Írta: Colleen Hoov er

A m ű eredeti cím e: It Ends With Us

A m űv et eredetileg kiadta:
Atria Books, a Div ision of Sim on & Schuster Inc.

Copy right © 2 01 6 by Colleen Hoov er

Cov er design by Lay wan Kwan

Cov er photograph by John Shirem an

Fordította: Kam per Gergely

A szöv eget gondozta: Szabó Katalin

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

ISSN 2 06 4 -7 1 7 4
ISBN 9 7 8 9 6 3 4 57 2 4 3 5

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széli Katalin
Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt., Debrecen
Felelős v ezető: Gy örgy Géza v ezérigazgató

Apámnak, aki mindent megtett,

hogy ne mutassa a legrosszabb oldalát.
És anyámnak, aki mindent megtett,
hogy ne lássuk apánk legrosszabb oldalát.
Első rész
 Első fejezet

AHOGY ITT ÜLÖK TERPESZBEN A PEREMEN, és tizenegy

emelet magasból lenézek Boston utcáira, akaratlanul is az
öngyilkosságra gondolok.
Na, nem a saját öngyilkosságomra. Szeretem annyira az
életemet, hogy ne akarjak idő előtt véget vetni neki.
Inkább más emberek foglalkoztatnak, azon gondolkodom, mi
vehet rá valakit, hogy végezni akarjon magával. Megbánják-e
valaha? Miután levetették magukat a mélybe, de még mielőtt
földet érnének, a kurta szabadesés során kell lennie egy
pillanatnak, amikor visszacsinálnák az egészet. Vajon ahogy
figyelik a sebesen közeledő földet, az jár-e a fejükben, hogy: A
fenébe is, ez hülye ötlet volt.
Valamiért nem hiszem.
Sokat gondolok a halálra. Különösen ma, tekintve, hogy alig
tizenkét órája mondtam el az egyik legemlékezetesebb
gyászbeszédet, aminek a Maine állambeli Plethora polgárai
valaha is tanúi lehettek. Oké, vagyis talán nem ez volt a
legemlékezetesebb. Inkább a legkatasztrofálisabbnak
tekinthetjük. Ez nyilván attól függ, kit kérdeztek, anyámat vagy
engem. Anyámat, aki valószínűleg vagy egy évig szóba sem fog
állni velem a mai nap után.
Félreértés ne essék, az általam elmondott gyászbeszéd nem
volt olyan mély, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe, mint
az, amit Brook Shieldstől hallottunk Michael Jackson temetésén.
Vagy az, amit Steve Jobs húga mondott el. Vagy Pat Tillman
öccse. De azért a maga módján mégiscsak emlékezetesre
sikerült.
Eleinte feszült voltam. Végtére is a csodálatos Andrew
Bloomot temettük, szülővárosom, a Maine állambeli Plethora
szeretett polgármesterét, a település legsikeresebb
ingatlanközvetítő cégének tulajdonosát. Egyben Lily Bloom apját
– azét a kócos, vörös hajú furcsa lányét, aki egyszer
beleszeretett egy hajléktalanba, és nagy szégyent hozott az egész
családjára.
Ez volnék én. A nevem Lily Bloom, és Andrew az apám volt.
Amint végeztem a mai gyászbeszéddel, egyenesen
visszarepültem Bostonba, és lecsaptam az első utamba eső
háztetőre. Megint csak: nem mintha az öngyilkosságot
fontolgatnám. Nem tervezem, hogy levetem magam erről a
tetőről. Csak friss levegőre meg csendre vágytam, és a rohadt
életbe, az ilyesmire esélyem sincsen a második emeleti
lakásomban, ahonnan egyáltalán nem lehet kijutni a tetőre, és
ahol egy olyan lánnyal lakom együtt, aki imádja a saját
énekhangját hallgatni.
Azzal mondjuk nem számoltam, hogy ilyen hideg lesz fent.
Nem elviselhetetlen, de nem is kellemes. De legalább látom a
csillagokat. A halott apák, a fárasztó szobatársak meg a vitatható
gyászbeszédek már nem is tűnnek olyan szörnyűnek, amikor az
éjszakai égbolt olyan tiszta, hogy a bőrünkön érezhetjük az
univerzum mérhetetlen pompáját.
Imádom, amikor az égbolt látványa kiemeli saját
jelentéktelenségemet.
Tetszik ez a mai este.
Vagyis... hadd fogalmazzam át úgy, hogy pontosabban
visszaadja az érzéseimet – múlt időben.
Tetszett ez a mai este.
Sajnálatos módon azonban valaki olyan erővel taszítja ki az
ajtót, hogy azt hiszem, a lépcsőház rögtön ki fog köpni egy
embert a háztetőre. Az ajtó becsapódik, és gyors léptek szelik át
a tetőt. Még csak azzal sem strapálom magam, hogy felnézzek.
Akárki is legyen az, feltehetőleg észre sem fog venni, ahogy
terpeszben ülök a peremen, az ajtótól balra. Olyan sietve rontott
ki, hogy nem az én hibám, ha azt hiszi, hogy egyedül van.
Némán sóhajtok, lehunyom a szemem, a hátam mögött lévő
falnak támasztom a fejem, és a világegyetemet szidom, amiért
kitépte alólam ezt a békés, önelemző pillanatot. Ezek után a
legkevesebb az lenne, hogy nőt küld az utamba, és nem férfit. Ha
már úgy alakult, hogy társaságot kapok, szívesebben venném,
ha nő lenne az. Elég kemény vagyok a testalkatomhoz képest, és
a legtöbb esetben valószínűleg meg tudom védeni magam, de
nem esne túl jól, ha kettesben kellene maradnom egy idegen
férfival egy háztetőn az éjszaka közepén. Még a végén elkezdem
félteni magam, és úgy érzem, hogy el kell mennem, márpedig
nem akarok elmenni. Mint már említettem... jó nekem itt.
Végül csak hagyom, hogy a tekintetem megtegye az utat a
perem fölött áthajoló sziluettig. Amilyen az én formám,
egyértelműen férfi. Még ebben a hajlott testhelyzetben is látom,
hogy magas. Széles válla éles ellentétben áll azzal a bizonytalan
mozdulattal, ahogy a fejét a kezében tartja. Látom, amint
emelkedik és süllyed a háta, ahogy mélyen beszívja a levegőt,
majd amikor már nincs rá szüksége, kipréseli magából.
Ránézésre az idegösszeomlás szélén állhat. Fontolgatom,
odaszóljak-e neki, hogy nincs egyedül, vagy legalább
megköszörüljem-e a torkomat, mielőtt azonban döntést
hozhatnék, és elszánnám magam a cselekvésre, megperdül, és
felrúgja az egyik kerti széket a háta mögött.
Összerezzenek, ahogy a bútordarab csikorogva végigsiklik a
tetőn. A férfi, aki láthatólag nincs tisztában vele, hogy közönsége
van, nem áll meg egyetlen rúgásnál. Újra meg újra belerúg a
székbe, ami nem adja meg magát a láb brutális erejének, inkább
egyben marad, és csúszva egyre csak távolodik a férfitól.
Az a szék minimum valami ipari műanyagból készülhetett.
Egyszer végignéztem, ahogy apám nekitolatott egy ipari
műanyagból készült kerti asztalnak, és az gyakorlatilag
kiröhögte. A lökhárító behorpadt, de az asztalon egy karcolás
sem esett.
A fazon közben nyilván belátja, hogy semmi esélye egy ilyen
minőségi alapanyaggal szemben, mert végül felhagy a szék
rugdosásával. Most fölötte áll, mindként kezét ökölbe szorítja.
Őszintén szólva egy kicsit irigylem. Itt van ez az ember, aki igazi
bajnok módjára tölti ki a dühét egy kerti bútoron. Nyilván szar
napja volt, mint ahogy nekem is, de miközben én hagyom, hogy
felgyűljön bennem az agresszivitás, amíg végül passzív agresszió
formájában manifesztálódik, neki megvan rá a módszere, hogy
levezesse a feszültségét.
Az én feszültséglevezetési módszerem korábban a
kertészkedés volt. Ahányszor csak stresszes helyzetbe kerültem,
hátramentem a kertbe, és kitéptem minden egyes utamba
kerülő gyomot. Csakhogy amióta két évvel ezelőtt Bostonba
költöztem, nincs kertem. Meg teraszom sem. Még gyomjaim
sincsenek.
Talán be kellene fektetnem egy ipari műanyagból készült
kerti székbe.
Pár pillanatig még bámulom a férfit, azon gondolkodom, meg
fog-e mozdulni valaha. Csak áll ott, és bámulja a széket. Már
nem szorítja ökölbe a kezét. Helyette csípőre teszi, és csak most
veszem észre, hogy az inge mintha szűk lenne a felkarjára.
Mindenhol máshol tökéletes méret, szóval a pasi rendesen
rágyúrhatott a bicepszére. Kutatni kezd a zsebében, végül
megtalálja, amit keres, és – minden valószínűség szerint azért,
hogy ezzel is segítsen levezetni a feszültségét – rágyújt egy
spanglira.
Huszonhárom éves vagyok, én is jártam egyetemre, szóval
egyszer-kétszer magam is kísérleteztem ezzel a könnyű droggal.
Nem ítélem el ezt az embert, amiért úgy érzi, jót fog tenni neki,
ha félrevonul, és rápöffent. Viszont nincs egyedül. Kivéve, hogy ő
ezt még nem tudja.
Hosszasan szippant a spangliból, és visszaindul a perem felé.
Éppen kifelé fújja a füstöt, amikor észrevesz. Amint találkozik a
tekintetünk, megtorpan. Nem látszik rajta megdöbbenés, de
vidámság sem. Úgy három méterre lehet tőlem, de kiszivárog
annyi fény a lépcsőházból, hogy lássam a szemét, amint tetőtől
talpig végigmér. A tekintete semmit sem árul el arról, mire
gondol közben. Igazi pókerarca van. A szeme keskeny csík, a
száját összeszorítja, mintha a Mona Lisa férfi változata lenne.
– Mi a neved? – kérdezi.
A gyomromban érzem a hangját. Ez nem jó. A hangoknak az
ember fülében van a helyük, néha – ami azt illeti, igazából
meglehetősen ritkán – egyik-másik mélyebbre hatol, és az egész
testben rezonál. Neki is ilyen hangja van. Mély, magabiztos,
csokoládéra emlékeztető.
Amikor nem felelek, újra a szájához emeli a spanglit, és még
egyet szippant belőle.
– Lily – mondom végül.
Gyűlölöm a hangomat. Még ahhoz is erőtlennek tűnik, hogy
egyáltalán a füléig eljusson, nemhogy még rezonáljon is a
testében.
Felemeli az állát, és felém biccent.
– Megtennéd, hogy lejössz onnan, Lily?
Csak most tűnik fel a testtartása. Egyenes háttal áll, szinte
mereven. Majdnem mintha attól tartana, hogy le fogok esni.
Nem fogok.
Ez a perem legalább harminc centi széles, és a súlyom
alapvetően a tető felőli oldalon tartom. Könnyedén
megkapaszkodhatnék, mielőtt leesnék, arról nem is szólva, hogy
a szélirány is nekem kedvez.
Lenézek a lábaim között, aztán megint ráemelem a
tekintetemet.
– Kösz, nem! Jól elvagyok itt.
Egy kicsit elfordul, mintha képtelen lenne egyenesen rám
nézni.
– Légy szíves, gyere le onnan! – Most már inkább követel,
hiába mondja, hogy légy szíves. – Hét üres szék van idefent.
– Majdnem csak hat maradt – jegyzem meg, emlékeztetve rá,
hogy az imént mindent bevetett, hogy meggyilkolja az egyiket.
Nem találja viccesnek a válaszomat. Amikor nem
engedelmeskedem a parancsának, kettőt lép felém.
– Talán ha tíz centi választ el tőle, hogy halálra zúzd magad
odalent, abból meg éppen eleget láttam már egy napra. – Megint
int, hogy szálljak le. – Ideges vagyok miattad. Arról nem is
beszélve, hogy így potyára szívok be.
A szemem forgatva vetem át a lábamat a peremen.
– Isten ments, hogy egy jóféle spangli pocsékba menjen. –
Leugrok, és beletörlöm a kezem a farmerembe. – Így már jobb?
– kérdezem, ahogy elindulok felé.
Úgy fújja ki a levegőt, mintha végig visszatartotta volna a
lélegzetét. Elvonulok mellette, úton a tető másik vége felé,
ahonnan jobb a kilátás. Akaratlanul is észreveszem, milyen
sajnálatosan jóvágású.
Nem. A jóvágású sértő rá nézvést.
Ez a srác gyönyörű! Jól ápolt, pénz illatát árasztja magából, és
jó pár évvel idősebb lehet nálam. A szeme sarkából ráncok
futnak szét, ahogy követ a tekintetével, és olyan, mintha akkor
is elhúzná a száját, amikor valójában nem teszi. Megérkezem az
épület utcára néző oldalához, és kihajolok, hogy lenézzek a
forgalomra odalent. Közben igyekszem nem kimutatni, mennyire
lenyűgözött. Már a frizuráján is látszik, hogy olyan ember, aki
gyakran lenyűgöz másokat, és nem vagyok hajlandó táplálni az
egóját. Nem mintha eddig bármivel is utalt volna rá, hogy
egyáltalán van neki olyan. Viszont lezser Burberry inget visel, és
nem hiszem, hogy valaha is bejöttem volna olyan srácnak, aki
simán megengedhet magának ilyesmit.
Lépteket hallok a hátam mögül, aztán nekitámaszkodik
mellettem a korlátnak. A szemem sarkából látom, hogy még
egyet szív a spanglijából. Amikor végez, megkínál vele, de intek,
hogy nem kérem. A legkevésbé sincs rá szükségem, hogy még be
is legyek állva ennek a fazonnak a társaságában. A hangja már
önmagában is kábítószer. Szívesen hallanám megint, úgyhogy
felteszek neki egy kérdést.
– Mivel húzott fel annyira az a szék?
Rám néz. De úgy igazán rám néz. A tekintete találkozik az
enyémmel, és csak bámul, mintha minden titkom rá lenne írva
az arcomra. Sosem láttam még olyan sötét szempárt, mint az
övé. Vagy talán igen, csak az övé sötétebbnek tűnik, merthogy
ilyen markáns személyiséghez társul. Nem felel a kérdésemre,
de a kíváncsiságomról nem olyan könnyű nem tudomást venni.
Ha kényszeríthet rá, hogy lemásszak egy nagyon is békés és
kényelmes peremről, akkor elvárom, hogy válaszokkal szolgáljon
a tolakodó kérdéseimre.
 – Egy nő volt az? – faggatom tovább. – Valaki összetörte a
szívedet?
Ezen a kérdésen felnevet kissé.
– Bár olyan hétköznapi problémáim lennének, mint a
szokványos szívügyek! – A falnak támaszkodik, hogy
szembefordulhasson velem. – Hányadikon laksz? – Megnyalja
két ujját, elcsípi a spangli végét, aztán visszateszi a zsebébe. –
Nem emlékszem, hogy láttalak volna itt valaha.
– Ez azért van, mert nem itt lakom. – Az én házam irányába
mutatok. – Látod azt az irodaházat ott?
Hunyorogva követi az ujjam vonalát. .
– Aha.
– A mellette lévő épületben van a lakásom. Túl alacsony, hogy
innen látni lehessen. Csak háromszintes.
Megint felém fordul, rákönyököl a peremre.
– Ha ott laksz, hogy kerülsz ide? A pasidhoz jöttél, vagy mi?
Ettől valamiért olcsó ribancnak érzem magam. Túl könnyű
volt – amatőr csajozós duma. A srácon ránézésre látszik, hogy
ennél sokkal ügyesebb, és az jut eszembe, hogy a rafináltabb
szövegeket nyilván azoknak a lányoknak tartogatja, akiket
méltónak talál rájuk.
– Szép tetőtök van – mondom.
Felhúzza a szemöldökét, alaposabb magyarázatra vár.
– Friss levegőre vágytam. Egy olyan helyre, ahol
gondolkodhatok. Megnyitottam a Google Eartht, és
megkerestem a legközelebbi házat, aminek a tetején van egy
rendes terasz.
Mosolyogva néz rám.
– Legalább gyakorlatias vagy – mondja. – Ez egy jó
tulajdonság.
Legalább?
Bólintok, mert tényleg gyakorlatias vagyok. És az tényleg egy
jó tulajdonság.
– És miért volt szükséged friss levegőre? – kérdezi.
Mert ma temettem el apámat, különösen katasztrofális
gyászbeszédet mondtam, most pedig úgy érzem, megfulladok.
 Megint előrenézek, és lassan kifújom a levegőt.
– Lehetne, hogy egy darabig nem beszélünk?
Láthatólag megkönnyebbül kicsit, amiért csendet kérek.
Áthajol a peremen, és a karját a mélybe lógatva nézi az utcát.
Egy jó ideig így marad, én közben le sem veszem róla a
szememet. Gyaníthatóan tudja, hogy bámulom, de a jelek szerint
nem érdekli.
– A múlt hónapban valaki leesett innen – mondja.
Bosszantana, hogy nem tartja tiszteletben a csendre
vonatkozó kérésemet, de igazából nem érdekel a dolog.
– Baleset volt?
Megvonja a vállát.
– Azt senki sem tudja. Késő este történt. A felesége szerint ő
éppen vacsorát főzött, amikor a pasas közölte vele, hogy feljön
ide készíteni pár fényképet a naplementéről. Fotós volt. Úgy
gondolják, hogy áthajolt a peremen, mert le akarta kapni a
horizontot, és megcsúszott.
Átnézek a perem fölött, és azon gondolkodom, létezik-e
egyáltalán olyan testhelyzet, amiből csak úgy véletlenül le lehet
esni innét. Aztán eszembe jut, hogy alig pár perccel ezelőtt még
terpeszben ültem a tető szélén.
– Amikor a húgom elmesélte, mi történt, az volt az első
gondolatom, hogy remélem, sikerült még néhány képet
készítenie. Reménykedtem benne, hogy a fényképezőgép nem
zuhant le vele együtt, mert nagy kár lett volna. Érted? Belehal a
fotózás iránti szenvedélyébe, de még azt az utolsó képet sem
sikerül ellőnie, ami az életébe került.
Ezzel megnevettet. Bár nem vagyok biztos benne, hogy az
ilyesmin nevetni illik.
– Te mindig kimondod, ami eszedbe jut?
Megvonja a vállát.
– A legtöbb embernek nem.
Erre mosolyognom kell. Tetszik, hogy bár nem ismer, de
valami oknál fogva mégsem tartozom „a legtöbb ember” közé
számára.
A peremnek támaszkodik, és karba fonja a kezét a mellkasa
előtt.
– Itt születtél?
Megrázom a fejemet.
– Nem. Maine-ből költöztem ide, miután elvégeztem az
egyetemet.
Összeráncolja az orrát. Meg kell hagyni, dögös, ahogy ez a
Burberry ingbe öltözött, kétszáz dolláros frizurával flangáló srác
buta képet vág.
– Szóval a bostoni purgatóriumba kerültél, mi? Elég gáz lehet.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem.
Mosolyra kanyarodik a szája sarka.
– A turisták helybéliként kezelnek, a helybéliek meg
turistaként.
Felnevetek.
– Azta! Ez elég pontos leírás!
– Két hónapja vagyok itt. Én még a purgatóriumig sem
jutottam el, szóval jobban haladsz, mint én.
– És mi szél hozott Bostonba?
– A rezidensi állásom. Meg itt lakik a húgom. – Megkocogtatja
a talpával a tetőt. – Ami azt illeti, közvetlenül alattunk.
Hozzáment egy technológiabubus bostonihoz, és megvették a
teljes felső emeletet.
Lenézek.
– A teljes felső emeletet?
Bólint.
– A büdös mázlista otthon dolgozik. Ki sem kell bújnia a
pizsijéből, és egymillió fölött keres évente.
Hát ez tényleg büdös mázlista.
– Milyen rezidensi állás? Orvos vagy?
Megint bólint.
– Idegsebész. Már egy évem sincs hátra a rezidensi
státuszból, aztán hivatalos lesz.
Nemcsak stílusos és jól beszél, de még okos is mellé. És
marihuánát szív. Ha ez valami vetélkedő lenne, azt kérdezném,
melyik a kakukktojás.
– Szabad egy orvosnak marihuánát szívnia?
 Elvigyorodik.
– Valószínűleg nem. De ha időnként nem lazítanánk kicsit,
sokkal többen ugranánk át az ilyen peremeken, azt elhiheted
nekem.
Megint előrenéz, az állát a karján nyugtatja. Lehunyja a
szemét, úgy élvezi az arcába fújó szelet. Így már egyáltalán nem
tűnik félelmetesnek.
– Eláruljak valamit, amit csak a helyiek tudnak?
– Hát persze – feleli, és megint rám figyel.
Kelet felé mutatok.
– Látod azt az épületet? A zöld tetőset.
Bólint.
– Van mögötte egy másik a Melcher Streeten. Annak a
tetejére építettek egy házat. Egy teljesen rendes házat csak úgy
a tetőre. Az utcáról nem látszik. Az épület olyan magas, hogy
nem sokan tudnak róla.
Ezzel láthatólag sikerül lenyűgöznöm.
– Tényleg?
Jelzem, hogy igen.
– Akkor láttam, amikor a Google Earthön keresgéltem, szóval
utánaolvastam. Állítólag 1982-ben adták ki rá az építési
engedélyt. Mennyire menő lehet már egy házban élni egy nagy
épület tetején?
– Az egész tető csak a tied – mondja.
Erre eddig nem is gondoltam. Ha az enyém lenne, akár
kiskertet is ültethetnék hozzá. Akkor lenne hol leeresztenem a
gőzt.
– Ki lakik ott? – kérdezi.
– Igazából senki sem tudja. Ez Boston egyik nagy rejtélye.
Elneveti magát, aztán kíváncsian néz rám.
– Mondj még egy nagy bostoni rejtélyt!
– A neved.
Amint kimondom, a homlokomra csapok. Ez annyira gagyi
pasizós dumának hangzott. Jobb híján magam is nevetek.
Elmosolyodik.
– Ryle – mondja. – Ryle Kincaid.
 Magamba roskadva sóhajtok fel.
– Ez fantasztikus név.
– És ezt miért mondod ilyen szomorúan?
– Mert bármit megadnék egy fantasztikus névért.
– Nem tetszik a Lily?
Félrebillentem a fejem, és felhúzom a szemöldököm.
– A vezetéknevem... Bloom.
Csendben marad. Érzem, ahogy igyekszik magában tartani a
szánakozását.
– Ugye? Rettenetes. Egy kétéves kislányt hívnak így, nem
egy huszonhárom éves nőt.
– Egy kétéves kislányt később is ugyanúgy fognak hívni,
akármennyivel is lesz idősebb. A nevünket nem nőjük csak úgy
ki idővel, Lily Bloom.
– Ez az én balszerencsém – mondom. – De tovább rontja a
helyzetet, hogy a Bloom virágzást jelent, én meg egyszerűen
imádok kertészkedni. Odáig vagyok a virágokért. A
növényekért. Mindenért, ami a kertben nő. Ez a szenvedélyem.
Mindig is az volt az álmom, hogy virágboltot nyissak, de attól
tartok, ha megtenném, az emberek nem hinnék el, hogy az egész
belülről jön. Biztosak lennének benne, hogy csak a nevemet
akarom kihasználni, és a virágbolt nem is álmaim netovábbja.
– Talán tényleg azt hinnék – mondja. – De mit számít?
– Hát végül is tényleg tök mindegy. – Azon kapom magam,
hogy magam elé suttogok. – Lily Bloom virágüzlete. – Látom,
ahogy halványan elmosolyodik. – Végül is tényleg jó név egy
virágboltnak. Viszont közgázon szereztem diplomát. Elég
bagatell lenne, nem gondolod? Boston legnagyobb marketinges
cégénél dolgozom.
– Semmi bagatell nincs abban, ha saját vállalkozást indítasz –
mondja.
Felhúzom a szemöldököm.
– Hacsak nem dob egy hátast.
Egyetértőleg bólint.
– Hacsak nem dob egy hátast. És mi a második keresztneved,
Lily Bloom?
 Felnyögök, mire kíváncsian néz rám.
– Úgy érted, még rosszabb?
A tenyerembe temetem az arcom, és bólintok.
– Rózsika?
Megrázom a fejem.
– Rosszabb.
– Ibolya?
– Bárcsak! – Összerezzenek, és alig hallhatóan dünnyögöm. –
A gyümölcsfák virágzásáról neveztek el. Blossom.
Egy pillanatra csend lesz.
– A mindenit! – szólal meg aztán halkan.
– Hát ja. A Blossom anyám lánykori neve volt, és a szüleim
úgy érezték, a sors keze van benne, hogy a vezetékneveik
tulajdonképpen szinonimák. Úgyhogy amikor megszülettem,
rögtön egy virág jutott eszükbe keresztnévnek is. Így lettem
„liliom”.
– A szüleid igazi seggfejek lehetnek.
Az egyik az. Volt.
– Apám a héten halt meg.
Rám néz.
– Jó duma. Majdnem bedőltem neki.
– Komolyan beszélek. Ezért jöttem fel ide. Azt hiszem, ki
kellett sírnom magam.
Egy darabig gyanakodva méreget, mint aki meg akar
győződni róla, hogy nem csak szívatom. Nem kér bocsánatot a
bakiért, inkább csak még kíváncsibb lesz. Egészen őszintének
tűnik az érdeklődése.
– Közel álltatok egymáshoz?
Hát ez nehéz kérdés. A karomra támasztom az államat, és
megint lenézek az utcára.
– Nem tudom – felelem egy vállrándítás kíséretében. – A
lányaként szerettem. De emberként utáltam.
Egy pillanatig magamon érzem a tekintetét, aztán megszólal.
– Ez tetszik. Mármint az őszinteséged.
Tetszik neki az őszinteségem. Mindjárt elpirulok.
Egy darabig egyikünk sem szól, aztán ő töri meg a csendet.
 – Nem örülnél neki néha, ha az emberek kiismerhetőbbek
lennének?
– Mire gondolsz?
Egy málló vakolatdarabot piszkál a hüvelykujjával, aztán
letöri, és átpöcköli a peremen.
– Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a
lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak
egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.
Vagy kezd beütni neki a spangli, vagy csak hajlamos a
filozofálgatásra. Akárhogy is, nem bánom. Azokat a
beszélgetéseket szeretem a legjobban, amikben nem lehet
egyértelmű válaszokat találni.
– Nem hiszem, hogy egy kis óvatosság olyan rossz dolog lenne
– mondom. – A kendőzetlen igazság nem mindig szép.
Egy pillanatig szótlanul figyel.
– Kendőzetlen igazság – ismétli. – Ez tetszik.
Megfordul, és a tető közepére ballag. Megigazítja az egyik
nyugágyat a hátam mögött, és lassan letelepszik rá. Lefekszik,
összekulcsolja a kezét a tarkója mögött, és felnéz az égre.
Kipécézem magamnak a mellette lévő másik nyugágyat, és addig
helyezkedem, amíg ugyanabba a pozícióba nem kerülök, mint ő.
– Hadd halljam a kendőzetlen igazságot, Lily!
– Mivel kapcsolatban?
Vállat von.
– Nem tudom. Hadd halljak valamit, amire nem vagy büszke.
Valamit, amitől kevésbé érzem magam elcseszettnek belül.
Felnéz az égre, választ vár. Tekintetem követi az álla vonalát,
az arca ívét, az ajka körvonalait. Elgondolkodva húzza össze a
szemöldökét. Nem értem, miért, de úgy tűnik, szüksége van a
beszélgetésre. A kérdésére gondolok, és igyekszem őszinte
választ találni. Amikor eszembe jut valami, elfordítom a fejem, és
megint az égre nézek.
– Apám erőszakos volt. Nem velem, anyámmal. Néha amikor
összevesztek, annyira felhúzta magát, hogy megütötte. Aztán
ahányszor csak ez előfordult, a következő egy-két hétben
mindent megtett, hogy jóvátegye. Olyankor virágot vett neki,
meg jó helyekre vitt bennünket vacsorázni. Néha engem is
megajándékozott ezzel-azzal, mert tudta, hogy gyűlöltem a
veszekedéseiket. Gyerekkoromban azon kaptam magam, hogy
alig várom, mikor kapnak össze. Ugyanis tudtam, hogy ha apám
megüti anyámat, akkor csuda jó két hét következik. –
Elhallgatok egy pillanatra. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt
korábban akár csak önmagamnak is bevallottam-e. – Persze, ha
lehet, úgy intéztem volna, hogy sose üsse meg. De a pofonok
elkerülhetetlenek voltak a házasságukban, egyszerűen ez lett a
norma. Az életem java részében gyűlöltem apámat, amiért olyan
rossz ember, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy én
sokkal jobb voltam. Talán mind a ketten rossz emberek
vagyunk.
Ryle elgondolkodva néz rám.
– Lily – szól nyomatékosan. – Rossz emberek nem léteznek.
Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz
dolgokat.
Kinyitom a számat, hogy feleljek, de attól, amit mondott, eláll
a szavam. Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk
rossz dolgokat. Ez végül is bizonyos értelemben igaz lehet. Senki
sem kizárólag rossz, mint ahogy senki sem kizárólag jó.
Némelyeknek egyszerűen keményebben kell dolgozniuk rajta,
hogy elnyomják magukban a rosszat.
– Most te jössz – mondom.
A reakciójából ítélve nem szívesen játssza a saját játékát.
Mélyet sóhajt, és beletúr a hajába. Kinyitja a száját, mondani
készül valamit, de aztán mégsem fog bele. Egy darabig
gondolkodik, végül csak megszólal.
– Ma este láttam egy kisfiút meghalni. – Csüggedt a hangja. –
Csak ötéves volt. Az öccsével találtak egy pisztolyt a szüleik
szobájában. A kistesó tartotta a kezében, amikor véletlenül
elsült.
Görcsbe rándul a gyomrom. Azt hiszem, ez talán kicsit túl sok
volt az igazságból.
– Nem volt mit tenni, mire a műtőasztalra került. Mindenki, a
nővérek meg a többi orvos a családot kezdte sajnálni. „Azok a
szegény szülők”, folyton ezt mondogatták. Csakhogy amikor ki
kellett mennem a váróba, és meg kellett mondanom a szülőknek,
hogy a gyereküket nem tudtuk megmenteni, fikarcnyit sem
sajnáltam őket. Azt akartam, hogy szenvedjenek. Azt akartam,
hogy érezzék a saját ostobaságuk súlyát, amiért képesek voltak
töltött fegyvert hagyni két ártatlan gyerek keze ügyében. Azt
akartam, hogy tudják, nemcsak elvesztették az egyik
gyereküket, de annak a másiknak is tönkretették az egész életét,
aki meghúzta a ravaszt.
Jézus Mária! Nem voltam felkészülve ilyen súlyos szavakra.
Dunsztom sincs, hogyan teheti túl magát egy család egy ilyen
tragédián.
– Annak a szegény fiúnak az öccse! – mondom. – El nem
tudom képzelni, mi lesz vele ezután. Amit végig kellett néznie...
Ryle lepöcköl valamit a nadrágja térdéről.
– Tönkreteszi egész életére, az lesz vele.
Az oldalamra fordulok, és ránézek.
– Nehéz? Ilyeneket látni mindennap.
Alig észrevehetően rázza meg a fejét.
– Sokkal nehezebbnek kellene lennie, de minél több halált
látok, annál inkább az élet részévé válik. Nem is tudom, milyen
érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. – Megint a szemembe néz.
– Mondj még valamit! Úgy érzem, az én sztorim durvább volt a
tiédnél.
Ezzel nem értek egyet, de elmesélem neki azt a durva dolgot,
amit tizenkét órával ezelőtt műveltem.
– Anyám tegnapelőtt megkérdezte, mondanék-e
gyászbeszédet apám temetésén. Azt feleltem, hogy csak
feszengenék, és talán úgy zokognék, hogy meg sem tudnék
szólalni közönség előtt. De ez hazugság volt. Azért nem akartam
megtenni, mert szerintem a gyászbeszédet olyan embereknek
kellene mondaniuk, akik tisztelték a halottat. És én nem igazán
tiszteltem apámat.
– Azért bevállaltad?
Bólintok.
– Igen. Ma délelőtt volt a temetés. – Felülök, és magam alá
húzom a lábamat. – Akarod hallani?
Elmosolyodik.
– Abszolút.
Összekulcsolom a kezemet az ölemben, és mély lélegzetet
veszek.
– Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Egy jó órával a
temetés előtt közöltem anyámmal, hogy nem vállalom. Azt
mondta, nem kell semmi nagy dolog, és apám is azt akarná, hogy
beszéljek. Azt is mondta, hogy elég, ha felmegyek az
emelvényre, és felsorolok öt jó dolgot az apámról. Szóval...
pontosan ezt tettem.
Ryle felkönyököl, láthatólag még jobban érdekelni kezdi a
dolog. A tekintetemből látja, hogy lesz ez még rosszabb is.
– Jaj, ne, Lily! Mit műveltél?
– Na, figyu, megismétlem neked. – Felállok, és átvonulok a
nyugágyam másik oldalára. Kihúzom magam, eljátszom, hogy
ugyanazok az emberek ülnek tömött sorokban előttem, akik
reggel hallgattak. Megköszörülöm a torkomat. – Üdvözlöm az
egybegyűlteket! A nevem Lily Bloom, a néhai Andrew Bloom
lánya vagyok. Köszönöm mindannyiuknak, hogy eljöttek ma, és
együtt gyászolnak velünk. Szeretnék pár percben felsorolni öt jó
dolgot az apámról. Az első ilyen... – Lenézek Ryle-re, és rántok
egyet a vállamon. – Ennyi.
Felül.
– Hogyhogy?
Megint letelepedek a nyugágyamra, és hanyatt dőlök.
– Két teljes percig álltam ott anélkül, hogy még egy szót
szóltam volna. Egyetlenegy jó dolgot sem tudtam mondani róla,
úgyhogy csak némán bámultam a vendégeket, amíg anyámnak
le nem esett, hogy mit művelek, és a nagybátyámmal el nem
távolíttatott az emelvényről.
Ryle félrebillenti a fejét.
– Viccelsz, ugye? Antigyászbeszédet tartottál a saját apád
temetésén?
Bólintok.
– Nem vagyok rá büszke. Ha rajtam állna, sokkal jobb ember
lett volna, én meg órákon át ott állok, és beszélek.
Ryle megint elnyúlik a nyugágyon.
– Tyű! – mondja a fejét csóválva. – Te lettél az én hősöm.
Égetést rendeztél egy hullának.
– Azért ez elég gáz.
– Hát ja, a kendőzetlen igazság fájdalmas tud lenni.
Elnevetem magam.
– Te jössz!
– Hát ezt nem tudom tromfolni – mondja.
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudod közelíteni.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos.
A szememet forgatom.
– Dehogynem tudod. Ne akard azt éreztetni velem, hogy én
vagyok a rosszabb ember kettőnk közül. Mondd el a legutolsó
olyan gondolatodat, amit a legtöbben nem mondanának ki
hangosan.
Összekulcsolja az ujjait a tarkója mögött, és egyenesen a
szemembe néz.
– Meg akarlak dugni.
Eltátom a számat. Aztán megint becsukom.
Azt hiszem, most nem jutok szóhoz.
Ártatlan tekintettel néz rám.
– Te kérted, hogy mondjam el a legutolsó gondolatomat,
szóval engedelmeskedtem. Szép vagy. Én meg férfiból vagyok.
Ha benne lennél az egyéjszakás kalandokban, levinnélek a
szobámba, és megdugnálak.
Rá sem tudok nézni. Egy csomó különböző érzés támad
bennem attól, amit mondott.
– Hát nem vagyok benne az egyéjszakás kalandokban.
– Sejtettem – bólintott. – Te jössz.
Olyan egykedvűen beszél, mintha nem is akadt volna el tőle
az imént a szavam.
– Kell egy perc, hogy ez után összeszedjem magam – mondom
nevetve.
Igyekszem olyasvalamivel előállni, ami legalább egy kicsit
sokkoló, de nem tudom túltenni magamat azon, amit mondott.
Hangosan! Talán mert idegsebész, és sosem gondoltam volna,
hogy egy ennyire tanult ember ilyen lazán dobálózik a „dugni”
szóval.
Összeszedem magam... valamelyest... aztán folytatom.
– Jól van. Ha már témánál vagyunk... életemben először egy
hajléktalannal feküdtem le.
Erre felkapja a fejét, és rám néz.
– Hoppá, erről mesélned kell még.
Kinyújtom a karomat, azon nyugtatom a fejem.
– Maine-ben nőttem fel. Viszonylag jó környéken laktunk, de
a házunk mögött lévő utca nem volt valami fényes állapotban. A
hátsó udvarunk egy lebontásra váró házra nézett, ami két üres
telekkel volt szomszédos. Összehaverkodtam egy Atlas nevű
sráccal, aki beköltözött az üres házba. Rajtam kívül senki sem
tudta, hogy ott lakik. Vittem neki kaját, ruhákat meg
mindenfélét. Amíg apám rá nem jött.
– Mit csinált?
Összeszorítom a számat. Nem tudtam, miért hoztam ezt fel,
amikor kényszerítenem kell magam, hogy ne gondoljak rá nap
mint nap.
– Összeverte. – Ennél kendőzetlenebbül nem óhajtok beszélni
a témáról. – Te jössz.
Egy pillanatig némán méreget, mint aki tudja, hogy több is
van ebben a történetben. Aztán megszakítja a szemkontaktust.
– Taszít a házasság gondolata – mondja. – Majdnem
harmincéves vagyok, és egyáltalán nem vágyom feleségre.
Gyerekek meg főleg nem kellenek. Semmi mást nem akarok az
élettől, csak sikert. Jó sokat. De ha ezt nyíltan bevallom
valakinek, arrogánsnak tűnök.
– Szakmai sikerekre gondolsz? Vagy társadalmi előrelépésre?
– Mind a kettőre – feleli. – Gyereke bárkinek lehet.
Megnősülni bárki megnősülhet. De nem mindenki lehet
idegsebész. Erre nagyon büszke vagyok. És nem elégszem meg
azzal, hogy nagyon jó idegsebész legyek. Én akarok lenni a
legjobb a szakmámban.
– Igazad van. Tényleg arrogánsnak tűnsz.
 Elmosolyodik.
– Anyám attól fél, hogy elvesztegetem az életemet, mert
semmi mással nem foglalkozom a munkámon kívül.
– Idegsebész vagy, és anyád csalódott benned? – Felnevetek.
– Édes istenem, ezt a marhaságot! Van egyáltalán olyan, hogy
egy szülő elégedett a gyerekével? Lehetünk valaha is elég jók
nekik?
Megrázza a fejét.
– Az én gyerekeim nem lennének elég jók. Nem sok ember
hajt úgy, mint én, szóval csak a bukást készíteném elő nekik.
Ezért nem leszek soha apa.
– Igazából szerintem ez tiszteletre méltó, Ryle. Sokan nem
hajlandóak beismerni, hogy túl önzőek a gyerekneveléshez.
Megrázza a fejét.
– Jaj, hát én sokkal, de sokkal önzőbb vagyok annál, hogy
gyerekeim legyenek. Ahhoz meg aztán végképp túl önző vagyok,
hogy bevállaljak egy kapcsolatot.
– És hogy kerülöd el? Egyszerűen nem randizol?
Felém kapja a tekintetét, halvány mosoly ragad az arcára.
– Ha futja az időmből, találok lányokat, akik kielégítik a
szükségleteimet. Abban nem szenvedek hiányt, ha erre vagy
kíváncsi. De a szerelem sosem vonzott. Inkább tűnik tehernek,
mint bármi másnak.
Bár én is így tekintenék a szerelemre. Jelentősen
leegyszerűsítené az életemet.
– Irigyellek. Nekem rögeszmém, hogy valahol vár rám a
tökéletes férfi. Hajlamos vagyok rá, hogy gyorsan kiábránduljak,
mert soha senki nem felel meg az elvárásaimnak. Olyan érzésem
van, mintha folyamatosan a Szent Grált keresném.
– Meg kellene próbálkoznod az én módszeremmel – mondja.
– Azaz?
– Egyéjszakás kalandok.
Felhúzza a szemöldökét, mintha ezt felkérésnek szánta volna.
Örülök a sötétségnek, mert ég az arcom.
– Sosem feküdnék le olyan férfival, akiről előre tudom, hogy
nem jutok vele semmire.
 Határozott kijelentésnek szánom, de a hangomból hiányzik a
meggyőződés.
Hosszú, komótos lélegzetet vesz, aztán a hátára gördül.
– Nem vagy olyan lány, mi?
Halványan csalódottságot vélek kihallani a szavaiból.
Én is csalódom. Nem tudom, vissza akarnám-e utasítani, ha
bepróbálkozna, de lehet, hogy ennek most a lehetőségétől is
megfosztottam magamat.
– Ha nem vagy hajlandó lefeküdni valakivel, akit csak nemrég
ismertél meg... – A tekintete megint találkozik az enyémmel. –
Pontosan milyen messzire lennél hajlandó elmenni?
Erre nincs válaszom. Én is a hátamra fordulok, mert úgy néz
rám, hogy kedvem támad átgondolni az egyéjszakás kalandokra
vonatkozó álláspontomat. Végül is nem ellenzem őket
egyértelműen, csak még soha nem volt rá példa, hogy olyan férfi
tegyen ajánlatot, akivel fontolóra vettem volna a dolgot.
Mostanáig. Azt hiszem. Egyáltalán vehetem úgy, hogy
ajánlatot tett? Mindig rettenetesen béna voltam a flörtöléshez.
Kinyújtja a kezét, megfogja a nyugágyamat. Egyetlen gyors
mozdulattal, minimális erőfeszítés árán, közelebb húzza a
magáéhoz, amíg a két kerti bútor összekoccan.
Mozdulatlanná merevedek. Most már nagyon közel van.
Érzem, ahogy meleg lélegzete belevág a hideg levegőbe. Ha
ránéznék, az arca talán ha tíz centire lenne az enyémtől. Nem
vagyok hajlandó feléje fordulni, mert valószínűleg megcsókolna,
én pedig semmit sem tudok erről az emberről, pár kendőzetlen
igazságtól eltekintve. Azért ez egyáltalán nem nyomja a
lelkiismeretemet, amikor Ryle a hasamra teszi nehéz kezét.
– Milyen messze mennél el, Lily?
Nyugodt a hangja. Átható. Egyenesen a lábujjaim hegyéig
hatol.
– Nem tudom – felelem.
Az ujjai a pólóm pereme felé osonnak. Lassan elkezdi felfelé
gyűrni az anyagot, amíg ki nem látszik egy keskeny csík a
csupasz bőrömből.
– Édes istenem! – suttogom, ahogy meleg tenyere elindul
felfelé a hasamon.
Józan eszemet a sutba dobva mégiscsak felé fordulok, és
teljesen rabul ejt a tekintete. Fogait az alsó ajkába mélyeszti,
közben a keze tovább kalandozik a pólóm alatt. Tudom, hogy
érzi, milyen hevesen kalapál a szívem. A fene essen belé,
valószínűleg még hallja is.
– Ez már sok? – kérdezi.
Nem tudom, honnan került elő ez az oldalam, de megrázom a
fejemet.
– Nagyon messze van még attól.
Elmosolyodik, ujjai végigsimítják a melltartóm alját,
gyengéden bizsergetik egyre libabőrösebb hasamat.
Amint lehunyom a szememet, éles csörgés hasít a levegőbe. A
keze megáll, amikor mind a ketten egyszerre jövünk rá, hogy
egy telefon szólalt meg. Az ő telefonja.
A vállamra ejti a fejét.
– Hogyaza!
Összehúzom a szemöldökömet, ahogy a keze kicsúszik a
pólóm alól. Kihalássza a telefonját a zsebéből, feláll, és jó pár
méternyivel arrébb sétál, mielőtt fogadja a hívást.
– Dr. Kincaid – mondja. Figyel, közben szabad kezével a
nyakszirtjét masszírozza. – És Roberts? Még csak nem is vagyok
ma beugró.
Egy darabig megint csendben van, aztán: – Jó, kérek tíz
percet. Már indulok is.
Kinyomja, aztán visszacsúsztatja a telefont a zsebébe. Amikor
felém fordul, kissé csalódottnak tűnik. A lépcsőházba vezető
ajtóra mutat.
– Nekem most...
Bólintok.
– Semmi baj.
Egy darabig engem mustrál némán, aztán feltartja egy ujját.
– Ne mozdulj! – mondja, és a telefonjáért nyúl.
Közelebb lép, és felemeli a készüléket, mint aki arra készül,
hogy lőjön rólam egy képet. Majdnem tiltakozom, de igazából
nem is tudom, hogy miért. Teljesen fel vagyok öltözve, valami
oknál fogva mégis pucérnak érzem magam.
Készít rólam egy képet, ahogy ott fekszem a nyugágyon, két
karomat lazán a fejem fölött tartva. Fogalmam sincs, mit akar
kezdeni a fotóval, de tetszik, hogy elkattintotta. Tetszik, hogy
nem akarja elfelejteni, milyen vagyok, pedig tudja, hogy soha
többé nem találkozunk.
Pár pillanatig a fotót nézegeti a képernyőn, aztán
elmosolyodik. Halvány kísértést érzek, hogy cserébe én is
lefényképezzem őt, de nem tudom, akarom-e, hogy
emlékeztessen valami erre az emberre, akit utoljára látok
életemben. Kicsit lehangoló a gondolat.
– Jó volt találkozni, Lily Bloom. Remélem, nem jársz úgy az
álmaiddal, mint a legtöbben, és sikerül megvalósítanod őket.
Mosolygok. Ez a férfi egyszerre szomorít el és zavar össze.
Nem is tudom, beszélgettem-e valaha hozzá hasonlóval, akinek
ennyire különbözik az élete az enyémtől, és ennyire más sávban
adózik. Valószínűleg nem is lesz rá többé alkalmam.
Mindenesetre kellemesen meglep, hogy nem is vagyunk annyira
mások.
Ez az előítélet nem jött be.
Egy darabig a cipője orrát nézi, ahogy kicsit bizonytalan
pózban áll. Mintha nem tudná eldönteni, mondjon-e még
valamit, vagy szó nélkül elsiessen. Még egyszer utoljára rám
pillant – ezúttal nem őrzi meg a faarcát. Látom a csalódottságot
a szája ívén, ahogy megfordul, és elvonul a másik irányba.
Kinyitja az ajtót, hallom távolodó lépteit, ahogy futva indul lefelé
a lépcsőn. Megint egyedül vagyok a háztetőn, de
meglepetésemre ez most elszomorít kicsit.
 Második fejezet

LUCY – A SZOBATÁRS, aki imádja a saját énekhangját

hallgatni – a nappaliban rohangál fel-alá, összeszedi a kulcsát, a
cipőjét, a napszemüvegét. A kanapén ülök, és az otthoni
életemből származó holmikkal megrakott cipősdobozaimat
nyitogatom. Akkor hoztam el őket, amikor a héten hazautaztam
apám temetésére.
– Dolgozol ma? – kérdez Lucy.
– Nem. Temetési szabadságot kaptam hétfőig.
Megtorpan.
– Hétfőig? – Mordul egyet. – Mázlista!
– Igen, Lucy, marha nagy mázli, hogy meghalt az apám.
Persze szarkasztikusan mondom, de összerezzenek, amikor
rádöbbenek, hogy valójában nincs is ebben annyi szarkazmus.
– Tudod, hogy gondolom – dörmögi. Felkapja a táskáját, és fél
lábon egyensúlyozik, amíg a másikra ráilleszti a cipőjét. – Ma
este nem jövök haza. Alexnél alszom.
Becsapódik mögötte az ajtó.
Első ránézésre sok közös van bennünk, de azon túl, hogy
megegyezik a ruhaméretünk, egyidősek vagyunk, valamint
mindkettőnk négybetűs neve L-lel kezdődik és Y-ra végződik,
nem igazán találni olyasmit, amitől többek lehetnénk egyszerű
lakótársaknál. Persze igazából nem bánom, hogy így alakult. A
folyamatos énekléstől eltekintve Lucyval nincs semmi gond.
Tiszta, és sokat van távol. Márpedig ezek egy lakótárs
legfontosabb tulajdonságai.
Éppen leemelem az egyik cipősdoboz tetejét, amikor
megszólal a mobilom. Odanyúlok érte, és a kezembe veszem.
Amikor látom, hogy anyám az, eldőlök a kanapén, egy
díszpárnába nyomom az arcomat, és sírást imitálok.
 A fülemhez emelem a telefont.
– Halló?
Három másodperc csend, aztán:
– Szia, Lily!
Egy sóhaj kíséretében megint felülök a kanapén.
– Szia, anyu!
Őszintén meglep, hogy szóba áll velem. Egyetlen nap telt el a
temetés óta. Azt hittem, még legalább 364 nap kell hozzá, hogy
megint halljak felőle.
– Hogy vagy? – kérdezem.
Drámai sóhajjal felel.
– Jól. A nagybátyádék ma reggel hazamentek Nebraskába. Ez
lesz az első éjszakám egyedül, mióta...
– Nem lesz semmi gond, anyu – nyugtatom. Igyekszem
magabiztosnak tűnni.
Sokáig nem szól egy szót sem.
– Lily – mondja aztán. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy
nem kell rosszul érezned magad a tegnapi miatt.
Nem felelek. Nem érzem rosszul magam. A legkevésbé sem.
– Mindenkivel előfordul néha, hogy lefagy. Nem kellett volna
ilyen nyomás alá helyeznem téged, amikor tudtam, hogy eleve
nagyon nehéz napod volt. Megkérhettem volna a nagybátyádat
is.
Lehunyom a szememet. Már megint kezdi. Elkeni azt, amit
nem akar észrevenni. Magát hibáztatja, amikor semmi köze az
egészhez. Hát persze, meggyőzte magát, hogy tegnap lefagytam,
és azért nem beszéltem. Nem fagytam le. Csak semmi jót nem
tudtam mondani arról a jelentéktelen emberről, akit ő az
apámnak választott.
Azért igazából csak érzek némi lelkiismeret-furdalást –
leginkább mert anyám jelenlétében nem kellett volna ilyesmit
tennem –, úgyhogy beletörődöm a dologba, és nem szállok
vitába vele.
– Kösz, anyu! Bocs, de egy hang sem jött ki a torkomon.
– Semmi baj, Lily. Le kell tennem, időpontom van a
biztosítónál. Apád biztosításait fogjuk megbeszélni. Hívj fel
holnap, jó?
– Úgy lesz – ígérem meg. – Szeretlek, anyu.
Kinyomom a telefont, és ledobom a kanapéra. Kipakolom az
ölemben heverő cipősdoboz tartalmát. Legfelül egy fából készült
kis, üreges szív van. Végigfuttatom rajta az ujjaimat, és eszembe
jut az este, amikor kaptam. Amint az emlék hatni kezd rám,
inkább félreteszem a szívet. Különös dolog a nosztalgia.
Félreteszek pár régi levelet meg újságkivágást is. Legalul
megtalálom a füzeteket, amikről csak reméltem, hogy ezekben a
dobozokban lehetnek. Meg közben azt is reméltem, hogy még
sincsenek bennük.
Az Ellen-naplóim.
Végigsimítom őket. Három van ebben a dobozban, de
összesen úgy nyolc vagy kilenc lehet belőlük. Nem olvastam el
egy sort sem a régi bejegyezéseimből a legutolsó mondataim óta.
Fiatalabb koromban nem voltam hajlandó elismerni, hogy
naplót vezetek, mert annyira klisésnek találtam a dolgot. Inkább
meggyőztem magam, hogy ehelyett valami egészen menő dolgot
csinálok, tulajdonképpen nem is naplót írok. Minden egyes
bejegyzésemet Ellen DeGeneresnek címeztem, mert attól a
pillanattól követtem a műsorát, hogy 2003-ban, még kislány
koromban elkezdték adni a tévében. Mindennap megnéztem suli
után, és meggyőződésemmé vált, hogy Ellen imádna engem, ha
megismerkednénk. Tizenhat éves koromig rendszeresen írtam
neki leveleket, de úgy, mintha bejegyzések lennének egy
naplóban.
Persze tudtam, hogy Ellen DeGeneres nyilván még véletlenül
sem kíváncsi valami vidéki lány naplóbejegyzéseire. Szerencsére
soha nem küldtem el egyet sem. Azért így is jólesett neki
címeznem az irományaimat, úgyhogy továbbra is így tettem,
amíg végül fel nem hagytam az egésszel.
Kinyitok még egy cipősdobozt, és újabb naplókat találok.
Előkotrom közülük azt, amelyik tizenöt éves koromból
származik. Felütöm, azt a napot keresem, amikor először
találkoztam Atlasszal. Hat teljes füzetet írtam tele, mire ő
egyáltalán a képbe került.
 Megesküdtem, hogy soha többé nem olvasom el ezeket a
bejegyzéseket, de apám halála után sokat gondolkodtam a
gyerekkoromon. Talán ha végigolvasom a naplókat, erőt
meríthetek belőlük a megbocsátáshoz. Azért közben tartok tőle,
hogy az egészből nem lesz semmi, és csak még több harag gyűlik
fel bennem.
Hanyatt dőlök a kanapén, és olvasni kezdek.

Kedves Ellen!

Mielőtt elmesélném, mi történt ma, van egy nagyon jó

ötletem a műsorodhoz. Kerülhetne bele egy új rovat,
aminek az lenne a címe, hogy „Ellen otthon”.
Szerintem sok ember kíváncsi rá, milyen lehetsz, amikor
nem dolgozol. Én nagyon is szívesen megnéznélek az
otthonodban, amikor kettesben vagytok Portiával, és nem
vesznek a kamerák. Vagyis a producerek talán
adhatnának egyet neki, és akkor ő stikában lefilmezhetne,
miközben hétköznapi dolgokat csinálsz, mondjuk tévét
nézel, főzöl vagy kertészkedsz. Pár pillanatig vehetne úgy,
hogy nem is tudsz róla, aztán rád kiálthatna, hogy: „Ellen
otthon!” Biztosan jól meg is ijednél. Így igazságos, mert te
is annyira szereted az ugratásokat.
Oké, most, hogy ezt elmondtam (már rég akartam, csak
mindig elfelejtettem), beszámolok neked a tegnapi
napomról. Valószínűleg ez eddig a legérdekesebb eset,
amiről írok, ha nem számítjuk azt, amikor Abigail Ivory
felpofozta Carson tanár urat, amiért a dekoltázsát
bámulta.
Nem tudom, emlékszel-e, de egyszer régebben meséltem
Mrs. Burlesonról, aki a mögöttünk lévő házban lakott.
Annak a nagy viharnak az éjszakáján halt meg. Apám
szerint annyi adóhátraléka volt, hogy a lánya nem
örökölhette meg tőle a házat. Gondolom, nem is bánja,
mert amúgy is düledezett már az egész. Valószínűleg
inkább teher lett volna neki, mint bármi más.
 Szóval a ház Mrs. Burleson halála óta, olyan jó két éve
üresen állt. Tudom, hogy üres volt, mert a hálószobám
ablaka a hátsó udvarra néz, és egy lelket sem láttam ki-
vagy bemenni emberemlékezet óta.
Egészen tegnap estig.
Az ágyamban feküdtem, és egy pakli kártyát kevertem.
Tudom, hogy furán hangzik, de szoktam ilyet. Még csak
kártyázni sem tudok, de amikor a szüleim összevesznek, a
kártyák keverése néha megnyugtat, és leköti a
figyelmemet.
Na szóval, sötét volt odakint, úgyhogy azonnal
észrevettem a fényt. Nem világított valami erősen, de az
öreg házból jött. Leginkább gyertyának tűnt, úgyhogy
kimentem a hátsó verandára, és megkerestem apu
távcsövét.
Próbáltam meglesni, mi történik odaát, de nem láttam
semmit. Ahhoz túl sötét volt. Aztán egy idő után kialudt a
fény.
Ma reggel, amikor iskolába készülődtem, mozgást
vettem észre a ház mögött. Lekuporodtam a szobám
ablakánál, és meglestem, ahogy valaki kioson a hátsó
ajtón. Egy hátizsákos srác volt az. Úgy nézett körül, mint
aki nem akarja, hogy meglássák, aztán elsietett a mi
házunk meg a szomszédé között, és beállt a buszmegállóba.
Soha korábban nem láttam még. Most először utaztam
egy buszon vele. Hátul ült, én meg középen, úgyhogy nem
beszéltem vele, de ő is a sulinál szállt le a buszról, és be is
ment, úgyhogy nyilván odajár.
Fogalmam sincs, miért abban a házban aludt.
Valószínűleg nincs bent áram meg víz sem. Gondoltam,
talán bátorságpróba volt, de hazafelé jövet ugyanott szállt
le a buszról, ahol én. Elindult az utcán, mintha valahova
máshová menne, de egyenesen a szobámba futottam, és
kinéztem az ablakon. Pár percre rá meg is jelent, és hátul
visszaosont az üres házba.
Nem tudom, szóljak-e anyámnak. Nem akarok minden
lében kanál lenni, mert semmi közöm hozzá. De ha a
srácnak nincs hová mennie, anyu szerintem tudná, hogyan
segítsen neki, ha már egyszer egy iskolában dolgozik.
Nem is tudom. Talán várok pár napot, mielőtt szólok,
kivárom, hazamegy-e. Lehet, hogy csak egy kis nyugtot
akar a szüleitől, ahogyan néha szerintem rám is rám férne.
Ez minden. Majd elmesélem, mi lesz holnap.
Lily

Kedves Ellen!

Amikor a műsorodat nézem, áttekerem azt a sok táncot.

Régen megnéztem az elejét is, amikor a közönség között
ráztad, de most már unom egy kicsit, és inkább csak
hallgatnám, amiket mondasz. Remélem, nem haragszol
ezért.
Na, szóval kiderítettem, ki az a srác, és igen, még mindig
a házban lakik. Most már két napja tudom, és még nem
mondtam el senkinek.
Atlas Corrigannek hívják, és végzős, de egyelőre csak
ennyit tudok. Katie-től kérdezősködtem róla, amikor leült
mellém a buszon. A szemét forgatva közölte velem a fiú
nevét, de aztán azt mondta: „Nem tudok róla semmi mást,
csak azt, hogy büdös. ”Elhúzta az orrát, mint aki irtózik a
gondolatától is. Legszívesebben üvöltve közöltem volna
vele, hogy nem tehet róla, mert nincs víz ott, ahol lakik. De
azért inkább csak megint felé fordultam. Túlságosan is
megbámulhattam, mert észrevette, hogy nézem.
Amikor hazaértem, kimentem a hátsó udvarba
kertészkedni kicsit. Beértek a retkek, úgyhogy kihúztam
őket a földből. Mostanra nem is maradt más a kertben a
retkeken kívül. Kezd hűvösre fordulni az idő, úgyhogy
nemigen tudok már mit vetni. Valószínűleg várhattam
volna még pár napot a retekszedéssel amúgy, csak a
kíváncsiság vitt ki az udvarra.
Ahogy huzigáltam őket kifelé, észrevettem, hogy néhány
hiányzik. Úgy tűnt, nemrég túrták ki őket. Tudom, hogy
nem én voltam, a szüleim pedig sosem nyúlnak a
kertemhez.
Ekkor jutott eszembe, hogy egészen biztosan Atlas volt
az. Korábban nem is gondoltam rá, hogy ha nincs hol
zuhanyoznia, akkor valószínűleg ennivalója sincs.
Bementem a konyhába, készítettem két szendvicset,
fogtam egy zacskó chipset, és kivettem két üdítőt a
hűtőből. Betettem őket egy uzsonnászacskóba, átfutottam
az elhagyatott házhoz, és letettem a kaját a hátsó
verandára az ajtó mellé. Nem tudtam, észrevett-e,
úgyhogy hangosan bedörömböltem, hazarohantam, és
egyenesen a szobámba mentem. Mire az ablakhoz értem,
hogy megnézzem, kijön-e a fiú, a zacskó már eltűnt.
Lily

Kedves Ellen!

Láttam a mai interjúdat Barack Obamával. Ideges vagy,

ha egy elnökjelölttel kell beszélgetned, aki hamarosan talán
az országot fogja vezetni? Nem nagyon értek a politikához,
de szerintem én furcsán viselkednék ilyen nyomás alatt.
Azta! Annyi minden történt mindkettőnkkel! Te
meginterjúvoltál valakit, akiből az országunk elnöke lehet,
én pedig egy hajléktalan fiút etetek.
Ma reggel, amikor a buszmegállóba értem, Atlas már
ott volt. Eleinte csak ketten álldogáltunk ott, és őszinte
leszek, elég ciki volt. Amikor a busz befordult a sarkon,
nagyon szerettem volna, ha a sofőr beletapos kicsit a
gázba. Aztán abban a pillanatban, hogy megállt
mellettünk, a fiú közelebb lépett, és anélkül, hogy felnézett
volna, odasúgta: „Köszönöm. ”
 Amikor kinyílt a busz ajtaja, előreengedett. Nem
mondtam, hogy „szívesen”, mert igazából ledöbbentem a
saját reakciómtól. Libabőrös lettem tőle, Ellen.
Beleborzongtál már valaha egy fiú hangjába !
Jaj, bocs. Akarom mondani, beleborzongtál már valaha
egy lány hangjába?
Az odaúton nem ült mellém, meg semmi, de hazafelé ő
szállt föl utoljára. Egyetlen üres dupla ülés sem maradt, de
abból, ahogy körbejártatta a tekintetét a buszon, tudtam,
hogy nem üres helyet keres. Hanem engem.
Amikor a tekintete találkozott az enyémmel, gyorsan
lesütöttem a szememet. Haragszom magamra, amiért nem
tudok magabiztosabb lenni a fiúk közelében. Azért talán
majd belejövök, ha végre betöltőm a tizenhatot.
Leült mellém, és ledobta a hátizsákját a lába közé. Csak
most tűnt fel, miről beszélt Katie. Atlas tényleg elég büdös
volt, de azért nem ítéltem el érte.
Eleinte egy szót sem szólt, csak a farmerén lévő lyukat
piszkálta. Nem az a fajta lyuk volt, amit azért szakítanak a
farmerekbe, hogy stílusosabbak legyenek. Láttam, hogy
igazi lyuk, ugyanis egy nagyon öreg nadrágról volt szó.
Ami azt illeti, a fiú már egy kicsit ki is nőtte, ugyanis ki-
kivillant belőle a bokája. De elég sovány volt hozzá, hogy
mindenhol máshol azért passzoljon rá.
– Elmondtad valakinek? – kérdezte.
Felé fordultam, amikor megszólalt, ő aggodalmas
tekintettel nézett vissza rám. Most először tudtam
alaposan megnézni magamnak. Arra gondoltam, hogy
hiába sötétbarna a haja, talán ha megmosná, kiderülne,
hogy sokkal világosabb, mint amilyennek első pillantásra
tűnt. A szeme határozottan élénk volt, még ha ő maga nem
is látszott annak. Valódi kék szempár, mint egy szibériai
husky kutyáé. Nem kéne egy kutyáéhoz hasonlítanom a
szemét, de ez ugrott be először, amikor megláttam.
Megráztam a fejemet, és visszafordultam az ablak felé.
Ezen a ponton azt hittem, feláll, és keres magának egy
másik helyet, ha már egyszer megtudta, hogy nem
beszéltem róla senkinek. A busz többször is megállt, és
pusztán attól, hogy ő továbbra is ott maradt mellettem,
sikerült valamelyest összeszednem a bátorságomat.
– Miért nem otthon laksz a szüleiddel? – kérdeztem
suttogva.
Pár pillanatig csak nézett, mintha azt fontolgatná, hogy
a bizalmába fogadjon-e, vagy inkább ne.
– Mert nem akarják – mondta aztán.
Ekkor felállt. Először azt hittem, azért, mert
megharagudott rám, de egy pillanattal később rájöttem,
hogy a mi megállónkhoz érkeztünk. Fogtam a cuccaimat,
és leszálltam vele a buszról. Nem is igyekezett leplezni,
hová tart valójában, mint általában. Máskor végigmegy az
utcán, és megkerüli az egész tömböt, hogy ne lássam,
amikor átvág a hátsó udvarunkon. Ma viszont velem
együtt indult az udvar felé.
Amikor odaértünk, ahol én máskor befordulok hozzánk,
ő pedig továbbmegy, mind a ketten megálltunk. A lábával
rugdosta a port, és a házunkat nézte a háta mögött.
– Mikor érnek haza a szüleid?
– Öt körül–feleltem. Háromnegyed négy volt.
Bólintott, és úgy tűnt, mintha mondani akarna még
valamit, de aztán csendben maradt. Csak még egyet
bólintott, és elindult az áram meg víz nélküli ház felé.
Na most, Ellen, én is tudom, hogy hülyeséget csináltam,
nem kell mondanod. A nevét kiáltottam, és amikor
hátrafordult, azt mondtam neki:
– Ha sietsz, lezuhanyozhatsz, mielőtt hazajönnek.
Hevesen vert a szívem, mert tudtam, mekkora bajba
kerülök, ha a szüleim befutnak, és egy hajléktalant találnak
a zuhany alatt. Simán meg is halhatok. De képtelen voltam
tétlenül nézni, hogy visszaballag a házához anélkül, hogy
felajánlanék neki valamit.
Megint leszegte a fejét, és még nekem is összerándult a
gyomrom a látványtól, annyira feszengett. Még csak nem
is bólintott, egyetlen szó nélkül követett be a házba.
Amíg a zuhany alatt volt, végigpánikoltam. Folyton
kifelé lestem az ablakon, és a szüleim kocsiját figyeltem,
bár tudtam, hogy egy jó óra még, mire hazaérnek. Féltem,
hogy valamelyik szomszéd észrevette, amikor bejött, de
igazából ők nem ismertek annyira, hogy meglepődjenek
rajta, ha látogatót fogadok.
Adtam Atlasnak egy váltás ruhát, és tudtam, hogy nem
elég, ha lelép, mire a szüleim megjönnek, de messzire kell
mennie. Biztos vagyok benne, hogy apám felismerné a
saját cuccait, ha meglátná őket egy környékbeli idegen
kamaszon.
Miközben felváltva néztem ki az ablakon és lestem az
órát, megtöltöttem az egyik régi hátizsákomat
mindenfélével. Olyan kajákkal, amiket nem kell hűteni,
apám pár pólójával, egy kelleténél legalább két számmal
nagyobb farmerrel meg pár zoknival.
Éppen becipzároztam a hátizsákot, amikor belépett a
folyosóról.
Igazam volt. A haja nedvesen is világosabbnak hatott,
mint korábban, ráadásul így még inkább kiemelte a szeme
kékségét.
Ha már vízhez jutott, meg is borotválkozott, és ettől
fiatalabbnak tűnt, mint mielőtt bevette magát a
fürdőszobába. Nyeltem egyet, és megint lenéztem a
hátizsákra, mert zavarba jöttem tőle, hogy ennyire
megváltozott. Féltem, hogy le tudja olvasni az arcomról a
gondolataimat.
Még egyszer kinéztem az ablakon, és a kezébe nyomtam
a hátizsákot.
– Jobb lesz, ha a hátsó ajtón mész ki, úgy nem lát meg
senki.
Elvette a hátizsákot, és sokáig szótlanul nézett.
– Hogy hívnak? – kérdezte, miután átvetette a vállán a
zsák szíját.
– Lilynek.
 Elmosolyodott. Most először mosolygott rám, és abban
a pillanatban szörnyű, sekélyes gondolatom támadt. Az
jutott eszembe, hogy lehetnek ilyen szar szülei valakinek,
aki ennyire szépen mosolyog. Azonnal megutáltam
magam, amiért ilyesmi egyáltalán eszembe jutott, hiszen a
szülőknek szeretni kell a gyerekeiket, akármilyen helyesek
vagy csúnyák, kövérek vagy soványak, okosak vagy
buták. Néha persze mégsem tudjuk kordában tartani a
gondolatainkat, csak aztán meg kell tanulnunk, hogy
legközelebb már fel se merüljön bennünk hasonló.
Felém nyújtotta a kezét.
– Atlas vagyok.
– Tudom – bólintottam, de nem fogadtam el a felém
nyújtott kezet.
Nem tudom, miért nem fogtam vele kezet. Nem azért,
mert féltem megérinteni. Mármint féltem megérinteni, de
nem azért, mert azt gondoltam, hogy jobb vagyok nála.
Csak nagyon feszült lettem tőle.
Leeresztette a kezét, megint bólintott.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek – mondta.
Félreálltam az útjából, hogy kimehessen. A konyhán
túlra mutatott, némán érdeklődve, arra van-e a hátsó ajtó.
Bólintottam, és követtem, ahogy elindult a folyosón. Az
ajtóhoz ért, és megtorpant, amikor észrevette az én
szobámat.
Hirtelen zavarba jöttem, amiért látta a kuckómat. Soha
senki nem látja különben, szóval szükségét éreztem, hogy
kicsit érettebb szemmel tekintsek végig rajta. Még mindig
ugyanaz a rózsaszín ágytakaró és függöny van odabent,
amit tizenkét éves koromban kaptam. Most először érzem
szükségét, hogy letépjem a falról az Adam Brody-
poszteremet.
Atlast láthatólag nem igazán érdekelte a szobám
berendezése. Egyenesen az ablakra nézett – arra, amelyik
a hátsó udvarra nyílik –, aztán megint rám pillantott.
Mielőtt kilépett az ajtón, még visszaszólt a válla fölött.
 – Köszönöm, hogy nem voltál leereszkedő, Lily.
Ezzel el is tűnt.
Persze korábban is találkoztam már azzal a szóval, hogy
„leereszkedő”, de fura volt egy tizenéves fiú szájából
hallani.
Ami még furább, hogy Atlasszal kapcsolatban minden
csupa ellentmondás. Hogy lesz egy ilyen alázatos, jó
modorú srácból, aki olyan szavakat használ, mint a
„leereszkedő”, hajléktalan? Hogyan lesz bármelyik
tizenévesből hajléktalan?
Meg kell tudnom, Ellen.
Ki fogom deríteni, mi történt vele. Várj csak, neked is
elmesélem majd!
Lily

Éppen továbblapoznék a következő bejegyzésre, amikor

megszólal a telefonom. Érte nyúlok, és a legkevésbé sem lep
meg, amikor látom, hogy megint anyám az. Most, hogy apám
meghalt, és ő egyedül maradt, valószínűleg kétszer annyit fog
hívni, mint korábban.
– Szia!
– Szerinted jó ötlet lenne Bostonba költöznöm? – böki ki.
Felkapom a mellettem lévő díszpárnát, és az arcomhoz
préselem, hogy elfojtsam a sikolyomat.
– Hm. Hűha! – mondom. – Tényleg?
Egy darabig csendben marad.
– Csak egy kósza gondolat volt – feleli aztán. – Holnap még
beszélgethetünk róla. Már majdnem odaértem a megbeszélésre.
– Oké. Szia!
És hipp-hopp, már el is akarok húzni Massachusettsből. Nem
költözhet ide! Nem ismer itt senkit. Elvárná tőlem, hogy
mindennap szórakoztassam. Félreértés ne essék, szeretem
anyámat, de azért jöttem Bostonba, hogy egyedül legyek, és ha
ugyanabban a városban laknánk, lényegesen kevésbé érezném
magam függetlennek.
Apámnál három éve diagnosztizálták a rákot, amikor még
egyetemista voltam. Ha Ryle Kincaid most itt lenne,
elmondanám neki a kendőzetlen igazságot, miszerint kicsit
megkönnyebbültem, amikor apám túl beteg lett hozzá, hogy
fizikailag bántalmazza anyámat. A rák teljesen megváltoztatta a
kapcsolatuk dinamikáját, és többé nem éreztem
kötelességemnek Plethorában maradni csak azért, hogy
anyámra vigyázzak.
Most, hogy apám már nincs, és nem kell többé aggódnom
anyám miatt, arra készültem, hogy – amint mondani szokták –
kiterjesszem a szárnyaimat.
Erre Bostonba akar költözni?
Úgy érzem, mintha megnyesték volna azokat a bizonyos
szárnyaimat.
Hol vannak az ipari műanyagból készült kerti székek,
amikor szükségem lenne egyre?
Komolyan kikészülök, és elképzelni nem tudom, mit tennék,
ha anyám tényleg Bostonba jönne. Nincs kertem, nincs udvarom,
nincs parcellám, nincsenek gyomjaim.
Máshogy kell kieresztenem a gőzt.
Elhatározom, hogy takarítani fogok. A naplókkal és
jegyzetekkel teli régi cipősdobozokat a szobámban lévő
szekrénybe teszem. Aztán átrendezem az egész szekrényt. Az
ékszereimet, a cipőimet, a ruháimat. ..
Nem költözhet Bostonba!
 Harmadik fejezet

Fél évvel később.

– Ó!
Csak ennyit mond.
Anyám megfordul, felméri az épületet, az ujját végighúzza a
mellette lévő ablakpárkányon, aztán ledörzsöli róla a rátapadt
port.
– Hát ez...
– Sokat kell rajta dolgozni, tudom – szakítom félbe. A mögötte
lévő ablakokra mutatok. – De nézd meg a kirakatot. Van benne
potenciál.
Közelebb lép az ablakhoz, bólint. Szokása, hogy néha kiad egy
afféle halk torokhangot, mintha egyetértene, de a száját
összeszorítja közben. Ez azt jelenti, hogy igazából nem ért egyet.
És most ezt a hangot adja ki. Kétszer!
Megadóan engedem le a karomat.
– Szerinted hülyeség volt?
Alig észrevehetően megrázza a fejét.
– Az attól függ, hogy fog elsülni, Lily – mondja. Az épületben
régebben étterem működött, és odabent még mindig sok a régi
szék meg asztal. Anyám odalép az egyik közeli asztalhoz, és leül
mellé. – Ha bejön a dolog, és a virágboltod sikeres lesz, az
emberek azt mondják majd, hogy merész és okos döntést hoztál.
Ha viszont becsődöl, és elveszted a teljes örökségedet...
– Akkor azt mondják majd, hogy ostoba üzleti döntést
hoztam.
Megrántja a vállát.
– Így működik. Ezt tanultad az egyetemen, te is tudod. –
Lassan körülnéz a helyiségben, mintha máris azt látná, hogy fog
kinézni egy hónap múlva. – De az a fontos, hogy mindig ilyen
merész maradj, Lily.
Elmosolyodom. Ez így rendben van tőle.
– El sem hiszem, hogy nem kérdeztelek meg, mielőtt
megvettem volna – mondom, és én is leülök az asztalhoz.
– Felnőtt vagy. Jogodban állt.
Azért hallom a hangjában a csalódottságot. Azt hiszem, most,
hogy egyre kevésbé van rá szükségem, még magányosabbnak
érzi magát. Fél év telt el apám halála óta, és bár ő nem volt
valami jó társaság, fura lehet anyámnak az egyedüllét.
Állást kapott az egyik itteni általános iskolában, szóval végül
tényleg Bostonba költözött. Egy kis külvárosi környéket nézett
ki magának, ahol egy zsákutcában vett egy kedves kis
háromszobás házat hatalmas hátsó udvarral. Álmodom róla,
hogy telepítek oda egy kertet, de az napi gondoskodást
igényelne, én meg hetente legfeljebb egyszer vagyok hajlandó
elmenni hozzá.
Legfeljebb kétszer.
– Mit fogsz csinálni ezzel a rengeteg szeméttel? – kérdezi.
Igaza van. Túl sok a szemét. Egy örökkévalóságig fog tartani,
mire kipucolom ezt a helyet.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, bele fogok szakadni a
munkába, mielőtt egyáltalán elkezdhetek gondolkodni a
berendezésen.
– Meddig dolgozol még a marketinges cégnél?
Mosolygok.
– Tegnapig.
Megereszt egy sóhajt, aztán a fejét csóválja.
– Jaj, Lily! Nagyon remélem, hogy jól jössz ki ebből a dologból.
Mind a ketten felállni készülünk, amikor kinyílik a bejárati ajtó.
Útban van pár polc, ezért oldalt kell hajolnom, hogy lássam a
belépő nőt. A tekintete körbejár a teremben, amíg meg nem
pillant.
– Szia! – emeli intésre a kezét.
Csinos. Jól öltözött, fehér kaprinadrágot visel. Katasztrófa
készülődik ebben a porfészekben.
 – Segíthetek?
A hóna alá csapja a táskáját, odasiet hozzám, és kinyújtja a
kezét.
– Allysa vagyok – mondja.
Kezet fogunk.
– Lily.
A hüvelykujjával hátrabök a válla fölött.
– Jól láttam a táblát, hogy munkaerőt kerestek?
Követem az ujja vonalát, és felhúzom a szemöldökömet.
– Van kint egy tábla?
Én biztosan nem írtam ki, hogy munkaerőt keresek.
Bólint, aztán ránt egyet a vállán.
– Mondjuk elég öregnek látszik. Már ott lehet egy ideje. Csak
sétálgattam, és észrevettem. Kíváncsi voltam, ennyi az egész.
Szinte azonnal megkedvelem. A hangja kellemes, a mosolya
őszintének tűnik.
Anyám a vállamra teszi a kezét, odahajol, és nyom egy puszit
az arcomra.
– Mennem kell – mondja. – Ma este fogadóóra lesz.
Elköszönök tőle, megvárom, amíg kilép az utcára, aztán
megint Allysa felé fordulok.
– Még nem tartok ott, hogy bárkit is felvegyek. –
Körbemutatok a helyiségben. – Virágboltot nyitok, de még
legalább két hónapra lesz szükségem.
Lehetne annyi eszem, hogy nem vonok le felületes
következtetéseket, de ez a nő nem úgy fest, mint aki
megelégszik egy minimálbéres állással. A táskája valószínűleg
többe került, mint ez az épület.
Felcsillan a szeme.
– Tényleg? Imádom a virágokat! – Körbefordul. – Rengeteg
lehetőség van ebben a helyben! Milyen színűre fogod festeni?
Karba fonom a kezem, és megfogom a könyökömet. A
sarkamon hintázom előre-hátra.
– Nem tudom még – mondom. – Egy órája kaptam meg a
kulcsokat, úgyhogy egyelőre nem igazán nyílt alkalmam a
dizájnnal foglalkozni.
 – Lily, ugye?
Bólintok.
– Nem fogom bekamuzni, hogy diplomám van
belsőépítészetből, de az a helyzet, hogy mindennél jobban
érdekel. Ha szükséged van segítségre, ingyen is állok a
rendelkezésedre.
Félrebillentem a fejem.
– Ingyen dolgoznál?
Bólint.
– Nem igazán van szükségem állásra, csak megláttam a
táblát, és gondoltam, miért ne. És azért néha elunom magam.
Szívesen segítenék neked bármiben, amire csak szükséged van.
Takarítok, berendezek, kiválasztom a festék színét. Egy
Pinterest-kurva vagyok. – Valami a hátam mögött magára vonja
a tekintetét. Rábök. – Fognám például azt az ócska ajtót, és egy
csodát varázsolnék belőle. Ez a rengeteg cucc, de komolyan!
Szinte mindent lehet használni valamire.
Körülnézek a teremben, és pontosan tudom, hogy egyedül
nem tudok ennyi mindent megoldani. Igazából a bútorok felét
valószínűleg meg sem lennék képes mozdítani. Előbb-utóbb
úgyis mindenképpen fel kell vennem valakit.
– Nem engedhetem, hogy ingyen dolgozz, de ha komolyan
gondolod, a tízdolláros órabért kigazdálkodom.
Tapsikolni kezd, és ha nem tűsarkú lenne rajta, valószínűleg
ugrándozna is.
– Mikor kezdhetek?
Lenézek a fehér kaprinadrágjára.
– Holnap jó lesz? Valószínűleg ajánlatos lenne feláldozható
ruhában munkához látnod.
Legyint, és Hermès táskáját ledobja a legközelebbi poros
asztalra.
– Marhaság! – mondja. – A férjem a Bruins-meccset nézi egy
bárban nem messze innen. Ha nem gond, addig inkább maradok,
szóval akár kezdhetjük is.

