1.

fejezet

Gumiabroncs csikordult kavicson. Aztán a jármű hirtelen rándulással

megállt, és Helgi végigcsúszott a hátsó ülésen; arcát végigsúrolta a
durva, büdös kárpit. Ez nem lehetett az ő kocsija. Lassan kinyitotta
a szemét. Sötét volt. Aztán a sofőr felkapcsolta a belső világítást, és
Helgi megpillantotta a padlón a szemetet: összegyűrt italosdobozokat,
egy üres chipses zacskót, használt papírszalvétákat, két törött cigaret-
tát és egy hot dog csomagolását. Leprák manapság a taxik. De lehet,
hogy ez nem is taxi. Lehet, hogy lestoppolt valakit? Beszállt a bel-
városban egy idegen autóba? Nem ez lett volna az első alkalom, ami-
kor a részeg Helgi valami olyasmit művelt, ami a józan Helginek
álmában sem jutott volna eszébe.
A gondolkodástól belehasított a fejébe a fájdalom. Gonosz időzí-
téssel ekkor rándult össze a gyomra is, és a következő pillanatban már
öklendezett. Képtelen volt felülni, így bele kellett törődnie, hogy az
ülésre fog hányni. A szagból ítélve annak ez amúgy sem jelentett volna
újdonságot. Vajon mit ihatott? Rendszerint nem élt olyasmivel, ami
ilyen érzést hagyott hátra maga után. Pedig biztosan a pia művelte ezt
vele. Túlságosan is ismerős volt számára ez a levertség és az agyára
ülő köd, de már évek óta nem csapta szét magát ennyire.
Amikor aztán rátört a görcs, Helginek valami csoda folytán sikerült
oldalt fordítania a fejét, és gyomrának savas tartalmát végül is a sze-
méttel teli padlóra ürítenie. A végeredmény annyira undorító volt,
hogy be kellett hunynia a szemét. A vezetőülésről hangos kiáltás, majd

7
káromkodás hallatszott. Helgi még ilyen kábán is felfogta, mi az oka.
Senki sem szereti, ha telehányják a kocsiját.
A vezetőoldali ajtó fémes csikorgással kinyílt, majd becsapódott,
elvágva a káromkodást, és sötétségbe borítva az autót, mivel a belső
világítás is lekapcsolt. Léptek alatt roppanó kavics zaja hallatszott.
Aztán valaki felrántotta a Helgi fejénél lévő ajtót, és beáramlott a friss,
hűvös levegő. A hányingere és a fejfájása nyomban enyhült tőle egy
kicsit. Leírhatatlan volt a megkönnyebbülés, de nem élvezhette sokáig.
Valaki durván megragadta a vállánál, és felemelte. Helgi rá akart ordí-
tani, hogy ne rángassa, de nem jött ki szó a száján. Mintha elvágták
volna a nyelvét az agyával összekötő idegeket.
Dühös hang hatolt át a kábulatán, amely kiparancsolta őt az autóból.
A sofőrnek nyilván elege lett belőle, miután behányt. Legnagyobb
megdöbbenésére Helgi azon kapta magát, hogy engedelmeskedik.
Nem szándékozott felülni, izmai és végtagjai azonban mintha önállóan
működtek volna, és egyszer csak már a saját lábán állt a kocsi mellett.
Mélyet lélegzett. Idekint még jobban esett a friss levegő. Telihold volt,
és szellő sem rezdült, mintha az egész világ mozdulatlanná dermedt
volna. Hátrahajtotta a fejét, hogy megcsodálja az éjszakai eget, amitől
elvesztette az egyensúlyát, de az előbbi durva kéz elkapta őt. Helgi
hálás volt neki: élesnek látszottak a lábánál a kövek.
Amikor már nem imbolygott, valaki megtaszította, és ráparancsolt,
hogy induljon. Helgi teste most is szót fogadott, anélkül hogy az agya
utasította volna. Meglepte, hogy a férfi nem barmolta le, amiért a
kocsijába okádott. Nagyon furcsa volt, de nem tudta annyira össze-
szedni a gondolatait, hogy rájöjjön, mi történik. Talán ez az egész csak
egy olyan álom, amiből akkor riad fel az ember, amikor már épp sza-
kadékba zuhanna.
Lába alatt a kavicsot füves birkaösvény váltotta fel, amely egy
lávamező félreismerhetetlen kőcsipkéi között tekergett. Helgi a földet,
a holdfényben sápadtan fehérlő deres füvet nézte maga előtt. Mind-
össze ennyit tehetett azért, hogy ne botoljon el. Botorkálva haladt elöl,
a férfi pedig szorosan mögötte. Valahányszor Helgi letért volna az

