Szokolszky Ágnes - Kutatómunka A Pszichológiában

Kutatómunka a pszichológiában
Szokolszky, Ágnes
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szokolszky, Ágnes
Publication date 2004-03-31

Szerzői jog © 2004-03-31 Ágnes, Szokolszky
Kivonat
Átfogó elemzések a pszichológiai kutatások alapvető metodológiai tájképéről és módszertanáról.

Tartalom
ELŐSZÓ ............................................................................................................................................. x
1. A │ A TUDOMÁNY MINT TÁGABB KÖZEG .......................................................................... 1
1. 1. A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS ................................................................................ 1
1.1. 1.1. HÉTKÖZNAPI MEGISMERÉS – UDOMÁNYOS MEGISMERÉS ............... 1
1.2. 1.2. A TUDOMÁNYRÓL KIALAKULT KÉP VÁLTOZÁSAI .............................. 3
1.2.1. 1.2.1. A klasszikus tudománykép ................................................................. 3
1.2.2. 1.2.2. A logikai pozitivizmus és az „elfogadott nézet" ................................. 4
1.2.3. 1.2.3. Posztpozitivista kritikák ..................................................................... 5
1.2.4. 1.2.4. Realista felfogás a tudományról ......................................................... 7
1.2.5. 1.2.5. A megismerés „kemény" és „lágy" arca ........................................... 10
1.3. 1.3. A MEGISMERÉS KÉT ALAPSTRATÉGIÁJA: INDUKCIÓ ÉS DEDUKCIÓ 11
1.3.1. 1.3.1. Logika és tudomány. Az indukció alapjellemzői és korlátai ............ 11
1.3.2. 1.3.2. A dedukció érvényes és érvénytelen formái ..................................... 13
1.3.3. 1.3.3. Indukció, dedukció és a tudományos kutatás valósága .................... 15
1.4. 1.4. A MEGISMERÉS SZINTJEI: LEÍRÁS, KORRELÁCIÓ, OKSÁG, TÖRVÉNY 16
1.4.1. 1.4.1. A kutatás céljai. Adat és elmélet. A leíró-feltáró kutatás ................. 16
1.4.2. 1.4.2. Korrelációkutatás és oksági értelmezés ............................................ 18
1.4.3. 1.4.3. Az oksági viszony természete .......................................................... 19
1.4.4. 1.4.4. A törvényen alapuló magyarázat ...................................................... 21
1.5. 1.5. DETERMINIZMUS, REDUKCIONIZMUS .................................................. 22
1.5.1. 1.5.1. Okság és determinizmus ................................................................... 22
1.5.2. 1.5.2. Okság és redukcionizmus ................................................................. 23
1.6. 1.6. A MAGYARÁZATOK ÉS ELMÉLETEK MEGÍTÉLÉSE ............................ 24
1.6.1. 1.6.1. Álmagyarázatok ............................................................................... 24
1.6.2. 1.6.2. Az elméletek megítélésének kritériumai .......................................... 24
1.7. 1.7. KOMMUNIKÁCIÓ ÉS SZERVEZŐDÉS A TUDOMÁNYBAN .................. 25
1.7.1. 1.7.1. Tudományos nyelvezet, tudományos fogalmak ............................... 25
1.7.2. 1.7.2. A szerveződés és a kommunikáció formái ....................................... 29
1.7.3. 1.7.3. Tudomány az internet korszakában .................................................. 30
1.8. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................... 31
2. B │ A PSZICHOLÓGIAI KUTATÁS: PARADIGMÁK ÉS MÓDSZEREK ............................. 33
1. 2. A TUDOMÁNYOS KUTATÁS MINT MÓDSZERES ELJÁRÁS ............................... 33
1.1. 2.1. KUTATÁSI MÓDSZEREK ÉS METODOLÓGIAI PARADIGMÁK ........... 33
1.1.1. 2.1.1. A kutatás mint utazás – alapfogalmak .............................................. 33
1.1.2. 2.1.2. A tudományos módszer" .................................................................. 34
1.1.3. 2.1.3. A metodológiai pluralizmus elve ..................................................... 35
1.2. 2.2. A TERMÉSZETTUDOMÁNYOS PARADIGMA KÖZELRŐL: A KÍSÉRLETEZÉS
........................................................................................................................................ 36
1.2.1. 2.2.1. A kísérleti módszer kezdetei: Galilei, Pascal, Spallanzani ............... 36
1.2.2. 2.2.2. A kísérlet mint a természettel folytatott párbeszéd .......................... 37
1.3. 2.3. A HERMENEUTIKAI PARADIGMA KÖZELRŐL: A
KULTÚRANTROPOLÓGIA ........................................................................................ 38
1.3.1. 2.3.1. Az antropológia útkeresései ............................................................. 38
1.3.2. 2.3.2. Hermeneutikai szemlélet az antropológiában ................................... 39
1.3.3. 2.3.3. A Chicagói Iskolához kötődő etnográfia és etnometodológia .......... 39
1.4. 2.4. A KVANTITATÍV ES A KVALITATÍV KUTATÁSI STRATÉGIA ........... 41
1.4.1. 2.4.1. A kvantitatív és a kvalitatív kutatási stratégia vázlatos összehasonlítása
41
1.4.2. 2.4.2. Mikor melyiket alkalmazzuk? .......................................................... 43
1.5. 2.5. A PSZICHOLÓGIA MÓDSZERTANI HAGYOMÁNYAI ÉS VITÁI .......... 44
1.5.1. 2.5.2. A pszichometriai (korrelációs) megközelítés hagyománya .............. 47
1.5.2. 2.5.3. A hermeneutikai-fenomenológiai megközelítés hagyománya .......... 48
1.5.3. 2.5.4. Viták, irányzatok, tendenciák ........................................................... 49
1.6. 2.6. A PSZICHOLÓGIAI KUTATAS MÓDSZEREI - Áttekintés ........................ 52
1.6.1. 2.6.1. A kutatási módszerek felsorolása különböző megközelítésekben .... 52
1.6.2. 2.6.2. Az adatgyűjtésre szolgáló alapvető módszertani lehetőségek .......... 53
iii
1.6.3. 2.6.3. A kutatási módszerek áttekintése alapstratégiák szerint ................... 54

1.7. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................... 57
2. 3. A KUTATÁS ÁLTALÁNOS MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI ........................................ 58
2.1. 3.1. A MÉRÉS PROBLÉMÁJA A PSZICHOLÓGIÁBAN ................................... 58
2.1.1. 3.1.1. A tudományos mérés kritériumai és nehézségei .............................. 58
2.1.2. 3.1.2. Mérés és operacionalizáció a pszichológiában ................................. 59
2.1.3. 3.1.3. A mérés érvényességének kérdése ................................................... 61
2.1.4. 3.1.4. A megbízhatóság és az érzékenység ................................................ 63
2.1.5. 3.1.5. Az alapvető mérésiskála-típusok ...................................................... 65
2.2. 3.2. MÉRÉSI HAGYOMÁNYOK: REAKCIÓIDŐ, PSZICHOFIZIKA,
PSZICHOFIZIOLÓGIA ................................................................................................ 67
2.2.1. 3.2.1. A reakcióidő mérése ......................................................................... 67
2.2.2. 3.2.2. A pszichofizikai mérések ................................................................. 70
2.2.3. 3.2.3. A pszichofiziológiai mérések ........................................................... 73
2.3. 3.3. MINTA ÉS MINTAVÉTEL ............................................................................ 81
2.3.1. 3.3.1. Minta és populáció viszonya ............................................................ 81
2.3.2. 3.3.2. A valószínűségi mintavétel logikája ................................................. 83
2.3.3. 3.3.3. Az alapvető mintavételi eljárások .................................................... 83
2.3.4. 3.3.4. A mintavétel sajátosságai a pszichológiában ................................... 86
2.4. 3.4. A STATISZTIKA SZEREPE A PSZICHOLÓGIAI KUTATÁSBAN ........... 89
2.4.1. 3.4.1. A statisztikai feldolgozás szintjei: leíró- és matematikai statisztika 89
2.5. 3.5. A PSZICHOLÓGIAI KUTATÁS ETIKAI KERDESEI ................................. 93
2.5.1. 3.5.1. A vizsgálati személyek védelme ...................................................... 93
2.5.2. 3.5.2. Az állatokkal folytatott kutatások ..................................................... 98
2.5.3. 3.5.3. A tudományos kutatások tágabb társadalmi felelőssége .................. 99
2.5.4. 3.5.4. A tudományos kutató etikus magatartása ....................................... 100
2.6. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 102
3. 4. A KÍSÉRLETI STRATÉGIA ........................................................................................ 102
3.1. 4.1. A KÍSÉRLETEZÉS LOGIKÁJA .................................................................. 102
3.1.1. 4.1.1. John Stuart Mill az „egyezés és különbözés együttes módszeréről" 102
3.1.2. 4.1.2. Kísérletezésre épülő kutatási programok: Harlow, Asch és Stroop 103
3.2. 4.2. A KÍSÉRLETEZÉS ALAPFOGALMAI ....................................................... 106
3.2.1. 4.2.1. A kutatási kérdés és a hipotézis ...................................................... 106
3.2.2. 4.2.2. A független és a függő változók. Az alanyi változók ..................... 107
3.2.3. 4.2.3. A kísérleti elrendezés két alaptípusa: a kontrollcsoport- és a
kontrollfeltételterv .............................................................................................. 109
3.2.4. 4.2.4. A kísérletek alapvázát meghatározó információk – összefoglalás . 110
3.3. 4.3. A KÍSÉRLET MINT MŰVELETSOR .......................................................... 113
3.3.1. 4.3.1. A változók műveleti meghatározása ............................................... 113
3.3.2. 4.3.2. A független változó hatékonysága ................................................. 114
3.3.3. 4.3.3. A függő változó érzékenysége ....................................................... 115
3.4. 4.4. A KÍSÉRLETI KONTROLL ÉS A BELSŐ ÉRVÉNYESSÉG .................... 116
3.4.1. 4.4.1. A kísérleti kontroll és a belső érvényesség ..................................... 116
3.4.2. 4.4.2. A csoportekvivalencia. Az alanyi változók kontrollja .................... 118
3.4.3. 4.4.3. A kontrollcsoport fogalma és alkalmazása ..................................... 120
3.4.4. 4.4.4. A belső érvényesség veszélyforrásai és ellenőrzésük ..................... 121
3.5. 4.5. AZ ÉRVÉNYESSÉG EGYÉB FAJTÁI A KÍSÉRLETEZÉSBEN ............... 127
3.5.1. 4.5.1. Az érvényesség fajtái – áttekintés .................................................. 127
3.5.2. 4.5.2. A fogalmi konstrukció érvényessége ............................................. 127
3.5.3. 4.5.4. A külső érvényesség ....................................................................... 129
3.5.4. 4.5.5. Az érvényességtípusok egymáshoz való viszonya ......................... 131
3.6. 4.6. A MEGBÍZHATÓSÁG ................................................................................. 132
3.6.1. 4.6.1. A megbízhatóság jelentése és jelentősége ...................................... 132
3.6.2. 4.6.2. A kísérletek megismétlésének módjai ............................................ 132
3.7. 4.7. A TÖBBVÁLTOZÓS KÍSÉRLETEK ........................................................... 133
3.7.1. 4.7.1. A többváltozós kísérletek típusai ................................................... 133
3.7.2. 4.7.2. Főhatások és interakciós hatások ................................................... 135
3.7.3. 4.7.3. A többváltozós kontrollcsoportterv ................................................ 136
3.7.4. 4.7.4. A többváltozós kontrollfeltételterv ................................................. 138
3.7.5. 4.7.5. A kevert típusú kísérleti terv .......................................................... 139
iv
3.8. 4.8. „RENDHAGYÓ" KÍSÉRLETTÍPUSOK ...................................................... 139

3.8.1. 4.8.1. A nem csoport alapú kísérletezés hagyománya .............................. 139
3.8.2. 4.8.2.Skinner „kísérleti viselkedésanalízise" ............................................ 140
3.8.3. 4.8.3. Kis N típusú kísérleti elrendezések ................................................ 141
3.8.4. 4.8.4. A fenomenológiai kísérletezés hagyománya .................................. 142
3.8.5. 4.8.5. Protokollanalízis ............................................................................. 143
3.8.6. 4.8.6. Szimulációs kísérlet, számítógépes modellezés ............................. 144
3.9. 4.9. KVÁZIKÍSÉRLETEK ................................................................................... 145
3.9.1. 4.9.1. A kvázikísérletek és terepkísérletek jellemzői ............................... 145
3.9.2. 4.9.2.„Nem egyenlő kontrollcsoport" terv ............................................... 146
3.9.3. 4.9.3. A „megszakított sorozat" terv ........................................................ 147
3.10. 4.10. A kísérleti stratégia értékelése ................................................................... 148
3.11. ÖSSZEFOGLALÁS ........................................................................................... 150
4. 5. A KORRELÁCIÓS STRATÉGIA ................................................................................ 151
4.1. 5.1. A KORRELÁCIÓS STRATÉGIA JELLEMZŐI .......................................... 151
4.1.1. 5.1.1. A korrelációs stratégia kompetenciakörei ...................................... 151
4.1.2. 5.1.2. A korrelációs stratégia arculatai – kutatási példák ......................... 152
4.1.3. 5.1.3. Alanyi változókon nyugvó (ex post facto) vizsgálatok .................. 155
4.1.4. 5.1.4. A mintavétel és a statisztika szerepe a korrelációs stratégiában ..... 156
4.2. 5.2. A PSZICHOLÓGIAI TESZTEK ................................................................... 160
4.2.1. 5.2.1. A tesztelés alapgondolata, funkciói és logikája .............................. 160
4.2.2. 5.2.2. A pszichológiai tesztek kezdetei és későbbi „karrierje" ................. 162
4.2.3. 5.2.3. A pszichológiai tesztek fajtái ......................................................... 165
4.2.4. 5.2.4. A standardizált tesztek kidolgozásának folyamata ......................... 173
4.2.5. 5.2.5. A teszt megbízhatósága és érvényessége ....................................... 175
4.2.6. 5.2.6. Tájékozódás a tesztek univerzumában – gyakorlati tudnivalók ..... 178
4.2.7. 5.2.7. Tesztfelvétel, a teszthelyzet jellemzői ............................................ 180
4.2.8. 5.2.8. A tesztek alkalmazásának előnyei, korlátai és nehézségei ............. 183
4.3. 5.3. A KÉRDŐÍVES VIZSGÁLAT ..................................................................... 185
4.3.1. 5.3.1. A kérdőíves vizsgálat – meghatározás és társadalmi háttér ............ 185
4.3.2. 5.3.2. Vizsgálati célok, kutatási lépések, és adatgyűjtési módok – áttekintés 186
4.3.3. 5.3.3. Metodológiai előfeltevések és a standardizáció kérdése ................ 189
4.3.4. 5.3.4. A válaszadás érvényességét veszélyeztető tényezők ...................... 193
4.3.5. 5.3.5. Szempontok publikált kérdőívek használatához ............................. 198
4.3.6. 5.3.6. A kérdőívszerkesztés folyamata ..................................................... 200
4.3.7. 5.3.7. A kérdőív érvényességének és a megbízhatóságának ellenőrzése . 207
4.3.8. 5.3.8. Változatok egy módszerre: posta, telefon, számítógép .................. 208
4.3.9. 5.3.9. A kérdőíves adatok feldolgozása. A kódolás ................................. 212
4.3.10. 5.3.10. A kérdőíves módszer értékelése ................................................. 213
4.4. 5.4. ATTITUDSKALAK, SZEMANTIKUS DIFFERENCIÁL, SZOCIOMETRIA 216
4.4.1. 5.4.1. Az attitűdmérés történeti háttere és elméleti kérdései .................... 216
4.4.2. 5.4.2. Az attitűdskálák fajtái ..................................................................... 217
4.4.3. 5.4.3. Attitűdskálák kidolgozása .............................................................. 219
4.4.4. 5.4.4. Az attitűdskálák korlátai ................................................................. 220
4.4.5. 5.4.5. A szemantikus differenciál ............................................................. 222
4.4.6. 5.4.6. A szociometria ............................................................................... 223
4.5. 5.5. BEAVATKOZÁSMENTES VIZSGÁLATOK ............................................. 224
4.5.1. 5.6. A KORRELÁCIÓS STRATÉGIA – ÉRTÉKELÉS .......................... 225
4.6. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 226
5. 6. KVALITATÍV STRATÉGIA ....................................................................................... 227
5.1. 6.1. A kvalitatív stratégia közelnézetben .............................................................. 227
5.1.1. 6.1.1. A kvalitatív kutatások helyzete – a „csöndes metodológiai forradalom"
227
5.1.2. 6.1.2. Módszerek és paradigmák – áttekintés ........................................... 229
5.1.3. 6.1.3. Kvalitatív kutatások közelnézetben – példák ................................. 232
5.1.4. 6.1.4. Az elmélet és a hipotézisek szerepe a kvalitatív kutatásokban ....... 239
5.1.5. 6.1.5. Folyamat közbeni analízis: az adatok kezelése és elemzése .......... 240
5.1.6. 6.1.6. A kvalitatív adatok számítógéppel támogatott elemzése ................ 242
5.1.7. 6.1.7. Az érvényesség és a megbízhatóság a kvalitatív kutatásokban ...... 244
5.1.8. 6.1.8. A mintavétel és az általánosítás kérdései ....................................... 246
v
5.1.9. 6.1.9. Etika és kvalitatív kutatás ............................................................... 249

5.2. 6.2. A TERMÉSZETES MEGFIGYELÉS ........................................................... 250
5.2.1. 6.2.1. A természetes megfigyelés mint tudományos módszer .................. 250
5.2.2. 6.2.2. A megfigyelés – történeti és interdiszciplináris háttér ................... 252
5.2.3. 6.2.3. Megfigyelni: mit, hogyan, miért? – Alapkérdések és dilemmák .... 255
5.2.4. 6.2.4. A strukturált megfigyelés ............................................................... 259
5.2.5. 6.2.5. A strukturálatlan megfigyelés ........................................................ 265
5.2.6. 6.2.6. A megfigyelés megbízhatósága és érvényessége ........................... 270
5.2.7. 6.2.7. A megfigyelés módszerének értékelése ......................................... 271
5.3. 6.3. A KVALITATÍV INTERJÚ .......................................................................... 272
5.3.1. 6.3.1. Az „interjútársadalom" és az interjúmódszer ................................. 272
5.3.2. 6.3.2. Az interjúmódszer – történeti háttér ............................................... 274
5.3.3. 6.3.3. A kvalitatív interjú típusai és jellemzői – áttekintés ....................... 276
5.3.4. 6.3.4. A kvalitatív interjú típusai részletesen ........................................... 278
5.3.5. 6.3.5. A kvalitatív interjúvizsgálat hét fázisa – áttekintés ........................ 284
5.3.6. 6.3.6. A mintavétel és az interjúkészítés folyamata ................................. 285
5.3.7. 6.3.7. Átírás, elemzés, érvényesség .......................................................... 287
5.3.8. 6.3.8. A kvalitatív interjú értékelése ......................................................... 291
5.4. 6.4. SZÖVEGELEMZÉS ...................................................................................... 291
5.4.1. 6.4.1. A „szöveg" kutatása ....................................................................... 291
5.4.2. 6.4.2. A tartalomelemzés .......................................................................... 293
5.4.3. 6.4.3. Narratív elemzés ............................................................................. 295
5.4.4. 6.4.4. Beszélgetéselemzés ........................................................................ 296
5.4.5. 6.4.5. Diszkurzuselemzés ......................................................................... 298
5.4.6. 6.4.6. A szövegelemző eljárások értékelése ............................................. 300
5.5. 6.5. AZ ESETTANULMÁNY .............................................................................. 301
5.5.1. 6.5.1. Az esettanulmány – háttér és három példa ..................................... 301
5.5.2. 6.5.2. Az esettanulmány mint megalapozott kutatási stratégia ................. 304
5.5.3. 6.5.3. Az esettanulmány fajtái .................................................................. 305
5.5.4. 6.5.4. A vizsgálat lefolytatása .................................................................. 307
5.5.5. 6.5.5. Az esettanulmány értékelése .......................................................... 310
5.6. 6.6. A KVALITATÍV STRATÉGIA ERTEKELESE .......................................... 311
5.7. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 314
6. 7. A STRATÉGIÁK ÉS MÓDSZEREK ÁTTEKINTÉSE ............................................... 315
6.1. 7.1. A KUTATÁS MINŐSÉGE ........................................................................... 315
6.2. 7.2. A STRATÉGIÁK ÖSSZEVETÉSE .............................................................. 317
6.2.1. 7.2.1. A kísérleti stratégia ........................................................................ 317
6.2.2. 7.2.2. A korrelációs stratégia .................................................................... 317
6.2.3. 7.2.3. A kvalitatív stratégia ...................................................................... 318
6.3. 7.3. MÓDSZEREK ÖSSZEHASONLÍTÁSA ...................................................... 319
6.3.1. 7.3.1. A kísérlet ........................................................................................ 319
6.3.2. 7.3.2. A teszt ............................................................................................ 319
6.3.3. 7.3.3. A kérdőív ........................................................................................ 320
6.3.4. 7.3.4. A megfigyelés ................................................................................ 320
6.3.5. 7.3.5. A kvalitatív interjú ......................................................................... 321
6.3.6. 7.3.6. A szövegelemzés ............................................................................ 323
6.3.7. 7.3.7. Az esettanulmány ........................................................................... 323
6.4. 7.4. MÓDSZEREK ÉS STRATÉGIÁK KOMBINÁCIÓJA ................................ 323
6.5. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 325
3. C │ KUTATÁS ÉS KÖZLÉS A GYAKORLATBAN .............................................................. 326
1. 8. KUTATÁS ÉS KÖZLÉS A GYAKORLATBAN ........................................................ 326
1.1. 8.1. A KUTATÓMUNKA FÁZISAI .................................................................... 326
1.1.1. 8.1.1. A tervvégrehajtáson alapuló kutatás menete .................................. 326
1.1.2. 8.1.2. A folyamat közben alakuló kutatás menete .................................... 330
1.1.3. 8.1.3. A kutatási terv – kvantitatív kutatás ............................................... 331
1.1.4. 8.1.4. A kutatási terv – kvalitatív kutatás ................................................. 334
1.2. 8.2. A SZAKIRODALOM FELTÁRÁSA ÉS FELDOLGOZÁSA ...................... 336
1.2.1. 8.2.1. A szakirodalom feltárásának célja és a források típusai ................. 336
1.2.2. 8.2.2. Könyvtárak, számítógépes adatbázisok, internet ............................ 339
1.2.3. 8.2.3. Keresés, olvasás, feldolgozás ......................................................... 342
vi
1.3. 8.3. A TUDOMÁNYOS KÖZLÉS MŰFAJAI, KÖVETELMÉNYEI ................. 346

1.3.1. 8.3.1. Az empirikus kutatási beszámoló formai és tartalmi követelményei 346
1.3.2. 8.3.2. Az írás stílusa, a fogalmazás irányadó elvei ................................... 350
1.3.3. 8.3.3. Az értékelés kritériumai ................................................................. 352
1.3.4. 8.3.4. A kvalitatív kutatásról szóló beszámoló ......................................... 353
1.3.5. 8.3.5. Szóbeli beszámoló, konferencia-előadás ........................................ 356
1.3.6. 8.3.6. A poszterprezentáció ...................................................................... 357
1.4. ZÁRSZÓ ............................................................................................................... 357
1.5. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................. 357
4. FOGALOMTÁR ........................................................................................................................ 359
5. A KÖTETBEN SZEREPLŐ HONLAPOK LISTÁJA ............................................................... 384
1. Etikával foglalkozó honlapok ............................................................................................ 384
2. Kísérletezéshez kapcsolódó honlapok ............................................................................... 384
3. Tesztekhez és kérdőíves kutatáshoz kapcsolódó honlapok ............................................... 384
4. Kvalitatív kutatáshoz kapcsolódó honlapok ...................................................................... 385
5. Szövegkutatáshoz kapcsolódó honlapok ........................................................................... 385
6. Esettanulmányhoz kapcsolódó honlapok .......................................................................... 385
7. Elektronikus adatbázisok .................................................................................................. 386
8. Folyóiratok ........................................................................................................................ 386
9. Könyvtárak ........................................................................................................................ 387
10. Könyvkiadók ................................................................................................................... 387
11. Egyéb források ................................................................................................................ 387
12. Intézmények .................................................................................................................... 388
6. IRODALOMJEGYZÉK ............................................................................................................. 389
vii
A táblázatok listája
1.1. 1.1. TÁBLÁZAT ► Logikailag érvényes és érvénytelen deduktív következtetések összefoglalása
14
1.2. 1.2. TÁBLÁZAT ► Pszichológiai fogalmak definíciói – példák ............................................. 26
1.3. 1.3. TÁBLÁZAT ► Néhány fontosabb tudományos honlap az interneten .............................. 31
2.1. 2.1. TÁBLÁZAT ► A természettudományos és a hermeneutikai kutatásmetodológia összehasonlítása
........................................................................................................................................................... 35
2.2. 2.2. TÁBLÁZAT ► Fontosabb kutatási területek, ahol a kísérletezés szerepet játszik ............ 46
2.3. 2.3. TÁBLÁZAT ► A pszichológia kutatási módszereinek áttekintése stratégiák szerint ....... 56
2.4. 3.1. TÁBLÁZAT ► Zavaró változó hatása a mérésre .............................................................. 62
2.5. 3.2. TÁBLÁZAT ► A pszichológiai mérést nehezítő tényezők ............................................... 64
2.6. 3.3. TÁBLÁZAT ► A reakcióidő mérése – összefoglalás ....................................................... 69
2.7. 3.4. TÁBLÁZAT ► A pszichofizikai mérések – összefoglalás ................................................ 73
2.8. 3.5. TÁBLÁZAT ► A pszichofiziológiai mérések – összefoglalás .......................................... 79
2.9. 3.6. TÁBLÁZAT ► A mintavételi eljárások összefoglalása .................................................... 86
2.10. 3.7. TÁBLÁZAT ► Egy képzelt kísérlet nyers adattáblázatba foglalt eredményei ............... 89
2.11. 3.8. TÁBLÁZAT ► Egy képzelt kísérlet kontingencia táblázatba foglalt eredményei .......... 90
2.12. 3.9. TÁBLÁZAT ► A kutatásban részt vevő személyek védelmére vonatkozó legfontosabb
alapelvek ........................................................................................................................................... 97
2.13. 4.1. TÁBLÁZAT ► Az Asch kísérleteiben alkalmazott tulajdonságlisták ........................... 104
2.14. 4.2.a. TÁBLÁZAT ► Egy adott kísérletre vonatkozó alapvető információk ....................... 111
2.15. 4.2. b. TÁBLÁZAT ► Harlow, Asch és Stroop kísérleteire vonatkozó alapvető információk 111
2.16. 4.3. TÁBLÁZAT > A változók elméleti és műveleti szintű meghatározása Harlowék kísérletében
114
2.17. 4.4. TÁBLÁZAT ► Latin négyzetes terv, három feltétel (A, B, C) esetén .......................... 124
2.18. 4.5. TÁBLÁZAT ► A belső érvényességet veszélyeztető tényezők és kontrollmegoldásaik 125
2.19. 4.6. TÁBLÁZAT ► Az érvényesség típusai és fő veszélyeztető tényezői ........................... 131
2.20. ............................................................................................................................................... 146
2.21. 4.7. TÁBLÁZAT ► A kísérleti stratégia alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ............... 149
2.22. 5.1. TÁBLÁZAT ► Hosszmetszeti kohorszsorozat elrendezés – példa (Forrás: Fife-Schaw, 2000,
92.) A nyomtatott betűk a kohorszokat jelentik, a számok a kohorszhoz tartozó egyének életkorát. 157
2.23. 5.2. TÁBLÁZAT ► A faktoranalízis illusztrálása: korrelációs mátrix és faktorsúlytáblázat 5 tételre
vonatkozó kitalált értékekkel .......................................................................................................... 159
2.24. 5.3. TÁBLÁZAT ► Részletek a Stanford-Binet-teszt hazai változatából ............................ 164
2.25. 5.4. TÁBLÁZAT ► A tesztfajták áttekintése ....................................................................... 166
2.26. ............................................................................................................................................... 174
2.27. 5.7. TÁBLÁZAT ► A tesztek megbízhatóságával és érvényességével összefüggő fogalmak 178
2.28. 5.9. TÁBLÁZAT ► A tesztvizsgálatok alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ................. 184
2.29. 5.10. TÁBLÁZAT ► A kérdőíves adatfelvétel formái ......................................................... 188
2.30. 5.11. TÁBLÁZAT ► Példa a kérdés megfogalmazásának válaszadásra gyakorolt hatására 192
2.31. 5.12. TÁBLÁZAT ► A kérdőíves válaszadás érvényességét veszélyeztető tényezők a kérdező és a
válaszoló személyéhez kötődően .................................................................................................... 197
2.32. 5.13. TÁBLÁZAT ► Néhány példa a szülő-gyermek kapcsolatok témakörbe vágó mérőeszközökre
199
2.33. 5.14. táblázat. Specifikációs táblázat kérdőívfejlesztéshez .................................................... 204
2.34. 5.15. táblázat. Ellenőrző kérdések kérdőívszerkesztéshez ..................................................... 206
2.35. 5.16. TÁBLÁZAT > A kérdőíves vizsgálatok során alkalmazott adatgyűjtési eljárások előnyei és
hátrányai ......................................................................................................................................... 211
2.36. 5.17. TÁBLÁZAT > A kérdőíves vizsgálatok alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ........ 215
2.37. 5.18. TÁBLÁZAT > A kérdőíves kutatás témaköréhez kapcsolódó honlapok ..................... 215
2.38. 5.19. TÁBLÁZAT ► Példa a Bogardus-féle skála tételeire ................................................. 218
2.39. 5.20. TÁBLÁZAT ► Példa Thurstone-féle skála tételeire ................................................... 218
2.40. ............................................................................................................................................... 222
2.41. 5.22. TÁBLÁZAT ► A korrelációs stratégia alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ........ 225
2.42. 6.1. TÁBLÁZAT ► Ugyanazon módszerek alkalmazásának különbségei a kvantitatív és a kvalitatív
stratégia keretében .......................................................................................................................... 230
2.43. 6.2. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív kutatás metodológiai paradigmák összefoglalása ............. 232
viii
2.44. 6.4. TÁBLÁZAT ► Baruch kutatása .................................................................................... 235

2.45. 6.5. TÁBLÁZAT ► Baruch kutatása .................................................................................... 236
2.46. 6.6. TÁBLÁZAT ► Silverman kutatása: A tanácsadás formája és a megértés mértéke (45
tanácsadás alapján) ......................................................................................................................... 237
2.47. 6.8. TÁBLÁZAT ► Interjúkivonat Silverman kutatásának anyagából ................................ 238
2.48. 6.11. TÁBLÁZAT Mintavételi stratégiák a kvantitatív kutatásokban ................................... 247
2.49. 6.12. TÁBLÁZAT ► A megfigyelés alapkérdései ............................................................... 258
2.50. 6.13. TÁBLÁZAT ► Rowell kutatásának néhány eredménye: A) a baboon kategóriák közötti
interakciók megoszlása ................................................................................................................... 260
2.51. 6.13. TÁBLÁZAT ► Rowell kutatásának néhány eredménye: B) viselkedésmintázatok közeledés-
visszavonulás jellegű interakciókban .............................................................................................. 260
2.52. 6.14. TÁBLÁZAT ► Bales csoport-interakcióra irányuló megfigyelési kategóriarendszere 260
2.53. 6.15. TÁBLÁZAT ► Eseményegység alapú megfigyelés .................................................... 262
2.54. 6.16. TÁBLÁZAT ► Időegység alapú megfigyelés ............................................................. 262
2.55. 6.17. TÁBLÁZAT Jelrendszer 4 és fél éves gyerekek megfigyelése .................................... 263
2.56. 6.18. TÁBLÁZAT ► Becslési skála Barsevick és Llewellyn, 1982-es kutatásából ............. 264
2.57. 6.19. TÁBLÁZAT ► Jegyzőkönyvrészletek Jerome Bruner kutatásából ............................. 265
2.58. 6.20. TÁBLÁZAT ► „Viselkedésminta " részlete Barker kutatásaiból ............................... 266
2.59. 6.21. TÁBLÁZAT ► Adatrögzítési technikák megfigyelésnél ............................................ 268
2.60. 6.22. TÁBLÁZAT ► A megfigyelés alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ..................... 272
2.61. 6.23. TÁBLÁZAT ► Részlet egy Piaget-féle klinikai interjú anyagából ............................. 275
2.62. 6.24. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív interjúzás válfajai ........................................................... 277
2.63. 6.25. TÁBLÁZAT ► Az osztályzás igazságosságára vonatkozó interjúkivonatok Kvale kutatásából
278
2.64. 6.26. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív interjú típusainak összefoglalása .................................... 283
2.65. 6.28. TÁBLÁZAT ► Ugyanannak az interjúrészletnek a „szó szerinti" átírása két személy által
287
2.66. 6.29. TÁBLÁZAT ► Átírási „bakik" (Mivel a félrehallás csak az angol eredeti szövegben
nyilvánvaló, ezért ebben a formában közöljük.) ............................................................................. 288
2.67. 6.31. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív interjúvizsgálat alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai 291
2.68. ............................................................................................................................................... 297
2.69. 6.33. TÁBLÁZAT ► Szövegelemzésre vonatkozó források az internete ............................. 299
2.70. 6.34. TÁBLÁZAT ► A szövegkutatás alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai .................. 300
2.71. 6.35. TÁBLÁZAT ► Protokollvázlat esettanulmányhoz ..................................................... 309
2.72. 6.36. TÁBLÁZAT ► Az esettanulmány alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ................ 311
2.73. 6.37. TÁBLÁZAT ► Az esettanulmány módszeréhez kapcsolódó internetcímek .............. 312
2.74. 6.38. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív stratégia alkalmazhatósága, előnyei és hátrányai ........... 314
2.75. 7.1. TÁBLÁZAT ► A tudományos kutatás megítélésének minőségi szempontjai .............. 316
2.76. 7.2. TÁBLÁZAT ► A stratégiák összehasonlítása az alkalmazhatóság, az előnyök, és a hátrányok
szempontjából ................................................................................................................................. 318
2.77. 7.3. TÁBLÁZAT ................................................................................................................... 321
ix
ELŐSZÓ
Ez a könyv elsősorban azoknak szól, akik első ízben ismerkednek a pszichológiai kutatás módszereivel.
Emellett szól mindenkinek, aki átfogóan kíván tájékozódni a pszichológiai kutatások korszerű metodológiájáról
és módszertanáról. A kutatás filozófiai kontextusának, logikájának és technikáinak megértése nemcsak azoknak
fontos, akik tudományos kutatást kívánnak folytatni, hanem azoknak is, akik a kutatások eredményeivel
„fogyasztóként” kerülnek kapcsolatba. Természetesen a legfőbb fogyasztók azok, akik tanulják a pszichológiát.
Könyvem elsődleges célközönsége tehát a pszichológushallgató, akiből valamilyen fokon mindenképpen
pszichológus kutató is lesz, ha másként nem, hát tanulmányai alatt. Sokan azonban a posztgraduális képzés
során, vagy később, munkahelyi viszonyok között végeznek valamilyen tudományos kutatást. Elsősorban tehát
nekik szeretnék hasznos ismereteket nyújtani, remélve azonban, hogy a könyvet a pszichológiai kutatások iránt
érdeklődő szélesebb szakmai közönség is haszonnal tudja forgatni.
Bármely tudományágra nézve igaz, hogy aki azzal ismerkedik, annak a tudományág módszertanát is meg kell
ismernie. A módszertani tudás részben technikai jellegű: tisztában kell lenni a lehetséges kutatási eljárások
részleteivel és alkalmazásuk feltételeivel. A módszertan kapcsán azonban ennél jóval többről van szó. Azt is
mondhatnánk, hogy a módszer sok szempontból a lényeg, mert a módszerek alkalmazása maga a tudomány
művelése. Hogy egy adott időszakban miként művelik a tudományt, az függ az adott tudomány aktuális
önmeghatározásától, múltjától, tradícióitól és a tágabb társadalmi környezettől is, amely mindig ott áll a
tudomány aktuális működése mögött. A kutatási módszerek alkalmazása tágabb nézet- és célrendszerekbe
illeszkedik bele. A metodika a konkrét kutatási eljárások alkalmazására, a metodológia pedig a módszer
alkalmazása mögötti, explicit vagy implicit elméleti, elvi, filozófiai megfontolásokra utal. A szélesebb
értelemben vett módszertanba mindkét szint beletartozik.
A módszerek alkalmazása tehát egyáltalában nem pusztán technikai kérdés. Beleilleszkedik a metodológiai
nézetrendszerekbe és a módszertani gondolkodásmódba, amely a tudományos gondolkodás és a kutatói attitűd
szerves része. A módszertani gondolkodás a metodológiai és metodikai kérdések átlátását, egyben a kritikai
gondolkodás képességét is jelenti. A kritikai gondolkodás magában foglalja az állandó körültekintést és
reflexiót, a mindenütt jelen lévő módszertani korlátok felismerését, mindamellett a hitet a tudományos
racionalitásban és a problémák tudományos megközelíthetőségében. A tudományos kutatás választások és
döntések sorozata, amelyben a lépéseknek informáltnak és indokoltnak kell lenniük, az intuíció és a kreativitás
jelenléte mellett is. Aligha van olyan tudományos probléma, amit csak egyféle módszerrel, egyféle
megközelítésben lehetne kutatni. A kutatási módszerek tekintetében, csakúgy mint a kutatási kérdések
tekintetében, a választási lehetőségek köre széles. Valójában azonban, ahogy ezt később látni fogjuk, a kuhni
értelemben vett hétköznapi tudomány napi gyakorlata kevesebb választási lehetőséget hagy. Egy adott kutatási
paradigmára szocializálódott, kiképzett kutató napi munkáját a kutatási paradigma kimondott és kimondatlan
előfeltevései és szabályai szerint végzi. A hétköznapi tudomány dolga nem is az, hogy elmerengjen a követett
módszertani praxis felett, hanem az, hogy sikeresen alkalmazza azt. A bevezető módszertani tanulmányok ebből
a szempontból fontos fázist jelentenek a leendő kutató számára, mert egyelőre elkötelezettségek nélkül
tájékozódhat tudományágának módszertani-metodológiai lehetőségeiről. Arra törekszem, hogy könyvem
sokoldalú, hasznos és elfogulatlan tájékozódást nyújtson ezekről a lehetőségekről.
Olyan áttekintést szeretnék nyújtani, amelyik közvetíti a legfontosabb ismereteket, de emellett a módszertani
gondolkodást is formálja. Ez utóbbi célt leginkább úgy tekintem elérhetőnek, ha a szűkebb értelemben vett
„technológiai” módszertant beágyazom annak kutatásfilozófiai hátterébe és történetiségébe. A módszereket
történeti háttérbe ágyazom, mert valamelyest láttatni szeretném azt a tágabb kontextust, amelyben a mai helyzet
gyökerezik. A tudományos kutatás a múlt és a jelen közegébe ágyazott társadalmi praxis. Ezeknek az
összefüggéseknek a részletes kifejtését ez a könyv nem vállalja fel, de annak érzékeltetését igen, hogy a kutatás
mai technológiája, érvényes eljárásai honnan jönnek és milyen tágabb összefüggésrendszerbe ágyazódnak be.
Átfogó képet igyekszem nyújtani kétféle értelemben is: egyrészt az anyag bejárja a kutatás teljes ívét a
tudományelméleti és tudományfilozófiai háttér fontosabb problémáitól kezdve a metodológia és a metodika
alapkérdésein keresztül a gyakorlati kivitelezésig és a kutatási beszámoló megírásáig. Másrészt egyaránt helyet
kap az úgynevezett kvantitatív és kvalitatív kutatásfilozófia és módszertan. A pszichológiai kutatások klasszikus
metodikája a természettudományos megközelítéshez kötődik. Ugyanakkor hosszú hagyománnyal rendelkezik
egy olyan kutatásfilozófiai vonal is, amelyik a hermeneutikai megértést állította előtérbe. Az idők során a két
vonulat főként egymást bíráló és egymást kizáró versenytársként jelentkezett, viszonyukat többnyire az éles
polémia jellemezte. A hermeneutikai vonulat sokáig főként csak kritika formájában jelentkezett, de az ehhez a
tág megközelítéshez illeszkedő kutatásmódszertan az utóbbi években jelentősen megerősödött. A kvalitatív
x
ELŐSZÓ
kutatások helyzetében és megítélésében bekövetkezett fordulatot Den- zin és Lincoln (1998b) „csendes
metodológiai forradaloménak nevezte. Ezt a fejleményt nem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor kérdések
is felmerülnek a kvalitatív kutatások helyzetével, szerepével kapcsolatban. Meg kell jegyezni, hogy a
„kvantitatív – kvalitatív” jelzőpár használata némileg félrevezető. A kvantitatív beállítottságú kutatásokban
mindig jelen vannak a kvalitatív elemzés szempontjai, a kvalitatív beállítottságú kutatásokban pedig szintén
megtalálható a számszerűsítés, ha egyszerűbb formákban is. A kétféle kutatásfilozófia és kutatási gyakorlat
különbségei létező tendenciák, de a különbségek túlhangsúlyozása nem szerencsés. Akár kvantitatív, akár
kvalitatív kutatásról van szó ugyanis, mindkettő a tudományos megismerés formája, amelynek közös vonása a
szisztematikusan gyűjtött adatok módszeres, kritikai feldolgozása. A kvantitatív és kvalitatív jelzők használata
tehát két ténylegesen különböző megközelítés lényeges, de nem abszolutizálható szempontját emeli ki. A
könyvben részletezem a kvantitatív és a kvalitatív kutatási stratégiák és módszertani eljárások sajátosságait, de
nem feltételezek a jelzőpár mögött abszolút tartalmi megkülönböztetést.
Az itt képviselt álláspont a módszertani-metodológiai pluralizmust és pragmatizmust képviseli. A kvantitatív és

a kvalitatív kutatásmetodológiát és metodikát egymást kiegészítő lehetőségekként közelítem meg. Ahelyett,
hogy sommás értékítéletet gyakorolnánk e két – önmagában igencsak összetett – kutatásfilozófia, illetve kutatási
stratégiai felett, célszerűbb gyakorlatiasabban megközelíteni a problémát és azt kérdezni: mire jó az egyik, mire
jó a másik, és hogyan kombinálható a kettő a problémák mélyebb feltárása érdekében. Ez az álláspont jelentősen
megerősödött az utóbbi évek módszertani szakirodalmában. David Silverman a következőképpen jellemzi a mai
helyzetet:
„A kvantitatív és kvalitatív kutatások közötti régi megosztottság nagyrészt a múlté. Az a beállítás, mely szerint e
két metodológia elválaszthatatlanul két különálló filozófiai-elméleti pozícióhoz tartozik, a gyakorlatban dolgozó
kutatók számára egyre kevésbé hangzik meggyőzően. Az alternatív pozíció azt a nézetet képviseli, mely szerint
a két megközelítés sok esetben szerencsésen kombinálható” (Silverman, 2000, 157).
Ez a könyv szándékom szerint egyfajta ábécé – bevezetés a pszichológiai kutatás alapjaiba. Az ábécé egyben az
anyag hármas tagolását is megadja: Az „A’ rész a tudományelméleti hátteret tekinti át; a „B” rész foglalja
magában a fő tartalmat: a három alapvető kutatási stratégia (a kísérleti, a korrelációs és a kvalitatív), valamint az
ehhez kapcsolódó módszerek áttekintését; a „C” rész gyakorlati szempontból követi végig a kutatás
munkafázisait a hipotézisalkotástól a kutatási beszámoló megírásáig, illetve a tudományos eredmények írásos és
szóbeli kommunikációjáig. Az egyes kutatási módszerek ismertetésénél a következő szempontokat követtem: a
módszer alkalmazásának történeti-társadalmi háttere; a módszer logikája, alapfeltevései, sajátos jellemzői, fajtái;
a módszertani eljárások részletei; a megbízhatóság és validitás kérdései; végül a módszer erősségeinek és
gyengéinek értékelése. Az egyes fejezetek egymásra épülnek, de önállóan is feldolgozhatóak. Igyekeztem az
egyes módszerek sajátosságait úgy láttatni, hogy eközben a többi módszerhez való hasonlóságuk és
különbségük is egyértelművé váljék, a 7. fejezetben pedig explicit módon is összehasonlítom a tárgyalt
módszereket és stratégiákat.
A pszichológiai kutatás módszertana a pszichológusképzés alaptantárgyai közé tartozik. 1979-ben Putnoky Jenő
írt módszertani tankönyvet Bevezetés apszicho- lógiai kísérletezés módszereibe címmel. Ettől eltekintve magyar
nyelven nem létezik olyan átfogó kutatás-módszertani tankönyv vagy kézikönyv, amely a tárgy tanítását
elősegítené és tartalmazná azt a törzsanyagot, amelynek tananyagba foglalása a pszichológiaoktatás nemzetközi
standardja alapján a hazai oktatásban is több mint időszerű. Furcsa ez a helyzet, különösen, ha figyelembe
vesszük a pszichológia kifinomult módszertani tradícióit, az iránta megnyilvánuló érdeklődést, valamint azt,
hogy a társterületek, így a pedagógia és a társadalomtudományok is igyekeztek már pótolni saját hiányukat
önálló monográfiával (Falus, 1996a) vagy idegen nyelvű szakkönyv lefordításával (Babbie, 2001). E könyv arra
törekszik, hogy a hiányt a pszichológia területén is pótolja.
Bár eredeti szándékom szerint a könyv alapszintű bevezetésnek indult, a megcélzott szint menet közben
módosult. A kutatásmódszertan ugyanis olyan ismereteket tartalmaz, amelyekhez a leendő pszichológus
tanulmányai és pályája során ismételten visszatér. A kutatásmódszertan általában véve megalapozza a
pszichológiai tanulmányokat, de személyesen igazán akkor válik érintetté benne valaki, ha saját kutatást végez.
Ilyen alkalom pedig az egyetemi, illetve posztgraduális tanulmányok során nemegyszer akad. Ezért célom az,
hogy a könyv a bevezető egyetemi tankönyvi funkció mellett alapszintű kézikönyvként is használható legyen,
amelyre az egyes módszertani eljárásokban elmélyülni kívánó felhasználó ráépítheti további tájékozódását. A
könyvbe foglalt anyag feldolgozható az oktatás keretein kívül, teljesen önállóan is.
Koncepciómban a többi „piacon lévő” átfogó pszichológiai módszertankönyvhöz viszonyítva (pl. Goodwin,
2002; Breakwell, Hammond és Fife-Schaw, 2000; Haslam és McGarty, 1998; Christensen, 1997; Shaughnessy
és Zechmeister, 1994; Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989) egyedinek mondható néhány vonás. Ezek a
xi
ELŐSZÓ
következők: 1. viszonylag részletes tudományelméleti bevezető; 2. a módszerek három fő stratégiába rendezése;

3. a kvalitatív stratégia részletes ismertetése,
1. a stratégiák és módszerek előnyeinek és hátrányainak explicit tárgyalása és
2. a kutatás és közlés gyakorlati kérdéseinek a szokásosnál némileg részletesebb kifejtése. A tudományelméleti

bevezető feltehetően túl kevés azoknak, akik e kérdések iránt elmélyültebben érdeklődnek, túl sok azoknak,
akik közvetlenebbül a módszertani kérdésekre várnak válaszokat. Mégis úgy gondoltam, hogy olyan alapvető
kérdések vethetőek fel ebben a bevezetőben, amelyek fontosak a metodológiai-módszertani részek
megalapozása szempontjából. Ami a második vonást illeti, a módszertankönyvek általában a metodikai
szintet dolgozzák ki, a metodológiai szintet pedig kevésbé veszik figyelembe. A módszertani gondolkodás
szempontjából azonban a metodológiai sík átlátása is lényeges. Fontosnak tartom önállóan is jellemezni azt a
három átfogó kutatási stratégiát, amely a pszichológiában meghatározó, ezek a kísérleti, a korrelációs és a
kvalitatív kutatás. Az egyes módszereket ezeknek az átfogó stratégiáknak a keretébe helyezem, érzékeltetve
ugyanakkor, hogy nem egy esetben ugyanazt a módszert különböző metodológiai elvek mentén is
alkalmazhatjuk. A metodika és metodológia viszonyának átgondolása abban is segít, hogy világosabb alapra
helyezzük a pszichológia módszereinek csoportosítását. Az egyetemi oktatásban használatos pszichológiai
szakkönyvek módszertani részeit áttekintve zavarba ejtő az a sokféle megoldás, ami a módszerek
csoportosítása tekintetében uralkodik (a 2.6.1. pont fejti ki részletesebben ezt az észrevételt). Úgy tűnik, hogy
hozzávetőlegesen egyetértés van afelől, hogy melyek a pszichológia alapvető módszerei, de nincs konszenzus
afelől, hogy a módszerek hogyan rendszerezhetőek. Igyekeztem, ha nem is kifogástalan, de legalábbis
átgondolt megoldást nyújtani erre a problémára.
A kutatásmódszertan tanításával az Egyesült Államokbeli University of Connecticut Pszichológia Tanszékén

kezdtem foglalkozni, ahol PhD-tanulmányaimat folytattam a kísérleti lélektan területén. Immár évek óta tanítom
a kutatásmódszertan tárgyat a Szegedi Tudományegyetem Pszichológia Tanszékén. A könyv megírásában
közvetve és közvetlen módon is jelentős szerepet játszottak tanítványaim, akiknek e könyv elsősorban szól. A
könyvben használt többes szám első személy nem a személytelen tekintélyi pozíciót, hanem a nekik szóló
előadások nagyon is személyes hangvételét idézi.
Sokaknak tartozom köszönettel e könyv megszületése kapcsán. Először is köszönöm a diákoknak, hogy megértő
türelemmel viselték a kézirat több éven át történő alakulását, és visszajelzéseikkel segítették a munkát.
Köszönöm Vajda Zsuzsanna kitartó támogatását és biztatását, valamint Mérő László pozitív véleményét, mely
ugyancsak biztatást adott. Hálás vagyok Dúll Andreának, Krajcsi Attilának és Suhai-Hodász Gábornak, hogy
közreműködtek a kézirat „próbatanításában” és véleményükkel segítették a kézirat formálódását. Köszönöm
Ehmann Beának, Fülöp Mártának, Jámbori Szilviának, Kovács Gyulának, Nábrády Máriának és Vajda
Zsuzsannának, valamint Nikolics Lillának és Rakos Eszternek hogy a kézirat egyes részeit elolvasták és hasznos
megjegyzésekkel szolgáltak. Köszönöm Pléh Csaba észrevételeit és támogató lektori véleményét. Köszönettel
tartozom két tanítványomnak: Horváth Petrának és Palatinus Zsoltnak, akik tevőlegesen részt vettek a táblázatok
és ábrák végső formába öntésében, a fogalomtár kialakításában és a tárgymutató elkészítésében. Köszönet
férjemnek, Fellegi Tamásnak, aki szintén részt vett a kézirat végső formába öntésében, számos hálátlan munkát
levéve vállamról. Végül köszönet egész családomnak türelmükért, támogatásukért.
Szentendre, 2004
xii
1. fejezet - A │ A TUDOMÁNY MINT
TÁGABB KÖZEG
1. 1. A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS
1.1. 1.1. HÉTKÖZNAPI MEGISMERÉS – UDOMÁNYOS
MEGISMERÉS
Létezésünk állandó része a világ megismerésére való törekvés. A fogni, mászni, járni tanuló gyermek idejének
nagy részét környezetének felfedezése tölti ki. Képességeinek megfelelően próbálgatja, teszteli a tárgyak és az
emberek tulajdonságait, az anyagi és a társas világ jellemzőit. A gyermek megismerő tevékenységében
felfedezhetjük a tudományos megismerés előjelét: a kíváncsiságot, a kitartó, sokoldalú próbálgatást. Piaget
egyenesen a tudományos kísérletezés előképét ismerte fel a kisgyermek tevékenységében, amikor megfigyelései
között lejegyezte, amint például gyermeke újra meg újra földre ejtett egy tárgyat, változtatva az ejtés magasságát
(Piaget, 1978).
A világ a felnőtt számára is eléggé változatos és változó ahhoz, hogy a megismerés „kényszere” soha ne szűnjön
meg. A felnőtt azonban jóval több megszerzett ismeretre építhet, mint a gyermek. Az ismeretek egy része
egyéni, más része kollektív tudást és élettapasztalatot tükröz. Ez utóbbi sűrűsödik össze, például a természetre
vonatkozó népi megfigyelésekben vagy az emberismeretre épülő közmondásokban („A hazug embert könnyebb
utolérni, mint a sánta kutyát”, „Az alma nem esik messze a fájától”, „Madarat tolláról, embert barátjáról”). Ezek
az általánosítások a világban való eligazodást segítik, a jelenségek kiszámíthatóságát, előre jelezhetőségét
sűrítik magukba. A köznapi gondolkodás számára nem jelent gondot, hogy igaz az általánosítás alóli kivétel (a
hazug embereket gyakran nem érik utol), vagy hogy sok esetben ellenkező jelentésű általánosítás is igaz lehet.
Ezt jól érzékelteti két angol közmondás is: „Absence makes the heart growfonder” – „Out of sight, out of mind”
(A távollét növeli a szív vágyakozását – Amit nem látsz, elfelejted). A hétköznapi megismerés és a hozzá
kapcsolódó magyarázat nem próbálja meg rögzíteni, hogy pontosan mely feltételek mellett igaz az egyik
általánosítás és mely feltételek mellett igaz a másik. A hétköznapok problémái kapcsán az ember feltételezett
okokat és összefüggéseket fogalmaz meg, magyarázatot ad, megoldásokat keres, eljárásokat próbál ki, de
általában nem törekszik többre, mint tendenciaszerű általánosításra vagy egy konkrét probléma megoldására.
Figyeljük meg a következő példákat!
• Használ-e a szobanövényeknek, ha beszélünk hozzájuk? Kovácsné asszony azt hallotta a rádióban, hogy a
szobanövények erőteljesebben fejlődnek, ha beszélnek hozzájuk. Eleinte kételkedik, de miután egyik
ismerőse beszámol arról, hogy nála bevált ez a módszer, ő is kipróbálja. Egy hónap múltán azonban felhagy a
virágokhoz való beszéddel, mert semmi eredményét nem látja.
• Megérezte a hörcsög a földrengést? Egyszer kisebb földrengés zajlott le Kovácsék lakóhelyének közelében.
Utólagosan visszagondolva Kovácsné határozottan állítja, hogy hörcsögük a földrengést megelőző este
szokatlanul viselkedett, és fel-alá szaladgált a ketrecében. Kovácsék úgy gondolják, hogy a hörcsög
megérezte a földrengést, azóta is sokszor elmesélik a történetet.
• Jót tesz-e, ha Kovács úr dühöng? Kovács úr impulzív természetű ember, aki a munkahelyén, de még inkább
otthon, ki szokta engedni a haragját. A probléma a munkahelyi gondok számának növekedésével súlyosbodik.
Felesége egyre kevésbé képes elviselni a dühkitöréseket. Kovács úr egyszer egy magazinban azt olvassa,
hogy nem a düh kiadása, hanem éppen az elfojtott düh az, ami pusztítóan hat az egyénre és az emberi
kapcsolatokra. Ettől kezdve még dühösebb, ha a felesége rászól, hogy ne dühöngjön.
Ezek az esetek olyan problémákat vetnek fel, amelyekre akár tudományos alapossággal is lehetne keresni a
megoldást – a hétköznapi megismerés azonban kevésbé körültekintő módon jár el. A szobanövények esetében
Kovácsné asszony rendelkezik egyfajta hipotézissel a beszéd pozitív hatására vonatkozóan és a maga módján
ellenőrzi is azt. Cselekvésének alapja az a homályos elképzelés, hogy a beszéd törődést, gondoskodást fejez ki,
amit a növények valamilyen módon képesek felfogni. Nem tud azokról a megfigyelésekről, amelyek azt
mutatták, hogy a magas frekvenciájú hangok (mint például az emberi beszéd vagy bizonyos fajta zene) valóban
enyhén növelni látszanak a növények fotoszintézis tevékenységét. Azt sem tudja, hogy a beszéd következtében a
szobanövény környezetében kétszázszorosára is emelkedhet a széndioxid koncentráció, amely egyes
1
A │ A TUDOMÁNY MINT
TÁGABB KÖZEG
megfigyelések szerint szintén kedvezően hat a növény élettevékenységére (Downer, 1999). Kovácsné
egyszerűen ejti „hipotézisét” anélkül, hogy különösebben utánajárna vagy elemezné saját eljárását.
A hörcsögre vonatkozó megfigyelés hihető annak fényében, hogy sok anekdotikus feljegyzés vonatkozik az
állatok földrengés-előrejelző képességére. Ezek szerint a földrengéseket megelőzően a kígyók kijönnek föld
alatti búvóhelyükről, a macskák kihordják kölykeiket a házakból, a madarak riasztójelzéseket adnak le, a
patkányok pedig kiszaladnak az utcákra, ahol körbe-körbe futkosnak. Egyszer
Kínában, az 1980-as években egymillió ember menekült meg a földrengéstől úgy, hogy felfigyeltek az állatok
szokatlan viselkedésére és kitelepítették a lakosságot. Később egy hasonló földrengés előtt azonban semmit sem
észleltek. Még csak a kezdetén vagyunk annak, hogy megértsük az állatok előrejelző viselkedését, de
feltételezhető, hogy az olyan jelek kifinomult érzékelésén nyugszik, mint például a föld remegése által keltett
mély infrahangok vagy a talajvíz kémiai összetételének megváltozása. A tokiói állatkert lakóit mindenesetre
rendszeresen figyelik arra nézve, hogy nem adják-e jelét közelgő földrengésnek (Downer, 1999, 105).
A dühkitörések jótékony hatására vonatkozó magazincikkbe az az egykori vallott szakirodalmi nézet szűrődött
át, mely szerint a lelki egészséget veszélyezteti a düh elfojtása. Eszerint az elfojtott düh torz érzelmi góc, amely
„valósággal megmérgezi az embert és mindenféle érzelmi ártalomhoz vezet” (Rubin, 1980, 33). Kovács úr
igazolást talál ebben a gondolatban, és természetesen nem veszi a fáradságot, hogy kövesse a téma
szakirodalmát. így nem jut a tudomására, hogy manapság a pszichológusok inkább arra figyelmeztetnek, hogy a
dühkitörés fokozza a haragot ahelyett, hogy csillapítaná. Arra pedig álmában sem gondol, hogy vannak olyan
kutatólaboratóriumok, ahol pszichológusok szisztematikus elemzésnek vetik alá a házastársak interakcióit,
miközben azok különböző konfliktusos témákról beszélgetnek. Egy ilyen laboratórium John Gottman amerikai
kutató vezetése alatt áll Seattle-ben. Ebben a laboratóriumban 20 év alatt több ezer önként jelentkező házaspár
interakcióit rögzítették videóra és elemezték többek között a kimutatott negatív és pozitív érzelmek
szempontjából. Az elemzések alapján a kutatók érzelmileg szabályozott, illetve szabályozatlan párokra osztották
a megfigyelteket. A szabályozatlan párok több negatív érzelmet mutattak ki, dühösebbek és védekezőbbek
voltak a konfliktusos témák megbeszélése alatt. A vizsgálatok eredményeképpen a kutatók meg tudták jósolni a
párkapcsolat jövőbeni sikerét vagy kudarcát az interakcióban megnyilvánuló negatív, illetve pozitív érzelmek
arányának alapján (Gottman és Silver, 1999; Gottman és Levenson, 1992).
A hétköznapi megismerés gyakorlatias, tapasztalati, könnyen leragad a jónak tűnő megoldásnál, nem törekszik
egzaktságra, szisztematikus ellenőrzésre vagy hézag nélküli logikára. Ez a fajta hétköznapi megismerés
kétségtelenül működik és beválik. Képzeljük csak el: hétköznapi létezésünk éppen akkor válna kezelhetetlenné,
ha minden felmerülő kérdést és problémát tudományos alapossággal próbálnánk körüljárni. Gondolkodási
képességünk az evolúció során elsősorban a gyakorlatias, opportunista megoldásokat kívánó mindennapi
túlélésre fejlődött ki. A tudományosság szemszögéből nézve sokféle korláttal jellemezhetjük ezt a megismerést,
mindent összevéve azonban tapasztalaton és józan észen alapul – két olyan tényezőn, amely a tudományos
megismerésnek is sajátja. (A racionális gondolkodás jellemzőire és korlátaira vonatkozóan lásd: Mérő, 1996;
1997.)
A modern életben azonban sok olyan terület van, ahol garantáltan hatékony megismerési módokra van szükség,
és az érvényes tudás kritériumai szigorúbbak. Ilyen a szaktudásra épülő foglalkozások sora: a mérnök, az
autószerelő, a bűnügyi nyomozó, az építész, az orvos, és még sorolhatnánk. Ezek a foglalkozások egy-egy
problématerületre vonatkozó alapos ismeret- és készségrendszert, valamint bevált eljárásokat foglalnak
magukban. A szaktudásra elsősorban a meglévő tudás rutinszerű gyakorlati alkalmazása a jellemző, nem pedig
az új tudás termelése – ez egy külön specializáció: a tudomány feladata. Az új tudás termelése lehet olyan
vállalkozás, amelyiket nem gyakorlati szempontok vezérelnek, hanem elméleti problémák – az ilyen típusú
kutatást nevezzük alapkutatásnak. Az alapkutatások hozzájárulnak a problémák jobb megértéséhez, de az ebből
keletkező gyakorlati haszon nem mindig mutatkozik meg azonnal. Az alkalmazott kutatás célja ezzel szemben
kimondottan a tudományos eredmények gyakorlati hasznosításának kidolgozása, az életbe ágyazott
problémamegoldás.
A tudomány olyan történelmileg kialakult, különösen hatékony, és speciálisan megszervezett kollektív

tevékenység, amely a társadalmi gyakorlat során a világ megismerése és átalakítása céljából jött létre. A
tudományos megismerés és a józan hétköznapi megismerés lényegében egy tőről fakad: mindkettő
összefüggéseket igyekszik feltárni annak érdekében, hogy az ember számára kezelhetőbb legyen a világ.
Mindkettő megfigyelésekre és előzetes ismeretekre alapoz, feltevéseket fogalmaz meg és bizonyítékokat keres.
A tudományos megismerés azonban kikristályosítja a hétköznapi megismerés hatékony vonásait, miközben
mellőzni igyekszik annak esetlegességeit és esendőségeit. A tudományos megismerés sajátossága egy jól
körülhatárolható gondolkodásmód, a valóság feltárásához való sajátos viszony, amely távolról sem tökéletes, de
2
TÁGABB KÖZEG
mégis messze mutató lehetőségeket kínál. A tudományos megismerés hatékonysága annak köszönhető, hogy
egyszerre igyekszik érvényesíteni a következő jellemzőket:
• Racionalitásra és objektivitásra törekvés: a tudományos megállapítások érveken és bizonyításon alapulnak; az

érvelés és a bizonyítás logikus, körültekintő és tárgyilagos. Bár a tudománytól egyáltalában nem idegen a
szenvedélyes érzelem és a meggyőződésbe vetett hit, a megállapítások elfogadását nem ezek a tényezők
döntik el, hanem az érvek és ellenérvek, a bizonyítékok és az ellenbizonyítékok súlya.
• Kritikai alapállás: a tudományos kutatás egész folyamatát áthatja a kritikai gondolkodás. Ez megnyilvánul a
tudományos kutató önreflexiójában éppúgy, mint a tudományos közösség bíráló értékelésében.
• Tervszerűség, szisztematikusság, módszeresség: a tudományos kutatás során a lépések előre átgondoltak, a

figyelem minden feltételezhetően fontos tényezőre és magyarázatra kiterjed, és az alkalmazott módszertani
eljárások igazoltan hatékonyak.
• Pontosságra és koherenciára való törekvés: a tudomány mind az elmélet, mind pedig az empíria szintjén
egyértelmű és pontos fogalmak, kritériumok és eljárások alkalmazására törekszik; az ismereteket egymásra
építi és összerendezi, az ellentmondásokat pedig felismerni és kiiktatni igyekszik.
• Kollektivitás: a tudomány művelése közösségi tevékenység, még akkor is, ha a tudományos kutató
egymagában végzi munkáját (amelyre ma már egyre kevésbé van példa), mivel valamilyen módon minden
kutatás mások munkájának folytatása és egyben előzménye.
Bár a felsorolt jellemzők idealizáltan állítják elénk a tudományos megismerést, összességében és alapjában
mégis igaz, hogy a tudományt megkülönböztető módon jellemzik a fenti kritériumok. Tisztában kell lennünk
azonban azzal, hogy a tudományos megismerés természetére vonatkozó válaszok korántsem egyszerűek és
egyöntetűek. A következőkben a tudományról kialakult kép változásait vizsgáljuk meg közelebbről.
1.2. 1.2. A TUDOMÁNYRÓL KIALAKULT KÉP VÁLTOZÁSAI

1.2.1. 1.2.1. A klasszikus tudománykép
Az iménti összevetés azt állítja, hogy a tudomány folytonosságot mutat a hétköznapi megismeréssel, de el is tér
attól; végeredményben nem más, mint a józan ész kikristályosodása, vagy másként: „megszervezettjózan ész”
(Bem és deJong, 1997, 7). Ahogyan a hétköznapi, úgy a tudományos megismerés is történelmi korba ágyazott,
koronként változik, hogy mit nevezünk tudományosnak és mit nem. Galilei például fiatalkorában hosszú és
pontos számításokkal kísért értekezést írt a pokol méreteiről és topográfiájáról (Vekerdi, 1994, 49). Egy sokkal
későbbi, 1907- ben végzett vizsgálat során a lélek létezésének egzakt, tudományos bizonyítását tűzték ki célul,
és ennek érdekében emberi testek súlyát mérték meg közvetlenül a halál előtt, illetve azonnal a halál beállta
után. Kimutatták, hogy közel egy uncia súly hiányzik a halál beállta után – feltehetően a lélek távozásának
következtében. A következtetés erejét fokozta, hogy a súlycsökkenést nem lehetett kimutatni 15 megvizsgált
kutya esetében (idézi Gergen, 1993, 554). A tudomány mindig csak relatív megközelítése a valóságnak, s az idő
távlatából a korábbi tudományosság irracionálisnak minősülhet. A tudományos megismerés természetére, a
tudomány és nem tudomány határvonalára vonatkozó kérdések messzire vezető problémák, amelyek
tekintetében eltérő álláspontok alakultak ki a tudományfilozófiában. A következőkben röviden felvázoljuk a
lényegesebb álláspontokat annak érdekében, hogy a tudományos megismerés alapfogalmait és a pszichológiai
kutatás módszereit e háttér ismeretében érthessük meg.
A klasszikus tudománykép szerint a tudomány az univerzális racionalitás tökéletes megtestesülése. Ennek

következtében élesen elhatárolódik a nem tudományos megismerési formáktól, mint amilyen például a
miszticizmus, az intuíció vagy a hétköznapi gondolkodás. A klasszikus tudománykép a nyugati tudomány
alapjait megteremtő tudósokig és filozófusokig nyúlik vissza. Nicolas Kopernikusz, Johannes Kepler, Galileo
Galilei, Francis Bacon és mások a középkori vallásos, tekintélyelvű nézetekkel szembeszállva a doktrínáktól
mentes, csakis tényeken alapuló vizsgálódást tették meg a gondolkodás alapjául. Mint ismeretes, a klasszikus
empirizmus úgy tartotta, hogy a világ megismerhető tisztán induktív, tapasztalati úton. Bár érzékeink néha
megtévesztenek minket, mégis ér- zékleti eredetű az az alapvető tudás, amelyre a világ megismerése épül. A
tudós feladata az, hogy szisztematikusan gyűjtse és rendszerezze a tapasztalati tényeket és levonja az ezekből
következő törvényszerűségeket. A racionalizmus ezzel szemben azt tartotta, hogy a megismerés
megkérdőjelezhetetlen (axiomatikus) alapjai bizonyos velünk született mentális tartalmak (például matematikai
alapigazságok, vagy morális alapszabályok), a megismerés követendő stratégiája pedig elsősorban az ezekből
deduktív úton levezetett igazság. Mindkét megismerésfilozófia vallotta azonban azt a modern korra jellemző
3
TÁGABB KÖZEG
hitet, hogy a tudomány célja a bizonyosságon nyugvó tudás. Különösen élesen fogalmazta ezt meg Descartes,
aki kijelentette: „Minden tudást visszautasítunk, amelyik pusztán valószínűség... csak azt fogadjuk el, aminek
igazsága nem vonható kétségbe” (idézi Capra, 1982, 57).
A klasszikus tudomány modell értékű kiteljesedése a newtoni fizika volt. Newton a tökéletes gépként működő
világegyetem matematikailag pontos és egyetemes érvényű törvényszerűségeit fogalmazta meg. Úgy tűnt, hogy
a gravitációelmélet mindent megmagyaráz: nincs olyan égi vagy földi természeti folyamat, amely ne a vonzás és
taszítás törvényeinek engedelmeskedne. Az elmélet prediktív erejét bizonyította, hogy 1759-ben valóban
bekövetkezett a Halley üstökös visszatérése, ahogyan azt Newton elmélete előre jelezte, és hogy 1846-ban
megpillantottak egy addig ismeretlen égitestet, a Neptunuszt, pontosan azon a helyen, ahol a newtoni
mechanikára alapozott számítások szerint lennie kellett (Sokal és Bricmont, 2000, 86). A newtoni fizikában a
kortársak az objektív racionalitás diadalát látták, és úgy érezhették, hogy feltárult a világ rejtélye, a természet
valósága. A fizika a többi tudomány mintaképe lett. A klasszikus tudományképbe beépült tehát:
• az egyértelműen jellemezhető igazság;
• a megrendíthetetlen bizonyosságon alapuló tudás;
• az univerzális érvényű törvények;
• a természeti valóság feletti kontroll és a predikció; és
• a nem tudományos (hétköznapi, vallásos, intuitív stb.) gondolkodási formáktól való éles elhatárolódás (ún.
demarkáció).
A 20. század első két évtizedének történései azonban éppen a fizika berkeiben rázták meg legerőteljesebben ezt
a képet. A relativitáselmélet világossá tette a tér és az idő viszonylagos jellegét, a kvantumfizika pedig
rámutatott a neutronok azon bizarrnak tűnő sajátságára, hogy viselkedésük megfigyelésfüggő: a mérőszerkezet
alaphelyzetben való működése azt mutatja, hogy a neutronok hullámtermészetű- ek, amikor azonban módosított
eljárással azt próbáljuk megmérni, hogy a neutronok részecske természetűek-e, akkor, és csakis akkor, azt
találjuk, hogy a neutronok részecskeként viselkednek. A bizonytalanságot nem az okozza, hogy a megfigyelés
megzavarja az amúgy pontosan meghatározott jelenséget, hanem az, hogy az észlelt esemény a megfigyelés
(mérés) aktusával együtt határozza meg az észlelés eredményét (vö. Barrow, 1994, 177-187). A kvantumvalóság
belső bizonytalanságából eredő kihívás mélyreható: úgy tűnik, hogy a természet viselkedése bizonyos
problémák esetében megfigyelésfüggő: a megfigyelés aktusa határozhatja meg azt, amit megfigyelünk. A
modern fizika fejleményei megrendítették az egyszerűen és egyértelműen megismerhető objektív világ képét.
1.2.2. 1.2.2. A logikai pozitivizmus és az „elfogadott nézet"

A tudomány világának változásai következtében tudományfilozófiai kérdések sora merült fel: így például az,
hogy mi a (jó) tudomány, mi a megfelelő módszer, mikor tekinthető egy elmélet igazoltnak, és így tovább.
Egyes matematikusok, fizikusok és filozófusok – az ún. Bécsi Kör tagjai: Carnap, Feigl, Neurath, Gödel és
mások a 1920-as évek Lengyel- és Németországából – úgy vélték, hogy a fizika új eredményeinek fényében
biztosabb alapokra kell helyezni a tudományos megismerést annak érdekében, hogy megmenthető legyen a
megkérdőjelezhetetlen tudás ideálja.
A Bécsi Kör által kifejlesztett logikai pozitivizmus a pozitivista filozófia és a szimbolikus logika (tágabban: a
modern analitikus filozófia) talaján kívánta megújítani az empirizmust. A pozitivizmus azt a – főként Auguste
Comte (1798-1857) és John Stuart Mill (1806-1873) nevéhez fűződő – 19. és 20. századi empirista nézetet
jelentette, mely szerint a tudományos fogalmakat szorosan a megfigyelhető jelenségekhez kell kötni (Comte és
Mill lélektanra vonatkozó nézeteinek különbségére vonatkozóan lásd Győri, 1995). A pozitivisták úgy vélték,
hogy a tudománynak az elvont kérdések helyett a konkrét, empirikusan tisztázható kérdésekre kell
összpontosítani. Idealisztikusan bíztak abban, hogy ilyen módon a tudomány lineárisan előre halad, és általános
pozitív hatást gyakorol az emberek életére. A logikai pozitivisták ezt az általános gondolatkört dolgozták ki saját
nézeteik szerint, a tapasztalat és a szimbolikus logika egyesített talajára építve normatív elveiket. Úgy vélték,
hogy a tudományban jelentkező zavarok egyik fő forrása a nyelv homályos használata, ami elfogadható a
köznyelvben, de a tudományban nem. Tudományos értelemben csak azok a kijelentések tekinthetőek
jelentéstelinek, amelyek világosan megfeleltethetőek a tapasztalati tényeknek. Jelentésteli például az a mondat,
hogy „a víz 100 °C-on forr”, de nem jelentésteli az a mondat, hogy „az Isten maga a szeretet” (O’Hear, 1989).
4
TÁGABB KÖZEG
A logikai pozitivisták két fő biztosítékát találták annak, hogy a tudomány valóban igazságok feltárásához
vezethessen: 1. Az elméleti kijelentéseknek empirikusan tesztelhetőnek és igazoltnak kell lenniük, azaz meg kell
felelniük a verifikáció (empirikus úton való bizonyítás) követelményének. Tehát, egy feltevés tudományos
igazságként való elfogadásának feltétele, hogy kiállja a tapasztalati igazolás próbáját. 2. A kijelentéseknek
megkérdőjelezhetetlen – axiomatikus – alapokon álló elméleti rendszerbe kell illeszkedniük (ebben mutatkozik
meg a logikai pozitivisták vonzódása az empirizmus mellett a racionalizmus hagyományaihoz). Axiomatikus
alapokat nyújthatnak a matematika és a szimbolikus logika igazságai vagy más alapigazságok. A tudománynak
rögzített és egyetemes szabályok szerint kell működnie: az axiomatikus elméletből le kell vezetni, és tapasztalati
tények által meg kell erősíteni az univerzális törvényszerűségek létét, és prediktív erővel bíró magyarázatot kell
adni a világ jelenségeire. Ezt az elképzelést nevezték a nomotetikus-deduktív magyarázatnak (ennek alapjait
többek között Hempel, 1966, fejtette ki).
Az 1930-as évekre ezek a tudományfilozófiai nézetek váltak a tudomány természetére vonatkozó „elfogadott
nézetté” (Polkinghorne, 1983). Az „elfogadott nézet” a klasszikus tudománykép modern változata volt. Ez a kép
megújult formában továbbra is tartalmazta mindazt, amit a tudomány természetére vonatkozó klasszikus
elképzelés magában foglalt. Hitt abban, hogy:
• az igaz tudás alapját az objektív tények ismerete jelenti; az igaz és a téves tudás egyértelműen
megkülönböztethető;
• tudomány és nem tudomány között világos választóvonal húzódik;
• a tudomány felhalmozásszerűen (kumulatívan) halad az egymásból levezethető törvényszerűségekre épülő

egyesített tudomány felé;
• a tudományra támaszkodva egyre tökéletesebb ellenőrzést tudunk gyakorolni a természeti világ felett.
Az „elfogadott nézet” episztemológiai (megismerés-filozófiai) alapját az a töretlen meggyőződés jelentette,

hogy a tudományos megismerés a megfigyelő személyétől függetlenül létező tényeken, és az ugyancsak
személytelen és a körülményektől független racionalitás alapelvein nyugszik. A 20. század során azonban ennek
az episztemológiának, és az azon nyugvó tudományképnek fokozatosan egyre több kihívással kellett
szembenéznie. (A Bécsi Körre vonatkozóan lásd Altrichter, 1972).
1.2.3. 1.2.3. Posztpozitivista kritikák

Karl Popper (1997/1934) még a logikai pozitivistákhoz hasonlóan biztos alapokra kívánta helyezni a
tudományos megismerést és szilárd demarkációs vonalat keresett tudomány és nem-tudomány között, de
kritizálta a verifikáció tanát. A ve- rifikáció tételéből az következett, hogy egy elmélet annál biztosabb alapokon
áll, minél több empirikus bizonyítékon alapul. Popper azonban, David Hume kritikáját felújítva, rámutatott
ennek a következtetésnek a helytelenségére. Popper hangsúlyozta a bizonyítás és a cáfolat aszimmetriáját. A
tapasztalati bizonyítás sohasem lehet kimerítő: például bármennyi bolygót figyelünk is meg, sohasem tudjuk
megfigyelni az összes létező bolygót, hogy alátámasszuk azt az állításunkat, mely szerint a bolygók elliptikus
pályán keringenek (ez az indukció problémája, amelyre a későbbiekben részletesebben kitérünk, vö. 1.3. pont).
Ha viszont csak egyetlen olyan bolygót is találunk, amelyik nem elliptikus pályán kering, akkor állításunk
fenntarthatatlanná válik. Popper szerint nem az elméletek igazolására, hanem cáfolhatóságára – falsziíikációjára
– kell a hangsúlyt helyezni. A tudományos elméleteket nem az választja el a nem tudományos elméletektől,
hogy erős empirikus bázisuk van, hanem az, hogy kiállják az erős kihívás próbáját. Ha egy elméletből egy
meghatározott predikció következik, és a tapasztalat nem igazolja a predikciót, akkor az elméletet el kell vetni.
Popper javaslata szerint a biztos tudást nem eredményező verifikációt adjuk fel a jobb megoldásért: a
falszifikációért cserébe. Ez a megoldás azonban nagy árat kér: szigorúan véve csak abban lehetünk biztosak,
hogy egy adott elmélet hamis, abban sosem, hogy egy elmélet igaz.
Popper érvelése lényegében a logikai pozitivizmussal szemben már meglévő szkepticizmust erősítette meg. A
megfigyelés elméletterhelt, az elméletek pedig a tapasztalat által aluldetermináltak – ez a két tétel volt a logikai
pozitivistákkal szembeni legfőbb érv. Képzeljük el, amint a csillagász Tycho Brahe, Kepler kortársa, kémleli a
napfelkeltét. Brahe, a ptolemaioszi világkép híve, úgy látja, hogy a nap mozog a föld körül. Tegyük fel, hogy
ugyanezt a napfelkeltét nézi Kepler, akinek meggyőződése, hogy a föld mozog a nap körül. Mindketten
ugyanazt nézik, de ugyanazt látják-e? Hogy mit látunk, az attól függ, hogy mit tudunk – állította másokkal
együtt Norwood Hanson (1958). Olyan ez, mint a kétértelmű ábrák, amelyeket többek között az alaklélektan
elemzett: ugyanazt a rajzot nézhetem kacsának vagy nyúlnak (vö. 1.1. ábra). Az „elfogadott nézet” kritikusai
szerint a tudományos elméletek nem axiomatikus igazságokból és semleges tényekből erednek. Igaz ugyan,
5
TÁGABB KÖZEG
hogy nagy szerepe van a tapasztalati megfigyeléseknek, de egyrészt ugyanazon tapasztalati tények különféle
elméletekkel is összeegyeztethető- ek, másrészt a tudós észlelését befolyásolja a megfigyelést megelőzően
kialakult meggyőződése és tudása. Kétségessé vált az az elképzelés is, mely szerint a tudományos haladás
sokszorosan megerősített, egymásra épülő elméletek növekvő tömegét hozza létre.
A tradicionális episztemológia össztűz alá került. Nincsenek önmagukban adott érzékleti adatok és a priori
racionális igazságok. Willard Quine és Ludwig Wittgenstein nyomán teret nyert az a nézet, mely szerint
nincsenek logikailag kikezdhetetlen, értelmezésre nem szoruló kijelentések, mert egyetlen szó vagy mondat
jelentése sem független a kontextustól és a használatát meghatározó konvencióktól (Quine, 1953; Wittgenstein,
1953). Megfogalmazódott az az észrevétel, hogy az elméleti kijelentések tényekhez való viszonya nem
objektíven adott, ahogyan azt a logikai pozitivizmus hitte.
1.1. ÁBRA ► Kétértelmű figura a megfigyelés nézőponthoz kötöttségének illusztrálására – kacsa vagy nyúl
Nincsenek logikailag meghatározható megfeleltetési szabályok, amelyek egy megfigyelést egyértelműen

összekötnének egy elméleti kijelentéssel; mindkettő csak az elméleti kijelentések egész rendszeréhez képest
értelmezhető. Az elméletek és hipotézisek elvetése vagy megtartása sem áll egyszer s mindenkorra rögzített
logikai alapokon. Ezen kívül, ha egy hipotézis nem igazolódik, akkor átértelmezéssel mindig megvédhető. Ha
például valaki azt feltételezi, hogy nyelvhasználatra csak emberek képesek, és szembesül a főemlősök
nyelvhasználatával, akkor megmentheti hipotézisét azáltal, hogy módosítja a „nyelvhasználat” fogalmának
definícióját. így viszont a tények soha meg nem erősíthetik, de meg sem cáfolhatják hipotéziseinket – ez az
érvelés ismert úgy, mint Duhem-Quine-tézis (Bem és deJong, 1997, 49).
Ez a folyamat (Quine nyomán) úgy is jellemezhető, mint az episztemológia naturalizálódása. Tradicionálisan a

filozófusok tartották fenn maguknak a jogot, hogy megszabják a megismerés szabályait és normáit a tudomány
számára, a 20. század közepe felé azonban módosult a játékszabályokról alkotott felfogás azáltal, hogy a
tudománytörténetet, a tudományszociológiát, sőt a tudománypszichológiát is érdemben bevonták az
episztemológia vizsgálódási körébe (vö. Brown, 1996; Fuller, 1996; Gorman, 1996). Ennek a folyamatnak a
legbefolyásosabb műve Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete című munkája volt (2000/ 1962).
Kuhn a természettudományok történetének elemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány fejlődése
meghatározott ciklusokon keresztül történik (vö. 1.2. ábra). A tudományos kutatásra más és más jellemzők
érvényesek, attól függően, hogy a fejlődés mely stádiumáról van szó. Egy tudomány éretlen stádiumában a
különböző tudósok elméletei egymástól függetlenül léteznek. Irányadó elmélet és módszertan híján egyformán
fontosnak látszik minden olyan tény, amely esetleg hozzájárulhat a tudomány fejlődéséhez. A különböző korai
iskolák ugyanazt a jelenséget másképp vizsgálják, másként értelmezik. A fejlődés következő szakaszában
valamelyik iskola domináns szerephez jut, és kialakul egy paradigma. A paradigma összetett fogalom: egyrészt
jelent egy meghatározó elméletet és egy ehhez kapcsolódó kutatási modellt. A kutatási modell példaként szolgál
arra, hogy mi számít elfogadható adatnak, módszernek és fogalmi-értelmezési keretnek az adott paradigmán
belül. A paradigma továbbá az alapvetően hasonló szemléletet valló kutatók tudományos közösségét is jelenti,
beleértve azokat a szocializációs mechanizmusokat, amelyek felkészítik a leendő kutatókat. Ilyen összetett
értelemben paradigmának számíthatjuk például a newtoni fizikát, a kognitív pszichológiát, vagy a Piaget
nézeteit követő fejlődéslélektant.
A paradigma kialakulása teremti meg az ún. normál tudomány lehetőségét, azaz a tudomány érett, hétköznapi,
rutinszerű létformájának lehetőségét. Abban a fejlődési szakaszban, amit Kuhn normál tudománynak nevez, a
kutatók alapvető egyetértésben dolgoznak a paradigma kiteljesítésén: az elméletet alkalmazzák, új
kérdéskörökre terjesztik ki, finomítják, összhangba hozzák a tapasztalattal. Ebben a szakaszban az elmélet
alapvető helyességét akkor sem vonják kétségbe, ha a predikciókat nem minden esetben igazolja kísérlet vagy
empirikus megfigyelés. Popper falszifikációs normatívájával ellentétben a tudomány története azt mutatja, ha
egy kísérlet negatív eredményt hoz, ez korántsem vezet az elmélet elvetéséhez. A 19. században például a
csillagászok észrevették, hogy a Merkúr pályája valamelyest eltér attól, amelyet a newtoni mechanika jósol neki.
A bolygó rendellenes viselkedését hosszú időn keresztül nem sikerült megmagyarázni, de ez senkit sem indított
arra, hogy elvesse a newtoni mechanikát. (A predikciótól való eltérésre végül az általános relativitáselmélet
adott magyarázatot.)
6
TÁGABB KÖZEG
Elméletek virulhatnak tehát úgy, hogy nem állnak teljes összhangban a meglévő adatokkal. Egyes anomáliák
makacsul ellenállnak a „rejtvényfejtésnek”, ennek azonban csak akkor lesz jelentősége, ha általánosan
felerősödik az az érzés a tudományos közösségen belül, hogy a paradigma alkalmatlan a megoldatlan problémák
kezelésére. Ebből az elégedetlenségből válság, majd a problémák, értékek, prioritások, módszerek teljes
átrendeződése, Kuhn kifejezésével élve: tudományos forradalom következik be. Ilyen volt a kopernikuszi
világkép megjelenése vagy a behaviorizmus válsága. A paradigmaváltás nem tisztán ráción alapuló folyamat,
hanem egyúttal egy lélektani küszöb átlépése is.
Kuhn téziseinek elképzelhető egy mérsékeltebb és egy radikálisabb értelmezése. A mérsékelt olvasat azt állítja,
hogy a tudomány nem tisztán racionális tevékenység. Egy-egy tudományos paradigma bizonyos értelemben
beszűkíti és elfogulttá teszi követőit, de ez nem vezet szükségszerűen elvakultsághoz. A radikálisabb olvasat
szerint viszont a paradigmák egymással összemérhetetlen külön világokat jelentenek. Sem falszifikáció, sem
verifikáció el nem döntheti, hogy melyik az érvényesebb világ.
A tudomány Kuhn-féle jellemzése széles körű vitát váltott ki. Egyesek olyan tudományképet alakítottak ki,
amelyben helye van a Kuhn által leírt jelenségeknek, de azért megmenthetőek a racionális kritériumok, így a
popperi tesztelhetőség követelménye is (Lakatos, 1970). Mások tovább radikalizálták a Kuhn-féle leírásban rejlő
relativizmust és ennek következtében a 20. század második felében a tudományfilozófia egyre inkább az
ismeretelméleti relativizmus irányába mozdult el. A posztmodern (posztpozitivista) filozófia talaján
megfogalmazódott a konstrukcionizmus – az a széles posztmodern gondolatrendszer, amely a reprezentációkat –
így a tudományos reprezentációkat is – nem a valóság tükrözéseként, hanem a valóság megalkotásának
részeként értékeli. Ezen belül is a szociális konstrukcionizmus azt hangsúlyozza, hogy a konstruktív folyamat
alapvetően nem egyedi, hanem társas jellegű, a szociális viszonyok által motivált. Ebben a gondolatrendszerben
nagy szerep jut a nyelvnek, mert ez a közeg hordozza leginkább a társas konstrukciót. A tudomány szintén
társadalmi közegbe ágyazott sajátos nyelv, amelyen keresztül az emberek folyamatosan értelmezik, és ebben az
értelemben meg is teremtik a valóságot. Ez a nyelv fogódzókat ad és koherenciát nyújt, de a megismerésnek ez a
fajtája is adott nézőponthoz kötött akár a többi, és sosem vezet el a „helyes” értelmezéshez (vö. Gergen, 1999,
60; vö. 6.1.2. pont).
1.2. ÁBRA ► A tudományfejlődés fázisai Kuhn alapján
Ebben a nézetrendszerben benne rejlik egy erőteljesen relativista tudománykép, amely szerint a tudományos
igazságok lényegében véve ideológiák, az egyik csoport által elismert igazság éppen olyan jó, mint egy másiké,
és minden elmélet kitermeli saját tényeit. Ezt a nézetet támasztotta alá Paul Feyerabend, az 1970-es évek
amerikai ellenkultúrájának népszerű filozófusa, aki meghirdette a tudományosság kritériumainak feladását és a
„bármi elmegy” elvét (Feyerabend, 1975; 1987). A „szcientizmussal” szemben megfogalmazott posztmodern
relativizmus és antiracionalizmus bizonyos filozófusoknál a szélsőségességig fokozódott, és máig korunkra
kulturális hatást gyakorolt érezhető (Bechtel, 1988; Sokal és Bricmont, 2000).
1.2.4. 1.2.4. Realista felfogás a tudományról

A modern tudományfilozófia szerteágazó vitáit nem követjük tovább. A témánk megalapozása szempontjából
fontos fordulatokat felvázoltuk, s ebből kiderült, hogy a klasszikus tudománykép naiv ideálja a múlté. A
relativizmus azonban nem szükségszerű következmény, és valójában sok szempontból nem áll összhangban a
tudomány gyakorlati valóságával. Mára megfogalmazódott egy realista tudománykép (pl. Suppe, 1977; Boyd,
1984), amelyet a következőkben lehet összefoglalni:
• Racionalitás: A tudományos racionalitásnak nincsen a priori alapvetése és univerzális kritériuma, de ez nem

azt jelenti, hogy a tudomány nélkülözi a racionalitás mércéjét. El kell ismernünk a tudományos megismerés
korlátait és a szociológiai-lélektani tényezők szerepét a tudományos kutatómunkában, de nem kell feladnunk
a tudományos igazság fogalmát. „A tudománynak egyetlen pillanatban sincs teljesen igaza, másrészt igen
ritkán téved tökéletesen” – fogalmazott Bertrand Russell (1968/1959, 13). Igaz, hogy nincsen tökéletes
bizonyosság, de léteznek és működnek a tudományos racionalitásnak egyértelmű követelményei: a
bizonyítékon alapuló kritikai érvelés, a logikailag érvényes következtetés, a koherens magyarázat. A
tudományos racionalitás folytatása a pragmatikus „józan észnek”, ugyanakkor elhatárolható azoktól a
gondolkodási folyamatoktól, amelyek az említett kritériumoknak nem felelnek meg.
7
TÁGABB KÖZEG
• Objektivitás, tapasztalatiság: Figyelembe kell vennünk, hogy az objektív szóhoz többféle jelentéstartalom
fűződik. Jelenti azt, hogy: 1. valami az emberi tudattól függetlenül létezik; 2. valami a külvilágból és nem a
szubjektumból indul ki; és 3. a szubjektum viszonya valamihez elfogulatlan, pártatlan, tárgyilagos. A
szubjektív szintén többjelentésű fogalom, amely utalhat arra, hogy: 1. alanyi; az egyénből (szubjektumból),
annak tudatából, érzésvilágából kiinduló; azt tükröző, rá jellemző; 2. egyéni, személyes, magán-; 3.
egyoldalú, elfogult, nem tárgyilagos (vö. Idegen szavak és kifejezések szótára, 2002). A tudomány sok
szempontból nagyon is a szubjektumból kiinduló, személyes, sőt szenvedélyes és elkötelezett tevékenység. A
tudomány alapja azonban az a meggyőződés, hogy a valóság tőlünk függetlenül létezik. A megismerés
bizonyos vonatkozásokban nem teljesen független a megfigyelőtől, de ez nem zárja ki a tárgyilagosságra
törekvést. Ha nincs is egyetlen „isteni nézőpont” szerint létező tapasztalati valóság, a feltevések akkor is
ütköztethetőek a valósággal. A tudomány kérdéseket tesz fel a természeti valóságnak, de nem adhat
bármilyen választ „a természet szájába” (Prigogine és Stengers, 1986, 40). Ma már senki sem gondolja, hogy
a tudat előfeltevés-mentesen tükrözi a semleges, „önmagáért beszélő” valóságot. Ez azonban nem zárja ki,
hogy a tudomány az objektivitásra törekvő empirikus megismerésen alapuljon. A tudományos bizonyítás és
értékelés elfogulatlanul tapasztalati, nyitott kimenetelű, mások által is átlátható és ellenőrizhető folyamat,
amely figyelembe veszi az összes rendelkezésre álló érvet és ellenérvet, bizonyítékot és ellenbizonyítékot. A
tudományos objektivitás jelentős mértékben a tudományos közösség szintjén valósul meg – egy Husserltől,
illetve Alfred Schütztől eredő fogalommal élve: mint inter- szubjektivitás (vö. Karácsony, 1995). Ha a tág
tudományos közösség tagjai, mint szubjektív lények érvényesnek fogadnak el egy állítást, akkor egyfajta
„kollektív objektivitás” érvényesül.
► Haladás: A progresszió nem egyenes vonalú felhalmozás, de mégis értékelhető folyamat; lemérhető azzal,
hogy sikerül-e a tudományos problémákat megoldani és a valóság újabb és újabb rétegeinek feltárásához
hozzájárulni. Ha igaz is, hogy a tudományos iskolák, paradigmák bizonyos fokig „külön világokat” jelentenek,
ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek a világok zártak és össze- mérhetetlenek. A nyilvános kritikai
megmérettetés a garanciája az előremutató gondolatok érvényesülésének.
Azt állítottuk, hogy a tudomány alapjában véve mentes bizonyos megosztottságoktól, amelyek általában az
emberi közösségeket jellemzik. Ilyen a vallás és a politika; nem létezhet buddhista biológia, keresztény
matematika, sem pedig jobboldali konzervatív földrajztudomány. Nem véletlen azonban, hogy eddigi példáink
elsősorban a természettudományok köréből valóak. Felmerül a kérdés: módosulnak-e a tudományos megismerés
kritériumai a társadalomtudományok vonatkozásában? Érzékeltettük, hogy a tudományos gondolkodás az
emberi történelem produktuma, amely elsődlegesen a természet megismerésére és „igába hajtására” született. A
társadalomtudományok megjelenése késői folyamat, amely a 19. század végéig váratott magára. Mikorra az
ember világára irányuló tudományok színre léptek, a természettudományok már módszertanilag
felfegyverkeztek, és óriási sikereket arattak. A tudományosság mércéit és kritériumait a természettudományok
szabták meg. Az újonnan megszülető tudományágak nehéz helyzetbe kerültek, mert a természet megismerésére
kialakult tudományosság ideálját kellett adaptálniuk az emberi valóság világára. A nehézségek forrása egyrészt
az, hogy a természet világa több lényegi szempontból különbözik az ember világától. Emellett azonban
különbözik a tudós viszonya is a valóság e két területéhez: míg a természet vonatkozásában viszonylag könnyen
értelmezhető az objektív kívülállás, a társadalom vonatkozásában ez nincsen így. A társadalomtudományok
területén a filozófiai beállítódás, a személyes értékrend, sőt akár a politikai meggyőződés is befolyásolhatja a
tudomány művelését, és a tudományos közösség megosztottságának forrása is lehet. Konzervatív vagy feminista
csillagászatról beszélni képtelenségnek hangzik; konzervatív vagy feminista politikatudományról vagy
pszichológiáról beszélni viszont már korántsem abszurd.
A pszichológia a természettudományok és a társadalomtudományok határmezsgyéjén helyezkedik el. Ennek

megfelelően módszertanában és azonosság-tudatában fellelhető a természettudományok és a
társadalomtudományok eltérő jellegéből fakadó kettősség. Az ebből adódó következményekre és vitákra
ismételten ki kell majd térnünk, hiszen ezek közvetlenül kapcsolódnak a kutatásmetodológiai módszerek
problémaköréhez. A tudományról kialakult kép változásairól nyújtott áttekintést ezen a ponton azzal a
gondolattal zárjuk, hogy akár a természet-, akár a társadalomtudományokról legyen is szó, a tudományos
megismerés nézőponthoz kötött, és sok szempontból tökéletlen emberi tevékenység. Ugyanakkor az is világos,
hogy a tudományos megismerésnél nincs jobb esélyünk arra, hogy világunkat jobban megismerve és megértve
cselekedhessünk.
TUDOMÁNY VAGY NEM TUDOMÁNY?
AZ EXTRASZENZOROS PERCEPCIÓ (ESP) KUTATÁSA
8
TÁGABB KÖZEG
Annak megítélése, hogy mi üti meg a tudományosság ismérveit és mi nem, a demarkációs kritérium
meghatározása szerint változik. Mint láttuk, a logikai pozitivisták definíciója szerint a tudományos elmélet olyan
deduktívan levezetett, prediktív erejű és univerzális érvényű állítások rendszere, amely egyértelműen
megfeleltethető meghatározott megfigyeléseknek. Ha ezt a demarkációs vonalat vennénk alapul, akkor
lényegében kizárnánk a társadalomtudományokat és a pszichológiát a tudomány köréből, ahová még a
darwinizmus se nagyon férne be. A popperi demarkáció enyhébb, de még mindig elég szigorú ahhoz, hogy
például Freud elmélete, mint cáfolhatatlan állításokat tartalmazó rendszer, ne férjen bele. Ezek a szigorú
álláspontok a tudományra, mint végtermékre koncentrálnak. Ha a naturalista episztemológia jegyében a
tudományra mint tevékenységre gondolunk, és tudományosnak tartunk minden olyan tevékenységet, amely a
megismerés érdekében tudományosan elfogadott módszereket alkalmaz akkor is vitás kérdésekbe
bonyolódhatunk. Ilyen például az ESP – az extraszenzoros, azaz ismert érzékszervi hatások nélkül történő
észlelés kutatása.
Az ún. „pszichikus jelenségek" iránti érdeklődés hosszú előzményekre nyúlik vissza. A 19. századi Európában
divatos szellemidézés a tudósok figyelmét is felkeltette. így például a fizikus Michael Faraday (1791-1867)
közelebbről is megvizsgálta az egyik médiumot asztaltáncoltatás közben. A médium ujjai és az asztallap közé
kártyát helyezett, és megfigyelte, hogy a kéz előbb mozdult, meg mint az asztal. Faraday megállapította, hogy
nem a lélek, hanem a médium „tudattalan izomműködése" mozgatta az asztalt. 1882-ben Londonban létrejött
egy tudományos társaság, amelyik célul tűzte ki a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek előítélet és
elfogultság nélküli tudományos vizsgálatát. Egy széles körű felmérés keretében 17 000 embert kérdeztek meg
arról, hogy voltak-e paranormális érzékleti élményeik. Kiderült többek között, hogy egy hozzátartozó halála
után megnövekedett az ilyen élményekre vonatkozó beszámolók száma. A tudományos hozzáállás jegyében
született meg az 1930-as években a jelenség és a terület elnevezése (ESP, illetve parapszichológia) és a
fogalmak definiálása. Laboratóriumi kísérletek indultak, és az Észak-Karolinai Egyetemen (USA) létrejött egy
kutatóközpont.
A korai ESP-kísérletekben egyszerű geometriai figurákat tartalmazó kártyákat alkalmaztak a random

számtáblázat alapján. A „küldő" a soron következő kártyát nézte, a „fogadó" pedig rámutatott arra a
szimbólumra, amelyet szerinte a küldő nézett. Az 1970-es években egyéb kísérleti paradigmák között kialakult
az ún. „ganzfeld" eljárás, amely egy homogén ingerkörnyezetbe helyezi a küldőt és a fogadót (akik két külön
hangszigetelt helyiségben, fehér zaj és fény mellett ülnek, a fogadó lefedett szemmel). A küldő egy kb. 30
próbából álló sorozatban egy vizuális célingerre (pl. fénykép vagy rövid videojelenet) koncentrál, amelyet
hasonló ingerek sokaságából véletlenszerűen választanak ki. Egyidejűleg a fogadót arra kérik, hogy próbáljon
meg leírást adni a céltárgyról szabad asszociációi és képzetei alapján. A próba befejeztével a fogadónak négy
képet mutatnak, és megkérik, hogy azokat rangsorolja aszerint, hogy melyik mennyire egyezik a ganzfeld-
szakaszban átélt képzeteivel; találatnak az számít, ha első helyre a céltárgyat sorolja. A kísérletek többnyire azt
találták, hogy a vizsgálati személyek a véletlen találati arány fölött teljesítettek, de gyakran előfordult, hogy ezt
az eredményt egy következő alkalommal már nem sikerült megismételni. Megállapították, hogy azok a
személyek, akik hittek a paranormális észlelés lehetőségében jobban teljesítettek, mint azok, akik nem hittek. Az
is kiderült, hogy teljesen azonos eljárás mellett egyes kísérletvezetők inkább kaptak pozitív eredményeket, mint
mások.
Az ESP-kutatásokat kritikák kísérték. Az egyik legfőbb bírálat az eredmények alacsony megismételhetőségére

vonatkozott, de sok kifogás merült fel a kísérleti kontroll tekintetében is. Több csalásra is fény derült, de a
kritikák hatására az ESP-vizsgálatok módszertani minősége javult. Mivel sok ellentmondásos eredmény
született, többen metaelemzésekhez folyamodtak, amelyekben összesítve analizálták a különböző kutatóhelyen
folytatott vizsgálatok eredményeit. A metaelemzések alapján az a kép alakult ki, hogy a hatás gyenge, de
szignifikáns. Az ESP-kutatást mégsem fogadta be igazán a tudományos pszichológia. Ennek oka elsődlegesen
nem is a vizsgálatok minőségében rejlik, hiszen más kutatási területeken hasonló mennyiségű és erősségű
eredmények meggyőzőek lennének. A probléma inkább abban rejlik, hogy a jelenség, még ha van is, jelenlegi
tudásunk szerint megmagyarázhatatlan (Blackmore, 1994; Atkinson, Atkinson, Smith és Bem, 1995; magyarul e
témakörben lásd Vassy, 1989)
Az ESP-kutatók szeretnek rámutatni olyan tudománytörténeti epizódokra, amelyek azt példázzák, hogy attól
még, hogy egy adott kor tudománya bizonyos jelenségeket elutasít, kiderülhet, hogy azok valóságosak. 1772-
ben például Lavoisier, akit a modern kémia megalapítójaként tartanak számon, a francia akadémia felkérésére
megvizsgált egy követ, amely egyes állítások szerint az égből esett a földre égő lángcsóva kíséretében. Lavoisier
abszurdnak tekintette azt a gondolatot, hogy az égből kövek esnének a földre. Jelentésében megállapította, hogy
földi eredetű kőről van szó, amelynek egyes alkotórészei villámcsapás hatására olvadtak meg (McConnell,
1969). A pszichológiát közelebbről érintő példa a hipnózis, amit szintén sokáig elutasítottak. A hipnózis
elfogadását azonban elősegítette, hogy mechanizmusát – az ESP-vel szemben – sikerült a tudomány által
9
TÁGABB KÖZEG
ismertebb állapotokhoz (alvás, relaxáció) hasonlítani, és a gyakorlatban is megbízhatóan felhasználni, például a

fájdalomcsillapításban (Hilgard, 1971; a hipnózisra vonatkozóan magyar nyelven lásd: Bányai, 1998, 2000;
Mészáros, 1984).
1.2.5. 1.2.5. A megismerés „kemény" és „lágy" arca

A tudomány tárgya hagyományosan az anyagi világ volt. A tudományos megismerés eredendően az objektíven
megfogható, kiszámíthatóan viselkedő fizikai valóság megragadására vértezte fel magát. A fizikai valóság, még
ha távcső vagy mikroszkóp segítségével is, de hozzáférhetőnek bizonyult a vizsgálat számára. A tudomány által
„varázstalanított világ” (Prigogine és Stengers kifejezése, 1986, 26) pedig determinisztikus törvények alapján
működő és prediktíven kiismerhető világnak mutatkozott. Az ember világa azonban a „tevékeny anyag”
valósága, amelyben nem érvényesül szigorú determinizmus. Az emberi cselekedetek jelentéssel és szándékokkal
teli valósága nem illett a tradicionális tudományfelfogáshoz, amely egzakt módon hozzáférhető tárgyat és
bizonyosságot követelt. A 19. század második felében azonban mégiscsak felmerült az ember és az emberi
társadalom, gazdaság és történelem tudományos igényű vizsgálatának szükségessége. Felvetődött a kérdés, hogy
milyennek kell lennie a tudományos megismerésnek, ha az emberrel foglalkozik?
Az egyik álláspont – amit korábban John Stuart Mill, később pedig legerőteljesebben a logikai pozitivisták
képviseltek – az egységes módszertanban és az egységes tudomány kialakulásában hitt. Ebben a
megközelítésben a természettudományoknak mintául és mércéül kellett szolgálniuk az emberrel foglalkozó
tudományágak számára. Más álláspontot fogalmazott meg ezzel szemben a 19. század végi ún. „módszertani
vitában” (Methodenstreit) a német filozófusok egy csoportja. Schleiermacher, Dilthey, Rickert és Windelband
szerint a természettudományok feladata a nomotetikus tudás létrehozása, a társadalomtudományok teendője
pedig az idiografikus tudás megteremtése. A nomotetikus tudás (nomos = törvény) a látszólag össze nem függő
tények sokaságát univerzális törvények alá rendeli, így az egyediben is a törvényszerűt keresi, mégpedig
mennyiségi és oksági magyarázat útján. Az idiografikus tudás (idios = egyedi, személyes) ezzel szemben
valamely egyedi, szerves egész (személy, nyelv, kultúra) minőségi jellemzőinek megértésére törekszik. Dilthey
és mások azzal érveltek, hogy az emberi tevékenység, illetve annak produktumai (irodalom, művészet,
intézmények stb.) értékekkel telített, kulturálisan meghatározott jelenségek, amelyeket nem lehet ugyanolyan
analitikus módszerekkel kutatni, mint a matematika vagy a természeti világ tényeit.
A kétféle megközelítés számára háttérként szolgált az európai kultúrában kialakult két eltérő gondolkodási
habitus: a tudományos- és a romantikus látásmód. A romantikus számára a természet inkább egységes
organizmus, mintsem atomi szerkezetű gépezet. Miközben a tudós az objektív valóságot meghatározó általános
érvényű törvények után kutat, a romantikus a valóság szubjektív sokféleségére, a megélt tapasztalat
sokszínűségére figyel. Az egyik tradíció hőse Newton, a másiké Goethe, Nietzsche vagy Emerson (vö. Tarnas,
1995, 412-421).
Dilthey és az ún. szellemtudományos pszichológia követői arra törekedtek, hogy a szövegek értelmezésének
módszertanát, a hermeneutikát, a társadalomtudományok alapmódszerévé fejlesszék (e kritikai mozgalomra
nézve lásd Pléh, 2000, 10. fejezet). A hermeneutika eredetileg a régi szövegek – elsősorban a Biblia –
magyarázattanát jelentette. Ez a középkorban virágzó teológiai vállalkozás a szöveg történeti keletkezésének,
nyelvtani szerkezetének és spirituális üzenetének a feltárását foglalta magában. Ahogy Hermes, a görög isten
közvetített az istenek és a földi halandók között, úgy a hermeneutika, az értelmezés művészete is közvetíteni
kívánt a múltban alkotó szerző és a későbbi olvasó között. A 19. században azok, akik alternatívát kerestek a
természettudományok mechanikusan materialista szemléletével szemben az emberi valóság feltárására, a
hermeneutikához fordultak, és az emberi jelenségeket lényegében az értelmezendő szöveg analógiájára
igyekeztek felfogni. A 20. századi fenomenológia – elsősorban Martin Heidegger és Georg Gadamer – pedig
továbbfejlesztették ennek a megközelítésnek a filozófiai alapvetését vö. Fabinyi, 1987; Hernádi, 1984;
Karácsony, 1995).
A hermeneutikai megközelítés alapfogalma a hermeneutikai kör. A szövegértelmezés vonatkoztatásában ez azt

jelenti, hogy az egyes szövegrészek csak az egész szöveg ismeretében, illetve az értelmezési keret hátterében
értelmezhetőek. A megértés mozgása „állandóan a résztől az egészhez, és onnan vissza a részhez halad”
(Gadamer, 1984/1975, 207). A hermeneutikai megértés az emberi viselkedés vonatkozásában is azt jelenti, hogy
az értelmező körkörösen mozog a résztől az egészig, a reflexiótól az önreflexióig, és vissza. Nem keres
természettudományos értelemben vett okságot vagy törvényszerűséget, mert úgy véli, hogy a történelmi
események, a szociális intézmények vagy az emberi cselekedetek, értékek és produktumok nem vezethetőek le
univerzális törvényekből és mechanikus okokból. Ezzel szemben nagy hangsúlyt fektet a viselkedés
kontextusára, kulturális és történeti háttérbe ágyazottságára.
10
TÁGABB KÖZEG
A módszertani vitában a hermeneutikai megértés („Verstehen”) a tudományos magyarázat („Erklaren”)

alternatívájaként jelent meg. Az „Erklaren” jól körülhatárolt változók közötti bejósolható hatást tételez.
Természetesen ez is megértés, de a megértésnek analitikus fajtája, amely néhány kiválasztott változó viszonyára
vonatkozik. A „Verstehen” ezzel szemben kontextuális megértés, amely igyekszik az összes lényeges
körülményt figyelembe venni (pl. amikor azt próbáljuk megérteni, hogy egy jóravaló ember hogyan vált
gyilkossá). A kultúrantropológus Geertz kifejezésével élve ez a fajta megismerés egyfajta „sűrű leírás”
(2001/1984a), amely gazdag részletezéssel tapogatja ki az egyedi jelentések összefüggésrendszerét (vö. Pléh,
2000, 325-328).
A természettudományi modell „keménységének” és a hermeneutikai modell „lágyságának” kettőssége a

tudományos gondolkodás állandósult jellemzőjévé vált, és időről időre nyílt vitákhoz vezetett. így volt ez az
1960-as években is, amikor C. P. Snow rázta fel a kedélyeket a Két kultúra és a tudományos forradalom című
könyvével (1963), amelyben a szerző magabiztos módon hirdette a természettudományos gondolkodás
mindenhatóságát. A viták során szerencsétlenül szembekerült a tudományos magyarázat és a hermeneutikai
megértés célkitűzése. Az egyoldalú érvelések alapján úgy tűnhetett, hogy választanunk kell az emberi
bonyolultság megértése és a tudományosság között. Amennyiben az emberi bonyolultság megértése csak a
maga egyediségében lehetséges, az analitikus alapállás feladása mellett, akkor a magyarázat nem lehet több,
mint egy adott szemponthoz kötött interpretáció. Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, amit klasszikus tudományos
magyarázatnak tartunk, akkor a megismerés olyan mechanikus útjára vagyunk ítélve, amely nem vezet el az
emberi jelenségek komplexitásának megértéséhez.
Szerencsére ez a választás nem szükségszerű. A tudományt ma a megközelítések sokasága jellemzi. Sokféle

törekvés igyekszik a jelenségeket komplex szinten, ugyanakkor a tudományosság kritériumainak megőrzése
mellett vizsgálni. Ma már nemcsak az emberrel foglalkozó tudományokban egyre nyilvánvalóbb a
leegyszerűsítő mechanikus oksági magyarázatok elégtelensége, hanem a természettudományokban is. Nemcsak
azért nem tudjuk tökéletesen előre jelezni minden esetben a természet jelenségeit, mert elégtelenek a
módszereink, hanem azért sem, mert a természeti jelenségek sem működnek mindig determinisztikus módon
(vö. Prigogine és Stengers, 1986). A tudomány elmozdult az abszolút bizonyosság és objektivitás keresésének
ideáljától a relativitás, a valószínűség és a komplexitás keresésének irányába, s ezzel a tudományos megismerés
módozatainak sokfélesége is elismerést nyert. Azok álláspontja erősödött meg, akik már korábban is a „két
kultúra” meghaladása mellett foglaltak állást, mint például Karl Bühler, aki 1927-ben a következőket írta: „A
pszichológia nagy házában mindenki számára van hely;az egyik a mandzárdból az értékek mennyboltjára
irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszichofizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra
hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be” (idézi Pléh, 2000, 328).
1.3. 1.3. A MEGISMERÉS KÉT ALAPSTRATÉGIÁJA: INDUKCIÓ

ÉS DEDUKCIÓ
1.3.1. 1.3.1. Logika és tudomány. Az indukció alapjellemzői és korlátai
A logika maga is egyfajta tudomány: az elvont gondolkodás törvényszerűségeinek, formáinak és eljárásainak
tudománya. Az empirikus tudománynak mint racionalizmuson alapuló tevékenységnek alapvető összhangban
kell állnia a logikával. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban meg lehet különböztetnünk a tudományt mint a
tudományos eredmények halmazát, és a tudományt mint az eredményekhez vezető utat. Ez utóbbin belül
elhatárolható továbbá a felfedezés kontextusa és a bizonyítás kontextusa (O’Hear, 1989). Míg a logika
érvényesülése a bizonyítás és az eredmények szempontjából nézve alapvetőnek tűnik, a tudományos felfedezés
szempontjából a logika akár akadály is lehet. Ismert, hogy a tudományos felfedezés sokszor nem kimért
gondolkodási folyamatok következményei; helyet kap bennük az intuíció, a képzelet, a vizualitás és egyéb, a
logika körén kívül eső folyamatok. Selye János szerint a logikának ugyanaz a szerepe a tudományban, mint az
őrnek az állatkertben. Az őr ismeri az állatok különböző kategóriáit és azok elhelyezkedését, miután megfogták,
összeterelték és címkével is ellátták őket. Az állatokat elejtő vadász azonban semmire sem menne ezzel a
tudással. „A logika nem kulcs a természet rendjéhez, hanem csak katalógus az emberi agyban elraktározott
természeti jelenségek galériájához” (Selye, 1974, 342.). Ez nem jelenti azonban, hogy a logikának ne lenne
szerepe a tudományos ismeretek megszerzésében. Ellenkezőleg: a logikához kötődik a tudományos megismerés
két alapstratégiája: az indukció és a dedukció. Az indukció és a dedukció szűkebb értelemben a logika területén
definiálható következtetési eljárások. Röviden át kell tekintenünk a logikai eljárások jellemzőit ahhoz, hogy
értékelhessük megismerési stratégiaként betöltött szerepüket.
Akár indukcióról, akár dedukcióról van szó, megkülönböztethetjük a konklúziót attól az alaptól, amelyre épül:
ezt nevezzük premisszának. A premissza és a konklúzió viszonya alapvetően más az indukció és a dedukció
11
TÁGABB KÖZEG
esetében. Az indukció során korlátozott számban figyelünk meg tapasztalati tényeket (azonos osztályhoz tartozó
eseteket), majd ennek alapján szélesebb érvényű (az egész osztályra vonatkozó) következtetéseket vonunk le.
Ismeretes, hogy a modern nyugati tudomány kezdetei az ilyen fajta empirikus általánosításhoz kötődnek. A
megismerés tisztán indukción alapuló ideálját Francis Bacon fogalmazta meg, aki Novum Organum (1620) című
munkájában az előfeltevéstől mentes megfigyelés alapján való általánosítást tartotta a tudomány igaz útjának. A
tudós feladata az, vélekedett Bacon, hogy szisztematikusan gyűjtse és rendszerezze a tényeket és levonja az
ezekből automatikusan következő törvényszerűségeket. A tudós nem pók, amelyik saját kreációját vetíti rá a
világra, és nem is hangya, amelyik csak gyűjtöget. Inkább a méhhez hasonlítható, amelyik összegyűjti és
feldolgozza az alapanyagot. Az induktív stratégia négy fázisa a következő (O’Hear, 1989):
• A jelenségbe vágó példák összegyűjtése. Ha például a hő természetét akarjuk megérteni, számba kell vennünk
minden olyan esetet, amikor hő keletkezik (dörzsölés, világítás, égetés, forralás, napsütés stb.).
• A közös jellemzők kiszűrése. Meg kell találni azokat a vonásokat, amelyek jelen vannak a pozitív példákban,
és kivételeket is keresni kell. A negatív példák a pozitívakhoz hasonlónak tűnhetnek, de mégis nélkülöznek
lényeges vonásokat: például fénysugarak jönnek a holdról is, de nem adnak le hőt. Meg kell tehát állapítani,
hogy melyek azok a feltételek, amelyek között hő keletkezik, és melyek azok, amelyek között nem.
• Általánosítás. A megfigyelt esetek alapján meg lehet fogalmazni az általánosítható összefüggést bizonyos
feltételek megléte és a jelenség bekövetkezése között, amely kiterjeszthető a meg nem figyelt esetekre is. A
hő természetére vonatkozóan például Bacon arra a következtetésre jutott, hogy a hő nem más, mint „mozgás”.
• Az általánosított következtetés ellenőrzése. Újabb és újabb eseteken tesztelni kell az általánosítás

érvényességét.
Az induktív általánosítás eljárása meggyőző megismerési útnak tűnhet, de számolnunk kell néhány alapvető
problémával és kritikával, amely az indukcióhoz fűződik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az induktív
következtetés nem konk- luzív: soha nem vezethet bizonyossághoz. Először David Hume (1740) fogalmazta
meg, hogy az induktív következtetés úgy mutat túl a premisszán, hogy hiányzik belőle az abszolút bizonyosság.
Tegyük fel, hogy eddig például ezer vagy akár százezer hollót láttam és mind fekete volt, ráadásul gondosan
kutattam ellenpéldák után, de egyet sem találtam. Még ebben az esetben sem vonhatom le bizonyossággal azt a
következtetést, hogy a hollók mind feketék, mert így is előfordulhat, hogy a következő holló fehér lesz. A
százezeregyedik holló színére vonatkozóan az sem tenne lehetővé konkluzív megállapítást, ha biztosan tudnám,
hogy a hollók 99,9%-át figyeltem meg, ugyanis még ez az információ sem igazolja logikailag azt a feltevést,
hogy a meg nem figyelt esetek a megfigyelt esetekhez hasonlóak lesznek. Hume ennek az érvelésnek az alapján
pszichológiailag érthető gondolkodási szokásnak, nem pedig logikailag igazolt gondolkodási műveletnek tartotta
az induktív következtetést. Popper pedig ezt az érvelést felújítva jutott a verifikáció elvének elvetéséhez (vö.
1.2. pont).
A tiszta indukcióval szembeni további fő kritika (amit már szintén érintettünk a tudománykép változásainak
tárgyalásakor) az előfeltevés nélküli megfigyelés lehetetlensége. Ez a kritika arra mutat rá, hogy a megfigyelés
során mindig jelen van valamilyen előfeltevés vagy előzetes értelmezés. A dolgok közötti közös jellemzők sora
beláthatatlanul hosszú, attól függően, hogy mi a megfigyelés vonatkoztatási kerete: a hagyma hasonló a
narancshoz (mindkettő kerek), az erős paprikához (mindkettő csípős) és a kockacukorhoz (mindkettő szilárd
halmazállapotú). A megfigyelés mindig kiemel bizonyos hasonlóságokat, és ez döntést rejt magában arra
vonatkozóan, hogy mi számít releváns vonásnak. Bizonyos fokig előre tudnunk kell, hogy mit keresünk, mert
mindent nem lehet megfigyelni.
További kritikai észrevétel a baconi indukció ideáljával szemben, hogy a tisztán induktív megfigyelésből nem
következik automatikusan a következtetés. Bacon naiv feltételezése az volt, hogy a megfigyelések alapján
egyetlen igazság abszt- rahálható. Ezzel szemben a tudománytörténet többszörösen bizonyította, hogy
ugyanazon megfigyelésekből különböző következtetéseket lehet levonni. A már említett példa szerint Tycho
Brahe és Kepler ugyanazokat a megfigyeléseket használták, mégis egészen más következtetésre jutottak (vö.
1.2. pont).
A tiszta indukció ellen szóló további érv a közvetlenül nem megfigyelhető összefüggések szem elől tévesztése.
Vannak olyan jelenségek, amelyek megnyilvánulásait közvetlen megfigyelés alapján sohasem sorolnánk egy
kategóriába, pedig egy természetes kategóriához tartoznak. Például soha nem sorolnánk egy kategóriába a
gravitáció különböző megnyilvánulásait: az alma földre esését, az apály-dagály jelenséget, és azt, hogy a Föld
forog a Nap körül. Az összefüggések térben és időben távoliak lehetnek, és az ilyen jellegű összefüggések
feltárására alkalmatlan a tiszta indukció.
12
TÁGABB KÖZEG
A korlátok azonban nem jelentik az indukció jogosulatlanságát sem logikailag, sem ismeretelméletileg. Az
induktív általánosítás ugyan nem konkluzív, de nem indokolatlan, hiszen valószínűségen alapul. A valószínűségi
érvelés megalapozottsága statisztikai jellegű: nem mindegy, hogy a hollók összességére vonatkozó
kijelentéseimet 5, 50 vagy 500 holló megfigyelésére alapozom. Bizonyossággal nem tudhatom hogy ez a hollók
összességének pontosan hányadrésze, de becslést tehetek erre vonatkozóan, és valószínűségen alapuló
predikcióba is bocsátkozhatom. Logikailag kifogásolhatatlan az indukció a hipotézis-alkotásban. Ennek kifejtése
az amerikai pragmatista filozófus, C. S. Peirce nevéhez fűződik, és úgy ismert, mint a legjobb magyarázatra
következtetés (Bem és deJong, 1997, 12). Ez az induktív következtetési forma meghatározott tények
megfigyelése alapján a legvalószínűbb magyarázó hipotézisre jut, a következő séma szerint:
Ha B, akkor általában előzetesen A – B – tehát valószínűleg A
Például: nyitva marad a hűtőszekrényajtó (B); az ajtó általában akkor marad nyitva, ha Béla vesz ki valamit a
hűtőszekrényből (A); Tehát ha az ajtó nyitva, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy Béla vett ki valamit a
hűtőszekrényből.
Az indukció korlátai és lehetőségei könnyen átláthatónak tűnnek, a tudományos gondolkodás mégis nem
egyszer gondolkodási hibába csúszik az indukció talaján. Az egyik legismertebb indukciós hiba az, amit „ a
klinikus tévedésének” nevezhetünk (azért, mert leggyakoribb a klinikusi gondolkodásmódban). A hiba lényege
az, hogy az elemző csak a megfigyelt (pozitív) esetekre alapozza a végkövetkeztetést, miközben a nem
megfigyelt (negatív) eseteket nem veszi figyelembe. Tegyük fel, hogy a klinikus évtizedes tevékenysége alatt
azt tapasztalja, hogy azok a gyermekek, akik az ágybavizelés panaszával kerülnek hozzá, elvált szülők
gyermekei. Ebből arra következtet, hogy a válásnak kóroki szerepe van az ágybavizelés kialakulásában;
sohasem fogja azonban észrevenni, hogy a panaszmentes gyerekek nagy részének a szülei is elváltak (vö. Pléh,
2000, 128, 399). Indukciós hibának számíthatjuk a korreláció indokolatlan oksági értelmezését is, ezzel azonban
külön pontban foglalkozunk a későbbiek során (1.4. pont).
Összességében: az indukció logikai korlátait látnunk kell, de azt is, hogy az indukció mindamellett a
gondolkodási és megismerési folyamatokban nélkülözhetetlen szerepet játszik. Az indukció előnye a
nyitottsága: az, hogy az új megfigyelések új problémákat vethetnek fel és új elméleti megsejtéseket
alapozhatnak meg. A dedukció előnye viszont az, hogy bizonyítási eljárásként biztosabb logikai alapokon áll,
mint az indukció.
1.3.2. 1.3.2. A dedukció érvényes és érvénytelen formái

A deduktív következtetési eljárás olyan állításokat vesz kiindulási alapul, amelyek igazsága kétségtelen vagy
legalábbis széles körben elfogadott – ezeket nevezik a filozófia nyelvén axiómáknak. A premissza (premisszák)
és a következtetés közti viszony implikatív, azaz a premissza igazsága mintegy magában foglalja, garantálja a
következtetés igazságát. A deduktív érvelés legalapvetőbb példája az ariszto- telészi logika alapját jelentő
szillogizmus, amely az osztályba tartozás viszonylataira épül: ha A magában foglalja B-t, akkor ami igaz A-ra,
az igaz B-re is: minden ember halandó; Szókratész ember; tehát Szókratész halandó (másként: bizonyosan
tudjuk, hogy minden ember halandó; ha Szókratész ember, akkor Szókratész bizonyosan halandó). A modern
kijelentés-logika tovább finomította a deduktív érvelési formák leírását. A két alapvető következtetési forma a
deduktív érvelés keretein belül a modus ponens és a modus tollens (Szendrei és Tóth, 1996).
A modus ponens azt jelenti, hogy ha egy előzmény (A) magában foglal egy bizonyos következményt (B), és az
előzmény fennáll, akkor bizonyos a következmény:
Ha A, akkor B – A – tehát B
Például: az egér elfogyasztása csökkenti a macska éhségét; a macska megette az egeret; tehát a macska éhsége
csökkent. Ez egyben a deduktív predikció logikája: ha a macska megeszi az egeret, éhsége csökkenni fog. A
modus ponens logikai érvényességét az biztosítja, hogy az előzmény kötelezően implikálja a következményt.
Ugyanez a viszony biztosítja a modus tollens érvényességét is.
A modus tollens azt jelenti, hogy ha egy előzmény (A) magában foglal egy bizonyos következményt (B), és a
következmény nem áll fenn, akkor bizonyos, hogy az előzmény sem áll fenn:
Ha A, akkor B – nem B – tehát nem A
Például: az egér megevése csökkenti a macska éhségét; a macska éhsége nem csökkent; tehát a macska nem ette
meg az egeret. A modus tollens lényegében a falszifikáció logikája: ha egy elmélet diktálta premisszákból
13
TÁGABB KÖZEG
elkerülhetetlenül következnie kell egy tényállásnak, de ez a tényállás az empirikus vizsgálat során nem
igazolódik, akkor az elmélet (a premisszák és a következtetés közötti deduktív viszony) nem igazolt.
A modus ponens és a modus tollens érvényes logikai következtetési formák. Az érvényes dedukció konkluzív
érvelést foglal magában: ha a premissza igaz, akkor a következtetés is feltétlenül igaz, mivel a következtetés
lényegében a premisszában már benne foglalt tudást bontakoztatja ki egy megkérdőjelezhetetlen
viszonyrendszer mentén. Ugyanezen oknál fogva a deduktív érvelés az ellentmondásmentességet is biztosítja:
egyazon logikai rendszerből nem lehet levezetni egy állítást és annak tagadását is. Ugyanakkor a deduktív
érvelés gyenge pontja, hogy ha a premissza hamis, a konklúzió is szükségszerűen hamis. Ezenkívül az is kérdés,
hogy egy kizárólag deduktív gondolkodási rendszerben hogyan lehet olyan új tudáshoz jutni, amelyet a kiinduló
tételek eleve nem tartalmaznak. A tiszta dedukció tehát logikailag feszes és bizonyossághoz vezet (ha érvényes
a levezetés), de zárt: a konklúzió visszaigazolhatja a premisszát, de nem mutathat gyökeresen túl rajta.
Akárcsak az indukcióhoz, a dedukcióhoz is társulnak bizonyos tipikus gondolkodási hibák, amelyek abból a
téves feltevésből fakadnak, hogy a premissza és a konklúzió közötti implikáció szimmetrikus. Azonban az, hogy
az előzmény magában foglalja a következmény igazságát nem jelenti azt, hogy a következmény fennállása
magában foglalja az előzmény igazságát. Ennek téves feltételezése érvénytelen dedukcióhoz vezet. A modus
ponenst nem szabad például összetéveszteni egy érvénytelen dedukciós formával, amely „az előzmény
tagadásának hibája”-ként ismert (Bell, Staines és Mitchell, 2001, 48). Ez a következőképpen fest:
Ha A, akkor B – nem A – tehát nem B
Például: az egér megevése csökkenti a macska éhségét; a macska nem ette meg az egeret; tehát a macska éhsége
nem csökkent. Az utóbbi következtetés érvénytelen, mert az egér elfogyasztásán túl más is csökkenthette a
macska éhségét, például az, hogy tejet ivott. A modus tollens logikailag érvényes következtetési formáját pedig
nem szabad összetéveszteni egy további érvénytelen érvelési formával, ami „a következmény megerősítésének
hibája”-ként” ismert (Bell, Staines és Mitchell, 2001, 50.). Ez a következő:
Ha A, akkor B – B – tehát A
Például: az egér megevése csökkenti a macska éhségét; a macska éhsége csökkent; tehát a macska megette az
egeret. Az utóbbi következtetés ismét azért érvénytelen, mert az egér bekebelezésén kívül más is csökkenthette a
macska éhségét (a logikailag érvényes és érvénytelen dedukció összefoglalására lásd az 1.1. táblázatot).
A tudományos érvelés menetébe kellő óvatosság hiányában becsúszhat ez a logikailag érvénytelen

következtetési forma. Tegyük fel, hogy hipotézisem szerint „ha a nyelvelsajátítás egy belső program eredménye,
akkor a gyerekek körülbelül egyazon korban sajátítják el a nyelvet”. Bizonyítékot szolgáltatok arra
vonatkozóan, hogy a gyerekek ténylegesen körülbelül egyazon korban sajátítják el a nyelvet, majd megerősítve
látom azt a következtetést, hogy a nyelvelsajátítás egy belső program eredménye. Ez az érvelés azonban azonos
a „ha A, akkor B; B; tehát A” logikai szerkezettel, azaz a következmény megerősítésének hibájával: a
premisszából nem következik elkerülhetetlenül a következtetés (Bell, Staines és Mitchell, 2001, 48).
A logika hasznos a tudomány számára, de a tudomány másfajta vállalkozás, mint a logika. A logika a „tiszta”
gondolkodás formáival foglalkozik; a tudomány a „naturalizált episztemológia” talaján áll, nem pedig az elvont
racionalitásén. Selye korábban idézett hasonlatával élve (vö. 1.3.2. pont), a logika a szigorú állatkerti őr, amely
vigyáz az állatkert rendjére. A vadász azonban más valóságban él, feladatai összetettebbek, működésének
körülményei zűrzavarosabbak, mint az állatkerti őré. Felmerülhet ezután, hogy mi a tényleges szerepe az
indukciónak és a dedukciónak a tudományos megismerésben?
1.1. táblázat - 1.1. TÁBLÁZAT ► Logikailag érvényes és érvénytelen deduktív

következtetések összefoglalása
A) Érvényes forma: A) Érvényes forma:
Modus ponens Modus tollens
► Ha A, akkor B ► Ha A, akkor B
Ha a macska megeszi az egeret, akkor csökken az Ha a macska megeszi az egeret, akkor csökken az
14
TÁGABB KÖZEG
éhsége. éhsége.
►A ► Nem B
A macska megette az egeret. A macska éhsége nem csökkent.
► Tehát B. ► Tehát nem A
Tehát a macska éhsége csökkent Tehát a macska nem ette meg az egeret.
B) Érvénytelen forma: B) Érvénytelen forma:
Az előzmény tagadásának hibája A következmény megerősítésének hibája
► Ha A, akkor B Ha A, akkor B
Ha a macska megeszi az egeret, akkor csökken az Ha a macska megeszi az egeret, akkor csökken az
éhsége. éhsége.
► Nem A ►B
A macska nem ette meg az egeret. A macska éhsége csökkent.
► Tehát nem B ► Tehát A.
Tehát a macska éhsége nem csökkent. Tehát a macska megette az egeret.
1.3.3. 1.3.3. Indukció, dedukció és a tudományos kutatás valósága

Az indukció – gyengéivel és erősségeivel együtt – a tudományos megismerésnek ma is alapvető útja. A
tudományos megismerés a még meg nem figyeltre vonatkozó várakozásait a már megfigyeltre építi. A
megfigyeléseken alapuló hipotézisalkotás és általánosítás a kutatás nélkülözhetetlen része. Az indukció
empirikus általánosítások és szabályszerűségek megállapításához vezet. Ugyanennyire világos azonban az is,
hogy az indukció csak elméleti megfontolásokkal együtt alkalmas igazán a tudomány előmozdítására. Bacon-nel
szemben Galilei hangsúlyozta, hogy a természet nem nyitott könyv, amelyet csak olvasni kéne. A természethez
kérdéseket kell intézni, de a kérdéseket magukat nem lehet egyszerűen kiolvasni a természetből; azokat előzetes
tudásunkból kell levezetni. Ha működik az elmélet „iránytűje”, akkor a megfigyelés irányulhat olyan
összefüggések feltárására is, amelyek az elmélet segítségével megsejthetőek. Newton megállapítása szerint:
„Soha semmilyen felfedezés nem született merész feltevés nélkül” (idézi Selye, 1974, 338). A tudományban az
ismeretek egymásra épülnek; az elfogadott tételekből levezetett hipotézisek és magyarázatok éppannyira
nélkülözhetetlenek, mint a megfigyelések. A tudományos törvények megállapítása szintén egyszerre induktív és
deduktív folyamatok eredménye. A tudományos törvények olyan általános, szisztematikus és megerősített
szabályszerűségeket leíró megállapítások, amelyek a megfigyelt eseteken túlmutatva az összes lehetséges esetre
vonatkoznak. A törvénykijelentések az induktív általánosításokból nőnek ki, de egy induktív általánosítás
törvénnyé csak akkor lesz, ha elméleti keretbe illeszkedik (Hársing, 1999).
A tudomány tehát nem alkalmazza az indukciót és a dedukciót két önálló és egymástól független megismerési
stratégiaként. A tudományos gyakorlatban indukció és dedukció, megfigyelés és elméleti következtetés együtt
létezik és egymást feltételező szakaszokban halad. Ezt az egymásbafonódást fejezi ki az empirikus ciklus
fogalma (De Groot által bevezetett fogalom, idézi Bem és Looren deJong, 1997, 18). Egy empirikus ciklus a
következő szakaszokból áll:
• Megfigyelés: a valóság egy aspektusának rendezett és szelektív megfigyelése valamely indokolt feltételezés
mentén.
• Hipotézisállítás: amelyet megfigyelés (indukció) és elmélet (dedukció) egyaránt vezérel.
• Tesztelés: újabb – fókuszált – megfigyelés, amelynek során a predikció szembesül az adatokkal.
15
TÁGABB KÖZEG
• Értékelés: visszakövetkeztetés az elméleti kiindulásra, az elmélet továbbfejlesztése, kiterjesztése újabb

megfigyelésekre és hipotézisekre – a ciklus újraindulása.
Az empirikus ciklus leírása összhangban van azzal az általános megismerési stratégiával, amelyet a
tudományban hipotetikus-deduktív módszerként szokás emlegetni. Egyszerűen szólva ez az eljárás azt jelenti,
hogy a rendelkezésre álló elméleti és empirikus ismeretek alapján felállítunk egy munkahipotézist, azután
megnézzük, hogy kiállja-e a gyakorlat próbáját. Amennyiben a hipotézis kiállja a próbát, úgy azt a tudományos
közösség az elmélet megerősítésének veszi, különösen akkor, ha az új eredmény az addigi eredmények koherens
rendszerébe illeszkedik. Ha pedig (mint arra Kuhn rámutatott) egy adott eredmény cáfolni látszik a
megalapozottnak tűnő elméletet, a tudományos közösség nem siet azonnal elvetni az elméletből levezetett
hipotézist, különösen akkor nem, ha egyelőre nincs jobb magyarázat. Ez a gyakorlat nem a logikát, hanem a
gyakorlati ésszerűség elvét testesíti meg. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tudomány racionális vállalkozás, de túl
bonyolult ahhoz, hogy logikai szabályokba foglaljuk (vö. Sokal és Bricmont, 2000. 4. fej.).
Mint láttuk, a tudományos bizonyítás két logikai variációja: a verifikáció és a falszifikáció a tiszta ész oldaláról
nézve szkepticizmushoz vezet (vö. 1.2. pont). Bármennyi empirikus bizonyítékot sorakoztatunk is fel, sosem
lehetünk biztosak abban, hogy bizonyításunk konkluzív; ha pedig bizonyításunkat falszifikációval akarjuk
megerősíteni, csak azt ismerjük be, hogy állításunk ideiglenesen érvényes. A logikai kétségek alapján mindig
visszatérünk Hume problémájához: a világról szóló egyetlen kijelentést sem lehet szó szerint bebizonyítani. A
tudományos munkát azonban szerencsére ez az érvelés nem bénítja meg. Felesleges lenne számon kérni minden
esetben a tiszta logikát a tudományos tevékenységen. A logika segítőtársa, de nem ura a tudománynak. Lényegi
elem, de a logikát kiegészítő józan ésszerűség, tapasztalati tudás és emberi kreativitás nélkül aligha fejlődne a
tudomány.
1.4. 1.4. A MEGISMERÉS SZINTJEI: LEÍRÁS, KORRELÁCIÓ,

OKSÁG, TÖRVÉNY
1.4.1. 1.4.1. A kutatás céljai. Adat és elmélet. A leíró-feltáró kutatás
Képzeljük el, hogy a Marson lakó tudósok egy erős teleszkópon át figyelik viselkedésünket. Észreveszik, hogy
mozgó dobozokban közlekedünk, és a dobozok az utcakereszteződéseknél elhelyezett fényt adó szerkezeteknél
megállnak, ha a fény piros, és elindulnak ha a fény zöld. Egy csoport arra a következtetésre jut, hogy a piros
fény megbénítja a mozgó dobozok gépezetét. Egy másik csoport ezzel szemben azt feltételezi, hogy a dobozok
mozgása kényszeríti a fényt arra, hogy pirosra váltson. Ettől kezdve a kutatás arra irányul, hogy pontosan
feltárja a fényváltozás és a dobozok mozgása közötti időviszonyt. A Mars-beli kutatók azt hihetik, hogy a
probléma végére járnak, ha sikerül tisztázni ezt a kérdést, valójában azonban a lámpaműködést meghatározó
valós összefüggéseket nem sikerül feltárniuk (Selye példája, 1974, 376).
A földi tudósok helyzete nagyban hasonlít a példabeli Mars-lakó tudósokéhoz: a jelenségek felszíne mögött
meghúzódó összefüggéseket és magyarázatokat kell megtalálniuk. A valóság nem beszél önmagáért, és egy
feltett kérdésre is csak olyan mértékben enged bepillantást, amilyen mértékben a kérdés arra lehetőséget ad. Első
lépésként a feladat az, hogy azonosítsuk a jelenséget és meghatározzuk minőségi és mennyiségi jellemzőit – a
feltárásnak ezt a szintjét nevezzük leíró-feltá- ró kutatásnak. A fenti példában a kutatásnak ez a szintje
részletesen törekedne leírni a dobozok és a fényforrások jellemzőit (milyenek, mekkorák, hány van belőlük, hol
helyezkednek el, hogyan mozognak stb.). A jelenség közelebbről való megismerése során feltűnhet, hogy két
tényező általában együttesen fordul elő: ha A fennáll (piros fény), akkor B is fennáll (dobozok megállása). A
kutatás a továbbiakban fókuszálhat ennek az együtt járásnak a feltárására – a kutatásnak ezt a szintjét nevezzük
korrelációkutatásnak. Olyan kérdések merülnek fel ennek során, mint például az együtt járások megbízhatósága,
iránya, és erőssége – az ilyen jellegű kérdések is valójában a leíró-feltáró kutatás körébe tartoznak, de annak
összetettebb szintjét képviselik. Ha az együtt járások ténye és jellege tudományos alátámasztást nyer, akkor
felmerülhet a kérdés: mi a mögöttes magyarázat, mi az oki mechanizmus? A tudományos kutatásnak ez a
legmélyebbre vezető kérdése, ami a miért kérdésére ad választ. A tudományos kutatás nagy része leíró-
korrelációs jellegű, de a tudomány végső soron mindig a miért-re keresi a választ. A tudomány számára fontos
kérdés az is, hogy mi várható. A megbízható predikció bizonyítéka lehet magyarázatunk helyességének, egyben
fontos lehet a társadalmi gyakorlat számára, mert alapot ad a folyamatok ellenőrzésére. Ezzel meghatároztuk a
pszichológiai kutatás fő céljait; ezek: 1. a leírás; 2. a magyarázat; 3. a predikció; és 4. a kontroll.
A tapasztalati tények és az elmélet mindenféle tudományos kutatás alapjának tekinthető. A tény azonban még
nem adat. Adatnak minősülhet minden olyan szisztematikus empirikus eljárással gyűjtött és meghatározott
módon rögzített megfigyelés, amely tudományos következtetések levonását szolgálja. A kutatómunka egyik
16
TÁGABB KÖZEG
legfontosabb lépése annak eldöntése, hogy a sok potenciálisan megfigyelhető, elemezhető tényező közül
melyeket válasszuk ki tényleges megfigyelésre és elemzésre, és a megfigyeléseket milyen formában rögzítsük.
A tudományos elmélet olyan összefüggő és koherens fogalmak, állítások és feltevések rendszere, melynek
alapján értelmezni és kutatni lehet a valóság meghatározott körét. Az elmélet áthatja a kutatási folyamat egészét:
egyszerre iránytű, amely segítségül szolgál a tények szelektív megfigyeléséhez és a hipotézisek kidolgozásához,
és kiépített úthálózat, amelyen gondolataink rendszerbe foglaltan haladhatnak.
A tudományos elméletek és magyarázatok sokfélék. A logikai pozitivisták számára az elmélet axiomatikus

alapokon álló formalizált logikai építmény volt, amely a törvényszerűséget kereső magyarázat alapjául szolgált
(vö. 1.2. pont). A forma- lizáció a lényegi összefüggések szabatos meghatározását és az elméletben rejlő logikai
viszonyok átláthatóvá tételét, valamint matematikai képletbe foglalását jelenti. A pszichológiában leginkább
Clark Hull 1940-es években megfogalmazott behaviorista tanuláselmélete közelítette meg a formalizált elmélet
ideálját. Hull elmélete matematizált egyenleteken nyugvó grandiózus építmény volt, amely az inger – válasz
kapcsolatok bonyolult rendszereként törekedett értelmezni a viselkedés széles körét (vö. Pléh, 2000, 508-509).
A pszichológiai elméletek többségére azonban sem a formalizáció, sem pedig az univerzális magyarázat igénye
nem jellemző. A legtöbb pszichológiai elmélet korlátozott jelenségtartományra vonatkozó konstrukció, mint
például Festinger 1950-es években kidolgozott kognitív disszonancia elmélete, vagy még ennél is szűkebb
induktív általánosítás, amely egy-egy megfigyelt jelenségre (például: tanult tehetetlenség, kondicionálás, attri-
búció) épül. A korlátozott érvényű minielméletek gyakran jelennek meg magyarázati modell formájában. A
modellek sokszor valamilyen analógián alapulva világítanak meg egy-egy jelenségcsoportot, abban az esetben,
amikor átfogó elmélet nem áll rendelkezésre. Az analógia lehetővé teszi, hogy egy jelenséget egy másik jól
megértett jelenségen keresztül értsünk meg; mint például akkor, amikor a figyelmi mechanizmust egyfajta
szűrőként értelmezzük, vagy amikor számítógépes programok mintájára értelmezzük a gondolkodási
folyamatokat. A kognitív pszichológiában központi szerepet játszik a kognitív folyamatok számítógépes
modellezése (vö. 4.8.6.).
Az elméletek legalapvetőbb formája a leíró (deskriptív) elmélet, amely lényegében nem más, mint a már említett
körültekintő tényfeltárás, ami a jelenségek és folyamatok azonosítását, előfordulási gyakoriságát, működési
körülményeit és jellemzőit összegzi és általánosítja. A tudományos elméletek jó része leíró jellegű. Bár úgy
tűnhet, hogy a tények leírása egyszerű feladat, a leíró kutatás általában egyáltalán nem triviális munka. Kepler
például csillagászati megfigyelései alapján bonyolult matematikai egyenleteket dolgozott ki a bolygók Nap
körüli elliptikus pályájának leírására. Ezek az egyenletek pontosan leírták a bolygók mozgását anélkül, hogy
választ adtak volna arra a kérdésre, hogy miért elliptikus pályán történik a mozgás. A modern fizika is óriási
erőfeszítéseket tesz a jelenségek „egyszerű” leírása érdekében – gondoljunk csak az óriási beruházást igénylő
részecskegyorsító berendezésekre, amelyekre azért van szükség, hogy meg lehessen figyelni és le lehessen írni
az atomrészecskék viselkedését. Ehhez képest az emberi viselkedés szabályszerűségeinek leírása könnyű
feladatnak tűnhet, de az „egyszerű” leírásokért az emberi viselkedés és gondolkodás kutatóinak is meg kell
küzdeniük.
A pszichológiában és a pszichológia határterületein az empirikus vizsgálatok jelentős része leíró-feltáró jellegű;

a kutatók jelentős részben azzal foglalkoznak, hogy (általában valamilyen elmélet által motiváltan) azonosítsák
és körültekintően leírják a vizsgált jelenségeket. Egy az 1960-as évekre visszanyúló kutatási program (Berlin és
Kay, 1969) például azt vizsgálta, hogy melyek a hasonlóságok és a különbségek abban, ahogyan különböző
emberi nyelvek és kultúrák a színkategóriákat használják. A vizsgálat megállapította, hogy a szín nevek az
összes vizsgált nyelvben 11 alapkategória közül kerülnek ki, bár a nyelvek eltérhetnek a kategóriák számában
(van olyan nyelv, amely mind a 11 kategóriát ismeri, de olyan is van, amelyik csak kettőt ismer). Ez az
eredmény ellentmondott annak a korábbi általános elképzelésnek, mely szerint a különböző kultúrák
különbözőképpen kategorizálják a színeket. Berlin és Kay vizsgálata azt is kimutatta, hogy a színek fontossági
szempontból hierarchiát alkotnak; ha egy nyelvben csak két színkategória van, akkor az a két kategória a fekete
és a fehér, ha három van, akkor a harmadik a piros. Azt is felfedezték, hogy a színkategóriákon belül léteznek
olyan fokális színárnyalatok, amelyeket az emberek kultúrától függetlenül az adott szín legjobb
reprezentánsaként (prototípusaként) ismernek fel. Ezt a kutatási irányt az 1970-es években Eleanor Rosch
folytatta tovább. Az új-guineai dani törzs körében folytatott vizsgálatai azt mutatták, hogy bár ez a kultúra csak
két színkategóriát használ, tagjai mégis képesek szelektíven kiválasztani a fokális színeket, amelyekre
vonatkozóan emlékezetük is jobb, mint a nem fokális színekre. Rosch később azt is feltárta, hogy a színeken
kívül más fogalmi kategóriákra nézve is igaz, hogy prototipikus szerkezetűek, azaz a kategória bizonyos példáit
az emberek jobb példáknak tartják, mint más példákat.
Az a konklúzió, mely szerint a fogalmaknak prototipikus szerkezetük van, leíró elméleti megállapítás. A feltárt
tényekből újabb kérdések következnek: például az, hogy a prototípus-szerkezetet figyelembe véve hogyan
képzeljük el a fogalmi kategóriák kognitív reprezentációjának mechanizmusát, milyen neurofiziológiai alapjai
17
TÁGABB KÖZEG
lehetnek a jelenségnek, miért csoportosítunk bizonyos példákat egy adott kategóriába és nem egy másikba, és mi
biztosítja a kategóriák kohézióját. Ezek a kérdések azonban már más szintűek, mint azok, amelyek a jelenség
leírására vonatkoztak, és a válaszok nem olvashatóak ki egyszerűen a megfigyelésekből, a jelenség leírásából.
1.4.2. 1.4.2. Korrelációkutatás és oksági értelmezés

A jelenségek azonosításán és leírásán túlmenően a tudományos kutatás célja az, hogy összefüggéseket állapítson
meg. Az összefüggés egyik legáltalánosabb fajtája az, amikor természetesen előforduló tényezők valamilyen
mértékben együtt járnak; ha az egyik kimutatható, azzal összefüggésben kimutatható a másik is. A
korrelációkutatás azonosítja azokat a tényezőket, amelyek együtt járnak és pontosan megállapítja az együtt járás
fokát és irányát. A cigarettázás népszokássá válásával például megnövekedett bizonyos rákos megbetegedések
száma, és ez felvetette az összefüggés tudományos vizsgálatának szükségességét. A kiterjedt kutatások nyomán
a kutatók egyre több korrelációs jellegű összefüggést találtak a dohányzással kapcsolatban. A dohányzás
egyértelműen összefüggésbe hozható a tüdő és a szájüreg rákos megbetegedéseivel és a szívbetegségekkel, a
terhesség alatti dohányzás pedig a koraszüléssel és az alacsony születési súllyal. Együttjárást állapítottak meg
továbbá a kutatók a dohányzás és az emésztőrendszeri megbetegedések, a csontritkulás, bizonyos típusú
halláskárosodás, továbbá a bölcsőhalál szindróma, valamint a másodlagos dohányzás és egy sor más
megbetegedés között. Az 1980-as évtizedben 5 millió ember halt meg az Egyesült Államokban a dohányzással
összefüggésbe hozhatóan (miközben az alkohollal összefüggésbe hozhatóan „csak” 1 millióan haltak meg ebben
az időszakban; Sternberg, 1998, 214).
Természetesen felmerül a kérdés, hogy oksági hatásként értelmezhetőek-e ezek az összefüggések. Az oksági
magyarázat ok-okozati viszony keretében magyarázza a jelenséget. Alapszintű tankönyvek kötelező anyagaként
ismert az a figyelmeztetés, mely szerint a korreláció nem keverendő össze az oksággal. Számtalan példa hozható
fel ennek a tételnek az illusztrálására: korreláció mérhető például a gyermekek lábmérete és matematikai
ismeretei között (ugyanis ahogy nőnek, egyre több matematikát tanulnak), egy adott földrajzi területen lezajló
futballmeccs és az ott előforduló szúnyogok mennyisége között (ugyanis mindkettő nő tavasszal és csökken
ősszel), vagy egy ember életkora és a kenyérár alakulása között. Nyilvánvaló, hogy korrelációs viszonyban lehet
két tényező akkor is, ha csak áttételesen vagy tartalmilag egyáltalán nem kapcsolódik egymáshoz. Az
érdekesebb kérdés azonban az, hogy ha lényegi tartalmi összefüggés sejthető a két tényező között, akkor
okságként értelmezhető-e a korreláció (mint például a dohányzás és a tüdőrák esetében)? Valamint: függ-e az
oksági értelmezés a korreláció fokától – oly módon, hogy az erős korreláció értelmezhető okként, a gyengébb
viszont nem? Ahhoz, hogy a feltett kérdésekre válaszoljunk, röviden ki kell térnünk az okság fogalmára.
Az okság legáltalánosabban arra utal, hogy egy tényező képes előidézni egy másik tényezőt, vagy hatással lenni
rá. Az oksági magyarázat hagyományosan azt jelenti, hogy megállapítjuk egy tényező valamely másik tényezőre
irányuló hatását, miközben értjük és átlátjuk a hatás mechanizmusát. A korreláció ténye önmagában sem arra
vonatkozóan nem tartalmaz információt, hogy melyik tényező az ok és melyik az okozat, sem pedig arra, hogy
amennyiben oki összefüggés áll fenn, annak mi a hatásmechanizmusa. Az okság is együtt járás, de – a
korrelációtól eltérően – irányt és hatásmechanizmust feltételez. Ismét bevezető példánkhoz nyúlva: az autók
mozgása és a lámpafény változása közötti szoros korreláció ténye semmit sem mond arról, hogy a lámpa állítja-
e meg az autót, vagy az autó váltja-e át a lámpát – vagy pedig valami egyéb ok húzódik meg a háttérben, és
miként fejti ki az ok a hatást.
Amennyiben a korrelációt oksági szinten szeretnénk értelmezni, akkor megkerülhetetlen az irány és a mögöttes
tényező kérdése. Az esetek egy részében az összefüggés iránya magától értetődik (a dohányzás lehet a tüdőrák
oka, a tüdőrák viszont nem lehet a dohányzás oka). Látnunk kell azonban, hogy ahol az irányt magától
értetődőnek vesszük, ott a korrelációtól független tudásra támaszkodunk. Az esetek más részében nincsen ilyen
a priori irány és így a kérdés elvileg nyitott. Korrelációt találhatunk például a gyermekek agresszivitási szintje és
az általuk nézett televíziós műsorok agresszivitása között. A korreláció megállapításából azonban nem derül ki,
hogy az agresszívabb gyerekek preferálják-e jobban az agresszív műsorokat, vagy inkább a műsorok gerjesztik a
gyermekek agresszivitását. A homoszexuális férfiak agya egyes területeken eltérhet a nem homoszexuális
férfiak agyától, de kérdés, hogy az eltérés „oka” vagy következménye-e a homoszexua- litásnak. A magasabb
IQ együtt járhat a magasabb társadalmi státussal, de kérdés lehet, hogy a magasabb intelligencia miatt jut-e
valaki jobb társadalmi helyzetbe vagy jobb társadalmi helyzete miatt magasabb-e az IQ-ja. Ezeknek a
kérdéseknek az eldöntése csak a korreláció tényén kívül eső empirikus és elméleti elemzésen alapulhat.
A korreláció mint potenciális okság értelmezésénél felmerül a harmadik változó problémája: elképzelhető, hogy
egy harmadik, a korrelációs vizsgálatba nem bevont tényező a valódi oki tényező. A hetvenes években például
vizsgálni kezdték a terhesség alatti alkoholfogyasztás és bizonyos születési rendellenességek összefüggését. A
megállapított korreláció alapján fogalmazódott meg a „csecsemőkori alkoholszindróma” kifejezés. A korrelációs
18
TÁGABB KÖZEG
vizsgálat azonban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy nem az alkohol az oki tényező, mivel az alkoholista
anyák egyúttal dohányoztak is, és elhanyagolták a terhesgondozáson való részvételt. Ebben az esetben
statisztikai és kísérleti módszerekkel sikerült végül megállapítani, hogy a csecsemőkori alkoholszindróma
kialakulásában valóban az alkohol az oki tényező (Bordens és Abbott hivatkozása Abel 1970-es évekbeli
kutatásaira, 1988, 60).
A dohányzással kapcsolatban bármennyire is sok ismeretünk van, az összetett és szövevényes

hatásmechanizmust máig sem sikerült a legteljesebb mértékig tisztázni. Ismerjük a nikotin alapvető
hatásmechanizmusát: a nikotin a száj nyálkahártyáján, a légzőszervben, és az emésztőszervekben felszívódva
többek között olyan receptorokat aktivál, amelyek serkentik az acetilkolin neurotranszmisszióját. Ennek
köszönhető, hogy a dohányzás bizonyos mértékig serkenti az agyműködést. Ugyanakkor a nikotin szűkíti az
ereket, rontja a vérkeringést és ingadozóvá teszi a vérnyomást. A hallásromlás feltételezhetően annak a
következménye, hogy a fül véredényei és a csiga nem kap megfelelő vérellátást (Sekuler és Blake, 2000, 366).
A dohányzás és a tüdőrák korrelációja mögött olyan bonyolult hatásmechanizmusok állnak, amelyeket még
mindig nem ismerünk tökéletesen. Ezért nem tudjuk még most sem pontosan megmagyarázni, hogy miért nem
kap sok dohányzó tüdőrákot.
Sokszor nem könnyű ellenállni a korreláció oksági értelmezésének. A korreláció indokolatlan oksági
értelmezése olyan következtetési hiba, amelyet a tudomány képviselői időről időre elkövetnek. Korai példa erre
Francis Gall frenológiai elmélete, amely a fej formai jellemzői és az értelmi képességek közötti korrelációk köré
kerekített hamis oksági értelmezésen alapuló teóriát. A frenológusok azt az indukciós hibát követték el, amit
korábban „a klinikus tévedésének” neveztünk (vö. 1.3. pont). A hiba lényege az, hogy csak a korrelációt
alátámasztó esetekre alapozza a következtetést, miközben a negatív eseteket nem veszi figyelembe.
Indokolatlan értelmezés példája lehet az a neuropszichológiában előforduló gyakorlat is, amely a funkciók
lokalizálásának megállapítását célozza. E megközelítés szerint az agyterület specializált funkciója melletti
bizonyítéknak tekinthető az, ha az agyterület sérülését követően egy meghatározott kognitív funkció kiesik. A
hiba lényegét a következő példa érzékelteti: ha egy motor fogaskerékrendszerében kitörik egy fog, a motor
kattogó hangot kezd hallatni. Tegyük fel, hogy megtaláljuk a hibát és kicseréljük az alkatrészt – a kattogás
megszűnik. Ezek után arra következtetünk, hogy a sérült rész funkciója az, hogy gátolja a kattogó hangot –
holott valójában a fogaskerék feladata az erőátvitel. Abból még, hogy egy agyterület sérülését követően egy
beteg nem képes megkötni a cipőfűzőjét (miközben egyéb manuális képességei épek), nem lehet egyértelműen
arra következtetni, hogy a szóban forgó agyterület specializált funkciója a cipőfűzőkötéshez kapcsolódik (Efron,
1990, 6). Ebben az esetben az egyik tényező (funkciókiesés) „okozat”-ként látszik viselkedni nemcsak
annyiban, hogy együtt jár az „ok”-kal (meghatározott agyterületi működés) minden esetben, amikor az jelen
van, de annyiban is, hogy nincs jelen, amikor az „ok” sincsen jelen. A korreláció közvetlen oksági értelmezése
azonban még ebben az esetben is indokolatlan, mert feltételezhető, hogy az „ok” valójában egy bonyolult oksági
mechanizmus részeként működik.
Összegezve: A magas korreláció prediktív erejű, de még a tökéletes korreláció sem jelent feltétlenül oksági
kapcsolatot. A korreláció utalhat oksági viszonyra, de nem lehet kizárólagos bizonyítéka az oki értelmezésnek.
A korreláció tényének megállapítása empirikus eredmény, az okság megállapítása viszont összetett, elméleti
elemzést is igénylő feladat. Az okságra következtetést a korreláción kívül eső érveknek és bizonyítékoknak kell
alátámasztaniuk.
1.4.3. 1.4.3. Az oksági viszony természete

A tudományos megismerés legmélyebb célja a nem nyilvánvaló oksági összefüggések feltárása. Az okság
jelentése, az oksági viszony jellemzése azonban (mint ahogyan azt az iméntiek is mutatják) egyáltalában nem
problémamentes. Az okság fogalmával általában arra utalunk, hogy valami változást idéz elő, hatást gyakorol,
következménnyel jár. Az oksági viszonyok azonban sokrétűek lehetnek és sem az okság fogalmának
értelmezése, sem pedig az oksági viszony megállapítása nem egyszerű feladat. Az okság prototipikus példája a
biliárdütő és a biliárdgolyó viszonya: az ütő meghatározott mechanikus erőátvitelt gyakorol a golyóra, és a
golyó annak arányában elmozdul. Ez az egyszerű, lineáris és mechanikus okság érvényesülése a fizika törvényei
szerint. A biliárdütőt azonban egy kéz mozgatja, a kezet pedig egy szándék – és máris fényévnyi távolságra
vagyunk az egyszerű okság érvényesülésétől.
Hogy az okság nehéz probléma, azt az is bizonyítja, hogy évezredes filozófiai gondolkodás irányul erre a
témára. Arisztotelész klasszikus meghatározása szerint négyfajta okot különböztethetünk meg. Egy tárgy
létrehozásának példáján keresztül a következőképpen világíthatjuk meg e négyféle okot (Leahey, 1987, 48):
19
TÁGABB KÖZEG
• Ható ok: az eseményt vagy tárgyat létrehozó energia; például a cipész mozdulatai, munkája, amelynek
eredményeképpen létrejön a bőrből a cipő.
• Anyagi ok: az a matéria, a maga anyagi jellemzőivel, amiből valami van; pl. a bőr, amiből a cipő készül.
• Formai ok: a cipő mint egészleges forma, vagy szervezett egész, amely a cipész mozdulatai mögött húzódik,
másként azok a szabályszerű mintázatok, amelyek a tárgyat meghatározzák.
• Célok: a jövőbe mutató szándék vagy cél (telos); a cipő azért készül, hogy védje a lábat. Telos lehet egy
természetes fejlődésfolyamat végcélja is, ebben az értelemben például telos a tölgyfa, ami a makkból lesz.
Arisztotelész úgy vélte, hogy a négyféle ok egyszerre van jelen a természeti és emberi világ jelenségei mögött.
Ez a differenciált okságfelfogás azonban jelentősen beszűkült a 17. századi tudományos forradalom
következtében, annak köszönhetően, hogy a mechanikus szemlélet a gondolkodás meghatározó tényezőjévé
vált. Hume, Galilei és mások nyomán az okság fogalma gyakorlatilag lehatárolódott az egyszerű mechanikus
okság – a kiváltó okok és az anyagi okok – körére (Bunge, 1959). Az okság modern kori értelmezésére nagy
hatással volt a filozófus David Hume, aki három feltételt írt le az okság kapcsán:
• Állandóság: az ok előfordulása mindig maga után vonja az okozat előfordulását;
• Előidejűség: az ok időben megelőzi az okozatot (feltételezve, hogy valamennyi időre van szükség ahhoz,
hogy az ok kifejtse hatását);
• Térbeli közelség: az oknak és az okozatnak térben egymás mellett kell lennie (feltételezve, hogy az ok
távolról nem tudja kifejteni hatását).
Hume szkeptikusan éppenséggel azt hangoztatta, hogy ezek a feltételek együttesen sem elegendőek ahhoz, hogy
feltétlenül oksági kapcsolatra következtessünk. Két egymás mellett lévő faliórát be lehet például állítani úgy,
hogy az egyik kar a másikat kissé késve kövesse – teljesítve az állandóság, az előidejűség és a térbeli közelség
feltételeit, mégsem lehet azt mondani, hogy az előbb járó kar okozza a később járó kar mozgását (Slife és
Williams, 1995, 99). Hume hozzátette, hogy ahhoz, hogy bizonyosan tudjuk, hogy B oka A, biztosaknak kell
lennünk afelől, hogy más nem lehet B oka, csakis és kizárólag A. Egyidejűleg azonban kételkedett abban, hogy
ennek bizonyítása lehetséges. Hume három kritériuma mindamellett hosszú időre megszabta az okságról való
gondolkodás kereteit.
Általánossá vált az az értelmezés, mely szerint az oknak időben meg kell előznie az okozatot. Ezt a feltételt
kitágítja, de lényegében nem változtatja meg az oksági láncolat fogalma. Ennek segítségével időben és térben
távoli ok-okozati hatásokat bonthatunk le közvetlenebb ok-okozati események sorozatává (így például annak
oka, hogy meghalunk végső soron nem más, mint hogy megszülettünk). Az okság és az előidejűség azonosítása
egy, a tudományos gondolkodásban is előforduló hibához vezethet, amelyet a post hoc, ergo propter hoc (az
után, tehát annak okán) néven szoktak említeni. A hiba lényege az, hogy a kronológiai sorrendiség azonosul az
oksággal: egy tényezőnek oki szerepet tulajdonítunk csupán azért, mert előzmény. Ha például egy új növényt
ültetünk az akváriumunkba és másnapra aranyhalunk elpusztul, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hal
pusztulásának oka az új növény beültetése volt. Ahogy azonban a korreláció esetében sem indokolt, hogy az
együttes előfordulást önmagában oksági viszonyként kezeljük, úgy az előidejűség sem jelent természetesen
feltétlenül kauzalitást.
Az oksági viszony általában kronologikus természetű, ez azonban nem feltétlenül van így. Az ok logikai
primátusa nem jár feltétlenül együtt az időbeli elsődlegességgel. Egyidejű okság fedezhető fel például akkor,
amikor egy formában egy elem megváltoztatásával megváltozik a formát meghatározó egész viszonyrendszer.
Ez lényegében nem más, mint az alaklélektan szerveződési alapelvének érvényesülése, mely szerint „az egész
más, mint a részek összessége”. Ha például a mosolygó arcban a szájat lefelé görbülőre cseréljük, azzal
egyidejűleg az egész arcot megváltoztatjuk. Ilyen esetekben az a hatásrendszer érvényesül, amelyet
Arisztotelész formai okként határozott meg. A formai ok jelentőséggel bír a tudomány számára, különösen
akkor, ha meghatározott rendszerek egészleges működését vizsgáljuk. A rendszerek működése példát ad arra is,
hogy az ok-okozati hatások nem lokálisan, hanem globálisan, a rendszer egészének működési szintjén is
jelentkezhetnek (Slife és Williams, 1995).
Minél mélyebb megértéssel bírunk természeti és társadalmi világunkról, annál inkább kiderül, hogy az egyszerű
ok-okozati viszony csak korlátozottan érvényes. Először is, sok esetben kiderül, hogy míg korábban egy
jelenség mögött egyetlen meghatározó okot feltételeztek, a jelenség valójában több okú, azaz multikauzális és
komplex. A malária okát például a középkorban az alacsonyan fekvő lápos vidékek rossz levegőjében keresték
20
TÁGABB KÖZEG
(ahogyan azt a betegség elnevezése is mutatja). Következésképpen a településeket tudatosan a magasabb

fekvésű helyeken igyekeztek kialakítani – a malária azonban nem szűnt meg, bár ereje csökkent. Később
felfedezték, hogy a betegek vérében egy bizonyos parazita található, amelyet a betegség okozójának lehet
tekinteni. További kutatások felfedték, hogy a parazitát egy moszkitófajta terjeszti, így a moszkitófaj lépett elő a
malária fő előidézőjévé. Azonban érdekes módon a 20. század során a maláriajárványok anélkül szűntek meg,
hogy bármi lényeges történt volna az addig ismert okok felszámolása érdekében. A parazita ma is megtalálható
bizonyos emberek vérében és a moszkitófaj sem halt ki, még sincsenek újabb tömeges megbetegedések
(Morison, 1960). A maláriajárvány biológiai, társadalmi és gazdasági tényezők összjátéká- nak következménye.
A mechanikus okság azért sem alkalmazható sok esetben, mert az okság kölcsönös függőségek
(interdependenciák) rendszerében érvényesül, amikor is az ok befolyásolja az okozatot, az okozat pedig
befolyásolja az okot. Ez történik lényegében minden interaktív érintkezés során, legyen szó emberek
kapcsolatáról vagy kémiai anyagokról. A mechanikus okság lineáris viszonyt tételez, ami azt jelenti, hogy az ok
intenzitásának arányában növekszik az okozat intenzitása. Bizonyos feltételek mellett azonban az okság nem
lineárisan érvényesül, azaz az okozat nem arányos az oki hatás nagyságával. Ha például egy különböző
reagensekből álló keverék hőmérsékletét emeljük, az anyag az egyensúlyi állapotból a hőhatással arányos
mértékben elmozdul. Egy meghatározott hőmérsékleti pont felett azonban a reakció linearitása megszűnik; az
anyag reagálása már nem arányos a külső hatás változásának mértékével. Az instabilitási küszöbön túl egy
nagyon kis változás is a rendszer viselkedésének jelentős változását okozhatja (vö. Prigogine és Stengers, 1986,
311). Bonyolultabb rendszerekben (és ilyennek számít az időjárás, az emberi agy, illetve maga az ember vagy
egy embercsoport, például a család) még inkább jelentősége van az ilyen hatásoknak.
Az okság fogalmának összetettségét még tovább növeli a célirányultság problémája, amelynek esetében úgy
tűnik, hogy egy jövőbeni állapot az idő nyilával ellentétes irányban hat. A célirányultság azonban nem misztikus
dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a tevékenységgel, a működéssel függ össze. A biológiában különösen
gyakori a funkcionális magyarázat, amely egy rendszert annak célirányos tevékenységével magyaráz: például a
szív működését azzal, hogy az vért pumpál az erekbe. A pszichológia is él ezzel a fajta magyarázattal, például
amikor a rövid távú memóriát olyan struktúraként határozza meg, amelyik információkat tárol a hosszú távú
emlékezetbe történő integrálódásáig. A funkcionális magyarázat tehát elfogadott, de vigyázni kell, hogy ne
váljék üressé. Voltaire Candide című regényében Panglos mester akképpen érvel, hogy világunkban minden
azért létezik, hogy minket szolgáljon. A panglossziánus magyarázat ugyanazon általános elvvel kíván minden
jelenséget megmagyarázni. Gyakran jelentkezik evolúciós köntösben jelenik meg, azzal igazolva egy élőlény
bármely lényeges tulajdonságát, hogy az adaptív. Ezzel viszont könnyen egy olyan utólagos (post hoc)
magyarázatot kapunk, amelyik elterelheti a figyelmet a magyarázó erővel bíró egyéb összefüggésekről (Gould
és Lewontin, 1979).
A célirányultság másik esete, az emberi cselekvések szándékossága még nehezebben illeszthető bele a
hagyományos tudományos magyarázatok keretébe. Az intencionális magyarázat az a magyarázati szint, amely a
viselkedést a külvilágra irányultsággal, szándékkal, akarattal és egyéb tudati tényezőkkel magyarázza. Az ún.
„népi pszichológia” köznapi szintjén jól ismert a cselekedetek efféle értelmezése („Pisti azért ment haza, mert
meg akarta nézni a meccset”). Az intencionalitás jellegénél fogva kibújik a tudományos magyarázatok
hagyományos kereteiből, a pszichológia mégsem hagyhatja figyelmen kívül. így az intencionális magyarázat
tartós fejtörést okoz a tudományos pszichológiai magyarázatok számára (vö. Clark, 1996; Csibra és Gergely,
1998; Dennett, 1998; Pléh, 2000, 443-445).
1.4.4. 1.4.4. A törvényen alapuló magyarázat

Az oksági magyarázatok általában nem lépnek fel az univerzális igazság igényével. A törvényen alapuló
magyarázat viszont olyan módon értelmezi a tények széles körét, hogy egy általános érvényű szabályszerűség
alá vonja őket. Az induktív általánosítás megfigyeléseken alapuló összegző megállapítás; ilyen megállapítás
lehet az, hogy a hollók általában feketék, vagy hogy a vizuális kérgi sejtek jellemző tulajdonsága az
irányszelektivitás. A törvény ennél általánosabb szintű általánosítás, amely valamely megfigyelt és megerősített
szabályszerűséget ír le, és a még meg nem figyelt eseteket is bejósolja. Arkhimédész hidrosztatikai törvénye
például kimondja, hogy a vízbe merülő testre a test által kiszorított folyadék súlyával egyenlő nagyságú
felhajtóerő hat. Ez a törvény megmagyarázza a testek úszását: az úszó test csak részben merül a folyadékba,
éspedig addig, amíg az általa kiszorított víz súlya egyenlővé nem válik a test súlyával. A törvény bármely úszó
testre igaz és ezért erős predikciót tesz lehetővé. A tudományos törvény egyaránt tartalmaz indukciót
(megfigyelést) és dedukciót (elméletet).
Mint láttuk, a logikai pozitivisták szorgalmazták legerőteljesebben, hogy a tudományos magyarázatnak

nomotetikus-deduktív formát kell öltenie (vö. 1.2. pont). A pszichológiában azonban nagyon ritka a
21
TÁGABB KÖZEG
törvényalapú magyarázat, mert alig van lehetőség univerzális általánosításokra és erős predikcióra. A
legismertebb talán Weber törvénye (1834) a pszichofizika területén, amely kimondja, hogy két azonos jellegű
inger megkülönböztetésekor minél erősebb a kezdőinger, annál nagyobb intenzitáskülönbség szükséges az
különbségi inger észrevételéhez. A törvény azt a megállapítást is tartalmazza, hogy bár a különbségi küszöb
maga nem állandó, a különbségi küszöbnek a kezdeti ingerértékhez viszonyított aránya állandó. Ez a törvény
megmagyarázza, hogy egy tárgy felismerése a tárgy által és a környezet által visszavert fénymennyiség
különbségétől függ. Sok kutatás igazolta, hogy a Weber törvény nem tökéletes, de elég jó megközelítést
eredményez. A pszichológia rendelkezik még egyéb törvényjellegű megállapításokkal; ilyen például Thorndike
effektustörvénye, mely szerint a véletlenszerű cselekvések közül megerősödnek azok, amelyek pozitív
következménnyel járnak és gyengülnek azok, amelyek negatív következménnyel járnak. Az ilyen „törvények”
azonban, csekély számuknál fogva sem játszanak jelentős szerepet a pszichológiai magyarázatokban.
1.5. 1.5. DETERMINIZMUS, REDUKCIONIZMUS

1.5.1. 1.5.1. Okság és determinizmus
Az emberi cselekvések magyarázatának esetében merül fel legélesebben a meghatározottság –
meghatározatlanság (szabadság) kérdése, és ezzel összefüggésben az, hogy a komplexebb jelenségek
visszavezethetőek-e egyszerűbbekre. A magyarázat problematikája így elvezet a determinizmus és a
redukcionizmus kérdésköréhez.
A tudományos magyarázatokban az okság – az ok-okozati viszony – hagyományosan azt jelenti, hogy van egy
vagy több tényező, amelyik meghatározott és bejósolható hatást vált ki egy másik tényezőben. A kérdés az,
hogy mennyire szükségszerű az ok fennállása esetén az okozat bekövetkezése, illetve hogy mennyiben nyújt a
megnevezett ok teljes körű magyarázatot. Másként: szükséges és elégséges feltétel-e az ok az okozat
bekövetkezéséhez? Az okság fogalma ebben a tekintetben eredendő bizonytalanságot tartalmaz. Lehet, hogy az
ok teljes körűen és szükségszerűen megmagyarázza az okozatot, mint például amikor egy földrengés hatására
összedőlnek a házak – ez a determinisztikus okság esete, amely determinisztikus magyarázatot jelent.
Lehetséges azonban az is, hogy egy ok önmagában nem vezet szükségszerűen az okozathoz. A rossz házasság
általában váláshoz vezet, de ha valaki egy hosszú ideig tartó rossz házasság után elválik, akkor a rossz házasság
nem elégséges magyarázat a válására. Az első esetben az ok szükségszerű és teljes magyarázatot ad, a másik
esetben a magyarázat részleges, mert egyéb okokat is sejtet. Az első eset determinisztikus ok-okozati viszonyt és
erős predikciót implikál: kiszámítható, hogy milyen erősségű földrengést bírnak ki adott szerkezetű házak, és
bizonyossággal megjósolható, hogy egy gyenge szerkezetű ház nem fogja állni az erős földrengést. A másik két
esetben a megnevezett ok valószínűséget implikál: ha valaki dohányzik, valószínűleg tüdőrákot fog kapni, egy
rossz házasság felbomlásának pedig nagyobb a valószínűsége, mint egy jó házasságnak (vö. 1.3. ábra).
1.3. ÁBRA ► Determinisztikus és valószínűségi okság
Felmerülhet, hogy az utóbbi esetben azért adunk valószínűségi magyarázatot, mert nincs teljes ismeretünk arról,
hogy hogyan keletkezik a tüdőrák, vagy hogy pontosan mi vezet egy házasság felbomlásához. Feltételezhetjük,
hogy tudatlanságunk mögött valójában szükségszerű viszonyok állnak, és ha ezeket megismerjük, pontosan
előre tudjuk majd jelezni, hogy mely feltételek esetén jelentkezik elkerülhetetlenül a tüdőrák vagy a válás. A
determinizmus a szükségszerűség elve, és ez az elv, mint láttuk, szoros kapcsolatban áll a tudomány klasszikus
felfogásával. A tudomány feladatának sokáig azt tekintették, hogy szükségszerű és teljes körű magyarázatot
adjon, olyan magyarázatot, amelyik kizár minden alternatívát és szigorú megjósolhatóságot tesz lehetővé – ezt
neveztük korábban a magyarázat nomotetikus-deduktív ideáljának (vö. 1.1. pont). Ilyenfajta okságon alapult
Newton elméletének magyarázó és előrejelző ereje: az égitestek mozgáspályáját kutató tudósok azt találták,
hogy a megfigyelt bolygók pályája kivétel nélkül megfelelt a newtoni matematikai formulák előírásainak. A
fizikai univerzum mellett többen az emberre is kiterjesztették a teljes bejósolhatóság ideálját. A behaviorista
James Watson 1924-ben például így fogalmazott: „Adjatoknekem egy tucat egészséges, ép gyermeket, s az
általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan
szakembert nevelek belőle, amilyent csak akarok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy éppen koldust
vagy tolvajt” (idézi Pléh, 2000, 355).
22
TÁGABB KÖZEG
A tudományos világkép megváltozása következtében azonban teret nyert az a felismerés, hogy a predikció sok
esetben nem azért korlátozott, mert ismereteink tökéletlenek, hanem azért, mert maga a megmagyarázandó
jelenség in determinatív, azaz nem szigorúan determinisztikus természetű. Ha egy jelenség vagy folyamat
indeterminatív, az azt jelenti, hogy egy adott jelen állapotból egyenlő eséllyel következhet több különböző
jövőbeli állapot. Mi következik ebből az oksági magyarázat és a predikció lehetőségére nézve? A tudomány
„kenyere” a meghatározottság, nem pedig a véletlen. Ha az indetermináció azt jelentené, hogy a jelenbeli és a
jövőbeli állapot viszonya teljesen véletlenszerű, akkor lehetetlenné válna az oksági magyarázat és a predikció.
Az indetermináció elvével azonban összefér, hogy a mikroszkopikus szinten jelen lévő meghatározatlanság
meghatározottsággá válik, ha a jelenséget makroszkopikus szinten vizsgáljuk. A fizikában ismert, hogy a
gázrészecskék egyenkénti mozgása kiszámíthatatlan, de összességében a gáz viselkedése kiszámítható. Nem
állíthatjuk, hogy az abúzust szenvedő gyermekek kivétel nélkül neurotikus felnőttek lesznek, de állíthatjuk,
hogy ez az összefüggés tendenciaszerűen igaz.
A probabilisztikus magyarázat valószínűségi alapon nyugvó tendenciát ragad meg a nagy számok törvénye
alapján. Korreláción alapuló valószínűség például, hogy 42 éves kor fölött teherbe eső nők körében
megnövekszik az utód Down szindróma esélye. Valószínűségi magyarázat az, ha egy fiatalkorú
bűnelkövetésének okaként említjük a kriminalizált családi hátteret. De még ha tudjuk is, hogy miért van az
életkor növekedésével nagyobb esélye a Down szindróma kialakulásának vagy miért van nagyobb esélye egy
fiatalnak a züllött családi háttér mellett arra, hogy bűnt kövessen el, akkor sem tudjuk feltétlenül
megmagyarázni, hogy adott esetben miért nem következik be az, ami valószínű, mert a jelenség az egyén
szintjén nem szigorúan determinisztikus.
A probabilisztikus okságon keresztül megmenthető a determinizmus elve: ez statisztikai determinizmus, amely a

populáció szintjén érvényesül. Ez azonban nem ad magyarázatot az egyedekre, az egyedi esetekre nézve,
amelyek nem determinisztikusak, de nem is véletlenszerűek. Az egyedfejlődésben indeterminizmus érvényesül:
minden lépés az előzőek függvénye, mégis nyitott lehetőségeket tartalmaz. Széles tere van annak, hogy az egyén
saját, önirányított aktivitása érvényesülhessen; az eredmény lineáris okság alapján előre nem kiszámítható, de
nem is rapszodikusan véletlenszerű (vö. Fogel, Lyra és Valsiner, 1997). Az emberrel foglalkozó tudományok
számára nagy kihívás, hogy olyan magyarázatokat találjanak, amelyek a meghatározó tényezők felismerése
mellett megértetik azok feltételességét is, utat hagyva a korlátok mellett érvényesülő indeterminizmus számára.
1.5.2. 1.5.2. Okság és redukcionizmus

A hagyományos determinista gondolkodás gyakran együtt jár azzal a törekvéssel, hogy a megmagyarázandó
jelenséget valamilyen fő okra vagy alapvető szintre vezesse vissza. A redukció jelentése: csökkentés,
egyszerűsítés. A redukcionizmus azt jelenti, hogy a bonyolultabbat az egyszerűbbel magyarázzuk. A fizikában
például a 19. századi kinetikus gázelmélet a gázok addig megmagyarázatlan makroszkopikus tulajdonságait (a
gáznyomást és a gázhőmérsékletet) a gázatomok szakadatlan mozgására vezette vissza, egyúttal bizonyítva,
hogy e mozgások megfelelnek a newtoni mechanika és a statisztika törvényeinek. Legelőször azonban éppen a
fizikában derült ki meggyőző erővel, hogy az elemi nem azonos az egyszerűvel. A redukció kérdése tehát felveti
azt a kérdést, hogy egy tudományon belül mi számít a magyarázat megfelelő összetettségi szintjének, illetve
hogy a tudományok között létezik-e a többiekhez képest „fundamentálisabb” tudomány.
A redukcionizmus igénye – a determinizmushoz hasonlóan – egy bizonyos értelemben a tudományos

magyarázat lényegéből fakad. A magyarázatnak egyszerűbbnek kell lennie, mint amilyen a valóság, mert a
magyarázat világos összefüggéseket emel ki a kusza valóságból; ebben az értelemben a magyarázat maga
redukció. Természetes, hogy a tudomány meghatározottságokat keres, és a nehezen vizsgálhatót a könnyebben
vizsgálható tükrében nézi. A tudományos megértés alapvető eljárása az analízis: a jelenségek alkotórészekre
bontással történő elemzése. A redukcionizmus azonban magában hordja a torzító leegyszerűsítés veszélyét.
Az egyik túlzó leegyszerűsítés az elementarizmus, mely szerint az összetettebb jelenség jelentésvesztés nélkül
leírható az elemibb szinten. Newton például úgy gondolta, hogy a világegyetem összes folyamata pontosan
bejósolható lesz, ha le tudjuk írni az anyagi részecskék pozícióját és mozgási sebességét, mert a világegyetem
valójában nem más, mint az anyagi részecskék mozgása. Hasonló hiba, ha például az észlelést az elemi
érzékletek összességeként próbáljuk megérteni, vagy az érzelmeket neurokémiai reakcióként határozzuk meg. A
másik túlzó leegyszerűsítés az elméletredukcionizmus, mely szerint a tudományok hierarchiájában a kevésbé
alapvető tudományok fogalmai és törvényszerűségei előbb-utóbb redukálhatóak lesznek az alapvető
természettudományok fogalmaira és univerzális törvényszerűségeire. Ennek jegyében találkozunk olyan
nézetekkel, amelyek szerint a pszichológia fogalmai redukálhatóak a neurofiziológia vagy a genetika fogalmi
rendszerére. Az antiredukcionizmus az elmélet – redukcionizmus és az elementarizmus – elleni állásfoglalás,
23
TÁGABB KÖZEG
mely szerint a tudományok redukálhatat- lan egységek, a komplex struktúrák magyarázata szempontjából pedig
nem az elemek az elsődlegesek, hanem az elemek közötti viszonyok.
1.6. 1.6. A MAGYARÁZATOK ÉS ELMÉLETEK MEGÍTÉLÉSE

1.6.1. 1.6.1. Álmagyarázatok
Minimális követelmény, hogy a magyarázat valóban elmélyítse a megértést. A különböző formában megjelenő
álmagyarázatok nem tesznek eleget ennek a követelménynek, mert vagy meg nem értett fogalommal operálnak,
vagy körben forgó érvelést tartalmaznak. Moliere Képzelt beteg című darabjáben az orvosjelöltnek felteszik a
kérdést: „Miért altat el az ópium?” – „Mert „vis dormatíva” (altató erő) van benne” – hangzik a válasz. Hasonló
típusú értelmezést adott a „vis vitalis” fogalmához folyamodva a 19. század eleji vitalizmus arra a kérdésre,
hogy hogyan alakul ki a megtermékenyített petesejtből a differenciált organizmus. Álmagyarázatot szül az is, ha
egy jelenséget egymást feltételező dolgokkal próbálunk megmagyarázni; az agresszív viselkedés okaként
például az agresszív ösztönt nevezzük meg, ugyanakkor az agresszív ösztön létezési bizonyítékának az agresszív
viselkedést tartjuk. Amennyiben a magyarázó fogalom nem rendelkezik független igazoló bizonyítékkal, a
magyarázat nem más, mint körben forgás: tautológia. Álmagyarázat a már említett panglossziánus stratégia is
(vö. 1.4.3. pont): ha egy magyarázat mindent megmagyaráz, akkor jó okunk van azt hinni, hogy igazán mélyen
semmit sem magyaráz meg.
Minimális követelmény az is, hogy a magyarázat kellően megalapozott legyen. Két olyan magyarázatfajta,
amely nem tesz eleget ennek a követelménynek az ad hoc, illetve a post hoc magyarázat. Azt a magyarázatot,
amely esetleges érvelésen, illetve elméleti alátámasztáson nyugszik ad hoc magyarázatnak nevezzük. A Mül-
ler-Lyer-illúzióval kapcsolatosan például megfogalmazódott egy olyan magyarázat, mely szerint a két nyíl
hosszúsága azért tűnik különbözőnek, mert az adott alakzatok az észlelőrendszert „összezavarják”. A
magyarázatnak választ kéne adnia arra, hogy más alakzatok miért nem zavarják össze az észlelőrendszert, illetve
egyéb vonatkozású bizonyítékot is szolgáltatni kéne annak alátámasztására, hogy az észlelőrendszer hasonló
módon összezavarható (Gregory-t idézi Bell, Staines és Mitchell, 2001, 82). A post hoc magyarázat azt jelenti,
hogy a magyarázatot utólagosan és nem elvi alapon rendelték a jelenséghez. Egy utólagos magyarázat lehet a
megmagyarázandó jelenséggel összhangban lévő, de gyenge magyarázat marad, amíg egyéb független
bizonyíték nem támasztja alá.
1.6.2. 1.6.2. Az elméletek megítélésének kritériumai

A megismerés különböző szintjeinek áttekintése és a magyarázat elméleti problémáinak feltérképezése után
gyakorlatiasabb szempontból merülhet fel az a kérdés, hogy melyik magyarázat jobb, mint a másik. A
tudományos nyilvánosság általában kiszűri a minimális követelményeket meg nem ütő magyarázatokat, ezért a
tudomány porondján többnyire valóságos és megalapozott magyarázatok jelennek meg és versengenek
egymással. Mivel a magyarázatok tudományos elméletek keretében jelentkeznek, a kérdés úgy is feltehető, hogy
melyik elmélet jobb, mint a másik? A klasszikus tudománykép szerint az elméletek objektív mérce szerint
mérhetőek; ilyen mérce az igazságnak való megfelelés és az univerzális törvényekbe illeszthetőség. A realista
tudománykép nem ismer teljesen egyértelmű, abszolút mércét, de megállapít olyan pragmatikus kritériumokat,
amelyek alapján mégis értékelhetőek az egymással versengő elméletek. Ezek a kritériumok a következők:
• Empirikus tesztelhetőség. Ez a kritérium a popperi tézis gyengített változata: egy elmélet annál erősebb,
minél egyértelműbben tesztelhető empirikusan. A tesztelhetőség megköveteli, hogy az elmélet kulcsfogalmai,
alapgondolatai megfelelő egyértelműséggel és pontossággal legyenek megfogalmazva ahhoz, hogy
lefordíthatóak legyenek az empirikus kutatás nyelvére.
• „Takarékosság” (parszimónia). Ez a kritérium úgy is ismert, mint „Ockham borotvája”, mivel a 14. században
élt angol filozófus-pap, William Ockham nevéhez fűződik. Az elv azt jelenti, hogy ha két elmélet ugyanazt a
jelenséget próbálja megmagyarázni és mindkettő egyformán valószínűnek tűnik, akkor az egyszerűbb,
alacsonyabb szintű, ennél fogva „takarékosabb” magyarázatot célszerű előnyben részesíteni. Ez az elv
„Morgan-kánon”-ként is ismert (vö. Pléh, 2000, 228).
• Magyarázó és előrejelző erő. Egy elmélet magyarázó ereje nagyrészt abban rejlik, hogy mennyire
következetes és érvekkel alátámasztott. A magyarázó erő annál nagyobb, minél sokfélébb jelenségkört képes
az adott elmélet egy koherens keretben megmagyarázni. A magyarázó erő egyben azt is jelenti, hogy az
elmélet határozott előrejelzésre képes, azaz prediktív erővel is bír.
24
TÁGABB KÖZEG
► Termékenység. Az elméletek megítélhetőek végül annak alapján, hogy milyen ösztönző hatást fejtenek ki.
Termékenynek számít egy elmélet, ha követőkre talál, és további elméleti és tapasztalati vizsgálódásokat
gerjeszt. Selye János szavaival: „A tény legyen helyes, az elmélet termékeny. Ha a tény helytelen, akkor
haszontalan, mert nem tény, de a helytelen elmélet esetleg még hasznosabb is, mint a helyes, ha termékenyebb,
ha több új tényhez vezet” (Selye, 1974, 361).
Az eddigiek is érzékeltették, hogy a tudományos megismerés problémakörében rejlő bonyolultság egyik fontos
forrása az a tény, hogy az emberi világ bizonyos alapvető módokon eltér a fizikai világ valóságától. Mennyiben
nyugodhat a magyarázat azonos vagy hasonló alapelveken és megismerési módszereken, ha az emberi
valóságról van szó? A második fejezetben folytatjuk a válasz keresését ezekre a kérdésekre. A következőkben a
tudományos kutatások szerveződésének és a tudomány nyelvezetének kérdéseire térünk ki röviden.
1.7. 1.7. KOMMUNIKÁCIÓ ÉS SZERVEZŐDÉS A TUDOMÁNYBAN

1.7.1. 1.7.1. Tudományos nyelvezet, tudományos fogalmak
A tudományos kommunikáció eszköze a tudományos nyelvezet. A tudomány által használt nyelv jelentős
részben átfedi a hétköznapi nyelvet, de el is különül attól. Ezen túlmenően természetesen az egyes
tudományágak nyelvezete is elkülönül egymástól és a laikus számára áthatolhatatlan szakzsargonként jelenik
meg. Egy tudományterületbe való bevezetés fő komponense éppen az, hogy el kell sajátítani a technikai
nyelvezet használatát. A szaknyelv használatának egyik célja a kommunikáció pontosságának és
hatékonyságának növelése. A tudományos fogalmak tömören és egyértelműen megnevezik a jelenséget –
gondoljunk csak arra, hogy mennyi nyelvi erőfeszítést spórolunk meg azzal, hogy olyan kifejezéseket
használunk, mint „operáns kondicionálás”, „expresszív afázia” vagy „drive-redukció”.
Sok esetben a szakkifejezésre (terminus technicusra) azért is szükség van, mert a jelzett tartalomnak nincs
hétköznapi megfelelője. Más esetekben viszont létezik ilyen – lásd például: szorongás, felejtés, tanulás. A
hétköznapi nyelvhasználatban adottnak vesszük a fogalmak jelentését és magától értetődően alkalmazzuk
bizonyos helyzetekre. Az ilyen implicit definíció azonban nem szabja meg pontosan a fogalom alkalmazásának
feltételeit és érvényességi körét, nem időz el a jelentés esetleges komplexitása felett, és annak lehetőségén, hogy
az egyik ember nem pontosan azt érti a dolgon mint a másik. Mindez a hétköznapi kommunikáció
szempontjából adaptív. (Képzeljük el a következő beszélgetést: „Olyan hisztis ez a gyerek.” – „Tényleg? És te
hogy definiálod a „hisztériát”?) A tudományos gondolkodás és kommunikáció viszont pontosságot követel a
következők miatt: 1. Gondolati műveleteket nem lehet következetesen és logikusan végigvinni anélkül, hogy
explicit módon ne tisztáznánk (akárcsak saját magunk számára is) valamely jelenség meghatározó és jellemző
jegyeit; 2. Nem lehet pontosan közölni és megvitatni a gondolatokat, ha nem szögezzük le a fogalmak
értelmezését; és végül
1. Nem lehet egyértelműen az empirikus szintre vonatkoztatni a fogalmakat anélkül, hogy ne szabnánk meg az
odatartozó jelenségek körét.
A tudomány alapvető feladata a tudományos fogalomalkotás – a jelenségek megnevezése és explicit definiálása.

A definícióalkotás olyan gondolkodási folyamat, amely körültekintően mérlegeli a jelenség meghatározó jegyeit
és érvényességi körét, azaz a jelentés intenzióját és extenzióját. A lényegi meghatározás – a filozófia
szakkifejezésével élve – a jelentés intenziójának meghatározása, a jelentés extenziója pedig az empirikus
érvényességi kör. Az intenzió meghatározza, hogy miféle dologról van szó, az extenzió pedig ennek alapján
azoknak az eseteknek a köre, amelyekre a jelentés érvényesen vonatkoztatható. Például: a depresszió fogalmi
jelentésének intenziója: hangulatbetegség, amelyet a letörtség, a csökkent motiváció, az élet iránti érdektelenség
és a negatív gondolatok, valamint bizonyos testi tünetek, például alvászavar vagy étvágytalanság jellemez; a
jelentés extenzióját a depressziósok köre alkotja. A definíció tartalmazza azt az elvontabb kategóriát, amelybe a
jelenség tartozik, ugyanakkor általában konkrétumokkal, a legjellemzőbb példák megadásával is segíti a
jelenség azonosítását.
A tudományos fogalmakat mindenekelőtt tehát az explicit, átgondolt és pontos definíció különbözteti meg,
amely kiterjed a jelentés intenziójára és extenziójára. A tudományos fogalmak azonban tartalmilag is eltérhetnek
azoktól a hétköznapi fogalmaktól, amelyekhez közelállónak tűnhetnek. A fogalomalkotás során ugyanis a
tudományos gondolkodás elméletileg vagy logikailag indokolt módon olyan jegyeket, illetve eseteket is bevehet
vagy kizárhat a fogalomból, amelyek a fogalom hétköznapi használatára nem jellemzőek. Az „autoriter
személyiség” fogalma például átfedésben lévőnek tűnik a „tekintélyelvű ember” hétköznapi fogalmával. Az
autoriter személyiség Adorno révén bevezetett tudományos definíciója azonban olyan elemeket is tartalmaz –
25
TÁGABB KÖZEG
konkrétan, a tekintélynek való behódolást és az előítéletességet-, amelyek a hétköznapi fogalomba nem

tartoznak bele. (A pszichológiai fogalmak definíciójára példákat ad az 1.2. táblázat).
A konvencionális definíció olyan explicit meghatározás, amely általánosan elfogadott módon határozza meg az
adott fogalmat. A stipulatív definíció ezzel
szemben olyan meghatározás, amely egyéni kikötést tartalmaz. Erre általában akkor kerül sor, ha egy új fogalom
kerül bevezetésre, vagy egy fogalom meghatározásával kapcsolatban vita van az adott szakterületen; ekkor az
elméletalkotó vagy szerző kiköti, hogy ő milyen értelemben használja az adott fogalmat. Amikor az elmélet egy
új fogalmat vezet be, a kutatás feladata, hogy igazolja: a fogalom valós jelenséget vagy jellemzőt ír le, és
hasznos funkciót tölt be a magyarázatban. Amikor például a személyiség-lélektan olyan fogalmakat vezetett be,
mint például „affiliációs szükséglet”, „hatalmi szükséglet” vagy „intimitásszükséglet”, akkor igazolnia kellett,
hogy léteznek olyan független kritériumok, amelyek alapján az emberek ezen fogalmak alapján egyértelműen
jellemezhetőek, és hogy ezek a fogalmak hasznosak meghatározott emberi viselkedések magyarázatában. Egy új
fogalom valósságát és hasznosságát jelzi, ha gyökeret ver, empirikus kutatásokat ösztönöz és beilleszkedik a
szakterület fogalmi rendszerébe.
1.2. táblázat - 1.2. TÁBLÁZAT ► Pszichológiai fogalmak definíciói – példák
Amnézia Az emlékezet részleges vagy teljes elvesztése. Lehet

pszichológiai tényezők (például érzelmi trauma) vagy
fiziológiai tényezők (például agysérülés)
következménye. Az emlékezetkiesés kiterjedhet a
trauma utáni eseményekre (anterográd amnézia) vagy a
trauma előtti eseményekre (retrográd amnézia).
Autoriter személyiség Olyan személyiségtípus, aki alázatos és

engedelmeskedő a felette állókkal szemben, de lenézi
azokat és agresszív is azokkal szemben, akiket
alsóbbrendűnek tart. A kisebbségi csoportokkal
szemben előítéletes gondolkodású.
Depresszió Hangulatbetegség, amelyet a letörtség, a csökkent

motiváció, az élet iránti érdektelenség és a negatív
gondolatok, valamint bizonyos testi tünetek, például
alvászavar vagy étvágytalanság jellemez.
Fixáció Egy korábbi pszichoszexuális szakaszt túlhaladni nem

képes vagy a tárgykapcsolatain változtatni nem tudó
személy megrekedt fejlődése (például az orális
szakaszban, vagy az anyához fixálódott személyiség).
Forrás: Atkinson és mtsai (1995) „Szakkifejezések" c. rész.
Egy-egy fogalom sorsa azonban nem mindig alakul ilyen kedvezően. Például Henry Murray, a Harvard
Egyetem személyiségpszichológusa, akinek az 1950-es években kialakított ún. perszonológiai felfogása a
szükségletek oldaláról kívánta feltárni a személyiség alapjellemzőit, bevezette az „aszcencionizmus” fogalmát:
„Ezt a nevet adtam minden olyan vágynak, hogy legyőzzük a gravitációt, kihúzzuk magunkat, magasra nőjünk,
lábujjhegyen táncoljunk, járkáljunk a vízen, ugráljunk vagy szálljunk a levegőben, felmásszunk,
felemelkedjünk, ...lent hagyjuk a halottakat és felemelkedjünk az Égbe” (idézi Ehmann, 2001, 399).
Murray és munkatársai több vizsgálatban kimutatták az „aszcencionizmus” meglétét különböző tartalmak

pszichológiai elemzésében (önéletírások, népmesék stb.). A fogalom mégsem vert gyökeret, mert nélkülözte az
elméleti koherenciát. Amennyiben egy fogalom széles körben elfogadott jelentéssel bír, a fogalomhasználat
során ezt a jelentést kell a fogalom mögött feltételeznünk. A nem megfelelő fogalomhasználat megnyilvánulhat
a túl szűk vagy a túl tág értelmezésben. Az első eset lép fel akkor, ha szűkebbre, a második eset pedig akkor, ha
tágabbra vonjuk a fogalom extenzióját annál, mint ami a konvencionális definícióból következik. A
behaviorizmus, például, konvencionális definíciója szerint az a pszichológiai irányzat, amely a viselkedés
magyarázatát tűzi ki célul, megfigyelhető ingerek és ezekre adott megfigyelhető válaszok asszociációjaként.
26
TÁGABB KÖZEG
Ehhez képest túlságosan szűk meghatározás az, ha a behaviorizmust úgy definiáljuk, mint az állati viselkedés
inger-válasz kapcsolatként való értelmezését és kutatását. Ezzel szemben túlságosan tág meghatározás, ha úgy
határozzuk meg mint pszichológiai irányzatot, amely a viselkedést kutatja.
A pszichológia fogalmai elméleti konstruktumok, elméleti elemzőmunka és általánosítás eredményei (Cronbach

és Meehl, 1955). Ezzel együtt járó következmény, hogy a tudományos fogalmak tudományterületekhez kötődő
fogalmi rendszerekbe illeszkednek. Általában maga a definíció is tartalmazza azt az átfogóbb fogalmat, amelybe
az adott fogalom tartozik (a depresszió például a mentális betegség tágabb fogalmába tartozik), illetve azokat a
szűkebb fogalmakat, amelyek az adott fogalom bizonyos fajtáit határozzák meg (például az amnézia fogalmához
ilyen módon kapcsolódik a retrográd és az anterográd amnézia fogalma). A fogalmak elmélethez kötöttsége,
illetve elmélettel való „átitatottsága” különböző fokú; egyes fogalmak elméletsemleges leíró fogalmak, mások
erősen elmélethez kötődő és értelmezést igénylő fogalmak (lásd például az amnézia elméletsemleges és a
fixáció pszichoanalízishez kötődő fogalmát, 1.2. táblázat). Egy-egy elméleti irányzat egyben speciális fogalmi
rendszert is jelent, s ennek használata az irányzattal való elkötelezettséget mutatja. Előfordulhat, hogy ugyanazt
a fogalmat két eltérő irányzat eltérően értelmezi (gondoljunk például a tanulás behaviorista és kognitív
értelmezésére).
Az elmélethez való kötöttség azt is jelenti egyben, hogy a fogalmak gyakran meghatározott előfeltevéseket
hurcolnak magukkal. Az implicit előfeltevések adottnak vett, külön ki nem mondott alapfeltételezések. A
kognitív pszichológia szótárában szereplő információfeldolgozás fogalma például előfeltételezi, hogy az
információt nyersanyagnak tekintjük, amelyet lépésről lépésre át kell formálni ahhoz, hogy végső, „emészthető”
formáját elnyerje, hasonlatosan ahhoz, ahogyan az élelmiszer-feldolgozás folyamán az élelmiszer-ipari
nyersanyagból végtermék lesz. A fogalom kuhni értelemben vett hétköznapi használatában ez az előfeltevés
reflektálatlanul van jelen. A napi használattól eltávolodva azonban látnunk kell, hogy az előfeltevés a kogníció
meghatározott módon való szemléletéhez kötődik.
Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a tudományos fogalmak történeti fejlődés eredményei, korhoz és
kontextushoz kötött konstruktumok. A fogalmak történetisége szűkebben a pszichológia történetéhez, tágabban
azonban a társadalmi fejlődéshez is kapcsolódik. A fogalmi konstruktumok gondolati és retorikai eszközök,
amelyekkel célokat lehet elérni. Ilyen cél lehet egy szemléletmód megszilárdítása vagy egy társadalmi igény
közvetett vagy közvetlen kielégítése. Például szolgálhat az intelligencia fogalma, amely a többihez hasonlóan
történeti termék és születési körülményeit tekintve világosan kötődik az európai kultúrkör és társadalmi fejlődés
igényeihez és gondolatköréhez (Danziger, 1997).
Korábban láttuk, hogy a 20. század első felében sokakat zavart az a tény, hogy a tudomány fogalmai többféle
módon értelmezhetőek (vö. 1.2.2. pont). A logikai pozitivisták úgy vélték, hogy a tudományban jelentkező
zavarok egyik fő forrása a nyelvezet többértelműsége és homályossága. Azt hangoztatták, hogy tudományos
értelemben csak azok a kijelentések tekinthetőek jelentéstelinek, amelyek világosan megfeleltethetőek a
tapasztalati tényeknek. Ennek a gondolatnak a továbbfejlesztése volt az a pozitivista tan, amely
operacionalizmusként vált ismertté (Bridg- man, 1927). Az operacionalizmus azt hirdette, hogy a tudományos
fogalmak jelentése úgy tehető egyértelművé, hogy a fogalmat a közvetlen megfigyeléshez, illetve ahhoz a
művelethez kötjük, amelynek segítségével azt mérni tudjuk. Ha megmondjuk, hogyan mérjük a fogalmat, akkor
jelentését is tisztázzuk. A tanulást például definiálhatjuk úgy mint egy tapasztalat hatására bekövetkezett
viselkedésbeli változást, de a műveleti szintű meghatározás megadásakor derül ki, hogy igazán mit értünk a
tanulás fogalmán; az alaklélektan például egészen mást értett rajta, mint a behaviorista megközelítések. Az
intelligencia fogalma hasonlóképpen mindaddig homályos marad, amíg nem rögzítjük mérésének módját; a
mérés meghatározásával viszont a fogalom jelentését is egyértelműen meghatározzuk.
Az operacionalizmus ezen a gondolati fonalon továbbmenve kijelentette, hogy az elméleti fogalmak olyan
általánosítások, amelyeknek valójában nincs is többletjelentésük a mérési művelethez képest; az intelligencia
például nem más, mint az, amit az intelligenciatesztek mérnek. Ez az eszme sokáig uralta a pszichológia
bizonyos irányzatait, és befolyást gyakorolt a kutatásmódszertanra is (vö. Pléh, 2000, 502-504). Az
operacionalizmus uralma megszűnt a pszichológiában. Ma senki sem vonja kétségbe, hogy az elméleti
meghatározásokra minden esetleges homályosságuk mellett szükség van. A gyakorlati feladat azonban
megmaradt: fogalmainkat mind az elmélet, mind pedig a kutatás műveleti szintjén egyértelművé kell tennünk –
ezt a pragmatikus lépést nevezzük a fogalmak műveleti meghatározásának vagy másként operacionalizálásának
(vö. 3.1.2. pont).
Bár a tudományos kommunikációval szemben lényeges követelmény az egyértelműség, a tudományban használt

nyelvezetet bizonyos fokú szemantikai plasz- ticitás is jellemzi. Az újonnan bevezetett gondolatokat,
elméleteket ritkán jellemzi a teljes egyértelműség és precizitás. A tisztázatlanság pozitív szerepet is betölt- het,
27
TÁGABB KÖZEG
mert lehetővé teszi a gondolatok megérleléséhez és kiforrásához szükséges hajlékonyságot. A tudományos

kutatók néha „nem tudják, hogy valójában mit is mondtak egészen addig, amíg más kutatók nem értelmezik azt,
amit mondtak” (Hall, 1988, 288). A tudományos nyelvezettel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a
metaforák használata a tudományos nyelvezetnek is lényegi eleme (Kuhn, 1993; Soyland, 1994). A metafora fő
haszna az, hogy a magyarázandó dolgot egy ismert dolog mátrixába helyezve tömören és szemléletesen
kommunikál, anélkül, hogy minden részletet explicitté kellene tenni.
A tudományos kommunikációban különleges szerepet tölt be a nézetek összecsapása, a vita. A tudományos

vitában különösen fontos szerepe van a világos és konzisztens fogalomhasználatnak. A tudományos viták ritkán
dőlnek el úgy, hogy a vita végeztével valamelyik fél igaza bebizonyosodik a másik fél teljes rovására. A viták
funkciója jelentős részben az, hogy alkalmat adjanak a résztvevőknek álláspontjaik csiszolására. A polemizálás
nem csupán ütközteti a nézeteket, hanem alakítja magát a vitatémát és a résztvevők gondolkodását is. A
tudományos vita egyben egyféle ki nem mondott tárgyalási folyamat is, amelyben bizonyos érveket stratégiailag
vagy taktikailag felhasználnak, más érveket menet közben formálnak vagy csendben ejtenek. A különböző
filozófiai előfeltevések és elméleti rendszerek szerint gondolkodó tudósok között a viták általában kevéssé
bizonyulnak termékenynek.
KÉRDŐJELEK EGY FOGALOMMAL KAPCSOLATOSAN – AZ INGER
Hangsúlyoztuk, hogy a hétköznapi fogalomhasználattal szemben a tudományos szakkifejezések jelentéstartalma

és alkalmazása átgondolt és egyértelmű. Ez alapvetően igaz, de mégsem kell messzire menni, hogy példát
találjunk arra: a tudományos fogalmak történetileg kialakult gondolati konstruktumok, amelyek jelentése
gyakran a hosszas használat mellett sem egészen egyértelmű. Azt is említettük, hogy a tudományos fogalmak
gyakran implicit előfeltevéseket hordoznak. A hétköznapi tudomány az alapvető fogalmi keretet adottnak veszi
és ezen belül igyekszik, Thomas Kuhn szavaival élve, a tudományos „rejtvényfejtésre". Időről időre azonban
előfordul, hogy egyesek előállnak a magától értetődőnek vett jelentéstartalmak és implicit előfeltevések
megkérdőjelezésével.
Az inger például a tudományos pszichológia leghétköznapibb, legáltalánosabb módszertani alapfogalma.

Egyszerű technikai fogalomnak tűnik, de ha a mélyére nézünk, megláthatjuk, hogy jelentése nem teljesen
magától értetődő, és kritizálható előfeltevésekhez kapcsolódik. A fogalom történeti gyökerei a 18. századi
fiziológiára nyúlnak vissza; azoknak a békaláb izom-ideg preparátumoknak a vizsgálatára, amelyeken a
fiziológusok felfedezték, hogy elektromos ingerléssel izomválaszt lehet kiváltani. Ezzel párhuzamosan fontos
szerephez jutott a reflex (amúgy Descartes-ig visszavezethető) fogalma, amellyel eleinte a testmozgások
mechanikus magyarázatát adták, később viszont az idegrendszeri működés és a viselkedés általános
magyarázatává lépett elő. A pszichofizika megszületésével pedig megszületett egy kísérleti paradigma, amelyik
az elemi fizikai ingertulajdonságok (intenzitás, frekvencia) függvényében vizsgálta az érzékelést. Később a
megszilárduló kísérleti pszichológiában kitágult az inger módszertani fogalma, magában foglalva minden
bemutatott dolgot (pl. értelmetlen szótag, szó, kép), amelynek az volt a feladata, hogy valamilyen választ
váltson ki. Az inger jelentéstartalma tehát nagy utat járt be az akaratlan izomválasz kiváltásától az egyed
összetett, akaratlagos válaszának kiváltásáig, de mindvégig megőrizte mechanikus válaszkiváltó jellegét.
Az amerikai pragmatizmus és funkcionalizmus kiemelkedő alakja, John Dewey (18591952) A reflexív fogalma
című 1896-os dolgozatában mélyrehatóan kritizálta a reflexalapú felfogást és ezzel kapcsolatban az inger
fogalmát is. Hangsúlyozta, hogy organizmus és környezete között koordinatív kapcsolat van, amelyet téves egy
egyoldalú és mechanikus inger-válasz kapcsolatra redukálni. Amit általában ingerként írnak le, az a koordinatív
viselkedés feltételrendszere, amit a cselekvő organizmusnak aktívan fel kell derítenie saját maga számára
(Dewey, 1896/1983, 258; Pléh 2000, 258). Dewey kritikája a behaviorizmus megerősödő hangja mellett
feledésbe merült, pedig az 1950-es években jelentkező kognitív pszichológia sokat megőrzött az inger-válasz
metafilozófiából az input-feldolgozás-output elméleti keret révén (Leahey, 1987). A mind a behaviorizmushoz,
mind pedig a kognitivizmushoz kritikusan viszonyuló észleléskutató James J. Gibson egy 1960-ban írt ismert
cikkében elemezte az inger fogalmával kapcsolatos tisztázatlan problémákat. Gibson rámutatott, hogy egyesek
szerint az inger csupán motiválja a választ, mások viszont az ingert a válasz elégséges okának tekintik. Egyesek
az ingert cirkulárisan úgy határozzák meg, mint az olyan hatótényezőt, amely választ vált ki, mások a választól
független módon határozzák meg az ingert mint olyan dolgot, ami potenciálisan közreműködhet a viselkedés
létrejöttében. Gibson továbbá rámutatott, hogy az észlelés forgalomban lévő magyarázatai az ingert elemi fizikai
változókhoz kötik, statikusnak, strukturálatlannak és jelentést nélkülözőnek tekintik. Gibson a legnagyobb
problémának azt tartotta, hogy a kísérletezők úgy gondolják, hogy az inger, bármi legyen is az, egyszerű dolog,
amelynek meghatározása az ő kezükben van. Ennek a feltevésnek a jegyében nem fordítanak figyelmet arra,
hogy azt tanulmányozzák, természetes körülmények között valójában mi a releváns inger a cselekvő-észlelő
organizmus számára. Gibson hangsúlyozta, hogy az „inger" az észlelő aktivitásának függvénye, és emellett
28
TÁGABB KÖZEG
olyasvalami, amit időben kibontakozó, összetett, dinamikus mintázatokban kell keresni. Gibson az ötvenes
évektől kezdve feladta az inger fogalmának használatát, és helyette az információ ökológiai szemléletű fogalmát
dolgozta ki (vö. Szokolszky és Kádár, 1999).
A pszichológia történetét kritikai, konstrukcionista szempontból elemző Kurt Danziger (1997) ismét felhívja a
figyelmet arra, hogy a stimulus fogalma passzív organizmust feltételez, és hogy ez olyan mélyen rögzült
előfeltevés, hogy általában fel sem tűnik. Danziger hangsúlyozza, hogy az ingerre adott válasz valójában egy
komplex és értelmezett helyzetben történő viselkedés. Amikor az ingerre adott válaszként értelmezi a
kísérletvezető a kísérleti személy viselkedését, akkor egy leegyszerűsített struktúrát vetít a helyzetre. Az inger
fogalma mint a kísérletezéshez kötött, látszólag semleges és előfeltevés mentes technikai-módszertani fogalom
változatlanul tovább él abban a már említett reflektálatlan értelemben, mely szerint bármi inger, amivel választ
váltunk ki. Dewey, Gibson és Danziger gondolatai felhívják a figyelmet arra, hogy az, amit az inger fogalmán
értünk, valójában egy mélyebb elméleti-módszertani kihívásokat rejtő probléma.
1.7.2. 1.7.2. A szerveződés és a kommunikáció formái

A tudomány lényege szerint „kompetitív kooperáció” (Hall, 1988, 319) – vetélkedő együttműködés, amelynek
alapvető éltető eleme a gondolatok cseréje. Kezdetben a tudomány még lehetett magányos tudósok elszigetelt
vállalkozása. A tudományok formális megszerveződése óta azonban a kutatás egyre inkább kollektív
tevékenységgé vált, amelyet a kommunikáció egyre intenzívebbé és hatékonyabbá válása jellemez. Számszerű
növekedésben a nagy ugrás a 18. és 19. század fordulójától indult; míg korábban három évszázad kellett az
európai tudósok létszámának megduplázódásához, addig a 19. századra a megduplázódás ideje hirtelen két-
három évtizedre csökkent. A 20. században a tudósok számának növekedése az 1920-as évek kisebb fokú
stagnálása után még inkább felgyorsult és az 1960-as évekre a duplázódás 10 év alá süllyedt (Vekerdi, 1994,
177). Ezzel együtt kialakultak a modern tudományos élet szervezeti alapkeretei és infrastruktúrája. Létrejöttek
egyetemi tanszékek, laboratóriumok, kutatóhelyek és tudományos társaságok, folyóiratok indultak be. A 20.
század során ez a szerveződési folyamat egyre inkább nemzetközivé lett. A század végére pedig az információ
hasznosítás forradalmian új lehetőségei teremtettek még kedvezőbb feltételeket a tudományos érintkezés
számára.
Az érintkezés elsődleges formája a közvetlen személyes kommunikáció, amelynek keretét a lokális csoportok,
kutatókollektívák jelentik. A lokális csoportokból kutatási iskolák nőhetnek ki egy-egy vezető személyiség
körül. A kutatási iskolák szisztematikus kutatási programot valósítanak meg, esetleg valamilyen határozott
arculatú elméleti vonalat képviselnek. A csoporttagok változhatnak, a vezető kutató(k) személye azonban
kontinuitást és azonosságot biztosít a csoport számára. Ez a szerveződési forma fontos hajtóerőt jelent a modern
tudományban. Kialakulásához és működéséhez nemcsak vezető kell, hanem intézményesített háttér is, amely
biztosítja az anyagi fedezetet és a fiatal kutatókból verbuválódó utánpótlást. Az empirikus tudománytörténeti és
tudományszociológiai vizsgálódások azt mutatják, hogy a sikert a következő feltételek és körülmények segítik
elő (vö. Turner, 1994, 144):
1. elismert és karizmatikus vezető,
2. intézményi hatalom a vezető(k) kezében,
3. megfelelő anyagi bázis,
4. erős kutatási program,
5. informális vezetési és érintkezési stílus,
6. lojalitás, csoportkohézió,
7. egyszerű és jól kamatoztatható kutatási módszerek és technikák,
8. új, fejlődésben lévő kutatási téma, illetve kutatási terület,
9. megfelelő utánpótlás és ennek odaadó gondozása,
10. a publikációs csatornák ellenőrzése, illetve az azokhoz való könnyű hozzájutás.
A vezető személyisége gyakran ellentmondásossága ellenére hat; B. F. Skinner például sok követőt tudott maga
mögé állítani, holott tekintélyelvű volt és kevéssé támogatta tanítványait. Nagy hatást gyakorolt viszont
29
TÁGABB KÖZEG
lelkesedése, elkötelezettsége, merészen provokatív stílusa (Hall, 1988). A kutatók közötti kommunikáció fő
funkciója az információcsere és a visszajelzés, a kritika, amely hozzájárul a gondolatok tisztázódásához. A
tudományos kutatók lokális csoportjai kapcsolatokat tartanak fenn a hasonló problématerületen dolgozó más
csoportokkal. Ezek a kapcsolatok megvalósulhatnak informális érintkezések vagy formális együttműködés
formájában. A 20. század folyamán jelentősen felerősödött a mobilitás. Még a század közepén is kevesek
kiváltsága volt, hogy a tengeren túlra utazzanak tudományos konferenciákra vagy egyéb jellegű
kapcsolatfelvételre. A tudomány finanszírozási feltételeinek megteremtésével, az utazási lehetőségek, a
nemzetközi konferenciák számának növekedésével együtt viszont megsokszorozódtak a személyes kapcsolatok.
Ezzel együtt ugrásszerűen nőtt a tudományos publikációkon keresztül megvalósuló formális, közvetett
kommunikáció szerepe is.
A publikáció olyan írott formában megjelenő tudományos közlemény, amely tartalmilag és formailag megfelel
bizonyos szakmai követelményeknek. A szó eredete a nyilvánossá tételre utal. A nyilvánossá tétel a tudományos
munka fő értelme; a gondolatoknak, eredményeknek ezen keresztül lehet esélyük arra, hogy bekerüljenek a
tudomány „vérkeringésébe”, amely nem más, mint az eredmények egymásra épülése, egymás munkájának
idézése. A publikáció feladata az, hogy meggyőző legyen, a meggyőzés eszközei azonban sokkal szűkebbek,
mint a hétköznapi életben. Az eredményeknek „önmagukért kell beszélniük” – erejük nem tekintélyből,
pozícióból vagy egyéb ráhatásból fakad, hanem abból, hogy a befogadó számára átlátható és indokolt a
gondolatvezetés, a módszerek alkalmazása, valamint az eredmények újszerűsége és egyben illeszkedése eddigi
ismereteinkhez. A publikációra szánt kéziratoknak a publikációs csatornák szűrőin kell keresztüljutniuk ahhoz,
hogy megjelenhessenek; többek között ezek a szűrők testesítik meg azt a „szervezett szkepticizmust”, amely a
tudomány működésének egyik alapjellemzője (Merton kifejezése, amit Hall idéz, 1988, 358; A tudományos
közlés tartalmi és formai követelményeire visszatérünk gyakorlatiasabb megközelítésben a 8. fejezetben.)
1.7.3. 1.7.3. Tudomány az internet korszakában

A tudomány sohasem volt független a kommunikáció technológiáitól. A könyvnyomtatás például döntő szerepet
játszott az európai tudomány kialakulásában. A nyomtatott szöveg lehetővé tette a maradandóságot, a
hordozhatóságot, a gondolatok megoszthatóságát. A nyomtatott szöveg kultúrája ugyanakkor vissza is hatott a
tudomány fejlődésére. A technológia jellegénél fogva hozzájárult a tudomány széttagolódásához, az egyes
tudományágak elkülönüléséhez (Nyíri, 2001). A elkülönülés jó ideig segítette az egyes kutatási területek
fejlődését, de a 20. század második felétől kezdődően egyre nagyobb szerepet kapott az interdiszciplinaritás,
illetve multidiszciplinaritás, amely új, „hibrid” megközelítésű tudományterületek kifejlődéséhez is elvezetett.
Ilyen fejlemény például az 1960-as években a kognitív tudomány kialakulása, amely egy irányba csatornázta
különféle tudományok (pszichológia, mesterséges intelligenciakutatás, nyelvészet, antropológia stb.) kognitív
irányzatait; Pléh és Gulyás, 2003).
A tudomány fejlődésében radikálisan új korszakot nyitott az internet elterjedése. Az internet története az 1960-
as évekre nyúlik vissza. Ekkor az Egyesült Államokban az akadémiákon és intézetekben dolgozó kutatók a
kommunikáció megoldatlan problémájával kerültek szembe. A számítógépek elterjedését követő következő
logikus lépés nyilvánvalóan az volt, hogy képessé kellett tenni a számítógépeket arra, hogy egymással
„beszélni” tudjanak. A kutatók nagy mennyiségű adatot szerettek volna megosztani más, földrajzilag távol eső
kutatóhelyekkel, és az adatok továbbításának hagyományos módja lassú, munkaigényes és költséges folyamat
volt. A számítógépeknek azonban akkoriban nagyon sokféle típusa létezett, és ezek nem voltak egymással
kompatibilisek. A számítógépek összekapcsolásához egy „fordítási sémára” volt szükség, ez vezetett a hálózati
szabvány kidolgozásához. 1969-ben jött létre először hálózati csomópont a kaliforniai UCLA Egyetemen. Ezt
azután több hasonló csomópont létrehozása követte. hamarosan kialakult az egész világot összekötő világháló,
az internet (a „net” hálót jelent), és ezen belül is a világméretű „információs sztráda”: a „world wide web” (azaz:
www; a „web” szintén hálót jelent; Pitter, Amato, Callahan, Kerr és Tilton, 1995).
Az internet senkinek sem tulajdona, bárki használhatja (megfelelő hozzáférés esetén), sőt megjelenhet rajta saját
honlappal, amely egyfajta „elektronikus kirakatként” funkcionál (Holl, 1996). Ezzel a lehetőséggel
magánszemélyek éppen úgy élhetnek, mint intézmények. A tudományos kutatók gyakran nem csak elektronikus
levélcímeiken érhetőek el, hanem saját honlapot is fenntartanak. Az egyes honlapok további kapcsolódási
pontokat tartalmaznak („link”-ek) – így válik az internet a végtelen barangolások úthálózatává (az 1.3. táblázat
néhány fontosabb tudományos honlapot közöl; az internetre a szakirodalom felkutatása kapcsán még
visszatérünk, vö. 8.1.1. pont).
A számítógépek hálózata gyorsan és alaposan átformálta a tudományok működésének és művelésének

évszázados gyakorlatát. Az internet a következő lehetőségeken keresztül gyakorolja a legnagyobb hatást a
tudományos közösségre:
30
TÁGABB KÖZEG
1.3. táblázat - 1.3. TÁBLÁZAT ► Néhány fontosabb tudományos honlap az interneten
www.pszichologia.hu – A Pszichológia Online magazin honlapja
www.mtapi.hu – MTA Pszichológiai Kutatóintézete
www.mta.hu – Magyar Tudományos Akadémia
www.scientia.hu – Magyar nyelvű tudományos honlap
www.apa.org – American Psychological Association
www.scholarly-societies.org – Külföldi tudományos társaságok honlapjai
• Érintkezés, kapcsolattartás, együttműködés. A tudományos kapcsolattartás nélkülözhetetlen eszközévé vált

immár az elektronikus levelezés (e-mail). Az elektronikus levelezés lehetővé teszi sok más mellett az adatok
cseréjét, és akár a világ különböző pontjain élő szerzők közötti közös cikk írását is (régebben ez hallatlan
nehézségekbe ütközött). Az interneten terjednek az on-line konferenciák, amelyek valós időben lehetővé
teszik akár azt is, hogy Magyarországon egy gép mellett ülve közvetlen kérdést tegyünk fel a szakterület
legismertebb kutatójának.
• A tudás tárolása, közzététele, hozzáférhetősége. Az internet lehetővé teszi egyes cikkek, de akár egész
könyvtárak anyagának elektronikus közzétételét. A tartalmakhoz való hozzáférés az ember
befogadóképességéhez képest óriási. Rugalmas (ugyanakkor sokszor zavaróan változékony) módon tudunk
hozzájutni kutatóhelyek honlapjaihoz és különböző adatbázisok. A hálózaton elérhető információforrások a
rendszeresen megjelenő, teljes szövegű cikkeket tartalmazó elektronikus folyóiratok, az utóbbi időben
azonban egyre több „hagyományos” folyóirat is elérhetővé válik elektronikus úton.
• A nyitott tudomány és a nyitott oktatás létrejötte. A világháló oly módon teszi hozzáférhetővé a tudást, hogy
közben „észrevétlenül” keresztül-kasul bejárhatóvá és kölcsönösen átjárhatóvá teszi a hagyományosan
elkülönült tudományágakat. A multidiszciplináris megközelítés egyre inkább jellemzőbbé válik a nemzetközi
tudomány gyakorlatában. Ezzel nemcsak a kreativitás új forrásai nyílnak meg, hanem a tudományos
tevékenység széttöredezettsége is csökken. Ezzel együtt létrejönnek az oktatás és a képzés korábban
elképzelhetetlen, nyitott formái. (Nyíri, 2001).
Az internetet a tudomány világa hozta létre, az internet pedig elsőként a tudomány világát alakította át. A
„palackból kiszabadult szellem” azonban már az élet nagyon sok alapvető területébe beleszól, beleértve a
gazdaság működését, a kormányok működését, és a jövő ezen a téren beláthatatlan. A tudomány fejlődésének új
korszaka azonban egyáltalában nem jelenti azt, hogy el lehet söpörni az útból a tudomány működését biztosító,
régről ismert eljárásokat és módszereket. A 21. századi tudomány művelésében a legújabb információs
technológiák alkalmazása ötvöződik a bevett eljárásokkal és a bevált módszerekkel. A továbbiakban azokra a
kérdésekre fordítjuk a figyelmet, amelyek a tudomány művelésének bevett módozataival függnek össze.
1.8. ÖSSZEFOGLALÁS
1. Hétköznapi megismerés – tudományos megismerés ► A tudományos megismerés olyan speciálisan
megszervezett kollektív tevékenység, amely kikristályosítja a hétköznapi megismerés hatékony vonásait,
miközben mellőzni igyekszik annak esetlegességeit. Jellemzői: a racionalitásra és objektivitásra törekvés, a
kritikai alapállás, a tervszerűség, a szisztematikusság, a módszeresség, a pontosságra és koherenciára való
törekvés, illetve a kollektivitás.
2. A tudományról kialakult kép változásai ► A „klasszikus tudományképet” a logikai pozitivisták

modernizálták. Az így kialakult „elfogadott nézetet” a posztpozitivista kritikák a relativizmus irányába tolták.
Mára megfogalmazódott egy realista tudománykép, amely módosítja, de nem adja fel a tudományosság
kritériumait. A természettudományok és a társadalomtudományok körében a tudományos megismerés eltérő
ideáljai alakultak ki: a természettudományos magyarázat és a hermeneutikai megértés.
31
TÁGABB KÖZEG
3. A megismerés két alapstratégiája: indukció és dedukció ► A logika segítője, nem pedig ura a tudománynak.
Az indukció és a dedukció logikai következtetési eljárások, tágabb értelemben megismerési stratégiák. Az
indukció fő gyengéje a konkluzivitás hiánya, erőssége az új ismeretek felé vezető nyitottság. A dedukció fő
gyengéje az, hogy ha a premissza hamis, az egész érvelés hamis. Mindkettőhöz jellegzetes gondolkodási
hibák társulnak. Indukció és dedukció tágabban véve a tudományos megismerés alapstratégiái, amelyek a
kutatás során összefonódva érvényesülnek.
4. A megismerés szintjei: leírás, korreláció, okság, törvény ► Minden tudomány alapja a jelenségek
meghatározása és leírása. A korrelációkutatás azonosítja azokat a tényezőket amelyek együttjárnak és
megállapítja az együttjárás fokát és irányát, de nem jelent oksági kapcsolatot. Az oksági magyarázat
meghatározza az oki tényező hatásának pontos feltételeit és mechanizmusát. Az okság összetett fogalom,
amely filozófiai viták tárgyát képezi. A tudományos törvények univerzális általánosítások; szerepük a
pszichológiában csekély.
5. Determinizmus, redukcionizmus ► Az oksági magyarázat lehet determinisztikus vagy probabilisztikus. A

redukcionizmus azt jelenti, hogy a bonyolultabbat az egyszerűbbel magyarázzuk. Ez a tendencia túlzó
leegyszerűsítéshez vezethet; ilyen az elementarizmus és az elméletredukció. Az előbbi szerint az összetettebb
jelenség jelentésvesztés nélkül leírható az elemibb szinten, az utóbbi szerint a kevésbé alapvető tudományok
fogalmai és törvényszerűségei előbb-utóbb redu- kálhatóak lesznek az alapvető természettudományok
fogalmaira és univerzális törvényszerűségeire.
6. A magyarázatok és elméletek megítélése ► Az álmagyarázatokat (pl. tauto- logikus vagy panglosszianus

magyarázat) el kell határolni a valós magyarázatoktól. Nem megalapozott magyarázat az ad hoc, illetve a
post hoc magyarázat sem. Az elméletek megítélésének kritériumai: 1. az empirikus tesztelhetőség; 2 a parszi-
mónia; 3. a magyarázó erő; és 4. a termékenység.
7. Kommunikáció és szerveződés a modern tudományban ► A szaknyelv használatának egyik célja a

kommunikáció pontosságának és hatékonyságának növelése. A tudomány alapvető feladata a tudományos
fogalomalkotás. A pszichológia fogalmai elméleti konstruktumok, elméleti elemzőmunka és általánosítás
eredményei. A tudomány „kompetitív kooperáció”, amelyben nagy szerepe van az informális és formális
kommunikációnak és szerveződésnek. A tudomány fejlődésében radikálisan új korszakot nyitott az internet
elterjedése.
32
2. fejezet - B │ A PSZICHOLÓGIAI
KUTATÁS: PARADIGMÁK ÉS
MÓDSZEREK
1. 2. A TUDOMÁNYOS KUTATÁS MINT MÓDSZERES
ELJÁRÁS
1.1. 2.1. KUTATÁSI MÓDSZEREK ÉS METODOLÓGIAI
PARADIGMÁK
1.1.1. 2.1.1. A kutatás mint utazás – alapfogalmak
A tudomány művelése módszerek alkalmazásából áll. A „módszer” a görög „me- thodos” szó megfelelője,
amelynek eredete összetételre utal: meta („túl”) és hodos (út, utazás); együtt: cél felé történő utazás
(Polkinghornee, 1983, 5). A kutatási módszerek tehát alapvetően a megalapozott következtetésekhez vezető
utat, utazást jelentik. Átfogó értelemben a tudomány maga ez az út, hiszen a tudomány lényegében a tudás
megszerzésének módjában, mikéntjében testesül meg. Szűkebb értelemben a módszerek a tudományos
eredmények elérésének konkrét út- ját-módját jelentik. A tudomány terén való utazásra csak úgy indulhat el
valaki, ha poggyászában magával viszi a szükséges hozzávalókat: a bevett eljárások és technikák ismeretét. Ez
azonban nem elég – az eljárásokat megfontoltan kell alkalmazni. Nemcsak azt kell tudnunk, hogy egy kutatási
cél érdekében hogyan kell eljárni, hanem azt is, hogy mikor és miért indokolt egy eljárás alkalmazása, és hogy
az alkalmazás milyen filozófiai-elméleti előfeltevéseken nyugszik. A metodika egy adott tudományterületen a
konkrét kutatási eljárások ismeretét, a metodológia (logos = ész, ésszerűség) a módszer alkalmazása mögötti
meggondolásokat foglalja magában. A metodológiai meggondolások olyan explicit vagy implicit (ki nem
mondott, olykor nem is tudatosult) nézetek és előfeltevések, amelyek normatívákat tartalmaznak arra
vonatkozóan, hogy mire kell épülnie és hogyan kell haladnia a tudományos kutatás folyamatának. Egy adott
kutatásmetodológia mögött még általánosabb síkon meghatározott kutatásfilozófia húzódik meg: ez olyan
ontológiai (lételméleti) és episztemológiai (megismeréselméleti) nézetek összessége, amely a tudomány és a
tudományos megismerés mibenlétét és célját érintik. A kutatás gyakorlatában tipikusan a kutatásfilozófiai
nézetek sem fogalmazódnak meg nyíltan. A metodológia gyakorlatiasabb következménye a kutatási stratégia,
amely konkrétabb szinten határozza meg a kutatás jellegét, irányát és eszköztárát.
A kutatásfilozófia, metodológia és kutatási stratégia jellemző módon koherens, normatív nézetrendszerek

formájában jelentkezik a tudomány történetében és gyakorlatában – az ilyen meghatározott irányvonalú
metamódszertani nézetrendszereket nevezhetjük metodológiai paradigmáknak. Megkülönböztethetjük például a
természettudományos és a hermeneutikai paradigmát, amelyeket a továbbiakban részletesen tárgyalni fogunk
(vö. 2.2. és 2.3. pont). A pszichológia kutatási hagyományait tekintve pedig megkülönböztethetjük a kísérleti, a
korrelációs és a kvalitatív paradigmát – ezek részletezése áll könyvünk homlokterében. Paradigmákról
beszélhetünk emellett a metodika síkján is. A metodikai paradigma egy adott kutatási problémára szabott sikeres
„rejtvénymegoldó” eljárás a kuhni normál tudomány értelmében. Metodikai paradigma például Ainsworth
„idegen” helyzete vagy Harlowék „szőranya-drótanya” helyzete a kötődés vizsgálatára (vö. 3.1.2. és 4.1.2.
pont).
Be kell vezetnünk még egy fontos, a kutatás gyakorlati síkjához kapcsolódó fontos fogalmat – azt, amit az angol
szaknyelv research designnak nevez. Ennek magyar fordítása kutatási elrendezés vagy kutatási terv lehet. E két
kifejezés együttesen adja vissza leginkább a kifejezés komplex jelentését. Szűkebb értelemben a design
elrendezés, amely a kutatás alapvető szerkezeti megoldására, strukturális elrendezésére utal, tágabb értelemben
pedig terv, amely átfogóan magában foglalja a kutatás logikáját és logisztikáját, választ ad arra, hogy az adott
kutatásban mi a cél, hogyan fogunk oda eljutni, és legfőképpen indokokat is jelent arra nézve, hogy miért pont
oda és miért pont úgy akarunk eljutni. Yin (2003, 23) a következő analógiával érzékelteti, hogy mit jelent a
research design a kutatási terv értelmében (az analógia szépen egybevág a kutatás utazásként való felfogásával).
Amikor Kolumbusz Kristóf 1492-ben Izabella királynő elé állt azzal a kéréssel, hogy támogassa felfedező útját,
akkor nyilván megfontolta, hogy miért éppen három hajót kért (kérhetett volna kettőt vagy négyet is). Nyilván
indokai voltak arra nézve is, hogy nyugat felé indult (indulhatott volna dél felé vagy délre, azután keletre).
33
B │ A PSZICHOLÓGIAI
MÓDSZEREK
Kolumbusz emellett kritériumokkal rendelkezett (bár tévesen) arra vonatkozóan, hogy megállapítsa, hova
érkezett. Más szóval: Kolumbusz az utazást gondosan megtervezte, és jó indokai voltak arra nézve, hogy mit
miért és hogyan csinált. Ennél szűkebb értelemben is fogunk találkozni a kutatási terv fogalmával (például az
egyes kísérletiterv-fajták kapcsán arra, hogy a kutató milyen módon rendezi el a kísérleti csoportokat, vö. 4.2.3.
pont) – ebben a szűkebb jelentésben a terv a kutatás alapvető szerkezeti elrendezésére utal. (Az alapfogalmak
hierarchiájára lásd: 2.1. ábra.)
2.1. ÁBRA ► A kutatásmódszertan alapfogalmainak hierarchiája
1.1.2. 2.1.2. A tudományos módszer"

Mint láttuk, a tudomány működésére vonatkozó domináns felfogás az egyedi jelenségek mögött meghúzódó
objektív oksági viszonyok és általános törvényszerűségek felismerését és a predikció fontosságát hangsúlyozta
(1.2.2. pont). Ennek megfelelően egyértelmű kép alakult ki a tudás megszerzésének módjáról is, amely úgy vált
ismertté, mint „a tudományos módszer”. Ezzel a kifejezéssel olyan vizsgálati eljárásokra utaltak, amelyek a
jelenségeket analitikusan megközelítve változókra bontják, a változók közötti viszonyt kvantitatívan vizsgálják,
és oksági magyarázatok, illetve általános törvényszerűségek megállapítására törekednek (pl. Allen, 1989). Ez a
felfogás a klasszikus tudományképpel összhangban álló normatív metodológiai nézet, amely igazán tudományos
módszernek csak az olyan eljárásokat fogadja el, amelyek ennek a leírásnak megfelelnek. Mivel a leírásnak
leginkább a kísérleti módszer felel meg, egyesek a tudományos módszert azonosítják a kísérleti módszerrel (pl.
Bordens és Abbott, 1988, 13-17).
A pszichológia tudományos nyelvezetében az 1950-es évekre megszilárdult a „változó” fogalmának használata

(Danziger, 1997, 163). Ez az eredetileg statisztikai fogalom a vizsgált jelenségek azon körülhatárolt jellemzőire,
ismérveire utal, amelyek különböző értékeket vehetnek fel. Egy adott vizsgálat számára érdekes változók
kikerülhetnek például demográfiai, pszichológiai, fiziológiai, kulturális, környezeti jellemzők közül (pl. nem,
életkor, emlékezeti teljesítmény, reakcióidő, személyiségjellemző, tapasztalat, zajszint, éghajlat stb.). Változó
lehet bármilyen, a vizsgálat tárgyához tartozó, pontosan definiálható jellemző vagy tulajdonság, ami különböző
értékeket vehet fel. A felvehető érték lehet kettős (dichotóm változó, pl. a nem: nő – férfi); lehet egy értéksor
(diszkrét változó, pl. a változó az emlékezeti teljesítmény és a felvett érték lehet a felidézett szavak száma vagy
a változó az éghajlat és a felvett érték lehet a mérsékelt, trópusi); vagy lehet folytonos értéksor (folytonos
változó, pl. életkor; vö. 3.1.5. pont). A tudományos elmélet a komplex jelenségeket változókra bontja, és a
változók között meghatározott összefüggéseket feltételez, amelyeket empirikusan tesztel. A változók konkrét
vizsgálatának eredménye alapján történik az általánosítás, majd további hipotézisek felállítása, és azok
ellenőrzése.
A tudományos módszerben központi szerepet játszik a kvantifikáció és a mérés. A kvantifikáció számszerűsítés,

a jelenségek mennyiségi meghatározása és mérése a számokkal történő érvelés érdekében. A modern tudomány
kialakítói (többek között Kepler, Galilei és Newton) számára a jelenségek mennyiségi meghatározása alapvető
volt. A matematikának nagyobb jelentőséget tulajdonítottak: a tudományos módszer kialakítása azon a hiten
nyugodott, hogy a fizikai világ a számok nyelvén beszél, s ezért a világ racionális rendje matematikailag
megfogható. Ez a meggyőződés vezetett arra a módszertani alapvetésre, amely szerint a természet megfigyelését
és a hipotézisek vizsgálatát mérésre alapozva kell végezni (Tarnas, 1995, 330). Megfogalmazódott, hogy az a
vizsgálódás, amelyik nem alkalmaz számszerűsítést, nem lehet igazán tudományos. Lord Kelvin például a
következőképpen fejezte ki ezt a nézetet: „Ha számokban ki tudod fejezni és meg tudod mérni azt, amiről
beszélsz, akkor elmondhatod, hogy tudsz valamit... de ha erre nem vagy képes, aligha jutottál el a tudományos
ismeret szintjére” (idézi Bell, Staines és Mitchell, 2001, 235).
34
MÓDSZEREK
Kérdés azonban, hogy tényleg fel kell-e adnia a tudománynak azokat a jelenségeket, amelyek szigorú
értelemben véve nem mérhetőek? Eleget tehet-e a tudományosság követelményének az olyan megközelítés,
amelyik nem vagy csak kevéssé alkalmaz kvantifikációt? Ezek olyan kérdések, amelyekre ismételten vissza
fogunk térni a módszerek tárgyalása során. Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a felvetések visszavezetnek a
természettudományos kontra hermeneutikai megismerés vitájához.
1.1.3. 2.1.3. A metodológiai pluralizmus elve

A korábbi tárgyalás során a természettudományos és a hermeneutikai megismerést két szembenálló szellemi
habitusként, illetve megismerésfilozófiai nézetrendszerként ismertük meg (vö. 1.2.3. pont). A fenti fogalmi
definíciók kidolgozása után azt mondhatjuk, hogy a természettudományos és a hermeneutikai megközelítés két
eltérő kutatásmetodológia, amelyek eltérő filozófiai előfeltevéseken nyugszanak. A természettudományos
metodológia előfeltevései szerint a valóság objektív és egyértelmű, a kutató független a megismerés tárgyától és
alapvetően értékmentes a kutatás tárgyához való viszonyulása. A hermeneutikai metodológia előfeltevései
szerint a valóság sokértelmű és lényegileg kontextusba ágyazott, a kutató pedig kölcsönhatásban áll a
megismerés tárgyával. Eltérnek a módszertani alaptézisek is. A természettudományos paradigma analitikusan
meghatározott változókkal, a kutatást vezérlő, elméleti alapon nyugvó hipotézis teszteléssel és mérésekkel
dolgozik, és ha csak lehet, a kísérletezést tekinti követendő modellnek. A hermeneutikai paradigma ezzel
szemben a megértési folyamat közben formálódó magyarázat fontosságát hangsúlyozza, amelynek alapja a
kutatás tárgyával való folyamatos dialógus, a már tárgyalt „hermeneutikai kör” (vö. 1.2.3. pont). A jelenségeket
egészleges, összetett minőségükben, valamint természetes kontextusukban vizsgálja, és velük kapcsolatban
többféle nézőpontot tár fel. (A két metodológiai paradigma összehasonlítására lásd a 2.1. táblázatot).
A kiélezett szembenállás jegyében az egyik álláspont tudománytalannak nyilváníthat minden olyan megismerési
törekvést, amelyik nem illeszthető be a természettudományok kritériumrendszerébe; a másik álláspont viszont
végső soron szembehelyezkedhet magával a tudományossággal. A két metodológiai paradigma egymáshoz való
viszonya azonban felfogható békés egymás mellett élésként is. A szélsőséges álláspontokon alapuló vita helyett
inkább a következő kérdéseket kell feltennünk: Milyen módon alkalmazható az ember világára az a tudományos
modell, amelyik eredendően az élettelen természetre vonatkoztatva született meg? Milyen értelemben lehet a
hermeneutikai modell is tudományos? Mire alkalmas az egyik és mire a másik, hogyan egészíthetik ki egymást?
Lényegében tehát arra kell keresnünk a választ, hogy mi a helye a két megismerési útnak a pszichológiában.
Ha a tudományos kutatást metaforikusan utazásnak tekintjük, akkor a természettudományos paradigma jegyében

céltudatos utazók vagyunk, akik pontosan mérik a megtett utat és határozott elképzeléssel rendelkeznek afelől,
hogy hova kell elérniük. A hermeneutikai paradigma jegyében viszont olyan utazók vagyunk, akik kevésbé
behatárolt úticéllal rendelkeznek, ezért hajlamosabbak megállni, nézelődni, és hagyni magukat befolyásolni
mindaz által, ami menet közben történik. Ha „kvantitatív utazók” vagyunk, akkor valószínűleg autóba vagy
vonatra ülünk és a megszabott útirányt tartva haladunk célunk felé. Ha „kvalitatív utazók” vagyunk, akkor
inkább a nézelődést is lehetővé tevő gyaloglást választjuk vagy a biciklizést. De gyalogosan is lehet célzottan
haladni és autót is lehet úgy vezetni, hogy meg-meg állunk – az utazási módok alakíthatóak. A kétféle utazás
nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő lehetőség. Az utazótól, a tájtól és a körülményektől függ, hogy
melyik a megfelelőbb. A metodológiai pluralizmus – amelyet ez a könyv is képvisel – nyitott azokra a különféle
módszertani koncepciókra és lehetőségekre, amelyeket a kétféle megközelítés magában rejt. A metodológiai
pluralizmus tágítja a tudományosság határait, de nem adja fel a tudományosság kritériumait. Az utóbbi időben
egyre inkább teret nyer a pszichológiában a metodológiai pluralizmus, ezzel párhuzamosan pedig háttérbe kerül
az a felfogás, amely a tudományos kutatást „a tudományos módszerhez” köti (vö. 6.1.1.).
2.1. táblázat - 2.1. TÁBLÁZAT ► A természettudományos és a hermeneutikai

kutatásmetodológia összehasonlítása
Előfeltevés Természettudományos paradigma Hermeneutika paradigma
ONTOLÓGIA: a világ természete • Objektív egyértelmű • Sokértelmű, kontextuális
EPISZTEMOLÓGIA A kutató független, ; a megismerés • A kutató kölcsönhatásban áll a

tárgyától, célja az objektív kutatás tárgyával, célja a jelentések
a megismerés folyamata a kutató összefüggések feltárása és értékalapú viszonyulások feltárása
helyzete
35
MÓDSZEREK
MÓDSZERTANI ALAPELVEK • Előzetes magyarázat, • Megértés, feltárás, leírás, kutatás

hipotézistesztelés, oksági közben formálódó magyarázat
magyarázat, bizonyítás
• A jelentés mint egész,
• Predikció hermeneutikai kör
• Mérés, kontextusból kiemelt ; • Természetes körülmények között

változók közötti hatások vizsgálata
• Ellenőrzött körülmények között :
(laboratórium)
Eredetileg mind a természettudományos-, mind pedig a hermeneutikai paradigma a pszichológia berkein kívül
született. Mielőtt rátérnénk a pszichológia kutatásmetodológiai hagyományainak áttekintésére, vizsgáljuk meg
közelebbi példákon keresztül a kétféle megközelítés jellegzetes érvényesülési módjait a természet-, illetve a
társadalom kutatásának közegeiben.
1.2. 2.2. A TERMÉSZETTUDOMÁNYOS PARADIGMA KÖZELRŐL:

A KÍSÉRLETEZÉS
1.2.1. 2.2.1. A kísérleti módszer kezdetei: Galilei, Pascal, Spallanzani
A tudományos kutatók többnyire mások által feltárt utakon haladnak – sokszorosan kipróbált és bevált
módszertani eljárásokat alkalmaznak. A tudományok kialakulásának idején azonban a módszerek kidolgozása
az úttörőkre várt. Mint láttuk, Francis Bacon a szisztematikus megfigyelésen alapuló módszert ajánlotta
kortársainak (vö. 1.3.1. pont). Többen azonban elégtelennek tartották a puszta megfigyelést, és inkább a
jelenségek kísérleti előidézésének irányában fejlesztették tovább metodológiájukat.
1583-ban Galilei, a pisai egyetem orvostanhallgatójaként eljárt a székesegyházba imádkozni, de a mennyezetről

lógó csillár mozgása elvonta gondolatait. Erdek- lődését felkeltette, hogy akárhogyan is lengett ki a huzatos
helyen függő csillár, a kilengések időtartama azonosnak tűnt. Saját pulzusát számolva próbálta mérni és
összehasonlítani a kilengések időtartamát, miközben tisztában volt e mérési módszer tökéletlenségével. Az
arisztoteliánusok a tárgyak esésére vonatkozóan azt tartották, hogy a súlyos testet „természete” hajtja a
magasabb helyről az alacsonyabb felé, a „logika alapján” pedig úgy gondolták, hogy a nehezebb tárgyaknak
gyorsabban kell esniük, mint a könnyebb tárgyaknak. Galilei újfajta magyarázaton gondolkodott. Számításai
alapján arra a feltételezésre jutott, hogy ha eltekintünk a levegő ellenállásától, akkor a különböző súlyú tárgyak
azonos sebességgel esnek a földre. Pendulum modelleket készített, amelyeken módszeresen igazolta feltevését,
miszerint a periodikus mozgás időtartama független a tárgy súlyától (azt csak a függesztőzsinór hossza
befolyásolja). Az ismert anekdota szerint a pisai ferde toronyból kiejtett különböző súlyú tárgyak esési idejének
összehasonlításával is igazolta ezt a feltevését. Ott, ahol az arisztoteliánusok csupán lengő súlyokat láttak,
Galilei fizikai törvényszerűségeken alapuló periodikus ingamozgást látott, nagy lépést téve ezzel az idő pontos
mérése felé (vö. Asimov, 1988, 108; Kuhn, 2000/1962, 126).
2.2. ÁBRA ► A Torricelliféle higanycső
1648-ban Pascalt a Torricelli-féle vákuum jelensége foglalkoztatta. Torricelli korábbi kísérlete nyomán ismert
volt, hogy ha egy higannyal telitöltött, felül zárt üvegcsőnek az alsó, nyitott vége higannyal telt edénybe merül,
36
MÓDSZEREK
a csőben lévő higany felett légüres tér alakul ki (vö. 2.1. ábra). Pascal arra a feltételezésre jutott, hogy a
higanyoszlop magasságát az edényben lévő higanyra nyomást gyakorló levegő súlya befolyásolja. Feltételezte,
hogy nagyobb magasságokban, ahol ritkább a levegő, a higanyoszlop kisebbet fog felemelkedni, mint az
alacsonyabban fekvő helyeken. Pascal megkérte sógorát, aki egy magas hegycsúcs mellett lakott, hogy
ellenőrizze feltevését. A tudományos érdeklődésű sógor néhány barátjával együtt vágott neki a hegynek, két
Torricelli-csővel felszerelkezve. A hegy lábánál végezték el az első mérést, megállapítva, hogy a higanyoszlop
mindkét csőben azonos magasságú. Miközben egyikük az egyik csővel a hegy lábánál maradt és egész nap
figyelte az oszlop magasságát, a többiek felmentek a hegycsúcsra, ahol különböző pontokon (többek között egy
hegyi kunyhóban is) mérték a higanyoszlop magasságát. A hegycsúcson lévő összes mérőhelyen a higanyoszlop
magassága csökkent. Lefelé menet a higanyoszlop magassága növekedni kezdett, amikor pedig a lent maradt
cső mellé helyezték (amelynek értéke egész nap nem változott), akkor ismét egyforma magasságot mutatott a
két higanyoszlop. Pascal feltevését igazolva látta, és ezzel az eredménnyel megalapozta a légnyomásmérő
műszer, a barométer megszületését (ismerteti Boring, 1954).
1785-ben egy olasz tudós, Spallanzani, azt próbálta eldönteni, hogy a spermium mely része termékenyíti meg a
petesejtet. Korábbi vizsgálódásai alapján feltételezte, hogy a megtermékenyítés a spermiumban lévő
hímivarsejteknek tudható be. Annak érdekében, hogy ezt a feltevését ellenőrizze, kutyáktól nyert spermiumot
kezelt úgy, hogy az anyag egy részéből kiszűrte a hímivarsejteket. Ezek után kidolgozott egy eljárást, amely
során nőstény kutyák egy csoportjának méhébe befecskendezte az ivarsejtektől mentes spermiumot, míg egy
másik csoport a kezeletlen spermiumban részesült. Csak ez utóbbi csoport termékenyült meg – ezzel Spallanzani
igazolta feltevését, egyúttal elsőként kidolgozta a mesterséges megtermékenyítés eljárását (ismerteti Solso és
Johnson, 1994, 18).
1.2.2. 2.2.2. A kísérlet mint a természettel folytatott párbeszéd

Galilei, Pascal és Spallanzani nem elégedtek meg a passzív megfigyeléssel. Tisztában voltak azzal, hogy a
„miért” kérdésére a jelenségek puszta megfigyelése nem ad választ, mivel az ok-okozati összefüggés bizonyító
eljárást igényel és ez csak a körülmények ellenőrzésével és szelektív manipulálásával érhető el. A megfigyelés
önmagában véve monológ: a természet „beszél”, a kutató pedig figyelmesen hallgatja. A kísérletezés viszont
dialógus: a kutató kérdez, a természet pedig válaszol, ha megfelelő kérdést kap. Mindez hozzáértést,
leleményességet követel. A kérdezésnek elméleti megfontoláson kell alapulnia, és a kérdezőnek ügyes stratégiát
kell kidolgoznia arra vonatkozóan, hogy a gyakorlatban hogyan rendezze el a körülményeket:
,,Úgy kell vizsgálnunk egy természetes folyamatot, mint egy elméleti hipotézis lehetséges kulcsát, s mint ilyet
készítjük elő, tisztítjuk meg, mielőtt az elmélet nyelvén vallatóra fognánk. Szervezett vállalkozás ez, mely nem
más, mint a természettel szembeni erőfitogtatás, mert kiköveteljük tőle, egyértelműen mondja meg, hogy a
szóban forgó elmélet szerint működik vagy sem. (...) Igaz, a kísérlet a leegyszerűsített, előkészített, néha az
előzetes feltevés függvényében megcsonkított természethez intézi kérdéseit. A természet azonban többnyire
még így, megcsonkítva is képes a feltevések többségét megcáfolni. Einstein hívta fel a figyelmet arra, hogy a
természet a neki feltett kérdésekre leggyakrabban nemmel, néha pedig talánnal válaszol. A tudós tehát nem tehet
meg mindent, amit csak akar, nem mondathatja a természettel azt, amit hallani szeretne, és – legalábbis
hosszabb ideig – nem vetítheti ki rá dédelgetett vágyai és várakozásai bármelyikét. (...) A kísérletes párbeszéd
módszere biztosítéka annak, hogy a természetet (...) független lényként fogjuk kezelni, s még ha netán arra
kényszerítjük is, hogy ne a saját nyelvén szólaljon meg, az eljárások mindenképpen lehetetlenné teszik, hogy azt
halljuk tőle, amit szeretnénk. A tudományos eredmények megismételhetősége is megalapozást nyer, hiszen
bármennyire részleges az, aminek kimondására a természetet kényszerítjük, ha megismételhető feltételek között
szólalt meg, mindenkinek fejet kell hajtania előtte.” (Prigogine és Stengers, 1986, 3. és 40)
Pascal, Pallanzani és Galilei ismertetett példáiban felfedezhetjük a természettudományos kísérletezés alapelveit:

az elméletileg megalapozott hipotézisállítást, a jelenség „megtisztítására” való törekvést, a tervszerűen
megválasztott, szisztematikusan elrendezett körülmények között történő és bárki által megismételhető
összehasonlító megfigyelést és mérést. A fent leírt, hőskorszakot idéző kísérletek a kezdetlegesség nyomait is
magukon viselik. Gondoljunk bele például, hogy milyen problémákkal jár az, ha a kísérleti „labor” a pisai ferde
torony vagy a nyílt természet. Ha a hegyen az időjárási viszonyok miatt légnyomásváltozás állt volna be, az
könnyen megzavarhatta volna Torricelli hipotézisének igazolását. Galileinek biztosítani kellett többek között,
hogy a kísérletben használt tárgyak esése azonos időpontban kezdődjék, és a földre érés pillanatának
regisztrálása nagyon pontos legyen. Egyik feltételnek sem lehetett tökéletesen eleget tenni a rendelkezésre álló
körülmények között, és végképp nem lehetett kiiktatni a levegő ellenállását. A modern fizika jóval később,
vákuumkamrában folytatott kísérletekkel igazolta nagyobb pontossággal és megbízhatósággal Galilei feltevését.
A kísérleti módszer azonban már ilyen korai formájában is hatékonyabbnak bizonyult más módszereknél.
37
MÓDSZEREK
A kísérletezés eljárásai, technikái sokat fejlődtek az idők során, de logikája, alapelvei nem változtak. A
természettudományok a 19. századtól kezdve úgy tekintenek a kísérleti módszerre, mint via regiára, a tudás
megszerzésének királyi útjára. A kísérletezés alapvető szerepet játszott a pszichológia kialakulásában is, de –
mint később látni fogjuk – helyzete és szerepe ezen a terepen bonyolultabbnak bizonyult.
1.3. 2.3. A HERMENEUTIKAI PARADIGMA KÖZELRŐL: A

KULTÚRANTROPOLÓGIA
1.3.1. 2.3.1. Az antropológia útkeresései
A társadalomtudományok számára is alapvető volt az a törekvés, hogy a gondolkodás elszakadjon a metafizikus,
spekulatív elmélkedéstől. Meg kellett találni azokat a módszereket, amelyekkel empirikus alapra lehetett
helyezni az emberre és a társadalomra vonatkozó elméleteket. Mire azonban a 19. század során a
társadalomtudományok szerveződése eljutott a módszerkeresésig, a természettudományos módszertani
paradigma már megalapozta sikereit és sokak számára követendő útnak mutatkozott. A természettudományos
paradigma vonzása többek között a pozitivizmus tanában öltött testet, Auguste Comte (1798-1857)
megfogalmazásában. Ez elsősorban az objektíven megfigyelhető és számszerűsíthető tények megfigyelésének és
leírásának követelményét jelentette a társadalomtudományok számára. A pozitivizmus egyenlővé vált az
aprólékos adatgyűjtéssel, a tényekre való szorítkozással és a mennyiségi szemlélettel. Ez a megközelítés a 19.
század derekától lett népszerű, de egyúttal színre lépett a pozitivizmust kritizálók tábora is. A nézetkülönbségek
megnyilvánulása volt a német filozófia és tudomány berkeiben az a már említett „Methodenstreit” –
módszertani vita –, amely kiélezte a tudományos Erklaren és a hermeneutikai Verstehen ellentétét (vö. 1.6.
pont). Bár a hermeneutika mint megismerésfilozófia Dilthey követőinél tudományellenes- ségbe fordult (Pléh,
2000, 10. fej.), a hermeneutika mint módszertani szemlélet otthonra lelt több társadalomtudományban, így
például az antropológiában.
Az antropológia előzményeként az európai gondolkodásban jelentős szerepet játszott a „vadember” képe, mint a
barbarizmus megtestesítője, de úgy is, mint a civilizációtól mentes, romlatlan világ képviselője. A 19. században
különböző fejlemények következtében megjelent az igény a „primitív társadalmak” alaposabb és tényszerűbb
megismerésére. Megszerveződött az antropológia: a legáltalánosabb értelemben vett ember tudománya. Az
antropológián belül két irányzat határolódott el: a természettudományos vonulat, amely az evolúciótan keretében
az embercsoportok közötti fizikai-testi eltérésekre koncentrált, ezt nevezték fizikai antropológiának; és a
kulturális antropológia, amely az emberi társadalmak nyelvi, gondolkodásbeli, szociális és kulturális eltéréseire
irányult. A kultúrantropológiát másként etnográfiaként is nevezték; ez az elnevezés a kutatómunka leíró jellegét
hangsúlyozta (néprajz). A korai kultúrközi kutatások előfeltevése az volt, hogy a „primitív” népek
tanulmányozásán keresztül a „civilizált” népek történetileg megelőző fejlődési állomásait lehet tanulmányozni.
Az idegen kultúrák felfedezésének történetében mérföldkővé vált az az 1898-as expedíció, amelyik az

Ausztrália melletti Torres-szoros szigeteire irányult, mert a kutatók itt végeztek először igazi empirikus
kultúrantropológiai kutatómunkát. Az expedícióban brit pszichológusok is részt vettek, akik a bennszülöttek
elemi szenzoros reakcióit vizsgálták a korabeli kísérleti lélektan módszereivel, igyekezvén az elme univerzális
törvényszerűségeit kultúrközi viszonylatokban is feltárni. Ezek a fejlemények hatottak Frederick Bartlett
munkásságára is (vö. Pléh, 1985, 11). A bennszülött kultúrák iránt a pszichoanalízis képviselői is érdeklődtek, a
magyar Róheim Géza például ausztráliai őslakosok körében végzett pszichoanalitikus indíttatású
terepkutatásokat (Róheim, 1984).
A kultúrantropológiának különböző hagyományai alakultak ki Európában és az Egyesült Államokban egyes

kiemelkedő gondolkodók és kutatók körül. Az irányzatok, valamint az ehhez kötődő metodológia és metodika
kidolgozása olyan neves tudósok nevéhez fűződött, mint Franz Boas, Bronislaw Malinowski és Claude Lévi-
Strauss. A kulturális antropológia átfogó módszerévé az etnográfiai terepmunka vált, amelyet Malinowski
fejlesztett ki az új-guineai Trobriand-szigeteken való tartózkodása idején, 1915 és 1918 között. Ezalatt az idő
alatt megtanulta a helyi nyelvet, részt vett a közösségi tevékenységekben és részletes naplót vezetett az élet
minden lényeges részletéről. Az etnográfiai terepmunka tehát olyan adatgyűjtési folyamatra utal, amely a
vizsgálati terepen való hosszabb (több hónapos, vagy akár több éves) tartózkodást feltételez. A terepmunka
sokféle módszer használatának ad keretet: ilyen például a nyelvi és kulturális szokások megfigyelése, a
kikérdezés különböző technikái, valamint a kultúra tárgyi, illetve írásos vagy képi dokumentumainak elemzése.
A terepmunka során ezek a módszerek elsősorban a kvalitatív adatgyűjtést szolgálják. Az antropológus gyakran
dolgozik olyan közegben és olyan problémákon, ahol az objektivitás és kvantifikáció szokásos eszközei nem
érvényesülhetnek; egy rítus jelentésének és szimbolikájának megértésekor például egyszerűen nincs mit mérni
vagy megjósolni (Hollós, 1995).
38
MÓDSZEREK
Egy ideig a kulturális antropológia eredményei „objektív monográfiák” formájában jelentek meg. A szerzők
igyekeztek tevékenységüket objektív tudományként meghatározni, a megfigyelő és a megfigyelt viszonyának
komplexitását fel sem vetették. Az 1960-as évektől kezdve azonban a természettudományos objektivitás ideálja
megkérdőjeleződött. Nem kis mértékben hozzájárult ehhez Malinowski személyes naplójának 1967-es
publikálása (A Diary in the Strict Sense of the Word). A személyes napló, amelyet Malinowski a tudományos
naplóval párhuzamosan vezetett, olyan részleteket tárt fel, amelyek a kutató személytelen objektivitásának
látszatát kétségbe vonták (Bullock, Stallybrass és Trombley, 1977, 318). A kultúr- antropológia 1970-es évektől
kialakult irányzatai újra definiálták az objektivitás fogalmát a kultúrantropológiai kutatások vonatkozásában, és
a kutatások filozófiáját a hermeneutikai megismerés modelljéhez közelítették.
1.3.2. 2.3.2. Hermeneutikai szemlélet az antropológiában

A kultúrantropológus lazán behatárolt kategóriák alapján közelít a tanulmányozott kultúrához – valójában azt
kívánja felderíteni, hogy a kultúrát hordozó emberek maguk milyen kategóriákat alkalmaznak, hogyan
határozzák meg a dolgok jelentését és jelentőségét. Ehhez az szükséges, hogy a kutató tartósan részt vegyen a
vizsgált közösség mindennapi életében. A belehelyezkedő, a kultúra tagjainak szemszögével azonosuló kutatói
attitűd „belülről” igyekszik feltárni a társadalmi gyakorlatot, az élet- és gondolkodásmódot. A cél a megértő
magyarázat arra vonatkozóan, hogy az emberek miért cselekszenek és gondolkodnak úgy, ahogyan azt teszik.
Ez a megértési mód egy vizsgált jelenség beágyazottságának, összefüggésrendszerének feltárására irányul, azaz
kontextuális.
Egy viselkedési mód összefüggéseiből kiragadva érthetetlennek, furcsának tűnhet, saját kontextusába ágyazottan
azonban érthetővé válik. A kultúrantropológus Clifford Geertz (Gilbert Ryle nyomán) megkülönbözteti a
viselkedés „ritka”, illetve „sűrű leírását”, amely bármely kultúrában alkalmazható. Az előbbi egyetlen
nézőpontból, egy síkon adja meg a viselkedés leírását: azt mondhatjuk például, hogy valaki „sebesen összezárja
jobb szemhéját”. Ugyanennek a viselkedésnek a sűrű leírása arra törekszik, hogy megragadja a viselkedésben
kifejeződő különböző nézőpontokat és jelentésrétegeket: a szemhéj összehúzása adott kontextusban azonos
azzal, amit kacsintásnak nevezünk. De lehet, hogy a kacsintó voltaképpen viszontkacsint társának, és ezzel
valójában jelt ad valamiféle összeesküvésre; de az is lehet, hogy a felek csak tettetik, hogy jelt adnak és
összeesküvést szőnek. A sűrű leírás arra törekszik, hogy a jelentésrétegek, a kontextus mélyére hatoljon (Geertz,
2001a, 197-202). A kultúrantropológia az egyes kultúrákat jellemző életmód és viselkedés sűrű leírására
törekszik, ugyanakkor lényeges eleme az emberi társadalmak és viselkedésmódok összehasonlítása, amelynek
eredményeképpen az egyedi jelenségek szintjét meghaladó általánosítások és magyarázatok születhetnek.
Egy kultúrantropológiai kutatás például azt a célt tűzte ki, hogy feltárja, hogyan értelmezik a betegséget és az
egészséget egy mexikói (nahua) indián közösségben (Szelják, 1999). A kutató hónapokat töltött a hegyek közt
meghúzódó kis faluban, megfigyelt és feljegyzett minden olyan eseményt és megnyilvánulást, amely rávilágított
az indiánok betegséggel és egészséggel kapcsolatos meggyőződéseire és viselkedésére. A tárgyi környezet, a
hétköznapi viselkedés, a termékenységi és gyógyító rítusok, a kutató kérésére készült gyermekrajzok mind azt
mutatták, hogy a közösségben a kukorica egész életet átható jelentőséggel bír; nem egyszerűen táplálékforrás,
hanem szakrális növény, amelynek puszta jelenléte is erőt, egészséget és termékenységet biztosít. 1996-ban a
kormány megbízásából megjelent a faluban egy orvos és két ápolónő, akik feladatul kapták orvosi és
felvilágosító munkájuk részeként, hogy rábírják a falu tagjait arra, hogy a kukorica mellett más növényeket is
termesszenek. Ez a törekvés megbukott a falu ellenállása miatt. Eközben az antropológus rendszeres
megfigyelést végzett az orvosi rendelőben, amely a test és az egészség eltérő felfogásából eredő konfliktusok
terepe volt. A nahuák hajlandóak voltak elmenni az orvoshoz, ha betegek voltak, de ha első alkalomra nem
gyógyultak meg, a továbbiakban már a hagyományos gyógyítóhoz fordultak. Az orvostól injekciót elfogadtak,
sőt kérték, de tablettát nem. Míg az orvos a beteg gyengeségét azzal magyarázta, hogy egyoldalúan táplálkozik,
a beteg azt bizonygatta, hogy mennyi erőt vett magához a kukoricából készült ételekkel és italokkal, amelyek a
test és a lélek erejének fő forrásai. A kutató sorozatos kikérdezéssel feltárta, hogy a nahuák szerint a lélek két
részből áll: az egyik helye a szív, a másik (tonali) a vérben kering. Az egészség feltétele az, hogy mindkét
lélekrész a testben legyen. Ha a tonali álom, ártó mágia vagy egyéb körülmények miatt elhagyja a testet, akkor a
test beteg lesz. A gyógyító feladata az, hogy visszacsalogassa a tonalit a beteg testbe. A falu lakói úgy
gondolták, hogy az injekciók segítségével az orvos bizonyos mértékben tud segíteni a betegen, mert az injekció
növeli a vérben keringő tonalit. Ez a segítség azonban csak részleges, és ha a lélek nem gyógyul, akkor a
betegség áthúzódik egy másik testrészbe. A nahuák nem fogadták el a test problémáira szorítkozó orvoslást,
mert meggyőződésük szerint az egészség alapvető kritériuma a test és a lélek egysége. Ez a kutatás azt a fajta
megértő magyarázatot illusztrálja, amelynek az etnográfiai terepmunka segítségével juthatunk birtokába.
1.3.3. 2.3.3. A Chicagói Iskolához kötődő etnográfia és etnometodológia
39
MÓDSZEREK
A kultúrantropológia eredetileg az egzotikus népek megismerésére alakult ki, a tudományterület azonban
jelentősen kibővült és átalakult az 1960-as és 1970-es évek folyamán. Ennek keretében az érdeklődés átterjedt a
saját kultúrák tanulmányozására. A kultúrantropológia összefonódott a szociológiával, a nyelvészettel és a
pszichológiával. Nagy szerepet játszott ebben a folyamatban a 20. század elején induló és az 1930-as évekre
befolyásossá váló, a Chicagói Egyetem szociológia tanszékén működő ún. Chicagói Iskola, amely jelentős
befolyást gyakorolt a szociálpszichológia kialakulására. A chicagói szociológusok (Robert Park, E. W.
Burgess, Everett Houghes, majd Georg Simmel, Ervin Goffmann és Harvey Sacks) újfajta „városi etnográfiát”
dolgoztak ki abból a célból hogy tanulmányozzák a városi nyilvános tereken történő viselkedés
szabályszerűségeit és az „alul levők” kultúráját, a gettók, az utcasarkok társadalmát (Silverman, 2001). A városi
etnográfia szubkultúra kutatásának klasszikus példája Beckernek a marihuánahasználók csoportjára vonatkozó
kutatása (1953). A kutatás részt vevő megfigyelés és interjúk révén rámutatott, hogy a marihuánára való
rászokásban kulcsszerepet játszott a csoporttagok általi explicit tanítás; az újoncokat a tapasztalt használók
segítették át a kezdeti nehézségeken és tanították meg arra, hogy élvezzék azt az élményt, amelyik kezdetben
nem volt élvezetes (ismerteti Silverman 2001, 50-51). A szubkultúrák mellett a városi etnográfusok további
érdeklődési területe a nyilvános tereken való emberi viselkedés, valamint a szervezetek életének
tanulmányozása volt (pl. börtön, elmegyógyintézet).
Az elméleti hátteret a George Herbert Meadhez kötődő (1863-1931) szimbolikus interakcionizmus nyújtotta.
Mead az amerikai pragmatista filozófia hagyományait fejlesztette tovább (William James tanára, John Dewey
pedig kollégája volt) a pszichikum társas- és társadalmi természetének vizsgálata területén. Dewey-hoz
hasonlóan hangsúlyozta, hogy sohasem egyszerűen egy ingerre, hanem az inger számunkra való jelentésére
reagálunk. A jelenségek és dolgok értelmezését szimbólumok közegén át végezzük, ilyen például a nyelv és a
gesztusok. Az ember mindig egy értelmezett világgal kerül kapcsolatba, énje pedig a másokkal való
interakciókból épül fel (Denzin, 1996). Mead munkássága az amerikai szociológiának és szociológiai szemléletű
szociálpszichológiának egyik kiindulópontjává lett (Mead, 1973/1934). Az általa előkészített talajon születtek
meg az 1960-as években azok a vizsgálódások, amelyek a mindennapi viselkedés társas szabályozását, a
mindennapi élethelyzetekben történő rutinszerű viselkedések értelmezési folyamatait állították középpontba.
Ezek a törekvések elsősorban Erving Goffman munkásságához és az ehhez hasonló szemléletű Harold Garfinkel
ún. etnometo- dológiájához kötődtek (Garfinkel, 1967; Goffman, 1981). Az etnometodológia figyelmének
középpontjában a hétköznapi, rutinszerű társas viselkedések mikroszkopikus elemzése áll, abból a szempontból,
hogy az emberek hogyan „csinálják” saját kultúrájukat, szabályozott szociális interakcióikat, a szabályok
explicit megfogalmazása nélkül (vö. 3. Nagyító; az etnometodológiára visszatérünk a 6. fejezetben).
Ezek az irányzatok szerteágazó hatásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy kialakult egyfajta kultúrantropológiai
pszichológia, amely kulturális pszichológia néven vált mára befolyásos irányzattá (Cole, 1996; Much, 1996;
Schweder és Sullivan, 1990). Ennek a heterogén irányzatnak az előfeltevése szerint az emberi elme fejlődése és
működése csak szociokulturális környezetének kontextusába ágyazottan érthető meg. A saját kultúrában végzett
kutatások során a kultúrantropológus úgy közeledik egy-egy csoporthoz, mint egy idegen kultúrához. A
kutatásnak ebben a helyzetben is meghatározó mozzanata, hogy a csoport szociális rendjét leíró jelentés- és
értékkategóriák magától a vizsgált közösségtől származnak. A kutató a csoportviselkedés értelmét alapvetően
azon keresztül igyekszik megérteni, hogy a cselekvő személyek maguk hogyan értelmezik saját cselekedeteiket.
Egy kutatás például az angol futballhuliganizmus jelenségét vizsgálva feltárta, hogy a csoportban az agresszió
megnyilvánulása szabályozott és ritualizált, valamint erősen függ a környezeti-helyzeti tényezőktől. Az
agresszív megnyilvánulások elsődleges funkciója az, hogy a csoport szociális világát strukturálja (Marsh, Rosser
és Harre, 1978). Hasonló jellegű kutatások nagyon sokféle terepen folytak és folynak jelenleg is, az etnográfiai
megközelítés növekvő népszerűségének köszönhetően (Hobbs és May, 1993).
E kutatások célja sok esetben nem pusztán a semleges tudományos vizsgálódás. A kutató sokszor az adott
közösséggel együtt dolgozva szándékosan belebonyolódik a társadalmi változások eléréséért való küzdelembe;
az ilyen elkötelezett kutatásokat a szakirodalom akciókutatásnak (action research) vagy PAR-nak nevezi
(participatory action research – az érintettek részvételével történő kutatás, vö. Babbie, 2000, 332). Az
akciókutatás alapgondolata az, hogy a kutatásban egyenrangú félként vesznek részt azok a személyek vagy az a
közösség, amelyikre a kutatás irányul. Az akciókutatás keretében például a gyakorlatban dolgozó szakembereket
(például tanárokat, szociális munkásokat, tanácsadókat) vonnak be olyan kutatásokba, amelyeket saját terepükön
végeznek, a gyakorlat fejlesztése végett. Az oktatásban ez a mozgalom irányzattá vált, „a tanár mint kutató”
néven (Patterson, Santa, Short és Smith, 1993; Reason és Bradbury, 2000).
AZ INTERAKCIÓ ETOLÓGIÁJA – ERVING GOFFMAN ELEMZESE A „KÉZ A KÉZBEN"

HELYZETRŐL
40
MÓDSZEREK
Erving Goffman munkái a hétköznapi viselkedés jellegzetes formáinak éles szemű megfigyelését és elemzését
nyújtják. Megközelítése a hermeneutika, a fenomenológia, a kulturális antropológia és a szimbolikus
interakcionizmus nézőpontjait ötvözi a társas viselkedés olyan szeleteire vonatkoztatva, amelyeket mind a
szociológia, mind pedig a szociálpszichológia elhanyagolt. Relations in Public c. könyvében (1981/1971) azokat
a viselkedésformákat állítja középpontba, amelyeken keresztül az emberek kapcsolataikat a nyilvánosság
közegében alakítják, illetve „hirdetik", az adott kultúra (az 1960-as évek amerikai társadalma) viszonyai között
érvényes implicit szabályok szerint.
Goffman megkülönbözteti az emberek közötti érintkezés anonim és lehorgonyzott viszonyait. Az előbbire példa,
amikor két járókelő udvariasan kikerüli egymást az utcán, az utóbbiba beletartozik minden személyessé tett
kapcsolat. A lehorgonyzott kapcsolatok a társas érintkezések nyilvános közegében különböző „kötelékjelek"
útján láthatóvá válnak (bár az emberek törekedhetnek a leplezésükre is). Kötelékjelként funkcionál például az,
hogy egy ember mennyire és hogyan enged be egy másikat személyes terébe, hogyan szólítja meg stb. A
kötelékjelek alkotják „a viszonyok nyelvét" – ezeken a szimbolikus jelzéseken keresztül definiáljuk
kapcsolataink jelentéstartalmát. Az emberek folyamatosan „olvassák" a kötelékjeleket és különböző olvasatait
adják ezeknek (nem feltétlenül explicit megfogalmazásban).
A nyugati kultúrkörben a felnőtt párkapcsolatok jellegzetes kötelékjele a „kéz a kézben" tartás. Ez a viselkedés a
„rituális idiómák" körébe tartozik, azaz egy olyan szertar- tásszerűen szabályozott, de egyénileg formálható
viselkedés, amely bizonyos kötött jelentéstartománnyal bír. Goffman megállapítja, hogy a rituális idiómák
tanulmányozására két stratégia nyílik: a deduktív út, amikor a társas viszonyok elméleti elemzéséből kiindulva
jutunk el egy konkrét viselkedésformához és az induktív út, amikor közelről szemügyre vesszük a viselkedés
megjelenési formáit és kontextusait, összegyűjtve a tipikus és atipikus előfordulási helyzeteket. Az induktív
gondolatmenetet követve Goffman megállapítja, hogy az elemzett társadalmi-kulturális viszonyok között a „kéz
a kézben" tartás a párkapcsolat potenciálisan szexuális töltésű kötelékjele, amely a fiatal korosztályok körében a
leggyakoribb. Megállapítja továbbá, hogy ez a viselkedés tipikusan a városi középosztály vagy felső
középosztály szubkultúrájához kötődik, és a nemek közötti egyenlőség szimmetriáját testesíti meg.
Nyomatékosítja ezt az értelmezést egy másik kutató munkájának idézésével, aki a chicagói olasz
nyomornegyedekben végzett megfigyeléseket. A bevándorolt fiatal olasz párok nyilvános helyen nem fogják
meg egymás kezét. Ennek oka az, hogy a fiatalok továbbviszik azt a régi erkölcsi-kulturális normát, amely
szerint ha egy lány a legcsekélyebb jelét adja érdeklődésének, akkor ezzel „felszólít a játékra". Önvédelemből a
lányok távolságtartásra kényszerülnek, és emiatt a párok nyilvános helyen testileg nem érintkeznek, sőt
hangsúlyozottan levegőnek nézik egymást. Az amerikai pároknál ilyen megkötések nem léteznek, és az
interakciók közbeni testtartásuk is a szimmetriát fejezi ki. Goffman további elemzést is ad arra vonatkozóan,
hogy a kézfogás által jelölt involváltságot milyen kontextusokban használják az emberek. Például:
„Amikor egy politikus megjelenik avégett, hogy értesüljön megválasztásának híréről, valószínű hogy ott lesz egy
kéz, a feleségének a keze, amelyet szorongat, hogy demonstrálja, ebben a pillanatban sem töltötte el túlzottan a
büszkeség és nagyravá- gyás, nem helyezte magát a közemberek fölé. Személyes örömének egy részét a pár
megtiszteltetésévé avatja, egy mellékinvolváltság révén biztosítja a hallgatóságot arról, hogy nem fog
szélsőségesen uralkodó, irányító szerepet követelni. Más körülmények között, de hasonló módon mutathatja ki
egy politikus, hogy veresége nem jelent számára „hajótörést" (Goffman, 1981/1971, 41 5).
Goffman a fókuszba helyezett viselkedésmód kvalitatív leírására és kontextuális-össze- hasonlító értelmezésére

törekszik. Jellegzetes maga a témaválasztás és az elemzési módja is. Az elemzés a társas viselkedés egy
egyszerű mozzanatának mikroszkopikus vizsgálatára irányul. A kiválasztott viselkedést akár banálisnak is
tekinthetnénk, de Goffman az egyszerű példát egy tágabb fogalmi konstruktum (rituális idióma) kidolgozásához
használja fel, és jelentőssé teszi azáltal, hogy ezen keresztül mutatja be a társas jelentések és kifejezések
egyénileg megvalósított, de mégis rituálisan kötött kidolgozásának folyamatát. Egyaránt hangsúlyozza a
társadalmi konvenciók fontosságát, amelyek mindannyiunk számára szabályozott lehetőséget adnak a
kultúrához való csatlakozásunk demonstrálására, valamint az egyén mozgásterét, amelyben kidolgozhatja saját
megoldásait. Goffman munkájának metodológiai konklúziója az, hogy a szociális-kulturális kontextus kvalitatív
elemzése szükséges az ember társas viselkedésének megértéséhez.
1.4. 2.4. A KVANTITATÍV ES A KVALITATÍV KUTATÁSI

STRATÉGIA
1.4.1. 2.4.1. A kvantitatív és a kvalitatív kutatási stratégia vázlatos
összehasonlítása
41
MÓDSZEREK
A fentiekben célunk az volt, hogy közelebbről illusztráljuk a metodológiai nézetrendszereknek azt a történetileg
kialakult kettősségét, amelyet természettudományos-, illetve hermeneutikai paradigmának neveztünk. A
természettudományos kutatásmetodológia legtisztább módszertani megvalósulási formája a kísérlet. A kísérlet
lényegi eleme az aktív beavatkozás: a jelenség izolálása, „megtisztítása”, a körülmények célzott és szelektív
elrendezése és ellenőrzése, az egyértelmű válasz „kicsikarása”. Kétségtelenül felismerhető e mögött a
metodológia mögött a természeten való uralkodásnak, a jelenség „legyőzésének” vágya. Az etnográfiai
módszerek ezzel szemben a hermeneutikai paradigma megtestesülései, de ezen belül is egy speciális kutatói
attitűdöt képviselnek, melynek lényegi eleme a folyamatba való belehelyezkedés, a belülről történő megértés, a
kibontakozó válasz felismerése és a kutatás közben történő reflexív értelmezés. A jelenség beágyazottsága,
történetisége, változékonysága, értékjellege ebben a megközelítésben nem zavaró tényező, hanem lényegi elem.
A „természettudományos”, illetve „hermeneutikai” elnevezés a kutatásmetodológiai megközelítések gondolati-

történeti gyökereire utal, és ennek következtében terhelt a viták és a szembenállás hagyatékával. A módszertani
pluralizmus itt képviselt álláspontja számára azonban inkább az a felfogás kívánatos, amelyik a két tradíció
egymást kiegészítő voltát hangsúlyozza. Az emberrel foglalkozó tudományok terén nyilvánvalónak tűnhet, hogy
mindkét metodológiai törekvés adek- vát lehet a vizsgálat tárgyának függvényében. A következőkben az
„természettudományos”, illetve „hermeneutikai” kutatásmetodológiák helyett kvantitatív és kvalitatív kutatási
stratégiáról fogunk beszélni, hangsúlyozottan pragmatikus és értéksemleges szándékkal.
A kvantitatív kutatási stratégiát tendenciaszerűen a következő vonások jellemzik:
• A kutatás előzetesen rögzített, jól behatárolt változókkal dolgozik, a változók kontroll alatt tartására és a
nemkívánatos hatások kizárására törekszik.
• A változók közötti viszonyokra vonatkozóan is előzetesen meghatározott feltételezések születnek: a cél

valamilyen specifikus hipotézis megerősítése vagy a predikció (bár egy kvantitatív kutatás is lehet leíró
jellegű).
• A változókat, kérdéseket és hipotéziseket általában deduktíven vezetik le a meglévő ismeretek és elméletek

alapján (hipotetikus-deduktív módszer, vö. 1.3. pont).
• A vizsgálatban központi szerepet játszik a mérés: a változókat mérhető formában határozzák meg és az
eredményeket statisztikai feldolgozás alá vetik.
• Az általánosíthatóság érdekében viszonylag nagy elemszámú mintát vizsgálnak.
• A kutató és a vizsgálati személy közötti szerepviszony formális és egyértelműen aszimmetrikus: a kutató

irányít, a vizsgált személy pedig eleget tesz a kutató kéréseinek, utasításainak. (Ez semmi esetre sem jelent
kiszolgáltatottságot, vö. a kutatás etikai normái: 3.5.1. pont).
• A kvantitatív kutatást ismertető publikáció tartalmi és formai felépítése kötött, stílusa személytelen.
A kvalitatív kutatási stratégiát ezzel szemben általában véve a következő vonások jellemzik:
• A kutatás általában nyitott kérdéssel (kérdésekkel) indul, és a jelenséget természetes körülmények között
vizsgálja. Amennyiben a kutatók hipotézist fogalmaznak meg, általában az is tág, kevésbé specifikus.
• Elismert szerepük van a kutatás közben felmerülő kérdéseknek, hipotéziseknek, kategóriáknak.

