A KIADÓ ELŐSZAVA

Sok könyvet írtak már a Beatlesről, de ez az első, amelyben ők maguk

mesélik el a történetüket a kezdetektől, azaz születésüktől egészen
1970-ig.

Azt, amit Paul, Ceorge és Ringo mond, valamint Neil Aspinall, George
Martin és Derek Taylor kiegészítő szövegeit nagyrészt a könyvvel
azonos című televíziós, illetve videoműsorokban elhangzó interjúkból
vettük át, de készítettünk velük teljesen új interjúkat is, kifejezetten
ehhez a kiadványhoz.

John Lennon szövegeit többévi kutatómunkával szedtük össze a világ

minden táján megjelent kiadványokból, könyvtárakból és magán-
archívumokból. (Forrásainkat a kötet végén soroljuk fel.) Ezt az
 2/840

anyagot igyekeztünk úgy elrendezni, hogy kövesse a könyv kronológiai

szerkezetét, ugyanakkor megmaradjon a szöveg folyamatossága is.
Ezért helyenként kénytelenek voltunk nem azonos időpontban
elhangzott Lennon-idézeteket összeilleszteni, és hogy az olvasó
nyomon követhesse, mit mikor mondott John, az összes szövegét
dátummal jelöltük meg (az évszám utolsó két számjegyével, példának
okáért 1962 helyett csak 62-vel), kivéve azokat az eseteket, ahol el-
hangzásuk időpontja kideríthetetlen volt.

Ami az 1970 előtti időszakot illeti, helyenként Raultól, George-tól és

Ringótól is szerepeltettünk akkori eredeti idézeteket, melyeket ugy-
anúgy az évszám utolsó két számjegyével jelöltünk meg, mint ahogyan
azt a Lennon-idézetek-nél tettük.

A fényképek és a reprodukált Beatles-dokumentumok számos forrás-

ból származnak, George Harrison, Paul McCartney és Ringo Starr
egyaránt rendelkezésünkre bocsátotta személyes archívumát a kötet
elkészítéséhez, és hozzáférhettünk az Apple és az EMI dokumentu-
maihoz is. Ezt a válogatást egyéb fotográfusok és ügynökségek any-
agával egészítettük ki,- ezeknek a névsora ugyancsak kötetünk végén
található.

A Beatles-antológiát az Apple megrendelésére a Genesis Publications

szerkesztőgárdája állította össze Derek Taylor közreműködésével, aki
1997-ben bekövetkezett haláláig a könyv szaktanácsadójaként
működött közre.

MIT IS MONDHATNÉK MÉG EL MAGAMRÓL, AMIT NEM

MONDTAK EL AZOK, AKIK NEM HAZUDNAK?

JOHN LENNON

Szemüveges vagyok. 1940. október 9-én születtem, tehát nem az első

Beatle-ként. Az Ringó volt, aki 1940. július 7-én született. Viszont ő
 3/840

lett utoljára Beatle-lé,- mi már régen együtt voltunk, amikor ő még

nem is sejtette, hogy milyen sorsot tartogat számára a végzet.

Ezen a bolygón, de különösen Nyugaton az emberek kilencven száza-

léka egy szombat este benyakalt üveg whiskynek köszönheti az életét,
mert a szülei nem is akarták. Tíz emberből kilenc a véletlen szülötte,
legalábbis én nem ismerek senkit, aki tervszerűen csinált volna
gyereket.

Anyám háztartásbeli volt, meg persze énekesnő és komika - no nem

hivatásos, de a kocsmában szívesen énekelt. Jó hangja volt, és tudta
utánozni Kay Starrt. Egy- vagy kétéves lehettem, amikor dalolgatta
nekem azt a dalocskát egy Disney-filmből, hogy „Figyelj csak, akarsz
tudni egy titkot, és megígéred, hogy nem árulod el? Nos, ez itt egy
csodakút.

A szüleim elváltak, amikor négyéves voltam, én pedig Mimi nagyn-

énémhez költöztem.

Ő magyarázta el nekem, hogy a szüleim már nem szeretik egymást.

Soha nem szólt égy rossz szót egyikükre sem. Az apámat hamar elfele-
jtettem, mintha csak meghalt volna. Anyámmal viszont időnként
találkoztam, és sosem hidegültem el tőle. Gyakran gondoltam rá, csak
éppen azt nem tudtam sokáig, hogy milyen közel lakunk egymáshoz.

A családom rajtam kívül öt nőből állt, öt erős, okos és szép nővérből.

Egyikük volt az én anyám. Olyan volt ő is, mint a többi, csak éppen azt
nem tudta, hogyan kell élni. Ő volt a legfiatalabb, és nem tudta, mit
kezdjen velem - így kötöttem ki az egyik nénjénél. Fantasztikus nők
voltak mind. Lehet, hogy egyszer még írok róluk egy családregényt.

Férfiakat nem is láttam, mindig nők társaságában voltam. De ők sokat

beszéltek a férfiakról és az életről általában, és mindig tisztában voltak
a dolgokkal, nem úgy, mint a férfiak. Én akkor lettem nőpárti.
 4/840

A legrosszabb érzés az, ha nem kellesz senkinek, ha rájössz, hogy a

szüleidnek nincs ugyanúgy szükségük rád, mint neked órájuk.
Gyerekkoromban sokszor kívántam, hogy ez ne így legyen, de a
szeretet hiánya egészen belém marta magát.

Sosem kellettem igazán senkinek, ezért lehettem sztár. Ha normális

gyerekkorom lett volna, nem tudtam volna végigcsinálni ezt az egészet.

Néha még örültem is neki, hogy árva vagyok, mert a legtöbb barátom
családjában nem tűntek igazán emberinek a kapcsolatok, a fejük meg
kispolgári gátlásokkal volt tele. Az enyém viszont a saját ötleteimmel:
Azzal töltöttem az időmet, hogy magamat szórakoztattam, közben meg
kerestem azt, akivel szót érthetnék. De a legtöbb ember valahogy olyan
döglött volt, néhányan meg félig döglöttek. Őket meglehetősen könnyű
volt szórakoztatni.

A legtöbben sosem szabadulnak meg a szüleiktől, és nem fogják föl,

hogy még mindig azok nyomasztják őket, pedig már negyven- meg
ötvenévesek. Még mindig nem szabadultak meg a szülői igától. Ettől
én egyszer s mindenkorra megmenekültem.

A Penny Lane egy külvárosi környék, ahol a szüleimmel laktam (bár az

apám szinte sosem volt otthon, hiszen tengerész volt), meg a
nagyapámmal. Az utcánkat Newcastle Roadnak hívták.

Ez az első hely, amelyre emlékszem. A vörös téglás ház utcai szobáját

nem laktuk, az mindig el volt függönyözve, és egy lovas kocsi képe füg-
gött a falon. A három emeleti hálószoba közül az egyik az utcára néz-
ett, egy meg hátulra, és középen is volt egy pici szoba.

A Penny Lane-ről a nagynénémhez költöztem egy másik külvárosba,

Wooltonba, a Menlove Avenue-n egy ikerház egyik felébe, amelyhez
kis kert is tartozott. Ott nem szegények laktak, hanem orvosok,
ügyvédek meg effélék. Itt én is álvedlettem rendes külvárosi fiúvá, és a
 5/840

társadalmi ranglétrán vagy fél lépcsőfokkal följebb álltam Paulnál, Ge-

orgenál és Ringónál, akik mind tanácsi lakásban laktak. Nekünk saját
házunk és kertünk volt. Ringó volt közöttünk az egyetlen belvárosi
gyerek. Azt hiszem, a lehető legszakadtabb környékről származik, de
ez nem érdekli őt, mert ott jobban el tudta tölteni az idejét.

Legelső emlékem egy lidércálom.

Színes, szürrealista álmaim vannak mindig. Tiszta Bosch vagy Dali.

Szeretem őket, és minden lefekvéskor már alig várom, hogy álmodjam.

Mióta az eszemet tudom, egyik visszatérő álmom a repülés. Ha

veszélybe kerültem, mindig elrepültem. Máig elevenen áll előttem,
ahogyan nem szárnycsapásokkal, hanem úszó mozdulatokkal repülök
körbe-körbe valahol a mi házunk, a mi környékünk fölött, de legaláb-
bis valami más ismerős helyen. Amikor rosszat álmodtam, például
megtámadott egy óriás ló, vagy valami más álombéli szörnyeteg,
mindig elrepültem, mielőtt a helyzet igazán veszélyessé vált volna. Én
ezeket az álmokat úgy magyaráztam, hogy a lelkem mélyén szeretnék
elmenekülni Liverpoolból.

A legelevenebben talán azokra az álmokra emlékszem, amikor

repülőgépen szálltam Liverpool fölött. A gép mindig a házak fölé
repült, és egyre magasabban körözött.

Aztán ott volt az a klassz álmom, amikor körülöttem több ezer

félkoronás érme volt szétszórva. Meg amikor pénzt találtam régi háza-
kban, és magammal vittem, amennyit csak bírtam. Raktam a zse-
bembe is, meg zsákokba is, és még a kezemben is szorongattam, de így
sem tudtam eleget elvinni. Ez talán azt jelentette, hogy tudat alatt ki
akartam emelkedni az emberek közül vagy a nyomorból.

Az ember addig álmodik arról, hogy kijut a kutyaszorítóból, amíg

tényleg ki nem jut belőle. Nekem sikerült.
 6/840

Én pontosan úgy állok hozzá a szülővárosomhoz, mint mások. Bár

találkoztam már olyanokkal is, akik nem szeretik a szülőhelyüket, de
ők biztosan rosszul érezték magukat ott. Kekem boldog és egészséges
gyerekkorom volt Liverpoolban, ezért szeretem is a várost. Ez persze
nem akadályoz meg abban, hogy máshol éljek.

Liverpool olyan hely volt, ahová mindig átjöttek az írek, ha éppen

elfogyott a krumplijuk, meg ahol a feketéket ottfelejtettek, vagy mi.
Ezért aztán sok volt a városban az ír, meg a fekete, de a kínai is.

Liverpool szegény város volt, és nehezen lehetett élni benne. De abban

a városban az embereknek van humorérzékük, talán éppen a sok bajuk
miatt viccelődnek minduntalan. Ja, és ott mindenki orrhangon beszél,
nem tudom, miért, talán mindenki orrpolipot kap az ottani levegőtől.

Liverpool kikötőváros, a második legforgalmasabb Angliában. A múlt

században még nálunk, északon csinálták a pénzt. Odagyűltek a pén-
zemberek, de ott éltek a nyomorultak is. Ezért a déliek - főleg a londo-
niak - úgy néztek ránk, mint az állatokra. "

Woollonban csak két híres épület volt, az egyik a javítóintézet velünk

szemben, a másik meg, a sarkon túl, a Strawberry Field, egy viktor-
iánus stílusú ház, amit átalakítottak az Üdvhadsereg árvaházává.

Gondolom, azért hívták így, mert a telken valaha epret termesztettek.

Gyerekkoromban eljártam az árvaházi kerti mulatságokra a barátaim-
mal: Ivánnal, Nigellel és Pete-tel. Ott árultuk a palackozott limonádét,
és marha jól éreztük magunkat.

Már az óvodában kilógtam a többiek közül, mint később is, egész

életemben. Egyáltalán nem arról van szó, hogy „és akkor kipróbálta a
füvet és megvilágosodott", mert sok mindennek egyforma jelentősége
volt az életemben. Lewis Carroll meg Oscar Wilde éppúgy hatott rám,
mint azok a környékbeli vagány kölykök, akik később börtönben
 7/840

végezték. Már akkor is megvolt velem az a probléma, hogy valami nem

stimmelhet nálam, mert mindig olyasmit veszek észre, amit mások
nem.

Mindig is szobakukac voltam, mint a zenészek általában. Az ember

ledéi alatt szerzi a zenét, és ott is játszik. Még amikor festő akartam
lenni, akkor is otthon próbálkoztam, nem a szabadban.

Sok időt töltöttem olvasással. Én sosem unatkoztam otthon, szerettem

ott lenni. Azt hiszem, ez azért történt így, mert egy szem gyerek
voltam. Ismertem ugyan a féltestvéreimet, de én jobbára egyedül
voltam meg a könyveimmel.

Mindig álmodoztam arról, hogy majd művészként élek egy magányos

házban, egy mellékút mentén, és csak verseket írok meg festegetek,
nyugiban élek, és sétálgatok a fák között.

Imádtam az „Alice Csodaországban"-t, és minden figuráját lerajzoltam

magamnak. Írtam verseket is a „Gruffacsór" modorában. Általában
amikor elolvastam egy jó könyvet, teljesen beleéltem magamat, az is
gyakran előfordult, hogy „továbbírtam" a szívemhez közel álló főhős
történetét. Az iskolában is azért akartam mindig bandavezér lenni,
hogy a többiekkel eljátszathassam, amit olvastam.

Az elemiben állandóan harcban álltam a többiekkel, és ha valaki er-

ősebb volt nálam, vagy annak látszott, akkor lélektani módszerrel
kerekedtem fölébe. Olyan meggyőzően fenyegettem meg, hogy
megverem, hogy elhitte: meg is tudnám tenni.

Megfertőztem a többiek gondolkodását azzal, hogy engem nem kötött

semmi a szüléimhez. Ebben rejlett az én különleges tehetségem. Sokat
sírtam ugyan utánuk, de legalább már akkor megtudtam, milyen az,
amikor az ember életét valamilyen hiány tölti ki.
 8/840

Egyszer meglőttek almalopás közben. Egy barátommal ugyanis lopni

jártunk. Meg fölugráltunk a Penny Lane-i villamosok ütközőjére, és
mérföldeket utaztunk potyán. Pedig közben borzasztóan féltem, hogy
leesem.

A kortársaim között menő voltam, mert már kiskoromban tudtam egy

csomó disznó viccet. Ezeket egy környékbeli lánytól hallottam.

Senki sem tanított a szexre, mindent a klotyók faláról tudtam meg.

Már nyolcéves koromban tudtam mindent. Akkoriban már mindenki
látott disznó képeket, és tudtunk minden perverzitásról. Hiába voltunk
még csak gyerekek, nem maradt előttünk titokban semmi. Azt hiszem,
ha az emberek bűntudat és képmutatás nélkül gondolkodnának a
szexről, akkor végre elfoglalhatná méltó helyét a társadalomban, mint
a mindennapi élet velejárója.

Edinburgh régi álmom volt. Imádtam a fesztivált és a Tattoo-t a várb-

an. A legjobbaknak az amerikaiakat tartottam, mert volt bennük
svung, no persze csak a skótok után, mert valójában ők voltak a ked-
venceim. Lázba tudtak hozni, különösen, amikor kialudt a fény a szín-
padon, és csak egyetlen dudás játszott.

Már korán kiderült, mennyire muzikális vagyok, és nem tudom, miért

nem próbálta meg senki kiaknázni ezt - talán csak azért, mert nem volt
rá pénz.

Egyszer egyedül utaztam Edinburghba a nagynénikémhez, és egész

úton szájharmonikáztam.

A sofőrnek tetszett a játékom, és megígérte, hogy ha másnap találko-

zom vele Edinburghban, ad nekem egy csudajó herflit. Teljesen
belelkesültem tőle. Volt egy kis harmonikám is, azon is játszottam,
csak úgy jobb kézzel, ugyanazt, amit szájharmonikán, például a
„Moulin Rouge"-t és a „Greensleevest".
 9/840

Nem tudom már, miért kezdtem éppen harmonikázni, biztosan nagy-

on olcsón jutottam hozzá. Nálunk laktak albérletben diákok, és az
egyiknek volt szájharmonikája, és megígérte, hogy vesz nekem egyet,
ha másnap reggelre megtanulok rajta egy dalt. Hát én megtanultam
neki kettőt is. Ez még nyolc és tizenkét éves korom között történt.

Van egy vizsga Angliában: a „tizenegy plusz", amit csak tizenegy

évesen kell letenni, de már ötéves korától ott lebeg az ember feje fölött.
Mindig azt mondták, ha ezen megbukom, nincs semmi esélyem az
életben. Így aztán ezen az egyen átmentem, mert eléggé féltem tőle. A
sikeres tizenegy pluszom után azt mondta a tanár, hogy most már
csinálhatok, amit akarok. Így aztán elkezdtem festeni.

Az új suliban szemügyre vettem a sok száz ismeretlen srácot, és arra

gondoltam: „Na, most ezekkel mind meg kell küzdenem", mármint
azután, hogy az elemiben már kivívtam a helyemet. De hát itt volt jó
pár igazi nehézfiú. Rögtön az első verekedésben kikaptam. Nem
mintha olyan komoly ügy lett volna, csak ordítoztam és káromkodtam
egy csomót, aztán gyorsan kaptam egyet a pofámra. Ha az embernek
eleredt a vére, akkor már befogadták. Attól kezdve, amikor úgy gon-
doltam, hogy valaki nagyobbat tudna ütni nálam, azt ajánlottam, hogy
inkább birkózzunk.

Azért voltam agresszív, mert népszerű akartam lenni. Én akartam

lenni a főnök. Azt akartam, hogy mindenki engedelmeskedjen nekem,
és mindenki nevessen a vicceimen, egyszóval ismerjenek el
feljebbvalónak. Lehet, hogy az elején megpróbáltam jó fiú lenni, akárc-
sak az elemiben.

Ott legalább becsületes voltam, mindig megmondtam, ha valamit én

követtem el, de aztán rájöttem, hogy ennek nincs semmi értelme, mert
így is, úgy is elkaphatják az embert. Ezért már akkor rászoktam a
hazudozásra.
 10/840

Mimi csak egyetlenegyszer vert meg, akkor, amikor pénzt loptam a

retiküljéből. Nem először történt ilyesmi, az igazság az, hogy többször
vettem ki egy kevés pénzt limonádéra, de úgy látszik, akkor túl sokat
emeltem el.

Tizenkét éves koromban úgy gondoltam, hogy alighanem zseni vagyok,

csak épp ezt soha senki sem fogja felfedezni. Így okoskodtam: „Vagy
zseni vagyok, vagy őrült. De vajon melyik a kettő közül? Őrült mégsem
lehetek, mert még nem dugtak diliházba, akkor hát nyilván zseni vagy-
ok." Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a zseni mindig egy kicsit
őrült is. És ha van olyan egyáltalán, hogy zseni, akkor biztos, hogy én
az vagyok. És nem igaz, hogy akkor lettem valaki, amikor a Beatles be-
futott, hanem mindig is ilyen voltam. De zseninek lenni fájdalmas is.
Sőt, csupa fájdalom.

Örökké azon morfondíroztam: „Hogyhogy még mindig nem fedeztek

fel?" Úgy értem, az iskolában miért nem jött rá senki, hogy én vagyok a
legokosabb?

Ha a jellemzésemet nézzük, az is erről szól: „A lelkét is eladná egy jó

poénért", vagy hogy „Csak az álmainak él".

Diákéveim alatt örökké álmodoztam. Az első húsz évemet valóságos

transzban éltem át, különben szörnyen unalmas lett volna.

Olyasmivel bosszantottam a tanáraimat, hogy parodizáltam az egyházi

énekeket., vagy csokoládét ettem a közös ima alatt, vagy éppen víz alá
nyomtam az úszóoktatómat, meg ehhez hasonlók. Mindig akadt
valami ötletem, amin kiakadtak.

Egyik számtantanárom azt írta rólam: „Csúfosan fogja végezni, ha így

folytatja tovább." A legtöbb tanárom utált. Azért mindegyik iskolában
akadt egy-egy kivétel: vagy egy művészettörténet, vagy egy nyelv- és
irodalomtanár. Amíg rajzolásról vagy írásról volt szó, addig oké
 11/840

voltam, de az az igazság, hogy a matek meg a többi reáltárgy egyáltalán

nem ment a fejembe.

Már tizenöt évesen gondoltam arra: „Hát nem lenne óriási, ha egyszer
kiszabadulnék Liverpoolból, és híres lennék meg gazdag?

Sajnálom, hogy nem én írtam az „Alice Csodaországban"-t, és ez nagy-

on szomorú, mert ha az ember belátja, hogy bármit tesz is, úgysem
múlhatja felül Leonardót, akkor könnyen elcsügged: minek
fáradozzam, amikor voltak már nálam különbek, és olyasmit alkottak,
amire én úgysem leszek képes soha?

Nem mondanám, hogy írónak születtem, de gondolkodónak igen. Az

iskolában is mindig meg tudtam csinálni, ha valami olyasmiről volt
szó, amit magamnak kellett kitalálni.

Az iskolában sokat rajzoltunk, és a rajzokat továbbadtuk. Olykor elég

merész ötleteink akadtak: készítettünk olyat is, hogy vak kutyák vez-
ettek normális embereket.

Azt hiszem, eléggé morbid humorom volt, és ez diákkoromban

kezdődött. Egyszer mentünk hazafelé az iskolából valami ünnepély
után, és egész úton a törpéken röhögtünk. Liverpool tele van újságárus
törpékkel. Korábban észre sem vettem őket, de aznap mintha
mindenütt ott lettek volna. Egyre jobban röhögtünk rajtuk, és nem bír-
tuk abbahagyni. Gondolom, ezzel csak a valódi érzelmeinket akartuk
palástolni, vagyis álcázás volt. Valójában sosem tudnék bántani egy
nyomorékot, de ez az idétlenkedés hozzátartozott az életünkhöz.

Minden srác rajzolgat, meg írogat verseket, néhányan egészen

tizennyolc éves korukig, de a legtöbben abbahagyják már tizenkét
évesen, amikor valaki azt mondja nekik, hogy szar, amit csinállak.
Igen, mindig ilyeneket mondanak az embernek az életben: „Nem vagy
rá képes, tehetségtelen vagy."
 12/840

Tudom, hogy ez nem csak az én sztorim, és hogy ez mindenkivel

megtörténik, de ha állt volna mellettem valaki, aki azt bizonygatja,
hogy nagy művész vagyok, akkor sokkal biztosabb lettem volna
magamban. Időt kellene adni mindenkinek a fejlődésre, bátorítani ab-
ban, ami érdekli. Engem például mindig is nagyon érdekelt a
képzőművészet, és évekig nagyon jó képeket is csináltam, de ezek
sosem érdekeltek senkit.

Amikor megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, mindig azt mondtam:

újságíró. Nem mertem azt mondani, hogy művész, mert abban a világ-
ban, ahol felnőttem, ahogyan ezt a nagynénémnek többször is mon-
dogattam, a művész az olyan ember volt, akiről az ember olvas, meg
áhítattal megnézi a műveit a múzeumban, de még véletlenül sem él
vele egy fedél alatt. Mellesleg a tanárok az újságíróra is azt mondták,
hogy akarjak valami reálisabbat, és amikor én megkérdeztem, hogy
mégis mire gondolnak, akkor olyanokkal álltak elő, mint az ügyvéd, or-
vos vagy állatorvos. Én viszont tudtam, hogy ilyesmi soha az életben
nem leszek, így aztán minden pálya el volt zárva előlem.

Az ötvenes években úgy gondolták, hogy tudósokra szükség van,

művészekre viszont nincs, mert azok afféle kémek. Egyébként még ma
is azok: kémek az emberi társadalomban.

Talán hihetetlenül hangzik, de még a képzőművészeti iskolában is

tanárt akartak faragni belőlem, mert a festésről mindenkit le akartak
beszélni, akit csak lehetett. Azt kérdezték: „Nem akarsz rajztanár
lenni? Akkor is festegethetsz szabadidődben." Nem akartam.

Már az iskolában rájöttem, milyen sok baj van a társadalommal, és a

hozzám hasonlókkal együtt lázadtam ellene. Akiben volt egy csöpp
spiritusz, az persze nem illett bele az iskolai elképzelésekbe, és minden
rólam szóló jelentésben olyasmi állt, hogy „eszes, de nem elég igyek-
vő". Gondolom, eléggé tenyérbe mászó diák lehettem, afféle lázadó
 13/840

proletár. Olyasféleképpen voltam én forradalmár, ahogyan D. H.

Lawrence: nem hittem az osztály társadalomban, és harcoltam ellene.

Mindig is lázadó voltam, mert sértett a társadalmi helyzetem. Ugyana-

kkor nagyon vágytam arra is, hogy szeressenek és elfogadjanak. Így
kerültem a színpadra, mint bolha a cirkuszba: szeretnék tartozni va-
lahová. A lelkem mélyén azt szeretném, ha a társadalom minden
rétege el tudna fogadni, és nem kellene ilyen nagyszájú, habókos muz-
sikusnak és poétának lennem. Csak hát a helyzet az, hogy a bőrömből
én sem bújhatok ki. Ezzel nem lehet mit kezdeni, hogy az ember
szeretne tartozni valahová, csak éppen nem képes rá.“

Diákkoromban elég tökös fiú voltam, vagy legalábbis próbáltam annak

látszani. Sokszor keveredtem bajba emiatt. Például úgy öltöztem, mint
egy huligán, de persze ha idegen környékre tévedtem, és összefutottam
egy másik ilyen fazonnal, akkor már gáz volt. Az iskolában könnyebb
volt, ott már ismertek, és ott sokkal tökösebbnek mutattam magam a
valóságosnál. Valójában csak játék volt az egész. Úgy értem, loptunk
mi, meg ilyesmi, de nem csináltunk semmi igazán komolyat. Liverpool
elég durva hely. Akkoriban az igazi huligánok a huszonéves
dokkmunkások voltak. Mi még csak tizenöt éves kölykök voltunk; ők
viszont fejszével, nadrágszíjjal, biciklilánccal, olykor igazi fegyverekkel
is verekedtek. Mi sosem tettünk ilyet, s ha ilyenek jöttek szembe
velünk, bizony megfutamodtunk.

Azok a bandák, ahol én voltam a főnök, legfeljebb tolvajlásra

vetemedtek vagy a lányokat molesztálták. Amikor rajtavesztettünk,
mindenki mást elkaptak, egyedül én tudtam rendre elmenekülni.
Akkor nagyon féltem, hogy elcsípnek, de végül Mimi volt az egyetlen a
szüléink között, akinek fogalma sem volt a viselt dolgainkról. A haver-
jaim papái általában utáltak engem. Pedig ahogy idősebb lettem, leg-
feljebb annyit fejlődtünk, hogy túlléptünk a cukorkalopáson, és már
magunk is árultuk a szajrét, például a cigarettát.
 14/840

Nem vagyok kemény fickó. Ezt mindig csak tettettem, hogy

védekezzem mások neurózisa ellen. Az igazság az, hogy a lelkem
mélyén igen érzékeny és gyenge ember vagyok.

Szerintem boldog gyerekkorom volt. Végül agresszívvá váltam, de

szerencsétlennek sosem éreztem magamat. Sokat nevettem.

Mimi férjével jól kijöttünk. Kedves ember volt. Amikor meghalt, még
nem tudtam, hogyan kell nyilvánosan gyászolni, így aztán fölmentem
az emeletre, ahová utánam jött az unokatestvérem, amikor megérkez-
ett. Ránk jött egy röhögőgörcs,- utána nagyon szégyelltem magamat.

Mimi egyedül tartott el engem, és nem akarta feladni a házát sem,

ezért egy ideig voltak diák albérlőink.

Ő mindig is azt szerette volna, hogy sportoló legyek vagy kémikus,

pedig én verseket írtam meg énekeltem, mióta csak nála laktam. Sok-
szor magyaráztam neki: „Figyelj, én művész vagyok, ne gyötörj engem
a matekkal. Úgyse lesz belőlem patikus vagy állatorvos, mert nincs
érzékem hozzá."

Mondtam neki azt is, hogy ne tépje össze a dolgaimat. Tizennégy

évesen egyszer arra jöttem haza, hogy széttépte a verseimet. Mondtam
neki, hogy egy nap még sajnálni fogja, mert híres ember lesz belőlem.

Láttam másféle verseket is, amilyenektől az embernek feláll a farka.

Nem tudtam, ki írja ezeket, de gondoltam, én is megpróbálom. Mimi
megtalálta a párnám alatt. Azt hazudtam, hogy csak lemásoltam egy
srácnak, aki nem tud jól írni. Közben meg én magam költöttem.

Amikor később már komoly verseket írtam az érzéseimről, mindig

titkosírást használtam, hogy Mimi ne tudja elolvasni.
 15/840

Egy nap beállított anyám fekete kabátban és vérző arccal. Valami bale-
set érte. Nem bírtam ránézni, mert az járt a fejemben, hogy „ez itt az
anyám, és vérzikkimentem hát a kertbe. Pedig szerettem őt, csak nem
akartam elkötelezni magam. Azt hiszem, erkölcsi értelemben gyáva
voltam, el akartam titkolni az érzéseimet.

