékelt szavazókat. Trump egyik hirdetésében
cseng a telefon a sötét, üres rendőrállomáson, s az automata
közli: „Ha nemi erőszakot akar jelenteni, nyomja meg az egyes
gombot.” A hirdetés Trump új szólamával ér véget: „Nem
leszel biztonságban Joe Biden Amerikájában.”
Miként a legtöbb demokrata vezető, Biden is elvetette a
rendőrség pénzügyi alapjainak „megvonását”, amely
megfogalmazás egy sor elképzelést összegzett a szervezeti
felszámolástól kezdve a pénzek mentális egészségügyi,
nevelési és szociális szolgáltatásokra való átcsoportosításáig.
Kijelentette azonban, hogy a rendőrség csak úgy számíthat
szövetségi anyagi támogatásra, ha megfelel „az illem és
tisztesség alapvető normáinak”, s 300 millió dolláros kiadást
javasolt a „közösségi rendfenntartás” régi keletű ötletének
felújítására. David Kennedy, a John Jay Büntetőjogi Főiskola
professzora azt mondta nekem, hogy reménye szerint Biden új
megközelítéssel kezeli az erőszak megfékezését, nem a
közösségekre, hanem azokra az egyénekre összpontosítva, akik
belekeverednek a fegyveres erőszakos cselekményekbe. Egy
ilyen országos szintű program szerinte a hagyományos
rendfenntartás veszélyeztetése nélkül „felére csökkenthetné
azt a fegyveres erőszakot, amely tönkreteszi Amerika
kisebbségi közösségeit”.
Amikor Bidennel beszéltem a reális változtatások
kilátásairól – a börtönbe zárásról, a rendfenntartásról és a
beépült rasszizmusról –, ő a polgárjogi harcok korszakából
keresett analógiát, az ikonikus módon kegyetlen birminghami
rendőrfőnök példájával. „Amikor középiskolás voltam, Bull
Connor ráeresztette kutyáit az idős fekete nőkre, akik
vasárnapi ruhájukban mentek a templomba, meg a kis
kölykökre, szó szerint lenyúzva a bőrüket – mondta. – Úgy
gondolta, fakaróval szúrja ki a polgárjogi küzdelem szívét.”
Ehelyett az erőszak látványa csak megszilárdította Martin
Luther King támogatását, s rákényszerítette a washingtoni
fehér vezetőket azokra a lépésekre, amelyek elvezettek az
1965-ös szavazati jogi törvényhez. Biden szerint az amerikai
fehérek most hasonlóképp ébrednek rá a kisebbségek
helyzetére, látva mobiljaikon a rendőri erőszak riasztó képeit.
Felemelve a fotel karfáján lévő telefonját kijelentette: „Ez a
telefon egy sor dolgot megváltoztatott. Látva Floyd arcát
lenyomva a betonra, s bezúzott orrát, szóval ennek látványa
olyan hatást tett, hogy »édes istenem, ilyen még ma is
történik?«”
A ráébredés képét a Covid–19-válságra is kiterjesztette.
„Az emberek, akik be tudtak zárkózni, rájöttek, hogy csak
akkor mehetnek a drogériába, ha valaki megrakja azokat a
polcokat. Vagy az élelmiszerboltba. Hogy valakinek ki kell
hordania a levelet. Hogy kell valaki, aki biztosítja, hogy az
étel eljusson hozzá. Valaki, akit vészhelyzetben lehet hívni.
Körülnéznek és látják.” Ahogyan a vírus terjedt, annak hatása
is egyre személyesebbé vált. „Ismernek olyat, aki életét
vesztette, olyat, aki elkapta a Covid–19-et. Az első két
hónapban ezzel még úgy voltak, hogy persze, szörnyű, de nem
ismerek senkit, akit érintene.”
Biden kifejtette, hogy 2020 zűrzavara eloszlatott egy a
tudatába mélyen beivódott mítoszt. Éveken át mondogatta
Obama beiktatásának reggeléről: „Felhívtam a két fiamat és a
lányomat, hogy gyerekek, ne mondjátok nekem, hogy semmi
sem változik.” Majd előrehajolva a székében azt mondta,
Trump feltárta e példázat hibáját. „Zavarba ejt azt
mondanom, hogy úgy gondoltam, legyőzheted a gyűlölködést.
Hát nem. Csak rejtőzködik – mondta. – Ott bujkál a sziklák
alatt, s ha oxigénhez jut valaki hatalommal bíró révén, akkor
ordítva visszatér. S rájöttem arra, hogy az elnök szava, még
egy hitvány elnöké is számít. Belevihetnek háborúba,
teremthetnek békét, elérhetik a tőzsdei árfolyam-emelkedést
és zuhanást is. De táplálhatják levegővel a gyűlöletet is.”

A szokásos menetű elnökjelölti kampányban a demokrata

jelölt az előválasztások idején balra hajlik, hogy aztán jobb
felé meneteljen az őszi választásokra. Biden az ellenkező
irányba ment. Az exit poll-ok erős figyelmeztetést küldtek:
még azokban az államokban is, ahol felülkerekedett, sok
szavazó részesítette előnyben Sanders és Warren
nagyratörőbb gazdasági és egészségügyi programjait.
Biden heteken belül átvette Warren tervét a
diáktartozások enyhítésére és a magáncsőd rendszerének
átalakítására, ami magában foglalta olyan törvényelemek
visszavonását, amelyeket korábban ő maga segített
elfogadtatni. Üdvözölte Sanders ingyenes felsőoktatási
tervének korlátozottabb változatát, s felhagyott az abortusz
szövetségi támogatásának ellenzésével. Jószerivel egy évvel
azután, hogy megnyugtatta az idegeskedő szavazókat: „semmi
sem fog alapvetően megváltozni”, Biden közölte, hogy
Amerika megérett „néhány forradalmi változásra”.
Amint egyértelművé vált, hogy Biden bebiztosította az
elnökjelöltségét, Sanders is támogatta, jóval gyorsabban, mint
tette 2016-ban Hillaryvel. „Jobb viszonyban vagyok Joe
Bidennel, mint voltam Hillary Clintonnal” – mondta őszintén
Sanders. Egyesítendő programjaikat, Biden és Sanders
munkacsapatokat hozott létre a büntetőjogi, gazdasági,
oktatási, egészségügyi, bevándorlási és klímaváltozási
feladatok összehangolására. E munkacsapatok vetették
kritikus próba alá, hogy a párt baloldali és centrista szárnyai
képesek-e együttműködni. Mindkét oldalon aggódtak. Biden
közölte velem: „biztosnak kellett lennem benne, hogy Bernie
komolyan gondolja, s hogy nem csinál ebből ideológiai
dzsihádot. Azt mondtam, Bernie, ha ezt azzal hozod létre,
hogy engem rávegyél az Egészségügy-biztosítást Mindenkinek
programra, akkor ebből nem lesz semmi. De hozzátettem:
nyitott vagyok, kész vagyok téged meghallgatni.”
Biden felkérte Ocasio-Cortezt a klímaügyi csapat
vezetésére, John Kerry volt külügyminiszterrel együtt. Olyan
tagok voltak benne, mint Varshini Prakash, a fiatalok vezette
klímaügyi akciócsoportból, a Napfelkelte Mozgalomból, amely
az előválasztások során egyesre értékelte Biden klímatervét.
Az első ülésen Kerry felkérte Prakasht a nyitóbeszédre. A
Sanders-gárda 2030-ra a tiszta energián alapuló
áramtermelést szorgalmazta, de örömmel belementek 2035-
be. A legnagyobb megoldatlan vita a palabányászat fölött volt.
Biden ellenzi a szövetségi földeken és vizeken az új olaj- és
gázfejlesztéseket, viszont – ellentétben Sandersszel – nem
sürgette a palabányászat teljes tilalmát. „Nem az történt,
hogy Bernie Zöld New Dealjével a kezemben kellett távoznom,
az egész sokkal együttműködőbb volt, mint amire
számítottam” – mondta Prakash.
 Sean McElwee, egy befolyásos aktivista, aki a nonprofit
Data for Progress agytröszt társalapítója, bírálta Bident a
kampány elején. Júliusra azonban megváltoztak a nézetei.
„Úgy gondolom, hogy sok ember, aki csak legyint a Demokrata
Pártra, nem töltött el elegendő időt a párt főáramlatába
tartozó szereplőkkel – mondta nekem. – Az igazság az, hogy a
párt ökoszisztémája nagyon liberális.” S hozzátette:
„szerintem hátra kell lépni és onnan megnézni, mit csinált
Biden. AOC [Alexandria Ocasio-Cortez], akit nagyon kedvelek,
azt mondta, hogy az előválasztáson nem szavaz Bidenre, s
hogy más országban nem lenne vele egy pártban. Erre Biden
válaszolhatta volna, hogy csessze meg. Ehelyett azonban azzal
felelt, hogy »mi lenne, ha csatlakoznál és megírnád a
klímapolitikámat?«”