Természetesen a kvantitatív kutatás közben is felmerülhetnek újabb kérdések, de azok tisztázása egy másik
vizsgálatban történik. A kvalitatív kutatás viszont épít a menet közben felmerülő kérdésekre.
• A vizsgálódás induktív jellegű: az előzetes elmélet csak laza iránytű, nem specifikus elvárásokat nyújtó
kiindulópont. A kutatás induktív módon vezethet elméleti általánosításokhoz, amelyek mindig közel
maradnak az empirikus szinthez.
• A kutatásban kvalitatív változók szerepelnek, kvalitatív adatok keletkeznek (ennek meghatározását lásd
alább).
• A vizsgálat részletező, „sűrű leírásra” törekszik, amely a jelenséget sokrétűen, összefüggéseiben, több
nézőpontból ragadja meg.
42
MÓDSZEREK
• A kvantifikáció nem játszik központi szerepet, ugyanakkor nincs is kizárva. Általában a mérés egyszerűbb
formái valósulnak meg és kevés a statisztika.
• Egy-egy vizsgálat általában kisebb elemszámú mintát alkalmaz, a vizsgálat ideje mégis hosszabb a menet
közben felmerülő kérdésfeltevés és a széles körű kontextusfeltárás igénye miatt.
• A kutató és a vizsgálati személy közötti szerepviszony kevésbé aszimmetrikus és formális: a kutató a vizsgált
személyt aktív közreműködőnek tekinti, aki a vizsgálat menetét is befolyásolhatja, „hétköznapi tudását”
kiaknázandó forrásnak tartja. A vizsgálati személy megnevezése „résztvevő” vagy adatközlő („informátor,”,
tájékozódást nyújtó személy).
• A kvalitatív kutatást ismertető publikáció tartalmi felépítése kevésbé standardizált, stílusa személyesebb
hangvételű, végkövetkeztetései jelentős részben narratív leírások és értelmezések.
Nemcsak a kutatási stratégiák, hanem a kutatás módszertani eljárásai, változói és adatai is jellemezhetőek a
kvantitatív-kvalitatív dimenzió mentén. A kvantitatív kutatási módszerek lehetővé teszik a változók közötti
viszony pontos mennyiségi meghatározását és statisztikai elemzését. A kvalitatív kutatási módszerek lehetővé
teszik a jelenségek egyediségét megőrző, kontextusba ágyazott leírását és megértését, egyúttal nem fektetnek
hangsúlyt a mennyiségi-statisztikai elemzésre, bár azt nem is zárják ki. A változók is megkülönböztethetőek a
kvantitatív-kvalitatív szempontból. A kvantitatív változók számszerűsíthető értékeket vesznek fel; például ha az
emlékezeti teljesítmény pontossága a változó, akkor megszámlálható, hogy a vizsgálati személy hány
szövegelemet tud felidézni. A kvantitatív változó mérése (az értékek pontos meghatározása) kvantitatív adatot
eredményez. A kutatók többnyire kvantifikálható adatokat gyűjtenek. Az adatok lehetnek azonban kvalitatív
jellegűek is; ebben az esetben az empirikusan megfigyelhető jelenség minősége, tágabb összefüggésekbe
ágyazottsága a lényeges szempont. Kvalitatív adatnak számít például egy élettörténet adott részlete, egy
viselkedés minőségi jellege vagy egy kultúrában érvényes szokásrendszer részét képező tény. Kvalitatív adatok
kvalitatív változók méréséből származnak; ekkor a mérés elemi formáiról beszélhetünk csak, amikor a vizsgált
jelenséget kategorizáljuk vagy sorrendbe állítjuk (vö. mérésiskála-típusok, 3.1.5. pont).
Egyes módszerek viszonylag egyértelműen jellemezhetőek a kvantitatív, illetve a kvalitatív jelzőkkel, más
módszereket viszont egyaránt lehet a kvantitatív és a kvalitatív paradigma elveinek megfelelően formálva
alkalmazni. A kísérlet, a tesztek, kérdőívek és mérési skálák például alapvetően kvantitatív adatgyűjtésre
használhatóak. Az esettanulmány, a mélyinterjú, a résztvevő megfigyelés kvalitatív módszerek, de a
megfigyelés és az interjúkészítés strukturáltabb formában kvantitatív módszerként is alkalmazható.
Bár a fenti leírásban a kvantitatív- és a kvalitatív kutatás eltérő sajátosságaira helyeztük a hangsúlyt, a kétféle
megközelítést félrevezető lenne merev dichotó- miaként kezelni. A kvantitatív beállítottságú kutatásokban
mindig jelen vannak a kvalitatív elemzés szempontjai, a kvalitatív beállítottságú kutatásokban pedig a
számszerűsítésre való törekvés, ha egyszerűbb formákban is. A kétféle kutatásfilozófia és kutatási gyakorlat
különbségei létező tendenciák, de a különbségek túlhangsúlyozása nem szerencsés. Akár kvantitatív, akár
kvalitatív kutatásról van szó ugyanis, mindkettő a tudományos megismerés formája, amelynek közös vonása a
szisztematikusan gyűjtött adatok módszeres kritikai feldolgozása (vö. 6.1.1. pont). A kvantitatív és kvalitatív
jelzők használata a kétféle megközelítés lényeges, de nem abszolutizálható szempontját emeli ki. A
továbbiakban a kvantitatív-kvalitatív kettősséget inkább hasznos címkeként, mintsem abszolút tartalmi
megkülönböztetésként fogjuk föl.
1.4.2. 2.4.2. Mikor melyiket alkalmazzuk?

Az alapvető jellemzőkből kitűnik, hogy másfajta kérdések megválaszolására, másfajta tudás megszerzésére
alkalmasak a kvantitatív és a kvalitatív kutatási stratégiák, illetve módszerek. Joggal merül fel az a kérdés, hogy
mitől függ, hogy – hűek maradva utazási metaforánkhoz – mikor melyik „utazást” válasszuk? Ezzel
összefüggésben a következő támpontok állnak rendelkezésünkre:
• A téma jellege, a kutatás célja. A tudományos kutatások túlnyomó többségét a kvantitatív stratégia jegyében
végzik. Ehhez a stratégiához sokféle konkrét eljárás kötődhet, amelyek megválaszolandó kérdések végtelen
sokaságának vizsgálatára nyújtanak módszertani lehetőséget. Mindamellett a kvalitatív megközelítés
részesülhet előnyben akkor, ha: 1. a kutatás tárgya nehezen kvantifikálható; 2. a kontextus lényegi szerepet
játszik, és fontos, hogy a jelenséget saját természetes közegében vizsgáljuk; 3. továbbá ha egyedi jellemzők és
összefüggések megragadásáról van szó (ilyen kutatási téma lehet például egy élettörténet, egy szubkulturális
csoport értékrendje, egy intézményben zajló informális kommunikáció struktúrája stb.).
43
MÓDSZEREK
• A kutatási terület fejlettsége. Ha egy kutatási terület viszonylag feltáratlan, akkor logikus, hogy először a
nyitott, tág kérdések kerülnek sorra, és csak ezt követően merülnek fel konkrétabb hipotézisek és
mennyiségileg is megragadható összefüggések. A korai etológusok például az állati viselkedés
sokféleségének természetes környezetben való leírását, induktív, kvalitatív tanulmányozását tűzték ki célul és
csak a további fejlődés során terjedt el az etológiában is a kísérletezés (Tinbergen, 1996/1963, 412.). A
kvalitatív kutatások azonban egy kifejlett kutatási területen is olyan tudáshoz juttathatják a kutatókat, amelyet
kvantitatív eszközökkel nem szerezhetnek meg.
• Végül az is szempont, hogy mi felel meg a kutató beállítottságának és képzettségének. A tudományos kutatók
nem egyformán érzik magukhoz közelállónak a különböző kutatásfilozófiai orientációkat. Az sem jellemző,
hogy egy kutató a kvantitatív és a kvalitatív kutatásban egyaránt jól képzett legyen. Az a szerencsés, ha a
kutató olyan kutatási stílust választ, amelyik megfelel személyes habitusának és felkészültségének.
A pszichológiában mind a kvantitatív (természettudományos), mind pedig a kvalitatív (hermeneutikai)

metodológiának erős hagyományai vannak. A továbbiakban ezt a metodológiai örökséget, illetve ennek máig
nyúló tendenciáit tekintjük át.
1.5. 2.5. A PSZICHOLÓGIA MÓDSZERTANI HAGYOMÁNYAI ÉS

VITÁI
1. A kísérletezés hagyománya
A pszichológia tudományának megteremtésén fáradozó tudósoknak nemcsak a filozofikus „karosszék”

lélektannal kellett szakítaniuk, hanem szembe kellett nézniük azokkal a szkeptikus véleményekkel is, amelyek
lehetetlennek nyilvánították a lélek folyamatainak tudományos vizsgálatát. Ezt az álláspontot képviselte
Immanuel Kant, majd később August Comte is. Ezek a nézetek más oldalról erős vallási-erkölcsi
megfontolásokkal is kiegészültek, amelyek szentségtörésnek tekintették a lélek szisztematikus vizsgálatának
gondolatát. A lélektan megteremtőinek túl kellett lépniük ezeken az aggályokon és választ kellett találniuk arra,
hogy ténylegesen mit és hogyan vizsgálhat az új tudomány. Az útkeresés során a kísérleti magyarázó, a
korrelációs-mérő és a kvalitatív-megértő lélektan irányzatai körül bontakoztak ki a fő módszertani
hagyományok.
Az empirikus pszichológia első képviselői eredetileg fizikusok, orvosok és fi- ziológusok voltak, akik a
természettudományokat tekintették mintaképnek és a kísérleti módszert próbálták adaptálni a pszichológia
tárgykörére. Az első kísérleti laboratórium megalapítója, Wilhelm Wundt (1832-1920) maga is ezt írta: „A
pszichológiának a természettudományokhoz hasonlóan kísérleteken keresztül kell eredményekhez jutnia, mivel
csak a kísérlet vezet törvényszerűségek, ok-okozati viszonyok felismeréséhez” (idézi Wertheimer, 1984, 18).
Wundt másokkal együtt úgy gondolta, hogy a kísérleti módszer csak az egyszerű, fiziológiához közel álló
folyamatok tanulmányozására terjedhet ki, mivel tudományosan csak ezek vizsgálhatóak. 1879-ben a lipcsei
pszichológiai laboratórium létrehozásának nemcsak gyakorlati, hanem szimbolikus jelentősége is volt, mivel a
természettudományossággal való elkötelezettséget jelképezte (Pléh, 2000, 181-190). Ugyanakkor az ott folyó
munka alapvetően eltért a természettudományos megközelítéstől az önmegfigyelés alkalmazása miatt. A
kísérleti introspekció arra a feltételezésre épült, hogy egy gyakorlott megfigyelő számára saját elemi észleletei,
érzékletei áttetszők, megfigyelhetőek. A kísérleti introspekció alkalmazása során az önmegfigyelést végző
személynek (gyakran kollégának) tudnia kellett saját tudattartalmaira irányítania figyelmét és beszámolókat
produkálnia.
A kísérleti pszichológia programját, Wundtot némileg megelőzve vagy vele egy időben, mások is elindították. A
pszichológiatörténész Boring (1950) szerint a pszichológia tudománnyá válásában a fordulópontot az jelentette,
amikor a pszichofizika keretében először kidolgozták, hogy hogyan lehet a fizikai ingerek és a hozzájuk
kapcsolódó érzékleti ítéletek viszonyát mérni. Theodor Fechner (18011881) célja az volt, hogy meghatározza,
milyen kvantitatív összefüggés van a fizikai ingerek és az általuk kiváltott tudatos érzékleti reakciók között. A
tipikus kísérlet során a kísérleti személy különböző egyszerű fizikai dimenziókban (pl. hangmagasság,
hangerősség, fényerősség) eltérő ingereket kapott sok-sok ismételt próbán keresztül, és meg kellett állapítania
például, hogy a standardhoz képest halkabb vagy erősebb volt-e a teszthang. Ez a munka is aprólékos induktív
elméletépítés volt, amelynek maradandó eredménye az érzékleti küszöb fogalma és a hozzá kapcsolódó
törvényszerűségek megfogalmazása (vö. 3.3. pont, valamint Pléh, 2000; Woodworth és Schlossberg, 1986).
44
MÓDSZEREK
Hermann Ebbinghaus (1850-1909) munkásságát megelőzően csupán spekulatív viták folytak az emlékezet
természetéről. Ebbinghaus célja az volt, hogy Fechner egzakt módszereit kiterjessze az asszociációképzésre,
valamint a verbális tanulásra és az emlékezetre. Mint ismeretes, mechanikus eljárással kidolgozott 2300
körülbelül egyforma nehézséget jelentő értelmetlen szótagot, hogy kiiktassa a szavak jelentéstartalmát. Kísérleti
személye saját maga volt: éveken keresztül, nap mint nap leült, hogy értelmetlen szótagok százait tanulja meg és
tesztelje magát felidézésükben. Eljárása során maga elé tett egy értelmetlen szótagokból álló listát, amelyet
szótagonként 2/5 mp-es tempóban felolvasott, az ütemet metronóm alapján tartva. (A későbbiekben kidolgozott
mechanikus szerkezet: a „memóriadob” egyenletes, rövid időközönként exponált egy-egy újabb szótagot; vö.
Woodworth és Schlossberg, 1986, 854). A megtanult listákat meghatározott időre félretette, majd ismét
megtanulta, és az eltelt napok számának függvényében mérte az újratanuláshoz szükséges időt mint a felejtés
mértékének mutatóját. Munkája nyomán máig érvényes induktív általánosításokra jutott; ilyen többek között a
felejtési görbe leírása.
E kezdeti kutatási irányzatok mögött világosan felismerhető a törekvés a jól ellenőrizhető, egyszerű változók
közötti ok-okozati viszonyok feltárására és a mennyiségileg megalapozott törvényszerűségek megállapítására, a
természettudományos kísérletezés ideáljának megfelelően. A korai kísérletezők megcáfolták a tudományos
pszichológia lehetetlenségére vonatkozó szkeptikus álláspontokat. A tudományosságért fizetett ár azonban a
kutatás tárgykörének és módszereinek rendkívül szűk meghatározása volt. Ennek felismeréseként korán
jelentkeztek alternatív törekvések és kritikák, amelyek a kutatás tárgyának és metodológiájának kérdéseit
egyaránt érintették.
Az egyik jelentős kritikai hang a 19. század végén Franz Brentanóé volt: az elementarista érzékletkutatással
szemben ő fogalmazta meg az „aktuspszichológiát”, amely a pszichológia terepéül a tudatosan megélt mentális
tevékenységet, illetve annak szerveződését határozta meg. A tudományos vizsgálatnak nem arra kell késztetnie a
kísérleti személyt, hogy észleleteit elemi érzékletekre bontsa, hanem arra, hogy beszámoljon észlelési
élményeiről. Brentano az aprólékos kísérletezgetés helyett a perdöntő jelenségekkel foglalkozó kulcskísérletek
útját javasolta követni. Felfogása két kiemelkedő tanítványán, Edmund Husserl-en és Carl Stumpfon keresztül
gyakorolt befolyást a fenomenológiai irányzatok és ezen belül is az alaklélektan kialakulására (vö. Pléh, 2000,
292-303).
Az ingereket és válaszokat erősen leegyszerűsítő, és a normális kontextustól elkülönítetten kezelő kísérletezés

egy másik kritikáját a 20. század első felének kiemelkedő angol pszichológusa: Sir Frederick Bartlett fogalmazta
meg Ebbinghaus munkája kapcsán. Ha egy komplex szervezetet leegyszerűsített, értelmetlen ingerekkel
szembesítünk, akkor valójában „arra kényszerítjük, hogy mozgósítsa minden erőforrását, és ott, a helyszínen
alakítson ki vagy fedezzen fel egy új, összetett választ. A kísérletező'pszichológus egészen addig folytathatja a
válaszokat, amíg szokássá nem formálta őket. Mikorra azonban eléri ezt, a válaszok éppen azt a sajátos
jellegüket veszítik el, mely eredetileg vizsgálata tárgyává tette őket” (Bartlett, 1985/1932, 43).
Bartlett arra figyelmeztetett, hogy a kísérletezőnek nem szabad „az inger bűvöletében élni”, és azt gondolni,
hogy az ingeradással és az ellenőrzött feltételek biztosításával teljesen kezében tartja a kísérletezés tárgyát,
hiszen az a jelentés után kutató értelem. Olyan kísérleti módszertant fejlesztett ki, amely a vizsgálat
középpontjába állította a kísérleti személy aktív, értelmező hozzáállását. Ismert kísérletében „A szellemek
háborúja” című, idegen kultúrából származó (Franz Boastól adaptált) történet felidéztetésével rávilágított azokra
a folyamatokra, amelyekkel a kísérleti személyek előzetes elvárásaik alapján értelmezés közben átdolgozzák a
hallott történetet (Bartlett, 1985/1932, V. fejezet). Felismerhető, hogy Bartlett gondolkodására hatott a
kultúrantropológiai modell, amelyet cambridge-i egyetemi tanára, C. S. Myers közvetített számára. Myers részt
vett a torres-szigeteki expedícióban (vö. 2.3.2. pont), valamint Bartlett-tel együtt kulturális összehasonlító
munkát adott ki, amely afrikai törzsi kultúrában végzett megfigyelésekre alapult (Pléh, 2000, 487).
Valójában magára Wundtra nézve is igaz, hogy nem csupán a természettudományokat szorosan követve
határozta meg a pszichológia tárgykörét és módszertanát. Wundt úgy gondolta, hogy a pszichológiát két részre
kell bontani: az elemi reakciókkal foglalkozó kísérleti lélektanra és a gondolkodást tanulmányozó, ún.
néplélektanra. A gondolkodás a kultúra jelenségei közé sorolandó, és kulturális produktumokon (a vallás, a
mitológia és a nyelv) keresztül vizsgálható leginkább. Wundtnál tehát megfogalmazódott a kétféle pszichológia
programja: az egyik az ok-okozati viszonyokat feltáró természettudományos paradigma adaptációján alapul, a
másik pedig a hermeneutikai-szellemtudományos metamódszertanon (Danziger, 1990; Pléh, 2000, 198-202).
A kísérleti lélektan első módszertani-elméleti kríziséhez az introspekció széles körű alkalmazása vezetett. Az
introspekció nem bizonyult megbízható módszernek, és ezért hitelét vesztette, de maga a kísérleti módszer nem
kérdőjeleződött meg. Az újonnan fellépő behaviorizmus immár egyértelműen a viselkedést tette meg
vizsgálatának tárgyául és a kísérleti módszert egyszerű, lineáris oksági összefüggések (inger-válasz kapcsolatok)
45
MÓDSZEREK
vizsgálatára használta. A tudattartalmak vizsgálatától elforduló, a kísérleti alanyt tárgyként kezelő behaviorista
módszertan valójában szorosabban követte a természettudományos paradigmát, mint a korai kísérletezők.
A kísérleti lélektan megerősödésében jelentős szerepet töltött be a statisztika. Sir Ronald A. Fisher, a londoni,
majd a cambridge-i egyetem professzora kidolgozta a matematikai (másként: következtetési) statisztika alapjait
a kísérletezés számára. 1925-ben megjelent könyve (Statistical methods for research makers) fordulópontot
jelentett az adatok feldolgozásában. A kutatók ezt megelőzően lényegében nyers adatokra, illetve egyszerű leíró
statisztikára alapozták következtetéseiket, ezután azonban lehetővé vált a matematikai statisztika alkalmazása (a
varianciaelemzés statisztikai tesztjét Fisher után nevezték el F-tesztnek). Kialakult a kísérletezés terminológiája
és kodifikálódott maga az eljárás. Woodworth 1938- as irányadó munkája megfogalmazta az ún. „egy változó
szabályát”: „minden feltételt állandó szinten tartunk, leszámítva egy változót, amelynek értékét szisztematikusan
változtatjuk, és ennek függvényében mérjük a hatást” (idézi Wertheimer, 1984, 18). A statisztikai eljárások
fejlődése később lehetővé tette a többváltozós kísérletek elterjedését is. A statisztika szerepének erősödésével
átkerült a hangsúly a csoportszinten összesített adatokra; míg a korai kísérletezők individuumok teljesítményét
vizsgálták, addig az érett kísérleti módszertan kialakította azt a hagyományt, amely a kísérleti személyek
csoportjait mint „kollektív alanyokat” vizsgálja.
A 20. század közepétől két új fejlemény járult hozzá a kísérleti módszer erősödéséhez: 1. A pszichológiai
kutatások centruma áthelyeződött az Egyesült Államokba és a második világháborútól kezdődően rendkívüli
anyagi támogatást élvezett a kormányzat részéről; 2. Az ötvenes években megjelentek a számítógépek, amelyek
mind módszertanilag, mind pedig koncepcionálisan forradalmasították a kísérleti lélektant. A komputer alapvető
szerepet játszott az 1950-es évek közepétől megjelenő kognitív pszichológia kialakulásában, mert a maga
módján, mint programozási lépéseket, láthatóvá tette a gondolkodás különböző folyamatait és fogalmi-elméleti
analógiát nyújtott az információfeldolgozás tekintetében. A számítógép emellett technikailag lehetővé tette az
ingerek könnyen manipulálható megjelenítését és a válaszok egyszerű és pontos regisztrációját. Ezenkívül a
számítógép az adatfeldolgozás, a statisztikai eljárások horizontját is óriási mértékben kitágította. A nagy
mennyiségű kísérleti eredmény következtében a század közepétől fogva nem nagyon lehetett már olyan átfogó
könyvet írni, amely összegzően ismertette volna a kísérleti pszichológia lényeges eredményeit (a hagyományos
összefoglaló munkára példa Woodworth 1938-as Kísérleti pszichológiája, amit az ötvenes években
Schlossberggel együtt átdolgozott; ez a mű informálisan „Columbia Bible”-ként volt ismeretes az amerikai
pszichológusok között). A közlésre rugalmasabb fórumok jöttek létre, mint például a Journal of Experimental
Psychology, amely az általános kiadás mellett (JEP: General) tematizált kiadásokkal is rendelkezik (JEP:
Learning, Memory and Cognition, JEP: Human Perception and Perfor- mance és JEP: Animal Behavior
Processes). A kísérleti módszer időközben elterjedt a pszichológia egyéb területein. A kísérleti tematika
gazdagodott és differenciálódott az egyre újabb és újabb határterületek belépésével (lásd 2.2. táblázat).
2.2. táblázat - 2.2. TÁBLÁZAT ► Fontosabb kutatási területek, ahol a kísérletezés

szerepet játszik
Kutatási terület Reprezentatív témák
ALAPKUTATÁSOK
Pszichofizika A fizikai ingerek jellemzői és észlelésük közötti

összefüggések
Neuropszichológia A kognitív működést támogató agyi folyamatok
Neurofiziológia
Kognitív pszichológia Pszicholingvisztika Emlékezet, nyelv, problémamegoldás
Észlelés A különböző észlelési modalitások működése
Fejlődéslélektan A gyermek fejlődésével (újabban az egész életen át

tartó fejlődéssel) kapcsolatos pszichés folyamatok
Személyiség-lélektan Egyéni különbségek a viselkedésben
46
MÓDSZEREK
Szociálpszichológia Más emberek és csoportok hatása az egyénre
ALKALMAZOTT KUTATÁSOK :
Klinikai pszichológia Pszichés zavarok
Pedagógiai pszichológia Az iskolai környezetben fellépő pszichés folyamatok
Sportpszichológia A sportteljesítményre ható pszichés tényezők hatása
Munkalélektan A munkahelyi környezetben fellépő pszichés

folyamatok
Szervezetpszichológia
Egészséglélektan A betegséghez, illetve egészséghez hozzájáruló

pszichés : tényezők
1.5.1. 2.5.2. A pszichometriai (korrelációs) megközelítés hagyománya

A kísérletezéssel együtt járt a kvantifikáció, a kvantifikáció azonban nem mindig járt együtt a kísérletezéssel. A
pszichológia kialakulásának másik nagy módszertani paradigmájává a pszichometria vált, amely a lelki
jellemzők pontos méréseken keresztül történő feltárását tűzte ki célul. A kísérleti módszertan oksági
összefüggések felderítését szolgálja a körülmények aktív elrendezése és kontrollja segítségével. Azt kívánja
tisztázni, hogy egy (vagy több) kiemelt változó hatással van-e a vizsgált viselkedésre vagy sem. A
pszichometrikus módszertan számszerűsíti a vizsgált jellemzőket, de nem foglalja magában a változók szelektív
manipulációját és kontrollját. Ehelyett a természetesen előforduló jellemzők mérését valósítja meg és a tényezők
együtt járását, korrelációját deríti fel. Ezért ezt az irányzatot korrelációs megközelítésnek is nevezhetjük.
A pszichológiai mérés úttörője Sir Francis Galton (1822-1911), Darwin unokatestvére volt. Galton elsőként
alkalmazott statisztikai eljárásokat pszichológiai tulajdonságok vizsgálatára, és ő alkotta meg a statisztikai
korreláció fogalmát, amit azután tanítványa, Karl Pearson dolgozott ki. Galton a „számszerűsítés apostola” volt,
aki mérni igyekezett mindent, ami csak mérhető (Gould, 1999, 92). Adatait kérdőívekkel, megfigyelésekkel,
közvetlen antropometriai mérésekkel szerezte. Többek között statisztikai vizsgálat tárgyává tette, hogy a
rendszeres imádság hozzájárul-e a hosszú élethez, hogy milyen a női szépség földrajzi eloszlása Angliában, és
hogy a megszámlált mocorgások alapján milyen fokú az unalom a Királyi Társaságban szervezett tudományos
előadások alatt. Galton erősen hitt a szellemi, lelki és morális tulajdonságok mérhetőségében és
örökletességében, és különböző mérési módszereket eszelt ki az emberek viszonylagos értékének
megbecslésére. Központi jelentőségű tulajdonságként fogalmazódott meg ebben a vonatkozásban az ember
értelmi képessége, az intelligencia, és ezen belül is az egyéni különbségek vizsgálata.
Galton az intelligencia öröklődésének statisztikai vizsgálatát tűzte ki célul, az intelligencia mérésére vonatkozó
döntő lépést azonban Alfred Binet tette meg, az első intelligenciateszt kidolgozásával. Az intelligencia iránt
érdeklődő első kutatók következtetéseiket közvetlen antropometriai, illetve kraniometriai (koponya-) mérésekre
alapozták. Binet ezekből a mérésekből kiábrándulva jutott arra a gondolatra, hogy pszichológiai
tulajdonságokról ne közvetlen testi mérések, hanem teszteken nyújtott teljesítmények alapján tájékozódjon. Az
intelligenciamérés alapvetését az a gondolat jelentette, hogy a mentális képességek ugyanúgy normális
eloszlásúak a népességen belül, mint a testi tulajdonságok és a normális eloszlás alapján az emberek sorba
rendezhetőek. Az „egyéni különbségek – tömeges mérés – normához viszonyítás” logikája megalapozta mind a
pszichodiagnosztika kialakulását, mind pedig a pszichológiai tesztek segítségével történő társadalmi szelekciót.
A tesztek váltak a pszichológia legpiacképesebb termékeivé (Danziger, 1990). Eközben a pszichometriai
megközelítés az alapkutatásokban is népszerűvé vált, mert a pszichometriai tesztek és kérdőívek alkalmazásával
viszonylag könnyen és gyorsan nagy mennyiségű adat birtokába lehet jutni az emberi jellemzők széles skálájára
vonatkozóan. Emellett sok kérdés nem vizsgálható kísérleti úton, és ilyenkor ez a megközelítés mutatkozhat
járható útnak.
A kísérleti és a pszichometriai (korrelációs) paradigma két elkülönült kutatási stratégiát jelenít meg. Az
elkülönülés magában foglalta az egyik oldalon az univerzális emberi jellemzők, a másik oldalon pedig az egyéni
különbségek vizsgálatának módszertani elhatárolódását. Lee Cronbach, az APA (American Psychological
47
MÓDSZEREK
Association) elnöke 1957-ben úgy fogalmazott, hogy a tudományos pszichológia két elkülönült „kultúrára”
szakadt: az egyik „kultúrkört” a kísérleti pszichológia alkotja, a másikat azok a területek, ahol a korrelációs
megközelítések dominálnak (ilyen a klinikai, a személyiségpszichológia és a fejlődéslélektan). Cronbach azt
hangsúlyozta, hogy egymástól elszigetelten egyik megközelítés sem vezethet egy teljes pszichológiához
(Cronbach, 1957; Thorne és Henley, 2000, 539).
A Cronbach által észrevételezett elkülönülés lényegileg azóta sem sokat változott. Látnunk kell azonban, hogy
különbségei ellenére a kísérleti és a pszichometriai (korrelációs) paradigma alapvető feltevéseit és normáit
tekintve sok tekintetben azonos „kultúrkörhöz” tartozik. Mindkettő a természettudományos ideálhoz áll közel,
közös alapvetésük a körülhatárolt változók pontos mérése. A két metodológiai paradigma sokféleképpen
összefonódik a kutatás gyakorlatában is. A pszichometriai adatszerzés megelőzheti a kutatás kísérleti fázisát
vagy része lehet annak; a kérdőíves mérés alkalmazható például a beavatkozás előtti és utáni állapot
összehasonlítására vagy a kísérleti személyek csoportba sorolásának megalapozására. Hagyományosan a
kísérleti és a pszichometriai paradigmához tartozó kutatások alkotják a tudományos pszichológia fő áramlatait.
A kvalitatív hagyomány azonban szintén része a pszichológia módszertanának – egyúttal itt húzódik meg az a
törésvonal is, amely mentén újra meg újra felmerül a kérdés: hogyan értelmezendő a pszichológia tárgya,
módszertana, és általában: tudományos státusa.
1.5.2. 2.5.3. A hermeneutikai-fenomenológiai megközelítés hagyománya

Wundt programjában megfért egymás mellett a szigorú tudományosság kritériumait szem előtt tartó kísérleti
lélektan és a lényegében hermeneutikai szemléletű néplélektan. Mások, mint például Bartlett, a pszichológiai
kísérletezést igyekeztek olyan irányba terelni, hogy az megfeleljen a vizsgált folyamatok komplexitásának.
Megint mások – elsősorban a német szellemtudományos pszichológia 19. század végi követői – pedig
kizárólagosan hermeneutikai tudományként értelmezték a pszichológiát és szembefordultak a kísérleti
lélektannal.
A hermeneutikai megközelítés kezdetben a szellemtörténész, Wilhelm Dilthey (1833-1911) programjára épült.

Dilthey a történelmi korok vizsgálatakor azt tekintette központi kérdésnek, hogy az emberek hogyan
konstruálják meg a korszellemet és annak részeként saját életüket, életmódjukat. Ez a program olyanfajta
pszichológiai vizsgálódást tartott kívánatosnak, amely az egyént a kor és a kultúra összefüggésrendszerében írja
le és a kultúra- és jelentésalkotó ember élményvilágát törekszik megérteni. A német szellemtudományos
pszichológiában Eduard Spranger (1882-1963) vitte tovább ezt a gondolati vonalat. Olyan megértő lélektan
kidolgozását tűzte ki célul, amely a személyiséget irányító értékrendszer feltárását állította középpontba.
Szellemében közel állt ezekhez a törekvésekhez Husserl (1859-1945) fenomenológiája, amely a pszichológia
vonatkozásában az egészleges tudati élmények fogalmi leírását és elemzését tűzte ki célul az elemi érzékletek
analitikus kísérleti tanulmányozásával szemben (vö. Pléh, 2000, 10. fejezet).
Kutatásmódszertanilag ezek a megközelítések kevés konkrét útmutatást tartalmaztak. A kísérletezést ugyan

elutasították, de emellett nem dolgoztak ki empirikus módszertant, inkább a régi stílusú, spekulatív elméleti-
fogalmi elemzés hagyományát újították fel. Ugyanakkor hatásuk jelentkezett az Abraham Maslow (1908-1970),
illetve Carl Rogers (1902-1987) nevével fémjelzett humanisztikus lélektanban, amely a behaviorista
megközelítéssel szemben hangsúlyozta az egyén lelki életének szubjektivitását, a tudat, az intencionalitás és a
szabad akarat fontosságát. A hermeneutikai-fenomenológiai paradigma metodológiai hagyományában a
legmesszebbmenőbb befolyást az alaklélektani iskola gyakorolta. A Gestalt- lélektan képviselői elsősorban az
észlelés területén alkalmazták az egészleges megközelítést, olyan jelenségeket tanulmányozva, amelyek során az
észlelési élmény nem vezethető le az elemi érzékletek összegződéséből. Kutatásmódszertanilag az alaklélektan
arra mutatott példát, hogy hogyan lehet a kísérleti módszert a fenomenológia szolgálatába állítani: kísérleteik
lényegében empirikus demonstrációi voltak annak, hogy bizonyos alapvető észlelési élményeket mennyire
egyöntetűen élünk át.
Felmerül a kérdés, hogy a pszichológia eddig nem említett nagy alakjának: Sigmund Freudnak a munkássága
hogyan sorolható be a módszertani hagyományok rendszerébe? A neurológus képzettségű Sigmund Freud
(1856-1939) a pszichoanalízis kidolgozásánál korának természettudományos ideálját kívánta követni. Többek
között ez az irányultság áll a lelki betegségek redukcionista és determinisztikus oksági felfogása és a biológiai
eredetű ösztönelvek hangsúlyozása mögött. Freud elmélete és módszere ugyanakkor igencsak messze esett az
akadémiai (tudományos) pszichológia világától. Az álmokban és a szabad asszociációkban felmerülő rejtett,
tudattalan jelentéstartalmak értelmezése nem felel meg a természettudományos magyarázat kritériumainak. Az
pszichoanalitikus gondolkodásmód a hasonlóságot oksági értelmezésre használja fel. Pléh Csaba
megfogalmazásában: „A harcedzett természettudós megrökönyödik azon, hogy az egyedi értelmezések
48
MÓDSZEREK
stílusában a hasonlóság magyarázattá válik. Az például, hogy az álmában látott kémény hosszúkás, bizonyítéka
annak, hogy a páciens péniszirigy- ségben szenved” (Pléh, 2000, 398).
Emellett a pszichoanalitikus értelmezés – mint arra Popper (1989) rámutatott – az alkalmazott fogalmak
jellegéből fakadóan cáfolhatatlan. Mindezek miatt az akadémiai pszichológia szemében kezdetektől fogva
kétségesnek mutatkozott a pszichoanalízis tudományos státusa. A freudi pszichoanalízis alapbeállítódása
ugyanakkor nem is igazán hermeneutikai, mivel az értelmezés nem a páciens által tulajdonított jelentésre
koncentrál. A páciens által szolgáltatott asszociációs nyersanyagot a felsőbbrendű átlátással rendelkező
analitikus vezeti vissza az elmélet értelmezési sémáira (pl. Ödipusz-komplexus). Lehetséges azonban a
pszichoanalízis hermeneutikai olvasata is: eszerint az analitikus munka lényege a páciens számára rejtett
jelentésösszefüggések feltárása. Az értelmező munka nem kész sémákkal dolgozik, hanem dialogikusan, az
egyéni jelentéstartalmak rekonstrukciójára nyitottan. A pszichoanalízis hermeneutikai-narratív újraértelmezése a
terápiás folyamat lényegét nem a múlt feltárásában látja, hanem a terápiás dialógusban létrejövő „narratív
igazság” létrehozásában: abban, hogy sikerül-e az értelmezési folyamatban koherens, életszerű, elfogadható
történetet kialakítani (Spence, 2001; Ricoeur, 1987, 1999). Ez a hermeneutikai megközelítés jelenleg is a
modern pszichoanalitikus megközelítések vitáinak kereszttüzében áll (vö. Pléh, 2000, 395-403 és 4. Nagyító).
1.5.3. 2.5.4. Viták, irányzatok, tendenciák

A hermeneutikai szemléletű pszichológia a 19. század végén fogalmazódott meg kisebbségi álláspontként az
akadémiai pszichológia fő áramlataival szemben. Az 1960-as és 1970-es évektől kezdődően azonban ismét
egyre erőteljesebben kezdtek jelentkezni az „alternatív hangok”. A természettudományos ideált megkérdőjelező
szemlélet több tényező következtében megerősödött; szerepet játszott ebben többek között a posztmodern
filozófiák jelentkezése, a humanisztikus pszichológiai irányzat megerősödése, valamint a hatvanas évek
amerikai ellenkultúrájának légköre. A máig sem lezárt vita jelzi, hogy a pszichológia egyfajta kettős identitással
rendelkezik, és a két identitás egymás mellett élése nem mindig békés.
A viták során szerencsétlenül szembekerültek egymással a természettudományos szemléletű pszichológusok és a

lágy módszereket alkalmazó klinikai, humanisztikus, hermeneutikai beállítottságú pszichológusok. A
kísérletezők a tudományos pszichológia letéteményeseinek tekintették magukat és hangot adtak a „sarlatán”
klinikusokra vonatkozó negatív véleményüknek, akik viszont az „életidegen, triviális problémákat” boncolgató
kísérletezőket kicsinyelték le (vö. Wertheimer, 1984, 25). A vádaskodások mögött a nomotetikus és az
idiografikus tudásideál és kutatási gyakorlat valós problémái húzódtak meg. A viták során tudományos
világképek és értékrendek csaptak össze. A magukat a tudományos pszichológia letéteményeseinek vallók az
okság – predikció – kontroll hitét vallották, míg a humanisztikus tábor a szabadon, felelősséggel és értékalapon
cselekvő ember megértő pszichológiáját kívánta megteremteni. A „szcientista” kísérletezőket a következő
lényegesebb kritikák érték:
• A kísérleti módszer a természetes kontextusból kiragadott izolált változókat, meghatározó okokat vizsgál,
miközben a viselkedés valójában sok tényező komplex és mélyen kontextuális kölcsönhatásának eredménye.
• A kísérleti eredmények nagy része triviális, steril, a való életre nézve nem reprezentatív, a kísérleti tematika
és a vizsgált populáció szűk.
• A nomotetikus törvényszerűségek keresése elmossa az egyén és az egyénileg átélt élmények

tanulmányozását.
• A laboratóriumi pszichológia a kísérleti személyeket tárgyként kezeli. A reakciók mérése során elsikkad az
akcióba saját elhatározásból lépő, jelentéstulajdonító ember.
A kísérletezők viszont a következő kritikai észrevételekkel illették a másik oldalt:
• A „lágy” módszerek nem tudnak általánosítható összefüggéseket feltárni, a vizsgálatok nem haladják meg a
leírás szintjét.
• A módszerek nem egzaktak, a vizsgálatok nem megismételhetőek, az eredmények értelmezése szubjektív.
• A hermeneutikai indíttatású vizsgálatok ködösek, irracionalizmusba hajlanak.
„A pszichológia újragondolása” közben (vö. Smith, Harre és Langenhove, 1995, 1996) az alternatív irányzatok
képviselői sokat tettek annak érdekében, hogy elméletileg és módszertanilag világosabban kidolgozzák
megközelítéseiket. Az új lendülettel jelentkező fenomenológiai pszichológia (Gurwitsch, 1974; Giorgi, 1996) a
49
MÓDSZEREK
tudatosság és az intencionalitás (a mentális folyamatok külvilágra irányultsága) tényét tekinti kiindulási
pontnak. A fenomenológiai indíttatású kutató a hétköznapi megélt tapasztalatok, a személyes jelentések síkját
állítja középpontba. A tanulás témakörét például úgy vizsgálja, hogy nyitott interjú keretében felidézteti a
vizsgálatban részt vevőkkel minden olyan élményüket, amelyik az ő meghatározásuk szerint tanulásként
definiálható, majd a beszámolók tartalmi elemzésével keresi meg azokat a struktúrákat, amelyek a
tanulásélmények közös magját alkotják (Giorgi, 1985).
Egy másik régi-új kritikai irányzat a már érintett kulturális pszichológia (pl. Cole, 1996; Much, 1996; Schweder
és Sullivan, 1990), amelynek gyökerei szerteágazóak (idetartozik Dilthey csakúgy, mint a kulturális
antropológia, a szimbolikus interakcionizmus és az etnometodológia – vö. 2.3.3. pont). Ez az irányzat
elhatárolja magát a hagyományos kultúrközi összehasonlító pszichológiától, amelyik a nyugati társadalmak
közegében kialakult kategóriákat és hipotéziseket alkalmazza más kultúrákra. A hagyományos „etnocentrikus”
szemlélettel és okokozati magyarázati kerettel szemben a kulturális pszichológia abból indul ki, hogy az egyén-
és csoportszintű pszichológiai folyamatokat lokális értelmezési keretekben kell megragadni. A kultúrát nem
független változóként kell felfogni, amely függő változóként hat az egyénre, hanem az egyén és a kultúra
közötti folyamatos kölcsönhatásokat kell tanulmányozni. A Srí Lanka-i aszkéták élettörténetének, életmódjának
vizsgálata (Obeyesekere, 1981) például feltárja azokat a szociális tanulási folyamatokat és kulturális funkciókat,
amelyek előidézik, hogy bizonyos egyének kifejlesszék magukban az aszkézis és az eksztatikus transzba esés
képességét. Az ilyen jellegű kutatások nem kulturális kuriózumokra kívánnak rámutatni, hanem az ember
rugalmas pszichológiai potenciálját befolyásoló tényezőkre, visszakanyarodva a Geertz-féle „sűrű leíráshoz”: a
cselekvés kontextualitásának feltárásához (2.3.2. pont).
Egy további alternatív irányzat, a diszkurzív pszichológia (pl. Harre, 1996; Gergen, 1985; Shotter, 1991)
alapfelfogása a szociális konstrukcionizmus: a nyelv nem képviseli, hanem megteremti a valóságot. Azok a
kategóriák, amelyeken keresztül megértjük és értelmezzük a világot, nem fix keretek, amelyek egy
egyféleképpen észlelhető, objektív valóságot tükröznek. A homoszexualitás szociális reprezentációját elemezve
Plummer (1981) például rámutat arra, hogy csak a 18. századtól kezdődően jelenik meg a „homoszexuális” mint
emberek egy csoportját meghatározó kategória. Előtte is voltak nyelvi eszközök az azonos neműek közötti
szexuális tevékenység leírására, de azok a kifejezések nem jelöltek bizonyosfajta személyeket. A
„homoszexuális” kifejezés a 19. század közepén született, a „leszbikus” pedig az 1960-as, 1970-es években, a
homoszexuális emancipációs mozgalom keretében. A ma magától értetődőnek tűnő kategóriák korhoz és
társadalomhoz kötött reprezentációk, amelyek meghatározott szociális viszonyulásokkal járnak együtt. A
konstrukcionista indíttatású kutatás az írott és a beszélt nyelv elemzésén keresztül azt vizsgálja, hogy a
résztvevők hogyan építik fel szociális világukat: például, hogyan formálódnak meg közös élettapasztalatok
krónikusan beteg gyermekek szüleinek csoportbeszélgetései során (Middleton, 1996), vagy hogyan alkalmazzák
klinikusok a pszichopatológia diagnosztikus kategóriáit pácienseikre (Parker és mtsai, 1995; a diszkurzív
pszichológiára vonatkozóan a magyar szakirodalomban lásd Bodor, 1997; Pólya, 1997; Pléh, 1997; további
vonatkozások találhatóak a 6.4.5. pont alatt).
A narratív pszichológia (pl. Bruner, 1986; Murray, 1996; László, 1999) szintén a nyelv általi jelentésformálásra
irányul, de az egyén interpretációiban felbukkanó elbeszélő szerkezetekre koncentrálva. A történetek elbeszélése
minden kultúrának, illetve kultúra reprodukálásának alapvető része. Egy kultúra tagjai korán elsajátítják az
érvényes narratív konvenciókat. Az irányzat fő tétele szerint narratív struktúrákon keresztül éljük és értjük meg
a világot, és benne saját életünket. Ennek megfelelően a narratív pszichológia egyik központi kutatási területe az
esettanulmányon alapuló élettörténet-elemzés (pl. Gergen és Gergen, 1986; Rosenwald és Ochberg, 1992; a
narratív pszichológiára vonatkozóan a magyar szakirodalomban lásd pl. László és Thomka, 2001; László 1999,
1997, további vonatkozások találhatóak a 6.4.3. pont alatt).
Ezeknek az irányzatoknak a módszertani vetületeire a 6. fejezetben részletesen kitérünk. Itt csupán jelezni
kívánjuk, hogy a sokféle alternatív irányzat (a fenti ismertetés nem teljes körű) jelentős hatást gyakorolt a
pszichológia módszertanára az elmúlt két évtized során, ismét köztudatba emelve a jelentéskonstrukció, a
kontextus és az idiografikus tudás kérdéseit. Ezzel együtt sokat fejlődtek az etnográfiai megközelítésekhez
illeszkedő kvalitatív módszerek, mint például a természetes megfigyelés, az interjú és a szövegelemzés (Smith,
Harre és Langenhove, 1996). A módszertani nyitottság jegyében újabb módszerek jöttek létre (például
fókuszcsoport-interjú vagy a beszélgetéselemzés módszerei). Módszertani kézikönyvek sora (pl. Denzin és
Lincoln szerk., 2000, Handbook of Qualitative Research; Atkinson, Coffey, Delamont, Lofland és Lofland
szerk., 2001, Handbook of Ethno- graphy; Gubrium és Holstein szerk., 2002a, Handbook of Interview Research)
és szakosodott folyóiratok (pl. Qualitative Research) jelzik ezt a fejlődést. A változások mélyreható jellegét
hangsúlyozva a kvalitatív kutatásokkal foglalkozó szakirodalom ezekre a fejleményekre „csöndes metodológiai
forradalomként” utal (Denzin és Lincoln, 1998b; a bővebb kifejtést lásd a kvalitatív kutatási stratégiával
foglalkozó fejezetben: 6.1.1. pont)
50
MÓDSZEREK
A pszichológia kettős identitásával járó nehézségek azonban nem oldódtak meg. Nem egyértelmű, hogy milyen
közös nevező létezhet a különböző értékrendű megközelítések között, hogy végeredményben egységes
tudomány-e a pszichológia. Az egységesség ellenében szól, hogy egyes kutatási területek szervesebben
kapcsolódnak a pszichológián kívüli tudományágakhoz, mint a pszichológián belüli, más megközelítésű kutatási
területekhez; például a neuropszichológiának több köze van a biológiai tudományokhoz, mint a
diskurzuselemzéshez. Ugyanakkor megerősödőben van a konszenzus arra vonatkozóan, amit egyesek (pl.
Gordon Allport, 1997/1961) már korábban is képviseltek: a fejlődés útja a különféle módszerek egymást
kiegészítő alkalmazásában rejlik (Sarris és Parducci, 1984; Silverman, 2001). A metodológiai kettősség
mindamellett a pszichológiára jellemző tény maradt. A következőképpen fogalmazta ezt meg a humanisztikus
pszichológiát képviselő Carl Rogers, a neobehaviorista B. F. Skinnerrel vitázva:
„Skinner álláspontja átsiklik a viselkedéstudomány nagy paradoxonán. Ha a viselkedést tudományosan akarjuk

vizsgálni, akkor leginkább előzetesen létező okok által determinált jelenségként kezelendő. Ez a tudomány
realitása. De a felelősségteljes személyes döntés, ami az egyik legfontosabb eleme az emberi létnek, és alapvető
tapasztalata a pszichoterápiának, hasonlóképpen alapvető tény. (...) Annak, hogy tapasztalatunk e két aspektusa
ellentmondani látszik egymásnak, talán ugyanaz a jelentősége, mint a fény kettős természetének a fizikában.
Bizonyítható, hogy a fény nem más, mint hullám, és az is, hogy részecske – mindkettő igaz, bár
összeegyeztethetetlen. Nem tagadhatjuk szubjektív életünket, mint ahogyan ennek objektív leírását sem” (Roger
és Skinner, 1977, 23).
METODOLÓGIA! VITA A HAZAI PSZICHOLOGIABAN
A pszichológiai kutatás metodológiai kérdéseivel kapcsolatosan a hazai szakirodalomban is vita lángolt fel az
1980-as, majd az 1990-es évek elején. A vita első menete főként a pszichológiai kísérletezés megítélése körül
forgott. A Pszichológia című folyóirat 1983. évi 2. száma közölte Kenneth Gergen egy előadását, Erős Ferenc
összefoglalásában. (Gergen gondolatait első kézből 1984-es publikációjából ismerhetjük meg.) Az előadás egy
németországi szimpóziumon hangzott el, amelyen Kardos Lajos professzor (1899-1985) is részt vett és vitába
szállt Gergen, „a fiatal amerikai szociálpszichológus" nézeteivel. A vita Gergen előadásának összefoglalójával
és Kardos válaszával indult. E két írás nyomán „a hazai pszichológiatörténet mind ez ideig talán legjelentősebb
vitája bontakozott ki" (Szummer, 1993, 579). Több mint 100 oldal hozzászólás érkezett 13 szerzőtől a folyóirat
két egymást követő számában.
A vitát kirobbantó előadás összefoglalója szerint Gergen Popperre, Quine-ra, Kuhnra és Feyerabendre
hivatkozva mutat rá „a pozitivista-empiricista metateória" és az azon nyugvó kísérletezés válságára. Gergen
amellett érvel, hogy az emberi tevékenység alapvonása, hogy szimbolizáljuk és értelmezzük a világot.
Különösen érvényes ez a szociálpszichológiai helyzetekre, azonban a pszichológiai kísérletezés általában
figyelmen kívül hagyja ezt a szempontot. így például egy agresszióval kapcsolatos kísérletben meghatározhatjuk
az agresszió mértékeként, hogy a kísérleti személy hányszor nyom meg egy gombot, amivel áramütést mér egy
másik emberre, azonban egyáltalában nem bizonyos, hogy a kísérleti személy is agresszióként éli meg a
gombnyomást. Gergen az ilyen problémák, és az említett tudományfilozófusok érvei alapján lényegében
kétségesnek látja az egész vállalkozást, amelyet pszichológiai kísérletezésnek hívunk. Nem azt javasolja, hogy
fel kell hagyni a kísérletezéssel, hanem azt, hogy át kell értékelni az elmélet és az empíria szerepét. Nézete
szerint a tudományos elmélet lényege szerint nyelvi rendszer, és az elméletek viszonyát „a nyelv feletti uralom"
dönti el. A nyelv, és így az elmélet alapproblémája viszont nem az, hogy milyen mértékű objektív
igazságtartalommal bír, hanem az, hogy milyen értékeket, milyen célokat szolgál. A javaslat szerint a kísérlet
célja nem az igazság feltárása, hanem az, hogy a kutató „elméleteinek illusztrálásához a legszignifikánsabbnak
látszó összefüggést konstruálja meg" (Erős, 1983, 296).
Kardos professzor egyetért ugyan Gergennel abban, hogy a pszichológiai kísérletezés gyakorlatát különféle
nehézségek jellemzik, de Gergen eszmefuttatását „fegyelmezetlennek" minősítve nem látja bizonyítottnak, hogy
a problémák a kísérleti módszer lényegéből fakadnának (Kardos, 1983). Buda Béla hozzászólásában kifejezi
„nagy egyetértését és együttérzését" a Gergen által mondottakkal. Mint írja, a kiscsoportkutatás területén ő maga
is megtapasztalta a kísérleti módszer terméketlenségét és életidegenségét, és emellett a kísérleti pszichológusok
felsőbbrendűségi megnyilatkozásait. Leírja, amint egy kísérletező pszichológusokat tömörítő „szűk körű, de
nagyhatalmú" amerikai szakmai társaság vezetőjével beszélgetve az illető megjegyezte, hogy szervezetükbe
„csak kísérletes kutatókat engedünk belépni, igazi tudósokat, praktizálókat nem" (Buda, 1983, 309).
Pléh Csaba azt rója fel Gergennek, hogy „ömlesztve, és egy nagyon kétes, lényegében irracionalista
szemszögből értelmezve" vonultatja fel az ismeretelmélet megoldatlan problémáit, s „azután egy ravasz
fordulattal az egész problematika terhét a kísérleti pszichológia nyakába varrja" (Pléh, 1983, 311). Úgy véli,
hogy Gergen az említett tudományelméleti irányzatokon alapulva egy „totálisan relativisztikus értelmezést" ad,
51
MÓDSZEREK
és figyelmen kívül hagyja többek között, hogy „a racionális megismerés és a tudomány lényege is egy
személyközi mozzanat: a kriticizmus", az, hogy az eredményeket nyilvánosan kell megvédeni. Czigler István
(1983) hozzászólásában úgy látja, hogy Gergen ellenérzései a formális empirikus munka egésze ellen szólnak,
viszont a pszichológia alkalmazott területei is rosszul járnának, ha nem állna mögöttük az elméletek súlyozását
lehetővé tevő empirikus munka. Marton Magda (1983) szintén Gergen „lázadásával" szembeni érveket fejt ki.
Helytelen értékválasztásnak tartja Gergen nézeteit, bár lehetségesnek tartja, hogy a pszichológiában még hosszú
ideig jellemző lesz, hogy a „keményebb" módszerekkel (például kísérleti úton) szerzett tudományos
(megismételhető, mérhető, kvantifikálható) ismeretek a mindennapi problémák szempontjából jelentős
problémákra kevésbé terjednek ki.
László János hozzászólásában személyes élményét idézi: kezdő kutató volt, amikor egy dolgozatról vitázva
kollégája váratlanul azzal vett védelmébe egy csapnivalóan rossz munkát, hogy „a szerző legalább csinált egy
kísérletet" (1983, 593). Meghökkentőnek találta azt a nézetet, amelyik a kísérlet minőségtől független
értékfennsőbbségét hirdeti. László ugyanakkor emlékeztet rá, hogy Magyarországon nincsen a kísérletezőknek
nagy hatalmú szervezetük, sőt a hazai tájakon a hipotézisek egzakt, megismételhető módszerekkel való
ellenőrzésének is „csenevész a kultúrája" (uo.). Ennek fényében viszont az inkriminált mondat inkább a
keserűség, mint az önteltség megnyilvánulásának tűnik. Gergen előadása kapcsán a leginkább zavaró
mozzanatnak azt a „Windelbandig visszatekintő hamis beidegződést" találja, amely a kísérleti módszert minden
további nélkül a természettudományhoz és a logikai pozitivizmushoz köti, megfeledkezve olyan kísérletezőkről,
mint Piaget, Lewin vagy Bartlett.
Erős Ferenc meglátása szerint a vita nem jó úton halad, amikor „a körül a meglehetősen bornírt kérdés körül
forog, hogy előrehalad-e a világ, és bővül-e a világról alkotott ismeretünk a kísérleti módszer által" (1984, 140)
– erre csak közhelyeket lehet mondani. A kísérletező azért kísérletezik, mert meggyőződése, hogy empirikus
módszerekkel új összefüggéseket tár fel, a Gergen-féle szkeptikus pedig azt hangoztatja, hogy az empirikus
tényekben csak azt kapjuk vissza, amit előzőleg, implicit teóriák formájában belérakunk. „E két ellentétes
hozzászólás nagy horderejű kérdéseket vet fel", de a problémának mindenekelőtt tudománypolitikai és
tudományszociológiai jelentőségük van. Magyarországon az empirikus valóságfeltárás hosszú ideig
akadályoztatva volt, és az empirikus módszerek létjogosultságát ideológiai alapokon kellett igazolni, a
dialektikus materializmussal való kapcsolatuk révén. Gergen egészen más tudománypolitikai és
tudományszociológiai közegben lép fel. Erős szerint meg kell vizsgálni hogy a „kísérlet" mit jelent különböző
történelmi feltételek között. Hunyady György (1984) hozzászólása azt hangsúlyozza, hogy szociálpszichológia
1970-es években jelentkező amerikai válságirodalma különböző szintű érveket hozott a felszínre, ezek az
Egyesült Államokban is vitát gerjesztettek, de a vita az 1970-es évek végére elcsendesedett. Gergen
mondanivalója „társtalan egyediségében" tűnik ki, és sokféle adattal lehet bizonyítani a szociálpszichológia
egyáltalában nem válságos állapotát.
A vita egyik érdekes sajátossága volt, hogy akivel legfőképpen vitáztak, Kenneth Ger- gen, nem is vett részt
benne, előadását is csak másodkézből ismerhették meg az olvasók. Ez a tény is csak úgy érthető meg, ha az
1980-as évek kontextusában értékeljük a „hazai módszertan legnagyobb vitáját". A vita 1993-ban újabb
felvonással bővült, ezt összefoglalni itt már nem tudjuk. Az érdeklődő olvasónak Garai (1993), Gergen (1993),
Gergely (1993), Pléh (1993, 1996) és Szummer (1993) írásait ajánljuk. Kenneth Gergen azóta a szociális
konstrukcionizmus egyik vezető képviselője lett. 1991-ben megalapította a Taos Intézetet, amely a szociális
konstrukcionizmus elméleti és gyakorlati vonatkozásainak fejlesztésével foglalkozik. Az intézet honlapja:
www.taosinstitute.com
1.6. 2.6. A PSZICHOLÓGIAI KUTATAS MÓDSZEREI - Áttekintés

1.6.1. 2.6.1. A kutatási módszerek felsorolása különböző megközelítésekben
A tudományos kutatás gyakorlati tevékenység, amely konkrét eljárásokat igényel. Kutatási módszereknek
azokat a konkrét adatgyűjtési és elemzési eljárásokat nevezzük, amelyek lehetővé teszik a jelenségek feltárását
és a tudományosan megalapozott ismeretek gyarapítását. A pszichológiában a kutatási módszerek elhatá-
rolhatóak a klinikai módszerektől, amelyek feladata az egyén diagnosztizálása és gyógyítása. Ugyanakkor a két
terület átfedésben is van egymással, mivel a klinikai tesztek és egyéb eljárások felhasználásra kerülhetnek a
tudományos kutatásban, másrészt a terápiás eljárások fejlesztése, hatásuk bizonyítása tudományos kérdés. A
klinikai módszerek áttekintésével külön kézikönyvek foglalkoznak (pl. Mérei és Szakács, 1995/1974). E könyv
keretében a klinikai módszerek áttekintése nem feladatunk. Azokra az eljárásokra térünk ki, amelyek a
tudományos kutatás alapvető módszertanát alkotják.
52
MÓDSZEREK
A kutatási módszerek rendszerezett felsorolása nem könnyű feladat, mert a rendszerezés alapja többféle
szempont lehet, és ugyanazt a módszert többféle módon sorolhatjuk be. Történetileg nézve az alapvető
vízválasztó a kísérleti – nem kísérleti jelleg. Nagy hatású volt a módszertani szakirodalomban Cronbach 1957-
es cikke, amely a tudományos pszichológiai vizsgálatoknak két nagy osztályát különböztette meg: a kísérleti és
a korrelációs kutatásokat. Ez az alapfelosztás lényegi szempontot ragad meg, de figyelmen kívül hagyja a se
nem kísérleti, se nem korrelációs kutatásokat.
A ma használatos szakkönyvek jelentősen eltérnek egymástól a módszerek felsorolásában és osztályozásában. A

hazai oktatásban használt tankönyvek közül Atkinson és munkatársai (1995) például a kutatási módszereket két
nagy csoportra osztják: 1. a kísérleti módszerre (tovább nem differenciálva ezt a kategóriát) és a korrelációs
módszerre. A korrelációs módszert két további alkategóriára osztják: ez a tesztek és a megfigyelés; az utóbbi
alatt sorolják fel a közvetlen megfigyelést, a kérdőívet és az esettanulmányt. A Carver-Scheier-féle (1998)
személyiséglélektan- tankönyv a kutatási módszerek ismertetésekor abból indul ki, hogy az információszerzés
kiindulópontja lehet saját magunk megfigyelése (introspekció) vagy mások megfigyelése. A továbbiakban az
áttekintés az egy ember megfigyelésére alkalmas esettanulmányt ismerteti, majd a sok ember megfigyelését
lehetővé tevő módszerekre tér át, amelynek két útját különbözteti meg: az együtt járást feltáró korrelációs
vizsgálatot (egy kérdőíves vizsgálatot hozva például) és az okságot feltáró kísérletet. A Cole és Cole-féle (1997)
fejlődéslélektan-tankönyv az „adatgyűjtési módszerek” alatt felsorolja az önbeszámolás módszerét („amikor az
emberek saját magukra vonatkozó kérdéseket válaszolnak meg”, 45), a természetes megfigyelés módszerét, ezen
belül említve a korrelációs elemzést, valamint a „kísérleti módszereket”. A Bornstein és Lamb által szerkesztett
(1992) fejlődéslélektan-könyv módszertani fejezetének három alapkategóriája: 1. igazi kísérletek; 2.
kvázikísérletek; és 3. nem kísérleti módszerek. Babbie (2001) a társadalomtudományi kutatás gyakorlatát
ismertetve „A megfigyelés módjai” címszó alatt a következő módszercsoportokat különbözteti meg: kísérletek,
kérdőíves vizsgálatok, terepkutatás, beavatkozásmentes vizsgálatok (tartalomelemzés, statisztikák elemzése, tör-
téneti-összehasonlító elemzés) és hatásvizsgálatok (társadalmi programok kiértékelése).
A módszerek tankönyvi áttekintésében mutatkozó eltérések bizonyos mértékig természetesek, az illusztrált

sokféleség azonban már zavaró. A fenti példákat elsősorban nem a kritika céljából idéztük, hanem azért, hogy
bemutassuk: a módszerek felsorolásának és osztályozásának nincs egyértelmű, konvencionális megoldása a
szakirodalomban. A kutatási módszerek ismertetésére szakosodott könyv keretében ezért különösen
körültekintően kell eljárnunk. A tisztázás érdekében célszerű először szisztematikusan átgondolni, hogy melyek
az alapvető lehetőségek az adatszerzésre, majd explicit módon tárgyalni azokat a dimenziókat, amelyek mentén
a módszerek csoportosíthatóak.
1.6.2. 2.6.2. Az adatgyűjtésre szolgáló alapvető módszertani lehetőségek

Képzeljük el, hogy a Marsról a Földre érkező tudósok vagyunk. Azzal a küldetéssel érkezünk, hogy kiismerjük a
földi élőlények tulajdonságait, képességeit, viselkedését és gondolkodásmódját. Milyen alapvető lehetőségeink
vannak a tudományos adatgyűjtésre? Lehetőségeink a következőek (feltételezve, hogy barátságos fogadtatásra
lelünk és értjük kommunikációjukat): 1. megfigyeljük őket anélkül, hogy beavatkoznánk az életükbe; 2. szóban
vagy írásban megnyilatkozásra késztetjük őket; 3. ellenőrzött helyzetek keretében vizsgáljuk meg a
viselkedésüket; és végül 4. megpróbálhatjuk elemezni viselkedésük és kultúrájuk produktumait (hirdetéseiket, e-
mailjeiket stb.). Alapjában véve ezek a lehetőségek állnak rendelkezésünkre akkor is, ha földi
pszichológusokként szeretnénk embertársaink bonyolult intra- és interperszonális világát megérteni. Az
adatgyűjtést szolgáló alapvető módszertani lehetőségek tehát a következők:
• Természetes megfigyelés. Szélesebb értelemben minden kutatómunka megfigyelés. Szorosabb értelemben

azonban a megfigyelésen mint adatgyűjtési módszeren olyan eljárásokat értünk, amelyek a vizsgált személy
vagy személyek természetes viselkedésének közvetlen, célzott észlelésén alapulnak.
• Megnyilatkozásra késztetés szóban vagy írásban. Idetartoznak az olyan eljárások, amelyek valamilyen
feladat- vagy kérdéssorozat segítségével késztetik válaszadásra a részt vevő személyt; ilyenek a tesztek és a
kérdőívek.
• Kísérlet. Olyan tervszerűen előidézett és kontrollált helyzet, amelyben egy vagy több változót szisztematikus
módon manipulálunk, és ennek viselkedésre tett hatását rögzítjük. A kontroll mértéke alapján
megkülönböztethetjük az „igazi” kísérleteket azoktól a „kvázikísérletektől”, amelyekben a kontrollt nagy
részben feladjuk.
53
MÓDSZEREK
• Dokumentumelemzés. Olyan kész produktumok vizsgálata, amelyek informatívak szerzőjük vagy szerzőik
pszichés folyamataira nézve. Ilyen elemzés tárgyát alkothatják vizuális anyagok (például rajzok), írott
szövegek (naplók, hirdetések, reklámok) vagy a természetes élő beszéd regisztrátumai.
A fenti kategorizáció abból a szempontból gondolja végig a kutató lehetőségeit, hogy milyen módon férhet
hozzá az adatokhoz. Ez a megközelítés pragmatikus és középszintű. Ennél elvontabb, metamódszertani jellegű
szempontok is érvényesíthetőek a módszerek csoportosításában, ugyanakkor konkrétabban és differenciáltabban
is fel lehet sorolni a módszercsoportokhoz tartozó eljárásokat. A következő pontban mindkét szintet
megcélozzuk olyan módon, hogy az átfogó kutatási stratégiákhoz illesztve soroljuk fel a legfontosabb konkrét
kutatási eljárásokat.
1.6.3. 2.6.3. A kutatási módszerek áttekintése alapstratégiák szerint

A következőkben a kvantitatív-kvalitatív felosztást tekintjük kiindulópontnak, a kvantitatív dimenzión belül
pedig a kísérleti-korrelációs felosztást fogjuk követni. Ennek alapján három fő stratégiába soroljuk a
pszichológiai kutatás módszereit; ezek a következők: I. a kísérleti, II. a korrelációs és III. a kvalitatív stratégia.
A következő áttekintés célja az, hogy kialakuljon egyfajta átfogó taxonomikus kép a pszichológia kutatási
módszereiről. Az áttekintés során megelőlegezünk néhány olyan ismeretet, amelyet megalapozottabban csak az
egyes módszerek tárgyalásakor veszünk sorra.
I. A kísérleti stratégia ► Az eddigiek során a kísérlet kettős szerepben jelent meg: úgy is, mint a
természettudományos kutatásfilozófiához kapcsolódó kutatási stratégia, és úgy is, mint konkrét módszertani
eljárás. Ez a kettősség valós: a kísérletezés tágabban olyan stratégiának tekinthető, amely az oksági
viszonyok feltárásának alapelvét hangsúlyozza, szűkebben pedig konkrét eljárás, amelynek különböző típusai
léteznek. A kísérleteket a következő szempontok alapján osztályozhatjuk:
1. Annak alapján, hogy hány független változó van, megkülönböztethetünk EGY és TÖBBVÁLTOZÓS
kísérleteket. Az előbbire példa egy olyan kísérlet, amelyben a szógyakoriság hatását vizsgáljuk a felidézésre;
az utóbbira pedig ugyanez a kísérlet, ha a szógyakoriság mellett a szavak hosszúságának hatását is
vizsgáljuk.
2. Annak alapján, hogy külön csoportokat hasonlítunk-e össze, vagy ugyanazon személyek viselkedését több
feltétel mellett, megkülönböztethetünk KONTROLLCSOPORTTERV- és KONTROLLFELTÉTELTERV-
kísérleteket. Az előbbire példa egy olyan kísérlet, amelyben a koffein hatását vizsgáljuk a figyelmi
koncentrációra három csoport részvételével, amelyek alacsony, közepes, illetve magas dózisban részesülnek;
az utóbbira pedig ugyanez a kísérlet, ha csak egy csoportot alkalmazunk olyan módon, hogy minden
résztvevő részesül a három dózisban.
3. Annak alapján, hogy történik-e ellenőrzött csoportba sorolás, beszélhetünk „IGAZI”, illetve
„KVÁZIKÍSÉRLETEKRŐL”. Az előbbiek megkülönböztető jegye a kísérleti személyek ellenőrzött
csoportba sorolása. A kvázikísérlet ezzel szemben olyan eljárás, amelyben az ellenőrzött csoportbasorolás
nem valósul meg, mert természetes úton kialakult csoportokkal történik a kísérletezés (természetes csoport
lehet például egy iskolai osztály vagy egy kórházi betegcsoport).
4. A helyszín alapján megkülönböztethetünk LABORATÓRIUMI és TEREPKÍSÉRLETEKET. A

„laboratórium” minden misztikum nélkül olyan helyiséget jelent, amelyet kifejezetten a tudományos kutatás
céljára rendeztek be. A laboratórium általában valamilyen tudományos intézmény részeként működik. A
kutatás céljától függően lehet egy otthoni körülményekre emlékeztető barátságosan berendezett szoba vagy
erősen műszerezett helység. A „terep” természetes körülményeket jelent. A terepkísérletek zöme
kvázikísérlet (nem jellemző, de terepen lehetséges igazi kísérletet is folytatni, például ha szabadtéri
körülmények közötti természetes észlelést vizsgálunk az igazi kísérlet kritériumainak eleget téve).
5. Annak alapján, hogy sok vagy csak néhány (vagy esetleg csak egyetlen) személy vesz-e részt a kísérletben,
megkülönböztethetünk a tipikustól eltérő KIS N-SZÁMÚ KÍSÉRLETEKET. E kísérlettípus valódi független
változók hatását nézi, de csak egy vagy néhány személy (vagy kísérleti állat) részvételével. Ebben a
vizsgálatban az összehasonlítás alapja ugyanazon vizsgálati alany több időpontban adott reakciója; a legjobb
példa rá a Skinner által képviselt kísérletezési stílus. A kis N-számú kísérlet felfogható „kísérleti
esettanulmánynak” is, de nem tévesztendő össze az esettanulmány néven ismert eljárással (lásd alább).
54
MÓDSZEREK
6. Annak alapján, hogy emberekkel, állatokkal vagy gépekkel végezzük-e a kísérletet, beszélhetünk HUMÁN-
vagy ÁLLATKÍSÉRLETEKRŐL, illetve SZIMULÁCIÓRÓL. Ez utóbbi esetben a számítógépes modellezés
lehetőségét használjuk fel az emberi képességek vizsgálatára.
I. A korrelációs stratégia ► A korrelációs stratégiának többféle módszer felel meg, elsősorban (de nem
kizárólagosan) abból a körből, amit feljebb „szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozásra késztetésként”
neveztünk. Ezek a következők:
1. A pszichológiai TESZT olyan tervszerűen összeállított kérdés-, illetve feladatsor, amelyik a vizsgált
személyek meghatározott mentális vagy személyiségjellemzőit méri. A tesztek a standardizálás
következtében normatív összehasonlításra alkalmas adatokat szolgáltatnak. Korrelációs összefüggéseket
vizsgálhatunk például ugyanazon személyek két teszten mutatott értékei között vagy a teszteredmények és
más változók (pl. iskolázottság) között.
2. A KÉRDŐÍV – vagy kérdőíves felmérés – olyan egyértelmű megoldással nem rendelkező kérdéssor, amelyik
segítségével adatokat gyűjthetünk bármely kérdésre vonatkozóan (például szokásokról, véleményekről,
személyiségvonásokról). A kérdőívek számszerűsített eredményeket adnak, amelyek korreláltatha- tóak
bármely tényezővel. Speciális kérdőív a szociometria.
3. A SKÁLÁK olyan gondosan megszerkesztett kijelentéssorok, amelyek a vizsgált személyek értékelő

viszonyulásait mérik olyan módon, hogy a válaszadót a kijelentésekkel való egyetértésük fokának
kifejezésére késztetik. Leggyakoribbak a pszichológiai szakirodalomban az attitűdskálák. A skálák speciális
kérdőíveknek tekinthetőek. A skálán kapott pontszámok a kérdőívhez hasonló módon korreláltathatóak
bármely érdeklődésre számot tartó tényezővel. Speciális skála a szemantikus differenciál is.
4. Lényegében kérdőívnek tekinthető a szóbeli kikérdezésnek az a fajtája is, amelynek során kötött formában
kérdezik ki a vizsgálati személyt egy kutatási témában – ez a módszer a STRUKTURÁLT INTERJÚ. A
strukturált interjú alapvetően zárt kérdésekből áll (előre megadott válaszlehetőségek közül kell választani). A
válaszok a kérdőívhez hasonló módon kvantifikálhatóak, az értékek pedig korrelációs viszonylatok alapján
vizsgálhatóak.
5. BEAVATKOZÁSMENTES VIZSGÁLATOKAT másként „nem reaktív” vagy „archív anyag kutatásnak” is

szokták nevezni. Archív anyag nagyon sokféle tárolt nyilvános és magánjellegű dokumentum és adat lehet:
naplók, levelek, életrajzok, bírósági tárgyalások jegyzőkönyvei, családfák, népszámlálási adatok,
újságcikkek, osztálynaplók, fogalmazások, baleseti statisztikák. A beavatkozásmentes vizsgálatok jó része
korrelációs jellegű kutatás.
6. A korrelációs vizsgálat megvalósítható kvantitatív szövegelemzésen keresztül is; ez az eljárás úgy ismert,
mint a TARTALOMELEMZÉS módszere.
7. Végül a korrelációs stratégia keretében alkalmazható a STRUKTURÁLT MEGFIGYELÉS módszere: ebben

az esetben előre meghatározott kategóriák előfordulásának gyakorisága áll a megfigyelés középpontjában, és
a megfigyelt jellemzők más jellemzőkkel való korrelációit lehet vizsgálni.
I. A kvalitatív stratégia ► A kvalitatív stratégia jellemző jegyei között említettük többek között az induktív,
leíró jelleget, a folyamatközpontúságot, a sűrű leírásra törekvést, a kisszámú mintát, és a hosszabb kutatási
időt (vö. 2.4.1. pont). Kvalitatív módszereket hagyományosan alkalmaznak a pszichológiai kutatásokban, a
kvalitatív kutatási stratégia újabb fellendülése azonban szélesítette a lehetőségek körét. Ebbe beletartozik régi
módszerek régi módon való alkalmazása, a régi módszerek újszerű módon való alkalmazása, és új módszerek
megjelenése is. A kvalitatív kutatásfilozófia külön hangsúlyt fektet a módszertani sokféleségre és nyitottságra
(Polkinghorne, 1983). A lényegesebb kvalitatív módszerek a következők:
1. A KVALITATÍV TERMÉSZETES MEGFIGYELÉS előre meghatározott kategóriák nélkül kezd neki a

megfigyelésnek és elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi szempontok alapján követi a megfigyelt
viselkedést. (Példaként Piaget saját lányain végzett megfigyeléseire gondolhatunk.) Idetartozik például az
eto- lógiai megfigyelés, az etnográfiai terepmunka vagy a naplóíratás módszere is, amelynek során a
kutatásban részt vevő személyek megadott szempontok alapján életük bizonyos – a vizsgálat szempontjából
érdekes – részleteiről feljegyzéseket készítsenek.
2. Egyszerre hagyományos és újra felfedezett módszer a KVALITATÍV INTERJÚ, amely a strukturált

interjútól abban tér el, hogy a kérdező nyitott kérdéseket tesz fel és hagyja kibontakozni a válaszokat, mert
nem azt tartja szem előtt, hogy bizonyos kérdésekre kvantifikálható válaszokat kapjon, hanem hogy kövesse
55
MÓDSZEREK
és megértse az interjúalany érzéseit és gondolatait. A kvalitatív interjúnak sokféle változata van (pl.
mélyinterjú, narratív interjú, etnográfiai interjú).
3. A SZÖVEGELEMZÉS a szövegek különböző paradigmák szerinti kvalitatív és kvantitatív vizsgálatát jelenti.

A tágan értelmezett „szöveg” magában foglalja a természetes élő beszédet, amelynek vizsgálatára szintén
kialakultak elemzési módszerek.
4. Módszerkombináción alapuló hagyományos, de reneszánszát élő eljárás az ESETTANULMÁNY, amely egy

eset mélységben történő feldolgozását jelenti. Az „eset” lehet egy személy (például egy különleges
emlékezeti képességgel rendelkező ember) vagy például egy intézmény, vagy egy esemény is (például, ha
egy intézmény átszervezésének szervezetpszichológiai következményeit tárjuk fel vagy egy tömegkatasztrófa
tömeglélektani okait kutatjuk).
A pszichológiai kutatás módszertana nem lezárt rendszer. A bővülés egyik forrását az jelenti, hogy a
pszichológia egyes területei szoros kapcsolatba kerülnek más tudományágakkal. Ilyen kapcsolódás alakult ki
többek között a mesterséges intelligenciakutatással (ennek következtében vált a kognitív pszichológiában fontos
módszerré a számítógépes szimuláció), a nyelvészettel, az etológiával, az antropológiával, a genetikával és az
agykutatással. A módszertan nyitottságának másik forrását az jelenti, hogy újabb és újabb metodikai paradigmák
bontakoznak ki a különféle tudományos problémák körül. Ha egy-egy ilyen paradigma sikeres lesz, akkor
egyszerre sok kutató kezdi alkalmazni és továbbfejleszteni. Ilyen például a csecsemőkori észlelés és kogníció
kutatásában a habituációs paradigma (amikor a gyermek ingerrel való telítődését használják fel a
következtetésekre) vagy a fogalmi szerveződés terén az Eleanor Rosch nevéhez fűződő prototípus kutatási
paradigma (amikor a vizsgálati személyeknek azonos fogalmi körhöz tartozó eseteket kell értékelniük a
prototipikusság szempontjából). A metodikai paradigmák a kutatási problémákra szabott „rejtvénymegoldó”
eljárások, a kuhni normál tudomány értelmében. Gyakori, hogy egy-egy kutatási terület fejlődése annak
köszönhető, hogy olyan újabb a módszertani eljárások alakulnak ki, amelyek vizsgálha- tóvá tesznek egy addig
hozzáférhetetlen problémát. A tudományos fejlődés nem kis mértékben a módszerek kreatív megújításától függ.
2.3. táblázat - 2.3. TÁBLÁZAT ► A pszichológia kutatási módszereinek áttekintése

stratégiák szerint
Stratégia Módszerek
I. Kísérleti stratégia Egy vagy többváltozós
Kontrollcsoport vagy kontrollfeltétel
Igazi vagy kvázikísérlet
Laboratóriumi vagy terepkísérlet
Rendhagyó kísérlettípusok o alacsony „N" o

fenomenológiai o számítógépes szimuláció
Humán- és állatkísérlet
II. Korrelációs stratégia Teszt
Kérdőív
Skála
Strukturált interjú
Strukturált megfigyelés
56
MÓDSZEREK
Kvantitatív tartalomelemzés
III. Kvalitatív stratégia Kvalitatív interjú
Kvalitatív megfigyelés
Etnográfia
Naplóíratás
Esettanulmány
Szövegelemzés
A továbbiakban a pszichológiai kutatás olyan általános problémáit vesszük sorra, amelyek mindenféle kutatást
érintenek. Ezek a mérés, a mintavétel és a statisztika, valamint a kutatásetika kérdéskörei. A mérés
problémájához kapcsolódóan tekintünk át három kiemelkedő módszertani tradícióval rendelkező területet: a
reakcióidő kutatását, a pszichofizikát és a pszichofiziológiát. Ezután térünk rá az egyes módszercsoportok
megbeszélésére. Elsőként a kísérletezés alapvető fogalomrendszerét és metodikáját tárgyaljuk meg; ezt követik
azok a módszerek, amelyek a korrelációs stratégiához, illetve a kvalitatív stratégiához kötődnek.
1. Kutatási módszerek és metodológiai paradigmák ► Legáltalánosabb szinten két alapvető
kutatásmetodológiai paradigmát különböztethetünk meg, amelyeket metaforikusan kétféle utazási stílusnak is
tekinthetünk. A természettudományos paradigma jegyében céltudatos „kvantitatív” utazók, a hermeneutikai
paradigma jegyében viszont nézelődésre hajlamos „kvalitatív” utazók vagyunk. A kétféle utazás nem
egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő lehetőség.
2. A természettudományi paradigma közelről: a kísérletezés ► A természettudományos paradigma módszertani

alapköve a kísérletezés. Galilei, Pascal és Pallanzani munkásságában felismerhetjük a természettudományos
kísérletezés alapelveit: az elméletileg megalapozott hipotézisállítást, a jelenség „megtisztítására” való
törekvést, a tervszerűen megválasztott, szisztematikusan elrendezett körülmények között történő, és bárki
által megismételhető összehasonlító megfigyelést és mérést. A természettudományok a 19. századtól kezdve
úgy tekintenek a kísérleti módszerre, mint via regiára, a tudás megszerzésének királyi útjára.
3. A hermeneutikai paradigma közelről: a kultúrantropológia ► A kutlturális antropológiában kialakult

etnográfiai módszerek a hermeneutikai paradigmát testesítik meg. A kultúrák kutatásában az objektivitás és a
kvantifikáció szokásos eszközei csekély mértékben érvényesülhetnek. A belehelyezkedő, a kultúra tagjainak
szemszögével azonosuló kutatói attitűd lényegi eleme a folyamatba való bele- helyezkedés, a belülről történő
megértés, a kibontakozó válasz felismerése, és a kutatás közben történő reflexív értelmezés. A saját
kultúrában végzett kutatások során a kultúrantropológus úgy közeledik egy-egy csoporthoz, mint idegen
kultúrához.
4. A kvantitatív és a kvalitatív kutatási stratégia ► Technikaibb megközelítés alapján megkülönböztethetjük a

kvantitatív és a kvalitatív kutatási stratégiát, illetve módszereket. Másfajta kérdések megválaszolására
alkalmas a kvantitatív és a kvalitatív megközelítés. Az, hogy mikor melyik kerül előtérbe, függ a téma
jellegétől, a kutatás céljától és a kutatási terület fejlettségétől, valamint a kutató beállítottságától és
képzettségétől.
5. A pszichológia módszertani hagyományai és vitái ► A pszichológiai kutatások fejlődése során a kísérleti, a

pszichometrikus és a kvalitatív megközelítés körül bontakoztak ki a fő módszertani hagyományok. Az 1960-
as és 1970-es évektől megerősödtek a tradicionális megközelítésektől eltérő „alternatív hangok” – ilyen
például a fenomenológiai, a kulturális, a diszkurzív és a narratív pszichológia. A pszichológia útkereséseit
máig sem lezárt viták jelzik.
6. A pszichológiai kutatás módszerei – áttekintés ► A pszichológiai módszerek csoportosítását a különböző

kézikönyvek és tankönyvek eltérően oldják meg.
57
MÓDSZEREK
Az itt követett felosztás szerint az alapvető adatgyűjtési lehetőségek alapján megkülönböztethető: közvetlen
megfigyelés, szóbeli vagy írásbeli kérdezés, kísérlet; valamint dokumentumelemzés. A stratégiai szempontból
meghatározható három fő módszercsoport a következő: kísérleti módszerek, korrelációs módszerek és kvalitatív
módszerek.
2. 3. A KUTATÁS ÁLTALÁNOS MÓDSZERTANI

KÉRDÉSEI
2.1. 3.1. A MÉRÉS PROBLÉMÁJA A PSZICHOLÓGIÁBAN
2.1.1. 3.1.1. A tudományos mérés kritériumai és nehézségei
A tudományos kutatásban a mérés alapvető szerepet játszik: lehetővé teszi az állítások pontos és egyértelmű
megfogalmazását és igazolását. Nehéz lenne egyértelműen igazolni például, hogy a mozgás hőt fejleszt, ha nem
tudnánk pontosan megállapítani az adott hőmérsékletet mozgás előtt, közben és utána, vagy nehéz lenne feltárni
az emberi test működését, ha nem tudnánk számszerű mércéhez kötni a vérnyomást vagy a szívműködést. A
mérés S. S. Stevens 1951-ben írt meghatározása szerint „számokhozzárendelése tárgyakhoz vagy
eseményekhez, meghatározott szabályok szerint” (idézi Carmines és Zeller, 1979, 9). A mérés során a dolgok
vagy események megfigyelt tulajdonságait (pl. vérnyomás, hő) a számok világához rendeljük, kihasználva, hogy
a számok közötti viszony alkalmas a mért tulajdonság jellemzésére. így a dolgokat és folyamatokat
pontosabban, egyértelműbben tudjuk jellemezni és összehasonlítani. A mérés velejárója, hogy a megfigyelt
tényezőket úgy határozzuk meg mint változókat, amelyek különböző értékeket vehetnek fel egy adott mérési
dimenzió mentén (vö. 2.1.2.). A mérés ezen túlmenően lehetővé teszi a statisztika alkalmazását is, amelynek
alapvető szerepe van az adatok rendszerezésében és a valószínűségi következtetések levonásában.
Keresztmetszeti mérés esetén több személyt vagy csoportot hasonlítunk össze, hosszmetszeti mérés során
ugyanazon a személyen vagy csoporton felvett ismételt mérések eredményeit hasonlítjuk össze. Az
összehasonlítás értelme mindig a számszerűsíthető különbség keresése, de a különbség nem beszél önmagáért,
azt értelmezni kell. Mérni bármit lehet (emlékezzünk a lélek súlyának megmérésére irányuló vizsgálatra, vö.
1.2. pont), de a mérésnek mindig csak egy elméleti rendszerrel összefüggésben van értelme. Elméletünkből
fakad, hogy mit mérünk, miért, és az eredményt hogyan értelmezzük. Ha már tudjuk, hogy milyen indokból mit
szeretnénk mérni, akkor előtérbe kerülnek a mérés minőségi kritériumai:
1. Az érvényesség: A mérés folyamata során valóban azt mérjük-e, amit mérni szándékozunk? Nem szól-e bele
valamilyen nemkívánatos hatás a mérés eredményébe, amelynek következtében valójában nem azt mérjük,
amit mérni kívánunk?
2. A megbízhatóság: Stabil-e mérésünk eredménye? Azonos vagy közel azonos értékeket kapunk-e, ha a mérést
megismételjük? Ha feltételezhető, hogy a mért dolog a két mérés között eltelt idő alatt nem változott, és
ugyanazon mérés más eredményt hoz, akkor feltételezhető, hogy valamelyik mérés (vagy mindkettő)
megbízhatatlan volt.
3. Az érzékenység: Elég érzékeny szinten végeztük-e a mérést céljainkhoz képest? Mérni lehet durva mércével
is és finom mércével is (egy érzékeny szeizmográf az enyhe földrengést is kimutatja). Ha a mérési eszköz
nem eléggé érzékeny, akkor tévesen akár úgy is tűnhet, hogy egy létező jelenség nem létező.
A mérés hétköznapi formáiban egyszerű művelet: a mérlegre téve kimérjük a lisztet, mérőléc segítségével
megmérjük a testmagasságot, lázmérővel a lázat és így tovább. A tudományos célból alkalmazott mérés azonban
még egy egyszerű közegre vonatkoztatva is sok problémát vet fel. Tegyük fel például, hogy egy tudományos
vizsgálat keretében gyermekek testmagasságát kell mérnünk. Mi mindenre kell ügyelnünk? Többek között a
testtartásra; ha az egyik alany hanyag testtartással áll a mérlegre, míg a másik kihúzza magát, vagy esetleg
ágaskodik, akkor nem azonos dolgokat mérünk. Elképzelhető viszont, hogy a szokásos testtartás melletti
testmagasságot kívánjuk mérni, tehát a céltól függően ki kell kötnünk, hogy a szokásos vagy a kihúzott testtartás
melletti magasságot kívánjuk-e mérni, és megfelelő instrukcióval, ellenőrzéssel biztosítanunk kell, hogy a
személy valóban a kívánt módon álljon. Felmerül azután, hogy a nap mely időszakában végezzük a mérést.
Ismert ugyanis, hogy a gerinccsigolyák közötti porckorongok magas víztartalmú szövetek, amelyekből bizonyos
mértékben kipréselődik a víz, ha sokat állunk, ülünk vagy megyünk, ennek következtében az esti
testmagasságunk néhány milliméterrel alacsonyabb mint a reggeli. Kérdés, hogy milyen pontosságú mérésre
törekszünk; számít ez a néhány milliméternyi ingadozás? Ha igen, akkor a méréseket ugyanabban a napszakban
58
MÓDSZEREK
kell végezni. Kérdés továbbá, hogy pontos és megbízható-e a mérleg és a mérést végző személy (nem olvassa-e
félre néha a számokat, világosan és konzekvensen adja-e az instrukciókat és ellenőrzi-e a betartásukat stb.).
Egy másik példa lehet az agy súlya a halál beállta után. Egy elhunyt ember agyméreteinek megállapítása
viszonylag egyszerű feladatnak tűnhet, de figyelembe kell venni, hogy az eredményt sok tényező
befolyásolhatja. Például az, hogy az agyat hol választják el a gerincvelőtől, eltávolítják-e az agyburkokat,
folyadékba helyezik-e az agyat, milyen hőmérsékleten tárolják, mennyi idő telik el a halál beállta óta és így
tovább. Két agyra vonatkozóan csak akkor lehet azt állítani, hogy az egyik nagyobb, mint a másik, ha ezek a
körülmények minden részletükben azonosak. Ha viszont valójában az élő agy súlyára szeretnénk következtetni a
halott agy súlya alapján, akkor figyelembe kell venni egyéb tényezőket is: például az életkort (az agy súlya az
öregedéssel csökken) és a halál okát (elhúzódó, degeneratív betegségek miatt szintén csökken a súly). Ha azért
vagyunk kíváncsiak az agy súlyára, mert különböző csoportokat (például férfiakat és nőket vagy emberi „rasszo-
kat”) szeretnénk összehasonlítani agysúlyuk alapján, akkor már a testmagasság és a tápláltság paramétereit is
figyelembe kell vennünk. Ezután pedig kérdés, hogy amennyiben korrekt mérések eredményeképpen
csoportkülönbségeket találunk, akkor abból milyen következtetést vonunk le?
Az agy súlyát (sok más koponyaméret-változóval együtt) gyakran vizsgálta a 19. század végének népszerű
pszichológiai irányzata, a kraniometria. A kraniometria képviselői méréseiket azért végezték, mert az agy és a
koponya méreteit az intelligencia mutatójának tekintették, és következtetéseket kívántak levonni a különböző
emberi csoportok intelligenciájára vonatkozóan. Paul Broca (1842-1880) francia neurológus, aki elsősorban a
beszédközpont bal agyféltekén történt lokalizációja révén vált ismertté, egyúttal a kraniometria egyik
vezéralakja is volt. A koponyatérfogatra vonatkozó mérései kiterjedtek, gondosak és precízek voltak. Ezek a
mérések mégis negatív példaként kerültek be a szakirodalomba, mert utólagosan kimutathatóan
prekoncepciózusnak mutatkoztak. Broca a 19. század második felében uralkodó szemléletnek megfelelően
axiomatikusnak tekintette, hogy az emberi rasszokat lineárisan sorba lehet rendezni értelmi képességeik alapján,
méghozzá oly módon, hogy a fehér bőrű férfiak állnak a rangsor élén. A mérések bonyolultsága elegendő teret
nyújtott ahhoz, hogy az eredményeket a csalás szándéka nélkül is tendenciózusan torzítani lehessen. Broca
közvetlen értelemben gondosan és pontosan végezte méréseit. A minta megválasztása azonban szelektíven és
tendenciózusan történt, a kritériumok alkalmazása nem volt következetes, a magyarázat pedig ad hoc módon
alakult a kívánt irányban (Gould, 1999, 3. fejezet). Broca példája illusztrálja, a prekoncepció abban az esetben is
befolyásolni tudja a mérést, ha a kutató őszintén elfogulatlanságra törekszik. Alfred Binet is feljegyezte, hogy
amikor egy kórházban igen fontos méréseket végzett tanítványa, Simon segítségével ugyanazon „idióták és
imbecillisek” fején, akkor Simon következetesen alacsonyabb értékeket kapott, mint ő. Viszont miután a
különbség tudatában megismételte méréseit, saját értékei alacsonyabbak lettek. Binet-t ez a tapasztalat
elgondolkodtatta, s hamarosan elfordult a kraniometriai mérésektől (Gould, 1999, 156).
A mérés az objektivitás nagy hatalmú eszköze a tudomány kezében. A mérés szoros kapcsolatban áll azzal, amit
ténynek nevezünk; a tény pedig másként fogalmazva valóság, igazság, bizonyosság, „faktum”. A
módszertanilag kikezdhetetlen mérés meg tudja erősíteni, ténnyé tudja változtatni azt, ami azelőtt feltételezés
volt: ez az oka a tudományban a kvantitatív adatok tiszteletének. A mérés objektivitása azonban több ponton
sérülhet, már a mérés előtti mintaválasztás során, és a szorosan vett mérési folyamat közben is. Előfordulhat,
hogy a mérés az objektivitás látszatát szolgálja. Mérés segítségével ugyanakkor tudományos feltevéseinket a
lehető legnagyobb fokú tárgyilagossággal és elfogulatlansággal tudjuk bizonyítani, ez azonban nagy
körültekintést igénylő feladat.
2.1.2. 3.1.2. Mérés és operacionalizáció a pszichológiában

Stevens fent idézett definíciója szerint a mérésszámok szabályok szerint történő hozzárendelése dolgokhoz vagy
eseményekhez. A pszichológia szempontjából azonban az a probléma, hogy a mérés célpontja többnyire nem
dolog vagy esemény, hanem ezeknél elvontabb tulajdonságok és jellemzők. A testmagasság vagy az agy súlya
közvetlenül mérhető fizikai dolog, illetve tulajdonság, ezeket a változókat egyértelmű szabályok szerint hozzá
tudjuk rendelni az ismert mértékrendszerekhez. Láttuk, hogy a tudományos mérés esetében még ezeket az
egyszerű változókat is előzetesen definiálni kell (pl. meg kell határoznunk például, hogy az agyburkokat az
agyhoz számítsuk-e vagy sem), a definíció azonban viszonylag könnyen és egyértelműen megoldható.
A pszichológia is alkalmaz olyan méréseket, amelyek viszonylag egyértelműen mérhető fizikai, pszichofizikai
vagy fiziológiai dimenziókra vonatkoznak; ilyen a reakcióidő, az ingerküszöb, a galvanikus bőrreakció, a
pupilla tágulása, és a többi (vö. 3.2. pont). Azonban már a testi jellemzők között is van olyan, amely nehezen
tehető mérhetővé. A szépség például testi vonás, mégsem mérhető közvetlen mércével. Még kevésbé mérhető
közvetlenül és egyértelműen az emberek hiúsága vagy előítéletessége, mert ezek a vonások semmilyen fizikai
dimenzióhoz sem köthetőek. Megfigyeléseink alapján benyomást, illetve véleményt tudunk alkotni arról, hogy
59
MÓDSZEREK
valaki mennyire szép vagy előítéletes. Egészen más feladat azonban tudományosan mérni ezeket a
tulajdonságokat. A mérés alapfeltétele, hogy a megmérendő dologról egyértelmű definíciót tudjunk alkotni és
hogy egyértelmű szabályok szerint tudjuk megvalósítani a számok hozzárendelését. Minél inkább összetett és
megítéléssel terhelt a mérni szándékozott tulajdonság, annál nehezebben megvalósítható mindkét követelmény.
Ismert példa a pszichológiai mérések nehézségeire az intelligencia fogalma. Bár ez a jellemző a kezdetektől
fogva izgatja az emberi tulajdonságok kutatóit, a nehézségek már a definíció körül jelentkeznek. Lényegében
máig sem sikerült olyan meghatározást kidolgozni, amely minden szakmai csoport számára elfogadható lenne.
Egyesek az intelligenciát egy alapvető és általános értelmi képességnek tartják, mások viszont részképességek
együttesének tekintik. További kérdés, hogy mit válasszunk az intelligencia mint elvont emberi tulajdonság
konkrét mutatójának. A kraniometria, mint láttuk, a koponyával kapcsolatos méreteket tekintette az intelligencia
legjobb mutatóinak. Ennek a tudományos vállalkozásnak a bukása azután utat nyitott az intelligenciatesztek
kidolgozása felé. Az ismert intelligenciatesztek általában érvényesnek és megbízhatónak ismert mérési
eszközök, a tesztfelvétel standard körülményeit azonban a gyakorlatban nem mindig tartják be, és máig is
vitatott, hogy ezek a tesztek valójában mit is mérnek; mennyiben tükröznek veleszületett adottságokat, egyéni
tapasztalatot vagy kulturális befolyást.
A problémák egyik alapvető forrását tehát a mérés közvetettsége jelenti. Ez mindig jelen van, ha a mért dolog
valójában műveleti szinten meghatározott mutató, index, azaz valami olyannak a mutatója, ami maga
közvetlenül nem mérhető. Nem kell messzire menni, hogy lássuk az ebben rejlő problémát. Vegyük például a
szomjúság közismert állapotát. A szomjúság definiálható úgy, mint a szervezet vízvesztesége következtében
beálló fiziológiai szükségállapot, amely együtt jár egy meghatározott testi érzéssel. A szomjúság közvetlenül
nem figyelhető meg és nem mérhető. Közvetlenül megfigyelhetünk viszont olyan testi vagy viselkedésbeli
változókat, amelyek alapján arra következtethetünk, hogy valaki szomjas; ilyen például a cserepes száj vagy az
ivás. A cserepes száj vagy az ivás közvetlenül megfigyelhető mutatói egy elvontabb, közvetlenül nem
megfigyelhető fogalomnak, a szomjúságnak.
A szomjúság fogalma absztrakció eredménye. A pszichológiai fogalmak hasonlóképpen elvont jelentések, csak
éppen jelentősebb elméleti munka eredményei, ahogyan korábban említettük: elméleti konstruktumok (vö. 1.7.1.
pont). Ha felütünk egy pszichológia-tankönyvet, tucatjával találunk ilyen elméleti konstruktumokat; például:
perceptuális elhárítás, dezindividuáció, alakkonstancia, munkamemória, procedurális tanulás és így tovább. A
konstruktumok egy része hétköznapi fogalomnak tűnik, de valójában ezek is gondos fogalomalkotás
eredményei. Hogyan tehetőek mérhetővé ezek a komplex fogalmak? Csakis olyan módon, ha közvetlenül
megfigyelhető jellemzőkhöz kötjük őket. Ez a folyamat a már említett operacionalizálás: az absztrakt dimenziók
mérhetővé formában való meghatározása, műveleti szintű definiálása (vö. 1.7.1. pont). A szomjúság fogalmi
meghatározása az elméleti definíció; a műveleti definíció pedig a szomjúság mérhető mutatójának
meghatározása. A műveleti definíció meghatározza, hogy pontosan hogyan teszem megfigyelhetővé és
mérhetővé a mérni szándékozott fogalmat. A szomjúság műveleti definíciója lehet például az, hogy iszik-e
valaki abban az esetben, ha ivóvíz áll a rendelkezésére vagy pontosabban, hogy mennyit iszik és mennyi idő
alatt.
A tudományos fogalomalkotó munka gyökerében empirikus: a fogalmak megfigyelhető megnyilvánulások

alapján leszűrt absztrakciók, maguk viszont már közvetlenül nem figyelhetőek meg. Az elvont jelentés
meghatározása után felmerül az a kérdés, hogy érvényes absztrakció született-e, és hogy hogyan lehet a
fogalmat közvetlenül megfigyelhetővé és mérhetővé tenni. A folyamat tehát egy oda- vissza fordítást tartalmaz:
először a jelenséget a tapasztalati szintről általánosítjuk az elmélet szintjére (elméleti definíció), majd az
elméleti fogalmat a műveleti definíción keresztül visszafordítjuk a megfigyelés és a mérés gyakorlati szintjére
(vö.3.1. ábra).
A kötődés fogalma például számos megfigyelésen alapszik, amelyek azt mutatják, hogy a gyermek (vagy az
állatkölyök) kitüntetett érzelmi kapcsolatban áll azzal, aki őt gondozza (a majomkölyök anyjába kapaszkodik,
közelségét keresi, a gyermek felsír, ha anyját nem látja stb.). A kötődés fogalma absztrakció, amely definiálható
úgy, mint az a tartós érzelmi kötelék, amelyet a csecsemők gondozóikkal, először általában anyjukkal kezdenek
kiépíteni 6-9 hónapos kor között (vö. Cole és Cole, 1997, 701). Ez a fogalom különböző elméleti rendszerekbe
illeszthető (ilyen Freud drive-redukciós magyarázata, Erikson pszichoszociális magyarázata és Bowlby
evolúciós elmélete). Az elméleti definíciókat azonban ki kell egészíteni a műveleti definícióval, hogy
mérhetővé, és ezáltal tesztelhetővé váljon az elméleti orientációt megtestesítő fogalom. A kötődés
operacionalizálása tekintetében két ismert metodikai paradigma született: Harlow (1959) „drót anya – szőr
anya” helyzete és Ainsworth „idegen” helyzete (Ainsworth, Bell és Stayton, 1971). Az előbbi esetben a kötődést
újszülött rhesus majmok részvételével vizsgálták és a műveleti definíció az élettelen pótanyán eltöltött idő
mennyisége volt; az utóbbi esetben 12-18 hónapos gyermekek és édesanyjuk részvételével folyt a kutatás és a
60
MÓDSZEREK
műveleti definíció a gyermekek reagálási módja volt abban a helyzetben, amelynek során az anya egyedül
hagyta a gyermeket egy szobában (egy idegen jelenlétében), majd visszatért. A számszerűsíthető mutatók a
következők voltak: mutat-e a gyermek nyugtalanságot az anya távozásakor; meg tudja-e őket vigasztalni az
idegen; az anya visszatérésekor odamegy-e anyjához és megnyugszik-e (vö. 3.1. ábra). Harlow és Ainsworth
tehát mérhetővé tették a kötődést, de világos, hogy az ilyenfajta mérés koncepciójában és gyakorlati
megvalósításában is jelentősen eltér a fizikai értelemben vett méréstől.
3.1. ÁBRA ► A műveleti definíció meghatározásának folyamata
2.1.3. 3.1.3. A mérés érvényességének kérdése

A mérés érvényessége azt jelenti, hogy valóban azt mérjük, amit mérni szándékozunk. Ez a kritérium gyakran
azért nem valósul meg, mert valamilyen zavaró változó hatása érvényesül a mérés eredményében. Ha például a
testmagasság mérésénél néhány személyt elfelejtünk az egyenes testtartásra emlékeztetni, akkor a következetlen
instrukcióadás zavaró változó, amely nem szándékolt módon egybefonódik a mérés eredményével, és az
egybefonódás következtében nem tudhatjuk, hogy pontosan mit is mértünk: a szokásos vagy a kihúzott testtartás
melletti testmagasságot a (vö. 3.1. táblázat). Ha a mérésbe zavaró változó hatása keveredik bele, akkor
természetesen a konklúziónk is más alapon nyugszik, mint amit feltételezünk. Ha a mérés érvénytelen, akkor az
azon alapuló következtetés is érvénytelen. Az érvényesség (validitás) a kutatásmódszertan központi kérdése, és
egyben a kutatások módszertani minőségének alapvető fokmérője. Átfogó, egységes fogalom, amely
legalapvetőbb értelemben arra utal, hogy a kutatás során az egyes kutatási folyamatok (az operacionalizálás, a
mérés és a következtetés) megfelelően történnek-e. Valóban úgy történnek-e a dolgok, ahogyan azt
feltételezzük, és valóban azt tesszük-e, amit tenni szándékozunk?
A mérés érvényessége sérülhet akkor is, ha nem megfelelő az operacionalizálás. Kérdés például, hogy vajon
indokolt és igazolt módon választottuk-e meg az elméleti változó műveleti definícióját; azaz érvényes-e
műveleti definíciónk? Egyes buddhista tanítások szerint például a megvilágosodottság szellemi állapotának jele
az, ha valaki tökéletes kört tud rajzolni. Kérdés azonban, hogy a tökéletes kör rajzolásának képessége valódi,
érvényes kifejeződése-e a megvilágosodottság szellemi állapotának; ha ez a műveleti definíció kétségbe
vonható, akkor ennek alapján nem következtethetünk érvényes módon a szóban forgó szellemi állapotra.
További probléma, hogy még ha igazolt is a műveleti definíció, nem biztos, hogy kizárólag csak a szóban forgó
fogalomnak az indikátora. A cserepes száj lehet mutatója a szomjúságnak éppúgy, mint a lázas betegségnek. Az
ivás vagy a cserepes száj a szomjúság valódi, érvényes mutatói, de attól azonban, hogy valakinek cserepes a
szája vagy mert iszik, nem következik bizonyosan, hogy szomjas.
Ainsworth „idegen” helyzete kapcsán például néhányan kétségüket fejezték ki azzal kapcsolatosan, hogy ez a
helyzet mennyire érvényesen méri az anyához való kötődés mintázatait (pl. Kagan, 1986). Ainsworth három
kötődési mintázatot különített el: 1. a szorongó-elkerülő (az anyával való érintkezést nem keresi, az idegen meg
tudja nyugtatni); 2. a biztonságos (az anya jelenlétében nyugodt, távozásakor nyugtalan, az idegen nem tudja
megnyugtatni); és 3. az ambivalens kötődést (állandó nyugtalanság, keresi az anya közelségét, ugyanakkor
ellenáll neki). Az idegen helyzettel kapcsolatban a következő kérdések merültek fel: Nem lehetséges-e, hogy a
műveleti helyzet a temperamentumot éppúgy méri, mint az anyához való kötődést? Nem lehet, hogy a műveleti
definíció megkülönböztethetetlenné teszi az önállóságra törekvést a szorongó-elkerülő kötődéstől, a mindenféle
új helyzetre adott szorongó választ pedig az ambivalens kötődéstől? Tovább nehezíti a helyzetet, ha a változó
értelmezésterhelt, azaz a viselkedés azonosítása értelmezést kíván a megfigyelő, illetve a mérést végző személy
részéről. Például az a viselkedés, hogy az idegen-helyzetben a gyermek az anya visszatérésekor odafordul-e
hozzá vagy sem, nem kíván különösebb értelmezést. Annak megítélése azonban, hogy a gyermek nyugtalan,
már értelmezést kíván, és ugyanazt a viselkedést két megfigyelő különbözőképpen ítélheti meg.
61
MÓDSZEREK
2.4. táblázat - 3.1. TÁBLÁZAT ► Zavaró változó hatása a mérésre
Kísérleti személy Instrukció Mért testmagasság
1. személy Megfelelő instrukció 168 cm
2. személy Instrukció elmarad 165 cm
3. személy Megfelelő instrukció 178 cm
Mérni kívánt változó: Testmagasság
Műveleti definíció: Kihúzott testtartás melletti testmagasság
Zavaró változó: Következetlen instrukció
Ezeket a problémákat itt azért idéztük fel, hogy érzékeltessük: milyen alapvető módon függenek konklúzióink a
műveleti definícióktól, amelyek érvényességét néha egyáltalában nem könnyű biztosítani. Ahogyan a szomjúság
példájával is bemutattuk, egy elméleti változó mindig többféleképpen definiálható műveleti szinten. A műveleti
változó – még akkor is, ha tartalmilag érvényes – mindig csak töredékesen jeleníti meg az elméleti változót,
ugyanakkor nem kizárólag az elméleti változót jeleníti meg (az ivás érvényes mutatója a szomjúságnak, de
szomjúság mellett megjeleníthet például társas alkalmazkodást, kényszert vagy kíváncsiságot is). Az
érvényesség biztosítása csak körültekintő elméleti és gyakorlati munka eredménye lehet (részleteire az egyes
módszerek tárgyalásánál fogunk kitérni). Az érvényesség biztosításához a közvetett pszichológiai mérések
esetén azonban minimálisan az szükséges, hogy a vizsgált változó mind elméleti, mind pedig gyakorlati síkon
világosan definiált legyen, és a műveleti definíció egyértelmű, igazolt tartalmi kapcsolatban álljon az elméleti
definícióval.
Bizonyos esetekben az elméleti és a műveleti definíció közötti kapcsolat igazolása nem okoz problémát.
Amennyiben például azt szeretnénk mérni, hogy egy személy mennyire izgatott, mérhetjük szívritmusát vagy
pupillájának tágulását, mert ezek a fiziológiai mutatók igazoltan és egyértelműen jelzik a szervezet izgalmi
állapotát. Az, hogy valaki egy kísérleti helyzetben hány szóra tud visszaemlékezni egy szólista bemutatását
követően, szintén viszonylag egyértelműen jelezheti rövid távú emlékezetének kapacitását. Más esetekben
viszont az elméleti és a műveleti definíció közötti kapcsolat körültekintő igazolásra szorul; ebbe a kategóriába
esik például minden pszichológiai teszt. Az Eysenck-féle extraverzió teszt (EPQ, Eysenck Personality
Questionnaire, Eysenck és Eysenck, 1975) például az extraverzió szintjét hivatott mérni annak alapján, hogy az
emberek mit válaszolnak a viselkedéses diszpozíciókra irányuló kérdésekre. A kérdőív többéves használata
bizonyította, hogy az EPQ-n elért magas pontszám valóban jelez extraverzióra irányuló tendenciát. A kérdőív
tehát a szóban forgó fogalmi konstruktum érvényes mérőeszközének tekinthető. Fontos azonban szem előtt
tartanunk, hogy a kérdőíven elért pontszám egyáltalában nem méri az extraverziót közvetlen értelemben. Egy
teszten vagy kérdőíven elért pontszám alapján annyit tudunk mondani, hogy az egyik személy az adott mérés
szerint extrovertáltabbnak vagy intelligensebbnek mutatkozott, mint az átlag. Nem mértük azonban
intelligenciáját vagy extro- verzióját abban az értelemben, ahogyan testsúlyát vagy testmagasságát mérnénk.
Eddig a mérés közvetett jellegéből fakadó érvényességi problémákat hangsúlyoztuk. A pszichológiai mérés
azonban azért is alapvetően más, mint a fizikai mérés, mert egy pszichológiai vizsgálat résztvevője tudatában
van annak, hogy megnyilvánulásait megfigyelik és mérik, és ez hatással van viselkedésére, ez a mérési
reaktivitás jelensége. A mérési reaktivitás arra utal, hogy a vizsgált személy viselkedése megváltozik annak
hatására, hogy tudja, viselkedése megfigyelés, mérés tárgya. A mérési reaktivitás a mérés érvényességét
veszélyeztető tényező; ha a személy reaktivitás miatt torzult viselkedését mérjük, akkor megint csak nem azt
mérjük, amit mérni szándékozunk. A mérési folyamat, illetve a mérőeszköz használata lehet kevésbé vagy
nagyon szembeszökő a vizsgált személy számára; ennek megfelelően beszélhetünk a mérés feltűnőségéről. A
legtöbb pszichológiai vizsgálati módszer feltűnő és ezért reaktív. Az emberben általában izgalmat vált ki
önmagában az a tény, hogy egy pszichológiai vizsgálatban vesz részt, és ez befolyásolja viselkedését. A
reaktivitás bizonyos esetekben kiküszöbölhető, például rejtett megfigyelés során vagy a viselkedés kész
produktumainak vizsgálata esetén, ilyenkor beszélünk nem reaktív mérésről. Mindamellett az esetek
többségében a mérési reaktivitás olyan tényező, amellyel számolnunk kell a pszichológiai mérés érvényessége
szempontjából.
62
MÓDSZEREK
2.1.4. 3.1.4. A megbízhatóság és az érzékenység
Az érvényesség mellett a méréssel kapcsolatos másik alapvető követelmény a megbízhatóság, amely arra utal,
hogy a mérés megismétlése esetén az eredetivel azonos vagy ahhoz hasonló értékeket kapunk. Ha valakinek két
egymást követő héten megmérjük a testmagasságát, akkor joggal várható, hogy azonos értéket kapjunk mind a
két alkalommal; vagy ha egy vizsgálati személy egy intelligenciateszten magas pontszámot ér el, akkor joggal
várható, hogy egy hét múltán ugyanazon a teszten, vagy egy hasonló teszten megközelítően azonos eredményt
érjen el. A megbízhatóság a mérési eredmény stabilitására, konzisztenciájára utal. Minél több konzisztens,
egybevágó mérési eredményünk van ugyanarról a dologról, annál inkább biztosak lehetünk abban, hogy jól
mértünk.
Az érvényesség és a megbízhatóság fogalmát a célbalövés hasonlatával lehet érzékeltetni: ha valaki jót lő, akkor
a céltábla közepét találja el. Ha valaki megbízhatóan jól lő, akkor arra lehet számítani, hogy mindig eltalálja a
céltábla közepét. De lehet, hogy valaki konzekvensen mindig mellé talál: lövése megbízható, de nem éri el a célt
(a hasonlat Babbie-től származik, 2001, 167). A mérésnél – akárcsak a célbalövésnél – a lényeg az, hogy
pontosan a célba találjunk, de az is rendkívül fontos, hogy megbízhatóan találjuk el a célt. Az érvényességet és a
megbízhatóságot egyszerre szolgálja a mérési folyamat standardizálása: az arra való törekvés, hogy a mérési
eljárást, beleértve az összes befolyásoló tényezőt és körülményt, azonos szinten tartsuk.
Nem kell azonban meglepődnünk azon, ha az ismételt mérések nem adnak tökéletesen egyező eredményeket.
Számolnunk kell azzal, hogy a mérésekben elkerülhetetlenül variabilitás, változékonyság mutatkozik. Képzeljük
el, hogy egy agysérült beteg szófelismerési képességét vizsgáljuk tesztfeladatokon keresztül, több időpontban.
Nem várható, hogy mérési eredményeink mindig azonosak lesznek, mert a teljesítményt sok különböző tényező
befolyásolhatja; például a beteg pillanatnyi kedélyállapota, figyelmi fluktuációja, az időjárási front hatása stb.
Ha valamilyen mechanikai szerkezetet, mérőberendezést használunk, a legnagyobb gondosság mellett is
elképzelhető, hogy ennek pontatlansága miatt nem azonos két mérési eredmény.
A mérési eredmény tehát mindig két komponensből áll össze: az egyik a valós érték, amely a mérni
szándékozott tulajdonság pillanatnyi állapotát fejezi ki, a másik egy járulékos érték, amely az összes egyéb
tényező által okozott változékonyságot fejezi ki: ezt nevezzük mérési hibának (vö. 3.2. ábra). Valójában a
mérési hiba csak részben emberi hibázás eredménye; ez a fogalom tágabb értelemben fedi a mérési
eredményben jelen levő összes nemkívánatos, de elkerülhetetlenül jelen lévő, véletlenszerű variabilitást. Fontos
észrevennünk, hogy mérési hiba esetén a nemkívánatos tényezők véletlenszerűen hatnak; ezzel szemben, ha a
mérés valamilyen okból elfogult, akkor az elfogultság hatása tendenciózus. Bár valamilyen fokú mérési hiba
szinte mindig jelen van, természetesen annak minimalizálására kell törekedni. Az ismételt mérés során kapott
eltérő eredménynek oka lehet, hogy a mérések időpontja között változás következik be a mérés tárgyában. A
mérés mindig pillanatnyi állapotot tükröz; a változást csakúgy, mint az állandóságot, csak ismételt méréssel
lehet megállapítani.
3.2. ÁBRA ►A mérési eredmény összetevői
A tudományos mérés kivitelezhetősége nagy mértékben függ attól, hogy milyen mérési technikák,
mérőeszközök, illetve technikai eljárások állnak rendelkezésre. Az, hogy éppen mely kutatási területek
virágzanak fel, nagymértékben függ a megfelelő mérési technika elérhetőségétől. Ha egyszer megjelenik a
megfelelő technika és kialakul használatának bevett módja, akkor a legkomplexebb jelenség regisztrálása és
mérése is egyszerűvé válik és kutatók sokaságát vonzza az adott területre. A viselkedés genetikai hátterére
irányuló kutatások tapasztalható fellendülése például egyenes következménye annak, hogy az elmúlt évek során
forradalmasodtak és egyre inkább rutinszerűvé váltak a géntevékenység regisztrálására irányuló eljárások és
technikák. Ugyanez a jelenség tapasztalható a számítógépes agyi képalkotó eljárások megjelenése és elérhetővé
válása vonatkozásában.
A mérési technikák javulása általában a mérés érzékenységének javulását is maga után vonzza. Az a kérdés,
hogy a mérés milyen fokú precizitással képes megközelíteni egy adott jellemzőt – röviden: a mérés
érzékenysége – különösen fontos a pszichológia egyes területein. Ilyen például a kognitív idegtudomány, ahol
meghatározó jelentőségű, hogy a lehető legnagyobb érzékenységgel tudják mérni az agyban zajló idegi
történések téri-idői viszonylatait. Tudjuk, hogy az agyi történések – például egy tárgy felismerése – a másodperc
töredéke alatt zajlanak. Ha egy mérőeszköz nem érzékeny az idő ilyen finom felbontására, akkor úgy tűnhet,
hogy semmi nem történt, valójában pedig csak a mérőeszköz volt képtelen az esemény regisztrálásra. Ma már
63
MÓDSZEREK
sokféle modern eljárás áll a rendelkezésünkre, de még mindig viszonylag keveset tudunk az agy
ezredmásodperc alatt zajló eseményeiről.
Összefoglalva: a tudományos elvárásoknak megfelelő mérés akkor sem egyszerű feladat, ha fizikai dimenziók
méréséről van szó. A szokásos értelemben vett mérés keretében egyértelmű viszony áll fenn a mért dimenzió, a
mérték és a mérési eredmény között, a pszichológiai mérések során azonban ez a viszony összetettebb. A
pszichológiában sok tényező nehezíti a mérést (vö. 3.2. táblázat). Mindennek a következtében a mérés a
pszichológiában alapvetően mást jelent, mint amit mérésen a természettudományokban vagy a hétköznapokban
értünk. A mérés a pszichológiában is számoknak jelenségekhez való hozzárendelése. Értelme itt is az, hogy a
dolgokat és folyamatokat pontosabban, egyértelműbben tudjuk jellemezni és összehasonlítani. A pszichológiai
mérések sajátosságai azonban hangsúlyozottan vetik fel az érvényesség és a megbízhatóság problémáját
(amelyre ismételten vissza fogunk térni az egyes módszerek vonatkozásában).
2.5. táblázat - 3.2. TÁBLÁZAT ► A pszichológiai mérést nehezítő tényezők
Az elméleti definícióval kapcsolatos nehézségek
Lehetséges zavaró változók
A mérés közvetettségéből adódó nehézségek
A konvencionális mérce, illetve mértékegység hiánya
A műveleti definíció érvényességének kérdése
A műveleti definíció értelmezésterheltsége
Az alanyi reaktivitásból adódó nehézségek
MÉRHETŐ-E A HAZUGSÁG?
Régi az a társadalmi igény, mely szerint tárgyilagosan és lehetőleg egyértelműen kellene bizonyos helyzetekben
megállapítani, hogy valaki igazat mond-e vagy sem. Állítólag egyes ázsiai közösségekben a hazugságot úgy
próbálták megállapítani, hogy a gyanúsítottnak száraz rizst kellett nyelnie. Az eljárás mögött az a megfontolás
áll, hogy mivel a hazugsággal járó szorongás lecsökkenti a nyálelválasztást, az illető képtelen a rizsszemeket
lenyelni (Woodworth és Schlossberg, 1986/1938, 224).
A 20. század elején pszichológusok is törekedtek tárgyilagos módszer kidolgozására. Wertheimer például 1905-
ben kidolgozott egy szabad asszociációra épülő eljárást, amelynek lényege az volt, hogy a pszichológus
összeválogat olyan ingerszavakat, amelyek a bűnöst az elkövetett tett színhelyére és körülményeire
emlékeztetik. 20 ilyen jelentős szót azután 80 jelentőség nélküli szóval összekevernek és a listát szavanként
gyors ütemben olvassák a vizsgált személynek, akinek minden ízben az első felötlő szóval kell válaszolnia.
Eközben egy megfigyelő feljegyzi a válaszokat, a reakcióidőket és az emocionális megnyilvánulásokat. A
módszert kipróbálták laboratóriumi körülmények között, kitalált bűnesetek vonatkozásában és tényleges
gyanúsítottak vizsgálatában is. A megbízhatóság növelése érdekében több személyt vizsgáltak egyszerre annak
kiderítésére, hogy közülük ki a bűnös. A módszer sok munkát igényelt, és bár az esetek egy részében bevált,
összességében nem bizonyult megbízhatónak (Woodworth és Schlossberg, 1986/1938, 92). Az 1920-as évektől
kezdődően az aktivációs szint különböző vegetatív és motoros mutatóit kezdték felderíteni a hazugságleleplezés
céljából. Elsősorban a galvanikus bőrreakció galvanométer segítségével történő mérése terjedt el (vö. 3.2.3.
pont), de vizsgálták a légzést, a vérnyomást és az önkéntelen ujjmozgásokat is.
Végül is a hazugság rendőrségi rutinvizsgálatára az ún. Keeler-féle poligráfot kezdték alkalmazni. A poligráf
olyan regisztráló műszer, amelyik többféle vegetatív mutató (vérnyomás, légzés, galvanikus bőrreakció) értékeit
jegyzi folyamatosan, miközben a gyanúsítottat kikérdezik.
A kikérdezés elrendezésében az egyik lehetőség az ún. feszültségi csúcs módszere: ebben az esetben
fokozatosan jönnek elő a kritikus kérdéssel. Például annak az embernek, akiről feltételezik, hogy 750 dollárt
lopott, összegeket sorolnak fel növekvő sorrendben (pl. 700 dollár, 725 dollár, 750 dollár stb.) és mindegyiknél
64
MÓDSZEREK
meg kell mondania, hogy szerinte az ellopott pénz egyezett-e az éppen hallott összeggel. Az elvárás szerint az
aktivációs szint a kritikus összegig fokozódik, azután csökken. A másik lehetőség a „releváns és irreleváns
kérdések módszere", amelynek során a bűntényhez kapcsolódó kérdéseket kevernek semleges kérdések közé.
Az elvárás szerint az őszintétlen válaszok után közvetlenül leolvasható változások állnak be (pl. visszafojtott
légzés, a vérnyomás emelkedése). Woodworth és Schlossberg adatai alapján egy kiképzett poligráf tesztelő
átlagosan az esetek 70%-ában helyesen ítélte meg a vizsgált személy bűnösségét, 20%-ban tartózkodott a
véleményalkotástól, és 10%-ban tévedett. Woodworth és Schlossberg megállapította, hogy „a hazugság-
leleplezés inkább kunszt, mint laboratóriumi tudomány", összességében azonban mégis „nagyon hasznos"
módszernek tartják a poligráfot (1986/1938, 237-238).
A poligráf karrierje ma is folytatódik. A nem verbális kommunikáció mai kutatója, Paul Ekman 2001-es
könyvében rámutat, hogy az Egyesült Államokban a poligráf használata kiterjedt és továbbra is növekvőben
van. Becslése szerint évente 1 millió felett van az elvégzett vizsgálatok száma. Ezek nagyobb részét különböző
kormányzati és rendőri szervek végzik, de kb. 300 000 eset fűződik magánszférabeli munkaadókhoz, akik
újonnan történő alkalmazás, belső ügyek (pl. munkahelyi lopás) vagy előléptetés esetén fordulnak a poligráfos
vizsgálathoz, azokban az államokban legalábbis, ahol jogilag ez lehetséges (18 államban ugyanis illegális a
munkahelyi poligráftesztelés). Miközben a szakértői vélemények megoszlanak a poligráfos vizsgálatok
megbízhatóságának kérdésében, tudományosan megalapozott vizsgálatok alig történtek erre vonatkozóan. 1983-
ban Reagan elnök ki akarta szélesíteni a poligráf kormányzati szerveknél történő alkalmazását, mire a
Kongresszus megrendelt egy tudományos összefoglaló jelentést a kérdéssel kapcsolatban. Az 1984-es ún. OTA
(Office of Technology Assessment) jelentés óvatos kijelentéseket tesz, például megállapítja, hogy bűnügyi
eljárásoknál a poligráfos vizsgálatok a véletlenszerűnél magasabb arányban detektálják helyesen a hazugságot.
A jelentés hangsúlyozza, hogy a poligráfvizsgálat kimenete sok tényezőtől függ: ilyen például a kérdező
szakértelme és felkészültsége, a kérdések összeállítása és a kérdezés lefolytatása tekintetében, a válaszok
pontozásának módszere, a szóban forgó cselekmény természete és a válaszoló tulajdonságai (nagy egyéni
különbségek tapasztalhatóak az érzelmi viselkedésben). Az eljárás ellenzői és pártolói is egyetértenek abban,
hogy a poligráf nem hazugságdetektor. A műszer ingerekre adott érzelmi reakciókat jelez, de az inger és az
érzelmi reakció kapcsolatának okáról nem ad felvilágosítást. A poligráfvizsgálatok sok ponton félrecsúszhatnak
módszertanilag, mindamellett körültekintő gyakorlati alkalmazás mellett bizonyos esetekben nem perdöntő
jelzéseket adhatnak, amelyeket minden esetben más módszerekkel is ki kell egészíteni (Ekman, 2001). A
poligráfvizsgálatok iránti növekvő igény azt a kultúránkba erősen beivódott vágyat fejezi ki, hogy komplex
viselkedéseket egyértelmű mércékhez kössünk.
2.1.5. 3.1.5. Az alapvető mérésiskála-típusok

Mint eddigi áttekintésünk is mutatja, a pszichológiai kutatások a legkülönfélébb dolgokat mérik: a reakcióidőt, a
válaszgyakoriságot, a szívritmust, az attitűdöket, a személyiségjellemzőket, az intelligenciát és a
csoportfolyamatokat – a felsorolás természetesen nem teljes, csak a sokféleséget idézi fel. Bármilyen is a mérés,
lényege minden esetben az, hogy szabályszerűen kell a számokat a megfigyelt dolgokhoz vagy eseményekhez
kötni. A szabályszerűség mikéntje megszabja a mérés alapjellemzőjét: a mérési skála típusát. A skála általában
véve egy irány nélküli, vagy iránnyal rendelkező értéksort jelöl (pl. színskála, zenei skála). A kvalitatív skála
minőségi kategóriákba, a kvantitatív skála pedig mennyiségi viszonylatokba rendezi az adatokat.
A pszichológiai mérések elméleti alapjaival S. S. Stevens foglalkozott az 1940- es években. Stevens nyomán
megkülönböztetjük a pszichológiai mérés következő alapvető fajtáit: a nominális, az ordinális, az intervallum-
és az arányskálát. Ebbe a négy kategóriába minden lehetséges mérés besorolható. A skálafajták abban térnek el
egymástól, hogy az adatok egymáshoz való viszonya hogyan jellemezhető matematikai szempontból. Minél
komplexebb matematikai műveletet tesz lehetővé egy skála, annál több egzakt információ nyerhető ki belőle
(bővebben lásd: Vargha, 2000, 29-32).
1. Nominális skála ► A nominális skála előre meghatározott kategóriarendszerbe soroltatja a megfigyeléseket,

és ezzel minőségi osztályozást hoz létre. Ilyen mérés például egy pszichofizikai kísérletben, ha azt kérjük a
kísérleti személytől, hogy sorolja az észlelt ingereket alacsony, közepes vagy magas intenzitású kategóriákba,
vagy ha egy etológiai megfigyelés során a majmok viselkedését a következő skálán osztályozzuk: 1. játékos
viselkedés, 2. tetvészkedés, 3. táplálkozás, 4. agresszívviselkedés, 5. behódoló viselkedés. Ebben az esetben a
számskálának csak az a legegyszerűbb tulajdonsága érvényesül, hogy a számok között egyenértékű- ségi
viszony van, azaz az egy kategóriába sorolt viselkedések azonosnak tekinten- dőek. A nominális skála
minőségi megkülönböztetést tesz lehetővé. Az ilyen típusú adatok között nincsen matematikai kapcsolat, a
kategóriák önmagukban véve nem hierarchizálhatóak, sorrend, arány szempontjából nincsen
információértékük. Csupán azt jelzik, hogy az egyes megfigyelések különböző fajtához sorolhatóak.
65
MÓDSZEREK
Nominális skála felhasználásával csak akkor tudunk nagyságrendi következtetéseket levonni, ha a vizsgált
viselkedéseket idő- vagy tartalmi egységekre bontjuk és regisztráljuk az előfordulási gyakoriságot. Azokat a
változókat, amelyek értékei nominális skálán helyezkednek el, nominális változóknak hívjuk.
2. Az ordinális skála ► Az ordinális skála rangsorolást tesz lehetővé egy olyan dimenzió alapján, amely jelen
van az összes megfigyelésben; így a viselkedéshez rendelt számok rangsorhelyet (ordinális pozíciót)
tükröznek. Ordinális skálázás, ha például egy pszichofizikai kísérletben páros összehasonlítás keretében meg
kell mondani, hogy egy inger erősebb-e, mint a másik vagy erősségi sorrendbe kell állítani egy ingersort.
További példa, ha egy tanár rangsorolja egy tanulócsoport tagjait teljesítményük alapján vagy ha például egy
szociálpszichológiai kísérletben fényképen látható személyeket rangsoroltatnak vonzerő alapján. Ez a skála
kvantitatív különbségre vonatkozó információt közöl a kisebb-nagyobb viszonyok rendszeréről, a különbség
nagyságáról viszont semmit sem mond. Az ordinális értéksorban az értékek közötti távolságok nem
egyenlők: ha X a legvonzóbb, Y a második legvonzóbb és Z a harmadik legvonzóbb személy, akkor nem
mondhatjuk, hogy X annyival vonzóbb Y-hoz képest, mint Y Z-hez képest. Az ordinális skála csupán annyit
rögzít, hogy X vonzóbb, mint Y vagy Z, de azt nem közli, hogy mennyivel. Ezért az ordinális pozíció
lényegében szintén minőségi kategorizálásnak tekinthető. Idesorolhatóak a gyakran alkalmazott becslési
skálák is, amelyek egy adott attitűdöt vagy értékítéletet mérnek fel egy előzetesen rögzített, általában három-,
öt- vagy hétpontú skálán (például: „Jelezze egyetértését a következőháromjegyű skálán, ahol 1 = nem ért
egyet, 3 = egyetért, 2 = egyik sem”; A bemutatott személy: 1. nagyon vonzó, 2. semleges, 3. egyáltalán nem
vonzó). Azokat a változókat, amelyek értékei ordinális skálán helyezkednek el, ordinális változóknak hívjuk.
3. Az intervallum- vagy egyenlő közű skála ► Az intervallumskálán az értékek közötti távolságok egyenlők
vagy közel egyenlők, tehát az értékek közötti intervallumok összehasonlítható nagyságrendi különbségeket
fejeznek ki. Egy pszichofizikai kísérlet keretében intervallum mérésre példa, ha a kísérleti személynek egy
ingersort úgy kell sorba rendeznie, hogy a szubjektív érzékleti távolságok (a személy érzése szerint) egyenlők
legyenek. Intervallumskálázáson alapulnak az intelligenciatesztek is; ha X IQ-ja 160, Y-é pedig 80, akkor
pontosan kifejezhető a mennyiségi különbség. Az intervallumskála alapján tehát el tudjuk dönteni, hogy
melyik érték nagyobb a másiknál és mennyivel. Az intelligenciateszteknél például azt feltételezzük, hogy az
5 pontos különbség ugyanakkora 75 és 80 pont között, mint 130 és 135 pont között. Mégsem indokolt azt
mondani, hogy a 160 pontot elérő személy kétszer olyan okos, mint a 80 pontot elérő, mert az IQ-skálán nem
létezik olyan zéró pont, amely azt jelölné, hogy valakinek teljes mértékben hiányzik az intelligenciája. Hiába
kétszerese a 160 pont a 80 pontnak, ez nem értelmezhető egy az egyben a mérni szándékozott pszichológiai
tulajdonság szempontjából a zéró pont hiánya miatt. Ezért az intervallumskálán mért arányoknak nincs
egészen pontos információértékük. Azokat a változókat, amelyek értékei intervallumskálán helyezkednek el,
intervallumskálájú változóknak hívjuk.
4. Az arányskála ► Az arányskála engedi meg leginkább az egzakt mennyiségi következtetések levonását, mert
nagyságrendi arányok matematikai viszonyának pontos kifejezését teszi lehetővé. Ez azért lehetséges, mert
az arányskálán az értékközök egyenlők, és van nulla pont. Idesorolhatóak például a hosszúság, a súly vagy az
idő mérésére szolgáló skálák. Pszichológiai méréseknél ilyen például a reakcióidő vagy egy feladatvégzés
időtartama, vagy egy feladathelyzetben a jó megoldások száma. Amennyiben X 20 percet tölt el egy
feladattal, míg Y 10 percet, akkor állíthatjuk, hogy X kétszer annyi időt töltött el, mint Y, mivel a feladattal
töltött idő viszonyítható a nulla perchez. Arányskálának tekinthető a Stevens által a pszichofizika területén
bevezetett nagyságbecslési skála is, amely más kutatási területeken is elterjedt. Elképzelhető például, hogy a
barátságosság megítélésekor azt mondják a kísérleti személynek, hogy pontozza az adott személy
barátságosságát oly módon, hogy az 50-es szám képviseli az átlagos barátságosságot. Ebben az esetben ha X
kétszer olyan barátságos, mint Y, akkor kétszer akkora pontot kap. A nagyságbecslési skála lényegében egy
érzékeny mérést lehetővé tevő arányskála. Használata azonban nem probléma nélküli, mert nem lehetünk
teljesen biztosak abban, hogy a kísérleti személy valóban a barátságosság attribútumát mérte, vagy esetleg
valamely ahhoz kapcsolt egyéb egyéni attribútumot, egy gyermek például lehet, hogy azt ítéli barátságosnak,
aki jó tanuló (vö. Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989, 44). Azokat a változókat, amelyek értékei
arányskálán helyezkednek el, arányskálájú változóknak hívjuk.
A pszichológiai mérések leggyakrabban az ordinális-, kisebb mértékben a nominális és az intervallumskálán

történnek. A nominális és ordinális skálájú változókat kvalitatív, az intervallum- és arányskálájú változókat
pedig kvantitatív változóknak is nevezik. (Vargha, 2000, 32). Mivel a mérés lényegét abban határoztuk meg,
hogy szabályszerűen kötjük a számokat a megfigyelt dolgokhoz vagy eseményekhez, azt mondhatjuk, hogy az
első két skálával kvalitatív mérést, míg a másik két skálával kvantitatív mérést végzünk. A kvalitatív változók
mérésén keresztül direkten nem a „hány” vagy „mennyi” kérdéseire kapunk választ, hanem a „mi” és „milyen”
kérdéseire (vö. Vargha, i. m. 310), ez azonban nem zárja ki azt a következő lépést, hogy mennyiségileg is
jellemezzük adott esetben a kapott értékeket (pl. gyakoriságukkal).
66
MÓDSZEREK
Mivel a legtöbb pszichológiai jellemző esetében a zéró pont nehezen vagy egy-
általán nem értelmezhető, a pszichológiában az arányskálák használata nagyon korlátozott. Látnunk kell
azonban, hogy egy adott mérési eljárástípusba sorolás nem mindig dönthető el felszíni jegyek alapján. Sokszor a
mérés tartalmi ismerete szükséges ahhoz, hogy eldönthessük, valójában melyik típushoz tartozik egy skála. A
kategoriális becslési skálák például általában ordinális skálák, de egyes esetekben intervallumskálának is
tekinthetőek, ha tartalmi alapon feltételezhetjük, hogy az értékek közötti távolságok egyenlők. A reakcióidő
például alapvetően arányskálán helyezhető el, de ha a reakcióidőt valamilyen képesség indexeként értelmezzük,
akkor már ordinális skálának minősül (Breakwell, Hammond és Fife-Schaw, 2000, 152).
A mérések skálatípusba való besorolása nemcsak az adatok helyes értelmezése szempontjából fontos, hanem
azért is, mert a különböző skálák eltérő statisztikai eljárások alkalmazását, ezzel együtt eltérő érvényű
konklúziók levonását teszik lehetővé. A kvantitatív skálák (intervallum- és arányskálák) lehetővé teszik a
nagyobb statisztikai erővel bíró parametrikus tesztek használatát (pl. t-teszt, ANOVA), míg a kvalitatív skálák
(nominális és ordinális skálák) szigorúan véve csak nem parametrikus tesztek alkalmazását teszik lehetővé (pl.
Mann-Whitney U-próba, Kruskal-Wallis-teszt). Amennyiben adatainkból statisztikailag is érvényes
következtetéseket akarunk levonni, ügyelnünk kell arra, hogy csak olyan jellegű konklúziót vonjunk le, amelyet
a használt skála lehetővé tesz. A felsorolt skálák statisztikai ereje az arányskála irányában növekszik. A
nominális skála csak viszonylag durva következtetésekre ad lehetőséget, az arányskála viszont kifinomultabb
mennyiségi elemzéseket tesz lehetővé. A durvább skálákon végzett statisztikai eljárások alkalmazhatóak a
kifinomultabb skálákon, de fordítva ez nem igaz.
A statisztikai feldolgozás során az is lényeges szempont lehet, hogy hány különböző értékből áll egy változó
értékskálája. Mint már említettük, megkülönböztethetünk diszkrét és folytonos változókat (vö. 2.1.2.). A
diszkrét változóknak véges számú értékük van; ilyen például az iskolai érdemjegy, vagy egy teszten a hibázá-
sok száma. A diszkrét változók sajátos fajtája a dichotóm változó, amelynek csak két értéke lehetséges (pl.
nem). A folytonos változók értékei a mérési tartományt folytonosan töltik ki; ilyen például a testmagasság, a
feladat elvégzéséhez szükséges idő stb. Diszkrét változó minden nominális változó és az ordinális változók
zöme (bővebben lásd Vargha, 2000, 33-45).
2.2. 3.2. MÉRÉSI HAGYOMÁNYOK: REAKCIÓIDŐ,

PSZICHOFIZIKA, PSZICHOFIZIOLÓGIA
2.2.1. 3.2.1. A reakcióidő mérése
A következőkben három olyan mérési tradíciót vizsgálunk meg közelebbről, amelyek szerepet játszottak a
pszichológia mint tudomány létrejöttében, és ma is jelentős kutatási területeket képviselnek. Ez a reakcióidő, a
pszichofizika és a pszichofiziológia.
A reakcióidő (másként: válaszlatencia) nem más, mint az inger megjelenése és a válasz megfigyelhető
megindulása között eltelt idő. A tudósok és filozófusok hosszú ideig azt tartották, hogy „a gondolat sebessége”
mérhetetlenül nagy, vetekszik a fény sebességével. Ez a feltevés gátolta annak felismerését, hogy az ingerekre
adott válaszaink nem azonnaliak: az ingerfelvétel pillanatától a válasz megjelenéséig idő telik el. Az ismert
történet szerint 1799-ben a brit királyi csillagász, Maskelyne azért bocsátotta el segédjét, Kinnebrooke-ot, mert
mérései nem egyeztek meg a többi segéd méréseivel. A mérés abból állt, hogy meg kellett számolni a
másodperces ütéseket egy órán, aközött, amikor a csillag belépett a távcső által befogott képbe, és amikor
áthaladt a középvonalon. Kinnebrooke mérései szerint a csillagok áthaladása mindig néhány pillanattal későbbre
esett. Az elbocsátás oka a segéd feltételezett hanyagsága volt. Néhány évtizeddel később egy másik csillagász
(Friedrich Besselt) viszont elgondolkodott azon, hogy az egyes csillagászok mérései olyan gyakran eltértek
egymástól, méghozzá egyénileg jellegzetes módon. Javaslatára elkezdték mérni azt az időt, ami a csillag
középvonalon való áthaladása és a csillagász reakciója között telt el. így megállapították az egyes megfigyelőkre
jellemző konstans értéket, és ezt korrekciós faktorként használták a csillagok pontos áthaladásának
megállapításához (Részletesebbben lásd Pléh, 2000, 175-177).
1858-ra Hermann von Helmholtz felismerte, hogy a válaszkésés egyik oka az idegvezetési sebességben
keresendő. Helmholtz béka- és emberkísérletekben is megmérte az idegvezetés sebességét, amelynek
nagyságrendje 30 méter volt másodpercenként. Embereken végzett mérései során például megkérte a résztvevőt,
hogy azonnal harapjon rá a szájába helyezett kapcsolóra, mihelyst megérzi az enyhe áramütést, amit vagy a
lábra vagy az arcra adott. A lábra adott áramütés esetén kísérleti személyei később reagáltak mint az arcra adott
áramütés esetén. Ez egybeesett Helmholtz elvárásaival, melyek szerint az idegimpulzus annál lassabban ér az
67
MÓDSZEREK
agyhoz, minél távolabbról indul. Helmholtz jelentős felismerése az volt, hogy a reakcióidő felhasználható arra,
hogy következtetéseket vonjunk le másképpen nem megfigyelhető idegi folyamatokra vonatkozóan.
Ezen az úton F. C. Donders holland fiziológus lépett tovább, aki az idegvezetésnél sokkal bonyolultabb
folyamatokra kívánt következtetni a reakcióidők mérése alapján. 1868-ban megjelent értekezése (On the speed
of mentalprocesses) alapozta meg a mentális kronometriát, a mentális folyamatok időtartamának mérésére
irányuló kutatásokat. Ezek azon a feltételezésen nyugodtak, hogy az inger megjelenése és a válasz megindulása
között különböző mentális folyamatok következnek szabályos egymásutánban, és a különböző fajta reakcióidők
segítségével közvetlenül képet kapunk ezeknek a folyamatoknak az időtartamáról. Legegyszerűbb esetben, és
csupán durva lebontásban: az inger megjelenését követi az inger felvétele, azonosítása, majd a válasz
mozgósítása (finomabb lebontásban Donders 12 egymásra épülő mentális folyamatot különböztetett meg a
reakcióidők mögött).
Donders különböző eljárásokkal mérte a reakcióidőt. Ennek alapján háromfajta válaszidőről beszélhetünk: 1.
Egyszerű reakcióidőt akkor mérünk, ha egyfajta inger (például felvillanó fény) megjelenésére adott egyszerű
akaratlagos motorikus válasz latenciáját mérjük (például egy gomb lehető leggyorsabb lenyomásával kell
válaszolni a fény észlelésére). Ez a reakcióidő feltételezhetően két összetevőből áll: az egyik az észlelőrendszer
mozgósításából adódik, a másik a motorikus végrehajtás mozgósításából. Az egyszerű reakcióidő azonban
önmagában nem differenciálja a mögötte zajló mentális folyamatokat. 2. Választásos (összetett) reakcióidőt
akkor mérünk, ha a feladathelyzetben a kísérleti személynek két vagy több, egymást véletlenszerűen követő
ingerre kell válaszolnia más-más módon. Ez a válaszidő Donders felfogása szerint változatlanul tartalmazza az
ingerfelvétel és a válaszmozgósítás folyamatait, de ezen felül tartalmazza az ingerek megkülönböztetéshez
szükséges diszkriminációs időt, és a megfelelő válasz kiválasztásához szükséges időt is. Donders
gondolatmenete alapján ha a választásos reakcióidőből kivonjuk az egyszerű reakcióidőt, megkapjuk a
diszkrimináció és válaszszelekció időtartamát. Mivel Donders a feltételezett mentális folyamatok időtartamára
volt kíváncsi, izolálnia kellett az egyes folyamatokhoz kapcsolható részidőket. Ennek érdekében bevezetett egy
harmadik mérőhelyzetet is, amelyben a választásos eljárásnak megfelelően mutatta be az ingersort, de a kísérleti
személynek csak egyféle ingerre kellett reagálnia – ez a 3. szelektív reakcióidő (mai angol kifejezéssel: „go/no
go” válasz).
A reakcióidő mérésének előfeltétele volt a megfelelő mérőeszköz. Egy több másodpercig tartó reakció idejének
nem egészen precíz megállapításához elegendő egy stopperóra. Egy másodpercnél rövidebb reakcióidő
méréséhez azonban finomabb szintű mérés és önműködő regisztrálás szükséges. 1860-as években előállították
azt a készüléket, amely technikai feltétele volt a reakcióidő vizsgálatának. A Hipp-féle kronoszkóp a reakcióidőt
1 milliszekundum (ms) finomsággal mérte, alacsony hibaszázalék mellett. Később sokféle, tökéletesített
változata alakult ki. A kronoszkóp jelezte az inger kezdete és a válasz megindulása közötti időt. Az egyik tipikus
eljárás szerint a kísérleti személy nyomva tartotta a reakcióbillentyűt az előzetes készenlétbe helyezéstől az
inger felvételéig. A válasz a billentyű elengedése volt, nem pedig lenyomása, mert ez utóbbi bizonyos
ingadozást vitt a reakcióidőbe. A kísérleti berendezéshez tartozott még az ingeradó berendezés, amelynek
segítségével vizuális-, hangvagy taktilis ingerek adhatóak (vizsgálták a reakcióidőt a szag-, hő-, fájdalom- és
ízérzékelés területein is, vö. Putnoky, 1979, 56-64). A készülékek használata során igen sok hibaforrásra kellett
ügyelni: az időmérő szerkezetben a mágnesek és rugók egyensúlya időről időre elmozdult, a billentyűzet rugói
lazultak, az ingeradásnál nehéz volt kiküszöbölni, hogy a készülék a szándékolton kívül más ingert ne adjon (pl.
egy fény felvillanásakor ne sercegjen az égő stb.; vö. Woodworth és Schlossberg, 1986, 28-37).
68
MÓDSZEREK
3.3. ÁBRA ► Reakcióidőmérő műszer a pszichológia számítógépes korszak előtti arzenáljából. A fény
felvillanásra a kísérleti személy gomblenyomással válaszol; a reakcióidőt a közbeiktatott Hipp-féle kronoszkóp
jelzi (Forrás: Geréb, 1966, 144)
Mindez nem befolyásolta a reakcióidő mérésének népszerűségét. Kialakult egy minden részletében kidolgozott
és bevált módszertan, amely évtizedeken keresztül nagy vonzerőt gyakorolt a kutatókra, és induktív
általánosítások tömegét eredményezte. Aprólékosan feltérképezték azokat a tényezőket, amelyek befolyást
gyakorolnak a reakcióidőre, beleértve az ingerváltozókat (modalitás, intenzitás, ingerszám, az ingeradás üteme,
az ingerek egymásra hatása stb.) és a személyi változókat (a kísérleti személy motivációja, előkészületi
beállítódása, gyakorlottsága, életkora, neme, testsúlya stb.). A számtalan vizsgálati eredmény alapján
megállapították például, hogy a reakcióidő nő a megkülönböztetendő ingerek számának arányában; hogy minél
hasonlóbbak az ingerek, annál tovább tart a megkülönböztetésük; hogy a válaszlatencia rövidebb taktilis és
hangingerekre, mint fényingerekre és így tovább. A reakcióidő-mérés sikerét nagymértékben elősegítette, hogy
kiterjeszthető volt verbális asszociációkra és emlékezeti feladatokra is.
A behaviorizmus elfordult a belső folyamatok vizsgálatától, így népszerűségének idején a reakcióidő vizsgálata
alábbhagyott. A visszaesés annak is betudható volt, hogy Donders kivonásos módszerét sok bírálat érte. Miután
felismerték, hogy a módszer a Donders által javasolt formában nem alkalmas belső folyamatok mérésére, a
belső folyamatok időméréssel történő vizsgálatától sokan elfordultak.
A kognitív forradalom azonban „leporolta” a reakcióidő mérését, a kísérleti lélektan e régi kedvencét. Az
információfeldolgozás elmélete nyújtott megújult fogalmi keretet a vizsgálatok hátteréül. A reakcióidőt
alkalmazó újabb metodikai paradigmák egyikét Saul Sternberg dolgozta ki az 1960-as években a rövid távú
memória működésére vonatkozóan (vö. pl. Czigler, 1994, 82-84). A kísérleti helyzetben egy maximum 6
egyszerű elemből (például betűkből) álló listát kellett memorizálnia a vizsgálati személynek. Ezután el kellett
döntenie, hogy egy újabb betű tagja-e a memorizált listának vagy sem; lehető leggyorsabb válaszát az „igen”
vagy a „nem” gomb megnyomásával kellett jeleznie. Sternberg arra kereste a választ, hogy hogyan működik a
válaszadás mögött meghúzódó mentális keresési mechanizmus. Eredményei meglepő módon azt mutatták, hogy
a listához adott minden újabb elem egyaránt kb. 40 ms-mal növelte a válaszlatenciát, akkor is, ha az elem
szerepelt a listán és akkor is, ha nem szerepelt. Sternberg arra következtetett, hogy a feldolgozórendszer a
bemutatott betűt egymás után egyenként (szeriálisan) veti össze a lista rövid távú memóriában tartott elemeivel,
és a keresés az egyezés megtalálása után is folytatódik, egészen az utolsó lehetséges összehasonlításig. Bár ezt a
következtetést később vitatták, a Sternberg-féle kísérleti paradigma fontos szerepet töltött be az emlékezeti
kutatások fejlődésében.
A reakcióidő-kutatásoknak újabb ösztönzést adott az agyi elektromos tevékenység elektroencephalográfia

(EEG) segítségével történő vizsgálata. A külső ingerhatással kiváltott agyi elektromos változások (azaz az
eseményhez kötött potenciál, vö. 3.2.3. pont) latenciája ugyanis fontos információnak bizonyult a reakcióidővel
való összehasonlításban. Egy tipikus kísérletben például (ismerteti Czigler, 1994, 96) a személyek először egy
állító vagy tagadó kijelentést látnak (például: „Ez páros” vagy „Ez nem páros”), majd egy ezzel egybevágó vagy
egybe nem vágó ábrát (például páros vagy páratlan számú ponthalmazt). Megfelelés (igaz) esetén az egyik
gombot kell megnyomni, meg nem felelés (nem igaz) esetén a másik gombot. Az eredmények alapján
kijelenthető, hogy az állítás gyorsabb válasszal jár mint a tagadás, a páros gyorsabbal, mint a páratlan, és az igaz
gyorsabbal, mint a nem igaz. Az eseményhez kötött potenciálok szintjén a válasz már a reakcióidő előtt
kirajzolódik: az állítás igaz vagy nem igaz voltára vonatkozóan például a reakcióidő meghaladja a 600 ms-mot,
az agyi elektromos válaszokban viszont már 300400 ms-mal az ingerbemutatás után élesen eltérnek az igaz és a
hamis próbák.
Az újabb kutatások kétségbe vonták a mentális kronometria azon alapfeltevését, mely szerint a reakcióidő
közvetlen mutatója a feldolgozási szakaszok és mentális folyamatok idői lefutásának. A reakcióidő azonban
továbbra is hasznos maradt mint bonyolultsági mutató, amelynek alapján a válaszadás mögötti folyamatok
komplexitására lehet következtetni. A reakcióidő-mérések időtálló tanulsága, hogy ami komplexebb, az tovább
tart. A reakcióidő hasznos teljesítmény-indexként is, jelezve, hogy hogyan módosul egy cselekvés
végrehajtására fordított időtartam az elsajátítás függvényében. A reakcióidő ma is változatos kontextusban
használt mutató a tanulás, a képzelet, a figyelem, az emlékezet és a szemantikus megértés problémáinak
vizsgálatára (vö. 3.3. táblázat).
2.6. táblázat - 3.3. TÁBLÁZAT ► A reakcióidő mérése – összefoglalás
MIT MÉR?
69
MÓDSZEREK
Közvetlenül:
Válaszlatencia
Közvetetten:
Mentális folyamatok időtartama és bonyolultsága
HOGYAN MÉRI?
Egyszerű reakcióidő
Választásos reakcióidő
Szelektív reakcióidő
Sternberg-paradigma
A reakcióidő mérésének jelentős karrierje két tényezőnek köszönhető: egyrészt annak, hogy az emberi
viselkedés ezen egyértelmű megnyilvánulása jól mérhető, másrészt annak, hogy következtetni enged a
közvetlenül nem megfigyelhető belső folyamatok bizonyos jellegzetességeire. Ezt a megkülönböztetést szem
előtt kell tartani. Az inger megjelenése és a válasz megindulása közötti időt megfelelő műszerekkel lehet
objektíven és pontosan mérni. Amire viszont ezekből a mérésekből következtetünk – mint ahogyan a mérés
indítéka is –, valamilyen elméleti rendszerből fakad. A mérési eredmények vagy összhangban állnak az elméleti
feltevésekkel, vagy sem. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy magukat a mentális folyamatokat közvetlenül
nem mérjük, azokra csak következtetünk.
2.2.2. 3.2.2. A pszichofizikai mérések

A pszichológia tudománnyá válásának kezdetén azokat a kérdéseket kereste, amelyekről feltételezte, hogy
egyáltalában kutathatóak. Az ingerekre való válaszgyorsaság mellett az egyszerű ingerek érzékelése terén
mutatkozó válaszérzékenységet is kutatható témának ítélték. Fechner tevékenysége révén kialakult a kísérleti
lélektan másik tradicionális vizsgálati terepe: a pszichofizika, az ingerlés és az érzékelés közötti szisztematikus
összefüggések vizsgálata, amely szintén kidolgozta speciális metodikai paradigmáit. A pszichofizikai
vizsgálatok is egy egyszerű megfigyelésen alapultak: azon, hogy az emberi érzékelés érzékenysége korlátozott,
azaz a gyenge fizikai energiára érzéketlen. A klasszikus pszichofizika egyik alapkérdése a detekcióra irányult:
Mi az a minimális fizikai energia, amelyik érzékelhető? A másik alapkérdés a diszkriminációra vonatkozott: Mi
az a minimális különbség a fizikai energiában, amely mellett két azonos modalitású inger megkülönböztethető?
A pszichofizikai kísérletekben valamilyen verbális vagy nem verbális válasz jelzi, hogy a kísérleti személy
érzékeli-e az adott ingert vagy sem (detekció), illetve, hogy meg tud-e különböztetni két ingert vagy sem
(diszkrimináció). A válasz azt mutatja, hogy adott helyzetben az adott személy mennyire finom érzékelésre és
megkülönböztetésre képes. A kutatás azonban itt is általános szabályszerűségeinek feltárására irányul, konkrétan
annak megismerésére, hogy az emberi érzékszervek mennyire finom érzékelésre és megkülönböztetésekre
képesek. Ennek megfelelően a pszichofizikai mérések központi elméleti konstrukciója az érzékleti küszöb
fogalma. Az érzékleti küszöb az a választóvonal, amelynél az előzőleg nem észlelt inger vagy ingerkülönbség
észlelhetővé válik (vagy fordítva: az előzőleg észlelt ész- lelhetetlenné válik). A küszöb vagy abszolút: az a
legkisebb ingerintenzitás, amely mellett az inger érzékelhetővé válik; vagy különbségi: az a legkisebb
ingerkülönbség, amely mellett két inger megkülönböztethetővé válik. A küszöbök számszerű meghatározásán
túl az elméleti probléma a pszichofizikai funkció megismerése, azaz annak feltárása, hogy hogyan jellemezhető
a viszony a fizikai ingerintenzitás és az érzékelt ingerintenzitás változásai között.
70
MÓDSZEREK
3.4. ÁBRA ► Tachisztoszkóp: a kísérleti lélektanban egykor fontos szerepet játszó, az inger ellenőrzött
bemutatását lehetővé tevő eszköz (Forrás: Geréb, 1966, 133)
A pszichofizikai kísérletek módszertanának alapvető feltétele volt az inger ellenőrzött bemutatása. Ebben a
vonatkozásban fontos technikai előrelépés volt a ta- chisztoszkóp kifejlesztése. A 20. század első évtizedében
használt különböző műszaki megoldású (tükrös, forgótárcsás stb.) tachisztoszkópok olyan készülékek voltak,
amelyek egy-egy inger gyors felvillantását tették lehetővé az expozíciós idő és az ingerintenzitás pontos
szabályozása mellett (vö. 3.4. ábra; Woodworth és Schlossberg, 1986, 122-124). A látáson kívül más érzékleti
modalitásokra is kiterjedt az eszközök fejlesztése; ilyen volt például az olfaktométer, a szagérzékelés
ingerküszöbének megállapítására szolgáló készülék (vö.3.5.ábra).
A technikai kérdésen túlmenően azonban elsősorban az érzékleti ítéletek kiváltásának optimális feltételeire
vonatkoztak azok a módszertani kérdések, amelyek a pszichofizika szakembereit foglalkoztatták. A klasszikus
pszichofizika abból indult ki, hogy az érzékleti ítéletek egyértelműek az erős és a gyenge
intenzitástartományokban: a kísérleti személy mindig észleli az erős ingert és sosem észleli a nagyon gyenge
ingert; a köztes tartományban pedig az egyes intenzitásokat mindig bizonyos százalékban észleli. A küszöbök
mérése azoknak az átmeneti ingerzónáknak a feltérképezésére irányult, ahol a megítélés ingadozott.
A korai pszichofizikai vizsgálatok egyik alapvető tanulsága volt az, hogy a küszöbérték statisztikai jellegű: a
válaszokban variabilitás mutatkozik még akkor is, ha magas a motiváció és tökéletesen ellenőrzöttek a
körülmények. Ki kellett tehát alakítani a mérési adatok statisztikai feldolgozásának alapelveit és módját,
amelynek alapja az ismételt ingerbemutatás alapján nyert válaszvalószínűség, pontosabban a helyes válaszok
százalékos valószínűsége volt. A küszöbértékek-konszenzus alapján – a próbák 50 százalékában észlelt értéket
jelentették (az abszolút küszöb az az átlagérték, amelynél a kísérleti személy a próbák 50 százalékában észleli az
ingert; az éppen észlelhető különbség – EEK – az a változás, amelynél a kísérleti személy a próbák 50
százalékában észleli a két inger közötti különbséget; egy egyén mérései alapján kiszámítható a szubjektív
küszöb, az egyéni eredmények összesítése alapján pedig az általánosított küszöb).
3.5. ÁBRA ► Olfaktométer: a szagérzékelés ingerküszöbének mérésére egykor alkalmazott eszköz (Forrás:
Geréb, 1966, 140)
Az ingerküszöbök mérésére különböző eljárásokat dolgoztak ki. A klasszikus pszichofizika két leginkább
alkalmazott módszere a határok-, illetve a konstans ingerek módszere volt. A „határok módszere” szerint az
alkalmazott ingersorozatokban az erősséget fokozatosan növelték vagy csökkentették addig a pontig, amíg már
észlelhető vagy már nem volt észlelhető az inger. A csökkenő- és növekvő sorozatokat váltakoztatták, minden
sorozatot többször ismételve. Különbségi küszöb esetében a próbák alkalmával ingerpárokat villantottak fel,
71
MÓDSZEREK
amelyek közül az egyik a minden próbában azonos standard, a másik a változó erősségű összehasonlító inger
volt. Abból adódóan, hogy a kísérleti személy tudta, hogy növekvő vagy csökkenő sorrendben kapja az
ingereket, két hibaforrás fordulhatott elő: csökkenő széria esetén a személy akkor is hajlamos detekciót jelezni,
amikor már valójában nem detektál (habituáció), vagy pedig néhány „nem” válasz után azért vált „igen”-re, mert
előfeltételezi az észlelhetőség megjelenését (anticipáció). A „konstans ingerek módszere” nem hordozta ezeket a
hibalehetőségeket, mivel a különböző erősségű ingerek nem szisztematikus, hanem véletlenszerű sorrendben
jelentek meg. Különbségi küszöb esetén az inger a standard ingerrel párban jelenik meg random sorrendben, így
a kísérleti személy nem tudhatja előre, hogy erősebb vagy gyengébb lesz-e a standardhoz képest.
A pszichológiai laboratóriumok eredmények tömegét produkálták ezekkel az eljárásokkal. Feltérképezték az

ingerváltozók mellett az ingerérzékenység személyi jellemzőivel kapcsolatos változókat is, kiterjedt módszertani
vitákat folytattak a tipikus hibázások okairól és az egyes eljárások előnyeiről és hátrányairól (a fent leírt
eljárásoknak több változata alakult ki, és más eljárások is gyakorlatban voltak). A számtalan aprólékos mérés
nyomán Weber és Fechner nevéhez kapcsolódóan megfogalmazódott két olyan általánosítás, amely
„törvényként” vonult be a pszichológiatörténetbe. (Emlékeztetőül: a Weber-törvény megállapítja, hogy minél
erősebb a kezdő inger, annál nagyobb változás kell ahhoz, hogy észrevegyük; a Fechner-törvény pedig
megállapítja, hogy a pszichofizikai funkció logaritmikus; a fizikai ingerintenzitás növekedésével az észlelt
ingererősség először gyorsan, majd lassabban nő.
Fontos, hogy lássuk: az alkalmazott mérési eljárások és értelmezések mögött meghatározott elméleti feltevések
húzódtak meg a küszöbök természetére vonatkozóan. A klasszikus, ún. magas küszöbelmélet azt tartotta, hogy
az egyes érzékszervekhez kötődő küszöbök adott, változatlan, és viszonylagosan magas határértékek, amelyek
mentén az érzékelés egyértelműen vagy megtörténik vagy elmarad.
Az észlelő pillanatnyi figyelmi, készenléti állapotának változása miatt van az, hogy egy állandó inger nem vezet
állandó válaszhoz, ami nem érinti a küszöb feltételezett fix jellegét. Ez az elméleti előfeltevés befolyásolta a
mérés és az értelmezés gyakorlatát. A határok módszerének alkalmazásakor például Fechner számára nem
jelentett problémát, hogy a kísérleti személyek tudatában voltak a növekvő vagy csökkenő ingererősségnek,
hiszen feltételezte, hogy a küszöb alatti értékeket semmiképpen sem tudják detektálni. Az előfeltevésből az is
következett, hogy a nulla szintű ingereket (ez gyakorlatilag az ingeradás háttérszintje) a kísérleti alanyok nem
detektálhatják. Ebből következően csekély mértékben alkalmaztak ilyen ingereket, és ha egy kísérleti alany
mégis detektált ilyen ingert, akkor úgy tekintették, hogy a válasz csak véletlen találgatáson alapulhatott, mivel
érzékletről nem lehetett szó (Snodgrass, Levy-Berger és Haydon, 1985, 65).
Az 1940-es évektől kezdődően azonban egyre több empirikus bizonyíték született arra vonatkozóan, hogy az
idegrendszer nemcsak azokat az érzékleteket fogja fel, amelyeknek a kísérleti személy tudatában van. Ezek az
eredmények a klasszikus módszerekkel nem születhettek meg; az új eredményeket egy új módszer: a kötelező
választás módszere szolgáltatta. A „kötelező választás” módszere eltért a korábbiaktól abban, hogy nem
elégedett meg a szubjektív ítéletet tükröző verbális válasszal, hanem független bizonyítékot használt annak
tesztelésére, hogy a személy ténylegesen látta-e az ingert. A kísérleti személynek például egy fixációs pontot
kellett néznie, az inger (például egy gyenge fénypont) pedig a fixációs pont jobb vagy bal oldalán jelent meg. A
válasz „igen” vagy „nem” helyett „jobbra” vagy „balra” volt. Az emberek ezekben a vizsgálatokban olyan fényt
és hangot is észre- vettek a találgatásnál nagyobb valószínűséggel, amelyről azt állították, hogy nem látták,
illetve nem hallották; tehát az érzéklet megjelent, de nem érte el a tudatosság szintjét (vö. Sekuler és Blake,
2000, 535).
Ezek az eredmények felvetették, hogy amennyiben egyáltalában létezik abszolút küszöb, az inkább alacsony,
mint magas. Egyúttal figyelmet kapott a válaszkritérium problémája, amely arra a döntést meghatározó
szubjektív tényezőre utal, amelyet a kísérleti személy a bizonytalan válaszadásnál használ. A magas
kritériummal rendelkező személy csak akkor ad választ, ha elég erős az inger, és ezért egészen bizonyos a
válaszban. A klasszikus értelmezési keretben eredményei arra engednének következtetni, hogy szubjektív
küszöbe magasabb az átlagnál, holott a különbséget az eltérő kritériumszint okozza. A pszichofizika elméletét és
módszertanát jelentősen megújító szignáldetekciós elmélet már abból indult ki, hogy az emberek képesek a
feltételezett küszöb alatti erősségű ingereket is a véletlennél magasabb valószínűséggel detektálni. Az abszolút
küszöb fogalmát a szignáldetek- ciós elmélet elvetette, feltételezvén, hogy az érzékletek kontinuumot töltenek
be, és az ingerdetekció elsősorban attól függ, hogy az ingererősség meghaladja-e a kísérleti személy adott
helyzetben alkalmazott kritériumát.
A pszichofizika története jól illusztrálja, hogy a módszerek alkalmazása függött az elméleti alapfeltevésektől, az
elmélet továbbfejlesztése viszont függött az alkalmazott módszerektől. További példa erre S. S. Stevens
kutatómunkája. Stevens az 1950-es és az 1960-as években újította meg a pszichofizikát, alapvetően azzal, hogy
72
MÓDSZEREK
rámutatott a Fechner-törvény korlátaira. A pszichofizikát több mint száz évig megkérdőjelezetlenül uralta
Fechner törvénye. Stevens azonban bevezetett egy új módszertani eljárást, és az ezzel nyert szubjektív érzékleti
ítéletek nem illeszkedtek megfelelően Fechner logaritmikus függvényére. A „közvetlen nagyságbecslés”
módszerének újdonsága volt, hogy a kísérleti személy részéről direkt mennyiségi döntést tartalmazott. Az egyik
változat szerint például a kísérleti személy kapott egy standard ingerhez rendelt viszonyszámot, és a számskálán
kellett jeleznie, hogy a próbainger ehhez képest mennyivel volt erősebb vagy gyengébb. Ha a viszonyszám
például 10, és az inger a kísérleti személy szerint fele olyan intenzív, mint az az inger, amelyet a 10 jelöl, akkor
az 5-ös értéket jelzi, ha kétszer olyan erős, akkor a 20-at és így tovább. Stevens – Fechner meggyőződésével
szemben – bebizonyította, hogy az emberek könnyedén képesek számokat hozzárendelni az érzékleti
erősségekhez, és az eljárás alkalmazható minden érzékleti modalitásban. Az eredmények arra is rámutattak,
hogy a pszichológiai reakció mértéke az inger meghatározott hatványának a függvénye, és a hatványérték függ
az inger fajtájától, ezt nevezik Stevens hatványtörvényének.
A klasszikus pszichofizikával Fechner célja az volt, hogy leírja a fizikai ingerdimenziók és az általa kiváltott
tudatos érzékletek közötti kvantitatív összefüggéseket. Ennek metafizikai jelentőséget tulajdonított,
feltételezvén, hogy megtalálja test és lélek, a lelki és a fizikai világ összefüggéseinek kulcsát. A vállalkozás
metafizikai felhangjai idővel elhaltak, de a mérési paradigma klasszikussá vált. Ez egyrészt annak volt
köszönhető, hogy jelentős alkalmazási potenciállal rendelkezett. Stevens például már az 1930-as években
pszichofizikai hangerősségméréseket végzett ipari zajmérés céljaira (Woodworth és Schlossberg, 1986, 295). A
pszichofizikai módszerek alkalmazási területei bővültek; a módszerek alkalmazhatóak a katonaicélpont-
észleléstől kezdve a röntgenképek olvasásán keresztül a reklámpszichológiáig terjedően sokféle alkalmazott
területen. Másrészt a pszichofizika máig időszerű problémákat vizsgál arra vonatkozóan, hogy az idegrendszer
hogyan közvetíti – transzformálja – a fizikai ingerintenzitást, és ezzel hozzájárul a pszichés működés jobb
megértéséhez (vö. 3.4. táblázat).
2.7. táblázat - 3.4. TÁBLÁZAT ► A pszichofizikai mérések – összefoglalás
MIT MÉR? Közvetlenül:
• Ingerküszöb
• Pszichofizikai funkció
• Válaszkritérium
Közvetetten:
• Érzékelés
• Észlelés
• Figyelem
HOGYAN MÉRI? • Határok módszere
• Konstans ingerek módszere
• Kötelező választás módszere
• Közvetlen nagyságbecslés módszere
2.2.3. 3.2.3. A pszichofiziológiai mérések

A pszichofiziológia a pszichés működések és jelenségek élettani vetületének vizsgálatát jelenti. Ez magában
foglalja a viselkedés élettani alapjainak vizsgálatát, és annak felderítését is, hogy a viselkedés hogyan hat a
fiziológiai jellemzőkre. A pszichofiziológia előzményének tekinthető az a régi törekvés, hogy „a lélek
székhelyét” megtalálják valamely belső szervben. Az évszázadok során jelöltként szerepelt a szív, a mirigyek,
73
MÓDSZEREK
majd egyre inkább az agy, illetve annak egyes részei. A 19. század során a biológiai tudományok
differenciálódása folytán kialakult az élettan. A pszichológiai kutatás úttörői sok esetben maguk is fiziológusok
voltak, akik természettudományos megalapozást kerestek az új tudományág számára, így magától értetődően
alakult ki a pszichológiai jelenségek fiziológiai összefüggéseinek kutatása. A pszichofiziológián belül
kiemelkedő szerepet játszik az idegélettan, amely az imént leírt összefüggések idegrendszeri vonatkozásait
vizsgálja. A kognitív idegtudomány még újabb vállalkozás, amely a magasabb kognitív funkciók neurobiológiai
alapjait kutatja (Pléh és Gulyás, 2003).
A galvanikus bőrreakció (GSR) ► A pszichofiziológiai mérés központi kérdése annak megtalálása volt, hogy
melyek a pszichés működés megbízható és mérhető fiziológiai mutatói. 1888-ban Féré két elektródát erősített
egy vizsgálati személy alkarjához, amit sorba kapcsolt egy gyenge áramforrással és egy galvanométerrel
(elektromos árammérő műszerrel), amely az elektródákkal mért két pont közötti vezetést mérte. Azt találta, hogy
a galvanométer gyors kilengéseket mutatott, amikor a személyt valamilyen inger érte (például egy színes üveg
látványa). Később rájöttek, hogy hasonló kitéréseket lehet kapni külső áramforrás nélkül is. Hosszas vizsgálódás
és viták után megállapították, hogy a bőr elektromos vezetőképessége a verejték-kiválasztással függ össze, és jó
mutatója az vegetatív (szimpatikus) idegrendszer működésének. A galvanikus bőrreakció (GSR: galvanic skin
response, mai nevén: elektrodermális aktivitás) – mérése a pszichofiziológiai kutatások egyik legnépszerűbb
metodikai paradigmájává lett.
A GSR alkalmazásának alapja az a megfigyelés volt, hogy a bőr vezetőképessége együtt jár a szervezet
meghatározott állapotaival: alvás alatt alacsony, éberség vagy erős érzelmi reakció közben magas. Megerősítést
nyert az is, hogy a vezetőképesség változása gyors és érzékeny választ jelent az ingerlésre: elég egy csendes
szobában váratlanul megszólaló hang ahhoz, hogy mérhető változást okozzon (az ingerlés elmúltával a
vezetőképesség gyorsan visszaáll). A legegyszerűbb kérdésfeltevés az volt, hogy mely ingerekkel lehet mérhető
változást kiváltani a bőr vezetőképességében. Erdekes olvasmány ezzel kapcsolatban Woodworth és
Schlossberg (eredetileg 1938-as kiadású) Kísérleti pszichológiájának az a része, ahol az akkoriban tipikus GSR-
kísérlet menetét ismerteti:
„Amikor a kísérleti személyt bekapcsolják a regisztráló apparátusba és megkezdődik a leolvasás, általában azt
találjuk, hogy tenyerén a vezetőképesség meglehetősen magasra emelkedett és tovább emelkedik, miközben
várja, hogy a kísérletvezető mit fog vele tenni; ha elektromos áramütést ad neki, vagy hangos zörejeket ad, a
GSR megjelenik és a vezetőképesség emelkedik; amikor pihenőidőszakot jelentenek be, a szint lassan lefelé
tendál, és csak akkor emelkedik újra, amikor közlik vele, hogy a kísérletet rövidesen folytatni fogják. (...) Jó
készülék esetében az eredmény gyakorlatilag biztos, akár áramütést, akár pisztolylövést alkalmazunk mint
ingert. További alkalmas ingerek: a bőr megszúrása vagy megcsípése, az arc megüté- se, váratlan érintés,
csiklandozás.” (Woodworth és Schlossberg, 1986, 185., 188).
Az 1920-as és az 1930-as években a kísérleti kutatások a legkülönfélébb területekre terjedtek ki. Vizsgálatok
sokasága foglalkozott a bőr vezetőképességének vizsgálatával különböző tudati állapotok (alvás, hipnózis),
napszakok (reggel, délben, este) és tevékenységek (szellemi feladatok) végzése közben. Részletesen vizsgálták
az inger erősség hatását, a válaszlatenciát, a kondicionálást, az ingerhez való hozzászokást, és a GSR jellemzőit
szabad asszociációs tesztekben.
A kutatások hátterében átfogó fogalmi konstruktumként volt jelen az arousal, vagy ébrenléti állapot: szervezet
általános aktivációs állapotának fogalma. Már a század elején vizsgálták az izgalmi állapot és a teljesítmény
összefüggéseit; a Yerkes- Dodson-törvény (1908) megállapította, hogy az izgalom növelése a teljesítményt egy
szintig javítja, utána viszont rontja. Ezt az összefüggést számos vizsgálat erősítette meg. Vitás kérdés volt
azonban, hogy a szervezet izgalmi állapota, az arousal, értelmezhető-e aspecifikus, tartalomtól független
rendszerként. Az általános aktivációs szint absztrakció, amelynek többféle összetevője és többféle mutatója
lehet. Világos volt, hogy a GSR jó mutatója az arousalnak, de nem volt egyértelmű, hogy pontosan hogyan
jellemezhető az a „totális működés”, amelynek a GSR részét képezi (másként: nem volt teljesen világos, hogy
az aktivációs szinten túl mit is operacionalizál a GSR mint műveleti definíció. Mára világossá vált, hogy az
aktiváció összetett rendszer, amelynek működése jóval bonyolultabb, mint korábban hitték (vö. Czigler, 1994,
15. fejezet).
A GSR-rel kapcsolatos metodika története jól illusztrálja, hogy mennyi kollektív erőfeszítés szükséges ahhoz,
hogy egy mutató kialakuljon, és egyetértés jöjjön létre arra vonatkozóan, hogy valójában mit is mutat. A GSR
mint az aktivációs szint mutatója megalapozódott az 1920-1930-as évek vizsgálatainak köszönhetően. Mellette
azonban más fiziológiai mutatókat is alkalmaztak az érzelmi-aktivációs állapot mérésére. Ilyen vegetatív
indikátorok voltak a szívműködéssel és a vérkeringéssel, a légzéssel és az izomfeszültséggel kapcsolatos
mutatók.
74
MÓDSZEREK
Egyéb vegetatív mutatók ► A szívműködéssel kapcsolatban az elektrokardiog-
ráfot az összehúzódó szívizomban keletkező elektromos jelek regisztrálására dolgozták ki; az elvezetett jel az
elektrokardiogram: EKG, amelyről a szívritmusban beálló változásokat lehet leolvasni. Emellett a kutatók
különféle szerkezeteket találták ki a vérkeringéssel kapcsolatos változók mérésére (pl. a sphygmográfot
pulzusszám regisztrálására, a pletizmográfot a kar vérellátottságának mérésére stb.). A mérőszerkezetek
invenciózus alkalmazási lehetőségeket teremtettek: egy 1932- es vizsgálat például a kutatók által kidolgozott
kardiotachográf széles körű alkalmazhatóságát demonstrálta oly módon, hogy egy házaspárnál a szívműködést
az egész nemi aktus folyamán regisztrálták (kiugró csúcsértékeket kaptak orgazmus közben; idézi Woodworth
és Schlossberg, 1986, 208).
A lélegzéssel kapcsolatos mutatók a légzés volumenében, tempójában, amplitúdójában beállt változások. Ezen a
téren is sok technikai kérdést kellett megoldani. A légzés volumenének regisztrálására szolgáló készülék volt a
gazométer, egy szájba illeszthető készülék, amely a kilélegzett levegő térfogatát mérte, vagy a plethysmográf:
egy nagy tartály, amelybe a személyt belehelyezték úgy, hogy a feje kiáll belőle és a nyaka körül gumizár volt; a
tartályhoz mérőszerkezet tartozott, amely azt regisztrálta, hogy a személy egyes kilégzései mennyi levegőt
szorítanak ki a tartályból (Woodworth és Schlossberg, 1986, 211). Ma a légzés jellemzőivel kapcsolatban
kétféle fő metodika létezik; az egyik az artériás vér oxigéntartalmát méri, egy másik eljárás pedig a tüdőben lévő
széndioxid mennyiségét (Breakwell, Hammond és Fife-Schaw, 2000, 217). A többféle vegetatív mutató
regisztrálására kifejlesztett műszer a poligráf, amelyet, mint korábban említettük (vö. 5. Nagyító), ma is
használnak hazugságdetekció céljára. (A poligráf használatát mutatja be egy 1940-es évekbeli kísérleti
helyzetben az alább látható fénykép; a poligráf írókarja papírszalagra rögzíti azoknak az élettani elváltozásoknak
a görbéit, amelyeket az asszisztens váratlan revolverlövése kelt a nyugodtan üldögélő kísérleti személyben; vö.
3.6. ábra).
A pszichofiziológiai mérések fejlődésében további csoportot alkottak az izomfeszültség mérésére alkalmazott

módszerek. Sokáig az izomfeszültséget mechanikus módszerekkel (mint pl. a jól ismert kimográf forgódobjára
szerelt papíron nyomot hagyó toll) regisztrálták bizonyos lokális területeken (pl. nyak, vázizmok). Az ötvenes
évekre azonban kidolgozták azt az eljárást, amelynek során elektródokat erősítettek a bőrfelülethez és az
izomösszehúzódás következtében keletkező elektromos potenciálokat egy elektromiográf készülék segítségével
felerősítették és regisztrálták (az elvezetett jel az elektromiogram: EMG). A szemmozgások regisztrálására
kialakult módszer az elektrookulográfia (eredménye az elektrookulogram: EOG), amely az arcon, a szem
közelében elhelyezett elektródok segítségével vezeti el a szemizmok működése által generált elektromos
aktivitást. Kialakult egy módszer a pupilla méretváltozásainak regisztrálására a szembe vetített és onnan
visszatükröződő infravörös fény segítségével (pupillográfia).
3.6. ÁBRA ► Nyolccsatornás poligráf működés közben; a kísérletvezető pisztolylövést használ ingerként
(Forrás: Király, 1964, 67. sz. ábra)
Az 1940-es évektől kezdődően az elektrofiziológiai eljárások fejlődésében döntő jelentőségű volt a

korábbiakhoz képest sokkal pontosabb regisztrációt lehetővé tevő, technikailag fejlettebb elektródák
kidolgozása. Ennek következtében az ismertetett elektrofiziológiai mutatók (a GSR; az EMG; az EKG, és az
75
MÓDSZEREK
EOG) ma a pszichológiai kutatások hasznos segítői. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a fiziológiai mutatók
viselkedése egyáltalában nem egyszerű. Személyről személyre változik például, hogy mely vegetatív mutatók
mire milyen érzékenyen válaszolnak, és eltérő lehet a mutatók egymáshoz képesti válaszmintája is. Vannak
olyan helyzetek, amelyekben egyes mutatók a szimpatikus tónus fokozódását mutatják, ezzel egyidejűleg más
mutatók viszont csökkennek. Egy kísérletben például, amikor férfiaknak aktfotókat mutattak, pulzusszámuk
csökkent, egyéb vegetatív mutatóik viszont erősödtek; ezt a jelenséget nevezik irányszéttartásnak (Czigler,
1994, 122). A következőkben azokat a módszereket tekintjük át, amelyek az agyműködés megismerésére
szolgálnak.
Léziós eljárások ► Az agy megismerésének módszerei osztályozhatóak aszerint, hogy kívánnak-e fizikai
beavatkozást vagy sem. A fizikai beavatkozást igénylő, ún. invazív módszerek között különböző sebészeti vagy
farmakológiai beavatkozások szerepelnek. A módszertani eszköztár legrégebbi csoportját alkotják a léziós
eljárások, amelyek dekonstrukciósak: az agy körülhatárolt területeinek célzott roncsolása vagy spontán
roncsolódása révén szereznek információt arra vonatkozóan, hogy a szóban forgó terület milyen pszichés
működésekben vesz részt. Ebben az esetben a hiányzó struktúra mellett jelentkező kieső funkcióból
következtethetünk a normál működésre. A lézió fontosságának felismerése Brocáig nyúlik vissza, akinek egy
nőbetege agyvérzést követően elvesztette beszédkészségét, miközben beszédértése ép maradt. A beteg több mint
egy évtizeddel ezután bekövetkezett halála után Broca megtalálta a bal féltekei frontális lebenyben azt a léziót,
amelyik a kiesését okozta. A léziós eljárások fejlődéséhez az első világháború agysérültjeinek vizsgálata, és az
agysebészet fejlődése járult hozzá (Gulyás, 2003). Jelentős szerepe van ezen a területen az állatkísérleteknek;
sok ismeret származik állatokon végzett mikroszkópos szövetvizsgálatokból és kísérleti célú sejtirtásokból.
Az agyműködésre irányuló elektrofiziológiai eljárások ► A pszichológiai kérdések fiziológiai megközelítésű

vizsgálatában hagyományosan kitüntetett figyelem irányul az agy szerkezeti és működési jellemzőinek
megismerésére. Az idegsejtek működése elektromos változásokkal jár együtt. Az agyi elektromos aktivitást
először Richard Catonnak, egy brit fiziológusnak sikerült 1875-ben majmok, macskák és nyulak agyán
műszeresen mérnie és oszcilloszkóp segítségével papíron regisztrálnia (az oszcilloszkóp a változó elektromos
feszültséget rajzolja ki az idő függvényében hullámszerű formában). Az emberi agy felszínén azonban először
csak 1929-ben sikerült elektromos tevékenységet kimutatni Hans Berger osztrák kutatónak. Munkája nyomán
elterjedt az elektroenkefalográfia (az elvezetett jel az elektroenkefalogram: EEG) azonban csak az 1930-as
években vált rutinszerűvé. Kialakult a konstrukciós eljárások két iránya: 1. egy adott terület aktiválása által
kiváltott viselkedés vizsgálata, illetve fordítva, 2. a viselkedés által kiváltott neurális aktivitás vizsgálata.
Az agysejtek elektromos tevékenységének regisztrálására kétféle eljárás alakult ki: egy emberi vizsgálatra
alkalmas, fizikai behatolást nem kívánó, azaz nem invazív makroelektródos vizsgálati módszer, amely a (hajas)
fejbőrre helyezett elektródokkal oldotta meg az elvezetést, és egy állatkísérletekben használt invazív
mikroelektródos módszer, amelynek során a koponyán át fúrt lyukon keresztül helyezték el a néhány mikron
csúcsátmérőjű mikroelektródot az agyszövetben (megjegyzendő azonban, hogy az ötvenes évektől kezdve, és
napjainkban egyre elterjedtebben használnak mikroelektródás regisztrálást emberben is. Elsősorban epilepsziás
betegek esetén műtét előtt használják a kóros aktivitású terület pontos behatárolása végett). Ahhoz, hogy az
EEG használható vizsgálati módszer legyen, sok technikai nehézséget kellett leküzdeni. A mikroelektródás
eljárás sikeréhez ki kellett dolgozni egy tizedmilliméter pontosságú agytérképet és ugyanilyen pontossággal
mozgatható célzóberendezést, amelynek segítségével az elektródák meghatározott idegsejtekbe ültethetőek, ez
az ún. sztereotaxikus módszer (Molnár, 2001). Meg kellett oldani a jelfelerősítést is, ugyanis az idegsejtek
elektromos tevékenysége nagyon kicsi (milliomodvolt nagyságrendű) jelként vezethető el. Nagyobb tömegű sejt
aktivitása összességében már jobban mérhető elektromos változásokkal jár – így a fejbőr egyes területeinek
elektromos állapota mérhetően eltérővé válik más részek állapotához képest –, a jelek azonban így is csak több
tízezerszeres felerősítéssel jeleníthetőek meg.
Összességében lehet: 1. a neuronok válaszát közvetlenül, egyesével mérni intra- cellulárisan, ha a sejten belül
van a nagy ellenállású, kis méretű elektróda, és extracellulárisan, ha a neuronok közelében (pár száz
mikrométerre tőlük) van az elektróda; 2. ún. helyi mezőpotenciálokat (localfieldpotential) elvezetni némileg
kisebb ellenállású elektródákkal az agyszövetből, amikor is nagyobb tömegű sejt aktivitását vizsgáljuk; 3. még
kisebb ellenállású elektródákkal még több neuron együttes aktivitását a hajas fejbőrről is elvezetni (EEG).
Az agyi elektromos tevékenységet egyaránt vizsgálták spontán, illetve ingerlésre adott helyzetben. Ismert, hogy
nyugalmi állapotban az idegsejt membránjának két oldala polarizált: a két oldal között elektromos feszültség áll
fenn oly módon, hogy a sejt belseje negatívabb, mint a külseje, ez a nyugalmi membránpotenciál. Ingerlés
hatására a sejt ioncsatornái rövid időre megnyílnak és nátriumionok áramlanak a sejtbe, a sejt depolarizálódik (a
membránon belüli rész pozitívabb töltésűvé válik). Az axon membránon végigfutó depolarizációs hullám az
idegimpulzus, másként: az akciós potenciál. Már Caton megfigyelte, hogy idegimpulzus külső ingerléssel is
76
MÓDSZEREK
kiváltható – ez a változás a kiváltott potenciál (KP) vagy másként: eseményhez kötött potenciál – (EKP, az
angol rövidítés: ERP, event related potential).
Az EKP azonban csak akkor válhatott a vizsgálatok hasznos eszközévé, amikor az 1940-es években sikerült
megoldani a jel/zaj arány kezelésének problémáját. Ugyanis az eseményhez kötött potenciálok nem nagyobbak
mint az egyéb eredetű agyi elektromos változások, így az ingerlésre adott válaszok (jel) nem ugranak ki a
spontán aktivitás okozta ,,zaj”-ból. A megoldás a jelek összegzése, átlagolása: az időben jól behatárolt ingert
többször ismételten kell adni majd az értékeket átlagolni kell; miután az ismételt jeladás konzisztens
válaszmintát hív elő, miközben a zaj inkonzisztens mintázatú, a jel az összegzés által felerősödik, a zajérték
viszont minimalizálódik. Az átlagolt eseményhez kötött potenciál mintázata egymást követő hullámokból áll,
amelyben az alapvető információt a frekvencia, a nagyság (amplitúdó) és az irány (pozitív, illetve negatív
polaritás) jelenti (Czigler, 1994; Molnár, 2001).
Az EEG-vizsgálatok temérdek ismeretet és tudományos felfedezést eredményeztek és eredményeznek manapság

is. (Idevonatkozóan lásd a Pléh, Kovács és Gulyás szerkesztette, 2003-ban megjelent Kognitív idegtudomány
című kötetet.) Az alapkutatások fő feladatnak azt tekintették, hogy megtalálják azokat az elektromos
jelmintázatokat, amelyek a különböző pszichés működésekkel együtt járnak. A kutatások korai fázisában leírták
azokat a frekvenciasávokat, amelyek a különböző éberségi állapotokhoz köthetőek (ezek: a delta: 0,5-3 Hz; téta:
4-7 Hz; alfa: 812 Hz; béta: 13-20 Hz; és gamma: 20-40 Hz sávok). A vizsgálatok felderítették az alvás, az álom
és a különféle ébrenléti állapotok pszichofiziológiáját. A különböző állatfajokon végzett mikroelektródás
vizsgálatoknak köszönhetően alapvető ismereteket nyertünk például a vizuális észlelés fiziológiai folyamatairól
(ismeretes, hogy a látókérgi sejtek működése terén tett felfedezéseikért Hubel és Wiesel 1981-ben megosztott
Nobel-díjat kaptak).
3.7. ÁBRA ► Kiváltott potenciál (P300) hullámok jelentkezése elmaradt inger esetén (Forrás: Gregory, 1987,
232)
Az észlelési-figyelmi folyamatok tanulmányozására a kiváltott potenciál módszerét sikerrel alkalmazzák ma is.

A felfedezések közé tartozik többek között az ún. össze nem illési negativitás: az a jelenség, hogy ha a más
tevékenységgel elfoglalt személy számára nem figyelt háttéringereket adunk (pl. fél másodpercenként 100 ms
ideig 1000 Hz magasságú hangot, miközben a személy egy könyvet olvas), és a háttéringerbe eltérő magasságú
hangot keverünk, akkor egy jellegzetes negatív polaritású hullám jelentkezik, jelezve a preattentív folyamatok
jelenlétét (vö. Czigler, 1994, 6. fejezet; Czigler, 2003); vagy az ún. késői pozitivitás jelensége: az, hogy egy
ritka, váratlan inger jelentkezését követően, vagy egy várt inger kimaradásakor egy jellegzetes hullám (P 300)
jelentkezik (a P a pozitív polaritású komponensre utal, a szám pedig azt jelzi, hogy a válasz maximális
nagyságát az inger kezdetét követően 300 ms körül éri el (vö. 3.7. ábra).
A kiváltott potenciál módszerének előnye a nagy időbeli felbontás: az ingerlést követő azonnali, másodperc
ezredrésze alatt lezajló folyamatok követhetőek. Ugyanakkor a kiváltott potenciál módszerének hátránya, hogy
nem sikerül regisztrálni, ha az idegi jel túl gyenge, vagy ha az elektródák nem a megfelelő helyen vannak
77
MÓDSZEREK
elhelyezve; így előfordulhat, hogy történik ingerfelvétel, de azt a regisztráció nem jelzi. Az EEG külsőleg
hasonlít az EKG-görbéhez, de az előbbi sokkal bonyolultabb folyamatokat tükröz. Ugyanis a szív összes
izomrostja nagyjából egyszerre ugyanazon feladatot végzi, az EKG tehát elég pontosan azt tükrözi, ami a
szívben történik. Más a helyzet az agy idegsejtjeinek milliárdjaival; az EEG-görbe az idegsejtek működését úgy
tükrözi vissza, mintha egy nyüzsgő nagyváros hangjait kilométernyi magasságból vennénk fel. Az EEG-görbe
ehhez hasonló távoli, áttételes és összegzett mutatója az agysejtek működésének; értékelése nehéz, időigényes és
nagy hozzáértést igényel (Bánki, 1994; Kéri és Gulyás, 2003). Ebből fakad az a hátránya is, hogy igen rossz a
térbeli felbontóképessége: egyszerre sok neuron aktivitását átlagolja, így relatíve szegényes információt ad arról,
hogy az agy mely része aktiválódott éppen.
Az agyműködésre irányuló funkcionális képalkotó eljárások ► Az intakt, élő emberi agy szerkezeti-működési
sajátosságainak megismerése szempontjából kiemelkedő jelentősége volt a nem invazív képalkotó eljárások
megjelenésének. A komputerhez kötődő eljárások technikai forradalma az 1970-1980-as évekre nyúlik vissza,
amikor a klinikai diagnosztikus munkában megjelent a számítógépes axiális tomográfia (CAT vagy CT:
computerized axial tomography; a tomográfia rétegfelvételt jelent). Az eljárás során vékony
röntgensugárnyalábot bocsátanak át a páciens fején, és – az agyszövet típusától, sűrűségétől függően – átjutó
sugárzás mennyiségét mérik. A mérőberendezés fej körül forogva rétegzett felvételek sokaságát készíti el
(százezres nagyságrendben) különböző tengelyek mentén. Az eljárás alapvetően morfológiai információt nyújt:
a mérések alapján a számítógépes program rekonstruálja és a képernyőn tetszőleges síkban megjeleníthetővé
teszi az agy keresztmetszeti képét. Az eljárás felbontóképessége milliméteres nagyságrendű. (Az eljárás
kidolgozásáért orvosi-fiziológiai Nobel-díjat kapott 1979-ben két kutató: A. M. Cormack és G. N. Hounsfield).
A CAT segítségével sikerült láthatóvá tenni és mérni az élő agy szerkezetét. Ennek diagnosztikus haszna
nyilvánvaló; ugyanakkor az alapkutatások szempontjából is sok fontos megfigyelés vált lehetségessé például
arra vonatkozóan, hogy egyes területek sérülése milyen pszichés funkciók sérülésével korrelál.
A CAT megjelenése azonnal további eljárások keresésére inspirált. Hamarosan elérhetővé vált a
mágnesesrezonancia-vizsgálat (magnetic resonance imaging: MRI vagy MR), amely azon az – ugyancsak Nobel
díjas- felfedezésen nyugszik, hogy az agyszövet hidrogénatommagjaiban mágneses rezonancia kelthető,
amelynek segítségével a szövetek jellemző jeleket bocsátanak ki. A vizsgált személyt egy erős magnetikus teret
tartalmazó hengerbe helyezik, ahol 30-40 percen keresztül mozdulatlanul kell feküdnie. Ebben a helyzetben – a
CT-hez hasonlóan – sok ezer „tomográfiás” mérést végeznek. Az eredmény itt egy anatómiai szerkezeti kép,
azonban ez már háromdimenziós megjelenítést tesz lehetővé, és sokkal jobb felbontású, mint a CT-kép. Az
eljárás továbbfejlesztett változata a funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat (fMR), amely segítségével már
funkcionális (működési, aktivitási) állapotok is mérhetőek. Ennek alapja az ún. BOLD (blood oxigen level
dependent) szignál, mely a funkcionálisan aktív területek oxigenáltsági állapotának mérésén alapul (NB., hogy
mennyire intenzív vita folyik ennek a széles körben használt, de nem teljesen világos alapokon nyugvó
módszernek a neuronok aktivitásához való kapcsolódásáról, semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy a
közelmúltban Budapesten rendezett Organisation for Human Brain Mapping nemzetközi konferencia egy egész
szekciót szentelt a kérdésnek.)
A pozitronemissziós tomográfia (PET: positron emission tomography) jelentősége szintén abban áll, hogy az
agyműködésre enged következtetni. A PET az agy különböző aktivitású területei közötti eltérő anyagcsere
tevékenységet fedi fel. Azon az elven alapul, hogy az anyagcsere-folyamatok végrehajtásához a test minden
sejtje energiát igényel. Az agyban a neuronok alapvető energiaforrása a vérből nyert glükóz. Az eljárás lényege
az, hogy a szervezetbe veszélytelen izotópanyagot (radioaktív sugárzást kibocsátó anyagot) juttatunk be, például
injekcióval. Az izotópok bomlása során keletkező pozitronok ütközése során felszabaduló energiát mérve
következtetni lehet a terület vérellátására (rCBF-regional Cerebral Blood Flow). Az agyszövet vérellátása annak
függvényében változik, hogy mennyire aktív; az aktív részekhez több vér áramlik, ami fokozottabb bétabomlás
során több pozitronhoz és azok ütközéséhez vezet, és ez a folyamat képileg követhető. Az eljárás hátránya, hogy
rendkívül költséges és különleges feltételeket igényel. A pozitronsugárzó izotópok ugyanis drágák, ráadásul a
helyszínen állíthatóak csak elő (mivel egészségvédelmi szempontokból csak olyan izotópok használhatóak
melyek felezési ideje rövid (pár percig, óráig), így minden berendezés mellé egy részecskegyorsító berendezés
és radiokémiai laboratórium is szükséges (Bánki, 1994, 55).
Emellett idői felbontása rossz a hemodinamikai reakcióidő hosszúsága miatt (percekben mérhető idő szükséges,
amíg a véráramlás mérhetően követi az agyi aktivitást).
A képalkotó eljárások arzenáljának legújabb tagja az 1990-es évektől kezdődően a mágneses enkefalográfia
(SQUID: superconducting quantum interference device), amely az idegsejtek aktivitása révén keletkező
mágneses jeleket képes regisztrálni. A páciens fejét ebben az eljárásban is mágneses térbe helyezik. A fejet
körülvevő mágneses teret rendkívül alacsony szintre hűtik; ebben az állapotban a neuronokból eredő mágneses
78
MÓDSZEREK
jelek műszeresen regisztrálható interferenciákat okoznak a külső mágneses térrel. A SQUID-eljárás az
előzőekhez képest sokkal jobb téri és idői felbontással rendelkezik (1-2 milliméternyi és ezredmásodperc- nyi
pontossággal regisztrál). Ezzel a módszerrel a hangra vagy fényingerre adott idegsejtválaszok minden eddiginél
pontosabban követhetőek; az eljárás feltérképezi a mágneses jel kiindulási pontját és a jel terjedési útvonalát is
(Bánki, 1994, 53; a funkcionális képalkotó eljárások kognitív idegtudományi alkalmazására vonatkozóan lásd
Gulyás, 2003, részletes tárgyalását). A módszer hátránya, hogy igen költséges és nem mindig szolgál az EEG-
hez képest lényegesen más információval.
Pszichofarmakológia ► A pszichofiziológia rendkívül kiterjedt kutatási metodikájának áttekintését végül a

pszichofarmakológia említésével zárjuk. Idetartozik a külsőleg a szervezetbe juttatott kémiai anyagok (drogok)
és a belsőleg termelt vegyületek (neurotranszmitterek) pszichés folyamatokra gyakorolt hatásának vizsgálata.
Ősrégi az a megfigyelés, hogy az ember mentális állapotára bizonyos szerek hatnak. Az az elképzelés azonban,
mely szerint gyógyszeresen hatni lehet az agyra annak érdekében, hogy a mentális rendellenességet
helyreállítsák, csak az 1950-es évektől terjedt el a nyugtató és antidepresszáns anyagok megjelenése folytán. A
pszichofarmakológiai kutatások hozzájárultak az ingerületátvivő anyagok megismeréséhez, a szervezet
biokémiai folyamatainak jobb megértéséhez.
2.8. táblázat - 3.5. TÁBLÁZAT ► A pszichofiziológiai mérések – összefoglalás
MIT MÉR? Elektrodermális aktivitás
Szívműködés
Légzés
Izomfeszültség
Szemmozgás
Pupillaméret
Az agysejtek aktivitása
HOGYAN MÉRI? Elektródos elvezetés bőrön
Elektrokardiográfia
Oxiometria
Elektromiográfia
Okulográfia
Pupillográfia
Elektródos elvezetés fejbőrön (EEG, EKP) vagy

agyszövetbe helyezett mikroelektródával
CAT
MRI, fMRI
PET
SQUID
79
MÓDSZEREK
Pszichofarmakológia
A pszichofiziológia alkalmazási irányai ► A pszichofiziológia önálló terület, ugyanakkor módszertana

beleolvad egyéb kutatási területek kutatásmódszertanába. Az alkalmazási irány szempontjából a következő
lényegesebb területek határolhatóak el (Breakwell, Hammond és Fife-Schaw, 2000, 212):
• Szociális pszichofiziológia: A szociálpszichológiai folyamatok pszichofiziológiai vizsgálata; például a GSR,

EMG, pupillográfia alkalmazása a nem verbális kommunikáció, interperszonális vagy csoporthatások
vizsgálatára.
• Fejlődési pszichofiziológia: A normál és patologikus fejlődés kérdéseinek vizsgálata pszichofiziológiai

eszközökkel, például agytérképező eljárásokkal; idetartozik az intrauterin fejlődés és az öregedés
folyamatainak vizsgálata is.
• Kognitív pszichofiziológia: Az információfeldolgozás (észlelés, figyelem, gondolkodás, nyelv stb.)

pszichofiziológiai eszközökkel történő vizsgálata, például a kiváltott potenciál módszerével.
• Klinikai pszichofiziológia: A pszichológiai működés rendellenességeinek pszichofiziológia hátterének

feltárása, beleértve a pszichofarmakológiai vizsgálatokat.
• Alkalmazott pszichofiziológia: Az élet különböző területein alkalmazott pszi- chofiziológiai eljárások;

például biofeedback alkalmazása terápiás célokra, meghatározott foglalkozási körökben szükséges
teljesítmény jellemzőinek vizsgálata .
• Egyéni különbségek vizsgálata: Személyiségjellemzők pszichofiziológiai korre- látumainak vizsgálata

(például az extro-introverzió együtt járása bizonyos jellemző ERP-mintázatokkal vagy az agyműködés
pszichofiziológiai jellemzőinek vizsgálata az intelligencia vonatkozásában).
A pszichológián belül a pszichofiziológiai mérések állnak a legközelebb a természettudományos mérések

feltételrendszeréhez. A pszichológiai mérések közvetlenek – az értékek műszerekről leolvashatóak –
ugyanakkor jelentős technikai hátteret igényelnek. A fejlett mérési technológia új felfedezéseket tesz lehetővé,
de az értelmezés kérdését nem oldja meg, inkább növeli. A pszichofiziológiai mérések olyan fejlődést indítottak
el, amelynek már sok eredményét látjuk, bár sok tekintetben még csak az elején tartunk.
AZ AGYI FUNKCIÓK LOKALIZÁCIÓJÁNAK KÉRDÉSE
A pszichofiziológiai kutatásoknak hagyományosan alapvető célja, hogy feltérképezzék, a különböző pszichés

működésekben mely agyterületek vesznek részt. Ez a problematika jórészt úgy vált ismertté, mint az agyi
funkciók lokalizálásának kérdése. Mint a szöveg közben utaltunk rá, a lokalizáció Brocáig nyúlik vissza;
jelentős sikereket könyvelhetett el, és ma reneszánszát éli a technológiai lehetőségek forradalmasodása
következtében (erről részletesebben lásd Pléh, Kovács, Gulyás, 2003). Nem feledkezhetünk el azonban a
lokalizációval kapcsolatos problémákról, amelyek a következő forrásokból származnak: Először is, a
feltérképezés pontossága korlátozott. A léziók általában nem kizárólag az érintett területet idegi működését
károsítják. Mint láttuk, az EEG jó idői, de rosszabb téri felbontást ad; a CT és az MRI/fMRI viszont jobb téri, de
rosszabb idői felbontást ad. Másodszor, ha sikerül egyértelműen területhez kötni egy funkciót, akkor is
megmarad az értelmezés problémája. Az értelmezések általában azt sugallják, hogy az azonosított terület
okozza, generálja az adott funkciót. Ezt fejezi ki az a szóhasználat, amely megnevezi az egy-egy funkcióért
felelős területet. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a pszichofiziológiai bizonyítékok korrelációs
jellegűek, és ezért közvetlen oksági értelmezésük problematikus. Erre utaltunk korábban a cipőfűző megkötés
példája kapcsán (vö. 1.4.2. pont), és ugyanezt a gondolatot fejezi ki Sekuler és Blake érzékletes hasonlata: a
Golden Gate-híd elpusztítása súlyos károkat okozna az egész San Franciscó-i öböl gazdasági tevékenységében,
mégsem állítaná senki, hogy a gazdasági tevékenység helye a Golden Gate-híd (2000, 37).
Harmadszorra, további értelmezési problémák forrása, miként arra Buzsáki rámutat (2003), hogy a funkciókat
leíró fogalmak, amelyeket egy-egy területhez társítunk, gyakran „nem elég jók". Különösen szembetűnő ez
azokban a vizsgálatokban, amelyek személyiségvonások, illetve bonyolultabb pszichológiai konstruktumok agyi
korrelátumait keresik. A modern képalkotó eljárásokkal lendületet kapott az olyan összetett fogalmak agyi
korrelátumainak kutatása, mint például képzelet, félelem, humor stb. A gond az, hogy nincs egyértelmű
közmegegyezés e fogalmak pontos szemantikai tartalmáról. Kérdés, hogy
80
MÓDSZEREK
„azok a fogalmak, amelyeket a filozófia és a pszichológia nagylelkűen ránk örökítettek, vajon független és jól
leírható funkcióknak tekinthetőek-e. Az embernek kétségei támadnak, vajon mennyivel kevésbé nevetségesek a
mai agytérképek mint Gall rajzocskái az agyról. Gallt (1908) nemcsak azért érte kritika, mert egyes feltételezett
funkciókat önkényesen az agy egyes részei működésének tulajdonított, hanem a fogalmak miatt is, amiket
ezekhez a területekhez társított. (...) Az eredmények azért gyakran ellentmondásosak, mert kedvenc fogalmaink
gyakran rendelkeznek eltérő konnotációkkal" (Buzsáki, 2003, 766-777).
A lokalizációs törekvésekkel kapcsolatos paradoxon, hogy míg eredetileg a kutatók egyszerű megfeleltetéseket
kerestek, a modern vizsgáló eljárások hozzásegítettek annak megértéséhez, hogy az agyban struktúra és funkció
kapcsolata bonyolult. Sok mindent megtudtunk a specifikus agyterületek működéséről, de az is kiderült, hogy az
egyes agyterületek és az egyes működések közötti megfelelés nem merev és megváltoztathatatlan. Fontos
felismerés, hogy súlyos anatómiai abnormalitás mellett is lehetséges ép funkció. Az agyi képalkotó eljárások
alkalmazása során több esetet leírtak, amikor az agy szerkezetében ismeretlen okból fennálló súlyos
abnormalitás ténye a vizsgálat előtt ismeretlen volt, arra véletlenül derült fény, mert a személy az életben
normálisan funkcionált. Az egyik esetleírásban szerepel egy 26 éves férfi, aki kiemelkedő eredménnyel szerzett
matematika diplomát egy angol egyetemen. A férfi feje a normálisnál nagyobb volt, és enyhe fokon sérült
mozgáskoordinációval rendelkezett. Amikor az 1970-es években neurológiai vizsgálatokat kezdtek végezni ezen
a személyen, akkor kiderült, hogy agykérge a normálisnál jóval vékonyabb volt. Korai hidrocephaliájából
visszamaradot- tan agya a normálisnál jóval több folyadékot és jóval kevesebb agyszövetet tartalmazott (Lewin
1980-as publikációját idézi Bateson és Martin, 2000, 165). Nem beszélhetünk tehát egyszerűen az agy
„feltérképezéséről". A modern technológia lehetővé teszi az élő agy működésének egyre jobb megismerését, de
az eredmények értelmezése elméleti munka marad.
2.3. 3.3. MINTA ÉS MINTAVÉTEL

T érjünk vissza ahhoz a már érintett ponthoz, mely szerint vizsgálatainkban adott egyéneket, illetve kisebb
csoportokat vizsgálunk, annak érdekében, hogy általánosítható konklúziókat vonjunk le. Ha egy vizsgálatba száz
tizenéves fiatalt, vagy harminc óvodás korú gyermeket vonunk be, akkor következtetéseinket minden
valószínűséggel nem kizárólag a száz fiatalra vagy a harminc gyermekre szeretnénk vonatkoztatni, hanem a
fiatalokra vagy az óvodáskorú gyermekekre általában. A tudományos kutatók az esetek túlnyomó többségében
nem vállalkozhatnak arra, hogy kimerítően megfigyeljék azt az összességet, amelyre következtetéseiket ki
szeretnék terjeszteni, mindig csak valamennyit vizsgálhatunk meg az összességből. De mekkora legyen ez a
valamennyi, és hogyan válasszuk ki? S a vizsgálat után ténylegesen hol húzható meg az az érvényességi kör,
amelyre következtetéseink vonatkoztathatóak? Alapot ad-e a száz vagy harminc személy vizsgálata arra, hogy
állításainkat kiterjesszük egy tágabb körre, nemre, lakóhelyre, demográfiai háttérre, nemzeti hovatartozásra és
egyéb különbségekre való tekintet nélkül? Minden megfontolás két gyakorlati kérdésben kulminál: mekkora
legyen a minta és hogyan válasszuk ki? Az ehhez hasonló kérdésekre a tudományos kutatás során felgyülemlett
kollektív tapasztalat ad támpontokat és irányelveket.
2.3.1. 3.3.1. Minta és populáció viszonya

Az ismert fogalmi rendszer szerint a vizsgálatban részt vevő személyek alkotják a vizsgálati mintát, a populáció
(másként: alapsokaság) pedig az a tágabb halmaz, amire a mintán nyert eredményeinkre alapozott
következtetéseinket ki kívánjuk terjeszteni. A mintavétel gyakorlati szükségszerűség: a megcélzott populáció
általában túl nagy és szétszórt ahhoz, hogy minden elemét be lehetne vonni a vizsgálat körébe. Mindamellett, ha
elenyésző számban is, de vannak olyan kutatások, amelyek nem alkalmaznak mintavételt: ilyen az, amikor a
populáció mérete lehetővé teszi a teljes elemszámú vizsgálatot (például ha egy kihaló kultúra tagjairól vagy egy
ritka betegségben szenvedőkről van szó).
Ha mintavételen alapuló vizsgálatról van szó, akkor a kutatónak a vizsgálat megkezdése előtt tisztáznia kell,
hogy mit tekint populációnak. A döntő mozzanat maga a vizsgálati kérdés: a kérdésben foglalt változó dönti el,
hogy mely népességcsoport adhatja a megfelelő információt (vö. 3.8. ábra). Ha például egy országos választás
előtti közvélemény-kutatásban azt szeretnénk megtudni, hogy mely pártok felé hajlik az emberek szimpátiája,
akkor a célzott populáció egyenlő az ország teljes felnőtt korú, szavazóképes lakosságával. A kutatások
többségében azonban a vizsgálati populáció körülhatároltabb, a kutatás kérdésfeltevésétől és céljától függően. A
Japánt ért második világháborús stratégiai bombázások pszichológiai hatását vizsgálva például egy kutatás nagy
elemszámú mintát vizsgált a civil japán lakosság köréből. Kizárták azonban a 16 éven aluliakat és a 70 éven
felülieket, mivel a vizsgálat célja kifejezetten annak megállapítása volt, hogy a pszichológiai hatások hogyan
befolyásolták az ország háborús erőfeszítéseit, az öregeknek és a fiataloknak azonban ebben nem volt szerepük
(Cseh-Szombathy és Ferge által idézett példa, 1971, 74). Ha kutatási kérdésünk az anya-csecsemő
81
MÓDSZEREK
kommunikációra vonatkozik, akkor a populáció a normál családi körülmények között élő csecsemő-anya
diádok, ahol a gyermek normál fejlettségű, meghatározott életkorú csecsemő. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy
az anya-csecsemő kommunikáció jellemzői hogyan alakulnak olyan anyák esetében, akik börtönbüntetésüket
töltik és ott gondozzák csecsemőiket, akkor értelemszerűen a börtönben élő anya-csecsemő diádokra szűkül a
vizsgálati populáció. Ha viszont vizsgálatunkat nemzetközi összehasonlításban végezzük, mert arra vagyunk
kíváncsiak, hogy milyen kulturális hatások befolyásolják az anya-csecsemő kommunikációt, akkor a populációt
különböző kultúrákat képviselő anya-csecsemő diádok fogják alkotni.
3.8. ÁBRA ► Kutatási kérdés, populáció és minta viszonya
A kijelölt populáció tehát a kutatási kérdéstől függően az egészen általánostól (az emberek általában), az
egészen specifikusig terjedhet (börtönben élő anyák, bulémiás betegek vagy kiugrott szektatagok). Sokszor az
emberek bizonyos köztes szintű csoportjai jelentik a populációt (óvodáskorú gyermekek, gyermeket nevelő
felnőttek, tizenéves lányok stb.). Sajátos populáció a kohorsz: olyan körülbelül egy időben született emberek
népessége, akik közös társadalmi-történeti tapasztalatban osztoznak (például a koncentrációs tábort túlélők vagy
a nagy gazdasági válság alatt felnőtt amerikai gyermekek). A populáció kiterjedtségén túl figyelembe kell
vennünk azt is, hogy a mintavételi alapegységet (a mintaelemet) nemcsak személyek alkothatják, hanem
közösségek vagy intézmények is (például iskolák, települések).
Amikor egy mintát vizsgálunk, valójában mindig valamilyen populációt célzunk meg, és azt feltételezzük, hogy
a minta mérvadó módon képviseli a célzott populációt. A minta akkor képviseli mérvadóan a populációt, azaz
akkor beszélhetünk reprezentatív mintáról, ha a kritikus változó(k) tekintetében szisztematikusan nem tér el a
populáció paramétereitől; más megfogalmazásban: jól megközelíti a populációt azoknak a jellemzőknek a
tekintetében, amelyek hatással lehetnek a vizsgálat eredményeire. A kutatónak tehát törekednie kell arra, hogy
meghatározza: a populáció és a minta viszonya szempontjából mi számíthat kritikus változónak. Ilyen kritikus
változó lehet valamely demográfiai jellemző, egy olyan számszerűsíthető adat, amellyel megragadható a
népesség összetétele: kor, nem, iskolai végzettség, szocioökonómiai helyzet stb.; de lehet valamely egyéb alanyi
vagy környezeti jellemző is.
A társadalomtudományok története során ezekre a kérdésekre legkorábban és legakutabb módon a politikai

közvélemény-kutatások alkalmával kellett választ keresni. Politikai közvélemény-kutatást már az 1920-as
évektől kezdődően végeztek az Egyesült Államokban, az elnökválasztások kapcsán. A választás napja olyan
ritka helyzet, amelyik gyors és egyértelmű visszaigazolást nyújt a kutatónak. Az 1936-os elnökválasztást
megelőzően a Literary Digest népszerű hírmagazin közvélemény-kutatást tartott, amelynek keretében tízmillió
„szavazócédulát” küldtek szét postai levelezőlapon. Ebből kétmillió érkezett vissza, a Roosevelt elnököt kihívó
republikánus jelölt fölényes győzelmét jósolva. Két hét múltán azonban Roosevelt elnök az amerikai történelem
addigi legnagyobb szavazatarányával (61%-kal) győzött. A hiba ott történt, hogy a kutatók a telefonkönyvből,
illetve a gépkocsitulajdonosok névjegyzékéből állították össze a mintájukat. Az eljárás eredményeként az
összlakossághoz képest aránytalanul nagy mértékben kerültek be a mintába jómódú emberek (Babbie, 2001,
203.). A jómód (szocioökonómiai státus) az adott vizsgálat keretében kritikus tulajdonságnak mutatkozott, mivel
összefüggött a republikánus kötődéssel. A hibát elmélyítette, hogy az ország éppen a nagy gazdasági válság
vége felé tartott, és a sok elszegényedett ember túlnyomórészt Roosevelt New Deal programjára szavazott.
A minta érvényessége a reprezentativitással összefüggő fogalom, amely a hangsúlyt arra helyezi, hogy a
mintavételi eljárás valóban a kutató szándékai szerint működik-e. Az érvényesség kérdése tehát arra vonatkozik,
hogy a vizsgált minta valóban a célzott populációt képviseli-e? Ha igen, következtetéseinket megalapozottan
általánosíthatjuk a célpopulációra, ha nem, akkor a következések kiterjesztése megalapozatlan. A skót
tápanyagkísérlet ismertté vált példa a gyakorlatban jelentkező, sokszor kiszámíthatatlan nehézségekre. 1930
tavaszán a skót egészségügyi hatóságok nagyszabású kísérletbe kezdtek, melynek során azt kívánták eldönteni,
82
MÓDSZEREK
hogy mennyire hatékony egy vitaminos étrendi kiegészítő az iskoláskorú gyermekek fejlődése szempontjából. A
részt vevő több száz iskolás fele négy hónapon keresztül a vitaminos kiegészítővel kapta a tejet, a másik fele
anélkül. A gyerekeket a tanárok sorolták be a kontroll vagy kísérleti csoportba, az instrukciók szerint
véletlenszerűen. A kutatás célja azt kívánta, hogy a vizsgálatban részt vevők összetétele tükrözze a skót
iskoláskorú populációt. A kísérleti csoportokban lévők testsúly- és magasságnövekedése igazolni látszott a
kiegészítő tápanyag hatékonyságát. Utólag azonban kiderült, hogy a beválogatás nem volt véletlenszerű. A
kísérleti csoportba sokkal több vékonyka, fejletlenebb gyermek került, mint a kontrollcsoportba, mivel tanáraik
ilyen módon is segíteni akarták a lemaradt gyermekek fejlődését (Snodgrass, Levy-Berger és Heydon, 1985,
45). Az eredmény tehát nem általában a gyermekekre, hanem csak a fejlődésben lemaradt gyermekekre volt
általánosítható. A vizsgálat nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy a megfelelően fejlett gyermekek esetében a
kiegészítő tápanyag nem rendelkezett jelentősebb hatással.
Ha a minta nem tükrözi a szélesebb populáció összetételét, akkor a következtetések korlátozott érvényességűek
lesznek. Ha a kutató a mintát eleve szűken határozza meg, akkor számolnia kell azzal, hogy a következtetések
csak a szűk mintának megfelelő populációra lesznek kiterjeszthetőek. Példa erre a Sherif által vezetett
kísérletsorozat, amelyet az 1940-es évek végén végzett az Egyesült Államokban. A kísérletben 11-12 éves fehér
középosztálybeli fiúk vettek részt, akik úgy tudták, hogy nyári táborozáson vesznek részt, valójában a kísérlet
célja az volt, hogy a csoportközi konfliktusok mérséklésének módjait kutassák. A terepkísérlet során hagyták,
hogy a fiúk spontán módon két csoportba szerveződjenek, majd a két csoportot a kísérlet vezetői konfliktusba
sodorták. A kísérletsorozat eredményeként Sherif megfogalmazott bizonyos ajánlott viselkedésmódokat,
amelyek a csoportkonfliktusok megoldásához vezetnek. Amikor azonban ezt a „receptet” egy kutató 1971-ben
Libanonban próbálta alkalmazni keresztény és mohamedán arab családok gyermekeivel, megismételve Sherif
kísérletét, kudarcot vallott (idézi Csepeli, 1997, 137). A konfliktusmegoldási mód érvényessége nem volt
kiterjeszthető másik társadalmi közegben és helyzetben élő gyermekekre.
2.3.2. 3.3.2. A valószínűségi mintavétel logikája

Ha egy minta tökéletesen reprezentatív lenne, akkor a kritikus tulajdonságok tekintetében a mintán nyert
alapértékek (átlag, szórás) azonosak lennének a populáción mért értékekkel. Valamilyen mértékű eltérés
azonban elkerülhetetlen; még a leggondosabban vett minták sem képviselik tökéletesen a populációt. A minta
reprezentativitása valószínűségen nyugszik. Hogy milyen biztonsággal általánosíthatunk a populációra a mintán
nyert adatok alapján, az annak a kérdése, hogy elég nagy-e a valószínűsége annak, hogy a minta megfelelő
módon képviseli a populációt.
A mintavételi hiba az az eltérés, amely a populáció alapértékei és a minta értékei között jelentkezik. A
mintavételi hiba nagyságát csökkentheti a minta nagysága és a mintavétel módja (a minta elemszámát N-nel
jelöljük; ha egy vizsgálatban 60 személy vesz részt, akkor N = 60). Egyrészt világosnak tűnik, hogy minél
jobban közelít a minta a populáció teljes elemszámához, annál pontosabban képviseli a populációt. Kérdés
azonban, hogy igaz-e a „minél nagyobb, annál jobb” elve? Ha valaki arra kíváncsi, hogy egy lakótelep 5000
lakója sportol-e szabadidejében, akkor az-e a legjobb megoldás, ha megkérdezi mind az ötezer embert?
Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a minta, annál pénz- és időigényesebb a kutatás. A nagyság tekintetében tehát
az a jó, ha elég nagy a minta, de a szükségesnél nem nagyobb. Ami a mintavétel módját illeti, nyilvánvalónak
tűnik, hogy olyan eljárásra kell törekednünk, amelyik biztosítja, hogy a minta a kritikus változók tekintetében
megfelelően tükrözze a populációt.
2.3.3. 3.3.3. Az alapvető mintavételi eljárások

A mintavételi eljárások logikáját és módszertanát elsősorban azok a tudományágak dolgozták ki, amelyek
kezdettől fogva széles körű felmérésekben voltak érdekeltek (a politikatudomány mellett a szociológia).
Magyarországon az országos közvélemény-kutatások 1000 fős mintát szoktak használni. Egy közel százmilliós
szavazói populáció tényleges választói magatartásának felméréséhez a ma alkalmazott statisztikai módszerek
alkalmazása mellett elegendő egy 2000 fős minta (Babbie, 2001, 202). Ugyanakkor gondoljunk vissza a Literary
Digest felmérésére, amelyre 2 millió megkérdezett válaszolt, mégis jelentős volt a melléfogás! Ahhoz, hogy egy
minta megfelelően képviselhesse a populáció összetételét, el kell érnie egy bizonyos nagyságot. A nagyságtól
azonban a minta nem lesz reprezentatív, még akkor sem, ha óriási. A rosszul kiválasztott nagy minta csak azt
garantálja, hogy nagyobb biztonsággal fogjuk megállapítani az érvénytelen következtetést.
Hogyan lehetséges, hogy a közvélemény-kutatók ma milliók véleményére 1-2 ezer ember megkérdezése alapján
(általában) megbízhatóan tudnak következtetni? Erre a kérdésre a mintavétel valószínűségelméleten nyugvó
eljárása adja meg a választ. Mint tudjuk, a minta vizsgálata végső soron a populációról szól; a populáció
jellemzőire (szakkifejezéssel: paramétereire) vagyunk kíváncsiak, és ehhez a legjárhatóbb út a gondosan
83
MÓDSZEREK
kiválasztott minta vizsgálata alapján tett becslés, amely valószínűségen nyugszik. A társadalomkutatók a 20.
század közepétől kezdve fejlesztették ki a valószínűségi mintavétel módszerét, azt a matematikai számításon
nyugvó precíz eljárást, amelynek segítségével a minta összetétele a lehető legpontosabban tükrözi a populáció
összetételét. A valószínűségi mintaválasztás lényege az, hogy az adott populáció minden tagjának egyenlő esélyt
ad a mintába való bekerülésre. Ez úgy érhető el, ha a vizsgálati populáció összes tagja közül random módon
történik a kiválasztás (ezért a valószínűségi mintaválasztást véletlen mintavételnek is nevezik).
A véletlen mintavétel kulcsa a vizsgálati populáció összes elemének tételes felsorolása: az ún. mintavételi keret
(ez lehet a szavazókorú lakosság listája, egy iskolakörzet iskoláinak listája, egy egyetem hallgatóinak listája
stb.), és a random kiválasztás. Ez utóbbi gyakorlati kivitelezésére még visszatérünk, itt tételezzük fel, hogy a
mintavételi keret elemeit egy számítógépes program megszámozza, majd véletlen számsorozatot generálva
választja ki a mintába bekerülő elemeket. Az ilyen eljárásnál egy elem kiválasztása minden más eseménytől
függetlenül, csakis a véletlennek köszönhetően következik be (akár a fej vagy írás az érmefeldobásnál). Ebben
az esetben minden elemnek egyenlő esélye van arra, hogy bekerüljön a mintába, ráadásul az esély mértéke
számszerűsíthető. Hasonló ez ahhoz, amikor azt szeretnénk megmondani, hogy mekkora az esélye annak, hogy
egy bizonyos kártyát (például treff ászt) kihúzzunk a pakliból. Ha csak a véletlen működik, akkor ennek az
esélye pontosan meghatározhatóan: 52 kártya esetén 1:52-höz = 0,019.
Ha a lapok cinkeltek, akkor viszont az esély nem egyenlő és nem megbecsülhető. Ha nem valószínűségi
mintavételt alkalmazunk, az némileg olyan, mintha cinkelt lapokkal játszanánk: bizonyos egyedeknek
akaratlanul is jobb esélyt adhatunk a bekerülésre, mint másoknak, a populáció bármely tagjára nézve pedig
egyenlőtlen és meghatározhatatlan lesz a mintába való bekerülés esélye. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy az
emberek hogyan vélekednek a marihuána legalizálásának kérdéséről, és az egyik budapesti aluljáróban
megkérdezünk száz járókelőt, akkor bizonyos értelemben véletlenszerű, hogy éppen akkor kik járnak arra.
Valójában azonban bizonyos tendenciák érvényesülnek az ott megfordulók összetételében, tehát ténylegesen
nem érvényesül a véletlenszerűség. A populáció tagjainak (felnőtt magyar lakosság) bizonyosan nincsen azonos
esélyük az aluljáróba, illetve a mintába való bekerülésre; az aluljárós minta nem fogja reprezentatívan tükrözni a
populációt.
A szigorúan vett random kiválasztás alkalmazása biztosítja, hogy a minta a lehető legnagyobb mértékben
reprezentatív legyen. Lényeges, hogy ez akkor is működik, ha nem ismerjük a populáció jellemzőit és nem
tudjuk pontosan, hogy melyek a kiválasztás szempontjából kritikus tulajdonságok. A random kiválasztás
lehetővé teszi a továbbiakban azt, hogy a valószínűségelmélet segítségével a minta értékei alapján megbecsüljük
a vizsgálati populáció számunkra érdekes paramétereit, és azt is, hogy adott minta mellett mekkora mintavételi
hibával számolhatunk. Tegyük fel, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy mekkora egy magyarországi egyetem
férfi hallgatóinak átlagsúlya. A teljes vizsgálati populációból (tegyük fel, hogy ez 10 000 férfi hallgató, akiknek
a névsora a rendelkezésünkre áll) a véletlen mintaválasztás módszerével kiválasztunk egy száz fős mintát, majd
kiszámítjuk a minta szerinti testsúlyátlagot. Képzeljük el, hogy ezt a mintavételt 500- szor megismételjük,
mindannyiszor 100 fős reprezentatív mintát véve (így többször is bekerülhet ugyanaz az egyén). Mivel véletlen
kiválasztást alkalmaztunk, mindegyik minta reprezentatívnak tekinthető, és a valószínűségelmélet alapján
feltételezhető, hogy a mintán kapott statisztikák (átlag, szórás) a populációs paraméter körül fognak eloszlani.
Az 500 fős mintán nyert testsúlyátlag feltehetően viszonylag közel lesz egymáshoz, de nem lesz ugyanaz az
érték, mert a véletlen kiválasztás dacára bizonyos mintákba valamivel több magas vagy alacsony testsúlyú
személy fog kerülni. Az 500 fős minta eloszlásának szórása alapot ad arra, hogy megbecsüljük a mintavételi
hibát, másképpen fogalmazva azt, hogy mennyire szorosan tömörülnek a mintastatisztikák a populációs
paraméter körül.
A valószínűségelmélet azonban lehetővé teszi, hogy ne kelljen többször száz fős mintát vennünk, elegendő
egyetlen reprezentatív minta is. A valószínűségelmélet alapján ugyanis megállapításokat tehetünk arra
vonatkozóan, hogy mi lenne a helyzet, ha több mintát vennénk, és ennek alapján feltevéseket fogalmazhatunk
meg az egyetlen tényleges mintára vonatkozóan. Matematikai képleteket alkalmazva azt is meg tudjuk
állapítani, hogy ezek a feltevések milyen biztonsággal fogalmazhatóak meg; azaz meg tudjuk mondani, hogy
milyen biztonsággal feltételezhető, hogy amit az adott mintán megfigyeltünk, az igaz a populációra nézve is. A
véletlen mintavételhez hozzárendelhető a megbízhatósági szint és konfidencia intervallum: adott mintanagyság
esetén meg tudjuk mondani, hogy megállapításainkat hány százalékos biztonsággal fogalmazhatjuk meg, és
hogy a mintán nyert eredmény hány százalékponttal térhet el attól, amit akkor kapnánk, ha a teljes populációt
vizsgálnánk. A megbízhatóság foka és a mintaméret összefüggenek; adott mintanagyság mellett kiszámíthatóak
a megbízhatósági értékek, a mintavételi hiba általunk választott, elfogadható mértéke alapján pedig
kiszámíthatjuk, hogy mekkora minta szükséges az érték eléréséhez. Ha például a kutató 95 százalékig bizonyos
akar lenni abban, hogy a mintán nyert eredményei a populációs paramétertől plusz/mínusz 5 százalékon belülre
esnek, akkor egy képlet segítségével kiszámíthatja, hogy tegyük fel 400 fős mintára lesz szüksége. (A
84
MÓDSZEREK
matematikai részleteket és képleteket itt nem követjük; a valószínűségi mintavétel elméletének és
matematikájának ismertetésére vonatkozóan lásd Babbie, 2001, 7. fejezet). Kiszámítható tehát, hogy mekkora az
a mintanagyság, amely meghatározott megbízhatósági szinthez kell, de amely felett a minta nagyságát már nem
érdemes tovább növelni.
A véletlen mintavétel előnyei tehát a következők: 1. kizárja a tudatos és a nem tudatos mintavételi torzítás
lehetőségét, a lehető legnagyobb mértékben biztosítva a minta reprezentativitását; 2. lehetővé teszi a szükséges
mintanagyság meghatározását; és 3. pontos hibabecslést tesz lehetővé. Emellett azt is tudnunk kell, hogy a
legtöbb statisztikai teszt is azon a feltevésen alapul, hogy a mintavétel valószínűségi alapon történt. Ugyanakkor
nyilvánvaló, hogy a véletlen mintavétel alkalmazási lehetőségei korlátozottak. A gyakorlatban lehetséges, hogy
a vizsgálati populációt ahhoz kell igazítani, hogy milyen mintavételi keret áll rendelkezésre. Az is lehetséges,
hogy nem áll rendelkezésre mintavételi keret, és kivitelezhetetlen a véletlen mintavétel rigorózus eljárása. A
mintavételnek többféle módozata lehetséges, most ezek áttekintésére fordítjuk a figyelmet.
A mintavételi eljárásokat legalapvetőbben megkülönböztető szempont az, hogy valószínűségi alapúak-e vagy
sem. A valószínűségi mintavétel alapesete az egyszerű véletlen mintavétel: ekkor a mintavételi keretet
felhasználva oly módon választunk, hogy minden elemnek azonos esélye legyen a bejutásra. Ezt a
következőképpen érhetjük el: 1. „Tombolamódszer”: az összes nevet egy kalapba helyezve annyit húzunk ki,
amennyire szükségünk van. Természetesen ez csak akkor működik, ha nem túl nagy a mintavételi keret. 2. A
véletlen számok táblázatának segítségével; ahogyan például már említettük: a mintavételi keret elemeit egy
számítógépes program megszámozza, majd véletlen számsorozatot generálva választ ki annyi elemet, amennyi a
mintához szükséges. Ez a mintavétel felel meg teljes egészében azoknak a matematikai előfeltevéseknek,
amelyeket a statisztikai feldolgozás támaszt, mindamellett ritkán alkalmazott eljárás, mert nehezen
kivitelezhető, és nem is mindig a legmegfelelőbb.
A valószínűségi mintavétel másik, gyakrabban alkalmazott módja a szisztematikus véletlen mintavétel. Ez az

eljárás szintén mintavételi kereten alapul. Az első mintába kerülő elemet véletlen alapon választjuk, utána pedig
minden k-adik elemet válogatjuk be; ha például egy 1600 elemes keretből 200-at szeretnénk kiválasztani, akkor
k = 8 (1600/200), tehát az 1 és 8 közé eső, véletlenül kiválasztott számhoz képest minden nyolcadik elem kerül
kiválasztásra. Szigorúan véve ez a kiválasztás nem tökéletesen véletlenszerű, hiszen az első elem és a k érték
meghatározása után nem teszi lehetővé azonos mértékben minden elemnek a bekerülést. Ezzel együtt
gyakorlatilag megfelel az egyszerű véletlen mintavétel eljárásának, és elég jó az eljárás ahhoz, hogy széles
körűen alkalmazni lehessen.
Mind az egyszerű, mind pedig a szisztematikus mintavételt elsősorban akkor érdemes alkalmazni, ha a
populáció jellemzőit csak kevéssé ismerjük, és/vagy nincs világos képünk arról, hogy milyen kritikus
tulajdonságokat kellene a mintának tükröznie. Abban az esetben azonban, ha ismerjük a populáció jellemzőit és
tisztában vagyunk azzal, hogy a populációban fellelhető mely tulajdonságok esetében kritikusan fontos, hogy
tükröződjenek a mintában, akkor célravezetőbb lehet rétegzett véletlen mintavételt alkalmazni. A rétegzés nem
az egyszerű és a szisztematikus mintavétel alternatívája, hanem ezek lehetséges módosítása. Ennek során a
populációt bizonyos változók alapján rétegekre bontjuk, megnézzük, hogy az egyes csoportok a teljes sokaság
hányadrészét teszik ki, és az egyes rétegekből egyszerű véletlen mintavétel segítségével annyi elemet választunk
ki, amennyi a populációs részaránynak megfelel, ilyen módon biztosítjuk, hogy megfelelő számban és arányban
válasszunk ki elemeket az alapsokaság egynemű részcsoportjaiból. Ha például egy egyetem diákjaiból
választunk reprezentatív mintát és egyszerű véletlen mintavételt alkalmazunk, akkor egyáltalán nem biztos,
hogy a különféle évfolyamok olyan arányban kerülnek be a mintába, mint ahogyan a populációban vannak.
Egyszerű véletlen mintavétel esetén ugyanis az évfolyam-hovatartozás ugyanolyan mintavételi hibának lenne
kitéve, mint bármely más változó. Ha azonban e változó szerint rétegzett mintából választjuk véletlenszerűen az
elemeket, akkor ennek a változónak a tekintetében nullára csökkentjük a mintavételi hibát. Összetett rétegzés
esetén több rétegképző változót is meghatározhatunk.
A valószínűségi mintavétel eddig áttekintett módjai a mintaelemeket tartalmazó mintavételi keret alkalmazását
feltételezik. Gyakori azonban, hogy nem áll rendelkezésünkre teljes lista a populáció elemeiről (nincs például
lista az összes magyar egyetemistáról). Viszont listázni tudjuk azon nagyobb (pl. intézményi, földrajzi)
egységeket, amelyek a mintavételi elemeket tartalmazzák (pl. magyar egyetemek). Ilyen esetekben alkalmazható
a csoportos véletlen mintavétel: ekkor első lépésben egy nagyobb egységet választunk ki a listáról
véletlenszerűen (például egy iskolát), és ezután ismét véletlenszerűen választjuk ki ezen belül a kisebb
mintavételi egységet (pl. osztályt). Többlépcsős csoportos mintavételi eljárás, ha többszörösen ismételjük ezt az
eljárást; például a megyék kiválasztását követi a települések kiválasztása, ezt követi az iskolák, majd az iskolai
osztályok kiválasztása.
85
MÓDSZEREK
A felmérésekben, kérdőíves kutatásokban különösen fontos szerepet játszik a valószínűségi mintavétel, a
pszichológiai kutatásokban azonban gyakori, hogy a mintavétel nem valószínűségi alapú. Ennek oka lehet az,
hogy a valószínűségi kiválasztás lehetetlen, mert nem áll rendelkezésre mintavételi keret sem az egyénekre, sem
az intézményekre vagy egyéb csoportokra vonatkozóan, vagy az, hogy a valószínűségi kiválasztás felesleges,
célszerűtlen dolog lenne (vö. 3.3.4.). Ezekben az esetekben nem valószínűségi mintavételhez folyamodunk.
Nem valószínűségi mintavétel a kvótás mintavétel: ez esetben a kiindulópont a populáció jellemzőit leíró
táblázat, amely tartalmazza a populáció megoszlásának adatait a lényeges szempontok szerint (pl. nem, életkor,
iskolai végzettség stb.). Ha rendelkezésre áll a táblázat, amelynek minden cellájához hozzárendeltük a cellában
érvényes tulajdonságokkal rendelkezők arányát (ilyen cella lehet pl.: 20-25 év közötti egyetemi végzettségű nő),
akkor egyedeket keresünk, akik a cella kritériumainak megfelelnek. Ezután az adott cellában lévő összes
személy adatát súlyozzuk a populációs részaránynak megfelelően. A kvótás mintavétel reprezentativitásra
törekszik, de nem valószínűségi alapon működik, ezért akár erős torzításokat is tartalmazhat.
Ugyancsak nem valószínűségi mintavétel az ún. elméleti (más néven szakértői) mintavétel, amelynek során a
populációról való speciális ismeretek birtokában választ a kutató a kutatási kérdésnek megfelelő mintát: például
kifejezetten elitiskolát választ mintavételi terepül, vagy egy speciális csoportot választ mintául. Ennek az
eljárásnak jelentős szerepe lehet az elméletek kidolgozásánál: egy csoport érdekes lehet azért, mert az elmélet
szempontjából értékes információkat tud nyújtani. Kényelmi (vagy másként: hozzáférés alapú) mintavétel az,
amikor a mintavételt az dönti el, hogy milyen csoporthoz, intézményhez, vagy helyszínhez van a kutatónak
hozzáférése, illetve az éppen elérhető egyéneket vonja be a vizsgálatba. Ennek a már említett hátrányai mellett
veszélye az is, hogy könnyen ad lehetőséget szubjektív mintavételi torzításra (például csak azt közelítjük meg,
aki szimpatikusnak tűnik). A nehezen hozzáférhető populációk esetében alkalmazható az ún. „hólabda”
mintavétel: ekkor egy vizsgált személyen keresztül jutunk el a következőhöz, azon keresztül a következőhöz, és
így tovább. Etnográfiai kutatásoknál felmerül az informátor kiválasztása: ki legyen az a kultúratag aki „belső”
információt ad, illetve bevezeti a kutatót az adott kultúrába. Az informátor (vagy informátorok) személyének
kiválasztásakor a kutató átgondolt kritériumlistával rendelkezik (mi legyen a személy háttere, pozíciója, neme
stb.), a kiválasztás azonban sokféle nehézséggel jár (a mintaválasztás kérdéseire vonatkozóan részletesebben
lásd Babbie, 2001, 202-245; a mintavételi eljárások összefoglalására lásd 3.6. táblázatot).
2.9. táblázat - 3.6. TÁBLÁZAT ► A mintavételi eljárások összefoglalása
I. VALÓSZÍNŰSÉGI ELJÁRÁSOK • Egyszerű véletlen mintavétel
• Lépcsőzetes véletlen mintavétel
• Mechanikus véletlen mintavétel
• Rétegzett véletlen mintavétel
II. NEM VALÓSZÍNŰSÉGI ELJÁRÁSOK • Kvótás mintavétel
• Elméleti mintavétel
• Hozzáférés alapú mintavétel
• Kényelmi mintavétel
• „Hólabda" mintavéte
2.3.4. 3.3.4. A mintavétel sajátosságai a pszichológiában