Júliától kaptam az első színes ingemet. Aztán elkezdtem rendszeresen

látogatni. Megismerkedtem az új hapsijával, akiről nem voltam nagy
véleménnyel. Júlia lassan olyan lett számomra, mint egy fiatal nagyn-
éni vagy idős nővér. Amikor már nagyobb voltam, és többet
veszekedtem Mimivel, Júliánál töltöttem a hétvégéket.67

Anyám második férjét Robert vagy Bobby Dykinsnak hívták, illetve

nem is tudom, hogy összeházasodtak-e. Én Twitchynek hívtam. Alac-
sony pasas volt, pincér, mindig köhécselt, és a ritkuló haját margarin-
nal kente. Mielőtt elindult volna hazulról, mindig belenyúlt a vajba, de
inkább a margarinba, és bezsírozta vele a haját. A borravalót egy nagy
bádogdobozban gyűjtötte a kredenc tetején, a konyhában, és én
mindig loptam belőle — a balhét meg nyilván anyám vitte cl. De én úgy
gondoltam, ennyivel tartoznak nekem.

Mindig is álmodoztam egy szép, okos, sötét hajú, szabad szellemű

művésznőről, mint amilyen Juliette Gréco volt. A lelki társamnak
képzeltem, akit korábban már ismertem, csak valahogyan
elveszítettem. Kamaszkoromban persze a szexuális fantáziáimban
inkább Anita Ekberg szerepelt, meg a hasonló nagydarab skandináv
istennők, amíg az ötvenes évek végén egy életre szerelembe nem estem
Brigitte Bardot-val. Az összes szőke csajomat azzal gyötörtem, hogy
nézzen ki úgy, mint Brigitte. Az első feleségem meg eredetileg
gesztenyebarna volt, de mire elvettem, már rákényszerítettem, hogy
fesse szőkére a haját, és növessze hosszúra. Pár évvel később
összetalálkoztam Brigitle-tel, de nem volt egy nagy eset: én be voltam
lőve, ő meg már leszálló ágban volt.
 16/840

Olvastam egyszer egy pasas vallomásait a szexuális fantáziáiról. Azt

írta, hogy húsz-, majd harmincévesen is arra számított, hogy idővel le-
fog higgadni egy kicsit.

Aztán erre várt a negyvenes éveiben is, de nem történt semmi, és

betöltötte a hatvanat meg a hetvenet is, és még akkor is a szexen járt
az esze, amikor már úgysem tudott volna csinálni semmit. - A francba!
- gondoltam, amikor ezt olvastam, mert én is mindig arra vártam, hogy
mikor csökkennek már a vágyaim, de most már azt hiszem, soha - il-
letve a „soha" túl nagy szó, mindenesetre addig nem, amíg ezt a testet
el nem hagyom. De még reménykedem, hogy az egész arról szól, hogy
legyőzzük ezt a vágyat, mielőtt távozunk innen, különben vissza kell
térnünk még több szexért — márpedig ki akarna visszajönni csak azért,
hogy mindig elmenjen?”

Emlékszem egy estére, vagy inkább nappal volt az még, amikor

tizenéves koromban egy sírkövön dugtam a barátnőmet, és a seggemet
teljesen ellepték a levéltetvek. Jó lecke volt karmából - vagy ker-
tészkedésből, ki tudja? Istenem, Barbara, hol lehetsz most? Ronda
vagy-e és kövér, és van-e tizenöt gyereked? Szerintem mindegy, mert a
velem töltött pokoli évek mindenre felkészítettek téged. Szomorú,
hogy minden elmúlik. Csak tudnám, kivel smárolsz most!

Úgy képzeltük, hogy Amerika a fiatalok hazája. Amerikában csupa

tinédzser él, míg másutt csak emberek.

Mindnyájan tudtuk, milyen Amerika. Láttuk az összes filmet Disneytől

Doris Day-en, Rock Hudsonon és James Deanen át Marilynig. És per-
sze mindent Amerikában találtak fel, a Coca-Colát és a Heinz ketch-
upöt is, bár az utóbbiról csak Amerikában tudtam meg, hogy nem an-
gol gyártmány.
 17/840

A zene is főként amerikai volt már a rock'n'roll előtt is. Voltak persze
angol művészek is, de a legnagyobbak mégiscsak az amcsik voltak. Ők
léptek föl a londoni Palladiumban, nem fordítva. Még az angol filmek-
ben is mindig kellett játszania egy amerikai színésznek, vagy ha olyat
semmiképpen nem tudtak előkeríteni, akkor legalábbis egy
kanadainak.”

Angol lemezek egyáltalán nem voltak. Az első, amit annak lehetett

nevezni, a „Move It" volt Cliff Richardtól,- előtte semmi.

Liverpool kozmopolita hely. A tengerészek hozták oda a blues-

lemezeket Amerikából.

Mi olyan bluest hallgathattunk Liverpoolban, amilyet Európában sen-

ki, legfeljebb a kikötővárosokban.

A country and westernnek London után Liverpoolban volt a legtöbb

híve Angliában. Előbb hallottam ott ilyen zenét, mint rockot. Tudják,
az ottaniak épp olyan komolyan veszik a zenét, mint az írek odahaza.
Igen, Liverpoolban már a rock megjelenése előtt voltak jól menő folk-,
blues-és countryklubok.

Gyerekkorunkban elutasítottuk a népzenét, mert azt a középosztály

szerette. A népzenéhez hozzáképzeltük a hosszú sálas egyetemistákat
egy pint sörrel a kezükben, amint azt óbégatják, hogy „Amikor én
bányász voltam Newcastle-ban". Nagyon kevés hiteles népdalénekes
volt akkoriban, bár Dominic Behant bírtam, és Liverpoolban is lehetett
jó folkot hallani. Néha a rádióban vagy tévében hallhat az ember igazi
ír munkásembereket énekelni régi lemezeken, és ezekben nagyon sok
erő van. De a folkot sokkal gyakrabban olyanok éneklik tenyérbe
mászó hangon, akik mindenáron valami ócska és döglött dolgot
akarnának életben tartani, és ez ugyanolyan unalmas, mint a balett:
kisebbségi szórakozás szűk közönségnek. A ma igazi népzenéje a rock.
 18/840

A népzene ma már nem abban merül ki, hogy egy fazon egyetlen ak-
usztikus gitárral a bányáról meg a vasútról énekel; mi már nem erről
énekelünk, hanem a karmáról, a békéről meg úgy egyáltalán
mindenféléről.

Mi nemigen hallgattunk rádiót, ezért a popzene csak későn jutott el

hozzám, nem úgy, mint Paulhoz és Ceorge-hoz, mert ők örökké azt
hallgatták otthon, én meg legfeljebb akkor, ha vendégségben voltam.

Bill Haleyre valahogy nem figyeltem fel. Pedig a rádió játszotta a szá-
mait, és anyám nagyon szerette, még táncolt is rá. Rám nem volt sem-
milyen hatással.

Egy ismerős srác, Don Beatty hívta föl a figyelmemet a New Musical
Expressben Elvis Presley nevére, és mondta, hogy van egy oltári jó
száma, a „Heartbreak Hotel". Nekem egy kicsit giccsesnek tűnt ez a
„megtört szívek szállodája”.

A zenei újságok állították, hogy Presley fantasztikus, és ettől én olyas-

mit vártam, mint Perry Corno vagy Sinatra. Nemcsak a „Heartbreak
Hotel” volt furcsa cím, még a Presley név is valahogy olyan hülyén
hangzott akkoriban.

Aztán amikor meghallottam a hangját, padlót fogtam. A Luxiról jött, és

tényleg fantasztikus volt. Amikor megvettem a lemezt, rohantam vele
haza, és azt kiabáltam: - Olyan jó, mint Frankié Laine, Johnnie Ray és
Tennessee Érnie Ford együttvéve.

Én Elvis-rajongó vagyok, mert valójában ő mentett ki engem Liver-

poolból. Miután őt meghallottam, a rock lett az életem. Nem is tudtam
már másra gondolni, legfeljebb persze a szexre, a kajára és a lóvéra, de
ez valójában mind egy és ugyanaz a dolog.”
 19/840

A rockot már a megjelenése óta próbálták elsöpörni. Főleg a szülők

voltak ellene, mert a szövegek elég kétértelműek voltak akkoriban.

A fehér hallgatóság számára kissé már átfésülték ezeket a szövegeket,

de az eredeti fekete duma csupa érzékiség volt. Little Richardnak
például másodszor is föl kellett énekelnie a „Tutti Frutti"-t. Vagy ott
volt Elvis száma, a „One Night With You”, annak eredetileg „One Night
Of Sin" volt a címe, és úgy szólt, hogy „Egy bűnös éjszakáért imádko-
zom". Nagyon jó szövegek voltak, tele utcai meg fekete kifejezésekkel.”

Már elejétől fogva azt mondogatják, hogy nem fog sokáig élni, és az
újságokban örökké a haláláról írnak. De a rock sosem hal meg. Mélyen
gyökerezik más zenékben, a bluesban, a rhythm-and-bluesban, a
jazzben meg a countryban. Végül a fekete meg a fehér zenéből állt
össze.

Tizenhat éves koromban összevissza két nagylemezt hallgattam

örökké: Carl Perkins első vagy második lemezét - azt már nem tudom,
melyiket a kettő közül - és Elvis első nagylemezét. Ez volt az a két
lemez, amelyiken minden egyes szám nagyon tetszett.

Magam elé tudom idézni, amint kölyökkoromban hallgatom a „Ready

Teddy"-t vagy a „Rip It Lip '-ot. Máig emlékszem a brit—amerikai
címkére a lemezen. Meg ahogy lejátszottam a nagynénémnek, ő pedig
megkérdezte, hogy „Ez meg mi?", meg emlékszem a termekre is, ahol
mindnyájan táncoltunk.

Buddy Holly nagyon klassz volt, ráadásul szemüveges is, ami nagyon
tetszett nekem, bár én a nyilvánosság előtt még sokáig nem hordtam
szemüveget. Buddy Holly volt az első, legalábbis mi Angliában másról
nem tudtunk, aki képes volt egyszerre gitározni meg énekelni, már-
mint nemcsak akkordokkal kísérni magát, hanem kunsztozni is
éneklés közben.Vele sosem találkoztam, mert ahhoz fiatal voltam, és
 20/840

nem hallottam élőben sem, viszont Eddie Cochrant igen. Meg Gene
Vincentet és Little Richardot is, de velük később személyesen is megis-
merkedtem, vagyis Cochran az, akivel csak úgy találkoztam, mint egy
rajongója a sok közül.7’

Little Richard volt minden idők egyik legnagyobbika. Először akkor

hallottam, amikor egyik barátom hozott Hollandiából egy 78-as
fordulat-számú lemezt, egyik oldalán a „Long Tall Sally"-vel, másikon
a „Slippin And Slidin”-nal. Teljesen kifeküdtünk tőle - még életünkben
nem hallottunk senkit így énekelni, cs nagyon jó volt a szaxi is.

A legizgalmasabb az volt benne, amikor felsikoltott a szóló előtt,- az

már nem is ének volt, hanem üvöltés. Az embernek felállt a szőr a
hátán, amikor belevisított a szóló elejébe.

Little Richardot és Jerry Lee Lewist még ma is szeretem. Olyanok,

mint a naiv festők. Chuck Berry viszont minden idők egyik legnagyobb
költője volt, a rock poétája. A szövegeivel jócskán megelőzte a korát.
Mindnyájan sokat tanultunk tőle, még Dylan is. Mindent szeretek,
amit csinált. Klasszissal különbözött a többi énekestől, mert tudta azt,
amit a nagy blues-előadók, de ő maga írta a szövegeit. Na jó, tudom,
hogy Richard is, de a Berryé költészet volt, és ezt már akkor is tudtam,
pedig a felét sem értettem.

Chuck Berry már az ötvenes években, amikor mások nem énekeltek

tulajdonképpen semmiről, társadalomkritikai szövegeket írt, kiváló
prozódiával. Én azóta is, ha olyan rockot hallok, amilyet ő tudott írni,
egyszerűen padlót fogok, és nem érdekel semmi más. Számomra vége
a világnak, ha jó rockot hallok. Tudom, ez kóros.

A rock segítségével jutottam el egy angol vidéki városból a

nagyvilágba. Ez a zene tett azzá, ami vagyok, még ha nem is tudom
 21/840

pontosan, hogy mi vagyok. A rock nélkül nem jutottunk volna sem-

mire, és én ezért nagyon hálás vagyok.

A rock volt a valóság, minden más csak álom. Tizenöt éves koromban
egyedül az mentett át mindazon, ami történt velem. Amíg a rockot
nem ismertem meg, nem tudtam, hogy a zene életmód lehet. A rock
ösztönzött arra, hogy én is játsszam.

Tizenhat éves koromban anyám tanított zenélni. Először a bendzsó-

akkordokra - ezért van az, hogy a korai képeken mindig olyan furcsa
akkordokat fogok. A gitár a következő lépés volt.

Emlékszem az első gitárra, amelyet életemben láttam, egy cowboyr-

uhás srácnál Liverpool egyik külvárosában, "

Először kölcsönkapott gitáron próbáltam játszani. Akkor persze még

nem ment, de aztán anyám vett nekem egyet. Kissé ócska volt, de ál-
landóan nyúztam, és nagy gyakorlatra tettem szert benne.

Eleinte úgy használtam a gitárt, mint a bendzsót, a hatodik húr nem is

volt felhangolva. Az első gitárom tíz fontba került. Mindig csak
rögtönöztem, és csak azért tanultam játszani, hogy magamat
kísérhessem.

Miután volt már gitárom, egy darabig játszottam rajta, aztán abba-
hagytam, majd megint újrakezdtem. Úgy két évbe beletelt, mire
különösebb gondolkodás nélkül tudtam akkordokat fogni egy dallam-
hoz. Talán egyszer rendes órát is vettem, de annyira emlékeztetett az
iskolára, hogy inkább abbahagytam. Innen-onnan szedtem össze, amit
megtanultam. Az egyik legelső, amit megtanultam, az „Ain't That A
Shame" volt, aztán meg a „That’ll Be The Day". Megtanultam a
„Johnny B. Goode" és a „Carol" szólóját is, de a „Blue Suede Shoes'-ét
nem bírtam. Abban az időben erősen Chuck Berry, Scotty Moore és
Carl Perkins hatása alatt álltam.
 22/840

Ez volt a legjobb, amit Mimi valaha mondott: „Szórakozásnak jó ez a

gitározás, John, de ebből nem fogsz soha megélni." - Később az
amerikai rajongóim acélba vésették ezeket a szavakat, és elküldték
neki; ma ott van a falon a házában, amit tőlem kapott; mindig ott van
a szeme előtt.

A rock and rollal egy időben Nagy-Britanniában - talán lehettem úgy

tizenöt éves, vagyis 1955 körül - volt egy jó zene, a skiffle, egyfajta
amerikai folkzene, amit mosólappal játszottak, és a tizenöt évnél
idősebb srácok mind ilyen bandákat alakítottak.

Néha hallgatok countryzenét. Tizenöt éves koromban próbáltam

utánozni Hank Williamset, mielőtt még megtanultam volna gitározni,
de az egyik barátomnak már volt hangszere. Eljártam hozzájuk, mert
volt lemezjátszójuk is, és együtt énekeltük Lonnie Donegan meg Hank
Williams számait. Egész csomó lemezük volt. Emlékszem, énekeltem
például a „Honky Tonk Blues"-t_is.

Különben Presley is lényegében countryt csinált, country-rockot. És

Carl Perkins is, csak persze megvadította egy kicsit.

Mi is alakítottunk egy jó kis bandát az iskolában. Vicces, de akitől az

ötlet származott, az végül be se került a csapatba, de először náluk jöt-
tünk össze. Eric Griffiths játszott gitáron, Pete Shotton mosólapon,
Len Garry és Colin Hanton dobolt, Rod Davis meg valamilyen Iván
bendzsózott. Ez az Iván nem a mi sulinkba járt, hanem Paulékéba.

Először a Rosebery Streeten, a birodalom ünnepén léptünk fel, amit

kinn tartottak az utcán. Egy teherautó platóján játszottunk, és persze
nem kaptunk érte egy fillért sem. Aztán itt-ott zenéltünk bulikon, és
néha fizettek is valamit, de többnyire semmit. Ez akkor még nem
érdekelt bennünket.
 23/840

Az együttest Quarry Mennek neveztük el, mielőtt Beatles lett volna. Az

iskolámról, a Quarry Bankról kapta ezt a nevet, mert tetszett az iskola
latin jelmondata, ami azt jelentette, hogy „erre a sziklára alapozom az
igazságot".

A vizsgákon mindig megbuktunk, nem csináltuk meg a leckéket, úgy-

hogy Pete mindig aggódott, mi lesz belőle. De én mondtam neki is,
meg az akkori bandámnak is, hogy ne majrézzanak, majd csak lesz va-
lahogy. Mindig őgyelgett körülöttem három-négyöt fiú, akik aztán
különböző szerepeket töltöttek be az életemben. A bandavezér
általában én voltam. Az utolsó ilyen bandám a Beatles lett.

Mindig bíztam abban, hogy majd csak történik valami. Nem

foglalkoztam a jövőmmel. Nem készültem a vizsgákra. Nem tettem
léire pénzt sem, mert nem volt miből. Ezért a barátaimat minden szülő
tiltotta tőlem. Ösztönösen rájöttek, hogy bajkeverő vagyok, deviáns,
aki megfertőzi a csemetéjüket a felforgató gondolkodásával.

Hát meg is tettem mindent azért, hogy feldúljam a féltve őrzött családi
békét, részint irigységből, mert nekem nincs igazi otthonom. Pedig ig-
azság szerint volt: rendes külvárosi házban laktam a nagynénémmel
meg a férjével, és abszurd azt mondani, hogy árva voltam, mert ők
gondot visellek rám.

Egy kicsit vad kölyök voltam, ide-oda sodródtam. Nemigen tanultam

az iskolában, és amikor vizsgára került a sor, reménytelenül kudarcot
vallottam.

A tanárok a külsőségekre adtak, csak az érdekelte őket, hogy a dolgoz-

at „rendes" legyen, én meg nem voltam rendes. Még amikor festettünk,
akkor is összevissza kevertem a színeket. Egyszer, amikor az utazást
kellett volna megrajzolni, én egy szemölcsös képű, púpos fazont ra-
jzoltam. Nem nagyon csípték.
 24/840

Tudtuk, hogy a vizsga nem nyit meg előttünk semmilyen távlatot. Per-
sze végigkínlódhattam volna rajta magamat, de én éreztem, hogy
valami egészen más feladatot kell majd megoldanom.

Tizenöt éves koromig semmiben sem különböztem a többi kis sz-

arostól. Akkor aztán elhatároztam, hogy írok egy dalt, és meg is
tettem. Viszont ettől még egyáltalán nem lettem másmilyenné. Szó
sincs róla, hogy fölfedeztem volna magamban a tehetséget. Egyszerűen
csak csináltam, ami eszembe jutott. Ha van valamilyen tehetségem,
hát az ahhoz van, hogy boldog legyek, meg hogy a dolgok könnyebbik
végét fogjam meg.

Sokszor gondoltam rá, hogy egyszer majd ismert művész leszek, ezért
majd feleségül kell vennem egy gazdag öreg hölgyet, vagy akár pasast,
hogy az eltartson, amíg én művészkedem. De aztán jött a rock, én meg
azt mondtam magamban: Na, akkor ez az! - így végül nem kellett
elvenni senkit.

Nem igazán tudtam, mi akarok lenni, illetve annyit mégis, hogy mil-
liomos. Mindenáron az akartam lenni, akár becstelen úton is. Erre is
felkészültem, mert az nyilvánvaló volt, hogy a festményeimre nem
vevő senki, csak éppen gyáva voltam a bűnözéshez. Az sose ment volna
nekem.

Egyszer tervezgettük egy cimborámmal, hogy rendesen kirabolunk egy

boltot, nem csak csórunk belőle, de aztán mindig csak nézegettük a
kirakatot, és végül nem csináltuk meg.

Mimi kijelentette egyszer, hogy most már igazi huligán vagyok. Mel-
lette legyen szólva, nemcsak ő talált tenyérbe mászónak akkoriban,
hanem mindenki más is. Egyébként azon a napon ismerkedtem meg
Raullal.
 25/840

Paullal Iván révén ismerkedtem meg. Iván tudta róla, hogy csak a zene
érdekli, és ő mondta azt is, hogy be kéne venni a csapatba. Egy napon,
amikor Wooltonban játszottunk, magával is hozta. Erre a napra
mindketten igen jól emlékszünk. A Quarry Men akkor egy dobogón
játszott, és egész sokan összejöttek körülöttünk, mert szép napos idő
volt.

Aznap énekeltem először színpadon a „Be Bop A Lulá"-t. A „Be Bop A

Lula" mindig is az egyik kedvenc dalom volt. Ezen a szabadtéri mulat-
ságon a bandámban játszott egy Paullal közös barátunk is. Egy másik
közös barát meg magával hozta Pault, és azzal a szöveggel mutatta be
nekem, hogy „azt hiszem, jól kijösztök majd egymással". A műsor után
dumáltunk, és meggyőződtem róla, hogy tehetséges, amikor eljátszotta
a híres „Twenty Flight Rock"-ot Eddie Cochrantől.

Paul nemcsak gitározni tudott, hanem trombitálni és zongorázni is. Ez

persze nem jelenti azt, hogy tehetségesebb lett volna nálam, csak hogy
jobb zenei képzést kapott. Amikor megismerkedtünk, én meg csak
szájharmonikázni tudtam, meg egy-két akkordot is le tudtam fogni a
gitáron, de azon is úgy játszottam, mint a bendzsón. Rendesen git-
ározni Paultól tanultam, méghozzá fordítva, mert ő balkezes, ezért ot-
thon mindent vissza kellett fordítanom. Szóval itt tartottam, amikor
megismerkedtünk, hogy már színpadon léptem föl, de még nem
tudtam rendesen gitározni."

Paultól tudtam meg, hogy az akkordok, amiket logok, nem igaziak, és a

papája azt mondta, hogy még csak nem is bendzsóakkordok, bár szer-
intem azok voltak. Paulnak akkor már komoly, 14 fontos gitárja volt. A
trombitáját adta érte cserébe.

Nagyon tetszett, ahogy Paul a „Twenty Flight Rock"-ot játszotta.

Rögtön láttam, hogy van olyan jó, mint én. Addig én voltam a király,
ezért az is eszembe jutott, hogy mi lesz a nimbuszommal, ha beveszem
 26/840

a csapatba? De aztán fontosabbnak tartottam, hogy nagyon tud, ezért

ott van a helye. Ráadásul hasonlított Elvisre, amit komáltam.

Szóval először tipródtam, jó lesz-e bevenni valakit, aki sokkal jobb a

többieknél. A banda legyen erősebb, vagy én? Aztán az előbbi mellett
döntöttem, meri a legtöbb erő az egyenlők szövetségében van.

Már akkor, az első találkozáskor megkérdeztem tőle, nem akar-e csat-

lakozni hozzánk. És, ha jól emlékszem, ő már másnap igent mondott.

Paul tudott trombitálni is, és azzal állt elő, hogy el tudja fújni a „When
The Saints Go Marching ln"-t. Aztán amikor elkezdtük játszani, olyan
hangerővel trombitált, hogy nem hallottuk magunkat. Ő azt hitte,
frankón azt a számot játssza, de mi nem ismertünk rá.

George Paul révén került a csapatba.

Paul mutatta be nekem azzal, hogy döntsem el, bevesszük-e.

Meghallgattam a játékát, aztán eljátszattam vele a „Raunchy”-t is.
Akkor döntöttem mellette, így már hárman megvoltunk, a többieket
pedig gyakorlatilag kirúgtuk.

George-ot azért vettem be, mert sokkal több akkordot tudott, mint
akármelyikünk. Sokat tanultunk tőle. Addig Paul egyik barátjától
szedtük az új akkordokat, és mindegyikre írtunk egy dalt.

Délutánonként ellógtunk az iskolából, és George-ékhoz mentünk. Ce-

orge fiatalabbnak látszott Paulnál is, aki a babaarcával úgy tíznek néz-
ett ki.

George valóban kisfiú volt még, csak én ezt először nem akartam
tudomásul venni. Nem is kedveltem valami nagyon, amíg jobban meg
nem ismertem. Mimi mondogatta mindig, hogy olyan jó, mély liver-
pooli hangja van. Egyébként leszólta, mert túl alacsony származású.
 27/840

Paullal egyből belecsaptunk a közepébe. Pedig eleinte aggódtam, mi

lesz, hiszen a régi cimboráim elmentek, és jött ez a két ismeretlen, de
aztán megszoktuk egymást. Már akkor kezdtük játszani az olyan nagy
beatszámokat, mint a „Twenty Flight Rock", ami csak azért volt furcsa,
mert skiffle-együttesként tartottak minket számon. A legjobb számom
a „Let's Have A Party" volt.

Annak nem volt értelme, hogy az esetleges fellépésekre próbáljunk, de

sokat játszottunk, rendszerint valamelyikünknél, otthon, mert
élveztük. És sokat hallgattuk lemezjátszóról a legfrissebb amerikai
slágereket. Azoknak a trükkjeit próbáltuk leutánozni.

Játszottunk aztán táncteremben is, ahol az igazi huligánok nem

csíptek minket, mert minden csaj ránk figyelt, hiszen mi voltunk fenn
a színpadon. Utána a többi srác mindig meg akart verni minket, ezért
tizenhét éves koromig arról szólt az életünk, hogy gitárral a hónunk al-
att menekülünk. A dobost persze mindig elkapták, mert neki kellett
vinnie a legtöbb cuccot. Mi viszont rohantunk, mint az őrültek, és ha
szerencsénk volt, el tudtuk kapni a buszt, esetleg a basszgitáros
kivételével, mert az akkori házilag fabrikált basszusgitárok elég ne-
hezek voltak. Volt, hogy mi megmenekültünk, de a basszusgitárt oda
kellett dobnunk az üldözőknek, hogy azon töltsék ki a haragjukat.

A Quarry Bank után a liverpooli képzőművészeti főiskolára iratkoztam

be, hogy megtanuljak bombázókat rajzolni a fogpasztareklámokra.

Pár éve azt kérdezték tőlem kissé bizonytalanul, nem lenne-e kedvem
visszamenni és körülnézni ott, de én már eleget láttam belőle. Vannak
szép emlékeim, de annyira azért nem szépek.

Az igazgató, Pobjoy ajánlotta, hogy a képzőművészeti főiskolán tanul-

jak tovább. Azt mondta, egyedül ott lehet valami esélyem az életben,
így aztán elintézte, hogy felvegyenek. Ott érett be a humorérzékem,
 28/840

találkoztam néhány klassz emberrel, jókat nevettem, közben meg

nyomtuk otthon a rock and rollt.

Nem akartam én igazából képzőművészetet tanulni, de gondoltam,

legalább ezt végig kellene csinálnom. Végül öt évig tanultam alkal-
mazott grafikát.

Azért mentem oda, mert semmi máshoz nem volt érzékem, de ott sem
remekeltem, mivel lusta vagyok.

A főiskolás elet azzal ment az agyamra, hogy túl szabad voltam.

Én már művészetet tanultam, amikor Paul és George még

középiskolába járt. Márpedig a kettő között ég és föld a különbség: én
akkor már komolyan nőztem és ittam, meg ilyesmi.

Amikor elkezdtem a főiskolát, mindenki huligánnak tartott. Ott persze

egy kicsit kikupálódtam, mint mindenki más, de még mindig szűk és
fekete ruhát viseltem. Utánoztam a huligánokat, közben meg már szer-
ettem volna igazi főiskolássá válni. Volt, hogy egyik héten úgy néztem
ki, mint egy közülük, a másikon meg visszavettem a fekete bőrszerkót.

Az egyik tanár, Arthur Ballard rám szólt, hogy ne hordjak annyira szűk
holmikat. Ő jóindulatú volt velem, de a többiek legszívesebben kirúg-
tak volna. Pedig nem is voltam én igazi huligán, csak rocker, illetve an-
nak is csak szerettem volna látszani.

Nem szerettem, amit ott kellett csinálnom. Ha illusztrátornak vagy

festőnek tanulok, az még oké lett volna, de engem végül a kalligráfusok
közé raktak be, akik mind olyan akkurátus fazonok voltak, én viszont
ugyanennyi erővel ejtőernyős is leheltem volna. Mindig megbuktam a
vizsgákon, és csak azért maradtam ott, mert még mindig jobb volt,
mint dolgozni.
 29/840

Meggyőződésem volt, hogy absztrakt képeket könnyű festeni, és

csináltam is néhányat, de azt mondták rá, hogy egy nagy kalap szar.
Amikor pedig megkérdeztem, hogy miért, sajnos el tudták magyarázni.

Festeni, azt szerettem, pedig nem festőnek tanultam, hanem könyvil-

lusztrátornak, de az nem érdekelt. Nekem a festés tetszett, meg az
összes barátom is azt csinálta, és a festők sokkal többet buliztak. Szóv-
al festő akartam lenni, de annak nem lettem volna jó.

Mindazonáltal bíztam abban, hogy valamilyen karriert fogok csinálni.

Néha kételkedtem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy valaminek előbb-
utóbb történnie kell.