Két órával később meg vagyok róla győződve, hogy

találkoztam az új legjobb barátnőmmel. És tényleg egy
Pinterest-kurva! Post-itekre felírjuk, hogy „kell” meg „kuka”, és
ráragasztjuk őket mindenre a helyiségben. Hozzám hasonlóan ő
is hisz az újrahasznosításban, úgyhogy az épületben maradt
holmik legalább háromnegyedének kitalálunk valamilyen új
felhasználási módot. Azt mondja, a többit majd a férje kidobja
ráérő idejében. Amikor már tudjuk, mihez kezdünk a rengeteg
cuccal, fogok egy jegyzetfüzetet meg egy tollat, és leülünk az
egyik asztalhoz, hogy összeszedjük a berendezéssel kapcsolatos
ötleteinket.
– Oké – mondja, és hátradől a székén.
Legszívesebben nevetnék, mert a fehér nadrágja mostanra
csupa kosz lett, de őt ez szemmel láthatóan egyáltalán nem
zavarja.
– Kitűztél valami célt ezzel a kapcsolatban? – kérdezi, ahogy
körülnéz.
– Egyet – felelem. – Legyen sikeres.
Elneveti magát.
– Nem kételkedem benne, hogy az lesz. De szükséged lesz egy
vízióra.
Eszembe jut, amit anyám mondott. „Az a fontos, hogy mindig
ilyen merész maradj, Lily.” Mosolyogva húzom ki magam a
széken.
– Legyen merész – mondom. – Egyedi helyre vágyom.
Kockázatot akarok vállalni.
Összehúzza a szemét, közben a toll végét rágja.
– De csak virágokat árulsz, azt hogy lehet merészen csinálni?
Körülnézek a helyiségben, és megpróbálom magam elé
képzelni azt, amire gondolok. Igazából abban sem vagyok biztos,
hogy mire gondolok, csak nyugtalanul feszengek, mint aki
bármelyik pillanatban előállhat egy zseniális ötlettel.
– Mi jut eszedbe, ha a virágokra gondolsz? – kérdezem.
Vállat von.
– Nem tudom. Csodásak, mondjuk. Élnek, úgyhogy az életet
juttatják eszembe. Meg talán a rózsaszínt. És a tavaszt.
– Csodás, élet, rózsaszín, tavasz – ismétlem. Aztán: – Allysa,
te zseni vagy! – Felpattanok, és fel-alá kezdek járkálni. –
Fogunk mindent, amit az emberek szeretnek a virágokban, és a
gyökeres ellentétét fogjuk csinálni!
Az arcán látom, hogy nem érti, mit akarok.
– Jól van – mondom. – Mi lenne, ha a virágok csodás oldala
helyett azt hangsúlyoznánk, ami mondjuk galád bennük? A
rózsaszín helyett a sötétebb árnyalatokra, teszem azt a
sötétlilára vagy akár a feketére helyeznénk a hangsúlyt. És a
tavasz meg az élet mellett a telet és a halált is ünnepelnénk.
Allysának tágra nyílik a szeme.
– De... mi van, ha valaki rózsaszín virágot szeretne?
– Hát nyilván mindenki megkapja tőlünk, amit szeretne.
Csakhogy azt is megkapja, amiről nem is tudja, hogy szeretné!
Megvakarja az arcát.
– Szóval fekete virágokban gondolkodsz?
Aggodalmasan néz rám, és nem is hibáztatom érte. Csak a
vízióm sötét oldalát látja. Visszaülök az asztalhoz, és igyekszem
magam mellé állítani.
– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nincsenek rossz
emberek. Mindannyian egyszerűen emberek vagyunk, akik
néha rossz dolgokat tesznek. Ez megmaradt bennem, mert
annyira igaz. Mindenkiben van egy kevés jó is meg rossz is. Azt
szeretném, ha erre fűznénk fel az egészet. Ne penetráns cuki
színekre fessük a falakat, hanem sötétlilára fekete mintákkal. És
nemcsak a szokásos pasztell virágokat tesszük ki unalmas
kristályvázákba, amik az életre emlékeztetik az embereket,
hanem meredekebbet húzunk. Merészet. Sötétebb virágokat
rakunk ki, és bőrbe meg ezüstláncokba csomagoljuk őket. És
kristályvázák helyett fekete ónixba meg nem is tudom...
szegecsekkel kivert lila bársonyvázákba tesszük őket. Rengeteg
dolgot kitalálhatunk még. – Megint felállok. – Minden sarkon
találni virágboltot olyan embereknek, akik szeretik a virágokat.
De melyik szolgálja ki azoknak az igényeit, akik gyűlölik a
virágokat?
Allysa a fejét csóválja.
– Egyik sem – suttogja.
 – Pontosan. Egyik sem.
Egy darabig némán nézzük egymást, aztán nem bírom
tovább. Majd szétfeszít az izgatottság, és nevetni kezdek, mint
egy szédült kisgyerek. Allysa velem nevet, aztán felugrik, és
átölel.
– Lily, ez annyira beteg, hogy az már zseniális!
– Tudom! – Megtelek friss energiával. – Kell egy íróasztal,
ahová leülhetek, hogy megírjam az üzleti tervemet. Viszont a
majdani irodám tele van régi zöldségesládákkal!
A bolt hátulja felé indul.
– Hát akkor tüntessük el őket onnan, és menjünk, vegyünk
egy íróasztalt!
Bepréseljük magunkat az irodába, és nekilátunk, hogy
egyesével egy hátsó szobába hordjuk át a ládákat. Felállok egy
székre, hogy magasabbra tornyozhassuk őket, és így több
helyünk legyen mozogni.
– Ezek tökéletesek lesznek ahhoz, amit a kirakatba
elképzeltem.
A kezembe nyom még két ládát, aztán elmegy. Ahogy
lábujjhegyen ágaskodva a többi láda tetejére próbálom tenni
őket, a torony inogni kezd. Kapaszkodót keresek, hogy
megőrizhessem az egyensúlyomat, de a ládák nekem dőlnek, és
leesem a székről. Amikor földet érek, érzem, hogy a lábfejem
rossz irányba hajlik. Éles fájdalom nyilall végig felfelé a
lábszáramon, és lefelé a lábujjaimba.
Allysa rohanvást érkezik vissza a szobába. Le kell vennie
rólam két ládát.
– Lily! – kiáltja. – Édes istenem, történt valami bajod?
Ülő helyzetbe húzom magam, de meg sem próbálok
ránehezedni a lábamra. A fejemet rázom.
– A bokám.
Azonnal lehúzza a cipőmet, majd előveszi a telefonját a
zsebéből. Tárcsázni kezd, aztán felnéz rám.
– Tudom, hogy hülye kérdés, de nincs itt véletlenül egy
hűtőszekrényben jég valahol?
Nemet intek.
 – Sejtettem.
Kihangosítja a telefonját, aztán leteszi a földre, és nekilát, hogy
felgyűrje a nadrágszáramat. Elfintorodom, de igazából nem is a
fájdalomtól. Nem akarom elhinni, hogy ekkora ostobaságot
műveltem. Ha eltört a bokám, cseszhetem. A teljes örökségemet
egy olyan épületre költöttem, amihez hónapokig hozzá sem
tudok nyúlni.
– Sziiiiia, Issa! – búgja egy hang a telefonban. – Hol vagy?
Vége a meccsnek.
Allysa felveszi a telefonját, és közelebb emeli a szájához.
– Dolgozom. Figyelj, kéne egy...
A férfi a szavába vág.
– Dolgozol? De hát szívem, még állásod sincs.
Allysa a fejét rázza.
– Hallgass végig, Marshall, vészhelyzet van! Azt hiszem, a
főnököm eltörte a bokáját. Hoznod kéne egy kis jeget a...
A férfi ezúttal felnevet.
– A főnököd? De szívem, nincs állásod – ismétli önmagát.
Allysa a szemét forgatja.
– Marshall, te becsűrtél?
– Pizsinap van – mondja a férfi akadozó nyelvvel a vonal túlsó
végén. – Pontosan tudtad, amikor kitettél bennünket. Az
ingyensört jelent egészen...
Allysa felnyög.
– Add a bátyámat, légy szíves!
– Jól van, jól van – motyogja Marshall.
Mozgolódást hallok a telefonból, aztán:
– Igen?
Allysa megadja a pontos helyszínt.
– Most rögtön gyere ide! Légy szíves, siess! És hozz egy
zacskó jeget.
– Igenis, asszonyom! – vágja rá a báty. ő is kissé részegnek
tűnik.
Nevetés hallatszik, aztán újra megszólal az egyik férfihang.
– Rossz passzban van.
Végül megszakad a vonal.
 Allysa visszateszi a telefont a zsebébe.
– Megvárom őket kint. Nincsenek messze. Elleszel addig
idebent?
Bólintok, és a szék után nyúlok.
– Talán meg kéne próbálnom ráállni.
Allysa visszatolja a vállamat, amíg megint a falnak dőlök.
– Meg ne moccanj! Várj, amíg ideérnek, jó?
Dunsztom sincs, mit tehetne értem két részeg pasi, de
beletörődöm. Jelenleg inkább új alkalmazottam viselkedik
főnökként, kicsit még meg is ijedek tőle. Jó tíz percig várok
hátul, amikor végül meghallom, hogy odakint nyílik a bejárati
ajtó.
– Mi a fene? – kérdezi egy férfihang. – Mit keresel egyedül
ebben a kísértetházban?
Allysa hangját hallom.
– Hátul van.
Belép, és egy kezeslábas pizsamát viselő férfi követi. Magas,
egy kicsit soványka, de nagy, becsületes szemével meg sötét, rég
vágásra érett szénaboglyaszerű hajával kifejezetten jóképű.
Egy zacskó jeget tart a kezében.
Mondtam már, hogy kezeslábas pizsama van rajta?
Egy teljesen igazi, életnagyságú Spongya Bob-os pizsibe bújt
férfi a szentem.
– Ez a férjed? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel Allysától.
A szemét forgatja.
– Sajnos – feleli, ahogy hátrapillant rá.
Egy másik férfi (szintén kezeslábas pizsamában) lép be
mögöttük, de Allysára figyelek, aki éppen azt magyarázza, miért
öltöztek így be egy közönséges szerda délutánon.
– Van egy kocsma az utcában, ahol ingyensört adnak
bárkinek, aki egy Bruins-meccs alatt kezeslábas pizsiben ül be. –
Odalép hozzám, és int a másik kettőnek, hogy kövessék. –
Leesett a székről, és kificamította a bokáját – mondja a második
férfinak.
Az megkerüli Marshallt, és először a felkarja tűnik fel belőle.
Azt a kurva! Én ismerem ezt a felkart!
 Ez egy idegsebész felkarja.
Allysa a húga? A húg, akié a teljes felső emelet, és akinek a
férje pizsiben dolgozik, mégis millió fölött visz haza évente?
Ahogy a tekintetem találkozik Ryle-éval, mosoly terül szét az
arcán. Nem láttam már – atyám, mennyi idő is telt el azóta? –
vagy fél éve. Nem mondhatnám, hogy ez alatt nem gondoltam
rá, mert jó párszor eszembe jutott. Az mondjuk fel sem merült
bennem, hogy valaha is találkozunk még.
– Ryle, ő itt Lily. Lily, ő a bátyám, Ryle – int a férfi felé Allysa.
– Ő pedig a férjem, Marshall.
Ryle odalép hozzám, és letérdel.
– Lily – szól, ahogy mosolyogva végignéz rajtam. – Örvendek.
Nyilvánvaló, hogy emlékszik rám – látom a mindentudó
mosolyában. De hozzám hasonlóan ő is úgy tesz, mintha most
találkoznánk először. Nem biztos, hogy jelen helyzetben lenne
kedvem elmagyarázni, honnan ismerjük egymást.
Ryle megérinti a bokámat, és alaposan szemügyre veszi.
– Meg tudod mozdítani?
Próbálkozom, de éles fájdalom hasít a lábamba. A fogaim
között szívom be a levegőt, és megrázom a fejemet.
– Még nem. Fáj.
Ryle int Marshallnak.
– Keress valamit, amibe beletehetjük a jeget!
Allysa követi Marshallt ki a szobából. Amikor kettesben
maradunk, Ryle rám néz, és széles vigyorra húzza a száját.
– Ezt nem számlázom ki neked, de csak azért, mert kissé
illuminált állapotban vagyok – mondja egy kacsintás
kíséretében.
Oldalt billentem a fejemet.
– Amikor először találkoztunk, be voltál szívva. Most részeg
vagy. Kezdek félni, hogy nem lesz belőled igazán menő
idegsebész.
Elneveti magát.
– Hát úgy tűnhet, de garantálom neked, hogy a lehető
legritkábban szívok füvet, és több mint egy hónapja ez az első
szabadnapom, úgyhogy nagyon rám fért egy sör. Vagy inkább öt.
 Marshall visszajön egy régi ronggyal, amibe jeget csavart.
Odaadja Ryle-nak, aki a bokámhoz szorítja.
– Kellene az elsősegélydoboz a csomagtartódból – szól oda
Ryle Allysának.
A nő bólint, megfogja Marshall kezét, és megint kivonszolja a
férjét a szobából.
Ryle a talpamnak szorítja a tenyerét.
– Feszítsd a lábad a kezemnek – mondja.
Engedelmeskedem. Fáj ugyan a bokám, de el tudom tolni a
kezét.
– Eltört?
Jobbra-balra mozgatja a lábamat.
– Nem hiszem – mondja aztán. – Adjunk neki pár percet, és
meglátjuk, rá tudsz-e nehezedni egy kicsit.
Törökülésbe ül, és az ölébe húzza a lábamat. Körülnéz a
szobában, aztán megint felém fordítja a figyelmét.
– Szóval mi ez a hely?
Kicsit szélesebb a mosolyom a kelleténél.
– Lily Bloom virágboltja. Vagyis úgy két hónap múlva az lesz
belőle.
Esküszöm, az egész arca lángra gyúl a büszkeségtől.
– Ne már! – kiált fel. – Megcsináltad? Tényleg belevágtál egy
saját vállalkozásba?
Bólintok.
– Aha. Gondoltam, addig teszek egy próbát, amíg még elég
fiatal vagyok hozzá, hogy talpra álljak, ha bebukik a dolog.
Az egyik kezével a jeget szorítja a bokámhoz, a másikkal a
csupasz lábamat tartja. A hüvelykujját ide-oda mozgatja, mintha
nem lenne nagy dolog, hogy megérint. De a kezét a lábamon
sokkal intenzívebben érzem, mint a fájdalmat a bokámban.
– Röhejesen festek, mi? – kérdezi, ahogy végignéz az
élénkpiros kezeslábasán.
Rántok egyet a vállamon.
– Legalább nem mintásat választottál. Sokkal érettebbnek
tűnsz, mintha Spongya Bob-os lenne rajtad.
Nevet egy sort, aztán eltűnik az arcáról a mosoly, ahogy a
mellette lévő ajtónyílás elé hajtja a fejét. Elismerően pillant rám.
– Nappal még szebb vagy.
Az ilyen pillanatok miatt gyűlölöm, hogy vörös hajam van, és
világos a bőröm. Nemcsak az arcomon látszik meg, mennyire
zavarba jöttem – a nyakam meg a karom is piros lesz.
A falnak döntöm a fejemet, és úgy bámulok rá, ahogyan ő
rám.
– Akarsz hallani egy kendőzetlen igazságot?
Biccent.
– Nemegyszer vissza akartam menni a tetődre aznap este óta.
Csak féltem tőle, hogy ott talállak. Feszült leszek a
társaságodban.
Az ujjai megtorpannak egy pillanatra simogatás közben.
– Én jövök?
Bólintok.
Összehúzza a szemét, ahogy a keze a talpamra siklik. Lassan
végighúzza az ujját a lábujjaim hegyétől egészen a sarkamig.
– Még mindig nagyon szívesen megdugnálak.
Valaki felszisszen, aki nem én vagyok.
Ryle-lal mind a ketten az ajtó felé kapjuk a fejünket. Allysa áll
ott tágra nyílt szemmel. A szája tátva marad, úgy mutat a
bátyjára.
– Te most... – Felém fordul. – Én kérek elnézést a nevében,
Lily – mondja. – Aztán gyilkos tekintettel néz megint Ryle-ra. –
Te tényleg azt mondtad a főnökömnek, hogy meg akarod dugni?
Édes istenem!
Ryle behúzza az alsó ajkát, és azt rágcsálja egy pillanatig.
Marshall jelenik meg Allysa mellett.
– Mi történt? – érdeklődik.
Allysa a férjére néz, aztán megint Ryle-ra mutat.
– Közölte Lilyvel, hogy meg akarja dugni.
Marshall Ryle-ra néz, aztán rám. Nem tudom, nevessek-e,
vagy inkább másszak be az asztal alá, és bújjak el.
– Tényleg? – kérdezi Ryle-tól.
Ryle vállat von.
– Hát nagyon úgy tűnik – mondja.
 Allysa a kezébe temeti az arcát.
– Jesszusom! – Rám néz. – Részeg. Mind a ketten részegek.
Kérlek, ne ítélkezz felettem, csak mert a bátyám seggfej.
Mosolyogva hessegetem el a dolgot.
– Nem gáz, Allysa. Sokan meg akarnak dugni. – Visszanézek
Ryle-ra, aki továbbra is nyugodtan simogatja a talpamat. – A
bátyád legalább őszinte. Nem sokan vannak, akik elég bátrak
hozzá, hogy kimondják, amit gondolnak.
Ryle rám kacsint, aztán gondosan leemeli a bokámat az öléből.
– Lássuk, rá tudsz-e valamennyire nehezedni.
Marshallal talpra segítenek. Ryle a falhoz tolt asztalra mutat,
úgy kétméternyire tőlünk.
– Próbáljunk meg odáig eljutni, hogy bekötözhessem.
A karjával a derekamat tartja, és szorosan fogja a karomat,
nehogy elessek.
Marshall nagyjából-egészéből csak mellettem áll, hogy
támogasson. Egy kicsit ránehezedek a bokámra, és fáj, de nem
őrjítően. Ryle hathatós segítségével eldöcögök az asztalig.
Felhúzom magam, amíg végül az asztallapon ülök a hátamat a
falnak vetve, és a lábamat kinyújtom magam előtt.
– Hát, a jó hír az, hogy nincs eltörve.
– És mi a rossz hír? – kérdezem.
Kinyitja az elsősegélydobozt.
– Pár napig nem léphetsz rá. Talán egy hétig vagy tovább is,
attól függően, hogyan gyógyul.
Becsukom a szememet, és a falnak támasztom a fejem.
– De annyi dolgom van – panaszkodom.
Óvatosan nekilát, hogy bekötözze a bokámat. Allysa mögötte
áll, és figyeli a mozdulatait.
– Szomjas vagyok – mondja Marshall. – Hozzak valakinek
inni? Van egy bolt az utca túloldalán.
– Nekem nem kell – feleli Ryle.
– Vizet kérek – felelem én.
– Sprite-ot – feleli Allysa.
Marshall elkapja a kezét.
– Te velem jössz!
 Allysa elhúzódik a férjétől, és karba fonja a kezét.
– Nem megyek sehová! – jelenti ki. – A bátyámban nem lehet
megbízni.
– Semmi baj, Allysa – mondom neki. – Csak viccelt.
Egy pillanatig csendben néz rám.
– Hát jól van. De nem rúghatsz ki, ha megint valami vérlázító
baromságot csinál.
– Megígérem, hogy nem rúglak ki.
Ezzel újra megfogja Marshall kezét, és kivonulnak a szobából.
Ryle továbbra is a lábamat kötözi.
– A húgom tényleg neked dolgozik? – kérdezi.
– Aha. Két órával ezelőtt vettem föl.
Belenyúl az elsősegélykészletbe, és elővesz belőle egy
ragasztószalagot.
– Tisztában vagy vele, hogy soha életében nem volt munkája?
– Már felhívta rá a figyelmemet – felelem.
Ryle összeszorítja a száját, nem tűnik olyan lazának, mint
korábban. Aztán az jut eszembe, hogy talán azt hiszi, csak azért
vettem fel Allysát, hogy az ő közelébe férkőzhessek.
– Fogalmam sem volt róla, hogy a testvéred, amíg be nem
állítottál. Esküszöm.
Felnéz rám, aztán megint a bokámra koncentrál.
– Nem utaltam semmi ilyesmire.
Nekiáll ragasztószalaggal rögzíteni a kötést.
– Tudom, hogy nem. Csak nem akartam, hogy azt hidd,
valami úton-módon csapdába akartalak ejteni. Mind a ketten
mást akarunk az élettől, emlékszel.
Bólint, és gondosan lefekteti a lábamat az asztalra.
– Pontosan – mondja. – Én egyéjszakás kalandokban utazom,
te pedig a Szent Grált keresed.
Elnevetem magam.
– Jó a memóriád.
– Igaz. – Bágyadt mosolyra húzódik a szája. – Csak, tudod,
téged nehéz elfelejteni.
Jézusom! Nem szabad ilyeneket mondania. Az asztalnak
támasztom a tenyerem, és a földre teszem a lábam.
 – Kendőzetlen igazság következik.
Ő is az asztalnak támaszkodik mellettem.
– Csupa fül vagyok.
Nem fogom vissza magam.
– Nagyon vonzódom hozzád – mondom. – Nem sok minden
van, ami nem tetszik benned. De tekintve, hogy mind a ketten
teljesen mást akarunk, ha a későbbiekben esetleg úgy alakul,
hogy megint egymás közelében leszünk, hálás lennék, ha nem
mondanál olyasmiket, amiktől elszédülök. Nem igazságos velem
szemben.
Kurtán bólint.
– Most én jövök. – Az asztalra teszi a kezét mellettem, és
kicsit közelebb hajol. – Én is nagyon vonzódom hozzád, és
benned sincs sok minden, ami nekem ne tetszene. Igazából kicsit
remélem, hogy soha többé nem találkozunk, mert nem
szeretem, hogy ennyit gondolok rád. Mármint nem gondolok rád
nagyon sokat, de többet, mint szeretnék. Szóval, ha továbbra
sem vagy benne egy egyéjszakás kalandban, akkor szerintem az
lesz a legjobb, ha kerüljük egymást. Mert ez így egyikünknek
sem jó.
Nem tudom, hogy került hozzám ilyen közel, de talán ha
harminc centire van tőlem. Így azért nehéz odafigyelni arra,
amit mond. A tekintete egy pillanatra a számra téved, de amint
meghalljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó, máris félszobányi
távolságra ugrik tőlem. Mire Allysa és Marshall belépnek, Ryle
már a ledőlt ládákat stószolja fel újra. Allysa lenéz a bokámra.
– Mi az ítélet? – kérdezi.
Kitolom az alsó ajkamat.
– Az orvos bátyád azt mondja, pár napig nem szabad
ráállnom.
A kezembe nyomja a vizemet.
– Még jó, hogy itt vagyok neked. Dolgozhatok, és
megtehetem, amit lehet, amíg te pihensz.
Iszom egy kortyot, aztán megtörlöm a számat.
– Allysa, ezennel megszavazom neked a hónap dolgozója
címet.
 Vigyorogva fordul Marshallhoz.
– Hallottad? Én vagyok a legjobb dolgozója!
A férje átkarolja, és nyom egy puszit a feje búbjára.
– Büszke vagyok rád, Issa.
Tetszik, hogy Issának szólítja, ami feltehetőleg az Allysa
becézése. Eszembe jut a saját nevem, és hogy találok-e valaha
olyan férfit, aki gyomorforgatóan cuki becézést tud majd kitalálni
rá. Illy.
Nem. Nem ugyanaz.
– Kell segítség, hogy hazajuss? – kérdezi.
Leugrom az asztalról, és próbára teszem a lábam.
– Talán csak a kocsimig. A bal bokámat ficamítottam ki,
úgyhogy valószínűleg nem lesz gond a vezetéssel.
Allysa mellém lép, és átkarol.
– Ha ideadod a kulcsokat, én bezárok, aztán holnap
visszajövök, és nekilátok a takarításnak.
Mindhárman elkísérnek az autómhoz, de Ryle hagyja, hogy
Allysa végezze a munka java részét. Valami oknál fogva szinte fél
hozzám érni. Amikor a kormány mögött ülök, Allysa leteszi a
táskámat meg a többi holmimat a kocsi padlójára, és beszáll az
anyósülésre. Kiveszi a telefonomat, és nekilát, hogy beírja a
számát.
Ryle behajol az ablakon.
– A következő pár napban feltétlenül jegeld, amennyit csak
tudod. A fürdés is segít.
Biccentek.
– Köszönöm a segítséget.
Allysa áthajol hozzá.
– Ryle? Mi lenne, ha elvinnéd, aztán hazataxiznál? Csak a
biztonság kedvéért.
Ryle lepillant rám, aztán megrázza a fejét.
– Azt hiszem, nem lenne jó ötlet – mondja. – Minden rendben
lesz. Ittam pár sört, valószínűleg nem szabadna vezetnem.
– Legalább segíthetnél neki hazajutni – veti fel Allysa.
Ryle megrázza a fejét, aztán rácsap a kocsi tetejére, és
egyszerűen elsétál.
 Még mindig őt nézem, amikor Allysa visszaadja a telefonomat.
– De komolyan – mondja. – A nevében is bocsánatot kérek.
Előbb nyomul rád, aztán meg egy önző seggfej. – Kikászálódik a
kocsiból, becsapja az ajtót, aztán visszahajol az ablakon. – Ezért
lesz egyedül egész életében. – A telefonomra mutat. – Dobj egy
sms-t, amikor hazaérsz! És hívj, ha bármi kell! A szívességeket
nem számolom be a munkaidőmbe.
– Köszönöm, Allysa.
Elmosolyodik.
– Nem, én köszönöm. Nem voltam így felspannolva, amióta
tavaly elmentem egy Paolo Nutini-koncertre.
Búcsút int, és Marshall meg Ryle felé indul. Együtt vágnak
neki az utcának, a visszapillantó tükörből figyelem őket. Ahogy
befordulnak a sarkon, még látom, hogy Ryle hátrapillant felém a
válla fölött.
Becsukom a szememet, és kifújom a levegőt.
Kétszer találkoztam Ryle-lal, és mindkétszer egy olyan napon,
amit valószínűleg szívesen elfelejtenék. Az egyiken eltemettem
apámat, a másikon kificamítottam a bokámat. Az ő jelenléte
miatt valahogy mégsem éreztem egyiket sem akkora
katasztrófának, mint amekkorák voltak.
Ne már, hogy Allysa bátyja legyen! Így az az érzésem, hogy
óhatatlanul is találkozni fogunk még.
 Negyedik fejezet

FÉL ÓRÁBA TELIK, mire eljutok a kocsitól a lakásomba.

Kétszer hívtam Lucyt, hogy megkérdezzem, tud-e segíteni, de
nem vette fel a telefonját. Amikor végül elkínlódom magam a
lakásig, kissé ingerülten látom, hogy a kanapén tehénkedik, és
telefonál.
Bevágom magam mögött az ajtót, mire felnéz.
– Mi történt veled? – kérdezi.
A falnak támaszkodva ugrálok a folyosó felé.
– Kificamítottam a bokámat.
A szobám ajtajánál járok, amikor utánam szól.
– Bocs, hogy nem vettem fel a telefont! Alexszel beszélek.
Vissza akartalak hívni.
– Semmi baj! – kiáltom vissza, aztán becsapom a szobám
ajtaját. A fürdőbe megyek, és előkerítem a régi
fájdalomcsillapítókat, amiket a szekrénybe suvasztottam.
Bekapok kettőt, aztán eldőlök az ágyon, és a mennyezetet
bámulom.
Hihetetlen, hogy egy egész hétig nem fogok tudni kimozdulni
a lakásból. Fogom a telefonomat, és küldök egy sms-t
anyámnak.
Kificamítottam a bokámat.

Semmi vészes, de ha küldök egy listát, bevásárolsz

nekem?

Ledobom a telefont az ágyra, és anyám Bostonba költözése

óta először hálás vagyok, amiért viszonylag közel lakik hozzám.
Igazából eddig sem volt gáz. Azt hiszem, jobban bírom anyámat,
amióta apám meghalt. Tudom, hogy azért, mert erősen
nehezteltem rá, amiért sosem hagyta el őt. És bár anyámmal
kapcsolatban ezek a rossz érzések nagyrészt elmúltak, apámra
továbbra is ugyanannyira haragszom.
Nem lehet jó, hogy ennyire belekapaszkodom az apám miatt
érzett keserűségbe. De a jó életbe már, rettenetesen viselkedett.
Anyámmal is, velem is, Atlasszal is.
Atlas.
Az elmúlt néhány hónapban teljesen lekötött anyám
költözése, meg hogy titkon minden ráérő időmben helyet
kerestem a virágüzletnek, és nem is olvastam tovább a naplókat.
Szánalmasan ugrándozom a szekrényemhez, de csak egyszer
botlok meg. Szerencsére meg tudok támaszkodni a
fésülködőasztalomon. Amint a kezemben van a napló,
kényelmesen elhelyezkedem.
Az elkövetkező egy hétben, amíg nem dolgozhatok, úgysem
lesz jobb dolgom. Akár a múltammal is nyűglődhetek, ha már
úgyis a nyüglődés az osztályrészem a jelenben.

Kedves Ellen!

Azt hiszem, még nem is mondtam neked, de tavaly az

volt a legjobb az egész tévében, hogy te vezetted az Oscar-
gálát.
A porszívózás jelenetnél majdnem behugyoztam a
röhögéstől.
Ja, és ma szereztem egy újabb Ellen-rajongót Atlas
személyében. Mielőtt ítélkeznél felettem, amiért megint
beengedtem a házunkba, hadd meséljem el, hogyan
történt.
Miután tegnap lezuhanyozott nálunk, este már nem
láttam. Reggel azonban megint mellém ült a buszon. Kicsit
vidámabbnak tűnt, mint az előző napon, mert már nem
feszengett, és még rám is mosolygott.
Őszinte leszek: kicsit fura volt apám ruháiban látni. De a
nadrág sokkal jobban illett rá, mint gondoltam volna.
– Mutatok valamit- mondta.
Előrehajolt, és kicipzározta a hátizsákját.
– Mit?
Elővett egy zacskót, és a kezembe nyomta.
– Ezeket a garázsban találtam. Próbáltam letisztogatni
őket neked, mert csupa régi mocsok volt mindegyik, de víz
nélkül nem sokra mentem velük.
Megfogtam a zacskót, és gyanakodva néztem a fiúra.
Korábban nem hallottam még ennyit beszélni egyszerre.
Végül csak megnéztem alaposabban is, hogy mit kaptam
tőle. Egy csomó régi kerti szerszámot.
– Láttam nálad a múltkor azt az ásót. Nem tudtam,
vannak-e rendes szerszámaid, ezek meg már nem kellenek
senkinek, úgyhogy...
– Köszönöm – mondtam.
Kisebb sokkot kaptam. Volt egy ültetőkanalam, de letört
a műanyag a nyeléről, és hólyagos lett tőle a tenyerem.
Tavaly kerti szerszámokat kértem anyukámtól
születésnapomra, és amikor kaptam tőle egy nagy ásót
meg egy kapát, nem volt szívem megmondani neki, hogy
nem ezekre volt szükségem.
Atlas megköszörülte a torkát, aztán sokkal halkabban
folytatta.
– Tudom, hogy nem igazi ajándék. Nem úgy vettem,
meg semmi ilyesmi. De... adni akartam neked valamit.
Tudod... mert...
Nem fejezte be a mondatot, úgyhogy összekötöztem a
zacskó száját.
– Magadnál tudnád tartani suli utánig? Nincs hely a
hátizsákomban.
Elvette tőlem a zacskót, aztán az ölébe emelte a
hátizsákját, és visszatette bele.
– Hány éves vagy? – kérdezte.
– Tizenöt.
A tekintetéből úgy tűnt, mintha kissé elszomorította
volna a korom, bár nem tudom, miért.
– Tizedikbe jársz?
Bólintottam, de őszintén szólva fogalmam sem volt, mit
mondhatnék neki. Nem sok fiúval beszélgettem még. Főleg
nem végzősökkel. És amikor ideges vagyok, általában csak
eldugulok.
– Nem tudom, meddig maradok abban a házban –
mondta megint nagyon halkan. – De ha segítségre van
szükséged a kertben, vagy iskola után bármiben, hát
nemigen van ott semmi, ami lekössön. Villany híján,
ugyebár.
Nevettem, aztán az jutott eszembe, hogy egy ilyen
önmagát lealacsonyító megjegyzésen talán nem kellett
volna.
Az út hátralévő részében rólad beszélgettünk, Ellen.
Amikor arról mesélt, hogy unatkozik, megkérdeztem,
szokta-e nézni a műsorodat. Azt mondta, szeretné, mert
viccesnek tart, de a tévéhez áram is kellene. Nem igazán
tudtam, hogy ezen illene-e nevetnem.
Mindenesetre felvetettem neki, hogy megnézhetné
velem az adást iskola után. Mindig felveszem magamnak,
aztán házimunka közben nézem meg. Gondoltam, ha
bezárom az ajtót, akkor abból sem lehet baj, ha a szüleim
hazajönnek, mert egyszerűen ki kell terelnem Atlast a
hátsó ajtón.
Csak a hazaúton találkoztunk megint. Ezúttal nem ült le
mellém, mert Katie előbb szállt fel, és ő foglalta el a helyet.
Szívesen megkértem volna, hogy üljön odébb, de akkor azt
hitte volna, hogy rá vagyok kattanva Atlasra. Katie ezzel
aztán addig szívatott volna, hogy inkább hagytam a fenébe
a dolgot, és nem küldtem el magam mellől.
Atlas a busz elejében ült, úgyhogy előttem szállt le.
Feszengve toporgott a megállóban, megvárta, hogy én is
lekászálódjak. Akkor aztán kinyitotta a hátizsákját, és a
kezembe nyomta a szerszámos zacskót. Egy szóval sem
említette a tévénézésre vonatkozó reggeli meghívásomat,
én pedig ezt úgy értelmeztem, hogy akkor velem tart.
– Gyere!– mondtam neki. Követett a házba, én pedig
még a reteszt is rázártam. – Ha a szüleim korán
hazajönnek, fuss ki a hátsó ajtón, nehogy meglássanak.
Bólintott.
– Nyugi, iszkolok, ha kell – mondta, és még valami
nevetésszerűséggel is megpróbálkozott.
Megkérdeztem, szeretne-e inni valamit, és azt felelte,
hogy persze. Kerítettem egy kis kaját, és az innivalóval
együtt bevittem a nappaliba. Én a kanapéra ültem, ő pedig
apa foteljába. Elindítottam a műsorodat, és nagyjából
ennyi történt. Nem sokat beszélgettünk, mert a
reklámokat mindig áttekertem. Azt azért észrevettem,
hogy kizárólag a megfelelő pillanatokban nevetett.
Szerintem az egyik legfontosabb személyiségjegy a jó
humorérzék. Ahányszor csak nevetett valamelyik
vicceden, kicsit jobban éreztem magam, amiért
becsempésztem a házunkba. Nem tudom, miért. Talán
mert ha kiderül, hogy igazából is összebarátkozhatunk,
kevésbé lesz lelkiismeret-furdalásom.
Amint vége lett a műsornak, elment. Meg akartam
kérdezni tőle, hogy szeretne-e megint lezuhanyozni, de
akkor már tényleg veszélyesen közeljárt volna a szüleim
hazaérkezésének időpontja. Nagyon nem szerettem volna,
ha a zuhany alól kivágódva anyaszült meztelenül kell
átrohannia a hátsó udvaron.
Mondjuk persze azért vicces meg nagy királyság is lett
volna.
Lily

Kedves Ellen!

Jaj, ne már! Ismétlések? Egy egész hétig csak

ismétlések? Értem én, hogy neked is kell a pihenés, de hadd
javasoljak valamit. Mi lenne, ha egy nap nem egy, hanem
két adást vennétek fel? Akkor kétszer annyi műsor
készülhetne fele idő alatt, és soha nem kellene ismétléseket
bámulnunk.
Azért többes számot használok, mert Atlasról meg
magamról beszélek. Állandó Ellen-néző társam lett. Azt
hiszem, ugyanúgy megszeretett, mint én, de sosem
tudhatja meg, hogy naponta írok neked leveleket. Azt már
elvakult rajongásnak gondolhatná.
Most már két hete él abban a házban. Párszor még
lezuhanyozott nálunk, és amikor itt jár, mindig adok neki
enni. Még ki is mosom a ruháit suli után. Nem győz
bocsánatot kérni, úgy érzi, terhet jelent nekem. Pedig
őszintén szólva imádom a dolgot. Eltereli a figyelmemet
más dolgokról, és igazából alig várom, hogy suli után
együtt lehessek vele.
Apu ma későn jött haza, ami azt jelenti, hogy munka
után a kocsmába ment. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg
beleköt majd anyuba. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg
valami szemétséget fog csinálni megint.
Esküszöm, néha haragszom anyura, amiért vele marad.
Tudom, hogy csak tizenöt éves vagyok, és valószínűleg
nem érthetem, miért dönt így, de semmi esetre sem fogom
megengedni neki, hogy én legyek az ürügy. Nem érdekelne
az sem, ha annyira szegények lennénk, hogy egy szir-szar
lakásba kellene költöznünk, és zacskós levest ennünk, amíg
el nem végzem az egyetemet. Az is jobb lenne ennél.
Már hallom is, hogy apám kiabál. Néha, ha ilyenje van,
kimegyek a nappaliba, hátha attól lehiggad. Azért nem
szívesen üti meg anyut, ha én is ott vagyok. Talán
megpróbálom.
Lily

Kedves Ellen!
 Ha most lenne egy pisztolyom vagy egy késem,
megölném.
Amikor beléptem a nappaliba, apu éppen megütötte
anyut. Anyu a karját fogta, próbálta megnyugtatni, de apu
visszakézből akkorát kevert le neki, hogy anyu a földre
zuhant. Elég biztos vagyok benne, hogy bele is rúgott
volna, de amikor meglátott, visszafogta magát.
Mormogott valamit az orra alatt, aztán bevonult a
szobájukba, és bevágta az ajtót.
A konyhába szaladtam, hogy segítsek, de anyu sosem
szereti, ha ilyen állapotban látom. Elhessegetett.
– Minden rendben, Lily – mondta. – Semmi bajom, csak
összevesztünk egy hülyeségen.
Sírt, én pedig láttam, hogyan vörösödik máris az arca az
ütés nyomán. Amikor közelebb léptem, hogy megnézzem,
tényleg nem esett-e baja, hátat fordított, és a pult sarkába
kapaszkodott.
– Mondtam, hogy minden rendben, Lily. Menj vissza a
szobádba!
Kifutottam a folyosóra, de nem mentem vissza a
szobámba. Egyenesen a hátsó ajtóhoz rohantam, aztán át
az udvaron. Annyira haragudtam anyura, amiért ilyen
kurtán- furcsán elintézett. Egy fedél alatt sem akartam
lenni velük, úgyhogy akármilyen sötét is volt, átmentem a
házhoz, ahol Atlas meghúzta magát, és bekopogtam.
Mozgást hallottam odabentről, mintha véletlenül
fellökött volna valamit.
– Én vagyok az. Lily – súgtam.
Pár pillanattal később kinyílt a hátsó ajtó, megjelent
Atlas, mögém nézett, aztán balra meg jobbra. Csak amikor
az arcomra pillantott, akkor látta, hogy sírok.
– Mi a baj? – kérdezte, ahogy kilépett a házból.
A pólómmal töröltem le a könnyeimet. Mivel ő jött ki
hozzám, ahelyett hogy behívott volna, leültem a veranda
lépcsőjére. Atlas mellém telepedett.
 – Semmi – mondtam. – Csak nagyon dühös vagyok.
Néha sírok, ha felhúzom magam.
Felém nyúlt, és a fülem mögé igazította a hajamat.
Tetszett, ahogy ezt csinálta, és hirtelen már nem is voltam
olyan dühös. Aztán átkarolt, és magához húzott, én pedig a
vállára hajtottam a fejemet. Nem tudom, hogyan
nyugtatott meg egyetlen szó nélkül, de sikerült neki.
Vannak emberek, akikből árad a nyugalom, és ő éppen
ilyen. Apám tökéletes ellentéte.
Egy darabig így ültünk, aztán észrevettem, hogy a
szobámban ég a villany.
– Jobb lesz, ha most mész – súgta.
Mind a ketten láttuk, ahogy anyu odabent áll, és engem
keres. Csak ebben a pillanatban esett le, hogy Atlasnak
milyen tökéletes rálátása nyílik a szobámra.
Ahogy hazafelé tartottam, megpróbáltam felidézni azt
az időszakot, amióta Atlas a szomszéd házban lakik. Arra
igyekeztem visszaemlékezni, járkáltam-e sötétedés után
felkapcsolt villanynál, merthogy este általában nincs
rajtam más, csak egy póló.
Megmondom, mi ebben az őrültség, Ellen:
tulajdonképpen reméltem, hogy igen.
Lily

Amikor elkezd hatni a fájdalomcsillapító, becsukom a naplót.

Majd holnap folytatom. Talán. Rosszkedvem lesz tőle, ha arról
olvasok, miket művelt apám anyámmal.
Ha Atlasról olvasok, az meg tulajdonképpen elszomorít.
Próbálok elaludni, közben Ryle jut eszembe, de ettől az egész
helyzettől, ami kialakult vele, egyszerre leszek rosszkedvű és
szomorú.
Talán inkább Allysára gondolok, meg arra, hogy mennyire
örülök a felbukkanásának. A következő pár hónapban rám fog
férni egy barát – a segítség meg még inkább. Az az érzésem,
hogy stresszesebb időszak vár rám, mint ahogy terveztem.
 Ötödik fejezet

RYLE JÓL GONDOLTA. Csak pár nap kellett hozzá, hogy a

bokám megint elbírja a súlyomat, és járni tudjak. Azért egy
egész hetet vártam, mire ki mertem tenni a lábamat a lakásból.
A legkevésbé arra volt szükségem, hogy újra megsérüljek.
Először természetesen a virágboltomba mentem. Amikor ma
megérkeztem, Allysa már ott volt. Az nem kifejezés, hogy
megdöbbentett a látvány. Mintha egy teljesen másik épületet
vettem volna meg. Maradt még egy rakás tennivaló, de Allysa és
Marshall megszabadultak mindentől, amit szemétnek
minősítettünk, a maradékot pedig gondosan kupacokba
rendezték. Még az ablakokat is lemosták. Ráadásul Allysa azt a
helyiséget is kitakarította, ahol az irodámat akarom berendezni.
Pár órát én is segítettem ma, de nem engedte, hogy
olyasmivel foglalkozzam, amihez pár lépésnél többet kellett
volna megtennem, úgyhogy leginkább csak terveket rajzoltam a
bolthoz. Kiválasztottuk a festékek színeit, és célul tűztük ki, hogy
mától nagyjából ötvennégy napra megnyitjuk a boltot. Miután
Allysa elment, a következő órákat azokkal a feladatokkal
töltöttem, amiket nem engedett ellátnom, amíg ő is velem volt.
Jólesett megint dolgozni. De atyaúristen, mennyire fáradt
vagyok!
Éppen ezért vívódom, hogy felálljak-e a kanapéról, és ajtót
nyissak-e annak, aki kopog. Lucy ma megint Alexnél alszik, és öt
perce beszéltem anyámmal telefonon, szóval biztosan tudom,
hogy nem ők azok.
Végül az ajtóhoz lépek, és kilesek a kémlelőnyíláson. Először
nem ismerem fel a férfit, mert lehajtja a fejét, de aztán felnéz, és
jobbra fordul. A szívem majd kiugrik a helyéről.
 Mit keres ez itt?
Ryle megint kopogtat, én meg kisöpröm a hajamat a
szememből, aztán lesimítgatom, bár eleve reménytelen a
helyzet. A belemet is kidolgoztam ma, szarul nézek ki, úgyhogy
ha nem találok egy fél órát zuhanyozásra, sminkre meg
öltözködésre, mielőtt kinyitom az ajtót, jelen állapotomban kell
megbirkóznia velem.
Kinyitom az ajtót, mire teljesen összezavar az első
reakciójával.
– Te jóságos ég! – mondja, és az ajtófélfának támasztja a fejét.
Úgy zihál, mintha gyúrt volna, és csak most tűnik fel, hogy
semmivel sem tűnik pihentebbnek vagy tisztábbnak, mint
amilyen én vagyok. Legalább kétnapos borosta fedi az arcát –
amihez hasonlót még csak nyomokban sem láttam rajta soha –,
és a haja sem olyan, mint máskor. Kicsit kócos, és mintha a
tekintete sem lenne teljesen tiszta.
– El tudod képzelni, hány ajtón kopogtam be, mire
megtaláltalak?
Megrázom a fejem, mert nem tudom elképzelni. De ha már
így szóba hozta – honnan a fenéből tudja egyáltalán, hogy hol
lakom?
– Huszonkilencen – válaszol saját magának, aztán feltartja a
kezét, és az ujjain mutatja a két számjegyet. – Huszon...
kilencen.
A tekintetem a ruhájára téved. Orvosi ruha van rajta, amit
mérhetetlenül utálok. A rohadt életbe! Sokkal jobb, mint a
kezeslábas pizsi, és sokkal, de sokkal jobb, mint a Burberry.
– És miért kopogtattál be huszonkilenc ajtón? – kérdezem,
félrebillentve a fejemet.
– Azt nem mondtad, melyik lakásban laksz – feleli nyugodtan.
– Az épületet megmutattad, de szerintem még az emeletről sem
beszéltünk. És szeretném jegyzőkönyvbe venni, hogy majdnem a
harmadik emelettel kezdtem. Egy órája itt lennék, ha hallgatok
az ösztöneimre.
– De miért vagy itt?
Végighúzza a kezét az arcán, aztán a vállam mögé mutat.
 – Bejöhetek?
Hátranézek, aztán szélesebbre tárom az ajtót.
– Végül is. Ha megmondod, mit akarsz.
Besétál, én pedig becsukom mögöttünk az ajtót. Körülnéz
abban a hülye, szexi orvosi ruhájában, aztán csípőre tett kézzel
felém fordul. Kicsit csalódottnak tűnik, de nem vagyok benne
biztos, hogy velem elégedetlen vagy saját magával.
– Egy baromi nagy kendőzetlen igazság következik, oké? –
szól.
– Kapaszkodj meg!
Karba fonom a kezemet, figyelem, ahogy mély lélegzetet vesz,
és felkészül a nagy beszédre.
– A következő két hónap lesz a legfontosabb az életemben.
Koncentráltnak kell maradnom. Közeleg a rezidensi időszakom
vége, aztán következnek a vizsgáim. – Fel-alá járkál a
nappalimban, ahogy beszél, hevesen gesztikulál. – De egy hete
nem bírlak kiverni a fejemből. Nem tudom, miért. Sem a
munkahelyemen, sem otthon. Csak az jár a fejemben, hogy
milyen őrült érzés a közeledben lenni. Véget kell vetned ennek,
Lily! – Megtorpan, és felém fordul. – Kérlek, vess véget ennek!
Csak egyszer, több nem is kell hozzá. Esküszöm!
Az ujjaim a karomba mélyednek, ahogy figyelem. Még mindig
zihál egy kicsit, a szeméből továbbra is süt az őrület, de közben
könyörögve néz rám.
– Mikor aludtál utoljára? – kérdezem.
Úgy forgatja a szemét, mintha frusztrálná, hogy nekem még
mindig nem esett le a tantusz.
– Most lett vége egy negyvennyolc órás műszakomnak –
mondja türelmetlenül. – Koncentrálj, Lily!
Bólintok, és visszajátszom a szavait a fejemben. Ha nem
beszéltünk volna már erről... már-már azt gondolnám, hogy...
Veszek egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak.
– Ryle – szólok óvatosan. – Te komolyan azért kopogtattál be
huszonkilenc ajtón, hogy elpanaszold nekem, micsoda pokol lett
miattam az életed, és hogy le kellene feküdnöm veled csak azért,
hogy többé ne kelljen rám gondolnod? Ugye te most szórakozol
velem?
Összeszorítja a száját, aztán úgy öt másodpercnyi gondolkodás
után lassan bólint.
– Hát... ja, de... a te szádból sokkal rosszabbul hangzik.
Megadóan sóhajtok fel.
– Azért van, mert ez röhejes, Ryle.
Az alsó ajkába harap, és úgy néz körül a szobában, mint aki
hirtelen meggondolta magát, és inkább menekülne. Kinyitom az
ajtót, intek, hogy távozzon. Nem megy sehová. A lábamra téved
a tekintete.
– Jól néz ki a bokád – mondja. – Milyennek érzed?
A szememet forgatom.
– Sokkal jobb. Ma először tudtam segíteni Allysának a
boltban.
Bólint, aztán elindul az ajtó felé, mintha most már tényleg
elmenne, de amint odaér hozzám, felém pördül, és két tenyerét
az ajtónak támasztja a fejem két oldalán. Eláll a lélegzetem,
részben a közelségétől, részben a kitartásától.
– Légyszi! – mondja.
A fejemet rázom, bár a testem kezd átállni az ő oldalára, és
könyörögni az agyamnak, hogy adja meg magát.
– Nagyon értem a dolgomat, Lily – mondja mosolyogva. –
Jóformán nem is kell csinálnod semmit.
Próbálok nem nevetni, de az elszántsága legalább olyan
aranyos, mint amennyire dühítő.
– Jó éjt, Ryle!
Lehajtja a fejét, aztán rázni kezdi. Eltolja magát az ajtótól, és
felegyenesedik. Félig elfordul, és tesz egy lépést a folyosó felé, de
aztán hirtelen térdre ereszkedik előttem, és átkarolja a
derekamat.
– Könyörgöm, Lily! – Feszengve kineveti önmagát. –
Könyörgöm, feküdj le velem! – Kölyökkutyaszemében
szánalmas, reménykedő mosollyal néz fel rám. – Annyira nagyon
akarlak, és ha egyszer lefeküdtél velem, soha többé nem fogsz
hallani rólam. Esküszöm neked!
Van valami elviselhetetlenül idegesítő abban, ahogy egy
idegsebész a szó legszorosabb értelmében térden állva szexért
könyörög. Ez borzasztó szánalmas.
– Állj fel! – mondom, és eltolom magamtól. – Hülyét csinálsz
magadból.
Lassan feláll, a kezét felfelé húzza az ajtón, amíg végül újra a
karjai kalitkájába zár.
– Ezt vehetem igennek?
A melle éppen hozzáér az enyémhez, és gyűlölöm magam,
amiért ilyen jólesik, hogy ennyire akar engem. Az ember azt
hinné, hogy ettől végképp elmegy majd tőle a kedvem, de
levegőt is alig kapok, ahogy ránézek. Főleg, mert igen csábosan
mosolyog rám.
– Jelen pillanatban egyáltalán nem érzem magam valami
szexinek, Ryle. Egész nap dolgoztam. Hulla vagyok,
izzadságszagú és valószínűleg porízű. Ha adsz egy kis időt, hogy
lezuhanyozzam, talán elég szexinek érzem majd hozzá magam,
hogy lefeküdjek veled.
Hevesen bólogatni kezd, mielőtt egyáltalán a mondat végére
érnék.
– Zuhanyozz csak! Amilyen sokáig csak jólesik. Megvárlak.
Eltolom magamtól, és bezárom az ajtót. Követ a szobámba,
ahol azt mondom neki, hogy várjon rám az ágyon.
Tiszta szerencse, hogy tegnap este rendet raktam. Általában
ruhák hevernek mindenfelé, az éjjeliszekrényemen kupacban
állnak a könyvek, a cipők és a melltartók sosem jutnak el a
szekrényig. Ma azonban minden tökély. Még az ágyamat is
bevetettem, aztán rádobáltam a csúnya foltvarrott díszpárnákat,
amiket nagyanyám osztogatott mindenkinek a családban.
Gyorsan körülnézek, hogy meggyőződjem róla, nem láthat-e
meg valamit, ami kínos lehet. Leül az ágyam szélére, és figyelem,
ahogy ő is szemügyre veszi a szobát. Megállok a fürdőm
ajtajában, és még egyszer utoljára kiutat kínálok neki.
– Azt mondod, ennyi elég, hogy befejezd, de figyelmeztetlek,
Ryle, olyan vagyok, mint a kábítószer. Ha ma este lefekszel
velem, csak rosszabb lesz a helyzeted. De egyetlenegy alkalmat
kapsz. Nem leszek egy a sok lány közül, akiket arra használsz,
hogy... Hogyan is fogalmaztad meg aznap este? „Kielégítsék a
szükségleteidet.”
Hátradől a könyökére.
– Nem az a fajta lány vagy, Lily. Én meg nem az a fajta férfi,
akinek egynél többször szüksége van valakire. Nincs miért
aggódnunk.
Becsukom az ajtót magam mögött, és azon gondolkodom,
hogyan beszélt rá erre ez az ember.
Az orvosi gúnya teszi. Az orvosi gúnya a gyengém. Nem Ryle
miatt van.
Vajon van rá esély, hogy magán hagyja szex közben?

Még soha nem készülődtem fél óránál tovább, de most

majdnem egy egész óra eltelik, mire végzek a fürdőben.
Valószínűleg több testrészemet borotváltam meg, mint
feltétlenül szükséges lett volna, aztán jó húsz percre lekötött egy
pánikroham, és úgy kellett lebeszélni magamat róla, hogy
kinyissam az ajtót, és hazaküldjem. Most viszont száraz a hajam,
tisztább vagyok, mint valaha életemben, és azt hiszem, készen
állok. Simán menni fog az egyéjszakás kaland. Huszonhárom
éves vagyok.
Amikor kinyitom az ajtót, még mindig ott fekszik az ágyamon.
Kicsit csalódottan állapítom meg, hogy az orvosi ruha felsőrészét
ledobta a földre. A nadrág viszont nincs ott mellette, úgyhogy az
még biztosan rajta van. Ryle közben betakarózott, úgyhogy nem
látom.
Behúzom magam mögött az ajtót, várom, hogy átforduljon, és
rám nézzen, de nem teszi. Pár lépéssel közelebb megyek, és csak
akkor veszem észre, hogy horkol.
Nem csak afféle felszínes – jaj, csak elszunyókáltam egy
pillanatra – horkolás ez, hanem inkább olyan, mint amit az
ember a REM-fázis közepén produkál.
– Ryle? – suttogom.
Hát ez vicc!
Ledobom magam az ágyra, még az sem érdekel, hogy
felébresztem-e. Miután hülyére dolgoztam magam, egy teljes
órát töltöttem azzal, hogy frissé és üdévé varázsolódjam a
kedvéért, erre így áll hozzá ehhez az éjszakához?
Mégsem haragudhatok rá, főleg, hogy olyan békésnek tűnik.
El nem tudom képzelni, milyen lehet végigdolgozni egy
negyvennyolc órás műszakot. Ráadásul nagyon kényelmes az
ágyam. Annyira kényelmes, hogy az ember akkor is hajlamos
hanyatt dőlni, és visszaaludni rajta, ha éjszaka tisztességesen
kipihente magát. Figyelmeztethettem volna jó előre.
Megnézem az időt a telefonomon, majdnem fél tizenegy.
Lenémítom a készüléket, aztán Ryle mellé fekszem. Az ő
telefonja a fejénél van a párnán. Fogom, és bekapcsolom rajta a
fényképezőt. A fejünk fölé emelem, összetolom a dekoltázsomat,
hogy a lehető legelőnyösebben hasson. Lövök egy képet, hogy
legalább lássa, miről maradt le.
Lekapcsolom a lámpát, és kinevetem magamat, mert egy
félmeztelen férfi mellett alszom el, akit még csak meg sem
csókoltam.

Még ki sem nyitom a szememet, amikor érzem, hogy az ujjai

végigsimítják a karomat. Elnyomok egy fáradt mosolyt, és úgy
teszek, mintha még aludnék. Az ujjai a vállamon folytatják az
útjukat, aztán megállnak a kulcscsontomon, közvetlenül az előtt,
hogy elérnék a nyakamat. Van ott egy kis tetkóm, amit még az
egyetemen csináltattam. Egy egyszerű szív körvonala, ami felül
kissé nyitva marad. Érzem, ahogy az ujja hegyével körberajzolja
a tetoválást, aztán odahajol, és megérinti az ajkával. Még
szorosabban zárom össze a szememet.
– Lily – suttogja, és átkarolja a derekamat.
Halkan nyöszörgök, próbálok felébredni, aztán a hátamra
fordulok, hogy felnézhessek rá. Amikor kinyitom a szemem,
engem bámul. Abból, ahogy a napfény bevilágít a szobám
ablakán, tudom, hogy még reggel hét óra sincs.
– Én vagyok a legszánalmasabb férfi, akivel valaha találkoztál.
Ugye?
Nevetve bólintok.
– Hát baromi közel jársz hozzá.
 Mosolyogva igazít félre egy hajtincset az arcomból. Közelebb
hajol, az ajkát a homlokomhoz érinti. Jobb lett volna, ha nem
teszi. Most én fogok álmatlanul hánykolódni éjszakánként, újra
meg újra felidézve ezt az emléket.
– Mennem kell – mondja. – Jócskán késésben vagyok. De
egy: ne haragudj. Kettő: ez nem fog megismétlődni. Ígérem,
hogy most hallasz rólam utoljára. És három: komolyan ne
haragudj. Elképzelni nem tudod, mennyire sajnálom.
Kipréselek magamból egy mosolyt, bár inkább elkomorodnék,
mert a kettes pontja igencsak lehangolt. Igazából egyáltalán nem
bánnám, ha újra próbálkozna, de emlékeztetem magam, hogy
teljesen mást akarunk az élettől. És jó, hogy elaludt, meg hogy
még csak meg sem csókoltuk egymást, mert ha orvosi ruhában
szexelt volna velem, akkor én lettem volna kénytelen
bekopogtatni hozzá, és térden állva könyörögni a folytatásért.
Jó lesz ez így. Egy mozdulattal letépem a ragtapaszt. Hagyom
Ryle-t elmenni.
– Legyen szép életed, Ryle! A világ minden sikerét kívánom
neked.
Sokáig nem felel. Némán, kissé összeráncolt homlokkal néz le
rám.
– Aha. Neked is, Lily – mondja.
Aztán odébb gördül, és feláll. Jelenleg rá sem tudok nézni,
úgyhogy az oldalamra fekszem úgy, hogy hátat fordítok neki.
Hallgatom, ahogy felveszi a cipőjét, majd a telefonjáért nyúl.
Hosszú szünet után moccan újra, és tudom, hogy azért, mert
engem bámul. Szorosan csukva tartom a szememet, amíg meg
nem hallom a bejárati ajtó csapódását.
Azonnal forróság önti el az arcomat, de nem vagyok hajlandó
búslakodásra adni a fejem. Erőnek erejével ráveszem magam,
hogy felkeljek. Dolgom van. Nem zaklathat fel, ha nem vagyok
elég hozzá, hogy egy férfi átírja a kedvemért az életcéljait.
Különben is, éppen elég most a saját céljaimmal foglalkoznom.
És állati izgatott vagyok miattuk. Annyira, hogy igazából
egyáltalán nincs is időm egy pasival foglalkozni.
Nincs időm.
 Semmi.
Elfoglalt csaj vagyok.
Merész üzletasszony vagyok, aki magasról tesz az orvosi
ruhás férfiakra.
 Hatodik fejezet

ÖTVENHÁROM NAP TELT EL AZÓTA, hogy aznap reggel

Ryle kilépett a lakásomból. Ami azt jelenti, hogy ötvenhárom
napja nem hallottam felőle.
De nem is baj, mert az elmúlt ötvenhárom napban még rá
gondolni sem volt időm, miközben erre a pillanatra készültem.
– Mehet? – kérdezi Allysa.
Bólintok, ő pedig megfordítja a nyitva táblát. Megöleljük
egymást, és visítunk, mint a kisgyerekek.
A pult mögé rohanunk, és várjuk az első vásárlónkat. Nem
vertük nagy dobra az eseményt, gyakorlatilag egyáltalán nem
foglalkoztam még a marketinggel. A hivatalos megnyitó előtt
még meg akarunk győződni róla, hogy biztosan nincs semmi
gikszer.
– Nagyon szép lett – állapítja meg Allysa, ahogy a munkánk
eredményében gyönyörködik.
Körülnézek, és majd szétvet a büszkeség. Persze arra
vágyom, hogy a bolt sikeres legyen, de ezen a ponton igazából
egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez számít-e
egyáltalán. Volt egy álmom, és a belemet is kidolgoztam, hogy
valóra váltsam. Akármi is történik a mai naptól fogva, az csak a
hab lesz a tortán.
– Olyan jó illat van idebent – mondom. – Imádom!
Nem tudom, lesz-e ma vásárlónk, de mind a ketten úgy
viselkedünk, mintha ez lenne a legjobb dolog, ami valaha is
történt velünk, szóval talán nem is számít. Aztán meg előbb-
utóbb be fog állítani Marshall, és anyám is eljön munka után.
Szóval két vásárlót már biztosra vehetünk. Az rengeteg.
Allysa megszorítja a karomat, amikor nyílni kezd az ajtó.
Hirtelen pánikba esem kissé, mert mi lesz, ha valami baj
történik?
Azután következik csak az igazi pánik, mert valami bizony
félresikerült. Rettenetesen félresikerült! A legeslegelső vásárlóm
nem más, mint Ryle Kincaid.
Amikor az ajtó becsukódik mögötte, megáll, és tátott szájjal
néz körül.
– Hogyhogy? – kérdezi, és körbefordul. – Hogy a fenébe...? –
Rám néz, aztán Allysára. – Ez hihetetlen! Mintha nem is ugyanaz
az épület lenne!
Oké, talán nem is baj, hogy ő az első vásárlóm.
Beletelik pár percbe, mire eljut a pultig, mert nem tud
ellenállni a késztetésnek, hogy mindent megnézzen és
megérintsen. Amikor végül csak odaér hozzánk, Allysa futva
kerüli meg a pultot, hogy átölelhesse.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezi. Felém int. – Az ő ötlete volt.
Az egész! Én csak a piszkos munkában segítettem.
Ryle elneveti magát.
– Nehezen hiszem el, hogy a Pinterest-szakértelmed nem
játszott egy kis szerepet.
Bólintok.
– Csak szerénykedik. Legalább felerészben az ő szakértelme
segített életre kelteni ezt a víziót.
Ryle rám mosolyog. Ezzel az erővel egy kést is döfhetne a
mellkasomba, mert jaj!
A pultra csap a tenyerével.
– Én vagyok az első vásárló?
Allysa a kezébe nyomja az egyik szórólapunkat.
– Venned is kell valamit hozzá, hogy vásárlónak
tekinthessünk.
Ryle végigfutja a szórólapot, aztán visszateszi a pultra. Az
egyik asztalhoz lép, és felvesz róla egy váza lila liliomot.
– Ezeket kérem – közli, és leteszi a virágokat a pultra.
Elmosolyodom, kíváncsi lennék, tudja-e, hogy liliomot
választott.
Ez ám az irónia!
– Vitessük ki valahová? – kérdezi Allysa.
 – Házhoz szállítást is vállaltok?
– Nem személyesen Allysa meg én – felelem. – De
készenlétben áll egy futár. Nem tudtuk, szükségünk lesz-e rá
már ma.
– Egy lánynak veszed őket? – érdeklődik Allysa.
Úgy turkál a bátyja szerelmi életében, ahogyan az egy húgtól
elvárható, de azon kapom magam, hogy közelebb lépek, mert
kíváncsi vagyok a válaszra.
– Úgy van – feleli Ryle. Ahogy a tekintete találkozik az
enyémmel, hozzáteszi: – Nem mintha sokat gondolnék rá.
Igazából szinte soha.
Allysa fog egy kártyát, és Ryle elé csúsztatja a pulton.
– Szegény lány – mondja. – Akkora pöcs vagy. –
Megkocogtatja az ujjával a kártyát. – Az elejére írd az
üzenetedet, a hátuljára meg a címet, ahová házhoz akarod
szállíttatni.
Figyelem, ahogy a kártya fölé hajol, és mindkét oldalára ír
valamit. Tudom, hogy semmi jogom hozzá, de majd megveszek a
féltékenységtől.
– Elhozod ezt a lányt a szülinapi bulimra pénteken? – kérdezi
Allysa.
Ryle reakcióját lesem. Anélkül, hogy felnézne, megrázza a
fejét.
– Nem – feleli. – Te ott leszel, Lily?
Pusztán a hangjából nem tudom megállapítani, miben
reménykedik: abban, hogy ott leszek-e, vagy abban, hogy nem.
Tekintve, hogy a jelek szerint milyen stresszt okozok neki, az
utóbbira tippelek.
– Még nem döntöttem el.
– Ott lesz – válaszol helyettem Allysa. Összehúzza a szemét,
úgy néz rám. – Eljössz a bulimra, ha tetszik, ha nem. Ha nem
jelensz meg, felmondok.
Amikor Ryle végez az írással, bedugja a kártyát a virágokhoz
erősített borítékba. Allysa beüti az összeget a pénztárgépbe,
Ryle készpénzzel fizet. Miközben kiszámolja a bankjegyeket, rám
néz.
 – Lily, hallottál már arról a szokásról, hogy egy új üzletben
bekeretezik az első megkeresett dollárt?
Bólintok. Persze hogy hallottam róla. Ő is tudja, hogy
hallottam róla. Csak a képembe dörgöli, hogy az ő dollárja fog
bekeretezve lógni a falon, amíg csak ez az üzlet működik.
Megfordul a fejemben, hogy visszaadatom a pénzt Allysával, de
ez mégiscsak egy üzleti vállalkozás, amiből jobb, ha kihagyom a
sértett büszkeségemet.
Amint a kezében van a blokkja, Ryle megkocogtatja az öklével
a pultot, hogy felhívja magára a figyelmemet. Egy kicsit lehajtja a
fejét, és őszinte mosollyal néz rám.
– Gratulálok, Lily!
Megfordul, és kisétál a boltból. Amint bezáródik mögötte az
ajtó, Allysa a borítékért nyúl.
– Ki a fenének küld ez virágot? – kérdezi, ahogy kiveszi belőle
a kártyát. – Ryle nem az a virágküldős típus.
Felolvassa az üzenetet a kártya színéről.
– „Vess véget ennek!”
Azt a kurva!
Allysa egy pillanatig értetlenül bámulja a kártyát, aztán még
egyszer hangosan felolvassa, ami rajta áll.
– „Vess véget ennek!” De mit akar ez egyáltalán jelenteni?
Egy pillanattal sem bírom tovább. Kiveszem a kezéből a
kártyát, és megfordítom. Allysa is odahajol, együtt nézzük meg,
mi áll a hátoldalon.
– Mekkora marha! – mondja nevetve. – A virágbolt címét írta
a hátára.
Kiveszi a kártyát a kezemből.
Hinnye!
Ryle virágot vett nekem. És nem is akármilyen virágot. Egy
csokor liliomot.
Allysa a kezébe veszi a telefonját.
– Megírom neki, hogy elcseszte. – Küld egy sms-t, aztán a
virágokra néz, és elneveti magát. – Hogy lehet egy idegsebész
ennyire hülye?
Az arcomról egy pillanatra sem olvad le a mosoly.
Megkönnyebbülök, amiért Allysa a virágokat nézi, nem pedig
engem, különben valószínűleg képes lenne összeadni kettőt meg
kettőt.
– Az irodámba viszem őket, amíg ki nem derítjük, hová szánta
őket.
Felkapom a vázát, és biztonságba helyezem a virágaimat.
 Hetedik fejezet

– NE FESZENGJ MÁR! – mondja Devin.

– Nem feszengek.
Belém karol, ahogy a lift felé kísér.
– De igen. És ha ráhúzod azt a felsőt a dekoltázsodra,
egyszerűen értelmét veszti a kis fekete rucid.
Megfogja a felsőmet, lejjebb rángatja, aztán benyúl a ruhám
alá, és megigazítja a melltartómat.
– Devin!
Rácsapok a kezére, mire elneveti magát.
– Nyugalom, Lily! Sokkal jobb cickókat is taperoltam már a
tiednél, és azóta is meleg vagyok.
– Ja, de lefogadom, hogy azok a cickók olyan emberekhez
tartoztak, akikkel nem csak félévente találkoztál.
– Igaz – mondja –, de ez részben a te hibád. Te hagytál ott
csapot-papot, hogy inkább virágokkal játszadozz.
Devin volt az egyik kedvenc kollégám a marketingcégnél, ahol
dolgoztam, de nem kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy a
munkahelyünkön kívül is barátkozzunk. Ma délután beugrott a
virágboltba, és Allysa azonnal megkedvelte. Könyörgött neki,
hogy jöjjön el a buliba, és mivel nem igazán akartam egyedül
beállítani, az lett a vége, hogy ketten könyörögtünk.
A tenyeremmel lesimítom a hajamat, és próbálom meglesni a
tükörképemet a lift falán.
– Miért vagy ilyen feszült? – kérdezi Devin.
– Nem vagyok feszült. Csak utálok olyan helyekre menni, ahol
nem ismerek senkit.
Devin megereszt egy mindentudó mosolyt.
– Hogy hívják?
 Kifújom a bent akadt levegőt. Ennyire átlátszó lennék?
– Ryle. Idegsebész. És nagyon, de nagyon le akar feküdni
velem.
– Honnan tudod, hogy le akar feküdni veled?
– Onnan, hogy szó szerint letérdelt előttem, és azt mondta,
hogy: „Könyörgöm, Lily, feküdj le velem.”
Devin felhúzza a szemöldökét.
– Könyörgött?
Bólintok.
– Nem volt olyan szánalmas, mint ahogy hangzik. Általában
összeszedettebb.
A lift csilingel, az ajtó nyílni kezd. Dübörgő zene árad felénk a
folyosón. Devin mindkét kezemet a kezébe veszi, és megkérdezi:
– Szóval mi a terv? Tegyem egy kicsit féltékennyé a srácot?
– Nem. – Megrázom a fejemet. – Az nem lenne helyénvaló. –
Viszont. .. Ahányszor csak találkozunk, Ryle gondosan
kihangsúlyozza, hogy reményei szerint soha többé nem futunk
össze. – Na jó, talán csak egy kicsit. – Összeráncolom az
orrnyergemet. – Egy hangyabokányit?
Devin csettint a nyelvével.
– Kívánságod számomra parancs.
A derekamra teszi a kezét, úgy lép ki velem a liftből. Csak
egyetlen ajtó nyílik a folyosóról, úgyhogy odamegyünk, és
becsöngetünk.
– Miért csak egy ajtó van? – kérdezi Devin.
– Övé a teljes felső emelet.
Ezen kuncog egy sort.
– Közben meg az alkalmazottad? Azt a mindenit, egyre
érdekesebb lesz az életed.
Nyílik az ajtó, és mérhetetlenül megkönnyebbülök, amikor
Allysával találom szembe magam. Zene és nevetés hangjai
szűrődnek ki a lakásból a háta mögül. Az egyik kezében
pezsgőspoharat, a másikban lovaglópálcát tart. Amikor
észreveszi, hogy értetlenül bámulom a lovaglópálcát, hátradobja
a válla fölött, és megfogja a kezemet.
– Hosszú történet – mondja nevetve. – Gyertek be! Gyertek
be!
Behúz a lakásba, én pedig megszorítom Devin kezét, és őt is
magammal vonszolom. Allysa egyre csak így vontat bennünket
egy rakás ember között, amíg át nem érünk a nappali
túloldalára.
– Ezt nézd! – mondja, és megrángatja Marshall karját.
A férje megfordul, rám mosolyodik, aztán átölel. A háta mögé
pillantok, aztán körülnézek, de Ryle-nak nyomát sem látom.
Talán mázlim van, és be kellett mennie dolgozni ma este.
Marshall megrázza Devin kinyújtott kezét.
– Szia! Örvendek.
Devin átkarolja a derekamat.
– Devin vagyok – kiabálja túl a zenét. – Lily szexuális
partnere.
Nevetve oldalba könyökölöm, aztán a füléhez hajolok.
– Ő Marshall. Másik pasi, de azért ügyes.
Allysa elkapja a karomat, és elhúz Devintől, aki viszont
Marshall-lal elegyedik szóba. A kezem hátrafeszül, ahogy az
ellenkező irányba haladok.
– Nyugi, megleszel nélkülem is! – kiáltja Devin.
Követem Allysát a konyhába, ahol egy pohár pezsgőt nyom a
kezembe.
– Igyál! – mondja. – Megérdemled!
Belekortyolok a pezsgőbe, de igazából nem is tudom értékelni
így, hogy körülnézek az ipari méretű konyhában, ahol két teljes
tűzhely van, meg egy akkora hűtőszekrény, ami ránézésre
nagyobb, mint a lakásom.
– Ne bassz! – suttogom. – Te tényleg itt laksz?
Kuncog.
– Hát igen – mondja. – És ha belegondolok, hogy még csak
nem is a pénzéért kellett hozzámennem. Marshallnak hét
dolcsija volt, és egy Ford Pintóval járt, amikor beleszerettem.
– Még mindig egy Ford Pintóval jár, nem?
Felsóhajt.
– Igen, de sok szép emlék köt bennünket ahhoz a kocsihoz.
– Pfuj!
 Kíváncsian húzogatja a szemöldökét.
– Na de... Ez a Devin cuki.
– És valószínűleg jobban bejön neki Marshall, mint én.
– Ehh! – mondja. – Hát ez szívás. És én még azt hittem, össze
foglak hozni benneteket, ha meghívom a buliba.
Nyílik a konyhaajtó, és Devin lép be rajta.
– A férjed keres – mondja Allysának, aki erre kuncogva
kisurran a konyhából. – Nagyon bírom – fordul aztán hozzám.
– Klassz csaj, mi?
A konyhapultnak dől.
– Na szóval, azt hiszem, találkoztam a térdeplővel.
A szívem hevesebben kezd verni. Úgy érzem, „az idegsebész”
jobban hangzana. Még egyet kortyolok a pezsgőmből.
– Honnan tudod, hogy ő volt az? Bemutatkozott?
Megrázza a fejét.
– Nem, de hallottam, amikor Marshall Lily pasijaként mutat
be valakinek. Azt hittem, mindjárt lángra lobbanok, úgy nézett
rám. Ezért is jöttem be ide. Bírlak, de nem óhajtok meghalni
érted.
Elnevetem magam.
– Nyugi, elég tuti, hogy a halálos pillantás valójában csak a
mosolya volt. A kettő általában együtt jár.
Újra kivágódik az ajtó, és azonnal mozdulatlanná merevedek,
de csak az egyik pincér az. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
– Lily! – mondja Devin, mintha már a nevemben is csalódnia
kellene.
– Mi van?
– Úgy nézel ki, mint aki rögtön elhányja magát – állapítja meg
vádlón. – Tényleg bejön neked ez a pasi.
A szememet forgatom, de aztán behúzom a nyakamat, és
sírást tettetek.
– Igen, Devin! Igen, bejön, csak nem akarom.
Elveszi a pezsgőmet, felhajtja a maradékot, aztán megint
belém karol.
– Menjünk, keveredjünk! – mondja, és akaratom ellenére
kivonszol a konyhából.
 A szoba most még zsúfoltabb. Biztosan vannak itt vagy
százan. Szerintem én összesen nem ismerek ennyi embert.
Körbejárunk, ismerkedünk. Én inkább a háttérben maradok,
főleg Devin beszél. Eddig mindenkivel talált közös ismerőst,
akivel trécselt, és úgy fél óra után meggyőződésemmé válik,
hogy ezt tűzte ki céljául minden jelenlévővel kapcsolatban.
Mindeközben én fél szemmel rá figyelek, fél szemmel pedig a
szobát vizslatom Ryle nyomai után kutatva. Nem látom sehol, és
kezdek gyanakodni, hogy Devin esetleg nem is őt látta.
– Ez azért elég furcsa – mondja egy nő. – Szerinted mi akar
lenni?
Felnézek, és látom, hogy egy képet bámul a falon. Vászonra
kinagyított fotónak tűnik. Félrebillentett fejjel veszem
szemügyre. A nő felszegi az állát.
– Nem tudom, miért akarná bárki éppen ezt a képet
kiakasztani a falra. Rettenetes! Olyan homályos, hogy nem is
látni, mi a csoda van rajta.
Pufogva elvonul, én pedig megkönnyebbülök. Mármint...
tényleg fura egy kicsit, de hogy jövök én ahhoz, hogy belekössek
Allysa ízlésébe?
– Te mit gondolsz?
Halk és egészen mély a hangja, ahogy közvetlenül mögöttem
megszólal. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és mély lélegzetet
veszek. Csak remélni tudom, hogy nem veszi észre, milyen
hatással van rám a hangja.
– Nekem tetszik. Nem igazán tudom, mi ez, de érdekes. A
húgodnak jó ízlése van.
Mellém lép, és felém fordul. Olyan közel húzódik, hogy már
megérinti a karomat.
– Hoztál magaddal valakit?
Elsőre úgy tűnik, mintha csak egy kedélyes kérdés lenne, de
tudom, hogy nem az. Amikor nem felelek, egészen közel hajol, és
a fülembe suttog. Ugyanazt ismétli el, de ezúttal már nem
kérdésnek szánja.
– Hoztál magaddal valakit.
Összeszedem a bátorságomat, hogy ránézzek, de azonnal azt
kívánom, bár ne tettem volna. Fekete öltönyt vett fel, ami
mellett az orvosi ruha gyerekjátéknak hat. Először is lenyelem a
torkomban váratlanul támadt gombócot.
– Talán gondot jelent, hogy hoztam magammal valakit? –
szólok aztán. Elfordítom a tekintetemet, és megint a falon lógó
fényképet kezdem el mustrálni. – Csak meg akartam könnyíteni
a dolgodat. Tudod. Hogy véget vessek neki.
Elfintorodik, aztán felhajtja a bora maradékát.
– Milyen figyelmes tőled, Lily!
Az üres borospoharat a szoba sarkában álló kuka felé hajítja.
Eltalálja, de a pohár ezer szilánkra törik az üres kosár alján.
Körülnézek, de senki nem vette észre, mi történt. Amikor
megint Ryle-ra pillantok, már rég az egyik folyosón távolodik.
Eltűnik az egyik szobában, én pedig csak állok ott, és megint a
képet nézem.
Csak ekkor veszem észre.
Homályos, úgyhogy először nehéz volt kivenni a részleteket.
De azt a hajat bárhol felismerem. Ugyanis az én hajam. Nehéz
lenne nem kiszúrni, mint ahogy az ipari műanyagból készült
nyugágyat sem, amin fekszem. Ezt a képet készítette a tetőn az
első este, amikor találkoztunk. Nyilván felnagyíttatta, és
eltorzította, hogy senkinek se tűnjön fel, mi ez valójában. A
nyakamhoz emelem a kezemet, mert úgy érzem, rögtön felforr a
vérem. Nagyon meleg van idebent.
Allysa jelenik meg mellettem.
– Fura, nem? – kérdezi a képet nézve.
Megvakarom a mellkasomat.
– Piszok meleg van itt – mondom. – Szerinted nem?
Körülnéz a szobában.
– Tényleg? Nekem nem tűnt fel, de én egy kicsit becsíptem.
Szólok Marshallnak, hogy kapcsolja be a szellőzést.
Megint eltűnik, én pedig minél tovább bámulom a képet,
annál dühösebb leszek. Ez az ember kiakasztott rólam egy képet
a lakásban. Virágot vett nekem. Felhúzza az orrát, amiért
hoztam valakit magammal a húga bulijára. Úgy tesz, mintha
lenne köztünk valami, pedig még csak meg sem csókoltuk
egymást!
Aztán hirtelen leesik a tantusz. A harag... az ingerültség... a fél
pohár pezsgő, amit a konyhában ittam. Annyira dühbe gurulok,
hogy képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Ha ez az ember
annyira le akar feküdni velem... nem lett volna szabad elaludnia!
Ha nem akarja, hogy elaléljak tőle, nem kellett volna virágokat
vennie nekem! És nagyon nem kéne titokzatos fényképeket
kiakasztania rólam annak a lakásnak a falára, ahol él!
Friss levegőt akarok. Friss levegőt! Szerencsére tudom, hol
találom.
Pillanatokkal később kirontok az ajtón a tetőre.
A vendégek közül néhányan idefent ténferegnek. Hárman a
kerti bútorokon ülnek. Nem foglalkozom velük, a peremhez
sietek, ahonnan jó a kilátás, és áthajolok fölötte. Jó pár mély
lélegzetet veszek, próbálok megnyugodni. Legszívesebben
lemennék, közölném vele, hogy döntsön végre, de tudom, hogy
ehhez előbb ki kell tisztítanom a fejemet.
Hűvös van, és valami oknál fogva ezért is Ryle-ra haragszom.
Ma este minden az ő hibája. Egyszerűen minden! A háborúk, az
éhínség, a fegyveres bűnözés – így vagy úgy, de minden Ryle-
hoz köthető.
– Kaphatnánk pár percet kettesben?
Ahogy megpördülök, Ryle a többi vendég mellett áll.
Mindhárman azonnal bólintanak, és felállnak, hogy
négyszemközt maradhassunk. Felemelem a kezemet.
– Várjatok! – De egyikük sem pillant rám. – Erre semmi
szükség. Nem kell elmennetek.
Ryle fapofával áll, a kezét zsebre vágja. Az egyik vendég
dörmögve válaszol.
– Semmi gond, szívesen elmegyünk.
Ahogy elindulnak lefelé a lépcsőn, a szememet forgatva
fordulok vissza a perem felé. Megint kettesben vagyunk.
– Mindenki azt csinálja, amit mondasz? – kérdezem
ingerülten.
Nem felel. Lassú, de határozott léptekkel közelít. A szívem
olyan gyorsan ver, mintha villámrandin lenne, és megint a
mellkasomat kezdem vakarni.
– Lily! – szólal meg mögöttem.
Megfordulok, és két kézzel ragadom meg a peremet a
derekamnál. Ryle tekintete a dekoltázsomra téved. Rögtön
feljebb rántom a ruhám tetejét, hogy ne lásson annyit, aztán
megint elkapom a peremet. Nevet, és még közelebb lép. Most
már majdnem egymáshoz érünk, az agyam pépesre puhult.
Szánalmas. Szánalmas vagyok.
– Úgy érzem, sok mondanivalód van – szól. – Csak szeretném
megadni a lehetőséget, hogy előadd a kendőzetlen igazságodat.
– Hah! – Gúnyosan felnevetek. – Biztos vagy benne?
Bólint, szóval felkészülök, hogy a szemébe mondjam. Eltolom
magamtól, és megkerülöm, úgyhogy most már ő támaszkodik a
peremnek.
– Fogalmam sincs, mit akarsz, Ryle! És ahányszor csak
eljutok oda, hogy tojjak rád, megint előkerülsz a semmiből.
Megjelensz a munkahelyemen, megjelensz az ajtóm előtt,
megjelensz a bulikon...
– Itt lakom – talál magának mentséget az utóbbira.
Ettől csak még jobban kiakadok. Ökölbe szorítom a kezemet.
– Ááá! Megőrjítesz! Most akkor akarsz engem vagy nem?
Felegyenesedik, és tesz felém egy lépést.
– Ó, nagyon is akarlak, Lily, efelől szemernyi kétséged se
legyen. Csak nem akarlak akarni.
Mintha az egész testem felsóhajtana erre a megjegyzésre.
Részben a frusztrációtól, részben mert minden szavába
beleborzongok, és haragszom magamra, amiért megengedem
neki, hogy ilyen érzéseket váltson ki belőlem.
A fejemet rázom.
– Nem érted, igaz? – folytatom nyugodtabban. Túl lehangolt
voltam hozzá, hogy tovább kiabáljak vele. – Tetszel nekem,
Ryle. És a tudat, hogy csak egy éjszakára akarsz, nagyon, de
nagyon elszomorít. Talán pár hónappal ezelőtt tényleg
lefekhettem volna veled, és akkor most tényleg minden rendben
lenne. Odébbállhattál volna, és én is lazán élném az életemet. De
már nem pár hónappal ezelőtt van. Túl sokáig vártál, és most
már túl sokat fektettem beléd, úgyhogy légy szíves, ne flörtölj
velem tovább! Ne akasztgass ki képeket rólam a lakásodban! És
ne küldözgess nekem virágokat! Mert amikor ezeket csinálod, az
nekem nem jó, Ryle. Ami azt illeti, igazából még fáj is.
Minden erőm elszáll, kimerültnek érzem magam, most már
szívesen hazamennék. Csendben méreget, én pedig
tisztelettudóan hagyok neki időt, hogy visszavágjon. De nem vág
vissza. Szó nélkül megfordul, áthajol a perem fölött, és úgy néz
le, mint aki egy szót sem hallott abból, amit mondtam.
Átsietek a tetőn, és kinyitom az ajtót, közben félig-meddig
arra számítok, hogy a nevemet kiáltja, vagy arra kér, hogy ne
menjek el. Csak amikor már odalent járok a nappaliban, akkor
adom fel a reményt, hogy ez megtörténik. Átfurakodok a
tömegen, és három szobát járok be, mire megtalálom Devint.
Amikor meglátja az arckifejezésemet, szó nélkül bólint, és ő is
elindul felém.
– Indulhatunk? – kérdezi, ahogy belém karol.
Bólintok.
– Igen. Nagyon is.
Allysát a nappaliban találjuk meg. Elköszönök tőle és
Marshall-tól, arra hivatkozom, hogy nagyon kimerített az első
hét a boltban, és szeretném kialudni magamat a reggeli munka
előtt. Allysa megölel, és kikísér bennünket.
– Hétfőn én is megint jövök – mondja, és arcon csókol.
– Boldog születésnapot! – felelem.
Devin kinyitja az ajtót, mielőtt azonban kilépnénk a folyosóra,
valaki a nevemet kiáltja a hátam mögött.
Amikor megfordulok, Ryle furakszik át a vendégek között a
szoba másik végéből.
– Lily, várj!
Egyre csak felém igyekszik. A szívem összevissza ver.
Gyorsan közeledik, megkerüli a vendégeket, egyre frusztráltabb
lesz, ahogy újabb és újabb emberek kerülnek az útjába. Végre
talpalatnyi szabad területre ér, és megint felveszi velem a
szemkontaktust. Egy pillanatra sem engedi el a tekintetemet,
ahogy továbbsiet hozzám. Nem lassít, még Allysának is félre kell
állnia az útjából. Először azt hiszem, meg fog csókolni, vagy
legalábbis letol azért, amit a tetőn mondtam neki. Ehelyett
olyasmit tesz, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve. A
karjába kap.
– Ryle! – kiáltom, és elkapom a nyakát, nehogy elejtsen. –
Tegyél le!
Az egyik kezével a lábamat fogja át, a másik a hátam alatt
van.
– Kölcsönkérném Lilyt ma éjszakára – szól oda Devinnek. –
Nem gond?
Devinre pillantok, és tágra nyílt szemmel, riadtan rázom meg
a fejem. Devin csak elégedetten vigyorog.
– Szolgáld ki magad!
Áruló!
Ryle megfordul, és elindul vissza a nappali felé. Allysára
pillantok, ahogy elmegyünk mellette. Értetlenül figyeli, mi
történik.
– Meg fogom ölni a bátyádat! – kiáltom oda neki.
Most már az egész szobában mindenki bennünket bámul.
Annyira zavarba jövök, hogy Ryle mellkasába temetem az
arcomat, miközben a folyosón át a szobájába visz. Miután
bezáródik mögöttünk az ajtó, lassan leteszi a lábamat a padlóra.
Azonnal ordítani kezdek vele, és megpróbálom eltolni az
utamból, de megfordít, nekilök az ajtónak, és megragadja
mindkét csuklómat. A deszkának préseli őket a fejem fölött.
– Lily?
Olyan szenvedéllyel néz rám, hogy nem küzdők tovább, és
visszatartom a lélegzetemet. A mellkasa az enyémnek feszül, az
ajtó a hátamat támasztja. Aztán a szája az enyémre tapad. Meleg
nyomást érzek az ajkamon.
A benne rejlő határozott erő ellenére selymes az érintése.
Megdöbbent a halk nyögés, ami előbukik belőlem, az pedig még
jobban, hogy szétnyitom a számat, és többet akarok. A nyelve az
enyémet keresi, ahogy elengedi a csuklómat, és az arcomat
ragadja meg helyette. A csókja mélyebb lesz, én pedig a hajába
markolok, közelebb húzom magamhoz, az egész testemet
beleadom a pillanatba.
Nyögések és sóhajok kórusát produkáljuk közösen, ahogy a
csók végképp elveszi az eszünket, és a testünk már többet akar,
mint amit a szánk adni tud neki. A keze lefelé indul az oldalamon,
elkapja a combjaimat, és a dereka köré kulcsolja őket, ahogy
felemel a földről.
Édes istenem, ez az ember aztán tud csókolni! Az a
benyomásom, hogy a csókot legalább olyan komolyan veszi, mint
a hivatását. Lassan ellép velem az ajtótól, amikor utolér a
felismerés, miszerint igen, nagyon is sokra képes a szája, egy
dolgot azonban mégsem tett meg vele: nem felelt arra, amit a
tetőn mondtam neki.
Nagyon úgy fest, egyszerűen megadtam magam neki, és
megkapja tőlem, amit akart: az egyéjszakás kalandot. Márpedig
jelen állás szerint ezt még véletlenül sem érdemelte ki.
Elhúzom a számat az övétől, és meglököm a vállát.
– Tegyél le!
Ő csak megy velem tovább az ágy felé, úgyhogy
megismétlem.
– Ryle, most azonnal tegyél le!
Megáll, és talpra állít a padlón. El kell húzódnom tőle, aztán
hátat fordítanom, hogy összeszedhessem magam. Ha néznem is
kell, amíg még az ajka érintésének emléke bizserget, akkor
biztosan nem támad egyetlen értelmes gondolatom sem.
Hátulról átkarolja a derekamat, és a vállamra hajtja a fejét.
– Ne haragudj! – suttogja. Megfordít, felemeli a kezét, és a
hüvelykujjával végigsimítja az arcomat. – Most én jövök, jó?
Nem reagálok az érintésére. A kezemet karba fonva tartom,
és megvárom, mivel áll elő. Csak utána fogom megengedni
magamnak, hogy bármit is tegyek.
– A találkozásunk másnapján nagyíttattam ki azt a képet –
mondja. – Most már hónapok óta a lakásban van, mert
életemben nem találkoztam senkivel, aki nálad szebb lenne, és
minden áldott nap látni akartalak.
Ó!
– És hogy mi történt aznap, amikor megjelentem az ajtód
előtt? Azért kerestelek meg, mert soha, de soha nem fordult
még velem elő, hogy valaki így befészkelje magát a bőröm alá, és
egyszerűen ne legyen hajlandó kimászni onnan. Nem tudtam,
hogy kezeljem. És azért küldtem neked a héten virágokat, mert
átkozottul büszke vagyok rád, amiért megvalósítottad az
álmodat. De ha mindig virágot küldtem volna, amikor késztetést
éreztem, hogy virágot küldjek, akkor most nem férnél be a
lakásodba. Ugyanis annyit gondolok rád. És igen, Lily, igazad
van. Fájdalmat okozok neked, de ez az egész nekem is fáj. És
egészen ma estig... nem is tudtam, miért.
Halvány fogalmam sincs, honnan vettem az erőt, hogy ezek
után megszólaljak.
– És miért fáj neked ez az egész?
A homlokomhoz billenti a homlokát.
– Mert fogalmam sincs, mit művelek. Meg akarok változni
miattad, de mi van, ha nem tudom, hogyan legyek az az ember,
akire szükséged van? Ez nagyon új nekem, és be akarom
bizonyítani, hogy sokkal több kell nekem tőled egyetlen
éjszakánál.
Annyira sebezhetőnek tűnik most.
Hinni akarok az őszintének tűnő tekintetének, de az első
találkozásunk óta váltig állította, hogy éppen az ellenkezőjét
akarja annak, amit én. Szóval rettegek, hogy ha megkapja, amit
akar, egyszerűen odébbáll.
– Hogyan bizonyítsak neked, Lily? Csak mondd, és
megteszem.
Nem tudom. Alig ismerem ezt az embert. Ahhoz azért eléggé,
hogy tudjam, nem elégszem meg egy gyors szexszel.
De honnan tudhatnám, hogy nem csak szexet akar?
A tekintetem azonnal az övébe fúródik.
– Ne feküdj le velem!
Egy pillanatra rám mered, képtelen vagyok olvasni a
szeméből. Aztán lassan biccent, mint akinek végre leesett a
tantusz.
– Jól van – mondja továbbra is bólogatva. – Legyen. Nem
fekszem le veled, Lily Bloom.
 Megkerül, a szobaajtóhoz lép, és ráfordítja a kulcsot.
Lekapcsolja a villanyt, csak egy kislámpa marad égve. Aztán
leveszi az ingét, és elindul felém.
– Mit csinálsz?
Egy székre dobja az inget, aztán kilép a cipőjéből.
– Aludni fogunk.
Az ágyára pillantok. Aztán rá.
– Most?
Bólint, és odalép hozzám. Egyetlen gyors mozdulattal felemeli
a ruhámat, és áthúzza a fejem fölött. Egy szál bugyiban és
melltartóban állok a szoba közepén. Próbálom takargatni
magam, de Ryle igazából meg sem néz magának. Az ágy felé húz,
és felemeli a takarót, hogy bemászhassak alá.
– Végtére is aludtunk már együtt anélkül, hogy szexeltünk
volna – mondja, ahogy megkerüli az ágyat. – Sima ügy.
Elnevetem magam. Az éjjeliszekrénye felé nyúl, és töltőre
teszi a telefonját. Rászánok egy pillanatot, hogy körülnézzek a
szobában. Nos, ez nagyon nem olyan szoba, mint amihez én
vagyok szokva. Az enyémből három is beférne ide. A másik fal
mellett kanapé áll, és van még ott egy fotel is meg egy tévé, ami
mellett dolgozószoba nyílik, amennyire az ágyból látom, egy
egész falat betöltő könyvespolccal. Még mindig a helyiséget
próbálom felmérni, amikor kialszik a lámpa.
– A húgod tényleg nagyon gazdag – mondom, miközben Ryle
magunkra húzza a takarót. – Mit kezd a tízdolláros órabérrel,
amit tőlem kap? Kitörli vele a fenekét?
Ryle nevetve fogja meg a kezemet, ujjait az enyémek közé
csúsztatja.
– Szerintem be sem váltja a csekkeket – feleli.
– Utánajártál?
Én nem. Most már kíváncsi vagyok.
– Jó éjt, Lily! – mondja.
Nem bírom abbahagyni a mosolygást, mert ez tulajdonképpen
annyira nevetséges.
És annyira jó.
– Jó éjt, Ryle!
 Azt hiszem, eltévedtem.
Minden olyan tiszta és vakítóan fehér. Átcsoszogok az egyik
nappalin, a konyhát keresem. Fogalmam sincs, hol kötött ki
tegnap este a ruhám, úgyhogy Ryle egyik ingébe bújtam bele. A
térdem alá ér, és azon gondolkozom, hogy talán egy számmal
nagyobb ingeket kell vennie, mert csak abba fér bele a karja.
Túl sok az ablak, és túl erős a napfény, úgyhogy kénytelen
vagyok árnyékolni a szememet, miközben kávé után kutatok.
Belépek a konyhaajtón, és már meg is találom a kávéfőzőt.
Köszönöm, istenem!
Bekapcsolom, és éppen bögrét keresek, amikor kinyílik
mögöttem a konyha ajtaja. Sarkon fordulok, és
megkönnyebbülten állapítom meg, hogy Allysa sem mindig a
smink és az ékszerek tökéletes elegye. A haja szénaboglya, a
szemfesték elkenődött az arcán. A kávéfőzőre mutat.
– Abból nekem is kell egy vödörrel.
Felül a pultra, aztán előredől.
– Kérdezhetek valamit? – szólok.
Bólintani is alig van energiája. Körbemutatok a konyhában.
– Hogy történt ez? Hogy lett az egész lakásod makulátlan a
tegnap esti buli meg a mostani ébredésünk között? Fent
maradtál takarítani?
Jót nevet.
– Megvannak erre az embereink – feleli aztán.
– Az embereitek?
Bólint.
– Aha. Mindenre megvannak az embereink – magyarázza. –
Meglepődnél. Gondolj valamire! Bármire! Minden valószínűség
szerint megvannak rá az embereink.
– Kajavásárlás?
– Megvannak rá az embereink.
– Karácsonyi dekoráció?
Bólint.
– Arra is.
– És a születésnapi ajándékok? Mondjuk a családtagoknak.
Elvigyorodik.
 – Bizony! Arra is megvannak az embereink. A családból
mindenki ajándékot és üdvözlőkártyát kap minden egyes
alkalomra, és a kisujjamat sem kell megmozdítanom.
A fejemet csóválom.
– Azta! Mióta vagytok ilyen gazdagok?
– Három éve – feleli. – Marshall rengeteg pénzért adott el pár
appot, amiket az Apple-nek fejlesztett. Félévente előáll a
frissítésekkel, és azokat is eladja.
A kávé már csak lassan csöpög, úgyhogy fogok egy bögrét, és
csordultig töltöm.
– Kérsz valamit a tiédbe? – kérdezem. – Vagy arra is
megvannak az embereid?
Felnevet.
– Igen. Itt vagy te, és cukrot kérek szépen.
Cukrot keverek hát a kávéjába, és odaviszem neki, aztán
töltök magamnak is. Egy darabig csendben maradunk, közben
tejport kanalazok a kávémba, és várom, hogy mondjon valamit
rólam meg Ryle-ról. Elkerülhetetlen, hogy beszélgessünk.
– Nem eshetnénk túl a kínos pillanatokon? – kérdezi.
Megkönnyebbülten sóhajtok.
– Jaj, dehogynem. Ez rettenetes így.
Felé fordulok, és belekortyolok a kávémba. Ő maga mellé
teszi a bögréjét, és megmarkolja a pult szélét.
– Ez meg hogy a fenébe történt?
Megrázom a fejem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne
úgy mosolyogjak, mint egy szerelemittas fruska. Nem akarom,
hogy gyengének vagy hülyének higgyen, amiért odaadtam
magam neki.
– Akkor találkoztunk, amikor még nem is ismertelek.
Allysa félrebillenti a fejét.
– Na, várjunk csak! – mondja. – Mielőtt jobban megismertük
volna egymást, vagy mielőtt egyáltalán találkoztunk volna?
– Mielőtt egyáltalán találkoztunk volna – felelem. – Volt egy
jó pillanatunk úgy fél évvel azelőtt, hogy megismerkedtem veled.
– Egy jó pillanat? Mármint... egyéjszakás kaland?
– Nem. Tegnap estig még csak meg sem csókoltuk egymást.
Nem tudom, képtelen vagyok megmagyarázni. Csak most már
elég régóta ment közöttünk ez a flörtölgetés, ami aztán tegnap
este csúcsosodott ki. Ennyi az egész.
Megint felveszi a kávéját, lassan iszik belőle. Egy darabig a
padlót nézi, és nem tudom nem észrevenni, hogy egy kicsit
elszomorodik.
– Allysa? Ugye nem haragszol rám?
Azonnal megrázza a fejét.
– Nem, Lily. Csak... – Újra leteszi a bögrét. – Csak hát
ismerem a bátyámat. És szeretem is, de tényleg. És...
– Mi és?
Allysával mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket. Ryle
áll az ajtóban karba font kézzel. Szürke melegítőalsója éppen
csak lóg a csípőjén. Deréktól felfelé meztelen. Ezt a cuccot is
hozzáadom a többihez a fejemben lévő katalógusban.
Ryle eltolja magát az ajtótól, és bejön a konyhába. Odalép
hozzám, kiveszi a kávémat a kezemből, homlokon csókol, aztán
iszik, és nekidől a pultnak.
– Nem akartalak félbeszakítani – mondja Allysának. – Ne
zavartassátok magatokat, beszélgessetek csak tovább!
Allysa a szemét forgatja.
– Hagyd ezt abba!
Visszaadja a kávémat, majd megfordul, és kerít magának is
egy bögrét. Nekilát, hogy töltsön a kancsóból.
– Nagyon úgy hangzott, mintha figyelmeztetni akarnád Lilyt.
Csak kíváncsi vagyok, mit akartál mondani neki.
Allysa leugrik a pultról, és a mosogatóhoz viszi a bögréjét.
– Lily a barátom, Ryle, és jogomban áll elmondani neki a
véleményemet a pasikról, akikkel jár. Egy baráttól ez el is
várható.
Hirtelen zavarba jövök, ahogy nő köztük a feszültség. Ryle
még csak nem is iszik a kávéjából. Odamegy Allysa mellé, kiönti
az egészet a mosogatóba. Megáll a húga előtt, de az rá sem néz.
– Hát én meg a bátyád vagyok, és szeretném remélni, hogy
kicsit több bizalommal vagy irántam. Egy testvértől ez el is
várható.
 Kivonul a konyhából, és becsapja az ajtót. Amikor kettesben
maradunk Allysa mély lélegzetet vesz. A fejét csóválja, és az
arcához emeli a kezét.
– Ne haragudj! – mondja, és kényszeredetten elmosolyodik. –
Le kell zuhanyoznom.
– Arra nincsenek embereid?
Nevetve vonul ki a konyhából. Én is elmosom a bögrémet, és
visszasietek Ryle szobájába. Amikor kinyitom az ajtót, a kanapén
ül, és a telefonján pörget valamit. Fel sem néz, egy pillanatig azt
hiszem, rám is haragszik. De aztán félredobja a telefont, és
hátradől.
– Gyere ide! – mondja.
Megfogja a kezemet, és úgy húz le magára, hogy terpeszben
ülök az ölében. A számra tapasztja a száját, és olyan erővel
csókol meg, hogy azon gondolkodom, nem csak a húgára akar-e
rácáfolni.
Amikor végül elhúzódik, a tekintete lassan végigsiklik a
testemen.
– Tetszel a cuccaimban.
Mosolygok.
– Hát, vár a munka, úgyhogy sajnos le kell vennem őket.
Félresimítja a hajamat az arcomból.
– Nagyon fontos műtétem lesz, amire alaposan fel kell
készülnöm. Ez azt jelenti, hogy pár napig valószínűleg nem
találkozunk.
Igyekszem leplezni a csalódásomat, de hozzá kell szoknom az
ilyesmihez, ha tényleg megpróbálkozik vele, hogy összehozzon
közöttünk valamit. Már figyelmeztetett, hogy túl sokat dolgozik.
– Én sem nagyon érek rá. Pénteken lesz a hivatalos megnyitó.
– Ó, azért péntekig még találkozunk – mondja. – Ígérem.
Ezúttal nem leplezem a mosolyomat.
– Oké.
Megint megcsókol, most egy teljes percig abba sem hagyja.
Elkezd lassan ledönteni a kanapéra, de aztán eltol magától.
– Nem. Túlságosan tetszel ahhoz, hogy csak úgy smároljak
veled.
 Elfekszem a kanapén, és figyelem, ahogy felöltözik a
munkához.
Őszinte örömömre az orvosi ruháját veszi fel.
 Nyolcadik fejezet

– BESZÉLNÜNK KELL – mondja Lucy.