***

Egy késő júliusi hétköznap délutánján Biden a delaware-i New

Castle-ben lévő óvodában készült beszélni gazdasági témákról.
Az iskolák hónapok óta be voltak zárva a vírus miatt, az óvoda
udvarán a hintákat is feltekerték. Odabenn Biden egy
kampányesemény látszatát akarta kelteni, amely inkább egy
avantgárd színdarab jelenetére emlékeztetett: nem voltak
tömegek, kordonok, tudósítók is csak szórványosan,
mindegyikünk maszkban, egymástól kellő távolságra elzárva.
A hangszórók Alicia Keyst és Beyoncét játszották a hallgatag,
szűk csoportnak.
A gazdasági leállás olyasmit eredményezett, amit Jerome
Powell, a Federal Reserve, a központi bank elnöke „szavakkal
nehezen leírható szenvedésnek” nevezett. Az alacsony
jövedelmű amerikaiak negyven százaléka vesztette el
munkáját februárról március-áprilisra. Tizenkét évvel a
pénzügyi válság után, a vírus ismét szétrombolta a
korporációs Amerika önfenntartásának mítoszát. A
kongresszusi mentőcsomagból az eredendően a kis
vállalkozásoknak szánt legnagyobb kifizetések a pénzügyi
szektornak jutottak. Sokmilliónyi sürgősségi segély ment
„családi üzleteknek”, azoknak a vagyonkezelő cégeknek,
amelyek a pénzügyi alapok milliárdosainak és más gazdag
egyének vagyonát kezelik.
Biden a szónoki emelvényre lépett, hogy bejelentsen egy
775 milliárdos befektetést a gondviselő gazdaságba, alapokat
nyújtva óvodáknak, idősotthonoknak és a fizetett ápolási
szabadságra, ami más fejlett országokban magától értetődő. A
terv egyértelműen azon amerikai igényeket próbálta
kielégíteni, amelyek a gyerek- és gyakran az idősgondozással
járnak. „Én öt évig egyedülálló szülő voltam – mondta Biden a
tudósítóknak –, és bár nekem sokkal több segítségem volt,
mint a legtöbb embernek átvészelni e nehéz időket, azért
kemény volt.” Ez a terv „erkölcsi és gazdasági parancs”. A
tervnek, részben a Trump-korszakban az
ingatlanbefektetőknek adott adócsökkentések visszavonásából
lenne fedezete. Ai-jen Poo, aki a Háztartási Alkalmazottak
Szövetségi Szervezetét vezeti, azt üzente Twitteren, hogy
Biden javaslata az első alkalom húsz éve, amikor egy
elnökjelölt „befektet a gondozási gazdaságba, gazdasági
programja stratégiájának kulcselemeként. Nem pedig
valamilyen mellékes ügyként, amolyan pótlékként, vagy
valamely különérdek részeként.” A Trump-kampány szóvivője
azzal reagált, hogy ez „Amerikát szocialista politikával
alakítja át”.
E gondozási program a legújabb része volt annak a
beszédsorozatnak, amelyben Biden átfogó gazdasági
változásokat sürgetett. 700 milliárdot tervezett költeni olyan
amerikai termékekre és kutatásokra, amelyek munkahelyeket
teremtenek az elektronikus autók, a mesterséges intelligencia
és más technológiák fejlesztésére vámok és Trump „Amerika
az első” politikájának érzékelhető idegengyűlölete nélkül.
Bejelentett egy 2000 milliárdos tiszta energia és
infrastruktúra tervet, amely 2035-re megszünteti a szén-
dioxid-kibocsátást az erőművekben.
Biden minden roosevelti célja ellenére nem volt világos,
milyen messzire szándékszik elmenni olyan robbanékony
témákban, mint a vagyon, az adók és a korporációs
kizsákmányolás. Egy júliusi kampánypénzgyűjtő vacsorán,
amelyet befektetők és menedzserek rendeztek, Biden
kijelentette, „a korporációs Amerikának változtatnia kell a
módszerein”. Majd kiegészítette azzal a megjegyzéssel, amely
felbőszítette a progresszíveket: „Ehhez nem kell törvény, s én
nem is javasolok ilyet.” Beszélgetésünkkor rákérdeztem, hogy
ezen mit értett. Semmi törvény? „Nagyon röviden erről van
szó” – mondta Biden. Majd elmagyarázta, Amerika
korporációs vezetőrétege elismerte az alapvető változtatások
szükségességét. Hivatkozott az Üzleti Kerekasztalra, amely
vállalati menedzserek csoportja, s amely tavaly bejelentette
az elmozdulást a részvényesek érdekeire való
összpontosítástól. Ahogyan mondta, „ezek az emberek
megértették, hogy saját jövőjüket élik fel”.
Mindamellett elmondta nekem, hogy törekedni fog
törvényalkotásra is: olyanra, amilyet Warren javasolt, s amely
megtiltja a cégeknek, hogy többletjövedelmüket a saját
részvényeik felvásárlására fordítsák béremelés vagy kutatás
helyett. „Amit meg kell érteniük, hogy van felelősségük –
mondta. – Ahogyan Barack mondta, amikor jelöltek voltunk,
»ezt nem egyedül építettétek«. Ott van az a húszmilliós
autóút, amit a szövetségi állam nektek épített, és ami
mindenkinek segít”. S így folytatta: „Beszéltem egy csomó
közgazdászommal, kérdezve, hogy milyen típusú törvénykezés
követel meg nagyobb vállalati felelősséget. Olyannak kell
lennie.”
Éreztem, hogy Biden igyekszik a lehető legkevesebbet
elárulni gazdasági elképzeléseiről, ami kevésbé tűnt taktikai
kibúvásnak, mint ideológiai bizonytalanságnak. Szembekerült
egy szinte lehetetlenül bonyolult politikai és gazdasági
pillanattal: egy fokozatosan balra menetelő párt elnökjelöltje,
aki kétségbeesetten próbálja megnyerni a mérsékelteket és
republikánusokat, akik megriadtak a balra meneteléstől.
Biden kötődése a munkásosztályhoz több mint üres
szentimentalizmus, magáévá tett bizonyos balos technokrata
javaslatokat, amelyek a munkásosztály helyzetén segítenek.
Nem mutatta azonban semmi jelét annak, hogy keserű és
költséges küzdelemre készülne a korporációs vezetőréteg
elsőbbségének megdöntésére. Ahogyan Maurice Mitchell, a
Dolgozó Családok Pártjából mondta, „ezer és ezer milliárdot
költöttünk egyik gazdasági csődmentés után a másikra. Azt a
rendszert akarjuk aládúcolni, amely idejuttatott minket?”
Senki nem számított rá, hogy a 2020-as kampány nem csak
Trump erkölcsi alkalmasságáról, hanem arról az amerikai
hatalmi struktúráról szóló népszavazássá is válik, amelyet
Biden félszázados közéleti tevékenysége során segített
kifejleszteni és finomítani. Amint a verseny utolsó hónapjaiba
ért, már nem volt elegendő a szűk cél, Trump leváltása. Biden
ráébredt az általa elképzeltnél sokkal sürgetőbb válság teljes
nagyságára.
 VIII. fejezet