Az eddigiek során hangsúlyoztuk a mintanagyság és a mintavételi eljárás gondos megválasztásának
szükségességét. Mégis, ha belegondolunk a pszichológia történetébe, nem nehéz olyan kutatási programokra
gondolni, amelyekben a minta elemszáma nagyon alacsony volt, és a mintavételi eljárás sem alapult különösebb
körültekintésen. Elegendő ha Ebbinghaus jut eszünkbe (N = 1). De gondolhatunk Wundtra, Freudra vagy a
későbbi klasszikusok közül Skinerre is, aki így fogalmazott: „Inkább tanulmányozz egy patkányt ezer órán
86
MÓDSZEREK
keresztül, mint ezer patkányt egy órán keresztül vagy száz patkányt egyenként tíz órán keresztül” (idézi
McCready, 1996, 100).
Felidézhetjük az orvostudományt is, hogy lássuk: általános érvényű tudás származhat néhány furán kiválasztott
egyed tanulmányozásából is. Az emberi test anatómiájának reneszánsz kori felfedezői tudásukat sokszor
titokban végzett éjszakai boncolások során nyerték, néhány tucat holttest vizsgálata alapján. A holttestek
legtöbbször a szegények közül kerültek ki és kétes, megfizetett segítők közreműködésével kerültek a
boncolóasztalra. Mikor a Paduában működő anatómiaprofesszor, Vesalius 1543-ban kiadta „Az emberi test
szerkezete” című úttörő művét, mégis az összes emberi testre vonatkozóan írta le, hogy miként hatolnak az
idegek az izmokba, hogyan helyezkednek el a hasüregi szervek, és miként épül fel az agy (Duin és Sutcliffe,
1992, 34). Képzeljük el ezzel szemben, hogy egy orvoskutató-csoport a magas vérnyomás rizikófaktorait keresi
vagy hogy pszichológusok kábítószer-fogyasztással kapcsolatos attitűdöket szeretnének feltárni. Nyilvánvaló,
hogy ezekben az esetekben elégtelen lenne, ha a kutatók saját magukat vagy az éppen elérhető néhány személyt
vizsgálnák.
Mindezek figyelembevételével a minta nagyságával és a mintavétellel kapcsolatos egyik alapvető megállapítás a

következő: minél nagyobb a vizsgált változó heterogenitása az adott populációban, annál nagyobb jelentősége
van a mintavétel körülményeinek és a minta nagyságának. A pszichológia több területén joggal feltételezhető,
hogy az emberek nagyfokú homogenitást, egyformaságot mutatnak (ilyenek például az észlelés és a memória
neurofiziológiai és pszichológiai alapfolyamatai normál egyénekben). Az „általános lélektan” nevében is jelzi,
hogy olyan jelenségekre irányul, amelyek az emberekre általánosan jellemzőek. Az ilyen irányú vizsgálatokban
reprezentatívnak tekinthető a kisszámú minta is, mert joggal feltételezhető, hogy az is hűen tükrözi a populációt
a kritikus változók tekintetében. Feltételezhetjük, hogy ha ugyanazt a kísérleti eljárást más és más mintán
végeznénk el, az eredmény akkor sem módosulna alapvetően. A pszichológia azon vizsgálati területein viszont,
ahol a nagyobb fokú heterogenitás a jellemző (például vélemények, attitűdök, értékek, csoportjelenségek),
igencsak jelentősége van a megfelelő mintanagyságnak és mintavételnek.
A kutatás kezdetekor tehát fel kell tenni azt a kérdést, hogy a vizsgálandó változó tekintetében mennyire
heterogén vagy homogén a populáció. Ez nem spekulatív kérdés. Az alapvető észlelési és emlékezeti
folyamatok vizsgálatában például elfogadott, hogy a kutatók nem veszik figyelembe a résztvevők nemét, mivel
nincsen empirikus alapunk azt feltételezni, hogy az alapvető kognitív képességek tekintetében szisztematikus
különbségek lennének férfiak és nők között. Amennyiben bizonyos kérdésekben viszont vannak ilyen
bizonyítékok, a nemet figyelembe kell venni a mintavételkor. Bizonyítékok szólnak például amellett, hogy
bizonyos verbális képességek tekintetében a lányok és a felnőtt nők is átlagosan jobban teljesítenek, mint a fiúk,
illetve férfiak (Kimura, 1999), ezért egy verbális teljesítményre irányuló vizsgálatban ajánlatos azonos vagy
közel azonos számban a mintánkba választani férfiakat és nőket.
A pszichológia területét vizsgálva az is kitűnik, hogy a mintával kapcsolatos követelmények összefüggenek a

kutatási stratégia és a módszerválasztás kérdésével is. Mint említettük, a valószínűségi mintavételi eljárásokat
azok a tudományágak fejlesztették ki, amelyek módszertanában a közvélemény-kutatások, -felmérések és a
kérdőívek foglalják el a központi szerepet. A pszichológia módszertanában azonban fontos szerepet játszanak a
felmérések és a kérdőívek mellett a kísérletek és a kvalitatív módszerek is. Ezeknek a módszereknek a
jellegzetességei eltérő következményekkel járnak a mintavételre vonatkozóan. Alapvetően
megkülönböztethetjük az extenzív és az intenzív kutatási stratégiát: az utóbbi viszonylag kevés személy
elmélyült, sokoldalú vizsgálatát jelenti, míg az előbbi viszonylag sok személy korlátozott szempontok alapján
történő vizsgálatát jelenti. A tesztek, felmérések, kérdőívek az extenzív stratégiába illeszkednek. A kísérletezés
különféle fajtái, a megfigyelés, a kvalitatív módszerek viszont inkább az intenzív stratégiába illeszkednek. Egy
másik alapvető stratégiai kérdés az idődimenzióra vonatkozik: a hosszmetszeti (longitudinális) kutatások a
kiválasztott mintát hosszabb időn keresztül (esetleg éveken át) követik. A keresztmetszeti kutatások ezzel
szemben egyszeri vizsgálatot jelentenek, amelynek során több csoportot hasonlítunk össze (például
korcsoportokat). A hosszmetszeti kutatás inkább az intenzív, a keresztmetszeti pedig inkább az extenzív
stratégiába illik.
A kísérlet nagy hatóerejű, ellenőrzött feltételeket alkalmazó, intenzív módszer, amelyet gyakran az emberekre
általában jellemző jelenségek felderítésére alkalmaznak. Az ilyen jellegű kísérletekben kisebb a jelentősége a
minta nagyságának és a mintaválasztás szempontjainak, mint az extenzív módszerek esetében (a minta
nagyságát elsősorban a kísérleti feltételek száma szabja meg). A kísérletezésben elterjedt az éppen elérhető
vizsgálati alanyok alkalmazása: a kényelmi mintavétel. Ez a fenti érvek alapján sok tekintetben védhető
gyakorlat, azonban kétségek is felmerülnek vele kapcsolatban. Tudjuk, hogy a kísérletezés történetében a két
leggyakrabban alkalmazott mintafajtát az egyetemi hallgatók és a fehér patkányok alkotják. Az 1950-1970-es
évek között a pszichológiai szakfolyóiratokban publikált kísérletek 70-80 százalékban egyetemi hallgatók voltak
87
MÓDSZEREK
a kísérleti személyek, többségükben olyan pszichológiát tanuló elsőévesek, akiknek követelményként kell
kísérletekben részt venniük (Snodgrass, Levy-Berger és Haydon, 1985, 31). Előfordult már, hogy egy
általánosan emberinek gondolt hatás csak egyetemi hallgatók mintáján volt kimutatható. Egy tanulási kísérlet
például egy megerősítési hatást csak egyetemisták esetében tudott kimutatni, a „valós életből” vett személyek
esetében a hatás nem jelentkezett (Oakes, 1972). Az egyetemi hallgatókon belül is speciális populációt alkotnak
a pszichológushallgatók, leginkább hozzájuk köthető a „kitanult kísérleti személy” szindróma. A
pszichológushallgatók tanulmányaik révén különösen otthonossá válnak a kísérleti eljárásokban, s ez bizonyos
esetekben erősen leszűkítheti az eredmények általánosíthatóságát.
A kényelmi résztvevőbázisból kikerülő kísérleti személyek alkalmazása lehet indokolt és gyakorlatilag

elkerülhetetlen, de ez a megoldás nem problémamentes a mintaérvényesség szempontjából, és nem jelenti, hogy
reflektálatlanul lehet kezelni a vizsgálati személyek megválasztását. Külön problémát jelenthetnek az önkéntes
jelentkezők, akiknek viselkedése eltérhet azokétól, akiket felkérnek vagy akik kötelezően vesznek részt. Egy
szociálpszichológiai kísérlet keretében bebizonyosodott például, hogy az önkéntesek könnyebben
meggyőzhetőek, mint a nem önként jelentkezők (Adair, 1973); ez a körülmény fontos lehet az eredmények
értelmezésében. Több helyzetben ugyanakkor szükségünk lehet jól motivált kísérleti személyekre, például egy
tanulási vagy szignáldetekciós kísérlet keretében, ahol nem az átlagos, hanem az ideálisan lehetséges
teljesítményt vizsgáljuk; ebben az esetben az önkéntesség ténye pozitívum lehet.
A pszichológiai vizsgálatok egy része speciális csoportokra (például ritka betegségben szenvedőkre,
kiemelkedően tehetséges gyermekekre stb.) irányul. Amikor a kutató speciális csoportokat vizsgál, teheti ezt
azért, mert szeretné megérteni a csoportot speciálissá tévő tényező mibenlétét, vagy azért, mert a speciális jelleg
vagy működés tanulmányozásán keresztül a normál jelleg vagy működés mibenlétét szeretné jobban
megismerni. Mindkét esetben az átlagosnál is nehezebb a mintához jutás és körültekintést igényel az
eredmények általánosítása. Némelykor különösen nehéz a mintához jutás; képzeljük el például, hogy
vizsgálatunkhoz szektatagokat vagy droghasználókat szeretnénk meginterjúvolni. Ilyen esetekben alkalmazható
a már említett „hólabda” mintavétel: ekkor a már vizsgált személyen keresztül jutunk el a következőhöz és így
tovább.
A pszichológia területén különleges problémát jelent a fajok közötti általánosítás kérdése is. Az egyik fajról egy
másik fajra való általánosításra vonatkozóan egyesek így fogalmaznak: „egyszerű a helyzet: nem lehet
megtenni, de muszáj” (Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989, 234). Sokszor nincs más választás, mert a
vizsgálati eljárás (például averzív kondicionálás, szenzoros depriváció) etikai okok miatt emberen nem
végezhető el. Ugyanakkor tény, hogy a fajok közötti általánosítást sok sikertörténet támasztja alá. A genetika
alapjait Mendel például eredetileg kerti borsón vizsgálta, és a genetikai kutatásokban az emberre
vonatkoztatható ismereteink legnagyobb részben ma is állatkutatásokon alapulnak. Az emberek és az állatok
közötti nyilvánvaló különbségek első látásra elfedhetik a lényegi azonosságokat. A neurotranszmitterek
felfedezése patkányokon történt, a pszichológián belül pedig állatkísérleteken keresztül fedeztek fel, illetve
vizsgáltak sok humán vonatkozásban alapvető jelenséget, például a kondicionálás különféle jelenségeit, a
kötődési nehézségeket vagy a tartós stressz hatását az egészségre és az adaptivitásra. A fenti idézettel tehát
némileg ellentétesen azt mondhatjuk, hogy amennyiben joggal feltételezhető, hogy a két faj a vizsgált jelenség
lényegi vonásait tekintve hasonlóságot mutat, elfogadható az egyik fajról a másik fajra történő általánosítás.
A minta nagysága és a mintavétel módja tehát több szempontból sajátságosan merül fel a pszichológiában. A
minta reprezentativitása a pszichológiai kutatásoknak is kulcskérdése. Amennyiben azonban a vizsgált változók
tekintetében nagyfokú homogenitás tételezhető, amennyiben a módszer és a kutatási stratégia inkább intenzív
mint extenzív jellegű, és amennyiben kisszámú, nehezen hozzáférhető populációk állnak a kutatás
homlokterében, a kisszámú, nem valószínűségi minták alkalmazása jogos és elkerülhetetlen. Fontos
megszívlelni azonban két figyelmeztetést (Fife-Schaw, 2000b, 92): 1. Ha azt feltételezzük, hogy a
kutatásunkhoz bármely vizsgálati személy éppen olyan jó lesz, mint bármely más vizsgálati személy, akkor
legalább legyünk tudatában annak, hogy ezt a feltételezést megtettük. 2. Legyünk tisztában azzal, hogy a
statisztikai tesztek általában azon az előfeltételezésen nyugszanak, hogy a mintavétel véletlenszerű volt. A nem
megfelelő mintavételezés olyan hibaforrást jelent, amelynek következtében a statisztikai tesztek eredménye
nehezen értelmezhetővé válik.
Pragmatikusabban nézve, az alapvető útmutató az, hogy a vizsgált kérdésre vonatkozóan mi a kutatási területen
kialakult gyakorlat. Mind a mintanagysággal, mind pedig a mintavétellel kapcsolatos döntéseknél az elfogadott
gyakorlat a mérvadó. Meg kell említenünk végül, hogy a pszichológiában a mintavétellel kapcsolatos kérdések
felmerülnek nemcsak a személyek, hanem az ingerek tekintetében is, hiszen az ingerek populációjából is
mintákat alkalmazunk. Ezen a ponton csak a vizsgálati személyekre vonatkozó mintavétel alapkérdéseivel
88
MÓDSZEREK
foglalkoztunk, az ingerekkel kapcsolatos mintavétel problémájára, csakúgy mint a mintaválasztás néhány
módszerspecifikus további részletére, az egyes módszerek kapcsán térünk majd ki.
2.4. 3.4. A STATISZTIKA SZEREPE A PSZICHOLÓGIAI

KUTATÁSBAN
2.4.1. 3.4.1. A statisztikai feldolgozás szintjei: leíró- és matematikai statisztika
Egy vizsgálat első közvetlen eredménye a nyers adat: valamely szisztematikus empirikus eljárással gyűjtött,
legtöbb esetben számszerűsített megfigyelés. A nyers adathalmaz sok információt tartalmaz, de feldolgozatlan
állapotban ez az információ nem nyilvánvaló. A számszerű adatok statisztikai feldolgozása szükséges ahhoz,
hogy eredményeinket áttekinthető formába rendezzük, a bennük rejlő információt kinyerjük, és mennyiségileg
megalapozott következtetéseket vonjunk le. A statisztikai feldolgozás tehát a kutatómunka szerves részét képezi,
az idevonatkozó ismeretanyaggal azonban csak annyiban foglalkozunk, amennyiben az elengedhetetlenül
szükséges a kutatás teljes logikájának megértéséhez.
Képzeljük el, hogy egy egyetemen a statisztikát oktató tanár megelégeli, hogy a diákok egy része minden évben
halálra váltan üljön be az órájára, és elhatározza, hogy szorongáscsökkentő foglalkozást tart a statisztikaórával
párhuzamosan az eredmények javítása érdekében. Mivel szeretne meggyőződni a foglalkozás
eredményességéről, a szorongó diákok csoportját véletlenszerűen kettéosztja, és a részt vevő tíz fő
teszteredményét összeveti tíz olyan diák eredményével, akik hasonló szinten szorongtak a statisztikától, de nem
vettek részt a szorongáscsökkentő foglalkozáson. A maximálisan 100 pontot érő teszten a két csoport
pontszámai különböznek: a foglalkozáson részt vett diákok átlaga 10 ponttal magasabb, mint a foglalkozáson
részt nem vett diákoké (vö. 3.7. táblázat). Vajon a foglalkozásnak köszönhető-e ez a tízpontos különbség vagy
egyszerűen a véletlennek?
2.10. táblázat - 3.7. TÁBLÁZAT ► Egy képzelt kísérlet nyers adattáblázatba foglalt
eredményei
Kísérleti csoport Kontrollcsoport
K. sz. Pontszám K. sz. Pontszám
1 74 1 76
2 85 2 68
3 77 3 52
4 89 4 59
5 72 5 71
6 69 6 80
7 77 7 57
8 84 8 75
9 64 9 69
10 79 10 63
Átlag 77 Átlag 67
89
MÓDSZEREK
A döntés azért nehéz, mivel a foglalkozás hiányában sem várnánk teljesen azonos teljesítményt a két csoporttól.
Minden viselkedésben vagy teljesítményben van ugyanis valamennyi véletlenszerű ingadozás. Ugyanígy (mint
említettük), minden mérésben is van valamennyi mérési hiba. Tehát ha például egy kísérleti csoport és egy
olyan kontrollcsoport eredményeit hasonlítjuk össze, amely nem részesült a kísérleti feltételben, akkor a
kontrollcsoport eredménye a véletlen variabilitást tükrözi, a kísérleti csoport eredménye pedig a véletlen
variabilitást és a beavatkozás hatását, amennyiben a beavatkozás kifejtett valamilyen hatást. A tanár ebben az
esetben nyilvánvalóan arra kíváncsi, hogy ért-e el érdemi különbséget a beavatkozással. Ráadásul nem
egyszerűen két csoportot kíván összehasonlítani, hanem két mintát, hiszen az adott csoportokon túlmutató
következtetéseket szeretne levonni a foglalkozások hatékonyságára vonatkozóan. A lényeges kérdések tehát a
következők: 1. Hogyan tudjuk a mért különbségről megállapítani, hogy az nem a véletlenszerű ingadozásnak
tudható be, hanem valóban a hatótényezőnek? 2. Milyen biztonsággal feltételezhetjük, hogy megállapításaink
igazak a populáció vonatkozásában?
A nyers adattáblázat nézegetése (vö. 3.4. ábra) nem segít, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egy valódi
kísérlet esetén az adathalmaz jóval nagyobb és áttekinthetetlenebb. A statisztika jelentősége az, hogy eszközt ad
a kezünkbe arra nézve, hogy a fenti kérdéseket a lehetőségek szerinti legbiztosabb módon megválaszoljuk.
Adatainkat legegyszerűbben a leíró statisztika eszközeivel tudjuk megjeleníteni rendezett formában.
Idetartoznak a számszerű összegző értékek és az ábrák, grafikonok. A legelső lépés maga a táblázatba foglalás.
A nyers adattáblázat szükséges, de kevéssé informatív. Ezt követően szerkeszthetünk olyan összefoglaló
táblázatokat, amelyek az adatokat egy vagy több dimenzió mentén tartalmi vagy mennyiségi (gyakorisági)
kategóriákba rendelik; ezeket nevezzük kontingencia- táblázatoknak. Kétdimenziós kontingencia táblázatot
kapunk például, ha a fenti adatokat összesítjük a 10 százalékos pontszám-kategóriák gyakorisági megoszlása
alapján (vö. 3.8. táblázat). A különféle grafikonok (gyakorisági hisztogramok, oszlop- és kördiagrammok,
poligonok) pedig még inkább segítenek könnyen áttekinthetően megjeleníteni az adatokat.
A minta alapjellemzői közé tartoznak a középértékek: az átlag (számtani közép), a modus (a legnagyobb
gyakorisággal rendelkező kategória) és a medián (az az érték, amelytől lefelé és felfelé az adatok 50-50
százaléka található), és a szóródási értékek. Ez utóbbiak azt jelzik, hogy adataink mennyire szóródnak szét vagy
tömörülnek az átlag körül. A szóródás mértékének alapvető mutatója a szórás (az adatok átlagos eltérése az
átlagtól). Ezek a statisztikai jellemzők a mintára vonatkoznak. Mint azonban azt a mintavétel kapcsán
tárgyaltuk, a vizsgálat végső soron a populációról szól, és minden, amit ezzel kapcsolatban mondhatunk,
valószínűségen alapul.
2.11. táblázat - 3.8. TÁBLÁZAT ► Egy képzelt kísérlet kontingencia táblázatba foglalt
eredményei
• Kísérleti csoport Kontrollcsoport
5 (90-100 pont) 0 0
4 (80-89 pont) 3 1
3 (70-79 pont) 5 3
2 (60-69 pont) 2 3
1 (0-59 pont) 0 3
A valószínűségi megállapításokra vonatkozóan a matematikai statisztika eszközeit kell igénybe vennünk. A leíró
statisztika eszközei a minta tényleges értékeit összegzik. A matematikai statisztika viszont eszközöket nyújt
arra, hogy a megállapításokat valószínűségi alapon kiterjeszthessük a populációra. Mivel biztosat nem tudunk
mondani a populáció értékeire vonatkozóan, a minta értékei (pl. átlaga, szórása) egyben a populációs
paraméterek becsült értékei. A statisztika eszközeivel arra keressük a választ, hogy mi az esélye annak, hogy a
minta jellemzői a populáció vonatkozásában igazak (a pszichológiában alkalmazott matematikai statisztikai
ismeretekre átfogóan lásd Vargha, 2000).
3.4.2. A nullhipotézis-tesztelés logikája
90
MÓDSZEREK
Példánkhoz visszatérve: a kutatási hipotézis azt feltételezi, hogy a két csoport közötti különbség a
szorongáscsökkentő foglalkozás hatásának köszönhető. A statisztikai nullhipotézis ezzel szemben azt feltételezi,
hogy a csoportkülönbség a véletlen variabilitás műve, azaz a populációra következtetve a független változónak
nincs hatása a függő változóra. Ha ezt sikerül visszautasítani, akkor elfogadhatjuk a kutatási hipotézist.
A nullhipotézis-tesztelés statisztikai logikáját R. A. Fisher dolgozta ki az 1940- es években. Fisherre hatott

Popper falszifikációs elmélete; a nullhipotézis gondolata mögött felismerhető az a megfontolás, hogy az
eredmények meg nem erősíthetik, de megcáfolhatják a statisztikai hipotézist. Fisher munkásságára nyúlik vissza
a statisztikai szignifikancia vizsgálata is. A matematikai statisztika a hipotézisvizsgálathoz különböző
statisztikai próbákat és ezekhez kapcsolódóan szignifikan- ciavizsgálatot alkalmaz. A statisztikai elemzés a
nullhipotézisből indul ki és az adott eredményt összeveti a lehetséges eredmények valószínűségével. Ha például
az eredmények előfordulásának valószínűsége nagyobb mint 5:100-hoz (tehát az eredmény mindenféle
beavatkozás nélkül csak ötször fordulna elő száz esetben), akkor a 0,05-ös valószínűségi szinten elvethetjük a
nullhipotézist. A különbség ebben az esetben szignifikáns a 0,05-os szinten (jelölése: p 0,05, ahol „p” a
valószínűség – probability – kezdőbetűje).
Lényeges, hogy ne tévesszük szem elől: a szignifikanciából egyáltalában nem következik a bizonyosság: abból,
hogy egy eredmény szignifikánsnak mutatkozik, nem következik, hogy az eredmény bizonyosan igaz. A
szignifikanciaszint csupán annyit mond, hogy mennyire szűkítettük le a tévedés esélyét. A statisztikai konklúzió
becslés, amely minden körülmények között magában hordja a tévedés lehetőségét. Kétféle hibát követhetünk el:
1. Az első- (I.) fajta hiba a jogtalan elutasítás hibája: ebben az esetben elutasítjuk a nullhipotézist, pedig az igaz.
A null- hipotézis jogtalan elutasítása másként fogalmazva a kutatási hipotézis irányába hajló „engedékenység”.
Annak a valószínűsége, hogy a nullhipotézis igaz, ugyanannyi, mint a „p” érték, hiszen ez adta meg a
valószínűségét annak, hogy a mintán számított érték a véletlen következménye. 2. A második- (II.) fajta hiba a
jogtalan elfogadás hibája: ebben az esetben elfogadjuk a nullhipotézist, pedig a nullhipotézis nem igaz. A
nullhipotézis jogtalan elfogadása másként fogalmazva a kutatási hipotézis iránti „szigorúság”. Minél szigorúbb
határon választjuk ki a szignifikanciaszintet, annál inkább megnöveljük a másodikfajta hiba valószínűségét –
igaz, hogy ezzel csökkentjük az elsőfajta hiba valószínűségét. A szignifikancia szintjének megválasztását, és
ezzel együtt az első- és másodikfajta hibákból eredő potenciális veszélyeket mérlegelni kell. Bizonyos kutatási
területeken (például az orvostudományban) nagyobb baj származhat abból, ha liberálisabb kritérium alapján
tekintünk egy eredményt érvényesnek, mintha túl konzervatívak vagyunk. A kétfajta hiba egyszerre csak azáltal
csökenthető, ha növeljük a minta nagyságát. Fontos emellett figyelembe venni egy adott statisztikai próba erejét,
vagy – más szóval – érzékenységét. A statisztikai próba akkor érzékeny, ha képes kimutatni a hatást, ha az
ténylegesen érvényesül, vagyis a próba ereje megvéd a másodikfajta hiba elkövetésétől. Ez különösen akkor
fontos, ha a vizsgálatban alkalmazott változó hatása valós, de nem túlságosan nagy. A statisztikai próbák ereje
azonban csak megfelelő nagyságú mintán tud érvényesülni, ezért ha nem megfelelő nagyságú a minta, akkor
nem tudjuk elutasítani a nullhipotézist, azaz nem tudunk kimutatni egy ténylegesen létező hatást (bővebben lásd
Vargha, 2000, 162-164).
Érdemes szem előtt tartani, hogy ha sikerül is elutasítanunk a nullhipotézist, a statisztikai szignifikanciából nem
következik, hogy egy eredmény fontos, vagy egyáltalában értelmes lenne. Egy eredmény lehet szignifikáns, de
triviálisan igaz vagy abszolút érdektelen (például bizonyára szignifikáns különbséget kapnánk, ha gyermekek és
felnőttek problémamegoldó képességét hasonlítanánk össze). Egyúttal az is igaz, hogy lehet egy eredmény
érdekes és fontos akkor is, ha statisztikailag nem szignifikáns. Az elméleti szignifikanciát el kell választanunk a
statisztikai szignifikanciától. A statisztika – éppen úgy, mint a mérés – nem csodatévő eszköz. Nem árt
felidéznünk Bartlett figyelmeztetését: a kutatónak pszichológiai elméletére és tapasztalatára támaszkodva kell
eldöntenie, hogy hol alkalmazza s hogyan értelmezi a statisztikát. Bartlett arra figyelmeztet, hogy elegendő
megfelelően nagyszámú megfigyelést tenni ahhoz, hogy statisztikailag szignifikáns eredményeket kapjunk. A
sok adat majdnem mindig biztosan elvezet a nullhipotézis elvetéséhez, és így háttérbe szorulhat a valódi
elméleti belátás (szintén: Meehl, 1978). Az 1930-as években Bartlett ekképpen fogalmazott:
„Ha átnézünk egy nagyobb mintát a mai kísérleti pszichológiában statisztikát alkalmazó munkákból, a kétkedő
elme aligha fogja tudni elkerülni azt a benyomást, hogy sok kutató nemigen törődik az általa tanulmányozott
válaszok körülményeinek elrendezésével vagy megfigyelésével, ha biztosítani tudja azt, hogy elég nagyszámú
választ kapjon, s azután ezeket dolgozza fel statisztikailag.” (Bartlett, 1985, 45).
Még egy fontos kérdés kapott az elmúlt időszakban egyre nagyobb hangsúlyt, és ez a statisztika és az egyedi
mintázatok között potenciálisan meglévő feszültségre irányul. A statisztika használatának Galton-Pearson-
Fisher-féle modelljében az elemzési egység a csoport, a statisztikai mutatók pedig ennek megfelelően
csoportértékek (statisztikai aggregátumok). Kezdetektől fogva megfogalmazódott az a kritikai észrevétel, hogy a
csoporteredményekre irányuló statisztika egy-egy változó mentén mért csoportértékeket (aggregátumokat)
91
MÓDSZEREK
vizsgál, és ez az eljárás elfedi az egyedi vagy az átlagostól eltérő válaszmintázatokat. Az egyéni különbségek a
hibaterminusban jelentkeznek, az egyedi változékonyság így lényegében zavaró tényező. Ennek azonban nem
kell feltétlenül így lennie. Mint láttuk, maga a fechneri pszichofizika vagy a kísérletezés eredeti lipcsei modellje
is másként működött, mert a vizsgálatok módszertani középpontjában az egyed állt. Ma ismét érzékelhető
bizonyos törekvés arra nézve, hogy a statisztika eszközeit ne csak csoportok, hanem az egyedek, egyedi
mintázatok vonatkozásában is használják (Lamiell, 1996). A statisztika tehát olyan eszköz, amely többféle
módszertani nézőpont szerint alkalmazható. Hatékonyan szolgálhatja a kutatást, de annak minőségi hiányait
nem pótolhatja.
A NULLHIPOTEZIS-TESZTELES KRITIKÁJA
Mint a bevezető részekben láttuk, az indukció inkonkluzivitásának tudatában nem kevés filozófust
foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi lenne a legjobb eljárás a hipotézisek igazolására. A verifikáció és a
falszifikáció megoldásai logikai kiindulásúak voltak és objektív kritériumokat kerestek. A tudományos
bizonyosság ideálját felváltotta a következtetések valószínűségi alapra helyezésének realitása, de a
valószínűségalapú hipotézistesztelés elméleti alapjait és statisztikai eljárását ki kellett dolgozni. A filozófusok
körében az a nézet uralkodott, hogy a valószínűséget teljesen objektív, racionális kritériumok alapján kell
megbecsülni. A bevett statisztikai megoldás végül a szövegben ismertetett nullhipotézis tesztelés és az ahhoz
kapcsolódó szignifikancia vizsgálat lett, amelyet Sir Ronald A. Fisher dolgozott ki a 20. század első felében. Ez
az eljárás ma is általánosan használt és elfogadott, ma mégis többen elégedetlenek azzal, hogy a statisztikai
szignifikancia szintet tekintik a vizsgálatok sikeressége egyetlen mértékének.
A Fisher-éle megoldást a falszifikáció logikája és az objektivizmus ideálja motiválta: minden kísérlet esély arra,
hogy a nullhipotézist elvethessük, és a kísérleti hipotézis túlélje a próbát. A túlélés objektív mércéje a
szignifikanciaszint meghaladása, ha pedig ez nem teljesül, a hipotézis elvérzik. A kritika egyik fő pontja éppen
ezt a logikát kérdőjelezi meg. A kritikusok kétségbe vonják, hogy megfelelő az a dichotóm megközelítés,
amelynek alapján egy hipotézis vagy igaz vagy hamis. A kutatókat az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen
fokban valószínű, hogy egy hipotézis igaz? Mennyi, milyen súlyú bizonyíték támasztja alá? Cohen (1990)
felhívja a figyelmet arra, hogy amit tudni szeretnénk, az az, hogy adott adatok esetén mi a valószínűsége annak,
hogy a nullhi- potézis igaz. Ezzel szemben, amit a hipotézistesztelés mond, az az, hogy ha a nullhipotézis igaz,
mi a valószínűsége ezeknek az adatoknak. Bár úgy teszünk, mintha a kettő ugyanaz volna, valójában a kettő
nem ugyanaz. Cohen szerint a szignifikanciatesztek mellett erőteljesebben kell alkalmazni a hatásméret becslést
(annak vizsgálatát, hogy az egyes csoportok vonatkozásában mekkorák a hatáskülönbségek). Nem csak az a
fontos, hogy szignifikáns-e a hatás (ez jelentős mértékben a minta nagyságától is függ), hanem az, hogy a hatás
mekkora: kicsi, közepes vagy nagy. Adott kérdésben a kicsi hatások is lehetnek fontosak, elméletileg
szignifikánsak. Alternatív megoldást jelenthet a dichotóm logikával szemben a metaanalízis eljárása is. A
metaanalízis sok vizsgálat eredményét elemzi másodlagosan oly módon, hogy voltaképpen minden vizsgálat
egy- egy megfigyelésnek minősül. így a megfelelő irányú, de a szignifikanciát el nem érő eredményeket
produkáló vizsgálatok sem vesznek kárba ( vö. Atkinson, Atkinson, Smith és Bem, 1995, 188).
A kritika másik iránya az objektivizmus ideálját érinti. Ezt az ideált a tudományfilozófus Lakatos Imre a
következőképpen fogalmazta meg:
„Egy elmélet gondolati értékének semmi köze sincsen ahhoz, hogy az elmélet milyen pszichológiai hatást
gyakorol az emberek elméjére. A hit, az elkötelezettség és a megértés az emberi elme állapotai, de egy elmélet
objektív tudományos értéke független az emberi elmétől, amelyik létrehozza vagy felfogja. A tudományos érték
csakis a tények általi objektív alátámasztástól függ" (idézi Howson és Urbach, 1996, 11).
A gyakorló tudósok azonban valójában mindig is szubjektívebben és intuitívabban ítélték meg egy elmélet vagy
egy kijelentés valószínűségét, mint ahogyan azt egyes filozófusok és statisztikusok ajánlották. A megítélés fő
alapja mégiscsak a rendelkezésre álló empirikus bizonyítékok mennyisége, és az ezek értékébe vetett hit. Ehhez
közelállóan a társadalomtudományokban újabban alkalmazni kezdik a valószínűség alternatív fogalmát,
amelynek alapjait jóval korábban Thomas Bayes (1702-1761) fejlesztette ki. Kiindulópontja szerint: amikor egy
olyan kijelentést értékelünk, amelynek bizonyosságát nem tudhatjuk, ezt mindig a rendelkezésre álló
információk, illetve bizonyítékok alapján tesszük. Bayes meglátásának lényege az, hogy ebben a folyamatban
egy hipotézis kiinduló valószínűségét viszonyítjuk az újabb bizonyíték utáni valószínűségéhez – ez a gondolat
úgy ismert, mint Bayes tétele. Ha P(h) jelenti a hipotézis valószínűségének megítélését a bizonyíték (b)
megjelenése előtt, és P(h/b) jelenti a hipotézis valószínűségének megítélését a bizonyíték (b) megjelenése után,
akkor:
b megerősíti h-t, ha P(h)/b) > P(H) b gyengíti h-t, ha P(h)/b) < P(H) b semleges h-ra nézve, ha P(h)/b) = P(H)
92
MÓDSZEREK
Bayes tétele a valószínűség megítélésének változására teszi a hangsúlyt. Ha egy tudós találkozik a szakterületén
egy hipotézissel vagy elmélettel, akkor mindig van valamilyen becslése vagy véleménye arra nézve, hogy az
adott hipotézis vagy elmélet mennyire valószínű. Miután egy bizonyíték rendelkezésre áll, ez a kiinduló
megítélés változhat pozitív vagy negatív irányban, vagy maradhat változatlan. Bayes tétele eltér a valószínűség
tisztán objektív megítélésének ideáljától, viszont pontosabban tükrözi a tudomány valóságos gyakorlatát, mint a
tisztán objektív ideál. A tétel keretében értelmezhetőek a hipotézis-, illetve elmélettesztelés gyakorlatának
jellemzői: például az az intuíció, hogy minél meglepőbb egy bizonyíték, annál jobban megerősíti az elméletet,
vagy hogy az ad hoc hipotéziseknek nem nagy a súlyuk. (Minderről bővebben lásd Howson és Urbach, 1996).
2.5. 3.5. A PSZICHOLÓGIAI KUTATÁS ETIKAI KERDESEI

A pszichológiai kutatással kapcsolatos etikai kérdések három szempontból merülhetnek fel: az első a vizsgálati
személyek védelme, illetve az állatkutatások kérdése; a második a pszichológiai kutatás tágabb társadalmi
vonatkozásai és felelőssége; a harmadik pedig az eredmények kezelésével és nyilvánosságra hozatalával
kapcsolatos kutatói etika kérdése. (A klinikai munka során felmerülő etikai kérdések, amelyek a pszichológiai
szakma etikájának alapvető részét képezik, nem tartoznak e könyv tárgykörébe. A pszichológusszakma általános
etikai kérdéseivel kapcsolatban szemelvényeket közöl Komlósi és Séra, 1985). A következőkben ezeket a
szempontokat vesszük sorra.
2.5.1. 3.5.1. A vizsgálati személyek védelme

Nyilvánvalónak vesszük, hogy a tudományos kutatás célja a jobbítás, „a haladás”, a társadalom szolgálata.
Bizonyos esetekben azonban tudomásunkra jut – általában utólagosan –, hogy a tudomány szolgálata az
alapvető erkölcsi normákkal került szembe. Leginkább a második világháború idején a náci orvosok embereken
végzett kísérletei döbbentették meg a világot, és indították arra a nemzetközi jogalkotókat, hogy törvénybe
iktassák az emberi jogok, az emberi méltóság védelmét a tudományos kutatásokban. Az 1949-ben kiadott
nürnbergi törvénykönyv írásba foglalta az emberekkel történő kísérletezés fontosabb alapelveit, így a részvétel
önkéntességét, a tájékoztatáshoz való jogot, a felesleges fájdalom okozásának elkerülését és a visszalépés jogát.
Ennek ellenére ismételten előfordultak esetek, amikor a tudomány nevében durván megsértették ezeket a
normákat. 1972-ben például nyilvánosságra került, hogy az Egyesült Államok Közegészségügyi Hivatala
(Public Health Service) több évtizeden keresztül kutatásokat folytatott szifiliszes betegekkel Alabama államban.
A kutatás célja az volt, hogy feltárják a nem kezelt szifiliszes betegség lefolyását fekete férfiakon. A PHS által
alkalmazott orvosok ismételt vérmintát vettek, teszteket folytattak közel négyszáz betegen, de a vizsgálatok
során nem kezelték a betegségséget, csak regisztrálták a lefolyását. A legtöbb résztvevő szegény, írástudatlan
ember volt, akinek különböző juttatásokat kínáltak fel a részvétel fejében (meleg étkezés, betegségeik ellátása,
temetési hozzájárulás; idézi Christensen, 1997, 146).
Etikailag megkérdőjelezhető kutatásokat pszichológusok is végeztek. Az 1960- as években például kutatók

beszámoltak az Egyesült Államok hadseregének keretében lefolytatott kísérletekről, amely a kiélezett
stresszhelyzet hatásait vizsgálták (Berkun, Bialek, Kern és Yagi, 1962). Az egyik kísérlet során egy katonai
repülőgép, fedélzetén újoncokkal felszállt gyakorlatozásra, majd nagy magasságot elérve a gép „műszaki hibát”
mutatott és előkészült a halálos kimenetelűnek mutatkozó kényszerleszállásra. A művelet közben a katonák
viselkedését megfigyelték és különböző módokon tesztelték, például felszólították őket, hogy egy nyomtatványt
kitöltve végrendelkezzenek a tulajdonukat alkotó tárgyakról. Csak a biztonságos földet érés után derült ki a
katonák számára, hogy egy kísérletben vettek részt. Más kísérletekben a katonák úgy tudták, hogy tűz alá
kerültek és elromlott a rádiójuk. A kutatók azt mérték, hogy mennyi idő alatt sikerül megjavítaniuk a rádiót,
amelyen segítséget kérhettek.
Etikai viták kereszttüzébe került Stanley Milgram is, 1963-ban publikált híres engedelmességi kísérlete kapcsán,
amelyet a nagy presztízsű Yale Egyetem pszichológia tanszékén folytatott. A kísérletet történelmi események
motiválták: a második világháborút követően a szociálpszichológusokat kiemelten foglalkoztatta a tekintélynek
való engedelmesség kérdése. Milgram célja az volt, hogy ellenőrzött feltételek mellett feltárja az engedelmesség
határait. Milgram újsághirdetésen keresztül toborzott 40 férfit és nőt egy „memóriakísérletben” való részvételre,
fizetség ellenében. A laboratóriumba érkezve a kísérleti személy megtudta, hogy a tanár szerepét fogja játszani
és szópárokat kell felolvasnia egy másik (beépített) személynek. A „tanulót” a kísérleti személy előtt beszíjazták
egy huzalokkal felszerelt székbe, majd a kísérleti személyt átvezették a szomszédos szobába. Itt egy műszer elé
ültették és elmagyarázták neki, hogy a tanuló által elkövetett hibákat növekvő erősségű áramütéssel kell
büntetnie. A műszer 30 fokozatot mutatott, a „Gyenge áramütés” felirattól a „Vigyázat! Veszélyes áramütés!”
feliratig (vö. 3.9. ábra); valójában áramütés nem történt. A fehér köpenyt viselő kísérletvezető a kísérleti
személy mellett állt és amennyiben az vonakodni kezdett, folytatásra buzdította („Kérem, folytassa!”, „A
93
MÓDSZEREK
kísérlet azt igényli öntől, hogy folytassa”). A fokozatok erősödésével a „tanuló” jól hallhatóan tiltakozni kezdett,
majd hevesen tiltakozott és fájdalmas kiáltásokat hallatott, egy ponton túl pedig csönd állt be. A tanulmány
összefoglalója a következőképpen írja le a kísérlet eredményeit (Milgram, 1963, 371):
„26 kísérleti személy mindenben követte a kísérletvezető utasításait, és használta a legerősebb: »Vigyázat! Erős
áramütés!« fokozatú gombot. 14 kísérleti személy a kísérleti folyamat valamely pontján, amikor hallotta az
áldozat hangos tiltakozását, megszakította az engedelmeskedést. A kísérlet rendkívül erős idegfeszültséget
teremtett néhány kísérleti személyben, amely tipikusan erős izzadás, remegés, dadogás formájában nyilvánult
meg. A feszültség egy nem várt – a továbbiakban magyarázatra szoruló – jele az ideges nevetés volt, amely az
egyik kísérleti személy esetében görcsössé vált. A viselkedésdinamika érdekes variációi, a helyzet
valóságossága a kísérleti személyek számára, valamint a vizsgálati helyzet kihasználásában rejlő további
módszertani lehetőségek a további vizsgálatok hasznosságát vetik fel. ”
3.9. ÁBRA ►A Milgram-féle kísérletben alkalmazott vezérlőtábla ábrája (Forrás: Thorne és Henley, 2000, 561)
A kutatást megelőzően Milgram bizonyosan etikai szempontból is mérlegelte, és megengedhetőnek tartotta az

alkalmazott kísérleti eljárást. Az is nyilvánvaló, hogy egy vezető egyetem kutatójaként nem tett volna meg
olyasmit, ami a korfelfogás szerint az etikai normák durva megsértésének minősülhetett volna. A kísérlet
azonban mégis átlépett egy érzékenységi határt, és olyan vitát gerjesztett, amely a továbbiakban jelentős hatással
volt a kutatásetikai gondolkodásra. A kritizálók elsősorban azzal érveltek, hogy a résztvevőket olyan helyzetbe
hozta, amely után bűntudatot, szégyent érezhettek viselkedésük miatt. Milgram az ilyenféle hatást igyekezett
tompítani azzal, hogy a kísérletet közvetlenül követően részletekbe menően felvilágosította a résztvevőket arról,
hogy mi volt a kísérlet célja és értelme, és miért volt szükséges a félrevezetés. Ezenkívül megkérdezte őket
arról, hogy milyen fokban keltett negatív érzelmeket bennük a kísérlet, és csupán 1,3 százalékuk számolt be
ilyenről. A hosszú távú hatások felmérése céljából néhány hónap múltán ismét meginterjúvolta a résztvevőket,
akiknek 80 százaléka arról számolt be, hogy bár a kísérlet alatt erős stresszt élt át, örül hogy részt vett a
kísérletben. Erre azonban felvethető, hogy nem az interjút készítő személynek való megfelelési vágy húzódott-e
meg az ilyen „megbocsátó” hozzáállás mögött (Haslam és McGarty, 1998, 256).
Milgram azzal is érvelt, hogy ahhoz, hogy fontos kérdésekre világos válaszokat kapjunk, bizonyos kockázatot is
vállalnunk kell. Az a kérdés, hogy az emberek milyen körülmények között hajlandóak másoknak kárt, fájdalmat
okozó parancsok teljesítésére, és ezen a téren milyen messze mennek el, a társadalom működése szempontjából
is lényeges kérdés. Milgram a kutatást megelőzően pszichiáterek egy csoportját felkérte, hogy becsüljék meg,
hányan fognak az áramütésre való felszólításnak eleget tenni. A becslés 1 százalék körül mozgott, ennyi ugyanis
a súlyos személyiségzavarral küzdők előfordulása az általános népességben, és a pszichiáterek úgy gondolták,
hogy csak az ilyen emberektől várható el ez a viselkedés. (A kísérlet külső érvényességgel kapcsolatos kritikáira
lásd a 4.5.4. pontot.)
További ismert eset Phil Zimbardo 1972-es „börtönkísérlete”, amelynek fogalmi-elméleti hátterét a
deindividuáció alkotja: az a jelenség, hogy az egyén bizonyos helyzetekben elveszíti identitását, és feladja ezzel
járó viselkedési normáit embertársával szemben. Zimbardo a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének
otthont adó épület pincéjét realisztikus módon börtönnek rendezte be. A kísérletre önként jelentkezők közül
random kiválasztással kerültek ki a „foglyok”, illetve az „őrök”. Zimbardo különböző módokon próbálta
elősegíteni a deindividuáció folyamatát: például az őrök egyenruhát, sötét szemüveget, és botot viseltek a rabok
pedig rabruhát, az őrök a rabokat számuk, nem nevük alapján szólították stb. A kísérletet a tervezettnél
hamarabb be kellett szüntetni, mert a résztvevők viselkedése túllépte az elvárásokat: a börtönőrök
94
MÓDSZEREK
kegyetlenkedni kezdtek, okkal, ok nélkül megbüntették a rabokat. Egy ponton szabályos börtönlázadás tört ki,
amit levertek. A rabok közül többen letargikussá váltak és az idegösszeomlás jeleit kezdték mutatni.
Milgram és Zimbardo kísérletei különösen kiélezték a pszichológiai kísérletezés etikája körüli vitákat.
Mindkettő azonban csupán kifejeződése volt egy olyan szemléletmódnak, amely a kísérleti személyt a kutatás
tárgyaként kezelte, és megengedhetőnek tartott olyan eljárásokat is, amelyek potenciálisan akár súlyosan is
sértették a kísérleti személyek fizikai és pszichológiai jóllétét. Ez a szemlélet általában véve nem volt idegen a
20. század első felének kísérleti lélektanától. Érzékelteti ezt egy 1926-os vizsgálat, amely az „erős emocionális
szituációk” fiziológiai hatásait vizsgálta, és amelyet Woodworth és Schlossberg eredetileg 1938-ban megjelent
Kísérleti pszichológia című átfogó munkája ismertet, mindenféle etikára vonatkozó megjegyzés nélkül:
„Abban az igyekezetében, hogy súlyos érzelmi zavart idézzen elő a kísérleti személynél, Landis (1926) rávett
három pszichológust, hogy két napig böjtöljenek, utána egy éjszakát álmatlanul töltsenek: ezután erős
elektromos ingereket alkalmazott náluk, amelyeket annyi ideig kellett elviselniük, ameddig csak bírták.
Többféle tünet mutatkozott; a gyomor és a rektális izmok összehúzódásainak gátlása, légszomj, hányinger,
észrevehető izzadság, inkoordinált viselkedés – és az izgalmi tünetekkel párhuzamosan jelentős vérnyomás-
emelkedés. ” (Idézi Woodworth és Schlossberg, 1986, 208)
A kísérleti személyek védelmével kapcsolatos normák ma nem engednék meg, hogy ehhez hasonló tüneteket
váltson ki egy kutató bárkin is (a védelmet még akkor is kiérdemli a kísérleti személy, ha pszichológus). A
pszichológia területén az egyes országok pszichológiai társaságai (pl. APA: American Psychological
Association, BPS, British Psychological Association) fogalmazzák meg az emberekkel és az állatokkal történő
kutatások vonatkozásában érvényben levő szabályokat. A Magyar Pszichológiai Társaság (MPT) Szakmai
Etikai Kódex (SzEK) címszó alatt határozta meg a pszichológusok számára a hivatásuk gyakorlásával együtt
járó legalapvetőbb jogok és kötelességek rendszerét, beleértve a kutatásetikai alapelveket. A kódex
hangsúlyozza, hogy az SzEK előírásai az egyetemek pszichológiaszakos hallgatóira is kötelezőek (a SzEK
olvasható az MPT honlapján, az internetcím megtalálható a 8. Nagyító című részben).
A különböző országok etikai kódexei lényegében ugyanazokat az alapelveket fogalmazzák meg. Az emberekkel
történő pszichológiai kutatásokkal kapcsolatban a következő etikai alapelveket kell minden kutatónak szem előtt
tartania:
• A vizsgálati személy jóllétének szem előtt tartása
A kutatásnak nem szabad sem fizikailag, sem érzelmileg vagy mentálisan veszélyeztetni a részt vevő személyek
jóllétét nagyobb mértékben, mint ahogyan az a normális hétköznapi élet során történik. Szorongást, félelmet,
agressziót, fájdalmat és egyéb negatív állapotokat sokféleképpen átélünk a mindennapok során. A pszichológiai
kutatások nagy része közvetlenül nem érint ilyen területeket. Vannak azonban olyan kutatások, amelyek
közvetlenül vagy mellékhatásként, negatív testi és/vagy lelki állapotokat kelthetnek a résztvevőkben. A kutatást
végzőknek a kutatás megkezdése előtt gondosan azonosítaniuk kell a lehetséges negatív hatásokat és
mérlegelniük kell azok potenciális súlyosságát, valamint azt, hogy a kutatás fontossága, várható haszna
túlsúlyban van-e a negatív hatásokkal szemben. A kutatás nem vezethet olyan állapothoz, amelynek során
bármely résztvevő fizikai vagy mentálhigiénés egészsége jelentősen vagy tartósan károsodik (tartós kimerültség,
csökkent önértékelés, depresszió stb.). Amennyiben kisebb mértékű negatív hatások várhatóan felléphetnek a
kutatás során, ezekről tájékoztatni kell a résztvevőket mielőtt beleegyezésüket adnák a részvételbe. Amennyiben
egy eljárás előre nem látható módon jár valamilyen káros következménnyel, és ez a kutatás vezetőjének
tudomására jut, kötelessége, hogy utólagos segítséget nyújtson a káros következmény elhárításában. Külön
odafigyelést kíván az olyan speciális csoportokkal végzett kutatás, amelyek az átlag felnőtt populációhoz képest
kiszolgáltatottabbak, sérülékenyebbek. Ilyenek mindenekelőtt a gyermekek és a különböző fogyatékossággal,
illetve betegséggel élők.
• Az informált beleegyezés szükségessége
A részvételre való felkérés alkalmával a kutatóknak szóban vagy írásban tájékoztatniuk kell a felkért személyt a
kutatás minden olyan lényegesebb mozzanatáról, amely befolyásolhatja őt a részvételre vonatkozó döntése
meghozatalában – ezt nevezzük informált beleegyezésnek. A tájékoztatás során válaszolni kell a felkért személy
esetleges kérdéseire. Kiskorúak esetében a szülőket, illetve a gyermek gondozóit kell tájékoztatni és az ő
beleegyezésüket kell kérni. Nyilvánvaló, hogy bizonyos esetekben a kutatás fontos részleteinek feltárása
lehetetlenné tenné magát a kutatást. Az ilyen esetekben megengedett a megtévesztés megfontolt alkalmazása
(lásd alább). Ritka esetben az is előfordulhat, hogy az informált beleegyezés nemkívánatos hatást gyakorol.
Loftus és Fries (1979) például beszámolnak egy olyan kutatásról, amelynek keretében egy pszichiátriai
95
MÓDSZEREK
gyógyszer hatását vizsgálták úgy, hogy a kontrollcsoport placeboinjekciót kapott. (A placebo olyan ismert hatást
nélkülöző szer vagy eljárás, amelyet egy ismert hatású szer, illetve eljárás helyett adnak olyan módon, hogy a
vizsgálati személy azt hiszi, aktív szert kapott.) Az említett vizsgálatban informált beleegyezés keretében
tájékoztatták a résztvevőket a lehetséges mellékhatásokról. Később a „placebo”-csoport tagjai közül többen
beszámoltak erős szédülésről, hányásról, sőt depresszióról, az egyik résztvevő pedig arról számolt be, hogy a
gyógyszer okozta szédülés miatt autóbalesetet okozott. A legtöbb esetben az informált beleegyezés olyan
átgondolt tájékoztatás, amely ilyen problémát nem okoz. (Az írásos informált beleegyezésre alább található
minta, vö. 3.10. ábra).
► A megtévesztés megfontolt alkalmazása
Vannak olyan kutatások, amelyek lefolytatását nehezítené vagy lehetetlenné tenné, ha a kísérleti személyeket
tájékoztatnák a vizsgálat valós kérdésfeltevéseiről. Ebben az esetben egy kutató vagy elhallgatja a kritikus
pontokat, vagy – valamilyen enyhe formában – félretájékoztatja a kísérleti személyeket. Latanene és Darley
(1970) például azt vizsgálták, hogy az emberek hogyan reagálnak fizikai veszélyhelyzetre, amikor egyedül
vannak, és hogyan akkor, amikor másokkal (beavatott személyekkel) együtt vannak.
3.10. ÁBRA ► Minta írásbeli felkérésre és informált szülői beleegyezésre
Egy kis helységben kérdőívet kellett kitölteni a résztvevőknek egyedül, illetve mások jelenlétében, miközben
fojtogató füst kezdte betölteni a szobát. A kísérleti személyek természetesen nem tudták a vizsgálat tényleges
célját. Az eredmények azt mutatták, hogy a kísérleti személyek hajlamosabbak voltak aktívan reagálni a
kellemetlen füstre akkor, amikor egyedül voltak, mint akkor, amikor olyan beavatott személyekkel voltak
együtt, akik nem reagáltak a füstre. Etikai szempontból megengedett, hogy „ártalmatlan” megtévesztést
alkalmazzunk, ha azt a kutatás indokoltan megkívánja. Ártalmatlannak akkor számít a megtévesztés, ha
alaposan feltételezhető, hogy a kísérleti személy nem fogja kifogásolni a megtévesztés tényét, amikor arról
utólagosan tájékoztatják. Követéses vizsgálatok támasztják alá azt, hogy a kísérleti személyek általában nem
kifogásolják a megtévesztés tényét (Chris- tensen, 1988, 168). Ezzel együtt mindig gondosan mérlegelni kell,
hogy a megtévesztés elkerülhetetlenül szükséges-e, és nem okozhat-e súlyosabb sérelmet.
• Az utólagos tájékoztatás szükségessége
Milgram fent ismertetett kísérlete is mutatta, hogy bár a kísérleti személyek jelentős stressznek voltak kitéve,
nem kifogásolták különösebben a kísérleti eljárást. Jelentős szerepet játszott ebben az utólagos tájékoztatás
megadása, amely perspektívába helyezte a kísérleti személyek számára saját viselkedésüket, és ezzel segített
feldolgozni érzéseiket. Megtévesztés alkalmazása esetén nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is a kutatás
vezetőjének, hogy feltárja és megindokolja a megtévesztés tényét a kísérleti személyeknek. Az utólagos
informálás kötelezettsége – amely szintén történhet szóban vagy írásban – azonban nem csak a megtévesztés
alkalmazására terjed ki. A kutatás vezetőjének minden esetben meg kell adni a lehetőséget, hogy a vizsgálati
személyek utólagosan kérdéseket tehessenek fel a kutatással kapcsolatban. A vezetőnek a kutatás eredményeiről
is tájékoztatást kell nyújtania, amennyiben a résztvevők erre kíváncsiak. Az utólagos tájékoztatásnak az
információnyújtáson kívül egyéb funkciója is lehet. Az egyik a deszenzitizáció: a vizsgálati személy
96
MÓDSZEREK
viselkedésére való megnyugtató visszajelzés: a kutatásvezető például jelzi a vizsgált személy felé, hogy
viselkedése nem volt abnormális vagy extrém, illetve hogy az adott viselkedésben a szituációnak volt nagy
szerepe, nem pedig személyiségbeli tényezőknek. Ha a személy vélhetően nem tudja feldolgozni a vizsgálatban
szerzett tapasztalatait, akkor a kutatásvezetőnek meg kell találnia a megfelelő eljárást a feszültség feloldására.
Ezen túlmenően az utólagos tájékoztatás jó alkalom az információszerzésre is: megtudhatjuk például, hogy a
vizsgált személy nem látta-e át kezdettől fogva a szándékolt megtévesztést, kikérdezhetjük arról, hogy milyen
érzéseket élt át stb.
• A visszavonulás joga
A vizsgálati személynek – mindamellett, hogy beleegyezett a részvételbe – j o- gában áll a vizsgálatban való
részvételt megtagadni, vagy abból visszavonulnia. Az etikai kódexek általában megkövetelik, hogy erről a
jogról tájékoztatást is kapjon a résztvevő a vizsgálat megkezdése előtt. Az ilyen figyelemfelhívás azonban adott
esetben olyan beavatkozásként hathat, amely megváltoztatja a vizsgálat eredményeit. Gardner (1978) például
beszámolt arról, hogy zajártalommal kapcsolatos kísérletei során ugyanazt a zajt másként ítélték meg azok,
akiket a visszavonulás jogáról tájékoztatott, mint azok, akiket erről nem tájékoztatott; a zajt csak azok ítélték
meg negatívan, akiknek nem mondták meg, hogy jogukban áll megszakítaniuk a kísérletben való részvételt. Az
is megfontolandó, hogy a visszavonulás jogáról való tájékoztatás nem kelt-e alaptalan gyanút és szorongást a
vizsgálattal kapcsolatban.
► Az adatok bizalmas vagy anonim kezelése
A kísérleti személyektől származó adatok gyakran személyesek vagy egyéb szempontból érzékenyek, ezért a
kutatás vezetőinek védenie kell a vizsgálati személyeket ezen a téren is. Az adatkezelés lehet anonim vagy
bizalmas. Az anonim adatkezelés azt jelenti, hogy a kitöltés után semmilyen módon sem lehet a kitöltő személyt
azonosítani; a bizalmas adatkezelés azt jelenti, hogy a kitöltő személye a kutató számára azonosítható marad, de
a kutatón kívül más tudomására nem jut. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy publikálás vagy az adatok
nyilvános bemutatása esetén biztosítani kell az anonimitást, illetve azt, hogy egy adott vizsgálati személy kilétét
ne lehessen beazonosítani. Amennyiben várható, hogy az adatok nyilvános bemutatása esetén a vizsgálati
személyek beazonosítható- ak lesznek (pl. videofelvétel bemutatása), előzetes beleegyezést kell kérni a
bemutatáshoz (vö. 3.9. táblázat).
Összességében ezek az alapelvek egyetlen fő gondolatot jelenítenek meg, és pedig azt, hogy a kutatást végző
személyek erkölcsi felelősséggel tartoznak munkájukkal kapcsolatosan. Érzékelhető, hogy a fenti alapelvek nem
mindig egyértelműen értelmezhető szabályok, amelyeket csupán rutinszerűen lehetne követni. Értelmezésük,
mérlegelésük sokszor ellentmondó szempontok érvényesítését követeli meg. A kutatás megkezdése előtt a
kutatóknak azonosítaniuk kell a lehetséges etikai problémákat és a különösen sérülékeny személyeket, és
megfelelő bánásmódot kell biztosítaniuk. A kutatás előtt ajánlott etikai kockázat-hozam elemzést végezni, ami
azt jelenti, hogy mérlegelni kell a vizsgálat etikai kockázati tényezőit, ugyanakkor mérlegelni kell a kutatás
társadalmi hasznát és fontosságát is. Ha az utóbbi tényező a szakma által és társadalmilag is elismertethető,
bizonyos etikai kockázatok vállalhatóak. Minden kutatás egyedi módon veti fel ezeket a problémákat. Ha egy
kutató bizonytalan valamely kérdés megítélésében, a legjobb megoldás az, ha tájékozódik a szakterületen
követett eljárásokról, és kollégái véleményét is kikéri. A legtöbb ország egyetemein, illetve
kutatóintézményeiben kötelező módon munkahelyi etikai bizottságok hagyják jóvá a kutatások terveit. A
kutatások talán szürkébbek lettek, amióta szigorúan veszik az etikai normák betartását, a pszichológia jó
hírnevének megőrzése azonban minden kutató érdeke.
2.12. táblázat - 3.9. TÁBLÁZAT ► A kutatásban részt vevő személyek védelmére

vonatkozó legfontosabb alapelvek
1. A vizsgálati személy jóllétének szem előtt tartása
2. Az informált beleegyezés szükségessége
3. A megtévesztés megfontolt alkalmazása
4. Az utólagos tájékoztatás szükségessége
97
MÓDSZEREK
5. A visszavonulás joga
6. Az adatok bizalmas kezelése
2.5.2. 3.5.2. Az állatokkal folytatott kutatások

A társadalmi érzékenység fejlődését illetően külön fejezetet alkot az állatkutatások problematikája. Volt olyan
időszak az amerikai pszichológia történetében, amikor a pszichológiát diáknyelven „patkánystatisztikának”
hívták, olyan gyakran hivatkoztak patkányokkal végzett kísérletekre a pszichológia professzorai. Az állatokkal
végzett kísérletek azonban ettől a behaviorista korszaktól eltekintve csak mintegy 10 százalékát adják a
pszichológiai kutatások egészének (Haslam és McGarty, 1998, 260). Ezzel együtt az állatokkal való kísérletezés
fontos szerepet töltött és tölt be azokon a területeken, ahol az embereken végzett vizsgálatok nem lennének
elfogadhatóak, ahol összehasonlító kutatások folynak, vagy ahol állatlélektani kérdések állnak a középpontban.
Az állatokkal való kísérletezés éles kritikáját az 1970-1980-as években fellépő állatvédő mozgalmak helyezték a
közvélemény érdeklődésének előterébe. Az állatvédő egyesületek különösen aktívak Angliában és az Egyesült
Államokban. Ezek a mozgalmak sok esetben jogosan vetették fel az állatok tartásának rossz körülményeit és a
szükségtelen fájdalomokozást, például a kozmetikai iparban folyó alkalmazott kutatásokban. A mozgalom
azonban szélsőségeket is szült. Peter Singer 1975-ös Animal liberation című könyve nyomán többen hirdetni
kezdték azt a nézetet, hogy az állatoknak ugyanolyan jogaik vannak, mint az embereknek. Ez az álláspont
betiltana mindenféle állatokkal történő kísérletezést. Több olyan incidensre is sor került az Egyesült
Államokban, amikor tüntetések következtében állatkísérleti laborokat feldúltak vagy bezártak. Az állatok
jogaiért küzdők azonban túlnyomó többségben a meggyőzés eszközeivel próbálják befolyásolni a közvéleményt
és a törvényhozókat: brosúrákat adnak ki, előadásokat tartanak és a médiában ismertetik szempontjaikat.
A brit Experimental Psychology Society (EPS) 1993-ban jelentést adott ki, amelyben brosúrák elemzése alapján
vizsgálták meg az állatvédő egyesületek tipikus érvrendszerét. A jelentés szerint az állatvédők érvelési
módjában szisztematikusan elfogultság mutatkozik. Az állatkísérletekkel szembeni egyik fő érv az, hogy a
kísérleti kutatások gyakran triviálisak és nem hoznak új eredményeket. A jelentés viszont azt állítja, hogy az
állatvédők érvelési taktikájának felismerhető vonása, hogy a kritizált kutatásokat csak részlegesen, és saját
álláspontjuknak megfelelő szelektivitással ismertetik. Rámutatnak, hogy a laikus közönség számára még egy
jelentős kutatás is beállítható úgy, mintha triviális dolgot vizsgálna. Hubel és Wiesel 1965-ben publikált, és
Nobel-díjat kiérdemelt kutatását is össze lehet foglalni például akként, hogy élő állatok agyába elektródákat
helyeztek és megfigyelték, hogy amikor a vizuális stimuláció megváltozott, az idegsejtek aktivitása is
megváltozott. A laikusok számára szintén könnyű feleslegesnek beállítani egy kutatást, ha az olyan kérdéseket
vizsgál, amelyeket előtte már más kutatások vizsgáltak. A tudományos ismeretek fejlődésében azonban jelentős
szerepe van az eredmények megismételhetőségének, illetve annak, hogy ugyanazt a dolgot kissé megváltoztatott
körülmények között vizsgálják. Ha ezeket a szempontokat szem elől tévesztjük, akkor úgy tűnhet, hogy a
kutatás öncélú.
További érv, hogy az állatokon nyert ismeretek úgysem hasznosíthatók embereken, illetve hogy az az
információ, amelyet állatkísérletekkel nyernek, közvetlenül is megszerezhető emberekkel folytatott kutatások
útján. A laikusok szemében gyanúsnak lehet beállítani egy olyan kutatást, amelyik például patkányok stressz-
válaszának vizsgálatára alapozva kíván emberekre általánosítani. Valójában az állatok sok fiziológiai,
neurológiai és viselkedéses alapfolyamata a lényeget tekintve nagyon is hasonló lehet az ember folyamataihoz.
Az állatról emberre történő általánosítás nem triviális kérdés (vö. 3.4.2. pont), de félrevezető azt állítani, hogy a
tudományos kutatók alapos indokok nélkül fordulnak állatkísérletekhez az emberekkel folytatott kísérletek
helyett.
A jelentés megállapítja, hogy a vizsgált brosúrák a kutatási módszereket tendenciózusan úgy igyekszenek
bemutatni, mint amelyek lényegében az állatok kínzásának felelnek meg. A taktikai eszköztárban szerepel az
érzelmekre ható nyelvezet és a szelektív információadás. Az „agyi károsodás okozása” például azt az érzetet
kelti, hogy a kutatók az állatnak masszív agykárosodást okoznak, holott az állatokon végzett idegsebészeti
beavatkozások igen precízek, körülhatároltak. A károsodások ennek következtében szelektívek; a külső
megfigyelő nem tudná a legtöbb esetben megállapítani az állat viselkedésén, hogy léziót végeztek-e rajta vagy
sem. Az elektromos áramütést az emberek fájdalmas és veszélyes behatásként ismerik, ezért sokkolni lehet őket
azzal az információval, miszerint egyes kísérletekben, például a pszichofarmakológia területén, a kutatók
elektromos áramütést alkalmaznak. Az EPS-jelentés viszont megállapítja, hogy áramütést a kutatók az utóbbi
időkben csak nagyon ritkán, és nagyon alacsony fokon alkalmaznak. Vádként hangzik el végül az éheztetés, azt
98
MÓDSZEREK
implikálva, hogy az állatok rossz egészségi kondícióba kerülnek az élelemdepriváció következtében. Valójában
a laboratóriumi állatok általában egyszer kapnak egy nap enni, olyan módon, ami megfelel az egészségük
megőrzésének. Amennyiben kondicionálási, tanulási kísérletekről van szó, a depriváció célzott lehet a motiváció
növelése érdekében, az állatok éheztetéséről azonban nincsen szó.
Összességében, a szélsőséges akcióktól és elfogultságoktól eltekintve az állatvédő mozgalomnak köszönhetően

nőtt a kutatásban használt állatok jóllétével kapcsolatos érzékenység. Az állatkutatásokkal kapcsolatban ma a
következő öt irányelvet szokták megfogalmazni (Experimental Research Society, 1986):
• Az állatvédelmi törvények teljes körű ismerete és betartása.
• A kutatásban használt állatfaj életmódjának és viselkedésének mélyreható ismerete.
• A fájdalom, stressz és egyéb negatív hatások minimalizálására való törekvés.
• A lehető legkevesebb állat felhasználása kutatási célokra.
• Megfelelő képesítéssel rendelkező személyek alkalmazása invazív beavatkozások esetén.
Az állatkísérleteket folytatóknak lényegében mindig is érdekükben állt, hogy megfelelő körülményeket

biztosítsanak a kísérleti állatok számára, már csak azért is, mert leromlott állapotú állatok nem lehetnek
megfelelő kísérleti alanyok. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben általában javultak az állatok
tartásának körülményei, beleértve az olyan „pszichés jóllétet” is biztosító feltételeket, mint a ketrecek
változatosabb, és az állatfaj természetes ökológiájának megfelelőbb tárgyi felszereltsége. A fejlett országokban
a szabályozás sokszor egészen specifikus; az európai előírások szerint például a kísérleti célra tartott egereket el
kell látni olyan anyaggal, amiből fészkelőhelyet tudnak rakni, a tengerimalacokat viszont olyan tárggyal kell
ellátni, amiben el tudnak bújni (Ananthaswamy, 2002).
Ennek a fejleménynek egy némileg váratlan és kellemetlen mellékhatása az, hogy kiderült: a különböző
állatlaborokban végzett kutatási eredményeket egyre kevésbé lehet fenntartások nélkül összehasonlítani. Több
vizsgálat is kimutatta, hogy a gazdagított környezet jelentősen megváltoztatja a kísérleti állatok viselkedését,
még akkor is, ha egy viszonylag csekély változtatásról van is szó. Egy vizsgálat például a gazdagított környezet
hatását vizsgálta olyan egerek motorikus teljesítményére, amelyek a Huntington-betegséggel asszociálódó gént
hordoztak. A három összehasonlított csoport közül az egyik tagjai egyedül, standard tartási körülmények között
éltek, a másik csoport tagjai szintén egyedül, de ketrecükbe egy csövet helyeztek el, a harmadik csoport tagjai
pedig sokadmagukkal, jelentősen gazdagított környezetben éltek (a ketrecben volt cső, forgókerék és egyéb
játékok). A motoros koordinációt mérő tesztben mindkét gazdagított környezetben élő csoport jobban teljesített,
mint a standard körülmények között élő csoport (Hockly és mtsai, 2002). Más kutatásokból az is kiderült, hogy
a gazdagítás hatása tényezőfüggő: kutatók azt találták, hogy a gazdagítás hatással volt a reproduktív
paraméterekre (pl. alomszám), de nem volt hatással például a testsúlyra vagy a stressz- hormonszintre (idézi
Ananthaswamy, 2002).
2.5.3. 3.5.3. A tudományos kutatások tágabb társadalmi felelőssége

Az eddig tárgyaltak is bőven alátámasztják, hogy a tudományos kutatás etikája nem független annak a
társadalomnak az erkölcsi normáitól és erkölcsi érzékenységétől, amelybe a tudomány beágyazódik. A kísérleti
személyek és állatok védelme olyan kérdés, amely a társadalmi érzékenység meghatározott szintjét tükrözi. A
pszichológiai kísérletezéssel kapcsolatos nagyobb fokú érzékenység kialakulását a fent említett etikai kódexek
megalkotása jelezte. Az etikai kódexek megalkotása és időről időre történő felülvizsgálata társadalmi és szakmai
konszenzuson alapuló hosszú folyamat volt a legtöbb országban. Ez a folyamat az Egyesült Államokban
játszódott le legkorábban. Az APA (American Psychological Association) kutatásetikai kódexe először 1953-
ban jelent meg, amelyet jelentős átdolgozások követtek. Ennek során felmérést végeztek 9000 APA-tag
körében, 2000 konkrét esetet gyűjtöttek össze, 800 akadémiai intézet véleményét kérték ki, és konzultációkat
folytattak különböző szakemberekkel (filozófusokkal, ügyvédekkel, folyóirat-szerkesztőkkel stb.). 1972-től
szabályba foglalták az ötévenkénti felülvizsgálat szükségességét (Gale, 1994).
Az etikával kapcsolatos kérdéseket nem lehet egyszer és mindenkorra rendezni. Ma is folynak viták arról, hogy
az etikai alapelveket hogyan kell értelmezni vagy hogy hogyan kell bizonyos új problémákkal megbirkózni. Az
élet mindig újabb és újabb etikai kérdéseket vet fel: ilyen kérdés például az AIDS és a drogfogyasztás
kutatásával kapcsolatosan az, hogy a kutatónak jelentést kell-e tennie az egészségügyi hatóságok felé; másik
99
MÓDSZEREK
példa lehet a kiskorúak bíróságon való kihallgatásának kérdése, különös tekintettel a főként az Egyesült
Államokban elterjedt szexuális abúzus-vádakra.
A kvalitatív kutatásfilozófia keretében folytatott kutatások vetették fel azt a kérdést, hogy milyen etikai
konzekvenciákkal jár a kutató személyes involválódása. Korábban említettük, hogy a kvalitatív kutatásfilozófia
a hagyományostól eltérő módon fogja fel a kutató viszonyát a vizsgálatban részt vevő személyekhez. A
hagyományos modell szerint a részt vevő személy a vizsgálat alanya, akinek az a feladata, hogy végrehajtsa azt,
amire a kutató felszólítja. Az alternatív modell szerint a viszony kevésbé (vagy másként) aszimmetrikus; a
vizsgálati személynek lehetősége van saját belátásait érvényesítenie a kutatás folyamatában és bizonyos fokig
befolyásolni a kutatás kimenetét. Az ilyen kutatásokban gyakran előfordul, hogy egy kutató személyesen
involválódik (például kábítószerező fiatalokkal végez interjút, és orvoshoz kell vinnie egy fiatalt, aki rosszul
lesz stb.).
Ebbe a vonulatba illeszkednek azok a társadalmi problémákkal foglalkozó kutatások, amelyeket „akciókutatás”-
nak (action research) neveznek (vö. 2.3.3. pont). Ilyen kutatás célpontja lehet például valamely hátrányos
helyzetű csoport (hajléktalanok, mozgássérültek, egy gettósodó városrész lakói, egy munkanélküliség sújtotta
falu lakosai stb.), illetve egy szociális program kidolgozása (például cigány gyermekek speciális fejlesztésére).
A kutató célja ezekben az esetekben az, hogy megismerje és feltárja az adott csoportnak vagy közösségnek a
problémáit, de emellett vállalja, hogy feladata a problémák megoldásának elősegítése is. A kutató saját
szakértelmével vagy más szakemberek bevonásával kezdeményezhet bizonyos megoldásokat, javaslatokat tehet,
előmozdíthatja a probléma társadalmi megoldását (Reason és Bradbury, 2000).
Az akciókutatás speciális eset; azonban egy tágabb tendenciát is jelez a tudományos gondolkodásban. Ennek
eredményeként a pszichológiában is egyre inkább előtérbe került a társadalmi felelősség kérdése. Az APA etikai
kódexének 1992-es kiadásában új pontként szerepel a társadalmi felelősség alapelve. Míg korábban az etikai
felelősség homlokterében a vizsgálatban részt vevő személyekkel közvetlenül kapcsolatos etikai felelősség
kérdése állt, az 1990-es években megfogalmazódott az a felismerés, hogy a pszichológia felelősséggel tartozik a
tá- gabb társadalom felé is, mert a pszichológia által tett tudományos megállapítások nem egy kérdésben
közvetlen vagy közvetett hatással lehetnek a társadalompolitikára és a társadalom életére. (Kitchener, 1996).
Drámai példa erre a mentális tesztelés rasszista felhangokkal teli története az Egyesült Államokban, amelyben a
kor nem egy vezető pszichológusa vett részt; az ő tevékenységük is hozzájárult a bevándorlási kvóták
megszabásához. A hatóságok e kvótákhoz ragaszkodva utasították vissza a náci Németországból menekülni
kívánó zsidók tömegeit (Gould, 1999). Az intelligenciakutatás története különösen terhelt etikai vonatkozású
epizódokkal. A vita egy újabb hullámát Herrnstein és Murray 1994-ben megjelent The Bell Curve című könyve
váltott ki. A szerzők ebben jelentős tudományos apparátus mellett azt a nézetüket fejtették ki, mely szerint a
fejlett társadalmakban az egyének társadalmi helyzetében meglévő különbségek öröklött intelligenciájuk
különbségeit tükrözik. Ebből következően a felzárkóztatást célzó oktatáspolitikai törekvések lényegében
értelmetlenek. A könyv körül éles vita bontakozott ki (vö. Kovács, 2002; Vajda, 2002b).
Az ehhez hasonló viták során felmerült, hogy egyes társadalmi csoportok védelme – a „politikai korrektség”
elve jegyében – ütközhet-e a tudományos kutatás szabadságának elvével. Kimutatható, hogy az Egyesült
Államokban az etikai bizottságok hajlamosabbak visszautasítani az olyan kutatási terveket, amelyek
társadalmilag érzékeny kérdésekre irányulnak (Ceci, Peters és Plotkin, 1985). Scarr például 1988-ban morális
gyávasággal vádolta meg a szakmát arra az esetre, ha nem tartják kutathatónak azt a kérdést, hogy a fehér
középosztálybeli családokban nevelt etnikai kisebbségekből származó gyerekek mutatnak-e jelentős
intellektuális fejlődést (Scarr, 1988). Egyes érvelésekben felidéződik az objektív, semleges tudomány képe,
amelyik érzékenységekre való tekintet nélkül feltárja a valóságot. Mások kétségbe vonják, hogy lehetséges-e
értéksemlegesen megközelíteni olyan kérdéseket, amelyeknek közvetlen etikai és társadalompolitikai
következményeik vannak (Gale, 1994). A tudományos kutatás társadalmi felelősségének problémája messzire
vezető kérdés, amely bizonyára a jövő generációit is foglalkoztatni fogja.
2.5.4. 3.5.4. A tudományos kutató etikus magatartása

A kutatói etikával összefüggő legalapvetőbb norma a „valósság” normája. Megsértésének legsúlyosabb formája
az adatok hamisítása, a valótlan eredmények közlése. Utaltunk már rá, hogy a tudományos kutatás alapvető
ismérve a kritikai nyilvánosság. Ez az a szűrő, amely a legtöbb esetben kirostálja a tudomány terén elkövetett
csalásokat. Az egyik legismertebb eset Cyril Burthöz kapcsolódik, aki az első pszichológus volt Angliában, akit
lovaggá ütöttek. Burt az intelligenciakutatás befolyásos személyisége volt a 20. század első felében. Az IQ
örökletességé- nek híveként többek között külön nevelkedett egypetéjű ikerpárokat vizsgált és szoros korrelációt
mutatott ki az IQ-értékekben. Vizsgálatainak különleges súlyt adott, hogy adatait kétszer annyi ikerpárra
(pontosan 53 párra) alapozta, mint az őt megelőző kutatók. Az adatok manipulálására halála után derült fény:
100
MÓDSZEREK
akik adatait behatóan tanulmányozták, észrevették, hogy miközben Burt mintája 20-ról 53- ra emelkedett, egy
sor közleményben az ikerpárok IQ-ja közötti átlagos korreláció a harmadik tizedes értékig egyforma maradt.
Közleményeiben egyéb gyanús adatokat is találtak, majd azzal is vádolták, hogy ő írta azokat a cikkeket,
amelyeket munkatársai neve alatt jelentek meg, illetve hogy ezen munkatársai, akik állítólagosan gyűjtötték és
kezelték az adatait, valójában nem is léteztek. A Burt-féle incidens viharokat váltott ki, mert hívei a kritikák
mögött baloldali összeesküvést sejtettek. A csalások mértékével, részleteivel és indítékaival azóta is többen
foglalkoztak (pl. Hernsshaw, 1979; Fletcher, R. 1991).
Burt esete a legismertebb, de nem az egyedüli ismertté vált csalás a pszichológiai kutatások területén.
Természetes, hogy azok az esetek kapnak különösen nagy figyelmet, amelyekben az illető szakterületének
elismert, befolyásos személyisége. Az Egyesült Államokban 1950 és 1979 között 14, 1980 és 1987 között pedig
már 26 dokumentált esetben fordult elő csalás. Ennek a problémának az értékelésekor felmerült – nem mentő
körülményként –, hogy a tudományos kutatókra egyre nagyobb teljesítménykényszer nehezedik. A csalások
száma a kutatások volumenéhez képest elenyésző. Azonban bizonyos egyéb etikailag kifogásolható
magatartásformák gyakrabban tetten érhetőek a tudományos gyakorlatban. Ilyen a plagizálás: mások
gondolatainak sajátként való feltüntetése, amely leggyakrabban egyszerűen a referencia hiányaként jelenik meg.
Etikailag súlyosan kifogásolható eljárás az indokolatlan szerzőség, amely arra utal, hogy a publikációban egy
szerző neve indokolatlanul jelenik meg; például valaki lefordít magyarra egy cikket, később azután szerzőnek
tünteti fel magát vagy a vezető tudós neve megjelenik a cikken, holott valójában a teammunkához csak a nevét
adja. Nemkívánatos általában a többszörös publikálás sem, amely ugyanazon tartalom több formában való
megjelentetésére utal olyan formában, mintha új tartalomról lenne szó.
Az etikai normák világos kimunkálása és betartatása minden országban a szakma felelőssége. Az etikai
alapelvek tudatosítása és elsajátíttatása az oktatás, a szakmára való felkészítés feladata. Az elvek és elvárások
egyértelmű megfogalmazása mellett is gyakori azonban, hogy egy kérdésben a kutató etikai dilemmába kerül.
Az etikai szabályzás szükségszerűen csak általános lehet, az egyénnek viszont mindig egy konkrét helyzetben
kell etikusan döntenie és viselkednie. Egy jól működő rendszerben az egyénnek van hová fordulnia etikai
kérdéseivel: konzultálhat a kollégáival, fordulhat az intézmény etikai bizottságához (ha van ilyen), esetleg
felsőbb szakmai fórumokhoz. Minden előírás, írott vagy íratlan szabály és konzultáció mellett az erkölcsi
felelősség terhe az egyéné. A tudománynak pedig, mint különösen nagy tekintélyű társadalmi tevékenységnek,
élen kell járnia a kétséges etikai kérdések felvetésében, megvitatásában és tisztázásában.
PSZICHOLÓGUS AZ OSZTÁLYBAN
A kirívó esetek ismertetése alapján esetleg úgy jelenhet meg előttünk, hogy a kísérleti személyek védelmét főleg
a különleges vizsgálati helyzetekben kell szem előtt tartanunk. Fontos hogy lássuk, ez nem így van. A kísérleti
személyek védelmére vonatkozó felvetéseket a leghétköznapibb kutatási helyzeteket illetően is mérlegelnünk
kell. A kutatónak ki kell fejlesztenie magában az érzékenységet arra vonatkozóan, hogy meglássa: eljárása
akaratlanul is negatív beavatkozást jelenthet a vizsgálatban részt vevők életébe. Annak illusztrálására, hogy
etikai felelősséggel jár mindenfajta kérdésfeltevés és beavatkozás, álljon itt Lugossy Viktória: Ajvé című
könyvéből egy élethű leírás, amelyet egy gyerek szemszögéből élhetünk át:
„Az osztályba egy szép néni jön. Fiatal. Valami furcsa foglalkozása van. Ja igen, pszichológus. (...) Azt mondja,
azt szeretné, ha rajzolnánk. Nem baj, ha nem szépet, még az sem baj, ha maszatos, őt az nem érdekli, hogyan
rajzolunk, csak az, hogy mit. Azt kéri, hogy rajzoljuk le a családunkat. Akit a világon a legjobban szeretünk azt
pirossal, akit nagyon szeretünk, de mégsem a világon a legjobban, azt kékkel, akit pedig nem annyira, azt
feketével. Ezt vagy háromszor elmondja. Megkérdeztem, hogy lerajzolhatom-e a nevelőapámat. Mert így kell
mondani Dodót hivatalosan, de azt mondta, hogy ne. Kár. (...) A konyhában ültünk. Hajtogatóst játszottunk a
nagymamával. Ő is írt egy mondatot meg én is, aztán lehajtottuk, és a végén összeolvastuk. Marha nagy
hülyeség jött ki mindig, jókat röhögtünk. Közben elmeséltem a nénit, aki lerajzoltatta a családot. Hogy pirossal,
akit a világon a legjobban, kékkel, akiket nagyon és feketével, akit nem annyira. Nagymama kérdezte, hogy na,
ő milyen színű lett. És én mondtam, hogy természetesen kék. Mert a világon a legjobban anyát, a többieket meg
nagyon. (...) És akkor nagymama felugrott, és az valami egészen borzalmas lett, mert csak kiabált és kiabált, és
rázta az öklét és toppantott a lábával, hogy ő nem ezt érdemelte, annyi év után, hogy feláldozta az életét, és
abbahagyta a munkát, csak hogy engem neveljen, és hogy ne idegenek meg bölcsőde, és feladott mindent és
csak értem élt, és akkor ez a hála. Hogy én őt nem szeretem... És én hiába mondtam sokszor, igaz, a sírástól nem
nagyon érthetően, hogy én nem akartam, és nem úgy értettem, és nem azért lett kék, mert nem szeretem, hanem
mert azt kérték, hogy pirossal csak akit a világon a legeslegjob- ban, és hogy olyanból csak egy lehet és kettő
nem. Mert ha kettő lehetett volna, akkor én őt is pirossal, isten bizony, csak értsen meg és ne haragudjon és
bocsásson meg és kérem, ne lökjön el, mert én nagyon szeretem és csak át akarom ölelni. (...) Másnap
megkérdeztem Kelement, hogy ő milyen színűre rajzolta a családját. Gondoltam, hogy a mamája biztos fekete
101
MÓDSZEREK
lesz, és akkor azt elmesélem otthon. De nem. Ő mindenkit pirosra rajzolt. Hogy miért? Amikor nem is az volt a
feladat, és nem is lehetett volna? Hát csak nem áruja el idegeneknek, hogy mit gondol? Már nem kis pisis!"
Lugossy Viktória: Ajvé. 2001, 142)
Etikával foglalkozó honlapok:
http://www.mpt.hu/etikaikodex.html – a Magyar Pszichológiai Társaság etikai kódexe

http://www.apa.org/ethics/ – az American Psychological Association honlapjának etikai oldalai
http://www.apa.org/science/anguide.html – az American Psychological Association etikai irányelvei

állatkutatásokra
1. A mérés problémája a pszichológiában ► A mérés során a dolgok, személyek vagy események
tulajdonságait a számok világához rendeljük. A mérés minőségi kritériumai az érvényesség, a megbízhatóság
és az érzékenység. A mérés akkor sem egyszerű feladat, ha fizikai dimenziók méréséről van szó. A
pszichológiában nehezítik a mérést a pszichológiai fogalmak elméleti definíciójával kapcsolatos nehézségek;
a mérés közvetettségéből adódó nehézségek, és az alanyi reaktivitásból adódó nehézségek. Az alapvető
mérésiskála-típusok: a nominális, az ordinális, az intervallum- és az arányskála.
2. Mérési hagyományok: reakcióidő, pszichofizika, pszichofiziológia ► A pszichológiában jelentős múltra néz

vissza három mérési tradíció: a reakcióidő mérése, a pszichofizika és a pszichofiziológia. A reakcióidő az
inger megjelenése és a válasz megfigyelhető megindulása között eltelt időt méri; a pszichofizika az ingerek
érzékelése terén mutatkozó válaszérzékenységet (ingerdetekciót, illetve ingerdiszkriminációt) méri; a
pszichofiziológia pedig a pszichés működések és jelenségek élettani vetületével kapcsolatos méréseket végez.
3. Minta és mintavétel ► Amikor egy mintát vizsgálunk, valójában mindig valamilyen populációt célzunk meg,
és azt feltételezzük, hogy a minta mérvadó módon képviseli a célzott populációt. A minta akkor
reprezentatív, ha a kritikus változó(k) tekintetében szisztematikusan nem tér el a populáció paramétereitől. A
valószínűségi (véletlen) mintavétel eljárásaival közelíthető meg az a cél, hogy a minta összetétele a lehető
legpontosabban tükrözze a populáció összetételét. Minél nagyobb a vizsgált változó heterogenitása az adott
populációban, annál nagyobb jelentősége van a mintavétel körülményeinek és a minta nagyságának. A
pszichológiában gyakran alkalmaznak nem valószínűségi mintavételt.
4. A statisztika szerepe a pszichológiai kutatásban ► A leíró statisztika eszközei a minta tényleges értékeit
összegzik. A matematikai statisztika viszont eszközöket nyújt arra, hogy a megállapításokat valószínűségi
alapon kiterjeszthessük a populációra. A matematikai statisztika a hipotézisvizsgálathoz különböző
statisztikai próbákat, és ezekhez kapcsolódóan szignifikanciavizsgálatot alkalmaz.
5. A pszichológiai kutatás etikai kérdései ► A pszichológiai kutatással kapcsolatos etikai kérdések három
szempontból merülhetnek fel: az első a vizsgálati személyek védelme; a második a pszichológiai kutatás
tágabb társadalmi vonatkozásai és felelőssége; a harmadik pedig az eredmények kezelésével és
nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos kutatói etika kérdése. Az emberekkel és állatokkal folytatott
kutatások etikai alapelveit mindenkinek be kell tartania, aki kutatást végez, beleértve az egyetemi hallgatókat
is.
3. 4. A KÍSÉRLETI STRATÉGIA
3.1. 4.1. A KÍSÉRLETEZÉS LOGIKÁJA
3.1.1. 4.1.1. John Stuart Mill az „egyezés és különbözés együttes módszeréről"
A kísérletezés logikáját John Stuart Mill (1806-1873) a következőképpen fejtette ki: Oksági viszonyra akkor
lehet következtetni, 1. ha fennáll az „egyezés” feltétele, azaz ha az ok előfordul, minden esetben követi az
okozat (ha A, akkor B), és 2. fennáll a „különbözés” feltétele – azaz, ha az ok nem fordul elő, nem fordulhat elő
az okozat sem (ha nem A, akkor nem B). Ahhoz, hogy okságra következtethessünk, a két feltételnek együttesen
kell teljesülnie: ezt nevezte Mill az „egyezés és különbözés együttes módszerének” (Cook és Campbell, 1979, 1.
fejezet). Az egyezés módszere együttjárást tár fel: ez szükséges, de nem elégséges feltétel; a különbözés
egyidejű feltétele hivatott bizonyosságot vinni a következtetésbe. Az egyezés és a különbözés feltételeit
102
MÓDSZEREK
egyszerre csak mesterségesen lehet előidézni, erre alkalmas a kísérleti helyzet. Mill módszere tartalmazza a
kísérletezés lényegi mozzanatait: a feltételek aktív létrehozását és szisztematikus változtatását, az
összehasonlítást és a kontrollt. Az egyezés feltétele a kísérleti feltételnek felel meg (ha A, akkor B), a
különbözés feltétele pedig a kontrollfeltételnek (ha nem A, akkor nem B). Az „egyezés és különbözés
módszere” alapjaiban helyesen előtételezte a modern kísérletezés logikáját.
A következőkben három ismert kísérleti programon keresztül mutatjuk be a kísérletezés logikáját. A kísérleteket
elméleti kontextusba ágyazottan idézzük fel, hogy lássuk a kutatási kérdések genezisét, fogalmi beágyazottságát,
és azt, hogy miért a kísérleti módszerhez folyamodtak az említett kutatók. A három klasszikus példa a továbbiak
során alapot szolgáltat arra is, hogy azonosítsuk és definiáljuk a kísérletezés alapvető fogalmi rendszerét. E
kutatások programként, és nem „klasszikus kísérlet”-ként való bemutatásával azt is érzékeltetni szeretnénk,
hogy egy-egy kutatási probléma vizsgálata éveken át tartó folyamat, amelynek során kísérletek sorozatát végzik
el. A „klasszikus kísérletek” mögött mindig hosszas, kitartó empirikus és elméleti erőfeszítések állnak, amelyből
a maradandó eredmények úgy emelkednek ki, mint a jéghegy csúcsa.
3.1.2. 4.1.2. Kísérletezésre épülő kutatási programok: Harlow, Asch és Stroop

Harry F. Harlow: A korai kötődés ► H. F. Harlow az 1950-es években, feleségével együtt végzett
kísérletsorozatában az anya és gyermeke közötti kötődés kialakulásának feltételeit vizsgálta. A korai fejlődési
szakasz fontosságára Freud és a pszichoanalízis elmélete hívta fel a figyelmet. Freud elsősorban a táplálás
szerepét és az ehhez kapcsolódó drive-redukciót emelte ki az anya-csecsemő viszony alakulása szempontjából.
Azt tartotta, hogy „a szeretet eredete a táplálkozás kielégített szükségletéhez” kötődik (idézi Cole és Cole, 1997,
242). Freud tanítványa, Hermann Imre viszont az érintés, a testi kontaktus szerepét hangsúlyozta a csecsemő
biztonságszükségletének kielégítésében. Hermann a csecsemők 4-5 hónapos koráig kiváltható fogóreflexét
összefüggésbe hozta azzal a ténnyel, hogy a majomgyerekek életük első hónapjait anyjukba kapaszkodva töltik.
Bevezette a meg- kapaszkodási ösztön fogalmát a csecsemő azon biológiai eredetű viselkedésének leírására,
hogy a testi kontaktusban leljen biztonságot. Erik Erikson, szintén Freud tanítványa és John Bowlby angol
pszichiáter egymáshoz közelálló feltételezése szerint a csecsemő azok felé fordul, akiknek a segítségében
megbízhat különböző helyzetekben.
Egy folyamat megértését elősegíti, ha tanulmányozzuk, mi történik a folyamat megzavarása esetén. A korai
kötődés empirikus vizsgálatában a természetes módon megzavart anya-csecsemő viszony tanulmányozása
kiemelt szerepet kapott. A második világháború alatt és azt követően sok csecsemőotthon létesült az anyjuktól
elszakadt gyermekek gondozására. René Spitz lelencházban és kórházban nevelkedő csecsemők fejlődését
követte egy éven keresztül, és ennek alapján 1945- ben bevezette a hospitalizmus fogalmát a korai szakaszban
anya nélkül nevelkedő gyermekek fejlődésbeli lemaradásának és viselkedési jellemzőinek leírására. John
Bowlby szintén a családjuktól elszakítottan, intézetben nevelt gyermekek megfigyelésére támaszkodott. A
kötődés mint speciálisan definiált fogalmi konstruktum Bowlbytól származik. Bowlby evolúciós
megfontolásokra alapozva úgy gondolta, hogy ahogyan a főemlősöknél, úgy az embernél is korai szükséglet a
biztonság mellett a környezet felderítése, amely az anyától való távollétet igényli. A kötődésen olyan tartós és
mély érzelmi viszonyt értett, amely biztonságos hátteret nyújt az anyától való rövidebb távollét idejére.
A megfigyelések értékes információkat nyújtottak, ugyanakkor nem tették lehetővé a kötődés kialakulásában
szerepet játszó tényezők kontrollált vizsgálatát és a különböző magyarázatok egyértelmű tesztelését. Harlowék a
kísérleti módszerhez fordultak, de e témakörben csak állatkísérletek jöhettek szóba. A kísérletekben újszülött
rézuszmajmokat használtak, mivel ez a majomfajta közvetlen születés után eléggé érett ahhoz, hogy önállóan
mozogjon és táplálékot keressen. Kísérleteik egy része izolációs helyzeten alapult (a majomgyerek magában élt
a ketrecben), másik része pedig pótanyahelyzetet alkalmazott, amikor egy majomra emlékeztető figurát
helyeztek a ketrecbe. A kísérletek alaphelyzetében az elkülönített ketrecben nevelkedő majmok egyik csoportja
két pótanya közül választhatott: az egyik egy csupasz dróthenger volt, amelyhez tejjel töltött cumisüveg
kapcsolódott; a másik egy puha anyaggal borított, ugyanolyan méretű henger, amelyen azonban nem volt
cumisüveg. A másik csoport ugyancsak „drótanya” és „szőranya” között választhatott, de az ő esetükben a
szőranyán volt a cumisüveg.
Harlowék 165 napon keresztül feljegyezték, hogy mennyi időt töltöttek kísérleti alanyaik a drót-, illetve
szőranyákba kapaszkodva. Az eredmények mindkét csoportban egyértelműen a szőranya előnyben részesítését
mutatták: a majmok függetlenül attól, hogy melyiktől kaptak enni, átlagosan napi 15 órát töltöttek a szőranyába
kapaszkodva, és alig két órát a fémanyába kapaszkodva. Azt is megállapították, hogy a két csoport egyforma
mennyiségű tejet szopott, a két műanya tehát élettanilag egyforma értékűnek bizonyult. Ez az eredmény a testi
kontaktus elsődlegességét támasztja alá a drive-redukcióval szemben. Harlowék más módon is mérték a majmok
reakcióit: időről időre egy doboló játék mackót helyeztek a majmok ketrecébe, és azt regisztrálták, hogy a
103
MÓDSZEREK
majomgyerek melyik pótanyához menekül. Az első két hónapban a majmok rémülten menekültek a
szőranyához, majd a harmadik hónaptól el-elhagyták a szőranyát és közel merészkedtek a macihoz. Ez az
eredmény arra mutatott, hogy a szőranya a biztonság forrása volt, és ez lehetővé tette a felderítő viselkedést is,
Bowlby elvárásai szerint.
Harlowék gondosan kontrollált körülmények között variálták (más szóval manipulálták – azaz célzottan és
szisztematikusan változtatták) a hipotézisben meghatározott változókat: a táplálást és a testi kontaktus
minőségét. Mill logikájának megfelelően egyszerre vizsgálták a változók hatását pozitív és negatív esetben: a
feltételek között egyaránt szerepelt a puha felület megléte és hiánya, és ugyanígy a táplálék megléte és hiánya is.
A kísérlet rávilágított a biztonságot adó testi kontaktus elsődlegességére: a szőranya előhívta a kapaszkodást (ha
A, akkor B), míg a drótanya nem (ha nem A, akkor nem B). A táplálás esetében azonban csak az egyezés
feltétele teljesült, a különbözés feltétele nem: a szőranyába kapaszkodás akkor is bekövetkezett, ha az táplálékot
nyújtott (ha A, akkor B), de akkor is, ha nem (ha nem A, akkor is B). Eközben Harlowék kiiktattak minden
olyan más körülményt, amely befolyásolhatta volna a vizsgált viselkedést; például a műanyák méretét,
elhelyezését, a ketrecben egyéb jellemzőit mind azonos szinten tartották. Arra törekedtek, hogy a két csoport
közötti egyetlen különbség a két manipulált változó hatása legyen. A kísérleti módszer lehetővé tette, hogy egy
kísérlet keretében teszteljenek két rivális hipotézist és egyértelmű következtést vonjanak ezek helytállósága
felől.
Solomon Asch: A másokról alkotott benyomások kialakulása ► A szociálpszichológusokat régóta

foglalkoztatják a szociális kognició kérdései: azok a gondolkodási folyamatok, amelyeken keresztül az emberek
saját maguk és mások viselkedését észlelik és értelmezik. A vizsgálatok fókuszában a kognitív konzisztencia (a
saját viselkedésnek és a viselkedés értelmezésének a megfelelése), az attribúció (a mások viselkedéséhez
kapcsolódó oktulajdonítás), és a másokról alkotott benyomások formálódása álltak, mint fő kutatási területek. A
benyomásképződés azokat az intuitív ítéleteket foglalja magában, amelyeket az emberek a másokra vonatkozó
közvetlen és közvetett információk alapján alakítanak ki. A másokról alkotott benyomásokra vonatkozóan sok
hétköznapi tudással rendelkezünk: ilyen például az a megfigyelés, amely az első benyomás fontosságát
hangsúlyozza, vagy az a megfigyelés, hogy benyomásainkat gyakran elfogultan alakítjuk ki. Pontosan mely
tényezőktől és hogyan függ azonban egy személyről alkotott benyomásunk kialakulása? „A pszichológai
munkák csak újabban fogalmazzák meg ezt a kérdést, mint valódi tudományos problémát” – jegyezte meg Asch
1952-ben (Asch, 1973/1946, 137).
Az 1940-es évektől kezdve S. Asch az emberekről formált benyomások szerveződését kezdte vizsgálni. A
problémát a következőképpen exponálta: Tapasztalataink során az emberek cselekvésének egész sorával van
dolgunk, amelyek meglehetősen rendezetlenül és szakadatlan folytonosságban követik egymást. Ezzel
ellentétben kialakuló benyomásainkat számottevő rend és stabilitás jellemzi; a másik lényének bonyolultságát
néhány meghatározott összefüggésre redukáljuk. Felmerül tehát a kérdés: hogyan szervezzük viszonylag
egységes benyomássá megfigyeléseink áradatát? Hogyan alakul ki az egységes összbenyomás? Aschnek az
alaklélektanban gyökerező elméleti megfontolása arra épült, hogy a másik emberről alkotott benyomás nem a
megfigyelt jellemzők összegződéseként alakul ki, hanem a tulajdonságok kölcsönhatásaként. Ebből a
megfontolásból adódott az a feltevés, hogy a kölcsönhatások rendszerében egyes tulajdonságoknak kiemeltebb
szerepük van, mint más tulajdonságoknak, továbbá, hogy nem közömbös a tulajdonságok sorrendi megjelenése
sem.
Asch kísérletei szóbeli leírást alkalmaztak a benyomások alakítására annak érdekében, hogy a lényegesnek ítélt
tényezőket kézben tarthassa. A kísérleti alaphelyzetben felnőtt hallgatók két csoportjának felolvasták egy
állítólagos személy tulajdonságlistáját, és felszólították őket, hogy alkossanak képet maguknak erről a
személyről. A kísérleti személyek írásban rögzítették benyomásukat és válaszoltak a vázlatukkal kapcsolatos
kérdésekre, illetve egy tulajdonságokból álló listáról kiválasztották azokat a tulajdonságokat, amelyeket a leírt
személyre még jellemzőnek véltek. A kísérlet egyik változatában a két csoportnak felolvasott lista egyetlen
kifejezés – a „rideg”, illetve a „meleg” szó – különbségével azonos volt; egy másik változatban a rideg/meleg
helyett udvarias/goromba páros szerepelt; egy további változatban nem a centrálisnak feltételezett szót, hanem a
tulajdonság környezetét változtatták; egy további változatban pedig ugyanazon tulajdonságlistát olvasták fel
kétféle sorrendben (vö. 4.1. táblázat).
2.13. táblázat - 4.1. TÁBLÁZAT ► Az Asch kísérleteiben alkalmazott tulajdonságlisták
1. VÁLTOZAT 2. VÁLTOZAT 3. VÁLTOZAT 4. VÁLTOZAT
104
MÓDSZEREK
A lista A lista A lista A lista
intelligens intelligens engedelmes intelligens
ügyes ügyes gyenge szorgalmas
szorgalmas szorgalmas léha impulzív
meleg udvarias meleg kritikus
határozott határozott igénytelen makacs
gyakorlatias gyakorlatias hiú irigy
óvatos óvatos
B lista B lista B lista B lista
intelligens intelligens engedelmes irigy
ügyes ügyes gyenge makacs
szorgalmas szorgalmas léha kritikus
rideg goromba rideg impulzív
határozott határozott igénytelen szorgalmas
gyakorlatias gyakorlatias hiú intelligens
óvatos óvatos
Az első változatban a rideg/meleg eltérés jelentős különbségeket eredményezett mind az írásos változatokban,
mind pedig a járulékos tulajdonságok kiválasztásában. A kísérleti személyek bizonyos jellemzőket (pl. humort,
okosságot, képzelőerőt) inkább a „meleg” mint a „rideg” személyeknek tulajdonítottak. Ugyanakkor ez a
haloeffektus nem érvényesült egyformán; bizonyos tulajdonságok (pl. becsületes, vonzó külsejű) nem mutattak
különbséget a „meleg”, illetve „rideg” személyhez való hozzárendelés terén. A másik változattal azt sikerült
kimutatni, hogy nem minden vonás centrális: az udvarias/goromba jelzőpáros ugyanis kevésbé gyakorolt hatást,
mint a rideg/meleg páros. A harmadik változat arra mutatott rá, hogy a centrális tulajdonság értelme
megváltozik, ha más összefüggésbe kerül: a „meleget” az emberek az adott lista nyújtotta
tulajdonságkörnyezetben a passzivitással, erőtlenséggel, alárendeltséggel kötötték össze. A sorrendi változtatás
szintén számított: azok, akik a pozitív tulajdonságokat hallották először, úgy írták le a feltételezett személyt mint
jó képességű, kellemes embert, aki rendelkezik bizonyos hibákkal. Ezzel szemben azok, akik a negatív
tulajdonságokat hallották először, a személyt problémás emberként jellemezték, akinek hibái elhalványítják jó
tulajdonságait.
Asch az elsők között vállalkozott arra, hogy ellenőrzött feltételek mellett, a feltételezett hatótényezőket
szisztematikusan változtatva vizsgálja a személyekről való összbenyomás kialakulását. Kísérleteit később kritika
érte két szempontból is: 1. a listán szereplő tulajdonságok között a rideg/meleg az egyetlen szociális vonás – ez
önmagában nagyobb súlyt adhatott e jelzőknek; 2. az eredmények kevéssé álta- lánosíthatóak mert a kísérleti
helyzet igencsak messze esik a természetes körülményektől (Zanna és Hamilton, 1972). Asch kutatásai a
hiányosságok ellenére iránymutatónak bizonyultak és hatással voltak a szociálpszichológia további fejlődésére.
J. R. Stroop és a szójelentés észlelése ► Az 1935-ben J. R. Stroop kísérletet végzett, melyben a kísérleti

személyeknek különböző színekkel nyomtatott szavak sorozatát mutatták (minden szó külön lapra volt
nyomtatva). A szavak jelentés szerint színek nevei voltak; a jelentés és a szó színe pedig vagy egybeesett vagy
105
MÓDSZEREK
nem: például az egyik esetben a lapra az volt nyomtatva, hogy ZÖLD és ez a színnév zölddel volt nyomtatva; a
másik esetben a lapra ugyancsak az volt írva, hogy ZÖLD, de a szó maga pirossal volt nyomtatva. A szavakat
gondosan válogatták, ügyelve arra, hogy azonos hosszúságúak és nehézségűek legyenek. A kísérleti személyek
két feladatot kaptak: vagy fel kellett olvasni a szavakat, vagy pedig meg kellett nevezniük azokat a színeket,
amelyekkel a szavakat írták. A szavak felolvasását kevésbé befolyásolta a diszkrepancia mint a
színmegnevezést, de mindkét feladat esetében lényegesen hosszabb időt vett igénybe a válasz akkor, amikor a
szó jelentése és színe nem esett egybe. Stroop ezzel a kísérlettel azt a kérdést kutatta, hogy hogyan hat az
ingerfeldolgozásra, ha interferencia lép fel egy verbális inger jelentése és az inger egy másik modalitása között.
Eredményét számos más vizsgálat megerősítette. Általánosságban Stroop-hatásról beszélünk akkor, amikor az
ingerek feldolgozásakor az ingerben fellelhető ellentétes vonások megnehezítik a feldolgozást.
A Stroop-hatás az észlelési-figyelmi folyamatok vizsgálati területébe illeszkedik, ezen belül is a vizuális

figyelmi szelekció problémájához kapcsolódik. A vizuális figyelmi szelekció a vizuális észlelőrendszer
működésének sajátossága: az ingerekre irányuló figyelem szelektíven irányított, bizonyos ingerek és
ingerjellemzők fókuszba, mások háttérbe kerülnek. A Stroop-feladat közben az inger egyik jellemzőjére kell a
figyelmet irányítani (a szó jelentésére – „mi az inger”), miközben az inger egy másik jellemzője (a szó színe –
„milyen az inger”) betolakodik a feldolgozásba. A feladattal az vizsgálható, hogy az észlelő ki tudja-e iktatni a
jelentés szerinti feldolgozást. Arra is következtetni lehet, hogy a figyelmi szelekció mikor lép be a
feldolgozásba: ha rögtön az információfeldolgozás elején, akkor azt várhatnánk, hogy az észlelő ki tudja zárni a
jelentést, ha csak a színre kell figyelnie; ha viszont a figyelmi szelekció később lép be, akkor „beengedi” a
jelentés szerinti feldolgozást a szűrés előtt. Mivel a Stroop-hatás azt mutatja, hogy nem lehet kiiktatni a jelentés
szerinti feldolgozást, a késői szűrés mellett szolgáltat bizonyítékot a korai szűrés ellenében (Czigler, 1994).
A Harlow, Asch és Stroop nevéhez fűződő kutatásokat a kísérletezés alapvető logikájának illusztrálása céljából
idéztük. Általánosan fogalmazva a kísérletezés logikája a következő módon foglalható össze: a feltételezett
hatótényezőt célzottan és szisztematikusan változtatjuk, két vagy több kísérleti feltételt létrehozva, míg az egyéb
lehetséges befolyásoló tényezők hatását kizárjuk. Ezután mérjük és összehasonlítjuk a feltételek viselkedésre
gyakorolt hatását. Amennyiben megfelelő mértékű különbséget találunk a feltételek között az érvényesség
kritériumainak teljesülése mellett (ezekre részletesen kitérünk a 4.5. pontban), akkor igazoltnak tekinthetjük,
hogy a különbség csak és csakis a feltételezett hatótényezőnek köszönhető. A fenti kutatási programok
bemutatásával azt is igyekeztünk érzékeltetni, hogy a kutatások sohasem légüres térben keletkeznek. Minden
kutatás előzményekre támaszkodik és újabb kutatásokhoz vezet tovább. Ezek után vizsgáljuk meg közelebbről a
kísérletezés alapfogalmait.
3.2. 4.2. A KÍSÉRLETEZÉS ALAPFOGALMAI

3.2.1. 4.2.1. A kutatási kérdés és a hipotézis
A kísérletező munka különösen fegyelmezett gondolkodásra szoktat, ugyanis egy kísérlet alapvetésekor
világosan meg kell határoznunk, hogy pontosan mi és milyen indokkal kerüljön érdeklődésünk középpontjába,
és hogy milyen összefüggéseket feltételezünk a tényezők között. Előre át kell gondolni azt is, hogy hogyan
tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani a nemkívánatos hatásokat, és hogyan tudjuk mérni az eredményeket. A
kutatási kérdés, a kísérleti hipotézis, a független és a függő változók, valamint a kísérleti elrendezés és kontroll
azok az alapvető fogalmak, amelyek a kísérletezés alapvázát alkotják. A következőkben ezeket a fogalmakat
tekintjük át.
A kutatás kiindulópontja a kutatási kérdés, amely egy olyan kérdés formájában megfogalmazott probléma,
amelyik meghatározza, hogy mire irányul a vizsgálat. A kutatási kérdés világosan, szabatosan és konkrétan
megnevezi, hogy mi az a megoldatlan vagy megválaszolatlan probléma, amire a kutatás választ keres. Harlowék
kutatása mögött a következő kérdés húzódott meg: Az anyához való kötődés kialakulása szempontjából melyik
a fontosabb tényező: a táplálás vagy a testi kontaktus? Asch vizsgálatait a következő átfogó kérdés motiválta:
Hogyan alakul ki az egységes összbenyomás a személyre vonatkozó sokféle információ alapján? Stroop
munkája mögött a következő kérdés húzódott meg: Nehezedik-e az inger feldolgozása, ha interferencia lép fel
ugyanazon inger két különböző modalitása között?
A kutatási kérdések mindig valamilyen tudományosan definiált fogalomhoz – fogalmi konstruktumhoz –

kapcsolódnak (vö. 1.7.2. pont). A központi fogalmi konstruktum magát a vizsgált jelenséget írja le: ilyen a
kötődés, a benyomásképződés vagy a vizuális figyelmi szelekció. A központi fogalmi konstruktumhoz közvetve
vagy közvetlenül más fogalmak kapcsolódnak. Mint láttuk, a kötődéshez kapcsolható a megkapaszkodási
ösztön, a drive-redukció és a hospitalizáció; a benyomásképződéshez társítható a szociális kognició, a
106
MÓDSZEREK
személyről alkotott kognitív reprezentáció és a haloeffektus; a vizuális figyelmi szelekcióhoz pedig köthető
például a korai vagy késői szűrés fogalma. A központi konstruktumhoz köthető különböző szintű fogalmak
rendszert, egyfajta fogalmi térképet alkotnak. Ahhoz, hogy lássuk a kutatási kérdés tágabb elméleti kontextusát
és kapcsolódási pontjait, át kell látnunk e fogalmi térképet is. Egyúttal ez a fogalmi térkép alkotja azt a pontosan
definiált szakmai nyelvezetet, amelynek segítségével kellő precizitással megnevezhetjük és leírhatjuk a vizsgálat
középpontjában álló problémát vagy problémákat.
A kutatási kérdésen túlmutat az állítás formájában megfogalmazott kutatási hipotézis (rövidítve: H), amely egy
olyan megalapozott feltételezés, amely megnevezi a vizsgált változókat és kifejezi a közöttük lévő feltételezett
összefüggés tartalmát és irányát. A megalapozottság követelménye arra utal, hogy a hipotézis minden esetben
szakirodalmi előzményeken nyugszik és indokoltan következik ezekből. Az indokoltság fakadhat empirikus
vagy elméleti előzményekből, vagy – leggyakrabban – mindkettőből. A hipotézis új tudás megszerzésére
irányul, és mivel ez mindig a meglévő tudásra épül, a hipotézis hidat jelent a már ismert és a még ismeretlen
között (vö. 8.1.4. pont). Harlowék hipotézise az volt, hogy a kötődés kialakulásában a testi érintkezés fontosabb,
mint a táplálás, és ezt a feltételezésüket empirikus megfigyelésekre és elméleti megfontolásokra alapozták. Asch
hipotézise az volt, hogy bizonyos tulajdonságok fontosabbak az összbenyomás kialakításában, mint mások, és
hogy ugyanazon tulajdonságok nem ugyanolyan hatást keltenek egyfajta sorrendben, mint egy másfajta
sorrendben, és ezt a feltételezést az alaklélektanból fakadó elméleti megfontolásokra alapozta. Stroop
feltételezése az volt, hogy az interferencia következtében nehezedik az ingerfeldolgozás, és ez a feltételezés
szintén előzetes kutatásokra alapozódott.
Amint jeleztük, a hipotézis tartalmazza a vizsgált tényezőket. A kísérleti hipotézisben megfogalmazott

összefüggés kétféle tényezőt hoz funkcionális összefüggésbe egymással: az egyik a hatótényező, a másik a
hatást kimutató tényező. Ezeket a tényezőket változóknak nevezzük, mivel különböző értékeket rendelhetünk
hozzájuk (vö. 2.1.2.). Az intervenciós tényező, amelynek hatását vizsgáljuk, a független változó (rövidítve:
FTV). A független változót szisztematikusan variáljuk (manipuláljuk) a különböző értékek hatásának
összehasonlítása végett. A kísérleti beavatkozás függvényében vizsgált változó a függő változó (rövidítve: FV).
A függő változó az a viselkedésmód vagy reakció, amit a kísérlet során megfigyelünk és mérünk.
4.1. ÁBRA Lehetséges és kiválasztott független változók a kötődés alakulásának témájában
Eszrevehetjük, hogy a függő változó lényegében az a jelenség, amelyre a vizsgálat irányul, és amelyre korábban
mint központi fogalmi konstruktumra utaltunk; a független változó pedig az a hatótényező, amelynek
függvényében szeretnénk a jelenséget vizsgálni. Amikor egy kutató meghatározza a független változót, mindig
tényezők sokasága közül szelektál. Minden jelenség esetében feltételezett hatótényezők sora jöhet szóba. A
korai kötődés kialakulásával kapcsolatosan például szóba jöhetne mint lehetséges változó az anyával töltött idő,
az anya-gyermek interakció minősége, a csecsemő temperamentuma és így tovább. A lehetséges tényezők
sorából Freud a táplálékadást, Harlow pedig a testi kontaktust emelte ki. Mindkét esetben a választást
meghatározott megfontolások motiválták, a hipotézisalkotás tehát megalapozott, tudatos választást jelent a
lehetséges tényezők sokasága közül (vö. 4.1. ábra).
A tartalmi megalapozottság és indokoltság mellett a hipotézis megfogalmazásának legfontosabb követelménye

az, hogy eléggé konkrét legyen. Ha a hipotézis túl általános (például: „A fejlődésben fontos szerepet játszanak
az érzelmek”), akkor nehezen tesztelhető. Ha viszont a hipotézis túl specifikus (pl.: „Újszülött rézusz- majmok
előnyben részesítik a műszőrmével bevont műanyát a frottíranyaggal bevont műanyával szemben”), akkor
nehezen lehet általánosítható konklúziót levonni igazolásából. A kérdésfeltevés összetettségétől függően egy
kutató felállíthat több hipotézist, ütköztethet hipotéziseket (mint Harlowék kísérlete), illetve kiegészítheti fő
hipotézisét különböző alhipotézisekkel.
3.2.2. 4.2.2. A független és a függő változók. Az alanyi változók

A független változó azért független, mert értékei tetszés szerint megválaszthatóak. Valójában az egyetlen,
amitől a független változó függ, az a kísérletező elhatározása, ugyanis ő választja ki a független változót és
107
MÓDSZEREK
manipulálja a kísérlet céljainak megfelelően. Mint jeleztük, a független változó szisztematikus manipulációjának
célja az, hogy különböző értékeinek hatását összehasonlíthassuk. Attól függően, hogy a független változót
milyen értéken rögzítjük, beszélhetünk a független változó szintjeiről. A független változónak minimálisan két
szintjét kell meghatároznunk ahhoz, hogy az összehasonlítás lehetséges legyen. Ennek legegyszerűbb esete az,
ha a független változó jelenlétének hatását (ha A, akkor B) hasonlítjuk össze a változó hiányában jelentkező
helyzettel (ha nem A, akkor nem B). Gyakori azonban, hogy a független változónak több mint két szintje van –
például, ha többféle terápia hatását hasonlítjuk össze. Ebben az esetben kvalitatív szintekről beszélhetünk, mert
a független változó minőségileg különböző fajtáit hasonlítjuk össze. Kvantitatív szintekről akkor beszélhetünk,
ha ugyanazon független változó mennyiségileg különböző szintjeit hasonlítjuk össze egymással, például
ugyanazon terápia egy, két és három hónapon át tartó alkalmazását vagy egy drog különböző dózisainak hatását.
Egy kísérletben egy vagy több független változót alkalmazhatunk. Ennek alapján beszélhetünk egy-, illetve
többváltozós kísérletekről. Ha egy kísérletben azt hasonlítjuk össze, hogy a szociofóbia kezelésére a
viselkedésterápia vagy a kognitív terápia hatékonyabb-e, akkor egy független változónak (terápiás kezelés)
alkalmazzuk két kvalitatív szintjét. Ha viszont a terápiás kezelés hatása mellett egy gyógyszeres kezelés hatására
is kíváncsiak vagyunk, és a gyógyszer két dózisát vizsgáljuk, akkor két független változót alkalmazunk,
mindkettőt két-két szinten. A független változók szintjeinek összesített száma adja ki azt, hogy hány kísérleti
feltételünk van: az iménti példában ez a szám négy. A kérdésfeltevés összetettségétől függően növekedhet a
független változók száma, általában azonban 4-5 változónál több alkalmazása már nehezen kezelhetővé és
nehezen értelmezhetővé teszi az adatokat.
Harlowék kísérlete két független változót manipulált: az egyik a táplálkozási szükséglet, a másik pedig a testi
kontaktus, illetve szükséglet kielégítése volt. Mind a két változó két szinten szerepelt (a pótanya az egyik
esetben lehetővé tette a megfelelő testi érintkezést a másik esetben nem, az egyik esetben nyújtott táplálékot, a
másik esetben nem). Asch kísérleteiben egy független változót manipulált: ez vagy a centrális tulajdonság, vagy
a centrális tulajdonság kontextusa, vagy a tulajdonságok sorrendje volt. A független változó minden ismertetett
esetben két kvalitatívan különböző szinten volt jelen. Stroop kísérletében a független változó a szó jelentése és
színe között fennálló viszony volt, amely két minőségileg különböző szinten volt jelen: vagy egyezett, vagy
eltért egymástól.
A független változó alkalmazásának az a célja, hogy megvizsgáljuk: előidéz-e valamilyen szisztematikus

változást a kísérletben részt vevők viselkedésében, másként: a függő változóban. A függő változó hivatott
kimutatni, hogy a független változó valóban kifejtette-e a feltételezett hatást. A függő változó lehet bármilyen
mérhető jellemző: fiziológiai vagy motoros, írásos vagy verbális válasz, észlelési vagy emlékezeti teljesítmény.
Egy kísérlet alkalmazhat egy vagy több függő változót. Harlowék kísérlete során az egyik függő változó a
műanyákon töltött idő volt, egy másik függő változó az volt, hogy az ijesztő ingerre a majom melyik pótanyánál
keres menedéket. A kísérlet egy további változatában a kutatók a majmokat olyan berendezésbe helyezték,
amelyben pedálok megnyomására vagy a drótanyát, vagy a szőranyát, vagy egy üres dobozt láthattak; a függő
változó ebben az esetben az volt, hogy mennyi időt töltöttek a majmok a pedálok nyomogatásával annak
érdekében, hogy egy céltárgyat láthassanak (a legnagyobb igyekezetet a szőranya váltotta ki). Asch kísérletében
az egyik függő változó a személyről kialakított írásos jellemzés volt, a másik a megadott listáról való
tulajdonságválasztás. Stroop kísérletében a függő változó a válaszadás időtartama volt.
Külön figyelmet érdemel a változók egy sajátos csoportja: az ún. alanyi változók. Előfordul, hogy egy
kísérletben az egyik vizsgált változó a kísérleti személyek valamilyen „magával hozott” jellemzője, pl. IQ-ja,
kora, neme, valamilyen személyiségvonása, képessége vagy egyéni tapasztalata. Ebben az esetben arra vagyunk
kíváncsiak, hogy a kérdéses alanyi változó hatása hogyan mutatkozik meg a viselkedésben a másik független
változó hatása mellett. Tegyük fel, hogy egy vizsgálat például azt kívánja kideríteni, hogy milyen mértékben
változtatják meg külső, illetve belső kontrollos emberek attitűdjüket annak függvényében, hogy a kommunikátor
presztízse milyen magas. A résztvevőket két csoportra osztjuk úgy, hogy a csoportokat fele részben külső, fele
részben pedig belső kontrollosok alkossák. Ezután ugyanazt a meggyőzésükre irányuló előadást kell
meghallgatniuk ugyanattól a személytől, miközben az egyik csoport azt az információt kapja, hogy az illető a
téma szakértője, a másik csoport pedig azt, hogy az illető a téma iránt érdeklődő közember. Hipotézisünk szerint
a magasabb presztízsű kommunikátor nagyobb fokú attitűdváltozást fog kiváltani a külső kontrollosok körében,
mint a belső kontrollosok körében. Az egyik független változó ebben az esetben a kommunikátor presztízse, a
másik a külső-, illetve belső kontroll mint személyiségvonás.
Ebben az esetben a két változó, amelynek hatását vizsgáljuk, egy lényeges vonásban különbözik egymástól: míg
a kommunikátor presztízsét mint független változót teljes mértékben ellenőrzés alatt tartjuk és tetszés szerint
variálhatjuk, a belső-külső kontroll olyan változó, amely fölött nincs teljes ellenőrzésünk. Nem mi döntjük el,
hogy hozzárendeljük-e a személyhez vagy sem, legfeljebb kiválaszthatjuk e tulajdonság mentén a személyeket.
108
MÓDSZEREK
Az alanyi változók kvázifüggetlen változók, mert nem manipuláció, hanem szelekció eredményezi őket.
Ráadásul, mivel a különböző személyiségvonások egymással összefüggenek, egy alanyi változó egyéb
személyiségvonásokat is magával hoz: a külső kontroll együtt járhat például szorongással, félénkséggel,
gátlásossággal, befolyásolhatósággal és így tovább. Bármelyik vonást emeljük is ki, az korrelálni fog egyéb
tulajdonságokkal. Ennek következtében még ha az eredmények meg is erősítik hipotézisünket, nem tudhatjuk
teljes bizonyossággal, hogy az adott válasz valóban a személy rá jellemző kontrolljának vagy valamilyen más, a
külső kontrollal együtt járó személyiségvonásnak tudható-e be.
Az alanyi változók esetében tehát nem tudunk olyan biztonsággal összefüggésekre következtetni, mint a valódi
független változók esetében. Ez nem jelenti azt, hogy az alanyi változók nem kívánatosak; ellenkezőleg, sokszor
fontos és megkerülhetetlen az alkalmazásuk. Ugyanakkor tisztában kell lennünk speciális státusukkal. Azok a
vizsgálatok, amelyek kizárólag alanyi változót alkalmaznak kvázi- független változóként, korrelációs
vizsgálatnak tekinthetőek, nem igazi kísérletnek (vö. 5.1.3. pont).
3.2.3. 4.2.3. A kísérleti elrendezés két alaptípusa: a kontrollcsoport- és a

kontrollfeltételterv
Egy kísérlet megvalósításában – akár egy ház felépítésében – a tervezési szakasz döntő jelentőségű. Egy ház
megtervezésekor dönteni kell arról, hogy a lehetséges szerkezeti megoldások közül melyik valósuljon meg. Egy
kísérlet tervezésekor is dönteni kell a szerkezeti felépítésről, miután tisztáztuk, hogy mi legyen a független és a
függő változó. A kísérlet alapszerkezetét az szabja meg, hogy hány kísérleti feltételünk van és milyen módon
soroljuk be a kísérleti személyeket az egyes feltételekhez. Ezek a részletek szabják meg a kísérleti elrendezés,
más szóval a kísérleti terv típusát. Akár az építkezésnél, a kísérlettervezésnél is rendelkezésünkre állnak
szerkezeti szabványok, típustervek. Az alapszerkezetet illetően három megoldás közül választhatunk:
• A kontrollcsoportterv alkalmazása során egyelő létszámú független csoportokat hozunk létre az egyes
feltételeknek megfelelően. Ahány kísérleti feltétel, annyi csoportunk van, és minden kísérleti személy csak
egy feltételben vesz részt.
• A kontrollfeltételterv alkalmazása során a kísérleti személyek részt vesznek az összes feltételben – ezt az
elrendezést ismételt tesztelési elrendezésként is szokás említeni.
• Kevert kísérleti tervet többváltozós kísérletek esetén alkalmazhatunk: ekkor együttesen alkalmazhatjuk a
kontrollcsoport- és a kontrollfeltétel terv megoldásait.
Asch ismertetett kísérletei például a kontrollcsoportterv típusába esnek: a kísérletben részt vevő személyeket két
csoportra osztották és mindegyik csoport a független változó egy-egy szintjét tapasztalta meg. Ha valaki az „A’
csoportba került, akkor például a „meleg” centrális jelzővel hallotta a tulajdonságlistát, ha viszont valaki a „B”
csoportba került, a „rideg” jelzővel hallotta a tulajdonságlistát. Stroop kísérletében ezzel szemben ismételt
tesztelés történt: a kísérleti személyek egyaránt megtapasztalták a független változó mindkét szintjét, olyan
ingereket is kaptak, amelyekben a jelentés és a szín egybeesett és olyanokat is, amelyekben nem. Harlowék
kísérlete az előzőekkel szemben két független tényezőt manipulált – így lehetővé vált egy harmadik
alapszerkezeti típus: a kevert elrendezés megvalósítása. Ebben az esetben négy kísérleti feltétel volt (két
független változó két-két szinten), de csak két csoportot alakítottak ki, és mindkét csoport két- két kísérleti
feltételben vett részt. A 4.2. ábra mutatja, hogy hogyan ábrázolhatjuk e kísérleti elrendezéseket; a függőlegesen
haladó nyilak a független csoportokat jelzik, a vízszintesen haladó nyilak pedig az ismételt tesztelést (az „n” a
kísérletben részt vevő személyek számát jelöli).
109
MÓDSZEREK
4.2. ÁBRA ► Kontrollcsoport-, kontrollfeltétel- és kevert elrendezés (N = kísérleti személyek száma; k. sz. =
kísérleti személy)
3.2.4. 4.2.4. A kísérletek alapvázát meghatározó információk – összefoglalás

Az eddigiek során sorra vettük azokat a fogalmakat, amelyek a kísérletek alapját alkotják. Ezek a következők
voltak: a hipotézis, a független változó és szintjei, a függő változó, valamint a kísérleti elrendezés alaptípusa.
Ezeknek az információknak a megadásával leírhatjuk bármely kísérlet alapvázát. Ha egy kísérlet leírásával
találkozunk, akkor ezek azok a lényegi információk, amelyeket világosan kell látnunk ahhoz, hogy értsük: a
kísérlet hogyan épül fel. Ha pedig magunk vagyunk a kísérletezők, akkor ezek az alapvető pontok, amelyekből a
kísérlet tervezése kiindul. Az alapinformációk a következő kérdések formájában foglalhatóak össze:
• Mi a hipotézis (H)?
• Mi a független változó (FTV)? Hány van belőle? Melyek a szintjei; összesen hány kísérleti feltétel van?
• Mi a független változó (FV) ? Hány van belőle?
• Milyen típusú a kísérleti elrendezés?
• Hány kísérleti személy vesz részt a vizsgálatban (N)?
A 4.2.a. táblázatban egy olyan sémát vezetünk be, amely ezeket a lényegi információkat foglalja össze. Ezt a
sémát követhetjük bármely kísérlet lényegi jegyeinek azonosításakor (ez a formátum arra is használható, hogy
kísérletekről jegyzeteket készítsünk). A sémát először kitöltetlenül mutatjuk be, majd a 4.2.b. táblázatban már
kitöltve, mégpedig Harlow, Asch és Stroop kísérleteire vonatkoztatva.
110
MÓDSZEREK
2.14. táblázat - 4.2.a. TÁBLÁZAT ► Egy adott kísérletre vonatkozó alapvető
információk
Egyváltozós kísérlet Többváltozós kísérlet
1. Hipotézis (H):... 1. Hipotézis (H):.
2. Független változó (FTV) 2. Független változók:
Szintjei: a). FTV1: ...
b)... Szintjei: a).
3. Függő változó/k (FV):. b).
4. Kísérleti terv típusa:. FTV2: ...
5. Kísérleti személyek száma (n):.. Szintjei: a).
b)…
c).
3. Függő változó/k (FV):.
4. Kísérleti terv típusa:.
5. Kísérleti személyek száma (n).
2.15. táblázat - 4.2. b. TÁBLÁZAT ► Harlow, Asch és Stroop kísérleteire vonatkozó

alapvető információk
Harlow kísérlete
H: A kötődés kialakulásában az érzelmi szükségletnek (testi kontaktusnak) van elsődleges szerepe a biológiai
szükséglettel (táplálkozással) szemben.
FTV 1: a testi kontaktus minősége
a) alkalmas, puha felület (szőranya)
b) alkalmatlan felület (drótanya)
FTV 2: táplálékigény kielégítése
a) igen ( van tej a pótanyán)
b) nem (nincs tej a pótanyán)
FV 1: pótanyába kapaszkodás FV 2: pótanyához menekülés
Kísérleti terv típusa: többváltozós kevert terv N= x
Asch kísérlete (4. változat)
H: A személypercepció kialakulásában lényeges szerepet játszik, hogy elsőként a negatív vagy a pozitív
tulajdonságokkal szembesülünk-e.
111
MÓDSZEREK
FTV : a megismert tulajdonságok sorrendje
a) pozitív először
b) negatív először
FV: a személyről kialakult összbenyomás
Kísérleti terv típusa: egyváltozós kontrollcsoportterv
N=x
Stroop kísérlete
H: A szó jelentése és a szó színe közötti interferencia nehezíti a feldolgozást.
FTV : az ingermodalitások közötti interferencia
a) van
b) nincs
FV: a válasz időtartama
Kísérleti terv típusa: egyváltozós kontrollfeltételterv
Ezeknek az alapvető információknak az azonosítása egy kísérlet leírása alapján viszonylag könnyű feladat. A
független változó azonosításánál a vezérlő kérdés ez: Mi az a hatótényező, amit szisztematikusan változtattak?
A független változó azonosításánál a vezérlő kérdés ez: Mi az a viselkedés, amit mértek? A független változó
esetében vigyázni kell, hogy ne keverjük össze a független változók számát a független változók szintjeinek
számával.
A független változó azonosítása néha egy kis utángondolást kíván. Hogyan határoznánk meg például a független
változót magát és szintjeit Milgram engedel- mességi kísérletében? Ennek a kísérletnek a hipotézise az volt,
hogy egy tekintéllyel rendelkező személy felszólításának hatására átlagemberek képesek fájdalmat okozni
embertársaiknak. Ez a hipotézis tartalmazza a változókat: a független változó a tekintélyszemély által gyakorolt
nyomás, a függő változó pedig a felszólításnak való engedelmesség. Amit azonban a kísérleti helyzetben
szisztematikusan változtattak, az nem maga a szociális nyomás volt, hanem a „büntetés” erőssége (hiszen nem a
felszólítás volt egyre intenzívebb, hanem a büntetés fokozata, amire a felszólítás vonatkozott). A független
változó tehát a szociális nyomás, aminek szintjeit az áramütés fokozódó erőssége jelentette.
A SZÁMÍTÓGÉP ES A KÍSÉRLETI LÉLEKTAN
A számítógép 1950-es évektől kezdődő megjelenése és elterjedése sokféle módon befolyásolta, illetve
megváltoztatta a kísérleti lélektan művelésének elméleti és gyakorlati alapjait.
1. Általános metaelméleti szintű hatás volt, hogy a számítógép hozzájárult a behaviorizmus háttérbe
szorulásához és a kognitív pszichológia megjelenéséhez. A komputer analógiát nyújtott ember és gép között az
információfeldolgozás tekintetében, és ez az analógia önmagában véve is legitimálta a kognitív folyamatok
kutatását (vö. 2.5.1. pont). A fordulat tartalmi következményeként jelentősen megváltozott a kísérleti lélektan
tematikája: a behaviorista időszak alatt a legtöbb kísérlet állatkísérlet volt a kondícionált tanulás témakörében, a
kognitív pszichológia térhódításával viszont előtérbe kerültek az emberi megismeréssel kapcsolatos
problémakörök, például a problémamegoldás, az emlékezés, a figyelem.
2. A kísérletezés módszertana szempontjából a legnagyobb változást az jelentette, hogy a számítógép

technikailag lehetővé tette sokféle inger jól ellenőrizhető és könnyen manipulálható megjelenítését és a válaszok
egyszerű és pontos regisztrációját. Tipikussá vált az a helyzet, amelyben a kísérleti személy a számítógép előtt
ül, a monitoron megjelenő ingerekre figyel, és a billentyűzeten ad választ. A kísérletezés klasszikus technikai
segédeszközei – például a tachisztoszkóp, a kronométer és más berendezések (vö. 3.2. pont), amelyek még az
112
MÓDSZEREK
1960-as években is a kísérletezés nélkülözhetetlen eszköztárába tartoztak – végleg a muzeális tárgyak világába
kerültek.
3. A számítógép segített visszahelyezni az embereket a kísérleti személyek pozíciójába, de emellett maga is első
számú „kísérleti személlyé" lépett elő a mesterséges intelligenciával szorosan egybefonódó kognitív
pszichológia keretében. A számítógépes programok ugyanis alkalmasak arra, hogy a legkülönfélébb területeken
szimulálják az emberi gondolkodást; ennek következtében fontos kutatási területté vált a kognitív folyamatok
számítógépes modellezése a komputer mint „kísérleti személy" részvételével (vö. 4.8.6. pont).
4. A kísérleti lélektan arculatára hatással volt, hogy a számítógép gyökeresen megváltoztatta az adatfeldolgozás
lehetőségeit. A kísérleti adatok egyszerűbb statisztikai próbáit (pl. t próba, Fisher-féle F próba, vö. Vargha,
2000) hagyományos számolással még általában el lehet végezni. A számítógépes statisztikai programok
megjelenésével és széles körű elterjedésével gyorsultak és bővültek az alkalmazható statisztikai eljárások. Az
utóbbi évtizedekben általánossá vált a számítógépes statisztikai programok segítségével történő adatfeldolgozás.
A kísérletek bonyolultabbá válhattak, mert bárki számára könnyedén elérhetővé váltak az olyan
többszempontos, többváltozós statisztikai elemzések (a kísérletek esetében leginkább a két- vagy
többszempontos varianciaanalízis, vö.Vargha, i. m.), amelyeket hagyományos számolás útján nagyon nehéz
vagy lehetetlen lenne elvégezni. A kísérleti adatok feldolgozásában a piacvezető programcsomag az SPSS
(Statistical Package for the Social Sciences). Az SPSS statisztikai szoftvert 1960-ban fejlesztették ki a Stanford
Egyetem diákjai, az SPSS-céget 1968-ban alapították meg, azóta az SPSS Inc. multinacionális szoftvercéggé
fejlődött.
5. Végül megemlíthetjük az ún. kísérletgeneráló számítógépes programok megjelenését, amelyek lehetővé teszik
meghatározott kísérlettípusok egyéni igények szerinti tervezését és futtatását. A programok segítségével
különböző modalitású ingerek jele- níthetőek meg a kísérlettervező által megszabott beállításban,
megjeleníthetőek az utasítások, beállítható a gyakorlás és így tovább. Ilyen program például a Presentation,
amelyet elsősorban képalkotó eljárásokkal (pl. fMRI, ERP) dolgozó idegtudományi kísérletek végzésére
dolgoztak ki. Ezekben a kísérletekben fontos az ingeradás idődimenzióinak precíz kontrollja, ezért a program
auditív, vizuális és multimodális ingerek rendkívül pontos megjelenítését teszi lehetővé. Ugyancsak ismert
kísérletgeneráló program az Expe, amely különböző kognitív feladatok (például diszkrimináció, hanginger
detek- ció, lexikális döntés, képmegnevezés) végzését teszi lehetővé; a SuperLab, amelynek egyik erőssége az
ingeradás sokfélesége és rugalmassága, és a felhasználóbarát E-prime. A kísérletgeneráló programok
használhatóak az oktatásban és a kutatásban is. Az interneten keresztül sokféle lehetőség nyílik a programokkal
való ismerkedésre; a demo változatok ingyen letölthetőek, a felhasználók számára sokféle információ,
megbeszélő csoport áll rendelkezésre.
A szövegben szereplő programok honlapjai:
SPSS http://www.spss.hu
Presentation, http://nbs.neuro-bs.com/presentation EXPE http://www.ehess.fr/centres/lscp/expe/expe.html

SuperLab http://www.superlab.com/
E-prime http://www.pstnet.com/products/e-prime
3.3. 4.3. A KÍSÉRLET MINT MŰVELETSOR

3.3.1. 4.3.1. A változók műveleti meghatározása
A kísérletezés úgy is megközelíthető, mint tervszerű műveletek sorozata. Ebben az első lényeges lépés a
független és a függő változók fogalmi, elméleti szintű meghatározása. Az elméletileg meghatározott fogalmakat
azonban megfigyelhető és mérhető szinten is definiálni kell annak érdekében, hogy változóként működhessenek,
azaz a gyakorlat szintjén is meg kell konstruálnunk őket. Ezt a folyamatot neveztük a fogalmak műveleti szintű
meghatározásának, másként: operaciona- lizálásának (vö. 3.1.2. pont). A műveleti meghatározás egyaránt
kiterjed a független és a függő változókra. A független változók tekintetében a műveleti meghatározás a kísérleti
beavatkozás gyakorlati kivitelezésére utal: konkrét részleteiben meg kell határozni, hogy hogyan épüljön fel a
kísérleti helyzet, mi legyen az ingeranyag és hogyan történjék az alkalmazása. A függő változók
vonatkozásában a műveleti meghatározás a megfigyelt viselkedés mérésének pontos paramétereit határozza meg
(a 4.3. táblázat Harlowék kísérletéből emeli ki példaként a változók elméleti és műveleti szintű definícióját).
113
MÓDSZEREK
A műveleti definíció haszna sokrétű: egyértelművé teszi, hogy a kutató hogyan értelmezi az elméleti változót,
mérhetővé teszi a jelenséget, és mások által is meg- ismételhetővé teszi a vizsgálatot. Ugyanakkor az
operacionalizálás a kísérletezés kényes pontja, amelynek kivitelezésében sok szempontra kell ügyelni. A kutatás
tárgyát alkotó fogalmak – az elméleti változók – jóval magasabb absztrakciós szinten helyezkednek el, mint
műveleti változatuk. Minden elméleti változó többféle módon operacionalizálható, és minden műveleti változó
csak részlegesen testesíti meg az elméleti változót. Az operacionalizálást körültekintően kell elvégeznünk azért,
hogy az érvényesség érdekében a legmegfelelőbb megoldást találjuk meg.
2.16. táblázat - 4.3. TÁBLÁZAT > A változók elméleti és műveleti szintű meghatározása
Harlowék kísérletében
Minek a hatását nézem? (FTV) Mire? (FV)
Elméleti szint Műveleti szint Testi érintkezés, mint a kötődés A kötődés kialakulása
kialakulásának feltétele
↓
↓
Kötődést mutató viselkedés:
Az érintkezést segítő, illetve nem pótanyán töltött idő, pótanyához
segítő felület: „szőranya" – menekülés
„drótanya"
3.3.2. 4.3.2. A független változó hatékonysága

A kísérlet eredményessége szempontjából alapvető követelmény, hogy a független változó hatékony legyen,
azaz valóban fejtse ki a várt hatást, méghozzá a megfelelő módon és mértékben. A hatáskiváltás viszonylag
egyszerű, ha a független változó olyan ingerként jeleníthető meg, amelyik közvetlenül manipulálható: ilyen
például a bemutatott szavak hosszúsága, a gyakorlási idő, és minden más változó, amelynek mértéke pontosan
és egyszerűen megszabható. Ezzel szemben tegyük fel, hogy a kísérletben részt vevők hangulatát szeretnénk
manipulálni, úgy, hogy az egyik csoport kellemes, vidám hangulatba kerüljön, a másik pedig szomorú, lehangolt
legyen vagy esetleg valamilyen fokú szorongást szeretnénk kiváltani különböző szinteken. A hangulatot
megpróbálhatjuk előidézni vidám vagy szomorú zenével, vagy megkérhetjük a résztvevőket, hogy gondoljanak
saját életükből valami vidám vagy szomorú eseményre. A szorongást megpróbálhatjuk kiváltani azzal például,
hogy azt mondjuk a résztvevőknek, hogy teljesítményüket értékelni fogjuk. Ezekben az esetekben a
hatáskiváltás közvetett.
A közvetett hatáskiváltás egyik módja az instrukciómanipuláció. Ebben az esetben a kísérlet kezdetekor a

tájékoztatás segítségével hozzuk létre a különbségeket; például az egyik csoportnak azt mondjuk, hogy
teljesítményüket értékelni fogjuk, a másik csoportnak pedig azt mondjuk, hogy teljesítményüket nem értékeljük.
A közvetett hatáskiváltás történhet valamilyen eseménymanipuláción keresztül is, például zenehallgatással vagy
élményfelidézéssel. Az eseménymanipuláció külön esete a beavatott személy alkalmazása: ekkor a kísérleti
feltétel létrehozásában egy beavatott személy viselkedése a kulcstényező; a viselkedés pontos instrukció alapján,
begyakoroltan történik, miközben a kísérleti személyek azt hiszik, hogy az spontán és független a kísérlettől. E
manipulációs fajták kombinált alkalmazására példa Schachter és Singer 1962-es ismert kísérlete, amelyben a
kísérleti személyeknek erős vegetatív arousalt kiváltó adrenalininjekciót adtak. Egyes kísérleti személyeket
felvilágosítottak arról, hogy a szer szívritmusgyorsulást, izgalmi állapotot okoz; másokkal annyit közöltek, hogy
zsibbadást okoz. Ezek után a résztvevők egy helyiségben maradtak egy beépített személlyel, aki az egyik
feltételben kirobbanó jókedvet, a másik feltételben pedig dühöt mutatott. A kísérlet ismert eredménye: az
izgalmi állapotukra magyarázattal nem rendelkező személyek a beépített ember érzelmi állapotainak
megfelelően dühnek vagy jókedvnek címkézték vegetatív tüneteiket.
Közvetett hatáskiváltás esetén többféle probléma is felléphet. Ha a manipuláció túl bonyolult, akkor
előfordulhat, hogy a kísérlet nehezen ismételhető. Schach- ter és Singer eredeti eredményét például a
későbbiekben nehéznek bizonyult megismételni. Ennél is lényegesebb, hogy bár a hatás valószínűsíthető, nem
lehetünk teljesen bizonyosak benne, hogy mindenki esetében ténylegesen meg is történik. Különösen nincsen
biztosíték arra, hogy a hatás mindenkiben egyenlő mértékű. Ezért célszerű meggyőződni arról, hogy a hatás
kiváltása valóban megtörtént-e. Ennek módja a manipulációellenőrzés, amely azt jelenti, hogy közvetlen
bizonyítékot szerzünk arra vonatkozóan, hogy a manipuláció működött-e.
114
MÓDSZEREK
Például a szomorú és vidám zene meghallgatása után megkérjük a kísérleti személyeket, hogy egy skálán
jelöljék meg hangulatuk minőségét. Ha úgy látszik, hogy a manipuláció nem működik, vagy nem elég erős a
hatás, akkor növelni kell a független változó erősségét vagy időtartamát.
3.3.3. 4.3.3. A függő változó érzékenysége

A független változó „dolga” tehát az, hogy a hatás valóban érvényesüljön, a függő változó „dolga” pedig az,
hogy kimutassa a hatás érvényesülését (amennyiben volt ilyen). Ebből következően a függő változónak
megfelelően érzékenynek kell lennie a hatás kimutatására. A kísérlet érzékenysége arra utal, hogy a kísérleti
eredmények kimutatják a független változó akár kismértékű hatását is. Tegyük fel, hogy egy kutatás azt kívánja
felderíteni, hogy milyen tényezők indítanak egyes autóvezetőket országúti száguldozásra. Kérdésük az, hogy a
vezető hangulata milyen hatással van a biztonságos vezetésre, feltételezésük pedig az, hogy a vezetés
biztonságára nézve a rossz hangulat veszélyesebb, mint a jó (Haslam és McGarty példája, 1998, 66). Tételezzük
fel, hogy a független változót (rossz, illetve jó hangulat) valamilyen módon előidézik, akkor a következő feladat
a függő változó helyes megválasztása. Milyen megfigyelhető mutatóval operacionalizálják a biztonságos
vezetést? Ilyen lehetne például az, hogy előidéz-e balesetet a vezető. Ez a mutató tartalmilag elfogadható lenne,
de érzékenységi foka nem megfelelő. A példa kedvéért tegyük fel, hogy a feldühített vezetőket egyenesen a
forgalomba engedjük, és azt figyeljük, hogy egy órán belül előidéznek-e balesetet vagy sem, összehasonlítva a
jókedvű vezetőkkel. Előfordulhat, hogy az idő lejártával mindenki visszatér anélkül, hogy balesetet okozott
volna. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a dühödt vezetők biztonságosabban vezettek, mint a jóked-
vűek; lehet ugyanis, hogy sok helyzetben veszélyeztették környezetüket, de a balesetet sikerült elkerülniük. A
baleset mint függő változó tehát nem elég érzékeny a hatás kimutatására.
Képzelt kísérletünkben érzékenyebb függő változónak mutatkozik a vezetési sebesség. Szimulációs gépen
mérhetjük például, hogy a két csoport vezetési sebessége különbözik-e (miután meggyőződtünk arról, hogy
semleges hangulatban a két csoporthoz tartozó egyének vezetési átlagsebessége nem tér el jelentősen
egymástól). Ez azonban még egy dilemmát vet fel: a dühödt hangulat következtében fellépő gyorshajtás
jelenségének bizonyítása kevésbé fontos eredmény, mintha azt sikerült volna bizonyítani, hogy a dühödt vezetők
több balesetet okoznak. A kutatók általában azt szeretnék, hogy vizsgálatuk releváns jelenségekre irányuljon, de
ha a fontos jelenség (baleset) nem alkalmas a hatás kimutatására, akkor be kell érni egy alkalmasabb, de kevésbé
fontos jelenséggel (gyorshajtás). Ez a függő változó megválasztása kapcsán fellépő relevancia/érzékenység
dilemmája. Az érzékenység alapvetőbb szempont, mint a relevancia, mert ha a függő változó nem mutatja ki a
hatást, a kutatás eredménytelen. Az is igaz viszont, hogy ha a kompromisszumos megoldás eredménye egy
túlságosan egyszerű, triviális összefüggés megvilágítása, akkor felesleges végigcsinálni a kutatást. Az
érzékenység és a relevancia persze csak ritkán kerül ilyen élesen szembe. Ügyelni kell azonban arra, hogy ha
kompromisszum folytán egy kevésbé releváns függő változót használunk, következtetéseinket megalapozatlanul
ne terjesszük ki. A fent idézett kutatás például kimutathatja, hogy a dühödt vezetők gyorsabban vezetnek, mint a
jó hangulatú vezetők. Ennek az eredménynek az alapján azonban a kutatók csupán valószínűsíthetik, de nem
állíthatják azt, hogy a dühödt vezetők hajlamosak balesetet okozni. Ez utóbbi konklúzió levonásához a
gyorshajtás és a balesetokozás közötti kapcsolatnak is bizonyítottnak kell lennie (a rendőrségi statisztikák
mindenesetre alátámasztják ezt az összefüggést).
A manipuláció eredményeképpen a mért viselkedésben megfelelő variabilitásnak kell mutatkoznia.

Elképzelhető, hogy a függő változó nem mutat ki hatást, mert nem jó a manipuláció vagy mert nem jól
választották meg a teszthelyzetet. Ha a válaszok mind az alsó határok körül mozognak vagy elmaradnak, akkor
padlóhatásról beszélhetünk. Ha viszont minden eredmény a maximum körül mozog, akkor plafonhatás lép fel.
Például azt vizsgáljuk, hogy mennyiben hajlandóak az utcán megállított egyetemisták valamilyen petíciót aláírni
annak függvényében, hogy hányan írták alá az ívet őket megelőzően. Az előzetes kipróbálás alkalmával az derül
ki, hogy minden megállított aláírta az ívet, függetlenül az előtte aláírók számától. Nyilvánvaló, hogy ebben az
esetben a petíció tárgyában túlságosan nagy volt az egyetértés (arról volt szó, hogy ne töröljenek el bizonyos
diákkedvezményeket). Ahhoz, hogy a manipuláció működjön, olyan témájú petíciót kell használni, amelyik
tekintetében se nem egyöntetűen negatív, se nem egyöntetűen pozitív az egyetemisták hozzáállása.
Miután elképzelhető, hogy bizonyos függő változók nem mutatják ki a független változó hatását, míg más függő
változók igen, hasznos, hogy ha egy vizsgálatban egyszerre több függő változót alkalmazzunk. Egy tanulási
kísérletben egyszerre alkalmazott függő változó lehet például a válaszgyakoriság, a válaszintenzitás és a
válaszlatencia. Egy attitűdvizsgálat során egyszerre alkalmazhatjuk függő változóként a kérdőíves választ,
valamilyen fiziológiai mérést és a viselkedés megfigyelését. A vizsgált összefüggésről többet tudunk meg több
függő változó alkalmazása esetén, mintha csak egy függő változónk lenne. Összetett jelenségek vizsgálatakor
azért is fontos több függő változó alkalmazása, mert mint már megállapítottuk, minden operacionalizált változó
csak részlegesen testesíti meg az elméleti változót. Ugyanakkor több függő változó alkalmazása felveti a
115
MÓDSZEREK
közöttük lévő viszony kérdését. Ha két függő változó által mért eredmény nagyon erősen korrelál, feltehető,
hogy lényegében ugyanazt mérik. Egyrészt a két eredmény megerősíti egymást, másrészt viszont lehet, hogy az
egyik felesleges. Ha két függő változó közötti korreláció nagyon gyenge, holott ugyanazt hivatottak mérni,
akkor elképzelhető, hogy a mérés megbízhatatlan. Több függő változó alkalmazásának leginkább akkor van
értelme, ha egy összetett hatás különböző vetületeit mérik, megfelelő megbízhatósággal.
ROGER SPERRY – A MEGFELELŐ KÍSÉRLETI HELYZET JELENTŐSÉGE
Roger Sperry kutatásainak példáján keresztül érzékeltetjük, hogy milyen jelentősége van az inger adekvát
manipulációjának és a függő változó megfelelő kiválasztásának. A kezdeti hasítottagy-kísérletekben nem
figyeltek meg semmilyen lényeges változást az operált állatok és személyek viselkedésében. Az eljárás során,
amelyet az epilepszia gyógyítására fejlesztettek ki, keresztülmetszették a két agyféltekét összekötő kérgestestet.
A metszés következtében tipikusan javulás állt be a beteg állapotában, egyéb változást nem figyeltek meg a
betegek mindennapos tevékenységében és megnyilvánulásaiban. Ezeknek az operációknak elméleti
szempontból is óriási jelentősége volt, ugyanis sokáig nem volt világos a féltekék eltérő szerepe, és az, hogy a
kérgestest milyen szerepet tölt be az agyban. A kérdés az volt, hogy tényleg nem jár-e semmilyen
következménnyel a kérgestest keresztülmetszése vagy pedig csak nem sikerült kimutatni a bekövetkezett
változásokat?
Az 1960-1970-es években Roger Sperry Nobel-díjjal jutalmazott kutatómunkája a megfelelő teszthelyzet

megtalálásával mutatta ki, hogy a hasított agyban a két félteke nem kommunikál egymással, és hogy az operáció
többféle teljesítményt is befolyásol. Sperry tipikus kísérleti helyzetében a hasított agyú kísérleti személy egy
ernyő előtt ül, amely kezei látványát eltakarja. Tekintete az instrukciónak megfelelően a képernyő közepén lévő
fixációs pontra (fénypontra) irányul. A képernyő bal oldalán egy egyszótagú szó (pl. „szög") villan fel egytized
másodpercnél rövidebb ideig. Az ilyen módon vetített inger az agy jobb oldalába jut; ez a félteke vezérli a test
bal oldalát. A kísérleti személy feladata az, hogy a képernyő mögött lévő tárgyak közül tapintással kiválassza a
felvillantott szónak megfelelő tárgyat, adott esetben egy szöget. A kísérleti személy a bal kezével könnyedén
kiválasztja a szöget, de nem képes megmondani, hogy mi volt a felvillant szó, mert a szó nem került a
beszédfunkcióval asszociálódó bal féltekébe.
Az inger bemutatásának időtartama kritikus fontosságú, mert ha a szó felvillanása hosszabb ideig tartana, a
kísérleti személy oly módon tudná elmozdítani szemét, hogy a szó a bal féltekébe is vetüljön. Éppen azért nem
sikerült Sperry eljárását megelőzően észrevenni az operáció hatását, mert normál helyzetben az operált
személyek szabadon mozgatták szemüket, és így információt juttattak mindkét agyféltekéjükbe. A megfelelő
ingermanipuláció és teszthelyzet lehetővé tette a létező, de addig észrevétlen hatás kimutatását (Schwartz, 1986;
Christensen, 1997. A hasítottagy-kísérletek újabb eredményeire vonatkozóan lásd Gazzaniga, 2004).
3.4. 4.4. A KÍSÉRLETI KONTROLL ÉS A BELSŐ ÉRVÉNYESSÉG

3.4.1. 4.4.1. A kísérleti kontroll és a belső érvényesség
A kísérletezés átgondoltságát és tervszerűségét leginkább a kísérleti kontroll fogalma testesíti meg. A megfelelő
kontroll biztosítása a kísérletezés módszertanának kulcskérdése: elsősorban ez az a tényező, ami miatt a kísérlet
erőteljesebb következtetésekre ad lehetőséget, mint más kutatási módszerek. A következőkben részletesebben
megvizsgáljuk a kísérleti kontroll és az ehhez kapcsolódó belső érvényesség fogalmát, a belső érvényességet
veszélyeztető tényezőket és a kontrollt biztosító eljárásokat.
A kísérleti kontroll azt jelenti, hogy a kísérletező úgy rendezi el a kísérlet feltételeit, hogy az eredmények csakis
és kizárólag a független változó hatásának legyenek betudhatóak. A kontroll ideálisan nézve azt követeli, hogy a
független változó hatásán kívül minden tekintetben egyformaság uralkodjék. A kontroll biztosításához tehát
lehetőleg az összes nemkívánatos hatást fel kell térképeznünk és kézben kell tartanunk. Azokat a tényezőket,
amelyek a független változón kívül potenciálisan befolyásolhatják a függő változót, a szakirodalom külső
változóknak nevezi. A külső változók egyik fő csoportját az alanyi változók jelentik, másrészt idetartoznak
mindazok a kísérlet lefolytatása közben adódó egyéb tényezők, amelyek nem kívánt befolyást gyakorolhatnak a
függő változóra. Azokat a külső változókat, amelyek felett ellenőrzést gyakorlunk, kontrollváltozóknak
nevezzük (pontosabban kontroll alatt tartott változókról van szó). Ha valamely külső változó ellenőrizetlenül
marad és hatást gyakorol a függő változóra, akkor zavaró változóvá válik. A zavaró változó hatása nem
szándékolt módon egybefonódik a független változó hatásával és ennek következtében nem lehetséges
egyértelműen értelmezni az eredményeket, hiszen igaz lehet az a hipotézis is, mely szerint a hatás a zavaró
változónak köszönhető. A zavaró változó tehát nem szándékolt alternatív magyarázathoz vezet (vö. 4.3. ábra).
116
MÓDSZEREK
4.3. ÁBRA ► A változók csoportosítása a kontroll szempontjából
A jól működő kísérleti kontroll biztosítja az érvényesség legalapvetőbb fajtáját: a belső érvényességet. A belső
érvényesség a független és a függő változó viszonyára vonatkozik, és azt jelenti, hogy az eredmények csakis és
kizárólag a független változó hatásának tudhatóak be. Ha megfelelő a kísérleti kontroll, akkor nem léphet fel
alternatív hipotézis valamely zavaró tényező következtében. Nézzünk egy példát ezeknek a fogalmaknak az
alkalmazására. Egy feltételezett kísérletben a kísérleti személyeknek különböző színű hárombetűs értelmetlen
szótaglistákat (pl. TÜX, KAT, GUK) kell memorizálniuk. Feltételezzük, hogy a piros színű szótagokra jobban
fognak emlékezni, mint a többire. Tegyük fel azonban, hogy nem ellenőrizzük az alkalmazott szótagok
hangzásbeli szokatlanságát, és történetesen a pirossal nyomtatott szótagok között több olyan van, amelyik a
magyar nyelv szótag- képzési szabályai szerint szokatlanabb, mint a többi (pl. TÜX). Az eredmény igazolni
látszik a hipotézist: a piros színnel nyomtatott szótagokra lényegesen jobban emlékeznek, mint a többi szótagra.
A zavaró változó jelenléte miatt azonban nem lehetséges egyértelműen értelmezni az eredményeket, hiszen
lehet, hogy a szo- katlanság miatt emlékeznek jobban a piros szótagokra (alternatív magyarázat).
Az az ideál, mely szerint a lehető legmagasabb fokú kontrollt kell gyakorolni a pszichológiai kísérletekben, csak
fokozatosan alakult ki. A 20. század első évtizedeinek pszichológiai és pedagógiai kutatásaiban hosszú ideig
olyan kezdetleges kísérlettípusok voltak gyakorlatban, amelyek nem biztosítottak kellő fokú kontrollt és belső
érvényességet. Az Egyesült Államokban az 1920-as években tetőfokára hágott a kísérleti módszerbe vetett
optimista hit, amely átterjedt a pedagógiára is. Az 1930-as évek végétől azonban a lelkesedés helyét egyre
inkább a kiábrándultság vette át, mert gyakori volt, hogy a kísérletek ellentmondó eredményekre vezettek, vagy
pedig az eredmények megismételhetetlenek voltak. A csalódás oka egyrészt az az irreális hit volt, hogy néhány
döntő kísérlettel elegendő bizonyítékot lehet teremteni. Másrészt viszont az eredmények elmaradásában jelentős
szerepet játszott a kísérleti kontroll alacsony színvonala. Ennek az időszaknak egy máig meghatározó értékű
módszertani munkája (Campbell és Stanley, 1963) több olyan kontrollhibás vizsgálattípust kritizált, amelyek e
korai időszakban elterjedtek voltak (itt csak a legfontosabbakra térünk ki):
► Egyszeri esetvizsgálat
KÍSÉRLETI BEAVATKOZÁS-teszt
Ebben a vizsgálattípusban egy csoportot csupán egyszer vizsgálnak valamilyen beavatkozást követően. Például
egy középiskolai osztályban új jutalmazási rendet vezetnek be a motiváció növelése érdekében, majd egy hónap
után tesztelik a motivációjukat. Az eredményt valamiféle általános elváráshoz vagy benyomáshoz hasonlítják.
Az ilyen felépítésű vizsgálatok egészen elterjedtek voltak; sokszor kifinomult statisztikát is alkalmaztak, holott
az eredmények tudományosan értékelhetetlenek voltak. A kísérleti munka minőségét áttekintve Boring (1954)
hangsúlyozta a kontroll és az összehasonlítás alapvető szerepét. Egy beavatkozás hatásának leméréséhez
legalább egy explicit összehasonlításra van szükség, ez az elrendezés azonban ilyet nem tartalmaz. A kontroll
értelme az, hogy kizárja a rivális hipotéziseket. Ebben az elrendezésben oly sok rivális hipotézis van, azaz oly
sok egyéb tényező hatásának eredménye lehet a motivációban bekövetkezett változás, hogy a beavatkozás
hatása értékelhetetlen.
► Egycsoportos elő-, utóvizsgálat
előteszt – KÍSÉRLETI BEAVATKOZÁS – utóteszt
Ebben az elrendezésben egy csoportot tesztelnek két alkalommal: a beavatkozás előtt és után. Az előbbi
vizsgálatot például úgy végzik el, hogy a beavatkozás előtt felmérik a csoport motivációs szintjét és ezt
összehasonlítják a beavatkozás utáni szinttel. Ez előrelépést jelent az előző megoldáshoz képest, de korántsem
küszöböli ki teljesen a hibákat. A rivális hipotézisek fő forrását a következő tényezők jelentik: 1. Egy esetleges
külső esemény hatása: például valami olyan, a vizsgálattól független esemény történik a két felmérés időpontja
között, amelyik ösztönzőleg hat a tanulók motivációjára (pl. egy új rendelet következtében a tanulmányi
eredmény beszámít a felvételibe). Minél több idő telik el a két tesztelés között, annál nagyobb a valószínűsége
annak, hogy közben olyan nem ismert folyamatok zajlanak, amelyek befolyásolhatják a második tesztelés
eredményét. 2. Érési hatás: pusztán a két tesztelés között eltelt idő következtében változások állhatnak be a
vizsgált személyek állapotában. Ezek a változások nem köthetőek specifikus eseményhez. 3. Tesztelési hatás: az
117
MÓDSZEREK
első tesztelés önmagában hatással van a második tesztelésre; ebben az esetben minél közelebbi a két tesztelés,
annál fokozottabb ez a hatás. Ha ugyanazt a tesztanyagot használjuk, elképzelhető, hogy a vizsgált személyek
emlékeznek a tartalmára. Ha módosítjuk, akkor is jelen van az is- merősség meghatározott szintje, amelyik az
első tesztelésnél nem volt jelen. Az intelligencia- és a személyiségtesztek esetében is ismert, hogy a pontszámok
általában javulnak a teszt ismételt felvételekor.
► Nem egyenlő csoportok összehasonlítása
Kísérleti csoport: KÍSÉRLETI BEAVATKOZÁS – utóteszt
Kontrollcsoport– –utóteszt
Ebben a vizsgálattípusban azt a csoportot, amelyik a beavatkozásban részesült, az utótesztelés során

összehasonlítják egy olyan csoporttal, amelyik nem részesült a beavatkozásban. Példánknál maradva: az egyik
osztályban alkalmazzák az új jutalmazási rendszert, míg a párhuzamos osztályban nem, majd a program
végeztével összehasonlítják a két csoport motivációs szintjét. Szándék szerint a második csoport
kontrollcsoport, szigorúan véve azonban nem az, ugyanis önmagában az a tény, hogy két csoportot hasonlítunk
össze, nem nyújt érvényes bizonyítékot a beavatkozás hatása mellett. Egy csoport csak akkor tekinthető valóban
kontrollcsoportnak, ha okunk van feltételezni, hogy a lényeges változók tekintetében ekvivalensnek tekinthető a
kísérleti csoporttal (vö. 4.4.3. pont). Két iskolai osztály nem tekinthető ekvivalens csoportnak. A köztük lévő
különbségek alternatív hipotézisek lehetőségét rejtik magukban, így nem lehet érvényes következtetésre jutni a
független változó hatására vonatkozóan.
A fenti vizsgálattípusokban a kontrollproblémák alapvetően szerkezeti jellegűek. A kísérlet lényege az

ellenőrzött feltételek között történő összehasonlítás, az első megoldásban viszont nincsen mivel összehasonlítani
az eredményeket. A második megoldásban össze lehet hasonlítani az elő- és az utótesztelés eredményét, de
megint csak egy csoport van, és ezért ez az elrendezés is számos kont- rollproblémát jelent. A harmadik
megoldásban megjelenik az a szerkezeti elem, amelyik jelentősen javít a helyzeten – két csoport
összehasonlítása – de mivel a második csoport nem igazán kontrollcsoport, a megfelelő ellenőrzést ez sem oldja
meg.
A kontroll szempontjából az egyik alapvető tényező a kísérlet szerkezeti felépítése, maga a kísérleti elrendezés,
a másik pedig az mód, ahogyan az egyéneket csoportokba sorolják. Ha megfelelő a kísérleti elrendezés és
megfelelő a csoportok kialakítása, még akkor is számolnunk kell a lehetséges zavaró tényezők sorával, amelyek
a belső érvényességet veszélyeztetik. A következőkben sorra vesszük a kontroll biztosításának alapvető
módozatait.
3.4.2. 4.4.2. A csoportekvivalencia. Az alanyi változók kontrollja

A kísérletezés logikájában nagy hangsúlyt kap, hogy olyan csoportokat hasonlítsunk össze, amelyek a
lényegesebb alanyi változók vonatkozásában alapvetően egyenlőnek tekinthetőek. A csoportegyenlőség –
csoportekvivalencia – statisztikailag azt jelenti, hogy megfelelő számú ismételt tesztelés esetén várható, hogy a
mért alanyi változók közel azonos értéket mutatnak a csoportokban (Cook és Campbell, 1979, 148.). Ha két
ekvivalensnek tekinthető csoport közül az egyiket ellenőrzött feltételek mellett kiteszem a kísérleti beavatkozás
hatásának, a másikat pedig nem, akkor jó alapom van feltételezni, hogy az eredményekben mutatkozó különbség
csakis a független változó hatásának köszönhető.
A kontrollfeltételterv ebből a szempontból automatikus megoldást jelent: mivel ugyanazon személyek vesznek
részt a különböző kísérleti feltételekben, az ismételten tesztelt csoportok ténylegesen azonosak (eltekintve attól,
hogy ugyanaz a személy is változik bizonyos mértékig két tesztelés között). Kontrollcsoportterv esetén azonban
(azaz, ha két vagy több független csoportot hasonlítunk össze), külön lépéseket kell tennünk az alanyi változók
ellenőrzés alatt tartása érdekében. Erre a következő megoldások kínálkoznak: az alanyi változó egy szinten
tartása; az alanyi változó kvázifüggetlen változóvá emelése; a kísérleti személyek random csoportba sorolása és
a kísérleti személyek illesztett csoportba sorolása.
• Az alanyi változó egy szinten való alkalmazása: Az alanyi változókból eredő zavaró hatás semlegesíthető
úgy, hogy a zavaró változónak csak az egyik szintjét alkalmazzuk. Ha például a kísérlet a verbális tanulás
körébe esik, a kísérleti személyek neme lényeges lehet, mert korábbi vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy
a lányok verbális képessége jobb, mint a fiúké. Ha a kísérleti csoportban több a lány, mint a fiú, elképzelhető,
hogy az eredmény nem csupán a kísérleti beavatkozásnak köszönhető, hanem a lányok arányának is.
Egyszerű megoldásnak tűnik, ha a kísérletben csak fiúk (vagy csak lányok) vesznek részt. Ez az eljárás
118
MÓDSZEREK
valóban megnöveli a kísérleti elrendezés érzékenységét, de az ára az, hogy az eredményeket nem lehet
mindkét nemre általánosítani.
• Az alanyi változó kvázifüggetlen változóként kezelése: Megoldást jelenthet az is, ha az alanyi változót – fenti
példánál maradva a nemet – kvázifüggetlen változóként beépítjük a kísérleti elrendezésbe az eredeti független
változó mellett. Ha például a kísérlet két különböző szövegtípus hatását vizsgálja a tanulásra, akkor mindkét
szövegtípus esetén létrehozhatunk egy fiú- és egy lánycsoportot. Ez egy két független változós kísérletet
eredményez. Ezzel a megoldással a potenciális zavaró tényező fenyegetése megszűnik, sőt értékelhető
eredményeket kapunk a kérdéses alanyi változóra nézve is.
• A random csoportba sorolás: A legáltalánosabb megoldás az ekvivalens csoportok létrehozására a kísérleti

személyek random csoportba sorolása. Ennek az eljárásnak a megalapozása szintén R. A. Fisher nevéhez
fűződik, akinek szerepét a statisztika fejlesztésében a bevezetőben már említettük (vö. 1.6. pont). Fisher a
statisztikát nem a kísérletezés végéhez illeszthető eszközrendszerként kezelte, hanem olyan logikai
analízisként, amely áthatja a kísérletezés egész folyamatát. Kísérletezésről írt könyvének (1935) célja az volt,
hogy mintát adjon arra, miként kell a kísérleti munkát úgy végezni, hogy a statisztikai következtetések
logikailag és módszertanilag a lehető legnagyobb mértékben érvényesek és igazoltak legyenek. Így tehát
Fisher munkája szorosan kapcsolódik a kontroll kérdéséhez is. Felfogása sok tekintetben normatívvá vált, és
úgy vonult be a kísérletezés történetébe, mint „Fisher-tradíció” (Maxwell és Delaney, 1990, 2. fejezet).
Fisher abból indult ki, hogy a normál valószínűségeloszlást feltételező tesztek csak akkor tesznek lehetővé
érvényes statisztikai konklúziót, ha a kísérlet során ható változók ténylegesen normál eloszlásúak. Egy kontroll
nélkül hagyott zavaró változó szisztematikus befolyása ferde eloszlást hozhat létre, ami aláássa a statisztikai
teszt érvényességét. Fishert megelőzően az általános nézet az volt, hogy a külső változók állandó szinten
tartásával lehet elsősorban kiiktatni a ferde eloszlások lehetőségét. Mivel azonban sok olyan változó van,
amelyeket nem lehet állandó szinten tartani, ráadásul sokszor nem is vagyunk tisztában a lehetséges zavaró
változók teljes körével, ennek az az eljárásnak a hatékonysága korlátozott. Fisher elméleti újítása annak
felismerésére irányult, hogy a véletlenszerűség elvének érvényesítése alapvető szerepet játszhat a kontroll
biztosításában.
A mintavétel kapcsán a randomizáció azt jelenti, hogy a populáció tagjainak azonos esélyük van a mintába való
bekerülésre (vö. 3.3.3. pont). A kísérlet keretében a random csoportba sorolás azt jelenti, hogy minden
személynek egyenlő esélye van arra, hogy valamely kísérleti feltételbe, illetve csoportba bekerüljön.
Technikailag a randomizáció úgy valósul meg, hogy a csoportba soroláskor a kísérletvezető olyan eljárást
alkalmaz, amely explicit módon épít a valószínűség törvényére: például random számtáblázatot használ, esetleg
sorshúzással vagy (két csoport esetén) érmefeldobással dönti el, hogy ki melyik csoportba kerüljön. Ezek az
eljárások nem garantálják tökéletesen a csoportok egyenlőségét, de elegendő biztosítékot adnak az összes egyéni
különbség hozzávetőlegesen egyenlő eloszlására. Ezért az így létrehozott csoportok statisztikai értelemben
ekvivalens csoportoknak tekinthetőek.
A random csoportba sorolás különös erejét az adja, hogy anélkül semlegesíti az alanyi változók potenciális
zavaró hatását, hogy azonosítani kéne, mely változókról is van szó. A random csoportba sorolás az egyetlen
módszer, amelyikkel az ismeretlen változók hatása is ellenőrizhető. A véletlenszerű besorolás minden ismert és
ismeretlen zavaró változót egyenletesen „szétterít”, hiszen minden csoportban ugyanolyan normál eloszlásban
vannak jelen a potenciális zavaró változók, mint minden egyéb változó. A random besorolás hasonlítható az
általános biztosításkötéshez: olyan megelőző intézkedés, amelynek segítségével a kiszámítható és a
kiszámíthatatlan, jelentéktelenebb, de akár jelentősebb károk ellen is bebiztosítjuk magunkat (Cochran és Cox,
1957, 8.). A randomizáció ráadásul olyan biztosítási kötvény, amelyik nem kerül túl sokba, tehát a biztosítás
megkötése minden körülmények között ajánlott. Sőt a Fisher-tradíció szerint egy kísérlet csak akkor tekinthető
„igazinak”, ha explicit randomizációt alkalmaz a csoportba sorolás során.
A random besorolás azonban nem minden bajt megoldó panácea. Egyrészt figyelembe kell vennünk, hogy a
randomizáció statisztikai jellegéből fakadóan túlságosan kis mintán nem működik kellő hatékonysággal. A
véletlen csoportba sorolás – akárcsak a véletlen mintavétel – annál megbízhatóbb, minél nagyobb elemszámú
halmazon történik. Másrészt vannak a zavaró tényezőknek olyan csoportjai (például a kísérleti személyek
reaktív viselkedése vagy a kísérletvezető viselkedésének torzító hatása, vö. 4.4.4. pont), amelyeken a
randomizáció nem segít. Továbbá lehetnek olyan szempontok, amelyek szükségessé tehetik a külső változók
randomizációhoz képest pontosabb kontrollját a nagyobb fokú érzékenység érdekében (lásd alább: illesztéses
eljárások). A randomizáció tehát nem teszi feleslegessé más kontrolleljárások alkalmazását, amelyeket a
randomizáció mellett, nem pedig helyette ajánlott alkalmazni. Abban az esetben, ha világosan látjuk, hogy mely
külső változó okozhat problémát, ekvivalenciát hozhatunk létre szisztematikus eljárással is: ezek az ún. illesztett
119
MÓDSZEREK
csoportba sorolási eljárások. Összeillesztés során az alanyi változót előteszteléssel explicitté tesszük, és az
eredmények alapján úgy soroljuk be a kísérleti személyeket, hogy a csoportok között minimalizáljuk az eltérést.
Az összeillesztés alapulhat gyakorisági eloszláson vagy párosításon (Christensen, 1997):
• A gyakorisági eloszláson alapuló összeillesztés során olyan csoportokat hozzunk létre, amelyek az adott
változó tekintetében azonos átlagot és megoszlást mutatnak. Ha kategoriális változóról van szó (mint amilyen
például a nem), akkor ez azt jelenti, hogy azonos számban legyen jelen az összes kategória mindkét
csoportban. Ha folyamatos változóról van szó (mint amilyen például az IQ), akkor az eljárás azt jelenti, hogy
a két csoport átlaga, szórása és eloszlási görbéje megegyezzen. Ezt úgy érhetjük el, hogy kiindulásul
létrehozunk és tesztelünk egy csoportot, amelynek megállapítjuk statisztikai jellemzőit a kontrollváltozó
vonatkozásában. Ezek után a másik csoportot addig igazítjuk a kísérleti személyek elhagyásával vagy
cseréjével, amíg egyező statisztikát nem kapunk. Ennek a megoldásnak hátránya, hogy potenciális
résztvevőket esetlegesen el kell utasítani. Hátrány az is, hogy kontrollt csak annak a változónak a tekintetében
gyakorlunk, amelyikre az előtesztelés vonatkozik. Előfordulhat, hogy miközben egy meghatározott
tulajdonság tekintetében egyenlősítjük a csoportokat, más fontos tulajdonságok tekintetében egyenetlenséget
hozunk létre. Végül az is előfordulhat, hogy a kísérlet menete közben lemorzsolódnak a kísérleti alanyok,
ezzel felborítva a csoportok összetételét.
• A párosításon alapuló összeillesztés a legpontosabb összeillesztési eljárás, amely több kontrollváltozó mentén
hoz létre összeillesztett párokat. Ha például két pszichiátriai páciensekből álló csoportot vizsgálunk, akkor
minden egyes személyhez kereshetünk olyan párt, aki azonos a következő jellemzők tekintetében: kor, nem,
családi állapot, diagnózis, iskolai végzettség. Az ilyen pontos párosítás növeli a vizsgálat érzékenységét, de
hasonló hátrányokkal bír, mint a gyakorisági eloszláson alapuló összeillesztés: sok potenciális résztvevőt el
kell utasítani, mert nem felel meg a kritériumoknak; kontrollt csak az illesztett változók tekintetében
gyakorol; az illesztett tulajdonságokon kívül más tulajdonságok továbbra is egyenetlenül oszlanak el; s végül
itt is előfordulhat, hogy lemorzsolódás borítja fel a gondosan kiválasztott párok összetételét.
Az illesztési eljárások közös hátránya, hogy az ekvivalencia csak a kiválasztott változó(k)ra nézve jön létre. Az
illesztés azonban alkalmazható a random besorolás mellett is. Ezt a következő példa világítja meg. Sok vizsgálat
foglalkozott már azzal a kérdéssel, hogy a televízióban látott agresszió indukál-e agresszív viselkedést a
gyerekek viselkedésében. A tapasztalatok szerint a hatás kimutatható, de általában nem túlságosan erős.
Tételezzük fel, hogy három feltételt hozunk létre, amelyekben a bemutatott rajzfilm az agresszív epizódok
száma alapján különbözik. Ha random besorolást alkalmazunk, akkor az eljárás implicit statisztikai erejében
bízva feltételezhetjük, hogy a kísérleti és a kontrollcsoportba egyforma valószínűséggel kerülnek agresszívabb
és kevésbé agresszív gyerekek. Közvetlenebb módszer, ha előteszteljük a gyermekeket és (az egyszerűség
kedvéért) egy agresszív és egy nem agresszív csoportot különítünk el. Ha a random besorolást és az
összeillesztést kombináltan alkalmazzuk, akkor az agresszív és a nem agresszív gyerekeket két csoportban tartva
random módon soroljuk be a kísérleti feltételekbe. Ezzel az eljárás statisztikailag nagyobb fokú érzékenységhez
vezet, mintha a randomizációt vagy az illesztést önmagában alkalmaznánk. Így nagyobb az esélyünk arra, hogy
a független változó viszonylag kis hatását is kimutassuk.
3.4.3. 4.4.3. A kontrollcsoport fogalma és alkalmazása

A kontrollcsoport alkalmazása – John Stuart Mill „egyezések és különbözések” módszeréig visszamenően (vö.
4.1. pont) – a kísérletezés egyik alapkövének számít. A kísérleti csoport az, amelyik megtapasztalja a független
változó meghatározott értékeit; a kontrollcsoport ezzel szemben egy olyan ekvivalens csoport, amelyik a
független változó hatása helyett valamilyen egyéb foglalkoztatásban részesül. A kontrollcsoport kialakítására
érvényes mindaz, amit az ekvivalens csoportok létrehozásával kapcsolatban említettünk. Elméletileg a
kontrollcsoport válaszai úgy tekintendőek, mintha a kísérleti csoport válaszai lennének, ha az nem részesült
volna a kísérleti beavatkozásban.
A kontrollcsoport klasszikusan a kísérleti feltételből való kimaradást jelenti. A gyakorlatban ez úgy valósul
meg, hogy a kontrollcsoport ugyanazon a folyamaton megy keresztül, mint a kísérleti csoport, leszámítva a
voltaképpeni kísérleti feltételt. Ha például egy neurológiai kísérlet keretében operációt végeznek állatokon, a
kontrollcsoportot alkotó egyedeknek ugyanazon az operáción kell átesniük azzal a különbséggel, hogy a
beavatkozás kardinális mozzanatát nem végzik el rajtuk. Egy másik példát véve: ha azt kívánjuk vizsgálni, hogy
milyen hatással van egy bizonyos típusú zaj a tanulásra, akkor a kísérleti csoportot kitesszük valamilyen
zajforrásnak, miközben valamilyen feladatot adunk nekik. A kontrollcsoport ugyanazt az instrukciót, ugyanazt a
feladatot, ugyanazt az ellenőrző tesztet kapja, de elmarad a tanulás közbeni zaj. Feltételezve, hogy ekvivalens
csoportokról van szó, a két csoport közötti egyetlen különbség a zaj lesz.
120
MÓDSZEREK
Sokszor nem célszerű vagy nem lehetséges a kísérleti feltétellel csupán annak hiányát szembeállítani, ilyen
esetekben a kontrollcsoportot is foglalkoztatni kell. Tegyük fel, hogy egy retroaktív interferenciára irányuló
kísérletben a kísérleti személyeknek szavakat kell memorizálni. A kísérleti személyek egy A listára való
emlékezetét tesztelik a B lista bevezetése előtt és után. A kontrollcsoport szintén megtanulja az A listát, azután
annyi ideig várakozik, ameddig a kísérleti csoport megtanulja a B listát, majd náluk is újabb teszt következik az
A listára vonatkozóan. A várakozás azonban ellenőrizetlen folyamat: lehet például, hogy várakozás közben
egyesek gyakorolják a megtanult listát, és emiatt a második teszten jobb eredményt érnek el. A megoldás az
lehet, hogy egy másfajta feladatot adunk a kontrollcsoportnak (például valamilyen számolási feladatot) arra az
időre, amíg a kísérleti csoport a B listát tanulja. Elképzelhető, hogy egy vizsgálatban egyszerre több
kontrollcsoport alkalmazására van szükség. Egy az 1960-as években végzett kísérlet például kétféle terápiás
eljárást hasonlított össze „beszédfóbiában” szenvedők számára (Solso és Johnson idézi Paul 1966-os kutatását,
1994, 24). Az egyik csoport viselkedésterápiában részesült, egy másik pedig kognitív terápiában, egy harmadik
csoport placebotablettákat kapott, végül egy negyedik csoport a kísérleti beavatkozás helyett egy kérdőívet
töltött ki. Minden kísérleti személyt elő- és utóteszteltek oly módon, hogy beszédet kellett mondaniuk egy
választott témáról. A beszédeket négy megfigyelő pontozta anélkül, hogy tudták volna, melyik kísérleti személy
melyik kísérleti feltételben részesült. A beszéd javulása mutatkozott a viselkedésterápiában részesülők 100%-a,
a placebocsoport 73%-a, a kognitív terápiában részesülők 60%-a és a semmilyen beavatkozásban nem
részesülők 32%-a esetében. A placebo kontrollcsoport alkalmazása nélkül az eredmények értelmezése egészen
más lett volna, elsősorban a kognitív terápia hatása vonatkozásában. Hasonlóan értékes a beavatkozásmentes
kontrollcsoport eredménye, amely meghatározta az összehasonlítás alapszintjét.
3.4.4. 4.4.4. A belső érvényesség veszélyforrásai és ellenőrzésük

Az eddig érintett kontrolleljárások szerkezeti megoldásoknak tekinthetőek. Ha a kísérlet alapvető szerkezete és
elrendezése nem biztosítja a megfelelő kontrollt, akkor azt semmilyen pótlólagos technikával nem lehet elérni.
Kísérleti kontrollt azonban más úton-módon is szükséges gyakorolni. Az alanyi változók mellett potenciális
zavaró változók hosszú sorát kell megelőzni vagy semlegesíteni. Zavaró hatások adódhatnak például a
kísérletvezető viselkedéséből, az ingerbemutatás, az instrukcióadás és a feladatvégzés körülményeiből, valamint
a kísérlet fizikai-tárgyi feltételeiből. Ezeket a tényezőket lehetőség szerint azonos szinten kell tartani annak
érdekében, hogy zavaró befolyást ne gyakorolhassanak. Ezen túl is vannak azonban lehetőségek a zavaró
tényezők semlegesítésére. A következőkben a belső érvényesség eddig nem vagy csak futólag érintett
veszélyforrásait vesszük sorra, a kontrollmegoldásokkal együtt. Ezek a következők: 1. a kísérleti személyek
reaktív viselkedése; 2. kísérletvezetői elfogultság; 3. sorozathatások; 4. idői hatások.
1. A kísérleti személyek reaktív viselkedése ► Az 1920-as évek óta nyilvánvalóvá vált, hogy a pszichológiai
kísérletben való részvétel reakciót vált ki a kísérleti személyekben (lásd 11. Nagyító). A hatvanas évek elején
született meg az elvárásjellemzők kifejezés, arra utalva, hogy a kísérleti személy egyfajta kooperatív
szerepfelfogás alapján igyekszik megfelelni a kísérleti helyzetben érezhető ki nem mondott elvárásoknak. Az
elvárásjellemzők azok a jelek, amelyek alapján a kísérleti személy észleli a kísérlet során tőle elvárt
viselkedés jellemzőit (Orne,1962) Ilyen jel lehet a vizsgálat témája, a feladatinstrukció, a kísérletvezető
viselkedése stb. A személy tehát nem a független változóra, hanem a feltételezett elvárásra reagál, ráadásul ez
a hatás egyénenként kiszámíthatatlanul változik. Az egyén reagálása azonban más irányú is lehet;
elképzelhető például, hogy egy konformitást vizsgáló kísérletben a kísérleti személy szándékoltan
nonkonformista módon igyekszik viselkedni, vagy hogy egy asszociációs kísérletben a kísérleti személy nem
közli azokat az asszociációkat, amelyekről úgy gondolja, hogy rossz fényben tüntethetik fel őt. A kísérleti
személy tehát saját felfogása, énmegjelenítése szerint reagál a kísérleti helyzetre. Ezt figyelembe véve az
„elvárásjellemzők” kifejezés helyett inkább az alanyi reaktivitás kifejezés vált használatossá a módszertani
szakirodalomban (Elmes, Kantowitz, Roedinger, 1989).
Az alanyi reaktivitást nehéz kiküszöbölni, hiszen a viselkedés érzékenyen módosulhat bármilyen megfigyelés
hatására. Tegyük fel, hogy beleegyezünk, hogy egy kutató egy héten át figyelje reggeli fogmosásunkat saját
fürdőszobánkban. Ezután felkérnek arra, hogy a továbbiakban egy pszichológiai kísérlet keretében végezzük ezt
a tevékenységet egy laboratóriumban. Fogmosásunk feltehetően mindkét esetben más lesz, mint fürdőszobai
magányunkban lenne. Nyilvánvaló az is, hogy minél inkább tartalmaz a megfigyelés potenciális értékelést a
megfigyelt személyre vonatkozóan, annál valószínűbb, hogy a pozitív énmegjelenítés mozzanata befolyásolni
fogja a viselkedést. A megfigyelés módszertana különböző eljárásokat alkalmaz az alanyi reaktivitás
kiküszöbölésére (vö. 6.3. pont), ezek azonban a kísérletezés körülményei között alig alkalmazhatóak. A hatás
csökkentésének, illetve ellenőrzésének érdekében a következőket tehetjük:
• Világos instrukciókkal csökkentjük a bizonytalanságot a tekintetben, hogy mi az elvárt viselkedés (például

megmondjuk a kísérleti személyeknek, hogy közöljék negatív asszociációikat is);
121
MÓDSZEREK
• A kísérlet célját hitelesen leplezzük (ha erre szükség van), hogy felmerülő kétség ne késztesse a kísérleti
személyeket értelmezésre vagy találgatásra;
• A kísérletet azonnal követő kikérdezés útján próbálunk meggyőződni arról, hogy a személy viselkedését
befolyásolták-e a pozitív énmegjelenítéssel és a kísérlet értelmezésével kapcsolatos tényezők.
1. Kísérletvezetői elfogultság ► Rosenthal egyik kísérletében (Rosenthal és Fode,
1. a kísérletvezető szerepébe került pszichológushallgatóknak azt mondták, hogy patkányok útvesztőbeli

viselkedését kell vizsgálniuk. Mellékesen tudatták velük, hogy az egyik csoport tagjai kiemelkedően jól
teljesítő patkányok leszármazottai, holott valójában mindkét csoport egyforma genetikai hátterű egyedek
véletlenszerű kiválasztásával állt össze. A hallgatók megfigyelései szerint az örökletesen jól teljesítőnek vélt
patkányok szignifikánsan jobb eredményt értek el. Egy néhány évvel korábbi vizsgálatban (Snodgrass, Levy-
Berger és Haydon, 1985, 49) kimutatható volt, hogy a kísérleti személyek egy gyakorlott kísérletvezető
mellett jobban teljesítettek számkiterjedés emlékezeti feladaton, mint egy gyakorlatlan kísérletvezető mellett.
Az a jelenség, hogy a kísérletvezető nem szándékolt, tudattalan módon hatást gyakorol a kísérleti személy
válaszára és viselkedésére, kísérletvezetői elfogultság néven ismert. A jelenséghez egyéb elnevezések is
kapcsolódnak; így például beszének Rosenthal-hatásról (amely a kísérletvezető elvárásainak beteljesülését
jelenti, és önmagát beteljesítő jóslatként vagy Pygmalion-effektusként is ismert). A Pygmalion-hatást
pedagógiai kontextusban is igazolták: a tanárok hajlamosak voltak lényeges javulást észlelni azoknak a
gyerekeknek az esetében, akikre vonatkozóan az osztályban felmérést végző pszichológus megalapozatlanul
úgy informálta őket, hogy kiemelkedően magas az intelligenciájuk (vö. Good és Brophy, 1977). Ezeknek az
eredményeknek köszönhetően a kísérletvezetői elfogultság kiterjedt vizsgálat tárgya lett (Rosenthal, 1966;
Rosenthal és Rosnow, 1969). A kutatások kimutatták, hogy a kísérletezés gyakorlatában létező, de a legtöbb
esetben csak kis mértékben jelen lévő problémáról van szó (Christensen, 1997).
A kísérletvezetői elfogultság jelentkezhet a kísérleti személyekkel való kommunikációban (elvárási hatás), a

mérés folyamatában (elfogult regisztrálás) vagy az interpretáció során. Az elfogultság gondot okozhat, ha a
kísérleti személyeket olyan egyéni változó mentén sorolják csoportba, amelyik potenciálisan értékítéletet
tartalmaz. Képzeljünk el egy vizsgálatot, amelyben az egyik csoport egykori alkoholistákból áll; elképzelhető,
hogy ilyen esetben a kísérletező alig észrevehető, finom nem verbális jelzésekkel minősít vagy sugalmaz,
anélkül, hogy ennek tudatában lenne. A megelőzés érdekében a következő intézkedések jönnek szóba:
• A kísérletvezetők felkészítése: az előre rögzített és begyakorolt lépésekhez való minél teljesebb ragaszkodás
és a lehetséges reakciók tudatosítása;
• A kísérlet automatizálása (ha megoldható), ami általában a kísérlet lefuttatásának komputerizált megoldását
jelenti, minimális kísérletvezetői asszisztencia mellett.
• A lényegi információ visszatartása. Az ún. vak kísérlet során az adatfelvevő személy előtt rejtve marad a
kísérleti manipuláció pontos természete. Kettős vak kísérletben sem a kísérletet levezető személy, sem pedig
a kísérleti személyek nincsenek tisztában azzal, hogy ki melyik feltételben részesül. Ezek az eljárások
gyakoriak az orvosi- és gyógyszerkutatásban, a pszichológiában azonban alkalmazási lehetőségük szűk körű,
mert a manipuláció iránya nehezebben rejthető.
AZ ALANYI REAKTIVITÁS ÉS A KÍSÉRLETVEZETŐI HATAS KORAI „FELFEDEZÉSEI"
A Western Electric Társaság – az elsők között felismerve a humán tényező szerepét a termelékenység
növelésében, és érdeklődést mutatva az újonnan kifejlődő ipari pszichológia iránt – az 1920-as években egy
több éven át tartó kísérletsorozatot indított el a chicagói Hawthorne Művekben. A pszichológusok a kor
mechanikus-behaviorista szemléletének megfelelően elsősorban az üzemben uralkodó fizikai körülmények
munkavégzésre gyakorolt hatását vizsgálták. Egyik hipotézisükben azt feltételezték, hogy a termelékenység
fokozódik, ha javul a munkacsarnokban a megvilágítás. Az erősebb világítás azonban némely esetben növelte a
teljesítményt, más esetekben viszont nem.
Ezután laboratóriumi feltételek között folytatták a vizsgálatot a dolgozók közül kiválasztott kísérleti
személyekkel, akik azonos munkatapasztalattal rendelkeztek és azonos munkafeladatot kaptak elvégzésre. Az
egyik csoport az üzemben megszokott világítási szint mellett dolgozott, a másik csoport pedig különböző
fényintenzitás mellett, amelyek között volt a szokásosnál erősebb és gyengébb megvilágítási szint is. A kísérleti
csoportban valóban nőtt a teljesítmény, de – meglepetésre – nőtt a kontrollcsoportban is. Ráadásul a kísérleti
csoportban akkor is növekedett a teljesítmény, amikor a fény intenzitását csökkentették. Mint kiderült, az igazi
122
MÓDSZEREK
teljesítménynövelő tényező korántsem a megvilágítás volt, hanem az a tény, hogy az emberek a kiválasztott és
megfigyelt kísérleti személy helyzetébe kerültek. A Hawthorne Művekben folytatott kísérletsorozat irányítását
1927-ben Elton Mayo vette át. Az ő munkássága révén vált ismertté a „Hawthorne-effektus": a megfigyelt
helyzetbe kerülés teljesítménynövelő hatása (Schwartz, 1986).
Annak illusztrálására, hogy milyen finom, észlelhetetlen módon képes a kísérletvezetői hatás érvényesülni,
klasszikus példa „az okos Hans esete". Hans egy ló volt a 20. század eleji Németországban, akit trénere, egy
nyugalmazott matematikatanár, von Osten „megtanított számolni". Osten azt a módszert alkalmazta, amelyet
siketnéma gyerekek tanítására dolgoztak ki a 19. század végén, és amelynek segítségével a híressé vált
siketnéma és vak lányt, Helen Kellert is megtanították kommunikálni. Ennek kapcsán többen felvetették, hogy
nem lehetséges-e, hogy az állatok, miként a siketnéma gyerekek is, fejlettebb intellektussal rendelkeznek, mint
amit feltételeznek róluk, de ez nem derül ki, mert nem képesek magukat kifejezni.
Osten éveken át képezte ki az állatot, majd bemutatókra vitte, ahol a teljesítmény lenyűgözte a közönséget. Hans
elülső patájának dobbantásaival, illetve bizonyos fejmozdulatokkal adta meg a helyes választ a neki írásban
feltett számolási feladatokra, amelyek között szerepelt a négy alapművelet mindegyike. Emellett szavakat tudott
dobbantásokkal „lefordítani" (úgy, hogy a betűket számok kódolták), ezen kívül arcfényképeket és dallamokat is
felismert. 1904-ben felállítottak egy tudósokból és ismert személyiségekből álló különbizottságot annak
kivizsgálására, hogy nincs-e szélhámosság a ló teljesítménye mögött. A bizottság semmiféle csalás nyomát nem
találta. A bizottság pszichológus tagja, von Pfungst, aki könyvet is írt az esetről, megfigyelte, hogy a ló mindig
szembefordult azzal, aki neki a kérdést feltette, és megfogalmazta azt a feltevést, hogy a ló a választ váró
személy akaratlan jelzéseire alapozza válaszait. Pfungst feltevése ellenőrzésére a következő kísérletet hajtotta
végre: lapokra írt számokat mutatott a lónak, hogy az dobbantsa ki, miközben ő a próbák felénél tudta a lapra írt
számot, a másik felénél viszont nem. A ló csak akkor válaszolt helyesen, amikor a kísérletező tudatában volt a
kérdéses számnak. További éveken át tartó megfigyeléseket végzett Pfungst, és megállapította, hogy az állat
olyan rezdüléseket is fel tudott fogni, mint a vele szemben álló személy apró testmozdulata, szemöldökének
rándulása, vagy orrlyukának tágulása. Ezekkel a jelzésekkel azután akkor is dobbantásokra tudta késztetni a
lovat, amikor nem is adott neki feladatot. (Ismerteti Snodgrass, Levy-Berger és Haydon, 1985).
1. Sorozathatás ► Gyakori, hogy egy kísérlet során ingerek sorozatát mutatjuk be: például szólistát,
arckifejezéseket mutató fényképeket, különböző intenzitású hangokat stb. Az ismételt tesztelést alkalmazó
kontrollcsoport elrendezés során pedig a különböző kísérleti feltételek sorozatát tapasztalja meg a kísérleti
személy. Ezekben a helyzetekben általában az ingerek és feltételek egymástól független hatására vagyunk
kíváncsiak, úgy, mintha minden inger és feltétel az első lenne. Ez azonban ténylegesen csak az elsőként
bemutatott inger, illetve feltétel esetében lehetséges; ezután már minden következő feldolgozását
befolyásolhatja az előző. A befolyásolás sokféle lehet: a feladat ismerőssé válik, kialakulhat
válaszbeállítódás, felléphet fáradtság, motivációvesztés és így tovább. Minél több inger szerepel, annál
inkább felmerül az a veszély, hogy egy ingerre másképp válaszol a kísérleti személy mint az elsőre, de nem
magának az ingernek a jellemzői miatt. Ezt a zavaró hatást nevezik sorozathatásnak. A sorozathatás
általánosan véve arra utal, hogy a kísérlet korábbi fázisában való részvétel valamilyen módon befolyást
gyakorol a kísérlet későbbi fázisában való részvételre. Az idői követés lehet hosz- szabb késleltetés, mint
amikor például ugyanaz a személy az egyik napon részt vesz egy kísérleti feltételben, majd másnap a
következőben vagy azonnali, mint amikor a kísérleti személynek például több egymás után felvillantott
ingerre kell reagálnia. A „sorozathatás” gyűjtőnév, amely több hatást foglal magában; ezek között van olyan,
amelyik általános, és van olyan, amelyik specifikusabb természetű. A fontosabb sorozathatások és megoldási
módjaik a következők:
• Kezdeti gyakorlatlanság: Ha a kísérleti személynek sok ismételt próbán keresztül kell egy feladatot
elvégeznie, akkor az első próbák alatti teljesítmény eltérhet a későbbiektől a gyakorlatlanság miatt. Megoldást
jelent, ha előgyakorlást biztosítunk, és csak az azt követő próbák eredményeit vesszük figyelembe.
• Fáradás, motivációvesztés: monotóniát vagy erős koncentrációt igénylő kísérleti helyzetekben különösképpen
előfordulhat, hogy a kísérleti személy elfárad, esetleg türelmetlenné válik és ez befolyásolhatja teljesítményét.
Megoldást jelenthet a szünetek beiktatása.
• Szenzitizáció, beállítódás: Elképzelhető, hogy az előtesztelés vagy az elsőként kapott feladat érzékennyé teszi
a kísérleti személyt, aki a kísérlethez ezután másképpen viszonyul. Ha például egy feladatmegoldásos
helyzetben az első feladat könnyebb (vagy nehezebb), mint a következő, akkor a kísérleti személy a
következőnek is úgy kezd neki, mint az előzőnek, aminek következtében megnőhet az elkövetett hibák száma.
Az ilyen jellegű hatások megelőzésére alkalmazható az ingerek sorrendi ellensúlyozása.
123
MÓDSZEREK
• Specifikus tapasztalat: Előfordulhat, hogy egy kísérleti feltétel olyan specifikus tapasztalatot jelent a kísérleti
alany számára, amelynek alapján megváltozik további reagálása (például bizonyos ízű anyag megkóstolása,
alkoholfogyasztás stb.). A hatás lehet átmeneti (az alkohol hatása elmúlik) vagy tartós (például egy terápiában
való részvétel, vagy egy szociálpszichológiai befolyás, például a meggyőzés). Átmeneti hatás esetén
alkalmazhatunk ellensúlyozást, a tartós hatást azonban nem tudjuk semlegesíteni.
Lényeges látnunk, hogy a sorozathatás annyiban jelent problémát, amennyiben a sorrend egyöntetűen
befolyásolja a kísérleti eredményeket. A szisztematikusság viszont kiiktatható, ha ügyelünk arra, hogy az
ingerek ne egyforma sorrendben következzenek mindenki számára. Ez elérhető randomizált bemutatással vagy
ún. ellensúlyozással: ez utóbbi azt jelenti, hogy az ingerek, illetve kísérleti feltételek sorrendjét szisztematikusan
változtatva adjuk, és így kiiktatjuk azokat a hatásokat, amelyek az egyöntetű sorrendből adódnának. Az
ellensúlyozás a legáltalánosabb megoldás, amellyel a sorozathatás semlegesíthető. Tételezzük fel, hogy egy
kísérletben három ingert alkalmazunk (például háromféle arckifejezést mutatunk be fényképen; ezek A, B, C).
Ellensúlyozást háromféle módon gyakorolhatunk.:
• A teljes ellensúlyozás azt jelenti, hogy az ingerek minden lehetséges sorrendkombinációban előfordulnak. Ez
az eljárás azonban sokszor kezelhetetlen, mivel 3 fénykép esetén ez már 6 verziót jelentene (ABC, BCA,
CAB, ACB, BAC, CBA), 4 inger esetén már 24-et, 5 inger esetén már 120-at. Ezért általában a kutatók
részleges ellensúlyozást alkalmaznak.
• A részleges ellensúlyozás azt biztosítja, hogy minden inger azonos gyakorisággal fordul elő minden ordinális
pozícióban. Tehát például az A fénykép ugyanannyiszor fordul elő első, második és harmadik helyen, mint a
B és a C fénykép. Ezt a megoldást latin négyzetes tervnek hívják. A latin négyzet olyan N x N táblázat,
amelyben minden tétel egyszer jelenik meg minden sorban és minden oszlopban, N = a tételek (ingerek,
illetve kísérleti feltételek) száma (Bordens és Abbott, 1988). A latin négyzet biztosítja, hogy minden kísérleti
feltétel egyforma gyakran előz meg és követ minden más kísérleti feltételt (vö. 4.4. táblázat).
2.17. táblázat - 4.4. TÁBLÁZAT ► Latin négyzetes terv, három feltétel (A, B, C) esetén
„A" variáns Sorrend „B" variáns Sorrend
k. sz. 1 A–B–C k. sz. 1 A–C–B
k. sz. 2 B–C–A k. sz. 2 B–A–C
k. sz. 3 C–A–B k. sz. 3 C–B–A
k. sz. 4 A–B–C k. sz. 4 A–C–B
► Sorrendi megfordítás. Legelemibb formában az ellensúlyozás egyszerű sorrendi megfordításként is

jelentkezhet: ekkor „AB-BA elrendezés”-ről beszélünk. Ez a megoldás akkor gyakori, ha a független változónak
két szintje van.
A sorozathatást általában igyekszünk kiküszöbölni, de a sorozathatás lehet a vizsgálat tárgya is: a legtöbb
tanulási kísérlet ebbe a kategóriába tartozik, de sorozathatást rejt magában például az előfeszítés jelensége is,
amelyik arra utal, hogy ha egy megelőző inger előkészíti az észlelőt, akkor a következő ingerre adott válasza
gyorsabb lesz. Ebben az esetben a cél nem a sorozathatás semlegesítése, hanem éppenséggel az előidézése. Ha
ilyen jelenség áll érdeklődésünk fókuszában, akkor az adott hatást független változóként kezeljük, mivel arra
vagyunk kíváncsiak, hogy a viselkedés hogyan változik a korábbi tapasztalat hatására.
1. Idői hatások ► A sorozathatásban az egymásutániság természetesen időbeliséget is jelent. Az idő azonban

önmagában véve is figyelmet érdemlő hatásokkal járhat a kísérletezés folyamatára nézve. Bár ezek
némelyikét már érintettük a kont- rollhibás kísérlettípusok, illetve a kísérleti kontroll megvalósítása kapcsán,
a teljesség kedvéért minden idői hatást felsorolunk:
• Várakozás: a kontroll nélkül hagyott várakozási időt már érintettük a kontrollcsoport tárgyalása kapcsán (vö.
4.3. pontban). Megoldást jelent a várakozási idő kitöltése valamilyen ellenőrzött tevékenységgel.
124
MÓDSZEREK
• Külső esemény: a tesztelések időpontjai között bekövetkező esemény (például valamilyen magán- vagy
közéletbeli történés) befolyással lehet a személy kísérletben nyújtott viselkedésére vagy teljesítményére.
Minél több idő telik el a tesztelések között, annál inkább nő a külső események előfordulásának
valószínűsége. Ha a vizsgálat időbeli elnyújtása elkerülhetetlen, akkor célszerű kikérdezéssel meggyőződni
arról, hogy történt-e olyan esemény, amelyik befolyással lehet az eredményekre.
• Érési hatás: A külső esemény hatása valamilyen specifikus történést foglal magában. Ezzel szemben az érési
hatás arra utal, hogy két tesztelés közötti idő alatt olyan általánosabb érési-fejlődési változások
következhetnek be a kísérleti személyben, amelyek hatással vannak a kísérlet eredményeire. A spontán
remisszió (a specifikus ok nélkül bekövetkező gyógyulás) például ismert fogalom a klinikai pszichológiában.
Ha például egy terápiás módszer hatékonyságát vizsgáljuk, ennek lehetőségét nem lehet kizárni. Az érési
hatás megbecslését lehetővé teszi a megfelelő kontrollcsoport alkalmazása.
Kísérleti személy kihullása: Tegyük fel, hogy személyes vonzerő szempontjából hasonlítunk össze elsőéves
katonai akadémiára járó lányokat végzősökkel, és azt találjuk, hogy az utolsó évre csökken az attraktívnak ítélt
személyek száma. Mielőtt azt a következtetést vonnánk le, hogy a katonai tanulmányok csökkentik a személyes
vonzerőt, meg kell győződnünk arról, hogy hányan estek ki az eredeti mintából (Campbell és Stanley módosított
példája, 1963, 12). A kísérleti személyek menet közbeni lemorzsolódásával annál inkább számolni kell, minél
hosszabb időn át zajlik a vizsgálat. Ez a tényező viszonylag könnyen nyomon követhető és figyelembe vehető az
adatok értelmezése során. (A belső érvényességet veszélyeztető tényezőket és kontrollmegoldásokat a 4.5.
táblázat foglalja össze).
2.18. táblázat - 4.5. TÁBLÁZAT ► A belső érvényességet veszélyeztető tényezők és

kontrollmegoldásaik
Veszélyeztető tényező Kontrollintézkedés
Alanyi változók Egy szinten tartás
„Kvázi" FTV-ként kezelés
A csoportba sorolás kontrollja:
o Random besorolás
o Illesztett besorolás
o Illesztett + random besorolás
A kísérleti személy reaktivitása Világos instrukció
Hiteles leplezés
Utólagos kikérdezés
A kísérletvezető elfogultsága Kísérletvezető felkészítése
Információvisszatartás
Automatizáció
Sorozathatások Sorrendi ellensúlyozás
Előgyakorlás
Szünet beiktatása
Időhatások Várakozási idő kitöltése
125
MÓDSZEREK
Kikérdezés külső eseményről
Kontrollcsoport
A kísérleti kontroll fogalmának és alapvető eszköztárának eddigi áttekintése bizonyára elegendő alapot nyújtott
ahhoz, hogy ráérezzünk: a tökéletes kontroll és ezzel együtt a tökéletes belső érvényesség olyan ideál, amelynek
megvalósítására törekedhetünk ugyan, de azt soha el nem érhetjük. A kísérleti feltételek és körülmények
megfelelő ellenőrzés alatt tartása alapvetően fontos cél. Tényként kell azonban elfogadnunk, hogy sohasem
lehetünk egészen biztosak afelől, hogy kont- rollmegoldásaink tökéletesen működtek-e, és hogy minden
lényeges tényezőt sikerült-e a legmegfelelőbb módon ellenőrzésünk alá vonni. A kontrollra való törekvés
értelme az, hogy minél nagyobb valószínűséget tulajdoníthassunk a kísérleti manipuláció érvényesülésének. A
megfelelő kontroll azonban nem kell hogy mindenre kiterjedő kontrollt jelentsen. Az összes jelen lévő
körülményt ellenőrzésünk alatt tartani nemcsak lehetetlen, de szükségtelen is. Minden kísérletben nyilván
számtalan olyan változó akad, amelyek tekintetében a résztvevők és a körülmények különböznek, de amelyek
feltételezhetően nem gyakorolnak lényeges befolyást a függő változóra. Mindig az adott kísérlet vonatkozásában
szükséges annak a mérlegelése, hogy melyek azok a tényezők, amelyeket kontroll alá kell vonnunk, s melyek
azok, amelyeket nem kell.
A KONTROLLCSOPORT- ES A KONTROLLFELTÉTELTERV – ELŐNYÖK ÉS HÁTRÁNYOK A

KONTROLL SZEMPONTJÁBÓL
A kétféle kísérleti elrendezésnek különböző előnyei és hátrányai vannak a kísérleti kontroll szempontjából.
Ennek megfelelően kell mérlegelni alkalmazásukat és a szükséges biztonsági intézkedéseket. A
kontrollcsoportterv legfőbb előnye, hogy a független csoportok egymás kontrollcsoportjának tekinthetőek.
Gyengéje viszont, hogy kiderülhet, valamely lényeges változó, amelyet figyelembe kellett volna venni a
csoportba soroláskor, nem került a horizontunkra. Brady és munkatársai 1958-ban végzett kísérletükben
(ismerteti Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989, 116) például azt kívánták bizonyítani, hogy a vezetői
felelősséggel járó stressz gyomorfekélyhez vezet. A kísérletet majmokon végezték, egy „menedzser" és egy
„beosztott" csoportba sorolva véletlenszerűen a kísérleti alanyokat. A próbák során vezetők és beosztottak
egyaránt ismételt áramütésben részesültek, de a vezetők egy billentyű lenyomásával elhalaszthatták az
áramütést. Ha a vezető sokkot kapott, beosztottja is részesült abban, anélkül, hogy lehetősége lett volna a
billentyű lenyomásával elkerülni az áramütést.
Bradyék azt találták, hogy a menedzsercsoport tagjai között súlyos emésztőrendszeri megbetegedések fejlődtek
ki, míg a tehetetlen beosztottakra ez nem volt jellemző. Ennek a kutatásnak a nyomán egy ideig elterjedt az a
nézet, hogy a vezetői stressz gyomorfekélyhez vezet. A hetvenes évek elején azonban más kutatások
ellentmondó eredményeket találtak. Az újabb vizsgálódás végül kiderítette, hogy azok az egyedek fejlesztenek
ki betegséget, akik gyors válaszkészséget tanúsítanak a feladat során, függetlenül attól, hogy vezetői vagy
beosztotti pozícióban vannak-e (Weiss, 1971). Bradyék nem gyanították, hogy a gyors válaszkészség olyan
alanyi változó, amely önmagában hatással lehet a függő változóra. Kontrollcsoportterv esetén tehát a
kísérlettervező egyik legfontosabb feladata a csoportekvivalencia biztosítása az alanyi változók lehetséges
zavaró hatásainak kiküszöbölésével.
A kontrollfeltételterv előnyös abból a szempontból, hogy automatikusan megoldja a kontrollcsoportterv esetén

problémát okozó alanyi változók gondját, hiszen nincsenek külön csoportok, amelyek ellenőrizetlenül
eltérhetnének valamely egyéni tulajdonság tekintetében. Ez a megoldás ráadásul gazdaságosabb is, hiszen
kevesebb kísérleti személy részvétele mellett tudunk ugyanannyi adathoz jutni. A kontrollfeltételterv esetén
azonban szerkezetéből következően a sorozathatás okozhat problémát. Az 1960-1970- es években sok kísérlet
folyt az LSD viselkedésre gyakorolt hatásának megértése céljából. Az egyik ilyen kísérletben Jarrard az LSD
különböző dózisainak hatását vizsgálták patkányokon (Jarrard, 1963, ismerteti Elmes, Kantowitz és Roedinger,
1989, 117). Az első fázisban a patkányok megtanulták, hogy egy billentyű lenyomásával élelemhez jussanak.
Miután ez a viselkedés stabilizálódott, LSD-t fecskendeztek a patkányok szervezetébe, majd a tréningdobozva
helyezve, azonnal tesztelték őket az ismert feladaton, kétórás tesztelési periódusokban. Hat dózis hatását
vizsgálták (zéró, 0,05, 0,01, 0,05, 0,10, 0,20, 0,80 mg/testsúly kilogrammos dózisokban, valamint sósvizes
injekcióval) oly módon, hogy minden kísérleti állat megkapta a dózisok mindegyikét, több nap kihagyással az
egyes tesztelési próbák között. A kutatók nem az LSD kumulatív hatására voltak kíváncsiak, hanem az egyes
dózisok egymástól független hatására. Ha a dózisokat egységesen növekvő (vagy csökkenő) sorrendben adják,
akkor elképzelhető, hogy a fokozatos dózisnövekedés hatására menet közben megváltozik a reagálási mód,
például szenzitivitás vagy éppen tolerancia alakul ki. Ennek következtében a kísérleti állat a magasabb dózisra
másként reagálhat, mintha úgy kapná ezt a dózist, hogy azt nem előzi meg más dózis beadása. A Jarrad-féle
126
MÓDSZEREK
kísérletben a kísérleti feltételek véletlenszerű sorba rendezése járható út volt a kísérleti feltételek nagy száma
miatt. Emellett is szükséges volt a megfelelő hosszúságú szünetek beiktatása. Amennyiben a sorozathatást nem
lehet kiküszöbölni, mert egy feltétel tartós és megfordíthatatlan hatást gyakorol a kísérleti személyre, a
kontrollfeltételterv nem alkalmazható. Ha viszont éppen valamilyen sorozathatást szeretnénk vizsgálni, akkor
természetesen a kontrollfeltételterv a megfelelő megoldás.
3.5. 4.5. AZ ÉRVÉNYESSÉG EGYÉB FAJTÁI A

KÍSÉRLETEZÉSBEN
3.5.1. 4.5.1. Az érvényesség fajtái – áttekintés
A kísérleti kontrollal összefüggő belső érvényesség az érvényességnek csak egy fajtáját jelenti. Az
érvényességre vonatkozóan korábban leszögeztük, hogy átfogó fogalom, amely arra utal, hogy módszertani
eljárásaink valóban szándékaink szerint működnek-e, és ennek megfelelően igaz alapot nyújtanak-e
következtetéseink levonásához (vö. 3.2. pont). Az érvényesség ugyanakkor sokrétű probléma, amely többféle
szempontból is felmerül. A kísérleti érvényesség különböző oldalait differenciált fogalmi rendszer írja le. Cook
és Campbell (1979) klasszikus tárgyalása nyomán az érvényesség következő négy alapvető fajtáját szokás
megkülönböztetni:
• Belső érvényesség: a manipuláció és a kontroll érvényességét foglalja magában, tehát azt a kérdést, hogy
valóban a független változónak tudhatóak-e be a függő változó tekintetében megfigyelt változások.
• Konstrukcióérvényesség: a vizsgálat középpontjában álló elméleti fogalom műveleti definíciójának

érvényességét, ezen keresztül a magyarázat elméleti érvényességét foglalja magában.
• Statisztikai konklúzió érvényessége: arra vonatkozik, hogy megalapozott-e az a statisztikai elemzésre épülő
döntésünk, melynek alapján elfogadjuk, illetve elutasítjuk a nullhipotézist.
• Külső érvényesség: arra vonatkozik, hogy megalapozott-e az eredmények kísérleti mintán és helyzeten
túlmenő általánosítása.
Mivel a belső érvényesség fogalmát és biztosításának lehetőségeit a 4.4. pontban már részleteztük, a
következőkben a konstrukció-, a statisztikai és a külső érvényesség fogalmát és biztosítási módjait vesszük
sorra.
3.5.2. 4.5.2. A fogalmi konstrukció érvényessége

Ismételten visszatérünk ahhoz a ponthoz, mely szerint a pszichológia fogalmai elméleti konstrukciók, amelyek a
műveleti definíción keresztül válnak vizsgálha- tóvá. Mint már tudjuk, az alapvető nehézséget az jelenti, hogy
az elméleti változók elvont és összetett tartalommal rendelkeznek, a műveleti definíciónak viszont konkrétnak
és egyértelműnek kell lenni. Az eredmények a műveleti szinten születnek, a következtetések azonban az
elméleti konstrukcióról szólnak. A kérdés tehát az, hogy megfelelően illeszkedik-e egymáshoz az elméleti és a
műveleti szint: a konstrukcióérvényesség erre az illeszkedésre vonatkozik.
A konstrukcióérvényesség az egyik oldalról tehát arra utal, hogy a műveleti szint megfelelően képviseli a
szóban forgó elméleti konstrukciót. Ez a műveleti definíció érvényessége (egy korábbi példánkra visszautalva:
megfelelően képviseli-e az ivás műveleti szinten a szomjúságot, vö. 3.1.2. pont) A másik oldalról viszont a
konstrukcióérvényesség a magyarázat érvényességére utal, arra, hogy az elméleti konstrukció megfelelően
magyarázza-e a műveleti szinten nyert eredményeket (az adott helyzetben a szomjúság valóban adekvát
magyarázata-e az ivás- nak). Ha az elméleti és a műveleti szint megfelelően illeszkedik, akkor a konkrét
műveletek alapján általánosíthatunk az elméleti fogalomra, az elméleti fogalom pedig megfelelően magyarázza
az adatokat, és azokon keresztül alátámasztást nyer (Cron- bach és Meehl, 1955; Cook és Campbell, 1979).
Negatív példaként hozhatjuk fel az anekdotikus bolhakísérletet, amelyben a kutatók arra kondicionálnak egy
bolhát, hogy egy verbális ingerre (a kísérletvezető „ugorj!” felszólítására) ugorjon ki a dobozból. A sikeres
kondicionálást követően eltávolítják a bolha elülső lábait és így ismétlik meg a próbát. A bolha motorikus
válasza változatlan. Ezután következik a hátsó ugrólábak eltávolítása, és a próba megismétlése, azonban a bolha
a felszólító ingerre nem reagál. A kutatók ezek után azt a következtetést vonják le, hogy a hátsó lábak
eltávolítása károsítja a bolha hallását. A kutatók az ugró viselkedést tekintették a hallás műveleti definíciójának,
és amikor a bolha nem ugrott, a viselkedést halláskárosodással magyarázták.
127
MÓDSZEREK
Az érvényes magyarázat egyben az alternatív magyarázatok kiiktatását is jelenti. Mint korábban láttuk,
lényegében minden kontrollhiba egy-egy alternatív magyarázatot jelent, mert feltételezhető, hogy az
eredmények nem a független változónak tudhatóak be. Alternatív magyarázat azonban akkor is jelentkezhet, ha
nincs kontrollhiba. Ekkor egyszerűen arról van szó, hogy az eredményekkel több magyarázat is összefér.
Különösen kritikus ez a probléma azokban az esetekben, amikor egy-egy újonnan bevezetett elméleti fogalom
áll a kutatás középpontjában. Ekkor a kutatásnak kifejezetten az a célja, hogy az elméleti fogalom létét és
tartalmi érvényességét alátámassza.
A konstrukcióérvényesség tehát felfogható a tudományos elméletek és magyarázatok egymással való

versengésének részeként is. Ez túlmutat az egyes kísérletek határán; a döntő kérdés az, hogy az egymásra épülő
kísérletek sokasága egybehangzóan meg tudja-e erősíteni az adott elméleti konstrukció érvényességét. Az
érvényesség megerősítésének legjobb módja az, ha ugyanazt a fogalmat több egymástól független kísérlet is
alátámasztja, különböző műveleti definíciókat alkalmazva. Ezt a fajta érvényesítési eljárást konvergens
műveleteknek nevezzük. A személyes tér fogalmát például annak a megfigyelésnek a leírására vezették be,
amelyik szerint az emberek egy láthatatlan, kultúraspecifikusan működő „ütközőzónával” vannak körülvéve.
Hogyan lehet ennek az elméleti konstrukciónak a valósságát bizonyítani? Egy kutatás (Kinzel, 1970) erőszakos
és nem erőszakos bűnelkövetők személyes terének „működését” hasonlította össze. A kísérleti személyek egy
üres szoba közepén álltak; a kísérlet vezetője nyolc irány valamelyikéből közelített a kísérleti személy felé addig
a pontig, amíg az már kényelmetlennek érezte a közelséget, és azt nem mondta, hogy „állj”. A függő változó az
„állj” elhangzásakor fennálló távolság volt a két személy között; az erőszakos bűnelkövetők nagyobb személyes
teret kívántak maguk körül, mint a nem erőszakos bűnelkövetők. Egy másik kísérlet (Barefoot, Hoople és
McClay, 1972) megfordította a helyzetet, és azt vizsgálta természetes körülmények között, hogy hány kísérleti
személy közelíti meg a beavatott személyt, aki az egyetem folyosóján egy fali ivókút mellett ült és úgy tett,
mintha olvasna. Műveleti szinten a független változó a szék és az ivókút közötti távolság volt (0,5 m, 1 m és 2
m), a függő változó pedig azoknak a száma volt, akik az ivókúthoz odamentek, hogy igyanak. A személyes tér
fogalmára épülő predikciót megerősítették az eredmények: a legkisebb távolság esetén sokkal kevesebben
közelítettek a kúthoz, mint a másik két távolság esetén. A kétféle műveleti definíció ez esetben konvergens
műveletnek számít.
Az elméleti és a műveleti szint kapcsolatában az elméleti szint a meghatározó: a kutatás kiindulásakor a

fogalmilag világosan meghatározott független változó szabja meg az operatív műveleteket. A befolyás azonban
lehet kétoldalú: elképzelhető, hogy az elméleti fogalmat differenciálni kell az eredmények tükrében. Egy kutatás
például öt különböző ország nagyvárosaiban vizsgálta az emberek segítőkészségét (Feldman 1968-as kutatását
idézi Cook és Campbell, 1979, 69). Pontosabban azt, hogy az emberek inkább segítik-e honfitársaikat, mint az
idegeneket, ha az útbaigazítást vagy segítséget kér. A kutatás kiinduló fogalmi konstrukciója a „kooperáció”
volt, azonban az adatokból világossá vált, hogy a segítőkészség másként nyilvánul meg, ha a segítségadás kis
erőfeszítést kíván, mintha nagyot. A kutatók ezért finomították elméleti konstrukciójukat, és a kutatás
eredményeként megkülönböztettek alacsony befektetésű és magas befektetésű kooperációt.
Összefoglalóan: a konstrukcióérvényesség az elméleti konklúziók megalapozottságára utal az adott kísérlet vagy

több kísérlet összességének tükrében. Elérését a következő lépések biztosítják: 1 a vizsgálat középpontjában álló
elméleti konstrukció előzetes fogalmi tisztázása; 2. a fogalommeghatározásnak tartalmilag megfelelő műveleti
definíció; valamint 3. a fogalmi konstrukció többszörös, konvergens műveleti megerősítése.
A hipotézis elfogadására vagy elvetésére vonatkozó döntésünk azon a statisztikai megállapításon nyugszik, hogy
a csoportok közötti különbség egy ésszerű valószínűségi határt meghúzva valósnak (a kísérleti beavatkozás
következményének) vagy hamisnak (véletlen tényezők következményének) tekinthető-e. Mivel valószínűségi
állításról van szó, amelyben benne rejlik a tévedés lehetősége, elképzelhető, hogy statisztikai konklúziónk téves
lesz. Mint korábban rámutattunk (vö. 3.4.2. pont), kétféle hibát követhetünk el ezzel kapcsolatosan: vagy
elutasítjuk a nullhipotézist, pedig az igaz (elsőfajta hiba), vagy elfogadjuk a nullhipotézist, pedig az nem igaz
(másodikfajta hiba). A statisztikai konklúzió érvényessége azt jelenti, hogy konklúziónk mentes mind az
elsőfajta, mind pedig a másodikfajta hibatípustól (azaz: elutasítjuk a nullhipotézist amikor az nem igaz, és
elfogadjuk, amikor igaz). A probléma az, hogy mindez csak valószínűségi alapon történik.
Az elsőfajta hiba elkövetésének valószínűségét megszabja a konvencionálisan elfogadott szignifikancia-szint; a

= 0,05-nál pontosan tudjuk, hogy 5 százalék a valószínűsége annak, hogy valósnak tartsuk két változó
kapcsolatát akkor, amikor pedig ez a kapcsolat valótlan. A szigorúbb szignifikanciaszint csökkenti az elsőfajta
hiba valószínűségét, ugyanakkor növeli a másodikfajta hiba valószínűségét, amelynek mértékét azonban nem
ismerjük pontosan. Ezért a statisztikai konklúzió validitásának kérdése inkább a másodikfajta hiba
összefüggésében merül fel, tehát annak az aggálynak a vonatkozásában, hogy a konklúzió nem utasítja-e el
megalapozatlanul a kísérleti hipotézist.
128
MÓDSZEREK
Ez egyben a kísérlet érzékenységének kérdése is: az, hogy kísérleti eljárásunk és statisztikai elemzésünk
mennyire érzékenyen képes kimutatni a kisebb hatásokat. A vizsgálat középpontjában álló hatás lehet nagyon
robusztus, erőteljes (gondoljunk például egy vizuális illúzióra): az ilyen hatást könnyű kimutatni. Lehet
azonban, hogy a hatás nem túl erős, ilyenek például általában a nemhez köthető teljesítménykülönbségek. A
legtöbb teljesítményterületen nem mutatható ki ilyen különbség, ahol pedig kimutatható, ott is általában gyenge
hatásról van szó. A gyenge hatás azonban nem jelenti azt, hogy tudományosan érdektelen lenne. Ellenkezőleg, a
gyenge hatások kimutatása rendkívül fontos lehet egy adott kutatási területen. Ekkor különösen kritikus, hogy a
kísérlet képes legyen a gyenge hatást is kimutatni. Egy kísérlet érzékenységét a következő tényezők ronthatják
(Break- well, Hammond és Fife-Schaw, 2000; Maxwell és Delaney, 1990; Vargha, 2000):
• Alacsony mintaszám: A minta nagysága a legfontosabb tényező, amely befolyásolja a hatás kimutathatóságát.
Már esett arról szó, hogy a kívánatos mintaszámra általános érvényű szabály nem adható, az mindig az adott
kutatás függvénye (vö. 3.5. pont). Mindamellett a pszichológiai vizsgálatoknál tipikus, hogy a minta kisebb,
mint ami statisztikailag indokolható lenne; ennek következtében a másodikfajta hiba nagy és a statisztikai
próba nem tudja kimutatni a valós hatást.
• Nem megfelelő kontroll: Ha nem megfelelő kontroll miatt a független változó hatása nem egységes a kísérleti
személyekre, akkor a kísérleti beavatkozás hatása következetlenül érvényesül és nehezebben mutatható ki
statisztikailag. Elképzelhető, hogy egy máshol megfelelő kontrolleljárás az adott kísérlet keretében nem
elégséges. Mint láttuk, a random csoportba sorolás a legalapvetőbb kontrolleljárás, amivel sok külső változó
ellenőrzése biztosítható. A randomizáció azonban nem növeli a kísérlet érzékenységét; az összeillesztés ezzel
szemben igen, mert finomabb szintű kontrollt tesz lehetővé (vö. 4.4. pont).
• Nem eléggé hatékony független változó: Ha a manipuláció nem elég hatékony, akkor egy elvileg létező hatás
a gyakorlatban nem lesz kimutatható (vö. 4.3. pont).
• Megbízhatatlan függő változó: Mint korábban láttuk, a mérés mindig két komponensből áll össze: a valós és a
random komponensből (vö. 3.1. pont). Ha a random komponens túl nagy a valós komponenshez képest, akkor
pszichometriai értelemben egy függő változó megbízhatatlan. Természetesen minél finomabb szintű a
kontroll, annál kisebb mértékű a mérési hiba és így annál megbízhatóbb a függő változó.
1. Nem megfelelő statisztikai próba: A statisztikai próbák eltérnek egymástól abban a vonatkozásban, hogy
mennyire képesek kimutatni a valós hatásokat. Ez az érzékenység a statisztikai próba ereje. A parametrikus
próbák például nagyobb erejűek, mint a nem parametrikus próbák. A lényeg azonban az adott skálatípushoz
tartozó adatoknak megfelelő statisztikai próba alkalmazása (vö. 3.2. pont).
A kutatónak át kell gondolnia ezeket az érzékenységgel összefüggő tényezőket a kísérlet tervezésekor: ez az

erőanalízis (Cook és Campbell, 1979, 40). Jó figyelembe venni, hogy az erő növelésének legegyszerűbb módja a
mintaszám növelése. További biztosíték a megbízható függő változó, a jó kontroll és a vele járó belső
érvényesség, valamint a megfelelő statisztikai próba megválasztása. Az utólagos elemzés akkor merül fel, ha a
statisztikai próbával nem tudjuk elutasítani a nullhi- potézist. Kis vagy közepes minták esetén ez annak
következménye is lehet, hogy a próba ereje kicsi. Ekkor az utólagos erőanalízis keretében szerezhetünk
pontosabb képet a próba erejére vonatkozóan (ennek módszeréről lásd Vargha, 2000, 164).
3.5.3. 4.5.4. A külső érvényesség

A kísérlet mikrovilága lehet belsőleg érvényes, de mégsem általánosítható. Ameny- nyiben azt szeretnénk, hogy
kísérleti eredményeinket általánosíthassuk a megcélzott populációra és a kísérleti helyzeten kívülre,
vizsgálatunknak külső érvényességgel kell bírnia. A külső érvényességnek két fő összetevője van: a
mintaérvényesség és az ún. ökológiai érvényesség.
A mintaérvényesség ► A mintaérvényesség azt jelenti, hogy a vizsgált minta alapján megalapozott

általánosítást lehet levonni a célzott populációra. A két szóba jövő szempont a minta reprezentativitása és a
minta nagysága. A reprezentativitás és ennek kapcsán a random mintavétel fontosságát már érzékeltettük a skót
tápanyag kísérlet kapcsán (vö. 3.5. pont). Felidézhetjük, hogy a probléma abból adódott, hogy a tanároknak
véletlenszerűen kellett volna besorolniuk a gyerekeket a kontroll- vagy a kísérleti csoportba, utólag azonban
kiderült, hogy a csoportba sorolás nem volt véletlenszerű, mert a kísérleti csoportba sokkal több fejletlenebb
gyermek került, mint a kontrollcsoportba. Emiatt az eredmény csak a fejlődésben lemaradt gyermekekre volt
általánosítható.
129
MÓDSZEREK
A mintavétel tárgyalása kapcsán ugyanakkor leszögeztük, hogy a kísérlet olyan intenzív módszer, amelynél
általában kisebb a jelentősége a minta nagyságának és a random mintavételezésnek. Általánosságban véve a
kísérleti feltételenkénti 15 fő körül mozog az ajánlott mintaszám a kísérletezésben (Christensen, 1997, 417). A
minta összesített nagyságát a kísérleti feltételek száma határozza meg. Ha például egy kísérletben három
csoportot hasonlítunk össze három különböző kísérleti feltétel szerint, akkor elegendő lehet 3 x 15 fő; az
eredményt nem módosítja jelentősen, viszont a ráfordítást jelentősen növelheti, ha a csoportok 10 helyett 20
fősek. A mintának elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy lehetővé tegye a feltételek megfelelő manipulációját és
a véletlenszerű csoporthoz rendelést (ha erre van szükség), de ezen felül nem szükséges nagy mintára törekedni.
Ennél pontosabb útmutatást leginkább az biztosít, ha tájékozódunk az adott témával kapcsolatos
szakirodalomban, és mintánk nagyságát az adott területen elfogadott gyakorlathoz igazítjuk.
Az ökológiai érvényesség ► Az ökológiai érvényesség követelménye arra utal, hogy a vizsgálati

eredményeknek általánosíthatóaknak kell lenniük a természetes körülményekre. A kísérleti módszer ellenőrzött
feltételek közé vonja a vizsgált jelenséget. A nagyfokú kontroll azt a célt szolgálja, hogy a változók közötti
oksági jellegű összefüggéseket tesztelni lehessen. A végső cél azonban a természetes jelenségek és folyamatok
magyarázata. Ha a kísérletben alkalmazott inger vagy teszthelyzet lényeges pontokon eltér a valós környezeti
helyzettől, akkor a vizsgálati eredmények nem általánosíthatóak a természetes körülményekre. Élesebben
fogalmazva: elképzelhető, hogy az eredmény a kísérleti helyzet műtermékhatása (artifaktuma), amelyik nem is
létezik a laboratórium falain kívül.
Az 1940-es években például gyakran idéztek egy kísérletet, amelyben azt mutatták ki, hogy kisgyermekeknél a
frusztráció regresszív viselkedéshez vezet (Barker, Dembo és Lewin, 1941). Ebben a kísérletben a gyerekek egy
ideig különböző játékokkal játszhattak, majd hirtelen egy ernyő csapódott le előttük, amelyik elzárta előlük a
játékokat. Ekkor a gyerekek „regresszív” viselkedésjegyeket mutattak. Később felülvizsgálták ezt a kísérletet, és
összevetették több tucat gyermek napi életének több héten át tartó, természetes helyzetben folytatott
megfigyelésének jegyzőkönyvével. A jegyzőkönyvek nem tartalmaztak egyetlen olyan természetes helyzetet
sem, amelyben a kísérleti helyzethez analóg frusztráció fordult volna elő. Másrészt a valós frusztrációk után a
gyermekek egyetlen esetben sem viselkedtek olyan „regresszív” módon, mint ahogyan azt a kísérlet alapján
leírták (Fawl, 1978). A „frusztráció-regresszió hatást” a kísérleti feltételek közt fellépő, helyzeti arte- faktumnak
minősítették. Ismét tanulságos példa Milgram engedelmességi kísérlete is (vö. 3.5.1. pont). Amikor Milgram
egy közönséges irodában ismételte meg a kísérletet, ahol a Yale Egyetemmel való kapcsolat minden nyomát
eltüntették, az engedelmesség 65 százalékról 45 százalékra csökkent (Milgram, 1974). Jogosan vethető fel tehát,
hogy a kísérlet magas presztízsű helyszínének és a tekintélyt sugárzó külső körülményeknek szerepe volt az
engedelmesség magas arányában (Orne és Holland, 1968).
A kísérleti helyzet jellemzői mellett az ökológiai validitás szempontjából kritizálható az a gyakorlat is, amely a
kísérleti személyeket rendkívül szegényes inger alapján készteti valamilyen reagálásra vagy ítéletalkotásra. Ez a
kritika vonatkoztatható Asch ismertetett kísérletére is (vö. 4.1. pont), amelyben az „első benyomást” egy néhány
tulajdonságból álló lista alapján kellett a kísérleti személyeknek kialakítaniuk. A való életben a másokról
alkotott benyomásaink sokkal összetettebb módon alakulnak ki. Legkorábban Egon Brunswick fogalmazta meg
kísérleti ingerek reprezentativitásának fontosságát, az észlelés kutatásának vonatkozásában (Brunswick, 1947,
1983/1955). Ezt a törekvést vitte tovább James J. Gibson (1966, 1979) aki a természetes helyzetben történő
jelentésteli észlelés megértésére törekedett. A Gibson hatása alatt álló Ulric Neisser munkássága nyomán az
emlékezetkutatásban például „ökológiai fordulatról” beszélhetünk az 1980-as évek közepétől (Szokolszky és
Kádár, 1997; Kónya, 1992).
Az 1980-as évekre sokan úgy érezték, hogy az emlékezetkutatás a valós emlékezeti folyamatokat nem érintő,
beszűkült, érdektelen, steril témákkal foglalkozik. Neisser a következőképpen fogalmazta meg ezt a problémát:
„Ha X az emlékezet érdekes és a valós élet szempontjából jelentős problémája, akkor biztosra vehetjük, hogy az
emlékezetkutatás nem foglalkozik vele” – és hozzátette, hogy ez éppoly igaz 1978-ban, mint amilyen 1878-ban
volt (Neisser, 1982, 4). Az „ökológiai fordulat” jegyében kezdődött meg többek között az önéletrajzi emlékezet
kutatása, a tanúskodás emlékezeti aspektusainak kutatása és a gyermekek emlékezetének vizsgálata.
Fontos azonban, hogy lássuk: az ökológiai validitás szószólói nem a laboratóriumi kísérletezés jogosultságát
vonták kétségbe és nem is az analitikus problémakezelést. Az ökológiai validitás nem azt kívánja, hogy
duplikálni próbáljuk a természetes helyzetet. A kísérletezésben az ökológiai érvényesség szempontja azt
kívánja, hogy a kutató felismerje a természetes helyzet lényegi összetevőit, és ezeket analitikusan feldolgozva
vizsgálat tárgyává tegye – a laboratóriumban. Erre jó példa a Gibsonhoz közelálló Gunnar Johansson munkája
(1973, 1975), aki a biológiai mozgás észlelésének kutatásához járult hozzá. Johansson módszertani újítása az ún.
fény-pont paradigma bevezetése volt: egy testre simuló, fekete dresszbe öltözött kísérleti asszisztens testének a
mozgás szempontjából informatív ízületi pontjaira (váll, csípő, térd, boka, könyök) kis fénypontokat erősítettek,
130
MÓDSZEREK
majd az asszisztens különböző természetes mozgásokat hajtott végre (emelés, futás, tánc stb.) egy teljesen
elsötétített szobában, és a látványt filmre vették. Ezeket a filmfelvételeket használta Johansson ingerként: a
kísérleti személyeknek a film alapján meg kellett állapítaniuk, hogy mit látnak. Álló helyzetben a fénypontok
inkoherens, jelentés nélküli halmazt mutatnak. Abban a pillanatban azonban, ahogy a test megmozdul, a
fénypontok egyértelmű mintázatokká változnak és jelentésteli cselekvéseket látunk (vö. Sekuler és Blake, 2000,
281-284). Úgy tűnhet, hogy a Johansson-féle inger mesterkélt, hiszen soha nem észlelünk ilyet a valós életben.
Valójában azonban a fény-pont paradigma egyszerre analitikus és érvényes ökológiailag: a fénypontok által
jelölt ízületi pontokat természetes észlelés közben is látjuk, de nem izoláltan; koordinatív mozgásuk jelentősége
csak az analitikus elemzés által lett nyilvánvaló. Az ökológiai érvényesség követelménye nemcsak azért
követendő, mert a való élet szempontjából releváns kutatáshoz vezet, hanem azért is, mert elméletileg is fontos,
ugyanis a túlzottan leegyszerűsítő előfeltevések és következtetések feladására késztet.
3.5.4. 4.5.5. Az érvényességtípusok egymáshoz való viszonya

Összegezve: az érvényesség a kísérletezés legalapvetőbb és legátfogóbb követelménye. Az érvényesség
összetett folyamat, amelynek meghatározhatóak egymással összefüggő, de mégis különböző szempontjai. A
belső érvényesség a független és a függő változók viszonyára vonatkozik és a kísérleti manipuláció ellenőrzött
érvényesülését foglalja magában. A konstrukcióérvényesség az elméleti változó és a műveleti szint viszonyára
vonatkozik, és arra utal, hogy a műveleti szint valóban ezt a konstrukciót támasztja alá, a fogalmi konstrukció
pedig valós magyarázatot jelent. A statisztikai konklúzió érvényessége a statisztikai döntés hibalehetőségének
minimálisra szorítására irányul. A külső érvényesség az eredmények kiterjeszthetőségére vonatkozik, ennek
megfelelően a minta és a populáció, valamint a kísérleti helyzet és a valóságos helyzet viszonyára irányul,
beleértve az alkalmazott ingert és feladatot (vö. 4.6. táblázat).
2.19. táblázat - 4.6. TÁBLÁZAT ► Az érvényesség típusai és fő veszélyeztető tényezői
Az érvényesség típusa Veszélyeztető tényezők
Belső érvényesség Kontollálatlan alanyi változók
A kísérleti személy reaktív viselkedése
Kísérletvezetői elfogultság
Sorozathatások
Időhatások
Konstrukcióérvényesség Nem kellően tisztázott elméleti változó
Nem megfelelő műveleti definíció
A konvergens műveletek hiánya
Statisztikai konklúzió érvényessége Alacsony mintaszám
Megbízhatatlan függő változó
Kontrollhiba
Nem megfelelő statisztikai próba
Külső érvényesség A minta nem felel meg a populációnak
Az inger és a kísérleti helyzet nem képviseli a

természetes helyzet lényegi összetevőit
A legelemibb érvényességfajta a belső érvényesség, hiszen ez biztosítja azt, hogy valóságos kapcsolat
érvényesülhessen a független és a függő változók között. Ha ez a minimumfeltétel megvan, akkor az
eredmények tisztán értelmezhetőek és megalapozott döntést hozhatunk a kísérleti hipotézis valósságára
131
MÓDSZEREK
vonatkozóan. A statisztikai érvényesség ugyancsak a hipotézis elvetésére vagy megtartására vonatkozó
dilemmát foglalja magában, de a statisztikai elemzés oldaláról nézve. A konstrukcióérvényesség ráépül a belső
érvényességre, és a tartalmi összefüggések „tisztán tartásával” biztosítja a műveleti szint és a magyarázat
megalapozottságát. Végül a külső érvényesség biztosítja az eredmények általánosíthatóságát.
Miként nincsen százszázalékos kísérleti kontroll, úgy nincsen olyan kísérlet sem, amely minden téren a lehető
legmagasabb fokú érvényességű lehetne. Döntéseinknek sokszor ára van: ha az egyik követelménynek
fokozottan eleget igyekszünk tenni, akkor ronthatjuk a megfelelést egy másik követelmény felé. így például a
belső érvényességre való törekvés együtt jár a magas fokú kontrollal, ami viszont ronthatja az ökológiai
validitást, és ezen keresztül a külső érvényességet. A kutatók jól ellenőrzött körülmények között, jól ellenőrzött
ingerekkel és feladatokkal dolgoznak. A kísérlet belső érvényessége ennek következtében magas fokú lehet, de
alacsony az ökológiai érvényesség. A külső érvényesség növeléséhez növelni kell a minta variabilitását (például
ne csak férfiak, hanem nők is vegyenek részt, ne csak a középosztálybeli háttér legyen jelen stb.), a helyszín
variabilitását (lásd Yale Egyetem és névtelen iroda a Milgram-kísérlet kapcsán), az inger variabilitását és így
tovább. Ha viszont fokozzuk ezen tényezők variabilitását, akkor nehezítjük a kontrollt. Az érvényességi
problémák prioritásai a kutatás jellegétől is függenek. Elméleti jellegű alapkutatások esetén főként a belső és az
elméleti érvényességre esik a hangsúly, alkalmazott kutatások esetén viszont különösen nagy hangsúlyt kap a
külső érvényesség.
Az érvényesség biztosítását döntő részben a tervezés fázisában kell végiggondolni. Minden körültekintésünk
ellenére is elképzelhető azonban, hogy az eredmények nem a várt irányúak, és ekkor utólagosan is fel kell vetni
azt a kérdést, hogy nem követtünk-e el valamilyen hibát, amelyik az érvényességet aláássa. Nincsen olyan
általános sablon, amely minden kísérlet esetén kimerítően megszabná a teendőket vagy megjelölné a
problémákat. Figyelmeztető jel lehet, ha az eredmények nem igazolják a feltevéseinket, de önmagában ez a tény
nem utal specifikusan az érvényesség hiányosságaira. A kiértékeléshez csak az érvényesség problémáinak
elméleti ismerete és a kutatás lefolytatásának konkrét körülményei adhatnak támpontot.
3.6. 4.6. A MEGBÍZHATÓSÁG

3.6.1. 4.6.1. A megbízhatóság jelentése és jelentősége
Az a tény, hogy nem létezik olyan kísérlet, amelyik minden téren tökéletes érvényességgel bírna, ismét
aláhúzza, hogy tudományos eredmények csak egymásra épülő kísérletekből, sok kutató egymásra épülő
munkájából alakulhatnak ki, lépésről lépésre. Ebben a folyamatban fontos szerepet tölt be a megismétlés: az a
gyakorlat, mely szerint az adott kísérletet ugyanazon kísérletezők vagy mások ismételten lefolytatják.
Megbízható egy eredmény akkor, ha az eredményhez vezető folyamat megismétlése az eredetivel alapjában
egyező eredményeket hoz. Az eredmények megismételhetősége és így megbízhatósága a tudományos kutatás
alapvető követelménye; az eredmény, amelyik nem ismételhető meg, kételyeket vet fel. A megismétlés
fontosságát aláhúzza, hogy az elfogadott szignifikancia szint mellett is fennáll az 5 százalékos hibalehetőség.
Ezért a független megismétlés a legmeggyőzőbb eljárás, amelyik nyomatékosítani tudja egy eredmény
valósságát. Ugyanakkor érdekes diszkrepancia áll fenn e hangsúlyozott követelmény és aközött a tény között,
hogy a kutatók csak ritkán foglalkoznak azzal, hogy saját maguk vagy mások korábbi eredményeit
megismételjék. Az ismétlés ugyanis idő- és energiaigényes, és nincsen olyan fokú tudományos presztízse, mint
az új eredmények publikálásának.
Ahhoz, hogy egy másik kutató megismételhessen egy kísérletet, szükség van a kísérlet „receptjére”, amely
lehetővé teszi, hogy ha más „főz”, akkor is ugyanúgy (vagy legalább hasonló módon) készüljön el az étel. A
sikeres megismétléshez tehát szükség van az eredetileg alkalmazott eljárás módszertani részleteinek ismeretére.
Egy vizsgálat publikálásának fontos része, hogy a kutatók a lényeges részleteket nyilvánosságra hozzák. Az
ismertetésnek ki kell terjednie az összes lényeges körülményre, amelyet a kísérlet forgatókönyve (protokoll)
foglal magában. A forgatókönyv lépésről lépésre megszabja a követendő műveleteket. Pontosan előírja, hogy a
kísérletben részt vevő asszisztensek mit hogyan csináljanak és mondjanak, mi az instrukció, milyen sorrendben,
hogyan történjék az ingerek bemutatása stb. Az eljárás ilyen módon való standardizálása különösen fontos
akkor, ha több asszisztens dolgozik egy kísérletben egyidejűleg, ha ismétlődő, időben elhúzódó kísérleti
folyamatról vagy ha terepkísérletről van szó (vö. 4.9. pont).
3.6.2. 4.6.2. A kísérletek megismétlésének módjai

Egy kísérlet megismétlése (replikációja) háromféle módon történhet: közvetlenül,
szisztematikusan és koncepcionális módon (Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989,
132
MÓDSZEREK
254-258):
• Közvetlen megismétlés
Ennek során az eredeti kísérletet a lehető legpontosabb módon ismétlik meg. A. Luchins például, amikor az
1940-es évek elején a beállítódás jelenségét kezdte vizsgálni, a jelenség megbízhatóságának bizonyítása
érdekében eredeti kísérletét több tucatszor pontosan megismételte. Az eredeti kísérletben a személyek egy
viszonylag komplex módszerrel megoldható matematikai feladatot kaptak, majd egy hasonló feladatot, amelyet
azonban egyszerűbb módszerrel is könnyen meg lehetett oldani. Luchins feltételezte, hogy a komplex megoldási
módszer sikeres alkalmazása gátolja a személyeket abban, hogy a következő esetben az egyszerűbb megoldást
meglássák. Egy kontrollcsoport csak egyszerűbb feladatokat oldott meg előzetes beállítódás előidézése nélkül,
egy harmadik csoport pedig a kísérletihez hasonló eljárásban részesült, de a komplex megoldás után
figyelmeztették őket arra, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodniuk az első megoldástípushoz. A kísérleti csoport
81 százaléka, a figyelmeztetett csoportnak pedig az 55 százaléka alkalmazta továbbra is a bonyolultabb
megoldást, míg a kontrollcsoport egyetlen tagja sem alkalmazta azt. A közvetlen megismétlések az eredetivel
egybemutató eredményeket mutattak újabb és újabb csoportokon.
• Szisztematikus megismétlés
Ennek során a kevésbé jelentős tényezők módosulhatnak, de a kísérlet alapjellemzői változatlanok maradnak. A
Luchins-féle kísérlet esetében voltak olyan ismétlések, amelyek ugyanolyan típusú, de más feladatokat
szerepeltettek, vagy némileg változtattak az instrukciókon. Ha a vizsgált jelenség elég robusztus (elég erőteljes
és általános), akkor „túléli” a kisebb változtatásokat. A Luchins-féle kísérleteket összességében több mint 9000
kísérleti személy részvételével végezték el. Luchins semmilyen statisztikai próbát nem használt (akkoriban ez
még nem volt rutinszerű), a jelenség megbízhatóságához mégsem férhetett kétség.
• Koncepcionális megismétlés
Ennek során a hipotézist jelentősen megváltoztatott körülmények között tesztelik, megőrizve az elméleti
összefüggéseket. A koncepcionális megismétlés lényegében azonos azzal, amit korábban konvergens
műveleteknek neveztünk (vö.
1. pont.). Luchins például egészen más jellegű feladatokat is alkalmazott (például geometriai vagy
szómegtalálási feladatokat), azonban minden esetben az volt a helyzet, hogy az egyféleképpen megoldható
beállítódási feladat után olyan könnyebb feladat következett, amelyiket a bonyolultabb módon is és
egyszerűbben is meg lehetett oldani. Ha a vizsgált jelenség valóban robusztus (a beállítódás ilyen), akkor
ezeket a nagyobb horderejű változtatásokat is túléli.
A megbízhatóság és az érvényesség összefonódó fogalmak. Ahogyan a közvetlen megismétléstől a

koncepcionális megismétlés felé haladunk, nemcsak a megbízhatóság növekedik, hanem egyben az érvényesség
is. A hatás kölcsönös: a megbízhatóság növeli az érvényességet, az érvényesség pedig a megbízhatóságot.
3.7. 4.7. A TÖBBVÁLTOZÓS KÍSÉRLETEK

3.7.1. 4.7.1. A többváltozós kísérletek típusai
Az eddigiek során azt az egyszerű esetet tartottuk szem előtt, amikor egy kísérletben csupán egy független
változót manipulálunk. Az ilyen kísérletet egyváltozós kísérletnek nevezzük. Az állati és emberi viselkedés
azonban összetett, többtényezős (multifaktoriális) folyamat, amelyben a tényezők kölcsönösen befolyásolják
egymást. Elképzelhető, hogy ugyanaz a tényező másként hat más tényezők függvényében. Amennyiben
komplexebb összefüggéseket kívánunk vizsgálni, elkerülhetetlen, hogy több független változó egyenkénti és
együttes hatását vizsgáljuk egy adott kísérletben. Az ilyen komplexebb kísérleteket többváltozós kísérleteknek
hívjuk. A többváltozós kísérletek ugyanazokat az alapszerkezeti megoldásokat követhetik, mint az egyváltozós
kísérletek: lehetnek tehát kontrollcsoport vagy kontrollfeltétel típusúak. A többváltozós kontrollcsoport
kísérleteket „faktoriális kísérletekének is nevezik, mert ezekben a független változó minden szintje párosul a
függő változó minden szintjével (tehát teszteljük az összes feltétel összes kombinációját). A több független
változó azt is lehetővé teszi, hogy a két alaptípust egy kísérleten belül keverjük: az ilyen elrendezést kevert
típusú kísérleti tervnek nevezzük.
Nézzük meg ezeket az alapeseteket egy képzelt kísérleten keresztül, amelyben az olvasott szöveg felidézésének
pontosságát vizsgáljuk. Induljunk ki abból az alaphelyzetből, amelyben csak egy független változónk van: a
133
MÓDSZEREK
szöveg tagoltsága (tagolt, illetve tagolatlan). Kontrollcsoportterv alkalmazása esetén a kísérleti személyeket
véletlenszerű besorolással két csoportra osztjuk; az egyik csoport tagoltan, a másik tagolatlanul kapja a
szöveget. Kontrollfeltételterv alkalmazása esetén a kísérleti személyek tagolt és tagolatlan szöveget is kapnak
(ellensúlyozott sorrendben). A kísérlet e két verziója a 4.4. ábrán látható módon sematizálható.
4.4. ÁBRA ► Képzelt szövegfelidézési kísérlet egy független változóval
Tegyük fel, hogy a vizsgálatot úgy alakítjuk át, hogy a szövegstruktúra mellett az olvasási tempó hatására is
kíváncsiak vagyunk; feltételezzük, hogy gyors olvasási tempó mellett a szövegtagoltság elősegíti a felidézést, de
lassú tempó mellett nincs jelentősége a tagoltságnak. Az olvasási tempó mint új, független változó
bevezetésével négy kísérleti feltételt hozunk létre: 1. tagolt szöveg, gyors tempó; 2. tagolatlan szöveg, lassú
tempó; 3. tagolatlan szöveg, gyors tempó; 4. tagolatlan szöveg, lassú tempó. Kontrollcsoportterv esetén négy
független csoportot hozunk létre, és ezeket a négy feltételhez rendeljük. Kontrollfeltételterv esetén nem hozunk
létre független csoportokat, hanem minden kísérleti személyt végigvezetünk az összes feltételen. Kevert terv
esetén a kísérleti személyeket két független csoportba soroljuk az első független változó alapján, ezen belül
azonban a kísérleti személyek a másik független változó mindkét szintjében részesülnek. Ezeket az elrendezési
módokat a következő formában összegezhetjük (vö. 4.5. ábra.):
A faktoriális kísérlet legegyszerűbb formája az, amikor két független változónk van és a mind a kettő két szinten
van jelen. Az ilyen elrendezés 2 x 2-es fakto- riális tervként jelölhető. Ebbe a kategóriába esik szövegfelidézési
kísérletünk. A független változók száma, csakúgy mint a az egyes változók szintjeinek száma, növelhető. Ha az
olvasási tempónak egy harmadik szintjét is bevezetnénk (közepes tempó), akkor 2 x 3-as tervről beszélhetnénk.
Ha egy harmadik független változót is bevezetnénk, például azt, hogy rendelünk-e a szöveg mellé ábrákat vagy
sem, akkor egy 2 x 3 x 2-es tervet kapunk. Amennyiben a harmadik változónak három szintje lenne (például
fekete-fehér ábra, színes ábra, illetve az ábra hiánya), akkor 2 x 2 x 3-as faktoriális tervről beszélhetnénk és így
tovább.
A faktoriális elrendezést összefoglalhatjuk táblázati formában is. Ha kontrollcsoporttervről van szó, akkor a
táblázat cellái egyben külön-külön csoportoknak felelnek meg, ha kontrollfeltételtervről van szó, akkor a
táblázat cellái nem képviselnek külön csoportokat. Szövegelemzési kísérletünk 2 x 2-es, illetve 2 x 3-as
változatát a következő módon foglalhatjuk táblázati formában (vö. 4.6. ábra): Az újabb független változók és
feltételszintek bevezetése lehetővé teszi, hogy ugyanaz a kísérlet több kérdésünkre is választ adjon, és hogy a
kérdések és válaszok árnyaltabbak legyenek. A magas fokú komplexitás, mint említettük, jobban megfelel az
emberi és állati viselkedés természetének. Négy vagy öt független változó esetében azonban már
követhetetlenné és kezelhetetlenné válhat a kísérleti elrendezés, illetve az adatok feldolgozása és értelmezése.
Ötnél több független változó vizsgálata nem gyakori az elemzés bonyolultsága miatt. A továbbiakban az
egyszerűség kedvéért csak a két független változóval rendelkező kísérlet alapesetére szorítkozunk.
134
MÓDSZEREK
4.5. ÁBRA ► Képzelt szövegfelidézési kíséret két független változóval
4.6. ÁBRA ► 2 x 2-es és 2 x 3-as faktoriális kísérletek összefoglaló sémája táblázati formában
3.7.2. 4.7.2. Főhatások és interakciós hatások

