Keleti kérdés néven szokták összefoglalni mindazokat a politikai viszonyokat, melyek a török

birodalomnak a XVIII. sz.-ban bekövetkezett hanyatlásával keletkeztek.

A XIX. században a „keleti kérdés”-nek nevezett nemzetközi konfliktus nagyban befolyásolta
a románok által lakott területeket is. Moldva és Havasalföld is részt vettek az
eseménysorozatban már a XIX. század elejétől.
Az 1806 – 1812 között zajló orosz-török háború eredményeként Besszarábia orosz
fennhatóság alá került. Az 1828 – 1829 között zajló másik orosz – török háború végén
kimondták, hogy a két román állam hivatalosan is orosz protektorátus alá kerül,
adminisztratív autonómiát kapnak és saját hajóikkal szabadon hajózhatnak a Dunán.
A XIX. század második felében a konfliktus újra kiéleződött, és kitört a Krími Háború (1853
– 1856). Ebben a fegyveres konfliktusban már nem csak Oroszország és a Török Birodalom
vettek részt, hanem a törökök oldalán harcolt Anglia és Franciaország vezetésével több
európai állam is. Ebben a háborúban Oroszország vereséget szenvedett. A béketárgyalásokra
1856-ban, Párizsban került sor. Ezen a tárgyaláson Franciaország felvetette a román államok
egyesülésének lehetőségét, amit a Török Birodalom és az Osztrák Birodalom rögtön
elvetettek, mondván, hogy maguk a románok sem szeretnék a két állam egyesülését. A kérdés
tisztázására a nagyhatalmak abban egyeztek meg, hogy mindkét államban ad-hoc (’csak
ezért/azért’, ’éppen ez/az okból’, alkalmi) gyűlést fognak összehívni, amelyeken a román
képviselőknek lehetősége nyílik színt vallani: akarja-e a románság Moldva és Havasalföld
egyesülését vagy nem? Ugyanekkor azt is eldöntötték, hogy a két román állam továbbra is
török fennhatóság marad, az orosz protektorátust pedig egy nemzetközi nagyhatalmi
garanciavállalással cserélték fel. Moldvának fel kellett adnia dél-besszarábiai három
megyéjét, Cahult, Bolgradot és Ismailt.
Kijelentették, hogy a románság egyöntetűen a két állam egyesülését szeretné és így egy új,
független állam létrehozását Románia néven.
A nagyhatalmak 1858-ban újra összegyűltek Párizsban a kérdés megvitatására. A Párizsi
Konferencián a résztvevő államok nem teljesítették a románok követeléseit, hanem egy köztes
megoldás mellett döntöttek: a Párizsi Egyezmény értelmében a két állam részvételével létre
kell hozni Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségei-t, amelynek két uralkodója, két
kormánya és két nemzetgyűlése kell legyen. A Párizsi Egyezmény, bár kifejezetten tiltja az
egyesülést és két választott uralkodót köt ki a két ország élére, de nem szabályozza, hogy
mindkét országban egymástól függetlenül nem lehet ugyanazt a személyt megválasztani. Így
1859. január 5.-én előbb Moldvában, majd január 24.-én Havasalföldön is megválasztják
uralkodónak Alexandru Ioan Cuza-t.

Al. I. Cuza reformjain keresztül megteremti a modern román állam alapjait. Legfontosabb
reformjai:

- a kolostori javadalmak szekularizációja;

- új alkotmány jellegű alaptörvény bevezetése;
- polgári törvénykönyv kiadása;
- büntetőjogi törvénykönyv kiadása;
- iskolareform.
Hohenzollern Sigmaringen Károlyt hívják meg a trónra, aki 1866. május 10.-étől I. Károly
néven uralkodik. Ettől a ponttól kezdve Románia független államként viselkedik a nemzetközi
életben. Ennek egyik legfontosabb jele az első román Alkotmány létrehozása és bevezetése
1866-ban. Ettől függetlenül Románia hivatalosan még mindig török fennhatóság alatt van.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a függetlenséget csak fegyveres harc árán lehet elérni.
1877. május 9.-én Mihail Kogălniceanu külügyminiszter a Képviselőházban kikiáltotta
Románia függetlenségét, majd a következő napon ugyanez történt a Szenátusban is.
Április 12.-én Oroszország hadat üzent a Török Birodalomnak. A háború lezárásával
elismerték Románia függetlenségét. Románia megkapta Dobrudzsát a Duna-Deltát és Kígyók
Szigetét, és átadta Oroszországnak Cahult, Bolgradot és Ismailt. 1881-től Románia
királysággá vált.

A 18. századot a román történelemben „fanarióta korszaknak” nevezik, mivel ebben az

időszakban a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld uralkodói fanarióta görög
családokból származtak. Ezek a főleg kereskedelemből meggazdagodott családok
gyermekeiknek jó iskoláztatást, magas képzettséget – beleértve több nyelv ismeretét –
biztosították. Az Oszmán Birodalom tisztségviselői nem mutattak érdeklődést a nyelvek iránt,
a külföldiekkel való érintkezésben teljesen tolmácsokra bízták magukat. Az első fanarióta
dragomán, aki teljes mértékben elnyerte a szultán bizalmát, Panaiotache Nicussis volt a 17.
század második felében.
A fanarióta fejedelmek Havasalföldön 1714-től 1821-ig, Moldvában 1711-től 1821-ig
uralkodtak a török szultán hűbéreseként. A román történetírás ezt a korszakot sötét kornak,
külföldi, görög elnyomásnak tekinti. Kétségtelen, hogy a görög családok képviselői, akik
posztjukért nagy anyagi áldozatokat hoztak, igyekeztek ezt a „beruházást” kamatostul
visszaszerezni, de a román vajdák idején sem volt érzékelhetően jobb a nép helyzete.