A kanapén ül, a szemfesték elkenődött az arcán.
Basszuskulcs!
Ledobom a táskámat, és odafutok hozzá. Amint leülök mellé,
elbőgi magát.
– Mi a baj? Alex szakított veled?
A fejét rázza, mire most már komolyan pánikba esem. Csak
azt ne mondd, hogy rákos vagy.
Megfogom a kezét, és csak ekkor veszem észre.
– Lucy! Ti eljegyeztétek egymást?
Biccent.
– Bocs, tudom, hogy még visszavan hat hónap a bérletből, de
azt akarja, hogy költözzek vele össze.
Egy pillanatig értetlenül nézek rá. Ezért sír? Mert nem akar
többé beszállni a bérleti díjba? Zsebkendőért nyúl, a szemét
törölgeti.
– Rettenetesen érzem magam, Lily. Tök egyedül leszel.
Elköltözöm, és nem marad senkid.
Mia...?
– Lucy? Hm... Jól megleszek. Ígérem.
Reménykedve néz fel rám.
– Tényleg?
Mi a fenéért néz ez engem ilyen szerencsétlennek? Megint
bólintok.
 – Igen. Nem haragszom. Örülök, hogy boldog vagy.
Átkarol, szinte a nyakamba ugrik.
– Jaj, annyira köszönöm, Lily! – Két sírásroham között
kuncogni kezd. Amikor végül elenged, felpattan a kanapéról. –
Megyek, el kell mondanom Alexnek! Annyira félt, hogy nem
engedsz kiszállni a bérletből.
Felkapja a tárcáját meg a cipőjét, és kivágtat az ajtón.
Hátradőlök a kanapén, és a mennyezetet bámulom. Ezek
szerint csak manipulálni akart?
Nevetni kezdek, mert egészen eddig a pillanatig fogalmam
sem volt róla, mennyire vártam rá, hogy ez megtörténjen. Az
egész lakás csak az enyém!
És ami még jobb, amikor végül eljön az idő, hogy lefeküdjek
Ryle-lal, bármikor csinálhatjuk itt is, és nem kell ügyelnünk rá,
hogy csendben legyünk.
Legutóbb akkor beszéltem Ryle-lal, amikor szombaton
eljöttem tőle. Abban állapodtunk meg, hogy adunk magunknak
egy esélyt. Egyelőre nem kötelezzük el magunkat. Csak afféle
próbakapcsolatnak futunk neki, hogy kiderüljön, mind a ketten
ugyanazt akarjuk-e. Most hétfő este van, és kicsit csalódtam,
amiért nem hallottam még felőle. Mielőtt szombaton elváltunk,
megadtam neki a számomat, de nem igazán vagyok tisztában az
üzenetek ilyenkor szokásos etikettjével, főleg, ha
próbakapcsolatról van szó.
Akárhogy is, nem én fogok először írni neki.
Arra jutok, hogy inkább a tinédzserkori szorongással és Ellen
DeGeneresszel töltöm az időmet ahelyett, hogy egy olyan pasi
hívó szavára várnék, akivel még csak nem is kufircolunk. Közben
persze nem tudom, hogyan terelhetném el úgy a gondolataimat
egy srácról, akivel nem szexelek, ha arról a srácról olvasok,
akivel először szexeltem.

Kedves Ellen!

A dédnagyapámat Ellisnek hívják. Egész életemben úgy

voltam vele, hogy ez nagyon menő név egy ilyen
öregembernek.
A halála után aztán elolvastam róla egy megemlékezést.
És vajon mi derült ki róla? Hogy az Ellis nem is a valódi
neve volt. Igazából Levi Sampsonnak hívták, és én meg
még csak nem is sejtettem.
Megkérdeztem nagymamát, honnan jött az Ellis név. Azt
mondta, hogy az öreget mindenki L. S.-nek szólította, a
neve kezdőbetűi miatt, és aztán az évek során
összemosódtak a hangok.
Ezért szólította mindenki Ellisnek.
Az előbb ránéztem a nevedre, és ez jutott eszembe. Ellen.
Egyáltalán ez a valódi neved? Lehet, hogy te is olyan vagy,
mint a dédnagyapám, és a monogramodat használod
álnévnek. L. N.
A sarkadban vagyok, „Ellen”!
Erről jut eszembe, az Atlas szerinted nem furcsa név? De
az, ugye?
Tegnap, amikor együtt néztük a műsorodat,
megkérdeztem tőle, honnan kapta a nevét. Azt mondta,
nem tudja.
Bele sem gondoltam, csak rávágtam, hogy kérdezze
meg az anyját, miért nevezte el így.
Egy pillanatra rám nézett, és csak ennyit felelt:
– Ahhoz már kicsit késő.
Gőzöm sincs, mire gondolt. Nem tudom, hogy az anyja
meghalt-e vagy csak lemondott róla, és örökbe adatta. Pár
hete, hogy barátok vagyunk már, és még mindig nem
tudok róla semmit. Azt sem, hogy miért nincs hol laknia.
Megkérdezném, de egyelőre nem vagyok biztos benne,
hogy bízik bennem. Úgy tűnik, nem könnyű elnyerni a
bizalmát, de persze valószínűleg meg is lehet érteni.
Aggódom miatta. Ezen a héten már elég hűvösre fordult
az idő, és a jövő héten állítólag még hidegebb lesz. Ha nincs
a házban villany meg gáz, akkor az azt jelenti, hogy fűteni
sem tud. Remélem, legalább takarói vannak. El tudod
képzelni, milyen borzasztóan érezném magam, ha halálra
fagyna?
Az elég rohadt dolog lenne, Ellen.
A héten kerítek valahonnan pár takarót, és nekiadom.
Lily

Kedves Ellen!

Hamarosan havazni fog, ezért úgy döntöttem, ma

elrendezem a kertemet télre. A retkeket már kiszedtem,
úgyhogy nem akartam mást, csak lerakni egy kis mulcsot
meg komposztot, ami nem tartott volna sokáig, de Atlas
ragaszkodott hozzá, hogy segít.
Feltett egy csomó kérdést a kertészkedésről, nekem
pedig tetszett, hogy láthatólag érdekelte, engem mi
érdekel.
Megmutattam neki, hogyan kell beteríteni a földet
komposzttal meg mulccsal, nehogy a hó túl nagy károkat
tudjon tenni benne. A kertem viszonylag kicsi másokéhoz
képest. Talán úgy háromszor négy méteres, de apám csak
ennyit enged használni a hátsó udvarból.
Atlas beterítette az egészet, én pedig törökülésben ültem
a fűben, és figyeltem. Nem lustálkodni akartam, de
egyszerűen kivette a kezemből a szerszámokat, és mindent
meg akart csinálni helyettem, úgyhogy engedtem neki.
Látom, hogy szorgalmas. Talán azért foglalja le magát,
hogy elterelje a figyelmét bizonyos dolgokról, és ezért akar
annyira segíteni.
Amikor végzett, odajött hozzám, és lehuppant mellém a
fűbe.
– Hogyan találtad ki, hogy növényeket akarsz
termeszteni? – kérdezte.
Ránéztem, ahogy keresztbe tett lábakkal ült, és
kíváncsian várta a választ. Egyszerre rájöttem, hogy soha
nem volt még nála jobb barátom, pedig alig tudunk
egymásról valamit. Vannak barátaim a suliban, de persze
ők soha nem jöhetnek át hozzánk. Anyu mindig aggódik,
hogy apu esetleg művel valamit, és híre megy, hogy milyen
a természete. Én sem járok el másokhoz, bár azt igazából
nem tudom, hogy ez miért van. Talán apám azért nem
akarja, hogy a barátaimnál legyek, mert akkor látnám,
hogyan bánik egy rendes férj a feleségével. Valószínűleg
azt szeretné, ha azt tekinteném normálisnak, ahogy ő
bánik anyuval.
Atlas az első barátom, aki megfordult a házunkban.
Egyben ő az első, aki tudja, hogy mennyire szeretek
kertészkedni. Most pedig ő lett az első, aki meg is kérdezte,
miért kertészkedem.
– Amikor tízéves voltam, anyu befizetett egy
Zsákbamagocska nevű weboldalra – mondtam. – Minden
hónapban kaptam egy csomag jelöletlen magot postán az
utasítással, hogyan kell elvetni őket, és hogyan kell
gondoskodni róluk. Nem tudtam, mit termelek, amíg elő
nem bukkant a földből. Mindennap suli után futottam az
udvarba, hogy lássam a fejlődést. Végre érdemes volt
vámom valamire. A növények termesztése mintha jutalom
lett volna.
Magamon éreztem Atlas tekintetét.
– Jutalom, de miért?
Vállat vontam.
–Amiért jól szerettem a növényeimet. A növények
megjutalmazzák az embert, ha kellő mennyiségű szeretetet
kapnak tőle. Ha kegyetlenül bánsz velük vagy
elhanyagolod őket, semmit sem kapsz cserébe. De ha
törődsz velük, és szereted őket, akkor zöldségekkel,
gyümölcsökkel vagy virágokkal ajándékoznak meg.
Lenéztem a gyomnövényre, amiből már csak egy
kétcentis darab maradt, annyira szétcincáltam. Azt is
szétcincáltam az ujjaim között, aztán elpöcköltem.
Nem akartam Atlas felé fordulni, mert éreztem, hogy
még mindig engem bámul, úgyhogy le sem vettem a
tekintetemet a most már mulccsal borított kertemről.
– Annyira egyformák vagyunk – mondta.
Erre már odakaptam a tekintetemet.
– Te meg én?
A fejét rázta.
– Nem. A növények meg az emberek. A növényeknek
szeretetre van szükségük, hogy életben maradjanak. Az
embereknek is. A születésünktől fogva a szüleink
szeretetére támaszkodunk, az tart bennünket életben. Ha a
szüleink a megfelelő módon szeretnek bennünket, minden
szempontból jobb emberek leszünk. Ha viszont
elhanyagolnak bennünket... – Halkabban folytatta, szinte
szomorúan. Beletörölte a kezét a térdébe, hogy legalább
részben eltüntesse róla a sarat. – Ha viszont
elhanyagolnak bennünket, hajléktalanok leszünk, és
képtelenek rá, hogy bármi komolyat véghez vigyünk.
Ettől olyan lesz a szívem, mint a mulcs, amit Atlas az
imént szétterített. Azt sem tudom, mit mondhatnék erre.
Tényleg így gondolkodik magáról?
Megmozdult, mint aki felállni készül, mielőtt azonban
megtehette volna, kimondtam a nevét.
Visszaült a fűbe. Az udvar bal oldalán, a kerítés mellett
sorakozó fákra mutattam.
– Látod ott azt a fát?
A többinél magasabbra nőtt tölgyre mutattam a sor
közepén. Atlas odanézett, a tekintete egyenesen a fa
csúcsáig vándorolt.
– Magától nőtt meg – mondtam. – A legtöbb növénynek
gondoskodásra van szüksége ahhoz, hogy életben
maradjon. De van köztük olyan, amelyik elég erős hozzá,
hogy egyedül is nagyra nőjön, mindenféle segítség nélkül.
Fogalmam sincs, hogy tudta-e, amit mondani akarok,
lehet, hogy igazából semmi szükség nem volt az
okoskodásomra. De azért tudatni akartam vele, hogy
szerintem elég erős ahhoz, hogy egyedül is talpon
maradjon, bármi is zajlik az életében. Nem ismertem jól, de
láttam, hogy szívós. Sokkal szívósabb, mint én lennék az ő
helyzetében.
A fára szegezte a tekintetét. Jó sok idő eltelt, mire
egyáltalán pislogott. Aztán bólintott egy aprót, és lenézett
a fűre. Abból, ahogy megrándult a szája, azt hittem, vágni
fog egy grimaszt, de aztán inkább halványan
elmosolyodott.
Attól a mosolytól olyan érzésem támadt, mintha hosszú
téli álomból ébresztettem volna fel.
– Annyira egyformák vagyunk – ismételte meg, amit
korábban mondott.
– A növények meg az emberek?
A fejét rázta.
– Nem. Te meg én.
Erre felszisszentem, Ellen. Remélem, nem vette észre,
milyen élesen szívtam be a levegőt. Mert hát mi a csudát is
mondhattam volna?
Csak ültem ott zavartan, csendben, amíg aztán felállt.
Elfordult, mint aki hazakészül.
– Atlas, várj!
Lenézett rám, én pedig a kezére mutattam.
– Talán le kellene zuhanyoznod gyorsan, mielőtt
visszamész. A komposzt tehéntrágyából van.
Felemelte a kezét, alaposan megvizsgálta, aztán
végigpillantott komposzttól mocskos ruháin.
– Tehéntrágyából? Komolyan?
Mosolyogva bólintottam.
Felkacagott, aztán mielőtt észbe kaptam volna,
levetette magát mellém a földre, és belém törölte a kezét.
Mind a ketten nevettünk, ahogy belenyúlt a mellettünk
lévő zsákba, és a karomra kente a tartalmát.
Meglehetősen biztos vagyok benne, Ellen, hogy a most
következő mondatomat még soha senki nem írta le vagy
mondta ki hangosan.
Amikor azt a tehénszart kente rám, simán úgy
beindultam, mint még soha életemben.
Pár perc múlva mind a ketten a földön feküdtünk,
ziháltunk, és csak nem akartuk abbahagyni a nevetést.
Végül felállt, és engem is talpra segített. Tudta, hogy nem
húzhatja az időt, ha le akar zuhanyozni, mielőtt a szüleim
hazaérnek.
Amíg a zuhany alatt volt, én megmostam a kezemet a
mosdóban, csak álltam ott, és azon gondolkodtam, mire
célzott korábban, amikor azt mondta, hogy annyira
egyformák vagyunk.
Bóknak szánta? Határozottan annak tűnt. Azt akarta
mondani vele, hogy én is erős vagyok? Mert az fix, hogy az
idő java részében egyáltalán nem érzem magam erősnek.
Abban a pillanatban például már attól is elgyengültem, ha
csak Atlasra gondoltam. Azon járt az eszem, hogy vajon
mit kéne kezdenem az érzésekkel, amik újabban a
társaságában törnek rám.
Abban sem voltam biztos, hogy sokáig tudom még
rejtegetni a szüleim elöl. Vagy hogy mennyi ideig maradhat
még abban a házban. A maine-i telek elviselhetetlenül
hidegek tudnak lenni, és fűtés nélkül nem maradhat
életben.
Vagy legalábbis takarók nélkül.
Fogtam magam, és összeszedtem minden fellelhető
használaton kívüli pokrócot. Oda akartam adni őket neki,
amikor kijön a zuhany alól, de közben öt óra lett, és sietve
távozott.
Holnap megkapja a pokrócokat.
Lily

Kedves Ellen!

Harry Connick Jr. kicseszettül vicces! Nem tudom,

szerepelt-e már a műsorodban, mert fájó szívvel be kell
vallanom, egykét adásról lemaradtam, de ha még sosem
járt nálad, feltétlenül hívd meg.
Jut eszembe, láttad már Conan O’Brien beszélgetős
műsorát? Egy Andy nevű fazon minden adásban ott ül nála
a kanapén. Úgy örülnék, ha Harry meg nálad ülne a
kanapén minden epizódban. Állati beszólásai vannak, és ti
ketten együtt óriásiak lennétek.
Csak meg akarom köszönni neked. Tudom, hogy nem
kizárólag azért készíted a tévéműsorodat, mert engem
akarsz megnevettetni vele, néha mégis teljesen úgy érzem.
Nemegyszer előfordul, hogy azt hiszem, már teljesen
elvesztettem a képességet a nevetésre vagy a mosolyra,
aztán elindítom a műsorodat, és tök mindegy, milyen
hangulatban vagyok, a végére sokkal jobb lesz a kedvem.
Szóval igen, nagyon köszönöm.
Tudom, hogy valószínűleg hallani akarod a friss híreket
Atlasról, és mindjárt rá is térek, előbb azonban el kell
mesélnem, mi történt tegnap.
Anyu a Brimer Általános Iskolában dolgozik. Elég
messze van, úgyhogy soha nem szokott öt óra előtt
hazaérni. Apu csak pár kilométernyire dolgozik itthontól, ő
rögtön öt után mindig befut.
Van garázsunk, de csak egy autó fér el benne apu
rengeteg cuccától. Ide apu áll be a kocsijával, anyu meg a
felhajtón tartja az övét.
Nos, tegnap anyu kicsit korábban ért haza a
szokásosnál. Atlas még a házban volt, és már majdnem
vége lett a műsorodnak, amikor meghallottam, hogy nyílik
a garázsajtó. Atlas kiszaladt hátul, én meg gyorsan
összeszedtem a nappaliban az üdítősdobozokat meg a
chipseszacskókat.
Tegnap ebédidő körül erősen havazni kezdett, és
anyunak rengeteg cuccot kellett behordania, úgyhogy
beállt a garázsba, mert így a konyhaajtón keresztül
mindent egyszerűen be lehetett pakolni a házba. Én is
éppen segítettem neki, amikor apu befordult a felhajtóra.
Nekiállt dudálni, mert mérges volt, amiért anyu beállt a
garázsba. Nyilván nem akart kiszállni a havazásban. El
nem tudom képzelni, mi másért akarta volna, hogy azonnal
tűnjön el a másik autó a garázsból ahelyett, hogy
egyszerűen megvárta volna, amíg végzünk a pakolással.
Illetve ha jobban belegondolok, miért van az, hogy mindig
apáé a garázsé Az ember azt hinné, hogy egy férfi nem
sózza rá a szarabbik parkolóhelyet a nőre, akit szeret.
Na szóval, anyu szemében máris láttam a riadalmat,
amikor meghallottuk a tülkölést. Azt mondta, tegyem le
minden cuccát az asztalra, amíg ő kiáll a kocsival.
Nem igazán tudom, mi történt, miután kiment.
Csattanást hallottam, aztán egy sikolyt, úgyhogy a
garázshoz rohantam, mert azt hittem, anyu talán
megcsúszott a jégen.
Ellen... Nem szívesen mesélem el, ami ezután történt.
Kissé még mindig a hatása alatt állok.
Amikor kinyitottam a garázsajtót, nem láttam anyut.
Csak apám állt a kocsi mögött, és csinált valamit. Közelebb
léptem, és csak akkor jöttem rá, miért nem vettem észre
egyből anyut. Apu lenyomta a csomagtartóra, és a keze a
torkán volt.
Fojtogatta, Ellen!
Lehet, hogy még most is elbőgöm magam, ha csak
rágondolok. Apám ordított anyuval, és iszonyú gyűlölettel
nézett le rá. Valami olyasmit magyarázott, hogy nem
tiszteli eléggé, pedig nagyon sokat dolgozik értünk.
Igazából fogalmam sincs, miért dühöngött, mert nem
hallottam mást, csak anyu csendjét, ahogy küszködve
próbált levegőhöz jutni. A következő pár percet nem is
nagyon tudom felidézni, de az biztos, hogy üvölteni
kezdtem.
Apu hátára ugrottam, és a fejét csapkodtam.
Aztán meg már nem.
Nem igazán tudom, mi történt, de nyilván ledobott
magáról. Csak annyi biztos, hogy az egyik pillanatban még
a hátán voltam, a következőben meg már a földön, és a
homlokom úgy fájt, hogy ezt te el sem tudod képzelni. Anyu
mellettem ült, az ölében tartotta a fejemet, és azt mondta,
bocsássak meg neki. Körülnézett, de apu már nem volt
sehol. Beszállta kocsijába, és elhajtott, miután bevertem a
fejemet.
Anyu adott egy rongyot, azt mondta, szorítsam a
fejemhez, mert vérzik, aztán segített beülni az autójába, és
elvitt a kórházba. Az odaúton csak egy dolgot mondott
nekem:
– Ha megkérdezik, mi történt, mondd, hogy elcsúsztál a
jégen.
Amikor ezt mondta, én csak kinéztem az ablakon, és
sírni kezdtem. Addig azt hittem, biztosan ez lesz az utolsó
csepp a pohárban, és most, hogy apu engem is bántott,
végre tényleg elhagyja. De ebben a pillanatban rá kellett
jönnöm, hogy minden hiába, örökre apámmal fog maradni.
Borzasztóan éreztem magamat, de jobban meg voltam
ijedve annál, mintsem bármit is mondjak.
Kilenc öltéssel varrták össze a homlokomat. Azóta sem
igazán tudom, mibe vertem be a fejemet, de igazából nem
is számít. A helyzet az, hogy apám miatt sérültem meg, és ő
még csak ott sem maradt, hogy lássa, mekkora a baj.
Egyszerűen otthagyott bennünket a garázsban a földön, és
elhúzott.
Tegnap este végül nagyon későn értem haza, és azonnal
el is aludtam, mert adtak valami fájdalomcsillapítót, ami
eltompított.
Ma reggel, amikor a buszhoz mentem, próbáltam nem
közvetlenül Atlasra nézni, hogy ne lássa a homlokomat.
Úgy fésültem a hajamat, hogy eltakarja a sebet, és ne
lehessen azonnal észrevenni. Amikor leültünk egymás mellé
a buszon, és lepakoltuk a földre a cuccainkat, összeért a
kezünk.
Jéghideg volt a keze, Ellen! Jéghideg!
Abban a pillanatban esett le, hogy elfelejtettem odaadni
neki a pokrócokat, amiket még tegnap gyűjtöttem össze,
mert anyu hamarabb hazaért a szokásosnál. Később a
garázsban történtek nagyjából minden gondolatomat
lekötötték, és teljesen meg is feledkeztem Atlasról. Egész
éjszaka havazott meg fagyott, ő pedig ott kuporgott
egyedül abban a házban. És mostanra annyira áthűlt, hogy
azt sem tudtam, mi tartotta egyáltalán életben.
Megragadtam mindkét kezét.
– Atlas! Te halálra fagytál!
Nem felelt. A kezét dörzsölgettem, hogy felmelegítsem,
aztán a vállára hajtottam a fejem, és valami borzasztóan
kínosat engedtem meg magamnak. Elsírtam magam. Nem
sokat sírok, de felzaklattak a tegnapiak, meg lelkiismeret-
furdalásom is volt, amiért elfelejtettem odaadni neki a
takarókat, és ez az egész ott és akkor, iskolába menet a
buszon csúcsosodott ki. Atlas egy szót sem szólt. Csak
kihúzta a kezét a kezemből, hogy ne dörzsöljem tovább, és
inkább ráfektette. Némán ültünk tovább egymás mellett, a
fejünket összedugtuk, a keze az enyémen. Tulajdonképpen
nagyon kellemes pillanatok is lehettek volna, ha nem
vagyunk mind a ketten annyira szomorúak.
Már hazafelé buszoztunk, amikor végül észrevette a
homlokomat.
Őszintén szólva meg is feledkeztem róla. A suliban senki
nem kérdezett rá, és mire Atlas leült mellém a buszon, már
eszembe sem jutott, hogy a sebre igazítsam a hajamat.
– Mi történt a fejeddel?
Amikor végül elindult a busz, azt mondta:
– Tegnap, miután eljöttem tőletek, hallottam, hogy
valami történik odaát. Kiabálás volt. Sikítottál, aztán
láttam, hogy apád elmegy. Át akartam menni, hogy
megnézzem, jól vagy-e, de mire odaértem volna, anyukád
elvitt autóval.
Nyilván a veszekedést hallotta a garázsból, és azt látta,
amikor anyu a kórházba vitt, hogy összevarrják a
homlokomat. El sem akartam hinni, hogy átjött a
házunkhoz. Tudod, mit művelne vele apám, ha meglátná a
saját ruháiban? Annyira aggódtam érte, mert nem is
sejtheti, mire képes apu.
A szemébe néztem.
–Atlas, ezt nem teheted! Nem jöhetsz csak úgy át,
amikor a szüleim otthon vannak.
Egy pillanatig néma maradt.
– Hallottam, hogy sikítottál, Lily.
Úgy mondta, mintha az, hogy veszélybe kerültem,
mindent felülírna.
Kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy csak
segíteni akar, de mégis csak tovább rontott volna vele a
dolgokon.
– Elestem – mondtam, de abban a pillanatban megint
lelkiismeret-furdalásom támadt.
És őszintén szólva láttam rajta, hogy kicsit csalódott
bennem, mert azt hiszem, ő is tudta, hogy nem egyszerű
esésről van szó.
Aztán felhúzta az inge ujját, és kinyújtotta a karját.
Elszorult a gyomrom, Ellen. Annyira szörnyű volt. Az
egész karját apró sebek borították. Némelyik úgy nézett ki,
mintha valaki égő cigarettát nyomott volna el a bőrén.
Aztán megfordította a karját, és láttam, hogy a másik
oldala is olyan.
– Régebben én is sokszor elestem, Lily.
Aztán megigazította az inge ujját, és nem szólt többet.
Először azt akartam mondani, hogy félreérti, apám
sosem bántana, csak le akart rázni magáról, de aztán
rájöttem, hogy ugyanúgy kifogásokat keresnék a számára,
mint anyu.
Kicsit feszélyezett, hogy most már tudta, mi történik
nálunk. Az út hátralévő részén végig kifelé bámultam az
ablakon, mert nem tudtam, mit mondjak neki.
Amikor hazaértünk, anyu kocsija már ott volt. Persze a
felhajtón. Nem a garázsban.
Ez azt jelentette, hogy Atlas nem jöhetett át, hogy
megnézze velem a műsort. Szerettem volna elmondani
neki, hogy később viszek át neki pokrócokat, de amikor
leszállt a buszról, még el sem köszönt tőlem. Egyszerűen
elindult, mint aki haragszik rám.
Most már sötét van, és azt várom, hogy a szüleim
elaludjanak. Akkor átviszem neki a takarókat.
Lily

Kedves Ellen!

Most aztán nyakig benne vagyok.

Előfordul, hogy olyasmit csinálsz, amiről tudod, hogy
nem kellene, de valamiért mégis úgy érzed helyesnek? Nem
tudom, hogyan fogalmazhatnám meg ennél egyszerűbben.
Szóval még csak tizenöt éves vagyok, és nagyon nem
helyénvaló, ha egy fiú a szobámban tölti az éjszakát.
Viszont ha tudjuk, hogy valakinek nincs hol laknia, akkor
nem kötelességünk-e emberként segítenünk rajta?
Tegnap este, miután a szüleim elaludtak, kiosontam a
hátsó ajtón, hogy odaadjam Atlasnak azokat a takarókat.
Vittem magammal egy zseblámpát is, mert már rég
besötétedett. Még mindig erősen havazott, úgyhogy mire a
szomszéd házhoz értem, alaposan átfáztam.
Bedörömböltem a hátsó ajtón, és amint Atlas kinyitotta,
berontottam mellette, hogy ne fagyoskodjak tovább.
Csakhogy... ugyanúgy fagyoskodtam. Abban az öreg
házban valahogy mintha még hidegebb lett volna, mint
odakint. A zseblámpámmal körbevilágítottam a
nappaliban meg a konyhában. Nem volt semmi odabent,
Ellen! Sem egy kanapé, sem egy szék, sem egy matrac.
Odaadtam Atlasnak a takarókat, és tovább nézelődtem. A
konyha fölött nagy lyuk tátongott a tetőn, és csak úgy
süvített be rajta a szél, meg zuhogott be a hó. A nappali
egyik sarkában voltak Atlas cuccai. Az ő hátizsákja, meg a
másik, amit tőlem kapott. Mellettük két törülköző hevert a
padlón. Gondolom, az egyikre feküdt, a másikkal meg
takarózott.
A szemem elé kaptam a kezemet, annyira
elszörnyedtem. Hetek óta így él! Atlas a hátamra tette a
kezét, és megpróbált kiterelni az ajtón.
– Nem szabadna itt lenned, Lily – mondta. – Bajba
kerülhetsz.
Ez volt az a pillanat, amikor megragadtam a kezét, és
azt mondtam:
– Neked sem szabadna itt lenned.
Ki akartam vonszolni magammal a házból, de elhúzta a
kezét.
– Alhatsz ma éjjel a szobámban a padlón – javasoltam. –
Majd kulcsra zárom az ajtót. Itt nem maradhatsz, Atlas.
Túl hideg van, így tüdőgyulladást kapsz, és meghalsz.
Olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mit tegyen.
Visszanézett a fekhelyére a nappaliban, aztán csak kurtán
bólintott.
– Jól van.
Szóval mondd, Ellen, rosszul tettem, hogy tegnap este
beengedtem a szobámba aludni? Én úgy éreztem, ez volt a
helyes döntés. Viszont egészen biztosan nagy bajba
kerültem volna, ha rajtakapnak bennünket. A padlón aludt,
szóval tényleg csak arról volt szó, hogy meleg helyet
adtam neki éjszakára.
Az este még megtudtam róla pár dolgot. Miután
becsempésztem a hátsó ajtón át a szobámba, kulcsra
zártam az ajtót, és fekhelyet készítettem a számára az
ágyam mellett. Beállítottam az órát reggel hatra, és
megmondtam Atlasnak, hogy el kell mennie, mielőtt a
szüleim felébrednek. Néha anyám viszonylag korán felkel.
Bemásztam az ágyamba, és a szélére húzódtam, hogy
lenézhessek Atlasra, amíg beszélgetünk még egy kicsit.
Megkérdeztem tőle, mit gondol, meddig maradhat még az
üres házban, erre azt felelte, hogy nem tudja. Ezek után
muszáj volt azt is megkérdeznem, hogyan jutott idáig. A
lámpám még fel volt kapcsolva, és suttogtunk, de erre már
nagyon csendesen válaszolt. Előtte pár pillanatig csak
némán nézett rám, a kezét összekulcsolva a tarkója alatt.
– Nem ismerem a valódi apámat – felelte aztán. – Soha
felém sem nézett. Ketten voltunk anyámmal, de úgy öt
évvel ezelőtt férjhez ment egy emberhez, aki az első
pillanattól nehezen viselt el engem. Sokat veszekedtünk.
Amikor pár hónappal ezelőtt betöltöttem a tizennyolcat,
végképp összekaptunk, és kirúgott a házból.
Mély lélegzetet vett, mint aki nem is akar többet
mondani. Aztán mégis folytatta.
– Azóta egy barátom családjánál laktam, de az apját
áthelyezték Coloradóba, és elköltöztek. Persze nem
vihettek magukkal. A srác szülei már így is nagyon
rendesek voltak, hogy náluk lakhattam, szóval azt
mondtam nekik, hogy beszéltem anyámmal, és hazavár
engem. Amikor végül elutaztak, nem volt hová mennem.
Beállítottam hát anyámhoz, és közöltem vele, hogy
szeretnék visszaköltözni az érettségiig. Nem engedte. Azt
mondta, a mostohaapám nem tűr el a házban. –
Elfordította a fejét, és a falat bámulta. – Szóval pár napig
csak mászkáltam fel-alá, aztán rátaláltam erre a házra.
Gondoltam, itt meghúzom magam, amíg nem kerül valami
jobb, vagy legkésőbb az érettségig. Jelentkeztem
haditengerésznek, májusban bevonulok, szóval csak addig
kell kihúznom valahogyan.
Májusig még hat hónap van hátra, Ellen. Hat!
Kicsordultak a könnyeim, amikor a végére ért. Érdekelt,
hogy miért nem kért meg egyszerűen valakit, hogy
segítsen. Azt mondta megpróbálta, de felnőttként
nehezebb, mint gyerekként, ő pedig már elmúlt tizennyolc.
Valakitől megkapta pár menhely telefonszámát, mondván,
hogy ott majd segítenek rajta. A város harminc
kilométeres körzetében három menhelyet talált, de
kiderült, hogy ebből kettőt családon belüli erőszak
áldozatául esett nőknek tartanak fent, a harmadikban
pedig ugyan hajléktalanokat szállásolnak el, de csak kevés
ágyuk van, és túl messze lett volna, hogy mindennap
gyalog járhasson iskolába. Meg különben is, hosszú sort
kellett volna kivárni, hogy ágyat kapjon. Azt mondta,
egyszer megpróbálta, de nagyobb biztonságban érzi magát
az öreg házban, mint a menhelyen.
Ilyen helyzetekben tapasztalatlan lány lévén még
megkérdeztem:
– De nincsenek más lehetőségek? Nem szólhatsz például
az iskolapszichológusnak, hogy anyukád elküldött
otthonról?
Megrázta a fejét, és azt mondta, hogy túl öreg már a
nevelőszülőkhöz. Mivel betöltötte a tizennyolcat, az anyját
már nem vonhatják felelősségre, amiért nem engedi haza.
Atlas a múlt héten megpróbálta elintézni, hogy kapjon
ételutalványokat, de nem volt pénze, hogy elmenjen a
megbeszélésre.
Persze autója sincs, és így nehéz állást keresnie. Azért
állítólag próbálkozik. Délutánonként, miután elmegy
tőlünk, eljár mindenféle helyekre, hogy beadja a
jelentkezését, de mivel nincs sem lakcíme, sem
telefonszáma, amit ráírhatna, sokkal nehezebb a dolga.
Esküszöm, Ellen, bármit kérdeztem, volt rá válasza.
Olyan, mintha mindent megpróbált volna, hogy ne kerüljön
ilyen helyzetbe, de a hozzá hasonlóknak nagyon nehéz
segítséget találniuk. Annyira dühös lettem emiatt az egész
miatt. Még azt is mondtam neki, hogy őrült, amiért be akar
állni katonának.
– Mi a fenéért akarsz egy olyan országot szolgálni,
amelyik engedte, hogy ilyen helyzetbe kerülj? – kérdeztem,
és nem mondhatnám, hogy suttogtam.
Tudod, mit válaszolt erre, Ellen? Egészen szomorú lett a
szeme, és azt mondta:
– Nem az ország hibája, hogy anyám szarik rám. –
Aztán kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a lámpámat. – Jó
éjszakát, Lily!
Nem aludtam sokat az éjjel. Túlságosan dühös voltam,
bár igazából nem is tudom, kire. Folyton az országunkra
gondolok, meg arra, hogy milyen elcseszett egy dolog ez,
hogy az emberek nem tesznek többet egymásért. Nem
tudom, mióta van ez így, hogy mindenki csak magával
törődik. Talán sosem volt máshogy. Belegondoltam,
hányán járhatnak hasonló cipőben, mint Atlas, és hogy
vajon vannak-e más hajléktalan diákok is az iskolánkban.
Mindennap bemegyek a suliba, és magamban általában
nyafogok miatta, de soha, egyetlenegyszer sem jutott
eszembe, hogy más gyerekeknek talán ez az egyetlen
otthona. Atlas sehol máshol nem juthat ételhez.
Többé nem leszek képes tisztelni a gazdagokat, tudván,
hogy saját jószántukból anyagi javakra költik a pénzüket
ahelyett, hogy másokon segítenének.
Nem akarlak megbántani, Ellen. Tudom, hogy gazdag
vagy, de nem az olyanokról beszélek, mint te. Láttam a
műsorban, hogy mennyi mindent megteszel másokért, és
hány jótékonysági szervezetet támogatsz. De tudom, hogy
sok olyan gazdag ember is van, aki önző. A francba hát,
még a szegények is lehetnek önzők. Meg a
középosztálybeliek. Nézd csak meg a szüleimet. Nem
vagyunk gazdagok, de az hétszentség, hogy szegények
sem, úgyhogy simán segíthetnénk másokon. Mégsem
hiszem, hogy apu valaha is bármilyen formában
jótékonykodott volna.
Emlékszem, egyszer pont bementünk egy boltba, ahol
egy öregember az Üdvhadseregnek gyűjtött egy persellyel.
Megkérdeztem aput, hogy adhatnánk-e neki egy kis pénzt,
de azt felelte, hogy nem, ő keményen megdolgozik a
pénzéért, és nem engedi, hogy csak úgy elosztogassam. Azt
is mondta, hogy nem az ő hibája, ha mások nem akarnak
dolgozni. Amíg a boltban voltunk, végig arról papolt, hogy
az emberek kihasználják az államot, és amíg az állam csak
úgy ingyen mindent megad nekik, ez a probléma nem fog
megszűnni.
És én hittem neki, Ellen. Ez három évvel ezelőtt történt,
és én azóta végig azt gondoltam, hogy a hajléktalanoknak
azért nincs hol lakniuk, mert mind drogosok, vagy
legalábbis másokkal ellentétben lusták dolgozni. De most
már tudom, hogy ez nem igaz. Persze bizonyos mértékig
lehetett igazság abban, amit apu mondott, de ő csak a
legrosszabb példákat hozta fel. Nem minden hajléktalan
azért lakik az utcán, mert ő maga akarja így. Azért nincs
otthonuk, mert nem könnyű segítséghez jutni.
És az igazi problémát az apámhoz hasonlók jelentik.
Ahelyett, hogy segítenének másokon, a legrosszabb
példákat használják ürügynek a saját önzésükre meg
kapzsiságukra.
Én soha nem leszek ilyen. Esküszöm neked, ha felnövök,
mindent megteszek, hogy segítsek a rászorulókon. Olyan
leszek, mint te, Ellen. Csak valószínűleg nem olyan gazdag.
Lily
 Kilencedik fejezet

A MELLEMRE EJTEM A NAPLÓT. Meglep, de könnyek

csordulnak ki a szememből. Ahányszor csak beleolvasok ezekbe
a levelekbe, azt hiszem, minden rendben lesz, hiszen az egész
olyan régen történt, és úgysem élem át megint az akkori
érzéseimet.
Olyan érzelgős vagyok. Hirtelen vágyat érzek, hogy átöleljek
egy csomó embert a múltamból. Főleg anyut, mert az elmúlt egy
évben nem is igazán gondoltam rá, mi mindenen kellett
átmennie apám halála előtt. Tudom, hogy valószínűleg még
mindig fáj neki.
Kézbe veszem a telefonomat, hogy felhívjam, de ahogy a
képernyőre pillantok, látom, hogy négy üzenetet is kaptam
Ryle-tól. A szívem majd kiugrik a helyéről. Ne már, hogy le volt
némítva! Aztán dühösen forgatom a szememet, mert egyáltalán
nem szabadna ilyen izgatottnak lennem.

Ryle: Alszol?
Ryle: Biztosan.
Ryle: Lily...
Ryle: :(

A szomorú arcot tíz perce küldte. Rábökök a válasz gombra,

és gépelni kezdek.
Én: Nem. Nem alszom.

Úgy tíz másodperccel később újabb üzenet érkezik.

Ryle: Jó. A lépcsőn jövök felfelé. Húsz másodperc, és ott

vagyok.
 Mosolyogva ugrom ki az ágyból. A fürdőszobába sietek, és
ránézek az arcomra. Megteszi. A bejárati ajtóhoz rohanok, és
abban a pillanatban, amikor kinyitom, Ryle már meg is jelenik a
lépcső tetején. Annyira fáradtnak látszik. A szeme vörös, és sötét
karikák veszik körül. Átkarolja a derekamat, és magához húz, az
arcát a nyakamba temeti.
– Olyan jó az illatod – mondja.
Behúzom a lakásba.
– Éhes vagy? Összeüthetek valami kaját.
Megrázza a fejét, és kibújik a kabátjából, szóval elkerülöm a
konyhát, és a hálószoba felé indulok. Követ, aztán egy szék
támlájára dobja a kabátját, majd lerúgja a cipőjét, és a falhoz
tolja.
Orvosi ruha van rajta.
– Fáradtnak tűnsz – mondom.
Mosolyog, és a csípőmre teszi a kezét.
– Az vagyok. Egy tizennyolc órás műtétnél asszisztáltam.
Lehajol, és megcsókolja a szíves tetoválást a kulcscsontomon.
Nem csoda, hogy kimerült.
– Az meg hogyan lehetséges? – kérdezem. – Tizennyolc óra?
Bólint, és az ágyhoz terel, ahol lehúz maga mellé. Úgy
helyezkedünk, hogy oldalt fekszünk egymással szemben,
ugyanazon a párnán.
– Igen, de fantasztikus volt. Úttörő eljárás. Írni fognak róla a
szaklapokban, és ott lehettem, úgyhogy nem panaszkodom. Csak
nagyon fáradt vagyok.
Közelebb hajolok, és nyomok egy apró puszit a szájára. Az
arcomra fekteti a kezét, és elhúzódik.
– Tudom, hogy készen állsz a vad, izzasztó szexre, de ma este
nincs rá energiám. Bocs. Hiányoztál, és valami különös oknál
fogva jobban alszom melletted. Nem gáz, hogy itt vagyok?
Elmosolyodom.
– A legkevésbé sem gáz.
Közelebb húzódik, és homlokon csókol. Megfogja a kezemet,
és kettőnk között fogja a párnán. Lehunyja a szemét, én viszont
nyitva tartom az enyémet, és őt nézem. Olyan arca van, amitől a
legtöbben megszeppennek, mert könnyű elveszni benne. És ha
csak belegondolok, hogy én folyton nézhetem ezt az arcot! Nem
kell szégyenlősködnöm, meg elfordítanom a fejemet, mert ő az
enyém.
Talán.
Ez egyelőre csak próbakapcsolat. Nem szabad elfelejtenem.
Egy perccel később elengedi a kezemet, és megmozgatja az
ujjait. A kezét figyelem, és azon gondolkodom, milyen lehet, ha
az ember tizennyolc órán keresztül csak áll egy helyben, és a
finommotorikus képességeit használja. El nem tudom képzelni,
miben lehetne még így elfáradni.
Kibújok az ágyból, és hozok testápolót a fürdőszobából.
Visszafekszem, és törökülésben lekuporodom mellé. Nyomok
egy kis testápolót a kezemre, aztán az ölembe húzom a karját.
Kinyitja a szemét, és felnéz rám.
– Mit csinálsz? – kérdezi félálomban.
– Pszt! Aludj csak vissza! – mondom.
A hüvelykujjamat a tenyerébe nyomom, és előbb fel, aztán
kifelé körkörösen mozgatom. Becsukódik a szeme, halkan nyög a
párnába.
Még vagy öt percig masszírozom a kezét, aztán a másikkal
folytatom. Közben végig lehunyva tartja a szemét.
Miután végzek a kezeivel, a hasára fordítom, és ráülök a
hátára. Segít, hogy lehúzzam az ingét, de mintha semmi erő nem
lenne a karjában.
A vállát, a nyakát, a hátát, a karját masszírozom. Miután
végzek, ledőlök róla, és elfekszem mellette.
Éppen a hajába túrok, és a fejbőrét dörzsölöm, amikor kinyitja
a szemét.
– Lily? – suttogja, és nyílt tekintettel néz rám. – Azt hiszem,
te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
A szavai meleg takaróként ölelnek körül. Nem tudom, mit
feleljek. Felemeli a kezét, közrefogja az arcom, tekintete a
gyomromig hatol. Lassan közelebb hajol, és a számhoz nyomja a
száját. Rövid csókra számítok, de nem húzódik el. A nyelve
beoson az ajkaim közé, és puhán szétnyitja őket. Ryle szája olyan
meleg. Nyöszörgök, ahogy a csók egyre mélyebb lesz.
A hátamra fordít, aztán végigsimítja a testemet, egészen a
csípőmig. Közelebb húzódik, a keze továbbindul, le a combomon.
Ahogy egymásnak feszülünk, forróság árad szét bennem.
Belemarkolok a hajába, és a szájába suttogok.
– Azt hiszem, eleget vártunk. Most már nagyon szeretném,
hogy megdugj.
Gyakorlatilag felhördül, ahogy újult erőre kap, és nekilát,
hogy lefejtse rólam a pólót. A vetkőztetésből kezek, nyögések,
nyelvek és verejték közjátéka lesz. Úgy érzem, most először
érint meg férfi. Az a pár, akik előtte jöttek, mind fiúk voltak
ideges kezekkel és félénk ajkakkal. Ryle-ból azonban árad a
magabiztosság. Pontosan tudja, hol érintsen meg, és hogyan
csókoljon.
Csak addig nem szenteli száz százalékig nekem a figyelmét,
amíg lenyúl a padlóra, és kihalász egy óvszert a táskájából.
Amikor megint a takaró alatt van, és az óvszer is a helyére
került, egy pillanatig sem habozik. Egyetlen gyors, határozott
lökéssel tesz magáévá, én pedig az ajkával az ajkamon sóhajtok
fel, miközben minden izmom megfeszül.
A szája tüzes, és követelőző, csókol mindenhol, ahol csak
hozzám fér. Annyira megszédülök, hogy tehetetlennek érzem
magam, nincs más választásom, mint hogy átadjam magam neki.
Minden finomkodás nélkül szeretkezik velem. A kezét az
ágytámla és a fejem közé csúsztatja, ahogy egyre
keményebbeket és keményebbeket lök a csípőjével, minden
mozdulatával újra a falnak koppantva az ágyat.
A körmöm a hátába váj, ahogy az arcát a nyakamba temeti.
– Ryle! – suttogom.
– Istenem! – mondom.
– Ryle! – sikítom.
Aztán beleharapok a vállába, hogy elfojtsam az ez után feltörő
hangokat. Az egész testemen végigfut az érzés – előbb a fejem
búbjától a lábujjam hegyéig, aztán vissza felfelé.
Attól félek, hogy egy pillanatra a szó szoros értelmében
elájulok, úgyhogy átkulcsolom a lábammal, mire megfeszül.
– Jesszusom, Lily!
A testén remegések futnak végig, aztán még egyszer utoljára
nekem feszül. Hangosan nyöszörög, ahogy elmegy bennem. A
teste rándul egyet, az izmai ellazulnak, a fejem pedig
visszahanyatlik a párnára.
Egy teljes perc eltelik, mire bármelyikünk is képes
megmozdulni. De még akkor sem tesszük inkább. Ryle a
párnába fúrja az arcát, és mélyet sóhajt.
– Ezt nem... – Felemeli a fejét, és lenéz rám. A szemében
csupa... Nem is tudom megfogalmazni. Szájon csókol, aztán azt
mondja: – Annyira igazad volt.
– Mivel kapcsolatban?
Lassan kihúzza magát belőlem, és felkönyököl.
– Figyelmeztettél. Azt mondtad, egy alkalom nem lesz elég
veled. Azt mondtad, olyan vagy, mint a kábítószer. Csak azt nem
tetted hozzá, hogy a legaddiktívabb fajtából.
 Tizedik fejezet

– FELTEHETEK EGY SZEMÉLYES KÉRDÉST?

Allysa bólint, aztán tökéletesre igazítja a kiszállításra
előkészített csokrot. Három nap van hátra a hivatalos
megnyitóig, és napról napra egyre több a dolgunk.
– Miről lenne szó? – kérdezi, és felém fordul.
Rádől a pultra, és a körmét kezdi piszkálni.
– Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – figyelmeztetem.
– Hát ha nem kérdezed meg, nem is fogok tudni válaszolni rá.
Mond valamit.
– Adakoztok Marshall-lal jótékonysági célokra?
Értetlenség fut át az arcán.
– Igen. Miért?
Egy vállrándítás kíséretében felelek.
– Csak kíváncsi voltam. Nem néznélek le meg semmi ilyesmi.
Az utóbbi időben sokat gondolkodom rajta, hogy létre kellene
hozni valamilyen jótékonysági alapítványt.
– Milyen jellegű jótékonysági alapítványra gondolsz? –
kérdezi. – Mi többet is támogatunk most, hogy pénzünk lett, de
a kedvencem az, amelyiket tavaly találtuk. Iskolákat építenek
más országokban. Csak tavaly három új építkezést
finanszíroztunk.
Tudtam, hogy nem véletlenül bírom a csajt.
– Nekem nyilván nincs ennyi pénzem, de azért valamit tenni
szeretnék. Csak egyelőre nem tudom, hogy mit.
– Előbb essünk túl a hivatalos megnyitón, aztán elkezdhetsz a
filantrópián gondolkodni. Egyszerre egy álom elég, Lily.
Megkerüli a pultot, és a kukához lép. Figyelem, ahogy
egyetlen mozdulattal kihúzza belőle a szemeteszsákot, és csomót
köt a végére. Azon gondolkodom, hogy ha még otthon is
mindenre megvannak az emberei, miért vállalt el egy olyan
állást, ahol neki kell kivinnie a szemetet és bemocskolnia a kezét.
– Miért dolgozol itt? – kérdezem.
Felnéz, és elmosolyodik.
– Mert megszerettelek – mondja.
De egy fél pillanattal azelőtt, hogy elfordulna, a mosoly eltűnik
a szeméből. Kiviszi hátul a szemetet, majd amikor visszajön,
továbbra is kíváncsian figyelem.
– Allysa? Miért dolgozol itt? – ismétlem meg a kérdést.
Megtorpan, lassan beszívja a levegőt, mint aki azt fontolgatja,
hogy őszinte lehet-e velem. Visszasétál a pulthoz, nekidől, egyik
bokáját keresztbe teszi a másikon.
– Mert – feleli leszegett fejjel stírölve a lábát – nem tudok
teherbe esni. Két éve próbálkozunk, de semmilyen módszerrel
nem sikerül. Belefáradtam, hogy folyton csak otthon ülök, és
sírok, szóval úgy döntöttem, hogy keresek valamit, amivel
lefoglalhatom magam. – Kihúzza magát, és beletörli a kezét a
farmerébe. – Márpedig nálad, Lily Boom, elég rendesen le
tudom foglalni magam. – Megfordul, és ugyanazzal a csokorral
kezd vacakolni megint. Fél órája tökéletesítgeti. Fog egy kártyát,
a virágok közé teszi, aztán megfordul, és a kezembe nyomja a
vázát. – Ami azt illeti, ez a tiéd.
Nyilvánvaló, hogy Allysa témát akar váltani, úgyhogy
elveszem tőle a virágokat.
– Hogyhogy?
A szemét forgatja, és int, hogy vonuljak be az irodámba.
– Rajta van a kártyán. Vonulj félre, olvasd el!
Látom az ingerült reakciójából, hogy Ryle-tól kaptam a
virágot. Elvigyorodom, és beszaladok az irodámba. Leülök az
íróasztalhoz, és előveszem a kártyát.
Lily!
Komoly elvonási tüneteim vannak.
Ryle
Mosolyogva dugom vissza a kártyát a borítékba. Fogom a
telefonomat, lövök magamról egy képet a virágokkal, miközben
kidugom a nyelvemet. Elküldöm Ryle-nak.
 Én: Próbáltalak figyelmeztetni.

Azonnal elkezd válaszolni. Feszülten figyelem, ahogy a

pöttyök ide-oda mozognak a telefonomon.

Ryle: Szükségem van a következő adagra. Úgy fél óra múlva

végzek itt. Elvihetlek vacsorázni?

Én: Nem lehet. Anya ki akar próbálni velem egy új éttermet ma

este. Iszonyat, hogy rá van kattanva a kajákra. :(

Ryle: Én is szeretem a kaját. Enni is szoktam. Hová viszed?

Én: Egy Bak nevű helyre a Marketsonon.

Ryle: Van hely még egy embernek?

Egy pillanatig némán bámulok arra, amit írt. Találkozni akar

anyámmal? Hivatalosan még csak nem is járunk. Mármint...
éppenséggel nem baj, ha találkoznak. Anyu imádná. De Ryle
nemrég még ott tartott, hogy hallani sem akart semmiféle
kapcsolatról, aztán beleegyezett, hogy tegyünk egy próbát, most
már szívesen találkozna anyámmal is, és mindehhez alig öt nap
kellett neki? Jóságos istenem! Tényleg kábítószer vagyok.

Én: Oké. Fél óra múlva ott találkozunk.

Kilépek az irodából, és egyenesen Allysához sietek. Az orra elé

tartom a telefonomat.
– Találkozni akar anyámmal.
– Kicsoda?
– Ryle.
– A bátyám?
Láthatólag éppen úgy megdöbben, mint én.
Bólintok.
 – A bátyád. Anyámmal!
Kikapja a kezemből a telefont, és megnézi az üzeneteket.
– Azta! Hát ezt nem értem.
Visszaveszem tőle a készüléket.
– Kösz a megelőlegezett bizalmat.
Elneveti magát.
– Tudod, hogy értem. Ryle-ról beszélünk. Egyetlenegyszer
sem fordult elő Ryle Kincaid élete során, hogy találkozott volna
egy lány szüleivel.
Erre persze muszáj mosolyognom, de az jut eszembe, hogy
talán csak így akar a kedvemben járni. Talán olyasmiket is
megtesz, amihez amúgy semmi kedve, mert tudja, hogy én
kapcsolatra vágyom.
Aztán csak még szélesebben mosolygok, mert hát nem éppen
ez a lényeg? Hogy áldozatot hozzunk annak az embernek a
kedvéért, akit megszerettünk, merthogy boldognak akarjuk
látni?
– Nagyon bejöhetek a bátyádnak – cukkolom Allysát.
Felemelem a fejem, azt várom, hogy nevet majd, de komoly
tekintettel néz vissza rám.
– Igen – mondja. – Én is ettől félek. – Kikapja a pénztárcáját a
pult alól. – Most mennem kell, de szólj majd, hogy mi sül ki
belőle, jó?
Elvágtat, én pedig figyelem, ahogy kisiet az ajtón, és sokáig
mozdulatlanul bámulok utána.
Zavar, hogy láthatólag egy kicsit sem örül, amiért a dolgok
jelen állása szerint Ryle-lal fogok járni. Foglalkoztat, hogy ennek
vajon leginkább az irántam vagy a bátyja iránt táplált érzéseihez
van-e köze.

Húsz perccel később megfordítom az ajtón a táblát. Zárva.

Már csak pár nap. Ráfordítom a kulcsot, és elindulok az autó felé,
de megtorpanok, amikor észreveszem, hogy valaki
nekitámaszkodik. Beletelik egy pillanatba, mire felismerem. A
másik irányba néz, a mobilján beszél.
Azt hittem, az étteremben találkozunk, de legyen.
 Kurtán megszólal a duda, ahogy megnyomom a nyitógombot.
Ryle megpördül. Mosolyog, ahogy észrevesz.
– Igen, egyetértek – mondja a telefonba. Átkarolja a vállamat,
odahúz magához, és nyom egy csókot a fejem tetejére. – Holnap
még beszélünk róla. Valami fontos történt közben.
Kinyomja a telefont, a zsebébe csúsztatja, aztán megcsókol.
Nem csak úgy köszönésképpen. Ezzel a csókkal azt éreztette,
hogy szünet nélkül rajtam járt az esze. Átkarol, megfordít, és az
autómnak dönt, aztán addig csókol tovább, amíg beleszédülök.
Amikor végre elhúzódik, elismerően néz végig rajtam.
– Tudod, mi őrjít meg benned leginkább? – A számhoz érinti
az ujját, és végigköveti vele a mosolyomat. – Ez. Az ajkad.
Imádom, hogy vörös, mint a hajad, és még csak rúzst sem kell
használnod hozzá.
Még szélesebben mosolygok, és megpuszilom az ujját.
– Akkor rajtad tartom a szemem anyám közelében, mert
mindenki azt mondja, hogy a számat tőle örököltem.
Az ujja megáll az ajkamon, és lefagy a mosoly az arcáról.
– Lily! Ezt... ne!
Nevetve nyitom ki az ajtót.
– Mindenki a saját kocsijával?
Átveszi tőlem az ajtót, és még szélesebbre tárja.
– Uberrel jöttem a kórházból. Együtt megyünk.

Anyám már az asztalnál ül, háttal az ajtónak, amikor

megérkezünk. Elindulok felé. Az étterem azonnal lenyűgöz. A
tekintetemet vonzzák a falak meleg, semleges színei meg a
középen álló, majdnem teljes méretű fa. Olyan, mintha a
padlóból nőne ki, és az egész éttermet a köré a fa köré tervezték
volna. Ryle a sarkamban lépdel, kezét a derekamon tartja.
Amikor az asztalhoz érünk, levetem a kabátomat.
– Szia, anyu!
Anyu felnéz a telefonjából.
– Szia, kicsim! – A táskájába dobja a készüléket, és
körbemutat az étteremben. – Máris imádom! Nézd a világítást!
– mondja, és a mennyezetre mutat. – Olyanok a lámpák, mintha
a kertedben termettek volna. – Ekkor veszi észre Ryle-t, aki
türelmesen áll mellettem, ahogy becsusszanok a bokszba.
Rámosolyog. – Egyelőre két vizet kérünk szépen – mondja.
A tekintetem Ryle-re ugrik, aztán vissza anyámra.
– Anyu! Velem van. Nem ő a pincér.
Anyám értetlenül néz fel megint Ryle-ra, aki mosolyogva
kezet nyújt.
– Érthető tévedés volt, asszonyom. Ryle Kincaid vagyok.
Anyu elfogadja a kézfogást, és ide-oda kapkodja a fejét. Ryle
elengedi a kezét, és letelepedik mellém.
– Jenny Bloom – mondja végül kissé zavartan anyu, aztán
megint felém fordul, és felhúzza a szemöldökét. – Az egyik
barátod, Lily?
Ne már, hogy nem készültem fel jobban erre a pillanatra!
Hogy a fenébe mutassam be? A próbapasim? Azt nem
mondhatom, hogy járunk, de azért azt sem, hogy csak a
barátom. Az „udvarlóm” meg kissé ódivatúnak tűnik.
Ryle észreveszi a bizonytalanságomat, és nyugtatóan
megszorítja a térdemet az asztal alatt.
– A húgom Lily boltjában dolgozik – mondja. – Találkozott
már vele? Allysának hívják.
Anyu előredől a székén.
– Ó! Igen! Hogyne! Most, hogy mondja, maguk nagyon
hasonlítanak egymásra. Azt hiszem, a szemük miatt. Meg a
szájuk is egyforma.
Ryle bólint.
– Mind a ketten anyánkra ütöttünk.
Anyu rám mosolyog.
– Mindig azt mondják, hogy Lily meg rám ütött.
– Igen – szögezi le Ryle. – Pont ugyanolyan a szájuk.
Félelmetes a hasonlóság. – Ryle megint megszorítja a térdemet,
én pedig próbálom magamba fojtani a nevetést. – Hölgyeim, ha
megbocsátanak, ki kell mennem a mosdóba. – Ha jönne a pincér,
én csak vizet kérek.
Anyám a tekintetével követi Ryle-t, aztán lassan visszafordul
hozzám. Rám mutat, aztán az üresen maradt székre.
 – Hogyhogy még nem hallottam erről az emberről?
Halványan elmosolyodom.
– A dolgok kissé... Szóval nem igazán... – Dunsztom sincs,
hogyan magyarázhatnám el a helyzetet anyámnak. – Sokat
dolgozik, úgyhogy egyelőre nem töltöttünk együtt sok időt.
Egyáltalán. Igazából most vacsorázunk együtt először.
Anyu felhúzza a szemöldökét.
– Tényleg? – kérdezi, és hátradől. – Hát pedig ő nagyon nem
úgy viselkedik. Mármint... úgy viselkedik, mint aki már
rendesen összemelegedett veled. Egyáltalán nem szokványos az
ilyesmi, ha valakivel csak frissiben találkozott az ember.
– Nem frissiben találkoztunk – magyarázom. – Majdnem egy
éve ismerjük már egymást. És voltunk is együtt, csak nem
randiztunk. Rengeteget dolgozik.
– Hol?
– A Massachusetts General Hospitalban.
Anyám előredől, a szeme majd kiugrik a helyéből.
– Lily! – súgja. – Ezek szerint orvos?
Elnyomom a mosolyomat, úgy bólintok.
– Idegsebész.
– Hozhatok valamit inni a hölgyeknek? – kérdezi egy pincér.
– Igen – felelem. – Kérünk három... – Aztán elakad a
lélegzetem.
A pincérre meredek, a pincér meg rám. A szívem a
torkomban ver. Elfelejtem, hogyan kell beszélni.
– Lily? – szól anyám, és a pincér felé int. – Arra vár, hogy
italt rendeljünk.
A fejemet rázva hebegek.
– Hát... ööö...
– Három vizet kérünk – segít ki anyám.
A pincér végül kizökken a transzból, és a ceruzájával
megkocogtatja az írótömbjét.
– Három víz – mondja. – Máris hozom.
Megfordul, és elsiet, de ahogy belöki a konyhaajtót, látom,
hogy még visszanéz rám.
Anyám megint előredől.
 – Neked meg mégis mi bajod van?
Hátramutatok a vállam fölött.
– A pincér – mondom a fejemet rázva. – Pont úgy nézett ki,
mint... Épp kimondanám, hogy Atlas Corrigan, amikor előkerül
Ryle, és visszaül mellém.
Ide-oda kapkodja köztünk a fejét.
– Miről maradtam le?
Nyelek egyet, a fejemet csóválom. Igazából biztosan nem
Atlas volt az. De az a szempár... meg a szája. Tudom, hogy évek
óta nem találkoztunk, de sosem felejtem el, milyen volt. Csakis ő
lehetett az. Biztos vagyok benne, és abban sem kételkedem,
hogy ő is felismert engem, mert abban a pillanatban, ahogy a
tekintetünk találkozott... olyan volt, mintha szellemet látott
volna.
– Lily? – Ryle megszorítja a kezemet. – Minden oké?
Biccentek, kipréselek magamból egy mosolyt, aztán
megköszörülöm a torkomat.
– Igen. Éppen rólad beszélgettünk- – Megint anyámhoz
fordulok. – Ryle a héten asszisztált egy tizennyolc órás műtétnél.
Anyám kíváncsian kapja fel a fejét. Ryle nekilát, hogy
beszámoljon neki a műtétről. Megérkezik a vizünk, de egy másik
pincér hozza ki. Érdeklődik, hogy sikerült-e átnéznünk az
étlapot, aztán beszél a konyhafőnök ajánlatáról. Mind a hárman
rendelünk. Mindent megteszek, hogy koncentrálni tudjak, de a
tekintetem folyamatosan ide- oda ugrál a teremben, ahogy
Atlast keresem. Össze kell szednem magam. Pár perc múlva
odahajolok Ryle-hoz.
– Van egy köröm a mosdóba.
Feláll, hogy kiengedjen. Ahogy áthaladok a termen, minden
egyes pincér arcát szemügyre veszem. Belépek a mosdókhoz
vezető folyosóra nyíló ajtón. Amint magamra maradok,
nekidőlök a falnak, előrehajolok, és hosszan kifújom a levegőt.
Megszavazok magamnak pár csendes pillanatot, hogy
összeszedhessem magam, mielőtt visszamegyek az asztalhoz. A
homlokomhoz emelem a kezem, és lehunyom a szemem.
Kilenc éve nem tudom, mi történt vele.
 Kilenc éve már?
– Lily?
Felnézek, és beszívom a levegőt. A folyosó végén áll, mint egy
szellem a múltból. Vetek egy gyors pillantást a lábára, hogy
meggyőződjek róla, nem a föld fölött lebeg-e.
Nem lebeg. Valóságos, és ott áll előttem.
Továbbra is a falnak dőlve állok, nem tudom, mit mondjak
neki.
– Atlas?
Amint kimondom a nevét, megkönnyebbülten fúj egyet, majd
három nagy lépést tesz előre. Azon kapom magam, hogy én is
ugyanezt teszem. Középen találkozunk, és átkaroljuk egymást.
– Azta! – mondja, és szorosan megölel.
Bólintok.
– Igen. Azta!
A vállamra teszi a kezét, és egyet hátralép, hogy
megnézhessen magának.
– Egyáltalán nem változtál.
A szám elé kapom a kezem, továbbra is sokkban, és alaposan
végigmérem. Az arca szinte a régi, de már nem az a nyurga
tinédzser, mint amilyennek emlékszem rá.
– Hát én nem mondhatom el rólad ugyanezt.
Lenéz magára, és felnevet.
– Na ja – mondja. – Nyolc év a seregben ezt teszi az emberrel.
Aztán egy időre elhallgatunk, mert egyikünk sem jut szóhoz a
döbbenettől. Hitetlenkedve csóváljuk a fejünket. Nevet, aztán én
is nevetek. Végül elengedi a vállamat, és karba fonja a kezét.
– És mi szél hozott Bostonba? – kérdezi.
Nem úgy beszél, mint aki nagy ügyet akar csinálni a dologból,
és én hálás vagyok ezért. Talán nem emlékszik a réges-régi
beszélgetésünkre Bostonról, amivel jó pár kellemetlen pillanatot
megspórolna nekem.
– Itt élek – mondom. Kényszerítem magam, hogy a válaszom
is éppen olyan könnyed legyen, mint a kérdése volt. – Van egy
virágboltom a Park Plazán.
Tudálékosan mosolyog, mint aki egyáltalán nem lepődött
meg. Az ajtó felé pillantok, tudván, hogy vissza kellene mennem
az asztalhoz. Észreveszi, és még egyet lép hátrafelé. Egy
pillanatig farkasszemet nézünk egymással, aztán csend lesz.
Kínos csend. Annyi mondanivalónk lenne, de egyikünk sem
tudja, hol kezdjük.
A szeméből egy pillanatra eltűnik a mosoly, aztán az ajtó felé
int.
– Gondolom, vissza kell menned a többiekhez – mondja. –
Valamikor majd megkereslek. Park Plazát mondtál, igaz?
Bólintok.
Ő is bólint.
Az ajtó kitárul, és egy nő lép be egy kisgyerekkel a karján.
Közöttünk mennek el, úgyhogy tovább nő köztünk a távolság.
Teszek egy lépést az ajtó felé, ő azonban mozdulatlanul áll.
Mielőtt kilépnék, megfordulok és rámosolygok.
– Jó volt látni, Atlas.
Halványan viszonozza a mosolyt, de a szemében már nem
látom nyomát.
– Igen. Téged is, Lily.

A vacsora végéig már nem nagyon beszélek. Nem tudom,

anyámnak meg Ryle-nak feltűnik-e egyáltalán, mert ez előbbi
kérdések egész sorával bombázza az utóbbit. Ryle hősiesen állja.
Elbűvölő anyámmal, éppen olyan, amilyennek lennie kell.
A váratlan találkozás Atlasszal alaposan felkavarta az
érzelmeimet, de a vacsora végére Ryle megint mindent
elsimított.
Anyám megtörli a száját a szalvétájával, aztán rám bök.
– Új kedvenc éttermem van! – közli. – Hihetetlen!
Ryle bólint.
– Egyetértek. El kell ide hoznom Allysát. Imád új éttermeket
kipróbálni.
Nagyon jó volt a kaja, de semmi szükségem rá, hogy
bármelyikük is vissza akarjon járni ide.
– Rendben volt – mondom.
Természetesen Ryle fizeti a vacsorát, aztán ragaszkodik
hozzá, hogy elkísérjük anyámat a kocsijához. Anyu büszkeséggel
teli arcából máris látom, hogy este felhív majd, és alaposan
kifaggat Ryle-ról.
Amikor elmegy, Ryle elballag velem az autómhoz.
– Kértem egy Ubert, hogy ne kelljen kerülővel hazavinned.
Kábé... – lenéz a telefonjára – másfél percünk van smárolni.
Nevetek. Átkarol, előbb a nyakamat, aztán az arcomat
csókolja meg.
– Meghívatnám magam, de holnap korán műtétem lesz, és a
páciensem minden bizonnyal értékelné, ha az éjszaka jelentős
részét nem benned tölteném.
Visszacsókolom, egyszerre csalódom és könnyebbülök meg,
amiért nem jön fel.
– Nekem meg pár nap múlva megnyitóm lesz. Rám is rám fér
az alvás.
– Mikor lesz legközelebb szabadnapod? – kérdezi.
– Soha. És neked?
– Soha.
Megrázom a fejemet.
– Nekünk annyi. Túl munkamániásak és túl sikeresek
vagyunk.
– Ez azt jelenti, hogy a lila ködös időszakot el kell úgy
nyolcvanéves korunkra halasztani – mondja. – Pénteken eljövök
a megnyitótokra, aztán négyesben elmegyünk ünnepelni. – Egy
autó áll meg mellettünk, ő pedig a hajamba túr, és búcsúzóul
megcsókol. – Anyukád amúgy egy tünemény. Köszönöm, hogy
eljöhettem a vacsorátokra.
Elhátrál, és beül a kocsiba. Figyelem, ahogy kihajtanak a
parkolóból.
Nagyon jó érzéseim vannak ezzel az emberrel kapcsolatban.
Mosolyogva fordulok a kocsim felé, de azonnal a szívemhez
kapok, és eláll a lélegzetem, amikor megpillantom.
Atlas az autó mögött áll.
– Bocs. Nem akartalak megijeszteni.
Kifújom a levegőt.
– Hát pedig sikerült.
 A kocsimnak dőlök, Atlas pedig ott marad, ahol van, nagyjából
egy méterre tőlem.
– És kicsoda a szerencsés férfiú?
– Hát... – Elakad a hangom. Ez az egész olyan fura. A
mellkasom még mindig egészen szűk, a gyomrom görcsbe
rándul, és képtelen vagyok megállapítani, hogy ez még Ryle
csókjától van-e, vagy inkább Atlas jelenléte okozza. – Ryle-nak
hívják. Úgy egy éve találkoztunk.
Azonnal megbánom, hogy ilyen régi időpontot mondtam. Ettől
úgy tűnik, mintha Ryle-lal már egy éve járnánk, pedig
hivatalosan egyelőre még csak el sem kezdtük.
– És te? Megnősültél? Van barátnőd?
Nem tudom, csak rutinból kérdezem-e, hogy folytassam a
beszélgetést, amit ő kezdett el, vagy őszintén érdekel.
– Ami azt illeti, van. Cassie-nek hívják. Most már majdnem
egy éve járunk.
Jaj, a szívem. Biztosan a fáradtságtól ver ennyire összevissza.
Egy éve? A mellemre teszem a kezem, és bólintok.
– Az jó. Boldognak tűnsz.
Boldognak tűnik? Mit tudom én.
– Igen. Hát... Tényleg örülök, hogy láttalak, Lily. – Sarkon
fordul, de ahelyett, hogy elmenne, megint megpördül, és a
farzsebébe süllyeszti a kezét. – Csak kimondom...
Tulajdonképpen nem bánnám, ha ez úgy egy évvel ezelőtt
történt volna.
Összerezzenek, igyekszem nem megengedni magamnak, hogy
hassanak rám a szavai. Végül csak elsiet az étterem felé.
A kulcsaimmal ügyetlenkedem, aztán megnyomom az
ajtónyitó gombot. Beülök a kocsiba, becsapom magam mellett az
ajtót, a kormányt markolom. Valami oknál fogva kövér
könnycsepp gördül végig az arcomon. Kövér, szánalmas,
érthetetlenül nedves könnycsepp. Letörlöm, aztán elindítom a
motort.
Nem számítottam rá, hogy ilyen fájdalmas lesz viszontlátnom.
De ez jó. Okkal történt. Szükségem volt a lezárásra, hogy
odaadhassam a szívemet Ryle-nak, és talán nem is álltam volna
rá készen, hogy megtegyem, ha nincs ez a mai este.
Jó ez így.
Igen, sírok.
De jobban fogom érezni magam. Ilyen az emberi természet.
Be kell gyógyulni a régi sebnek, hogy felkészülhessünk az újabb
fejezetre.
Ennyi az egész.
 Tizenegyedik fejezet

ÖSSZEGÖMBÖLYÖDÖM AZ ÁGYBAN, ÉS RÁMEREDEK.

Már majdnem végeztem. Nincs túl sok bejegyzés hátra.
A kezembe veszem a naplót, és magam mellé fektetem a
párnára.
– Nem foglak elolvasni – suttogom.
Bár ha mégis elolvasom a maradékot, végzek vele. Miután ma
este láttam Atlast, és tudom, hogy munkája van meg barátnője,
sőt mi több, minden valószínűség szerint otthona is, úgy érzem,
végre lezárhatom ezt a fejezetet. És ha végzek azzal az átkozott
naplóval, visszatehetem a cipősdobozba, hogy soha többé ne
kelljen kinyitnom.
Végül csak a kezembe veszem hát, és a hátamra fordulok.
– Ellen DeGeneres, te büdös gazember!

Kedves Ellen!