Az elnökség meg tervezése

„Gyakran nekem szegezik a kérdést, mit fogok csinálni, ha
megválasztanak?” – mondta Biden, kezeit széttárva. Majd
megválaszolta saját kérdését: „Attól függ, mi az ördögöt
hagynak rám. Ez nem vicc. Nem vagyok nagyokos. A dolgok
sokkal rosszabbá is válhatnak” – tette hozzá.
Ahogy bejött az ősz, a járvány könyörtelenül terjedt tovább.
Az Egyesült Államok továbbra is a legrosszabb teljesítményt
nyújtotta a világon hatmillió esettel, és a fertőzések üteme
sem lankadt. A napi halálozások száma augusztusban több
mint kétszerese volt a kora júliusinak. A vakcinára pedig
továbbra is hónapokat kell várni.
Ilyen körülmények közepette, kampánya a korábbiakhoz
aligha hasonlítható hatalomváltásra készült fel, kezdve azzal,
hogy a beiktatásra a szociális távolságtartás feltételeivel
kerülhet sor („Nem kellenek tömegek” – fogalmazott Biden).
Elnöki rendelettel, Biden szinte azonnal lépéseket tenne a
visszalépésre az Egészségügyi Világszervezetbe (WHO) és a
Párizsi Klímaegyezménybe, valamint törölné Trump
muzulmánokat kipécéző bevándorlási korlátozásait.
Eközben stratégái egy szokatlanul gyors törvénykezési
meneten dolgoznak. „A stratégia: lépj gyorsan és bátran –
mondta nekem Jake Sullivan, egyik főtanácsadója. – Ne essünk
abba a csapdába, hogy azt gondoljuk, a hagyományos politikai
számítás szerint sorban kell haladnunk, mert ezek egyáltalán
nem hagyományos idők.” Normális körülmények közt egy
elnök siet törvénykezési eredményeket elérni az első két
évben, amíg még tart a győzelem dicsősége és az ellenhatás
még nem kezdte ki a kongresszusi hatalmat. „Biden nem két
év időtávlatában gondolkodik, hanem az első pár hónapéban”
– mondta Sullivan.
Bármennyit magasztalja is Franklin Delano Rooseveltet,
kettejük politikai feltételei alig hasonlóak. A modern
Washington sokkalta megosztottabb és antagonisztikusabb,
mint volt Roosevelt idején, ami meghiúsíthat bármely
próbálkozást egy átfogó egészségügyi, klímaügyi vagy egyéb
változtatásra. Ezt elkerülendő, Biden és tanácsadói olyan
stratégiát fektettek le, amelyben benne van az udvariaskodás
és bájolgás éppúgy, mint a „felperzselt föld” taktikája,
ahogyan Biden egyik stratégája vázolta nekem.
Stratégiájuk iránya attól függ, melyik párt szerzi meg a
többséget a kongresszusban. Ha a republikánusok
megtartanák ellenőrzésüket a szenátusban, Biden vélhetően
meg tudna nyerni néhány mérsékelt republikánust, hogy
csatlakozzon a demokratákhoz olyan népszerű ügyekben, mint
az infrastrukturális befektetések. Jóllehet a progresszívek ezt
az elképzelést naivitásnak tartják, Biden és tanácsadói
fenntartják, hogy nekik lesz igazuk, ahogyan történt az
előválasztások idején is. „A konvencionális bölcsesség első
tétele szerint Biden nem fog nyerni. Mindenki, aki szavaz,
fiatal és liberális, ő viszont öreg és ósdi – mondta nekem egy
munkatársa. – Nos, Bidennek hamarabb sikerült egyesítenie
pártját, mint ahogyan azt lehetségesnek gondoltuk.”
Függetlenül attól, hogy melyik párt irányítja a
kongresszust, Biden alighanem elsőbbséget fog adni bizonyos
progresszív céloknak, mint például a minimálbér emelése, a
klímaváltozás kezelésére tett drasztikus lépések, miközben
nem erőltet polarizálóbb javaslatokat, amilyen a bevándorlás
dekriminalizálása vagy az ingyenes Medicare kiterjesztése az
iratok nélküli bevándorlókra.
Egyes elemzők szerint Biden centrista imázsa könnyebbé
teszi számára olyan változások elérését, amelyek
fenyegetőbbnek tűnnének a doktriner progresszívek részéről.
Sean McElwee progresszív közvéleménykutató felmérései
szerint az ingadozó szavazók sokkal inkább támogatnának
klímaváltozást kezelő akciókat, ha azokat úgy tálalnák, mint
amelyek munkahelyeket teremtenek és csökkentik az
energiakiadásokat, nem pedig a jövő nemzedékek iránti
erkölcsi kötelességként.
Ebben az értelemben a Biden belső köréhez tartozók
Lyndon Johnson volt elnökhöz hasonlítják, aki a
képviselőházban és szenátusban szerzett sok évtizedes
tapasztalataira építve többet ért el a liberális ügyekben, mint
Kennedy, aki a dinamizmus és generációs változás jelképe
volt. „Meglehet, Johnson nem volt a legmenőbb antirasszista,
környezettudatos demokrata, de ő volt az, aki Roosevelt óta
elérte a legtöbb progresszív társadalmi igazságot szolgáltató
törvényt – mondta Ron Klain, Biden tanácsadója. – Ennek két
magyarázata van: 1964-ben magával húzott a hatalomba egy
csomó demokratát, s ezzel erős többsége lett, másfelől tudta,
hogy kell elérnie valamit a szenátusban.”
Mike Donilon, aki harminc éven át többször volt
tanácsadója, azt mondta nekem, Biden elveti a szokott
érvelést, miszerint a szakadék a republikánusok és
demokraták közt akkorára tágult volna, hogy még az alapvető
tárgyalások is lehetetlenné váltak: „Noha úgy tűnik, és azt
hisszük, hogy két elválasztott táborhoz tartozunk, ő nem így
fogja fel az elnökséget. Meg kell próbálnod együttműködni a
másik oldallal. Valóban meg kell hallgatni őket. Nem azzal
kezded, hogy nem bízom ebben a fickóban, nincs semmilyen
közös nevezőnk.” Donilon szerint Biden úgy véli,
Washingtonban az emberek kifejezetten rossz módon
tárgyalnak: „Mindenki tüstént elmegy a falig a tárgyalás
során azzal, hogy »ezt meg kell oldanunk, mielőtt bármi mást
tennénk«. De így semmit sem oldasz meg. Ez nem azt jelenti,
hogy engedünk az elvekből, de szem előtt kell tartanunk
őket.” Donilon tisztában van vele, hogy sokan ezt naivitásnak
tartják. „Lehetséges, hogy kőfalnak ütközik, bár én valójában
úgy gondolom, hogy az országban meglehetősen nagy a vágy
az udvariasságra és kompromisszumra – mondta. – A
demokraták régóta mondogatják Bidenre, hogy ő egy másik,
többé már nem létező világban él. De én úgy érzem, e
pillanatban az ország valójában ezt szeretné.”
Bizonyos értelemben Biden és Donilon választás előtti
óvatosságból beszél a mérsékletről: hogy vonzóvá tegyék a
mérsékelt és kiábrándult republikánusoknak. Ám a rideg
valóság az, hogy amennyiben a demokraták hárommal több
helyet szereznek is a szenátusban, s ily módon irányítást a
kongresszus mindkét házában, akkor is brutális politikai erő
bevetésére kényszerülnek. Például bevethetik a költségvetési
„összehangolás” szabályát, hogy egyszerű szenátusi
többséggel fogadtassanak el törvényeket, amely taktikát
Trump és a republikánusok a törvényhozásban alkalmaztak a
2017-es adótörvényük elérésére [addig ilyen horderejű
ügyekben hatvanfős többség kellett a száztagú testületben,
ahol csak 53 szenátoruk volt]. Ennél is drámaibb húzással, sok
frusztrált demokrata kész megszabadulni az obstrukció
szenátusi tradíciójától, amely gátat állít a törvények útjába,
rákényszerítve az előterjesztőket a hatvanas szupertöbbség
összehozására. De még elkeseredett vezető demokraták is
változást óhajtanak. 2020 júliusában Obama beállt azok közé,
akik az obstrukció eltörlését szorgalmazzák. Azzal érvelve,
hogy ez tenné lehetővé a demokratáknak a bátor
módosításokat a választási szabályokban, például a szavazási
regisztráció automatikussá tételét, szövetségi munkaszüneti
nappá tenni a választások napját, teljes jogú képviseletet
biztosítani a szövetségi kongresszusban a fővárosnak és Puerto
Ricónak, valamint véget vetni a pártos körzetmeghúzási
gyakorlatnak. [Washington városának, amely szövetségi
terület, van három elektora, de az államoktól eltérően nincs
szenátora, se szavazati jogú képviselője. Puerto Rico „társult
államként” se elektort, se szenátort nem választ.]
Amikor júliusban beszéltem Obamával, ő úgy vélte, a
demokraták többé nem engedhetik meg maguknak a
reménytelen próbálkozásokat a kétpárti megegyezésekre. „Az
egyik dolog, amivel meg kell küzdenünk nekünk, akik hiszünk
a demokráciában, annak felismerése: a Republikánus Párt úgy
változtatta meg a működésmódját, hogy megnehezítse a
demokrácia működését. Ennek a cinizmusnak a része, hogy
felismerték, ha a demokrácia nem működik, ha megbénul a
kétpártiság és elkeseredett megosztottság van, az jobban
kiábrándítja és lehangolja a mi szavazóinkat, mint az övékét.
Így nem igazán bánják, ha a kormányzás holtpontra jut.”
Biden érzékelhetően konzervatívabb. Nem követte Obamát
az obstrukció megszüntetésének szorgalmazásában, ez lett a
legnagyobb taktikai nézetkülönbség köztük. Amint óvatosan
mondta, a demokratáknak „meg kell vizsgálniuk” e
megszüntetést vagy módosítást, de csak akkor, ha a
republikánusok „féktelenné” válnak. Amikor Ruth Bader
Ginsburg főbírónő szeptemberben meghalt, a pártok közti
normalizálódás esélye még tovább csökkent.