A többváltozós kísérletek legnagyobb értékét az jelenti, hogy általuk nemcsak a független változók külön-külön
való hatását vizsgálhatjuk, hanem egymás függvényében való hatásukat is. A független változók önmagukban
vett hatását főhatásnak nevezzük, míg a független változók egymás függvényében való hatását interakciós
hatásnak nevezzük. Interakcióról akkor beszélhetünk, amikor egy független változó hatása függ a másik
független változó értékeitől, azaz eltérő hatást mutat a másik független változó különböző szintjein.
Nézzük meg alaposabban a fő- és interakciós hatások jelentkezését szövegemlékezeti kísérletünk 2 x 2-es
kontrollcsoport-változatának példáján. Tegyük fel, hogy a csoportátlagok a következő módon alakultak (vö. 4.8.
táblázat): 1. csoport (tagolatlan szöveg, gyors tempó): X = 6,33; 2. csoport: (tagolt szöveg, gyors tempó): 12,00;
135
MÓDSZEREK
3. csoport (tagolatlan szöveg, lassú tempó): 26,78; 4. csoport (tagolt szöveg, gyors tempó): 25,80. A soronkénti
átlagok összeadásával két számot kapunk, amelyek az olvasási tempó szintjeinek átlagait képviselik (18,33;
52,58).
4.7. ÁBRA ► A képzelt szövegemlékezeti kísérlet összefoglaló sémája
Ez a két átlag ugyanazt jelenti, mintha egy egyváltozós kísérletben hasonlítanánk össze két csoportot, amelyek
között az egyetlen különbség a szöveg olvasási sebessége volna. E két átlag összevetéséből olvasható le az
olvasási tempó főhatása; ha szignifikáns a különbség, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a független változónak
a főhatása szignifikánsnak bizonyult. Az oszloponkénti átlagok összeadásával szintén két számot kapunk (33,11;
37,80), amelyek a szövegtagoltság szintjeinek átlagait képviselik. Ez a két átlag felfogható úgy, mintha egy
egyváltozós kísérletben hasonlítanánk össze két csoportot, amelyek között az egyetlen különbség a szöveg
olvasási sebessége volna. E két átlag összevetéséből olvasható le a szövegtagoltság főhatása; ha szignifikáns a
különbség, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a független változónak a főhatása szignifikánsnak bizonyult.
Első ránézésre azt látjuk, hogy az olvasási tempónak (FTV2) nincs jelentős hatása, a szövegtagoltságnak
(FTV1) azonban van (18,33 és 52,58 között jelentős a különbség, 33,11 és 37,80 között sokkal kisebb).
Megállapíthatjuk, hogy faktoriális kísérletünkben az egyik főhatás szignifikánsnak tűnik, a másik pedig nem (a
szignifikancia megállapítása természetesen statisztikai próba segítségével állapítható meg biztosan; itt csak
becslést tehetünk.) A főhatások kiszámítását úgy végeztük, hogy egyszerűen nem vettük figyelembe a másik
változót. Ha viszont figyelembe vesszük, akkor azt látjuk, hogy a tagoltság nem egyformán számított az olvasási
tempó két fokán: segített, ha gyors volt a tempó, de nem segített, amikor lassú volt a tempó, tehát interakciós
hatás jelentkezett a két független változó között, ami megfelelt a kísérleti hipotézisnek.
A fő- és interakciós hatásokat grafikusan is leolvashatjuk. A 4.6. ábrán a függőleges tengely a felidézési
pontszámot, a vízszintes tengely pedig a szövegtagoltság (FTV1) szintjeit mutatja; a két fekete pont a lassú
olvasási tempót, a két háromszög pedig a gyors olvasási tempót jelöli (FTV2). Ha az egybetartozó pontokat
összekötjük, akkor két egyenest kapunk. Erről az ábráról vizuálisan le tudjuk olvasni, hogy a független
változóknak van-e fő-, illetve interakciós hatásuk. FTV 1 főhatást az ábra akkor mutat, ha a vonalak eltérnek a
vízszintestől; FTV2 főhatást az ábra akkor mutat, ha a két vonal elég nagy távolságban van egymástól;
interakciós hatást pedig akkor, ha a két vonal egymással nem párhuzamos. Az 4.8. ábrán leolvasható tehát egy
interakciós hatás.
4.8. ÁBRA ► A képzelt szövegemlékezeti kísérlet eredményeinek grafikus ábrázolása
3.7.3. 4.7.3. A többváltozós kontrollcsoportterv

A többváltozós kontrollcsoport-kísérleteknél éppen olyan fontos, hogy az alanyi változók ne gyakorolhassanak
nemkívánatos befolyást a függő változóra, mint az egyváltozós kontrollcsoport-kísérleteknél. A többváltozós
136
MÓDSZEREK
kísérleteknél is ekvivalens csoportok kialakítására kell törekednünk. A kísérleti személyek csoportba
sorolásának megoldására a már ismertetett technikákat alkalmazhatjuk: a random besorolást és az előtesztelésen
alapuló illesztést (vö. 4.4.4. pont). A véletlenszerű besoroláshoz a latin négyzeten alapuló módszert a
következőképpen alkalmazhatjuk: egy 2 x 2-es faktoriális terv esetében az első négy kísérleti személyt a latin
négyzet első sorát követve rendeljük négy különböző csoportba, a következő négy személynél a következő sort
követjük, és így tovább, addig használva a latin négyzetet, amíg minden kísérleti személyt besorolunk (vö. 4.9.
ábra).
4.9. ÁBRA► Kísérleti személyek csoportba sorolása latin négyzet segítségével, négy kísérleti feltétel esetén (A,
B, C, D)
A faktoriális kísérletek nemcsak összetett kérdések megválaszolására alkalmasak, hanem arra is, hogy alternatív
hipotéziseket ütköztessünk egy kísérleten belül. Valójában egy elmélet legerőteljesebb tesztelését biztosítja az a
vizsgálat, amelyben két különböző magyarázatot képviselő, egyformán valószínű hipotézist ütköztetünk egy
kísérleten belül. Ez történt például Harlowék kísérletében (vö. 4.1. pont), és a következő példa is ilyen helyzetet
mutat be. Az attitűdkutatás terén az 1950- es években több vizsgálat azt mutatta, hogy ha a kísérleti személyeket
arra bírjuk rá, hogy meggyőződésükkel ellentétes dolog mellett érveljenek, akkor minél magasabb
pénzjutalomban részesülnek, annál inkább hajlanak eredeti attitűdjük megváltoztatására. Ez a hipotézis a
megerősítéses tanulás elmélete jegyében fogant. Más kutatások azonban Festinger kognitívdisszonancia-teóriája
alapján éppen ellenkezőleg azt támasztották alá, hogy minél kisebb a pénzjutalom, annál inkább történik valódi
attitűdváltás.
Az ellentmondó kutatási eredmények tisztázására törekedve Linder, Cooper és Jones (1967, ismerteti Solso és
Johnson, 1994, 45-46) azt feltételezték, hogy mind a magas, mind pedig az alacsony jutalom hatékonysága valós
lehet, de attól függően, hogy mennyire szabadon választja a kísérleti személy a meggyőződésével ellentétes
érvelést. Hipotézisük szerint a magas jutalom akkor hatékony, ha a kísérleti személy úgy érzi, hogy nincs
választási lehetősége az érvelés tekintetében. Ha azonban úgy érzi, hogy az érvelés valamiképpen az ő
választása, akkor a kognitív disszonancia következtében inkább az alacsony jutalom a hatékonyabb. A kísérletbe
tehát bevontak a jutalom mellett egy másik független tényezőt is: a választási lehetőséget, amelynek a
jutalomhoz hasonlóan két szintje volt (jutalom: magas/alacsony, választási lehetőség: van/nincs).
A kísérleti személyek egyetemisták voltak, akiknek azt a feladatot adták, hogy egy esszé keretében érveljenek
amellett, hogy az egyetemeken bizonyos diákkedvezmények megszűnjenek. A negyven részt vevő diák felének
feladatként adták az esszéírást (nincs választási lehetőség), a másik felének lehetőséget adtak arra, hogy
döntsön, meg akarja-e írni az esszét (van választási lehetőség). Mindkét csoporton belül tízen magas (50 dollár),
tízen pedig alacsony (2,50 dollár) pénzjutalomban részesültek (vö. 4.10. ábra). A diákkedvezményekkel
kapcsolatos egyetértés, illetve egyet nem értés mértékét skálán mérték az esszéírás előtt és után. Az eredmények
igazolták a hipotézist: a jutalom és a választási lehetőség hatása kü- lön-külön nézve nem volt szignifikáns; más
volt azonban a helyzet a két változó egymás függvényében való hatásának esetében: a magas jutalom attól
függően befolyásolta az attitűdváltozást, hogy volt-e választási lehetőség.
137
MÓDSZEREK
4.10.ÁBRA ► Egy többváltozós kontrollcsoportterv-kísérlet (Linder, Cooper és Jones, 1967) szerkezeti sémája
és eredményei
3.7.4. 4.7.4. A többváltozós kontrollfeltételterv

Dewing és Hetherington (1974, ismerteti Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989, 142) a problémamegoldó
gondolkodás bizonyos vonatkozásait vizsgálta anagramma feladatanyag segítségével (az anagramma olyan szó,
amelyben összekeverjük a betűk eredeti sorrendjét). Azt feltételezték, hogy a könnyen vizualizálható szavak (pl.
szék) anagrammáit (ZKSE) könnyebb megoldani, mint a nehezebben vizualizálható szavakét (pl. igaz, GZIA).
Azt is vizsgálni kívánták, hogy különböző típusú segítő támpontok mennyiben könnyítik a megoldást. Kétféle
támpontot vizsgáltak: strukturális támpontot (az igazi első betű megmondása) és szemantikus támpontot (a szó
gyűjtőfogalmának megmondása), a harmadik feltételben nem adtak semmilyen támpontot.
Mivel az anagrammák megoldásának tekintetében rendkívül nagy egyéni különbségek léteznek, a kutatók a
kontrollfeltételterv mellett döntöttek, mert ez a szerkezeti megoldás eleve ellenőrzést jelent a változók e
csoportja felett. A kísérleti személyek tehát a hat kísérleti feltétel (2 x 3) mindegyikében részesültek. Minden
kísérleti személynek két anagrammát kellett megoldania mind a hat feltételben. A magas-, illetve alacsony
képzettartalmú anagrammák kiválasztása körültekintően történt: mindegyik olyan ötbetűs szó volt, amelyik
hasonló gyakorisággal fordult elő az angol nyelvben. Ezenkívül úgy választották a szavakat, hogy betűpár-
gyakoriságuk ugyancsak megegyezett (a betűpár-gyakoriság arra utal, hogy egy szóban két egymás mellett lévő
betű milyen gyakorisággal fordul elő az adott nyelvben). Annak biztosítására, hogy a szemantikus támpontok
egyforma hatékonyságúak legyenek, előzetes vizsgálat során felkértek tíz kísérleti személyt, hogy ötpontú
skálán pontozza a szavak és a hozzájuk rendelt szemantikus támpontok asszociációs erősségét. Az anagrammák
és a hozzájuk rendelt támpontok kártyákon szerepeltek és a kísérleti személyek egyenként kapták meg a
kártyákat.
A kísérlet belső érvényességével kapcsolatban a sorozathatás kétféle aspektusával kellett szembenézniük a

kutatóknak. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy elkerülendő, hogy egy adott típusú anagramma adott típusú
támponttal való megoldása befolyásolja a következő anagramma megoldását. A másik a gyakorlás hatása: a
kísérleti személyek teljesítménye javulhatott a menet közben szerzett tapasztalat hatására. Ezen nemkívánatos
hatások semlegesítésének már ismert módja az elő- gyakorlás, illetve a randomizált sorrend (pl. a kártyák
ismételt keverése a próbák előtt) vagy a részleges vagy teljes sorrendi ellensúlyozás (vö. 4.4.4. pont). A leírt
kísérletben teljes ellensúlyozást alkalmaztak: a felhasznált anagrammák mindegyike minden kísérleti feltételben
szerepelt.
4.11. ÁBRA > Egy többváltozós kontrollfeltételterv-kísérlet eredményei (Dewing és Hetherington, 1974)
(Forrás: Elmes, Kantowitz és Roedinder, 1989. 143)
138
MÓDSZEREK
A statisztikai elemzés azt mutatta, hogy a mind a két főhatás, valamint az interakciós hatás is szignifikáns volt
(vö. 4.8. ábra). A magas képzettartalmú szavak sokkal gyorsabb megoldást igényeltek (ms-ban mérve) mint az
alacsony képzettartalmú szavak; a teljesítmény sokkal jobb volt segítő támpontok jelenlétében mint azok nélkül.
A segítő támpontok két típusának hatása azonban a szavak képzettartalmától függött: a magas képzettartalmú
szavak esetében a szemantikus támpontok voltak hatékonyabbak, míg az alacsony képzettartalmú szavak
esetében a strukturális támpontok bizonyultak jobbnak.
3.7.5. 4.7.5. A kevert típusú kísérleti terv

Elképzelhető, hogy vizsgálatunkban olyan független változók hatására és interakciójára vagyunk kíváncsiak,
amelyek közül az egyik kontrollcsoport, a másik viszont kontrollfeltétel elrendezést kíván meg inkább. A
tanulás folyamatának kutatásában vagy például a fiziológiai jellegű kutatásokban sokszor vizsgálnak olyan
faktorokat, amelyek hosszabb időn keresztül vagy ismételt alkalmazás esetén fejtik ki hatásukat (ilyen például a
jutalmazás vagy a gyakorlás típusa). Ezek a változók szükségszerűen ugyanazon kísérleti személy ismételt
tesztelését kívánják. Más változók viszont inkább csoportok összehasonlítását kívánják meg: ilyen lehet, ha
például patológiás tünetekkel rendelkező csoportot vagy bizonyos egyéni adottságot megtestesítő alanyi
változókat vizsgálunk (pl. nem, életkor). Ilyen esetekben alkalmazható a független csoportokra építő, de a
csoportokon belül ismételt tesztelést alkalmazó kevert terv.
Lorge (1930, ismerteti Solso és Johnson, 1994, 20-21) azt kívánta felderíteni, hogy a halmozott (szünet nélküli)
vagy a megosztott (szünetekkel megszakított) gyakorlás hatékonyabb-e a tanulás szempontjából. A kísérleti
személyeknek egyszerű geometrikus alakzatok ujjal való követését kellett megtanulniuk, miközben az alakzatot
egy tükörben láthatták. Lorge a kísérleti személyeket három csoportra osztotta (halmozott gyakorlás, 1 perces
pihenők közbeiktatásával, és 24 órás pihenők közbeiktatásával történő gyakorlás). Mindhárom csoport húsz
próbán ment keresztül. Minden próba alkalmával mérték az időt, amely alatt a kísérleti személynek sikerült
végigkövetni az alakzat körvonalát. Az első tesztelés kivételével a napi egy próbát végző csoport teljesítménye
volt a legjobb, a kis szünetet tartó csoporté volt a második, a szünetet nem tartó csoporté pedig a legkevésbé jó
(vö. 4.12. ábra).
4.12. ÁBRA kevert típusú kísérlet (Lorge, 1930) eredményei
A Lorge-féle kísérletben az egyik független változó a gyakorlás típusa, amelynek operacionalizálása három
szinten történt. A másik változó a próbák száma, amelynek 20 szintje létezett. A gyakorlás típusa
kontrollcsoport-szerkezetet, a gyakorlási idő viszont kontrollfeltétel-szerkezetet kívánt. Ennek megfelelően a
kutatók kevert elrendezést alkalmaztak. Ez a kísérlet egyben példa arra a kategóriára is, amit funkcionális
kísérleti elrendezésnek neveznek, szembeállítva a faktoriális kísérletekkel: funkcionális kísérlet esetén a
független változó értéke valamely skála szerint folyamatosan változtatható.
3.8. 4.8. „RENDHAGYÓ" KÍSÉRLETTÍPUSOK

3.8.1. 4.8.1. A nem csoport alapú kísérletezés hagyománya
Egész eddigi áttekintésünk a csoportokkal történő kísérletezésre épült, mert ez a metodológiai megközelítés
alkotta, és alkotja ma is, a kísérletezés fő áramlatát. Ez lényegében azonos azzal, amit Fisher-tradíciónak
nevezhetünk (vö. 4.4.2. pont). Ahogyan láttuk, az alapgondolat az ekvivalens csoportok közötti különbségek
létrehozása a kísérleti feltételek mentén, majd a csoportátlagok statisztikai tesztelése a nullhipotézis logikája
alapján. Jellemző vonás, hogy ez a metodológiai megközelítés viszonylag sok résztvevőt tesztel, de kevésszer.
139
MÓDSZEREK
A bevezetésben rámutattunk, hogy a pszichológiai kísérletezés kezdeti időszakában nem ez a metodológiai
felfogás volt az uralkodó. Weber, Fechner, Ebbing- haus, Wundt, Thorndike és Pavlov mind néhány egyed
viselkedésének intenzív kísérleti vizsgálatán keresztül igyekeztek megérteni az alapvető pszichológiai
folyamatokat. Az alacsony részvételszámú („kis N”) kísérlet olyan kísérlettípus, amelyik a független változók
hatását egy vagy néhány alany részvételével, sok (több tucat vagy akár több száz) próbán keresztül vizsgálja
kontrollált kísérleti helyzetben. Nem pusztán az indokolta ennek a kísérletezési stílusnak a kialakulását, hogy a
csoportok összehasonlítását lehetővé tevő matematikai statisztika eszköztára még nem állt rendelkezésre. A
korai kísérletezők kiaknázták e megközelítés lehetőségeit. Azért tudták sikerrel alkalmazni, mert 1. jól
megválasztott, robusztus összefüggéseket vizsgáltak; 2. magas fokú kísérleti kontrollt gyakoroltak, és 3. nagyon
sok kísérleti próbát alkalmaztak, így kiküszöbölve az egyed viselkedésében adódó random fluktuáció hatását
(Bordens és Abbott, 1988).
Az „alacsony részvételszámú kísérlet” gyűjtőnév, amely különböző kutatásfilozófiai és elméleti megalapozású

kísérleti paradigmákat takar. A Wundt-féle lipcsei hagyomány mellett olyan különböző kutatási programok
tartoznak ide, mint az alaklélektan fenomenológiai kísérletezési stílusa és Skinner „kísérleti viselkedésanalízise”
(lásd alább). Galton, Fisher és mások munkájának eredményeképpen az 1920-1930-as években kialakult a
matematikai statisztika eszköztára, ezt követően pedig megszilárdult, majd uralkodóvá lett a sok résztvevős,
csoportközpontú kísérletezés. Az alacsony részvételszámú kísérletezésnek csak néhány követője maradt.
Mindamellett ez a tradíció ma is fontos alternatívát jelent a kísérletezésben.
3.8.2. 4.8.2.Skinner „kísérleti viselkedésanalízise"

Skinner (aki – mint korábban idéztük – azt tartotta, hogy jobb egy patkányt tanulmányozni ezer órán keresztül,
mint ezer patkányt egy órán keresztül; vö. 3.4.4. pont), kísérleti viselkedésanalízisnek nevezte metodológiáját.
Ennek lényege az egyed (patkány vagy galamb) erősen kontrollált, leegyszerűsített kísérleti szituációba
helyezése, és a beavatkozást megelőző és az azt követő válaszmintázat megfigyelése több ezer válasz alapján. A
kísérleti helyzet meghatározó eleme a Skinner- doboz: egy olyan kis méretű hangszigetelt ketrec, amely egy
billentyűt és egy automatikus táplálékadagolót tartalmaz. Az adagoló azonos méretű táplálékgolyócskákat
adagol abban az esetben, ha az állat az előre meghatározott viselkedésfajtát (operáns választ) produkálja. Az
operáns válasz alapvetően a billentyű lenyomása, de végtelenül variálható, hogy ezzel kapcsolatosan mi legyen
a kritérium: a lenyomás meghatározott fokú intenzitása, gyorsasága, üteme és így tovább. A billentyű egy
regisztrálókészülékhez van kapcsolva, amely az operáns válaszok időegység alatti gyakoriságát jegyzi
grafikusan (vö. 4.13. ábra). Ez az elektromechanikus apparátus olyan standardizált környezetet jelent, amelyben
a megerősítés előre meghatározott terv szerint programozható a szubjektív tényezők teljes kizárásával, a
viselkedés pedig objektíven és precízen mérhető.
4.13. ABRA ► A Skinner-doboz (Forrás Swenson, 1980, 81)
A kísérleti stratégia arra irányul, hogy az erősen leegyszerűsített és ellenőrzött viselkedéses helyzetben
aprólékosan felderítse a megerősítési mintázatok és a viselkedésmintázatok összefüggéseit. Skinner mindenféle
viselkedés megértése szempontjából alapvetőnek tartotta és kimerítően tanulmányozta az ingerdiszkrimináció és
a válaszdifferenciálódás jelenségkörét. Az operáns tanulás fogalomkörében ingerdiszkriminációról akkor lehet
beszélni, ha a kísérleti alany két ingerre különböző módon válaszol. Képzeljük el például, hogy egy kísérleti
patkány megtanulja, hogy egy fényforrás jelenlétében a billentyű lenyomására táplálékmegerősítést kap; ennek
következményeként a billentyűlenyomás meghatározott fényfrekvencián stabilizálódik. Ezután a fény nem
mindig van jelen, és a billentyű megnyomására csak akkor kap a patkány táplálékot, ha a fény nem ég. Bizonyos
választömeg után az állat megtanulja megkülönböztetni a fény jelenlétét vagy hiányát, és csak az utóbbi
140
MÓDSZEREK
állapothoz köti az operáns választ. A válaszdifferenciálódás azt jelenti, hogy a válasz specifikusabbá válik a
megerősítés alkalmazásának megfelelően; például a patkány megtanulja, hogy csak akkor kap táplálékot, ha
megfelelő ideig lenyomva tartja a billentyűt vagy csak akkor, ha többször egymás után nyomja le azt. Egy-egy
válaszszint stabilizálódása után változtatható a kritérium és ismét módosítható a viselkedés, így válik a
válaszdifferenciálódás Skinner kezében a viselkedésalakítás nagy hatású eszközévé (Bower és Hilgard, 1981).
3.8.3. 4.8.3. Kis N típusú kísérleti elrendezések

A skinneri kísérletezési módszer természetes alkalmazási területeként jelentkeztek az olyan (főként klinikai)
kutatások, amelyek az egyedi viselkedés megváltoztatásának feltételeit vizsgálták. Tegyük fel, hogy ezeknek a
kísérleteknek meghatározó vonása az alapszintből való kiindulás: a beavatkozás előtti viselkedés tipikus
gyakorisági szintjének regisztrálása jelenti azt a kiindulópontot, amelynek ismeretében értékelni lehet a
beavatkozás okozta változást. A stabil alapszint megállapítása a kutatás kiinduló fázisa, amelyik a viselkedés
sokszori mérésén nyugszik. Az alapszint egy adott viselkedés szokásos, normális körülmények között jellemző
szintje, mértéke, amelyik összehasonlítási alapul szolgálhat a kísérleti beavatkozás értékeléséhez.
A legegyszerűbb elrendezés az ún. A-B terv: az A fázis az alapszint felmérését foglalja magában, a B fázisban
pedig a kísérleti beavatkozás mellett folytatódnak ugyanazok a mérések. Ebben az elrendezésben azonban nem
lehet megállapítani, hogy a viselkedésben bekövetkezett hatás a beavatkozásnak köszönhető, vagy pedig más
tényezőnek, például a spontán remissziónak (a gyógyulás spontán folyamatának). Az A-B-A terv olyan módon
javít ezen a problémán, hogy bevezet egy harmadik fázist, amely a kísérleti beavatkozás megszakítását, és
ezáltal az alapszinthez való visszatérést foglalja magában (ezt az elrendezést „visszafordításos terv”-nek is
nevezik; reversal design). Tegyük fel, hogy egy viselkedést jutalmazással erősítünk meg a B szakaszban, majd
egyszerre megszüntetjük a viselkedés jutalmazását. Ha a viselkedés alacsony alapszintről indult, a jutalmazás
alatt felerősödött, majd a jutalmazás visszavonásakor visszaesett egy alacsonyabb alapszintre, akkor nagyobb
valószínűséggel tudunk a beavatkozás hatásosságára következtetni, mintha csak A-B fázisú megfigyeléseink
lennének. Ennek az elrendezésnek az alkalmazhatóságát korlátozza, hogy nem minden hatás visszafordítható,
másrészt pedig bizonyos klinikai esetekben nem lenne etikailag megengedhető a sikeresnek mutatkozó terápia
visszavonása. Az A-B-A-B terv egy negyedik fázisban ismét visszaállítja a független változó hatását, ezzel az
etikai probléma elkerülhető, és még bizonyosabb konklúzió vonható le a beavatkozás hatásosságára
vonatkozóan (vö. 4.11. ábra). Ezeket a megoldásokat a szakirodalom sorrendfordító kísérleti elrendezésnek
nevezi (pl. Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989).
4.14. ÁBRA ► A-B-A kísérleti elrendezés kitalát adatainak grafikus ábrázolása
A kis N típusú kísérleti metodológia hasonlít a csoportos kontrollfeltételtervhez, de el is tér attól, mert az előbbi
esetben a viselkedés mérése minden feltétel mellett többszörösen történik. Ez az egyedi viselkedésen belüli
ismételt mérés alapozza meg az eredmények megbízhatóságát. A belső érvényességet a kísérleti helyzet erős
kontrollja hivatott biztosítani, de az alanyi változók ellenőrzése és a sorozathatás gondot jelenthetnek. Az
eredmények általánosíthatóságának becslésére a viselkedési mintázatok egyedek közötti összehasonlítása ad
módot. Ha a kísérleti beavatkozás hatása más egyedeken eltérő, akkor azt az alanyi változót kell azonosítani,
amelyik a beavatkozás hatásával interakcióba lépett. Ilyen módon kideríthető, hogy egy-egy beavatkozás vagy
terápia hatása egyed- vagy csoportspecifi- kus-e, (azaz csak bizonyos kategóriájú egyedek esetében hatékony).
Ugyanakkor az erősen kontrollált kísérleti helyzet rontja a kis N típusú kísérletek ökológiai validitását.
141
MÓDSZEREK
A kis N típusú kísérletezés legnagyobb módszertani értékét az adja, hogy lehetővé teszi specifikus viselkedések
egyedi mintázatainak hosszabb időintervallumon (heteken, hónapokon) keresztül történő intenzív
tanulmányozását. Ez a stratégia egyfajta mikroszkópként működik, amelyik a megfigyelt viselkedés finomabb
szintű elemzését teszi lehetővé, mint a csoportmódszer; alkalmazhatósági köre azonban viszonylag korlátozott.
Az alacsony részvételszámú kísérletezés metodológiája sokat fejlődött a behaviorista irányzat keretei között, de
a behavio- rizmustól függetlenül is több területen bizonyította életképességét. Ma is alkalmazott kutatási
stratégia elsősorban az olyan klinikai vagy pedagógiai alkalmazású kutatási területeken, ahol a viselkedés
megváltoztatása, illetve valamilyen terápiás hatás eredményességének megállapítása a cél (Breakwell,
Hammond és Fife- Schaw, 2000).
3.8.4. 4.8.4. A fenomenológiai kísérletezés hagyománya

A kísérletezés metodológiájában sajátos vonalat képvisel az a hagyomány, amelyet fenomenológiai
kísérletezésnek lehet nevezni (Thines, 1991). Mint korábban említettük (vö. 2.5.1. pont), Franz Brentano az
„intrapszichikus” elemek int- rospektív azonosításának programjával szemben alternatív metodológiai tradíciót
indított el a kísérletezésben, amelynek középpontjában az egységes, jelentésteli észlelési élményekről való
beszámoló állt. Ezt a megközelítést legismertebb módon a Gestalt-lélektan képviselte a későbbiek során, de a
fenomenológiai kísérletezés hagyománya felbukkant később például a belga Albert Michotte és a svéd Gunnar
Johansson munkájában.
A fenomenológiai kísérletezés lényegét jól érzékelteti a Gestalt-triumvirátus legidősebb tagjának,

Wertheimernek (1880-1943) klasszikus kísérlete a phi-jelen- ségről. Mint ismeretes, Wertheimer a látszólagos
(sztroboszkópikus) mozgást nevezte el phi-jelenségnek. Egy tipikus kísérleti helyzetben a vizsgálati személy
sötét helységben ül és tachisztoszkóppal kivetített ingereket néz. A látvány két fénycsík egymást követő
felvillanásaiból áll, az egyiket egy vízszintes résen át vetítik, a másikat egy azzal meghatározott szöget bezáró
résen át (vö. 4.15. ábra). A bemutatások során variálják a két fénycsík felvillanása között eltelt időt. A kísérleti
személy feladata az, hogy elmondja, mit lát. Ha a két felvillanás között kevesebb mint 50 ms telik el, akkor a
kísérleti személyek egyöntetűen arról számolnak be, hogy a két csík egyszerre villant fel; ha az idő túl hosszú
(több mint 60 ms), akkor két állandó csíkot látnak; ha viszont a két fénycsík felvillanását 50-60 ms választja el
egymástól, akkor azt látni, hogy a felső csík jobbra és balra is lefelé fordul, ugyanabban az időben (Thorne és
Henley, 2000, 405). A jelenséget több variációban is vizsgálták, a különböző feltételek variálása mellett.
4.15. ÁBRA ► A phi-jelenség előidézésére alkalmazott inger (Forrás: Thorne és Henley, 2000, 405)
Wertheimer kísérleteiben a vizsgálati személy szerepét leginkább két fiatalabb kolléga, Kurt Koffka és
Wolfgang Köhler töltötte be, akikkel később együtt dolgozták ki az alaklélektan elméletét. Az ilyen jellegű
kísérletben egyébként nincs különösebb jelentősége annak, hogy kik és hányan vesznek részt; a vizsgálati
személy a hétköznapi „naiv” módon észlelő ember. A kísérlet nem hipotézist kíván alátámasztani, hanem inkább
egy elméleti jelentőséggel bíró jelenséget és tételt demonstrál, amely a fenti esetben az, hogy a percepció nem
redukálható érzékleti ingerekre. A kísérlet nem a válaszokban mutatkozó különbségeket keresi, hanem éppen az
egyöntetűséget, pontosabban azt, hogy mely pontosan meghatározott és gondosan kontrollált feltételek mellett
számolnak be bizonyos egyöntetű észleletekről az emberek.
A fenomenológiai kísérletezés műfajában később Albert Michotte (1881-1965) végzett érdekes munkát az 1930-
1940-es években, elsősorban az okság észlelésével kapcsolatosan. Az okságészlelésen keresztül Michotte a
hétköznapi jelentésteli észlelést kívánta kísérleti eszközökkel vizsgálni, bizonyítva Wundttal szemben, hogy ez
lehetséges vállalkozás. Kísérleteiben az észlelők egy vászonra vetítve geometrikus figurák (körök, négyzetek)
mozgását látták (Michotte egy külön mechanikus berendezést fejlesztett ki arra, hogy megjelenítse és
ellenőrizhető módon variálja a figurák mozgásának sebességét, irányát és egyéb paramétereit). A kísérleti
személy egyszerű események variációit láthatta: pl. egy négyzet balról indulva a jobb oldalon lévő négyzethez
ér és megáll, miközben a jobb négyzet elindul; ugyanez történik, de késleltetve indul el a jobb oldali négyzet; az
érintkezéstől kezdve a két négyzet együtt halad tovább stb. Az ilyen kísérletekben az emberek meghatározott
precíz feltételek mellett egyöntetűen bizonyos antropomorf oksági viszonyok észleléséről számolnak be: pl. a
baloldali négyzet elindítja a másikat (A esemény), magával ragadja a másikat (B esemény; vö. 4.16. ábra) E
142
MÓDSZEREK
munka alapján Michotte azt az elméleti konklúziót vonta le, hogy az okság direkten észlelhető, a jelentés
inherens része az észlelésnek (Costall, 1991, 10)
4.16. ABRA ► Példa tipikus ingerkonstellációra Michotte kísérleteiből (Forrás: Costall, 1991, 69)
A fenomenológiai kísérletezés metodológiájába újabb elméleti-módszertani tartalmat hozott a biológiai mozgás

észlelésének kutatása kapcsán a svéd Gunnar Jo- hansson, akinek ún. fény-pont paradigmájáról már említést
tettünk az ökológiai érvényesség kapcsán (vö. 4.5.3. pont). Felidézhetjük, hogy Johansson testresimuló, fekete
dresszbe öltöztette kísérleti asszisztensét, akinek testére a főbb ízületi pontoknál kis fénypontokat erősítettek. Az
asszisztens különböző természetes mozgásokat hajtott végre (emelés, futás, tánc stb.) egy teljesen elsötétített
teremben, és a látványt filmre vették. A kérdés az volt, hogy az emberek észlelik-e a mozgásfajtákat a mozgó
fénypontok mintázata alapján (meg tudják-e mondani, hogy az ember jár, lehajol, táncol stb.). Sverker Runeson,
aki az 1950-es években az uppsalai egyetemen Johanssonnal együtt dolgozott ezeken a kísérleteken, a következő
módon emlékszik vissza:
„Az egyetem nagy aulájában készítettük a felvételeket, késó' este, hogy sötét legyen. Két verzióban csináltuk a
felvételt: egyet csak a fénypontokkal, azután ugyanazt a mozgást felvéve teljes megvilágításban. Erre szükség
lehet, gondoltuk, abban az esetben, ha mégsem lenne teljesen egyértelmű az észleló számára a fénypontok
alapján, hogy mit is lát. A megvilágításban készült felvételre azonban nem volt szükség, mert a fénypontok
alapján tökéletesen felismerhetó volt, hogy milyen mozgás zajlik. Negyed másodpercig sem kellett nézni, hogy
valaki pontosan megnevezze a mozgást” (Szokolszky, 2001, S. Runesonnal készített publikálatlan interjú).
4.17. ABRA ► Johansson kutatásának illusztrációja (Forrás: Michaels és Carello, 1981, 20)
3.8.5. 4.8.5. Protokollanalízis

A kísérletezésnek sajátos formája az ún. protokollanalízis, amelynek lényege a gondolkodás folyamat közben
történő vizsgálata. A kísérleti helyzetben egy személy vesz részt, aki tipikusan valamilyen problémamegoldásra
irányuló feladatot kap, és azt az utasítást, hogy miközben gondolkodik a feladat megoldásán, hangosan mondja
ki gondolatait. Ezt a verbális beszámolót magnóra veszik, jegyzőkönyvformában átírják, és elemzik a
gondolkodási folyamat stratégiáinak, jellemzőinek megértése céljából. Ez az eljárás elsősorban Allan Newell,
Herbert Simon és K. Anders Ericsson munkája nyomán terjedt el.
A pszichológiai kísérletezés kezdetekor, láthattuk, nagy jelentősége volt a kísérleti személy szubjektív
beszámolójának (vö. 4.5.1. pont). Az introspekció metodológiája azon a megfontoláson nyugodott, hogy az
ember saját észleleteihez, gondolataihoz privilegizált módon tud hozzáférni, és a kísérleti helyzetben legjobb
tudása szerint, őszintén, megbízhatóan számol be ezekről. Ezek a feltevések nem egészen váltak be, és az
143
MÓDSZEREK
erősödő behaviorizmus végképp elutasította a verbális beszámoló legitim adatforrásként való használatát. A
kognitív pszichológia bizonyos mértékig „rehabilitálta” az introspekciót, és kialakult az a nézet, hogy a
viszonylag lassú mentális folyamatok (mint amilyen például a problémamegoldás) vizsgálatában hasznos
szerepe lehet a verbális beszámolóknak. Mindamellett az introspektív eljárások értéke vitás kérdés maradt
(Eysenck és Keane, 1997, 47; Nisbett és Wilson, 1977). A vitában az az – eredetileg Lashley nevéhez fűződő –
álláspont is képviseletet kapott, mely szerint az introspektív adatok alacsony megbízhatóságuk és érvényességük
miatt „lágy” adatnak tekinthetőek, és ezért csak explorációs célra alkalmazhatóak. Ericsson és Simon (1993, 4)
rámutatnak, hogy amíg a technikai fejlődés nem tette lehetővé a beszámolók magnetofonon történő rögzítését,
addig a kutatók valóban szelektíven, átfogalmazva, a „lényeget kiemelve” jegyzetelték a vizsgálati személyek
szavait. A magnetofonos rögzítés azonban alapvető változást hozott az objektivitás és a megbízhatóság
tekintetében. Ugyancsak pozitív változás, hogy míg korábban a kutatás hátterében álló elméletek csak nagyon
általános szintűek voltak, addig az információfeldolgozás metaelméletének keretében kidolgozott elméleti
modellek explicitté tették az előfeltevéseket és pontosan kiértékelhetővé az adatokat.
A kognitív folyamatokat tükröző verbális beszámoló lehet egyidejű vagy utólagos; az előbbi a gondolkodási
folyamattal párhuzamos verbalizációt kíván, az utóbbi a feladatmegoldást követő verbalizációt. A „hangosan
gondolkodás” metodikáját Ericsson és Simon először 1980-ban javasolták, és az azóta eltelt időben különféle
kognitív feladatokkal kapcsolatban alkalmazták ezt az eljárást. (Részletesen lásd Ericsson és Simon, 1993.)
3.8.6. 4.8.6. Szimulációs kísérlet, számítógépes modellezés

A szimuláció mint kísérleti eljárás arra épül, hogy a valóságos helyzetet egy analógiára építve, ellenőrzött
körülmények között hozzuk létre. Ez az eljárás alkalmazható például olyan természetesen előforduló
viselkedések vizsgálatára, amelyeket a maguk valóságos formájában laboratóriumban előidézni lehetetlen. Ilyen
például az irracionális tömegviselkedés (ismerteti Bordens és Abbott, 1988, 517). Időről időre előfordulnak
olyan esetek, mint amilyen például az 1903-as chicagói tragédia volt: az Irokéz Színházban tűz ütött ki, és közel
hatszázan meghaltak. Túlélők beszámolói rámutattak, hogy a legveszélyesebb nem a tűz vagy a füst volt, hanem
a szűk kivezető folyosók, ahol az emberek szó szerint agyontiporták egymást. 1979-ben Cincinnatiben viszont a
The Who együttes koncertjét megelőzően zajlott le hasonló tömegjelenet: ahogyan közeledett az idő a kapuk
megnyitására, a tömeg elkezdett nyomulni, és az elöl állókat agyonnyomták. Az első típusú esetet lehet azzal
magyarázni, hogy az emberek saját túlélésükért harcoltak. A második típusú eset azonban arra mutat, hogy a
„túlélési motiváció” nem elég általános magyarázat: az emberek azért nyomakodtak, hogy az elsők között
bejutva jó helyük legyen. Az 1940-es években megfogalmazódott az a (behaviorista) hipotézis, mely szerint az
irracionális tömegviselkedést az elérhető pozitív megerősítések szűkössége váltja ki. (Pozitív megerősítés az
életben maradás és az elsők között való bejutás is.)
4.18. ÁBRA ► Mintz (1951) kíséreténe illusztrációja (Forrás: Bordens és Abbott, 1988, 17)
Mintz 1951-ben szimulációs kísérletet dolgozott ki a fenti hipotézis ellenőrzésére. A kísérleti helyzetben a két
kísérleti személy egy-egy zsinórt tartott a kezében. A zsinórokon két vékony, hosszúkás kúp lógott egy nagy
méretű, szűk nyakú üvegbe. A kísérleti személyek azt a feladatot kapták, hogy szárazon húzzák ki a kúpokat az
üvegből, miközben az üvegben a vízszintet fokozatosan növelték; az üveg nyakán egyszerre csak egy kúp fért ki
(lásd a 4.18. ábrát). Az emberek viselkedését többféle feltétel mellett vizsgálták. Az egyik feltételben a
résztvevőknek azt mondták, hogy a kooperatív viselkedést vizsgálják, egy másik feltételben azt mondták, hogy
az kap jutalmat, aki elsőként kihúzza a kúpot, egy további feltételben ugyancsak versenyhelyzetet hoztak létre,
de külsődleges jutalom nélkül. A középső feltétel testesítette meg a szűkösen elérhető megerősítést olyan
helyzetben, amelyben a megrerősítés csak a másik kárára valósulhatott meg. A hipotézis az volt, hogy az
144
MÓDSZEREK
emberek abban a helyzetben fogják legkevésbé sikeresen teljesíteni a feladatot, amikor jutalomért versengenek.
A vizsgálat eredménye) igazolta ezt az elvárást. Ez a példa illusztrálja a szimulációs helyzet korlátait is; az
analógia, amin a szimulá-ció nyugszik gyakran nagyonés ez megkérdőjelezi a vizsgálat külső érvényességét.
(Gondoljuk csakvégig, hogy mennyiben ad Mintz vizsgálata alapot a valódi tömegviselkedésre vonatkozó
következtetésekre!)
A szimulációs kísérlet sajátos változata alakult ki a 20. század közepétől kezdődően, a kognitív fordulat
következtében. Az analógia az emberi gondolkodás és a számítógépes programok műveletei között bontakozott
ki (vö. Pléh, 1990, 1998). Az emberek közreműködésével történő kísérletek mellett első számú „kísérleti
személlyé” lépett elő a számítógép. A számítógépes programok ugyanis alkalmasak arra, hogy a legkülönfélébb
területeken szimulálják az emberi gondolkodást, így a feladathelyzetekben a program működésén keresztül
elméleti modelleket lehet tesztelni. A kognitív folyamatok számítógépes modellezésének legnagyobb előnye az,
hogy a programírás során explicitté kell tenni a teoretikus elképzelés minden elemét. A komputeres szimuláció
pontos elméletalkotásra ösztönöz, és predikciók ellenőrzését is lehetővé teszi, mindemellett a kognitív feladat
elvégzésére alkalmas modell műveletei teljes mértékben átláthatóak. A számítógépes modellezés alapvető
szerepet játszott a kognitív pszichológia fejlődésében, ezen belül is a konnekcionizmus térhódításában (lásd
Pléh, szerk., 1997, vagy a sémafogalom vonatkozásában: Szokolszky, 1998). A sikeres szimuláció nem jelenti
feltétlenül azt, hogy az emberek fejében ugyanilyen megoldások működnének. Mindamellett egy egzaktan
ellenőrizhető, lehetséges megoldást képvisel, amely alapot nyújthat a további elméletképzéshez (vö. Krajcsi,
2001).
3.9. 4.9. KVÁZIKÍSÉRLETEK

3.9.1. 4.9.1. A kvázikísérletek és terepkísérletek jellemzői
• Egy kutatás azt vizsgálja, hogy milyen körülmények között hajlandók az emberek egy bajba jutott idegennek
segíteni (Piliavin és Piliavin, 1972, idézi Bordens és Abbott, 1988, 70). Ennek érdekében egy beavatott
személy ájulást színlel a metrón. Az egyik feltételben „vérezni” kezd (szétharap egy piros folyadékot
tartalmazó kapszulát), a másik feltételben nem „vérzik”. Egy másik beavatott személy ezalatt az eleséstől az
első segítő gesztus megjelenéséig tartó időt méri. (Gyorsabban érkezett a segítség, ha nem volt vérzés.)
• Az egészségügyi kormányzat fel akar lépni annak érdekében, hogy visszaszorítsa a fiatalkorúak kábítószer-
használatát. Komplex programot indítanak három, a részvételre önként jelentkező fővárosi általános
iskolában, ahol egy tanéven keresztül rendőrök, pszichológusok és volt kábítószer-élvezők tartanak
foglalkozásokat. A program megkezdése előtt név nélküli felmérést végeznek a részt vevő iskolákban a
fiatalok kábítószer-fogyasztása, illetve a fogyasztással kapcsolatos attitűdjeik felmérésére, és a felmérést
megismétlik a programot követő tanévben. A két időpontban végzett felmérést egyidejűleg elvégzik három
olyan iskolában is, amelyek nem vesznek részt a programban. A programot követő felmérés szerint a
programban részt vevő iskolák tanulói között csökkent a kábítószer-fogyasztás, míg a többi iskola tanulói
között nem. A kormányzat ennek alapján kiterjeszti a programot az egész fővárosra.
• Egy nagyvárosi iskolai körzet iskoláiban bevezetnek egy családi életre nevelési programot abban a
reményben, hogy vissza tudják szorítani a tinédzser korú terhességek számát (Wood példája, 1981, 156). Az
egy tanévig tartó programot
1. ben vezetik be, és 1982-ben a terhességek visszaesését regisztrálhatják. A kutatók a program bevezetését
megelőző évben és a programot követő évben is regisztrálják a tinédzser korú terhességek számát. A három
évet átfogó eredmények azt mutatják, hogy 1980-ban a terhességek száma folyamatosan emelkedett, 1981-
ben stagnált, 1982-ben pedig csökkent.
• Egy vizsgálat arra irányul, hogy felderítse: hatékonyabb-e egy gyárban a munka jutalmazása, ha a munkások
maguk is részt vesznek a jutalmazási rendszer kidolgozásában (ismerteti Christensen, 1997, 360). Az üzemi
csoportok közül hármat kiválasztanak, ahol a munkások az üzemvezetéssel együtt kidolgoznak egy
jutalmazási tervet a hiányzások csökkentésére. A hiányzásokra vonatkozó adatokat a program bevezetése után
16 hétig követik és összevetik a programot megelőző 16 hét adataival. A három csoport eredményeit
összehasonlítják egy olyan csoport eredményeivel is, akiknél a jutalmazó programot egyoldalúan az
üzemvezetés dolgozta ki, és egy olyan csoport eredményeivel, ahol nem vezettek be jutalmazást.
A fenti vizsgálatok közös vonása, hogy nem szisztematikus eljárással összeállított csoportokat alkalmaznak. A
szakirodalom az ilyen vizsgálatokat kvázikísérletnek nevezi (Cook és Campbell, 1979). Nem egészen igazi
kísérletek ezek, mert természetes módon kialakult csoportokat vizsgálnak, és így nem lehet teljes kontrollt
145
MÓDSZEREK
gyakorolni a kísérleti személyek kiválasztása és csoportba sorolása felett. Természetes csoportok lehetnek
például iskolai osztályok, iskolák összes tanulóikkal együtt vagy egyes kórházi osztályok betegcsoportjai, de
lehetnek ad hoc csoportok is, mint amilyen például az éppen egy helyszínen tartózkodó (vagy utazó, várakozó
stb.) emberek csoportja. Ugyanakkor ezek a vizsgálatok is eleget tesznek a kísérleti módszer kritériumainak
annyiban, hogy van kísérleti beavatkozás (független változó), amely legalább két vagy több szinten van jelen, és
amelynek hatása valamilyen függő változón mérhető. A kísérleti módszer szigorúan vett ideálja random
besoroláson alapuló ekvivalens csoportokat követel, amelyek csak a kísérleti beavatkozás tekintetében
különböznek. Túlzó megkötés lenne azonban, ha lemondanánk a kísérleti módszerről csak azért, mert nem
érvényesíthető a random besorolás. Sok olyan kutatási kérdés képzelhető el, mint ahogyan a fenti példák is
mutatják, amelyek igénylik és lehetővé is teszik a kísérleti módszer alkalmazását, bár nem biztosítják a kísérleti
személyek random besorolását. Különösen fontos lehet az ilyen eljárás a társadalmi léptékű programok (például
hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatása, egészségügyi modellek) kipróbálása szempontjából.
A kvázikísérletek nagy része alkalmazott jellegű kutatás, amely természetes környezetben zajlik. Terepkísérlet
az, amelyik egy jelenséget természetes előfordulási körülményei között vizsgálja kísérleti eszközökkel. Az,
hogy egy terepkísérlet „igazi” vagy „kvázi”-kísérlet, attól függ, hogy a csoportba sorolás ellenőrzött módon
történt-e. A kvázikísérletek általában terepkísérletek, de nem minden terepkísérlet kvázikísérlet. Mivel a
kvázikísérletekben nem valósul meg az ellenőrzött csoportba sorolás, az alanyi változók ellenőrzésére csekély
lehetőség van. Ráadásul a terepkörülmények között az egyéb külső változók azonos szinten tartása is nehezen
megoldható feladat. Ezért a terepen végzett kvázikísérleteknek általában magas az ökológiai érvényessége, de
problematikus lehet a belső érvényessége. Ezekben a kutatásokban is lehetséges lépéseket tenni abban az
irányban, hogy csökkentsük a zavaró változók hatását, de tisztában kell lennünk azzal, hogy elvileg mindig
lehetséges a zavaró változók hatásából adódó alternatív magyarázatot állítani.
Első bevezető példánkban, amely azt vizsgálta, hogy hajlamosabbak-e az emberek egy vérző idegennek segíteni,
mint annak, aki nem vérzik, lehet, hogy valóban a független változó hatása érvényesült (a rosszullét látható
súlyossága), de az is lehet, hogy abban a helyzetben, amikor a vérzést színlelték, a metrókocsi éppen zsúfoltabb
volt és az a jelenség érvényesült, amelyet a szociálpszichológia „felelősségdiffúzióként” nevez meg: sok
szemtanú társ jelenlétében kisebb az egyén segítési hajlandósága, mint kevés jelenlétében. A független változó
hatásának oksági értelmezése sok esetben mégsem kizárt, ha 1. a kutatók ellenőrzésük alatt tartják azt, amit
lehet, 2. ha az eredmény megismételhető, és 3. összességében a javasolt magyarázat valószínűnek, az alternatív
magyarázatok viszont valószínűtlennek tűnnek. Ha a kísérletezők például ügyelnek arra, hogy körülbelül azonos
szintű legyen a zsúfoltság, és az eredmény így is megismételhető, akkor megnő a független változó oksági
értelmezésének valószínűsége. A kvázikísérletek metodológiájában mérföldkőnek számít Cook és Campbell
(1979) munkája. A következőkben ennek a könyvnek az alapján foglalkozunk röviden a kvázikísérletezés két
alapfajtájával.
3.9.2. 4.9.2.„Nem egyenlő kontrollcsoport" terv
2.20. táblázat -
Kísérleti csoport: előteszt – KÍSÉRLETI – utóteszt

BEAVATKOZÁS
Kontrollcsoport: előteszt – – utóteszt
A „nem egyenlő kontrollcsoport” terv legegyszerűbb esetében az egyik természetes csoport részesül valamely
kísérleti feltételben (kísérleti csoport), a másik természetes csoport pedig nem (kontrollcsoport). A kísérleti
beavatkozást elő-, illetve utóteszt követi, amelyet a kontrollcsoportban is elvégeznek. Ilyen az a bevezető
példánk, amelyben a kábítószer fogyasztásának csökkentésére bevezetett program hatékonyságát mérték. Erősen
valószínűsíthető, hogy a csoportok több változó tekintetében is eltérő átlagértékeket mutatnak a kísérleti
beavatkozás előtt. Tételezzük fel, hogy két természetes csoportot előtesztelünk az általunk kritikusnak tartott
változó vonatkozásában, és csupán minimális eltérést találunk a csoportátlagokban. Mégsem állíthatjuk, hogy a
két csoport egyenlő, mert a nem tesztelt változók vonatkozásában jelentős különbségeket mutathatnak a
csoportok és ezek a különbségek befolyásolhatják a kísérleti eredményeket. Azzal is számolni kell, hogy az
egyes alanyi változók értékei tipikusan maguk után vonják más alanyi változók értékeit is, mivel az egyéni
tulajdonságok rendszerszerűen összefüggenek. Aki például idegrendszeri sérülést szenved, annak megváltozhat
a motivációja, az énképe, a figyelmi teljesítménye. Ugyanígy számos egyéni tulajdonság és jellemző korrelálhat
146
MÓDSZEREK
olyan más alanyi változókkal, mint a jövedelmi szint, a kor, a nem és így tovább. Ha tehát ellenőrzés nélkül
marad egy alanyi változó, akkor valójában változók egész sora marad kontrollálatlanul.
A nem egyenlő csoportok által felvetett problémákkal már foglalkoztunk azoknak a kezdetleges kísérleti
elrendezéseknek a kapcsán, amelyek a kontroll hiánya miatt erősen kritizálhatóak voltak (vö. 4.4.2. pont). A
nem egyenlő kontrollcsoport annyiban különbözik az ott tárgyalt kontrollhibás megoldások harmadik esetétől,
hogy nemcsak utó-, hanem előtesztelést is alkalmaz. így, ha nem is tételezhető a két csoport egyenlősége, a
relatív változásokat le lehet mérni teljesítményükben. Ugyanakkor minél hosszabb idő telik el az elő- és az
utóteszt között, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a külső változók nemkívánatosan, esetleg a két csoportra
differenciálisan ható módon befolyásolják az eredményeket. A belső érvényességet tovább kell erősíteni a
kontroll- és a kísérleti csoport véletlen alapon történő kijelölésével, és a potenciális zavaró változók
semlegesítésével (egyforma bánásmódban, azonos környezeti feltételek).
3.9.3. 4.9.3. A „megszakított sorozat" terv

A. Egycsoportos „megszakított sorozat” terv:
teszt1 – teszt2 – teszt3 – KÍSÉRLETI BEAVATKOZÁS – teszt4 – teszt5 – teszt6
A. Kétcsoportos „megszakított sorozat” terv:
CS1: teszt1 – teszt2 – teszt3 – KÍSÉRLETI BEAVATKOZÁS – teszt4 – teszt5 – teszt6
CS2: teszt1 – teszt2 – teszt3 – teszt4 – teszt5 –-teszt6
A legegyszerűbb „megszakított sorozat” terv típusú kísérletben egyetlen kísérleti csoportunk van, amelyet
többször tesztelünk a beavatkozás előtt is és után is. Az elrendezés egy további változatában az érvényesség
fokozható kontrollcsoport alkalmazásával; ebben az esetben a függő változó alakulását hosszabb
időintervallumon keresztül követjük mind a kísérleti, mind pedig a kontrollcsoportban. Az ismételt tesztelésnek
az az értelme, hogy a természetesen bekövetkező változások tendenciájába beágyazva értékelhessük a kísérleti
beavatkozás eredményességét. Ha a kísérleti beavatkozás előtt és után nem csak egy, hanem több mérést
végzünk, akkor megalapozottabban tudunk következtetni a független változó hatására. Ezt illusztrálja az említett
harmadik példánk, amely a tinédzser korú terhességek visszaszorításáról szólt. Ha a kutatók csak egy mérés
alapján regisztrálnák, hogy a terhességek száma csökkent a programot követően, akkor kétséges konklúzió lenne
azt állítani, hogy a visszaesés a programnak tulajdonítható. Ugyanis egyéb tényezőknek is köszönhető lehet ez a
változás: például annak, hogy csökkent a tinédzser korú népesség vagy a programtól független intézkedések
hatására elérhetőbbé váltak a fogamzásgátló szerek. Ha a függő változót adó jelenséget hosszabb tendenciába
ágyazottan követjük, akkor jobb eséllyel kiderülhet, hogy mi áll a csökkenés mögött. Alapjában ugyanaz a
logika ez, mint amit a kis N típusú A-B elrendezésben láttunk (a „megszakított sorozat” terv azonban csoport
fókuszú, kevesebb mérést végez és tipikusan terepjellege folytán alacsonyabb szintű kontrollt gyakorol a
változókon).
A terhességmegelőző program feltételezett eredményei a következő változatokat mutathatják (vö. 4.19 .ábra).
Az a) grafikon a program eredménytelenségét mutatja, hiszen már a beavatkozást megelőzően csökkenő
tendenciát mutatott a terhességek száma. A b) grafikon ugyancsak eredménytelenséget mutat, hiszen 1981
valamilyen oknál fogva (melegebb éjszakák vagy több villanykimaradás) szokatlanul kiemelkedő év volt a
terhességek számát illetően. Lehetséges tehát hogy 1982-ben csak a régi szint állt vissza, ez a jelenség az átlag
irányába való regresszió.
147
MÓDSZEREK
4.19. ÁBRA Egy „megszakított sorozat” típusú kvázikísérlet lehetséges eredményei
A c) grafikon arra utal, hogy a program rövid távú hatással lehetett a terhességek alakulására, a d) grafikon
pedig arra, hogy a program hosszú távú hatással lehetett a terhességek alakulására, mindamellett továbbra sem
lehetünk egészen bizonyosak az oksági összefüggésben.
A „megszakított sorozat” terv esetén a „beavatkozás” lehet egy, a kutatók hatókörén kívül álló természetes
esemény is, például egy természeti katasztrófa. Kutatók vizsgálhatják például egy földrengés hatását a lakosság
egymással való összefogásának alakulására. Ebben az esetben „megszakított sorozat” tervet csak akkor lehet
érvényesíteni, ha a katasztrófát megelőző időszakról is rendelkezésre állnak a függő változóra vonatkozó
megbízható adatok. Nem szabad elfelejteni, hogy a „megszakított sorozat” terv esetében is – miként általában a
kvázikísérletek esetében – rendkívül fontos az óvatos értelmezés, ezen túlmenően pedig más vizsgálati
módszerek kiegészítő alkalmazása.
3.10. 4.10. A kísérleti stratégia értékelése

A bevezető fejezetekben érintettük a kísérleti stratégia és módszer különleges szerepét a pszichológia mint
tudomány létrejöttében és fejlődésében. A kísérleti módszert belehelyeztük a hermeneutikai versus
természettudományos megismerésfilozófia tágabb összefüggésrendszerébe, és érintettük azokat a kritikákat,
amelyek a kísérletezőket érték, illetve amelyekkel a kísérletezők éltek másokkal szemben. A kísérleti módszer
részletes áttekintésének lezárásaként ismét felvethetjük a kísérleti stratégia értékelésének kérdését.
A kísérleti módszert a pszichológia a természettudományokból vette át és adaptálta. A pszichológia domináns

vonulatai a kezdetektől fogva erősen aspiráltak a természettudományos státusra, az emberi elme és viselkedés
azonban olyan tárgy volt, amelyhez nehezebben idomult „a tudományos módszer”. A pszichológiában ezért
megkülönböztetett figyelmet szenteltek a kísérleti módszer alkalmazásának. Ennek köszönhetően gazdag,
változatos és kifinomult metodika, illetve metodológia alakult ki a kísérletezésben. A kísérleti stratégiának
alapvetően két iránya érvényesült az idők folyamán: az induktív indíttatású kísérletezés, amelyik a változók
közötti viszonyok aprólékos felderítésére vállalkozik és – nagyobb mértékben – a deduktív indíttatású
kísérletezés, amelyik fő feladatának az elmélet-, illetve hipotézistesztelést tekinti. Ennek legerősebb formája az,
ha ugyanazon kísérlet keretében történik különböző elméletek alapján felállított hipotézisek ütköztetése.
A kísérleti módszer legnagyobb vonzását metodológiai-metodikai megalapozottsága adja, és mindenekelőtt az

az erő, amellyel a kísérlet a konklúzióhoz vezet. A magas fokú kontroll miatt a kísérletezés teszi leginkább
lehetővé az egyértelmű következtetést egy változó másik változóra gyakorolt hatására nézve. Ahogyan a
korábban idézett Prigogine és Stengers fogalmazott (vö. 2.2.2. pont): a kísérlet olyan párbeszéd a természettel,
amelyben egyértelmű válaszokat csikarunk ki. A módszer biztosítékot nyújt arra nézve, hogy a természet, még
ha arra kényszerítjük is, hogy az általunk felállított elmélet nyelvén szólaljon meg, ne azt mondja, amit hallani
szeretnénk. A jól elvégzett kísérlet erős bizonyítékot tud szolgáltatni egy elméleti feltevés mellett, de
önmagában sem bizonyítani, sem cáfolni nem tud egy elméletet. Az irányadó kísérletek nyomán kibontakozó
kutatási programok viszont, a kísérletek tömegét produkálva, meggyőzően tudnak alátámasztani elméleteket és
elméleti konstruktumokat.
A kísérleti módszer rendkívül sokféle kérdés megválaszolására alkalmas, ugyanakkor nem vethető be
korlátlanul, és nem mindig tölti be a hozzá fűzött reményeket. A kísérlet a pszichológiai kutatásban elsősorban a
következő típusú kérdésfelvetés esetén alkalmazható: elméletileg megalapozott hipotézist tesztel; univerzális
emberi jellemzőre irányul; korlátozott számú változót vizsgál; a változók jól izolálhatóak, ellenőrizhetőek és
manipulálhatóak; a változók között egyirányú oksági kapcsolat feltételezhető; és nem igényel kiterjedt
mintavételt.
A kísérlet legfőbb előnyei közé tartozik a közvetlen okságra következtetés lehetősége, az erőteljes konklúzió, és
a viszonylag alacsony mintaszám. Ami az egyik oldalról előny, az a másik oldalról viszont hátrányt is jelenthet:
a változók erőteljes izolációja és kontrollja miatt (ami a belső érvényesség elsődlegességéből fakad) csökkenhet
a külső érvényesség és az általánosíthatóság. A változók megválasztása nagy fokban szelektív – azt lehet
mondani, hogy egy kísérletben viszonylag kevésről tudunk meg valamit, de azt meglehetősen nagy
bizonyossággal. Ugyancsak kétélű dolog a bonyolult statisztikai eljárások alkalmazása. Ezzel kapcsolatban Pléh
Csaba a következőre hívja fel a figyelmet:
„Negyven évvel ezelőtt két csoport statisztikai összehasonlítása is elegendő volt. Ma a többszempontos
varianciaanalízisek és faktoranalízisek már a harmadrendű kutatónak is mindennapi fegyvertárába tartoznak...
Ez nemcsak a személyte- lenedés veszélyével jár, hanem pozitív oldala is sokszor okoz gondokat. A
148
MÓDSZEREK
többszempontos és többváltozós adatfeldolgozás bonyolultabb kísérleteket tesz lehetővé. Ugyanekkor ezzel olyan
hatásokat állítunk előtérbe, melyeknek nincsen közvetlen szemléletes értelmük a kutató számára sem.
Közvetlenül átlátható, szemléletes kérdés az, hogy pl. a szidás javítja-e a teljesítményt. (...) Azt azonban, hogy a
szidás hatása hogyan függ egyszerre a gyerek okosságától, a szülő foglalkozásától s a szidást alkalmazó személy
tekintélyétől és szeretetétől, közvetlenül látni nem lehet” (Pléh, 2000, 550).
Végül hátrányként jelentkezhet az is, hogy a kísérletezés idő- és munkaigényes módszer. (A kísérleti módszer
alkalmazhatóságának körét, előnyeit és hátrányait a 4.7. táblázat foglalja össze.) Mivel a kísérleti módszer
összefonódott a pozitivista tudományfilozófiával, az utóbbival szembeni kritikák egyben a kísérleti módszert is
célpontba vették (vö. 4. Nagyító). Ahogyan konstrukcionista szempontból Gergen fogalmaz: nem a kísérleti
módszerrel van a baj, hanem azokkal a metodológiai előfeltevésekkel, amelyek jegyében tipikusan a kísérleteket
folytatják (Gergen, 1985). A kritikusok szerint az alapvető probléma abból adódik, hogy a pszichológia tárgya,
és maga a kísérleti helyzet is sokban különbözik a természettudományok tárgyától és jellemző kísérleti
helyzetétől. Miközben a különbségeket kevesen vitatják, a kísérletezés gyakorlata mégis sokszor azt az implicit
előfeltevést tükrözi, hogy lényegtelenek a különbségek (Meehl, 1978). A pszichológusok kidolgozták a ráhatás,
az ellenőrzés és a mérés módszereit az emberi viselkedés vonatkozásában, de a siker hatására hajlamossá váltak
elfeledkezni arról, hogy a pszichológiai kísérlet alapvetően más helyzet, mint a természettudományos kísérlet.
2.21. táblázat - 4.7. TÁBLÁZAT ► A kísérleti stratégia alkalmazhatósága, előnyei és

hátrányai
ALKALMAZHATÓSÁG Elsősorban olyan kérdéseknél, amelyek:
- Elméleten nyugvó hipotézist tesztelnek
- Univerzális emberi jellemzőre irányulnak
- Egyirányú oksági magyarázatot kívánnak
- Korlátozott számú változót tartalmaznak
- A változók izolálhatóak, ellenőrizhetőek és

manipulálhatóak
- Nem kívánnak túlzottan kiterjedt mintavételt
ELŐNYÖK - Az okságra következtetés közvetlen lehetősége
- Az erőteljes konklúzió
- Viszonylag alacsony mintaszám elegendő
HÁTRÁNYOK - Változók erőteljes izolációja és kontrollja miatt

csökkenhet a külső érvényesség
- Viszonylag kevés változó vizsgálható egyszerre
- Több változó esetén nehéz értelmezhetőség
- Idő- és munkaigényes módszer
Az inger-válasz sémára épülő kísérletben a kísérleti személy egy külsőleg meghatározott ingert kap, a
kísérletező pedig azt vizsgálja, hogy a mesterségesen korlátozott válaszkészletből a kísérleti személy mit aktivál
erre való reakcióképpen. A kísérletező feltételezi, hogy az inger jelentése mindenkinek ugyanaz, és egybeesik az
ő interpretációjával. Feltételezi továbbá, hogy a független változó mechanikus ok, a függő változó pedig okozat.
Ez a kép azonban elfedi, hogy a pszichológiai kísérletben a résztvevők viselkedése aktív helyzet- és
feladatértelmezés mentén szerveződik, és elkerüli azt a kérdést, hogy a résztvevő személy hogyan értelmezi az
ingert és magát a kísérleti helyzetet és milyen jelentést tulajdonít ezeknek a tényezőknek. A pszichológiai
kísérlet egy strukturált szociális helyzet, kimondott és kimondatlan játékszabályokkal, amelyben lényeges
szerepet tölt be a kísérletvezető tekintélyi pozíciója (Danziger, 1990, 1997).
149
MÓDSZEREK
Claxton (1980; idézi Eysenck és Keane, 1997, 521) arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a hétköznapi életben a
kognitív folyamatok mindig jelentésteli, természetes kontextusba ágyazódnak, addig a laboratóriumban
öncélúan hívjuk elő ezeket. Idetartozik az, amit Reitman (1970) a „lekapcsolás” problémájának nevez: a
laboratóriumi kísérlet a vizsgált rendszereket és folyamatokat a többi természetes folyamattól elszakítva
vizsgálja, a kognitív folyamatokat például érzelmi és motivációs bázis nélkül. Ebből következik az a paradox
helyzet, hogy „minél sikeresebben tudjuk a kognitív rendszer valamely részét izoláltan vizsgálni, annál
kevesebbet mondanak adataink a megismerésről, ahogyan az a mindennapi életben működik” (idézi Eysenck és
Keane, 1997, 521).
A kísérleti módszer körüli nézeteltérések nem a tényszerűen eldönthető viták körébe tartoznak. Akárhogyan is
foglalunk állást, nyereségként könyvelhető el, hogy a kritikák növelték az előfeltevésekkel és a problémákkal
szembeni érzékenységet, és ezáltal hozzájárultak a kísérleti módszer fejlődéséhez. Összességében elmondható: a
jól végzett kísérleti munka felel meg legnagyobb mértékben a tudományosság tradicionális ideáljának. A
kísérletezés hagyományosan a pozitivista kutatásfilozófia előfeltevésein nyugszik, azonban ez nem feltétlenül
van így. A természettudományok legújabb fejlődését elemző Prigogine és Stengers (1986) arra is
figyelmeztettek, hogy a kísérletes párbeszédben a valóság csak arra a kérdésre válaszol, amit felteszünk neki. Ha
kérdéseink egyszerű, mechanikus viszonyokat és leegyszerűsítő magyarázatokat feltételeznek, akkor ennek
megfelelő válaszokat kapunk. Ha összetett, komplex kérdéseket teszünk fel, akkor a bonyolultságra is
rávilágíthatunk a kísérleti módszer segítségével. Minél mélyebben értjük természeti és társadalmi világunkat,
annál inkább kiderül, hogy az egyszerű ok-okozati viszony csak korlátozottan érvényes. Gyakran kiderül, hogy
míg korábban egy jelenség mögött egyetlen meghatározó okot feltételeztek, a jelenség valójában bonyolult, és
az oksági viszonyok kölcsönös függőségek rendszerében érvényesül. A megoldás nem a kísérleti módszer
feladásában rejlik, hanem abban, hogy a probléma komplexitásának megfelelő kísérleti eljárást megtaláljuk,
ötvözve a kísérletet más metodikai eljárásokkal.
A társadalomban élő ember világa és viselkedése bonyolultságánál fogva sok olyan kérdést felvet, amely nem
vagy legalábbis nem a legjobb módon vizsgálható a kísérleti módszerrel. Még ha a tudományos megismerés
királyi útjának is tekintjük a kísérletezést, a táj akkor is gazdag, és mint korábban hangsúlyoztuk, az utak és
utazások sokfélék lehetnek. Az egyéb módszerek nélkül a pszichológiai kutatás beszűkült és egysíkú volna.
Figyelmünket a továbbiakban ezek felé a lehetőségek felé fordítjuk.
1. A kísérletezés logikája ► A 19. században az „egyezés és különbözés együttes módszere” (John Stuart Mill)
elővételezte a pszichológiai kísérletezés logikáját, amely a következőképpen foglalható össze: a feltételezett
hatótényezőt célzottan és szisztematikusan változtatjuk két vagy több kísérleti feltételt létrehozva, míg az
egyéb lehetséges befolyásoló tényezők hatását kizárjuk. Ezután mérjük és összehasonlítjuk a feltételek
viselkedésre gyakorolt hatását. Amennyiben megfelelő mértékű különbséget találunk a feltételek között az
érvényesség kritériumainak teljesülése mellett, akkor igazoltnak tekinthetjük, hogy a különbség csak és
csakis a feltételezett hatótényezőnek köszönhető.
2. A kísérletezés alapfogalmai ► A kísérletezés legalapvetőbb fogalmai: a kutatási kérdés, a hipotézis, a

független és a függő változók. Az alanyi változók „kvá- zi”-független változók, mert nem manipuláció,
hanem szelekció eredményezi őket. A kísérleti elrendezés három alaptípusa: a kontrollcsoport-, a
kontrollfeltétel- és a kevert terv. Egy kísérletre vonatkozóan egyben ezek a fogalmak határozzák meg a
legalapvetőbb információkat.
3. A kísérlet mint műveletsor ► Az elméletileg meghatározott fogalmakat megfigyelhető és mérhető szinten is

definiálni kell, ezt nevezzük a változók operacio- nalizálásának. A kísérlet eredményessége szempontjából
alapvető követelmény, hogy a független változó hatékony legyen, azaz valóban fejtse ki a várt hatást,
méghozzá a megfelelő módon és mértékben. A függő változónak megfelelően érzékenynek kell lennie a
hatás kimutatására. A függő változó megválasztása kapcsán felléphet az ún. relevanciaérzékenység-dilemma.
4. A kísérleti kontroll és a belső érvényesség > A megfelelő kísérleti kontrollnak köszönhetően az eredmények
csakis a független változó hatásának tudhatóak be, és így érvényesül a belső érvényesség. A zavaró változó
nem szándékolt alternatív magyarázathoz vezet. A kísérletezésben fontos, hogy ekvivalens csoportokat
hasonlítsunk össze. A csoportekvivalencia elérhető: az alanyi változó egy szinten tartásával, az alanyi változó
kvázifüggetlen változóként kezelésével vagy a random csoportba sorolással. Emellett alkalmazhatóak
illesztéses eljárások is. A kontrollcsoport válaszai úgy tekintendőek, mintha a kísérleti csoport válaszai
lennének, ha az nem részesült volna a kísérleti beavatkozásban. A belső érvényességnek sokféle
veszélyforrása van, de ezek kezelhetőek.
150
MÓDSZEREK
5. Az érvényesség egyéb fajtái a kísérletezésben ► Az érvényesség átfogó fogalom, amely arra utal, hogy
módszertani eljárásaink valóban szándékaink szerint működnek-e, és igaz alapot nyújtanak-e
következtetéseink levonásához. Mindamellett az érvényesség fogalma differenciálható. A belső érvényesség
mellett megkülönböztetünk konstrukcióérvényességet, statisztikai konklúzióérvényességet, és külső
érvényességet. Az utóbbi tovább bontható mintaérvényességre és ökológiai érvényességre.
6. A megbízhatóság ► Megbízható egy eredmény akkor, ha megismételhető, azaz, ha az eredményhez vezető

folyamat megismétlése az eredetivel alapjában egyező eredményeket hoz. Az eredmények
megismételhetősége és így megbízhatósága a tudományos kutatás alapvető követelménye. Egy kísérlet
megismétlése háromféle módon történhet: közvetlenül, szisztematikusan és koncepcionális módon.
7. A többváltozós kísérletek ► A komplexebb kísérletek egyszerre több független változó egyenkénti és

együttes hatását vizsgálják. A többváltozós (faktoriális) kísérletek az egyváltozós kísérletekhez hasonlóan
kontrollcsoport vagy kontroll- feltétel típusúak, illetve az egyváltozós kísérletektől eltérően lehetnek kevert
típusúak is. A többváltozós kísérletek legnagyobb értékét az jelenti, hogy általuk főhatásokat és interakciós
hatásokat is vizsgálhatunk.
8. „Rendhagyó" kísérlettípusok ► A csoportokkal történő kísérletezés (az ún. Fisher-tradíció) alkotja a

kísérletezés módszertanának fő áramát. Emellett azonban léteznek másféle kísérletezési stílusok és típusok is.
Ilyen rendhagyó típust jelentenek a kevésszámú kísérleti személyt alkalmazó („kis N”-) kísérletek, amelynek
legismertebb változatát Skinner „kísérleti viselkedésanalízise” jelenti. További rendhagyó típus a
fenomenológiai kísérletezés és a szimulációs kísérlet, amelynek sajátos formája a számítógépes modellezés.
9. Kvázikísérletek ► A kvázikísérlet természetes módon kialakult csoportokat vizsgál, tehát nem gyakorol
teljes kontrollt a kísérleti személyek kiválasztása és csoportba sorolása felett. A kvázikísérletek nagy része
alkalmazott jellegű kutatás, amely természetes környezetben zajlik. Alapfajtái közül tárgyaltuk a „nem
egyenlő kontrollcsoport” tervet és a „megszakított sorozat” tervet.
10. A kísérleti stratégia értékelése ► A kísérlet stratégia és módszer is egyben. A kísérletezés különleges
szerepet töltött be a pszichológia mint tudomány létrejöttében és fejlődésében. A kísérleti módszer
legnagyobb vonzását metodológiaimetodikai megalapozottsága adja. A magas fokú kontroll miatt a
kísérletezés teszi leginkább lehetővé az egyértelmű következtetést egy változó másik változóra gyakorolt
oksági hatására nézve. Ugyanakkor a változók erőteljes izolációja és kontrollja miatt csökkenhet a külső
érvényesség és az általánosíthatóság. A kísérleti módszert sokféle kritika érte a pszichológia történetében.
4. 5. A KORRELÁCIÓS STRATÉGIA
4.1. 5.1. A KORRELÁCIÓS STRATÉGIA JELLEMZŐI
4.1.1. 5.1.1. A korrelációs stratégia kompetenciakörei
A korrelációs stratégiát mint a pszichológia második fő módszertani hagyományát a kísérleti mellett, érintettük
már (vö. 2.5.2. pont), korábban pedig tárgyaltuk a korreláció oksági értelmezésének korlátait (vö. 1.4.2. pont).
Mindezek alapján egyértelmű, hogy a kísérleti és a korrelációs stratégia megkülönböztetésének logikai indokát
az adja, hogy míg az előbbi közvetlenül lehetővé teszi annak megállapítását, hogy egy változó közvetlenül
hatással van-e egy másik változóra, az utóbbi csupán a szisztematikus együtt járás tényének megállapítását teszi
lehetővé. A korrelációs stratégia számszerűsíthető viszonyokat vizsgál két vagy több természetesen előforduló
változó értékei között. Azonosítja azokat a tényezőket, amelyek szisztematikusan együtt járnak, pontosan
megállapítja az együtt járás fokát és irányát, de nem foglalja magában a változók manipulációját és kontrollját.
Korábban a kísérleti és a korrelációs paradigma elkülönülésére vonatkozóan a célkitűzések kettősségét is
észrevételeztük: míg a kísérleti megközelítés az általános emberi jellemzők és jelenségek megismerését célozta,
a korrelációs paradigma javarészt az egyéni különbségek mérésének célkitűzésével fonódott össze.
Ha viszont más oldalról vizsgáljuk a helyzetet, akkor a kísérleti és a korrelációs paradigma közötti távolság
kevésbé hangsúlyos. Alapvető feltevéseiket és normáikat tekintve hasonló tőről fakadnak; mindkettő alapvetően
a természettudományos ideálhoz áll közel. Meghatározó vonásuk a körülhatárolt változók pontos mérése és a
statisztikai feldolgozás. Igaz, hogy a kísérleti stratégia oksági viszonyokra enged következtetni, de az okság
alapjában véve korrelációs viszony, sőt ha Hume szkepticizmusát említjük föl, akkor nem is több annál (vö.
1.4.3. pont). Ha fenntartjuk, hogy a kísérleti metodika a korrelációnál messzebb menő következtetéseket enged
151
MÓDSZEREK
meg (mint ahogyan a 4. fejezetben emellett érveltünk), akkor is mondhatjuk, hogy a kísérletben kimutatott
okság nem más, mint „sarokba szorított korreláció”.
Az okság felderítése szempontjából állíthatjuk, hogy a korrelációs stratégia hátrányosabb, mint a kísérleti. Ha
valaminek az okát nyomozzuk, akkor szeretnénk teljesen egyértelmű, közvetlen bizonyítékot szerezni. A
kísérleti stratégiát hasonlíthatjuk egy olyan nyomozáshoz, amelyik közvetlen bizonyítékra alapoz, a korrelációs
stratégiát pedig olyanhoz, amelyik közvetett bizonyítékra alapoz. Ha nincs közvetlen bizonyíték, akkor meg kell
elégedni a közvetett bizonyítékokkal. A közvetett bizonyíték csak áttételesen, a körülmények összességének
mérlegelése alapján valószínűsíti az elkövetőt, de ha elég erős az ilyen bizonyíték, akkor ez is elegendő lehet
ahhoz, hogy ítélet szülessen. A korrelációs kutatásban is beszélhetünk „független” és „függő” változókról,
amennyiben indokoltan feltételezhető, hogy az egyik változó oksági hatással van a másikra. Nem lehet azonban
elfelejteni, hogy szigorú értelemben csak a kísérletezés keretében beszélhetünk független és függő változókról
(vö. 4.2.2. pont).
Nagyon sok olyan kutatásra érdemes téma és kérdés van, ahol nem tudunk könnyedén közvetlen
bizonyítékokhoz jutni, mivel a tényezőket nem tudjuk tetszés szerint ellenőrizni és manipulálni. Ilyenek
lehetnek a különféle alanyi változók (személyiségjegyek, képességek, idegsérült állapotok, demográfiai
jellemzők stb.), neuropszichológiai folyamatok, a kísérletileg nem manipulálható környezeti változók (pl. a
családi kommunikáció jellemzői, nevelési módszerek, a nyelvi környezet stb.), valamint a vélemények,
vélekedések és attitűdök. A pszichológiai kutatások nagy része ilyen természetesen előforduló tényezőknek a
vizsgálatára irányul. Az ilyen kutatások gyakran nem is az oksági összefüggések feltárását célozzák meg. A
kutatómunka legalapvetőbb célja a leírás-feltárás: a jelenségek és folyamatok azonosítása, előfordulási
gyakoriságuk, működési körülményeik és jellemzőik rögzítése és általánosítása. Összetettebb szinten a leíró-
feltáró stratégia a változók közötti szisztematikus együttjárási viszonyokat, asszociációs mintázatokat tárja fel
(vö. 1.4.1. pont).
Az együtt járások ismerete alapján megalapozott predikciókat is tehetünk – a korrelációs kutatások egyik fő
haszna, hogy segítségükkel előrejelzéseket is tudunk tenni. A korrelációs stratégia az a széles metodológiai alap,
amely a leíró-feltáró – előrejelző vizsgálatokat összefogja, ugyanakkor megfelelő keretet nyújt az olyan
kérdésfeltevések számára is, amelyek jobb híján közvetett bizonyítékokra alapozva kívánnak hozzájárulni az
oksági összefüggések feltárásához.
4.1.2. 5.1.2. A korrelációs stratégia arculatai – kutatási példák

Galton és Flynn: az intelligencia kutatása ► A pszichológiai metodológiai tradícióinak tárgyalásakor már
érintettük, hogy a korrelációs stratégia megalapozása Francis Galton (1822-1911) nevéhez fűződött (vö. 2.5.2.
pont). A képességek örökletességének tanulmányozása során Galton eleinte 300 családfa tanulmányozásán
keresztül mutatott rá arra, hogy a „kiemelkedő apáknak sokkal több kiemelkedő fiuk van, mint amennyi az
átlagnépességben megfigyelhető” (Thorne és Henley, 2000, 241). Arra is felfigyelt, hogy a tehetség előfordulása
annál nagyobb volt, minél közelebbi volt a rokonság, és hogy a leszármazottak tehetsége hasonló területeken
mutatkozott meg, mint az utódoké. Úgy gondolta, hogy ezek az eredmények igazolják a képességek
örökletességébe vetett hitét. Galton egyik kritikusa viszont 300 európai tudós életrajzát megvizsgálva a
környezeti tényezők (iskolázás, az ország éghajlata, a vallásos tolerancia mértéke stb.) mellett talált
bizonyítékokat. Galton erre föl további vizsgálatokkal igyekezett örökléspárti álláspontját alátámasztani.
Elkészített egy terjedelmes kérdéssort, amely a pszichológiában az első kérdőívnek tekinthető. Ezt az angol
Királyi Társaság 200 kiemelkedő tagjával töltette ki. A kérdések a válaszadó politikai és társadalmi hátterétől
kezdve haja színéig és kalapméretéig bezárólag tartalmazták a lényegesnek tartott jellemzőket (Thorne és
Henley, 2000, 242).
Galton ezek után az örökletes és környezeti tényezők relatív hatását igyekezett kimutatni ikervizsgálatokon
keresztül. Közel száz egypetéjű ikerpárról gyűjtött részletes beszámolót, alátámasztva azt, hogy a képességek
szintje együtt jár. Galton az eugenika (fajnemesítés) képviselője lett, és az a kérdés kezdte foglalkoztatni, hogy
hogyan lehetne kiválogatni az emberi faj nemesítése szempontjából „legjobb” egyedeket. 1884-ben a londoni
Nemzetközi Egészségügyi Kiállításon felállította az első „antropometrikus laboratóriumot”, ahol közel 10 000
embert mért és tesztelt a legkülönbözőbb változók mentén, beleértve a testméreteket, izomerőt, szenzoros
képességeket és reakcióidőket (a mérésekért a résztvevők fizettek!). Az adatfeldolgozás során a rengeteg mért
változó együtt járásait vizsgálta szülők és utódok generációi között – ez a munka nyújtott ösztönzést a
korrelációszámítás alapjainak kidolgozásához. A biológiai intelligenciamérés gondolata az 1980-as évektől
kezdve kapott újra hangsúlyt Eysenck munkája nyomán (Eysenck, 1975). A ma is folyó kutatások az
intelligencia olyan neuropszichológiai korrelátumait vizsgálják, mint az átlagos kiváltott potenciál vagy a
neuronok vezetési sebessége.
152
MÓDSZEREK
Az intelligenciakutatásban az 1980-as évektől kezdődően derült fény egy addig fel nem ismert jelenségre: a
populációszintű IQ-eredmények folyamatos emelkedésére a 20. század közepe óta. Az intelligenciaszint
nemzedékről nemzedékre való emelkedését Flynn-hatásnak nevezik (Flynn 1987, 1999). Flynn az Egyesült
Államok hadseregébe sorozott katonák mintáján felvett IQ-tesztek eredményeit utólagosan vizsgálva felfigyelt
arra, hogy az 1940-es és az 1970-es évtized között a fekete bőrűek lemaradása a fehérekkel szemben csökkent.
Ezután mélyrehatóbban vizsgálta a korábban felvett Wechsler- és Stanford-Binet-adatsorokat, és arra az
eredményre jutott, hogy az 1947 és 1972 között eltelt 25 év alatt az amerikai népesség átlagpontszáma 8 pontot
növekedett. A növekedés üteme megközelítőleg 0,3 IQ pont volt évente, egyenletes idői eloszlásban és
korcsoportra való tekintet nélkül. Ezt egy több ezres, több generációs mintát felölelő további vizsgálat is
megerősítette. Az adatsorok alapján úgy tűnhetett, hogy a generációk egyre okosabbá válnak. Ugyanakkor
paradox módon az 1970-es és 1980-as évtizedekben az Egyesült Államokban az általánosan felvett iskolai
tudásszintmérő teszten (SAT) elért eredmények hanyatlottak. Flynn eredményei szemben álltak a Jensen-
Spearmen-féle intelligenciaelmélettel, amelyik azt állította, hogy az intelligencia alapvetően az örökletes
általános intelligenciafaktor (az ún. g-faktor) terméke. Jensen úgy vélte, hogy ha Flynn a kultúrafüggetlennek
tartott Raven-teszt eredményeit vette volna alapul, akkor nem talált volna pontszámnövekedést. A felvetésre
Flynn több ország Raven-adatait megvizsgálta és mindenki számára meglepő módon azt találta, hogy az 1950-es
és 80-as évek között a Raven-teszten mutatott pontszám- növekedés még a másik két teszten mutatott
növekedést is meghaladta. Miután elképzelhetetlen, hogy ilyen rövid időn belül genetikai mechanizmusok
okozták volna a javulást, Flynn azt a konklúziót vonta le, hogy kétséges az IQ-ra úgy tekintenünk, mint az
örökletes intelligencia mutatójára. Feltehetően az olyan tágabb értelemben vett környezeti tényezők állnak a
pontszámemelkedés mögött, mint a jobb táplálkozás és a környezeti-információs komplexitás növekedése (vö.
Vajda, 2002b). Flynn vizsgálata metaanalízis: olyan kutatás, amelyik már létező eredményeket tekint át és
elemez egy kutatási területen, és ezek összességén alapuló tendenciákat és összefüggéseket rögzít (vö. P. Wood,
2000). Flynn munkája példa arra, hogy felfedezéseket lehet tenni a teszteredmények történeti alakulásának
tanulmányozása alapján is.
Zuckerman: a szenzoros ingerkeresés ► A szenzoros ingermegfosztás helyzetére vonatkozóan az 1950-es

évektől kezdődően folytak vizsgálatok. Freud még úgy tartotta, hogy az idegrendszer olyan apparátus, amely
alapvetően az ingerek kioltására, az ingermentes állapotra törekszik. A szenzoros megfosztási kísérletek
azonban később azt mutatták, hogy a végletesen ingermentes környezetbe helyezett embernek (akit pl.
testhőmérsékletű vízbe ültettek egy sötét, hangszigetelt kamrában; az élményre „tintába lépésként” is utaltak)
élénk képi hallucinációi támadnak. Megfogalmazódott a stimuláció optimális szintjének és az ingerkeresésnek a
fogalmi konstrukciója, és felmerült az a kérdés is, hogy milyen egyéni különbségek mutatkoznak az
ingerdeprivációra adott válaszokban és az ingerkeresésben. M. Zuckerman 1961-ben kifejlesztett egy kérdőívet,
amely ingerkeresési skála (Sensation Seeking Scale) néven lett ismert. A kísérleti módszertől való elfordulás
okai között szerepelt, hogy az „nehézkes és költséges” volt, emellett a kísérleti munkára az 1960-as évekre
elapadt az anyagi támogatás. Előtérbe került a szenzoros ingerkeresés – mint feltételezetten stabil és általános
személyiségvonás – kérdőíves kutatása. Zuckerman leírása szerint a skála kifejlesztésének kezdetén „elkezdtük
összeírni az újszerű ingerek és izgalmak iránti igény eszméjét tükröző pontokat, s közben gyakran gondoltunk
olyan, általunk ismert személyekre, akik mintegy példái voltak az általunk megfogalmazott vonásoknak”
(Zuckerman, 1994, 293).
Ezután az 54 választáskényszeren alapuló tételt tartalmazó első változatot 268 férfi és 277 női egyetemi
hallgatóval töltették ki. Később külön nők és férfiak számára készült kérdőívet is kidolgoztak, és újabb és újabb
mintákon vették fel az adatokat. Az eredmények faktoranalizálása alapján több általános faktort azonosítottak.
(A faktorskálákra és az azokhoz rendelt tételekre példa: izgalom és kalandkeresés skála: „Néha szeretek olyan
dolgokat tenni, amelyek kissé borzongatóak”/ „A józan ember elkerüli a veszélyes cselekedeteket”;
gátolatlanságskála: „Szinte minden törvénytelen és erkölcstelen, ami kellemes”/„A legélvezetesebb dolgok
tökéletesen törvényesek és erkölcsösek”.) Az ingerkeresési skálát megbízhatósági és érvényességi eljárásoknak
vetették alá. A kutatások zöme csak ekkor indult el; különböző vizsgálatok korrelációkat kerestek az
ingerkeresés és a legkülönfélébb skálákkal és tesztekkel mért egyéb személyiségvonások hosszú sora között,
különböző normál (ikrek, egyetemisták stb.) és normáltól eltérő populációkból vett mintákon (skizofrének,
szociopaták stb.). Korrelációkat kerestek továbbá viselkedéses és biológiai korrelátumokkal.
A személyiségvonások tekintetében pozitív korrelációkat találtak például a magas ingerkeresés és a következők

között: dominancia, szociabilitás, pszichoticizmus, impulzivitás, extroverzió, autonómiaszükséglet,
feltárulkozás, kreativitás, bohém- ság, radikalizmus, agresszió, exhibicionizmus stb.; ezzel szemben a magas
ingerkeresés negatívan korrelált például a rendszeretettel és egyes kognitív skálákkal. Egyes kutatások az erősen
ingerkereső egyének részéről bizonyos színpreferenciákat is azonosítottak: erősen ingerkereső egyetemisták más
színekkel összevetve szívesebben viseltek kék színű ruhákat. A viselkedéses korrelátumokra vonatkozóan
pozitív összefüggést találtak többek között a gyors autóvezetéssel, a droghasználattal, a szexuális aktivitással
153
MÓDSZEREK
stb.) Az ingerkeresés biológiai korrelátumai között azonosították az androgén hormonokat, az orientációs
reakciót és a vérben kimutatható monoamin-oxidáz (MAO) szintet (ami tompítja az idegrendszeri reaktivitást,
így a várható negatív irányban korrelált). Az eredmények ugyanakkor gyakran ellentmondóak vagy
bizonytalanok voltak (pl. az egyik mintán találtak korrelációt, míg egy másikon nem; az egyik teszttel találtak
korrelációt, míg egy ugyanazon tulajdonságot mérő másik teszttel nem). Egyes konklúziók pedig sem-
mitmondóan vagy tautologikusan hangzottak, mint például: „Az ingerkeresés kapcsolatban áll a
szerencsejátékokkal és a veszélyes tevékenységre való önkéntes vállalkozással”;,Valószínű, hogy az öröklés is
többé-kevésbé fontos meghatározója az ingerkeresés vonásának” (Zuckerman, 1994, 345-346).
Összességében azonban bizonyos összefüggések kirajzolódtak, és a szenzoros élménykeresés fogalma

megalapozódott. A konstruktum validitását növelték az agyi aktivitásmintázatokra vonatkozó eredmények is,
amelyek azt mutatták, hogy az emberek különböznek a túlzó ingerlésre adott fiziológiai védelmi rendszerükben:
a személyek egy részénél az ingerek erősödésével nő a kiváltott agyi elektromos válasz, míg másoknál csökken.
A mai elképzelés szerint az utóbbi csoport a kevésbé élménykereső (Carver és Scheier, 1998, 175).
Berkman, Syme, Cohen: a szociális integráció és a fizikai egészség ► 1979-ben megjelent egy tanulmány,
amely a szociális integráció és a fizikai egészség közötti összefüggést vizsgálta idősebb emberek nagyobb
mintáján a kaliforniai Alameda megyében (Berkman és Syme, 1979). A 9 évet átfogó követéses kutatás
többszöri kérdőíves felméréssel adatokat gyűjtött a résztvevők életmódjáról és egészségi állapotáról. A vizsgálat
azonosított egy ún. „szociális integrációs indexet”, amely a személy szociális kötelékekbe tartozását jellemezte.
Olyan tényezők tartoztak ide, mint a családi állapot, a barátok léte vagy nemléte és az informális csoportokban
való részvétel. Azt találták, hogy a szociális integrációs index prediktívnek mutatkozott a halandóság
vonatkozásában: azok a fizikailag egészséges személyek, akiknek a szociális integrációs indexe magas volt,
később haltak meg, mint azok, akiknél ez az érték alacsony volt. Ez az úttörő tanulmány további kérdéseket
vetett fel, például: Mi lehet a hatás közvetítő mechanizmusa? Hogyan lehetne a szociális beágyazottságot
pontosabban mérni? A közvetítő mechanizmusra vonatkozóan két hipotézis született: az egyik szerint a szociális
kötelékek a személyt érő stressz oldásán keresztül hatnak, a másik szerint a szociális beágyazottság a stressztől
függetlenül hat. A különböző kutatások különböző szociális integrációs skálákat használtak, és ennek
függvényében vagy az egyik, vagy a másik hipotézis mellett találtak bizonyítékot.
Az egyik befolyásos angliai kutatóprogram (S. Cohen, 1988, 1991) az észlelt szociális támasz mérésére
irányuló, pszichometriailag megalapozott skála kidolgozásával indult (két változat készült el, az egyik egyetemi
hallgatók, a másik az általános populáció számára). Az ISEL (Interpersonal Support Evaluation List) a
következő alskálákat tartalmazta: 1. problémafeldolgozás: problémáit meg tudja osztani másokkal; 2.
önértékelés: az önbecsülést fokozzák a szociális támaszt nyújtók; 3. tevékenység: másokkal együtt tud
tevékenykedni; és 4. kézzelfogható segítség: a gyakorlati problémák megoldásában. Az ISEL-t több mintán
felvették és korreláltatták fizikai és lelki betegségtünetekkel. Több nyolcvan fő körüli, egyetemistákból álló
minta egymástól független keresztmetszeti vizsgálata azt mutatta, hogy a magas és az alacsony ISEL pontszámú
egyének szimptómaszámában alacsony észlelt stressz esetén nincs jelentős különbség, magas észlelt stressz
esetén azonban van. Egy további vizsgálat ugyanazon a mintán ismételten (két hónap különbséggel)
tanulmányozta az észlelt szociális támasz, az észlelt stressz és a szimptómák közötti összefüggést. Az
előzőekkel egybevágó eredményeket találtak, és emellett még az is kiderült, hogy az első mérés alapján
sikeresen tudták prognosztizálni a szimptómák alakulását. A kutatók sikeres prediktív vizsgálatokat végeztek a
dohányzásról való leszokásra vonatkozóan is. Az ISEL összpontszámon belül elsősorban az önbecsülésre és a
problémafeldolgozásra irányuló skálák bizonyultak prediktív erejűnek.
Ezek az eredmények összességükben meggyőzőnek mutatkoztak, de csak közvetett bizonyítékul szolgáltak a

szociális integráció és a fizikai egészség közötti kapcsolatra vonatkozóan. A kutatók ezért direktebb stratégiához
folyamodtak, a brit Medical Research Council keretében működő ún. Common Cold Unit-tal (CCU, szabadon
fordítva „Nátha Kutatócsoport”) együttműködve. A CCU kutatási fókuszában a náthát okozó vírusok és a
náthára való fogékonyság kérdése állt, immunológiai összefüggésben. A pszichológusok azt kívánták vizsgálni,
hogy az ISEL érték beválik-e mint prediktor, és milyen egyéb pszichológiai, viselkedéses és immunológiai
mutatókkal hozható összefüggésbe. A vizsgálatok során összesen közel ezer önként jelentkező egészséges
embert vettek fel a CCU-klinikára 9 napos elkülönítésre. A fizikai és pszichológiai tesztek felvételét követően
egy enyhe lefolyású náthavírussal fertőzték meg őket, és gondos ellenőrzés mellett regisztrálták a betegség
lefolyását. Az eredmények pozitív korrelációt találtak a szociális integráció és a pszichológiai mutatók között
(pozitív érzelmi alapszínezet, önértékelés stb.); a szociális integráció és különböző pozitív egészséges
magatartásformák között (nemdohányzás, testmozgás stb.), valamint a szociális integráció és a sejtszintű
immunmutatók között. A kutatásokból egészében véve egyértelmű összefüggés rajzolódott ki a szociális
integráció és a betegségre való fogékonyság között. Arra vonatkozóan is születtek konkrét eredmények, hogy
154
MÓDSZEREK
mely mechanizmusok közvetíthetik ezt a kapcsolatot; ezeket a pozitív pszichológiai állapotok, a pozitív
egészséges magatartásformák, és az immunrendszeri reakciók körében azonosították (Cohen, 1991).
A fenti kutatási programok bemutatása érzékeltetni kívánta (távolról sem teljes körűen) a korrelációs kutatások
heterogenitását. Az első dolog, ami szembetűnhet, a korrelációs stratégia keretében alkalmazható módszerek
sokfélesége. A fent leírt vizsgálatokban a következő metodikai eljárások fordultak elő: családfakutatás, skálák,
kérdőívek, tesztek, közvetlen biológiai mérések, metaanalízis. Különösen feltűnő ez a sokféleség akkor, ha a
kísérleti stratégiára gondolunk vissza. A kísérleti paradigma keretében alkalmazható metodika is mutatott
változatosságot, de korántsem volt jellemző az adatszerzési eljárások olyan fokú sokfélesége, mint ami a
korrelációs paradigmára jellemző. Ez a különbség érthető, hiszen a kísérletezés sokkal kötöttebb műfaj, mint a
korrelációkeresés.
Változatosság jellemző a korrelációs kutatásokra az elmélet szerepe tekintetében is. Egyes kutatási programok
elméleti megfontolások alapján születnek, elméleti állásponthoz fűződő előfeltevéseket rejtenek és valamilyen
hipotézist igyekeznek bizonyítani, más programok esetében alig játszik szerepet az „elméleti iránytű” és a
hipotézistesztelés. Azok a kutatások, amelyek elméletből levezetett hipotézist igyekeznek bizonyítani, általában
valamilyen oksági magyarázat után nyomoznak a korrelációs stratégia segítségével, a kevés elméleti háttér
mellett zajló kutatások pedig leíró-feltáró jellegűek. Az utóbbi kutatások általában nem fogalmaznak meg
formális hipotézist, csak valamilyen általános elvárást. Galton kutatási programja Darwin elméletének hatása
alatt állt és a képességek öröklöttségét igyekezett bizonyítani. Flynn kutatásainak kiindulópontját egy empirikus
felfedezés jelentette. Önmagában véve a teszteredményekben mutatkozó trendek metaanalízise is elméletmentes
vállalkozás, az eredmények mégis elméleti jelentőséggel bírtak. A Zuckermann indította kutatások egy újnak
számító pszichológiai konstruktumot: az ingerkeresést állították a középpontjukba. A kutatási program
eredetileg elméleti-kísérleti háttérről indult, de a konstruktumot mérő skála kidolgozása után a kutatási terület
elméletileg kevéssé irányított „korrelációvadászat” terepévé változott. Cohen kutatási programja ezzel szemben
némileg ellentétes utat járt be: szűkebb körben keresett korrelációs összefüggéseket, amelyeket azután a kísérleti
módszerrel konszolidált.
4.1.3. 5.1.3. Alanyi változókon nyugvó (ex post facto) vizsgálatok

A tipikus korrelációs vizsgálat a változók értékeinek szisztematikus együttjárását mennyiségileg kiterjedt, széles
skálán vizsgálja. Ha például egy iskolai tanulókból álló mintán adatokat szerzünk az iskolai teljesítményről és az
önértékelésről, akkor feltehetően mindkét változóhoz kapcsolódóan lesznek alacsony, közepes és magas értékek.
Sok esetben azonban a korrelációs vizsgálatok ettől eltérő utat követnek, egyúttal megtévesztő módon úgy
néznek ki, mintha kísérleti kutatások lennének. Mérlegeljük a következő vizsgálatokat:
• Egy kutatócsoport táplálkozási zavarral küzdők önértékelését kívánja vizsgálni. A vizsgálat keretében egy
táplálkozási zavarral diagnosztizált csoportot hasonlítanak össze egy illesztett eljárással kialakított normál
kontrollcsoporttal; az illesztett változók között elsősorban szerepel, hogy mindkét csoportban egyenlő
arányban vesznek részt nők és férfiak. Az önértékelést önkitöltős kérdőív segítségével mérik, és azt találják,
hogy a táplálkozási zavarral küzdő nőknek és férfiaknak egyaránt szignifikánsan alacsonyabb az önértékelése,
mint a kontrollcsoporté.
• Egy kutatócsoport gyermekek problémamegoldó stratégiájának fejlődését vizsgálja. Három csoportot

alakítanak ki 5, 8 és 11 éves gyermekek részvételével és életkornak megfelelő feladatokat adnak a
gyerekeknek. A megoldások menetének elemzésével sikerül azonosítani bizonyos stratégiákat, és azok
előfordulási gyakoriságát a különböző életkorú csoportokban.
• Egy kutatás arra irányult, hogy felderítse a nemi erőszakon átesett nők traumás tüneteinek súlyosságát. A
kutatók egy éven keresztül követik két önkéntes jelentkezőkből álló csoport depresszív tüneteit; az egyik
csoportba olyan nők kerülnek, akik nemi erőszakon estek át, a másik csoport egy illesztett besorolással
kialakított kontrollcsoport. Az eredmények azt mutatják, hogy a nemi erőszakon átesett nők tünetei kezdetben
sokszorosan meghaladják a másik csoport szintjét; a különbség a 12. hónap vége felé mutat csökkenést
(Christensen példája, 1997, 56).
Ezek a vizsgálatok a kísérletekre hasonlítanak, de a példákban közös, hogy nincsen bennük valódi független
változó; a csoportok kvázifüggetlen változók alapján szerveződnek. Az első példában kvázifüggetlen változó a
táplálkozási zavar és az önértékelés; a második példában az életkor és a gyermek által spontán alkalmazott
problémamegoldó stratégia; a harmadik példában pedig a traumatizáló tapasztalat és a depresszió. Ezek nem
igazi független változók, mert a vizsgálati személyek „magukkal hozott” alanyi jellemzői, amelyek nem állnak a
kutató kontrollja alatt (vö. 4.2.2. pont). Megállapítottuk, hogy az a vizsgálat, amelyik kizárólag alanyi változók
155
MÓDSZEREK
hatását vizsgálja, nem tekinthető kísérletnek. Ezekben az esetekben ex post facto vizsgálatokról van szó,
amelyekben a csoportok valamilyen fennálló alanyi változó tekintetében különböznek (ex post facto = a
tényállás létrejötte után). A vizsgálat során kiváltjuk vagy regisztráljuk bizonyos viselkedésüket annak
érdekében, hogy megállapítsuk, válaszaik különböznek-e. Az ilyen jellegű kutatások nagyobb fokú beavatkozást
és kontrollt jelentenek, mint a tipikus korrelációs vizsgálatok, hiszen általunk létrehozott csoportokat
hasonlítunk össze, és néha úgy tűnhet, hogy független változó – függő változó viszonyáról van szó. Ezek mégis
korrelációs vizsgálatok, mert kizárólag alanyi változókat tartalmaznak és hiányzik a kísérletek megkülönböztető
jegye: az igazi független változó és annak célzott és kontrollált manipulációja. Az a változó, amely alapján
létrehozták a csoportokat, a kutatók ellenőrzésén kívül, ex post facto jött létre.
Nagy lehet a kísértés az ilyen vizsgálatokban a közvetlen oksági interpretációra: a nemi erőszakon átesett nők
depressziója a traumatizáló élménynek tudható be; az idősebb gyermekek azért alkalmaznak más
feladatmegoldó stratégiákat, mert idősebbek stb. Az oksági értelmezés azonban indokolatlan. Elképzelhető
például, hogy a nemi erőszakon átesett nők már a traumatizáló élmény előtt depresszi- ósabbak voltak az
átlagnál, vagy a nehezen feldolgozható élmény következtében párkapcsolataikban szexuális zavarok
következtek be, és a depresszió ennek tudható be. Az életkor különösen komplex, ezért óvatosan értelmezhető
alanyi változó, amely azért is külön figyelmet érdemel, mert alapvető szerepet játszik a fejlődés-lélektani
kutatásokban. Az életkor az alanyi változókon belül is egy speciális változó, mert igazából nem egyéni
tulajdonság, hanem az egyéni fejlődés idődimenziójának egy – állandóan változó – értéke. Összetettsége abból
adódik, hogy elválaszthatatlanul egybefonódik a tapasztalattal, amely önmagában is összetett változó. A
tapasztalat együtt jár egyéb változókkal, például azzal, hogy a gyermek hányadik osztályba jár (egy 9 éves járhat
harmadikba vagy negyedikbe), vagy hogy mely generációs kohorsz tagja (nem mindegy, hogy egy 9 éves az
1960-as években él-e vagy a 2000-es években). Az életkor önmagában tehát nem differenciált változó; adott
esetben feleletet kell adni arra, hogy az életkor mögött meghúzódó melyik tényező a lényeges a vizsgált kérdés
szempontjából (vö. Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989, 210).
Az értelmezés esélyei javíthatóak azzal, hogy illesztett csoportokat hozunk létre, mint az első példánkban. Az
illesztésnek az olyan egyéb alanyi változókra kell kiterjednie, amelyek differenciálisan befolyásolhatják az
önértékelést (pl. iskolai végzettség, kor, nem). Ha az illesztett változók tekintetében közel azonosak az
összehasonlított csoportok, akkor némileg jobb esélyünk van arra, hogy az önértékelés alacsonyabb szintjét a
táplálkozási zavarhoz kössük. A példa azonban rávilágít annak a lehetetlenségére, hogy sikerüljön egy alanyi
változót oki tényezőként feltüntetni: mint minden alanyi változó, az étkezési zavar és az önértékelés is együtt jár
más személyes jellemzőkkel, ezért izolált oki hatásról nem lehet beszélni. A hiba nyilvánvalósága ellenére
mégis viszonylag gyakran előfordul, hogy a kutatók az ex post facto vizsgálattal bizonyítottnak látják a
kvázifüggetlen változó oki értelmezését. Az ex post facto vizsgálatoknál csak ismételni lehet: a korreláció
jelezhet oksági összefüggést, de ez csak akkor valószínűsíthető, ha egyéb érvek is (Elmes, Kantowitz és
Roedinger, 1989, 206; Bordens és Abbott, 1988, 256).
4.1.4. 5.1.4. A mintavétel és a statisztika szerepe a korrelációs stratégiában

A korrelációs kutatásokban nagy szerepet játszik a mintavétel. Korábban rámutattunk arra, hogy minél nagyobb
a vizsgált változó heterogenitása az adott populációban, annál nagyobb jelentősége van a mintavétel módjának
és a minta nagyságának. A kísérletes vizsgálatokban kisebb szerepet játszik a mintavétel a kontroll jelenléte, és
amiatt, hogy a kísérletek olyan jellemzők felderítését célozzák, amelyek tekintetében feltételezhető a populáció
homogenitása. A korrelációs vizsgálatoknál azonban nem beszélhetünk a változók kontrolljáról, csak
kiválasztásáról. A korrelációvizsgálatok emellett olyan változókkal dolgoznak, amelyek tekintetében általában a
változatosság, nem pedig a homogenitás a jellemző a populációban. Ezért a kísérleti vizsgálatokhoz képest
sokkal nagyobb jelentőségre tesz szert az elemszám, és a reprezentatív mintavétel biztosítása (vö. 3.3.2. pont).
A mintavételhez kapcsolódó alapvető stratégiai kérdés az idődimenzió szerinti vizsgálati elrendezés. E

tekintetben a következő megoldásokat különböztethetjük meg a korrelációs kutatásokra vonatkozóan (Fife-
Schaw, 2000b, 89-92):
• Keresztmetszeti elrendezés. Az egyszeri mintavétellel nyert minta a populáció keresztmetszetének tekinthető,

és a mintán belüli alcsoportok (férfiak és nők, fiatalok és idősebbek, szakmunkásképzőbe és gimnáziumba
járók stb.) összehasonlíthatóak – ez a korrelációs stratégián belüli keresztmetszeti elrendezés. Előnyös ez az
eljárás, mert a legkisebb költség mellett, gyorsan lebonyolítható. Hátrányos viszont annyiban, hogy csak
egyszeri állapotot tükröz, és ki van téve az időponti hatásnak: a vizsgálatot megelőzően történhet egy olyan
esemény, amely időlegesen és ellenőrizhetetlen módon befolyásolja a válaszokat (ha például történik egy
kirívóan kegyetlen gyilkosság, akkor ennek hatására megváltozhat a halálbüntetéssel szembeni attitűd).
156
MÓDSZEREK
• Az ismételt keresztmetszeti elrendezés azt jelenti, hogy meghatározott idő elmúltával a vizsgálatot újabb – az
előzővel azonos nagyságú és összetételű – mintán is elvégezzük. Ilyen például a politikai közvélemény-
kutatás, amelyik követni kívánja a vélekedésekben beállott változásokat. Ez az elrendezés alkalmas az
időponti hatás azonosítására is, de nagy költségigényű megoldás. Emellett ki van téve az esetleges,
nemkívánatos kohorszhatásnak: lehet hogy a két minta eredményei közti különbség nem a vélekedések
változásainak köszönhető, hanem csupán annak, hogy a két minta különböző kohorszokat képvisel.
(Kohorsznak neveztük az olyan körülbelül egy időben született emberek népességét, akik közös társadalmi –
történeti tapasztalatban osztoznak; vö. 3.3.1. pont).
• A hosszmetszeti elrendezés azt jelenti, hogy a mintát egyszeri mintavétellel választjuk ki, majd meghatározott
időközönként újra vizsgáljuk. Az elrendezés nagy értéke, hogy folyamatot tükröz meghatározott időtávon át,
és a kutató személyhez kötötten követheti a változásokat, gyermekek esetében a fejlődési tendenciákat.
Viszont a longitudinális elrendezés ritkán megvalósítható, mert költségigényes, nehéz megszervezni és
folyamatos kutatási támogatást szerezni hozzá, és eleve nehezebb megnyerni a vizsgálati személyeket a
részvételre. A legnagyobb hátrány a lemorzsolódás okozta mintatorzulás. Ez egyrészt a reprezentativitást
veszélyeztetheti, másrészt ellenőrizhetetlen hatást jelent abból a szempontból, hogy ki miért marad bent,
illetve esik ki a mintából. Ugyancsak torzító tényező az ún. mintakondicionálás, amely a „kitanult vizsgálati
személy” szindrómának felel meg; az ismételten vizsgált minta résztvevői már nem tekinthetőek „naiv”
válaszolóknak, befolyásolja őket mindaz, amit a vizsgálatról tudnak vagy feltételeznek.
• A hosszmetszeti kohorszsorozat elrendezés. Ez egyesíteni törekszik az előző három elrendezés elemeit egy
bonyolultabb vizsgálati elrendezés keretében. Lényege az, hogy meghatározott kohorszcsoportokat
longitudinálisan követünk, majd bizonyos időpontokban újabb kohorszokat kapcsolunk be a kutatásba az
összehasonlítás céljából. (Korábban a kohorszot úgy határoztuk meg, mint olyan körülbelül egy időben
született emberek népességét, akik közös társadalmi – történeti tapasztalatban osztoznak; például a
koncentrációs tábort túlélők, vagy a nagy gazdasági válság alatt felnőtt amerikai gyermekek, vö. 3.3.1.). Ezt
az elrendezést alkalmazta egy kutatás, amelyik 16-21 éves fiatalok szexuális attitűdjeinek és viselkedésének
feltárására irányult, különös tekintettel az AIDS/ HIV-vel kapcsolatos konzekvenciákra (Breakwell és Fife-
Schaw, 1994). A kutatás 6 korcsoportot (kohorsz) vizsgált az 5.1. táblázatban bemutatott elrendezésben. Ez az
elrendezés sokféle összefüggés feltárására ad alapot (többek között a kohorszhatások, az időponti hatások, és
ezek interakcióinak feltárására), de az eredmények csak nagyfokú óvatossággal, és sokszor nehezen
értelmezhetőek.
A korrelációs stratégia nevét a korrelációszámítás statisztikai eljárásáról nyerte, meg kell azonban
különböztetnünk a kettőt. A korrelációs stratégia metodológiai paradigma, amelyiknek megkülönböztető jegye,
hogy azt vizsgálja: egy vagy több kiválasztott tényező értékei összhangban változnak-e valamely más
tényező(k) értékeivel. Alapvető esetben ennek kiszámítása korrelációszámítással történik, de nem szabad
elfelejteni, hogy nem ez az egyetlen statisztikai eljárás, amelyik a korrelációs stratégiához köthető.
2.22. táblázat - 5.1. TÁBLÁZAT ► Hosszmetszeti kohorszsorozat elrendezés – példa

(Forrás: Fife-Schaw, 2000, 92.) A nyomtatott betűk a kohorszokat jelentik, a számok a
kohorszhoz tartozó egyének életkorát.
1989 1990 1991
F16
E16 E17
D16 D17 D18
C17 C18 C19
B18 B19 B20
A19 A20 A21
157
MÓDSZEREK
A korrelációszámítás ma a legelemibb statisztikai eljárások közé tartozik, ez azonban nem mindig volt így: a 20.
század elején áttörésként üdvözölték a korrelációs együttható kidolgozását mint új, ígéretes eszközt, amelynek
segítségével a nyers adattáblázatok hátterében meghúzódó összefüggések feltárhatóak (Gould, 1998). A
korrelációszámítást először Galton dolgozta ki, aki a már említett antropometrikus laboratóriumában felgyűlt
hatalmas mennyiségű adat feldolgozásakor került szembe az elemzés problémájával. Galton szóródási
grafikonokat rajzolt fel, amelyeken az egyik változó értékeit az x, a másikét pedig az y tengely mentén
ábrázolta. Az ilyen pontdiagramok ma is a legjobb megjelenítői a két változó értékei között lévő korrelációs
viszonyoknak (vö. 5.1. ábra).
Az ábráról a korrelációs viszony két jellemzője: erőssége és iránya olvasható le. Az erősség azt jelzi, hogy
milyen szoros az együtt járás; ennek vizuális megjelenése a pontok egyenes vonalon való elhelyezkedése
(tökéletes korreláció), illetve a „karcsú” ellipszis; ellentéte az erősen szóródó ponthalmaz. Az irány az együtt
járás egyenes vagy fordított arányát jelzi: ha balról jobb felé emelkedő az ellipszis iránya, akkor az együtt járás
pozitív irányú: minél magasabbak az egyik változó értékei, annál magasabbak a másik változó értékei is. Ha az
összefüggés negatív irányú, akkor minél magasabbak az egyik változó értékei, annál alacsonyabbak a másik
változó értékei.
5.1. ÁBRA ► Korrelációs összefüggéseket ábrázoló pontdiagramok (A: tökéletes pozitív, B:viszonylag erős
pozitív, C: gyenge pozitív, D: tökéletes negatív, E: viszonylag erős negatív és F: gyenge negatív korrelációk)
A korreláció matematikai képletét Galton tanítványa, Karl Pearson dolgozta ki. Ismeretes, hogy a Pearson-féle
korrelációs együttható (jele: r) értéke 1,0 és -1,0 közé eshet. Ez az érték mutatja a viszony erősségét, az r érték
előjele pedig a viszony irányát fejezi ki. Fontos megszorítás, hogy a Pearson-féle együttható csak akkor
használható, ha a változók közötti összefüggés lineáris. Az ordinális adatok összefüggésének vizsgálatára egy
másik korrelációs vizsgálat szolgál: a Spear- man-féle rangkorreláció (jele: rs). A korrelációs együttható értéke
szorosan összefügg a predikcióval: minél magasabb az érték, annál erősebb előrejelzést lehet adni a két változó
együtt járására vonatkozóan. A korrelációs együttható felhasználható arra, hogy egy változó ismeretlen értékeit
előre jelezzük egy változó ismert értékei alapján – erre szolgál a regresszióanalízis statisztikai eljárása (lásd
Vargha, 2000, 285-295).
A szignifikancia kérdése a korreláció tekintetében is felmerül: mi a valószínűsége annak, hogy az érték nem
pusztán a véletlen műve? Különösen fontos ez a kérdés akkor, ha figyelembe vesszük, hogy korrelációt
számolhatunk bármely két értéksor között, és akár magas korrelációkat is találhatunk pusztán a véletlennek
köszönhetően. A statisztika ismert megoldása erre a kérdésre a szignifikancia- küszöb; amennyiben a
korrelációs érték eléri a 0,5-os szignifikanciaszintet, úgy azt mondhatjuk, hogy 100 eset közül csak 5-ben
feltételezhető, hogy a korrelációs érték véletlen tényezők következménye. (Ne feledjük tehát, hogy a
szignifikáns érték itt sem jelent teljes bizonyosságot.)
Általában a 0,8-0,6 közötti korrelációs értéket magasnak, a 0,3-0,5 közöttit közepesen erősnek, az ez alattit
pedig gyengének tartja a szakirodalom, bár a megítélés függhet az adott kutatási területtől is. Az alacsony
korreláció értelmezése ugyanúgy óvatosságot igényel, mint a magas korrelációé. Felmerülhet, hogy ha a magas
korreláció nem is értelmezhető automatikusan oksági viszonyként, az alacsony korreláció eleve kizárja-e az
oksági viszony létezését két változó között? A válasz erre is nemleges. A háttérben állhat az, hogy a
korrelációszámítás alapfeltevései nem teljesültek az adott esetben. Ha például a vizsgált két változó közötti
viszony nem lineáris, és a lineáris viszonyt feltételező korrelációszámítást alkalmazzuk, akkor alacsony
korrelációs értéket kapunk, de az nem azt fogja jelenteni, hogy a két változó között nincsen összefüggés. Egy
másik tényező lehet a szűk pontszám- terjedelem problémája, amely a vizsgált populáció homogenitásával függ
össze. Ha a korreláltatott pontszámok szűk határok között mozognak (alacsony a variabilitás), akkor alacsony
158
MÓDSZEREK
korrelációt kapunk akkor is, ha a két változó értékei összekapcsolódnak. Ha például egy egyetemistákból álló
mintán a fejméretet korrelál- tatjuk az IQ-val, akkor alacsony korrelációt fogunk kapni, egyszerűen azért, mert
sem a fejméretben sem az IQ-ban nincs elég nagy variabilitás. Ugyanerre a két változóra viszont magas
korrelációt kapnánk, ha szélesebb populációból vennénk a mintát (Elmes, Kantowitz és Roedinger, 1989, 189).
A korreláció többváltozós elemzésre alkalmas formája a faktoranalízis, amely C. E. Spearman (1863-1945)

nevéhez kapcsolódik. A faktoranalízis gyűjtőnév, amely többféle eljárást foglal magában, azonban mind azon a
feltevésen nyugszik, hogy ha sok ember vizsgálata során több változó korrelál, akkor feltehető, hogy valamilyen
mögöttes tényező húzódik meg a háttérben. A faktoranalitikus eljárások során korrelációs mátrixot számolunk
ki, amelyben minden változó minden más változóval való korrelációs viszonyát meghatározzuk. Az itt látható
korrelációs értékek azt fejezik ki, hogy egy tételre adott válasz mennyire esik egybe a többi tételre adott
válasszal. (A faktoranalízis statisztikájára vonatkozóan lásd pl. Na- halka, 1996).
Ezután az eredeti változókat a köztük lévő korrelációk mintázata alapján matematikai eljárással kevesebb számú
dimenzióra csökkentjük (faktorkivonás), amelynek jelentéstartalma ezen a ponton még meghatározatlan. A
faktorkivonás után megállapítjuk az egyes tételek faktorsúlyát a tétel és a faktor közötti korreláció
meghatározása alapján. Ekkor derül ki, hogy valójában mely tételek alkotják az egyes faktorokat (melyek a
magas faktorsúllyal bíró tételek). Az eljárás utolsó lépése a faktorok elnevezése. Az a cél, hogy a név a lehető
legjobban adja vissza a dimenzió lényegét, de mivel a magas faktortöltésű tételek tartalmilag nem feltétlenül
egybecsengők, ezért többféle megoldás is lehetséges, és az elnevezés szubjektív színezetű döntés (Carver és
Scheier, 1998, 74).
Ezzel áttekintettük a korrelációs stratégiára vonatkozó általános kérdéseket. A továbbiakban azokat a

módszereket vesszük sorra, amelyek a korrelációs stratégia keretében az adatgyűjtés fő eszköztárát képviselik.
Ezek mindenekelőtt a tesztek, a kérdőívek és az attitűdskálák. Ezeken túlmenően kitérünk a szociometriai
kérdőívre, a szemantikus differenciálra és a beavatkozásmentes vizsgálatokra mint olyan módszerekre, amelyek
szintén alkalmazhatóak a korrelációs stratégia keretében.
2.23. táblázat - 5.2. TÁBLÁZAT ► A faktoranalízis illusztrálása: korrelációs mátrix és

faktorsúlytáblázat 5 tételre vonatkozó kitalált értékekkel
Korrelációs mátrix
TÉTELEK 1 2 3 4 5
1- 0,10 0,69 -0,05 0,02
2 - -0,03 0,54 0,62
3 - 0,17 0,00
4 - 0,62
5 -
Faktorsúlyok
TÉTELEK I. FAKTOR II. FAKTOR III FAKTOR
1 0,88 0,01 -0,25
2 0,61 0,03 0,12
3 0,29 0,49 0,09
4 0,48 0,81 0,36
159
MÓDSZEREK
5 0,05 0,23 0,31
A FAKTORANALÍZIS KÉTÉRTELMŰSÉGEI: VITÁK AZ INTELLIGENCIA ÉS A SZEMÉLYISÉG

PSZICHOMETRIKUS KUTATÁSÁBAN
A faktoranalízis módszerét Charles Spearman brit pszichológus dolgozta ki 1904-ben, azon munkálkodva, hogy
ellenőrizze Galton feltételezését, mely szerint létezik egy általános mentális képesség. Abból a tényből indult ki,
hogy a különböző képességeket (számolási, verbális, téri stb.) vizsgáló tesztek eredményei korrelációt mutatnak;
ha valaki magas pontszámot ér el az egyik teszten, akkor egy másik teszten is magas pontszámot fog elérni.
Spearman a tesztek közötti korrelációkat hierarchikus mátrixba rendezte és kidolgozta azt a matematikai
eljárást, amellyel egyetlen általános faktort talált a korrelációk mögött; ezt a faktort g-nek nevezte (a „general"
szóra utalva) és azonosította egyfajta általános veleszületett mentális energiával.
Az amerikai L. L. Thurstone az 1930-as években megkérdőjelezte Spearman eljárását és újraértelmezte a

faktorkeresést. Ugyanazt az adatsort használta, mint amit Spearman használt a g felfedezésekor, és ugyancsak
faktoranalízist, de megváltoztatta a matematikai eljárást. A faktortengelyek elforgatásával (erről bővebben lásd
Gould, 1999, 292310) sikerült „eltüntetnie" a g-t és helyében egy szerinte megfelelőbb mögöttes struktúrát
találnia, amely 7 elsődleges értelmi képességet emelt ki. Thurstone hangsúlyozta: a g nem több, mint illúzió.
Nincsen általános intellektuális képesség, hanem egymástól független intellektuális képességek vannak. A g
faktor körüli vita azóta is végigkíséri az intelligencia kutatását (vö. a Vajda Zsuzsanna szerkesztette kötet,
2002a). Miközben Thurstone a faktoranalízisre támaszkodott, valójában jól látta korlátait. 1947-es könyvében,
amely The Vector of Mind címet viselte, ezt írta:
„A faktoranalízis értelmező jellegét gyakran félreértik... A faktoranalízis főként azokon a területeken hasznos,
ahol alapjában véve hiányzanak az alapvető és gyümölcsöző elképzelések, és ahol a sarkalatos kísérletek
kigondolása nehézségekbe ütközik. [A faktoranalízis] csak arra tesz képessé bennünket, hogy egy új terület igen
vázlatos első térképét megalkossuk" (idézi Gould, 1999, 310).
A személyiségpszichológia jelentős áramlata a vonás alapú megközelítés, amelynek szintén fontos módszere a
faktoranalízis. A klasszikus személyiség-lélektan elsősorban projektív módszereket használt, a 20. század utolsó
harmadában azonban előtérbe kerültek az önjellemző kérdőívek, és ezzel együtt jutott fontos szerephez a
faktoranalízis. A személyiség jellemzésére rengeteg vonás alkalmazható. Ezek között egyrészt sok az átfedés,
másrészt fontosságuk a személyiség működése szempontjából különböző. A pszichometrikus megközelítés hívei
a személyiség struktúráját jellemezve próbálják megtalálni azokat a vonásokat, amelyek fontosabbak és
átfogóbbak a többinél. Erre a faktoranalízis a legmegfelelőbb módszer, ugyanakkor a faktoranalízis maga is
problémákat visz bele a kutatásba. A viták forrása sokáig az volt, hogy az elméletalkotók nem tudtak
megegyezni a személyiség alapstruktúráját alkotó faktorok számában. Raymond Cattel felfogása szerint a
személyiség struktúráját 16 faktor mentén lehet jellemezni, ezzel szemben Hans Eysenck három átfogó faktor
mellett érvelt. Az 1980-as évektől kezdve egyre nagyobb egyetértés alakult ki afelől, hogy öt fő faktor („the Big
Five") alkotja a személyiség alapdimenzióit. Abban azonban nem sikerült egyetértésre jutni, hogy mi legyen az
öt fő faktor neve, és mi is pontos tartalmuk. Az első faktort például általában extraverziónak nevezik, de ez néha
magabiztosságot, néha dominanciát konnotál. A nehézség magából a faktoranalízisből fakad: ha a magas
faktorsúlyú tételek nem eléggé homogének, akkor a faktorok elnevezése meglehetősen szubjektív, és pontos
tartalmukat is nehéz megragadni. Ideillik Gordon Allport megjegyzése: „Ahogy nő a statisztika, úgy csökken az
értehetőség" (1997/1961, 454) Emellett a kiinduló adatok döntően befolyásolják, hogy mely
személyiségvonások fognak kiemelkedni; ha más adatokra alapozunk, akkor más struktúra emelkedhet ki.
Emiatt többen, köztük Eysenck is, kiábrándultak a faktoranalízisre épülő elemzésből (Carver és Scheier, 1998,
80-83; Pléh, 2000, 436).
4.2. 5.2. A PSZICHOLÓGIAI TESZTEK

4.2.1. 5.2.1. A tesztelés alapgondolata, funkciói és logikája
Régi az az alapgondolat, hogy valakinek valamilyen tulajdonságát vagy jellemzőjét egy olyan próbahelyzeten
keresztül ismerhetjük meg, amelyben a szóban forgó tulajdonság nyilvánvalóvá válik. Lényegében a bibliai
Salamon király is egy teszthelyzetre alapozta bölcs döntését:
„Egy alkalommal két züllött nőszemély kereste fel a bölcs és igazságos királyt, ítéletért álltak elébe. Mondta az
egyik asszony:
160
MÓDSZEREK
• Uram, mi ketten egy házban laktunk és a gyermekem ott született, abban a házban. Három nappal azután ez
az asszony is szült. Éjjel ez a nő álmában véletlenül ráfeküdt a gyerekére, s megölte. Éjfélkor az ágyamhoz
osont, elemelte mellőlem a fiam és az ő halott gyerekét fektette mellém....
Odakiáltott a másik nő:
• Nem igaz! Az én fiam az élő és az övé a halott!
• Nagy civakodás támadt, a király előtt feleselgettek egymásnak. Közbevágott Salamon:
• .Hozzatok hát ide egy kardot és szeljétek ketté az élő gyermeket: legyen az egyik fele az egyik, a másik fele a
másik asszonyé.
Sokan mosolyogtak az együgyűnek látszó ítéleten, pedig kitetszett beló'le, hogy elvezet az igazsághoz.
Felsikoltott az egyik nő:
• Jaj, uram, ne! Ne vágjátok ketté! Legyen inkább az övé, nekem elég az is, ha látom! A másik nő közönyös
hangon beleegyezett:
• Helyes a király szava, valóban vágjuk ketté a gyermeket. Ne legyen sem az enyém, sem a tied! így döntött, ezt
hallván a király:
• Adjátok amannak az élő fiút, nehogy megöljétek: bizony ő az anyja!
A gonosz nőt pedig büntetéssel sújtotta. ”
(Héber mítoszok és legendák, 2000, 219)
Az ismeretek és teljesítmények ellenőrzésére szintén igen régóta alkalmaznak feladathelyzeteket. A Kr. e. 3000-
ből származó dokumentumok szerint például a kínai császár udvarában a legmagasabb rangú hivatalnokoknak, a
mandarinoknak hosszas vizsgákon kellett keresztülmenniük, mielőtt felavatták őket. A vizsgázókat külön kis
szobácskákban ültették le, ahol például verset kellett írniuk egy mindenki számára azonos témában és azt
kalligrafikus tusrajzon ábrázolniuk kellett. Az ókori görög oktatásban is ismert volt az olyan eljárás, amit
tesztelésnek nevezhetünk (DuBois, 1966). Ezekhez a kezdetekhez képest a próbahelyzetek tervszerű
felhasználása szervesen és kiterjedten beépült a modern tudományba, és általában az életünkbe. A teszt
érzékletes példája a kémiából jól ismert indikátorpapír, amely színváltozással jelzi bizonyos vegyületek
jelenlétét: a lakmuszpapír savanyú oldatban vörös, lúgos oldatban pedig kék színűre változik. Tesztekkel az élet
sok területén találkozunk; rutinszerűen veszünk részt például orvosi teszteken, amelyeket a modern tudomány
dolgozott ki különböző betegségek, állapotok (pl. terhesség, színvakság) kimutatására. Ugyancsak az élet
velejárói a legkülönfélébb teljesítménytesztek, az autóvezetéstől kezdve a pályaválasztáson és az álláskeresésen
át a nyelvvizsgáig.
Minden tesztben közös, hogy egy próbahelyzet hivatott a rejtett vagy nehezen észlelhető jellemzőt egyértelműen
kimutatni. Az emberi tulajdonságok és képességek hétköznapi körülmények között többé-kevésbé jól
észlelhetően megmutatkoznak, de megnyilvánulásuk lehet esetleges vagy hosszas folyamat. A pszichológiai
tesztek tudományos megalapozottsággal kidolgozott próbahelyzetek az emberi képességek, teljesítmények,
tulajdonságok vagy pszichológiai, neuropszichológiai állapotok egzakt észlelésére. Óriási vonzerejüket az az
ígéret adja, hogy egyértelműen és rövid úton észlelhetővé és mérhetővé tesznek emberi tulajdonságokat,
képességeket, és teljesítményeket. Alapfeltevésük az a gondolat, hogy a lényeges tulajdonságok és képességek
az emberek tartós jellemzői, amelyek megfelelően elrendezett feltételek mellett mérhetővé tehetőek.
A tesztmódszer lényege az, hogy egy szigorúan strukturált helyzetben előre meghatározott tartalmú és sorrendű
kérdések és feladatok – próbák – segítségével bizonyos számú „viselkedésmintát” veszünk, és ezeket
egyértelmű kritériumrendszer alapján kvantitatívan értékeljük. Az eredmény alapján általánosított következtetés
vagy előrejelzés vonható le a személyre vonatkozóan. A teszteket néhol „rövidített standard kísérlet”-nek
nevezik (pl. Allport, 1997/1961, 440), világos azonban, hogy a tesztek alkalmazásánál hiányzik a kísérlet
meghatározó eleme: a függő változó szisztematikus változtatása. Mindamellett a tesztmódszer több ponton
rokonságot mutat a kísérleti módszerrel. A teszthelyzet egy céltudatosan megtervezett, előidézett, szigorúan
kontroll alatt tartott helyzet. Az első tesztek kidolgozóira kétségtelenül hatott a kísérleti lélektan metodikája,
ezen belül is a központi szerepet játszó kontroll. A kontroll értelme a tesztek esetében is a validitás biztosítása:
az, hogy a nemkívánatos befolyásoló tényezőket kiküszöböljék, és az eredmény ennek köszönhetően csak a
mérni szándékolt tényezőnek (pl. értelmi képesség) lehessen tulajdonítani. A tesztek szigorúan kötött eljárást
161
MÓDSZEREK
jelentenek, amelyben nemcsak a feladatok tartalma és sorrendje meghatározott, hanem az instrukciók és az
értékelés-értelmezés mikéntje is (Mérei és Szakács, 1995/1974; Anastasi, 1982).
A kísérletezés módszertanával közös pont az operacionalizálás központi szerepe is, amely a tesztek esetében
talán még szembetűnőbb, mint a kísérletek esetében: a teszt lényegében nem más, mint egy pszichológiai
konstruktum operacio- nalizált formája, a tesztfeladatok pedig a mérni szándékozott pszichológiai jellemzők
műveleti meghatározásai. Műveleti szinten egy teszt körülhatárolt és gondosan kiválasztott „viselkedésmintát”
vesz, aminek alapján egy tágabb, közvetlenül nem megfigyelhető konstruktumra ad következtetési lehetőséget.
Az intelligenciatesztek esetén az elméleti konstruktum maga az intelligencia; személyiségtesztek esetén lehet a
neurózis, az intro-, extraverzió vagy valami egyéb, a tesztkérdések és feladatok ezeket a konstruktumokat
hivatottak megtestesíteni érvényes és megbízható módon.
A modern társadalomban a tesztelés először annak az igénynek a kapcsán jelentkezett, hogy megállapítsák egy
személyről: mentálisan visszamaradott-e vagy sem. További impulzust jelentett az oktatási rendszerek
kiépülése, és az ezzel együtt jelentkező törekvés arra, hogy tömegesen mérjék a gyermekek képességeit és
teljesítményét. Harmadrészt a társadalmi szelekció igénye adott lökést a pszichológiai tesztek kialakulására,
vagyis az a cél, hogy „a megfelelő ember a megfelelő helyre kerülhessen”, a hadseregtől kezdve a speciális
képességeket igénylő munkahelyekig. A pszichológiai tesztek a nyugati társadalmakban a pszichológia
legpiacképesebb termékei (Danziger, 1990).
A tesztek tehát jelentős részben a klinikai diagnosztika és a társadalmi szelekció mérőeszközei: konkrét,
gyakorlati célok érdekében alkalmazott eszközök. Fontos feladatuk az egyéni viselkedés vagy teljesítmény
teszteredmények alapján való előrejelzése. Ezen a helyen azonban a tesztvizsgálat elsősorban mint kutatási
módszer kerül nagyító alá. A kutatás kontextusában a tesztmódszer elsősorban olyan kérdések kapcsán jut
fontos szerephez, amelyek az emberi képességek és más személyiségjellemzők struktúrájának és természetének
felderítésére irányulnak normál és beteg populációkban. A tesztek által vizsgált jellemzők alanyi változók, a
vizsgálati személyek magukkal hozott jellemzői, amelyeket nem tudunk szabadon és tetszés szerint manipulálni.
Az ilyen változók egyéni és csoportviszonylatban történő feltárásához sok esetben a tesztek segítségével történő
adatgyűjtés mutatkozik a legmegfelelőbb útnak. A tesztek segítségével viszonylag könnyen és gyorsan nagy
mennyiségű, jól feldolgozható adat birtokába lehet jutni az emberi jellemzők széles skálájára vonatkozóan. A
kutatásban gyakran alkalmaznak teszteket más módszerek keretében, ilyen lehet a kísérletezés vagy az
esettanulmány.
A tesztek kifejlesztése külön szakterület: a pszichometria. A pszichometria a tesztek kidolgozásával,

megbízhatóságuk és érvényességük ellenőrzésével, stan- dardizálásával, valamint a tesztvizsgálatok
lefolytatásának és a teszteredmények értelmezésének kérdéseivel foglalkozik. A pszichometria részét képezi a
tesztek alkalmazása mögötti matematikai modellek, elméletek kidolgozása is. A tesztfejlesztés részletes
pszichometriai ismereteket kíván; erre a kérdésre csak a tesztkidolgozás folyamatának megértése szempontjából
térünk ki. Az ismereteknek ez a szintje nem elegendő sem elméletileg, sem gyakorlatilag ahhoz, hogy
felkészítsen a tesztkidolgozás feladatára (a pszichometriára vonatkozóan részletesebben lásd például Csapó,
1996; Horváth, 1985, 1991; Betz, 1996; Cronbach, 1990). A klinikai pszichodiagnosztika ugyancsak külön
szakterület, amelynek önálló problematikájára kitérni szintén nem feladatunk. A tesztek ugyanakkor átfedési
pontot is jelentenek a klinikum és a kutatás felségterületei között, amennyiben a pszichodiagnosztika tesztjeit a
sérült és normál működések megértését célzó kutatások vizsgálati eszközként alkalmazzák. Célunk ebben a
fejezetben a kutatás szempontjai szerint korlátozott: bemutatjuk a tesztmódszer alapvető logikáját,
kialakulásának és alkalmazásának társadalmi hátterét, a tesztek fő fajtáit és a tesztek segítségével történő
adatgyűjtés jellemzőit, végül értékeljük a tesztmódszer erősségeit és gyengéit.
4.2.2. 5.2.2. A pszichológiai tesztek kezdetei és későbbi „karrierje"

Az értelmi képesség az az emberi tulajdonság, amelynek mérése a pszichológiai tesztelés kialakulásában döntő
szerepet játszott. Az intelligencia mérése az egyik legrégebbi kérdés, amely a pszichológiát foglalkoztatja. A
tesztek kifejlesztését megelőzően az intelligenciához a legkülönfélébb mutatókat igyekeztek kötni, beleértve a
koponyamérethez és egyéb testméretekhez kapcsolódó mutatókat (vö. 3.1.1. pont) vagy például a kézírás
jellemzőit. A pszichológiatörténet úgy tartja számon, hogy az első tesztek kidolgozása Galton nevéhez fűződik.
Galton a már említett antropometriai laboróriumában (vö. 5.1.1. pont) az egyszerű érzékelési és motoros
képességek, valamint testi adottságok (pl. látásélesség, hallásküszöb, vizuális diszkrimináció, reakcióidő,
fájdalomküszöb, izomerő) mérésére fejlesztett ki standard eljárásokat. Galton az értelmi képesség egyszerűen és
objektíven mérhető mutatóit kereste. Megfontolásai azon a Locke-ig visszamenő gondolaton nyugodtak, hogy
mivel a külvilágról egyedül az érzékszerveinken keresztül szerzünk információt, akinek jobb az érzékelése,
annak jobb az intelligenciája is.
162
MÓDSZEREK
A 19. század vége felé teszteket mások is kezdtek alkalmazni. így például az amerikai James McKeen Cattell,
aki 1890-ben először használta a „mentális tesztelés” kifejezést. Cattell egy tesztsorozatot dolgozott ki, amellyel
az egyetemi tanulmányokat folytatni kívánó fiatalemberek értelmi képességeit becsülték fel, nagyobb részben a
Galton által használt érzékelési feladatokon és reakcióidő-átlagokon keresztül. Egyéb kezdeményezések is
voltak; többek között Ebbinghaus dolgozott ki memóriaterjedelmi és mondatbefejezési feladatokat tartalmazó
teszteket. A 19. század végén ezeket az alkalmazásokat sok kiábrándító eredmény hátráltatta: az egyéni
teljesítmények az egyik mérésről a másikra ingadoztak, és nem korreláltak olyan független megítélésekkel, mint
például a gyermekről adott tanári vélemény (Anastasi, 1982).
Alfred Binet (1857-1911), az első francia pszichológiai laboratórium elindítója korai pályafutása során Galton
iskoláján nőtt fel, és koponyaméretre vonatkozó méréseket végzett olyan iskolai tanulók fején, akiket tanáraik
kiemelkedően okosnak, illetve butának tartottak. Ebben a munkában egyrészt azért csalódott, mert jelentéktelen
agytérfogatbeli különbségeket talált, másrészt mert felismerte a kraniometriai mérések objektivitásának
megkérdőjelezhetőségét (vö. 3.1.1. pont). Erre egy kórházi méréssorozat adott alapot, amelynek során
ugyanazon „idióták és imbecillisek” fejméreteire vonatkozóan következetesen alacsonyabb értékeket mért, mint
tanítványa, akivel együtt dolgozott. Amikor azonban az eltérés tudatában újravégezte a méréseket, akkor a
koponyák „összezsugorodtak” – a másodszori mérés átlagosan 3 mm-el kisebb értéket mutatott. Binet felismerte
a mérések befolyásolhatóságát és ezt írta: „Attól féltem, hogy ha azzal a szándékkal végzem a méréseimet, hogy
különbséget fogok találni az intelligensebb és a kevésbé intelligens tanulók fejméretei között, akkor ha
tudattalanul és jóhiszeműen is, de megnövelném az intelligens tanulók fejének térfogatát és csökkenteném a
kevésbé intelligensekét” (idézi Gould, 1999, 155).
Többek között ezeknek a kételyeknek a hatására keresett új megoldást, és jutott arra a felismerésre, hogy az
értelmességet célszerűbb „pszichológiai módszerrel”, gondosan összeállított feladatsor segítségével mérni. Binet
saját lányai megfigyelése alapján indult el a gyermekek intelligenciája, s ezen belül is az egyéni különbségek
tanulmányozása felé. Binet aktív szerepet játszott egy nevelési reformra törekvő gyermektanulmányi
társaságban, amelyik meggyőzte az oktatásügyi vezetést arról, hogy „elmaradottság” miatt csak alapos
pszichológiai vizsgálat alapján lehessen kisegítő iskolába helyezni gyerekeket. Binet megbízást kapott arra,
hogy tömeges mérésre alkalmas módszert dolgozzon ki a 3. és 15. életév közötti életkori csoportok vizsgálatára.
Ennek eredménye lett a Binet-féle beiskolázási teszt, majd a Binet-Simon-féle intelligenciateszt, amely a
későbbi intelligenciatesztek ősváltozatának tekinthető (Mérei és Szakács, 1995/1974). A tesztet
Magyarországon Éltes Mátyás, a pszichológiai mérés magyar úttörője kezdte alkalmazni az 1910-es években.
A teszt 1911-es változata 54 egyre nehezedő feladatból állt, amely különböző alapvető ismereteket és
képességeket mért (pl. pénzérmék összeszámolása, tárgyak megnevezése, egyszerű utasítások megértése és
végrehajtása, rajzokon a hiányzó rész megnevezése, számsor felidézése stb.). Binet és Simon több száz
gyermekkel folytatott vizsgálat alapján minden feladathoz meghatározták azt a kort, amelynél elvárható, hogy
egy átlagosan fejlett gyermek a feladatot megoldja. Négy és hat év közötti gyermekeknek például a következő
feladatot adták: „Látod azt a kulcsot? Tedd oda arra a székre (rámutat a székre); aztán csukd be az ajtót; az ajtó
mellett majd látsz egy dobozt a széken. Fogd a dobozt és hozd ide nekem” (idézi Cole és Cole, 1997, 509).
Ezt a feladatot a négyévesek közül csak kevesen tudták maradéktalanul végrehajtani, ezzel szemben az ötévesek
fele, és szinte minden hatéves teljesíteni tudta. Ennek megfelelően ez az ötéveseknek szánt feladatok közé
került. A vizsgált gyermek mentális korát (MK) az a szint határozta meg, ameddig a feladatmegoldásban
eljutott. Ha például egy négyéves gyermek meg tudja oldani azokat a feladatokat, amelyeket ötévesek számára
konstruáltak, akkor mentális korát öt évben határozták meg. Később Stern német pszichológus kidolgozta az
intelligenciahányados (IQ) fogalmát, amely a mentális kor és az életkor hányadosát tekinti az intelligencia
mutatójának (képlete: 100xMK/EK; azaz: a teljesítménynek megfelelő kor hány százaléka a tényleges
életkornak, ha az életkornak megfelelő teljesítményt 100%-nak vesszük).
L. M. Terman, a Stanford Egyetem professzora Amerikában népszerűsítette a teszt módosított változatát, miután
1000 gyerek és 400 felnőtt vizsgálatán standardizálta azt (Stanford-Binet-teszt). Terman célja az volt, hogy a
tesztelés általános elterjesztésével olyan társadalom épülhessen, amelyben mindenki mentális képességeinek
megfelelő pozíciót foglal el. Ez kifejezetten eltért Binet eredeti szándékaitól. Terman elképzeléseinek
megvalósításában azonban nagy előrelépést jelentett, hogy az amerikai hadsereg teljes újoncszámát (mintegy
1,75 millió embert!) hamarosan sikerült letesztelni annak köszönhetően, hogy az első világháború alatt sikerült
meggyőzni a hadvezetést az intelligenciateszt hasznosságáról. (Az 5.3. táblázat részleteket mutat be a Stanford-
Binet hazai változatából.)
Binet módszerét óriási siker fogadta. A tesztmódszerrel a pszichológia olyan terméket állított elő, amely
társadalmi igényeket elégített ki és rendkívül keresetté vált. Ugyanakkor a pszichológia tudományos pozícióját
163
MÓDSZEREK
is megerősítette az a tény, hogy a mentális képességek tudományos módszerrel mérhetőek. Az általános
intelligenciatesztek mellett a tesztek használata gyorsan terjedt különböző specializált képességek és
teljesítmények széles körére vonatkozóan is, mint például az észlelés, a figyelem (kifáradás), a kreativitás és
meghatározott motoros vagy kognitív képességek. A figyelemkoncentráció vizsgálatát célzó, 1988-ból származó
Öehrn-féle számolásteszt során például a vizsgálati személynek két órán át egyjegyű számokat kellett
összeadnia, és koncentrációs görbén regisztrálták a feladatvégrehajtás gyorsaságát és helyességét. Később ezt az
eljárást az ún. Bourdon-féle áthúzásteszt váltotta fel, amelyben egy szövegből vagy válogatás nélküli
betűfolyamból bizonyos előre meghatározott betűket kellett áthúzni. Az 1910-től használatos ún. Rybakoff-teszt
a téri képzelet és a vizuális kombinatorikus készség vizsgálatát szolgálta, a Ranschburg-teszt az emlékezeti
teljesítményt, a kreativitást az ún. „tangram teszt”, amelyben háromszögekből újszerű figurális modelleket
kellett összeállítani és így tovább (Benesch, 1994, 357-367).
2.24. táblázat - 5.3. TÁBLÁZAT ► Részletek a Stanford-Binet-teszt hazai változatából
Hatévesek feladatai Hajtogatás (manualitás, figyelem, utánzás)
Instrukció: Végy egy papírt, én is veszek egyet. Nézd,

mit csinálok, de ; te ne nyúlj még a tiedhez. (Szó
nélkül, lassan hajtogatunk.) Nézd, ha ; lenyomom,
összeér a két vége. Most csináld meg te is!
Értékelés: Ha 30 mp-en belül megcsinálja= +
Ellentétpárok felismerése (praktikus ismeretkör)
Instrukció: Mondok neked valamit, és te utánamondod,

amit kell.
A férfi bácsi, az asszony..Az asztal fából van, az

ablak..., A csiga lassú, a nyúl .stb.
Értékelés: ha négyet megold = +
Számismétlés (auditív számemlékezet)
Instrukció: Most számokat fogok neked mondani. Jól

figyelj rám, és ha elhallgatok, mondd el te is, ahogyan
én mondtam! Begyakorlásul:
7-1-4; majd: 3-6-8-1; 2-9-6-4 stb.
Értékelés: Ha mindhárom négytagú számsort

hibátlanul mondja = +
Nyolcévesek feladatai Dátum (időorientáció) Feladat: Mondjuk, hogy ma

szerda van és
16-a. Hányadika volt hétfőn? Hányadika lesz

szombaton?
Értékelés: Ha mindkét kérdésre helyesen felel = +
Képsorozat (szituatív összefüggés)
Instrukció: Itt van négy kép. Ha jól rakod őket egymás

után, akkor kijön egy történet. Nézd meg figyelmesen,
és rakd úgy, ahogy sorjában következnek!
Értékelés: ha hibátlanul kirakja 75 mp-en belül = +
Rímek (auditív vizsgálat, asszociáció, szókincs)
164
MÓDSZEREK
Instrukció: Tudod-e mi a rím? Olyan szó, amely

ugyanúgy hangzik, mint a másik szó, pl. három –
párom. Most mondok egy szót és te mondjál rá egy
olyan számot, ami rímel: víz – ? Stb.
Értékelés: Ha legalább két rímet talál = +
(Forrás: Mérei-Szakács, 1995, 38-39.)
Az intelligenciatesztek mellett hamarosan megjelentek a különböző személyiségtesztek is. Az egyik legkorábbi

tesztet éppen a hadseregben alkalmazott intelligenciamérések kiegészítésére dolgozta ki R. S. Woodworth
elsősorban annak érdekében, hogy azonosítsák azokat az újoncokat, akik stresszhelyzetben várhatóan
összeomlanak. A teszt kidolgozásához Woodworth összegyűjtötte a leggyakoribb neurotikus-pszichoszomatikus
szimptómákat a pszichiátriai irodalom tanulmányozása, illetve pszichiáterekkel folytatott interjúk segítségével.
A 116 kérdésből álló „neurotikus leltár” néven szereplő tesztben többek között ehhez hasonló kérdések
szerepeltek: „Legtöbbször fáradtnak érzi magát? Könnyen barátkozik? Magasban úgy érzi, hogy le kell
ugornia?” stb. A kérdésekre „igen – nem”-mel kellett válaszolni, és a válaszokból kirajzolódott egy
„személyiségprofil”. A teszt második világháború alatt használt továbbfejlesztett változata képes volt előre
jelezni, hogy azokat, akik egy bizonyos számnál több kedvezőtlen választ adnak, pszichiátriai okból le fogják
szerelni (G. W. Allport, 1997/1961, 441).
A személyiség vizsgálatára kialakított korai kérdőíveket általában egy-egy pszichológiai konstruktumként

megfogalmazódó tulajdonság mérésére dolgozták ki. A nyelvben az emberi tulajdonságokat kifejező szavak
száma igen nagy; az angolban például közel tizennyolcezer ilyen kifejezés létezik. Ahogy Allport ironikusan
megjegyzi, a pszichológusok talán még nem mindegyiket mérték meg, bár egy felmérés szerint az 1950-es
években csak kiscsoportos kutatásban mintegy 500 személyiségvonást vizsgáltak. Megjelentek a
faktoranalitikus kérdőívek is, amelyek a nagyszámú különböző személyiségvonás mögött meghúzódó közös
faktorokat vizsgálták (például az először 1947-ben publikált Cattel-féle 16 személyiségfaktor kérdőív – 16PF; az
1975-ben közzétett Eysenck-féle személyiség-kérdőív – EPQ; vö. Mérei és Szakács, 1995/1974; Carver és
Scheier, 1998). A vizsgált vonásokra és faktorokra elnevezések és definíciók sokaságát dolgozták ki (például:
dominanciaigény, extra-, introverzió, elhárításszükséglet, szuggesztibilitás; néhány kevésbé ismerősen csengő:
„gondolkodási introverzió”: hajlam a meditációra és az önelemzésre, valamint mások elemzésére, „cikloid
tendenciák”: erős érzelmi reakciók, hangulati ingadozás, szeszélyesség, „rhathymia”: nemtörődömség,
gondtalanság, impulzivitás – az említettek mind az extra-, illetve introverzióhoz kapcsolódóan javasolt
személyiségfaktorok).
A tesztek széles körű használata hívta életre a modern pszichometriát. Kialakult az a gyakorlat, mely szerint a
komolyabb teszteket hivatásos tesztfejlesztő intézmények publikálják és értékesítik kereskedelmi forgalomban.
A tesztek elszaporodásával megjelent az igény arra, hogy a tesztek potenciális felhasználói áttekintést és kritikai
értékelést kapjanak a használatban lévő tesztekről. Az 1930- as években Oscar Buros, a Rutgers Egyetem
professzora kezdeményezte egy periodikusan megjelenő kiadvány megjelentetését, amelyik céljául azt tűzte ki,
hogy tényszerűen ismertesse és kritikailag értékelje az angol nyelvterületen kereskedelmi forgalomban
megjelent összes lényegesebb tesztet. Ez a kiadvány lett az első ízben 1938-ban megjelent The Mental
Measurements Yearbook (MMY) és az ahhoz kapcsolódó Tests in Print (TIP) sorozat (vö. 5.2.6. pont).
A különböző alkalmazások során lazult a teszt fogalmának szorosan vett jelentése, mely szerint a teszt
próbahelyzet, olyan mérés, amely helyes-helytelen válaszon alapul. A személyiségtesztek gyakorta önjellemző
kérdőívek, skálák formáját vették fel, és az olyan kérdések, amelyek például a Woodworth-féle neurotikus
leltárban is szerepeltek, nem tekinthetőek próbahelyzetnek abban az értelemben, mint ahogyan az igaz-hamis
választ kívánó Stanford-Binet-kérdések. Egy másik kontextusban is fellelhető a tesztek módosult jelentésű
használata – ez pedig a kísérletezés gyakorlata. Képzeljünk el egy olyan kísérletet, amelyben a vizsgálati
személy feladatul egy áthúzásos tesztet kap (a lehető leggyorsabban át kell húznia egy papírlapon szereplő
célfigurákat). A begyakorlás után az első menetben lemérik a teszten nyújtott teljesítményét, majd a következő
menetben kettős feladatot kap: miközben továbbra is át kell húznia a megfelelő figurákat, közben visszafelé
számolnia kell hármasával. Ebben az esetben a teszt nem „próba”, hanem olyan feladatanyag, amelyen a
teljesítmény könnyen ellenőrizhető.
4.2.3. 5.2.3. A pszichológiai tesztek fajtái
165
MÓDSZEREK
A tesztek alapvetően két fő osztályba sorolhatóak: Az ún. „objektív” tesztek esetében a válaszok egyértelműen
jók vagy rosszak, ezek a vizsgált változók (tulajdonságok) maximális fokát törekszenek felderíteni; a
személyiségtesztek, esetében a válaszok tárgyi értelemben nem helyesek vagy helytelenek – ezek a válaszok a
mért tulajdonság tipikus jelenlétére (erősségére) vagy hiányára utalnak. A személyiségteszteknek két alapvető
válfaja alakult ki: a projektív tesztek és az önjellemző kérdőívek.
Az objektív tesztek szintén két csoportba sorolhatóak: a képesség-, illetve a teljesítménytesztek csoportjába. Ez
az elhatárolás azonban relatív, hiszen a képességeket is csak valamilyen teljesítményen keresztül tudjuk mérni.
A különbség mégis abban határozható meg, hogy míg az előbbi esetében a középpontban valamely képesség
(verbális, számolási, manuális stb.) áll attól függetlenül, hogy valaki arra hogyan tett szert, az utóbbi egy
meghatározott tanulási helyzetben elsajátított tudást, illetve teljesítményt vizsgál (Anastasi, 1982). A
teljesítménytesztek sajátos formáját jelentik a tudásszintmérő tesztek, amelyek elsősorban a pedagógia
tárgykörébe tartoznak (Csapó, 1996). Az idődimenzió szerint az objektív tesztek kategóriáján belül
megkülönböztethetjük az időnyomásos teszteket azoktól, amelyekben nincs hangsúly az időnyomáson (az
előbbiek angol neve speed test, az utóbbiaképower test). Az időnyomásos tesztek általában olyan egyszerű
feladatot alkalmaznak, amelyet elegendő időt kapva bárki meg tudna oldani, időnyomás alatt azonban a
pontszámok szóródnak. Az objektív tesztek többsége valamilyen mértékben képvisel időkorlátot (Nunnally,
1984, 110-112); az összefoglalásra lásd az 5.4. táblázatot).
A választípus szerint megkülönböztethetjük a verbális választ igényelő teszteket, illetve tesztfeladatokat azoktól
az ún. performációs tesztfeladatoktól, amelyek cselekvéses megnyilvánulásokat hívnak elő (pl. motoros
tevékenység, rajzolás, képrendezés stb.). Összetettség szempontjából a tesztek lehetnek viszonylag rövid,
egyszerű feladatsorok vagy több altesztből álló tesztsorozatok: tesztbattériák. Egy tesztbattéria alkalmazásakor a
tesztek egyesített pontszámát használják fel az egyéni különbségek mérésére. A szigorú definíció szerint
tesztbattériát olyan tesztek alkothatnak, amelyeket ugyanazon a populáción standardizáltak; a lazább
meghatározás alapján tesztbattériának hívnak olyan teszteket, amelyeket szokásosan együtt vesznek fel, tekintet
nélkül arra, hogy azonos populáción standardizálták-e őket (Mehrens és Lehrman, 1973, 685). Végül a
megcélzott populáció szerint a tesztek irányulhatnak sérült, illetve egészséges emberek csoportjaira. A
következőkben nem a teljes körű áttekintés, hanem a tesztfajták illusztratív megjelenítése a célunk, a hazai
viszonylatokban is ismert néhány tesztre kitérve.
2.25. táblázat - 5.4. TÁBLÁZAT ► A tesztfajták áttekintése
„Objektív" tesztek Képességtesztek
Teljesítménytesztek
Tudásszintmérő tesztek
Időnyomásmentes
Időnyomásos
Verbális
Performációs
Személyiségtesztek Projektív tesztek
Önjellemző kérdőívek
Verbális
Performációs
Képesség- és teljesítménytesztek ► A képességtesztek a vizsgált személy adott intellektuális vagy egyéb jellegű
képességeit számszerűsítik. A legelterjedtebb képességmérő tesztek az intelligenciatesztek. A Binet-féle teszt
elterjedését követően az intelligenciavizsgálatok az intelligencia globális fogalmán belül az egyes rész-
képességek differenciált mérésére helyezték a hangsúlyt. Az 1930-as években a szakirodalom hét „elemi
mentális képességet” különböztetett meg (nyelvi megértés, szótalálás gyorsasága, számolás, téri viszonyok,
166
MÓDSZEREK
észlelés, emlékezés, következtetés). Az 1939-ben publikált Weschler-féle intelligenciateszt ezeknek a
képességeknek a feltárását célozta meg felnőttek körében 11 verbális, illetve performációs részpróba
segítségével. A teszt magyar változata 1968-ban készült el, és MAWI néven ismert (Mérei és Szakács,
1995/1974, 43-48.; Kun és Szegedi, 1971). Ez a teszt 10 és 60 év közötti személyek egyénenként történő
vizsgálatára alkalmas. A verbális részpróbák közé tartoznak az alapvető ismeretekre, a helyzetek megértésére, a
számismétlésre, a számolásra és fogalmak összehasonlításra vonatkozó feladatok, a performációs részpróbák
közé tartozik az ún. jelpróba, a képrendezés, a képkiegészítés és a mintakirakás. A feladatok fokozatosan
nehezednek. A jelpróbában például az első feladatban a megadott alakzatokban szereplő vonalakat kell
reprodukálni időnyomás nélkül, míg egy nehezebb feladat tartalmilag hasonló, de a jelek összetettebbek, és a
megoldást időnyomás alatt kell produkálni (vö. 5.2. ábra).
5.2. ÁBRA ► Részletek a MAWI-tesztből – a jelpróba két különböző nehézségű feladata (Forrás: Réthy
Endréné, 1996, 243)
Más intelligenciatesztek egyetlen homogén próbasorozatot tartalmaznak az általános intelligencia mérésére.

Ilyen az 1938-ban megjelent Raven-teszt (Raven Progressive Matrices), amely 60 geometriai figurát ábrázoló
táblából áll, amelyeken egy nagyobb és több kisebb kép található. A nagyobb kép belső részletei meghatározott
viszony szerint vannak elrendezve, és tartalmaznak egy hiányzó részt. Ezt kell kitölteni azzal a kisebb képpel,
amelyik a hiányzó részbe illik (vö. 5.3. ábra). A feladatok növekvő nehézségi fokúak és minden esetben csak
egyetlen helyes megoldás létezik. A Raven-teszt az általános gondolkodási képességet a nem verbális
összefüggések, szabályszerűségek észlelésének és logikai felismerésének képességén keresztül vizsgálja
(Szakács, 1970).
167
MÓDSZEREK
5.3. ÁBRA ► Példa a Raven-féle teszt feladataira
Megint más intelligenciatesztek egy-egy behatárolt képességet vizsgálnak. A gyermekek számára készült
Bender-próba például vizuomotoros teszt, amely a formareprodukciót vizsgálja: a vizsgálati személynek
értelmes vagy értelmetlen vonalábrákat kell lemásolnia vagy emlékezetből lerajzolnia (lásd 5.4. ábra). A teszt
értékelésének alapja az, hogy a személy menyire jól tudja megőrizni rajzában az ábrák egymáshoz viszonyított
szögét, orientációját és az egyes ábraelemek egymáshoz viszonyított pozícióját (Mérei és Szakács, 1995/1974).
5.4. ÁBRA ► Példa a Bender-féle teszt feladataira
A képességmérő tesztek kiterjedt világába tartoznak az 1960-as években népszerűvé vált kreativitásteszteket,
amelyek az egyetlen helyes megoldást követelő, és ezért konvergens gondolkodást igénylő
intelligenciatesztekkel szemben a divergens (nyitott, alkotó) gondolkodást állították középpontjukba. Ilyen volt
az 1964-ben megjelent Torrance-féle kreativitásteszt, amely verbális és képi feladatokat tartalmazott nyitott
megoldásokkal (például: találgatni egy esemény okát, szokatlan használati módot rendelni ismert tárgyakhoz,
abszurd helyzetekben rejlő lehetőségeket elképzelni stb.) A tesztek értékelése alapján a személy
gondolkodásának olyan faktoraira következtettek, mint az originalitás, az adaptív hajlékonyság és a
kidolgozottság (vö. Réthyné, 1996; Barkóczi, 1973; Barkóczi és Klein, 1970).
A képesség- és teljesítményteszteket a pszichológia sokféle kérdés vizsgálatára alkalmazza egészséges emberek

körében, de a tesztvizsgálatok egyik alapvető funkciója a beteg, sérült populációk pszichodiagnosztikája, amely
nemcsak a gyógyítás, hanem a működések megértése szempontjából is jelentős. A tesztek fontos szerepet
töltenek be az olyan jellegű kutatásokban, amelyek az észlelési-megismerési folyamatok zavarainak feltárásán
keresztül igyekeznek megérteni a sérült, illetve normál működéseket; ez a szakterület kognitív
neuropszichológia, vagy még tágabban kognitív idegtudomány néven ismert (vö. Pléh, Kovács és Gulyás,
2003). Központi szerepet játszanak ezekben a kutatásokban a különböző agnóziák – a különböző
érzékszervekhez kapcsolódó specifikus felismerési zavarok-, amelyek vizsgálatára újabb és újabb teszteket
fejlesztenek ki.
A tárgyfelismerés zavarainak vizsgálatára dolgozták ki például a Birmingham Object Recognition Battery-t

(BORB), amelyik egy 14 altesztből álló tesztsorozat (ismerteti Juhász, 2000). A vizuális feldolgozásra
vonatkozó elméleti modellel is alátámasztott battéria a tárgyfelismerés különböző szakaszait vizsgálja. A per-
ceptuális reprezentáció kialakulásának folyamatára az ún. prekategoriális vizuális feldolgozás tesztjei szolgálnak
168
MÓDSZEREK
(pl. másolásteszt, hosszúságillesztés-teszt, méret- és orientációillesztés-teszt stb.), a jelentéssel történő
tárgyazonosítás folyamatára pedig a tárolt tudás elérését célzó tesztek (tárgydöntés, képillesztés,
képmegnevezés). A tárgydöntés altesztben például a személy egyenként bemutatva olyan képeket kap, amelyek
nem létező dolgokat ábrázolnak (pl. szamárfejű tyúk, vö. 5.5. ábra), és azt kell eldöntenie, hogy a valóságban
létezik-e az adott tárgy. A feladatban való teljesítés – a teszt többi részében nyújtott teljesítménnyel együtt –
támpontot ad a sérülés típusának megállapításához.
5.5. ÁBRA ► A BORB- tesztből származó képdöntési feladat: a vizsgálati személynek el kell döntenie, hogy
létezik-e ilyen tárgy
Az agnóziákhoz hasonlatosan kiterjedt eszközrendszer áll rendelkezésre az emlékezetzavarok (amnéziák)

kivizsgálására (áttekintést ad ezekről Racsmány, 2003, 462-463). Az eddig ismertetett tesztek anélkül vizsgálják
a képességeket, hogy a vizsgálati személynek bármit el kellene sajátítania a teszthelyzetben. Ezzel szemben a
teljesítménytesztek explicit tanulási helyzeteket is magukban foglalnak, és a képességeket az elsajátított tartalom
alapján mérik fel. Ilyen teljesítménytesztnek számít például a Rey-Ajkay-féle emlékezetvizsgáló teszt (másként:
„15 szó – 15 kép” teszt), amely a verbális és a vizuális emlékezést vizsgálja. Az első ülés során a vizsgálati
személynek 15 felsorolt szót kell felidéznie, majd szövegbe ágyazott formában felismernie. Ezt követi 15
(egyenként 2 mp-ig) bemutatott kép felidézése, illetve felismerése. A 24 óra múlva következő második ülésen a
vizsgálat azonos módon folyik, de tanulási fázis nélkül. A hibázások száma és minősége alapján
valószínűsíthető, hogy egy személy organikus eredetű emlékezetzavarral küzd-e vagy sem (vö. Mérei és
Szakács, 1995/1974, 77-82).
A teljesítménytesztek sajátos csoportját alkotják a tudásszintmérő tesztek, amelyeket elsősorban a pedagógiai

gyakorlat és kutatás kontextusában alkalmaznak az iskolában elsajátított tudás mérésére (vö. Csapó, 1996;
Vidákovich, 1990). Időről időre készülnek reprezentatív országos vagy nemzetközi felmérések, amelyekben a
tanulók tudását longitudinálisan és/vagy keresztmetszetileg hasonlítják össze. Hazai viszonylatban az első
átfogó felső tagozatos tantárgyi tesztrendszer a JATE Pedagógiai Tanszékén készült az 1970-es években
(Standardizált Témazáró Tesztek), ahol 1991-ben az Alapműveltségi Vizsgaközpont is megalakult.
Személyiségtesztek ► A személyiségtesztek túlnyomó többségükben önjellemző kérdőívek, illetve skálák. (A

„skála” kifejezést korábban a mérés egyik általános alapfogalmaként mint iránnyal rendelkező vagy irány
nélküli értéksort határoztuk meg; vö. 3.5.1. pont. A személyiségtesztek viszonylatában a szó olyan
mérőeszközre utal, amelyik több értéksort tartalmaz ugyanazon tulajdonság mérésére. A skála lehet egyetlen
tulajdonságra irányuló önálló mérőeszköz, vagy egy összetett kérdőív része.)
Az önjellemző kérdőíveken és skálákon a vizsgált személy saját magát jellemzi olyan módon, hogy a kérdőíven
szereplő kijelentéseket magára vonatkoztatja. A feltételezés az, hogy a vizsgált személy nem képes
öndiagnózisra, de hitelesen be tud számolni érzéseinek, gondolatainak, viselkedésének azon részleteiről,
amelyek alapján következtethetünk a vizsgált jellemzőre. További feltevés, hogy a vizsgált személy valós,
őszinte válaszokat fog adni, és ezek alapján olyan mutatók számíthatóak ki, amelyek egyértelműsítik bizonyos
pszichológiai jellemzőit. Az önjellemző kérdőíveket szokásosan a tesztekhez sorolják, de látnunk kell, hogy az
ilyen kérdőív jellegű adatszerzés nem veti a viselkedést próba alá olyan módon, mint ahogyan azt a szorosabb
értelemben vett tesztek teszik.
Formailag a kérdőívek tartalmazhatnak igaz-hamis állításokat, amelyeknél a válasz azt jelzi, hogy a kijelentés a
személyre jellemző-e vagy sem, vagy lehetnek többfokozatú osztályozó skálák, amelyek esetében például a
„nagyon jellemző”- től az „egyáltalában nem jellemző”-ig terjed a válaszadás lehetősége. Tartalmilag az
önjellemző kérdőívek irányulhatnak egyetlen jellemzőre – ezek egydimenziós skálák; vagy egyszerre több
jellemzőre – ez utóbbiakat személyiségleltárnak nevezzük. Mind az egy-, mind pedig a többdimenziós
kérdőívekből több száz áll rendelkezésre.
169
MÓDSZEREK
Az egydimenziós kérdőívre példa az 1965-ben publikált Zung-féle önértékelő depresszióskála (ÖDS), amely
alkalmas a depresszió azonosítására és az állapotváltozás követésére (ismerteti Simon, 1994). Zung a skála
kidolgozásakor a depresszió szimptomatológiájára kidolgozott faktorokat vette figyelembe, másrészt
depressziós betegekkel készült nagyszámú interjúanyagot használt fel a depressziós tüneteket lefedő 20 tételt
tartalmazó skála megszerkesztésére (vö. 5.5. táblázat).
A személyiségleltárra példa az Minnesota Multiple Personality Inventory (MMPI), amelyet a

személyiségzavarok mérésére dolgoztak ki az 1940-es években. A kérdőív 550 igen/nem választ igényel
különböző ítéleti, viszonyulási és hangulati állításokra vonatkozóan. A tételek (itemek) 10 klinikai skálát
tartalmaznak (például szorongás, énerő). Az MMPI esetében rendelkezésre állnak statisztikai standardok,
amelyek alapján a vizsgált személy válaszai pszichopatológiai kategóriákba sorolhatóak (például depresszió,
hipochondria, szkizofrénia). A Minnesota kérdőív alegységei önálló kérdőívként is használhatóak; a szorongásra
vonatkozó 50 tétel például szorongásindexként használatos a magyar viszonyokra standardizált formában (Mérei
és Szakács, 1995/1974, 20-21).
5.5. TÁBLÁZAT ► Az első hat tétel a Zung-féle önértékelő depresszióskálából
Kérjük, szíveskedjék az alábbi állításokat egyenként elolvasni és a négy lehetséges válasz közül aláhúzni azt,
amelyik az utóbbi időben leginkább megfelel saját érzéseinek.
1. Lehangolt és csüggedt vagyok.
Nagyon ritkán – ritkán – gyakran – nagyon gyakran
1. A hangulatom reggelenként a legjobb.
1. Könnyen sírok.
1. Éjszakánként nyugtalanul alszom.
1. Jó étvágyam van.
1. Örömet jelent számomra a nemi élet.
A projektív tesztek az 1920-as években jelentek meg a személyiség behaviorista és statisztikai szemléletű
kutatásának ellenpólusaként fellépő projektív mozgalom keretében (Vass, 2003). A projektív tesztek erősen
kötődnek a mélylélektanhoz, és ezen belül is Freud projekciófogalmához. Freud a szorongások és feszültségek
más személyre való kivetítését a lelki élet egyensúlyi mechanizmusának tartotta. A projektív tesztek kidolgozói
ezt a mechanizmust igyekeztek kiaknázni a személyiség megismerése érdekében. A projektív tesztek logikája
szerint a személyiség mély alapstruktúrája, tudattalan motivációi, elhárító mechanizmusai és konfliktusai
közvetlen rákérdezéssel nem tárhatóak fel, ezért kerülőúthoz kell folyamodni. A tesztek olyan nehezen
meghatározható ingerekkel szembesítik a vizsgálati személyeket, amelyekre vonatkozóan nem létezik
nyilvánvaló válasz. A feltételezés szerint amikor ilyen ingereket értelmezünk, akkor a személyiségünkre
szokásosan és alapvetően jellemző tudattalan mechanizmusokat és reagálási módokat vetítjük ki a külső ingerre.
A projekció értelmezhető konfliktus hiányában is működő folyamatként, de így is igaz G. W. Allport
megjegyzése: a projektív eljárás „a tudattalan folyamatokat hangsúlyozó mélypszichológia ravasz
szolgálólánya” (1997/1961, 462).
A projektív teszteket három kategóriába sorolhatjuk: 1. perceptív: ez szűkebb értelemben vett észlelési feladat,
amelyben mutatnak egy nehezen meghatározató ingert, és meg kell mondani, hogy az ábra mit jelent az észlelő
számára; 2. az apperceptív: ekkor a feladat az egyszerű észlelési beszámolón túlmenően kidolgozottabb
jelentésértelmezést kíván, ilyen például egy képen látható jelenet értelmezése; és 3. produktív: a feladat az
170
MÓDSZEREK
előzőekkel szemben nem észlelést, hanem valamilyen teljesítményt kíván, ilyen például a rajzolás,
rajzbefejezés, szóasszociáció vagy a mondatbefejezés.
A legismertebb projekciós eljárás az 1921-ben publikált Rorschach-teszt, amelyben a vizsgált személynek

tintafoltszerű ábrákra vonatkozóan kell megmondania, hogy mit lát, az ábra mire emlékezteti, illetve hogy mi jut
az ábráról az eszébe (vö. 5.6. ábra).
5.6. ÁBRA ► A Rorschach-próba I. táblája
Hermann Rorschach erre a helyzetre olyan formalizált eljárást dolgozott ki a 20. század elején, amelyik
meghatározott mutatók alapján bontja ki a projektív áttételeket. A válaszokat jegyzőkönyvben rögzítik és
meghatározott szempontok szerint értékelik egy jelrendszer segítségével. A szempontok között szerepel többek
között a válasz kiterjedése (például, hogy az egészre vagy a részekre terjed-e ki), a válasz determinánsai
(például, hogy a folt színe, formája vagy egyéb aspektus ismerhető fel a válasz meghatározójaként), a válaszok
képzettartama és a gyakorisá- 5 ga (normál felnőttek körében végzett standardhoz képest). A feldolgozás során
az összegzett jegyek alapján mutatókat számítanak ki (például: a jó formaválaszok aránya, az elaborációk száma
stb.) és ezek alapján következtetnek a személyiség különböző általános jellemzőire (pl. az élményfeldolgozás
alapmódjára, az alkalmazkodási készségre, a feszültségi tolerancia szintjére stb. Mérei és Szakács, 1995/1974,
Carver és Scheier, 1998).
A másik legismertebb projektív eljárás az 1938-ban közzétett Murray-féle Tematikus Appercepciós Teszt
(TAT), amelyik a személyiség mélylélektani meghatározóinak (az én-rendszernek, a nem nyilvánvaló – latens –
szükségleteknek), valamint konfliktushátterének felderítését tűzi ki célul képértelmezési feladatokon keresztül.
A tesztfelvétel során a vizsgálati személy olyan képek sorozatát kapja, amelyeken nem egyértelmű, hogy mi
történik (vö. 5.7. ábra). Feladata az, hogy a képzeletére támaszkodva mondjon egy történetet a képről, mintha
regényt írna. A képek különböző témakörökhöz tartozó történetszövésnek kedveznek (például bűntudat,
teljesítmény, életvezetés stb.). A válaszokat jegyzőkönyvezik és mélylélektani fogalomrendszerben értelmezik,
de a TAT esetében az értelmezéshez statisztikai támpontok nem állnak rendelkezésre (Mérei és Szakács,
1995/1974; Carver és Scheier, 1998).
A produktív megközelítés keretében alkalmazhatóak szóasszociációs és mondat- vagy történetbefejezéses

technikák, a legelterjedtebb vizsgálóeljárások közé azonban a projektív rajztesztek tartoznak. Ezek is lehetnek
tematikusak vagy nem tematikusak; az előbbiek körébe az ember-, a fa-, az állat- és a házrajzok tartoznak. A
legfontosabbak ezek közül az emberrajz-tesztek, ilyen például az 1949-ben Machover által publikált Draw-A-
Person teszt (DAP; Vass, 2003).
A projektív tesztek még inkább eltávolodnak a tesztfogalom objektív próbaként való meghatározásától, mint az
önkitöltő kérdőívek. Pszichometriai értelemben nem tekinthetőek szigorú értelemben vett teszteknek, mert az
értelmezés nagy mértékben intuíción nyugszik, ezért a projektív tesztek nem érik el a kérdőívek megbízhatósági
és érvényességi szintjét. A személyiség egészét képezi le a teszt mint Gestalt, tehát az itemek összessége által
nyújtott átfogó kép az, amely informatív. Ez azonban azt is jelenti, hogy a válaszok kevésbé kezelhetőek
kvantitatívan és dolgozhatóak fel statisztikailag, mint az egyéb tesztek adatai (Vass, 2003).
171
MÓDSZEREK
5.7. ÁBRA Példa a TAT-teszt jellegű képre
AZ ÖNJELLEMZŐ KÉRDŐÍVEK ES A VISELKEDÉS KAPCSOLATA
Bár a személyiség struktúráját feltárni kívánó vonáselmélet közvetlenül nem a viselkedésről szól, de azért a
vonások feltételezésének fő értelme az, hogy segítségükkel megmagyarázható a viselkedés helyzeteken átívelő
egyöntetűsége, konzisztenciája. Az eredeti feltételezés szerint a vonások a személyiség olyan stabil és állandó
jellemzői, amelyek a helyzetek széles körében befolyásolják a viselkedést. Ebből következően a vonásban
megnyilvánuló egyéni különbségeknek együtt kell járniuk a vonásnak megfelelő viselkedés különbségeivel. Az
1960-as években végzett kutatások azonban az önjellemzések és a tényleges viselkedés között mérsékelt
bejósolhatóságot (0,20 és 0,30 közé eső korrelációs értékeket) találtak. A személyiségpszichológián belül vita
alakult ki a probléma körül, és előtérbe került az interakcionizmus: az az elmélet, mely szerint a
személyiségvonások és a viselkedéses helyzetekhez kötött változók interakciós viszonyban vannak egymással:
egy-egy vonás a helyzeti változók függvényében nyilvánulhat meg.
Az interakcionista megközelítés gyakorta laboratóriumi kísérletekkel dolgozott. Az 1980-as évektől kezdődően

megerősödő módszertani kritika viszont arra mutatott rá, hogy a kísérlet eleve kizárja azt a nem mellékes
körülményt, hogy az emberek jelentős mértékben aktívan választják és formálják a viselkedéses helyzeteket.
Közben a vonáselmélet mellett érvelők rámutattak arra, hogy az önjellemzésben felfedett vonások és a
viselkedés közötti korreláció magasabb lenne, ha az összefüggést hosszabb időintervallumon keresztül
követnék. Egy erre irányuló vizsgálatban (Epstein, 1979) először önjellemző kérdőívet töltettek ki a kutatók a
résztvevőkkel, majd arra kérték őket, hogy két hétig részletes feljegyzéseket vezessenek bizonyos
személyiségvonásokkal kapcsolatos viselkedésükről. Az eredmények azt mutatták, hogy a korreláció alacsony
volt, ha csak az egymást követő napokat vizsgáltak, megnőtt viszont, ha hosszabb időintervallumot vettek alapul
– tehát a viselkedés rövid távon variabilitást, hosszabb távon viszont nagyobb fokú konzisztenciát mutatott. Azt
is felvetették, hogy a 0,30-as korreláció nem számít rossz értéknek, ha ugyanis feltételezzük, hogy a viselkedést
egynél több vonás befolyásolja, akkor ez a tény önmagában alacsony szintre szorítja azt, hogy milyen erős lehet
a korreláció egyetlen vonás esetében.
A mai személyiségpszichológiában a vonásokról alkotott kép jóval árnyaltabbá vált. Úgy gondolják a legtöbben,
hogy a vonások nem egyforma súllyal érvényesülnek az adott helyzetekben. Az is valószínű, hogy az emberek
többsége bizonyos személyiségdimenziókban konzisztens, másokban viszont nem (Carver és Scheier, 1998, 87-
95).
5.6. TÁBLÁZAT ► Az 5.2.2. és 5.2.3. pontok alatt említett tesztek listája (az említés sorrendjében)
Binet-Simon-féle intelligenciateszt Stanford-Binet-teszt Woodworth-féle „neurotikus leltár"
Cattel-féle 16 személyiségfaktor kérdőív – 16PF
Eysenck-féle személyiség-kérdőív – EPQ
Weschler-féle intelligenciateszt
Raven-teszt
Bender-próba
172
MÓDSZEREK
Torrance-féle kreativitásteszt Birmingham
Object Recognition Battery (BORB)
Rey-Ajkay-féle emlékezetvizsgáló teszt
Zung-féle önértékelő depresszióskála (ÖDS)
Minnesota Multiple Personality Inventory (MMPI)
Rorschach-teszt
Murray-féle Tematikus Appercepciós Teszt (TAT)
Draw-A-Person teszt (DAP)
4.2.4. 5.2.4. A standardizált tesztek kidolgozásának folyamata

Teszteket kidolgozhat bárki, azonban a gyakorlatban az a jellemző, hogy a kutatók többsége, ha lehet, mások
által kifejlesztett és kipróbált standardizált teszteket alkalmaz. Ez egyrészt azért van így, mert a pszichometriai
normáknak megfelelő tesztkidolgozás igen nagy erőfeszítést és speciális szakértelmet igénylő munka; másrészt
ha újonnan dolgozunk ki egy tesztet, akkor nem tudjuk az eredményeket összevetni megelőző vizsgálatok
eredményeivel; harmadrészt, a teszt érvényességének megalapozása hosszas folyamat, amelyhez sok vizsgálat
összességében megítélhető eredménye szükséges. Ha létezik kidolgozott és kipróbált mérőeszköz, és az
megfelel céljainknak, akkor inkább a mérőeszköz megszerzésére tegyünk erőfeszítéseket, mintsem egy új
mérőeszköz kifejlesztésére (más a helyzet, ha ténylegesen nem létezik a céljainknak megfelelő, megalapozott
mérőeszköz, vagy megszerzése reménytelen). Bármilyen körülmények között is történjék a teszt kidolgozása, a
folyamat alapvetően a következő lépéseket követi (Betz, 1996):
1. A vizsgálni kívánt fogalom (konstruktum) elméleti átgondolása és pontos definíciója;
2. A fogalmat operacionalizáló nagyszámú tétel (item) kidolgozása;
3. Tesztfelvétel „fejlesztési mintán”;
4. Az egyes tételekre adott válaszok szisztematikus elemzése (itemanalízis) és a jó tételek kiválasztása

(itemszelekció);
5. Tesztfelvétel a normatív (reprezentatív) mintán;
6. A teszt pszichometriai kvalitásainak, megbízhatóságának és validitásának ellenőrzése és a normatív adatok

összeállítása;
7. A teszt és a tesztkézikönyv publikálása;
8. Újrastandardizálás, más populációkra vonatkozó adaptáció.
A vizsgálni kívánt konstruktum elméleti átgondolására és pontos definíciójára azért van szükség, mert az egyes
tételeknek ezt a konstruktumot kell operacionalizált formában megjeleníteniük. A pontos és indokolt
meghatározás szabatosan definiálja, hogy mit is mér a teszt. A tételek kidolgozásánál alapvetően kétféle
stratégia érvényesülhet. Az egyik az elméleti út: ekkor a teszt kidolgozója deduktívan, a konstruktummal
kapcsolatos ismeretekből kiindulva határozza meg a teszttételeket. A másik stratégia a tapasztalati út: ebben az
esetben a teszt kidolgozója a konstruktumra vonatkozó empirikus adatokra építve határozza meg a teszttételeket.
Ez utóbbira példa az MMPI, amelynek kidolgozásakor első lépésként már létező pszichiátriai kérdőívekből kb.
ezer önjellemző kijelentést gyűjtöttek össze. Ezeket azután odaadták egészséges, illetve már valamilyen
pszichiátriai betegcsoportba sorolt emberek csoportjainak. Amennyiben egy betegcsoport szignifikánsan
többször értett egyet egy adott kijelentéssel, mint az egészséges emberek, akkor a tétel bekerült a megfelelő
pszichiátriai diagnózis skálájába (Carver és Scheier, 1998, 63).
A tesztkonstrukció alapvető lépése az elegendő számú és megfelelő tartalmú tétel kiválasztása. Ha például a
gyermekek szókincsét, vagy matematikai képességeit szeretnénk mérni, akkor alapvető kérdés, hogy a tesztben
szereplő tesztszavak vagy matematikai feladatok megfelelően képviselik-e, lefedik-e a szókincset vagy a
173
MÓDSZEREK
matematikai képességet. Az egyes teszttételeket angol szóval itemnek nevezi a szakirodalom. Az item olyan
kérdés, feladat vagy állítás, amely egy válasz előhívásán keresztül operacionalizálja a vizsgált jellemzőt. A
tételek lényegében önálló műveleti definíciók, felfoghatóak úgy, mint önálló mini mérőeszközök. A
megbízhatóság érdekében azonban minden mérni kívánt jellemzőt több tételnek kell megjelenítenie. A
tételeknek külön-külön, és együttesen is a célnak megfelelően kell működniük.
Az itemanalízis feladata annak megállapítása, hogy hogyan működnek az egyes tételek. Erről az ún. fejlesztési
mintán felvett adatok alapján lehet tájékozódni. A fejlesztési mintának azt a populációt kell reprezentálnia,
amelyre a teszt irányul. Az egyes tételekre adott válaszok elemzése alapján dönteni lehet az egyes itemek
„jóságáról”, és ennek alapján arról, hogy mely tételek maradjanak meg. A jóság egyik jellemzője, amelyet
vizsgálni lehet a képesség- és teljesítménytesztek esetében, a tételnehézségi mutató, amely arra ad választ, hogy
a szóban forgó tételre a válaszolók hány százaléka adott helyes választ (a jó megoldások száma osztva az itemre
válaszolók teljes számával). Egy további fontos mutató az item differenciáló ereje, amely azt mutatja meg, hogy
az adott item mennyire különbözteti meg a válaszolókat a mért jellemző szempontjából.
A jósághoz kapcsolódó további kérdés a teszttételek konzisztenciája. Amennyiben különböző itemek ugyanazt a
tulajdonságot hivatottak mérni, úgy elvárható, hogy a válaszokban konzisztencia mutatkozzék. A konzisztencia
legfontosabb mutatója a tétel-összpontszám korreláció; ha egy tételre vonatkozó pontszám nem korrelál a teszt
vagy a skála összpontszámával, akkor valószínű, hogy nem ugyanazt méri, mint a többi tétel. Ha például egy
depressziót mérni szándékozó tételnél alacsony pontszámot érnek el azok, akik a depresszióskálán magas
összpontszámot érnek el, akkor feltételezhető, hogy a tétel nem méri a depressziót. A konzisztencia
ellenőrzésének másik gyakori módja a felezéses megbízhatóság kiszámítása; ekkor az általában a páros és
páratlan tételszámok mentén két csoportba osztott tételek közötti korreláció foka ad támpontot a tételek
konzisztenciájára (Carmines és Zeller, 1979; erről részletesebben vö. 5.3.7. pont).
Az itemkiválasztás után a tesztet fel lehet venni a normatív mintán (ennek a mintának az eredménye fogja
jelenteni a viszonyítási normaértékeket). Az ilyen eljárás a normaorientált tesztelés, eredménye pedig a
normaorientált teszt. Ameny- nyiben a normatív minta statisztikailag reprezentatív az érintett teszt
célpopulációjára nézve, akkor reprezentatív standardizációs mintáról és standardizált tesztről beszélhetünk. A
standardizációs minta eredményei empirikus-statisztikai úton meghatározott viszonyítási alapot, normát
szolgáltatnak minden további tesztfelvétel eredményének értékeléséhez. A normatív eljárás lényege a statisztikai
standard meghatározása: a reprezentatív mintán nyert nyers pontokat átszámítják egy standard skálára, amely a
további értékelés alapjául szolgál. Nincsen előzetesen meghatározott mérce, mindig a standardizációs mintán
nyert statisztikai értékek (átlag, szórás, százalékos megoszlás) jelentik azt a normát, amelyhez képest az egyén
eredményei értékelhetőek.
A pszichológiai tesztek többsége normaorientált teszt, mivel a pszichológiai jellemzők tekintetében általában
nem tudunk máshoz viszonyítani, mint a statisztikai normához. Az intelligenciatesztek esetében azt láttuk, hogy
eredetileg az egy korcsoporthoz tartozó gyermekek populációjából vett mintán határozták meg a normát.
Felnőttek esetében azonban ez nem működik, hiszen az értelmi fejlődés lelassul, és például a 20 évesek
átlagteljesítménye nem differenciálható a 21 évesekétől. Ennek következtében a nevezőben nem lehet az
életkort alkalmazni. Az intelligenciamutató kiszámításának továbbfejlesztése vezetett el a deviácios IQ-hoz:
ennek során a felnőtt népességből vett reprezentatív minta átlagértékei és szórása alapján határozzák meg a
normát, amellyel az egyén pontszámban kifejezett eredménye összevethető. Ez az érték már nem hányados,
hanem pontszám, amelyet táblázatba foglalt ponthatárokhoz viszonyíthatunk. Az IQ-értékek jelentése a
Stanford-Binet-tesztben a következő (Mérei és Szakács, 1995/1974, 537):
2.26. táblázat -
140 felett extrém magas
120-139 igen magas
110-119 magas
90-109 átlagos,
80-89 alacsony,
174
MÓDSZEREK
70-79: igen alacsony,
69 alatt: extrém alacsony, értelmi fogyatékos
A viszonyítási alap nem kizárólag empirikus úton meghatározott norma lehet. Egy másik lehetőség, hogy a
viszonyítási alapot elméleti úton határozzuk meg; például egy elméletileg megalapozott, előre meghatározott
döntést hozunk arra vonatkozóan, hogy mi számít kreatív válasznak és mi nem, vagy mi számít elfogadható
teljesítménynek és mi nem. Ebben az esetben a viszonyítási alap egy elméleti úton, előzetesen meghatározott
kritérium. Az ilyen eljárást kritériumorientált tesztelésnek, eredményét pedig kritériumorientált teszteknek
hívják. Megemlítjük még, hogy a viszonyítási alap lehet idiografikus is: ekkor a vizsgált személy értékelése
önmagához szabott – például a saját korábbi eredményekhez viszonyítjuk egy későbbi mérés eredményeit.
A tesztfejlesztés pszichometriai munkájához szervesen hozzátartozik a megbízhatósági és érvényességi mutatók

kidolgozása (ezzel külön foglalkozunk a következő pontban, vö. 5.2.5. pont). Hozzátartozik továbbá a teszt
használatát részletesen ismertető tesztkézikönyv megírása és publikálása is, a teszttel együtt. A kézikönyvnek
világosan és részletesen tartalmaznia kell a következő információkat: 1. a tesztkitöltésre vonatkozó utasítások (a
tesztírók pontosan milyen utasításokat kaptak a normatív adatok gyűjtésekor); 2. pontozási útmutató (részletes
leírása a válaszok pontozási szabályainak); 3. időkorlátok, egyéb utasítások. A jó tesztkézikönyv, és annak
pontos követése és betartása alapvető szerepet játszik a tesztvizsgálat érvényességének biztosításában.
A standardizálás nem egyszeri feladat, hanem folyamatos pszichometriai munka eredménye. Ennek során a
teszteket újra és újra kipróbálják, finomítják, egy-egy országra adaptálják, és időnként újrastandardizálják. Erre
azért van szükség, mert a tesztek akkor hasznosak, ha alkalmasak a válaszolók közötti különbségtételre. A
feltételezés az, hogy a mért tulajdonságok a populációban a normális eloszlást követik, azaz a válaszolók száma
az átlag köré csoportosul és csökken a szélsőséges értékek irányában. A teszteredményeknek meg kell felelniük
ennek az eloszlásnak, és ezt időről időre ellenőrizni kell. Padló-, illetve plafoneffektus érvényesülhet, ha a
válaszolók zöme elcsúszik az alsó vagy a felső tartomány irányába (például a tesztkérdések az újabb generációk
számára túl könnyűekké válnak; ilyen tendenciára mutatott rá a bevezetőben érintett Flynn-hatás). Az
újrastandardizá- lás másik oka egyszerűen a kultúra változása. Egy a hatvanas években standardizált
„konzervativizmusskála” például olyan tételeken keresztül mérte ezt a személyiségvonást, mint a
„pizsamapartyk”-hoz vagy a „beat zenéhez” való viszonyulás. Ezek a tételek ma már nyilvánvalóan nem
használhatóak (Fife-Schaw példája, 2000a, 171).
Az adaptáció és újrastandardizálás szükséglete gyakran azért merül fel, mert a tesztet egy másik országban
alkalmazzák. így kerül kidolgozásra az ismertebb tesztek magyar, német, dán stb. változata. A más nyelvre
fordítás sok szakértelmet igénylő fordítói munka. Egy más országban való alkalmazás de facto más populációt is
jelent, de a teszt alkalmazásánál sokszor az is cél, hogy megvizsgálják: alkalmazható-e a teszt más populációkra
(pl. egy egészséges felnőttek mérésére kidolgozott szorongásskála alkalmazható-e neuropszichiátriai betegekre).
A tesztek tehát a pszichológiai kutatás dinamikus életet élő eszközei.
4.2.5. 5.2.5. A teszt megbízhatósága és érvényessége

Mint tudjuk, az érvényesség és a megbízhatóság az a két jellemző, amely meghatározza mindenféle tudományos
módszer alapvető minőségét (vö. 3.1.3. és 3.1.4. pontok). E két fogalom lényegi jelentése független az
alkalmazott módszertől, azonban tartalmi kibontásuk részletei már függnek attól, hogy az adott módszer milyen
sajátosságokkal bír. Az érvényességhez és megbízhatósághoz tartozó fogalmakkal eddig közelebbről a
kísérletezés módszertanának kontextusában ismerkedtünk meg (vö. 4.5. és 4.6. pont). Az ott megismert fogalmi
rendszer azonban részben megváltozik a tesztmódszer viszonylatában. A modern tesztek értékét nem kis
mértékben a gondosan ellenőrzött megbízhatóság és érvényesség adja, ezért itt is megkülönböztetett figyelmet
kell fordítanunk az idevonatkozó fogalmi rendszer megismerésére.
A megbízhatóság – összhangban az eddigi meghatározásokkal – a mérés stabilitására, konzisztenciájára utal.

Ennek egyik fő aspektusa az, hogy ismételt mérések esetén nem kapunk-e eltérő eredményeket ugyanarra a
személyre vagy csoportra vonatkozóan. A megbízhatóságot a kísérletek esetében úgy tudjuk ellenőrizni, hogy a
vizsgálatot teljesen vagy részlegesen hasonló módon újra elvégezzük. A teszt esetében ez az eljárás a teszt
újrafelvételének felel meg – ez a fajta megbízhatóság az ismételt méréses megbízhatóság. Az újrafelvétel
történhet napok, hetek, esetleg hónapok múltán. Ha valaki átlagon felüli pontszámot ér el egy
intelligenciateszten, de ismételt próbák alkalmával ez nem ismétlődik meg, akkor az első mérés megbízhatósága
kétségessé válik. Amennyiben feltételezzük, hogy a mért vonás stabil, akkor a mérési eredménynek is
175
MÓDSZEREK
azonosnak vagy hasonlónak kell lennie. Ha az újramérés nem korrelál eléggé magas szinten (0,8 körül), akkor
túlságosan nagy a mérési hiba, azaz nagy azoknak az esetleges tényezőknek a hatása, amelyek eltávolítják a
mérést a valós értéktől (feltételezve, hogy helyes az a feltételezés, mely szerint a vizsgált jellemző stabil).
A tesztek esetében a megbízhatóság belső vonatkozásban is felvethető – ekkor a probléma úgy merül fel, mint a
teszt belső konzisztenciája, amit a tesztfejlesztés témakörében, az itemek jósági mutatóinak kontextusában
tárgyaltunk, kitérve a tétel-összpontszám korreláció és a felezéses megbízhatóság eljárásaira (vö. 5.2.4. pont).
Ismerős már az a gondolat, hogy a mérés konzisztenciája a tartalomtól független – ezért fordulhat elő, hogy egy
teszt lehet magas fokon megbízható, mégsem érvényes. Az érvényesség viszont feltételezi a megbízhatóságot,
hiszen ha egy mérőeszköz nem ad konzisztens eredményt, akkor kétséges, hogy egyáltalában mit mér. A
megbízhatóságról meggyőződni viszonylag egyszerű, az érvényesség megállapítása azonban annál nehezebb
feladat.
A validitás átfogó lényege a tesztvizsgálat és a kísérlet esetében is a szándék és a valóság egybeesésére irányul.
Kísérletezésnél az érvényesség meghatározó oldalai egybefonódnak a változók meghatározásával és a kísérlet
lefolytatásával. A kísérletnél előzetesen mérlegelhetjük, hogy mely pontokon kerülhet az érvényesség
veszélybe, és megelőző intézkedéseket foganatosíthatunk az érvényesség érdekében (vö. 4.5.1. pont). Ettől
eltérően, azoknál a módszereknél amelyekben egy előre kidolgozott mérőeszköz alkalmazása áll a középpontban
(teszt, kérdőív), az érvényesség elsődlegesen magának a mérőeszköznek az érvényességére vonatkozik – arra,
hogy a tételek valóban azt mérik-e, amit velük mérni szándékozunk. A mérőeszköz érvényesítése a mérőeszköz
alkalmazását megelőző folyamat, amely azokat az elméleti-empirikus eljárásokat foglalja magában, amelyek
segítségével igyekszünk meggyőződni arról, hogy a teszt valóban azt méri, amit vele mérni szándékozunk. Ezen
eljárások eredményének függvényében nyilatkozhatunk egy teszt érvényességéről. Az érvényesség
megállapítása nem olyan feladat, amit néhány egzakt számítással el tudnánk intézni. Ezért is fontos, hogy
lássuk: mit és milyen korlátok mellett érhetünk el ebben az egész kutatás minőségét alapvetően meghatározó
kérdésben.
Az érvényesség ellenőrzésére vonatkozóan sokféle eljárás vert gyökeret az idők során. Ennek megfelelően a
validitás a tesztek esetében is erősen differenciált fogalom. A szakkönyvekben az érvényesség
fogalomrendszerének ismertetése általában az idevágó szakirodalom meghatározó forrásait követi (Cronbach és
Meehl, 1955; Campbell, 1960; Cronbach, 1971; Carmines és Zeller, 1979; Anastasi, 1982), ugyanakkor
eltérések is tapasztalhatóak az érvényességgel kapcsolatos fogalomrendszer értelmezésében és bemutatásában.
A következőkben azt az általánosan elfogadott fogalmi rendszert mutatjuk be, amelyet összességében a mai
szakirodalom is követ (pl. Ponterotto, 1996; Hammond, 2000; Carver és Scheier, 1998).
A validálásnak két alapvető stratégiája van: az egyik elméleti, a másik empirikus orientáltságú. Az
elméletorientált tesztérvényesítési stratégia a vizsgált konstruktum és az azt operacionalizáló itemek közötti
elméleti viszony tisztázottságára vonatkozik, ezt az aspektust nevezzük a teszt tartalmi vagy konstruktum-
érvényes- ségének. Az empirikus érvényesítés általános módja az, hogy megnézzük: a mérőeszköz hogyan
viszonyul a mért jellemzőkhöz kapcsolható más megfigyelhető megnyilvánulásokhoz, amelyek független
kritériumokként működhetnek – ez a kritériumorientált tesztérvényesítés. Kritériumorientált érvényesítés
többféle módon valósulhat meg, és ennek megfelelően többféle specifikus érvényességfogalom különböztethető
meg. így beszélhetünk prediktív, egyezéses, konvergens és diszkriminációs validitásról, valamint ún. felszíni
érvényességről. Nézzük ezeket a fogalmakat egyenként!
► Tartalmi érvényesség
Az érvényesség legátfogóbb szintjeként határozhatjuk meg a tartalmi érvényességet, amely arra utal, hogy az
egyes itemek azt az elméleti konstruktumot mérik-e, amelyet mérni hivatottak (a tartalmi érvényesség másként
konstruktum- validitásként is ismert). Ez a teszt alapminőségét érintő kérdés, annak a kérdése, hogy a teszt
mennyire jó, mennyire hiteles mérőeszköze az adott pszichológiai konstruktumnak. A tartalmi validitás tág
értelemben úgy fogható fel, mint az összes többi aspektust magában foglaló fogalom. A tartalmi validitás magas
fokú, ha a tesztet alkalmazó különféle kutatások konzisztens összképet mutatnak, az érvényesítés különböző
formái megerősítik egymást, és a teszt általában véve betölti azt a célt, amelyre készült. A tartalmi érvényesség
szűkebben arra utal, hogy a kérdések megfelelően lefedik-e a vizsgált konstruktumot. Erre csak akkor lehet
választ adni, ha előzetesen világosan meghatároztuk a konstruktum „tartalmának univerzumát” (Cronbach és
Meehl kifejezése, 1955, 282). Ha például egy teszttel a 4. osztályosok matematikai képességeit szeretnénk
mérni, akkor csak úgy tudjuk megállapítani tartalmi érvényességét, ha előzőleg meghatározzuk, hogy a
matematikai képességbe mi tartozik bele a 4. osztályosok szintjén. Ha a teszt csak összeadást és kivonást kívánó
feladatokat tartalmaz, akkor nem rendelkezik tartalmi érvényességgel. Ez viszonylag egyszerű, nehezebb
azonban egyértelműen megállapítani az olyan összetettebb pszichológiai konstruktumok tartalmát, mint amilyen
176
MÓDSZEREK
például az agresszió vagy az önértékelés. Nincs egyetértés a szakirodalomban egy-egy konstruktum tartalmi
jegyeit és fogalmi határait illetően. Másrészt a probléma abból adódik, hogy a tételek csak részlegesen és
közvetetten jelenítik meg a mérni szándékozott tulajdonságot vagy jellemzőt. A tételek és a mérni kívánt
jellemző között a tartalmi kapcsolat lehet közeli, de áttételes is. Az előbbire példa a helyesírásteszt; az utóbbira
pedig a Rorschach-féle tintafoltteszt (lásd alább, 5.2.2. pont), amelynek alapján arra következtetnek, hogy az
illető hogyan kezeli érzelmeit, vagy hogyan viselkedik érzelmileg feszült helyzetekben. Ha ilyen áttételes a
kapcsolat, akkor különösen fontos kérdés, hogy a tételek megfelelően tükrözik-e a konstruktumot. Bármi is a
helyzet, a konstruktumnak tartalmilag világosan definiáltnak kell lennie, mert csak így vethető fel az a kérdés,
hogy a tételek megfelelően reprezentálják-e azt. Ugyanakkor a tartalmi érvényesség korlátja, hogy nincs
objektív mércéje, és sok esetben – elsősorban a képesség- és személyiségteszteknél –, a tartalmi érvényesség
nem is dönthető el pusztán elméletileg. Emiatt döntő jelentősége van a validitás objektivitásra törekvő,
empirikus alátámasztásának.
• Prediktív érvényesség
A prediktív érvényesség lényege az, hogy a teszteredmény alapján előrejelzünk valamely más, a mért
tulajdonsággal összefüggő egyéb teljesítményt vagy tulajdonságot, amely jövőbeli kritériumként funkcionál. Ha
például az intelligenciateszten magas pontszámot elért gyerekek a későbbiek során kiemelkedő iskolai
teljesítményt nyújtanak, az alacsony pontszámot elért egyének viszont nem, akkor az adott intelligenciatesztnek
a prediktív validitása empirikusan alátámasztást nyer az iskolai teljesítmény mint külső kritérium által. Hasonló
a helyzet, ha a tesztteljesítménye alapján egy speciális munkakörre kiválasztott személy ténylegesen beválik az
adott munkakörben.
• Egyezéses érvényesség
Az egyezéses érvényesség a prediktív validitástól annyiban tér el, hogy olyan kritériumot alkalmaz, amely
egyidejűleg elérhető. A kritérium általában egy másik, ugyanazt a konstruktumot mérő, már igazolt
érvényességű mérőeszközzel való korreláció (akik magas pontszámot érnek el az újonnan kifejlesztett
depresszióskálán, azok magas pontszámot érnek el egy másik, már bevált depresszióskálán is). Az egyidejű
külső kritérium azonban lehet más is; például megfigyelés (a skálán magas pontszámot elérők esetében
megfigyelhetőek a depresszió viselkedéses jegyei). Amennyiben a kritériumként szolgáló eljárás eredménye
egybevág a teszteredménnyel, a teszt érvényességére vonatkozó konklúziónk megerősödhet. Külső kritérium
lehet egy szakértői ítélet (pl. amikor a legmagasabb intelligencia-pontszámot elért gyereket tartja a tanár is a
legokosabbnak) vagy például valamilyen viselkedés (pl. amikor a KRESZ-teszten magas pontot elért autóvezető
a forgalomban is bizonyítékát adja tudásának).
• Konvergens érvényesség
Az érvényesítésnek ugyancsak külső kritériumhoz igazodó, de egy kicsit módosított stratégiája az, amikor olyan
más eljárás eredményeivel keresünk kapcsolatot, amely a szóban forgó konstruktummal asszociálható jellemzőt
mér. A konvergens érvényesség azt vizsgálja, hogy az új mérőeszközön nyert eredmények milyen mértékben
egyeznek meg egy olyan másik, már érvényesített mérőeszközön nyert eredményekkel, amely valamely
kapcsolódó jellemzőt mér. Ha például egy ingerkeresést mérő tesztet kívánunk érvényesíteni, akkor
megvizsgálható, hogy az eredmények korrelálnak-e egy extraverziót mérő teszt eredményeivel. Az eljárás
legitimitása azon múlik, hogy valóban indokolt-e a kétféle jellemző együttjárását feltételezni.
• Diszkriminációs érvényesség
A diszkriminációs érvényesség – ellenkező előjellel – akkor eredményes, ha a teszten mért tulajdonság nem
korrelál egy olyan más teszten mért tulajdonsággal, amellyel meghatározásunk szerint nem szabadna korrelálnia
(az ingerkeresés teszten magas pontszámot elérők például nem kapnak magas pontszámot egy „rendszeretet”
skálán, vö. 5.1.2. pont). A diszkriminációs validitás előnye, hogy támpontot ad az értelmezéshez az esetlegesen
felmerülő „harmadik változó” tekintetében. Ha például azt találjuk, hogy egy önbecsülésre vonatkozó önkitöltő
teszt eredményei szorosan korrelálnak az iskolai teljesítménnyel, akkor felmerülhet, hogy nem egy másik, az
önbecsüléssel korreláló tulajdonság (pl. intelligencia) áll-e az összefüggés hátterében. Ha viszont
meggyőződünk arról, hogy az önbecsülést mérő teszt nem korrelál az intelligenciát mérő teszt eredményeivel,
akkor ezt az értelmezést elvethetjük.
• Felszíni érvényesség
177
MÓDSZEREK
A tesztekkel kapcsolatos validitásfogalmak között meg kell említeni a felszíni érvényesség (face validity)
fogalmát, amely arra utal, hogy a tesztek egy gyors átnézés alapján „jónak tűnnek-e”. Nem tűnik jónak egy teszt,
ha olyan tételeket tartalmaz, amelyekkel kapcsolatban első olvasásra az az érzésünk támad, hogy irrelevánsak,
indokolatlanok vagy más módon helytelenek. Nem tűnik jónak egy teszttétel akkor sem, ha stilárisan vagy
kontextus szempontjából nem felel meg az adott vizsgálati személyek hátterének; például ha kulturálisan idegen,
vagy felnőtteknek gyermekesen hangzik egy feladat. A felszíni érvényesség a teszt használhatósága
szempontjából fontos, de szoros értelemben véve nem tartozik az érvényesség körébe (a validitásfajták
áttekintésére lásd az 5.7. táblázatot).
A kritériumorientált érvényesítés hatékony eljárásokat foglal magában, de észre kell vennünk ennek az
eljárásnak a gyenge pontjait. Az alapfeltevés az, hogy a külső kritérium a lehetőségekhez képest objektív
mércéül szolgál, de felmerülhet az a kérdés, hogy érvényes-e maga a kritérium? Könnyen előfordulhat, hogy
kritérium nem tükrözi tökéletesen a konstruktumot, ekkor viszont nem perdöntő a
kritériummal való egyezés. Ez a meggondolás nem a kritériumorientált validitás elvetésére int, hanem inkább a
kritérium körültekintő megválasztására és fenntartással történő értelmezésére. Cronbach szerint minden
kritériumorientált érvényességről szóló beszámolón ott kellene hogy legyen a figyelmeztetés: „annyiban hihető,
amennyiben a kritérium valóban érvényes” (Cronbach, 1971, 488). Probléma lehet az is, hogy előfordulhat: nem
lehet megfelelő kritériumot találni egy mérőeszközhöz, mert az egy teljesen új konstruktumot mér, vagy nem
tudunk korreláltatható viselkedést kötni hozzá.
2.27. táblázat - 5.7. TÁBLÁZAT ► A tesztek megbízhatóságával és érvényességével

összefüggő fogalmak
Megbízhatóság: Ismételt méréses megbízhatóság
Tétel-összpontszám korreláció
Felezéses megbízhatóság
Érvényesség: Tartalmi (konstruktum) érvényesség
Prediktív
Egyezéses
Konvergens
Diszkriminációs
Felszíni
Egy pszichológiai teszt akkor válik hiteles mérőeszközzé, ha sokoldalú empirikus alátámasztást nyer
megbízhatósága és tartalmi érvényessége. A konstruktum- érvényességet vizsgálatok sokasága hivatott
megerősíteni. A tesztérvényesítés nem egyszeri aktus, hanem hosszú, lényegében nem szűnő folyamat,
amelyben tökéletes bizonyosság nincs (Carmines és Zeller, 1979, 13). Azért is célszerű már bevált, publikált
teszteket használni, mert ezek megbízhatóságára és érvényességére vonatkozóan információ áll
rendelkezésünkre. A tesztek pszichometriai mutatói publi- kusak; ennek alapján az is látható, hogy bizonyos
tesztek validitása gyengébb más tesztekénél (ilyenek például a fent érintett projektív tesztek, vö. 5.2.2. pont.).
4.2.6. 5.2.6. Tájékozódás a tesztek univerzumában – gyakorlati tudnivalók

A felhasználók számára tömegesen állnak rendelkezésre kidolgozott tesztek. A kutató a következő két
gyakorlati kérdéssel találja magát szemben, ha tesztvizsgálatot kíván folytatni: Melyik a számára megfelelő
teszt, és hogyan tudja azt megszerezni? A tesztek két kategóriába sorolhatóak az elérhetőség szempontjából: az
egyik csoportot a kereskedelmi forgalomban elérhető tesztek alkotják. Ezeket professzionális tesztközpontok
dolgozzák ki és árusítják (pl. Psychological Assessment Resources, Inc., Odessa, Florida; Consulting
178
MÓDSZEREK
Psychologists Press, Palo Alto, California; Educational Testing Services, Princeton, New Jersey). A másik
csoportba a kereskedelmi forgalmon kívül, szakmai folyóiratokban vagy könyvekben publikált mérőeszközök
tartoznak. (Az angol szakirodalomban a kereskedelmi teszteket „published”, a nem kereskedelmi teszteket pedig
„unpublished” teszteknek nevezik.)
Már az 1930-as években felmerült az a szükséglet, hogy a felhasználók a teszt publikálóitól független, kritikai
ismertetést kaphassanak a tesztek végeláthatatlannak tűnő univerzumáról. Ezért indította el a Mental
Measurements Yearbookot Oscar Buros, a Rutgers Egyetem tesztpszichológiával foglalkozó professzora. Célja
az volt, hogy elősegítse a tesztek minőségi, kritikai használatát, megismertesse a teszthasználókat a tesztek
erősségeivel és korlátaival, és „tudatosítsa a teszthasználókban annak fontosságát, hogy gyanakvással
fogadjanak minden tesztet, amely mellé szerzőik nem közölnek részletes adatokat a tesztszerkesztés és
tesztérvényesítés folyamatáról, célzott felhasználási köréről és limitációiról” (Buros, 1978, xxxi). Az MMY
azóta is időről időre megjelenik, de mellette más referenciaforrások is születtek. Napjainkban egyre nagyobb
jelentőségű a tesztek interneten keresztül való lokalizálása. A következőkben a legfontosabb tájékozódási
forrásokat és tudnivalókat foglaljuk össze (a táblázatos összefoglalást lásd az 5.8. táblázatban).
Kereskedelmi forgalomban lévő („published") tesztek ► A kereskedelmi tesztek legismertebb enciklopédikus

referenciakönyve a Mental Measurement Yearbook (MMY), amelynek 1938 óta 15 kötete jelent meg. A több
ezer angol nyelvű teszt ábécésorrendben van felsorolva, de az anyag téma és egyéb szempontok szerint is
kereshető. A megadott információk között szerepel a teszt neve, célpopulációja, publikálás éve, szerzője,
kiadója és ára, valamint az, hogy milyen nyelvekre fordították le. Szerepelnek továbbá a teszttel kapcsolatos
pszichometriai adatok a megbízhatóságra, érvényességre, és statisztikai normákra vonatkozóan. Az MMY
előnye, hogy kritikai értékelést is ad minden ismertetett tesztre vonatkozóan. Az MMY kísérő könyve a Tests in
Print (TIP), amely részletes ismertetés és kritika nélkül sorolja fel a teszteket, egyfajta „mesterindexként”
funkcionálva az MMY- ban való kereséshez.
A kereskedelmi tesztek további ismert referenciakötete a Tests, és kísérő kötete, a Test Critiques. A Tests gyors
referenciaként szolgál, a TIP-hez hasonlóan bővebb leírás nélkül sorol fel több ezer tesztet. Erőssége a
gyakorlatiasság, pl. tartalmazza a tesztkiadók listáját is, címmel és telefonszámmal együtt. A Test Critique az
MMY- hez hasonlóan részletes információt nyújt az angol nyelven megjelent tesztekhez. Az ismertetésekben a
pszichometriai adatokon és a kritikai értékelésen kívül sok hasznos információ szerepel a tesztek gyakorlatban
való alkalmazására vonatkozóan is. Mind a Tests, mind pedig a Test Critique felhasználóbarát forrásoknak
számítanak. Ha kereskedelmi forgalomban lévő tesztet kíván egy kutató használni, akkor kapcsolatba kell lépnie
a teszt kiadójával. Ez írott formában történhet meg, annak jelzésével hogy a kutató rendelkezik a teszt
használatához szükséges képzettséggel, ismeri és betartja a teszt alkalmazásával járó szabályokat (vö. 5.8. ábra).
Kereskedelmi forgalomban nem lévő („unpublished") tesztek ► A tesztek, kérdőívek és skálák zöme olyan
kereskedelmi forgalomba nem kerülő mérőeszköz, amelyet szerzője saját kutatásának keretében dolgoz ki.
Ezekről a mérőeszközökről a szakirodalmi publikációk keretében lehet értesülni. Első lépésben felkutat- hatjuk
a témakörbe vágó szakirodalmat, és tájékozódhatunk arról, hogy az adott kutatási kérdésben milyen
mérőeszközöket alkalmaztak az addigi kutatások. Emellett kézikönyvekhez is fordulhatunk annak érdekében,
hogy könnyebb legyen a tájékozódás a szakirodalomban szétszórtan ismertetett mérőeszközökre vonatkozóan.
Az egyik ilyen kézikönyv a Measures for Psychological Assessment: A Guide to 3000 Original Sources and
Their Applications. A könyv előnye, hogy a mérőeszközökkel kapcsolatosan ismerteti azokat a publikációkat is,
amelyekben az adott mérőeszközt alkalmazták. így áttekintést lehet nyerni a mérőeszköz körül kialakult
kutatások irányáról és kumulatív tapasztalatairól. Hátránya a kötetnek, hogy csak az 1960-as és 1970-es évek
időszakát öleli át, és így javarészt elavult.
179
MÓDSZEREK
5.8. ÁBRA ► Minta teszthasználatra vonatkozó engedélyt kérő formalevélre (Forrás: Ponterotto, 1996, 84)
A nem kereskedelmi tesztek kurrens forrása az 1974-től kezdve periodikusan megjelenő Directory of
Unpublished Experimental Measures. A tesztek kategóriákba vannak rendezve funkció, tartalom és formátum
szerint, az első hat kötet több mint ötezer mérőeszközt ismertet. A kutatók által kifejlesztett mérőeszközök
hátránya, hogy pszichometriai megalapozottságuk gyakran hiányos. A nem kereskedelmi mérőeszközök
ismertetésében nemegyszer előfordul, hogy csak részleges adatokat a validitásra vagy megbízhatóságra
vonatkozóan, mert a mérőeszköz nem rendelkezik ilyennel. A választásnál ezért a tartalmi szempontok mellett,
ha csak lehet, ügyelni kell arra, hogy pszichometriailag megalapozott tesztet válasszunk.
Ha a referenciakötetek segítségével találtunk olyan mérőeszközt, amelyik céljainknak megfelel, akkor azzal a
dilemmával állunk szemben, hogy hogyan tudjuk megszerezni azt. A folyóiratcikkekben ritkán közli a szerző a
mérőeszközt a maga teljességében. A felhasználónak ilyenkor kapcsolatba kell lépnie a szerzővel a tudományos
publikációban megadott címen keresztül, közölnie kell szándékát és tájékozódnia kell arról, hogy milyen
feltételek mellett használhatja a mérőeszközt. Tudnunk kell, hogy a kifejlesztett mérőeszközök szerzői jogi
védelem alá esnek, sokszorosításukhoz és használatukhoz engedélyt kell beszerezni attól a személytől vagy
intézménytől, aki szerzőnek tekinthető. Amennyiben nem tudjuk a szerzőt elérni (mert pl. elavult a megadott
cím), akkor fordulhatunk annak a folyóiratnak a kiadójához, amelyben a tanulmány megjelent, segítséget kérve
a szerző lokalizálásához vagy megpróbálhatjuk megkeresni őt az internet vagy valamilyen szakmai szervezet
révén.
Tájékozódás az interneten ► Az internet egyre inkább használható forrás a tájékozódásban a mérőeszközök

megismerése és lokalizálása tekintetében is. Az interneten megtalálható sok teszt komputerizált változata, és
találhatóak tesztek alkalmazását elősegítő szoftverek is. A Psychware Sourcebook olyan nyomtatásban
megjelenő referenciaforrás, amelyik több száz számítógépes tesztalkalmazást mutat be a következő területekre
bontva: 1. Career/Vocational; 2. Cognitive/Ability;
1. Interests and Attitudes; 4. Motivation; 5. Neuropsychological; 6. Personality; és 7. Structured Interview.