Tizenhét éves koromban azt kívántam, bár történne már valami,

mondjuk egy földrengés vagy egy forradalom. Vagy legalább el kellene
követni valamit. Tizenhét évesen így gondoltam, mert nem volt semmi
veszítenivalóm. Mellesleg most sincs, mert meghalni ugyan nem
akarok, és nem szeretném, ha testileg bántalmaznának, de ha felrob-
bantják az egész világot, csak rajta, akkor legalább nem fogunk többé
fájdalmat érezni, és megszűnik minden problémánk.

Egy hétvégén következett be a tragédia, amikor anyáméknál voltam.

Odajött a rendőr bejelenteni, hogy baleset történt. Olyan volt, mint a
filmeken. Megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e Júlia fia. Aztán el-
mondta, mi történt, és akkor mindketten elsápadtunk.

Egy ittas zsaru ölte meg, aki éppen nem volt szolgálatban. Anyám
Mimit látogatta meg, és én nem voltam akkor otthon. Aztán amikor
már jött volna hazafelé, a buszmegállóban ez a krapek elgázolta.

Ez volt a legrosszabb, ami valaha történt velem. Az azt megelőző évek-

ben olyan jól összejöttünk Júliával, megtaláltuk a hangot egymással.
Nagyon tudtam őt értékelni. Akkor arra gondoltam: „A francba, most
mindennek vége van. Most már tényleg nem tartozom senkihez."
 30/840

De Twitchy még jobban a szívére vette, csak azt utáltam, amikor azon
kezdett el óbégatni, hogy ki fogja fölnevelni a gyerekeket. Bizony, ilyen
önző voltam.

Taxival mentünk a Sefton kórházba, ahol anyámat már halva találtuk.

Nem akartam látni. Egész úton hisztiztem a sofőrnek, ahogy már ily-
enkor szokott az ember, a sofőr meg mormogott néha valamit. Én
végül nem is mentem be. Twitchy igen, de aztán teljesen kikészült.

Ez már a második nagy trauma volt nekem, hiszen kétszer veszítettem

el őt: először akkor, amikor a nagynénémhez költöztem. Másodszor
meg tizenhét évesen, amikor meghalt. Ezt nagyon nehéz volt elviselni.
Nagyon megkeseredtem én akkor. Tini voltam, rocker, és művészeti
főiskolás, és éppen akkor hagyott ott az anyám, amikor végre igazi
kapcsolat alakult ki közöttünk.

Azt mondogattam magamban: „Mama nincs többé" - nem

foglalkoztam azzal, hogy jó volt-e hozzám vagy sem. Az ilyesmi segít,
még ha semmissé nem is teszi a dolgot. Ilyenkor először is azzal kell
számot vetni, hogy tényleg megtörtént. Én ezt nem tettem meg, mint
ahogy az ember bizonyos helyzetekben nem sír. Ha túlságosan fájdal-
mas valamire gondolni, akkor az ember nem gondol rá. Az ember
szépen el tudja zárni az érzéseit egy rekeszbe, és majdnem mindig ezt
csináljuk. Belőlem csak most jönnek elő ezek az érzések, amiket egész
életemben eltemettem. Lehet, hogy voltaképpen mindig csak azért
veszem kezembe a gitárt, mert az anyámról akarok énekelni. Egyszer
talán majd ki fog jönni belőlem.

A művészet mindig a fájdalom kifejezése. Talán az egész élet is,

minden, amit csinálunk, de különösen a művészek élete - ezért van az,
hogy annyit bántják őket. Bántják, mert kimutatják a fájdalmukat, de
hát nem tehetnek róla, ha egyszer ilyenek. Nemcsak a művészetükben
 31/840

adnak hangot a fájdalomnak, hanem az életükben is, mások meg nem

szívesen szembesülnek azzal, hogy az élet csupa kín.

Gyerekkorában az ember még nem sokat képes elviselni. A fájdalmát

nem tudja levezetni sehogy, hanem valahogy megreked benne, mint
ahogy a székletét visszatartja, ha kell. Aztán, ha már nagyon sokáig vis-
szatartotta, muszáj megszabadulni tőle. Így van ez az érzelmekkel is,
előbb-utóbb azoknak is ki kell jönniük erőszakosság, esetleg ko-
paszodás vagy rövidlátás formájában.

Tizenhét éves koromban még konfirmáltam is, arra az esetre, hátha

mégsem fogok befutni.

Mindig is gyanítottam, hogy van Isten, még ateista korszakomban is.

Ma már hiszek benne, de azért nem minden tetszik nekem ezen a
világon. Csak már nem annyira erős bennem a gyűlölet, mint valaha.
Persze lehet, hogy csak azért, mert a legrosszabb dolgoktól
mentesültem.

Az a véleményem azonban nem változott, hogy ezt a társadalmat őrül-

tek irányítják őrült eszmék nevében.

Sejtettem én ezt már tizenhat, sőt tizenkét évesen is, csak éppen egész
életem során mindig valahogy másképp adtam neki hangot. Azt
hiszem, mindig is erről beszéltem, de most már meg tudom fogalmazni
ebben az egy mondatban is: őrültek vezetik az emberiséget őrült célok
leié. Viszont ha ezt sokat mondogatom, még a végén engem zárnak di-
liházba, és ez lenne az egészben a legnagyobb őrület.

Nem félek a haláltól, készen állok rá. Nem hiszek az elmúlásban. Azt
gondolom, a halál csak annyi, mint amikor az ember kiszáll egy
autóból, és átszáll egy másikba.
 32/840

Főiskolás koromban még eléggé destruktív módon viselkedtem. Ber-

úgtam, és összetörtem a telefonfülkéket. Egyébként Liverpoolban a
külvárosoktól eltekintve tanácsos volt a fal mellett közlekedni. Nem
volt könnyű a Cavernbe sem eljutni, néha még délben sem. Liverpool
izgága város.

Szinte állandóan ittam, de hát az ember tizennyolc-tizenkilenc évesen

még elég sokat meg tud inni komolyabb testi károsodás nélkül.
Főiskolás koromban mindig nagyon erőszakos lettem a piától, de egyik
barátom, Geoff Mohammed, aki hindu-arab származású volt, és azóta
már meghalt, Isten nyugosztalja, mindig vigyázott rám. Ha belekötöt-
tem valakibe, ő elsimította a dolgot.

Mindenki a Jacaranda klubba járt, ami a belvárosban volt, a főiskola

közelében. Mi is odajártunk már akkor, amikor a Beatles még nem is
létezett, csak én, Paul meg George.

A legelső szám, amit felvettünk, Buddy Holly dala volt, a „That'll Be

The Day”, aztán meg az „In Spite Of All The Danger", amit Paul írt.

Egyre nőtt az önbizalmam, és már nem hallgattam Mimire. Később

jártam haza, és úgy öltözködtem, ahogy nekem tetszett. Pénzt kölc-
sönkértem vagy csórtam, mert ösztöndíjam nem volt. Pault is mindig
azzal fűztem, hogy ne hallgasson a papájára, öltözködjön úgy, ahogy
szeretne.

Nem mert például csőnadrágot fölvenni, mert az apja ellenezte. Azt

csak később tudtam meg, hogy a papa szeretett volna kifúrni engem a
csapatból. Arra biztatta a fiát, hogy szabaduljon meg tőlem, nyil-
atkozzék meg, és viseljen rendes nadrágot. Persze én rontottam el a
fiát, mert én voltam a legidősebb.

Elég lerobbant körülmények között éltem egy koszos, ócska lakásban

(a Gambier Terrace-en). Négy hónapot ha tölthettünk ott összesen,
 33/840

közben vagy gyakoroltunk, vagy festettem. Tényleg úgy nézett ki. mint
egy szemétdomb. Legalább heten laktunk ott. Teljesen le volt rob-
banva az egész, az ágyakon kívül nem is állt benne más bútor. Nem is
tartottuk az otthonunknak, mert mindig csak ide-oda lófráltunk.
Néhányat! megpróbálták rendben tartani, de én talán csak egyszer
vettem bele valami ócska szőnyeget. Amikor Hamburgba utaztunk, ot-
thagytam az összes cuccomat.

A bluest egy barátom szerettette meg velem. Egyidősek voltunk, és

nagyon jól értette a rockot, tudta, miről szól Elvis, Fats Domino és
Little Richard, mégis amikor először felrakta nekem a bluest, azt
kérdezte: „Na, ehhez mit szólsz?" A blues nem vette el tőlem a rock
and rollt, hanem beépült a tudatomba. A blues hiteles zene. Nem per-
verz, nem csinált, nincs mögötte koncepció. Olyan, mint egy szék, nem
mint egy szék tervrajza, hanem maga a szék, és a dolog nem arról szól,
hogy a szék kényelmesebb, nagyobb vagy szebb legyen, meg hogy
miből, hanem hogy le lehessen ülni rá; olyan, mint amilyen az első
szék lehetett. A blues zenéjére rá lehet ülni.

A főiskolán játszottunk bluest is. Így juthattunk el a rockig, a blueson

keresztül. Eleinte a kolesz lemezjátszóján csak hagyományos jazzt le-
hetett hallgatni, de miután beválasztottak engem a bizottságba, kihar-
coltam, hogy rockot is lehessen játszani. A blues mellesleg a
sznoboknak is tetszett.

Cynthiával a főiskolán ismerkedtem meg.

Cynthia irtó nagy sznob volt akkor. Gúnyoltuk is mindig Geoff Mo-
hammeddel. Ha a közelünkbe ért, azt kiabáltuk: - Uraim, fogják vissza
magukat, tartózkodjanak a csúnya beszédtől, mert Cynthia jő!

Aztán volt egy iskolai táncest, én be voltam csípve, és felkértem őt tán-

colni. Geoff akkor már egy ideje húzott azzal, hogy tetszem
 34/840

Cynthiának. Tánc közben meghívtam egy másnapi bulira, mire azt

mondta, hogy nem jöhet el velem, mert vőlegénye van.

Büszke voltam rá, hogy föl tudtam csípni. Ittunk egyet, aztán el-
mentünk Stuart (Sutcliffe) lakására, és az úton vettünk halat sült
krumplival.

Csak az volt a baj, hogy féltékeny voltam mindenkire, akivel Cynthia

bármilyen kapcsolatban állt. Feltétlen bizalmat követeltem tőle, mivel
én magam nem voltam megbízható. Tiszta ideg voltam, rajta vezettem
le a feszültségeimet. Egyszer szakított is velem, ami szörnyű volt, mert
nagyon nehezen bírtam nélküle.

Két éven át tomboltam egyfolytában, örökké részeg voltam és

verekedtem. De ilyen hülyén viselkedtem a többi csajommal is. Nem
voltam egészen komplett.

Hiába, a neveltetésem hiányos volt, csak azt tanultam meg, hogyan

kell félni és gyűlölni - különösen ami a másik nemet illeti.

Tinédzser koromban csupa olyan filmet láttam, ahol a férfiak verték a

nőket. Ilyen volt egy tökös pasi: ha nem tetszett neki valami pofán-
vágta a nőt, mint Humphrey Bogart. Mi ebben az ökörségben nőttünk
fel. Jó sokáig tartott, amíg ezt le tudtam vetkőzni, és rájöttem, hogy
nem ebből áll az élet.

Valahogy akkor kezdtem ezt megérteni, amikor elgondolkoztam azon,

mi lenne, ha egyszer Ringónak, Raulnak vagy George-nak mondanám
azt, hogy „Add már ide! Hol van a teám? Nem hallod, hogy csön-
gettek?", meg ilyesmiket, és rájöttem, hogy teljes joggal vágnának
pofán.

A gyermekkorom nem volt ám csupa szenvedés. Az amerikai újságok-

ban azt olvashattuk, hogy „ezek a fiúk a nyomornegyedből küzdötték
 35/840

föl magukat", de én mindig tisztességes ruhát hordtam, rendesen

ettem, és iskolába jártam, mint akármelyik angol alsó-középosztálybeli
fiú. Ettől volt a Beatles más, mint a többi, hogy George, Paul és én is
végeztünk középiskolát.

Előttünk a legtöbb rocker valóban a nyomorból jött elő, különösen a

feketék. De a fehérek sem voltak jól eleresztve,- Elvis teherautósofőr
volt. Buddy Holly már inkább a mi fajtánk volt: külvárosi fiú, aki azon-
ban nemcsak írni-olvasni tanult meg. Szóval a Beatles úgy lett az, ami,
hogy mi nem teherautót vezettünk, hanem iskolába jártunk. Paul akár
egyetemre is mehetett volna, ő nem bukott meg a vizsgáin, lehetett
volna Doktor McCartney. De talán én is képes leltem volna rá, ha tanu-
lok, csakhogy lusta voltam.

Néha eszembe jutnak a fiúk, akikkel együtt végeztem a középiskolát,-

sokan közülük egyből munkába álltak, és már három hónap múlva
teljesen be voltak törve. Ez velem aligha eshetett volna meg. Az a fő,
hogy az ember sose kerüljön be egy hivatalba vagy valami hasonló he-
lyre. Meg hogy mindig rögtönözhesse az életét. Én utálok előre
tervezni.

Ki tudja, hogyan lett a Beatles az, ami?

Ennyi erővel azon is törhetnénk a fejünket, miért megy az ember hol

erre, hol meg arra. Benne van nyilván az is, hogy liverpooliak voltunk,
de a Quarry Bank suli is, nálam meg az, hogy otthon a könyvespolcon
megtalálhattam Wilde-ot, Whistlert és Fitzgeraldot.

A WALTON KÓRHÁZBAN SZÜLETTEM 1942. JÚNIUS 18-ÁN.

PAUL McCARTNEY

Anyám szülésznő volt, és Liverpool Fazakerley negyedében született,

apám meg Evertonban. Ő tizennégy éves korától pamutot árult.
 36/840

• Mama katolikus volt, apa protestáns. Elég idősen házasod-

tak össze, és már negyven körül jártak, amikor megszü-
lettem. Anyám szülésznő volt, és mindig szolgálati lakást
kapott ott, ahol dolgozott. Úgy éltünk, mint egy pionírc-
salád a lakókocsiban. Még meg sem szoktuk igazán az egyik
helyet, már költözhettünk is, például Speke szélére, ahol
még az utak sem voltak készen. Ott is laktunk egy darabig,
aztán uccu, megint költözni kellett. Persze megszoktuk.
Tényleg olyan volt, mintha a Vadnyugatot hódítanánk meg,
mert a liverpooli külváros elég vad vidék. Ennek ellenére
békés gyermekkorom volt. Egy öcsém van, úgy hívják, hogy
Michael, ő másfél évvel fiatalabb nálam.
◦ Liverpool nagyon kemény hely volt, mert ha az
embe
◦ A hét további részében abszolút párizsi
egzisztenc
◦ JOHN: AZ ELSŐ LEMEZÜNKET EGY
NEKIFUTÁSRA VETTÜK FÖL, TIZENKÉT
ÓRA ALATT
◦ BRIAN: Tudtuk: Amerikában elválik, hogy
világsztárok leszünk-e vagy sem. Sikerült.
◦ PAUL: KEZDETT KISSÉ AZ AGYUNKRA
MENNI AZ EGÉSZ.
◦ „LSD VOLT A KÁVÉBAN."
◦ Különösen sokat járt hozzám a szitáros
korszakomba
◦ JOHN: A KERESZTÉNYSÉG EL FOG TŰNNI.
NEM AKAROM EZT SEMMIVEL INDOKOLNI,
EGYSZERŰEN TUDOM, HOGY IGAZAM VAN.
◦ JOHN: Ki adott drogot a Beatlesnek? Szó sincs
kita
◦ PAUL: Én is szereztem egy-két dalt Rishikcshb-
cn. M
◦
 37/840

◦ Ilyen az élet. Hányszor előfordul a showbizben,

ho
◦
Mama katolikus volt, apa protestáns. Elég idősen házasodtak össze, és
már negyven körül jártak, amikor megszülettem. Anyám szülésznő
volt, és mindig szolgálati lakást kapott ott, ahol dolgozott. Úgy éltünk,
mint egy pionírcsalád a lakókocsiban. Még meg sem szoktuk igazán az
egyik helyet, már költözhettünk is, például Speke szélére, ahol még az
utak sem voltak készen. Ott is laktunk egy darabig, aztán uccu, megint
költözni kellett. Persze megszoktuk. Tényleg olyan volt, mintha a
Vadnyugatot hódítanánk meg, mert a liverpooli külváros elég vad
vidék. Ennek ellenére békés gyermekkorom volt. Egy öcsém van, úgy
hívják, hogy Michael, ő másfél évvel fiatalabb nálam.

Liverpoolnak karaktere van. Még saját tájszólása is, amit csak egy
tízmérföldes körön belül beszélnek. Ha ezen kívülre lép az ember, ott
már a „mély-lancashire-i" járja. Ezért ha Liverpoolban nő fel az ember,
másnak érzi magát.

Gyerekkoromban a város a villamosokat jelentette. Az ember elment a

végállomásra, és figyelte, hogyan költözik át a vezető a villamos másik
végébe. Még mindenütt ott voltak a háború nyomai. Sokat játszottunk
a lebombázott telkeken, nekünk azok voltak a játszóterek, és sosem
jutottak eszünkbe a bombák. Ha megkérdezték: „Paul, hová mégy ját-
szani?", azt feleltem: „Megyek le a bombira". Persze ismertük az olyan
kifejezéseket, mint a harctéri idegsokk, de nem gondoltunk bele, mit
jelent. De ha megláttunk egy pasast, aki olyan furcsán rángatózott, és
valaki megkérdezte: - Ennek mi baja van? - mi már mondtuk is, hogy
harctéri sokkot kapott.

A telek kemények voltak, mintha Szibériában lettünk volna, és a rövid-

nadrágban elfagyott a térdünk. A térdhajlatomat örökké vörösre csípte
a nedvesség, a hideg és a szél. Rövidnadrágot azért viseltem, mert
cserkész voltam Erről egyébként nincs sok emlékem, mert nem hal-
moztak el kitüntetésekkel, talán ha egy vacak jelvényt kaptam valami
táborozás után.
 39/840

Sokat játszottunk a kikötőben is, ahol milliónyi autógumi volt. Mindig

is szerettem a kikötőt. Egyik pajtásom apja felügyelő volt a Hercu-
laneum dokkban, és egyszer ott tölthettem egy éjszakát. Egy spanyol
hajó érkezett, és mi ki akartuk próbálni a spanyol tudásunkat, mert ép-
pen akkor kezdtük el tanulni az iskolában. De végül csak azt az egy
kifejezést gyakorolhattam, hogy „non rapidamente", mert túl gyorsan
beszéltek, a „lassan" szót meg nem tudtuk spanyolul.

Tini koromig megvolt a St John's piac, csak aztán alakították át

parkolóvá. Arra is szívesen emlékszem vissza. Olyanokat kiabáltak az
árusok, hogy: - Ez az edény ötven fontot ér, de nem kérek érte húszat
sem! Nem kérek érte tízet sem! Tessék, hölgyem, háromért
megkaphatja az egészet! - Azzal egymásra tornyodig a tányérokat, és
jól odacsapta, hogy mutassa, milyen tartósak. Persze mindig volt egy
beépített embere, aki odaszólt, hogy megvenné, és akkor
megkezdődött a licitálás. Az embernek tényleg kedve támadt
megvenni, pedig nem volt se három fontom, se szükségem tányérra, de
hat ez egy jó árus volt. Nekem mindig nagyon tetszett mindenki, aki
értette a maga dolgát.

A Dungeon Lane-en kellett lemenni a Mersey partjára, a világítót-

oronyhoz. Egyszer, tízéves koromban ott vette el az órámat két erősebb
fiú. A szomszéd utcában laktak, íg> aztán csak annyit kellett
mondanom apának: „Ő az, Papa.; Ő szedte el az órámat." - Följelen-
tettük őket, és börtönbe is kerültek. Nekem meg tanúskodnom kellett
ellenük. Akkor voltam először bíróságon.

Az iskola, ahova jártam, a Liverpool Institute - egykori public school -

sötét, dohos, komor épület volt, majdnem olyan, mint egy Dickens-
regényben. Tizenegy éves koromban írattak be, és rögtön harmadikos
lettem. Ezen mindnyájan nagyon csodálkoztunk.
 40/840

Tudom, sokan utálják az iskolát. Én sem szerettem különösebben, de

nem is utáltam, sőt egyet-mást élveztem is benne. Például az an-
golórákat, mert jó tanárunk volt. Csak azt nem szerettem, hogy
parancsolgatnak nekem.

Ha az iskolánál szálltam volna fel a buszra, már tele lett volna, ezért
inkább gyalogoltam egy negyedórát a végállomásig, ami egyébként a
mólónál volt, hogy elfoglalhassam a kedvenc helyemet (legelöl vagy
leghátul, de mindig az emeleten). Később mindig vittem magammal
pipát is, és akkor mondjuk Dylan Thomasnak képzeltem magam,
amint Beckettet vagy Tennessee Williamset olvastam fönn a buszon.

Jártunk vasárnapi iskolába is. A mamám ragaszkodott hozzá. Egyéb-

ként nem voltunk nagyon vallásosak, csak a szokásos dolgokat csinál-
tuk, például elénekeltük a reggeli himnuszt az iskolában. (Ezt a him-
nuszéneklést egyébként szerettem. És biztosan hatással is voltak rám
ezek a dallamok, mert amikor később már dalokat szereztem, és
megkérdeztem másokat, hogy tetszik-e, sokszor mondták, hogy olyan,
mint egy himnusz. Ezzel aztán meglehetősen elvették a kedvemet a
leendő karrieremtől.)

A vallási nevelésemet - akár hiszik, akár nem - inkább a mólón

kaptam, mert az Liverpoolban olyasféle hely volt, mint Londonban a
Speakers Corner. Ott vitatkoztak egymással a katolikusok és a
protestánsok. A protestánsok kijelentették például: „Amit ön állít, az
merő tévedés. Eredendő bűn pedig nincs, az ember nem születhet el-
eve bűnösnek", mire a katolikusok azzal feleltek, hogy „Ön az, aki
nagyon súlyosan téved, mert eredendő bűn igenis van, és ön is sokkal
jobban tenné, ha megbánná, különben a Pokol tüzére jut.” Ezen aztán
az istennek se jutottak dűlőre, pedig mindkét csapat állítólag
keresztény volt. Én úgy látom, hogy ilyen piszlicsáré
véleménykülönbségek miatt van ír probléma, meg közel-keleti
probléma is.
 41/840

Szóval sokféle vallási érvelést hallottam én a mólón, és végül azt

szűrtem le magamnak, hogy Isten (God) annyit tesz, mint jó („good")
mínusz egy betű, az ördög (Devil) meg rossz („evil") plusz egy betű. Az
emberek az egész történelem során mindig valahogyan a Jót és a
Rosszat próbálták megszemélyesíteni. És hiába adtak Istennek olyan
sok nevet - Jehova, Allah és a többi — azért az ugyanaz az Isten.

Tizenegy éves voltam, amikor emlékezetes kirándulást tettünk az egész

családdal a butlinsi üdülőtáborba. Le vagyok fényképezve rövidnad-
rágban, iskolai egyenszvetterben. (Ünnepnapra persze nem kellett
volna felvenni az egyenruhát, de azt hiszem, nem volt másik rendes
szvetterem). A képet az öcsém készítette. A hotdogos bódé előtt vett le,
mert azt menőnek tartottam, hiszen olyan amerikai volt;

Aztán ott álltam, fejemen az egyensapkával, abban a dög melegben az

úszómedence közelében, amikor odamasírozott egy csomó cserkész
Gatesheadből.

Tök egyformán néztek ki a skótkockás sapkájukban meg rövidnad-

rágjukban és szürke szvetterükben, még a hónuk alatt is fehér egy-
entörülköző volt. Szabályos sorban masíroztak oda a medencéhez,
aztán úsztak egy jót, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy mindenki
megfordult utánuk. Akkor jöttem rá, mennyit számít, ha az ember
kinéz valahogyan. Azon a héten az összes cserkészversenyt ők nyerték
meg Butlinsban, és ezen senki nem lepődött meg.

Apám afféle ösztönös zenész volt. Fiatalabb korában trombitált egy

jazzegyüttesben. Előástam egy fényképet a hatvanas évekből, amit egy
családtagtól kaptam, azon egy nagydobnál ül. Ez a kép adta egyébként
a Sgt. Pepper ötletét. Az eredeti zenekart Jimmy Mac Jazz Bandnek
hívták. A papám a képen 24 éves, és mellette látható Jack nagybátyám,
aki harsonás volt.
 42/840

Papa addig trombitált, amíg a fogai el nem romlottak. Később meg-

próbálkozott a klarinéttal, de az annyira nem ment neki, hogy minden-
ki kinevette. Otthon zongorázott is, mert mindig volt zongoránk.
(Nagyon jó hangja volt annak a zongorának, és még ma is megvan
nekem, apám Brian Epstein apjától, Harrytől vette.) Még ma is előt-
tem van, amint fekszem a padlón, papa meg a „Lullaby Of The Leaves-
t zongorázza (ez még ma is az egyik kedvencem), vagy az ő ked-
vencének, Paul Whitemannek valamelyik dalát, például a „Stairway To
Paradise"-ot.

A zongorát mind a mai napig szeretem, ezt talán apámtól örököltem. Ő

már akkor játszott rajta, amikor megszülettem, és még a Beatles kor-
szakában is. Ezek voltak az én zenei gyökereim, például a „Stumbling",
ami egy nagyon raffinált dallam, és papa el is magyarázta, mitől az. Az
iskolában mi nem tanultunk zenét. Papa viszont sokat tanított, például
felhívta a figyelmemet az akkordváltásokra a »Stairway To Paradise«
elején. Később azt akarta, hogy vegyük föl ezt a számot a Beatlesszel,
de mi tiltakoztunk: „Papa! A „Stairway To Paradise”? Ugye nem gon-
dolod komolyan, hogy azt a szöveget elénekeljük?”

Aztán nemrégiben meghallgattuk George-dzsal az egyik korai számo-

mat, a „Like Dreamers Do”-t, összenéztünk, és George azt mondta: -
Na tessék, ez tisztára olyan, mint a papád zenéje, a „Stairway To
Paradise". Szóval a muzikalitásomat nagyrészt apámtól örököltem.

Emlékszem, gyakran jött vendégségbe valamelyik barátja, olyankor

mondtuk, hogy „na, most aztán igazán kizongorázhatja magát".
Egyikük, Freddie Rimmer zongorista volt, és ő később azt mondta
nekem, hogy nem tartja magát valami nagymenőnek, de nekem
gyerekkoromban úgy tűnt, hogy senki más nem tud olyan akkordokat
fogni, mint ő. Ugyanazt játszotta, mint Apa, a „Chicagó”-t meg hasonló
régi jazz-számokat. És mindketten vonzódtak a különleges ütemű
zenéhez, bár ők ezt egyáltalán nem is sejtettek magukról.
 43/840

Szóval Papa egész jó autodidakta zongoristának számítót, de engem

nem volt hajlandó tanítani, éppen azért, mert ő sem tanulta senkitől.
Amikor arra kértem, hogy foglalkozzon velem egy kicsit, mindig azt
mondta, hogy ha már olyan nagyon akarok tanulni, tanuljak rendes
tanártól. Meggyőződése volt, hogy tanulni csakis tanártól lehet,- ezt a
szemléletet nevelték belé. Nem értettem vele egyet, de tisztelem az
álláspontját. Így aztán eleinte hallás után tanultam, mint Ő, később
meg jártam igazi zongoraórákra is, de ezzel az volt a baj, hogy a
tanárnő egy számomra teljesen idegen öreg hölgy volt, a lakása meg
olyan öregszagú, ezért kényelmetlenül éreztem magamat nála. Hiába,
még eléggé kisgyerek voltam, aki nem szívesen alkalmazkodik. Meg
odáig még csak tetszett a dolog, amikor megmutatta, mit kell csinálni,
de a leckét már nem csíptem. Még hogy lecke! Az merő szenvedés volt.
Négy-öt hétig bírtam, aztán már túl nehezeket adott fel, és bedobtam a
törülközőt. Végül a mai napig nem tanultam meg kottát sem írni, sem
olvasni, pedig van egy olyan gyanúim, hogy akkor talán minden
másképpen alakult volna.

Az apám is szerzett egy dalt - igen, tudtommal csak egyet —, és amikor

sok-sok évvel később rákérdeztem, emlékszik-e még a „Walking In The
Park With Eloise”-ra, azt mondta, nem is szerezte, csak úgy megc-
sinálta. No, mindenesetre mondtam neki, hogy fölvettem néhány
barátommal Nashville-ben. Közöttük volt Chet Atkins is, aki magával
hozta Floyd Cramert; összeálltunk szépen, és megcsináltuk a felvételt
direkt csak a papa kedvéért.