A Fehér Házban Bidenre váró szokatlanul kényes feladatok

közé tartozik magának Donald Trumpnak a kezelése.
Magánemberként Trump mind politikai, mind jogi
értelemben egyfajta kihívás lesz. Hiszen már a választások
előtt azt mondogatta támogatóinak, hogy csak akkor veszthet,
ha „[a demokraták] csalnak”; a közeljövő stratégiai
kérdéseivel foglalkozó demokraták számításba vették, hogy
Trump zavargásokat szíthat. Biden tanácsadóinak nem volt
más választásuk, mint megvitatni olyan forgatókönyveket,
amelyek egykor bohózatnak tűntek volna. „Olyan ötletek is
elhangzottak, hogy odaláncolja magát az ágyhoz a Lincoln-
hálószobában és nem megy ki” – mondta nekem Biden egyik
vezető tanácsadója. A gyakorlatban arra számítanak, hogy az
államgépezet megfelelő részei meggátolják, hogy valaki
meglapuljon a nyugati szárnyban [ahol a Fehér Ház elnöki
lakosztálya helyezkedik el]. „Az alkotmány értelmében január
20-tól a következő elnöké a hatalom, s neki a kormányzat
összes eszköze rendelkezésére áll” – mondta, kifejezetten
utalva a hadseregre és a rendőrségre. Ennél jóval valószínűbb
kihívás lesz az, hogyan reagál egy Biden-kormányzat a más
jellegű nyomásra: a már a választások előtt erősödő
követelésre, hogy vonja felelősségre elődje kormányzatát
korrupcióért, bűnös hanyagságért és vétkes ügykezelésért.
Kevin Kruse princetoni történész felszólította Bident, hogy
indítson vizsgálatot a Trump-kormányzat járványkezelésének
ügyében, ahogyan hajdan a szenátusi Pecora Bizottság
vizsgálta az 1929-es nagy válságot. A vizsgálatot vezető
Ferdinand Pecoráról elnevezett testület széles körű
korrupciót tárt fel Amerika legtekintélyesebb intézményeinél,
amelyekben bankárok osztottak maguknak rejtett osztalékokat
és piaci érték alatti részvényeket az elit kliensek titkos listája
szerint. E leleplezések serkentették a közvélemény
támogatását a roosevelti New Deal átfogó gazdasági és
politikai reformjaihoz, közte az Értékpapír és Tőzsde
Bizottságot. Amint Kruse fogalmazott: „van tehát precedens.
Amennyiben valami rettenetes rossz történik – kiváltképp, ha
amerikaiak ezrei halnak meg –, hagyományosan nagy
vizsgálat indul, mint amilyen a 9/11 Bizottságé volt a 2001.
szeptember 11-i terrortámadás kapcsán.”
Kruse remélte, hogy egy Covid–19-bizottság vezeti majd a
szélesebb körű vizsgálatot a Trump-korszak korrupciója és
hanyagságai feltárására. „Ezt nehezebb lesz eladni
politikailag, mert némelyek a felelősségfeltárást bizonyosan
politikai törlesztésnek fogják beállítani.” Az Obama-
kormányzat nem üldözte a mérgezett kölcsönök és derivatívák
fő bonyolítóit, vagy a CIA emberkínzóit, főként azért, mert
Obama – ahogyan akkor mondta – fontosabbnak tartotta, hogy
„előretekintsenek és nem hátrafelé”. Kruse ezt hibának
tekinti: „Valahányszor ezt tesszük, valahányszor összekeverjük
az alapvető felelőskeresést az alaptalan bosszúállással, annak
később mindig megfizetjük az árát. Ha a jogsértők, akiknek
felelniük kellene, megússzák, gyakran visszatérnek fontos
közéleti szerepben, méghozzá felbátorodva, mivel tudják,
hogy egyszer már megúszták – mondta. – Ha nem vonod
felelősségre az embereket, az csak aláássa az intézményeinkbe
vetett bizalmat, mivel az emberek azt mondhatják, s joggal,
hogy engem sokkal csekélyebbért börtönbe vágtak, míg ezek
jóval rosszabbat tettek és büntetés nélkül megúszták.”
Biden elutasította azt a feltételezést, hogy ő bizonyos
személyeket vizsgáltatna: „ez az Igazságügyi Minisztérium
hivatásosainak dolga”, miután azonban Trump félreállította a
kormányzati belső ellenőrt, akinek feladata lett volna a
járványkezelés felügyelete, megígérte, hogy kinevez egy
főellenőrt, aki felülvizsgálja a kongresszus által jóváhagyott
2200 milliárdos serkentési programot. „Minden korrupcióval
szerzett dollárnak utánanézünk, s ha rálelünk, megbüntetjük
a bűnöst” – mondta. Ez a főellenőr terjesztheti fel a
potenciálisan bűnös cselekvést az igazságügyi tárcához, ami
Biden szerint figyelmeztetés „mindenkinek, aki részt vesz
Trump elnök és kormányzata korrupt osztogatásában”.
Amikor Pete Buttigieg visszalépett elnökjelölttel beszéltem
Trump felelősségének kérdéséről, ő úgy érvelt, hogy a fiatal
amerikaiak kevésbé hajlanak a „lapozzunk továbbra”, mint
egykor Gerald Ford elnök, aki a megújulás nemes
cselekedetének nevezte, hogy 1974-ben kegyelmet adott
elődjének, Richard Nixonnak. „Szerintem a bizottság ötlete
nagyon érdekes. Bármi történik is, olyan módon kell
felállítani, hogy lehetővé tegye a Republikánus Pártnak az
eltávolodást a trumpizmustól és felmérni, hogyan esett annak
fogságába. Nem szabad, hogy a győztes pártos
igazságszolgáltatásává váljon. A nemzeti megbékélésről kell
szólnia, s a nemzeti értékekről, normákról”.
A bírálat, hogy az Obama-kormányzat nem tett eleget az
elődök felelősségének megállapításáért, meglepően népszerű
még az akkori tisztségviselők körében is. Obama egyik
tanácsadója mondta nekem, hogy a „korai Obama-évek egyik
tanulságos leckéje, hogy semmit sem lehet nyerni azzal, ha
nem vonunk felelősségre több embert. Nincs szükség persze
politikailag motivált eljárásra, de amennyiben indokolt a
joguralom érdekében embereket felelősségre vonni, akkor azt
hagyni kell megvalósulni. Nem kaptunk jó pontokat sem a
republikánusoktól, sem az üzleti világtól azért, mert nem
indítottunk vizsgálatokat, s alighanem elszalasztottuk az
alkalmat az Obama által megörökölt gazdasági és
nemzetbiztonsági károk okozóinak megnevezésére.”