További tájékozódási forrás a „TestReviews Online”, amely a Buros Center for Testing alacsony díj
ellenében használható internetes szolgáltatása (a forrásokkal kapcsolatos referenciákat és internetcímeket az
5.8. táblázat tartalmazza).
4.2.7. 5.2.7. Tesztfelvétel, a teszthelyzet jellemzői

A tesztvizsgálat érvényessége egyrészt magának a mérőeszköznek az érvényességéből ered, másrészt viszont a
vizsgálat lefolytatásának körülményeiből. A tesztvizsgálat olyan mérés, amely során az a kívánatos, hogy a
180
MÓDSZEREK
válasz egyedül a mérni kívánt jellemzőnek legyen betudható, ne pedig valamilyen egyéb zavaró körülménynek.
Ez a kívánalom analóg a belső érvényesség kísérletezésnél megismert fogalmával, ami arra utalt, hogy a függő
változón mért hatás csakis a független változó hatásának tudható be. Az érvényességnek ezt az aspektusát a
tesztek esetében is nevezhetnénk belső validitásnak, de ehelyett az „objektivitás” kifejezés vert gyökeret, amely
azt hangsúlyozza, hogy szubjektív tényezők nem befolyásolhatják az eredményt.
5.8. TÁBLÁZAT ► A tesztekről való tájékozódás forrásai
KÖNYVEK
Mental Measurement Yearbook (MMY). Legfrissebb: 15. kiadás, 2003 Kiadó: Buros Institute of Mental
Measurements, University of Nebraska Press, Lincoln, N. E.
Tests in Print (TIP). Legfrissebb: 6. kiadás, 2003 Kiadó: Buros Institute of Mental Measurements, University of
Nebraska Press, Lincoln, N. E Tests. Legfrissebb: 4. kiadás, 1997 Kiadó: Pro-Ed, Inc., Austin, TX.
Test Critiques Legfrissebb: 10. kiadás, 1994 Kiadó: Pro-Ed, Inc., Austin, TX.
Directory of Unpublished Experimental Measures Legfrissebb: 7. kiadás, 1997 Kiadó: William C.
Brown Publishers, Dubuque, IA. Editors: Bert A. Goldman & David F. Mitchell Measures for Psychological
Assessment: A Guide to 3,000 Original Sources and Their Applications Legfrissebb kiadás: 1975 Kiadó:
Institute for Social Research, Ann Arbor, MI. Editors: K. T. Chun,S. Cobb, & J. R. P. French, Jr.
Psychware Sourcebook Legfrissebb: 4. kiadás, 1993 Kiadó: Metritech, Inc., Champaign, IL. Ed.: Samuel E.
Krug
FOLYÓIRATOK
Psychological Assessment Kiadó: APA
Educational and Psychological Measurement Kiadó: APA
WEB
American Psychological Association – www.apa.org/science/faq-findtests.html Buros Center for Testing – Test

Reviews Online – www.unl.edu/buros
Educational Testing Services – Test Locator (elérhető az ETS és a Buros honlapról is) –
www.ets.orgwww.ets.org/etseurope/index.html
HAZAI TESZTFORGALAMAZÓK
www.edge2000.hu
www.shl.hu
www.e-pakk.hu
www.oshungary.hu
A szóba jöhető választorzító tényezők a következőképpen csoportosíthatóak: 1. szituációs tényezők; 2. a

tesztfelvételt végző személy hatása; 3. a vizsgálati személy reaktivitása. Vizsgálati eredmények sokasága utal
arra, hogy a teszteredményeket minimálisnak vélt tényezők is befolyásolhatják. Egy vizsgálat például azt
mutatta, hogy gimnazisták csoportos tesztelés során jobb eredményeket értek el padban ülve mint írótáblás
széken; más vizsgálatok rámutattak, hogy a pontszámot befolyásolhatja a válaszlap elrendezése, a csoportos
vagy egyedüli kitöltés, és nem utolsó sorban a tesztfelvételt végző személy viselkedése, amelynek apró részletei
is számítanak, például az, hogy bólint-e és mennyit (Anastasi, 1982, 32-33).
A körülmények és a tesztelést végző személy hatásainak kiküszöbölésére az általános megoldás ezeknek a

tényezőknek az azonos szinten tartása. A stan- dardizáció tehát kettős értelmű kifejezés: jelenti egyrészt a teszt
standardizálását (vö. 5.2.4. pont), másrészt a tesztvizsgálat lefolytatásának standardizálását. A 20. század első
felében, amikor a tesztvizsgálatok gyakorlata kialakulóban volt, a kísérletezés módszertana jelentette az etalont.
181
MÓDSZEREK
Thorndike és más kísérleti lélektannal foglalkozó pszichológusok a kísérletezés módszertanából kiindulva
általánosították elveiket a tesztvizsgálatok területére. Az a kísérletezés módszertanából származó gondolat, hogy
a külső változók kontrollját a változók azonos szinten tartásával érjék el, kiterjeszthető volt a tesztfelvétel
folyamatára is.
Ideálisan a teszthelyzet minden elemében uniformizált, ellenőrzött, és kötött helyzet; egy tesztet bárhol, bárki
vegyen is fel, a körülményeknek a lehető legnagyobb mértékben azonosnak kell lenniük. Az egyes tesztekhez
tartozó kézikönyvek (vö. 5.2.4. pont) pontos előírásokat tartalmaznak a tesztalkalmazó számára az összes
részletre vonatkozóan: szó szerinti instrukció, időkorlátok, mit mondjon, mire válaszolhat a tesztfelvételt végző
személy és mire nem, milyen legyen arckifejezése, hangtónusa stb. Pontosan ismerni és követni kell minden
utasítást, és gördülékenyen kell kezelni a tesztfelvételhez szükséges anyagokat (például képeket, egyéb
segédanyagokat). A tesztfelvevő és a tesztkitöltő személy között létesített pozitív kapcsolatfelvétel –
szaknyelven: rapport – hivatott biztosítani a motivált, kooperatív légkört. A tesztfelvételt végző személy
viselkedésére vonatkozóan az előírás az, hogy barátságos, de személytelen legyen, és csak annyit és olyan
módon érintkezzen a tesztíróval, ahogyan a teszthez kapcsolódó, és a tesztkézikönyvben leírt előírások azt
lehetővé teszik.
A vizsgálati személy részéről különböző választorzító hatások léphetnek fel. A leginkább ismert tényező a
tesztszorongás. Ismert az az összefüggés, hogy enyhe izgalom serkenti, nagyobb fokú izgalom viszont rontja a
teljesítményt. A kutatások elemezték a tesztszorongás különböző komponenseit (az érzelmi-fiziológiai
komponensek a testi-érzelmi tünetekre, a kognitív komponensek a negatív gondolatokra vonatkoznak). Az évek
során változatos szorongáscsökkentő terápiákat is kidolgoztak. Ezek segíthetik az egyént, de kevésbé segítik a
tesztvizsgálatot végző kutatót. A tesztfelvételt végző személy nem viselkedhet másként azzal, akin látja a
szorongás jeleit. Előzetesen (vagy utólagosan) viszont tájékozódni lehet a vizsgálati személy szorongási
szintjéről az erre a célra kifejlesztett kérdőívek segítségével (ilyen például az 1980-ban kidolgozott, és magyar
változatban is elérhető Sternberg-féle Test Anxiety Inventory, lésd Sipos, Sipos és Spielberger, 1994).
További, a vizsgálati személyhez kötődő hatás az ún. „kitanult tesztíró” jelensége. Az a személy, aki nem
rendelkezik tesztírási tapasztalattal, hátrányban van azzal szemben, aki már rutinos tesztkitöltő. A
gyakorlottságnak vannak általános hatásai (az ismerősség érzése, nagyobb magabiztosság) és specifikus hatásai
(a tételek tartalmi összetevői). Az egyéni tapasztalatok különbségeit előzetes felkészítéssel csökkenteni lehet,
vagy legalábbis figyelembe kell venni az értékeléskor. További választorzító hatás az ún.: válaszbeállítódás,
amely arra utal, hogy a válaszoló egyféle készenléttel, irányultsággal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy
milyen válaszokat ad (vö. Carver és Scheier, 1998, 60; A kísérletezésnél a kísérleti személy reaktív
viselkedéseként említettük ezt a jelenséget, vö. 4.5. pont).
A válaszbeállítódás két gyakori megjelenési módja a szociális megfelelési igény és az egyetértési hajlandóság. A
szociális megfelelési igény elsősorban az önjellemző kérdőíveknél (lásd 5.2.2. pont) jelentkezik, és abban
nyilvánul meg, hogy a vizsgálati személy olyan válaszokat ad, amelyekről azt gondolja, hogy azok a megfelelő
válaszok. Ez a mechanizmus nem feltétlenül tudatos félrevezetésként jelentkezik; lehet, hogy a válaszoló
önismerete gyenge és a megfelelőnek vélt választ abban a hiszemben adja, hogy az magára valóban jellemző.
Ugyanígy az is elképzelhető, hogy a válaszoló negatívabb válaszokat ad magára vonatkozóan, mint amit
valójában gondol – ez előfordulhat azoknak az esetében, akik pszichoterápiában kívánnak részt venni. Az
egyetértési hajlandóság arra utal, hogy ha „igen – nem”, vagy „egyetért – nem ért egyet” típusú kérdések
vannak, akkor a személy hajlik tendenciózusan igent vagy nemet válaszolni. Ismert kifejezés a „yes man / no
man”, amely arra utal, hogy egyesek az állandó egyetértésre, mások pedig az állandó egyet nem értésre
hajlamosak.
A felsorolt torzító tényezők csökkentésére alkalmazható eljárás, ha 1. információt próbálunk szerezni a

válaszoló általánosságban jellemző szociális megfelelési igényéről (például egy külön erre specializált
kérdőíven keresztül, vagy a tesztbe foglalt ellenőrző kérdésen keresztül); 2. a kérdést megfordítjuk, így
ellenőrizve, hogy az egyetértés vagy egyet nem értés tendencia-e; 3. a lehető legjobban rejtjük a „megfelelő”
választ; és 4. a rapport során hangsúlyozzuk az őszinte válaszadás fontosságát.
Az utóbbi két évtizedben rohamosan terjed a számítógépek alkalmazása a tesztvizsgálatok keretében. A

számítógépes támogatással végzett tesztvizsgálat – rövidebben: számítógépes tesztvizsgálat (angolul: Computer-
Assisted Testing; CAT) – kiterjed a tesztfelvétel, a pontozás, és az értelmezés tevékenységeire. A tesztfelvételt
illetően a következő lehetőségek léteznek: a tesztíró 1. a képernyőn megjelenő itemekre maga üti be a választ; 2.
külön lapon válaszol, amit azután beszkenel- nek; 3. hagyományos teszten kapja meg az itemeket, de a választ a
vizsgálatvezető személy rögzíti a komputeren. A komputeres támogatás fő erénye a nagyfokú standardizálás, és
az, hogy csökken a vizsgálatot végző személy hatása a tesztíróra. A számítógépes eljárásoknak ugyanakkor sok
182
MÓDSZEREK
egyenlőre még kevéssé feltárt következménye van. Egyes vizsgálatok kimutatták, hogy előfordul, hogy egy teszt
más eredményeket hoz attól függően, hogy hagyományosan vagy számítógépes támogatással vették-e fel. A
pontozási hibák kiküszöbölése sem egyértelmű, mert előfordulhatnak programhibák, amiket nehéz detektálni
(Sampson, 1995).
A számítógépes tesztvizsgálatok mindenesetre rohamosan terjednek a terápiában és az oktatásban. Terjednek az

interneten keresztül letehető tesztvizsgák, sőt terápiás tesztfelvételi lehetőségek. A fejlemények etikai
vonatkozásaival is igyekeznek lépést tartani a teszteléssel foglalkozó szakemberek és intézmények. 2000
februárjában az amerikai Association of Test Publishers (ATP) bocsátott ki formális, írott ajánlásokat a
számítógéppel támogatott tesztvizsgálatok gyakorlatával kapcsolatosan, a tesztvizsgálatok minőségének
biztosítása érdekében (Guidelines for Computer-Based Testing, ATP 2000). A kérdéssel foglalkozik az a
mérvadó kiadvány is, amelyet három vezető amerikai intézmény ad ki (American Educational Research
Association, American Psychological Association, National Council on Measurement in Education) Standards
for Educational and Psychological Testing (1985, 1999) címmel.
4.2.8. 5.2.8. A tesztek alkalmazásának előnyei, korlátai és nehézségei

A tesztek a pszichológiai mérés nagy múltú, klasszikus eszközei. A korábbi fejezetekben (vö. 3.1. pont)
hangsúlyoztuk már a pszichológiai mérés nehézségeit, ezen belül is azt a sajátosságot, hogy a pszichológiai
jellemzőket a fizikai mérésekkel szemben csak áttételes indikátorok segítségével tudjuk mérni. Ez a
bonyodalom aggályok sorát veti fel a pszichológiai mérések tudományos megalapozottságával, konkrétan:
objektivitásával, megbízhatóságával és érvényességével kapcsolatban. A kísérletezés módszertana mellett a
tesztpszichológia tette a legtöbbet, hogy olyan objektív eljárásokat dolgozzon ki, amelyek ezeknek a
követelményeknek megfelelnek. Ennek a tradíciónak a mintaszerű megtestesülései a pszichometriailag
körültekintően megalapozott standardizált tesztek, amelyek gondosan felállított és időről időre felülvizsgált
normákhoz való viszonyítást tesznek lehetővé. Ezek „szűk sávszélességben”, de nagy megbízhatósággal mérnek
(Anastasi, 1982).
A kísérletezés módszertanához hasonlóan nagy szerepet játszik a tesztvizsgálatokban is a kontroll és a

standardizáció, amely kiterjed a feladatokra és a vizsgálat lefolytatásának körülményeire. A teszthelyzet a
kísérleti helyzethez hasonlóan próbahelyzet, azonban hiányzik belőle a független változó szisztematikus
manipulálása, ami a kísérleti módszer meghatározó eleme. Ennek következtében a tesztvizsgálat oksági
következtetésre csak indirekt módon ad lehetőséget. A hiány előnyként is felfogható viszont, ha azt nézzük,
hogy a tesztmódszerrel azokat az alanyi jellemzőket tudjuk vizsgálni, amelyek amúgy sem manipulálhatóak
tetszés szerint. A tesztek alkalmazásának előnyei a kutatás szempontjából is azok, amelyek társadalmi
kedveltségüket is indokolják: általában véve a tesztekkel viszonylag könnyen, gyorsan, jól értelmezhető,
statisztikailag jól feldolgozható és predikcióra is alapot adó adatokhoz juthatunk olyan emberi jellemzőkre
vonatkozóan, amelyek felderítése más módszerekkel vagy nehézkes, vagy lehetetlen.
A tesztvizsgálat sokféle kutatási célt szolgálhat mint önálló vizsgálati módszer, vagy mint egy más kutatási
módszerrel folytatott vizsgálat része. Önálló módszerként alkalmas arra, hogy segítségével feltárjuk egy-egy
körülhatárolt jellemző megoszlását valamely populációban, keresztmetszeti vagy longitudinális
összehasonlítással elemezzünk különböző populációkat, vagy feltárjuk összetett pszichológiai konstruktumok
(pl. intelligencia, személyiség) faktoriális struktúráját. Tesztvizsgálattal elméletileg megalapozott hipotéziseket
is ellenőrizhetünk, és alkalmazhatjuk a teszteket feltételezett oksági kapcsolatok alátámasztására. A kísérletezés
kontextusában fontos szerepet játszanak a tesztek az elő- és utóvizsgálatok módszereként, a kiinduló és a
beavatkozás utáni állapot felmérésére, illetve a csoportok összetételének meghatározásában is. Ugyancsak
jelentős szerepet játszanak a tesztek a neuropszichológiai esettanulmányokban.
A tesztek alkalmazásával kapcsolatban ugyanakkor hangsúlyozni kell néhány általános, illetve specifikus
nehézséget. Gyakorlati szempontból fontos körülmény, hogy a számunkra szükséges teszt lokalizálása és
beszerzése nehéz folyamat lehet. A kereskedelmi forgalomban lévő tesztek beszerzése költséges, a nem
kereskedelmi forgalmú tesztek beszerzése pedig gyakran nehézkes. Ugyanakkor a tesztszerkesztés bonyolult
feladat, amely pszichometriai jártasságot és kiterjedt statisztikai vizsgálatokat igényel. Gyakran probléma
forrása, hogy a tesztek (és fokozottan a klinikai gyakorlatban használt tesztek) alkalmazása külön szakértelmet
és felkészültséget igényel. Ezeknek a teszteknek egyenként is kiterjedt szakirodalmuk van. Használatuk ezért
csak a megfelelő speciális képzettséggel rendelkező szakemberek számára megengedett. A tesztmódszer
kimondott veszélye, hogy a teszteket sokszor nem hozzáértő személyek, nem hozzáértő módon (nem megfelelő
körülmények között, nem megfelelő célra) vagy öncélúan alkalmazzák.
183
MÓDSZEREK
További probléma, hogy a tesztfelvétel nem megfelelő körülményei teljességgel alááshatják az eredmények
érvényességét. A képességmérő tesztek például feltételezik, hogy a jellemző maximális fokát mérik. Gyakran
azonban feltételezhető, hogy a vizsgált személyek nem motiváltak a válaszadásra, ezért nem a tőlük telhető
legjobb teljesítményt nyújtják. Probléma adódhat a teszteredmények értékeléséből is, ha az alkalmazó
tapasztalatlan. A tesztkézikönyvek az értékelés folyamatát is standardizálják, de a komplexebb tesztek esetében
a standardizált eljárás követéséhez gyakorlottság kell.
Még mélyebbre vezetnek az értelmezéssel kapcsolatos kérdések. A módszer erőssége kvantitativitásában rejlik,
segítségével olyan pszichológiai jellemzőket tudunk egzakttá tenni, amelyek enélkül nehezen megfoghatóak
lennének. Könnyű szem elől téveszteni azonban, hogy a tesztek nem mérik a pszichológiai jellemzőket
közvetlen értelemben. A tesztek segítségével számszerű mutatókba tudunk sűríteni komplex pszichológiai
tulajdonságokat, de nem mindig tudjuk pontosan, hogy mit is mérünk. A jellemző pszichometriai előfeltevés
szerint az intelligencia olyan kapacitás, amely az egyénben behatárolt és öröklött mértékben található meg.
Mások az intelligencia fejleszthetőségét és környezetfüggőségét hangsúlyozzák. Egyesek az intelligencián egy
veleszületett átfogó mentális képességet értenek, mások specifikus képességek összességeként értelmezik. Az
intelligenciatesztek alkotói a tanulástól és kultúrától mentes „tiszta” intelligenciát igyekeztek mérni, azonban
még a nem verbális feladatokat alkalmazó intelligenciatesztekről is bebizonyosodott, hogy nem
kultúrafüggetlenek. Ez megkérdőjelezi a tesztek használhatóságát a társadalmi és etnikai csoportok
összehasonlításában. Nem csoda, ha újra és újra felvetődik az a kérdés, hogy mit is mérnek voltaképpen az
intelligenciatesztek.
A reifikáció (megtestesítés) gondolkodási hibájának nevezik azt, ha azt gondoljuk, hogy ha valamit megmérünk,
akkor az feltétlenül létező dolog is (emlékezzünk a lélek mérésére irányuló 1907-es vizsgálatra, vö. 1.2. pont).
Az intelligencia esetében a megtestesítés hibája nem abból áll, hogy létezőnek feltételez egy nem létezőt, hanem
hogy dologként (entitásként) kezel egy összetett, bonyolult, dinamikus jelenséget (vö. Gould, 1999).
Idekapcsolódik az a személyiségtesztekkel kapcsolatos dilemma is, amire Gordon Allport hívja fel a figyelmet:
,Vajon azok a dimenziók és elemek, amelyeket oly nagy fáradsággal kielemzünk a személyiség teljes
szerkezetéből, valóban részei a valóságos életnek, vagy mesterséges konstrukciók? ... A legtöbb módszerrel csak
pontszámokat kapunk, amelyek révén az egyének összehasonlíthatóak. Az ilyen eljárás teljesen jogos... de /a
pontszámok által mért tulajdonságok/ nem szükségszerűen valóságos részei a személyeknek.” (1997/1961, 440).
Más szerzők szintén szkeptikus nézetet fogalmaznak meg: „A személyiségtesztek tulajdonképpen kiábrándítóan
tökéletlen eszközök ahhoz, hogy embertársainkról hasznos információkat szerezzünk általuk” (Karczag, 1994,
150). Az önjellemző kérdőívek problémája, hogy ez az eljárás különösképpen teret enged a választorzító
tendenciáknak, a szociális megfelelési igénynek. Emellett a kötött válaszformátumok nem teszik lehetővé a
differenciált válaszadást, a válaszoló úgy érezheti, hogy nincs megfelelő lehetősége arra, hogy a rá jellemző
választ árnyalja. A projektív tesztek még kevésbé tesznek eleget az objektív mérés követelményeinek.
Tudományos kutatásban való alkalmazásuk korlátozott, mert ezek a tesztek:
1. szűk elméleti orientáción alapulnak; 2. a válaszok értelmezése teret enged a szubjektivitásnak, ezzel
összefüggésben a projektív tesztek megbízhatósági és érvényességi mutatói gyengébbek, mint a kérdőíveké;
és 3. a mérésnek csupán alapvető formáit, a nominális skála alkalmazását teszik lehetővé (azaz a válaszadók
kategorizálására alkalmasak), messzebb menő mennyiségi következtetésre kevésbé adnak alapot. A projektív
tesztek inkább klinikai, mintsem kutatási eszközök.
Az említett nehézségekkel együtt a tesztek a pszichológiai kutatás integráns eszközei. Egyes területeken a
pszichológiai elméletek alakulását nagyban befolyásolta a tesztek alkalmazása (pl. intelligencia, személyiség-
lélektan, neuropszicho- lógia), más területeken a kevésbé elméletorientált feltáró kutatás részét képezik a
tesztvizsgálatok. A tesztekkel kapcsolatos új fejlemények – terjedésük az interneten, a számítógépes
tesztfelvétel és feldolgozás, egyáltalában, a társadalmi gyakorlatban egyre kiterjedtebb tesztelés – afelé
mutatnak, hogy a tesztek jelentősége inkább nőni fog a jövőben, mint csökkenni.
2.28. táblázat - 5.9. TÁBLÁZAT ► A tesztvizsgálatok alkalmazhatósága, előnyei és

hátrányai
Alkalmazhatóság Elsősorban olyan kutatási problémánál, amelyik:
Feltáró-prediktív jellegű
184
MÓDSZEREK
Objektív mérést, diagnosztikát kíván
Olyan, előre meghatározott változóra irányul, amelyik

kísérletileg nem manipulálható és közvetlenül csak
nehezen megfigyelhető
Elméletileg megalapozott hipotézist tesztel
Előnyök Pszichometriailag megalapozott objektív mérés
Standardizált normák
Gyors és jól kvantifikált adatszerzés nagy populációra

vonatkozóan
Hátrányok Sok megkötéssel alkalmazható
Hozzá nem értő alkalmazás veszélye
„Szűk sávszélesség"
Reifikáció veszélye
4.3. 5.3. A KÉRDŐÍVES VIZSGÁLAT

4.3.1. 5.3.1. A kérdőíves vizsgálat – meghatározás és társadalmi háttér
„Ha meg akarjuk tudni, hogyan éreznek az emberek: hogy mit élnek át és mire emlékeznek, mihez
hasonlíthatóak az emócióik és az indítékaik, mi készteti őket arra, hogy azt tegyék, amit tesznek – miért nem
kérdezzük meg őket?” (Gordon Allport-ot idézi Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 150).
A közvetlenül nem megfigyelhető jelenségek és jellemzők feltárására a legdirek- tebb – és legegyszerűbbnek

tűnő – eljárás a kérdezés. Ha pedig viszonylag gyorsan szeretnénk sok információhoz jutni, akkor a
legmegfelelőbb módszer az, ha előre rögzített kérdéseinkre kérünk rövid válaszokat, azaz kérdőívet készítünk. A
kérdőív összefoglaló kategória az olyan típusú kutatásokra, amelyek egy előre meghatározott és egységesen
feltett kérdéssor segítségével, kvantitatívan írnak le változókat egy meghatározott populációra vonatkozóan. A
kérdések nyelvtanilag nem mindig kérdések, hanem például felszólítások arra, hogy a válaszadó jelezze egy
állítással való egyetértésének fokát, vagy becsülje meg valaminek a gyakoriságát. Az ilyen kérdések becslési
skálák (vö. 3.1.5. pont), és a pszichológiában gyakori, hogy egy egész kérdőív ezt a formát ölti. A kérdőíves
vizsgálat másként úgy is ismert, mint felmérés. Míg azonban a „kérdőíves vizsgálat” kategóriája bármilyen
kérdőívet alkalmazó vizsgálatot magában foglal, a felmérés elnevezés általában akkor illeti meg a kutatást, ha
azt nagy volumenű, reprezentatív mintán végzik, és így különböző társadalmi csoportok válaszainak
szisztematikus mennyiségi összehasonlítását teszi lehetővé. A korrelációs stratégia keretén belül a kérdőíves
kutatás a leggyakrabban használt módszertani eljárás.
Bármilyen volumenű és jellegű is a kérdőíves vizsgálat, középpontjában az előre kidolgozott kérdéssor áll. Egy
tipikus teszt is kérdéseket alkalmaz, mégis más eljárás, mert a kérdéseken és feladatokon keresztül próbára teszi
a viselkedést. A kérdőíven szereplő kérdések viszont nem próbák, hanem hétköznapi értelemben vett közvetlen
kérdések, amelyekre csak a megkérdezett személy tudja a választ. A kérdések a legkülönfélébb dolgokra
irányulhatnak, így:
• Tényszerű információkra; idetartozhatnak például élettörténeti adatok, események, életkörülmények,

munkavégzési feltételek, egy intézmény működésével kapcsolatos tényezők, és más hasonló kérdések.
• Ismeretekre; rákérdezhetünk például arra, hogy a tizenévesek milyen szexuális ismeretekkel rendelkeznek,
mit tudnak az egészséges táplálkozásról vagy a kábítószerek hatásairól.
• Viselkedésre; a kérdések célpontja lehet például bizonyos életmódbeli szokások, viselkedésmódok

előfordulása, illetve gyakorisága; arra lehetünk például kíváncsiak, hogy a gyerekek hogyan táplálkoznak,
mennyit nézik a televíziót, vagy hogy milyenek a tanulási szokásaik.
185
MÓDSZEREK
• Nézetekre, vélekedésekre, hiedelmekre; megkérdezhetjük például, hogy a szülők hogyan vélekednek a fizikai
büntetés hatásairól; a gyerekek mobiltelefonhasználatáról vagy az iskolai osztályzatok fontosságáról.
• Véleményre, attitűdre; a nézetek és vélekedések gyakran meghatározott értékviszonyulásokkal fonódnak

össze. Mind a vélemény, mind pedig az attitűd értékviszonyulás, de míg az előbbi tudatosultabb, konkrétabb
és verbálisan könnyebben kifejezhető, addig az utóbbi latensebb, tartósabb és a viselkedést inkább
közvetlenül befolyásoló tendencia. Mivel az attitűdök feltárása igen nagy hangsúlyt kapott a pszichológiában,
ezért az ilyen jellegű felmérésekkel külön pontban foglalkozunk (vö. 5.4. pont).
• Motivációkra és szándékokra; megkérdezhetjük például, hogy milyen motívumok vezérlik a dohányzásra

rászokó fiatalokat, az örökbefogadást vállaló házaspárokat vagy azokat az embereket, akik extrém sportokat
űznek.
• Személyiségjellemzőkre; mint korábban láttuk, az önjellemző kérdőív a személyiségjellemzők feltárására

alkalmas eszköz (vö. 5.2.2. pont). Az önjellemző kérdőíveket a személyiségtesztekhez sorolva ismertettük a
tradicionális besorolás szerint, de ismét leszögezhetjük, hogy voltaképpen ezek a kérdőívek kategóriájába
tartoznak.
Az emberek kikérdezésének gondolata a modern társadalmi fejlődés terméke, amely eredetileg elsősorban a
politikai közvélemény-kutatások és választási előrejelzések vonatkozásában merült fel a második világháborút
követően. Korábban nemigen fordult elő, hogy valakit egy idegen közelítsen meg és a legkülönbözőbb
dolgokról kérdéseket tegyen fel neki. A felmérés, mint kutatási műfaj akkor került előtérbe, amikor a
közvélekedés megismerése fontossá vált a politika, a gazdaság, és az üzlet számára (Gubrium és Holstein,
2002b). A felmérés megjelenéséhez még alapvetőbb módon a társadalmi-kulturális fejlődésnek az a korábbi
mozzanata kellett, amelyet Riesman és Benney (1954) a „modern lelki állapot” kialakulásának nevezett. Ez
magában foglalta azt a közmegértést, hogy a társadalom olyan önálló, független individuumokból áll, akik saját
látásmóddal és véleménnyel rendelkeznek, és erről autentikus módon nyilatkozni tudnak. A 19. század végén
például egy németországi kutatás a mezőgazdasági munkások helyzetét kívánta felmérni, a következőhöz
hasonló kérdésekkel: ,Van olyan irányú tendencia, hogy a munkások a keresetükből félretesznek azért, hogy
később földet tudjanak vásárolni?” (Oberschall 1964-es munkáját idézi Gubrium és Holstein, 2002b, 8). A
kutatók azonban nem a munkásokat kérdezték meg, hanem a vezetőket.
Az a felismerés, hogy a vezetők helyett magukat az embereket kell széles körben megkérdezni, csak az 1940-es
évektől vált magától értetődővé. Úttörő szerepet játszott ebben a folyamatban George Gallup és az általa
alapított Gallup Intézet. Emellett az Egyesült Államokban korán kialakult fogyasztói kultúra vonta maga után a
piackutatás módszereinek kialakulását. A 20. század második felére létrejött egy, a modern társadalomban egyre
nélkülözhetetlenebb szerepet játszó nagyüzem, azzal a céllal, hogy gyorsan, pontosan és megbízhatóan feltárja a
valamilyen szempontból lényegesnek ítélt tényeket, megismerje az emberek véleményét és preferenciáit. A
felmérésekben való részvétel, a kérdésekre való válaszolás össztársadalmi gyakorlattá fejlődött. A nagy
költségvetéssel dolgozó piac- és közvélemény-kutató intézetek jelentős részben megrendelők számára
szállítanak felmérési eredményeket. A legnagyobb megrendelők között találhatóak a kormányok és politikai
szervezetek, amelyek időről időre képet kívánnak nyerni a társadalmi valóság különböző aspektusairól, az
emberek egészségi állapotáról, gondolkodásmódjáról és véleményéről. Egyes felmérések mögött közvetlenül
politikai vagy kereskedelmi érdekek állnak, ugyanis az embereket könnyebb befolyásolni gondolkodásmódjuk,
szokásaik és preferenciák közelebbi ismeretében.
Mi a szerepe a tudománynak, és ezen belül a pszichológiának ebben az igencsak összetett képet mutató
gyakorlatban? Amikor a felmérésekre vonatkozó igények megszülettek, a társadalomtudományok művelői
voltak azok, akik tudományos igénnyel kidolgozták a felmérés módszertanát. A megfelelő mintán, megfelelő
minőségi kritériumok szerint végzett közvélemény-kutatás és piackutatás alkalmazott tudományos munka, de a
felméréseknek fontos szerepük van az alapkutatásokban is. Elsősorban a szociológia és a politikatudomány azok
a tudományágak, amelyek a társadalmi folyamatok feltárásában a felmérésekre építenek. Ennek megfelelően a
szociológusok dolgozták ki a legrészletesebben a felmérést alkalmazó kutatások módszertanát: a mintavételezés,
a kérdőívszerkesztés, a kérdőívfelvétel, a kódolás és a statisztikai feldolgozás kérdéseit. A pszichológia korán és
jelentős hatást gyakorolva kapcsolódott be a felmérések módszertanának kialakításába, és sok területén (pl.
személyiség-lélektan, szociálpszichológia, politikai pszichológia) ma is kitüntetett szerepet biztosít e
módszeregyüttesnek.
4.3.2. 5.3.2. Vizsgálati célok, kutatási lépések, és adatgyűjtési módok –

áttekintés
186
MÓDSZEREK
A pszichológiában a kérdőíves vizsgálatot a következő célok érdekében szokták alkalmazni (Fife-Schaw,
2000a): 1. Populáció-paraméter becslés: A vizsgálandó népesség meghatározott jellemzőinek kvantitatív
jellemzése, csoportok összehasonlítása. Az ilyen jellegű vizsgálatok leíró-feltáró jellegűek, és nyilvánvalóan
igen nagy jelentőségű a megfelelő mintavételi eljárás annak érdekében, hogy megalapozott következtetéseket
lehessen levonni a populációra nézve. 2. Hipotézistesztelés és -fejlesztés: gyakori, hogy a hipotézis bizonyos
jellemzők együtt járására, vagy a korrelációk mögötti faktorstruktúrára vonatkozik. A kutatás kezdeti, ex-
ploratív fázisában kérdőíves felmérés útján tájékozódhatunk arra vonatkozóan, hogy az emberek körében miféle
nézetek, vélemények vannak a kérdéskörrel kapcsolatban. 3. Kérdőívet alkalmazhatunk a tesztfejlesztés
előmunkálataként (egy kérdőívbe foglalt kérdéssort abból a célból vehetünk fel, hogy azt egy személyiségmérő
teszt potenciális skálájává fejlesszük. 4. Végül kérdőíveket használhatunk programértékelésre (tájékozódhatunk
arról például, hogy egy, az iskolai konfliktusok kezelését célzó program elérte-e a célját. A kérdőíves kutatás a
következő főbb lépésekből áll:
1. A kutatási kérdés meghatározása;
2. Döntés a vizsgálati populáció, minta, mintavétel, a kutatási terv, valamint az adatfelvétel módja felől;
3. A kérdőív kiválasztása vagy megszerkesztése;
4. Előzetes kipróbálás (újonnan kidolgozott kérdőív esetében);
5. Kérdőívfelvétel;
6. Kódolás, statisztikai adatfeldolgozás.
Mint minden kutatásnak, így a felmérést alkalmazó kutatásnak is a kutatási kérdés vagy kérdések
meghatározásával kell kezdődnie. A kutatási kérdés gyakran leíró-feltáró jellegű (pl.: „Milyen személyes
jövőképpel rendelkeznek a mai középiskolások?”). Minél több ismeretünk van az adott kutatási területről, annál
inkább vezérelhetik a kutatást hipotézisek (pl.: „A mai középiskolások jövőképében nagyobb szerepet kapnak az
anyagi tényezők, mint a korábbi generációk esetében.”).
A következő lépés a vizsgálati populáció, a minta és a mintavételi eljárás meghatározása. Mivel a kérdőíves
vizsgálatok általában olyan változókat vizsgálnak, amelyek tekintetében a populációban jelentős a heterogenitás,
nagy jelentősége van a gondos mintavételnek és a minél nagyobb mintának. Mint korábban láttuk, a
következtetések megalapozottságát alááshatja a mintavételi hiba, az az eltérés, amely a populáció alapértékei és
a minta értékei között jelentkezik – ennek nagyságát csökkentheti a minta nagysága és a mintavétel módja (vö.
3.3.1. pont). Specifikusan jelentkezhet az ún. lefedési hiba: az a helyzet, amikor a populáció bizonyos tagjainak
nincsen esélyük a mintába való bejutásra, és a válaszelmaradási hiba: az a helyzet, amikor a mintában szereplők
közül nem mindenki válaszol; vö. 5.3.10. pont).
A mintanagyságra vonatkozó döntés csak akkor lehet megalapozott, ha elővételezzük az eredmények

elemzésének módját. Ezen belül is előre látnunk kell, hogy milyen elemzési alcsoportokat kívánunk képezni a
mintán belül (pl. férfiak-nők, korcsoportok stb.). Az összelemszám meghatározásánál figyelembe kell venni,
hogy egy-egy alcsoportban milyen elemszámra van szükség ahhoz, hogy statisztikailag értelmezhető
eredményeket kapjunk. Figyelembe kell továbbá venni, hogy milyen megbízhatósági szintet kívánunk elérni,
valamint számolni kell az olyan tényezőkkel is, mint a válaszelmaradás vagy megtagadás. Ugyanakkor
pszichológiai kutatásokban előfordul, hogy kérdőíves felmérésre is csak viszonylag kis minta áll rendelkezésre,
mert szűk a vizsgálati populáció (pl. valamilyen ritkább betegségben szenvedők vagy egyéb különleges
csoportok). Felmerülhet a kérdés, hogy mi az értéke a kis mintán végzett kérdőíves vizsgálatoknak? Kis minta
esetén nem mindig adottak az előfeltételei a statisztikai tesztek alkalmazásának, de ez nem jelenti azt, hogy az
ilyen vizsgálatok haszontalanok. Funkciójuk elsősorban exploratív, és eredményeik más kutatások
eredményeivel együtt értékelendőek (Fife-Schaw, 2000b, 103).
Dönteni kell arról is, hogy mi legyen a kutatási terv, és az ehhez kapcsolódó mintavételi stratégia. Ezzel
kapcsolatban korábban ismertettük a következő lehetőségeket: 1. keresztmetszeti elrendezés: egyszeri
mintavétellel nyert minta, amely a populáció keresztmetszetének tekinthető, és a mintán belüli alcsoportok
összehasonlíthatóak; 2. ismételt keresztmetszeti elrendezés: meghatározott idő elmúltával a vizsgálatot újabb, az
előzővel azonos nagyságú és összetételű mintán is elvégezzük; 3. hosszmetszeti elrendezés: a mintát egyszeri
mintavétellel választjuk ki, majd meghatározott időközönként újravizsgáljuk, végül 4. a hosszmetszeti
kohorszsorozat elrendezés, amelyik egyesíteni törekszik az előző három elrendezés elemeit oly módon, hogy
187
MÓDSZEREK
meghatározott kohorszcsoportokat longitudináli- san követ, majd bizonyos időpontokban újabb kohorszokat
kapcsolunk be a kutatásba az összehasonlítás céljából (vö. 5.1.4. pont).
A felmérések során az adatgyűjtés nagyon különböző formában valósulhat meg. Nem kis szerepet játszik a
technikai feltételek fejlődése abban, hogy a hagyományos eljárások mellett napjainkban újabbak is keletkeznek.
A felmérés alapvetően kétféle módon valósulhat meg: a kérdezett vagy önállóan tölti ki a kérdőívet, vagy pedig
személyes kikérdezés keretében válaszol a kérdésekre. Az önálló kitöltés történhet felügyelet mellett – ekkor
jelen van a felmérést végző személy, de az instrukcióadást követően a kitöltés önállóan folyik. Az adatfelvétel
helyzete lehet csoportos vagy egyéni. A kitöltés történhet felügyelet nélkül is – ebben az esetben a kérdőívek
eljuttatásának különböző módjai lehetnek (pl. iskolán keresztül, személyesen stb.). Nagy minta esetén az
önkitöltő kérdőívek eljuttatásának gyakori módja a postai út. Újabb lehetőség a kérdőívfelvétel területén az
internet.
Az önálló kitöltés alternatívája a kérdőíves interjú, amely lényegében nem más, mint a kérdőív személyes,
standardizált módon folytatott lekérdezése. A nagy volumenű felmérések keretében alkalmazott szóbeli
kikérdezést felmérőinterjúnak (survey interview) is nevezik. Ez utóbbiak során a kutatók gyakran több tucat
kérdezőt (a szociológiában kialakult kifejezés szerint: kérdezőbiztost) alkalmaznak, akik felkeresik a vizsgálati
személyeket. A kikérdezés történhet szemtől szemben, közvetlen személyes interakció formájában vagy
telefonon keresztül. Újabban terjed a különböző eljárások számítógéppel való támogatása. Ez egyrészt azt fedi,
hogy a válaszok egyenesen a számítógépen kerülnek rögzítésre, másrészt azonban a számítógépes támogatás
kiterjedtebb és mélyebb változásokat is jelent. A különböző adatfelvételi eljárások nem csupán formai
eltéréseket jelentenek; minden egyes megoldás sajátos tartalmi-módszertani problémákat vet fel (vö. 5.3.7.
pont). (Az adatfelvétel módozatainak összefoglalását lásd az 5.10. táblázatban.)
A kutatási kérdéssel, a mintával, a kutatási tervvel és az adatfelvétel módjával kapcsolatos döntések után
következik a kérdőív kiválasztása vagy kidolgozása. A felmérést alkalmazó kutatás központi eleme maga a
kérdőív. A kutatás minősége tehát alapvető mértékben múlik azon, hogy megfelelő színvonalú-e az általunk
használt vagy kidolgozott kérdőív. A kidolgozáshoz tartozó lépés az előzetes tesztelés, amely bár egyszerűen
hangzó, de egyáltalában nem triviális lépés. A jóváhagyott kérdőívvel elkezdődhet az adatfelvétel. Ebben a
fázisban központi módszertani kérdés az adatfelvételt lefolytató személy szerepe és hatása a válaszadásra. Az
ezzel kapcsolatos ismeretekre és nézetekre a standardizáció kérdésével kapcsolatban fogunk kitérni (vö. 5.3.3.
pont).
A kérdőív kitöltetésénél biztosítani kell az önkéntességet és az informált beleegyezést (vö. 3.5.1. pont).
Előzetesen el kell dönteni, hogy anonimitást vagy bizalmas kezelést kívánunk-e alkalmazni. Az anonim
adatkezelés azt jelenti, hogy a kitöltés után semmilyen módon sem lehet a kitöltő személyt azonosítani. A
bizalmas adatkezelés azt jelenti, hogy a kitöltő személye a kutató számára azonosítható marad, de a kutatón
kívül más tudomására nem jut (vö. 3.5.1. pont). Az anonimitás nagyobb fokú őszinteséget eredményezhet, de
nem teszi lehetővé a későbbi adatkiegészítést. Az adatfelvevő munkatársnak tájékoztatnia kell a résztvevőket
arról, hogy az adatvédelemnek melyik formáját kívánják alkalmazni, és ehhez beleegyezésüket kell nyerni.
2.29. táblázat - 5.10. TÁBLÁZAT ► A kérdőíves adatfelvétel formái
ÖNÁLLÓ KITÖLTÉS • Felügyelet mellett
o Csoportosan
o Egyénileg
• Felügyelet nélkül
o Személyesen vagy intézményen keresztül eljuttatva
o Postai úton
o E-mailen, interneten keresztül
KÉRDŐÍVES INTERJÚ •Közvetlen személyesinterakció keretében
o Hagyományos adatrögzítéssel
188
MÓDSZEREK
o Azonnali komputeres adatrögzítéssel
•Telefonon
o Hagyományos adatrögzítéssel
o Azonnali komputeres adatrögzítéssel
Az adatfelvételt követően a munkát az adatfeldolgozás zárja, amelyben a központi tevékenység a válaszok

kategóriákba sűrítése, azaz kódolása, majd statisztikai elemzése (5.3.9. pont). A felmérés módszertana – a többi
kutatási módszer alkalmazásához hasonlóan – nem egyszer s mindenkorra lezárt, kodifikált rendszer. Az
újítások mellett viták és különböző megközelítések jellemzik a mai helyzetet. Fontos fejlemény, hogy a
módszertan nyitott kérdéseit egyre inkább empirikus úton, nemegyszer a különböző megoldások hatásának
kísérleti úton való összehasonlításával törekednek megválaszolni. A fenti áttekintésben érintett összes lépésre és
problémára részletesebben kitérünk, miközben tüzetesebben megvizsgáljuk a kérdőíves felmérés metodológiai
és módszertani alapjait.
4.3.3. 5.3.3. Metodológiai előfeltevések és a standardizáció kérdése

A felmérés (mint ahogyan a név is mutatja) szándéka szerint mérés, méghozzá olyan tudományos objektivitásra
törekvő, érvényes és megbízható mérés, amely a vizsgálati személyek szokásait, nézeteit, véleményét hivatott
tükrözni. A pszichológiai kísérletben és a tesztvizsgálatban a vizsgálati személyeket feladathelyzetbe helyezzük,
és az ott megnyilvánuló viselkedés, illetve válasz alapján vonunk le következtetéseket. Alapvetően más a
helyzet akkor, ha adatainkat hétköznapi értelemben vett kérdésekre adott válaszok képezik. A standard
metodológiai előfeltevés szerint a megfelelő kérdésekkel előhívott válaszok a kutató számára is ob- jektíven
hozzáférhetővé teszik azt a valóságot, amely a vizsgálati személyhez tartozik. E valóság lehet szubjektív vagy
objektív színezetű (hit, vélekedés vagy tény), de bármelyik legyen is a kérdezés tárgya, a kérdezésen alapuló
módszerek előfeltevése az, hogy a vizsgálati személy akarja és tudja is válaszaiban őszintén, valósághűen és
kompetensen közvetíteni ezt a valóságot (5.9. ábra).
5.9. ÁBRA ► A kérdőíves vizsgálatok előfeltevése
A vizsgálat objektivitása szempontjából azonban a kérdés-válasz helyzet bonyolultabb, mint a kísérleti vagy a
teszthelyzet. Míg az utóbbiakban a vizsgálatot végző személy nagyfokú kontrollt gyakorol az egész folyamat
felett, addig a kérdőíves vizsgálat helyzetében ez nincsen így. A kérdések általában az „objektív valóságot”
kívánják feltárni, de ehhez a valósághoz csakis a válaszoló személynek van közvetlen hozzáférése. A
vállalkozás sikere azon áll, hogy a válaszoló tud-e és akar-e aktívan közreműködni. A részvételbe való
beleegyezés egyfajta szerződésnek tekinthető arra nézve, hogy a válaszoló elfogadja ezt a célkitűzést, de ez nem
jelent garanciát arra nézve, hogy minden kérdésre őszinte, kompetens és teljes választ fog adni. A válasz minden
esetben szubjektív közlés. A megkérdezett személy kontrollt gyakorol a válasz felett, átgondolja, hogy mit
mondjon, és közben mérlegel, visszatart, hozzátold és így tovább. Emellett a felejtés, a bizonytalanság vagy más
egyéb tényezők miatt is sérülhet az „őszinte, teljes, valósághű” válasz normája. Úgy képzelhetjük el, hogy a
189
MÓDSZEREK
válaszok mögött egy, a kérdező számára láthatatlan filter dolgozik, amelyik szűri, formálja a választ (5.10.
ábra.).
5.10. ÁBRA ► A kérdőíves vizsgálatok módosított előfeltevése
Még inkább komplikálja a helyzetet, ha a felmérés személyes interjú formájában történik, mert az interakció
során a kérdező is sokféle hatást fejt ki a válaszolóra. Hogy lehet a tudományosság kritériumainak megfelelően
biztosítani, hogy objektív, érvényes és megbízható adatok szülessenek ebben a folyamatban? így is
fogalmazhatunk: miként biztosítható, hogy a filter a legkevésbé álljon az utunkba? Másfelől azonban felvethető
az a kérdés is, hogy nem szükségszerű-e a „filter” léte, nem szükséges-e újragondolni a tudományosság
kritériumait (az objektivitást, az érvényességet és a megbízhatóságot) ebben a vizsgálati kontextusban? E kérdés
mentén egy jelentősebb kutatásfilozófiai törésvonal húzódik meg a metodológiai nézetekben. A szokásos
előfeltevések szerint a módszertanilag megfelelően lefolytatott kérdőíves vizsgálat során a kérdező semleges
közvetítő, aki megfelelő válaszokat hív elő, a válasz pedig objektív adat, amely a vizsgálati személyhez
kapcsolódó jellemzőt érvényes és megbízható módon tartalmazza. Ezeknek az előfeltevéseknek a talajáról nézve
a feladat az, hogy a kutatás során minél inkább biztosítsuk a válaszok megszokott értelemben vett érvényességét
és megbízhatóságát. Az 1980-as évektől jelentkező konstrukcionista interpretáció szerint azonban az interjú
olyan kulturálisan beágyazott és szociálisan definiált helyzet, amelyben a válaszok a valóságot létre is hozzák,
nem csak tükrözik (Gubrium és Holstein, 2002b; Platt, 2002). Többről van itt szó, mint az ismert alanyi
reaktivitásról. A válaszadó folyamatosan értelmezi a kérdéseket és a kérdező viselkedését, és ennek
kontextusában formálja meg válaszait. A válasz inkább közös jelentéskonstrukció, semmint az objektív
valóságra vonatkozó közlés. Nem a válaszoló jó szándékán és törekvésén múlik, hogy beszámoljon az adott
helyzettől függetlennek tételezett objektív valóságról, mivel a válasz szükségszerűen szituált és megformált.
Carolyn Baker a következőképpen fogalmazza meg ezt a meglátást:
„Amikor arról a világról beszélünk, amiben élünk, akkor bizonyos karakterrel ruházzuk fel azt, amiről
beszélünk. Elkerülhetetlenül jelentést és jelentőséget tulajdonítunk azzal, ahogyan a dolgokról beszélünk. Ha
valakivel beszélünk a világról, akkor számításba vesszük, hogy ki a másik, mi az, amit feltételezhetően tud, és
hol helyezkedik el a világunkban, mi a viszony közöttünk” (Baker, 1982, 109).
így viszont újra kell gondolni, hogy mit jelent a válasz érvényessége és megbízhatósága. A konstrukcionista
interpretáció olyan új szempontokat vet fel, amelyek kihatnak a kérdezés lefolytatásának gyakorlatára és az
egész folyamat értelmezésére, beleértve a tudományosság hagyományos kritériumait. Ezekre a felvetésekre a 6.
fejezetben térünk ki bővebben. (A kétféle előfeltevés-rendszeren nyugvó kérdezési modell sematikus
összehasonlításra lásd az 5.11. ábrát.)
190
MÓDSZEREK
5.11. ÁBRA ► A kérdőíves vizsgálat konstruktivista előfeltevése
A konstrukcionista interpretáció által felvetett szempontok és kérdések azonban csak az utóbbi évtizedekben
merültek fel a metodológiai közgondolkodásban. A felmérések kialakulásának eredeti körülményei (elsősorban
a politikai és az üzleti célok, de a szociológiai vizsgálatok is) a gyors, nagy tömegű, pontos és a valóságot
tükröző információgyűjtést állították előtérbe. A kutatók a harmincas-negyve- nes-ötvenes években e célok
elérésére kerestek megoldásokat. A módszertan három alappillérét a reprezentatív mintavétel, a kérdések
minősége, valamint az adatfelvétel minősége jelentette. A felmérések metodológiájának és módszertanának
kidolgozásában jelentős szerepet játszottak a pszichológusok, akik a pszichológiai kísérletezésben
meghonosított természettudományos szemléletet és módszertani gondolkodásmódot vezették be a felmérések
módszertanába (Platt, 2002). E szemlélet kulcsmozzanata az ingeradás felett gyakorolt kontroll, és az ezt
megvalósítani hivatott standardizáció volt.
A kérdőíves vizsgálatokban a standardizáció lényege az inger, illetve az ingeradás – azaz a kérdések, illetve a
kérdezés – azonos szinten tartása, indoka pedig az, hogy standardizált feltételek esetén a válaszokban mutatkozó
variabilitás csakis a válaszolók közötti valós különbségeket tükrözi. A kérdések és a kérdezés ellenőrizetlen
változékonyságából adódó variabilitás mérési hibát eredményez. A kérdéseknek tehát azonos ingernek kell
lenniük, a kérdezőnek pedig azonos hatást kell gyakorolnia annak érdekében, hogy minél kisebb legyen a mérési
hiba. Ennek a módszertani állásfoglalásnak a megszületéséhez és uralkodóvá válásához idő kellett. Az 1930-
1940-es években még nem tekintette mindenki magától értetődőnek, hogy a kérdőíves vizsgálatnak a lehető
legnagyobb mértékben standardizáltnak kell lennie. Sokan próbálkoztak nyitott kérdésekkel, rugalmas
kérdezéssel. A szakmában viták is folytak a „nyitottabb”, illetve „zártabb” módszertan relatív előnyeiről (Platt,
2002). Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a kevéssé standardizált stílusban felvett válaszok összehasonlítása
problémás. Egyre inkább teret nyertek a rengeteg kérdéssel dolgozó, nagy volumenű felmérések, amelyek során
a kutatóintézetek kérdezőbiztosok hadát alkalmazták egy-egy vizsgálat lefolytatására. Ezek mellett a feltételek
mellett még fontosabbá vált, hogy az adatfelvétel folyamatát standardizálják az adatok érvényessége érdekében.
Központi problémává lépett elő a kérdező viselkedése. A kérdezők oldaláról jelentkező nemkívánatos hatások
kiiktatásának szándéka a szigorú standardizáció ideáljához vezetett. A kialakult konszenzus szerint az interakció
kezdetén barátságos atmoszférát kell létesíteni, ezt követően azonban a hangnem személytelen. A kérdező saját
véleményét vagy gondolatait véletlenül sem fedheti fel, és szigorúan követnie kell az interjútervet. „Kézben kell
tartani a válaszadás menetét, elejét kell venni a kérdés szempontjából irreleváns közléseknek, és biztosítani kell,
hogy a válaszoló mindig csak a kérdésre válaszoljon” (Selltitz és munkatársai klasszikus módszertani
szakkönyvét idézi Platt, 2002, 39). A szigorú standardizálás szabályai szerint a kérdező az előre megfogalmazott
kérdéseket szó szerint teszi fel. Ha a válaszoló felvilágosítást kér, csak előre jóváhagyott magyarázatot adhat,
mindennemű rögtönzött magyarázat és válaszösztönzés tilos. Egyes előírások szerint ha a válaszoló nem ért egy
kérdést, akkor a kérdező azt csupán megismételheti, és ha még ekkor sem érti, akkor ezt a tényt fel kell
jegyeznie.
A spontaneitás teljes kizárása azon az elméleti megfontoláson alapul, hogy a kérdőív-kidolgozás során minden
egyes kérdést gondosan mérlegelnek és kipróbálnak. Minden kérdés vonatkoztatási keretül szolgál a következő
kérdéshez, így csekély változtatás is az eredetitől eltérő vonatkoztatási kerethez igazodó választ eredményezhet
vagy egyenesen félrevezető lehet. A szigorú standardizáció mellett empirikus érvek is szóltak. Kísérleti
191
MÓDSZEREK
vizsgálatok mutatták ki például, hogy a kérdések megfogalmazásában bekövetkező egészen kis módosítás is
érezhetően megváltoztathatja a kapott válaszokat (Schuman és Presser, 1981). 1939-ben például két párhuzamos
közvélemény-kutatás is azt kívánta feltárni az Egyesült Államokban, hogy az emberek szerint várható-e a
háborúba való belépés. Az egyik felmérésben ezt kérdezték: „Gondolja-e, hogy az Egyesült Államok belép a
háborúba, még mielőtt az véget ér?” A másik felmérésben a kérdés így hangzott: „Gondolja-e, hogy az Egyesült
Államoknak sikerül kívül maradni a háborún?” A kérdés formátuma befolyásolta a válaszmegoszlást (Cantril-t
idézi Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 169; lásd 5.11. táblázat). Ugyancsak kísérletek igazolták, hogy
amennyiben megengedett, hogy a kérdező saját belátása szerint csak a releváns válaszalternatívákat kínálja fel
(mert az előző válaszok alapján úgy véli, hogy bizonyos válaszok nem jöhetnek szóba), akkor ez a gyakorlat
észrevehetően befolyásolja a válaszmegoszlást és a változók közötti viszonyt (Smit, Dijsktra és van der Zouwen,
1997).
Ugyanakkor a standardizált interjúfelvétel tényleges gyakorlatát elemző megfigyeléses vizsgálatok azt mutatták,
hogy még a jól kiképzett kérdezők is eltérnek az előírásoktól. Egy vizsgálat 5-60 százalékig terjedő (igaz
többségében enyhe) eltérést mutatott ki az előírt szó szerinti kérdésfeltevéstől (Fowler, 1991). Nem
bizonyosodott azonban be, hogy ez a gyakorlat feltétlenül növelné a nemkívánatos variabilitást, sőt egyes
kutatások arra hoztak bizonyítékot, hogy a rugalmasabb kérdezés egyenesen növelheti is a válaszok pontosságát
(Dykema, Lepkowski és Blixt, 1997).
A standardizáció körül kialakult vitában még mélyrehatóbb kritikaként fogalmazódott meg, hogy maguk a túl
merev standardizációs szabályok lehetnek a mérési hiba forrásai, mert kommunikációs zavarokhoz vezetnek, és
nem teszik lehetővé a megfelelő rapport létrejöttét, aminek következtében a válaszadóban kevesebb a késztetés a
kooperációra és a pontos válaszadásra. Lucy Suchman és Brigitte Jordan antropológusok egy nagy figyelmet
kiváltó cikkben (1990) amellett érveltek, hogy a merev standardizáció kiiktatja azokat a személyes
beszélgetésekben természetes módon meglévő elemeket, amelyek támpontot nyújtanak a kölcsönös megértés
fenntartására vonatkozóan. A szerzők videofelvételre rögzített standardizált interjúk anyagából idéztek példákat
a kommunikációs zavarok illusztrálására. Az interjú egyes pontjain vaskos félreértések korrekció nélkül
maradtak, mivel a kérdező mereven, csak a megengedett módon reagált. A rugalmasabb kérdezési stílus
megengedné, hogy az interjúvezető belátása szerint rákérdezzen, korrigáljon vagy magyarázatot fűzzön a
kérdéshez. Igaz, hogy ez bizonyos fokig ellenőrizetlen variabilitást visz a folyamatba, de növeli a tartalmilag
érvényes válaszadást – érvelnek a szerzők.
2.30. táblázat - 5.11. TÁBLÁZAT ► Példa a kérdés megfogalmazásának válaszadásra

gyakorolt hatására
Kérdés : Igen Nem Nem tudom
„Gondolja-e, hogy az 41 33 26
Egyesült Államok belép a
háborúba,; még mielőtt az
véget ér?" ;
„Gondolja-e, hogy az 44 30 26
Egyesült Államoknak
sikerül ; kívül maradni a
háborún?" •
(Forrás: Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 169)
Más kritikusok is azt hangsúlyozták, hogy a standardizált interjú társas helyzet, és mint ilyen, alapjaiban
megőrzi a társas helyzetekben folytatott beszélgetési szabályokat. H. P Grice (1989) a következőkben foglalta
össze a beszélgetések kimondatlan normáit:
1. Igazmondás: a beszélő nem mond olyant, amiről tudja, hogy nem igaz;
2. Relevancia: a beszélő nem mond olyan dolgokat, amelyek a beszélgetés célja
szempontjából irrelevánsak;
192
MÓDSZEREK
1. Redundanciakerülés: a beszélő informatív igyekszik lenni, és nem ismétli önmagát;
2. Érthetőség: a beszélők érthetően és világosan igyekeznek magukat kifejezni.
Ezeknek az implicit szabályoknak a jelenlétéből olyan problémák származnak, amelyeket sokáig figyelmen
kívül hagytak (Sudman, Bradburn és Schwarz, 1996). A relevancia és az érthetőség normája következtében
például a válaszadó nyomást érez, hogy a számára homályos, nehéz kérdést is elfogadja és azonnal
megválaszolni próbálja – ez azonban átgondolatlan, ad hoc válaszokat eredményez. További példa az a gyakori
helyzet, amelyben a kérdező redundáns kérdést tesz fel az utasításoknak megfelelően, a válaszoló azonban a
redundanciakerülés normájának megfelelően informatív igyekszik lenni, és nem ismétel meg olyan információt,
amelyet előzetesen már elmondott – holott éppen ezt várják tőle.
Több vizsgálat szisztematikusan hasonlított össze különböző interjúvezetési stílusokat. Az egyik kutatás (van
der Zouwen, Dijkstra és Smit, 1991) például a „formális” és a „személyes” stílust elemezte empirikusan (az
utóbbi keretében a kérdezők a következőkhöz hasonló empatikus megjegyzéseket tehették: „Ez bizony nehéz
lehetett”, „Igen, meg tudom érteni” stb.). Megállapították, hogy a személyesebb stílus mellett a válaszadók
kevesebbszer mondták azt, hogy „nem tudom”, pontosabb válaszokat adtak, ugyanakkor a kérdezők többször
sugalmaztak, és gyakrabban fogadtak el hiányos választ. A szerzők azt a konklúziót vonták le, hogy a személyes
stílus hatékonyabb, de alaposabb kiképzést és felügyeletet (szupervíziót) igényel (ismerteti Singleton és Straits,
2002, 73). Egy másik kutatás (Shober és Conrad, 1997) a „rugalmas” interjúvezetést vetette össze a merev
stílusúval; az előbbiben a válaszoló parafrazálhatta a kérdéseket, saját szavaival megfogalmazott definíciókat
adhatott, és belátása szerint beavatkozhatott, ha úgy látta, hogy a válaszoló félreérti a kérdést. Tapasztalt
kérdezőket készítettek fel mindkét stílusra, és ismétlődően azt tapasztalták, hogy a rugalmasabb kérdezés
pontosabb válaszadást eredményezett, de ugyanakkor csaknem háromszorosára növelte az interjúidőt. A korábbi
szakirodalom ismerteti a „kemény stílust” is: ekkor az interjúvezető tekintélyi helyzetet biztosít magának, és
nem megértően, hanem ha szükségesnek ítéli, keményen reagál; szkepszissel fogad egyes válaszokat, rámutat az
önellentmondásokra, sarokba szorít (Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 194). Ez a interjúviselkedési modell
azonban ellentmondásos és a gyakorlatban nemigen lelhető fel.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a kérdőíves kutatások módszertana olyan metodológiai alapfeltevések
talaján született meg, amelyek azt tételezik, hogy a kérdés-válasz szekvencia objektív mérési helyzet. Az
objektivitás elérésében a legtöbb figyelem a kérdések és a kérdezés standardizálására esett. A szigorú stan-
dardizálásba vetett hit azonban az utóbbi időben megrendült, és inkább az a felfogás került előtérbe, hogy
nincsen egyszerű és egyöntetű válasz a standardizáció optimális mértékére és módjára vonatkozóan. A vizsgálat
természetétől és céljától függően kell választani a standardizáció különböző fokozatai és stílusai között,
miközben a kutatónak tisztában kell lennie a különböző módszertani megoldások következményeivel és
korlátaival.
4.3.4. 5.3.4. A válaszadás érvényességét veszélyeztető tényezők

A továbbiakban abból indulunk ki, hogy a kérdőíves vizsgálatban alapvető cél, hogy a válasz a lehető
legnagyobb mértékben őszinte, pontos és teljes legyen, és ne befolyásolja nemkívánatos külső tényező. Amilyen
fokban ez nem teljesül, olyan fokban jelentkezik mérési hiba; vö. 3.1.4. pont). Több ponton kereshetjük azoknak
a tényezőknek a forrásait, amelyek ezt a célt veszélyeztetik. A problémák eredhetnek az interjút vezető
személytől, a vizsgálati személytől, az adatfelvétel körülményeiből, és nem utolsó sorban a kérdések, illetve a
kérdőív minőségéből. Mielőtt ez utóbbi kérdéskörre rátérnénk, a kérdező és a válaszoló személyéhez kötődően
vizsgáljuk meg a problémás pontokat.
A kérdező személye és viselkedése ► Bár ajánlott, hogy a kutató maga is közvetlen tapasztalatot szerezzen saját
kérdőívével, általában az a jellemző, hogy az adatgyűjtést a kutató munkatársak segítségével végzi. Ezzel
egyúttal jelentős hibaforrás kerül be a kutatás menetébe, különösen akkor, ha sok kérdező vesz részt a kutatás
lebonyolításában. Mint láttuk, a kérdőíves vizsgálatok standard logikája szerint a választ ideálisan egyedül az
egyöntetűen elhangzó kérdés határozza meg (5.3.2. pont). Minthogy azonban a kérdezők nem programozható
gépek, hanem – a kutatásban gyakran csak közvetetten érdekelt – emberek, több szempontból is számítani kell a
személyükből eredő befolyásoló hatásokra. Az interjúvezetői hatás összefoglaló fogalma arra utal, hogy a
kérdező személye, beszédmódja, magatartása, demográfiai alapjellemzői (kora, neme), valamint külső
megjelenése hatást gyakorol a megkérdezett személyre, és befolyásolja hogy mit, mennyit és hogyan válaszol.
A módszertani konvenció szerint a legtöbb ember könnyebben nyílik meg, ha a kérdező hozzá hasonló korú,
nemű és etnikai csoportú személy, illetve középkorú nő (Breakwell, 2000, 248.). Ugyanakkor viszonylag kevés
bizonyíték szól a kérdező demográfiai jellemzőinek hatása mellett. Az Egyesült Államokbeli vizsgálatok
193
MÓDSZEREK
különösen nagy figyelmet fordítottak a kérdező és a válaszadó faji hovatartozására. Érzékenyebb témákban
elterjedt gyakorlat a faji hovatartozás illesztése, de az empirikus vizsgálatok ennek a gyakorlatnak az
indokoltságát sem támasztják különösebben alá (Singleton és Straits, 2002, 62). A demográfiai jellemzőknél
fontosabbnak tűnik a kérdező külseje, viselkedése és interjúvezetői képessége. A szokásos elvárások szerint az
ideális kérdező jó kapcsolatteremtő képességgel és tapasztalattal rendelkező személy, aki alaposan ismeri és
betartja a számára előírt viselkedési szabályokat, kívülről tudja (vagy nagyon hosszú kérdőív esetén legalábbis
hibátlanul tudja felolvasni) az interjú kérdéseit, és megfelelő válaszra tudja késztetni a megkérdezett személyt.
A kérdező sikerességének fő mutatója a hiánytalan, adekvát válaszok sora, illetve az alacsony válaszelhárítási
arány.
A nagy volumenű felmérések során az interjúvezetőket általában sok jelentkező közül választják ki. A kérdezők
tipikusan magasabb oktatási végzettséggel rendelkező személyek, akik fizetségért, nem fő foglalkozásban
végzik ezt a munkát. A szabályok és elvárások bármely ponton való megsértése veszélyeztetheti a kutatás
érvényességét és megbízhatóságát. A kérdező viselkedésére és felkészítésére vonatkozóan a standardizált
interjúzás gyakorlatában a következő normatív szabályok tekinthetőek ma is általánosan elfogadottnak (vö.
Singleton és Straits, 2002; Breakwell, 2000):
• Megfelelőrapportkialakítása. A sikeres interjú alapfeltétele a megfelelő légkör és kapcsolat – azaz a teszteknél

is hangsúlyozott rapport (vö. 5.2.3. pont) – megteremtése. Az interjúfelvétel kezdetén a kérdező elmondja
röviden a vizsgálat célját, majd bemelegítő (ún. „jégtörő”) kérdésekkel indítja a ráhangolódást (ezek általában
közvetett módon érintik a megkérdezett személyét, munkáját, családját). A rapport magában foglalja az
oldott, fesztelen légkör fenntartását az interjú egésze alatt, valamint azt is, hogy a megkérdezett pozitív
érzésekkel zárja az interjút.
• Megfelelő hangnem. Alaphelyzetben a normatív szabály az, hogy a kérdező érdeklődő, de semleges alapállást
foglal el. Minden választ tudomásul vesz és semmilyen megnyilatkozást sem fogad meglepetéssel vagy
helytelenítőleg. Nem fedi fel saját véleményét, és ha erre irányuló kérdés van, azt elhárítja. A közvetlenebb
stílust és/vagy kényesebb témát megcélzó interjú keretében viszont megengedett, vagy éppen elvárt bizonyos
fokú személyesség. A válaszolási hajlam és az őszinteség jelentősen csökkenhet, ha kényes témák vagy
kérdések kerülnek terítékre. Ilyennek számíthat többek között a jövedelem, a szexuális viselkedés és a
politikai beállítottság. Ebben az esetben hatékonyabb a személyesebb hangvétel, és különösen fontos az
empatikus, ítéletmentes odafigyelés, valamint az anonimitás hangsúlyozása.
• Az interjúterv követése. A standardizált interjúzás gyakorlatában a kérdezőnek szorosan követnie kell az

interjútervet. Minden kérdést az előírt sorrendben, és pontosan úgy kell feltennie, ahogyan megfogalmazták.
Kérdést kihagyni akkor sem szabad, ha az előzőek alapján az irrelevánsnak vagy feleslegesnek tűnik. A
rugalmasabb stílus keretében kaphat bizonyos fokú szabadságot a kérdező, de ennek határait és tartalmát
pontosan rögzítik, és be is gyakorolják.
• Az irányítás kézben tartása és a teljes információ biztosítása. A kérdező vigyáz arra, hogy a válasz ne térjen el
a tárgytól, emellett biztosítja a megfelelő, teljes választ. A jó kérdező legfontosabb jellemzője a hiányos vagy
elégtelen válasszal szembeni készenlét. A válasz hallgatása közben fel kell tennie a kérdést: Kielégítő, teljes
válasz ez arra, amit kérdeztem? Mit rejt a „nem tudom”: tényleges nem tudást, elhárítást, időnyerési
szándékot stb.? A megengedett rugalmasság fokától függ, hogy mennyi szabadságot kap a kérdező ezeknek a
helyzeteknek a kezelésében. A teljes információ biztosítása érdekében alkalmazható a várakozásteljes csend,
vagy olyan semleges pontosító kérdések, amelyek ösztönzik a válaszkiegészítést, de nem befolyásolják a
válaszadást (pl.: „Pontosan hogyan érti azt, hogy...”).
• Pontos regisztráció. Ha a kérdés előre megadott alternatívák közötti választ tesz lehetővé (azaz előre kódolt,
zárt kérdés), akkor a kérdező bejelöli a megfelelő kódot. A válaszkód vagy magától értetődik, vagy pedig a
kérdezőnek kell eldöntenie, hogy melyik kódhoz áll legközelebb a válasz. Ha a válaszoló saját szavaival adhat
választ, akkor a kérdezőnek általában szó szerint vagy távirati stílusban le kell jegyeznie a mondottakat.
Emellett a kérdező figyeli és regisztrálja az interjú előtt, alatt, vagy után adódó egyéb olyan lényeges
információkat, amelyek az adatok értelmezéséhez fontosak lehet
• Felkészítés, tréning. Az első és legfontosabb lépés a megfelelő tréning biztosítása. A kérdezőnek már az első
alkalommal is gyakorlottnak kell lennie a kérdésfeltevésben, ezért elengedhetetlen a memorizálás és hasznos
a szerepjáték formájában való begyakorlás. Nagyobb vizsgálatokat megelőzően általában intenzív, 1-5 napig
terjedő tréninget tartanak a kérdezők kiképzésére. A felkészítés részeként a kérdező megismerkedik a
feladattal és a követendő szabályokkal, és próbainterjúk felvétele és megbeszélése alapján gyakorolja a
szükséges készségeket.
194
MÓDSZEREK
• Szupervízió. A kutatásvezető feladata, hogy a vizsgálat lefolytatása felett felügyeletet gyakoroljon, elérhető
legyen és a felmerülő problémák megoldásában segítséget nyújtson. A kérdezők munkájának folyamatos
ellenőrzése és értékelése alapvető feladat.
• Összehasonlítás. Több kérdező alkalmazása esetén az interjúk összehasonlításával ellenőrizhetjük a

szisztematikus interjúvezetői hatást (azonban a finoman érvényesülő hatásokat sokszor nem lehet kimutatni).
A vizsgálati személy ► A kérdőíves vizsgálat előfeltevése, hogy a vizsgálati személy hajlandó és képes a
megfelelő válaszadásra. Azonban még ha valaki bele is egyezik a válaszadásba, akkor sem magától értetődő,
hogy a vizsgálat lefolytatása közben végig motiváltan, őszintén, pontosan, a kérdező elvárásainak megfelelően
válaszol. A vizsgálati személyhez köthető problémák egyrészt motivációs, másrészt kognitív, harmadrészt
szociális természetűek. A motiváció kérdése szorosan összefügg a vizsgálati személy kooperációs készségével;
az interjú közben zajló kognitív (megértési, kommunikációs) folyamatok nagyban függvényei a kérdéseknek és
a kérdező viselkedésének; a szociális dimenzió pedig a kérdező és a válaszoló közötti társas hatások
jelentkezését foglalja magában.
A kérdőív kitöltésénél, illetve a válaszadásnál az első kérdés, ami felmerül, az, hogy a vizsgálati személy
mennyire motivált a válaszadásban. Minél hosszabb időt igényel a válaszadás, és minél kevésbé tényszerűek a
kérdések, annál inkább jelentős ez a probléma. Rövidebb és tényszerű kérdőívnél is igaz azonban, hogy ha a
megkérdezett személy kelletlenül, sietve, odaadás nélkül válaszol, akkor nagy rá az esély, hogy a válaszok
pontatlanok, ad hoc jellegűek lesznek. A motiváció azonban ennél összetettebb kérdés. A megkérdezett akkor ad
őszinte válaszokat, ha úgy érzi, hogy megnyilvánulásait értékelik és tiszteletben tartják, ha úgy látja, hogy a
kérdezőnek megfelelő indoka van a információkéréshez, és a kért információ releváns (Platt, 2002, 47). A
motiváció érdekében a következőket tehetjük
• Megfelelő rapport kialakítása. A rapport a válaszoló oldaláról azt jelenti, hogy elfogadja a kérdező céljait és
aktívan segít a keresett információ feltárásában.
• Információnyújtás. A kutatás céljainak ismertetése, fontosságának hangsúlyozása, a várható pozitív

következmények megemlítése mind motiválóan hat.
• Jutalmazás. Az önkitöltő kérdőívek felvételének gyakorlatában néha előfordul, hogy jutalmat helyeznek
kilátásba, ha a felkért személy egy-egy hosszú kérdőívet kitölt és visszajuttat; például, ha a szülők egy
iskolában elég nagy számban visszajuttatnak kérdőíveket, akkor az iskola kaphat egy számítógépet stb.
A kognitív folyamatok oldaláról nézve az előfeltevés az, hogy a válaszadó képes a megfelelő válaszadásra.
Érvényes és megbízható válaszok akkor születnek, ha a válaszoló a kérdező szándéka szerint, pontosan érti a
kérdést; megfelelő kompetenciával és emlékezettel rendelkezik a kért információra vonatkozóan; és érthetően és
pontosan tudja azt közölni. A kérdőíven nyert adatok minősége alapvetően függ attól, hogy a válaszadó
pontosan érti-e a kérdést, illetve hogy ugyanazt érti-e a kérdésen, mint amit a kérdés megfogalmazója. A
megértés nagymértékben függ a kérdés minőségétől (ne legyen homályos, kétértelmű stb.). Nagy jelentőségű
tehát a gondos kérdéskidolgozás, amit nehezít, hogy a nemkívánatos interpretációk és félreértések sokszor
nehezen detektálhatóak. Ha például azt kérdezzük, hogy ,„Az elmúlt 12 hónapban milyen gyakran hagyta abba a
dohányzást legalább egy napra, vagy hosszabb időre?” – akkor a válaszoló megnevezhet egy bizonyos számú
alkalmat, de beleértheti azokat az eseteket is, amikor betegség vagy egyéb külső körülmények miatt nem tudott
dohányozni. Ha arra vagyunk valójában kíváncsiak, hogy hányszor hagyta abba a dohányzást belső indítékok
alapján, akkor a kérdés nem pontos (ezt a példát idézi Singleton és Straits, 2002, 66). Probléma forrása lehet az
is, ha alaptalanul feltételezzük, hogy az illető birtokában van a kért információnak. A kérdőíves vizsgálatokban
a kutatók hajlamosak túlbecsülni azt, hogy a vizsgálati személy miről tud pontos információt adni. Számolni kell
azzal, hogy az emberek néha még ha akarnának sem feltétlenül tudnak pontos beszámolót adni saját
viselkedésükre, szokásaikra, állapotukra vonatkozóan. Nem biztos, hogy valaki objektív pontossággal meg tudja
mondani például, hogy átlagban hány órát alszik, vagy hogy milyen gyakran veszekedik házastársával. A
megértéssel kapcsolatos kognitív jellegű problémákat egyrészt előzetesen kell kiszűrni, másrészt menet közben
lehet kezelni, a következő módon:
• Gondos kérdéskidolgozás, laboratóriumi tesztelés. A gondos kérdéskidolgozás magában foglalja a kérdések

körültekintő formai, tartalmi kialakítását, empirikus előtesztelését és akár többszöri átdolgozását. (A kérdések
és a kérdőív minőségi kritériumaival és az empirikus tesztelés részleteivel külön pontban foglalkozunk, vö.
3.5.7. pont).
195
MÓDSZEREK
• Menet közbeni pontosító kérdések. Ha a kérdező félreértést észlel, akkor tisztázó kérdésekkel, egy-egy
fogalom vagy szó definiálásával korrigálhatja azt. A gyakorlat egységesítése érdekében azonban célszerű
előzetesen megállapítani az ilyen helyzetekben követendő szabályokat.
• Külső forrással való egybevetés. Ha van olyan külső forrás, amellyel összevethetjük a választ, akkor
megbecsülhetjük, hogy mennyire volt pontos (például a házastársat is megkérdezzük az illető alvási
szokásairól).
A motivációs és kognitív problémák mellett szociális jellegű problémák is adódnak a kérdezésben. A már
említett válaszbeállítódás fogalma fejezi ki azt a tudatosan vagy tudattalanul jelentkező tendenciát, hogy a
vizsgálati személy válaszait szisztematikusan torzítja (vö. 5.2.7.). Ezen belül a szociális megfelelési igény
fogalma azt az irányultságot jelöli, hogy magunkat lehetőleg pozitív színben tüntessük fel. Hangsúlyozottan
jelentkezik ez a probléma, ha a kérdés olyan területet érint, amelyre vonatkozóan kifejezett társadalmi
értékítéletek léteznek. Ha például megkérdezzük, hogy milyen gyakran fordul elő, hogy az illető veri a gyerekét,
alkoholt fogyaszt vagy nem viszi vissza időre a könyvtári könyveket, akkor könnyen előfordulhat, hogy
alábecsült választ kapunk. Ha viszont azt kérdezzük, hogy mennyire jellemző, hogy egy rászoruló embernek
segít az utcán, akkor könnyen előfordulhat, hogy fölébecsült választ kapunk. A válaszbeállítódás másik,
elsősorban a kérdőívekre jellemző formája az egyetértési hajlandóság: az a megfigyelt tendencia, hogy
igen/nem, vagy egyetért/nem ért egyet válaszlehetőségek esetén az emberek hajlanak arra, hogy inkább az
„igen” és az „egyetért” választ jelöljék meg, mint a negatív lehetőségeket. Adatok támasztják alá, hogy a
válaszbeállítódás mindkét formáját illetően jelentős egyéni különbségek léteznek (vö. Carver és Scheier, 1998,
61).
Más jellegű problémát vetnek fel a kényes kérdések, érzékeny témák (mint
például a szexuális viselkedés, a jövedelem vagy a politikai nézetek). Ilyenkor a
gondot a válaszkészség csökkenése, az elhárítás, esetleg a valóságot megmásító válasz
okozhatja. Az említett tendenciák megelőzésére a következő intézkedéseket tehetjük:
• Tompítás. A szociális megfelelési igény hatását úgy lehet csökkenteni, hogy amennyire lehet, tompítani kell a
megítélés kicsengését. Erre módot adhat magának a kérdésnek a megfogalmazása is (Például: „Szokott ön
hazudni?” helyett „Előfordult már, hogy tudatosan nem a valóságnak megfelelő állítást tett? Milyen
gyakran?”). Emellett alkalmas lehet egy olyan bevezető mondat, amely kinyilvánítja, hogy bármi legyen is a
válasz, a kutatók nem gyakorolnak értékítéletet, illetve amely arra utal, hogy a válaszadó nincsen egyedül a
negatívabb megítélés alá eső viselkedésével (például: „Mindenkivel előfordul, hogy...”).
• Projektívkérdezés. A kényes vagy nehéz kérdésekre adandó választ megkönnyíti, ha az illetőnek nem
közvetlenül saját személyére kell vonatkoztatnia a választ. Például „Mit gondol, helyes a gyerekeket
fizikailag büntetni?” helyett: „Sokan gondolják, hogy helyes a gyerekeket fizikailag büntetni. Ön szerint egyet
lehet érteni ezzel a nézettel?”
• Indirektkérdezés. A kérdések megfogalmazása lehet explicit vagy implicit. Ha a kérdés megfogalmazása

explicit, akkor célja átlátható. Ha a célhoz való kapcsolódás implicit, latens, akkor a válaszadó nem látja
rögtön át a kérdés távolabbi célját. Ha például azt szeretnénk megállapítani, hogy az erőszakosságra való
hajlam mennyire jellemzi azokat, akik őrző-védő feladatok ellátására jelentkeznek, akkor megkérdezhetjük:
„Előfordult-e már, hogy verekedésbe keveredett?” Kérdezhetünk azonban latens módon is: „Kérem,
rangsorolja, hogy milyen filmeket kedvel leginkább: a) állatokról szóló filmek, b) akciófilmek, c) szerelmi
történetek.
• „Hazugságskála ”. Ugyancsak jó megoldás a megfelelési igény ellenőrzése ún. „hazugságskála” segítségével.

Ez azt jelenti, hogy a kérdőívben elhelyezhető néhány olyan kérdés, amely implicit módon arra kérdez, hogy
az illető számára mennyire fontos mások véleménye, amikor ő maga véleményt alkot, illetve az őszinteséget
hivatottak ellenőrizni (pl. „Előfordult már Önnel, hogy hazudott?” – ha a válasz „nem”, akkor feltételezhető,
hogy az illető nem őszinte). Amennyiben egy-egy válaszoló magas pontszámot ér el egy ilyen kérdésen,
akkor esetleg ejteni kell őket a mintából vagy egyéb módon figyelembe kell venni ezt az információt.
• Külső forrással való egybevetés. A külső forrással való egybevetés olykor a válaszbeállítódás ellenőrzésére is
alkalmazható lehet (például a könyvtáros feljegyzéseiből ellenőrizhetjük, hogy valóban időre szokta-e az
illető visszavinni a kölcsönzött könyveket). Feltételezhető, hogy minél inkább úgy hiheti a válaszadó, hogy
válasza ellenőrizhető, annál inkább valósághű válaszokat fog adni. Ebből a megfontolásból például egy, a
196
MÓDSZEREK
gyermekek dohányzási szokásait vizsgáló kutatásban nyálmintát vettek a kérdőív kitöltését megelőzően, de
nem a valódi ellenőrzés volt a cél (Evans 1978-as vizsgálatát idézi Fife-Schaw, 2000a, 169).
• Pozitív és negatív kérdések egyensúlya. Az egyetértési hajlandóság okozta probléma kezelésére ajánlott, hogy
egyaránt szerepeljenek pozitív és negatív módon megfogalmazott kérdések. Pozitívan megfogalmazott kérdés
például a következő: „Vissza szokta vinni időre a könyvtári könyveket?”; ugyanez a kérdés negatív
megfogalmazásban így hangzik: „Előfordul, hogy nem viszi vissza időre a könyvtári könyveket?”).
Tökéletesen azonban a pozitív és negatív kérdések kiegyensúlyozása sem oldja meg a problémát, mert a
tagadólag megfogalmazott kérdésekre gyakran nehezebb válaszolni, mint a pozitív állításokra, ezért a tagadó
válaszokkal egy újabb probléma merül fel.
Végül meg kell említeni a kérdőív felvételének körülményeit, mint olyan tényezőcsoportot, amely befolyást
gyakorol a válaszadásra. Ennek a befolyásnak kognitív és szociális jellegű összetevői egyaránt vannak.
Lényeges, hogy a kitöltés közben a válaszoló nyugodtan tudjon koncentrálni a válaszadásra. Jelentősége van
azonban a kitöltés helyszínének is: egy bizonyos helyszínen nem biztos, hogy ugyanazokat a válaszokat kapjuk,
mint egy másik helyszínen. Egy vizsgálatban például élsportolókkal töltettek ki kérdőívet. Az egyik esetben a
felvétel az edzőtáborban történt, ahol a pszichológus a sportolók szeme láttára hosszan beszélgetett az edzővel
(a vizsgálathoz való hozzájárulását kérve), a másik esetben a felvétel semleges területen történt. Az utóbbi
feltétel mellett a válaszok sokkal kevésbé voltak kon- formisak, mint az első esetben (Karczag, 1994; a
válaszadás érvényességét veszélyeztető tényezők összefoglalására lásd az 5.12. táblázatot).
2.31. táblázat - 5.12. TÁBLÁZAT ► A kérdőíves válaszadás érvényességét veszélyeztető

tényezők a kérdező és a válaszoló személyéhez kötődően
Veszélyeztető tényezők Intézkedések
Kérdező Interjúvezetői hatás, hiányos Megfelelő rapport kialakítása

elkészültség Megfelelő hangnem Az interjúterv
követése
Az irányítás kézben tartása és a teljes

információ
biztosítása
Pontos regisztráció
Felkészítés, tréning
Szupervízió
Kérdezők összehasonlítása
Válaszoló Alacsony motiváció Rapport
Információnyújtás
Jutalmazás
Kognitív problémák Gondos kérdésfejlesztés,
Pontosító kérdések
Külső formával való egybevetés
Válaszbeállítódás Tompítás Projektív kérdezés Implicit

kérdezés Kontrollkérdések,
hazugságskála Külső forrással való
egybevetés Pozitív és negatív
197
MÓDSZEREK
kérdések egyensúlya
Külső körülmények Semleges terep, nyugodt feltételek
AZ EMLEKEZETI PONTATLANSÁG MINT A KÉRDŐÍVES KUTATÁS TÁRGYA
Sheingold és Tenney (1982) a természetes emlékezeti folyamatok összefüggéseit vizsgálták kutatásukban,

amely azt igyekezett feltárni, hogy milyen mértékű a felejtés egy kiemelkedő gyermekkori élmény: a testvér
születésére vonatkozóan. Kutatásuk két részből állt: az egyik részben különböző életkorú (négy és fél, nyolc és
tizenkét éves) gyermekeket interjúvoltak meg, akik mindnyájan négyévesek voltak testvérük megszületésekor; a
másik részben olyan egyetemistákat interjúvoltak meg, akik különböző korúak voltak testvérük
megszületésekor. Egy-egy gyermeket édesanyjával együtt hívtak be a laboratóriumba. Amíg a gyermekkel
(játékos előkészítés után) végigmentek a strukturált interjú kérdésein (ami kb. 1 5 percet vett igénybe), a
gyermek édesanyja ugyanazokra az eseményekre vonatkozóan egy kérdőívet töltött ki.
A kérdéssor három részre oszlott: az anya kórházba menetelét közvetlenül megelőző, a kórházi tartózkodás alatti
és a hazajövetel utáni eseményekre. Az egyes szekciókat általános kérdés vezette be, (pl. Mire emlékszel arra
vonatkozóan, amikor a mamád bement a kórházba?), majd specifikus kérdések következtek (pl. Mit csináltál
éppen, amikor megtudtad, hogy a mama kórházba megy?; Milyen napszakasz volt éppen? Kivel ment a mama a
kórházba? Hogyan tudtad meg, hogy a testvéred fiú-e vagy lány? stb.). Az interjú után a gyermek játszhatott egy
darabig, miközben az anyával tisztázták a visszaemlékezések közötti eltéréseiket. Az egyetemi hallgatók
csoportja csak kérdőívet töltött ki, jelölve, hogy mely részletekre emlékszik biztosan, illetve bizonytalanul. Az
eredmények a gyermekek csoportjában a felejtés teljes hiányát mutatták: az idősebbek éppen olyan mértékben
emlékeztek az eseményekre, mint a fiatalabbak. Az egyetemista csoport esetében pedig az érdekes eredmény az
volt, hogy a hároméves kor vízválasztónak bizonyult: ha a gyermek ennél fiatalabb volt testvére születésekor,
akkor szinte semmire sem emlékezett.
Egy másik kutatás, amelyik ugyancsak a természetes élettörténésekre való emlékezést vizsgálta (Robbins,
1982/1963) ezzel szemben azt találta, hogy a szülők néhány év elteltével gyermekük fejlődésének részleteire
csak gyengén emlékeznek, és saját gyermeknevelési gyakorlatukat sem idézik fel pontosan. Az 1956-ban
kezdődő, egyéb témákat is vizsgáló longitudinális kutatás keretében a kutatók látogatásokat tettek a 47 részt
vevő család otthonában. A megfigyelések mellett néhány hónaponként meginterjúvolták mind az anyát, mind az
apát, méghozzá oly módon, hogy két kutató párhuzamosan beszélgetett a szülőkkel az otthonukban, egy-egy
külön szobában, ugyanazokat a kérdéseket téve fel nekik. A kérdések a gyermek fejlődésének szokásos
részleteire irányultak, és arra késztették a szülőket, hogy minél specifikusabban írják le gyermekük, és saját
maguk viselkedését is. (Pl.: Meghatározott időnként vagy igény szerint szopott? Szopta-e valaha is az ujját?
Cumizott valamikor?)
Három év elteltével 1959-ben retrospektív interjúkat folytattak a szülőkkel, amelyekben azokra a részletekre
kérdeztek rá a kutatók, amelyekről a szülők a korábbi interjúk során beszéltek. Az anyák és apák eltérő
mértékben, de sok esetben feltűnően pontatlanul emlékeztek vissza. A pontatlanságok tendenciózusak voltak: a
gyermeknevelés napi gyakorlata utólagosan nézve problémamentesebbnek mutatkozott a szülők emlékeiben,
mint akkor, amikor a történésekkel egyidejűleg kérdezték őket. Másrészt a szülők nevelési gyakorlata inkább
egybeesett a „szakértői" elvárásokkal az utólagos visszaemlékezésekben, mint az egyidejű beszámolókban.
4.3.5. 5.3.5. Szempontok publikált kérdőívek használatához

A kérdőíves vizsgálat tervezésekor el kell dönteni, hogy mások által kidolgozott, vagy saját fejlesztésű kérdőívet
célszerű-e alkalmazni. Az előbbi mellett a következő érvek szólnak: 1. Amíg egy kérdőív a szakfolyóiratban
való közlésig eljut, általában gondos kidolgozási és érvényesítési folyamaton megy keresztül: a kérdéseket
gondosan elemzik, előtesztelik, és ismételten átdolgozzák. A kész, kipróbált kérdőív használatával tehát sok időt
és energiát spórolhatunk meg, és ráadásul a minőségi kritériumokra nézve is lehetnek garanciáink. 2. Adataink
összevethetőek a kérdőívvel nyert, már rendelkezésre álló adatokkal. Amennyiben a kérdőívet reprezentatív
mintán vették fel, akkor világos normatív értékelésre ad alapot, ami megkönnyíti az adatok értelmezését. A
kipróbált mérőeszközök megbízhatóságára és érvényességére vonatkozó adatok alapján képet kaphatunk az
adott kérdőív pszichometriai megalapozottságára nézve. 3. Publikált kérdőívekben széles a választék.
Mérőeszközök százai állnak a kutatók rendelkezésére, és így viszonylag könnyű céljainknak megfelelőt találni.
(vö. 5.13. táblázat; a kérdőívek megbízhatóságára és érvényességére vonatkozóan lásd a 5.3.7. pontot).
198
MÓDSZEREK
Kész kérdőív alkalmazása azonban nem mindig lehetséges vagy célszerű. 1. Előfordulhat egy publikált
mérőeszköz esetében is, hogy minőségileg nem megfelelő, nem vetették alá gondos kifejlesztésnek és
érvényesítésnek. Automatikusan tehát nem bízhatunk meg egy kérdőívben csak azért, mert megjelent, és mások
használták. 2. Ha tartalmilag jó és validált eszközről van is szó, akkor sem biztos, hogy a mi mintánknak is
megfelel. Előfordulhat, hogy a kérdőívet adaptálni kell egy vizsgálati mintára, mert például egy más országban
kidolgozott kérdőív egyes kérdései kulturális különbségek miatt nem érthetőek, nem adekvátak vagy elavulttá
váltak. Módosításra lehet szükség a minta eltérő sajátságaiból fakadóan is; egy városi középrétegekre szabott
kérdőívet nem feltétlenül lehet például munkanélküli bányászokkal eredményesen felvenni. 3. Sok kérdőív csak
kereskedelmi forgalomban érhető el, ebben az esetben a forgalmazótól kell beszereznünk.
2.32. táblázat - 5.13. TÁBLÁZAT ► Néhány példa a szülő-gyermek kapcsolatok

témakörbe vágó mérőeszközökre
Név Cél Pszichometriai adatok
PARENT-CHILD SCALE Szülő- A szülő-gyermek kapcsolat mérése Megbízhatóság: Alskálák közötti

gyerek sklála konzisztencia 0,62 és 0,82 között
mozgott;
Érvényesség: Nem áll rendelkezésre
PARENTING DAILY HASSLES A szülői feladatokkal járó Megbízhatóság: Alpha: 0,81 a

SCALE Napi szülői feladatok skála problémák szülői percepciójának gyakorisági skálákra, és 0,89 az
mérése intenzitás skálákra
PARENTING INVENTORY zülői A szülői elvárások, fegyelmezés és Megbízhatóság: Belső konzisztencia

kérdőív gondoskodás mérése 0,81 és 0,98 között mozgott;
Érvényesség: Más változókkal való

korreláció -0,35 és 0,86 között
mozgott
PARENTING STYLES A különböző szülői nevelési Megbízhatóság: Alpha 0,58 és 0,79

QUESTIONNAIRE Szülői stílus stílusok mérése között mozgott;
kérdőív
PARENT PARTICIPATION A gyermek oktatásában való szülői Megbízhatóság: Alskálák közötti

részvétel minőségének és alpha 0,76 és 0,92 között mozgott; az
INTERVIEW mennyiségének becslése összes itemre vonatkozó alpha 0,90
volt;
Szülői részvétel kérdőív
PARENTING SCALES Szülői A szülői fegyelmezés, a szülőséggel Megbízhatóság: Alskálák közötti

viselkedés skálák való elégedettség, és az azzal alpha 5,7 és 0,85 között mozgott;
kapcsolatos vélekedések becslése
Érvényesség: Az alskálák és más
változók közötti korreláció -0,42 és
0,69 között mozgott
(Forrás: Directory of Unpublished Experimental Menta! Measures, vol. 7., APA, Washington DC, 228-229)
Amennyiben kész kérdőívet használunk, akkor közvetlenül azokhoz a periodikusan megjelenő publikációkhoz
fordulhatunk, amelyek a pszichológiában használt teszteket és kérdőíveket ismertetik. (Ezek listáját a tesztek
tárgyalásánál ismertettük, vö. 5.5. táblázat). A kiválasztás során a következő lépéseket célszerű követnünk
199
MÓDSZEREK
(Ponterotto, 1996): először is a kutatási téma szakirodalmában kell tájékozódni afelől, hogy a jelentősebb
vizsgálatok melyik mérőeszközt alkalmazták. A talált információ alapján azonosítani kell azt a kérdőívet, amely
valószínű- leg a mi céljainknak is megfelel. Ezek után meg kell ismernünk közelebbről a kérdőívet és mérlegelni
kell, hogy alkalmazható-e. Az ismertebb skáláknak, kérdőíveknek önálló szakirodalmuk van; a kritikai
áttekintésekből jól lehet tájékozódni a szóban forgó instrumentumról és a velük kapcsolatos pszichometriai
információkról. Ha a lehetőségek köre leszűkült egy adott mérőeszközre, akkor be kell szerezni azt, a pontozási
útmutatóval együtt. Amikor már a kezünkben van a kérdőív, meg tudjuk állapítani felszíni érvényességét, azt,
hogy „ránézésre” jónak tűnik-e: azaz, arra vonatkoznak-e a kérdések, amire szeretnénk; megfelel-e a
hosszúsága, nyelvezete stb. (vö. 5.2.3. pont). Amennyiben szükséges, adaptáljuk a kérdőívet, de ezt arra
figyelemmel tegyük, hogy a módosított kérdőív viszonylag kis változtatással is „tiszta lapot” teremt,
érvényességét és megbízhatóságát tehát ismét bizonyítani kell. (A publikált kérdőívek alkalmazásának lépéseire
vonatkozóan lásd 5.12. ábra).ű
5.12. ÁBRA ► Kész kérdőív alkalmazásának lépései
4.3.6. 5.3.6. A kérdőívszerkesztés folyamata

Ha nem találunk a céljainknak megfelelő kérdőívet, akkor magunknak kell azt kidolgoznunk. A kutató által
készített kérdőív népszerűségét az adja, hogy viszonylag könnyen és gyorsan megszerkeszthető eszköz, amely
az adott kutatási kérdések és az adott minta igényei szerint formálható. A viszonylagos könnyűség és gyorsaság
azonban megtévesztő lehet: a gondos tartalmi kidolgozás és érvényesítés valójában nem is olyan egyszerű
feladat. A kérdőívek szerkesztésére, tartalmi és stiláris követelményeire vonatkozóan kialakult egy általános
gyakorlat, amelynek főbb pontjait ismertetjük.
Alapszerkezet és formai megjelenés ► A kérdőív alapszerkezetét a bevezető szöveg, a tartalmi rész és a

zárórész adja. A BEVEZETŐ röviden ismerteti a vizsgálat célját és hangsúlyozza a válaszadás (adott esetben az
őszinte válaszadás) fontosságát. A kérdőíves adatgyűjtés legtöbbször anonim, de ha szükséges hogy névvel
együtt történjék, akkor ígéretet kell tenni a bizalmas kezelésre. Felajánlható, hogy a válaszoló információt kap
az eredményekről, ha kívánja. A kérdőív kitöltésének magától értetődőnek kell lennie, de ha szükséges, a
bevezető instrukciót tartalmazhat a kitöltés mikéntjére vonatkozóan (instrukciót az egyes kérdésekhez
kapcsolódóan is lehet adni).
A ZÁRORESZ feladata az, hogy valamiképpen levezesse a kérdezést. Különösen a sok (esetleg több mint száz)
kérdésből álló, illetve az érzékenyebb témákra irányuló kérdőívek esetében fontos ügyelni arra, hogy megfelelő
ráhangolódás előzze meg, illetve felengedés kövesse a tartalmilag legfontosabb kérdéseket. A kérdőív végén
meg kell köszönni a válaszadást.
A TARTALMI RESZ foglalja magában a kérdéseket. A kérdések funkció alapján lehetnek: 1. főkérdések,
amelyek közvetlenül a kutatási témára irányulnak; 2. szűrő kérdések, amelyek irányítják a válaszadót, ha a
kérdés nem vonatkozik rá (pl. „Hivatalosan munkanélkülinek számít Ön? HA IGEN, akkor kérem UGORJA ÁT
a következő kérdést!”; vagy: „Nem mindenkinek van kialakult véleménye arról, hogy... Ha Önnek nincs
kialakult véleménye, kérjük, ugorja át ezt a kérdést!”) és 3. kiegészítő kérdések, amelyek az elemzési
lehetőségek növeléséhez szolgáltatnak adatokat. A kiegészítő kérdések lehetnek:
► Demográfiai kérdések: a szóba jöhető adatok az életkor, a nem, a családi állapot
(gyermekek száma) és a szocioökonómiai státus (iskolai végzettség, foglalkozás,
jövedelem), esetleg az etnikai vagy a nemzeti hovatartozás (például egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat
esetén). A demográfiai kérdések elhelyezkedhetnek a kérdőív elején vagy a végén.
200
MÓDSZEREK
• Bemelegítő kérdések: a témával összefüggő, könnyen megválaszolható kérdések, amelyek különösen akkor
fontosak, ha a kérdőív érzékenyebb témákat érint, mert biztosítják a megfelelő ráhangolódást (pl. „Manapság
sok ember panaszkodik amiatt, hogy túl sok stressz éri. Neked okoz-e problémát a stressz?”)
• Kontrollkérdések: a válaszok hitelességét ellenőrző kérdések. Az ilyen kérdések vagy kissé más
megfogalmazásban, vagy más oldalról kérdeznek rá ugyanarra a dologra, hogy ki lehessen szűrni a válaszadás
inkonzisztenciáját. (Pl.: „Többet eszel, amikor stressz alatt állsz, mint amikor nem vagy stressz alatt?”
„Vizsgaidőszak alatt sűrűbben nassolsz, mint máskor?”). Ha következetlenség mutatkozik, akkor vagy
további kérdésekkel próbáljuk tisztázni a helyzetet, vagy kizárjuk a feldolgozásból a választ, mert
érvényessége kétséges.
A demográfiai és egyéb tényszerű háttéradatok felvételével kapcsolatosan mindig az adott kutatás tartalma
szabja meg, hogy ezek közül mire milyen részletességgel van szükség, de a gyakorlati tanács szerint inkább több
adatot vegyünk fel, minthogy utólagosan derüljön ki, hogy egy szükséges adat kimaradt. Az életkorra és
jövedelemre vonatkozóan érdemes sávokat megadni választási lehetőségként ahelyett, hogy pontos adatra
kérdeznénk (feltéve, ha ez nem szükséges) mert ez könnyíti a válaszadást (pl. „Életkora: 18-25, 26-35, 36-50
stb. ). A jövedelemre való rákérdezés kényes kérdés, és a válaszadókat biztosítani kell afelől, hogy az adat nem
kerül illetéktelen felhasználásra. Világossá kell tenni, hogy például a család összjövedelméről kérdezünk-e vagy
az egyén fizetéséről, és célszerű lehet „Nem kívánok válaszolni” válaszlehetőséget is megadni, mert ilyen
módon elkerülhető a válaszhiányból fakadó kétértelműség: nem kívánt válaszolni vagy kifelejtette.
A társadalmi háttérre vonatkozóan át kell gondolni, hogy pontosan milyen információra van szükségünk. A
szocioökonómiai státus összetett fogalom, amelyik az egyén vagy a család társadalmi struktúrában elfoglalt
helyére utal. Különböző mutatókhoz köthetjük ezt a fogalmat: az anyagi helyzetre a jövedelemre vonatkozó
információ mellett az iskolai végzettség, a foglalkozás vagy a birtokolt anyagi javak szolgálhatnak támpontul
(az 1960-as években például meg lehetett kérdezni, hogy a család rendelkezik-e televízióval), de ezekkel a
mutatókkal is lehetnek bonyodalmak (pl. valaki magas végzettségű, de munkanélküli stb.). A pszichológiai
kutatásokban általában ritkábban van jelentősége a szocioökonómiai helyzet sokrétű és pontos feltárásának, ha
azonban fontos ez a szempont, akkor alaposan át kell gondolni, hogy pontosan milyen információra van
szükségünk, és milyen kérdésekkel érdemes megszerezni azt.
A kérdőíven szereplő kérdések nyelvtanilag nem feltétlenül kérdések (pl.: Kérem, jelölje meg, hogy az alábbiak
közül melyik állítás vonatkozik Önre!”), funkcionálisan azonban minden tétel kérdésnek tekinthető. A
válaszadás kötöttsége szempontjából a kérdések lehetnek nyíltak vagy zártak. A nyílt kérdések lehetőséget
adnak arra, hogy a válaszadó saját maga fogalmazza meg válaszát (ilyenek például: „Kérem sorolja fel, .; Ön
szerint mi az oka annak, hogy.? stb.). A feldolgozás szempontjából fontos, hogy a nyitott kérdések rövid,
könnyen értelmezhető és kategorizálható válaszokra ösztönözzenek. A zárt kérdések csak arra adnak
lehetőséget, hogy a kérdőívet kitöltő személy előre megfogalmazott válaszokra reagáljon. (Más kifejezéssel
feleletválasztó-, illetve feleletalkotó kérdéstípusokról beszélhetünk.) Ebben az esetben a válaszok feldolgozása
(kódolása) könnyebb és kevesebb hibaforrással jár, de maga a válaszadás merevebb. A kérdőívet kitöltő személy
úgy érezheti, hogy egyik válaszlehetőség sem fedi igazán az ő válaszát. Új, váratlan szempontok nem
merülhetnek fel. A kutatási célok és a megszerezni kívánt információ természete dönti el, hogy a nyílt vagy a
zárt formátum-e a megfelelőbb, de a kérdőíveken a zárt kérdések vannak túlnyomó többségben. A választható
felelettípusok a következők (ezek egyben különböző mérési skálákat jelenítenek meg; vö. 3.1.5.)
• Kényszerválasztás (Nominális skála)
Két alternatíva közül kell valamelyiket választani, például:
Kérjük jelölje, hogy egyetért-e vagy sem a következő kijelentéssel:
„A hazugság minden körülmények között elítélendő”
Egyetértek / Nem értek egyet
• Kategórialista (Nominális skála)
Két vagy több kategória közül kell egy vagy több kategóriát megjelölni, például:
Kitől kapta a legtöbb segítséget?
1.. Kollégáktól,
201
MÓDSZEREK
1. Barátoktól,
2. Családtól,
3. Egyéb forrásból
• Rangsorolás (Ordinális skála)
A megadott tényezőket valamilyen szempont szerint rangsorolni kell, például:
Kérem, munkahelyi elégedettsége szempontjából rangsorolja fontossági sorrend szerint a következő tényezőket!
A rangsorszámot írja a kipontozott részre!
.... Végzettségemnek megfelelő beosztás,
.... Megértő főnök,
.... Érdekes feladatok
► Becslési skála (Intervallumskála)
A becslési skála tartalmilag vonatkozhat mértékre vagy gyakoriságra – az előbbit másként intenzitásskálának is
nevezik. Formailag két fő válfaja létezik: numerikus és grafikus skála. A numerikus skála olyan általában 3-7
fok között mozgó skála, amelyen a megjelölt érték a válasz intenzitását vagy gyakoriságát jelzi. A grafikus skála
(más néven Guilford- vagy „hőmérő”-skála) olyan egyenes, amelyen a válaszoló maga jelöli meg a válasz
mértékét két végpont között. Ez a skálafajta csak szűk keretek között alkalmazható, és nem biztos, hogy minden
válaszoló számára könnyen használható.
Példa numerikus intenzitásskálára: Milyen mértékben ért egyet a következő kijelentéssel: „A fizikai büntetést el
kell kerülni a gyermeknevelésben.”
1. Teljes mértékben egyetértek
2. Javarészt egyetértek
3. Semleges vagyok
4. Javarészt nem értek egyet
5. Egyáltalán nem értek egyet
Példa grafikus intenzitás skálára: Milyen mértékben ért egyet a következő kijelentéssel: „A fizikai büntetést el
kell kerülni a gyermeknevelésben.”
TeljesEgyáltalában
mértékbennem értek
egyetértekegyet
Példa numerikus gyakorisági skálára: „Milyen gyakran szokott Ön esti mesét mondani a gyermekének ?”
1. Nem szoktam
2. Néha
3. Gyakran
4. Szinte minden este
A kérdőív egészét tekintve formailag két fő szempontra kell tekintettel lenni: az egyik a hosszúság, a másik az
áttekinthetőség. Ügyelni kell arra, hogy a kérdőív ne legyen túl hosszú, de megfelelően részletes legyen. Ne
legyen a kérdőívben szükségtelen kérdés, és minden kérdésnek világos legyen a funkciója. A kitöltési idő az
elviselhető határon belül legyen, ez maximálisan egy óra. A hosszabb kérdőíveken az átlagos kérdésszám 70
202
MÓDSZEREK
körül mozog (Goddard és Villanova, 1996, 89), a csak intenzitás- vagy gyakoriságkérdéseket tartalmazó
egyszerűbb skálákon a tételszám tipikusan jóval kevesebb (15-50 közötti). A túl hosszú kérdőív riasztólag
hathat, a túl rövid viszont elégtelen lehet az érvényesség és a megbízhatóság megalapozásához, és valószínűleg
nem is veszik elég komolyan. Előzetes próbafelvétellel győződhetünk meg arról, hogy ténylegesen mennyi ideig
tart egy kérdőív kitöltése. A másik szempont az áttekinthetőség. Nem érdemes apró betűket használni és a
kérdéseket zsúfoltan elrendezni a papíron, mert ezek a formai hibák jelentősen leronthatják a válaszadás
minőségét. Arra is ügyeljünk, hogy az egyetértési hajlandóság csökkentése érdekében pozitív és negatív
megfogalmazású kérdések egyaránt szerepeljenek (vö. 3.5.5. pont)
A kérdőív tartalmi kidolgozása ► A kérdőíves kutatás minősége elsősorban a tartalmilag jól kidolgozott
kérdéseken, illetve kérdőíven múlik. A tartalmi kidolgozás többlépcsős folyamat, amelyben a főbb lépések a
következők: 1. A probléma elemző átgondolása, a problémadimenziók, változók definiálása; 2. Az egyes
kérdések megfogalmazása és összeszerkesztése; 3. Empirikus tesztelés és átdolgozás.
1. A kutatási kérdés elemző átgondolása és definiálása ► A tartalmi kidolgozás első lépése a kutatást vezérlő
kérdés(ek), illetve a kutatás középpontjában álló fogalmi konstruktum elemző átgondolása. Ez magában
foglalja a vizsgálandó kérdés vagy fogalmi konstrukció pontos tartalmi meghatározását, valamint a vizsgálati
populáció és minta pontos definiálását (vö. 3.3. pont). Tegyük fel, hogy kutatásmódszertani tanulmányaink
során kérdőíves vizsgálatot kívánunk folytatni arra vonatkozóan, hogy mit gondolnak az apaságról a mai
fiatalok. Ez a kérdés ebben a formában rosszul definiált. Végig kell gondolni mindhárom elemét: mi a pontos
jelentéstartalma annak, hogy „mit gondolnak”, „apaság” és „mai fiatalok”. A „mai fiatalok” nyilván túl tág
kategória; a vizsgálati mintát kössük inkább a legkönnyebben elérhető csoporthoz: az egyetemistákhoz, ezen
belül is olyan egyetemista fiúkhoz, akik még nem apák. Ezzel egyúttal azt is tisztáztuk, hogy az „apaság”
fogalmával a saját jövendőbeli apaszerep jelentését kívánjuk lefedni. Némi reflexió rávilágít, hogy a „mit
gondolnak” arra vonatkozik, hogy mennyire tartják fontosnak, hogy apák legyenek, milyen apák szeretnének
lenni stb. Az elemző átgondolás tehát elvezet a jól definiált kutatási kérdéshez: „Mi jellemzi az egyetemista
fiúk leendő apaszerephez való viszonyulását?”.
Idetartozik az is, hogy tisztázzuk előzetes elvárásainkat és hipotéziseinket. A felmérések gyakran ateoretikus
leíró vállalkozások, amelyek különösebb előfeltevések nélkül kívánnak feltárni egy-egy kérdéskört. Ugyanakkor
elképzelhető, hogy vannak feltevéseink arról, hogy a válaszok milyen összefüggéseket fognak tartalmazni és
hogyan oszlanak meg. Világossá kell tenni azt is, hogy mire alapozzuk ezeket a hipotéziseket (intuícióra,
hétköznapi tapasztalatra, elméleti alapra, szakirodalomra stb.).
1. A kérdések megfogalmazása és a kérdőív megszerkesztése ► Ezt követi a kérdések meghatározása,

amelynek választhatjuk deduktív vagy induktív útját. Az induktív megoldás szerint a témához kapcsolódóan
minél több kérdést generálunk, majd csoportosítjuk és szelektáljuk őket. Amennyiben a szisztematikusabb
deduktív megoldást választjuk, a következő lépés a vizsgálandó kérdés tartalmi dimenziókra, illetve
változókra való lebontása – egyfajta „problématérkép” felvázolása. A problématérkép tartalmilag kibontja a
középpontban álló kérdés lényeges vetületeit és segít meghatározni, hogy a problémaszövevényben pontosan
mely változókra akarjuk kérdéseinket irányítani. Az apaszerepre vonatkozóan például a következők
merülhetnek fel: az apaszerep helye a személyes jövőképben (fontosnak tartja-e, gondol-e rá, ha gondol rá,
pozitívan vagy negatívan, vannak-e ezzel kapcsolatos tervei stb.); az apaszerepről való elképzelések
(milyennek tarja az ideális apát, mit gondol, ő milyen apa lesz, mit jelent számára az „apai tekintély” stb.);
saját apjához való viszonya (milyen volt ez a viszony, hogyan befolyásolja saját apaságáról alkotott
elképzeléseit stb.); mit gondol a házasságról és az anya szerepéről és így tovább. Célszerű a problématérképet
intuitívan papírra vetni. Ha így áttekinthetővé tettük a probléma leágazásait, akkor dönthetünk arról, hogy
mely kérdésekre essen a figyelem, és hol húzzuk meg a vizsgálat határait (vö. 5.13. ábra).
5.13. ÁBRA ► A „Mi jellemzi az egyetemista fiúk leendő apaszerephez való viszonyulását?" kutatási
kérdéshez kapcsolódó problémadimenziók
203
MÓDSZEREK
Ha a fő kérdést világosan értelmezett dimenziókra, illetve változókra bontottuk, akkor következik a kérdések
megfogalmazása. A kérdések megfogalmazása operacionalizálási folyamat, amelyben a vizsgálni kívánt
fogalmat, illetve kérdésdimenziót konkrét, mérhető mutatókká (indikátorokká) fordítjuk. Minden kérdés mögött
van egy cél, az az információ, amit a kérdésen keresztül szeretnénk megszerezni. Minden kérdésnél
mérlegelnünk kell a tartalmi érvényességet: a kérdés jól szolgálja-e az adott célt, illetve valóban az adott célt
szolgálja-e. Ha a felderítendő kérdésdimenzió a saját apjához való viszonya, akkor ennek a viszonynak az
érvényes mutatója lehet például az, hogy megbeszéli-e a személyes problémáit az apjával, milyen gyakran
találkozik vele, ismeri-e az apja személyes problémáit és így tovább. Ahogyan az operacionalizálás
problémakörénél már tárgyaltuk, alapvető szempont, hogy minden elméleti változóra több kérdést dolgozzunk
ki, azaz egy változót mindig több operacionalizált mutatón keresztül mérjünk. Minden válasz indikátornak
tekinthető, de minden indikátor csak részlegesen képes tükrözni azt a konstruktumot vagy változót, amelynek
méréséhez felhasználjuk. Ezért ugyanazt a problémadimenziót mindig több kérdésen keresztül kell mérnünk,
mert csak így alapozhatjuk meg a mérés megbízhatóságát (vö. 3.1.2. pont).
A kérdések kidolgozását célszerű egy olyan táblázat segítségével megoldani, amely világosan mutatja, hogy az
adott kérdések mely problémadimenzióhoz tartoznak. Ha a dimenziónk az apaszerep helye a személyes
jövőképben, akkor ehhez például a következő kérdéseket rendelhetjük: „Szeretne-e egyszer apa lenni?”,
„Mennyire fontos célja az életének, hogy egyszer apa legyen?” „Elgondolta már, hogy milyen lesz, ha egyszer
gyereke lesz?” stb. Az apaszerepről való elképzelésekhez a következő kérdéseket rendelhetjük: „Jelen akar lenni
a gyermeke dzületésénél?” „Kérjük, jelölje, hogy az alábbi állításokkal egyetért-e vagy sem: „Nagyon nehéz
dolog lehet apának lenni.”, „Az apaság nagyon sok örömöt ad az életben.” stb. A kérdésekkel együtt az
optimális válaszformátumot is határozzuk meg (vö. 5.14. táblázat).
2.33. táblázat - 5.14. táblázat. Specifikációs táblázat kérdőívfejlesztéshez
PROBLÉMADIMENZIÓ (változók) KÉRDÉSEK (indikátorok)
Az apaszerep helye a személyes jövőképben „Szeretne-e egyszer apa lenni?" Igen / Nem / Nem
tudom
• Érzelmi motiváltság „Mennyire fontos célja az életében, hogy egyszer apa

legyen?" Nagyon fontos/Fontos/ Nem fontos/
Egyáltalán nem fontos
„Elgondolta-e már, hogy milyen lesz, ha egyszer

gyerekei lesznek?" Igen, már elgondoltam /
Nem, nem gondoltam el stb.
A kérdések megfogalmazásakor a másik fő tartalmi szempont a válaszadás érvényessége: az, hogy a válasz
valóban arra vonatkozzon, amire a kérdés célja szerint vonatkoznia kell. A válaszadónak pontosan kell értenie a
kérdést, és ugyanazt kell értenie a kérdésen, mint amit a kérdező ért. Ez akkor lehetséges, ha a kérdésben
szereplő szavak és kifejezések a válaszadó számára egyértelműek és azonos jelentéstartalmúak, nem merülhet
fel tehát bizonytalanság arra vonatkozóan, hogy mit is jelent a kérdésben szereplő fogalom vagy mire is irányul
a kérdés. Ha például azt kérdezzük: „Kedveli ön a fegyvereket?” – akkor további tisztázás nélkül nehéz
értelmezni, hogy a „kedvelés” mit is fed: a fegyverek iránti aktív érdeklődést, fegyverhasználatot stb. Számolni
kell azzal, hogy a szavakat és fogalmakat az emberek gyakran jelentéskülönbségekkel használják (például arra a
kérdésre, hogy „Végez rendszeres testedzést?” „igen”-nel válaszolhat az is, aki néha felvágja a tüzifát, és az is,
aki hetente eljár futni).
További probléma adódhat abból, ha a kérdés túl általános. Például ha azt kérdezzük, hogy „Mit tart
erkölcstelenebbnek, a hazugságot vagy a lopást? Ekkor a válaszadóban felmerülhet, hogy „attól függ”. Ha a
kérdés lehorganyozatlan, tisztázatlan kontextusú, akkor a válaszadó saját maga tölti ki a hiányt, mégpedig a
kérdező számára nem átlátható módon. A kérdések akkor jók, ha nem szorulnak külön értelmezésre, és sem a
kérdezőben, sem pedig a válaszadóban nem marad a tisztázatlanság érzése. A problémák felderítésére
alkalmazhatjuk a kognitív laboratóriumi elemzést (lásd alább), de a kérdések megtervezésekor már eleve
ügyelni kell a következő szempontokra:
204
MÓDSZEREK
► A kérdés megfogalmazása legyen egyszerű, rövid és világos, ne szerepeljen benne szakzsargon. Helytelen
példa: „Milyen kommunikációs csatornák működnek a legjobban a munkahelyén?” „Mi a véleménye a
promiszkuitásról?” Ha feltételezhető kétértelműség egy kérdésben szereplő szóval, illetve fogalommal
kapcsolatosan, adjuk meg a fogalom definícióját. A válaszadásban szereplő szavak is egyértelműek legyenek;
nehezen értékelhető például a „gyakran” (néha, sokszor, rendszeresen stb.) válasz, mert szélsőségesen eltérő
gyakoriságot tartalmazhat különböző személyek számára. A válaszadás mikéntjére vonatkozó instrukció is
világos és specifikus legyen (pl. „Aláhúzással válassza ki.”)
• A kérdés egyszerre csak egy dologra irányuljon. Helytelen példa: „Ön szerint miért fontos a sportolás és az
egészséges életmód a fiatalok számára?”, vagy „Véleménye szerint a program elérte célját és hozzájárult a
jobb légkör kialakításához?” Babbie (2001, 278) „duplacsövű” kérdéseknek nevezi azokat az eseteket,
amelyekben a kutatók több kérdés kombinációjára egyetlen választ kérnek.
• A kérdés ne legyen sugalmazó. A sugalmazó kérdés eleve magában foglal egy elvártnak tűnő
válaszlehetőséget vagy implicit értékítéletet és ezzel befolyást gyakorol a válaszadóra. Például az a kérdés,
hogy „Egyetért ön azzal, hogy a jelenlegi gyermekvédelmi törvény nem megfelelő?” azt sugallja, hogy a
törvény nem megfelelő. Jobb ezért így kérdezni: „Megfelelőnek tartja-e a jelenlegi gyermekvédelmi
törvényt?” A sugalmazás egy válfaja az, amikor olyan előfeltevést hozunk be a kérdésbe, amelyet a válaszoló
magától nem fogadna el, pl. „Miért lenne indokolt az iskolai osztályzás eltörlése?”
• Vigyázni kell a hipotetikus kérdésekkel. (pl. „Mit tenne Ön, ha .”). Ilyen kérdéseket szoktak alkalmazni egyes
kutatási területeken, de a válaszérvényességet rontja, ha a válaszadó nem ért egyet a kérdésben foglalt
feltételezéssel vagy azt a valóságtól elrugaszkodottnak véli (pl. „Mit tenne, ha a gyermeke szektataggá
válna?”). A feltételezés tehát legyen ésszerű és elfogadható, de még ha így is van, a szituáció fiktív volta
miatt csak óvatosan következtethetünk a válaszból a valós viselkedésre.
• Kerüljük a negatív kérdéseket. Babbie (2001, 281) példája szerint egy vizsgálatban arra a kérdésre, hogy „Ön
szerint el kellene tiltani a következő személyeket attól, hogy állami iskolában tanítsanak?” (a felsorolásban
többek között Ku Klux Klan-tagok szerepeltek) zavarosan értékelhető válaszok születtek, ugyanis mint
kiderült az „igen” válasszal többen azt akarták kifejezni, hogy engedni kell a felsorolt személyeket tanítani.
Az „el kéne tiltani” helyett megfelelőbb a „meg kéne engedni”.
• A kérdés segítse elő a kedvezőtlen társadalmi megítélés alá eső viselkedések „bevallását”. Erre utaltunk már a
szociális megfelelési igény hatásának tompítása kapcsán a következő példával („Szokott ön hazudni?” helyett
„Előfordult már, hogy tudatosan nem a valóságnak megfelelő állítást tett? Milyen gyakran?”, vö. 5.3.4. pont).
A kérdések kidolgozásánál szem előtt kell tartani a válaszok feldolgozását is. Képzeljük el például, hogy egy
faji csoporttal szembeni véleményekre kérdezünk rá a kérdőíven anélkül, hogy más csoportokra vonatkozó
véleményekre rákérdeznénk. Ha nem gondolunk előre a feldolgozásra, az elemzésig rejtve maradhat, hogy nem
tudjuk viszonyítani a specifikus választ a válaszoló általános habitusához vagy más csoportokról való
vélekedéseihez; így a válaszok értékelhetetlenek maradnának.
A kérdések összeszerkesztésénél fontos, hogy a sorrendi elhelyezés átgondolt legyen. Ajánlatos, hogy a
legkritikusabb kérdések a második harmadba kerüljenek, mert ekkorra már megtörtént a ráhangolódás, de még
feltehetően nem állt be a belefáradás. Önkitöltő kérdőíveknél különösen érdemes olyan kérdésekkel kezdeni,
amelyek könnyűnek és érdekesnek számítanak, és későbbre hagyni a nehezebb vagy érdektelenebb tételeket, a
demográfiai kérdéseket pedig a legvégére hagyni. Kérdőíves interjú esetén viszont a rapport létrehozása
szempontjából jól használhatóak indítókérdésekként az érzelmileg semleges és könnyen megválaszolható
demográfiai kérdések. Számolni kell sorozathatással, ami itt azt jelenti, hogy egy kérdés eltérő választ hívhat elő
attól függően, hogy milyen kérdések előzik meg. (Az alkoholfogyasztási szokásokra irányuló kérdés például
más választ hívhat elő, ha olyan kérdések előzik meg, amelyek az egészség fontosságáról szólnak). Adott
esetben célszerű két különböző sorrendben felvenni a kérdőívet, és megvizsgálni, hogy a sorrend volt-e
differenciáló hatással a válaszokra. (A kérdőív formaitartalmi kidolgozását segítő ellenőrző kérdéseket az 5.15.
táblázat foglalja össze. A kérdőívszerkesztésre vonatkozóan konzultálni lehet még Babbie, 2001, 9. fejezetével.)
1. A kérdések empirikus tesztelése ► A kérdőív végleges változatát empirikusan ellenőrzött módon alakítjuk
ki. Az empirikus előtesztelés kettős célt tölthet be. Egyrészt alkalmat ad az explorációra: a kutató ráérezhet a
lehetséges válaszok körére, szembesülhet olyan problémákkal vagy kérdésekkel, amelyekre nem gondolt. Az
előzetes kipróbálás során csiszolni lehet a problémafelvetést, a hipotéziseket, vagy fel lehet használni az
előzetes kérdezősködést a hipotézisek empirikus alapon történő meghatározásához. Másrészt az előzetes
tesztelés része a kérdéskidolgozás folyamatának, és alkalmat ad a kérdőív „működésének” ellenőrzésére. Az
205
MÓDSZEREK
utóbbi időben a válaszadás kognitív komponensei erőteljesebben bekerültek a módszertani kutatások
érdeklődési körébe (Jobe és Mingay, 1991; Sirken et. al., 1999), és a kutatók szisztematikus empirikus
eljárásokat dolgoztak ki a kognitív jellegű problémák kiküszöbölésére. Az újabb és régebbi eszköztárat is
figyelembe véve a következőképpen történhet az egyes kérdések, illetve a kérdőív mint egész empirikus
tesztelése:
2.34. táblázat - 5.15. táblázat. Ellenőrző kérdések kérdőívszerkesztéshez
A kérdés: Indokolható módon kapcsolódik-e a vizsgált

változókhoz?
Egyértelmű válaszadást tesz-e lehetővé?
Egyszerűen, világosan, konkrétan van-e

megfogalmazva?
Nem kérdez-e egyszerre több dologra?
Nem tartalmaz-e sugalmazást, implicit értékítéletet?
Ésszerű és indokolt-e a kérdés a válaszadó

nézőpontjából?
Elősegíti-e a negatív megítélés alá eső viselkedések

„bevallását"?
A kérdőív egésze: Nem túl hosszú-e a teljes kérdőív?
Nem zsúfolt-e? Jól áttekinthető-e a formátum?
Megfelelően részletes-e? Kitér-e minden fontos

információra?
Világos-e minden kérdés funkciója?
Átgondolt-e a kérdések sorrendje?
Egyaránt szerepelnek-e pozitív és negatívan

megfogalmazott kérdések?
• A kérdések kognitív laboratóriumi tesztelése: Az utóbbi időben teret nyert az az eljárás, hogy a kérdőív
kérdéseit egyfajta „kognitív diagnosztikai” munka során laboratóriumban előtesztelik. Az USA
Népszámlálási Hivatala (US Census Bureau) is azok közé a kutatóintézetek közé tartozik, amelyek kognitív
laboratóriumokat hoztak létre a kérdezés minőségének javítása érdekében (Singleton és Straits, 2002, 63).
Ezekben a laboratóriumokban általában fizetett önkéntes résztvevőkön tesztelik a kérdéseket. A fő metódus a
„hangosan gondolkodó interjú” (think-aloudinterview), amelynek során a vizsgálati személyt arra kérik, hogy
válaszolja meg a kérdést, de közben értelmezze is, és mindent mondjon ki hangosan, ami a kérdés kapcsán az
eszébe jut (Forsyth és Lessler, 1991). Egy másik módszer a parafrazálás: azt kérik, hogy a vizsgálati személy
ismételje el a kérdést a saját szavaival. Az így nyert információk nagyon hasznosak a lehetséges félreértések
kiszűrésére, a kérdések által beindított kognitív folyamatok megismerésére.
• Próbafelvétel: A hagyományos gyakorlat szerint a kérdőív első változatát a „terepen” próbálják ki, azaz egy
kisebb mintán próba-lekérdezést végeznek. A kognitív laboratóriumi tesztelés intenzív vizsgálat, amely csak
néhány vizsgálati személy részvételével végezhető. A hagyományos előtesztelést viszont általában 20-50 fős
„kényelmi” mintán végzik, (azaz, olyan könnyen elérhető személyeken, akik a célpopulációhoz hasonló
jellemzőkkel bírnak). A résztvevőknek célszerű a kitöltés után megmondani, hogy a cél a kérdőív kipróbálása
volt. Az elemző feltárást a következő eljárások segíthetik (Singleton és Straits, 2002, 64- 65) :
206
MÓDSZEREK
• A válaszadó viselkedésének megfigyelése. A válaszadás közben megfigyelhetjük, hogy mely kérdéseket
nehéz megválaszolni, hol áll be zavar. Szisztematikus kódolási eljárás is alkalmazható a problémás
válaszviselkedés azonosítására és elemzésére.
• Kérdésértékelés: a válaszadás mellett arra is megkérhetjük a vizsgálati személyt, hogy skálán értékelje az
egyes kérdéseket.
• A kitöltést követő csoportos interjú keretében kikérdezhetjük a vizsgálati személyeket, illetve a kérdezőket a
kérdésekkel kapcsolatos tapasztalataikról. Megkérdezhetjük, hogy milyen problémákat éreztek a kitöltés
során, volt-e olyan kérdés, amelyik gondot okozott, megfelelőek voltak-e a válaszlehetőségek stb.
• Kísérletezni lehet a kérdőív több változatával. A sorrendi hatásokra fényt lehet például deríteni úgy, hogy az
egyik változat az eredeti sorrendben tartalmazza a kérdéseket, míg a másik változatban más sorrendben
szerepelnek a kérdések.
• A válaszok összességét kérdésekre lebontva elemezni kell, ilyen módon kiugrik néhány probléma, például
ismétlődő „nem tudom” válaszok, félreértések stb.
► Próbakódolás: Az előzetes tesztelés során célszerű a próbafelvétel során nyert adatokon kipróbálni a
kódolást, mert így még időben figyelembe vehetjük az adatfeldolgozás szempontjait a kérdések kialakításának
fázisában (vö. 5.3.9. pont).
Az empirikus tesztelésnek csak akkor van értelme, ha utána hasznosítjuk a tapasztalatokat és javítjuk, újra
kipróbáljuk, és újra javítjuk a kérdőívet. A tapasztaltabb kollégákkal, szakértőkkel való konzultáció fontos
segítséget nyújthat a kérdőív kidolgozásában. A befektetett energia megtérül, ha arra gondolunk, hogy a hibás
kérdőív alapjaiban veszélyezteti a vizsgálat érvényességét. (A kérdéskidolgozás folyamatának főbb lépéseit a
5.14. ábra foglalja össze.)
4.3.7. 5.3.7. A kérdőív érvényességének és a megbízhatóságának ellenőrzése

A kérdőíves vizsgálat kapcsán is megkülönböztethetjük a válaszadás érvényességét (ezzel a problémakörrel
foglalkoztunk részletesen az 5.3.4. pontban) és magának a kérdőívnek az érvényességét. A következőkben a
kérdőív érvényességének és megbízhatóságának vetületeit idézzük fel röviden, mivel amit ezekre a fogalmakra
vonatkozóan a tesztekkel kapcsolatban megbeszéltünk, az vonatkoztatható a kérdőívekre is (vö. 5.2.3. pont).
Eddig azonban még nem részleteztük a belső megbízhatóság ellenőrzésére szolgáló eljárásokat, ezt ebben a
pontban megtesszük.
A kérdőívek kapcsán a már ismert módon beszélhetünk tartalmi és kritériumorientált validitásról. Röviden
felidézve: A tartalmi érvényesítés arra utal, hogy a kérdések megfelelően tükrözik-e a világosan definiált
kutatási problémát vagy fogalmat a jelentéstartalom és jelentésterjedelem szempontjából. Azaz: pontosan, és
minden lényegi vonatkozásban lefedik-e a tételek a vizsgált kérdésdimenziót.
5.14. ÁBRA ► A kérdések kidolgozásának főbb lépései
Mint korábban már láttuk, ennek a fajta érvényességnek az ellenőrzése elméleti elemzés tárgya, ami fontos
részét képezi a kérdőív tartalmi kifejlesztésének. A kritériumorientált érvényesítés valamely külső kritériummal
való összevetést használ az érvényesség alátámasztására. A külső kritérium lehet egy jövőbeni vagy múltbeli
állapottal való összevetés (prediktív és posztdiktív validitás), vagy pedig egy másik, már megalapozott vizsgálati
eszközökkel való összevetés (konvergens és diszkriminációs validitás). A validitás ilyen módon történő
ellenőrzése empirikus kérdés. Meg kell találnunk a megfelelő kritériumot, és meg kell vizsgálni a két
207
MÓDSZEREK
mérőeszköz által nyert eredmények közötti korreláció fokát. A kutatásban használt kérdőívek jelentős hányadára
vonatkozóan nem áll rendelkezésre érvényességi adat (vö. 3.5.7. pont).
A megbízhatóságról beszélhetünk külső-, illetve belső vonatkozásban: a külső megbízhatóság az eredmények

konzisztenciájára utal ismételt kérdőívfelvétel esetén. Az első és a második felvétel közötti idő néhány naptól
néhány hónapig, vagy akár évig is terjedhet. A külső megbízhatóság idői stabilitást tételez a mért jellemzők
tekintetében, így tehát csak akkor érdemes vizsgálni, ha ez a feltételezés indokolt. A belső megbízhatóság a
tételek egymás közötti konzisztenciájára utal. Ellenőrzésének indoka az, hogy joggal feltételezhetünk
konzisztenciát azon válaszok között, amelyek szándékaink szerint ugyanazon változó indikátorai. Ha alacsony a
konzisztencia, akkor a tételek nem ugyanazt a dolgot mérik. A kérdőívek ismételt felvételére sem mindig kerül
sor, a belső konzisztencia ellenőrzése azonban minimumfeltételnek számít.
A belső konzisztencia ellenőrzésére Spearman (1907, ismerteti Hammond, 2000, 185) javasolta a felezéses
megbízhatóság eljárását. A módszer lényege az, hogy az ugyanazon problémadimenzióra vonatkozó kérdéseket
két csoportba osztjuk (általában a páros számú tételek kerülnek az egyik csoportba és a páratlanok a másik
csoportba). Egy nagyobb mintán történő adatfelvétel után a két csoporthoz tartozó pontszámok között
korrelációt (r) számítunk, majd a felezéses megbízhatóság koefficiensét az alábbi képlet szerint kiszámítjuk:
A felezéses eljárás hátránya, hogy attól függően, hogy hogyan osztjuk fel két részre a tételeket, más-más
eredményt kaphatunk. Kuder és Richardson az 1930-as években felismerték, hogy olyan számításra van
szükség, amelyik átlagolja az összes lehetséges felezést. Ebből a célból kidolgozták a KR20 formulát (Kuder és
Richardson 20-as formulája), amely dichotóm tételek feldolgozására alkalmas. Cronbach 1951-ben
általánosította az eljárást úgy, hogy az becslési skálákra is alkalmazható legyen – ebből született meg a
Cronbach-féle alfa mutató, amelynek kiszámítása a következő formula szerint történik (ismerteti Hammond,
2000, 185; Csapó, 1996, 310) N az össztételszám, r az i és a j tételek közötti korreláció:
Kérdés, hogy mit fogadhatunk el a megbízhatósági együttható megfelelő szintjének. Ezzel kapcsolatban a
szakirodalom irányadó értékeket határoz meg. Attól függően szigorúbb vagy engedékenyebb a norma, hogy mi
a mérőeszköz alkalmazásának célja és kontextusa. Abban az esetben, ha a mérőeszköz emberek életébe
avatkozik be lényegi módon, akkor a megkívánt korrelációs érték 0,9 vagy ennél magasabb. Más esetekben már
a 0,7-es érték is elfogadható (Ponterotto, 1996, 81).
Publikált kérdőívek esetén általában rendelkezésre állnak az érvényességre és megbízhatóságra vonatkozó

adatok, és a kérdőív minden újabb alkalmazása gazdagítja ezt az adatbázist. Újonnan kidolgozott kérdőív esetén
a kutató feladata, hogy ellenőrizze az érvényesség és megbízhatóság vetületeit. Nem mindig van szükség vagy
lehetőség az érvényesség és a megbízhatóság összes vetületének vizsgálatára. Mindamellett a gondos
kidolgozás, az érvényesség és megbízhatóság szisztematikus ellenőrzése az, ami megkülönbözteti a tudományos
értékkel bíró kérdőívet a tudományosan értéktelen, kommersz, ad hoc jellegű kérdőívtől. Gyakran előfordul,
hogy kifejlesztenek egy kérdőívet, és az adatfelvétel egyszerre szolgálja az érvényesítést és a hipotézistesztelést.
A hipotézistesztelést azonban helyesebb az érvényesítéstől függetlenül végezni, olyan mérőeszközzel, amelynek
érvényességét előzetes adatok igazolják (Fife-Schaw, 2000a, 160).
4.3.8. 5.3.8. Változatok egy módszerre: posta, telefon, számítógép

Az 1970-es évekig a kérdőíves vizsgálatok módszertanában az önkitöltő kérdőívek mellett a személyesen felvett
kérdőíves interjú dominált, és a kormányzati felmérésekben és tudományos célú vizsgálatokban ma is ez a
helyzet (Singleton és Straits, 2002). A személyes megkérdezést szívesen alkalmazzák, mert a közvetlen
kapcsolat segíti az együttműködés kialakítását, lehetőséget ad komplexebb információ megszerzésére és
hosszabb kérdőív lekérdezésére, magas válaszadási arányt biztosít és egyéb megfigyelésekre is alkalmat ad.
Összességében: ezzel az adatgyűjtési eljárással biztosítható a legmagasabb fokú adatminőség, a helyzet
közvetlensége, ismerőssége, mindennapi beszélgetésekhez való hasonlósága miatt ezt nevezi a szakirodalom
„kontextuális természetességnek”, Shuy, 2002, 541). Főbb hátrányai az idő- és költségigény, a kérdezők
208
MÓDSZEREK
alkalmazásával, kiképzésével és szupervíziójával kapcsolatos gondok, és az, hogy nem minden populáció érhető
el ilyen módon.
A személyes kérdőíves interjú mellett különböző egyéb adatfelvételi eljárások is kialakultak. A felmérések
módszertanában hagyományosnak tekinthető a postai kérdőív és a telefonos interjú, de az utóbbi évtizedben
egyre jelentősebb szerephez jut a számítógép és a világháló is. Ezek mindegyike sajátos problémákat vet fel. A
lehetőségek szélesedése miatt ma már komoly mérlegelést igényel, hogy egy adott vizsgálatban melyik
megoldást alkalmazzuk, ezért fontos az egyes eljárások előnyeinek és hátrányainak ismerete. A kutatónak
tisztában kell lennie azzal, hogy az adatgyűjtés módja milyen módon befolyásolja, illetve korlátozza az adatok
minőségét. Az eljárások közötti választás során a következő általános szempontokat érdemes figyelembe venni:
1. A keresett információ jellege (egyszerű-komplex, személyes-tényszerű, rövidhosszú stb.).
2. A populáció és a minta jellegzetességei (földrajzi elérhetőség, heterogenitás, nagyság stb.).
3. Hatékonyságtényezők (költség- és időigény, beleértve a kiképzés és a feldolgozás lépéseit).
Postai kérdőív ► Nagy minta esetén az önkitöltő kérdőívek eljuttatásának gyakori módja a postai út. A postai
kérdőív elsődleges előnye, hogy 1. nem kell személyesen felkeresni vagy egy helyre összehívni a megkérdezett
személyeket – ez gyakran nem is lehetséges; 2. Előny továbbá, hogy akár igen nagy minta vizsgálatát teszi
lehetővé viszonylag rövid idő alatt és viszonylag alacsony költséggel;
1. Az önkitöltés mentesít a kérdezők alkalmazásához kötődő összes költségtől és problémától; 4. Biztosítható a

teljes névtelenség, ami kényes témák esetén növeli a deviánsnak ítélhető válaszok megvallását. A postai
kérdőív ugyanakkor jelentős hátrányokkal is bír: 1. A kérdéseknek és az instrukcióknak tartalmilag és
formailag is nagyon egyszerűnek és világosnak kell lenniük (még inkább mint egyébként), és bizonyos témák
esetén ez a megkötés hátrányos lehet; 2. Nincs lehetőség a válaszok kiegészítésére, az esetleges félreértések
elhárítására; 3. A válaszok nem spontánok, a válaszoló átnézheti az egész kérdőívet, mielőtt belekezd, és ez
befolyásolhatja az egyes kérdésekre adott válaszát; 4. Végül kevésbé biztosítható az együttműködés, és nagy
arányú lehet a válaszelmaradás (Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 179-181).
A postai kérdőív esetében kulcskérdés, hogy hogyan alakul a postán visszaérkező kérdőívek aránya. Jónak
számít a 80 százalékos visszaérkezés, de érzékenyebb, vagy kevésbé fontosnak tartott téma esetén ez 40
százalék alá is eshet. Néhány eljárás betartásával jelentősen növelhető a visszaérkezési arány. Az áttekinthető,
nem túl hosszú kérdőív mellett ilyen a megfelelő kísérőlevél, amely meggyőzően indokolja a kutatás
fontosságát, tájékoztatja a megkérdezettet arról, hogy hogyan került a személye kiválasztásra, és informálja az
anonimitás vagy a bizalmas kezelés feltételéről, és a kérdőívet egy-két hét múlva követő emlékeztető levél,
amely köszönetet mond azoknak, akik visszaküldték, illetve újra kéri azokat, akik még nem küldték vissza
(Vaux, 1996).
Telefonos interjú ► A telefonos interjúzás akkortól kezdett terjedni, amikor a háztartások széles körben
elérhetővé váltak telefonon keresztül, ez a nyugati világban az 1970-es éveket jelentette. A telefonos
adatgyűjtést ma is széles körűen használják, elsősorban alkalmazott kutatásokra (pl. piackutatás), de egyéb
kutatási célú alkalmazása is előfordul. A telefonos interjú legnagyobb előnye, hogy 1. a leggyorsabban
lebonyolítható adatgyűjtési eljárásnak számít; 2. ilyen módon a legkönnyebb elérni egy földrajzilag szétszórtan
elhelyezkedő mintát; és 3. könnyen ellenőrizhető az adatgyűjtők munkája és az adatgyűjtés minősége.
A problémák mindamellett számosak. 1. Korábban inkább, ma kevésbé súlyosnak ítélt gond, hogy nem
biztosítható a reprezentatív valószínűségi mintavétel, mivel a háztartások bizonyos részében nincs vezetékes
telefon, a telefonszám nem üzemel, nincs feltüntetve a telefonkönyvben, vagy nem az válaszol, aki a
telefonkönyvben fel van tüntetve, így sokan kimaradnak a teljes mintavételi keretből, és a bekerülési
valószínűség is ellenőrizetlen. 2. Egy-egy sikeres interjúig sok sikertelen híváskísérlet telhet el, és a célszemély
elérése esetén is probléma lehet a válaszmegtagadás vagy a válaszelhárítás. Ha ennek mértéke 20-30 százalék
vagy annál több, akkor az érvényességgel kapcsolatban merülnek fel kétségek. 3. Ha sikerül válaszra bírni a
telefont felvevő személyt, akkor is különböző problémák léphetnek fel: menet közben lerakhatják a telefont,
érzékenyebb vagy bonyolultabb kérdésekre könnyen megtagadhatják a választ stb. 4. Telefonon keresztül csak
egyszerű és rövid kérdések tehetőek fel; és végül, 5. Még körültekintőbben kell kiválasztani és felkészíteni a
kérdezőket. Vizsgálatok igazolták például, hogy a telefonos interjúkban a kérdező hangjellemzőinek érezhető
hatása van a válaszkészségre (a viszonylag gyors beszéd és a határozott hanghordozás a célravezető; Shuy
2002).
209
MÓDSZEREK
Kevesebb a probléma, ha a telefonos interjút postai kérdőívet vagy személyes interjút követően használjuk fel
másodszori információszerzésre, miután a telefonos megkeresésre személyes beleegyezést nyertünk (Chen,
1996). Ha elsődleges adatgyűjtést végzünk, akkor is hatékonyabb az ún. „warm call”, mint a „cold call” – az
előbbi esetben egy előzetes hívás során beleegyezést nyerünk, és az interjút a második hívás alkalmával
folytatjuk le, míg az utóbbi esetben egy alkalomra sűrítjük a bemutatkozást, beleegyezést és a kérdéseket
(Breakwell, 2000, 244).
A számítógéppel támogatott interjúzás ► A számítógéppel támogatott interjúzás – röviden: számítógépes

interjúzás (angolul: CAI; computer-assisted interviewing) – azt jelenti, hogy a számítógép a kérdőívfelvétel
folyamatában jelentős segédeszközzé válik. Kétféle kontextusban kezdett elterjedni ez a gyakorlat: eleinte az
1970-es évtizedben, a telefonos interjúzás keretében (CATI; computer-aided telephone interviewing), majd az
1990-es évektől kezdve a személyes interjúfelvétel keretében (CAPI; computer assistedpersonal interviewing).
A személyes interjúfelvétel gyakorlatában a számítógépes támogatás (CAPI) elsősorban a nagy, kormányzati
szervek által végeztetett felmérésekben terjedt el több országban. A CAPI különösen előnyös hosszú, elágazásos
kérdéseket tartalmazó kérdőívek felvétele esetén, mert megoldja a kérdőíven belüli navigálásból adódó
problémákat. Egy hosszabb kérdőív esetén ugyanis sok ponton át kell ugrani bizonyos kérdéseket az aktuális
válaszoktól függően, és ez nehézkességhez, hibázáshoz vezethet, a számítógép viszont automatikusan a
megfelelő kérdéshez vezeti a kérdezőt. Ami a költségoldalt illeti, ugyan kiiktatódik az adatbeviteli költség, de a
CAPI mégis kimondottan drága eljárás a hardver- és szoftverigények miatt.
A számítógéppel támogatott telefonos interjúzás (CATI) helyzetében a kérdező számítógép előtt ül, fején
fülhallgatóval, a kérdéseket a képernyőről olvassa fel, és az elhangzó válaszokat közvetlenül a gépen
regisztrálja. A számítógépes program aktívan kezeli és ellenőrzi a kérdezés folyamatát: a nem vonatkozó
kérdéseket átugorja, nem enged kérdést kihagyni, randomizálja a kérdések sorrendjét ha úgy szükséges (a
sorrendi hatás kiküszöbölése végett), figyelmezteti a kérdezőt az inkonzisztens válaszokra, és megfogalmazza
számára a pontosító kérdéseket. Emellett az interjú számítógépes menedzselése arra is alkalmat ad, hogy
szorosabban ellenőrizzék a szupervizorok a kérdezők munkáját és kérdezési hatékonyságát. A CATI gyakran
együtt jár a véletlenszerűen hívott szám (RDD – random digit dialling) technikával – a számítógép
véletlenszerűen generál telefonszámokat, amelyeket fel is hív (így a kérdező mentesül a tárcsázás feladata alól),
és automatikusan újra hív, ha szükséges. Miután a kérdező túlesett egy gyors bevezetőn, informálódik arról,
hogy az elért háztartásban él-e olyan személy, aki beletartozik a vizsgálati populációba. Ha van ilyen személy,
és sikerül őt „vonal végére kapni”, akkor megtörténhet az interjú. A RDD + CATI eljárás rohamosan terjed a
társadalomtudományi kutatásokban (Fife-Schaw, 2000b, 99).
Az újítások sora nem áll meg; terjednek az olyan adatfelvételi eljárások is, amelyek teljesen kiiktatják a
kérdezőt, ilyen a számítógépes önálló válaszadás (CASI; computer assisted self-administered interviewing).
Ebben az eljárásban a vizsgálati személynek átnyújtanak egy laptop gépet, amin önállóan válaszol a megadott
kérdésekre. Ennek az eljárásnak a jelentősége várhatóan növekedni fog, arra való tekintettel, hogy egyre inkább
terjed az érzékeny témák kérdőíves kutatása. A CASI jól használható érzékeny kérdések feltételekor, és úgy
tűnik, hogy ebben a helyzetben kevésbé működik a szociális megfelelési igény, mint akkor, ha kérdező teszi fel
a kérdést (Tourangeau és Smith, 1996).
A számítógépes támogatás egészében véve a folyamat automatizálásához és a kérdező szerepének a

csökkenéséhez vezet. Többről van szó, mintsem egyszerűen arról, hogy az adatok közvetlenül a számítógépre
kerülnek. A papír-ceruza korszakot lassanként felváltja az új technika, amelyben a számítógép sokoldalú
szerephez jut, és ez egyéb változásokat is maga után von. Egyesek szerint a felmérés módszertanában forradalmi
változásokról lehet beszélni. Miközben a kutatás hatékonysága javul, átformálódik maga a kutatási folyamat,
egyelőre sok szempontból még nem egészen átlátható módon (Couper és Hansen, 2002).
Internet ► Az internethozzáférés világméretű bővülésével egyre inkább kiaknázható lehetőséggé válik a

világháló felhasználása kutatási célokra. A számítógépközvetített kommunikáció (CMC- computer-mediated
communication) fogalma foglalja össze azokat a kommunikációs formákat, amelyek írott szövegen keresztül
közvetlen kommunikációt tesznek lehetővé az emberek között (időben késleltetve, pl. e-mail vagy szinkronban,
„real time”). Az CMC- kutatás az 1990-es évek első felében indult meg. Eleinte elsősorban magával az
internethasználattal kapcsolatos kutatási kérdések fogalmazódtak meg. Hamarosan azonban bővült a témakör, és
felméréseket folytattak a legkülönbözőbb témákban, az interneten történő távoktatásban részt vevőktől kezdve a
homoszexuális férfi chatszobák társaságán keresztül az interneten keresztül verbuvált pánikbetegekig (Mann és
Ste- wart, 2002).
Az interneten keresztül történő interjúzás felmérhetetlen lehetőségeket rejt a jövőben. Legnagyobb vonzereje az,
hogy a hely- és hozzáférés hagyományos korlátait engedi legyőzni; ahogyan pártolói vizionálják, interjút
210
MÓDSZEREK
folytathatunk olyanokkal, akik távoli országokban háborús zónában élnek, betegségekkel küzdenek, vagy egyéb
okok folytán nehezen hozzáférhetőek (pl. börtönben vannak) vizsgálhatunk olyan populációt, amelynek tagjai
különböző országokban élnek (pl. különböző országokbeli egyetemi hallgatók, dolgozó nők, depressziósok stb.).
Az internetes interjúzás legnagyobb hátrányai közé tartozik az emberek korlátozott és egyenetlen hozzáférése az
internethez földrajzi hely és társadalmi pozíció szerint. 2000-ben a világ lakosságának 0,01 százaléka
rendelkezett internethozzáféréssel (Mann és Stewart, 2002, 605; Az áttekintett eljárások előnyeit és hátrányait az
5.16. táblázat foglalja össze).
2.35. táblázat - 5.16. TÁBLÁZAT > A kérdőíves vizsgálatok során alkalmazott

adatgyűjtési eljárások előnyei és hátrányai
Adatgyűjtés Előnyök Hátrányok
Személyes kérdőíves interjú Magas válaszarányt és jó Magas idő- és költségigény.

adatminőséget biztosít
(„kontextuális természetesség") A kérdezők alkalmazásával,
kiképzésével és szupervíziójával
Lehetővé teszi komplexebb kapcsolatos gondok. Földrajzilag
információt tartalmazó, hosszabb szétszórt, nehezen elérhető
kérdőív lekérdezését. populációk nem vonhatóak be.
Egyéb megfigyelésekre is
lehetőséget ad.
Postai kérdőív Nem kell személyesen felkeresni, A kérdéseknek és az instrukcióknak

vagy egy helyre összehívni a tartalmilag és formailag is nagyon
megkérdezett személyeket, ez egyszerűnek és világosnak kell
gyakran nem is lehetséges. lenniük
Akár igen nagy minta vizsgálatát Nincs lehetőség a válasz-

teszi lehetővé viszonylag rövid idő kiegészítésre, az esetleges
alatt és viszonylag kevés félreértések elhárítására.
költséggel.
A válaszok nem spontánok, a
Az önkitöltés mentesít a kérdezők válaszoló átnézheti az egész
alkalmazásához kötődő összes kérdőívet, mielőtt belekezd, és ez
költségtől és problémától; és befolyásolhatja az egyes kérdésekre
biztosítható a teljes névtelenség, adott válaszát.
ami kényes témák esetén növeli a
deviánsnak ítélhető válaszok Kevésbé biztosítható az
megvallását. együttműködés és nagy arányú lehet
a válaszelmaradás
Telefonos interjú A leggyorsabban lebonyolítható Nem biztosítható a reprezentatív

adatgyűjtési eljárásnak számít. valószínűségi mintavétel, és a
bekerülési valószínűség is
Ilyen módon a legkönnyebb elérni ellenőrizetlen.
egy földrajzilag szétszórtan
elhelyezkedő mintát. Sikertelen híváskísérletek,
válaszmegtagadás.
Könnyen ellenőrizhető az
adatgyűjtők munkája és az Csak egyszerű és rövid kérdések
adatgyűjtés minősége. tehetőek fel.
Még körültekintőbben kell

kiválasztani és felkészíteni a
kérdezőket.
Számítógéppel támogatott Hatékonyság Jó adatminőség Erős Költségigény
211
MÓDSZEREK
interjúzás /CAI standardizáció
Internetes kérdőív Rugalmasság, nehezen elérhető Nehéz kézbentartás

populációk megközelíthetősége
4.3.9. 5.3.9. A kérdőíves adatok feldolgozása. A kódolás

Az adatok feldolgozása előtt mérlegelni kell a válaszelmaradás arányát – azt, hogy a minta egészéhez képest
hányan nem töltötték ki, illetve nem juttatták vissza a kérdőívet vagy kerültek ki egy-egy kérdést. A
válaszelmaradási hiba a válaszolók várt száma és a ténylegesen válaszolók száma közötti különbségre utal.
Alacsony válaszarány mellett is lehetnek értékesek az adatok, de alaposan mérlegelni és elemezni kell ebben az
esetben a minta összetételét és a válaszolók sajátosságait. Válaszelmaradási torzulássá akkor válik a válaszadási
hiba, ha a válaszolók és nem válaszolók összetételében szisztematikus eltérések fedezhetőek fel. Ha ez
tapasztalható, akkor magas válaszarány mellett is elképzelhető mintatorzulás. (Fife- Schaw, 2000b, 101).
A kérdőívek feldolgozása a következő lépésekből áll: 1. a kérdőívek ellenőrzése; 2. a kódolás; 3. a tabulálás

(táblázatkészítés); 4. statisztikai feldolgozás (ez utóbbira itt nem térünk ki).
1. A kérdőívek ellenőrzésének célja a hibakiszűrés és a hiánypótlás. A kérdőíveket a beérkezés után egyenként

át kell nézni, és meg kell vizsgálni a teljesség, a pontosság és az egyöntetűség szempontjából, és ha
szükséges, ki kell kérdezni a kérdezőt. Hiányzó, olvashatatlan vagy ellentmondásos válaszok esetén frissiben
még meg lehet kísérelni a pótlást (pl. a kérdező véletlenül nem jelölte a választ, de még emlékszik rá). A
kérdőívet ki kell hagyni a feldolgozásból, ha a kérdező azt tapasztalta, hogy a válaszok nem hitelesek vagy ha
a kérdezett túl sok kérdésre nem válaszolt, vagy ha a kontrollkérdésekre adott válaszok feloldhatatlan
ellentmondásokat tárnak fel.
2. A kódolás azt jelenti, hogy a válaszokat kategorizáljuk és így tartalmilag sűrítjük, kiemeljük a lényeget. A
kódolás két lépésből áll: először is ki kell dolgozni a kódolási kategóriák rendszerét – más néven a kódolási
keretet –, majd be kell sorolni a válaszokat. Zárt kérdések esetén a kódolási keret benne foglaltatik a
válaszlehetőségekben. Nyitott kérdések esetén, mint egy példán keresztül láttuk, meg kell találni azokat a
kategóriákat, amelyek egy magasabb absztrakciós szinten összefoglalják a válaszokban megjelenő sokféle
jellemzőt (Break- well, 2000, 161).
3. A táblázás azt jelenti, hogy a kódolt adatokat olyan összefoglaló gyakorisági táblázatokba foglaljuk (vö.
kontingenciatáblázatok, 3.4.1. pont). A táblázatok az elemzést szolgáló áttekinthetőséget biztosítják, és
előkészítik a statisztikai feldolgozást. A táblázatok lehetnek egyszerű egyváltozós vagy többszörösen tagolt,
többváltozós összefoglalások.
Láthatjuk, hogy a feldolgozásnál a központi szerepet a kódolás tölti be. Az első lépés a kódolási kategóriák
kidolgozása. Elképzelhető, hogy a kategóriákat elméleti alapon határozzuk meg, de az is, hogy a válaszokból
szűrjük ki a lényeges tartalmi kategóriákat. A kategóriák alapvető fontosságúak, mert a további elemzés gerincét
a kódolási kategóriarendszer adja. A kódolási kategóriáknak meg kell felelniük a következő követelményeknek:
1. megfelelő tagoltsággal tartalmilag kimerítően le kell fedniük az összes választ; 2. logikailag kimerítőnek és
egymást kölcsönösen kizárónak kell lenniük; és 3. meg kell felelniük a kérdőív céljainak.
A tagoltság, vagyis a válaszok osztályozási rendszere lehetővé teszi, hogy egy csoportba kerüljenek azok a
válaszok, amelyek többé-kevésbé tartalmaznak valamilyen közös jellemzőt. Felmerülő kérdés a tagoltság
megfelelő foka. Ha túl egyszerű az osztályozás (durvák a kategóriák), akkor sok információ elveszik, sok olyan
elem kerül egybe, amelyek nem eléggé hasonlóak, és ezáltal az elemzés elnagyolttá, pontatlanná válik. Ha a
tagolás túl finom szintű, akkor túl magas lesz a csoportok száma, és így nehezen kezelhetővé válik az elemzés.
Optimálisan a tagoltság tükrözi (azaz nem mossa egybe) a szignifikánsnak ítélhető különbségeket. Ha bizonyos
válaszok vagy válaszcsoportok nagy változatosságot mutatnak, akkor célszerű először átfogóbb kategóriákba
sorolni a válaszokat, majd lépésről lépésre finomítani a kategóriákat (Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 268).
A második követelmény az, hogy a kategóriák logikailag kimerítőek és egymást kölcsönösen kizáróak legyenek.
Kimerítő osztályzási rendszer az, amelybe minden válaszelem besorolható, és nincs olyan eset, hogy egy válasz
egy kategóriába sem illik bele. Természetesen mindig bevethető az „egyéb” kategória, de ennek alkalmazása
csak indokolt esetben célszerű. A kölcsönös kizárás azt jelenti, hogy a kategóriák tartalmilag nincsenek
átfedésben, és így nem fordulhat elő, hogy egy válasz egyszerre több helyre is besorolható. Általában véve a
kategóriák közötti logikai viszonyoknak tisztázottnak kell lenniük.
212
MÓDSZEREK
A harmadik követelmény az, hogy a kategóriák jól illeszkedjenek a kutatási kérdéshez, a vizsgált problémához,
illetve változókhoz. Arról van itt szó, hogy a kategóriarendszernek elő kell segítenie a probléma megértését. Az
osztályozási rendszer mindig többféleképpen dolgozható ki, és a feladat az, hogy azokat a szempontokat
érvényesítsük, amelyek legjobban operacionalizálják a vizsgált változókat.
Ha már megvan a kódolási kategóriarendszer, akkor a kódoló feladata az, hogy a válaszokat besorolja a
megfelelő kategóriákba. Ezen a ponton kulcskérdés a kódolás megbízhatósága, ami annak a kérdése, hogy
mennyire egységes és következetes a válaszok osztályba sorolása. A kódolás során nehézségek fakadhatnak az
adatok elégtelenségéből: lehet, hogy a felvett adatok nem nyújtanak elegendő információt a megbízható
kódoláshoz, mert például hiányos volt a kérdezés. Problémák adódhatnak a kategóriarendszer hibáiból (például
kiderülhet, hogy bizonyos kategóriák kétértelműek, vagy hogy egyes válaszok nem kódolhatóak), és végül hibák
származhatnak a kódolást végző személyek felkészületlenségéből vagy figyelmetlenségéből fakadóan is. A
kódolási szabályokat tartalmazó kódolási utasítás, a kódolást végző személyek felkészítése, és a kódolás
megbízhatóságának ellenőrzése ezért nagyon fontos.
A kódolási utasítás egy olyan útmutató, amely rögzíti a világosan definiált kategóriák rendszerét és a kódolási
szabályokat (lásd erről bővebben: Babbie, 2001, 419-423). A kódolók betanítása a következő lépésekből áll: 1.
A kódrendszer ismertetése, a kategóriák definiálása, illusztrálása példákon keresztül; 2. Közös gyakorlatszerzés
az adatokból vett mintán, a felmerülő problémák megvitatása a kódolást felügyelő személlyel, a közös
definíciók és normák elsajátítása; 3. Ha már begyakorlott a kódolás, a kódolók külön-külön az anyag egy részét
(általában 30 százalékát) lekódolják anélkül, hogy egymással érintkeznének. A lekódolt anyagokra vonatkozóan
ki kell számolni a kódolók közötti egyetértés fokát. Ezt megtehetjük úgy, hogy kontingenciatáblázatot készítünk
a kódolók egyetértésére vonatkozóan, és kiszámítjuk az egyetértések százalékos arányát. A százalékos számítás
a következő formula szerint történik:
Ennél kifinomultabb módszer a Cohen-féle kappa mutató kiszámítása, amely a kódolók közötti egyetértés
arányát a véletlennek köszönhetően várható egyetértések arányához viszonyítja (Hammond, 2000, 186). Értéke
0 és 1 között mozog; kiszámítási módja a következő (Pa a tényleges egyetértések száma, Pc a véletlen alapon
várható egyezések száma):
Az ellenőrzés eredményétől függően lehet, hogy újból tisztázni kell néhány kérdést, vagy esetleg ki kell iktatni
néhány megbízhatatlannak bizonyuló kategóriát. Ha az egyetértés megfelelő (ez 0,8 feletti értéket jelent), akkor
elkezdődhet a valódi kódolás. A megbízhatóságot ezután is időről időre ellenőrizni kell, a kutatásról szóló
beszámolóban vagy publikációban pedig fel kell tüntetni a megbízhatósági együttható értékét csakúgy, mint a
válaszarányra vonatkozó adatokat.
4.3.10. 5.3.10. A kérdőíves módszer értékelése

Az 1980-as években a pszichológiai kutatások összességét tekintve a legnagyobb volumenben a kérdőíves
vizsgálatok fordultak elő (Isaac és Michael, 1983), és ez a helyzet feltehetően azóta sem változott. A kérdőív
közkedvelt, mert rugalmasan és viszonylag kevés megkötéssel használható módszer. Elvileg bármi
megkérdezhető, és bármi bármivel korreláltatható. A kérdőívek a kutatási kérdések igen széles körével
illeszthetőek össze, és az emberek széles köre vonható be a vizsgálatba. A válaszok könnyen kvantifikálhatóak
és feldolgozhatóak, a standardizáció miatt jól összehasonlíthatóak, és kifinomult statisztikai eljárások vethetőek
be az elemzésbe. A kérdőíves vizsgálati módszer vitalitását mutatja az újabb technikai megoldások gyors
adaptálása.
A kérdőíves módszer leginkább az olyan kérdések kutatására megfelelő, amelyek valamely nagy, heterogén
alapsokasággal kapcsolatos jellemzők mennyiségi feltárását tűzik ki célul, és olyan információkat céloznak meg,
amelyekről elsősorban a vizsgált személyek célzott megkérdezése alapján tájékozódhatunk. Gyorsan, könnyen,
és többnyire megbízhatóan tudunk képet kapni emberek széles körének véleményéről, szokásairól,
tulajdonságairól. Történetileg és társadalmilag változó, hogy hogyan vonható meg azoknak a témáknak a köre,
213
MÓDSZEREK
amelyek kérdőíves vizsgálatra alkalmasak. Érzékenyebb témák esetén (szexuális kérdések, vallás stb.) meg kell
fontolni, hogy a kérdőív valóban alkalmas-e a vizsgálat céljaira, lehet, hogy igen, de az is, hogy nem. A
jelenlegi tendencia az, hogy a kérdőíveket egyre inkább alkalmaznak az érzékenyebb témákban is (Tourangeau
és Smith, 1996).
A kérdőíves vizsgálattal való problémák három szinten jelentkeznek: először is problémát jelent, hogy nem
kevés kutatás minőségileg gyenge; másodszor figyelembe kell venni, hogy a módszer erős korlátokkal bír; és
végül szembe kell nézni a metodológiai előfeltevések kritikájával is. A módszertani szakirodalom kritikus
megállapításai szerint a pszichológiában alkalmazott kérdőíves vizsgálatokat gyakran jellemzik hiányosságok
(Vaux, 1996; Hammond, 2000). A pszichológiai kutatások során sokszor nem fordítanak elég gondot a
mintavételre. A különböző folyóiratokban publikált vizsgálatok áttekintése azt mutatja, hogy gyakori a kényelmi
mintavétel, a szerzők nem közlik azt, hogy hogyan választották ki a vizsgálati személyeket, illetve a nem
válaszolók arányát (Vaux, 1996, 129). További problémát jelent, hogy gyakran nem elég gondosan fejlesztik ki
a kérdéseket, nem tartják be az empirikus előtesztelésre és alapos kipróbálásra vonatkozó előírásokat. Az
értelmezés terén valós probléma a korrelációk túlságosan könnyedén ok- ságként való értelmezése – ez olyan
csapda, amelyről mindenki tud, és mégis többen csúsznak bele, mint kellene. Végül csapda az is, hogy néha
nehéz dolog a kutatók számára ellenállni a kísértésnek, hogy a viselkedésre vonatkozó közléseket valós
viselkedésre vonatkozó adatokként kezeljék (erre a kérdésre kitérünk az attitűdskálák kapcsán, vö. 5.4.4.).
A problémák másik forrását a módszer inherens (lényegileg benne rejlő) korlátai jelentik. A korlátozottság
elsősorban a megszerezhető információ jellegére vonatkozik. A kérdőíveken többségben lévő zárt kérdések csak
előre megadott válaszok közötti választást tesznek lehetővé, de a nyitott kérdések is csak behatárolt és rövid
válaszokat tesznek lehetővé. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az adatgyűjtés csak az előzetesen meghatározott és
megfogalmazott keretek között mozoghat, új szempontok, előre nem kalkulált összefüggések nem merülhetnek
fel. A válaszok merev keretben tartása másrészt tartalmi korlátozottsághoz vezet. Ahogyan Babbie rámutat, a
kérdéseknek és válaszlehetőségeknek mindenkire illeniük kell, és így senkire sem illenek igazán.
,A standardizált kérdőívitemekkel sokszor az emberek attitűdjeinek, orientációjának, körülményeinek és

tapasztalatainak legkisebb közös nevezőjét tudjuk csak vizsgálni. (...) Ezért látszanak néha felületesnek az
átfogó témát kutató kérdőíves vizsgálatok. Kellően finom elemzési technikákkal ugyan bizonyos mértékig
ellensúlyozható ez a probléma, a kérdőíves vizsgálatok azonban ezt a veszélyt mindig magukban hordják.”
(Babbie, 2001, 309).
Észrevehetjük, hogy itt lényegében egy kompromisszumról van szó: a tömeges válaszadás, valamint a válaszok
összehasonlításának, és megbízhatóságának az ára a válasz személyes relevanciájának, jelentésteliségének
korlátozottsága. A válaszadónak tudomásul kell vennie a játékszabályt, hogy válaszát be kell szorítania a
megadott lehetőségek közé, nincs lehetőség azt árnyalni vagy differenciálni. Ez azonban a válasz tartalmi
érvényességét veszélyeztetheti. Érdekes módon a kérdőíves vizsgálatokkal foglalkozó módszertani
szakirodalom hagyományosan nagy figyelmet szentelt a kérdezői, illetve mérési hibának mint az érvényességet
veszélyeztető tényezőnek, viszont kevésbé foglalkozott a válaszok tartalmi érvényességének kérdésével (Platt,
2002, 48).
A problémák harmadik szintje még alapvetőbb kritikai észrevételekhez köthető. Mint láttuk, a kérdőíves
vizsgálatok azon a metodológiai előfeltevésen nyugodnak, hogy a válaszokon keresztül a vizsgálattól
függetlenül létező, előzetesen kialakult jellemzőket mérik. Felvetődött azonban az a nézet, hogy a kérdés-válasz
szekvenciák olyan diszkurzív kontextust jelentenek, amelyben legalábbis valamilyen mértékben közös
jelentésalkotás folyik (vö. 5.3.2. pont). Nem feltétlenül kell konstrukcionista szempontból nézni a dolgot ahhoz,
hogy lássuk, ha valamire rákérdezünk, akkor magával a kérdezéssel már befolyásoljuk azt, amit – mint tőlünk
független valóságot – mérni szeretnénk. Természetesen itt a megismerés objektivitásának más kutatási
módszereknél már érintett problémája merül fel, de a kérdőíves vizsgálatok sajátságos kontextusában.
Ha valamivel kapcsolatban valamiről megkérdezzük valakinek a véleményét, akkor feltételezzük, hogy

előzetesen megformált véleménnyel rendelkezik. Ha valamilyen skálaértékkel jelöli a véleményét, nem
tudhatjuk, hogy akkor formálta meg a véleményét vagy előzetesen volt határozott véleménye. Ezt a
kétértelműséget persze még egy külön rákérdezéssel megpróbálhatjuk tisztázni, de akkor is a kérdés hatására
tudatosulhatnak benne válaszának mozzanatai. Ugyanígy, ha azt a válaszlehetőséget adja meg, hogy „nincs
véleménye”, akkor is lehet, hogy addig a pontig nem tudta, hogy nincs az adott kérdéssel szemben véleménye.
Az elsőként említett problémaforrást, a kutatások minőségével kapcsolatban felmerülő gondokat lehet a

legkönnyebben kezelni – a kutatóknak ismerniük és alkalmazniuk kell tudni a kutatásmódszertan normáit és
ajánlásait. A második helyen említett inherens korlátokat tudomásul kell venni, és a „nyereség-veszteség”
214
MÓDSZEREK
oldalon el kell könyvelni. A gyógymód itt megint csak az lehet, ha felismerjük mindenféle kutatási módszer
tökéletlenségét, és többféle módszer együttes alkalmazásában bízva kíséreljük meg a kutatási problémák mélyre
hatoló feltárását. A harmadik helyen említett problémákkal a legnehezebb kezdeni valamit, mert a problémakör
a kutatásfilozófia és a kutatói attitűdök területébe vág. Ezzel kapcsolatban talán leginkább az a józanul realista,
de naiv módon mégsem objektivista állásfoglalás ajánlható, amely a felvetést nem ignorálva képes az adott
kutatási témára vonatkozóan megítélni a probléma súlyát és jellegét, és ennek figyelembevételével képes
dönteni a megfelelő módszertani eljárásról. (A kérdőíves vizsgálatok alkalmazhatóságáról, előnyeiről és
hátrányairól lásd az 5.17. táblázatot, a kérdőíves kutatásokkal kapcsolatos honlapokra vonatkozóan lásd az 5.18.
táblázatot.)
Az eddigiekből is kiviláglott, hogy a kérdőív céljában és formájában is változatos műfaj, amely olyan különböző
alakokat ölthet, mint az 1-2 ezres mintán felvett, több mint száz kérdéssel dolgozó felmérés vagy egy néhány
tucat fős mintán felvett, nyitott kérdésekre is építő, szűkebb kutatási kérdésre irányuló interjú. A
pszichológiában azonban ezen túlmenően is kialakult néhány speciális kérdőíves vizsgálati forma – a
következőkben ezekkel ismerkedünk meg közelebbről.
2.36. táblázat - 5.17. TÁBLÁZAT > A kérdőíves vizsgálatok alkalmazhatósága, előnyei

és hátrányai
ALKALMAZHATÓSÁG Elsősorban olyan kutatási problémánál, amelyik:
Feltáró-leíró jellegű
Olyan jellemzőre irányul, amelyik tekintetében a populáció heterogén
Sok előre meghatározott változót vizsgál mennyiségi összefüggésekben
Közvetlenül csak nehezen megfigyelhető dologra irányul, ugyanakkor az egyén verbális megnyilatkozásaiban
nyilvánul meg legautentikusabb módon (vélemény stb.)
ELŐNYÖK
Sokféle cél érdekében rugalmasan és kevés megkötéssel használható
Gyors és jól kvantifikálható adatszerzést tesz lehetővé
Emberek széles körére vonatkozóan tájékozódhatunk, földrajzilag vagy egyéb módon nehezen elérhető
egyéneket is beleértve
HÁTRÁNYOK
Könnyen felületessé válik
Merev válaszadást tesz lehetővé, amely elfedi a jelentés összetettségét
2.37. táblázat - 5.18. TÁBLÁZAT > A kérdőíves kutatás témaköréhez kapcsolódó

honlapok
http://www.acs.ucalgary.ca/~newsted/tutor A kérdőívek használatával kapcsolatosan sok hasznos

információt közlő honlap
http://www.man.ac.uk/sociologyonline/methods/ Postgraduális online szociológiakurzus
http://www. hon. ch/Survey/ Health On the Net Foundation surveys
215
MÓDSZEREK
http ://www. natcen.ac.uk A brit national Centre for Social Research honlapja
http://www.gallup.hu A magyar Gallup Intézet honlapja
http://www.gallup.com A Gallup Intézet honlapja
4.4. 5.4. ATTITUDSKALAK, SZEMANTIKUS DIFFERENCIÁL,

SZOCIOMETRIA
4.4.1. 5.4.1. Az attitűdmérés történeti háttere és elméleti kérdései
Az pszichológiában – ezen belül is elsősorban a szociálpszichológiában – önálló kutatási területté vált az
attitűdkutatás. Bár attitűdre vonatkozó kérdés bármely kérdőíven szerepelhet, az attitűdskálák olyan kérdőívek,
amelyeket kifejezetten az attitűdök mérésére fejlesztenek ki. A skálák közös jellemzője, hogy egy attitűdtárgyra
vonatkozó értékelő megállapításokat tartalmaznak, és a vizsgált személynek ezekre vonatkozóan kell kifejeznie
egyetértését vagy egyet nem értését. A viszonyulás mérhető jellemzője az, hogy pozitív vagy negatív irányú-e,
illetve hogy milyen fokban az (Hunyady, 1998).
Az attitűdmérés kezdetei az 1920-as évekre nyúlnak vissza. Amikor a 20. század elején először megjelent az
attitűd fogalma, a kutatók magánlevelek és újságcikkek elemzésén keresztül próbálkoztak azzal, hogy hogyan
lehet véleményeket és értékelő beállítódásokat empirikusan feltárni. Később az „attitűd” előtt megjelent a
„szociális” jelző. A szociális attitűdök értékviszonyulások a legkülönfélébb társas attitűdtárgyakkal szemben;
ilyen lehet például egy csoport, egy társadalmi folyamat, egy kulturális jelenség, egy intézmény és így tovább. A
vizsgálati módszer kérdése azonban még megoldatlan volt. A szociálpszichológia egyik alapító atyja, Floyd
Allport a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „A szociálpszichológiában a legfontosabb feladataink közé
tartozik, hogy skálákat és mérési technikákat fejlesszünk ki a nemzeti és faji attitűdök vizsgálatára” (idézi
Danziger, 1997, 147). Ez a cél nemcsak néhány pszichológus ambícióját tükrözte, hanem egy általánosabb
ideált, amely arra irányult, hogy a társadalmi fejlődést tudományosan megalapozott ismeretek alapján
befolyásolni és irányítani lehessen. Ez az ideál ma is megnyilvánul: „.Az emberek attitűdjeinek felmérése azzal
kecsegtet, hogy ily módon előre tudjuk látni viselkedésüket” – írja Csepeli (1996, 264).
Az 1920-as évek közepén a szociológus E. S. Bogardus lépett elő egy mérési módszerrel arra vonatkozóan, hogy
a társadalmi csoportok között lévő „társadalmi távolságot” mérje. A módszer a válaszoló arra vonatkozó
hajlandóságára kérdezett rá, hogy más nemzeti, etnikai, illetve faji csoportok tagjait saját közelségébe engedjen.
A következő lépést L. L. Thurstone (1887-1955), a mérnökből lett pszichológus tette meg, aki a faktoranalízis
egyik úttörője is volt, és aki a Chicagói Egyetemen a pszichofizika módszereit oktatta. Thurstone-t ekként idézi
Danziger (1997, 148):
,ftz attitűdre vonatkozó munkánk akkortájt kezdődött, amikor Floyd Allporttal leveleztem voltam a politikai
közvélemény-kutatások értékelésével kapcsolatban, és viták voltak a Bogardus által bevezetett szociális távolság
fogalmával kapcsolatban is. Ez volt az a háttér, amely mellett elkezdtem foglalkozni egy új pszichofizikai
játékszer használati lehetőségeivel. írtam egy cikket »Az attitűdök mérhetőek« címmel. ”
A pszichofizikai módszerek a súlyok, fényintenzitások, hangerők stb. közötti különbségek észlelésére

vonatkoztak (vö. 3.2.2. pont). Thurstone egyszerűen kiterjesztette a pszichofizikai ítéletek kiváltásának eljárását
a verbális kijelentések megítélésére: két fizikai inger helyett például két különböző rendsértést leíró mondatot
adott és azt kérdezte, hogy a válaszoló melyiket tartja súlyosabbnak, vagy két nemzetiséget nevezett meg és azt
kérdezte, hogy a válaszoló melyikkel ismerkedne meg szívesebben. Emögött az az implicit előfeltevés húzódott
meg, hogy a társadalmi viszonyulásokat tükröző kijelentések megítélése alapjában véve nem különbözik a
fizikai ingerek megítélésétől. Erről az indulási alapról fejlődött ki a Thustone-féle attitűdskála. Ezt követően
Rensis Likert, Thurstone tanítványa dolgozta ki azt a módszert, amelyik az előzőeknél sokkal egyszerűbben és
kevésbé időigényesen mérte az attitűdöket (Bogardus, Thurstone és Likert skáláit részletesebben ismertetjük a
5.4.2. pontban).
Az attitűdmérések igazi fellendülése azonban – nagyon hasonló módon az intelligenciamérésekhez – a

háborúhoz, ez esetben a második világháborúhoz kötődött. Az amerikai hadügyminisztérium a háború alatt
létrehozott egy kutatással foglalkozó osztályt, amelyik szociálpszichológusok csapatát alkalmazta. A kutatott
témák között szerepelt például a katonák harci morálja, a civil lakosság háborús erőfeszítésekhez való viszonya,
216
MÓDSZEREK
és a háborús propaganda hatása; ezekben a kutatásokban az attitűdskálák fő módszerként szerepeltek. A
kutatásokat a háború után a többkötetes Studies in Social Psychology in World War II. (Stouffer és mtsai, 1949-
1950) formájában publikálták.
Az attitűdskálák kidolgozása párhuzamosan folyt az Egyesült Államokban a közvélemény-kutatások

fellendülésével. Kezdetben a szociálpszichológiában nem volt éles határvonal az attitűd és a vélekedés fogalmai
között. Fokozatosan azonban kialakult az a distinkció, amely szerint a vélemény átlátható megnyilvánulás, az
attitűd viszont az érzelmek és a gondolatok belső, mélyen fekvő hatótényezője, amelyet felszínre kell hozni. A
vélemény tudatosabb, konkrétabb, könnyebben kifejezhető egyetlen válaszban is, az attitűd viszont csak
egymással összefüggő tételekből álló skálákkal mérhető. Minél inkább kíséri érzelmi reakció a véleményt, annál
inkább tekinthető attitűdnek. A politikai és fogyasztói közvélemény-kutatásoknak akadémiai körökben nem volt
magas presztízse, bár az ilyen alkalmazott kutatások a reprezentatív valószínűségi mintavételezés eljárásait
magas fokon alkalmazták. Az attitűdkutatásokat folytató pszichológusok ugyanakkor nem fordítottak ekkora
hangsúlyt a mintavételi eljárásokra, mert azt feltételezték, hogy az attitűdök tanult, de univerzális és tartós
pszichológiai struktúrák, amelyek a vélemények felszíne mögött húzódnak meg és oksági módon befolyásolják
a viselkedést (Danziger, 1997, 151).
A fogalom további elméleti tisztázást kívánt volna. Az attitűdmérési eljárások elterjedésével azonban
mindinkább háttérbe szorultak az elméleti-metodológiai kérdések. Egy adott skála az attitűdfogalom
operacionalizálásának tekinthető, és az intelligenciatesztek analógiájára azt lehetett mondani, hogy az attitűd az,
amit az attitűdskálák mérnek. Az attitűdskálák implicit előfeltevése, hogy az attitűd olyan intraindividuális
dolog, amely egy lineáris dimenzió mentén mérhető éppen olyan könnyedén, mint a pszichofizikai ítéletek. A
szociálpszichológusok tisztában voltak azzal, hogy amit mérnek, az erősen leegyszerűsíti az értékelő
viszonyulások komplexitását, de úgy gondolták, hogy ez az az ár, amit a mérhetőségért fizetni kell. Az
attitűdskálák kidolgozóinak ambíciója az volt, hogy olyan pontossággal tudják mérni a vizsgált attitűdöt, egy
számban kifejezve, mint az intelligencia- és képességvizsgáló tesztek a képességek fokát. Bizonyos elvi
problémák időről időre felmerültek. Egy megfogalmazásban:
„ ...Lehet-e azt állítani, hogy valaki kétszer olyan szocialista, mint valaki más? Nem úgy fest-e a valóság, hogy
más módon szocialista? Vajon a két vélemény közötti látszólagos fokozati különbség nem valamilyen
minőségbeli különbségnek felel-e meg?” – Ám a szerző rögtön megjegyzi: ,Az igazi probléma nem az elvek
területén, hanem a gyakorlat mezején jelentkezik. Tudunk-e a véleményekre alkalmazható pontos
mérőeszközöket szerkeszteni?” (Duverger-t idézi Cseh-Szombathy és Ferge, 1971, 230).
A kutatók úgy vélték, hogy tudnak. Az attitűdskálák olyan mérési eszközzel bővítették a pszichológia
metodikáját, amely az intelligenciatesztekhez hasonlóan társadalmi igényeket elégített ki és jelentős karriert
futott be.
4.4.2. 5.4.2. Az attitűdskálák fajtái

Az attitűd mérésére az egyik legkorábban (1925-ben) kidolgozott skála a Bogardus- féle szociálistávolság-skála
volt, amely a nemzeti és faji előítéletek intenzitásának mérését tűzte ki célul. A skála a következő kérdésből állt:
„Amennyiben Ön kizárólag az érzelmeitől vezetteti magát, szívesen beleegyezne-e, hogy az alább felsorolt
országok vagy fajok képviselői az itt felsorolt helyzetek közül az egyikbe vagy a másikba kerüljenek: 1. közeli
rokon, 2. személyes barát, 3. szomszéd, 4. munkatárs, 5. honfitárs, 6. csak mint turista, 7. az országból kitiltott
személy” (vö. 5.19. táblázat).
A válaszadónak meg kell jelölnie, hogy mely viszonyokban lenne hajlandó elfogadni az egyes csoportok tagjait;
az attitűdöt a megjelölt viszony közelsége alapján határozzák meg. A viszonyt kifejező tételek meghatározása
logikai alapon történt, és azt lehetett várni, hogy ha valaki egy csoport esetében például megjelöli a 4-es
közelségű viszonyt, akkor megjelöli az annál gyengébb viszonyokat is (ha egy kínait elfogad munkatársnak,
akkor elfogadja honfitársnak is és nem kari- kázza be az elutasítást kifejező két utolsó tételt, ahol a jelölés
hiánya számít kedvező válasznak).
Az attitűdskáláknak azt a fajtáját, amelyeket ilyen logika alapján szerkesztenek meg, kumulatív attitűskáláknak
nevezik A kumulatív skálán egydimenziójú, fokozatban különböző tételek vannak, amelyek kumulatív
viszonyban állnak egymással: várhatóan az, aki az egyik tételre kedvezően válaszol, az a következő fokozatú
tételekre is kedvezően válaszol. Az egyén pontszámát úgy állapítják meg, hogy megszámolják, mely tételeket
válaszolta meg kedvezően. Mivel az eljárást 1950- ben Guttman fejlesztette tovább, a kumulatív skálák
Guttman-skála néven is ismertek. A kumulatív jelleg részint deduktív, másrészt empirikus: az eredményektől
217
MÓDSZEREK
függ, hogy a válaszok valóban kumulatívak-e. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a gyakorlatban a kumulativitás
nem mindig érvényesül. Például bizonyos válaszolók ellenezték, hogy Puerto Rico-iakkal egy házban lakjanak,
de nem ellenezték, hogy egy baráti társaságban legyenek velük. A sorrendi fordítás jelenségét úgy értelmezték,
mint egy, az attitűdtől eltérő külső tényezőnek a hatását. így azonban felmerül, hogy valóban csak egy dimenziót
– az attitűd egyneműnek feltételezett dimenzióját – tükrözi-e a skála (Selltiz, Jahoda, Deutsch és Cook,
1979/1966, 143).
Az attitűdskálák kidolgozásának másik befolyásos alakja, mint az előző pontban láttuk, Thurstone volt, aki
szintén az 1920-as években jelentkezett a pszichofizikai módszer kiterjesztésén alapuló páros összehasonlítás
módszerével. Az eljárás során párosával mutatták be az összehasonlítás tárgyait és azt kérdezték, hogy a
válaszoló melyiket preferálja. A húszas évek végén azonban Thurstone innen továbblépett egy újfajta skálatípus
irányába. A Thurstone-féle skála más eljárásra épült, mint a kumulatív skálák. Ez a típus az ún. differenciális
attitűdskála: ez egy olyan kb. 20 tételből álló kijelentéssor, amely úgy van elrendezve, hogy a legkedvezőbb
attitűdöt mutatja az első kijelentéssel való egyetértés, a legkedvezőtlenebb attitűdöt mutatja az utolsó
kijelentéssel való egyetértés, a középső kijelentéssel való egyetértés pedig a semlegességet mutatja (zérusfok). A
válaszolónak két válaszlehetősége van: annyit kell megmondania, hogy egyetért-e a kijelentésekkel vagy sem.
2.38. táblázat - 5.19. TÁBLÁZAT ► Példa a Bogardus-féle skála tételeire
Utasítás: Az alább felsorolt minden etnikum vagy nemzetiség esetében karikázza be azokat az osztályzásokat,
amelyeknél hajlandó lenne elfogadni az illető etnikum vagy nemzetiség átlagos tagját (nem az ön által ismert
legjobb tagját és nem is a legrosszabbat). Válaszoljon első érzelmi reakciójának megfelelően!
Közeli Személyes Az utcámba Munkatárs Állam- Csak mint Kiűzném az

rokonnak barátnak szomszédnak polgárnak látogatót országból
házasság országomban országom
útján ban
Angol 1 2 3 4 5 6 7
Néger 1 2 3 4 5 6 7
Francia 1 2 3 4 5 6 7
Kínai 1 2 3 4 5 6 7
Olasz 1 2 3 4 5 6 7
(Forrás: Halász, Hunyady és Marton, 1979, 142)
2.39. táblázat - 5.20. TÁBLÁZAT ► Példa Thurstone-féle skála tételeire
Tételszám Skálaérték
Háborúellenes ítéletek:
4. • Nincs elképzelhető mentség a 0,2

háborúra
7. • A háború szörnyű zűrzavar 0,8
Semleges ítéletek:
8. • Soha nem gondoltam a háborúra 5,5

és nem is érdekel
218
MÓDSZEREK
16. • A támadó háború igazságtalan, de 6,5

a többi nem az
Háborúpárti ítéletek:
8. • Nincs haladás háború nélkül 10,1
15. • A háború dicsőség 11,0
(Forrás: Hunyady, 1998, 59)
A Thurstone-féle skála szerkesztése bonyolult művelet. Először is a kiválasztott attitűdtárggyal kapcsolatban

össze kell gyűjteni több száz kijelentést. Ezután egymástól független bírálók (akik száma 50 és 300 között
mozog) rangsorolják a kijelentéseket a pozitívtól a negatívig tartó fokozatokon keresztül. A bírálók között
megfelelő egyetértést kell elérni, emiatt viszont olyan tételeket lehet csak alkalmazni, amelyek meglehetősen
egyértelmű kapcsolatban vannak a tanulmányozott attitűddel. Ezt követően a skála szerkesztői kiválasztják azt a
15-20 ítéletet, amelyek jellegzetesen és arányosan képviselik az értékelés fokozatait, oly módon, hogy a
kijelentések közötti távközök elvileg egyenlők. Az egyenlő távközökre törekvés annak a célnak a tükröződése,
hogy intervallumskálát hozzanak létre. Mivel azonban az egyenlő távköz a gyakorlatban nemigen valósul meg, a
Thurstone-skála is inkább ordinális skálának tekinthető. Minden ítélet rendelkezik egy skálaértékkel (lásd az
5.19. táblázatban bemutatott példát egy, a háborúval kapcsolatos 1931- ben készült attitűdskálából). Az így
összeállított ítéletsorral kapcsolatban kell a vizsgálati személyeknek kifejezniük egyetértésüket vagy egyet nem
értésüket. A differenciális skálák népszerűek voltak az 1920-1930-as években, de használatuk később
visszaesett az eljárás nehézkessége és megbízhatatlansága miatt.
Az 1930-as évektől kezdve általánosan elterjedt az egyszerűbben kidolgozható Likert-féle skála használata. Ez
szintén ítéletsort tartalmaz, de kidolgozása köny- nyebb, ugyanakkor differenciáltabb válaszadásra ad
lehetőséget, mert a vizsgálati személynek minden ítéletet egy-egy ötfokú skálán kell értékelnie, amelynek
fokozatai: az 1. erős egyetértés, 2. egyetértés, 3. bizonytalanság, 4. egyet nem értés, az 5. erős egyet nem értés.
A Likert-skála feladja az intervallumskálára való törekvést; a kidolgozások során nem szempont, hogy a tételek
közötti távolságok egyenlők legyenek. Inkább az a fontos, hogy az állítások megfelelően megkülönböztessék a
kedvező, illetve kedvezőtlen beállítódásokat. Ezért olyan tételeket használnak, amelyek vagy kifejezetten
kedvezőnek vagy kedvezőtlennek tűnnek a vizsgált attitűdtárggyal szemben. Egy Likert-skála körülbelül
egyenlő arányban tartalmaz pozitív és negatív tételeket. A tételek kiválogatásánál próbamintán nyert adatok
alapján elemzik, hogy az egyes tételek ténylegesen mennyire alkalmasak az attitűdök elkülönítésére. Ennek
érdekében elkülönítik azt a csoportot, amelynek összpontszáma a felső negyedben van és azt, amelyiknek
összpontszáma az alsó negyedben van, majd minden egyes tételnél megnézik, hogy milyen mértékben térnek el
a két csoport válaszai. Ha egy tétel nem vált ki eltérő válaszokat a két csoportban, akkor a tételt kihagyják.
4.4.3. 5.4.3. Attitűdskálák kidolgozása

A fenti áttekintésből látható, hogy az attitűdskálák struktúrája különböző, és kidolgozásuk többnyire nem
egyszerű folyamat. Ez alól a Likert-féle skálák jelentenek kivételt, mert szerkesztésük viszonylag egyszerű. A
következőkben néhány általános szempontot veszünk sorra az attitűdskálák szerkesztésével kapcsolatban, és
részletesebben áttekintjük a Likert-típusú skálák készítésének kérdéseit.
Az attitűdskálák kidolgozásának alapja ugyanaz, mint a teszteknek és kérdőíveknek: a lehetőleg pontosan

meghatározott konstruktum elemzéséből kell kiindulni és olyan tételeket kell az elemzési dimenziókhoz
rendelni, amelyek megfelelően képviselik (operacionalizálják) a vizsgált dimenziót. Egy-egy dimenziót mindig
több tétel céloz meg. Az egyes tételek kicserélhetőek mindaddig, amíg ugyanazt az attitűdöt operacionalizálják.
A tételek alapvetően értékelő viszonyulásra vonatkoznak, de vonatkozhatnak ismeretekre (mi jellemzi a
válaszadó személyes tudását, gondolkodásmódját az attitűdtárgyra vonatkozóan), és viselkedési módokra is,
minthogy az attitűdök érzelmi, gondolati és viselkedéses komponensekből állnak össze. A tételek
kiválasztásánál két fő szempontot kell mérlegelni: az egyik a tartalmi validitás és megbízhatóság, a másik a
válaszdifferenciálás.
A tartalmi érvényesség ebben az esetben is arra utal, hogy a tétel tartalmilag valóban összefüggjön a mérendő
attitűddel; emellett egy-egy tétel meghatározása nyilvánvalóan tükrözi az adott társadalom és kultúra állapotát,
és az elméleti megfontolásokat. A tétel és az attitűd közötti összefüggés lehet nyílt vagy latens. Az előbbire
219
MÓDSZEREK
példa a következő attitűdtétel: „Mindenkinek, aki sok embert foglalkoztat, ügyelnie kell arra, hogy ne
alkalmazzon túlságosan nagy számban zsidókat”; az utóbbira pedig a következő: „Ha valakinek problémája van
vagy aggódik, jobban teszi, ha nem gondol rá, hanem kellemesebb dolgokkal foglalja el magát” (mindkét tétel
Adornónak a „tekintélyelvű” személyiségre vonatkozó kutatásaiból származik, amelyet az 1940-es években
folytatott, idézi Sellitz, Jahoda, Deutsch és Cook, 1979/1966, 131). A második tétel Adorno érvelése szerint a
válaszoló megértő beállítódását tükrözi másokkal és önmagával szemben, és ennek a beállítódásnak a hiánya
része a tekintélyelvű személyiségnek.
A tételek tartalmi validitását és megbízhatóságát a tesztekhez és kérdőívekhez hasonló módon empirikusan is

igazolni kell (vö. 5.3.8. pont). Ennek már megismert módja a független kritérium alapján megállapított validitás:
például a tekintélyelvű személyiség kutatása esetében a skálától független kritérium alapján autoriternek, illetve
nem autoriternek minősített személyek attitűdskálán adott válaszainak különbözniük kell. A Likert-skálák
kidolgozásakor a tételek belső konzisztenciájának ellenőrzésére használatos eljárás az egyes tételekre adott
pontszámok korreláltatása az összpontszámmal: miután a próbamintán felvettük az adatokat, egyenként
megvizsgáljuk, hogy az adott tételre jutó pontszámok milyen erősen korrelálnak az összpontszámmal; ha a
korreláció gyenge, akkor a tétel kikerül.
A másik fő szempont a válaszdifferenciálás: az a követelmény, hogy a skála ne csak a szélsőségek között tegyen
különbséget, hanem a mérsékeltebb álláspontok között is. Ez kétféleképpen érhető el: vagy úgy, hogy a
válaszoló egyetértésének, illetve egyet nem értésének különböző fokát fejezheti ki, vagy úgy, hogy a köztes
attitűdintenzitásokat megkülönböztető mérsékeltebb tételeket is be kell venni a tételsorba. Ahogyan az előző
pontban már érintettük, a Likert-skálák körülbelül egyenlő arányban olyan tételeket használnak, amelyek vagy
kifejezetten kedvezőnek vagy kedvezőtlennek tűnnek a vizsgált attitűdtárggyal szemben.
Egy Likert-típusú skála kidolgozása úgy kezdődik tehát, hogy az attitűdtárgyat pozitívan vagy negatívan
minősítő állításokat gyűjtünk. A tételek (állítások) megfogalmazása hasonló feladat ahhoz, mint amikor a
kérdéseket dolgozzuk ki egy kérdőív megszerkesztésekor. Az attitűdskálák tételeinek kidolgozásakor és
megfogalmazásakor ügyelni kell arra, hogy az állítás:
• Ne legyen tényszerű. (Helytelen példa: „A nyugdíjasok többet betegeskednek, mint a középkorúak.”) A

ténynek hangzó megállapítással nem lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni.
• Ne legyen nehezen érthető. (Helytelen példa: „A nyugdíjasok általában több pszichoszociális gonddal
küzdenek, mint a középkorúak.”) Ha a kijelentés olyan kifejezést tartalmaz, amelyet nem egészen bizonyos,
hogy minden válaszoló érti, akkor érvénytelen válaszok születhetnek.
• Ne legyen homályos. (Helytelen példa: „A nyugdíjasok érzelmileg nehezen kezelhetőek.”) Ha a kijelentésről

nem feltételezhető joggal, hogy az minden válaszoló számára világos és egyértelmű, akkor érvénytelen
válaszok születhetnek.
• Ne hívjon elő egyöntetű válaszadást. (Helytelen példa: „A nyugdíjasokat jobban meg kellene becsülni.”) Ha
plafon- vagy padlóeffektus lép fel, akkor a tétel haszontalan.
• Ne legyen irreleváns. (Helytelen példa: „A nyugdíjasok szeretik a gyerekeket.”) Ha a tétel nem kapcsolódik
logikailag vagy empirikusan indokolt módon a vizsgált konstruktumhoz (akár latens, akár manifeszt a
kapcsolat), akkor a tétel haszontalan. Ha például a skála célja a nyugdíjasok munkaerőként való értékének
felmérése, akkor lényegtelen, hogy szeretik-e a gyerekeket.
► Ne tartalmazzon egyszerre több állítást. (Helytelen példa: „A nyugdíjasok hajlamosak lebecsülni a fiatalokat
és kritizálni őket.”) Ha egy kijelentés egyszerre több állítást tartalmaz, akkor nem lehet tudni, hogy voltaképpen
melyikre is várja a választ, ugyanis nem biztos, hogy a két kijelentésre a reakció ugyanaz.
4.4.4. 5.4.4. Az attitűdskálák korlátai

Az attitűdskálák alapjában véve olcsó, egyszerű eszközt nyújtanak arra, hogy gyors úton nagy mennyiségű,
könnyen feldolgozható adatot szerezzünk különböző emberek társas-társadalmi értékelő beállítódásaival
kapcsolatban. Óvatosan kell azonban eljárnunk az így nyert eredmények értelmezésekor. Először is, felmerül,
hogy mennyire tükrözik a kérdőíven mutatkozó attitűdök a tényleges élethelyzetekben kinyilvánított attitűdöket?
Az attitűdvizsgálati helyzetben éppen úgy kell a válaszbeállítódás jelenségeivel számolni, mint más esetben (vö.
5.3.4. pont). Az attitűdvizsgálatoknál azonban, ahol olyan értékelő viszonyokról van szó, amelyekkel
kapcsolatosan társadalmi megítélések is forgalomban vannak, még inkább lehetséges, hogy a válaszokban a
220
MÓDSZEREK
vizsgálati helyzet műtermékeit kapjuk. Lehet például, hogy valaki a kérdőíven beszámol valamilyen attitűdjéről,
holott az adott kérdéssel kapcsolatban nincs is valóságos attitűdje; vagy valaki semleges választ ad, holott van
valóságos attitűdje, de nem akarja feltárni.
Ugyancsak műtermékhatások következhetnek magából a mérőeszközből. A mindennapi életben az attitűdök

komplexen, töredékesen, ellentmondásosan vannak jelen a kommunikációs helyzetekben. A kérdőíven viszont
„megtisztítva”, és a kérdőívet összeállító személyek logikáját követve sorjáznak azok a kijelentések, amelyekre
reagálni kell. Ebben a helyzetben könnyen előfordulhat, hogy a válasz a kérdőív logikáját és nem a válaszadó
valóságos megismerési rendszerét tükrözi (Angelusz és Molnár, 1976, 25). Idekapcsolható az az észrevétel is,
amelyet már érintettünk: az attitűdkérdőívek egy probléma kapcsán a pozitív-negatív irányultság intenzitását
fejezik ki egy összpontszámban. Meglehet azonban, hogy a különböző (vagy akár azonos) intenzitású válaszok
mögött különböző válaszminőségek húzódnak meg (X, aki a skálán kétszer annyira mutatkozott liberálisnak
mint Y, valójában másként liberális, mint Y).
A második kérdés szorosabban véve az attitűd és a viselkedés viszonyára vonatkozik. Az attitűdmérés

paradoxona, hogy a szociálpszichológusok értékét jelentős részben abban látták (látják), hogy az attitűdök
meghatározzák a viselkedést, ugyanakkor el kell ismerni, hogy az attitűdfelmérések viselkedés-előrejelző értéke
igencsak korlátozott. A viselkedésre való következtetés alapulhat közvetett vagy közvetlen válaszon; az utóbbi
esetben a tétel direkten arra kérdez, hogy mit tenne a válaszoló egy bizonyos helyzetben, az előbbi esetben a
kérdés nem tartalmaz közvetlen viselkedéses komponenst. Egyik esetben sem tükrözi azonban a kérdőívre adott
válasz a tényleges viselkedést (vö. 16. NAGYÍTÓ).
Az attitűdkérdőívekkel nyert eredmények érvényessége növelhető, ha más adatszerzési módszerekkel egészítjük

ki őket. Alkalmazhatunk projektív attitűdvizsgálati módszereket, ilyen lehet a rajzoltatás, a történetbefejezés, a
szituációértelmezés. Ezek különösen gyermekek vizsgálata esetén alkalmazhatóak (vö. 5.2.4. pont). Egyes
kutatók invenciózus módszereket is bevetettek az attitűdök tanulmányozására; erre példa LaPiere megfigyeléses
vizsgálata (lásd 16. NAGYÍTÓ), vagy az ún. „elveszett levél technika”-ként ismertté vált terepkísérlet: a kutatók
New Yorkban megtervezett összetételű pénztárcákat szórtak el a város etnikailag különböző részein. A
pénztárcákban egy kisebb pénzösszeg, egy befizetési csekk és egy megcímzett levél volt; a független változó a
levél címzése volt, amely az egyik esetben egy zsidó szeretetszolgálat szervezet, a másik esetben egy hasonló
arab szervezet címére szólt. A függő változó a beérkezett levelek száma volt (Webb, Campbell, Schwartz és
Sechrest, 1966, ismerteti Csepeli, 1996, 280). Az attitűdvizsgálatok megalapozottságához mindamellett
elsősorban az szükséges, hogy a kutató alapos elméleti-szakirodalmi tudással rendelkezzék a vizsgálat tárgyáról.
A megbízhatóságot növeli, ha a vizsgálat longitudinális összehasonlító vizsgálat, amely többszöri ismételt
mérést alkalmaz.
ATTITŰD ES VISELKEDÉS – LAPIERE UTAZÁSAI EGY KÍNAI HÁZASPÁRRAL
Richard T. LaPiere, egy francia kutató már az 1920-as években meggyőzően irányította rá erre a problémára a
figyelmet nemcsak elméleti, hanem empirikus úton is. LaPiere a színes bőrűekkel szemben táplált ellenszenv
tekintetében folytatott vizsgálatokat angolok és franciák körében. Főként közvetlen rákérdezést alkalmazott, de
közbeiktatott olyan kérdéseket is, amelyek egy konkrét helyzetre vonatkozóan viselkedéses mutatónak szánt.
Ilyen volt az a hoteltulajdonosoknak feltett kérdés, ami arra kérdezett, hogy az illető beengedne-e egy színes
bőrűt a szállodájába. Néhány évvel később váratlan lehetősége támadt arra, hogy módszertanilag kiegészítse
korábbi kutatásait. 1930 és 1932 között alkalma volt hosszas utazásokat tenni az Egyesült Államokban egy
művelt, jól szituált és angolul beszélő fiatal kínai diákkal és annak feleségével. A különböző „társadalmi
távolságskála"-felmérések alapján egyértelmű volt, hogy az amerikaiakban heves előítélet él a kínaiakkal
szemben. Ezért az utazók némi izgalommal vágtak neki az útnak, amelynek során hotelekben kellett
megszállniuk. Az első hotel egy olyan kisváros legjobb szállodája volt, amely hírhedt volt bigott rasszizmusáról.
LaPiere így számol be a tapasztaltakról:
„...Izgatottan fordultam először társaságukban a szállodaportáshoz, szobát kérve nekik és magamnak. Azt nem
mondanám, hogy a portás nem vonta össze csodálkozva szemöldökét, de habozás nélkül szobát adott számunkra.
(...) Két hónappal később, amikor ugyanerre jártam, felhívtam a szállodát, és megkérdeztem, hogy lenne-e
szobájuk egy »fontos kínai úr« számára. A válasz egyértelmű „nem" volt. Az eset felébresztette kíváncsiságomat
és elhatároztam, hogy vizsgálatot fogok végezni a kérdés tanulmányozására. (...) Mintegy tízezer mérföldet
utaztunk be autón az Egyesült Államokban, és mindössze egy esetben tapasztaltunk határozott elutasítást. A
többi 66 esetben, szállodákban, kempingekben és motelekben, mindig kaptunk szállást. (.)
Valamennyi esetben pontos és részletes megfigyelést tettem és azokat rögzítettem. (...) A vizsgálatban részt vevő
„tesztszemélyeket" nem avattam be a dologba, mert tartottam attól, hogy az a tudat, hogy vizsgálatban vesznek
221
MÓDSZEREK
részt, megváltoztatná természetes viselkedésüket és ezáltal hátrányosan befolyásolná a velük kapcsolatosan
tanúsított viselkedést. Ahol csak lehetett, mindenütt előreengedtem kínai barátaimat, hogy ők tárgyaljanak a
szobafoglalásról (míg én az autóval vagy a csomagokkal foglalkoztam. (...) Mindössze egyetlen esetben játszott
negatív szerepet az a tény hogy társaim kínaiak voltak, jóllehet 251 esetben volt dolgunk emberekkel, amikor
vásároltunk vagy szolgáltatásokat vettünk igénybe." (LaPiere 1981/1934, 108).
Hat hónappal a hotellátogatások után a meglátogatott szállodák és éttermek számára LaPiere egy kérdőívet adott
fel postán, amelyben azt a kérdést tette fel: „Fogadna-e szállodájában kínai vendéget?" Kitartó munkával a
megkérdezett létesítmények közül 128-tól, 81 étteremtől és 47 szálláshelytől kapott választ. Az előbbiek 92%-a,
az utóbbiak 91%-a nemmel válaszolt a kritikus kérdésre. A többiek válasza bizonytalanságot tükrözött: „a
körülményektől függ" – válaszolták. Egy kicsiny autóskemping tulajdonosnőjétől kapta az egyetlen igenlő
választ, aki mellesleg kedvesen elmesélte, hogy a múlt nyáron milyen kellemes kínai házaspár látogatta meg őt.
Bár LaPiere kutatása módszertanilag nem kifogásolhatatlan, figyelmeztetése fontos: bármilyen gondosan is
munkáljuk ki a kérdéseket, az attitűdkérdőívekkel egy képzeletbeli, szimbolikusan megjelenített helyzetre egy
szimbolikus eszközökkel (verbálisan) adott választ kapunk. Megkérdezhetjük, hogy a válaszoló mit tenne egy
képzeletbeli helyzetben, és lehet, hogy őszinte válaszokat kapunk, de semmi biztosíték nincsen arra, hogy a
valóságos helyzetben a válaszoló tényleg úgy is viselkedne, mint ahogyan mondta. Ha az attitűdöt olyan
összerendezett szokásrendszerként definiáljuk, amely meghatározott körülmények között vezérelni képes a
viselkedést, akkor az attitűdök megállapításában az emberek tényleges társas-társadalmi helyzetekben tanúsított
viselkedésének tanulmányozására kell támaszkodnunk.
4.4.5. 5.4.5. A szemantikus differenciál

Az 1950-es évek közepétől fogva C. E Osgood és munkatársai kidolgozták az értékelő skálák egy sajátos
változatát, amelyik szemantikusdifferenciál-skálaként vált ismertté (Osgood, Suci és Tannenbaum, 1957; vö.
Czigler és Pléh, 1973, Pléh és Czigler, 1979). A módszer kidolgozása egy behaviorista indíttatású elmélet
keretében történt, amelyet a nyelvi jelentés „mediációs” elméletének neveztek. Az elmélet szerint a szavak
tárgyak, események helyettesítői, s mint ilyenek, felidézik a dolgokkal szembeni tényleges reakcióinkat. A
jelentésnek megkülönböztethetjük a denotatív, a konnotatív és az asszociatív aspektusát. A denotatív az objektív
jelölést fedi (a hegyek geológiai képződmények), a konnotatív a jelentés érzelmi-értékelő oldala, amely
személyes és metaforikus töltésű (szeretem a hegyeket, a hegyek erőt és nyugalmat árasztanak), az asszociatív
aspektus pedig azok a más dolgok, amik összekapcsolódnak az adott fogalommal (hegy – jó levegő stb.).
Osgoodék olyan módszert kerestek, amivel elsősorban a szavak és fogalmak konnotatív jelentése tehető
mérhetővé. Abból kiindulva, hogy a konnotatív jelentéseket jelzőkkel fejezzük ki, kiválasztottak a mérni kívánt
fogalomhoz asszociálódó jelzőpárokat, és arra kérték a vizsgálati személyeket, hogy bipoláris skálákon ítéljék
meg a fogalmat. Képzeljük el például, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy az ENSZ-szel kapcsolatban milyen
viszonyulások élnek az emberekben. Többek között a következő bipoláris skálákat lehet megadni, arra kérve a
vizsgálati személyt, hogy mindegyik skálán azt az értéket jelölje meg, amelyik legjobban kifejezi az ENSZ-re
vonatkozó ítéletét (Nunnally, 1984, 128):
2.40. táblázat -
nem hatékony 1—2—3—4—5—6—7 hatékony
gyenge 1—2—3—4—5—6—7 erős
haszontalan 1—2—3—4—5—6—7 hasznos
ostoba 1—2—3—4—5—6—7 bölcs
ügyetlen 1—2—3—4—5—6—7 ügyes
lágy 1—2—3—4—5—6—7 kemény
nyugtalan 1—2—3—4—5—6—7 nyugodt
tiszta 1—2—3—4—5—6—7 piszkos
222
MÓDSZEREK
stb.
Szemantikus differenciál általános értelemben minden olyan becslési skála, amelyik bipoláris jelzőkkel definiált
alskálákat használ valamely fogalom vagy dolog megítéltetésére (egy-egy fogalom megítéltetése általában 20-30
különböző jelzőárral történhet). Az eljárás rugalmasságát az adja, hogy a megítélés alá eső fogalom bármi, sőt
bárki lehet, legyen az intézmény (mint az ENSZ), ismert személy (pl. Rákosi Mátyás), érzelmi állapot (pl.
boldogság), vagy bármi egyéb (a csokoládétorta vagy a pénz mint olyan). Mint ahogyan a módszer alkalmazása
során kiderült, az emberek minden gond nélkül ítélnek meg bizonyos jelzők mentén különféle fogalmakat,
ráadásul a legkülönbözőbb fogalmakat képesek megítélni ugyanazon jelzők mentén. A „szemantikus
differenciál” azokra a különbségekre utal, amelyek egy-egy fogalom értékelő megítélésében jelentkeznek. Ez
felfogható attitűdmérő eljárásként is, de amennyiben a konnotatív jelentés nem egészen ugyanaz, mint az attitűd,
a szemantikus differenciál sem egészen azonos egy attitűdskálával. Inkább azt lehet mondani, hogy a
szemantikus differenciál elsősorban a konnotatív jelentés mérőeszköze.
Az 1960-1970-es években igen sok szemantikusdifferenciál-vizsgálatot végeztek, igen változatos

fogalomanyagon (ismert személyiségektől a geometriai formákon keresztül az állatfajtákig), különböző
országokban, és nagyon sokféle jelzőpárral. A vizsgálatok során az eredményeket faktoranalízisnek vetették alá,
és ezekből a vizsgálatokból konzekvensen három fő faktor emelkedett ki: 1. értékelés (meghatározó jelzőpárok
például: jó-rossz, kellemes-kellemetlen, tiszta-piszkos stb.); 2. erő (meghatározó jelzőpárok például: erős-
gyenge, kemény-lágy, nagy-kicsi stb.); 3. aktivitás (meghatározó jelzőpárok például: aktív-passzív, forró-meleg,
gyors-lassú stb.). Ezek a faktorok alkalmasak az attitűdtárgyak konnotatív jelentésének megkülönböztető
jellemzésére.
Szemantikusdifferenciál-skála dolgozható ki bármely tárgykörrel szembeni érzelmi viszonyulások és

konnotációk mérésére, és feltérképezhető, hogy egy-egy fogalmat mely jelzőpár különböztet meg legjobban.
Nunnally (1961) például az emberek pszichés betegekhez való viszonyulását vizsgálva azt találta, hogy a
neurotikusokat leginkább a feszült-relaxált, míg a pszichotikusokat a kiszámíthatókiszámíthatatlan jelzőpárokkal
különböztették meg a vizsgálati személyek. A szemantikus differenciál módszere az elmúlt évtizedekben
veszített népszerűségéből, ami bizonyára annak is köszönhető, hogy a szemantikai viszonyok kutatása terén is
háttérbe került az a behaviorista megközelítés, amely a módszer táptalaját jelentette.
4.4.6. 5.4.6. A szociometria

A szociometria szintén a kérdőívnek a szokásostól eltérő, sajátos formája. A szociometria társas kapcsolatok
rendszerét tárja fel egy csoportban, a személyközi érzelmi viszonyulások alapján. A módszert a 20. század első
felében a szociálpszichológus Lévy Moreno dolgozta ki, annak érdekében, hogy elemezhetővé tegye a
kiscsoportok informális szerkezetét a személyközi vonzalmak alapján. Moreno arra törekedett, hogy az egyén
csoporton belüli helyét ne személyiségjegyeivel, hanem társas pozíciója alapján határozza meg. Módszerének
lényege a szimpátiaválasztáson alapuló kérdések feltevése (pl. „Kivel szeretne együtt táborozni?”). A
szociometria adatokat szolgáltat a csoporttagok közötti vonzalom és ellenszenv struktúrájáról, de az érzések
erősségét csak áttételesen méri (hányadik helyen választanak valakit), és gyengesége, hogy a semleges
kapcsolatokat figyelmen kívül hagyja (Hunyady, 1998, 89).
A magyar pszichológiában Mérei Ferenc fejlesztette tovább ezt a módszert, kidolgozva a több szempontú
szociogram módszerét, amely a rokonszenv mellett a funkcióra való alkalmasságra, a képességekre,
népszerűségre is rákérdez a csoporttársak vonatkozásában. Mérei egyén és csoport, csoport és vezető kapcsolatát
vizsgálta a szociometria módszerével (Mérei, 1996). Hatásának köszönhetően a szociometriai módszer szerepe a
hazai szociálpszichológiában és neveléslélektanban aránytalanul megnövekedett (Pléh, 2000, 496).
A szociometriai felmérés leggyakoribb közegét az iskolai csoportok jelentik, bár a módszer alkalmazható
bármilyen más csoportban is az informális csoportszerkezet feltárására. Egy osztály tanulóinak például a
következő kérdéseket tesszük fel: „Kivel szeretnél egy padban ülni?”, „Kivel szeretnél egy sátorban aludni a
kiránduláskor?” stb. A rokonszenvi választások alapján felrajzolható diagram a szociogram (vö. 5.15. ábra),
amelyről információk olvashatóak le a csoport szerkezeti jellegzetességeiről, kohéziójáról és az egyének társas
mezőben elfoglalt helyéről. A szociometriai adatok azt jelzik, hogy ki hány választást kapott, és abból hány volt
kölcsönös, illetve viszonzatlan. Az adatok feldolgozásával mutatókat lehet kiszámítani az egyénre, az
alcsoportokra, és a csoport egészére vonatkozóan.
A szociometriai módszer az utóbbi évtizedekben nem fejlődött tovább. Alkalmazása elsősorban pedagógiai
kontextusban jellemző, a pszichológiai módszertani kézikönyvek azonban általában nem említik. A hazai
223
MÓDSZEREK
szakirodalom mindamellett mélyreható és részletes leírását adja a módszer alkalmazásának (Mérei, 1996;
Hunyady,1998).
5.15. ÁBRA ► Néhány jellegzetes szociometriai alakzat (Forrás: Mérei, 1971/1996, 64)
4.5. 5.5. BEAVATKOZÁSMENTES VIZSGÁLATOK

A kutatási módszerek összehasonlításának egyik fő vezérfonalát az a dimenzió adja meg, hogy a kutató milyen
mértékben avatkozik be a vizsgált folyamatba. Másként kifejezve: milyen fokú kontrollt gyakorol az adatszerzés
felett. A kísérletezéstől a terepkutatásokig terjedően a skála széles: a beavatkozás foka az erőstől (kísérlet) a
gyengéig (megfigyelés) terjed. Ez a skála nemcsak a módszerek között állítható fel, hanem az egyes
módszerfajtákon belül is. Így például a kísérletezésen belül a beavatkozás szintén kontinuumként fogható fel,
amely az erőstől (laboratóriumi kísérlet) a gyengéig tart (terepkísérlet).
A pszichológiai kutatás lehetőségei között találhatóak olyan eljárások is, amelyek teljes mértékben mentesek a
kutatói beavatkozásoktól. Az ilyen beavatkozásmentes kutatási módszerek alkalmazása során a kutató adatait
nem közvetlenül a vizsgálati személyektől szerzi, hanem közvetett módon, utólagosan, róluk. A
beavatkozásmentes vizsgálatokat másként „nem reaktív” vagy „archívanyag-kuta- tásnak” is szokták nevezni.
Az archívum levéltár, irattár, ahol különböző dokumentumokat tárolnak. Tágabb értelemben archív anyag
nagyon sokféle tárolt nyilvános és magánjellegű dokumentum és adat: naplók, levelek, életrajzok, bírósági
tárgyalások jegyzőkönyvei, családfák, népszámlálási adatok, újságcikkek, osztálynaplók, fogalmazások, baleseti
statisztikák. Ezeknek az anyagoknak a vizsgálata magától értetődően kizárja az alanyi reaktivitást, ezért az ilyen
vizsgálatokat jól lehet alkalmazni más módszerekkel szerzett eredmények megerősítésére. A beavatkozásmentes
vizsgálatok egy része korrelációs jellegű kutatás (de nem mind; másfajta beavatkozásmentes vizsgálatokra
találunk példát a különböző szövegelemzési eljárások területén, vö. 6.4. pont). Ezek a kutatások gyakran a
kutatói kreativitás példái is.
Ulrich (1984, ismerteti Goodwin, 2002, 412) például azt a hipotézisét vizsgálta egy pennsylvaniai kórházban,
hogy a betegek jobban gyógyulnak, ha szobájuk ablaka parkos részre, mintha tűzfalra néz. Ulrich a betegekről
nyilvántartott adatokat felhasználva kialakított két illesztett csoportot nem, kor, testsúly és dohányzás/nem
dohányzás alapján. Mindegyik beteget ugyanazon diagnózis alapján operálták, de az egyik csoport azokból
került ki, akik operáció után parkra néző ablakú szobába kerültek, míg a másik azokból, akik tűzfalra néző
szobába kerültek. A pontos kórházi feljegyzések vizsgálata alapján kiderült, hogy a parkra néző betegek
kevesebb időt töltöttek a kórházban az operáció után, és kevesebb fájdalomcsillapítót fogyasztottak. A műtét
utáni komplikációk tekintetében nem volt különbség a két csoport között.
Egy másik vizsgálat (Levine, West, és Reis, 1980, ismerteti Shaugnessy és Zechmeister, 1994, 150) az észak-
amerikaiak és a latin-amerikaiak közötti kulturális különbségeket vizsgálta a pontosság tekintetében. A vizsgálat
részeként a pontossággal kapcsolatos attitűdkérdőívet töltettek ki a vizsgálati személyekkel, amelynek
224
MÓDSZEREK
eredménye létező különbségeket mutatott, a kutatók azonban más módon is meg akarták erősíteni
konklúziójukat. A vizsgálat további részében megvizsgálták a nyilvános órákat több közepes méretű amerikai és
brazil városban, és „mintát vettek” a járókelők karóráiról is. Ezek az eredmények azt mutatták, hogy az észak-
amerikai órák pontosabban jártak, mint a brazil órák. Levine egy későbbi kutatásában (1990) azt mérte meg
különböző városokban, hogy a járókelők átlagosan milyen sebességgel gyalogolnak. A mérési eredményeket
összevetette az adott városokban élők halálozási arányszámaival, és azt találta, hogy minél gyorsabb a
gyaloglási tempó, annál magasabb a halálozási arányszám. A témánál maradva, Schulz és Bazerman (1980,
ismerteti Shaugnessy és Zechmeister, 1994, 150) száz ismert ember halálozási statisztikáját vizsgálták meg
abból a szempontból, hogy az elhalálozás dátuma milyen időtávra esett valamilyen pozitív eseménytől. Három
eseményt vettek figyelembe: az illető születésnapját, az elnökválasztás napját és a jeles vallási ünnepnapokat.
Az adatok alapján azt állapították meg, hogy a fenti szignifikáns napokat megelőzően csökkent a halálozások
száma. Az eredmény azt sugallja, hogy az emberek képesek „kitolni” halálukat, ha egy pozitív élményt jelentő
esemény közeleg.
Az archív adatok mellett az adatok másik, sajátos csoportját alkotják az ún. fizikai nyomok (Webb és mtsai,
1966 és 1981). A viselkedésre vonatkozó sok kérdésünkre választ kapunk, ha a viselkedés fizikai nyomait
vizsgáljuk; például azt, hogy a könyvtárban mely könyvek a legelnyűttebbek, a múzeumban mely műtárgyak
előtt a legelkoptatottabb a padló, vagy hogy hol van lejárva a fű. A természetesen, beavatkozástól mentes módon
elérhető adatok sokasága tág teret ad a kutatói találékonyságnak és fantáziának.
4.5.1. 5.6. A KORRELÁCIÓS STRATÉGIA – ÉRTÉKELÉS

A korrelációs kutatási stratégiát úgy határoztuk meg, mint amelyik azonosít olyan természetesen előforduló
változókat, amelyek szisztematikusan együtt járnak, és számszerűsítve megállapítja az együtt járás fokát és
irányát (vö. 5.1.1. pont). A természetesen előforduló változók köre széles: képesség, személyiségvonás, tudás,
vélemény, attitűd – mind idetartozik. A korrelációs stratégia alapvető célja az, hogy ezeket a változókat
befolyásolásuk nélkül tárja fel. A leíró-feltáró kutatás meghatározza a változókat, leírja előfordulásuk jellemzőit,
feltárja a közöttük lévő összefüggéseket, valamint predikciókat is tesz. A korrelációs paradigma módszertanilag
heterogén, de általános erőssége, hogy objektív mérésre törekszik, exten- zív adatgyűjtést tesz lehetővé
viszonylag gyorsan és egyszerűen, lehetővé teszi sok változó együttes vizsgálatát, és emellett az adatok
statisztikailag jól feldolgozható- ak. A korrelációs stratégia módszerei hagyományosan ún. „papír-ceruza”
módszerek, azaz, kissé leegyszerűsítve, az adatfelvételhez nem kell más, mint papír és íróeszköz. Ma már a
papírt és ceruzát egyre inkább felváltja a számítógép, és a kutatásokban teret nyer az internet. A korrelációs
stratégia élő, fejlődő metodológiai paradigma, amely új lehetőségeket is hordoz.
A korrelációs kutatásoknak számos korlátozottságuk, gyenge pontjuk is van. Ahogy lenni szokott, a gyengeség
gyakran az erősségből fakad; a kettő az érem két elválaszthatatlan oldala. Az objektív, extenzív mérésből fakadó
korlátozottság, hogy a korrelációs kutatások előre behatárolt, szűk sávszélességben mozognak (Anastasi, 1982,
kifejezésével élve). Ez kevéssé teszi lehetővé az új felfedezéseket és a vizsgált jelenségek mélységben való
feltárását. Idekapcsolható, hogy a korrelációs paradigma a vizsgált személyiségváltozókat a feltételektől
független, állandó jellemzőknek tekinti. Ez az implicit alapfeltevés eltekint a jelenségek kontextusfüggő,
változékony jellegétől és a személyes jelentések összetettségétől. Silverman „absztrakt empirizmusnak” nevezi
ezt a jellegzetességet (Silverman, 2001, 71). Az sem feledhető, hogy a kérdőíves vizsgálatok nem magára a
viselkedésre irányulnak, hanem közvetett, általában verbális megnyilatkozásokra – így mindig felmerül az a
kérdés, hogy a válaszok mennyire képviselik a valós viselkedést, illetve a tulajdonságokat, képességeket,
ahogyan azok a valós viselkedésben megnyilvánulnak. Ugyancsak erősségből fakadó gyengeség, hogy
amennyire előnyösnek tűnik az egyszerű és gyors adatszerzés lehetősége, olyannyira könnyen válhat felszínessé,
módszertanilag gyengén megalapozottá a korrelációs stratégia eszköztárával folytatott kutatás. Ezekben a
vizsgálatokban kulcsfontosságú a mérőeszköz minősége és a mintavétel átgondoltsága és megalapozottsága. Az
utat azonban bőségben szegélyezik nem eléggé gondosan kidolgozott kérdőívek, nem az előírásoknak megfelelő
tesztalkalmazások, elégtelen mintavételi eljárások, és nem utolsó sorban megalapozatlan oksági értelmezések.
2.41. táblázat - 5.22. TÁBLÁZAT ► A korrelációs stratégia alkalmazhatósága, előnyei

és hátrányai
Feltáró, leíró vagy prediktív jellegű
225
MÓDSZEREK
Olyan jellemzőre irányul, amelyik tekintetében a

populáció heterogén
Előre meghatározott változókat vizsgál mennyiségi

összefüggésekben
Közvetlenül csak nehezen megfigyelhető, kísérletileg

nem manipulálható változó
Előnyök Objektív mérés,
Extenzív adatgyűjtés viszonylag gyorsan és

egyszerűen
Az adatok statisztikailag jól feldolgozhatóak
Hátrányok Az értelmezés nyitottsága
A viselkedésre csak áttételesen enged következtetni
Előre megszabott „szűk sávszélesség"
Merev válaszadás
A korrelációs vizsgálatoknál magából a korrelációs jellegből fakad az eredmények értelmezésének nyitottsága.

A korrelációs kutatásokban inherensen jelen van a változók összefonódása. Ebből következően érthető, hogy a
korrelációs kutatások eredményei szinte mindig többféleképpen magyarázhatóak. Ugyanakkor le kell szögezni,
hogy bizonyos körülmények és eljárások esetén a korrelációs stratégia indokoltan valószínűsít oksági
összefüggést. Ilyen körülmény az, ha 1. az alternatív magyarázat valószínűsége alacsony vagy az összes elméleti
és empirikus eredmény figyelembevételével sincsen megfelelő alternatív magyarázat; 2. ha a kérdésre irányuló
különböző korrelációs vizsgálatok egybevágó eredményeket hoznak és megerősítik egymást; és ha 3. bizonyos
bonyolultabb vizsgálati elrendezéseket és statisztikai eljárásokat alkalmazunk a korrelációs vizsgálat során (vö.
5.21. táblázat).
A korrelációs stratégia tárgyalásakor a különböző típusú teszteket és kérdőíves vizsgálatokat állítottuk a

középpontba, mert ezek alkotják e stratégia fő metodikai eszköztárát. A korrelációs stratégia azonban tág
metodológiai keret, amelyben alkalmazhatóak különféle mérési eljárások és egyéb módszerek is, mint például a
strukturált megfigyelés vagy a kvantitatív tartalomelemzés. Ugyanakkor a korrelációs stratégia tipikus
módszereit is lehet más kutatásmetodológia keretében alkalmazni – így például teszteket lehet alkalmazni egy
esettanulmány keretében, vagy strukturált kérdőívet egy alapvetően kvalitatív vizsgálat keretében. Nem feledve,
hogy a kutatási stratégiák és módszerek közötti megfelelés nem merev, figyelmünket a továbbiakban a harmadik
nagy metodológiai paradigma, a kvalitatív kutatás felé fordítjuk.
1. A korrelációs stratégia jellemzői ► A korrelációs stratégia számszerűsíthető viszonyokat vizsgál két vagy
több természetesen előforduló változó értékei között; azonosítja az együtt járó tényezőket és megállapítja az
együttjárás fokát és irányát. A tipikus korrelációs vizsgálat a változók értékeinek szisztematikus együttjárását
mennyiségileg kiterjedt, széles skálán méri, a korrelációs vizsgálat azonban ettől eltérő utat is követhet,
ilyenek az ex post facto vizsgálatok. A korrelációs kutatásokban nagy szerepet játszik a mintavétel. A
leggyakoribb statisztikai eljárások a korreláció-, a regresszió- és a faktoranalízis. A vizsgálati elrendezés
lehet keresztmetszeti, ismételt keresztmetszeti, hosszmetszeti és kohorszsorozat elrendezés.
2. A pszichológiai tesztek ► A tesztvizsgálat kontrollált mérési helyzet. A tesztek lehetnek objektív tesztek
vagy személyiségtesztek. Az utóbbiak két alapvető válfaja a projektív tesztek és az önjellemző kérdőívek, az
előbbiek két fő típusa a képesség-, illetve a teljesítményteszt. A tesztek megbízhatóságát az ismételt méré-
ses-, a tétel-összpontszám korreláció és a felezéses megbízhatóság eljárásaival ellenőrizhetjük. A
tesztvizsgálat érvényessége egyrészt magának a mérőeszköznek az érvényességéből, másrészt a vizsgálat
226
MÓDSZEREK
lefolytatásának körülményeiből ered. A mérőeszköz validálása történhet elméleti vagy empirikus úton. Az
empirikus érvényesség fajtái: a kritériumfüggő, a prediktív, az egyezéses, a konvergens és a diszkriminációs
érvényesség.
3. A kérdőíves vizsgálat ► A kérdőíves vizsgálatok egy előre meghatározott és egységesen feltett kérdéssor
segítségével, kvantitatívan írnak le változókat egy meghatározott populációra. Kérdőívet lehet írásban vagy
szóban lekérdezni. További változat a postai kérdőív, a telefonos interjú, és az interneten felvett kérdőív. A
kérdőíves módszertan három alappillérét a reprezentatív mintavétel, a kérdések minősége, valamint az
adatfelvétel minősége jelenti. Eltérő metodológiai nézetek léteznek a standardizáció kérdéskörével
kapcsolatban és arra vonatkozóan is, hogy a válaszok mennyiben tekinthetőek az objektív valóság
tükröződésének. Kérdőívszerkesztés esetén fontos a gondos tartalmi kidolgozás, a kipróbálás és az
érvényesítés.
4. Attitűdskálák, szemantikus differenciál, szociometria ► Az attitűdskálák olyan kérdőívek, amelyek egy

attitűdtárgyra vonatkozó értékelő megállapításokat tartalmaznak. Az attitűdskálák lehetnek kumulatív skálák
(pl. Bogardus), differenciális skálák (pl. Thurstone) és Likert-féle skálák. Az 1950-es évek közepétől fogva
Osgood és munkatársai kidolgozták az értékelő skálák egy sajátos változatát, amelyik
szemantikusdifferenciál-skálaként vált ismertté. A szociometria szintén speciális kérdőív, amelyet a társas
kapcsolatok rendszerének feltárására dolgozott ki Moreno.
5. Beavatkozásmentes vizsgálatok ► A beavatkozásmentes vizsgálat során a kutató adatait nem közvetlenül a

vizsgálati személyektől szerzi, hanem közvetett módon, utólagosan. A beavatkozásmentes vizsgálatokat
másként „nem reaktív” vagy „archív anyag kutatásnak” is szokták nevezni. A beavatkozásmentes vizsgálatok
jelentős része korrelációs kutatás. Az ilyen kutatások gyakran a kutatói kreativitás példái is.
6. A korrelációs stratégia – értékelés ► A korrelációs paradigma módszertanilag heterogén, de általános

erőssége, hogy objektív mérésre törekszik, extenzív adatgyűjtést tesz lehetővé viszonylag gyorsan és
egyszerűen, sok változó együttes vizsgálatát és az adatok statisztikailag jól feldolgozhatóak. E stratégia
keretében nem lehet egyértelmű oksági magyarázatot megállapítani, mert a korrelációs kutatásokban
inherensen jelen van a változók összefonódása. Bizonyos körülmények és eljárások esetén azonban a
korrelációs stratégia indokoltan valószínűsíthet oksági
5. 6. KVALITATÍV STRATÉGIA
5.1. 6.1. A kvalitatív stratégia közelnézetben
5.1.1. 6.1.1. A kvalitatív kutatások helyzete – a „csöndes metodológiai
forradalom"
Könyvünk első részében a kvantitatív és a kvalitatív kutatásokat kétféle utazási stílushoz hasonlítottuk (vö.
2.4.1. pont). Eddig a pontig azt vizsgáltuk, hogy mit jelent kvantitatív utazónak lenni. Ebben a fejezetben az a
célunk, hogy alaposabban megértsük: mit jelent, ha kvalitatív utazók vagyunk. A modern kvalitatív
kutatásmetodológia által kínált módszertani felfogásokról és lehetőségekről átfogó képet nyújtani nem könnyű
feladat, mert valójában nincsen egységes „modern kvalitatív kutatásmetodológia”. Ehelyett igencsak heterogén
múlttal és jelennel rendelkező metodológiai irányzatok vannak, amelyek különböző koncepcionális kereteket és
törekvéseket foglalnak magukban. Emellett az sem egészen egyszerűen megválaszolható kérdés, hogy pontosan
mi az új a kvalitatív módszertani törekvésekben. Hiszen a kvalitatív módszereknek (például a természetes
megfigyelésnek, az interjúnak vagy a rajzok, naplók elemzésének) mindig is helyük volt a pszichológiában, és
tágabban a tudományos kutatásban.
Mielőtt a tárgyra térnénk, célszerű röviden felidézni azt, amit e kérdéskörrel kapcsolatosan már leírtunk. A
kvalitatív-kvantitatív fogalmi párost a 2. fejezetben vezettük be és hasonlítottuk össze. A kvantitatív
módszereket olyan eljárásokként határoztuk meg, amelyek lehetővé teszik a változók közötti viszony pontos
mennyiségi meghatározását és statisztikai elemzését. A kvalitatív módszereket pedig olyan eljárásokként írtuk
le, amelyek lehetővé teszik a jelenségek egyediségét megőrző, kontextusba ágyazott leírását és megértését. A
kvantitatív kutatási stratégiát a következő lényegi vonásokkal jellemeztük: előzetesen rögzített változók
vizsgálata; hipotézistesztelés és predikció; a változók feletti ellenőrzésre való törekvés, nagy elemszámú minta,
mérés és statisztikai feldolgozás. A kvalitatív kutatási stratégiát a következő jellemzőkkel határoztuk meg: tág,
feltáró-leíró jellegű kérdéssel induló kutatás; a jelenség természetes körülmények között történő vizsgálata;
kutatás közben felmerülő kérdések, hipotézisek és kategóriák; induktív elméleti általánosítás; a kvantifikáció
227
MÓDSZEREK
egyszerű formái; „sűrű leírás”; kisebb elemszámú minta, a kutató és a vizsgálati személy közötti közvetlen
kapcsolat, időigényesség. Hangsúlyoztuk: a kvantitatív-kvalitatív jelzőpár valós distinkciókra utal, de nem
feltételez merev, abszolutizáló különbségtételt (vö. 2.4.1. pont).
Ezek után vizsgáljuk meg közelebbről, hogy miben nyilvánul meg a kvalitatív kutatásmódszertan elmúlt néhány
évtizedben végbement megerősödése. A tankönyvek feladata a biztos, leülepedett tudás közvetítése. A
módszertankönyvek ezért jó tükrei annak a változásnak, amely a pszichológiában a kvalitatív módszerek
megítélése terén lezajlott. Ha átnézünk néhány, az 1980-as években többszörös kiadást megélt
kutatásmódszertani összefoglaló munkát, egészen az utóbbi időkig nem találunk bennük a „kvalitatív kutatásról”
szóló fejezetet (pl. Shaugnessy és Zechmeister, 1985; Bordens és Abbott, 1988; Elmes, Kantowitz és Roedinger,
1994). Ez nem azt jelenti, hogy ezek a könyvek ne tartalmaznának kvalitatív módszerekről szóló részeket. A
szerzők a bevezető fejezetekben ismertetik a tudományos megismerés jellemzőit és a tudományos módszert.
Nagy terjedelmet szentelnek a kísérletezés és a korrelációs vizsgálatok módszertanának, de csak kisebb
mértékben foglalkoznak az egyéb módszerekkel, így a megfigyeléssel, a mélyinterjúval, az esettanulmánnyal és
az archív anyagok (személyes dokumentumok, naplók) felhasználásával. Az 1980-as évek tankönyveinek tehát
kevés a mondanivalója a kvalitatív módszerekről. A tankönyvek azt az általános felfogást tükrözik, hogy a
kvalitatív vizsgálódásnak a fejletlen kutatási területeken, a problémák feltárásának kezdeti fázisában jut
korlátozott szerep.
A fordulat az 1990-es évtized környékén következett be, amikor a különböző felsőoktatási tankönyvek és
kézikönyvek integrálni kezdik a kvalitatív metodológiát (pl. Breakwell, Hammond és Fife-Schaw, 2000; Leong
és Austin, 1996; Creswell, 1994). A Breakwell, Hammond és Fife-Schaw (az angliai Surrey Egyetem
munkatársai) által szerkesztett kutatásmódszertani könyv már a nyitott metodológiai szemléletet tükrözi. A
hagyományos módszerek mellett hangsúlyosan szerepelnek a régebbi és újabb kvalitatív adatgyűjtési és
feldolgozási eljárások, többek között például az etnográfia, a diskurzusanalízis, a fókuszcsoport, a naplómódszer
és a kvalitatív adatelemzés módszerei. A szerzők a bevezetőben ezt írják: „A különböző módszerek
ismertetésében értéksemlegességre törekedtünk: nincsenek metodológiai győztesek, sem vesztesek...
alapfeltevésünk az, hogy bármely módszer hasznosságát csak annak a kutatási kérdésnek a vetületében lehet
megítélni, amelyet megválaszolni szeretnénk” (Breakwell, Hammond és Fife-Schaw, 2000, 3).
A nyitottabb metodológiai szemlélet elterjedését kétoldalú folyamatok készítették elő. Egyrészt erőteljesebben
jelentkeztek a hagyományos módszertan gyenge pontjait érintő kritikák. Ezek közül néhányat érintettünk az
előzőek során: ilyen a statisztikai szignifikanciateszt kritikája (vö. 3.4.2. pont), az ökológiai validitás kérdése
(vö. 4.5.3. pont) és a standardizált kérdezéshez kapcsolódó kritika a felmérő interjúk gyakorlatában (vö. 5.3.3.
pont). Megerősödtek azok az irányzatok, amelyek a pszichológia fő áramlatával szemben alternatívákat
mutattak fel; ilyen volt például a diszkurzív és a narratív megközelítés, a fenomenológiai és a kulturális
pszichológia (vö. 2.5.4. pont). Másrészt a kvalitatív irányzaton belül előrelépés történt az adatgyűjtési és
adatfeldolgozási eljárások terén, és nagyobb figyelmet kaptak a tudományosság alapkritériumai, így az
érvényesség és a megbízhatóság.
A kvalitatív kutatástól való hagyományos tartózkodás érthető volt. A tudomány bevált módszertanának lényege,
mint láttuk, az előre meghatározott változók strukturált, ellenőrzött körülmények közötti vizsgálata. A kutató
átlátja és kézben tartja a vizsgálat egész folyamatát. Mindez előfeltétele a tudományos módszertan
alapkritériumainak: az objektivitásnak, a megbízhatóságnak és az érvényességnek. A kvalitatív megközelítés
ezzel szemben a jelenséget természetes előfordulásának közegében, „egészben hagyva” vizsgálja. Lényegi
vonása a strukturáltság és a kontroll valamilyen fokú elengedése és a vizsgálati személy „helyzetbe hozása”:
lehetősége arra, hogy saját belátása szerint nyilvánuljon meg. Ennek következtében a vizsgálati folyamat előre
nem teljesen átlátható. Ilyen körülmények között az objektivitás, a megbízhatóság és az érvényesség
hagyományos módon meghatározott normái nem tarthatóak változatlanul. A hagyományos szemlélet keretében
szükségszerűen adódott a következtetés: az ilyen módszereknek csupán előkészítő szerep jut a jelenség
felderítésében, amit azután a tudományosság kritériumainak betartását lehetővé tevő módszerek alkalmazása
követhet.
A tartózkodás más okból is érthető volt: a kvalitatív kutatások, illetve az ezekről szóló beszámolók ugyanis
gyakran megalapozatlanságuk és módszertani hiányosságaik miatt nem voltak meggyőzőek. Például az
etnográfiai megfigyelést alkalmazó kutatás során az adatgyűjtés technikailag terepfeljegyzések formájában
valósul meg, a kutatásról szóló publikáció pedig szükségszerűen szelektíven és interpretáltan mutatja be a
megfigyeléseket. Ha azonban egy kutató nem teszi átláthatóvá, hogy több ezer oldalnyi terepfeljegyzéséből
pontosan milyen eljárás alapján jutott el a következtetésekig, akkor felmerülhet a gyanú, hogy csak az
interpretációját alátámasztó megfigyeléseket vette figyelembe. Felmerülhet a kérdés, hogy ugyanazon
228
MÓDSZEREK
megfigyelések alapján nem lehetett volna-e más megállapításokra jutni (vö. Miles és Huberman, 1984;
Silverman, 2000).
Konkrét esetek is kérdéseket vetettek fel. Az antropológus Margaret Mead például Szamoa szigetén végzett
terepmunkát az 1920-as években. Ennek során hónapokig a bennszülöttek között élt, részt vevő megfigyeléseket
és mélyinterjúkat végzett. A kutatást összefoglaló híres munkája (Coming of Age in Samoa) 1928- ban jelent
meg. Amikor azonban egy másik kutató évekkel később újrainterjúvolt néhány nőt, akikkel Mead tizenéves
korukban folytatott mélyinterjúkat, azok azt mondták, hogy az egykori interjúk során bizonyos dolgokat azért
mondtak Meadnek, mert azt gondolták, hogy a kutató azt a választ szeretné hallani (Freeman, 1983). A
kvalitatív kutatások minőségét és „eladhatóságát” gyakran aláásták az ilyen jellegű problémák, az
anekdotajellegből fakadó kétes érvényesség és megbízhatóság, valamint az a naivan induktív hozzáállás, mely
szerint csak ki kell menni a terepre, „elmerülni a valóságban” és a tapasztalatból előbb-utóbb kiemelkedik az,
ami fontos. Az elfogadást az sem segítette, hogy egy megfogalmazódott nézet szerint a megbízhatóság és
validitás kérdéseivel csak a „pozitivista” kutatásoknak kell törődniük.
Az elfogadottság növekedéséhez nagyban hozzájárult, hogy a kvalitatív mozgalmon belül megerősödött az az

álláspont, amely szerint a kvalitatív kutatásokat sem lehet felmenteni a tudományosság kritériumai alól (pl. Kirk
és Miller, 1986; Silverman, 2000). A kritikai szemléletű kvalitatív metodológia felvállalta a tudományosság
standardjainak átgondolását. A kvalitatív kutatók szembenéztek a megbízhatóság, az érvényesség és az
általánosíthatóság kérdéseivel; új módszertani fogalmak, eljárások és ajánlások születtek a kutatások minőségi
színvonalának emelése céljából (pl. Silverman, 2001; Strauss és Corbin, 1994). A számítógépes programok által
támogatott adatfeldolgozás elterjedése következtében az adatgyűjtési és adatfeldolgozási eljárások
rigorózusabbá váltak. E fejleményekkel együtt az 1990-es évektől kezdődően robbanásszerűen megnövekedett a
kvalitatív módszertan szakirodalma. Vaskos kézikönyvek (pl. Denzin és Lincoln szerk., 2000, Handbook of
Qualitative Research; Atkinson és mtsai. szerk., 2001, Handbook of Ethnography; Gubrium és Holstein szerk.,
2002a, Handbook of Interview Research) és szakosodott folyóiratok (pl. Qualitative Research, The Qualitative
Report) jelezték a fejlődést.
A kvalitatív módszerek a társadalomtudományok több területén népszerűvé váltak. Az egyetemek

társadalomtudományi és pszichológiai kurzuskínálatába beépült a kvalitatív kutatásmódszertan és elterjedt az
olyan alkalmazott területeken is, mint a piac- vagy a közvélemény-kutatás. A kvalitatív módszerek terjednek a
társadalompolitikai döntéshozatalt megalapozó kutatásokban is. Ilyen alkalmazásban különösen fontos, hogy a
kvalitatív stratégiát alkalmazó kutatók „jól végezzék a dolgukat”, mert tevékenységüknek messze ható
gyakorlati konzekvenciái lehetnek. A hazai szakirodalomban is érzékelhető a kvalitatív szemlélet megerősödése,
elsősorban a narratív megközelítés és a szövegelemzés vonatkozásában (vö. 6.4.3. pont) és hasonló tendencia
mutatkozik a pedagógiában is (Szabolcs, 2001; Golnhofer, 2001).
A kvalitatív módszerek megítélésében és helyzetében bekövetkezett fordulatot Denzin és Lincoln (1998b)

csendes metodológiai forradalomnak nevezte. A kvalitatív metodológia helyzetében bekövetkezett jelentős
változás a hagyományos diszciplináris kereteket áthágva egyesíti az antropológia, a szociológia, a nyelvészet, az
irodalomtudomány és a pszichológia látószögeit. A kvalitatív metodológia képviselői hangsúlyozzák, hogy a
kvalitatív módszerekkel olyan kérdésekre és olyan módon tudunk válaszolni, amire és ahogyan a hagyományos
metodológia nem ad lehetőséget. A számítógépes adatfeldolgozás és adatelemzés térnyerésével a kvalitatív
kutatás pontosabbá, megbízhatóbbá, érvényesebbé, sőt kvantifi- káltabbá is válhatott. Mindez összességében
„kvantitatív-kvalitatív” közeledéshez vezet. David Silverman szerint:
,A kvantitatív és kvalitatív kutatások közötti régi megosztottság nagyrészt a múlté. Az a beállítás, mely szerint e
két metodológia elválaszthatatlanul két különálló filozófiai-elméleti pozícióhoz tartozik (pl. Smith és Heshusius,
1986) a gyakorlatban dolgozó kutatók számára egyre kevésbé hangzik meggyőzően. Az alternatív pozíció (pl.
Bryman, 1988; Hammersley, 1992) azt a nézetet képviseli, mely szerint a két megközelítés sok esetben
szerencsésen kombinálható” (Silverman, 2000, 157).
5.1.2. 6.1.2. Módszerek és paradigmák – áttekintés

A rendszerező szándékú áttekintés nem könnyű feladat, mert a kvalitatív kutatásfilozófiák és stratégiák tájképe
meglehetősen kusza. Sokféle egymást átfedő, bizonytalan terminológiájú és határvonalú régi-új filozófia,
elméleti megközelítés és eljárás szövevényében kell rendszert találni, és ezt többnyire minden rendszerező
másként teszi. A „kvalitatív tájkép” kuszaságát csak jelezni kívánjuk, nem pedig részletezni. Az érdeklődő
olvasó különböző összefoglaló munkákból tájékozódhat részletesebben (pl. Gubrium és Holstein, 1997; Denzin
és Lincoln, 1996, 1998a és 1998b). Célunk itt az, hogy olyan, csak a legfontosabb mozzanatokra kiterjedő
összegző áttekintést adjunk, amely orientál és háttérként szolgál a kvalitatív módszerek tárgyalásához.
229
MÓDSZEREK
Mint azt korábban láttuk, a kutatásmetodológiák értékalapú, filozófiai előfeltevéseket magukban foglaló és
kutatási stratégiát valószínűsítő eszmerendszerek, míg a kutatási módszerek adatgyűjtési és feldolgozási
technikák. A módszerek és a metodológiák között van tartalmi kapcsolódás, ezen az alapon mondhatjuk például,
hogy a természettudományos hajlamú metodológiának leginkább a kísérleti módszer felel meg, míg a
hermeneutikai metodológiának inkább a részt vevő megfigyelés vagy a mélyinterjú. Mindamellett a módszerek
nem állnak szoros megfelelésben a metodológiákkal; ennek köszönhetően egyes módszerek alkalmazhatóak
különböző metodológiai nézetek és alapfeltevések szerint (vö. 2.6.3. pont).
Az áttekintést a módszerek oldaláról kezdjük. Az adatgyűjtési eljárások tekintetében a kvalitatív módszertan

alapvető jellegzetessége, hogy a jelenségeket természetes közegükben vizsgálja. Ezen túlmenően a kvalitatív
eljárások is az adatgyűjtés ugyanazon alapvető lehetőségeit aknázzák ki, mint a kvantitatív eljárások; ezek a
következők: megfigyelés, kérdezés, dokumentumelemzés, kísérlet (vö. 2.6.2. pont). Ezek a tág módszertani
lehetőségek egyaránt alkalmazhatóak a kvantitatív és a kvalitatív módszertan keretében, a különbség
fontosságukban, valamint megvalósításuk konkrét formáiban mutatkozik meg. Az alapvető módszerek
alkalmazása a következőképpen alakul a kvantitatív, illetve a kvalitatív tradíció jellegzetességei szerint:
• A megfigyelés a jelenség természetes közegben való célzott és szisztematikus észlelése. A kvantitatív

metodológiában strukturált formában valósul meg, előzetesen meghatározott kategóriák vizsgálata alapján
vagy lazább formában a kutatás előkészítésében játszhat szerepet. A kvalitatív metodológiában a megfigyelés
a fő kutatási módszerek közé tartozik. Lényege a jelenség kontextusba ágyazott megfigyelése a megfigyelő
különböző fokú involváltsága mellett (részt vevő vagy nem részt vevő megfigyelés).
• A kérdezés válaszadásra késztetés írásban vagy szóban. A kvantitatív metodológiában megvalósuló formáival
(tesztek, kérdőívek, felmérő interjúk) már megismerkedtünk; ezek lényege szintén az előzetesen
meghatározott, strukturált felépítés. A kvalitatív metodológiában is lényeges szerepet játszik a kérdezés, a
kvalitatív interjú formájában: ez olyan célzott, nyitott beszélgetés, amely lehetőséget ad a válaszadónak arra,
hogy gondolatairól, nézeteiről és érzéseiről összefüggően beszéljen, azokat részleteiben feltárja. Ezen belül is
szakosodott formák alakultak ki, ilyen például a mélyinterjú, a tematikus interjú és a narratív interjú.
• A kísérlet a viselkedés vizsgálata tervszerűen előidézett helyzetben. Mint láttuk, lényege a szisztematikusan
manipulált független változó függő változóra tett hatásának mérése. A kísérlettel foglalkozó fejezetben
kitértünk egy-két rendhagyó, kvalitatív jellegű kísérletfajtára is. Ilyen volt a terepkísérlet és a fenomenológiai
kísérlet.
• A dokumentumelemzés kész, kutatói beavatkozás nélkül keletkezett produktumok vizsgálata. A „produktum”

az esetek többségében szöveg. A tágan értelmezett „szövegek” (idetartoznak a hang- és videofelvételek,
archivált természetes beszéd átiratai) elemzése a kvantitatív paradigmában kevésbé fontos, a kvalitatív
metodológiában viszont központi szerepet játszik.
• Az esettanulmány egy eset több oldalról történő komplex feltárása és elemzése különböző módszerek
kombinációjával. Az esettanulmány lehet kvantitatív és kvalitatív jellegű is attól függően, hogy kvantitatív
mérések vagy kvalitatív módszerek dominálnak-e benne. Mindamellett az esettanulmány elsősorban a
kvalitatív módszertan eszköztárába tartozik (lásd 6.1. táblázat).
2.42. táblázat - 6.1. TÁBLÁZAT ► Ugyanazon módszerek alkalmazásának különbségei

a kvantitatív és a kvalitatív stratégia keretében
Módszer Kvantitatív metodológia Kvalitatív metodológia
MEGFIGYELÉS Előre meghatározott kategóriákra A jelenség kontextusba ágyazott

alapozott strukturált megfigyelés megfigyelése a megfigyelő
különböző fokú involváltsága mellett
KÉRDEZÉS Előzetesen meghatározott, Nyitott beszélgetés (a kvalitatív

strukturált kérdés- és feladatsorok interjú különböző formái)
(teszt, kérdőív, felmérőinterjú)
KÍSÉRLET A szisztematikusan manipulált A viselkedés megfigyelése célzottan

független változó hatásának előidézett helyzetben (terepkísérlet)
230
MÓDSZEREK
vizsgálata a függő változóra
(laboratóriumi kísérlet)
DOKUMENTUMELEMZÉS Előzetes kategóriákon alapuló Kvalitatív szöveg- és vizuális anyag

kvantitatív tartalomelemzés elemzés, a kategóriák kibontása
ESETTANULMÁNY Kvantitatív mérések dominálnak, Kvalitatív módszerek dominálnak,

ritka alkalmazás fontos szerep
Nézzük most az áttekintést a metodológiai paradigmák oldaláról. A következő általános megközelítéseket

különböztethetjük meg: objektivizmus, naturalizmus, emocionalizmus, konstrukcionizmus és
posztstrukturalizmus (a következő munkák nyomán: Gubrium és Holstein, 1997; Silverman, 2001; Charmaz,
1996). Ezek egyes pontokon világosan, más pontokon kevésbé világosan elhatárolható inter- pretatív keretek,
amelyek valamilyen filozófiai orientáció alapján elképzeléseket fogalmaznak meg a kutatási folyamatra
vonatkozóan.
• Az objektivizmus a tudományos kutatásnak az a közkeletű realista megközelítése, amely a valóság

megismerését helyezi a kutatás fókuszába. Az adat a valóságra nyitható ablak funkcióját tölti be, az eredmény
angol kifejezéssel: finding, a valóság valamely szeletének „megtalálása”. Ez a modell lényegében a
hagyományos kutatásmetodológia modellje, és feltevései alapján néha a „pozitivista” jelzővel is illetik (néha
kritikai éllel, néha semleges leírásként). Inkább azonban arról van szó, hogy az ebben a keretben dolgozó
kutatók a posztpozitivizmus keretébe helyezhető kritikai realizmus talaján állnak (vö. 1.2.4. pont). Az
objektivista előfeltevés-rendszer bármelyik módszerrel kompatibilis, és nyitott a kvantitatív adatgyűjtéssel
való kombinációra.
• A naturalizmus az az objektivizmushoz közelálló metodológiai irányzat, amely a Chicagói Iskola egyik

hagyományaként alakult ki, szoros kapcsolatban a szubkultúrák, nyilvános helyek és szervezetek viszonyait
feltáró „városi etnográfiával” (vö. 2.3.3. pont). Követői azt vallják, hogy a kutatáshoz minimalizálni kell az
előfeltevéseket. Ezt az ateoretikus hozzáállást többen kritizálják (pl. Silverman, 2001; Sacks, 1992). A
naturalizmus jegyében végzett kutatások a vizsgált kultúrát saját terminusai szerint törekednek megérteni,
„sűrű leírást” igyekeznek adni a kultúra tagjának szempontjából. A naturalizmus preferált módszere a terepen
végzett etnográfiai munka: a részt vevő megfigyelés és a kulcsinformátorokkal végzett interjú.
• Az emocionalizmus az a fenomenológiához és humanisztikus gondolatkörhöz közelálló megközelítés,

amelyik a vizsgálatban megszólított személy szubjektív élményeinek és tapasztalatainak autentikus feltárását
állítja a kutatás fókuszába. Maga a kifejezés a megélt tapasztalatok érzelmi dimenziójának fontosságára utal.
Fontos cél, hogy a kutatás „hangot adjon” a kutatásban részt vevő személynek, illetve személyeknek. Ezt a
megközelítést többek között romanticista felhangjáért és az analitikus hozzáállás hiányáért bírálják. Preferált
kutatási módszere a mélyinterjú.
• A konstrukcionizmus az a széles, többek között a chicagói hagyományokból (Mead szimbolikus

interakcionizmusából) táplálkozó posztmodern gondolatrendszer, amely a reprezentációkat – így a
tudományos reprezentációkat is – nem a valóság tükrözéseként, hanem a valóság megalkotásának részeként
értékeli (vö. 1.2.3. pont). A konstrukcionizmus a jelentéskonstrukciót állítja középpontba. Hangsúlyozza,
hogy az adatgyűjtés maga már értelmezett helyzet, amelyben az adat közös konstrukció eredménye. Ez a
megközelítés tipikusan az interakciókban lokálisan zajló konstrukciós folyamatokat állítja középpontba.
Fontossá válik a kutatásban részt vevő személyek közléseinek interpretatív, analitikus kibontása. Ehhez a
gondolati tradícióhoz tartozik a kvalitatív kutatások egy részét motiváló etnometodológia, amely a hétköznapi
rutinok nagyító alá vételén keresztül vizsgálja az emberek szociális érintkezéseit (vö. 2.3.3. pont), és az
etnometodológiából leágazó beszélgetésanalízis (conversation analysis, CA), amely ugyanezt a hétköznapi
beszélgetések kontextusában vizsgálja (vö.
1. ). Az etnometodológia és a beszélgetésanalízis preferált módszere a hang- és videofelvételek elemzése.
• A posztstrukturalizmus jegyében fogant kutatásmodell erősen relativista; mindenféle metodológiát

megkérdőjelez azon az alapon, hogy többféle realitás van, minden tudás interpretáció, és egyik interpretáció
sem privilegizáltabb a másiknál. A kutatás feladata az, hogy felmutasson interpretációkat, és ez olyan, mint
amikor a fény megtörik és szétszóródik egy kristályprizmán: a prizma különböző színeket és mintákat mutat
attól függően, hogy hogyan forgatjuk (Richardson, 1994, 522; a metodológiák összefoglalását lásd a 6.2.
táblázatban).
231
MÓDSZEREK
2.43. táblázat - 6.2. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív kutatás metodológiai paradigmák
összefoglalása
Kvalitatív pradigmák Fókusz Preferált módszer
OBJEKTIVIZMUS Valóságfeltárás Bármilyen módszerrel kompatibilis
NATURALIZMUS A kultúra „sűrű leírása" kultúra Etnográfia (megfigyelés, interjú)

tagjainak szempontjábó
EMOCIONALIZMUS Interjú
A szubjektív élmények és
KONSTRUKCIONIZ-MUS apasztalatok autentikus feltárás Szöveg-, hang- és videofelvétel
elemzés
POSZTSTRUKTURALIZM Ajelentés lokális konstrukciója
Bármi elmegy
A valóság egyféle interpretációja
A jellemzett paradigmák a kvalitatív metodológia olyan többé-kevésbé jól artikulált, forgalomban lévő
modelljeit képviselik, amelyek viszonyítási alapot jelentenek a kutatások túlnyomó többsége számára. Egyes
kutatások egyértelműen kapcsolódnak valamely fent meghatározott paradigmához, más kutatások több
paradigma vonásait ötvözik. Akármi is a helyzet, a kvalitatív kutatásmetodológia nagy hangsúlyt fektet a kutatás
hátterében lévő paradigmák szerepére és arra, hogy a kutató legyen tisztában saját előfeltevéseivel. Guba és
Lincoln szerint: ,„A kutatási módszer kérdése másodlagos a paradigma kérdése, vagyis a kutató előfeltevés-
rendszere, tudományos világnézete mellett, amely nem egyszerűen csak a módszer megválasztásában, hanem
alapvető ontológiai és episztemológiai szinten befolyásolja őt” (1994, 105).
A következőkben általánosságok helyett legjobb, ha példákon keresztül nézzük meg, hogy mit jelent a kvalitatív
metodológia a gyakorlatban. Bár idézhetnénk a régebbi múltból is (és ezt a fejezet egyes későbbi pontjain meg
is tesszük), példáink az újabb kutatások köréből kerülnek ki, azért, hogy érzékeltessék az utóbbi időben
megerősödött kvalitatív metodológia jellegzetességeit és témaválasztásait.
5.1.3. 6.1.3. Kvalitatív kutatások közelnézetben – példák

Lucy Suchman: az ember-gép interakció problémája ► Lucy Suchman 1987-ben publikált és rövidesen széles
körben elismert, és hivatkozott kutatása azt a kérdést állította középpontba, hogy mi történik akkor, amikor az
embereknek egy géppel való interakciójuk során a gép által közölt instrukciókat kell követniük. (L. A.
Suchman: Plans and situated actions. The problem of human – machine communication.) A kutatás mögött
meghúzódó mélyebb kérdés a célkövető emberi cselekvés természetére, terv és cselekvés viszonyára
vonatkozik. Suchman Thomas Gladwin egy korábbi cikkét idézi fel a probléma exponálása céljából. Gladwin
egy bennszülött nép navigálási gyakorlatát állította szembe a nyugati hajózás gyakorlatával: a nyugatiak
navigációs tervek alapján érnek célhoz, a bennszülöttek pedig előzetes terv nélkül, menet közben döntenek a
követendő lépésekről, a pillanatnyi körülmények figyelembevételével. Suchman határozott elméleti álláspontról
kiindulva azt feltételezte, hogy minden célirányos emberi aktivitás szituált cselekvés, azaz a konkrét szituáció
pillanatnyi materiális és szociális körülményeibe ágyazott cselekvés, így a cselekvés lényege szerint akkor is
szituált marad, ha tervben reprezentálódik. Az 1980-as években domináns kognitív felfogás ezzel szemben a
tervet olyan cselekvésreprezentációnak tartotta, amellyel kimerítően megragadható és leírható a cselekvés
irányítása. Cselekvésterv és szituált cselekvés közötti viszony nem csupán elvont elméleti probléma, hanem az
életünkben egyre nagyobb szerepet betöltő intelligens, interaktív gépek tervezésének gyakorlati kérdése is.
A vizsgálat a Xerox Palo Alto Kutatási Központjának Intelligens Rendszerek Laboratóriumának keretében
zajlott, konkrét tárgya pedig egy meglehetősen bonyolultan működő fénymásológéphez csatlakozó
komputerizált „szakértői segítő rendszer” használata volt. Ez a rendszer egy vizuális panelon keresztül adott
lépésről lépésre történő instrukciót a használónak arra vonatkozóan, hogy hogyan érje el célját (egy vagy
többoldalas másolat, példányszám, kötés stb.). A működés alappillére a szekvenciális utasításokra bontott
cselekvési terv volt. A feltételezés szerint a felhasználó cselekvése abból áll, hogy kiválasztja a céljának
megfelelő tervet, és azt az utasítások követésével végrehajtja. A tervet és az utasításokat a kiszámítható
felhasználói igényeknek megfelelően, gondosan fejlesztették ki, ezért feltételezték, hogy ha fennakadás áll be,
akkor annak oka csak az lehet, hogy a felhasználó nem érti meg vagy nem követi megfelelően az utasításokat.
232
MÓDSZEREK
Suchman ezzel szemben abból indult ki, hogy az utasítások követése szituált cselekvés: a felhasználónak
nemcsak egyszerűen kiviteleznie kell a lépéseket (és ezáltal a tervet), hanem az instrukciók és a pillanatnyi
helyzet alapján értelmeznie kell az utasításokat és meg kell konstruálnia saját cselekvését. Mivel a beállított
„szakértői segítő rendszer” bizonyos cselekvési szakaszokon keresztül érzéketlen volt a pillanatnyi helyzeti
körülményekre, Suchman a fénymásoló használata során fennakadásokat várt és ezek természetét kívánta
tisztázni. A kutatás előzményéhez tartozik a szerző korábbi vizsgálata, amely ugyanazon fénymásoló használata
körüli nehézségekre irányult akkor, amikor a felhasználókat még csupán írásos utasítások segítették (Suchman,
1982). Az utasításokat messzemenő körültekintéssel dolgozták ki, ehhez képest a fejlesztők értetlenül álltak a
felhasználók nem szűnő nehézségei előtt. A további fejlesztés eredményeként született számítógépes
segítségnyújtás a felhasználók nehézségeit volt hivatott megszüntetni.
A kutatás anyagát négy, egyenként kb. egyórás videofelvétel szolgáltatta, amely a fénymásoló használatát
rögzítette az újonnan bevezetett „szakértői segítő rendszer” mellett. A felhasználók olyan személyek voltak,
akik első ízben vették igénybe az új rendszert egy fénymásolási feladat elvégzésére. A kutató kérésére párokban
dolgoztak a feladat végrehajtásán, megbeszélve a követendő lépéseket és a felmerülő problémákat, így a feladat
végrehajtása közben produkált párbeszéd követhetővé tette gondolatmenetüket. A videofelvételek átírása a
következő rendszerben történt: a táblázatszerű átirat első oszlopa tartalmazta a közlések és a
cselekvésmozzanatok leírását, a következő oszlop azokat a cselekvésmozzanatokat, amelyeket a gép érzékelni
tudott, a harmadik oszlop azokat az instrukciókat, amelyeket a gép közölt, és a negyedik azt, hogy a gép hogyan
értelmezte a felhasználó lépéseit. Ez az elemzési keret lépésről lépésre összehasonlíthatóvá tette a felhasználók
pillanatnyi cselekvési állapotát és értelmezéseit a gépi rendszer állapotaival és értelmezéseivel (az egyik átirat 2.
és 3. szekvenciája ad ízelítőt az átiratból; vö. 6.3. táblázat).
Az elemzés itt csupán részlegesen összegezhető. A megakadások jelentős részben abból adódtak, hogy a gépbe
épített designfeltevések, amelyeken a cselekvésterv alapult, több ponton nem egyeztek a felhasználói
feltevésekkel, amelyeken a konkrét, szituált cselekvés alapult. A gép számára például a „következő lépés” azt
jelentette, hogy az előző lépés teljesült, a felhasználók számára a „következő lépés” több esetben arra
vonatkozott, hogy hogyan lehet egy lépést módosítani, például öt példányt kapni egy helyett. Miután a
felhasználók az elején kiválasz-tották a menüpontokból a feladatspecifikációt (kétoldalas másolatok készítése
bekötött dokumentumról) a gép minden további lépésüket e globális szándék megvalósulása szempontjából
értelmezte. A felhasználók szempontjából viszont nem úgy történt minden, ahogy várták, és a változó
körülmények fényében módosuló „lokális szándékaikat” a gép nem tudta értelmezni. A kommunikációs zavarok
a közvetlen emberi interakcióban könnyen kidolgozhatóak lettek volna, de a gép-ember interakcióban fatálisnak
bizonyultak, mert a program nem fért hozzá a felhasználó konkrét, pillanatnyi, szituatív szempontjaihoz.
233
MÓDSZEREK
6.1. ÁBRA ► A fénymásoló használatáról készült visdeófelvétel átírásának részlete
Suchman kutatása etnometodológiai indíttatású: egy hétköznapi rutincselekvés aprólékos analízisén keresztül
vezet elméleti és gyakorlati szempontból is releváns konklúziókhoz: az emberi cselekvés szituált jellegének
figyelembevétele szükséges ahhoz, hogy jobban megértsük cselekvés és terv viszonyát és növeljük az ember-
gép érintkezés hatékonyságát. A természetes közegben zajló gép-ember interakció elméletileg megalapozott,
részletes elemzése a probléma egyedi látószögből történő megvilágítását tette lehetővé.
G. Baruch: „Morális történetek" beteg gyermekek szüleitől ► Baruch kutatása (1982) a szülői identitás
problémájához kapcsolódik a súlyos, veleszületett betegséggel küzdő gyermek vonatkozásában. Az előzmények
közé tartozik egy másik kutató által végzett interjúvizsgálat, amelynek során veleszületett rendellenességgel
világra jött gyermekek szüleivel készítettek mélyinterjúkat (Burton, 1975). Ebben a kutatásban a cél az volt,
hogy felderítsék, hogyan vált világossá a szülők előtt gyermekük állapota és ennek kapcsán milyen érzelmi
folyamaton mentek keresztül (emocionalista megközelítés). Az interjúk arra mutattak rá, hogy az orvosi
személyzet közlései, viselkedése a gyermek állapotával kapcsolatban tartós érzelmi károsodást okozhat a szülők
számára, és negatívan befolyásolja az orvossal való további kapcsolatot is. Baruch a Burton által készített
interjúk anyagában az interakciók egy másik közlési szintjére figyelt fel: történeteik elmondásába a szülők
rejtett, de konzisztens módon beleszövik a különböző szereplők viselkedésének morális színezetű leírását. Az
elbeszélésnek egyfajta implicit hátterét alkotják az arra vonatkozó előfeltevések, hogy kinek mi a kötelessége,
kitől mi várható el, és azt hogyan teljesíti.
Baruch szintén veleszületett rendellenességgel világra jött gyermekek szüleivel végzett interjúkat, de az ő
kutatási kérdése arra vonatkozott, hogy a szülők beszámolóikban hogyan konstruálják meg az interjúvezető
számára a „beteg gyermek szülőjének lenni” identitás morális vonatkozásait (konstrukcionista megközelítés).
Az interjú elején a következő kérdés hangzott el: „Hát akkor elmondaná a történetet?” A kérdés a gyermek
betegségének koherens elbeszélését vonta maga után, és az elemzés ennek a spontán elbeszélésnek az anyagára
épült. Baruch az interjúátiratok tartalmi elemzése alapján azonosította azokat a részeket, amelyek a szülői
identitás morális megnyilvánulásaira való utalást tartalmaztak, és a különböző interjúk anyagában ismétlődő
234
MÓDSZEREK
motívumokat talált. így például gyakran ismétlődtek a beszámolókban különféle „atrocitástörténetek”: olyan
elbeszélések, amelyek arról szóltak, hogy az orvosi személyzet hogyan mulasztotta el az állapot felismerését és
megfelelő kezelését. A beszámolókban visszatérő motívum, hogy az anya az orvosi diagnózist megelőzően
észlelte a rendellenességet, míg az orvosok és nővérek eleinte nem látták a bajt és túlzónak találták az anya
aggodalmát. Baruch elemzése nem a történetek igazságtartalmára irányult, hanem a beszámolók azon közös
jellegzetességére, hogy a történetek alapot adtak a morálisan adekvát (gyermekével törődő, a nehéz helyzetben
is helytálló) szülői identitás megjelenítésére (vö. 6.3. táblázat).
6.3. TÁBLÁZAT ► Interjúkivonatok Baruch (1982) kutatásából
4.3. kivonat
Szülő: Egyik héten fél kilót hízott a kislányom, másik héten ugyanannyit fogyott. Azt mondták, fölöslegesen
aggódok. Azt mondták, vannak sovány és kövér babák, túl sokat aggódok. Elmentem egy orvoshoz, az adott
nekem valami szert, és azt mondta: maga kismama. Ugye a szájába teszi, nem a fülébe? Ettől olyan hülyének
éreztem magam.
(Forrás: Baruch, 1982, 2. függelék)
Baruch a fenti részletet összeveti az egyik saját vizsgálatából származó adattal (4.4. kivonat).
4.4. kivonat
Szülő: Mikor megszületett a kislányom, azt mondták, makkegészséges. Ezt én el is hittem. Aggódtam érte,
ahogy a legtöbb anya, tudja, hogy van az. Az első gyereknél aggódnak.
(Forrás: Baruch, 1982: 2.1. függelék)
Burton és Baruch megközelítése illusztrálja az interjúanyag kettős státusát: az interjú kezelhető a valóságról
való „első kézből való beszámolóként” – ebben a megközelítésben a hangsúly a valóságfeltáráson van – vagy
pedig kezelhető jelentéskonstrukcióként: olyan kommunikációként, amely metaszinten arról is szól, hogy
hogyan látják-láttatják magukat a beszélgető felek. Az első megközelítés azt implikálja, hogy az interjúszituáció
a vizsgált valóságot mintegy külső rálátásból idézi fel. A másik megközelítés az interjúszituációt magát
vizsgálandó valóságnak tekinti – az interjút úgy fogja fel, mint „lokális teljesítményt” (Silverman, 2001, 106).
Az elemzéshez Baruch az etnometodológus Harvey Sacks által bevezetett, ún. tagkategorizációs eszköz
(membership categorization device – MCD) fogalmát használta fel. Ennek lényege az identifikációjelölés: az a
mód, ahogyan valakinek a viselkedését kategóriatagsága keretében értelmezzük (vö. 6.4.4. pont). Baruch
interjúiban a következő MCD-ket azonosította: gyermek, szülő, orvosi személyzet. A kategóriatagság
meghatározott implikációkkal jár és gyakran egymást kiegészítő párokban határozható meg (pl. baba-mama);
ezeket a párokat ugyancsak Sacks nyomán „standardizált viszonypároknak” nevezik (standardized relational
pair – SRP). Baruch az interjúanyagban a következő SRP-ket azonosította: szülő-gyermek, szülő-orvosi
személyzet, orvosi személyzet-gyermek, orvosi személyzet-szülő; minden esetben a kategóriapárok első tagját
úgy írta le a szülő, mint akinek kötelességei vannak a kategóriapár második tagjával kapcsolatosan. Az
előfordulási gyakoriság összesítése alapján kitűnt, hogy a szülő-gyermek viszonypár messze kiemelkedik az
elbeszélésekben (vö. 6.4. táblázat). A szülők tehát gyermekük betegségének történetét elsősorban saját
kötelességeik kontextusában beszélték el. Baruch az interjúk között egy deviáns esetet talált: az anya a történetet
szinte kizárólag az orvosi személyzet-gyermek normapár vonatkoztatási keretben mondta el. Mint kiderült, a
szülők maguk is orvosok voltak. Az elbeszélés során az anya olyan orvosi kifejezéseket használt, amilyeneket a
többi szülő nem. így ebben az esetben a történet az orvos szájából hangzott el, aki ugyanakkor az anya is volt.
2.44. táblázat - 6.4. TÁBLÁZAT ► Baruch kutatása
Standardizált viszonypárok
Kategória Szám %
Szülő-gyermek 160 51
Szülő-orvosi személyzet 86 28
235
MÓDSZEREK
Orvosi személyzet-gyermek 49 16
Orvosi személyzet-szülő 16 5
Összesen 311 100
(Forrás: Baruch, 1982, 2.17. függelék)
Baruch a szülő-gyermek viszonypár vonatkozásában külön megvizsgálta a betegségre adott szülői

megnyilatkozások megoszlását. Ebből az analízisből az derült ki, hogy a szülők beteg gyermekükhöz való
viszonyukat elsősorban érzelmi alapról beszélik el, és ebbe a háttérbe helyezik cselekvéseiket és kognitív jellegű
viszonyulásaikat (vö. 6.5. táblázat).
Baruch szisztematikus elemzése azt a konklúziót támasztja alá, hogy a betegségek „morális történetekként” való
elbeszélése nem egyedi jelenség, hanem a szülők történetmondásának lényegi velejárója. A betegség a szülők
számára viselkedési normák, felelősségek, kötelességek és érzelmek szövevényében értelmezhető, és fontos,
hogy gyermekük betegségének kontextusában megerősítsék saját szülői identitásuk morális aspektusait.
Heritage, Sefi, Silverman: Tanácsadás az egészségügyben ► Heritage és Sefi 1992- es vizsgálata arra a kérdésre
irányult, hogy először szülő kismamák hogyan reagálnak a babával kapcsolatos tanácsadásra. A kismamákat
otthonukban látogatták meg a brit egészségügy kötelékében dolgozó gyermekápolónők; az első látogatás
alkalmával elhangzó beszélgetéseket magnetofonra vették, az elemzés a beszélgetések átiratán alapult. Az
elemzés fókusza a tanács elhangzásának közvetlen beszédkontextusa volt: milyen közlések előzték meg, illetve
követték a tanácsot. A tanács elhangzásának kontextusában két fő alapesetet lehetett elkülöníteni: 1. A kismama
említett egy problémát, amire vonatkozóan az ápolónő kérdést tett fel, majd ezután hangzott el a tanács
(„fokozatos” vagy „személyre szabott” tanácsadás); 2. A tanács előzetes problémaemlítés nélkül hangzott el
(„tanácsadó által kezdeményezett tanács”). A kismamák reagálását háromféle kategóriába lehetett sorolni: 1.
Aktív elismerés (jelét adja a tanács pozitív elfogadásának, pl. „Igen? Jó”, „Aha!” stb.); 2. Passzív elismerés
(pusztán annak adja jelét, hogy hallotta az elhangzottakat, pl.: „ühüm”); 3. Kompetencia, illetve ismeretközlés (a
tanács redundanciáját jelölő közlés). Az elemzés rámutatott, hogy akkor következett leggyakrabban aktív
elismerés, ha a tanácsadás az első típusba volt sorolható. Heritage és Sefi ennek alapján a befogadó
problémaészlelésére építő, fokozatosan építkező tanácsadás hatékonysága mellett érveltek.
2.45. táblázat - 6.5. TÁBLÁZAT ► Baruch kutatása
Szülő-gyermek tevékenységek
Tevékenységtípus Szám %
Érzelmi reakció a gyerek 101 63

betegségére és kezelésére
A gyerek betegségével kapcsolatos 38 24

intézkedés
Felelősségvállalás a gyerek 11 7
betegségéért
A gyerek fejlődésével és 10 6
betegségével kapcsolatos ismeret
jele
Összesen 160 100
A Silverman vezette kutatás (Silverman, 1997) a tanács adásának és vételének folyamatát HIV-tesztelésre
szakosodott klinikák gyakorlatában vizsgálta, Heritage és Sefi kutatásának nyomdokán. A klinikán rögzített
beszélgetések anyaga azt mutatta, hogy az elhangzott tanácsok döntő többsége a tanácsadó által
236
MÓDSZEREK
kezdeményezett, rövid, általános jellegű közlés volt. Heritage-ék kutatásával egyezően ezt a tanácsadási formát
általában passzív elismerés követte, míg a kisebbségben lévő „személyre szabott tanácsadás” megnyilvánulásait
aktív elismerés (vö. 6.6. táblázat). A kutatók az átiratok további elemzése révén igyekeztek megérteni, hogy a
tanácsadók szempontjából mi az értelme a kevésbé hatékony tanácsadási forma alkalmazásának.
A válaszban többféle tényező játszott közre, amelynek egy része intézményi jellegű volt (nem juthat sok idő
egy-egy páciensre, mert kevés a tanácsadó), más része a HIV-tanácsadás tartalmi jellegzetességeiből fakadt.
Konkrétan: feltételezhető volt, hogy a szexuális ügyekben való tanácsadás kényes terület, és a tanácsadók ezért
mozogtak szívesebben az általánosságok síkján. Ez a feltételezés alátámasztható volt azokkal a szekvenciákkal,
amelyekben a személyre szabott tanácsadást nem követte aktív elismerés, ezekben az esetekben a tanácsadó
gyorsan átváltott az általános tanácsadás síkjára, és a továbbiakban tartózkodott attól, hogy behatoljon a páciens
intimszférájába. Silverman konklúziója szerint a HlV-tanács- adás kontextusában az interakció általános síkon
tartása funkcionális szerepet tölt be: a tanácsadó kevésbé kockáztatja meg az elutasítást, mivel az általános
tanács személytelenebb jellegénél fogva felfogható információként, amelyhez a páciens szabadabban
viszonyulhat, mint a személyének szóló, viselkedését közvetlenül érintő tanácshoz.
2.46. táblázat - 6.6. TÁBLÁZAT ► Silverman kutatása: A tanácsadás formája és a

megértés mértéke (45 tanácsadás alapján)
Tanács formája Száma Tudomásulvétel jellege*
Jelöletlen Jelölt
Beteg által 2 0 2
kezdeményezett
Tanácsadó által
kezdeményezett:
Lépésről lépésre, teljes 11 1 10

sorozat (1. típus)
Csonka, nem kérdez rá a 32 29 3

páciens problémájára (4.
típus)
* A „jelöletlen" azt jelenti, hogy a tanácsadás során kizárólag jelöletlen módon történt a tudomásulvétel; jelenti,
hogy minimum egy jelölt tudomásulvételre került sor.
„jelölt" azt
Néhány esetben előfordult, hogy a páciens aktív elfogadással reagált az általános tanácsra (ez történik a 6.8.
táblázatban bemutatott szekvencia 12-es és 25-ös sorában). Ezeket az eltérő eseteket Silverman külön elemezte.
Kiderült, hogy ezekben az esetekben a beszélgetés a teszteredmények beérkezése előtt zajlott, azaz a páciens
még nem tudta HIV-pozitív vagy -negatív státusát. így számára az általánosság síkján elhangzó tanácsok
lényegében információként szolgáltak, amelyeknek egyelőre csak potenciális relevanciájuk volt. Az aktív
elfogadás itt tehát az információ, nem pedig a tanács vételét jelzi. Silverman kutatása tehát részint megerősítette,
részint finomította Heritage és Sefi kutatását. A személyre szabott tanácsadás hatékonysága egy más helyzetben
is beigazolódott, a beszélgetésanalízis ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a tanács adása és fogadása érzékeny
különböző kontextuális feltételekre. Silverman (Baruch-hoz hasonlóan) a fő tendenciának ellentmondó eseteket
külön elemzésnek vetette alá. Indokolt értelmezést talált ezekre az esetekre, és ezzel bizonyította hogy „a kivétel
erősíti a szabályt”.
A három ismertetett kutatás eltérő módszertani megoldásokat követett: Suchman egy hétköznapi cselekvés
videofelvételének elemzését, Baruch interjút, Heritage, Sefi és Silverman pedig a természetesen előforduló
párbeszédek elemzését alkalmazta. Közös azonban az elméleti-metodológiai orientáció, amely azt vizsgálja,
hogy a résztvevők hogyan alakítják interakcióikat aktívan és a lokális feltételektől függően. A fent idézett
kutatási példákban az elméleti háttér világos analitikus fókuszt biztosított. Suchman kutatásának középpontjában
a „szituált cselekvés” elméletileg megalapozott fogalmi konstruktuma állt; Baruch az elemzéshez az
237
MÓDSZEREK
etnometodológiában már megalapozott MCD és SRP (membership categorization device és standardized
relational pair) fogalmait használta fel; Silverman kutatásának elméleti-metodológiai keretét pedig a CA
(conversation analysis) jelentette. A kutatások hipotéziseket fogalmaztak meg, és szisztematikus elemzéssel
támasztották alá a konklúziókat.
2.47. táblázat - 6.8. TÁBLÁZAT ► Interjúkivonat Silverman kutatásának anyagából
T= Tanácsadó, P= Páciens)
1 T: De tudja, azt nem tudjuk megmondani, hogy ooo,

valaki
2 az lesz, vagy hogy [nem
3 P: [Ez csak az arányokon
4 múlik). =
4 T: = í:gy va[n
5 P: [(, )
6 T: .hhhh É:s persze ha valaki törődik magával, jobb
7 az esélye, hogy, tudja, fitt és egészséges maradjon.
8 P: I:gen.
9 T: .hhhh Ami tanácsot adunk, az józan paraszti ésszel is

kitalálható, ha
10 belegondol. = Ha fitt és egészséges akar lenni, (.)

táplálkozzon
11 [jó) kiegyensúlyozottan,
12 P: [A szervezet ellenállóképessége miatt.=
13 T: =így [igaz.
14 P: [I:gen.
15 T: .hh Mozogjon so:[kat.
16 P: [Ja.
17 T: [Ühü::m vagy mozogjon eleget.
A kvalitatív kutatás gyakran a bemutatott példáknál egyszerűbb kérdésfeltevéseken és elemzési eljárásokon

alapul. Akár leíró-feltáró, akár hipotézistesztelő vizsgálatról legyen szó, a kvalitatív kutatások keretében is
felmerülnek a következő módszertani kérdések: Mi a szerepe az elméletnek? Hogyan történik a mintavétel, és
mit jelent az eredmények általánosítása? Mit jelent és hogyan érhető el az érvényesség és a megbízhatóság?
Hogyan lehet az adatokat feldolgozni? A következőkben rövid összegzést adunk, amelyeknek egyes pontjaira a
különböző módszerek vonatkozásában vissza-vissza térünk.
238
MÓDSZEREK
5.1.4. 6.1.4. Az elmélet és a hipotézisek szerepe a kvalitatív kutatásokban
A tudományos kutatás tradicionális alapmodellje, mint láttuk, a hipotetikus- deduktív módszer: egy elméletből
következően megfogalmazunk egy hipotézist, és megnézzük, kiállja-e a tapasztalat próbáját. A vizsgálat
hozzájárul az elmélet megerősítéséhez vagy módosításához. Az elméletnek a kvalitatív kutatásban is fontos
szerepe van, de másként. Mindenféle kutatás számára szükséges valamilyen elméleti rendszer, amely a kutatást
orientálja és ellátja fogalmi eszközökkel. Az orientálás lehet specifikus – ekkor kidolgozott elmélet áll a
háttérben vagy laza – ekkor az elmélet csupán valamilyen szemléleti keret vagy fogalmi konstruktum
formájában van jelen. Az orientáció mellett az elmélet abban az értelemben is fontos, hogy az eredményeknek
elméletileg is érdekesnek kell lenniük: nem elég a megfigyelések egyszerű leírása. Az elmélet tehát a kvalitatív
kutatásokban is nélkülözhetetlen szerepet tölt be: analitikus fókuszt és koherenciát visz a kutatásba, ha ez
hiányzik, akkor a jelenség leírása, bármilyen részletes és alapos legyen is, nem tudományos teljesítmény (lehet
újságírás vagy akár irodalom; vö. Silverman, 2001, 72).
Eltérések mutatkoznak viszont az elmélet jellege és a kutatási folyamatban betöltött pozíciója terén. A kvalitatív
kutatás tipikusan egy laza elméleti keretben meghatározott nyitott kérdéssel, konkrét hipotézis nélkül indul,
majd a hipotézisek menet közben, a kutatás korai fázisában fogalmazódnak meg: a kutatás menete progresszív
fokuszálás. Ennek során a kutatási probléma meghatározása fokozatos fejlődésen megy keresztül, belső
struktúrája világosabb lesz és fókusza letisztul. Elképzelhető, hogy „a kutatásban előrehaladva bontakozik ki,
hogy a kutatás valójában miről is szól” (Hammersley és Atkinson, 1983, 175). A feltételezések hipotézisek
formájában is megfogalmazódhatnak, de a kutatást kevésbé vezérlik expliciten és élesen megfogalmazott
hipotézisek. Ha megfogalmazódik egy hipotézis, akkor azt a kvalitatív kutatásban is ütköztetni kell az
adatokkal; további adatokat gyűjtve meg kell vizsgálni, hogy azok alátámasztják-e az állítást. A vizsgált
folyamatok részletekbe menő feltárása és értelmezése, az elméleti keretként szolgáló fogalmak kidolgozása
azonban legalább olyan fontos, mint a hipotézisek fenntartása vagy elvetése.
A kvalitatív kutatásokra alapvetően az induktivitás a jellemző, és az, hogy az adatok és az elmélet interaktív
viszonyban áll egymással: az elmélet lazán orientálja az adatgyűjtést, az adatgyűjtés során végzett elemzés pedig
formálja az elméleti-fogalmi keretet. Emellett a folyamat ismétlődő szakaszokból áll: az adatgyűjtés és elemzés
fázisát újabb adatgyűjtés és elemzés követi. Az 1960-as években Glaser és Strauss (1967) dolgozta ki a
kvalitatív kutatásmetodológián belül az induktív elméletalkotás egy befolyásossá vált modelljét, amelyet
grounded theorynak neveztek el. (Az elnevezés magyar fordítása nehézkes. A továbbiakban igazodunk ahhoz a
fordításhoz, amelyik Earl Babbie 2001-es A társadalomtudományi kutatás gyakorlata című könyvében szerepel:
„alapozott elmélet”, de az eredeti jelentés megtartása érdekében mindig társítjuk az angol változatot is.)
Lényege három fázisban foglalható össze (Silverman, 2001, 71):
1. A kutató az adatfelvétel megkezdésével egyidőben elkezdi a kategóriafejlesztést, amelynek célja az adatok

rendszerezése és tartalmi megvilágítása;
2. Az adatgyűjtést folytatja a kategóriák „telítéséig”, ami azt jelenti, hogy további adatokon keresztül vizsgálja
hogy megfelelőek-e a kategóriák, és módosítja, fejleszti a kategóriarendszert az újabb adatok tükrében addig
a pontig, amíg a kategóriarendszer összhangba nem kerül az adatokkal és új szempontok már nem merülnek
fel;
3. A kategóriákat általánosabb elméleti keretbe rendezi és kiterjeszti más kontextusokra.
Glaser és Strauss egyik kutatása például a halálos betegség állapotára irányult; azt kérdezték, hogy a betegek és
az orvosi személyzet hogyan értelmezi és kommunikálja ezt a helyzetet. A kutatás első fázisában a kezdetben
gyűjtött adatok elemzése alapján kifejlesztették a „tudatosulási kontextus” fogalmi kategóriáját azon szituációk
leírására, amelyben valaki arról értesül, hogy az orvos halálos betegnek ítéli őt. A második szakaszban
„telítették” a kategóriát, azaz további adatgyűjtés alapján növelték az idesorolható szituációk számát és ezek
elemzése alapján tovább csiszolták a fogalmi konstrukciót. Majd a tudatosulási kontextus fogalmát
kiterjesztették olyan nem orvosi kontextusban előforduló helyzetekre (pl. iskola), ahol az ember arról értesül,
hogy mások valamiként definiálják őt. Végül ezen az általánosított szinten meghatározták a tudatosulási
kontextus fogalmát és demonstrálták elemzési eszközként való hasznosságát (ismerteti Silverman, 2001, 71).
Az alapozott elmélet egyfajta szisztematikus keret, metodikai modell, amely specifikus lépéseket javasol, és arra
ösztönöz, hogy a kvalitatív kutató túllépjen a naiv empiricizmuson. Egyesek figyelmeztetnek rá, hogy a lépések
mechanikus követése üres kategóriaépítgetéssé fajulhat, és szóvá teszik, hogy az alapozott elmélet nem számol
az elméleti keret szerepével a kutatás kiindulásakor (Silverman, 2001, 71). Ugyanakkor ezt a megközelítést ma
is sokan alkalmazzák és hasznosnak tartják (pl. (Strauss és Corbin, 1990; Charmaz, 1996). Glaser és Strauss
239
MÓDSZEREK
modellje jól illusztrálja elmélet és adatok viszonyát (staying close to data), és a kvalitatív elemzés általános
menetét: A kutatás laza koncepcionális keretben lát neki az adatgyűjtésnek, kategóriákat dolgoz ki és ezek
tartalmát és egymáshoz való viszonyát csiszolja a további adatgyűjtés fényében, és végeredményben valamilyen
elméleti relevanciával bíró mintázatot ír le (Lincoln és Guba, 1985).
Az elméleti relevanciát – a többi kutatáshoz hasonlóan – a kvalitatív kutatások is gyakran nyerik olyan kutatási
elrendezésekből, amelyek összehasonlító elemzésre adnak alapot. Ilyen lehet az, ha különböző természetes
csoportokat hasonlítanak össze, különböző kontextusokat hasonlítanak össze (a jelenséget különböző
természetes előfordulási körülményei között vizsgálják) vagy a jelenséget longitudinálisan vizsgálják, a változás
folyamatait követve (Silverman, 2000, 85). Bármi is a választott út, a partikuláris kutatási eredmények akkor
nyernek szélesebb értelemben vett jelentőséget, ha beleilleszkednek egy tágabb problematikába és elméleti
kontextusba.
5.1.5. 6.1.5. Folyamat közbeni analízis: az adatok kezelése és elemzése

A kvantitatív kutatás menete egymástól elhatárolódó, logikusan egymásraépülő szakaszokra osztható: a
tervezést és az előkutatásokat követi az adatgyűjtés, majd következik a feldolgozás és az elemzés, végül pedig a
beszámoló, cikk vagy dolgozat megírása. A kvalitatív kutatásra ezzel szemben a folyamat közbeni analízis a
jellemző: az elemzés a kutatás egész menetét áthatja; adatgyűjtés, adatfeldolgozás és elemzés összefonódnak. A
kutató már az elején, a rendelkezésre álló bármilyen kevés adatra alapozva kidolgoz egy provizórikus elemzési
sémát. Azután a sémát időről időre összeveti a növekvő adatmennyiséggel, és az elemzési sémát módosítja
annak megfelelően, amit az adatok diktálnak (Mehan, 1979). A kvantitatív kutatásban még az adatgyűjtés
megkezdése előtt, a tervezés fázisában eldől, hogy milyen pontos strukturált formában keletkeznek majd az
adatok. A kvalitatív adatgyűjtésben azonban nincsen meghatározott, pontos struktúra, amely az adatokat eleve
rendszerezetté teszi, ráadásul általában igen sok elemzésre váró anyag keletkezik (gondoljunk például egy több
órán át tartó interjúra). Az elemzés lényege a rendszerezettség megteremtése, a tartalmi struktúra és a jelentés
kidolgo zása a kutatási anyagok alapján. (A kvantitatív és kvalitatív kutatás menetét a 6.2. ábrában hasonlítjuk
össze; ez csupán didaktikai séma, a gyakorlatban a kvantitatív kutatás menete sem ilyen logikusan tiszta és
lineáris.)
6.2. ÁBRA ► A kvantitatív és a kvalitatív kutatás menetének összehasonlítása
Az adatokkal kapcsolatos eljárásokra vonatkozóan Huberman és Miles (1994) elkülönítik az adatkezelés és az

adatelemzés feladatait. Az adatkezelés a kvalitatív adatok gyűjtésére, tárolására és kereshetőségére vonatkozó
eljárásokat foglalja magában. A kvalitatív kutatásokban az összegyűjtött anyag mennyisége könnyen letaglózó
mennyiséget érhet el. A nem kellően megfontolt adatgyűjtés következménye az, amit Kvale (1996) az
interjúvizsgálatok kapcsán az „1000 oldal kérdésének” nevez: „Összegyűjtöttem 1000 oldalnyi interjúanyagot,
most mit tegyek vele?” A legjobb, ha ez a kérdés nem merül fel! Ésszerűen átgondolt és koherens keretet kell
érvényesíteni az adatgyűjtés során, hogy az információk kezelhetőek és összehasonlíthatóak legyenek. Az
adatgyűjtést gyakran követi valamilyen elsődleges átalakítás, feldolgozás, amely az adatokat előkészíti az
elemzésre: a hangvagy videofelvételeket például át kell írni, a nehezen olvasható terepfeljegyzéseket, skicceket
le kell gépelni. Az átírás problémájával részletesebben foglalkozunk az interjúvizsgálatok kapcsán (vö. 6.3.7.
pont). Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az átírás maga már elmélettel átitatott munka, mert az átírási
szabályokat elméletileg átgondolt módon kell megalkotni és alkalmazni, és az átírás formája befolyásolja az
elemzést (Silverman, 2000, 131). Végül az adatkezeléshez kapcsolódó feladat, hogy az adatokat olyan
rendszerezett formában tároljuk, amely lehetővé teszi az adatbázisban való keresést és specifikus információk
lokalizálást.
Az adatelemzés három fő feladatot jelent: az adatredukciót, az adatmegjelenítést és a következtetések levonását