Papa mindig arra biztatott, tanuljak meg zongorázni, mert az mindig

jól jöhet majd, ha meghívnak partikra. Ő például szilveszterkor mindig
játszott, mert olyankor mindig nagy vendégség volt nálunk. Ezek vol-
tak a legjobb bulik, amikre emlékszem, mert olyan klassz közösségi
hangulat uralkodott.
 44/840

Mi gyerekek ilyenkor a büfés szerepét játszottuk, egy asztal volt a bár-

pult. Megtanultuk, hogyan nevezik a koktélokat (mondjuk ha valaki
„rum and black"-et rendelt, akkor a ribizliszörpbe kellett töltenünk egy
kis rumot), meg hogy melyik sört honnan kell csapolni. Nagyon
élveztük, mert mindenki emelkedett hangulatban volt. Emlékszem, a
jó öreg Jack bácsi mindig csuda jó vicceket mesélt. A jó viccet mindig
úgy őrzöm, mint az aranyat. Jack bácsi pedig sosem mondott rossz
viccet. Ő is mindig nagyon berúgott, meg Harry nagybátyám is. Ha
pedig Joe bácsinál töltöttük a szilvesztert Aintreeben, éjfélkor mindig
jött egy dudás, persze nem profi, csak egy szomszéd, és ennek olyan
bensőséges hangulata volt.

Amikor a gyerekkorunkról beszélgettünk Johnnal, rájöttem, hogy az

enyém sokkal meghittebb volt. Azt hiszem, ezért nem idegen tőlem a
szentimentalizmus. Nem is röstellem, pedig tudom, hogy sokan
cikinek tartják, de szerintem direkt jó dolog.

A szilveszteri bulin rendszerint apám volt a főszereplő. Én csak akkor

ültem le helyette a zongorához, amikor már nem játszhatott az ízületi
gyulladása miatt. Volt egy idősebb fazon, Jack Ollie, egyik un-
okatestvérem férje, aki mindig odajött hozzám egy korsó sörrel a
kezében, lecsapta a zongorára, aztán, ahogy kortyolgatott belőle,
mindig azt mondogatta: - Ez jó, ez jó, ez jó... Mást aztán nem is mon-
dott soha, csak rendelte egyre a söröket magának, no meg nekem is.

Már elég régóta nem játszottam, de valaha beletartozott a reper-

toáromba a „Red Red Robin" és a „Carolina Moon'' is. Volt egy nagyon
klassz nagybátyám, Ron, aki mindig megkérdezte, tudom-e a „Carolina
Moon -t, és amikor mondtam, hogy igen, rám parancsolt, hogy azt még
ne játsszam el, majd csak ha szól. És rendszerint tizenegy tájban,
amikor már emelkedett volt a hangulat, odajött hozzám, megveregette
a vállamat, és azt mondta: - Na, most már jöhet -, mire én eljátszottam
 45/840

a „Carolina Moon"-t, és nagy siker volt. És Ron bácsi mindig tudta,

mikor érett meg rá az idő.

Egyébként órákig játszottam ilyenkor, és ez remek gyakorlat volt.

Később arra is kértek, hogy a „Let It Be"-t vagy valamelyik másik dalo-
mat is eljátsszam ilyen alkalmakkor, de erre sohasem voltam hajlandó.
Valahogy nem lett volna kóser.

Apám nagyon szerette a keresztrejtvényeket is, és nekünk is nagyon

ajánlgatta, merthogy így gazdagodhat a szókincsünk. Ugyanis ő korán
abbahagyta az iskolát, és azután csak autodidaktaként tanult. Olyan
szavakat tanultam tőle, amelyeket senki más nem ismert, vagy nem
tudott helyesen leírni az iskolában, például a „phlegm"-et. Apám a
munkáján keresztül sok embert ismert, akire felnézett a műveltsége
miatt, ezért forszírozták anyámmal, hogy mi is művelődjünk. Azt
hiszem, az ambícióim jórészt innen származnak.

Papa eléggé prűd volt. A szüleim sosem beszéltek velem a szexről,

merő szégyenlősségből. Papa próbált ugyan okítani engem, de az va-
lahogy mindig rosszul sült el. Egyszer például megkérdezte tőlem: -
Látod azt a két kutyát? —, mire én rögtön mondtam: — Ilyenkor le kell
őket locsolni hideg vízzel. - Szóval kerülgette a témát, mint a forró
kását, de nem volt jelentősége, mert én már tizenegy évesen
megtudtam mindent a többi sráctól. Ki is cikizték volna rendesen azt,
aki nem tudott semmit: „Mi van, te hol éltél eddig?"

De azért apám nagyon klassz ember volt, nagyon jóindulatú, és mindig

törekedett a jobbra. Végül nem jutott valami magasra a társadalmi
ranglétrán, de az igyekezet mindig megvolt benne is, anyámban is. Mi-
után anyáin szülésznő volt, engem és az öcsémet orvosnak szántak,
csak hát mi ahhoz túlságosan lusták voltunk. Egyszóval ilyen környez-
etben nőttem fel én.
 46/840

Tizennégy éves voltam, amikor Mama meghalt,- ez akkor nagy

megrázkódtatást jelentett. Azt csak később tudtam meg, hogy rákbeteg
volt. Annak idején el sem jutott a tudatomig, hogy miben halt meg.

Mama azt szerette volna, ha megtanulunk rendes angolt beszélni. Máig

bűntudatom van amiatt, hogy egyszer kigúnyoltam a kiejtését. Azt
mondta: „ask", éspedig hosszú „á"-val, ahogyan Oxfordban meg
Cambridge-ben mondják, én meg, én hülye, kiigazítottam. Aztán
amikor meghalt, arra gondoltam: „Most miért csináltad ezt, te barom?
Muszáj volt megbántanod a mamádat?" Talán már mostanra sikerült
ezen túltenni magamat.

Apám teljesen összeroppant anya halála után. Éppen az volt a

legrosszabb, hogy hallanom kellett apám sírását. Ilyesmi addig nem
fordult elő. Akkor jöttem rá igazán, milyen szörnyű csapás érte a csalá-
dot. És biztosan ez a sírás is hozzájárult ahhoz, hogy olyan gyorsan
váltam felnőtté. Az ember kölyökkorában sokakat hall sírni, nőket meg
gyerekeket. és persze maga is bőg néha, ez mind oké, de amikor az em-
bernek az apja sír, akkor tudja, hogy tényleg nagy baj van, és
megrendül a biztonságérzete. Én azonban elhatároztam, hogy ez nem
fog engem befolyásolni, és páncéllal vettem körül magamat. Nem ül-
tem otthon órákig, bőgve az ilyesmi ma már elmenne, de akkor semmi
helye nem volt az életemben.

Azt hiszem, John és énközöttem igen erős kötődést jelentett, hogy

mindketten korán elveszítettük az édesanyánkat. Mindketten elég
mély érzelmi slamasztikába kerültünk, és igen gyorsan ki kellett belőle
keverednünk, hiszen még tinik voltunk. Mindketten felfogtuk, hogy
olyasmi történt velünk, amiről nem lehet beszélni, viszont mi ketten
akár tréfálkozhatunk is rajta, mert egyaránt átéltük. Én is nevethettem
rajta, meg ő is, de másnak már nem volt szabad. Szóval néha repedtre
röhögtük magunkat, de ez csak a látszat volt. John megjárta akkor a
poklot, csak nem mutatta, mert olyan fiatalon az ember még nem
 47/840

mutathatja ki az érzéseit. Később aztán egyszer-kétszer kijött rajtunk.

Olyankor csak ültünk kettesben, és sírtunk. Ritkán történt, de jólesett.

Miután mama meghalt, rám hárult egy és más a háztartásból: nekem

kellett begyújtanom, meg takarítanom is egy kicsit. Arra persze vigyáz-
tunk, hogy maradjon idő a játékra is.

Kész szerencse, hogy volt egy csomó nagynéném. Keddenként eljött

Milly és Jinny néni, így nekem az volt az ünnepnapom, mert olyankor
vacsorával vártak, és lefekvésig nem volt semmi dolgom.

Kicsit megtanultam főzni is, nem is vagyok rossz szakács. Már akkor is
remek paradicsomszószt tudtam készíteni. Egyébként amikor
kezdtünk ismertté válni, és már a Cavernben játszottunk, apám beu-
grott a klubba, és hozott fél font kolbászt vacsorára. Azt aztán hazavit-
tem, megsütöttem, és csináltam hozzá krumplipürét. Pürében máig
nagy vagyok.

Néha elmentem focimeccsre. Az egész család Everton-drukker volt, így

aztán a Goodison Parkba jártunk Harry és Ron bácsikámmal. Ezekre a
napokra szívesen emlékszem vissza, pedig a focit nem kedveltem
különösebben, mint ahogy az egész Beatles is hadilábon állt a sporttal.
Én a meccsen a bemondásokat szerettem. A közönség soraiban mindig
vannak született komédiások, szerintem a vicceket is ők találják ki.
Emlékszem, egyszer egy néző trombitával kommentálta a meccs fordu-
latait. Ha valaki fölé lőtt, akkor a „Fönn a magasban"-t játszotta. Nagy-
on ötletes volt.

Egyik születésnapomra kaptam apától egy trombitát. Imádtam, hiszen

az akkoriban nagyon népszerű hangszer volt: ott volt Harry James,
akit Aranytrombitásnak hívtak, meg Eddie Calvert, aki a „Cherry Pink
And Apple Blossom White"-ot játszotta, és még egy csomó klassz
 48/840

trombitás szám. Szóval sok volt a remek trombitás, és mi kölykök is

leginkább azok szerettünk volna lenni.

Egy darabig meg is maradtam a trombitánál, és megtanultam például

a „When The Saints"-et, amit máig el tudok fújni, bár csak C-dúrban.
Megtanultam skálázni is, meg még egy pár ilyen alapvető dolgot.

Aztán rájöttem, hogy nem fogok tudni énekelni, ha ez az izé a számban

van, és megkérdeztem apát, nem bánná-e, ha elcserélném egy gitárra,
merthogy az is nagyon tetszett nekem. Azt mondta, rajta, és akkor
szereztem a Zenith márkájú akusztikus gitáromat, ami még ma is
megvan.

Első gitárnak mindenesetre jó volt. Fordítva játszottam rajta, mivel

balkezes vagyok. Megtanultam fordítva az A-, a D- és a C-dúrt - en-
nyivel akkoriban még bármit le lehetett kísérni. Ekkor kezdtem
dalokat írni, mert már tudtam egyszerre játszani és énekelni, Az elsőt
még tizennégy évesen írtam, „I Lost My Little Girl" volt a címe, és így
szólt: „Ma reggel, amikor felébredtem, nagyon zúgott a fejem, és akkor
jöttem rá, hogy elhagyott a kedvesem, ajjajaj". Fura, de egész tökös kis
szám, mindössze három akkorddal: C-dúr, G7 és C-dúr. Először lefelé
vezettem a dallamot, aztán meg fölfelé. A korai dalaimat mind ezzel a
Zenithtel komponáltam, beleértve a „Michelle"-t és az „I Saw Her
Standing There'-t is. És ezen tanultam meg a „Twenty Flight Rock"-ot,
amivel később bekerülhettem a Quarry Menbe.

Idővel aztán ez az első gitár elkopott egy kicsit, így aztán unokatestvér-
em, Ian, aki asztalos, helyrepofozta, mostanra meg már rendesen res-
taurállattam, és jobban néz ki, mint valaha.

John volt a mi helyi huligánunk. Ismerte látásból az is, akinek nem

mutatkozott be. Jól ismerem az élettörténetét, és idővel rájöttem, hogy
a gyermekkora tette azzá, ami lett. Attól lett olyan vadóc, hogy az apja
 49/840

elhagyta a családot, amikor John még csak négyéves volt. Azt hiszem,
ezt sohasem tudta feldolgozni magában. Sokat beszéltünk erről, és
mindig az gyötörte, hátha őmiatta ment el az apja. Ez persze teljes
képtelenség volt, ő mégsem tudta soha teljesen kiverni a fejéből, és
ezen morfondírozott.

Aztán elköltözött hazulról, és Mimi néniénél meg George bátyjánál

lakott. Amikor George bácsi meghalt, John kezdte azt hinni, hogy a
férfiakat valami átok sújtja a családban. Szerette George-ot, ezt egész
biztosan tudom, mert sosem titkolta, kit szeret.

Szerintem nagyon megviselték ezek a veszteségek.

Ráadásul az anyja az akkori fogalmak szerint „bűnben" élt, azaz

házasság nélkül egy férfival, akitől két lánya is született, Julia és Jac-
qui. Mind nagyon helyes emberek voltak. John nagyon szerette, sőt
bálványozta az anyját. Én is kedveltem. Klassz nő volt, mindig vidám,
és szép, hosszú vörös hajjal.

Tudott ukulelén (portugál eredetű, ujjal pengetett, négyhúros gitár-

féleség - szerk.) játszani. Aztán meghalt egy autóbalesetben, így aztán
John ifjúsága a tragédiák sorozata volt.

Ettől lett John olyan vad gyerek, ettől lett huligán. Liverpoolban akkor
mindennapos volt az erőszak, és sok volt a huligán, és emiatt kerülni
kellett bizonyos mellékutcákat. Aki pedig olyan magányos volt, mint
John, annak fel kellett vérteznie magát valahogy. Hosszúi pajeszt
növesztett, hosszúi dzsekiben, csőnadrágban és krepptalpúi cipőben
járt. Feltűnő jelenség volt, amint fölszállt a buszra, és tudtam, hogy
nem lesz jó bámulni, mert még megüthet, hiszen idősebb is nálam. Ez
persze még azelőtt volt, hogy megismerkedtünk.

Iván Vaughan barátom velem egy napon született. Remek fickó volt,
aki sajnos hamar meghalt Parkinson-kórban. Jóban volt Johnnal is, és
 50/840

ő vitt el engem Wooltonba, ahol Johnék játszottak. Ő kérdezte meg egy

nap, nincs-e kedvem vele menni Woolton Village-be, mert ott valami
nagy mulatságot rendeznek. Ő is meg John is ott laktak Wooltonban.
Mondtam, hogy oké, nincs semmi jobb dolgom, menjünk csak.
Történetesen ott lépett fel John is a bandájával.

1957. július 6-án történt. Iván meg én tizenöt évesek voltunk. El-
mentünk a wooltoni mulatságra, ahol volt mindenféle szokásos attrak-
ció, már amilyen egy ilyen vásártéren szokott lenni, csupa hülye bóvli,
de egy zenekar is játszott egy dobogón, egész szép kis közönség előtt.

Mi rögtön odamentünk, mert elsősorban a zene érdekelt minket. Volt

ott a dobogón egy srác göndör, sötétszőke hajjal, kockás ingben, egész
divatosan nézett ki, és egyik kedves dalomat énekelte, a „Come Go
With Me"-t a Del-Vikingstől. A szöveget ugyan nem tudta, de ez nem
számított, mert mi sem tudtuk, csak a refrénjét, ami úgy szólt, hogy
„gyere kicsim, tarts velem, nagyon szeretlek'. John meg ezt néha olyan
blues-szövegekkel helyettesítette, mint a „le, le, le, egészen a börtönig".
Jól énekelt abban a skiffle-bandában, amit Quarry Mennek hívtak,
mert John a Quarry Bank suliba járt,- tetszett nekem a játékuk.

Körbejártunk, aztán Ivánnál a színpad mögé mentünk. A banda már

csomagolt, hogy majd az egyházi kultúrteremben folytassa este, és sört
ittak. Én akkor még túl fiatal voltam ehhez, de elfogadtam egy korttyal,
hogy imponáljak ezeknek a nagy tizenhat éveseknek, akik itt készültek
a kocsmaéletre. Elmentünk az esti műsorra is, és az is tetszett, bár kis
híján verekedés tört ki, azt mondták, elindult oda a garstoni huligán-
banda. Gondoltam is, hogy na, mibe keveredtem? Eljöttem ide
szórakozni, aztán egyből belecsöppenek itt valami gengszterháborúba?
De aztán nem lett semmi baj, sőt leülhettem a zongorához.

John addigra már beivott, éreztem a szeszgőzös leheletét, amint közel

hajolt. Persze kissé már mind be voltunk állítva. Láttam, hogy élvezi a
 51/840

játékomat - a „Whole Lotta Shakin' Goin' On"-t játszottam C-dúrban,

de tudtam a „Tutti Frutti"-t és a „Long Tall Sally"-t is. Aztán gitározni
kezdtem, megcsináltam balkezesen a „Twenty Flight Rock'"-ot, és még
a szövegét is tudtam végig. Szerintem ezzel lettem Beatle. A szöveget
egész frissen tanultam meg, mert közvetlenül előtte szerezte meg lan
James barátom. Mindig próbáltuk leírni a szövegeket a lemezről. A
„Twenty Flight Rock"-hoz viszont nehéz volt lemezen hozzájutni, én
heteket vártam rá, miután megrendeltem. Vagy a Currynél vásároltunk
lemezt, vagy a NEMS-ben. Néha csináltuk azt is, hogy a boltban „bele-
hallgattunk" egy lemezbe, aztán nem vettük meg. Emiatt persze
dühösek voltak ránk, de ez bennünket nem érdekelt, ha közben meg
tudtuk jegyezni a szöveget. Sosem volt valami nagy
lemezgyűjteményem.

Akkoriban gyakran bicikliztem át Wooltonba lvanékhoz. Nem messze

laktunk, Allertonban. (Akkoriban ez fontos volt, mert minket még nem
furikázott autóval senki). Biciklivel járt Pete Shotton is, a Quarry Mén
egyik tagja, és így ismerkedtünk meg. Pete közeli barátja volt Johnnak.
Ő mondta nekem: - Figyelj csak, Paul, jól játszottál a múltkor, és arról
dumáltunk, hogy nem lenne kedved beszállni a csapatba? - Azt
válaszoltam, hogy még meg kell gondolnom, de valójában már első
hallásra rendkívül kecsegtetőnek tartottam az ajánlatot, így aztán
megüzentem Ivánnál, hogy csatlakozom.

Liverpoolban, Newcastle-ban meg Glasgowban az az érdekes, hogy van

egy csomó híres utcanév,- így esett, hogy én először a Broadwayen
léptem föl a Quarry Mennel, csak éppen Liverpoolban. (Az első
lemezfelvételünket meg az ottani Kensingtonban készítettük). Úgy
döntöttek, hogy az első gitárszólómat a „Guitar Boogie"-ban játszhat-
om, mert az a próbán igen könnyen ment. Nem is lett volna semmi baj,
ha nem érzem műsor közben, hogy izzad a tenyerem. Az járt a fejem-
ben, hogy mi a fenét keresek én itt,-teljesen betojtam, mielőtt eljött a
nagy pillanat, amikor mindenki a gitárosra figyel. Nem is bírtam
 52/840

eljátszani a szólót, és pár évvel ezelőttig nem is próbálkoztam vele

többe. Így került George a csapatba.

George-ot az autóbuszról ismertem. Mielőtt Allertonba költöztünk

volna, Speke-ben laktunk, az úgynevezett Ipartelepen,- ma már tu-
dom, hogy gyárakat akartak telepíteni oda, de akkor fogalmam sem
volt róla, miért hívják így a környékünket, és nem is érdekelt. Amikor
iskolába mentem, George mindig egy megállóval énutánam szállt föl.
Aztán, mivel majdnem egyidősek voltunk, szóba elegyedtünk. Egy kic-
sit félvállról beszéltem vele, mert én voltam az idősebb - és ezt a hi-
bámat nem vetkőztem le a Beatles-korszakban sem. De ha az ember
tizennégy évesen ismer meg valakit, és az egy évvel fiatalabb, akkor
később nehéz tudomásul vennie, hogy felnőtt. Számomra George még
mindig kisfiú, Ringo viszont valóságos bácsi, hiszen két évvel idősebb
nálam, és már akkor is az volt. Amikor csatlakozott hozzánk, neki már
szakálla, kocsija és öltönye is volt. Kész felnőtt volt hozzánk képest.

Én hívtam föl John és a többi „Quarry" figyelmét George-ra.

Mondtam, hogy jól gitározik, ezért be kellene venni őt is. Mondták,
hogy jó, meghallgatják.

George annyira jól tudta játszani a „Raunchy"-t, mintha a lemezről

szólna. Emlékszem, egy este magunk voltunk a busz emeletén, és ott
mondtam neki, hogy játssza csak el, így aztán elővette a gitárt, és
megcsinálta, de úgy, hogy mindenki egyetértett: be kell őt venni. Ha én
azzal kerültem be, hogy tudtam a „Twenty Flight Rock" szövegét, ő
meg azzal, hogy „talán, kicsit még túl fiatal, de az biztos hogy piszkosul
tudja a Raunchyt . Ettől kezdve George volt a mi profi gitárosunk.
Később ugyan John is játszott néhány szólót Chuck Berry stílusában,
de ezt a szerepet többnyire átadta George-nak, ő meg kísérőgitáros
lett.
 53/840

John ekkor már képzőművészeti főiskolás volt, és kis híján tizenhét

éves, én meg csak tizenöt. Ez akkor nagy különbségnek tűnt. Ha pedig
valami felnőtteset akartunk csinálni, mindig aggódtunk, hogy George
még túlságosan kisfiú.

Még nem is borotválkozott. Így aztán sokszor törtük a fejünket azon,

mit találhatnánk ki, amitől kicsit felnőttesebbnek nézne ki.

Egyszer megnéztük George-dzsal a moziban a „The Blackboard

Jungle-t". Vonzott az is, hogy Vic Morrow volt a főszereplő, de ennél is
többet számított, hogy a kísérőzene vezérmotívuma Bili Haley „Rock
Around The Clock”-ja volt. A hideg futkosott a hátamon, amikor
először hallottam, így aztán pusztán annak a kedvéért is megnéztük
volna a filmet. Namármost tizenhat éven felülieknek ajánlott film volt,
és én még be tudtam dumálni valahogy magamat, pedig nekem is
kölyökképem volt, de George tényleg túl kisfiúsán nézett ki. így aztán
sárból mázoltam neki bajuszkát, ami irtó hülyén állt neki. Emlékszem,
ahogy a hátsó udvarba mentünk, és összekapartam egy kis sarat, amit
a (első ajka fölé mázoltam. Tisztára röhejesen nézett ki, de arra gon-
doltam, így tényleg idősebbnek látszik egy kicsit, és talán be fogják en-
gedni,- így is történt. A filmben aztán nagyot csalódtunk, mert
egyáltalán nem az volt, amire számítottunk, hanem a fiatalkori
bűnözésről szólt, és állandóan csak dumáltak benne.

Ott voltam az Odeonban Bill Haley fellépésén. Talán 24 shillingbe ker-

ült a jegy, így aztán egyedül én mehettem el közülünk, mert csak én
tudtam ennyit összespórolni. Nekem is elég sokáig kellett gyűjtöget-
nem a pénzt, de nagyon elszánt voltam, mert annyira akartam látni
Haley-t, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki. Emlékszem,
rövidnadrágban mentem el oda, ami pedig hallatlan dolognak
számított egy rockkoncerten. Óriási élmény volt, pedig a műsor első
felében nem is Bill Haley játszott, hanem Vic Lewis és zenekara, így
aztán kissé becsapva éreztem magamat.
 54/840

Több filmszínészt is a példaképemnek tekintettem. Például Fred

Astaire-t, aki mindig olyan elegáns és behízelgő volt, és a hangját is
szerettem. Marion Brandól mindannyian imádtuk. Szerettem Robb
Wilton komikust is, aki egyszer autogramot adott nekem. Egy ismer-
ősöm szerezte meg, aki portás volt a liverpooli Empire-ban. Máig azért
vagyok hajlandó autogramot adni, mert annak idején én is gyűjtöttem,
és tudom, milyen érzés. Volt, hogy hosszú ideig képes voltam ácsoro-
gni az Empire művészbejáratánál, csak hogy kaphassak autogramot
mondjuk a Crew Cutstól. Ha pedig annak idején nekem adtak, én
miért tagadnám meg?

Egyszer írtam a Fulham futballklubnak Johnny Haynes autogramjáért,

és bizsergető érzés volt, amikor megkaptam postán. Kértem Sir Peter
Scott aláírását is, akinek akkor önálló tévéműsora ment, ahol hetente
valami más madarat rajzolt le. Azt írtam, küldje cl nekem a kacsara-
jzait, ha nem akarja eltenni őket,- a rajzokat nem kaptam meg, de írt
egy udvarias választ.

Akkoriban szinte mindent a tévéből tudtunk meg. Ott hallottam

előszóra „Rock Around The Clock"-ról, meg például Maharishiről is. A
helyi tévéállomás — a Granada — a régió minden hírességét igyekezett
meginterjúvolni. Így szereztem tudomást a rockfilmekről is, mint a
Blackboard Jungle meg a Wild One Marion Brandóval (bár abban is
némileg csalódtam).

Igazából azonban a zenét szerettem. Amikor szomorú voltam, egy-egy

dal meg tudott vigasztalni. Sokszor csavarogtunk az akkori legjobb
barátommal, Ian James-szel, és ha elromlott a kedvünk, haza-
mentünk, és föltettük a lemezjátszóra Elvist, mondjuk a „Don't Be
Cruel"-t, és ez kigyógyított bennünket a rosszkedvünkből.

Emlékszem, egyszer az iskola nagytermében voltunk, éppen szünidő

volt, de összegyűltünk egy páran, és valaki elővett egy zenei újságot,
 55/840

ahol a „Heartbreak Hotel”-t magasztalták, meg persze Elvist, akit mi

afféle megváltónak tekintettünk. És a szám, amikor meghallottuk,
beigazolta a várakozásunkat. Ezután következett az első nagylemeze,
amelyet máig a legjobbnak tartok. Örökké azt hallgattuk, és meg akar-
tuk tanulni minden számát. Minden, amit később csináltunk, erre a
lemezre utal vissza.

Elvisről leszoktam, amikor leszerelt, mert úgy éreztem, a hadseregben

megpuhították. Nekem a GI Blues és a Blue Hawaii már nem volt az
igazi. Tudom, ma sokan elandalodnak ezeken, de hát hallottam olyat
is, hogy valakinek akkor tetszett Elvis a legjobban, amikor dagadtan,
felpuffadtan lépett fel Vegasban,- talán azért volt nekik izgalmas, mert
várhatták, mikor lesz rosszul?

Én viszont az 1956-os Elvist szeretem, aki még fiatal volt és lendületes,

és csillogott a szeme, és humorérzéke is volt a remek hangja mellett.
Hihetetlenül tudott énekelni. Tessék csak megpróbálni elénekelni a
számait, mint ahogy mi mindnyájan megpróbáltuk, és mindjárt kider-
ül, hogy még mindig ő a király. Az Elvis élőben 56-os videófelvétele
még teljesen klassz, de egy évvel később beszippantotta őt Hollywood,
és akkor kihunyt a tűz a szemében. Azon a videón viszont fantasztiku-
sai produkál; sikoltozó lányoknak énekel, de minden mozdulatán
érződik, hogy ő nem hisz a sikolyokban. És a dal minden egyes
sorában újra reagál rájuk. Ezt a felvételt meg ma is nagyon szeretem.
Hiába no, tagadhatatlan, hogy Elvis óriási hatással volt ránk.

A másik nagy zenei példaképünk Chuck Berry volt a „Johnny B.

Good"-dal. Emlékszem, John hálószobájában hallgattuk és próbáltuk
megtanulni a Berry-számokat. Ott tanultam meg a „Memphis,
Tennessee'’-t.

Láttam a tévében Eddie Cochrant is, talán az „Oh Boy-t adta elő. Vol-
tak már előtte is jó énekesek, mint Cliff Richard vagy Marty Wilde, de
 56/840

Eddie énekelt és gitározott egyszerre elsőként. Ő énekelte a „Milk Cow

Blues"-t, és imponáló volt a Gretsch gitárjával.

Nekem az igazi zenés film máig a „The Girl Can't Help It". Addig ezt a
műfajt csak afféle kísérőműsornak tekintették, vagy a zene volt csupán
kíséret, mint a „Blackboard Jungle"-ban. Na meg voltak azok a fekete-
fehér rövidfilmek, ahol Alán Frced volt a „házigazda". Mindezek után
jött a The Girl Can't Help It". Van az a híres jelenet mindjárt az elején,
amikor Tom Ewell tölti be a filmvásznat, aztán azt mondja: - Egy pil-
lanat! majd fogja és kitolja a vásznat szélesre. Azután pattint egyet az
ujjával, és a fekete-fehér átvált színesre. Ez igen, így kezdődik egy ig-
azán nagy film! Azután jön Jayne Mansfield, és a pasasnak eltörik a
szemüvege, közben meg Little Richard énekli a címadó dalt, aztán Ed-
die Cochran a „Twenty Flight Rock"-ot, majd Gene Vincent a „Be Bop
A Lulá"-t, ami egyébként a legelső lemezem volt. Na, ezt a filmet még
ma is szeretem.

Akkoriban nagyon sokan tűntek föl egyszerre. Buddy Holly kissé kirítt
közülük, ő nashville-ikont a countryt hozta bele a képbe.