A Biden-kormányzat első száz napjában, amikor próbálja

kialakítani menetrendjét, nemcsak a jobboldali ellenfelekkel
kell számolnia, hanem legalább annyira ellenállásba ütközik a
saját pártján belül. Augusztusban a Napfelkelte Mozgalom
Twitteren üzent a demokrata vezetőknek, s megígérte, hogy
állhatatos kritikus lesz Trump távozása után is. „Biden csupán
eszköz, hogy Trumpot ki lehessen ebrudalni a Fehér Házból.
Készüljetek négy év pokolra a dühös fiatal nemzedék
részéről!” Hogy megértsem, milyen eszközökkel próbálja
összefogni Biden a pártja különböző frakcióit, a centristáktól
kezdve Ocasio-Cortezékig, egy washingtoni parkban szociális
távolságot tartó interjúra találkoztam Michael Kazin
történésszel, aki társszerkesztője a balos negyedéves
folyóiratnak, a Dissentnek. Egy ottani piknikasztal két végén
foglaltunk helyet, mint a hidegháborús kémek.
„Obamában nagyon bíztak az emberek – mesélte Kazin. – A
baloldaliak – elnézést, hogy egy kalap alá vonom őket – azt
mondták: »Tetszettek az ígéretei, de sajnos nem valósította
meg őket.« Jogos a felvetés, hogy mennyiben lehet ezért őt
magát okolni, és melyek voltak azok a külső akadályok
(strukturális és időbeli tényezők), amelyek hátráltatták,
miközben azon dolgozott, hogy megmentse a gazdságot.”
Kazin folytatta: „Hátráltatta az is, hogy nagyon hitt a
pártatlanságban. Szerintem túl nagyra értékelte saját
képességeit ahhoz, hogy a személyiségével és a retorikájáva
győzzön meg embereket.”
Meglepetésemre Kazin azt mondta, hogy a fiatal
progresszívok Biden programjának több elemét fogják
támogatni, mint azt harcos retorikájuk alapján képzeljük.
„Sokan a baloldalon és kivált a fiatalok úgy gondolják, hogy a
Demokrata Pártnak darabjaira kell szakadnia, s AOC-nek meg
a hozzá hasonlóknak kell vezetniük. De stratégiailag
felismerik, hogy jelenleg ez nem felel meg az embereknek –
mondta. – Azon dolgoznak, hogy baloldali demokratákat
választassanak meg, akik megpróbálják keresztülvinni a
mindenkinek járó egészségügyi biztosítást, a jobb lakhatást, a
rendőrség megreformálását, vagy akár a pénzmegvonást. Ezek
szükségszerűen mind radikális reformok, de még mindig
reformok.” Kazin idézte a Dissent egyik minapi cikkét, amely
kötelezővé tenné a szavazást az ausztráliai törvényekhez
hasonlóan. „Erre nem fog sor kerülni – tette hozzá –, de
csodálatos lenne.” Az ilyen eszmék feltárása a lojális ellenzék
munkájának része. „Nézze, mi radikális folyóirat vagyunk.
Nekünk az ilyesfajta dolgokról kell beszélnünk. Én sem hiszem,
hogy megfosztják a rendőrséget pénzalapjaitól, de helyeslem,
ha az emberek beszélnek róla.”
Ha benn akarja tartani a balosokat a koalíciójában,
Bidennek meg kell valósítania tervét a minimálbér
megduplázására és meg kell könnyítenie a szakszervezetek
alakítását. „Ez nem fog egy csapásra megtörténni. Azonban a
szakszervezetek – még azok is, amelyek Bernie-t támogatták –
többnyire mögötte állnak, mert felfogták, hogy ebből jó sülhet
ki. Biden megérti, amit Obama valahogyan nem tudott, hogy a
szakszervezetek a demokrata bázis szükségszerű részei. Ha
több szervezett tagjuk van, a demokraták jobban teljesítenek.
Ezt lehet látni a fehér szavazóknál is: a fehér szakszervezeti
szavazók Clintonra voksoltak, míg a fehér nem
szakszervezetisek túlnyomóan Trumpra. Ez hatalmas
különbség.” Mindazonáltal, ha Biden meg akar felelni a
roosevelti ígéretnek – mondta Kazin –, összpontosítania kell
arra, hogy visszaadja az amerikaiak hitét, politikai
beállítottságtól függetlenül, hogy a kormányzat képes
foglalkozni gondjaikkal. „A kormányzat működött a harmincas
években és a második világháború idején. Ezért hittek benne
az emberek, és ezért választottak liberálisokat vagy mérsékelt
republikánusokat.” Mára ez a bizalom elveszett. „Meg kell
győzni az embereket, hogy a kormányzat képes megtenni,
amiről beszél. A baloldaliak csak feltételezik, hogy az
»egészségbiztosítást mindenkinek« jelszót az emberek
szeretni fogják. Hogyne – ha működik.”
Obama helyeselte e nézetet. Megjósolta, hogy a
progresszívok elfogadnak bizonyos szintű rugalmasságot, ha
az eredményeket hoz. „Nem gondolom, hogy egy politikai
listával a kezükben fogják számonkérni a tételeket. Azt várják
el, hogy megmutassák nekik, hogy képesek a
kormánygépezetet olyanná tenni, amely tükrözi azt, amiben
hisznek és amivel törődnek. Mutassák meg, hogy ha az
amerikaiak többsége támogatja, hogy történjen valami a
klímaváltozás ügyében, akkor tényleg tudnak is valamit tenni,
s nem fut zátonyra a kezdeményezés a szenátus vagy a
képviselőház előtt.”
Hogy Biden építhessen a baloldal támogatására, annak
egyik módja, hogy kormányzata fontos posztjaira
progresszíveket helyez. Sanders egyik vezető tanácsadója
mondta nekem: „Őszintén szólva, ha visszatekintünk az
Obama-évekre, nem volt túl sok belső progresszív nyomás. Hol
volt a belső hang, hogy túl sok kompromisszumot köttök, és
harcolnotok kellene ezekkel a gazfickókkal?” Egy Biden-
kormányzatban „a kabineten belül lehetne ez a hang, a
körötte lévő emberek között. Ha ő meghatározott módon a
Demokrata Párt egyik – ráadásul vezető – szárnyát képviseli,
akkor valóban azokra hárul a feladat, akik hatalommal bírnak,
hogy közöljék vele: rendben, de milyen módon akarsz szót
érteni azokkal, akik vesztettek?”
Bidennek volt néhány gesztusa ebben az irányban. Évek óta
tanácsadók olyan kis csoportjára támaszkodott, Donilonra,
Klainra és Kaufmanra, akikről a Politico magazin tavaly azt
írta, „sokban olyanok, mint Biden: idősek és fehérek, hosszú, a
Demokrata Párt egykori csatáiban szerzett tapasztalattal”. De
ez a portré mellőzte az olyanokat, mint a harmincéves
Symone Sanders, Bernie Sanders egykori tanácsadója, aki a
Biden-kampány egyik legbefolyásosabb fekete tanácsadói közt
volt. Biden felismerte, hogy ha meg akar felelni az ország
igényeinek, akkor radikálisan szélesítenie kell embereinek és
az általuk képviselt tapasztalatoknak a körét. „Azt gondolom,
hogy valóban fontos, nagyon-nagyon fontos kormányzatomnak
hasonlítania az országra” – mondta nekem. Azt remélte, hogy
úgy fognak rá emlékezni, mint aki „behozott rengeteg
valóban tehetséges embert, olyanokat, akiknek másként nem
lett volna esélyük erre”.
Engem sokszor meghökkentett, hogy mérsékelt demokraták
hajlanak a párton belüli ideológiai különbségekre irányítási
problémaként tekinteni. Amikor Klobucharnak, a minnesotai
mérsékelt demokratának említettem, hogy Bidennek gondjai
lesznek a balosok támogatásának megőrzésével, ő azt felelte,
nem hiszi. Az igazi szakadék azok közt van, akik támogatják
vagy ellenzik Trumpot: „A pártunkban lévő ellentétek
korántsem ekkorák – mondta. – Nézze meg a rendőrségi
reformtörvényt a képviselőházban és a szenátusban: egy sor
mérsékelt képviselő és vidéki területekről való támogatta a
törvényt.”
Minden hangzatos, a Napfelkelte Mozgalom tweetjeiből
kihallatszó retorika ellenére, azt mondta nekem Prakash, az
egyik alapító, hogy ő egy Biden-elnökségre lehetőségként
tekint: „Meg kell választanunk ezt a fickót elnöknek, hogy a
politikai eszmék teréből a hatalomba kerüljünk. Ebben az
országban történtek progresszív fejlemények felettébb
mérsékelt elnökök alatt, a megfelelő időben és megfelelő
helyen. Nixon alatt hoztuk létre az EPA-t [Környezetvédelmi
Hivatal]. A szövetségi államok közti úthálózatot Eisenhower
alatt építettük – tette hozzá nevetve. – A rejtély kulcsa, hogy
ne legyünk sem önelégültek, sem farizeusok. Rá kell lelni a
biztos pontra középen.”