8
útról, vagy megállt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, a kéz tovább-
lökte. Magyarázkodni akart, hogy nem szándékosan dülöngél, de
továbbra is képtelen volt megszólalni.
Az út egy kis darabon felfelé, majd lefelé tartva egy sor fűvel benőtt
nyiladékon vezetett át a lávatömbök között, amelyek nyáron ideális
piknikezőhelyek lettek volna, most azonban sivár és ellenséges han-
gulatot árasztottak. Helginek mintha ismerős lett volna a környék, és
nagy nehezen sikerült körülnéznie egy kicsit. A lávamező nem mes�-
sze véget ért, és a tengerbe veszett; a víz fekete volt, csak itt-ott csil-
lant meg a holdfény egy-egy kisebb hullámon. A látvány egy gyerek-
kori emléket idézett fel benne, amikor egy ehhez hasonló tengerparton
sétált a nagyapjával. Talán éppen ugyanitt. Felvertek két pehelyrécét,
amik riadtan szálltak tova. Nagyapa odament, ahonnan a madarak
felrebbentek, és megtalálta a fészküket. Két nagy, kékes színű tojás
feküdt a barna pehelyágyon. Helgi leguggolt, megérintette a pihét, és
anyagtalannak érezte, akár a levegőt. Mikor felállt, nagyapa felhívta
a figyelmét a sirályokra, amelyek eddigre nagy kört formáltak körü-
löttük. Még túl messze voltak ahhoz, hogy az ostrom nyilvánvaló
legyen, de lépésről lépésre közeledtek. Szépen, egyesével. Amikor
nagyapa elmagyarázta, hogy mire készülnek, Helgi kővel akarta meg-
dobálni őket.
Rettenetes dilemma előtt álltak, aminek a megértéséhez éppen csak
elég idős volt. Ha maradnak, a sirályok nem mernek közelebb jönni,
de a réceszülők sem. A tojások kihűlnek, és a bennük lévő embriók
elpusztulnak. Ha elmennek, akkor a récék ugyan visszajönnek, de
lehetséges, hogy a sirályok addigra megrohanják az őrizetlenül hagyott
fészket. Végül Helgi és a nagyapja úgy döntöttek, folytatják útjukat,
de szinte hátrálva távoztak, minden pillanatban remélve, hogy a réce-
pár végül megérkezik, és megmenti a tojásait. De sehol sem látták
őket, végül a fészek is eltűnt a szemük elől. Helgi sosem tudta meg,
mi történt azután.
De most tél volt, és a parti fészkekben nem voltak tojások. Sem
pihék. Azokat mind összeszedték, megtisztították, paplanokba tömték,