Ma is szeretem, ahogy énekelt, meg hogy maga írta a számait. A

Beatlesnél is az volt a fordulópont, amikor ezt elkezdtük. Manapság
már természetesnek tűnik, de akkor még újdonság volt. John és én
azért mertük elkezdeni, mert ott volt előttünk Buddy Holly példája. Ez
akkor valahogy úgy fogalmazódott meg bennünk: „Nézd már, ez maga
írja a számait, pedig előadóművész is! Hallottak már ilyet?"

Mindig figyeltük az Elvis-filmeken, vajon tud-e gitározni, és kiderült,

hogy valóban tud, de csak egy kicsit. Egész ügyesen imitálta, hogy ő fo-
gja le az akkordokat. Sokan még erre sem voltak képesek, de az
ilyenekről azt gondoltuk: „Minek a gitár a kezedben, ha nem tudsz ra-
jta játszani? Tedd le, és inkább táncolj!” Az viszont nyilvánvaló volt,
hogy Buddy Holly maga játssza a szólót a „Peggy Sue"-ban. Ezért is
 57/840

nagyon szerettük, meg azért, mert a lemezein mindig Holly-Petty vagy

Petty-Holly volt feltüntetve, tehát tudtuk, hogy legalább vagy a zenét,
vagy a szöveget ő szerezte. Irtó sokáig próbáltuk leutánozni a „ I hat'll
Be The Day" bevezető részét, és végül Johnnak sikerült.

John erősen rövidlátó volt. Hordott is szemüveget, de nyilvános helyen

nem viselte. Amíg meg nem látta, hogy Buddy Holly is szemüveges,
hülyén érezte magát benne. Emiatt örökké nekiment valaminek, és
próbált belőle viccet csinálni.

Volt egy barátja a főiskolán, Geoff, aki még nála is rövidlátóbb volt.
Amikor aztán együtt mászkáltak a belvárosban, sokszor kerültek
röhejes helyzetbe: két rövidlátó, aki nem hajlandó szemüveget hord-
ani, képzeljék csak el! Viszont amikor feltűnt a színen Buddy, John is
elő merte venni a szemüvegét,- innen kezdve már azt is látta a szín-
padról, hogy kinek játszik. Mi akkor valahogy úgy képzeltük, hogy
John Buddy, én meg Little Richard vagy Elvis. Kezdő korában az em-
ber még valaki más akar lenni.

Én a zenében nemcsak a rockot szerettem. A mai gyerekek már nem is

igen értik, hogy a mi időnkben a rock még csak egy zene volt a sok
közül, mert ma már az a zene. Beletartozik minden a poptól a komoly
bluesig. Akkor még nem akartam feltétlenül rockzenész lenni, amikor
például a „When I'm Sixty-Four"-t írtam, Sinatra járt a fejemben, Volt
sok olyan számomra fontos zene, ami nem rock volt. És ez hallatszik is
az olyan Beatles-számokban, mint mondjuk a „Till There Was You ".

Volt egy idősebb unokatestvérem, Elizabeth Danher (ma Mrs. Rob-

bins), aki ugyancsak befolyásolta zenei ízlésem alakulását. Meglehet-
ősen érett lemezgyűjteménye révén sok mindent ő mutatott meg
nekem, így a „My Funny Valentine"-t is. Szerettem a szövegét — „ha
kérhetek tőled valamit, maradj meg olyannak, amilyen vagy" —, mint a
Chuck Berryéit is.
 58/840

Ugyancsak Betty mutatta meg a „Fever"-t Peggy Lee-től, aki a „Till

There Was You"-t is énekelte. Azt csak évekkel később tudtam meg,
hogy a szám a The Music Mán című musical betétdala volt. Innen
jutottam el az olyan dalokig, mint az „A Taste Of Honey", amit nem le-
het igazán rockzenének nevezni.

Nagyjából egyforma ízlésünk volt Johnnal és George-dzsal. És mindig

megmutattuk egymásnak, ha fölfedeztünk valami újat. Amikor John
állt elő valamivel, az például erősen emlékeztetett a papám zenéjére.
John egyik kedvenc dala a „Don t Blame Me" volt, amit talán az any-
jától tanult, egy másik hasonló meg a „Little White Lies". Néha az
ilyeneknek is megtanultuk az akkordjait, de azért a fődolog a rock volt,
azt akartuk a magunkévá tenni.

Amikor éppen nem játszottunk bulikon vagy tehetségkutató

versenyeken, akkor más gitárosokat hallgattunk, és vadásztunk új
akkordokra és lemezekre. Mintha a Szent Grált kerestük volna.
Fülünkbe jutott például, hogy egy krapek Fazakerley-ben - ami Liver-
pool túlsó végén volt, tehát egész nagy útnak számított — ismeri a
B7-es akkordot, elmentünk hát megnézni. Egész kis tömeg gyűlt össze
a buszon pusztán azért, mert a csávó ismerte a B7-est. Valósággal
leültünk elé, mint egy guru lábaihoz: - Ó, guru, azt hallottuk, hogy bir-
tokodban van a B7-es akkord! Kérünk, avass be minket is! - és ő meg-
mutatta, mi meg azzal mentünk haza, hogy tudjuk a B7-est, bár egy
ideig nem is tudtuk teljesen jól lefogni.

Egy nap meg azt a hírt kaptuk, hogy valahol messze, messze, talán még
az üveghegyen is túl él egy ember, akinek megvan lemezen a
„Searchin" a Coasterstől. Colin, John skiffle-bandájának a dobosa is-
merte őt, így aztán fölkerekedtünk csapatostul, hogy megszabadítsuk
őt a lemez birtoklásának súlyos felelősségétől. Nem is kapta vissza, úgy
őriztük, mint az aranyat. Egyik kedvencünk lett a „Searchin", a Beatles
rendszeresen játszotta a Cavernben, sőt, amikor már voltak rajongóink
 59/840

is - általában kislányok —, ők sokszor sikoltozva követelték, hogy:

„Énekeld el a Searchin'-t, Paul!"

Szóval így szedtük össze a dolgainkat, hogy képesek voltunk messzire

elbuszozni egy-egy lemez vagy buli kedvéért. Sokszor kölykök hoztak
nekünk 45-ös lemezeket, de sokat le is nyúltunk, főleg részegektől.

Aztán ismét leültem apa zongorájához. Azon szereztem a „When I'm

Sixty-Four"-t még tizenhat éves koromban, és aztán sosem felejtettem
el. Akkor arra gondoltam, jól jöhet még egyszer egy musicalben vagy
hasonlóban.

Merthogy akkor még fogalmam sem volt, milyen pálya áll előttem.

Emlékszem, a buszra várva gyakran gondoltam arra: „Istenem, csak

megütném egyszer a főnyereményt, mondjuk 75 ezer fontot; akkor
meglehetne mindenem, ami fontos az életben: egy gitár, egy autó, egy
ház." Másra alig tudtam gondolni. Egyébként apa adott nekem egyszer
tíz shillinget csak úgy,- nem tudok rá visszaemlékezni, hogy bárki
mástól valaha ingyen kaptam volna valamit.

Délutánonként gyakran ellógtam az iskolából, John meg a főiskoláról,

aztán összeültünk gitározni. Inkább hozzánk mentünk, mert senki sem
volt otthon, apa ebben az időben dolgozott. Ilyenkor pipát vettünk elő,
és megpróbáltunk tealevelekkel dohányozni, hogy felnőttnek érezzük
magunkat, de teát szívni elég rossz volt. Akusztikus gitárral a kezünk-
ben leültünk egymással szemben, és játszottunk. Az volt benne a
klassz, hogy nem a saját fejemben kellett keresgélni a zenét, hanem azt
néztem, mit játszik John, olyan volt, mintha tükör előtt gitároznék. Így
nagyon jól lehetett zenét szerezni.

Együtt írtuk a számokat. Egy füzetbe jegyeztem fel őket, és minden

oldalnak az állt a tetején: „a legújabb eredeti Lennon-McCartney
szerzemény". Csak a szöveget és az akkordokat írtam fel, a dallamot
 60/840

fejben tartottuk, és persze felírtuk, hol kell benyögnie a vokálnak az

„ó"-kat meg „á"-kat; kottázni nem tudtam, kazetta akkor még nem
létezett, Grundig magnóra pedig nem tellett nekünk. Egyik ismer-
ősünknek volt ugyan egy magnója, de nem sok mindent vettünk föl rá,
mert akkor még nem érdekelt minket annyira a saját zenénk. De azért
abban megállapodtunk, hogy szigorúan fejben kell tartanunk minden
dalunkat. Azért döntöttünk így, mert úgy gondoltuk: ha mi magunk
nem tudjuk fejben tartani a dalainkat, hogyan fogják majd
megjegyezni mások?

Megírtuk a „Love Me Do"-t és az „I Saw Her Standing There"-t, és

ezzel egyszer s mindenkorra leraktuk az együttműködésünk alapjait.
Úgy ment ez akkoriban, hogy az egyikünk bedobott egy ötletet, és
aztán együtt dolgoztuk azt ki, mintegy egymással versengve.

A „Love Me Do" még elég egyszerű volt, csupa G-dúr, G7, C- és D-dúr.
Abban a herfli a legjobb; John remekül tudott szájharmonikázni. Kro-
matikus hangszere volt, mint Stevie Wondernek, amin előbb meg kel-
lett tanulnia, hogyan csiholjon ki belőle bluesos hangzást.

Egymást tanítottuk. Johnnak hol tetszettek az új soraim, hol nem. Per-

sze a legtöbbet szerette, de volt olyan is, amit megvétózott. A „She Was
Just Seventeen"-t például eredetileg azzal indítottam, hogy „Csak
tizenhét éves volt, és sosem volt szépségkirálynő", de ez a
szépségkirálynős rész egyáltalán nem tetszett Johnnak, és sokáig va-
cakoltunk, amíg megtaláltuk a megfelelőt helyette: „Tizenhét éves volt,
ha érted, mire gondolok", ami azért jó, mert mi a francot kell ezen ért-
eni? De így volt sejtelmes.

Szóval egymástól tanultunk, és egyre csiszolgattuk a dalokat, amiket

aztán az „első száz szerzeményünknek" mondtunk (mellesleg volt vagy
öt, de akkor nem riadtunk vissza a túlzásoktól), ennyi született meg a
 61/840

Forthlin Road-i házunkban, ahol mindig ki kellett szellőztetni a

teafüstöt, és elpucolni, mielőtt apám hazaér.

Akkoriban még csak úgy be lehetett menni a stúdiókba, és az ember öt

fontért, ami persze nagy pénz volt nekünk, gyerekeknek, fölvehette a
saját lemezét. Megjelent az ember a teljes szerkójával, azután várt a
sorára. Kicsit olyan volt, mint az orvosnál. Amikor az előtted lévő tár-
saság végzett, bemehettél a stúdióba, ahol egy ürge beállította a mik-
rofonokat, aztán már énekelhettél is. Jött még negyed óra a
várószobában, amíg a. lemez elkészült. Azt hiszem, az eredeti felvételt
magnószalagra készítették, és onnan vitték át közvetlenül a műanyag
lemezre. Ezek persze még eléggé primitív felvételek voltak.

Csináltunk mi is egy ilyen műanyag lemezt még 1958-ban. Öten ját-

szottunk: George, John, Colin Hanton, Duff Lowe és én. Duff az
iskolatársam volt, aki jól zongorázott, még Jerry Lee Lewis „Mean Wo-
man Blues"-ának a bevezetését is el tudta játszani, amire egyetlen
másik ismerősünk sem volt képes, ezért vettük be.

A felvétel a kensingtoni Phillips-stúdióban készült, ami nagyon

előkelően hangzott. Az A oldalra John énekelte fel a „That'll Be The
Day"-t, a B-n meg a saját dalunk volt, az „In Spite Of All The Danger”,
erősen Elvis-hatás alatt. Azt ketten énekeltünk Johnnal, és George ját-
szotta a szólót.

Amikor kész lett a lemez, úgy egyeztünk meg, hogy mindenkinél egy
hétig lehet. John kezdte, aztán átadta nekem, én meg egy hét múlva
George-nak, ő pedig Colinnak, az meg Duff Lowe-nak, akinél aztán
ottmaradt huszonhárom évig. Csak amikor már híresek voltunk, akkor
szólt, hogy még mindig megvan neki a lemez,-, kénytelen voltam jó
borsos áron visszavásárolni tőle. Azóta csináltattam róla néhány
másolatot; nem akarom az eredetit lejátszani, nehogy elkopjon, de az
nagyon klassz, hogy megvan egyáltalán.
 62/840

Akkoriban még én is gitáron játszottam. Volt idő, amikor csak hárman

voltunk a bandában, és mindhárman gitároztunk. Felléptünk itt-ott
Liverpool környékén, és egy idő után mindenki más lemorzsolódott,
elment dolgozni vagy főiskolára. Sokszor, amikor megjelentünk a
három gitárral, megkérdezték, hogy hát a dobos hol van, mire mi azt
mondtuk, hogy a gitárok adják meg a ritmust is, és szélesen mosolyog-
tunk; ezt aztán többnyire bevették, mi meg igyekeztünk tényleg nagy-
on ritmikusan gitározni.

Hallottuk, hogy be lehet futni az olyan műsorokban, mint a „Carroll

Levis felfedezettjei". Levis méltóságteljes, szőke kanadai fazon volt,
azaz félig-meddig amerikai, ezért igen nagyra tartottuk. A kanadai ak-
centus olyan elegáns volt mindig a tévében. 1959-ben aztán beker-
ültünk a műsorába a manchesteri Ardwickban. A vonaton próbáltuk el
a számokat, a „Think It Over"-t és a „Rave On"-t.

A tehetségkutató versenyen csúfosan megbuktunk, mint később a töb-

bin is. Sosem nyertünk meg egyet sem. Sőt esténként, amikor pubban
vagy munkásklubban játszottunk, ott is rendre alulmaradtunk. A
közönség inkább a saját óbégatásukra figyelt, mint ránk, mert már
mindenki be volt rúgva. Végül mindig felülkerekedett egy kövér, öreg
hölgy, aki két kanállal dobolt az asztalon. Hazamenet, a buszon mindig
mondogattuk: — Tőle igazán nem kellett volna kikapni, nem is volt
olyan jó. - De mégis, talán volt benne valami, talán jő combja van, nem
gondolod? - Nem, nem, mi tényleg jobbak voltunk, csak az a sok hülye
részeg nem vette észre. - Így próbáltuk összeszedni magunkat egy-egy
újabb kudarc után.

Hogy mondjak valamit Stuart Sulcliffe-ról is? Nos, vele úgy is-
merkedtünk meg, hogy John barátja volt a főiskoláról. Egyszer
megvették egy képét 65 fontért. A példaképének, Nicolas de Stael-nek
a modorában festette. Olyan absztrakt volt. Na de mit kezd az ember
65 fonttal? Mi hívtuk föl a figyelmét egy kávé mellett arra, hogy
 63/840

ennyiért már majdnem vehetne egy Hofner basszusgitárt. Azt mondta

erre, hogy nem költheti el az egészet csak úgy, mert 65 font akkoriban
egész vagyonnak tűnt, inkább festéket vesz meg vásznakat. Mire mi: -
De Stu, gondold meg: egy Hofner, egy befutott együttes: íme az út a
sikerhez! - Végül beadta a derekát, és vett egy akkora Hofner bassz-
girárt, hogy eltörpült mellette. A probléma csak az volt, hogy Stu nemi-
gen tudott játszani, viszont a hangszer nagyon dögösen nézett ki, így
aztán mégsem volt akkora probléma.

Amikor bevettük a bandába, azt hiszem, 59 karácsonyán, kissé

féltékenyek lettünk rá, különösen én. Mindig is féltékenyek voltunk
John többi barátjára. Ugye ő volt a nagyfiú, és amikor Stuart beállt
közénk, George meg én a háttérbe szorultunk, mert Stu egyidős volt
Johnnal, kollégista volt, elismert festő, szóval befutott ember hozzánk
képest, akik még csak gimnazisták voltunk, azaz még nem lehetett
bennünket igazán komolyan venni.

De így állt össze a csapat, így lettünk öten a mindenkori dobossal

együtt, ők viszont eleinte sűrűn váltották egymást.

LIVERPOOLI VAGYOK, OTT SZÜLETTEM 1943 FEBRUÁRJÁBAN.

GEORGE HARRISON

Apám valaha matróz volt, de addigra buszsofőr lett. Anyám, lánykori

nevén French, ír családból származott, rengeteg testvérrel. Anyám
katolikus volt, apám nem - az ilyenekre azt mondták, anglikán, de ő
egyáltalán nem volt vallásos.

Két idősebb fivérem van és egy nővérem, aki már tizenkét éves volt,
amikor megszülettem. Éppen akkor tette le a tizenegy pluszos vizs-
gáját. Gyermekkoromból alig emlékszem rá, mert tizenhét évesen
elköltözött otthonról. Elment egy tanárképző főiskolára, és soha többé
nem is jött haza.
 64/840

Anyai nagyanyám az Albert Grove-ban lakott, az Arnold Grove szom-

szédságában, és már kiskoromban eljuthattam hozzá a hátsó ud-
varokon át. Ő vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak.

Apai nagyapám, akivel sosem találkoztam, építész volt. Ő építette a liv-

erpooli Princes Road század eleji szép házainak jó részét. Ott lakott az
összes orvos, meg a többi értelmiségi foglalkozású is. Akkoriban még
megadták az építkezés módját. Talán a nagyapámtól örököltem, hogy
mindig is érdekelt az építészet. Szeretem a szép épületeket, legyen az
egy kis zsúptetős ház, vagy a St. Pancras pályaudvar. Mindig úgy
éreztem, az élet arról szól, hogy az ember megvalósítsa a lehetőségeit.
Azt viszont nem gondoltam volna - hiszen Liverpoolban nőttem fel -,
hogy egyszer majd én is ilyen szép házban fogok lakni.

A mi házunk nagyon kicsi volt. Kél lépcső elöl, kettő hátul, egyenesen a
járdára lehetett lelépni. Az utcai szobát egyáltalán nem használtuk. Ott
tartottuk egy nagy ruhásszekrényben a szép fehérneműt, mindig
jéghideg volt benn, és sosem lépett be oda senki. Inkább a konyhában
tartózkodtunk, mert ott meleg volt, ott főztük a teát egy kis
vaskályhán.

A kert helyét kikövezték, csak egyetlen virágágyás árválkodott benne.

Itt állt a budi, meg jó ideig egy kis tyúkól is. A kert hátsó falán lógott a
fürdőkád, amit néha behoztunk, és kannákból megtöltöttünk forró
vízzel. Így fürödtünk. Fürdőszoba nem volt. Se jacuzzi.

Legkorábbi emlékem az, hogy éppen a bilin ülök a lépcső tetején, és

nagyot rikkantok, hogy „Kész!", mert sikerült pukkantanom egyet. Ily-
en korai emlék, hogy valami mulatságot rendeztek az utcán, meg az is,
hogy voltunk az óvóhelyen, ahol padokon ültek az emberek. Ezek szer-
int nem lehettem még kétéves sem. Lehet, hogy csak a fénykép miatt
emlékszem, amit odalenn csináltak rólam, és csak emiatt vésődött
belém ez a kép.
 65/840

Az Arnold Grove a Lamb Szálló háta mögött volt Wavertreeben. Ar-

rafelé állt az Abbey mozi, egy nagy, art-deco stílusú épület, meg a Pic-
ton óratorony is. Kis macskakövcs út vezetett a vágóhídhoz, ahol a
lovakat lőtték agyon.

Akkoriban Liverpool igazán eleven helynek számított. A Merseyn

nyüzsögtek a komphajók, és jöttek nagy gőzösök Írországból és
Amerikából is. Sok régi épület és emlékmű állt ott, kicsit kormosak, de
azért elég mutatósak. És a sok szép épület között látszott a lebom-
bázott házak törmeléke, amit nem takarítottak el. (Volt, amit még
1963-ban is ugyanott találtam, amikor elhagytam Liverpoolt). Amikor
vásárolni ment az ember, sokszor láthatott ezeknél a romoknál
összeverődött tömeget. Az emberek azt nézték, hogyan ad valaki
„műsort" csak úgy, például hogy miképpen próbál meg kiszabadulni
egy zsákból. Egész sokan próbálkoztak meg hasonlóval, mert valóságos
Houdini-őrülel volt akkoriban.

A várost széltében-hosszában behálózták a villamosvonalak, odafönn a

magasban meg a vezetékek. Mindenhová villamossal jártunk, csak
Wirralba mentünk földalattival. Mire biciklim lett, addigra már
buszokra cserélték a villamosokat, fölszedték a síneket, és leasz-
faltozták a helyüket.

Emlékszem, amikor anyám szombatonként magával vitt bevásárolni.

Meg elvonszolt mindenféle ismerős öregasszonyokhoz is, akiket
muszáj volt meglátogatnia. Persze lehet, hogy nem is voltak olyan
veszélyesen öregek, de gyerekkorában az ember minden felnőttet
sokkal vénebbnek lát, mint amilyen valójában.

A városban működtek híradómozik is - kis, ideiglenes épületekben —,

ahol rajzfilmeket vetítettek, és a Pathé híradóját. Nagyfilmet soha, és
egy műsor csak ötven percig tartott. Az ember megtehette, hogy
 66/840

elment bevásárolni, aztán amikor elfáradt, beült a moziba néhány rajz-

filmre, majd folytatta a vásárlást.

Kiscserkész is voltam egy katolikus templom csapatában, a templomot

Páduai Szent Antalnak hívták - még jó, hogy nem az Alitaliával kellett
repülni odáig. (Tudják, hogy az Ali Tálja tulajdonképpen arab cég?)
Házi feladatként otthon is kellett cserkésznünk egy kicsit.

Egyébként anyám elment néha templomba, főleg a nagyobb ünnepek-

en, például húsvétkor meg karácsonykor, és ilyenkor engem is magáv-
al vitt. Tizenegy évesen áldoztam is, de a többiből kimaradtam, mert
kiköltöztünk Speke-be.

Nem szerettem iskolába járni. Egy darabig óvodás is voltam, amit ig-
azán utáltam. Onnan csak három dologra emlékszem; a káposztasz-
agra, az egyik kiscsaj göndör, szőke hajára, meg egy játékházikóra az
egyik sarokban.

Aztán jött a Dovedale elemi iskola. Az nem volt olyan rossz, mert sokat
sportolhattunk. Azt hiszem, elég jól futottam, és szerettem focizni is.
Erről a játékról egyébként minden kölyök azt hiszi, hogy nagyon ért
hozzá, pedig valójában a legtöbben tehetségtelenek. John is a
Dovedale-be járt, de nem ismertük egymást, hiszen amikor én elsős
voltam, ő már végzős.

Még a Dovedale-be jártam, amikor Speke-be költöztünk, az Upton

Green 25-be. Ott épültek akkoriban új, fürdőszobás, alacsony lakbérű
tanácsi házak. Már évek óta vártunk egy ilyenre, mire a várólista élére
kerültünk és végre beköltözhettünk.

Speke külváros, messzire esik a dokkoktól. Háromnegyed órát kellett

buszoznom odáig. Widnesnél és Runcornnál, ahol a Mersey
elkeskenyedik, gyárakat építettek a negyvenes években, a Bryant és
May gyufagyárat, meg az Evans Gyógyszerészetit. A Dunlop lerakata a
 67/840

spekc-i repülőtér mellett volt. Állt ott egy szép Tudor-stílusú épület is,
a Speke Hall.

Kőhajításnyira volt tőlünk Widnes. Én Ogletbe jártam le, a folyópartra,

ahol apálykor mérföldeket húzódott vissza a folyó, és ilyenkor mo-
torozni lehetett a medrében. Órákig el tudtam bóklászni a Mersey isza-
pdombjain, a szántóföldeken vagy a ligetekben,- nagyon szerettem
csavarogni.

Emlékszem, volt néhány ciki helyzet, miután Speke-be költöztünk. Sok

olyan nő lakott ezen a helyen, akit faképnél hagyott a férje, másoknak
meg tízpercenként született újabb gyerekük. Néhány férfi meg csak
tekergeti arrafelé, és be-betért a házakba, gondolom azért, hogy meg-
dugja a magányos nőket. Emlékszem, egyszer az anyám is nyakon
öntött egy jó vödör vízzel egy ilyen kóbor pasast, aki rettenetesen
káromkodott valamiért az ajtónál. Aztán még többször is el kellett
hajtania ilyen fazonokat.

Járták a környéket papok is azért, hogy adományokat gyűjtsenek. Mi

nem is lehettünk annyira szakadtak, mint egyesek, mert volt, aki ilyen-
kor leoltotta a villanyt, és kikapcsolta a rádiót, hogy azt a látszatot
keltse, mintha nem lenne otthon. Apám mindig öt shillinget adott a
papnak, ami egész szép volt tőle, mert úgy hét és fél fontot keresett
hetente, Abból az időből nem emlékszem munkanélküliekre, de talán
csak azért, mert még túl kicsi voltam. Olyan fiatalon az embert még
nem érdekli a politika, csak a maga dolgai.

Az adományokból aztán egy jó nagy templom épült (előtte egy

ideiglenes faépületben folytak a szertartások). A templom körül ott áll-
tak a keresztút stációi, el is gondolkoztam rajta, hogy miről is szól ez az
egész. Odáig még értettem a dolgot, hogy Krisztus viszi a keresztjét, az
emberek meg leköpdösik, de azt nem, hogy mire akarnak ezzel
kilyukadni.
 68/840

Már tizenegy éves koromban éreztem, hogy a vallásban van valami

képmutatás. Minden angol lakótelepen az volt a felállás, hogy az egyik
sarkon állt a templom, a másikon a kocsma, aztán a férfiak, ha már jól
bevedeltek a kocsmában, átmentek a templomba, elmondtak három
Üdvözlégyet és egy Miatyánkot, dobtak öt pennyt a tányérba, és ezzel
minden el volt boronálva. Mindez nagyon idegen volt tőlem. A tem-
plomban csak a színes üvegablakokat szerettem és a Krisztus-képeket,
meg a tömjén és a gyertyák illatát, de a dumát nem csíptem. Nem is
bérmálkoztam az áldozás után, mert már akkor úgy gondoltam, hogy
majd megerősítem később a hitemet, ha akarom.

Onnantól kezdve nem jártam templomba, pedig jöttek ám toborozni

rendesen. Kedd esténként megjelent az utcánkban egy srác, aki azt or-
dítozta, hogy jön a pap, mire mindenki káromkodni kezdett: „A
francba.'", én elbújtam otthon, anyám meg, amikor a pap odaért az
ajtónkhoz, cs elkezdte a kenetes dumáját: „Üdvözlöm, Mrs. Harrison,
úgy örülök, hogy újra látom, őszintén kívánom, hogy az Úr Jézus...” -
két félkoronást nyomott az izzadt tenyerébe, hadd építsenek belőle
újabb templomot (vagy újabb kocsmát).

Boldog gyermekkorom volt, sok rokon vett körül. Csak azt vettem
zokon, hogy kihagytak az esti bulikból. Éjszakánként felébredtem, ki-
mentem a hálószobából, és láttam, ahogy buliznak, bár ahogy vissza-
gondolok, lehet, hogy csak egy-két nagybátyám volt ott a szüleimmel.
(Egyébként nem is egy nagybátyám volt kopasz, talán mert túl sokat

tépték mérgükben a hajukat). Ilyenkor mindig szólt valami zene is, de

erre konkrétan nem emlékszem. Valószínűleg a rádiót hallgatták.

Akkoriban a rádiók még elég furcsán működtek, olyan elemekkel,

amikben sav volt, és el kellett vinni őket a sarki boltba feltöltetni.
 69/840

Meghallgattunk mindent, amit a rádióban adtak: az ír tenoristákat,

mint Josef Locke, tánczenét, Bing Crosbyt, ilyesmit. Az anyám sokat
tekergette a keresőt, aztán néha otthagyta valami arab adón, és azt
hallgattuk, amíg el nem ment, akkor aztán gyorsan kerestünk egy
másikat.

Emlékszem gyerekkoromból a szüleim lemezeire is, ócska angol dalok

voltak, mint például a „Shenanaggy Da", ami valahogy így hang-
zott:„Öreg Shenanaggy Da ül, oszt gitározik", és még ez az ökörség is
teljesen összevissza szólt, mert a lemeznek nem volt rendes közepe, és
sohasem sikerült pontosan felrakni, ezért ilyen nyolcas volt benne,
amint forgott. Meg volt valami észbontó hülyeség a „Tűz, tűz, tűz"-ről
egy 78-as lemez mindkét oldalán, egész sor versszakból állt tüzet im-
itáló effektusokkal, szirénákkal, a tömeg jajgatásával meg minden, és
az A oldal végén a lemez felszólította az embert, hogy „Fordíts meg,
még folytatom", és ha az ember megfordította, jött még húsz ugyanoly-
an tüzes versszak.