„ Ússz és evezz!”
Felismered ezt az idézetet, Ellen? Szenilla mondja
Pizsinek.
Imádom a Némó nyomábant.
„ Ússz és ússz és úszkálj, nem tehetsz mást!”
Nem rajongok különösebben a rajzfilmekért, de ezért
minden elismerésem. Azokat a rajzfilmeket szeretem, amik
megnevettetnek, de közben valamilyen érzéseket is
kiváltanak belőlem. A mai nap után azt hiszem, ez lett a
kedvenc rajzfilmem. Mert az utóbbi időben úgy éreztem,
megfulladok, és néha mindenkit emlékeztetni kell rá, hogy
csak ússzon tovább.
Atlas megbetegedett. De úgy istenigazából.
 Most már több éjszaka egymás után bemászott az
ablakomon, és nálam aludt a földön. Tegnap, amint
ránéztem, tudtam, hogy valami baj van. Vasárnap volt,
szóval egész nap nem találkoztunk, de rettenetesen nézett
ki. Véreres lett a szeme, sápadta bőre, és a hideg ellenére a
haja lucskos volt az izzadságtól. Meg sem kérdeztem, hogy
érzi magát, ránézésre is tudtam, hogy nem jól. A
homlokára tettem a kezem, és annyira forró volt, hogy
majdnem anyámért kiáltottam.
Atlas váltig állította, hogy úgyis meggyógyul, aztán
nekilátott megvetni a fekhelyét a padlón. Mondtam neki,
hogy várjon, aztán kimentem a konyhába, és töltöttem
neki egy pohár vizet. Találtam gyógyszert is a
szekrényben. Influenzára való orvosság volt, és igazából
nem is tudhattam, mi baja Atlasnak, de azért bevetettem
vele.
Csak feküdt a padlón összegömbölyödve, aztán fél
órával később megszólalt.
– Lily? Azt hiszem, szükségem lesz egy kukára.
Felugrottam, kikaptam a kukát az asztalom alól, és
letérdeltem Atlas elé. Amint a kuka a földön volt, fölé
hajolt, és belehányt.
Jaj, istenem, annyira sajnáltam! Annyira beteg volt, és
se fürdőszobája, se ágya, se háza, de még anyja se. Csak
rám számíthatott, én meg azt sem tudtam, mit tegyek.
Amikor végzett, itattam vele egy kis vizet, és mondtam,
hogy feküdjön be az ágyba. Nem akart, de én csak nem
engedtem. Letettem a kukát a földre, az ágy mellé, és
rábeszéltem, hogy feküdjön fel.
Annyira forró volt, és úgy remegett, hogy féltem a
padlón hagyni. Mellé feküdtem, és a következő hat órában
óránkét rókázott egyet, én meg kivittem a kukát a fürdőbe
kiüríteni. Tény és való, hogy undorító volt. Életem
legundorítóbb éjszakáját éltem át, de mi mást tehettem
volna? Segítenem kellett rajta, senki másra nem
számíthatott. Amikor reggel el kellett mennie a szobámból,
azt mondtam neki, hogy húzza csak meg magát a házában,
és én majd még ránézek iskola előtt. Meglepett, hogy
maradt még energiája kimászni az ablakon. A kukát az
ágyam mellett hagytam, és vártam, hogy anyu jöjjön
ébreszteni. Amikor észrevette a kukát, azonnal a
homlokomra tette a kezét.
– Hogy vagy, Lily?
Nyöszörögve jeleztem, hogy pocsékul.
– Végighánytam az éjszakát. Szerintem már vége, de
egy percet sem aludtam.
Fogta a kukát, azt mondta, maradjak ágyban, ő meg
majd felhívja az iskolát, és szól, hogy ma nem megyek.
Miután elindult dolgozni, visszahívtam Atlast, mondtam
neki, hogy egész nap velem maradhat a házban. Még
mindig rendszeresen hányt, szóval megengedtem neki,
hogy a szobámban pihenjen. Félóránként ránéztem, amíg
ebédidő körül végre elmaradtak a rókázások. Akkor
lezuhanyozott, én meg készítettem neki egy kis levest.
Még ahhoz is fáradt volt, hogy megegye. Kerítettem egy
takarót, aztán leültünk a kanapéra, és együtt bebújtunk
alá. Nem tudom, mikor fészkelődtem be annyira, hogy
odabújtam hozzá, de egyszerűen így esett jól. Pár perccel
később odahajolt, és a kulcscsontomhoz nyomta az ajkát a
vállam meg a nyakam között. Csak egy gyors puszi volt, és
azt hiszem, nem is valami szerelmes gesztusnak szánta.
Inkább csak köszönetét mondott vele kimondatlanul is.
Azért mégis a legkülönfélébb érzéseket váltotta ki belőlem.
Azóta eltelt pár óra, és folyton megérintem azt a helyet az
ujjaimmal, mert még most is érzem.
Tudom, hogy valószínűleg életem egyik legrosszabb
napja volt, Ellen. De közben az egyik kedvencem is.
Erős lelkifurdalásom van emiatt.
Megnéztük a Némó nyomábant, és jött az a rész, ahol
Pizsi Némót keresi, de már nagyon elkámpicsorodik,
Szenilla meg azt mondja neki, hogy: „Tudod, mit csinálj, ha
rossz napod van? Ússz és evezz, ússz és evezz! Ússz és ússz
és ússz és úszkálj, nem tehetsz mást, csak ússz!”
Na szóval, ennél a résznél Atlas megfogta a kezemet.
Nem úgy, ahogy a barátnőik kezét szokták fogni a fiúk,
hanem jól megszorította, és azt éreztette velem, hogy ez a
történet rólunk szól. Ő volt Pizsi, én meg Szenilla, és
segítettem neki úszni.
– „Csak ússz tovább!”– súgtam neki.
Lily

Kedves Ellen!

Félek. Nagyon félek.

Borzasztóan tetszik nekem. Csak rá tudok gondolni,
amikor együtt vagyunk, és halálra aggódom magam,
amikor nem. Az életem kezd körülötte forogni, és tudom,
hogy ez nincsen így jól. De nem tudok mit tenni, fogalmam
sincs, mihez kezdhetnék ezzel az érzéssel, most pedig lehet,
hogy itt hagy.
Amikor tegnap vége lett a Némó nyomábannak, elment,
aztán este, miután a szüleim elaludtak, megint bemászott
az ablakomon. Előző éjjel az ágyamban aludt, mert beteg
volt, és tudom, hogy nem kellett volna, de mielőtt
lefeküdtem volna, betettem a takaróit a mosógépbe.
Megkérdezte, hol a fekhelye, és én azt feleltem, hogy
megint az ágyon kell aludnia, mert ki kellett mosnom a
cuccait, mert ha nem tiszták, akkor megint megbetegedhet
tőlük.
Egy percig azt hittem, újra ki fog mászni az ablakon.
Aztán mégis inkább bezárta, levette a cipőjét, és bemászott
mellém az ágyba.
Már nem tűnt betegnek, de amikor lefeküdt, azt hittem,
talán elkaptam tőle, mert kavarogni kezdett a gyomrom.
De nem voltam beteg. Csak akkor kavarog így a gyomrom,
amikor Atlas ennyire közel van hozzám.
Egymással szemben feküdtünk az ágyon, amikor
megkérdezte:
– Mikor leszel tizenhat éves?
– Még két hónap – feleltem súgva.
Csak bámultuk egymást tovább, a szívem egyre
hevesebben és hevesebben vert.
– Te mikor leszel tizenkilenc?
Leginkább azért akartam beszélgetni, hogy ne hallja,
milyen kapkodva lélegzem.
– Csak októberben – mondta.
Bólintottam.
Kíváncsi lettem volna, miért érdekli a korom, és
elgondolkodtam rajta, vajon mit gondolhat a tizenöt
évesekről. Vajon gyereknek tekintett? Mintha a kishúga
lettem volnál Majdnem betöltöttem a tizenhatot, és két és
fél év korkülönbség nem is olyan vészes. Talán ha két
ember tizenöt meg tizennyolc éves, akkor az túl soknak
tűnhet. De amint tizenhat leszek, lefogadom, hogy senki
nem fog fennakadni azon a két és fél éven, ami köztünk
van.
– Mondanom kell valamit – szólalt meg aztán.
Visszatartottam a lélegzetemet, nem tudtam, mire
számítsak.
– Ma felvettem a kapcsolatot a nagybátyámmal.
Anyámmal egy darabig nála laktunk Bostonban. Azt
mondta, hogy amikor visszajön a kiküldetéséről,
hozzáköltözhetek.
Örülnöm kellett volna abban a pillanatban, és
mosolyogva gratulálni neki. De ahogy becsuktam a
szememet, fiatalságom minden éretlenségével önmagamat
kezdtem sajnálni.
– És elmész? – kérdeztem.
Tanácstalanul vállat vont.
– Nem tudom. Előbb meg akartam beszélni veled.
Olyan közel feküdt hozzám az ágyon, hogy éreztem a
lélegzete melegét. Az is feltűnt, hogy mentaillata van, és
eszembe jutott, hogy talán üveges vízzel mos fogat, mielőtt
átjönne hozzám. Mindig rengeteg vizet küldök vele haza.
A párnához emeltem a kezemet, és egy kiálló tollat
kezdtem piszkálni. Amikor kiszedtem, az ujjaim között
forgattam tovább.
– Nem tudom, mit mondjak, Atlas. Örülök, hogy lesz
már hol laknod. De mi lesz a sulival?
– Befejezhetem Bostonban is – felelte.
Bólintottam. Nagyon úgy tűnt, hogy már döntött.
– Mikor mész el?
Azon gondolkodtam, milyen messze lehet Boston.
Valószínűleg pár órányira, de akár az Óperenciás-tengeren
túl is lehet, ha az embernek nincs autója.
– Még azt sem tudom biztosan, hogy megyek-e.
Visszaejtettem a tollat a párnára, és leengedtem a
kezemet.
– Mi tart vissza? A nagybátyád lakást ajánl neked. Az jó,
igaz?
Összeszorított szájjal bólintott, aztán felvette a tollat,
amivel az előbb még én játszottam, és az ujjai között
forgatta. Végül visszatette a párnára, és olyasmit tett,
amire egyáltalán nem számítottam. A számhoz érintette az
ujját.
Édes jó istenem, Ellen, hát én azt hittem, ott helyben
meghalok! Életemben nem éreztem ennyi mindent
egyszerre a testemben. Pár pillanatig ott tartotta az ujját,
aztán azt mondta:
– Köszönöm, Lily. Köszönök mindent.
Az ujjai elindultak felfelé, beletúrt a hajamba, aztán
közelebb hajolt, és nyomott egy puszit a homlokomra. Alig
kaptam levegőt, nyitott szájjal, zihálva kellett lélegeznem,
hogy ne fulladjak meg. Láttam, hogy az ő mellkasa is
ugyanolyan hevesen mozog, mint az enyém. Láttam, ahogy
a tekintete a számra téved.
– Csókoltak már meg, Lily?
A fejemet rázva jeleztem, hogy nem, és felfelé
fordítottam az arcomat, mert azt akartam, hogy ezen ott
helyben, azonnal változtasson, különben nem kapok többé
levegőt.
Aztán – majdnem olyan óvatosan, mintha tojáshéjból
lennék – a számhoz érintette a száját. Nem tudtam, mit
tegyek, de egyáltalán nem bántam. Az sem lett volna baj,
ha úgy maradunk egész éjszaka, és egyáltalán nem is
mozdul a szánk.
Az ajka összezárult az enyém körül, és éreztem, ahogy
remeg a keze. Utánoztam, amit ő csinált, és én is mozgatni
kezdtem a számat. A nyelve hegye végigsimította az
ajkamat, mire azt hittem, hogy rögtön kifordul a szemem a
helyéből. Aztán megismételte, utána meg még egyszer,
úgyhogy aztán én is ugyanígy tettem. Amikor a nyelvünk
először találkozott, kicsit el is mosolyodtam, mert sokat
gondolkodtam már rajta, milyen lesz az első csókom. Hogy
hol lesz, kivel lesz. Soha fel sem merült volna bennem, hogy
ilyen lesz.
A hátamra fordított, a kezét az arcomra szorította, és
tovább csókolt. Egyre jobb és jobb lett, ahogy
belemelegedtem. A kedvenc pillanatom az volt, amikor egy
másodpercre elhúzódott, hogy lenézhessen rám, aztán még
hevesebben folytatta.
Nem tudom, meddig csókolóztunk. Sokáig. Addig, amíg
már fájt a szám, és nem tudtam nyitva tartani a szemem.
Elég biztos, hogy amikor elaludtunk, a szája még mindig
hozzáért az enyémhez.
Többet nem hoztuk szóba Bostont.
Még mindig nem tudom, hogy elmegy-e.
Lily

Kedves Ellen!

A bocsánatodat kell kérnem.

Egy hete nem írtam neked, és egy hete nem is néztem a
műsorodat. Ne aggódj, azért mindig felveszem, úgyhogy a
nézettségi adatokba beleszámítok, de az a helyzet, hogy
minden áldott nap, miután Atlasszal leszállunk a buszról, ő
gyorsan lezuhanyozik, aztán smárolunk.
Mindennap!
Fantasztikus!
Nem tudom, miért, de annyira könnyen elengedem
magam a társaságában. Olyan kedves és figyelmes. Soha
nem tesz semmit, ami nekem nem esne jól, igaz, hogy eddig
meg sem próbálkozott ilyesmivel.
Nem tudom, mennyit árulhatok el, hiszen személyesen
nem ismerjük egymást. De annyit azért hadd mondjak,
hogy ha kíváncsi volt rá, milyen a cicim fogása...
Na hát most már tudja.
Fel nem foghatom, hogyan képesek emberek nap mint
nap élni az életüket, ha ennyire tetszik nekik valaki. Ha
rajtam múlna, egész nap meg egész éjjel csókolóznánk, és
nem is csinálnánk semmi mást, talán csak beszélgetnénk
közben egy keveset.
Atlas vicces történeteket mesél. Imádom, amikor
beszédes kedvében van, mert nem fordul elő gyakran.
Olyankor mindig gesztikulál, és sokat is mosolyog. A
mosolyát még jobban szeretem, mint a csókjait. Néha
rászólok, hogy hallgasson el, és ne mosolyogjon meg ne is
csókoljon, mert egyszerűen gyönyörködni szeretnék benne.
Nagyon szeretem a szemét nézni. Olyan kék, hogy ha a
szoba másik felében állna, akkor is bárki láthatná, milyen
élénk a színe. A csókjainkban csak az nem jó néha, hogy
lehunyja közben a szemét.
És nem. Még mindig nem beszéltünk Bostonról.
Lily

Kedves Ellen!
 Tegnap délután, amikor a buszon ültünk, Atlas
megcsókolt. Nem volt ebben semmi új, hiszen időközben
rengeteget csókolóztunk, de most először tettük meg
nyilvánosan. Amikor együtt vagyunk, minden más mintha
eltűnne, szóval eszünkbe sem jutott, hogy más is
észreveheti. De Katie észrevette. Mögöttünk ült, és amint
Atlas odahajolt, hogy megcsókoljon, hallottam, ahogy azt
mondja:
– Pfuj! – A mellette ülő lányhoz beszélt, és még folytatta
is. – Nem igaz, hogy Lily csak úgy hagyja, hogy letapizza.
Majdnem mindennap ugyanaz a ruha van rajta!
Ellen, én annyira begurultam. Atlast is borzasztóan
megsajnáltam. Elhúzódott tőlem, és láttam, hogy zavarja,
amit Katie mondott. Megfordultam volna, hogy leordítsam
Katie fejét, amiért ilyen könnyen ítélkezik valaki felett, akit
még csak nem is ismer, de Atlas elkapta a kezemet, és
megrázta a fejét.
– Ne, Lily! – mondta.
Úgyhogy nem tettem.
De aztán már végig nagyon dühös voltam a buszon.
Haragudtam Katie-re, amiért ilyesmit mondott, csak hogy
megbántson valakit, akiről úgy gondolta, hogy nem ér fel
hozzá. Az is bántott, hogy Atlas láthatólag hozzászokott a
hasonló megjegyzésekhez.
Nem akartam, hogy azt higgye, zavarba jöttem, amiért
más is látta a csókunkat. Én jobban ismerem Atlast, mint
azon a buszon bárki, és tudom, milyen jó ember,
függetlenül attól, hogy milyenek a ruhái és hogy büdös
volt, mielőtt elkezdett rendszeresen zuhanyozni nálam.
Odahajoltam, nyomtam egy puszit az arcára, és a
vállára hajtottam a fejemet.
– Mondjak valamit? – kérdeztem tőle.
Az ujjait az ujjaim közé csúsztatta, és megszorította a
kezemet.
– Mit?
– Te vagy a kedvenc emberem.
 Éreztem, hogy picit felnevet, és ettől én is
elmosolyodtam.
– Hányból? – kérdezte.
– Mindből.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Nekem is te vagy a kedvenc emberem, Lily.
Utcahosszal.
Amikor a busz megállt az utcánkban, nem engedte el a
kezemet, úgy indultunk leszállni. Ő elöl ment az üléssorok
között, én pedig követtem, úgyhogy nem látta, amikor
megfordultam, és bemutattam Katie-nek.
Valószínűleg nem kellett volna, de az arca látványáért
megérte.
Amikor hazaértünk hozzánk, kivette a kezemből a
kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Fura volt látni, milyen
otthonosan mozog nálunk. Beléptünk, és bezárta
mögöttünk az ajtót.
Akkor vettem észre, hogy nincs áram. Kinéztem az
ablakon, és láttam, hogy egy furgon áll az utcában,
mellette pedig szerelők dolgoznak a villanyvezetékeken,
ami azt jelentette, hogy nem nézhettük meg a műsorodat.
Nem zaklatott fel a dolog különösebben, mert ez azt
jelentette, hogy így valószínűleg másfél órán keresztül
csókolózni fogunk helyette.
– Villany- vagy gáztűzhelyetek van? – kérdezte.
– Gáz – feleltem, bár nem igazán értettem, miért
érdekelheti a tűzhelyünk.
Lerúgta a cipőjét (ami valójában apám egyik régi cipője
volt), és elindult a konyha felé.
– Készítek neked valamit – mondta.
– Tudsz főzni?
Kinyitotta a hűtő ajtaját, és elkezdte benne ide-oda
tologatni a dolgokat.
– Aha. Valószínűleg legalább annyira, mint amennyire te
kertészkedni.
Kivett pár dolgot a hűtőből, és begyújtotta a sütőt. Én a
pultnak támaszkodva figyeltem. Még csak receptre sem
volt szüksége, csak beleöntött mindenfélét egy tálba
anélkül, hogy bármivel kimérte volna a mennyiségeket, és
minden hozzávalót összekevert.
Apám soha egy szalmaszálat keresztbe nem tett a
konyhában. Elég biztos vagyok benne, hogy a sütőt sem
tudná begyújtani. Igazából azt hittem, minden férfi ilyen,
de Atlas rácáfolt erre, ahogy a konyhában sürgölődött.
– Mi lesz belőle? – kérdeztem.
A pultnak feszítettem a tenyerem, és felugrottam rá.
– Keksz –felelte.
Odaballagott hozzám a tállal, és beledugott a keverékbe
egy kanalat, amit aztán a számhoz emelt. A nyers tészta az
egyik gyengém, és ennél finomabbat életemben nem
kóstoltam még.
– Azta! – mondtam az ajkamat nyalogatva.
Letette mellém a tálat, aztán odahajolt, és megcsókolt. A
nyers tészta és Atlas szájának keveréke maga a
mennyország, ha esetleg érdekel. Mély torokhangot
hallattam, amiből ő is tudhatta, hogy tetszik ez a
kombináció. Erre elnevette magát, de a csókot így sem
hagyta abba. Egyszerűen belenevetett, amitől teljesen
elolvadt a szívem. A boldog Atlas egyszerűen észbontó volt.
Kedvem támadt hozzá, hogy megszerezzek mindent, ami
ezen a világon csak kedves a számára, hogy aztán
odaadhassam neki.
Amikor csókolt, azon gondolkodtam, hogy vajon ez-e a
szerelem. Sosem volt korábban barátom, és nincs mivel
összehasonlítanom az érzéseimet. Ami azt illeti, Atlas előtt
soha nem is vágytam fiúra meg semmilyen kapcsolatra
sem. Az én családom nem szolgált éppen követendő
példával arra nézvést, hogyan illik a férfinak a szeretett
nővel bánnia, úgyhogy sajnos mindig bizalmatlanul
viszonyultam a kapcsolatokhoz és más emberekhez.
Időnként elgondolkodtam rajta, hogy vajon képes
leszek-e valaha is megbízni egy férfiban. Nagyjából-
egészéből gyűlölöm őket, mert az egyetlen példa, akit
láttam, az az apám. De az Atlasszal töltött idő
megváltoztat. Persze azt hiszem, nem nagyon.
Alapvetően most is bizalmatlan vagyok az emberekkel
szemben. De azért valamennyit csak változtam, mert most
már legalább azt képes vagyok elhinni, hogy ő kivétel a
szabály alól.
Felfüggesztette a csókot, és megint kézbe vette a tálat.
Átvonult vele a szemközti pulthoz, és nekiállt, hogy
kilapátolja a tésztát két sütőpapírra.
– Kíváncsi vagy, mi a gáztűzhelyek trükkje? – kérdezte.
Igazából korábban egyáltalán nem érdekelt a főzés,
miatta azonban valamiért mindent tudni akartam, amit ő.
Talán azért, mert olyan boldognak tűnt, amikor beszélt
róla.
– A gáztűzhelyek sütőiben mindig vannak melegebb
pontok – magyarázta, miközben kinyitotta a sütő ajtaját,
és betette a kekszeket–, úgyhogy forgatni kell bent a
tepsiket, akkor egyenletesen sülnek. – Becsukta az ajtót,
levette a kezéről a sütőkesztyűt, és a pultra dobta. – Egy
pizzasütőlap is segít. Ha akkor is bent hagyod, amikor
éppen nem pizzát készítesz, egyenletesebben oszlik el vele a
hő.
Odalépett hozzám, a két oldalamon megtámaszkodott a
kezével. Amint lehúzta a pólóm gallérját az ujjával,
szikrázni kezdett a levegő. Megcsókolta azt a pontot a
vállamon, amit annyira szeret megcsókolni, közben lassan
felfelé csúsztatta a kezét a hátamon. Esküszöm, néha,
amikor nincs is velem, simán érzem a szája érintését a
kulcscsontomon.
Éppen szájon csókolt volna, amikor meghallottuk, hogy
egy autó kanyarodik be a felhajtóra. Leugrottam a pultról,
és pánikba esve néztem körül a konyhában. Atlas a két
tenyere közé fogta az arcomat, és úgy fordította, hogy a
szemembe nézhessen.
– Figyeld a kekszeket! Úgy húsz perc múlva készen
lesznek.
A számra tapasztotta a száját, aztán elengedett, és már
rohant is a nappaliba a hátizsákjáért. Amint kitette a lábát
a hátsó ajtón, hallottam, hogy apám leállítja a motort.
Éppen nekiláttam összeszedni a hozzávalókat, amikor
apám a garázsból belépett a konyhába. Körülnézett, és
észrevette a fényt a sütőben.
– Sütsz valamid – kérdezte.
Bólintottam, mert olyan sebesen vert a szívem, hogy
attól féltem, remegni fog a hangom, ha hangosan
válaszolok. Nekiláttam, hogy lesúroljak a pulton egy
amúgy teljesen tiszta pontot. Megköszörültem a torkomat.
– Kekszet – mondtam aztán. – Kekszet sütök.
Apám letette az aktatáskáját a konyhaasztalra, aztán a
hűtőhöz lépett, és kivett egy sört.
– Áramszünet volt-magyaráztam. – Unatkoztam,
úgyhogy arra jutottam, ezzel foglalom el magam, amíg
megint lesz villany.
Apu leült az asztalhoz, és a következő tíz percben
kérdéseket tett fel az iskoláról, meg arról, hogy
gondolkodtam-e már az egyetemen. Időnként, amikor
kettesben maradtunk, pár pillanatra felsejlett előttem,
milyen lehet egy normális kapcsolat az ember lányának az
apjával. A konyhaasztalnál az egyetemről beszélgetni, meg
arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Akármennyire is
gyűlöltem őt az idő java részében, azért vágytam ezekre a
pillanatokra. Ha mindig az az ember maradna, aki ezekben
a pillanatokban lenni tud, egészen más lenne a világ.
Mindannyiunk számára.
Megfordítottam a kekszeket, ahogyan Atlas mondta, és
amikor megsültek, kihúztam a tepsit a sütőből. Az egyiket
leemeltem róla, és apámnak adtam. A gondolatát is
rühelltem, hogy ilyen rendes vagyok vele. Olyan érzés volt,
mintha Atlas egyik keksze pocsékba ment volna.
–A mindenit – mondta apu. – Ez nagyon finom, Lily!
Kipréseltem magamból egy köszönömöt, pedig nem én
sütöttem a kekszeket. Persze ezt úgysem mondhattam meg
neki.
– A suliba viszem őket, úgyhogy csak egyet ehetsz –
hazudtam.
Megvártam, amíg a kekszek kihűltek, aztán egy
műanyag dobozba tettem, és a szobámba vittem őket. Meg
sem akartam kóstolni Atlas nélkül, úgyhogy nem nyúltam
hozzá a dobozhoz, amíg este át nem jött.
– Addig kellett volna enned, amíg meleg – mondta. –
Olyankor a legfinomabb.
– Nem volt szívem nélküled megkóstolni – feleltem.
Leültünk az ágyra, a falnak támaszkodtunk, és ott
helyben megettük a kekszek felét. Annyit mondtam
Atlasnak, hogy nagyon finom, de azt nem árultam el, hogy
ennél finomabb kekszet soha életemben nem ettem. Nem
akartam, hogy elszálljon magától. Az az igazság, hogy
tetszett az alázatossága.
Amikor ki akartam venni még egyet, elvette előlem a
dobozt, és rátapasztotta a tetejét.
– Ha túl sokat eszel, rosszul leszel tőle, és már nem fog
ízleni.
Elnevettem magam.
– Az lehetetlen!
Ivott egy korty vizet, aztán felállt, és az ágy felé fordult.
– Készítettem neked valamit – mondta, és belenyúlt a
zsebébe.
– Még egy adag kekszet? – kérdeztem.
Mosolyogva megrázta a fejét, és felém nyújtotta a
karját. Felemeltem a kezemet, mire a bezárt ökléből a
tenyerembe ejtett valami keményet. Egy fából faragott
kicsi, lapos szív volt, nagyjából öt centi hosszú.
Megsimogattam a hüvelykujjammal, próbáltam nem túl
szélesen mosolyogni. Nem volt anatómiailag pontos szív,
de a szokásos kézzel rajzoltakra sem hasonlított.
Egyenetlen volt, a közepén üreges.
– Ezt te csináltad? – kérdeztem, és felnéztem rá.
 Bólintott.
– Egy régi késsel faragtam, amit a házban találtam.
A szív két vége nem ért össze. Csak befelé kanyarodott
kicsit, de az ívek nyitva maradtak. Azt sem tudtam, mit
mondjak. Érzékeltem, hogy Atlas visszaül mellém az ágyra,
de még annyi időre sem bírtam elszakadni a szívtől, hogy
megköszönjem neki.
– Egy faágból faragtam – suttogta. – Az udvarotokban
lévő tölgyfáról van.
Esküszöm neked, Ellen, életemben nem hittem volna,
hogy valamit ennyire imádhatok. Vagy talán nem is az
ajándékot imádtam annyira, hanem Atlast magát,
összezártam az ujjaimat a szív körül, aztán olyan erővel
csókoltam szájon Atlast, hogy hanyatt dőlt az ágyon.
Átvetettem rajta a lábamat, terpeszben ráültem, ő pedig
megmarkolta a derekamat, és a szájával a számon
elmosolyodott.
– Egy egész istenverte házat is faragok neked abból a
tölgyfából, ha ilyen jutalmat kapok érte – súgta.
Ezen jót nevettem.
– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele.
– Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp
tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így
később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.
A tarkómra csúsztatta a kezét, és megfordított. Így már
hanyatt feküdtem, és ő került felülre.
– Akkor bevált a tervem – mondta, és megint
megcsókolt.
Közben egy pillanatra sem engedtem el a szívet, annyira
akartam hinni benne, hogy minden apropó nélkül, csak úgy
kaptam. De a lelkem mélyén rettegtem, hogy Atlas azért
adta, hogy rá emlékeztessen, amikor elmegy Bostonba.
Nem akartam emlékezni rá. Ha emlékeznem kéne, az azt
jelentené, hogy már nem része az életemnek.
Nem akarom, hogy Bostonba költözzön, Ellen. Tudom,
hogy ez önzés, mert nem élhet tovább abban a házban.
Nem tudom, mitől félek jobban. Attól, hogy meg kell élnem,
hogy elmegy, vagy attól, hogy igazi egoista módjára
könyörögnöm kell neki, hogy maradjon.
Tudom, hogy muszáj beszélnünk róla. Ma este, amikor
átjön, kifaggatom Bostonról. Tegnap este nem akartam,
mert annyira tökéletes nap volt.
Lily

Kedves Ellen!

Ússz és evezz! Ússz és ússz és úszkálj!

Bostonba költözik.
Nem igazán van kedvem beszélni róla.
Lily

Kedves Ellen!

Hát ezt nem lesz könnyű anyunak elrejtenie.

Apám általában ügyel rá, hogy olyan helyen üsse meg,
ahol nem hagy maradandó nyomot. Nyilván nagyon nem
akarja, hogy a környéken megtudják, mit művel itthon.
Láttam már párszor, ahogy belerúg anyuba, fojtogatja, üti
a hátát meg a gyomrát, a haját tépi. A néhány alkalommal,
amikor az arcát ütötte meg, igazából csak apró pofonokat
osztott ki, amiknek nem maradt meg sokáig a nyoma.
De eddig még sosem láttam tőle olyat, mint tegnap este.
Nagyon későn értek haza. Hétvége lévén valamilyen
közösségi eseményen jártak. Apámnak van egy ingatlanos
cége, és ő a helyi polgármester is, úgyhogy néha el kell
menniük jótékonysági vacsorákra meg hasonlókra. Ami
persze ironikus, ha belegondolunk, mi apám véleménye a
jótékonyságról. De hát nyilván ügyelnie kell a látszatra.
Atlas már a szobámban volt, amikor hazaértek. Amint
beléptek az ajtón, már hallottam, hogy veszekednek. Nem
igazán tudtam kivenni a szavaikat, de annyit azért étettem,
hogy apám azért cseszegette anyámat, mert szerinte
flörtölt valami férfival.
Na most, én ismerem anyut, Ellen. Soha nem tenne
ilyesmit. Inkább arról lehetett szó, hogy valaki csak
ránézett, apámon meg úrrá lett a féltékenység.
Hallottam, hogy lekurvázza anyut, aztán már puffant is
az első ütés. Kimásztam volna az ágyból, de Atlas
visszahúzott, és arra kért, maradjak ki belőle, mert még
bajom eshet.
Mondtam, hogy néha segít, ha közbeavatkozom, mert
akkor apám meghátrál.
Atlas igyekezett lebeszélni róla, végül azonban felkeltem,
és kimentem a nappaliba.
Ellen... Nem is tudom.
Rajta volt.
A kanapén feküdtek, apám az egyik kezével anyu
nyakát szorongatta, a másikkal meg a ruháját húzta fel.
Anyu megpróbálta lelökni magáról, én meg csak
mozdulatlanná dermedve álltam. Anyu egyre csak
könyörgött, hogy hagyja békén, de apám felpofozta, és
ráparancsolt, hogy fogja be a száját. Sosem felejtem el, mit
mondott neki:
–Azt akarod, hogy valaki törődjön veled? Hát majd én
törődök veled, baszd meg!
Ez volt az a pillanat, amikor anyu elnémult, és nem
küzdött tovább. Hallottam, hogy sír, aztán azt mondta:
– Csendesebben, kérlek! Itt van Lily.
Igen, ezt mondta. „Csendesebben, kérlek.”
Csendesebben erőszakolj meg, drágám, kérlek.
Ellen, én eddig el sem tudtam képzelni, hogy az ember
ennyi gyűlöletet érezhet a szívében. És nem is apámról
beszélek. Hanem magamról.
Bementem a konyhába, kinyitottam egy fiókot, kivettem
belőle a legnagyobb kést, amit találtam, és... Nem is tudom,
hogyan magyarázzam el. Olyan volt, mintha nem is lennék
benne a saját testemben. Láttam, amint átszelem a
konyhát a késsel a kezemben, és tudtam, hogy nem fogom
használni. Csak kellett valami, ami veszélyesebb nálam, és
amivel elijeszthetem apámat. De közvetlenül azelőtt, hogy
kijutottam volna a konyhából, két kar kapta el hátulról a
derekamat, és felemelt a földről. Ahogy elejtettem a kést,
apám nem hallotta meg a csörömpölést, de anyu igen.
Találkozott a tekintetünk, ahogy Atlas visszavitt a
szobámba. Amikor megint odabent voltunk, ököllel
kezdtem verni a mellkasát, követeltem, hogy engedjen
vissza anyámhoz. Sírtam, és mindent megtettem, hogy
eltüntessem az utamból, de nem mozdult.
Atlas nem engedett el.
– Nyugalom, Lily! – mondta.
Csak ugyanezt ismételgette, és a karjában tartott, amíg
beletörődtem, hogy nem mehetek vissza. Nem volt
hajlandó megint a kés közelébe engedni.
Az ágyhoz lépett, felvette a kabátját, és nekilátott, hogy
belebújjon a cipőjébe.
– Átmegyünk a szomszédba – közölte. – Felhívjuk a
rendőrséget.
A rendőrséget.
Anyám korábban többször is óva intett tőle, hogy a
rendőrséget hívjam. Azt mondta, ezzel kockára tenném
apám karrierjét. Őszintén szólva ezen a ponton ez már
egyáltalán nem érdekelt. Tettem rá, hogy ő polgármester,
vagy hogy az emberek, akik szeretik, még nem ismerik a
rosszabbik oldalát. Egyedül az volt a fontos, hogy
segíthessek anyun, úgyhogy én is fölvettem a kabátomat,
aztán elindultam a gardróbom felé egy pár cipőért. Amikor
kiléptem a gardróbból, Atlas a szobám ajtaját bámulta.
Éppen nyílt.
Anyám lépett be rajta, gyorsan behúzta maga mögött,
és ráfordította a kulcsot. Sosem fogom elfelejteni, milyen
volt. Vér szivárgott az ajkából. A szeme máris kezdett
feldagadni, és egy kitépett hajcsomó tapadt az egyik
vállához. Atlasra pillantott, aztán rám.
Egyetlen pillanatra sem szeppentem meg, amiért
rajtakapott egy fiúval a szobámban. Egyáltalán nem
érdekelt. Csak őt féltettem. Odaszaladtam hozzá,
megfogtam a kezét, az ágyamhoz kísértem. Lesöpörtem a
hajat a válláról, aztán megigazítottam a homlokán is.
– Felhívja a rendőrséget. Rendben, anyu?
Anyám szeme tágra nyílt. Hevesen rázni kezdte a fejét.
– Ne! – mondta. Atlasra pillantott, aztán megismételte.
– Ne! Nem lehet.
Atlas már az ablaknál állt, és kimászni készült, de erre
megállt, és visszanézett rám.
– Apád részeg, Lily – mondta anyu. – Hallotta, amikor
bezártad az ajtót, úgyhogy bevonult a hálószobánkba.
Abbahagyta. Ha hívod a rendőrséget, csak rosszabb lesz a
helyzet, hidd el nekem. Hagyd csak, hadd aludja ki, holnap
jobb lesz.
A fejemet ráztam, a szememet égették a könnyek.
– De anyu, meg akart erőszakolni!
Anyám lehajtotta a fejét, és vágott egy grimaszt.
– Nem így megy ez, Lily. Házasok vagyunk, és a
házasság néha egyszerűen... Fiatal vagy hozzá, hogy ezt
megértsd.
Egy percre néma csend lett, amit aztán én törtem meg.
– Remélem, soha nem fogom megérteni.
Ez volt az a pillanat, amikor anyu elsírta magát. A
tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett, én pedig
átkaroltam a vállát, és jobb híján vele bőgtem. Soha nem
láttam még ilyen zaklatottnak. Soha nem láttam még így
összetörve. Megszakadt a szívem, Ellen.
Én is összetörtem.
Amikor abbahagyta a sírást, körülnéztem a szobában.
Atlas időközben magunkra hagyott bennünket. Kimentünk
a konyhába, segítettem anyunak megmosni a száját és a
szemét. Végig egyetlen szót sem szólt Atlasról. Vártam,
mikor közli, hogy szobafogságra vagyok ítélve, de nem
történt semmi. Aztán rájöttem, hogy talán azért nem
foglalkozott Atlasszal, mert ő már csak így működött. Ami
fájt neki, egyszerűen a szőnyeg alá söpörte, hogy aztán
soha többé ne kerüljön elő.
Lily

Kedves Ellen!

Azt hiszem, most már készen állok rá, hogy Bostonról

beszéljek.
Atlas ma ment el.
Annyiszor kevertem meg a kártyalapjaimat, hogy
belefájdult a kezem. Félek, hogy ha nem írom ki magamból
az érzéseimet, abba bele fogok őrülni.
Az utolsó esténk nem alakult valami fényesen. Eleinte
sokat csókolóztunk, de mind a ketten túl szomorúak
voltunk hozzá, hogy nagyon beleéljük magunkat. Atlas két
nap alatt másodszor közölte velem, hogy meggondolta
magát, és nem megy el. Nem akart egyedül hagyni ebben a
házban. Csakhogy én már közel tizenhat éve ezekkel a
szülőkkel élek. Butaság lenne tőle, ha visszautasítana egy
otthont, és a hajléktalanságot választaná, pusztán azért,
mert én itt vagyok. Ezt mind a ketten tudtuk, de a
fájdalmunkat nem enyhítette.
Igyekeztem nem a szomorúságra figyelni, szóval amíg
ott feküdtünk, arra kértem, hogy meséljen Bostonról. Azt
mondtam neki, hogy egy napon, amikor végzek a sulival,
talán én is elmehetnék oda.
Egészen elrévedt a tekintete, amikor beszélni kezdett
róla. Soha nem láttam még ilyennek. Mintha a
mennyországról mesélt volna. Azt mondta, az ottaniaknak
van a legjobb tájszólásuk, például egészen elharapják az r-
eket. Nyilván nem vette észre, de ő is egy csomószor így
beszél. Azt mondta, kilenctől tizennégy éves koráig ott élt,
szóval kicsi ráragadhatott az akcentusból.
Mesélt a nagybátyja lakásáról, ami egy olyan házban
van, ahol ki lehet menni a tetőre, és baromi menő.
– Egy csomó házat így csináltak meg – mondta. –
Néhol még medence is van a tetőn.
A Maine állambeli Plethorában szerintem egy olyan
épület sincs, amelyik elég magas lenne egy rendes
tetőteraszhoz. Érdekelt, milyen érzés lehet olyan magasan
lenni, úgyhogy megkérdeztem, ő is felment-e oda, amire
azt felelte, hogy igen. Kisebb korában néha felment a
tetőre, csak üldögélt ott, és gondolkodott, amíg a várost
figyelte.
Az ételekről is mesélt. Azt már tudtam, hogy szeret főzni,
de fogalmam sem volt, hogy ilyen szenvedéllyel csinálja.
Nyilván mert nincs tűzhelye, sőt még konyhája sem,
úgyhogy nemigen beszélt főzésről azon a napon kívül,
amikor a kekszeket sütötte nekem.
Mesélt a kikötőről is, meg arról, hogy mielőtt az anyja
újra férjhez ment, sokszor elvitte oda horgászni.
– Boston végül is valószínűleg nem sokban különbözik a
többi nagyvárostól – mondta. – Nemigen van ott olyasmi,
ami különlegessé teszi. Csak... Nem is tudom. Van ott
valami pezsgés. Nagyon jók az energiák. Aki Bostonban él,
az büszke rá. Néha hiányzik ez az érzés.
Beletúrtam a hajába az ujjaimmal.
– Ahogy beszélsz róla, kezdem azt hinni, hogy a
legcsodálatosabb hely a világon. Mintha Boston lenne a
király.
Rám nézett, és bánatot láttam a szemében, ahogy
válaszolt.
– Tényleg Boston a király. Majdnem minden jobb
Bostonban. Kivéve a lányok. Bostonban nem vagy ott te.
Ebbe belepirultam. Nagyon melegen megcsókolt, és
aztán azt mondtam neki:
– Még nem vagyok Bostonban, az igaz. De egy szép
 napon odaköltözöm, és megkereslek.
Ezt megígértette velem. Az mondta, ha Bostonba
költözöm, minden jobb lesz, és tényleg az lesz a világ
legjobb városa.
Csókolóztunk még egy sort. Más dolgokat is csináltunk,
de azokkal nem untatlak. Azért ez nem azt jelenti, hogy
unalmasak voltak.
Nagyon nem voltak unalmasak.
Aztán ma reggel el kellett búcsúznom tőle. Csak ölelt, és
olyan vadul csókolt, hogy azt hittem, belehalok, ha
elenged.
De nem haltam bele. Mert elengedett, és mégis itt
vagyok. Még élek.
Még lélegzem.
Bár alig-alig.
Lily

A következő oldalra lapozok, de aztán inkább becsukom a

füzetet. Már csak egyetlen bejegyzés maradt, nem tudom,
készen állok-e rá, hogy elolvassam. Vagy hogy valaha készen
fogok-e állni rá. Visszateszem a naplót a szekrényembe, tudván,
hogy az életem Atlasról szóló fejezete véget ért. Ő most boldog.
Én is boldog vagyok.
Az idő kétségkívül képes minden sebet begyógyítani. Vagy
legalábbis a legtöbbet.
Lekapcsolom a lámpát, aztán fogom a telefonom, hogy töltőre
dugjam. Időközben két üzenetet kaptam Ryle-tól és egyet
anyámtól.

Ryle-. Szia! Kendőzetlen igazságra felkészülni. 3... 2...

Ryle: Féltem, hogy ha belemegyek egy kapcsolatba, azzal csak

több felelősséget veszek a nyakamba, ezért kerültem őket
egész életemben. Éppen elég macerás az élet így is, és látom,
milyen stresszel jár a szüleim házassága, meg látom, hogyan
 bukott be néhány barátom kapcsolata. Nem akartam én is
ilyesminek a részese lenni. De a mai este után rádöbbentem,
hogy sokan egyszerűen rosszul csinálják. Mert úgy érzem,
azzal, ami közöttünk történik, nem felelősséget veszek a
nyakamba. Inkább mintha jutalmat kapnék. És elalvás előtt
azon fogok gondolkodni, hogy vajon mivel érdemeltem ki.

A mellemhez szorítom a telefonomat, és elmosolyodok. Aztán

gyorsan csinálok egy képernyőfelvételt, mert ezt örökre
megtartom magamnak. Megnyitom a harmadik üzenetet is.

Anyu: Egy orvos, Lily? És saját vállalkozásod van? Ha nagy

leszek, olyan akarok lenni, mint te.

Ezt is elmentem magamnak.

 Tizenkettedik fejezet

– MIT MŰVELSZ AZOKKAL A SZERENCSÉTLEN

VIRÁGOKKAL? – kérdezi Allysa a hátam mögül.
Összezárok egy ezüstkapcsot, és végigcsúsztatom a száron.
– Ez steampunk!
Mind a ketten hátralépünk, úgy csodáljuk meg a csokrot.
Vagyis... csak reménykedem benne, hogy ő is csodálja. Jobban
sikerült, mint gondoltam volna. Pár fehér rózsát mélylilára
festettem, aztán a száraikat különféle steampunk elemekkel
díszítettem, például apró fém csavaralátétekkel meg
fogaskerekekkel. A csokrot összetartó bőrszíjra meg egy kis órát
is ragasztottam.
– Steampunk?
– Ez most trendi. Eredetileg irodalmi műfej, de helyet kap
más művészetekben is. A festészetben. A zenében. –
Mosolyogva fordulok meg, kezemben a csokorral. – Most pedig a
virágkötészetben.
Allysa elveszi tőlem a virágokat, és maga elé emeli őket.
– Annyira... fura. Nagyon tetszik. – Megöleli a csokrot. –
Enyém lehet?
Kikapom a kezéből.
– Nem! A megnyitó dekorációjához kell. Nem eladó. –
Beleteszem a csokrot a vázába, amit tegnap készítettem. A múlt
héten találtam egy pár gombolós női csizmát a bolhapiacon. Az is
a steampunkot juttatta eszembe, sőt, valójában a csizma adta az
ötletet a virágokhoz. A múlt héten megmostam, kiszárítottam,
aztán fémdarabokat ragasztottam rá. Miután lekentem az
egészet dekupázsragasztóval, sikerült egy vázát illesztenem a
belsejébe, hogy megtartsa a vizet a virágok számára.
 – Allysa? – A központi asztalra állítom a csokrot. – Elég biztos
vagyok benne, hogy ezt kell kezdenem az életemmel.
– A steampunkra gondolsz?
Elnevetem magam, és körbefordulok.
– Az alkotásra! – felelem.
Aztán megfordítom az ajtón a táblát, és negyedórával
hamarabb kinyitok.
Napközben mind a ketten sokkal elfoglaltabbak vagyunk,
mint gondoltuk volna. A telefonos meg az internetes rendelések
és az utcáról betérő vásárlók között még ebédelni sem érünk rá.
– Több alkalmazottat kell felvenned – mondja Allysa, ahogy
két virágcsokorral a kezében elsiet mellettem. Ez egy órakor
történik.
– Több alkalmazottat kell felvenned – mondja két órakor,
miközben a vállával szorítva a füléhez a telefont, egyik kezével
egy rendelést vesz fel, a másik kezével pedig a kasszát kezeli.
Három órakor benéz Marshall, és megkérdezi, hogy mi a
helyzet.
– Több alkalmazottat kell felvennie – mondja Allysa.
Négy órakor segítek egy nőnek kivinni az autójához a frissen
vásárolt csokrát, és ahogy visszafelé tartok az üzletbe, Allysa lép
ki az ajtón, karjában egy újabb csokorral.
– Több alkalmazottat kell felvenned – mondja nyűgösen.
Hat órakor ráfordítja a kulcsot, és megfordítja a táblát. Az
ajtónak dől, lecsúszik a padlóra, és felnéz rám.
– Tudom – mondom. – Több alkalmazottat kell felvennem.
Némán bólint.
Aztán elnevetjük magunkat. Odaballagok hozzá, és leülök
mellé. Egymásnak billentjük a fejünket, és szemügyre vesszük a
boltot. A steampunk csokor foglalja el a fő helyet, és bár nem
voltam hajlandó eladni, nyolc ugyanilyenre vettem fel
előrendelést.
– Büszke vagyok rád, Lily – jelenti ki Allysa.
Elmosolyodom.
– Nélküled nem sikerült volna, Issa.
Jó pár percig ülünk ott, élvezzük, hogy végre pihentethetjük a
lábainkat. őszintén mondom, hogy ez volt életem egyik legjobb
napja, de azért akaratlanul is szomorú vagyok kissé, amiért Ryle
felénk sem nézett. De még csak egy üzit sem küldött.
– Hallottál ma a bátyád felől? – érdeklődöm.
Megrázza a fejét.
– Nem, de biztos csak sok a dolga.
Bólintok. Tudom, hogy sok a dolga.
Valaki bekopog az ajtón, mire mind a ketten felkapjuk a
fejünket. Mosolygok, amikor meglátom, ahogyan a szeme köré
illesztve a tenyerét az ajtóhoz nyomja az arcát. Végül lefelé
fordítja a tekintetét, és meglátja, ahogy a földön ülünk.
– Falra festettük az ördögöt – jegyzi meg Allysa.
Felugrok, és kinyitom az ajtót, hogy beengedjem. Egy
pillanattal később már nyomul is befelé.
– Lekéstem? Hát ja. Lekéstem! – Megölel. – Ne haragudj,
igyekeztem a lehető leghamarabb ideérni.
Viszonzom az ölelését.
– Semmi baj, már itt vagy. Tökéletes volt.
Szinte megszédülök az izgatottságtól, amiért egyáltalán ideért.
– Te vagy a tökéletes – mondja, és megcsókol.
Allysa elvonul mellettünk.
– „Te vagy a tökéletes” – utánozza a bátyját. – Figyu, Ryle,
ezt hallgasd meg!
Ryle elenged.
– Mit?
Allysa fogja a szemetest, és ledobja a pultra.
– Lilynek több alkalmazottat kell felvennie.
Nevetek az állandó önismétlésén. Ryle megszorítja a kezemet.
– Ezek szerint jól ment ma az üzlet.
Megrántom a vállam.
– Nem panaszkodhatom. Mármint... nem vagyok az a
kimondott agysebész, de elég jól értem a dolgomat.
Ryle elneveti magát.
– Kell segítség a takarításhoz?
Allysával munkára fogjuk, együtt rakunk rendet a nagy nap
után. Miután mindennel végzünk, és előkészülünk a holnapi
napra, beállít Marshall is. Egy táskát hoz magával, amit ledob a
pultra. Valamiféle szövetből készült cuccokat húz ki belőle, és
mindegyikünknek odadob egyet. Elkapom az enyémet, és
széthajtogatom.
Egy kezeslábas pizsi.
És cicák vannak rajta.
– Bruins-meccs. Ingyensör. Csapat, beöltözni!
Allysa felnyög.
– Marshall! – mondja. – Idén eddig hatmillió dollárt kerestél.
Tényleg akkora szükségünk van arra az ingyensörre?
Marshall a felesége szájára szorítja az ujját.
– Csitt! Ne beszélj úgy, mint egy gazdag lány, Issa! Ez
istenkáromlás!
Allysa elneveti magát, Marshall pedig kiveszi a kezéből a
kezeslábast, aztán kicipzározza, és segít neki belebújni. Miután
mindannyian beöltözünk, elindulunk a bár felé.
Soha életemben nem láttam ennyi férfit kezeslábas
pizsamában. Csak ketten vagyunk nők, Allysa meg én, de
tulajdonképpen tetszik a dolog. Harsány. Annyira harsány, hogy
ahányszor a Bruins jól csinál valamit, be kell fogni a fülünket,
különben megsüketülnénk a hangzavartól. Nagyjából fél óra
elteltével felszabadul egy boksz a felső emeleten, és mind
odarohanunk, hogy lecsapjunk rá.
– Sokkal jobb – állapítja meg Allysa, ahogy letelepedünk.
Idefent már nincs akkora hangzavar, de azért még mindig
nagyobb a ricsaj az átlagosnál.
Egy pincérnő érkezik, hogy felvegye az italrendelésünket.
Vörösbort kérek, mire Marshall dühödten ugrik fel a székéről.
– Bort? – kiált fel. – De hát pizsiben vagy! Nem kapsz
ingyenbort, ha pizsiben vagy!
Közli a pincérnővel, hogy hozzon nekem inkább sört. Ryle
helyesbít, hogy inkább mégiscsak bort hozzon. Allysa vizet kér,
amivel még jobban kiborítja a férjét. Marshall utasítja a
pincérnőt, hogy hozzon négy sört.
– Két sört, vörösbort meg egy vizet.
Mire a pincérnő otthagyja az asztalunkat, teljesen össze van
zavarodva.
Marshall átkarolja Allysát, és megcsókolja.
– Hogy csináljalak fel ma este, ha nem vagy egy kicsit
benyomva?
Allysa arckifejezése megváltozik, és azonnal megsajnálom.
Tudom, hogy Marshall csak viccből mondta ezt, de azért így is
rosszuleshetett. Alig pár napja vallotta be, milyen depressziós,
amiért nem tud teherbe esni.
– Nem ihatok sört, Marshall.
– Akkor igyál bort. Jobban szeretsz, ha becsípsz.
Nevet a saját poénján, Allysa azonban nem csatlakozik hozzá.
– Bort sem ihatok. Ami azt illeti, semmilyen alkoholt.
Marshallba belefagy a nevetés. A szívem hátraszaltót vet.
Marshall megfogja Allysa vállát, és úgy fordítja a feleségét,
hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Allysa?
Allysa bólogatni kezd, és igazából nem is tudom, ki sírja el
magát először, én, Marshall vagy Allysa.
– Apa leszek! – ordítja el magát Marshall.
El nem tudom mondani, milyen ez a pillanat. Egy felnőtt férfi
kezeslábas pizsamában, amint egy bár bokszában állva kiabálva
közli mindenkivel, aki csak hajlandó meghallgatni, hogy apa lesz.
Megfogja Allysa kezét, őt is felhúzza a székéről, és most már
ketten állnak a bokszban. Megcsókolja, és azt hiszem, életemben
nem láttam ennél édesebbet.
Amíg meg nem pillantom Ryle-t, és rajta nem kapom, hogy
úgy rágja az alsó ajkát, mint aki az előbukkanó könnycseppeket
próbálja visszakényszeríteni. Rám néz, észreveszi, hogy
bámulom, és gyorsan elkapja a fejét.
– Meg ne szólalj! – mondja. – Mégiscsak a húgom.
Mosolyogva közelebb hajolok, és nyomok egy puszit az arcára.
– Gratulálok, Ryle, nagybácsi leszel!
Miután a jövendőbeli szülők abbahagyják a smacizást a
bokszban, Ryle-lal felállunk, és gratulálunk nekik. Allysa
említette már, hogy egy ideje furcsán kavarog a gyomra, de csak
a mai megnyitó előtt csinálta meg a terhességi tesztet. Csak
otthon akarta elmondani Marshallnak a nagy hírt, de képtelen
volt akár csak egy pillanattal tovább magában tartani.
Megérkeznek az italok, és ételt is rendelünk. Miután a
pincérnő távozik, Marshallra nézek.
– Hogyan találkoztatok?
– Allysa jobban el tudja mesélni, mint én – mondja.
Allysa vigyorogva dől előre.
– Rühelltem! – kezd bele. – Ryle legjobb haverja volt, és
folyton nálunk lógott. Baromi idegesítőnek találtam. Akkor
költözött Bostonba Ohióból, aztán mégis felvette a bostoni
akcentust. Azt hitte, így menőbb lett, de én legszívesebben
felképeltem volna, ahányszor kinyitotta a száját.
– Olyan cuki, nem? – jegyzi meg szarkasztikusan Marshall.
– Egy kretén voltál – feleli Allysa a szemét forgatva. – Na
szóval, egy szép napon Ryle-lal meghívtuk pár barátunkat.
Semmi nagy ügy, de a szüleink elutaztak, szóval gondoltuk,
rendezünk egy kis összejövetelt.
– Harmincan voltak ott – közli Ryle. – Nyugodtan
nevezhetjük bulinak.
– Oké, buli volt – hagyja rá Allysa. – Belépek a konyhába, és
Marshall ott nyomul valami lotyóra.
– Nem lotyó volt – jelenti ki Marshall. – Nagyon kedves
lánynak találtam. Cheetos-íze volt, de...
A felesége tekintetét látva inkább elhallgat. Allysa
visszafordul hozzám.
– Ettől totál kijöttem a sodromból. Ordítani kezdtem vele,
hogy vigye inkább haza a kurváit. A lány kábé halálra rémült
tőlem, elrohant, és vissza sem jött.
– Egy jót dugni sem lehet tőled – jegyzi meg Marshall.
Allysa belebokszol a vállába.
– Na szóval, miután nem hagytam, hogy egy jót dugjon,
visszarohantam a szobámba. Nagyon kellemetlenül éreztem
magam, hogy ilyesmit műveltem. Puszta féltékenység volt a
részemről, pedig le sem esett, hogy valójában tetszik nekem,
amíg meg nem láttam a kezét egy másik lány seggén.
Levetettem magam az ágyra, és bőgtem. Pár perccel később
beállított a szobámba, és megkérdezte, hogy minden rendben
van-e. Felé fordultam, és ráüvöltöttem, hogy „tetszel nekem, te
hülye faszfej!”.
– A többi pedig már történelem – fűzi hozzá Marshall.
Elnevetem magam.
– Azta! Hülye faszfej, milyen aranyos!
Ryle felemeli az egyik ujját.
– Kihagytad a legjobb részt!
Allysa vállat von.
– Ja, igen. Szóval Marshall odajött, lerántott az ágyról,
megcsókolt ugyanazzal a szájjal, amelyikkel korábban a lotyót,
aztán vagy fél órán keresztül smároltunk. Akkor benyitott Ryle,
és elkezdett ordítani Marshall-lal. Marshall erre kitaszigálta
Ryle-t a szobámból, ráfordította a kulcsot, és még egy órát
smároltunk.
Ryle a fejét rázta.
– A legjobb barátom árult el.
Marshall magához húzza Allysát.
– Tetszik nekem, te hülye faszfej.
Nevetnék, de Ryle komoly tekintettel fordul felém.
– Egy teljes hónapig szóba sem álltam vele, annyira
haragudtam. Végül túltettem magam rajta. Tizennyolc évesek
voltunk, a húgom meg tizenhét. Nem igazán állhattam az
útjukba.
– Azta! – mondom. – Néha elfelejtem, milyen kicsi köztetek a
korkülönbség.
– Három gyerek három év alatt – mosolyog Allysa. – Annyira
sajnálom a szüleinket.
Elcsendesedünk az asztal körül. Észreveszem, ahogy Allysa
bocsánatkérően pillant Ryle-ra.
– Három? – kérdezem. – Van még egy testvéretek?
Ryle hátradől, belekortyol a sörébe, aztán visszateszi a
poharat az asztalra.
– Volt egy bátyánk. Még gyerekkorunkban meghalt.
Így lehet egy csodás estét elszúrni egyetlen egyszerű
kérdéssel. Szerencsére Marshall profin tereli el a beszélgetést.
 Az est hátralévő része azzal telik, hogy történeteket hallgatok
arról, milyenek voltak, amíg felnőttek. Nem tudom, nevettem-e
valaha is egyetlen este alatt annyit, mint ma.
Amikor a meccsnek vége, mind visszasétálunk a bolthoz az
autóinkért. Ryle Uberrel jött idáig, úgyhogy beül mellém. Mielőtt
elbúcsúznánk Allysától és Marshalltól, szólok nekik, hogy
várjanak egy kicsit. Beszaladok a boltba, kihozom a steampunk
csokrot, és odaszaladok vele a kocsijukhoz. Allysa arca felderül,
amikor a kezébe nyomom.
– Örülök a terhességednek, de nem ezért kapod a virágokat.
Csak szeretném, ha nálad lennének. Mert te vagy a legjobb
barátom.
Allysa magához ölel, és a fülembe súgja:
– Remélem, feleségül vesz egyszer. Nővéreknek még jobbak
lennénk.
Beül a kocsiba, elhajtanak, én meg csak nézek utánuk, mert
nem tudom, volt-e valaha hozzá fogható barátom egész
életemben.
Talán a bor teszi. Nem tudom, de imádom a mai napot. Az
egészet, úgy, ahogy van. Különösen imádom azt, ahogy Ryle
nekidől a kocsimnak, és engem néz.
– Gyönyörű tudsz lenni, ha boldog vagy.
Huh! Nahát ez a nap! Egyszerűen tökéletes!

A lépcsőn tartunk felfelé a lakásomba, amikor Ryle elkapja a

derekamat, és a falhoz nyom. Elkezd csókolni, ott helyben, a
lépcsőházban.
– De türelmetlen vagy! – mormogom.
Elneveti magát, és két kézzel megragadja a fenekemet.
– Nem. A pizsi teszi. Fontolóra kellene venned, hogy ebben
járj dolgozni.
Megint megcsókol, és abba sem hagyja, amíg valaki meg nem
jelenik a lépcsőfordulóban.
– Jó rucik – mormogja a fazon, ahogy lefelé tartva eloldalazik
mellettünk. – Győzött a Bruins?
– Három-egyre – feleli Ryle anélkül, hogy felnézne.
 – Klassz – mondja az idegen.
Miután eltűnik, távolabb húzódom Ryle-tól.
– Mi ez az izé a kezeslábassal? Minden bostoni férfi tud róla?
Elneveti magát.
– Ingyensör, Lily! Ingyensör!
Felvonszol magával a lépcsőn, és amikor belépünk, Lucyt
találjuk a konyhaasztalnál, amint éppen egy, a cuccaival
megpakolt dobozt ragaszt le szigetelőszalaggal. Egy másik még
nyitva várakozik mellette, és meg mernék esküdni, hogy egy
olyan tál kandikál ki belőle, amit még én vettem valamelyik
lakberendezési boltban. Azt mondta, a jövő hétre elviszi minden
cuccát, de az a benyomásom, hogy ügyesen kicsempész ezt-azt
az én dolgaim közül is.
– Te meg ki vagy? – kérdezi, ahogy tetőtől talpig végigméri
Ryle-t.
– Ryle Kincaid. Lily barátja.
Lily barátja.
Hallottátok?
A barátja.
Most először mondta ki, méghozzá mindenféle bizonytalanság
nélkül.
– A barátom, mi?
Besétálok a konyhába, fogok egy üveg bort meg két poharat
hozzá.
Ryle mögém lép, miközben töltök, és átkarolja a derekamat.
– Aha. A barátod.
A kezébe adom a borát.
– Ezek szerint én meg a barátnőd vagyok?
Felemeli a poharát, és az enyémnek koccintja.
– A próbaidőszak végére és a bizonyosság kezdetére.
Mind a ketten mosolyogva iszunk.
Lucy egymás tetejére teszi a dobozokat, és elindul kifelé.
– A jelek szerint éppen időben lépek le – mondja.
Amikor az ajtó becsukódik mögötte, Ryle felhúzza a
szemöldökét.
– Azt hiszem, a lakótársadnak nem tetszem különösebben.
 – Meglepődnél. Én is azt hittem, hogy nem tetszem neki, erre
tegnap megkért, hogy legyek koszorúslány az esküvőjén.
Mondjuk szerintem csak ingyenvirágokat akar. Nem nagyon
vannak gátlásai a csajnak.
Ryle nevetve dől neki a hűtőszekrénynek. A tekintete a
„Boston” feliratú mágnesre téved. Leveszi a hűtő ajtajáról, és
felhúzza a szemöldökét.
– Soha nem fogsz továbblépni a bostoni purgatóriumból, ha
szuveníreket tartasz a frigódon, mint valami turista.
Kiveszem a kezéből a mágnest, és visszanyomom a hűtő
ajtajára. Tetszik, hogy ennyire emlékszik az első találkozásunk
éjszakájára.
– Ajándékba kaptam. Csak akkor számít turistásnak, ha én
veszem magamnak.
Odalép hozzám, kiveszi a bort a kezemből. Mindkettőnk
poharát a pultra helyezi, aztán mélyen, szenvedélyesen,
részegen megcsókol. Érzem a nyelvén a bor gyümölcsösségét.
Tetszik. A keze a pizsim cipzárját keresi.
– Na, hámozzuk csak ezt le rólad szépen.
A hálószoba felé vonszol, és folyamatosan csókol, miközben
mind a ketten esetlenül igyekszünk megszabadulni a ruháinktól.
Mire eljutunk az ágyig, már csak melltartó és bugyi van rajtam.
Az ajtónak taszít, amitől a lélegzetem is eláll, annyira
váratlanul ér.
– Ne mozdulj! – mondja.
A mellemhez szorítja az ajkát, aztán lassan csókolni kezd,
lefelé haladva a testemen.
Édes istenem! Lehet még ennél is jobb ez a nap?
Beletúrok a hajába, de elkapja a csuklómat, és az ajtóhoz
feszíti a kezemet. Újra felfelé indul a testemen, közben végig
szorosan tart. Figyelmeztetőleg néz fel rám.
– Azt mondtam... ne mozdulj!
Igyekszem nem mosolyogni, de nehéz ellenállni a kísértésnek.
A szája megint lefelé tart. Lassan a bokámig húzza a bugyimat,
de azt mondta, ne mozduljak, úgyhogy nem rúgom le.
Az ajka most felfelé halad a combomon, amíg..
Aha!
A legjobb nap.
A legeslegjobb.
 Tizenharmadik fejezet

Ryle: Otthon vagy, vagy még dolgozol?

Én: Dolgozom. Úgy egy óra múlva végzek.
Ryle: Benézhetek hozzád?
Én: Hát, azt szokták mondani, hogy hülye kérdés nem létezik.
Marhaság. Ez például egy hülye kérdés volt.
Ryle:

Fél órával később a virágbolt ajtaján kopogtat. Majdnem

három órája bezártam, de még mindig itt vagyok, igyekszem
kezelni az első hónap utáni káoszt. A bolt még mindig viszonylag
új hozzá, hogy pontosan meg lehessen mondani, mennyire megy
jól vagy rosszul. Egyes napok nagyszerűek, másokon meg
annyira nincs forgalom, hogy hazaküldöm Allysát. De mindent
egybevéve elégedett vagyok az eddigiekkel.
És elégedett vagyok azzal is, ahogyan Ryle-lal mennek a
dolgok.
Kinyitom az ajtót, és beengedem. Megint a világoskék orvosi
ruhát viseli, és még a sztetoszkópja is a nyakában lóg. Egyenesen
munkából jön. Nagyon kellemes látvány. Esküszöm, ahányszor
meglátom így, rögtön a műszakja után, nem győzöm elrejteni a
hülye vigyort az arcomról. Adok neki egy gyors csókot, aztán
visszaindulok az irodámba.
– Be kell fejeznem pár dolgot, aztán felmehetünk hozzám.
Követ az irodába, és becsukja mögöttem az ajtót.
– Van egy kanapéd? – kérdezi, és körülnéz az irodában.
A hét egy részét azzal töltöttem, hogy kicsinosítsam kicsit.
Vettem pár lámpát, hogy ne kelljen folyton a brutális
neoncsöveket felkapcsolnom. Így sokkal hangulatosabb a szoba.
Kerítettem pár növényt is, amiket itt fogok tartani. Nem
mondhatnám, hogy kertem lett, de azért ez is több a semminél.
Persze sokat változott a szoba azóta, hogy zöldségesládákat
tároltak itt.
Ryle a kanapéhoz lép, és hasra dől rajta.
– Csináld csak – makogja a párnába. – Én szundítok egyet,
amíg végzel.
Néha aggaszt, milyen keményen hajtja magát, de nem szólok
egy szót sem. Tizenkét órája ülök az irodámban, úgyhogy nem
sok jogalapom lett volna a túlzott ambíciók veszélyeire
figyelmeztetni.
A következő nagyjából negyedórát a megrendelések
véglegesítésével töltöm. Amikor befejezem, lecsukom a
laptopomat, és Ryle-ra pillantok.
Azt hittem, aludni fog, de az oldalán fekszik, és a kezével
támasztja a fejét. Egész idő alatt engem nézett, és most
belepirulok, ahogy meglátom a mosolyt az arcán. Hátratolom a
székemet, és felállok.
– Lily, azt hiszem, túlságosan is bírlak – mondja, miközben
felé tartok.
Elhúzom a számat, ahogy felül a kanapén, és lehúz az ölébe.
– Túlságosan? Ez nem hangzik éppen dicséretnek.
– Csak mert magam sem tudom, hogy az-e – mondja. A
combja két oldalára igazítja a lábaimat, aztán átkarolja a
derekamat. – Ez az első igazi kapcsolatom. Nem tudom, jó-e, ha
máris ennyire bírlak. Nem akarlak elijeszteni.
Felnevetek.
– Mintha a leghalványabb esély is lenne rá. Túl sokat dolgozol
ahhoz, hogy rám tudj telepedni.
Végighúzza a kezét a hátamon.
– Zavar, hogy ennyit dolgozom?
A fejemet rázom.
– Nem. Csak néha aggódom miattad, mert nem szeretném, ha
kiégnél. De azt nem bánom, hogy osztoznom kell rajtad a
szenvedélyeddel. Igazából még tetszik is, hogy ilyem ambiciózus
vagy. Tulajdonképpen szexi. Még az is lehet, hogy ez tetszik
benned a legjobban.
 – Tudod, nekem mi tetszik benned a legjobban?
– Erre már tudom a választ – felelem mosolyogva. – A szám.
A kanapé támlájának dönti a fejét.
– Így igaz. Az az első. És azt tudod-e, mi tetszik benned a
második legjobban?
Megrázom a fejemet.
– Nem erőlteted, hogy olyan legyek, amilyen sosem tudnék
lenni. Éppen ilyennek fogadsz el, amilyen vagyok.
Mosolygok.
– Azért legyünk őszinték, kicsit megváltoztál, amióta először
találkoztunk. Már nincs annyira ellenedre, hogy barátnőd
legyen.
– Ez csak azért van, mert megkönnyíted a dolgomat –
mondja, és becsúsztatja a kezét a blúzom alá. – Könnyű veled
lenni. Így végigcsinálhatom azt a karriert, amire mindig
vágytam, csak az egész tízszer jobb lesz attól, hogy mellettem
állsz. Amikor veled vagyok, úgy érzem, nemcsak hogy kaptam
egy tortát, de meg is ehetem.
Most már mind a két keze a blúzom alatt van a hátamon.
Magához húz, és megcsókol.
– Ez a legfinomabb torta, amit valaha kóstoltál? – A szájába
mormogom a kérdést.
Az egyik keze megtalálja a melltartómat, és könnyedén
kikapcsolja.
– Elég valószínű, de szükségem lesz még egy kóstolóra, hogy
teljesen biztos lehessek benne.
A fejemen át lefejti rólam a blúzt melltartóstul. Leszállnék
róla, hogy levehessem a farmeremet is, de visszaránt az ölébe.
Fogja a sztetoszkópját, a fülébe teszi, aztán a végét a
mellkasomra fekteti, közvetlenül a szívem fölé.
– Mitől indult úgy be a szíved, Lily?
Ártatlan vállrándítással felelek.
– Talán ön miatt lehet, dr. Kincaid.
Elengedi a sztetoszkópot, aztán leemel magáról, és hanyatt lök
a kanapén. Szétfeszíti a lábaimat, és közéjük térdel, majd megint
a mellkasomhoz illeszti az eszközt. Szabad kezével tartja magát,
ahogy a szívemet hallgatja.
– Hát most úgy nagyjából kilencvenet ver a szíved
percenként – állapítja meg.
– Az jó vagy rossz?
Vigyorogva fekszik végig rajtam.
– Akkor leszek elégedett, ha eléri a száznegyvenet.
Na ja. Ha eléri a száznegyvenet, azt hiszem, én is elégedett
leszek.
Lejjebb hajol, és lehunyom a szememet, ahogy a nyelve a
mellemre siklik. A szájába veszi a mellbimbómat, közben a
sztetoszkópot végig a szívemnél tartja.
– Most úgy száz körül jársz – mondja, aztán megint átveti a
nyakán a sztetoszkópot, majd visszahúzódik, és nekilát, hogy
kigombolja a farmeremet. Miután lerángatja rólam, hasra fordít,
a karomat átveti a kanapé karfáján.
– Térdelj fel! – mondja.
Megteszem, amit mond, de mielőtt igazából elhelyezkednék,
megint érzem a sztetoszkóp hideg fémjét a mellkasomon, ezúttal
azonban hátulról kanyarodik elém a karja. Mozdulatlan
maradok, ahogy Ryle a szívverésemet hallgatja. A másik keze
lassan utat talál a lábaim közé, aztán a bugyimba, aztán a
testembe. Megmarkolom a kanapét, de igyekszem lehetőség
szerint elnyomni a torkomból feltörő hangokat, amíg ő a
szívemre figyel.
– Száztíz – jelenti továbbra is elégedetlenül.
Hátrahúzza magához a csípőmet, aztán érzékelem, hogy
megszabadul az egyenruhájától. Fél kézzel a derekamat tartja, a
másikkal félrehúzza a bugyimat. Aztán ismét akcióba lendül, és
egyre mélyebben érzem magamban.
Két kézzel, vadul szorítom a kanapét, amikor egy pillanatra
leáll, hogy megint meghallgassa a szívverésemet.
– Lily – szól csalódottságot tettetve –, ez csak százhúsz. Ennél
többet várok tőled.
A sztetoszkóp megint eltűnik, Ryle karja körülöleli a
derekamat. A keze végigsiklik a hasamon, és megállapodik a
lábaim között. Többé nem tudom tartani a ritmusát. Még azzal is
gondjaim vannak, hogy megtartsam magamat a térdemen.
Valahogy azért sikerül fél kézzel megtartania, miközben a
másikkal a lehető legjobb értelemben szétmarcangol. Amikor
végül remegni kezdek, felegyenesít, hogy a hátam a mellkasát
érintse. Továbbra is bennem van, de most inkább a szívemre
koncentrál, ahogy a sztetoszkópját ismét elölről csúsztatja a
mellkasomra.
Felnyögök, de a fülemhez illeszti az ajkát.
– Pszt! Csak semmi nesz!
Fogalmam sincs, hogy bírtam ki a következő fél percet egy
pisszenés nélkül. Az egyik karjával átfog, a sztetoszkópot a
mellkasomhoz szorítja. A másik karja a hasamnak feszül, a keze
tovább varázsol a lábam között. Valahogy megoldja, hogy még
mindig mélyen bennem van. Próbálok nekidőlni, de
megingathatatlan marad, ahogy végigfutnak rajtam a hullámok.
A lábam reszket, a kezem Ryle combját markolja a hátam
mögött, és minden erőmre szükségem van, hogy ne ordítsam
hangosan a nevét.
Még mindig remegek, amikor felemeli a kezemet, és a
csuklómra illeszti a sztetoszkópot.
Pár pillanatot vár, aztán elveszi bőrömről a hideg fémet, és a
padlóra dobja az eszközt.
– Százötven – közli elégedetten.
Kihúzza belőlem a kezét, a hátamra fordít, a szája az enyémre
tapad, és a következő pillanatban már megint bennem van.
A testem túl erőtlen hozzá, hogy mozogjak, de még csak ki
sem tudom nyitni a szememet, pedig jó lenne látni. Jó párat lök,
mielőtt mozdulatlanná merevedik, és belenyög a számba. Aztán
rám zuhan, miközben minden izma pattanásig feszülve remeg.
Megcsókolja a nyakamat, ajka rátalál a tetovált szívre. Végül a
vállamra hajtja a fejét, és felsóhajt.
– Említettem már ma este, mennyire bírlak? – kérdezi.
Csak nevetek.
– Egyszer-kétszer.
– Akkor most jön a harmadik – mondja. – Bírlak. Mindent
bírok benned, Lily. Jó benned lenni, jó rajtad lenni, jó körülötted
lenni. Veled minden jó.
Mosolygok, imádom, ahogy a szavai simogatják a bőrömet, a
szívemet. Kinyitom a számat, hogy elmondjam neki, mennyire
bírom én is őt, de félbeszakít a telefonja csörgése.
Felnyög, aztán kihúzza magát belőlem, és a telefonért nyúl. A
helyére igazítja a ruháját, és nevetve néz rá a kijelzőre.
– Anyám az – közli, majd odahajol, és nyom egy puszit a
kanapé támlájának támasztott térdemre. Félredobja a telefont,
aztán feláll, az íróasztalomhoz lép, és fog egy doboz papír
zsebkendőt.
Mindig kínos kicsit a szex utáni tisztogatás, most azonban még
a szokásosnál is jobban feszengek, tudván, hogy közben az anyja
hívja.
Miután felöltözöm, magához húz a kanapén, én pedig
ráfekszem, a fejemet a mellkasán nyugtatva.
Közben elmúlt tíz óra, és annyira befészkeltem magam, hogy
fontolgatni kezdem, ne maradjak-e éjszakára. Ryle telefonja
újabb hangot ad ki, jelezve, hogy hangpostaüzenete érkezett.
Mosolyogva nyugtázom, hogy végre látom az anyjával
kommunikálni. Allysa néha beszél a szüleikről, de Ryle-lal még
soha nem beszélgettem róluk.
– Kijössz a szüleiddel?
Ryle gyengéden simogat.
– Igen. Jó emberek. Volt egy nehéz időszakunk tinikoromban,
de túltettük magunkat rajta. Mostanság gyakorlatilag naponta
beszélek anyámmal.
Karba fonom a kezemet a mellkasán, ráfektetem a fejemet, és
felnézek Ryle-ra.
– Mesélsz még anyukádról? Allysától tudom, hogy pár éve
Angliába költöztek. Meg hogy Ausztráliában vakációztak, de az is
már egy jó hónapja lehetett.
Elneveti magát.
– Meséljek anyámról? Hát... anyám sok tud lenni néha. Szeret
piszkálni embereket, főleg azokat, akiket a legjobban szeret.
Soha életében egyetlen istentiszteletet sem mulasztott el. És
egyetlenegyszer sem hallottam, hogy a dr. Kincaiden kívül bármi
más néven emlegette volna apámat.
A mondandója ellenére végig mosolyog, amíg az anyjáról
beszél.
– Apukád is orvos?
Bólint.
– Pszichiáter. Olyan területet választott, ami mellett normális
életet élhet. Okos ember!
– Meg szoktak látogatni Bostonban?
– Nem igazán. Anyám utál repülni, úgyhogy mi repülünk el
hozzájuk Allysával évente kétszer. Azért szívesen találkozna
veled, úgyhogy legközelebb talán neked is velünk kéne jönnöd.
– Meséltél rólam anyukádnak? – kérdezem elégedetten
vigyorogva.
– Hát persze – bólint. – Azért ez elég nagy dolog ám. Mármint
az, hogy barátnőm van. Mindennap fölhív, hogy megkérdezze,
nem csesztem-e el valamivel.
Elnevetem magam, mire a telefonja után nyúl.
– Azt hiszed, viccelek? Garantálom, hogy valami úton-módon
belekevert abba a hangpostaüzenetbe is, amit az előbb hagyott.
Megnyom pár gombot, aztán elkezdi lejátszani az üzenetet.
„Szia, drágaságom! Az anyád vagyok. Tegnap óta nem
beszéltünk. Hiányzol. Öleld meg a nevemben Lilyt. Még
találkozgattok, ugye? Allysa szerint folyton róla beszélsz. Azóta
is a barátnőd, ugye? Jól van. Itt van Gretchen, éppen
uzsonnázunk. Szeretlek! Puszi, puszi!”

A mellkasához szorítom az arcomat, és hangosan nevetek.

– Csak pár hónapja járunk. Mégis, mennyit beszélsz rólam?
A szája elé húzza a kezemet, és megpuszilja.
– Túl sokat, Lily. Túlságosan is sokat.
– Alig várom, hogy találkozhassam velük – mondom
mosolyogva. – Nemcsak egy egészen hihetetlen lányt neveltek
fel, de téged is ők hoztak össze. Ez azért nem semmi!
Átkarol, és megcsókolja a fejem búbját.
– Hogy hívták a bátyátokat? – kérdezem.
Azonnal érzem rajta a feszültséget. Már bánom, hogy
felhoztam a dolgot, de túl késő, hogy visszaszívjam a kérdést.
– Emerson.
Hallom a hangján, hogy erről most nem szívesen beszélgetne,
úgyhogy nem erőltetem a dolgot, inkább felemelem a fejemet,
előrekúszom, és a szájára szorítom a számat.
Tudhatnám, mi következik. Ha rólam meg Ryle-ról van szó,
sosem elégszünk meg egy egyszerű csókkal. Alig pár perccel
később megint bennem van, de ami most történik, az nem is
fogható a korábbihoz.
Ezúttal szeretkezünk.
 Tizennegyedik fejezet

MEGSZÓLAL A TELEFONOM. A kezembe veszem, hogy

lássam, ki az, és elcsodálkozom. Ryle most először hív, eddig csak
üzeneteket írogattunk. Milyen fura, hogy három hónapja van
egy barátom, akivel egyetlenegyszer sem beszéltem telefonon.
– Halló?
– Szia, csajom! – mondja.
Bénán mosolygok a hangját hallva.
– Szia, pasim!
– Hírem van.
– Mi az?
– Holnapra kivettem egy szabadnapot, te meg vasárnap csak
egykor nyitod ki a boltot. Úton vagyok hozzád két üveg borral.
Akarod, hogy a pasid nálad aludjon, részegen szexeljetek egész
éjjel, aztán délig aludjatok?
Zavarba ejt, amit a szavai művelnek velem.
– Van egy hírem – mondom mosolyogva.
– Mi az?
– Vacsorát főzök neked. És kötény van rajtam.
– Tényleg? – kérdezi.
– Csak egy kötény.
Ezzel le is teszem. Pár pillanattal később üzenetet kapok.

Ryle: Képet, lécci!

Én: Gyere ide, és lefotózhatsz te magad.
 Mire kinyílik az ajtó, majdnem végzek a ragu összeállításával.
Beleöntöm az egészet az üvegtálba, és meg sem fordulok, amikor
hallom, hogy Ryle belép a konyhába. Nem kamuztam, amikor
azt mondtam, hogy nincs rajtam semmi a kötényen kívül. Még
bugyit sem húztam.
Hallom, ahogy beszívja a levegőt, amikor kinyitom a sütőt, és
beledugom a ragut. Igaz, ami igaz, talán egy kicsit túl
látványosan is csinálom. Miután becsukom a sütő ajtaját, nem
fordulok Ryle felé, inkább fogok egy ruhát, és nekiállok a sütőt
törölgetni, ügyelve rá, hogy közben úgy ringjon a csípőm, ahogy
csak lehet. Felszisszenek, amikor valami hirtelen megböki a jobb
farpofámat. Megpördülök, és Ryle áll ott vigyorogva, két üveg
borral a kezében.
– Te most megharaptál?
Ártatlan tekintettel néz rám.
– Ne kísértsd a skorpiót, ha nem akarod, hogy megcsípjen. –
Tetőtől talpig végigmér, miközben kinyitja az egyik üveget. A
magasba tartja, mielőtt mindkettőnknek tölt belőle. – Klasszikus
évjárat.
– „Klasszikus” – utánzóm csúfolódva. – És mi volna a
különleges alkalom?
A kezembe nyomja az egyik poharat.
– Nagybácsi leszek, van egy dögös barátnőm, és hétfőn
elvégezhetek egy nagyon ritka craniopagus szétválasztó
műtétet, amire talán soha életemben nem lesz többé alkalmam.
– Milyen cranio..
Kiissza a bort, és tölt magának még egy pohárral.
– Craniopagus. Sziámi ikrek – magyarázza. Megkocogtat egy
pontot a feje búbján. – Itt nőttek össze. A születésük óta
tanulmányozzuk őket. Nagyon ritka műtét. Nagyon ritka.
Most először érzem azt, hogy igazán felizgat az orvosi
szövegével. Csodálom a lelkesedését. Csodálom az elszántságát.
De látni, mennyi izgalommal tölti el a munkája, az már komolyan
szexis.
– Szerinted mennyi ideig fog tartani? – kérdezem.
 Vállat von.
– Csuda tudja. Kicsik még, úgyhogy nem jó túl sokáig altatni
őket. – Felemeli a jobb kezét, és megmozgatja az ujjait. –
Csakhogy ez egy nagyon különleges kéz, ami majdnem félmillió
dollárnyi különleges oktatásban részesült. Mélységesen hiszek
ebben a kézben.
Odalépek hozzá, és a tenyeréhez nyomom az ajkamat.
– Egy kicsit én is kedvelem ezt a kezet.
Végigsimítja a nyakamat, aztán megfordít, és a pulthoz szorít.
Elakad a lélegzetem, mert erre nem számítottam.
Hátulról nekem préseli magát, és lassan lecsúsztatja a kezét
az oldalamon. A gránitra támaszkodom, becsukom a szemem, és
máris érzem, hogy fejembe szállt a bor.
– Ez itt – suttogja – a legbiztosabb kéz egész Bostonban.
A nyakszirtemnél fogva lenyom, még jobban a pultra szorít. A
másik kezével megérinti a térdem belső felét, aztán elindul
felfelé a combomon. Lassan. Jóságos ég!
Széthúzza a lábamat, aztán már bennem is vannak az ujjai.
Nyöszörögve keresek valamit, amibe kapaszkodhatok. Elkapom
a csapot, éppen abban a pillanatban, amikor Ryle varázsolni
kezd.
Aztán, akár egy valódi mágus, eltünteti a kezét.
Hallom, ahogy kisétál a konyhából. Figyelem, miközben
elhalad a pult előtt. Rám kacsint, felhajtja a bor maradékát.
– Gyorsan lezuhanyozom – mondja.
Ez aztán tudja húzni az embert.
– Seggfej vagy! – kiáltom utána.
– Nem seggfej vagyok – feleli már a hálószobából –, hanem jól
képzett idegsebész!
Nevetek, és töltök magamnak még egy pohár bort.
Majd én megmutatom neki, ki húz kicsodát.