9
és eladták gazdag külföldieknek. Megint hátba taszították, és Helgi
most jött rá, hogy megállt és elbámészkodott. Botladozva indult
tovább a kanyargós ösvényen. Felkaptatott egy lejtőn, majd amikor a
férfi rászólt, hogy álljon meg, úgy tett. Roppant engedelmes lett.
Felnézett, és kábán meredt az előtte magasodó kettéhasadt fekete
sziklaalakzatra, amely mintha A gyűrűk urából került volna ide. A két
csúcs között vastag palló feküdt, mint valami gyaloghíd. Álmában
elvetődött Mordorba? Mielőtt lomha agya bármilyen választ talált
volna, megint meglökték, ezúttal az egyik szikla felé. Azt az elmúlt
nyár száraz füve borította, így viszonylag könnyű volt felkapaszkodni
rá, és Helgi a parancsnak engedelmeskedve ezt is tette. A további uta-
sításokat követve nem sokkal a csúcs alatt megállt, és kilépett egy
keskeny peremre a két sziklát elválasztó hasadék fölé. Kinézett a hold-
sütötte tengerre, amely olyan ártatlannak és szelídnek látszott a szél-
csendben. Tökéletes illúzió.
Helgi megingott, és rájött, hogy előbb-utóbb le fog esni innen. Ez
azonban furcsamód nem zavarta. Nem volt olyan messze a föld, és
különben is álmodik, nem igaz? Habár álmaiban feneketlen szokott
lenni a mélység, nem látott le a vulkáni szikláktól körülvett fűig.
A  kéz most szembefordította Helgit a gazdájával, aki mögötte
mászott. Végre megnézhette a férfit, de annak sál takarta el az arca
nagy részét. Csak a szeme látszott, ami olyan gyűlölettel szűkült
össze, hogy Helgi összerezzent, és lehajtotta a fejét. Ekkor megpil-
lantotta a férfi jobb kezét. Valami fekete-sárga szerszám volt benne.
A férfi baljával megragadta Helgi kabátját, és közelebb húzta őt magá-
hoz. Kigombolta a felsője néhány gombját, majd egy fehér papírlapot
vett elő, és Helgi mellkasára helyezte. Helgi a fejét lehajtva próbálta
elolvasni a papíron lévő néhány sornyi írást, az azonban fejjel lefelé
volt. Jobb körülmények között talán így is sikerült volna. De most
nem. Ilyen kábán nem. Az erőfeszítéstől egy kissé felszállt a köd az
agyáról. Felrémlett, hogy valamikor aláírattak vele egy papírt. Azt el
tudta olvasni, és emlékezett, hogy a tartalma valami brutális volt.

10
De hogy jó vagy rossz értelemben? A köd összezárult, és ezt már nem
tudta felidézni.
Megint megjelent a szeme előtt a szerszám, amit a férfi a mellére
tett lapra szorított. Helgi zavartan bámult, és várt. Nem érzett félelmet,
pusztán kíváncsiságot. Neki semmilyen szerszáma nem volt, és noha
ismert egyet-kettőt, ilyet, mint ez itt, még sosem látott. Vajon mire
való?
Látta, hogy a férfi megszorítja az eszköz markolatát, majd hangos
csattanás visszhangzott a csendben. Olyan fájdalmas döfést érzett a
mellében, hogy egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Majdnem hátra-
bukott, és lezuhant a párkányról, de a kéz elkapta. Ez az izzó fájdalom
ellenére megnyugtatta. Ha a férfi megmentette a leeséstől, akkor nem
akarhat neki rosszat. Legalábbis nagyon rosszat nem.
Valami átcsúszott a fején, mire lenézett: egy vastag kötél feküdt
lüktető mellkasán, mint valami ormótlan nyaklánc. Talán a kísérője a
maga különös módján mégiscsak aggódik érte. A sziklához kötve nem
eshet le. Ekkor azonban a kötél megszorult a nyakán. Helgi így nem
tudta elmondani, hogy szerinte ez nem éppen szerencsés megoldás.
Jobb ötlet volna a derekára kötni a hurkot. Levegőt is alig kapott a
mellkasát hasogató fájdalomtól. És nem tudott beszélni.
Nem baj. Ez úgyis csak álom. Más nem lehet. Ha leesik, elrepül.
Most már mindjárt felébred, és akkor elmúlik a fájdalom meg ez a
ködös kábulat a fejében.
Miközben kísérője szitkozódását hallgatta, Helgi kinézett a ten-
gerre, amelynek sima felszínét itt-ott hullámok kezdték megtörni.
Az öböl túlsó partján ismerős, vörös tetejű fehér épületeket látott.
Bessastadhir. Az elnöki rezidencia. Most már biztos volt benne, hogy
álmodik. Bódult agya társított valamit ehhez a bizonyos partsza-
kaszhoz, aminek a gondolatára összerándult, és attól félt, hogy
megint hányni fog. Aztán visszatért a jelenbe, és újfent tudatára
ébredt a környék szépségének és a háta mögött álló férfiból ömlő
szitoközönnek.