Sosem értettem azokat, akik azt állítják, hogy csak a rockot vagy csak a
bluest szeretik. Még Eric Clapton is elismeri, hogy hatott rá a „The
Runaway Train Went Over The Hill". Ahogy már a könyvemben, az „I
Me Mine"-ban is elmondtam, a legkorábbi zenei emlékeim közé tar-
toznak Josh White meg Hoagy Carmichael dalai, sőt, tetszik vagy nem,
de még az a zene is hatott ránk, amit utáltunk: a negyvenes-ötvenes
évek giccsei, mint az az amerikai szám a vasúti sínekről a ház közepén,
vagy az angol dal egy kék és egy rózsaszín fogkefe szerelméről. Ez
mind bennem él még ma is, és bármikor előtörhet; talán ez jött ki a
Beatles-dalok humorosabb részeinél, például a „Yellow Submarine"
közepén.

Azt hinnénk, hogy ha az ember hall valamit, ami nem tetszik neki,
akkor az nem hat rá, de hát az ember nemcsak az, amit megeszik,
hanem az is, amit lát, szagol, megérint és hall, és a zene az ember
 70/840

olyan mélységeibe is behatol, ahová semmi más, és olyan módon érinti

meg, amit szavakkal nem is lehet leírni. Az ember azt gondolná, hogy
az egyik fülén be, a másikon meg ki, aztán esetleg évekkel később jön
elő váratlanul. Mellesleg azt hiszem, a Beatlesnek jót tett, hogy olyan
sokféle zenei hatás ért minket. Meghallgattunk mindent, ami a
rádióban szólt, mert akkor a rádió volt a divat.

Idősebbik bátyámnak, Harrynek volt egy hordozható, 45-ös és 33-as

fordulatszámú lemezjátszója. Tíz lemezt tudott lejátszani magától
egymás után, de a bátyámnak csak három lemeze volt, az egyik Glen
Millertől. Ezeket mindig gondosan visszatette a borítójukba, és úgy
ment el hazulról, hogy nem is sejtette, hogy más is nyúzza őket. De
amint kitette a lábát, a másik bátyámmal, Pete-tel azonnal előszedtük
a lemezeit.

Meghallgattunk a világon mindent. Az apám még matróz korában ho-

zott egy felhúzható gramofont New Yorkból, fából készült, és kis ajtók
voltak rajta, a felsők mögött volt a hangszóró, alulra meg a lemezeket
lehetett tenni. A tűket kis fémdobozokban tartották.

Apám vásárolt Amerikában néhány lemezt is, például Jimmie Rodger-

stől, aki vasúti fékező volt. Tőle hallottam először countryt, elsősorban
a „Waiting For A Train"-t, szerintem az keltette fel az érdeklődésemet
a gitározás iránt.

Kedveltem később olyanokat is, mint Big Bill Broonzy, meg egy flor-
idai countryénekes, Slim Whitman, aki nagy slágert csinált a „Rose
Marie” című film betétdalaiból. Ott láttam először gitárral a kezében,
már nem tudom, fényképen vagy a televízióban. De akkor már erősen
benne volt a levegőben, hogy nemsokára divatba jön a gitár.

Éppen elvégeztem a Dovedale elemit, és bekerültem a nagy suliba, a

Liverpool Institute-ba, amikor be kellett feküdnöm a kórházba.
 71/840

Tizenkét-tizenhárom éves koromban vesebajom lett. Előzőleg többször

is volt mandulagyulladásom, sokat fájt a torkom, és egyszer lehúzódott
a vesémre is.

Hat hétig feküdtem az Alder Hey Kórházban, fehérjeszegény diétán

tartottak, csak spenótot meg mindenféle borzasztóságot ehettem.
Először itt gondoltam arra, milyen jó lenne egy gitár. Hallottam, hogy
Raymond Hughes, akit a Dovedale-ből ismertem, eladná a gitárját 3 és
fél fontért, ami nekem akkor nem volt kis összeg, de anyám odaadta a
gitárra, így aztán elmentem Raymondékhoz, és lebonyolítottuk az
üzletet.

Persze nagyon ócska darab volt, de azt hittem, nem lesz vele semmi
baj. Aztán amikor láttam, hogy hátul a nyakán van egy csavar, amilyen
kíváncsi természetű vagyok, kicsavaroztam, erre lejött az egész nyaka.
Nem tudtam rendesen visszarakni, ezért elraktam a szekrénybe úgy,
ahogy volt, két darabban. Aztán később Pete bátyám összerakta, de
kissé görbe lett a nyaka, és csak egy-két akkordot lehetett lefogni rajta,
az érintők pedig állandóan zörögtek.

Apám is gitározott matróz korában. Aztán amikor nem kapott munkát

hajón, felhagyott a tengerészélettel és a gitárt is eladta. Amikor
elkezdtem játszani, eszébe jutott, hogy van egy barátja, Len Houghton,
aki jól tud gitározni. Fölhívta hát, én meg azután eljártam a boltjába
csütörtökönként, amikor zárva tartott, és olyankor sok időt töltöttünk
együtt. Len legalább két-három órán át foglalkozott velem folyam-
atosan: új akkordokat mutatott nekem, meg énekelt is, a „Dinah"-ra, a
„Sweet Sue"-ra emlékszem, meg ilyen Django Reinhardt-Stephane
Grappelli hangulatú dalokra, meg a húszas-harmincas évek számaira,
mint a „Whispering".

Ekkorra már megismerkedtem Paul McCartneyval a buszon, az

iskolából hazafelé menet. Akkoriban a busz még nem ment el egészen
 72/840

a mi lakótelepünkig, így aztán még jó húsz percet kellett gyalogolnom

hazáig. A mázlista Paul viszont a Western Avenue-n lakott, nagyon
közel a buszmegállóhoz. Nem messze volt oda Halewood, ahol sokat
játszottunk a mezőn. Arrafelé kis tavak is voltak, durbincsokkal.
Mostanra egy hatalmas, otromba Ford-gyárat építettek arra a helyre,
az foglalja el az egész területet.

Szóval egy buszon utaztunk Paullal, mindketten a Liverpool Institute

egyenruhájában. Amikor kiderült, hogy ő trombitál, én meg gitározom,
összehaverkodtunk. Én lehettem tizenhárom éves, ő meg ugye tizen-
négy, merthogy már akkor is kilenc hónappal idősebb volt nálam (oly-
an furcsa, hogy ennyi idő után még mindig ugyanannyival idősebb!).

Tinikoromban hallottam először Fats Dominótól az „I'm In Love

Again" -t. Azt hiszem, ez volt az első rockszám életemben. Még iskolás
koromban hallottam a „Whispering Bells"-t is a Del-Vikingstől, abban
a gitárjátékra emlékszem. És aztán jött a „Heartbreak Hotel". A
rádióból szólt valahol, és egy életre befészkelte magát az agyamba.
Elvis, Little Richard és Buddy Holly erősen hatott ránk, és máig az ő
rock and rolljukat szeretem a legjobban.

A popzene nagyon vegyes felvágott volt akkoriban. Zenéltek nagy

sztárok is, mint Fats Domino, a Coasters és Elvis, de a legtöbb
előadónak csak egy-két számát ismerte az ember, meg legfeljebb a
képét látta egy poplapban. Hallgattunk brit művészeket is, mint
Tommy Steele, az első angol popsztár, később meg Cliff Richard, aztán
Larry Parnes felfedezettjei: Billy Fury, Marty Wilde és a többiek.
Feledhetetlenül izgalmas volt, amikor a rock bejött, mert akkor láttunk
először rózsaszín zakót, fekete inget, Fender Stratocastert, meg
egyáltalán elektromos gitárt.

Az is izgalmas volt, amikor valaki fellépett a Liverpool Empire-ban, és

hangszóróval játszott. Szinte mindegy is volt, hogy mit. Nem úgy ment,
 73/840

mint mostanában, hogy az ember mindenből kiválaszthatja a saját

ízlésének megfelelőt, szó sem volt semmiféle választékról, hanem
mindenből csak az volt, amit éppen kínáltak.

Ahogyan akkoriban mondták az emberek: „ez van, ezt kell szeretni".

Mi meg minden élményre éhesek voltunk. Akármilyen filmet ját-
szottak is, mi megnéztük. Akármilyen lemez szólt, meghallgattuk, mert
nem volt másik. Mindez csak pár évvel történt a jegyrendszer után.
Cukorhoz se volt könnyít hozzájutni, nemhogy rocklemezekhez.

Emlékszem, egyszer összegyűlt annyi pénzem, hogy megvehessem a

„Rock Around The Clock"-ot Bill Haley-től, és megkértem valakit a
családból, hogy vegye meg nekem. Már alig vártam, hogy a kezembe
vehessem, erre hazajönnek azzal, hogy a Bill Haley éppen elfogyott, de
hoztak helyette másikat, a Deep River Boys egyik lemezét. Ez nem le-
het igaz — gondoltam magamban, mert akkor fordult velem elő első
ízben, hogy egy lemezt nem sikerült megszereznem, és akkor tanultam
meg egy életre, hogy nem szabad kiábrándítani azt, aki számít rád.

Nem láthattam Buddy Hollyt, amikor fellépett Angliában, csak a tévé

adta a műsorát a londoni Palladiumból. Amikor meg Bill Haley lépett
fel Liverpoolban, nem volt pénzem a jegyre. Tizenöt shillingbe került,
ami túl sok volt egy diáknak. Nem is tudom, Paul honnan szerzett en-
nyi pénzt, merthogy ő ott volt a Haley-koncerten. 1956-ban viszont lát-
tam az Empire-ban Lonnie Donegant, aztán a Danny and the Junior-
sot, és a Crew Cuts-ot (ők előadták az „Earth Angel"-t meg a Penguins
számát, a „Sh-Boom"-ot is).

Végül egész sok koncertre eljutottam, a legjobb Eddie Cochrané volt.

Ez már jó pár évvel később történt. Egy angol banda kísérte. Ma is
látom magam előtt: fekete bőrdzsekit viselt, fekete bőrnadrágot és
málnavörös inget. A „What'd Say”-jel kezdte a műsort, és amikor fel-
ment a függöny, ő háttal állt a hallgatóságnak, és úgy játszotta a riffet.
 74/840

Aztán figyeltem az ujjait. Persze a Gretsch gitárja volt nála, ami a

képeken is, fekete Gibson pick-uppal és Bigsby tremolóval. Naranc-
sszín Chet Atkins 6120-as volt, amilyenen én is játszottam később Carl
Perkins portréfilmjében, a „G” jellel a fáján. Eddie-ből leginkább az
maradt meg bennem, milyen remekül gitározott. Nemcsak a saját dalai
- a „Summertime Blues”, a „C'mon Everybody" meg a „Twenty Flight
Rock" - tetszettek, hanem az is, ahogyan mások számait előadta,
például Ray Charles „Hallelujah I Love Her So"-ját.

Emlékszem egy klassz közjátékra két szám között. Eddie ott állt a mik-
rofonnál, és amikor megszólalt, beletúrt a hajába és hátrasimította,
mire a nézőtéren egy lány felsikoltott: „Ő, Eddie!". Ő meg válaszul
belemormogta a mikrofonba, hogy „Szia, édes". Na, gondoltam
magamban, ez a rock and roll!

És persze Eddie magával hozta Amerikából a harmadik húr nagy sza-

kmai titkát is. De én ezt csak évekkel később tudtam meg Joe
Browntól, aki együtt turnézott Eddie-vel. Arról van szó, hogy amikor a
korai Beatles-felvételeket hallgatom, mindig feltűnik, hogy a harmadik
húron fogott hangok mintha szétesnének háromfelé. Ha én is lazára
hangoltam volna a harmadik húrt, akkor másképpen szólt volna, de
nem voltam annyira rafinált, hogy magamtól rájöjjek: jobban járok, ha
a harmadik húr helyére is másodikat teszek, hogy lazábbra hangolhas-
sam. Eddie már tudta ezt, vagy éppen ő jött rá.

Kis tizenéves voltam még, amikora skiffle divatba jött. Az a helyzet,

hogy Lonnie Donegan sokkal jobban hatott a brit rockegyüttesekre,
mint amennyit elismertek belőle.

Az ötvenes évek végén gyakorlatilag még ő volt az egyetlen gitáros.

Nagy sikere volt, igen jó hangja, rengeteg energiája és jó számai, tökös
feldolgozások.
 75/840

Kedveltem őt, sőt a példaképemnek tartottam. Mindenki az ő hatására

vett gitárt a kezébe, és alapított skiffle-együttest. A skiffle a blues-ból
nőtt ki, de ahogy előadták, az nekünk, liverpooli fehéreknek sem volt
megvalósíthatatlan. Nem kellett hozzá sok pénz, csak egy mosólap, egy
teásláda, némi húr, egy seprűnyél meg egy 3 és fél fontos gitár. A
skiffle-lel könnyű volt elkezdeni a zenélést, mert a legtöbb dalhoz elég
volt két, maximum három akkord. Ettől még lehettek nagy számok,
mint például a „Midnight Special", a „Wabash Cannonball", a „Rock
Island Line" meg számos hasonló dal, ami a fekete rabszolgák
élményeiről szólt.

Így aztán mindenki skiffle-bandát alakított, és bár a legtöbb feloszlott,

azokból, amelyek mégis megmaradtak, lettek a hatvanas évek

rockegyüttesei. Ez bizonyos értelemben folklór volt. Emlékszem, nagy-

on tetszett nekünk például az Eddie Clayton banda, ahol Ringó is ját-
szott egy darabig. Kicsit később én is alakítottam egy skiffle-bandát
The Rebels néven Arthur Kelly-vel meg a bátyámmal, aki elcsórt egy
gitárt valakinek a garázsából. De csak egyetlenegy fellépésünk volt a
British Legion Clubban.

Tizenhárom-tizennégy éves koromban, amikor az utolsó padban ültem

az iskolában, mindenféle gitárokat rajzolgattam. Csak a gitár érdekelt,
még csinálni is akartam egyet magamnak, ami elég vakmerő vál-
lalkozás volt. Az ember tudatlanságában bármilyen ökörséget képes
elkövetni. Csak egy évig tanultam asztalosságot a suliban, de valami
kevés ragadt rám belőle. Persze csak olyan egyszerű dolgokat
gyakoroltunk, mint a fecskefarkkötés. Nyilván olvastam valahol, hogy-
an kell gitárt készíteni, mert azt nem hinném, hogy én magam találtam
volna ki.

Szereztem valahonnan tripla falemezt. Lerajzoltam a gitár alakját,

aztán kivágtam a lemezből. Olyasmi volt, mint a Les Paul gitárja, de
 76/840

voltak rajta „f” alakú lyukak is, mint az Eddie Cochranén. Üregesre
csináltam, és a belsejéből kis négyszögeket vágtam ki, aztán faszeget
tettem a lyukakba, hogy összetartsák. A szélein beáztattam és
meghajlítottam, de így is elég durva tákolmány volt, és a ra-
gasztásoknál kissé megcsomósodott. A legnagyobb hibát azonban a
nyakánál követtem el, ugyanis nem volt elég anyagom, hogy egy darab-
ból csináljam meg. így aztán kettőből raktam össze: az egyik tartott a
nyeregig, és külön volt a fej. Mindkettőbe véstem egy-egy lyukat, és a
két darabra rácsavaroztam egy alumíniumlemezt, hogy az tartsa össze.
Aztán megvettem és rászereltem a hozzá való fémalkatrészeket, föl-
tettem a húrokat, kivágtam az „f"-lyukakat, és még le is lakkoztam az
egészet szép barnára; mindez irtó sok időt vett igénybe. Aztán, amikor
föl akartam hangolni, fogta magát, és szétesett. Bevágtam a kamrába,
és feléje se néztem többet.

Az első rendes gitárom a Hofner President volt. Ebben rendesen ott

voltak a nagy f-lyukak, mint a nagy Super Gibsonokon. Órákig ját-
szottam rajta, késő éjszakáig, és próbáltam magamtól tanulni. Igen,
nem annyira gyakorlásnak tekintettem a dolgot, mint inkább tan-
ulásnak. Igazából semmi más nem is érdekelt. Mindig, amikor új
húrokat vettem, nemcsak leszedtem a régieket, hanem meg is tisztítot-
tam és ki is fényeztem a gitárt, hogy makulátlanul nézzen ki.

Még az elején vettem egy gitáros kézikönyvet, amiben leírták, hogyan

kell lefogni néhány akkordot. Paulnak is megmutattam ezt a könyvet,
amikor megismerkedtünk, bár ő akkor még trombitált. Próbáltuk a
füzetből elsajátítani a gyakoribb akkordokat, például a C- és az F-dúrt,
meg a G7-est. Csakhogy a könyvben a C-nél meg az F-nél is csak az
első két ujj helyét rajzolták meg, így aztán ezeket később újra meg kel-
lett tanulnunk.

Emlékszem arra, amikor fölfedeztük az inverziókat, vagyis hogy a gitár

nyakának a közelében egy-egy akkorddal följebb lehet menni, ha az
 77/840

ember eggyel elcsúsztatja mindegyik ujját. Nagy dolog volt, hogy erre
magunktól jöttünk rá. Aztán amikor nem sokkal később kaptam
ajándékba egy Chat Atkins-albumot, megpróbáltam a dallamokat
transzponálni másik hangnembe is.

Sosem voltam nagyon technikás gitáros, valaki mindig jobb volt

nálam. Ott volt például az egyik iskolatársunk, Colin Manley, aki végül
a Remo Four együttesben kötött ki,- na, ő tudta utánozni Chet Atkins-
t, és tudott egyszerre két dallamot játszani. Nekem az ilyesmit sosem
volt türelmem megtanulni. A jó ég tudja, hogyan lett belőlem mégis
valaki ezzel a lustasággal. Igaz, gyakorolgattam én kölyökkoromban,
csak hát messze nem annyit, amennyit lehetett volna.

Az első barátnőm Rory Storm húga, Iris Caldwell volt. Nagyon kedves
lány volt, és pamut melltartót hordott. (Ő valószínűleg nem is tartotta
magát a csajomnak, az ilyesmi ebben a korban még olyan bizonytalan:
az embernek megtetszik valaki, aztán máris úgy gondol rá, hogy „a csa-
jom".) Szóval Roryt előbb ismertem meg, mint a Beatle-eket.
Néhányszor randiztam Irisszal, meg el is mentem hozzájuk. Emlék-
szem, volt egy pincéjük, ahol kávézót akartak berendezni; az ötvenes
években az volt a nagy divat. Rory igazi sportember volt akkoriban.
Emlékszem, néha futva érkezett a kapuhoz, izzadtan és zihálva, és a
stopperóráját nézte, merthogy mérte az idejét.

Roryt eredetileg Alan Caldwellnek hívták, a papáját pedig Ernie Cald-

wellnek. Igen klassz család volt, mindannyian nagyon barátságosak.
Később, miután visszatértünk Hamburgból, és sokat turnéztunk Liver-
poolban meg Észak-Angliában, gyakran gyűltünk össze Roryéknál egy-
egy fellépés után. Rory mamája, Vi megállás nélkül főzte a teát és
készítette a pirítóst.

Ernie másodállásban portásként dolgozott a Broad Green Kórházban.

Sokszor énekelgetett a betegeknek. Eredetileg ablakpucoló volt. Igazán
 78/840

rendes embernek ismertem, egyszerű, nyugodt, jámbor férfinak. Ő

nem vett részt az éjszakai murikban, mindig korán lefeküdt, amiért
ugrattuk is sokat, de vigyáztunk, hogy ne bántsuk meg soha. Amikor
meghalt, mi már befutottunk, és elköltöztünk Liverpoolból. Az igazán
szomorú az volt, hogy Ernie halála után Vi és Rory is öngyilkos lett.
Iris viszont feleségül ment Shane Fentonhoz, aki később Alvin Star-
dust néven vált ismertté.

Egyszer rászántunk magunkat Paullal, hogy elmegyünk autóstoppolni.

Ma már senkinek sem jutna eszébe ilyesmi, először is, mert bizonyára
kifosztanák még a Mersey-alagútban, meg különben is már mindenk-
inek van autója, és emiatt úgyis csak lépésben lehet haladni. De akkor
még csak az volt a kérdés, hová stoppoljunk, és végül a devoni Ex-
mouth mellett döntöttünk, ahová már néhányszor ellátogattam a
családommal.

Csak kevés pénzt vittünk magunkkal, és panziókban aludtunk.

Egyszer, amikor sötétedéskor érkeztünk meg egy városba,
megkérdeztük az első szembejövő nőt az utcán, nem tud-e valami
szállást, mire azt válaszolta, hogy éppen nincs otthon a fia, elalhatunk
a szobájában. Úgy látszik, megesett rajtunk a szíve, ami komoly hiba
volt: Nem kellett volna befogadnia, mert aztán összevertük,
megkötöztük és kiraboltuk -no persze ez csak tréfa. Szóval ott alhat-
tunk, és másnap még reggelit is kaptunk. Nagyon kedves nő volt.

Eljutottunk délre, a tengerpartra, és haladtunk tovább Exmouth felé.

Egy pubban megismerkedtünk egy részeg pasassal, aki Oxo Whitney-
ként mutatkozott be. John később felhasználta ezt a nevet a Sherlock
Holmes-paródiájában (a magyar fordításban „Zokszó Whitney" lett
belőle - a ford.).

John valósággal gyűjtötte az ilyen poénokat, és nagyon sok, amit

beépített a műveibe, valaki másnak a sztorijából származott. No, aztán
 79/840

amikor megérkeztünk Paigntonba, már nagyon kevés pénzünk volt,

viszont volt egy kis borszeszes ételmelegítőnk. Vettünk valamit a
fűszeresnél, mondjuk dobozos milánói vagy bolognai spagettit, és az
égő fölé tartva melegítettük meg. Ezen éltünk.

Paigntonba már olyan szegényen érkeztünk, hogy az első éjszakát a

tengerparton töltöttük. Valahol felcsíptünk közben két csajt is, akik
egy darabig melegen tartottak minket, de aztán nagyon hideg és
nyirkos lett ott a parton, és jó volt reggel elindulni. Elstoppoltunk
Észak-Devonba, majd komppal átmentünk Dél-Walesbe, mert Butlins-
ba akartunk utazni.

Chepstowban az az ötletünk támadt, hogy menjünk be egy rendőrőrsre

azzal a kéréssel, hadd aludjunk az egyik cellában. Elzavartak, hogy
menjünk inkább a stadionba, és aludjunk a lelátón, az őrnek pedig
mondjuk azt, hogy a rendőrök megengedték. Így is történt, de a stadi-
onban kemény volt a pad, ráadásul piszok hideg éjszaka volt. Ahogy
mentünk tovább észak felé Walesben, egyszer fölvett egy olyan te-
herautó, amiben nem volt utasülés, így aztán én a motorházon ültem,
Paul meg az akkumulátoron. Egyszer aztán ordítva felugrik: a farmer-
nadrágjának a hátsó zsebe cipzáras volt, és a cipzár elkezdte vezetni az
áramot, úgyhogy Paulnak egy darabig cipzár alakú égési seb látszott a
seggén.

Amikor aztán végre eljutottunk a Butlins táborba, ahová igyekeztünk,

nem tudtunk csak úgy egyszerűen bemenni, mert úgy őrizték, akár egy
fogolytábort. Drótkerítéssel vették körül, nehogy az üdülők kijuthas-
sanak onnan, a kívülállók meg nehogy bemehessenek. De hiábavaló
volt minden óvintézkedés, mi végül csak beszöktünk. (Egyébként
Ringó ott kezdett el dobolni.)

Paulék elköltöztek Speke-ből az allertoni Forthlin Roadra, ami közel

esett a Menlove Avenue-hoz, ahol John élt. Paul addigra rájött, hogy
 80/840

trombitával a szájában nem énekelhet, így aztán elhatározta, hogy

szerez egy gitárt. Addigra már játszottunk együtt, és az iskolában is
gyakran dumáltunk, így aztán az elköltözésük után is tartottuk a kapc-
solatot. Elég közel lakott ahhoz, hogy biciklivel eljuthassak odáig.
Húszperces út volt. El is csodálkoztam, amikor mostanában autóval
jártam arra, hogy ami akkor mérföldeknek tűnt, az kocsival csak
három-négy perc.

Pault a Liverpool Institute egyik diákja, Ivan Vaughan mutatta be

Johnnak. Johnnak akkor már híre volt az iskolában, és ezt tudta is
magáról. Én csak később ismerkedtem meg vele - már azt sem tudom,
hogy hol -, amikor a Quarry Menbe hívtak. John akkor már főiskolás
volt. Nem emlékszem pontosan, mi volt az első benyomásom róla, de
gondolom, általában jó. Akkor csak az érdekelt, hogy bejuthassak egy
bandába. És ha az ember megismerkedik egy másik zenésszel, elég
hamar kijönnek egymással.

Johnt még az anyja tanította meg néhány akkordra. Olcsó gitárja volt,
olyan kerek lyukkal a közepén, és csak négy húrral. John akkor még
azt sem tudta, hogy egy rendes gitárnak hat húrja van. Nem is gitár-,
hanem bendzsóakkordokat fogott. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi a
fenét csinál. Azt hitte, úgy kell. Ezért aztán megtanítottuk a rendes
akkordokra, az E- meg az A-dúrra és így tovább, és rávettük, hogy
rendesen húrozza fel a gitárját.

A Quarry Menben zenéltek olyanok is, akik nem sok vizet zavartak, így
aztán azt mondtam, hogy akkor csatlakozom, ha tőlük megszabadul-
nak. Nigel Whalley például teásdobozon játszott, és talán egy hétig volt
a bandában, meg ott volt Iván is, és valami Griff, aki gitározott, de ezek
jöttek-mentek, és végül jó időre csak hárman maradtunk Johnnal és
Paullal. Felléptünk néhány esküvői és egyéb mulatságon, például
Harry bátyám lagziján, ahol mindhárman alaposan berúgtunk.
 81/840

Egyszer eljutottunk a Cavernbe is, de ott akkor még a jazz ment,

minket meg ki akartak rúgni , mert rockot játszottunk.

John gyakran ellátogatott hozzánk. Anyám nagy zenerajongó volt, és

örült, hogy én is zenével foglalkozom. Ó vette nekem a gitárt is, és
szívesen látta a barátaimat. John meg inkább tartózkodott nálunk,
mint otthon a Mimi nénjénél, akit eléggé vaskalaposnak tartottunk.
John akkor már röstellte kissé Mimit, és eléggé csúnyán viselkedett
vele, gyakran veszekedtek.

Egyszer, nem sokkal a megismerkedésünk után, én is elmentem

hozzájuk. Még az Institute-ba jártam, és meglehetősen kisfiús képem
volt. Mindketten megpróbáltunk huligánosan kinézni, és nekem nyil-
ván sikerült is, mert nem nyertem meg Mimi tetszését. Azzal fogadta
Johnt, hogy minek vitt oda engem, meg hogy micsoda fazon vagyok.
John meg csak annyit felelt, hogy - Hallgass már, Mary, fogd már be!
Ezért szoktunk rá, hogy inkább ő járt hozzánk, és anyámtól kaptunk
néha egy kis whiskyt is.

Kezdtem egyénien értelmezni az iskolai egyenruhát. A bátyámtól

örökölt holmik között volt egy kockás zakó, amit feketére festettem,
hogy emlékeztessen az iskolaira. De a festés nem sikerült tökéletesen,
ezért még látszott rajta a kockás minta. Aztán vettem a Lime Streeten
egy dögös inget, elöl fehér pliszékkel, a sarkukban fekete hímzéssel.
Johntól kaptam egy mellényt, ami korábban Twitchyé, vagyis a
mamája élettársáé volt, és eredetileg egy szmokinghoz tartozhatott.
Megkaptam a hozzá való palakék csőnadrágot is, és azt is feketére
festettem. A bátyámtól meg örököltem fekete lakkcipőt.

Mimi néni sógora volt az angoltanárunk. Enyhén szólva egy kicsit

nőiesen nézett ki( és mindig egy selyem zsebkendő türemkedett ki a
felső zsebéből. Állandóan kifiguráztuk a modorosságáért, és „Buzi
 82/840

Smith" volt a gúnyneve. Na, ő mindig kiszúrta a lakkcipőmet. Azt

mondta, nem osztályterembe való, és a sarokba állított.

Kockázatos volt ám ilyen szerkóban járni, és évekig attól tartottam,

hogy még kirúgnak miatta. Akkoriban vazelint kentünk a hajunkra,
hogy olyan fényes legyen, mint az amerikai rockereké. Viszont sapkát
és egyennyakkendőt is kellett hordanunk, meg az iskola jelvényét, hát
azt én nem tűztem föl, csak a toliam szárával erősítettem a zsebem
fölé, hogy könnyen elrakhassam vagy föltehessem, ahogy a helyzet
kívánja.

Paullal sokat lógtunk az iskolából, és igyekeztünk úgy tenni, mintha

nem is lennénk gimnazisták. Az estéket Johnnal töltöttük. De még a
tanítási napokon is ellógtunk ebédszünetben (az iskolából kimenni
csak pápai áldással lehetett volna). Mi kiszaladtunk, az első sarkon túl
megszabadultunk az egyenruha eltávolítható darabjaitól, aztán be-
mentünk a szomszédos főiskolára, ahová John járt.