A nyár folyamán, miközben Trump zuhant a felméréseken,

Biden olyan számokat produkált, amelyek példátlanok egy
hivatalban lévő elnök kihívója esetében a modern
közvélemény-kutatások kezdete óta. Még azután sem volt
képes Trump elérni az ilyenkor megszokott kiugrást a
felmérési számaiban, hogy a Fehér Házat használta a
pártkonvenciója helyszíneként. Biden gyakran mondta, hogy ő
„egyesíteni akarja az országot”. De ez mit is jelent valójában?
Vajon az egységre való törekvés a bénultság elleni receptje?
Az egység kilátásai segítették Obamát abban, hogy
bekerüljön a Fehér Házba. De e koncepció vegyértéke
megváltozott. „Obama szavazótábora, az amerikaiaknak
ártatlan serege, felnőtt – mondta nekem Mitchell, a Dolgozó
Családok Pártjából. – Cinikusabbak lettek. Megkeményedtek.
Több kérdést tesznek fel és több adatot követelnek. Az
emberek ismerni akarják a politika részleteit. Felmennek az
internetre, terveket olvasnak és megvizsgálják azokat. Vagyis
Bidennek ki kell jelentenie: »Ha sikerül megszereznünk a
szenátusi többséget, ezek a dolgok fognak történni. Ilyen és
ilyen lesz a kormányom, meg ezeket a Trump-érában hozott
döntéseket fogjuk visszacsinálni.« Nem lehet csupán
általánosságban beszélni.”
Amikor Obamát kérdeztem, hogy ő mire számít, éppen
Martha’s Vineyardon, a massachusettsi szigeten lévő házában
töltötte a nyarat, az elnöki emlékiratain dolgozva. Sanders
visszalépése után hamar megtámogatta Bident, s fontos
szerepet játszott a kampányban: az elnökjelölt mellett volt
egy videós beszélgetésen és kampánypénzt gyűjtő eseményen.
Ő és Biden gyakran beszéltek telefonon, noha nem csináltak
ebből túl nagy ügyet, hiszen Trump nyilvánvalóan szerette
volna a Biden-kormányzatot az Obama-évek fedett
restaurálásaként beállítani. Obama nemrég felkeltette a
figyelmet lelkesítő szónoklatával John Lewis temetésén,
emlékeztetve a szorongó demokratákat az optimizmus jórészt
elfeledett korszakára.
Azokról a fiatalokról kérdeztem, akik kiábrándítónak
tartották, hogy a demokrata vezetés nem ért el több haladást.
Ő az egészségügyi biztosítás példáját hozta fel: „Joe és én
fájdalmasan tisztában voltunk bizonyos kötöttségekkel és
korlátokkal. De ez az, amit meg tudtunk tenni, és 20 milliónál
több ember jutott biztosításhoz. Missouri kiterjesztette a
Medicaidet [idősek biztosítása], vagyis ezzel talán pár
százezerrel többen is. S most lehetőség lesz ennél jobbá is
tenni. Azt hiszem, a fiatal nemzedéknek egy válasz, hogy igen,
erősebben kell küzdeni, mert a haladás akkor érhető el.”
Obamát érzékenyen érintik azok a vélemények, hogy
kormányzata túlságosan hajlott volna a kompromisszumokra.
„Az én törvénykezési programom, és Joe törvénykezési
programja legalább annyira bátor és agresszív volt, mint most
sok fiatalé. Ha azt kérdezi tőlem vagy Joe-tól, hogy mit
sajnálunk, vagy milyen tanulságot vontunk le a
kormányzásunkból, akkor nem azt, hogy nem voltunk kellően
bátrak a javaslatainkkal. Hanem azt, hogy továbbra is hittünk
a kongresszusi republikánusok hajlandóságában, hogy a
szabályok szerint játsszanak, s készek legyenek a tárgyalásra
és kompromisszumra.”
Amikor 2012-ben Obama az újraválasztásáért indult, azt
remélte, hogy győzelme egy könnyebben kezelhető
kongresszust eredményez. „A felajzottság lankadhat – mondta
akkortájt –, mivel a Republikánus Pártban van hagyománya a
józan belátásnak.” Ez a remény régen elszállt. „Amikor
fiatalokkal beszélgetek, azt mondom nekik: nézzétek, a
klímaügyi javaslataink nagyon rámenősek voltak, csak éppen
nem tudtuk keresztülvinni azokat. S nem azért, mert lobbisták
és vállalati támogatók sugdostak a fülünkbe. Annak oka, hogy
nem tudtuk elfogadtatni őket, egyszerűen az, hogy nem volt
hatvan szavazatunk a szenátusban. S ugyanez igaz az
egészségügyi biztosítás kiterjesztésének és a bevándorlási
reform elfogadtatásának ügyében is.” Majd Obama így
folytatta: „Tevékenységével a Republikánus Párt
diszkreditálta a régi vágású tárgyalásokat és
kompromisszumokat, amelyek még megvoltak a
kongresszusban, amikor Joe oda először bekerült. Alighanem
idejébe telt, hogy ezt belássa, mert szerintem neki éppen
abban volt gyakorlata, hogy ezeket tető alá hozza. Fájdalmas
lehetett látnia, mi történt az olyan intézményekkel, mint a
szenátus.”
Biden gyakran érvel azzal, hogy Amerika „nem működhet
konszenzus nélkül”. De amikor a kongresszusi harmóniával
bűvészkedik, sok fiatal amerikai gondolta, hogy csak ámít,
vagy – ami rosszabb – nem akar beszállni a nehéz harcokba.
Kigúnyolták 2019-ben, amikor felvetette, hogy Trump
távozása után a törvényhozás tagjai „megvilágosodhatnak”.
Az ő felfogásában ugyanakkor a kétpártiság lehetősége a
győzelem arányán múlik. „Ha nyerünk és megszerzünk
további öt vagy hat szenátusi helyet, akkor szerintem lesz
megvilágosodás – mondta nekem –, mert akkor csak három,
négy vagy öt republikánusra lesz szükség, aki egy picit
meglátta a fényt.” S így folytatta: „Nem gondolom, hogy
alábecsülhető annak a hatása, hogy ha Trump már nincs a
színen. Se a bosszúvágya, a kicsinyessége, a készsége, hogy –
akár a saját kárára is – vendettát hirdessen emberek ellen,
mint láttuk Sessions esetében.” (Jeff Sessions volt Trump első
igazságügy-minisztere, ám Trump segített őt megtorpedózni
a legutóbbi alabamai előválasztáson.)
Obama kormányzatának egyik vezető tagja, akivel a nyáron
beszéltem, tartott attól, hogy sokba kerülhet Biden
optimizmusa: „Úgy fogja fel a szerepét, hogy hoz néhány
Trump ellen fordult republikánust, és rájuk építi a kétpárti
konszenzust? Tapasztalatból tudom, hogy ez csapda. Mi már
belesétáltunk. A te embereid hitüket vesztik, a
republikánusok sohasem írják javadra, s sok időt vesztesz vele,
hogy a végén megkapd a Tea Partyt [szélsőjobboldali
republikánusok].”
Augusztusban, szembekerülve kampánya egyik legtöbbet
eláruló próbájával, Biden sokatmondóan választott: Kamala
Harris kaliforniai szenátort szemelte ki alelnökjelöltjének.
Ezzel a faji és etnikai sokszínűséget részesítette előnyben az
ideológiai sokszínűséggel szemben. Ő lenne az első fekete, az
első dél-ázsiai és az első női alelnök. Amint Biden is, Harris
sem volt soha a progresszívok jelöltje. Noha a szenátusban
neki van az egyik legliberálisabb szavazati múltja, a
progresszívokat zavarta sok San Franciscó-i ügyészi, majd
kaliforniai főügyészi időszakában hozott döntése, amikor
habozott bizonyos rendőrségi reformok kérdésében, és
rámenősen üldözte az iskolakerülést.
Biden oldalán állva jelölése bejelentésekor, Harris igazi
készséget tanúsított a küzdelemre, amikor Trump gazdasága
kapcsán megjegyezte, hogy „miként minden mást, amit
megörökölt, úgy a gazdaságot is tönkretette”. Továbbá
csépelte azzal a ténnyel is, hogy „minden nyolcvan
másodpercben meghal egy amerikai a Covid–19 miatt”.
Trump és beosztottjai keresték a módját Harris
megtámadásának: kifigurázták a hangját, a nevét, és a
támogatóknak küldött e-mailekben „az amerikai szenátus
legkíméletlenebb, legszörnyűbb, legtiszteletlenebb,
LEGLIBERÁLISABB tagjának” nevezték.
A bejelentés után felhívtam Kandyce Bakert, az egyetemi
adminisztrátort, akivel a washingtoni demonstráción
találkoztam, s aki akkor azt mondta, hogy „sajnos” Bident kell
támogatnia. Baker örült annak, hogy egy fekete nő lett az
alelnökjelölt, de aggasztották a politikai kalkulációk. „Nekem
tökéletesen megfelelnek azok a jelöltek, akik megváltoztatják
álláspontjukat vagy felismerik, hogy ez volt 2015-ben, de most
már több információm van. Azonban elvárom Kamalától, hogy
el is magyarázza, mi történt. Nem elegendő, hogy csak annyit
mondjon, fejlődtem” – közölte Baker.
Amikor augusztus végén Harris a demokraták elnökjelölő
konvencióján beszélt, inkább több biztatást kínált, mint
magyarázatot. „Engem annyira inspirál egy új nemzedék –
mondta –, ti szorítotok minket rá a nemzet eszméinek
megvalósítására.” Harris elkezdte kialakítani szerepét egy
lehetséges Biden-kormányzatban. Belőle aligha lesz az
összekötő a kongresszushoz, amilyen volt Biden Obamának,
mert az maga Biden lesz. Ehelyett benne látszott a lehetőség a
híd szerepére a fiatalabb, megosztottabb szavazótáborhoz, s a
kormányzati értékek erőteljes képviseletére, a trumpizmus
visszaverésére, kezdve rögtön a Mike Pence alelnökkel való
tévévitában. Biden azzal büszkélkedett, hogy lojális alelnök
volt, s Harrisnak akként kell kezelnie új státuszát a párt jogos
örököseként, hogy ne idegenítse el magától a főnökét.
A konvenció, mint annyi minden ezekben a napokban,
lényegében a képernyőre volt visszaszorítva, ám e korlátozás
csak fokozta a személyes sürgetés jelentőségét. Obama
felkavaró beszédben szólította fel az amerikaiakat, főként a
fiatalokat, hogy utasítsák el a cinizmust és az apátiát. „Így
sorvad el a demokrácia, amíg már egyáltalán nem is
demokrácia, s nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen” –
mondta. Szavai szerint az individualizmus felelősséget jelent,
nem csupán felhatalmazást: „Ne hagyjátok, hogy elvegyék
tőletek a hatalmatokat” – figyelmeztetett.
Ez volt a bevezetője Biden megfontolt hivatkozásának az
erkölcsi tartásra, az észszerűségre, „a sötétség évadának”
meggyászolására – ahogy ő fogalmazott. Beszédében,
amelyben Trump neve el sem hangzott, Biden azzal érvelt,
hogy az amerikaiak nem lehetnek a múlt és a jelen
kudarcainak foglyai. „Én a bennünk lévő legjobbra és nem a
legrosszabbra számítok” – hirdette, s idézte a polgárjogi
harcok ikonját, Ella Bakert, aki azt mondta: „Mutass fényt az
embereknek és rálelnek az útra!”
Egymás után hétköznapi emberek beszéltek elszenvedett
nehézségeikről. Kristin Urquiza, egy 39 éves arizonai
elmesélte apja, Mark Anthony Urquiza történetét, aki négy
éve Trumpra szavazott, s hitt a járvánnyal kapcsolatos
megnyugtatásaiban, majd – ahogy lánya mondta – „egyedül
halt meg az intenzív osztályon, ahol egy ápolónő fogta a
kezét”. Egy tizenhárom éves fiú New Hampshire-ból, Brayden
Harrington megköszönte Bidennek, hogy elmondta neki:
„ugyanabba a klubba tartozunk – dadogunk”. A hivatalos
szavazás, általában a konvenció banális eljárása, most
videóparádéként született újjá, tükrözve Amerika
összetettségét és hatalmas voltát, a Karibi-tengertől a
Dakotákon át Alaszkáig. A hatás giccses, megnyugtató és üdítő
volt, illően egy korhoz, amelyben az amerikaiak egy felkavaró
fejleményre ébrednek rá: a politikusok mutathatnak nekünk
fényt, vagy legalább nem takarják el, de az útra nekünk kell
rálelnünk.