A harmadik pohár boromat iszom, amikor előkerül a

szobámból.
Éppen anyámmal beszélek telefonon, és a kanapéról figyelem,
ahogy bevonul a konyhába, és tölt magának még egy adagot.
 Baromi jó ez a bor.
– Mit csinálsz ma este? – kérdezi anyám.
Ki van hangosítva. Ryle a falnak dőlve figyeli, ahogy beszélek.
– Nem sokat. Segítek Ryle-nak tanulni.
– Hát ez... nem hangzik valami érdekesen.
Ryle rám kacsint.
– Ami azt illeti, épphogy nagyon érdekes – mondom. – Sokat
segítek neki tanulni. Leginkább a keze finommotorikus
mozgásával foglalkozunk. Ami azt illeti, feltehetőleg egész éjjel
gyakorolni fogunk.
A három pohár bortól kikapós lettem. El sem akarom hinni,
hogy Ryle-lal flörtölök, mialatt anyámmal telefonálok. Pfuj!
– Le kell tennem – mondom. – Holnap este Allysával és
Marshall-lal vacsorázunk, de hétfőn hívlak.
– Ó, és hol vacsoráztok?
A szememet forgatom. Ez a nő képtelen venni a lapot.
– Fogalmam sincs. Ryle, hová megyünk vacsorázni?
– Arra a helyre, ahol legutóbb anyukáddal voltunk – feleli. –
Bak, vagy hogy hívják. Hat órára foglaltam asztalt.
Hirtelen elszorul a gyomrom.
– Á, jó választás! – állapítja meg anyám.
– Ja, ha az ember szereti a száraz kenyeret. Szia, anya! –
Leteszem, és Ryle-ra nézek. – Nem akarok visszamenni oda.
Nem tetszett. Próbáljunk ki valami újat.
Azt nem árulom el, igazából miért nem akarok visszamenni.
Hogyan adhatnám elő a vadonatúj pasimnak, hogy az első
szerelmemet igyekszem elkerülni?
Ryle eltolja magát a faltól.
– Nem lesz vele bajod – mondja. – Allysa alig várja, hogy ott
ehessen, amióta meséltem neki róla.
Talán mázlim lesz, és Atlas nem dolgozik.
– A kajáról jut eszembe – folytatja Ryle –, éhen pusztulok.
A ragu!
– A rohadt életbe! – mondom nevetve.
Ryle berohan a konyhába, én pedig felállok, és követem.
Amikor utolérem, éppen a sütő ajtaját nyitja ki, és legyezve
hessegeti el a füstöt. Ennek annyi.
Hirtelen megszédülök, amiért túl gyorsan álltam fel három
pohár bor után. Elkapom a pultot, hogy visszanyerjem az
egyensúlyomat, ő pedig benyúl a sütőbe, hogy kihúzza az elégett
ragut.
– Ryle! Kelleni fog egy...
– A picsába! – üvölti.
– ...sütőkesztyű.
A tál kiesik a kezéből, és a földön landol. Felemelem a
lábamat, hogy elkerüljem a törött üvegdarabokat, meg a
szétfröccsent gombás-csirkés ragut. Felnevetek, amikor eljut a
tudatomig, hogy magától eszébe sem jutott a sütőkesztyű.
Biztosan az alkohol teszi. Mocskosul erős ez a bor.
Becsapja a sütő ajtaját, a csaphoz lép, és miközben hideg vizet
folyat a kezére, dörmögve káromkodik. Igyekszem elfojtani a
nevetésemet, de a bor meg az elmúlt pár pillanat eseményeinek
hatása alatt nem megy könnyen. Lenézek a padlóra – a káoszra,
amit fel kell takarítanunk –, és minden küzdelem hiába, feltör
belőlem a kacaj. Továbbra is nevetve hajolok közelebb, hogy
megnézzem Ryle kezét. Remélem, nem sérült meg
komolyabban.
Aztán egy pillanattal később már nem nevetek. A földön ülök,
a kezemet a szemem sarkának szorítom. Ryle keze a semmiből
került elő, telibe talált, és hátralökött – elég erővel ahhoz, hogy
elveszítsem az egyensúlyomat. Megcsúsztam, és ahogy elestem,
még az arcomat is beütöttem a konyhaszekrény egyik ajtajának
fogantyújába.
Fájdalom hasít a szemem sarkába, közvetlenül a halántékom
előtt.
Aztán megérzem az egésznek a súlyát.
Valami minden porcikámra ránehezedik. Iszonyatos erő
préseli össze az érzéseimet. Minden darabokra törik.
A könnyeim, a szívem, a nevetésem, a lelkem. Összetörtek,
mint az üvegtál, és darabokban hullanak le rám. A karom mögé
rejtem a fejem, és a pokolba kívánom az elmúlt tíz másodpercet.
– Az isten verje meg, Lily! – hallom Ryle hangját. – Nem
vicces! Ez a kéz jelenti az egész kibaszott karrieremet!
Nem nézek fel rá. A hangja ezúttal nem vibrál az egész
testemben. Inkább olyan, mintha ledöfne – a szavai éles
kardokként támadnak rám.
Aztán ott van mellettem, az átkozott kezét érzem a hátamon.
Simogat.
– Lily! – mondja. – Édes istenem, Lily!
Megpróbálja lefejteni a karomat a fejemről, de nem hagyom
magam. A fejemet rázom, minden vágyam, hogy az elmúlt
tizenöt másodpercet meg nem történtté tegyem. Tizenöt
másodperc. Csak ennyi kell, hogy valakit teljesen más színben
lássunk, mint korábban.
Tizenöt másodperc, amit sosem kapunk vissza.
Magához húz, a fejem búbját kezdi puszilgatni.
– Ne haragudj rám! Csak... Megégettem a kezem. Pánikba
estem. Te nevetni kezdték és... Jaj, ne haragudj, annyira gyorsan
történt. Nem akartalak ellökni. Bocsáss meg nekem, Lily!
Már nem Ryle hangját hallom. Csak apám szavai szólnak a
fülemben.
„Ne haragudj, Jenny. Véletlen volt. Annyira sajnálom. ”
– Ne haragudj, Lily. Véletlen volt. Annyira sajnálom.
Nem érdekel semmi, csak hogy eltűnjön onnan. A kezem és a
lábam minden erejét bevetem, hogy valami úton-módon eltoljam
onnan a picsába.
Hanyatt dől, a kezére támaszkodik. A szemében őszinte
megbánás látszik, utána azonban valami más is.
Aggodalom? Pánik?
Lassan felemeli a jobb kezét. Csurom vér. Vér folyik a
tenyerén, vér folyik a csuklóján. A padlóra pillantok – az üvegtál
szilánkjaira. A keze! Rálöktem a törött üvegre.
Megfordul, feltápászkodik, és a vízsugár alá teszi a kezét, hogy
leöblítse a vért. Amikor én is felállok, éppen egy szilánkot húz ki
a tenyeréből, és a pultra dobja.
Csordultig teltem dühvel, de a keze miatt érzett aggodalom
valahogy mégis utat talál a felszínre. Fogok egy törülközőt, és
odaadom neki. Rengeteg a vér.
 A jobb keze sérült meg!
Hétfőn műtétje lesz.
Szívesen segítenék elállítani a vérzést, de túlságosan remegek.
– Ryle, a kezed!
Elhúzza a tenyerét, és a sértetlen kezével felemeli az államat.
– Leszarom, Lily. Nem érdekel a kezem. Te jól vagy?
Kétségbeesetten igyekszik felmérni, mennyire csúnya a vágás
az arcomon.
A vállam remegni kezd, és hatalmas, fájdalomtól duzzadó
könnycseppek gördülnek végig az arcomon.
– Nem. – Még nem tértem magamhoz a sokkból, és tudom,
hogy ezzel az egyetlen szóval együtt azt is hallja, ahogyan
összetörik a szívem. – Te jóságos ég! Ellöktél, Ryle! Ez...
Most jut csak el igazán a tudatomig, hogy mi történt, és ez
jobban fáj, mint a seb maga.
Ryle átkarolja a nyakamat, és kétségbeesetten ölel magához.
– Bocsáss meg nekem, Lily! Édes istenem, bocsáss meg
nekem! – A hajamba temeti az arcát, minden benne dúló
érzelmet belead, ahogy magához szorít. – Kérlek, ne gyűlölj!
Könyörgöm!
A hangja lassan megint Ryle hangja lesz, érzem a
gyomromban, érzem a lábujjaimban. Az egész karrierje a kezén
áll vagy bukik, szóval biztos jelent valamit, hogy most egyáltalán
nem amiatt aggódik. Igaz? Annyira össze vagyok zavarodva.
Annyi minden történik egyszerre. A füst, a bor, az
üvegszilánkok, a mindenfelé szétfröccsent étel, a vér, a düh, a
bocsánatkérések. Ez már túl sok!
– Bocsáss meg nekem! – ismétli.
Ahogy elhúzódom tőle, észreveszem, hogy vörös a szeme.
Soha nem láttam még ilyen szomorúnak.
– Bepánikoltam. Nem akartalak ellökni, csak bepánikoltam.
Csak a hétfői műtét járt az eszemben meg a kezem, és... Annyira
sajnálom.
A számra tapasztja a száját, belélegzi az illatomat.
Nem olyan, mint az apám. Nem lehet olyan. Egyáltalán nem
is hasonlít arra az önző tuskóra.
 Mind a ketten zaklatottak vagyunk, zavarodottan, bánatosan
csókoljuk egymást. Soha nem éreztem semmi hasonlót, mint
ebben a csúf, gyötrelemmel teli pillanatban. Valahogy mégis azt
veszem észre, hogy a fájdalmat, amit ez az ember okozott, nem
csillapíthatja más, csakis ez az ember maga. A könnyeimet az ő
bánata teszi elviselhetővé, zaklatottságomat az ajkamra tapadó
ajka enyhíti, miközben úgy ölel, mintha soha nem akarna
elengedni.
Átkarolja a derekamat, felvesz, óvatosan lépkedve átszeli
velem a rumlit, amit a konyha közepén összehoztunk. Képtelen
vagyok eldönteni, hogy benne, vagy saját magamban csalódtam-
e jobban. Benne, amiért így kijött a sodrából, vagy magamban,
amiért ki tudja, miért, de vigaszra leltem a bocsánatkéréseiben.
A hálószobába visz, közben végig csókolgat. Még akkor is
csókol, amikor gyengéden letesz az ágyra, és a fülembe súgja:
– Ne haragudj, Lily! – Az ajka rátalál arra a pontra, ahol
bevertem a szememet a szekrénybe. Oda is ad egy puszit. –
Annyira sajnálom.
Megint szájon csókol, az ajka forró és nedves. Fogalmam sincs,
mi történik velem. Iszonyatosan gyötrődöm, a testem mégis
arra vágyik, hogy az ajkával és a kezével könyörögjön
megbocsátásért. Rá akarok ordítani, azt akarom tenni, amit
anyámtól vártam mindig, amikor apám bántotta, de a lelkem
mélyén hinni akarok benne, hogy baleset volt, ami történt. Ryle
nem olyan, mint az apám. A legkevésbé sem olyan.
Éreznem kell a szomorúságát. A megbánást. Mindegyik benne
van abban, ahogy csókol. Széttárom a kedvéért a lábamat, és
újabb formában tapasztalom a megbánását. Lassú, sajnálkozó
lökések formájában. Ahányszor csak belém hatol, újabb
bocsánatkérést suttog el. És valami csoda folytán ahányszor csak
kihúzza magát belőlem, vele együtt újabb darab távozik a
haragomból is.

A vállamat csókolja. Az arcomat. A szememet. Még most is

rajtam van, minden érintése gyengéd. Soha senki sem nyúlt még
így hozzám... ilyen finoman. Igyekszem elfelejteni, ami a
konyhában történt, de most az tölt be mindent.
Ellökött magától.
Ryle eltaszított.
Tizenöt másodpercre egy olyan oldalát láttam, ami igazából
nem is ő volt. És közben én sem én voltam. Kinevettem, amikor
féltenem kellett volna. Ellökött, amikor hozzám sem lett volna
szabad érnie. Ellöktem, és emiatt elvágta a kezét.
Rettenetes volt. Az egész, mind a tizenöt másodperc, amíg
tartott, egyszerűen rettenetes volt. Soha többé gondolni sem
akarok rá.
Az összegyűrt rongyot még mindig a kezében tartja. Teljesen
átitatta a vér. Ryle mellkasára teszem a kezem.
– Mindjárt jövök – mondom neki.
Még egyszer megcsókol, aztán legördül rólam. A fürdőszobába
sietek, és magamra zárom az ajtót. Ahogy a tükörbe nézek, a
lélegzetem is eláll.
Vér. A hajamban, az arcomon, a testemen. Mind Ryle vére.
Fogok egy törülközőt, hogy legalább egy részét lemossam
magamról, aztán a mosdó alatt megkeresem az elsősegély-
felszerelést. Elképzelni sem tudom, milyen állapotban lehet a
keze. Először megégette, aztán belevágott. Nem egészen egy
órával azután, hogy arról beszélt, milyen fontos a számára ez a
műtét.
Ennyit a borról. Soha többé nem ihatunk jó borokat.
Kiveszem a dobozt a mosdó alól, és benyitok a hálószobába.
Ryle éppen a konyhából érkezik egy kis zacskó jéggel. Felemeli.
– A szemedre – mondja.
Én megmutatom az elsősegély-felszerelést.
– A kezedre.
Mind a ketten elmosolyodunk, és leülünk az ágyra. Ryle a
fejtámlának dől, én pedig az ölembe veszem a kezét. Amíg én a
kezét kötözöm, ő a szememhez nyomja a jeges zacskót. Nyomok
az ujjamra egy kis fertőtlenítő krémet, és bedörzsölöm vele az
égett ujjait. Nem festenek olyan rosszul, mint tartottam tőle,
szóval ez legalább egy kis megkönnyebbülést jelent.
– Lehet tenni valamit, hogy ne hólyagosodjon fel? –
kérdezem.
Megrázza a fejét.
– Ha másodfokú, akkor semmit.
Kíváncsi lennék, hogy tud-e hétfőn műteni felhólyagosodott
ujjakkal is, de nem hozom fel a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy
most elsősorban ez foglalkoztatja.
– Tegyek a vágásra is?
Bólint.
A vérzés időközben elállt. Biztos vagyok benne, hogy ha össze
kellene ölteni a sebet, akkor intézkedne, de az az érzésem, hogy
nem lesz komoly gond. Kiveszem a gézt az elsősegélyládából, és
nekilátok bekötözni a kezét.
– Lily – suttogja. Felnézek rá. A fejét a támlának dönti, úgy
fest, mint aki legszívesebben elsírná magát. – Rettenetesen
érzem magam. Ha vissza tudnám csinálni...
– Tudom – vágok a szavába. – Tudom, Ryle. Szörnyű volt.
Ellöktél. Mindent meg kellett kérdőjeleznem, amit eddig hittem
rólad. Viszont tudom, hogy megbántad. Nem akarok többet
beszélni róla. – Rögzítem a kötést a kezén, aztán a szemébe
nézek. – De Ryle? Ha bármi hasonló még egyszer előfordul...
tudni fogom, hogy ez nem volt véletlen. És habozás nélkül
faképnél hagylak.
Sokáig néz rám, szomorúan ráncolja a homlokát. Előrehajol,
szájon csókol.
– Soha többé nem fog ilyen történni, Lily. Esküszöm. Én nem
vagyok olyan, mint ő. Tudom, mi jár a fejedben, de esküszöm
neked...
Megrázom a fejem, nem akarom, hogy folytassa. Nem bírom
elviselni a fájdalmat a hangjában.
– Tudom, hogy egyáltalán nem vagy olyan, mint az apám –
mondom. – Csak... soha többé ne kelljen kételkednem benned.
Kérlek!
Félresimítja a hajamat a homlokomból.
– Te vagy a legfontosabb az életemben, Lily. Boldoggá akarlak
tenni, nem pedig fájdalmat okozni neked. – Megcsókol, aztán
feláll, fölém hajol, és az arcomhoz érinti a jeget. – Ezt tartsd még
itt úgy tíz percig. Akkor nem fog feldagadni.
Átveszem tőle a jeget.
– Hová mész?
Homlokon csókol.
– Feltakarítani magam után.
A következő húsz percet a konyha takarításával tölti. Hallom
a kukába hajított üveg csörömpölését, a mosogatóba öntött bor
csobogását. Kimegyek a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyozom,
hogy eltüntessem magamról Ryle vérét, aztán áthúzom az
ágyneműt.
Amikor végez a takarítással, egy pohárral a kezében jelenik
meg újra.
– Kóla – közli. – A koffein jót fog tenni.
Ahogy iszom, a szénsav a torkomat csiklandozza. Igazából ez a
tökéletes orvosság. Iszom még egy kortyot, és leteszem a
poharat az éjjeliszekrényre.
– Minek tesz jót? A másnaposságnak?
Ryle befekszik mellém az ágyba, és magunkra húzza a
takarót. Megrázza a fejét.
– Nem. A kóla valójában nagyjából semmire sem jó, de anyám
mindig adott egy pohárral, ha rossz napom volt, és egy kicsit
jobban éreztem magam tőle.
Mosolygok.
– Hát bevált.
Végigsimítja az arcomat, és látom a szemében, érzem a
gyengédségében, hogy megérdemel legalább egy esélyt a
megbocsátásra. Az az érzésem, ha nem találok módot arra, hogy
túltegyem magam azon, ami történt, az azt jelentené, hogy
legalábbis részben őt hibáztatom azért, amiért még mindig
neheztelek apámra. De ő nem olyan, mint az apám.
Ryle szeret engem. Még soha nem mondta ki nyíltan, de
tudom, hogy így van. És én is szeretem őt. Egészen biztos
vagyok benne, hogy nem fog megismétlődni az, ami ma este a
konyhában történt. Látom, mennyire kiborította, hogy bántott
engem.
Mindenki követ el hibákat. Az ember jellemét nem a hibái
határozzák meg, hanem az, hogy tanul-e ezekből a hibákból,
vagy csak kifogásokat keres rájuk.
Ryle tekintete valami úton-módon még nyíltabb lesz, ahogy
közelebb hajol, és megcsókolja a kezemet. A fejét a párnára
hajtja, és csak fekszünk ott, nézzük egymást, osztozunk a
körülöttünk vibráló energián, ami betölti az éjszaka után
bennünk maradt űrt.
Pár perc múlva megszorítja a kezemet.
– Lily – mondja, miközben hüvelykujjával végigsimítja az
enyémet. – Én szerelmes vagyok beléd.
Minden porcikámban érzem a szavait. És amikor válaszul azt
suttogom: Én is szeretlek – az a legkendőzetlenebb igazság, amit
valaha is hallott tőlem.
 Tizenötödik fejezet

NEGYEDÓRÁS KÉSÉSSEL FUTOK BE AZ ÉTTEREMBE.

Éppen, amikor zárni készültem ma este, megjelent egy vevő,
hogy virágokat rendeljen egy temetésre. Nem küldhettem el,
mert hát... sajnos... a virágárusnak a temetések jelentik a legjobb
üzletet.
Ryle int, én pedig egyenesen az asztalhoz sietek. Közben
igyekszem még véletlenül sem körülnézni. Nem akarok
összefutni Atlasszal. Kétszer is megpróbáltam rábeszélni őket,
hogy változtassunk helyszínt, de Allysa ragaszkodott hozzá, hogy
itt együnk, miután Ryle beszámolt neki róla, hogy mennyire jó ez
a hely.
Leülök a bokszban, Ryle pedig odahajol, és arcon csókol.
– Szia, barátnőm!
Allysa fel nyög.
– Jesszusom, ettől a sok cukiságtól felfordul a gyomrom.
Rámosolygok, mire a tekintete azonnal a szemem sarkára
téved.
Egyáltalán nem néz ki olyan borzalmasan, mint tartottam
tőle, valószínűleg azért, mert Ryle kerített rá jeget.
– Édes istenem! – szörnyülködik Allysa. – Ryle elmesélte mi
történt, de nem gondoltam, hogy ennyire csúnya.
Ryle-ra pillantok, azon gondolkodom, vajon mit mondhatott a
húgának. Az igazat?
– Minden csupa olívaolaj volt. Amikor megcsúszott, olyan
kecsesen esett el, hogy az ember balerinának nézte volna.
Nem, hazudott.
Oké, belefér. Én is ezt tettem volna a helyében.
– Elég szánalmas volt – mondom nevetve.
Valahogy sikerül gond nélkül túlesnünk a vacsorán. Atlasnak
nyomát sem látom, nem gondolok a tegnap estére, és Ryle meg
én is kerüljük a bort. Miután végzünk az étellel, a pincérünk
érkezik az asztalhoz.
– Desszertet esetleg? – kérdezi.
Én a fejemet rázom, Allysa viszont határozottan
felvillanyozódik.
– Mit tud ajánlani?
Marshallt is érdekli a dolog.
– Kettő helyett eszünk, úgyhogy jöhet bármi, csak csoki
legyen benne – mondja.
A pincér bólint, aztán amikor odébbáll, Allysa Marshall felé
fordul.
– Ez a magzat jelenleg akkora, mint egy poloska. Örülnék, ha
nem próbálnál rossz szokásokat ránk kényszeríteni az
elkövetkező hónapokban.
A pincér visszatér a desszertes kocsival.
– A séf minden várandós anyának ajándék desszerttel
kedveskedik – mondja. – Gratulálunk!
– Tényleg? – csodálkozik Allysa.
– Gondolom, a séf nagyon szereti a gyerekeket – jegyzi meg
Marshall.
A kocsira nézünk.
– A mindenit! – mondom, ahogy felmérem a kínálatot.
– Ez az új kedvenc éttermem! – lelkendezik Allysa.
Kiválasztunk magunknak három desszertet. Amíg várjuk,
hogy felszolgálják őket, babanevekről beszélgetünk.
– Nem! – közli Allysa Marshall-lal. – Nem fogjuk a
gyerekünket egy államról elnevezni.
– De nekem nagyon tetszik a Nebraska – nyafogja Marshall. –
Esetleg Idaho?
Allysa a tenyerébe temeti az arcát.
– És emiatt lesz mégiscsak fiaskó a házasságunk.
– Fiaskó! – kapja fel a fejét Marshall. – Ez például elég jó név
lenne.
Marshall csak azért maradhat életben, mert az utolsó
pillanatban megérkezik a desszert. A pincérünk leteszi a
csokitortát Allysa elé, aztán oldalt lép, hogy helyet csináljon a
mögötte érkező társának, aki a másik két desszertet hozza, majd
rámutat.
– A séf személyesen is gratulál.
– Milyen volt a vacsora? – kérdezi a séf, ahogy Allysára és
Marshall-ra pillant.
Mire a tekintete eljut hozzám, már reszketek az idegességtől.
Ahogy farkasszemet nézek Atlasszal, gondolkodás nélkül buknak
ki belőlem a szavak.
– Te vagy a séf?
A pincér odahajol Atlashoz.
– A séf. A tulaj. Néha pincér, néha mosogatófiú. Új értelmet
kölcsönöz a „mindenes” szónak.
A következő öt másodpercben a többieknek az asztal körül
nem tűnik fel semmi, nekem viszont mintha lassított felvételen
telne az idő.
Atlas tekintete a halántékomnál lévő sebre téved.
Aztán a kötésre Ryle kezén.
Aztán megint rám.
– Nagyon tetszik az étterem – mondja Allysa. – Hihetetlen,
mit sikerült kihozni belőle.
Atlas nem néz rá. Látom az ádámcsutkáját mozogni, ahogy
nyel egyet. Összeszorítja a száját, és egyetlen szó nélkül elvonul.
A picsába!
A pincér mosolyogva próbálja menteni a kínos helyzet Atlas
sietős távozása után, de a feltétlenül szükségesnél jóval több
fogát villantja ki.
– Jó étvágyat a desszerthez! – mondja, és ő is visszacsoszog a
konyhába.
– Na bakker – jegyzi meg Allysa –, találunk egy új kedvenc
éttermet, és kiderül, hogy a séf seggfej.
Ryle elneveti magát.
– Hát ja, de nem a seggfejek a legjobbak? Gordon Ramsay
például?
– Ebben van valami – bólint Marshall.
Ryle karjára teszem a kezem.
 – Mosdó – mondom neki.
Bólint, és miközben kikászálódom a bokszból, Marshall
folytatja a témát.
– De vegyük például Wolfgang Puckot. Szerinted ő is seggfej?
A fejemet leszegve, gyors léptekkel szelem át az éttermet.
Amikor belépek az ismerős folyosóra, sietek tovább. Bevágódom
a női mosdóba, megfordulok, és magamra zárom az ajtót.
A picsába! A picsába! A picsába!
A tekintete. A dühe, ahogy összeszorította a száját.
Megkönnyebbültem, amikor elment, de félig-meddig biztos
vagyok benne, hogy amikor elmegyünk, odakint fog várni ránk
az utcán, készen, hogy kibelezze Ryle-t.
Az orromon szívom be a levegőt, a számon fújom ki.
Megmosom a kezemet, újra meg újra mély lélegzetet veszek.
Amikor megnyugszom kicsit, megtörlöm a kezemet.
Visszamegyek a többiekhez, és azt mondom Ryle-nak, hogy
nem érzem jól magam. Lelépünk, és soha többé nem jövünk
vissza. Mind seggfejnek hiszik a séfet, úgyhogy ez jó ürügyként
szolgál majd.
Elfordítom a reteszt, de nem nyitom ki az ajtót. Viszont
megindul befelé a túloldalról, úgyhogy riadtan húzódom hátra.
Atlas lép be mellém a mosdóba, és megint rázárja a reteszt.
Hátát az ajtónak vetve néz rám, tekintete a szemem mellett lévő
vágásra fókuszál.
– Mi történt? – kérdezi.
A fejemet rázom.
– Semmi.
Összehúzza a szemét – továbbra is égszínkék, mégis ég benne
a tűz.
– Hazudsz, Lily!
Összeszedek hozzá elég erőt, hogy elmosolyodjak.
– Véletlen volt.
Atlas nevet, de az arcán mégsem látszik vidámság.
– Hagyd el!
Hagyjam el?
Jesszusom, valami teljesen mást képzel arról, ami történt.
Előrelépek, és most már határozottan rázom a fejemet.
– Ő nem olyan, Atlas. Egyáltalán semmi rossz nem történt.
Ryle jó ember.
Félrebillenti a fejét, és egy egészen kicsit elmosolyodik.
– Vicces. Anyukád és éppen ilyeneket mondott.
Fájnak a szavai. Azonnal a kilincs felé nyúlok a háta mögött,
de elkapja a csuklómat.
– Hagyd el, Lily!
Elrántom a kezemet, hátat fordítok neki, és mélyen beszívom
a levegőt. Lassan fújom ki, ahogy újra visszafordulok felé.
– Ha egyáltalán van értelme az ilyen hasonlítgatásnak, most
jobban félek tőled, mint tőle valaha is.
Ettől Atlas egy pillanatra mozdulatlanná merevedik. Aztán
bólint, bár lassan kezdi a mozdulatot, és csak utána lesz
határozottabb.
– Semmi esetre sem állt szándékomban feszélyezni. – Az
ajtóra mutat. – Csak igyekszem viszonozni a törődést, amit tőled
kaptam annak idején.
Egy darabig némán bámulom, nem tudom, hogyan fogadjam a
szavait. Biztos vagyok benne, hogy belül továbbra is forrong,
kívülről mégis nyugodtnak és összeszedettnek tűnik. Kienged a
mosdóból. Kinyújtom a kezemet, elfordítom a reteszt, kinyitom
az ajtót.
Bennem szakad a levegő, amikor a tekintetem találkozik
Ryle-éval. Gyorsan hátrapillantok a vállam fölött, és látom,
amint Atlas a sarkamban lép ki a mosdóból.
Ryle zavartan kapkodja ide-oda a tekintetét kettőnk között.
– Mi a kisfaszom van, Lily?
– Ryle!
Reszket a hangom. Édes istenem, hogy ez mennyivel
szarabbul fest, mint amilyen valójában!
Atlas megkerül, és a konyhaajtó felé fordul, mint aki tudomást
sem óhajt venni Ryle-ról. Ryle Atlas háta közepére szegezi a
tekintetét. Menj csak tovább, Atlas!
Abban a pillanatban, ahogy Atlas eléri a konyha ajtaját,
megtorpan.
 Nem, nem, nem! Menj tovább!
Annál borzalmasabb pillanatot elképzelni sem tudok, mint
amikor megfordul, elindul Ryle felé, és megragadja a gallérját.
Egy szemvillanással később Ryle már tolja is hátrafelé Atlast, és
nekipréseli a szemközti falnak.
Aztán megint Atlason a sor, ezúttal az alkarját Ryle torkának
feszíti, úgy szegezi hozzá a mosdó ajtajához.
– Ha még egyszer hozzányúlsz, baszd meg, levágom a
kezedet, és ledugom a torkodon, te gusztustalan szarcsimbók!
– Atlas, hagyd abba! – ordítom.
Atlas elengedi Ryle-t, és nagyot lép hátra. Ryle zihálva
kapkod levegő után, közben gyilkos tekintettel mered Atlasra.
– Atlas! – Úgy mondja ki a nevet, mint aki nem először hallja.
Miért mondja így Ryle Atlas nevét! Mintha már hallotta
volna tőlem.
De hát sosem meséltem neki Adásról.
Várjunk csak!
Dehogynem.
A legelső este a tetőn. Ez volt az egyik kendőzetlen igazságom.
Ryle hitetlenkedve nevet fel. Atlasra mutat, de közben engem
néz.
– Ő Atlas? A hajléktalan fiú, akivel szánalomból megdugattad
magad?
Atya ég!
A folyosó azonnal villanó öklökkel és könyökökkel teli
csatatérré változik. Hiába kiabálok velük, hogy hagyják abba.
Két pincér ront be az ajtón a hátam mögül, és villámgyorsan
szétválasztják őket.
Egymással szemben a falhoz tolják mindkettejüket, úgy
bámulják egymást zihálva. Rájuk sem bírok nézni.
Sem Atlasra az után, amit Ryle mondott neki, sem Ryle-ra,
mert ő meg nyilván a lehető legrosszabbra gondol ebben a
pillanatban.
– Kifelé! – ordítja Atlas. Az ajtóra mutat, de közben nem veszi
le a tekinteté Ryle-ról. – Húzz a fenébe az éttermemből!
Ahogy Ryle elindul, találkozik a tekintetünk. Félek attól, amit
megláthatok benne. De nincs ott semmi düh.
Csak fájdalom.
Rengeteg fájdalom.
Megáll, mintha mondani készülne valamit nekem, de aztán
csak lemondóan elfintorodik, és kivonul a vendégek közé.
Amikor végül felnézek Atlasra, csalódottságot látok az arcán.
Mielőtt azonban elmagyarázhatnám neki, miért mondta Ryle
azt, amit, megfordul, belöki a konyha ajtaját, és eltűnik szem elől.
Azonnal sarkon fordulok, és Ryle után rohanok. Felkapja a
kabátját a bokszból, és a kijárat felé indul anélkül, hogy akár
csak egy pillantást is vetne Allysára és Marshallra.
Allysa felnéz rám, és felemelt kézzel jelzi, hogy kérdése van.
Megrázom a fejem, és a kezembe veszem a táskámat.
– Hosszú történet. Holnap beszélünk.
Követem Ryle-t, aki éppen a parkoló felé tart. Futásra váltok,
hogy utolérjem, de aztán megáll, és a levegőbe bokszol.
– Nem hoztam el a kibaszott kocsimat! – üvölti tehetetlenül.
Előveszem a kulcsomat a táskámból, ő pedig odalép hozzám,
és kikapja a kezemből. Megint követem, ezúttal a saját
autómhoz.
Nem tudom, mit tegyek. Sőt, azt sem tudom, akar-e most
beszélni velem egyáltalán. Most talált rám bezárkózva egy
mosdóba a férfival, akibe valaha szerelmes voltam, aztán az
illető, derült égből villámcsapás, nekirontott.
Istenem, ez annyira gáz.
A kocsimhoz érve egyenesen a vezető felőli ajtóhoz lép, és a
másik oldalra mutat.
– Szállj be, Lily!
Egy szót sem szól hozzám, amíg úton vagyunk. Egyszer
kimondom a nevét, de csak a fejét rázva jelzi, hogy még nem áll
készen meghallgatni a magyarázatomat. Amikor beállunk a
parkolóhelyemre a mélygarázsban, leállítja a motort, és egy
pillanattal később már ki is ugrik a kocsiból, mint aki a lehető
leggyorsabban minél messzebb akar kerülni tőlem.
Amikor én is kiszállok, fel-alá járkál az autó mellett.
– Nem az volt, aminek látszott, Ryle. Esküszöm.
 Megáll. Amikor rám néz, elszorul a szívem, annyi fájdalom süt
a tekintetéből. Ráadásul minden ok nélkül, csak egy ostoba
félreértés miatt.
– Én nem akartam ezt, Lily – mondja. – Nem akartam
kapcsolatot! Nem akartam ezt a stresszt az életembe!
Akármennyire rosszul is érzi magát a bőrében amiatt, amit
látni vélt, felbosszantanak a szavai.
– Hát akkor menj el!
– Mi van?
A magasba emelem a kezem.
– Nem akarok a terhedre lenni, Ryle! Nagyon sajnálom, hogy
ennyire elviselhetetlen a jelenlétem az életedben.
Közelebb lép.
– Lily, én egyáltalán nem ezt akartam mondani.
Tehetetlenül tárja szét a karját, aztán megkerül, az autómnak
támaszkodik, és karba fonja a kezét. Sokáig néma csendben
várom, hogy mit fog kibökni. Leszegi a fejét, aztán kissé mégis
felemeli, hogy rám nézhessen.
– A kendőzetlen igazságot, Lily. Jelenleg semmi mást nem
szeretnék hallani tőled. Lehet róla szó?
Bólintok.
– Tudtad, hogy ott dolgozik?
Összeszorítom a számat, aztán én is karba fonom a kezem, a
könyökömet markolom.
– Igen. Ezért nem szerettem volna visszamenni, Ryle. Nem
akartam összefutni vele.
A válaszom hallatán mintha oldódna kissé a feszültsége.
Megdörzsöli az arcát.
– Elmondtad neki, mi történt tegnap este? Meséltél neki a
veszekedésünkről?
Lépek egyet előre, és határozottan megrázom a fejemet.
– Nem. Csak feltételezte. Látta a szememet, meg a kezedet,
és levonta a következtetést.
Súlyosat sóhajt, aztán hátraveti a fejét, és felnéz a tetőre.
Olyan, mintha szinte fájna neki feltenni a következő kérdést.
– Miért voltatok kettesben a mosdóban?
 Még egyet lépek előre.
– Követett. Fogalmam sem volt róla, hogy mi van most vele,
Ryle. Még csak azt sem tudtam, hogy övé az étterem. Azt
hittem, közönséges pincér. Már nem része az életemnek,
esküszöm. Csak... – Halkabban folytatom. – Mind a ketten olyan
családban nőttünk fel, ahol hétköznapinak számított az erőszak.
Látta az arcomat meg a kezedet... és féltett. Pusztán ennyiről
volt szó.
Ryle a szája elé kapja a kezét. Hallom az ujjai között sípoló
levegőt, ahogy kilélegzik. Kihúzza magát, egy pillanatig szótlanul
igyekszik feldolgozni, amit hallott.
– Most én jövök – mondja.
Eltolja magát a kocsitól, megteszi azt a háromlépésnyi
távolságot, ami mostanáig elválasztott bennünket egymástól.
Két kezével közrefogja az arcomat, és mélyen a szemembe
néz.
– Ha nem akarsz velem lenni... kérlek, most azonnal mondd
meg, Lily. Mert amikor láttalak benneteket együtt... az nagyon
fájt. Soha többé nem akarom ezt érezni. És ha már most ennyire
fáj, rettegek belegondolni, mit művelne velem mondjuk egy év
múlva.
Könnyek folynak végig az arcomon. A kezemet az övére
fektetem, és megrázom a fejem.
– Senki mással nem akarok lenni, Ryle. Csak te kellesz.
Kipréseli magából a legszomorúbb mosolyt, amit valaha
emberi arcon láttam. Magához húz, és szorosan ölel. Átkarolom,
amilyen erővel csak telik tőlem, miközben a száját a
halántékomhoz nyomja.
– Szeretlek, Lily. Atyaúristen, mennyire szeretlek.
Még vadabbul szorítom, csókot nyomok a vállára.
– Én is szeretlek.
Lehunyom a szemem, és másra sem vágyom, csak hogy úgy,
ahogy van, eltöröljem az elmúlt két napot a föld színéről.
Atlas félreismerte Ryle-t.
Már csak az kéne, hogy erről ő is tudjon.
 Tizenhatodik fejezet

– MÁRMINT... NEM AKAROK ÖNZŐ LENNI, de meg sem

kóstoltad a desszertet, Lily – nyöszörgi Allysa. – Annyira finom
volt!
– Soha többé nem megyünk vissza oda – közlöm vele.
Úgy dobbant a lábával, mint egy kisgyerek.
– De...
– Nem! Tiszteletben kell tartanunk a bátyád érzéseit.
Karba fonja a kezét.
– Tudom, tudom. Miért kellett tombolnia a hormonjaidnak
bakfiskorodban? Miért kellett beleszeretned Boston legjobb
séfjébe?
– Akkoriban még nem volt szakács.
– Az mindegy – mondja. Kisétál az irodámból, és becsukja az
ajtót.
A telefonom rezeg, üzenet érkezik.

Ryle: Öt órája tart, kábé még másik öt van hátra. Eddig minden
oké. A kezem szuper.

Megkönnyebbülten sóhajtok. Egyáltalán nem voltam benne

biztos, hogy képes lesz végigcsinálni a műtétet, de tudom,
mennyire várta, és most boldog vagyok, hogy minden rendben.

Én: A legbiztosabb kéz egész Bostonban!

 Felnyitom a laptopomat, és ránézek az e-mailjeimre. Először
is egy Boston Globe-tól érkezett levéllel találom szembe magam.
Megnyitom. Egy újságíró érdeklődik, hogy írhatna-e cikket a
boltról. Vigyorgok, mint egy hülye, és már neki is látok, hogy
megfogalmazzam a választ, amikor Allysa kopogtat az ajtón.
Kinyitja, és bedugja rajta a fejét.
– Halihó! – mondja.
– Halihó! – válaszolom.
Dobolni kezd az ujjaival az ajtófélfán.
– Emlékszel még, amikor pár perccel ezelőtt azt mondtad
nekem, hogy soha többé nem mehetünk a Bakba, mert
igazságtalanság lenne Ryle-lal szemben, ugyanis szerelmes voltál
a tulajdonosba tinilány korodban?
Hátradőlök a székemen.
– Hová akarsz kilyukadni, Allysa?
Összeráncolja az orrnyergét.
– Ha mi nem mehetünk el oda a tulajdonos miatt, akkor nem
igazság, hogy ő meg csak úgy beállíthat ide.
Mi van?
Összecsukom a laptopomat, és felállok.
– Ezt meg miért mondod? Itt van?
Bólint, belép az irodába, és behúzza maga mögött az ajtót.
– Itt van. Veled akar beszélni. És tudom, hogy a bátyámmal
jársz, én meg gyereket várok, de rászánhatnánk egy pillanatot,
hogy némán csodáljuk ennek az embernek a tökéletességét.
Révetegen mosolyog, én pedig a szememet forgatom.
– Allysa!
– De az a szempár!
Kisiet az ajtón. Követem, és már meg is pillantom Atlast.
– Itt van – mondja Allysa. – Elvegyem a kabátodat?
Nem szoktuk elvenni senkinek a kabátját.
Amikor kilépek az irodámból, Atlas felnéz. Allysára pillant, és
megrázza a fejét.
– Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig.
Allysa áthajol a pult fölött, és a tenyerére támasztja az állát.
– Maradj csak, amíg jólesik. Ami azt illeti, nem keresel valami
mellékállást? Lilynek új alkalmazottakat kellene felvennie, és
olyasvalakit keresünk, aki tud nehéz dolgokat emelgetni. Az
illetőnek nagyon hajlékonynak kell lennie. Sokszor kell felvennie
mindenfélét a földről.
Összehúzott szemmel nézek Allysára.
– Elég! – formálom a szót némán az ajkammal.
Ártatlanul széttárja a karját. Kinyitom az ajtót Atlasnak, de
kerülöm a tekintetét, ahogy elhalad mellettem. Iszonyatos
lelkiismeret-furdalást, de közben iszonyatos haragot is érzek a
tegnap este miatt.
Megkerülöm az asztalomat, ledobom magam a székre, és
felkészülök a vitára. Amikor azonban felnézek rá, becsukom a
számat.
Mosolyog. Körbemutat, aztán leül velem szemben.
– Ez hihetetlen, Lily!
Egy pillanatra elakad a szavam.
– Köszönöm – mondom aztán mégis.
Atlas továbbra is úgy mosolyog, mint aki büszke rám. Aztán
az asztalra tesz egy zacskót kettőnk közé, és felém tolja.
– Ajándék – közli. – Később is kinyithatod.
Miért vesz nekem ajándékot? Van barátnője. Nekem meg van
barátom. A múltunk így is éppen elég gondot okozott a
jelenemben. Semmi szükségem rá, hogy ajándékokkal
súlyosbítsa a helyzetet.
– Miért vettél nekem ajándékot, Atlas?
Hátradől, és karba fonja a kezét.
– Igazából három éve vettem. Azóta tartogatom, hátha
egyszer összefutok veled.
A figyelmes Atlas. Semmit sem változott. Az istenit neki!
Fogom az ajándékot, és leteszem a földre az asztal mögött.
Igyekszem megszabadulni a feszültségnek legalább egy részétől,
de nagyon nehéz, amikor minden mozdulata egyre idegesebbé
tesz.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondja.
Elhessegetem a bocsánatkérést, így tudatom vele, hogy
semmi szükség rá.
 – Semmi baj. Félreértés volt. Ryle rendes.
Halkan elneveti magát.
– Nem ezért kérek bocsánatot – közli. – Soha nem kérnék
bocsánat azért, hogy megvédtelek.
– Nem védtél meg – mondom. – Nem volt mitől.
Félrebillenti a fejét, és ugyanazzal a tekintettel néz rám, mint
tegnap este. Így tudatja velem, hogy mekkorát csalódott.
Összeszorul a gyomrom.
Megköszörülöm a torkomat.
– Akkor miért kérsz bocsánatot?
Egy pillanatig nem felel. Mintha elmélkedne.
– Azért akartam bocsánatot kérni, mert azt mondtam, hogy
úgy beszélsz, mint anyukád. Az bántó volt. Ne haragudj!
Nem tudom, miért támad sírhatnékom, ha a közelében
vagyok. Ha rá gondolok. Ha olvasok róla. Olyan, mintha az
érzelmeim valami úton-módon továbbra is tőle függnének, de
képtelen vagyok rájönni, hogyan vághatnám el ezt a köteléket.
A tekintetével az asztalomat fürkészi, aztán felvesz róla
három dolgot. Egy tollat. Egy Post-itet. A telefonomat.
Ír valamit a papírdarabra, aztán nekilát, hogy szétszedje a
telefonomat. Leveszi a tokot, közé meg a készülék közé
csúsztatja a Post-itet, aztán visszateszi a tokot. Végül felém
csúsztatja a telefont az asztalon. Lenézek rá, aztán fel Atlasra.
Feláll, és ledobja a tollat is.
– A mobilszámom. Tartsd ott arra az esetre, ha valaha
szükséged lenne rá.
Elhúzom a számat. Ezt aztán igazán nem kellett volna.
– Nem lesz rá szükségem.
– Remélem is.
Az ajtóhoz lép, és a kilincs után nyúl. Tudom, hogy most van
utoljára lehetőségem elmondani, amit szeretnék, mielőtt végleg
kisétál az életemből.
– Atlas, várj!
Olyan gyorsan állok föl, hogy a székem hátraszánkázik a
padlón, és a falnak ütközik. Félig visszafordul, és rám néz.
– Amit Ryle a fejedhez vágott tegnap este... Én olyat soha... –
Idegesen nyúlok a nyakamhoz. Érzem, ahogy a szívem a
torkomban dobog. – Én olyat soha nem mondtam neki. Sértett
volt, zaklatott, és rosszul értelmezett valamit, amit réges-régen
hallott tőlem.
Atlas szája sarka megrándul, és nem vagyok benne biztos,
hogy mosolyogni próbál, vagy csak azon igyekszik, hogy ne
fintorodjon el. Most már teljesen felém fordul.
– Hidd el, Lily, tudom, hogy nem szánalomból dugattad meg
magad velem. Ott voltam.
Kilép az ajtón, és a szavaitól visszahuppanok a székemre.
Csakhogy a székem már nincs a helyén. Továbbra is a falnál
áll, én pedig a padlón kötök ki.
Allysa beront, és az íróasztalom mögött a földön fekve talál
rám.
– Lily?
Futva kerüli meg az asztalt, és megáll fölöttem.
– Mi a baj?
Feltartom a hüvelykujjamat.
– Semmi. Csak nem találtam el a székemet.
Allysa kinyújtja a kezét, és talpra segít.
– Ez meg mi a fene volt?
Az ajtó felé lesek, és visszahúzom a helyére a székemet.
Leülök rá, és az asztalon heverő telefonomra pillantok.
– Semmi. Csak bocsánatot akart kérni.
Allysa vágyakozó sóhajjal pillant az ajtó felé.
– Ez azt jelenti, hogy nem kell neki az állás?
Meg kell hagyni, még a legnagyobb érzelmi vihar közepette is
meg tud nevettetni.
– Menj vissza dolgozni, mielőtt felfüggesztem a fizetésedet!
Elneveti magát, és sarkon fordul, de megkocogtatom a
tollammal az asztalomat, és utánaszólok.
– Allysa! Várj!
– Tudom – vág a szavamba, mielőtt folytathatnám. – Ryle-
nak nem kell tudnia erről a látogatásról. Mondanod sem kell.
Elmosolyodom.
– Köszönöm.
 Becsukja az ajtót maga után.
Lehajolok, és felveszem a zacskót, benne a hároméves
ajándékommal. Kiveszem belőle a csomagot, és máris látom,
hogy egy papírba csomagolt könyv az. Letépem a papírt, és
hátradőlök a széken.
Ellen DeGeneres képe van a borítón. A címe Szórakozol
velem?! Felnevetek, kinyitom a könyvet, aztán eláll a
lélegezetem, amikor észreveszem benne az autogramot. A
tekintetem végigkíséri a szavakat.

Lily!
Atlas azt üzeni, csak ússz tovább!
Ellen DeGeneres

Végigsimítom az ujjammal az aláírást, aztán az asztalra ejtem

a könyvet, rádőlök a homlokommal, és sírást tettetek a borító
fölött.
 Tizenhetedik fejezet

HÉT ÓRA UTÁN ÉREK HAZA. Ryle egy órával korábban

hívott, és azt mondta, nem jön át ma este. A karanogopogosz
(vagy hogy a fenébe is mondta) szétválasztó műtét teljes siker
volt, de a kórházban marad éjszakára, hátha komplikációk
lépnek fel.
Csendesen belépek a lakásom ajtaján. Csendesen felveszem a
pizsamámat. Csendben eszem egy szendvicset. Aztán csendben
lefekszem a hálószobámban, és csendben kinyitom az új
könyvemet, hátha segít elcsendesíteni a bennem dúló érzéseket.
És így is történik, három órával meg a könyv java részével
később az elmúlt napok érzelmei kezdenek elszivárogni belőlem.
Beteszek egy könyvjelzőt oda, ahol tartok, és becsukom a
könyvet.
Sokáig bámulom a címlapot. Ryle-on jár az eszem. Atlason jár
az eszem. Azon jár az eszem, hogy néha hiába van róla
meggyőződve az ember, hogy az élete így vagy úgy alakul, elég
egyetlen apróság, és máris minden a visszájára fordul.
Fogom az Atlastól kapott ajándék könyvet, és beteszem a
dobozba a naplóim mellé. Aztán kiválasztom helyette a naplók
közül azt, amelyik tele van a hozzá fűződő emlékeimmel. Itt az
ideje, hogy elolvassam az utolsó bejegyzést is, mielőtt végleg
bezárom a füzetet.

Kedves Ellen!

Általában hálás vagyok, hogy nem tudsz a létezésemről,

és hogy soha nem küldtem el neked mailben egyik neked
szóló irományomat sem.
Néha, különösen ma este, mégis azt kívánom, hogy bár
ne így lenne! Annyira szeretnék beszélgetni valakivel az
érzéseimről. Fél éve nem láttam Atlast, fogalmam sincs, hol
van és mit csinál. Annyi minden történt, amióta elköltözött
Bostonba, és én utoljára írtam neked. Akkor azt hittem, jó
sokáig nem fogok találkozni vele, de máshogy alakult.
Jó pár héttel azután, hogy elment, még egyszer
találkoztunk. A tizenhatodik születésnapomon történt,
amiből életem legeslegjobb napja lett.
Aztán meg a legeslegrosszabb.
Pontosan negyvenkét nap telt el azóta, hogy Atlas
Bostonba költözött. Számoltam őket, mintha ez segíthetne
bármit is. Annyira depressziós voltam, Ellen! Még most is
az vagyok.
Azt szokták mondani, hogy a tinédzserek nem tudnak
még úgy szeretni, mint a felnőttek. Hiszem is meg nem is,
de hát nem vagyok felnőtt, úgyhogy egyelőre nincs
összehasonlítási alapom. Azt azért gyanítom, hogy tényleg
más lehet. Biztos vagyok benne, hogy két felnőtt
szerelmében több van, mint két kamaszéban, több
érettség, több tisztelet, több felelősség.
De igazából nem számít, mennyire más a szerelem a
különböző életkorokban, a súlya ugyanaz. Az ember érzi a
vállán, a gyomrában, a szívében, teljesen mindegy, hány
éves. És az, amit Atlas iránt érzek, rettenetes súllyal
nehezedik rám. Minden éjjel úgy sírom magam álomba, és
azt suttogom a párnámba, hogy „csak ússz és evezz". De
nagyon nehéz úszni, ha az ember úgy érzi, hogy le van
horgonyozva a fenékhez.
Ha belegondolok, tulajdonképpen a gyász fázisait éltem
át bizonyos értelemben. Tagadás, düh, alkudozás,
depresszió és elfogadás. A tizenhatodik születésnapom
estéjén éppen a mély depressziónál tartottam. Anyám
megpróbált szép napot varázsolni nekem. Kaptam kerti
szerszámokat, megsütötte a kedvenc tortámat, és
kettesben elmentünk vacsorázni. Mire azonban aznap este
ágyba bújtam, nem tudtam lerázni magamról a
szomorúságot.
Éppen sírtam, amikor meghallottam a kopogást az
ablakomon. Először azt hittem, hogy eleredt az eső, aztán
viszont meghallottam a hangját. Ott állt a sötétben, és
mosolygott rám. Kinyitottam az ablakot, segítettem neki
bemászni, ő pedig megölelt, és sokáig a karjaiban tartott,
miközben én csak sírtam.
Olyan jó volt az illata! Amint átöleltem, éreztem, hogy az
elmúlt hat hétben, amióta nem találkoztunk, felszedett pár
kilót, ami nagyon ráfért. Elhúzódott, és letörölte a
könnyeket az arcomról.
– Miért sírsz, Lily?
Annyira zavarba jöttem, amiért sírtam. Abban a
hónapban sokat zokogtam – valószínűleg többet, mint
életem bármelyik másik hónapjában. Valószínűleg csak a
tinihormonjaim szórakoztak velem, amihez még hozzájött
az, ahogyan apám bánt anyámmal, meg a kényszerű búcsú
is Atlastól.
Felkaptam egy pólót a padlóról, megtöröltem a
szememet, aztán leültünk az ágyra. Magához húzott, és az
ágytámlának dőlt.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Születésnapod van – mondta. – És még mindig te
vagy a kedvenc emberem. Meg hiányoztál is.
Tíz óra után járhatott az idő, amikor megjelent, de
annyit beszéltünk, hogy éjfél is elmúlt, mire megint az
órára néztem. Igazából nem is emlékszem, miről
beszélgettünk, de arra igen, hogy mit éreztem. Atlas
annyira boldog volt, és úgy csillogott a szeme, mint még
soha, amióta megismertem. Mintha végre otthonra talált
volna.
Azt mondta, szeretne velem beszélgetni valamiről, és
nagyon komoly lett a hangja. Terpeszbe ültetett az ölében
mert azt akarta, hogy a szemébe nézzek, miközben beszél
hozzám. Azt hittem, kiderül majd, hogy barátnője van,
vagy hogy még korábban bevonul a seregbe, mint
tervezte. Amit aztán valójában mondott, az teljesen
megdöbbentett.
Elárulta, hogy az első este nem azért ment abba az öreg
házba, mert egy olyan helyet keresett, ahol meghúzhatja
magát.
Azért ment oda, hogy öngyilkos legyen.
A szám elé kaptam a kezem, mert fogalmam sem volt
róla, hogy ennyire borzasztóan érezte magát a bőrében.
Annyira borzasztóan, hogy élni sem akart többé.
– Remélem, sosem fogod megtudni, milyen érzés ennyire
magányosnak lenni, Lily – mondta.
Aztán elmesélte, hogy az első estén, amit a házban
töltött, a nappali padlóján ült, és egy pengét szorított a
csuklójához. Amikor éppen elvágta volna az ereit,
felgyulladt a lámpa a hálószobámban.
– Úgy álltál ott, mint egy angyal a mennyei fényben.
Nem tudtam levenni rólad a szemem.
Egy darabig csak nézte, ahogy fel-alá járkáltam a
szobámban, lefeküdtem az ágyamra, és a naplómba írtam.
Aztán letette a borotvát, pedig egy hónapja már semmit
sem kapott az élettől. Annyira eltompult, hogy aznap véget
akart vetni az egésznek.
Aztán egy-két nappal később hagytam neki az ételt a
verandán. A többit pedig már úgyis tudod.
– Megmentetted az életemet, Lily – mondta Atlas. –
Pedig nem is ez volt a célod.
Közelebb hajolt, és megcsókolta a pontot a nyakam
tövén, amit mindig megszokott csókolni. Tetszett, hogy
újra ezt tette. Nem vagyok oda túlzottan a testemért, de az
a pont ott a kulcscsontomnál a kedvenc helyem lett
magamon.
Megfogta a kezemet, és azt mondta, a tervezettnél
korábban áll katonának, de nem mehetett el anélkül, hogy
ne köszönje meg nekem, amit érte tettem. Azt is mondta,
hogy négy évig lesz távol, de még véletlenül sem szeretné,
hogy tizenhat éves lányként ne éljem az életemet egy olyan
fiú miatt, akivel sosem találkozom, és aki felől még csak
nem is hallok.
Attól, amit ez után mondott, az ő kék szeme is könnybe
lábadt.
– Lily! Fura dolgokat produkál az élet. Nem is tart túl
sokáig, úgyhogy azt a néhány évet a lehetőségekhez
mérten ki kell használnunk. Nem szabad olyasmire
vesztegetni az időt, ami egy nap talán megtörténik, de
talán soha semmikor nem lesz valóság.
Értettem, miről beszél. Azt akarta mondani, hogy ha
egyszer elmegy katonának, ne kapaszkodjam belé, amíg
nem lehetünk együtt. Pusztán arról van szó, hogy két
ember kisegítette egymást, amíg szükségük volt rá, és
menet közben összeolvadt a szívük.
Nehéz volt megélni, hogy el kell válnom valakitől, akivel
eleve nem is igazán voltam együtt. Azt hiszem, a közös
pillanatok során mind a ketten tudtuk, hogy ez nem örökre
szól.
Igazából magam sem tudom, miért, mert úgy érzem,
könnyen szerelmes tudnék lenni belé a végtelenségig.
Szerintem hétköznapi körülmények között, ha tipikus tinik
lennénk, ő pedig szokványos életet élne egy szokványos
családban, igazi pár is lehetnénk. Olyan, ahol a férfi és a nő
tökéletesen passzol egymáshoz, és az életükbe a
kegyetlenségnek még a szele sem férkőzik be.
Meg sem próbáltam rávenni, hogy gondolja meg magát.
Úgy érzem, olyan kapcsolat van köztünk, hogy azt még a
pokol tüze sem szakíthatja szét. Elmehet katonának, én
meg eltölthetem nélküle a tízes éveimet, hogy aztán megint
minden a helyére billenjen, ha eljön az ideje.
– Teszek neked egy ígéretet – mondta még. – Amint
elég normális életet fogok élni hozzá, hogy te is a része
lehess, megkereslek. De azt nem akarom, hogy várj rám,
mert talán sosem lesz ilyen.
Nem tetszett ez az ígéret, mert két dolgot jelenthetett.
Vagy attól tartott, hogy nem ússza meg élve a
katonaságot, vagy nem hitt benne, hogy az élete valaha is
elég jó lehet nekem. Pedig nekem már így is éppen
megfelelt.
Azért bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Ha nem jössz vissza értem, én megyek el érted. És az
nem lesz szép, Atlas Corrigan.
Csak nevetett a fenyegetésemen.
– Hát nem lesz túl nehéz megtalálni. Pontosan tudod, hol
leszek.
Elmosolyodtam.
– Ahol minden jobb.
Visszamosolygott rám.
– Bostonban.
És akkor megcsókolt.
Ellen, tudom, hogy felnőtt vagy, és nem újdonság neked,
ami ezután következett, de még mindig csak feszengve
tudok beszámolni neked a következő órák eseményeiről.
Maradjunk annyiban, hogy rengeteget csókolóztunk.
Rengeteget nevettünk. Rengeteget szerettük egymást.
Rengeteget kapkodtunk levegő után. De tényleg
rengeteget. És közben mind a kettőnknek be kellett
fognunk a szánkat, hogy a lehető legnagyobb csendben
maradjunk, és ne kapjanak rajta bennünket.
Amikor befejeztük, magához szorított, a bőre a
bőrömhöz tapadt, a kezét a szívemre tette. Megcsókolt, és
egyenesen a szemembe nézett.
– Szeretlek, Lily! Mindent szeretek benned. Szeretlek!
Tudom, hogy az emberek sokat dobálóznak ezzel a
szóval, főleg a tinik. Gyakran túl könnyen és minden valódi
érzelem nélkül mondják ki. De amikor Atlas mondta
nekem, tudtam, nem arra gondol, hogy szerelmes belém.
Ez nem az a fajta „szeretlek” volt.
Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben
találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-
be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok
nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy
hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és
ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban
emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval
azután is, hogy elvonult a dagály.
Erről beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret.
Tudatta velem, hogy én vagyok a legnagyobb hullám,
amivel valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam
magammal, hogy a lenyomatok, amiket magam után
hagyok, sokáig megmaradnak még, hiába húzódik vissza a
víz.
Utána azt is mondta, hogy hozott nekem születésnapi
ajándékot. Elővett egy kis barna zacskót.
– Nem nagy dolog, de ennyi fért bele.
Kinyitottam a zacskót, és elővettem belőle a
legeslegjobb ajándékot, amit valaha is kaptam. Egy
mágnes volt, rajta a felirattal: „Boston”. Alatta apró
betűkkel részletesebben is kifejtették: „Boston a király”.
Kijelentettem, hogy örökre megtartom, és ahányszor csak
ránézek, ő fog eszembe jutni róla.
Amikor elkezdtem írni ezt a levelet, azt mondtam, hogy
a tizenhatodik születésnapom életem egyik legjobb napja
volt. Ez egészen eddig a pillanatig tartott.
A következő percekben aztán minden megváltozott.
Aznap este nem számítottam Atlasra, úgyhogy eszembe
sem jutott kulcsra zárni a szobám ajtaját. Apám
meghallotta, hogy beszélgetek valakivel. Amikor benyitott,
és meglátta Atlast mellettem az ágyban, olyan dühös lett,
amilyennek még soha nem láttam. És Atlasnak megvolt az
a hátránya, hogy nem készülhetett fel arra, ami ezután
következett.
Nem fogom elfelejteni azokat a perceket, amíg élek.
Tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy apám nekiesett
Atlasnak egy baseballütővel. A sikolyaim között csak a
csontok reccsenése hallatszott.
Azóta sem tudom, ki hívta ki a rendőrséget. Biztosan
anyám, de időközben eltelt fél év, és azóta sem beszéltünk
arról az éjszakáról. Mire a rendőrök a szobámba értek, és
elrángatták apámat, már fel sem ismertem Atlast, úgy
beborította a vér.
Hisztériás rohamot kaptam.
De úgy igazából.
Nemcsak Atlast kellett mentővel elvinni, de nekem is
hívtak egyet, mert nem tudtam levegőt venni. Életem első
és egyetlen pánikrohama volt.
Senki nem volt hajlandó megmondani nekem, hol van
Atlas, vagy hogy egyáltalán felépül-e. Apámat még csak le
sem tartóztatták azért, amit tett. Kiderült, hogy Atlas az
üres szomszéd házban lakott, mert hajléktalan volt.
Apámat dicsőítették a hősiességéért – megmentette a
kislányát a csövestől, aki addig manipulálta, amíg végül
lefeküdt vele.
Ő azt mondta, szégyent hoztam az egész családunkra
azzal, hogy pletykatémát szolgáltattam az egész városnak.
És azt kell mondjam, azóta is pletykálnak. Hallottam,
amikor Katie ma azt mondta valakinek a buszon, hogy ő
figyelmeztetett engem Atlasszal kapcsolatban. Állítólag
elég volt egy pillantást vetnie rá, és máris tudta, hogy
valami nincs rendjén vele. Baromság. Ha Atlas ott van
velem a buszon, valószínűleg tartom a számat, és éretten
viselkedem, ahogy tőle tanultam. Így viszont rettenetesen
dühbe gurultam, megfordultam, és elküldtem Katie-t a
fenébe. Közöltem vele, hogy Atlas jobb ember, mint ő
valaha is lesz, és ha még egyszer meghallom, hogy rosszat
mond róla, nagyon meg fogja bánni.
Katie csak a szemét forgatta.
– Jesszusom, Lily! Teljesen átmosta az agyadat?
Mocskos, csöves tolvaj volt, nyilván drogozott is. Csak
kaját meg szexet akart tőled, és még véded?
Az a szerencséje, hogy a busz ebben a pillanatban
 megállt. Fogtam a hátizsákomat, leszálltam, aztán
bementem a házba, és egyhuzamban három órát sírtam a
szobámban. Most fáj a fejem, de biztos voltam benne, hogy
csak attól fogom jobban érezni magam, ha mindent kiírok
magamból. Fél éve halogattam, hogy megírjam ezt a
levelet.
Ne vedd hántásnak, Ellen, de még mindig fáj a fejem. A
szívem is. Most talán még jobban, mint tegnap. Ez a levél
hangyányit sem segített.
Azt hiszem, egy darabig most nem fogok írni neked,
mert az írás őt juttatja eszembe, és az túlságosan
fájdalmas. Amíg Atlas nem jön vissza értem, úgy teszek
majd, mintha minden rendben lenne. Úgy teszek majd,
mintha úsznék és eveznék, pedig valójában csak sodródom.
Örülök, ha egyáltalán a víz fölött tudom tartani a fejem.
Lily

A következő oldalra lapozok, de üres. Soha többé nem írtam

Ellennek.
Mint ahogy Atlas felől sem hallottam soha többé, és a lelkem
mélyén nem is hibáztattam érte. Kis híján meghalt apám kezei
közt. Ezen nyilván nem tehette könnyen túl magát.
Tudtam, hogy életben maradt, és hogy megvan, mert néha-
néha úrrá lett rajtam a kíváncsiság, és olyankor kiderítettem
róla a neten, amit lehetett. Persze ez nem volt sok. Csak abban
lehettem biztos, hogy él, és a seregben szolgál.
De soha nem tudtam volna kiverni a fejemből. Idővel
könnyebb lett, de néha megláttam valamit, ami eszembe
juttatta, és olyankor hevesebben kezdett verni a szívem. Két év
kellett hozzá, hogy egyetemistaként egy új kapcsolatban
rádöbbenjek, hogy nem lesz jó, ha Atlas tölti be az egész
életemet. Talán úgy van rendjén, ha csak a múltam egy része
marad.
Talán a szerelem nem egy végtelen hurok, csak jön, megy és
örvénylik, akár az emberek az életemben.
Egy különösen magányos estén elmentem egy
tetoválószalonba, és egy szívet varrattam oda, ahol annak idején
mindig megcsókolt. Apró szívecske, akkora, mit egy hüvelykujj
begye, és éppen úgy néz ki, mint az, amit Atlas faragott nekem a
tölgyfából. A tetejénél nem ér teljesen össze. A mai napig nem
tudom, vajon Atlas szándékosan faragta-e így. Mert pontosan
ilyennek érzem a szívemet, ahányszor csak rágondolok. Olyan,
mintha lenne benne egy kis lyuk, ahol kiszökik a levegő.
Egyetem után Bostonba költöztem, nem feltétlenül azért,
mert mindenáron meg akartam találni Atlast, inkább csak a saját
szememmel akartam látni, hogy ott tényleg minden jobb-e.
Plethorában amúgy sem volt már keresnivalóm, és a lehető
legmesszebb akartam kerülni apámtól. Bár beteg és öreg lévén
már nem tudta bántani anyámat, mégis úgy éreztem, hogy még
Maine államból is meg akarok szökni, szóval pontosan ezt
tettem.
Amikor először megláttam Atlast a saját éttermében,
annyiféle érzelem áradt szét bennem, hogy azt sem tudtam,
hogyan dolgozzam fel őket. Örültem, hogy minden rendben van
vele. Örültem, hogy egészségesnek tűnik, de hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem szakadt bele egy kicsit a szívem, amiért
meg sem próbált rám találni, ahogyan ígérte.
Szeretem őt. Még most is. Mindig szeretni fogom. Óriási
hullám volt, ami rengeteg lenyomatot hagyott maga után az
életemben, és halálomig érezni fogom a szeretete súlyát. Ezt
elfogadtam.
De most minden más. Miután ma este kilépett az irodámból,
sokat gondolkoztam kettőnkről. Azt hiszem, mindegyikünk
megtalálta a helyét az életben. Nekem itt van Ryle. Atlasnak is
van barátnője. Mind a ketten azzal foglalkozunk, amivel mindig
is szerettünk volna. Igaz, ami igaz, nem ugyanazt a hullámot
lovagoljuk meg, de ettől még ugyanannak az óceánnak a részei
vagyunk.
Ryle-lal még minden viszonylag új, de ugyanazt a mélységet
érzem, mint annak idején Atlasszal. Éppen úgy szeret ő is. És
tudom, hogy ha Atlas megismerné, ő is látná, mi a helyzet, és
örülne a boldogságomnak.
 Néha a víz váratlan hullámot vet, beszippantja az embert, és
nem is veti ki többé. Ryle az én váratlan hullámom, és jelenleg a
csodálatos felszínen úszom.
Második rész
 Tizennyolcadik fejezet

– JESSZUSOM! Mindjárt hányok.

Ryle az állam alá illeszti a hüvelykujját, és felemeli a fejemet.
Rám mosolyog.
– Minden rendben lesz, ne parázz már!
A kezemet rázva ugrabugrálok a liftben.
– Nem tehetek róla – mondom. – Tök ideges leszek attól,
amit Allysával anyukátokról meséltetek. – Elkerekedik a
szemem, és a szám elé kapom a kezem. – Te jó ég, Ryle! Mi lesz,
ha Jézusról kezd el kérdezősködni? Nem járok templomba, és
bár kisebb koromban olvasgattam a Bibliát, de ma már
gyakorlatilag semmilyen kérdésre nem tudnék válaszolni.
Most már igazán nevet. Odahúz magához, és halántékon
csókol.
– Nem fog Jézusról beszélgetni veled. Máris imád, elég volt
hozzá mesélnem neki rólad. Nincs más dolgod, csak hogy
önmagad legyél, Lily.
Bólogatni kezdek.
– Hogy önmagam legyek. Rendben. Azt hiszem, egy estére el
tudom játszani önmagamat. Ugye?
Nyílik az ajtó, Ryle-lal kilépünk a liftből, és elindulunk
Allysáék lakása felé. Fura látni, hogy bekopog, de végül is
gyakorlatilag már nem lakik itt. Az elmúlt pár hónap során
lassan beköltözött hozzám. Minden ruhája az én lakásomban
van. Minden tisztálkodószere is. A múlt héten még azt a
komolytalan, homályos fényképemet is kiakasztotta a
hálószobánkba, attól fogva pedig már minden teljesen
hivatalosnak érződött.
– Tudja, hogy együtt élünk? – kérdezem. – Nem bánja?
Mármint arra gondolok, hogy nem vagyunk házasok, ő meg
minden vasárnap templomba jár. Ja, ne, Ryle! Mi van, ha anyád
egy istentelen kurvának gondol?
Ryle az ajtó felé bök az állával, mire megpördülök, és az anyját
pillantom meg, amint döbbent tekintettel áll a küszöbön.
– Anya! – mondja Ryle. – Bemutatom Lilyt, az én istentelen
kurvámat.
Te jóságos ég!
Az anyja széttárja a karját, szorosan átölel, és a nevetésénél
semmi sem segíthetne többet, hogy átvészeljem ezt a pillanatot.
– Lily! – mondja, majd kartávolságra tol magától, hogy
alaposan szemügyre vehessen. – Drágaságom, egyáltalán nem
gondollak istentelen kurvának. Az angyal vagy, akiért tíz éve
imádkozom, hogy Ryle ölében landoljon!
Beterel bennünket a lakásba.
– Nem, határozottan nem istentelen kurva – közli. –
Ellentétben Marshall-lal, aki belemélyesztette a fogát a
kislányomba, amikor még csak tizenhét éves volt.
Célzatosan fordul a kanapén ülő Marshall felé. Marshall
elneveti magát.
– Ebben téved, dr. Kincaid, mert Allysa harapott belém
először. Az én fogaim éppen egy másik lányba voltak
mélyesztve, aki Cheetost evett, és...
Marshall kétrét görnyed, ahogy Allysa oldalba könyököli.
És ennyi elég is hozzá, hogy minden félelmem semmivé
legyen. Tökéletesek. Normálisak. Olyan szavakat használnak,
mint a „kurva”, és nevetnek Marshall viccein.
Jobbat nem is kívánhatnék.
Három órával később Allysával fekszem az ágyán.
A szüleik korán lefeküdtek, azt mondták, kifárasztotta őket a
repülőút. Ryle és Marshall valamilyen sportközvetítést néznek a
nappaliban. Én Allysa hasára fektetem a kezem, és várom, hogy
a baba rúgjon.
– Itt van a lába – mondja Allysa, és pár centivel odább húzza
a kezemet. – Pillanatok kérdése. Ma este különösen mozgékony.
Egy darabig mindketten csendben várjuk a rúgást. Amikor
végül megtörténik, nevetve sikkantok fel.
– Te jó ég, mintha valami földönkívüli lenne!
Allysa mosolyogva szorítja a pocakjára a kezét.
– Az utolsó két és fél hónap pokoli lesz – mondja. – Nagyon
szeretnék már találkozni vele.
– Én is! Alig várom, hogy nagynéni legyek.
– Én meg alig várom, hogy nektek is gyereketek szülessen
Ryle-lal – mondja.
Hátradőlök, és összekulcsolom az ujjaimat a tarkóm alatt.
– Nem tudom, akar-e gyereket egyáltalán. Még nem
beszélgettünk róla.
– Az nem számít, hogy akar-e – jelenti ki Allysa. – Lesz neki.
Kapcsolatot sem akart, mielőtt találkozott veled. Megnősülni
sem akart, márpedig érzem, hogy most már bármelyik
hónapban megkérheti a kezedet.
Felemelem a fejem, és felé fordulok.
– Alig fél éve vagyunk együtt. Elég biztos vagyok benne, hogy
ennél sokkal többet akar várni.
Nem erőltetem, hogy haladjunk gyorsabban Ryle-lal, ami a
kapcsolatunkat illeti. Amúgy sem érnénk rá esküvővel
foglalkozni, úgyhogy nem is bánom, ha tényleg sokkal többet
vár.
– És te hogy vagy ezzel? – erőlteti Allysa. – Igent mondanál,
ha megkérne?
Nagyot nevetek.
– Hülyéskedsz velem? Hát persze. Akár ma este
hozzámennék.
Allysa a vállam fölött a szobaajtó irányába néz. Csücsörít az
ajkával, igyekszik leplezni a mosolyát.
– Az ajtóban áll, mi?
Bólint.
– És hallotta, amit az előbb mondtam, mi?
Allysa megint bólint.
A hátamra gördülök, és Ryle-ra nézek, aki karba font kézzel
támaszkodik az ajtófélfának. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében
ezek után. Rezzenéstelen az arca. Összeszorítja a száját. Szűkre
húzott szemmel néz rám.
– Lily – közli rezzenéstelen nyugalommal –, úgy elvennélek,
mint a rosseb.
Ezt hallva a lehető legkínosabb, legszélesebb mosoly ül ki az
arcomra, úgyhogy gyorsan egy párnát rántok a fejemre.
– Nos, köszönöm, Ryle – mondom, szavaimat elfojtja a párna.
– Ez nagyon cuki – hallom Allysa hangját. – A bátyám cuki is
tud lenni!
A párna eltűnik az arcomról. Ryle tartja a kezében, ahogy ott
áll fölöttem.
– Menjünk!
Gyorsabban kezd verni a szívem.
– Most rögtön?
Bólint.
– Én szabadságot vettem ki a hétvégére a szüleim látogatása
miatt. Neked megvannak az embereid, akik elvezetik helyetted
a boltot. Irány Vegas, házasodjunk össze!
Allysa felül az ágyon.
– Azt nem lehet! – jelenti ki. – Lily lány. Valódi esküvőt akar
virágokkal, nyoszolyólányokkal meg ilyen szarságokkal.
Ryle megint rám néz.
– Valódi esküvőt akarsz virágokkal, nyoszolyólányokkal meg
ilyen szarságokkal?
Ezen elgondolkodom pár pillanatra.
– Nem.
Egy darabig mind a hárman csendben maradunk, aztán Allysa
az izgatottságtól megszédülve kapálózni kezd fektében.
– Összeházasodnak! – kiabálja. Legördül az ágyról, és futva
indul a nappali felé. – Marshall, csomagolj! Megyünk Vegasba!
Ryle megfogja a kezemet, és talpra húz. Mosolyog, de kizárt,
hogy beleegyezzem a dologba, ha nem tudom teljesen biztosan,
hogy tényleg akarja.
– Biztos vagy a dolgodban, Ryle?
Beletúr a hajamba, közelebb húzza az arcomat, az ajka az
ajkamhoz ér.
– Kendőzetlen igazság – suttogja. – Majd behugyozok az
izgatottságtól, annyira várom, hogy a férjed lehessek.
 Tizenkilencedik fejezet

– HAT HETE VOLT, ANYU, TEDD MÁR TÚL MAGAD

RAJTA.
Anyám sóhajt a telefonban.
– Te vagy az egyetlen lányom. Nem tehetek róla, hogy egész
életemben az esküvődről álmodoztam.
Még mindig nem bocsátott meg nekem, pedig ott volt.
Felhívtuk, közvetlenül azelőtt, hogy Allysa lefoglalta volna a
repülőjegyeket. Kivertük az ágyból, ahogy Ryle szüleit is
kivertük az ágyból, és mindenkit kényszerítettünk, hogy üljenek
fel az éjfélkor induló vegasi gépre. Anyám nem próbált meg
lebeszélni a dologról, mert nyilván látta, hogy mire a reptérre
ért, mi már rég elszántuk magunkat Ryle-lal. Azért nem hagyta,
hogy elfelejtsem a dolgot. Hatalmas esküvőről, ruhavásárlásról
és tortakóstolásról álmodott a születésem perce óta.
Felhúzom a lábamat a kanapéra.
– Mit szólnál hozzá, ha kárpótolnálak? – kérdezem. – Mi
lenne, ha megígérném, hogy idővel, amikor majd úgy döntünk,
hogy gyereket vállalunk, természetes úton hozzuk össze, és nem
Vegasban veszünk egyet?
Anyu elneveti magát, aztán felsóhajt.
– Ha egy nap lesznek unokáim, akkor azt hiszem, túl tudom
tenni magamat ezen.
Amíg Vegasba repültünk, beszélgettünk Ryle-lal a
gyerekvállalásról. Biztosan akartam tudni, hogy nem zárja ki
valamikor a jövőben, mielőtt megfogadom, hogy vele élem le az
életemet. Azt mondta, még véletlenül sem zárja ki. Aztán
tisztáztunk még pár dolgot, amik esetleg problémát okozhattak
volna később. Közöltem vele, hogy külön bankszámlát akarok
vezetni, mivel azonban ő jobban keres nálam, sok-sok ajándékot
kell vennie, hogy boldoggá tegyen. Beleegyezett. Megígértette
velem, hogy soha nem leszek vegán. Ebbe nem volt nehéz
belemennem. Ahhoz túlságosan szeretem a sajtot. Mondtam,
hogy alapítanunk kell egy jótékonysági szervezetet, vagy
legalábbis pénzt adnunk azoknak, amiket Marshall és Allysa
kiválasztott. Kiderült, hogy ő máris adakozik, és ettől most csak
még hamarabb feleségül akar venni. Megígértette velem, hogy
elmegyek szavazni. Azt mondta, felőle szavazhatok akár
demokratára, akár republikánusra, akár függetlenre, a lényeg,
hogy ne maradjak ki a választásokból. Erre kezet ráztunk.
Mire leszálltunk Vegasban, mindenben közös nevezőre
jutottunk.
Hallom, hogy nyílik az ajtó, úgyhogy hanyatt dőlök.
– Le kell tennem – mondom anyámnak. – Hazaért Ryle. –
Amikor becsukódik mögötte az ajtó, elmosolyodom. – Várj, anyu,
mondom inkább máshogy. Hazaért a férjem.
Anyám nevetve köszön el. Kinyomom, és félredobom a
készüléket. A fejem fölé emelem a karomat, és lustán a kanapé
karfáján nyugtatom. Aztán a támlára emelem a lábamat, amitől
a szoknyám felcsúszik a combomon, és a derekamon állapodik
meg. Ryle végigjáratja a tekintetét rajtam, aztán vigyorogva
indul el felém. Letérdel a kanapén, és araszolva kúszik felfelé a
testemen.
– Hogy van az én kis feleségem? – suttogja, miközben egyik
csókot a másik után nyomja a szám környékére.
A lábam közé furakodik, én pedig hátrahajtom a fejemet,
ahogy a nyakamat puszilgatja.
Ez ám az élet!
Alig van nap, amikor ne dolgoznánk mind a ketten. Neki
kétszer olyan hosszú a munkaideje, mint nekem, és hetente
legalább kétszer-háromszor csak akkor ér haza, amikor én már
ágyban vagyok. Amikor viszont egész este együtt lehetünk,
általában arra vágyom, hogy a lehető legtöbb időt mélyen a
testemben töltse.
Nem panaszkodik.
Talál egy pontot a nyakamon, kisajátítja magának, olyan
hevesen csókolja, hogy már fáj.
– Juj!
Rám nehezedik, és a bőrömbe mormogja.
– Most pedig kiszívom a nyakadat. Ne mozdulj!
Nevetek, de engedem neki. Van elég hosszú hozzá a hajam,
hogy eltakarjam a foltot, és különben sem szívták még ki soha a
nyakamat. Az ajka ugyanarra a pontra tapad, szívja, csókolja,
amíg már nyoma sem marad a fájdalomnak. Nekem feszül,
érzem, ahogy duzzad az orvosi nadrágja. Fogom magam, és
letolom róla, éppen csak annyira, hogy belém hatolhasson.
Tovább csókolja a nyakamat, miközben ott helyben a kanapén
magáévá tesz.

Ő zuhanyozott le előbb, és amint kimászott a kádból, én máris

váltottam a fürdőszobában. Közöltem vele, hogy le kell mosnunk
magunkról a szexszagot, mielőtt elmegyünk vacsorázni Allysával
és Marshall-lal.
Allysa pár héten belül szülni fog, ezért arra kényszerít
bennünket, hogy a lehető legtöbb időt töltsük együtt. Tart tőle,
hogy ha megjön a baba, majd nem akarjuk többet meglátogatni
őket, ami nyilvánvaló hülyeség. Pont hogy gyakrabban fogunk
eljárni hozzájuk. Máris jobban imádom az unokahúgomat, mint
bárki mást a társaságból.
Na jó, nem biztos. De azért nem is erős túlzás.
Igyekszem a lehető legkevésbé összevizezni a hajamat, mert
máris késésben vagyunk. Fogom a borotvámat, és éppen a
hónom alá illesztem, amikor csörömpölést hallok. Mozdulatlanná
merevedek.
– Ryle?
Semmi.
Befejezem a borotválkozást, aztán lemosom a szappant. Újabb
csörömpölés.
 Ez meg mi a fenét művel?
Elzárom a vizet, és gyorsan megtörülközöm.
– Ryle!
Továbbra sem felel. Kapkodva húzom föl a farmeremet, és a
pólóm még rajtam sincs, amikor már nyitom az ajtót.
– Ryle?
Az ágy melletti éjjeliszekrény feldöntve hever. Kisietek a
nappaliba, és Ryle-t a kanapé szélén ülve találom, az arcát az
egyik tenyerébe temeti, közben néz valamit, amit a másik
kezében tart.
– Mit csinálsz?
Felnéz rám, és nem ismerem fel az arckifejezését. Egyáltalán
nem értem, mi történik. Fogalmam sincs, hogy rossz hírt kapott
vagy... Szent isten! Allysa!
– Megijesztesz, Ryle. Mi a baj?
Felemeli a telefonomat, és úgy néz rám, mintha tudnom
kellene, mi történik. Amikor értetlenül megrázom a fejemet,
papírfecnit nyújt felém.
– Fura – mondja, és a dohányzóasztalra fekteti a telefonomat.
– Véletlenül leejtettem ezt az izét. Lepattant a tokja. És ezt a
számot találtam mögé rejtve.
Te jó ég!
Ne, ne, ne!
Összegyűri a papírt az ujjai között.
– Gondoltam, hű, hát ez fura. Lily nem szokott titkolózni
előttem. – Feláll, és újra kézbe veszi a telefonomat. – Szóval
felhívtam a számot. – összeszorítja az ujjait a készülék körül. –
Mázlija van, hogy a kibaszott hangposta vette fel. – Áthajítja a
szobán a telefont, ami a falnak csapódik, és zörögve zuhan a
padlóra.
Az ez után következő három másodperces szünetben azon
gondolkodom, hogy ez kétféleképpen alakulhat a továbbiakban.
El fog hagyni.
Vagy bántani fog.
A hajába túr, és az ajtó felé indul.
Elmegy.
 – Ryle!
Miért nem dobtam el azt a számot?
Kinyitom az ajtót, és utánafutok. Kettesével szedi a
lépcsőfokokat, és végül a második emeleti lépcsőfordulóban
érem utol. Elévágok, két kézzel megmarkolom az ingét.
– Ryle, kérlek! Hadd magyarázzam meg!
Elkapja a csuklómat, és ellök magától.

***

– Ne mozogj!
Érzem magamon a kezét. Gyengéd. Határozott.
Folynak a könnyeim, és nem tudom, miért, de csípnek.
– Lily, ne mozogj! Kérlek.
Nyugtatni próbál. Fáj a fejem.
– Ryle?
Szeretném kinyitni a szememet, de túl erős a fény. Valami ég
a szemem sarkában, és elfintorodom. Felülnék, de Ryle a
vállamnál fogva visszanyom.
– Nem szabad mozognod, amíg nem végzek, Lily.
Megint kinyitom a szememet, és ezúttal felnézek a plafonra. A
hálószobánk plafonját látom.
– Mivel végzel?
Fáj a szám, ahogy beszélek, úgyhogy ráteszem a kezemet.
– Elestél a lépcsőn – mondja. – Megsebesültél.
A tekintetem találkozik az övével. Aggodalmat látok benne, de
sértődöttséget is. Dühöt. Benne mindenféle érzések dúlnak, én
meg egyszerűen össze vagyok zavarodva.
Megint becsukom a szememet, és próbálok visszaemlékezni,
miért dühös. Hogy miért sértődött meg ennyire.
A telefonom.
Atlas száma.
A lépcsőház.
Megfogtam az ingét.
Ellökött.
Elestél a lépcsőn. De nem úgy estem le.
 Ellökött. Megint.
Már másodszor.
Ellöktél, Ryle.
Az egész testemet rázni kezdi a zokogás. Fogalmam sincs,
milyen súlyosan sérültem meg, de nem is érdekel. Semmilyen
fizikai fájdalom nem érhet fel azzal, amit most a szívemben
érzek. A kezét csapkodom, el akarom kergetni magamtól. Feláll
mellőlem az ágyról, én pedig összegömbölyödöm.
Várom, hogy megpróbálja elsimítani a dolgot, mint legutóbb,
amikor bántott, de nem teszi. Hallom, ahogy fel-alá járkál a
szobában. Dunsztom sincs, mit csinál. Még mindig sírok, amikor
letérdel elém.
– Lehet, hogy agyrázkódásod van – mondja szenvtelenül. –
Egy kicsit megvágtad az ajkad. A szemednél levő sebet
bekötöztem. Nem kell összevarrni.
Hűvös a hangja.
– Fáj máshol is? A karod? A lábad?
Úgy beszél, mint egy orvos, kicsit sem úgy, mint egy férj.
– Lelöktél – mondom könnyek között. Nem tudok másra
gondolni, nem tudok mást mondani, nem látok mást magam
előtt.
– Leestél – helyesbít higgadtan. – Úgy öt perccel ezelőtt.
Közvetlenül azután, hogy rájöttem, milyen hazug gazembert
vettem feleségül, bazmeg. – Letesz valamit mellém a párnára. –
Ha bármire szükséged van még, nyilván fel tudod hívni ezt a
számot.
A gyűrött papírdarabra pillantok a fejemnél, rajta Atlas
számával.
– Ryle! – zokogom.
Mi történik?
Hallom a bejárati ajtó csapódását.
Az egész világ összeomlik körülöttem.
– Ryle! – suttogom a semmibe.
A tenyerembe temetem az arcomat, és úgy bőgök, mint még
soha életemben. Végem van.
Öt perc.
 Ennyi kell hozzá, hogy ember teljesen megsemmisüljön.

Eltelik pár perc.