Ott irtó laza volt a légkör. Mindenki cigizett, és tojásos krumplit ettek,
nálunk a menzán meg még a vacak-káposzta volt a menü. És persze
voltak a főiskolán dögös tyúkok is. Mai szemmel nézve nem volt ebben
semmi különös, de a mi hátterünkkel oltárinak tűnt. Ott mi is nyu-
godtan rágyújthattunk, nem cseszegetett érte senki. John jó haverként
viselkedett, bár mindig ideges volt kissé a társaságunkban, mert túl fi-
atalnak néztünk ki, és félt, hogy lebukunk. Én olyan tizenöt éves le-
hettem akkor.

Emlékszem, John előtt akkor lett némi tekintélyem, amikor

letámadtam egy pipit a főiskoláról. Afféle Brigitte Bardot-típus volt, és
a szőke haját lófarokban hordta. Egyszer aztán összetalálkoztam vele
egy bulin, ami a Queen's Drive-on volt, a Muirhead Avenue közelében,
Les Stewartnál, akinek a bandájában szimultán játszottam akkoriban,
hiszen igazán nem volt sok fellépésünk, az a pár font meg jól jött,
 83/840

szóval ott volt Lesnél ez a csaj is a bulin, és én átöleltem és les-

mároltam. Amikor ezt John megtudta, kezdett más szemmel nézni
rám.

Les nemcsak gitározni, hanem bendzsózni és mandolinozni is tudott.

Vele egy hentcsboltban dolgozó srác révén ismerkedtem meg. Szom-
batonként én is ennek a boltnak dolgoztam mint kifutófiú, és kiderült,
hogy annak a srácnak van egy Dobro gitárja (nála láttam ilyet először),
és ismeri Lest, aki ügyesen játszott Bog Bill Broonzyt meg Woody
Guthrie-t, vagyis inkább vidéki bluest meg bluegrasst, mint rockot.

Néhány bulin felléptem az ő bandájával is, már nem is emlékszem a

nevére. Éppen velük játszottam a West Derby-i Hayman's Greenben,
amikor hallottam, hogy az utca 8-as számú házában új klubot ren-
deznek be: már akkor megnéztem magamnak a pincét, ahol később a
Casbah működött.

Ekkor ismerkedtem meg Pete Besttel. Néhány hónappal később jutott

az eszembe, hogy van saját dobfelszerelése, és megkerestem, nem
tartana-e velünk Hamburgba.

Paul és én úgy ismerkedtünk meg Stuart Sutcliffe-fal, hogy ő is John

főiskolájára járt. Sovány, szemüveges, művészkülsejű srác volt Van
Gogh-szakállal, és egész jól tudott festeni, legalábbis John nagyon
komálta a képeit.

Stuart meg azt csípte Johnban, hogy olyan vagány, és tud gitározni.
Stuart igazi lezser srácnak számított. Irtó jól nézett ki, a személy-
iségének erős kisugárzása volt, és ráadásul még barátságos is: soha
nem beszélt velem meg Paullal félvállról, mint John, csupán azért,
mert mi még csak gimnazisták voltunk. Eljárt a fellépéseinkre, tulaj-
donképpen ő lett az egyik első rajongónk, és szervezett is néhány bulit,
ahol játszhattunk, akkor még többnyire csak mi hárman.
 84/840

John megpróbálta rávenni a diákszövetséget, hogy vegyen nekünk

komplett felszerelést, de végül csak egy erősítőt tudott elintézni, az is a
főiskolán maradt, így néha ott is játszottunk, de hogy fellépésünk is
volt-e ott, vagy csak próbáltunk, arra már nem emlékszem pontosan.

Az első egész éjszakás bulim a főiskola kollégiumában volt. Eleve ilyen

hosszúra terveztük, mert mindenkinek vinnie kellett egy üveg bort,
meg reggelire egy tojást. Vettünk is valami lőrét, és megérkezéskor be-
raktuk a tojásainkat a hűtőbe. Az egész buliban az volt a legjobb (és
szerintem ebben Paul és John is egyetértene velem), hogy valakinél
megvolt egy 45-ös lemez két oldalán Ray Charles „What I'd Say”-e. Az
ment egész este, úgy nyolc-tíz órán keresztül. Egyike volt a legjobb
lemezeknek, amiket életemben hallottam.

Másnap reggel hánynom kellett. Emlékszem, ott volt Johnnal Cynthia

is, és azt mondtam neki részegen: - Bár nekem is lenne egy ilyen csa-
jom, mint te!

Pantomim-napnak hívták Liverpoolban azt, amikor az egyetemisták és

főiskolások pénzt gyűjtöttek. Mindenki jelmezbe öltözött és kimázolta
magát, mint a pantomimesek, és minden szabad volt nekik ezen a na-
pon: ingyen utazhattak a buszon, csörgették a pénzgyűjtő bádog-
dobozokat, bementek a boltokba is, és nagy hajcihőt csaptak az egész
városban. Paul meg én nem jártunk a főiskolára, de úgy gondoltuk, ez
jó balhé lesz, elmentünk hát a Gambier Terrace-re, ahol John és Stuart
lakott, mi is beöltöztünk, és csatlakoztunk a gyűjtőkhöz. Johnnál és
Stuartnál volt néhány fölös doboz, és egyet-egyet mi is kaptunk.
Néhány óráig gyűjtöttünk, aztán visszamentünk a Gambier Terrace-ra,
felnyitottuk a dobozokat, és kivettük az összes pénzt. Volt összesen
vagy négy shilling, pennykben.

Aztán otthagytam az iskolát, de sokáig nem álltam munkába. Hónapok

teltek el, a szünidőnek rég vége volt, mindenki más tanult tovább, vagy
 85/840

elhelyezkedett valahol, én meg az apámtól kapott kölcsönökből éltem,

mert csak az volt a fontos, hogy bennmaradjak a csapatban. De az
azért nagyon ciki volt, amikor apa megkérdezte, nem akarnék-e mégis
el-

Namármost apának sosem volt semmi képesítése, de azt akarta, hogy

mindhárom fia valami szakmát tanuljon. Az idősebbik bátyámból
technikus lett, a kisebbikből hegesztő. Ezért aztán apa úgy okoskodott,
hogy ha énbelőlem meg elektrotechnikust faragnának, akkor nyithat-
nánk akár egy családi autószerelő-műhelyt is. Amikor aztán karác-
sonyra vett nekem egy szerszámkészletet, láttam, tényleg nagyon a fe-
jébe vette ezt az elektro-dolgot, pedig semmi kedvem sem volt az
egészhez.

Apa elzavart egy felvételi vizsgára a Liverpool Corporationhoz, de csú-

fosan megbuktam. Nem szándékosan - egyszerűen alkalmatlan
voltam, és kész. Lila gőzöm sem volt a matekról. Az egész csak azért
volt ciki, mert erre a vizsgára köztudottan nem a legnagyobb lumenek
jelentkeztek. Elmentem hát a munkaközvetítőbe, ahol azt mondták,
hogy egy belvárosi boltban kirakatrendezőt keresnek. Gondoltam, az jó
lesz, de mire odaértem, már betöltötték az állást. Viszont tovább-
küldték Peet úrhoz, a karbantartó részleg vezetőjéhez, aki fölvett
villanyszerelő-tanoncnak, így végül is teljesülni látszott apám akarata.

Ezzel szemben továbbra is makacsul zenész akartam lenni, de hát erről

senki sem adott bizonyítványt. Mégis, amikor felleptünk a fiúkkal,
mindannyian éreztük, hogy nekünk ez a főfoglalkozásunk. Nem tu-
dom, miért, talán merő dacból. Valahogy megéreztük hogy egyszer
még jóra fordul minden. Azt persze akkor nem is sejtettük, hogy mily-
en karrier áll még előttünk, és tökéletesen boldoggá tett volna ben-
nünket, ha néha fellépéshez juthattunk volna egy-egy Mecca-
táncteremben. Abban az időben álmaink netovábbja egy igazi turné
lett volna.
 86/840

Apámnak volt valami összeköttetése a Liverpooli Közlekedési Klubban

a Finch Lane-en, és egyszer elintézett ott egy szombat esti fellépést a
Quarry Mennek. Rendes táncterem volt dobogóval, és a közönség tán-
colt. Apa büszke volt rá, hogy ő intézte el nekünk. Két menetet is le
kellett nyomnunk.

Le is játszottuk az első 15-20 perces menetet, de aztán jól berúgtunk

„fekete bársonyából, ami akkor nagyon divatos ital volt, Guinnessből
és almaborból keverték. Én voltam úgy tizenhat éves, akkor Paul ugye
tizenhét, John meg tizennyolc, és megittunk együtt vagy öt pinttel.
Amikor újrakezdtük a zenélést, azt se tudtuk, hol áll a fejünk, és ma-
gunkat legalább annyira felbosszantottuk, mint mindenki mást, így
aztán apám röstelkedhetett miattunk.

1959 decemberében részt vettünk Carroll Levis televíziós tehet-

ségkutató| versenyén. Nem tudok róla, hogy végül akár egyetlen tehet-
séget is felfedezett volna, és nem jelentett semmit, ha valaki megnyerte
a versenyt, ami egyébként úgy dőlt el, hogy géppel mérték a taps
erősségét.

Az egész arra volt jó, hogy Levis biztosított egy műsort ingyenes
fellépőkkel, egy hét múlva megjöhetett a következő néhány gárda.

Ez a fellépésünk Manchesterben volt Johnny and the Moondogs

néven, éppen abban a korszakban, amikor Johnnak nem volt gitárja,
mert egy ilyen ütésbiztos darab volt neki, ami valahogy mégis szét-
ment, így aztán úgy adtuk elő a „Think It Over"-t, hogy ketten gitároz-
tunk. John meg közöttünk állt, és a vállunkra tett kézzel énekelt. Mi
adtuk Paullal a vokált is. Úgy éreztük, jól sikerült a fellépés, de azt már
nem vártuk meg, hogy döntött a „tapsométer", mert el kellett csípnünk
az utolsó vonatot Liverpoolba.
 87/840

SZÜLETTEM 1940. JÚLIUS 7-ÉN LIVERPOOLBAN, A MADRYN

STREET 9-BEN.

RINGO STARR

Egy alagútban voltam, amelynek fényt láttam a végén, és odáig kellett

eljutnom: így születtem meg. Rögtön nagy ujjongással fogadtak.
Anyám szerint miattam tört ki a második világháború, de én sosem ér-
tettem, mit akar ezzel mondani. Ki tudja, hátha még igaza is van? Az
időpontok mindenesetre stimmelnek.

A háborúra és a bombázásokra nem emlékszem, pedig Liverpool elég-

gé megszenvedte. A mi környékünk sok találatot kapott, és gyakran
kellett elbújnunk,- azt csak később tudtam meg, hogy a szenespincébe.
Nekem inkább szekrénynek tűnt. Emlékszem a foghíjas telkekre az
utcán, és idősebb koromban sokat játszottam a romok között vagy lenn
az óvóhelyeken.

Legelső emlékem az, hogy gyerekkocsiban tolnak. Anyám, nagyanyám

és nagyapám voltak velem. Nem tudom, hol történt, de nyilván valahol
vidéken, mert egy kecske vett üldözőbe minket. Mindenki nagyon félt
tőle, én is. A körülállók rémülten sikoltoztak. Ez aligha történhetett
Liverpoolban.

Apai és anyai ágon egyaránt szegény munkáscsaládból származom. Az

anyai nagyanyám volt a legszegényebb, tizennégy gyereket szült. Ezzel
szemben az egyik dédanyáin állítólag igen módos lehetett, mert valami
nagyon csillogó kerítésük volt. De lehet, hogy mindezt csak én találtam
ki; már igazán nem tudom, mit hallottam anyámtól, és mi az, amit én
kombináltam össze.

Az igazi családnevem nem Starkey, hanem Parkin a nagyapámat

Johnny Parkinnak hívták. Csak amikor az anyja másodszor is férjhez
 88/840

ment (ami hallatlan dolognak számított akkoriban), akkor lett Mrs.

Starkey, és a nagyapám fölvette a mostohaapja nevét.

Egyébként a hatvanas években meg akartam csináltatni a családfámat,

de nem sikerült, a nagyszülőknél nem jutottam tovább. Aztán a rokon-
ságban kérdezősködtem, de belőlük sem sikerült kiszednem semmit,
máig sem tudom, miért: talán attól tartottak, hogy kiszivárogtatok
valamit a sajtónak?

Apám pék volt, anyámmal a pékségben ismerkedett meg. Készített

süteményeket is, ezért jó parti volt, mert mindig volt cukrunk, még a
háborúban is. Amikor hároméves voltam, apámnak elege lett az
egészből, és otthagyott bennünket. Testvérem nem született, úgyhogy
ketten maradtunk anyámmal, amíg ő férjhez nem ment másodszor is,
tizenhárom éves koromban.

Apámra alig emlékszem. Talán ha ötször találkoztam vele, miután

elköltözött tőlünk, és nem is alakult ki közöttünk semmilyen szoros
kapcsolat, talán mert anyám telebeszélte a fejemet azzal, hogy
mekkora gazember. Dühös is voltam rá, amiért otthagyott bennünket.
És még dühösebb lettem, amikora pszichoterápián arra biztattak, hogy
ne fojtsam el az érzelmeimet. Pedig gyerekkoromban úgy éreztem,
hogy már lerendeztem magamban a dolgot, és erről az elfojtásról mit
sem sejtettem. Engem még úgy neveltek, hogy elviseljem, ami jön. A
miénk talán az utolsó olyan nemzedék, amelyik nem mutatta ki az
érzéseit.

Anyám egy ideig nemigen csinált semmit, mert nagyon bánkódott

apám után. Végül mindenféle otthoni munkát vállalt, hogy etetni és
ruházni tudjon engem. Aztán el is járt: volt pincérnő, takarítónő, bolti
eladó, bármilyen munkát elvállalt, ami adódott.
 89/840

Kezdetben szép nagy, három hálószobás házban laktunk, de miután

apám elment, anyám ezt nem tudta fenntartani. Addig munkáscsalád-
nak számítottunk, de ez úgy volt Liverpoolban, hogy ha az embert el-
hagyta az apja, egyből alsóbb osztályba került. Így aztán kisebb, két-
szobás családi házba költözünk - persze mindkét házat béreltük. Ezt a
másodikat már tíz évvel korábban lakhatatlannak nyilvánították, mi
mégis húsz évig éltünk benne.

Nem költöztünk messzire, csak a szomszédos utcába: a Madryn

Streetről az Admiral Grove-ba. Nem is tudok senkiről, aki arról a
környékről valahová messzire eljutott volna.

Mindenünk felfért egy teherautóra, és le se zárták a hátulját, mert csak

300 métert ment. Ott ültem a platón. Erre igen élénken emlékszem,
mert fájt elhagyni a megszokott házat. (Nem is tudom, az én szegény
csemetéim mit szóltak hozzá, hogy annyit költözünk.)

A Madryn Street-i ház belsejére egyáltalán nem emlékszem. Az biztos,

hogy nem volt kertünk. Az utca képe viszont elevenen él bennem, mert
sok barátom lakott ott, és gyakran jártam náluk. Egyébként a
nagyszüleim is a Madrynen laktak. Liverpoolban az volt a szokás, hogy
mindenki közel lakik a nagyszüleihez.

A második házra már jól emlékszem. Kert ott sem volt, és fürdőszoba
sem, a budi pedig a hátsó udvarban állt. Azért csak az otthonunk volt,
és még külön gyerekszobát is berendeztek nekem.

Miután apám elment, anyám és a nagyszüleim neveltek fel. A különös

ebben csak az, hogy ők nem az anyám, hanem az apám szülei voltak.
Igazán szerettek, és klasszul viselkedtek velem, többször elvittek még
nyaralni is.

Nagymamám, Annie (akit én persze nem így hívtam) nagydarab nő

volt, nagyapám meg alacsony. Ha aztán beivott, és perlekedni kezdett,
 90/840

nagymamám felgyűlte a ruhaujját, bokszolóállásba helyezkedett, és

biztatta nagyapát, hogy csak rajta! Erős, dolgos asszony volt, és szü-
letett túlélő.

Ráadásul nagyi volt a legjobb csodadoktor Liverpoolban. Ha meg-

betegedtem, anya rögtön pokrócba bugyolált, és elvitt hozzá, ő meg
hipp-hopp meggyógyított.

Pedig csak két gyógyszert ismert: a pépes borogatást és a forró punc-

sot. Imádtam ezeket a puncsokat, meg azt is, hogy olyankor mindenki
körülöttem sürgött-forgott. Egyébként többnyire odafigyeltek rám,
hiszen egyetlen gyerek voltam a családban.

Nagyapám imádta a lóversenyt, aztán ha veszített, dühében

káromkodott és csapkodta az újságot. Nagymama mindig rászólt, hogy
„Johnny, ne a gyerek előtti", de aztán nagyapám mindig mondott még
valami jó zaftosat, amit nagyon élveztem.

Volt egy kedvenc széke, abban üldögélte át az egész háborút. Sosem

ment 1e az óvóhelyre, még akkor sem mozdult onnan, ha záporoztak a
téglák. Ezért aztán gyerekkoromban én is nagyon szerettem leülni arra
székre, de ha bejött, csak intett egyet, és máris pucolnom kellett
onnan.

Életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor a nagyapám

meghalt. Tizenkilenc-húszéves voltam akkor. Az volt a legrosszabb,
amikor elásták a földbe. Akkor döntöttem el, hogy inkább elham-
vasztatom magamat, ne kelljen majd senkinek átélnie, amikor engem
is gödörbe raknak és elföldelnek. A könnyem is csak akkor eredt el,
amikor leengedték a koporsót.

Az iskolára, a St. Silasra élénken emlékszem. Az első napra talán nem

is magamtól, hanem azért, mert anyám annyiszor elmesélte. Elkísért
egészen a kapuig, pedig csak néhány percnyire volt tőlünk az iskola, de
 91/840

ez volt a szokás arrafelé. (Az persze szóba sem jöhetett, hogy a szülők
az osztályterembe is bemenjenek az első napon, mint ahogy jóval
később én bemehettem a saját gyerekeimmel.) Jól emlékszem, milyen
óriásinak tűnt az épület, és milyen rengeteg gyerek volt ott. Eléggé
félelmetesnek látszott.

Ebédre hazamentem, mert azon a környéken mi kicsik is nyugodtan

közlekedhettünk, és bejelentettem, hogy aznap már nem lesz tanítás.
Anyám ezt el is hitte, egészen addig, míg azt nem látta, hogy a többi
gyerek mind szivárog vissza a suliba, akkor aztán kiparancsolt engem
is. Egyszóval már az első naptól kezdve lógós voltam, később sem
sokat koptattam az iskolapadot, és mindent összeadva legfeljebb ha öt
évet töltöttem az iskolában.

Hatéves múltam, amikor súlyos hashártyagyulladást kaptam. Perforált

a vakbelem, szóval egészen komoly eset volt. Mindenki ott aggódott
nálunk, engem meg szörnyű fájdalmak kínoztak. Kijött a doktor, és
nemsokára hordágyra tettek, majd elvitt a mentő. Benn a kórházban
egy orvosnő vizsgált meg, és amikor megnyomta az oldalamat, annyira
fájt, mint még életemben semmi.

Mielőtt elaltattak volna a műtéthez, megkérdezték, van-e valami

kívánságom. Egy csésze teát kértem, mire azt mondták, nem lehet,
csak majd ha kihoztak a műtőből.

Azt a teát végül csak tíz nap múlva ihattam meg, mert csak akkor
tértem magamhoz a kómából. Amikor felnyitottak kiderült, hogy
hashártyagyulladásom van, ami akkoriban még igen súlyos állapotnak
számított. Anyámnak háromszor is bejelentették, hogy másnap
reggelre meghalok. Szörnyű lehetett átélnie, és bizosan ezért féltett
aztán olyan túlzottan. Szerencsém volt, hogy egyáltalán túléltem, és
miután magamhoz tértem, még hosszú időre visszaestem a kábulatba.
 92/840

A kórházban halálra untam magam. Ha sokáig van benn az ember, az

jelenti számára a világot, én pedig összesen két évet töltöttem ott, a
másodikat tizenhárom évesen. Az élet odabenn nagyon egyhangú. A
barátaid is mind betegek, és amikor az ember végre lábra áll, elveszíti
velük a kapcsolatot.

Anyám és a nagyszüleim majdnem mindennap meglátogattak. Sosem

felejtem el, hogy egyszer az apám is eljött, megállt az ágyamnál egy
notesszel a kezében, és megkérdezte, mit szeretnék a közelgő hetedik
születésnapomra, aztán felírta a noteszébe! Végül nem vett nekem
semmit - sem akkor, sem később, és évekig nem láttam újra. Hát ezért
sem zártam őt a szívembe.

A kórházi ágyon tanultam meg, hogy a lábammal emeljem föl, ami lee-
sett. Amikor már fél éve feküdtem benn, egyre jobban kezdtem érezni
magam, és úgy volt, hogy pár héten belül hazamehetek. A születésna-
pomra kaptam egy kis játékbuszt. Az ágynak magasított oldala volt, és
amikor kihajoltam, hogy visszavegyem a buszt a szomszéd fiútól, ak-
inek odaadtam megnézni, kiestem, és felszakadt az összes műtéti
hegem. Ezt megint nagyon veszélyesnek tartották, és emiatt még fél
évig nem engedtek haza.

Végül jó egy évig voltam kórházban, és még utána is lábadoztam, úgy-

hogy még két évig nem mentem vissza a suliba. A kiesett időt ott nem
lehetett pótolni, és mindig legalább egy évvel voltam lemaradva a töb-
biekhez képest, egy tanár se vette a fáradságot, hogy korrepetáljon.
Ezért aztán mindig én voltam az osztály hülyéje, és a legerősebb fiúval
barátkoztam, hogy megvédelmezzen. Ekkor utáltam meg még inkább
az iskolát, és egyre többet lógtam. Sokszor megtörtént, hogy anyám
bepakolta az iskolai holmimat, de inkább a parkba mentem a haver-
jaimmal. Írtunk magunknak kikérő cédulákat, de mindig lebuktunk,
mert nem tudtunk helyesen írni.
 93/840

Kilencéves voltam már, mire végre megtanultam olvasni. Anyám nem

tudott segíteni, mert mindig dolgozott, de Marie Maguire, anyám egyik
barátnőjének a lánya sokat foglalkozott velem. Ó vigyázott rám, ha
anyám elment moziba vagy dolgozni a kocsmába. Marié tanított meg
olvasni a „Dobbin the Horse"-szal. Olvasni tehát tudok, de helyesen
írni a mai napig sem tanultam meg. Ma már sajnálom, hogy akkoriban
nem törődtem a tanulással, mert műveletlen maradtam. John bezzeg
tanult latint is, meg festészetet is.

Liverpoolban a Dingle volt az egyik legkeményebb környék, a Toxteth-

nek pedig még ma is rossz a híre. Akkoriban több banda is működött
ott, mindig verekedtek, tomboltak, meg kiraboltak másokat. De
mindebből a gyerekek, a nők cs az öregek kimaradtak. Hozzánk soha
senki sem nyúlt. Viszolygok, amikor arról hallok, hogy manapság
képesek tolószékeseket meg kilencvenéves nőket is bántani. Ez al-
jasság. Ha valaki akkoriban ilyesmire vetemedett volna, azt biztosan
megtorolják: a környék összes bandája együtt verte volna szarrá az
illetőt.

Liverpool sötét és sivár hely volt, de gyerekként jól éreztük ott ma-
gunkat. Két jóbarátommal, Davy Pattersonnel és Brian Briscoe-val
három triumvirátust is alakítottunk: mi voltunk a Három Testőr, a
Halálfejesek, meg a Fekete Kéz bandája. Mindent együtt csináltunk,
játszottunk detektívesdit, cowboyosdit, és egy iskolába is jártunk. Tíz-
tizenegy éves korunkig úgy éreztük, miénk a világ, és a lebombázott
házak helye remek játszótér volt. Sosem gondoltunk azokra, akiket ott
ölt meg a bomba. - Találkozunk a bombin - mondogattuk.

Mindenfelé elcsavarogtunk gyerekkorunkban. Akkoriban csavargó

szerettem volna lenni, mert az mindenhová eljut. Buszra nem volt pén-
zünk. Már nyolc-kilenc éves korunkban öt-hat mérföldeket
gyalogoltunk Speke-be, a parkba vagy a városon kívüli erdőbe. A
buszokat követve találtunk haza, lestük, hol fordulnak be. Biciklim
 94/840

még nagyon sokáig nem volt. Végül anyám vett nekem egy használtat,
és egyszer elbicikliztünk Walesig meg vissza, de annyira feltörte a
fenekemet az ülés, hogy örökre letettem a kerékpározásról.

Pedig Wales csak húsz-harminc mérföldre van Liverpooltól.

Kölyökkoromban sok minden mást is terveztem amellett, hogy csavar-

gó leszek. Matróz is akartam lenni, hiszen Liverpoolban mindenki is-
merte a dalt: „Elmegyek és mindent megnézek, és hozok haza
tevenyerget". Nálunk mindenkinek volt tevenyerge, mert minden más-
odik családban volt egy tengerész, aki ilyen szirszart hozott haza a
tengerentúlról. Hoztak azért jó dolgokat is, amiket irigyeltünk, például
lemezeket és divatos ruhákat.

Az első zenei emlékem nyolcéves koromból való, amikor Gene Autry

énekelte a „South Of The Border -t. Attól borsózott először a hátam,
ahogy mondani szokták. Az is nagyon tetszett, ahogy a három vokalista
énekelte az „aj, aj, aj"-t. Gene Autry-ra azóta is fölnézek.

Az ember mindig egyből tudta, ki a tengerész, mert ők öltözködtek a

legjobban. Ezért akartam én is tengerre szállni. Beiratkoztam a
kismatrózok közé is. Gyakorlatoztunk meg minden, és az volt a leg-
jobb, hogy játékpuskát is adtak a kezünkbe. Aztán kirúgtak, mert elc-
sórtam egy puskát. És végül sosem szálltam hajóra, mint ahogy nagy-
on kevés dolgot nem hagytam félbe életemben: valahol mindig
elbaltáztam.

Voltak azért saját játékaim is, kaptam anyámtól meg a testvéreitől

édességet meg kisebb játékszereket is. Aztán úgyis mindent elcserél-
tem, mert mindig valami más kellett volna. Előfordult, hogy egészen
szép ajándékot kaptam, például egy kis kémiai készletet, de azt is elc-
seréltem, amin persze megsértődött az, aki adta. Hiába, én egy idő
 95/840

után a világon mindenre ráuntam. Egy darabig gyűjtöttem ugyan

bélyeget, de valójában az igazi hobbim maga a csereberélés volt.

A Woolworthből lopkodtunk is a barátaimmal, persze csak mindenféle

műanyag vackot, ami belefért a zsebünkbe.

Akármit gyűjtöttem, végül túladtam rajta. A 78-as lemezeimet például

egy unokatestvéremnek adtam, aki aztán ráült. Amikor elköltöztem
Liverpoolból, a többi lemezemet magammal vittem, de a Patsy Cline-
okat és a Little Richardokat ott kellett hagynom anyámnak.

Nagyapám mindenféle fémdarabokat hozott haza nekem a gyárból,

ahol dolgozott. Bojlereket készített, és egyszer csinált nekem egy olyan
vasutat, aminek a mozdonyában igazi tűz égett. Az volt életem legked-
vesebb játéka. Akkora nagy volt, hogy akár rá is lehetett ülni. Miután
születésemtől fogva vállalkozó szellem vagyok, kitaláltam, hogy
jegyeket fogok árusítani a vonatra. Meg nyitottam egy állatkertet is a
hátsó udvarban, de abban nem volt se tigris, se oroszlán, csak pók meg
efféle, egy darabig meg egy gepárdbőr, amit szintén egy tengerésztől
vettünk. Fél penny belépti díjat szedtem, aztán kitaláltam, hogy a
belépés ingyenes, de kifele egy pennyt kell fizetni annak, aki nem mer
esernyővel a kezében leugrani a falról. Mindig azt lestem, hogyan te-
hetnék szert egy kis jövedelemre.

Valamivel később az a briliáns ötletem támadt, hogy megkeresem az

összes milliomost, például Frank Sinatrát, és kölcsönkérek tőlük egy-
egy millió dollárt. Nem nyúlok hozzá, hanem beteszem a bankba, egy
év múlva fölmarkolom a kamatokat, nekik meg visszaadom a pénzt, s
nekik meg sejtelmük sem lesz róla, hogy tulajdonképpen mi is történt.
Ezt aztán persze sosem valósítottam meg.

Tizenkét éves koromban átírattak a Dingle Vale-i középiskolába, de

oda sem jártam valami sokat. A legkedvesebb emlékem onnan, hogy
 96/840

egy kis cipót adtak ebédre, aminek kivájtuk a közepét, és krumplit rak-
tunk belé. Még mindig jobb volt, mint a menzakoszt.