***
A politikai talányok és taktikák ellenére – Kína, klímaváltozás,
mesterséges intelligencia, nem beszélve a küszöbönálló
válságokról –, a potenciális Biden-kormányzat lényegi jellege
az alapvető döntésekben fog kialakulni. Elképzeléseit Amerika
bajairól életrajzának két eltérő szála fogja bonyolítani: a
politikai felelősségről alkotott mítosz és saját sorsának
balszerencséi. A Tyranny of Merit [Az érdemek zsarnoksága]
című könyvében a harvardi politikafilozófus, Michael Sandel
írja, hogy „miközben az egyenlőtlenség hatalmasra nőtt, a
tömegkultúra erősítette azt a nézetet, hogy felelősek vagyunk
a sorsunkért és megérdemeljük, amit kapunk… Ha sikeresek
vagyunk, azt a saját cselekedeteinknek köszönhetjük, ha pedig
kudarcot vallunk, senki mást nem hibáztathatunk magunkon
kívül.” A járvány és a rendszerszintű igazságtalanság korában
érvel Sandel, „a sorsunkban lévő esetlegesség érzése egyfajta
szerénységre ösztönöz: így jártam – Isten kegyelméből, a
születés véletlenjéből vagy a kifürkészhetetlen sors
akaratából”.
Biden, aki mindig érezte a széljárást, arra számít, hogy
Amerika másfajta politikát akar. Értette, hogy mi jár a
kongresszusi tagok fejében – az egyensúlyozgatás, a felelősség
alól való kibújás, a harmadikutas politika –, és hitt abban,
hogy legalább páran közülük készek a vele való
együttműködésre. Az egységről való elképzelése ugyanakkor
a washingtoni gépezeteknél távolabbi erőnek ad nyomatékot:
annak, hogy az emberek úgy érezzék, valaki a fővárosban
hallgat rájuk.
A 2020-as, egyedülállóan különös kampányban a tanácsadók
azon dolgoztak, hogy Biden minden nap telefonkapcsolatba
kerüljön egy átlagemberrel. Egy tavaszi délutánon kapcsolták
neki Mohammad Qazzazt, a michigani Dearbornból. Három
héttel azelőtt Qazzaznak, aki egy kávépörkölő üzletet vezet,
pozitív lett a vírustesztje. Amikor Biden hívta, otthon volt
karanténban, próbálva védeni feleségét és két gyerekét.
Qazzaz, aki rögzítette a beszélgetést és lejátszotta nekem,
elmondta Bidennek, hogy a kislánya, aki csupán kétéves, és
nem érti, hogy az édesapja miért nem jön ki a hálószobájából,
folyton azt mondogatja, hogy „Baba, nyisd ki az ajtót! Nyisd ki
az ajtót!” S miközben leírta e helyzetet, elcsuklott a hangja és
próbált megnyugodni: „Bocsásson meg, alelnök úr”. – „Ne
sajnálkozzék – mondta Biden –, felindultsága tökéletesen
jogos. S ahogy a mamám mondaná, szabadjára kell engedni.”
Biden elmesélte Qazzaznak, hogy neki is voltak gyerekei,
akik túl kicsik lévén nem értették a köröttük lévő zűrt:
„persze semmilyen helyzet nem azonos, de úgy érzem, túl fog
rajta jutni” – mondta Biden. S javasolt Qazzaznak egy játékot,
amit az ajtón keresztül tudnak játszani: gondoljon egy számra
vagy színre, amit a kislánynak ki kell találnia. „És meséljen
neki arról, hogy milyen lesz az, ha apa már jobban van.”
Elbeszélgettek egy darabig Qazzaz apjáról is, aki
Jeruzsálemből vándorolt be Amerikába. „Úgy tűnik, maga túl
fog ezen jutni – mondta neki. – Azért vagyunk olyan nemzet,
amilyen, mert a bevándorlók nemzete vagyunk.” A
beszélgetést ötpercesre tervezték, végül 21 percet beszéltek.
Meghallgatva e telefonbeszélgetést, Franklin Roosevelt
híres szavai jutottak eszembe: „Az elnökség nem csupán
kormányzati hivatal… Mindenekelőtt az erkölcsi vezetés
posztja.” Joe Biden élete bővelkedik hibákban, megbánt
cselekedetekben és megrendítő személyes veszteségekben. Ha
eljut az elnökségig, aligha tud olyan magasztos retorikát
nyújtani, amely hat is a nemzet lelkére, ám a gyászoló
embereknek vigaszt kínálhat a felgyógyulás jeleként.
 Köszönetnyilvánítás
Ennek az írásnak a nagy része a The New Yorkerből származik,
ahol különösen hálás vagyok jelenlegi és múltbéli
kollégáimnak. Az első Biden-esszémet az általam mélyen
tisztelt John Bennet szerkesztette. A rövidebb részleteket
Virginia Cannon, Amy Davidson Sorkin és Carla Bluemenkranz
javította. Amikor a 2020-as kampány során bővebben is
foglalkoztam a témával, akkor szerencsémre a sebészi
precizitással és őszinteséggel megáldott Nick Trautwein
szerkesztette a szövegemet. Külön köszönettel tartozom
Deirdre Foley-Mendelssohnnak, Dorothy Wickendennek és
David Remnicknek, akik őrködnek a lap tisztessége, haladó
szelleme és gazdag tartalma felett.
Munkámat a tartalmi pontosság ellenőrzésével és egyéb
szerkesztési feladatok elvégzésével Madeleine Baverstam,
James Haynes, Ethan Jewell, Ruth Margalit, Teresa Mathew,
Betsy Morais, Matthew Silberman, Hélène Werner és Hannah
Wilentz támogatta.
Ez a könyv nem jöhetett volna létre barátom és ügynököm,
Jennifer Joel káprázatos munkája nélkül. Különleges köszönet
illeti Jonathan Karpot, aki hosszú évek óta támogat és biztat,
nemrég pedig számos követ megmozgatott annak érdekében,
hogy e kötet megjelenhessen. A Scribner kiadónál Nan
Graham szívélyesen üdvözölte az ötletet, majd Colin Harrison
óriási odaadással nézett végig minden egyes oldalt. Köszönet
továbbá Sarah Goldbergnek, Mark LaFlaur-nak és Brian
Belfigliónak.
A legnagyobb hálával a szeretteimnek tartozom:
feleségemnek, Sarabethnek, akinek a cinizmusommal
szembeni immunitása áthatja a politikáról szóló minden
szavamat; továbbá Olivernek és Rose-nak, akik arra
emlékeztetnek minket, hogy miért számít, ami fontos.
 Jeg yzetek
Ez a könyv a The New Yorkerben 2011 és 2020 között
időközönként megjelent írások alapján készült. Biden élete
során rengeteg beszédében mondta azt az embereknek: „Az
életedben vagy épp felfelé vagy épp lefelé tartasz.” Amikor
2014 áprilisában először találkoztam vele, szakmai
szempontból és a szó szoros értelmében is épp a kettő között,
pontosabban a levegőben volt, hiszen az Air Force Two
fedélzetén utazott Kelet-Európa fölött. Második alelnöki
ciklusának közepén járt, és igencsak rossz kedélyállapotban
volt. Washingtont megbénította a pártok viszálya, Obama
népszerűsége csökkent, s Biden túl korainak ítélte, hogy nyílt
tárgyalásokat kezdjen az elnökjelöltséggel kapcsolatban. Az
évek során négy interjút készítettem vele, legutóbb 2020
júliusában.
Az elmúlt években több mint száz emberrel beszélgettem:
politikai pályatársakkal – köztük két alkalommal Barack
Obamával –, Biden családtagjaival és régi stábtagjaival.
Beszéltem továbbá számos ellenfelével és munkatársával
Washingtonban, Delaware-ben és másutt.
Valójában véletlenül váltam Biden-szakértővé. Eleinte
azért kezdtem érdeklődni iránta, mert külpolitikai
kérdésekkel foglalkozott, én pedig egy teljes évtizeden át
voltam tudósító a tengerentúlon. Miután közelebbről
megismertem a tevékenységét, megláttam benne a
perspektívát; úgy éreztem, hogy az amerikai politikai
kultúrában régóta betöltött szerepe révén eddig ismeretlen
területeket tud nekem bemutatni. Széles körű tapasztalatai,
rendkívüli szenvedélyessége, valamint az, hogy gyakran eljár
a szája, s kimondja, amit gondol, különleges színfolt az üres
lózungokkal ékesített washingtoni újságírás világában. Biden
is belefut olykor ilyenekbe, de nem olyan gyakran, mint a
többiek.
Interjúim mellett számos szakértő és újságíró írását
használtam fel, olyanokét, akik dokumentálták karrierjét és
annak összefüggéseit. Az alábbi felsorolás nem teljes; de
remélem, hogy fogódzóként szolgálhatnak néhány különösen
értékes forrás felkutatásához.