és érvényesítését. Az adatredukció az adatok tartalmi redukálását jelenti: „az adatok valamilyen formában való
összegzése, kódolása, a fontosabb tartalmi szálak azonosítása, kiemelése és csoportosítása, történetté formálása
mind lehetséges formái az adatok tartalmi sűrítésének” (Hu- berman és Miles, 1994, 429). Az adatmegjelenítés
az adatok rendszerezett, sűrített megjelenítése valamilyen jól áttekinthető formában, ami lehet rendszerező
táblázat, grafikus ábra vagy egyéb. A konklúzió és verifikáció az adatokból kiszűrt összefüggések
240
MÓDSZEREK
megfogalmazását, értelmezését jelenti, a verifikáció pedig a konklúziók érvényességének alátámasztását (vö.
6.1.6. pont).
Az adatredukció leggyakoribb formája a kódolás, ami nem más, mint kódolási kategóriákba rendezés. A kód
egy szimbólum, címke – legtöbbször fogalom vagy elnevezés –, amely tömören jelez valamilyen visszatérő
tematikus szálat, tartalmi mozzanatot vagy jellegzetességet. A kód szöveghez rendelésével megindul az a
tartalmi redukció, sűrítés és lényegkiemelés, amely megadja az elemzés struktúráját. A kezdeti kódolási
kategóriák származhatnak az adatgyűjtést megelőző, a kutatás irányát meghatározó elméleti keretből, a kutató
korábbi tapasztalataiból vagy más kutatásokból, de az is elképzelhető, hogy a kutató nem rendelkezik az indulás
fázisában megfogalmazott kódolási kategóriákkal, ez esetben a kódolási kategóriákat induktívan generálja az
anyag elemzése alapján. Az elemzés további menetére jellemző, hogy a kódolási kategóriarendszer fejlődik és
módosul. Miles és Huberman (1994) megkülönböztetnek első szintű és másodszintű kódolást: az előbbi célja a
tömörítés: leíró kódokkal sűríteni az anyagot; az utóbbi célja a leíró kódok csoportosítása és a kódok közötti
kapcsolatok és mintázatok kiemelése. Ezt a másodlagos kódolást mintázatkódolásnak nevezik.
A kvalitatív kutatás során különböző formátumokban jelennek meg a kutatási anyagok. Ezek a formátumok a
következők (Huberman és Miles, 1994; Highlen és Finley, 1996 nyomán):
1. Nyers adatok: Az elsődleges formában rögzített anyagok: hang- és képfelvételek, terepfeljegyzések,

megfigyelési naplók stb. A kiterjedt adatbázist korpusznak nevezik. Célszerű kiterjedt adatkorpuszt
létrehozni, mert ez lehetővé teszi a lépcsőzetes elemzést: az adatok egy kisebb részének elemzése elvezet egy
elemzési séma kidolgozásához, amit újabb adatokon lehet kipróbálni.
2. Átírt anyagok, átírási szabályok: Amennyiben átírásra van szükség, meg kell alkotni az átírási szabályokat és
azonnal el kell kezdeni az átírást, hogy megindulhasson az elemzés. Nem mindig lehet és szükséges az összes
rendelkezésre álló anyagot átírni. Az átírásra váró anyagok tartalékot képezhetnek, amelyhez akkor lehet
nyúlni, amikor a menet közben felmerülő kérdések és hipotézisek ellenőrzésére van szükség.
3. Kódolt anyagok és a kódolási rendszer: A kódokat tartalmilag pontosan ki kell dolgozni és egyértelműen
definiálni kell, oly módon, hogy két független elemző egyetérthessen a kód alkalmazása tekintetében. Azt is
ki kell dolgozni, hogy formailag hogyan történjen a kódok megjelenítése a szövegben, illetve hogyan
lehessen visszakeresni a kódolt részeket az eredeti anyagból (ezeket nevezik search and retrieval record-nak;
a részletekre a 8. fejezetben visszatérünk).
4. Kutatási feljegyzések: A kutatás során célszerű írásos feljegyzéseket készíteni. Ezek a feljegyzések lehetnek
tartalmiak (pl. egy-egy intuitív meglátás, megfigyelés, feltevés), szervezési jellegűek (pl. formátumra
vonatkozó ötletek) vagy személyre és egyéb körülményekre vonatkozóak (pl. a részt vevő személyekre vagy
helyszínekre vonatkozó benyomások). A feljegyzések a kutató saját maga számára készített spontán, ad hoc
emlékeztetői. Ezeknek jelentősége lehet a továbbiakban; szisztematikus, előkereshető formában jó tárolni
őket.
5. Kutatási napló: A kvalitatív kutatás menet közben alakuló, időben elnyúló, egyedi jellege miatt fontos, hogy
a kutatás alakulása dokumentált legyen. A kutatási napló rögzíti a fontosabb történéseket, illetve a történések
azon fontosabb részleteit, amelyeket az idő múltával adott esetben nehéz felidézni. Nincsen előírt forma,
amelyet a kutatási napló vezetésében követni kéne, a kutató saját belátása szerint dönt a legmegfelelőbb
megoldásról.
6. Kutatási beszámoló: Kvantitatív kutatás esetében a kutatás összegzése, kutatási összefoglaló, jelentés,
dolgozat vagy cikk formájában való megírása általában a kutatás végére marad. A kvalitatív kutatás azonban
„a végtermék” tekintetében is az emergencia gyakorlatát követi: a kutatás összegzésének megírása korán
megkezdődik és folyamatosan bővül, formálódik.
7. Indexrendszer: A sokféle anyag nyilvántartása és rendszerezése jó szervezői munkát igényel. Ajánlott átfogó
nyilvántartási rendszert vezetni, amely megkönnyíti a feljegyzések, nyersadatok, átiratrészletek megtalálását.
A kvalitatív kutatások nehézsége nem kis mértékben abból származik, hogy a kvalitatív adatfeldolgozásnak
nincsenek kanonizált, fix eljárásai. Nincsenek olyan metodikai sablonok, amelyekbe egyszerűen bele lehetne
illeszkedni. Ez a helyzet nagyban felértékeli a kutató felkészültségét és kreativitását (Patton, 1990).
Mindamellett vannak olyan metodikai modellek, amelyek kiindulópontot jelenthetnek. Ilyen Glaser és Strauss
(1967) alapozott elmélet modellje, amelyet az előző pontban érintettünk (vö. 6.1.4. pont). Ilyenek továbbá a
különböző adatmegjelenítés modellek (data display models), amelynek – mint jeleztük – lényege a kódok
241
MÓDSZEREK
egymáshoz való viszonyának grafikus megjelenítése. Az adatmegjelenítési modellek különböző rendező elveket
és formátumokat ajánlanak az adatok különböző szempontok szerinti, áttekinthető elrendezésére; ilyen például
az időrendi megjelenítés, a fogalmi mátrix vagy az oksági háló. Ezek a modellek a vizsgált jellemzőket gyakran
skálázható változók formájában konceptualizálják és arra törekszenek, hogy vizuálisan áttekinthető formába
rendezzék a változók közötti kapcsolatokat (részletesebben lásd: Miles és Huberman, 1994; Lyons, 2000).
A kvalitatív kutatás közben felmerülő feladatokat a 6.9. táblázat foglalja össze. A feladatok logikailag egymásra
épülő szekvenciát adnak, de a gyakorlatban az egyes szekvenciák a kutatás menete közben alakuló, hurkokban
ismétlődő vagy éppen folyamatosan jelen lévő tevékenységeket jelentenek. Arra vonatkozóan, hogy mit jelent
az etikai reflexió a kvalitatív kutatás keretében, a fejezet egy későbbi pontján térünk ki (vö. 6.1.9. pont).
5.1.6. 6.1.6. A kvalitatív adatok számítógéppel támogatott elemzése

A kvalitatív metodológia „csendes forradalmát” nagymértékben segítette a számítógéppel támogatott kvalitatív
adatelemzés – röviden számítógépes kvalitatív adatelemzés (computer assisted qualitative data analysis system –
angol rövidítéssel: caqdas). A komputereket az 1960-as évektől kezdődően kezdték alapvető tartalomelemzési
feladatokra használni (vö. 6.4.2. pont). Az 1980-as évektől kezdődően specializált szoftvercsomagok jelentek
meg a kvalitatív kutatások támoga- tására. Ezek egy részét kutatók dolgozták ki, más részük kereskedelmi
fejlesztésű és forgalmazású. A szoftverek alkalmazása nagyban megkönnyíti az adatok kezelését és elősegíti az
elemzés és elméletépítés feladatait is. Az egyes szoftverek ismertetésére itt nem térünk ki. Sokféle ilyen
program van, és ezek állandó fejlesztés alatt állnak. Legcélszerűbb a legfrissebb információkat az interneten
keresztül beszerezni, és ingyenes demováltozatot kérni a forgalmazótól, amin keresztül bepillantást nyerhetünk
a program működésébe. (A legismertebb programokhoz, illetve általában a kvalitatív kutatásokhoz kapcsolódó
néhány fontosabb internetcímet a 6.10. táblázat tartalmazza.)
6.8. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív kutatás közben felmerülő feladatok
1. Tervezés
2. Tereptapasztalat megszerzése
3. Etikai reflexió
4. Adatgyűjtés
5. Kutatási feljegyzések, napló
6. Átírás
7. Adatkezelés
8. Adatelemzés
a. Adatredukció
b. Adatmegjelenítés
c. Konklúzió
d. Verifikáció
1. Összegzés, beszámoló megírása
EGY KVALITATÍV KUTATÁS FEJLODESTORTENETE
A következő leírás egy angol PhD-hallgató, Seta Waller szubjektív beszámolója az alkoholizmussal kapcsolatos
kutatásáról, amelyet David Silverman vezetésével végzett a Goldsmith College-ban. A kutatási napló alapján
megírt beszámolót (amelyet itt rövidített változatban közlünk) Silverman Doing Qualitative Research című
könyvében közölte (2000, 17-20).
1. Előzmények. Az alkoholizmus PhD-kutatási témául választása természetesen adódott, mivel évek óta ezen a
területen dolgoztam és kutattam. Képzettségem és kutatásaim a kvantitatív metodológiához kötöttek. Az 1970-
es években egy epidemiológiai kutatásban vettem részt, amely diákok ivással kapcsolatos szokásaira és
242
MÓDSZEREK
attitűdjeire vonatkozott. Később programértékelésre vonatkozó kutatásokba kapcsolódtam be. Többek között
egy hajléktalan és alkoholista személyek megsegítésére kialakított program eredményességét értékeltük; ezt a
kutatást a Pszichiátrai Intézet addiktológiai kutatócsoportjának keretében végeztük. Ezután tíz éven át egy
pszichiátriai kórház alkoholbetegekkel foglalkozó egységében dolgoztam kutatóként. A kutatások zömének
programértékelés volt a fő profilja. Ezt az egységet 1992-ben bezárták pénzügyi okok miatt; az ezt megelőzően
hozott egészségügyi törvény az alkoholbetegek kommunális ellátását helyezte előnybe a kórházi ellátással
szemben. A PhD-kutatásomhoz szükséges anyagot azonban még ebben az intézményben sikerült
összegyűjtenem.
1. A PhD-kutatás kezdetei. Amikor a Goldsmith College PhD-programjára felvettek, eleinte egy kvantitatív
vizsgálatot terveztem annak felderítésére, hogy maguk az alkoholbetegek hogyan látják, hogyan
konceptualizálják saját ivással kapcsolatos problémájukat. Kifejlesztettem egy becslési skálát, amin
alkoholizmussal kapcsolatos állításokat ítéltettem meg; ezt egy rövid interjúval kiegészítve felvettem egy
kisebb próbamintán.
Kétségek, új perspektíva. Amikor ennek az előkutatásnak az eredményeit próbáltam értelmezni, valahogy

elégedetlen voltam az egésszel. Bizonytalanságot éreztem az attitűdskála eredményeivel kapcsolatban, úgy
éreztem, hogy azok, akik például egyaránt az „erősen egyetértek" kategóriát jelölték meg egy állítással
kapcsolatban, nem feltétlenül értették ugyanúgy a válaszukat. Új megközelítésen kezdtem el gondolkodni.
Felidéztem egy korábban elvégzett kvalitatív módszertani kurzuson tanultakat, és folyamatosan konzultáltam a
témavezetőmmel. Úgy döntöttem, hogy nyitott, félig strukturált interjúkkal fogok megpróbálkozni. Felvettem
néhány ilyen interjút; azt kértem a páciensektől, hogy beszéljenek arról, hogy látják saját problémájukat. Az
interjúk átiratának alaposabb átnézése után már láttam, hogy jó ez az irány, érdemes folytatni. 40 további
interjút vettem fel.
1. Elméleti keret keresése. Folyamatosan kerestem az elméleti „fogást" az anyagon. Először Mary Douglas
(1975) munkájának inspirációja alapján azokat a jelentéseket elemeztem, amelyeket az ivásra adott okokkal
kapcsolatban lehetett kibontani. Majd Goffman (1971) „keretanalízisét" alkalmaztam, de zavart, hogy nem
voltak adataim arra vonatkozóan, hogy az alkoholisták külső környezete is azokat a kereteket alkalmazta- e,
mint amit a páciensek. Rájöttem, hogy az érdekel, hogy a betegek hogyan prezentálják, hogyan öntik
formába a problémájukat, és hogy miért úgy teszik azt. A témavezetőmmel való megbeszélések, valamint
Schegloff (1991) és Sacks (1992) munkáinak megismerése után világossá vált a fókusz: azt vizsgáltam, hogy
milyen narratív struktúra bontakozott ki a betegek beszámolóiból. Az elemzés alapján kirajzolódott egy
közös, kronológiai felépítésű mintázat. A szövegekben bizonyítékot találtam arra nézve is, hogy a betegek
hogyan törekedtek „morálisan adekvát" személynek mutatkozni.
2. Újabb adatforrások bevonása. Annak érdekében, hogy össze tudjam hasonlítani a betegek és az őket ellátó
személyek (orvosok, szociális munkások) narratíváit, az elemzést dokumentumelemzéssel egészítettem ki. A
dokumentumok egy részét azok a záróvélemények alkották, amelyeket a vezető orvosok írtak a betegek
háziorvosainak, más részét a betegeket segítő szociális munkások ajánlólevelei képezték, amelyeket munkát
kereső pácienseik érdekében írtak. A kétféle anyag összevetése érdekes azonosságokat és különbségeket
hozott felszínre.
3. Zárszó. Jelenlegi megközelítésem az interjúanyag vizsgálatának egy lehetséges módja. Ez a megközelítés

számomra hasznosnak bizonyult.
A programok alapvetően három csoportba sorolhatóak: 1. szövegkereső szoftverek; 2. kódoló-kereső szoftverek,

és 3. elméletépítő szoftverek (Fielding, 1994; Richards és Richards, 1994; Ehmann, 2002). A szövegkereső
szoftverek lehetővé teszik a szövegben lévő megadott kódszavak alapján az azonos kódba tartozó szövvegrészek
megtalálását, kiszortírozását, és külön file-ba szervezését. A segítség, amit a program nyújt, az egyfajta
„elektronikus ollóként” működik (Kvale, 1996, 173), helyettesítve a tényleges „papír-olló” módszert, amit a
kutatók eleinte alkalmaztak az interjúanyag strukturálására és összerendezésére. Néhány program
tartalomelemzési képességgel is rendelkezik: pl. megszámlálja a szavak, szókombinációk vagy kifejezések
előfordulási gyakoriságát, listákat állít össze szövegkörnyezetbe ágyazott szavakról stb. A kódoló-kereső
szoftverek (pl. ETHNOGRAPH) segítenek a szöveg szegmentálásában, a szegmensek kódolásában, és kódolt
szövegrészek egyszerű vagy kombinált megjelenítésében. Némelyik program lehetővé teszi a többszempontú
szortírozást vagy például a kutatási feljegyzések írását és adatként való kezelését. A legtöbb programcsomag a
Glaser és Strauss-féle alapozott elmélet alapkoncepciójára épül (vö. 6.1.4. pont). Az elméletépítő szoftverek (pl.
Atlas.ti, NVivo az adatok kategóriákba rendezésén túlmenően a kategóriák egymáshoz való viszonyára irányuló
elemzéseket is támogatják. Lehetővé teszik például a kategóriák hierarchizálását, illetve annak ellenőrzését,
hogy az adatok alátámasztanak-e bizonyos feltételezett konceptuális struktúrákat. Az Atlas.ti lehetővé teszi a
243
MÓDSZEREK
szöveghez rendelt kódok statisztikai programcsomagba történő automatikus átvitelét. Míg a NVivo és az Atlas.ti
szövegelemzésre épülő programok, az OBSERVER a megfigyeléses vizsgálatok számítógépes támogatására
szolgál és a videofelvételek kezelését és elemzését könnyíti meg számottevően.
A CAQDAS-programok legnagyobb előnye a gyorsaság és a szisztematikusság. A programok használatát

megelőzően a kvalitatív kutatást végzőknek ténylegesen a vágás-ragasztás módszeréhez kellett folyamodniuk,
ha szövegrészeket akartak kiemelni vagy rendezni. El lehet képzelni, hogy nagy adatkorpuszok esetén milyen
könnyebbséget jelent a CAQDAS az adatkezelésben. Az adatok kezelésében, keresésében és megjelenítésében
jelentkező szisztematikusság nagyban növeli az elemzés megbízhatóságát és érvényességét. Az előnyök
elsősorban a nagy adatkorpuszok feldolgozásakor jelentkeznek. Kevés adat esetén elképzelhető, hogy a
szövegszerkesztő program is megteszi; ekkor nincs túlzott jelentősége a nagy adattömeg kezelésére kifejlesztett
programok használatának. Nem árt szem előtt tartani, hogy a CAQDAS-programokkal sem az adatbevitel
időigényes munkafázisát, sem pedig az elméleti töprengést és gondolkodást, az adatok jelentésének megfejtését
nem spórolhatjuk meg, ezen kívül sokszor az ár is megfontolásra késztet.
5.1.7. 6.1.7. Az érvényesség és a megbízhatóság a kvalitatív kutatásokban

A kvantitatív kutatásokban az érvényesség döntő mértékben arra vonatkozik, hogy valóban azt mérjük-e, amit
mérni szeretnénk, a megbízhatóság pedig arra, hogy megismétlés esetén konzisztens-e a mérésünk. Mit jelent
azonban valósság és konzisztencia, ha a kutatásnak nem meghatározó eleme a mérés és a változók felett
gyakorolt ellenőrzés, és a vizsgálat megismételhetetlen eseményekre és inter- pretatív elemzésekre épül?
Az érvényesség és a megbízhatóság kapcsán lehetséges a hangsúlyt a kvantitatív és a kvalitatív kutatások közötti

szakadékra helyezni, de a közös szálakat is lehetséges hangsúlyozni. Az utóbbi megközelítés azért is indokolt,
mert – amint azt korábban igyekeztünk bemutatni – az érvényesség és megbízhatóság megvalósítása és
megítélése a kvantitatív kutatások körében sem teljesen egzakt folyamat, bizonyos fokban megítélés kérdése.
Önmagukban tehát sem a bevett eljárások, sem a kvantifikáció nem garantálják, hogy a kutatás érvényes és
megbízható lesz. Ez azonban még nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy mitől lesz egy kvalitatív kutatás
érvényes és megbízható. A kvalitatív kutatásmetodológia egyik vezető teoretikusa, David Silverman, a kutatás
hitelességén keresztül közelíti meg a kérdést (Silverman, 2001, 8. fejezet). A kvalitatív kutatások esetében is
alapvető követelmény, hogy a kutatás tudományosan meggyőző és hiteles legyen, ennek elérésére azonban sok
tekintetben más módon lehet törekedni, mint a kvantitatív kutatások esetében.
Megbízhatóság ► A kvalitatív kutatások esetében a megismétlés általában nem járható út. Nem tudjuk például
ugyanazt a mélyinterjút még egyszer lefolytatni, vagy természetes körülmények között ugyanazokat a
személyeket ugyanúgy megfigyelni azért, hogy ellenőrizzük a két adatcsoport konzisztenciáját. Ezért a
kvalitatív kutatásban a konzisztencia elsősorban az adatok kezelésének elvszerű következetességéből, az
eljárások és következtetések megalapozottságából, pontosságából és szisztematikus alkalmazásából fakad. A
megbízhatóság hiányát testesíti meg a már említett anekdotizmus: az olyanfajta ad hoc adatkezelés, amely az
adatok egy részét előnyben részesíti, míg a másik részét negligálja, nem teszi világossá, hogy milyen alapon
sorol eseteket azonos vagy különböző kategóriába, vagy prekoncepcióhoz alakítja az elemzést (Silverman, 2001,
223). A megbízhatóság elérésének fő elvei, illetve eljárásai a következők:
• Szöveghűség, alacsony következtetésfokú leírások alkalmazása (low-inference descriptors, Seale, 1999, 149;
Silverman, 2001, 226). Itt arról van szó, hogy első lépésben, amennyire lehet, eredeti formájukban,
szöveghűen kell rögzíteni az adatokat annak érdekében, hogy az elemzés ne rekonstrukción vagy
impressziókon alapuljon. Legjobb a magnetofonon vagy videón való rögzítés, de ha ez nem megy, akkor a
lehető legnagyobb szöveghűséggel és konkrétsággal, „alacsony következtetési fokú” leírásokkal kell rögzíteni
az adatokat. A megfelelő szimbólumokkal, következetesen végzett szövegátírás alapvető fontosságú.
• Következetes adatkezelés, táblázatok, kvantifikáció. A kvalitatív kutatás rugalmassága nem indok arra, hogy
az adatkezelés ne legyen szisztematikus és következetes. A kódolásnak világosan tisztázott kritériumok
alapján kell történnie, az ad hoc és önkényes eljárások kiküszöbölésével. Az adatok elméletileg átgondolt
táblázatba foglalása és a kvantifikációra való törekvés is elősegíti a szisztematikus, pontos és megbízható
adatkezelést.
• Megfigyelők közötti egyetértés ellenőrzése. Ahogyan a kvantitatív kutatásoknál, úgy a kvalitatív kutatásoknál
is alkalmazhatjuk a kódolás megbízhatóságának ellenőrzésére a megfigyelők közötti egyetértés
kiszámításának módszereit. Ennek során meggyőződünk arról, hogy két független megfigyelő ugyanúgy
sorolja-e be a kódokba és megfigyelési kategóriákba az adatokat (vö. 5.3.8. pont).
244
MÓDSZEREK
• Teljes dokumentáció, átláthatóság. Ez az elv arra vonatkozik, hogy a kutatás minden lépését és történését
pontosan és részletesen dokumentálni kell annak érdekében, hogy az a külső értékelő számára is követhető és
átlátható legyen. A fontos részleteket, háttér-információkat rögzíteni kell és be kell róluk számolni a
kutatásról írt beszámolóban. Egy etnográfiai megfigyelésben például fontos részlet az, hogyan került
kapcsolatba a kutató az informátorral, mi jellemezte a viszonyukat, a helyszínt stb. Más szóval, a kvalitatív
kutatásnak „nyílt kártyákkal” kell játszania. Ez az elv magában foglalja az elméleti orientáció nyílt vállalását
is.
• Megismétlés. A megismétlés a kvantitatív kutatások terén sem jelent feltétlenül pontos replikációt (vö. 4.6.2.
pont). A kvalitatív kutatások esetében sem kizárt a megismétlés abban az értelemben, hogy egy vizsgálat egy
más, összevethető kontextusban ugyanazon kérdésekre, ugyanazon eljárásokkal keres választ. Az eredmények
összecsengése nemcsak a megbízhatóságot, hanem az eredmények általánosíthatóságát is nagyban növeli.
Érvényesség ► Legáltalánosabb szinten az érvényesség kérdése arra utal, hogy a kutatás mennyire „igaz”.
„Pozitivista” nézőpontból a probléma viszonylag egyszerű: az a kutatás „igaz”, amelyik hűen tükrözi az objektív
valóságot, a feladat pedig az, hogy kiiktassunk minden szubjektív, nemkívánatos tényezőt ebből a folyamatból.
A kvalitatív kutatásokat nagyban átható konstrukcionista nézőpont szerint viszont nincsen nézőponttól független
objektív igazság. Ez egyes kvalitatív metodológu- sokat (pl. Agar, 1986) arra a konklúzióra vezet, hogy a
tudományos hitelesség tradicionális alapkritériumai (objektivitás, érvényesség, megbízhatóság) érdektelenek. Az
adatoknak mindig többféle interpretációja lehetséges; nem az a lényeg, hogy a leírtak mennyire felelnek meg a
valóságnak, hanem az, hogy a kutató elénk tárt tapasztalatai mennyire „autentikusak”.
Ez a „megoldás” azonban elfogadhatatlan azoknak, akik komolyan veszik a kvalitatív kutatás tudományos
hitelességét. Hammersley és Atkinson rámutat (1983, 13), hogy a mindennapi életben is állandóan összevetjük a
kijelentések tartalmát a valósággal; abszurd elképzelés, amelyik a tudományos kutatótól megtagadja azt, amit a
hétköznapi ember nap mint nap megtesz. A kritikai kvakitatív módszertan képviselői szerint mindenféle
tudomány művelése a filozófiai realizmus valamilyen formáját előfeltételezi; az objektív valóság
alapfeltételezése nem adható fel akkor sem, ha elismerjük, hogy az emberek (és a tudósok is) nyelvi-kulturális
interpretációkon keresztül értelmezik a valóságot (vö. 1.2.5.). Kirk és Miller rövidre zárja a problémát: „Az
objektivitás előfeltételezései egyszerűek; létezik empirikus valóság körülöttünk. Nagyrészben tőlünk függ, hogy
ezt a világot hogyan észleljük és értelmezzük, de a világ nem tolerál mindenféle értelmezést egyformán” (1986,
11).
A kvalitatív kutatások erőssége, hogy a valóságot részletekbe menően, a tartalmi gazdagságot megőrizve
elemzik. Ez a tartalmi gazdagság önmagában jelentős érték. De csak akkor hiteles és meggyőző, ha a vizsgálat
minden lépésében körültekintő, szisztematikus, és kritikai. A kvalitatív metodológiában különböző alapelvek és
konkrét eljárások honosodtak meg az ily módon felfogott érvényesség fokozására. A legfontosabbak ezek közül
a követékezőek:
• Trianguláció. A trianguláció fogalma Denzin nyomán került be a kvalitatív metodológiába (Denzin, 1988). A
kifejezés a tengeri navigáció szótárából származik, és arra utal, hogy a pozíció pontos meghatározását három
különböző irányból történő bemérés alapján végzik. Denzin a kvalitatív kutatás vonatkozásában
differenciáltan fejtette ki ezt a fogalmat, megkülönböztetve: 1. adat triangulációt (az adatok több forrásból
való begyűjtését); 2. módszer triangulációt (többféle módszer alkalmazását ugyanazon kérdés
megválaszolására); 3. személyi triangulációt (azt, hogy több kutató, illetve a vizsgálatban részt vevő
személyek közös értelmezésre jussanak), és 4. elmélettriangulációt (a rivális magyarázatok megvizsgálását).
A trianguláció mind a négy értelemben fontos metodológiai elv. Szélesebb körű használata során azonban a
fogalom gyakorlatilag leszűkült a módszer-trianguláció vonatkozására. A módszer-trianguláció egyfajta
horizontális megismétlésként működik, ellenőrizve, hogy különböző adatgyűjtési eljárások azonos irányba
mutatnak-e. A módszer-trianguláció hasznos, de kritikusan kezelendő eljárás, mert nem feltételezhető, hogy a
különböző forrásokból származó adatok problémamentesen illeszkednek (Hammersley és Atkinson, 1983).
Logikailag kifogásolható, hogy ha van illeszkedés, akkor ez a tény a validitás megerősítésének tekinthető, de
ha nincs, akkor nem kell feltétlenül kétségbe vonni az eredményeket, mert például azt lehet mondani, hogy a
kevésbé megfelelő módszer eredménye kevesebb súllyal bír (Bloor, 1997). A trianguláció a hozzá kapcsolódó
problémák felismerése mellett is nélkülözhetetlen alapelv.
• A válaszadó általi érvényesítés. A válaszadó általi érvényesítés (member check vagy respondent validation).
olyan eljárásokra utal, amelyek során a kutató visszaviszi a válaszadó személyhez vagy személyekhez
elemzését, és egy beszélgetés során ellenőrzi, hogy elemzési kategóriái, konklúziói, értelmezései egybeesnek-
e azzal, ahogyan a válaszadó értette és értelmezte azokat. Ha a válaszadók megértik, felismerik és igazként
fogadják el az eredményeket, akkor ezzel hitelesítik az elemzést. (Ez lényegileg azonos azzal, amit Denzin
245
MÓDSZEREK
„személyi triangulációként” határozott meg.) Mindez beleillik a kvalitatív kutatás azon tendenciájába, amely
csökkenti a kutató és a válaszadó közötti távolságot, és erős kontinuitást feltételez a hétköznapi és a
tudományos megismerés között. Ez is hasznos eljárás, de nem problémamentes. Ha ugyanis általános
követelményként fognánk fel, az azt jelentené, hogy az elemzés nem emelkedhet az adatközlők percepciói és
megértése fölé. Bloor (1997) például, amikor egy pedagógiai közösségben végzett megfigyeléseit az egyik
pedagógussal validáltatta, negatív választ kapott, mert a pedagógus hiányolta a leírásból kedvenc
érvényesíttette fogalmait. Gondot jelenthet az is, ha a válaszadó nem olvassa el gondosan az elemzést vagy
nem mer kritikát gyakorolni. Ugyanakkor Bloor pozitív példákat is idéz. Kellő kritikával tehát a válaszadói
érvényesítés is fontos technika.
• Komprehenzív adatelemzés. A komprehenzív adatkezelés elve az anekdotizmus hibájával szemben

fogalmazódott meg: ebben az esetben a kutató azokra az adatokra koncentrál, amelyek érvelését
alátámasztják, olyan eseteket vagy megnyilatkozásokat idéz, amelyek pregnánsan alátámasztják
mondanivalóját, miközben az érvelésbe nem illő adatokat elhanyagolja. Az ilyen elemzés hiteltelen (Mehan,
1979; Silverman, 2001). Elkerülésére szolgál a komprehenzív adatkezelés, amely azt jelenti, hogy az
elemzésből nem maradhat ki egyetlen adat sem, az elemzésnek valamilyen módon minden adattal „el kell
számolnia”. A komprehenzív adatelemzés a deviánseset-analízist is magában foglalja: külön figyelmet kell
szentelni azoknak az eseteknek, amelyek „nem illenek a képbe”. Ezeket az eseteket azonosítani kell és
egyfajta falszifikációs tesztként kezelve meg kell nézni, hogy a pozitív példákra adott értelmezés meg tud-e
birkózni velük. Ha igen, akkor a deviáns esetek nagyban növelik az értelmezés érvényességét. A deviánseset-
analízis a kvantitatív kutatás gyakorlatához képest szigorúbb követelmény: ott elegendő, hogy a statisztikai
alapon kezelt nagy tömegű adatból elég sok támassza alá a következtetést.
• Az alternatív értelmezések ellenőrzése. Ez lényegében az, amit Denzin „el- mélettriangulációként” határozott
meg. Az alapelv arra ösztönzi a kutatót, hogy ne csak egy elmélet, egy elméleti értelmezés szemüvegén
keresztül nézze adatait, hanem szisztematikusan gondolja át más értelmezések valószínűségét is. Ennek
érdekében hasznos szerepet töltenek be a kollégákkal történő konzultációk.
• Reflexivitás. A kvantitatív metodológia ideálja az, hogy kikapcsolja, semlegesítse a kutató személye által
gyakorolt befolyást. A kvalitatív kutatásban a kutató involvációja néha igen erőteljes, ami nyíltan felvállalt
jellegzetesség. A reflexivitás nem technika, hanem folyamatos kritikai viszonyulás a kutatás menetéhez és
abban a kutató által betöltött szerephez. A kutató tudatosan kezeli, kritikailag számba veszi saját
értékorientációit, előfeltevéseit és személyének befolyását az adatgyűjtés folyamatára.
• Dokumentáció, átláthatóság. Az érvényesség szempontjából is fontos alapelv, hogy a kutatás minden lépése
dokumentált, és mások számára is átlátható legyen. Világossá kell tenni a vonalat az adatok és az értelmezés
között és átláthatóvá kell tenni a külső személyek számára is, hogy az értelmezés pontosan milyen adatokon
alapul.
• Kumulatív érvényesség. A kutatás eredményeinek érvényességét ellenőrizhetjük a szakirodalomban fellehető

vizsgálatokkal és adatokkal való összevetésen keresztül. A kumulatív érvényesség a különböző, egybehangzó
vizsgálatok által felhalmozódó érvényességre utal. A kvalitatív kutatások kevéssé standardizált jellege folytán
nem problémamentes a különböző kutatások összevetése, de éppen a dokumentáltság és átláthatóság elveinek
érvényesülése miatt van esély arra, hogy a kutatások összevethetőek legyenek.
Ezeknek a kérdéseknek a módszerfüggő részleteire ismételten vissza fogunk térni a továbbiakban. Az

érvényesség és megbízhatóság nehéz kérdés mindenfajta kutatás számára, mind a kvantitatív, mind pedig a
kvalitatív stratégia keretében. Ahogyan eddig is többször jeleztük, egyik sem pusztán technikai kérdés, hanem
olyan összetett, körültekintő megítélést igénylő feladat, amellyel folyamatosan meg kell küzdeni.
5.1.8. 6.1.8. A mintavétel és az általánosítás kérdései

A mintaválasztás fontosságát az húzza alá, hogy a tudományos kutatás az adott mintán túlmutató érvényű,
általánosítható mondanivalót keres. A mintavételezésen alapuló kutatás valójában nem a mintáról szól, hanem a
populációról, és nem a kutatási helyzetről vagy a kutatásban konkrétan alkalmazott ingerekről, hanem az olyan
helyzetekről és ingerekről, mint amilyeneket a kutatási helyzet képvisel. A statisztikai mintavételezés logikája
azt kívánja, hogy a kutató először is adja meg a vizsgálati populáció pontos műveleti meghatározását, amely
felsorolhatóvá teszi az alapsokaság tagjait, majd határozza meg azt a statisztikai eljárást, amelynek segítségével
lehetségessé válik az alapsokaságot képviselő minta kiválasztása (vö. 3.3.1. pont). A mintán nyert adatok e
logika alapján általánosíthatóak a populációra. Ha azonban a kutatás jellege miatt kis mintával dolgozunk,
amely nem statisztikai mintavételezésen alapul, akkor milyen értelemben lehet szó az eredmények
246
MÓDSZEREK
általánosításáról? Mielőtt erre a kérdésre rátérnénk, nézzük meg, hogy a kvalitatív kutatások tipikusan milyen
mintavételi eljárásokat alkalmaznak.
A mintavétel két fő fajtája a hozzáférési lehetőség alapján történő mintavétel, illetve az elméleti mintavétel, bár
a lehetőségeket részletezve ennél sokkal többféle mintavétel különböztethető meg (Silverman, 2000, 8. fejezet;
Miles és Huberman, 1994, 28). A hozzáférési alapú mintavétel során a mintaválasztást az határozza meg, hogy a
kutatónak hozzáférése van bizonyos személyekhez, csoportokhoz vagy helyszínekhez (pl. bizonyos
intézményekbe be tud jutni, egy informátoron keresztül be tud jutni egy szubkultúra csoportjába stb.). A
hozzáférés lehetősége felfogható kényelmi szempontnak is, azonban a kényelmi és a hozzáférési alapú
mintavétel között különbséget lehet tenni azon az alapon, hogy míg az előbbi válogatás nélkül elfogadja az
elérhető vizsgálati személyeket, addig az utóbbi általában célzott mintavétel: a kutatás bizonyos fajta embereket,
csoportokat, intézményeket, kultúrákat céloz meg, és ezen a kategórián belül azon a mintán végzi el a
vizsgálatot, amelyhez hozzáfér. Az ilyen mintavétel kiegészülhet a rétegzettség szempontjával: a kutató például
törekedhet arra, hogy nem, kor vagy egyéb réteg- ződési szempontokat érvényesítsen a hozzáférési alapú
mintavételben, ez a rétegzett kényelmi mintavétel. A hozzáférés elképzelhető „hólabda”-módszerrel is, ekkor az
egyik részt vevő személyen keresztül jutunk el a másik részt vevő személyig; (vö. 3.3.4. pont).
A hozzáférés adódhat abból a helyzetből, hogy a kutató maga is tagja a vizsgálni kívánt csoportnak vagy
kultúrának. A hagyományos metodológiai szemlélet a kutató kívülállásának, objektív semlegességének
szükségességét hangsúlyozta. Ez a szemlélet kizáró okként kezelte a kutató „kultúratagságát”. Emiatt, jellemző
módon, bizonyos etnográfiai munkák szerzői elhallgatták kultúratagságukat; John Irwin, az 1970-ben megjelent
The Felon című könyv szerzője például nem tette közzé, hogy maga is 8 éves börtönbüntetést töltött le, az
ugyancsak 1970-ben megjelent, homoszexuálisokkal foglalkozó könyv (Tearoom Trade) szerzője, H. Laud
Humph- rey szintén hallgatott homoszexuális identitásáról (idézi Johnson, 2002, 107; ide- vonatkozóan lásd a
18. Nagyítót). A kvalitatív kutatásfilozófia azonban nem nehezményezi a kutató kultúratagságát, sőt többen
előnyt látnak abban, hogy a kutató belülről ismeri az adott kultúrát, illetve közösséget. Ma már nem rendkívüli
az ilyen „lehetőséget kihasználó kutatás” (opportunisticresearch; Riemer, 1977; Higgins és Johnson, 1988;
Lofland és Lofland, 1995).
Az elméleti alapú mintavétel során a kutató célzottan olyan csoportokat és helyszíneket törekszik bevonni a
vizsgálatba, amelyek elméleti szempontból a leginkább érdekesek a kutatási kérdés szempontjából. Elméleti
szempontból fontos lehet a tipikus vagy az atipikus, extrém vagy más szempontból kritikus esetek felkutatása, a
homogén vagy éppen heterogén minta és így tovább. Miles és Huberman 16-féle mintavételi stratégiát írtak le,
ezeket a 6.11. táblázatban ismertetjük.
2.48. táblázat - 6.11. TÁBLÁZAT Mintavételi stratégiák a kvantitatív kutatásokban
Mintavétel jellege Célja
Maximális eltérés Dokumentálja a különböző eltéréseket, és

meghatározza a közös mintákat
Homogén Összpontosít, redukál, egyszerűsít, elősegíti a

csoportinterjút
Kritikus eset Lehetővé teszi a logikai általánosítást, valamint az

információk maximális alkalmazását más esetekre
Elmélet alapú Példákat talál az elméleti konstrukciókra, kidolgozza

és megvizsgálja azokat
Esetek megerősítése és cáfolása Kezdeti elemzés, kivételek, eltérések keresése
Láncreakció Meg kell keresni azokat, akik ismernek valakit, akinek

azismerősei ismernek információgazdag eseteket
Szélsőséges, deviáns esetek Különös, szokatlan beszámolók megismerése a

vizsgált jelenséggel kapcsolatban
247
MÓDSZEREK
Tipikus eset Kiemeli a normálist, az átlagost
Intenzitás Információgazdag esetek, amelyek intenzíven, de nem

szélsőségesen írják le a jelenséget
Politikai jelentőségű esetek Felkeltik a kívánatos figyelmet vagy elkerülik a

nemkívánatos figyelmet
Véletlenszerű, célzott Hitelesebbé teszi a mintát, amikor a célzott potenciális

minta túl nagy
Rétegzett célzott Kritérium Illusztrálja az alcsoportokat; elősegíti az

összehasonlításokat Minden olyan eset, amely
megfelel egy adott kritériumnak; hasznos a
minőségbiztosítás szempontjából
Opportunista Kombinált vagy kevert Követi az új szálakat; kihasználja a váratlan

fordulatokat Trianguláció, rugalmasság, többféle
érdeknek és igénynek is megfelel
Kényelmi Időt, pénzt és munkát takarít meg, de az információ és

hitelesség rovására
(Forrás: Miles és Huberman, 1994, 28)
A kvalitatív kutatásokban mintavételi alapegység lehet a résztvevő személyeken kívül sok minden: kultúra,
csoport, intézmény, esemény, természetes beszéd, szöveg, kép és még egyéb dolog is, amely vizsgálat tárgyát
képezheti. A mintavétel kérdése többszörösen felmerülhet egy-egy vizsgálaton belül: ha a kutató óvodás
gyermekek játszótéri viselkedését kívánja megfigyelni, akkor például nemcsak a gyerekek, hanem a helyszín és
az időpont szempontjából is felmerül a mintavételre vonatkozó döntés kérdése. Minden esetben végig kell
gondolni, hogy a sokaságból való választással a kutató pontosan milyen szempontot is akar reprezentálni. Ha
például állami gondozott gyermekeket interjúvol, akkor a kiválasztott gyermek a kutatásban az intézményi
egzisztenciát képviseli-e, a családnélküliséget vagy esetleg bizonyos deviáns viselkedést. Vagyis a kutatás
szempontjából mi a fontos: az állami gondozottság, a család nélküliség vagy a deviáns viselkedés ténye?
(Lyons, 2000, 272).
Nézzük ezek után az általánosíthatóság kérdését. A statisztikai mintavételezés hiánya önmagában nem akadálya
az általánosíthatóságnak, mint ezt a kísérleti módszer kapcsán láttuk. Elvileg minél egységesebb a populáció a
vizsgált jellemző tekintetében, annál kevésbé van jelentősége a nagy mintának és a statisztikai mintavételnek
(vö. 3.3.4. pont). A kis N számú kísérletezés esetében azt láttuk, hogy néhány kísérleti alany intenzív
tanulmányozása alapján is lehetséges általános folyamatokra (pl. tanulás) vonatkozó általánosított
következtetéseket levonni (vö. 4.8.2. pont). A kvalitatív kutatások irányultsága azonban eltérő: a cél egyrészt az
egyediség vagy a különféleség tanulmányozása, másrészt az általános jelenségek és folyamatok kontextusfüggő,
lokális körülményekbe ágyazott, kontingens természetének feltárása. A kvalitatív metodológia képviselői
megosztottak abban a kérdésben, hogy kell-e egyáltalán általánosíthatóságra törekedniük.
Egyesek szerint (pl. Merriam, 1988) a kvalitatív kutatásban nem cél az általánosíthatóság; a kvalitatív kutatók
egyedi leírásokat és interpretációkat adnak bizonyos esetekről, nem pedig az esetek széles körére
vonatkoztatható általánosított konklúziókat. Mások kevésbé elvi alapon úgy vélik, hogy a kvalitatív eredmények
alacsony általánosíthatóságát el kell fogadni és adottságként kell kezelni (pl. Creswell, 1994). Az egyre inkább
meghatározó vélemény szerint azonban a kvalitatív kutatásoknak is törekedniük kell az általánosíthatóságra, bár
ez némileg mást jelent, és másként érhető el, mint a kvantitatív kutatásban. Hammersley (1992) és Silverman
(2000) szerint a következő stratégiákat lehet követni a kvalitatív kutatás általánosíthatóságának érdekében:
• Kvantitatív mérésekkel való kiegészítés és összevetés. A kvalitatív kutatás eredményei összevethetőek a

vizsgálati populációra vonatkozó mérési eredményekkel. Például egy random mintán felvett kérdőívvel
egészítjük ki a kvalitatív vizsgálat eredményeit vagy a vizsgálati populációra vonatkozó egyéb releváns
248
MÓDSZEREK
kvantitatív információt keresünk, amely a kvalitatív eredmények reprezentativitására vonatkozóan támpontot
adhat.
• Megismétlés, egymásra épülés. A leghatékonyabb eljárások közé tartozik, ha több kutatás egymást
részlegesen ismételve, egymásra épülve tudja megerősíteni az eredményeket. A kvalitatív kutatások esetén a
megismétlés gyakran kiterjeszti a kutatott jelenség vizsgálatát más kontextusokra (gondoljunk például az
alapozott elmélet ajánlásaira, vö. 6.1.3. pont). Legegyszerűbb formában ez a stratégia a kutatási témában
megjelent korábbi kutatásokra való ráépülést jelenti. Ahogy Silverman megjegyzi, ebben az értelemben a
szakirodalom feldolgozása a kutatás általánosíthatóságának eszköze (Silverman, 2000, 104).
• Nagy minta feldolgozása számítógépes támogatással. Igaz, hogy a kvalitatív vizsgálatok kis mintán történnek,
de a CAQDAS-programok lehetővé teszik az elemzés sok esetre való kiterjesztését. Silverman megállapítása
szerint a fejlett módszertant alkalmazó, elmélet által vezérelt kvalitatív kutatások egyes területeken már
létrehoztak olyan megalapozott eredményeket, amelyeket számítógép közreműködésével tesztelni lehet
nagyszámú esetmintán. Ilyen vizsgálatot végzett például Silverman, amikor különböző HIV-tanácsadási
helyzetekben rögzített dialógusokból vett, a kvalitatív kutatásokban szokatlanul nagy mintán vizsgálta a
tanácsadás és a tanácsfogadás folyamatának jellegzetességeit (Silverman, 2000, 164-165).
• A mintavétel tudatos felhasználása az általánosíthatóság növelése érdekében. Mint fent jeleztük, a célzott,
elméleti meggondolásokon nyugvó mintavételnek nagyon sok formája lehet, és ezek tudatosan
felhasználhatóak az általánosíthatóság érdekében. Ilyen például a deviáns esetek tudatos mintavételezése vagy
a csoportok, helyszínek összehasonlítását lehetővé tevő mintavétel.
• A minta növelése menet közben. A kvalitatív kutatásokban vizsgálat közben növelni vagy módosítani lehet a
mintavételt, ha a vizsgálat szempontjai ezt igénylik. Ha tehát egy konklúzióra jutunk az eredeti mintánkon,
akkor újabb mintavétellel növelhetjük a mintát a konklúzió megerősítése céljából.
Ezekkel az eljárásokkal meg lehet alapozni a kvalitatív kutatások általánosíthatóságát. Mivel azonban az
általánosíthatóság eredeti szigorú jelentése elválaszthatatlanul összefonódik a statisztikai mintavételi
eljárásokkal, több szerző az „általánosítás” helyett inkább az extrapoláció vagy átvihetőség (transferability)
fogalmával utal az eredmények mintán túlra történő kiterjesztésére a kvalitatív kutatásokban. Az átvihetőség
úgy fogható fel, mint az általánosíthatóság gyengített változata (Lyons, 2000, 280; Alasuutari, 1995, 156-157).
5.1.9. 6.1.9. Etika és kvalitatív kutatás

A vizsgálati személyek védelmére vonatkozó normák természetesen érvényesek a kvalitatív kutatásokra nézve
is, úgy mint bármely más kutatásban (vö. 3.5.1. pont). Ugyanakkor a kvalitatív kutatás filozófiája a szokásosnál
nagyobb fokú érzékenységet mutat a kutatás etikai konzekvenciái irányában, mind az egyén, mind pedig a
csoport és a társadalom vonatkozásában. A kvalitatív kutatás közben az etikai kérdések sok szempontból sajátos
módon jelentkeznek.
A tervezés fázisában át kell gondolni, hogy milyen lehetséges negatív konzekvenciái lehetnek a vizsgálatnak a
részt vevő személyekre nézve, és hogyan lehet azokat megelőzni vagy csökkenteni. A mélyinterjú például az
egyén identitását, énképét jelentősen megmozgató érzelmi dinamikát hozhat működésbe, ugyanakkor az interjú
nem terápiás célú és az interjúvezető nincs felkészülve arra, hogy az esetleges problémákkal a kutatás keretében
foglalkozzon. Ha ilyen jellegű probléma feltételezhető, akkor ajánlott, hogy a kutató előre gondoskodjék
terápiás háttérről, ahová a vizsgálati személyt utalhatja, ha az szeretné azt igénybe venni.
Szükséges az informált beleegyezésre vonatkozó normák betartása, még ha a kutatás lépései és történései nem is
számíthatóak ki olyan mértékben, mint a kvantitatív stratégia alkalmazása esetén. A kvalitatív kutatás résztvevői
lehetnek kiszolgáltatott, sérülékeny populáció tagjai: gyerekek, intézményben élő fiatalok, hajléktalanok,
krónikus beteg emberek és így tovább. Gyermekek esetében a szülőt vagy gondviselőt kell megkeresni az
informált beleegyezés megszerzése érdekében. Egyéb esetekben mérlegelni kell, hogy a részt vevő személy
képes-e arra, hogy informált beleegyezést adjon, és mindig szem előtt kell tartani azt az alapvető szempontot,
hogy a kutatás ne okozzon sérülést.
A kvalitatív kutatás sokszor személyes jellege miatt külön hangsúly esik az adatok bizalmas kezelésére, ami
akár komoly dilemma elé is állíthatja a kutatót. Etikai vonatkozásban az egyik legfontosabb jellemző az, hogy a
kutató mélyebben és személyesebben involválódik, és személyesebb viszonyba kerül a kutatásban részt vevő
személyekkel, mint más jellegű vizsgálatokban. A kutatási témák és helyzetek sokszor az emberek
magánszférájába vagy az „élet sűrűjébe” vezetnek, ahol váratlan dilemmák vetődhetnek fel. Egy drogfogyasztó
249
MÓDSZEREK
fiatalokat vizsgáló kutató olyan helyzetbe kerülhet, hogy el kell döntenie például, hogy hívjon-e mentőt,
felfedje-e egy tinédzser helyzetét szülei előtt vagy titkoljon-e egy tudomására jutott bűnesetet, bántalmazást az
intézkedő rendőr előtt. Egy depressziós személyekkel interjús vizsgálatot folytató kutató azt tapasztalhatja, hogy
interjúalanya terapeutaként támaszkodik rá. Egy családi interakciókat megfigyelő kutató azt tapasztalhatja, hogy
a családanya, akit otthonában időről időre felkeres, tanácsokat kér tőle házassági konfliktusait illetően. Egy
nyomorúságos körülmények között élő, kiszolgáltatott csoport tagjait vizsgáló kutató pedig azt tapasztalhatja,
hogy vizsgálati személyei tevőleges segítséget várnak tőle. Az ilyen helyzetekre részletekbe menő etikai
előírások nem adhatóak. A lelkiismeretesség és a megfelelő helyzetértékelés döntő tényező, de a kutatónak
kötelessége érzékenységet mutatni minden olyan problémás következménnyel szemben, amelyet a kutatás
idézhetett elő, és gondoskodni arról, hogy az ilyen következményeket megelőzze vagy csökkentse.
Más jellegű dilemmák származnak a megtévesztés alkalmazásából és a rejtett vagy nyílt részt vevő megfigyelői
helyzetből. A kvalitatív kutatások egy részében azért kívánhat a kutató megtévesztést alkalmazni, hogy a lehető
legtermészetesebb körülmények között vizsgálja az adott kultúrát vagy csoportot. Ez tipikusan a részt vevő
megfigyelés problémája, ezen belül is az a kérdés, hogy etikailag elfogadható-e, ha a kutató valaki másnak adja
ki magát, mint aki, vagy magát álcázva a vizsgálati személyt követi vagy tudomása nélkül megfigyeli. Ezzel a
kérdéskörrel kapcsolatban ma már szigorúbb a szemlélet, mint egykoron: az ilyen jellegű megtévesztést az etikai
bizottságok általában nem hagyják jóvá (vö. 18. Nagyító).
Amos Hatch (akinek etikai reflexióit szintén a 18. Nagyító ismerteti), a következő kérdéseket ajánlja a kutatást
végző személyek figyelmébe (Hatch, 1995, 221):
• Milyen céljaim (tudományos, személyes) vannak ezzel a kutatással?
• Miért pont ezen a helyszínen végzem ezt a kutatást?
• Mi a viszonyom a résztvevőkhöz?
• Milyen szerepet játszanak a különböző részt vevő személyek a vizsgálat tervezésében, kivitelezésében és a
szerzőségben?
• Ki profitál ebből a vizsgálatból? Ki profitálja a legtöbbet?
• Kerülhet-e veszélybe valaki is a vizsgálat következtében?
• Mit fogok tenni, ha ilyen eset bekövetkezik?
Ezzel az átfogó kérdések áttekintésének végére érkeztünk. A közelnézetet azonban folytatjuk a következő
fejezetekben, a kvalitatív kutatásban alkalmazható főbb módszerek áttekintésével. Még egyszer: valójában
nincsenek kvalitatív módszerek, csak a kvalitatív keretnek megfelelően alkalmazott módszerek vannak.
Csakúgy, mint az előzőekben, egy-egy módszer valójában különböző eljárásokat összesítő módszercsoport. A
főbb módszerek (helyesebben: módszercsoportok), amelyekkel közelebbről megismerkedünk a következők:
megfigyelés, interjú, szöveg- és beszélgetéselemzés és esettanulmány. Ezeknek az eljárásoknak az arculata
erősen kvalitatív, de kvantitatív, strukturált keretben való alkalmazásuk is fontos. Az interjúmódszer strukturált
formában való alkalmazását a kérdőív keretében tárgyaltuk. A megfigyelésnek és a szövegelemzésnek
strukturált, kvantitatív formáit viszont a kvalitatív alkalmazásokkal együtt fogjuk sorra venni.
5.2. 6.2. A TERMÉSZETES MEGFIGYELÉS

5.2.1. 6.2.1. A természetes megfigyelés mint tudományos módszer
A megfigyelés a lehető legalapvetőbb megismerő tevékenység a hétköznapi életben csakúgy, mint a
tudományban. A megfigyelés nem más, mint irányított észlelés, amelynek alapján valamilyen megállapításra
jutunk. Mint korábban láttuk, az európai tudományosság kezdetekor Francis Bacon a szisztematikus
megfigyelésben határozta meg a követendő módszert (vö. 1.3.1. pont). Ugyanitt azt is tárgyaltuk, hogy a
megfigyelés szoros kapcsolatban áll az induktív megismerési stratégiával, de a deduktív stratégia sem
nélkülözheti. Tág értelemben a kísérletezés is tekinthető megfigyelésnek, hiszen egy kísérletben nem történik
más, mint hogy a viselkedést elrendezett körülmények között figyeljük meg. Egyes szerzők (pl. Wood, 1981)
lényegében minden módszert besorolhatónak tartanak a megfigyelés kategóriájába azon az alapon, hogy egy
kérdőíven vagy interjúban adott válasz is megfigyelt viselkedésnek minősíthető. A közvetlen természetes
250
MÓDSZEREK
megfigyelés mint önálló kutatási módszer ennél körülhatároltabb fogalom. Mit is fed tehát pontosan, mitől
tudományos, és milyen tekintetben határolható el a többi módszertől?
A közvetlen természetes megfigyelésnek mint önálló kutatási módszernek a meghatározó sajátossága, hogy a
viselkedés folyamatát olyan formában vizsgálja, ahogyan az természetesen előfordul. Az ilyenfajta megfigyelés
során maga a megfigyelő a fő kutatási eszköz. Ez az „eszköz” kerül közvetlen kapcsolatba a megfigyelés
tárgyával, amely valamilyen természetes viselkedés. A meghatározás két fő eleme tehát a közvetlenség és a
vizsgált folyamatba való szándékos beavatkozás hiánya vagy minimális volta. Ez utóbbi szempont alapján a
megfigyelés elsősorban a kísérleti módszerrel állítható szembe. A legnagyobb fokú beavatkozás nyilvánvalóan a
laboratóriumi kísérlet keretei között valósul meg. A kísérlet meghatározó mozzanata, hogy a független változó
manipulálásán keresztül hatást gyakorolunk a vizsgált személyek viselkedésére, miközben átfogó kontrollt
gyakorolunk a változókon és a vizsgálati személyek csoportba sorolásának folyamatán. A terepkísérlet során
feladjuk a csoportba sorolás és az átfogó kontroll lehetőségét, mindamellett valamilyen független változót itt is
manipulálunk, és valamilyen fokú kontrollt itt is gyakorlunk.
Ettől világosan elhatárolható az olyan megfigyelés, amikor a megfigyelő háttérbe szoruló jelenlétén kívül
semmiféle beavatkozás nem történik. Elképzelhető azonban a megfigyelés alkalmazásánál is valamilyen
mértékű beavatkozás a megfigyelés előmozdítása érdekében. Ritkán előforduló vagy nehezen megfigyelhető
viselkedések esetén elképzelhető, hogy a kutatók a körülmények elrendezésével célzottan lehetőséget
teremtenek a viselkedés előfordulására. Például az anyákat csecsemőikkel együtt behívják a laboratóriumba, és a
szomszédos szobából megfigyelőablakon keresztül követjük viselkedésüket, vagy hasonló körülmények mellett
figyelnek meg egy feladatmegoldó csoportot. Ennél nagyobb fokú beavatkozást jelent, ha valamilyen
manipuláció történik, például egy szociálpszichológiai vizsgálat keretében egy beépített ember ájulást tettet az
utcán, miközben megfigyelők feltűnés nélkül regisztrálják a járókelők viselkedését. Ezekben az esetekben a
kutatók valamilyen szinten elrendezik a körülményeket, de szisztematikusan nem manipulálnak semmilyen
változót. Egy változó szisztematikus manipulálása az a kritérium, amelynek alapján eldönthetjük, hogy egy
vizsgálat adott esetben természetes kísérletnek (kvázikísérletnek, vö. 4.9. pont) vagy előmozdított
megfigyelésnek számít-e.
A közvetlenség tekintetében a megfigyelés elsősorban azokkal a módszerekkel állítható szembe, amelyek az

írásos vagy szóbeli kérdezésre épülnek (kérdőív, interjú). Ezekben az esetekben az adat nem közvetlenül a
viselkedés, hanem valamilyen speciális módon előhívott írásbeli vagy szóbeli megnyilvánulás. Ezekben az
esetekben a válaszolónak alkalma van mérlegelni, hogy a kérdező mit vár el tőle és válasza milyen benyomást
kelt. Ezen kívül sok olyan információ van, amelyet azért nem érdemes megkérdezni, mert egyáltalában nem
biztos, hogy a megkérdezett tudja a pontos választ. Gyakran az emberek saját hétköznapi rutintevékenységeik
kapcsán sem tudnak pontos válaszokat adni. Ismert például, hogy a gyermeknevelési gyakorlat kapcsán az
anyák beszámolója és a tényleges viselkedésük közötti jelentős eltérések mutatkozhatnak (pl. Freeberg és Payne,
1967, tekinti át az idevonatkozó irodalmat). Rogoff (1978) beszámol egy mayák között végzett kutatásáról,
amely a 9-10 éves gyermekek napi tevékenységéről kívánt pontos képet alkotni. A kutatás keretében ugyanazon
kérdésekre vonatkozóan interjúkat és megfigyelést is folytattak. A megfigyeléseket két kiképzett maya
megfigyelő végezte, akiknek egyetértése a kódolást illetően meghaladta a 98 százalékot. Arra vonatkozóan
például, hogy mennyi házimunkát végeznek a gyerekek, jelentős eltérések mutatkoztak az interjúban adott
válaszok és a ténylegesen megfigyelt viselkedés között. A fiúk esetében 65 százalékos, a lányok esetében 56
százalékos egyezés volt a saját munkavégzésre vonatkozó beszámoló és a ténylegesen megfigyelt munkavégzés
között, Az anyák fiaikra vonatkozó beszámolója és a fiúk tényleges munkavégzése között 66 százalékos, lányok
esetében 59 százalékos egyezés mutatkozott. Ami a viselkedésre vonatkozó következtetéseinket illeti, a
közvetlen megfigyelés biztosabb alapokat jelent, mint a közvetett adatszerzés.
A megfigyelést nemcsak a manipuláció hiánya és a közvetlenség különíti el a többi módszertől, hanem az is,
hogy milyen típusú kérdéseket lehet vizsgálni, milyen célokat lehet elérni ennek a módszernek a segítségével. A
kísérletben azt vizsgáljuk, hogy van-e oksági összefüggés a független és a függő változók között. A megfigyelés
csakúgy, mint a többi módszer, a kísérletet leszámítva, nem alkalmas arra, hogy oksági összefüggéseket
bizonyítsunk a segítségével. De tipikusan nem is ez a megfigyelés feladata. A megfigyelés elsősorban leíró-
feltáró célokat szolgál, és ennek megfelelő típusú kérdések megválaszolására alkalmas. A jelenségek leírása a
tudomány alapvető feladata (vö.1.4.1. pont). Mielőtt a miértre kérdeznénk, tudnunk kell, hogy a szóban forgó
jelenség hogyan fest a maga valójában. Hiábavaló például a csimpánzok agresszivitásának funkciójáról
elmélkednünk addig, amíg nem tudjuk, hogy a csimpánzok milyen valós körülmények között viselkednek
agresszívan. A tudomány az állati és emberi viselkedés jelentős hányadával kapcsolatban tartozik még az
ilyenfajta leíró elemzéssel. A fejlődéslélektan például már nagyon sok mindent feltárt a kisgyermekek játékával,
beszédével és gondolkodásával kapcsolatban, de az újabb ismeretek ki nem apadó forrását képezi a viselkedés
újabb és újabb megvilágításból történő megfigyelése. A megfigyelés emellett alapot nyújthat az összefüggések
251
MÓDSZEREK
meglátására és feltételezett összefüggések ellenőrzésére is; egy elmélet alapján feltételezhetjük és
megfigyelhetjük például, hogy bizonyos viselkedéstípusok milyen körülmények között, milyen tényezők
következtében fordulnak elő, milyen más viselkedésekkel járnak együtt és így tovább. Néha a megfigyelést azért
kell alkalmazni, mert a jelenség kísérleti kutatása etikai okokból elképzelhetetlen. Ha például azt szeretnénk
vizsgálni, hogy milyen hatással van a csecsemők fejlődésére, ha anyjuktól elszakadva, intézményi gondozás
keretei között élnek, akkor csak az előforduló eseteket figyelhetjük meg, mint ahogyan azt René Spitz tette, aki
elsőként leírta a hospitalizáció jelenségét (Spitz, 1965).
A megfigyelés osztja a többi kutatási módszerrel azokat a jellegzetességeket, amelyek alapján tudományos
tevékenységnek számít: céltudatos, tervszerű és szisztematikusan felépített folyamat, amely érvényes és
megbízható adatokat eredményez. Elképzelhető, hogy egy kutatás kiindulópontja egy többé-kevésbé véletlen,
esetleges megfigyelés. Ilyen volt Galilei megfigyelése a templomi csillárok mozgására vonatkozóan (vö. 2.2.1.
pont). Az ilyen megfigyeléseknél, bár döntő fontosságúak lehetnek egy gondolat vagy kutatási szándék
megszületésében, még nem beszélhetünk a megfigyelés módszerének alkalmazásáról: ez csak akkor valósul
meg, ha a megfigyelés tervszerű folyamatként zajlik, amelyet valamilyen – tág vagy szűkebben behatárolt –
kérdés irányít.
Az eddigiekből nagy vonalakban kirajzolódott, hogy miben áll a közvetlen megfigyelés haszna és fontossága.
Összegezve: a szisztematikus megfigyelés nyújtja a jelenségekre vonatkozó legalapvetőbb ismeretanyagunkat.
Az, hogy hogyan viselkednek az emberek és az állatok, a lehető legalapvetőbb kérdés, amit feltehetünk. Az ezt
követő kérdés az, hogy vajon miért viselkednek úgy, ahogyan viselkednek. Ha túl korán fordulunk a miért
kérdéséhez, akkor könnyen előfordulhat, hogy az elméletet helytelen alapokra építjük. Tinbergen rámutat, hogy
ez történt például a pszichológia történetében a behaviorista tanuláselméletek korszakában, amikor a pozitivista
tudományfilozófia talaján úgy gondolták, hogy a feladat a tanulás univerzális törvényeinek rigorózus feltárása a
deduktív elméletek kísérleti tesztelésén keresztül. Ennek a programnak a keretében jelentősen leszűkítették a
vizsgált állatfajok és jelenségek körét. Általános volt az a meggyőződés, hogy a laboratóriumi körülmények
között tartott néhány állatfaj erősen behatárolt kísérleti helyzetekben történő vizsgálata alapján egyetemes
érvényű következtetéseket lehet levonni. ,A pszichológia abbéli igyekezetében, hogy tiszteletreméltó tudomány
legyen, átugrotta a vizsgálódás kötelező leíró szakaszát, amelyen a természettudományok előzetesen
keresztülmentek, és ennek köszönhetően hamarosan elvesztette kapcsolatát a vizsgált jelenségek természetes
formáival” (Tinbergen, 1963, 411).
Az etológia megerősödése nem kis mértékben éppen ebből a helyzetből fakadt: egyre többen szükségét érezték
annak, hogy valós körülmények között figyeljék meg az állati viselkedés széles spektrumát és változatosságát,
beleértve a nehezen érthető, furcsa, egyedinek tűnő viselkedéseket is.
A megfigyelés önmagában is értékes módszer, de fontos a kísérleti vizsgálatok alkalmazását előkészítő,

kiegészítő és a laboratóriumban nyert eredményeket érvényesítő funkciója is. (A kísérletezés ökológiai
érvényességének tárgyalásánál említettünk erre vonatkozó példát; vö. 4.5.3. pont). A kísérletezéssel egybekötött
megfigyelés az ökológiai érvényesség ellenőrzésének hatékony eszköze. Alkalmazásával kivédhetjük, hogy
mesterséges körülmények között előidézett jelenségekre úgy építsünk, mintha azok a való életben is létezőek
volnának.
5.2.2. 6.2.2. A megfigyelés – történeti és interdiszciplináris háttér

A megfigyelés olyan alapvető módszer, amelynek jelentős metodológiai tradíciói alakultak ki mind a természet-,
mind pedig a társadalomtudományok területén. A pszichológiához különösen két olyan határterület kapcsolódik,
ahol a megfigyelés központi szerepet játszik; ez az etológia és az etnográfia. A pszichológiában a megfigyelés
módszertanának története részint ezektől a hagyományoktól befolyásolva, részint tőlük függetlenül alakult. A
tudományos pszichológiában a megfigyelés némileg az interjúmódszerhez hasonló karriert futott be: fontos, de
elsősorban mégiscsak az explorációra korlátozódó szerepet tulajdonítottak neki a megfigyeléssel gyűjthető
adatok nehéz számszerűsíthetősége és megbízhatatlansága miatt, az utóbbi időben azonban a megfigyelés
jelentősége is növekedett (vö. 6.1.2. pont).
A megfigyelés a pszichológia korai történetében igen jelentős szerepet játszott, még ha több olyan elméleti
vállalkozással fonódott is össze, amely rossz hírnévre tett szert. Ilyen vállalkozás volt rögtön a kezdetekkor az
introspekció. Az önmegfigyelés jelentőségét Descartes hangsúlyozta, mondván: „Önmagamat nemcsak hogy
sokkal igazabb módon, hanem egyúttal sokkal bizonyosabban és evidensebben is ismerem meg [mint másokat]”
(idézi Pléh, 2000, 65). A kísérleti keretbe ágyazott szisztematikus introspekció azonban a korai pszichológiában
krónikusan megbízhatatlannak, ezért elméleti kérdések eldöntésére alkalmatlannak bizonyult (vö. 2.5.1. pont).
Később a kognitív pszichológia ismét alkalmazni kezdte meghatározott mentális folyamatok vizsgálatával
252
MÓDSZEREK
kapcsolatban az introspektív beszámolókat (vö. 4.8.5. pont). A mai módszertani szakirodalomban ismét felmerül
a szisztematikus önmegfigyelés, mint hasznos lehetőség (Rodriguez és Ryave, 2002).
A megfigyelés módszertani szerepét illetően fontos fejlemény volt a darwini evolúciós gondolkodás
megjelenése. A megfigyelés volt Darwin számára az módszer, amelyre egész evolúciótanát építette. Darwin
igazi természetbúvárként indult neki a Beagle fedélzetén világkörüli útjának, azzal a szándékkal, hogy az
élővilágra vonatkozó adatokat gyűjtsön, és azokban Bacon módszerével (vö. 1.3.1. pont) rendszert teremtsen. A
megfigyelések alapján Darwin számára a természet rendje változékony, átmenetekkel teli rendszernek
mutatkozott, és Darwin hamarosan rájött, hogy olyan elméletet kell találnia, amely megmagyarázza adatait
(Pléh, 2000, 212). Darwin örömét lelte tudományos megfigyeléseiben: „Észrevétlenül és nem is tudatosan
rájöttem, hogy a megfigyelés és logikus gondolkodás öröme sokkal magasabbrendű a sportban elért sikerek
öröménél” (idézi Pléh, 2000, 212). Megfigyeléseit gyermekére is kiterjesztette: legidősebb fiának napi
fejlődéséről csecsemőnaplót vezetett. Ezzel olyan hagyományt teremtett, amelyet mások – többek között Jean
Piaget – is követtek. A darwinizmus tágabb értelemben is hatással volt a fejlődéslélektan kialakulására, mert az
evolúciótan gondolata megváltoztatta a gyermekekkel kapcsolatos gondolkodást. A felnőttkor fejlődési
előzményeként az addig tökéletlen felnőtteknek tartott gyerekek tudományos szempontból érdekessé váltak. A
20. század elején Stanley Hall, az Amerikai Pszichológiai Társaság első elnöke vezetésével kialakult az ún.
gyermektanulmányozási mozgalom, amelyik a gyermekek viselkedésének leírását és komplex megismerését
állította feladatául (Cole és Cole, 1997, 45).
A darwinizmus másik (kevésbé sikeres) leágazása George Romanes (1848-1894) antropomorfista állatlélektana
volt, amely az állati és emberi fejlődés folytonosságát kívánta megfigyelésekkel alátámasztani. Romanes
Animal intelligence című 1881-ben megjelent munkája az anekdotikus módszertan minden problémáját
felmutatta: a rendkívüli állati teljesítményekre vonatkozó történetek állattenyésztőktől, állattulajdonosoktól
begyűjtött megfigyeléseken alapultak. Torz mintán gyűjtött, ellenőrizetlen, szelektív, prekoncepcióba illő adatok
támasztották alá az állati viselkedés emberi gondolkodás és szándék szerint történő értelmezését. A tudományos
magyarázat „takarékosságának” szükségessége, amely Morgan-kánonként vált ismertté, (vö. 1.6.2. pont) éppen
az antropomorfizmus visszahatásaként fogalmazódott meg (Pléh, 2000, 33). Az utóbbi években viszont az
anekdotikus jellegű, egyedi megfigyelések értékét is kezdi újraértékelni a módszertani szakirodalom (az
introspekcióhoz hasonlóan). Az egyedi viselkedések megfigyelése is fontos lehet, főleg ha több független kutató
hasonló megfigyeléseket ír le egy adott természetes megfigyelési helyzetben (Miklósi, 2003, 54; Lefebrve,
2001).
Az antropomorfizmus az anekdotikus megfigyelést kompromittálta, a hamarosan domináns megközelítéssé váló

behaviorizmus pedig a viselkedés megfigyelésénél és leírásánál erőteljesebb kísérleti módszerhez folyamodott.
így állt elő az a Tinbergen által is észrevételezett helyzet, hogy a pszichológia túl rövidre zárta a vizsgálódás
„kötelező leíró szakaszát”, amelyen a természettudományok is előzetesen keresztülmentek, és ennek
köszönhetően elvesztette kapcsolatát a vizsgált jelenségek természetes formáival (lásd 6.2.1. pont). Más
kritikusok is felhívták a figyelmet arra a pszichológiában jelentkező tendenciára, hogy a komplex viselkedés
gondos és pontos megfigyelését elhanyagolva a kutatás túl korán a belső mechanizmusokra vonatkozó
elméletalkotásra koncentrál (Reed, 1996, 16).
Mindezek fényében különösen jelentős fejlemény volt a modern etológia megszületése a 20. század harmincas
éveiben, elsősorban Konrad Lorenz és Nikolaas Tinbergen munkássága következtében. A modern etológia
„rehabilitálta” az állati viselkedés pontos, szisztematikus megfigyelését. Az etológia a biológia és a pszichológia
határán lévő tudomány, amely az állatok viselkedésének tanulmányozásával és összehasonlító
magatartáskutatással foglalkozik. Az etológusok olyan biológiailag fontos viselkedésmódokat vizsgálnak,
amelyek adaptív értéke elsősorban abban a környezetben mutatkozik meg, amelyben a viselkedés kifejlődött.
Különböző elágazásai (humánetológia, humánökológia) az emberi viselkedés evolúciós magyarázataira is nagy

hatással vannak (vö. a Pléh, Csányi, és Bereckei szerkesztette kötet, 2001). A leíró etológia célja „az állat
viselkedésének tüzetes vizsgálata s az ebben rejlő törvényszerűségek megállapítása” (Széky, 1979, 13). Az
etológia egyben határozott előírásokkal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy a viselkedés megfigyelése hogyan
történjék. Ez a kutatásmetodológia természettudományos, pozitivista szemléletű, naturalista metodológián
nyugszik. Az etológus a fajspecifikus állati viselkedés minél részletesebb és pontosabb leírására,
feltérképezésére törekszik a szabadon élő vagy fogságban (állatkertben) tartott egyed, illetve csoport
vonatkozásában. Az etológia a jelenségek részletekbe menő, objektivitásra törekvő és rendszerező célú leírását
és elemzését végzi egy külső megfigyelő által.
253
MÓDSZEREK
6.3. ÁBRA ► A dankasirály rajzos etogramjából vett példa. 1: figyelmeztető hangjelzés; 2: védekezés a
fészekrablás ellen; 3: hímek harca ivarzáskor; 4: nászviselkedés (a partnerek elfordítják egymás elől fenyegetést
jelző sötét arcfoltjukat); 5 és 6: fészekrendezés
A szisztematikus etológiai megfigyelések eredménye az etogram: az állatfaj viselkedésének „akciókatalógusa”,

azaz a viselkedés fő mozzanatainak természethű, helyes sorrendben történő aprólékos leírása, katalogizálása. Az
ilyen etogram tartalmazza a fajra jellemző összes lényeges viselkedésmód összegző leírását. Eto- gramba foglalt
viselkedésmód például a tájékozódó, a testápoló, a területkisajátító, a támadó-védekező, a társas viselkedés és
így tovább. Az etogram sok-sok rendszeres megfigyelést összegző narratív leírás, de megjelenhet képi formában
is (ilyen rajzos etogramot mutat be a 6.2. ábra). A viselkedés leírása magában foglalja annak leírását, hogy az
állat mit csinál, hogyan, milyen sorrendben, és milyen körülmények között. A leíró etológiát az a kérdés vezérli,
hogy melyek azok a viselkedésformák, amelyek meghatározó módon leírják egy állatfaj viselkedését,
megkülönböztetve azt más fajoktól. Az etológiai megfigyelés rendkívül időigényes feladat. Tinbergen beszámol
arról, hogy tízévnyi megfigyelésébe került annak kiismerése, hogy a sirályok mikor és hogyan távolítják el
keltetés után a fészekből az üres tojáshéjat (Tinbergen, 1963). A modern etológia nagymértékben támaszkodik a
hang- és filmfelvételek elemzésére.
Az etológiától némileg eltérő, de szintén a darwini gondolkodásmód által megtermékenyített biológiai

diszciplina az ökológia, amelynek alapjai a 20. század elején, az etológiát megelőzően alakultak ki. Az ökológia
az élővilág és a környezet közötti kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Az élőhelyet és az ahhoz kapcsolódó
életközösséget rendszerként kezeli, ennek kifejezője az ökoszisztéma fogalma. Az ökológia számára is
axiomatikus, hogy az élőlényeket természetes életfeltételeik közegében kell tanulmányozni. Az ökológiai
nézőpont sokféle formában jelentkezett a pszichológiában; képviselői között említhető többek között Egon
Brunswick, Roger Barker és James Gibson (Heft, 2001). A különböző megközelítések hasonlítanak abban, hogy
kérdésfeltevéseik nem a szervezeten, mint zárt belső környezeten belül zajló folyamatokra kérdeznek rá, hanem
arra, hogy az élőlények hogyan tartanak kapcsolatot környezetükkel az észlelés és cselekvés természetes
folyamatain keresztül. Az ökológiai megközelítések sok mindenben eltérnek egymástól, de közös bennük a
törekvés a természetes közegben zajló mindennapi viselkedések vizsgálatára és az alkalmazott módszertani
eljárások ökológiai érvényességére (vö. 4.3.5. pont). Az ökológiai megközelítések módszertanába a
naturalisztikus megfigyelés (Barker) éppen úgy beletartozik, mint az ökológiai elméleten alapuló kísérletezés
(lásd például James Gibson munkássága; vö. Szokolszky és Kádár, 1999).
254
MÓDSZEREK
A megfigyelésnek eltérő metodológiai hagyományai körvonalazódtak az emberi kultúra kapcsán.
Emlékezhetünk arra, hogy már Wundt megfogalmazta: a kultúra jelenségeit más módon kell kutatni, mint az ok-
okozati viszonyként vizsgálható pszichés folyamatokat (vö. 2.5.1.). Később a kulturális antropológia volt az a
tudomány, amelyik részletes módszertant dolgozott ki az idegen kultúrák tanulmányozására. Az 1930-1940-es
években azután a Chicagói Iskola kutatói alapozták meg ennek a módszertannak a kiterjesztését a saját kultúrán
belüli jelenségek tanulmányozására (vö. 2.3.3. pont). E megközelítések eredményeként alakult ki az a
módszeregyüttes, amely etnográfiai terepmunkaként vált ismertté. Az etnográfiai terepmunka különböző
módszerek kombinatív alkalmazásából áll, de a módszer együttesben kiemelkedő szerepet játszik a megfigyelés.
Az etnográfia célja az adott kultúra „sűrű leírása” (vö. 1.2.3. pont), megismerése a kultúra tagjainak
szemszögéből. A kutató meg akarja ismerni és érteni a kultúra jellemzőit, sőt meg akarja tapasztalni, hogy mit
jelent az adott kultúrában élni. Az etnográfia erre a célra a részt vevő megfigyelés módszerét használja fel. A
részt vevő megfigyelés azt jelenti, hogy a kutató valamilyen fokban „kultúrataggá” (insiderré) válik, és huzamos
időt – adott esetben hónapokat – tölt el ebben a pozícióban. A kutató általában egy informátoron keresztül jut be
a kultúrába, és az informátor az a személy, aki mintegy „tanítóként” bevezeti őt az adott kultúrába (vö. 6.3.4.
pont).
A részt vevő megfigyelés módszerét több klasszikus kutatás tette ismertté. Ilyen volt a Chicagói Egyetem
szociológia tanszékén dolgozó W. F. Whyte etnográfiája Cornerville-ről, egy chicagói olasz-amerikai negyed
lakóiról, amely Street Corner Society címen jelent meg 1943-ban, vagy Becker 1953-as marihuánahasználók
csoportjára vonatkozó etnográfiai kutatása (vö. 2.3.3. pont). A részt vevő megfigyelés ritka példája John
Howard Griffin 1959-es kutatása. Az amerikai kutató, azt a kérdést tette fel, hogy mit jelent négernek lenni egy
olyan országban, ahol a négereket súlyos megkülönböztetés és előítélet sújtja. Griffin úgy gondolta, hogy igazán
mély választ csak úgy szerezhet, ha teljes mértékben a megfigyelt személyek „cipőjébe lép” és maga is
megtapasztalja a fekete bőrűek életének valóságát. Külsejét elváltoztatta; bőrét gyógyszerszedés segítségével
sötét színűre változtatta, haját begöndörítette, és hónapokig vándorolt Mississippi és Alabama államokban
autóstoppal, busszal, gyalog. A könyv, amelyben beszámol tapasztalatairól (Black, Like Me, 1960) fontos
előzménye lett a polgárjogi mozgalomnak.
Az etnográfia az etológiához hasonlóan naturalista metodológián nyugszik, amennyiben követői azt vallják hogy
a kutatás célja a megfigyelt valóság hű visszaadása minimális elméleti előfeltevések mellett. Eltér azonban az
etológiától abban, hogy fenomenológiai hangsúllyal, belehelyezkedő megértésre törekszik. Az etnográfiához
hasonlóan a Chicagói Iskolából leágazó etnometodológia osztozik a fenomenológiai hangsúlyban, de a
naturalista előfeltevésekben nem. Az etnometo- dológia fókuszában az áll, hogy az emberek hogyan alkotják
meg hétköznapi szociális valóságukat érintkezéseik magától értetődőnek vett rutinjain keresztül (vö. 2.3.3. és
6.1.2. pontok). Az etnometodológusok szintén alkalmazzák a kvalitatív terepmegfigyeléseket, de nem a „kész”
valóság érdekli őket vagy az, ahogyan az emberek beszámolnak a valóságról, hanem az ahogyan az emberek
viselkedésükben és beszámolóikban folyamatosan megkonstruálják és fenntartják viszonyaikat. Harold
Garfinkel, az irányzat megalapítója például hallgatóit arra kötelezte, hogy hajtsanak végre „szabályszegő
kísérleteket”. Ezek a „kísérletek” valójában előmozdított terepmegfigyelések, amelyek során az történik, hogy a
megfigyelő megszeg valamilyen ki nem mondott viselkedési normát, szabályt vagy feltevést. Az udvariasság,
figyelmesség, segítőkészség például elvárt norma, de a hétköznapi helyzetekben a normakövető viselkedés
mindig az udvariasságnak egy helyzettől függő, adekvát fokát jelenti; ha valaki állandóan „tökéletesen”
viselkedik, az megszegi ezt a kimondatlan normát. Garfinkel arra buzdította hallgatóit, hogy menjenek haza,
viselkedjenek „tökéletesen”, és figyeljék meg, hogy milyen reakciókat váltanak ki ezzel. Garfinkel úgy vélte,
hogy sok mindent megtudhatunk a társas viselkedésről az ilyen megfigyeléseken keresztül (Heritage, 1984;
Babbie, 2001, 325-326).
Ebből a szelektív áttekintésből kirajzolódik a megfigyelés kettős kutatásmetodológiai arculata: az egyik a

természettudományos eredetű, a megfigyelő kívülállását hangsúlyozó, objektivitásra törekvő megfigyelés, a
másik a társadalomtudományi eredetű megértő-belehelyezkedő, interpretatív megfigyelés. A megfigyelés ezen a
kettősségen túlmutatóan is rendkívül sokarcú módszer. A sokarcúság szemügyre vétele előtt azonban azokra az
alapvető kérdésekre és dilemmákra fordítjuk a figyelmet, amelyekkel mindenféle megfigyelésen alapuló
vizsgálatnak szembe kell néznie.
5.2.3. 6.2.3. Megfigyelni: mit, hogyan, miért? – Alapkérdések és dilemmák

Az „objektív valóságot” „általános szempontból” megfigyelni nem lehet. Ha három megfigyelőt elküldenénk
ugyanarra a rockkoncertre azzal az általános utasítással, hogy figyeljék meg az eseményt, akkor minden
bizonnyal eltérő beszámolókat kapnánk. Tudományfilozófiai bevezetésünk egyik fő tanulsága éppen az volt,
hogy nincs nézőponttól független megfigyelés. Lehetséges, hogy Tycho Brahe és Kepler ugyanazt a napfelkeltét
figyelik meg, mégsem ugyanazt az eseményt látják, mert míg az egyik úgy gondolja, hogy a Nap mozgását látja
255
MÓDSZEREK
a Föld körül, addig a másik úgy gondolja, hogy Föld mozgását látja a Nap körül (vö. 1.2.3. pont). A megfigyelés
szükségszerűen konkrét és szelektív, és hogy mire irányul és hogyan, az döntések sorozatát igényli. A döntések
részben az előfeltevések és kutatási célok, részben praktikus megfontolások függvényei.
Az első fontos megfontolás maga a kutatási CÉL. A megfigyelés célja lehet exploráció; a megfigyelés nyitott
módszer, amely különösen alkalmas arra, hogy új szempontokat és összefüggéseket tárjon fel. Minél tágabb
kérdésfeltevéssel indul a megfigyelés, és minél kötetlenebb, annál inkább felel meg az exploráció
kívánalmainak. A megfigyelés célja gyakran a viselkedésmódok, viselkedésjellemzők szisztematikus leírása. Ez
öltheti a taxonomikus jellegű etológiai „feltérképezés” formáját, vagy lehet egy kiválasztott viselkedés
mélyreható leírása különböző kontextusokban. A leíró megfigyelés felvethet olyan problémát, amely
elméletalkotást igényel (lásd Darwin példáját), de az is elképzelhető, hogy a megfigyelést egy elméleti feltevés
ellenőrzésére alkalmazzuk (erre példa Suchman kutatása, amelyet a bevezetőben ismertettünk, vö. 6.1.2. pont).
Végül elképzelhető a megfigyelés egy más főmódszerrel történő kutatás kiegészítéseként, vagy egy más
módszerrel nyert eredmény érvényesítéseként való alkalmazása, a trianguláció keretében (vö. 6.1.7. pont).
A megfigyelés következő alapkérdése a KIT: kik legyenek azok a személyek (állatokra vonatkozó kutatás esetén
melyik legyen az az állatfaj, és annak mely egye- dei), akikre a megfigyelés irányul. Említettük az
önmegfigyelést, ez azonban nem változtat azon a helyzeten, hogy a pszichológia mai módszertanában a
megfigyelés alapvetően mások megfigyelését jelenti. Ez felveti a mintaválasztás, és az ezzel összefüggésben
lévő általánosíthatóság kérdését. Először is dönteni kell a mintavételi egység kérdése felől. Mi a mintavétel
alapegysége: az egyed, a pár, a csoport vagy éppen valamely intézmény? További kérdés, hogy hány mintavételi
egység kiválasztása szükséges, és hogyan történjék a kiválasztás. A válaszokat alapjában véve a kutatás célja és
tartalmi irányultsága adja meg. A megfigyelés időigényes, intenzív módszer, amelyik nem törekedhet
statisztikailag reprezentatív mintavételre. Ez azonban éppen a mintavétel átgondoltságának szükségességét
húzza alá, nem pedig az „akárhogy jó” hozzáállást.
A mintavétel és általánosíthatóság kérdésére vonatkozóan irányadó az, amit a kvalitatív kutatások

vonatkozásában általános szinten megtárgyaltunk. Röviden: a megfigyelésnél is, mint a kvalitatív módszereknél
általában, dominál az elméleti alapú mintavétel. Amennyiben a kutatás exploratív, nem hangsúlyos az
általánosíthatóság. Amennyiben hipotézistesztelésről, csoportok összehasonlításáról van szó, amennyire lehet,
törekedni kell a reprezentativitásra (ha ez nem is statisztikai jellegű). Minden esetben végig kell gondolni, hogy
a sokaságból való választással a kutató pontosan milyen szempontot kíván reprezentálni. A kutatási eredmények
általánosíthatósága (pontosabban: transzferabilitása) növelhető a mintavétel tudatos felhasználásával, a minta
menet közben történő növelésével, és a más vizsgálatokkal való összevetésen és egymásra épülésen keresztül
(vö. 6.1.8. pont).
További alapvető kérdés a MIT: mi legyen az a viselkedés, amelyet megfigyelünk. A „mit” kérdése egyúttal a
megfigyelni kívánt jelenség operacionalizálásának a kérdése is. Ha például az agressziót kívánjuk megfigyelni,
akkor kérdés, hogy mely viselkedésformákat tekinthetünk az agresszió megnyilvánulásainak. Kultúr- közi
kutatásokban különösen jelentős problémát okozhat ez a kérdés (Segall, Da- sen, Berry és Poortinga, 2003,
149). A „mit” kérdés is mintavételi kérdés: hogyan válasszuk ki a viselkedésfajták és folyamatok sokaságából
azt, amit megfigyelni szándékozunk. Nyilvánvalóan meghatározó a kutatás tartalmi irányultsága. Emellett
azonban három egymással összefüggő kérdéssel is szembe kell nézni, ezek: a szelektivitás, a részletezés szintje
és az értelmezésterheltség problémája.
1. A szelektivitás kérdése a következő: Mindenféle megfigyelés szükségképpen szelektív, azonban döntés

kérdése, hogy milyen fokú legyen a szelektivitás. A szelektivitás attól függ, hogy a kutatási kérdés mennyire
specifikus. (Specifikus kérdés például az, hogy „Hogyan befolyásolja a csoport érzelmi légkörét, ha a vezető
gyakran értékeli a csoporttagok teljesítményét?”; kevésbé specifikus az, hogy: „Hogyan változik a korai
nyelvfejlődés során a nyelvi utalások tartalma és formája?”, és még kevésbé specifikus kérdés az, hogy „Mi
jellemzi az óvodások társas játékát?”). Dilemma abból ered, hogy ha túl általános a kérdésfeltevés, akkor sok
semmitmondó megfigyelés „akadhat horogra”, és a sok megfigyelés között elveszhet a lényeg. Ha viszont túl
specifikus a kérdésfelvetés, akkor a vizsgálat szűk, és elvész a megfigyelésnek az az előnye, hogy új
dolgokra képes kinyitni a szemünket; emellett a viselkedés egyes lényegtelennek tűnő mozzanatairól később
kiderülhet, hogy lényegiek. Ha egy hipotézis jegyében erősen szelektáljuk a megfigyelést, olyan adatok
maradhatnak látókörünkön kívül, amelyek fontosabbak, mint maga az elmélet vagy a hipotézis, amelynek
jegyében korlátozzuk a megfigyelést. A kutatóknak mindig az adott téma és cél ismeretében kell dönteniük a
szelektivitás kérdésében.
2. A részletezés szintjének kérdése a következő: A viselkedés különböző szinteken közelíthető meg az

egészleges, moláris szinttől kezdve az elemi, molekuláris szintig. Az emberi cselekvéseket általában azon az
256
MÓDSZEREK
alapszinten írjuk le, amelyen koherens, jelentésteli egységet alkotnak; például: „A fiú fogat mos”. A
cselekvés leírható ennél általánosabb szinten („tisztálkodik”), vagy részletezőbb szinten is („megfogja a
tubust, kinyomja a krémet a fogkefére stb.”). Elképzelhető ennél is részletezőbb leírás: „jobb karját közelíti a
tubushoz, miközben ujjait szétnyitja” stb. Érzékelhető, hogy ilyen fokú részletezés mellett elveszik a
cselekvés koherens, jelentésteli jellege. A részletezés szintjének kérdését úgy is fel lehet fogni mint annak a
kérdését, hogy használjunk-e nagyítót, és ha igen, milyen erőset. Elképzelhető olyan kutatás, amelyiknél az
erős nagyítóra van szükség (például ha azt vizsgáljuk, hogy hogyan fejlődik a csecsemőknek az a finom
motorikus képessége, hogy megfogjanak tárgyakat vagy egy-egy érzelmi állapot arcon való kifejeződését
vizsgáljuk), de az is lehet, hogy a cselekvés jelentésteli egységére kerül a hangsúly (például ha gyerekek
játszótéri viselkedését figyeljük meg).
3. Az értelmezésterheltség kérdése azt veti fel, hogy a megfigyelt viselkedés azonosítása mennyire kíván
interpretációt a megfigyelő részéről. Az emberi viselkedés jellegzetessége, hogy jelentésteli; célja, indítéka és
értelme van. A jelentés azonban nem minden esetben olvasható le egyértelműen magából a viselkedésből.
Nem értelmezés kérdése megállapítani, hogy a szomszéd füvet nyír. Lehet azonban, hogy azért nyírja a füvet,
mert kipróbálja, hogy működik-e a fűnyíró, vagy mert dühös, és a dühét vezeti le a fűnyírással. Bizonyos
viselkedések nem vagy kevés interpretációt követelnek (pl. „a gyermek eldobja a babát”; „a hím csimpánz
rávicsorít a nőstényre”). Nagyobb mértékű interpretációt igényelnek az olyan megfigyelések, melyek
szándékra, indítékra vagy érzelmi állapotra vonatkoznak (pl. „segíteni próbál”, „feszülten vár”, „elégedetten
nevet” stb.). Minél inkább interpretatív a megfigyelés, annál inkább felmerül a megítélés szubjektivitása. Ha
viszont egy ilyen viselkedést „objektív”, semleges nyelvezettel próbálnánk leírni, akkor nem adnánk vissza a
viselkedés jelentésteliségét. Például az, hogy „fenyegetően közelít” leírható objektívabban („vicsorít, hangot
ad, közelít”), így azonban elveszik a viselkedés alapminősége. Mindez felveti a megfigyelői elfogultság
kérdését is, amire a későbbiekben térünk ki (vö. 6.2.6. pont).
A szelektivitás, a részletezettség és az értelmezésterheltség összefüggenek; lényegében ugyanannak a

problémának a különböző vetületeiről van szó, amelyeket a kontextus fogalma köt össze. Minden természetes
cselekvés kontextusba ágyazott, és a természetes megfigyelés mint kutatási módszer vonzerejét éppen az adja,
hogy ez a kontextusba ágyazottság megragadható. A szelektivitás, a részletezettség és az értelmezésterheltség
kérdéseinek mérlegeléséhez át kell gondolni, hogy az adott kutatás keretében mit jelent a jelenség kontextusba
ágyazottsága, és azt milyen módon, milyen mélységben kívánatos megragadni.
További kérdés, hogy HOL történjék a megfigyelés? Laboratóriumban vagy természetes közegben, „terepen”?
A laboratórium mesterséges közeg, amely bizonyos fokú kontrollt tesz lehetővé, nem beszélve az esetleges
technikai berendezések (kép- és hangrögzítés) elérhetőségéről. Ezekre a feltételekre szükség lehet, ha fontos a
megfigyelés precizitása, vagy pedig a megfigyelés másként nem oldható meg (ha például a megfigyelt
személyek szemmozgását figyeljük meg olvasás közben). A laboratóriumi helyszín azért is indokolt lehet, mert
elrendezett körülmények között nagyobb eséllyel fordulhat elő az a viselkedés, amelynek előfordulására
természetes körülmények között hosszasan várni kellene (például ha azt szeretnénk vizsgálni, hogy csecsemők
hogyan reagálnak saját maguk tükörben meglátott képére). A laboratórium némileg közelíthető a természetes
környezethez (például állhat egy otthonosan berendezett szobából), de akárhogyan is nézzük, a laboratóriumi
helyszín önmagában véve beavatkozás a jelenség természetes idői, téri és egyéb vonatkozásaiba. Dilemma tehát,
hogy ha nem avatkozunk be, a vizsgálat elnyúlhat, gazdaságtalanná, sőt kivitelezhetetlenné válhat, ha viszont
beavatkozunk, akkor megváltoztatjuk magát a megfigyelt eseményt. Gyakrabban zajlik a megfigyelés a
viselkedés természetes helyszínén. A „terep” lehet bármilyen helyszín, ahol a viselkedés elő szokott fordulni: az
otthon, az iskola, az utcai aluljáró, és így tovább. A megfigyelési helyszínnel összefüggő fogalom a
viselkedésszíntér (behavior setting) fogalma, amely Barker nevéhez fűződik (Barker és Wright, 1951). A
viselkedés színtér olyan tipikus hétköznapi helyszín, amely valamilyen meghatározott viselkedésrepertoárral
asszociálódik, egy ilyen színtéren az emberek kicserélődnek, de a viselkedés alapszerkezete megmarad – ilyen
például a bolt, a templom, a játszótér stb. A környezetpszichológiai vizsgálatok gyakran a viselkedésszíntereken
történő viselkedés szabályszerűségeit kívánják feltárni. Ugyancsak kérdés a MIKOR: nem mindegy ugyanis egy
természetesen előforduló jelenségnél, hogy a nap vagy év mely szakaszában végezzük a megfigyelést.
Alapvető kérdés, hogy HOGYAN történjék a megfigyelés. Ezzel kapcsolatban az egyik alapvető szempont a
megfigyelő státusa, a másik a megfigyelés előzetesen meghatározott kötöttségének, strukturáltságának a foka. A
megfigyelő státusa szempontjából a megfigyelés lehet rejtett vagy nyílt. A megfigyelések zöme nyílt: a
megfigyelő pozíciója nyilvánvaló, és a megfigyelés a megfigyeltek informált beleegyezésével történik.
Bizonyos esetekben a rejtett megfigyelés – amikor a megfigyelt személy vagy személyek nem tudják, hogy
megfigyelik őket – lehet az egyetlen megoldás, ez azonban etikai kérdéseket vet fel (lásd 18. Nagyító). A
megfigyelő részvétele szempontjából a megfigyelés két végpontja lehet a teljes kívül maradás: ekkor a
megfigyelő a megfigyelt esemény keretén kívül helyezkedik el (például egy detektívtükrön keresztül vagy az
257
MÓDSZEREK
utcán, mint kívülálló figyel meg interakciókat), vagy a teljes körű, aktív részvétel. A részt vevő megfigyelés azt
jelenti, hogy a megfigyelő tartósan belehelyezkedik a megfigyelt folyamatba, illetve kultúrába. Ez történhet a
rejtett módon – erre volt példa Griffin kutatása, amelynek során ő maga is a fekete bőrűek életét élte (vö. 6.2.2.
pont) – vagy nyíltan, a saját identitás vállalásával, amint az az etnográfiai kutatásokban általában történik. A
részvételnek különböző fokozatai képzelhetőek el a passzív státustól az aktív státusig. Passzív részvétel esetén a
megfigyelő jelen van az esemény keretén belül (például a megfigyeltek otthonában vagy egy osztályteremben,
iskolában), de az adatgyűjtés során nem áll interakcióban a megfigyelt személyekkel. Az aktív részvétel során a
megfigyelő interakcióba léphet a megfigyeltekkel (például kérdéseket tehet fel), és maga is részt vehet a
tevékenységekben. A „hogyan”-nal kapcsolatban a másik legalapvetőbb szempont a megfigyelés formai-tartalmi
kötöttségére vonatkozik: ennek alapján megkülönböztethetünk strukturált (kötött) és strukturálatlan (kötetlen)
megfigyeléseket. A strukturált megfigyelés során a változók előre meghatározottak és behatároltak, a
megfigyelői tevékenység tartalmilag és formailag strukturált, szabályozott, standardizált. A strukturálatlan
megfigyelés ezzel szemben előzetesen kevésbé behatárolt. A megfigyelés ebben az esetben is előre
meghatározott célok és szempontok szerint halad, de tartalmilag és formailag is kevésbé strukturált. A
strukturált megfigyelés inkább a kvantitatív kutatásfilozófiához, a strukturálatlan megfigyelés pedig inkább a
kvalitatív kutatásfilozófiához kötődik. (A megfigyelés alapkérdéseit a 6.12. táblázat foglalja össze.)
2.49. táblázat - 6.12. TÁBLÁZAT ► A megfigyelés alapkérdései
Alapkérdés Lehetőségek
Mi CÉLBÓL? Exploráció
Leírás
Hipotézistesztelés
Trianguláció
KIT? Egyén / pár / csoport hány
MIT? Milyen fokú szelektivitás /
HOL? Labor / természetes környezet
HOGYAN? Rejtett / nyílt
Részt vevő / nem részt vevő Strukturált /

strukturálatlan
A két alapvető dimenzió – a megfigyelő részvétele és a strukturáltság foka – ábrázolható két merőleges tengely
mentén (vö. 6.3.ábra, Falus, 1996, 127 nyomán). Mindkét tengely a dimenziók folytonossági értékeit jelzi, tehát
egy adott kutatás a részvétel és a kötöttség tekintetében is különböző fokozatú lehet. Az ábrázolás logikailag
négy tartományt vázol fel: 1. kívülálló – strukturált, 2. kívülálló – strukturálatlan, 3. résztvevő – strukturált, 4.
résztvevő – strukturálatlan. Bár elképzelhető mind a négy tartományba illő megfigyelés, gyakorlatilag az a
jellemző, hogy a strukturáltabb megfigyelések inkább a kívülállás pozíciójával járnak együtt, a
strukturálatlanabb megfigyelések pedig a részvétel valamilyen fokával. A továbbiakban a megfigyelésnek ezt a
két összetett alaptípusát vizsgáljuk meg közelebbről: azt az alaphelyzetet, amikor a megfigyelés strukturált és a
megfigyelő tipikusan kívülálló; majd azt, amikor a megfigyelő valamilyen fokban részt vesz a megfigyelt
folyamatban, egyúttal a megfigyelés kevésbé strukturált.
258
MÓDSZEREK
6.3. ÁBRA ► A megfigyelés logikai lehetőségei a részvétel és a kötöttség dimenziói mentén
5.2.4. 6.2.4. A strukturált megfigyelés

A strukturált megfigyelés folyhat laboratóriumban vagy természetes közegben, lehet rejtett vagy nyílt, de
minden esetben kötött, standardizált folyamat. Lényege az, hogy a megfigyelő egy előre definiált rendszer
szerint behatárolt, mennyiségileg könnyen feldolgozható jelöléseket tesz a megfigyelt valóság meghatározott
szeletére vonatkozóan. A megfigyelő értelemszerűen kívülálló, aki egyértelműen definiált szabályokat alkalmaz.
A megfigyelés objektív folyamat, amely közvetlenül számszerűsített eredményekhez vezet. A strukturált
megfigyelés elsősorban akkor használható, ha a vizsgálat tárgyát képző viselkedés jól definiálható, és ha a
vizsgálat célja ismert viselkedésformák mennyiségi jellemzőinek feltárása, illetve a hipotézistesztelés.
Rowell (1996/1967) például egy kutatásban azt kívánta vizsgálni, hogy miben tér el a ketrecben nevelt és a
szabadon élő baboon majmok hierarchikus szervezettséget mutató viselkedése. A ketrecben élő majmok
szociális viselkedését sokkal könnyebb megfigyelni mint a szabadon élőkét, de kérdés, hogy a fogság
körülményei között jellemző viselkedés mennyire reprezentálja a természetes viselkedést. Korábbi laboratóriumi
és terepkutatások azt mutatták, hogy a két populációt ugyanazok a viselkedésfajták jellemzik. Ezért a kutatás a
hierarchiára utaló viselkedésmódok relatív gyakoriságára irányult. A vadon élő csoportot egy ugandai
erdőségben figyelték meg, három éven keresztül. A közel 700 órányi megfigyelésből 300 órányi használható
anyag született (a megfigyelő gyakran nem tudott elég közel kerülni vagy nem látta jól az állatokat a sűrű
növényzet miatt. A laboratóriumi csoport megfigyelése ugyanúgy három évig tartott és 300 órányi anyagra
épült.
A hierarchikus szervezettséget az interakciók előfordulása és jellege alapján vizsgálták. A megfigyelés egysége

a páros interakció volt (a hármas interakciókat kettőssé alakították át; ha például A és B üldözte C-t, akkor ez
úgy szerepelt, mint A üldözi C-t, és B üldözi C-t). Az állatokat kor és nem szerint három csoportra osztották:
hím felnőtt, nőstény felnőtt és fiatal egyed; ez hat interakciós osztályt adott ki attól függően, hogy ki kivel állt
interakcióban (hím-hím, hím-nőstény, hímfiatal stb.). Az interakciókat két fő viselkedéskategóriába sorolták be:
a) visszautasítja a másik közeledését, b) barátságos a másikkal. Ezt a két kategóriát azért választották, mert a
baboonok szociális viselkedésének alapvető vonását alkotják. Mindkét kategóriához rendelten meghatározták a
tipikusan előforduló viselkedéseket. így a visszautasító magatartáshoz a következők tartoztak: rávicsorít, kitér,
üldöz, agresszív kontaktusba lép, büntet, fenyegető arckifejezést mutat; a barátságos magatartáshoz pedig a
következők: megérint, szexuálisan közeledik, követ, kurkászik. Ezeket a viselkedéseket a megfigyelő
észlelésükkel egyidejűleg besorolta és jelölte a megfigyelőlapon. A ketrecben tartott csoporton belül az
interakciók gyakorisága jóval magasabb volt, mint a vadon élő csoportban, különösen a nőstény-nőstény
kategóriában. Bizonyos viselkedések előfordulási gyakorisága megközelítőleg azonos volt, másoké viszont
szignifikánsan eltért; például a nőstény-nőstény agresszió sokkal gyakoribb volt a ketrecben élők között. A
kutatók a viselkedések egyedek közötti megoszlása alapján következtettek a hierarchikus viszonyokra, és azt
találták, hogy míg a ketrecben élők között egyértelmű hierarchia működött (különösen a nőstények között),
addig a vadon élő csoportban nem volt jelen ilyen szerveződés. Más kutatások alapján már korábban
megfogalmazódott az a hipotézis, hogy a hierarchia stresszredukáló szerepet játszik; ezzel egybehangzóan
Rowellék interpretációja is a stresszredukció funkcióját feltételezte azon viselkedések egy része mögött,
amelyek gyakrabban fordultak elő a ketrecben élő baboonok csoportjában. (A 6.13. táblázat illusztratív módon
mutatja be Rowell kutatásának néhány eredményét.)
259
MÓDSZEREK
A strukturált megfigyelésre egy másik példát nyújt az a szociálpszichológiában ismertté vált megfigyelési
rendszer, amelyet Robert Bales dolgozott ki és publikált 1950-ben, a problémamegoldó kiscsoportok
interakciós-kommunikációs szerkezetének felderítése. Bales rendszere előre meghatározott kategóriákat
tartalmaz, amelyek a társak iránti pozitív és negatív érzelmi megnyilvánulásokra, valamint a feladatmegoldásra
vonatkoznak (lásd 6.14. táblázat). Az alkalmazás lényege az, hogy a kiképzett (a kategóriarendszert kívülről
ismerő és rutinszerűen alkalmazni tudó) megfigyelő a csoport verbális kommunikációját közvetlenül követve
egy megfigyelő lapon jelöli, hogy az éppen elhangzott közlésegység mely kategóriába tartozik. A
kategóriarendszer alkalmas arra, hogy segítségével számszerűen jellemezzük a csoport érzelmi tónusát,
elkülönítsünk bizonyos jellegzetes csoportbeli viselkedésmódokat, és jellemezzük a vezetői stílust, amely – a
rendszer kategóriái szerint – vagy a pozitív légkör fenntartására orientált vagy feladatra orientált.
Technikailag mind Rowell, mind pedig Bales kutatása megfigyelési kategóriarendszerrel történik: a strukturált
megfigyelés előzetesen meghatározott viselkedéskategóriák előfordulásának jelölésére épül. A kategóriák száma
lehet egy néhány vagy több, de általában nem haladja meg a huszat (Falus, 1996, 140). Kulcskérdés a
kategóriák, azaz a megfigyelni kívánt viselkedések egyértelmű meghatározása.
2.50. táblázat - 6.13. TÁBLÁZAT ► Rowell kutatásának néhány eredménye: A) a

baboon kategóriák közötti interakciók megoszlása
Populáció Összesen Hím-Hím Nőstény Hím HímFiatal Nőstény- Fiatal

egyet
Nőstény Nőstény Fiatal egyed egyed
Vadon 1,901 158 180 615 265 439 244
(100%) (8%) (10%) (32%) (14%) (23%) (1 3%)
Ketrecben 7,344 — 2,188 1,442 569 2,567 578

(100%)
(30%) (20%) (8%) (35%) (8%)
2.51. táblázat - 6.13. TÁBLÁZAT ► Rowell kutatásának néhány eredménye: B)

viselkedésmintázatok közeledés-visszavonulás jellegű interakciókban
W W C W C
vicsorít 0,18 0,12 0,03 0,02 0,01
elkerül 0,46 0,37 0,44 0,1 0,01
helyébe lép 0,22 0,32 0,21 0,11 0,28
üldöz 0,34 0,17 0,2 0,11 0,17
agresszív 0,05 0 0,05 0,11 0,06

kontaktus
büntet 0 0,07 0,03 0,1 0,09
fenyegető 0,2 0,2 0,21 0,02 0,01

grimasz
2.52. táblázat - 6.14. TÁBLÁZAT ► Bales csoport-interakcióra irányuló megfigyelési

kategóriarendszere
260
MÓDSZEREK
Szociális-emocionális szféra - pozitív 1. Kifejezi szolidaritását, emeli a másik státusát, segít,

elismer
2. Csökkenti a feszültséget, viccel, nevet,

elégedettséget fejez ki
3. Egyetért, elfogad, megért, alkalmazkodik
4. Tanácsot ad, irányt mutat, elfogadva a másik

autonómiáját
5. Véleményt mond, értékel, elemez, érzéseit, óhaját

kifejezi
Feladatszféra -semleges 6. Tájékoztat, informál, ismétel, magyaráz, igazol
7. Tájékoztatást, információt, ismétlést, magyarázatot,

igazolást kér
8. Vélemény, értékelés, elemzés, érzés kifejezése után

érdeklődik
9. Javasol, útbaigazít, cselekvési lehetőség után

érdeklődik
10. Egyet nem értést, passzív visszautasítást fejez ki,

segítségét visszavonja
11. Feszültséget fejez ki, segítséget kér, visszavonul
Szociális-emocionális szféra - negatív 12. Ellentétet mutat, csökkenti a másik státusát,

védekezik, jogait hangoztatja
(Forrás: Falus, 1996, 147.)
Egy-egy viselkedésmód elméleti síkon történő meghatározása viszonylag könnyűnek tűnhet, más azonban a
helyzet, amikor a természetes viselkedés „sűrűjében” szembesülünk azzal, hogy mit látunk. Vegyük például azt
a viselkedéskategóriát, hogy követi a másikat: követésnek minősül-e, ha csak pár másodpercig fut utána, vagy
ha ide-oda ugrál, de szakaszosan a nyomában marad? Vagy, ha a kategóriánk az, hogy: ránéz a másikra:
ránézésnek minősül-e, ha a másik cipőjére néz, vagy ha a szeme sarkából néz a másikra? A viselkedéskategóriák
meghatározásakor olyan definíciókat kell alkotni, amelyek egyértelmű útbaigazítást tartalmaznak a megfigyelő
számára. A viselkedés egyértelmű meghatározásának a következő mozzanatokat kell tartalmaznia:
• A kategórianév és a jelölőkód meghatározása. A kategórianév tömören leírja, a kód pedig betű- vagy
számjellel azonosíthatóvá teszi a viselkedést. Például: Elégedettséget fejez ki – kód: EL
• A kategóriadefiníció kidolgozása. Olyan definíciót kell kidolgozni, amely a lehető legvilágosabban kifejti és
behatárolja a kategórianévben jelölt viselkedést. Például: EL: Pozitív érzelmi tónusú reagálás, amely történhet
verbálisan vagy nem verbálisan. Adott esetben fontos lehet annak meghatározása, hogy mihez köthető a
viselkedés kezdete és befejeződése.
• Kategóriapéldák megadása. Ez magában foglalja a viselkedésre tipikusan jellemző példát, a határeset példáját,
és a negatív példát. Arra a kategóriára nézve, hogy Kifejezi elégedettségét tipikus példa: Azt mondja: Ez
nagyon jó volt; határeset példa: Hümmög, biccent; negatív példa: Ironikusan reagál: Te aztán ügyes vagy.
• Inkluzivitás és exkluzivitás. A kategóriarendszernek mint egésznek eleget kell tennie az inkluzivitás

követelményének: minden viselkedésnek besorolható- nak kell lennie valamely kategóriába (ha máshova
261
MÓDSZEREK
nem, akkor az „egyéb” kategóriába). Emellett az egyes kategóriáknak exkluzívnak kell lenniük: tartalmilag
nem fedhetik át egymást.
2.53. táblázat - 6.15. TÁBLÁZAT ► Eseményegység alapú megfigyelés
Kezdete Vége Viselkedési kategóriák:
Verbális interakció társsal KÓD:

VIT Nem verbális interakció társsal
KÓD: NVIT Verbális interakció
óvónővel KÓD: VIO Nem verbális
interakció társsal KÓD: NVIO
10:00 10:03 VIT (A mellette álló fiúval beszéli

meg, hogy mit játsszanak.)
10:06 10:15 NVIT (Az autókat gurítják

egymásnak oda-vissza.)
10:16 10:17 VIO (Odaszalad az óvónőhöz és

kérdez valamit.)
(Forrás: Greig és Taylor, 1999, 91.)
Egyéb szabályok kidolgozása, szükség szerint. Szabályokat kell kidolgozni a kódolás közben felmerülő
esetleges vitás kérdésekre (például, hogy több párhuzamosan folyó viselkedés esetén melyiket jelölje a
megfigyelő stb.).
A viselkedéskategóriák kidolgozása után a következő feladat annak eldöntése, hogy a megfigyelés idő- vagy
eseményegységet vegyen-e alapul. Az eseményegység alapú megfigyelés egy-egy koherens viselkedést vagy
eseményt tekint természetes alapegységnek, és a megfigyelő akkor jelöli a kódot, amikor és ahányszor a
viselkedés előfordul. Ez a megoldás jól alkalmazható olyan moláris egységeknél, amelyeknek világos kezdetük
és végük van, például: „megdicsér”. Az esemény egy egységként való rögzítése megőrzi annak koherenciáját.
(Eseményegység alapú megfigyelési rendszerre ad példát a 6.15. táblázat.)
Az időegység alapú megfigyelés a megfigyelési periódust kisebb időegységekre bontja és a kategóriák

előfordulását az időegységeken belül jelzi. A megfigyelő minden időegységben csak egy jelölést tesz, eldöntve,
hogy melyik kategória volt a domináns. Az időegység terjedhet a néhány másodperctől a percekben mérhe- tőig;
lehet folyamatos (például a megfigyelő 3 másodpercenként tesz egy-egy jelölést) vagy megszakított (5-10
perces megfigyelés után néhány perc szünet következik, amikor a megfigyelő kódol). Az utóbbi megoldás
működhet úgy is, hogy periodikusan következnek a megfigyelési szakaszok, például minden óra első öt
percében történik megfigyelés. Az időegység alapú megoldás alkalmazható a gyakran előforduló, kevésbé jól
szakaszolható viselkedésmódoknál, például fejmozgások, gesztusok. (Időegység alapú megfigyelési rendszerre
ad példát a 6.16. táblázat.)
2.54. táblázat - 6.16. TÁBLÁZAT ► Időegység alapú megfigyelés
Idő Odaadóan Érdektelenül Nem végez Nem végez
végzi a feladatot végzi a feladatot feladatot, csendes feladatot, zavarja a
KÓD: OF KÓD: ÉF KÓD: CS többieket KÓD: Z
10:00 +
10:01 +
262
MÓDSZEREK
10:02 +
10:03 +
10:04 +
10:05 +
Stb.
2.55. táblázat - 6.17. TÁBLÁZAT Jelrendszer 4 és fél éves gyerekek megfigyelése
Sheridan gyermekfejlődési normái Igen Nem Megjegyzés

(4 és fél éves)
1. Érzelem és bizalomteljes + fogja a barátja kezét és suttog
2. Szeret segíteni otthoni munkában + készségesen segít mosogatni és

érdeklődik
a csészék tisztasága iránt
3. Megpróbálja rendben tartani + szétszórta a játékait és elszaladt,

amikor
a környezetét kérték, hogy tegyen rendet
4. Szimbolikus játék + képzeletbeli baráttal teázik
5. Csatlakozik szimbolikus játékhoz + esküvőt játszik barátaival, mindenki

külön
szerepben
6. Megosztja a játékait +
(Forrás: Greig és Taylor, 1999, 114)
A megfigyelési kategóriarendszer nem az egyetlen technikai eljárás a strukturált megfigyelés vonatkozásában.

További két lehetőség a jelrendszer, illetve a becslési skála. A jelrendszer olyan megfigyelési rendszer,
amelyben a megfigyelő több előre megadott viselkedéskategóriára vonatkozóan jelzi, hogy egy megszabott
megfigyelési periódusban melyek fordultak elő. A jelrendszerben minden eseményt egyszer rögzítünk,
függetlenül az előfordulás gyakoriságától. A jelrendszerek 3060 megállapítást is tartalmazhatnak. A jelölésre a
megfigyelési periódus után néhány perc áll rendelkezésre (Falus, 1996, 132). A 6.17 táblázat olyan jelrendszerre
ad példát, amelyik fejlődési normákat ad meg jelölési kategóriaként).
A megfigyelési becslési skála olyan strukturált megfigyelési rendszer, amelyben a megfigyelőnek a megfigyelt
eseményről egy adott szempont alapján ítéletet kell alkotnia és a becslési értéket skálán kell jelölnie. A
megfigyelőnek például meg kell ítélnie a megfigyelt beszélgetés érzelmi tónusát (pozitív – semleges – negatív),
bizonyos jellemzők előfordulási gyakoriságát (sűrűn – néha – soha) és így tovább. A becslési skála előnye, hogy
az így történő adatgyűjtés komplex, átfogó képet ad, az adatok könnyen áttekinthetőek és feldolgozhatóak.
Hátrány viszont az erőteljes értelmezésterheltség és a haloeffektus eshetősége, azaz, hogy egy negatív ítélet egy
másik ítéletet is negatív irányba hangolhat, holott annak az előzőtől függetlennek kéne lennie. Becslési skálára
ad példát a 6.18. táblázat; az itt bemutatott megfigyelési rendszert egy kutatásban arra használták, hogy
megvizsgálják csecsemők stresszjelzéseit fürdetés közben.
263
MÓDSZEREK
Strukturált megfigyelés esetén fontos feladat a megfigyelők kiképzése. A megfigyelőnek memorizálnia kell a
kategóriarendszert és rutinszerűen kell tudnia alkalmazni azt, helyesen és következetesen. Kiképzésének tehát
arra kell irányulnia, hogy megértse és begyakorolja az adott eljárást. Amennyiben két megfigyelő kódolja
ugyanazt az eseménysort egymástól függetlenül, kiszámíthatjuk, hogy milyen mértékben egyezik kódolásuk; ez
nagy mértékben növeli a kutatás megbízhatóságát (vö. 6.2.6. pont). Még nagyobb fokú lehet a megbízhatóság,
ha a megfigyelést videóra rögzítjük, és a kódolás a videofelvétel alapján történik.
A strukturált megfigyelésből származó adatok feldolgozása viszonylag könnyű, hiszen a kódolt egységek
mennyiségileg könnyen kezelhetőek. A mennyiségi értékek vonatkozhatnak gyakoriságra, időtartamra vagy
intenzitásra. Különböző mutatók számíthatóak ki a kategóriák egymáshoz viszonyított előfordulási arányaiból,
hányadosaiból stb. Fontos lehet ezen kívül az egyes viselkedési egységek sorrendisége, egymásra épülése és
mintázata is. Az elemzés fő szempontjait a kutatás tervezésekor előre kell látni, mert ezeknek a
figyelembevételével kell kialakítani a megfigyelési eljárást.
2.56. táblázat - 6.18. TÁBLÁZAT ► Becslési skála Barsevick és Llewellyn, 1982-es

kutatásából
Testi aktivitás (karikázzon be egyet)
komoly aggodalom folyamatos nem céltudatos tevékenység vagy

inaktivitás
enyhe aggodalom néhány mozdulat nem céltudatos, aktivitás növekszik a

fájdalom/operáció megemlítésére
nincs aggodalom gesztusok céltudatosak és megfelelőek
Arckifejezés (karikázzon be egyet)
komoly aggodalom rosszalló arckifejezés, legörbülő száj folyamatosan
enyhe aggodalom időnként aggodalmas arckifejezés
nincs aggodalom elégedett és kellemes arckifejezés
Hangadás (karikázzon be egyet)
komoly aggodalom sóhajtás, oda nem illő nevetés, „Nem is tudom...",

elkeseredett, pánikra hajló, ijedt
enyhe aggodalom dühös, nyomott, nem komfortos, ideges, ijedt
nincs aggodalom aggodalommentes szavak használata: boldog,

optimista, biztonságban van
Beszélgetés (karikázzon be egyet)
komoly aggodalom számtalan
enyhe aggodalom időnként panaszkodik
nincs aggodalom nem mutat elégedetlenségre utaló jelet és/vagy

megelégedettség kifejeződik
(Forrás: Greig és Taylor, 1999, 93.)
264
MÓDSZEREK
5.2.5. 6.2.5. A strukturálatlan megfigyelés
A strukturálatlan megfigyelés nem azt jelenti, hogy a megfigyelés semmiféle struktúrával sem rendelkezik – ez
általában nemkívánatos és nem is jellemző. A strukturált megfigyelés valóságos ellenpólusa inkább az olyan
megfigyelés, amely előzetesen meghatározott célok és szempontok alapján, de nem előzetesen rögzített,
szorosan behatárolt kategóriák szerint halad. A kötetlenebb megfigyelés legnagyobb előnye abból fakad, hogy a
jó szemű, felkészült megfigyelő olyan dolgokat, összefüggéseket vehet észre, amelyeket előzetes tudása nem
tartalmazott. Jellemző, hogy a megfigyelt folyamat fontosabb változói, kategóriái a megfigyelés folyamatában
emelkednek ki, ezeket a változókat és kategóriákat azután további megfigyelések során lehet tovább finomítani
vagy kvantitatív ellenőrzés alá vonni.
Példa erre Jerome Brunernek az 1970-es években folytatott kutatása, amely a kisgyermekek nyelvelsajátítására
vonatkozott. Ebben az időszakban egyre több kutató figyelme irányult a csecsemő-anya interakció
sajátosságainak feltárására. Különböző kutatások mutattak rá, hogy a csecsemő és az anya között nagyon hamar
kialakul a kölcsönös figyelem és az összehangolt elvárás. Bruner (1983) kutatása többek között arra irányult,
hogy leírja azokat az anyai megnyilvánulásmódokat, amelyek előmozdítják a nyelv elsajátítását a figyelem
irányításán és a nyelvi utalásokon keresztül. A vizsgálat két középosztálybeli fiúgyermek fejlődését követte öt,
illetve három hónapos koruktól a második életév betöltéséig. A kutatók kéthetente keresték fel őket
otthonukban, játszásidőben, alkalmanként körülbelül fél órára és videofelvételt készítettek. Az anyák tisztában
voltak azzal, hogy a kutatás miről szól, és megadott instrukciók szerint naplót vezettek a gyermek nyelvi
fejlődéséről.
A megfigyelések egy része a képeskönyv-nézegetés tipikus helyzetére vonatkozott. A következő

jellegzetességek mutatkoztak meg ennek kapcsán: az anya megnyilvánulásai erősen sztereotipizáltak voltak,
néhány alaptípusra szorítkoztak és egy jól felismerhető ciklikus felépítést követtek, amely a következő
lépésekből állt: figyelemfelhívás, kérdés, megnevezés és visszajelzés. Az anya megnevezéseinek közel 90
százaléka teljes tárgyra vonatkozott, és csak mintegy 3 százalék vonatkozott tárgyrészletre. A gyermek
kezdetleges hangsorait, amelyeket megnevezésként alkalmazott, az anya szavakként fogadta el, és ha nem
értette az utalást, akkor ismétlésre kérte a gyermeket. Új megnevezéseket vagy kérdéseket azokkal a dolgokkal
kapcsolatban vezetett be, amelyek már ismertek voltak a gyerek számára. A megnevezés néha tárgyalásos
folyamathoz hasonlított, amiben az anya engedett a gyermek javára (lásd a 6.19. táblázatba foglalt
jegyzőkönyvrészletet). Bruner a megfigyelések alapján megerősítve látta, hogy a nyelvi utalás fejlődése sokkal
több, mint a jel és a jelzett dolog egyszerű összekapcsolásának megtanulása. A gyermek az anyával való
interakciói során azt tanulta meg, hogy kompetens résztvevője legyen egy szoros összehangoltságot kívánó
interperszonális folyamatnak, amelynek során fokozatosan olyanná formálta nyelvi utalásait, hogy azok tartalma
és formája megegyezzen a kulturálisan elvárttal.
Kötetlen megfigyelést alkalmazott az 1940-es években Roger Barker is, a környezetpszichológia egyik
megalapítója. Barker egy Oskaloosa nevű amerikai kisvárosban kutatóközpontot hozott létre a környezet
viselkedésre való hatásának tanulmányozására.
2.57. táblázat - 6.19. TÁBLÁZAT ► Jegyzőkönyvrészletek Jerome Bruner kutatásából
Anya Nézd!
Gyerek (Megérinti a képet)
Anya Mik ezek?
Gyerek (Gagyog és mosolyog.)
Anya Igen, nyulak.
Gyerek (Gagyog, mosolyog az anyára.)
Anya (Nevet.) Igen, nyuszi.
Gyerek (Gagyog, mosolyog.)
265
MÓDSZEREK
Anya Mi ez?
Gyerek Géj
Anya Igen, egér. Ez egér.
Gyerek Egéj. (Máshová mutat.)
Anya Nem, azok mókusok.
Gyerek Egéj, egéj.
Anya Na jó, akkor egerek.
Az egyik kutatás során húsz iskoláskorú gyermeket követtek végig egy-egy teljes napjukon keresztül, szokásos
napirendjük mellett. A megfigyelő szó szerint néhány méter távolságra követte a gyermeket egy jegyzettömbbel
a kezében, és mindent feljegyzett a gyermek napi tevékenységével kapcsolatban. A megfigyelés a szülők és a
gyermekek beleegyezésével és felkészítésével történt. A gyermekeknek elmondták, hogy egy megfigyelő fogja
követni őket, akinek a jelenlétét próbálják meg figyelmen kívül hagyni. Eleinte a gyerekek beszélgetni
próbáltak, de egy idő után megtanulták figyelmen kívül hagyni. A kutatás feladata az volt, hogy előzetes
hipotézis és prekoncepció nélkül részletesen leírja, katalogizálja a gyermekek környezetbe ágyazott
viselkedését. Ez nem jelenti azt, hogy a kutatást ne irányították volna kérdések: így például kérdés volt, hogy
milyen gazdag az a tárgyi-fizikai környezet, amellyel egy iskolás gyermek átlagosan kapcsolatba kerül. Barker
metodológiai koncepciója szerint azt kellett keresni, hogy mi rajzolódik ki az adatokból. A kutatás a természetes
környezetből vett ún. viselkedésminták alapján tárja fel a viselkedés összetevőit és szabályszerűségeit (vö. 6.20.
táblázat). Ez a folyamat ahhoz hasonló, mint mikor egy orvos a vérminta alapján ismeri meg a páciensek testi
működését.
Barker és Wright 1951-ben publikált kutatásukban (One Boy’s Day: A specimen record of behavior) részletesen
beszámolnak egy fiú egy napjáról. A leírás képet adott arról, hogy milyen sokféle az a kontextus, amelyben egy
kisvárosi amerikai iskolás gyermek az 1940-es években kompetensen részt vett. Az adatokból egy elméletileg
érdekesebb megfigyelés is kirajzolódott, éspedig az, hogy a gyermekek viselkedésének mintázata erősen
kötődött a különböző tipikus hétköznapi helyszínekhez, mint amilyen a cserkészgyűlés, a templom vagy a
fűszerbolt. Ebből a megfigyelésből született meg a viselkedésszíntér (behavior setting) fogalma, amely olyan
helyszíneket jelöl, amelyek meghatározott viselkedésrepertoárral asszociá- lódnak: ezeken a helyszíneken az
emberek kicserélődnek, de a viselkedés alapszerkezete megmarad. Barker kutatása a továbbiakban új irányt vett
a különböző viselkedéses színterek feltárása felé (Bechtel, 1997).
Bruner és Barker kutatásában a megfigyelő passzív státusba helyezkedett. Elképzelhető azonban olyan kutatás,
amelyben a megfigyelő teljes mértékben aktí- van vesz részt abban a folyamatban, amelyet megfigyel. Ez történt
például Festinger és munkatársainak vizsgálatában (Festinger, Riecken és Schachter, 1956, ismerteti
Shaughnessy és Zechmeister, 1994, 80). Ok egy olyan (egy vezetőből és 10-12 tagból álló) csoportot kívántak
vizsgálni az Egyesült Álamokban, az 1950-es években, amelyik egy földönkívüli lények eljövetelével
kapcsolatos szökőár bekövetkeztét várta egy megadott napra. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a
csoporttagok profetikus hite hogyan fog változni a megadott nap elmúltával. Annak érdekében, hogy a
csoporthoz tartozzanak, a kutatók kapcsolódtak a csoporthoz, részt vettek az összejöveteleiken, és maguk is
bizarr történeteket találtak ki arról, hogy milyen jeleit látták, a többiekhez hasonlóan, a földönkívüliek
jelenlétének. A megfigyelők azt találták, hogy az esemény be nem következése nem rendítette meg a tagok hitét;
sőt, egyesek még inkább felzárkóztak a csoport vezetője mögé, mondván, hogy erős hitük segített
megakadályozni a szökőár bekövetkeztét.
2.58. táblázat - 6.20. TÁBLÁZAT ► „Viselkedésminta " részlete Barker kutatásaiból
8. Beágyaz. 7:03 Mary visszajött a szobájába. Ébernek

és céltudatosnak látszott. Levette a
párnákat az ágyról. Kisimította a
lepedőt.
266
MÓDSZEREK
Ráterítette az ágyra az ágytakarót.
7:04 Megállt, kritikusan megszemlélte az

ágyat. Elégedetlennek látszott. Újra
odalépett az ágyhoz, felhúzta és
eligazgatta a takarót.
Felnőtt szempontból nézve az

ágyazás jól sikerült, csak a párna
felett maradt kissé gyűrött a takaró.
9. Megjegyzést tesz az 7:05 Mary kiment a konyhába.

édesanyjának a kötényéről.
Észrevéve, hogy az édesanyja az ő
kötényét hordja, megjegyezte:
„De anyu, neked kicsi az én

kötényem!"
Anya: „Hát, csak ezt találtam."
Ez a kutatás különösen élesen illusztrálja azt a problémát, hogy a részt vevő jelenléte befolyást gyakorol a
résztvevőkre. A kutatók csatlakozásukkal számbelileg is növelték a csoportot, beszámolóikkal pedig maguk is
megerősítették a csoporttagok hitét. Ilyen módon csatlakozásukkal ki nem számítható módon hatást is
gyakoroltak a megfigyelni kívánt jelenségre. A kvantitatív kutatásfilozófián belül a reaktivitást jelentős
problémának tartják, a kvalitatív kutatásfilozófia azonban tényként kezeli, hogy a megfigyelő hatást gyakorol a
megfigyeltekre és a megfigyelés folyamatára, és nem annyira a hatás kiküszöbölésére, mint inkább a probléma
átláthatóvá tételére és reflexív kezelésére törekszik (Silverman, 2001). Mindamellett a részt vevő megfigyelés
további problémákat is felvet. Az etnográfiai részt vevő megfigyelés ismert dilemmája a „túlzott insiderré válás”
(going native) problémája: a kutató olyan mértékben azonosul a megfigyelt csoporttal vagy kultúrával, hogy
nem képes tartani a megfigyelői státusát. A részt vevő megfigyelés sokféle etikai problémát vet fel – erre tér ki a
18. Nagyító.
A nyitott, kevéssé strukturált megfigyelés a rögzítés technikája szerint a következő eljárásokat alkalmazhatja:
► Video-, illetve magnófelvétel. A nyitott megfigyelések esetében a strukturált megfigyeléshez képest még
inkább hasznos eljárás a video- vagy magnófelvételen történő teljes körű rögzítés. Óriási előny, hogy a felvétel
visszapörgethető, újabb és újabb szempontok szerint elemezhető és kódolható, és a kódolás megbízhatósága
ellenőrizhető. Ugyanakkor látni kell, hogy a videofelvétel sem képes igazán teljes körű rögzítést végezni. Ami
rögzítésre kerül, az a kamera nézőpontjához kötött látvány; lehet, hogy a fontos történések „az asztal alatt”
történnek, ahová a videokamera nem lát. Ráadásul a természetes környezetben az emberek gyakran mozognak,
helyet változtatnak. Növelhetjük a vizuális lefedettséget, ha több kamerát alkalmazunk, viszont minél feltűnőbb
a technika jelenléte, annál inkább jelentkezik a viselkedést befolyásoló reaktivitás (vö. 6.2.6. pont). Emellett az
általában sok órányi videoanyag elemzése rendkívül idő- és munkaigényes feladat. Hasonlóan az interjúk
magnófelvételéhez, a felvett anyagot át kell írni elemezhető formába, és ehhez ki kell dolgozni az átírás és az
elemzés szabályrendszerét (vö. 6.3.7. pont).
• Jegyzőkönyv. Lehet olyan helyzet, amikor ezek a technikai eszközök nem használhatóak, és jegyzőkönyvet
kell szimultán módon, kézírással készíteni. A jegyzőkönyv a megfigyeléseket a maguk teljességében
igyekszik rögzíteni, beleértve a verbális és nem verbális közléseket, egy erre a célra kidolgozott
nyomtatványon. A jegyzőkönyv lehet teljes (például egy orvos-páciens beszélgetés egészének lejegyzése)
vagy részleges (a beszélgetés egy tipikus részletének lejegyzése, pl. amikor az orvos közli a diagnózist), de a
jegyzőkönyvet vezető megfigyelő a megszabott kereten belül igyekszik „mindent lejegyezni”. A teljes körű,
de még a részleges szimultán jegyzőkönyvírás is nagyon nehezen megvalósítható eljárás, mert gyorsírást
igényel.
• Megfigyelési napló, terepfeljegyzések. Megfigyelési naplót és terepfeljegyzéseket tipikusan a terepen történő

megfigyelések kapcsán szoktak alkalmazni. A naplóvezetés azt jelenti, hogy a megfigyelő meghatározott
rendszerességgel (például naponta) narratív formában rögzíti, lejegyzi, összegzi a megfigyelt eseményeket és
előfordulásuk körülményeit. A naplóírás történhet előzetes szempontok szerint, de lényeges, hogy a
267
MÓDSZEREK
megfigyelő nyitott legyen minden relevánsnak tűnő történésre. A megfigyelési feljegyzések spontán,
előfordulás szerint történő leírások. Mindkettő rugalmas technika, amely feltételezi, hogy a megfigyelő
huzamosabb ideig folytatja a megfigyeléseket. Fontos, hogy a leírás a történést követően a lehető
leghamarabb megtörténjék, és minél pontosabban (pl. szó szerint) rögzítsék a fontos részleteket.
Naplóíratás. Elképzelhető hogy van olyan személy, akinek a megfigyelési pozíciója helyzeténél fogva
kedvezőbb, mint a kutatónak. Ebben az esetben a kutató felkérheti ezt a személyt, hogy adott instrukciók szerint
naplót, feljegyzéseket vezessen a kutatás céljaira. A feladat lehet önmegfigyelés: például arra kérünk valakit,
hogy egy héten keresztül jegyezze fel azokat a metaforákat, amelyekkel olvasmányain és beszélgetésein
keresztül találkozik. A feladat lehet más/ mások megfigyelése: például kisgyermekes anyákat kérünk arra, hogy
vezessenek naplót gyermekük nyelvi fejlődéséről. Elképzelhető, hogy két személyt kérünk arra, hogy ugyanarra
a dologra vonatkozóan külön-külön vezessenek naplót (például egy férj és feleség készítsen feljegyzéseket
konfliktusos helyzeteikről). A naplóíratás népszerűségében növekvő eljárás, és egyre inkább magában foglal az
írásos feljegyzéseken kívül foto- és videodokumentációt is (Break- well és Wood, 2000; az adatrögzítési
technikákat a 6.21. táblázat foglalja össze).
2.59. táblázat - 6.21. TÁBLÁZAT ► Adatrögzítési technikák megfigyelésnél
MEGFIGYELÉS TÍPUSA ADATRÖGZÍTÉSI TECHNIKA
Strukturált megfigyelés KATEGÓRIARENDSZER
Eseményegység alapú Időegység alapú
JELRENDSZER, BECSLÉSI SKÁLA
Videóval vagy anélkül
Strukturálatlan megfigyelés NAPLÓ, TEREPFELJEGYZÉS, JEGYZŐKÖNYV
Teljes
Szelektív
Videóval vagy anélkül
A nyitott, kvalitatív megfigyelés is képzett megfigyelőt igényel, de ebben az esetben nehezebb a képzettség
mibenlétének meghatározása és az arra való felkészítés. Általában csak az tud értékes új megfigyeléseket tenni,
aki már rendelkezik a témára vonatkozó tudással. Gondoljunk bele abba, hogy mit lát meg egy laikus, illetve
egy szakorvos, ha ugyanazt a röntgenfelvételt nézik. Hasonló módon mást észlel a csecsemősírás hallatán egy
gyermeksíráshoz nem szokott idegen és az anya, aki képes a sírásmódok finom árnyalatainak jelentésteli
megkülönböztetésére. Ha egy kutató a csimpánzok utódgondozó viselkedését kívánja tanulmányozni
természetes körülmények között, akkor jó, ha a megfigyelés kezdete előtt rendelkezik elegendő ismerettel a
csimpánzok életmódjára vonatkozóan. Ugyanakkor az etnográfiai megfigyelések esetében a kutató „tanuló”
pozíciójának előnyét is hangsúlyozzák: Ha egy sajátos kultúrába bevezetést kereső kutató „szakértőnek”
mutatkozik, akkor elképzelhető, hogy az informátor nem hívja fel a figyelmét bizonyos dolgokra, mert „úgyis
tudja”, vagy mert attól tart, hogy a kutató „jobban tudja” (Johnson, 2002). A kvalitatív megfigyelő dolga nem
könnyű; részint előre kell tudnia, hogy mire kell vagy érdemes figyelnie, részint pedig menet közben kell
ráéreznie arra. A képzettség megszerzésének legjobb módja az, ha sok időt tölt a terepen.
Kérdés, hogy mit jelent a kvalitatív adatok feldolgozása, miből áll a kvalitatív elemzés és hogyan mutat túl az
adatokon? A hosszabb-rövidebb ideig folytatott kvalitatív kutatás eredménye egy nyers formájában nehezen
áttekinthető írott vagy képi formában létező adathalmaz. Ennek feldolgozása azokat a lépéseket követi,
amelyeket a kvalitatív kutatások kapcsán általánosságban már megbeszéltünk (vö.
1. pont). Röviden, a feldolgozás a következő fő fázisokból áll:
• Átírás, tisztázás. Ha video- vagy magnófelvétel készült, akkor a felvételeket jegyzőkönyvszerű formába át
kell írni. Ehhez ki kell dolgozni az átírási szabályokat, ki kell képezni az átírást végző személyeket, és
ellenőrizni kell az átírás megbízhatóságát. Ha a megfigyelési adatokat feljegyzéssel vagy napló formájában
268
MÓDSZEREK
rögzítettük, akkor elképzelhető, hogy az írás kusza, nehezen olvasható, nem egyértelmű. A feljegyzéseket át
kell nézni és tisztázni kell. Ezt a munkát folyamatosan kell végezni, nem pedig a kutatás végén.
• Adatredukció. Az adathalmazt lényegileg sűríteni kell. Ez történhet szelekcióval és a lényegesnek ítélt részek
kiemelésével vagy kategorizálással és kódolással, ez annyit jelent, hogy különböző megnyilvánulásokat
azonos viselkedéskategóriába vonjuk és azonos szimbólummal jelöljük (pl. „vicsorítva közeleg” – AG –
agresszió). A kategóriák kidolgozása ebben az esetben az adatokra támaszkodva történik, nem pedig
előzetesen meghatározott rendszerben, mint a strukturált megfigyelés esetében.
• Adatkezelés, adatmegjelenítés. Meg kell találni azt a rendezett megjelenítési formátumot, amely lehetővé
teszi a redukált adatok kezelését, áttekintését, az adatok azonosítását és az adatok között történő keresést.
• Elemzés. Az előkészített adatokon végzett elemzés a következő folyamatokat foglalhatja magában: a

tendenciák, tipikus esetek és kivételek megállapítása, az összefüggésekre való rámutatás, az elméleti
kontextusba helyezés, az ismert eredményekkel való összevetés, és a példákon keresztül történő bemutatás.
A RÉSZT VEVŐ MEGFIGYELÉS MINT „LESELKEDÉS" – ETIKAI DILEMMÁK
A részt vevő megfigyelés különböző etikai problémákat vet fel. Két példát hozunk fel ezzel kapcsolatban: az
egyik egy 1970-ben végzett, homoszexualitásra irányuló vitatott kutatás (ismerteti Babbie, 2001, 541), a másik
egy sokkal árnyaltabb és személyesebb etikai dilemma, amit egy olyan kutató oszt meg velünk, aki gyermekek
között végzett részt vevő megfigyelést (Hatch, 1995).
Laud Humphreys felsőéves egyetemistaként kezdett foglalkozni a homoszexualitás kérdéseivel. Azoknak a futó,
alkalmi kapcsolatoknak a felderítésére vállalkozott, amelyekbe homoszexuális férfiak bocsátkoztak nyilvános
mosdókban. Mivel a homoszexuálisok körében „teaház" volt az ilyen mosdók neve, 1970-ben Tearoom Trade
címen publikálta a vizsgálatról szóló könyvet. A jelenséggel kapcsolatban Humphreys figyelmét különösen az
keltette fel, hogy a „teaházi kereskedelemben" részt vevő férfiak a „civil" életben elismert polgároknak és
családapáknak tűntek, akik homoszexualitásukat csak itt élték ki. A teaházi randevúk három szereplőre épültek:
a két közvetlen résztvevőn kívül a harmadik szereplő a figyelő őr volt, aki arra ügyelt, hogy az aktusban részt
vevőket ne zavarják meg. Az őr szolgálata fejében nézhette a másik kettő tevékenységét. Humphreys addig
őgyelgett a mosdók környékén, amíg végül is felajánlották neki az őr szerepét, ezt a pozíciót használta fel
megfigyelésekre. Humphreys igyekezett a megfigyeléseket kiegészíteni más módon megszerzett adatokkal.
Ennek érdekében titokban követte a kutatásban tudtukon kívül részt vevő személyeket, felírta
kocsirendszámukat, kinyomozta lakcímüket, és később, álcázva magát felkereste őket otthonukban azzal az
ürüggyel, hogy felmérést végez. Ez a „leselkedő" kutatás minden lépésével nagy vitát váltott ki. Összességében
a vita hatására megnövekedtek az álcázott megfigyeléssel kapcsolatos fenntartások.
A másik eset egészen eltérő jellegű, mégis visszaköszön a leselkedés mint önvád, egy etikai reflexió keretében.
Amos Hatch az 1980-as években kezdő kutatóként vizsgálatot végzett egy óvodában, ahol hónapokat töltött
„passzív résztvevő" megfigyeléssel, a gyerekek társas interakcióit tanulmányozva. A kutatás egy idő után
specifikusabb irányt vett. Kiderült ugyanis, hogy a csoportban van egy fiú, „Lester", akit társai stigmatizáltak és
kirekesztettek. Hamarosan a Lester körüli történések, és ezek kapcsán a stigmatizáció folyamata került a kutatás
fókuszába. A publikált tanulmány azt elemezte, ahogyan a gyerekek, beleértve Lestert, közösen
megkonstruálták és fenntartották „Lester a romboló, szabályszegő" és a „védekező többiek" helyzetét (Hatch,
1988). A megfigyelések során a kutató többször volt szemtanúja annak, hogy társai Lestert kirekesztették maguk
közül különböző indokokkal. Egy pregnáns eset különösen jól illusztrálta a szokásos történéseket, és amikor a
kutató egy konferencián előadást tartott, mondanivalója alátámasztására idézte ezt az incidenst. Az előadás
elhangzása után egy tanár felállt, és azt kérdezte: „Azt szeretném megtudni, hogy miért nem avatkozott be
Lester oldalán?" Hatch 1995-ös írása a kérdésre adott reflexió. Az alábbi összefoglaló a dilemma lényegét
mutatja:
A kérdés egészen váratlanul ért, de évek távlatából még mindig foglalkoztat. Elmondtam, hogy ha beavatkozom,
az azt jelenti, hogy feladom passzív megfigyelői státusomat, és nem állíthattam volna, hogy természetesen
előforduló szociális viselkedést vizsgálok. Ezen kívül a csoportot vezető óvónő kompetens személy volt. Úgy
végeztem a passzív részt vevő megfigyelést, ahogyan azt egyetemi tanulmányaim során tanultam, a
kutatásomhoz ez volt a megfelelő módszer. Mégis, a kérdés mélyen elgondolkodtatott, legfőképpen az zavart,
hogy nekem nem jutott eszembe. Emlékszem, amikor az az incidens történt, megfigyelés közben az járt a
fejemben: ez nagyon jó adat, milyen szerencsés vagyok, hogy láthatom. Utólagosan elemezve a magatartásomat,
úgy érzem, hogy egyfajta leskelődés volt, amit csináltam, aminek az etikai oldala iránt érzéketlenné tett néhány
dolog. Anélkül, hogy tudatosan megfogalmazódott volna bennem, úgy éreztem, hogy a tudományos kutatás, no
269
MÓDSZEREK
meg a disszertációm megírása fontosabb, mint amit Lester ott, akkor érzett. Úgy éreztem, hogy azt csinálom,
amire felkészítettek. Arra nem készítettek fel, hogy észrevegyem ennek a helyzetnek az etikai visszásságát.
Utólagosan úgy gondolom, az én esetemben a megoldás az lehetett volna, hogy jobban megosztom az
észrevételeimet az óvónővel. Jobban be kellett volna vonnom őt a kutatásba, partnernek kellett volna őt
tekinteni. A konferencián elhangzott kérdés hosszú távú tanulsága az, hogy az emberek életét tanulmányozó
kutató nem lehet ragadozó, aki megszerzi a zsákmányt és otthagyja a helyszínt. Nincs könnyű megoldás erre a
dilemmára, de fontos, hogy minden kutató küzdjön meg a kutatása közben felmerülő etikai problémákkal.
5.2.6. 6.2.6. A megfigyelés megbízhatósága és érvényessége

A megfigyelés kétarcú módszer. Strukturált formában való alkalmazása a kvantitatív, naturalista, strukturálatlan
formában való alkalmazása pedig a kvalitatív, interpretatív kutatási stratégia keretébe illik. Mindkét forma
másfajta célok elérésére alkalmas. A megbízhatóság és érvényesség problémáinak megítélését és kezelését is
befolyásolja, hogy milyen fajta kutatást végzünk. Egyes kutatások a kvantitatív kutatásfilozófia talajáról indulva
nagy hangsúlyt fektetnek az objektivitás követelményére. Az ilyen kutatások a megbízhatóság és érvényesség
kérdéseit a kvantitatív metodológiában megszokott módon közelítik meg. Strukturált megfigyelést alkalmaznak,
és arra törekednek, hogy amennyire csak lehet, kiküszöböljék a megfigyelő szubjektivitását és a megfigyelésre
gyakorolt hatását. Más kutatások kvalitatív megfigyelést alkalmaznak, és az objektivitás, megbízhatóság és
érvényesség kérdéseit a kvalitatív kutatási paradigma által kidolgozott módon közelítik meg (vö. 6.1.7. pont).
A kvantitatív metodológia keretében a megfigyelés érvényessége alapvető értelemben arra utal, hogy a
megfigyelés nem torzítja el szisztematikusan a megfigyelt valóságot. Ezzel kapcsolatban az egyik gond a
megfigyelői elfogultság, ez arra a tendenciára vonatkozik, hogy a megfigyelő (vagy kódoló) előfeltevései,
elvárásai, céljai befolyást gyakorolhatnak a megfigyelésre. Nyilvánvaló, hogy minél inkább értelmezésterhelt a
megfigyelés, annál inkább fellép a veszélye annak, hogy a megfigyelő akaratlanul is tendenciózusan elfogult
legyen. Ez a probléma csökkenthető vagy megelőzhető, ha a megfigyelés eredeti formájában került rögzítésre
videofelvételen keresztül. Viszont minél feltűnőbb a megfigyelés, annál inkább számolnunk kell azzal, hogy
reaktivitást vált ki. Egy laboratóriumi kísérlet arra irányult, hogy megnézzék, mennyiben befolyásolja a
viselkedést a videokamera jelenléte (Graves és Glick, 1978; idézi Cole és Cole, 1997, 48). A kutatók arra kértek
anyákat, hogy segítsenek 18-25 hónapos gyermeküknek egy mozaikjáték összerakásában. Azok az anyák, akik
azt hitték, hogy a felvevő nem működik, kevésbé formálisan viselkedtek és kevesebbet segítettek, mint azok,
akik úgy tudták, hogy viselkedésüket felveszik. A konkrét kutatás tartalmától és jellegétől függ, hogy az
elfogultság, illetve a reaktivitás valójában mekkora gondot jelent. A reaktivitás csökkenthető a megfigyelés
minél kevésbé feltűnővé tételével; úgy is, hogy pontosan nem mondjuk meg, mire irányul a megfigyelés; és úgy
is, hogy hozzászok- tatást, habituációt alkalmazunk.
Másik alapvető értelemben a megfigyelés érvényessége arra utal, hogy a megállapított viselkedéskategóriák
valóban jól írják-e le azt a magasabb absztrakciós szintű fogalmat, amelyet műveleti szinten megtestesítenek
(például a majmok közötti hierarchiát érvényesen tükrözik-e az olyan viselkedések, mint a követés, a szexuális
közeledés stb.). A kutatás alapján levont következtetések elméleti érvényessége a műveleti definíciók
érvényességén alapul. Végül az érvényesség kapcsán felmerül az ökológiai érvényesség kérdése. Minden olyan
megfigyelés, amelyik moláris szinten, természetes körülmények között zajlik, de facto magas ökológiai
érvényességgel rendelkezik, mert az események természetes egészként, kontextusba ágyazottan kerülnek a
figyelem középpontjába. A strukturált megfigyelés ökológiai érvényessége ugyanakkor nem adódik
automatikusan; sőt a megfigyelés minél aprólékosabban széttördeli a megfigyelt folyamatot, annál inkább
lehetséges, hogy alacsony az ökológiai érvényesség, ugyanakkor növekedhet a megfigyelés pontossága és
megbízhatósága.
A megbízhatóság alapvetően arra vonatkozik, hogy pontosan és következetesen azonosítják-e a megfigyelők az

érdeklődésre számot tartó viselkedésmódokat. Nehézségek adódhatnak a megfigyelési szempontok és kategóriák
nem megfelelő kidolgozottságából vagy a megfigyelést, illetve kódolást végző személy teljesítményéből,
amelynek oka lehet a nem megfelelő felkészítés, a fáradtság, a fluktuáló figyelem és hasonló tényezők. Minél
értelmezésterheltebbek a megfigyelt viselkedési kategóriák, annál nehezebb a megbízhatóság érvényesítése. A
megbízhatóság növelése érdekében tehát alapvetően fontos a megfigyelni kívánt viselkedés pontos
meghatározása és a megfigyelők alapos felkészítése. Növeli a megbízhatóságot, ha kiszámíthatjuk a
megfigyelők közötti egyetértés számszerű értékét. Ennek érdekében általában az anyag 30 százalékát
kódoltatjuk két független megfigyelővel, és erre vonatkozóan számítjuk ki az egyetértési mutatót. A
legelterjedtebb az ún. Cohen-féle kappa mutató, amelyet úgy számítunk ki, hogy az egyezések arányla- gos
számából kivonjuk a véletlenszerűen várható egyezések számát (vö. 5.3.9. pont). A mutató értéke 0 és 1 között
mozog; az elfogadott érték általában a 0,85 (85 százalék). Amennyiben ennek értéke elég magas, az anyag
270
MÓDSZEREK
további 70 százalékát meg lehet osztani a két kódoló között a gyorsabb feldolgozás érdekében. Ha a
megbízhatósági mutató alacsony, akkor fel kell deríteni az egyet nem értések mögött meghúzódó okokat.
Az érvényesség és megbízhatóság kérdése némileg más módon vetődik fel a kvalitatív megfigyelés keretében. A
kvalitatív kutatásfilozófia természetes adottságként kezeli a kutató interaktív helyzetét, és abból indul ki, hogy
mindenfajta kutatás nézőponthoz kötött, előfeltevéseket érvényesít, és hatást gyakorol a kutatás tárgyára. Az a
megfigyelő, aki interpretál, szükségszerűen valamilyen nézőponthoz kötötten teszi ezt, nem pedig teljesen
objektíven. A kvalitatív metodológia azt vallja, hogy a megfigyelés nézőponthoz kötöttségét el kell ismerni, de
ez nem lehet indok az adatok prekoncepciózus, önkényes kezelésére. A kvalitatív megfigyelést alkalmazó
vizsgálatban – csakúgy, mint a kvalitatív vizsgálatokban általában – fontos dokumentálni és átláthatóvá tenni
mások számára azokat a döntési szempontokat és folyamatokat, amelyeket a kutatók a megfigyelés tervezése és
megvalósítása során követtek; fontos a minden adatra kiterjedő komprehenzív adatelemzés és a más
módszerekkel történő érvényesítés (trianguláció); és alkalmazható a megfigyelt személy általi érvényesítés, akár
oly módon, hogy a videofelvételt együtt nézi meg a kutató a megfigyelt személlyel vagy a megfigyelésein
alapuló következtetéseit ellenőrzi a megfigyelt személy véleményével.
A számítógépes támogató programok alkalmazása a megfigyeléses vizsgálatok esetében is fontos szerepet tölt
be: igen nagy mértékben megkönnyíti az adatkezelést és növeli az elemzés átgondoltságát, szisztematikusságát
és következetességét. Megfigyelésnél elsősorban az OBSERVER- és az ETHNOGRAPH-programok jöhetnek
szóba (vö. 6.1.6. pont):
OBSERVER: http://www.noldus.com/products/index.html;
ETHNOGRAPH: http://www. qualisresearch. com
A kvalitatív megfigyelő számára is követelmény a reflexivitás: a folyamatos kritikai viszonyulás a kutatás

menetéhez és abban a kutató által betöltött szerephez. Emellett fontos, hogy az eredmények mennyire vágnak
egybe a szakirodalomban már ismert eredményekkel, mennyire illenek bele a jelenségről kialakított képbe. Az
eredményeket általában más független eredményeknek is meg kell erősíteniük ahhoz, hogy meggyőzőek
legyenek.
5.2.7. 6.2.7. A megfigyelés módszerének értékelése

A behavioristák határozták meg a pszichológiát a viselkedés tudományaként, de a viselkedés sokkal átfogóbb és
alapvetőbb értelemben a pszichológia tárgya. A természetes megfigyelés az a módszer, amely lehetővé teszi a
tényleges viselkedés megismerését és elemzését. Sok kérdésben biztosabbak lehetünk adataink és
következtetéseink érvényességében akkor, ha a tényleges viselkedés megfigyelésére támaszkodunk, mintha
például kérdőívre vagy interjúra támaszkodnánk. A szisztematikus megfigyelés nyújtja a jelenségekre
vonatkozó legalapvetőbb ismeretanyagunkat, és a tudomány az állati és emberi viselkedés jelentős hányadával
kapcsolatban tartozik még az ilyenfajta leíró elemzéssel (vö. 6.2.1. pont).
A kvalitatív megfigyelés eljárásai hozzásegítenek a természetes kontextusban történő viselkedés mélyreható,

részletekbe menő leírásához. A kvalitatív megfigyelés nyitott az új jelenségekre. Az új megfigyelések új
problémákat vethetnek fel és új elméleti megsejtéseket alapozhatnak meg vagy támaszthatnak alá. A kvalitatív
megfigyelés emellett nyitott a jelenségek komplexitására. Lehetővé teszi, hogy a jelenséget bonyolultságában,
és/vagy egyediségében ismerjük meg, és új dolgokat fedezzünk fel. A kísérletezés korlátjaként említettük, hogy
ha a viselkedést több változó függvényeként, többszempontos statisztikai eljárások segítségével elemezzük,
akkor követhetetlenné válik az összefüggések jelentése (vö. 4.10. pont). A megfigyelés viszont szemléletesen,
jelentésteli módon tudja megragadni a jelenségek összetettségét.
A megfigyelés módszerének előnye és korlátja is, hogy szituációhoz kötött. A közvetlen megfigyelés a jelenre,
az „itt és most”-ra irányul, és azon belül is arra, ami a megfigyelési helyzetben közvetlenül észlelhető. Sok
lényeges jellemző – így például a viselkedés indítéka, szituáción túlmutató célja, érzelmi kísérőjelenségei –
többnyire nem figyelhető meg közvetlenül az adott szituációban, de még szituációk sorozatában sem. A bűvész
kezét is figyelhetjük erősen, a trükknek mégiscsak a végeredményét látjuk, a mikéntjét nem. A megfigyelés
osztozik az indukcióval abban a tekintetben, hogy ha csak és kizárólag megfigyelésekre támaszkodnánk, szem
elől téveszthetnénk közvetlenül nem megfigyelhető összefüggéseket, és ezen kívül sosem jutnánk abba a
helyzetbe, hogy ok-okozati összefüggésekre vonatkozóan határozott állításokat tegyünk. A megfigyelés az
indukcióhoz hasonlóan sohasem konkluzív, mert a nem megfigyelt eseteket nem veszi figyelembe, és azt sem
tudjuk, hogy hány meg nem figyelt eset van (vö.1.3.1. pont). Abba a helyzetbe sem kerülhetnénk, hogy széles
körű általánosításokat tegyünk kiterjedt alapsokaságokra vonatkozóan, mert a megfigyelés intenzív módszer,
271
MÓDSZEREK
amely csak viszonylag kis, nem reprezentatív minták vizsgálatát teszi lehetővé. Emellett a megfigyelés
potenciális etikai problémákban is bővelkedik.
Összességében: a természetes megfigyelés akkor alkalmazható, ha: a jelenség megfigyelhető, a kutatás

exploratív, leíró jellegű; a témával kapcsolatos ismeretek elmélyítése a cél; a viselkedés természetes kontextusát,
változékonyságát, egyediségét, bonyolultságát, folyamatjellegét vizsgálják; viselkedésre vonatkozó hipotézist
szeretnénk ellenőrizni, más módszerrel szerzett eredményeket szeretnénk érvényesíteni; vagy ha más módszer
nem alkalmazható etikai vagy gyakorlati okból. (A megfigyelés alkalmazhatóságát, előnyeit és hátrányait a 6.22.
táblázat foglalja össze.)
2.60. táblázat - 6.22. TÁBLÁZAT ► A megfigyelés alkalmazhatósága, előnyei és

hátrányai
Olyan kutatási problémánál, amelyik:
Közvetlenül megfigyelhető viselkedésre irányul
Fontos a természetes kontextus
Komplex, változékony, vagy egyedi viselkedés
Exploratív
Viselkedésre vonatkozó hipotézist kíván alátámasztani
ELŐNYÖK Mélyreható, részletekbe menő, kontextuális leírás és
megértés
Ökológiai érvényesség
Nyitottság az újonnan felmerülő problémák iránt
HÁTRÁNYOK Nehéz, korlátozott általánosíthatóság
Szituációhoz kötöttség; indítékok, előzmények,

érzelmek nem mindig megfigyelhetőek
Időigényes
5.3. 6.3. A KVALITATÍV INTERJÚ

5.3.1. 6.3.1. Az „interjútársadalom" és az interjúmódszer
A beszélgetés az emberek közötti érintkezésnek, ezen keresztül pedig a tudás megszerzésének egyik alapvető
formája. Ezt az európai filozófia is korán felismerte. Szókratész híres dialektikus érvelése azt a célt szolgálta,
hogy kibontsa az olyan alapvető fogalmak jelentését, mint például az erkölcs. A szigorú mederbe terelt
beszélgetés intellektuális vizsgálati módszer volt, melynek során Szókratész beszélgetőpartneréhez kérdéseket
intézett, majd könyörtelenül kielemezte a válaszokban rejlő hamis vélekedéseket. Egy-egy ilyen elemzés után a
beszélgetőpartnerek „olyan megdöbbenten és mozdulatlanul álltak, mintha elektromos rája ütötte volna meg
őket”. Szókratész világossá akarta tenni, hogy a tudáshoz csak kritikus reflexióval lehet eljutni (Tarnas, 1995,
52).
A modern értelemben vett interjú irányított beszélgetés, amely kérdések és válaszok egymásutánjából épül fel.
A beszélgető felek más-más szerepet töltenek be: a kérdező határozza meg a helyzetet és a témát, és valamilyen
fokú irányítást gyakorol, a válaszoló pedig együttműködve elfogadja ezt a helyzetet és igyekszik megfelelő
válaszokat adni. A kérdezőnek – a szókratészi helyzettől eltérően – nem az a célja, hogy a válaszokat
272
MÓDSZEREK
felhasználva bizonyítson egy tételt, hanem az, hogy megtudjon a válaszolóról, illetve a válaszolótól valami
olyant, amit csak az tud. A modern interjú általában az egyén világára irányul: gondolataira, érzéseire,
történeteire. Ez a fajta interjú olyan mértékben beivódott a kultúránkba, hogy joggal állítható:
interjútársadalomban élünk (Gubrium és Holstein, 2002b). Nemcsak azért, mert nap mint nap fogyasztói
vagyunk a médiában elhangzó interjúknak, hanem azért is, mert magunk is könnyen interjúalanyokká válhatunk,
például az orvosnál (orvosi interjú), munkakeresés alkalmával (munkainterjú), vagy akár az utcán, amikor valaki
a véleményünkre kíváncsi.
Az interjútársadalom a modern selfre, az individuális énre épül. A modern self koncepciója az individuum, aki
önállósággal és saját felelősséggel rendelkezik, és rá jellemző, megismerésre érdemes, egyéni gondolatai,
érzései, történetei vannak. Ez a helyzet a különböző kultúrákat és a nyugati civilizáció történetét tekintve nem
régi, és „meglehetősen sajátságos” fejlemény: más kultúrákban és történelmi korokban az egyén világa a törzs, a
család, vagy a faluközösség keretébe tagolódva jelenik meg, nem mint önálló egység (Geertz, 2001/1984b). A
nyugati társadalmak kontextusában Michel Foucault elemezte a self modern kori kialakulásának intézményes
„technológiáit” (1988); ilyen például a börtön vagy a kórház. Ezek az intézmények Foucault elemzésében nem
egyszerűen tükrözték az individualizáció irányába tartó fejlődést, hanem annak megalkotásában is részt vettek.
A konstrukcionista elemzés arra mutat rá, hogy maga az interjúzás mint társadalmi praxis is hasonlóan működik:
hozzájárul a vélemények és a modern self társadalmi termeléséhez. A mélyinterjúban az emberek nem
egyszerűen feltárják érzéseiket, gondolataikat, hanem a dialógus folyamatában „csinálják” azokat, úgy, ahogyan
a közvélemény-kutatás sem egyszerűen tükrözi az emberek véleményét, hanem „csinálja” is azt (Gubrium és
Holstein, 2002b, 11).
Az interjútársadalomban élő emberek számára az interjú ismerős, magától értetődő kommunikációs forma. A
tapasztalatok általában azt mutatják, hogy civilizációnkban az emberek szívesen nyilatkoznak meg interjú
keretében. Ez egyrészt megkönnyíti a kutató helyzetét, másrészt azt a benyomást kelti, hogy az interjú könnyű
módszer, lényegében egy egyszerű beszélgetés. Ez a benyomás nem megalapozott. Igaz, hogy az interjú
lényegében beszélgetés, a tudományos kutatás keretében azonban ez a beszélgetés határozott céllal történő
adatgyűjtés. Nehézsége egy tőről fakad látszólagos könnyűségével: az interjúnak a természetes
beszédhelyzethez közeli módon, de attól mégis eltérően kell működnie ahhoz, hogy betöltse feladatát.
Az interjúmódszer különösen jó terep kvantitatív és a kvalitatív stratégia közötti különbségek kibontására, mert
az eltérések világosan leképeződnek az interjúzás kétféle műfaji változatában: az ötödik fejezetben már
megismert standardizált kérdőíves interjúban, (másként: strukturált vagy felmérő interjú) és a kvalitatív
interjúban. A kettő közötti különbség megvonható mélyebb kutatásfilozófiai szinten, és felszínesebb technikai
szinten is. Technikai szinten a leglényegesebb különbség az, hogy az egyik kötött (strukturált), a másik kötetlen
(strukturálatlan). Az egyikben a kérdezőnek viszonylag könnyű a dolga, mert kijelölt úton halad; a másikban
nehezebb, mert menet közben értelmeznie kell amit hall, reflektálnia kell saját reakcióira, és menet közben
döntéseket kell hoznia a következő kérdésekről. A válaszoló helyzete is más. A kötött helyzetben a játékszabály:
„arra válaszolj, amit kérdezek”. A válaszoló ezt a ki nem mondott szabályt általában tiszteletben tartja, de úgy
érezheti, joggal, hogy ha lenne egyéb fontos mondanivalója, azt nem mondhatja el. Az objektív mérés szándéka
ütközhet a természetes beszélgetés normáival (vö. 5.3.4. pont). A kötetlen helyzetben a játékszabály a
kérdezettnek kedvez, némi túlzással efféleképpen: „arról kérdezz, amire válaszolok”. A kérdezőnek itt is
mederben kell tartania a beszélgetést, de a meder sokkal szélesebb és tekergősebb. A megkérdezett kitérhet
mindenre, amit a témával kapcsolatban fontosnak tart, és így esetleg előre be nem kalkulált témát, fordulatot is
vehet a beszélgetés.
A metodológiai előfeltevések tekintetében szintén különbségek mutatkoznak. A kérdőíves interjúzás az

objektivista („pozitivista”) előfeltevés-rendszerre épül: a válasz értékét az adja, hogy a valóságról történő
beszámolónak tekinthető. Elvileg a kvalitatív interjúzás is épülhet objektivista előfeltevés-rendszerre, de
jellemzőbb, hogy a kvalitatív interjú az emocionalizmus vagy a konstruktivizmus talaján áll. Az előbbi keretben
az interjú a részt vevő személy szubjektív élményeinek és tapasztalatainak autentikus feltárására irányuló
eszköz, az utóbbi keretben az interjú lényege szerint „lokális teljesítmény”, közös jelentéskonstrukció, nem
pedig objektív vagy szubjektív közlés (vö. 6.1.2. pont).
Miután meglehetősen élesen szembeállítottuk a kétféle interjút, ismét csak szögezzük le: ez a megkülönböztetés
elvi típusokat határoz meg, elsősorban didaktikai célzattal. A valóságban a strukturáltság-strukturálatlanság
kontinuumként fogható fel, amelynek egy adott interjú valamelyik szélső pólusához inkább közel állhat, mint a
másikhoz. A metodológiai előfeltevések terén hasonló a helyzet: egy adott interjú képviselheti valamelyik
„tiszta” paradigmát, de az is elképzelhető, hogy az interjú hátterében a feltevések valamilyen kombinációja
húzódik meg. Az interjú egyik legnagyobb előnye rugalmassága: lehet fő adatgyűjtési eljárás, de alkalmazható a
témaexploráció fázisában, vagy egy mérőeszköz validálásának céljára is. Alkalmazható önállóan vagy más
273
MÓDSZEREK
módszerekkel kombináltan; például az interjúvizsgálat része lehet egy önkitöltő kérdőív vagy valamilyen
pszichofiziológiai mérés, vagy éppen az interjú lehet része egy más főmódszerrel történő kutatásnak, például a
részt vevő megfigyelésnek. A kvalitatív interjúzásban általában dominál a leíró jelleg: az interjú elsősorban
feltárni, dokumentálni kíván egy jelenséget, felmutatva annak sokarcúságát, komplexitását. A kvalitatív
interjúzással nyert adatok mindamellett alkalmasak arra is, hogy erősítsék vagy gyengítsék bizonyos előzetesen
megfogalmazott hipotézisek valószínűségét.
Meg kell különböztetnünk az interjúmódszer terápiás célú használatát kutatási célú használatától. A klinikai-
terápiás interjú célja a páciens problémáinak feltárása és gyógyítása. A kutatásban történő alkalmazás célja az
emberi jelenségekkel kapcsolatos tudásunk elmélyítése, a kutatási kérdés által irányított céltudatos adatszerzés.
Némileg azonban ebben a különbségtételben is visszakoznunk kell, mert a határ nem teljesen éles: a klinikai
interjúkból származó tapasztalat is lehet elméletileg releváns, és a kutatási interjú is lehet – szándéktól
függetlenül is – terápiás hatású. Az interjúmódszer történetét tekintve látni fogjuk, hogy nem egy elméletalkotó
esetében jellemző volt a klinikai és kutatási célok összefonódása. Mindamellett a következőkben a terápiás
interjú módszertani kérdéseivel nem foglalkozunk (erre vonatkozóan lásd pl. a Mérei és Szakács által
szerkesztett Pszichodiagnosztikai Vademecum, 1. részében található tanulmányokat).
5.3.2. 6.3.2. Az interjúmódszer – történeti háttér

Az interjúmódszer jelentős gyökerekkel rendelkezik az etnográfiában. Az etnográfiai terepmunkában kezdettől
fogva alkalmazták az interjúzást a részt vevő megfigyelés és dokumentumelemzés kiegészítéseképpen. Egyaránt
jellemző volt ez a klasszikus antropológiai munkára és a Chicagói Iskola városi etnográfiájára, amely
különösebb módszertani elméletalkotás nélkül, mégis máig hatóan példát mutatva alkalmazta a módszert
(Warren, 2002).
A beszélgetés pszichológiai alkalmazásának gyökereit keresve Freudig nyúlhatunk vissza. Ismert a klasszikus
pszichoanalitikus beszélgetés alaphelyzete: a beteg egy díványon fekszik, az analitikus mögötte ül és
kérdésekkel, utasításokkal, értelmezésekkel készteti arra, hogy megnyilvánuljon. A beteg beszámol élete korai
szakaszáról, és az analitikus ennek alapján igyekszik megérteni, hogy szimptó- mái hogyan függenek össze a
múltbéli történésekkel. Egy-egy terápia több száz órát vesz igénybe; az analitikus a beszélgetés fontosnak tartott
részleteit és az azokhoz fűzött észrevételeit utólagosan jegyzi le. Freud esetében ez a módszer nemcsak terápiás
eljárásként, hanem olyan kvalitatív adatgyűjtésként is funkcionált, amelyre elméletét építette. A módszer
alkalmas volt a személyes élmények legmélyebb részleteinek feltárására, egyben azonban veszélyekre is
rámutatott. Ezt példázta a gyermekkori csábításra alapozott elmélet és ennek csődje.
A freudi elmélet szerint a patológiás tünet valamilyen gyermekkori traumatikus élmény tudattalan emlékének a
kifejeződése. Mivel a betegek ezeket az élményeket nem tudják felidézni, az analitikus feladata, hogy „kiépítse
a szimbolikus kapcsolatot” a kettő között és betegével eljusson a traumatikus élmény újbóli megkonstruálásáig,
majd az eredeti pszichés reakció helyesbítésén keresztül a tünet megszüntetéséig. Tizennyolc hisztériás beteg
esetében Freud megállapította, hogy a korai traumatizáló tényező a „gyermekkorban lejátszódó passzív
szexuális élmény” volt. Néhány év múlva azonban kiderült, hogy a csábításról szóló történetek nem voltak
igazak. Freud önéletrajzában ezt írta:
,Az akkori technikai eljárásomat jellemző ösztökélés következtében legtöbb betegem olyan gyermekkori
jelenetekről számolt be, amelyek szerint egy felnőtt ember csábításának esett áldozatául. (...) Mikor azután
mégis rá kellett jönnöm, hogy ezek a csábítási jelenetek sohasem történtek meg, hogy csak fantáziák, amiket
betegeim költöttek, amiket talán magam erőltettem rájuk, egy ideig tanácstalan voltam. Bizalmam mind
technikámban, mind eredményeimben súlyosan megrendült” (idézi Wells, 1962, 458).
E válság nyomán Freud módosította technikáját és elméletét is, feltételezve, hogy nem a tényleges csábítás,
hanem a gyermek csábításra vonatkozó fantáziája tekinthető a neurózis okának. Ez az interpretációban
bekövetkezett váltás úgy is jellemezhető, hogy az interjú „veridikális olvasatát” felváltotta a „szimptomatikus
olvasat” : a veridikális értelmezés a tényszerű állításként kezeli a beszámolót, és a valósággal való egyezéshez
viszonyít, míg a szimptomatikus értelmezés konstrukcióként kezeli a beszámolót, és – a „narratív igazság”
fogalmához hasonlóan (vö. 6.4.1.) – azt vizsgálja, hogy az elbeszélő számára mi az értelme (vö. Kvale, 1996,
219-222).
A fiatal Piaget nem klinikai, hanem kifejezetten kutatási célból alkalmazta az irányított beszélgetést, bár a
módszer alapjául szolgáló klinikai explorációt a párizsi Binet-laboratóriumban sajátította el, és Freud módszere
is hatott rá. A klinikai exploráció a terápiát megelőző részletes beszélgetés, amelynek során a pszichológus
feltárja a beteg életrajzát és tüneteinek hátterét. Piaget a következőt írja a módszer újfajta használatáról:
274
MÓDSZEREK
,A gyerekekkel, akiket vizsgáltam, olyanfajta beszélgetéseket kezdtem, amilyen a klinikai kikérdezés, így
reméltem, hogy megtudok valamit a helyes válaszok mögött rejlő gondolkodási folyamatokról, s különösen
érdekelt az, ami a téves válaszok mögött lappang. Meglepetéssel fedeztem fel, hogy a legegyszerűbb
okoskodások – egészen 11 éves korig a normális gyerekeknél is – a felnőtteknél elképzelhetetlen nehézségekbe
ütköznek” (idézi Mérei, 1978, 8).
A Piaget által kifejlesztett klinikai interjú a gyermeki gondolkodás alapvető jellemzőit (korlátait) próbálta
feltárni beszélgetésen keresztül, úgy, hogy a kérdező felvetett egy problémát, és a továbbiakban kérdéseivel
követte a gyermek válaszait. A beszélgetés általában olyan témára irányult, amellyel kapcsolatosan a gyermek
rendelkezett valamilyen elképzeléssel; a kérdező arra késztette, hogy saját magyarázatot konstruáljon (vö. 6.23.
táblázat). Piaget ezeknek a beszélgetéseknek az anyagából bontotta ki többek között a kisgyermeknek azt a
magyarázó elvét, mely szerint a természet jelenségei emberi termékek (ezt nevezte artificializmusnak).
Kritikusai később rámutattak, hogy a beszélgetések absztrakt, verbális jellege olyan feladathelyzet, amely
korlátozottabbnak mutatja a gyermek gondolkodását, mint amilyen, módszertani szempontból tehát Piaget
példája is az interjúadatok érvényességével kapcsolatos problémákra hívja fel a figyelmet.
2.61. táblázat - 6.23. TÁBLÁZAT ► Részlet egy Piaget-féle klinikai interjú anyagából
Piaget (Valaki) azt mondja, hogy „az álmok az éjszakából

jönnek". Hová mennek?
Gyerek Mindenhova.
Piaget Mivel álmodsz?
Gyerek A szájammal.
Piaget Hol van az álom?
Gyerek Az éjszakában.
Piaget Hol történik?
Gyerek Mindenhol. A szobákban. A házakban.
Piaget Merre?
Gyerek Az ágyban.
Piaget Most látod?
Gyerek Nem, mert az csak éjjel van.
(Forrás: Cole és Cole, 1997, 53)
Freud és Piaget példája azt mutatja, hogy az irányított beszélgetés fontos szerepet játszott egyes kiemelkedő
elméletalkotók számára. A válaszokat kibontakozni hagyó interjútechnika alapján következtetni próbáltak olyan
érzelmi, gondolati állapotokra és folyamatokra, amelyek a viselkedésből nem voltak megfigyelhetőek. A
standard metodológiai modell jegyében meghatározott pszichológia azonban nem tekintette különösebben
értékes módszernek az interjút, mert az ilyen beszélgetések során szerzett adat nem tekinthető objektívnek abban
a viszonylagos értelemben, ahogyan például egy kísérlet vagy tesztvizsgálat objektív lehet. A kérdező
befolyásolni tudja a válaszolót, a válaszoló pedig akarva-akaratlanul eltorzítja a tényeket; így kérdéses az adatok
megbízhatósága és érvényessége. A válaszok nehezen kvantifikálhatóak, az egyes interjúk pedig nehezen
hasonlíthatóak össze már csak azért is, mert nem standard felépítés és tartalom szerint haladnak. Az interjúkból
szerzett tudás általánosítása is problematikus, mivel behatárolt számú egyedi esetekre nem lehet statisztikai
értelemben vett általános érvényű következtetést alapozni. Ezen megfontolások miatt az interjúra hosszú ideig
úgy tekintettek, mint alárendelt eszközre, ami arra jó, hogy néhány érdekességet a felszínre hozzon, ezzel
275
MÓDSZEREK
előkészítve vagy kiegészítve a tudományosan megalapozottabb módszerek bevetését. A klinikumban
ugyanakkor továbbra is alapvető módszerként voltak (és vannak) jelen a különböző terápiás beszélgetésfajták.
Nem merült fel hasonló fenntartás a strukturált interjúval szemben, mivel a módszernek ez a válfaja jobban
eleget tesz a tudományosság hagyományos kritériumainak. A kérdező szorosan követi az interjútervet, és a
kérdőíveken megszokott válaszkérési technikákat követi (például több megadott válaszból való választás, skálán
való értékelés stb.). Az így nyert adatok könnyen kvantifikálhatóak és összevethetőek, a megkérdezettek
kiválasztásánál érvényesíthetőek a mintavételezés statisztikai szempontjai, és aránylagosan sokkal több ember
kikérdezése lehetséges, mint a strukturálatlan interjúk esetében. A teljes kontrollra törekvéssel együtt járt az az
előfeltevés, hogy a válaszoló viselkedése a kérdező viselkedésének függvénye, és ha a kérdező az előírt módon
viselkedik, akkor komolyabb érvényességi problémák nem merülhetnek fel. Ezt az előfeltevést azonban kritika
érte (vö. 5.3.3. pont).
Az 1980-as évektől a kvalitatív interjú a kvalitatív kutatásfilozófia terjedésével együtt egyre népszerűbb lett a
társadalomtudományokban és a pszichológiai kutatásban is. Ennek a folyamatnak az általános hátterét már
áttekintettük (vö. 6.1.1. pont). A kvalitatív interjú műfajának előtérbe kerülése szempontjából különösen fontos
fejlemény volt a narratív, a kulturális és a fenomenológiai perspektívák és általában a konstrukcionista
megközelítés megerősödése (vö. 2.5.4. pont). A kvalitatív interjúzás előtérbe kerüléséhez nagyban hozzájárult
az adatkezelést és feldolgozást megkönnyítő technikai eszközök és számítógépes programok megjelenése. A
számítógépes programok korában könnyen elfelejtkezünk arról, hogy az 1970-1980-as években is új technikai
eszköznek számított a magnetofon. Az orsós, nagy testű magnetofonkészülékek az interjúvizsgálatban részt
vevő személyek csodálatát vívták ki; Carol Warren beszámol arról, hogy vizsgálati személyei még gyermekeiket
is elhozták az interjú helyszínére, hogy megmutassák nekik a készüléket (Warren, 2002, 92).
Időre volt szükség ahhoz, hogy a kvalitatív interjúzással kapcsolatos módszertani tapasztalat és kollektív tudás
leülepedjék. A kvalitatív interjúzás, mint láttuk, régi interdiszciplináris hátterű módszer, de szisztematikus
vizsgálati eljárásként való, módszertanilag kifinomult alkalmazása a pszichológiában csak néhány évtizedre
tekinthet vissza. Ma már jelentős szakirodalom segíti azokat, akik kvalitatív interjúzást kívánnak alkalmazni
szisztematikus kutatás céljából. Különösen jelentős vállalkozás volt a több mint kilencszáz oldalas Handbook of
Interview Research megjelenése Jaber Gubrium és James Holstein szerkesztésében, 2002-ben. A következőkben
a kvalitatív interjúzás legfontosabb kérdéseit érintjük, a téma iránt mélyebben érdeklődő olvasót a részletesebb
ismertetést végző szakirodalom gondjaira bízva.
5.3.3. 6.3.3. A kvalitatív interjú típusai és jellemzői – áttekintés

A kvalitatív interjúzás típusai sokféle szempont szerint osztályozhatóak. Az egyik alapvető szempont a
metodológiai paradigma kérdése. Silverman az objektivista, emocionalista és a konstrukcionista interpretatív
kereteket különbözteti meg (2001, 86-111). Az objektivista paradigma szerint folytatott interjú a válaszokon
keresztül a tényekhez szeretne eljutni. Tények lehetnek például élettörténeti adatok, körülmények vagy
események, egyéni vagy csoportos szokások, nézetek, történések. Mivel feltételezhető, hogy a részt vevő
személy válaszai hiányosak vagy torzítanak, különböző módokon törekedhet a kutató arra, hogy a válaszok
érvényességét növelje (ezeket a problémákat és az ajánlott megoldási módokat tekintettük át az 5.3.7. pontban).
Az emocionalista paradigma jegyében folytatott interjú autentikus (őszinte, hiteles) szubjektív beszámolókat
szeretne előhívni bizonyos élményekkel, megélt tapasztalatokkal kapcsolatban. Az őszinteség és hitelesség nem
a tényeknek való megfelelés vonatkozásában merül fel, hanem az érzés, élmény és átélés átadása
vonatkozásában; az eredményes interjú az, amelyikben a részt vevő személy hitelesen feltárja érzéseit és megélt
tapasztalatait. A konstrukcionista paradigma szerint folytatott interjú az interjú közben történő
jelentéskonstrukció szempontját állítja középpontba. A közlések tárgyszerű tartalma mellett az is fontos, hogy a
beszélő mit akar közölni magáról, és arról, hogy hogyan kell érteni közléseit. A „mit közöl” és a „hogyan közli”
kérdéseinek egymásba kapcsolódása áll az elemzés középpontjában. Holstein és Gubrium (1997, 122) például
idősek otthonában élő emberekkel készített interjúk kapcsán mutatnak rá, hogy amikor a résztvevők az ellátás
minőségéről beszélnek, akkor a tárgyszerű közlésekkel párhuzamosan folyamatosan jelölik identitásukat;
például amikor egy idős hölgy közlésébe beleszövi azt, hogy „női szemszögből tekintve”, akkor jelöli, hogy
amit mond, nőként mondja, nem idős emberként vagy elhagyott anyaként.
Tartalmi szempontból az interjúk lényegében bármilyen témára irányulhatnak. A kvalitatív interjúzás keretén
belül azonban kialakult néhány olyan metodológiai, de egyben tartalmi jellegzetességgel is bíró irányultság,
amelyik önálló arculatot alakított ki magának. A mélyinterjú szintén a kvalitatív interjúzás legtradicio- nálisabb
formái közé tartozik, és a személyiség intimszférájának, identitásának kérdéseire irányul. A narratív interjú
témáját a megkérdezett személyével életével kapcsolatos élmények, események elbeszélése alkotja (például
élettörténet vagy az életút egy kiemelt fordulópontja). Az etnográfiai interjú középpontjában valamely kultúra
276
MÓDSZEREK
megismerése és leírása áll a kultúra tagjainak interpretálásában; ez az interjútípus erősen kötődik a kulturális
pszichológiai megközelítéshez. Az etnometodológiai interjú a válaszolót egy szociális kategória kompetens
tagjaként kezeli, és arra keres választ, hogy az emberek hogyan „csinálják” és hogyan értelmezik saját
valóságukat. A tematikus kvalitatív interjú nem kifejezetten személyes témára vonatkozóan, de mégis személyes
hangnemben, egy meghatározott témával kapcsolatos nézetekre, átélt tapasztalatokra vonatkozóan gyűjt
adatokat. Ezeknek az interjúfajtáknak a határai nem élesek. Az etnográfiai interjú lehet egyben mélyinterjú vagy
például egy tematikus interjú erősen közelíthet a narratív interjú műfajához.
A kvalitatív interjúk végül osztályozhatóak szerkezeti-formai szempontok alapján (bár ezek nem tekinthetőek
csupán külsődleges szempontoknak). Legfontosabb ebben a tekintetben a strukturáltság dimenziója, amely a
félig strukturált jellegtől kezdődően a még kevésbé strukturált jellegig terjedhet. A félig strukturált interjú
műfajában az interjúvezető viszonylag erőteljes irányítás mellett vegyíti a teljesen nyitott és a behatároltabb
kérdéseket, teret engedve a válaszoló saját belátása szerinti válaszadásának. Azok az interjúk tendálnak a
strukturáltabb felépítés felé, amelyek hipotézistesztelést tűznek ki célul. Gyakori ebben a vonatkozásban a
különböző csoportok összehasonlítása, az összehasonlíthatóság érdekében pedig célszerű a strukturáltabb
formátum követése. Az ennél strukturáltabb helyzetben az interjúvezető erőteljesen támaszkodik a vizsgálatban
részt vevő személy megnyilatkozásaira, és integrálja az ő általa felhozott témákat és kérdéseket. Az ilyen
interjúformátum az exploratív, leíró vizsgálatnak felel meg inkább.
2.62. táblázat - 6.24. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív interjúzás válfajai
METODOLÓGIAI PARADIGMA SZERINT • Objektivista
• Emocionalista
• Konstruktivista
• Fenomenológiai
TARTALMI IRÁNY SZERINT • Mélyinterjú
• Narratív / élettörténeti interjú
• Etnográfiai interjú
• Etnometodológiai interjú
• Tematikus kvalitatív interjú
FORMAI-TARTALMI KÖTÖTTSÉG SZERINT • Strukturálatlan
• Félig strukturált
INTERAKCIÓ KERETE SZERINT • Egyéni
• Fókuszcsoport
Végül osztályozási szempont, hogy az interjú egyéni vagy csoportos keretben zajlik-e. Tipikus esetben az interjú
egyéni, azaz diádikus helyzet. Az utóbbi években azonban megerősödött a csoportos interjúzás műfaja, amely
fókuszcsoport néven vált ismertté. A fókuszcsoport olyan kiscsoport, amelyet egy kutató abból a célból hív
össze, hogy a résztvevők gondolatait, érzéseit, meglátásait megismerje egy meghatározott témára vonatkozóan.
A felsorolt változatok jelenítik meg konkrét formában a „kvalitatív interjú” összegző kategóriáját; ezért
részletesebben is kitérünk ismertetésükre a következő pont alatt (az interjúfajták összefoglalását lásd a 6.24.
táblázatban).
A kvalitatív interjú átfogó jellemzésébe már a bevezetőben belefogtunk, a strukturált interjút használva fel a
kvalitatív interjú ellenpólusaként. Mielőtt rátérnénk az egyes kvalitatív interjúműfajok részletesebb
277
MÓDSZEREK
jellemzésére, célszerű kibővíteni az átfogó jellemzést. A bevezetőben kiemeltük, hogy a kvalitatív interjúban az
interjúvezető helyzete nehezebb, mert menet közben értelmeznie kell, amit hall, reflektálnia kell saját reakcióira,
és döntéseket kell hoznia a soron következő kérdésekről. Itt is mederben kell tartani a beszélgetést, de a meder
sokkal szélesebb és tekergősebb. A megkérdezett kitérhet mindenre, amit a témával kapcsolatban fontosnak tart,
és így előre be nem kalkulált témát, fordulatot is vehet a beszélgetés.
Kvale a bányászat és az utazás metaforáin keresztül világítja meg az interjú kétféle koncepcióját. A
bányászatmetaforában a tudás a mélyben rejtőző ásványkincs, amely arra vár, hogy a megfelelő eszközökkel
felszerelt bányász felszínre hozza, és kinyerje lényegét. Az utazásmetafora szerint az interjút folytató kutató
távolabbi tájakon lelt útitársakkal együtt vándorol, konverzál (a konverzáció szó latin jelentése „együtt
vándorlás”, hogy azután beszámoljon az otthoniaknak a messzi tájakon élő emberek világáról. A vándorlás
közben ő maga is, és útitársa is változik, a tudást pedig, ami az utazásból származik, a vándorlás közben, együtt
állítják elő. (Kvale, 1996, 4). Az interjú a szó szoros értelmében inter-view, „köztes nézet”, amely két beszélő
együttműködéséből születik. Kvale rögtön egy interjúkivonattal is érzékelteti, hogy mit jelent az utazásmetafora
a gyakorlatban. Az interjúvizsgálatot, amelyre Kvale könyvében visszatérően utal, 1978-ban folytatta Dániában
középiskolás diákokkal és tanáraikkal, az osztályozás iskolai életre és a gyerekek társas kapcsolataira gyakorolt
hatásaira vonatkozóan. A megkérdezett diákok különböző nézeteket fogalmaznak meg, az eltérő perspektívák
azonban nem érvénytelenítik egymást. A kérdező nyitott kérdéseket tesz fel, a válaszoló behozza a
beszélgetésbe saját szempontjait, a kérdező pedig utánamegy a válasznak (vö. 6.25. táblázat).
A kvalitatív interjúhelyzetre jellemző, hogy a válaszoló személy aktív tényező: nem interjúalany, aki arra
válaszol, amit kérdeznek tőle, hanem a kutatásban részt vevő aktív személy, informátor, aki irányítás mellett, de
szigorú kötöttségek nélkül fejtheti ki mondanivalóját. A kérdező nemcsak azt törekszik megérteni, amit a
válaszoló mond, hanem azt is, hogy hogyan érti, amit mond, mit ki akar kifejezni a mondottakkal, nem pusztán a
szavak szintjén, hanem a mögöttes tartalommal, a csenddel, a ki nem mondott jelentésekkel együtt. Holstein és
Gubrium (1997) ennek kapcsán megkülönböztetik a „mi”-re és a „hogyan”-ra vonatkozó kérdéseket. A kérdező
a válaszokban felbukkanó esetleges önellentmondásokat nem az igazságtartalmat kétségbe vonó bizonyítéknak,
hanem a megélt valóság komplexitásával együtt járó sajátosságnak tekinti. Végül, elfogadott, hogy a különböző
kérdezők különböző hangsúlyokat hoznak ki ugyanarra a témára irányuló interjúból. A kérdező nem egy
standardizált folyamat közvetítője, hanem saját ítéletet gyakorol. A kérdezők más-más részletekre fogékonyak,
és más helyeken mélyítik el az interjúkat. E közös vonások felvázolása után vizsgáljuk meg közelebbről a
kvalitatív interjúzás fontosabb válfajait.
5.3.4. 6.3.4. A kvalitatív interjú típusai részletesen

A mélyinterjú ► A mélyinterjú a kvalitatív interjúzás legtradicionálisabb formái közé tartozik. A „mélység”
egyrészt tematikus: az interjú gyakran a személyiség intimszférájának, identitásának kérdéseire irányul, és
gyakran olyan érzékeny témákat érint, amelyekről a megkérdezettnek nehéz beszélnie; másrészt a
részletességre, és a beszélgetés stílusára utal: a mélyinterjú hosszú, néha több órán át tartó beszélgetés. A
mélyinterjú esetében különösen fontos a válaszoló bizalmának megnyerése, a megfelelő légkör és hangnem
kialakítása. A beszélgetés során általában a kérdező is involválódik, „beleadja” személyes énjét, és így a
kölcsönös bizalmasság légkörét alakítja ki. A kérdezőnek azonban elsősorban jó hallgatónak kell lennie, aki
ráérez arra, hogy mikor kell szólnia és mikor nem, mikor kell hagynia a beszélőt, és mikor kell finom
irányítással elmélyíteni egyes pontokat vagy továbblépni. Ezeket a készségeket csak tapasztalat útján lehet
igazán jól elsajátítani.
2.63. táblázat - 6.25. TÁBLÁZAT ► Az osztályzás igazságosságára vonatkozó

interjúkivonatok Kvale kutatásából
1. kivonat Az imént említettél valamit az osztályzásról, mondanál

erről többet?
Kérdező
Az osztályzás sokszor igazságtalan, mert nagyon
Diák gyakran, nagyon gyakran csak azt értékelik, hogy az
ember mennyit beszél és hogy mennyire egyezik a
Kérdező véleménye a tanár véleményével. Például én mondok
valamit, ami egy ideológiai dolog, ami ellentétes a
Diák tanár ideológiájával. Akkor persze a tanár úgy
gondolja, hogy amit ő mond, az a helyes, amit én
Kérdező
278
MÓDSZEREK
mondok, az meg nem az.
Diák
Ez hogyan befolyásolja az osztályzást?
Hát, a tanár úgy gondolja, hogy én hülyeségeket

mondok, rosszakat mondok.
Ez a te feltételezésed, ugye?
Nem, ez konkrétan előfordult többször is.
2. kivonat Én szerintem a tanárok fair módon értékelnek. Nem

lehet becsapni őket, bár sokan úgy gondolják. Például
Diák ott ülnek, és amint a tanár felszólít valakit, akkor
azonnal - (felemeli a kezét). Nem hiszem, hogy ez
működik, nem hiszem, hogy a tanárok ilyen hülyék.
3. kivonat Mit gondol, vannak olyan diákok, akik úgy blöffölnek,

hogy felemelik a kezüket?
Kérdező
Nem hiszem, hogy csak azért emelnék fel a kezüket,
Tanár hogy az a benyomásom legyen, hogy tudják az
anyagot, legalábbis az én osztályomban nem ez a
benyomásom.
(Forrás: Kvale, 1996, 6-7)
A mélyinterjú sikere a részt vevő személyek megfelelő megtalálásán is múlik. Azok a legideálisabb személyek,
akik reflexióra képesek saját maguk, csoportjuk vagy kultúrájuk vonatkozásában, és eléggé motiváltak arra,
hogy a mélyinterjú intenzitását jól viseljék. Fontos, hogy a mélyinterjút egy világosan megfogalmazott kutatási
kérdés, és ennek jegyében meghatározott szempontok irányítsák, de az interjú menete gyakran eltér az előre
elképzelttől. A kérdezőnek képesnek kell lennie „menni az áramlattal”, de tudnia kell irányítania is azt. A
mélyinterjút általában csak ritkán használják önálló adatgyűjtési eljárásként (Johnson, 2002). A mélyinterjú
alkalmazására példa Miller és Glassner kutatása (1997), amelyben olyan 13 és 18 év közötti lányokat
interjúvoltak meg, akik utcai bandákhoz csatlakoztak.
A narratív interjú ► A narratív interjú tárgya valamilyen személyes vonatkozású elbeszélés. Az elbeszélések
jellegzetessége, hogy történetszerű felépítésük van: indítás, kifejlet és bevégződés. Az 1980-as évek közepétől
megfogalmazódott az a felismerés, hogy a természetes emberi emlékezésnek jellegzetessége a narratív struktúra,
amelynek konvencionális szabályait a gyermekek korán elsajátítják (vö. 2.5.4.). Ha tehát egy interjú valamely
múltban történt személyes eseményre irányul, akkor narratív struktúrát hív elő. Catherine Riessman beszéli el,
hogy az 1980-as években a válás témakörében végeztek interjúkat, az akkor megszokott strukturált kutatási
interjú formájában. Az interjú során elhangzott az a kérdés, hogy „Melyek voltak a válás okai?” A kutatók az
okok megnevezését várták, de azt kellett tapasztalniuk, hogy a válasz tipikusan egy hosszú, jól felépített történet
volt. Az emberek ellenálltak annak, hogy életük egy fontos történését fragmentálják (Riessman, 2002, 695). A
„narratív fordulat” tudatosította, hogy a sokféle módon és sokféle kontextusban jelenlévő narratívák kiaknázható
kutatási témát és módszertani megközelítést jelentenek. A narratívák bepillantást nyújtanak a személyes
jelentésalkotás folyamatába, és abba az erőforrásba, amit a történetek nyújtanak a személyes identitás
megjelenítésére. A narratívák funkciója alapvetően társaskulturális jellegű: rajtuk keresztül megerősíthetőek az
egyéni- és a csoportidentitás keretei (Bauer, 1996; Polkinghorne, 1988; Mishler, 1986).
A narratíva gyakori eleme majdnem minden kvalitatív interjúnak, a narratív interjú viszont középpontba állítja
azt. Narratív interjú esetén a kérdező kifejezetten bátorítja a spontán történetmondást. Narratív interjú során a
kérdező feladata az, hogy előhívja és figyelmesen hallgassa az elbeszélést. Tiszteletben kell tartania az
elbeszélés szerkezetét, nem szakíthatja félbe az elbeszélőt. Zavaró lehet a közbekérdezés is, inkább
utókérdésekkel kell tisztázni azokat a részleteket, amelyek menet közben nem voltak világosak. Az elemzés is
egységként kezeli a narra- tívát, a narratív koherenciát.
A személyes narratívának különböző formáit lehet az interjú középpontjába állítani: elképzelhető, hogy az
interjú egy-egy konkrét életeseményre kérdez rá, de az is, hogy egy egész élettörténetre (Riessman, 2002). Az
279
MÓDSZEREK
élettörténeti interjúban összefonódva nyilvánulnak meg az individuális és a kollektív-kulturális jelentések. Az
életepizódok felépítésében felbukkannak jellegzetes „archetipikus történetek”, amelyek az egyén életét
belehelyezik a kultúra kontextusába. Az egyén ezek keretében értelmezi saját életét, és ezek a történetek
segíthetik őt abban is, hogy életkrízisein átjusson (Atkinson, 2002; Kotre, 1984). Az élettörténeti interjú
összefonódik az önéletrajzi emlékezet kutatásának kurrens témakörével (vö. Kónya, 1992). Egy másik arculat az
úgynevezett „oral history” („elbeszélt történelem”) típusú interjú, amelyik a történelem folyamatainak vagy
eseményeinek személyes sorsok, tapasztalatok elbeszélésén keresztül történő transzformációit dolgozza fel
(Smith, 2002).
Narratív interjúra példa Baruchnak a bevezetőben említett kutatása (1982), amelyben veleszületett betegséggel
élő gyermekek szüleinek betegségtörténeteit dolgozta fel, Colegrove-nak egy villanófényemlékre (egy erősen
érzelmi töltésű nyilvános esemény személyes átélésére) irányuló igen korai kutatása (1982/1899), amelyikben
azt vizsgálta, hogy olyan 70-80 éves emberek, akik gyermekként élték meg Lincoln elnök meggyilkolását,
milyen részletességgel tudták felidézni azokat a körülményeket, amelyek között meghallották a hírt.
A mélyinterjú és a narratív interjú elhatárolása nem éles; nagyon is elképzelhető, hogy a kettő egymásba csúszik
(az élettörténeti interjú például nemcsak narratív, de mélyinterjú is egyben). Mind a mélyinterjú, mind pedig a
narratív interjú nagyon közel kerülhet a terápiás interjúhoz. Ismert, hogy a személyes problémák szavakba
öntése terápiás hatású (pl. Pennebaker, 2001); a pszichoterápia úgy is ismert, mint „beszélőkúra”. Kvale
rámutat, hogy a kvalitatív interjúzásra erős befolyást gyakorolt Carl Rogers kliensközpontú terápiás módszere
(Kvale, 1996, 26). A rokonságot mutatja a pszichoanalitikus terápia narratív újraértelmezése is, amely a terápiás
dialógusban létrejövő „narratív igazságra” helyezi a hangsúlyt (László és Thomka, 2001, 8). Terápiás hatások
keletkezhetnek tehát a narratív és a mélyinterjúban, kifejezett szándék nélkül is. A terápiás és a kutatási interjú
azonban nem összemosható: a terapeuta feladata az, hogy rávezesse páciensét saját történeteinek
újrainterpretálására (White és Epston, 1990); ezzel szemben a kutatási célú interjúban a kérdező van egyfajta
„tanuló” szerepben (Johnson, 2002, 106). 0 az, aki kezdeményezi a beszélgetést, mélyebb tudásra, megértésre
törekedve, ettől függetlenül azonban maga a folyamat (ideális esetben) kölcsönös tanulást eredményez.
Etnográfiai interjú ► Az etnográfiai kutatómunka célja egy kultúra megismerése és leírása. A „kultúra” nem
feltétlenül valamilyen távoli, egzotikus nép életmódját és hagyományait jelenti, hanem egy olyan sajátos
közeget vagy közösséget, amelyik értékei, eszmerendszere, működése, tevékenysége révén viszonylagosan
elkülöníthető egységet alkot. Ennek megfelelően az etnográfiai kutatómunka irányulhat sokféle kulturális és
szubkulturális közösségre, és az intézmények világára is. Érdekes fejleménye az utóbbi időknek, hogy az
Európába történő jelentős bevándorlás következtében távoli kultúrák közösségei is megjelentek az európai
társadalmak szövetében, sokféle kutatásra érdemes kérdést vetve fel. Az etnográfiai interjúzás egyik célja, hogy
az „alul lévő” szubkulturális csoportok tagjainak „hangot adjon” (give voice), lehetőséget teremtsen az
autentikus megnyilatkozásra.
Az etnográfiai interjú egy meghatározott kultúra tagjával folytatott irányított beszélgetés (Spradley, 1979).
Eredeti közege az etnográfiai terepmunka, ahol az interjú a megfigyelés és dokumentumelemzés módszereinek
kiegészítője. Az etnográfiai interjú sajátsága, hogy az egyén informátor: olyan kultúrahordozó, aki a kívülről
jövő „kíváncsi embert”, a kutatót, bevezeti saját kultúrájába. A kutató bizonyos értelemben a tanuló szerepbe
helyezkedik és arra törekszik, hogy minél teljesebben megértse az informátor segítségével az adott kultúra
működését. Az informátor személye, valamint a kutató és az informátor közötti viszony kulcskérdés. Az a jó
informátor, aki belülről ismeri a kultúrát, a vizsgálat ideje alatt is részese annak, és képes artikulálni a kultúra
jellemzőit a kutató számára. A szakirodalom szerint előnyösebb, ha az informátor azt tapasztalja, hogy a kutató
újonc az adott kultúrában, mert ha azt tapasztalja, hogy a kutató szakértő, akkor adott esetben úgy érezheti, hogy
ellenőrzi őt vagy nem kell valamit elmondania, mert az illető úgyis tudja.
Az etnográfiai interjú vonatkozásában Spradley (1979, 85-89) megkülönbözteti a „grand tour” és a „mini tour”
információgyűjtést. Az alapgondolat az, hogy az interjúzást a széles, átfogó kérdésekkel kell kezdeni, és azután
kell a specifikusabb témákra rátérni. A „grand tour” kérdés átfogó kérdés, amely például arra irányul, hogy
milyen egy „tipikus” nap, mi a „tipikus” foglalatosság, általában mi jellemzi a helyet, az embereket. Az alapvető
kérdések megismerésén túl a „grand tour” segít a helyi terminológia elsajátításában, és arra is jó, hogy
megalapozza az informátorral való kapcsolatot. A „mini tour” egy körülhatároltabb témára vonatkozóan gyűjt
információt. Lényeges, hogy a kérdések az informátor számára érthetőek legyenek, és ne hangozzanak idegenül.
Jellemző, hogy a kutató több alkalommal készít interjút; az első alkalommal a „grand tour” képet célozza meg,
majd ezt az interjút használja fel a második, „mini tour” interjú megtervezéséhez. Természetesen az is
elképzelhető, hogy a kutatásban több informátor vesz részt. Az etnográfiai interjú lehet viszonylag
strukturálatlan, de lehet strukturáltabb is. Elképzelhető egyes kutatásokban bizonyos taxonomikus kérdések
előtérbe kerülése: a kutatót például az érdekli, hogy a kultúra tagjai hogyan osztályozzák a környezetükben élő
280
MÓDSZEREK
állatokat és növényeket, eseményeket stb. Másik lehetőség egy- egy kategória kiemelése és részletes
megismerése; a kutató például arra kéri az informátort, hogy szabad felidézés keretében sorolja fel a
kategóriához tartozó összes példát, amivel találkozott stb.
Etnográfiai interjúra példa Carol Warren homoszexuális női és férfi közösségek életének feltárására irányuló
1972-es vizsgálata vagy Mary Douglas 1975-ös vizsgálata, amelyet egy közép-afrikai törzs tagjai között végzett,
feltárva gondolkodásuk sajátságait.
Etnometodológiai megközelítésű interjú ► Az etnometodológia a rutinszerű emberi tevékenységek megértésére

irányul, és azt vizsgálja, hogy az emberek társas módon hogyan „csinálják” és hogyan értelmezik saját
valóságukat. Az etnometodológiai irányultságú interjúban a résztvevő egy szociális kategória kompetens
tagjaként van jelen; részt vehet például mint szülő, mint orvos, mint tinédzser és így tovább. A résztvevő
elfogadja, hogy az interjúban kategóriatagként beszél. Az etnometodológiai megközelítés közel kerül az
etnográfiai interjúhoz, amennyiben a szociális kategóriatagság egyfajta kultúrában való tagságként is felfogható.
Míg az etnográfiai szemlélet azonban általában a naturalisztikus metodológiai paradigmához áll közel, addig az
etnometodológia a konstruktivizmushoz (vö. 6.1.2. pont). Az etnometodológusok valójában nem is az
interjúmódszert részesítik előnyben, hanem a beszélgetéselemzést és a megfigyelést, mert nem azt tartják
elsődlegesen érdekes adatnak, hogy az emberek hogyan számolnak be valóságos tapasztalataikról, hanem azt,
hogy hogyan csinálják interakcióikat. Amennyiben az interjúmódszert az etnometodológiai szemlélet jegyében
alkalmazzák, azokra a jelentéstulajdonító, értelmező rutinokra fektetik a hangsúlyt, amelyeket a vizsgálati
személyek alkalmaznak.
Az etnometodológiai megközelítésre példa Carolyne Baker 1982-es vizsgálata, amelyben kanadai és ausztráliai
tinédzsereket interjúvolt meg azzal a céllal, hogy leírja, a tinédzserek milyen módon határozzák meg
identitásukat a gyerekek és a felnőttek világához képest. További példa Spradley és Mann 1975-ös kutatása,
amely a koktélpincérnők világának feltárását célozta meg (Lynch, 1984).
Tematikus kvalitatív interjú ► A kvalitatív interjúzás jelentős részét kitevő tematikus kvalitatív interjú olyan
félig strukturált beszélgetés, amelyik általában a köznapi élet valamely jelenségének feltárására irányul. Az
interjú célja az, hogy leírja az egyén életének világát, tapasztalatainak egyénileg megélt, személyes jelentését;
hallatni engedje az egyén hangját és láttatni engedje azt, hogy milyen ez a tapasztalat az egyén perspektívájából.
A kérdező nem tényeket, nem általános véleményt, nem is elsősorban narratívát kíván előhívni, hanem megélt
helyzetek és érzések részletekbe menő, konkrét leírását és személyes értékelését (Kvale, 1996). A beszélgetés
valamilyen behatárolt téma körül forog. Ilyen lehet például az iskolai osztályzás hatása, amelyet Kvale már
idézett kutatása állított középpontba vagy Giorgi (1975) kutatása, amelyet az a kérdés vezérelt, hogy milyen
formákban élünk meg tanulási helyzeteket a hétköznapi élet során.
A félig strukturált jelleg azt jelenti, hogy a kérdezés valahol félúton áll a strukturált kérdőív és a strukturálatlan
mélyinterjú között. Az interjú előre kidolgozott interjúterven alapul, amely meghatározza a feltétlenül érinteni
kívánt szempontokat és kérdéseket, de a kérdező a kérdések lényegét tartja szem előtt, nem a konkrét
szövegezésüket. Nyitott a válaszoló által felvetett szempontokra és gondolatokra. Elfogadja, hogy a válaszoló
néha ellentmondó dolgokat hangoztat, vagy akár megváltoztatja véleményét az interjú közben, és megérteni
próbálja a látszólagos következetlenségeket és ellentmondásokat. Figyel a válaszoló nem verbális
kommunikációjára, és arra is érzékeny, hogy mit nem mond, miről nem beszél az interjúvolt személy. Rugalmas
a beszélgetés irányításában, de fókuszban tartja a beszélgetést, és ha kell, határozottan visszatereli a kívánt
mederbe, mindig szem előtt tartva, hogy mi is a kutatási kérdés. A félig strukturált interjú alkalmasabb a
hipotézistesztelésre és a mennyiségi konklúziók megvonására, mint a kevésbé strukturált interjúfajták.
AZ OSZTÁLYZÁS HATÁSA A KÖZÉPISKOLA VILÁGÁRA – MÓDSZERTANI ESETISMERTETÉS
Steinar Kvale (InterViews, 1996) különösen jó áttekintést nyújtó könyvet írt a kvalitatív interjúzás
módszertanáról. A könyv egyik fonalát saját kutatásának ismertetése adja, amelyet az osztályzás hatásával
kapcsolatban folytatott az 1970-es években. A kutatás hátterét az adta, hogy a hetvenes évek közepén Dániában
úgy módosították az egyetemi felvételi rendszert, hogy abban nagy súlya lett a középiskolai osztályzatoknak.
Szakmai vita alakult ki arra vonatkozóan, hogy a dán középiskolai tantervben szereplő nevelési célkitűzések (az
önálló gondolkodás, kooperáció, életen át tartó tanulásra motiválás) megvalósítását befolyásolja-e, illetve
hogyan befolyásolja a változtatás. A kutatás célja tehát az volt, hogy dokumentálja: az osztályzás súlyának
megnövekedése következtében jelentkeznek-e olyan tendenciák a dán középiskolások világában, amelyek
ellentétesek a hivatalos tantervi célkitűzésekkel. A kutatás hátterében az a hipotézis állt, hogy a változtatásnak
érezhető kihatása van a középiskola világára, beleértve a tanulási és a társas viszonyokat. A dán oktatási
281
MÓDSZEREK
miniszter ezzel szemben azt az álláspontot képviselte, hogy az intézkedésnek ilyen hatása nincs. E körülmények
miatt különösen fontos volt, hogy a kutatást módszertanilag nagy körültekintéssel végezzék.
Kvale a félig strukturált tematikus interjú műfaját választotta, mert a diákok világát részletesen, az ő
meglátásaikat, személyes tapasztalataikat megismerve kívánta bemutatni. Ugyanakkor reprezentativitásra
törekedett a mintavétel során: három különböző hátterű középiskolából választott ki véletlenszerűen egy-egy
osztályt, és az osztályokból 10-10 tanulót, az ábécésorrendben elfoglalt helyük szerint. A 30 diákinterjú mellett
6 tanárral is készítettek interjúkat, az interjúkat nyolc kérdező vette fel (köztük a szerző). Részletes
interjúkalauzt dolgoztak ki a kérdezők orientálása céljából; a cél nem az volt, hogy a kérdéseket változatlan
sorrendben, szó szerint tegyék fel, hanem hogy világosan lássák a kutatás vezérlő kérdéseit, és vezérfonalként
kövessék azt. Egyszerre kellett a kérdezőnek törekednie arra, hogy engedje megnyilatkozni a válaszolót saját
belátása szerint, és hogy biztosítsa az interjúk összehasonlíthatóságát azáltal, hogy a beszélgetések minden
lényeges kérdést lefednek.
Az egyes interjúk átlagosan 45 percig tartottak. Az interjúk magnófelvételét átírták, a 36 interjú szó szerinti
átirata megközelítette az 1000 oldalt. Az interjúkat két pszichológus írta át, az átírási szabályok megbeszélését
követően. Az anyag egy részét mindkettő átírta, hogy ellenőrizni lehessen az átírás megbízhatóságát (előfordult,
hogy ugyanazt a részt másként írták át annak dacára, hogy mindkettő szó szerinti átiratot készített, a szabályok
ismeretében, vö. 6.28. táblázat).
Az anyag elemzésének szempontjait és módját a kutatók a vizsgálat elején átgondolták. Saját ismereteik, a
szakirodalom és pilótainterjúk alapján feltételesen meghatározták az elemzés tartalmi dimenzióit (pl. tanárral
való kapcsolat, társakkal való kapcsolat, önértékelés stb.), és ezeket alkategóriákra bontották. Minden interjút
lekódoltak az összes (szám szerint 42) kategória szerint. Arra törekedtek, hogy úgy kódolják a válaszokat, hogy
azzal a diákok is egyetérthessenek; ténylegesen is ellenőrizték a katego- rizációk validitását az interjúban részt
vevőkkel való megbeszélés alapján. A kódolást két független kódoló végezte, a kódolás megbízhatóságát
ellenőrizték. Első nekifutásra a két kódoló az anyag 39 százalékát kódolta azonosan, 61 százalékában pedig
eltértek egymástól. Az eltérések megbeszélése után 99 százalékos egyetértésre jutott a két kódoló. A „tanárral
való kapcsolat" dimenzió alkategóriáit és megoszlásukat mutatja az alábbi ábra (Kvale, 1996, 198):
Az interjúk anyagát kvalitatív elemzésnek is alávetették. Az egyik osztályzással összefüggő viselkedés például a
tanárnak való „nyalizás" volt. A diákok megnyilatkozásaiból ki lehetett szűrni az ambivalenciát: a nyalizást
leírták mint társaikra jellemző magatartást, amivel fel akarják hívni magukra a tanár figyelmét; egyikük sem
vonatkoztatta azonban magára a nyalizás jelenségét. Ehelyett aggódtak amiatt, hogy társaik szemében
nyalizósnak tűnhetnek fel, ha túlzott érdeklődést mutatnak az iránt, amit a tanár tanít. A kvalitatív elemzés
mellett tovább erősítették a kutatás kvantitatív oldalát: az interjúk anyagára építve kérdőívet dolgoztak ki: az
interjúból vett közléseket skálázható állításokká dolgozták át, például:
Interjúközlés:
Az osztályzatok gyakran igazságtalanok, mert gyakran – nagyon gyakran – csak azt mutatják, hogy mennyit
beszél az ember, hogy mennyire egyezik a tanár véleményével, amit mond.
Kérdőív item:
1. Az osztályzatban gyakran az tükröződik, hogy ki mennyit beszél az órán.
2. Az osztályzat gyakran attól függ, hogy mennyire egyezik a tanár véleményével az, amit az ember mond.
282
MÓDSZEREK
A kérdőívvé átdolgozott kijelentéseket több mint 200 tanulóval megítéltették, az ország különböző pontjain lévő
középiskolákban. A kvantifikációt fel lehetett használni arra, hogy a válaszokat elemezzék különböző
csoportbontásokban (pl. fiúk-lányok), megállapítsák egyes nézetek tipikusságát, és összehasonlítsák az
eredményeket más, az osztályzás hatásait vizsgáló kvantitatív kutatások eredményeivel. A fenti két kérdőívtétel
vonatkozásában például a válaszmegoszlások így festettek:
Steinar Kvale a dániai Aarhus városának egyetemén vezeti a Centre for Qualitative Research nevű kutatóhelyet,
amelynek internetcíme a következő: http ://www. psy.au. dk/ckm/
A fókuszcsoport ► A fókuszcsoport olyan, általában 6-12 tagot magában foglaló kiscsoport, amelyet egy kutató
abból a célból hív össze, hogy a résztvevők gondolatait, érzéseit, meglátásait, tapasztalatait megismerje egy
meghatározott témára vonatkozóan (Vaughn, Schumm és Sinagub, 1996; Millward, 2000). A cél nem a
konszenzusépítés, hanem különböző nézőpontok, gyakorlatok, attitűdök és reakciók megjelenítése. A módszer
történelmi gyökerei a háborús propaganda szociológiai vizsgálatára nyúlnak vissza (Merton és Kendall, 1946),
később a marketingkutatás alkalmazta széles körűen a fókuszcsoportot a vásárlói magatartás felderítésére.
Pszichológiailag orientált alkalmazása újszerű és sokirányú, de általában nem fő vizsgálati módszer.
Leghasznosabb alkalmazási céljai a probléma explo- rálása, a hipotéziskialakítás, a kérdőívfejlesztés, illetve -
validálás, valamint a programértékelés. A fókuszcsoport előnye, hogy a csoportmegbeszélés ismerős és
természetes közege bátorítja a megnyilvánulások spontaneitását, őszinteségét. Általános tapasztalat szerint a
csoportinterjú ugyanannyi idő alatt gazdagabb anyagot produkál, mint az egyéni interjú. A fókuszcsoport
hátránya az, hogy nehéz a beszélgetés szöveges formára való átírása.
2.64. táblázat - 6.26. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív interjú típusainak összefoglalása
TÍPUS JELLEMZŐ
Mélyinterjú A személyiség intimszférájának, identitásának

kérdéseire irányuló intenzív interjú
Narratív interjú A megkérdezett személyével életével kapcsolatos

élmények, események elbeszélése
Etnográfiai interjú Valamely kultúra megismerése és leírása a kultúra

tagjainak interpretálásában
Etnometodológiai interjú Egy szociális kategória kompetens tagjaként kezeli, és

arra keres választ, hogy az emberek hogyan „csinálják"
és hogyan értelmezik saját valóságukat
Tematikus-kvalitatív interjú Személyes hangnemben, egy meghatározott témával

kapcsolatos nézetekre, átélt tapasztalatokra
vonatkozóan gyűjt adatokat
Fókuszcsoport-interjú A fókuszcsoport olyan, általában 6-12 tagot magában

foglaló kiscsoport, amelyet egy kutató abból a célból
hív össze, hogy a résztvevők gondolatait, érzéseit,
meglátásait, tapasztalatait megismerje egy
meghatározott témára vonatkozóan
283
MÓDSZEREK
A fókuszcsoport vezetője lényegében moderátor, aki irányítja és mederben tartja a beszélgetést, szót ad,
megszólalásra bátorít, és előmozdítja a csoporttagok egymás közötti interakcióit, nézetcseréit. A fókuszcsoport
akkor hatékony, ha a csoport számára világos a beszélgetés célkitűzése és szabályrendszere, a létszám nem túl
nagy, és a csoport körülbelül azonos korú és érdeklődésű emberekből áll. A résztvevők kiválasztása célzottan
történik, a kutatási kérdés diktálta szempontok alapján. A fókuszcsoportokat általában olyan tagok alkotják, akik
egymást nem ismerik, és valószínűleg nem is fognak többé találkozni a csoportülést követően. Ez a gyakorlat
abból a megfigyelésből származik, mely szerint az idegenekből álló csoport sokkal több releváns
megnyilatkozást produkál, mint az ismerősökből vagy barátokból álló csoport (Vaughn, Shumm és Shinagub,
1996, 64)
A fókuszcsoport-interjút használt például Nolan és Petersen (1992) arra, hogy összehasonlítsa az anyák és az
apák gyakorlata közötti különbséget a családban történő szexuális felvilágosítás tekintetében, Hamon és
Thiessen (1990) pedig arra, hogy olyan idősebb szülők megküzdési stratégiáit vizsgálják, akiknek felnőtt
gyerekük válása folyamatban van.
5.3.5. 6.3.5. A kvalitatív interjúvizsgálat hét fázisa – áttekintés

Kvale hét fázisban írja le a kvalitatív interjúvizsgálat menetét (1996, 87-108). A hét elkülönült, egymásra épülő
lépés lineáris folyamatként való bemutatása pedagógiai célzatú. A leírás nem vonja kétségbe a kvalitatív
kutatásra általában jellemző folyamat közbeni elemzést és iteratív felépítést, amelynek során adatgyűjtés és
elemzés összefonódva, ciklikusan követik egymást (vö. 6.1.5 pont). A hét fázis hét alapvető kutatási feladatnak
felel meg, és a cél a feladatok lényegének megértése. A hét fázis a következő:
1. A tematizálás a vizsgálat témájának analízisét foglalja magában, beleértve a szakirodalom tanulmányozását, a

központi fogalmak (konstruktumok) tisztázását, és a témára való tapasztalati ráhangolódást és
ismeretszerzést. Ez utóbbi arra utal, hogy a kutató kimegy a „terepre”, időt tölt a célzott helyszínen,
intézményben, vagy társas közegben. A tematizálás eredménye a kutatás céljának (leírás, összehasonlítás,
hipotézistesztelés, elmélet- vagy gyakorlatfejlesztés) és vezérlő kérdésének, illetve kérdéseinek, esetleges
kiinduló hipotéziseinek meghatározása. A te- matizálás választ ad a MIT és a MIÉRT kérdésére: mit akar
leírni, felderíteni, bizonyítani a kutatás, és miért fontos ennek a kérdésnek a vizsgálata.
2. A tervezés kiterjed a kutatás egészére, az előzetes tájékozódástól kezdve a koncepció kialakításán keresztül
az adatgyűjtés és -elemzés kérdéséig és az etikai reflexióig. A tervezés vezérlő motívuma az a tudás, amelyet
a kutatáson keresztül meg kívánunnk szerezni.
3. Az interjúkészítés a következő kutatási tevékenység, amelyet meg kell előznie olyan gyakorlati lépéseknek,
mint a részt vevő személyek informált beleegyezésének megszerzése, vagy a beszélgetés helyének
kiválasztása. Az interjúvezetőnek három fázison kell átvezetnie interjúalanyát: az első a kapcsolattermetés és
az interjú céljának tisztázása, a bizalomteli légkör megalapozása; a második a kérdések és válaszok
elhangzása, amely beleegyezés esetén általában magnetofonos rögzítéssel párosul; a harmadik fázis a
levezetés, amely lehetővé teszi a visszazökke- nést a néha hosszú, intenzív beszélgetés után (vö. 6.3.6. pont).
4. Az átírás a beszéd lefordítása szöveggé. Az átírás nehézsége abból fakad, hogy az élő beszéd a helyzet
kontextusába ágyazódik, és sokkal gazdagabb és hajlékonyabb közeg, mint az írott szöveg. A beszédet az
átíráskor szöveggé kell formálni, és ugyanannak a beszédnek a szöveggé formálása többféleképpen
valósulhat meg. Az átírási szabályok befolyásolják, hogy a beszélt nyelv mely jellemzői maradnak meg
(illetve vesznek el) a szövegből, és ez az elemzésre is kihat. A kutatás céljainak megfelelően kell dönteni
arról, hogy milyen szabályok szerint történjék a szöveggé formálás (vö. 6.3.7. pont).
5. Az elemzés magában foglalja az adatkezelést: az átírt szöveg elemzésre előkészített formába való rendezését
és az elemzést: az adatredukciót, az adatmegjelenítést és a következtetések levonását és érvényesítését
foglalja magában. A tartalmi összegzés, a kódolás, a fontosabb tartalmi szálak kiemelése és csoportosítása,
történetté formálása mind lehetséges formái az adatok tartalmi sűrítésének és a jelentés kidolgozásának (vö.
6.3.8. pont).
6. A verifikáció a megbízhatóság, az általánosíthatóság és az érvényesség igazolása és ellenőrzése. A

megbízhatóság kérdése az átírás és a kódolás kapcsán merül fel: ellenőrizni kell az egyetértés fokát az átírást
és a kódolást végző személyek között. Az általánosíthatóság kérdésével kapcsolatban olyan kérdések
merülnek fel, minthogy mennyire fontos cél az általánosíthatóság, hogyan történjék a mintavétel, mennyire
legyen a kutatás összevethető más kutatásokkal. Az érvényesség kérdése áthatja a vizsgálat minden fázisát: a
vizsgálatnak megalapozott problémafelvetésen kell nyugodnia, a vizsgálat módszertanának adekvátnak kell
284
MÓDSZEREK
lennie a kérdés vizsgálatára, az interjúnak, az elemzésnek, és a következtetéseknek megalapozottnak és
hitelesnek kell lennie (vö. 6.3.8. pont).
7. A megírás a kvalitatív kutatás esetében szintén nagyrészt folyamat közben történik; a kutatási feljegyzések,
naplók, menet közben írt összefoglalások és elemzések lényegében már a megírás fázisához sorolhatóak. A
kvalitatív kutatási beszámoló kérdéseivel a 8. fejezetben foglalkozunk részletesebben (vö. 8.3.4. pont).
5.3.6. 6.3.6. A mintavétel és az interjúkészítés folyamata

A kvalitatív interjúzásnál az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés az, hogy hány interjút kellene felvenni. Az
egyik leglényegesebb szempont az, hogy mi a kutatás célja. Amennyiben exploráció, akkor az ajánlás az, hogy a
telítődés pontjáig kell újabb interjúkat felvenni: ez azt jelenti, hogy akkor lehet lezárni a folyamatot, amikor az
újabb interjúk már nemigen hoznak fel újabb szempontokat. Más a helyzet, ha hipotézistesztelésről, csoportok
összehasonlításáról van szó. Ha a kutatásban erőteljes az általánosítás szándéka, akkor törekedni kell a
reprezentativitásra. Ha például az utcai bandák világát kívánjuk feltárni, akkor növeljük az interjúk
általánosíthatóságát, ha több városból, illetve kerületből, bandából igyekszünk résztvevőket találni. A rétegzett,
reprezentatív mintavételre való törekvés kombinálható a hozzáférés alapú mintavétellel (vö. 6.1.8. pont).
Elképzelhető azonban az is, hogy néhány eset feltárásán keresztül éppen az általánostól eltérőt, a nem jellemzőt
kívánjuk leírni, vagy éppen egyetlen élettörténeti interjút készítünk egy esettanulmány keretében.
6.27. TÁBLÁZAT ► Jó tanácsok magnós interjú készítéséhez
I. Felszerelés
a. Használjon vezetékes áramba kötött felszerelést és külső mikrofont, amikor csak lehetséges.
b. Ha elemet használ, ellenőrizze azokat.
c. Rendszeresen tisztítsa meg a magnetofon fejét.
d. Vigyen magával tartalék kazettát és elemeket.
I. Az interjú előtt
a. Csendes helyet válasszon, ahol nem zavarják.
b. Helyezze a mikrofont a megkérdezetthez közel, de elég hangosan beszéljen, hogy halljuk is amit Ön mond; a
legfontosabb: hallani akarjuk a válaszokat.
c. Biztos helyre helyezze a magnetofont.
d. Készítsen próbafelvételt.
I. Az interjú során
a. Világosan és ne gyorsan beszéljen – a válaszoló is valószínűleg így fog tenni.
b. Kérje meg a válaszolót, hogy világosan, érthetően beszéljen.
c. Készítsen próbafelvételt a válaszadóval, tekerje a kazettát vissza és hallgassa meg a felvételt, hogy a
válaszadó megfigyelhesse elég tisztán beszélt-e; ha nem, akkor mondja, pl., „A magnó úgy tűnik nem vett fel
jól. Beszélne egy kicsit hangosabban?" Akár készülék, akár emberi probléma van, korrigálja mielőtt folytatja
az interjút.
d. Kerülje a hangra aktiválódó felszerelést, mert minden szünet után elmulaszthatja az első néhány szót (sőt, a
szünetek hossza sem állapitható meg).
e. Ne csináljon zajt papírokkal, papír vagy műanyag poharakkal, üvegekkel stb. a mikrofon közelében.
f. Figyeljen a szalagok végére.
g. Ismételje meg a próbafelvételt, ha kazettát kell cserélnie.
285
MÓDSZEREK
h. Az interjú végén mondja rá a kazettára: „Ez az interjú vége XY-nal."
I. Az interjú után
a. Hallgassa meg a kazettát – jegyzeteljen, listázza a tulajdonneveket és az ismeretlen kifejezéseket.
b. Jelölje meg a kazettákat és tegye őket vissza a saját dobozaikba.
c. Gondosan tartsa karban a kazettákat és a magnetofont – ne kerüljenek extrém körülmények közé.
d. Esetleg készítsen másolatot a kazettákról, mielőtt leírásra átadja őket.
A kvalitatív vizsgálatok esetében nem lehetséges, és nem is szükséges a „minél több, annál jobb” elvét követni.
Az interjúzás – bármilyen formájában is forduljon elő – nagyon idő-, pénz- és munkaigényes módszer. Minél
részletezőbb és elmélyültebb az interjú, annál hosszabb ideig tart, és ennek következtében növekednek a
ráfordítások: a kérdezők és a gépelők munkadíja, az elemzésre fordítandó idő stb. Az általános gyakorlat szerint
kvalitatív interjúk esetén a megkérdezettek száma 15 +/- 10 körül mozog (Kvale, 1996, 102). A kutató feladata,
hogy megtalálja az optimális interjúfajtát és interjúszámot az adott kutatás céljai és a gyakorlati lehetőségei
függvényében.
Az interjúkészítés szempontjából a kérdések és a kérdezői viselkedés jelentik a legfontosabb problémát. Az

interjú során elhangzó kérdéseknek világos viszonyban kell állniuk a kutatási kérdésekkel. A kutatási kérdés
szaknyelven megfogalmazott probléma (pl.: „Hogyan befolyásolja a házasságon belüli folyamatos bántalmazás
a nők énképét?”). Az elhangzó kérdések a kutatási kérdés részletező tartalmi fordításai, amelyek konkrétan,
érthetően, a megkérdezett nyelvén kérdeznek rá a kutatási kérdésben megfogalmazódó alapproblémára (pl.:
„Hogyan érzi magát egy-egy ilyen eset után?” „Milyen gondolatok merülnek fel saját magával kapcsolatban?”).
A kvalitatív interjúban a következő alapvető kérdéstípusok merülnek fel (Kvale, 1996, 133-135. és 157.
alapján):
• Bevezető kérdések: általános nyitó kérdések, amelyek lehetőséget adnak a témára való ráhangolódásra; pl.:
„Beszélne arról hogy...”, „Előfordult olyan helyzet, amikor...” stb.
• Direkt kérdések: a kérdező közvetlen rákérdezéssel bevezet egy új gondolatot vagy szempontot és (Pl.
„Szoktál pénzt kapni a jó osztályzatért?”, „Mit gondolsz, a többiek hogyan vélekednek rólad?”)
• Indirekt kérdések: a kérdező nem szegezi közvetlenül a megkérdezettnek a kérdést, hanem indirekten próbálja
kipuhatolni, hogy az mit érez vagy mit gondol; például: „Vajon mi a jó abban, ha valaki így cselekszik?”
• Követő-mélyítő kérdések: ezek a válaszolót arra késztetik, hogy bővítse, elmélyítse válaszát. Lehet valódi
kérdés (pl.: „Mondana erről többet?”, „Tudna példát mondani?” stb.), de lehet nem verbális jelzés is (pl.
várakozó csend, biztató bólintás stb.). A gyakorlott kérdező észreveszi az interjúalany nem verbális
kommunikációjában azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy olyan pontot érintenek, amely számára
fontos vagy kényes. Az interjú célkitűzését szem előtt tartva és az interjúalany lelki állapotát érzékelve kell
dönteni arról, hogy felte- gyen-e, és ha igen, milyen követő-mélyítő kérdést.
• Pontosító kérdések: tisztázó kérdések, amelyek egyértelművé igyekeznek tenni, hogy a válaszoló mit is akart
kifejezni. Például: „Ezzel azt akarja mondani, hogy...?”, „Jól értem, hogy lényegében azt mondta...” stb. A jó
kérdező figyel és emlékszik arra, hogy mi hangzott el. Ha kell, rákérdez, értelmezi, pontosítja az interjúalany
által mondottakat, illetve a megkérdezettel jóváhagyatja értelmezéseit.
• Irányító kérdések: a kérdezőnek adott esetben tudnia kell direkten vagy indirekten, de mindenképpen
tapintatosan leállítani vagy más irányba terelni a válaszolót annak érdekében, hogy az interjú célja teljesüljön.
Ilyen direkt megnyilatkozás lehet például: „Ez érdekes, de most szeretnék egy új kérdést felvetni.”
• Sugalmazó kérdések: ezek a kérdések burkoltan vagy nyíltan megelőlegezik a választ és befolyásolják a
válaszolót; például: „Bizonyára nem arra gondol, hogy.”, „Miért nem fontos számodra az egészség?” stb. A
sugalmazó kérdéseket általában elvetik. Megfontolt és tudatos alkalmazásuk azonban néha helyénvaló lehet,
például ha ilyen módon akarunk „kiprovokálni” egy választ.
Az interjú akkor jó, ha: 1. a kérdések rövidek és a válaszok hosszúak; 2. ha a válaszok spontánok és
információgazdagok; 3. ha a nem világos válaszok vagy értelmezési lehetőségek menet közben tisztázódnak; és
286
MÓDSZEREK
4. ha az interjú „megáll a saját lábán” – önmagában véve is értelmes egész (Kvale, 1996, 145). A kérdezőnek
meg kell találnia a beszélgetés optimális ritmusát. Nem jó, ha a kérdező sűrű kérdésekkel „bombázza” az
interjúalanyt (bár esetenként ennek is lehet funkciója). A kérdezőnek adott esetben tudnia kell csöndben maradni
és hallgatni, kérdéseket elhalasztani vagy elvetni. Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartania az interjú célját,
és menet közben meg kell tudnia ítélni, hogy mely közlések fontosak, és melyek kevésbé azok. A
gondolatmenet szabadsága miatt azonban előfordulhat, hogy eleinte lényegtelennek tűnő közlések váratlanul
nagyon is fontos megnyilatkozáshoz vezetnek. A lezárás során az interjúvezetőnek fel kell ajánlania, hogy az
interjúalany megnézheti a leírt interjút. Ez nem csak a megkérdezett számára fontos, hanem a kutatók számára
is, mivel a leírt szövegre adott reflexiók az érvényesítésnek egy értékes formáját jelentik, és további értékes
információt is szolgáltathatnak.
5.3.7. 6.3.7. Átírás, elemzés, érvényesség

Az átírás rendkívül időigényes: gyakorlott ember számára egyórányi interjú hozzávetőlegesen 5 órányi munkát
(20-25 gépelt oldalt) jelent. Az átírás egyszerű, magától értetődő munkának tűnhet. Ez azonban csak addig van
így, amíg magunk is ki nem próbáljuk. Akkor viszont gyorsan kérdésekbe ütközünk; például: Jelöljem-e a
csendet? Leírjam-e a nyilvánvalóan funkciótlan töltelékszavakat? Szó szerint leírjam-e a rosszul
megfogalmazott, inkoherens közléseket? Utaljak-e az érzelmi állapotra? Jelöljem-e, hogy a válaszoló nevet,
lényeges-e, hogy hosszan nevet vagy csak felnevet? És így tovább. Az élőbeszéd még igen jó kifejezőkészséggel
rendelkező válaszoló esetén is gyakran tartalmaz rosszul formált, befejezetlen mondatokat, nehezen érthető
részeket. Ezek a beszéd folyamatában alig feltűnőek és zavaróak a kontextusba és a nem verbális
kommunikációba ágyazottság miatt. Az írott szöveg viszont a beszélt nyelv igen sok jellegzetességét elhagyja.
Ahogyan már jeleztük (vö. 6.3.5. pont), a beszédet az átíráskor szöveggé kell formálni, és ugyanannak a
beszédnek a szöveggé formálása többféleképpen valósulhat meg. A 6.28. táblázat példát mutat arra, hogy
ugyanazon interjúrészletet hogyan írt le egymástól függetlenül két ember, akik mindketten azt az utasítást
kapták, hogy szó szerint írják le az elhangzottakat. A két verzió összehasonlításából kiderül, hogy a két személy
másként fogta föl a feladatot; a B verzió tisztázot- tabb és koherensebb – az átíró által megformáltabb –, mint az
A változat.
Poland (2002, 633) több példát ad átírási hibákra. A leírási hibák egy része fél- rehallás; erős odafigyelés mellett
is előfordul, hogy a gépelő félrehall, félreír, vagy félreértelmez mondatokat vagy szövegrészeket, de Poland
olyan esetekről is beszámol, amikor kiderült például, hogy az átírást végző személy „olvashatóbbá” akarta tenni
az átiratot azzal, hogy kerekebben, jobban megformálva írta le, amit hallott, egy másik esetben pedig egy –
szintén jó szándék vezérelte – átíró olyan hihetetlenül lehangolónak érezte azt, amit a hangszalagról hallott,
hogy az átiratban megpróbálta kicsit kevésbé lehangolónak hallatni.
A lényeg az, hogy felismerjük: önmagában az az utasítás, hogy valaki „szó szerint írjon le” magnóra vett
anyagot, sok kérdést nyitva hagy. Az élő beszéd más szabályokat és kereteket követ, mint az írott szöveg, és
ennek következtében egy kérdésre adott hosszabb szóbeli válasz inkoherensnek, akár egészen érthetetlennek is
tűnhet, holott a beszélgetés szövegében nem volt az. Az átírást végző személy „fordít”, amikor a hallhatót
olvashatóvá teszi, és eközben óhatatlanul értelmez. Ezért különösen fontos az átírási szabályok lefektetése. Az
átírási szabályok befolyásolják, hogy a beszélt nyelv mely jellemzői maradnak meg (illetve vesznek el) a
szövegből, és ez az elemzésre is kihat. A kutatás céljainak megfelelően kell dönteni arról, hogy milyen
szabályok szerint történjék a szöveggé formálás. (Egyféle mintát ad átírási szabályokra a 6.30. táblázat). Az
átiratokat ellenőrizni kell szúrópróba szerűen vagy a kritikus részek írott és eredeti változatának összevetésével.
Emellett célszerű az átírás megbízhatóságát oly módon is ellenőrizni, hogy egyes szövegrészeket két független
személlyel leíratunk és az eltéréseket megvitatjuk.
2.65. táblázat - 6.28. TÁBLÁZAT ► Ugyanannak az interjúrészletnek a „szó szerinti"

átírása két személy által
„A" átirat
Kérdező: És azért is mondja, mert nem kap osztályzatot? Igaz ez?
Diák:Igen, azt hiszem, ez így van, mert ha jegyet kapnék, akkor azért dolgoznék, és nem
öööm, azért, hogy bővítsem a tudásomat vagy belülről tágítsam a lehetőségeimet vagy, izé. új ötletekkel álljak
elő.
287
MÓDSZEREK
„B" átirat
Kérdező: És azért is mondja, hogy persze, nem szereti az osztályzatokat?
Diák:Igen, azt hiszem, ez így van, mert ha jegyet kapnék, akkor azért dolgoznék, és nem azért, hogy bővítsem a
tudásomat vagy tágítsam azokat a lehetőségeket... (érthetetlen rész a felvételen) új ötletekkel álljak elő.
2.66. táblázat - 6.29. TÁBLÁZAT ► Átírási „bakik" (Mivel a félrehallás csak az angol
eredeti szövegben nyilvánvaló, ezért ebben a formában közöljük.)
ÁTIRAT EREDETI SZÖVEG
I have no doubt that communities are the way to God. I have no doubt that communities : are the way to go.
I think unless we want to become like other countries, I think unless we want to become like other
where people have, you know, democratic freedoms...
countries, where people have no democratic
freedoms.
You got to inhale all the diesel fumes. You got to inhale all the diesel fumes.
And that's worse, the way I see it, anyway. And that's worse than any cigarette ever will be.
(Forrás: Poland, 2002, 631)
Amint átírt interjúanyag áll rendelkezésre, célszerű elkezdeni az elemzés folyamatát. Valójában az elemzés még
korábban elkezdődő művelet, mivel az interjúkészítés maga is elemző folyamat. Az elemzés mindamellett új
fázisába lép, amikor rendelkezésre állnak az elkészült interjúk. A kész interjúk elemzése különösen a kvalitatív
interjúk esetében jelent speciális feladatot, ahol gyakran több száz oldal írott szöveg áll rendelkezésre és az
egyes interjúk kérdései, menete nem teljesen egyformák. A kvalitatív interjúzás népszerűségének növekedését
segítette, hogy ma már különböző számítógépes feldolgozó programok végzik a feldolgozást. Ennek ellenére
nehezíti a munkát, hogy a kvalitatív interjúzásban nemcsak az interjúkészítés standardizálatlan, hanem az
elemzés is az. Nincsenek általános érvényű szabályok és eljárások, ezzel együtt azonban az elemzés itt is
szisztematikus eljárás (vö. 6.1.5 és 6.1.6. pontok).
Az elemzés fő tartalmi mozzanata minden esetben a jelentések és értelmezések kibontásából és bemutatásából

áll. A kvalitatív interjú erőssége, hogy hiteles, autentikus leírását tudja nyújtani a megélt valóság egy szeletének,
méghozzá részletezően és kontextusba ágyazottan (ezt neveztük korábban Geertz nyomán „sűrű leírásnak”, vö.
2.7. pont). A leghitelesebbek magának az interjúalanynak a szavai, ezért az elemzés gyakran épít idézetekre. Az
eljárás szisztematikusságának és minden adatra történő kiterjedésének kell biztosítania az elemzés
érvényességét, annak a hibának az elkerülését, hogy csak a koncepcióba illő adatokra, illetve szövegrészekre
építsünk (vö. 6.1.7. pont).
Az elemzés során az első hasznos lépés az interjúk átolvasása. Eközben rá lehet érezni a fő témákra és
vonalakra, fel lehet fedezni meglepő, várt vagy éppen nem várt motívumokat (érdemes ezekről rövid
feljegyzéseket készíteni). A következő lépés a szöveg strukturált formába rendezése annak érdekében, hogy
könnyen lehessen mozogni és keresni benne (a számítógépes programok különböző formátumokat kínálnak fel
az áttekinthető elrendezésre).
6.30. TÁBLÁZAT ► Alternatív rövid utasítás átíróknak
A kutatás szempontjából fontos, hogy az átiratok hűen adják vissza a beszélgetést. Vagyis nem szabad az
átiratot szerkeszteni, illetve egyéb módon „összefésülni" a „jobb hangzás" érdekében.
SzünetekA rövid szünetet jelölje pontokkal (...), a pontok száma a szünet hosszúságától függ (pl. fél
másodpercnél rövidebb szünetet két ponttal, egy másodpercet három ponttal, másfél másodpercet négy ponttal
288
MÓDSZEREK
jelöljön). Ennél hosszabb szünet esetén zárójelben írja oda: (szünet). A „(szünet)" két-három másodperces
szünetet jelöl, a négy másodperces vagy annál hosszabb szünetet „(hosszú szünet)" beírásával jelezze.
Nevetés, köhögés stb. Használjon zárójeles kifejezéseket: pl. „(köhög)", „(sóhajt)", „(tüsszent)". Ha egy ember
nevet: „(nevet)". Ha több ember nevet: „(nevetés)".
Félbeszakadt mondatHa a beszélő a mondat közepén elakad, jelölje a töréspontot kötőjellel (pl. „Maga meg mi
a-").
Közbeszólások Jelölje kötőjellel, ha valaki a beszélő szavába vág, a közbeszóló szövege elé írja be:
„(közbeszól)", majd térjen vissza az eredeti beszélő szövegéhez (ha folytatja). Például: V: Ő azt mondta, ez
lehetett K: (közbeszól) Kicsoda, Bob?V: Nem, Larry.
Zavaros beszédA nem egyértelmű szavakat tegye szögletes zárójelbe és jelölje kérdőjellel, ha csak tippelni tud
(pl. „Ezen Harry csak [összecsuklott? átsiklott?]) Jelölje x-szel a teljesen megfejthetetlen részeket (annyi x
sorozatot írjon, ahány szó érthetetlen). Például: „Gina elment xxxx xxxx xxxx, és aztán haza [jött? ment?]"
Hangsúly Az erős hangsúlyt jelölje nagybetűkkel; pl. „MIT csinált?" (Ne vastagítsa és ne húzza alá a szavakat,
mert a minőségi elemzést támogató szoftverek az importálás és konvertálás során gyakran törlik a szöveg
formázását.)
Elnyújtott hangok A hosszan ejtett hangokat jelölje úgy, hogy kötőjelekkel elválasztva többször leírja a betűt.
Ha a beszélő még hangsúlyozza is a szót, írja nagybetűvel. Például: „Ne-e-e-em, nem egészen" vagy „NA-A-
Agyon örültem."
Mások utánzásaHa a beszélő más hangján szólal meg, parodizálva valaki mást, vagy a saját belső monológját
adja elő, tegye idézőjelek közé és/vagy írja ezt: „(utánozva mondja)". Például: K: Aztán tudja, mivel jött ki?
Aszongya (utánozva mondja) „Majd hülye leszek hagyni, hogy TE parancsolgass NEKEM." Én meg azt
gondoltam magamban: „Majd én megmutatom neked!" De akkor egy vékony hang így szólt bennem: „Inkább
Lindára vigyázz." És persze be is jött Linda, úgy, mint aki azt mondja: „Itt én vagyok a Jani."
(Forrás: Poland, 2002, 641)
Alapfeladat a szövegredukció: a szelektálás, csökkentés és sűrítés. Ez nem csupán technikai probléma, hanem
elméleti nézőpont kérdése is. Másra teszi a hangsúlyt a fenomenológiai, a konstrukcionista vagy a narratív
indíttatású elemzés, bár közöttük átfedések is vannak. Ezek tárgyalására itt nem térhetünk ki, áttekintjük viszont
a legjellemzőbb elemzési eljárásokat, stílusokat (Kvale, 1996, 11. fejezet):
► Fenomenológiai jelentéskondenzáció. Első lépés a szöveg „természetes jelentésegységekre” bontása, majd az

egységek „központi témájának” megfogalmazása. A kondenzált „témákat” azután további kérdések mentén
lehet indexálni, tovább sűríteni, egymásra vonatkoztatni. Ez az elemzési stílus nem alkalmaz kvantifikációt,
viszont hangsúlyt fektet a megélt szituációk minél teljesebb és gazdagabb leírására. Technikailag úgy valósul
meg például, hogy az elemző a szövegtest mellett hagyott széles margóra írja a megfelelő szövegrészhez
kapcsolódó sűrített leírásokat.
• Kategorizáció. Lényege, hogy a szöveg tartalmi elemeit egy olyan kategóriarendszerhez rendeljük (kódoljuk),
amelyik magába sűríti a kutatási kérdések szempontjából fontos szempontokat. Technikailag általában
kategorizációs táblázat formájában valósul meg. Ezt az eljárást alkalmazta Kvale az osztályzás hatásainak
feltárására irányuló kutatásában (lásd 19. Nagyító). Kvale más kutatásokra, előinterjúkra és saját
tapasztalataira támaszkodva meghatározott és világosan definiált 7 fő kategóriát, majd ezeket tovább bontva
összesen 42 alkategóriát. Ezeket a kategóriákat megmutatták diákoknak, akik igazolták életszerűségüket,
érvényességüket. A kategorizációt két független kódoló végezte. A kategóriarendszer lehetővé tette a
válaszoknak a nominális skálán történő kvantifikációját, ezen keresztül pedig az előzetes hipotézisek
mennyiségi ellenőrzését. Bizonyos kategóriák relatív súlya például alátámasztotta azt az alapfeltételezést,
miszerint az osztályzás hatással van a gyerekek egymás közötti, illetve a tanárral való kapcsolatára, más
feltételezéseket viszont nem erősített meg. A kategóriák megoszlása a csoportok közötti összehasonlítást is
lehetővé tette (pl. fiúk – lányok, „rossz tanulók” – „jó tanulók”), beleértve a különbségek statisztikai szignifi-
kanciaszintjének kiszámítását. A kategorizáció lehetővé teszi a domináns és kevésbé domináns
válaszmintázatok kirajzolását is. A kategorizáció lényegében az a szövegelemzési eljárás, amelyik
„tartalomelemzés” néven terjedt el; ennek formálisabb ismertetésére a 8. fejezetben térünk ki. Egy érvényes, a
problémát strukturáltan és árnyaltan megragadó kategóriarendszer kidolgozása önmagában véve is fontos
tudományos teljesítmény lehet és hozzájárulhat a tudományterület fogalmainak differenciálódásához.
289
MÓDSZEREK
• Narratív elemzés. Az interjúk anyaga elemezhető úgy, mint történetek megkonstruálása; erre a fajta elemzésre
elsősorban a narratív interjúk alkalmasak. Technikailag a narratív struktúrát alkotó szövegrészek azonosítását
és egymáshoz való viszonyuk megjelenítését jelenti. Elemezhető az elbeszélések szekvenciális felépítése, a
bennük megjelenő jelentéskonstrukció, például az, hogy hogyan használja az interjúalany az elbeszélést
identitásának kifejtésére. Az interjú közben egy-egy történet lényegtelen elkalandozásnak tűnhet, az elemzés
azonban kimutathatja, hogy a történeteknek kommunikatív funkciójuk van.
• Mélyelemzés. A hermeneutikai és a pszichoanalitikus gondolkodásmódhoz közelálló elemzési stílus, amelyik

elsősorban a közvetlen (manifeszt) kommunikáció mögötti tartalomra irányítja a figyelmet. Az elemzés
többféle értelmezést is generálhat ugyanarra az anyagra. Jól példázza ezt a megközelítést „Susan
mosolyának” értelmezése (Scheflen, 1978; Susan smiled: On Explanations in Family Therapy, idézi Kvale,
1996, 202). A tanulmány egy családterápiás elemző ülésen elhangzottakat ismertet, amelyen terapeuták egy
csoportja egy családdal (apa, anya és a lányuk, Susan) folytatott terápia felvételét elemzi. A felvétel egy
pontján a lány arcán egy mosolyféle jelenik meg, és ezzel kapcsolatosan a következő, egymást nem feltétlenül
érvénytelenítő értelmezések születnek: 1. A mosoly magában álló szarkasztikus kifejeződés. 2. A mosoly
reakció az apja mondatára (a mosolyt megelőzően az apa azt mondja: „Azt hiszem, Susan szeret minket. Mi
szeretjük őt.”). 3. A mosoly reakció az apa kijelentésére, de metakommunikatív üzenete elutasító. 4. A
mosoly az anyának szóló provokáció (az apa mondatai után az anya így szól a lányhoz: „Te sose értékeled,
amit teszünk érted.”). 5. A mosoly egy rögzült interakciósor része (egy más ponton is felbukkant hasonló „apa
közelít – lány mosolyog – anya szemrehányást tesz” szekvencia). Bár a példa klinikai kontextusú, átvihető a
kutatás kontextusára is. A mélyelemzés az interjúanyagot értelmező keretbe helyezi; az adott értelmezés
mellett lehet érveket felsorakoztatni, de az elemzés szándékolt tanulsága az, hogy többféle értelmezés
lehetséges.
Nyilvánvaló, hogy az elemzési stílus nem független az interjú típusától és az elemzési rendszer nem
függeszthető utólagosan az interjúk anyagához. Már az interjú tervezésénél és kidolgozásánál el kell dönteni,
hogy alapjában milyen lesz az elemzés fogalmi köre és technikája. Elképzelhető az olyan elemzés is, amely
többféle megközelítés elemeit használja fel. Az interjúelemzés (különösen akkor, ha nagy mennyiségű anyagról
van szó) egyre kevésbé elképzelhető számítógépes támogatóprogram alkalmazása nélkül (vö. 6.1.6.). Az
interjúanyagok feldolgozásánál elsősorban az Atlas.ti- és a Nvivo-programok jöhetnek szóba:
Atlas. ti: h ttp:// www. a lasti.de
NVivo: http://www.qsr.com.au
Mindegyik elemzésnél felmerül (impliciten vagy expliciten) az az alapvető kérdés, hogy hogyan kezeli a kutató
az interjúban elhangzó megnyilatkozások viszonyát a valósághoz. A veridikális értelmezés szerint az
interjúalany közlései a külső valósággal összevetendő állítások. A szimptomatikus értelmezés szerint az
interjúalany közlései saját igazságát tükrözik. A külső valósággal összevetve lehet hogy ezek „hamis” állítások,
de az elemzés fókuszában nem ennek kimutatása áll, hanem a „saját igazság” felderítése. Mindamellett az
elemzés nem lehet önkényes, megalapozatlan belemagyarázás. A kutatásnak illeszkednie kell más kutatásokhoz,
és természetesen ki kell állnia a nyilvános kritika próbáját. Ezen túlmenően néhány speciális intézkedést is
foganatosítani szokás az interjúzás érvényességének és megbízhatóságának növelése érdekében. Ezeket az
eljárásokat bővebben tárgyaltuk a kvalitatív kutatások érvényességének és megbízhatóságának tárgyalásánál
(vö.
1. pont); itt csak röviden idézzük föl a legfontosabb lehetőségeket:
• Érvényesítés az interjúalany által: az elkészült (átírt, elemzett) interjút a kutató odaadja interjúalanyának
elolvasásra, majd megbeszélik, hogy a vizsgálati személy életszerűnek, „igaznak” érzi-e a feldolgozást.
• A negatív esetek közlése: amennyiben az interjúkkal a kutató előzetes feltételezést ellenőriz, külön elemeznie
kell azokat az interjúrészleteket, amelyek nem erősítik meg elvárásait.
• Átláthatóság: a kutatónak a tudományos nyilvánosság számára dokumentálnia kell a kutatási folyamat során
hozott döntéseit (mit miért és hogyan csinált). A kvalitatív kutatás általában nem ismételhető meg mások
által, de másoknak is tisztán kell látniuk a kutatás folyamatát.
• Trianguláció: az eredmények megerősítése más adatforrás, illetve kutatási módszer alkalmazása által (pl.
kérdőív, megfigyelés).
290
MÓDSZEREK
5.3.8. 6.3.8. A kvalitatív interjú értékelése
A kvalitatív interjú legfőbb hozama az, hogy alkalmas módszer az emberi világ összetettségének,
ellentmondásosságának, sokszínűségének megragadására. A kvalitatív interjúval lassan, rugalmasan, nem
teljesen kiszámítható módon lehet haladni, viszont olyan részletekhez, meglátásokhoz lehet jutni, amelyek
fontosabbak lehetnek, mint az előre kigondolt kérdések. Az anyag feldolgozása igen munka- és időigényes, de
az összes kutatási módszer közül a kvalitatív interjú az egyetlen olyan eljárás, amelyik közvetlenül hallatni
engedi a megkérdezett személyes hangját és nézeteit, gondolatait saját kontextusukban exponálja.
A kvalitatív interjúmódszer megerősödése tágította a pszichológia módszertani és metodológiai horizontját, és

szélesítette a kutatható problémák körét. Ha (objektivista hasonlattal) egy hagyma felbontásához hasonlítjuk a
kutatási folyamatot, akkor azt mondhatjuk, hogy a kérdőívvel a hagyma külső, a strukturált interjúval a
közbenső, a kvalitatív interjúval pedig a legbelső rétegeit ismerhetjük meg (vö. Greig és Taylor, 1999, 125). A
kvalitatív interjú különböző irányai alakultak ki, és mindegyik irány sajátságos módon járul hozzá a tudományos
megismerés gazdagításához. A mélyinterjú alkalmazásával nyert megértés a személyiség belső rétegeire irányul.
A narratív interjú lehetővé teszi mind az egyéni, mind pedig a társas, kulturális narratívák elemzését. Az
etnográfiai és az etnometodológiai interjú belülről engedi látni egy-egy kultúra, illetve közösség világát, a
fókuszcso- port-interjú pedig a csoportfolyamatokat is felhasználja a nézetek, attitűdök, érzések mélyebb
megismerése érdekében.
A kvalitatív interjú nyitottsága folytán kiválóan alkalmas explorációra, mert lehetővé teszi, hogy olyan
szempontok, problémák merüljenek fel, amelyekre a kutatók eredetileg nem gondoltak. Megfelelő alkalmazás
mellett, strukturáltabb változatban a módszer hipotézis megerősítésére is alkalmas. A kvalitatív kutatás
szabadsága vonzó, de teher is lehet; a kutatás kanyargóssága, az elemzési rendszer kialakításának nehézségei, az
eredmények lassú kirajzolódása próbára tesz, és kitartást követel. Sok múlik a kutatók felismerőképességén,
meglátásain, kvalitásain. A kvalitatív interjúvizsgálat korlátai közé tartozik a gyenge általánosíthatóság, a kis
mintaszám és az, hogy nem világít rá megbízhatóan a tényleges viselkedésre.
2.67. táblázat - 6.31. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív interjúvizsgálat alkalmazhatósága,

előnyei és hátrányai
A válaszoló gondolataira, érzéseire, beszámolóira

kíváncsi
Elmélyült beszélgetést igényel
Előnyök A válaszoló saját maga fogalmazza meg

mondanivalóját
Hallatja a válaszoló „személyes hangját"
Hátrányok Idő- és munkaigényes
Az adatok viszonylag nehezen feldolgozhatóak.
A viselkedésre csak áttételesen enged következtetni
Alacsony általánosíthatóság
5.4. 6.4. SZÖVEGELEMZÉS