11
 Nem is igazán fogta fel, miket vág a fejéhez a másik. Annyira meg-
nyugtató volt a látvány, hogy még a mellében is enyhült tőle a fájda-
lom. Visszafordította tekintetét az elnöki rezidenciáról az öbölre. Csak
a fekete vízen meg-megcsillanó hullámokra figyelt. Messze a látha-
táron felhősáv függött, akár az égre kötött vastag fekete szalag. Helgi
érezte, hogy kezd elbóbiskolni. Ami elég különös volt, hiszen már
amúgy is aludt.
Arra riadt fel, hogy a kéz megint meglöki. Most a derekát. És ezút-
tal utoljára: Helgi megtántorodott, leesett a peremről, és egy pillana-
tig a levegőben úszott, mielőtt a kötél rántása megállította. Nem repült
el. Nem álom volt.
 2. fejezet

A szél meghimbálta a holttestet, ami lassan félig körbefordult, majd

vissza. Huldar elfordult, amikor megjelent az elkékült arc és a bor-
zalmas, kilógó fekete nyelv. A férfi feje a mellére bukott, mintha a
lábát bámulná, azon csodálkozva, hogy elveszett az egyik cipője.
A kérdéses lábbeli most nejlontasakban várta a helyszínelők furgon-
jában, hogy bevigyék elemzésre, bár senki sem számított igazán arra,
hogy fényt derít ennek a szomorú öngyilkosságnak az okára. A rend-
őrségnél azonban szigorú előírások voltak a nyombiztosítást illetően
– igaz, ezúttal a cipő volt szinte az egyetlen, amivel kapcsolatban
ezeket betartva jártak el.
– Nem furcsa, hogy valaki pont itt akasztja fel magát? – kérdezte
Huldar a kollégájára, Gudlaugurre pillantva.
– Nem furcsább, mint bárhol máshol – vélte Gudlaugur. – Így leg-
alább biztos lehetett benne, hogy nem a szerettei találják meg. Sze-
rintem ez lehet a magyarázat.
– Hát lehet. – De Huldar nem volt meggyőzve. A művelet rengeteg
munkát igényelt. A sziklák jókora távolságra álltak az úttól, az akasz-
tófának használt gerenda pedig rendkívül súlyos volt. Huldar valaha
ácsnak tanult, és jól értett a szakmához. Elég sok minden volt, amivel
szívesebben töltötte volna élete utolsó perceit, mint az, hogy egy
ekkora gerendát vonszol magával a lávamezőn keresztül. Ezt a gon-
dolatot azonban nem osztotta meg Gudlaugurrel. A fiatal nyomozó
feltűnően másnaposnak látszott ezen a vasárnap reggelen, a szeme

13
véreres volt, a haja kócos, és egyfolytában medvecukrot szopogatott.
Nem volt olyan állapotban, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor ki-
nyitotta a száját, még vitatkozni is tudjon.
Huldar visszafordult a lávamezőből kimagasló két sziklához és a
közöttük sebként húzódó hasadékhoz, ahol a kollégái a fejüket vakarva
azon tanakodtak, hogyan szedjék le odafentről a férfit. A kötél a geren-
dára volt erősítve, és világosan látszott, hogy ha elvágják, a test lezuhan,
ráadásul még az éles sziklának is nekicsapódhat. Márpedig értelem-
szerűen szerették volna lehetőleg egy darabban lehozni. Erla pontosan
a felakasztott hulla alatt állt, és ordítva mutogatott felfelé a rendőröknek,
akik mindkét oldalról felmásztak a sziklákra. Hősies erőfeszítéseket
tettek, hogy kövessék az utasításait, de egy dolog lent állva parancsokat
osztogatni, és egész más dolog egy keskeny peremen egyensúlyozva
végrehajtani őket. Most már bármikor bekövetkezhetett az a pillanat,
amikor Erlának elfogy a türelme, és utánuk mászik, hogy megmutassa
nekik, hogy kell ezt csinálni. És az is világos volt, hogy egy ilyen feles-
leges tornamutatvány után még idegesebb lenne, mint most.
A gerenda riasztóan megnyikordult, ahogy az egyik rendőr kúszni
kezdett rajta. Nem volt világos, hogy mi a szándéka, mert ahhoz, hogy
felhúzza a holttestet, majd maga után vonszolva újra biztonságos
helyre másszon, emberfeletti erő kellett volna. A deszka tiltakozó
hangjait hallva aztán hamar visszakozott. Erla odalent bosszúsan fel-
sóhajtott, nyilván ő küldte ki oda a rendőrt.
– Nem lenne jobb kérni egy olyan hálót a tűzoltóktól, amibe az égő
házakból ugranak bele az emberek? Ha azt kifeszítjük alá, akkor nem
lesz baja.
Huldar elnyomott egy mosolyt, és elfordult. A kérdés Línától érke-
zett, egy fiatal lánytól, aki az Akureyri Egyetemről volt itt szakmai
gyakorlaton. Ő volt az első az újfajta rendőrtiszti diplomát szerző
diákok közül, aki a nyomozóknál dolgozott. Senki nem mondta ki, de
a csapat nagy része nemigen hitt benne. Mint oly gyakran, az előíté-
letek mögött most is az ismeretlentől való félelem rejtőzött. Mi lesz
itt, ha majd minden újonc egyetemi diplomát lobogtatva érkezik?