Bevezetés
Biden aneurizmáinak és gyógyulásának történetéről ő maga
és családtagjai meséltek nekem. Életének jelentős epizódjaival
kapcsolatos részleteket az emlékirataiból válogattam: Promises
to Keep (2007) Promise Me, Dad: A Year of Hope, Hardship, and Purpose
(2017). Betegségeiről sok értékes információt olvashattam a
néhai Richard Ben Cramer által írt What It Takes: The Way to the
White House című könyvben, amely egyedi módon mutatja be
Biden 1987-es elnökjelöltségét.
Biden megjegyzését, amely egy miniszterrel folytatott
magánbeszélgetésen hangzott el, egy közvetlen fültanú
elmondása alapján írtam le.

I. Fejezet: Annus horribilis

James Comey jellemzése saját visszaemlékezéseiben, A Higher
Loyalty: Truth, Lies, and Leadership (Flatiron Books, New York),
jelent meg.
Hálával tartozom Patrick Fishernek, az ezredfordulós
generáció politikai hatásának bemutatásáért, amelyet több
tanulmányban elemzett, többek között „Generational Cycles in
American Politics, 1952–2016”, Society 57 (2020): 22–29. o.
A fiatal baloldal változásának megfigyeléséért sokat
köszönhetek John Judis mélyenszántó cikkének, „A Warning
from the 60s Generation”, The Washington Post, 2020. január 21.;
valamint Paul Taylor és a Pew Center kötetének, The Next
America: Boomers, Millenials, and the Looming Gene​ rational Showdown
(PublicAffairs, New York, 2014).
Obama és Biden korai beszélgetéseinek részletei Steven
Levingston érdekfeszítő könyvében jelentek meg, Barack and
Joe: The Making of an Extraordinary Partnership (Hachette Books,
New York, 2019).

II. fejezet: Hogyan jutott idáig?

Jeff Connaughton élményeiről a könyvében számol be, The
Payoff: Why Wall Street Always Wins ( Prospecta Press, Westport,
Con., 2012).
A Csendes Generációról szóló adatok és elemezések Elwood
Carlson könyvében jelentek meg, The Lucky Few: Between the
Greatest Generation and the Baby Boom (Springer, Netherlands,
2008).
A szerencse és akarat fogalma amerikai alakulásának
megértéséhez Maria Konnikova megfigyeléseire
támaszkodtam, The Biggest Bluff: How I Learned to Pay Attention,
Master Myself, and Win (Penguin Press, New York, 2020).
Az ebben és a későbbi fejezetekben szereplő életrajzi
részletek a Promises to Keep, a What It Takes, és Biden második
memoárjában, Promise Me, Dad, jelentek meg. A Thomas-
meghallgatás részleteiért Jane Mayer és Jill Abramson
kötetéhez fordultam, Strange Justice: The Selling of Clarence Thomas
(Houghton Mifflin, Boston, 1994).

III. fejezet: „Nőj fel!”

Biden korai, szenátusi élményei és azzal kapcsolatos
megjegyzései a „Death and the All-American Boy” című
cikkben jelentek meg, in. Washingtonian, 1974. június 1.
Biden Arendtnek intézett leveléről Roger Berkowitz
tanulmányából szereztem tudomást, amelyet a Hannah
Arendt Center for Politics and Humanities, honlapján közölt
2020. augusztus 16-án.
 A politikai felelősség kapcsán James Forman Jr. könyvére
támaszkodtam, Locking Up Our Own: Crime and Punishment in Black
America (Farrar, Straus & Giroux, New York, 2017).
Az „önhibáján kívül” kifejezés elemzése Michael J.
Sandelnél jelenik meg, The Tyranny of Merit: What’s Become of the
Common Good? (Farrar, Straus & Giroux, New York, 2020).
A cégvezetői fizetések 2007-et követő növekedéséről szóló
kimutatást a kongresszus Adóügyi Bizottsága tette közzé.

IV. fejezet: Az alelnök

Az „új amerikai többség” kifejezést Stacey Adams használja a
könyvében, Our Time Is Now: Power, Purpose, and the Fight for a Fair
America (Henry Holt, New York, 2020).
Az alelnökök politikája súlypontjainak, köztük Cheney
„kemény ügyekre” való összpontosításának részleteiben
Barton Gellman könyvére támaszkodtam, Angler: The Cheney Vice
Presidency (Penguin Press, New York, 2008).
Az empátia Obama retorikájában betöltött szerepét Colleen
Shogan tanulmánya vizsgálja, „Thee Contemporary
Presidency: The Political Utility of Empathy in Presidential
Leadership”, Presidential Studies Quarterly 39 (2009): 859–87.

V. fejezet: A küldött
Bill Bradley Bidennel közös Szovjetunión belüli utazásainak
emlékét memoárjában tette közzé, Time Present, Time Past
(Vintage Books, New York, 1997).
2014 nyarán a USA Today hozta nyilvánosságra Biden
telefonhívásainak listáját.
Biden tippje, hogy Maliki aláírja a bekefenntartókról szóló
egyezmény meghosszabbítását, Michael R. Gordon és Bernard
E. Trainor könyvében jelenik meg, The Inside Story of the Struggle
for Iraq, from George W. Bush to Barack Obama (Pantheon Books,
New York, 2012).
 Zalmay Khalilzad és Kenneth Pollack az iraki stratégiai
kilátásokat a „How to Save Iraq” c. cikkben gyűjtötték össze,
The New Republic, 2014. július 22.

VI. fejezet: A szerencsés és a balszerencsés

Jonathan Alter számol be arról, ahogy 2008-ban biztosította
Biden Obamát, hogy ő már túlságosan öreg az
elnökjelöltséghez, „Biden’s Unified Theory of Biden”,
Newsweek, 2008. október 13.
Peter Beinart tanulmánya a szélesebb demokrata
mezőnyben rejlő, 2016-os lehetőségekről, „Run, Joe, Run: Why
Democrats Need a Biden Candidacy”, The Atlantic, 2014. május.
9.
A Beau halálával kapcsolatos részletek, valamint Biden
naplóbejegyzése Biden visszaemlékezésében, Promise Me, Dad,
jelent meg. Levingston Barack and Joe c. könyve fontos
adalékokkal szolgált Obama és Biden kapcsolata alakulásának
megértéséhez a nyugati szárnyban eltöltött utolsó éveikben.
Adam Entous részletes beszámolója arról, Hunter Biden
élete miként befolyásolja az elnökjelöltséget, „Father and
Son” c. cikkében jelent meg, The New Yorker, 2019. július. 1.

VII. fejezet: Harc a lélekért

Sokat köszönhetek Samuel L. Popkin megjelenés előtt álló
könyvének, Crackup: The Republican Implosion and the Future of
Presidential Politics, (Oxford University Press, New York, 2021).
Lucy Flores beszámolója „An Awkward Kiss Changed How I
Saw Joe Biden” címmel jelent meg, New York, 2019. március 29.
2020 márciusában Renee DiResta, a Stanford Internet
Observatory elemzője vizsgálta Jill Stein
#BidenCognitiveDecline hashtagjének hatását.
Ryan Lizza vizsgálta Biden és a fiatal baloldal viszonyát a
„Biden Camp Thinks the Media Just Doesn’t Get It” című
cikkében, Politico, 2019. szeptember 11.
 Bernie Sanders a Bidennel való kapcsolatáról Andrew
Marantzcal készített interjújában számol be, „Bernie Sanders
Is Not Done Fighting”, The New Yorker, 2020. június 9.

VIII. fejezet: Az elnökség megtervezése

Biden gyors cselekvésének tervéről Matt Viser ír cikkében „If
He Gets a Presidential Day 1, Joe Biden Has a Nearly Endless
List of Ways to Spend It”, The Washington Post, 2020. július 29.
A Pecora Bizottság tanulságainak potenciális
alkalmazhatóságáról Kevin M. Kruse ír, „Why a Biden
Administration Shouldn’t Turn the Page on the Trump Era”,
Vanity Fair, 2020. július 7.
A jutalmazás, irányítás és küzdés fogalmainak
használatakor Sandel The Tyranny of Merit c. könyvére
támaszkodtam.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Evan Osnos: Joe Biden. The Life, the Run,
and What Matters Now
First published in 2020 by Scribner,
an imprint of Simon & Schuster, Inc.
1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020

Fordította
Avar János és Avar Katalin

A fordítást az eredetivel egybevetette

Zámbó Kristóf

Borítóterv
Kiss Áron

ISBN 978-963-5443-17-8 (EPUB)

ISBN 978-963-5443-18-5 (MOBI)

© Evan Osnos 2020

© Hungarian translation Avar János,
Avar Katalin 2020
© Kossuth Kiadó 2020
Borítókép © MTI Fotóarchívuma

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{ 1}
Petőfi Sándor fordítása