5.4.1. 6.4.1. A „szöveg" kutatása
A szöveg hétköznapi értelemben egy nyelvileg megformált mondanivaló hosszabb, többnyire írásos egysége. A
kutatói beavatkozás nélkül, természetes módon létrejött szöveg sokféle módon és formában tett szert
291
MÓDSZEREK
jelentőségre a pszichológiában. A szövegkutatás rendkívül gazdag interdiszciplináris terület, amelyik tekintélyes
múlttal, és – nem kis mértékben az utóbbi évtizedekben lezajlott „diszkurzív”, illetve „narratív fordulat”
következtében – figyelemreméltó jelennel is rendelkezik. Ezen a területen született meg a
társadalomtudományok klasszikus módszere: a kvantitatív tartalomelemzés, és itt született meg több olyan újabb
kvalitatív elemző megközelítés, amely ma is ígéretesen fejlődik. A szövegkutatás mindamellett filozófiai-
metodológiai paradigmák és metodikai eljárások tekintetében hallatlanul összetett és nehezen áttekinthető
terület. Ebben a részben csak rövid áttekintésre vállalkozunk, annak érdekében hogy érzékeltessük a
szövegkutatás lehetőségeit.
A pszichológiában a szövegek mint személyes vagy nyilvános dokumentumok (naplók, önéletrajzok, levelek,
értekezések, feljegyzések, sőt irodalmi alkotások) kezdettől fogva szerepeltek olyan forrásokként, amelyek
szándékosan vagy akaratlanul információt szolgáltatnak szerzőjükről. William James 1896-ban a vallásos
tapasztalatról szóló előadás-sorozatát különböző emberek vallásos élményeit és érzéseit tartalmazó, nyilvánosan
megjelent vallásos-irodalmi szövegekre alapozta. (Az előadások The Varieties of Religious Experience. A Study
in Human Nature címen jelent meg 1902-ben, egy klasszikussá vált könyv formájában; James, 1982). Freud egy
1917-ben megjelent írásában Goethe önéletrajzának egy részletét elemzi (újraközli Neisser, 1982). Goethe
legkorábbi gyermekkori emlékének tart egy epizódot, amikor három-négy éves korában cserépedényeket dobált
ki az ablakon át az utcára. Freud ennek az epizódnak a leírását elemzi és értelmezi a testvérféltékenység
megnyilvánulásaként, alátámasztva a magyarázatot azzal, hogy a cse- répdobálást az önéletrajzi tények
kontextusába helyezi és összehasonlítja saját pácienseitől származó hasonló történetekkel. A pszichoanalízis
hermeneutikai olvasata a freudi hagyomány narratív oldalát emeli ki (vö. 2.5.3.). Eszerint a terápiás folyamat
lényege nem a múlt feltárása, hanem a terápiás dialógusban létrejövő „narratív igazság” létrehozása: az, hogy
sikerül-e az értelmezési folyamatban koherens, életszerű, elfogadható történetet kialakítani. Narratívum a terápia
anyagát képező élettörténet, és narratív maga az értelmezés is. Freud elemzési eljárása azt mutatja, hogy
„milyen meggyőző ereje lehet egy koherens narratívumnak”, illetve annak ahogyan a narratív rekonstrukciós
folyamat áthidalja a szakadékot függetlennek látszó események mögött, ezáltal értelmet adva az értelem
nélkülinek (Spence, 2001, 121). A pszichoanalízis az egyik kapu, amelyen keresztül a hermeneutikai-narratív
szövegkutatás bekerült a pszichológiába.
A korai személyiségpszichológiai kutatások ugyancsak foglalkoztak szövegek elemzésével. Gordon Allport

például a személyiségkutatás fontos forrását látta a személyes dokumentumok elemzésében, és kiemelt
figyelmet szentelt a terület módszertanának (Allport, 1997/1961). Egy 1941-es vizsgálatában, amelyet Jerome
Brunerrel együtt folytatott (Allport, Bruner, Jandorf, 1941), 90 Németországból menekült személy „politikai
eseményekre koncentráló” élettörténetét dolgozták fel. Korai előfutára volt ez a kutatás annak, ami később, az
1980-as évek narratív megközelítése keretében lezajlott. Más szempontból került az érdeklődés fókuszába a
szöveg Frederick Bartlett révén, aki 1932-ben megjelent Remembering című munkájában azt a kérdést vizsgálta,
hogy egy kulturálisan idegen szöveget (egy északamerikai indián mesét) hogyan tudnak felidézni kísérleti
személyek. Bartlett munkája mögött felsejlik az antropológiai szövegkutatás, amely a mítoszok, a
történetmondás szerepét a kultúra fenntartásának kontextusában találta fontosnak. Bartlett kísérletében a
kísérleti személyek a szó szerinti felidézés helyett lényegében újraalkották a történetet saját kulturális mintáik
alapján. Ezzel a kutatással Bartlett egy hosszan és mélyen futó szálat szőtt bele a pszichológia érdeklődési
körébe. A megértés jelentésformálásra törekvő, szelektív, átalakító, aktívan konstruáló jellege a kognitív
pszichológia egyik központi kérdésévé vált, és ebben a problémakörben fontos szerep jutott a narratív szövegek
megértésének és felidézésének. Az 1970-es években a kulturális-gondolkodási sémák kutatása összekötődött a
szövegek szerkezeti-szemantikai elemzésével és különböző szöveggrammatikák kidolgozásával, amelyek
például Kintsch és van Dijk (1978) nevéhez fűződtek (vö. Pléh, 1980, 1986).
A második világháború időszakában, illetve azt követően a pszichológiában is megjelent a szövegek

tartalomelemzésének eljárása. A tartalomelemzés eredetileg a sajtótermékek elemzési módszereként alakult ki,
majd sokféle alkalmazásra lelt a társadalomtudományokban. A pszichológiában a módszer nem jutott
kiemelkedő szerephez, mindamellett néhány érdekes kutatás jelezte az eljárásban rejlő lehetőségeket. Baldwin
(1942) egy idős nő életének utolsó 11 évében folytatott terjedelmes levelezését elemezte minőségi és
mennyiségi szempontok alapján, megmutatva, hogy hogyan lehet a személyiség struktúráját elemezni személyes
dokumentumok egzakt vizsgálata alapján. Osgood és Walker (1959) öngyilkosok búcsúleveleit hasonlították
össze hamisított búcsúlevelekkel és normál levelekkel többek között a szófajták, szóismétlések és
érzelemkifejező szavak gyakorisága tekintetében. A számítógépek 1960-as évektől kezdődő elterjedése lehetővé
tette a tartalomelemző munka gépesítését: a szógyakoriságok és az együttes szóelőfordulások gyors, mechanikus
vizsgálatát. Mindamellett a tartalomelemzésben benne rejlett egy kvalitatívabb, kontextuálisabb megközelítési
lehetőség is, amely az 1980- as évektől kezdve megjelenő kvalitatív adatfeldolgozást segítő számítógépes
feldolgozó programok segítségével jutott nagyobb szerephez.
292
MÓDSZEREK
A szövegek utóbbi két évtizedben történő előtérbe kerülésének meghatározó folyamatai azonban elsősorban a
nyelvészethez, illetve nyelvfilozófiához vezetnek. Az 1980-as években lezajlott „diszkurzív” vagy „narratív
fordulat” előzményei többek között Wittgenstein (1953) nyelvjátékelméletéig és Austin (1962) beszéd- aktus-
elméletéig nyúlnak vissza, de a 20. század eleji nyelvész, Saussure gondolatainak újrafelfedezése szintén
számottevő hatást gyakorolt (Lavandera, 1989). A nyelv szintaktikai szerkezete és leíró funkciója mellett
előtérbe került a szociokul- turális kontextus és a pragmatika. Amikor az emberek beszélnek, nemcsak
tartalmakat közölnek, hanem jelentéseket konstruálnak és a beszélt nyelv révén célokat érnek el. Ebből adódik,
hogy „a tényleges helyzetekben folyó beszélgetés vizsgálatakor annak elemzésétől, hogy mit mond a személy, el
kell jutnunk annak elemzéséhez, hogy a mondás révén mit csinál” (Pléh, 1980, 143). Hangot kapott a tézis,
miszerint a nyelv nem csak tükrözi a valóságot, de a társas konstrukció eszközeként, tudatosan vagy nem
tudatosan létre is hozza azt; vagy szélsőségesebben: a nyelv nem tükrözi a szociális valóságot hanem egyenesen
létrehozza azt (ez utóbbi tétel nem következik szükségszerűen az előbbiből).
A „szöveg” fogalma eközben jelentősen átalakult. Fizikai megjelenését tekintve, leghagyományosabb módon
szöveg az, ami le van írva. Tágabban értelmezve meg lehet engedni, hogy a beszélt nyelvet is beemeljük a
szöveg fogalmába; ily módon a beszéd, beszélgetés is szöveg. A nyelv konstruktív társas cselekvésként való
felfogása viszont a szöveg még általánosítottabb, elvontabb meghatározásához vezet: a szöveg kulturális
mintázatú konstruált jelentéstartalom, amely mindenütt jelen van, formálja a valóságot, és bármilyen
jelrendszerben, akár képileg is megjelenhet (például rajzban, filmen). A konstruktivizmus talajáról nézve
legtágabb értelemben minden jelhasználat értelmezhető szövegként. így lesz a szövegből „diszkurzus”, illetve
„narratíva” az 1980-as évek nyelvi fordulata következtében és így válik igencsak összetetté a kép arról, hogy mit
is tartalmaz a modern szövegelemzés.
Az itt felvázolt keret remélhetőleg tartalmasabbá válik a szövegkutatás különböző formáinak áttekintése közben.
A szövegkutatás területén megtalálható irányzatok meglehetősen kuszák, egymásba folyóak, ugyanakkor
egymással is vitázó- ak. Emellett a terület jelentős ideológiai és ismeretelméleti problematikával is terhelt. A
következőkben célunk behatárolt és kifejezetten módszertani: azokat a legismertebb, ma is fejlődésben lévő
elemzési kereteket vázoljuk fel röviden, amelyek az elmúlt időszakban a pszichológiai kutatások horizontját és
eszköztárát érdemlegesen gazdagították.
5.4.2. 6.4.2. A tartalomelemzés

A tartalomelemzés szisztematikus kvantitatív elemző eljárás annak érdekében, hogy valamilyen következtetést
vonjunk le a szöveg írójának szándékairól, motivációiról vagy valamilyen szövegből kirajzolódó tendenciáról. A
tartalomelemzés első dokumentált esete az a 17. századi svédországi vizsgálat, amelyben egy pie- tista
zsoltárgyűjteményt elemeztek abból a szempontból, hogy tartalmaz-e a hivatalos vallástól eltérő, veszélyesnek
tartott szektás elemeket. Az elemzés megállapította, hogy a zsoltárok ugyanazon vallási szimbólumokat
tartalmazták, de olyan szövegkörnyezetben, amely a hivatalostól eltérő felfogást tükrözött (Dovring 1954- es
munkáját idézi Ehmann, 2002, 15).
A modern tartalomelemzés a 20. század elején keletkezett. A módszer lényegileg abból áll, hogy egy szöveg
elemzési egységeit – amely lehet a szó, a mondat vagy a bekezdés – előzetesen meghatározott kategóriákba
soroljuk, majd a megoszlás alapján mennyiségileg elemezzük. Azaz a szöveget lefordítjuk számokra, a
számszerűsített adatokat azután statisztikailag vizsgálhatjuk (Krippendorff, 1980/ 1995; Antal, 1976). A
századforduló tájékán a tartalomelemzés először hírlapelemzésként jelentkezett az Egyesült Államokban,
egyidejűleg a sajtótermékek tömegessé válásával. A társadalomkutatók olyan egyszerű kérdéseket vizsgáltak,
mint például bizonyos témák előfordulási gyakorisága, terjedelme más témákhoz képest stb. Ilyen módon
kimutatható volt például, hogy az 1880-as évtizedben a New York-i lapokban háttérbe szorultak a vallásos,
irodalmi és tudományos témájú cikkek a pletyka és a sport tárgyú témák rovására. Vezető társadalomtudósok
(így például Max Weber) az 1910-es években javaslatokat fogalmaztak meg a sajtóelemzés mint
társadalomkutatási módszer alkalmazására, de ezek a tervek gyakorlati kivitelezhetetlenségük miatt nem
valósultak meg.
A második világháború a tartalomelemzés történetében új fejezetet nyitott. A tömegkommunikáció mellett új

alkalmazási területként jelentkezett a hírszerzés: az ellenséges propagandatevékenység tartalomelemzéssel
történő vizsgálata. A szövetségesek tartalomelemzői sikerrel következtettek a hivatalos német közlemények
(rádióadás, film, sajtó) alapján a náci vezetésen belüli viszonyok módosulásaira, sőt előre jeleztek több német
katonai offenzívát. így például Goebbels beszédeinek elemzése alapján pár hetes időhatár mellett előre jelezték a
német csodafegyverek (a V-2 rakéták) Anglia elleni bevetésének várható időpontját. Ezekben a kutatásokban
pszichológusok is részt vettek, többek között például Jerome Bruner is (Ehmann, 2002, 15). A második
világháború után a tartalomelemzés elterjedt különböző tudományágakban, így például az antropológiában, ahol
293
MÓDSZEREK
többek között mítoszok tartalomelemzésével foglalkoztak, a politológiában, ahol a hidegháború további alapot
szolgáltatott az ellenséges táborok egymásra irányuló vizsgálódásainak, továbbá a pedagógiában, ahol a
tantervek és tankönyvek jellemzőit vizsgálták (vö. Szabolcs, 1996). Ennek az időszaknak a legfontosabb
fejleménye a számítógépek 1960-as években való elterjedése volt, amely lehetővé tette a tartalomelemzés
gépesítését: a szógyakoriságok és a kontingenciák (együttes előfordulások) gyors, mechanikus vizsgálatát. A
kutatások középpontjába a számítógépes elemzőprogramok kidolgozása került.
A tartalomelemzés egyik kutatóközpontja az Egyesült Államokbeli Harvard Egyetemen működött. Itt dolgozták
ki az egyik legkorábbi, szenzációnak számító elemzőprogramot „GENERAL INQUIRER” néven. A munka
lényegi részét képezte a tartalomelemző szótárak kidolgozása. A szótárak struktúrája elsőrendű és másodrendű
kategóriákra oszlott; az elsőrendű kategóriák általános osztályok voltak (pl. szociális világ, pszichológiai
folyamatok); a másodrendű kategóriák pedig ezeket bontották további altémákra (pl. szexualitás, tekintély,
veszély stb.). Ehhez a fogalmi struktúrához rendelték hozzá a kutatók a szókészletet, amely a Harvardon készült
szótár esetében 3500 szó volt. A program a betáplált szótár alapján felismerte és kategorizálta a vizsgált
szövegben lévő szavakat, és megadta a kategóriákba eső szavak gyakoriságát. A programokat folyamatosan
továbbfejlesztették, azonban a modern szógyakorisági programok sem változtattak az alapelveken (minderről
részletesebben lásd: Ehmann, 2002).
A kvantitatív tartalomelemzés igazán csak a számítógépek elterjedésével lett népszerű. A terjedelmes szövegek,
illetve szövegkorpuszok (sok szövegből álló terjedelmes adatbázisok) elemzése „kézi” módszerrel lehetetlen
vállalkozás. Mindamellett kevésbé kiterjedt szövegek esetén elvileg nem lehetetlen a számítógépes program
nélkül történő tartalomelemzés. Noha a számítógépes feldolgozás gyorsabbá és könnyebbé teszi az eljárást, az
elemzés alapvető lépései lényegileg mindkét esetben azonosak:
1. Az első lépés az elemzendő szövegek kiválasztása. Dönteni kell ezzel kapcsolatban arról, hogy az elemzés
teljes körű vagy mintavételen alapuló legyen. Ha például egy 10 éven át megjelent folyóirat az elemzés
tárgya, akkor dönthetünk úgy, hogy minden második számot vizsgálunk meg. Napi sajtó vizsgálata esetén
szokásos mintavételi eljárás, hogy heti egy számot vesznek, minden héten egy másik napról.
2. A második lépés a kategóriák kidolgozása. Ez a lépés tekinthető a tartalomelemző munka gerincének. A

vizsgálat annyit ér, amennyit a kategóriarendszer: ha nem jók a kategóriák, a vizsgálat sem lehet jó. A
kategóriarendszer hibáit statisztikai eljárásokkal helyrehozni nem lehet.
3. A harmadik lépés a besorolás, kódolás. A szemantikai egységeket az előzetes kategóriákhoz kell rendelni.
Emberi kódolás esetén ellenőrizni kell a kódolók megbízhatóságát ismételt kódolással, és a kódolók közötti
egyetértés kiszámításával. Az elemzés érvényességét külsőleg, a más forrásból szerzett ismeretekkel való
összevetés útján lehet jobban alátámasztani.
4. A negyedik lépés az elemzés, amely kvantitatív keretben alapvetően azon lehetőségek között mozog, amelyet
a statisztikai eljárások megengednek. A leggyakoribb elemzési eljárások közé tartozik a gyakoriságon
alapuló összehasonlítás, és az együtt járások, illetve a faktorok keresése és értelmezése.
Felismerhető, hogy lényegileg arról az általános kategorizáló-kódoló eljárásról van szó, amelyet például a
megfigyelési kategóriarendszerek alkalmazása (vö. 6.2.4.), vagy az interjúanyagok elemzése (vö. 6.3.7. pont)
kapcsán ismertettünk. A modern tartalomelemzés ezt az általános logikát fejlesztette ki kvantitatívan kifinomult
eljárássá.
Amint említettük, a pszichológiában a kvantitatív tartalomelemzés viszonylag ritkán alkalmazott eljárás maradt,
de néhány érdekes kutatás jelezte az eljárásban rejlő lehetőségeket. Osgood és Walker (1959) például
öngyilkosok búcsúleveleit hasonlították össze hamisított búcsúlevelekkel és normál levelekkel többek között a
szófajták, szóismétlések, és érzelemkifejező szavak gyakorisága tekintetében. Ugyancsak kvantitatív
tartalomelemzést végzett Lau és Russell, amikor a siker, illetve kudarc attribúcióit vizsgálták sportújságok
cikkeinek elemzésén keresztül. Ebben a kutatásban olyan cikkeket választottak ki, amelyekben edzők, sportolók
és kommentátorok magyarázták meg egy jelentősebb sporteseményen történt vereségük vagy győzelmük okait.
A magyarázatokat aszerint kódolták, hogy a magyarázó magát (saját csapatát) okolta-e vagy más külső
körülményeket okolt. A vizsgálat a laboratóriumi kutatások eredményeit megerősítve azt találta, hogy nyerés
esetén jellemzőbb volt az önattribúció mint vesztés esetén (ismerteti Good- win, 2002, 411).
Az idők során a tartalomelemzésen belül kirajzolódott a kvantitatív és a kvalitatív megközelítés kettőssége. A

kvantitatív megközelítés a manifeszt (kimondott, felszíni formában nyilvánvaló) tartalmak mennyiségi
vizsgálatát jelenti szógyakorisági összehasonlító vizsgálatok alapján. A kvalitatív megközelítés a rejtett
294
MÓDSZEREK
tartalmak és mintázatok kibontását jelenti a szavak és kifejezések szövegkörnyezetének minőségi és mennyiségi
vizsgálata alapján. A korai számítógépek és tartalomelemző programok segítségével a szövegek
szógyakoriságon alapuló kvantitatív jellemzőit lehetett elemezni. Jelen voltak bizonyos kontextuselemző
funkciók is, amelyek segítségével a kategorizált szó előtti, illetve utáni néhány szót kiemelve lehetett adatbázist
létrehozni, a korai programok azonban a minőségi szövegelemzésre nem voltak igazán alkalmasak. Ennek
következtében a kvantitatív elemzések fellendültek, miközben a kvalitatív megközelítés hosszú időre háttérbe
szorult. Az 1980-as évektől kezdődően azonban elterjedtek a kvalitatív szövegelemzést segítő (CAQDAS-)
programok; ezek közül a két legismertebb az Atlas.ti és az NVivo; vö.
1. pont). Ettől kezdve a kvantitatív és a kvalitatív tartalomelemzés elnevezésben is különvált: az előbbi content
analysis, az utóbbi qualitative data analysis néven fejlődött tovább (Ehmann, 2002, 54). A hazai
szakirodalomban Ehmann (2002) tett koncepcionálisan átgondolt kísérletet arra, hogy a tartalomelemzés
kvantitatív és kvalitatív elemeit egy pszichológiai tartalomelemzési modellben integrálja.
5.4.3. 6.4.3. Narratív elemzés

A narratíva az irodalomból és az életből is jól ismert műfaj: nem más, mint kronologikusan felépített történet,
elbeszélés. A narratív elemzés annak empirikus, szövegre alapozott kutatása, hogy hogyan működnek a
történetek, és hogy mire és hogyan használják az emberek a történeteket. Egy 1928-ban írt, majd 1968-ban
megjelent befolyásos munkában Vladimir Propp (A mese morfológiája 1998/1968) száz orosz népmesét
elemzett, és megállapította hogy a változatosság ellenére a cselekmények alapvető elemekre és funkciókra,
illetve ezek kis számú kombinációjára vezethetőek vissza (pl. károkozás, küzdelem árán való eljutás a
győzelemig stb.). Propp amellett érvelt, hogy ezek a struktúrák érvényesülnek mindenféle történetmondásban
(részletesebben lásd László és mtsai, 2000). A francia strukturalista irodalomtudományban önálló alterületté
szerveződve kialakult a narra- tológia, a narratívák strukturális elemzésének kutatásterülete (Greimas, 1966;
Barthes, 1977; Ricoeur, 1984, 1985; vö. László, 1999). A narratológusok tudatosították a narratívák mindenütt
jelenlévőségét:
„A narratívum jelen van a mítoszban, a legendában, a mesében a novellában, az epikában, a történelemben, a

tragédiában, a drámában, a komédiában, a táncban, a festészetben, ...az ónüveg ablakon, a moziban, a
képregényekben, az újságcikkekben a beszélgetésekben. E szinte végtelen változatosságban a narratívum jelen
van minden korban, minden helyszínen, minden társadalomban” (Barthes, 1966; idézi László, 1999, 52).
A pszichológiában az 1980-as években jelent meg az a gondolat, hogy a narratív megértés az emberi
gondolkodás egyik alapvető formája. A narratív pszichológia metaelmélet, amelynek talaján sokféle
pszichológiai jelenség narratívaként értelmezhető. A pszichológiai narratív elemzés gyűjtőfogalom, amely a
narratív meta- elmélethez kapcsolódó különböző elméleti-empirikus eljárásokra utal. A narratív megközelítés
egyik első változata az élettörténetek vonatkozásában vizsgálta a narratívák funkcióját. Kotre (1984)
„archetipikus történeteket” azonosított, amelyeken keresztül az egyén élete kollektív történeti szerkezetekbe
ágyazva értelmezhető, és rámutatott hogy ezek az értelmezések segíthetnek az életproblémák leküzdésében.
Sarbin (1986) és Bruner (1986) munkái nyomán határozottan körvonalazódott a narratív pszichológia kiinduló
tézise és programja: az emberek történeteken keresztül teszik érthetővé világukat és saját magukat is; kutatás
feladata annak feltárása, hogy miként teszik ezt, és hogyan jellemezhetőek a történetek.
Catherine K. Riessman érzékletesen beszéli el (talán nem véletlenül egy történeten keresztül), hogy saját kutatói
gyakorlatában hogyan ütközött bele a narratívák erejébe (Riessman, 2002). Amikor az 1980-as években egy
kutatás során elvált embereket kérdeztek ki strukturált interjú keretében, feltették a következő kérdést: „Melyek
voltak válásuk fő okai?”. A kutatók alapjában az okok megnevezését várták, az emberek azonban részletes
történetmondásba bonyolódtak, amit a kérdezők nehezen tudtak kezelni. A válaszokban a sok mellékes szálat,
messzire nyúló fonalat a témától való zavaró eltérésként értékelték. Mintegy 20 év múltán a szerző a
következőket írja: „Erre az esetre visszatekinteni egyszerre kellemetlen és tanulságos, mert rámutat arra a
szakadékra, amely a kutatási interjúk standard gyakorlata és a természetes interakciók világa között áll fenn”
(Riessman, 2002, 695).
A „narratív fordulat” következtében megváltozott a helyzet, és a narratív analízis bevonult a legkülönfélébb

tématerületekre. A legkézenfekvőbb tematikát az élettörténetek nyújtották. Az élettörténetek kutatása önálló
részterületté fejlődött. Kutatóközpontok jöttek létre, ahol élettörténet-archívumokat alakítottak ki; ilyen például
a Robert Atkinson vezetése alatt álló Center for the Study of Lives (Uni- versity of Southern Maine; Atkinson,
2002, 124), vagy a Harvard Egyetemen működő Murray Research Center (internetcímeket a 6.24. táblázat
közöl). Az élettörténetek gazdag talajt kínálnak az identitásfejlődés és az én-reprezentáció tanulmányozására.
Kialakultak a különböző narratív self-, illetve narratív identitáselméletek (Bruner, 1986; Polkinghorne, 1988). A
295
MÓDSZEREK
narratívák szerepét nem csak az egyén, hanem a kultúra vonatkozásában is felismerték, rámutatva arra, hogy a
narratívák szociális produktumok. Megjelent a pszichoanalízis narratív értelmezése is (Spence, 2001; Schafer,
1980).
Módszertanilag a narratív elemzés heterogén terület, ahol sokféle fogalmi rendszer és szisztematikus eljárás
alakult ki az elmúlt években, és ezek jelenleg is alakulóban vannak. Általánosságban véve a kutatás első lépése a
narratívák begyűjtése. Narratív szöveg keletkezhet kutatói beavatkozás nélkül vagy kutatói beavatkozással; ez
utóbbi módja általában az interjú vagy a naplóíratás bizonyos élettörténeti epizódokról. Lehet fókuszcsoportot is
alkalmazni: ilyenkor a fókuszcsoport meghallgat egy narratívát, és az arra való reakciók képezik az elemzés
tárgyát (Labov, 1997). Ugyanarról a témáról származó narratíva lehet egyszeri vagy ismételt, pl. különböző
karrierpontokon beszélnek a résztvevők bizonyos életproblémájukról vagy valamilyen eseményről. Elemezni
lehet kisebb mennyiségű szöveget, de akár nagy terjedelmű adatbázisokat is.
A narratív elemzés lehet erősen kvalitatív, vagy ötvözheti a kvalitatív és a kvantitatív szempontokat és
eljárásokat. Tisztán kvalitatív elemzés a hagyományos értelemben vett hermeneutikai értelmezés, amelyben a
„hermeneutikai kör” elve szerint az egyes részek értelme és jelentése az egésztől függ, és a cél az, hogy olyan
meggyőző és ellentmondásoktól mentes értelmezést adjunk, amely összhangban áll a narratívum
alkotóelemeivel. Ezek nem új gondolatok, de a modern narratív elemzés képviselői elméletileg megalapozott
fogalmi konstruktumokat és szabályozott elemző eljárásokat dolgoztak ki, amelyek túlléptek az operacionalizált
metodikai rendszert nélkülöző hermeneutikai elemzés műfaján. A narratív elemzés közvetlen célja a szövegben
lévő tartalmi mintázatok azonosítása, szerkezetük, funkciójuk kibontása. A narratív elméletek keretében sokféle
fogalmi konstruktum és elemzési keret alakult ki. Ilyen fogalom például a „forgatókönyv”, illetve a „kanonikus
esemény” fogalma, amely olyan kiszámítható, általánosított, kulturálisan interpretált eseményekre utal, amelyek
viszonyítási alapul szolgálhatnak az egyéni történetek eltéréseinek megítélésre; az „elbeszélői perspektíva”,
amely azokra a tudatállapotokra utal, amely az eseményekkel kapcsolatban az elbeszélőt és a szereplőket
jellemzik, a „narratív koherencia”, amely az elbeszélés logikai viszonyainak, a szereplők indítékainak, céljainak
(az ún. narratív okoknak”) az átláthatóságát jelenti és így tovább.
A narratív elemzés egyre inkább a számítógépes programok segítségével, narratív pszichológiai

tartalomelemzési eljárásokon keresztül valósul meg. Ez azt jelenti, hogy a kutató narratívumokat elemez a
narratív pszichológia fogalmi eszköztárának alkalmazása által, azzal a céllal, hogy a fogalmakat változókként
meghatározva pszichológiai elméletekből eredő kérdéseket válaszoljon meg (Ehmann, 2002, 74). A narratív
pszichológiai megközelítés erős gyökeret vert a hazai pszichológiában. A sokféle elméleti és empirikus
eredmény megismerésére kiterjedt magyar nyelvű szakirodalom áll rendelkezésre (vö. Pléh, 1986, 1996; László
1998, 1999; László és mtsai, 2000; Ehmann, 2000; Erős és Ehmann, 1996, 1997; Pataki, 1997; a felsorolás
természetesen szelektív).
5.4.4. 6.4.4. Beszélgetéselemzés

A beszélgetéselemzés (conversation analysis, CA) a hétköznapi interakciókban történő beszéd aprólékos
elemzésével foglalkozó módszertani-metodológiai irányzat (lásd például: Silverman, 2001; Wood és Kroger,
2000; Drew, 1995). A beszélgetéselemzés az 1960-as években alakult ki, főként Austin (1962) nyelvfilozófiája
és Garfinkel (1967) etnometodológiája nyomán. Austin a többi nyelvfilozófushoz hasonlóan, akik a beszédet
mint cselekvést értelmezték, elméleti példákkal dolgozott. A beszélgetéselemzés ezzel szemben empirikus
vállalkozás, amelyik a valós interakciókban elhangzó természetes beszéd elemzésén keresztül vizsgálja, hogy az
emberek „mit csinálnak a beszédükkel”.
Technikailag az elemzés hétköznapi dialogikus beszédhelyzetek rögzített és gondosan átírt szövegeinek

kvalitatív elemzését jelenti. Elméleti szempontból a kiindulópont az, hogy a beszélgetés közösen
(interszubjektíven) létrehozott és észrevétlen ügyességgel összehangolt szekvenciális szerveződés. A
beszélgetők erőfeszítés nélkül alkotják meg és tartják fenn a dialógus folyamatát, pedig a beszélgetések tele
vannak potenciális problémákkal (pl. a soron következés megoldása, a félreértések áthidalása, témaváltások
stb.). A beszélgetésanalízis érdeklődésének középpontjában az a „beszélgetési aprómunka” áll, amelyet a kultúra
minden tagja alkalmaz, amikor beszélget; ebben a tekintetben a beszélgetések tartalma és a beszélők személye is
közömbös. A cél a dialógusok szerveződésében fellelhető ismétlődő, tipikus mintázatoknak, implicit
szabályoknak és kölcsönösen preferált megoldásoknak az azonosítása. Egyes mintázatok könnyen
felismerhetőek, más szabályszerűségek kevésbé nyilvánvalóak, ugyanakkor a beszédviselkedésben
megfigyelhetőek.
Schegloff (1968) egyik korai vizsgálata például 500 rendőrségre befutó telefonhívás első 5 másodpercének
elemzésén alapult. Az elemzés explicitté tett ismerős, de reflektálatlan szabályokat, például: mindig a hívott fél
296
MÓDSZEREK
beszél először, de a beszélgetés témáját a hívó fél adja meg. Egyéb „disztribúciós szabályokat” is megállapított,
és megvizsgálta azokat az eseteket, amelyek kilógtak a szabályok alól (deviáns esetek elemzése). Schegloff
(1986) egy másik kutatásban azt vizsgálta, hogy hogyan végeznek a beszélgető felek közös „korrekciós
munkát”, ha hiba csúszik a beszélgetésbe („hiba” az, amikor az egyik fél valami olyant mond vagy feltételez,
ami korrekcióra szorul). Hétköznapi baráti beszélgetések szövegelemzése azt a tipikus mintázatot fedte fel, hogy
ha az egyik fél mond valamit, ami korrekcióra szorul, a másik fél nem javítja ki direkt módon, hanem alkalmat
ad a másiknak, hogy az kijavítsa önmagát; azaz hiba esetén a kölcsönösen preferált megoldás az önjavítás.
Ehhez hasonló „javítási munka” fontos szerepet tölt be az egymásra irányultság fenntartásában. Drew és Holt
(1988) vizsgálata az idiómák (képletes, rögzült nyelvi fordulatok, pl. pofára esett, madarat lehetett vele fogatni
stb.) kapcsán egy jellegzetes mintázatra mutatott rá családi telefonbeszélgetések szövegeinek elemzése alapján:
elhangzik az idióma, a másik fél ezt valamilyen módon elismeri, az előző fél elismeri az elismerést, majd
valamelyikük új témát vezet be. Az idiómák tehát téma lezáró funkciót töltenek be. Az idióma mintegy
összefoglalja az addig mondottakat, és lezárja a témát. Az idiómával történő lezárás tehát kölcsönösen elérhető
kommunikációs eszköz a témaváltáshoz.
A beszélgetésanalízist végző kutatások a következő lépésekből állnak (Drew, 1995):
1. Adatbázis (korpusz) létrehozása beszélgetések rögzítése és átírása révén; elképzelhető létező adatkorpuszok
használata (ilyenek az interneten is hozzáférhetőek, vö. 6.23. táblázat). A korpusz hasonló helyzetekben
történő hétköznapi, természetes beszélgetések gyűjteménye, egyéb megkötések vagy mintavételi szempontok
általában nincsenek. A beszélgetésanalízisben igen nagy hangsúlyt fektetnek az átírási szabályokra, amelyek
arra törekednek, hogy minél részletesebben megőrizzék az élő beszédben rejlő információkat (vö. 6.32.
táblázat).
2. A vizsgálandó jelenség beazonosítása. A beszélgetésanalízis induktív eljárás, amely hasonlít a Glaser és

Strauss-féle alapozott elmélet (grounded theory) eljárásához (vö. 6.1.4. pont). A vizsgálat kiindulásakor nem
feltétlenül látja az elemző határozottan, hogy mit is fog pontosan vizsgálni. Lehet hogy előzetes kutatások
alapján rendelkezik konkrét céllal, de az is lehet, hogy a szövegek átolvasása közben figyel fel egy
szisztematikusnak tűnő mintázatra. A kutatás célja azután az, hogy ennek a mintázatnak a létezését és
funkcióját explicit módon bizonyítsa és kifejtse.
3. A jelenség elemzése újabb példákon keresztül. A kutató ellenőrzi, hogy valóban szisztematikus mintázatról
van-e szó, valamint azonosítja és elemzi a deviáns eseteket (vö. 6.1.7. pont). Az elemzés szigorúan a
megfigyelhető beszédvi- selkedésen alapul, nem alkalmaz feltételezéseket magyarázatként mentális
állapotokról. Az elemzések közlésekor nemcsak az értelmezést, hanem azt a szöveget is közlik, amelyen az
értelmezés nyugszik.
2.68. táblázat -
[Mo: C2: elég [sokáig A bal oldal szögletes zárójel mutatja

a közbe
[ja szólás helyét.
= W: ezzel tisztában vagyok= Az egyenlőségjel a sor végén és a

következő
C: =Igen. Megerősítené ezt? elején azt jelenti, hogy a két közlés

között nem volt szünet.
(.4) Igen (.2) ja A zárójelek közötti szám a hallgatás

hosszát jelzi tizedmásodpercben.
(.) hogy (.) kezeljék A zárójelbe tett pont egészen rövid,

egy tizedmásodperc alatti szünetet
jelöl.
SZÓ O:ké? A kettőspont a megelőző hang
297
MÓDSZEREK
megnyújtását jelöli. Hosszan nyújtott
hang esetén a hosszúságot több
kettőspont jelzi.
Van nekem ELÉG BAJOM A mondat eleji nagybetű kivételével

a nagybetűvel írt szavak a többinél
jóval hangosabban ejtett szavakat
jelölik.
.hhhhh Úgy érzem, hogy (.2) .hh A pont utáni h betűk a belégzést
jelzik. Pont nélkül a h-k a kilégzést
jelölik. A h betűk száma mutatja a
be-/ kilégzés hosszát.
() jövőbeni kockázatok ( ) és élet ( ) Az üres zárójel azt jelzi, hogy a leíró

nem értette, mit mondanak.
(szó) Lát (ebben) valami pozitívat A zárójel jelentése: talán ezt

mondták.
(( )) megerősíti, hogy ((folytatja)) Kettős zárójelbe kerülnek a szerző

megjegyzései az átiratban.
.,? Mit gondol? Az írásjelek a beszélő hanglejtését

jelölik.
(Forrás: Silverman, 2001, 303)
A beszélgetéselemzés módszeréből kiindulva több kutató túllépett a közvetlen pragmatikai irányultságon,

tartalmibb szempontokat és fogalomrendszert érvényesítve a beszélgetések elemzésében. Nagyobb hatást
gyakorolt például Harvey Sacks munkája, aki az 1960-as években Berkeley-ben Goffman tanítványa volt. Sacks
nagy hangsúlyt fektetett az ún. identitáskategóriák használatára a hétköznapi kommunikációban. Javaslatának
lényege az, hogy az emberek egymást folytonosan különböző identitáskategóriák keretében látják (pl. férj, idős
asszony stb.), és a kategóriák általában egymást kiegészítő viszonyrendszerben – gyakran párokban –
jelentkeznek (pl. anya-gyerek, nő-férfi, orvos-páciens stb.) Sacks a tagkategorizációs eszköz (membership
categorization device – MCD) fogalmát vezette be ezeknek az viszonyrendszereknek a leírására. Az MCD-
kategóriák nem pusztán összetartozó- ak, hanem kölcsönös kötelességek, felelősségek és kompetenciák
rendszerét hordozzák magukban. Az MCD-kategóriák ilyen értelemben standardizált viszonyok, amelyeket az
emberek állandóan keretként használnak érintkezéseik során. Sacks (1992) több példát mutat ennek az elemzési
keretnek az alkalmazására; korábban Baruch ismertetett kutatásában láthattunk példát ennek az elemzési
keretnek az alkalmazására (vö. 6.1.3. pont).
A diszkurzuselemzés (discourse analysis, DA) a beszélgetéselemzéshez viszonyítva részben hasonló gyökerű,

de attól világosan elhatárolható, erősen heterogén terület. Hátterét képezik Austin mellett a posztmodern kritikai
filozófia olyan ismert képviselői mint Roland Barthes és Michel Foucault, és a szociális konstrukcionizmus
(például Gergen, 1985; Shotter, 1991). A diszkurzuselemzés kötődik a diszkurzív pszichológiához, de míg az
utóbbi egy általános metaelmélet, addig az előbbi körülhatároltabb empirikus vállalkozás. A diszkurzuselemzés
művelői ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy nem függetlenül alkalmazható technikáról van szó, hanem
„metodológiai csomagról”, amely a meghatározott episztemológiával jár együtt.
5.4.5. 6.4.5. Diszkurzuselemzés

A diszkurzuselemzés a beszélgetéselemzéshez hasonlóan szintén a nyelv hétköznapi használatát állítja
középpontba. A vizsgálat tárgya ebben az esetben sem az, hogy a beszéd közvetlenül miről szól vagy milyen
külső-belső valóságról tudósít. A fókuszban annak megértése áll, hogy a szociális valóság hogyan konstruá-
lódik meg a magán- és közbeszédbe foglalt diszkurzus gyakorlata révén. A diszkurzus „tartalmi és formai
koherenciával bíró állítások rendszere, amely konstruktív funkciót tölt be valamely tágan értelmezett szociális
kontextusban” (Coyle, 2000, 253). Másként: a diszkurzus egy társadalmilag releváns témával kapcsolatos
kijelentések, megjegyzések, szófordulatok, metaforák és egyéb nyelvi formák összessége, amely (nyíltan vagy
298
MÓDSZEREK
rejtett módon) értelmezi és valamilyen módon láttatja az adott témát. A diszkurzust hordozhatják nyelvi formák,
de egyéb „szig- nifikációs rendszerek” is, így például vizuális üzenetek. A diszkurzuselemzés tehát
tartalomorientált. Ezen belül is, képviselői elsősorban az olyan szociálpszichológiai témák iránt mutatnak
érdeklődést, amelyek a szociális konfliktusokkal, ideológiai és hatalmi szerveződésekkel vannak kapcsolatban –
ezek olyan témák, amelyeknek „tétjük” van az emberek életére nézve, és érzelmileg nem semlegesek. A kutatás
célja az, hogy feltárja egy adott témával kapcsolatos diszkurzív praxist, azaz azonosítsa, leírja és elemezze a
témával kapcsolatos „értelmezési repertoárt”.
Wetherell és Potter (1992) például a rasszizmus témakörét vizsgálta az új-zélandi társadalom viszonyai között,
európai származású fehér bőrű lakosoknak az őslakos maori csoporttal kapcsolatos megnyilvánulásait elemezve.
A kutatók 81 fehér bőrű ausztrál személlyel készítettek interjút. Mint megjegyzik, az ideális vizsgálati anyagot a
természetes helyzetekben (például vacsora utáni asztalbeszélgetések) nyert beszélgetések anyaga jelenthette
volna; ennek kivitelezhetetlensége miatt választották az interjút. A diszkurzív interjú azonban sajátos műfaj,
amely eltér az interjúzás módszertanának keretében tárgyalt interjúfajtáktól. Az interjú ebben az esetben a kutató
által kezdeményezett beszélgetés, amely olyannyira hasonló akar lenni a természetes beszélgetéshez, amennyire
csak lehet. A beszélgető felek „egyenrangúak”, és amit az interjúvoló személy mond, az éppúgy elemzési anyag,
mint az, amit a meginterjúvolt személy (egyéb posztmodern interjú irányzatokra vonatkozóan lásd Fontana,
2002). A kutatók az anyag elemzése során témafonalakat határoztak meg, értelmezési mintázatokat
azonosítottak és azok koherenciáját, következetességét és konzekvenciáit elemezték. A kutatás egyik fő
eredménye az volt, hogy gyakran ugyanazok a személyek egy beszélgetésen belül különböző, egymásnak néha
ellentmondó értelmezési módokat használtak. Ezt a kutatók nem „rossz adatként” kezelték, hanem azt látták
kifejeződni benne, hogy az emberek „lokálisan koherens” verziókat építenek fel. Az „attitűdbeszéd”
összefonódik különböző érdekeltségekkel, és a kontextustól függően módosul, fragmentálódik.
2.69. táblázat - 6.33. TÁBLÁZAT ► Szövegelemzésre vonatkozó források az internete
http ://www. car. ua.edu Content Analysis Resources" homepage
http ://academic. csuohio. edu/kneuendorf/ content/ The Content Analysis Guidebook An extensive site
that supports users of Neuendorf's The Content
Analysis Guidebook.
http://writing . colostate. edu/references/ The Writing Center at Colorado State University offers
research/content/index. cfm an online primer
http://www.aber.ac.uk/media/Sections/ A page of links to content analysis resources
textan01.html
http ://www. usm.maine. edu/cehd/csl/ USM Center for the Study of Lives
southernmainecollection.pdf
http :// www.radcliffe . edu/murray/ Murray Research Center Radcliffe Institute for
Advanced Study, Harvard
http://maple.lemoyne.edu/~hevern/ This site focuses upon narrative perspectives in

psychology and allied disciplines and provides an
narpsych.html introductory and interdisciplinary guide to biblio-
graphical and Internet resources
http ://tapor. humanities.mcmaster. ca/home. html TAPoR: Text-Analysis POrtal for Research. Six
Canadian universities are developing online resources
to support text analysis.
http://www . lboro. ac. uk/research/mmethods/. Assessment and Development of New Methods for the
Analysis of Media ContentLaunched in January, 2003,
this project is housed at Loughborough University
299
MÓDSZEREK
http ://www. wjh. harvard. edu/~inquirer/. The General Inquirer Home Page Try the General
Inquirer online
http://www . content-analysis. de/ Resources related to content analysis and text analysis
http ://www. textanalysis. info/ Text Analysis Info is a free information source for the
analysis of content of human communication/ text.
Several programs support the coding of audio, video,
sources
http://www.conversation-analysis.net/ Conversation Analysis.Net
http://extra.shu . ac. uk/daol/index.html Discourse Analysis On-Line DA On-Line is a brand

new, international, interactive on-line journal
dedicated to the publication of discourse analysis
research. DA
A diszkurzusanalízis különféle irányzatokban ölt testet, és különböző elemzési eljárásokban valósulhat meg.
Ezekről a kérdésekről bővebb ismereteket nyújt Wood és Kroger (2000) átfogó kötete. Emellett a
diszkurzuselemzésről csakúgy, mint más szövegelemzési eljárásokról, tájékozódni lehet az interneten is (vö.
6.33. táblázat).
5.4.6. 6.4.6. A szövegelemző eljárások értékelése

Az itt érintett eljárások fő pozitívuma, hogy új elméleti orientációkat, új elemzési technikákat vittek be a
szövegkutatás áramlataiba. Ugyanakkor kérdések és problémák is felmerülnek a szövegkutatásokkal, illetve az
egyes irányzatokkal kapcsolatban. Összességében nézve némileg zavarba ejtő az elemzési keretek és metael-
méleti alapfeltevések sokfélesége és inkoherenciája. Ahogy a bevezetőben láttuk, a „szöveg” világosan definiált
és behatárolt fogalmán alapuló szövegelemzés mindig is jelen volt a pszichológiában, ahogyan azonban a
szöveg fogalma kitágult, úgy vált egyre kevésbé egyszerűen definiálhatóvá az, hogy mit foglal pontosan
magában a szövegek kutatása a pszichológiában.
A tartalomelemzést, a narratív elemzést, a beszélgetéselemzést és a diszkurzus- elemzést tekintettük át mint

elhatárolható szövegelemzési megközelítéseket, de világos, hogy nem egymástól egyértelműen elhatárolható és
egymással összevethető, homogén kategóriákról van itt szó. A tartalomelemzés például egy olyan tartalom- és
elméletsemleges elemzési eljárás, amely különböző metaelméletek és elméletek szolgálatába állítható. így lehet
az, hogy alkalmazhatónak bizonyul a narratív megközelítés fennhatósága alatt is. A tartalomelemzés főként a
szövegek kvantitatív vizsgálatával asszociálódott, de lényegében a tartalomelemzés logikáján alapul minden
kvalitatív mérés, amelyben elemek kategóriákba rendezését végzi. A gépesített, tisztán kvantitatív
tartalomelemzésben vonzerőt jelentett a magas fokú megbízhatóság és az objektivitás, hátrányt jelentett viszont
az elemzés potenciálisan mechanikus és ateoretikus jellege. A narratív elemzés, a beszélgetéselemzés és a
diszkurzuselemzés sajátos nézőpontokat honosítottak meg a szövegelemzésben. A narratív elemzés elméletileg
és módszertanilag kidolgozott, befolyásos irányzattá vált az évek során a pszichológiában, amely a
tartalomelemzés módszerével ötvöződve példát mutat a kvantitatív és kvalitatív szempont integrálására. A
beszélgetésanalízis az etnometodológiai-etnográfiai megközelítést, a diszkurzus- analízis pedig
tartalomorientáltabb konstrukcionista nézőpontokat vetett fel.
2.70. táblázat - 6.34. TÁBLÁZAT ► A szövegkutatás alkalmazhatósága, előnyei és

hátrányai
Szövegek elemzését igényli
ELŐNYÖK Kevés megkötés, bármilyen szöveg
Rugalmasság, nyitottság
300
MÓDSZEREK
A jelenség komplexitásában való megragadása
Komputeres alkalmazások megbízhatósága
Új kérdések, szempontok felvetése
HÁTRÁNYOK Idő- és forrásigényesség
Módszertana viszonylag kidolgozatlan
Összességében nézve, a narratívák, beszédaktusok és diszkurzusok elemzése alapvetően hermeneutikai

tanulmány. Ahogy Labov (1997, 32) megjegyzi, a szövegelemzés, a természetes diszkurzusba való
belehelyezkedő elemzés a beszélő fél és a hallgatóság perspektívájához való hozzáférést teszi lehetővé oly
módon, hogy ezáltal elmélyüljön annak megértése, hogy miről is szólnak az emberek közötti viszonyok. A
szövegelemzés leginkább előremutató változatai arra nyújtanak példát, hogy hogyan lehet elméletileg
megalapozottan, a kvalitatív és a kvantitatív elemzés szempontjait integrálva új felismerésekhez jutni a
szövegek formai és tartalmi összefüggéseinek feltárásával. A korszerű számítógépes szövegelemző szoftverek
alkalmazása nagyban előmozdítja az ezen a téren folytatott kutatásokat, és így a szövegelemzés egyre inkább
integrálódik a pszichológiai kutatás módszertanába.
5.5. 6.5. AZ ESETTANULMÁNY

5.5.1. 6.5.1. Az esettanulmány – háttér és három példa
Az esettanulmány egy részről rendkívül ismerős műfaj, más részről olyan eljárás, amely körül bizonytalanság
uralkodik, legalábbis abban a tekintetben, hogy mi a helye és értéke a klinikumon és a képzésen kívül, a
tudományos kutatásban. A bevezető kutatásmódszertan-könyvek ritkán térnek ki erre a kutatási gyakorlatra, ez
az eljárás ugyanakkor egyre kevésbé indokolt, mert ma már jelentős a kifejezetten ezzel a témakörrel foglalkozó
szakirodalom (pl. Yin, 2003; Scholz és Tietje, 2002; Travers, 2001; Gomm, Hammersley, Foster, 2000;
magyarul a pedagógia vonatkozásában: Golnhofer, 2001). A következő rövid áttekintésben azt foglaljuk össze,
hogy mit jelent az esettanulmány mint a tudományos kutatás korszerű eljárása. Az esettanulmány definíciójára
még kitérünk (vö. 6.5.2. pont), de leszögezhetjük, hogy lényege valamilyen „eset” mélyreható tanulmányozása.
Bármi is a középpontban álló eset, az mindig konkrét, tapasztalati előfordulás, amelyet a vizsgálat egységes
egészként kezel, és egységes egészként igyekszik megérteni és értelmezni.
Történeti hátterét tekintve az esettanulmány kettős eredetű: egyik gyökere a természettudományokhoz, ezen
belül az orvostudományhoz és a pszichiátriához, másik gyökere pedig a társadalomtudományokhoz, ezen belül a
történettudományhoz és az antropológiához, etnográfiához vezet. Az orvosok gyógyító tevékenységének
fókusza a beteg. A beteg egy konkrét személy, aki kétféle értelemben lehet „eset”: egyrészt úgy, hogy betegsége
folytán önmagában véve figyelemreméltó problémát jelent, amely például fejtörést okoz, mert nehéz
diagnosztizálni (ritka eset, nehéz eset); másrészt úgy, hogy az egyedi betegség egy ismert betegségnek kiváló
példáját nyújtja (tipikus eset). Az eset mindkét értelemben a tapasztalati megismerés és az általánosított elméleti
tudás kereszteződésében áll: a „nehéz eset” előmozdíthatja az elméleti megértést, a „tipikus eset” pedig
megerősítheti és kibővítheti azt, amit már tud és ismer az orvostudomány. Az eset egészlegessége nem azt
jelenti, hogy minden fontos, ami az adott személlyel kapcsolatos, hanem azt, hogy minden fontos azzal
kapcsolatban, ami a betegségével összefüggésbe hozható, amitől az adott személy az orvosi kontextusban eset.
Az „eset” közvetlen kapcsolatban áll az elméleti magyarázattal, ugyanakkor megőrzi életszerű, konkrét,
összetett jellegét, ettől válik az eset a képzés nélkülözhetetlen eszközévé is.
Az eset alapú megközelítés másik nagy múltú tartománya a történettudomány és az antropológia. Ezeknek a
társadalomtudományoknak a fókuszában szintén esetek – természetes módon előforduló, egyedi, összetett
jelenségek – állnak. Az eset meghatározása azonban általában nem az egyed, hanem a kultúra és a társadalom
szintjéhez kötődik: eset lehet egy esemény (pl. a harmincéves háború) vagy valamilyen társadalmi, illetve
kulturális jelenség (pl. egy afrikai törzs matriarchális berendezkedése, egy indián kultúra mítoszvilága stb.). Az
eset ezeken a tudományterületeken nem nehéz esetként vagy tipikus esetként vetődik fel, hanem inkább
felfedezésre váró esetként, amelyet részletesen le kell írni és fel kell tárni. Az eset itt is magán túlmutató
ismeretek forrása, mert összefüggésbe hozható más esetekkel és kiszűrhetőek belőle általánosítható tanulságok,
de a magyarázat leíró, induktív. A pszichológiai kutatás számára mind a természettudományi, mind a
301
MÓDSZEREK
társadalomtudományi hátterű esettanulmány fontos hagyomány. Az esettanulmány műfaját a következőkben
három példán keresztül illusztráljuk.
Sigmund Freud: A neurotikus tünetek értelme > A pszichológiában az esettanulmány azonnal Freud nevét
juttathatja eszünkbe, olyannyira összefonódott a pszichoanalízis az esetek ismertetésével és elemzésével. 1916
és 1917 között Freud előadás-sorozatot tartott laikusoknak. Az előadások anyaga a Bevezetés a
pszichoanalízisbe című könyvében jelent meg (Freud, 1986). E könyv 17. előadásában Freud abból a
premisszából indul ki, hogy a neurotikus tüneteknek értelmük van, és ezt a tételt egy harminc év körüli,
kényszertünetekben szenvedő nő esete kapcsán fejti ki, megjegyezve, hogy ennél „szebb példát” nem tudna
idézni a praxisából. Freud elbeszélése szerint a nő a következő furcsa kényszercselekedeteket hajtotta végre:
szobájából egy másik szobába szaladt, ahol egy középen álló asztal mellé ált, becsengette a szobalányt, valami
közömbös megbízást adott neki, vagy minden további nélkül elbocsátotta, majd visszaszaladt a szobájába.
A nő nem tudta magyarázatát adni cselekedetének, amíg egyszer fel nem idézte nászéjszakájának történetét.
Több mint tíz évvel azelőtt férjhez ment egy nála sokkal idősebb férfihez, aki a nászéjszakáján impotensnek
bizonyult. A férj ezen az éjszakán számtalanszor ide-oda szaladgált a saját szobájából a felesége hálóhelyére,
hogy megismételje a kísérletet, sikertelenül. Reggel a férj így szólt: ,Valósággal szégyellnie kell magát az
embernek a szobalány előtt, ha megágyaz Ezzel megragadott egy üveg piros tintát és a lepedőre öntötte. Az
esetfeltárás során kiderült, hogy az asztalterítőn, amely mellé a nő kényszeresen oda szokott futni, egy nagy folt
éktelenkedett. Freud a kényszercselekedetet a nászéjszakán történt „nagy jelentőségű jelenet” megismétléseként
értelmezi, amelyben a feleség azonosul a férjjel, és „fedezi férjét a gonosz szóbeszéddel szemben” (217).
„A beteg nem egyszerűen ismétli a jelenetet, hanem folytatja, eközben kijavítja, helyes irányba tereli. Ezzel
azonban azt a másik dolgot is kiküszöböli, ami azon az éjjelen olyan kínos volt és a vörös tinta felhasználását
szükségessé tette, az impotenciát. A kényszercselekedet tehát ezt mondja: nem, nem igaz, férjének nem kellett
szégyenkeznie a szobaleány előtt, nem volt impotens; a beteg ezt a vágyat az álom mintájára megvalósultnak
tünteti fel a jelenlegi cselekedetben. ” (Freud, 1986,217)
Több rétegben is „eset” ez az eset: egyrészt általában véve a kényszerneurózis esete, de szerepe Freud számára
sokkal specifikusabb: a mélylélektan ama tételének bizonyítéka, hogy a tünetképzés dinamikus kifejeződése a
beteg legbelső énjét érintő élményvilágnak. Freud ugyanezen előadás keretében egy másik eset ismertetésével is
alátámasztja tételét. A hallgatóság számára a két eset illusztráció, amely érzékelteti a tünetképzés analitikus
magyarázatát. Freud felteszi a kérdést: „Elvárhatom-e, hogy ezt a nagyon is fontos tételt két példára való
hivatkozással elhiggyék nekem?” (222). „Nem”- adja meg a választ, de rögtön rámutat a két példa bizonyító
erejét alátámasztó egyéb forrásokra: arra, hogy sok más eset is kielégítően megmagyarázható ugyanezzel a
tétellel, amely oly általános, hogy az „ideges tünetképzés” mellett az álmok értelmezésére is kiterjeszthető.
D'Azevedo: A nyugat-afrikai golák viszonya a múlthoz ► Az antropológus D’Aze- vedo a gola nép életét
tanulmányozta, ezen belül is viszonyukat a múlt történéseihez, illetve azt, ahogyan a múltat felidézték
(D’Azevedo, 1962, újraközli Neisser, 1982). A golák múlthoz való viszonya egészen különleges, és ez a
különleges viszony kapcsolatban áll történelmükkel és társadalmi viszonyaikkal. Az esettanulmánya narratív
összefoglalása a golák történelmének, társadalmi viszonyainak, életkörülményeinek, és ezekbe ágyazottan
azoknak a jellegzetességeknek, amelyeket a kutató a golák múlthoz való viszonyát illetően megtapasztalt. A
golák évszázadok óta széttagoltan élnek a libériai partok közelében. A gyarmatosítás előtt a terület sok apró
autonóm királyságra tagolódott. Ez a tagoltság, a lokális autonómia védelmére való törekvéssel együtt, a
gyarmatosítás után is fennmaradt. A nagyobb egységen belül központokat alkotó nagyobb falvak alakultak ki,
amelyekhez lazán kisebb települések csatlakoztak. Az adott területen a népesség domináns csoportját azok
alkották, akik a központi falut alapító ős férfi ágú leszármazottai voltak. Ezekhez a csoportokhoz bonyolult és
hierarchikus rokonsági kapcsolatokon keresztül kapcsolódtak a különféle tulajdoni jogokkal bíró többiek: anyai
ágról leszármazottak, benősülő golák és nem golák, szolgák és rabszolgák leszármazottai.
A múlt sokrétű, fontos szerepet tölt be ebben a kultúrában. Először is minden személy számára az önbecsülés
alapját jelenti származásának ismerete, amelynek alapján számon tartják jelen kapcsolataikat is. A leszármazás
felidézése mindig egybefonódik az ősök tetteinek felidézésével. Mindenki rendkívül kiterjedt ismeretekkel bír
saját családja múltját illetően, de más családok történetének számontartása csak a legidősebb, legnagyobb
tekintéllyel bíró öregek dolga. Azonban az ő emlékezésük is lokális; a múltról való ismeretek nem állnak össze
„a gola nép történelmévé”, ahogyan azt a nyugati civilizáció szemszögéből várnánk. A múltra vonatkozó
tudásnak gyakorlati jelentősége van a konfliktusok megoldásában: aki nem tud ősei példájával érvelni, az
jelentős hátrányba kerül. A vitákat mindig a múltra való hivatkozással döntik el, és ha egy család nem tud
előállni a múltbéli események hitelesnek tekintett változatával, akkor „specialistát” kell fogadniuk, aki díjazás
fejében rekonstruálja a család történetét.
302
MÓDSZEREK
A múlt legértőbb specialistái a legidősebb emberek. Úgy tartják, hogy rajtuk keresztül közvetlenül őseik szólnak
hozzájuk, ezért amit az öregek kinyilatkoztatnak, azt mindenki feltétel nélkül elfogadja. Ha jelentősebb családok
között konfliktus alakul ki, akkor összehívják az öregeket, akik nyilvános vitát („palávert”) tartanak, amelyben
az ősök történeteit egymással versengve idézik fel a megoldás kidolgozása érdekében. A vita a konszenzus
eléréséig tart, néha napokon át. Ekkorra a tanácskozás kidolgozza a múlt „hivatalos változatát”, amely a
konfliktus megoldásának alapja és további vitán felül áll. A múlt családi és magasabb szintű felidézése sosem
egységes; különböző változatok élhetnek egymás mellett, elfogadott verzióként, ugyanazon ember számára is. A
szerző egy öregembert idéz:
„Ti idegenek mindent egyértelműen akartok tudni. Mi másképp látjuk a dolgokat. Egy falusi ember nem
tarthatja magát olyan nagyra, hogy úgy gondolja, ő ismeri az igazságot mindenről. Ha egy nála magasabban álló
személy azt mondja: „ez így van” akkor ezt nem kérdőjelezi meg. Honnan tudná jobban ? Ha a nagyapja és a
király kétféle dolgot mondanak, akkor ti mondanátok, hogy ez kétféle, ti akarnátok palávert tartani róla. De
honnan tudhatná valaki, hogy a nagyapja vagy a király nagyobb-e? Egy falusi ember nem a szavakat nézi,
hanem azt, hogy ki mondja, és így dönt arról, hogy mi a helyes. De ha a nagyapa és a király különféle dolgokat
mondanak, akkor a falusi embernek az nem kettő. Mindkettő igaz, csak egy kicsit még öregebbnek kell lenni,
hogy az ember ezt megértse. Egyszerre nem érthetünk meg mindent.” (D’Azevedo, 1962, idézi Neisser, 1982,
268).
G. M. Stratton: Talmud tudósok rendkívüli emlékezete ► George Stratton 1917- ben írt cikket a Psychological
Review című amerikai folyóiratba az emberi emlékezet olyan különleges teljesítményéről, amely fontos, de
addig „észrevétlen maradt” a pszichológusok számára. Ezt az írást (az előzőhöz hasonlóan) szintén Ulric Neisser
közölte újra 1982-ben megjelent Memory Observed. Rememberingin Natu- ral Contexts című könyvében,
amellyel az emlékezetkutatást kívánta új utakra terelni; a könyv hatását tekintve sikeresen.
Stratton amerikai talmudista közösségekbe ment el, ahol informátorokon keresztül a következőket tudta meg. A
Babiloni Talmud 12 nagy, nyomtatott kötetből áll, minden kötet több ezer oldalas. Minden kötet ugyanannyi
oldalból áll és minden oldalon ugyanannyi szó található. A talmudista közösségekben ismertek olyan emberek,
akik képesek memorizálni az egész Talmudot, és tetszés szerint kívülről idézni belőle, ezeket az embereket
„Shasz Pollak”-nak hívják. A Cincinatti közösségben az egyik ilyen ember teljesítményéről szemtanúk
számoltak be. A helyzet a következő volt: egy szobában többen összejöttek a „Shasz Pollak” jelenlétében, és a
középen álló asztalon kinyitott Talmud-kötet egyik véletlenszerűen felütött oldalán, egy véletlenszerűen
kiválasztott szónál tűt szúrtak át úgy, hogy a tű egy előre meghatározott oldalig hatoljon át. Ekkor megmondták
az oldal, a sor és a szó számát, és a „Shasz Pollak” erre megmondta a tű által mutatott szót, mindig hiba nélkül.
Az ilyen képességű emberek lengyelek voltak, ez tükröződik az elnevezésben is. Stratton más közösségekben, és
zsidó vezetőknél is igyekezett információkat gyűjteni. Leírt egy hasonló szemtanúi visszaemlékezést egy
philadelphiai közösség tagjától, majd a New York-i Zsidó Teológiai Szeminárium vezető rabbijának
visszaemlékezését, aki gyermekkorában egy ugyanilyen helyzetnek volt szemtanúja. Az emlékezésekből
kiderült, hogy a „Shasz Pollakok” kevéssé értették azt a szöveget amit vissza tudtak mondani, és elemezni még
kevésbé tudták; egyikük sem vált ismert Talmud-tudóssá.
Az idézett három példa érzékelteti az esettanulmány erősségeit és gyengéit is. Az esetek önmagukban véve is
érdekesek, a valóságot összetettségében és gazdagságában mutatják be. Az esetek egyediek, de egyúttal
túlmutatnak magukon: elemezhetővé és értelmezhetővé azáltal válnak, hogy egy tágabb keretbe helyezhetőek,
amely lehet egy elmélet, más kultúrák, vagy az emberi teljesítmény szokásos szintje. Alapvető kérdés a
hitelesség, amely annál inkább felmerül, minél anek- dotisztikusabb az eset bemutatása. A hitelesség felmerül
egyrészt, mint az adatok valóssága, másrészt, mint az értelmezés valóssága. A három eset kapcsán nincs okunk
kétségbe vonni az adatok hitelességét. Az értelmezés hitelessége Freud előadása kapcsán vethető fel, aki a
bemutatott eseteket elmélete „próbájának” tartja, ugyanakkor maga is utal rá, hogy szelektíven kiválasztott
esetekkel támasztja alá elméleti tételét, és ez nem feltétlenül meggyőző. D’Azevedo és Stratton tanulmányának
értéke elsősorban abban rejlik, hogy célzatosan tágítják a tudományos gondolkodás horizontját, szélesítik
azoknak a tényezőknek a körét, amelyet az elméletalkotásnál figyelembe kell venni. D’Azevedo esettanulmánya
jól dokumentált, részletesen kitér az összes lényeges összefüggésre. Stratton esetismertetése érdekes, de nagyon
kevéssé dokumentált és sok fontos kérdés homályban marad.
A fenti három példa illusztrálja, hogy az esettanulmány nem újkeletű módszer az érdekes és összetett jelenségek
feltárására. Az utóbbi években viszont éppen az az izgalmas fejlemény, hogy megerősödött a törekvés, hogy az
esettanulmányból módszertanilag minden tekintetben megalapozott kutatási eljárás váljék. Egy meghatározó
nézet az esettanulmányt általános kutatási stratégiaként fogja fel, és hangsúlyozottan nem köti a kvalitatív
kutatási paradigmához (Yin, 2003). Az esettanulmányt ezzel a felfogással egyetértve tárgyaljuk, még ha az
átfogó fejezetcím a „kvalitatív stratégia” keretébe is utalja az esettanulmányt. Mint az eddigiek során is láttuk, a
303
MÓDSZEREK
módszertani eljárások eléggé sokarcúak és rugalmasan alkalmazhatóak ahhoz, semhogy merev besorolásoknak
könnyedén engedelmeskedjenek. Az esettanulmány alkalmazása ugyan tipikus a kvalitatív kutatási stratégia
keretében, megfelelőbb azonban az esettanulmányt olyan kutatási stratégiának tekinteni, amelynek keretében
kvalitatív és kvantitatív hangolású eljárások egyaránt helyet kaphatnak.
5.5.2. 6.5.2. Az esettanulmány mint megalapozott kutatási stratégia

Az esettanulmány módszertanát sajátos helyzet jellemzi: régi műfaj, de „lágy” eljárásként megalapozott
általános módszertana nem alakult ki. Azok a területek, ahol az esettanulmány nagyobb jelentőséggel bír,
kidolgozták saját módszertani konvencióikat, de ezek a munkák nem összegződtek az esettanulmány általános
módszertanává. Ma sem mondható, hogy az esettanulmány minden részletében kidolgozott módszertannal bír,
de az újabb szakirodalom (Yin, 2003; Scholz és Tietje, 2002; Travers, 2001; Gomm, Hammersley, Foster, 2000)
jelentős előrelépést jelent ezen a téren.
Yin meghatározása szerint az esettanulmány „olyan empirikus kutatás, amely egy adott jelenséget a valós
közegébe ágyazottan vizsgálja, különösen olyan esetben, amikor a jelenség és a kontextus közötti határ
elmosódó” (2003, 12-14). Hozzáteszi még, hogy az esettanulmány mindig többféle módszer alkalmazását
jelenti, és a különböző módszereknek konvergens módon kell megközelíteniük a problémát. Az esettanulmány
tehát átfogó kutatási stratégia, amelyik egy természetes közegében előforduló konkrét jelenség sokoldalú és
mélyreható leírását és/ vagy elemzését vállalja fel. „Eset” lehet bármilyen érdeklődésre számot tartó komplex,
de egyben konkrét jelenség, például egy fiatalokból álló csoport, egy sajátos életforma, egy futballmeccsen
történt esemény, egy agysérült beteg, egy új iskolai program és így tovább. Lényeges, hogy különbséget tegyünk
az eset és az esettanulmány között; az esettanulmány állhat egyetlen eset vizsgálatából, de magában foglalhatja
több eset vizsgálatát is, ez utóbbi megoldás jóval megalapozottabbá teszi az eljárást és a levonható konklúziókat.
Esettanulmányt akkor lehet és érdemes folytatni, ha megfelelő számú esetet vizsgálhatunk; világosan
meghatározható, hogy miért érdekes, milyen szempontból releváns az eset; és elegendő erőforrásunk (idő,
eszközök) van arra, hogy az esetet hosszabb időn át, intenzíven tanulmányozzuk.
Az esettanulmányok haszna az exploratív-leíró kutatásban mindig is elismert volt. A kvalitatív kutatási stratégia,
ezen belül is az etnográfiai terepmunka jelentős hagyományt teremtett az esettanulmányok területén. Több
kutatás, amelyet korábban említettünk, esettanulmány: így például W. F. Whyte etnográfiája Cor- nerville-ről,
Becker marihuánahasználókra vonatkozó kutatása vagy Howard Griffin 1959-es kutatása, amelynek során
fekete bőrűnek adta ki magát (vö. 6.2.2. pont). Az esettanulmány iránt megerősödő érdeklődés azonban részben
abból fakad, hogy ez a stratégia alkalmas elmélethez kötődő célok elérésére is: így az elméletfejlesztésre, illetve
elmélettesztelésre. Mint láttuk, Freud elméletképzésében hasonló szerepet játszottak az esetek, ha nem is
tekinthető szigorú eljárásnak, ahogyan ő alkalmazta az esettanulmányt. Az esettanulmány azonban szigorúbb
alkalmazás mellett erős módszertani eljárás lehet, amely bizonyos feltételek mellett valóban az elmélet egyfajta
próbájaként működhet. Az esettanulmány ilyenfajta szerepére különösen jó példát mutat a kognitív
neuropszichológia.
A kognitív neuropszichológia a kognitív pszichológia azon ága, amelyik agysérült betegek kognitív (észlelési,
gondolkodási) teljesítményével foglalkozik. Fő célja az, hogy a betegeknél tapasztalható károsodott és sértetlen
képességek mintázataiból a normális kognitív folyamatokra vonatkozóan vonjon le következtetéseket (Eysenck
és Keane, 1997, 34). A kognitív pszichológia különböző elméleteket dolgoz ki a kognitív folyamatok
magyarázatára, és általában hagyományos csoportos kísérletezésre alapulva próbálja meg ezeket az elméleteket
megerősíteni. A kognitív neuropszichológia speciális módon tudja ellenőrizni a kognitív elméleteket az
agysérült betegek vizsgálatával. Az egyes esetek intenzív vizsgálatának mindig kiemelkedő szerepe volt a
neuropszichológiában, azonban az elméletek utóbbi évtizedekben történt kidolgozottabbá válásával megnőtt az
esettanulmány jelentősége (Eysenck és Keane, 1997, 524; Racsmány és Pléh, 2000, 373-374). A kidolgozott
elméletek alapján ugyanis specifikus előrejelzéseket lehet tenni, és az esetek alapján kirajzolódó mintázatok
jelentős mértékben, (ha nem is perdöntő módon) alátámaszthatják vagy kétségbe vonhatják ezeket az
előrejelzéseket.
Az emlékezetkutatásban például régóta vitás kérdés, hogy két különböző időtartományban működő rendszer
vagy egy egységes emlékezeti rendszer létezik-e. Atkinson és Shiffrin 1968-as memóriamodellje a rövid távú és
a hosszú távú memóriatár kettősségét hirdette, és azt állította, hogy a hosszú távú memória a rövid távú memória
függvénye. Az elmélet kapcsán jelentőségre tett szert egy K. F. nevű agysérült beteg, akinek alapos kivizsgálása
azt mutatta, hogy rövid távú memóriája súlyosan károsodott, hosszú távú memóriája azonban nem (Shallice és
Warrington, 1970). Ez a disszociáció (két normálisan összefüggő teljesítmény közül az egyik kiesése) nem
erősítette meg azt az állítást, mely szerint a hosszú távú memória a rövid távú függvénye, alátámasztotta viszont
a két memóriarendszer különbségét. A disszociáció mint bizonyíték azonban nem zárta ki azt a lehetőséget,
304
MÓDSZEREK
hogy a gyengébb rövid távú memóriateljesítmény hátterében nem specifikus, hanem általános kognitív sérülés
áll, amelynek következtében semmilyen nehezebb feladatot nem képes a beteg teljesíteni. Más amnéziás esetek
azonban K. F. károsodásával ellentétes mintázatot mutattak: néhány beteg ép rövid távú, de sérült hosszú távú
memóriával rendelkezett. Ez a kettős disszociáció már nagy súllyal támasztja alá a két memóriarendszer
létezését (Eysenck és Keane, 1997, 35-36; Baddeley, 2003, 77-80).
Freud gyakorlatához viszonyítva az esettanulmány neuropszichológiai alkalmazása sokkal szigorúbb

feltételeknek tesz eleget: 1. az elmélet alapján specifikus predikciót lehet tenni; 2. a bizonyítás mérésen alapul és
a bizonyítékot több eset összmintázata szolgáltatja; 3. explicit módon figyelembe veszik a rivális
magyarázatokat. Nem kell azonban az esettanulmánynak a neuropszichológiához kötődnie ahhoz, hogy
módszertanilag erős, megalapozott eljárás legyen. Robert Yin (2003) a legkülönfélébb területekről idéz
esettanulmányokat, amelyek ennek a stratégiának a jogosultságát bizonyítják. Három további példával bővítjük
a horizontot, mielőtt elmélyülnénk az esettanulmány módszertanában:
1. példa: Graham Allison (1971) az 1962-es kubai rakétaválságról írt politikatudományi bestsellert (ekkor az
Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti konfrontáció közel hozta a világot a nukleáris világháború
kitörésének réméhez). A könyv három elméleti propozíciót, lehetséges magyarázatot hasonlít össze: a két
nagyhatalom 1. racionális szereplőként viselkedett; 2. bürokratikus rendszerként viselkedett; 3. politikai
célokkal rendelkező politikuscsoportok mozgatták az eseményeket. Allison sokféle empirikus anyag
elemzése alapján, szisztematikusan hasonlítja össze, hogy mennyire jó magyarázatot nyújt e három
alternatíva a válság kitörésére és alakulására. Az Allison által kifejlesztett analitikus keret később
alkalmazhatónak bizonyult más helyzetek elemzésére is (ismerteti Yin, 2003, 4).
2. példa: Az Egyesült Államok szövetségi kormánya 1964-ben felkért egy pszichológusokból és

pedagógusokból álló szakértői panelt, hogy dolgozzanak ki átfogó programot a hátrányos helyzetű,
óvodáskorú gyermekek megsegítésére. 1965- ben ennek alapján indult meg az ún. Head Start-program, a
szövetségi kormány jelentős anyagi támogatása mellett. A program túlélt különböző politikai időszakokat, és
ma is érvényben van mind az 50 amerikai államban. Folyamatosan végeznek értékelő kutatásokat annak
ellenőrzésére, hogy a program milyen hatékonysággal működik. Az utóbbi évek értékelő vizsgálatainak
sorából kiemelkedett egy esettanulmány (Zigler és Muenchow, 1992), amelyik rendkívül sokoldalúan tárta
fel a program működését. A kutatók terepvizsgálatokat végeztek, dokumentumokat és statisztikákat
elemeztek, és több mint 200 interjút készítettek. A kötet életszerű, de emellett jól dokumentált, megalapozott
képet és értékelést nyújt a Head Start-programról (ismerteti Yin, 2003, 98).
3. példa: A természeti katasztrófák időről időre romba döntik emberi közösségek életét. A hurrikánok, árvizek,
földrengések közvetlen hatása drámai és lesújtó, ugyanakkor az emberek, úgy tűnik, képesek kiheverni a
katasztrófát, és tovább vinni életüket az egyszer katasztrófa sújtotta területen. Paul Friesman és munkatársai
(1979) négy Egyesült Államokbeli közösséget vizsgáltak meg, azt kutatva, hogy a közösségekben milyen
hosszabb távú hatásai érződtek az egykori katasztrófának. A kutatók rendkívül sokféle gazdasági és szociális
mutató tekintetében kutattak fel adatokat a katasztrófát megelőzően és azt követően, és idősorozat-elem- zést
végeztek (vö. „megszakított sorozat” terv, 4.9.3. pont). A vizsgálat csak kevés változó esetében mutatott
hosszú távú hatások létezésére (ismerteti Yin, 2003, 126).
5.5.3. 6.5.3. Az esettanulmány fajtái

Az esettanulmányokat megkülönböztethetjük aszerint, hogy a kutatás alapvető jellege leírás-feltárás,
elmélettesztelés vagy programértékelés. 1. A leíró-feltáró jellegű kutatásra példa Friesmanék imént ismertetett
kutatása a természeti katasztrófák hatásairól. Ebben az esetben a vizsgálat nyitott kérdéssel és minimális
elméleti előfeltevéssel indul, és induktívan építkezik. Az ilyen kutatás jól illeszkedhet a Glaser és Strauss által
bevezetett induktív elméletalkotási modellhez, amelyet alapozott elmélet (grounded theory) néven ismertettünk
(vö. 6.1.4. pont).
1. Az elmélettesztelésre irányuló vizsgálatra ad példát az esettanulmány neuro- pszichológiai alkalmazása, de

elméleti magyarázatokat vet össze és ellenőriz Allison munkája is a kubai rakétaválságról (vö. 6.5.2. pont).
Az ilyen kutatás valamilyen határozottabban körvonalazott elméletből indul ki és azt veti össze valamilyen,
az elmélet érvényessége szempontjából fontos esettel: ez az ismert hipotetikus-de- duktív módszer (vö. 1.3.3.
pont). Az elméletnek nem kell átfogó, „grand theory”- nak lennie; a kiindulás gyakran egy alacsony vagy
középszintű elméleti általánosítást megfogalmazó tézis. Ha az elméletből specifikus predikciók vezethetőek
le, és specifikus bizonyítékok állnak rendelkezésre a predikciók ellenőrzésére, akkor az esettanulmány
egyfajta próbahelyzet, amely bizonyos értelemben olyan, mint egy kísérlet (bár lényegesen el is tér attól,
hiszen hiányzik a célzott manipuláció és a kontrol). 3. A cél gyakran programértékelés, erre ad példát
305
MÓDSZEREK
Ziglerék vizsgálata a Head Start Programról (vö. 6.5.2. pont). Programértékelésre különösen olyankor
alkalmas az esettanulmány, ha a program keretében alkalmazott beavatkozás komplex változásokat hoz létre
a gyakorlatban, és emiatt különböző helyeken történő megvalósításai a helyi jellegzetességeknek megfelelően
történnek, és ha az értékelés komplexitásában és egyediségében akarja feltárni az összefüggéseket (Yin,
2003, 8-9).
A kutatás szerkezeti megoldása szempontjából két alapvető szempont merül fel (Yin, 2003, felosztását követve).
Az egyik szempont az, hogy a kutatás egyetlen esetet, vagy több esetet dolgoz-e fel. A kutatási terv átgondolása
során alapvető kérdés, hogy a kutatás célja és gyakorlati lehetőségei melyik megoldást helyezik előnybe. A
másik szempont az, hogy az esetet egy elemzési egységként közelítjük-e meg vagy több elemzési egységet
különítünk-e el az eseten belül. Ez utóbbi akkor fordul elő, ha egy eseten belül alegységeket határolunk el;
például az esettanulmány középpontjában egy kórház áll, és ezen belül több osztályt választunk ki, vagy több
orvost, esetleg több orvos-beteg kapcsolatot és így tovább. Ha az eset egyben egy elemzési egységet alkot, akkor
az adatgyűjtés és az elemzés egy fóku- szú, Yin kifejezésével: „holisztikus”. Ha az eseten belül több elemzési
egység határolható el, akkor az adatgyűjtés és elemzés több fókuszú, „egymásba ágyazott”: a fő fókuszban az
átfogó egész áll, amelyen belül több „mini fókusz” határozható meg. A két fő szempont alapján egy négycellás
mátrixot kapunk, amely négy alapvető tervtípust határoz meg. Ezek a következők: 1. egyesetes holisztikus terv;
2. több- esetes holisztikus terv; 3. egyesetes beágyazott terv; 4. többesetes beágyazott terv (vö. 6.4.ábra).
Bármilyen típusú is a vizsgálat, pontosan kell meghatározni hogy mi az eset és mi az elemzési egység.
Mindkettő definiálása alapvetően a kutatási kérdés függvénye. A legegyszerűbb változat szerint a vizsgálat
középpontjában egyetlen személy áll; például egy agysérült beteg, mint az említett K. F. (vö. 5.5.2. pont), ő az
„eset” és az elemzési egység is egyben. A kutatási kérdés az emlékezeti zavarok természetére vonatkozik, K. F.
pedig egy emlékezeti zavart megtestesítő eset, a vizsgálat pedig egy egyesetes holisztikus tervet alkalmaz. Ha
több emlékezeti zavarral küzdő beteget vizsgálunk meg egy esettanulmány keretében, akkor a vizsgálat több-
esetes holisztikus tervet alkalmaz. Amennyiben a kutatási kérdésünk az, hogy mi jellemzi a gola nép múlthoz
való viszonyát (vö. 6.5.1. pont), akkor a vizsgálat középpontjában egy globális eset áll, de ezen belül, a fő
kérdésnek alárendelten több elemzési egység is elkülöníthető: ilyen például az, hogyan működik az öregek
tanácsa, hogy hogyan oldanak meg szomszédok konfliktusokat, vagy mi jellemzi X. Y. gola személy
emlékezetét. Ezek a problémák eseten belüli elemzési egységeket jelentenek, és a vizsgálat egy esetes
beágyazott tervként határozható meg. Ha a gola nép mellett egy másik afrikai vagy ausztrál népcsoportot is
vizsgálnák összehasonlító esettanulmány keretében, akkor több esetes beágyazott tervet követnénk.
306
MÓDSZEREK
6.4. ÁBRA ► Az esettanulmányok alapvető tervtípusai (Forrás: Yin, 2003,40)
Az egyesetes kutatási terv alkalmazása általában akkor indokolt, ha az eset: 1. kritikus eset, amelyik döntő
módon alá tud támasztani vagy kétségbe tud vonni egy elméleti tézist; 2. egyedi, ritka eset, amelyik érdekes új
megfigyeléseket vet fel; 3. tipikus eset, amelyik reprezentatív módon világít meg egy jelenséget; 4. újdonságot
jelentő eset, amelyben a kutató olyan esetet dolgoz fel, amelyik egy új jelenséget hoz közel; 5. longitudinális
eset, amelyben a kutatás hosszabb időn át követi az esetet (Yin, 2003, 39-41). Az egyesetes kutatásnak
ugyanakkor hátránya, hogy „minden egy lapra” van feltéve, és ha egy elméleti tézis alátámasztása a cél, akkor a
bizonyíték nem elégséges.
A többesetes kutatási tervek szerint végzett vizsgálatok előnye, hogy jóval meggyőzőbbek tudnak lenni, mint az
egy esetes vizsgálatok, és ez már akkor is érezhető, ha két esetről van szó. Ugyanakkor több eset feldolgozása
rendkívül munka- és forrásigényes vállalkozás tud lenni. Yin érvelése szerint a többesetes kutatási tervet úgy
lehet értelmezni, mint egyfajta kísérletsorozatot, amelyben az esetek a kutatás megismétléseként foghatóak fel.
Ahogyan egy-egy kísérleti eredmény megbízhatóságát megerősíti a sikeres megismétlés (vö. 4.6.2. pont), úgy az
esettanulmány megbízhatóságát is növeli, ha egy másik vagy több másik eset is megerősíti az eredményt. Ez az
érvelés abban a kérdésben is segít tájékozódni, hogy hány esetet célszerű bevonni a vizsgálat körébe. Mivel az
esetek meghatározása nem statisztikai mintavételezésen nyugszik, hanem elméleti szempontokon, ezért az
esetek számának meghatározásakor nem a „mintavételezés logikája” a meghatározó, hanem a „megismétlés
logikája”. Azaz: nem azt kell nézni, hogy hány eset reprezentálná megfelelően az esetek összességét, hanem azt,
hogy milyen valószínűségi szintet kíván a kutató elérni az eredmények alátámasztásában (Yin, 2003, 47-51).
5.5.4. 6.5.4. A vizsgálat lefolytatása

Az esettanulmányt alkalmazó vizsgálatok egyes lépésekben hasonlóak más kutatásokhoz, más lépésekben
viszont sajátos vonásokat mutatnak. A főbb lépések a következők: 1. a kutatási kérdés, az eset, és a kutatás
307
MÓDSZEREK
szerkezeti típusának meghatározása; 2. a konkrét esetkiválasztás 3. előkészületek; 4. az adatgyűjtés, adatkezelés,
adatfeldolgozás és elemzés; 5. kutatási beszámoló megírása.
Más kutatásokhoz hasonlóan az esettanulmány is a kutatási kérdés meghatározásából indul ki. A kutatási kérdés
meghatározása együtt jár a kérdés szakirodalmában való tájékozódással, és a széles körű háttérismeretek
megszerzésével.
A kutatási kérdésből következik az eset meghatározása. Nem mindig egyértelmű annak definiálása, hogy
pontosan mi az eset. Whyte Street Corner Society című munkáját például (vö. 6.2.2. pont) sokszor idézik mint a
chicagói olasz-amerikai negyedről, Cornerville-ről szóló esettanulmányt. Valójában azonban a munka nem a
városnegyedről szól, hanem az ott élő olasz-amerikaiakról. Hasonló példaként hozható fel egy másik etnográfiai
vizsgálat, amelyiket Tracy Kidder végzett a Data General Corporation nevű cégnél, és The Soul of a New
Machine címen publikált (Kidder, 1981). A vizsgálat egy új számítógép kifejlesztésének esettanulmánya. Az
eset fókusza azonban nem elsősorban a számítógép, hanem annak a mérnökcsoportnak a dinamikája, amelyik a
fejlesztést véghezvitte. A különbség azért fontos, mert az esettanulmány általánosíthatóságát meghatározza,
hogy miként definiáljuk az esetet: ha a fókuszban a számítógép áll, akkor a vizsgálat technológiai
vonatkozásban általánosítható, de ha a mérnökök együttműködése jelenti az eset lényegét, akkor a vizsgálat a
csoportdinamika vonatkozásában általánosítható (Yin, 2003, 25).
Az eset meghatározása magában foglalja a konkrét esetválasztást. Lehet, hogy az eset „az utcán hever”: például
a szerencse összehoz bennünket egy ritka vagy érdekes esettel, de gyakoribb, hogy az esetet fel kell kutatni,
több lehetséges eset közül ki kell választani. A kiválasztás folyamatát szisztematikusan és átgondoltan érdemes
végezni. A kutatási kérdés következményeként döntést kell hozni arra vonatkozóan, hogy milyen szerkezeti
megoldást kövessen a vizsgálat. Ha több eset vizsgálata a cél, akkor össze kell gyűjteni a lehetséges jelölteket és
megfelelő információval kell rendelkezni az egyes esetekről ahhoz, hogy a választás megalapozott legyen. Az
esetdefiníció annak átgondolását is magában foglalja, hogy hol húzható meg az eset határa térben és időben. Az
esettanulmány definíciószerűen magában foglalja, hogy a vizsgált jelenséget összefüggésrendszerébe ágyazottan
vizsgáljuk, azonban az összefüggések mindig messzire vezetnek, és valahol határt kell húzni az eset körül.
Az esettanulmány definíciószerűen azt is magában foglalja, hogy a vizsgált jelenséget több adatforrás alapján,
több módszerrel kell vizsgálni. Az adatgyűjtési módszerként bármi szóba jöhet, ami a tudományos kutatás
eszköztárában fellelhető, beleértve a kvantitatív és a kvalitatív eljárásokat. A módszer kiválasztásában a kutatási
kérdés és az egyéb tartalmi-gyakorlati megfontolások döntenek. A többféle adat alkalmazásának lényege az,
hogy ugyanarra a kérdésre több adatforrás alapján, több adatgyűjtési eljárással keresünk választ: ez az az
alapelv, amit Denzin triangulációként határozott meg, pontosabban adat- és módszer-triangulációként (vö. 6.1.7.
pont). Az adat- és módszer-trianguláció gazdag adatbázist épít, és egyben egyfajta horizontális megismétlésként
működik, mert ilyen módon ellenőrizni lehet, hogy különböző adatgyűjtési eljárások azonos irányba mutatnak-e.
A tervezés szakasza után (sőt inkább során) sokféle gyakorlati előkészületet kell tenni a kutatás lehetségessé
válása érdekében. Az esettanulmány szinte minden alkalommal magában foglal valamilyen terepen történő
munkát (bár az információkat nem mindig közvetlenül a terepen lehet begyűjteni). A terep lehet egy intézmény
(iskola, kórház stb.), lakóhely, rendezvény, csoportösszejövetel stb. A kutató egészen más pozícióban van ebben
a helyzetben, mint amikor például intézeti laboratóriumában fogadja az időre berendelt vizsgálati személyeket.
A terepmunka során neki kell alkalmazkodnia az emberekhez és a körülményekhez. A kutatás sokszor azon áll
vagy bukik, hogy sikerül-e bizonyos engedélyeket megszerezni, kulcsszemélyeket megnyerni, találkozókat
megszervezni.
A vizsgálat lefolytatása általában hosszabb időt igényel, akár néhány hónapot vagy évet is igénybe vehet. A
kvalitatív kutatás metodológiájához hasonló jellegzetesség, hogy a kutatás nyitott, menet közben – határok
között és indokoltan – módosítható folyamat (vö. 6.1.5. pont). A kutatónak világosan szem előtt kell tartania a
vizsgálat célkitűzését, de nagy hibát véthet, ha nem tud rugalmasan felfigyelni új szempontokra és a tervezésnél
figyelembe nem vett lehetőségekre. Ugyancsak a kvalitatív metodológiára jellemző módon ajánlott, hogy az
elemző munka az adatszerzéssel párhuzamosan menjen végbe, és a kutató állandó „párbeszédben álljon” az
adatokkal.
A metodikailag megalapozott terepmunka tehát jól megtervezett és előkészített, de rugalmas, a tervhez nem
mereven ragaszkodó munkát jelent. Fontos szervezési eszköz az esettanulmány sikeres végrehajtásához az ún.
kutatási protokoll. Ez nem más, mint a kutatás lényeges elméleti és gyakorlati pontjainak előzetesen átgondolt,
írásos összegzése amely abból a célból készül, hogy a kutatást orientálja, fókuszban tartsa. Az esettanulmány
végzése közben nagyon sok szempontra kell figyelni, sok szálat kell áttekintetni, kézben tartani. Ha a munka
csak egy esetre korlátozódik, a protokoll kidolgozása csupán ajánlott, elengedhetetlen viszont több esetes
308
MÓDSZEREK
vizsgálatnál, illetve akkor, ha több kutató vesz részt a vizsgálatban (Yin, 2003, 67-69). A protokoll tartalmazza a
kutatási kérdéseket, a tervezett eljárásokat és szabályokat. Rugalmas műfaj, amit egyéni szükséglet szerint lehet
alakítani (egy lehetséges vázlatot mutat be a 6.35. táblázat).
2.71. táblázat - 6.35. TÁBLÁZAT ► Protokollvázlat esettanulmányhoz
A) Bevezetés Az esettanulmány célja, vezérlő kérdése/kérdései,

hipotézisek
A kutatás jellege, típusa
Indoklás, háttér, szakirodalom
A kutatásban részt vevő személyek adatai,

elérhetőségük
B) Az eset / esetek meghatá rozása A lehetséges eset / esetek adatai, helyszínek
Kiválasztási kritériumok
Kiválasztott esetek, kontaktszemélyek adatai,

telefonszámok
Milyen engedélyekre van szükség, informált

beleegyezés módja stb.
Lehetséges problémák számbavétele
C) Az adatgyűjtési eljárások Adatgyűjtési eljárás (pl. interjú): interjúvázlat,

személyek,
Adatgyűjtési eljárás (pl. kérdőív): a kérdőív,

személyek,
Adatgyűjtési eljárás (pl. tárgyi környezet

feltérképezése):
szempontok, helyszín, menetrend
Az adatok rendszerezésének, kezelésének módja
D) Az adatelemzés előlegezése Elméleti elemzési keret
Feldolgozási szempontok
Adatfeldolgozás konkrét eljárásai
Résztvevők általi ellenőrzés
E) Terep utómunkák, köszönő levelek stb.
F) A kutatás ütemezése részfeladatok határideje stb.
Az adatok elemzése terén az egyes módszerekhez kötődő bevett analitikus eljárásokat és stratégiákat lehet
használni. Ez azonban nem egészen megfelelő válasz arra a kérdésre, hogy hogyan dolgozzuk fel az
esettanulmány során gyűjtött anyagokat, főleg azért, mert különleges problémát jelent a többféle adat egy
értelmezési keretbe helyezése. Sajnálatos módon az adatfeldolgozás a legkevésbé kidolgozott aspektusa az
esettanulmány módszertanának. Ettől eltekintve fontos, hogy a kutató a vizsgálat kezdetétől foglalkozzon azzal,
hogy milyen módon fogja adatait elemezni. A vizsgálatok sokfélesége miatt mindig érvényes recept nem is
adható. Mindamellett néhány általános stratégia meghatározható. Ezek közül a legfontosabbak:
309
MÓDSZEREK
mintázatösszevetés, magyarázatépítés, idősorozat-analízis és logikai modellezés (részletesebben lásd Yin, 2003,
5. fejezet).
• A mintázatösszevetés (pattern matching) azt jelenti, hogy a kutató az empirikus adatokból kibontakozó
mintázatot összeveti azzal a mintázattal amit elméleti megfontolások alapján előre jelzett.
• A magyarázatépítés alapvetően arra az induktív eljárásra épül, amit alapozott elmélet (grounded theory)
néven ismertettünk (vö. 6.1.4. pont). Röviden: az adatfelvétellel egyidejűen elkezdődik a kategóriafejlesztés,
a kutató adatokon keresztül megvizsgálja hogy megfelelőek-e a kategóriák és módosítja őket, ha kell, majd a
kategóriákat általánosabb elméleti keretbe rendezi. Ez az eljárás elsősorban a feltáró esettanulmányban
alkalmazható
• Az idősorozat-analízis segítségével a kutató az esettel összefüggésben lévő idői trendek egyszerű vagy
bonyolult mintázatait elemzi, illetve kronológiai logikát követ.
• A logikai modellezés egy speciális mintázat-összevetési eljárás, amit elsősorban a programértékelő

kutatásokban lett jelentős az elmúlt időben (Wholey, 1979). Az analízis arra épül, hogy ha történik egy
intervenció, akkor annak hatásai meghatározhatóak azonnali, közép- és hosszú távon. Az intervenció célja és
menete ismeretében tehát a kutató előzetesen meg tudja határozni a különböző szintű hatásokat mint
elvárásokat, és az adatokat úgy szervezi, hogy azok igazolják vagy cáfolják az elvárásokat.
Ha az esettanulmányt önálló kutatási stratégiának tekintjük is, észre kell vennünk, hogy az esettanulmányok sok
tekintetben osztoznak azokban a metodológiai problémákban és azok megoldásában, amelyek a kvalitatív
kutatásokat jellemzik. így az esettenulmányra is érvényesek mindazok a metodológiai elvek, amelyek a
kvalitatív kutatások minőségét hivatottak biztosítani. Ezeket az elveket már részletesebben megtárgyaltuk (vö.
6.1.7. pont), most röviden felidézzük a legfontosabb vonatkozásokat.
• Komprehenzív adatelemzés: az elemzésből nem maradhat ki adat, az elemzésnek valamilyen módon minden
adattal „el kell számolnia”.
• Az alternatív értelmezések, magyarázatok ellenőrzése: az összes olyan értelmezésnek és magyarázatnak a

számbavétele, amelyek szóba jöhetnek, és annak kimutatása, hogy a felvállalt magyarázat a legmegfelelőbb.
(Azonos Denzin „el- mélettrianguláció” fogalmával, vö. 6.1.7. pont)
• Dokumentáció, átláthatóság: a kutatás minden lépésének dokumentáltnak, és mások számára is átláthatónak

kell lennie. Világos választóvonalat kell tenni az adatok és az értelmezés közé, és átláthatóvá kell tenni a
külső személyek számára is, hogy az értelmezés pontosan milyen adatokon alapul.
• A válaszadók általi érvényesítés: (Denzin fogalomrendszerében: „személyi tri- anguláció”, vö. 6.1.7. pont).
Annak ellenőrzése, hogy az elemzés kategóriái, konklúziói, értelmezései egybeesnek-e a válaszadó személyek
értelmezéseivel.
• Reflexivitás: folyamatos kritikai viszonyulás a kutatás menetéhez és abban a kutató által betöltött szerephez.
A kutató tudatosan kezeli saját értékorientációit, előfeltevéseit, és személyének befolyását az adatgyűjtés
folyamatára.
• Kumulatív érvényesség: Az eredmények értékelésénél figyelembe kell venni a szakirodalomban fellehető

egyéb vizsgálatok eredményeit.
Az esettanulmány során a kutató egyfajta „detektívmunkát” végez: a „tett elkövetése” után érkezik a színhelyre,
és megpróbálja megérteni, rekonstruálni, hogy mi történt. Különböző bizonyítékokat kutat fel, és megvizsgálja,
hogy egy irányba mutatnak-e. Gyakran több helyszínt kell összehasonlítania hogy kiderüljön, ugyanaz-e az
elkövető (Yin, 2003, 61). A sikeres nyomozás érdekében vigyázni kell néhány alapvető szabályra: nem szabad
például túl gyorsan konklúzióra jutni, és nem szabad mereven ragaszkodni egy prekoncepcióhoz. Érzékenyen
kell fognia a váratlan nyomokat, tudnia kell az embereket és a bizonyítékokat „megszólaltatni”. A nyomozónak
mindenekelőtt tudnia kell jó kérdéseket feltenni és hatékonyan figyelni a válaszokra, amelyek néha a szavak
mögött húzódnak meg. Az esettanulmányt végző kutatónak tehát sokféle készséggel kell rendelkeznie: ezek
elsajátításának legjobb módja a tapasztalatszerzés.
5.5.5. 6.5.5. Az esettanulmány értékelése
310
MÓDSZEREK
Az esettanulmány egyedülálló módszertani megközelítés, mert a vizsgált jelenséget egészlegesen, természetes
környezetébe ágyazottan, és sokoldalúan vizsgálja, kifejezetten több módszer egyidejű alkalmazása által. A
tudományos kutatás gyakorlatában nem elszigetelt jelenség, hogy ugyanazon kérdés vizsgálatára többféle
módszert alkalmaznak (vö. 7.4. pont). Az esettanulmány azonban kifejezetten arra épül, hogy egy jelenség
komplex módon kerüljön megvilágításra. Az esettanulmányokban egy-egy összefüggés teljes részletességében
és életszerűségében világosodhat meg. A tipikustól, átlagostól eltérő esetek új megvilágításba helyezhetik az
addigi tudást, tágítják az elméletek horizontját és új kutatási ötleteket adhatnak. Az esettanulmányok
sokoldalúan használhatóak exploratív jellegű kutatásra, induktív elméletképzésre, elméleti tételek ellenőrzésére
és programértékelésre. Az utóbbi időkben ez utóbbi alkalmazás terén mutatkozott meg talán leginkább az
esettanulmány potenciális ereje.
2.72. táblázat - 6.36. TÁBLÁZAT ► Az esettanulmány alkalmazhatósága, előnyei és

hátrányai
Egy vagy több jól körülhatárolható esetre irányulnak
Komplex, sokoldalú megközelítést igényelnek
Természetes közegükben vizsgálandóak
ELŐNYÖK A probléma egészleges megközelítése
Részletesség, életszerűség
A jelenség komplex összefüggés-rendszerben való

megragadása
Elsősorban olyan kutatási problémánál, amelyik:
Egy vagy több jól körülhatárolható esetre irányulnak
Komplex, sokoldalú megközelítést igényelnek
Természetes közegükben vizsgálandóak
Rugalmasság, nyitottság
Új kérdések, szempontok felvetése
HÁTRÁNYOK Idő- és forrásigényesség
Bonyolult lefolytatni
Kiszámíthatatlanság, kockázatosság
Nehéz az adatkezelés, adatelemzés
Módszertan viszonylag kidolgozatlan
Az esettanulmány jelentős hátránya a jelentős idő- és forrásigényesség, a bizonyos fokú kiszámíthatatlanság és

az ebből fakadó kockázat, a bonyolultság, a sokféle adat kezeléséből és elemzéséből adódó számos nehézség, a
különböző kutatások nehéz összehasonlíthatósága, és a módszertani fogódzók még mindig jellemző
elnagyoltsága. Sok múlik a kutató felismerőképességén, meglátásain, kvalitásain, ha valamelyik módszer igazán
kitartást követel és próbára tesz, akkor az az esettanulmány (6.3.6. és 6.3.7. táblázat).
5.6. 6.6. A KVALITATÍV STRATÉGIA ERTEKELESE
311
MÓDSZEREK
A kísérleti és a korrelációs kutatási stratégia mellett a kvalitatív stratégiát határoztuk meg a pszichológiai
kutatások harmadik nagy irányaként. Láthattuk, hogy a kvalitatív stratégia nem jelent egységes
kutatásmetodológiát és egységes módszertant. Ami az idesorolható módszereket és eljárásokat a nagyfokú
heterogenitás ellenére összeköti, az elsősorban a jelenségek természetes formájukban való, természetes
körülmények között történő, részletekbe menő vizsgálata. A természetes formában való vizsgálat nagyon
egyszerűen szólva azt jelenti, hogy a dolgot úgy közelítjük meg, ahogyan az a való életben, a hétköznapok
valóságában van. Kérdésünk lehet átfogó vagy specifikus; meghatározhatunk akár nagyon is körülhatárolt
változókat, de ezeket nem kezeljük izoláltan, nem emeljük ki más tényezőkkel való természetes
kapcsolatrendszerükből.
2.73. táblázat - 6.37. TÁBLÁZAT ► Az esettanulmány módszeréhez kapcsolódó

internetcímek
http://www.gao.gov/special.pubs/pe 101 9.pdf http A United States Government Accounting Office

://www. compasss. org/ kiadványa COMParative methods for the
Advancement of Systematic Cross-case analysis and
http://www.mapnp.org/library/evaluatn/fnl eval.html Small-n Studies Programértékelésre vonatkozó átfogó
útmutató
A „természetesség” elve vonatkozik egyrészt az adatok keletkezésére, másrészt az elemzés módjára. Az adatok
keletkezése tekintetében a „természetesség” a megfigyelésnél annyit jelent, hogy különböző módon, de
alapvetően a háttérbe húzódva figyeljük azt, ahogyan a dolgok „maguktól” történnek. Az interjúnál a
természetesség azt jelenti, hogy teret engedünk a beszélőnek arra, hogy annyit mondjon, és úgy fogalmazza meg
mondanivalóját, ahogyan azt jónak látja. A szövegelemzésnél az elemzés alapját vagy a kutató beavatkozása
nélkül, természetes módon keletkezett szövegek képezik; amennyiben a szöveg kutatói beavatkozás mellett
keletkezik, akkor is a lehető leginkább megőrzi a természetes szöveg jellemzőit. Az elemzés tekintetében a
természetesség azt jelenti, hogy a kutatás nyitott a változók közötti kapcsolatok valós körülmények között
mutatkozó, magas fokú komplexitására. Arra törekszik, hogy figyelembe vegye az összes lényeges befolyásoló
tényezőt és részletet, ugyanakkor a jelenség egészleges minőségét is szem előtt tartsa.
Ezért a természetességért magas árat kell fizetni: nem lehet egyszerre nagy mintákat vizsgálni, nem lehet
minden részletében előre látni és kézben tartani a vizsgálat folyamatát, és nem lehet az eredményeket kifinomult
és gyors statisztikai eljárásokkal elemezni. Viszonylag nehezen és korlátozott mértékben lehet a konklúziók
érvényességét alátámasztani és átfogó, általánosított megállapításokat tenni. Fel kell adni a jelenség felett
gyakorolt kontrollt, és az érvényességgel együtt át kell gondolni a megbízhatóság problémakörét is. A kutatónak
passzívabb helyzetbe kell helyezkednie, mint más stratégiák keretében. Nem véletlen, hogy az európai
tudomány a megfigyelés mellett igen korán kifejlesztette az aktívabb kísérleti módszert, amely mellett meg
lehetett szabni a vizsgált esemény előfordulásának helyét, idejét és módját.
Ha ennyi érv szól ellene, akkor fel kell tenni a kérdést: mégis miért fontos a természetesség? A válasz a kutatás-
módszertan már ismerős alapelve: azért mert az árért, amit minden módszertani választásnál fizetnünk kell,
mindig kapunk is valamit. Amit a természetességért fizetett magas ár ellenében kapunk, az a vizsgált jelenség
életszerű gazdagságának és komplexitásának megőrzése a tudományos vizsgálódás keretében. A gazdagság és
komplexitás konkrétan a részletekre, az árnyalatokra, a jelenségek változatosságára és változékonyságára,
kölcsönös függőségére, adott esetben ellentmondásosságára utal. A kvalitatív stratégia keretében vizsgálni lehet
az egyediséget és a különlegességet. Emellett a kutatás jellegénél fogva ki vannak zárva a műtermékhatások, és
minden adott a magas fokú ökológiai érvényesség eléréséhez.
A kvalitatív stratégia ebben a tekintetben lényeges módon egészíti ki a kísérleti stratégia szigorú logikáját és a
korrelációs stratégia „elvont empiricizmusát” (David
Silverman kifejezése). Felhasználható itt Wolcottnak (1990, 63) egy másik kérdés kapcsán használt metaforája.
Képzeljük el, hogy egy tengerparti üdülőhelyet akarunk lefényképezni, hogy hazaérve megmutathassuk, hol
jártunk. Ha csak a környező domb tetejéről készítünk képeket, akkor madártávlatból minden látszik. Ahhoz
azonban a zoom lencsét kell elővenni a fotótáskából, és közeli képeket kell csinálni, hogy be tudjuk mutatni az
utcák vagy a piac hangulatát, az egyes épületek szépségét, az ott élő emberek arcát, szokásait. A kvalitatív
kutatási stratégia „közelképei” olyan felvételekkel gazdagítják a fotóalbumot, amelyeket a kísérleti-korrelációs
kutatások látószögéből nem lehetne elkészíteni. A kvalitatív kutatási stratégia nyitottsága, rugalmassága és
erősen induktív jellege folytán erőssége az exploráció és a leírás, de a kvalitatív kutatások nem tekinthetőek
312
MÓDSZEREK
pusztán a korrelációs-kísérleti vizsgálatok előkészítésének. A kvalitatív kutatások is alkalmasak
hipotézistesztelésre és elméletfejlesztésre, és ezen az úton olyan kérdések olyan módon való megválaszolására,
amely más kutatási stratégiák keretében nem volna lehetséges.
Az elmúlt években jelentkező kvalitatív módszertani törekvésekben jelentős fejlemény a tudományosság

kritériumainak újragondolása és a megbízhatóság és érvényesség biztosítására alkalmazható eljárások
„kodifikálása”. A kvalitatív kutatók szembenéztek a megbízhatóság, az érvényesség és az általánosíthatóság
kérdéseivel; új módszertani fogalmak, eljárások és ajánlások születtek a kutatások minőségi színvonalának
emelése céljából. Jelentős előrelépést hozott a számítógépes programok alkalmazása, amelynek következtében
az adatgyűjtési és adatfeldolgozási eljárások rigorózusabbá váltak. A számítógépes adatfeldolgozás és
adatelemzés térnyerésével a kvalitatív kutatás pontosabbá, megbízhatóbbá, érvényesebbé és kvantifikáltabbá is
válhatott. Mindez összességében a kvantitatív és a kvalitatív eljárások közeledéséhez is vezet. Ezzel együtt, a
kvalitatív metodológia a hagyományos diszciplináris kereteket áthágva egyesíti az antropológia, a szociológia, a
nyelvészet és a pszichológia látószögeit.
Ezek a pozitív vonások nem jelentik azt, hogy ne lennének problémák a kvalitatív kutatások területén. így
például, bár sok előrelépés történt a kvalitatív módszertan fogalmi rendszerének kidolgozására és a kutatás
minőségi kritériumainak meghatározására, a gyakorlatban ezek az eredmények nem mindig érvényesülnek. A
kvalitatív metodika még nincsen egészen konszolidált állapotban. A kvalitatív kutatás nehéz műfaj. Lassú és
kockázatos tevékenység, ugyanis könnyen előfordulhat, hogy sok befektetett energiával haszontalan
információkat gyűjtünk. A lényeg az első látásra nem nyilvánvaló részletekben rejtőzhet. Oda kell figyelni a
félig-meddig rejtett tartalmakra, mögöttes üzenetekre, a beszédben és viselkedésben felelhető apró
mozzanatokra. A kutatónak fel kell kutatnia a többféle igazságot, a kirajzolódó kép összetettségét, és el kell
fogadnia, hogy a módszertani fogódzók kevésbé egyértelműek. A kutatás végén sincs az a világos és egyértelmű
lezárás, ami egy egyértelmű hipotézis kvantitatív ellenőrzésével együtt jár. A kvalitatív kutatás alapvető
jellemzője, hogy a kutatás minősége nagyban függ a kutató ké- pességeitól, készségeitől, stílusától,
felkészültségétől és ráérzéseitől. A kutató személyében képviselt emberi tényező a legnagyobb ereje és gyengéje
is a kvalitatív kutatásnak (Patton, 1990, 372).
Éppen ezért a kvalitatív metodológia vezető képviselői különösen fontosnak tartják a minőségi kritériumok
betartását. A kvalitatív kutatások megítélésének kritériumaiként a szakirodalom a következő szempontokat
ajánlja (Silverman, 2001, 222 és Lyons, 2000, 279 alapján):
1. Megfelelő-e a választott módszer az adott kutatási kérdés megválaszolására? Ezen belül: megfelel-e a
módszer érzékenysége a kérdés követelményeinek?
2. Világos-e, hogy milyen létező elméleti, illetve empirikus tudásanyaghoz kapcsolódik a kutatás?
3. Világosak-e az adatgyűjtés, illetve az esetválasztás kritériumai, követhető-, dokumentált- és indokolt-e az

adatgyűjtés folyamata?
4. Szisztematikus-e az adatgyűjtés?
5. Átlátható-e, hogy milyen adatokon és elemzésre alapulnak a következtetések? Világos-e a határ az adatok és
a következtetések között?
6. Elfogadott elemzési módszert alkalmaz-e a kutatás?
7. Történt-e trianguláció?
8. Figyelembe vették-e az alternatív értelmezéseket, magyarázatokat? Történt-e deviánseset-analízis?
9. Mennyire fontos, illetve hasznos a téma?
10. Eredményezett-e új meglátásokat a kutatás?
Ezzel a három nagy kutatási stratégia áttekintésének végére értünk. Megismertünk sokféle módszert és láthattuk
előnyeiket és hátrányaikat. A kutatáshoz nemcsak a módszertani arzenál ismerete szükséges, hanem az a
nehezebben elsajátítható tudás is, amelynek alapján dönteni tudunk abban, hogy az adott kérdés kutatására
melyik módszer, melyik eljárás választása lenne a legelőnyösebb, és miért éppen az. A következő rövid
fejezetben összehasonlítjuk az eddig áttekintett stratégiákat és módszereket, annak érdekében, hogy könnyebbé
tegyük az előnyök, a hátrányok és az alkalmazhatóság szempontjainak áttekintését.
313
MÓDSZEREK
2.74. táblázat - 6.38. TÁBLÁZAT ► A kvalitatív stratégia alkalmazhatósága, előnyei és
hátrányai
• Feltáró-leíró jellegű
• Természetes kontextusban
• Közvetlenül megfigyelhető, kísérletileg nem

manipulálható változó
Előnyök • Erős ökológiai validitás
• Rugalmasság, nyitottság
• Komplexitás megőrzése,
• Egyediség, különlegesség
Hátrányok • Az értelmezés nyitottsága
• Homályosabbak a módszertani fogódzók
• Lassú, kockázatos
• Érvényesség
1. A kvalitatív stratégia közelnézetben ► Az elmúlt évtizedekben megerősödő kvalitatív stratégia a
jelenségeket természetes közegükben vizsgálja. A modern kvalitatív kutatásmetodológia heterogén
irányzatok összessége. Fontosabb metodológiai paradigmák az objektivizmus, a naturalizmus, az
emocionalizmus, a konstruktivizmus (etnometodológia), és a posztstrukturalizmus. Kvalitatív kutatásra példa
Suchman, Baruch, valamint Heritage, Sefi és Silverman kutatása. A kvalitatív kutatásokra alapvetően az
induktivitás, a progresszív fókuszálás és a folyamat közbeni analízis a jellemző. A kvalitatív metodológia
„csendes forradalmát” nagymértékben segítette a számítógéppel támogatott adatelemzés (CAQDAS). A
kvalitatív kutatásokban a megbízhatóság, az érvényesség és az általánosíthatóság némileg mást jelent és más
eszközökkel érhető el, mint a kvantitatív kutatásokban. Az etikai reflexió fontos szerepet játszik.
2. A természetes megfigyelés ► A természetes megfigyelés során a vizsgált folyamatba való szándékos

beavatkozás minimális, vagy hiányzik. A megfigyelésre kettős metodológiai arculat jellemző: az egyik a
megfigyelő kívülállását hangsúlyozó, objektivitásra törekvő megfigyelés, a másik a megértő-belehelyezkedő,
inter- pretatív megfigyelés. A megfigyelés fajtáját meghatározó két fő dimenzió a megfigyelő részvételének
foka, illetve a megfigyelés formai-tartalmi kötöttsége. Az érvényesség és megbízhatóság kérdése némileg
más módon vetődik fel a kvantitatív és a kvalitatív megfigyelés keretében
3. A kvalitatív interjú ► A kvalitatív interjú olyan célzott beszélgetés, amelyben a válaszadó szabadabban
nyilatkozhat meg, mint a strukturált interjúban. A módszer népszerűsége az utóbbi években megnőtt; ehhez
nagyban hozzájárult az adatkezelést és feldolgozást megkönnyítő technikai eszközök és számítógépes
programok megjelenése. A kvalitatív interjú elsősorban feltárni, dokumentálni kíván egy jelenséget,
felmutatva annak sokarcúságát, komplexitását, az adatok mindamellett alkalmasak arra is, hogy erősítsék
vagy gyengítsék bizonyos hipotézisek valószínűségét. Főbb fajtái: a mélyinterjú, a narratív interjú, az
etnográfiai interjú, az etnometodológiai interjú, a tematikus kvalitatív interjú és a fókuszcso- port-interjú.
4. Szövegelemzés ► A szövegelemzés legismertebb módja a tartalomelemzés. A tartalomelemzés

szisztematikus kvantitatív elemző eljárás a manifeszt tartalmak mennyiségi vizsgálatára, illetve a rejtett
314
MÓDSZEREK
tartalmak és mintázatok kibontására. Az utóbbi évtizedek „diszkurzív”, illetve „narratív fordulata”
következtében jelentősen kitágult a szöveg fogalma, és megnőtt a szövegkutatás jelentősége. A narratív
elemzés célja a szövegben lévő narratív mintázatok azonosítása, szerkezetük, funkciójuk kibontása. A
beszélgetéselemzés (CA) a hétköznapi interakciókban történő beszéd aprólékos elemzésével foglalkozó
irányzat, a diszkurzuselemzés (DA) fókuszában pedig annak megértése áll, hogy a szociális valóság hogyan
konstruáló- dik a magán- és a közbeszédbe foglalt diszkurzus révén.
5. Az esettanulmány ► Az esettanulmány lényege valamilyen „eset” mélyreható empirikus tanulmányozása

több módszer egyidejű alkalmazásán keresztül. Az „eset” konkrét, tapasztalati előfordulás, amelyet a
vizsgálat egységes egészként igyekszik megérteni és értelmezni. Az esettanulmányokat
megkülönböztethetjük aszerint, hogy a kutatás alapvető célja leírás-feltárás, elmélettesztelés vagy
programértékelés. A kutatási elrendezés lehet: 1. egyesetes holisztikus terv; 2. több- esetes holisztikus terv; 3.
egyesetes beágyazott terv; 4. többesetes beágyazott terv.
6. A kvalitatív stratégia értékelése ► Az elmúlt években jelentkező kvalitatív módszertani törekvésekben új

módszertani fogalmak, eljárások, és ajánlások születtek a kutatások minőségi színvonalának emelése
céljából. Jelentős előrelépést hozott a számítógépes programok alkalmazása, amelynek következtében az
adatgyűjtési és adatfeldolgozási eljárások rigorózusabbá váltak. Mindez összességében a kvantitatív és a
kvalitatív eljárások közeledéséhez is vezet. A kvalitatív metodológia multidiszciplináris nézőpontot hoz a
pszichológiába, és lényeges módon egészíti ki a kísérleti stratégia szigorú logikáját és a korrelációs stratégia
„elvont empiricizmusát”.
6. 7. A STRATÉGIÁK ÉS MÓDSZEREK ÁTTEKINTÉSE

6.1. 7.1. A KUTATÁS MINŐSÉGE
Könyvünk elején abból a kérdésből indultunk ki, hogy milyen jellemzők teszik a megismerő tevékenységet
tudománnyá. A pszichológiai kutatás metodológiaimódszertani lehetőségeinek áttekintése után egy rövid
összegzés erejéig érdemes újra felvetni ezt a kiinduló kérdést. Az alapfogalmak bevezetésekor a kutatási
módszer fogalmát a szó etimológiájából kiindulva úgy határoztuk meg, mint cél felé történő utazást (vö. 2.1.1.
pont). Kevésbé metaforikusan a kutatási módszerek azokat az igazolt adatgyűjtési és feldolgozási eljárásokat
foglalják magukban, amelyek segítségével kutatási kérdéseket tudunk megválaszolni. Adatokat gyűjtünk, ezeket
feldolgozzuk és elemezzük, végül pedig konklúziókat vonunk le, és megválaszoljuk az egész vállalkozást
motiváló kérdést. Önmagában véve azonban a ennek a műveletsornak a végigcsinálása nem feltétlenül minősül
tudománynak. Lehet például, hogy a lépések végrehajtása korrekt módon történik, de alaptalan, tudománytalan a
kérdésfeltevés. Vagy lehet, hogy megalapozott a kérdés, de megalapozatlan, tudományosan nem igazolt
módszerrel történik az adatgyűjtés és -feldolgozás. Végül elvileg az is elképzelhető, hogy tudományosan
megalapozott a kérdés, indokolt a módszer, de megalapozatlan a konklúzió. Kérdés tehát, hogy milyen
kritériumok alapján lesz a kérdésfeltevés, adatgyűjtés, adatfeldolgozás és -elemzés, illetve konklúzió lépéseiből
álló műveletsor minden ízében megalapozott tudományos tevékenység. E kérdésekre a könyvben foglaltak
egészének kell választ adnia, de az összegzés érdekében a következőket fogalmazhatjuk meg:
► A kutatási kérdés
Nem minden kérdés minősül tudományosan elfogadhatónak. Felmerül, hogy a tudomány adott ismeretei alapján
igazolt-e feltenni a szóban forgó kérdést. Tartalmilag indokolt-e a problémafelvetés, beleilleszkedik-e a
tudomány adott szintjén elérhető ismeretek és érvek rendszerébe? A kérdéseknek ez a fajta indokoltsága
javarészt az elméletekből fakad, az elmélet pedig a tudományos fogalmak, konstruktumok rendszerét jelenti. A
kérdés felvetésének és a hipotéziseknek tehát ebben a struktúrában kell elhelyezkedniük, még akkor is, ha a
kérdés vagy hipotézis kihívást intéz valamilyen bevett ismerettel vagy elmélettel szemben, és új
konstruktumokat kíván bevezetni. Az a kérdés vagy hipotézis elfogadhatatlan, amelyik egyszerre mindent
kétségbe von, és semmilyen módon nem illeszkedik a megalapozott ismeretek rendszerébe. Ezen túlmenően a jó
problémafelvetés jellemzője, hogy érdekes, lényegbevágó és elméleti vagy gyakorlati szempontból (legjobb
esetben mindkettőből) fontos.
► Az adatgyűjtés és az adatfeldolgozás
Az adatgyűjtés és -feldolgozás kérdései egyrészt a kutatási módszer, illetve módszerek megfelelő

megválasztását, másrészt a tevékenységek megfelelő minőségű elvégzését jelentik. Az eljárások megválasztása
akkor jó, ha a probléma természetének leginkább megfelelő eljárásokat sikerül megtalálni. Gordon Allport-ot
315
MÓDSZEREK
parafrazálva azt mondhatjuk, hogy „a pszichológia annyira összetett dolog, hogy minden alkalmas módszert fel
kell használni a tanulmányozására” (az eredeti szövegben „személyiség” szerepel a „pszichológia” helyett;
Allport, 1997/1961, 415). A módszer megválasztásakor azonban az elfogadott eljárások közül kell választani,
mert a tudományos kutatásnak igazodnia kell a tudományterületen felhalmozódott és elfogadott módszertani
tapasztalatokhoz. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy egy teljesen zárt rendszerben kell mozogni; a metodikai
újításoknak éppen úgy alapvetően fontos helyük van, mint az új, kihívó kérdéseknek és hipotéziseknek. Az
elfogadott metodikai eljárások olyan hosszú időn át felhalmozott és közösen csiszolt kollektív bölcsességet
testesítenek meg, amelyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha új eljárások keletkeznek, azok is
mindig a régiekben gyökereznek. Az elfogadott módszerek sokszorosan igazolt, szisztematikus eljárások,
amelyekkel kapcsolatban elvek, szabályok és ajánlások fogalmazódtak meg az adott tudományterületen.
Ezeknek az elveknek és szabályoknak a betartását a tudományos közösség számon kéri.
A három legátfogóbb elv, amelyet tiszteletben kell tartani, legyen szó kvantitatív vagy kvalitatív jellegű
kutatásról, az objektivitás, az érvényesség és a megbízhatóság elve. Az objektivitás elsősorban az adatok
tiszteletben tartását, elfogultságtól és manipulációtól mentes, szisztematikus kezelését jelenti (vö. 1.2.4. pont).
Az érvényesség az adatgyűjtés vonatkozásában átfogó értelemben arra utal, hogy az adatgyűjtés korrekt módon
történjék, aminek következtében az adatok igaz alapot nyújtsanak az elemzéshez és a konklúziók levonásához.
Az érvényesség és a megbízhatóság ellenőrzésével megerősíthető, hogy az adatgyűjtés valóban megfelelő
módon történt-e. Ezen alapvető elvek betartásán túl a kutatás minőségének szempontjából alapvetően fontos a
kutató kritikai és ref- lektív viszonyulása saját tevékenységéhez, beleértve az etikai kérdéseket. A ref- lektív
viszonyulásnak át kell hatnia a kutatás egész folyamatát.
2.75. táblázat - 7.1. TÁBLÁZAT ► A tudományos kutatás megítélésének minőségi

szempontjai
KÉRDÉSFELVETÉS 1. A tudomány adott ismeretei alapján igazolt-e a

kérdésfelvetés?
2. Érdekes, lényegbevágó, elméleti vagy gyakorlati

szempontból fontos-e a kérdésfelvetés?
ADATGYŰJTÉS, ADATFELDOLGOZÁS 3. Elfogadott módszerrel történt-e az adatgyűjtés és a

feldolgozás?
4. Érvényesült-e az objektivitás, az érvényesség, és a

megbízhatóság?
5. Kritikai, reflektív viszonyulás jellemezte-e a kutatók

hozzáállását saját munkájukhoz?
ELEMZÉS, KONKLÚZIÓK 6. Logikailag kifogásolhatatlan-e az érvelés?
7. Tartalmilag érvényes-e az érvelés?
8. Számoltak-e az alternatív magyarázatokkal?
9. Meggyőző-e az elemzés és a konklúziók?
► Elemzés, konklúziók
Az elemzés és a konklúziók megfogalmazása szempontjából mind logikai, mind pedig tartalmi kritériumok
felvethetőek. Logikai szempontból alapvető kritérium, hogy az érvelés lépéseinek nem szabad megsértenie a
logika szabályait. Tartalmi szempontból a fő kérdés az, hogy érvényesek-e a megállapítások. A megállapítások
elsősorban akkor érvényesek, ha átlátható, indokolt kapcsolatban állnak a szilárdan megalapozott
bizonyítékokkal. Alapvetően fontos, hogy az elemzés számot vessen a lehetséges alternatív magyarázatokkal,
következtetésekkel, és értelmezésekkel. A kutatómunka minőségét tekintve az utoljára említhető átfogó
szempontot tehát a jól alátámasztott, erőteljes, meggyőző, elemző érvelés jelenti (a szempontok összefoglalására
lásd a 7.1. táblázatot).
316
MÓDSZEREK
6.2. 7.2. A STRATÉGIÁK ÖSSZEVETÉSE
Három stratégiát (kísérleti, korrelációs, kvalitatív) és hét nagy módszercsoportot (kísérlet, teszt, kérdőív,
megfigyelés, interjú, szövegelemzés, esettanulmány) vettünk sorra. Világossá vált, hogy ezek a
módszercsoportok egyenként véve is módszertani megoldások sokaságát kínálják fel. Nem állíthatjuk, hogy
ezzel kimerítettük a pszichológia teljes módszertani arzenálját. Az adatgyűjtés és -feldolgozás terén létezhetnek
egyéb eljárások is, amelyekre nem tértünk ki. A tudomány egyre nyitottabb világában a pszichológia
diszciplináris keretei egyre képlékenyebbek, és mindig meg van a lehetőség arra, hogy újabb módszertani
megoldások váljanak elérhetővé. Ez irányba mutat a technika gyors fejlődése is. Mindamellett a könyv
anyagában felöleltük azokat a bevett eljárásokat, amelyek ma a pszichológia kutatásmódszertanának alapvető
bázisát képezik. A kutatási stratégiákat és módszereket a metodológiai pluralizmus jegyében írtuk le (vö. 2.1.1.
pont). Röviden felidézve: ez az elv azt jelentette, hogy a lényegét tekintve, inherensen egyik stratégia, egyik
módszer sem jobb a másiknál. A módszerek eszközök, és a cél, valamint a rendelkezésre álló egyéb feltételek
határozzák meg, hogy melyik eszköz a legalkalmasabb az adott feladatra. Legalább ennyire alapvető elv, amely
végigvonult a stratégiák és módszerek tárgyalásán az, hogy a módszertani döntéseknek ára van. A
módszerválasztás olyan bevásárlás, amelynél mindig vesztünk is valamit azzal, amit nyerünk. Az egyes
stratégiák és módszerek tárgyalásánál kitértünk az előnyökre és a hátrányokra. Ezen a ponton célszerű az
összehasonlító áttekintés megkönnyítése végett egymás mellé sorakoztatni ezeket az értékeléseket.
6.2.1. 7.2.1. A kísérleti stratégia

A három közül a kísérleti stratégia a legegységesebb. Olyan irányvonalú kutatásokat foglal magában, amelyek a
kutatási problémákat elméletileg megalapozottan és analitikusan közelítik meg, a változók felett erős kontrollt
gyakorolnak, és oksági összefüggéseket keresnek egyes változók szisztematikus manipulációja és más változók
pontos mérése révén. E stratégia keretében gazdag tradíciójú, kifinomult metodika alakult ki, amelynek
legnagyobb vonzását megalapozottsága biztosítja, és az az erő, amellyel a kísérlet a konklúzióhoz vezet. A
magas fokú kontroll miatt a kísérletezés teszi leginkább lehetővé az egyértelmű következtetést egy változó
másik változóra gyakorolt hatására nézve. A kísérletezésre alapuló kutatási programok meggyőzően tudnak
alátámasztani elméleteket és elméleti konstruktumokat. Ezeknek az előnyöknek az árát a következőkkel kell
megfizetni: a változók erőteljes izolációja és kontrollja miatt – ami a belső érvényesség elsődlegességéből fakad
– csökkenhet a külső érvényesség és az általánosíthatóság. Emellett a kísérletben csak behatárolt számú változó
vizsgálható. Azt mondhatjuk, hogy egy kísérletben viszonylag kevésről tudunk meg valamit, de azt
meglehetősen nagy bizonyossággal. A kísérlet kevéssé alkalmas a nyílt kimenetelű explorációra, a jelenség
sokoldalú feltárására. Ugyancsak kétélű dolog a bonyolult statisztikai eljárások alkalmazása, mert a sokfaktoros
eljárások értelmezése nehéz. Hátrányként jelentkezhet az is, hogy a kísérletezés idő- és munkaigényes módszer.
Összességében a kísérleti stratégia elsősorban az olyan típusú kérdésfelvetés esetén alkalmazható, amelyik
elméletileg megalapozott hipotézist tesztel, általános emberi jellemzőre irányul, korlátozott számú, jól
izolálható, ellenőrizhető és manipulálható változót vizsgál, és a változók között egyértelmű oksági kapcsolat
feltételezhető.
6.2.2. 7.2.2. A korrelációs stratégia

A korrelációs stratégiát úgy határoztuk meg, mint amelyik azonosít olyan természetesen előforduló változókat,
amelyek szisztematikusan együtt járnak, és számszerűsítve megállapítja az együtt járás fokát és irányát. A
természetesen előforduló változók köre széles: képesség, személyiségvonás, ismeret, vélemény, attitűd mind
idetartozik. A korrelációs stratégia alapvető célja, hogy feltárja ezeknek a változóknak az együtt járásait,
befolyásolásuk nélkül, és a megismert összefüggésekre predikciókat alapozzon. A korrelációs stratégia
módszertanilag heterogén, de általános erősségei közé tartozik, hogy objektív mérésre törekszik, erősen
kvantitatív, extenzív adatgyűjtést tesz lehetővé viszonylag gyorsan és egyszerűen, lehetővé teszi sok változó
együttes vizsgálatát, és az adatok statisztikai feldolgozását. A korrelációs stratégiával kapcsolatban azt
mondhatjuk, hogy általa viszonylag sok dologról viszonylag keveset tudunk meg. Kevéssé lehetséges ennek a
stratégiának a keretében a jelenségek explorációja és mélységben való feltárása. Hátrány lehet, hogy a
korrelációs stratégia egyfajta „absztrakt empirizmust” testesít meg. Felvethető az a kérdés is, hogy a válaszok
mennyire képviselik a valós viselkedést, illetve a tulajdonságokat és képességeket, ahogyan azok a valós
viselkedésben megnyilvánulnak. Amennyire előnyösnek tűnik az egyszerű és gyors adatszerzés lehetősége,
olyannyira könnyen válhat felszínessé és módszertanilag gyengén megalapozottá a korrelációs stratégia
eszköztárával folytatott kutatás. A korrelációs vizsgálatoknál magából a korrelációs jellegből fakad az
eredmények értelmezésének nyitottsága: korrelációra nem lehet egyértelmű magyarázatot alapozni, mert a
korrelációs kutatásokban inherensen jelen van a változók összefonódása. Ebből következően érthető, hogy a
korrelációs kutatások eredményei szinte mindig többféleképpen magyarázhatóak.
317
MÓDSZEREK
6.2.3. 7.2.3. A kvalitatív stratégia
A kvalitatív stratégia távolról sem jelent egységes kutatásmetodológiát és egységes módszertant. Ami az
idesorolható módszereket és eljárásokat a nagy fokú heterogenitás ellenére összeköti, az elsősorban a jelenségek
természetes formájukban való, természetes körülmények között történő, részletekbe menő vizsgálata, amely
vonatkozik az adatok keletkezésére és az elemzés módjára is. A kvalitatív stratégia legnagyobb erőssége
nyitottsága és rugalmassága, amely alkalmassá teszi a jelenségek feltárására és komplexitásuk megőrzése
melletti vizsgálatára. A kvalitatív stratégia keretében folytatott kutatásokra jellemző a folyamat közben alakuló,
emergens jelleg, a folyamat közbeni elemzés, azaz az adatok és következtetések, értelmezések közötti oda-
vissza átjárás. A kvalitatív stratégia nyitott a komplexitásra, a részletek gazdagságára, az árnyalatokra, a
többféle nézőpontra, a jelenségek változatosságára és változékonyságára, kölcsönös függőségére, adott esetben
ellentmondásosságára. Amíg a kísérleti és a korrelációs stratégia az általánosra, illetve a tipikusra fekteti a
hangsúlyt, addig a kvalitatív stratégia különösen alkalmas az egyediség és a különlegesség vizsgálatára. Előny
az is, hogy a kutatás jellegénél fogva ki vannak zárva a műtermék hatások, és minden adott a magas fokú
ökológiai validitás eléréséhez. Azt mondhatjuk, hogy a kvalitatív stratégia keretében kevésről tudunk meg sokat.
A kvalitatív stratégiában jelentős előrelépést hozott a számítógépes programok alkalmazása, amelynek
következtében az adatgyűjtés és az adatfeldolgozás szisztematikusabbá és pontosabbá, az adatelemzés pedig
megbízhatóbbá, érvényesebbé, és kvantifikáltabbá válhatott. Az előnyökért a következő hátrányokkal kell
fizetni: nem lehet egyszerre nagy mintákat vizsgálni, nem lehet minden részletében előre látni és kézben tartani
a vizsgálat folyamatát, és nem lehet az eredményeket gyors és hatékony statisztikai eljárásokkal elemezni.
Viszonylag nehezen és korlátozott mértékben lehet a konklúziók érvényességét és megbízhatóságát
alátámasztani és általánosított megállapításokat tenni. A kvalitatív metodika még mindig nincsen egészen
konszolidálódott állapotban, homályosabbak a metodikai fogódzók, mint a másik két stratégia esetében. A
kvalitatív kutatás nagyban függ a kutató képességeitől és felkészültségétől, ezért az emberi tényező a
legnagyobb ereje és gyengéje is a kvalitatív kutatásnak (a három stratégiát a 7.2. táblázat foglalja össze).
2.76. táblázat - 7.2. TÁBLÁZAT ► A stratégiák összehasonlítása az alkalmazhatóság,

az előnyök, és a hátrányok szempontjából
ALKALMAZHATÓSÁG ELŐNYÖK HÁTRÁNYOK
Elsősorban olyan
kérdésnél, amely:
KÍSÉRRLETI Elméleten nyugvó Erőteljes, analitikus eljárás A változók erőteljes

STRATÉGIA hipotézist tesztel izolációja és kontrollja
Az okságra következtetés miatt csökkenhet a külső
Egyirányú oksági közvetlen lehetősége érvényesség
magyarázatot tesztel
Erőteljes konklúzió Viszonylag kevés változó
Általános emberi vizsgálható egyszerre
jellemzőre irányul Alacsony mintaszám
Több változó esetén nehéz
Korlátozott számú változót Az adatok statisztikailag lehet az értelmezhetőség
tartalmaz jól feldolgozhatóak
Idő- és munkaigényes
A változók izolálhatóak, Nagy tradícióval bíró, módszer
ellenőrizhetőek és részletesen kidolgozott
manipulálhatóak metodika
Nem kíván túlzottan

kiterjedt mintavételt
KORRELÁCIÓS Feltáró-leíró-prediktív Erőteljes kvantifikáció Az értelmezés nyitottsága,

STRATÉGIA jellegű az okságra következtetés
Objektív mérés korlátozott
Heterogén populáció
Extenzív adatgyűjtés A viselkedésre csak
Előre meghatározott viszonylag gyorsan és áttételesen enged
318
MÓDSZEREK
változók együtt járását egyszerűen következtetni
vizsgálja
Az adatok statisztikailag Előre megszabott „szűk
Mennyiségi jól feldolgozhatóak sávszélesség" - kevéssé
összefüggésekre mélyreható
összpontosít Nagy tradícióval bíró,
részletesen kidolgozott Merev válaszadást tesz
Közvetlenül nehezen metodika lehetővé
megfigyelhető, kísérletileg
nem manipulálható
változókra irányul
KVALITATÍV Feltáró-leíró jellegű Erős ökológiai validitás Az értelmezés nyitottsága,

STRATÉGIA többféle értelmezés
Induktív elméletalkotásra Rugalmasság, nyitottság lehetősége
irányul
A jelenség Kevésbé kodifikált
Természetes kontextusban összetettségének metodika, homályosabb
való vizsgálatot igényel megőrzése módszertani fogódzók
Közvetlenül megfigyelés, tletszerűség, gazdag Lassú, kockázatos

interjú vagy részletezettség (sűrű
szövegelemzés útján leírás) Az objektivitás,
megválaszolható érvényesség, és
Az egyediség és megbízhatóság sérülékeny
különlegesség
megközelíthetősége Sok múlik a kutató
képességein
6.3. 7.3. MÓDSZEREK ÖSSZEHASONLÍTÁSA

6.3.1. 7.3.1. A kísérlet
A kísérletezés a pszichológiai kutatások alapvető irányai közül a legegységesebb, ezért fordul elő az a helyzet,
hogy ebben az esetben stratégia és módszer lényegében egybecsúszik. A kísérleti stratégiát megvalósító konkrét
módszertani eljárások viszonylag szűk variációs lehetőségek között mozognak. A variációs lehetőségeket
alapvetően az szabja meg, hogy egy vagy több változót vizsgál-e a kutatás, és hogy milyen kutatási tervet
alkalmaz (kontrollcsoport- vagy kontrollfeltételtervet, esetleg kevert tervet). Annak alapján, hogy történik-e
ellenőrzött csoportbasorolás, beszélhetünk „igazi” és „kvázi” kísérletekről. Emellett kisebb mértékben
találkozhatunk olyan „atipikus” kísérletekkel, mint amilyenek például a kis N típusú, vagy a fenomenológiai
kísérletek, vagy pedig a számítógépes szimuláció. Ezek a formák fontosak, mert azt mutatják, hogy a kísérleti
módszer sem jelent szűk uniformist, mindamellett ezek a megoldások kevésbé jellemzőek a kísérletezés
általános gyakorlatára. Az előnyök és hátrányok, valamint az alkalmazhatóság körének kérdését már
kimerítettük fent, a kísérleti stratégia tárgyalásánál.
6.3.2. 7.3.2. A teszt

A tesztek a pszichológiai mérés klasszikus eszközei. Szorosan véve a teszthelyzet a kísérleti helyzethez
hasonlóan objektív, kontrollált próbahelyzet, azonban hiányzik belőle a független változó szisztematikus
manipulálása. Ennek a definíciónak a képesség- és teljesítménytesztek felelnek meg maradéktalanul. A tesztek
közé tartoznak a személyiségtesztek is, amelyek lényegileg nem próbahelyzetek. Az önjellemző kérdőívek olyan
skálák, amelyek segítségével a személy saját magát jellemzi; a projektív tesztek pedig a személyiségjellemzők
kivetítésének elvén és a kivetítés értelmezésén alapulnak, ez az eljárás szintén nem tekinthető objektív
próbahelyzetnek. Mindamellett ezek a tesztek is lehetővé teszik a normához való viszonyítást. A
pszichometriailag megalapozott standardizált tesztek segítségével általában nagy megbízhatósággal, viszonylag
könnyen és gyorsan, széles körű, jól értelmezhető, statisztikailag jól feldolgozható, és predikcióra is alapot adó
méréseket végezhetünk. A tesztmódszerrel azokat az alanyi jellemzőket tudjuk vizsgálni, amelyek nem
manipulálhatóak tetszés szerint. A tesztmódszer alkalmas arra, hogy segítségével feltárjuk egy-egy körülhatárolt
jellemző megoszlását valamely populációban, keresztmetszeti vagy longitudinális összehasonlítással
elemezzünk különböző populációkat, vagy feltárjuk összetett pszichológiai konstruktumok faktoriális
319
MÓDSZEREK
struktúráját. Tesztvizsgálattal elméletileg megalapozott hipotéziseket is ellenőrizhetünk, és alkalmazhatjuk a
teszteket feltételezett oksági kapcsolatok közvetett alátámasztására. A tesztek érvényességének és
megbízhatóságának ellenőrzésére kifinomult eljárások alakultak ki. A kísérletezés kontextusában fontos szerepet
játszanak a tesztek az elő- és utóvizsgálatok módszereként, a kiinduló és a beavatkozás utáni állapot
felmérésére, illetve a csoportok összetételének meghatározásában is. Ugyancsak jelentős szerepet játszanak a
tesztek a neuropszichológiai esettanulmányokban.
A tesztek hátránya, hogy a mérés általában „szűk sávszélességben” történik, és a teszt és az önjellemző kérdőív
csak merev válaszadást tesz lehetővé. Gyakorlati szempontból nézve, a tesztszerkesztés bonyolult feladat, amely
pszichometriai jártasságot igényel, ha pedig a kutató egy más által kifejlesztett tesztet kíván használni, annak
beszerzése nehézkes lehet. A tesztek alkalmazása külön szakértelmet és felkészültséget igényel, ezért
alkalmazásuk (elsősorban a klinikai gyakorlatban használt tesztek alkalmazása) csak a megfelelő speciális
képzettséggel rendelkező szakemberek számára megengedett. A tesztmódszer kimondott veszélye, hogy a
teszteket nem hozzáértő személyek, nem hozzáértő módon alkalmazzák. A tesztfelvétel nem megfelelő
körülményei teljességgel alááshatják az eredmények érvényességét, és probléma adódhat az eredmények
értékeléséből is, ha az alkalmazó tapasztalatlan. Probléma forrása, hogy a tesztek segítségével számszerű
mutatókba tudunk sűríteni komplex pszichológiai jellemzőket, de nem mindig tudjuk pontosan, hogy mit is
mérünk; a teszt értelmezése nagyban függ a konstruktum tisztázottságától. Attól, hogy valamit teszttel
mérhetünk, még nem bizonyos, hogy létezik is. Az önkitöltő kérdőívek speciális problémája, hogy teret
engednek a választorzító tendenciáknak, a projektív tesztek pedig nem igazán tesznek eleget az objektív mérés
követelményeinek.
6.3.3. 7.3.3. A kérdőív

A kérdőív céljában és formájában is változatos műfaj, amely olyan különböző alakokat ölthet, mint az 1-2 ezres
mintán felvett, sok tucat kérdéssel dolgozó felmérés, vagy egy relatíve kisebb mintán felvett, nyitott kérdésekre
is építő strukturált interjú. A pszichológiában speciális kérdőíves vizsgálati formák is kialakultak, ilyenként
érintettük az attitűdskálákat, a szociometriai felméréseket és a szemantikus differenciál módszerét. A kérdőív
közkedvelt kutatási módszer, mert rugalmasan és viszonylag kevés megkötéssel használható. A kérdőívek a
kutatási kérdések igen széles körével illeszthetőek össze, és az emberek széles köre vonható be a vizsgálatba. A
válaszok könnyen kvantifikálhatóak, jól összehasonlíthatóak, és kifinomult statisztikai eljárások vethetőek be az
elemzésbe. A kérdőíves vizsgálati módszer vitalitását mutatja az újabb technikai megoldások gyors adaptálása.
A kérdőíves módszer leginkább az olyan kérdések kutatására megfelelő, amelyek valamely nagy, heterogén
alapsokasággal kapcsolatos jellemzők mennyiségi feltárását tűzik ki célul, és olyan információkat céloznak meg,
amelyekről elsősorban a vizsgált személyek célzott megkérdezése alapján tájékozódhatunk. Ilyen módon
gyorsan, könnyen, és többnyire megbízhatóan tudunk képet kapni emberek széles körének véleményéről,
szokásairól, tulajdonságairól.
A kérdőíves vizsgálattal szerezhető adatok korlátozottságát jelenti viszont, hogy a kérdések csak előre megadott
válaszok közötti választást vagy behatárolt, rövid válaszadást tesznek lehetővé. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az
adatgyűjtés csak az előzetesen meghatározott keretek között mozoghat, új szempontok, előre nem kalkulált
összefüggések nemigen merülhetnek fel. A válaszok merev keretben tartása másrészt oda vezet, hogy a
kérdéseknek és válaszlehetőségeknek mindenkire illeniük kell, és így senkire sem illenek igazán. Más szóval, a
tömeges válaszadás és a válaszok összehasonlíthatóságának az ára a válasz személyes relevanciájának,
jelentésteliségének korlátozottsága. Felvethető továbbá, hogy indokolt-e minden esetben feltételezni, hogy a
válaszok egy, a kérdéstől függetlenül megformált nézetet, vélekedést közvetítenek. Végül a pszichológiában
alkalmazott kérdőíves vizsgálattal kapcsolatban gyakran problémát jelentenek a különböző módszertani
hiányosságok; például a nem megfelelő mintavétel, a nem eléggé gondos kérdésfejlesztés. Az értelmezés terén
valós problémát jelenthet a korrelációk okságként való téves értelmezése, és a viselkedésre vonatkozó válaszok
a valós viselkedésre vonatkozó adatokként való kezelése.
6.3.4. 7.3.4. A megfigyelés

A megfigyelés sokarcú módszer. A legalapvetőbb választóvonal az előzetes kategóriarendszer alapján történő
strukturált megfigyelések és az ún. strukturálatlan kvalitatív megfigyelések között húzható meg. A megfigyelés
lehet etológiai vagy etnográfiai terepkutatás, vagy akár laboratóriumi körülmények között történő, a
természetesség alapvető vonásait megőrző megfigyelés is. Az etnográfiai terepmunka keretében a megfigyelő
számára különböző pozíciók elfoglalása lehetséges, a passzív háttérbe húzódástól a megfigyeltekkel való közös
tevékenységig. A természetes megfigyelés legnagyobb előnye, hogy lehetővé teszi a tényleges viselkedés
természetes kontextusban történő, részletekbe menő leírását. A szisztematikus megfigyelés nyújtja a
jelenségekre vonatkozó legalapvetőbb ismeretanyagunkat, és a tudomány az állati és emberi viselkedés jelentős
320
MÓDSZEREK
hányadával kapcsolatban tartozik még az ilyenfajta alapvető leíró elemzéssel. A természetes megfigyelés nyitott
az új felfedezésekre. Az új megfigyelések új problémákat vethetnek fel és új elméleti megsejtéseket
alapozhatnak meg vagy támaszthatnak alá. A megfigyelés emellett nyitott a jelenségek komplexitására is;
lehetővé teszi, hogy a jelenséget valós bonyolultságában, részletességében, változatosságában ismerjük meg. A
természetes megfigyelés akkor alkalmazható, ha: a jelenség hozzáférhető a közvetlen megfigyelés számára; a
kutatás exploratív, leíró jellegű; a témával kapcsolatos ismeretek elmélyítése a cél; a viselkedés természetes
kontextusát, változatosságát bonyolultságát, folyamat jellegét vizsgálják; viselkedésre vonatkozó hipotézist
szeretnénk ellenőrizni, más módszerrel szerzett eredményeket szeretnének érvényesíteni; vagy ha más módszer
nem alkalmazható etikai vagy gyakorlati okból.
A megfigyelés módszerének előnye és korlátja is, hogy szituációhoz kötött; sok lényeges jellemző – így például
a viselkedés indítéka, szituáción túlmutató célja, érzelmi kísérőjelenségei, a viselkedést kísérő értelmezések –
néha csak részlegesen vagy egyáltalában nem figyelhető meg közvetlenül az adott szituációban, de még
szituációk sorozatában sem. Ha csak és kizárólag megfigyelésekre támaszkodnánk, szem elől téveszthetnénk
közvetlenül nem megfigyelhető összefüggéseket, és ezen kívül sosem jutnánk abba a helyzetbe, hogy ok-okozati
összefüggésekre vonatkozóan határozott állításokat tegyünk. A megfigyelés az indukcióhoz hasonlóan sohasem
konkluzív, mert a nem megfigyelt eseteket nem veszi figyelembe, és azt sem tudjuk, hogy hány meg nem figyelt
eset létezik. Abba a helyzetbe sem kerülhetnénk, hogy széles körű általánosításokat tegyünk kiterjedt
alapsokaságokra vonatkozóan, mert a megfigyelés intenzív módszer, amely csak viszonylag kis, nem
reprezentatív minták vizsgálatát teszi lehetővé. Emellett a kvalitatív megfigyelés potenciális etikai
problémákban is bővelkedik.
6.3.5. 7.3.5. A kvalitatív interjú

A kvalitatív interjú alapvetően nyitott kérdésekre építő irányított beszélgetés, amely különböző fokban lehet
strukturált. A kvalitatív interjúzás keretében jó néhány „alműfaj” alakult ki, és mindegyik irány sajátos módon
járul hozzá a tudományos megismerés gazdagításához. A mélyinterjú alkalmazásával nyert megértés a
személyiség belső rétegeire irányul. A narratív interjú lehetővé teszi mind az egyéni, mind pedig a társas,
kulturális narratívák elemzését. Az etnográfiai és az etno- metodológiai interjú belülről engedi látni egy-egy
kultúra, illetve közösség világát, a fókuszcsoport interjú pedig a csoportfolyamatokat is felhasználja a nézetek,
attitűdök, érzések mélyebb megismerése érdekében. Az interjú egyik legnagyobb előnye rugalmassága: interjú
lényegében bármilyen témára irányulhat. Az interjú rugalmas abban az értelemben is, hogy lehet önálló
adatgyűjtési eljárás, de jól alkalmazható más módszerekkel kombináltan is. A kvalitatív interjú nyitottsága
folytán kiválóan alkalmas explorációra, mert lehetővé teszi, hogy olyan szempontok, problémák merüljenek fel,
amelyekre a kutatók eredetileg nem gondoltak. A kvalitatív interjúzásban dominál a leíró jelleg: az interjú
elsősorban feltárni, dokumentálni kíván egy jelenséget, felmutatva annak sokarcúságát, komplexitását. A
kvalitatív interjúzással nyert adatok mindamellett alkalmasak arra is, hogy erősítsék vagy gyengítsék bizonyos
előzetesen megfogalmazott hipotézisek valószínűségét. A kvalitatív interjú alkalmas módszer az emberi világ
összetettségének, ellentmondásosságának, sokszínűségének megragadására, és az egyetlen olyan eljárás,
amelyik közvetlenül hallatni engedi a megkérdezett személyes hangját, és a nézeteket és gondolatokat saját
kontextusukban exponálja.
A kvalitatív kutatás szabadsága vonzó, ugyanakkor teher is. A kvalitatív kutatásban lassan, nem teljesen
kiszámítható módon lehet haladni. Könnyen előfordulhatnak zsákutcák, felesleges kitérők. A kutatás
kanyargóssága, az elemzési rendszer kialakításának nehézségei, az eredmények lassú kirajzolódása próbára tesz
és kitartást követel. Az anyag feldolgozása igen munka- és időigényes. Sok múlik a kutató felismerőképességén,
meglátásain, kvalitásain. A kvalitatív interjúvizsgálat korlátai közé tartozik a gyenge általánosíthatóság, a kis
mintaszám, és az, hogy nem világít rá a tényleges viselkedésre.
2.77. táblázat - 7.3. TÁBLÁZAT
ALKALMAZHATÓSÁG ELŐNYÖK HÁTRÁNYOK

Elsősorban olyan
kérdésnél, amely:
KÍSÉRLET Elméleten nyugvó Erőteljes analitikus eljárás A változók erőteljes

hipotézist tesztel izolációja és kontrollja
Az okságra következtetés miatt csökkenhet a külső
Egyirányú oksági közvetlen lehetősége érvényesség
321
MÓDSZEREK
magyarázatot tesztel
Az erőteljes konklúzió Viszonylag kevés változó
Általános emberi vizsgálható egyszerre
jellemzőre irányul Az alacsony mintaszám
Több változó esetén nehéz
Korlátozott számú változót Az adatok statisztikailag lehet az értelmezhetőség
tartalmaz jól feldolgozhatóak
Idő- és munkaigényes
A változók izolálhatóak, Nagy tradícióval bíró, módszer
ellenőrizhetőek, és részletesen
manipulálhatóak
kidolgozott metodika
Nem kíván túlzottan
kiterjedt mintavételt
TESZT Feltáró-prediktív jellegű Pszichometriailag Sok megkötéssel

megalapozott alkalmazható
Objektív mérést,
diagnosztikát kíván Objektív mérés Hozzá nem értő
alkalmazás veszélye
Olyan előre meghatározott Standardizált normák
változóra irányul, amelyik „Szűk sávszélesség"
kísérletileg nem Gyors és jól kvantifikált
manipulálható és adatszerzés kiterjedt Reifikáció veszélye
közvetlenül nehezen populációra vonatkozóan
megfigyelhető
Elméletileg megalapozott
hipotézist tesztel
KÉRDŐÍV Feltáró -leíró jellegű Sokféle cél érdekében Könnyen felületessé válik
rugalmasan és kevés
Olyan jellemzőre irányul, megkötéssel használható Merev válaszadást tesz
amelyik tekintetében a lehetővé, amely elfedi a
populáció heterogén Gyors és jól kvantifi- jelentés összetettségét
kálható adatszerzést tesz
Sok előre meghatározott lehetővé
változót vizsgál
mennyiségi Emberek széles körére
összefüggésekben vonatkozóan
tájékozódhatunk,
Közvetlenül csak nehezen földrajzilag vagy egyéb
megfigyelhető dologra módon nehezen elérhető
irányul, ugyanakkor az egyéneket is beleértve
egyén verbális
megnyilatkozásaiban
nyilvánul meg
legautentikusabb módon
(vélemény, stb.)
MEGFIGYELÉS Közvetlenül Mélyreható, részletekbe Nehéz, korlátozott

megfigyelhető menő, kontextuális leírás általánosíthatóság
viselkedésre irányul és megértés
Szituációhoz kötöttség;
Fontos a természetes Ökológiai érvényesség indítékok, előzmények,
kontextus érzelmek nem mindig
Nyitottság az újonnan megfigyelhetőek
Komplex, változékony, felmerülő problémák iránt
vagy egyedi viselkedés Időigényes
Exploratív
322
MÓDSZEREK
Viselkedésre vonatkozó
hipotézist kíván
alátámasztani
6.3.6. 7.3.6. A szövegelemzés

A szövegelemzés nagyon heterogén és nehezen áttekinthető, ugyanakkor népszerűségében és befolyásában
növekvő terület. A tartalomelemzést, a narratív elemzést, a beszélgetéselemzést és a diskurzuselemzést
tekintettük át, mint jól definiálható megközelítéseket, de megjegyeztük, hogy az irányzatok közötti határok el-
mosódóak. A tárgyalt irányzatok nem is egyneműek; a tartalomelemzés olyan tartalom- és elméletsemleges
elemzési eljárás, amely különböző metaelméletek és elméletek szolgálatába állítható – így például alkalmazható
a narratív megközelítés fennhatósága alatt is. Ezzel szemben a narratív elemzés, a beszélgetéselemzés és a
diskurzuselemzés metaelméletekhez kötődő metodológiai „csomagok”, amelyek tartalmi-módszertani
nézőpontokat képviselnek a szövegelemzésben. A tartalomelemzés főként a szövegek kvantitatív vizsgálatával
asszociálódott, de lényegében a tartalomelemzés logikáján alapul minden kvalitatív mérés, amelyben elemek
kategóriákba rendezését végzik. A gépesített, tisztán kvantitatív tartalomelemzésben vonzerőt jelentett a magas
fokú megbízhatóság és az objektivitás, hátrányt jelentett viszont az elemzés potenciálisan mechanikus és
ateoretikus jellege. A narratív elemzés elméletileg és módszertanilag kidolgozott, befolyásos irányzattá vált az
évek során a pszichológiában, amely a tartalomelemzés módszerével ötvöződve példát mutat a kvantitatív és
kvalitatív szempont integrálására. A beszélgetésanalízis az etnometodológiai-etnográfiai megközelítést, a
diskurzusanalízis pedig tartalomorientáltabb konstrukcionista nézőpontokat vetett fel, módszertanilag azonban
ezek a megközelítések kevésbé világosan artikulálódtak. Összességében nézve, a narratívák, beszédaktusok és
diskurzusok elemzése alapvetően hermeneutikai vizsgálódás, amely a beszélő fél és a hallgatóság
perspektívájához való hozzáférést teszi lehetővé. A szövegelemzés módszereivel, ha nem is lehet erős
értelemben bizonyítani, de lehet a jelenségeket természetes közegükben, komplex módon vizsgálni és
értelmezni. A szövegelemzés leginkább előremutató változatai arra nyújtanak példát, hogy hogyan lehet
elméletileg megalapozottan, a kvalitatív és a kvantitatív elemzés szempontjait integrálva új felismerésekhez
jutni a szövegek formai és tartalmi összefüggéseinek feltárásával. Az áttekintett eljárások fő pozitívuma hogy új
elméleti orientációkat, új elemzési technikákat vittek be a szövegkutatás áramlataiba. Ugyanakkor
összességében nézve feltűnő és zavarba ejtő a szétaprózottság, a különböző horderejű problémák, elemzési
keretek, és metaelméleti alapfeltevések sokfélesége, esetenként ideologikus jellege és inkoherenciája.
6.3.7. 7.3.7. Az esettanulmány

Az esettanulmány egyedülálló megközelítés, mert a vizsgált jelenséget egészlegesen, természetes környezetébe
ágyazottan és sokoldalúan vizsgálja, kifejezetten több módszer egyidejű alkalmazása által. Ezért az
esettanulmányt inkább önálló stratégiának kellene tekintenünk, mintsem egy módszerfajtának (pragmatikus
megfontolásból történik, hogy mégis úgy tárgyaljuk, mint egy módszerfajtát a többi között). Az
esettanulmányokban az összefüggések teljes részletességükben és életszerűségükben világosodhatnak meg. A
tipikustól, átlagostól eltérő esetek új megvilágításba helyezhetik az addigi tudást, tágíthatják az elméletek
horizontját és új kutatási ötleteket adhatnak. Az esettanulmányok sokoldalúan használhatóak exploratív jellegű
kutatásra, induktív elméletképzésre, elméleti tételek ellenőrzésére, és programértékelésre. Az utóbbi időkben ez
utóbbi alkalmazás terén mutatkozott meg talán leginkább az esettanulmány potenciális ereje. Ugyanakkor az
esettanulmány jelentős hátránya a jelentős idő- és forrásigényesség, a bizonyos fokú kiszámíthatatlanság és az
ebből fakadó kockázat, a bonyolultság, a sokféle adat kezeléséből és elemzéséből adódó nehézségek, a
különböző kutatások nehéz összehasonlíthatósága, és a módszertani fogódzók még mindig jellemző
elnagyoltsága. Sok múlik a kutató felismerőképességén, meglátásain, kvalitásain, ha valamelyik módszer igazán
kitartást követel és próbára tesz, akkor az az esettanulmány.
6.4. 7.4. MÓDSZEREK ÉS STRATÉGIÁK KOMBINÁCIÓJA

Idézzük fel újra azt a képzetet, hogy a Marsról a Földre érkező tudósok vagyunk, és azzal a küldetéssel
érkezünk, hogy kiismerjük a földi élőlények tulajdonságait, képességeit, viselkedését, és gondolkodásmódját
(vö. 2.6.2.). A kutatásunk alapját képező adatgyűjtésre vonatkozóan a lehetőségeink a következők (feltételezvén
az együttműködésre való készséget és a nyelvi nehézségek áthidalhatóságát):
323
MÓDSZEREK
1. megfigyelhetjük őket beavatkozás nélkül; 2. kikérdezhetjük őket; 3. felkérhetjük őket, hogy vegyenek részt
kísérletekben; és 4. elemezhetjük viselkedésük és kultúrájuk produktumait (hirdetéseiket, e-mailjeiket stb.).
Tételezzük most fel, hogy milyen ismeretekre tennénk szert, ha mindig kizárólag csak egyetlen módon
tanulmányozhatnánk a földlakókat.
Ha csak a megfigyelés lehetősége állna nyitva számunkra, akkor megismerhetnénk aktuális viselkedésüket, de
nemigen tudnánk meg például, hogy milyen vágyaik, emlékeik, vagy elméleteik vannak, hogyan éreznek és
vélekednek dolgokról és így tovább. Ha csak kikérdezhetnénk őket, megtudhatnánk sok mindent
vélekedéseikről, érzéseikről, emlékeikről és tudásukról, de nem ismerhetnénk meg tényleges szokásaikat,
viselkedésüket. Ha csak kísérletek révén lenne lehetőségünk tanulmányozni őket, megtudhatnánk sok mindent
például észlelési és kognitív képességeikről, teljesítményükről, de megint csak nem ismernénk meg szokásaikat,
természetes körülmények között történő viselkedésüket, és nem tudnánk meg azt sem, hogy hogyan vélekednek
különféle dolgokról. Ha pedig csak produktumaikat vizsgálhatnánk, akkor sok mindent megtudhatnánk abból
amit és ahogyan maguktól leírnak, ábrázolnak, de soha nem tehetnénk fel nekik kérdéseket és nem láthatnánk
hogy milyenek is valójában. Nyilvánvaló: ha csak egyetlen módon lenne lehetőségünk vizsgálni a földlakókat,
bármily hatékony és alapos eljárás lenne is az, lényeges információktól esnénk el és egyoldalú képet kapnánk
róluk. Természetesen adódó következtetés, hogy a legjobb megoldás a stratégiák és módszerek kombinatív
alkalmazása.
A módszerek kombinációja megvalósulhat egy-egy kutatási programon belül, vagy különböző kutatási
programok által. A didaktikai céllal készülő kutatásmódszertan könyv úgy veszi sorra a különböző
módszerfajtákat, mint önálló, független eljárásokat. A kutatás gyakorlatában azonban gyakran előfordul a
módszerek kombinációja. Ennek megvalósulása többféle modell keretében történhet. A leggyakoribb modellek a
következők (Creswell, 1994, felhasználásával):
1. Szekvenciális „főmódszer-almódszer" modell ► Bizonyos módszerek szekvenciális alkalmazása természetes

módon adódik. Ebben az esetben van egy főmódszer, amit kiegészít egy másik módszer, amelynek
alkalmazása vagy megelőzi, vagy pedig követi a főmódszert. A megelőző alkalmazás tipikusan exploratív
célt követ, vagy olyan információ megszerzésére irányul, amely a főmódszer alkalmazásához szükséges. A
követő alkalmazás jellemző funkciója az adatkiegészítés vagy az érvényesítés. Ha az előbbiről van szó, akkor
az almódszerrel nyert adatok árnyalják vagy új szempontok szerint kiegészítik a főmódszerrel nyert adatokat;
ha az utóbbiról van szó, akkor az almódszer alkalmazásának célja az eredmények megerősítése (lásd
trianguláció, alább). Ilyen természetes kombináció, amikor például egy kísérlet keretében tesztet használnak
a csoportba sorolás megoldásához, egy kérdőíves felmérést félig strukturált interjúval egészítenek ki, vagy
egy exploratív megfigyelést kísérlet követ.
2. Triangulációs modell > Amint említettük (vö. 6.1.7. pont) a trianguláció fogalma Denzin nyomán került be a
kutatásmetodológiába. Denzin megkülönböztette: 1. az adat triangulációt (az adatok több forrásból való
begyűjtését); 2. a mód- szer-triangulációt (többféle módszer alkalmazását ugyanazon kérdés
megválaszolására); 3. a személyi triangulációt (annak szükségességét, hogy több kutató, illetve, a
vizsgálatban részt vevő személyek közös értelmezésre jussanak), és 4. az el- mélettriangulációt (a rivális
magyarázatok megvizsgálásának szükségességét). A triangulációs modellt követő kutatás meghatározó eleme
a módszertrianguláció: ebben az esetben a két vagy több módszer egyenrangúan vesz részt ugyanazon
kutatási kérdés megválaszolásában. (Módszer triangulációt a szekvenciális modell is alkalmazhat, de ott nem
ez a modell meghatározó eleme). Triangulációs modell keretében alkalmazható együttesen például
attitűdskála és megfigyelés, vagy kérdőív és interjú.
3. Integrált modell ► Vannak olyan kutatási műfajok, amelyek eleve a módszerek integrált alkalmazására
épülnek. Ilyen az esettanulmány és az etnográfiai terepmunka. Mint láttuk, az esettanulmány kifejezetten
több módszer kombinatív alkalmazására épül, és ugyanez a helyzet az etnográfiai terepmunkával is. Az
utóbbi keretében tipikus a résztvevő megfigyelés, a kvalitatív interjú és a kvalitatív dokumentumelemzés
együttes alkalmazása; az esettanulmány pedig a legkülönfélébb kvantitatív és kvalitatív módszereket
egyesítheti magában.
A módszerek kombinatív alkalmazása magától értetődőnek tűnik. Nehezebb kérdés, hogy egy kutatás keretében
kombinálódhatnak-e különböző kutatási stratégiák és metodológiai paradigmák. Ez a kérdés ismét lényegében a
kvantitatív és a kvalitatív paradigma viszonyáról szól. Egy időben vita bontakozott ki ezzel a kérdéssel
kapcsolatban (vö. pl. Guba, 1992; Patton, 1988). Egyesek amellett érveltek, hogy nem szabad keverednie a
kétféle megközelítésnek, mások az együttműködés termékenységét hangsúlyozták. Úgy tűnik, hogy minél
inkább „ideológiai” a kvantitatív-kvalitatív különbségtétel valaki számára, annál inkább vélhetőek a különböző
megközelítések összeegyezhetetlennek, és minél inkább pragmatikus a különbségtétel, annál inkább tűnik
324
MÓDSZEREK
megoldhatónak az összeegyeztethetőség. Az ebben a könyvben vállalt nézet, az eddig kifejtettekkel
összhangban, az utóbbi mellett foglal állást.
1. A kutatás minősége > A jó kutatási kérdés tartalmilag indokolt, beleilleszkedik a tudomány adott szintjén
elérhető ismeretek és érvek rendszerébe, emellett érdekes és fontos. Az kutatási módszerek megválasztása
akkor jó, ha az eljárás megfelel a probléma természetének. A három legátfogóbb elv, amelyet tiszteletben kell
tartani, az objektivitás, az érvényesség és a megbízhatóság. Az érvelésnek logikailag és tartalmilag is
érvényesnek kell lennie. Fontos, hogy az elemzés számot vessen a lehetséges alternatív magyarázatokkal,
következtetésekkel és értelmezésekkel.
2. A stratégiák összehasonlítása ► A pszichológiai kutatás három fő kutatási stratégiáját: a kísérleti, a

korrelációs, és a kvalitatív stratégiát tárgyaltuk meg részletesen. A metodológiai pluralizmus jegyében úgy
ítéltük meg, hogy inherensen egyik stratégia és egyik módszer sem jobb a másiknál. A stratégiák eltérő utak,
a módszerek pedig eltérő eszközök a cél elérésére. A cél, valamint a rendelkezésre álló egyéb feltételek
határozzák meg, hogy melyik út, melyik eszköz a legalkalmasabb az adott esetben.
3. A módszerek összehasonlítása ► Alapvető elv, hogy a módszertani döntéseknek ára van. A stratégia- és
módszerválasztásnál tudatosan kell kezelnünk az adott megoldás előnyeit és hátrányait. Hét nagy
módszercsoportot (kísérlet, teszt, kérdőív, megfigyelés, interjú, szövegelemzés, esettanulmány) vettünk sorra,
és összehasonlítottuk ezek alkalmazási feltételét, előnyeit és hátrányait.
4. A stratégiák és módszerek kombinációja ► A tudományos kutatásban előnyös megoldás a stratégiák és

módszerek kombinatív alkalmazása. Ez megvalósulhat egy-egy kutatási programon belül, vagy különböző
kutatási programok által. A kombinatív alkalmazás modelljei: a szekvenciális „főmódszer-almódszer”
modell, a triangulációs modell és az integrált modell.
325
3. fejezet - C │ KUTATÁS ÉS KÖZLÉS
A GYAKORLATBAN
1. 8. KUTATÁS ÉS KÖZLÉS A GYAKORLATBAN
1.1. 8.1. A KUTATÓMUNKA FÁZISAI
1.1.1. 8.1.1. A tervvégrehajtáson alapuló kutatás menete
A következőkben az eddigieknél gyakorlatiasabb szempontból vizsgáljuk meg a kutatómunka fázisait, a kutatási
terv megírásától kezdve a szakirodalom feltárásának problémáján keresztül az eredmények közzétételével
kapcsolatos kérdésekig. Mielőtt részletesebben tárgyalnánk az egyes pontokat, áttekintjük a kutatómunka teljes
ívét, és abban az egyes szakaszokat. A folyamat alapvető felépítését tekintve kétféle sémát írhatunk le: a
kvantitatív paradigma keretében zajló kutatásban meghatározó szerepet játszik a tervezés, amelyre az egyes
szakaszok végrehajtása épül – ezt a modellt a tervvégrehajtáson alapuló kutatás modelljének nevezhetjük. Ez a
felépítés jellemzi a kutatások túlnyomó többségét. A kvalitatív paradigma keretében zajló kutatásban a tervezés
szintén fontos, de nem határozza meg teljes mértékben a kutatás lépéseit, amelyek bizonyos fokig menet közben
alakulnak, ezt a modellt a folyamat közben alakuló kutatás modelljének nevezhetjük. Ez az építkezés a
pszichológiai kutatásoknak csak kis részére jellemző. Sematikus leírások sohasem jellemzik tökéletesen a
valóságot, az itt következő sémák is nagyban leegyszerűsítik a kutatás valós gyakorlatát. Mindamellett a kezdő
kutatónak segítséget jelenthet, ha világosan látja a kutatómunka alapvető szakaszait és azokat a feladatokat,
amelyeket az egyes szakaszok során meg kell valósítania. A következő áttekintésben először a kvantitatív
paradigmában folyó kutatásokat tartjuk szem előtt, majd ezt követően térünk ki a kvalitatív modellre.
A kutatómunka teljes ívét a következő szakaszokra lehet osztani:
I. Tájékozódás
II. Tervezés
III. Elővizsgálat
IV Adatgyűjtés
I. Adatfeldolgozás és elemzés
II. Nyilvánossá tétel
1. Tájékozódás ► A tájékozódás előkészítő szakasz, amelyben körvonalazódik, majd véglegessé válik a

kutatási téma és ezen belül a kutatási kérdés. A kutatási téma az az általános elméleti vagy empirikus
problématerület, amely a kutatást tartalmilag azonosítja. A kutatási téma általában egybeesik valamilyen
fogalmi konstruktummal (pl. életrajzi emlékezet, gyermekkori agresszió stb.), amely beleillik a pszichológia
valamely részterületébe, bár egy téma természetesen lehet interdiszciplináris is. A téma megválasztásában
fontos tényező a kutató érdeklődése, de az is lényeges, hogy legyen olyan szakmai közeg, amely
elfogadhatónak vagy fontosnak ismeri el a témát. A kutató érdeke hogy olyan témát válasszon, amelyben
aktív kutatások folynak, mert ebben az esetben biztos hogy megfelelő szakirodalom és elméleti háttér áll
rendelkezésre. A tájékozódás elsősorban a szakirodalom felderítését foglalja magában (erről lásd a 8.2.
pontot), de ide tartozik a különböző szakmai fórumokon való tájékozódás és a szakértőkkel történő
informális beszélgetés is.
A tájékozódás során formálódni kezd a kutatási kérdés. A kutatási kérdés egy kérdés formájában
megfogalmazott felvetés, amely a kutatást tartalmilag meghatározza. A kutatási kérdésnek általában érnie,
formálódnia kell. Ugyanazon kutatási témából számtalan kutatási kérdés következhet. A gyermekkori agresszió
témakörén belül például a következők: „Tartós és általános személyiségvonás-e az agresszió vagy inkább
átmeneti és szituatív?” „Miben tér el a fiúk és a lányok agresszivitása és a felnőttek arra adott reakciói?” „Hat-e
a tv-ben látott agresszió a gyerekek viselkedésére?”, és így tovább. A kutatási kérdés alapulhat: 1. A
326
C │ KUTATÁS ÉS KÖZLÉS A
GYAKORLATBAN
szakirodalom tanulmányozásán: ebből kiderül hogy mások milyen konkrét kérdéseket vizsgáltak már, milyen
eredmények születtek, és mely pontok maradtak megválaszolatlanul;
1. Elméleti megfontolásokon: ebben az esetben a kutatási kérdés meghatározása deduktív úton történik,
valamely elméleti tézisből kiindulva; 3. Azon az elven, hogy „a téma az utcán hever”: lehet, hogy a rádióban
hallunk egy érdekes hírt vagy tudományos vitát, vagy egy személyes tapasztalat indít el minket a vizsgálódás
felé. Kutatási ötleteink különféle módon támadhatnak, és jó szokás feljegyezni ezeket, mert az ilyen ötletek
érdemesnek bizonyulhatnak a továbbgondolásra. Mindenesetre a tájékozódási szakasz végére a kutató már
tudja, hogy konkrétan mit szeretne kutatni, és elköteleződik a kutatási téma, illetve kérdés mellett.
II. Tervezés ► A tervezés a kutatás meghatározóan fontos szakasza, amelyben explicitté és pontossá kell tenni
a gondolatokat. A tervezési szakaszban elméleti és gyakorlati szinten is véglegesíteni kell, hogy mit, miért és
hogyan kíván a kutató kutatni. A „mit” kérdésére az átgondolt, pontosan behatárolt, és szabatosan
megfogalmazott kutatási kérdés ad választ. Az általánosan megfogalmazott kutatási kérdés még túl sok
választási lehetőséget hagy nyitva. Ezeket a választásokat átgondolva szűkíteni kell a kutatási kérdést addig a
pontig, amíg egészen specifikus nem lesz. (Például „Hogyan hat a gyerekekre a képernyőn látott agresszió?”
helyett: „Hogyan hat az óvodáskorú gyermekekre a gyermekrajzfilmen látott agresszív viselkedés?”) A kérdés
megfogalmazása egyben definíciós munka is, mivel elmaradhatatlan a kérdésben szereplő elméleti fogalmak
egyértelmű meghatározása. A definiált fogalmakra épülő, behatárolt kutatási kérdés már konkrétan orientálja a
kutatást, beleértve a hipotézis vagy hipotézisek megfogalmazását.
A hipotézis olyan feltételezés, amely tartalmazza azt az összefüggést, amelynek empirikus ellenőrzését célozza a
kutatómunka. A hipotézis pontos megfogalmazása egyben az érdeklődésre számot tartó elméleti változók pontos
meghatározásával is együtt jár. A jó hipotézisre jellemző, hogy 1. empirikusan ellenőrizhető (nem minden
feltételezés ellenőrizhető; lásd például „Minél idősebb valaki, annál bölcsebb”); 2. megalapozott, indokolt (nem
légből kapott, ad hoc a változók között tételezett kapcsolat); 3. „tétje van”, azaz a változók között tételezett
kapcsolat nem triviális, ismert összefüggés (például: „A hangos zene nehezíti a koncentrációt”). A hipotézis
nem csak meghatározza a változókat és a közöttük feltételezett viszonyt, de behatárolja a hipotézis
ellenőrzésének módját is. Ha például az a hipotézis, hogy az iskolás gyermekek önértékelése függ olvasási
készségük szintjétől, akkor nyilvánvaló, hogy teszteket kell alkalmazni, nem pedig kísérletet, vagy megfigyelést.
A hipotézis hidat jelent a kutatási kérdés mögött meghúzódó elméleti megfontolások és a kutatás módszertana
között. A hipotézis jelentős „a priori” befolyást gyakorol a kutatás egészére, ezért különösen nagy gondot kell
fordítani a hipotézisek meghatározására (Locke és mtsai, 2000, 14).
A „miért” kérdésre adott válasz megfogalmazza a kutatási kérdés, illetve a hipotézis indokait és a kutatás célját.
Az indokok azok a magyarázó tényezők, amelyek saját magunk és mások számára is megvilágítják, hogy milyen
alapokról, előzményekből, megfontolásokból következik a kérdésfeltevés és a hipotézis. Az indokok
megvilágítása javarészt a szakirodalmi háttér értő elemzésével egyenlő. Ez részben a rendelkezésre álló
empirikus eredmények, részben a kérdéskörbe vágó elméleti álláspontok ismeretét és elemzését foglalja
magában. A kutatás mögött álló elmélet kapcsán nem szükséges formálisan kifejtett elméletre vagy elméleti
irányzatokra, iskolákra gondolni. Az elméleti hátteret adhatja valamilyen körülhatárolt elméleti tézis, fogalom,
vagy álláspont; a lényeg az, hogy a kutatásban jelen legyen az empirikus szinttől elvonatkoztatott általánosítás, a
fogalmi szint. Az elméleti-fogalmi szint tisztázása teszi kivitelezhetővé és értelmezhetővé az adatgyűjtést; a
kutatásban az elmélet nem luxuscikk, hanem funkcionális keret, amely nélkülözhetetlen szerepet tölt be (vö.
1.4.1. pont).
A kutatási cél az a messzebb lévő állapot, amelynek eléréséhez a kutatás hozzásegít. Ha van egy kutatási
kérdésünk vagy hipotézisünk, a közvetlen cél nyilvánvalóan a kérdés megválaszolása, illetve a hipotézis
szembesítése a megfelelően elrendezett vagy kiválasztott tapasztalati tényekkel. Érdemes azonban
végiggondolni a kutatás messzebb vezető céljait; például azt, hogy miért fontos az adott kérdés megválaszolása,
tágabb értelemben mit érünk el azzal, ha a hipotézist alátámasztjuk. Prózaian nézve lehet, hogy a kutatással
valamilyen kötelező feladatnak kell eleget tennünk (például meg kell írnunk egy szakdolgozatot). Ebben az
esetben is érdemes azonban végig gondolni, hogy kutatásunkkal milyen tartalmi célokat tudunk teljesíteni,
legyen az egy elméleti probléma jobb megértése vagy valamilyen társadalmilag hasznos következmény.
A „hogyan” kérdése a legösszetettebb, mivel ennek megválaszolása lényegében a kutatás összes többi lényeges
kérdését magában foglalja. Meg kell határozni a kutatási módszert, illetve módszereket, a kutatás szerkezeti
tervét, a mintavétellel kapcsolatos lépéseket, valamint az adatgyűjtési, -feldolgozási és -elemzési eljárásokat,
elővételezve az adatok statisztikai feldolgozását. A módszerválasztás kérdésével kapcsolatban mérlegelni kell,
hogy melyik konkrét megoldás felel meg leginkább a kutatott probléma természetének. A „hogyan” kérdések
eldöntésének fázisába már erőteljesen beleszólnak az egészen gyakorlatias szempontok, így például az, hogy
327
GYAKORLATBAN
milyen kutatási környezethez van hozzáférésünk, technikailag milyen méréseket tudunk elvégezni, mennyi idő
áll rendelkezésünkre, milyen anyagi vonzatai vannak a kutatásnak és így tovább. Az adatok elemzésének
elővételezése fontos, mert ehhez a problémához jutva érzékelhetjük például, hogy változtatnunk kell bizonyos
szerkezeti megoldásokon vagy adatgyűjtési eljárásokon annak érdekében, hogy bizonyos elemzési szempontokat
érvényesíteni tudjunk vagy meghatározott statisztikai próbákat alkalmazni tudjunk. Annak érdekében, hogy
jobban el tudjuk képzelni, hogy mit fogunk kezdeni a beérkező adatokkal, gyárthatunk táblázatokat kitalált
adatokkal, és kipróbálhatjuk az elemzési lehetőségeket. A tervezés szakaszát gyakran egy írott formában
elkészülő kutatási terv zárja, amely tartalmazza a kutatás lényegi pontjait és a tervezett kutatást mások által is
megítélhetővé teszi (vö. 8.1.3. pont).
I. Elővizsgálat ► Az „élesbe menő” adatgyűjtést megelőzően fontos lépés az elővizsgálat, amelynek lényege a
kutatási módszer, illetve a használni kívánt mérőeszközök kipróbálása. Az előkutatás lehet komolyabb
vizsgálat vagy csupán szerényebb próba, de minden esetben sokkal jobb, ha ennek során derülnek ki a
problémák, mint a fővizsgálatkor. Az elővizsgálat során mindenféle kérdést ellenőrizni lehet; például azt,
hogy megfelelő-e az utasítás, hogy működik-e a kísérleti manipuláció, hogy megbízható-e a mérőeszköz,
hogy tényleg megfigyelhető-e úgy ott és akkor az a viselkedés, amit megfigyelni szándékozunk és így
tovább. Ugyanakkor nem szükséges az elővizsgálat alkalmával arra törekedni, hogy mindent ellenőrizzünk.
Az elővizsgálat korlátozott érvényű próba, amelynek során a kritikus pontokra érdemes koncentrálni.
Az elővizsgálat a legjobb alkalom a mintával kapcsolatos kérdések eldöntésére is. Mint korábban rámutattunk, a
kvantitatív kutatásban az eredmények kimenetele nagyban függ a minta méretétől. Az elégtelen mintanagyság
önmagában véve is lehet az a tényező, amely miatt nem sikerül hipotézisünket megerősíteni (vö.
1. pont). A minta nagyságára vonatkozó döntést alapozhatjuk az adott kutatásterületen alkalmazott gyakorlathoz
vagy precízebb megoldásként alkalmazhatunk statisztikai elemzést, amelynek során speciális statisztikai
táblázatok vagy számítógép programok segítségével becsülhetjük meg megadott paraméterek alapján a minta
kívánatos nagyságát (vö. Vargha, 2000, 162-164). Bármilyen módon is becsüljük meg a minta nagyságát, az
előkutatás lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk, egy adott mintaszám mellett jelentkezik-e a várt hatás.
Sajátos az a helyzet, amikor a kevés a kritériumoknak megfelelő, elérhető vizsgálati személy, ebben az
esetben különösen fontos lehet, hogy ne az „éles” helyzetben derüljenek ki az eljárás vagy a mérőeszköz
hibái. Az előkutatásnak akkor van értelme, ha a tanulságok hasznosulnak is. Az elővizsgálat a tervezési
szakasz részének tekinthető.
Összegezve: a tervezés összetett folyamat, amely fegyelmezett gondolkodásra ösztönöz. A tervezés során hozott
döntések meghatározzák a kutatás alapvető keretét, ezért a döntéseket körültekintő mérlegelésnek kell
megelőznie. A kutatónak már a tervezés során reflektíven, azaz kritikai tudatossággal kell viszonyulnia saját
döntéseihez és a kutatás egész folyamatához, és külön mérlegelnie kell a kutatás által felvetett etikai kérdéseket,
és terveznie kell az ezekkel kapcsolatos teendőket (vö. 3.5. pont). Az előkutatás bizonyos fokú biztosítékot nyújt
a terv működőképességére nézve. A tervezési szakasz eredménye egy írásba foglalt kutatási terv. A kutatási terv
lehet külső követelmény, de elkészítése akkor is hasznos, ha csak saját célra készül (a kutatási terv elkészítésére
kitérünk a 8.1.3. pontban).
I. Adatgyűjtés ► A tervezés egész folyamata során lehetséges (sőt szükséges) az alternatívák végiggondolása.
A legjobbnak tűnő megoldás érdekében meggondolhatjuk magunkat és változtathatunk eredeti
elképzelésünkön. Ha azonban a tervet véglegesítettük és a munkatervet elkészítettük, akkor már „csak” a
kivitelezés van hátra. Természetesen a szigorú tervezésen alapuló kutatás sem olyan merev folyamat, hogy ne
lehetne menet közben változtatni valamit. Mindazonáltal a kutatás alapvető modellje mégiscsak a jól
átgondolt terv végrehajtásán alapul. Az adatgyűjtés lefolytatása szempontjából lényeges, hogy az adatgyűjtést
végző személy felkészült legyen, értse a dolgát és lássa át a kutatás folyamatát. Adott esetben viszont fontos
lehet, hogy a konkrét hipotézist ne ismerje az adatgyűjtést végző személy. A kutatás minősége jelentős
mértékben azon múlik, hogy az adatgyűjtés során nem sérül-e az érvényesség és a megbízhatóság. Ezért nagy
hangsúlyt kell fektetni arra, hogy megpróbáljuk elővételezni azokat a pontokat, ahol ez megtörténhet, és
olyan eljárásokat tervezzünk, amelyek a lehető legkörültekintőbb megoldást biztosítják.
II. Adatfeldolgozás, elemzés ► Az adatok beérkezése után elkezdődik az adatok rendszerbe foglalása és
feldolgozása. Az adatfeldolgozás tipikusan valamilyen számítógépes statisztikai program segítségével
történik. A társadalomtudományokban a kvantitatív adatok feldolgozására leggyakrabban az SPSS-
programcso- magot használják (Statistical Package for the Social Sciences). Az SPSS 8.0 változat leírását
tartalmazza Earl Babbie A társadalomtudományi kutatás gyakorlata című könyve (2001), de ennél
részletesebb ismertetések is hozzáférhetőek. Ebben a kutatási szakaszban szükséges a statisztikai
tanulmányok alatt elsajátított ismeretek alkalmazása.
328
GYAKORLATBAN
A kvantitatív paradigmában az eredmények számszerűsítve jelentkeznek, de a számok csak részben „beszélnek

önmagukért”, a táblázatokba, grafikonokba, mutatókba sűrített eredményeket értékelni és értelmezni kell, az
eredményeket meg kell magyarázni. Először is választ kell adni arra a kérdésre, hogy milyen viszonyban állnak
az eredmények a kutatás előfeltevéseivel. Amennyiben a statisztikai próba a várt irányú, az elfogadható
szignifikanciaszintet elérő, illetve meghaladó értéket mutat, akkor megállapíthatjuk, hogy az eredmény
statisztikailag szignifikáns. Efölött érzett örömünkben nem feledhetünk el néhány megszorítást: 1. A statisztikai
szignifikancia mindössze annyit jelent, hogy jó alapunk van valószínűsíteni, hogy az eredmény nem a véletlen
műve; valójában nem a hipotézist sikerült bizonyítanunk, hanem azt, hogy a hipotézis ebben az esetben, az
elfogadott konvenciók szerint túlélte a statisztikai falszifikálást; 2. A szignifikanciaszint elérése mellett is
elképzelhető, hogy véletlen körülmények játszottak közre az eredmények alakulásában; a statisztikai
szignifikancia ésszerű konvenció, de nem minden. Az, hogy az eredmények mennyire meggyőzőek, attól is
függ, hogy meggyőző elméleti keretbe ágyazódnak-e be és konzisztensek-e mások eredményeivel.
1. Nemegyszer a szignifikáns adatok is többféle értelmezést tesznek lehetővé, attól függően, hogy milyen
elméleti háttérrel közelítünk a problémához. Az eredmények értelmezése ezért sokkal több, mintsem a
statisztikai próba eredményeinek szóbeli megismétlése. Az elemzés során vissza kell térni a kutatási kérdés
tágabb elméleti keretéhez. Meg kell különböztetni az egyértelműen levonható konzekvenciákat a
spekulatívabb következtetésektől, és érvelnie kell az adott magyarázat mellett, figyelembe véve a lehetséges
alternatív magyarázatokat. Ügyelni kell arra, hogy csak olyan következtetést vonjunk le, amelyre az
eredmények valóban alapot adnak. Fontosak lehetnek a váratlan eredmények, amelyek magyarázata azonban
gyakran csak utólagosan, post hoc módon lehetséges az adott kutatásban. A post hoc magyarázat kevésbé
meggyőző, ezért a váratlan eredményeket általában újabb kutatások keretében kell szisztematikus ellenőrzés
alá vonni.
Amennyiben az adatainkon végzett statisztikai teszt nem mutat szignifikáns hatást, nem vethetjük el a null
hipotézist. Ebben az esetben lehetséges, hogy 1. a kutatás hibátlan volt, de a hipotézis nem volt jó; 2. a hipotézis
jó volt, de a kutatásba módszertani hibák csúsztak. Ilyen hiba adódhat az elégtelen mintavételből, a nem
megfelelő mérőeszközből, vagy kísérlet esetén például a kontroll, a manipuláció, vagy műveleti definíciók
hiányosságaiból (pl. nem megfelelő inger anyag, nem megfelelő függő változó); 3. Az is lehet, hogy a hipotézis
alapjában jó, de nem a megfelelő feltételek mellett, vagy nem elég differenciáltan vizsgáltuk (például egy
terápia hatásos, de csak bizonyos feltételek mellett). Negatív eredmények esetén alaposan végig kell gondolni a
különböző eshetőségeket, és az előzőekből tanulva meg kell ismételni a vizsgálatot.
I. Nyilvánossá tétel ► A tudományos munkának lényegi része az eredmények közzététele, mivel a

tudományos eredmények kommunikációja adja meg az egész munka értelmét, csak így válik a tudomány
kollektív vállalkozássá. Ismert tény, hogy a kutatási eredményeknek csak egy részét (feltehetően kisebb
részét) publikálják. A publikálatlan kutatások közül sok azért nem kerül nyilvánosság elé, mert önmagában
véve nem eléggé fajsúlyos, módszertanilag tökéletlen vagy csak elővizsgálat jellegű. Ugyanakkor az is
előfordul, hogy megalapozottan és megbízhatóan negatívnak bizonyuló eredmények sem kerülnek
nyilvánosságra annak következtében, hogy a publikációs gyakorlat a pozitív, statisztikailag szignifikáns
eredményeket részesíti előnyben, a szerkesztőségek szívesebben közölnek pozitív eredményeket, mint
negatívakat. A negatív eredmények rejtve maradásának problémáját, az ún. fiókproblémát Atkinson és mtsai
(1995, 189) a parapszicho- lógiai kutatások kapcsán a következőképpen mutatják be: tegyük fel, hogy egy
hipotézis ellenőrzésére húsz független vizsgálat indul, amelyből egy pozitív eredménnyel zárul, tizenkilenc
pedig negatívval. A pozitív eredménnyel záruló vizsgálat közlésre kerül míg a másik tizenkilenc nem, holott
lehet, hogy a pozitív eredmény a véletlennek köszönhető, még ha szignifikáns is. A probléma egyedül úgy
lenne kezelhető, ha a negatív eredmények is láthatóvá válnának. Egyes folyóiratok (például a Journal of
Parapsichology) bátorítják a negatív eredmények közlését is, de ez nem általános gyakorlat.
8.1. ÁBRA > A tervezéshez igazodó kutatás menete
Az eredmények nyilvánossá tétele szóban vagy írásban történik. Az írásbeli közzététel legegyszerűbb esetben
megvalósulhat egy szemináriumi dolgozat formájában, magasabb szinten tudományos diákköri munka,
szakdolgozat, doktori disszertáció, folyóirat cikk vagy könyv formájában. A szóbeli beszámoló ugyancsak
sokféle keretben valósulhat meg, kezdve egy szemináriumi kiselőadástól a diákkonferencián át az igazi
konferenciáig. A közléssel kapcsolatos kérdésekre a 8.3. pont keretében térünk ki. A szigorú tervezéshez
igazodó kutatás sematikus összefoglalását a 8.1. ábra mutatja be.
329
GYAKORLATBAN
8.1. ÁBRA A tervezéshez igazoló kutatás menete
1.1.2. 8.1.2. A folyamat közben alakuló kutatás menete

A folyamat közben alakuló kutatást ugyanazok az alapvető szakaszok jellemzik, mint a szigorú tervezéshez
kötött kutatást, de a szakaszok nem határolódnak el olyan világosan és nem egyértelműen lineáris folyamatként
jelentkeznek. A tájékozódás szakaszának ebben az esetben is az a lényege, hogy kialakul a téma iránti
érdeklődés, amely azután leszűkül egy pontosan körülhatárolt és jól definiált kutatási kérdésre. A tervezés
szakaszának ebben az esetben is alapvető szerep jut: tájékozódni kell a szakirodalomban és át kell gondolni a
kutatás elméleti és gyakorlati felépítését. Fontos a munkaterv kidolgozása, amely kereteket szab meg és a
kutatás feltételeit gondolja át, de előre nem szabja meg apró részleteiben a kutatás menetét. A kutatás tipikusan
egy viszonylag laza elméleti keretben, nyitott kérdéssel indul. Ha a kiinduláskor nincs egyértelmű hipotézis,
akkor az menet közben, a kutatás korai fázisában fogalmazódhat meg, a progresszív fókuszálás jegyében (vö.
6.1.4. pont).
330
GYAKORLATBAN
8.2. ÁBRA A folyamat közben alakuó kutatás
A kvalitatív kutatásokra alapvetően jellemző, hogy az adatok és az elmélet végig interaktív viszonyban áll
egymással: az elmélet orientálja az adatgyűjtést, az adatgyűjtés során végzett elemzés pedig formálja az
elméleti-fogalmi keretet. A folyamat közbeni alakuló kutatás jellegzetessége, hogy az adatgyűjtéssel szorosan
összefonódva folyik az adatok feldolgozása és elemzése, illetve az adatgyűjtés-fel- dolgozás-elemzés ciklusa
ismétlődhet. Szintén jellegzetesség a menet közben termelődő sokféle kutatási feljegyzés, jegyzet, összefoglaló,
memo, amelyek folyamatos készítése megkönnyíti a kutatásról szóló beszámoló megírását. (A folyamat közben
alakuló kutatás menetét a 8.2. ábra foglalja össze.)
1.1.3. 8.1.3. A kutatási terv – kvantitatív kutatás

A kutatási terv kétfelé szólhat: egyrészt „belső használatra”, azzal a céllal hogy a kutató saját maga számára
átgondoltabbá, tervszerűbbé tegye a kutatást; másrészt szólhat külső személyeknek, akik tanácsadói vagy bírálói
szerepben kerülnek kapcsolatba a kutatással. Elképzelhető hogy a kutatás megkezdése előtt formális kutatási
tervet kell benyújtanunk jóváhagyásra. A gyakorlatban leginkább kutatási pályázat formájában kerül sor kutatási
tervek készítésére. Ezekben az esetekben sok múlik azon, hogy sikerül-e meggyőző kutatási tervet készítenünk.
A tervezés alapvető funkciója az, hogy világossá tegye a célt és a cél eléréséhez vezető utat, elővételezze a
lehetséges problémákat, és orientálja a megvalósulás folyamatát. Ha a tervet elbírálják, akkor kommunikációs
funkciót is be kell töltenie: érthetően, világosan ismertetni kell a tervezett kutatást, és meg kell győznie a bírálót,
hogy a kutatás megalapozott, megvalósítható és fontos. Az intézmények általában szabályozzák, hogy milyen
részletesen kell kifejteni a kutatási tervet és pontosan milyen formátumot kell követni. A kutatási terv lehet
néhány oldalas szinopszis (áttekintő összefoglalás), de komolyabb pályázatok esetén lehet kiterjedt,
tartalomjegyzékkel, hosszú irodalomjegyzékkel és mellékletekkel ellátott írásmű is. Mindamellett a kutatási terv
átgondolásának és megírásának léteznek olyan általános szempontjai, amelyek mindenféle kutatási tervre
érvényesek. A következőkben ezeket tekintjük át. A fejezet elején, a kutatás fő fázisainak ismertetése kapcsán
sok mindenről szó volt, ami háttérként szolgál a kutatási tervvel foglalkozó részhez.
A kutatási terv a főbb pontokat tekintve a következő részekből áll (Locke, Spir- duso és Silverman, 2000, és
Borkowski, 1996 felhasználásával):
1. BEVEZETÉS
• A kutatás célja
331
GYAKORLATBAN
2. A kutatás indoklása
3. Szakirodalmi áttekintés
4. Hipotézisek
5. Az elővizsgálat összegzése
1. A KUTATÁS MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI
• A vizsgálati minta leírása
• A kutatási módszerek ismertetése
• A mérőeszközök és technikai eszközök ismertetése
• A konkrét vizsgálati eljárások ismertetése
• Elemzési módszerek, statisztikai eljárások
• Várható eredmények, hasznosulási lehetőségek, a kutatás jelentősége,
1. KÖLTSÉGVETÉS, ÜTEMEZÉS
• Költségek
• Ütemezés
1. IRODALOMJEGYZÉK
2. MELLÉKLETEK
• Kérdőívtervezet, ingeranyag stb.
• Informált beleegyezési lap, etikai nyilatkozat
A kutatási terv megírása rákényszeríti a kutatót arra, hogy alaposan felkészüljön a kutatási témából, részletesen
átgondolja hogy mit miért és hogyan fog csinálni, és megkísérelje mások számára világosan és egyértelműen
kifejezni ezeket a gondolatokat. A kutatási terv végiggondolása során célszerű, ha a kutató először egyes szám
első személyben gondolkodik, és ebből a személyes pozícióból teszi fel és válaszolja meg magának informálisan
a kutatással kapcsolatos kérdéseket (Mi a célom? Mire keresek választ? Hogyan fogom csinálni? Miért pont
így? Miért is fontos ez a kutatás? stb.). A kutatási terv megírásakor azonban formálissá kell tenni ezeket a
gondolatokat, miközben bele kell tudni helyezkedni a bíráló személy helyzetébe is, feltételezve, hogy az a
tervezett kutatásról semmit sem tud. A jó kutatási terv elengedhetetlen feltétele, hogy elkészítését végigkísérje a
bíráló nézőpontja. Emellett említsük meg, hogy kutatási terv igazán megalapozottan csak úgy készíthető, ha a
kutató már elővizsgálatot végzett (vö. 8.1.1. pont).
1. Bevezetés ► A bevezetés fő funkciója, hogy világosan választ adjon a legalapvetőbb információra, amire a
bíráló kíváncsi: miről szól a kutatás. Mi a kutatás alapvető kérdése, problémája, célja, értelme? Gyakran a
kutatási probléma bonyolult, esetleg többféle kutatási kérdés szerepel. Fontos alapelv, hogy a bevezetés a
leglényegesebb, átfogó fő gondolat ismertetésével indítson és fokozatosan adagolja a további részleteket
(„tapintatos bevezetés”). A jó indítás lényegretörően, direkten exponálja a problémát egy-két paragrafusban,
majd hasonló nyíltsággal ismerteti a kutatás célját. A célt kinyilvánító mondat (vagy néhány mondat) azt
fogalmazza meg, hogy milyen elméleti és/vagy gyakorlati célokat kíván elérni a kutató. A probléma és a cél
korai, tömör megfogalmazásának az az értelme, hogy a bírálónak ne kelljen sok paragrafuson keresztül
várnia a legfontosabb információkra.
A következő lépés az eddig felvetett pontok indoklása. Ki kell derülnie, hogy milyen tényezők támasztják alá a
kérdés vagy problémafelvetés jogosultságát, és miért érdemes foglalkozni a felvetett problémával. Nemcsak
arról kell meggyőzni a bírálót, hogy a probléma lényeges, hanem arról is, hogy a kérdés jó, a probléma felvetése
helyes módon történt. Külön figyelmet kell fordítani a fogalmak bevezetésére és definiálására. Alapvető
szempont, hogy minden fogalom mögött egyértelmű tartalom, világos definíció álljon, és a fogalmak a
továbbiakban is csak a definiált értelemben szerepeljenek. A szakirodalmi áttekintés funkciója kettős: egyrészt
332
GYAKORLATBAN
demonstrálja a kutató tájékozottságát, másrészt megadja a kutatási probléma szakirodalmi hátterét. A

legalapvetőbb követelmények közé tartozik, hogy egy kutatásról kiderüljön, hogyan kapcsolódik a szakterületen
folytatott addigi kutatásokhoz, beleértve az elméleti álláspontokat. A jó szakirodalmi áttekintés nem az
álláspontok és eredmények felsorolásából áll, hanem a témába vágó releváns szakirodalom problémacentrikus
elemzéséből. Kiderül belőle, hogy mit tudtunk eddig, mit nem tudunk, és hogy a javasolt kutatás hogyan
illeszkedik ezekhez a felvetésekhez. Az átfogó kép felvázolása egyben a kutatás elméleti-fogalmi hátterét is
megvilágítja.
Az informatív, de csak a lényegre koncentráló első paragrafusok után következhet a kutatási kérdés, illetve
hipotézis formális, részletes, és technikailag pontos meghatározása. A kutatási kérdést úgy határoztuk meg, mint
kérdés formájában megfogalmazott felvetést, amely a kutatást tartalmilag meghatározza, a hipotézist pedig mint
olyan feltételezést, amely tartalmazza a vizsgált változók között feltételezett kapcsolat pontos természetét (vö.
8.1.1. pont). Ha egy kutatási területen nem áll rendelkezésre differenciált ismeret-, illetve nézetrendszer, akkor
nem tudunk hipotézist megfogalmazni, ebben az esetben az a megfelelő, ha maradunk a kutatási kérdés
megfogalmazásánál. Ebben az esetben is fontos azonban, hogy a kérdés mögött érzékelhető legyen az elemző
hozzáállás és a pontos fogalmi rendszer.
Hipotézis vagy hipotézisek megfogalmazására akkor kerülhet sor, ha elegendő empirikus és elméleti tudás áll
rendelkezésre az érintett változókkal kapcsolatban. Meghatározhatunk fő- és alhipotéziseket, de ne halmozzuk
túlzottan a hipotézisek (és kérdések) számát, mert egyrészt fókuszát veszti a kutatás, másrészt a javaslat
hiteltelenné válik, ugyanis egy kutatás keretében csak viszonylag kevés hipotézist lehet érdemben ellenőrizni.
Mint említettük, a hipotézis erős a priori befolyással bír a kutatás egészére (vö. 8.1.1. pont), és ha
megfogalmazunk egy hipotézist, az módszertani következmények sorával jár. A kutatás hitelessége érdekében
tehát szelektíven és körültekintően fogalmazzuk meg a hipotéziseket! Ugyanakkor a hipotézis
megfogalmazásakor döntő, hogy konkrét legyen, ez vonatkozik a fő hipotézisre is. Inkább legyen tehát egy
átfogóbb kérdés alá rendezett több konkrét hipotézisünk, mint egyetlen, túl általános hipotézisünk.
Megkülönböztethetünk irányt nem jelző és irányt jelző hipotéziseket: az előbbiek csupán az összefüggés létét
feltételezik (X függ Y-tól), az utóbbiak az összefüggés irányát is jelzik (pl. minél inkább X, annál inkább Y,
vagy minél inkább X, annál kevésbé Y). Ezzel kapcsolatban a tanács a következő: csak akkor alkalmazzunk
irányt jelző hipotézist, ha alapos bizonyítékokat tudunk felsorakoztatni a hipotézis indokoltsága mellett (ilyen
bizonyíték lehet például egy komoly elővizsgálat eredménye, vagy egy robusztus elméleti tétel). Ha ilyen
indokunk nincs, akkor tartózkodjunk az irányt jelző hipotézisektől! (Locke és mtsai, 2000, 15).
A kutatási tervet hitelesebbé teszi, ha a kutató hivatkozni tud az elővizsgálat fontosabb tanulságaira. Konkrét
eredményeket bemutatni viszont csak akkor érdemes, ha az elővizsgálat megfelelő mélységű volt; az
elővizsgálatot kezeljük helyi értékének megfelelően (Locke és mtsai, 2000, 78).
1. A kutatás módszertani kérdései ► A kutatási terv következő fő feladata a tervezett kutatás lefolytatásának
bemutatása. A bevezetés után a bíráló arra kíváncsi, hogy hogyan kívánja megvalósítani a kutató a
bevezetőben világossá tett célokat. A kutatási probléma természete és a hipotézis már elővételezte a kutatás
módszertani körvonalait. A módszertani részben azt kell demonstrálni, hogy a kutató a terv megvalósítását
reflektíven és részletekbe menően átgondolta, tisztában van azzal, hogy milyen metodikai problémákat kell
megoldania és megfelelő megoldásokkal rendelkezik ezekre a problémákra.
Az első csomópont a mintavétel. Először is meg kell határozni a vizsgálati populációt, majd a minta összetételét
és a mintába kerülés kritériumait, valamint a mintavétel tervezett módját. A kritériumokat, illetve a vizsgálati
személyek alanyi jellemzőit megfelelő részletességgel kell ismertetni; a „megfelelő” a kutatás jellegétől és a
minta jellemzőitől függ. Ha például egyetemi hallgatókról van szó egy mondatemlékezetre irányuló kísérletben,
akkor viszonylag röviden elintézhető a minta leírása, ha viszont pszichiátriai betegek csoportjáról van szó, akkor
sokkal több részletre ki kell térni. Indokolni kell a tervezett mintanagyságot és ki kell térni a vizsgálati
személyek „beszerzésének” gyakorlati körülményeire.
A következő csomópont az adatgyűjtési módszerek ismertetése. Ki kell térni a kutatás szerkezeti jellemzőire
(például: kísérlet esetén milyen kísérleti tervről van szó, hány csoport lesz stb., megfigyelés esetén
longitudinális vagy keresztmetszeti kutatás lesz-e stb. ), a mérőeszközök (teszt, kérdőív), technikai eszközök
(számítógép, egyéb berendezések), illetve kísérleti anyagok (képek, szólisták stb.) ismertetése. Részleteiben le
kell írni a konkrét vizsgálati eljárást: hogyan, milyen körülmények között, milyen utasítások mellett fog zajlani
az adatgyűjtés stb. Az áttekinthetőség kedvéért folyamat diagram segítségével szemléltethetjük az eljárást, vagy
ábrával a kutatás szerkezeti felépítését. Egészen világossá kell tenni hogy a vizsgálati személy pontosan milyen
helyzettel, milyen feladattal szembesül. A kutatónak demonstrálnia kell, hogy tisztában van azzal, hogy az
333
GYAKORLATBAN
eljárás során milyen problémák merülhetnek fel, beleértve a megbízhatóság és az érvényesség kérdéseit, és
megfelelő körültekintéssel képes kezelni ezeket a problémákat.
A következő csomópont az elemzési módszerek, statisztikai eljárások ismertetése. Amennyiben megalapozott

hipotézissel rendelkezünk, határozott elképzeléssel rendelkezünk a várható eredményekről is. Már a tervezés
fázisában meg kell tudni mondani, hogy az adatok pontosan milyen formában fognak jelentkezni, és hogyan fog
történni az adatok elemzése. A kutatónak demonstrálnia kell, hogy világos elképzelése van az adatok statisztikai
elemzésére vonatkozóan, a választott statisztikai próba (vagy próbák) megfelelőek, és a kutató képes
elővételezni az elemzés érzékeny pontjait. Külön ki lehet térni a kutatás jelentőségére (a realitás talaján
maradva) és az eredmények lehetséges hasznosulására.
Diákmunka esetén fontos, hogy a kutatási terv ne legyen naiv a tudományos kutatás céljait, alapjellemzőit
illetően, ne tartalmazzon olyan kijelentéseket, amelyek arra utalnak, hogy a kutatónak túlzó elvárásai,
elképzelései vannak azzal kapcsolatban, hogy egy adott kutatással milyen horderejű célokat lehet teljesíteni (a
kutató például ne akarjon egy kutatással „bebizonyítani” vagy „megcáfolni” egy tételt). A módszertani
képzettség jele, ha a kutató képes előre számolni a lehetséges nehézségekkel, a felmerülő kétségekkel és
problémákkal, a megállapítások körülhatárolt, valószínűségi jellegével. A képzett kutató fel tudja mérni az apró
lépések jelentőségét, mérlegelni tudja a bizonyítékok súlyát, és reálisan tudja értékelni a célokat, lehetőségeket,
és az eredményeket. Nem utolsósorban pedig kritikai módon gondolkodik saját téziseivel, saját munkájával
kapcsolatosan és figyelembe veszi az alternatív magyarázatokat, érveket. A tudományos gondolkodásmód
jellemzője a mértéktartó, visszafogott, minden kijelentést mérlegelő stílus, amely nem csak formai, hanem
tartalmi kérdés is. (Az írás stílusával kapcsolatos kérdésekben a 8.3.2. pont ad eligazítást.)
1. Költségvetés, ütemezés ► A „professzionális” kutatási tervek általában hosz- szabb időszakra (1-3 év)
szólnak, és jelentősebb költségekkel számolnak (anyagbeszerzés, fizetések, utazási költségek,
konferenciadíjak stb.). A kutatási tervekben ezért a fontos információk közé tartozik a költségvetés és az
ütemezés. A tanulmányok közben végzett kutatások során azonban általában sem a költségek, sem az idő
nem ilyen súlyú tényező. Mindamellett nem árt a többi gyakorlati részlettel együtt átgondolni a kutatás
anyagi vonatkozásait és ütemezését. Az ütemezés írásba fektetése különösen jó gyakorlat, mert segíti a
szervezési problémák átlátását és igazodási pontot jelent.
2. Irodalomjegyzék ► A kutatási tervben hivatkozások elsősorban a szakirodalmi áttekintésben szerepelnek,

de előfordulhatnak a későbbiek során is. Az irodalomjegyzék hosszúságának és összetételének igazodnia kell
a kutatás mélységéhez és az előírásokhoz. A hivatkozások és az irodalomjegyzék elkészítésének formai
oldalát illetően tájékoztatást nyújt a 8.3.1. pont.
3. Mellékletek ► Azokat az anyagokat kell mellékletként csatolni, amelyek fontosak ahhoz, hogy a bíráló
teljes képet nyerjen a kutatásról, és túl hosszúak ahhoz, hogy a szövegbe épüljenek. Ilyen lehet a tervezett
kérdőív, az inger anyag és a többi. Etikai kérdések a kutatás egésze során felmerülhetnek, kezdve a vizsgálati
személyek megnyerésén keresztül az adatgyűjtési eljárásokig és az adatkezelés módjáig. A kutatónak
demonstrálnia kell a kutatási tervben, hogy tisztában van az etikai normákkal és felismeri a konkrét kutatás
etikailag érzékeny pontjait. Az idevonatkozó észrevételeit megteheti az adott pontoknál is, de az is jó
megoldás, ha mellékletben csatol egy etikai nyilatkozatot, amely explicit módon rámutat a kutatás során
felmerülő etikai kérdésekre és ezek kezelési módjára (vö. 3.5. pont).
1.1.4. 8.1.4. A kutatási terv – kvalitatív kutatás

Locke és mtsai a kutatási pályázatírást segítő, több kiadást megért könyvükben (Proposals that work. Aguide
forplanning dissertations andgrantproposals, 2000, 91) megjegyzik, hogy 1976-ban, a könyv első megjelenése
alkalmával még nem volt szükség arra, hogy külön foglalkozzanak a kvalitatív kutatási pályázatokkal, olyan
kevéssé volt jellemző akkoriban ez a megközelítés (csak egyes antropológia és szociológiai kutatások járták ezt
az utat). Ezek még azok a „rendezett, egyszerű, és ártatlan” idők voltak, amikor a tudományos kutatás egyet
jelentett „a tudományos módszerrel” (vö. 2.1.2. pont); egyféle ideál volt érvényben, ezt sajátították el a leendő
kutatók és ezt kérték tőlük számon. Az azóta eltelt időben azonban jelentős változások következtek be a
társadalomtudományos kutatások tájképében. Nem a természettudományos ideál vesztett a jelentőségéből,
hanem a tudomány másfajta művelésének elismertsége nőtt meg (vö. 6.1.1. pont).
Először is le kell szögezni, hogy a kvaltitatív kutatási tervvel kapcsolatban lényegileg mindaz érvényes, amit a
kvantitatív kutatási tervvel kapcsolatban megbeszéltünk. A kvalitatív kutatás, mint azt a hatodik fejezetben
láttuk, másfajta stratégiát jelent, de nem jelenti a tudományos gondolkodás alapvető jellemzőinek és
eszköztárának feladását. Ennek megfelelően a kvalitatív kutatási tervben módosulnak egyes pontok, de a kutatás
334
GYAKORLATBAN
alapvető fogalmi rendszere és logikája azonos. Még egy figyelmeztetés: a diák kutatónak körültekintőbbnek kell
lennie abban az esetben, ha egy kvalitatív kutatással szeretné elkötelezni magát, mint egyéb esetben. Tisztában
kell lennie azzal, hogy a kvalitatív kutatás nagyon érdekes, hasznos, és fontos vállalkozás tud lenni, de nem a
diploma megvédéséhez vezető könnyű utat jelenti. Amint ez a korábbiakból kiderült, a kvalitatív kutatás
viszonylag lassú, néha nehezen kiszámítható folyamat, amely nagy adag kitartást, frusztrációtűrést és önálló
gondolkodást igényel. A kvalitatív kutatás külön elkötelezettséget jelent, és arról is meg kell győződni, hogy ezt
a fajta kutatási stratégiát szimpátiával fogadják-e az adott intézményben (Locke és szerzőtársai szerint az
Egyesült Államokban vegyesek az ezzel kapcsolatos tapasztalatok).
Ha már valaki elhatározta hogy kvalitatív kutatásra adja a fejét, akkor hasznos lépés, ha kvalitatív kutatásokat
ismertető publikációkat vesz kézbe (online forrás például The Qualitative Report, amelynek internetcíme:
http://www.nova.edu/ssss/ QR/index.html) és a megjelent tanulmányok szerkezetét, hangvételét tanulmányozva
érez rá még inkább a kvalitatív kutatások jellemzőire. A következő tanácsok tekintetében a Proposals That Work
2000-ben megjelent 4. kiadását követjük (98-106).
1. Indokold a kvalitatív választást! A kutatási tervben explicitté kell tenni, hogy miért jó választás a kvalitatív
megközelítés alkalmazása. Elsősorban a probléma természete, az elérendő célok, és a megszerzendő tudás
jellege számít ebben a vonatkozásban, de a személyes háttér, a személyes motivációk szintén lényegesek
abban, hogy a bírálót meggyőzze a választott stratégia alkalmasságáról.
2. Tervezz nyitottan és körültekintően! Több pontban is foglalkoztunk az eddigiek során a kvalitatív kutatás
rugalmas, folyamat közben alakuló jellegével. A kezdő számára azonban a tanács az, hogy inkább az
aprólékos tervezés „hibájába” essék, mint hogy nagyvonalúan abban bízzon, hogy „menet közben majd úgyis
kialakul minden”. A tervezés rugalmasságát alternatív megoldások betervezésével célszerű biztosítani.
3. Világos legyen a fogalmi kereted! A kvalitatív kutatásnál különösen fontos, hogy már az induláskor világos
fogalmi keret orientálja a kutatást, és hogy a fogalmi keret és a módszertani megoldások kapcsolata érthető
legyen.
4. Fejtsd ki világosan, hogy a kutatás lépései hogyan épülnek egymásra! Világossá kell tenni, hogy a kutatás
milyen fázisokból, lépésekből áll és ezek hogyan épülnek egymásra: a célból hogyan következik a kérdés, a
kérdés hogyan illeszkedik a fogalmi keretbe, a fogalmi keretből hogyan következnek az eljárások és az
analízis.
5. Megkülönböztetett figyelmet szentelj az érvényességnek! Aki egy kvalitatív kutatás jogosultságáról kíván
meggyőzni egy bírálót, annak elővételeznie kell, hogy a bíráló azt kérdi „mi teszi hitelessé ezt a kutatást?” A
bírálót meg kell győzni az érvényesség biztosítékairól.
6. Példákkal illusztráld a kutatási tervet! Ahol lehet az elővizsgálatok anyagából vett példákkal illusztrálni kell
azt, hogy a tervbe foglaltak – és ezen belül is legfőképpen az adatok elemzése – hogyan fognak
megvalósulni.
7. Tedd világossá az adatkezelés rendszerét! Ismertetni kell, hogy milyen formában keletkeznek az adatok,
kutatási feljegyzések és az egyéb dokumentáció, és hogy ezeket milyen tervezett rend szerint fogja tárolni,
kezelni a kutató.
8. Az eljárásokat részletesen ismertesd! A tervezett adatgyűjtési, adatelemzési eljárásokat részletesen be kell

mutatni. Nem elegendő hangzatos elnevezések mögé bújni (pl.: „fenomenológiai elemzést fogok
alkalmazni”).
9. Számszerűsíts megfelelően! A megfelelően alkalmazott kvantifikáció növelheti a kutatás hitelességét.
10. Ne előlegezd meg az eredményeket! A kvalitatív kutatás alkalmazhat megalapozott feltételezéseket az

eredményekkel kapcsolatban, de ez nem jelentheti azt, hogy nem teljesen megalapozott elfogultság épüljön
be az eredményekkel kapcsolatos elvárásokba.
11. Tervezd meg a belépést és a távozást! A kvalitatív kutatás gyakran a vizsgálati személyekkel való
mélyebb kapcsolattal jár, mint a kvantitatív kutatás. Át kell gondolni, és a kutatási tervben be kell mutatni,
hogy a kutató hogyan tervezi a kapcsolatfelvételt, és hogyan tervezi lezárni a vizsgálati személyekkel való
kontaktust a kutatás befejeztével.
335
GYAKORLATBAN
12. Óvatosan általánosíts! A kvalitatív kutatásnak nem erőssége az általánosítás, ezzel kapcsolatban
megalapozott kijelentésekre kell szorítkozni. Fel kell ismerni a kutatás erősségeit és gyengéit, és mindkettőt
be kell mutatni.
1.2. 8.2. A SZAKIRODALOM FELTÁRÁSA ÉS FELDOLGOZÁSA

1.2.1. 8.2.1. A szakirodalom feltárásának célja és a források típusai
A szakirodalom a tudományterületen felhalmozódott tudás tárgyiasult formája. A meghatározás azonban nem
kívánja a lezártság érzetét kelteni, mivel a szakirodalom élő közeg. Ismét azt a gondolatot kell felidéznünk, mely
szerint a tudomány kollektív tevékenység, s a szakirodalom ennek a kollektivitásnak az egyik legfontosabb
megtestesülése. A szakirodalom úgy tekinthető, mint kommunikációs folyamat, amelyen keresztül a „nagy
kollektív játékban” részt vevők megosztják egymással tudásukat. A szakirodalom követése állandó része a
tudományos munkának, de különösen fontossá válik ez a feladat egy-egy kutatás megtervezésekor. A
szakirodalom feltárása például a következő célok érdekében történhet:
1. A szakirodalomból meríthetünk kutatási témát és konkrét kutatási ötleteket;
2. Találhatunk vitás pontokat, nyitott kérdéseket, ezek különösen előnyös talajt jelentenek a témaválasztáshoz;
3. Ha már van választott témánk, tájékozódhatunk a területen zajló kurrens kutatásokról;
4. Tájékozódhatunk visszamenőleg, annak érdekében, hogy lássuk a téma kutatásának fejlődéstörténetét,

klasszikus forrásait (retrospektív tájékozódás);
5. Tanulhatunk mások munkájából, különös tekintettel a módszertani részletekre (ők hogyan csinálták);
6. Megtalálhatjuk konkrétan azokat a munkákat, amelyekhez kutatásunk közvetlenül kapcsolható. Ezekre a

munkákra építhetünk, hivatkozhatunk, ez lesz az a szakirodalom, amelybe közvetlenül beágyazzuk saját
munkánkat;
7. Találhatunk olyan gondolatokat amelyekkel nem értünk egyet, ezeket is ismernünk és mérlegelnünk kell;
8. A megtalált szakirodalmon keresztül további szakirodalomhoz juthatunk;
A kutatással szemben támasztott legalapvetőbb követelmények közé tartozik, hogy a munka illeszkedjen a
szakirodalomba. Fontos az is, hogy a kutató átlássa, hogyan illeszkedik munkája a szakirodalomba. Az
illeszkedés tipikusan a következő módokon történhet: 1. Meglévő eredmény megerősítése közvetlen
megismétlésen keresztül, azaz egy vizsgálat pontos megismétlése; 2. Meglévő eredmény megerősítése
szisztematikus vagy koncepcionális megismétlésen keresztül, a feltételek módosításával (például más
kontextusban, más populáción, más módszerrel történik a kutatás; vö. 2.6.2. pont); 3. Meglévő ismeretek
kiterjesztése nyitott kérdések irányában; 5. Meglévő ismeretek kritikai kiterjesztése például egy vitatható pont
felmutatásán, új válaszok keresésén keresztül; 6. Vitás kérdéshez kapcsolódás valamelyik oldalon, vagy új
álláspont bevezetése.
A „szakirodalom” gyűjtőfogalom, amelybe sokféle szintű, terjedelmű, és jellegű munka foglaltatik benne,
többségük publikációs folyamat eredményeként kerül nyilvánosságra. A szakirodalom három alapvető forrását
különböztethetjük meg (Falus, 1996, 40): 1. Előzetes források: idetartoznak a könyvtári katalógusok, referáló
folyóiratok, bibliográfiák; 2. Másodlagos források: idetartoznak a lexikonok, enciklopédiák, kézikönyvek,
tankönyvek; és 3. Elsődleges források: idetartoznak az eredeti kutatási eredményeket és gondolatokat tartalmazó
folyóirat cikkek, szakkönyvek, (monográfiák, szerkesztett kötetek, kézikönyvek), disszertációk,
konferenciakötetek.
Az előzetes források felsorolják és ismertetik az egyes szakirodalmi tételeket. Legismertebb formája ennek a
könyvtári katalógus, amelyben egy rekord tartalmazza a könyvtárban elérhető tételek bibliográfiai adatait és
könyvtári jelzetét. Mélyebb tájékozódást tesznek lehetővé a periodikusa megjelenő referáló folyóiratok, amelyek
tartalmilag röviden összefoglalva („annotálva”) ismertetik az elsődleges forrásokat. A pszichológiában a
legjelentősebb, nagy hagyománnyal rendelkező annotáló kiadvány az Amerikai Pszichológiai Társaság
(American Psychological Association, APA) által havonta megjelentetett Psychological Abstracts, amely
összefoglalókkal („abstract”) kiegészített információkat tartalmaz a jelentősebb pszichológiai folyóiratokban
megjelent cikkekről. A Psychological Abstracts elődje a Psychological Index című periodikus kiadvány volt,
336
GYAKORLATBAN
amelyet az APA 1894- től kezdve jelentetett meg a Psychological Review című folyóirat kísérő kiadványaként.
1927-től kezdve a Psychological Abstracts vette át a fő szerepet (a Psychological Index 1935-ben megszűnt
(Reed és Baxter, 1983, 58). Az 1980-as évektől kezdve a Psychology Abstract nyomtatott kiadványainak
használatát egyre inkább felváltotta a belőle kinőtt legjelentősebb komputeres adatbázis: a PsychINFO (vö.
8.2.2. pont). A bibliográfiák olyan önálló kiadványok, amelyek egy-egy terület szakirodalmának tételeit
ismertetik az alapvető bibliográfiai adatok alapján. (Egy könyv vagy cikk végén lévő szakirodalmi felsorolás
nem bibliográfia, hanem a felhasznált irodalmat tartalmazó hivatkozási lista, más néven irodalomjegyzék.) Az
Országos Széchényi Könyvtárban folyamatosan készítik a Magyar Nemzeti Bibliográfiát, amely tartalmazza a
Magyarországon kiadott összes könyv és folyóiratcikk adatait.
A másodlagos források olyan publikációk, amelyek részletesebb formában ismertetnek és/vagy értékelnek
eredeti publikációkat; ilyenek a tankönyvek, lexikonok, enciklopédiák, kézikönyvek. A tankönyvek leülepedett
tudást tartalmaznak, ezért inkább a klasszikus szakirodalom azonosítására alkalmasak, mintsem a legfrissebb
irodalom felkutatására. Ez érvényes a lexikonokra és enciklopédiákra is, amelyek a gyors, alapvető
információszerzésre a legmegfelelőbbek (a pszichológiában ismert enciklopédia például: Corsini, 1994,
Encyclopedia of Psychology; Gregory, 1987, Oxford Companion to the Mind). A kézikönyvek azzal a céllal
készülnek, hogy a szakterületen elérhető legkorszerűbb ismereteket egybefoglalják (pl. Handbook of Child
Psychology, 1998, szerk.: Damon, The International Handbook of Psychology, 1987, szerk.: Gilgen és Gilgen).
Ha el is jár az idő egy-egy kézikönyv felett, az ott megjelent tanulmányok és azok hivatkozási listája kiváló
lenyomatát adja a szakterület akkori állapotának.
Az előzetes és másodlagos források jó kiindulópontul szolgálnak a kezdeti tájékozódáshoz, de végső soron el

kell jutni az elsődleges forrásokig: az eredeti empirikus kutatásokat vagy elméleti tanulmányokat közlő
könyvekig és cikkekig. A legtöbb eredmény tudományos cikk formájában jelenik meg, zömében angol nyelvű
folyóiratok hasábjain. A jelentősebb folyóiratok ún. szakértői bírálatot (peer review) alkalmaznak a cikkek
elfogadásakor, azaz a szerkesztőségek a kutatási területen dolgozó ismert szakembereket kérik fel a beérkező
cikkek – természetesen anonim – elbírálására (a „peer” szó arra utal, hogy bíráló és elbírált ugyanazon közösség
tagjai). A szakértői bírálat garanciát jelent az elfogadott cikkek minőségére. Jó tudni tehát egy adott folyóiratra
vonatkozóan, hogy vajon ilyen alapon működik-e, és azt sem árt szem előtt tartani, hogy a csak elektronikusan
megjelenő publikációk esetében általában nincsen peer review. (Mellékesen megjegyezhetjük, hogy a szakértői
bírálat nem tévedhetetlen. Amikor például John Garcia a kondicionált íz averzióra vonatkozó, Robert
Koellinggel folytatott, és később klasszikussá vált kutatását először benyújtotta publikációra, a bírálók
visszautasították mint „inkompetens módon lefolytatott kutatást”; erről beszámol Garcia, 1981). A
folyóiratokkal ismerkedve érdemes megnézni az impresszumot: a címlap belső felén, vagy az utolsó oldalon
megjelenő, kiadásra vonatkozó adatokat. Itt megtaláljuk a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság tagjainak nevét,
a folyóirat profiljának leírását és egyéb információkat.
8.1. TÁBLÁZAT ► Pszichológiai folyóiratokkal kapcsolatos internetcímek
NÉHÁNY FONTOSABB KÜLFÖLDI FOLYÓIRAT
Behavioral and Brain Sciences – http://www.bbsonline.org/
Behavioral Neuroscience – www.apa.org/journals/bne.html Cognition –
http ://www1. elsevier. com/homepage/sah/cognit/menu.html Developmental Psychology –

http://www.apa.org/journals/dev.html British Journal of Psychology –
http://www.bps.org.uk/publications/jBP_l.cfm British Journal of Developmental Psychology –
http://www.bps.org.uk/publications/jDP_1.cfm Ecological Psychology –
http://www.trincoll.edu/depts/ecopsyc/isep/journal.html Journal of Experimental Psychology: General –
http://www.apa.org/journals/xge.html Journal of Experimental Psychology: Applied –
http://www.apa.org/journals/xap.html Journal of Experimental Psychology: Human Perception and
Performance –
http://www.apa.org/ journals/xhp.html
Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition – http://www.apa.org/

journals/xlm.html
337
GYAKORLATBAN
Journal of Personality and Social Psychology – www.apa.org/journals/psp.html Neuropsychologia –

http://www.elsevier.com/wps/find/journaldescription.cws_home/247/ description#description Psychological
Bulletin – www.apa.org/journals/bul.html Psychological Review – o www.apa.org/journals/rev.html
MAGYAR FOLYÓIRATOK
Pszichológia – www.pszichologia.hu
Magyar Pszichológiai Szemle: http://www.akkrt.hu/kerdesek/reszletes_hjourjsp?id=016 ELEKTRONIKUS

FOLYÓIRAT
psycholoqui – http://www.cogsci.ecs.soton.ac.uk/psycoloquy/
NEMZETI PERIODIKA ADATBÁZIS
www.iif.hu/db/npac/ – ez az adatbázis a 2000. szeptemberi adatokkal lezárult, további frissítése nem lesz. Az
online NPA elérhető az OSZK online olvasói katalógusában http://nektar.oszk.hu címen.
A folyóiratok „hasábjai” egyre inkább elektronikusan értendőek, mivel az internet ezen a téren is alapvető
változást hozott. Jellemzővé válik, hogy a hagyományos folyóiratok megjelennek elektromos változatban is,
emellett vannak csak elektromos formában megjelenő folyóiratok. A pszichológiai folyóiratok univerzuma
csupán a hagyományos nyomtatott változatot tekintve is beláthatatlanul nagy, csak angol nyelven több százra
tehető. A Magyarországon elérhető folyóiratokkal kapcsolatos adatokról a Nemzeti Periodika Adatbázison
(NPA) keresztül értesülhetünk, amely vagy CD-ROM-on vagy interneten keresztül érhető el (néhány fontosabb
külföldi és magyar folyóirat, valamint az NPA címét közli a 8.1. táblázat).
8.3. ÁBRA ► A Psychological Abstracts-ben szereplő publikációk 1930 és 1980 között (az 1980-as adat az
előzőektől eltérően nem tartalmaz könyveket)
A szakirodalom mennyisége és a hozzáférési lehetőségek jelentős mértékben megváltoztak az utóbbi évek

során. A pszichológiai szakirodalom az 1960-as évektől kezdődően ugrott meg igazán, ezt érzékelteti a 8.3.
ábrán lévő grafikon, amely 1930 és 1980 között mutatja be a Psychological Abstracts-ben szereplő
publikációkat. Az 1980-as évek óta a szakirodalom növekedése csak fokozódott. A szakirodalom bőségének
következménye, hogy jóval nagyobb „szénakazalban kell megtalálnunk a tűt”. Ha korábban problémát jelentett
megtalálni a számunkra releváns irodalmat, akkor most sokszorosan felnagyítva jelentkezik ez a probléma (ha
például a psychINFO keresőjébe beütjük kulcsszóként, hogy „stress”, 27 000 referencia jelentkezik!). A másik
338
GYAKORLATBAN
oldalról nézve viszont a keresés hatékonyabbá vált és leegyszerűsödött, elsősorban az elektronikus kereső
rendszerek alkalmazásának köszönhetően.
1.2.2. 8.2.2. Könyvtárak, számítógépes adatbázisok, internet

A tájékozódáshoz alapvetően háromféle szolgáltatást vehetünk igénybe: először is a hagyományos könyvtári
katalógus rendszert, másodszor az ismert szakirodalmi komputeres adatbázisokat, amelyek vagy CD-ROM-on
vagy az interneten keresztül érhetőek el, harmadszor pedig az internetet a maga végtelenül változatos
információforrásaival. A hagyományos könyvtárazásnak előnye, hogy ha kérdéseink vagy kétségeink vannak,
igénybe vehetjük a könyvtárosok személyes segítségét, ezen kívül a talált anyagok elérhetőek, kézbe vehetőek.
Hátrány a könyvtári állományok sajnálatos módon jellemző korlátozottsága és rendszertelen jellege (lehet
például, hogy egy folyóirat egy ideig járt, de pénzszűke miatt a frissebb számokat már nem rendelték meg). A
nagyobb egyetemi vagy országos könyvtárak mindenki számára nyitva állnak, de a kisebb intézeti könyvtárak
korlátozhatják a könyvtár használatát a kutatókra (szakdolgozatot író diákok azonban általában engedélyt
kaphatnak a könyvtár használatára). Az elérhető könyvtárakat, azok állományát, működési rendjét érdemes
alaposan megismerni.
A számítógép korszakának köszönhetően a könyvtár ma már nem ugyanaz a hely, mint ami egy-két évtizeddel
ezelőtt volt. A könyvtári tájékozódás hagyományos módja a cédulakatalógus átböngészése volt. A könyvtári
állományok jelentős részét mára már számítógépre vitték, és ezek az adatok elérhetőek a nyilvános online
katalógusokon keresztül. Az online katalógusok hivatalos neve: OPAC – Online Public Access Catalogue. A
magyar online katalógusokra vonatkozóan átfogó információs rendszerhez jutunk a HUNOPAC internetportálon
keresztül (címe a 8.2. táblázatban, ahol egyéb könyvtárakkal kapcsolatos internetcímek is megtalálhatóak). Ma
már több elektronikus könyvtár is létezik, ilyen például hazai viszonylatban a Magyar Elektronikus Könyvtár
(MEK) vagy pedig a Neumann János Digitális könyvtár. A MEK a Nemzeti Információs Infrastruktúra
Fejlesztési Program és az Országos Széchényi Könyvtár projektje, és a magyar nyelvű vagy magyar
vonatkozású, oktatási, tudományos vagy kulturális célokra használható, szabadon terjeszthető elektronikus
dokumentumok központi gyűjtőhelye kíván lenni. A Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ
(a Neumann- ház) 1997-ben jött létre Budapesten azzal a céllal, hogy részt vegyen a magyar kulturális örökség
digitalizálásában és az internet segítségével elérhetővé tegye a műveket itthon és külföldön egyaránt.
8.2. TÁBLÁZAT Magyar könyvtárakkal kapcsolatos információk az interneten
KÖNYVTÁRAK
Könyvtári információ Magyarországon – http://www.mek.iif.hu/porta/virtual/magyar/opac.htm
Országos Széchenyi Könyvtár – www.oszk.hu
Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum – www.opkm.hu
Akadémiai Könyvtár – www.mtak.hu
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – www.fszek.hu
MTA Pszichológiai Intézet könyvtára – www.mtapi.hu/konyvtar.htm
Central European University könyvtára – www.library.ceu.hu
ELTE Egyetemei Könyvtár – www.konyvtar.elte.hu
SZTE Egyetemi Könyvtár – www.bibl.u-szeged.hu
Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtára – www.lib.unideb.hu
PTE – Egyetemi Könyvtár – www.lib.pte.hu
DIGITÁLIS KÖNYVTÁRAK
Magyar Elektronikus Könyvtár – www.mek.iif.hu Neumann Kht. – digitális könyvtár – www.neumann-haz.hu
MAGYAR ONLINE KATALÓGUSOK: HUNOPAC
339
GYAKORLATBAN
SZTE Egyetemi Könyvtár – http://www.bibl.u-szeged.hu/mke_eksz/opac.html Magyar Országos Közös

Katalógus – www.helka.iif. hu:8088/corvina/opac/wpac.cgi
EGYÉB KÖNYVTÁRI INFORMÁCIÓ
Magyar Könyvtárak Internetes Tájékoztató Szolgáltatása – http://libinfo.oszk.hu/
A szakirodalmi tájékozódást érintő mélyreható változás, hogy egyre nagyobb mennyiségű információ érhető el
elektronikus úton. Pszichológiai szervezetek, kormányzati szervek, üzleti vállalkozások és néha
magánszemélyek tevékenysége következtében különféle számítógépes adatbázisok alakultak ki, amelyek
„online” használhatóak (azaz a számítógépen keresztül feltett kérdéseinkre azonnali válaszokat kapunk). Az
adatbázisokat periodikusan (havonta, hetente, esetleg naponta) frissítik. A szakirodalom keresése az internet
1990-es évek óta zajló robbanásszerű fejlődése következtében egyre inkább elszakad fizikailag a könyvtár
épületétől, és az internetes keresőrendszerek segítségével valósul meg. Az adatbázisok hatalmas
információtömeget tesznek elérhetővé. Az elérés formája lehet csupán az annotált rekord (a bibliográfiai adatok
és a rövid tartalmi kivonat), de lehet esetleg a teljes szöveg is. Az adatbázisok egy része ingyenes (ilyen például
a PubMed); másik része ingyenes, de a használat regisztrációhoz kötött (ilyen például a BioMedNet);
harmadrészt vannak olyan adatbázisok, amelyekre elő kell fizetni (ilyen például a PsycINFO vagy a
ScienceDirect), ezekhez általában intézményi kereteken keresztül juthatunk hozzá.
A pszichológia területén a legnagyobb adatbázis az American Psychological Association által fenntartott

PsycINFO. Ez az adatbázis, mint említettük a Psycho- logicalAbstracts című kiadványból nőtt ki (vö. 8.2.1.
pont). Jelenleg megközelítőleg 2 millió rekordot tartalmaz, és a hetente történő frissítés következtében 1-2
hónap alatt is ezres nagyságrenddel növekszik ez a szám. A rekordok döntő többsége szakértői bírálatot (vö.
8.2.1. pont) alkalmazó folyóiratokból származik, kisebb részük könyvfejezet, illetve könyv. Az annotált
folyóiratok 24 nyelven jelennek meg, számuk több mint 1900. Az adatbázissal kapcsolatos tudnivalók
megtalálhatóak a www.apa.org/psycinfo/ internet címen; Magyarországon a PsycINFO a
http://www.opkm.hu:9999/ címen érhető el, jelszó szükséges. (A 8.3. táblázat példát mutat a PsycINFO
adatbázisban megjelenő rekordokra.)
8.3. TÁBLÁZAT ► A PsycINFO adatbázisból származó folyóirat cikkre, illetve könyvre vonatkozó illusztratív
rekord (néhány kevésbé fontos adat kihagyásával)
FOLYÓIRATCIKK
Author Dubois, Michel; Vial, I.
Affiliation U Pierre Mendes, Lab de Psychologie Sociale, Grenoble, France Title Multimedia design: The
effects of relating multimodal information.
Source Journal of Computer Assisted Learning. 2000 Jun Vol 16(2) 1 57-165 Language English
Abstract The are few models that describe learner behaviour during the simultaneous processing of several types
of information, yet this is the defining characteristic of the use of multimedia tools, which bring together media
in different informational formats (fixed or moving images, sound, text). Following studies in cognitive
psychology concerning the increase in the ability to form mental images of words, this article aims at defining
how different multimedia presentation modes affect the learning of foreign language vocabulary (Russian). 60
college students learned Russian phrases and then participated in a recall experiment where the multimedia
presentation of the phrases was varied. An effect was observed on word memorisation in the different
information presentation modes, suggesting better processing when there is co-referencing of the different
sources, especially when the encoding and tests modes are the same. In addition to these experimental results,
some principles for the design of multimodal learning tools are discussed. (PsycINFO Database Record (c) 2000
APA, all rights reserved)
Key Concepts information presentation method, recall of foreign language phrases, college students Keywords
(Thesaurus Terms) *Foreign Language Learning; *Instructional Media; *Recall (Learning); *Visual Display
KÖNYV
Author Velmans, Max
Affiliation U London, Goldsmiths' Coll, London, England Title Understanding consciousness.
340
GYAKORLATBAN
Source Florence, KY, US: Taylor & Francis/Routledge (2000) xi, 308 pp.
Language English
Abstract (from the preface) Drawing on recent scientific discoveries, the author challenges conventional
reductionist thought, providing an understanding of how consciousness relates to the brain and physical world
that is neither dualist nor reductionist. This book will be of great interest to psychologists, philosophers,
neuroscientists and other professionals concerned with mind-body relationships. -/// This book summarizes
current thinking about the nature and function of consciousness pinpointing the strengths and weaknesses of the
dominant mind-body theories. The international 'consciousness debate' has largely been fueled by two
competing world-views: dualism, which splits the universe into two fundamentally different mental and physical
substances or properties, and materialist reductionism, which claims consciousness to be nothing more than a
state or function of the brain. While dualism seems to be inconsistent with the findings of materialist science,
reductionism seems to be inconsistent with the evidence of ordinary experience. The challenge is to understand
consciousness in a way that does justice to both. (PsycINFO Database Record (c) 2000 APA, all rights reserved)
Key Concepts issues in understanding theories of reductionism & the consciousness & mind-body relationships
Keywords (Thesaurus Terms) *Cognitive Processes; *Consciousness States; *Dualism; *Reductionism;

*Theories
Table of Contents
List of illustrations Preface
Acknowledgements
Part I: Mind-body theories and their problems What is consciousness?
Is there a conscious soul in the brain?
Are mind and matter the same thing?
Are mind and consciousness just activities?
Could robots be conscious?
Part II. A new analysis: How to marry science with experience Conscious phenomenology and common sense
Experienced worlds, the world described by physics, and the thing itself
Subjective, intersubjective and objective science
Consciousness, brains and human information processing
Part III. A new synthesis: Reflexive monism
What consciousness is
What consciousness does
Self-consciousness in a reflexive universe
References
Name
Index
Subject Index
A pszichológiához interdiszciplinárisan kötődő további adatbázisok a következők. PubMed: az Egyesült

Államok Nemzeti Orvosi Intézetének könyvtára, a National Library of Medicine (NLM) égisze alatt kifejlesztett
341
GYAKORLATBAN
óriási, elterjedten használt ingyenes adatbázis, amely magában foglalja a MEDLINE adatbázist. A PsycINFO-
hoz hasonlóan csak abszraktokat tesz elérhetővé, elsősorban az idegtudomány, a neuropszichológia és a
pszichiátria területeiről. Szintén az élettudományokhoz kapcsolódó ingyenes adatbázis a BioMedNet, amelyet az
Elsevier kiadó tart fenn, és többek között 300 Elsevire által kiadott folyóirathoz jelent hozzáférést. A pedagógia
területén uralkodó információs rendszer az Egyesült Államok Oktatási Minisztériuma által finanszírozott
Educational Resources Information Center, az ERIC. Az ERIC 1966-ban jött létre mint nyomtatott
információforrás, mára már több mint 1 millió rekordot tartalmazó elektronikus információbázissá nőtt, amelyet
jelenleg is erőteljesen fejlesztenek. Sajátos információt kínál az SSCI (Social SciSearch), ez ugyanis hivatkozási
index, amelynek segítségével egy meghatározott szerzőre, illetve cikkre hivatkozó más cikkeket tudunk
azonosítani. A Social SciSearch a korábban indított Social Sciences Citation Index elektronikus megfelelője. Ha
például egy témánkba vágó klasszikus cikk az 1970-es években jelent meg, akkor követni tudjuk a hivatkozási
vonalakat, és így képet alkothatunk a problémakörhöz tartozó kutatások fejlődéséről. Tartalmi szempontból az
SSCI a társadalomtudományokra hangolt multidiszciplináris adatbázis. Az SSCI a még átfogóbb Web of
Science adatbázis keretében is hozzáférhető (ezt az egyesült államokbeli Institute for Scientific Information
tartja fenn). Általános (multidiszciplináris) tudományos adatbázis az Elsevier-hez kapcsolódó, 1997 óta
működő, mintegy 30 millió rekordot tartalmazó Science Direct, valamint az Ingenta, amelynek Ingenta Select
változata nyújt hozzáférést rekordokhoz és teljes szövegekhez, fizetség ellenében. A doktori disszertációk a
Dissertation Abstracts című adatbázisban találhatunk meg, amely többnyire CD-ROM-on olvasható bizonyos
könyvtárakban.
8.4. TÁBLÁZAT ► A tájékozódás néhány ajánlott forrása az interneten
ELEKTRONIKUS ADATBÁZISOK:
PsycINFO- www.apa.org/psycinfo/;http://www.opkm.hw.9999/
PubMed – http://www.ncbi.nlm.nih.gov/entrez/query.fcgi ERIC – Educational Resources Information Center

http://www.eric.ed.gov/ Elektronikus Információ Szolgáltatás (EISz) – http://www.eisz.hu Ingenta –
http://www.ingenta.com/
Science Direct – www.sciencedirect.comBioMedNet – www.bmn.com
Web of Knowledge – http://www.isiwebofknowledge.com/
SSCI – www.ds.datastarweb.com
KÖNYVKIADÓK
Lawrence Erlbaum Associates- www.erlbaum.com Sage – www.sagepub.co.uk/
Oxford University Press – www.oup.ca.ac.uk/
Elsevier – www.elsevierpsychology.com Cambridge University Press – www.cup.ca.ac.uk/
EGYÉB FORRÁSOK
http ://www. apa. org/psycarticles/ http://www.psywww.com/resource/bytopic.htmhttp://www.

psychwww.com//resource/journals.htmhttp://www.psycline. org
http://www.cop.es/database/journals/journals.html http ://www. pszichologia.hu/link/
Magyarországon az Oktatási Minisztérium által fenntartott Elektronikus Információszolgáltatás (EISZ) nemzeti

programja segíti hozzá a kutatókat a kereskedelmi alapon működő elektronikus adatbázisok használatához. A
Minisztérium 2000- ben felmérést készíttetett a magyarországi felsőoktatási könyvtárakat használó személyek
körében, és első lépésben a megkérdezettek által legfontosabbnak tartott néhány adatbázist (köztük a Web of
Science és a Science Direct) tették elérhetővé azok számára, akik intézményes kötődésük révén használatára
jogosultnak minősülnek.
1.2.3. 8.2.3. Keresés, olvasás, feldolgozás

Az interneten történő kutatás egyszerre lehet izgalmas és frusztráló. Izgalmas, hogy újabb és újabb fontos vagy
legalábbis első látásra fontosnak tűnő anyagokra találunk; frusztráló lehet azonban az információ végtelensége,
342
GYAKORLATBAN
a teljes szöveg elérésének gyakori nehézsége, és az az alapvető kérdés, hogy az információ tengeréből hogyan
érjük el azt, ami fontos. Az utóbbi szempontból lényeges, hogy keresésünk céltudatos és szisztematikus legyen,
és hogy értsük a keresés logikáját. Az adatbázisokban az egyes szakirodalmi tételek rekordok formájában
jelennek meg (vö. 8.4. ábra). A rekordok meghatározott adatmezőkben tartalmazzák a bibliográfiai adatokat: a
szerző, a cím, a megjelenés éve és helye, hányadik kiadás, nyelv stb. A rekordok az ismertetett tételhez
kapcsolódó kulcsfogalmakat, illetve tezaurusz szavakat is tartalmazzák. A keresés általában szerző szerint vagy
tárgyszó szerint történik; az utóbbi megoldás alapját a tezaurusz szavak, illetve szabad tárgyszavak
(kulcsfogalmak) jelentik.
A tezaurusz hierarchikus felépítésű fogalomtár az adatbázisokban tárolt információ visszakeresésére. Egy-egy

komolyabb tezaurusz egyben a szakma nyelvezetét alkotó fogalmak tárháza is. A PsycINFO adatbázishoz
kifejlesztett Thesaurus of Psychological Index Terms például a pszichológia teljes szaknyelvét felöleli. Az
adatbázissal együtt a tezauruszt is állandóan fejlesztik (a 10. kiadás 2004 júliusában jelent meg az APA
gondozásában, kereskedelmi forgalomban elérhetően). Egy tezauruszra épülő adatbázis használata a tezaurusz
használatával együtt hatékony, ugyanis, ha nem a tezaurusznak megfelelő keresőszót adjuk meg, akkor nem
tudjuk előhívni a kívánatos rekordokat. Ha például kutatási témánk a „karriercélok” kulcsszóval jellemezhető, és
a PsycINFO adatbázisban a „career goals” kifejezést megadva indítjuk a keresést az 1990 és 1995 közötti
időszakra vonatkozóan, csak 38 találatunk lesz; ha viszont a tezaurusznak megfelelő „occupational aspirations”
kifejezést alkalmazzuk, 207 találatunk lesz (Leong és Pfaltzgraff, 1996, 11).
A természetes nyelven megfogalmazott keresőkérdést számítógépes keresésre alkalmassá kell tenni, ezt a
műveletet szakszerűen a keresőprofil kialakításának, vagy profilszerkesztésnek hívjuk (Tóthné Környei M.,
1996, 71-74). A profil elemei a keresőszavak, a Boole algebra logikai operátorai, és a keresést segítő egyéb
meghatározások (korlátozás, csonkolás). A tezaurusz kulcsszó valóban a téma „kulcsa”, ha nem jó kulcsot
használunk, nem nyílik a zár. A keresés tezaurusz nélkül sem reménytelen (ebben segítenek a szabad
tárgyszavak is), de mégis azzal a leghatékonyabb. Ha már pontosan meghatároztuk a témát, akkor tehát meg kell
határozni a megfelelő keresőszavakat. Ez komoly elméleti elemző munkát is igényel, ugyanis a keresőszó vagy
keresőszavak egyben a kutatás középpontjában álló fogalmi konstruktumoknak, illetve változóknak felelnek
meg.
A keresőszavak rendszere egyben a téma tartalmi összefüggésrendszerét is tükrözi. A keresőszavak

meghatározása után a profilszerkesztésben a következő feladat a keresőszavak összekapcsolása a megfelelő
logikai operátorok segítségével. Háromféle logikai operátor alkalmazható: 1. logikai összeadás: „vagy”
operátor; logikai szorzás: „és” operátor; és logikai kivonás „nem” operátor. Az „és” operátor eredményeképpen
azokat a rekordokat kapjuk meg, amelyekben valamennyi keresőszó egyidejűleg jelen van; a „nem” operátor
eredményeképpen az egyik keresőszót kizárjuk a keresésből; a „vagy” operátor eredményeképpen azokat a
rekordokat kapjuk meg, amelyekben a keresőszavak valamelyike vagy mindegyike előfordul. Ezeket a
lehetőségeket ábrázolja Venn-diagramok segítségével a 8.4. ábra. A logikai operátorok fontosságának
aláhúzására elegendő felidézni azt a már említett adatot, mely szerint a PsycINFO keresője a „stress” kulcsszóra
mintegy 27 000 referenciát jelez!
További keresőműveletekkel is pontosíthatjuk a keresőprofilt. Az egyik lehetséges művelet a korlátozás:

korlátozhatjuk a keresést oly módon, hogy a megadott keresőszó csak akkor vegyen részt a keresésben, ha az a
rekordok egy általunk megadott adatmezőjében szerepel. Ha például egy szerző műveinek rekordjait próbáljuk
megkeresni, a keresőszó a szerző neve, ebben az esetben célszerű kikötni, hogy a rendszer csak akkor jelezzen
találatot, ha a név a szerzőnév adatmezőben szerepel. Ha azt akarjuk megtudni, hogy egy adott szerzőről mi
jelent meg, akkor a nevet a tárgyszó mezőben kerestetjük. Konkrétan meghatározhatjuk, hogy egy adott
adatmezőnek milyen tartalommal kell rendelkeznie ahhoz, hogy eleget tegyen a keresési feltételeknek; pl. a
kiadás éve adatmezőben meghatározhatunk egy időintervallumot, a nyelv adatmezőben egy adott nyelvet, és így
tovább. A másik eljárás a csonkolás – ez azt jelenti, hogy a keresőszavaknak nem a teljes alakját adjuk meg,
hanem csak a szótőt; a műveletet *-gal jelöljük. Ha például keresőszónak az asszoc* kifejezést adjuk meg, akkor
a találatok között lesz minden olyan szó, amelyben ez a tő szerepel (pl. asszociatív, asszociációs, asszociáció).
Ezt az eljárást alkalmazhatjuk akkor is, ha bizonytalanok vagyunk a keresőszó tekintetében, azonban vigyázni
kell, mert sok irreleváns találatot is kaphatunk ilyen módon.
Felmerül a kérdés, hogy milyen mélységben történjen a keresés. A válasz nyilván a kutatás jellegétől és céljától
is függ. Egy szakdolgozathoz elegendő a téma alapvetően fontos szakirodalmának felderítése, egy doktori
disszertációhoz viszont már a téma szakirodalmának kimerítő felderítése szükséges. Ha a kutatás explo- ratív
jellegű, akkor kisebb szerepe van a szakirodalom teljes körű feltárásának, de ha például két elméletből levezetett
alternatív hipotézist ütköztetünk, akkor fontos a szakirodalom lehetőségek szerint teljes ismerete.
343
GYAKORLATBAN
8.4. ÁBRA Logikai operátorok használata keresőprofil kialakításánál (A és B jelzi a két keresőszót)
Ha megtaláltuk a számunkra fontos irodalom összefoglalóit (másként: absztraktjait), akkor el kell (kellene) jutni
az eredeti dokumentumig is, hogy elolvashassuk. Szerencsés esetben letölthető teljes szövegekhez jutunk hozzá
az interneten. További szerencsés eset, ha az iro-
dalom egy általunk elérhető könyvtárban fellelhető. Ha egyik sem fordul elő, akkor egyéb úton-módon kell
próbálkoznunk az irodalom megszerzésével (könyvtárközi kölcsönzés, tanári kar végig- kérdezése stb.). Ha más
megoldás nincs és valóban fontos az adott szakirodalom, elfogadott dolog ha egyenesen a szerzőhöz fordulunk
(e-mailcímét felderítve), és megkérjük, hogy küldje el cikkének különlenyomatát. A legsoványabb megoldás az,
ha csak az absztraktra támaszkodva dolgozunk – ez esetben a hivatkozásban tegyük ezt nyílttá (vö. 8.4.1. pont).
A szakirodalom feltárásának csak a kezdetét jelenti a felhasználható szakirodalom azonosítása és megszerzése.