14
Akkor ők vehetik vissza az egyenruhát, és mehetnek az utcára a turis-
tahordák közé, elszabadult bulikat megfékezni, és bírságokat osztani
piti szabálysértésekért?
Huldar magasról tett az egészre. Ha megint lefokozzák, bármikor
visszamehet ácsnak. A gyakornoklány egyébként is a szórakozás ki-
apadhatatlan forrását jelentette, legfőképpen azért, mert bámulatos
tehetsége volt ahhoz, hogy akarata ellenére felidegesítsen másokat.
Állandóan rámutatott arra, hogy ezt vagy azt nem előírásszerűen
csinálják, kijavította őket, ha nem a megfelelő szakkifejezést használ-
ták, vagy idézett nekik az egyetemi tankönyvekből. Ha Erla is tanúja
volt egy-egy ilyen esetnek, mindig messziről látszott, ahogy a fogát
csikorgatja, és az orrán át szedi a levegőt. Huldar ilyenkor alig bírta
leplezni a vigyorgást. Ahogy akkor is, amikor Gudlaugurt borította ki
a lány egy-egy megjegyzése.
– Most nincs időnk hálót kérni, Lína. De az ötlet jó.
Huldar látta, hogy Lína elmosolyodik a dicséretre. A lány csak a
mellkasáig ért, vörös hajú volt, és elefántcsontfehér. Alig volt különb-
ség a bőre és a most kivillanó fogai színe között. Aztán újra elkomo-
lyodott, és visszafordult, hogy tovább követhesse a műveletet.
Huldar úgy sejtette, Erla nem csak azért hozta magával Línát, hogy
megmutassa neki, hogyan zajlik a terepmunka. Valószínűleg abban
reménykedett, hogy a lány sokkot kap, és összehányja magát. Csak-
hogy nem így történt. Lína az első sorban állt, és úgy tanulmányozta
a kötélen lógó holttestet, mintha egy csillárt nézegetne az üzletben.
Aztán amikor végre levette róla a szemét, összeráncolta a homlokát,
és fennhangon azon tűnődött, vajon miért nem záratta le Erla a kör-
nyéket. Azzal a mogorván odavetett válasszal, hogy nem volt rá idő,
Erlának nem sikerült őt elhallgattatnia, végül Huldarnak kellett félre-
vonnia a lányt, és elmagyarázni neki, hogy ez az a bizonyára a tan-
könyvekben is említett kivételes eset, amikor a helyzet sürgőssége
úgy kívánja, hogy eltérjenek az előírásoktól. Válaszul egy grimaszt
kapott. Szemlátomást Lína szerint a körülmények nem indokolták,
hogy megszegjék a szabályokat.