Tíz talán?
Képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Még mindig nem
keltem fel az ágyról.
Félek a tükörbe nézni. Csak úgy... félek.
Hallom, hogy a bejárati ajtó kinyílik, aztán újra becsapódik.
Ryle jelenik meg a küszöbön, és fogalmam sincs, hogy gyűlölnöm
kellene-e. Vagy inkább rettegnem tőle. Vagy sajnálnom.
Hogyan érezhetem mind a hármat egyszerre?
A hálószobánk ajtajához nyomja a homlokát, és belefejel.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Megfordul, odaszalad hozzám, és letérdel az ágy mellé.
Megszorítja mindkét kezemet.
– Lily! – szól, és az egész arca eltorzul a fájdalomtól. – Kérlek,
mondd, hogy semmi sem történt. – Megérinti a halántékomat,
érzem, hogy remeg a keze. – Nem bírom ezt. Nem bírom. –
Előredől, erősen az arcomhoz nyomja a száját, aztán a
homlokomnak támasztja a homlokát.
– Kérlek, mondd, hogy nem találkozgatsz vele! Könyörgöm!
Nem tudom, meg tudom-e mondani neki, mert egyáltalán nem
akarok beszélni.
Továbbra is hozzám simul, a keze a hajamat markolja.
– Annyira fáj, Lily! Nagyon szeretlek.
Megrázom a fejemet, ki akarom bökni az igazságot, hogy
lássa, milyen kapitális hibát követett el.
– Rég elfelejtettem, hogy ott a száma – mondom csendesen. –
Az éttermi balhé másnapján... bejött a boltba. Megkérdezheted
Allysát. Csak öt percig maradt. Elvette tőlem a telefonomat, és
beledugta a számát, mert azt gondolta, hogy nem vagyok
biztonságban melletted. El is felejtettem, hogy ott van, Ryle.
Egyetlenegyszer sem néztem meg.
Reszketegen fújja ki a levegőt, és megkönnyebbülten bólint.
– Esküszöl, Lily? Esküszöl a házasságunkra, az életünkre meg
mindenre, hogy nem beszéltél vele azóta a nap óta?
Hátrahúzódik, hogy a szemembe nézhessen.
– Esküszöm, Ryle. Túlreagáltad a dolgot, mielőtt esélyt adtál
volna, hogy megmagyarázzam, mi történt – mondom. – Most
pedig húzz a faszba a lakásomból!
Eláll a lélegzete a szavaimtól. Látom, hogy fennakad benne a
levegő. A hátát a falnak veti, és némán mered rám, mint aki
sokkot kapott.
– Lily! – suttogja. – Leestél a lépcsőn.
Nem tudom, hogy engem akar-e meggyőzni vagy saját magát.
– Menj el a lakásomból! – ismétlem higgadtan.
Mozdulatlanná dermed, nem megy sehová. Felülök az ágyon.
Azonnal lüktető szememhez kapom a kezemet. Ryle
feltápászkodik a földről. Amint tesz egy lépést, visszadőlök az
ágyra.
– Megsérültél, Lily. Nem hagylak magadra.
Fogok egy párnát, és hozzávágom, mintha ezzel kárt tehetnék
benne.
– Kifelé! – ordítok rá.
Elkapja a párnát, mire megragadok egy másikat, felállok az
ágyon, és elkezdem csépelni, miközben tovább üvöltök.
– Kifelé! Kifelé! Kifelé!
Miután becsapódik a lakás ajtaja, földhöz vágom a párnát.
Kifutok a nappaliba, és elreteszelem az ajtót.
Visszasietek a hálószobába, és végigzuhanok az ágyon.
Ugyanazon az ágyon, ahol a férjem mellett szoktam feküdni.
Ugyanazon az ágyon, ahol szeretkezik velem.
Ugyanazon az ágyon, ahová lefektet, amikor megpróbál
rendet vágni a káoszban, amit okozott.
 Huszadik fejezet

MIELŐTT TEGNAP ESTE ELALUDTAM, próbáltam összerakni a

telefonomat, de nem tudtam mit kezdeni vele. Két darabra
hullott szét. Úgy állítottam be a vekkert, hogy a szokottnál
korábban ébresszen, és munkába menet legyen még időm venni
egy újat.
Az arcom egyáltalán nem néz ki olyan borzalmasan, mint
tartottam tőle. Persze így sem rejthetem el Allysa elől, de nem is
akarom. Úgy igazítom a hajamat, hogy nagyrészt elrejtse a
kötést, amit Ryle a szememre tett.
Más nem látszik a tegnap este következményeiből, csak a
vágás az ajkamon.
Meg a folt, ahol kiszívta a nyakamat.
Ez ám az irónia, basszus!
Fogom a táskámat, és kinyitom az ajtót. Megtorpanok, amikor
észreveszem a kupacot a lábamnál.
Megmozdul.
Jó pár másodpercbe beletelik, mire érzékelem, hogy a kupac
valójában Ryle. Idekint aludt?
Amint érzékeli, hogy kinyitottam az ajtót, feltápászkodik a
földről. Ott áll előttem könyörgő tekintettel, a kezével
gyengéden megérint az arcomat. A szája a számon.
– Ne haragudj! Ne haragudj! Ne haragudj!
Elhúzódom, és tetőtől talpig végigmérem. Idekint aludt?
Kilépek a lakásból, és behúzom az ajtót magam mögött.
Higgadtan megkerülöm, és lesietek a lépcsőn. Egészen az
autómig követ, könyörög, hogy beszéljek vele.
Nem teszem.
Elmegyek.
 Egy órával később a kezemben van egy új telefon. A
kocsimban ülök a bolt előtt, amikor bekapcsolom. A képernyőt
figyelem, tizenhét üzenet jelenik meg. Mindet Allysa küldte.
Persze Ryle miért is próbálkozott volna, amikor tudta, milyen
állapotban van a telefonom?
Éppen elkezdeném írni a választ, amikor megszólal a készülék
a kezemben. Allysa hív.
– Halló?
Mélyet sóhajt, aztán:
– Lily! Mi a fene folyik itt? Édes istenem, nem teheted ezt
velem, terhes vagyok!
Elindítom a kocsit, és bluetoothra állítom a telefont, hogy
elindulhassak a bolt felé. Allysa mára szabadnapot kapott, és
amúgy sincs már sok hátra a szülési szabadságáig.
– Semmi baj – mondom neki. – Ryle-nak sincs semmi baja.
Veszekedtünk. Bocs, hogy nem tudtalak hívni, de összetörte a
telefonomat.
Allysa egy pillanatig néma marad, aztán:
– Tényleg? Minden oké? Hol vagy?
– Semmi gáz. Éppen munkába tartok.
– Jó, már én is majdnem odaértem.
Tiltakoznék, de esélyt sem ad, kinyomja a telefont.
Mire megérkezem a boltba, ő már ott van.
Kinyitom az ajtót, felkészülök a kérdések áradatára, és hogy
meg kell védenem magamat, amiért kirúgtam a bátyját a
lakásomból. Megtorpanok, amikor látom, hogy mindketten ott
állnak a pultnál. Ryle nekitámaszkodik, Allysa pedig a kezére
teszi a kezét, és mond neki valamit, amit nem hallok.
Egyszerre fordulnak felém, amikor meghallják, hogy
becsukódik mögöttem az ajtót.
– Ryle! – suttogja Allysa. – Mit műveltél vele? – Megkerüli a
pultot, és magához ölel. – Jaj, Lily! – mondja, miközben a
hátamat simogatja.
Könnyes szemmel húzódik el, én pedig nem tudok mit kezdeni
a reakciójával. Nyilvánvalóan tudja, hogy Ryle felelős a
sebeimért, és az ember azt gondolná, hogy ezért nekiesik, vagy
legalábbis kiabál vele.
Visszafordul Ryle felé, aki sajnálkozva néz rám. Vágyakozva.
Mint aki oda akar rohanni, hogy megöleljen, de halálosan fél
megérinteni. Ez utóbbit remélem is.
– El kell mondanod neki – biztatja Allysa.
Ryle azonnal a tenyerébe temeti az arcát.
– Mondd el neki! – Allysa hangja most már határozottan
dühösebb. – Joga van tudni, Ryle. A feleséged. Ha te nem
mondod el neki, akkor majd én.
Ryle válla megereszkedik, homlokát a pulthoz nyomja. Nem
tudom, mi az, amit Allysa szerint el kellene mondania nekem, de
úgy gyötrődik miatta, hogy rám sem tud nézni. Összeszorul a
gyomrom, végképp eluralkodik rajtam a szorongás.
Allysa felém fordul, a vállamra teszi a kezét.
– Hallgasd meg! – könyörög. – Nem kérem, hogy bocsáss meg
neki, mert fogalmam sincs, mi történt tegnap este. De a
sógornődként és a legjobb barátodként arra kérlek, adj a
bátyámnak egy esélyt, hogy beszélhessen veled.

Allysa azt ígérte, ellesz a boltban a következő egy órában,

amíg bejön egy másik alkalmazott a maga műszakjára. Még
mindig dühös voltam Ryle-ra, nem akartam egy autóba ülni
vele. Azt mondta, hív egy Ubert, és találkozzunk a lakásomban.
Hazafelé végig az foglalkoztatott, hogy vajon mi lehet az,
amiről Allysa már tud, és olyan fontos elmondania nekem. Annyi
minden fordult meg a fejemben. Haldoklik? Megcsalt? Kirúgták
az állásából? Allysa láthatólag nem volt vele tisztában, mi történt
köztünk tegnap, úgyhogy elképzelni sem tudom, hogyan függhet
össze a két dolog egymással.
Ryle végül tíz perccel utánam lép be a lakás ajtaján. A
kanapén ülök, feszülten piszkálom a körmömet.
Felállok, és járkálni kezdek, ő pedig lassan a székhez lép, és
leül. Előredől, és összefűzi az ujjait maga előtt.
– Ülj le, Lily, légy szíves!
Könyörögve mondja, mint aki nézni sem bírja, hogy ennyire
aggódom. Visszatérek a helyemre a kanapén, de a karfához
kuporodom, felhúzom a lábamat, és a számhoz kapom a kezem.
– Meg fogsz halni?
Tágra nyílik a szeme, és azonnal rázni kezdi a fejét.
– Dehogy. Nem. Semmi ilyesmi.
– Akkor?
Kibökhetné már végre. Remegni kezd a kezem. Látja, hogy a
frászt hozza rám, úgyhogy közelebb hajol, lefejti a kezemet az
arcomról, és a két tenyere közé veszi. Egyfelől nem akarom,
hogy hozzám érjen az után, amit tegnap este művelt, másfelől
viszont szükségem van rá, hogy megnyugtasson. Hányingerem
van a félelemtől, hogy mit kell hamarosan megtudnom.
– Senki sincs a halálán. Nem is csallak meg. Nem fog fájni,
amit mindjárt elmesélek, oké? Régi dologról van szó, de Allysa
úgy gondolja, hogy tudnod kell róla. És... én is.
Bólintok, mire elengedi a kezemet. Most ő járkál fel-alá a
dohányzóasztal mögött. Láthatólag a bátorságát igyekszik
összeszedni, amitől én csak még idegesebb leszek.
Megint leül a székre.
– Lily! Emlékszel arra az estére, amikor találkoztunk?
Bólintok.
– És emlékszel, amikor kirontottam a tetőre? Arra, hogy
milyen dühös voltam?
Újra bólintok. Egy széket rugdosott, mielőtt még tudta volna,
hogy az ipari műanyag gyakorlatilag elpusztíthatatlan.
– És a kendőzetlen igazságomra is emlékszel? Arra, hogy
miért voltam annyira dühös aznap este?
Lehajtom a fejemet, és felidézem azt az estét meg az
igazságokat, amiket elmondott nekem. Azt mondta, taszítja a
házasság gondolata, csak egyéjszakás kalandokban utazik. Soha
nem akar gyereket. És azért volt dühös, mert aznap elvesztett
egy beteget.
Bólintok.
– A kisfiú miatt. Azért voltál olyan dühös, mert egy kisfiú
meghalt, és ez felzaklatott.
Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.
– Igen. Azért voltam dühös. – Feláll, olyan, mintha az egész
lelke összeomlana. A szemére szorítja a tenyerét, a könnyeivel
küszködik.
– És arra is emlékszel, mit mondtál nekem, amikor
elmeséltem, mi történt vele?
Sírhatnékom támad, pedig egyelőre nem is tudom, miért.
– Igen. Azt, hogy el nem tudom képzelni, mi lesz ezek után
annak a kisfiúnak az öccsével. Azzal, aki véletlenül lelőtte.
Remegni kezd a szám.
– És akkor azt mondtad: „Tönkreteszi egész életére, az lesz
vele.”
Édes istenem!
Hová fog kilyukadni?
Ryle odalép hozzám, és letérdel előttem.
– Lily! – mondja. – Tudtam, hogy tönkre fogja tenni.
Pontosan tudtam, mit érez az a kisfiú... mert éppen ez történt
velem is meg a bátyánkkal...
Nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Elbőgöm
magam, ő pedig átkarolja a derekamat, és az ölembe hajtja a
fejét.
– Lelőttem, Lily! A legjobb barátomat! A bátyámat! Hatéves
voltam csak, azt sem tudtam, hogy valódi fegyver van a
kezemben.
Egész testében remegni kezd, és még szorosabban ölel.
Nyomok egy csókot a hajába, mert úgy érzem, lassan az
idegösszeomlás határára kerül. Pont, mint aznap este a tetőn. És
bár iszonyúan haragszom rá, azért közben szeretem, és majd
belepusztulok, hogy ilyesmi történt vele. És Allysával. Sokáig
némán ülünk – a feje az ölemben, a karja a derekam körül, a
szám a hajában.
– Allysa ötéves volt, Emerson hét. A garázsban történt, és
sokáig senki nem hallotta a sikoltozásunkat. Én meg csak ültem
ott, és...
Elhúzódik az ölemből, feláll, és hátat fordít nekem. Hosszú
csend után leül a kanapéra, és előredől.
– Megpróbáltam... – Ryle arca eltorzul a fájdalomtól, lehajtja a
lejét, megtámasztja a tenyerén, előre-hátra billeg. –
Megpróbáltam mindent visszatenni a fejébe. Azt hittem, meg
tudom gyógyítani, Lily.
A számhoz kapom a kezem. Olyan hangosan szisszenek fel,
hogy lehetetlen leplezni.
Fel kell állnom, hogy lélegzethez jussak.
Nem segít.
Továbbra sem kapok levegőt.
Ryle odajön hozzám, megfogja a kezemet, magához húz.
Legalább egy teljes percig öleljük egymást, mielőtt megszólal.
– Eszembe sem jutna ezzel mentegetni a viselkedésemet. –
Elhúzódik, határozottan a szemembe néz. – Ezt el kell hinned
nekem. Allysa azért szerette volna, ha beszélek róla, mert
amióta megtörtént, bizonyos dolgokat nem tudok irányítani.
Ingerült leszek. Kikapcsolok. Hatéves korom óta járok terápiára.
De ez nem kifogás, ez csak a valóság.
Letörli a könnyeimet, a fejemet a vállára húzza.
– Amikor tegnap este utánam futottál, esküszöm, nem állt
szándékomban bántani. Zaklatott voltam és dühös. Néha,
amikor ennyi érzelem kavarog bennem, elpattan valami. Nem
emlékszem a pillanatra, amikor ellöktelek. De tudom, hogy
megtettem. Ellöktelek! Amikor utánam futottál, másra sem
gondoltam, csak hogy minél messzebb kell kerülnöm tőled. Azt
akartam, hogy ne állj az utamba. Fel sem fogtam, hogy lépcsők
vannak körülöttem. Fel sem fogtam, hogy mennyivel erősebb
vagyok nálad. Elbasztam, Lily! Elbasztam. – A fülemhez hajol,
úgy folytatja elcsukló hangon. – A feleségem vagy. Az lenne a
dolgom, hogy megvédjelek a szörnyetegektől, erre én vagyok a
szörnyeteg.
Olyan kétségbeesetten szorít magához, hogy remegni kezd.
Soha életemben nem éreztem ennyi fájdalmat sugározni egy
emberből.
Összetör. Úgy érzem, szétszakadok. A szívem nem vágyik
másra, csak hogy körülölelje az övét. Csakhogy még ezek után
sem tudok egyszerűen megbocsátani neki. Megfogadtam, hogy
nem engedem még egyszer megtörténni. Megesküdtem neki és
magamnak, hogy ha még egyszer bánt, elhagyom.
 Hátralépek, de nem tudok a szemébe nézni. Bevonulok a
hálószobámba, hogy nyerjek egy kis időt, és levegőhöz jussak.
Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, megmarkolom a mosdó
szélét, de még csak fel sem tudok egyenesedni. Az lesz a vége,
hogy könnyek közepette csúszom le a padlóra.
Nem így kellene ennek lennie. Egész életemben pontosan
tudtam, mit fogok tenni, ha egy férfi úgy bánik velem, ahogy
apám bánt anyámmal. Egyszerű volt. Elhagyom, és esélyt sem
hagyok, hogy még egyszer megtörténjen.
De nem hagytam el Ryle-t. Most pedig itt ülök a sebeimmel
meg a horzsolásaimmal, amiket az az ember okozott, akinek
elvileg szeretnie kellene engem – a saját férjem.
És mégis azon kapom magam, hogy igazolást keresek neki a
történtekre.
Baleset volt. Azt hitte, megcsalom. Sértődött volt, dühös, és
az útjába álltam.
A tenyerembe temetem az arcomat, és zokogok, mert tudván,
hogy min kellett átmennie gyerekkorában, jobban sajnálom azt
az embert odakint a nappaliban, mint saját magamat. És ettől
bizony nem önzetlennek és erősnek érzem magam, hanem
szánalmasnak és gyengének. Gyűlölnöm kellene. Úgy volt, hogy
olyan erős nő válik belőlem, amilyen anyám sosem tudott lenni.
De ha én anyám viselkedését másolom, az azt is jelenti, hogy
Ryle meg apám viselkedését másolja. Ez viszont nem igaz. Be
kell fejeznem ezt a hasonlítgatást. Mind a ketten önálló
egyéniségek vagyunk egy teljesen más helyzetben. Apám
semmiféle magyarázattal nem tudott szolgálni a frusztrációra, és
soha nem bánta meg azonnal, ami tett. Ahogy anyámmal bánt,
az sokkal rosszabb volt annál, mint ami közöttünk történt Ryle-
lal.
Ryle úgy nyílt meg nekem, ahogy korábban valószínűleg
senkinek. Dolgozik rajta, hogy jobb ember legyen belőle a
kedvemért.
Igen, tegnap este elcseszte. De itt van, próbálja megértetni
velem a múltját, és hogy miért reagált úgy, ahogy. Az emberek
nem tökéletesek, és nem engedhetem, hogy az egyetlen
házasság, amit közelről láthattam, ránehezedjen a súlyával az én
saját házasságomra.
Megtörlöm a szememet, és felállok. Amikor a tükörbe nézek,
nem anyámat látom, hanem saját magamat. Egy lányt látok, aki
szereti a férjét, és mindennél jobban szeretne segíteni neki.
Tudom, hogy Ryle-lal elég erősek vagyunk, és túl tudjuk tenni
magunkat ezen. A szerelmünk át fog segíteni bennünket a
nehézségeken.
Kilépek a fürdőszobából, és visszamegyek a nappaliba. Ryle
feláll, szembefordul velem, a tekintetéből árad a félelem. Retteg,
hogy nem fogok neki megbocsátani, és igazság szerint magam
sem vagyok benne biztos, hogy képes leszek-e rá. De egy tettet
nem kell megbocsátani ahhoz, hogy tanuljunk belőle.
Odamegyek hozzá, és megfogom mindkét kezét. Amit ezután
hall tőlem, az a kendőzetlen igazság.
– Emlékszel, mit mondtál nekem aznap este a tetőn? Azt,
hogy nincsenek rossz emberek, csak emberek vannak, akik néha
rossz dolgokat tesznek.
Bólint, és megszorítja az ujjaimat.
– Nem vagy rossz ember, Ryle. Pontosan tudom. Ezután is
meg tudsz védeni. Ha dühös vagy, egyszerűen menj el tőlem, és
én is elmegyek, aztán később, ha lehiggadtál, mindent
megbeszélünk, oké? Nem vagy szörnyeteg, Ryle. Te is csak
ember vagy. És senki nem bírja el egyedül a saját fájdalmát.
Néha meg kell osztanunk másokkal, akik szeretnek bennünket,
hogy ne roppanjunk össze a súlya alatt. De nem segíthetek, csak
ha tudom, hogy szükséged van rá. Kérj segítséget! Túltesszük
magunkat ezen. Tudom, hogy sikerülni fog.
Mintha egyszerre fújná ki minden tegnap este óta bent tartott
lélegzetét. Átkarol, és a hajamba temeti az arcát.
– Segíts nekem, Lily – suttogja. – Szükségem van a
segítségedre.
Szorosan ölel, és a szívem legmélyén tudom, hogy helyesen
cselekszem. Annyival több jó van benne, mint rossz, és bármit
megteszek, hogy addig győzködjem, amíg ezt ő is belátja.
 Huszonegyedik fejezet

– INDULOK. Csináljak még meg valamit?

Felnézek a papírmunkából, és megrázom a fejemet.
– Nem, köszönöm, Serena. Viszlát holnap.
Bólint, és kisiet, nyitva hagyja maga után az irodám ajtaját.
Allysa két héttel ezelőtt jött be utoljára dolgozni. Most már
bármelyik nap szülhet. Rajta kívül még két főállású
alkalmazottam van, Serena és Lucy.
Igen. Az a Lucy.
Két hónapja ment férjhez, és két héttel ezelőtt jött be állást
keresni. Igazából elég jól sült el a dolog. Ő lefoglalja magát, és ha
egyszerre vagyunk itt, miden további nélkül magamra zárom az
irodám ajtaját, úgyhogy nem kell hallgatnom, ahogy énekel.
Majdnem egy hónap telt el a lépcsőházban történt incidens
óta. Hiába mesélte el Ryle, mi történt vele gyerekkorában, így is
nehezen bocsátottam meg neki.
Tudom, hogy Ryle könnyen kijön a sodrából. Láttam az első
este, amikor találkoztunk, még mielőtt egy szót is szóltunk volna
egymáshoz. Láttam azon a szörnyű estén a konyhában. Láttam,
amikor megtalálta a telefonszámot a mobilom tokjában.
De a különbséget is látom Ryle meg az apám között.
Ryle együtt érez velem. Megtesz olyan dolgokat, amiket apám
soha nem tett volna meg. Jótékonysági szervezeteket támogat,
törődik másokkal, és fontosabb vagyok neki minden másnál.
Soha eszébe nem jutna, hogy ő a garázsban parkoljon, ha nekem
csak a kocsifelhajtó jut.
Ezekre a dolgokra szüntelen emlékeztetnem kell magamat.
Néha apám bennem élő lánya nagyon merev tud lenni. Arról
győzköd, hogy nem lett volna szabad megbocsátanom. Azt
mondja, már elsőre el kellett volna hagynom Ryle-t. És néha
hiszek is ennek a hangnak. A másik felem viszont, az, amelyik
ismeri Ryle-t, tudja, hogy a házasságok nem tökéletesek. Néha
történik egy s más, amit mindkét fél megbán. És nem tudom,
hogy érezném magam a bőrömben, ha az első incidens után
szakítottam volna. Ryle-nak nem kellett volna ellöknie, de én is
tettem olyat, amire nem vagyok büszke. És ha elhagyom, azzal
megszegtem volna az eskümet, nem igaz? Jóban-rosszban. Nem
vagyok hajlandó ilyen könnyen felrúgni a házasságomat.
Erős nő vagyok. Végignéztem egy erőszakkal terhelt
kapcsolatot. Nem leszek olyan, mint az anyám. Ebben száz
százalékig biztos vagyok. És Ryle soha nem lesz olyan, mint az
apám. Talán még szükségünk is volt arra, ami a lépcsőházban
történt, mert így fény derült arra a szörnyűségre a múltjából, és
így együtt tudunk dolgozni rajta, hogy minden rendben legyen.
A múlt héten megint összekaptunk.
Féltem. A két korábbi veszekedés nagyon nem jó véget ért, és
tudtam, hogy most majd elválik, sikerülni fog-e betartani a
megállapodásunkat, miszerint segítek neki megküzdeni az
ingerlékenységével.
A karrierjéről beszélgettünk. Lejárt a rezidensi időszaka, és
jelentkezett egy három hónapos különleges kurzusra
Cambridge-be, Angliába. Hamarosan kiderül, hogy mehet-e, de
nem ezen akadtam fent. Nagyszerű lehetőség, és eszembe sem
jutna azt mondani neki, ne menjen. A három hónap semmi, olyan
tempóban éljük az életünket, úgyhogy még csak nem is ezen
akadtam fenn. Akkor borultam ki, amikor elmondta, mit akar
csinálni, miután hazajött Cambridge-ből.
Felajánlottak neki egy állást Minnesotában a Mayo Clinicen,
és azt szeretné, ha odaköltöznénk. Azt mondta, a Massachusetts
Generálé a világ második legjobb idegsebészet. A Mayo Clinicé az
első.
Azt is mondta, hogy sosem állt szándékában örökre
Bostonban maradni. Felhívtam rá a figyelmét, hogy ezt a témát
akár a repülőgépen is felhozhatta volna, amikor Vegasba
tartottunk az esküvőnkre, és a jövőnkről beszélgettünk. Nem
költözhetek el Bostonból. Itt lakik anyám. Itt lakik Allysa. Erre
azzal jött, hogy csak öt óra a repülőút, és akkor jöhetünk el
látogatóba, amikor csak akarunk. Erre megjegyeztem, hogy
kicsit nehéz egy virágboltot működtetni, ha az ember
többállamnyi távolságra lakik tőle.
A veszekedés kezdett elfajulni, mind a ketten egyre
dühösebbek és dühösebbek lettünk. Egy ponton lelökött egy
virágokkal teli vázát az asztalról. Pár pillanatig mind a ketten
csak bámultunk rá. Megijedtem, azon kezdtem gondolkodni,
vajon jó döntést hoztam-e, amikor nem vetettem véget a
kapcsolatunknak, és bíztam benne, hogy együtt kezelni tudjuk a
problémáit. Mély lélegzetet vett.
– Most elmegyek egy-két órára – mondta. – Azt hiszem, jobb
lesz így. Ha visszajövök, folytatjuk a beszélgetést.
Ezzel elvonult, és tartotta magát a szavához: egy óra múlva
sokkal higgadtabban állított be ismét. Ledobta a kulcscsomóját
az asztalra, aztán egyenesen odasietett hozzám.
– Megmondtam, hogy a legjobb akarok lenni a szakmámban,
Lily. Már a legelső este, amikor a tetőn találkoztunk. Ez volt az
egyik kendőzetlen igazságom. De ha választanom kell, hogy a
világ legjobb kórházában dolgozzak-e, vagy a feleségemet
tegyem boldoggá... akkor téged választalak. Te jelented nekem a
sikert. Amíg te boldog vagy, nem érdekel, hol dolgozom.
Maradunk Bostonban.
Ez volt az a pillanat, amikor megbizonyosodtam felőle, hogy jól
döntöttem. Mindenki érdemel még egy esélyt. Főleg azok az
emberek, akik a legtöbbet jelentik nekünk.
Egy hét telt el az óta a veszekedés óta, és nem hozta fel újra a
költözést. Kicsit kellemetlenül érzem magam, végül is miattam
dőltek dugába a tervei, de a házasság a kompromisszumokról
szól. Az a lényeg, hogy mi szolgálja a pár érdekeit, nem pedig az,
hogy mi a jó a két embernek külön-külön. Márpedig ha
Bostonban maradunk, az mind a kettőnk családjának jobb lesz.
Ha már a családoknál tartunk, éppen abban a pillanatban
nézek a telefonomra, amikor üzenet érkezik Allysától.
 Allysa: Végeztél már a melóval? Érdekelne a véleményed egy-
két bútorról.

Én: Negyedóra múlva ott vagyok.

Nem tudom, hogy a közeledő szülés miatt, vagy csak mert

jelenleg nem dolgozik, de elég biztos vagyok benne, hogy a héten
több időt töltöttem náluk mint otthon. Bezárom a boltot, és
elindulok Allysáék lakása felé.

***

Amikor kilépek a liftből, egy cetlit pillantok meg a lakás

ajtaján. A nevem áll rajta, úgyhogy leveszem.

Lily!
Hetedik emelet. 749-es lakás.
A.

Van egy lakása csak a fölös bútoroknak! Tudom, hogy

gazdagok, de ez még tőlük is kissé túlzásnak tűnik. Visszaszállok
a liftbe, és megnyomom a hetedik emelet gombját. Amikor
kinyílik az ajtó, a 749-es lakás felé veszem az irányt a folyosón.
Megállok előtte, és fogalmam sincs, hogy kopogtatnom kéne,
vagy egyszerűen bemennem. Még az is lehet, hogy lakik itt
valaki. Talán Allysa valamelyik embere.
Bekopogtatok, és lépéseket hallok odabentről.
Amikor végül kitárul az ajtót, döbbenten pillantom meg
magam előtt Ryle-t.
– Szia! – mondom zavartan. – Te meg hogy kerülsz ide?
Mosolyogva dől az ajtófélfának.
– Én itt lakom. Te hogy kerülsz ide?
Az ón számtáblára pillantok az ajtó mellett, aztán megint
felnézek Ryle-ra.
– Ez meg mit akar jelenteni? Legjobb tudomásom szerint
velem élsz. Közben végig volt egy saját lakásod?
 Az ember azt hinné, hogy egy teljes saját lakás olyasmi, amit
egy férj valahol menet közben megemlít a feleségének. Azért ez
kissé bosszantó.
Ami azt illeti, inkább felháborító és sunyi. Azt hiszem, most
tényleg nagyon be fogok rágni rá.
Ryle felnevet, és ellöki magát az ajtófélfától. Most már betölti
a teljes nyílást, ahogy felemeli a kezét, és megmarkolja a
szemöldökfát a feje fölött.
– Eddig nem igazán volt alkalmam beszámolni erről a lakásról,
merthogy csak ma délelőtt írtam alá a papírokat.
Hátralépek.
– Na, álljon meg a fáklyásmenet! Mi van?
A kezem után nyúl, és behúz a lakásba.
– Isten hozott itthon, Lily!
Megállok a hallban.
Igen. Azt mondtam, „a hallban”. Itt van hall.
– Vettél egy lakást?
Lassan bólint, igyekszik felmérni a reakciómat.
– Te vettél egy lakást – ismétlem.
Tovább bólogat.
– Igen. Nem baj? Gondoltam, ha már úgyis együtt élünk, jól
jönne kicsit több hely.
Komótosan körbefordulok. Amikor a szemem megakad a
konyhán, mozdulatlanná dermedek. Nem olyan nagy, mint
Allysa konyhája, de éppen olyan fehér, és majdnem ugyanolyan
szép. Van borhűtő és mosogatógép is, két olyan holmi, ami az én
lakásomból hiányzik. Belépek a konyhába, körülnézek, félek
bármit is megérinteni. Ez tényleg az én konyhám lenne? Ez nem
lehet az én konyhám!
A nappaliban meglesem a hihetetlenül magas mennyezetet
meg a kikötőre néző hatalmas ablakokat.
– Lily? – szólal meg a hátam mögött Ryle. – Nem haragszol,
ugye?
Sarkon fordulok, és ránézek. Csak most esik le a tantusz, hogy
percek óta a reakciómra rá. Csakhogy úgy érzem, nem jutok
szóhoz.
 Megrázom a fejem, és a kezemet a szám elé kapom.
– Azt hiszem, nem – suttogom.
Odalép hozzám, és megfogja mindkét kezemet.
– Csak azt hiszed? – Aggodalom és zavarodottság látszik a
tekintetén. – Hadd halljam a kendőzetlen igazságot, mert
kezdem úgy érezni, hogy talán nem volt jó ötlet csak úgy
meglepni ezzel.
Lenézek a parkettára. Igazi fából van. Nem laminált.
– Oké – mondom, és felnézek rá. – Szerintem agyrém, hogy
fogtad magad, és vettél egy lakást nélkülem. Úgy érzem, ezt
együtt kellett volna intéznünk.
Bólint, olyan képet vág, mint aki bocsánatkérésre készül, de
még nem végeztem.
– Viszont a kendőzetlen igazság az, hogy... tökéletes. Nem is
tudom, mit mondjak, Ryle. Minden olyan tiszta. Megmoccanni is
félek, nehogy véletlenül összekoszoljak valamit.
Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, és magához húz.
– Összekoszolhatod, drága. A tiéd. Annyi mocskot hordasz itt
szét, amennyit csak akarsz.
Halántékon csókol, én meg még egy köszönömöt sem rebegek
el. Olyan jelentéktelen válasznak tűnne egy ilyen nagy gesztusra.
– Mikor költözünk be?
Ránt egyet a vállán.
– Holnap? Szabadnapom van. Meg amúgy sincs valami sok
cuccunk. A következő pár hetet meg rászánjuk, hogy új
bútorokat vegyünk.
Bólintok, gyorsan végiggondolom a holnapi teendőimet. Egy
ideje már tudom, hogy Ryle-nak nem kell bemennie, úgyhogy
semmit sem terveztem be.
Hirtelen úgy érzem, muszáj leülnöm. Nincsenek székek, de
szerencsére tiszta a padló.
– Le kell ülnöm.
Ryle segít, aztán lehuppan elém. Továbbra sem engedi el a
kezemet.
– Allysa tudja? – kérdezem.
Mosolyogva bólint.
 – Olyan izgatott, Lily! Egy ideje már gondolkodtam rajta,
hogy veszek itt egy lakást. Miután eldöntöttük, hogy végleg
Bostonban maradunk, kitaláltam, hogy megleplek vele. Allysa
segített, de már kezdtem aggódni, hogy előbb elmondja neked,
mint én.
Képtelen vagyok felfogni. Itt lakom? Szomszédok lettünk
Allysával? Nem tudom, miért érzem úgy, hogy ennek zavarnia
kéne, amikor nagyon izgatott vagyok miatta.
– Tudom, hogy szükséged van pár percre, hogy eljusson a
tudatodig, de még nem láttad a legjobbat, és beledöglök, ha nem
mutathatom meg azonnal.
– Mutasd hát!
Mosolyogva húz talpra. Átszeljük a nappalit, és elindulunk egy
folyosón. Ryle sorra kinyitja az ajtókat, és minden helyiségről
elmondja, hogy micsoda, de nem hagy időt, hogy bármelyikbe is
betegyem a lábamat.
Mire eljutunk a hálószobánkig, levonom a következtetést,
hogy egy három hálószobás, két fürdőszobás lakásban lakunk.
Plusz a dolgozószoba.
Még fel sem tudom fogni, milyen gyönyörű a hálószobánk,
amikor keresztülvonszol rajta. Amikor megérkezünk egy falhoz,
előtte függönnyel, Ryle szembefordul velem.
– Nem igazi föld, szóval kert sajnos nemigen lesz belőle, de
néhány cseréppel egészen sokat elérhetsz.
Félrehúzza a függönyt, és kinyitja a mögötte lévő ajtót.
Hatalmas erkély tárul fel előttem. Követem Ryle-t ki, és máris a
rengeteg cserepes növényről álmodom, amiknek itt helyet
találok majd.
– Ugyanabba az irányba néz, mint a tető – mondja. – Mindig
pontosan azt láthatjuk, mint a legelső este, amikor találkoztunk.
Eltartott egy darabig, mire az egész leülepedett, de hirtelen
felfogom, mi történik velem, és elpityeredem. Ryle magához húz,
és szorosan átölel.
– Lily! – suttogja, miközben a hajamat simogatja. – Nem
akartalak megríkatni.
Nevetek a könnyeim között.
 – Csak nem tudom elhinni, hogy itt élek. – Hátrébb húzódom,
hogy felnézhessek rá. – Gazdagok vagyunk? Hogy fér ez bele
neked?
Felkacag.
– Egy idegsebész felesége vagy, Lily. Nem mondhatni, hogy
szűkölködnél a kápéban.
Erre megint nevethetnékem támad, utána pedig pityergek
még egy kicsit.
Aztán megérkezik a legelső látogatónk, mert valaki
dörömbölni kezd az ajtón.
– Allysa – közli Ryle. – A folyosón várt.
Az ajtóhoz rohanok, szélesre tárom, majd megöleljük egymást,
sikongatunk egy sort, és nincs kizárva, hogy megint sírok egy
kevéskét.
Az este hátralévő részét az új lakásunkban töltjük. Ryle kínai
kaját rendel, és Marshall is lejön vacsorázni velünk. Még
nincsenek asztalaink meg székeink, úgyhogy a nappali padlóján
ülünk, és a dobozból eszünk. A berendezésről beszélgetünk,
arról, hogy milyen nagyokat fogunk szomszédolni, meg persze
Allysa közelgő szüléséről. Ennél csodálatosabbat elképzelni sem
tudnék.
Alig várom, hogy elmondhassam anyámnak.

Huszonkettedik fejezet

ALLYSÁNAK MÁR HÁROM NAPPAL EZELŐTT szülnie

kellett volna.
Egy hete élünk az új lakásunkban. Ryle szabadnapján
sikeresen áthordtuk minden holminkat, egy nappal később pedig
elmentem Allysával bútorokat vásárolni. A harmadik napra
gyakorlatilag beköltöztünk. Tegnap már postát is kaptunk – a
szolgáltatások bekötését számlázták ki, szóval most már minden
hivatalosnak tűnik.
Férjnél vagyok. Egy nagyszerű emberhez mentem hozzá.
Fantasztikus lakásban élek. A legjobb barátnőm történetesen a
sógornőm, és hamarosan nagynéni leszek.
Merjem-e kimondani... jobb már nem is lehetne az életem.
Lecsukom a laptopom, és felkészülök, hogy hazainduljak. Az
utóbbi időben a szokásosnál korábban léptem le a boltból,
annyira várom, hogy az új lakásomban lehessek. Éppen
behúznám magam mögött az irodám ajtaját, amikor Ryle a saját
kulcsát használva belép a boltba. Hagyja, hogy az ajtó
becsapódjon mögötte, mert tele van a keze.
A hóna alá egy újságot dugott, és két kávét hoz magával. Bár
láthatólag fel van spannolva, és sietősen lépdel felém, mosolyog.
– Lily! – Az egyik kávét a kezembe nyomja, aztán kikapja az
újságot a hóna alól. – Három dolog. Egy... láttad az újságot? –
Felém nyújtja. Az egyik cikkre mutat a kifordított lapban. –
Bekerültél, Lily! Bekerültél!
Igyekszem nem beleélni magam, ahogy lepillantok a cikkre.
Lehet, hogy valami teljesen másról beszél, mint amire én
gondolok. Miután elolvasom a főcímet, nyugtázom, hogy
pontosan arról beszél, mint amire én gondolok.
– Bekerültem?
Nemrég értesítettek, hogy a boltomat jelölték a Best of Boston
egyik díjára. Ez egy közönségdíj, amit az újság évente oszt ki, és
a Lily Bloom’sot a „Boston legjobb új vállalkozásai” kategóriában
jelölték. A feltétel, hogy az adott vállalkozás kevesebb mint két
éve működjön. Gyanítottam, hogy akkor választottak ki, amikor
a múlt héten felhívott egy újságíró, és mindenféle kérdéseket
tett fel.
Boston legjobb új vállalkozásai. Önök választották ki a tíz
legjobbat!
Mosolygok, és majdnem kiöntöm a kávémat, amikor Ryle
magához húz, felkap, és megpörget.
Azt mondta, három hírrel tud szolgálni, és ha ezzel kezdte, el
nem tudom képzelni, mi lehet a másik kettő.
– Mi a második dolog?
Letesz a földre.
– A legjobbal kezdtem – feleli. – Túl izgatott voltam. –
Kortyol egyet a kávéjából. – Bekerültem a cambridge-i
képzésre.
Széles mosolyra húzom a számat.
– Tényleg?
Bólint, aztán átölel, és megint megpörget.
– Olyan büszke vagyok rád – mondom, és megcsókolom. –
Mind a ketten olyan sikeresek vagyunk, hogy az már
gyomorforgató.
Elneveti magát.
– És a harmadik dolog? – kérdezem.
Tesz egy lépést hátra.
– Ja, igen. A harmadik.
Könnyedén a pultra támaszkodik, komótosan kortyol egyet a
kávéjából, aztán leteszi a poharat maga mögé.
– Allysának elkezdődtek a fájásai.
– Mi van?! – kiáltok fel.
– Aha. – A kávék felé bök az állával. – Ezért hoztam neked
koffeint. Ma éjjel nem alszunk.
Tapsikolok, ugrabugrálok, aztán pánikban kapkodok a
táskám, a kabátom, a kulcsom, a telefonom, a villanykapcsoló
után. Mielőtt az ajtóhoz érnénk, Ryle visszarohan a pulthoz,
felkapja az újságot, és a hóna alá csapja. Remeg a kezem az
izgalomtól, ahogy ráfordítom a kulcsot.
– Nagynénik leszünk! – mondom, miközben a kocsim felé
futok.
Ryle nevet a viccemen, és nem késik a válasszal.
– Nagybácsik, Lily! Nagybácsik leszünk!

Marshall nyugodtan lép ki a folyosóra. Ryle meg én azonnal

felkapjuk a fejünket, és várjuk a híreket. Az elmúlt fél órában
csend volt idebent. Vártuk Allysa fájdalmas kiáltásait – ami azt
jelentette volna, hogy megszült –, de semmiféle hang nem
szűrődött ki. Még egy újszülött sírása sem. A számhoz kapom a
kezem, és látván Marshall arcát, hirtelen a legrosszabbtól félek.
Remegni kezd a válla, könnyek csordulnak ki a szeméből.
– Apuka vagyok. – Aztán a levegőbe bokszol. – Apuka
vagyok!
Megöleli Ryle-t, aztán engem is.
– Adjatok nekünk negyedórát, és ti is bejöhettek hozzá.
Amikor becsukja maga után az ajtót, Ryle-lal mind a ketten
megkönnyebbülten sóhajtunk fel. Mosolyogva nézünk össze.
– Te is a legrosszabbtól tartottál? – kérdezi.
Bólintok, és átölelem.
– Nagybácsi lettél – mondom.
– Te is – feleli, és csókot nyom a fejem búbjára.
Fél órával később mind a ketten az ágy mellett állunk, és
Allysát figyeljük, aki a karjában tartja a babáját. Egyszerűen
tökéletes kislány. Kicsit korai lenne még megmondani, hogy kire
hasonlít, de mindegy is, mert csodaszép.
– Szeretnéd tartani az unokahúgodat? – kérdezi Allysa Ryle-
tól.
Ryle kicsit megmerevedik, mint aki ideges, de azért bólint.
Allysa odahajol hozzá, a karjába adja a babát, és megmutatja,
hogyan tartsa. Ryle feszülten néz le a kicsire, aztán a kanapéhoz
lép vele, és leül.
– Eldöntöttétek már, mi lesz a neve? – kérdezi.
– Igen – feleli Allysa.
Ryle-lal kíváncsian nézünk rá, és Allysa könnyes szemmel
mosolyodik el.
– Olyasvalakiről akartuk elnevezni, akiért Marshall meg én is
odáig vagyunk. Úgyhogy hozzáadtunk még egy e-t a nevedhez.
Rylee- nak neveztük el.
Azonnal Ryle-ra nézek, ő pedig zihálni kezd, mint aki sokkot
kapott. Vet még egy pillantást a karjában alvó Ryleera, és széles
mosolyra húzódik a szája.
– Azta! – suttogja. – Nem is tudom, mit mondjak.
Megszorítom Allysa kezét, aztán odaballagok Ryle-hoz, és
leülök mellé a kanapéra. Sokszor éreztem úgy, hogy ennél már
nem szerethetném jobban, de újra kiderült, hogy tévedtem.
Majd szétfeszíti a szívemet az, ahogyan az újszülött unokahúgára
néz.
Marshall leül az ágyra Allysa mellé.
– Feltűnt, milyen csendes volt Issa végig? Meg sem nyikkant,
pedig nem kapott ám fájdalomcsillapítókat. – Átkarolja a
feleségét, és lefekszik mellé az ágyra. – Van az a film, a Hancock.
Úgy érzem magam, mint Will Smith, mindjárt kiderül, hogy a
feleségem szuperhős.
Ryle elneveti magát.
– Gyerekkorunkban picsán rúgott párszor, úgyhogy nem
lennék meglepődve.
– Ne beszélj csúnyán Rylee előtt! – szól rá Marshall.
– Picsán – súgja oda Ryle az unokahúgának.
Mind a ketten nevetünk, aztán Ryle megkérdezi, hogy én is a
kezembe akarom-e venni a babát. Szinte utánakapok, mert
majd’ belepusztultam már, annyira vártam, hogy rám kerüljön a
sor. A karomba veszem a babát, és engem is megdöbbent, máris
mennyire szeretem.
– Mikor jön anya meg apa? – kérdezi Ryle Allysától.
– Holnap délre ideérnek.
– Akkor azt hiszem, alszom egy kicsit. Egy hosszú műszakból
jöttem. – Felém fordul. – Velem jössz?
Megrázom a fejem.
– Egy kicsit még maradnék. Vidd el a kocsimat, én majd
később hazataxizom.
Arcon csókol, aztán az enyémnek támasztja a homlokát, és
együtt nézünk le Ryleera.
– Szerintem mi is csináljunk egy ilyet – mondja.
Felpillantok rá, nem tudom, jól hallottam-e.
Kacsint.
– Ha alszom, mire hazaérsz, ébressz fel. Még ma este
elkezdjük.
Elköszön az újdonsült szülőktől, és Marshall kikíséri.
Allysára nézek. Mosolyog.
– Mondtam, hogy akar majd tőled gyereket.
 Vigyorogva ballagok vissza az ágyhoz. Allysa odébb csúszik,
hogy helyet csináljon nekem. Visszaadom neki Ryleet,
összebújunk, és úgy bámuljuk az alvó kislányt, mintha soha
életünkben nem lett volna részünk csodálatosabb látványban.
 Huszonharmadik fejezet

IDŐKÖZBEN HÁROM ÓRA TELT EL. Este tíz is elmúlik,

mire hazaérek. Miután Ryle elment, még egy órát Allysával
maradtam, aztán visszasiettem a boltba, hogy befejezzek egy-
két dolgot, és a következő két napban ne kelljen bemennem.
Amikor Ryle-nak szabadnapja van, próbálok én is igazodni
hozzá. Amikor belépek az ajtón, nem égnek a lámpák, ami azt
jelenti, hogy Ryle már lefeküdt.
A hazaúton végig azon gondolkodtam, amit mondott. Nem
számítottam rá, hogy erre a beszélgetésre ilyen hamar sor kerül.
Majdnem huszonöt éves vagyok, de úgy képzeltem, hogy várunk
még pár évet, mielőtt a családalapításon kezdünk gondolkodni.
Még mindig nem tudom, hogy készen állok-e rá, de a tudat, hogy
Ryle is vágyik a dologra, hihetetlen boldogsággal tölt el.
Úgy döntök, gyorsan összedobok magamnak valami kaját,
mielőtt felébresztem. Még nem vacsoráztam, és majd éhen
veszek. Amikor felkapcsolom a lámpát a konyhában, sikítok. A
szívemhez kapok, és nekidőlök a pultnak.
– Jézus isten, Ryle! Mit művelsz?
A hátával a falnak támaszkodik a hűtő mellett. Egyik lábát a
bokájánál átveti a másikon, és összehúzott szemmel néz rám. Az
ujjai között forgat valamit.
A tekintetem a pultra téved a bal oldalán, és egy üres poharat
pillantok meg, amiben nemrég még valószínűleg scotch lehetett.
Néha iszik egy keveset, hogy könnyebben aludjon el.
Megint ránézek, elégedetten vigyorog. A testem azonnal
átmelegszik, mert tudom, mert ebből a mosolyból már tudom,
mi következik. A lakás ruhák és csókok kavalkádjává változik át.
Amióta beköltöztünk, gyakorlatilag minden helyiséget
felavattunk, de a konyha eddig kimaradt.
Visszamosolygok rá, de a szívem továbbra is összevissza ver,
olyan sokk ért, amikor rátaláltam a sötétben.
Lenéz a kezére, csak most látom, hogy a bostonos
hűtőmágnest markolja. Áthoztam a régi lakásból, és rátettem az
itteni hűtőre, amikor beköltöztünk.
Visszateszi a helyére, és megkocogtatja.
– Ezt hol szerezted?
A mágnesre nézek, aztán megint rá. Még véletlenül sem áll
szándékomban elárulni neki, hogy Atlastól kaptam a
tizenhatodik születésnapomon. Csak feltépnénk egy amúgy is
nehezen gyógyuló sebet, és túlságosan várom azt, ami ezután jön
közöttünk ahhoz, hogy előálljak a kendőzetlen igazsággal.
Vállat vonok.
– Nem emlékszem. Ezer éve megvan.
Némán mered rám, aztán felegyenesedik, és tesz felém két
lépést. A pultig hátrálok, elakad a lélegzetem. A keze rátalál a
csípőmre, aztán becsúsztatja a farmerem alá, és a fenekemnél
fogva húz magához.
A szája az enyémre tapad, és vadul csókol, miközben már
rángatja is le rólam a nadrágot.
Oké. Szóval most rögtön nekilátunk.
Az ajka elindul lefelé a nyakamon, én pedig lerúgom a
cipőmet, mire teljesen megszabadul a nadrágomtól.
Tulajdonképpen később is ráérek enni. A konyha felavatása
hirtelen fontosabb lett.
Amikor a szája megint rátalál az enyémre, felemel, a pultra
ültet, és a térdeim közé áll. Érzem a scotchot a lélegzetén, és
igazából tetszik is. Zihálva kapkodok levegő után, ahogy forró
ajka az enyémre tapad. Belemarkol a hajamba, és gyengéden
hátrahúzza, hogy felnézzek rá.
– A kendőzetlen igazság? – kérdezi suttogva, közben úgy nézi
a számat, mintha fel akarna falni.
Bólintok.
A másik keze lassan elindul felfelé a combomon, amíg már
nincs hová haladnia tovább. Két meleg ujja belém csúszik, a
tekintetét közben végig az enyémbe fúrja. Hirtelen beszívom a
levegőt, ahogy összekulcsolom a lábamat a dereka körül. Lassan
mozogni kezdek a kezén, közben halkan nyöszörgök, ő meg csak
bámul szenvedélyesen.
– Honnan szerezted azt a mágnest, Lily?
Mi van?
A szívem mintha visszafelé verne.
Miért kérdezgeti ezt folyton?
Az ujjai továbbra is bennem mozognak, a szemében továbbra
is ott a vágy. De a keze! Az a keze, amelyik a hajamat markolja,
most már erősebbet ránt rajtam. Elfintorodom.
– Ryle! – suttogom. Sikerül elérnem, hogy a hangom nyugodt
maradjon, bár most már remegek. – Ez fáj.
Az ujja már nem mozog, de továbbra is farkasszemet néz
velem. Kihúzza belőlem a kezét, aztán a nyakamhoz emeli, és
puhán megszorítja. Az ajka megint megtalálja az enyémet, a
nyelve a számba siklik. Befogadom, mert fogalmam sincs, mi
zajlik most a fejében, és imádkozom, hogy csak túlreagáljam.
Ahogy hozzám préseli magát, érzem, hogy feszül a nadrágja.
Aztán hátralép. Hozzám sem ér többé, inkább a hűtőnek veti a
hátát, és úgy jártatja végig a tekintetét a testemen, mintha
legszívesebben ott helyben a magáévá tenne. A szívverésem
fokozatosan lelassul. Túlreagálom.
Lenyúl maga mellé, és a tűzhely mellől felvesz egy újságot.
Ugyanaz a lap, amit korábban megmutatott nekem, benne a
díjakról szóló cikkel. Felemeli, aztán odadobja nekem.
– Volt már érkezésed elolvasni?
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
– Még nem – felelem, és a cikkre pillantok.
– Olvasd fel hangosan!
Felnézek rá. Mosolygok, de görcsbe rándul a gyomrom. Van
most benne valami furcsa. Abban, ahogy viselkedik.
Bár magam sem tudom pontosan, hogy mi.
– Olvassam el a cikket? – kérdezem. – Most rögtön?
Hülye érzés félmeztelenül ülni a konyhapulton egy újsággal a
kezemben.
Ryle bólint.
– Szeretném, ha előbb levennéd a pólódat. Aztán olvashatod.
Ránézek, próbálom felmérni, mit akarhat. Talán a scotchtól
még kanosabb lett. A szex sokszor egyszerűen szeretkezés, néha
azonban egészen vad is tud lenni. Kicsit veszélyes, éppen mint
Ryle tekintete ebben a pillanatban.
Leteszem az újságot, majd miután kibújok a pólómból, újra a
kezembe veszem. Nekiállok, hogy hangosan felolvassam a cikket,
de pár lépéssel közelebb jön.
– Ne az egészet! – mondja, majd átfordítja a kezemben az
újságot a cikk folytatásához, ahol rámutat az egyik mondatra. –
Elég az utolsó pár bekezdés.
Lenézek, most már végképp nem értem, mi van. De mindegy,
csak essünk túl ezen, és kerüljünk ágyba...
– „Senkit nem érhet meglepetésként, melyik új vállalkozás
kapta a legtöbb szavazatot. A máris legendás Bak tavaly
áprilisban nyílt meg a Marketsonon, és a TripAdvisoron gyorsan
a város legjobb értékelést kapó étterme lett.”
Abbahagyom az olvasást, és felnézek Ryle-ra. Időközben
töltött magának még egy pohár scotchot, és most kortyol belőle.
– Olvass tovább! – mondja, és a kezemben lévő újság felé
biccent.
Nagyot nyelek, a nyál pillanatról pillanatra tovább sűrűsödik a
számban. Igyekszem kordában tartani a kezem remegését,
ahogy folytatom a cikket.
– „A tulajdonos, Atlas Corrigan kétszeres díjnyertes szakács,
aki a tengerészgyalogságnál is szolgált. Nem titok, hogy
rendkívül sikeres éttermének neve, a Bak, a Boston a király
kifejezés rövidítése.”
Boston a király.
Összeszorul a gyomrom, de próbálom kordában tartani az
érzelmeimet, miközben tovább olvasok.
– „A legutóbb elnyert díja után készült interjújában a séf
végül némi nógatás hatására elárulta, mi is rejlik valójában a név
mögött. Hosszú történet – mesélte. – Igazából tiszteletadás egy
lány előtt, aki nagy hatással volt az életemre. Valaha sokat
jelentett nekem, és igazság szerint még most is sokat jelent.” –
Leteszem az újságot a pultra. – Nem akarok tovább olvasni. –
Elakad a hangom, ahogy felfelé tart a torkomban.
Ryle gyorsan átszeli a köztünk lévő kétlépésnyi távolságot, és
kikapja az újságot a kezemből. Ott folytatja az olvasást, ahol én
abbahagytam. Most már erős és dühös a hangja.
– „Amikor megkérdezték, a szóban forgó lány tud-e róla,
hogy róla nevezte el az éttermét, Corrigan sokatmondó mosollyal
csak ennyit felelt: Kérem a következő kérdést.”
A Ryle hangjából áradó dühtől most már elfog a hányinger.
– Ryle, hagyd ezt abba! – mondom higgadtan. – Túl sokat
ittál.
Faképnél hagyom, és kisietek a konyhából a hálószobánkhoz
vezető folyosóra. Annyi minden történik most egyszerre, és
egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bármit is értek belőle.
A cikk még csak nem is utalt rá, hogy kiről beszélt Atlas. Ő
tudja, hogy rólam, és én is tudom, hogy rólam, de mégis, hogyan
sakkozhatta ki a dolgot Ryle?
És a mágnes. Honnan tudhatta, hogy Atlastól kaptam, pusztán
abból, hogy elolvasta azt a cikket?
Túlreagálja.
Úton a hálószoba felé hallom, hogy követ. Ahogy belököm az
ajtót, hirtelen megtorpanok.
Az ágy tele van mindenfélével. Egy üres ládával, aminek az
oldalán ez áll: „Lily cuccai.” Mellette a holmik, amik benne voltak
a ládában. Levelek... naplók... üres cipősdobozok. Becsukom a
szememet, és lassan beszívom a levegőt.
Elolvasta a naplót.
Ne!
Elolvasta. A naplót.
Hátulról átkarolja a derekamat. Az egyik keze elindul felfelé a
hasamon, és határozottan megmarkolja a mellemet. A másik
keze a vállamat simogatva húzza félre a hajamat a nyakamról.
Lehunyom a szememet, az ujjai a bőrömet cirógatják, amíg el
nem jutnak a vállamra tetovált szívig. Az egész testem
beleremeg. Az ajka találkozik az apró tetoválással, aztán olyan
mélyen harap belém, hogy felkiáltok.
Elhúzódnék tőle, de erősen tart, és esélyem sincs. A harapása
nyomán támadt fájdalom végigfut a vállamon, aztán le a
karomon. Azonnal sírni kezdek. Zokogni.
– Engedj el, Ryle! – mondom könyörögve. – Kérlek! Menj el!
A karjával a testemhez szegezi a karomat, ahogy szorosan
átfog hátulról.
Megfordít, de a szememet továbbra is csukva tartom. Félek
ránézni. A keze a vállamba váj, ahogy az ágy felé tol.
Megpróbálom lefejteni magamról, de nem megyek semmire. Túl
erős nekem. Dühös. Sértődött. Ez nem is Ryle.
A hátam találkozik az ággyal, és kétségbeesetten kúszom
hátra a támla felé, igyekezvén minél távolabb kerülni tőle.
– Miért van még mindig itt, Lily? – Nem olyan összeszedett a
hangja, mint odakint a konyhában volt. Most már nagyon dühös.
– Mindenben benne van. A mágnesben a hűtőn. A naplóban,
amit a szekrényünkben lévő dobozban találtam. A kibaszott
tetoválásban a válladon, ami a kedvenc részem volt rajtad, a jó
kurva életbe!
Most már ő is az ágyon van.
– Ryle! – esdeklem. – Meg tudom magyarázni. – Könnyek
folynak le a halántékomon a hajamba. – Dühös vagy.
Könyörgöm, ne bánts! Menj most el, és ha visszajöttél, hallgass
végig.
Elkapja a bokámat, ránt egyet rajtam, és maga alá húz.
– Nem vagyok dühös, Lily – mondja zavarba ejtő
higgadtsággal. – Csak attól félek, hogy még nem bizonyítottam
be, mennyire szeretlek. – A teste az enyémre nehezedik, fél
kézzel összefogja mind a két csuklómat, és a matrachoz szorítja
őket a fejem fölött.
– Ryle, légy szíves! – Zokogva próbálom lelökni magamról,
mindegy, melyik testrészemmel. – Szállj le rólam! Könyörgöm!
Ne, ne, ne, ne!
– Szeretlek, Lily! – A szavai rettenetes erővel ütköznek az
arcomnak. – Jobban, mint ő valaha. Miért nem érted már meg?
 Elhatalmasodik rajtam a félelem és a harag. Amikor
becsukom a szememet, anyámat látom, ahogy a régi
nappalinkban zokog a kanapén, miközben apám rámászik.
Gyűlölet söpör végig az egész testemen, és sikítani kezdek.
Ryle a szájával próbálja belém fojtani a hangot.
Beleharapok a nyelvébe.
A homloka az enyémnek csapódik.
Egy pillanattal később megszűnik minden fájdalom, sötétség
borul a szememre, aztán teljesen felemészt.

Érzem a lélegzetét a fülemben, ahogy kivehetetlenül mormog

valamit. A szívem dübörög, még mindig teljes testemben
remegek, a könnyeim valahogyan továbbra is hullanak. A hangja
eljut a fülembe, de olyan erővel lüktet a fájdalom a fejemben,
hogy képtelen vagyok felfogni a szavait.
Próbálom kinyitni a szememet, de ég. Valami csöpög a jobb
szemembe – azonnal rájövök, hogy vér.
Az én vérem.
Lassan eljutnak a tudatomig a szavai is.
– Ne haragudj! Ne haragudj! Ne haragudj, én nem...
A kezével még mindig odapréseli a csuklómat a matrachoz, és
továbbra is rajtam fekszik, de már nem akar megerőszakolni.
– Szeretlek, Lily! Annyira sajnálom.
A szavaiból süt a pánik. Csókol, az ajka gyengéden érint az
arcomat, a számat.
Tudja, mit tett. Visszaváltozott Ryle-lá, és tökéletesen
tisztában van vele, mit művelt velem. Velünk. A jövőnkkel.
Az előnyömre fordítom a kétségbeesését. Megrázom a
fejemet.
– Semmi baj, Ryle. Semmi baj. Dühös voltál. Semmi baj.
A szája vadul tapad az enyémre, de a scotch szagától most
már inkább hányingerem támad. Még mindig bocsánatkéréseket
suttog, amikor a szoba megint elsötétedik körülöttem.

Csukva van a szemem. Még mindig az ágyon fekszünk, de

már nincs teljesen rajtam. Az oldalán hever, a karjával szorosan
öleli a derekamat. A fejét a mellemen nyugtatja. Mozdulatlan
maradok, ahogy felmérem, mi a helyzet körülöttem.
Nem mozog, de érzem súlyos, öntudatlan lélegzetvételeit.
Nem tudom, elájult-e, vagy csak alszik. Az utolsó emlékem, hogy
a szája az enyémet keresi, és a saját könnyeim ízét érzem.
Még jó pár percig fekszem mozdulatlanul. A fájdalom a
fejemben minden öntudatomnál töltött pillanatban rosszabb lesz.
Megint lehunyom a szememet, és próbálok gondolkodni.
Hol van a táskám?
Hol vannak a kulcsaim?
Hol van a telefonom?
Öt teljes percbe telik, mire kicsúszom alóla. Félek túl sokat
mozogni egyszerre, úgyhogy addig araszolok, amíg sikerül
legördülnöm a padlóra. Amikor már nem érzem magamon a
kezeit, váratlanul zokogás tör fel belőlem. A szám elé kapom a
kezem, feltápászkodom, és kirohanok a hálószobából.
Megtalálom a táskámat és a telefonomat, de fogalmam sincs,
hová tehettem a kulcsaimat. Kétségbeesetten kutatom át a
nappalit meg a konyhát, de jóformán semmit sem látok. Amikor
lefejelt, alaposan felszakadhatott a homlokom, mert annyi vér
folyik a szemembe, hogy minden homályos előttem.
Az ajtó közelében lecsúszom a padlóra, egyre jobban szédülök.
Az ujjaim annyira remegnek, hogy csak harmadszorra sikerül
pontosan beütnöm a jelszót a telefonomba.
Amikor végül előttem van a telefonszámok listája,
elbizonytalanodom. Az első gondolatom, hogy Allysát és
Marshallt hívom, de nem tehetem. Allysa alig pár órával ezelőtt
szülte meg a kislányát. Nem tehetem ezt velük.
Hívhatnám a rendőrséget, de egyelőre végig sem tudom
gondolni, hogy ez mivel járna. Nem akarok vallomást tenni.
Fogalmam sincs, szeretnék-e egyáltalán vádat emeltetni,
tudván, milyen hatással lenne a karrierjére. Egyelőre nincs
energiám, hogy meghozzam ezt a döntést.
A telefont szorongatva igyekszem jutni valamire. Anyám!
Már a neve fölött lebeg az ujjam, de amikor belegondolok,
hogy mit művelne ez vele, megint elsírom magam. Nem
rángathatom bele ebbe a szörnyűségbe. Túl sok mindenen
kellett átmennie. És Ryle úgyis meg akar majd találni, akkor
pedig hozzá megy majd először. Utána meg Allysához és
Marshallhoz. Aztán az összes többi ismerősünkhöz.
Kitörlöm a könnyeket a szememből, aztán bepötyögöm Atlas
számát.
Ebben a pillanatban jobban gyűlölöm magamat, mint valaha
életemben.
Gyűlölöm magamat, mert aznap, amikor Ryle megtalálta
Atlas számát a telefonomban, és én azt mondtam, neki, hogy
meg is feledkeztem arról a papírfecniről, hazudtam.
Gyűlölöm magamat, mert aznap, amikor Atlas elrejtette ott a
számát, elővettem a papírt, és megnéztem.
Gyűlölöm magamat, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy egy
napon szükségem lehet rá. Úgyhogy megjegyeztem.
– Halló?
Óvatos a hangja. Fürkésző. Nem ismeri fel ezt a számot.
Azonnal megint elbőgöm magam, ahogy meghallom a hangját. A
szám elé kapom a kezem, próbálom visszafogni magam.
– Lily? – Atlas most sokkal határozottabb. – Hol vagy, Lily?
Gyűlölöm magam, mert tudja, hogy a könnyek az enyémek.
– Atlas – suttogom. – Segítened kell.
– Hol vagy? – kérdezi megint.
Érzékelem a hangjában a kétségbeesést. Hallom, ahogy járkál,
ide-oda tologat valamit. Ajtó csapódik a vonal másik végén.
– Küldök sms-t – suttogom.
Félek tovább beszélni. Nem akarom, hogy Ryle felébredjen.
Leteszem a telefont, és valahonnan merítek elég erőt hozzá,
hogy csillapítsam a kezem remegését, és begépeljem a címet
meg a kódot, ami ahhoz kell, hogy bejusson az épületbe. Aztán
küldök még egy üzenetet.

Írj, ha itt vagy! Légyszi, ne kopogj!

Kimászom a konyhába, megkeresem a nadrágomat, nagy

nehezen magamra rángatom. A pólóm a pulton hever.
 Miután felöltözöm, kimegyek a nappaliba. Fontolgatom, hogy
kinyissam-e az ajtót, és lemenjek-e a földszintre, hogy ott
várjam meg Atlast, de félek, hogy nem jutok le egyedül az
előcsarnokba. A homlokom még mindig vérzik, még ahhoz is
gyengének érzem magam, hogy felálljak, és az ajtónál várjak.
Lecsúszom a padlóra, remegő kezemben tartom a telefonomat,
és várom az sms-t.
Huszonnégy gyötrelmes perc telik el, mire felvillan a
képernyő.

Itt vagyok.

Talpra kászálódom, és kinyitom az ajtót. Karok ölelnek körül,

az arcom valami puhához simul. Csak sírok, sírok, remegek és
sírok.
– Lily! – suttogja Atlas.
Soha senki nem mondta még ki ilyen szomorúan a nevemet.
Érzem, arra vár, hogy felnézzek rá. Kék szeme végigméri az
arcomat, és látom, amint az aggodalom eltűnik a tekintetéből. A
lakás ajtajára mered.
– Most is bent van?
Düh. Érzem, ahogy árad belőle, miközben már készül is, hogy
tegyen egy lépést a küszöb felé. Két kézzel markolom meg a
pulóverét.
– Ne! Kérlek, Atlas. Csak el akarok menni.
Látom a fájdalmát, ahogy megtorpan, és próbálja eldönteni,
hogy rám hallgasson, vagy rontson be az ajtón. Végül elfordul a
lakás felől, és átkarol. A lifthez támogat, aztán a földszinten
kivezet az előcsarnokon át. Valami csoda folytán csak egyetlen
emberrel találkozunk, és ő is a másik irányba néz, miközben
telefonál.
Mire lejutunk a garázsba, megint szédülni kezdek. Szólok
Adásnak, hogy lassítsunk, aztán egy pillanattal később már
érzem is a karját a térdem alatt, ahogy felkap a földről.
Hamarosan az autóban vagyunk. Aztán az autó elindul.
Tudom, hogy össze kell varrni a sebemet.
 Tudom, hogy kórházba visz.
Fogalmam sincs, miért mondom ez után azt, amit.
– Ne a Massachusetts Generálba vigyél, inkább valahová
máshová.
Magam sem tudom, miért, de nem akarom megkockáztatni,
hogy belebotoljunk Ryle valamelyik kollégájába. Gyűlölöm őt.
Ebben a pillanatban jobban gyűlölöm, mint apámat valaha is. A
karrierje miatt érzett aggodalmam valamiért mégis áttöri a
gyűlölet falát.
Amikor erre rádöbbenek, már saját magamat is legalább
annyira gyűlölöm, mint őt.
 Huszonnegyedik fejezet

ATLAS A SZOBA MÁSIK FELÉBEN ÁLL. Amíg a nővér

velem foglalkozott, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
Miután a nővér vért vett tőlem, azonnal nekilátott, hogy ellássa
a sebemet. Egyelőre nem tett fel túl sok kérdést, de nyilvánvaló,
hogy a sérüléseimet emberkéz okozta. Látom az arcán a
szánakozást, ahogy letörli a vért a vállamon maradt
harapásnyomról.
Amikor végez, Atlasra pillant. Lép egyet jobbra, hogy közénk
kerüljön, aztán újra felém fordul.
– Fel kell tennem pár személyes kérdést. Megkérem, hogy
hagyja el a szobát, rendben?
Ebben a pillanatban esik le, hogy azt hiszi, Atlas művelte
velem ezeket a dolgokat.
– Nem ő volt – mondom gyorsan. – Ne küldje el, kérem.
A nővér arcán szétterül a megkönnyebbülés. Bólint, aztán
odahúz egy széket.
– Máshol is megsérült?
Megrázom a fejemet, mert nem hozhat helyre mindent, amit
Ryle összetört bennem.
– Lily? – Szelíden szól hozzám. – Megerőszakolták?
Könnyek gyűlnek a szemembe. Látom, ahogy Atlas a fal felé
fordul, és a homlokával nekitámaszkodik.
A nővér megvárja, amíg helyreáll köztünk a szemkontaktus,
csak akkor beszél tovább.
– Van egy vizsgálatunk az ilyen esetekre. Természetesen nem
kötelező, de az ön helyzetében én mindenképpen javasolnám az
elvégzését.
– Nem erőszakoltak meg – mondom. – Nem tette meg...
– Biztos benne, Lily? – kérdezi a nővér.
 Bólintok.
– Nem kérem a vizsgálatot.
Atlas megint rám néz, látom a fájdalmat az arcán, ahogy
előrelép.
– Lily! Meg kell ezt tenned. – Könyörög a szeme.
Megint megrázom a fejemet.
– Atlas, esküszöm... – Összeszorítom a szememet, és lehajtom
a fejem. – Most nem védem – suttogom. – Akarta, de aztán nem
csinálta végig.
– Ha úgy döntesz, hogy feljelented, szükséged lesz...
– Nem kérem a vizsgálatot! – jelentem ki ismét, határozottan.
Kopogtatnak, és egy orvos lép be, megkímélve ezzel Atlas
további esdeklő pillantásaitól. A nővér gyorsan beszámol a
sérüléseimről, majd félrelép, hogy az orvos megvizsgálhassa a
fejemet és a vállamat. Mind a két szemembe belevilágít. Végül
lenéz a papírokra.
– Szeretném kizárni az agyrázkódást, de az ön helyzetében
nem javasolnám a CT-t. Inkább bent tartanám megfigyelésre.
– Miért nem javasolja a CT-t? – kérdezem.
Az orvos feláll.
– Nem szívesen tesszük ki röntgensugárzásnak a terhes
nőket, hacsak nem létkérdés. Szemmel tartjuk arra az esetre, ha
komplikációk lépnének fel, ha pedig úgy látjuk, hogy nem kell
aggódnunk, már mehet is.
Ez után nem hallok semmit.
Semmit.
A nyomás egyre nő a fejemben. A szívemben. A gyomromban.
Megmarkolom a vizsgálóasztal szélét, ahol ülök, és a padlóra
szegezem a tekintetem, amíg mind a ketten elhagyják a szobát.
Amikor az ajtó becsukódik mögöttük, dermedt csendben
kuporgok ott tovább. Látom, hogy Atlas közelebb lép. A lába
már majdnem hozzáér az enyémhez. Az ujjai könnyen érintik a
hátamat.
– Tudtad?
Gyorsan kifújom a levegőt, aztán újabb mély lélegzetet
veszek. A fejemet rázom, és amikor átölel, olyan hevesen kezdek
zokogni, hogy azt hittem, a testem ilyesmire már nem is képes.
Atlas végig a karjában tart, amíg sírok. Végig a karjában tart,
amíg gyűlölök.
Én tettem ezt magammal.
Én hagytam, hogy megtörténjen velem.
Olyan vagyok, mint az anyám.
– El akarok menni – suttogom.
Atlas elenged.
– Bent akarnak tartani megfigyelésre, Lily. Szerintem
maradnod kellene.
Felnézek rá, a fejemet rázom.
– El kell mennem innen. Kérlek! El akarok menni.
Bólint, és felsegíti rám a cipőmet. Leveszi a kabátját, a
vállamra teríti, aztán anélkül vonulunk ki a kórházból, hogy
bárki is észrevenné.
Egy szót sem szól az úton. Kifelé bámulok az ablakon, a
kimerültségtől már sírni sem tudok. A sokktól egy hang sem jön
ki a torkomon. Elvesztem.
Csak ússz tovább!

Atlas nem lakásban lakik. Háza van egy Wellesley nevű

Boston környéki kisvárosban, ahol minden épület gyönyörű,
terpeszkedő, makulátlan és drága. Mielőtt befordulnánk a
kocsifelhajtóra, azon kezdek gondolkodni, hogy azóta vajon
elvette-e azt a lányt. Cassie-t. Vajon mit fog gondolni, ha Atlas
beállít egy nővel, akit valaha szeretett, és akit most alaposan
helybenhagyott a saját férje?
Szánni fog. Nem érti majd, miért nem hagytam el. Nem érti
majd, miért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog. Ugyanazokat a
dolgokat nem érti majd, amiket én sem értettem, amikor
végignéztem, mi történik anyámmal ugyanebben a helyzetben.
Az embereket folyton az foglalkoztatja, miért nem lépnek le a
nők. De hol vannak azok, akik azon elmélkednek, miért kell
egyes férfiaknak egyáltalán agresszívnak lenniük? Nem
kizárólag őket kellene hibáztatni inkább?
Atlas beáll a garázsba. Nem látok másik autót. Nem várom
meg, hogy kisegítsen a kocsiból. Kinyitom az ajtót, egyedül
szállok ki, és követem a házba. Beüt egy kódot a riasztóba, aztán
felkapcsol pár lámpát. A tekintetem bejárja a konyhát, az
étkezőt, a nappalit. Minden jó minőségű fából meg rozsdamentes
acélból készült. A konyhát megnyugtató kékeszöldre festették.
Olya a színe, mint az óceánnak. Ha nem fájna annyira
mindenem, mosolyognék.
Atlas csak úszott tovább, aztán nicsak, milyen messzire
jutott. Basszuskulcs, egyenesen a Karib-szigetekig evickélt!
A hűtőhöz lép, elővesz egy palack vizet, aztán odahozza
hozzám. Lecsavarja a kupakját, a kezembe adja. Iszom, aztán
nézem, ahogy Atlas felkapcsolja a lámpát előbb a nappaliban,
aztán a folyosón.
– Egyedül élsz? – kérdezem.
Bólint, és visszaindul a konyhába.
– Éhes vagy?
A fejemet rázom. Ha éhes is lennék, úgysem tudnék enni.
– Megmutatom a szobádat – mondja. – Van hozzá zuhanyozó
is, ha gondolod.
Gondolom. Ki akarom mosni a scotch ízét a számból. Le
akarom mosni a steril kórházi szagot a bőrömről. Le akarom
öblíteni magamról életem elmúlt négy óráját.
Követem a folyosón a vendégszobába, ahol felkapcsolja a
lámpát. A csupasz ágyon két doboz áll, a falak mentén még
többet halmoztak fel. Az ajtóval szemben egy túlméretezett
széket pillantok meg. Atlas az ágyhoz lép, leveszi róla a
dobozokat, és a többihez illeszti a fal mellé.
– Alig pár hónapja költöztem ide, még nem nagyon értem rá
csinosítgatni. – A szekrényhez lép, kihúzza az egyik fiókot. –
Megvetem neked az ágyat.
Lepedőt és párnahuzatot vesz elő, aztán elkezd ágyazni, én
pedig belépek a fürdőszobába, és behúzom magam mögött az
ajtót.
Fél óráig odabent maradok. Néhány percet azzal töltök, hogy
magamat bámulom a tükörben, aztán pár percig a zuhany alatt
állok. Az idő java részében azonban a vécé fölött kuporgok, és
azzal próbálom meghánytatni magam, hogy az elmúlt órák
eseményeire gondolok.
Amikor egy törülközőbe csavarva végül kilépek a
fürdőszobából, Atlast már nem találom ott, de összehajtogatott
ruhák várnak rám helyette a frissen megvetett ágyon. Egy
kelleténél jóval nagyobb férfi pizsamaalsó meg egy akkora póló,
hogy a térdem alá ér. Meghúzom a nadrág zsinórját, bekötözöm,
és bemászom az ágyba. Lekapcsolom a lámpát, magamra húzom
a takarót, de úgy, hogy a fejem búbja sem látszik ki alóla.
Hevesen zokogok, mégsem jön ki egy hang sem a torkomon.
 Huszonötödik fejezet

PIRÍTÓS ILLATÁT ÉRZEM.

Kinyújtózom az ágyon, és elmosolyodom, mert Ryle tudja,
hogy a pirítós a kedvencem.
Kinyitom a szememet, és egy frontális ütközés erejével jön
szembe a valóság. Amikor rádöbbenek, hol vagyok, és hogy
kerültem ide, megint szorosan becsukom a szemem. Már azt is
tudom, hogy egyáltalán nem azért érzem a pirítós illatát, mert az
én édes, törődő férjem ágyba készül hozni a reggelimet.
Azonnal megint sírhatnékom támad, úgyhogy inkább erőnek
erejével ráveszem magam, hogy felkeljek az ágyból. A
gyomromban érzett üresség minden figyelmemet leköti, ahogy
kimegyek a mosdóba, és arra jutok, hogy ráérek sírni, miután
ettem valamit. Reggeliznem kell, ha utána megint okádni akarok.
Amikor a fürdőszobából visszatérek a hálóba, észreveszem,
hogy a széket megfordították, és most nem az ajtó, hanem az ágy
felé néz.
Egy takaró is ott hever rajta összegyűrve, amiből végképp
nyilvánvaló, hogy Atlas itt töltötte az éjszakát, amíg én aludtam.
Gondolom, aggódott, hogy agyrázkódásom lehetett.
Amikor belépek a konyhába, Atlas éppen ide-oda járkál a
hűtőszekrény, a tűzhely meg a pult között. Tizenkét órája
először érzem a halvány nyomát valaminek, ami nem gyötrelem,
mert eszembe jut, hogy Atlas szakács. Méghozzá jó szakács. És
éppen reggelit készít nekem.
Ahogy közeledem hozzá, felnéz.
– Reggelt! – mondja, ügyelve rá, hogy minél hétköznapibb
legyen a hangja. – Remélem, éhes vagy.
Felém lök a pulton egy poharat meg egy kancsó narancslevet,
aztán visszafordul a tűzhely felé.
 – Az vagyok.
Hátranéz a válla fölött, és halványan rám mosolyog. Töltök
magamnak egy pohár narancslevet, és átballagok a konyha
másik végébe, ahol van egy kis reggelizősarok. Felveszem az
asztalon heverő újságot. Amikor meglátom benne a legjobb
bostoni vállalkozásokról szóló cikket, azonnal remegni kezd a
kezem, és visszadobom a lapot az asztalra. Becsukom a szemem,
és lassan kortyolok a narancsléből.
Pár perccel később Atlas letesz elém egy tányért, aztán leül
velem szemben az asztalhoz. Maga elé húzza a saját tányérját, és
a villájával belevág egy palacsintába.
Lenézek a magam reggelijére. Három juharsziruppal
meglocsolt és kevés tejszínhabbal díszített palacsinta. A tányér
peremén narancsgerezdek és eperdarabok sorakoznak.
Olyan szép, hogy szinte sajnálom megenni, de már tényleg túl
éhes vagyok hozzá, hogy ilyesmivel törődjek. Bekapok egy
falatot, lehunyom a szememet, és igyekszem leplezni, hogy ez
életem legfinomabb reggelije.
Végre hajlandó vagyok elismerni, hogy az étterme
megérdemelte azt a díjat. Még ha meg is próbáltam lebeszélni
róla Ryle-t meg Allysát, hogy visszamenjünk, igazság szerint
soha nem ettem még ennél jobb helyen.
– Hol tanultál meg főzni? – kérdezem.
Iszik egy kortyot a kávéscsészéjéből.
– A tengerészgyalogságnál – mondja, ahogy visszateszi a
csészét az asztalra. – Első körben tanultam egy darabig, aztán
amikor másodszor is beálltam, már eleve szakácsnak mentem. –
Megkocogtatja a villájával a tányérja peremét. – ízlik?
Bólintok.
– Isteni. De ez nem igaz. Tudtál főzni azelőtt is, hogy
bevonultál volna.
Elmosolyodik.
– Emlékszel a kekszre?
Megint bólintok.
– Életem legjobb keksze volt.
Hátradől a székén.
 – Az alapokat magamtól tanultam meg. Kisebb koromban
anyám dupla műszakban dolgozott, úgyhogy ha vacsorázni
akartam, magamnak kellett főznöm. A másik választásom az lett
volna, hogy éhezem, úgyhogy egy garázsvásáron vettem
magamnak egy szakácskönyvet, aztán a következő évben sorra
megfőztem belőle az összes receptet. És még csak tizenhárom
éves voltam.
Elmosolyodom, és megdöbbenek rajta, hogy egyáltalán képes
vagyok rá.
– Ha legközelebb valaki megkérdezi, hogyan tanultál meg
főzni, ezt a történetet meséld el, ne a másikat.
A fejét rázza.
– Te vagy az egyetlen, aki bármit is tud arról, mi történt
velem tizenkilenc éves korom előtt, és szeretném, ha ez így is
maradna.
Arról kezd mesélni, milyen volt szakácsnak lenni a seregben.
Félretett annyi pénzt, amennyit csak tudott, hogy leszerelés
után saját éttermet nyithasson. Egy kis kávézóval kezdett, ami
elég jó hasznot hozott, aztán másfél évvel ezelőtt megnyitotta a
Bakot.
– Tűrhetően megy – mondja szerényen.
Körbenézek a konyhájában, aztán visszafordulok felé.
– A jelek szerint azért több mint tűrhetően.
Vállat von, és bekap még egy darab palacsintát. Aztán már
nem beszélek, amíg be nem fejezzük a reggelit, mert az éttermén
jár az eszem. A nevén. Azon, amit az interjúban mondott. Aztán
persze ezek a gondolatok megint visszavezetnek Ryle-hoz, a
dühhöz, ami a hangjából áradt, ahogy ordítva olvasta fel az
interjú utolsó sorát.
Atlas valószínűleg látja rajtam a változást, mert egyetlen szó
nélkül szedi le az asztalt.
Amikor újra leül, a mellettem lévő széket választja.
Megnyugtatóan teszi a kezét a kezemre.
– Pár órára be kell mennem dolgozni – mondja. – Nem
szeretném, ha elmennél innen. Maradj, ameddig csak kell, Lily!
Csak... légy szíves, ne menj ma haza!
 Megrázom a fejemet, amikor érzékelem az aggodalmat a
szavaiban.
– Nem fogok. Itt maradok – felelem. – Ígérem.
– Szükséged van valamire, mielőtt elmegyek?
Nemet intek.
– Megleszek.
Feláll, fogja a kabátját.
– Sietek, ahogy csak tudok. Ebéd után visszajövök, és hozok
valamit enni, jó?
Mosolyt erőltetek az arcomra. Atlas kihúz egy fiókot, papírt
meg tollat vesz elő belőle. Gyorsan firkál rá valamit, aztán elsiet.
Felállok, a pulthoz lépek, és elolvasom, amit írt. Felsorolta a
riasztó beállításának lépéseit. Lejegyezte a telefonszámát, bár itt
van a fejemben. Hozzáírta még a munkahelyi számát, az itthoni
címét meg a munkahelyi címét is.
A papír alján apró betűkkel még ennyi állt: „Csak ússz tovább,
Lily!”

Kedves Ellen!