Amit beszereztünk, azt el is kell olvasnunk és tovább fel kell dolgoznunk. A szakirodalom olvasása állandó
feladat, és jó dolog, ha kialakulnak saját szokásaink, például a jegyzetelés technikája, saját könyvtár és irattár
létesítése, a megfelelő keresési rendszerrel együtt. természetesen a legkényelmesebb az, ha a fontosabb irodalom
teljes (eredeti vagy másolt) formában megtalálható állományunkban. Ha ez nem lehetséges, akkor hasznos
szokás az általunk olvasott irodalomról standard formátum szerint feljegyzéseket készíteni. Hagyományosan ezt
az eljárást cédulázásnak nevezik, mert a feljegyzések egyforma méretű indexkártyákra (lapokra) kerülnek,
amelyek gyűjthetőek és feldolgoz- hatóak. A feljegyzés szorítkozhat a bibliográfiai adatokra, vagy lehet tartalmi
jegyzetelés (annotálás). A bibliográfiai adatok fontosak lehetnek egyrészt azért, hogy vissza tudjuk keresni a
könyvet, másrészt hogy hivatkozni tudjunk rá, ha arra kerül a sor. A legjobb megoldás az, ha kezdettől fogva
megtanuljuk és megszokjuk az irodalmi hivatkozás precíz formáját és saját adatbázisunk rekordjait a szokásos
és elvárt gyakorlat szerint jegyezzük fel. Ilyen módon nem kell majd utólagosan keresgélni kifelejtett
évszámokat, lehagyott oldalszámokat. Könyvtári könyveknél célszerű a raktári számot is feljegyezni, hogy ha
ismét kell a könyv, ezzel ne kelljen újra időt tölteni. A bibliográfiai jegyzetnek tehát – elővételezve az
irodalomjegyzékre vonatkozó előírásokat (vö. 8.4.1.) – a következőképpen ajánlatos kinéznie:
FOLYÓIRAT
Kashani, J. H., Orvaschel, H. (1990). A community study of anxiety in children and adolescents. American
Journal of Psychiatry, 147. 313-318.
KÖNYV:
Gottman, J. M. (1993). Why marriages succeed or fail. New York: Simon and Schuster
SZERKESZTETT KÖNYV:
Shields, S. A. (1991). Gender in the psychology of emotion: A selective research review. In K. T. Strongman
(Ed.) International review of studies in emotion. Chichester: Wiley, Vol.1. 227-245.
344
GYAKORLATBAN
A cédulázás történhet hagyományos módon papíron, de hatékony megoldás, ha a „cédula” bekerül a

számítógépünkön tárolt adatbázisunkba. A feljegyzések az adott olvasmányhoz fűzött gondolatainkat, esetleg
kritikai észrevételeinket is tartalmazhatják, de világosan különítsük el az áttekintett cikk tartalmát, idézett
szavait a saját megjegyzéseinktől, szavainktól. Ha szó szerint jegyzünk le egy fontos mondatot vagy
szövegrészt, akkor ne feledjük el az oldalszámot felírni! A szakirodalom feldolgozása az olvasottak elemző
megértését és felhasználását jelenti. A cél nem pusztán a szakirodalom ismerete, tudnunk kell az olvasott
irodalmat súlyozni, szintetizálni, a cikkeken átívelő problémákat meglátni, az állásfoglalásokat és nézeteket
értelmezni és értékelni. Ezért az irodalom feldolgozását metaana- lízisként kell felfogni (bár a metaanalízis
szorosabb értelemben véve egy kutatási témában megjelent kutatási eredmények másodlagos statisztikai
elemzésére utal; P Wood, 2000).
A szakirodalom feldolgozása a kutatásról szóló beszámoló megírásakor kettős funkcióban köszön majd vissza:
először is a bevezető részben, ahol megindokoljuk, és a szakirodalomba beágyazzuk a problémafelvetést és a
dolgozathoz kapcsolódó irodalomjegyzék formájában. Összegezve: a szakirodalom feltárása és feldolgozása
idő- és energiaigényes folyamat, de a befektetett munka megtérül. (A szakirodalom feltárásának és
feldolgozásának folyamatát a 8.5. ábra foglalja össze).
8.5. ÁBRA ► A szakirodalom feltárásának és feldolgozásának folyamata
A szakirodalom olvasása, feldolgozása a kutatómunka alapvetését jelenti, ezért törődjünk azzal, hogy ezen a
területen helyes készségeink és szokásaink alakuljanak ki. A tudomány – és ezen belül a pszichológia –
nemzetközi nyelve az angol; ennek a nyelvnek a legalábbis olvasási szintű elsajátítása egyszerűen
megkerülhetetlen. A legfontosabb tanácsokat az alábbiakban összefoglaljuk:
1. Tanulmányaink kezdetétől fogva gyakoroljuk az angol nyelvű szakirodalom megértését!
2. Minél előbb ismerjük meg alaposan azt a tudományos szakkönyvtárat, amelyet folyamatosan használni
tudunk!
3. Ismerkedjünk meg a legfontosabb előzetes- és másodlagos forrásokkal!
4. Derítsük fel az internetet!
5. Tanulmányaink kezdetétől fogva törekedjünk saját szakkönyvtárunk megalapozására; a másolatban

megszerzett anyagokat rendszerezzük, építsünk ki keresési rendszert!
6. Dolgozzunk ki saját számítógépes szakirodalmi adatbázist!
7. Egy kutatási téma szakirodalmi megalapozásához gondosan dolgozzuk ki a keresési profilt!
8. Az olvasott anyagok bibliográfiai adatait mindig pontosan és teljes körűen jegyezzük fel, az előírt formában!
9. A szó szerinti idézeteknél írjuk fel gondosan az oldalszámot!
10. Komoly munkánál ne dolgozzunk absztraktokból, próbáljuk beszerezni az eredeti cikket!
345
GYAKORLATBAN
11. Töltsünk időt az olvasottak alapos megértésével, elemzésével!
12. Maximálisan használjuk ki a szakirodalmat, építsünk mások munkájára!
1.3. 8.3. A TUDOMÁNYOS KÖZLÉS MŰFAJAI, KÖVETELMÉNYEI

1.3.1. 8.3.1. Az empirikus kutatási beszámoló formai és tartalmi követelményei
Az eredmények, gondolatok közzététele, újra leszögezhetjük, a tudományos munka szerves része, sőt egyik
célja. A tudományos közéletnek megvannak azok a formális csatornái – az informálisak mellett –, amelyeken
keresztül a nyilvánosság működik. Ilyenek az írásbeli publikáció és a szóbeli kommunikáció formái. (Az
internet ezen a téren is bővíti a gyakorlatot, de az interneten történő publikálás problémájára e helyütt nem
térünk ki.) A formális írott publikáció körébe tartoznak a nyomtatásban megjelenő könyvek, könyvfejezetek és
cikkek, a szóbeli kommunikáció körébe pedig elsősorban a konferencia-előadások. Itt azonban a publikálást
tágan értelmezzük, beleértve azokat a műfajokat, amelyek a pszichológushallgatókat közelről érintik, azaz a
tanulmányok során készülő mindennemű kutatásról szóló írásbeli dolgozatot, műhelymunkát, szakdolgozatot és
szóbeli beszámolót. Lényegileg azonban erre a tágabb kategóriára nézve is azok a szabályok és tanácsok
érvényesek, mint a formális publikációkra. Ezért az áttekintésünket azokra a normákra alapozzuk, amelyek a
tudományos közlések tekintetében a pszichológia területén a nemzetközileg bevett gyakorlatot jellemzik.
Minden műfajnak megvannak a tartalmi, formai és stiláris sajátosságai, amelyeket egy leendő pszichológusnak
el kell sajátítania, a szakmai követelményrendszer részeként. Elsőként az empirikus cikkekre vonatkozó
tudnivalókat tekintjük át.
Az empirikus cikk olyan közlemény, amely eredeti empirikus vizsgálatot mutat be. Ennek a közléstípusnak az a
célja, hogy pontosan és részletesen ismertesse a vizsgálatot, annak elméleti-szakirodalmi hátterét és elméleti-
gyakorlati konklúzióit beleértve. Mivel az empirikus munka logikája és lépései meglehetősen kötöttek, az
empirikus cikk műfaja is kötött. Különböző vezető folyóiratok szerkesztői 1928-ban, az Egyesült Államokban
elhatározták, hogy egységesítik az elfogadásra benyújtandó kéziratok tartalmi és formai követelményeit. Az
APA felkarolta ezt a kezdeményezést, és a követelményeket 1952 óta a Publication Manual of the American
Psychological Association című, időről időre megjelentetett kézikönyv ismerteti. A legfrissebb az 2001-ben
megjelent, mintegy 400 oldalas ötödik kiadás (APA, 2001; információk találhatóak a http://www.apastyle.org/
honlapon.).
A Manual elsősorban az empirikus cikk kéziratával kapcsolatos formai, tartalmi és stiláris előírások részletekbe
menő leírását tartalmazza, de fontos információkkal szolgál többek között a folyóiratok kézirat elfogadásra
vonatkozó eljárásaival kapcsolatban is. A Publication Manual előírásainak megismerése többféle előnnyel jár.
Először is ez az az útmutatás, amelyet a legtöbb vezető folyóirat (az USA-n kívül is) megkövetel, ez az a
formátum, amellyel olvasóként is a leggyakrabban találkozunk. Másodszor az APA formátum ésszerű és
megfelelő szerkezeti sémát nyújt az empirikus kutatások ismertetésére. Elsajátítása megkönnyíti a dolgunkat, és
egyúttal tartalmi és stiláris önfegyelemre ösztönöz. A következőkben az APA Publication Manual előírásaiból
kiindulva ismertetjük a kutatási beszámoló megírásának követelményeit, szem előtt tartva, hogy jelen esetben a
célközönség elsősorban a pszichológiai tanulmányait végző diák. Az itt leírt követelmények általános jellegűek.
Egy-egy kutatási beszámoló megírása előtt mindig pontosan tájékozódjunk a konkrét esetben érvényes
előírásokról és követelményrendszerről!
Az APA-formátum szerint elkészített empirikus cikk a következő részekből áll:
CÍMLAP
ÖSSZEFOGLALÓ
BEVEZETÉS
MÓDSZEREK
EREDMÉNYEK
MEGVITATÁS
FELHASZNÁLT IRODALOM
346
GYAKORLATBAN
Címlap ► A címlap arra való, hogy a cím és a szerző neve mellett közöljön néhány egyéb fontos adatot: így a
szerző(k ) intézményi kötődését, e-mail címét, valamint a kulcsszavakat, és esetleg az élőfejet (ami a cím
legfeljebb 50 karakteres rövidített változata). Szemináriumi dolgozat esetén egyéb kikötések is lehetnek (pl.
évszám, kurzus neve, tanár neve stb.). A jó cím se nem túl rövid, se nem túl hosszú, felkelti a figyelmet,
pontosan fedi a cikk tartalmát és tartalmilag tökéletesen kifejező, nem szorul magyarázatra. Kerüljük a
semmitmondó kifejezéseket, (pl. „Egy vizsgálat...” stb.). A cím középre kerül, alá a szerző(k) neve és
intézményi hovatartozása, majd a többi információ.
Összefoglaló ► Az összefoglaló (absztrakt) egy rövid, általában 50-150 szó terjedelmű, tömör összefoglaló,
amely maximálisan informatív. Az absztrakt világosan és konkrétan ismerteti a vizsgálat legfontosabb részleteit.
így tartalmazza: a kutatási téma egymondatos összefoglalását, a vizsgálati személyekkel kapcsolatos
információkat (számuk, nemük, koruk stb., a vizsgálat részleteinek megfelelően), az alkalmazott kutatási
módszer leírását, a legfontosabb eredményeket és a fő konklúziót. Az absztraktban nem szerepelhetnek
lényegtelen szavak, üresjáratú, általános megfogalmazások és értékelő kifejezések (pl. „Nagyon fontos
eredmény, hogy.). Formai szempontból az összefoglaló egyetlen paragrafus, nem tartalmaz bekezdéseket és
hivatkozásokat. Az összefoglalót alcímmel jelöljük.
Bevezetés ► A bevezető három fő gondolati részből áll: 1. problémafelvetés, 2. a probléma szakirodalmi

hátterének kibontása, 3. a kutatás céljának, indoklásának és stratégiájának kifejtése. A bevezetés ismerteti a
kutatás alapkérdéseit és legfontosabb paramétereit, és ezzel világosan orientálja az olvasót. A bevezetés
tartalmazza a vizsgálat alapját alkotó fogalmi rendszert; ezzel kapcsolatban fontos, hogy a fogalmak, fogalmi
konstruktumok definíciója világos és egyértelmű legyen. Amennyiben a kutatás speciális etikai problémát vet
fel, azt explicitté kell tenni és le kell írni, hogy azt milyen módon kezelte a kutató. Formailag a bevezetés új
oldalon, közvetlenül a szöveggel kezdődik és nem szerepel a „bevezetés” mint alcím.
A problémafelvetés világosan és tömören (néhány mondatban) exponálja a problémát és a követett kutatási

stratégiát. A cél nem a kifejtés, hanem az informatív kezdés; az, hogy rögtön az elején kiderüljön: milyen
kérdések állnak a kutatás fókuszában és hogyan vizsgálta a kutató ezeket a kérdéseket. Mindamellett itt is
lényeges a kutatási tervnél hangsúlyozott fokozatosság elve: a „tapintatos” bevezetés nem zúdítja egyszerre az
olvasó nyakába az összes részletet, hanem az átfogó fő gondolat ismertetésével indít és fokozatosan építkezve
vezeti be az olvasót a bonyolultabb részletekbe. A vezérfonalul szolgáló kérdés:
► Mit és hogyan vizsgált a kutatás?
A szakirodalmi háttér kibontása beágyazza a problémafelvetést a szakirodalomba. Nem a témakör teljes

szakirodalmának ismertetése itt a cél, hanem a konkrét problémára vonatkozó empirikus-elméleti előzmények
célirányos és elemző bemutatása. Ki kell derülnie, hogy milyen elméleti és empirikus kontextusba illeszkedik a
kutatás, hogyan kapcsolódik az előzményekhez, és milyen módon viszi tovább a kutatási probléma felderítését.
Az adott téma szakirodalmának komplexitásától függően lehet ez a rész rövidebb vagy hosszabb. Ha egymással
szembenálló elméletek vagy ellentmondó empirikus eredmények szerepelnek a szakirodalomban, ezeket
érthetően és tárgyilagosan kell bemutatni. Kerüljük az annotált bibliográfiára emlékeztető szakirodalmi
áttekintéseket! A következő kérdések vezérfonalat adhatnak a szakirodalmi háttér megírásához:
• Mit tudunk már a problémával kapcsolatban?
• Hogyan lehet kritikailag értékelni azt, amit tudunk?
• Hogyan kapcsolódik a kutatás ezekhez az előzményekhez?
A kutatás céljának, indoklásának, és stratégiájának kifejtése már előkészített talajra épül; a kutatási probléma és
a háttér ismeretében a szerző meggyőzően bemutatja hogy pontosan mit, miért és hogyan csinált. Itt következik
a kutatás céljának, fontosságának (esetleges gyakorlati következményeinek) és hipotézisének (hipotéziseinek)
formális megfogalmazása és indoklása. A cél megfogalmazása egyértelműen és pontosan közli, hogy milyen
feladatot állított maga elé a kutatás. A hipotézisek megfogalmazása explicit módon közli, hogy milyen változók
között milyen összefüggések feltételezésével indult a kutatás. Az indoklás jól felépített érvelés, amelyik kifejti
hogy mi igazolja az adott előfeltevéseket. A kutatási stratégia ismertetése a bevezetőben azt a célt szolgálja,
hogy az olvasó kerek képet kapjon, és azt is lássa rögtön a dolgozat elején, hogy milyen módon történt a
hipotézisek ellenőrzése. Ez a „kerek kép” zárja a bevezetőt. A bevezető rész végére az olvasó számára világossá
válik a kapcsolat a kutatási kérdés, a szakirodalmi háttér és a kutatás alapstratégiája között. Az ellenőrző
kérdések a következőek:
347
GYAKORLATBAN
• Mi a kutatás célja?
• Miért fontos a vizsgálat?
• Mi a hipotézis (hipotézisek)?
• Mi igazolja ezeket a hipotéziseket?
• Milyen módon történt a hipotézisek ellenőrzése?
A vizsgálat módszerei ► Formailag a módszertani eljárásokat ismertető rész a bevezetőtől alcímmel különül el.
A módszertani részből kiderül, hogy a kutató hogyan határozta meg műveleti szinten az elméleti fogalmakat. Ez
a rész olyan alapossággal mutatja be az adatgyűjtés lefolytatását, hogy a főbb részletek tekintetében világos
legyen hogy mi történt. Így az olvasó részleteiben is át tudja látni a vizsgálat lefolytatását, meg tudja ítélni, hogy
a választott módszerek megfelelteke a vizsgálat kérdésének és célkitűzésének, és meg tudja ítélni a vizsgálat
megbízhatóságát és érvényességét. A módszerek ismertetésének olyan alaposnak kell lennie, hogy annak alapján
meg lehessen ismételni a vizsgálatot. A módszertani rész három tartalmi kérdéskörre oszlik: az egyik a
vizsgálati személyekkel kapcsolatos információkat, a másik a vizsgálati eszközök és anyagok leírását, a
harmadik a vizsgálat lefolytatásának fontosabb részleteit ismerteti. Ezeket az részeket alcímekkel is
elkülöníthetjük.
A vizsgálati személyekkel foglalkozó rész tartalmazza a mintára vonatkozó fontos információkat: a mintavétel
módját, a minta nagyságát, az adott vizsgálat szempontjából releváns demográfiai jellemzőket (nem, kor, etnikai
háttér, szocio- ökonómiai státus stb.) és egyéb esetleges tudnivalókat (például hogy részesültek- e fizetségben a
résztvevők, menet közben hány személy esett ki a vizsgálatból stb.). A vizsgálati eszközök leírásával foglalkozó
rész megfelelő részletességgel ismerteti az alkalmazott technikai eszközöket, ingereket, teszteket, skálákat stb.
Pontos hivatkozással kell egyértelművé tenni, hogy melyik mérőeszköz került alkalmazásra. A vizsgálat
lefolytatását ismertető rész leírja a csoportok kialakításának módszerét, a kísérleti manipulációt, az
instrukciókat, a teszt- vagy kérdőívfelvétel körülményeit, a megbízhatóság és az érvényesség érdekében
foganatosított lépéseket. Ennek a résznek a végére az olvasó részleteiben is világosan látja, hogy mit, hogyan
csináltak a kutatók az adatgyűjtés folyamatában. A módszereket bemutató rész megírását segítő kérdések a
következők:
• Kik és hányan vettek részt a vizsgálatban?
• Hogyan történt a kiválasztásuk? (Milyen populációt reprezentálnak?)
• Hogyan, milyen körülmények között történt az adatgyűjtés?
• Mi volt a pontos instrukció?
• Milyen technikai berendezéseket, mérőeszközöket használtak?
• Hogyan épült fel szerkezetileg a kutatás (csoportok száma, kísérleti tervek stb.)
• Milyen lépések történtek a megbízhatóság és az érvényesség érdekében?
Eredmények ► Az eredményeket ismertető rész is alcímmel különül el az előzőektől. Ez a rész alapvetően

három módon tárja az olvasó elé az eredményeket: szóbeli összefoglalással, a leíró statisztika eszköztárával
(középértékek, grafikonok, táblázatok), valamint a statisztikai próbák eredményeinek ismertetésével. Az
alapvető statisztikai adatok mellett (átlag, szórás, a statisztikai próba értéke, pl. t érték, F érték) a valószínűségi
szintet (p), és a hatás irányát is közölni kell. Célszerű a fő eredményekkel indítani, majd ezután differenciálni az
eredmények bemutatását. A táblázatok, grafikonok tartalmát a szövegben is ismertetni kell, illetve a
táblázatokhoz és grafikonokhoz megfelelő magyarázatot kell fűzni. Nem szükséges feltétlenül minden
eredményt és próbát bemutatni, de a főbb eredményeknek szerepelniük kell, akkor is ha nem támasztják alá a
hipotézist. Az eredmények bemutatását illető segítő kérdések a következők:
• Melyek a fő eredmények?
• Milyen egyéb (esetleg váratlan) eredmények születtek?
• Milyen statisztikai próbákat alkalmaztak?
348
GYAKORLATBAN
• Mi volt a statisztikai próbák eredménye?
Megvitatás ► A szintén alcímmel elválasztott „megvitatás” az a rész, amelyben helyet kap az eredmények
elemzése és a következtetések levonása. Amennyiben az eredmények bemutatása nagyon rövid, az
„eredmények” és a „megvitatás” összevonható. A dolgozat zárórésze visszakanyarodik a kiinduláshoz: a
célkitűzésekhez és a hipotézisekhez. Állást kell foglalni abban a tekintetben, hogy a vizsgálat mennyiben
támasztotta alá az eredeti feltevéseket, és szembe kell nézni az alternatív magyarázatokkal, ha ilyenek
lehetségesek. Ki kell térni arra, hogy a kutatás milyen kérdéseket hagyott nyitva, és ki kell emelni, hogy miben
áll a vizsgálat jelentősége. Vissza kell nyúlni a bevezetőben kidolgozott elméleti-szakirodalmi háttérhez, és most
már az eredmények ismeretében kell a tágabb konklúziókat levonni. Igyekezzünk reálisan megítélni, hogy
meddig mehetünk el az általánosításban, ne vonjunk le túlzott következtetéseket az eredményeinkből!
(Idevonatkozóan lásd még a 8.1.1. pont alatt az adatfeldolgozással és elemzéssel kapcsolatban írtakat.) A
megvitatás megírását a következő kérdések orientálhatják:
• Mit jelentenek, hogyan magyarázhatóak az eredmények?
• Hogyan kapcsolódnak az eredmények az eredeti kérdésfeltevéshez és hipotézishez?
• Mennyiben válaszolta meg a vizsgálat a kutatási kérdést?
• Milyen problémák merültek fel a kutatásban, amelyek befolyásolhatták az eredményeket?
• Milyen szűkebb és tágabb konklúziói vannak a kutatásnak?
• Mivel járult hozzá a témában folyó kutatásokhoz a vizsgálat?
• Mely kérdések maradtak nyitva?
Felhasznált irodalom ► A felhasznált irodalom kétféleképpen jelenik meg a dolgozatban: a szöveg közben és a
szöveg végén, az irodalomjegyzékben. A szöveg közbeni fontosabb hivatkozási szabályok a következők (vö.
APA, 1994, 168-221):
• Egy szerző esetén, amikor a szöveg egészére hivatkozunk, a hivatkozás a vezetéknév és az évszám
megadásával történik; például: (Petrovics, 1996); vagy: Petrovics (1996) azt állítja, hogy...;
• Ha a hivatkozott műnek két szerzője van, akkor „és”-sel kötjük össze a neveket, és újabb hivatkozások esetén
mindig mindkettőt újra ki kell írni; például: (Petrovics és Kovács, 1999);
• Ha 3-5 szerző van, akkor első alkalommal minden vezetéknevet ki kell írni, például: (Wasserstein, Girden,
Janek és Rosen, 2003), majd a második hivatkozástól kezdve csak az első szerzőt és a „mtsai” (vagy: „et al.”)
kifejezést, például: (Wasserstein et al., 2000); ha egy paragrafuson belül kétszer is hivatkozunk a műre, akkor
elég az első szerző et al.-t kiírni az évszám ismétlése nélkül;
• Ha a hivatkozott műnek hat vagy több mint hat szerzője van, akkor első hivatkozáskor is csak az első szerző
vezetéknevét és az et al.-t kell kiírni;
• Ha ugyanazon vezetéknevű szerzők vannak, akkor a keresztnév első betűjének kiírásával különböztetjük meg
őket, például: (Kiss A., 1979 és Kiss J., 1999)
• Ha egy szerzőtől egyszerre több munkára hivatkozunk egy zárójelen belül, akkor az évszámokat
kronologikusan rendezzük el, például: (Fein, 1986, 1989, 1996);
• Ha több szerzőre hivatkozunk egy zárójelen belül, akkor ábécérendben soroljuk fel a szerzőket, és
pontosvesszővel választjuk el a neveket például: (Balogh, 1989, 1990; Petneházy, 1990; Zengő, 1980);
• Klasszikus műveknél, ha csak lehet, feltüntetjük az eredeti megjelenés dátumát is, például: (James,
1983/1890), vagy a fordítási év dátumát, például: (Arisztotelész, ford. 1952);
• Ha év nélkül megjelent műre hivatkozunk, akkor a név mellé „é. n.” (angolul: „n. d.” – no date);
• Ha specifikus szövegrészre hivatkozunk vagy szó szerint idézünk, a pontos oldalszámot, átfogóbb utalás
esetén a fejezetszámot is fel kell tüntetni, például: (Tanaka és Cheers, 2004, 224; Vargha, 2000, 2. fej.);
349
GYAKORLATBAN
• Ha az olvasót további irodalomhoz utaljuk, akkor a „lásd”, vagy „vö.” (vesd össze, angolul: „see”)
kifejezéseket használjuk.
Az irodalomjegyzéket formailag pontosan, és a szakirodalomban elfogadott szabályoknak megfelelő módon kell

megadnunk (a hazai gyakorlat nem egészen egységes ebben a tekintetben; itt az APA Manual 4. kiadása szerint
adjuk meg az előírt formát (APA, 1994) Csak azt az irodalmat foglaljuk bele az irodalomjegyzékbe, amelyre a
szöveg közben hivatkozás történt, az irodalomjegyzék nem bibliográfia. Az irodalom megadásának formája
azonos azzal, amelyet a 8.2.3. pont alatt, a bibliográfiai jegyzet készítésénél megadtunk, azzal a különbséggel,
hogy a folyóirat nevét és a szerkesztett könyv címét az irodalomjegyzékben kurzívval kell szedni. Alapvető
esetben ez folyóirat cikk, könyv, vagy szerkesztett könyvben megjelent írás. Az alábbi példákban figyeljük meg
pontosan az írásjelek használatát és minden egyéb részletet:
• FOLYÓIRAT
Kashani, J. H., Orvaschel, H. (1990). A community study of anxiety in children and adolescents. American
Journal of Psychiatry, 147. 313-318.
• KÖNYV:
Gottman, J. M. (1993). Whymarriagessucceedor fail. New York: (=kiadás helye), Simon and Schuster (=kiadó)
• SZERKESZTETT KÖNYV:
Shields, S. A. (1991). Gender in the psychology of emotion: A selective research review. In K. T. Strongman
(Ed./magyarul: szerk.) International review of studies in emotion. Chichester: (=kiadás helye), Wiley (=kiadó);
Vol. 1. 227-245.)
Az irodalomjegyzékben emellett igen sokféle írásműre, illetve dokumentumra lehet hivatkozni: például napi
sajtóra, disszertációra, enciklopédiára, publikálatlan anyagokra és így tovább. Az APA Manual minden
lehetséges esetre mintát ad, beleértve a zenei darabok, hang- és filmfelvételekre való hivatkozást is. Növekvő
szerepe van az elektronikus úton elérhető irodalomra való hivatkozásnak. A M- anual 4. kiadása (1994, 218-
222) ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy a hivatkozás lényege ebben az esetben is az, hogy a szerző
elismerje, feltüntesse azt a munkát, amit felhasznált, illetve hogy a hivatkozás pontos adatai alapján az olvasó
szükség esetén maga is megtalálhassa a hivatkozott munkát. Általános alapelvként tehát a szerző és a cím után
fel kell tüntetni zárójelben azt hogy „online”, és meg kell adni az anyag pontos internetcímét. Ha az év nem
egyértelmű, akkor az utolsó frissítés időpontját, vagy pedig az anyag interneten való lokalizálásának dátumát
kell feltüntetni; az anyag hosszúságára vonatkozó információt is meg kell adni. Például:
• Funder, D. C. (1994, március). Judgemental process and content: Commentary on Koehler on base-rate (9
paragrafus). Psycholoquy (online folyóirat) 5. (17) Elérhető: FTP: Hostname: princeton.edu Directory:
pub/harnad/Psycholoquy/ 1994.vol.5. File: psycholoquy. 94.5.17.base-rate.12.funder
Előfordulhat, hogy az eredeti cikk hiányában csak az online forrásból elérhető absztraktra tudunk hivatkozni.
Ebben az esetben meg kell adni az absztrakt forrását és számát. Például:
• Meyer, A. S. és Bock, K. (1992). The tip-of-the-tongue phenomenon: Blocking or partial activation? (online)
Memory and Cognition, 20, 715-726. Absztrakt forrása: PsychINFO Item: 80-16351
Mellékletek ► Mellékletként kell csatolni azokat az anyagokat, amelyek szükségesek a kutatás teljes mértékű
átlátásához és megítéléséhez. Ilyen lehet az alkalmazott kérdőív egésze vagy részlete, az informált beleegyezés,
az apparátus, vagy a használt szoftver leírása, az ingerek részletes bemutatása, képanyaga stb.
A fent leírt szerkezetben semmi meglepő nincsen, a logika így diktálja az alapvető lépések sorozatát. Mégis
tanulni, szokni kell, hogy ebben a formában hatékonyan tudjuk közölni gondolatainkat. Az alapvető szerkezet
módosulhat a kutatás jellegzetességeinek megfelelően (elképzelhető például, hogy több kísérletet mutatunk be,
vagy nagyobb lélegzetű munkáról van szó, ahol több módszert alkalmaztunk. Ebben az esetben értelemszerűen
bővíthetjük, módosíthatjuk a dolgozat szerkezetét, de őrizzük meg a gondolatmenet logikus, átlátható
felépítését.
1.3.2. 8.3.2. Az írás stílusa, a fogalmazás irányadó elvei
350
GYAKORLATBAN
Az írás stílusa fontos: ez az az ostya, amely megkönnyíti (vagy megnehezíti) a gondolatok lenyelését. A stílusba
beletartozik a szavak és kifejezések megválasztása, a mondatok és paragrafusok felépítése, és az egész írást
átható hangnem. Az írás stílusa attól lesz tudományos, hogy egyrészt megfelelően használt szakkifejezéseket
tartalmaz, másrészt egyfajta előírásos fegyelmezettség, „hűvös objektivitás” jellemzi. A tudományos stílus
akkor lesz jó stílus is egyben, ha a szöveg világos, gördülékeny, és nem jellemzi szürke sablonosság. A stílus –
akárcsak a forma – célt szolgál: ez pedig a tartalom érthető és meggyőző közlése. A stílus fegyelmezettségében
a gondolatok fegyelmezettségének kell tükröződniük. A jó stílus nem kompenzálhatja a gondolatok
tisztázatlanságát, de a leírt szövegen végzett stilisztikai tisztázó munka kifizetődő, mert adott esetben a
gondolatok tisztázásához is hozzájárulhat, és mindenképpen növeli a munka minőségét.
A közlés legkisebb egységét a szavak, illetve kifejezések jelentik. A jó stílus tehát a szavak és kifejezések
megfelelő megválogatásával kezdődik. A szaknyelv megfelelő alkalmazása azt jelenti, hogy a szerző gondolatait
hozzáértően, a szakterület elfogadott nyelvezetén, fogalmain keresztül fejti ki. Feleslegesen és indokolatlanul
nem használ, de ha kell, akkor tud megfelelő szakkifejezéseket és idegen kifejezéseket alkalmazni. A szavak és
kifejezések megfelelő megválogatása azt is jelenti, hogy nem szerepelhetnek oda nem illő, a hétköznapi
informális kommunikációban használatos kifejezések vagy laikus megfogalmazások. A mértéktartás a
minősítések és értékelések visszafogottságára utal. A tudományos nyelvezet nem alkalmaz túlzó jelzőket,
érzelmi elfogultságot sugalló kifejezéseket vagy érveléssel alá nem támasztott minősítéseket.
A stílus világossága nagyrészt a mondatok szerkezetén múlik. Helyes, ha szem előtt tartjuk: minden mondatnak
súlya van! Amikor az első fogalmazványunkat írjuk, akkor túlságosan bénító lenne szem előtt tartani ezt a
gondolatot. Ha azonban már az első fogalmazvány javításának szakaszában vagyunk (és eléggé motiváltak
vagyunk erre az aprólékos munkára), akkor célszerű a mondatokat egyenként mérlegre tenni: olvassuk át őket
egyenként, nézzük meg, hogy jó-e a mondat úgy, ahogyan van, és ha tudunk, javítsunk rajta! Az érvelő-
bizonyító stílusban minden kijelentésnek tartalmilag alátámasztottnak kell lennie. Egy jól átgondolt, tartalmas,
rövid mondat többet ér, mint egy túlbonyolított körmondat. Kerüljük a túl általános, semmitmondó mondatokat,
mert az ilyenek nem csak a hanyag fogalmazás, hanem a hozzá nem értés érzetét is keltik. Részesítsük előnyben
az aktív szerkezeteket a passzív szerkezetekkel szemben, az egyszerű megfogalmazást a bonyolulttal szemben!
Ragaszkodjunk a világosan definiált fogalmakhoz! Még a szóismétlés árán se használjunk szinonimákat, mert az
rontja a megértést. A mondatok csiszolásakor a következő kérdéseket tarthatjuk szem előtt:
• Azt fejezi-e ki a mondat, amit közölni szeretnénk?
• Nem lenne-e jó másféle szórend?
• Nincs-e a mondatban pongyolaság, kétértelműség? (Ha a pontatlanság és a szóismétlés között kell választani,
válasszuk inkább a szóismétlést!)
• Nincsenek-e benne felesleges szavak, semmitmondó kifejezések?
• Nem túl bonyolult-e a mondatszerkezet? Nem kellene-e kettébontani a mondatot?
• Egyes különösen fontos mondatoknál: hatásos-e a mondat?
• Ha passzív szerkezetű a mondat: nem lenne-e jobb aktív szerkezetben?
• Jól bánunk-e az írásjelekkel a mondaton belül (vesszők, gondolatjel, zárójelek stb.)?
A közlések nagyobb egységei a paragrafusok (bekezdések). Ha már egyenként figyelmet szentelünk a

mondatoknak, akkor tegyük ezt meg a paragrafusokkal is! A paragrafus olyan koherens közlési egység, amely
egy fő gondolat köré rendezett tartalmat közöl. A jól megírt paragrafus legfőbb jegye a világosan érvényesülő
koherencia: egyértelmű, hogy mi a fő gondolat és hogy a többi mondanivaló milyen logikai és tartalmi
szerkezetben kapcsolódik hozzá. A túl hosszú paragrafusok túl sok mondanivalót fognak egy keretbe, kerüljük
őket! A túl sok rövid paragrafus viszont – miként a túl sok rövid mondat is – széttöredezetté, kopogóssá teszi a
stílust, meg kell tehát találni a rövidebb és hosszabb egységek váltakozásának megfelelő ritmusát. Fordítsunk
külön figyelmet a jelentősebben eltérő tartalmi részek közötti átvezetésekre; ezt a funkciót mindig a paragrafus
végén elhelyezkedő mondatok látják el. Az átvezetés legyen logikus, indokolt, ne törje meg a gondolatmenetet!
A paragrafusok átnézésekor a következő kérdéseket tarthatjuk szem előtt:
• Világos-e hogy mi a paragrafus fő gondolata?
• Világosan kapcsolódik a fő gondolathoz a többi közlés?
351
GYAKORLATBAN
• Világos-e minden paragrafus funkciója, szerkezete?
• Nem túl hosszú a paragrafus?
• Indokoltan ér véget az adott ponton az egyik, és kezdődik a másik paragrafus?
• Váltakoznak-e a rövid és hosszú mondatok, jó-e a szöveg ritmusa?
1.3.3. 8.3.3. Az értékelés kritériumai

A dolgozat megírása után következik a nyilvánosságra bocsátás és az ezzel együtt járó kritikai értékelés.
Számolnunk kell azzal, hogy ha igazán jól szeretnénk megírni a dolgozatunkat, akkor az nem fog menni első
nekifutásra. Az írásműnek érlelődnie kell, és nincs olyan írásmű, amely első megfogalmazásra egészen jó lenne.
Nagyobb horderejű feladat esetén célszerű a megírt dolgozatot egy rövid ideig pihentetni, majd újra elővenni és
átolvasni, javítani. Ugyancsak célszerű a „szakértői bírálatot” megelőlegezni, és kollegákkal (tanárokkal,
diáktársakkal vagy a szüleinkkel) átolvastatni. Az alábbi szempontrendszer segítségével magunk is
ellenőrizhetjük írásművünk minőségét.
1.3.3.1. Tartalmi kritériumok
1. Tartalmilag megfelelő-e az absztrakt?
2. Teljes mértékben egyértelmű és érthető-e a célkitűzés és a hipotézis(ek)?
3. Meggyőző-e a hipotézisek indoklása?
4. Megfelelő mélységű-e a szakirodalmi áttekintés?
5. Elemző-e a szakirodalmi áttekintés?
6. Világos-e a bevezető alapján, hogy milyen módszertani megoldást (megoldásokat) alkalmaztak a kutatás
céljának elérésére?
7. Jól definiáltak-e a fogalmak?
8. Meggyőző-e az elméleti fogalmak operacionalizálása?
9. Meg lehet-e kapni minden lényeges módszertani információt?
10. Adekvát-e a módszerválasztás?
11. Adekvát-e a mintavétel, minden lényeges információt közöl-e a dolgozat erről a kérdésről?
12. Nincsenek-e tetten érhető érvényességi problémák?
13. Megtette-e az elvárható lépéseket a kutató a mérőeszközök megbízhatóságának és érvényességének

ellenőrzésére?
14. Jól szerkesztettek-e az ábrák és a táblázatok?
15. Nincs-e ellentmondás szöveg és ábra/táblázat között?
16. Világos, egyértelmű-e az eredmények bemutatása?
17. Megfelelő statisztikai próbákat alkalmazott-e a kutató?
18. Megfelelő részletességgel közli-e a dolgozat a statisztikai eredményeket?
19. Visszautalnak-e a konklúziók a bevezetőben taglalt elméleti-szakirodalmi kérdésekre?
20. Reálisak, meggyőzőek-e a konklúziók?
1.3.3.2. Formai kritériumok
352
GYAKORLATBAN
1. Minden információt közöl-e a címlap?
2. Készült-e összefoglaló?
3. Számozottak-e az oldalak?
4. Készült-e tartalomjegyzék (nagyobb lélegzetű munkánál)?
5. Alcímekkel tagolt-e a dolgozat?
6. Következetes-e a formai megoldások alkalmazása?
7. Formailag megfelelőek-e az ábrák?
8. Formailag pontosak-e, az előírásnak megfelelőek-e a szöveg közbeni hivatkozások?
9. Formailag pontos-e, az előírásnak megfelelő-e az irodalomjegyzék?
10. Nincsenek-e helyesírási hibák?
1.3.3.3. Stiláris kritériumok
1. Megfelelően alkalmazza-e a szerző a tudományos nyelvezetet?
2. Nem találhatóak az írásban oda nem illő (naiv, suta, kollokviális) megfogalmazások?
3. Világos-e minden mondat? Átláthatóak-e, direktek-e a közlések?
4. Váltakoznak-e a rövid és hosszú mondatok?
5. Világos-e minden paragrafus funkciója, szerkezete?
1.3.3.4. Összességében
1. Tartalmilag megfelelő mélységű-e, megfelelően részletezett-e, meggyőző-e a dolgozat?
2. Tartalmilag világos-e, jól érthető-e a dolgozat?
3. Megfelelő mértékű szakirodalmi tájékozottságot tükröz-e a dolgozat?
4. Jól tagolt, logikus szerkezetű-e a dolgozat?
5. Kiegyensúlyozott, elfogulatlan-e a dolgozat, figyelembe vesz-e alternatív nézeteket, magyarázatokat?
6. Eleget tesz-e a formai előírásoknak?
7. Megfelelő-e a stílus (szakszerű, világos, gördülékeny)?
8. Megfelelően kezelte-e a szerző az etikai kérdéseket?
1.3.4. 8.3.4. A kvalitatív kutatásról szóló beszámoló

A kvalitatív kutatásról szóló beszámoló sok vonásban egyezik, de több tekintetben el is tér az eddig tárgyalt
megszokott tudományos beszámoló karakterétől. Mindaz amit a fentiekben a címlap, az összefoglaló, a
hivatkozások és az irodalomjegyzék vonatkozásában megjegyeztünk, érvényes a kvalitatív beszámolóra is. A
tartalmi részeket illetően is alapvetően egyezik a logika: a szerző kifejti, hogy mit miért és hogyan vitt véghez,
és milyen következtetésekre jutott. Mindamellett sajátosságok is jellemzőek; az egyezésekre és különbségekre
az alábbiakban mutatunk rá.
Bevezetés ► A bevezető a kvalitatív beszámoló esetében is alapvetően a problémafelvetésből, a szakirodalmi

háttér kibontásából, és a kutatás céljának, indoklásának és stratégiájának kifejtéséből áll. A bevezető célja itt is
az, hogy világosan exponálja a kutatási kérdést, kifejtse a kérdés indoklását és a kutatás célját és fogalmi keretét.
A bevezető megírását befolyásolja, hogy a kvalitatív kutatás általában erősen induktív, gyakran exploratív.
Elképzelhető, hogy nem fogalmazódik meg hipotézis (ez azonban nem szükségszerű). A kutatási kérdés
353
GYAKORLATBAN
indoklására kevésbé jellemző az elméleti tézisekből, vagy a szakirodalom megállapításaiból történő levezetés.
Ugyanakkor helyet kaphat a témaválasztás indoklásában a személyes háttér; például a szerző leírhatja, hogy
milyen formában találkozott a problémával személyesen vagy milyen tapasztalattal rendelkezik az adott
területen (például drogos fiatalokkal foglalkozik évek óta stb.). A kvalitatív dolgozat egészére jellemző a
mértéktartóan személyes hangvétel; a szerző egyes szám első személyben van jelen, és ahol indokolt és fontos,
ott láttatni engedi saját értékrendjét, viszonyulását (Creswell, 1994, 43). A kvalitatív kutatás gyakran irányul
valamilyen gyakorlati szempontból fontos témára. Ilyen esetben nagyobb hangsúlyt kaphatnak az indoklásban a
kutatás gyakorlati konzekvenciái. A szakirodalmi áttekintés célja itt is annak feltérképezése, hogy a kutatás
hogyan viszonyul mások munkájához, de elképzelhető, hogy a konkrét kérdéssel kapcsolatban viszonylag kevés
irodalom áll rendelkezésre. A bevezetés megírásához a vezérfonalul szolgáló kérdések a következők:
• Mit miért milyen célkitűzéssel és hogyan vizsgált a kutatás?
• Miért fontos az adott kutatási téma/kérdés?
• Milyen fogalmak képezik a kutatás elméleti alapját, keretét?
• Milyen előfeltevésekkel indult a kutatás?
• Mit tudunk már a problémával kapcsolatban? Milyen kutatásokat végeztek már a témával kapcsolatban?
• Hogyan lehet kritikailag értékelni azt, amit tudunk?
• Hogyan kapcsolódik a kutatás ezekhez az előzményekhez?
A vizsgálat folyamata, módszerei ► A kérdés exponálása után következhet a vizsgálat lefolytatásának,

metodikai részleteinek ismertetése. Silverman rámutat (2000, 234), hogy a kvalitatív kutatónak nem kell
védekező álláspontot felvennie azokkal a sajátosságokkal kapcsolatban, amelyek a kvalitatív kutatás
természetéből adódnak (kicsi, statisztikai értelemben nem reprezentatív minta, az adatok alacsony szintű
számszerűsítése stb.). Ugyanakkor a kvalitatív kutatónak annál inkább pontosan kell leírnia és dokumentálnia a
kutatás során hozott döntéseit és lépéseit, beleértve mindazt, ami alátámasztja a kutatás megbízhatóságát,
érvényességét, és az általánosíthatóságát. így tehát részletesen ismertetni kell a mintavétel szempontjait,
indoklását, a kutatónak a vizsgálati személyekhez fűződő viszonyát, kapcsolatát, és az adatgyűjtés konkrét
módját és körülményeit. A kvalitatív kutatás sajátossága, hogy menet közben módosulhatnak a célkitűzések,
előfeltevések – ezekről a változásokról is képet kell adni az olvasónak, beleértve a módosítások okait, a
zsákutcának bizonyult lépéseket. Tárgyalni kell az adott kutatási stratégia előnyeit és korlátait, etikai vetületeit
és azt, hogy ezeket milyen módon kezelte a kutató. Az ide tartozó részek megírását segítő kérdések a
következők:
• Kik vettek részt a vizsgálatban? Miért pont ők? Milyen szempont szerint történt a kiválasztásuk? Milyen
kapcsolat alakult ki a kutató és a résztvevő személyek között?
• Mi volt a kutatás módszertani stratégiája? Miért ezt a stratégiát választotta a kutató? Melyek a választott
stratégia erősségei, gyengéi?
• Hogyan, kik által, pontosan milyen körülmények között történt az adatgyűjtés?
• A kutatás közben módosultak-e a célkitűzések, feltevések? Mi volt a kutatás „fejlődéstörténete”?
• Milyen lépések történtek a megbízhatóság és az érvényesség érdekében?
Az adatok bemutatása és elemzése ► A kvalitatív beszámolóban nem különül el az eredmények bemutatása az

elemzéstől. Mint láttuk, az elemzés folyamata végigkíséri a kutatást (vö. 6.1.5. pont). Amikorra a dolgozat
végleges megírására kerül sor, a kutató már sok „menet közbeni elemzést” végez; a feladat ezek
felhasználásával megírni a dolgozat legfajsúlyosabb részét: az adatok bemutatását, elemzését és értelmezését.
Akármilyen módját is választja a szerző az adatok bemutatásának és elemzésének részletesen kell ismertetni a
feldolgozás módszerét és átláthatóvá kell tenni az olvasó számára, hogy pontosan milyen adatokon nyugszanak
a konklúziók. A kvalitatív megközelítés legfőbb előnyei közé tartozik az adatok részletessége és több oldalról
történő elemzése – az elemzésnek eleget kell tennie ennek az elvárásnak. Az elemzés akkor jó, ha sokoldalú,
részletekbe menő, élet- közelbe hozza a problémát, rámutat a probléma összetettségére, a fő tendenciák mellett
elemez eltérő (deviáns) eseteket is, túlmutat a közhelyeken vagy amúgy is ismert összefüggéseken, jól
dokumentált, és érvekkel alátámasztott, meggyőző. A kvalitatív kutatás témája gyakran természeténél fogva
354
GYAKORLATBAN
érdekes; ki kell használni ezt az adottságot, a dolgozatot olvasmányossá, érdekessé kell tenni. Az adatok
bemutatásával és elemzésével kapcsolatban a következő segítő kérdéseket lehet feltenni:
• Milyen mintázatok, tendenciák bontakoznak ki az anyagból?
• Milyen módon lehet kvantitatívan is alátámasztani ezeket a mintázatokat és tendenciákat?
• Mit j elentenek, hogyan értelmezhetőek ezek a mintázatok?
• Lehetne-e másképpen is magyarázni az adatokat? Mi indokolja a választott értelmezést?
• Vannak-e az adatokban a fő tendenciától elütő esetek; ezek hogyan értelmezhetőek?
• Hogyan lehet a problémát életközelbe hozni?
• Alátámasztják-e az adatok az előfeltevéseket, hipotéziseket?
• Mennyiben érte el a vizsgálat a célját, mi maradt megválaszolatlanul?
• Milyen tágabb konklúziói vannak a kutatásnak?
• Mivel járult hozzá a témában folyó kutatásokhoz a vizsgálat?
A kvalitatív dolgozat szerkezete kevésbé kötött, mint a kvantitatív empirikus dolgozaté. A fenti három rész
(bevezetés, vizsgálat lefolytatása, adatok bemutatása és elemzése) csupán egy váz; a témától és a kutatástól
függően más és más megoldást lehet találni arra nézve, hogy hány fejezet legyen, és mi legyen azok címe.
Célszerű megkülönböztetni a dolgozat makrostruktúráját a mikrostruktúrától (Silverman, 2000, 240). A
makrostruktúra azt foglalja magában, hogy hogyan épülnek egymásra az egyes fejezetek, illetve hogyan
bontakoznak ki a fejezeteken átívelő fő tézisek; a mikrostruktúra az egyes kérdéskörök belső felépítését,
érvrendszerét foglalja magában. Tanácsos a kezdettől fogva fejleszteni mindkét szintet vázlatok kidolgozásával,
és ezek folyamatos felülvizsgálatával. Már a kutatás kezdetekor dolgozzunk ki egy tartalomjegyzéket, amit a
kutatás előrehaladtával többször felülvizsgálunk. (A kvalitatív kutatásról szóló dolgozatokra vonatkozóan
részletes útmutatást ad például Alasuutari, 1995; Silverman, 2001; Wolcott, 1990.)
A kvalitatív kutatás, illetve az azt összefoglaló dolgozat megítélésekor a következő szempontokat vehetjük
figyelembe (Creswell, 1994; Silverman, 2000 nyomán):
1. Fontos-e (elméleti vagy gyakorlati szempontból) a téma?
2. Világos-e a célkitűzés, indokoltak-e a kiinduló feltételezések?
3. Reális-e a célkitűzés (nem túl ambiciózus-e, nem túl szerény-e)?
4. Átlátja-e a szerző a kutatási téma szakirodalmát?
5. Jól definiált-e a kutatásban alkalmazott fogalmi rendszer?
6. Megfelelő-e a módszerválasztás?
7. Megfelelő-e, jól indokolt-e a mintavétel?
8. Átláthatóak-e az adatgyűjtés és adatfeldolgozás lépéseit? Indokoltak-e a lépések?
9. Történtek-e lépések a megbízhatóság és az érvényesség biztosítására?
10. Elég részletes, mélyrehatoló-e az elemzés?
11. Nincsenek-e felesleges részletek?
12. Meggyőzőek-e az állítások, konklúziók?
13. Nem triviálisak-e az állítások és a konklúziók?
14. Általánosíthatóak-e valamilyen fokban az eredmények? Történik-e visszacsatolás a szakirodalomhoz?
355
GYAKORLATBAN
15. Érzékelhető-e a szerző reflektív viszonyulása a kutatáshoz? (Tudatában van a korlátoknak, gyenge
pontoknak, tudatosan választ eljárásokat stb.)
16. Logikus, gördülékeny-e a dolgozat szerkezete?
17. Világos-e a dolgozat fókusza?
18. Érdekes-e a dolgozat?
1.3.5. 8.3.5. Szóbeli beszámoló, konferencia-előadás

Az írásbeli publikálás célja a tudományos eredmények körültekintő, alaposan dokumentált ismertetése és
elemzése egy „láthatatlan” olvasóközönség számára. Ezzel szemben ha eredményeinket, kutatásunkat szóban
ismertetjük (tegyük fel egy szemináriumon, TDK-fórumon vagy konferencián), akkor a publikum szemtől
szemben foglal helyet. Ez a helyzet lényegesen megváltoztatja a közléssel szemben támasztott követelményeket.
A hallgatóságnak „online” kell felfognia és megértenie a közléseket, nincs esély visszalapozásra, újraolvasásra.
A probléma abból adódik, hogy amíg hallgatók vagyunk, pontosan tudjuk, érezzük, hogy mitől jó az egyik
előadás és mitől kevésbé sikeres a másik. Amikor azonban magunk kerülünk eleinte tapasztalatlanul az előadó
bőrébe, akkor hajlamosak vagyunk tökéletesen elfeledni, hogy a leendő hallgatóság szemével nézzük saját
előadásunkat. Fejünk tele van kutatásunk részleteivel, muníciónk között érvek, táblázatok sokasága, és úgy
érezzük, hogy ha nem térünk ki az összes részletre, érthetetlen lesz, amit mondunk. Ezzel szemben gondoljunk
arra: mi adhat esélyt rá, hogy előadásunk közben fenntartsuk az érdeklődést, majd több előadás meghallgatása
után a hallgatóság úgy távozzon, hogy előadásunk maradandó üzenetét magával vigye?
A hatékony konferencia-előadás legalapvetőbb szabálya a mondanivaló egyszerűsítése és jól érthető kifejtése.

Még a hozzáértő, érdeklődő közönség számára is a lehető legegyszerűbben és legvilágosabban kell kifejteni a
mondanivalót. A ku-
HOGYAN TARTSUNK ROSSZ ELŐADÁST?
TANÁCSOK KEZDŐKNEK
DAVID PATTERSONT ADAPTÁLVA (HILL, 1997) ISMERTETÉSE ALAPJÁN
1. Állítsd a hallgatóságot kihívás elé!
Ez az egy esélyed van, hogy mindent elmondhass. Nem hagyhatsz ki olyant, amiről azt gondolod, hogy
lényeges. A hallgatóság okos és érdeklődő emberekből áll – bízni kell abban, hogy mindent fel tudnak fogni.
2. Ne pocsékold az időd a felkészüléssel!
Az időt kutatással kell tölteni, nem pedig azzal, hogy hogyan fogod előadni a mondandódat. Kutatásod minden
részletét ismered, beszélni meg mindenki tud. Csak nem teszed magad nevetségessé azzal, hogy a tükör előtt
gyakorlod az előadásodat.
3. Ne légy mániákusan precíz a szemléltetéssel!
Minek tölteni a drága időt a szemléltető fóliák, diák tervezgetésével, bogarászásával? Nem nagy eset, ha benn
marad egy-két helyesírási hiba, kihagyás stb., úgyis inkább arra figyelnek, amit mondasz.
4. Ne feltű nősködj!
Ne beszélj hangosan, ne használj túl nagy betűtípust a szemléltetésnél, mert azt a benyomást keltheted, hogy
mindenáron a középpontba akarsz kerülni.
5. Ha előadás közben fogy az idő, beszélj gyorsabban!
Ha jeleznék, hogy fogy az időd, de még a mondanivalód feléig sem értél, akkor gyorsíts a beszédtempón, így
még esélyed lesz rá, hogy mindent elmondjál.
6. Ne nézz a szemükbe!
356
GYAKORLATBAN
Ne keresd a szemkontaktust, mert ezt egyrészt egyesek bizalmaskodásnak vehetik, másrészt pedig jobb, ha nem
látod, hogyan reagálnak.
tatás részletekbe menő, teljes bemutatása az írásbeli közlés feladata. A szóbeli közlés más műfaj. Az előadásnak
fókuszáltnak kell lennie, amiből az következik, hogy inkább kevesebbről mondjunk többet, mint sok mindenről
keveset. Minél „élesebb” feltételek között, minél nagyobb időszorításban kell működnünk, annál fontosabb,
hogy az előadásnak legyen egy fő „üzenete” (tartalmi fókusza, lényege). Ehhez kapcsolódóan kifejthetünk még
néhány fontos tartalmi pontot, az általános tanács azonban az, hogy a kifejtendő pontok száma ne haladja meg a
hármat. Egy általános tanács szerint: mondd meg, hogy miről fogsz beszélni, beszélj róla, azután foglald össze,
hogy miről beszéltél.
A jó előadás alapvető jellemzője az átgondolt felépítés és az összeszedettség, amely együtt jár a rendelkezésre
álló idő betartásával. A kezdő előadók számára feltétlenül hasznos dolog – az alapos felkészülés mellett – az
előadás elpróbálása.
Ilyen módon ráérezhetünk arra, hogy mely pontokon bonyolítjuk túl a mondandónkat, hol kell egyértelműbben
fogalmazni, mit lehet kihagyni és mit nem, és lemérhetjük az időt. Szenteljünk külön figyelmet a kezdő- és a
zárómondatoknak! Az érdekes indítás felkelti a figyelmet, a flott zárás pedig jó benyomást hagy maga után. Az
előadások frontján ma már a Power Point segítségével készülő prezentációk az uralkodóak. Használjuk ki a
Power Point lehetőségeit, de a vizuális hatások ne menjenek a tartalom rovására. Mindig legyen meg a kapcsolat
beszéd és látvány között, ha egy ábrát vagy képet mutatunk, ne beszéljünk másról! Nem lehet eléggé
hangsúlyozni annak fontosságát, hogy ne legyenek zsúfoltak a diáink, és hogy használjunk jól látható betűket és
számokat! Az előadás előtt a helyszínen ellenőrizzük, hogy minden működik-e!
1.3.6. 8.3.6. A poszterprezentáció

A poszterprezentáció viszonylag új keletű műfaj, amit azért találtak ki, mert az egyre több résztvevővel zajló
tudományos konferenciákon egyszerűen nincsen idő arra, hogy minden elfogadott jelentkező szóbeli előadást
tartson. A poszterprezentáció tehát általában a nagyszámú résztvevővel zajló tudományos konferenciák műfaja.
A poszter lényegében egy 6-8 oldalra sűrített kutatási cikk, amelyet A4-es lapokra nyomtatunk, és a lapokat egy
nagyméretű kartonlapra ragasztjuk fel. A konferenciákon megfelelő helyet biztosítanak a poszterek
kiállításához, amit az érdeklődők felkereshetnek. A poszternek „önmagáért kell beszélnie”, azaz teljesen
érthetőnek kell lennie magyarázat nélkül is. Nagyon fontos, hogy a poszter jól olvasható és vizuális szempontból
jól tervezett legyen. A poszterprezentációk alkalmával megvan a lehetőségünk arra, hogy az érdeklődőkkel
beszélgessünk és szakmai kapcsolatokat vegyünk fel. A poszter hasznos és hatékony kommunikációs eszköz.
1.4. ZÁRSZÓ
A tudományos kutatás lényege a megértésre törekvés. Sokféle módon törekedhetünk a megértésre, de épp e
törekvések tanulsága a vállalkozás korlátainak megértése is. A tudományos kutatómunkát utazáshoz
hasonlítottuk. A könyv végére érve reméljük, világosabbá váltak ennek az utazásnak a feltételei, korlátai és
lehetőségei. Igyekeztünk azokat a legfontosabb tudnivalókat érinteni, amelyek az induláshoz kellenek. A
továbbiakban: Jó utat! Jó utazást!
1. A kutatómunka fázisai ► Megkülönböztethetjük a tervvégrehajtáson alapuló kutatást a folyamat közben
alakuló kutatástól. Az előbbi a kvantitatív, az utóbbi a kvalitatív kutatások jellemzője. A tervvégrehajtásos
kutatásra jellemző a tervezés meghatározó szerepe és az azt követő lineáris felépülés: elővizsgálat,
adatgyűjtés, adatfeldolgozás, elemzés, és nyilvánossá tétel. A folyamat közben alakuló kutatásban másféle
szerep jut a tervezésnek, a munkafázisok nem határolódnak el olyan világosan és nem egyértelműen lineáris
folyamatként jelentkeznek. A kutatási terv részletezi és mások számára is világosan megfogalmazza, hogy a
kutató mit, miért, és hogyan fog csinálni az adott kutatásban.
2. A szakirodalom feltárása és feldolgozása ► A szakirodalom előzetes, másodlagos, és elsődleges forrásokból

áll. A pszichológiai szakirodalom az 1960-as évektől kezdődően rohamos növekedésnek indult. A
tájékozódáshoz alapvetően háromféle szolgáltatást vehetünk igénybe: a hagyományos könyvtári katalógus
rendszert, a különféle számítógépes adatbázisokat, és az internetet. A szakirodalom feldolgozásának
hatékony formja a cédulázás.
357
GYAKORLATBAN
3. A tudományos közlés műfajai, követelményei ► A tudományos közlés tipikus formája a pszichológiában az

empirikus cikk, amelyik eredeti empirikus vizsgálatot mutat be. Ennek a közléstípusnak az a célja, hogy
pontosan és részletesen ismertesse a vizsgálatot, annak elméleti-szakirodalmi hátterét és elméletigyakorlati
konklúzióit beleértve. Az APA Publication Manual adja meg legrészletesebben azokat a formai és tartalmi
előírásokat, amelyeket a legtöbb folyóirat követ. A tudományos előadás és a poszter prezentáció a szóbeli
kommunikáció alapformái.
358
4. fejezet - FOGALOMTÁR1
ad hoc magyarázat (ad hoc explanation)► Esetleges, nem szisztematikus érvelésen, illetve elméleti
alátámasztáson nyugvó magyarázat.
adat (data)► Meghatározott célból és módon, szisztematikus empirikus eljárással gyűjtött és rögzített
megfigyelés, mely lehetővé teszi tudományos következtetések megfogalmazását.
adatközlo (informant)► Az etnográfiai, illetve kvalitatív kutatásokban azon „vizsgálati személy” elnevezése,
aki a vizsgált kultúra tagjaként információval szolgál és bevezeti a kutatót az adott kultúrába.
adatmegjelenítési modellek (data display models)► Lényege a kódok egymáshoz való viszonyának grafikus
megjelenítése. Az adatmegjelenítési modellek különböző rendezőelveket és formátumokat ajánlanak az adatok
különböző szempontok szerinti, áttekinthető elrendezésére; ilyen például az időrendi megjelenítés, a fogalmi
mátrix vagy az oksági háló.
akciókutatás (PAR, participatory action research)► Olyanfajta társadalomtudományi kutatás, amelyik a

vizsgált emberek, illetve közösség aktív bevonásával, általában a közösség érdekében történik. Az oktatásban ez
a mozgalommá vált irányzat „a tanár mint kutató” néven vált ismertté.
alacsony részvételszámú kísérlet (small N experiment)► Olyan kísérlettípus, amelyik a független változók
hatását egy vagy néhány alany részvételével, sok (több tucat vagy akár több száz): próbán keresztül vizsgálja
kontrollált kísérleti helyzetben.
alanyi reaktivitás (subject reactivity)► A kísérleti személy reakciója a vizsgálati helyzetre. A vizsgálatban
részt vevő személy saját én-megjelenítése függvényében igyekszik a kísérlet során a ki nem mondott
elvárásoknak megfelelni. Az ilyen jellegű torzító hatás a kísérlet belső érvényességét veszélyezteti. Lásd még:
elvárásjellemzők.
alanyi változó (subject variable)► A kísérleti személyek valamilyen „magával hozott” jellemzőjére utaló
speciális változó, mely a kvázifüggetlen változók csoportjába sorolható, mivel nem manipuláció, hanem
szelekció eredménye (pl. a kísérleti személy IQ-ja, kora, neme, valamilyen személyiségvonása, képessége vagy
egyéni tapasztalata). Egy alanyi változót tartalmazó kísérlet csupán korrelációs jellegű összefüggésekre enged
következtetni, mivel egy alanyi változó egyéb személyiségvonások mögöttes hatását is tükrözheti .
alapkutatás (basic research)► Elmélet által vezérelt kutatás, amelyet gyakorlati szempontok nem
befolyásolnak. Az alapkutatások hozzájárulnak a problémák jobb megértéséhez, az ebből keletkező gyakorlati
haszon azonban nem azonnal nyilvánvaló.
alapozott elmélet (grounded theory)► A kvalitatív kutatásokra alapvetően az induktivitás a jellemző, és az,
hogy az adatok és az elmélet interaktív viszonyban áll egymással: az elmélet lazán orientálja az adatgyűjtést, az
adatgyűjtés során végzett elemzés pedig formálja az elméleti-fogalmi keretet. Emellett a folyamat ismétlődő
szakaszokból áll: az adatgyűjtés és elemzés fázisát újabb adatgyűjtés és elemzés követi. Az 1960-as években
Glaser és Strauss dolgozta ki.
alapszint (baseline)► Egy adott viselkedés szokásos, normális körülmények között jellemző szintje, mértéke,
amelyik összehasonlítási alapul szolgálhat a kísérleti beavatkozás értékeléséhez.
alkalmazott kutatás (applied research)► A tudományos eredmények konkrét, gyakorlati hasznosulását célzó
kutatás; életbe ágyazott tudományos problémamegoldás.
anekdotizmus (anecdotism)► Olyanfajta magyarázat, amely eseteket idéz, de ad hoc adatkezelés jellemzi: az
adatok egy részét előnyben részesíti, míg a másik részét negligálja, és nem teszi világossá, hogy milyen alapon
sorol eseteket azonos vagy különböző kategóriába, vagy más módon prekoncepcióhoz alakítja az elemzést.
anonim adatkezelés (anonomous data handling)► Azt jelenti, hogy a vizsgálati személytől származó adatokat
a vizsgálatot követően semmilyen módon sem lehet azonosítani.
1
A Fogalomtár elkészítésében közreműködött: Horváth Petra.
359
FOGALOMTÁR
arányskála (ratio scale)► Az a mérési skála, amelyiken van természetes nulla pont és az értékközök egyenlőek
(pl. arányskálán mérhető a hosszúság, az életkor vagy a reakcióidő). Egzakt mennyiségi következtetések
levonására alkalmas, mert a nagyságrendi arányok matematikai viszonyának pontos kifejezését teszi lehetővé.
attitűdskála (attitude scale)► Olyan kérdőív, melyet kifejezetten az attitűdök mérésére fejlesztenek ki. A
skálák közös jellemzője, hogy egy attitűdtárgyra vonatkozó értékelő megállapításokat tartalmaznak, és a vizsgált
személynek ezekre vonatkozóan kell kifejeznie egyetértését vagy egyet nem értését. A viszonyulás mérhető
jellemzője az, hogy pozitív vagy negatív irányú-e, illetve, hogy milyen fokban az.
átvihetőség (transferability)► A kvalitatív kutatási stratégia az „átvihetőség” fogalmával utal az eredmények

mintán túlra történő kiterjesztésére. Az átvihetőség úgy fogható fel, mint az általánosíthatóság gyengített
változata.
axióma (axiom)► Igaznak elfogadott kiindulótétel, melyből valamely érvelés vagy tudományos elmélet
állításai levezethetőek.
beavatkozásmentes kutatás (nonintrusive or archival research)► A beavatkozásmentes vizsgálatokat másként

„nem reaktív” vagy „archív anyag kutatásának” is szokták nevezni: mivel a kutató adatait nem közvetlenül a
vizsgálati személyektől szerzi, hanem közvetett módon, utólagosan informálódik róluk archív, levéltári anyagok,
illetve különböző dokumentumok által.
becslési skála (ratingscale)► Olyan megfigyelés, amely során a megfigyelőnek a megfigyelt eseményről vagy
személyről egy adott szempont alapján ítéletet kell alkotnia és a becslési értéket skálán kell jelölnie. A becslési
skála tartalmilag vonatkozhat mértékre vagy gyakoriságra, az előbbit másként intenzitásskálának is nevezik.
Formailag két fő válfaja létezik: numerikus és grafikus skála.
belső érvényesség (internal validity)► A belső érvényesség a független és a függő változó viszonyára
vonatkozik, és azt j elenti, hogy az eredmények csakis és kizárólag a független változó hatásának tudhatóak be.
beszélgetéselemzés (conversation analysis)► A beszélgetéselemzés a hétköznapi interakciókban történő beszéd

aprólékos elemzésével foglalkozó módszertani-metodológiai irányzat. A beszélgetéselemzés az 1960-as
években alakult ki, főként Austin nyelvfilozófiája és Garfinkel etnometodológiája nyomán.
bizalmas adatkezelés (confidential data handling)► Azt jelenti, hogy a kitöltő személye a kutató számára
azonosítható marad, de a kutatón kívül más nem azonosíthatja az adatait.
cédulázás (note taking)► Hasznos lehet a későbbi hivatkozások megkönnyítése érdekében az olvasott
irodalomról standard formátum szerint feljegyzéseket készíteni. Hagyományosan ezt az eljárást nevezik
cédulázásnak, mert a feljegyzések egyforma méretű indexkártyákra (lapokra): kerülnek, amelyek gyűjthetőek és
feldolgozhatóak. A feljegyzés szorítkozhat a bibliográfiai adatokra vagy lehet tartalmi jegyzetelés (anno- tálás)
is.
Chicagói Iskola (Chicago School)► A 19. század végén kialakult kutatási iskola a Chicagói Egyetem
Szociológia Tanszékén, amely többek között „városi etnográfiai” kutatásairól lett híres. A Chicagói Iskola
szociológusai a nyilvános tereken való viselkedést, és az „alul levők” kultúráját, a gettók, az utcasarkok
társadalmát igyekeztek feltárni. Jelentős befolyást gyakoroltak a szociológia valamint a szociálpszichológia
alakulására. Lásd még: szimbolikus interakcionizmus, etnometodológia.
Cohen-féle kappa mutató (Cohen’s kappa)► Független megfigyelők egyetértését kifejező, korrelációs jellegű
mutató.
Cronbach-féle alfa mutató (Cronbach’s alpha)► A tesztek, kérdőívek és becslési skálák belső
konzisztenciájának mutatója.
csendes metodológiai forradalom (silent methodological revolution)► A kvalitatív szemlélet megerősödésére

utaló fogalom.
csonkolás (truncating)► A keresőszavaknak nem a teljes alakját adjuk meg, hanem csak a szótőt; a műveletet
pedig *-gal jelöljük.
csoportekvivalencia (group equivalence)► Olyan csoportokra vonatkozik, amelyek a lényegesebb alanyi

változók vonatkozásában alapvetően egyenlőnek tekinthetőek. Az alanyi változók ilyen módon való
360
FOGALOMTÁR
kontrolljával lehetővé válik a feltételezés, miszerint az eredményekben mutatkozó különbség csakis a független
változó hatásának köszönhető.
csoportos véletlen mintavétel (cluster sampling)► Valószínűségi mintavételi eljárás: a nagyobb egységeket
tartalmazó mintavételi keretből első lépésben egy nagyobb egységet választunk ki véletlenszerűen (például egy
iskolát), és ezután ismét véletlenszerűen választjuk ki ezen belül a kisebb mintavételi egységet (pl. osztályt).
Többlépcsős csoportos mintavétel esetén többszörösen ismételjük ezt az eljárást.
dedukció (deduction)► Szűkebben logikai következtetési forma, tágabban véve megismerési stratégia. Mindkét
esetben lényege az, hogy egy axiomatikus általánosított tételből vezetik le az egyes esetre vonatkozó konklúziót.
Lásd még: hipotetikus-deduktív módszer.
determinisztikus magyarázat (determinism)► Események, jelenségek szükségszerű összefüggését, okozati

meghatározottságát valló elv. Lásd még: statisztikai determinizmus, probabilisztikus magyarázat.
deviációs IQ (deviation IQ)► Az intelligenciamutató kiszámításának továbbfejlesztése vezetett el a deviációs

IQ-hoz: ennek során a felnőtt népességből vett reprezentatív minta átlagértékei és szórása alapján határozzák
meg a normát, amellyel az egyén pontszámban kifejezett eredménye összevethető. Ez az érték már nem
hányados, hanem pontszám, amelyet táblázatba foglalt ponthatárokhoz viszonyíthatunk.
deviánseset-analízis (deviant case analysis)► A komprehenzív adatelemzés a devi- ánseset-analízist is

magában foglalja: külön figyelmet kell szentelni azoknak az eseteknek, amelyek „nem illenek a képbe”. Ezeket
az eseteket azonosítani kell és egyfajta falszifikációs tesztként kezelve meg kell nézni, hogy a pozitív példákra
adott értelmezés meg tud-e birkózni velük. Ha igen, akkor a deviáns esetek nagyban növelik az értelmezés
érvényességét.
differenciális attitűdskála (differential attitude scale)► Olyan kijelentéssor, melyben a válaszok az attitűd
fokozataira utalhatnak. A skála a kiválasztott attitűdtárgyakkal kapcsolatban több kijelentést fogalmaz meg,
melyek közül egyes itemek pozitív, más tételek semleges, megint mások pedig elutasító attitűdre engednek
következtetni. A válaszolónak két válaszlehetősége van: annyit kell megmondania, hogy egyetért-e a
kijelentésekkel vagy sem (másként: Thurstone-féle skála).
diszkurzuselemzés (discourse analysis)► A diszkurzuselemzés fókuszában annak megértése áll, hogy a

szociális valóság hogyan konstruálódik meg a magán- és közbeszédbe foglalt diszkurzus gyakorlata révén. A
diszkurzus egy társadalmilag releváns témával kapcsolatos kijelentések, megjegyzések, szófordulatok,
metaforák és egyéb nyelvi formák összessége, amely (nyíltan vagy rejtett módon) értelmezi és valamilyen
módon láttatja az adott témát.
diszkriminációs érvényesség (discriminant validity)► A pszichológiai tesztek érvényesítésére szolgáló eljárás.

A diszkriminációs validitás akkor eredményes, ha a teszten mért tulajdonság nemkorrelál egy olyan más teszten
mért tulajdonsággal, amellyel meghatározásunk szerint nem szabadna korrelálnia.
diszkurzív interjú (discursive interview)► Sajátos műfaj, amely eltér az interjúzás módszertanának keretében
tárgyalt interjúfajtáktól. Az interjú ebben az esetben a kutató által kezdeményezett beszélgetés, amely
olyannyira hasonló akar lenni a természetes beszélgetéshez, amennyire csak lehet.
diszkurzív pszichológia (discursive psychology)► Pszichológiai irányzat, amelyik a jelentésteremtést az élő,

dialogikus nyelvhasználat közegében vizsgálja. Alapfelfogása a szociális konstrukcionizmus: a nyelv nemcsak
képviseli, hanem meg is teremti a valóságot.
Duhem-Quine-tézis (Duheim-Quine thesis)► Tudásunk kijelentések kölcsönös kapcsolatokkal teleszőtt hálója,

melyben a megfigyelések elméletterheltek, ugyanakkor az elméletek aluldetermináltak a megfigyelés által. Az
elméleti kijelentések tényekhez való viszonya nem objektíven adott.
egy-, illetve többváltozós kísérlet (simple and complex experiment)► Egy kísérletben egy vagy több független
változót alkalmazhatunk. Ennek alapján beszélhetünk egyváltozós, illetve többváltozós kísérletekről.
egyetértési hajlandóság (tendency for agreement)► Arra utal, hogy ha „igen – nem” vagy „egyetért – nem ért
egyet” típusú kérdések vannak egy kérdőíven, akkor a személy hajlik tendenciózusan igent vagy nemet
válaszolni.
361
FOGALOMTÁR
egyezéses érvényesség (concurrent validity)► A tesztérvényesítés során egy másik, ugyanazt a konstruktumot
mérő, már igazolt érvényességű mérőeszközzel való korreláción keresztül megerősített érvényesség.
egyszerű véletlen mintavétel (simple random sampling)► A valószínűségi mintavétel alapvető fajtája,
amelyben a mintavételi keretet felhasználva oly módon választunk, hogy minden elemnek azonos esélye legyen
a bejutásra (pl. random számtáblázat segítségével):.
„elbeszélt történelem” ► Lásd: oral history
elektrodermális aktivitás (electrodermal activity)► A bőr elektromos vezetőképességének változása ingerlés

hatására; jó mutatója az vegetatív idegrendszer működésének. Mérése a pszichofiziológiai kutatások egyik
legnépszerűbb metodikai paradigmájává lett. Korábbi elnevezése: galvanikus bőrreakció (galvanic skin
response, GSR).
elektroenkefalográfia (gelectroencephalography)► Az agysejtek elektromos tevékenységének regisztrálására

kifejlesztett módszer; az elvezetett jel az elektroenkefalogram: EEG). Nem invazív (fizikai behatolást nem
kívánó) makroelektródos vizsgálat esetén a (hajas) fejbőrre helyezett elektródokkal oldják meg az elvezetést;
invazív mikroelektródos eljárás esetén a koponyán át fúrt lyukon keresztül helyeznek el a néhány mikron
csúcsátmérőjű mikroelektródot az agyszövetben.
elektrokardiográf (electrocardiograph)► Az összehúzódó szívizomban keletkező elektromos jelek

regisztrálására kidolgozott mérőműszer; az elvezetett jel az elektrokardiogram: EKG, amelyről a szívritmusban
beálló változásokat lehet leolvasni.
elektromiográfia (electromyography)► Az izomösszehúzódás következtében keletkező elektromos

potenciálok mérése. A jelek egy elektromiográf készülék segítségével felerősíthetőek és regisztrálhatóak; az
elvezetett jel az elektromiogram (EMG).
elektronikus könyvtár (electronic library)► Oktatási, tudományos vagy kulturális célokra használható,
szabadon terjeszthető elektronikus dokumentumok központi gyűjtőhelye.
elektrookulográfia (electrooculography)► A szemmozgások regisztrálására kialakult módszer az

elektrookulográfia, amely az arcon, a szem közelében elhelyezett elektródok segítségével vezeti el az
elektromos aktivitást; eredménye az elektrookulogram: EOG.
élettörténeti interjú (life story interview)► Olyan kvalitatív interjútípus, amely teljes élettörténet, illetve
élettörténeti epizódok feldolgozását állítja a középpontba.
elfogadott nézet (received view)► A klasszikus tudománykép modern változata, amely az 1930-as évekre vált
meghatározóvá. Azt a meggyőződést hirdette, hogy a tudományos megismerés objektív, a megfigyelő
személyétől független és a racionalitás alapelvein nyugszik.
ellensúlyozás (counterbalancing)► Az ellensúlyozás a legáltalánosabb megoldás, amely- lyel a sorozathatás

semlegesíthető. A teljes ellensúlyozás azt jelenti, hogy az ingerek minden lehetséges sorrend-kombinációban
előfordulnak A részleges ellensúlyozás azt biztosítja, hogy minden inger azonos gyakorisággal fordul elő
minden ordinális pozícióban (latin négyzetes terv). Egyszerű sorrendi megfordítás esetén pedig az AB-BA
elrendezést követik az ingerek vagy a kísérlet feltételei.
elmélet (theory)► Összefüggő és koherens fogalmak, állítások és feltevések rendszere, melynek alapján
értelmezni és kutatni lehet a valóság egy meghatározott szeletét.
elméleti mintavétel (theoretical sampling)► Nem valószínűségi mintavétel, amelynek során a populációról
való speciális ismeretek birtokában választ a kutató a kutatási kérdésnek megfelelő mintát. Szakértői
mintavételként is ismert.
elővizsgálat (pilot study)► Az adatgyűjtést megelőzően érdemes elővizsgálatot végezni, melynek lényege a
kutatási módszer, illetve a használni kívánt mérőeszközök kipróbálása. Korlátozott érvényű próba, amelynek
során a kritikus pontokra érdemes koncentrálni. Az előkutatás bizonyos fokú biztosítékot nyújthat a kutatási terv
működőképességére nézve.
362
FOGALOMTÁR
előzetes forrás (pre-sources)► Olyan dokumentumok, kiadványok, melyek felsorolják és ismertetik az egyes
szakirodalmi tételeket. Legismertebb formája ennek a könyvtári katalógus, a referáló folyóiratok és a
bibliográfiák.
„az előzmény tagadásának hibája” (fallacy of denying the antecedent)► Érvénytelen következtetési forma,
mely abból a téves feltevésből fakad, hogy a premissza és a konklúzió közötti implikációs viszony
szimmetrikus. Abból, hogy „A” előzmény magában foglalja „B” következményt és „A’ előzmény nem áll fenn,
nem következik szükségszerűen az, hogy nem kell számolnunk „B” következménnyel sem.
elsődleges források (primary reseources)► Olyan szakirodalmi források, amelyek eredeti kutatási
eredményeket és gondolatokat közölnek; pl. folyóiratcikkek, monográfiák, szerkesztett kötetek, kézikönyvek,
disszertációk, konferenciakötetek.
elsőfajta és másodikfajta hiba (type I and type II. error)► A statisztikai konlúzió validitást veszélyeztető,
megalapozatlan konklúzióhoz vezető hibák. Az elsőfajta hiba esetén elutasítjuk a nullhipotézist, pedig az igaz, a
másodikfajta hiba esetén elfogadjuk a nullhipotézist, holott az nem igaz.
elvárásjellemzők (demand characteristics)► Azok a jelek, amelyek alapján a kísérleti személy észleli a kísérlet
során tőle elvárt viselkedés jellemzőit. Ilyen jel lehet a vizsgálat témája, a feladatinstrukció, a kísérletvezető
viselkedése stb. A személy tehát nem a független változóra, hanem a feltételezett elvárásra reagál.
emocionalizmus (emotionalism)► A fenomenológiához és humanisztikus gondolatkörhöz közelálló

metodológiai irányzat, amelyik a vizsgálatban megszólított személy szubjektív élményeinek és tapasztalatainak
autentikus feltárását állítja a kutatás fókuszába.
empirikus ciklus (empirical cycle)► Az indukció és a dedukció, a megfigyelés és az elméleti következtetés

egymást követő és egymást feltételező ciklusokban való érvényesülése a tudomány gyakorlatában.
erőanalízis (power analysis)► Azoknak a tényezőknek az elemzése, amelyek növelik vagy csökkentik egy
kísérleti vizsgálat érzékenységét, azaz annak valószínűségét, hogy egy kísérlet a független változó (akár kis
mértékű) hatását ki tudja mutatni. Az érzékenységet fokozza a mintaszám növelése, a megbízható függő változó,
a jó kontroll, és a megfelelő statisztikai próba megválasztása. Az utólagos elemzés akkor merül fel, ha a
statisztikai próbával nem tudjuk elutasítani a nullhipotézist. Kis vagy közepes minták esetén ez annak
következménye is lehet, hogy a próba ereje kicsi. Ekkor az utólagos erőanalízis keretében szerezhetünk
pontosabb képet a próba erejére vonatkozóan.
érvényesség (validity)► A kutatómunka alapvető minőségére utaló átfogó jellemző, amely azt jelzi, hogy a
kutatás során az egyes kutatási folyamatok (az operacionalizálás, a mérés és a következtetés): megfelelően
történnek, és ennek következtében tartalmilag és módszertanilag megalapozott a kutatás. Az egyes módszerek
vonatkozásában differenciált formában jelentkezik.
eseménymanipuláció (event manipulation)► A közvetett hatáskiváltás egyik eszköze: például zenehallgatás,

élményfelidézés vagy beavatott személy alkalmazása.
eseményegység alapú megfigyelés (event sampling)► Egy-egy koherens viselkedést vagy eseményt tekint
természetes alapegységnek, és a megfigyelő akkor jelöli a kódot, amikor és ahányszor a viselkedés előfordul.
esettanulmány (case study)► Olyan empirikus kutatás, amely egy adott jelenséget a valós közegébe
ágyazottan, komplex módon vizsgál. Az esettanulmány mindig többféle módszer alkalmazását jelenti, és a
különböző módszereknek konvergens módon kell megközelíteniük a problémát.
etnográfiai interjú (ethnographic interview) > Valamely kultúra megismerése és leírása áll az etnográfiai
interjú középpontjában a kultúra tagjainak interpretálásában. Ez az interjútípus erősen kötődik a kulturális
pszichológia megközelítéséhez.
etnográfiai terepmunka (ethnographic field work) > Olyan komplex adatgyűjtést végző kutatómunka, amely a
vizsgálati terepen való hosszabb tartózkodást feltételez. Célja az adott kultúra leírása, megismerése a kultúra
tagjainak szemszögéből. A terepmunka sokféle módszer használatának ad keretet (pl. megfigyelés, interjú,
dokumentumelemzés).
etnometodológia (ethnomethodology) > Harold Garfinkel és mások nevéhez kötődő metodológiai paradigma és
kutatási irányzat, amelynek középpontjában a hétköznapi, rutinszerű társas viselkedések mikroszkopikus
363
FOGALOMTÁR
elemzése áll, annak felderítése céljából, hogy az emberek hogyan végzik szabályozott szociális interakcióikat a
szabályok explicit megfogalmazása nélkül.
etnometodológiai interjú (ethnomethodological interview) > A válaszolót egy szociális kategória kompetens
tagjaként kezeli, és arra keres választ, hogy az emberek hogyan „csinálják” és hogyan értelmezik saját
valóságukat.
etogram (ethogram) > A szisztematikus etológiai megfigyelések eredménye, az állatfaj viselkedésének

„akciókatalógusa”, azaz a viselkedés fő mozzanatainak természethű, helyes sorrendben történő aprólékos
leírása, katalogizálása.
ex post facto vizsgálat (expost facto study) > Olyan csoportok vizsgálata, melyek valamilyen fennálló alanyi
változó tekintetében különböznek, azaz kvázifüggetlen változók alapján szerveződnek. Az a változó, amely
alapján létrehozták a csoportokat a kutatók ellenőrzésén kívül áll.
extenzív kutatási stratégia (extensive research) > Olyan jellegű kutatás, amelyik viszonylag sok személy
korlátozott szempontok alapján történő vizsgálatát jelenti. A tesztek, felmérések, kérdőívek az extenzív
stratégiába illeszkednek.
faktoranalízis (factor analysis) > A korreláció többváltozós elemzésére alkalmas statisztikai eljárások. A
faktoranalízis gyűjtőnév, amely többféle eljárást foglal magában, azonban mind azon a feltevésen nyugszik,
hogy ha sok ember vizsgálata során több változó korrelál, akkor feltehető, hogy valamilyen mögöttes faktor
húzódik meg a háttérben.
faktoriális kísérlet (factorial design) > A független változó minden szintje párosul a függő változó minden
szintjével (tehát teszteljük az összes feltétel összes kombinációját).
falszifikáció (falsification) > A falszifikáció Karl Popper nevéhez köthető fogalom, mely az elméletek
cáfolhatóságára helyezi a hangsúlyt a tapasztalati igazolással (verifikációval) szemben.
felezéses megbízhatóság (split half reliability) > Az eljárás során a teszt tételeit két alcsoportba rendezzük
(például a páros és páratlan sorszámú tételek mentén) és az így kapott félskálákon elért pontszámokat
korreláltatjuk egymással. A teszt belső konzisztenciáját ellenőrző eljárás.
felmérés (survey)► Olyan kérdőíves vizsgálatra utal, melyet nagy volumenű, reprezentatív mintán végeznek, és
így különböző társadalmi csoportok válaszainak szisztematikus mennyiségi összehasonlítását teszi lehetővé.
felszíni érvényesség (face validity)► Arra utal, hogy a teszttételek egy gyors átnézés alapján „jónak tűnnek-e”.
A relevancia, a megfelelő stílus és olyan kontextuális tényezők, mint a vizsgált személy háttere, kulturális
hovatartozása alapján dönthetünk a teszt felszíni érvényességéről.
fenomenológiai kísérletezés (phenomenological experimentation)► Alternatív metodológiai tradíció,

amelynek középpontjában az egységes, jelentésteli észlelési élményekről való beszámoló áll.
fenomenológiai pszichológia (phenomenologicalpsychology)► Pszichológiai irányzat, amelyik a tudatosan

megélt élményt tekinti kiindulási pontnak. A fenomenológiai indíttatású kutatás a hétköznapi megélt
tapasztalatok, a személyes jelentések síkját állítja középpontba. Célja, az egészleges tudati élmények fogalmi
leírása és elemzése.
fiókprobléma (the „drawerproblem”)► A negatív eredmények rejtve maradásának problémája. Általában a

kutatást megerősítő eredmények látnak csak napvilágot, míg az azzal ellentétes adatok a „fiókba kerülnek”.
fogalom intenziója és extenziója (intension and extension of a concept)► Az intenzió a fogalom

tulajdonképpeni jelentése, lényegi meghatározása (konnotáció), az extenzió pedig a fogalom empirikus
érvényességi körének meghatározása, a fogalom körébe eső dolgok felsorolása (denotáció):
fókuszcsoport (focus group)► Olyan kiscsoport, amelyet egy kutató abból a célból hív össze, hogy a
résztvevők gondolatait, érzéseit, meglátásait megismerje egy meghatározott témára vonatkozóan.
folyamat közben alakuló kutatás (qualitative research)► A kvalitatív paradigma keretében zajló kutatásban a
tervezés szintén fontos, de nem határozza meg teljes mértékben a kutatás lépéseit, amelyek bizonyos fokig
menet közben alakulnak.
364
FOGALOMTÁR
folyamat közbeni analízis (emergent analysis)► Az elemzés a kutatás egész menetét áthatja; adatgyűjtés,
adatfeldolgozás, és elemzés összefonódnak. A kutató már az elején, a rendelkezésre álló bármilyen kevés adatra
alapozva kidolgoz egy provizórikus elemzési sémát. Azután a sémát időről időre összeveti a növekvő
adatmennyiséggel, és az elemzési sémát módosítja annak megfelelően, amit az adatok diktálnak.
formalizált elmélet (formal theory)► Olyan elmélet, amelynek lényegi összefüggései, logikai viszonyai
explicit módon átláthatóak, illetve matematikai képletbe foglaltak.
főhatás (main effect)► A független változók önmagukban vett hatását nevezzük főhatásnak.
funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat (fMRI)► Képalkotó eljárás, amelyik az agyról működés közben

ad információt. A mágneses mező és rádióhullámok segítségével nyert adatok alapján számítógépes elemzéssel
alkotnak képeket.
független és függő változók (independent and dependent variables)► A kísérleti hipotézisben megfogalmazott
összefüggés kétféle tényezőt hoz funkcionális összefüggésbe egymással: az egyik a hatótényező, a másik a
hatást kimutató tényező. Az intervenciós tényező, amelynek hatását vizsgáljuk, a független változó. A független
változót szisztematikusan variáljuk (manipuláljuk) a különböző értékek hatásának összehasonlítása végett. A
függő változó az a viselkedésmód vagy reakció, amit a kísérlet során megfigyelünk és mérünk.
harmadik változó problémája (the problem of the third variable)► Két változó együtt járásakor felmerülhet,
hogy egy, a vizsgálatban nem definiált változó a mögöttes oka a két változó együtt járásának.
Hawthorne-effektus (Hawthorne effect)► E. Mayo nevéhez köthető fogalom, mely a megfigyelt helyzetbe
kerülés teljesítménynövelő hatására utal.
hermeneutika (hermeneutics)► Eredetileg: a szövegek értelmezésének tudománya, régi szövegek, főként a

Biblia megértésének, magyarázatának vizsgálata. Tágabb értelemben filozófiai-metamódszertani irányzat, amely
az emberi viselkedést a hermeneutikai megértés modelljében értelmezi. Lásd még: hermeneutikai metodológia,
hermeneutikai kör.
hermeneutikai kör (hermeneutical circle)► Hermeneutikai módszertani eljárás, amely azon a meglátáson
alapul, hogy az egyes szövegrészek üzenete csak az egész szöveg ismeretében érthető meg. Az emberi
viselkedésre vonatkoztatva ez a reflexió és az önreflexió viszonyítási pontjai között mozgó értelmező megértés.
hermeneutikai metodológia (methodology of hermeneutics)► Metodológiai nézetrendszer, amelynek

előfeltevései szerint a valóság sokértelmű és lényegileg kontextusba ágyazott, a kutató pedig kölcsönhatásban
áll a megismerés tárgyával. Az olyanfajta kutatást sugallja, amelyik az egyént a kultúra
összefüggésrendszerében írja le és a jelentésalkotó ember világát törekszik megérteni. A megértési folyamat
közben formálódó megértő magyarázat fontosságát hangsúlyozza. Lásd még: hermeneutikai kör.
hipotetikus-deduktív módszer (hypothetico-deductive method)► A tudományos kutatás egyik legáltalánosabb

stratégiája: rendelkezésre álló elméleti és empirikus ismeretek alapján egy munkahipotézis felállítása, majd
ennek gyakorlati tesztelése. Ennek során mind az indukció, mind a dedukció szerepet kap.
hipotézis (hypothesis)► Olyan megalapozott feltételezés, amely tartalmazza azt az összefüggést, amelynek
empirikus ellenőrzését célozza a kutatómunka. A hipotézis megnevezi a vizsgált változókat és kifejezi a
közöttük lévő feltételezett összefüggés tartalmát és irányát, valamint behatárolja az ellenőrzés módját
„hólabda” mintavétel (snow ball sampling)► Egy vizsgált személyen keresztül jutunk el a következőhöz, azon
keresztül a következőhöz és így tovább. Nehezen hozzáférhető populációk esetében alkalmazható.
hosszmetszeti elrendezés (longitudinal design) > Ez azt jelenti, hogy a mintát egyszeri mintavétellel választjuk
ki, majd meghatározott időközönként újravizsgáljuk. Az elrendezés nagy értéke, hogy fejlődési tendenciák,
változások folyamatát tükrözi meghatározott időtávon át.
hosszmetszeti kohorszsorozat elrendezés (longitudinal cohort sequential design) > Meghatározott

kohorszcsoportokat követünk longitudinálisan, majd bizonyos időpontokban újabb kohorszokat kapcsolunk be a
kutatásba az összehasonlítás céljából.
idiografikus tudás (idiographic knowledge) > A nomotetikus tudással szemben olyan tudásfajta, amely
valamilyen egyedi, szerves egész megértésére törekszik.
365
FOGALOMTÁR
időegység alapú megfigyelés (time sampling) > A kutató a megfigyelési periódust kisebb időegységekre bontja
és a kategóriák előfordulását az időegységeken belül jelzi. A megfigyelő minden időegységben csak egy jelölést
tesz, eldöntve, hogy melyik kategória volt a domináns.
idői hatások (time effects) > Olyan nemkívánatos hatások a kísérletezés során, amelyek az idő múlásával
kapcsolatosak; ilyen a várakozás, külső esemény, érés, illetve a kísérleti személyek kihullása.
illesztett csoportba sorolás (matching) > Abban az esetben, ha világosan látjuk hogy mely külső változó
okozhat problémát, ekvivalenciát hozhatunk létre szisztematikus eljárással is. Ilyen eljárás az összeillesztés,
melynek során az alanyi változót előteszte- léssel explicitté tesszük, és az eredmények alapján úgy soroljuk be a
kísérleti személyeket, hogy a csoportok között minimalizáljuk az eltérést. Az összeillesztés alapulhat
gyakorisági eloszláson vagy párosításon.
implicit előfeltevés (implicit assumption) > A tudományos fogalmak elmélethez kötöttsége implikálja, hogy a
fogalmak meghatározott előfeltevéseket tartalmaznak, és ezek az előfeltevések nem fogalmazódnak meg nyíltan.
indeterminizmus > Minden lépés az előzőek függvénye, mégis nyitott lehetőségeket tartalmaz.
indukció (induction) > Szűkebben logikai következtetési forma, tágabban véve megismerési stratégia. Lényege
a konkrét tapasztalati megfigyelésekből való kiindulás és eljutás az általánosított következtetésekig.
informált beleegyezés (informed consent) > A kutatásban való részvételre felkérés alkalmával a kutatónak
szóban vagy írásban tájékoztatnia kell a felkért személyt a kutatás minden olyan lényegesebb mozzanatáról,
amely befolyásolhatja őt a részvételre vonatkozó döntése meghozatalában.
informátor (informant) > Olyan kultúratag, aki a kívülről jövő etnográfiai kutatót bevezeti saját kultúrájába. A
kutató bizonyos értelemben tanuló szerepbe helyezkedik és arra törekszik, hogy minél teljesebben megértse az
informátor segítségével az adott kultúra működését.
ingerküszöbök mérése > Az ingerküszöbmérések három módszere a következő: A „határok módszere” szerint
az ingersorozatokban az erősséget fokozatosan növelik vagy csökkentik az érzékelhetőség határáig. A „konstans
ingerek módszere” szerint a különböző erősségű ingerek véletlenszerű sorrendben jelennek meg. A „kötelező
választás” módszere független bizonyítékot használ annak megállapítására, hogy a személy ténylegesen látta-e
az ingert.
instrukciómanipuláció (instruction manipulation) > A közvetett hatáskiváltás egyik módja, mikor a kísérlet
kezdetekor a tájékoztatás segítségével hozzuk létre a különbségeket a kísérleti csoportok között.
intencionális magyarázat (intentional stance) > Az a magyarázati szint, mely a viselkedést a külvilágra
irányultsággal, szándékkal, akarattal és egyéb tudati tényezőkkel magyarázza.
intenzív kutatási stratégia (intensive research) > Olyan jellegű kutatás, amelyik viszonylag kevés személy
elmélyült, sokoldalú vizsgálatát jelenti. A kísérletezés különféle fajtái, a megfigyelés, a kvalitatív módszerek
ebbe a stratégiába illeszkednek.
interakciós hatás (interaction effect) > A független változók egymás függvényében való hatása, azaz: egy
független változó hatása függ a másik független változó értékeitől.
interjúvezetői hatás (interviewer effect) > Az interjúvezetői hatás összefoglaló fogalma arra utal, hogy a
kérdező személye, beszédmódja, magatartása, demográfiai alapjellemzői (kora, neme):, valamint külső
megjelenése hatást gyakorol a megkérdezett személyre, és befolyásolja, hogy mit, mennyit és hogyan válaszol.
intervallumskála (interval scale) > Az a mérési skála, amelyiken egyenlőek vagy közel egyenlőek az értékek
közötti intervallumok, ezért összehasonlítható nagyságrendi különbségeket fejeznek ki. Minthogy azonban a
skálának nincs természetes nulla pontja, az arányoknak sincs egészen pontos információértékük. Intervallum
skálán mérhető pl. az intelligencia.
introspekció (inrospection) > A vizsgálati személy önmegfigyelésére, saját kognitív folyamataira vonatkozó
beszámolójára építő módszertan. Azon a megfontoláson nyugszik, hogy az ember saját észleleteihez,
gondolataihoz privilegizált módon tud hozzáférni. Wundt kísérleti helyzetben alkalmazta, majd a kognitív
pszichológia újra felfedezte a viszonylag lassú mentális folyamatok vizsgálatára.
366
FOGALOMTÁR
ismételt keresztmetszeti elrendezés (repeated cross-sectional design) > Ez azt jelenti, hogy meghatározott idő
elmúltával a vizsgálatot újabb – az előzővel azonos nagyságú és összetételű – mintán is elvégezzük.
ismételt méréses megbízhatóság (test-retest reliability) > A megbízhatóság ellenőrzése ismételt tesztfelvétellel.
Amennyiben feltételezzük, hogy a mért vonás stabil, akkor a mérési eredménynek is azonosnak vagy
hasonlónak kell lennie. Ha az újramérés nem korrelál eléggé magas szinten (0,8 körül):, akkor ez arra utal, hogy
a teszt nem megbízható.
itemanalízis (item analysis) > Az itemanalízis feladata annak megállapítása, hogy hogyan működnek az egyes
tételek. Erről az ún. fejlesztési mintánfelvett adatok alapján lehet tájékozódni. A fejlesztési mintának azt a
populációt kell reprezentálnia, amelyre a teszt irányul. Az egyes tételekre adott válaszok elemzése alapján lehet
dönteni az egyes itemek megbízhatóságáról.
jegyzőkönyv ► A megfigyeléseket a maguk teljességében igyekszik rögzíteni, beleértve a verbális és nem

verbális közléseket, egy erre a célra kidolgozott nyomtatványon. A jegyzőkönyv lehet teljes vagy részleges, de a
jegyzőkönyvet vezető megfigyelő a megszabott kereten belül igyekszik „mindent lejegyezni”.
a jelentés intenziója és extenziója ► A jelenség meghatározó jegyeinek és érvényességi körének

definiálásához kapcsolódó filozófiai szakkifejezés. A lényegi meghatározás a jelentés intenziójának
meghatározása, a jelentés extenziója pedig az empirikus érvényességi kör. Az intenzió meghatározza, hogy
miféle dologról van szó, az extenzió pedig ennek alapján azoknak az eseteknek a köre, amelyekre a jelentés
érvényesen vonatkoztatható.
jelrendszer (checklist)► Olyan megfigyelési rendszer, amelyben a megfigyelő több előre megadott
viselkedéskategóriára vonatkozóan jelzi, hogy egy megszabott megfigyelési periódusban melyek fordultak elő.
A jelrendszerben minden eseményt egyszer rögzítünk, függetlenül az előfordulás gyakoriságától.
kényelmi mintavétel (convenience sampling)► Az a nem valószínűségi alapú mintavételi eljárás, amikor az
éppen elérhető egyéneket vonjuk be a vizsgálatba. Sokszor a mintavételt az dönti el, hogy milyen csoporthoz,
intézményhez vagy helyszínhez van a kutatónak hozzáférése.
képességtesztek (aptitude tests)► Objektív tesztek, amelyek képességeket mérnek és nem tartalmaznak tanulási
helyzetet.
kérdőív (questionnaire)► A kérdőíves vizsgálat összefoglaló kategória az olyan típusú kutatásokra, amelyek
egy előre meghatározott és egységesen feltett kérdéssor segítségével, kvantitatívan írnak le változókat egy
meghatározott populációra vonatkozóan.
kérdőíves interjú (survey interview)► A kérdőív lekérdezése személyes interakció keretében.
keresőprofil (search profile)► A természetes nyelven megfogalmazott keresőkérdést számítógépes keresésre

alkalmassá kell tenni. Ezt a műveletet szakszerűen a keresőprofil kialakításának vagy profilszerkesztésnek
hívjuk.
kereszt- és hosszmetszeti kutatás (cross-sectional and longitudinal research)► A keresztmetszeti kutatások

egyszeri vizsgálatot jelentenek, amelynek során több csoportot hasonlítunk össze (például korcsoportokat). A
hosszmetszeti kutatás inkább az intenzív, a keresztmetszeti pedig inkább az extenzív stratégiába illik.
keresztmetszeti elrendezés (cross-sectional design)► Az egyszeri mintavétellel nyert minta a populáció

keresztmetszetének tekinthető: egyszeri állapotot tükröz, és ki van téve az időponti hatásnak.
kevert kísérleti terv (mixed experimental design) > Többváltozós kísérletek esetén együttesen is
alkalmazhatjuk a kontrollcsoportterv és a kontrollfeltételterv megoldásait ezt kevert kísérleti elrendezésnek
nevezzük.
kísérletezés (experiment) > Kutatási módszer, amelynek lényege egy tervszerűen előidézett és kontrollált
helyzet. A kísérleti helyzetben egy vagy több változót előre meghatározott szisztematikus módon manipulálunk
és a viselkedésre tett hatást rögzítjük. A kísérleti módszertan oksági összefüggések felderítését szolgálja a
körülmények aktív elrendezése és kontrollja segítségével.
367
FOGALOMTÁR
kísérleti elrendezés (experimental design) > A kísérlet alapszerkezetét az szabja meg, hogy hány kísérleti
feltételünk van, és milyen módon soroljuk be a kísérleti személyeket az egyes feltételekhez. Ezek a részletek
határozzák meg a kísérleti elrendezés, más szóval a kísérleti terv típusát.
kísérleti kontroll (experimental control) > A kísérleti kontroll azt jelenti, hogy a kísérletező úgy rendezi el a
kísérlet feltételeit, hogy az eredmények csakis és kizárólag a független változó hatásának legyenek betudhatóak.
A kontroll ideálisan nézve azt követeli, hogy a független változó hatásán kívül minden tekintetben egyformaság
uralkodjék. A kontroll biztosításához tehát lehetőleg az összes nemkívánatos hatást fel kell térképeznünk és
kézben kell tartanunk.
kísérleti viselkedésanalízis (experimental behavior analysis) > nevezte metodológiáját. Ennek lényege az egyed
(patkány vagy galamb) erősen kontrollált, leegyszerűsített kísérleti szituációba helyezése, és a beavatkozást
megelőző és az azt követő válaszmintázat megfigyelése több ezer válasz alapján
kísérletvezetői elfogultság (experimenter bias) > A kísérletvezető részéről megnyilvánuló, a vizsgálatot

nemkívánatos módon befolyásoló hatások. Jelentkezhetnek a kísérleti személyekkel való kommunikációban
(elvárási hatás), a mérés folyamatában (elfogult regisztrálás), vagy az adatok értelmezése során. Az elvárási
hatások másként: Ro- senthal-hatás, Pygmalion-effektus vagy önmagát beteljesítő jóslatként is ismertek.
kiváltott potenciál (evokedpotential) > Külső ingerléssel kiváltott idegimpulzus (KP), másként: eseményhez
kötött potenciál (EKP, az angol rövidítés: ERP: event relatedpotential).
klasszikus tudománykép (the classic view of science) > szerint a tudomány az univerzális racionalitás
megtestesülése, és ezért élesen elhatárolódik a nem tudományos megismerési formáktól (éles demarkáció).
Jellemzői a megrendíthetetlen bizonyosságon alapuló tudás, az univerzális érvényű törvények keresése, a
kontroll és a predikció.
klinikai interjú (clinical interview) > A)A terápiát megelőző részletes beszélgetés, ex- ploratio, amelynek során
a pszichológus feltárja a beteg életrajzát és tüneteinek hátterét. B)J. Piaget módszere, mellyel a gyermeki
gondolkodás alapvető jellemzőit igyekezett feltárni.
„a klinikus tévedése” (fallacy of the clinician) > Indukciós hiba, amelynek lényege az, hogy az elemző csak a
megfigyelt (pozitív) esetekre alapozza a végkövetkeztetést, miközben a nem megfigyelt (negatív) eseteket nem
veszi figyelembe.
kódolás (coding) > A válaszok kategóriákba sorolása. A kódolás két lépésből áll: először is ki kell dolgozni a
kódolási kategóriák rendszerét – más néven a kódolási keretet –, majd be kell sorolni a válaszokat. Zárt kérdések
esetén a kódolási keret benne foglaltatik a válaszlehetőségekben. Nyitott kérdések esetén meg kell találni azokat
a kategóriákat, amelyek egy magasabb absztrakciós szinten összefoglalják a válaszokban megjelenő
jellemzőket.
kódolók közötti egyetértés (inter coder agreement) > Annak a kérdése, hogy két független kódoló által végzett
kódolás mennyire egyezik. Mutatója lehet az egyetértések százalékos aránya vagy a Cohen-féle kappa mutató.
kohorsz (cohors) > Sajátos populáció: olyan körülbelül egy időben született emberek népessége, akiknek
társadalmi-történeti tapasztalatai közösek.
komprehenzív adatkezelés (comprehensive data analysis) > Azt jelenti, hogy az elemzésből nem maradhat ki
egyetlen adat sem, az elemzésnek valamilyen módon minden adattal, esettel „el kell számolnia”.
konstrukcióérvényesség (construct validity) > A vizsgálat középpontjában álló elméleti fogalom műveleti
definíciójának érvényességére, ezen keresztül a magyarázat elméleti érvényességére utal.
konstrukcionizmus (constructionism) > Széles posztmodern gondolatrendszer, amely a reprezentációkat nem a

valóság tükrözéseként, hanem a valóság megalkotásának részeként értékeli, és a jelentéskonstrukciót állítja
középpontba.
kontingenciatáblázatok (contingency tables) > Olyan összefoglaló táblázatok, amelyek az adatokat egy vagy
több dimenzió mentén tartalmi vagy mennyiségi (gyakorisági) kategóriákba rendelik.
kontrollcsoport (controlgroup) > Olyan ekvivalens csoport, amelyik a független változó hatása helyett
valamilyen egyéb foglalkoztatásban részesül. A kontrollcsoport klasszikusan a kísérleti feltételből való
368
FOGALOMTÁR
kimaradást jelenti. A gyakorlatban arra utal, hogy a kontrollcsoport ugyanazon a folyamaton megy keresztül,
mint a kísérleti csoport, leszámítva a voltaképpeni kísérleti feltételt.
kontrollcsoportterv (between subject design) > Olyan kísérleti elrendezés, amelyben független csoportokat
hozunk létre az egyes feltételeknek megfelelően. Ahány kísérleti feltétel, annyi csoportunk van, és minden
kísérleti személy csak egy feltételben vesz részt. A kontrollcsoportterv (simple/complex between-subject
design)lehet egy- vagy többváltozós.
kontrollfeltételterv (within subject, or repeated measures design) > A kísérleti személyek részt vesznek az
összes feltételben, ezt az elrendezést ismételt tesztelési elrendezésként is szokás említeni. Megkülönböztethetjük
az egy-, illetve a többváltozós kontroll- feltételtervet (simple/complex within-subject design).
kontrollváltozó (control variable) > Azon külső változókat, amelyek felett ellenőrzést gyakorlunk,
kontrollváltozóknak nevezzük.
konvergens érvényesség (convergent validity) > A teszt érvényesítése során arra utal, hogy az új mérőeszközön
nyert eredmények milyen mértékben egyeznek meg egy olyan másik, már érvényesített mérőeszközön nyert
eredményekkel, amely valamely kapcsolódó jellemzőt mér.
konvergens műveletek (convergent operations) > Ugyanazon fogalom alátámasztására irányuló több,
egymástól független kísérlet, melyek különböző műveleti definíciókat alkalmazva erősítik az adott fogalom
konstrukcióérvényességét.
korlátozás (limiting) > Művelet, amellyel korlátozhatjuk a keresést oly módon, hogy a megadott keresőszó csak
akkor vegyen részt a keresésben, ha az a rekordok egy általunk megadott adatmezőjében szerepel (pl. szerző
neve, tárgyszó stb.).
korpusz (corpus) > Kiterjedt adatbázis.
korrelációs stratégia (correlational strategy) > A korrelációs stratégia számszerűsíthető viszonyokat vizsgál két
vagy több természetesen előforduló változó értékei között. Azonosítja azokat a tényezőket, amelyek
szisztematikusan együtt járnak, pontosan megállapítja az együtt járás fokát és irányát, de nem foglalja magában
a változók manipulációját és kontrollját. A paradigma javarészt az egyéni különbségek mérésének célkitűzésével
fonódott össze.
a következmény megerősítésének hibája (fallacy of asserting the consequent) > Érvénytelen következtetési
forma, mely abból a téves feltevésből fakad, hogy a premissza és a konklúzió közötti implikációs viszony
szimmetrikus. Az ugyanis, hogy „A’ előzmény magában foglalja „B” következményt, nem jelenti azt, hogy a
következmény fennállása szükségszerűen implikálná az előzményt is.
kritériumorientált érvényesítés (criterion referenced validation) > A teszteredmények valamilyen külső

kritérium (szakértői ítélet, valamilyen viselkedés, beválás stb.) általi megerősítése. Attól függően, hogy a
kritérium a jelenben létezik-e vagy a jövőben, beszélhetünk előrejelző- (prediktív), illetve egyidejű egyezésen
alapuló validitásról.
kritériumorientált teszt (criterion referenced test) > Olyan teszt, amely eredményeinek értékeléséhez
valamilyen előzetesen meghatározott kritériumot használ.
kronoszkóp (chronoscope) > A reakcióidő mérésére szolgáló mechanikus eszköz, amelyet először az 1860-as
években állítottak elő. Az eredeti Hipp-féle kronoszkóp a reakcióidőt 1 ms finomsággal mérte. Később sokféle,
tökéletesített változata alakult ki.
kulturális pszichológia (culturalpsychology) > Sokféle gyökerű irányzat, amelyik abból indul ki, hogy az
egyén- és csoportszintű pszichológiai folyamatokat lokális kulturális értelmezési keretekben kell megragadni. A
kultúrát nem független változóként fogja fel, hanem az egyén és a kultúra közötti folyamatos kölcsönhatásként.
kumulatív attitűdskála (cumulative attitude scale) > A kumulatív skálán egydimen- ziójú fokozatban
különböző tételek vannak, amelyek kumulatív viszonyban állnak egymással: várhatóan az, aki az egyik tételre
kedvezően válaszol, az a következő fokozatú tételekre is kedvezően válaszol. Az egyén pontszámát úgy
állapítják meg, hogy megszámolják, mely tételeket válaszolta meg kedvezően. A kumulatív skálák Guttman-
skála néven is ismertek.
369
FOGALOMTÁR
kumulatív érvényesség (cumulative validity) > Különböző kutatások egybehangzó eredményei által
összegződő érvényesség.
kutatási kérdés (research question) > Olyan kérdés formájában megfogalmazott probléma, amelyik
meghatározza, hogy mire irányul a vizsgálat. A kutatási kérdés világosan, szabatosan és konkrétan megnevezi,
hogy mi az a megoldatlan vagy megválaszolatlan probléma, amire a kutatás választ keres.
kutatásfilozófia (research philosophy) > Egy adott kutatásmetodológia mögött meghúzódó ontológiai
(lételméleti) és episztemológiai (megismeréselméleti) nézetek, amelyek a tudomány és a tudományos
megismerés mibenlétét és célját érintik. A kutatásfilozófiai nézetek a világ, a tudomány és a tudományos
megismerés természetére vonatkoznak, és ritkán kerülnek nyíltan megfogalmazásra, inkább csak implicit
háttérként vannak jelen.
kutatási elrendezés/terv (research design) > Szűkebb értelemben a kutatás alapvető szerkezeti megoldását,
strukturáját meghatározó elrendezés, tágabb értelemben pedig kutatási terv, amely átfogóan magában foglalja a
kutatás logikáját és logisztikáját, és választ ad arra, hogy az adott kutatásban mi a cél és mi az oda vezető
eszköz.
kutatási kérdés (research question) > A kutatási kérdés egy kérdés formájában megfogalmazott felvetés, amely
a kutatást tartalmilag meghatározza.
kutatási módszerek (research methods) > Tudományosan megalapozott adatgyűjtési és elemzési eljárások,
amelyek lehetővé teszik a jelenségek feltárását és a tudományosan megalapozott ismeretek gyarapítását.
kutatási stratégia (research strategy) > A kutatásmetodológiával összhangban álló átfogó elképzelés, amely
konkrétabb szinten határozza meg a kutatás jellegét, irányát és eszköztárát.
kutatási téma (research topic) > Az az általános elméleti vagy empirikus problématerület, amely a kutatást
tartalmilag azonosítja. Általában egybeesik valamilyen fogalmi konstruktummal, amely beleillik a pszichológia
valamely részterületébe.
kutatási terv (research proposal) > A kutatás lényegi pontjainak előzetes, írott formában való kifejtése,
amelynek alapján mások által is megítélhető a tervezett kutatás.
külső érvényesség (external validity) > A fogalom arra vonatkozik, hogy megalapozott-e az eredmények
kísérleti mintán és helyzeten túlmenő általánosítása. Komponensei a mintaérvényesség és az ökológiai
érvényesség.
külső változó (extrenious variable) > Azok a változók, amelyek a független változón kívül potenciálisan
befolyásolhatják a függő változót. A külső változók egyik fő csoportját az alanyi változók jelentik, másrészt
idetartoznak mindazok a kísérlet lefolytatása közben adódó egyéb tényezők, amelyek nem kívánt befolyást
gyakorolhatnak a függő változóra. Azokat a külső változókat, amelyek felett ellenőrzést gyakorlunk,
kontrollvál- tozóknak nevezzük.
kvalitatív adat (qualitative data) > Olyan adat, amely az empirikusan megfigyelhető jelenség minőségét,
kontextusba ágyazottságára vonatkozó információt tartalmaz. Kvalitatív adatnak számít például egy élettörténet
részlete vagy egy kultúrában érvényes szokásrendszer részét képező tény. A mérés elemi formái kapcsolhatóak
hozzá (pl. katego- rizáció, sorrendbe állítás).
kvalitatív interjú (qualitative interview) > Strukturálatlan, nyitott beszélgetés, melyben a kérdező és a
megkérdezett részesei egy közös jelentésalkotási folyamatnak, melyre az „inter-view”,a kölcsönös megértés
kifejezés utal.
kvalitatív kutatási módszer (qualitative research method) > Olyan módszertani eljárás, amelyik lehetővé teszi
a jelenségek egyediségét megőrző, kontextusba ágyazott leírását és megértését, egyúttal nem fektet hangsúlyt a
mennyiségi-statisztikai elemzésre, bár azt ki sem zárja. Egyes módszerek viszonylag egyértelműen
jellemezhetőek a kvantitatív, illetve a kvalitatív jelzőkkel, más módszereket viszont egyaránt lehet a kvantitatív
és a kvalitatív paradigma elveinek megfelelően alkalmazni.
kvalitatív kutatási stratégia (qualitative strategy of research) > Alapvetően induktív kutatási stratégia, amelyik
feltáró-leíró jellegű nyitott kérdéssel indul, kontextusba ágyazott „sűrű leírásra” törekszik, egyszerű mérést és
370
FOGALOMTÁR
kisebb elemszámú mintát alkalmaz. Jellemzője a folyamat közben alakuló jelleg, a kutatási kérdés és hipotézis
fokozatos kialakulása. Lásd még: intenzív kutatás.
kvantifikáció (quantification) > Számszerűsítés, a jelenségek mennyiségi meghatározása és mérése a számokkal

történő érvelés érdekében.
kvantitatív adat (quantitative data) > Számszerűsített adat, amelyik kvantitatív változó méréséből ered; például
ha az emlékezeti teljesítmény pontossága a változó, akkor megszámlálható, hogy a vizsgálati személy hány
szövegelemet tud felidézni. A kutatók többnyire kvantifikálható adatokat gyűjtenek.
kvantitatív kutatási módszer (quantitative research method) > Olyan módszertani eljárás, amelyik lehetővé
teszi a változók közötti viszony pontos mennyiségi meghatározását és statisztikai elemzését. Lásd még:
kvantifikáció, természettudományos paradigma.
kvantitatív kutatási stratégia (quantitative strategy of research) > Az a kutatási stratégia, amelyik előzetesen
rögzített, jól behatárolt változókkal dolgozik valamilyen specifikus hipotézis megerősítése vagy a predikció
érdekében. Jellemzőek a mérések, a nagyobb elemszámú minta és a statisztikai feldolgozás.
kvázikísérlet (quasi experiment) > A kvázikísérlet során természetes csoportokat vizsgálnak, ezáltal a kísérleti
személyek kiválasztása és csoportba sorolása felett nem gyakorolnak teljes kontrollt. A kvázikísérletek nagy
része alkalmazott jellegű kutatás, amely természetes környezetben zajlik.
kvótás mintavétel (quota sampling) > Nem valószínűségi mintaválasztás, amelyben a kiindulópont egy leíró
táblázat, amely tartalmazza a populáció megoszlásának adatait a vizsgálat szempontjából fontos változók szerint
(pl. nem, életkor, iskolai végzettség stb.). A táblázat alapján a populációs részaránynak megfelelő számban
olyan személyeket keresünk, akik a cella kritériumainak megfelelnek. A kvótás mintavétel reprezentativitásra
törekszik, de nem valószínűségi alapon működik, ezért akár erős torzításokat is tartalmazhat.
latin négyzetes terv (Latin square design) > A sorrendi hatás részleges ellensúlyozására szolgáló eljárás, amely
biztosítja, hogy minden inger, illetve kísérleti feltétel azonos gyakorisággal forduljon elő minden ordinális
pozícióban. Gyakorlati formájában a latin négyzet olyan N x N táblázat, amelyben minden tétel egyszer jelenik
meg minden sorban és minden oszlopban, N = a tételek (ingerek, illetve kísérleti feltételek) száma. A latin
négyzet alkalmazásával biztosítható, hogy minden kísérleti feltétel egyforma gyakran előzzön meg és kövessen
minden más kísérleti feltételt.
lefedési hiba (coverage error) > Arra utal, hogy a populáció bizonyos tagjainak nincsen esélyük a mintába való
bejutásra.
legjobb magyarázatra következtetés (abduction) > Induktív következtetési forma, amely meghatározott
tények megfigyelése alapján a legvalószínűbb magyarázó hipotézisre jut, a következő séma szerint: „Ha B,
akkor általában előzetesen A. B tehát valószínűleg A.”
lehetőséget kihasználó kutatás (opportunistic research) > Olyan kutatás, amelyben a kutató kihasználja, hogy
milyen mintához, helyszínhez van hozzáférése.
leíró (deskriptív) elmélet (descriptive theory) > Olyan elmélet, amely jelenségeket és folyamatokat azonosít és
definiál, előfordulásuk gyakoriságát, működésük körülményeit és jellemzőit mutatja be.
leíró statisztika (descriptive statistics) > Olyan statisztikai eljárások és eszközök (ábrák, grafikonok), amelyek
számszerűen összegzik a minta értékeit, illetve ennek alapján leírják a változók közötti kapcsolatokat.
léziós eljárás (lesion) > Az agy körülhatárolt területeinek célzott roncsolása (vagy spontán roncsolódása).
Ennek révén információt nyerhetünk arra vonatkozóan, hogy a szóban forgó terület milyen pszichés
működésekben vesz részt.
Likert-féle skála (Likert scale) > Olyan könnyen alkalmazható szummatív attitűdskála, amelyikben a vizsgálati
személynek minden ítéletet egy-egy ötfokú skálán kell értékelnie. A Likert-skála feladja az intervallumskálára
való törekvést; a kidolgozások során nem szempont, hogy a tételek közötti távolságok egyenlők legyenek.
Inkább az a fontos, hogy az állítások megfelelően megkülönböztessék a kedvező, illetve kedvezőtlen
beállítódásokat.
371
FOGALOMTÁR
logikai operátor (logic operator) > A keresőszavak rendszere egyben a téma tartalmi összefüggésrendszerét is
tükrözi. A keresőszavakat a megfelelő logikai operátorok kapcsolják össze. Ilyen logikai operátorok: a logikai
összeadás: („vagy” operátor); logikai szorzás („és” operátor); és logikai kivonás („nem” operátor).
logikai pozitivisták (logicalpositivists) > Befolyásos filozófiai irányzat a 20. század első felében, amely a
pozitivista filozófia és a szimbolikus logika talaján kívánta megújítani az empiricizmust. Tagjai (pl. Carnap,
Feigl, Neurath, Gödel) úgy is ismertek, mint a „Bécsi Kör”.
mágneses enkefalográfia (SQUID: superconducting quantum interference device) > A képalkotó eljárások
arzenáljának legújabb tagja az 1990-es évektől kezdődően, amely az idegsejtek aktivitása révén keletkező
mágneses jeleket képes regisztrálni.
manipulációellenőrzés (manipulation check) > Közvetlen bizonyíték szerzése – például a skáláztatás

eszközével – arra vonatkozóan, hogy a kísérleti manipuláció működött-e.
másodlagos forrás (secondary sources) > A másodlagos források olyan publikációk, amelyek részletesebb
formában ismertetnek és/vagy értékelnek eredeti publikációkat; ilyenek a tankönyvek, lexikonok, enciklopédiák,
kézikönyvek.
matematikai statisztika (inferential statistics) > Olyan statisztikai eljárások, amelyek lehetővé teszik a
populációra vonatkoztatott, valószínűségi alapú következtetéseket a minta értékei alapján.
megbízhatóság (reliability) > A megbízhatóság a mérési eredmény stabilitására, konzisztenciájára utal, azaz
arra, hogy a mérés megismétlése esetén az eredetivel azonos vagy közel azonos értékeket kapunk.
megbízhatósági szint és konfidenciaintervallum (level- and interval of confidence) > Statisztikai fogalmak,
amelyek arra utalnak, hogy adott mintanagyság esetén megállapításainkat hány százalékos biztonsággal
fogalmazhatjuk meg, és hogy a mintán nyert eredmény hány százalékponttal térhet el attól, amit akkor kapnánk,
ha a teljes populációt vizsgálnánk.
megfigyelési kategória-rendszer (category system) > Olyan strukturált megfigyelési rendszer, amely
előzetesen meghatározott viselkedéskategóriák előfordulásának jelölésére épül.
megfigyelési napló > Terepen történő megfigyelések során vezetett feljegyzések. A megfigyelő meghatározott
rendszerességgel narratív formában rögzíti a megfigyelt eseményeket és előfordulásuk körülményeit.
megfigyelői elfogultság (observer bias) > Arra a tendenciára utal, hogy a megfigyelő előfeltevései, elvárásai,
befolyást gyakorolhatnak a megfigyelésre. Minél inkább értelmezésterhelt a megfigyelés, annál inkább fellép a
veszélye annak, hogy a megfigyelő akaratlanul is tendenciózusan elfogult legyen.
megfigyelők közötti egyetértés (inter-observer reliability) > Két független megfigyelőre vonatkozó egyetértési
mutatót. A legelterjedtebb az ún. Cohen-féle kappa mutató.A mutató értéke 0 és 1 között mozog; az elfogadott
érték általában a 0,85. Ha a megbízhatósági mutató alacsony, akkor fel kell deríteni az egyet nem értések mögött
meghúzódó okokat.
megismétlés (replication) > Egy vizsgálat megismétlése lehet közvetlen: ekkor az eredeti kísérletet a lehető
legpontosabban ismétlik meg; szisztematikus: ekkor a kevésbé jelentős tényezők módosulhatnak, de a kísérlet
alapjellemzői változatlanok maradnak; és koncepcionális: ekkor során a hipotézist jelentősen megváltoztatott
körülmények között tesztelik, megőrizve az elméleti összefüggéseket (lásd: konvergens művelet).
„megszakított sorozat” terv (interrupted time-series design) > Elsősorban kvázikísérleti elrendezés; egyetlen
kísérleti csoport többszöri tesztelése a beavatkozás előtt, és után is. Az ismételt tesztelés során a természetesen
bekövetkező változások tendenciájába beágyazva értékelhetjük a kísérleti beavatkozás eredményességét.
megtévesztés (deception) > Vannak olyan kutatások, amelyek lefolytatását nehezítené vagy lehetetlenné tenné,
ha a kísérleti személyeket tájékoztatnák a vizsgálat valós kérdésfeltevéseiről. Ebben az esetben egy kutató vagy
elhallgatja a kritikus pontokat, vagy – valamilyen enyhe formában – félretájékoztatja a kísérleti személyeket.
Etikai mérlegelés alá tartozó eljárás.
mélyinterjú (in-depth interview) > A kvalitatív interjúzás tradicionális formája; a személyiség intimszférájának,
identitásának kérdéseire irányul.
372
FOGALOMTÁR
mérés (measurement) > Számoknak tulajdonságokhoz való hozzárendelése meghatározott szabályok szerint.
Keresztmetszeti mérés esetén több személyt vagy csoportot hasonlítunk össze, hosszmetszeti mérés során
ugyanazon a személyen vagy csoporton felvett ismételt mérések eredményeit hasonlítjuk össze.
mérés érvényessége (validity of measurement) > Azt jelenti, hogy valóban azt mérjük, amit mérni
szándékozunk. Ez a kritérium gyakran azért nem valósul meg, mert valamilyen zavaró változó hatása érvényesül
a mérés eredményében.
mérés érzékenysége (sensitivity) > A mérés érzékenysége arra utal, hogy a mérés milyen mértékű precizitással
tudja megközelíteni az adott pszichológiai jelenséget. A mérési technikák javulása általában a mérés
érzékenységének javulását is maga után vonzza. Kísérlet esetében az érzékenység a függő változó azon
képességére utal, hogy kis hatást is ki tud mutatni.
mérési hiba (measurement error) > A mérési eredmény mindig két komponensből áll össze: az egyik a valós
érték, amely a mérni szándékozott tulajdonság pillanatnyi állapotát fejezi ki, a másik pedig egy járulékos érték,
amely az összes egyéb tényező által okozott változékonyságot fejezi ki, ezt nevezzük mérési hibának. A mérési
hiba a mérés standardizálásával csökkenthető.
mérési reaktivitás (measurement reactivity) > Arra a jelenségre utaló fogalom, hogy a vizsgált személy
viselkedése megváltozik annak hatására, hogy tudja, viselkedése megfigyelés, mérés tárgya. A reaktivitási hatás
mértéke függ a mérés feltűnőségétől.
mérési skála (scale of measurement) > A skálák irány nélküli, vagy iránnyal rendelkező értéksorok, amelyek
mért értékeket j elölnek. A mérési skála típusát az határozza meg, hogy milyen szabályszerűség alapján
rendelhetőek a számokat a megfigyelt dolgokhoz. A kvalitatív skálák minőségi kategóriákba, a kvantitatív
skálák pedig mennyiségi viszonylatokba rendezik az adatokat. Fő fajtái a nominális, az ordinális, az arány- és az
intervallumskála. (S. Stevens nevéhez köthető a felsorolt skálák kidolgozása.]
metaanalízis (meta-analysis) > Olyan kutatás, amelyik már létező eredményeket tekint át és elemez egy kutatási
területen, és ezek összességén alapuló tendenciákat és összefüggéseket rögzít.
Methodenstreit > A 19. század végi Németországban zajló „módszertani vita”, amelynek központjában a
természettudományok és a társadalomtudományok ismeretelméleti és módszertani kérdései, konkrétabban a
természettudományos magyarázat (Erkla- ren)és az interpretatív megértés (Verstehen)különbségei álltak.
metodika (methods) > Egy adott tudományterületen alkalmazható módszertani eljárásokra, ezek alkalmazási
feltételeire, az alkalmazás módjára és mikéntjére vonatkozó szaktudás.
metodikai paradigma (research paradigm) > Egy kutatási problémára szabott bevált „rejtvénymegoldó” eljárás,
amelyik népszerűségre tesz szert a kuhni normál tudomány keretében. Metodikai paradigma például Ainsworth
„idegen” helyzete, vagy Harlowék „szőranya-drótanya” helyzete a kötődés vizsgálatára.
metodológia (methodology) > Metamódszertani nézetrendszer, amely a módszerek alkalmazása mögötti

meggondolásokat foglalja magában. Az explicit vagy implicit metodológiai nézetek és előfeltevések
normatívákat tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy mire kell épülnie és hogyan kell haladnia a kutatás
folyamatának.
metodológiai paradigma (methodological paradigm) > Olyan általános metodológiai nézetrendszer,

metamódszertan, amely meghatározott kutatásfilozófiai előfeltevéseken nyugszik és keretbe foglalja az irányadó
módszertani alapelveket.
metodológiai pluralizmus (methodological pluralism) > Az a felfogás, amelyik semelyik megalapozott

metodológiát, illetve kutatási módszert sem tekinti inherensen jobbnak a másiknál. A pluralista felfogás
befogadja mindazokat a módszertani koncepciókat és lehetőségeket, amelyek tudományosan megalapozott célok
elérésére alkalmasak, és eleget tesznek a tudományosság kritériumainak.
minta (sample) > A populációnak az a része, amelyik ténylegesen részt vesz az adott vizsgálatban.
minta érvényessége (sampling validity) > Annak a kérdése, hogy a vizsgált minta valóban a célzott populációt
képviseli-e. Ha igen, következtetéseinket megalapozottan általánosíthatjuk a célpopulációra, ha nem, akkor a
következések kiterjesztése megalapozatlan. Szempontjai: a minta reprezentativitása és a minta nagysága.
373
FOGALOMTÁR
mintakondicionálás (sample conditioning) > Az ismételten vizsgált minta résztvevői már nem tekinthetőek
„naiv” válaszolóknak, befolyásolja őket mindaz, amit a vizsgálatról tudnak vagy feltételeznek; a kitanult
vizsgálati személy szindrómának felel meg.
mintavételi alapegység (sampling unit) > A mintavétel alapját képező egység, elem. Nemcsak személyek
alkothatják, hanem például közösségek vagy intézmények is.
mintavételi hiba (sampling error) > Az az eltérés, amely a populáció alapértékei és a minta értékei között
jelentkezik. A mintavételi hiba nagyságát csökkentheti a minta nagysága és a mintavétel módja.
mintavételi keret (sampling frame) > A vizsgálati populáció összes elemének tételes felsorolása, listája (lehet
pl. a szavazókorú lakosság listája, egy iskolakörzet iskoláinak listája, egy egyetem hallgatóinak listája).
modell (model) > Korlátozott érvényű elmélet, mely sok esetben valamilyen analógián, hasonlóságon alapulva
segíti egy jelenség mögött húzódó mechanizmus megértését.
modus ponens (modus ponens) > A klasszikus logika egyik következtetési sémája. Ha „A’ előzmény magában
foglalja „B” következményt, akkor amennyiben az előzmény fennáll, bizonyos a következmény.
modus tollens (modus tollens) > A klasszikus logika indirekt bizonyítási sémájának cáfoló alakja,
következtetési séma. Ha „A’ előzmény magában foglalja „B” következményt, és a következmény nem áll fenn,
akkor bizonyos, hogy az előzmény sem áll fenn.
műtermékhatás (research artifact) > Olyan hatás, amely nem a vizsgált hatótényezőkből, hanem a kutatás
figyelembe nem vett tényezőiből ered.
műveleti definíció (operational definition) > A műveleti definíció az operacionalizálás eredménye; pontosan
meghatározza, hogyan tesszük megfigyelhetővé és mérhetővé a mérni kjvánt fogalmat. A műveleti definíció
érvényes, ha egyértelmű és igazolt tartalmi kapcsolatban áll a fogalom elméleti definíciójával.
naplóíratás (diary study) > Elképzelhető hogy van olyan személy, akinek a megfigyelési pozíciója helyzeténél
fogva kedvezőbb, mint a kutatónak. Ebben az esetben a kutató felkérheti ezt a személyt, hogy adott instrukciók
szerint naplót, feljegyzéseket vezessen a kutatás céljaira.
narratív elemzés (narrative analysis) > Olyan empirikus szövegkutatás, amely elbeszélések jellemzőit tárja fel.
A narratív elemzés rámutat, hogyan működnek a történetek, és hogy mire és hogyan használják az emberek a
történeteket.
narratív interjú (narrative interview) > Témáját a megkérdezett személy életével kapcsolatos élmények,
események elbeszélése alkotja (például élettörténet vagy az életút egy kiemelt fordulópontja).
narratív pszichológia (narrative psychology) > A nyelvi jelentésformálásban az elbeszélő szerkezetekre

összpontosító irányzat. Fő tételei szerint a történetek elbeszélése a kultúra reprodukálásának alapvető része, egy
kultúra tagjai korán elsajátítják az érvényes narratív konvenciókat, és narratív struktúrákon keresztül élik meg és
értik meg a világot és benne saját életüket.
naturalizmus (naturalism) > Az objektivizmushoz közelálló metodológiai irányzat, amelynek követői azt
vallják, hogy a kutatáshoz minimalizálni kell az előfeltevéseket, és a vizsgált kultúrát a saját terminusai szerint
kell megérteni.
„nem egyenlő kontrollcsoport” terv (nonequivalent control group design) > Természetes csoportok
összehasonlításán alapuló kvázikísérleti elrendezés, melynek során az egyik természetes csoport részesül
valamely kísérleti feltételben (kísérleti csoport), a másik természetes csoport pedig nem (kontrollcsoport). A
kísérleti beavatkozást elő-, illetve utóteszt követi, amelyet a kontrollcsoportban is elvégeznek.
nem reaktív mérés (nonreactive measure) > A pszichológiai mérések esetén általában számolnunk kell a
reaktivitás jelenégével. A reaktivitás azonban bizonyos esetekben kiküszöbölhető (például rejtett megfigyelés
során, vagy a viselkedés kész produktumainak vizsgálata esetén).
nem valószínűségi mintavétel (nonrandom sampling) > Olyan mintavételi eljárások, amelyek nem biztosítják
valószínűségi alapon, hogy az adott populáció tagjainak egyenlő esélyük legyen a mintába való bekerülésre.
Fajtái: elméleti, kényelmi, „hólabda” és kvótás mintavétel.
374
FOGALOMTÁR
nominális skála (nominal scale) > Mérési skálatípus, amelyik előre meghatározott kategóriarendszerbe sorolja a
megfigyeléseket, és ezzel minőségi osztályozást hoz létre. Az ilyen típusú adatok között nincsen matematikai
kapcsolat, a kategóriák önmagukban véve nem hierarchizálhatóak.
nomotetikus-deduktív magyarázat (nomothetical deductive explanation) > A törvényszerűségen alapuló

magyarázat modellje, amely szerint a tudománynak rögzített, egyetemes szabályok szerint kell működnie. Célja
az axiomatikus elméletekből levezetett és az empíria által megerősített univerzális törvények alkotása a
predikció igényével.
nomotetikus tudás (nomothetic knowledge) > Az idiografikus tudással szemben olyan tudásfajta, amelyik a
tényeket univerzális törvények alá rendeli és az egyediben is a törvényszerűt keresi, mennyiségi és oksági
magyarázat útján.
normaorientált érvényesítés (norm referenced validation) > A tesztérvényesítés azon fajtája, amikor az
itemszelekció után a tesztet fel lehet venni a standardizációs mintára, mely az érintett teszt célpopulációjának
reprezentatív mintája. A standardizációs minta eredményei empirikus-statisztikai úton meghatározott
viszonyítási alapot, normát szolgáltatnak minden további tesztfelvétel eredményének értékeléséhez. A normatív
eljárás lényege tehát a statisztikai standard meghatározása, amelyhez képest az egyén eredményei értékelhetőek.
normaorientált teszt (norm referenced test) > Olyan teszt, amely eredményeinek értékeléséhez az empirikus-
statisztikai úton meghatározott viszonyítási alapot a normatív minta eredményei jelentik. A normatív eljárás
lényege a statisztikai standard meghatározása: a reprezentatív mintán nyert nyers pontokat átszámítják egy
standard skálára, amely a további értékelés alapjául szolgál.
nyílt kérdés (open question) > Olyan kérdés, amely lehetőséget ad arra, hogy a válaszadó saját maga
fogalmazza meg válaszát.
objektív tesztek (objective test) > Olyan tesztekre utal, ahol a válaszokról egyértelműen eldönthető, hogy
helyesek vagy helytelenek, azaz a vizsgált változók (tulajdonságok) maximális fokát törekszenek felderíteni. Az
objektív tesztek két csoportba sorolhatóak: a képesség-, illetve a teljesítménytesztek csoportjába.
objektivizmus (objectivism) > Az objektivizmus a tudományos kutatásnak az a közkeletű realista

megközelítése, amely a valóság megismerését helyezi a kutatás fókuszába. Az adat a valóságra nyitható ablak
funkcióját tölti be.
Ockham borotvája (Ockham’s razor, parsymony) > A takarékosság elve a tudományos magyarázatokban:
amennyiben két elmélet ugyanazt a jelenséget próbálja magyarázni, és mindkettő egyformán valószínűnek tűnik,
akkor az egyszerűbb, ennél fogva „elegánsabb” és takarékosabb magyarázatnál célszerű maradni. Ez az elv
„Morgan-kánonként” is ismert.
oksági magyarázat (causal explanation) > Olyan magyarázat, amely ok-okozati viszony keretében ad egy
jelenségre magyarázatot. Az okság értelmezése régi filozófiai probléma. Az oksági viszonyok sokfélék lehetnek.
A determinisztikus okság szükségszerűséget feltételez, a probabilisztikus okság valószínűséget,
tendenciajelleget feltételez. Egyszerű formáiban az okság lineáris mechanikus ok-okozati viszony, bonyolultabb
formáiban többszörös okság, nonlinearitás, interdependencia érvényesül.
online katalógus (on-line catalogue) > A könyvtári állományok jelentős részét mára már számítógépre vitték, és
ezek az adatok elérhetőek a nyilvános online katalógusokon keresztül. Az online katalógusok hivatalos neve:
OPAC – Online Public Access Catalogue.
operacionalizálás (operationalization) > Egy elméletileg definiált tudományos fogalom műveleti szintű
meghatározása, amely lehetővé teszi a fogalom által jelzett jelenség mérését.
operacionalizmus (operationalism) > Bridgman nevéhez fűződő pozitivista tan, melynek értelmében a
fogalmak jelentése csak a közvetlen megfigyeléshez, illetve az annak mérésére szolgáló művelethez kötve nyer
értelmet.
„oral history” („elbeszélt történelem”) > Olyan kvalitatív interjú, amelyik történelmi eseményeket az egyének
élettörténetén keresztül dolgoz fel.
ordinális skála (ordinal scale) > Mérési skálatípus, amelyik rangsorolást tesz lehetővé egy olyan dimenzió
alapján, amely jelen van az összes megfigyelésben, így a viselkedéshez rendelt számok rangsorhelyet (ordinális
375
FOGALOMTÁR
pozíciót) tükröznek, a különbség nagyságáról viszont semmit sem mondanak (pl. attitűdskálák és kategoriális
becslési skálák).
ökológiai érvényesség (ecological validity) > Az ökológiai érvényesség követelménye arra utal, hogy a
vizsgálati eredményeknek általánosíthatóaknak kell lenniük a természetes körülményekre.
önjellemző kérdőív (self-report questionnaire) > Az önjellemző kérdőíveken és skálákon a vizsgált személy
saját magát jellemzi olyan módon, hogy a kérdőíven szereplő kijelentéseket magára vonatkoztatja.
padló- és plafonhatás (floor effect, ceiling effect) > A manipuláció eredményeképpen a mért viselkedésben
megfelelő variabilitásnak kell mutatkoznia. Ha a válaszok mind az alsó határok körül mozognak vagy
elmaradnak, akkor padlóhatásról beszélhetünk. Ha viszont minden eredmény a maximum körül mozog, akkor
plafonhatás lép fel.
panglossziánus magyarázat (panglossian explanation) > Voltaire Candidecímű regényében Panglos mester
azzal érvel, hogy világunkban minden azért létezik, hogy minket szolgáljon. Ennek nyomán panglossziánus
magyarázatnak nevezzük az olyan érvelést, amely ugyanazon általános elvvel kíván minden jelenséget
megmagyarázni.
paradigma (paradigm) > Egy-egy tudományterületen jelentkező, a tudományterület adott fejlődési szakaszához
kötődő meghatározó elmélet és az ehhez kapcsolódó kutatási modell, értelmezési keret. Thomas Kuhn által
bevezetett fogalom.
Pearson-féle korreláció (Pearson’s r) > A Pearson-féle együttható csak akkor használható, ha a változók
közötti összefüggés lineáris (intervallumváltozók). Az együttható értéke a vizsgált változók közötti viszony
értékére utal, előjele pedig a viszony irányát fejezi ki, értéke 1 és -1 közé eshet.
performációs tesztfeladat (performation task) > Olyan tesztek, amelyek cselekvéses megnyilvánulásokat
hívnak elő (pl. motoros tevékenység, rajzolás, képrendezés stb.).
placebohatás (placebo effect) > A placebo olyan olyan ismert hatást nélkülöző szer vagy eljárás, amelyet egy
ismert hatású szer, illetve eljárás helyett adnak olyan módon, hogy a vizsgálati személy azt hiszi, aktív szert
kapott. Ha a placebóban részesülő kontrollcsoport eredményei is változást mutatnak, akkor placebohatásról
beszélhetünk.
plagizálás (plaguerism) > Mások gondolatainak sajátként való feltüntetése, amely leggyakrabban egyszerűen a
referencia hiányaként jelenik meg.
poligráf (poligraph) > Olyan regisztráló műszer, amelyik többféle vegetatív mutató (vérnyomás, légzés,
galvanikus bőrreakció) értékeit jegyzi folyamatosan, miközben a gyanúsítottat kikérdezik.
populáció (population) > Az alapsokaság, amelyre nézve a vizsgálat eredményét általánosítani kívánjuk.
post hoc magyarázat (post hoc explanation) > Utólagos, ezért általában nem eléggé megalapozott magyarázat.
poszterprezentáció (posterpresentation) > A poszter lényegében egy 6-8 oldalra sűrített kutatási cikk, amelyet
A4-es lapokra nyomtatunk, és a lapokat egy nagyméretű kartonlapra ragasztjuk fel. A konferenciákon megfelelő
helyet biztosítanak a poszterek kiállításához, amit az érdeklődők felkereshetnek. A poszternek „önmagáért kell
beszélnie”, azaz teljesen érthetőnek kell lennie magyarázat nélkül is. Nagyon fontos, hogy a poszter jól
olvasható, és vizuális szempontból jól tervezett legyen. A poszterprezentációk alkalmával megvan a
lehetőségünk arra, hogy az érdeklődőkkel beszélgessünk és szakmai kapcsolatokat vegyünk fel. A poszter
hasznos és hatékony kommunikációs eszköz.
posztstrukturalizmus (post-structuralism) > Posztmodern metodológiai irányzat, amely azt vallja, hogy minden
tudás interpretáció és egyik interpretáció sem privilegizáltabb a másiknál. A kutatás feladata az, hogy
interpretációkat mutasson fel.
pozitivizmus (positivism) > Az az elsősorban A. Comte és J. S. Mill nevéhez köthető 19. és 20. századi
empirista nézet, mely szerint a tudományos fogalmakat szorosan a megfigyelhető jelenségekhez kell kötni. A
pozitivisták úgy vélték, hogy a tudománynak az elvont kérdések helyett a konkrét, empirikusan tisztázható
kérdésekre kell összpontosítani. Képviselői bíztak a tudomány lineáris fejlődésében és általános pozitív
hatásában.
376
FOGALOMTÁR
pozitronemissziós tomográfia (PET) > Számítógépes képalkotó eljárás, amely az agy anyagcsere-aktivitását
mutatja ki, a véráramba juttatott glukózmolekulák radioaktivitásának mérése segítségével.
prediktív érvényesség (predictive validity) > A prediktív validitás lényege az, hogy a teszteredmény alapján
előrejelzünk valamely más, a mért tulajdonsággal összefüggő egyéb teljesítményt vagy tulajdonságot, amely
jövőbeli kritériumként funkcionál.
premissza (premiss) > A logikai következtetésben az alap, kiinduló tétel, amelyre a következtetés épül.
probabilisztikus magyarázat > Valószínűségi alapokon nyugvó tendenciát ragad meg a nagy számok törvénye
alapján. Lásd még: statisztikai determinizmus.
progresszív fókuszálás (progressivefocusing) > A kvalitatív kutatás tipikusan egy laza elméleti keretben
meghatározott nyitott kérdéssel, konkrét hipotézis nélkül indul, majd a hipotézisek menet közben, a kutatás
korai fázisában fogalmazódnak meg. Ennek során a kutatási probléma meghatározása fokozatos fejlődésen
megy keresztül, belső struktúrája világosabb lesz és fókusza letisztul.
projektív attitűdvizsgálat (projective attitude measurement) > Az attitűd vizsgálata projektív módszerekkel,
ilyen lehet a rajzoltatás, történetbefejezés, szituációértelmezés.
projektív tesztek (projective test) > Az 1920-as években jelentek meg; erősen kötődnek a mélylélektanhoz, és
ezen belül is Freud projekciófogalmához. A tesztek nehezen meghatározható ingerekkel szembesítik a vizsgálati
személyeket, melyek értelmezésekor a vizsgált személy tudattalan tartalmakat, rejtett érzéseket projektál, vetít
az ingerre.
protokollanalízis (protocol analysis) > A gondolkodás folyamat közben történő vizsgálata. A kísérleti
helyzetben egy személy vesz részt, aki valamilyen problémamegoldásra irányuló feladatot kap, és miközben
gondolkodik a feladat megoldásán, hangosan beszámol gondolatairól.
Psychological Abstracts > Az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psycho- logical Association, APA)
által havonta megjelentetett annotáló kiadvány, mely összefoglalókkal („abstract”) kiegészített információkat
tartalmaz a jelentősebb pszichológiai folyóiratokban megjelent cikkekről.
PsyclNFO > Az 1980-as évektől kezdve a Psychology Abstract nyomtatott kiadványainak használatát egyre
inkább felváltotta a belőle kinőtt a pszichológia területén legjelentősebb komputeres adatbázis: a PsycINFO.
pszichofizika (psychophysics) > Fechner tevékenysége révén kialakult kutatási terület a kísérleti lélektanon
belül; az ingerlés és az érzékelés közötti szisztematikus összefüggések vizsgálatával foglalkozik.
pszichofiziológia (psychophysiology) > A pszichés működések és jelenségek élettani vetületének vizsgálatát

jelenti. Magában foglalja a viselkedés élettani alapjainak vizsgálatát, és annak felderítését is, hogy a viselkedés
hogyan hat a fiziológiai jellemzőkre.
pszichometria (psychometrics) > Matematikai modellekre épülő tesztpszichológia, mely a tesztek

kidolgozásával, érvényesítésével és standardizálásával, a tesztvizsgálatok lefolytatásának és a teszteredmények
értelmezésének kérdéseivel foglalkozik.
Publication Manual of the APA > Kiadvány, mely az empirikus cikk kéziratával kapcsolatos formai, tartalmi és
stiláris előírások részletekbe menő leírását tartalmazza, de fontos információkkal szolgál többek között a
folyóiratok kézirat elfogadásra vonatkozó eljárásaival kapcsolatban is. Célja, hogy egységesítse az elfogadásra
benyújtandó kéziratok tartalmi és formai követelményeit. Az APA-formátum ésszerű és megfelelő szerkezeti
sémát nyújt az empirikus kutatások ismertetésére.
pupillográfia (pupillography) > A pupilla méretváltozásainak regisztrálására kidolgozott módszer; a szembe

vetített és onnan visszatükröződő infravörös fényt használja fel.
random csoportba sorolás (random assignment) > A kísérleti személyek csoportba sorolásának statisztikai
valószínűségen alapuló változata, mellyel biztosítjuk, hogy bármelyik kísérleti személynek egyenlő esélye
legyen arra, hogy valamely kísérleti feltételbe, illetve csoportba bekerüljön. Ezzel az eljárással biztosíthatjuk az
egyéni különbségek hozzávetőlegesen egyenlő eloszlását, az így létrehozott csoportok statisztikai értelemben
ekvivalens csoportoknak tekinthetőek.
377
FOGALOMTÁR
rapport (rapport) > A tesztfelvevő és a tesztkitöltő személy között létesített pozitív kapcsolatfelvétel, mely a
motivált, kooperatív légkört hivatott biztosítani.
reakcióidő (reaction time) > Az inger megjelenése és a válasz megfigyelhető megindulása között eltelt idő,
válaszlatencia. Egyszerű reakcióidőt akkor mérünk, ha egyfajta inger megjelenésére adott válaszlatenciát
mérünk; Választásos (összetett) reakcióidőt akkor mérünk, ha a személynek két vagy több, egymást követő
ingerre kell válaszolnia; Szelektív reakcióidőt akkor mérünk, ha a választásos eljárásnak megfelelően mutat be
az ingersort, de a személynek csak az egyikféle ingerre kellett reagálnia („go/no go” válasz).
realista tudománykép (realist view of science) > A tudomány gyakorlati valóságával összhangban kialakult
nézet, melyet a tudományos racionalitásra és objektivitásra való törekvés jellemez, a tudományos megismerés
viszonylagosságának és korlátainak elismerése mellett.
redukcionizmus (reductionism) > Tudományos stratégia és hitvallás, amely a bonyolultabb jelenséget az

egyszerűbbel próbálja magyarázni. Része lehet az elementarizmus, szerint az összetett jelenségek
jelentésvesztés nélkül leírhatóak az elemibb szinten, illetve az elméleti redukcionizmus, mely szerint a
tudományok redukálhatóak az alapvető természettudományok fogalmaira és törvényszerűségeire.
reflexivitás (reflexivity) > Míg a kvantitatív metodológia ideálja az, hogy kikapcsolja, semlegesítse a kutató
személye által gyakorolt befolyást, addig a kvalitatív kutatásban a kutató involvációja néha igen erőteljes, és ez
nyíltan felvállalt jellegzetesség. A reflexivitás nem technika, hanem folyamatos kritikai viszonyulás a kutatás
menetéhez és abban a kutató által betöltött szerephez. A kutató tudatosan kezeli, kritikailag számba veszi saját
értékorientációit, előfeltevéseit, és személyének befolyását az adatgyűjtés folyamatára.
regresszióanalízis (regression analysis) > Kettő vagy több változó összefüggésvizsgálata, melynek során
meghatározható, hogy adott változó mennyiben járul hozzá a célváltozó vagy az adott rendszer varianciájához.
reifikáció gondolkodási hibája (the fallacy of reification) > A reifikáció (megtestesítés) gondolkodási
hibájának nevezik azt, ha azt gondoljuk, hogy amennyiben valamit megmérünk, akkor az feltétlenül létező dolog
is.
rejtett megfigyelés (disguised observation) > A megfigyelések során a megfigyelő pozíciójára utal. A
megfigyelt személyeknek a rejtett megfigyelés esetén nincs tudomásuk arról, hogy egy megfigyeléses vizsgálat
résztvevői.
rekord (record) > Szakirodalmi tétel, amely meghatározott adatmezőkben tartalmazza a bibliográfiai adatokat: a
szerző, a cím, a megjelenés éve és helye, hányadik kiadás, nyelv stb., és a kapcsolódó kulcsfogalmakat, illetve
tezaurusz szavakat.
relativista tudománykép (relativist view of science) > A tudományról alkotott posztmodern nézet, mely szerint
a tudományos igazságok lényegében ideológiák, ezért nem létezik olyan referenciapont, melynek alapján egyik
elmélet jobban közelítene a valósághoz, mint a másik.
relevancia/érzékenység-dilemma (relevance-sensitivity problem) > A kutatók általában azt szeretnék, hogy

vizsgálatuk releváns jelenségekre irányuljon, de ha a fontos jelenség nem alkalmas a hatás kimutatására, akkor
be kell érni egy alkalmasabb, de kevésbé fontos jelenséggel. Ez a függő változó megválasztása kapcsán fellépő
relevancia/ érzékenység-dilemma. Az érzékenység alapvetőbb szempont, mint a relevancia, mert ha a függő
változó nem mutatja ki a hatást, a kutatás eredménytelen.
reprezentatív minta (representative sample) > Olyan minta, amelyik mérvadóan képviseli a populációt, azaz a
kritikus változók tekintetében hűen tükrözi a populációt, szisztematikusan nem tér el a populáció paramétereitől.
A reprezentativitást a valószínűségi mintaválasztás növeli.
részt vevő megfigyelés (participant observation) > A részt vevő megfigyelés azt jelenti, hogy a kutató
valamilyen fokban „beltaggá” (insiderré)válik, és huzamos időt (hónapokat) tölt el ebben a pozícióban. A kutató
általában egy informátoron keresztül jut be a kultúrába, aki mintegy „tanítóként” vezeti oda be őt.
rétegzett kényelmi mintavétel (startified convenience sampling) > Célzott mintavétel: a kutatás bizonyosfajta
embereket, csoportokat, intézményeket, kultúrákat céloz meg, és ezen a kategórián belül azon a mintán végzi el
a vizsgálatot, amelyhez hozzáfér. Az ilyen mintavétel kiegészülhet a rétegzettség szempontjával: a kutató
például törekedhet arra, hogy nem, kor vagy egyéb rétegződési szempontokat érvényesítsen a hozzáférési alapú
mintavételben.
378
FOGALOMTÁR
rétegzett véletlen mintavétel (stratified sampling) > Valószínűségi mintavételi eljárás, az egyszerű, illetve
szisztematikus mintavétel módosítása. A populációt változók alapján rétegekre bontjuk, és megnézzük, hogy az
egyes csoportok a teljes sokaság hanyad- részét teszik ki. Az egyes rétegekből egyszerű vagy szisztematikus
véletlen mintavétel segítségével annyi elemet választunk ki, amennyi populációs részarányának megfelel.
Összetett rétegzés esetén több rétegképző változót is meghatározhatunk.
Skinner-doboz (Skinner box) > Kis méretű hangszigetelt ketrec, amely egy billentyűt és egy automatikus
táplálékadagolót tartalmaz. Az adagoló azonos méretű táplálék golyócskákat adagol abban az esetben, ha az
állat az előre meghatározott viselkedésfajtát (operáns választ) produkálja.
sorozathatás (sequencing or carry-over effect) > A sorozathatás általánosan véve arra utal, hogy a kísérlet
korábbi fázisában való részvétel valamilyen módon befolyást gyakorol a kísérlet későbbi fázisában való
részvételre. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az inger jellemzőitől független faktor határozza meg a kísérleti
személy válaszát.
sorrendfordító kísérleti elrendezés (reversal design) > A kis N típusú kísérletek legegyszerűbb elrendezése az
ún. A-B terv: az A fázis az alapszint felmérését foglalja magában, a B fázisban pedig a kísérleti beavatkozás
mellett folytatódik a mérés. Az A-B-A terv bevezet egy harmadik fázist, amely a kísérleti beavatkozás
megszakítását, és ezáltal az alapszinthez való visszatérést foglalja magában. Az A-B-A-B terv egy negyedik
fázisban ismét visszaállítja a független változó hatását. Az utóbbi két elrendezés tartalmaz sorrendfordítást.
Spearman-féle rangkorreláció (Spearman’s r) > Az ordinális változók összefüggésének vizsgálatára a

Spearman-féle rangkorrelációt alkalmazzuk.
standardizáció (standardization) > 1. A kontroll egy fajtája, amely a vizsgálat (mérés) körülményeinek azonos
szinten tartását jelenti; 2. Az a folyamat, amelynek során egy tesztet statisztikailag reprezentatív mintán
standardizálnak.
standardizált teszt (standardized test) > Olyan normaorientált teszt, amelyet statisztikailag reprezentatív mintán
standardizálnak.
statisztikai determinizmus: A determinizmus válfaja, amely a populáció szintjén érvényesülő probabilisztikus,

valószínűségi meghatározottság elvét fejti ki.
statisztikai konklúzió érvényessége (statistical conclusion validity) > A statisztikai konklúzió érvényessége azt
jelenti, hogy konklúziónk mentes mind az elsőfajta mind pedig a másodikfajta hibatípustól (azaz: elutasítjuk a
nullhipotézist amikor az nem igaz, és elfogadjuk, amikor igaz).
statisztikai nullhipotézis (statistical null hypothesis) > A statisztikai elemzés alapfogalma, amelyik feltételezi,
hogy a vizsgált minták közti különbség csupán a véletlen variabilitás műve. Ha ezt sikerül visszautasítani, akkor
elfogadhatjuk a kutatási hipotézist. A matematikai statisztika a hipotézisvizsgálathoz különböző statisztikai
próbákat alkalmaz.
stipulatív definíció (stipulative definition) > Olyan fogalommeghatározás, amely egyéni kikötést tartalmaz.
Általában akkor használatos, ha egy új fogalom kerül bevezetésre, vagy egy fogalom meghatározásával
kapcsolatban vita van az adott szakterületen; ekkor az elméletalkotó vagy szerző kiköti, hogy ő milyen
értelemben használja az adott fogalmat.
strukturálatlan megfigyelés (unstructured observation) > Olyan megfigyelés, amelyben a megfigyelés tartalmi
része nagy részben a megfigyelő ítéletére, belátására van bízva, és formai oldala is csak lazán behatárolt.
strukturált interjú (survey interview) > A strukturált interjú jellegét tekintve hasonlít a kérdőívhez. Lényege az
interjúterv, mely tartalmazza az előre kidolgozott kérdéssort. A strukturált interjú lehetőséget nyújt nyitott
kérdésekre is, de ezek behatárolt, viszonylag rövid válaszokat igényelnek.
strukturált megfigyelés (structured observation) > A megfigyelendő események előre meghatározottak, és a

megfigyelői tevékenység tartalmilag és formailag szabályozott, standardizált.
„sűrű leírás” (thick description) > Az etnográfiai terepmunka kapcsán a kultúrantro- pológus, Geertz nyomán
ismertté vált fogalom, amely azt fejezi ki, hogy a kutatás gazdag részletezéssel mutatja be az egyedi jelenségek
összefüggésrendszerét, a viselkedésben kifejeződő különböző nézőpontokat és jelentésrétegeket.
379
FOGALOMTÁR
szakértői bírálat (peerreview) > A jelentősebb folyóiratok szakértői bírálatot alkalmaznak a cikkek
elfogadásakor, azaz a szerkesztőségek a kutatási területen dolgozó ismert szakembereket kérik fel a beérkező
cikkek anonim elbírálására. A szakértői bírálat garanciát jelent az elfogadott cikkek minőségére.
számítógépes adatbázisok (computerized data base) > Interneten, vagy valamilyen digitális formátumban
elérhető források gyűjteményei, amelyek „online” használhatóak; az adatbázisokat periodikusan frissítik.
számítógépes axiális tomográfia > Képalkotó eljárás, amely röntgensugárral tapogatja le az agyat és az adatok
számítógépes elemzésével alkot keresztmetszeti képet.
számítógépes interjúzás (computer-assisted interviewing; CAI) > Számítógép alkalmazása a kérdőíves

interjúzás folyamatában. Alkalmazható személyes interjúfelvétel esetén és telefonos interjúfelvétel esetén is.
számítógépes kvalitatív adatelemzés (computer assisted qualitative data analysis system; CAQDAS) > Az
1980-as évektől kezdődően megjelenő specializált szoftvercsomagok jelentek meg a kvalitatív kutatások
támogatására, amelyek alkalmazása nagyban megkönnyíti az adatok kezelését és elősegíti az elemzés és
elméletépítés feladatait is.
számítógépes modellezés (computer modelling) > A számítógépes programok alkalmasak arra, hogy a
legkülönfélébb területeken szimulálják az emberi gondolkodást, így a feladathelyzetekben a program
működésén keresztül az emberi gondolkodásra vonatkozó elméleti modelleket lehet tesztelni.
számítógépes önálló válaszadás (computer assisted self-administered interviewing; CASI)> Adatfelvételi

eljárás, amely teljesen kiiktatja a kérdezőt.
számítógépes tesztvizsgálat (computer-assisted testing; CAT) > Olyan tesztvizsgálat, amelyet számítógép
támogat. A számítógépes támogatás kiterjed a tesztfelvétel, a pontozás és az értelmezés tevékenységeire.
szemantikus differenciál (semantic differential) > Általános értelemben minden olyan becslési skála, amelyik
bipoláris jelzőkkel definiált alskálákat használ valamely fogalom vagy dolog megítéltetésére. Az eljárás
kifejlesztése Osgood nevéhez köthető.
személyiségleltár (personality inventory) > Önjellemző kérdőívek, melyek egyszerre több jellemzőre, a
személyiség több dimenziójára irányulnak.
személyiségtesztek (personality test) > Olyan tesztek, amelyek az egyén tartós személyiségjellemzőit
igyekeznek feltárni. Személyiségtesztek esetében a válaszok a mért tulajdonság tipikus jelenlétére, illetve
erősségére vagy hiányára utalnak. Két alapvető válfaja: a projektív tesztek és az önjellemző kérdőívek.
szignifikanciavizsgálat (test of significance) > A statisztikai elemzés alapfogalma, amely arra vonatkozik, hogy
mennyire szűkítettük le a tévedés esélyét. A statisztikai konklúzió ugyanis becslés, amely minden körülmények
között magában hordja a tévedés lehetőségét. Eszközei a statisztikai szignifikanciapróbák.
szimbolikus interakcionizmus (symbolic interactionism) > A Chicagói Iskola elméleti hátterét nyújtó, G. H.
Mead nevéhez fűződő elméleti megközelítés. Az amerikai pragmatista filozófia hagyományait fejlesztette
tovább a pszichikum társas- és társadalmi természetének vizsgálata területén. Hangsúlyozza, hogy az ember
mindig egy értelmezéssel teli világgal kerül kapcsolatba, énje pedig a másokkal való interakciókból épül fel.
szimptomatikus értelmezés (symptomatic reading) > Az interjú szimptomatikus olvasata szerint az

interjúalany közlései saját igazságát tükrözik. A külső valósággal összevetve lehet hogy ezek „hamis” állítások,
de az elemzés fókuszában nem ennek kimutatása áll, hanem a „saját igazság” felderítése. Ellentétbe állítható a
veridikális értelmezéssel, amely szerint az interjúalany közlései a külső valósággal összevetendő állítások.
szimuláció (simulation) > Olyan kísérlet, amelyben a valóságos helyzet analógiájára létrehozott helyzetet
vizsgálunk, ellenőrzött körülmények között. Ez az eljárás alkalmazható például olyan természetesen előforduló
viselkedések vizsgálatára, amelyeket valóságos formájukban laboratóriumban előidézni lehetetlen (például
irracionális tömegviselkedés).
szisztematikus véletlen mintavétel (systematic random sampling) > Valószínűségi mintavételi eljárás: az első
mintába kerülő elemet véletlen alapon választjuk ki a mintavételi keretből, utána pedig minden k-adik elemet
válogatjuk be.
380
FOGALOMTÁR
szociális konstrukcionizmus (social constructionism) > Posztmodern nézetrendszer, amely azt hangsúlyozza,
hogy az elme nem tükrözi, hanem megalkotja a valóságot, és hogy a konstruktív folyamat alapvetően nem
egyedi, hanem társas jellegű, a szociális viszonyok által motivált. Ebben a gondolatrendszerben nagy szerep jut
a nyelvnek, mert ez a közeg hordozza leginkább a társas konstrukciót.
szociális megfelelési igény (social desirability) > Olyanfajta válaszbeállítódás, amely abban nyilvánul meg,
hogy a vizsgálati személy olyan válaszokat ad, amelyekről azt gondolja, hogy azok a vizsgálat vezetője által
„preferált”, „megfelelő” válaszok. Elsősorban az önjellemző kérdőíveknél jelentkezik.
szociogram (sociogram) > A szociometriai vizsgálat eredményének grafikus megjelenítése, amely könnyen
áttekinthetővé teszi a csoporttagok közötti érzelmi viszonyokat.
szociometria (sociometry) > A társas kapcsolatok rendszerét feltáró kérdőív. A módszert L. Moreno dolgozta ki
annak érdekében, hogy elemezhetővé tegye a kiscsoportok informális szerkezetét a személyközi vonzalmak
alapján. A kérdőív alapján felrajzolható diagram a szociogram, amelyről információk olvashatóak le a csoport
szerkezeti jellegzetességeire nézve.
szocioökonómiai státus (socioeconomic status) > Az egyén társadalmi-gazdasági rendszerben elfoglalt

helyzete, amelynek mutatói pl. az iskolai végzettség, a foglalkozás és a jövedelem.
sztereotaxikus módszer (stereotaxis) > Az invazív elektroenkefalográfia mikroelektró- dás eljárás sikeréhez ki
kellett dolgozni egy tizedmilliméter pontosságú agytérképet és ugyanilyen pontossággal mozgatható
célzóberendezést, amelynek segítségével az elektródák meghatározott idegsejtekbe ültethetőek, ez az ún.
sztereotaxikus módszer.
szummatív skálák (summative scales) > Olyan attitűdskálák, amelyekben a válaszok összegződnek egy
attitűdmérőszámban (a kedvező válaszokat plusszal, a kedvezőtleneket mínusszal jelölik). Ezeket a skálákat
hívjuk Likert-típusú skáláknak is.
tachisztoszkóp (tachistoscope) > A 20. század első évtizedében kifejlesztett különböző műszaki megoldású
(tükrös, forgótárcsás stb.) tachisztoszkópok olyan készülékek voltak, amelyek egy-egy inger gyors felvillantását
tették lehetővé az expozíciós idő és az ingerintenzitás pontos szabályozása mellett.
társadalmi felelősség alapelve (social responsibility) > A pszichológusszakma a társadalom

felelősségvállalására vonatkozik, ugyanis a pszichológia által tett tudományos megállapítások nem egy
kérdésben közvetlen vagy közvetett hatással lehetnek a társadalompolitikára és a társadalom életére.
tartalmi érvényesség (contentvalidity) > A tartalmi érvényesség arra utal, hogy a tesztkérdések megfelelően
lefedik-e a vizsgált konstruktumot. Erre csak akkor lehet választ adni, ha előzetesen világosan meghatároztuk a
konstruktum tartalmát.
tartalomelemzés (content analysis) > Szisztematikus kvantitatív elemző eljárás annak érdekében, hogy
valamilyen következtetést vonjunk le a szöveg írójának szándékairól, motivációiról vagy valamilyen szövegből
kirajzolódó tendenciáról. Lényege, hogy egy szöveg elemzési egységeit előzetesen meghatározott kategóriákba
soroljuk, majd a megoszlás alapján mennyiségileg elemezzük.
tartalomelemző szótárak (content analysis dictionary) > A tartalomelemzés módszeréhez használatos szótár,
amely azokat a kategóriákat tartalmazza strukturált formában, amelyekre a tartalomelemzés irányul. Az egyik
legkorábbi, szenzációnak számító elemzőprogramot „GENERAL INQUIRER” néven dolgozták ki a Harvard
Egyetemen.
tautologia (tautological explanation) > Körben forgó érvelés, álmagyarázat.
teljesítménytesztek (achievement tests) > Olyan objektív tesztek, melyek explicit tanulási helyzeteket is
magukban foglalnak és a képességeket az elsajátított tartalom alapján mérik fel.
tematikus kvalitatív interjú (thematic qualitative interview) > Nem kifejezetten személyes témára
vonatkozóan, de mégis személyes hangnemben, egy meghatározott témával kapcsolatos nézetekre, átélt
tapasztalatokra vonatkozóan gyűjt adatokat.
terepfeljegyzés (field note) > Terepen történő megfigyelések kapcsán szokták alkalmazni. A megfigyelési
feljegyzések spontán, előfordulás szerint történő leírások.
381
FOGALOMTÁR
terepkísérlet (field experiment)> Egy jelenséget természetes előfordulási körülményei között vizsgálunk
kísérleti eszközökkel.
természetes megfigyelés (natural observation) > A viselkedés folyamatának olyan formában való megfigyelése,
ahogyan az természetesen előfordul, a vizsgált folyamatba való beavatkozás nélkül.
természettudományos metodológia (methodology of the natural sciences) > Metodológiai nézetrendszer,

amelyik az egyedi jelenségek mögött meghúzódó objektív oksági viszonyok és törvényszerűségek felismerését
és a predikció fontosságát hangsúlyozza. Előfeltevései szerint a valóság objektív és egyértelmű, a kutató
független a megismerés tárgyától és alapvetően értékmentes a kutatás tárgyához való viszonyulása. A pontos
mérésen alapuló megfigyelést, illetve, a kísérletezést tekinti követendő modellnek, és nagy szerepet szán a
kutatást vezérlő, elméleti alapon nyugvó hipotézistesztelésnek.
tervvégrehajtáson alapuló kutatás (plan-based research) > A kutatómunka alapvető szakaszaira és azokra a
feladatokra vonatkozik, amelyeket az egyes szakaszok során meg kell valósítani. A kvantitatív paradigma
keretében zajló kutatásban meghatározó szerepet játszik a tervezési szakasz, amelyre az egyes szakaszok
végrehajtása épül – ezt a modellt a tervezéshez igazodó kutatás modelljének nevezhetjük.
teszt (test) > Pszichológiai mérőeszköz, alkalmazásának lényege az, hogy egy szigorúan strukturált helyzetben
előre meghatározott tartalmú és sorrendű kérdések és feladatok – próbák – segítségével bizonyos számú
„viselkedésmintát” veszünk, és ezeket egyértelmű kritériumrendszer alapján kvantitatívan értékeljük. Az
eredmény alapján általánosított következtetés vagy előrejelzés vonható le a személyre vonatkozóan
tesztbattéria (test battery)> Több altesztből álló tesztsorozat, amelynek egyesített pontszámát használják fel az
egyéni különbségek mérésére. Szigorúan véve tesztbattériát olyan tesztek alkothatnak, amelyeket ugyanazon a
populáción standardizáltak; a tágabb meghatározás szerint tesztbattériának hívnak olyan teszteket, amelyeket
szokásosan együtt vesznek fel, tekintet nélkül arra, hogy azonos populáción standardizálták-e őket.
tesztkézikönyv (test manual) > A teszt használatát részletesen ismertető kézikönyv, amely világosan és
részletesen tartalmazza a tesztkitöltésre vonatkozó utasításokat, a pontozási útmutatót és az egyéb utasításokat.
tétel-összpontszám korreláció > A teszt belső konzisztenciájának ellenőrzésére szolgáló módszer.

Amennyiben különböző itemek ugyanazt a tulajdonságot hivatottak mérni, úgy elvárható, hogy a válaszokban
konzisztencia mutatkozzék. A konzisztencia legfontosabb mutatója a tétel-összpontszám korreláció; ha egy
tételre vonatkozó pontszám nem korrelál a teszt vagy a skála összpontszámával, akkor valószínű, hogy nem
ugyanazt méri, mint a többi tétel.
tezaurusz (thesaurus) > A tezaurusz hierarchikus felépítésű fogalomtár az adatbázisokban tárolt információ
visszakeresésére. Egy-egy komolyabb tezaurusz egyben a szakma nyelvezetét alkotó fogalmak tárháza is, mely
fogalmak gyakorlatilag a rendszerben alkalmazott keresőszavak.
The Mental Measurement Yearbook (MMY)> A kereskedelmi forgalomban elérhető tesztek legismertebb
enciklopédikus referenciakönyve. Első ízben 1938-ban jelent meg Oscar Buros kezdeményezésére.
törvény (scientific law) > Magas szintű általánosítás, amely valamely megfigyelt és megerősített
szabályszerűséget ír le, és a még meg nem figyelt eseteket is bejósolja.
trianguláció (triangulation) > Metodológiai elv, amely a több irányból való megerősítés gondolatára épül.
Denzin nyomán megkülönböztethetünk adattriangulációt (az adatok több forrásból való begyűjtését);
módszertriangulációt (többféle módszer alkalmazását ugyanazon kérdés megválaszolására); 3. személyi
triangulációt (azt, hogy több kutató, illetve a vizsgálatban részt vevő személyek közös értelmezésre jussanak), és
4. elmélettriangulációt (a rivális magyarázatok megvizsgálását).
tudományos fogalmak (scientific concepts) > A jelenségek egyértelmű, precíz megnevezésére törekvő,
elméletileg motivált fogalmak, melyek fogalmi rendszerbe illeszkednek. A tudományos fogalmak elméleti
elemző munka és általánosítás eredményei -igazolásra szoruló elméleti konstruktumok. A fogalom lényegi
meghatározása a jelentés intenziója, a fogalom empirikus érvényességi köre pedig a jelentés extenziója.
„a tudományos módszer” („The scientific method”) > Az a klasszikus tudományképpel összhangban álló
metodológiai nézet, amely tudományos módszernek az olyan eljárásokat fogadja el, amelyek a jelenségeket
változókra bontják és kvantitatívan vizsgálják, és amelyek az általános törvényszerűségek és oksági
magyarázatok megállapítására alkalmasak. Szűkebb értelemben lényegében azonos a kísérleti módszerrel.
382
FOGALOMTÁR
Összefonódott a módszertani monizmussal, mely szerint csak „a tudományos módszernek” megfelelő kutatás
tekinthető igazán tudományosnak.
utólagos tájékoztatás (debriefing) > Etikai alapelv, amelyik előírja a kutató számára, hogy a kutatás végeztével
tájékoztassa a vizsgálati személyt a kutatás olyan részleteiről, amelyek rejtve maradtak, és amelyek fontosak
vagy érdekesek lehetnek a vizsgálati személy számára.
vak és kettős vak kísérlet (blind and double blind experiment) > Vak kísérlet során az adatfelvevő személy
előtt rejtve marad a kísérleti manipuláció pontos természete. Kettős vak kísérletben sem a kísérletet vezető
személy, sem pedig a kísérleti személyek nincsenek tisztában azzal, hogy ki melyik kísérleti feltételben
részesült.
válaszadó általi érvényesítés (member check) > Olyan eljárásokra utal, amelyek során a kutató visszaviszi a
válaszadó személyhez vagy személyekhez elemzését, és egy beszélgetés során ellenőrzi, hogy elemzési
kategóriái, konklúziói, értelmezései egybeesnek-e azzal, ahogyan a válaszadó értette és értelmezte azokat.
válaszbeállítódás (response set) > Arra utal, hogy a válaszoló egyféle készenléttel, irányultsággal rendelkezik
arra vonatkozóan, hogy milyen válaszokat ad. A válaszbeállítódás két gyakori megjelenési módja a szociális
megfelelési igény és az egyetértési hajlandóság.
válaszelmaradási arány (nonresponse rate) > Annak a kérdése, hogy egy kérdőíves kutatásban a minta
egészéhez képest hányan nem töltötték ki (nem juttatták vissza) a kérdőívet vagy kerültek ki egy-egy kérdést.
válaszelmaradási hiba (nonresponse error) > Arra a helyzetre utal, amikor a mintában szereplők közül nem
mindenki válaszol.
válaszelmaradási torzulás (nonresponse bias) > A válaszelmaradási hiba akkor válik torzulássá, ha a
válaszolók és nem válaszolók összetételében szisztematikus eltérések fedezhetőek fel. Ha ez tapasztalható,
akkor magas válaszarány mellett is elképzelhető mintatorzulás.
valószínűségi mintavétel (random or probability sampling) > Olyan mintavételi eljárások gyűjtőneve, amelyek
az adott populáció minden tagjának egyenlő esélyt adnak arra nézve, hogy bekerüljön a mintába. Kulcsa a
mintavételi keret alapján történő random kiválasztás. Célja az, hogy a minta összetétele a lehető legpontosabban
tükrözze a populáció összetételét. Csökkenti a mintavétel torzítását és lehetőséget ad a mintavételi hiba
megbecslésére. Lásd még: egyszerű, szisztematikus, rétegzettés csoportos mintavétel.
változó (variable) > Megfigyelt tényező, mely a mérés során különböző értékeket vehet fel egy adott mérési
dimenzió mentén. A felvehető értéksor lehet kétpontú (dichotóm változó), több pontú (diszkrét változó) vagy
folytonos (folytonos változó). A változókat meg lehet határozni elmélet-fogalmi szinten, illetve műveleti-
gyakorlati szinten.
veridikális értelmezés (veridical reading) > Az interjú veridikális olvasata szerint az interjúalany közlései a
külső valósággal összevetendő állítások. A veridikális értelmezés tényszerű állításként kezeli a beszámolót, és a
valósággal való egyezéshez viszonyít. Lásd még: szimptomatikus értelmezés.
viselkedésszíntér (behavior setting) > A viselkedésszínterek olyan tipikus hétköznapi helyszínek, amelyek
valamilyen meghatározott viselkedésrepertoárral asszociálódnak – ezeken a színtereken az emberek
kicserélődnek, de a viselkedés alapszerkezete megmarad. A fogalom R. Barker nevéhez köthető.
zárt kérdés (closed question) > Olyan kérdés, amely arra ad lehetőséget, hogy a kérdőívet kitöltő személy előre
megfogalmazott válaszokra reagáljon.
zavaró változó (confounding variable) > A zavaró változó olyan, a mérés során nem kontrollált változó, amely
hatása nem szándékolt módon egybefonódik a vizsgált változó hatásával. Az egybefonódás következtében nem
tudhatjuk, hogy a mért érték a vizsgált (szándékolt) vagy a zavaró (nem szándékolt) változónak tudható-e be.
383
5. fejezet - A KÖTETBEN SZEREPLŐ
HONLAPOK LISTÁJA
1. Etikával foglalkozó honlapok
• A Magyar Pszichológiai Társaság etikai kódexe: http://www.mpt.hu/ etikaikodex.html
• Az APA honlapjának etikai oldalai: http://www.apa.org/ethics
• Az APA állatkutatásokra vonatkozó etikai irányelvei: http://www.apa.org/science/ anguide.html
2. Kísérletezéshez kapcsolódó honlapok

• E-prime: http://www.pstnet.com/products/e-prime
• NVivo: http://www.qsr.com.au
• Observer: http://www.noldus.com/products/index.html;
• Presentation: http://nbs.neuro-bs.com/presentation
• SPSS: http://www.spss.hu
• SuperLab: http://www.superlab.com
• XPE: http://www.ehess.fr/centres/lscp/expe/expe.html
3. Tesztekhez és kérdőíves kutatáshoz kapcsolódó

honlapok
• American Psychological Association: www.apa.org/science/faq-findtests.html
• Buros Center for Testing: Test Reviews Online – www.unl.edu/buros
• Educational Testing Services: Test Locator (elérhető az ETS és a Buros honlapról is): www.ets.org
• Educational Testing Service, Europe: www.ets.org/etseurope/index.html
• Edge 2000 Kft.: www.edge2000.hu
• SHL Hungary: www.shl.hu
• e-pakk tesztforgalmazó: www.e-pakk.hu
• OS Hungary tesztfejlesztő: www.oshungary.hu
• Use of Questionnaires: http://www.acs.ucalgary.ca/~newsted/tutor
• Online Course in Sociology: http://www.man.ac.uk/sociologyonline/methods/
• Health On the Net Foundation Surveys: http://www.hon.ch/Survey/
• Centre for Social Research, Great Britain: http://www.natcen.ac.uk
• Magyar Gallup Intézet: http://www.gallup.hu
• Gallup Intézet: http://www.gallup.com
384
A KÖTETBEN SZEREPLŐ
HONLAPOK LISTÁJA
4. Kvalitatív kutatáshoz kapcsolódó honlapok

• Atlas.ti: http://www.atlasti.de
• Nvivo: http://www.qsr.com.au
• Observer: http://www.noldus.com/products/index.html
• Ethnograph: http://www.qualisresearch.com
• CAQDAS Networking Project Homepage: http://caqdas.soc.surrey.ac.uk
• Sage: http://www.sagepub.co.uk/scolari
• Noldus: http://www.noldus.com/resources/index.html
• The Qualitative Report: http://www.nova.edu/ssss/QR/index.html
• The Grounded Theory Institute: http://www.groundedtheory.com
• Taos Institute: www.taosinstitute.com
• Centre forQualitative Research, Aarhus, Dánia: http://www.psy.au.dk/ckm/
• The Qualitative Report: http://www.nova.edu/ssss/QR/index.html)
5. Szövegkutatáshoz kapcsolódó honlapok

• Content Analysis Resources” homepage: http://www.car.ua.edu
• The Content Analysis Guidebook: http://academic.csuohio.edu/kneuendorf/content/
• The Writing Center at Colorado State University:

http://writing.colostate.edu/references/research/content/index.cfm
• A page of links to content analysis: http://www.aber.ac.uk/media/Sections textan01.html
• USM Center for the Study of Lives: http://www.usm.maine.edu/cehd/csl/ southernmainecollection.pdf
• Murray Research Center, Radcliffe Institute, Harvard: http://www.radcliffe.edu/ murray/
• Narrative Perspectives: http://maple.lemoyne.edu/~hevern/narpsych.html
• TAPoR: Text-Analysis Portal for Research: http://tapor.humanities.mcmaster.ca/ home.html
• Assessment and Development of New Methods for the Analysis of Media Content
http://www.lboro.ac.uk/research/mmethods/.
• The General Inquirer Home Page: http://www.wjh.harvard.edu/~inquirer/
• Content Analysis Reseources: http://www.content-analysis.de/
• Text Analysis Info: http://www.textanalysis.info/
• Conversation Analysis.Net: http://www.conversation-analysis.net/
• Discourse Analysis On-Line: http://extra.shu.ac.uk/daol/index.html
6. Esettanulmányhoz kapcsolódó honlapok

• A United States Government Accounting Office: http://www.gao.gov/special.pubs/ pe1019.pdf
385
HONLAPOK LISTÁJA
• COMParative methods: http://www.compasss.org/
• Programértékelés: http ://www.mapnp. org/library/evaluatn/fnl_eval.html
7. Elektronikus adatbázisok
• PsycINFO: http://www.apa.org/psycinfo/; http://www.opkm.hu:9999/
• PubMed: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/entrez/query.fcgi
• ERIC: Educational Resources Information Center http://www.eric.ed.gov/
• Elektronikus Információ Szolgáltatás (EISz): http://www.eisz.hu
• Ingenta: http://www.ingenta.com/
• Science Direct: http://www.sciencedirect.com
• BioMedNet: http://www.bmn.com
• Web of Knowledge: http://www.isiwebofknowledge.com/
• SSCI: http://www.ds.datastarweb.com
8. Folyóiratok
• Behavioral and Brain Sciences:http://www.bbsonline.org/
• Behavioral Neuroscience: http://www.apa.org/journals/bne.html
• Cognition: http://www1.elsevier.com/homepage/sah/cognit/menu.html
• Developmental Psychology: http://www.apa.org/journals/dev.html
• British Journal of Psychology: http://www.bps.org.uk/publications/jBP_1.cfm
• British Journal of Developmental Psychology: http://www.bps.org.uk/publications/ jDP_1.cfm
• Ecological Psychology: http://www.trincoll.edu/depts/ecopsyc/isep/journal.html
• Journal of Personality and Social Psychology: http://www.apa.org/journals/psp.html
• Journal of Experimental Psychology: General: http://www.apa.org/journals/xge.html
• Journal of Experimental Psychology: Applied: http://www.apa.org/journals/xap.html
• Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance: http:// www. apa.org/j
ournals/xhp.html
• Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory and Cognition: http://

www.apa.org/journals/xlm.html
• Magyar Pszichológiai Szemle: http://www.akkrt.hu/kerdesek/ reszletes_hjour.jsp?id=016
• Neuropsychologia: http://www.elsevier.com/wps/find/journaldescription.cws_home/ 247/description
• Pszichológia: www.pszichologia.hu
• Pszichológia Online magazin: www.pszichologia.hu
• Psychological Bulletin: http://www.apa.org/journals/bul.html
• Psychological Review: http://www.apa.org/journals/rev.html
386
HONLAPOK LISTÁJA
• Psycholoqui: http://www.cogsci.ecs.soton.ac.uk/psycoloquy/
• Nemzeti Periodika Adatbázis: http://nektar.oszk.hu
9. Könyvtárak
• Könyvtári információ Magyarországon: http://www.mek.iif.hu/porta/virtual/magyar/ opac.htm
• Országos Széchenyi Könyvtár: www.oszk.hu
• Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum: www.opkm.hu
• Akadémiai Könyvtár: www.mtak.hu
• Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár: www.fszek.hu
• MTA Pszichológiai Intézet könyvtára: www.mtapi.hu/konyvtar.htm
• Central European University könyvtára: www.library.ceu.hu
• ELTE Egyetemei Könyvtár: www.konyvtar.elte.hu
• SZTE Egyetemi Könyvtár: www.bibl.u-szeged.hu
• Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtára: www.lib.unideb.hu
• PTE – Egyetemi Könyvtár: www.lib.pte.hu
• Magyar Elektronikus Könyvtár: www.mek.iif.hu
• Neumann Kht. – digitális könyvtár: – www.neumann-haz.hu
• Magyar könyvtárak internetes tájékoztató szolgáltatása: http://libinfo.oszk.hu/
• Magyar Országos Közös Katalógus: www.helka.iif.hu:8088/corvina/opac/wpac.cgi
10. Könyvkiadók
• Lawrence Erlbaum Associates: http://www.erlbaum.com
• Sage: http://www.sagepub.co.uk/
• Oxford University Press: http://www. oup.ca.ac.uk/
• Elsevier: http://www.elsevierpsychology.com
• Cambridge University Press: http://www.cup.ca.ac.uk/
11. Egyéb források

• APA Journal Article Database: http://www.apa.org/psycarticles/
• Scholarly Psychology Resources on the Web: http://www.psywww.com/resource/ bytopic.htm
• Guide to psychology and social science journals: http://www.psycline.org
• Links to psychological journals: http://www.cop.es/database/journals/journals.html
• Pszichológia Online linkgyűjtemény: http://www.pszichologia.hu/link/
• Publication Manual of the APA: http://www.apastyle.org/
387
HONLAPOK LISTÁJA
• Magyar nyelvű tudományos honlap: www.scientia.hu
12. Intézmények
• Magyar Tudományos Akadémia: www.mta.hu
• MTA Pszichológiai Kutatóintézetének: www.mtapi.hu
• Külföldi tudományos társaságok honlapjai: www.scholarly-societies.org
• American Psychological Association: www.apa.org
388
6. fejezet - IRODALOMJEGYZÉK
Adair, J. G. (1973). The human subject. Boston: Little, Brown
Agar, M. (1986). Speaking of Ethnography. London: Sage Publications
Ainsworth, M. D. S., Bell, S. M. és Stayton, D. J. (1971). Individual differences in strange- situation behavior of
one year olds. In H. R. Schaffer (Ed.). The origins of human sociai reiations. New York: Academic Press
Alasuutari, P. (1995). Researching Cuiture: Quaiitative Method and Cuiturai studies. London: Sage Publications
Allen, M. J. (1989). Scientific method. In R. J. Corsini (Ed.). Encyciopedia of Psychoiogy (2nd ed.). 3rd vol.,
New York: John Wiley and Son, 355-357.
Allison, G. (1971). Essence of decision: Expiaining the cuban missiie crisis. Boston: Little, Brown
Allport, G. W. (1997/1961). A szeméiyiség aiakuiása. Budapest: Kairosz
Allport, G. W., Bruner, J. S. és Jandorf, E. M. (1941). Personality under social catastrophe. An analysis of 90
German refugee, Character and Personaiity, 10.
Altrichter, F. (szerk.). (1972). A bécsi kör fiiozófiája. Budapest: Gondolat Anastasi, A. (1982). Psychoiogicai
Testing. (5th edition). New York: MacMillan Publishing
Angelusz R. és Molnár E. (1976). A közvélemény-kutatás néhány ismeretelméleti és módszertani problémája. In

Hunyady, Gy., Pataki, F. és Váriné, I. (szerk.). Szociáipszichoiógiai kutatások Magyarországon. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 23-32.
Antal L. (1976). Tartaiomeiemzés. Budapest: Magvető Kiadó
Asch, S. E. (1973/1946). A személyekről alkotott benyomások. In Hunyady Gy. (szerk.). Szociáipszichoiógia.

Budapest: Gondolat, 137-152.
Asimov, I., (1988). Understanding Physics. New York: Dorset Press Atkinson, P., Coffey, A., Delamont, S.,
Lofland, J., és Lofland, L. H. (2001). Handbook of Ethnography. London: Sage Publications
Atkinson, R. (2002). The life story interview. In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of Interview
Research. Context and method London: Sage, 21-140.
Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E. és Bem, D. J. (1995). Pszichoiógia. Budapest: Osiris
Austin, J. L. (1962). How to do things with words. Cambridge: Harvard University Press Babbie, E. (2001). A
társadaiomtudományi kutatás gyakoriata (6. kiadás). Budapest: Balassi Kiadó
Baddeley, A. (2003). Az emberi emiékezet. Budapest: Osiris
Baker, C. D. (1982). Adolescent-adult talk as a practical interpretive problem. In G. Payne és E. Cuff (Eds.).
Doing teaching: Thepracticai management of ciassrooms. London: Batsford, 104-125.
Baldwin, A. L. (1942). Personal structure analysis: A statistical method for investigating the single personality.
Journai of Abnormai and Sociai Psychoiogy, 37.
Bales, R. F. (1950). Interaction Process Anaiysis: A method for the study of Smaii Groups.Reading, MA.,
Addison-Wesley Bánki, Cs. (1994). Az agy évtizedében. Budapest: Biográf
Bányai É. (1998). A belső erőforrások mozgósítása aktív-éber (dinamikus) hipnózissal. Psychiatria Hungarica,
13. 5. 541-556.
Bányai É. (2000). Hipnózis és szuggesztió Várkonyi Nándor korában. In Várkonyi Nándor: Varázstudomány. II.
Szerk.: Mezey K. Budapest: Széphalom, 503-514
389
IRODALOMJEGYZÉK
Barefoot, J. C., Hoople, H., és McClay, D. (1972). Avoidance of an act that would violate personal space.
Psychonomic Science, 28. 205-206 Barker, R. G. és Wright, H. F. (1951). One Boy’s Day: A specimen record
of behavior. New York: Harper & Row
Barker, R. G., Dembo, T. és Lewin, K. (1941). Frustration and regression: A study of young children.
University of Iowa Studies in Child Welfare, 18.
Barkóczi I. és Klein S. (1970). Gondolatok az alkotóképességről és vizsgálatának egyes problémáiról. Magyar

Pszichológiai Szemle, 2. 242-255
Barkóczi I. (1973). Útmutató a hazai kreativitástesztek alkalmazásához. Budapest: Országos Pályaválasztási

Intézet
Barrow, J. D. (1994). A fizika világképe. Budapest: Akadémiai Kiadó Barthes, R. (1977). Image, music, text.
London: Fontana
Bartlett, F. C. (1985/1932). Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Budapest: Gondolat
Baruch, G. (1982). Moral tales: parents’ stories of encounters with the health profession. Social Health and
Illness, 3. 275-296.
Bateson, P. és Martin, P. (2000). Design for a life. How behavior and personality develop.New York: Simon &
Schuster Bauer, M. (1996). The narrative interview. Comments on a techniques for qualitative data collection.
Papers in Social Research Methods, 1. London School of Economics, Methodological Institute Bechtel, R. B.
(1997). Environment and behavior. An introduction. London: Sage Publications
Bechtel, W. (1988). Philosophy of Science. An Overview for Cognitive Science. Hillsdale: Lawrence Lawrence
Erlbaum Associates Becker, H. S. (1953). Becoming a marijuana user. American Journal of Sociology, 59.
235242.
Bell, P., Staines, P., és Mitchell, J. (2001). Evaluating doing and writing research in psychology. London: Sage
Publications Bem, S. és Looren de Jong, H. (1997). Theoretical issues in Psychology. London: Sage
Publications
Benesch, H. (1994). Pszichológia. SH-atlasz. Budapest-Berlin: Springer Verlag
Berkman, L. F. és Syme, S. L. (1979). Social networks, host resistance, and mortality: A nine-year follow-up
study of Alameda County residents. American Journal of Epide- miology, 109. 186-204.
Berkun, M., Bialek, H. M., Kern, P. R., és Yagi, K. (1962). Experimental studies of psychological stress in man.
Psychological Monographs: General and Applied, 76. 15, 1-39.
Berlin, B. és Kay, P. (1969). Basic color terms: their universality and evolution. Berkeley, CA.: University of
California Press Betz, N. E. (1996). Test construction In T. L. Leong és J. T. Austin (Eds.). The psychology
research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 239-250.
Blackmore, S. (1994). Parapsychology. In A. M. Colman (Ed.). Companion Encyclopedia of Psychology. Vol.

2. 230-234.
Bloor, M. (1997). Techniques of validation in qualitative research: A critical commentary. In G. Miller és R.

Dingwall (Ed.). Context and method in qualitative research. London: Sage Publications, 37-50.
Bodor I. (1997). A lélek mint diskurzus. Repiika, 25. 135-140.
Bordens, K. S, és Abbott, B. B. (1988). Research design andmethods. Aprocess approach. Mountain View, CA.:
Mayfield Publishing Co.
Boring, E. G. (1950). A history of experimentai psychoiogy. New York: Appleton-Century- Crofts
Boring, E. G. (1954). The nature and the history of experimental control. American Journai of Psychoiogy, 67.
573-589.
390
IRODALOMJEGYZÉK
Borkowski, J. G. (1996). Applying for research grants In T. L. Leong és J. T. Austin (Eds.). The psychoiogy
research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 342-350.
Bornstein, M. H. és Lamb, M. E. (1992). Deveiopmentai psychoiogy. An advanced textbook. (3rd edition).

Hillsdale: Lawrence Lawrence Erlbaum Associates
Bower, G. H., és Hilgard, E. R. (1981). Theories of Learning. Englewood Cliffs, NJ.: Prentice Hall
Boyd, R. (1984). On the current status of scientific realism In J. Leplin (Ed.). Scientific reaiism.
Berkeley: University of California Press Breakwell, G. M. és Fife-Schaw, C. R. (1994). Using longitudinal

cohort sequential designs to study changes in behaviour. In M. Boulton (Ed.). Chaiianges and innovation:
Advan- ces in sociai research on HIV/AIDS. Brighton: Falmer Breakwell, G. M. és Wood, P. (2000). Diary
techniques. In G. M.
Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.). Research methods in psychoiogy (2nd edition). London:
Sage Publications, 294-302.
Breakwell, G. M (2000). Interviewing. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.). Research

methods in psychoiogy (2nd edition). London: Sage Publications, 239250.
Breakwell, G. M, Hammond, S., és Fife-Schaw, C. (2000). Research methods in psychoiogy (2nd edition).
London: Sage Publications Publications
Bridgman, P. W. (1927). The iogic of modern physics. New York: Macmillan Brown, H. I. (1996). Psychology,
naturalized epistemology, and rationality. In W. O’Dona- hue és R. F. Kitchener (Eds.). Thephiiosophy of
psychoiogy. London: Sage, 19-32. Bruner, J. (1983). Chiid’s taik. Learning to use ianguage. New York: W. W.
Norton Co. Bruner, J. (1986). Actuaiminds andpossibie worids. Cambridge, MA.: Harvard University Press
Brunswick, E. (1956). Perception and representative design of psychoiogy experiments.
Berkeley, CA: University of California Press Brunswick, E. (1983/1955). A reprezentatív kísérlettervezés és a

valószínűségi szempont egy funkcionalista pszichológia keretein belül. In Pléh Cs. (Ed.). Pszichoiógia- történeti
szöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 56-89.
Buda B. (1983). A kísérlet szimbolikája. Pszichoiógia, 3. 307-311.
Bullock, A., Stallybrass, O. és Trombley, S. (1977). Harper’s dictionary of modern thought. New York: Harper
and Row
Bunge, M. (1959). Causaiity. Cambridge, MA.: Harvard University Press Buros, O. K. (1978). The eighth
mentai measurement yearbook. The Buros Institute of Mentai Measurement. Highland Park, N. J.: The Gryphon
Press
Burton, L. (1975). The famiiy iife of sickchiidren. London: Routledge
Buzsáki Gy. (2003). Az agy és a kognitív viselkedés - A korrelációs megközelítés újabb átgondolása. In Pléh
Kovács és Gulyás (Eds.). Kognitív idegtudomány. Budapest: Osiris, 763-770.
Campbell, D. T és Stanley, J. C. (1963). Experimentai and quasi-experimentai designs for research. Boston:
Houghton Mifflin Company
Campbell, D. T. (1960). Recommendations for APA test standards regarding construct, trait or discrimant
validity. American Psychologist, 15. 546-553.
Capra, F. (1982). The turningpoint. Science, society, and the rising culture. Toronto: Bantam Books
Carmines, E. G. és Zeller, R. A. (1979). Reliability and validity assessment. London: Sage Publications
Carver, C. S. és Scheier, M. F. (1998). Személyiségpszichológia. Budapest: Osiris Ceci, C. J., Peters, D. és

Plotkin, J. (1985). Human subjects review, personal values, and the regulation of social science research.
American Psychologist, 40. 994-1002.
391
IRODALOMJEGYZÉK
Charmaz, K. (1996) Grounded theory. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.).
Rethinking Methods in Psychology. London: Sage Publications, 27-49.
Charmaz, K. (2002). Qualitative interviewing and grounded theory analysis In J. F. Gubrium és J. A. Holstein
(Eds.). Handbook of Interview Research. Context and method. London: Sage Publications, 675-694.
Chen, P. Y. (1996), Conducting telephone surveys. In T. L. Leong és J. T. Austin (Ed.). The psychology
research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage Publications, 139-154.
Christensen, L. B. (1988). Deception in psychological research: when is its use justified?
Personality and Social Psychology Bulletin, 14. 664-675.
Christensen, L. B. (1997). Experimental methodology (7th edition). Boston: Allyn and Bacon
Clark, A. (1996). A megismerés építőkövei. Budapest: Osiris Cochran, W. G. és Cox, G. M. (1957).

Experimental Designs. New York: Wile
Cohen, J. (1990). Things I have learnt (so far). Americal Psychologist, 45. 1304-1312. Cohen, S. (1988).
Psychosocial models of the role of social support in the ethiology of physical disease. Health Psychology, 7.
269-297.
Cohen, S. (1991). Social supports and physical health: symptoms, health behaviors, and infectious disease. In E.
M. Cummings, A. L. Greene, K. H. Karraker (Eds.). Life-span developmentalpsychology: Perspectives on stree
and coping. Hillsdale, NJ.: Lawrence Lawrence Erlbaum Associates Cole, M. - Cole, S. R. (1997).
Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris
Cole, M. (1996). Cultural Psychology. Cambridge: MA., Harvard University Press Colegrove, F. W.
(1982/1899). The day they heard about Lincoln. In U. Neisser (Ed.). Memory observed. Remembering in natural
contexts. New York: W. H. Freeman and Company. 41-42.
Cook, T. D., és Campbell, D. T. (1979). Quasi-Experimentation. Design and Analysis. Issues for Field Settings.
Boston: Houghton and Mifflin Co.
Costall, A. (1991). The background to Michotte’s experimental phenomenology. In G. Thinées, A. Costall és G.

Butterworth (Eds.). Michotte’s experimental phenomenology ofperception. Hillsdale, NJ.: Lawrence Lawrence
Erlbaum Associates
Couper, M. P., és Hansen, S. E. (2002). Computer assisted interviewing In J. F. Gubrium és J. A. Holstein

(Eds.). Handbook of Interview Research. Context and method. London: Sage, 557-576.
Coyle, A. (2000). Discourse analysis. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.). Research

methods in psychology (2nd edition). London: Sage Publications, 251–268.
Creswell, J. W. (1994). Research design qualitative and quantitaive approaches. London: Sage Publications
Cronbach, L. J. (1957). The two disciplines of scientific psychology. American Psychologist, 12. 671-684.
Cronbach, L. J. (1971). Test validation. In R. E. Thorndike (Ed.). Educationai measurement. Washington, D. C.:
ACE Cronbach, L. J. (1990). Essentiais of psychoiogicai testing. New York: Harper és Row
Cronbach, L. J., és Meehl, P. W. (1955). Construct validity in psychological tests. Psychoiogicai Buiietin, 52.
281-302.
Czigler I. (1983) Kinek van szüksége adatokra? Pszichoiógia, 3. 453-455.
Czigler I. (1994). Figyeiem. Budapest: Scientia Humana
Czigler I. (2003). Analitikus és szintetikus folyamatok. In Pléh et al.(szerk.) (2003). 235254.
Czigler I. és Pléh Cs. (1973): Mediáció és jelentés: egy elmélet fejlődése és lehetőségei Magyar Pszichoiógiai
Szemie, 30. 1-2, 88-108.
392
IRODALOMJEGYZÉK
Csapó B. (1996) Tudásszintmérő tesztek. In Falus I. (szerk.). Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe.
Budapest: Keraban Kiadó, 277-316.
Cseh-Szombathy L. és Ferge Zs. (szerk.). (1971). Aszocioiógiaifeivéteimódszerei. Budapest: KJK
Csepeli Gy. (1996). Bevezetés a szociáipszichoiógiába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Csepeli Gy. (1997). Szociáipszichoiógia. Budapest: Osiris
Csibra G. és Gergely Gy. (1998). A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökerei. Magyar

Pszichoiógiai Szemie, 53. 364-378.
D’Azevedo, W. L. (1982/1962). Tribal history in Liberia. In U. Neisser (Ed.). Memory Observed.

Rememberingin naturai contexts. New York: W. H. Freeman and Company, 258-268.
Damon, W. M. (szerk.). (1989). Handbook of Chiid Psychoiogy. 4 vols. New York: John Wiley and Sons
Danziger, K. (1990). Constructing the subject. Historicai origins of psychoiogicai research.Cambridge:

Cambridge University Press
Danziger, K. (1997). Naming the mind. How psychoiogy found its ianguage. London: Sage Publications
Dennett, D. (1998). Az intencionaiitás fiiozófiája. Budapest: Osiris Denzin, N. K. (1988). Triangulation. In J. P.

Keeves (Ed.). Educationai research, methodoiogy and measurement. Oxford: Pergamon Press, 511-513.
Denzin, N. K. (1996). Symbolic interactionism. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langen- hove (Eds.).
Rethinking Methods in Psychoiogy. London: Sage Publications, 43-58.
Denzin, N. K. és Lincoln, Y. S. (Eds.), (2000/1996/1994). Handbook of Quaiitative Research.London: Sage

Publications Denzin, N. K. és Lincoln, Y. S. (Eds.). (1998a). Strategies of quaiitative inquiry. London: Sage
Publications
Denzin, N. K. és Lincoln, Y. S. (Eds.). (1998b). The iandscape of quaiitative research.
London: Sage Publications Dewey, J. (1983/1896). A reflexív fogalma. In Pléh Cs. (szerk.). (1983).
Dewing, K. és Hetherington, P. (1974). Anagram solving as a function of word imagery.
Journai of Experimentai Psychoiogy, 102. 764-767.
Donders, F. C. (1969/1868). On the speed of mental processes. Acta Psychoiogica, 30. 410-431.
Douglas, M. (1975). Self-evidence. In M. Douglas. Impiicitmeanings. London: Routledge Dovring, K. (1954).

Quantitative semantics in the 18th century Sweden. Pubiic Opinion Quarteriy, 18. 4. 389-394.
Downer, J. (1999). Az áiiati érzékeiés csodái. Pécs: Alexandra
Drew, P. és Holt, E. (1988). Complainable matters: The use of idiomatic expressions in making complaints.
Social Problems, 35. 398-417.
Drew, P. (1995). Conversation analysis. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.). Rethinking
Methods in Psychology. London: Sage Publication, 64-79.
DuBois, P H. (1966). A test-dominated society: China 1115 B. C. - 1905 A. D. In A. Anastasi (Ed.). Testing
problems in perspective. Washington D. C. American Council of Edu- cation, 29-36.
Duin, N. és Sutcliffe, J. (1992). Az orvoslás története. Budapest: Medicina
Dykema, J., Lepkowski J. M., és Blixt, S. (1997). The effect of interviewer and respondent behavior on data
quality: Analysis of interaction coding in a validation study. In L. E. Lyberg és P. P. Biemer, M. Collins, E. D.
de Leeuw, C. Dippo, N. Schwarz és D. Trevin Measurement errors in surveys. New York: John Wiley, 287-310.
393
IRODALOMJEGYZÉK
Efron, R. (1990). The decline andfall of hemispheric specialization. Hillsdale: Lawrence Lawrence Erlbaum
Associates
Ehmann, B. (2000). A pszichológiai tartalomelemzés szekvenciális-transzformatív modellje: A számítógépes

szövegelemzéshelye a szövegkutatásban I. Pszichológia, 20. 4, 391-415.
Ehmann, B. (2001). A pszichológiai tartalomelemzés szekvenciális-transzformatív modellje: A számítógépes

szövegelemzéshelye a szövegkutatásban. II. Pszichológia, 21. 1, 17-35.
Ehmann, B. (2002). A szöveg mélyén. A pszichológiai tartalomelemzés. Budapest: Új Mandátum
Ekman, P. (2001). Telling lies. Clues to deceit in the marketplace, politics, and marriage. New York: W. W.
Norton és Co.
Elmes, D. G., Kantowitz, B. H. és Roedinger, H. L. (1981). Methods in experimental psychology. Boston:

Houghton Mifflin Co.
Elmes, D. G., Kantowitz, B. H. és Roedinger, H. L. (1989). Research methods in psychology (3rd edition).
United States: West Publishing Co.
Epstein, S. (1979). The stability of behavior I. On predicting most of the people much of the time Journal of
Personality and Socuial Behavior, 37. 1097-1126.
Ericsson, K. A. és Simon, H. A. (1980). Verbal reports as data. Psychological Review, 87. 215-251.
Ericsson, K. A. és Simon, H. A. (1993). Protocol analysis. Verbal reports as data. Cambridge, MA: The MIT
Press
Erős F. (1983). Gergen és kritikusai, avagy hamis alternatívák újratermelődése? Pszichológia, 4. 1. 139-158.
Erős F. és Ehmann B. (1996). Az identitásfejlődés tükröződéseaz önéletrajzi elbeszélésben. In Erős F. (szerk.)

Azonosság és különbözőség. Tanulmányok az identitásról és az előítéletről. Budapest: Scientia Humana, 96-
113.
Experimental Psychology Society (1986). The use of animals for research by psychologists. London: EPS
Eysenck, H. J. és Eysenck, S. B. G. (1975). Manual of the Eysenck personality Question- naire. San Diego:
EdITS
Eysenck, H. J. (1975). The inequality of man. San Diego, EdITS
Eysenck, M. W. és Keane, M. T. (1997). Kognitív pszichológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Fabinyi T. (szerk.). (1987). A hermeneutika elmélete. I. Szeged: JATE
Falus I. (szerk.) (1996a). Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Budapest: Keraban Kiadó
Falus I. (1996b). A megfigyelés. In Falus I. (szerk.). Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Budapest:
Keraban Kiadó, 125-170.
Falus I. (1996c). A szakirodalom tanulmáynozása. In Falus I. (szerk.). Bevezetés a pedagógiai kutatás

módszereibe. Budapest: Keraban Kiadó, 37-67.
Fawl, C. (1978). Disturbances children experience in their natural habitat. In R. Barker, Habitats, environments,
and human behavior. San Francisco: Jossey Bass
Festinger, L., Riecken, L., és Schachter, S. (1956). When prophecy faiis. Minneapolis: University of Minnesota
Press
Feyerabend, P. (1975). Against reason. London: Verso Feyerabend, P. (1987). Fareweii to reason. London:
Verso
394
IRODALOMJEGYZÉK
Fielding, N. (1994). Getting into computer-aided quaiitative data anaiysis. CAQDAS Networking Project,
University of Surrey Fife-Schaw, C. (2000a). Questionnaire design. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C.
Fife-Schaw (Eds.). Research methods in psychoiogy (2 nd edition). London: Sage Publications, 158-174.
Fife-Schaw, C. (2000b). Surveys and sampling issues. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw

(Eds.). Research methods in psychoiogy (2 nd edition). London: Sage Publications, 88-104.
Fisher, R. A. (1925). Statisticai methods for research workers. Edinburgh: Olive & Boyd Fisher, R. A. (1935).
The design of experiments. Edinburgh: Oliver and Boyd Fletcher, R. (1991). Science, ideoiogy and the media:
The Cyrii Burt scandai. London: Transaction
Flynn, J. (1987). Massive IQ gains in 14 nations: What IQ tests really measure. Psychoiogicai Buiietin, 101.
171-191.
Flynn, J. (1999). Searching for justice. The discovery of IQ gains over time. American Psychoiogist, 1. 5-20.
Fogel, A., Lyra, M. C. és Valsiner, J. (Eds.). (1997). Dynamics and indeterminism in deveiopmentai and sociai
processes. Mahwah, NJ.: Lawrence Lawrence Erlbaum Associates Associates
Fontana, A. (2002). Postmodern trends in interviewing. In J. F Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of

Interview Research. Context and method. London: Sage Publications, 161-176.
Forsyth, B. H., és Lessler, J. T. (1991). Cognitive laboratory methods. A taxonomy. In L. E. Lyberg és P. P.

Biemer, M. Collins, E. D. de Leeuw, C. Dippo, N. Schwarz és D. Trevin Measurement errors in surveys. New
York: John Wiley, 393-418.
Foucault, Michel (1988). Technologies of the self. In L. H. Martin, H. Gutman, P H. Hutton (Eds.).
Technoiogies of the Seif: A Seminar with Michei Foucauit. Amherst: University of Massachusettes Press
Fowler, F. J. (1991). Reducing interviewer-related error through interviewer training, supervision and other
means In. L. E. Lyberg és P. P. Biemer, M. Collins, E. D. de Leeuw, C. Dippo, N. Schwarz és D. Trevin.
Measurement errors in surveys. New York: John Wiley, 259-278.
Freeberg, N. E. és Payne, D. T. (1967). Parental influance on cognitive development in early childhood. A

Rewiew Chiid Deveiopment, 3838. 65-87.
Freeman, D. (1983). Margaret Mead and Samoa: The making and unmaking of an anthro- poiogicai myth.
Cambridge, MA: Harvard University Press Freud, S. (1982/1917). An early memory from Goethe’s
autobiography. In U. Neisser (Ed.). Memory Observed. Remembering in naturai contexts. New York: W. H.
Freeman and Company, 64-72.
Freud, S. (1986). Bevezetés a pszichoanaiízisbe. Budapest: Gondolat
Friesman, P. (1979). Aftermath. Communities after natural disasters. Beverly Hills, CA: Sage
Fuller, S. (1996). Social epistemology and psychology. In W. O’Donahue és R. F. Kitchener (Eds.).

Thephilosophy of psychology. London: Sage, 33-49.
Gadamer, H. G. (2004/1975). Igazság és módszer. Budapest: Osiris Gale, A. (1994). Ethical issues in
psychological research. In A. M. Colman (Ed.). Com- panion Encyclopedia of Psychology, 2. London:
Routledge Garai L. (1993). Természettudomány-e a pszichológia? Magyar Tudomány,
Garcia, J. (1981). Tilting at the paper mills of academe. American Psychologist, 36. 149158.
Gardner, G. T. (1978). Effects of federal human subjects regulations on data obtained in environmental stressor
research. Journal of Personality and Social Psychology, 36. 628-634.
Garfinkel, H. (1967). Studies in ethnomethodology. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice Hall Gazzaniga, M.
(2004). A hasított agy újra megvizsgálva. In Pléh Cs. és Boross O. (szerk.): Bevezetés a pszichológiába.
Budapest: Osiris, 280-289.
Geertz, C. (2001/1984a). Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In C. Geertz. Az értelmezés hatalma.
Budapest: Osiris, 194-226.
395
IRODALOMJEGYZÉK
Geertz, C. (2001/1984b). „A bennszülőttek szemszögéből”: az antropológiai megértés természetéről. In C.

Geertz. Az értelmezés hatalma. Budapest: Osiris, 227-246
Geréb Gy. (1966). Pszichológiai atlasz. Budapest: Tankönyvkiadó Gergely Gy. (1993). Egy középkemény
szcientista aggodalmai, Pszichológia, 12. 2, 217232.
Gergen, K. és Gergen, M. M. (1986). Narrative form and the construction of psychological theory in T. S.
Sarbin (Ed.). Narrative Psychology: The storied Nature of Human Con- duct. New York: Praeger
Gergen, K. (1983). A pszichológiai kísérletezés problémáiról. (Erős Ferenc összefoglalása.) Pszichológia, 2.

289-297.
Gergen, K. (1993). A lélektani megismerés lehetőségéről: Hermeneutikai vizsgálódás. Pszichológia, 13. 4. 551-
577.
Gergen, K. J. (1984). Experimentation and myth of the incorrigible. In Sarris, V. és Parducci, A (Eds.).
Perspectives in psychological experimentation: Toward the year 2000 (2742). Hillsdale: Lawrence Lawrence
Erlbaum Associates Gergen, K. J. (1985). The social constructionist movement in modern psychology.
American Psychologist, 40. 266-275.
Gergen, K. J. (1999). An invitation to Social Construction. London: Sage Publications,
Gibson, J. J. (1960). The concept of stimulus in psychology. American Psychologist, 16. 694-703.
Gibson, J. J. (1966). The senses considered as perceptual systems. Houghton: Mifflin Gibson, J. J. (1979). The
ecological approach to visualperception. Houghton: Mifflin
Giorgi, A. (1975). An application of phenomenological method in psychology. In A. Giorgi, C. Fischer és E.

Murray (Eds). Duquesne studies in phenomenological psychology. II. Pittsburgh, PA.: Duquesne University
Press, 82-103.
Giorgi, A. (1996). Phenomenological psychology. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.).

Rethinking Methods in Psychology. London: Sage Publications, 24-42.
Giorgi, A. (Ed.). (1985). Phenomenology and psychological research. Pittsburgh, PA.: Duquesne University
Press Glaser, B. és Strauss, A. (1967). The discovery of grounded theory. Chicago: Aldine Goddard, R. D., és
Villanova, P. (1996). Designing surveys and questionnaires for research. In T. L. Leong és J. T. Austin (Ed.).
The psychoiogy research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 85-97.
Goffman, E. (1981/1971). A hétköznapi éiet szociáipszichoiógiája. Budapest: Gondolat Golnhofer, E. (2001).

Az esettanuimány. Budapest: Műszaki Könyvkiadó Gomm, R., Hammersley, M., és Foster, P. (2000). Case
Study Method. London: Sage Pub- lications
Good, T. L. és Brophy, J. E. (1977). Educationai Psychoiogy. A reaiistic approach. New York: Holt, Rinehart
and Winston Goodwin, C. J. (2002). Research in psychoiogy: Methods and design (3rd ed). New York: Wiley
Gorman, M. E. (1996). Psychology of science. In W. O ’Donahue és R. F Kitchener (Eds.).
The phiiosophy of psychoiogy. London: Sage, 50-65.
Gottman J. M. és Levenson, R. W. (1992). Marital processes predictive of later dissolution: Behavior,

physiology and health. Journai of Personaiity and Sociai Psychoiogy, 63. 221-133.
Gottman, J. M. és Silver, N. (1999). A boidog házasság hét titka. Budapest: Vincze Kiadó Gould, S. és
Lewoontin, R. (1979). The spandreis of San Marco and the Pangiossian paradigm: critique of the adaptationist
programme (581-598). Proceedings of the Royal Society of London: B205.
Gould, S. J. (1999). Az eiméricskéit ember. Budapest: Typotex
Graves, Z. és Glick, J. A. (1978). The effect of context on mother-child interaction: A progress report. Quarteriy
Newsietter of theLaboratory of Comparative Human Cog- nition 2. 41-46.
Gregory, R. L. (Ed.). (1987). The Oxford Companion to the Mind. New York: Oxford University Press
396
IRODALOMJEGYZÉK
Greig, A. és Taylor, J. (1999). Doing research with chiidren. London: Sage Publications Greimas, A. J. (1966).
Semantique structuraie. Paris: Larousse
Grice, H. P. (1989). Studies in the way of words. Cambridge, MA.: Harvard University Press
Griffin, J. H. (1994/1960). Biack, Like Me. Texas: Wings Press
Guba, E. és Lincoln, Y. (1994). Competing paradigms in qualitative research. In N. K. Denzin, és Y. S. Lincoln

(Eds.). Handbook of Quaiitative Resesarch. Thousand Oaks, CA: Sage Publications, 105-117.
Guba, E. (1992). The paradigm diaiog. Newbury Park, CA.: Sage
Gubrium, J. F. és Holstein, J. A. (1997). The new ianguage of quaiitative method. New York: Oxford University
Press Gubrium, J. F és Holstein, J. A. (Eds.) (2002a). Handbook of Interview Research. Context and method.
London: Sage Publications
Gubrium, J. F. és Holstein, J. A. (2002b) From the individual interview to the interview society In J. F. Gubrium
és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of Interview Research. Context and method. London: Sage, 3-32 .
Gulyás B. (2003). Funkcionális képalkotó eljárások a kognitív idegtudományokban. In Pléh Cs., Kovács Gy. és
Gulyás B. (szerk.). Kognitív idegtudomány. 103-125.
Gurwitsch, A. (1974). Phenomenoiogy and the theory of science. Evanston, Il.: Northwestern University Press
Győri M. (1995). Pozitivizmus és lélektani antiredukcionizmus: John Stuart Mill. Pszichoiógia, 15. 391-405.
Halász, L., Hunyady, Gy. és Marton, L. (szerk.). (1979). Az attitűd pszichoiógiai kutatásának kérdései.
Budapest: Akadémiai Kiadó
Hall, D. L. (1988). Science as a Process. An evolutionary account of the social and conceptual development of
science. Chicago: The University of Chicago Press
Hammersley, M. és Atkinson, P. (1983). Etnography: Principles in Practice (2nd ed.). London: Routledge
Hammersley, M. (1992). What’s wrong with etnography? Methodological explorations. London: Routledge
Hammond, S. (2000). Using psychometric tests. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.).

Research methods in psychology (2nd ed.). London: Sage Publications, 175-193.
Hamon, R. R. és Thiessen, J. D. (1990). Coping with the dissolution of an adult child’s marriage (Report No.
CG-023-31). Seattle, WA.: National Councilon Family Relations ERIC Document Reproduction services No.
ED330 968 Hanson, N. R. (1958). Patterns of discovery. Cambridge: Cambridge University Press
Harlow, H. (1959). Love in infant monkeys. Scientidic American, 200. 6. 68-74.
Harré, R. (1996). Discursive Psychology. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.). Rethinking
Methods in Psychology. London: Sage Publications, 143-159.
Hársing L. (1999). Bevezetés a tudományelméletbe. Miskolc: Bíbor Kiadó Haslam, S. A. és McGarty, C.

(1998). Doing Psychology An introduction to research methodology and statistics. London: Sage Publications
Hatch, J. A. (1988). Learning to be an outsider: Peer stigmatization in kindergarten. The Urban Review, 20. 59-
72.
Hatch, J. A. (1995). Ethical conflicts in classroom research: Examples from a study of peer stigmatization in
kindergarten. In J. A. Hatch (Ed.). Qualitative Research in Early Childhood Settings. Westport, CT.: Praeger
Publishers, 213-222.
Heft, H. (2001). Ecological psychology in context: James Gibson, Roger Barker, and the legacy of William
James’s radical empiricism. Mahwah, NJ.: Lawrence Lawrence Erlbaum Associates
Hempel, C. (1966). Philosophy of natural science. Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall Heritage, J. és Sefi, S.
(1992). Dilemmas of advice:Aspects of the delivery and reception of advice in interactions between health
397
IRODALOMJEGYZÉK
visitors and first time mothers. In P. Drew J. C. Heritage (Eds.). Talk at work. Cambridge: Cambridge
University Press, 359-417.
Heritage, J. (1984). Garfinkel and ethnomethodology. Cambridge: Polity Press Hernádi M. (szerk.). (1984). A
fenomenológia a társadalmtudományban. Budapest: Gondolat
Herrnstein, R. J. és Murray, C. (1994). The Bell Curve: Intelligence and class structure in american life. New
York: Free Press
Hernsshaw, L. S. (1979). Cyril Burt, psychologist. Ithaca, NY: Cornell University Press
Higgins, P. C. és Johnson, J. M. (1988). Personal sociology. New York: Praeger
Highlen, P. S., és Finley, H. C. (1996). Doing qualitative analysis. In T. L. Leong és J. T. Austin (Ed.). The
psychology research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 177-192.
Hilgard, E. R. (1971). Hypnotic phenomena: The struggle for scientific acceptance. American Scientist, 59, 567-
577.
Hobbs D. és May, T. (1993). Interpreting the field: Accounts of ethnography. New York: Oxford: Clarendon
Press Holl A. (1996). Internet és tudomány. Magyar Tudomány 5, 558-566.
Hollós M. (1995). Bevezetés a kulturális antropológiába. Szimbiózis, 5.
Holstein, J. és Gubrium, J. (1997). Active interviewing. In D. Silverman (Ed). Qualitative research: Theory,
method, practice. London: Sage, 113-129.
Horváth Gy. (1985). Tesztelmélet: Problémák és perspektívák. Pszichoiógia, 1. 53-78
Horváth Gy. (1991). Az érteiem mérése. Budapest: Tankönyvkiadó Howson, C. és Urbach, P. (1996). Scientific
Reasoning: The Bayesian approach. Chicago: Open Court.
Huberman, A. M. és Miles, M. B. (1994). Data management and analysis methods. In N. Denzin és Y. Lincoln
(Eds.). Handbook of quaiitative research. Thousand Oaks, CA: Sage Publications, 413-427.
Hull, D. L. (1988). Science as a Process. An evoiutionary account of the sociai and conceptuai deveiopment of
science. Chicago: The University of Chicago Press
Humphreys, L. (1970). Tearoom trade. Impersonai sex in pubiicpiaces. Chicago: Aldine
Hunyady, Gy. (1984) A kísérleti szociálpszichológia amerikai válságirodalma és amit kiolvasunk belőle.
Pszichoiógia, 4. 1. 143-596.
Hunyady, Gy. (1998). Történeti bevezetés a szociáipszichoiógiába: a meghonosítás iépései. Budapest: ELTE
Eötvös Kiadó Irwin, J. (1970). The Feion. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice Hall
Isaac, S. és Michael, W. B. (1983). Handbook in research and evaiuation (2nd ed.). San Diego: EDITS
James, W. (1982/1902). The Varieties of Reiigious Experience. A Study in Human Nature. Harmondsworth,
Middlesex: Penguin Books Jobe, J. B. és Mingay, D. J. (1991). Cognition and survey measurement: History and
overview. Appiied Cognitive Psychoiogy, 5. 175-192.
Johansson, G. (1973). Visual perception of biological motion and a model for its analysis. Perception and
Psychophysics, 14. 201-211.
Johansson, G. (1975). Visual motion perception. Scientific American, 232. 76-88. Johnson, J. M. (2002). In-
depth interviewing. In J. F Gubrium és J. A. Holstein (Eds.).
Handbook of Interview Research. Context and method. London: Sage, 103-120. Juhász L. Zs. (2000). Borb, egy
új tesztbattéria a vizuális tárgyfelismerés zavarainak vizsgálatára. Ismertetés. Magyar Pszichoiógiai Szemie, LV
4. 375-387.
398
IRODALOMJEGYZÉK
Kagan, J. (1986). Psychoiogicai research on the human infant: An evaiuative summary.New York: W. T. Grant
Foundation Karácsony A. (1995). Bevezetés a tudásszocioiógiába. Budapest: Osiris-Századvég Karczag J.
(1994). A Cattel-féle 16 faktoros személyiségteszt. In Mérei F. és Szakács F. (szerk.). Pszichodiagnosztikai
Vademecum. II. Budapest: Nemzeti Tankönykiadó, 207–269.
Kardos L. (1983). Válságban van-e a pszichológiai kísérlet? Pszichoiógia, 3. 299-307.
Kéri Sz. és Gulyás B. (2003). Elektrofiziológiai módszerek a kognitív idegtudományokban In Pléh Cs.
Kovács Gy., Gulyás B. (szerk). Kognitív idegtudomány. 81-96.
Kidder, T. (1981). The Soui of a New Machine. Boston: Little, Brown Király J. (1964).
Kísérietezőpszichoiógusok. Budapest: Gondolat Kimura, D. (1999). Női agy, férfi agy. Budapest: Kairosz
Kintsch, W. és van Dijk, T. (1978). Toward a model of text comprehension and production Psychoiogicai
Review, 85. 363-394.
Kinzel, A. F. (1970). Body buffer zone in violent prisoners. The American Journai of Psychiatry, 127. 59-64.
Kirk, J. és Miller, M. (1986). Reiiabiiity and vaiidity in quaiitative research. London: Sage Publications
Kitchener, K. S. (1996). Professional codes of ethics and ongoing moral problems in psychology. In W.
O’Donohue és R. F. Kitchener (Eds.). The phiiosophy of psychoiogy. London: Sage Publications, 361-370.
Komlósi A., és Séra L. (1985). Szemelvények a pszichológus etikához. Budapest: Tankönyvkiadó
Kónya A. (szerk.). (1992). Az emlékezés ökológiai megközelítése. Budapest: Tankönyvkiadó
Kotre, J. (1984). Outliving the self: Generativity and the interpretation of lives. Baltimore, MD: John Hopkins
University Press
Kovács K. (2002). Arthur Jensen és az IQ-vita 1969-től 2000-ig. In Vajda Zs. (szerk.) Az intelligencia és az IQ-
vita. Budapest: Akadémiai Kiadó, 5-38.
Krajcsi A. (2001). A számítógépes modellezés szerepe a pszichológiában. In Oláh A. és Bugán A. (szerk.).

Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 314-334.
Krippendorff, K. (1980/1995). A tartalomelemzés módszertanának alapjai. Budapest: Balassi Kiadó
Kuhn, T. (1993). Metaphor in science. In A. Ortony (Ed.). Metaphor and thought (2 nd ed.). Cambridge:
Cambridge University Press, 533-542.
Kuhn, T. (2000/1962). A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kun M. és Szegedi M. (szerk.)
(1971). Az intelligencia mérése. Budapest: Akadémiai Kvale, S. (1996). InterViews. An introduction to
qualitative research interviewing. London: Sage Publications Labov, W. (1997). Some further steps in narrative
analysis. The Journal of Narrative and Life History. Elérhető online: http://www. ling. upenn. edu-labov/sfs.
html Lakatos, I. (1970). Falsification and the methodologigy of scientific research programmes. In I. Lakatos
and A. Musgrave (Eds.). Criticism and the growth of knowledge. Cambridge: Cambridge University Press, 91-
196.
Lamiell, J. T. (1996). Rethinking the role of quantitative methods in psychology. In J. A. Smith, R. Harré és L.
van Langenhove (Eds.). Rethinking Methods in Psychology. London: Sage Publications, 143-161.
Langenhove, L. V. (1995). The theoretical foundations of experimental psychology and its alternatives. In J. A.
Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.). Rethinking Methods in Psychology. London: Sage Publications,
10-23.
LaPiere, R. T. (1981/1934). Az attitűdök mások, mint a cselekedetek. In Csepeli Gy. (szerk.). A kísérleti
társadalomlélektan főárama. Budapest: Gondolat, 106-118.
László J. és Thomka B. (2001). Narratív pszichológia. Narratívák 5. Budapest: Kijárat Kiadó László J. (1983).
Miért éppen a kísérlet? Pszichológia, 3. 4, 593-596.
399
IRODALOMJEGYZÉK
László J. (1998). Szerep, forgatókönyv, narratívum. Szociálpszichológiai tanulmányok.Budapest: Scientia

Humana László J. (1999). Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai
elméletei. Budapest: Kairosz-Scientia Humana
László J. (szerk.) (1997). Élettörténet és megismerés. Tanulmányok Pataki Ferenc tiszteletére. Budapest:
Scientia Humana
László J., Ehmann B., Péley B. és Pólya T. (2000). A narratív pszichológiai tartalomelemzés: elméleti alapvetés
és első eredmények. Pszichológia, 20. 4. 367-390.
Latanene, B. és Darley, J. M. (1970). The unresponsive bystander: Why doesn’t he help?New York: Appleton
Century-Crofts’
Lavandera, B. R. (1989). The study of language in its social cultural context. In F. J. Newmeyer (szerk.)
Lingiustics: The Cambridge survey, 4. Cambridge: Cambridge University Press, 1-13.
Leahey, T. H. (1987). A history of psychoiogy (2. ed.). Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall Lefebrve, L. (2001).
Feeding innovations and their cultural transmission in bird popu- lations. In C. Heyes és L. Huber (Eds.). The
evoiution of cognition. Cambridge: The MIT Press
Leong, F. T. és Pfaltzgraff, R. E. (1996). Finding a research topic. In Leong, T. L, és Austin, J. T. (Eds.). (1996).
The psychoiogy research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage
Publications, 3-16.
Leong, T. L, és Austin, J. T. (Eds.). (1996). The psychoiogy research handbook. A guide for graduate students
and research assistants. London: Sage Publications Levenson, H., Gray, M. és Ingram, A. (1976). Current
research methods in personality: Five years after Carlston’s survey. Personaiity and Sociai Psychoiogy Buiietin,
2. 158161.
Levine, R. V. (1990). The pace of life. American Scientist, 78. 450-459.
Levine, R. V., West, L. J. és Reis, H. T. (1980). Perceptions of time and punctuality in the United States and
Brazil. Journai of Personaiity and Sociai Psychoiogy, 38, 541-550. Lincoln, Y. and Guba, E. (1985). Naturaiistic
Inquiry. Beverly Hills: Sage Linder, D. E., Cooper, J., Jones, E. E., (1967). Decision freedom as a determinant
of the role of incentive magnitude in attitude change. Journai of Personaiity and Sociai Psychoiogy, 6. 245-254.
Locke, L. F., Spirduso, W. W. és Silverman, S. J. (2000). Proposais that work. A guide for pianning
dissertations and grant proposais. London: Sage Publications Lofland, J. és Lofland, L. H. (1995). Anaiyzing
sociai settings (3rd ed.). Belmont: Wads- worth
Loftus, E. F és Fries, J. F. (1979). Informed consent can be hazardous to health. Science, 204. 11.
Lugossy V. (2001). Ajvé. Budapest: Noran Kiadó
Lynch, M. (1984). Art and artifact in iaboratory science. London: Routledge Lyons, E. (2000). Qualitative Data
Analysis: Data display model. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.). Research methods in
psychoiogy (2nd edition). London: Sage Publications, 269-280.
Mann, C. és Stewart, F., 2002, Internet interviewing In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of
Interview Research. Context and method. London: Sage, 603-628. Marsh, P., Rosser, E. és Harre, R. (1978).
The ruies of disorder. London: Routledge and Kagan Paul
Marton M. (1983). Hozzászólás. Pszichoiógia, 3. 4. 587-592.
Maxwell, S. E. és Delaney, H. D. (1990). Designing experiments and anaiyzing data. A modei comparison
perspective. Belmont, CA.: Wadsworth McConnell, R. A. (1969). ESP and credibility in science.
AmericanPsychoiogist, 24. 531538.
McCready, W. C. (1996). Applying sampling procedures. In T. L. Leong és J. T. Austin (Ed.). The psychoiogy
research handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 98-112.
Mead, G. H. (1973/1934). A pszichikum, az én és a társadaiom. Budapest: Gondolat Mead, M. (1960/1928).

Coming ofAge in Samoa: A psychoiogicai study of primitive youth for western civiiization. New York:
400
IRODALOMJEGYZÉK
Menthor Meehl, P. E. (1978). Theoretical risks and tabular asterisks: Sir Karl, Sir Ronald, and the slow progress
of soft psychology. Journai of Consuiting and Ciinicai Psychoiogy, 46. 806-834.
Mehan, H. (1979). Learningiessons: Sociai organizations in the ciassroom. Cambridge, MA.: Harvard
University Press
Mehrens, W. A. és Lehmann, I. J. (1973). Measurement and evaluation in education and evaluation. New York:
Holt Rinehart and Winston Mérei F. és Szakács F. (1995/1974). Klinikaipszichodiagnosztikai módszerek.
Budapest: Medicina
Mérei F. és Szakács F. (szerk.). (1994). Pszichodiagnosztikai Vademecum. I-II. Budapest: Nemzeti

Tankönykiadó Mérei F. (1978). Gyermeklélektan és ismeretelmélet: Piaget életműve. In J. Piaget.
Szimbólumképzés a gyermekkorban. Budapest: Gondolat Mérei F. (1996/1971). Közösségek rejtett hálózata.
Szociometriai értelmezés. 3. kiadás. Budapest: Osiris
Mérő L. (1996). Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Budapest:

Tercium Kiadó Mérő L. (1997). Észjárások. A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia.
Budapest: Tercium Kiadó Merriam, S. B. (1988). Case study research in education: A qualitative approach. San
Francisco: Jossei-Bass
Merton, R. K. és Kendall, P. L. (1946). The focused interview. American Journal of Socio- logy, 51. 541-557.
Mészáros I. (1984). Hipnózis. 2. átdolgozott, bővített kiadás. Budapest: Medicina Michaels, C. és Carello, C.
(1981). Directperception. New Jersey: Prentice Hall Inc. Middleton, D. (1996). A discoursive analysis of
psychosocial issues. Talk in a „parent group” for families who have children with chronic renal failure.
Psychology and Health, 11. 243-260.
Miklósi Á. (2003). Az állati viselkedés kognitív etológiai értelmezése. In Pléh Cs. Kovács, Gy., Gulyás B.
(szerk). Kognitív idegtudomány. Budapest: Osiris, 49-64.
Miles, M. és Huberman, A. (1984). Qualitative Data Analysis. London: Sage Publications Miles, M. és
Huberman, A. (1994). Qualitative data analysis. An expanded source-book.
Thousand Oaks, CA: Sage Publications Milgram, S. (1963). Behavioral study of obedience. Journal of
Abnormal and Social Psychology, 67. 371-378.
Milgram, S. (1974). Obedience to authority. New York: Harper
Miller, J. és Glassner, B. (1997). The „inside” and the „outside”: Finding realities in interviews. In D. Silverman
(Ed.). Qualitative research. London: Sage Publications, 99-112.
Millward, L. J. (2000). Focus groups. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.). Research

methods in psychology (2nd edition). London: Sage Publications, 303324.
Mishler, E. G. (1986). Research interviewing: Context and Narrative. Cambridge: Har- vard University Press
Molnár M. (2001). A pszichofiziológia helye a pszichológiában. In Oláh, A. és Bugán, A. (szerk.). Fejezetek a

pszichológia alapterületeiből. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 493534.
Morison, R. S. (1960). „Gradualness, gradualness, gradualness.” (I. P. Pavlov) American Psychologist, 15. 187-
198.
Much, N. (1996). Cultural Psychology. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.).
Rethinking Methods in Psychology. London: Sage Publications, 97-121 Murray, K. D. (1996). Narratology. In
J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.).
Rethinking Methods in Psychology. London: Sage Publications, 179-195 .
Nahalka, I. (1996). Pedagógiai vizsgálatok leíró és matematikai statisztikai módszerei.
In Falus I. (szerk.) Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Budapest: Keraban Kiadó, 341-514.
401
IRODALOMJEGYZÉK
Neisser, U. (Ed.). (1982). Memory observed. Rememberingin natural contexts. New York: W. H. Freeman and
Coompany Nisbett, R. E. és Wilson, T. D. (1977). Telling more than we can know: verbal reports on mental
processes. Psychological Review, 84. 231-259.
Nolan, M. J. és Petersen, K. K. (1992). Gender differences in parent-child communication about sexuality: An

exploratory study. Journal of Adolescent Research, 7. 1. 59-79. Nunnally, J. C. (1961). Popular conceptions of
mental health: Their development and change. New York: Holt Rinehart and Winston Nunnally, J. C. (1984).
Semantic differential. In International encyclopedia of psychiatry, psychology, psychoanalysis, and neurology.
128-132.
Nyíri K. (2001). Szavak, képek, tudásegész, Világosság, 7-9.
O’Hear, A. (1989). An Introduction to the Philosophy of Science. London: Clarendon Press Oakes, W. (1972).
External validity and the use of real people as subjects. American Psychologist, 27. 959-962.
Oberschall, A. (1964). Empirical social research in Germany. Paris: Mouton Obeyesekere, G. (1981). Medusa’s
Hair. Chicago: University of Chicago Press Orne, M. (1962). On the social psychology of the psychology
experiment: With particular reference to demand characteristics and their implications. American Psychologist,
17. 776-783.
Orne, M. T. és Holland, C. C. (1968). Onthe ecological validity of laboratory deceptions.
International Journal of Psychiatry, 6. 282-293.
Osgood, C. E., Suci, G. J., és Tannenbaum, P. H. (1957). The measurement of meaning.
Urbana, Ill.: University of Illinois Osgood, C. E. és Walker E. G. (1959) Motivation and language behavior. A
content analysis of suicide notes. Journal of Abnormal and Social Psychology, 59. 58-67.
Parducci, A. és Sarris, V. (1984). The experimental approach: Dead end or Via regia of psychology. In Sarris,
V. és Parducci, A. (Eds.). Perspectives in psychological experimentation: Toward the year 2000. Hillsdale, NJ:
Lawrence Lawrence Erlbaum Associates, 1-16.
Parker, I, Georgaca, E., Harper, D., McLaughlin, T. és Stowell-Smith, M. (1995). Decon- structing
Psychopathology. London: Sage Publications Pataki F. (1997). Az önéletírás dramaturgiája: az élettörténeti
forgatókönyvek. Pszichológia, 17. 4, 339-389.
Patterson, L., Santa, C. M., Short, K. G. és Smith, K. H. (Eds.). (1993). Teachers are researchers: Reflection and
action. Newark, DE: International Reading Association Patton, M. Q. (1988). Paradigms and pragmatism. In D.
M. Fetterman (Ed.). Qualitative approaches to evaluation in education. New York: Praeger, 116-137.
Patton, M. Q. (1990). Qualitative evaluation and research methods (2nd ed.). Newburry Park, CA: Sage
Pennebaker, J. W. (2001). A stressz szavakba öntése: egészségi, nyelvészeti és terápiás implikációk. In László J.
és Thomka B. (szerk.) Narratív Pszichológia, Narratívák 5. Budapest: Kijárat Kiadó, 189-205.
Piaget, J. (1978). Szimbólumképzés a gyermekkorban. Budapest: Gondolat Piliavin, J. A. és Piliavin, I. (1972).

Effects on blood on reactions to a victim. Journal of Personality and social Psychology, 23. 353-361.
Pitter, K., Amato, S., Callahan, J., Kerr, N. és Tilton, E. (1995). Egyszerűen internet. Budapest: Panem-
McGraw-Hill
Platt, J. (2002). The history of the interview In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.).
Handbook of Interview Research. Context and method. London: Sage, 33-54.
Pléh Cs. (1980). A pszichoiingvisztika horizontja. Budapest: Akadémiai Kiadó Pléh Cs. (1983). Ami sajátosan a
pszichológiai kísérletezés gondja, és ami nem. Pszichoiógia, 3. 311-313.
Pléh Cs. (1985). Egy különös könyv sorsa. Előszó. In Bartlett, F. Az emiékezés. Budapest: Gondolat, 9-25.
Pléh Cs. (1986). A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest: Akadémiai Kiadó Pléh Cs. (1990). A
számítógép és a pszichológia. Viiágosság, 527-554.
402
IRODALOMJEGYZÉK
Pléh Cs. (1993). Mi új van módszertani válságunkban? Reflexiók Szummer Csaba dolgozatára és Gergen
tanulmányára. Pszichoiógia, 13. 4, 597-611.
Pléh Cs. (1996). A tudomány státusa és egy filozófus változásai. Pszichoiógia, 16. 461470. h,
Pléh Cs. (1997). Narratív vagy diszkurzív megújulást? Repiika, 26, június, 121-130. Pléh Cs. (1998). Bevezetés
a megismeréstudományba. Budapest: Typotex Pléh Cs. (2000). A iéiektan története. Budapest: Osiris
Pléh Cs. és Czigler I. (1979). Kísérlet politikai kifejezések megítélésére alkalmas szemantikus differenciálskálák
kialakítására és alkalmazására, In Hunyady Gy. (szerk.): Pszichoiógiai Tanuimányok. XV. Budapest: Akadémiai
Kiadó, 479-533.
Pléh Cs. és Gulyás B. (2003). Mitől kognitív és mitől idegtudomány? In Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás, B.
(szerk.). Kognitív idegtudomány. Budapest: Osiris 19-31.
Pléh Cs. (szerk.) (1998). Pszichoiógiatörténetiszöveggyűjtemény. I. Budapest: Tankönyvkiadó, 258-269.
Pléh Cs., Csányi V., és Bereckei T. (szerk.). (2001). Léiek és evoiúció. Budapest: Osiris Pléh Cs., Kovács Gy.,
Gulyás, B. (szerk.). (2003). Kognitív idegtudomány. Budapest: Osiris Plummer, K. (ed.) (1981). The making of
the modern homosexuai. London: Hutchinson
Poland, B. D. (2002). Transcription quality In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of Interview

Research. Context and method. London: Sage, 629-650. Polkinghorne, D. (1983). Methodoiogy for the human
sciences. systems of inquiry. Albany, N. Y.: State University of New York Press
Polkinghorne, D. (1988). Narrative knowing and the human sciences. Albany: SUNY Ponterotto, J. G. (1996).
Evaluating and developing research instruments. In T. L. Leong és J. T. Austin (Ed.). The psychoiogy research
handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 73-84.
Popper, K. (1997/1934). A tudományos kutatás iogikája. Budapest: Európa Kiadó Potter, J. és Whetherell, M.
(1996). Discourse analysis. In J. A. Smith, R. Harré és L. van Langenhove (Eds.). Rethinking Methods in
Psychoiogy. London: Sage Publications, 8092.
Prigogine, I. és Stengers, I. (1986). Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Budapest: Akadémiai Kiadó

Propp, V. L. (1998/1968). A mese morfoiógiája. Budapest: Osiris
Pubiication Manuai of the American Psychoiogicai Association, 4. kiadás. 1994. Washington D. C., APA
Putnoky J. (1979). Bevezetés a pszichoiógiai kísérietezés módszereibe. Budapest: Tankönyvkiadó
Quine, W. V. (1953). From a iogicaipoint of view. Cambridge: Harvard University Press Racsmány M. (2003).
Az emlékezet kognitív neuropszichológiája. In Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás B. (szerk.). Kognitív
idegtudomány. Budapest: Osiris, 459-484. Racsmány M. és Pléh Cs. (2000). Előszó. Magyar Pszichoiógiai
Szemie, LV 4, 373-374.
Reason, P. és Bradbury, H. B. (2000). Handbook of action research. London: Sage Publi- cations
Reed, E. S. (1996). Encountering the world. Toward an ecologicalpsychology. New York: Oxford University
Press Reed, J. G. és Baxter, P. M. (1983). Library use: AHandbookforPsychology. Washington D. C.: APA
Reitman, W. (1970). What does it take to remember? In D. A. Norman (Ed.). Models of human memory.
London: Academic Press Réthy Endréné (1996). Pszichológiai tesztek In Falus I. (szerk.). Bevezetés a
pedagógiai kutatás módszereibe. Budapest: Keraban Kiadó, 235-276.
Richards, T. és Richards, L. (2000/1996/1994). Using Computers in Qualitative research. In Denzin, N. K. és

Lincoln, Y. S. (Eds.). Handbook of Qualitative Resesarch. London: Sage Publications, 445-450.
Richardson, L. (1994). Writing: A method of inquiry. In Denzin, N. K. és Lincoln, Y. S. (Eds.). Handbook of

Qualitative Resesarch. London: Thousand Oaks, 516-529. Ricoeur, P. (1987). Az értelmezésről. (Részletek) In
Fabinyi Tibor (szerk.). A hermeneutika elmélete. I. Szeged: JATE
Ricoeur, P. (1999). Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris Riemer, J. (1977). Varieties of
opportunistic research. Urban Life, 5. 467-477.
403
IRODALOMJEGYZÉK
Riesman, D. és Benney, M. (1954). Asking and Answering. Journal of Business of the University of Chicago,
29. 225-236.
Riessman, C. K. (2002). Analysis of personal narratives In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of

Interview Research. Context and method. London: Sage, 695-710. Robbins, L. C. (1982/1963). Parental Recall
of child-rearing practices. In U. Neisser (Ed.).
Memory observed. New York: Freeman, 213-220.
Rodriguez, N. és Ryave, A. (2002). Systematic self-observation. London: Sage Roger, C. R. és Skinner, B. F

(1977). Some issues concerning the control of human behavior. A symposium. In P. Zimbardo és C. Maslach
(Eds.). Psychology for our times. Glenview, Ill.: Scott, Foresman and Co., 11-23.
Rogoff, B. (1978). Spot observation. An introduction and examination. Quarterly News- letter of the Laboratory
of Comparative Human Cognition, 2. 21-26.
Róheim G. (1984). Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Budapest: Gondolat Romanes, G. (1881).
Animal intelligence. London: Kegan
Rosenthal, R. és Fode, K. (1963). The effects of experimenter bias on the performance of the albino rat.
Behavioral Science, 8. 183-189.
Rosenthal, R. és Rosnow, R. L. (Eds.). (1969). Artifact in behavioral research. New York: Academic Press
Rosenthal, R. (1966). Experimenter effects in behavioral research. New York: Appleton- Century-Crofts.
Rosenwald, G. C. és Ochberg, R. L. (Eds.). (1992). Storied lives: The culturalpolitics of self-understanding.

New Haven, CT: Yale University Press
Rowell, T. E. (1996/1967). A quantitative comparison of the behaviour of a wild and a caged baboon group. In
L. D. Houck és L. C. Drickamer (Eds.). Foundations of animal behavior. Classicpapers with commentaries.
Chicago: The University of Chicago Press, 499-509.
Rubin, T. I. (1980). A dühös ember. Budapest: Medicina
Russell, B. (1968/1959). Filozófiai fejlődésem. Budapest: Gondolat
Sacks, H. (1992). Lectures on conversation. Oxford: Basic Blackwell
Sampson, J. P. (1995). Computer - assisted testing in counseling and therapy. ERIC Digests.
ERIC identifier: ED391983. http://www. ericfaciiity. net/databases/ERIC-Digests/ed 391983. html
Sarbin, T. R. (Ed.). (1986). Narrative psychoiogy. The storied nature of human existence. New York: Praeger
Sarris, V. és Parducci, A. (1984). Perspectives in psychoiogicai experimentation: Toward the year 2000.
Hillsdale, NJ: Lawrence Lawrence Erlbaum Associates Scarr, S. (1988). Race and gender as psychological
variables: Social and ethical issues.
American Psychoiogist, 43. 56-59.
Schaeffer, N. C., és Maynard, D. W. (2002). Standardization and Interaction in the Survey interview. In J. F.
Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of Interview Research. Context and method. London: Sage
Publications, 577-602 Schafer, R. (1980). Narration in the psychoanalytic dialogue. Criticai Inquiry, 7. 29-53.
Scheflen, A. E. (1978). Susan smiled: On Explanations in Family Therapy. Famiiy Pro- ceedings, 17. 59-68.
Schegloff, E. A. (1968). Sequencing in conversational openings. American Anthropoiogist, 70. 1075-95.
Schegloff, E. A. (1986). The routine as an achievement. Human Studies, 9, 111-151 Schegloff, E. A. (1991).
Reflections on talk and social structure. In D. Boden és D. Zim- merman (Eds.). Taik and sociai structure:
Studies in Ethnomethodoiogy and conversation anaiysis. Cambridge: Polity, 44-70.
404
IRODALOMJEGYZÉK
Scholz, R. W. és Tietje, O. (2002). Embedded case study methods. Integrating quantitative and quaiitative
knowiedge. London: Sage Schulz, R. és Bazerman, M. (1980). Ceremonial occasions and mortality: A second
look.
American Psychoiogist, 35. 253-261.
Schuman, H. és Presser, S. (1981). Questions andanswers in attitude surveys. Experiments on question form,
wording and context. San Diego, Academic Press Schwartz, S. (1986). Ciassic Studies in psychoiogy. Palo Alto,
CA.: Mayfield Publishing Co. Schweder, R. A. és Sullivan, (Eds.). (1990). The semiotic subject of cultural
psychology.
In L. Pervin (Ed.). Handbook of Personaiity. New York: Guilford Seale, C. F. (1999). The quaiity of quaiitative
research. London: Sage Publications Seale, C. F. (2002). Computer-assisted analysis of qualitative interview
data In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.). Handbook of Interview Research. Context and method. London:
Sage, 651-670.
Segall, M. H., P. R. Dasen, Berry J. W., és Poortinga, Y. H. (2003). Kultúra-összehasonlító kutatások:

témakörök és módszerek. In Nguyen Luu Lan Anh és Fülöp M. (szerk.) Kuitúra és pszichoiógia. Budapest:
Osiris Sekuler, R. és Blake, R. (2000). Észieiés. Budapest: Osiris
Selltiz, C. M., Jahoda, M., Deutsch, M., és Cook, S. W. (1979/1966). Az attitűd skálázása. In Halász I.,
Hunyady Gy., és Marton M. (szerk.) Az attitűd pszichoiógiai kutatásának kérdései. Budapest: Akadémiai Kiadó,
131-150.
Selye J. (1974). Álomtói a feifedezésig. Egy tudós vaiiomásai. Budapest: Akadémiai Kiadó Shallice, T. és
Warrington, E. K. (1970). Independent functioning of verbal memory stores: A neuropsychological study.
Quarteriy Journai of Experimentai Psychoiogy, 22. 261273.
Shaugnessy, J. J. és Zechmeister, E. B. (1994). Research methods in psychoiogy. New York: McGraw-Hill
Sheingold, K. és Tenney, Y. J. (1982). Memory for a salient Childhood event In U. Neisser (Ed.). Memory
observed. New York: Freeman and Co. 201-212.
Shober, M. F és Conrad, F. G. (1997). Does conversational interviewing reducesurvey measurement error?

Pubiic Opinion Quarteriy, 61. 576-602.
Shotter, J. (1991). The rhetorical-responsive nature of mind: A social constructionist account In A. Still és A.
Costall (Eds.). Against cognitivism. Alternative foundations for cognitive psychology. New York: Harvester,
55-80.
Shuy, R. W. (2002). In-Person versus Telephone Interviewing. In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.).

Silverman, D. (1997). The logics of qualitative research. In G. Miller és R. Dingwall (Eds.).
Context and method in qualitative research. London: Sage Publications, 12-25. Silverman, D. (2000). Doing
qualitative research. A practical handbook. London: Sage Publications
Silverman, D. (2001). Interpreting qualitative data. Methods for analysing talk, text and interaction. London:
Sage Simon, A. (ford.) (1994). A Zung-féle depresszió-skála. In Mérei, F. és Szakács F. (szerk.).
Pszichodiagnosztikai vademecum. I. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 180-185. Singer, P. (197). Animal

liberation. New York: Avon
Singleton, R. A. és Straits, B. C. (2002). Survey interviewing. In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.).

Sipos, K., Sipos M., és Spielberger, C. D. (1994). A State-Trait Anxiety Inventory magyar változata. In Mérei,
F. és Szakács, F. (szerk.). Pszichodiagnosztikai Vademecum. II. Budapest: Nemzeti Tankönykiadó, 136-148.
Sirken, M. G., Herrmann, D., Schechter, S., Schwarz, N., Tanur, J. M. és Tourangeau, (Eds.). (1999). Cognition
and survey research. New York: John Wiley Slife, B. D. és Williams, R. N. (1995). What’s behind research?
Discovering hidden assumptions in the behavioral sciences. Thousand Oaks, CA: Sage Publications
405
IRODALOMJEGYZÉK
Smit, J. H., Dijsktra, W. és van der Zouwen, J. (1997). Suggestive interviewer behavior in surveys. An
experimental study. Journal of Official Statistics, 13. 19-28 Smith, J. A, Harre, R. és Van Langenhove, L.
(1995). Rethinking Methods in Psychology.
London: Sage Publications Smith, J. A., Harre R. és Langenhove, L. V. (1996). Rethinking Psychology.
London: Sage Publications
Smith, J. K. és Heshusius, L. (1986). Closing down the conversation: the end of the qualitative-quantitative
debate among educational enquirers. Educational Researcher, 15. 4-12.
Smith, R. C. (2002). Analytic strategies for oral history interviews. In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.).
Snodgrass, J. G., Levy-Berger, G. és Haydon, M. (1985). Human experimental psychology.
New York: Oxford: Oxford University Press Snow, C. P. (1963). The two cultures and a secondlook. New
York: Cambridge University Press
Sokal, A. és Bricmont, J. (2000). Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a

tudománnyal. Budapest: Typotex Kiadó Solso R. L. és Johnson, H. H. (1994). Experimental psychology. A case
approach (5th ed.).
New York: Harper Collins Soyland, A. J. (1994). Psychology as metaphor. London: Sage Publications Spence,
D. P. (2001). Az elbeszélő hagyomány. In László J. és Thomka B. (szerk.). Narratív pszichológia. Narratívák 5.
Budapest: Kijárat Kiadó, 121-130.
Spitz, R. A. (1965). The first year of life: A psychoanalytic study of normal and deviant development of object
relations. New York: International Universities Press
Spradley, J. P. (1979). The ethnographic interview. New York: Holt, Rinehart, Winston
Sternberg, R. J. (1998). In search of the human mind (2nd ed.). Fort Worth, TX: Harcourt Brace Collage
Publishers
Stouffer, S. és mtsai, (1949-1950). The American Soidier. Studies in Sociai Psychoiogy in Worid War II. (3
volumes). Princeton, NJ: Princeton University Press
Stratton, G. M. (1982/1917). The mnemonic feat of the „Shass Pollak”. In U. Neisser (Ed.). Memory Observed.
Remembering in naturai contexts. New York: W. H. Freeman and Company, 311-314.
Strauss, A. és Corbin, J. (1990). Basics of quaiitative research. Thousand Oaks, CA: Sage Publications
Strauss, A. és Corbin, J. (1994). Grounded theory methodology: an overview. In N. Denzin és Y. Lincoln (Eds.).
Handbook of quaiitative research. Thousand Oaks, CA: Sage Publications, 262-272.
Suchman, L. és Jordan, B. (1990). Interactional troubles in face-to-face survey interviews. Journai of the
American Statisticai Association, 85. 232-241.
Suchman, L. (1982). Toward a sociology of human-machine interaction: pragmatics of interaction-following.

CIS Working Paper, Palto Alto, CA: Xerox Palo Alto Research Center
Suchman, L. (1987). Pians andsituated actions. Theprobiem of human machine communication. Cambridge:
Cambridge University Press
Sudman, S., Bradburn, N. M. és Schwarz, N. (1996). Thinking about answers: The appii- cation of cognitive
processes to survey methodoiogy. San Francisco: Jossey Bass
Suppe, F. (1977). The search for philosophical understanding of scientific theories. In F. Suppe (Ed.). The
structure of scientific theories. Urbana: University of Illinois Press, 3-241.
Swenson, L. C. (1980). Theories of Learning. Traditionai perspectives, contemporary deveiopments. Belmont,

CA.: Wadsworth
406
IRODALOMJEGYZÉK
Szabolcs É. (1996). Tartalomelemzés. In Falus I. (szerk.). Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe.

Budapest: Keraban Kiadó, 330-340.
Szabolcs É. (2001). Kvaiitatív kutatási metodoiógia a pedagógiában. Budapest: Műszaki Könyvkiadó
Szakács F (szerk.). (1970). Kiinikaipróbák. Vademecum sorozat. Budapest: Országos Ideg- és Elmegyógyászati
Intézet, 248.
Széky P. (1979). Etoiógia. Budapest: Natura Kiadó
Szelják Gy. (1999). „A kukorica a lélek ereje.” Az egészség és a betegség értelmezése egy mexikói nahua indián
közösségben. In Menyeruwa. Tanuimányok Bogiár Lajos 70. szüietésnapjára. Szimbiózis 8. Budapest: ELTE A
Kulturális Antropológia Tanszék Évkönyve
Szendrei J. és Tóth B. (1996). Bevezetés a matematikai iogikába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Szokolszky Á. (1998). A séma fogalma a kognitív pszichológiában. Régi és új értelmezések. Pszichoiógia, 18.
2, 209-235.
Szokolszky Á. (2001). Publikálatlan interjú Sverker Runesonnal.
Szokolszky Á. és Kádár E. (1997). James J. Gibson ökológiai pszichológiája. Pszichoiógia, 19. 2, 245-285.
Szummer Cs. (1992). A régésztől a történészig: Egy új paradigma körvonalai a pszichoanalízisben,

Pszichoiógia, 12. 2, 173-216.
Szummer Cs. (1993). Hermeneutikai fordulat előtt a pszichológia? Kenneth Gergen újabb tanulmánya elé.
Pszichoiógia, 13. 4. 579-596.
Tarnas, R. (1995). A nyugati gondoikodás stációi. Budapest: AduPrint
Thines, G. (1991). The experimental phenomenology of Albert Michotte. In G. Thinés, A. Costall és G.

Butterworth (Eds.). Michotte’s experimental phenomenology of perception. Hillsdale, NJ.: Lawrence
Lawrence Erlbaum Associates, 13-20.
Thorne, B. M., és Henley, T. B. (2000). A pszichológia története. Kapcsolatok és összefüggések. Budapest:

Glória Kiadó Thurstone, L. L. (1947). The Vector of Mind. Chicago: Chicago University Press Tinbergen, N.
(1996/1963). On aims and methods of ethology. In L. D. Houck és L. C. Drickamer (Eds.). Foundations of
animal behavior. Classic papers with commentaries. Chicago: The University of Chicago Press, 114-135.
Tóthné Környei M. (1996). Korszerű információkereső rendszerek a kutatás szolgálatában. In Falus I. (szerk.).
Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe (68-86). Budapest: Keraban Kiadó
Tourangeau, R. és Smith, T. VW. (1996). Asking sensitive questions: Impact of data collection mode question
format, and question context. Public Opinion Quarterly, 60. 275-304.
Travers, M. (2001). Qualitative research through case studies. London: Sage Publications Turner, S. (1994). In
the Eye’s Mind. Vision and the Helmholtz-Hering Controversy. New Jersey: Princeton University Press Vajda
Zs. (szerk.) (2002a). Az intelligencia és az IQ-vita. Budapest: Akadémiai Kiadó Vajda Zs. (2000b). Az
intelligencia természete. In Vajda, Zs. (szerk.) Az intelligencia és az IQ-vita. Budapest: Akadémiai Kiadó, 85-
110.
Vargha A. (2000). Matematikai statisztika pszichológiai, nyelvészeti és biológiai alkalmazásokkal. Budapest:

Pólya Kiadó Vass Z. (2003). A rajzvizsgálat pszichológiai alapjai. Budapest: Flaccus Kiadó
Vassy Z. (1989). A parapszichológia tudományos irányzata. Budapest: Akadémiai Kiadó Vaughn, S., Schumm,
J. S., és Sinagub, J. (1996). Focus group interviews in education and psychology. Thousand Oaks: Sage
Vaux, A. (1996). Conducting mail surveys. In T. L. Leong és J. T. Austin (Ed.). The psychology research
handbook. A guide for graduate students and research assistants. London: Sage, 127-139.
Vekerdi L. (1994). Tudás és tudomány. Budapest: TypoTex
407
IRODALOMJEGYZÉK
Vidákovich T. (1990). Diagnosztikus pedagógiai értékelés. Budapest: Akadémiai Kiadó Warren, C. A. (2002).
Qualitative interviewing. In J. F. Gubrium és J. A. Holstein (Eds.).
Webb, E. J., Campbell, D. T., Schwartz, R. D. és Sechrest, L. (1966). Unobtrusive measures: Nonreactive
researh in the social sciences. Chicago: Rand McNally Webb, E. J., Campbell D. T., Schwartz, R. D., Sechrest,
L., Grove, L. és Belew, J. (1981).
Nonreactive measures in the social sciences. Boston, Houghton Mifflin Weiss, J. M. (1971). Effects of coping
responses on stress. Journal of Comparative and Physiological Psychology, 65. 251-260.
Wells, H. K. (1962). Pavlov és Freud. Budapest: Kossuth Kiadó
Wertheimer, M. (1984). The experimental method in nineteenth and twentieth century psychology. In Sarris, V.
és Parducci, A (Eds.). Perspectives in psychological experimentation: Toward the year 2000. Hillsdale, NJ:
Lawrence Lawrence Erlbaum Associates, 17-26.
Wetherell, M. és Potter, J. (1992). Mapping the languae of racism: Discourse and the legitimation of
exploitation. New York: Columbia University Press White, M., és Epston, D. (1990). Narrative means to
theraputic ends. New York: Norton Wholey, J. (1979). Evaluation. Performance andpromise. Washington DC.:
The Urban Institute
Whyte, W. F. (1943). Street Corner Society: The sociai structure of an itaiian sium. Chicago: University of
Chicago Press Wittgenstein, L. (1953). Phiiosophicai investigations. Oxford: UK: Blackwell Wolcott, H.
(1990). Writing up quaiitative research. Newbury Park: CA, Sage Wood, G. (1981). Fundamentais of
psychoiogicai research. (3rd ed.). Boston: Little, Brown and Co.
Wood, L. A. és Kroger, R. O. (2000). Doing discourse anaiysis. Methods for studying taik and text. London:
Sage Publications Wood, P. (2000). Meta-Analysis. In G. M. Breakwell, S. Hammond, és C. Fife-Schaw (Eds.).
Research methods in psychoiogy (2nd edition). London: Sage Publications, 414-425. Woodworth, R. S.,
Schlosberg, H. (1986/1938). Kísérietipszichoiógia. Budapest: Akadémiai Kiadó
Yin, R. K. (2003). Case study research design and methods. Thousand Oaks, CA: Sage Publications
Zanna, M. P. és Hamilton, D. L., (1972). Attribute dimension and patterns of trait inferences Psychonomic
Science, 27. 353-354.
Zigler, E. és Muenchow, S. (1992). Head Start: The inside story of America’smost successfui educationai
experiment. New York: Basic Books Zimbardo, P. G. (1973). On the ethics of intervention in human
psychological research: With special reference to the Stanford prison experiment. Cognition, 2. 243-256.
Zouwen, J. van der, W. Dijkstra, és J. H. Smit. (1991). Studying respondent-interviewer interaction: The
relationship between interviewing style, interviewer behavior, and response behavior. In P. P. Biemer, R. M.
Groves, L. E. Lyberg, N. A. Mathiowetz és S. Sudman (Eds.). Measurement errors in surveys. New York: John
Wiley, 419-437.
Zuckerman, M. (1994). Ingerkeresés. In Szakács F. (szerk.). Szeméiyiségiéiektani szöveggyűjtemény. IV/1.

Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 291-362.
408

Szokolszky Ágnes - Kutatómunka A Pszichológiában

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szokolszky Ágnes - Kutatómunka A Pszichológiában

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Kutatómunka a pszichológiában

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2004-03-31

Átfogó elemzések a pszichológiai kutatások alapvető metodológiai tájképéről és módszertanáról.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.6.3. 2.6.3. A kutatási módszerek áttekintése alapstratégiák szerint ................... 54

3.8. 4.8. „RENDHAGYÓ" KÍSÉRLETTÍPUSOK ...................................................... 139

5.1.9. 6.1.9. Etika és kvalitatív kutatás ............................................................... 249

1.3. 8.3. A TUDOMÁNYOS KÖZLÉS MŰFAJAI, KÖVETELMÉNYEI ................. 346

2.44. 6.4. TÁBLÁZAT ► Baruch kutatása .................................................................................... 235

Az itt képviselt álláspont a módszertani-metodológiai pluralizmust és pragmatizmust képviseli. A kvantitatív és

következők: 1. viszonylag részletes tudományelméleti bevezető; 2. a módszerek három fő stratégiába rendezése;

1. a stratégiák és módszerek előnyeinek és hátrányainak explicit tárgyalása és

2. a kutatás és közlés gyakorlati kérdéseinek a szokásosnál némileg részletesebb kifejtése. A tudományelméleti

A kutatásmódszertan tanításával az Egyesült Államokbeli University of Connecticut Pszichológia Tanszékén

A tudomány olyan történelmileg kialakult, különösen hatékony, és speciálisan megszervezett kollektív

• Racionalitásra és objektivitásra törekvés: a tudományos megállapítások érveken és bizonyításon alapulnak; az

• Tervszerűség, szisztematikusság, módszeresség: a tudományos kutatás során a lépések előre átgondoltak, a

1.2. 1.2. A TUDOMÁNYRÓL KIALAKULT KÉP VÁLTOZÁSAI

A klasszikus tudománykép szerint a tudomány az univerzális racionalitás tökéletes megtestesülése. Ennek

• az egyértelműen jellemezhető igazság;

• a megrendíthetetlen bizonyosságon alapuló tudás;

• az univerzális érvényű törvények;

• a természeti valóság feletti kontroll és a predikció; és

1.2.2. 1.2.2. A logikai pozitivizmus és az „elfogadott nézet"

• tudomány és nem tudomány között világos választóvonal húzódik;

• a tudomány felhalmozásszerűen (kumulatívan) halad az egymásból levezethető törvényszerűségekre épülő

Az „elfogadott nézet” episztemológiai (megismerés-filozófiai) alapját az a töretlen meggyőződés jelentette,

1.2.3. 1.2.3. Posztpozitivista kritikák

Nincsenek logikailag meghatározható megfeleltetési szabályok, amelyek egy megfigyelést egyértelműen

Ez a folyamat (Quine nyomán) úgy is jellemezhető, mint az episztemológia naturalizálódása. Tradicionálisan a

1.2. ÁBRA ► A tudományfejlődés fázisai Kuhn alapján

1.2.4. 1.2.4. Realista felfogás a tudományról

• Racionalitás: A tudományos racionalitásnak nincsen a priori alapvetése és univerzális kritériuma, de ez nem

A pszichológia a természettudományok és a társadalomtudományok határmezsgyéjén helyezkedik el. Ennek

TUDOMÁNY VAGY NEM TUDOMÁNY?

AZ EXTRASZENZOROS PERCEPCIÓ (ESP) KUTATÁSA

A korai ESP-kísérletekben egyszerű geometriai figurákat tartalmazó kártyákat alkalmaztak a random

Az ESP-kutatásokat kritikák kísérték. Az egyik legfőbb bírálat az eredmények alacsony megismételhetőségére

ismertebb állapotokhoz (alvás, relaxáció) hasonlítani, és a gyakorlatban is megbízhatóan felhasználni, például a

1.2.5. 1.2.5. A megismerés „kemény" és „lágy" arca

A hermeneutikai megközelítés alapfogalma a hermeneutikai kör. A szövegértelmezés vonatkoztatásában ez azt

A módszertani vitában a hermeneutikai megértés („Verstehen”) a tudományos magyarázat („Erklaren”)

A természettudományi modell „keménységének” és a hermeneutikai modell „lágyságának” kettőssége a

Szerencsére ez a választás nem szükségszerű. A tudományt ma a megközelítések sokasága jellemzi. Sokféle

1.3. 1.3. A MEGISMERÉS KÉT ALAPSTRATÉGIÁJA: INDUKCIÓ

• Az általánosított következtetés ellenőrzése. Újabb és újabb eseteken tesztelni kell az általánosítás

Ha B, akkor általában előzetesen A – B – tehát valószínűleg A

1.3.2. 1.3.2. A dedukció érvényes és érvénytelen formái

Ha A, akkor B – nem B – tehát nem A

Ha A, akkor B – nem A – tehát nem B

A tudományos érvelés menetébe kellő óvatosság hiányában becsúszhat ez a logikailag érvénytelen

1.1. táblázat - 1.1. TÁBLÁZAT ► Logikailag érvényes és érvénytelen deduktív

A) Érvényes forma: A) Érvényes forma:

Modus ponens Modus tollens

A macska megette az egeret. A macska éhsége nem csökkent.

► Tehát B. ► Tehát nem A

B) Érvénytelen forma: B) Érvénytelen forma:

Az előzmény tagadásának hibája A következmény megerősítésének hibája

A macska nem ette meg az egeret. A macska éhsége csökkent.

► Tehát nem B ► Tehát A.

Tehát a macska éhsége nem csökkent. Tehát a macska megette az egeret.

1.3.3. 1.3.3. Indukció, dedukció és a tudományos kutatás valósága