15
 Ezzel a véleményével azonban egyedül volt. A csapat többi tagja
tökéletesen tisztában volt vele, hogy miért kell sietniük. Nem minden-
nap kaptak bejelentést egy holttestről a bessastadhiri elnöki reziden-
ciából. Rendesen mindössze két rendőrt és egy bűnügyi technikust
küldtek volna ki, most azonban csak úgy nyüzsögtek a környéken a
rendőrség emberei. Minden elérhető nyomozót ideküldtek, sőt volt
olyan is, akit a szabad hétvégéjéről rendeltek be. Valószínűleg az volt
az elképzelés, hogy ezzel meggyorsítják a holttest elszállítását, a gya-
korlatban azonban épp az ellenkező hatást érték el vele. Csupán keve-
sen találtak feladatot maguknak, a többiek céltalanul bóklásztak fel-
alá, és csak láb alatt voltak.
Megszólalt Erla telefonja, és Huldar nézte, ahogy felveszi. A szemét
behunyva, a homlokát dörzsölgetve hallgatott végig valamit, ami nyil-
ván egy letolás volt valahonnan fentről. Nem is volt meglepő, hogy a
vezetőség ilyen feldúlt. Nem akartak leégni egy idegen szuperhatalom
biztonsági emberei előtt. Huldar elvigyorodott a gondolatra, de az
arcára fagyott a mosoly, amikor Erla rápillantott, kinyomta a telefont,
és visszadugta a zsebébe.
– Ennyi volt! Vágjátok le! – üvöltötte a sziklákon állóknak. – El-
indult a konvoj, fél órán belül Bessastadhirben lesz! Addig nekünk el
kell innen tűnnünk. Majd legfeljebb egy kicsit megütődik az a hulla.
Nem hiszem, hogy bánná.
Huldar látta, hogy Lína kinyitja a száját, és azt is tudta, hogy tilta-
kozásra. Az egyetemi tankönyvek a bűnügyi helyszínelésnél nyilván
nem tárgyalták, mi a teendő külföldi méltóságok látogatása esetén.
A lány vállára tette a kezét, és kis fehér fülecskéjébe suttogta:
– Én a helyedben nem szólalnék meg. Úgysem érsz el vele semmit.
Lína összeszorította a száját. Tapasztalatlan volt, de hülye nem.
Ismerte a hátteret, hiszen meghallgatta Erlától az eligazítást indulás
előtt. Morcosan nézett Bessastadhir felé. Huldar biztos volt benne, hogy
Gudhni Jóhannesson elnök most veszített egy szavazatot, pedig ő nem
is tehetett semmiről. Mindössze annyi volt a bűne, hogy fogadást adott
az országba látogató kínai külügyminiszter tiszteletére. A miniszter

16
biztonsági személyzetének a környék szemrevételezésére érkező tag-
jai pillantották meg a szikláról lógó holttestet a Lambhúsatjörn-öböl
túlpartjáról. A bessastadhiri személyzet azért nem vette észre koráb-
ban, mert akkor a környéket még sűrű köd lepte el.
A tetem felfedezése érthetően pokoli felfordulást okozott a külügy-
minisztériumban, melynek tisztviselői csak nagy nehézségek árán
tudták lebeszélni a nagykövetséget és a biztonságiakat arról, hogy
visszafordítsák a miniszter gépét. A kínaiakat alig lehetett meggyőzni
arról, hogy ez nem a Falun Gong által szervezett tiltakozó akció, csu-
pán egy szerencsétlen véletlen. A látogatás menetrendje végül válto-
zatlan maradt, azzal a feltétellel, hogy a holttestet még a miniszter
érkezése előtt eltávolítják, mivel egy tetem nem valami ünnepélyes
látvány. Sem Európában, sem Ázsiában.
A külügyminisztérium azonban alábecsülte az időt, amelyre a rend-
őrségnek szüksége volt ahhoz, hogy megbirkózzon a helyzettel. Mire
a rendőrfőkapitány irodája átadta az ügyet Erlának, a kínai miniszter
gépe már leszállni készült a keflavíki repülőtéren. Az utasítás úgy
szólt, hogy mind a hulla, mind a rendőrség nyomtalanul tűnjön el az
Álftanes-félszigetről, mire a delegáció konvoja odaér. Az sem számí-
tott, hogy a hely, ahol a felakasztott férfi lógott, nem is látszott az
útról. Elég volt annyi, hogy Bessastadhirból látni lehetett. A köztár-
sasági elnököt semmiképpen sem hozhatták olyan helyzetbe, hogy
magyarázkodnia kelljen a hadseregnyi rendőr miatt, amennyiben a
kínaiak esetleg ki találnának nézni az ablakon. Annyi már biztos volt,
hogy ez után a fiaskó után Izland nemigen fog óriáspandát kölcsön-
kapni Kínától, arra azonban még maradt remény, hogy a látogatás
eredményeképpen erősödnek a két ország kereskedelmi kapcsolatai.
Huldar és Lína érdeklődve figyelték kollégáik tevékenységét.
A rendőrök két csoportra oszlottak a két sziklán, és most azon igye-
keztek, hogy egy sövénynyíró ollóval be tudjanak nyúlni a hasadék
fölé annyira, hogy elvágják a kötelet. Kiderült, hogy ez nem fog
menni. Erla megnézte az időt a mobilján, aztán rájuk parancsolt, hogy
dobják le a gerendát kötelestül, hullástul, mindenestül.