Szia! Én vagyok az. Lily Bloom. Vagyis... igazából most

Lily Kincaidnek hívnak.
Tudom, hogy régen nem írtam neked. Nagyon-nagyon
régen. Azután, ami Atlasszal történt, nem tudtam rávenni
magam, hogy még egyszer kinyissam a naplókat. Igazából
még arra sem tudtam rávenni magam, hogy iskola után
megnézzem a műsorodat, mert fájt egyedül leülni elé. Ami
azt illeti, már attól depressziós lettem, ha csak rád
gondoltam. Amikor te jutottál eszembe, Atlas jutott
eszembe. És őszintén szólva nem akartam Atlasra
gondolni, szóval téged is ki kellett hagynom az életemből.
Sajnálom, hogy így alakult. Biztos vagyok benne, hogy
én nem hiányoztam úgy neked, mint te nekem, de néha
éppen azok a dolgok fájnak a legjobban, amik a leginkább
számítanak.
 És ha túl akarunk jutni ezen a fájdalmon, akkor nincs
más választásunk, mint hogy elvágjunk minden köteléket,
ami hozzáfűz. Te voltál az egyik ilyen kötelék, így hát jobb
híján én is ezt tettem. Csak meg akartam spórolni
magamnak némi kínszenvedést.
Biztos vagyok benne, hogy a műsorod most is olyan jó,
mint annak idején volt. Azt mesélik, még mindig táncolsz
némelyik adás elején, de mostanra már ezt is értékelni
tudom. Szerintem az ember érésének egyik legfontosabb
jele, ha megtanulja értékelni azokat a dolgokat, amik
fontosak másoknak – még ha ezek történetesen nem is
olyan fontosak a számára.
Az lesz a legjobb, ha beszámolok róla, hogyan alakult az
életem. Apám meghalt. Huszonnégy éves vagyok.
Egyetemi diplomát szereztem, egy darabig marketinges
voltam, most pedig saját vállalkozásom van. Egy virágbolt!
Bizony ám, ez az életcélom megvalósult!
Férjem is van, aki nem Atlas.
És... Bostonban élek.
Tudom. Döbbenet.
Legutóbb tizenhat éves koromban írtam neked, amikor
nagyon rossz passzban voltam, mert annyira féltettem
Atlast. Most már nem féltem Atlast, mégis nagyon rossz
passzban vagyok. Még inkább, mint akkor, amikor utoljára
írtam neked.
Bocs, hogy nem akkor vettem kézbe a tollat, amikor
minden szépen alakult. A jelek szerint csak a szart borítom
rád, de hát erre valók a barátok, nem igaz?
Azt sem tudom, hol kezdjem. Tudom, hogy egyáltalán
nem vagy képben sem a jelenlegi életemet, sem a férjemet,
Ryle-t illetően. Na szóval, azt szoktuk csinálni, hogy az
egyikünk azt mondja, „kendőzetlen igazság”, mire a
másiknak brutálisan őszintének kell lennie, és elő kell állnia
a teljes igazsággal.
Szóval... kendőzetlen igazság következik.
Kapaszkodj!
 Szerelmes vagyok egy férfiba, aki fizikailag bántalmaz.
Elképzelni nem tudom, hogyan engedhettem meg
magamnak, hogy idáig jussunk.
Gyerekkoromban sokszor gondolkodtam rajta, mi jár
anyám fejében az azt követő pár napban, hogy apám
megverte. Hogy hogyan szerethet egy férfit, aki kezet
emelt rá! Egy férfit, aki újra meg újra megütötte. Aki újra
meg újra megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet, aztán
újra meg újra kezdte elölről.
Gyűlölöm a gondolatát is, hogy most már meg tudom
érteni anyámat.
Több mint négy órája Atlas kanapéján ülök, és az
érzéseimmel birkózom. Nem jutok dűlőre velük. Nem értem
őket. Nem tudom, hogyan dolgozzam fel, ami bennem
zajlik. És rájöttem, hogy a múltamhoz hűen talán csak ki
kell adnom magamból mindent írásban. Előre is a
bocsánatodat kérem, Ellen, de készülj fel egy alapos
szófosásra.
Ha hasonlítani akarom ezt az érzést valamihez, akkor
leginkább a halállal tudnám összevetni. Nem csak úgy
bárkinek a halálával, hanem azéval az emberével, aki
közelebb áll hozzánk, mint bárki más a világon. Azéval az
emberével, akinek elég csak a halálára gondolnunk, és
máris könnybe lábad a szemünk.
Na szóval, ilyen érzés. Mintha Ryle meghalt volna.
Felfoghatatlan, milyen mélyen gyászolok. Felfoghatatlan,
mennyire fáj. Úgy érzem, elvesztettem a legjobb
barátomat, a szerelmemet, a férjemet, a mentőövemet. A
különbség a mostani érzéseim és a gyász között abban
rejlik, hogy vegyül hozzá még valami, ami nem feltétlenül
követ egy valódi halálesetet.
A gyűlölet.
Annyira haragszom rá, Ellen. Szavakkal nem tudom
kifejezni, mennyire gyűlölöm. Csakhogy a tömény
gyűlöletben hullámokban önmagam hibáztatása is
megjelenik. Olyasmiket gondolok, hogy: „De nem lett volna
szabad kitennem azt a mágnest. A legelején szólnom kellett
volna neki a tetoválásról. Nem lett volna szabad
megtartanom a naplókat. ”
Ez a magyarázatkeresés a legnehezebb. Apránként
felemészt, elszívja belőlem az erőt, amivel a gyűlöletem tölt
el, és arra kényszerít, hogy elképzeljem a közös jövőnket.
Azon kezdek gondolkodni, hogyan akadályozhatnánk meg
közösen, hogy ilyesmiket kövessen el, ha így dühbe gurul.
Soha többé nem árulom el. Soha többé nem titkolok el
előle semmit. Soha többé nem szolgáltatok rá okot, hogy
így reagáljon. Mostantól fogva mind a kettőnknek sokkal
jobban oda kell figyelnünk.
Jóban-rosszban, igaz?
Tudom, hogy valaha ugyanezek a gondolatok jártak
anyám fejében is. A különbség kettőnk között az, hogy őt
sokkal több minden aggaszthatta. Nem keresett olyan jól,
mint én. Nem volt meg hozzá a stabil anyagi háttere, hogy
elhagyja apámat, és tisztességes otthont teremtsen nekem.
Nem akart elszakítani apámtól, miután úgy szoktam meg,
hogy mindkét szülőmmel együtt élek. Az az érzésem, hogy
ő is rengeteget marcangolta magát kifogásokat keresve.
Egyelőre fel sem tudom fogni, hogy gyereket várok ettől
az embertől. Itt lakik bennem egy emberi lény, akit együtt
teremtettünk. És mindegy, hogyan döntök végül – akár
arra jutok, hogy maradok, akár arra, hogy elmegyek –,
egyiket sem kívánom a gyerekemnek. Csonka családban
nőjön fel, vagy olyanban, ahol rendszeres a bántalmazás?
Máris cserbenhagytam ezt a gyereket az életben, pedig
még egyetlen nap sem telt el azóta, hogy egyáltalán
tudomást szereztem a létezéséről.
Olyan jó lenne, ha tudnál válaszolni, Ellen. Mondhatnál
valami vicceset, mert nagyon jólesne a szívemnek. Soha
nem éreztem magam ilyen egyedül. Ilyen összetörtnek.
Ilyen dühösnek. Soha semmi nem fájt még így.
Akik nem kerültek még ilyen helyzetbe, általában nem
értik, miért nem hagyja el egy nő végleg azt, aki
erőszakoskodott vele. Valahol azt olvastam, hogy a nők
nyolcvanöt százaléka visszatér a bántalmazó
kapcsolatokba. Akkoriban még nem ismertem fel, hogy én
magam is bántalmazó kapcsolatban élek, és a statisztikát
látva ostobának gondoltam ezeket a nőket. Azt hittem,
egyszerűen csak gyengék. Gyakran a saját anyámról sem
voltam jobb véleménnyel.
Néha azonban ezek a nők egyszerűen azért mennek
vissza, mert szerelmesek. Szeretem a férjemet, Ellen. Annyi
mindent szeretek benne. Szeretném, ha olyan egyszerű
lenne elvágni az érzelmi köteléket, ami az engem
bántalmazó férfihoz fűz, mint korábban hittem. Valójában
sokkal nehezebb ráparancsolni a szívünkre, hogy ne
bocsásson meg valakinek, akit szeretünk, mint egyszerűen
megbocsátani az illetőnek.
Statisztikai adat lettem. Ha kiderül, mi történt velem,
ezentúl mások fogják ugyanazokat gondolni rólam, mint
amiket én gondoltam a hozzám hasonló helyzetbe került
nőkről.
„Hogyan szeretheti az után, amit vele tett? Hogyan jut
egyáltalán eszébe, hogy visszafogadja?”
Szomorú, hogy erre gondolunk először, amikor
meghalljuk, hogy valakit bántalmaztak. Nem inkább a
bántalmazóra kellene ferde szemmel néznünk azok helyett,
akik továbbra is szeretik a bántalmazókat?
Arra a rengeteg emberre gondolok, akik voltak már
ebben a helyzetben. Meg azokra, akik lesznek még ebben a
helyzetben. Vajon mindannyian ugyanazokat a szavakat
ismételgetjük magunkban, miután éppen az az ember
bántott bennünket, aki szeret?
„Kitartok melletted jóban-rosszban, egészségben-
betegségben, gazdagságban-szegénységben, szeretni és
tisztelni foglak, míg a halál el nem választ. ”
Talán az eskü szövegét nem is kell annyira szó szerint
venni, mint némelyik házastárs gondolja.
Jóban-rosszban?
Hát ne bassza már!
Lily
 Huszonhatodik fejezet

ATLAS VENDÉGÁGYÁN FEKSZEM, és a mennyezetet

bámulom. Hétköznapi ágy. Ami azt illeti, nagyon kényelmes.
Mégis olyan, mintha vízágyon feküdnék. Vagy talán a tengeren
sodródó tutajon. Hatalmas hullámokat lovagolok meg, mindegyik
mást hoz magával. Némelyik szomorúságot. Némelyik haragot.
Némelyik mély álmot.
Néha a hasamra fektetem a kezemet, és a szeretet apró
hulláma érkezik. Fogalmam sincs, hogy szerethetek máris
ennyire valakit, de szeretem. Azon gondolkodom, hogy fiú lesz-e
vagy lány, és milyen nevet adok majd neki. Jó lenne tudni, hogy
Ryle-ra vagy rám hasonlít-e majd inkább. Aztán újból a harag
hulláma érkezik, és már el is fojtja a szeretethullámot.
Úgy érzem, megfosztottak attól a boldogságtól, amit egy
anyának kellene éreznie, amikor megtudja, hogy terhes. Ryle ezt
vette el tőlem tegnap este, újabb okot szolgáltatva rá, hogy
gyűlöljem.
A gyűlölet kimerítő.
Nagy nehezen feltápászkodom az ágyról, és bemászom a
zuhany alá. A nap java részét a szobámban töltöttem. Atlas
órákkal ezelőtt hazaért, egyszer még rám is nézett, de amikor
hallottam, hogy nyitja az ajtót, úgy tettem, mintha aludnék.
Furcsa érzés itt lenni. Ryle éppen Atlas miatt vesztette el a
fejét tegnap este, én pedig mégis hozzá rohanok segítségért?
Lelkifurdalásom van, amiért ide menekültem. Talán szégyellem
is magamat kicsit, mintha azzal, hogy felhívtam Atlast, igazoltam
volna Ryle haragját. Csakhogy jelenleg szó szerint sehová sem
mehetek. Szükségem van pár napra, hogy feldolgozzam
magamban, ami történt, és ha egy szállodába mennék, Ryle le
tudná nyomozni a hitelkártyatranzakciót, és megtalálna.
Anyámnál ugyanúgy a nyomomra akadna. Allysánál is.
Lucynál is. Még Devinnel is találkozott párszor, szóval több mint
valószínű, hogy nála is keresne.
Azt viszont nem igazán tudom elképzelni, hogy Atlast is
lenyomozza. Most még. Biztos vagyok benne, hogy ha egy hét
múlva sem venném fel neki a telefont, és nem válaszolnék az
üzeneteire, mindent felforgatna, hogy megtaláljon. Egyelőre
azonban nem hinném, hogy fel fog bukkanni.
Talán ezért is jöttem ide. Nagyobb biztonságban érzem
magam itt, mint bárhol máshol, ahová mehetnék. És Atlasnak
riasztója is van, ez szintén mellette szól.
Az éjjeliszekrényre pillantok, ahová a telefonomat tettem.
Átpörgetem Ryle üzeneteit, és megnyitom azt, amelyiket
Allysától kaptam.

Allysa: Szia, Lily néni! Ma este hazazavarnak bennünket. Várjuk

a látogatásod holnap, miután végeztél a munkával.

Küldött egy képet magáról és Ryleeról. Ránézek, és

elmosolyodom. Aztán sírok. Menjenek a búsba a hülye
érzelmeim!
Várok, amíg megint száraz lesz a szemem, és kimegyek a
nappaliba. Atlas a konyhaasztalnál ül, és a laptopján dolgozik.
Amikor felnéz rám, elmosolyodik, és lecsukja a gépet.
– Szia!
Kipréselek magamból egy mosolyt, aztán körülnézek a
konyhában.
– Van itthon valami kaja?
Atlas felugrik a székről.
– Persze. Gyere, ülj le! Összedobok neked valamit.
Letelepedek a kanapéra, miközben ő a konyhában kezd
sürgölődni. A tévében megy valami, de le van némítva. Hangot
adok rá, és megnyomom a felvételek gombját. Rögzített pár
műsort, de azonnal az Ellen DeGeneres Show ragadja meg a
figyelmemet. Mosolyogva léptetek a legutóbbi epizódra, és
elindítom a lejátszást.
Atlas hoz egy tányér spagettit meg egy pohár jeges vizet. Vet
egy pillantást a tévére, aztán lehuppan mellém a kanapéra.
A következő három órában megnézzük egy egész hét összes
epizódját. Hatszor is hangosan felnevetek. Jó érzés, de amikor
kimegyek a mosdóba, aztán visszajövök a nappaliba, megint
ólomsúllyal kezd rám nehezedni a világ.
Megint leülök Atlashoz a kanapéra. Hátradől, a lábát felteszi a
dohányzóasztalra. Ösztönösen nekidőlök, mire ő a mellére húz,
éppen úgy, mint amikor még tinik voltunk. A hüvelykujjával
végigsimítja a vállamat, és tudom, hogy szavak nélkül azt
mondja épp, hogy számíthatok rá. Hogy sajnálja, ami velem
történt. És amióta tegnap este eljött értem, most először érzem
úgy, hogy beszélni akarok róla. A fejem a vállán nyugszik, a
kezemet az ölemben tartom, és a túlméretezett pizsamanadrág
madzagjával babrálok.
– Atlas? – mondom éppen csak suttogva. – Ne haragudj,
amiért annyira begurultam aznap este az étteremben. Igazad
volt. A lelkem mélyén tudtam, hogy igazad van, csak még nem
akartam elhinni. – Felemelem a fejemet, és szánni való mosollyal
nézek rá. – Most már mondhatod, hogy „én szóltam”.
Összehúzza a szemöldökét, mintha valamiért fájnának neki a
szavaim.
– Lily, én nagyon nem akartam, hogy igazam legyen. Minden
nap imádkoztam, hogy tévedjek vele kapcsolatban.
Vágok egy grimaszt. Nem kellett volna ezt mondanom neki.
Lehetett volna annyi eszem, hogy tudjam, Atlasnak soha nem
fordulna meg a fejében, hogy így kérkedjen a maga igazával.
Megszorítja a vállamat, előredől, és nyom egy puszit a fejem
búbjára. Lehunyom a szememet, és kiélvezem az ismerős
helyzetet. Az illatát, az érintését, a nyugalmát. Soha nem
értettem, hogy lehet valaki ilyen megingathatatlan, mégis ilyen
gyengéd, de mindig így tekintettem rá. Úgy gondoltam, bármit
elvisel, pedig közben azt a súlyt is érzi, amit mások cipelnek a
vállukon.
Nem örülök, hogy sosem tudtam teljesen elengedni,
akármennyire is igyekeztem. Arra a napra gondolok, amikor
összevesztem Ryle-lal Atlas telefonszáma miatt. Aztán a tegnap
estére, amikor a mágnes, az újságcikk, a naplóbejegyzéseim meg
a tetoválásom miatt vesztünk össze. Egyik sem történt volna
meg, ha időben elengedem Atlast, és mindentől megszabadulok.
Akkor Ryle nem tudott volna miért megharagudni rám.
Aztán a tenyerembe temetem az arcomat, dühösen, amiért
Ryle reakcióját megpróbálom azzal magyarázni, hogy nem
felejtettem el Atlast.
Nincs kifogás. Nincs.
Ez is csak egy újabb hullám, amit kényszerűségből meg kell
lovagolnom. A teljes zavarodottság hulláma.
Atlas érzi, hogy megváltozott bennem valami.
– Jól vagy?
Nem vagyok jól.
Nem vagyok jól, mert eddig a pillanatig fogalmam sem volt
róla, mennyire bánt még mindig, hogy nem jött el értem. Ha
megkeres, ahogy ígérte, soha nem is találkoztam volna Ryle-lal.
És akkor egyszerűen nem kerülök ebbe a helyzetbe.
Igen. Kétségtelenül össze vagyok zavarodva. Hogyan is
hibáztathatnám Atlast bármiért is ebből az egészből?
– Azt hiszem, nekem mára annyi – szólok halkan, és
elhúzódom tőle.
Felállok, aztán Atlas is így tesz.
– Holnap nem nagyon leszek itthon – mondja. – Itt talállak,
amikor hazajövök?
Lehajtom a fejemet a kérdést hallva. Hát persze. Azt akarja,
hogy kapjam össze magamat, és kerítsek magamnak másik
búvóhelyet. Egyáltalán mit keresek még itt?
– Nem. Nem, keresek magamnak egy szállodát. Semmi gond.
Sarkon fordulok, és elindulok a szobám felé, de a vállamra
teszi a kezét.
 – Lily! – mondja, és visszafordít maga felé. – Nem arra
kérlek, hogy menj el. Sőt, biztos akartam benne lenni, hogy itt
leszel. Azt szeretném, ha addig maradnál, amíg szükséges.
Nyílt a tekintete, és ha nem gondolnám némiképp illetlennek
a dolgot, most a nyakába ugranék, és átölelném. Ugyanis nem
készültem még fel rá, hogy odébbálljak. Kell még pár nap,
mielőtt kénytelen leszek fontolóra venni, hogy mi legyen a
következő lépésem.
Bólintok.
– Holnap be kell mennem dolgozni pár órára – mondom. –
Muszáj elintéznem ezt-azt. De ha nem bánod, szeretném még
pár napig nálad meghúzni magam.
– Nem bánom, Lily. Sőt, szeretném.
Mosolyt erőltetek az arcomra, aztán elvonulok a vendégszoba
felé. Így legalább nyerek egy kis időt, mielőtt muszáj
szembenéznem a világgal.
Akármennyire is összezavar most Atlas jelenléte az
életemben, soha nem voltam még hálásabb, amiért ő van nekem.

Huszonhetedik fejezet

REMEGŐ KÉZZEL NYÚLOK A KILINCS UTÁN.

Egyetlenegyszer sem fordult még elő, hogy féltem volna betenni
a lábamat a saját boltomba, de soha korábban nem voltam még
ilyen lelkiállapotban.
Az épület sötét, amikor belépek, úgyhogy felkapcsolom a
villanyt, és visszatartom a lélegzetemet. Lassan az irodához
osonok, óvatosan belököm az ajtót.
Ryle nincs sehol, mégis mindenhol ott van.
Amikor leülök az asztalomhoz, először kapcsolom be a
telefonomat a tegnap esti lefekvés óta. Viszonylagos
nyugalomban szerettem volna kialudni magamat, nem akartam
azon aggódni, hogy Ryle írogat-e vagy sem.
Amikor a készülék feléled, huszonkilenc fogadatlan üzenet
esik be tőle. Véletlenül pontosan ugyanannyi, mint ahány ajtón
tavaly bekopogtatott, mielőtt sikerült megtalálnia a lakásomat.
Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek az irónián.
Aztán így töltöm az időt, ami még hátravan a
munkanapomból. Hátra-hátra pillantok a vállam fölött, az ajtó
felé kapom a fejemet, ahányszor csak kinyílik. Azon
gondolkodom, vajon végleg kicsinált-e. Vajon lesz-e még olyan,
hogy nem félek majd tőle?
Fél nap eltelik anélkül, hogy egyszer is hívna, közben
bepótolom az elmaradt papírmunkát. Ebéd után Allysa hív, és
hallom a hangján, hogy fogalma sincs, mi történt köztem meg
Ryle között. Hagyom, hogy egy darabig a babáról meséljen,
aztán úgy teszek, mintha vásárló érkezne, és leteszem.
Azt tervezem, hogy amint Lucy visszajön az ebédszünetéből,
lelépek. Még fél órája van hátra.
Ryle három perccel később lép be az ajtón.
Egyedül vagyok itt.
Amint meglátom, kiver a jeges veríték. A pult mögött állok, a
kezem a pénztárgépen, mert így van a legközelebb a tűzőgéphez.
Elég biztos vagyok benne, hogy egy tűzőgéppel nem sokra
megyek egy idegsebész karja ellen, de azt vetem be, amit tudok.
Lassan elindul a pult felé. Most először látom, amióta
leszorított az ágyra a minap. A testem azonnal visszaemlékszik
arra a pillanatra, és ugyanazok az érzések lesznek úrrá rajtam,
mint akkor. Félelem és düh tombol bennem, amikor megáll
előttem.
Felemeli a kezét, és egy kulcscsomót tesz le elém a pultra. A
tekintetem a kulcsokra téved.
– Ma este elutazom Angliába – mondja. – Három hónapig
haza sem jövök. Befizettem minden számlát, nem kell aggódnod
miattuk, amíg távol leszek.
Összeszedett a hangja, de látom, hogy kidagadnak az erek a
nyakán. Nyilvánvalóan minden erejére szüksége van, hogy
higgadt tudjon maradni.
– Időre van szükséged. – Nagyot nyel. – És én szeretném
megadni neked. – Fintorogva tolja elém a lakásom kulcsait. –
Menj vissza haza, Lily. Nem leszek ott. Ígérem.
Megfordul, és az ajtó felé indul.
Csak most esik le, hogy meg sem próbált bocsánatot kérni.
Nem dühít, megértem. Tudja, hogy a bocsánatkéréssel nem
tehetné semmissé, amit elkövetett. Tudja, hogy az lesz most a
legjobb, ha távol maradunk egymástól.
Tudja, mekkora hibát követett el... és én mégis úgy érzem,
hogy meg kell forgatnom benne a kést.
– Ryle!
Ahogy visszanéz rám, olyan, mintha pajzsot emelne közénk.
Nem fordul teljesen hátra, és mozdulatlanul várja, mit készülök
mondani neki. Nem kételkedik benne, hogy fájni fognak a
szavaim.
– Tudod, mi a legrosszabb ebben az egészben? – kérdezem.
Nem szól egy szót sem, némán várja, hogy megválaszoljam a
saját kérdésemet.
– Amikor megtaláltad a naplómat, nem lett volna más dolgod,
csak hogy rákérdezz a kendőzetlen igazságra. Őszinte lettem
volna veled. Mégsem ezt választottad. Úgy döntöttél, nem kérsz
a segítségemből, és most mind a kettőnknek viselnünk kell a
következményeket életünk végéig.
Minden egyes szónál elfintorodik.
– Lily! – kezdi, és most már teljesen felém fordul.
Felemelt kézzel fojtom belé a szót.
– Ne! Most elmehetsz. Érezd jól magad Angliában.
Látom, hogy háború dúl benne. Tudja, hogy semmire sem
juthat velem ebben a pillanatban, akármilyen hevesen is
könyörögne a bocsánatomért. Nincs más választása, mint hogy
sarkon forduljon, és kivonuljon az ajtón. Még akkor sem, ha
nagyon nem fűlik hozzá a foga, hogy megtegye.
Amikor végre ráveszi magát, hogy kilépjen az utcára,
odarohanok az ajtóhoz, és ráfordítom a kulcsot. Lecsúszom a
padlóra, átkarolom a térdemet, és a combomba temetem az
arcom. Olyan erősen remegek, hogy vacogni kezdenek a fogaim.
El sem akarom hinni, hogy ennek az embernek egy darabja
itt növekszik bennem. Azt pedig végképp nem akarom elhinni,
hogy ezt egy nap majd be kell vallanom neki.
 Huszonnyolcadik fejezet

HA MÁK RYLE OTTHAGYTA NEKEM A KULCSOKAT,

fontolóra vettem, hogy visszamenjek-e az új lakásunkba. Még el
is mentem odáig egy taxival, de aztán nem tudtam rászánni
magam, hogy kiszálljak a kocsiból. Tudtam, hogyha hazamegyek,
előbb-utóbb elkerülhetetlenül találkoznom kellene Allysával.
Egyelőre nem állok rá készen, hogy megmagyarázzam neki az
öltéseket a homlokomon. Nem állok rá készen, hogy betegyem a
lábamat a konyhába, ahol Ryle nyers szavai belém hasítottak.
Nem állok rá készen, hogy betegyem a lábam a hálószobába, ahol
teljesen megsemmisített.
Ahelyett hát, hogy hazamennék, Atlas házához vitetem
magam a taxival. Úgy érzem, jelenleg csak nála lehetek
biztonságban. Amíg ott bujkálok, nem kell szembenéznem
semmivel.
Atlas már kétszer is rám írt ma, hogy megkérdezze, hol
vagyok, úgyhogy amikor este hét előtt pár perccel megint
üzenetet kapok, feltételezem, hogy ezt is ő küldte. Pedig nem ő
volt az, hanem Allysa.

Allysa: Hazaértél már a melóból? Gyere fel, látogass meg

bennünket! Máris unatkozom.

A maradék életkedvem is elmegy, amikor meglátom az

üzenetét. Gőze sincs, mi történt köztem és Ryle között. A bátyja
talán még azt sem mondta meg neki, hogy délután elutazott
Angliába. A hüvelykujjaim gépelnek, aztán törölnek, aztán
megint gépelnek, ahogy igyekszem előállni valamiféle tűrhető
kifogással, hogy miért nem vagyok máris ott.
 Én: Nem lehet. A balesetin vagyok. Bevertem a fejem abba a
polcba a raktárban. Össze kell ölteni a sebet.

Szörnyű érzés, hogy hazudtam neki, de így nem kell majd

megmagyaráznom a sebet, és azt sem, hogy miért nem vagyok
most otthon.

Allysa: Jaj, ne! Egyedül vagy? Marshall bemehet hozzád így,

hogy Ryle nincs itthon.

Oké, ezek szerint tudja, hogy Ryle elutazott Angliába. Ez jó. És

azt hiszi, hogy minden rendben van közöttünk. Ez is jó. Így van
legalább három hónapom, mielőtt muszáj lesz elmondanom neki
az igazságot.
Ezt kapjátok ki, a szőnyeg alá söpröm a szart, pont mint az
anyám!

Én: Nem, elvagyok. Úgyis végzek, mire Marshall egyáltalán

ideérne. Holnap munka után benézek. Adj egy puszit Ryleenak
a nevemben!

Lezárom a képernyőt, és az ágyra teszem a telefont. Odakint

már sötét van, úgyhogy azonnal megpillantom a fényszórókat,
amikor valaki a kocsifelhajtóra kanyarodik. Azonnal tudom, hogy
nem Atlas az, mert ő a ház mellett lévő másik utat használja, és a
garázsban parkol. Hevesen kalapálni kezd a szívem, belém
markol a félelem. Ryle lenne az? Kiderítette, hol lakik Atlas?
Pillanatokkal később hangosan kopogtatnak a bejárati ajtón.
Vagyis ez már inkább dörömbölés. Közben megszólal a csengő is.
Lábujjhegyen lopakodom az ablakhoz, és éppen csak annyira
húzom félre a függönyt, hogy kileshessek. Nem látom, ki akar
ennyire bejutni, de egy furgon áll a kocsifelhajtón. Nem Ryle-é.
Lehet, hogy Atlas barátnője? Cassie?
Fogom a telefonomat, és végigsietek a folyosón a nappali felé.
A dörömbölés és a csengetés továbbra is párhuzamosan
folytatódik. Akárki is áll az ajtóban, röhejesen türelmetlen. Ha
Cassie az, máris borzasztó idegesítő egy nőnek találom.
– Atlas! – kiáltja egy férfihang. – Nyisd már ki az ajtót,
baszkikám!
Újabb hang – ez is egy férfihoz tartozik – csatlakozik hozzá.
– Lefagy a tököm! Már csak két mazsola maradt belőle,
ecsém. Nyisd ki!
Mielőtt kinyitnám az ajtót, és közölném velük, hogy Atlas
nincs itthon, írok egy sms-t, hátha már itt van a sarkon, és maga
intézi el a dolgot.

Én: Hol vagy? Két férfi dörömböl az ajtón, és fogalmam sincs,

hogy beengedhetem-e őket.

Várok a dörömbölés meg a csöngetések közepette, de Atlas

nem válaszol azonnal. Végül közelebb lépek, beakasztva hagyom
a láncot, de elhúzom a reteszt, és résnyire nyitom az ajtót.
Az egyik férfi magas, lehet úgy száznyolcvanöt centi. Fiatalos
arca ellenére a haja már mákos. A fekete fürtökbe ősz szálak
vegyülnek. A másik jó pár centivel alacsonyabb, szőkésbarna
hajához babaarc tartozik. Mindketten a húszas éveik végén,
legfeljebb a harmincas éveik elején járhatnak.
A magasabbiknak elkerekedik a szeme, zavartan néz rám.
– Te meg ki vagy? – kérdezi, ahogy beles az ajtón.
– Lily. És ti?
Az alacsonyabbik a magas elé furakodik.
– Atlas itthon van?
Nem akarom elárulni, hogy nincs, mert akkor kiderül, hogy
egyedül vagyok idebent. Ezen a héten nem feltétlenül töretlen a
bizalmam a hímnemű populációban.
Megszólal a kezemben a telefon. Mind a hárman
hátrahőkölünk, annyira váratlanul ér bennünket a hirtelen éles
hang. Atlas az. Elhúzom az ujjamat a képernyőn, és a fülemhez
emelem a telefont.
– Halló?
– Semmi gond, Lily, csak a barátaim. Elfelejtettem, milyen
nap van ma. Péntekenként mindig pókerezünk. Felhívom őket,
és szólok, hogy menjenek el.
Megint a két férfira pillantok. Rossz érzés, hogy Atlas azt
hiszi, le kell mondania a programját, csak azért, mert nála
húztam meg magam. Becsukom az ajtót, majd miután
kiakasztom a láncot, szélesre tárom, és intek a vendégeknek,
hogy jöjjenek be.
– Dehogyis, Atlas, ne küldd el a vendégeidet! Amúgy is éppen
készültem lefeküdni.
– Nem, máris hazafelé tartok. Elküldöm őket.
Amikor a két férfi belép a nappaliba, még a fülemnél tartom a
telefont.
– Akkor hamarosan találkozunk – mondom Atlasnak, és
kinyomom a hívást.
A következő pár pillanat elég kínosan telik, ahogy a két férfi
végigmér, én pedig végigmérem őket.
– Hogy hívnak benneteket?
– Darin vagyok – feleli a magas.
– Brad – mondja az alacsonyabb.
– Lily – mutatkozom be én is, bár az imént már elárultam
nekik a nevemet. – Atlas hamarosan hazaér.
Az ajtóhoz lépek, és becsukom, mire láthatólag mindketten
megnyugszanak kicsit. Darin bevonul a konyhába, és kiszolgálja
magát Atlas hűtőszekrényéből.
Brad leveszi a kabátját, és a fogasra akasztja.
– Tudsz pókerezni, Lily?
Széttárom a karomat.
– Hát eltelt azóta pár év, de sokat játszottam a barátaimmal
az egyetemen.
Mindketten az étkezőasztal felé veszik az irányt.
– Mi történt a fejeddel? – kérdezi Darin, ahogy leül.
Olyan ártatlanul érdeklődik, mint akiben fel sem merül, hogy
érzékeny lehet a téma. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy elő
kell állnom a kendőzetlen igazsággal. Talán csak kíváncsi vagyok,
hogyan reagál valaki, ha megtudja, hogy a férjem tette ezt
velem.
– A férjem történt vele. Tegnapelőtt összevesztünk, és
lefejelt. Atlas vitt be a sürgősségire. Hat öltéssel varrták össze,
és közölték velem, hogy terhes vagyok. Most itt bujkálok, amíg
kigondolom, mit tegyek.
Szegény Darin lefagy a szék fölött, valahol félúton az álló meg
az ülő testhelyzet között. Az arckifejezéséből ítélve valószínűleg
szent meggyőződése, hogy elment az eszem.
Brad kihúzza a székét, leül, és rám mutat.
– Venned kéne egy adag Forever Livinget! Az aloe verás
géljük csodát művel az ilyen sebekkel.
Önkéntelenül is felnevetek a hétköznapi válaszon. Fene tudja,
miért.
– Jesszusom, Brad! – szól rá a barátjára Darin. – Rosszabb
vagy, mint a feleséged ezzel a szar direkt értékesítéssel.
Tisztára, mintha a televíziós vásárlást nyomnád le élőben.
Brad védekezőleg emeli fel a kezét.
– De most mi a baj? – kérdezi ártatlanul. – Nem akarok
rásózni semmit, csak őszinte vagyok. Működik a cucc. Tudnád,
ha használnád a szutyok pattanásaidra.
– Kapd be! – mordul rá Darin.
– Olyan, mintha örök kamasz akarnál maradni – dörmögi
Brad. – A pattanás harmincévesen már nem menő.
Brad kihúzza a mellette lévő széket, Darin pedig nekifog, hogy
megkeverjen egy pakli kártyát.
– Ülj le, Lily! Az egyik barátunk a múlt héten úgy döntött,
hülye lesz, és megnősül, most pedig a felesége nem engedi el
pókerezni. Beugorhatsz helyette, amíg el nem válik.
Ma estére az egyetlen vágyam az volt, hogy meghúzhassam
magam a szobámban, de képtelenség csak úgy itt hagyni ezt a
két fazont. Leülök hát Brad mellé, és átnyúlok az asztal fölött.
– Add azt ide! – mondom Darinnek, aki úgy keveri a paklit,
mint egy félkarú csecsemő.
Felhúzza a szemöldökét, de odalöki elém a lapokat. A
kártyajátékokról nem sokat tudok, de keverni baromira tudok.
Két kupacra osztom a paklit, aztán összetolom őket a
hüvelykujjaimmal, és figyelem, ahogy a lapok gyönyörűen
egymás közé csúsznak. Darin és Brad a paklira merednek,
amikor újra kopogtatnak. Ezúttal azonban azonnal ki is vágódik
az ajtó, és egy első ránézésre nagyon drága tweedzakót viselő
férfi vonul be rajta, hogy egy szempillantással később már neki is
lásson lefejteni magáról a nyakára tekert sálat. Miközben a
konyha felé tart, felém biccent.
– Te meg ki vagy?
Idősebb, mint a másik kettő, ránézésre a negyvenes évei
közepén jár.
Atlas érdekes baráti társaságot válogatott össze magának, az
egyszer fix.
– Ő Lily – mutat be Brad. – Egy seggfej a férje, és most derült
ki, hogy terhes a seggfej gyerekével. Lily, ő itt Jimmy. Nagyképű
és öntelt alak.
– A nagyképű meg az öntelt az ugyanaz, te barom – közli
Jimmy. Kihúzza a Darin melletti széket, és a kezemben pörgő
kártyákra bök. – Atlas azért hívott ide, hogy megszívasson
bennünket? Milyen átlagember az, aki így meg tud keverni egy
pakli kártyát?
Mosolyogva látok hozzá, hogy kiosszam a lapokat.
– Hát majd elválik, ha játszunk egy-két kört.

Harmadszorra megyünk körbe a tétekkel, amikor végre

megérkezik Atlas. Becsukja maga mögött az ajtót, és végignéz
négyünkön. Brad közvetlenül azelőtt mondott valami vicceset,
hogy Atlas belépett volna, és éppen harsányan röhögök, amikor
találkozik a tekintetünk. A konyha irányába int az állával, és el is
indul arrafelé.
– Bedobom – mondom, majd színükkel lefelé az asztalra
fektetem a lapjaimat, és felállok, hogy csatlakozzam Atlashoz.
Amikor a konyhába érek, Atlas úgy helyezkedik, hogy az
asztalnál ülők ne láthassák. Odaballagok hozzá, és a pultnak
támaszkodom.
– Kérjem meg őket, hogy menjenek el? – kérdezi.
A fejemet rázom.
– Ne, még véletlenül se. Ami azt illeti, jól érzem magam.
Elterelik a figyelmemet a dolgaimról.
 Atlas bólint. Fűszerek illatát érzem rajta. Leginkább
rozmaringét. Ettől hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy
lássam munka közben az éttermében.
– Éhes vagy?
– Nem igazán. Nemrég megettem a maradék tésztát.
A kezem a pultot támasztja a két oldalamon. Atlas közelebb
lép, az egyik kezét az enyémre teszi, és simogatni kezdi a
hüvelykujjával. Tudom, hogy csak vigasztaló gesztusnak szánja,
de amikor hozzám ért, sokkal többnek érződik annál. Melegség
tölti el a mellkasomat, és a tekintetem azonnal a kezeinkre ugrik.
Atlas egy pillanatra mozdulatlanná dermed, mintha ő is érezné,
amit én. Elkapja a kezét, és hátrál egy lépést.
– Bocs – mormogja, majd a hűtő felé fordul, mintha keresne
valamit. Nyilvánvaló, hogy csak a kínos pillanatoktól akar
megkímélni.
Visszasétálok az asztalhoz, és felveszem a frissen kiosztott
lapjaimat. Pár perccel később megérkezik Atlas is, és leül
mellém. Ezúttal Jimmyre kerül a sor, hogy mindenkinek osszon.
– Na szóval, Atlas, honnan ismeritek egymást Lilyvel?
Atlas egyesével veszi fel az asztalról a lapjait.
– Gyerekkorunkban Lily megmentette az életemet – mondja
tárgyilagosan.
Rám néz, kacsint, engem meg majd megfojt a lelkiismeret-
furdalás azért, amilyen érzéseket ez a kacsintás kivált belőlem.
Főleg ezekben a napokban. Miért műveli ezt velem a szívem?
– Ó, az aranyos! – mondja Brad. – Lily megmentette az
életedet, te pedig megmented az övét.
Atlas felnéz a lapjaiból, és dühösen mered Bradre.
– Hogy mondod?
– Higgadtság! – csillapítja Brad. – Lilyvel cimbik vagyunk,
tudja, hogy viccelek. – Brad felém fordul. – Akármilyen
szarkupac is most az életed, Lily, jobb lesz. Nekem elhiheted, én
is voltam ugyanebben a helyzetben.
Darin elneveti magát.
– Megvertek, és terhesen egy másik pasas házában kellett
meghúznod magad? – kérdezi Bradtől.
 Atlas az asztalra csapja a kártyáit, és hátralöki a székét.
– Neked meg mi a franc bajod van? – ordít rá Darinre.
Átnyúlok hozzá, és gyengéden megfogom a karját.
– Nyugi! – mondom. – Összebarátkoztunk, mielőtt hazaértél.
Igazából egyáltalán nem bánom, hogy viccet csinálnak ebből az
egészből. Nekem is könnyebb lesz egy kicsit tőle.
Atlas frusztráltan túr bele a hajába, és a fejét csóválja.
– Teljesen össze vagyok zavarodva – közli. – Tíz percig voltál
kettesben velük.
Nevetek egy sort.
– Tíz perc alatt sok mindent meg lehet tudni valakiről. –
Igyekszem másfelé terelni a beszélgetést. – És ti honnan
ismeritek egymást?
Darin előrehajol, és magára mutat.
– Én vagyok a sous chef a Bakban – feleli, aztán Braddel
folytatja. – Ő meg a mosogatófiú.
– Egyelőre – vág közbe Brad. – De felfelé török.
– És te? – kérdezem Jimmytől.
Önelégülten mosolyog.
– Találd ki!
Ha az öltözékéből indulok ki, meg abból, hogy nagyképű és
öntelt, akkor azt kell feltételeznem, hogy...
– A konyhafőnök?
Atlas elneveti magát.
– Jimmy igazából a parkolósegéd.
Felhúzott szemöldökkel nézek megint Jimmyre, aki középre
dob három zsetont, majd bólint.
– Igaz. Autókat parkolok borravalóért.
– Ne hagyd, hogy átverjen! – mondja Atlas. – Tényleg
parkolósegédként dolgozik, de csak mert kőgazdag, és unatkozik.
Elmosolyodom. Allysa jut róla eszembe.
– Nekem is van egy ilyen alkalmazottam. Csak azért dolgozik,
mert különben unatkozna. Ami azt illeti, ő a legjobb munkaerőm.
– Sima ügy – jegyzi meg Jimmy.
A kártyáimra pillantok, és amikor rám kerül a sor, a kupacra
dobok három zsetont. Megszólal Atlas telefonja, és előhúzza a
zsebéből. Amikor feláll, hogy fogadja a hívást, és félrevonul, még
egy zsetonnal emelem a tétet.
– Kiszállok – mondja Brad, és az asztalra dobja a lapjait.
A folyosót figyelem, ahol Atlas az imént sietve eltűnt. Azon
gondolkodom, hogy vajon Cassie-vel beszél-e, vagy talán valaki
más van az életében. Tudom, miből él, tudom, hogy legalább
három barátja van. Csak a szerelmi életéről nem tudok semmit.
Darin kiteríti a lapjait. Pókere van. Én bemutatom a
színsoromat, majd besöpröm a zsetonokat az asztalról. Darin
felnyög.
– Amúgy Cassie nem jár pókerezni? – kérdezem, hátha
sikerül megtudnom még ezt-azt Adásról. Olyasmit, amire félek
egyenesen rákérdezni.
– Cassie? – csodálkozik Brad.
Felstószolom magam előtt a nyereményemet.
– Nem úgy hívják a barátnőjét?
Darin elneveti magát.
– Atlasnak nincs barátnője. Két éve ismerem, és még soha
semmiféle Cassie-ről nem hallottam.
Nekilát az osztásnak, én pedig próbálom feldolgozni a friss
információt.
Éppen az első két lapomat veszem kézbe, amikor Atlas
visszaérkezik a szobába.
– Te Atlas! – szól Jimmy. – Ki a rosseb az a Cassie, és
hogyhogy még sosem beszéltél nekünk róla?
A büdös francba!
Halálra vagyok rémülve. Csak szorongatom a lapokat a
kezemben, és igyekszem elkerülni, hogy fel kelljen néznem
Atlasra, de a szoba annyira elcsendesedik, hogy már kínosabb
lenne, ha nem néznék rá.
Atlas Jimmyre mered. Jimmy Atlasra mered. Brad és Darin
rám merednek.
Atlas egy pillanatra összeszorítja a száját.
– Nincsen Cassie.
A tekintete találkozik az enyémmel, ha csak egy futó
pillanatra is. Viszont ez a futó pillanat éppen elég hozzá, hogy
mindent leolvassak az arcáról.
Cassie soha nem is létezett.
Hazudott nekem.
Megköszörüli a torkát.
– Figyeljetek, srácok – mondja –, le kellett volna fújnom ezt a
mai estét. Ez a hét eléggé...
A száját kezdi dörzsölgetni, mire Jimmy feláll, és megszorítja a
vállát.
– A jövő héten. Nálam.
Atlas hálásan bólint. Nekilátnak összeszedni a kártyákat meg
a zsetonokat. Brad óvatosan kifejti a lapokat az ujjaim közül,
mert én képtelen vagyok moccanni is.
– Örülök, hogy találkoztunk, Lily – mondja.
Valahonnan sikerül hozzá erőt merítenem, hogy
elmosolyodjak, és felálljak a helyemről. Búcsúzóul mindenkit
megölelek, és miután az ajtó becsukódik mögöttük, kettesben
maradok Atlasszal a szobában.
Cassie nélkül.
Cassie soha nem is járt ebben a szobában, mert Cassie nem
létezik.
Mi a fene?
Atlas el sem mozdul az asztal mellől. Én sem. Megveti a lábát,
a kezét karba fonja. A fejét oldalra billenti, de a tekintete mélyen
az enyémbe fúródik az asztal másik feléről.
Miért hazudott nekem?
Hivatalosan még nem is voltunk egy pár Ryle-lal, amikor
először összefutottunk az éttermében. A pokolba is, ha Atlas
csak halványan is utalt volna rá aznap este, hogy történhet még
köztünk valami, halálbiztosan tudom, hogy őt választottam volna
Ryle helyett. Ryle-t akkor még jóformán nem is ismertem.
De Atlas nem szólt egy szót sem. Hazudott, azt mondta, hogy
egy egész éve tart a kapcsolata. Miért? Mi másért tette volna, ha
nem azért, hogy elhitesse velem, semmi esélyem nála többé?
Talán az első pillanattól fogva félreértettem az egészet. Talán
eleve nem is szeretett, és tudta, hogy így végérvényesen távol
tarthat magától.
 Mégis itt vagyok. Az ő házában húzom meg magam. A
barátaival szórakozom. Az ételét eszem. A fürdőszobájában
zuhanyozom. Könnyek égetik a szemem, de még véletlenül sem
akarok most sírni a szeme láttára. Megkerülöm az asztalt, és
elrohanok mellette. Nem jutok messzire, elkapja a csuklómat.
– Várj!
Megállok, de továbbra is hátat fordítok neki.
– Mondd el, mi bánt, Lily!
Közvetlenül a hátam mögött áll, az ujjal továbbra is a
csuklómra kulcsolódnak. Elhúzódom tőle, átvonulok a nappali
másik felébe. Éppen abban a pillanatban fordulok vissza felé,
amikor az első könnycsepp végiggördül az arcomon.
– Miért nem jöttél vissza értem?
Olyan képet vág, mintha minden elképzelhető kérdésre
felkészült volna tőlem, ezt az egyet kivéve. Beletúr a hajába, a
kanapéhoz lép, és leül rá. Miután hosszan kifújja a levegőt, hogy
valamelyest megnyugtassa magát, óvatosan rám emeli a
tekintetét.
– Visszamentem érted, Lily.
A levegő a tüdőmben reked, nem mozdul se ki, se be.
Mereven állok, próbálom feldolgozni a válaszát.
Visszajött értem?
Összekulcsolja az ujjait az ölében.
– Amikor először leszereltem a tengerészgyalogságtól,
elmentem Maine-be, hátha megtalállak. Kérdezősködtem, és
sikerült is kiderítenem, melyik egyetemre mentél. Nem igazán
tudtam, mire számítsak, amikor megjelenek, mert időközben
nyilván teljesen más emberek lettünk. Négy év telt el az utolsó
találkozásunk óta. Négy éve nem is láttuk egymást, és biztos
voltam benne, hogy mind a ketten sokat változtunk.
Remegni kezd a térdem, úgyhogy gyorsan az Atlas mellett
lévő székhez lépek, és leülök rá.
Visszajött értem!
– Egész nap az egyetem körül mászkáltam, és téged
kerestelek. Végül délután észrevettelek. Az udvaron üldögéltél a
barátaiddal. Sokáig figyeltelek, próbáltam összeszedni a
bátorságomat, hogy odamenjek hozzád. Nevettél. Boldognak
tűntél. Olyan öröm sugárzott rólad, amihez hasonlót sem láttam
korábban. Soha nem örültem még úgy egy másik ember
boldogságának, mint amikor aznap téged láttalak. Már a tudat is,
hogy rendben van az életed...
Egy pillanatra elhallgat. A kezemet a hasamra szorítom, mert
fáj. Fáj a tudat, hogy olyan közel voltam hozzá, és nem is tudtam
róla.
– Éppen elindultam feléd, amikor valaki mögéd lépett. Egy
srác volt az. Letérdelt melléd, és amikor megláttad,
elmosolyodtál, aztán átkaroltad. Meg is csókoltad.
Becsukom a szememet. Talán ha egy fél évet jártam azzal a
sráccal. Nyomokban sem éreztem ugyanazt, amit annak idején
Atlas iránt.
Élesen fújja ki a levegőt.
– Utána elmentem. Amikor láttam, hogy boldog vagy, az a
legjobb és a legrosszabb érzés volt egyszerre, amit egy ember
csak átélhet. De azon a ponton úgy gondoltam, még mindig nem
élek elég jó életet ahhoz, hogy méltó legyek hozzád. Másnap
jelentkeztem még egy körre a tengerészgyalogságnál. Most
pedig... – Lustán széttárja a karját, mintha semmi különös nem
lenne abban, amit elért.
A kezembe temetem az arcom, hogy nyerjek pár pillanatot.
Csendben gyászolom azt, ami lehetett volna. Azt, ami van. Azt,
ami nem volt. Az ujjaim megkeresik a tetoválást a vállamon.
Azon gondolkodom, hogy vajon mi töltheti most be ezt az űrt.
Jó lenne tudni, érzett-e valaha Atlas úgy, mint én, amikor a
szívet magamra varrattam. Mintha minden vér kiszaladt volna a
szívéből.
Még mindig nem értem, miét hazudott nekem, amikor
összefutottunk az éttermében. Ha tényleg ugyanazt érezte
irántam, amit én iránta, akkor miért talált ki magának egy
barátnőt?
– Miért hazudtad azt, hogy van valakid?
Megdörzsöli az arcát, és látom rajta, hogy előre megbánta,
amit most mondani fog.
 – Azért, mert... aznap este olyan boldognak tűntél. Amikor
láttam, hogyan búcsúzol el tőle, az pokolian fájt, de közben
megkönnyebbültem, mert azt hittem, hogy minden rendben van
körülötted. Nem akartam, hogy aggódj miattam. És nem is
tudom... talán egy kicsit féltékeny voltam. Fogalmam sincs, Lily.
Igazából már az első pillanatban tudtam, hogy nem kellett volna
hazudnom neked.
A szám elé kapom a kezemet. A gondolataim most már éppen
olyan sebesen száguldanak, mint a szívem. Egyből az kezd
foglalkoztatni, mi lehetett volna. Mi lett volna, ha őszinte velem?
Ha elmondja, mit érez? Mi lenne akkor most velünk?
Meg akarom kérdezni, miért tette. Miért nem harcolt értem.
De kérdeznem sem kell, mert máris tudom a választ. Úgy hitte,
ezzel megadja nekem, amit szeretnék, mert soha nem vágyott
másra, csak hogy én boldog legyek. És valami hülye oknál fogva
úgy érezte, mellette erre nem lenne esélyem.
A figyelmes Atlas.
Minél többet gondolkodom, annál nehezebben kapok levegőt.
Atlasra gondolok. Ryle-ra. A ma estére. A tegnapelőtt estére. Ez
már túl sok.
Felállok, és besietek a vendégszobába. Ott fogom a
telefonomat meg a táskámat, és visszamegyek velük a
nappaliba. Atlas tapodtat sem mozdult időközben.
– Ryle ma elutazott Angliába – mondom. – Azt hiszem, jobb
lesz, ha most hazamegyek. El tudsz vinni?
Amikor meglátom a szemében a mérhetetlen szomorúságot,
biztosan tudom, hogy akkor teszem jól, ha elmegyek. Egyikünk
sem zárta még le magában ezt a dolgot. Nem tudom, sikerülni
fog-e valaha is. Kezdem azt hinni, hogy igazából nem is lehet
csak úgy lezárni a dolgokat, és attól, hogy itt vagyok, miközben
még igyekszem feldolgozni mindazt, ami velem történik, csak
rosszabbra fordul a helyzetem. Ki kell szűrnöm minél többet a
zavaró tényezőkből, márpedig jelenleg leginkább az Atlas iránti
érzelmeim állnak a zavaró tényezők toplistájának élén.
Atlas egy pillanatra összeszorítja a száját, aztán bólint, és a
kezébe veszi a kocsikulcsot.
 Egyikünk sem szól egy szót sem, miközben a lakásom felé
tartunk, Atlas nem csak úgy kitesz. Beáll a parkolóba, aztán
kiszáll a kocsiból.
– Jobban érezném magam, ha megengednéd, hogy
felkísérjelek – mondja.
Bólintok, és újabb sűrű csenden gázolunk át a liftig.
Felmegyünk a hetedikre, Atlas a lakásajtóig követ. Kihalászom a
kulcsomat a táskából, és fel sem tűnik, mennyire remeg a
kezem, amíg harmadszor sem találok bele a zárba. Atlas ekkor
higgadtan elveszi tőlem a kulcsot, és félrehúzódom, ahogy
kinyitja nekem az ajtót.
– Szeretnéd, ha megnézném neked, tényleg nincs-e itthon
senki? – kérdezi.
Bólintok. Tudom, hogy Ryle nincs itt, mert éppen Anglia felé
repül, de őszintén szólva így is félek egy kicsit egyedül belépni a
lakásba.
Atlas előremegy hát, felkapcsolja a lámpát. Bejárja a lakást, az
összes többi villanyt is felkattintja, minden egyes szobába benéz.
Amikor végül visszajön a nappaliba, a kabátja zsebébe dugja a
kezét, és mély lélegzetet vesz.
– Nem tudom, mi fog most történni, Lily.
De igen. Tudja. Csak nem akarja, hogy megtörténjen, mert
mind a ketten tisztában vagyunk vele, mennyire fáj elbúcsúzni
egymástól.
Elfordítom a tekintetem, mert az arckifejezését látva elszorul
a szívem. Karba font kézzel a padlót stírölöm,
– Sok mindent fel kell dolgoznom, Atlas. Rengeteg mindent.
És félek, hogy nem leszek rá képes, ha közben te is része vagy az
életemnek. – Megint a szemébe nézek. – Remélem, ezen nem
sértődsz meg, mert azt hiszem, ezt alapvetően dicséretnek
szánom.
Egy darabig némán méreget, egyáltalán nem lepődik meg a
szavaimon. Közben látom rajta, hogy annyi mindent szeretne
mondani. Belőlem is sok egyéb is kikívánkozik, de mind a ketten
tudjuk, hogy egyelőre nem lenne helyénvaló a közös dolgainkról
beszélgetni. Férjnél vagyok. Egy másik ember gyerekét várom.
Ő pedig egy olyan lakás nappalijában áll, amit ez a másik ember
vett nekem. Attól tartok, ez nem az a helyzet, amikor fel kellene
hozni, mi mindent mondhattunk volna egymásnak régestelen-
régen.
Vet egy gyors pillantást az ajtóra, mintha azt próbálná
eldönteni, hogy elvágtasson vagy mondjon még valamit. Látom,
ahogy megrándul a szája széle, közvetlenül azelőtt, hogy az
enyémbe fúrja a tekintetét.
– Ha valaha szükséged lesz rám, szeretném, ha felhívnál –
szól aztán. – De csak vészhelyzetben. Nem tudom csak úgy
lazára venni veled a dolgokat, Lily.
Meghökkentenek a szavai, de gyorsan összeszedem magam.
Nem számítottam rá, hogy ezt ilyen nyíltan be fogja vallani, de
teljesen igaza van. A találkozásunk pillanata óta semmi lazaság
nem volt a kapcsolatunkban. Vagy testestül-lelkestül benne
voltunk, vagy sehogy sem. Ezért vágta el köztünk a köteléket,
amikor bevonult a seregbe. Tudta, hogy kettőnk között nem
létezhet felületes barátság. Túlságosan fájdalmas lett volna.
A jelek szerint ez azóta sem változott.
– Isten veled, Atlas!
Most, hogy megint ki kell mondanom ezeket a szavakat,
éppen úgy megtelik a szemem könnyel, mint annak idején. Atlas
vág egy grimaszt, aztán megpördül, és úgy siet az ajtóhoz,
mintha nem tudna elég gyorsan elrohanni. Amikor kattan
mögötte a zár, odalépek, ráfordítom a kulcsot, aztán a
homlokommal az ajtónak dőlök.
Tegnapelőtt azt kérdeztem magamtól, lehetne-e egyáltalán
jobb az életem. Most azt kérdezem, lehetne-e egyáltalán
rosszabb.
Hátrahőkölök, ahogy hirtelen kopogtatnak az ajtón. Atlas alig
tíz másodperccel ezelőtt lépett ki a folyosóra, szóval tudom, hogy
ő az. Elfordítom a kulcsot, kinyitom az ajtót, és hirtelen valami
puha préselődik nekem. Atlas szorosan, elkeseredetten ölel át, az
ajka a halántékomra tapad.
Lehunyom a szememet, és végre szabadon engedem folyni a
könnyeimet. Az elmúlt két napban annyit hullattam Ryle miatt,
fogalmam sincs, hogyan maradhatott még egyáltalán Atlasnak is
belőlük. De maradt, mert most patakokban folynak az arcomon.
– Lily – suttogja, miközben továbbra is szorosan tart a
karjában –, tudom, hogy ezt most nagyon nem szeretnéd hallani,
de muszáj kimondanom, mert máris jóval többször hagytalak ott
úgy, hogy magamban tartottam, hiába kívánkozott ki belőlem
annyira.
Hátrébb hajol, hogy megnézhessen magának, és amikor
észreveszi a könnyeimet, az arcomhoz emeli a kezét.
– A jövőben... ha valami csoda folytán megint abban a
helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni
valakibe... akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A
homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc
emberem, Lily. Mindig is te leszel.
Elenged, és végleg magamra hagy, nincs szüksége válaszra.
Miután megint becsukom az ajtót, lecsúszom a padlóra. Úgy
érzem, a szívem most már szeretné feladni. Nem hibáztatom
érte. Két nap alatt kétszer kellett megszakadnia.
Gyanítom, hogy hosszú idő fog még eltelni, mire bármelyik
seb elkezdhet begyógyulni.
 Huszonkilencedik fejezet

ALLYSA LEHUPPAN A KANAPÉRA mellém meg Rylee

mellé.
– Annyira hiányzol, Lily – mondja. – Azon gondolkodom, hogy
heti egy-két napra visszamennék dolgozni.
Nevetek, egy kicsit csodálkozom a megjegyzésén.
– Itt élek pár emelettel lejjebb, és majd mindennap
meglátogatlak. Hogyan hiányozhatok?
Csücsörít a szájával, és maga alá húzza a lábát.
– Na jó, nem is te hiányzol, hanem a munka. És néha jó lenne
kiszabadulni ebből a házból.
Rylee hat hete született, szóval az orvosa biztosan
megengedné neki, hogy dolgozzon, de őszintén szólva el nem
tudom képzelni, miért akarna visszajönni így, hogy van egy
lánya. Előredőlök, és nyomok egy puszit Rylee orra hegyére.
– Magaddal hoznád őt is?
Allysa a fejét rázza.
– Nem, ahhoz túlságosan sok dolgom van a boltban. Marshall
vigyázhat rá, amíg én melózom.
– Úgy érted, erre nincsenek embereid?
Marshall éppen átszeli a nappalit, és hallja a megjegyzésemet.
– Csitt, Lily! Ne beszélj úgy a lányom előtt, mintha gazdagok
lennénk! Blaszfémia!
Felnevetek. Ezért jövök át hetente párszor, mert csak itt
tudok nevetni. Hat hét telt el, amióta Ryle elutazott Angliába, és
senki sem tudja, mi történt közöttünk. Anyámat is beleértve
mindenki azt hiszi, hogy a férjem egyszerűen elutazott tanulni,
és semmi sem változott közöttünk.
Aztán meg a terhességemről sem szóltam még senkinek.
Eddig kétszer jártam orvosnál. Mint kiderült, a tizenkettedik
héten tudtam meg, hogy babát várok, ami azt jelenti, hogy most
tizennyolc hetes terhes vagyok. A jelek szerint ez sült ki abból,
hogy néhányszor feledékeny voltam.
Már a pocakom is kezd látszani, de annyira hideg van odakint,
hogy egyelőre könnyen rejtegetem. Senki sem gyanítja, mi
rejtőzik a bő pulcsi meg a kabát alatt.
Tudom, hogy hamarosan el kell mondanom valakinek, de úgy
érzem, Ryle-lal kell először megosztanom a hírt, és erre egy
távolsági telefonbeszélgetés nem alkalmas. Ha addig valahogy
magamban tudom tartani a dolgot, majd eldöntöm, onnan
hogyan tovább.
Lenézek Ryleera, ő pedig rám mosolyog. Hülye arcokat vágok,
hogy még jobban megmosolyogtassam. Annyiszor szerettem
volna már elmondani Allysának, hogy én is gyereket várok, de
megnehezíti a dolgot, hogy éppen a bátyja előtt vagyok
kénytelen eltitkolni. Nem szeretném kellemetlen helyzetbe
hozni, bár majd belepusztulok, hogy nem beszélhetek róla.
– Hogy bírod Ryle nélkül? – kérdezi Allysa. – Várod már,
hogy hazajöjjön?
Bólintok, de nem felelek. Mindig igyekszem kerülni a témát,
ha felhozza.
Allysa hátradől a kanapén.
– Még mindig jól érzi magát Cambridge-ben?
– Igen – felelem, és kidugom a nyelvemet Ryleera.
A kislány mosolyog. Azon gondolkodom, vajon az én
gyerekem hasonlítani fog-e rá. Remélem. Rylee nagyon édes, de
persze egy kicsit elfogult vagyok.
– Dűlőre jutott már a metróhálózattal? – Allysa hangosan
nevet. – Esküszöm, ahányszor beszélek vele, éppen el van
tévedve. Képtelen rájönni, hogy az egyik vagy a másik vonalra
kell felszállnia.
– Igen – bólintok. – Dűlőre jutott vele.
Allysa felegyenesedik a kanapén.
– Marshall!
Marshall megjelenik a nappaliban, Allysa pedig kiveszi Ryleet
a kezemből, és odaadja a férjének.
 – Kicserélnéd a pelusát?
Nem tudom, miért kéri meg. Az előbb tettem tisztába Ryleet.
Marshall elhúzza az orrát, és a karjába veszi a kislányt.
– Büdi vagy, drágaságom?
Egyforma kezeslábas pizsit viselnek.
Allysa fogja a kezemet, és olyan gyorsan ránt fel a kanapéról,
hogy sikkantok egyet.
– Hová megyünk?
Nem felel. Elindul a hálószoba felé, és amikor mind a ketten
odabent vagyunk, becsapja mögöttünk az ajtót. Egy darabig fel-
alá járkál, aztán megáll, és felém fordul.
– Áruld el, mi a fene folyik itt, Lily!
Döbbenten hőkölök hátra. Ez meg miről beszél?
Ösztönösen a hasamhoz kapok, mert az jut eszembe, hogy
talán észrevette, de nem követi a kezemet a tekintetével, inkább
tesz egy lépést előre, és az ujjával a mellkasomra bök.
– Nincs is metró Cambridge-ben, te szerencsétlen!
– Mi? – Egy szót sem értek.
– Úgy találtam ki – mondja. – Valami már jó ideje nincs
rendben veletek. A legjobb barátom vagy, Lily. És ismerem a
bátyámat. Minden héten beszélek vele, és nem olyan, mint volt.
Valami történt közöttetek, és most azonnal tudni akarom, hogy
micsoda.
Baszki! Végül is előbb-utóbb el kellett jönnie ennek a
pillanatnak is.
Lassan a számhoz emelem a kezem, nem is tudom, mit
mondjak neki. Hogy mennyit meséljek el. Eddig a pillanatig nem
is érzékeltem, mennyire elemésztett, hogy nem mondhattam el
neki az egészet. Szinte megkönnyebbülök, amiért ennyire jól
kiismeri magát rajtam.
Az ágyhoz lépek, és lehuppanok rá.
– Allysa! – suttogom. – Ülj le!
Tudom, hogy ez neki is majdnem annyira fog fájni, mint
amennyire nekem fájt. Odasiet hozzám, letelepszik mellém, és az
ölébe húzza a kezemet.
– Azt sem tudom, hol kezdjem.
 Megszorítja a kezemet, de nem szól. A következő
negyedórában beszámolok neki mindenről. Elmesélem a
veszekedést. Elmesélem, hogy Atlas jött értem. Mesélek a
kórházról. Mesélek a terhességemről.
Azt is elmondom, hogy az elmúlt hat hétben minden este úgy
sírom álomba magam, mert még soha nem éreztem magam ilyen
egyedül, és soha nem féltem ennyire.
Mire a végére érek, mind a ketten sírunk. Miközben
beszéltem, nem szólt semmit egy-egy közbevetett „Ó, Lily!”-n
kívül.
De nem is várom el tőle, hogy bármit mondjon. Ryle a bátyja.
Tudom, hogy szeretné, ha tekintettel lennék a múltjára, éppen,
mint legutóbb, amikor ez történt. Tudom, hogy azt szeretné, ha
kibékülnék Ryle-lal, mert mégiscsak testvérek. Egyetlen nagy,
boldog családként kellene élnünk. Pontosan tudom, mi jár a
fejében.
Sokáig néma marad, miközben küszködik, hogy feldolgozza
mindazt, amit hallott tőlem. Végül a szemembe néz, és
megszorítja a kezemet.
– A bátyám szeret téged, Lily. Nagyon-nagyon szeret.
Megváltoztattad az egész életét, olyan ember lett belőle
melletted, amilyenné sosem hittem volna, hogy válhat. A
húgaként mindennél jobban szeretném, ha megtalálnád a
módját, hogy megbocsáss neki. De a legjobb barátodként azt kell
mondanom, hogy ha visszafogadod, soha többé nem állok szóba
veled.
Beletelik pár pillanatba, mire a szavai eljutnak a tudatomig, de
amikor végül felfogom, mit mondott, elbőgöm magam.
Allysa is elbőgi magát.
Átkarol, és együtt sírunk, mert mind a ketten annyira
szeretjük Ryle-t. És együtt sírunk, mert jelen pillanatban mind a
ketten annyira gyűlöljük őt.
Jó pár perce zokogunk szánalmasan az ágyon, amikor Allysa
végül kibontakozik az ölelésből, és az éjjeliszekrényhez lép egy
doboz pézséért.
Mind a ketten a szemünket törölgetve szipogunk, amikor
végül sikerül megszólalnom.
– Életemben nem volt ilyen jó barátom, mint te vagy.
– Tudom – bólint. – Én meg a legjobb nagynéni leszek. –
Megtörli az orrát, és tovább szipog, de most már mosolyog
közben. – Lily! Gyereked lesz! – Izgatott a hangja, és most
először érzem úgy, hogy meg tudom osztani a baba jelentette
örömet valakivel. – Nem szívesen mondom, de feltűnt, hogy
magadra szedtél valamennyit. Azt hittem, csak depressziós
vagy, és sokat eszel, amióta Ryle elment. – Bevonul a gardróbba,
és elkezd mindenféle holmikat összeszedni. – Annyi
kismamaruhám van, amit átpasszolhatok neked.
Turkál egy sort a polcokon, aztán elővesz egy bőröndöt és
kinyitja. Addig hajigálja bele a ruhákat, amíg már nem fér bele
semmi.
– Ezeket én fel nem veszem – mondom, és felmutatok egy
blúzt, amin még rajta van az árcédula. – Mind átkozottul márkás
holmik. Csak összekoszolnám őket.
Nevetve dob még pár cuccot a már csordultig telt bőrönd
tetejére.
– Nem kérem vissza őket. Ha megint teherbe esem, csak
vetetek újakat az emberemmel. – Levesz egy pólót egy vállfáról,
és a kezembe nyomja. – Tessék, ezt próbáld fel!
Leveszem a blúzomat, aztán belebújok a terhespólóba.
Amikor a helyére kerül, belenézek a tükörbe.
Nos... terhes nőnek látszom. Mármint le sem tagadhatnád,
baszki stádiumban lévő terhes nőnek.
– Tudod már, hogy fiú vagy lány?
Megrázom a fejem.
– Igazából egyelőre nem is vagyok rá kíváncsi.
– Remélem, lány – mondja Allysa. – Akkor öribarinők
lehetnének Ryleeval.
– Lily?
Mind a ketten sarkon fordulunk, és Marshallt pillantjuk meg a
küszöbön. A pocakomra szegezi a tekintetét. Meg Allysa kezére,
amint a pocakomat simogatja.
Félrebillenti a fejét. Rám mutat.
 – Figyu... – szólal meg zavartan. – Lily, az ott... Tudsz róla,
hogy terhes vagy?
Allysa angyali nyugalommal sétál az ajtóhoz, és a kilincsre
teszi a kezét.
– Bizonyos dolgokról soha, de egyáltalán soha nem
beszélhetsz, ha azt szeretnéd, hogy a feleséged maradjak. Ez is
egy olyan dolog. Világos?
Marshall felhúzza a szemöldökét, és tesz egy lépést hátra.
– Igen. Oké. Vágom. Lily nem is terhes. – Homlokon csókolja
Allysát, és megint rám néz. – Akkor nem gratulálok, Lily.
Ugyanis nincs miért.
Allysa kilöki a férjét a folyosóra, aztán becsukja az ajtót, és
visszafordul felém.
– Rendeznünk kell egy babaváró bulit! – jelenti ki.
– Nem. Előbb muszáj elmondanom Ryle-nak.
Egy legyintéssel söpri félre a kifogásomat.
– Semmi szükségünk rá a tervezéshez. Legfeljebb egy darabig
köztünk marad a dolog.
Előveszi a laptopját, és amióta megtudtam, hogy babát várok,
most először tudok felhőtlenül örülni neki.
 Harmincadik fejezet

NAGYON KÉNYELMES, hogy csak lifteznem kell egyet, ha

haza akarok menni Allysától, pedig néha átkozottul szeretnék
kiköltözni a lakásomból. Elég furcsa itt lakni. Csak egy hetet
éltünk itt, mielőtt elváltunk egymástól, és Ryle elutazott
Angliába. Esélyem sem volt rá, hogy az otthonomként tekintsek
erre a helyre, és most már úgy érzem, be is mocskolta az, ami
történt. Az óta a nap óta nem is tudtam rávenni magam, hogy a
hálószobánkban aludjak, szóval esténként a vendégszobában
fekszem le, ahová a régi ágyamat állítottuk be.
Továbbra is csak Allysa és Marshall tudnak a terhességemről.
Két hét telt el azóta, hogy beszéltem róla nekik, ami azt jelenti,
hogy most a huszadik hétben járok. Tudom, hogy szólnom kéne
anyámnak is, de Ryle pár héten belül hazajön, és úgy érzem,
először neki kell elmondanom, csak utána tudhatják meg mások.
Remélem, sikerül elrejtenem előle a pocakomat, amíg Ryle meg
nem érkezik Angliából.
Valószínűleg egyszerűen bele kéne törődnöm, hogy kénytelen
leszek felhívni, és telefonon elmondani neki. Anyámmal két hete
nem találkoztam személyesen. Ez a leghosszabb ilyen időszak,
amióta Bostonba költözött, úgyhogy ha hamarosan nem történik
valami, egyszer csak hívatlanul beállít, amikor nem leszek rá
felkészülve.
Esküszöm, az elmúlt két hétben a duplájára nőtt a pocakom.
Ha meglát valaki, aki jól ismer, lehetetlen eltitkolni előle. A
virágboltban eddig senki nem kérdezett rá. Azt hiszem, még
mindig azon a határon vagyok, amikor az emberek azt
fontolgatják, hogy terhes vagyok-e, vagy csak egy kicsit duci.
Éppen kinyitnám a vendégszoba ajtaját, amikor kívülről
befelé tolja valaki. Mielőtt felkaphatnék egy pulóvert, hogy
elrejtsem a hasamat attól, aki belépni készül, Ryle tekintete
megállapodik rajtam. Az Allysától kapott egyik pólót viselem, és
elég nehéz lenne eltitkolni, hogy kismamaruhát viselek, ha valaki
egyenesen rámered.
Ryle.
Itt van Ryle.
A szívem a bordáimon kalapál. A nyakam viszketni kezd,
úgyhogy odakapom a kezemet, a tenyeremmel érzem az
ütőerem lüktetését.
Dübörög a szívem, mert rettegek Ryle-tól.
Dübörög a szívem, mert gyűlölöm őt.
Dübörög a szívem, mert hiányzott.
A tekintete a hasamról lassan az arcomra kúszik. Fájdalmas
képet vág, mintha szíven szúrtam volna. Hátralép egyet a
folyosón, és a kezét a szája elé kapja.
Zavarodottan kezdi rázni a fejét. Látom a szemén, hogy
elárulva érzi magát, amikor nagy nehezen kipréseli a nevemet a
száján.
– Lily?
Mozdulatlanná dermedve állok egy helyben, az egyik
kezemmel a hasamat védem, a másikat a mellkasomra szorítom.
Félek megmoccanni, félek egy szót is szólni. Nem akarok
reagálni, amíg nem tudom pontosan, ő hogyan fog reagálni.
Meglátja a félelmet a tekintetemben, érzékeli, hogy csak riadt,
felszínes lélegzetet veszek, és megnyugtatásképpen felemeli a
kezét.
– Nem foglak bántani, Lily. Csak beszélgetni szeretnék. –
Szélesebbre tárja az ajtót, és a nappali felé mutat. – Nézd! –
Oldalt lép, hogy láthassam, nem jött egyedül.
Most én érzem magam elárulva.
– Marshall?
Marshall azonnal védekezőleg emeli maga elé a kezét.
– Fogalmam sem volt, hogy idő előtt hazajön, Lily. Üzent, és
segítséget kért. Külön meghagyta, hogy egy szót se szóljak neked
meg Issának. Légyszi, ne hagyd, hogy elváljon tőlem. Csak
ártatlan kívülálló vagyok.
 A fejemet csóválom, igyekszem felfogni, amit látok.
– Megkértem, hogy jöjjön le, így nyugodtabban beszélhetsz
velem – mondja Ryle. – A te kedvedért van itt, nem miattam.
Marshallra nézek, ő pedig bólint. Így már nyugodtabban lépek
ki a szobából. Ryle láthatólag nem ocsúdott fel még teljesen a
sokkból, ami voltaképpen érthető is. A tekintete újra meg újra a
hasamra téved, aztán úgy ugrik el onnan, mintha fájna csak rám
néznie is. Két kézzel túr a hajába, aztán a folyosó vége felé
mutat, miközben Marshall felé fordul.
– A hálószobában leszünk. Ha hallod, hogy... ha kiabálni
kezdek.
Marshall tudja, mire kéri Ryle.
– Nem megyek sehová.
Ahogy követem Ryle-t a hálószobába, azon gondolkodom,
milyen érzés lehet, hogy fogalma sincs róla, mitől gerjed haragra,
vagy hogy mennyire durva lesz a reakciója. Hogy egyáltalán nem
tud uralkodni az érzelmein.
Egy kurta pillanatra még meg is sajnálom egy egészen picit,
de aztán az ágyra téved a tekintetem, eszembe jut az az este, és
a sajnálatból semmi sem marad.
Ryle belöki az ajtót, de azért résnyire nyitva hagyja. Olyan,
mintha egy egész évet öregedett volna abban a két hónapban,
ami az utolsó találkozásunk óta eltelt. Karikás a szeme, ráncos a
homloka, görnyedt a háta. Ha a megbánás emberi alakot öltene,
éppen úgy nézne ki, mint most Ryle.
Megint a hasamra néz, aztán lassan tesz egy lépést előre. És
még egyet. Óvatos, és ez jól is van így. Bátortalanul kinyújtja a
kezét, némán kér engedélyt, hogy megérinthessen. Bólintok.
Még egyet lép, aztán a pocakomra fekteti a tenyerét.
A pólón keresztül is érzem a keze melegét, és becsukom a
szememet. Hiába adott rá bőven okot, hogy haraggal gondoljak
rá, az érzelmek attól még nem múltak csak úgy el. Attól, hogy
valaki bánt bennünket, még nem szűnünk meg csak úgy
szeretni. Nem az illető cselekedetei fájnak a legjobban, hanem a
szeretet. Ha a tettek mögött nem lenne ott a szeretet, akkor
kicsit könnyebb lenne elviselni a fájdalmat.
 Ahogy elkezd mozogni a keze a hasamon, megint kinyitom a
szememet. Ryle a fejét csóválja, mint aki képtelen felfogni, mi
történik vele. Figyelem, ahogy lassan térdre ereszkedik előttem.
A karja átfonja a derekamat, és a hasamhoz nyomja a száját.
Összefonja az ujjait a hátam mögött, a homlokát nekem
támasztja.
Nehéz megfogalmazni, mit érzek iránta ebben a pillanatban.
Minden anya ezt akarná: csodálatos látni, hogy Ryle máris
mennyire szereti a gyerekét. Nehéz nem osztozni ezen az
érzésen senkivel. Nehéz, hogy éppen vele nem osztozhatom
rajta, bármennyire is haragszom rá. A kezem a hajára téved,
ahogy magához szorít. Egyfelől ordítani szeretnék vele, és
felhívni a rendőrséget, ahogyan már aznap este is kellett volna.
Másfelől sajnálom a kisfiút, akinek a karjában halt meg a
testvére. Egyfelől azt kívánom, bár sosem találkoztam volna
vele. Másfelől azt kívánom, bár meg tudnék bocsátani neki.
Lefejti a karját a derekamról, és a tenyerét a matracra
támasztja mellettem. Feltápászkodik, aztán leül az ágy szélére. A
könyökével a térdére támaszkodik, a tenyerét a szájához emeli.
Én is letelepszem mellé. Tudom, hogy sort kell kerítenünk
erre a beszélgetésre, még akkor is, ha semmi kedvem hozzá.
– Kendőzetlen igazságok?
Bólint.
Nem tudom, melyikünknek illene kezdenie. Jelen állás szerint
nem sok mondanivalóm van neki, úgyhogy várok. Beszéljen ő
először.
– Azt sem tudom, hol kezdjem, Lily.
Az arcát kezdi dörzsölni.
– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy „bocsánatot kérek, amiért
megvertelek”.
A tekintete az enyémbe fúródik, süt belőle a bizonyosság.
– Lily, fogalmad sincs! Annyira sajnálom. Elképzelni nem
tudod, min mentem át az elmúlt két hónapban, tudván, hogy mit
műveltem veled.
Összeszorítom a fogamat. Az ujjaim fájdalmas erővel
markolják a takarót magam mellett.
 Hogy én nem tudom elképzelni, ő min ment át?
Lassan megrázom a fejem.
– Te nem tudod elképzelni, Ryle.
Felállok, tombol bennem a düh és a gyűlölet. Megpördülök, és
rábökök.
– Te nem tudod elképzelni! Elképzelni nem tudod, milyen
átmenni azon, amin én átmentem miattad! Hogy milyen az
életedet félteni annak az embernek a kezei között, akit szeretsz.
Hogy milyen fizikailag rosszul lenni, ha csak eszedbe jut, amit
tett veled. Elképzelni nem tudod, Ryle! De egyáltalán! Baszódj
meg! Baszódj meg, amiért ezt tetted velem!
Mélyen beszívom a levegőt, én is megdöbbenek magamon. A
düh hullámként söpört át rajtam. Letörlöm a könnyeimet, és
hátat fordítok neki. Ránézni is képtelen vagyok.
– Lily! – mondja. – Én nem...
– Ne! – szakítom félbe ordítva, és visszapördülök felé. – Még
nem végeztem! Nem mondhatod el a magad igazságát, amíg nem
hallottad az enyémet!
Az állkapcsát nyomogatva igyekszik kimasszírozni belőle a
stresszt. Lehajtja a fejét, nem állhatja a haragot a tekintetemben.
Hármat lépek felé, és letérdelek előtte. A térdére teszem a
kezemet, nincs más választása, mint hogy egyenesen a
szemembe nézzen, amíg beszélek hozzá.
– Igen. Megtartottam a mágnest, amit Atlas még
gyerekkorunkban adott nekem. Igen. A naplókat is
megtartottam. Nem, nem beszéltem neked a tetkóról. Igen,
valószínűleg kellett volna. És igen, most is szeretem őt.
Halálomig szeretni fogom, mert fontos része volt az életemnek.
És igen, biztos vagyok benne, hogy ez fáj neked. De ettől még
nem volt jogod ezt művelni velem. Még ha arra jöttél volna be a
hálószobába, hogy az ágyban fetrengek vele, akkor sem lett
volna jogod kezet emelni rám, te utolsó mocskos gazember!
Eltolom magam tőle, és megint felállok.
– Most te jössz! – kiáltok rá.
Fel-alá kezdek járkálni a szobában. A szívem olyan hevesen
ver, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Nem is bánnám, ha
utat nyithatnék neki. Egy szemvillanás alatt szabadon engedném
a mocsadékot, ha tehetném.
Jó pár perc telik így el. Járkálok. Fájdalommá gyúrom össze
magamban Ryle némaságát és a saját haragomat.
Kimerítettek a könnyeim. Annyira belefáradtam az
érzéseimbe. Kétségbeesetten zuhanok végig az ágyamon, és
bőgni kezdek a párnámba. Olyan erővel préselem hozzá az
arcom, hogy levegőhöz is alig jutok.
Érzékelem, hogy Ryle lefekszik mellém. Gyengéden a
tarkómra fekteti a kezét, hogy elsimítsa a fájdalmat, amit ő
okozott nekem. A szemem lehunyva, továbbra is a párnába
nyomom az arcom, ahogy érzem, hogy a feje megállapodik az
enyém mellett.
– Az igazság az, hogy egyáltalán nem tudok mit mondani –
szólal meg csendesen. – Soha nem fogom tudni visszacsinálni azt,
ami történt. És úgysem hinnél nekem, ha megígérném, hogy
soha többé nem fordul elő. – Ad egy csókot a fejem tetejére. – A
világom vagy, Lily. Az egész világom! Amikor felébredtem ezen
az ágyon aznap éjjel, és nem voltál itt, tudtam, hogy soha nem
kaphatlak vissza. Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire
sajnálom. Azért jöttem, hogy elmondjam, elfogadom azt az állást
Minnesotában. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. De Lily...
Megint a fejemhez nyomja az ajkát, élesen kifújja a levegőt.
– Lily, ez így már nem fog menni. Ott van benned egy részem,
és máris jobban szeretem ezt a babát, mint bármit egész
életemben.
– Elcsuklik a hangja, ahogy még szorosabban kapaszkodik
belém.
– Kérlek, ne vedd ezt el tőlem, Lily! Kérlek!
A fájdalom a hangjában a csontomig hatol, és amikor
felemelem a könnyáztatta arcomat, és ránézek, kétségbeesetten
a számhoz nyomja a száját, hogy aztán rögtön vissza is húzódjon.
– Könyörgöm, Lily! Szeretlek. Segíts nekem!
A szája egy kurta pillanatra megint találkozik az enyémmel.
Amikor nem lököm el magamtól, harmadszor is megcsókol.
Aztán negyedszer is.
 Amikor az ajka ötödszörre érinti az enyémet, már ott is
marad.
Ryle átkarol, és magához húz. A testem fáradt és erőtlen, de
emlékszik rá. Emlékszik a gyengédségére, ami után most már
két hónapja sóvárog.
– Szeretlek – suttogja a számba.
A nyelve gyengéden végigsimítja az enyémet. Annyira
borzasztó és annyira jó és annyira fájdalmas. Még észbe sem
kapok, már a hátamon fekszem, ő pedig rám mászik. Az érintése
minden, amire vágyom, és minden, amire gondolnom sem
szabadna.
Ahogy a keze a hajamba túr, egy szemvillanás alatt
visszarepülök arra az éjszakára.
A konyhában vagyok, és Ryle olyan erővel húzza a hajamat,
hogy az már fáj.
Ahogy félresimítja a hajamat az arcomból, egy szemvillanás
alatt visszarepülök arra az éjszakára.
Az ajtóban állok, az ujjaival érinti a vállamat, aztán minden
erejével beleharap.
Ahogy a homlokát gyengén az enyémnek támasztja, egy
szemvillanás alatt visszarepülök arra az éjszakára.
Ugyanezen az ágyon fekszem alatta, amikor olyan erővel
fejel belém, hogy hat öltéssel kell összevarrni a sebet.
A testem nem reagál többé az övére. Lassan megint
elhatalmasodik rajtam a harag. Ryle szája nem mozdul tovább az
enyémen, amikor érzi, hogy ledermedek.
Felemeli a fejét, lenéz rám, egy szót sem kell szólnom.
Egymásba fúródó tekintetünk több kendőzetlen igazságot mond
ki, mint a szánk valaha is. Az én szemem azt mondja neki, hogy
nem bírom tovább elviselni az érintését. Az ő szeme azt mondja
nekem, hogy már tudja.
Ryle lassan bólint.
Lecsúszik rólam, elhúzódik, végül háttal nekem ül az ágy
peremén. Amikor aztán megtörtén feláll, még mindig bólogat,
már tudja, hogy ma este nem nyeri el a bocsánatomat. Elindul a
hálószoba ajtaja felé.
 – Várj! – szólok utána.
Félig hátrafordul, a küszöbről néz vissza rám.
Felszegem az állam, könyörtelen pillantással mérem végig.
– Azt szeretném, ha ez a gyerek nem a tiéd lenne, Ryle. A
szívem legeslegmélyéből azt kívánom, hogy bár ne belőled lenne
egy darab.
Ha azt hittem, hogy már nem dőlhetne össze jobban a világa,
hát tévedtem.
Kilép a szobából, én pedig a párnába préselem az arcom. Azt
hittem, ha éppen úgy bántom őt, ahogy ő bántott engem, akkor
sikerül méltóképpen megtorolnom, amit velem tett.
Hát nem sikerült.
Inkább bosszúszomjasnak és gonosznak érzem magam. Éppen
olyan lettem, mint az apám.
 Harmincegyedik fejezet

Anyu: Hiányzol. Mikor találkozunk végre?

Az üzenetre meredek. Két nap telt el azóta, hogy Ryle

tudomást szerzett a terhességemről. Igen, most már ideje, hogy
anyámnak is elmondjam. Nem félek elárulni neki, hogy gyereket
várok. Az viszont határozottan megrémít, hogy arról is muszáj
lesz beszélnem neki, ami Ryle és köztem történt.

Én: Nekem is hiányzol. Holnap délután átmegyek. Csinálsz

nekem lasagnét?

Amint bezárom az üzenet ablakát, újabbat kapok.

Allysa: Gyere fel, vacsorázz velünk. Házi pizza lesz!

Pár napja nem jártam már Allysánál. Legutóbb még azelőtt

néztem be hozzá, hogy Ryle hazajött volna. Nem tudom, hol van
a férjem, de gyanítom, hogy náluk lakik. Jelen állás szerint a
legkevésbé sem vágynék rá, hogy egy légtérben legyek vele.

Én: Ki lesz ott?

Allysa: Lily... Nem tennék veled ilyet. Holnap reggel nyolcig

 dolgozik. Csak hárman leszünk.

Túlságosan is jól ismer. Válaszolok neki, és megígérem, hogy

felmegyek, amint végzek a munkámmal.

– Mit eszik egy akkora baba?

Az asztal körül ülünk. Rylee aludt, amikor megérkeztem, de
felébresztettem, hogy a karomba vehessem kicsit. Allysa nem
bánta; azt mondta, úgysem akarja, hogy akkor parádézzon
ébren, amikor ő lefeküdne.
– Anyatejet – feleli tele szájjal Marshall. – De néha beledugom
az ujjamat a kólámba, aztán a szájába dugom, hogy érezze ízét.
– Marshall! – kiált rá a férjére Allysa. – Remélem, csak
viccelsz.
– Abszolút csak viccelek – közli Marshall, bár abból, ahogy
mondja, az a benyomásom támadt, hogy talán mégsem.
– De mikor lehet bébiételeket adni neki? – kérdezem. Úgy
gondolom, hogy azért ezeket ki kell derítenem még a szülés előtt.
– Úgy négy hónapos korban – feleli ásítva Allysa, aztán
ledobja a villáját, hátradől a székén, és a szemét kezdi
dörzsölgetni.
– Szeretnétek, ha ma éjszakára levinném magamhoz, hogy
végigalhassátok az éjszakát?
– Nem, minden oké – mondja Allysa.
– Az nagyszerű lenne – vágja rá ugyanebben a pillanatban
Marshall.
Elnevetem magam.
– Komolyan. Itt élek, pár emelettel lejjebb. Holnap nem
dolgozom, úgyhogy ha egy szemhunyásnyit sem alszom az éjjel,
simán bepótolhatom.
Most már Allysa is úgy fest, mint aki elgondolkodik a dolgon.
– Bekapcsolva hagyhatom a mobilomat, hátha szükség lesz
rám.
Lenézek Ryleera, és szélesen mosolygok.
– Hallottad ezt? Ma éjjel Lily nénikédnél alhatsz!
 Allysa annyi mindent beledobál a táskába, hogy kezdem azt
hinni, a világ végére utazom Ryleeval.
– Úgyis szól, ha éhes. Ne a mikróban melegítsd neki a tejet,
csak tedd be...
– Tudom – vágok a szavába. – Vagy ötven üveg tejet
melegítettem neki, amióta megszületett.
Allysa bólint, aztán az ágyhoz lép. Ledobja mellém a táskát.
Marshall éppen a nappaliban eteti Ryleet, úgyhogy Allysa
lefekszik mellém, amíg várunk.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezi, miután felkönyököl.
– Nem. Mit?
– Ma este szexelhetek. Négy hónapja semmi.
Vágok egy grimaszt.
– Ezt nem feltétlenül akartam tudni.
Allysa elneveti magát, és a párnára ejti a fejét, de egy
pillanattal később már fel is ül.
– Azt a kurva! – kiált fel. – Ideje lenne leborotválnom a
lábamat. Azt sem csináltam már négy hónapja, azt hiszem.
Ezúttal én nevetek egy sort, aztán viszont eláll a lélegzetem. A
hasamhoz kapok.
– Édes istenem! Éreztem valamit!
– Tényleg?
Allysa is a pocakomra fekteti a tenyerét, és a következő öt
percben együtt várjuk némán, hogy megismétlődjön. Végül
megtörténik, de olyan gyenge, hogy szinte észrevehetetlen.
Izgatottan nevetek fel megint.
– Semmit sem éreztem – közli csalódottan Allysa. –
Gondolom, kell még pár hét, mire kívülről is tapintani lehet.
Most érezted először, hogy mozog?
– Igen. Már kezdtem aggódni, hogy a világtörténelem
leglustább magzata növekszik bennem.
Továbbra is a hasamon tartom a kezemet. Csendben ülünk
még pár percet, közben az jár a fejemben, mennyire jó lenne, ha
nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Ryle-nak kellene itt lennie.
Neki kellene mellettem ülnie a kezével a pocakomon. Nem
Allysának.
 Ettől a gondolattól majdnem elszáll az örömöm. Ez nyilván
Allysának is feltűnik, mert a kezemre teszi a kezét, és
megszorítja. Amikor ránézek, látom, hogy már nem mosolyog.
– Lily! – szól. – Régóta mondani szeretnék neked valamit.
Jesszusom! Nem tetszik a hangja.
– És mi az?
Felsóhajt, aztán bánatos mosolyt erőltet az arcára.
– Tudom, hogy szomorú vagy, amiért a bátyám nélkül kell
végigcsinálnod. De mindegy, mennyire veszi ki a részét ebből az
egészből, biztos lehetsz benne, hogy ez lesz életed legnagyobb
élménye. Csodás anyuka leszel, Lily. Ez a baba egy mázlista.
Örülök, hogy kettesben vagyok Allysával, mert a szavaitól,
mint valami hormonzavaros tinédzser, egyszerre kezdek nevetni
és sírni, de úgy, hogy taknyom-nyálam egybefolyik. Csodálatos
érzés, ahogy ezek a szavak visszaadják nekem a boldogságot.
Allysa megint melegen mosolyog rám.
– Most pedig fogd a gyerekemet, és vidd el innen, hadd
henteregjek végre az én mocskosul gazdag férjemmel.
Legördülök az ágyról, és felállok.
– Te aztán tudod, hogyan kell lazára venni a figurát. Azt kell
mondanom, ez az erősséged.
– És te éppen ezt szereted bennem – közli kedélyesen. – Na
de most már tünés innen!

Harminckettedik fejezet

Az ELMÚLT HÓNAPBAN sok titkot őrizgettem félve, de az

szomorított el a legjobban, hogy anyunak nem beszélhettem
semmiről. Nem tudom, hogyan fogadja majd. Annyi biztos, hogy
izgatott lesz, amiért unokája születik, de fogalmam sincs, mit szól
majd ahhoz, hogy szakítottunk Ryle-lal. Imádja a férjemet. És ha
abból indulok ki, hogy ő hogyan viselkedett a hasonló
helyzetekben, valószínűleg minden további nélkül képes lesz
megbocsátani neki azt, amit tett, sőt, arra fog majd biztatni, hogy
fogadjam vissza. És őszintén szólva részben ezért is halogattam
ezt a beszélgetést – a lelkem mélyén félek tőle, hogy akár
sikerrel is járhat.
Általában erős vagyok. Majd’ mindennap annyira haragszom
rá, hogy röhejesnek találom még a gondolatot is, hogy valaha
megbocsáthatok neki. Időnként azonban levegőt sem kapok,
annyira hiányzik. Hiányoznak a vidám pillanatok, amiket vele
éltem át. Hiányoznak a szeretkezéseink. Hiányzik, hogy úgy
istenigazából hiányozzon. Olyan sokat dolgozott, hogy néha,
amikor egy éjjeli órán belépett az ajtón, én átvágtattam a szobán,
és a karjába vetettem magam, mert annyira egyedül voltam
nélküle. Még az is hiányzik, hogy mennyire szerette, amikor ezt
csináltam.
A kevésbé erős napjaimon azt kívánom, bár anyám is
pontosan tudná, mi történik. Néha másra sem vágyom, mint
hogy autóba vágjam magam, elmenjek hozzá, és
összekuporodjam nála a kanapén, ő pedig a fülem mögé igazítsa a
hajamat, és azzal vigasztaljon, hogy minden rendben lesz. Néha
felnőtt nőknek is szükségük van az anyjuk megnyugtató
szavaira, hogy tarthassanak egy kis szünetet, és ne kelljen
mindig erősnek lenniük.
Jó öt percig ülök az autómban a kocsifelhajtóján, mire
összeszedem magam, és képes vagyok bemenni hozzá. Gáz, hogy
ezt kell tennem, mert tudom, hogy igazából az ő szívét is
összetöröm.
Amikor belépek a házába, éppen a konyhában sürgölődik,
tésztalapokat rendez el egy serpenyőben. Nem veszem le
azonnal a kabátomat – nyilvánvaló, hogy miért. Ugyan nem
kismamaruhát viselek, de kabát nélkül szinte lehetetlen elrejteni
a pocakomat. Főleg egy anya elől.
– Szia, drágaságom! – üdvözöl.
Belépek a konyhába, és oldalról ölelem meg, miközben éppen
a sajtot teríti el a lasagna tetején. Miután az étel bekerül a
sütőbe, átballagunk az étkezőasztalhoz, és leülünk. Anyu
hátradől a székén, és kortyol egyet a kezében tartott
teáspohárból.
Mosolyog. Így, hogy ennyire boldognak látom, csak még
jobban rühellem ezt az egészet.
– Lily – szól –, mondanom kell neked valamit.
Nem tetszik ez nekem. Azért jöttem át, hogy én mondjak el
valamit neki. Nem vagyok rá felkészülve, hogy én hallgassak, és
ő beszéljen.
– Mi az? – kérdezem bizonytalanul.
Két kézzel markolja meg a teáját.
– Találkozgatok valakivel.
Tátva marad a szám.
– Tényleg? – A fejemet csóválom. – Ez...
Már majdnem kimondom, hogy „jó”, de aztán aggódni kezdek,
hogy megint olyan helyzetbe hozza magát, mint amibe apám
mellett került. Láthatja az aggodalmat a tekintetemben, mert
leteszi a teát, és megszorítja a kezemet.
– Jó ember, Lily. Nagyon jó. Garantálom.
Azonnal mérhetetlenül megkönnyebbülök, mert látom rajta,
hogy igazat beszél. Látom a boldogságot a szemében.
– Azta! – Erre egyáltalán nem számítottam. – Nagyon örülök,
hogy rátaláltál. Mikor találkozhatom vele?
– Akár ma este, ha szeretnéd – feleli anyám. – Áthívhatom,
hogy vacsorázzon velünk.
Megrázom a fejemet.
– Nem! – suttogom. – Ez nem a megfelelő alkalom.
Amint érzékeli, hogy valami fontosat akarok elmondani neki,
még jobban megszorítja a kezemet. A hír jobbik felével kezdem.
Felállok, és leveszem a kabátomat. Először semmi különös
nem tűnik fel neki, azt hiszi, csak melegem van, és kényelembe
akarom helyezni magam. Aztán fogom az egyik kezét, és
tenyérrel a hasamra fektetem.
– Nagymama leszel!
Elkerekedik a szeme, és jó pár pillanatig egyszerűen nem jut
szóhoz. Aztán kibuggyannak a könnyei. Felugrik, és szorosan
átölel.
– Lily! – kiáltja. – Édes istenem! – Mosolyogva lép egyet
hátra. – Ez jó gyorsan ment! így is terveztétek? Nem is olyan
régen házasodtatok össze.
Megrázom a fejemet.
– Nem terveztük. Én lepődtem meg a legjobban, hidd el.
Nevet, aztán még egy kicsit ölelgetjük egymást, mielőtt
visszaülünk az asztalhoz. Igyekszem mosolyogni, de ez nem egy
felhőtlenül boldog, várandós anya mosolya. Anyám azonnal
kiszúrja, hogy valami nem stimmel. A szája elé kapja a kezét.
– Drágaságom – suttogja. – Mi a baj?
Eddig a pillanatig küzdöttem, hogy erős maradjak.
Küzdöttem, hogy ne sajnáljam magamat túlságosan, amikor
másokkal vagyok, így azonban, hogy itt ülök az anyámmal,
gyengeségre vágyom. Arra, hogy egy kis időre feladhassam. Azt
szeretném, ha levenné a vállamról a terhet, megölelne, és azt
mondaná, hogy minden rendben lesz. És a következő
negyedórában, amíg a karjai között sírok, pontosan ez történik.
Végre nem kell magamért küzdenem, mert itt van valaki, aki
megteszi helyettem.
Megkímélem a kapcsolatunk részleteitől, de ami fontos, azt
elmondom neki. Azt, hogy Ryle bántott, méghozzá nem is
egyszer, és nem tudom, mit tegyek. Hogy félek egyedül
bevállalni ezt a gyereket. Hogy félek, mert lehet, hogy rossz
döntést hozok. Hogy félek, mert talán gyenge vagyok, és ki
kellett volna hívnom a rendőrséget Ryle-ra. Hogy félek, mert
talán túl érzékeny vagyok, és nem kizárt, hogy túlreagálom ezt
az egészet. Alapvetően mindent elmondok neki, amit magamnak
sem voltam elég bátor teljesen bevallani.
Anyám hoz pár szalvétát a konyhából, aztán visszaül az
asztalhoz. Amikor végre megint száraz a szemünk, az egyik
szalvétát kezdi gyűrögetni, hengert formál belőle, azt tekeri ide-
oda.
– És vissza akarod fogadni?
Nem mondom, hogy igen. De azt sem, hogy nem.
Ebben a pillanatban vagyok először teljesen őszinte, amióta
megtörtént a dolog. Most azonban nemcsak anyámmal, de saját
magammal is őszinte vagyok. Talán csak azért, mert a nők közül,
akiket ismerek, egyedül ő ment át ugyanezen. Egyedül ő értheti
meg, mennyire össze vagyok zavarodva.
A fejemet rázom, de közben rántok is egyet a vállamon.
– Alapvetően úgy érzem, hogy soha többé nem fogok tudni
megbízni benne, de közben gyászolom azt, ami köztünk volt.
Annyira jól működtünk együtt, anyu. Életem legszebb pillanatait
töltöttem vele, és néha úgy érzem, hogy ezt azért nem szívesen
adnám fel olyan könnyen.
A szalvétával újabb könnyeket itatok fel a szemem alól.
– Néha... amikor nagyon hiányzik... azt mondom magamnak,
hogy nem is volt olyan rossz. Talán el bírnám viselni a
legrosszabb pillanataiban, hogy az enyém lehessen a legjobb
pillanataiban is.
A kezemre teszi a kezét, és a hüvelykjével simogatja az
ujjaimat.
– Pontosan értem, mire gondolsz, Lily. De nagyon fontos,
hogy ne téveszd szem elől a határt. Szépen kérlek, ne engedd,
hogy ez megtörténjen.
Elképzelni nem tudom, mire gondol. Látja a tekintetemben a
zavarodottságot, úgyhogy megragadja a karomat, és
alaposabban is kifejti.
– Mindenkinél van egy határ. Amit hajlandóak vagyunk még
eltűrni, mielőtt összeroppanunk. Amikor hozzámentem apádhoz,
pontosan tudtam, hol van az én határom. De lassan... minden
egyes incidenssel... kijjebb tolódott a határ. Aztán még egy kicsit
kijjebb. Amikor először megütött, azonnal megbánta.
Esküdözött, hogy soha többé nem fog megtörténni. Amikor
másodszor is megütött, még jobban megbánta. A harmadik
alkalommal már nem csak egy ütést kaptam. Megvert. És
minden egyes alkalommal visszafogadtam. Aztán a negyedik
alkalommal csak egy pofont kaptam. Emlékszem, utána
megkönnyebbültem. Gondoltam, legalább most nem vert meg,
ez nem is volt olyan vészes. – A szeméhez emeli a szalvétát, úgy
folytatja. – Minden egyes eset tovább feszíti a határt. Minden
egyes alkalommal, amikor úgy döntesz, hogy maradsz,
megnehezíted, hogy legközelebb kilépj. Végül aztán teljesen
szem elől téveszted a határokat, mert már az jár a fejedben,
hogy: „Öt évig kitartottam, még öt év az már semmi.” – A
kezemet fogja, amíg én hangosan zokogok. – Ne legyél olyan,
mint én, Lily! Nyilván úgy gondolod, hogy szeret téged, és biztos
vagyok benne, hogy szeret is. De nem úgy szeret, ahogy kell.
Nem úgy szeret, ahogy megérdemled, hogy szeressenek. Ha
Ryle igazán szeretne téged, nem engedné, hogy visszafogadd.
Magától jutna arra az elhatározásra, hogy elhagy, mert akkor
biztosan tudná, hogy nem bánthat téged soha többé. Minden nő
ilyen szeretetet érdemel, Lily.
A szívem mélyéből azt kívánom, bár ne a saját bőrén
tapasztalta volna meg ezeket. Közelebb húzom magamhoz, és
ezúttal én ölelem át őt.
Valami oknál fogva azt hittem, hogy meg kell majd védenem
magam előtte, ha idejövök. Lehetett volna több eszem. Régen
azt hittem, anyám gyenge volt, most viszont kiderült, hogy az
egyik legerősebb nő, akit ismerek.
– Anyu? – Kibontakozom az ölelésből, hogy a szemébe
nézhessek. – Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint te.
Nevetve söpri félre a hajamat az arcomból. Látom a
tekintetén, hogy ha lehetne, gondolkodás nélkül helyet cserélne
velem. Ebben a pillanatban jobban fáj neki, ami velem történt,
mint bármi, amit neki magának valaha el kellett szenvednie.
– Tudnod kell még valamit – mondja, és megint a kezem
után nyúl. – Aznap, amikor a búcsúztatót mondtad apád
temetésén, tudom, hogy nem fagytál le, Lily. Ott álltál az
emelvényen, és egyetlen jó dolgot sem voltál hajlandó mondani
arról az emberről. Soha életemben nem voltam olyan büszke
rád. Soha senki nem állt ki mellettem rajtad kívül. Erős maradtál
akkor is, amikor én féltem. – Egy könnycsepp gördül le a
szeméből. – Az a lány legyél inkább, Lily! Az az okos és merész
lány.

Harmincharmadik fejezet

– MIHEZ KEZDJEK HÁROM GYEREKÜLÉSSEL?

Allysa kanapéján ülök, és a rengeteg holmit bámulom.
Nemrég ért véget a babaváró bulink. Itt volt anyám. Még Ryle
anyja is átrepülte miatta az óceánt, de ő most a vendégszobában
pihen, igyekszik kialudni az időeltolódást. Eljöttek a lányok a
virágboltból meg néhány barátom a régi munkahelyemről. Még
Devin is befutott. Végül egész jó buli kerekedett, pedig hetek óta
rettegtem a gondolatától is.
– Ezért mondtam, hogy dobj össze egy listát a neten. Úgy
semmiből nem kaptál volna egynél többet – mondja Allysa.
Felsóhajtok.
– Anya végül is vissza tudja vinni az övét. Éppen elég cuccot
vett már így is.
Felállok, és nekilátok, hogy összeszedjem az ajándékokat.
Marshall már megígérte, hogy segít levinni a saját lakásomba,
úgyhogy Allysával szemeteszsákokba dobáljuk a holmikat. Én
széthúzom a szájukat, ő pedig beledobál mindent a padlóról. Már
majdnem harminchetes terhes vagyok, úgyhogy nem engedem
át neki a könnyebbik feladatot.
Miután mindent bezsákoltunk, és Marshall már a második
körét teszi meg a lakásomban, kinyitom Allysáékénál a bejárati
ajtót, hogy újabb szemeteszsákot vonszoljak el a lifthez. Arra
egyáltalán nem vagyok felkészülve, hogy szembe találom magam
Ryle-lal, aki odabent áll, és rám mered. Döbbenten nézzük
egymást, ami talán nem is csoda, tekintve, hogy nem beszéltünk
a három hónappal ezelőtti veszekedésünk óta.
Persze elkerülhetetlen volt ez a találkozás. Az nem megy,
hogy a férjem húga a legjobb barátnőm, ráadásul egy házban
élünk, mégsem futunk össze soha.
Nyilván tudta, hogy ma van a buli, ha egyszer az anyja is
iderepült miatta, láthatólag mégis meglepődik, amikor észreveszi
a rengeteg holmit a hátam mögött. Az jut eszembe, hogy talán
nem is puszta véletlenségből bukkan fel éppen akkor, amikor én
menni készülök, hanem egyszerűen így volt kényelmes neki.
Lenéz a kezemben tartott zsákra, és kiveszi a kezemből.
– Majd én.
Engedem neki. Egy másikkal együtt leviszi a lakásba, én pedig
összeszedem a cuccaimat. Ryle és Marshall együtt érkeznek
vissza, éppen akkor, amikor indulni készülök.
Ryle fogja az utolsó zsákot, és azzal is kilép az ajtón. Magam is
a nyomába szegődnék, amikor Marshall egy néma pillantással
azt kérdezi, nem bánom-e, hogy kettesben maradok odalent a
férjemmel. Bólintok. Nem kerülhetem örökké Ryle-t, szóval akár
most is elbeszélgethetünk róla, mostantól hogyan lesz tovább.
Csak pár emelet van a két lakás között, de életemben nem
tartott olyan sokáig liftezés, mint most Ryle társaságában.
Párszor rajtakapom, hogy a hasamat bámulja, és elgondolkodom
rajta, vajon milyen érzés lehetett három hónapot kibírnia
anélkül, hogy terhesen látott volna.
Az ajtó nincs kulcsra zárva, úgyhogy egyszerűen belököm,
Ryle pedig követ a lakásba. Az utolsó zsák holmit is beviszi a
gyerekszobába, aztán hallom, hogy tologatja a dolgokat, és
dobozokat nyit ki. A konyhában maradok, és olyasmiket
mosogatok el, amik eleve nem is voltak piszkosak. A torkomban
dobog a szívem a tudattól, hogy Ryle a lakásomban van. Most
egyáltalán nem félek tőle, csak ideges vagyok. Jobban fel
akartam készülni erre a beszélgetésre, mert gyűlölöm a
konfrontációt, de tudom, hogy tárgyalnunk kell a babáról és a
jövőnkről. Csak nem akarok. Legalábbis egyelőre nem.
 Ryle érkezik a hálószoba felől, és belép a konyhába. Megint a
hasamra téved a tekintete, de gyorsan el is kapja.
– Szeretnéd, ha összeraknám a kiságyat, ha már itt vagyok?
Valószínűleg nemet kellene mondanom, de ő is tett érte, hogy
ez a gyerek itt növekedjen a testemben. Ha fizikai munkát ajánl,
akkor elfogadom, akármilyen dühös is vagyok még rá.
– Igen, az nagy segítség lenne.
A mosóhelyiségre mutat.
– Odabent van még a szerszámos ládám?
Bólintok, ő pedig elindul arrafelé. Kinyitom a hűtőt, és úgy
teszek, mintha keresnék benne valamit, hogy ne kelljen
utánanéznem, ahogy megint végigvonul a konyhán. Amikor
végül megint beveszi magát a gyerekszobába, bezárom a hűtőt,
és az ajtajának támasztom a homlokom. Mélyeket lélegezve
igyekszem feldolgozni mindazt, ami most bennem történik.
Ryle nagyon jól néz ki. Olyan régen nem láttam, hogy el is
felejtettem, milyen jóképű. Késztetést érzek, hogy végigrohanjak
a folyosón, és a karjába vessem magam. Érezni akarom a száját a
számon. Hallani akarom, ahogy elmondja, mennyire szeret. Azt
akarom, hogy feküdjön mellém, és tegye a kezét a hasamra úgy,
ahogy számtalanszor elképzeltem.
Olyan könnyű lenne. Nagyban leegyszerűsítené most az
életemet, ha megbocsátanék neki, és visszafogadnám.
Lehunyom a szememet, és elismétlem magamban anyám
szavait. „Ha Ryle igazán szeretne téged, nem engedné, hogy
visszafogadd.”
Egyedül ez az emlék tart vissza tőle, hogy utánarohanjak a
gyerekszobába.

A következő egy órában a konyhában foglalom le magam, ő

pedig a gyerekszobában marad. Végül kénytelen vagyok
elindulni arrafelé, hogy kihozzam a telefontöltőmet a szobámból.
Amikor visszafelé tartok a folyosón, megállok a gyerekszoba
ajtajánál.
A kiságy már egyben van. Még meg is vackol benne. Fölötte
áll, a korlátot markolja, és az üres ágyat bámulja. Olyan merev
és mozdulatlan, hogy akár szobor is lehetne. Belemerül a
gondolataiba, még azt sem veszi észre, hogy az ajtófélfát
támasztom mögötte. Kíváncsi lennék rá, min elmélkedik. Vajon a
baba jár a fejében? A gyerek, akivel nem fog együtt élni, amikor
itt alszik majd ebben a kiságyban? Eddig a pillanatig nem voltam
benne biztos, hogy szeretné-e kivenni a részét a gyerekünk
életéből. Most viszont a tekintete a bizonyíték rá, hogy nagyon is
szeretné. Soha sem láttam még emberi arcon ennyi
szomorúságot, pedig még csak nem is szemből figyelem. Úgy
érzem, hogy a bánatnak, ami most a hatalmába kerítette, semmi
köze hozzám, csakis a gyerekünk miatt keseredett el.
Felnéz, észreveszi, hogy az ajtóban állok. Ellöki magát a
kiságytól, és a felrázza magát a transzból.
– Kész – mondja, és a művére mutat. Nekilát, hogy
visszategye a szerszámokat a ládába. – Szeretnéd, ha
megcsinálnék még valamit, amíg itt vagyok?
A fejemet rázva lépek közelebb a kiságyhoz, hogy
megcsodáljam. Mivel még nem tudom, hogy fiam vagy lányom
lesz, úgy döntöttem, a természetet választom témául. Az
ágynemű barna, rajta zöld növények meg fák rajzaival. Passzol a
függönyhöz meg passzolni fog majd a képhez, amit valamikor
később a falra tervezek festeni. Azt is tervbe vettem, hogy
néhány élő növényt költöztetek a gyerekszobába a boltból.
Ösztönösen elmosolyodom, mert végre látom, hogy kezd
összeállni az egész. Ryle még a körforgót is a helyére tette.
Ahogy odanyúlok, és bekapcsolom, Brahms Bölcsődal csendül
fel. Addig nézem, amíg megtesz egy teljes kört, aztán
visszafordulok Ryle felé. Kétméternyire áll tőlem, és engem
figyel.
Ahogy a tekintetem találkozik az övével, arra gondolok, hogy
milyen könnyen ítélkeznek az emberek, ha csak kívülről látnak
egy helyzetet. Én például éveken át ítélkeztem anyám fölött.
Kívülállóként könnyű azt hinni, hogy mi gondolkodás nélkül
odébbállnánk, ha valaki rosszul bánna velünk. Könnyű
kijelenteni, hogy nem tudnánk szeretni valakit, aki bánt
bennünket, ha közben nem mi vagyunk szerelmesek abba az
emberbe.
Amikor viszont első kézből tapasztaljuk meg, milyen ebbe a
helyzetbe kerülni, egyáltalán nem könnyű csak úgy meggyűlölni
azt, aki bánt bennünket, ha az illető az idő java részében inkább
áldás az életünkben.
Ryle tekintetébe némi remény költözik, én pedig
megharagszom magamra, amiért egy pillanatra leengedtem a
falakat magam körül. Tesz felém egy bizonytalan lépést. Nyilván
arra készül, hogy odahúzzon magához, és átöleljen, úgyhogy
gyorsan hátrébb húzódom.
És a fal egy szemvillanás alatt máris megint ott emelkedik
közöttünk.
Már önmagában az is jelentős lépés volt, hogy visszaengedtem
a lakásba, és ezt neki is meg kell értenie. Sztoikus arckifejezés
mögé rejti a csalódottságát. A hóna alá csapja a szerszámos ládát,
aztán fogja a dobozt, amiben a kiságyat házhoz szállították.
Időközben telepakolta a szeméttel, ami a kicsomagolás meg az
összeszerelés közben gyűlt össze.
– Ezt kiviszem a kukába – mondja, és az ajtó felé indul. – Ha
bármiben segítségre van még szükséged, csak szólj, rendben?
Bólintok.
– Köszönöm – nyögöm ki valahogyan.
Amikor odakintről a bejárati ajtó csukódását hallom,
visszafordulok a kiságy felé. A szemem megtelik könnyel, de
ezúttal nem magamat siratom. Nem is a babát.
Ryle-t siratom. Mert bár felelős érte, hogy ilyen helyzetbe
került, tudom, mennyire szomorú miatta. És ha szomorúnak
látunk valakit, akit szeretünk, akkor mi is szomorúak leszünk.
Egyikünk sem hozta fel sem a válást, sem a békülés
lehetőségét. Egy szót sem beszéltünk róla, mi lesz majd, ha ez a
baba tíz hét múlva megszületik.
Egyszerűen nem készültem még fel erre a beszélgetésre, és a
legkevesebb, amit Ryle most megtehet, hogy türelemmel van
irántam.
Merthogy rengeteg türelemmel tartozik nekem azokért a
pillanatokért, amikor teljes egészében megtagadta tőlem.
 Harmincnegyedik fejezet

LEÖBLÍTEM A FESTÉKET AZ ECSETEKRŐL, aztán

visszamegyek a gyerekszobába, hogy megcsodáljam a
falfestményt. A tegnap java részét meg a teljes mai napot a
készítésével töltöttem.
Két hét telt el, amióta Ryle átjött, és összeszerelte a kiságyat.
Most, hogy elkészült a kép a falon, és hoztam pár növényt is a
boltból, úgy érzem, a gyerekszoba olyan lett, amilyennek
elképzeltem. Ahogy körülnézek, azért elszomorodom kicsit,
amiért senki sincs mellettem, hogy együtt csodálhassuk meg a
művemet. Fogom a telefonomat, és gyorsan írok Allysának.

Én: Kész a falfestmény! Gyere le, és nézd meg!

Allysa: Nem vagyok itthon, van egy kis dolgom. Azért holnap
mindenképpen átugrom megnézni.

Összeráncolom a homlokomat, és megpróbálkozom

anyámmal. Tudom, hogy holnap dolgoznia kell, de legalább olyan
izgatott lesz, mint én voltam, amikor befejeztem végre a
képemet.

Én: Nincs kedved beautózni a városba ma este? Végre

elkészült a gyerekszoba.
 Anya: Nem lehet. Műsort adnak a gyerekek az iskolában,
sokáig bent kell maradnom. De alig várom, hogy lássam!
Holnap érkezem!

Leülök a hintaszékbe, és tudom, hogy nem kéne azt tennem,

amit teszek, de azért mégis belevágok.

Én: Kész a gyerekszoba. Szeretnéd megnézni?

Abban a pillanatban, hogy rákoppintok a küldés gombra,

minden idegszálam életre kel. Addig bámulom a képernyőt, amíg
megérkezik a válasz.

Ryle: Hát persze. Már jövök is le.

Azonnal felállok, és nekilátok az utolsó simításoknak.

Felverem a párnákat a kétszemélyes kanapén, megigazítom a
falikárpitokat. Alig érek a bejárati ajtóhoz, amikor hallom, hogy
kopogtat. Kinyitom, és a fenébe is! Orvosi ruha van rajta.
Félreállok az útból, hogy beléphessen.
– Allysa mondta, hogy festettél valamit a falra.
Követem a folyosón a gyerekszoba felé.
– Két napomba telt – árulom el neki. – Úgy érzem magam,
mintha lefutottam volna egy maratont, pedig csak fel-le
mászkáltam párszor egy kislétrán.
Hátranéz a válla fölött, és látom a riadalmat a szemében.
Aggasztja, hogy egyedül csináltam ilyesmit. Pedig nincs miért
aggódnia. Boldogulok.
Amikor a gyerekszobához érünk, megáll a küszöbön. A
szemközti falra egy kertet festettem. Került bele mindenféle
gyümölcs meg zöldség, ami csak eszembe jutott. Nem vagyok
éppen festő, de csodás dolgokat lehet művelni egy kivetítő meg
némi pauszpapír segítségével.
– Azta! – ámul el Ryle.
Mosolygok, mert felismerem a meglepetést a hangjában, és
tudom, hogy őszinte. Belép a szobába, körülnéz, közben végig a
fejét csóválja.
– Lily! Hát ez... Azta!
Ha Allysa lenne itt, tapsikolnék és ugrabugrálnék. Csakhogy
Ryle az, és tekintve, hogyan mennek a dolgok közöttünk
mostanság, ez egy kicsit fura lenne.
Az ablakhoz lép, ahol felállítottam egy hintát. Meglöki, mire
jobbról-balra kezd el mozogni.
– Előre-hátra is lehet – mondom.
Gőzöm sincs, tud-e egyáltalán valamit a babahintákról, de
nekem nagyon bejött ez a funkció.
Ryle a pelenkázóhoz lép, és elővesz egy pelust a tartóból.
Széthajtogatja, és a magasba emeli.
– Annyira pici! – állapítja meg, – Nem emlékszem, hogy Rylee
valaha is ilyen apró lett volna.
Kicsit elszomorodom, amikor Rylee nevét hallom tőle, A
kislány születése óta külön élünk, úgyhogy nem láthattam,
milyen, amikor az unokahúgával foglalkozik.
Ryle összehajtogatja a pelenkát, és visszateszi a helyére.
Amikor felém fordul, elmosolyodik, felemeli a kezét, és
körbemutat a szobában.
– Ez fantasztikus, Lily – mondja. – Úgy, ahogy van. Nagyon...
– Leengedi a kezét, a mosoly lefagy az arcáról. – Nagyon ügyes
vagy.
Mintha besűrűsödne körülöttem a levegő. Hirtelen még
lélegzetet venni is nehezemre esik, mert valami oknál fogva
sírhatnékom támad. Annyira szép ez a pillanat, és végtelenül
elszomorít, hogy a terhességem nem ilyenekkel van tele. Jólesik
osztozni Ryle-lal az örömömön, de közben kicsit félek is tőle,
hogy hamis reményt keltek benne.
Most, hogy itt van, és látta a gyerekszobát, nem is tudom,
hogyan legyen tovább. Nyilvánvaló, hogy egy csomó mindenről
beszélgetnünk kell, elképzelni nem tudom, hol kezdhetném.
Vagy hogy hogyan.
A hintaszékhez lépek, és leülök rá.
– Kendőzetlen igazság? – kérdezem, ahogy felnézek rá.
 Hosszan kifújja a levegőt, bólint, aztán lehuppan a kanapéra.
– Könyörgöm, Lily, mondd, hogy most már tudsz beszélgetni
róla.
A reakciójától feloldódom valamelyest. Ezek szerint hajlandó
bármit meghallgatni. Átkarolom a pocakomat, és előredőlök a
hintaszékben.
– Kezdd te!
Összekulcsolja a kezét a két térde között. Olyan nyílt
tekintettel néz fel rám, hogy el kell kapnom a fejemet.
– Halványlila gőzöm sincs, hogy mit szeretnél tőlem, Lily.
Nem tudom, milyen szerepet szánsz nekem. Igyekszem akkora
távolságot tartani, amekkorát csak szeretnél, de közben el nem
tudod képzelni, mennyire szeretnék segíteni. Benne akarok lenni
a gyerekünk életében. A férjed akarok lenni, méghozzá jó férjed.
Közben viszont fogalmam sincs, mi játszódik le a fejedben.
A szavai bűntudattal töltenek el. A múltban történtek ellenére
továbbra is ő a baba apja. Minden joga meg is van, hogy apaként
viselkedjen, függetlenül attól, hogy én mit érzek. És én is azt
akarom, hogy apaként viselkedjen. Azt akarom, hogy jó apa
legyen. De a lelkem mélyén még mindig nem engedtem el a
legnagyobb félelmemet, és tudom, hogy beszélnem kell vele róla.
– Eszembe sem jutna, hogy ne engedjelek ennek a gyereknek
a közelébe, Ryle. Örülök, hogy ki akarod venni a részed a
neveléséből. De...
Az utolsó szó hallatán előredől, és a tenyerébe temeti az arcát.
– Milyen anya lennék, ha valahol a lelkem mélyén nem
aggódnék a dührohamaid miatt? Amiatt, ahogy néha elveszted a
fejedet. Honnan tudjam, hogy nem kattansz be valamitől, amikor
kettesben vagy a babával?
Úgy árad a szeméből a kínszenvedés, hogy attól félek, rögtön
megszakad a szíve. Vadul rázni kezdi a fejét.
– Lily, én soha...
– Tudom, Ryle. Soha nem ártanál szántszándékkal a saját
gyerekednek. Az is meggyőződésem, hogy engem sem
szántszándékkal bántottál, mégis megtetted. És hidd el, nem
akarok kételkedni benne, hogy soha nem fogsz ilyesmit
megtenni. Apám soha senkit nem ütött meg anyámon kívül. Sok
olyan férfi van, sőt mondok valamit, sok olyan nő, aki
rendszeresen bántalmazza élete párját úgy, hogy közben soha
senki más társaságában nem jön ki a sodrából. Teljes szívemből
hinni szeretnék abban, amit mondasz, de neked is meg kell
értened, miért vagyok ilyen bizonytalan. Soha nem fosztanálak
meg attól, hogy egészséges kapcsolatod legyen a gyerekeddel. De
nagyon türelmesnek kell lenned velem, amíg visszaszerzed
valahogyan a bizalmamat, amit elvesztettél.
Bólintással jelzi, hogy érti. Tudnia kell, hogy sokkal többet
kap, mint amennyit megérdemel.
– Abszolút – mondja. – Te diktálod a feltételeket. Minden úgy
lesz, ahogy akarod, rendben?
Ryle megint összeteszi a kezét, és idegesen az alsó ajkát kezdi
rágni. Érzem rajta, hogy mondani szeretne még valamit, de
erősen habozik, hogy kibökje-e.
– Hadd halljam, mi jár még a fejedben, amíg olyan
kedvemben vagyok, hogy szívesen beszélgetek róla.
Hátrabillenti a fejét, és felnéz a mennyezetre. Akármiről is
van szó, nehezére esik. Nem tudom, hogy a kérdést fáj-e neki
feltenni, vagy a válaszomtól fél ennyire.
– Mi lesz velünk? – suttogja végül.
Mélyet sóhajtok. Tudtam, hogy elő fog kerülni ez a kérdés is,
de képtelen vagyok megadni neki a választ, hiszen még magam
sem tudom, mi lesz az. A válás vagy a békülés a két lehetséges
forgatókönyv, de egyelőre egyik mellett sem szeretném letenni a
voksomat.
– Nem szeretnélek hamis reményekkel áltatni, Ryle –
mondom csendesen. – Ha ma kéne döntenem... valószínűleg a
válásra szavaznék. Viszont őszintén szólva magam sem tudom,
azért-e, mert túltengenék bennem a terhességi hormonok, vagy
mert tényleg ezt akarom. Azt hiszem, egyikünkkel szemben sem
lenne tisztességes, ha a baba születése előtt bármi véglegeset
mondanék.
Reszketve fújja ki a levegőt, aztán a nyakszirtjéhez emeli a
kezét, és erősen megszorítja. Végül feláll, és a szemembe néz.
 – Köszönöm – mondja. – Azt, hogy áthívtál, és azt is, hogy
beszélgettél velem. Azóta be akartam nézni hozzád, hogy két
hete itt jártam, de nem tudtam, mit szóltál volna hozzá.
– Én sem tudom, mit szóltam volna hozzá – felelem teljesen
őszintén.
Próbálok feltápászkodni a hintaszékből, de valami oknál fogva
az elmúlt egy hétben ez a művelet sokkal nehezebb lett. Ryle
odalép hozzám, és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.
Nem tudom, hogyan fogom bírni a gyűrődést a nagy napig,
amikor már most sem tudok hangos nyögések nélkül felállni egy
székről.
Amikor végre két lábon állok, Ryle nem engedi el azonnal a
kezemet. Csak pár centire vagyunk egymástól, és tudom, hogy
ha felnézek rá, mindenféle érzéseim támadnak majd. Megtalálja
a másik kezemet is, és mindkettőt egyszerre tartja a testem
mellett. Ahogy az ujjait az enyémek közé fűzi, az érzés egészen a
szívemig hatol. A homlokomat a mellkasának támasztom, és
lehunyom a szememet. Az arcát a fejem búbjára fekteti, és így
állunk kővé meredve. Egyikünk sem mer moccanni. Én azért
nem, mert attól félek, hogy gyenge lennék, és nem állnék ellen,
ha meg akarna csókolni. Ő azért, mert attól fél, hogy ha bármit
csinál, elhúzódom tőle.
Úgy sejtem, legalább öt teljes perc telik el anélkül, hogy
bármelyikünk akár a kisujját is mozdítaná.
– Ryle! – szólok végül. – Meg tudsz nekem ígérni valamit?
Érzékelem, hogy bólint.
– Amíg nem születik meg a baba, légy szíves ne akarj
rádumálni, hogy bocsássak meg neked. És könyörgöm, ne
próbálj megcsókolni. – Elhúzódom a mellkasától, és felnézek rá.
– Egyszerre csak egy nagy dologgal szeretnék foglalkozni, és
jelenleg a baba a legfontosabb. Nem szeretném, ha még
stresszesebb és még zavarosabb lenne a helyzet, mint amilyen
máris.
Megnyugtatóan szorítja egyszerre mindkét kezemet.
– Egyszerre csak egy monumentális, egész életre kiható
döntés. Vágom.
 Megkönnyebbülten mosolygok, amiért végre túlestünk ezen a
beszélgetésen. Tudom, hogy még nem hoztam meg a végső
döntést kettőnkről, de azért nagy súlytól szabadultam meg így,
hogy világosan értjük egymást.
Elengedi a kezemet.
– Késésben vagyok a melóból – mondja, és a hüvelykujjával
hátrabök a válla fölött. – Indulnom kéne.
Bólintok, és kikísérem. Amíg be nem zárom mögötte az ajtót,
és egyedül nem maradok a lakásban, észre sem veszem, hogy
mosoly ült ki az arcomra.
Még mindig felfoghatatlanul haragszom rá, amiért ilyen
helyzetbe sodort bennünket, szóval a mosolyom pusztán annak
szól, hogy valamelyest legalább haladtunk. Néha a szülőknek
érett emberek módjára rendezniük kell a nézeteltéréseiket, és
higgadtan kell kezelniük a helyzetet, hogy azt tehessék, ami a
legjobb a gyerekük számára.
Mi most pontosan ezt tesszük. Megtanuljuk, hogyan értsünk
szót egymással, mielőtt velünk lesz még valaki, akivel törődnünk
kell.
 Harmincötödik fejezet

PIRÍTÓS ILLATÁT ÉRZEM.

Kinyújtózom az ágyon, és mosolygok, mert Ryle tudja, hogy a
pirítós a kedvencem. Egy darabig csak fekszem, mielőtt
egyáltalán megpróbálkozom a felkeléssel. Úgy érzem, legalább
három megtermett férfi kell hozzá, hogy kigörgessen az ágyból.
Végül veszek egy mély lélegzetet, átvetem a lábamat a matrac
peremén, és feltolom magam.
Először is pisilek. Igazság szerint mostanság gyakorlatilag
nem is csinálok semmi mást. Elvileg holnaputánra írtak ki, de az
orvosom szerint lehet, hogy még egy hetem is hátravan. A múlt
héten elkezdtem a szülési szabadságomat, úgyhogy most erről
szól az életem. Pisilek és tévét nézek.
Amikor végül eljutok a konyháig, Ryle éppen rántottát
kavargat a serpenyőben. Amint meghallja a lépteimet, sarkon
fordul.
– Jó reggelt! – üdvözöl. – Nincs még baba?
A fejemet rázom, és a hasamra teszem a kezem.
– Nincs, de kilencszer pisiltem az éjjel.
Ryle elneveti magát.
– Ez új rekord!
Tojást lapátol egy tányérra, aztán szalonnát és pirítóst dob
mellé. Felém fordul, a kezembe adja a tányért, aztán gyors
csókot nyom a homlokomra.
– Mennem kell, máris késésben vagyok. Egész nap
bekapcsolva hagyom a telefonomat.
Mosolyogva nézek le a reggelimre. Jogos, eszem is. Pisilek,
eszem, és tévét nézek.
– Köszönöm – mondom vidáman.
 A tányérral a kezemben a kanapéhoz vonulok, letelepszem, és
bekapcsolom a tévét.
Ryle körberohanja a szobát, összeszedi a cuccait.
– Ebédszünetben beugrom, és rád nézek. Lehet, hogy este
későig kell dolgoznom, de Allysa megígérte, hogy hoz neked
vacsorát.
A szememet forgatom.
– Jól vagyok, Ryle. Az orvos pihenést rendelt, nem teljes
elhülyülést.
Már nyitná az ajtót, de megtorpan, mint aki elfelejtett
valamit. Visszavágtat hozzám, és a hasamhoz nyomja a száját.
– Dupla zsebpénzt kapsz, ha már ma előbújsz – mondja a
babának. Sokat beszél a gyerekkel. Két héttel ezelőtt eljutottam
odáig, hogy azt mondtam, nem bánom, ha megnézi, hogyan
rugdal a baba. Ryle azóta néha be-be néz, pusztán azért, hogy a
hasammal beszélgessen. Nekem alig mond valamit, de igazából
tetszik a dolog. Jó, hogy ennyire feldobja az apaság.
Fogom a pokrócot, amivel Ryle az éjjel a kanapén takarózott,
és belebugyolálom magam. Már egy hete itt alszik, várja, hogy
megkezdődjön a szülés. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam
e miatt a felállás miatt, de igazság szerint végül határozottan jól
sült el a dolog. Én továbbra is a vendégszobában alszom.
Gyerekszobának a harmadik hálót alakítottuk át, ami azt jelenti,
hogy Ryle minden további nélkül alhatna a nagy hálószobában,
valami oknál fogva mégis a kanapét választotta. Szerintem őt is
éppen úgy zavarják az ahhoz a helyiséghez kötődő emlékek, mint
engem, szóval inkább egyikünk sem lép be oda.
Az elmúlt hetek igazán jól teltek. Attól eltekintve, hogy
semmiféle testi kapcsolat nincs köztünk, egészen olyan érzés,
mintha a dolgok visszazökkentek volna a régi kerékvágásba.
Ryle még mindig sokat dolgozik, de a szabad estéin újabban
odafent vacsorázom a többiekkel. Viszont kettesben sosem
eszünk. Kerülök mindent, ami akár csak távolról is randira vagy
bármilyen pároknak való dologra emlékeztet. Továbbra is
igyekszem egyszerre csak egy monumentális dologra
koncentrálni, és amíg a baba meg nem születik, és a hormonjaim
vissza nem rendeződnek a normális szintjükre, nem vagyok
hajlandó döntést hozni a házasságomról. Persze magam is
tudom, hogy csak azért hivatkozom a terhességre, mert így
tovább halogathatom az elkerülhetetlent, de azért aki gyereket
vár, az mégiscsak megengedheti magának, hogy egy kicsit önző
legyen.
Meghallom a csengőhangomat, mire a kanapéba fúrom az
arcomat, és felnyögök. A konyhában hagytam a telefonomat.
Szóval legalább ötméternyire van innen.
Huh!
Nekilátok, hogy feltápászkodjam a kanapéról, de semmi sem
történik.
Újra próbálkozom. Még mindig ülök.
Megragadom a karfát, és talpra húzom magam.
Harmadszorra csak összejött.
Amikor végre állok, magamra borítom a kezemben lévő vizet.
Felmordulok... de aztán eláll a lélegezetem.
Nem is volt nálam víz!
Azt a rohadt!
Lenézek, a lábamon csorog a víz. A telefonom továbbra is a
konyhapulton csöng. Odasietek – na jó, odatotyogok –, és
felveszem.
– Halló?
– Szia, Lucy vagyok. Gyors kérdés. A vörös rózsák, amiket
rendeltünk, megsérültek a szállítás során, viszont ma van a
Levenberg-temetés, és egyértelműen piros rózsákat kértek a
koporsóra. Van B tervünk?
– Igen, hívd fel a virágost a Broadwayn! Jönnek nekem egy
szívességgel.
– Oké, köszi!
Éppen letenném, hogy felhívjam Ryle-t, és szóljak neki, hogy
elfojt a magzatvizem, de Lucy még beleszól.
– Várj!
Visszaemelem a telefont a fülemhez.
– Vannak itt ezek a számlák. Még ma fizessem ki őket, vagy
ráér...
 – Ráér később, nem sürgősek.
Megint kinyomnám, de Lucy újra a nevemet kiáltja, és már
tenné is fel a következő kérdést.
– Lucy! – vágok higgadtan a szavába. – Ezeket kénytelenek
leszünk holnap megbeszélni. Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem.
Egy pillanatra csend lesz.
– Hú! HÚ! SIESS!
Még le sem teszem, amikor a fájdalom első jele belehasít a
gyomromba. Elfintorodom, és már hívom is Ryle-t. Az első
csengésre felveszi.
– Vissza kell fordulnom?
– Igen.
– Édes istenem! Tényleg? Elkezdődött?
– Igen.
– Lily! – kiáltja izgatottan, aztán megszakad a vonal.
A következő pár percet azzal töltöm, hogy összeszedjek
minden szükséges holmit. Már előkészítettem egy kórházi
táskát, de tiszta dzsuvásnak érzem magam, úgyhogy gyorsan
beugrom a zuhany alá. A második fájás úgy tíz perccel az első
után érkezik. Előrehajolok, és a hasamra szorítom a kezemet, a
víz a hátamon zubog. Az összehúzódás éppen a vége felé tart,
amikor hallom, hogy kivágódik a fürdőszoba ajtaja.
– Te most komolyan zuhanyozol? – kérdezi Ryle. – Lily,
húzás ki a zuhany alól, és gyerünk!
– Adj egy törülközőt!
Pár pillanattal később Ryle keze jelenik meg a zuhanyfüggöny
mellett. Próbálom magam köré ügyeskedni a törülközőt, mielőtt
kilépek a zuhany alól. Fura érzés rejtegetni a saját testemet a
férjem elől.
A törülköző túl kicsi. A mellemet eltakarja, de fejjel lefelé álló
V-ként nyílik szét a hasam fölött. Ahogy kilépek a
zuhanytálcából, újabb fájás kap el. Ryle megfogja a kezemet,
kivárja, amíg veszek pár mély lélegzetet, aztán átkísér a
hálószobába. Nyugalmat erőltetek magamra, és éppen azon
vagyok, hogy kiválasszam a ruhákat, amikben bevonulok a
kórházba, amikor felnézek rá.
 A hasamat bámulja. Furcsa az arckifejezése, de nem tudom,
mit hámozzak ki belőle.
A tekintete találkozik az enyémmel, és egy pillanatra
mozdulatlanná merevedek.
Eltelik egy pillanat, amikor nem tudom megállapítani, hogy
mindjárt összehúzza a szemöldökét vagy inkább elmosolyodik.
Valahogyan aztán sikerül egyszerre megoldania mind a kettőt,
majd gyorsan kifújja a levegőt, és megint lenéz a hasamra.
– Gyönyörű vagy – suttogja.
Éles szorítást érzek a mellkasomban, és ennek semmi köze az
összehúzódásokhoz. Hirtelen rádöbbenek, hogy most először
látja a csupasz hasamat. Most először látja, hogy festek a
bennem növekvő babával.
Odalépek hozzá, a pocakomra teszem a kezét, és ott tartom.
Rám mosolyog, a hüvelykujja ide-oda mozog a bőrömön.
Gyönyörű pillanat. A legszebbek egyike kettőnk között.
– Köszönöm, Lily.
Süt róla – az érintéséből a hasamon, az enyémbe fúródó
tekintetéből –, hogy nem ezt a pillanatot köszöni meg, és nem is
bármelyik másikat a korábbiak közül. Előre mond köszönetét az
összes pillanatért, amit együtt tölthet majd ezzel a gyerekkel.
Nyöszörögve kétrét görnyedek.
– A kurva életbe!
Ennyit a szép pillanatról.
Ryle fogja a ruháimat, és segít felöltözni. Felkap mindent,
amire rámutatok, aztán elindulok a lift felé. Lassan. Félúton
járunk, amikor megérkezik a soron következő fájás.
– Fel kellene hívnod Allysát – mondom, ahogy kikanyarodunk
a garázsból.
– Most vezetek. Majd felhívom a kórházból. És anyukádat is.
Bólintok. Én nyilván akár ebben a pillanatban is felhívhatnám
őket, de előbb szeretnék eljutni a kórházba, mert úgy érzem,
hogy a baba veszettül türelmetlen, és legszívesebben már az
autóban színre lépne.
Eljutunk a kórházba, de a fájások között már egy perc sem
telik el, amikor megérkezünk. Mire az orvos beöltözik, és
kerítenek nekem egy ágyat, jócskán kitágul a méhszájam. Alig öt
perc telik el, amikor szólnak, hogy most már tolhatom. Ryle-nak
esélye sincs bárkit felhívni, olyan gyorsan történik minden.
Minden egyes tolásnál megszorítom Ryle kezét. Egy ponton az
is eszembe jut, hogy talán mindjárt összeroppantom a kezét, ami
nélkül véget is érne a karrierje, de ő egy szót sem szól. Engedi,
hogy szorítsam, ahogy csak bírom, és én pontosan ezt teszem.
– Már majdnem teljesen kidugta a fejét – mondja az orvos. –
Csak párat kell tolnia.
A következő pár percet képtelenség elmesélni. Fájdalom,
ziháló légzés, szorongás és tiszta, semmihez sem hasonlítható
emelkedettség érzése áll össze homályos eleggyé. Meg persze a
nyomás. Olyan rettenetes nyomás nehezedik rám, hogy úgy
érzem, rögtön összeroppanok.
– Lány! – mondja aztán Ryle. – Lányunk született, Lily!
Kinyitom a szemem. Az orvos felemeli a babát. Csak a
körvonalait látom, mert rengeteg könny özönlik a szemembe.
Amikor a mellkasomra fektetik, az életem legszebb pillanata.
Azonnal megérintem a piros ajkát, az arcát, az ujjait. Ryle elvágja
a köldökzsinórt, és amikor elviszik a lányomat, hogy
lemosdassák, üresnek érzem magam.
Pár perccel később egy takaróba csavarva megint a mellemen
fekszik.
Képtelen vagyok bármi mást tenni, csak őt bámulom.
Ryle leül mellém az ágyra, és lehúzza a takarót a lányunk
álláig, hogy jobban megnézhessük az arcát. Megszámoljuk az
ujjait a kezén és a lábán. Megpróbálja kinyitni a szemét, és mind
a ketten úgy találjuk, hogy ez a legédesebb dolog a világon. Ásít,
mire elmosolyodunk, és még jobban beleszerelmesedünk.
Miután az utolsó nővér is elhagyja a szobát, és végre
kettesben maradunk, Ryle megkérdezi, hogy a karjába veheti-e.
Felemeli az ágyam hátát, hogy kényelmesebben ülhessünk.
Miután odaadom neki a lányunkat, a vállára hajtom a fejem, és
tovább ámulunk.
– Lily! – suttogja. – Kendőzetlen igazság?
Bólintok.
 – Annyival szebb, mint Allysa és Marshall gyereke – mondja.
Nevetve könyökölöm oldalba.
– Csak viccelek – teszi hozzá halkan.
Azért pontosan értem, mire gondol. Rylee gyönyörű baba, de
senki nem érhet a mi lányunk lába nyomába sem.
– Mi legyen a neve? – kérdezem.
Nem volt éppen szokványos a kapcsolatunk egymással a
terhesség közben, úgyhogy a gyerek neve eddig szóba sem
került.
– A húgodról szeretném elnevezni. – Felnézek Ryle-ra. –
Vagy talán a bátyádról?
Nem tudom, mit fog szólni ehhez. Én személy szerint azt
hiszem, hogy ha a halott bátyjáról nevezzük el a lányunkat, az
segíthet begyógyítani a sebeit, de egyáltalán nem biztos, hogy
ezt ő is így látja.
Rám pillant, erre a válaszra nem számított.
– Emerson? – kérdez vissza. – Elég cuki lánynév lenne.
Hívhatnánk Emmának. Vagy Emmynek.
Büszkén mosolyog a kislányunkra, aztán lehajol, és nyom egy
puszit Emerson homlokára.
Egy idő után felemelem a fejemet Ryle válláról, hogy
nézhessem, ahogy a lányunkat a karjában tartja. Már az együtt
töltött kevéske közös idő is elég hozzá, hogy lássam, mennyire
szereti. Bármit hajlandó lenne megtenni, hogy megóvja. A
világon bármit.
És ez az a pillanat, amikor végleg eldöntőm, mi legyen vele.
Mi legyen kettőnkkel.
Már tudom, mi a legjobb a családunknak.
Ryle sok szempontból csodálatos. Melegszívű. Törődik
másokkal. Okos. Karizmatikus. Elhivatott.
Egyiket-másikat apámról is el lehetett mondani. Nem
állítanám, hogy melegszívű volt másokkal, de amikor együtt
töltöttük az időt, éreztem, hogy szeret. Okosnak okos volt, és
karizmatikus is. Meg elhivatott. De sokkal jobban gyűlöltem,
mint amennyire szerettem. A jó dolgokat teljesen
elhomályosították azok a pillanatok, amikor a
legszörnyűségesebb dolgokat művelte a szemem láttára. Öt perc
apám legrosszabb énjéből elég volt hozzá, hogy semmivé tegyen
akár öt évre valót is a legjobb énjéből.
Emersonra pillantok, aztán Ryle-ra. És tudom, hogy azt kell
tennem, ami a lányomnak a legjobb. Ami ahhoz kell, hogy a
lehető legjobb kapcsolatot alakítsa ki az apjával. Nem magam
miatt hozom meg ezt a döntést, és nem is Ryle miatt.
Hanem Emerson miatt.
– Ryle?
Amikor rám néz, még mosolyog, de a tekintetemet látva
azonnal elkomorodik.
– El akarok válni.
Ryle kettőt pislog. A szavaim áramütésként hatnak rá. Vág
egy grimaszt, megint a lányunkra néz, aztán szinte összeroskad.
– Lily! – Hitetlenkedve rázza a fejét. – Ne tedd ezt, kérlek!
Szinte könyörög, én pedig gyűlölöm a tudatot, hogy hiába
kapaszkodott bele egészen mostanáig a reménybe, elveszem
tőle, amire vágyott. Tudom, hogy részben én is hibás vagyok, de
azt hiszem, fel sem fogtam, miről kell döntenem valójában, amíg
először a karomban nem tartottam a lányomat.
– Csak még egy esélyt kérek, Lily. Könyörgöm. – El-elcsuklik
a hangja, a szeme egyre homályosabb lesz.
Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legrosszabb pillanatban
okozok fájdalmat neki. Akkor töröm össze a szívét, amikor élete
legszebb pillanatait kellene átélnie, de tudom, hogy ha most nem
állok a sarkamra, és nem közlöm egyértelműen a döntésemet,
akkor talán soha nem tudom megértetni vele, miért nem
kockáztathatom meg, hogy visszafogadjam.
Elsírom magam, mert ez nekem is legalább annyira fáj, mint
neki.
– Ryle – szólok halkan. – Mit tennél, ha egy nap ez a kislány a
szemedbe nézne, és azt mondaná: „Apu? A barátom megütött.”
Mit mondanál neki, Ryle?
Magához szorítja Emersont, és a takarója tetejébe temeti az
arcát.
– Ne, Lily! – könyörög.
 Kihúzom magam ültömben, Emerson hátára fektetem a
kezem, és kivárom, amíg Ryle a szemembe néz.
– Mi lenne, ha egy nap megállna előtted, és azt mondaná:
„Apu? A férjem lelökött a lépcsőn. Szerinte véletlen volt. Mit
tegyek?”
Rázkódni kezd a válla, és a találkozásunk napja óta most
először látom sírni. Valódi könnyek ömlenek az arcán, ahogy
magához öleli a lányunkat. Én is sírok, de nem hallgatok el.
Emerson kedvéért.
– Mi lenne... – Elcsuklik a hangom. – Mi lenne, ha megállna
előtted, és azt mondaná: „A férjem meg akart erőszakolni, apu.
Leszorított az ágyra, hiába könyörögtem neki, hogy hagyja abba.
De megesküdött, hogy soha többé nem fordul elő. Mit tegyek,
apu?”
Emerson homlokát puszilgatja egyre, a könnyei csak nem
apadnak.
– Mit mondanál neki, Ryle? Áruld el nekem! Tudnom kell, mit
mondanál a lányunknak, ha a férfi, akit teljes szívéből szeret,
bántaná?
Most már egyenesen zokogás tör fel belőle. Odahajol hozzám,
fél kézzel átkarol.
– Könyörögnék neki, hogy hagyja el – feleli el-elcsukló
hangon. Az ajkát kétségbeesetten szorítja a homlokomra, érzem,
ahogy a könnyei az arcomra hullnak. A szája a fülemet keresi,
ahogy egyszerre ölel magához mindkettőnket. – Azt mondanám
neki, hogy sokkal jobbat érdemel. És esdekelve kérném, hogy ne
menjen vissza ahhoz az emberhez, akármennyire is szereti.
Sokkal, de sokkal jobbat érdemel.
Könnyek, összetört szívek és összetört álmok kibogozhatatlan
masszájává alakulunk át. Öleljük a lányunkat. És akármilyen
nehéz is á döntés, letérünk az ismerős útról, mielőtt rossz
irányba vihetne bennünket.
Visszaadja Emersont, és megtörli a szemét. Amikor feláll, még
mindig sír. Zihálva kapkod levegő után. Az elmúlt negyedórában
elvesztette élete szerelmét. Az elmúlt negyedórában egy
gyönyörű kislány apukája lett.
 Ezt teheti tizenöt perc egy emberrel. Tönkreteheti.
Vagy megválthatja.
A folyosó felé mutatva jelzi, hogy össze kell szednie magát
odakint. Soha életemben nem láttam még olyan szomorúnak,
mint amikor az ajtó felé indul, de tudom, hogy egy nap még meg
fogja köszönni nekem. Tudom, hogy eljön a nap, amikor meg
fogja érteni, hogy helyesen döntöttem, mert a lánya érdekeit
tartottam szem előtt.
Amikor becsukódik az ajtó Ryle mögött, megint lepillantok
Emersonra. Tudom, hogy nem azt az életet fogom adni neki,
amit megálmodtam számára. Az otthonában nem lesz vele mind
a két szülője, hogy szeressék, és együtt neveljék fel. De nem
akarom, hogy úgy éljen, ahogyan én éltem. Nem akarom, hogy
lássa az apja legrosszabb pillanatait. Nem akarom, hogy
végignézze, amint kijön a sodrából velem, és eljusson arra a
pontra, amikor már nem is az apját látja benne. Mert akárhány
szép pillanaton is osztozik Ryle-lal életében, tapasztalatból
tudom, hogy csak a legrosszabbak maradnak meg az
emlékezetében.
A körforgás azért létezik, mert átkozottul nehéz kilépni belőle.
Felfoghatatlan fájdalom és bátorság árán lehet csak letérni az
ismerős útról. Néha könnyebbnek tűnik egyszerűen a kitaposott
ösvényt követni ahelyett, hogy szembeszállnánk a félelmeinkkel,
és belevetnénk magunkat az ismeretlenbe akkor is, ha
egyáltalán nem biztos, hogy talpra fogunk érkezni.
Anyám megszenvedte.
Én is megszenvedtem.
Átkozott legyek, ha hagyom, hogy a lányom is megszenvedje.
Puszit nyomok Emerson homlokára, és teszek neki egy
ígéretet.
– Nem hagyjuk, hogy így menjen tovább. A körforgás velünk
véget ér.
 Epilógus

A BOYLSTON STREETEN NYÜZSGŐ TÖMEGBEN

KÍGYÓZOM, amíg el nem érek a következő kereszteződésig.
Lelassítok a babakocsival, a járdaszegélynél pedig meg is állok.
Félrehúzom a kocsi tetejét, és lenézek Emmyre. Nagyokat rúg,
és jó szokása szerint mosolyog. Nagyon vidám baba. Végtelen
nyugalom árad belőle, ami ráadásul ragadós.
– Mennyi idős? – kérdezi egy nő.
Mellettünk áll a zebránál, és Emersonban gyönyörködik.
– Tizenegy hónapos.
– Csodaszép! Nagyon hasonlít magára. Teljesen egyforma a
szájuk.
Elmosolyodom.
– Köszönjük, de látnia kellene az apukáját. Nem kérdés, hogy
az ő szemét örökölte.
A lámpa zöldre vált, én pedig igyekszem még a tömeg előtt
átérni a túloldalra. Máris fél óra késésben vagyunk, és Ryle már
kétszer is rám írt. Viszont még nem tapasztalta meg a répa
örömeit. Azért ma ő is meg fogja tudni, milyen maszatos tud
lenni tőle Emerson szája, mert rengeteget pakoltam a táskájába.
A lányom három hónapos korában költöztem ki a lakásból,
amit Ryle vett. Kerítettem magamnak egy saját pecót közelebb a
munkahelyemhez, és most gyalog járhatok be, ami nagyszerű.
Ryle visszaköltözött a lakásba, de rengeteget járok Allysához,
Emerson pedig hetente több napot is az apjával tölt, szóval úgy
érzem, legalább annyiszor fordulok meg az ő házukban, mint a
sajátomban.
– Már majdnem ott vagyunk, Emmy.
Olyan lendülettel fordulok be a sarkon, hogy a szembejövő
férfinak a falhoz kell lapulnia, nehogy letaroljuk.
 – Elnézést – mormogom, ahogy leszegett fejjel igyekszem
kikerülni.
– Lily?
Megtorpanok.
Lassan sarkon fordulok, mert a lábujjam hegyéig beleremegek
ebbe a hangba. Csak két hang művelte ezt velem életemben, és
Ryle-é már nincs rám ilyen hatással.
Amikor visszanézek, hunyorgó kék szempárt látok.
Tulajdonosa felemeli a kezét, hogy így árnyékolja a nap elől,
aztán elvigyorodik.
– Szia!
– Szia! – köszönök rá én is.
Igyekszem lelassítani száguldó gondolataimat, hogy lépést
tudjak tartani velük.
Atlas a gyerekkocsi felé pillant, és rámutat.
– A te... a te babád?
Bólintok, erre a kocsi elé lép, letérdel, és szélesen rámosolyog
a lányomra.
– Azta! Gyönyörűséges, Lily! – mondja. – Mi a neve?
– Emerson. Általában Emmynek szólítjuk.
Emmy kezébe teszi az ujját, a lányom pedig megmarkolja, és
ide-oda rázogatja, közben lelkesen rugdalózik. Atlas egy
pillanatig még szeretettel nézegeti, aztán feláll.
– Remekül festesz – állapítja meg.
Igyekszem nem látványosan végigmérni, de nehéz. Jobban
néz ki, mint valaha, ráadásul most először nincs rá semmiféle
okom, hogy szándékosan ne vegyem észre, milyen jóképű férfi
lett belőle. Rég nem a hajléktalan fiú volt már, akit annak idején
behívtam a hálószobámba. És mégis... valamiféleképpen mégis
ugyanaz maradt.
Érzem a zsebemben, ahogy a telefonom rezegve jelzi az újabb
beérkező üzenetet. Ryle.
Előremutatok.
– Jókora késésben vagyunk – mondom. – Ryle fél órája vár
bennünket.
Amikor kimondom Ryle nevét, szomorúság költözik Atlas
szemébe, hiába próbálja leplezni. Bólint, és lassan félreáll, hogy
továbbsiethessünk.
– Ma az ő napja van – tisztázom, és ezzel az öt szóval annyi
mindent mondok el, hogy egy hosszú beszélgetés közben sem
tudnék többet.
Atlas szemében megkönnyebbülés villan. Bólint, és a háta
mögé mutat.
– Igen, én is késésben vagyok. A múlt hónapban nyitottam
egy új éttermet a Boylstonon.
– Hűha! Gratulálok! Hamarosan el kell vinnem oda anyut,
hogy megnézzük magunknak.
Atlas elmosolyodik.
– Hozd is el! Csak szólj előre, és akkor én magam főzök
nektek.
Egy pillanatnyi zavart csend után teszek egy bizonytalan
lépést előre.
– Nekünk most...
– Menjetek csak – mondja Atlas melegen.
Megint bólintok, aztán leszegem a fejem, és továbbsietek.
Halvány gőzöm sincs, miért így reagálok. Mintha nem tudnám,
hogyan zajlik egy hétköznapi beszélgetés. Jó pár méterre járok,
amikor visszanézek a vállam fölött. Atlas tapodtat sem mozdult.
Továbbra is engem figyel, ahogy távolodom tőle.
Befordulok a sarkon, és megpillantom Ryle-t, aki a kocsijánál
vár a virágbolt előtt. Felcsillan a szeme, amint meglát
bennünket.
– Megkaptad az e-mailemet?
Letérdel, és nekilát, hogy kicsatolja Emersont a kocsiból.
– Aha. A járóka visszahívásáról?
Bólint, aztán a karjába kapja a lányát.
– Nem olyat vettünk mi is neki?
Megnyomom a gombokat a babakocsin, aztán
összehajtogatom, és Ryle csomagtartójához viszem.
– De igen, csak egy jó hónapja összetört. Kidobtam.
Ryle felnyitja a csomagtartót, aztán megcsiklandozza Emerson
állát az ujjaival.
 – Hallod ezt, Emmy? Az anyukád megmentette az életedet.
A lányunk felmosolyog rá, és játékosan a kezére paskol. Ryle
homlokon csókolja, aztán fogja a babakocsit, és bedobja az
autóba. Lecsapom a csomagtartót, aztán odahajol, és adok egy
gyors puszit Emmynek.
– Szeretlek, kicsim. Este találkozunk.
Ryle kinyitja a hátsó ajtót, hogy betehesse Emmát a
gyerekülésbe. Elköszönök tőle, aztán rohanvást indulok el
visszafelé az utcán.
– Lily! – kiált utánam. – Hová mész?
Nyilván arra számított, hogy a boltom ajtajához sietek, mivel
már így is elkéstem a nyitással. Valószínűleg így is kellene
tennem, de a gyomromból csak nem akar múlni a furcsa,
szorongató érzés. Valamit muszáj kezdenem vele. Megfordulok,
és hátrafelé lépdelek tovább.
– Elfelejtettem valamit! Este találkozunk, amikor megyek
érte.
Ryle felemeli Emerson kezét, és búcsúzóul együtt integetnek
nekem. Amikor már nem láthatnak, őrült sprintbe kezdek.
Igyekszem mindenkit kikerülni, de pár embernek óhatatlanul
nekiütközöm. Egy nő el is mond mindennek, de bőven megéri
azért a pillanatért, amikor megpillantom Atlas tarkóját.
Utánakiáltok. Azért még messze van, úgyhogy furakodom
tovább a tömegben.
– Atlas!
Megáll, de nem fordul hátra. Félrebillenti a fejét, mintha nem
akarna hinni a fülének.
– Atlas! – rikkantom újra.
Ezúttal már nem marad benne kétség. Megfordul. Amikor a
tekintete találkozik az enyémmel, három teljes másodpercig
semmi sem történik, csak némán nézzük egymást. Aztán mind a
ketten elindulunk a másik felé, a lépteink egyre határozottabbak
lesznek. Húsz lépés választ el bennünket egymástól.
Tíz.
Öt.
Egy-
 Egyikünk sem teszi meg az utolsó lépést.
Kifulladtam, zihálva kapkodok levegő után. Ideges vagyok.
– Elfelejtettem megmondani Emerson második keresztnevét.
– Csípőre teszem a kezemet, úgy fújtatok tovább. – Szenilla.
Nem reagál egyből, de aztán ráncok jelennek meg a szeme
sarkában. A szája alig észrevehetően megrándul, ahogy magába
fojtja a mosolyát.
– Milyen tökéletes név neki!
Bólintok, aztán lassan leolvad az arcomról az én mosolyom is.
Nem tudom, most mit tegyek. Fontos volt, hogy ezt tudja, de
azon már nem gondolkodtam, hogy mi legyen, miután elárultam
neki. Jobb híján megint bólintok hát, és a hüvelykujjammal
hátrabökök a vállam fölött.
– Hát akkor... Azt hiszem, nekem most...
Atlas közelebb lép, elkap, és szorosan magához húz. Amint a
karjai összezáródnak körülöttem, lehunyom a szememet. A keze
a tarkómra siklik, és úgy tart, ahogy mozdulatlanul állunk a
forgalmas utcán a dudáló autók meg a vakon rohanó járókelők
között. Amikor gyengéden a hajamba csókol, már semmit sem
érzékelek a külvilágból.
– Lily! – szól csendesen. – Most már úgy érzem, hogy elég jó
az életem neked is. Szóval amint készen állsz...
Két kézzel markolom meg a kabátját, és a mellkasába fúrom
az arcom. Hirtelen megint tizenöt évesnek érzem magam.
Vér tolul a nyakamba meg az arcomba a szavai hallatán.
Csakhogy nem vagyok tizenöt éves.
Felnőtt nő vagyok kötelezettségekkel, és főleg egy gyerekkel.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy a bakfiskori érzéseim
vegyék át felettem a hatalmat. Vagyis csak akkor, ha előtte
megbizonyosodom pár dologról.
Hátrahajtom a fejem, és felnézek rá.
– Támogatsz jótékonysági szervezeteket?
Atlas zavartan neveti el magát.
– Jó párat. Miért?
– Akarsz majd valamikor gyerekeket?
Bólint.
 – Hát persze.
– Mit gondolsz, el akarsz költözni valaha is Bostonból?
A fejét rázza.
– Nem. Kizárt. Boston a király, emlékszel?
Ennyi bizonyosság elég is. Rámosolygok.
– Oké. Készen állok.
Megint szorosan magához ölel, én pedig felnevetek. Annyi
minden történt, amióta megjelent az életemben, és egy pillanatig
sem számítottam rá, hogy ez lesz a vége. Sokszor ábrándoztam
róla, de egészen mostanáig nem lehettem biztos benne, hogy
meg is fog történni.
Lehunyom a szemem, érzem, ahogy az ajka rátalál arra a
bizonyos pontra a kulcscsontomon. Éppen olyan puhán csókol
meg ott, mint legeslegelőször annyi évvel ezelőtt. A fülemhez
emeli a száját.
– Nem kell tovább úsznod, Lily – súgja. – Végre partot
értünk.
 A szerző utószava

Ennek a szakasznak az elolvasását csak a könyv befejezése

után ajánlom, mivel spoilereket tartalmaz.

A legkorábbi emlékem két és fél éves koromból származik. A

szobámnak nem volt ajtaja, csak egy lepedőt szegeitek fel a
nyílás elé. Emlékszem, hallottam, hogy apám ordít. Kilestem hát
a függöny mögül, és láttam, amint felkapja a tévékészülékünket,
aztán hozzávágja anyámhoz, aki hanyatt esett.
Még a harmadik születésnapom előtt elváltak. Attól a
pillanattól fogva csak jó emlékeim vannak apámról.
Egyetlenegyszer sem jött ki a sodrából, amikor velem vagy a
testvéreimmel volt, bár anyámmal számtalanszor megtörtént
ugyanez.
Tudtam, hogy a házasságuknak része volt a bántalmazás,
anyám mégsem beszélt róla soha. Ha szóba hozza, az azt
jelentette volna, hogy rosszat mond apámról, ezt pedig
egyetlenegyszer sem tette meg. Azt akarta, hogy a kettőnk
kapcsolatára ne vessen árnyékot a köztük levő feszültség.
Emiatt mérhetetlenül tisztelek minden szülőt, akik távol tartják
a gyerekeiket kapcsolatuk felbomlásának folyamatától.
Egyszer megkérdeztem apámat a bántalmazásról, ő pedig
őszintén mesélt róla, hogy mi történt kettejük között. A
házasságuk évei alatt alkoholista volt, és kertelés nélkül
elismerte, hogy rosszul bánt anyámmal. Még azt sem titkolta el,
hogy egyszer két ujját is műteni kellett, mert olyan erővel ütötte
meg anyámat, hogy eltörtek.
Apám élete végéig bánta, amit anyámmal tett. Nagyobb hibát
el sem követhetett volna, mint hogy úgy bánt vele, ahogy, és azt
mondta, úgy fog megöregedni és meghalni, hogy az utolsó
pillanatig őrülten szerelmes lesz belé.
Úgy érzem, ez nagyon enyhe büntetést, azért, amit anyámnak
el kellett viselnie.
Amikor úgy döntöttem, hogy megírom ezt a történetet,
először anyutól kértem engedélyt. Azt mondtam neki, hogy a
hozzá hasonló nők kedvéért szeretném megtenni. És azok miatt
az emberek miatt is, akik nem tudták megérteni a hozzá hasonló
nőket.
Én is ezek közé az emberek közé tartoztam.
Az anya, akit én ismerek, nem gyenge. El sem tudtam
képzelni, hogy képes lehetett megbocsátani egy embernek, aki
számtalanszor bántotta. Csakhogy amikor elkezdtem ezzel a
könyvvel foglalkozni, és megpróbáltam Lily fejével gondolkodni,
gyorsan rájöttem, hogy ez a kérdés egyáltalán nem olyan fekete-
fehér, mint amilyennek kívülről látszik.
Írás közben nemegyszer kedvem támadt változtatni a
történeten. Nem akartam, hogy Ryle olyan legyen, amilyennek
szántam, mert az első fejezetekben egyszerűen beleszerettem,
éppen úgy, ahogyan Lily is. És éppen úgy, ahogyan anyám
beleszeretett apámba.
A Ryle és Lily közti első incidens a konyhában annak az
estének a története, amikor apám először megütötte anyámat.
Anyu éppen ragut készített, apu pedig részeg volt, és
sütőkesztyű nélkül próbálta kivenni a tálat. Anyám ezt viccesnek
találta, és elnevette magát, egy pillanattal később pedig azon
kapta magát, hogy egy pofontól elterül a konyha padlóján.
Úgy döntött, megbocsátja ezt az esetet, mert őszintének
találta apám bocsánatkérését és megbánását. Annyira feltétlenül
hihetőnek, hogy az apámnak adott második esély kevésbé fájt
neki, mint amennyire az fájt volna, ha összetört szívvel elhagyja.
Idővel ezt az első esetet hasonlók követték. Apám minden
egyes alkalommal megbánást tanúsított, és ígéretet tett rá, hogy
soha többé nem fog előfordulni ilyesmi. Végül eljutottak arra a
pontra, ahol anyám már tudta, hogy apám minden ígérete üres,
de addigra már két lánya született, és Lilyvel ellentétben nem
sok támogatást kapott. A környéken nem működtek menhelyek
bántalmazott nők számára. A kormányzat akkoriban alig-alig
foglalkozott a kérdéssel. Ha elhagyja apámat, anyu azt
kockáztatta, hogy nem lesz tető a fejünk felett, de még ez is jobb
volt, mint a másik lehetőség.
Apám sok évvel ezelőtt, huszonöt éves koromban halt meg.
Nem ő volt a legjobb apa, és határozottan kijelenthetem, hogy
nem ő volt a legjobb férj. Anyámnak köszönhetően mégis nagyon
bensőséges kapcsolatot alakíthattam ki vele, mivel időben
megtette, amit kellett, és kilépett a körforgásból. Pedig nem volt
könnyű. Amikor elhagyta apámat, a nővérem még nem volt
ötéves, én pedig nem töltöttem be a hármat. Két teljes évig
babon és makarónin éltünk. Anyám egyetemi diploma nélkül,
egyedül nevelte a két lányát, gyakorlatilag minden segítség
nélkül. Az irántunk érzett szeretete azonban erőt adott neki,
hogy meglépje, amit muszáj volt, bármennyire rettegett is tőle.
Semmi esetre sem szándékozom Ryle és Lily esetével
definiálni a családon belüli erőszakot, mint ahogy Ryle figurája
sem feltétlenül olyan, amilyenek a bántalmazok általában.
Minden helyzet más. Minden végkimenetel más. Úgy döntöttem,
Lily és Ryle történetéhez a saját szüleim történetét veszem
alapul. Ryle-t sok szempontból apámról mintáztam. Mind a
ketten jóképűek, együtt érzők, szellemesek és okosak – néha
azonban megbocsáthatatlanul viselkednek.
Lilyt sok szempontból anyámról mintáztam. Mindketten
törődő, intelligens, erős nők – ám olyan férfiba szerettek bele,
aki nem érdemelte meg a szerelmüket.
Két évvel a válás után anyu találkozott a mostohaapámmal,
aki a jó férj mintapéldájának bizonyult. A gyerekkoromból
meglévő emlékeim kettejükről magasra tették a lécet, amikor
azon gondolkodtam, milyen házasságot szeretnék magamnak.
Idővel aztán eljutottam az esküvőig, és az volt a legnehezebb
pillanat, amikor el kellett mondanom a biológiai apámnak, hogy
nem ő fog oltár elé vezetni – a mostohaapámat kértem meg erre.
Több oka is volt, amiért úgy éreztem, hogy így kell tennem. A
mostohaapámból olyan férj vált, amilyen apámból sosem. A
mostohaapám olyan anyagi hátteret biztosított nekünk, amilyet
apám sosem. És a mostohaapám a sajátjaként nevelt bennünket,
miközben egyetlenegyszer sem akadályozta meg, hogy tartsuk a
kapcsolatot a biológiai apámmal.
Emlékszem rá, amikor egy hónappal az esküvő előtt apám
nappalijában ültem. Elmondtam neki, hogy szeretem, de a
mostohaapámat fogom megkérni, hogy vezessen az oltár elé.
Megpróbáltam elképzelni, mivel vághat vissza, és felkészültem
minden eshetőségre. Arra, amit végül válaszolt, mégsem
számítottam.
Bólintott, és csak ennyit mondott:
– Colleen, ő nevelt fel, rászolgált, hogy ő adja oda a kezedet a
vőlegényednek. És ne legyen lelkiismeret-furdalásod, mert ez
így van jól.
Tudom, hogy végtelenül elkeserítette a döntésem, de apaként
volt olyan önzetlen, hogy nem egyszerűen tiszteletben tartotta a
döntésemet, de ügyelt rá, nehogy szemernyi kétség is maradjon
bennem.
Apám végül a vendégek között ült az esküvőn, és végignézte,
amint egy másik férfi vezet oltár elé. Nyilván mindenki azon
gondolkodott, hogy miért nem egyszerre ketten kísértek végig a
templomon, de most visszagondolva már tudom, hogy anyám
miatt döntöttem így.
Igazából nem apám, és nem is a mostohaapám járt a
fejemben, amikor elhatározásra jutottam. Hanem anyu. Azt
akartam, hogy az a férfi álljon a lánya mellett, aki úgy bánt vele,
ahogyan megérdemelte.
Régebben mindig azt mondtam, hogy kizárólag mások
szórakoztatására írok, nem azért, hogy oktassam, győzködjem
vagy tájékoztassam az olvasóimat.
Ez a könyv más. Ez a könyv nem jelentett számomra
szórakozást. Soha életemben nem írtam még ilyen keservesen.
Néha egyszerűen rá akartam csapni a törlés gombra, hogy
visszaszívjam, amit Ryle tett Lilyvel. Aztán át akartam írni a
jeleneteket, amikor Lily megbocsátott, hogy olyanokkal
helyettesítsem, amelyekben egy sokkal elszántabb nő szerepel –
olyan karakter, aki mindig a megfelelő döntéseket hozza a
megfelelő pillanatban.
Csakhogy én nem ilyen karakterekről akartam írni.
Én nem ilyen történetet akartam elmesélni.
Azt akartam, hogy a könyvem többé-kevésbé azt a helyzetet
mutassa be, amibe anyám került – és amiben sok nő találja
magát. Úgy akartam körüljárni Lily és Ryle szerelmét, hogy azt
érezzem, amit anyám érzett, amikor elhagyta apámat – azt az
embert, akit teljes szívével szeretett.
Néha elgondolkodom, mennyiben lett volna más az életem, ha
anyám nem úgy dönt, ahogy. Elhagyta a férfit, akit szeretett,
mert így a lányai egy percig sem gondolhatták, hogy természetes
egy ilyen kapcsolat. Nem egy másik férfi mentette meg őt – nem
érkezett herceg hófehér paripán. Minden külső támogatás nélkül
ragadta magához a kezdeményezést, és költözött el apámtól.
Pontosan tudta, hogy attól a pillanattól teljesen másféle
küzdelmet kell folytatnia, amit csak még stresszesebbé tesz,
hogy egyedül neveli majd a gyerekeit. Fontos volt számomra,
hogy Lily karaktere ugyanezt az önállóságot testesítse meg. Lily
a lányuk kedvéért jutott arra az elhatározásra, hogy elhagyja
Ryle-t. Bár nem zárhatta ki teljesen, hogy Ryle végül
megváltozik, és jobb ember lesz, bizonyos kockázatokat
egyszerűen nem éri meg vállalni. Főleg, ha ezzel a
kockázatvállalással a múltban már pórul jártunk.
Ennek a könyvnek a megírása előtt is rendkívüli módon
tiszteltem anyámat. Most, hogy a végére értem, miután
feltárhattam egy apró töredékét a rengeteg fájdalomnak, amit át
kellett élnie, és a rengeteg harcnak, amit meg kellett vívnia,
hogy eljusson oda, ahol ma tart, csak egy dolgot tudok mondani
neki.
Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint te.
 Köszönetnyilvánítás

Csak egy név szerepelhet e könyv szerzőjeként, de az alábbi

emberek nélkül nem jutottam volna semmire:
A nővérem és a húgom. Ugyanúgy szeretnélek benneteket, ha
nem volnátok a testvéreim. Az, hogy még az egyik szülőnk is
ugyanaz, csak rátesz egy lapáttal.
A gyerekeim. Ti vagytok az életem igazi értelmei. Kérlek
benneteket, soha ne kelljen megbánnom, hogy ezt mondtam.
A Weblich, a CoHorts, a TL Discussion Group, a Book Swap és
a többi csoport, ahová az interneten pozitív energiáért
fordulhatok. Nem kis részben ti vagytok az okai, hogy az írásból
élhetek, így hát köszönettel tartozom.
A Dystel & Goderich Literary Management teljes csapata.
Köszönöm a folyamatos támogatást és bátorítást.
Az Atria Books minden munkatársa. Hálás vagyok, hogy a
könyveim megjelenését emlékezetessé teszitek. Életem legszebb
napjai közül többet is nektek köszönhetek.
Johanna Castillo, a szerkesztőm. Köszönöm, hogy támogattad
ezt a könyvet. Köszönöm, hogy támogattál engem is. Köszönöm,
hogy te voltál álmaim munkájának legnagyobb támogatója.
Ellen DeGeneres, azon négy ember egyike vagy, akivel
remélem, sosem találkozom. Fény vagy a sötétségben. Lily és
Atlas hálásak a ragyogásodért.
Minden egyes könyvem előolvasói és legelső pártfogói. A
visszajelzéseitekre, a támogatásotokra és a sosem szűnő
barátságotokra talán rá sem szolgáltam. Szeretlek benneteket.
Az unokahúgom. Most már napokon belül találkozhatom
veled, és soha nem voltam még ilyen izgatott. Én leszek a
kedvenc nagynénéd.
 Lindy. Köszönöm a leckéket, köszönöm, hogy megmutattad,
mit jelent önzetlen embernek lenni. És köszönöm az egyik
legmélyebb idézetet, amit soha nem fogok elfelejteni: „Rossz
emberek nem léteznek. Mind csak emberek vagyunk, akik néha
csinálunk rossz dolgokat.” Hálás vagyok, hogy te lettél a
kishúgom anyukája.
Vance. Köszönöm, hogy az a férj vagy, akit anyu megérdemel,
és az az apa, akinek egyáltalán nem kellett volna lenned.
A férjem, Heath. A lelked mélyéig jó vagy. Nem is
választhattam volna jobb embert a gyerekeim apjául és életem
végéig szóló társamul. Mindannyian szerencsések vagyunk, hogy
magunk mellett tudhatunk.
Anyu. Minden vagy – mindenkinek. Ez néha teher is tud
lenni, de te mindig megoldod, hogy a terhekben az áldást lásd. Az
egész családunk hálával tartozik neked.
És végül, de nem utolsósorban az én nyüves apám, Eddie.
Nem vagy már velünk, így nem olvashatod ezt a könyvet, de
tudom, hogy te lettél volna a legnagyobb támogatója. Annyi
mindent tanítottál nekem az életről – legfőképpen azt, hogy nem
kell örökre ugyanannak az embernek maradnunk. Megígérem,
hogy nem a legrosszabb napjaidra fogok emlékezni, hanem a
legjobbakra – márpedig azokból is akadt bőven. Olyan
emberként élsz majd bennem, aki képes volt túllépni azon, amin
sokan nem tudnak. Köszönöm, hogy az egyik legközelebbi
barátom lettél. És köszönöm, hogy úgy álltál mellém az esküvőm
napján, ahogyan nem sok apa tette volna. Szeretlek. Hiányzol.
 Segítség

Ha ön családon belüli erőszak áldozata, vagy ismer valakit,

akinek segítségre van szüksége, kérem, keresse fel a következő
honlapot: www.nane.hu
Amennyiben hajléktalanoknak szeretne segítséget nyújtani, a
következő honlapot ajánljuk: www.avarosmindenkie.blog.hu