17
 Végül a csapatnak együttes erővel sikerült megemelnie a gerendát
és leejtenie a mélybe.
Eközben Huldar oldalba bökte a sápadt, szótlan Gudlaugurt, és el-
indultak a hordágyért, amely a sziklákhoz vezető birkaösvény mellett
hevert. Épp akkor értek vissza, amikor a holttest lezuhant, és oda-
mentek a férfihoz, aki most a gerenda alatt hevert. Több kolléga segít-
ségével elvágták a kötelet, és leemelték a hulláról a súlyos gerendát.
Gudlaugur ezután a férfihoz lépett, felsorakozva a többiek mellé, akik
azért jöttek, hogy a hordágyra tegyék. Huldar odébb húzódott, ebben
már nem kívánt részt venni. Épp elég volt neki távolról látni a halott
eltorzult arcát.
– Állj! – Lína hangja úgy csendült, mintha megszokta volna, hogy
engedelmeskednek neki. Ez elég vicces volt, figyelembe véve a korát
és a tapasztalatlanságát. Huldar belepillantott az önéletrajzába, így
tudta, hogy eddig tipikus nyári munkákat végzett: dolgozott egy tanyán
valahol északon, egy szupermarket kasszájánál, egy halfeldolgozó
üzemben és egy moziban. Nehéz lett volna megtippelni, ezek közül
hol szokott hozzá a parancsoláshoz. Talán a mozinézőkre reccsent így
rá, hogy kapcsolják ki a telefonjukat, mielőtt elkezdődik a film.
– Itt nem te parancsolsz. – Erla arca sötétlett a dühtől a közbeszó-
lás miatt. Integetett a holttest körül állóknak, hogy emeljék csak rá a
hordágyra.
– De… – próbálkozott Lína rendíthetetlenül.
– Milyen de, bazmeg? Te nem érted, hogy mi a fasz van itt? – Erla
nagyon feszült volt, és mint mindig, ez a nyelvezetén is meglátszott.
Huldar figyelmeztetően pillantott Línára, ő azonban ügyet sem
vetett rá, és nem tágított.
– Nem látod? Ott, a mellén! – mutatott a holttestre.
A többség rájött, hogy ha követi a tekintetével a lány kinyújtott
ujját, azzal csak még jobban magára haragítja Erlát. De nehéz volt
ellenállni a kíváncsiságnak. Egyik ember a másik után hajtotta le a
fejét, és nézett a halott mellkasára, ahol egy apró fémlapocska kandi-
kált ki a kabát alól. Többen értetlen arccal közelebb is hajoltak. Hul-

18
dar azonban pontosan tudta, mit látnak. Egy szög fejét. Valószínűleg
százas szögét. Szakadt papírlap látszott alatta, amit mintha a szöggel
tűztek volna a férfi testére.
Erla is megérthette, miről van szó, mert szívből felnyögött.
Ez így aligha lehetett öngyilkosság. Nemigen akad olyan ember,
aki képes lenne a saját testébe verni egy ekkora szöget. Különösen a
mellkasába. Minden valószínűség szerint egy gyilkosság helyszínén
álltak, és amatőrök módjára összejárkálták azt. A nagy kapkodásban
még csak az sem jutott eszébe senkinek, hogy halottkémet hívjon.
Első ízben azóta, hogy megkezdte szakmai gyakorlatát, Lína most
teljes joggal nézett helytelenítően.
– Hátra. – Erla nyugodtnak hangzott, pedig minden lehetett, csak
az nem. – Takarjátok le úgy, hogy ne látsszon Bessastadhirból. De
még távcsővel se. Fűvel vagy bármivel, mindegy, csak álcázva legyen.
– Becsukta a szemét, és ingerülten dörzsölte. – Aztán húzzunk innét
a picsába, és majd visszajövünk, ha a sznobok odaát befejezték.