A Dingle Vale messze volt tőlünk, jó fél óra gyalog. Mehettem a Princes
parkon át, meg a Park Roadon is. Emlékszem, amikor hóesés után
egyszer Brian Briscoe-val átmentünk a parkon, és mi hagytuk az első
nyomokat a friss hóban. Ez annyira megtetszett nekünk, hogy nem
mentünk iskolába, hanem egész nap a havat tapostuk.

Sokat verekedtem, pedig ha tényleg megütött valakit az ember, annak

általában az lett a következménye, hogy másnap egy nagydarab fickó
várta az iskola kapujánál, aki aztán vagy leütötte, vagy csak megrázta,
és megfenyegette: - Ne merj többé hozzányúlni a mi Frankünkhöz!
Ezért aztán mindig is szerettem volna, hogy nekem is legyen egy nagy-
darab bátyám, aki megveri azokat, akik engem vertek meg.

Hát ilyen nem volt, mint ahogy apám se, de az anyám mindig próbált
megvédelmezni. Ha egy nagyobb fiú rám szállt, mindig elment
hozzájuk, és megadta neki a magáét. Nagyon szeretett engem, de
biztosan azért is kényeztetett, mert olyan beteges voltam.

Harry, a leendő mostohaapám akkor lépett a képbe, amikor tizenegy

éves voltam. Festő és dekoratőr volt a burtonwoodi amerikai
haditámaszponton. Sokszor megnevettetett, hozott nekem ké-
pregényeket és nagyon muzikális volt. Sok zenét ő mutatott meg
nekem, de nem várta el, hogy tetsszenek is. A nagyzenekarokat és
Sarah Vaughant bírta leginkább. Mindig azzal kezdte: - Ezt már hallot-
tad? Tényleg nagyon kedves ember volt, minden gyerek és állat
kedvelte. Tőle tanultam gyöngédséget.

Én is csíptem Harryt, meg anyám is szerette, és egyszer aztán előállt

azzal, hogy hozzámenne feleségül. Megkérdezte, mit szólok hozzá, és
én egy darabig duzzogtam, hiszen még csak tizenhárom éves voltam,
 97/840

de aztán belegondoltam, hogyha most nemet mondok, talán sosem

megy többé férjhez. Így aztán áldásomat adtam rájuk, mert Harry
tényleg olyan jó fej volt.

Mostohaapám összebarátkozott a helyi édességbolt tulajdonosával,

Lennel, akitől kaptam néha egy kis munkát, mindenféle alkalmi meg-
bízásokat, amiért édességgel fizetett. Ez nagyon jól jött, mert a cukrot
még mindig jegyre kaptuk.

Nagy nap volt, amikor a jegyrendszert megszüntették, pedig nem arról

volt szó, hogy na most aztán veszünk egy csomó cukrot, vajat meg to-
jást, mert úgyse lett volna rá pénzünk. Ha belegondolok, a háborús
jegyrendszer nemigen érintette a szegényeket, mert úgyis mindig össze
kellett húzniuk magukat. Először a kórházban tartottak igazán jó
koszton, ott rendszeresen kaptam vajat és újkrumplit is.

Tizenhárom éves koromtól kezdtem másképp látni a világot. Rájöttem,

hogy Liverpool sötét és koszos, és el akartam kerülni onnan valahová,
ahol van egy kis zöld is. Nem is kellett volna messzire menni az
Admiral Grove-ból, mert Aigburth-ben már voltak kertek. Szerettem a
parkokat is, amikor lógtunk az iskolából, sokszor mentünk a Sefton
vagy a Princes parkba. Szeretem a zöldet, a tengert és vonzanak a tágas
terek.

Mindig nagy birtokon vettem házat, de a lényeg a kilátás volt. Monte

Carlóban például úgy érzi az ember, hogy ellát a világ végéig. Csak
nézni szeretem, nem fontos, hogy az enyém legyen. Ha lenne egy kis
házam egy fél acre-ön, de a dombtetőn, az is oké lenne, ha meglenne a
kilátás. Emlékszem, amikor az első feleségemmel, Maureennel és a
gyerekekkel Hampsteadbe költöztünk. A ház szép volt, de a kertet nem
szerettem, mert mindenütt kerítésbe ütközött a tekintetem. El is
költöztünk, mert nem bírtam a bezártságot, amit nyilván még Liver-
poolban utáltam meg.
 98/840

Mindmáig csavargó vagyok egy kicsit. Próbálnék megállapodni végre,

de valami nyughatatlanság hajt előre. A mostani feleségemmel, Bar-
barával nevetünk is rajta sokat, hogy ha veszünk egy új házat,
kidekoráljuk, és már teljesen kész van, mindig megkérdezem: - Te,
nem kéne innen elköltözni?

Tizenhárom éves koromban mellhártyagyulladást kaptam. Liverpool-

ban akkoriban sok volt a tébécés, különösen a mi környékünkön.
Kiderült, hogy nekem is tuberkulózisom van, így aztán ismét kórházba
dugtak egy évre.

Akkor kezdtem kamaszodni, így aztán egész izgalmas volt. amikor

Clark vagy Edgington nővér köszönt el tőlünk elalvás előtt, mert ha az
ember csókot kért tőlük, néha egész rendeset is adtak. Fiatal nővérek
voltak, tizennyolc-húszévesek. A főnővértől bezzeg sohasem kértük a
búcsúcsókot elalvás előtt!

Két nagy kórterem volt, közte spanyolfallal, az egyikben mi, fiúk, a

másikban a lányok. Volt persze nagy szerelem. Éjszaka átosontunk a
lányokat taperolni. Órákat töltöttem odaát, hogy megfoghassak egy
cicit. Persze mindnyájan tébécések voltunk, s mindezzel csak azt értük
el, hogy tovább fertőztük egymást. Aztán lett az embernek csaja is, de
ez nem sokat számított, mert aki meggyógyult, azt máris küldték haza.
Ez is hozzátartozott a felnőtté váláshoz, ami akkoriban még elég soká
tartott.

Például az ember elvitt egy csajt a moziba.. átfogta a vállát, és mindig

lejjebb csúsztatta a kezét, hogy foghasson is valamit.

Igen korai szexélményeim is vannak. Két lány is beárulta az anyjának,

hogy lehúztam a bugyiját, megbámultam és megfogdostam.

Még csak nyolcéves voltam, és igazán nem volt ebben semmi, csak
próbáltunk készülni az életre. Volt egy barátunk, akinek a nővérét
 99/840

mind megfogdoshattuk. Nem csináltunk vele semmi mást, csak néztük

és fogdostuk a punciját, közben nagyokat nevettünk.

A szüzességemet végül a Sefton Parkban veszítettem el, úgy tizenhat

évesen. Nem mindennapi dolog volt: elvittünk egy barátommal két
csajt a vásárban a bódék mögé, a hangszórókból Frankie Laine szólt, és
millió ember volt körülöttünk, mi meg ott feküdtünk a fűben, és az
„Égi lovasok"-ra keféltünk. Irtó izgi volt, és rögtön megéreztem a dolog
ízét. Egy darabig nem is foglalkoztatott semmi más.

Mielőtt még másodszorra kórházba kerültem volna, iskolába menet

volt egy kis zenebolt a Park Roadon. A kirakatában tartottak gitárt,
bendzsót, harmonikát és mandolint is, de én mindig a dobokat bámul-
tam. Különösen a tamtam tetszett annyira, hogy néha vissza is oldalo-
gtam nézegetni még egy kicsit. 26 fontba, azaz egy vagyonba került
volna.

Dobolni a kórházban kezdtem 1954-ben, ahol mindenféle tanfolyamot

szerveztek, hogy ne unatkozzunk annyira. Jött egy tanárnő, aki dobot,
csörgődobot, triangulumot adott a kezünkbe. Amikor a színes karikás
tábláján a sárgára mutatott, a triangulumot kelleti megütni, amikor a
pirosra, akkor a dobot. Mindig a dobot követeltem ki magamnak.

Bekerültem a kórház zenekarába. Pamutgombolyaggal püföltem az

ágyam melletti szekrényt, úgy gyakoroltam. Szó szerint ezzel ütöttem
el az időt. Szóval ott kezdtem el dobolni, és attól kezdve semmi más
nem érdekelt. Nem volt más vágyam, mint egy dobkészlet, és amikor
kijöttem a kórházból, örökké a dobokat bámultam a kirakatban. A
nagyszüleimtől kaptam egy mandolint és egy bendzsót is, de ezek hide-
gen hagytak. Hétéves koromban nagyapától kaptam egy harmonikát,
az se érdekelt, és volt zongoránk, az se. Csak a dob, mindig csak a dob.
 100/840

Ekkor már hallgattam zenét. Tizennégy éves koromban három lemezt

vettem: a „Love Is A Many Splendoured Thing"-et a Four Acestől, az
„Oh Mein Papa"-t Eddie Calverttől és David Whitfield „Mama"-ját. Eb-
ből a Four Aces az egyetlen, ami megmaradt, a többit már nemigen
hallgatom.

Igazából nem voltam oda egy dobosért sem. Szerettem látni a mozib-
an, ahogyan mondjuk Gene Krupa csinálja, de az ő kedvéért nem
vettem volna meg egy lemezt sem. Az egyetlen dobos lemezem a
„Topsy Part Two" volt Cozy Cole-tól. Nagyon szerettem viszont a coun-
tryzenét, és sok ilyen lemezt lehetett kapni a matrózoktól. Ha bulizni
mentem, gyakran szólt Hank Williams vagy Hank Snow. Akkor szer-
ettem meg egy életre a countryt.

Elkezdődött már a skiffle-őrület is, és Johnnie Rayt például imádtam.

De 1956 táján még Frankie Laine volt a kedvencem, meg persze Bill
Haley. Amikor Man szigetén nyaraltunk, megnéztem a „Rock Around
The Clock"-ot. A nagyszüleim vittek el rá, miután hazaengedtek a
kórházból. A film nagy élmény volt, mert a közönség lázba jött, és szét-
szedte a mozit, amit nagyon élveztem. Nem vettem részt a tombolás-
ban, hiszen beteges voltam, de nézni is nagyon jó volt.

Ekkoriban vettem az első igazi dobomat is, egy féloldalas, hatalmas

nagydobot, harminc shillingért. Sokat buliztunk annak idején. Az egyik
nagybátyám harmonikázott, a nagyszüleim a mandolint és a bendzsót
pengették. Valaki mindig játszott valamit, és én is püföltem a nagy-
dobomat két gyújtóssal, ami őrjítő lehetett, de hagyták, hiszen kölyök
voltam még. Persze egy idő után mindig azt mondták: - Na, ebből elég
volt! -, azzal kiraktak.

Olyasféle dalokat játszottak ilyenkor {amilyenekhez én is vissz-

anyúltam a „Sentimental Journey" nagylemezemen, mint a „Stardust",
a „That Old Black Magic" meg a „You'll Never Know", de Jim bácsi és
 101/840

Evy néni igazi nagy száma a „They're Building Flats Where The Arches
Used To Be" volt. Liverpoolban mindenkinek volt saját buliszáma. Az
anyámé a „Little Drummer Boy", amit nekem énekelgetett, én meg
mindig a „Nobody s Child"-dal válaszoltam, mire eljátszotta, hogy
sírva fakad.

Tizenöt évesen a templomi kórusban is énekeltem, mert pénzt adtak

érte. Kisebb koromban jártam vasárnapi iskolába is egy keveset.
Protestánsnak születtem, és anyám egy darabig az Organista Páholy
tagja volt. Március 17-én, Szent Patrik ünnepén a protestánsok mindig
jól elverték a felvonuló katolikusokat, az organisták napján, július
12-én viszont a katolikusok gyepálták el a protestánsokat. Minderre
azért került sor, mert ahogy mondani szokták, Írország igazi fővárosa
Liverpool.

Tizenhárom éves koromban végképp kimaradtam az iskolából. Egy al-

kalommal be kellett szereznem a végbizonyítványomat, hogy
munkanélküli-segélyt kaphassak, amíg nem találnak nekem munkát.
Be is mentem az iskolába azzal, hogy - Elnézést, de kaphatnék egy
papírt arról, hogy tizenöt éves vagyok, és ide jártam? Először azt
mondták, bele a képembe, hogy nem is jártam oda, csakhogy én nem
voltam hajlandó lekopni, mire végül megtaláltak az iratokat, de
tényleg senki sem emlékezett rá, hogy oda jártam.

Aztán hét-nyolc évvel később, amikor a Beatles befutott, kirakták az

állítólagos padomat a gyepre egy kerti mulatságon, és pénzt szedtek at-
tól, aki bele akart ülni. Kész csoda lenne, ha valóban az én padom lett
volna, mert tök egyforma volt mindegyik.

Akkoriban nem volt nehéz elhelyezkedni annak sem, aki kimaradt az

iskolából. A vasútnál kezdtem fullajtárként, ezt olyan öt hétig
csináltam. Azért mentem pont a vasúthoz, mert jó meleg egyenruhát
adtak. Öt hét után elküldtek orvosi vizsgálatra, ahol azt kérdezték,
 102/840

hogy ugye csak viccből gondoltam az egészet, és azonnal elbocsátottak.

De tizenhat éves koromra teljesen meggyógyultam, és munkaképessé
váltam.

Akkor csaptam föl hajósinasnak egy luxusgőzösre, amely Liverpool és

az észak-walesi Menai között közlekedett. Az volt a vágyam, hogy igazi
tengerjáró legyek, és gondoltam, ez jó lesz első lépcsőnek, mert aki
három hónapot lehúzott egy ilyen hajón, azt már óceánjáróra is föl-
vették. Aztán megrekedtem ezen a szinten, de ez se volt rossz, mert a
kocsmában tengerésznek adhattam ki magamat, és így könnyebben le-
hetett felcsípni a csajokat - hacsak ki nem kottyantottam, hogy
Menaiból érkeztem, ahová aznap reggel indultam.

Rettegtem attól, hogy behívnak katonának, és mivel 1956-57-ben a

műszerésztanoncokat nem sorozták be, én is így úszhattam meg. Vol-
taképpen azt üzente ezzel az állam, hogy akinek van tisztességes
munkája, azt nem abajgatják. Én meg úgy gondoltam, minden más
jobb, mint a hadsereg. Apám hallotta valakitől a kocsmában, hogy a H.
Hunt és Fia cégnél van felvétel. Asztalosnak jelentkeztem, de hat hétig
biciklis kézbesítőként alkalmaztak. Aztán elkezdtem panaszkodni,
hogy én nem kézbesítőnek jöttem, hanem asztalosnak, mire azt
mondták, ott most nincs üresedés, de nem akarok-e technikus lenni?
Így lettem tanonc, és hetenként felváltva dolgoztam, meg iskolába
jártam.

Itt, vagyis az utolsó rendes munkahelyemen barátkoztam össze Roy

Trafforddal. Máig jóban vagyunk, csak persze ritkán látjuk egymást.
Vele kezdtem pubba járni (bizony, én már tizanhat éves koromban
kocsmáztam ám), aztán a Cavernbe is. Ott rendszerint berúgtunk,
aztán átmentünk a kocsmába, még jobban berúgtunk, és vissza a
Cavernbe!
 103/840

Ugyanazt a zenét szerettük Royjal, főleg a rock and rollt. Állandóan a

Radio Luxembourgot hallgattuk. Rossz volt ugyan a vétel, de nekünk
úgy is tetszett, mert egészen más zenét játszott, mint a brit adók.
Vasárnaponként Royéknál néztük a tévében Alan Freed műsorát. Ab-
ban is többnyire rock szólt. Royjal egyformán öltöztünk, együtt
csináltattunk ruhát, legfeljebb a színe volt más, a fazonja ugyanolyan.
És mindenhová együtt jártunk.

Közel volt a liverpooli kikötő, és minden területnek megvolt a saját hu-

ligánbandája, akárcsak New Yorkban vagy Hamburgban. Én is huligán
lettem, mert az embernek nemigen akadt más választása. Amerre lak-
tam, muszáj volt valamelyik bandához csatlakozni, különben bárki
beléd köthetett az utcán. Így aztán aközött lehetett csak választani,
hogy mindig megvernek a helyi banda tagjai, vagy csak néha, csap-
atosan vernek meg más környékbeliek - ami velem többször is
előfordult.
Liverpool nagyon kemény hely volt, mert ha az ember elment valaki
mellett az utcán, és az megkérdezte: - Engem bámulsz? akkor egyszer-
űen nem lehetett mit mondani.

Ha igennel válaszoltál, azért ütöttek, ha meg nemmel, visszakérdeztek:

- Miért nem? Egyszóval nem volt kiút, de a banda biztonságot jelen-
tett. Johnnak, Paulnak és George-nak nehéz lehetett, mert ők sosem
tartoztak egyik igazi bandához sem, és sosem voltak valódi huligánok.

Egyszer elmentünk Royjal a Gaumont moziba. Kijövet a Park Roadon

indultunk cl, és megpillantottuk azt a bandát, amelyik a sarkon szokott
gyülekezni. Ismertük őket, de ránk szóltak, hogy menjünk oda. Aztán
azt mondták, hogy most indulnak Garstonba verekedni, tartsunk
velük. Persze csatlakoztunk, mert ha nemet mondunk, ott helyben
megvertek volna. Amikor viszont tömegverekedésre került sor, az em-
ber szimulálhatta is, hogy benne van, ha levette az övét és eléggé
hadonászott. Csak közben imádkoznia kellett, hogy ki ne szúrja
magának a legerősebb gyerek a másik bandából. Sok dühös ember élt
akkoriban Liverpoolban, mert igazi munkásváros volt.

Az öltönyöm tisztára huligánosan nézett ki.

Egyik unokatestvéremtől örököltem, aki elment tengerésznek - na

tessék, a Beatles egész története a tengerészek körül forog így aztán
lett egy hosszú zakóm, csőnadrágom meg krepptalpú cipőm is. Mivel
az unokatestvérem jóval nagyobb volt nálam, övét is kellett hordanom
a nadrághoz, egy nehéz, széles, szögekkel kivert bőrövet. Tizenhat
évesen kezdtem így öltözködni. Később, amikor már kerestem némi
pénzt, magam vásároltam a ruháimat. Nemcsak a gyárban jutottam
lóvéhoz akkoriban, örökké üzleteltünk is.

Az öv csatját és a szögeket az ember élesre reszelte, hogy tényleg fáj-

jon, ha üt vele — ez afféle huligánfogás volt. Egyesek - kiváló ötlet -zsi-
lettpengét raktak a kabátjuk hajtókájának a belső oldalára, hogy ha
 105/840

valaki ott akarja megragadni őket, annak elvágja az ujját. Mindezt

véresen komolyan vettük akkor, hiszen ebből állt az életünk.

A bandák gyakran összecsaptak egymással. Sosem voltam jó verekedő,

viszont futni úgy tudtam, mint a nyúl: az ember megtanul futni, ha
egyedül van, és egyszerre szembejön vele egy öttagú banda. Nem volt
ám kecmec, mert egyből odakiáltottak, hogy - Hé, te ott! Gyere csak
ide! - aztán már ütöttek is. Én sosem késeltem meg senkit, de verést,
azt jócskán kaptam. Igaz, a legtöbbet a saját cimboráimtól, mert úgy
volt ez a bandákkal, hogy ha nem tudtunk ki ellen harcolni, előbb-
utóbb egymást martuk meg, mint a veszett kutyák. Néha rémes dolgok
történtek. Láttam olyat, hogy valakinek kiverték a szemét, megkéselték
vagy kalapáccsal verték össze.

A bandáknak nem volt saját nevük, de mindnek volt vezére. Minket

Dingle bandájaként emlegettek. A környéken több ilyen csapat is léz-
engett, és sokszor indultunk el együtt bajt keresni, amit csak úgy hív-
tunk, hogy „járunk egyet a fiúkkal". Ez aztán annyit jelentett, hogy vé-
gigmentünk ezen az utcán meg amazon, elácsorogtunk a sarkon,
belekötöttünk valakibe, akit megvertünk, vagy éppen minket vertek
meg, néha bementünk a moziba - de ez egy idő után nagyon unalmas
lett, és ki akartam kerülni belőle, amihez a zenélés segített hozzá.

Roy és én is zenészek akartunk lenni, és csakis ezért tudtuk levetkőzni

a huliganizmust. Tizenkilenc éves koromra végleg átvedlettem ban-
ditából muzsikussá, hál' istennek!

1957-től mindenki megőrült a skiffle-ért. Az amerikai bluesból

származott, és főként bulikon játszották, házilag összeeszkábált hang-
szereken, mint a köcsögduda, mosólap, teásdoboz és gitár. Egyik
barátommal, Johnnyval (a családnevét nem árulom el, mert lehet,
hogy máig bujkál.) 1958-ban ki akartunk vándorolni Amerikába. Én
mindenáron Texasba akartam menni, hogy a példaképem, a bluesos
 106/840

Lightnin' Hopkins közelében élhessek. El is mentem a követségre és

hazavittem az űrlapokat. Nagy nehezen ki is töltöttük őket, de a más-
odik adag űrlapon már olyan hülyeségeket kérdeztek, hogy az
ükanyánk házőrző kutyája nem kommunista-e, így aztán bedobtuk a
törülközőt, pedig eleinte egészen komolyan gondoltuk, mert olvastunk
egy hirdetést, hogy Houstonban gyári munkásokat keresnek.

Angliában akkoriban Lonnie Donegan és bandája, a Vipers volt a

legmenőbb skiffle-együttes. Ilyen zenét játszottak akkora Cavern-ben
is, meg hagyományos jazzt. Mi is megalakítottuk Royjal és Eddie
Mileszal az Eddie Clayton Skiffle Groupot (amiből a Clayton csak
kamu volt). Mindannyian egy helyen dolgoztunk, Eddie mint eszter-
gályos, Roy mint asztalos, én meg mint műszerésztanonc.

Harry elment egyszer Romfordba egy rokonának a temetésére, és ott

meglátott egy eladó doblelszerelést, 12 fontért. A család összedobta a
pénzt, ő elhozta a dobokat Liverpoolba, én pedig megkaptam karác-
sonyra. Már előtte is dobolgatlam otthon, de csak fadarabokkal püföl-
tem konzervdobozokat, és akkor egyszerre nem csak egy igazi dobom
lett, hanem egy egész dobfelszerelésem: egy pergődob, egy nagydob,
méghozzá pedálostul, hogy ne kelljen rugdosni, egy kis tamtam meg
egy cintányér.

Egyszer vettem vagy három órát, mert meg akartam tanulni kottát
olvasni, elmentem hát egy kis krapekhez, aki tudott dobolni, de a har-
madik alkalommal minden lényegeset leírt nekem, ezért aztán soha
többé nem mentem vissza hozzá. Untam is volna a rendszeres
tanulást.

Mihelyst megkaptam a dobfelszerelést, felállítottam a szobámban, és

elkezdtem püfölni, de nemsokára hallom ám, hogy anyám csendre int,
mivel máris panaszkodtak a szomszédok. Megpróbáltam még egyszer,
akkor is rám szóltak, így aztán soha többé nem gyakoroltam otthon.
 107/840

Úgy tűnt, az egyetlen lehetőségem, hogy beállók egy együttesbe. A

felszerelést ugye karácsonyra kaptam, és februárra már találtam
magamnak együttest úgy, hogy akkor még nem is igen tudtam dobolni.
De hát az egész banda ugyanilyen kutyaütő volt, kivéve a gitárost, aki
tudott pár akkordot. Mi, többiek csak imitáltuk a zenélést. Szerintem
még a ritmust sem tudtuk mindig tartani, egyedül Eddie lehetett az,
aki valami igazi zenét produkált közülünk, mert neki ösztönös érzéke
volt hozzá: akármilyen hangszert vett is a kezébe, rögtön tudta, hogyan
kell megszólaltatni.

A gyárban is játszottunk a kollégáinknak ebédidőben. Néhányan ked-

vet is kaptak, hogy csatlakozzanak a bandához. Később felléptünk
klubokban meg esküvőkön. Az utóbbin akkor, ha valami ismerősé volt.

Egyszer odajött hozzánk egy kolléga azzal, hogy egy ilyen meg olyan
esküvőn kellene zenélni, és cl tudja intézni, hogy minket hívjanak, ha ő
is beszállhat a csapatba. Azt mondtuk, oké, mire ő azzal kecsegtetett
bennünket, hogy igen elegáns buli lesz, csupa rövidital, semmi sör.
Amikor aztán megérkeztünk, még az egész társulat a kocsmában volt,
ahonnan csak barna sört hoztak orvosságosüvegekben. Még hogy
elegáns buli!

Alfélé félprofi voltam tehát: nappal műszerész, este dobos. A város

más részein is adódtak fellépések táncesteken az Eddie Claytonnal,
később meg Roryval. A lányok mindig minket bámultak, hiszen mi ját-
szottunk. Ettől az ottani srácok felkapták a vizet, így aztán örül-
hettünk, ha ép bőrrel le tudtunk lépni ezekből a klubokból,- nem vol-
tak velünk a cimboráink, hogy megvédjenek minket.

Így kezdődött a pályafutásom. Aztán megjártam több bandát is Liver-

poolban: játszottam a legnépesebben, a Darktown Skiffle Groupban,
aztán Rory Stormmal, majd Tony Sheridanncl, és legvégül jött a
Beatles. Szinte nem is volt olyan csapat, amelyikben meg ne fordultam
 108/840

volna, mert akkoriban mind ismertük egymást, és ha valaki nem ért rá,
mindig akadt beugró a helyére.

A dobfelszerelésem marha jól nézett ki, csak kissé öreg volt. Ezért 1958
nyarán kölcsönkértem a nagyapámtól 46 fontot, és vettem magamnak
egy Ajax dobfelszerelést, ami hasonlított a Ludwig Silver Pearlre.

Nagyon csíptem akkoriban a Rory Storm and the Hurricanes játékát.

Liverpoolban ők próbálkoztak meg elsőként a rockkal. Odáig mindenki
csak a skiffle-t nyomta, nekik azonban már a megjelenésük is olyan
rockos volt, főleg Rorynak a szőke hajával, ő volt a helyi Mr Rock and
Roll, Johnny Guitar Byrne pedig a mi Jimi Hendrixünk.

Időközben szakítottam Royjal és Eddie-vel, és már a Darktownban do-

boltam. Ok azonban úgy gondolták, hogy megállnak ezen a szinten, és
nem lesznek hivatásos zenészek. Maradnak munkások, és családot
alapítanak, amit meg is tettek, én viszont jelentkeztem meghallgatásra
Roryéknál. Jól sikerüli, mert tudtam az összes számukat, ami nem
csoda, hiszen mindenki ugyanazokat játszotta. Nem tudom, Rory
meghallgatott-e rajtam kívül valaki mást is, mindenesetre nekem azt
mondta, oké, így aztán beálltam közéjük.

Érdekes, hogy Rorynak eleinte ugyanaz a benyomása volt rólam, mint

később a Beatlesnek, hogy kissé bunkó a külsőm a hátranyalt hajam-
mal meg a hosszú fekete zakómmal, ezért nem tudták, mit is gondol-
janak rólam.

Amikor még a hagyományos jazz volt a király, a skiffle-bandák csak af-

féle töltelékműsorként jutottak színpadra, mert olcsón játszottak.
Nagyon sok fellépés kellett ahhoz, hogy az ember összekaparjon egy
kis pénzt. Liverpoolban persze mindenki a Cavernbe akart bejutni. Ott
mindig sikoltozott a közönség.
 109/840

Amikor mi is bekerültünk oda Roryékkal, először kifütyültek minket,

mert igazi skiffle-bandát vártak, Johnny Guitar viszont hozott magával
egy rádiót, és rákötötte a gitárját, amitől az egyből elektromos lett,
úgyhogy eléggé rockos volt a hangzásunk. De a közönségnek ez akkor
még nem kellett, sikoltoztak, hogy túl nagy a hangerő, és olyan szá-
mokat akartak hallani, mint a „Hi Lili Hi Lo". No persze mit is várhat-
tunk volna olyanoktól, akik még szvettert hordtak? Nekem akkoriban
már a fekete kordbársony volt a kedvencem, mert igyekeztem úgy
kinézni, mint egy beatnik.

A Rory and the Hurricaneszel többfelé felléptünk az országban, sőt

még külföldre is eljutottunk. Amikor egyszer Londonban léptünk fel,
elmentünk a Lyceumba, de senki sem akart velünk táncolni, pedig jó
néhány csajt kértünk fel egyszerre úgy, hogy felsorakoztunk előtte
öten, és kórusban mondtuk a szöveget. Mindenki lekoptatott ben-
nünket, kivéve egy francia csajt, aki nem ismerte a dörgést.

A munkával és a dobolással már össze tudtam szedni egy kis pénzt, és

18 évesen megvehettem az első autómat. Nagy szó volt, mert addig
busszal jártam el a fellépésekre, így többnyire csak a pergődobot, a
cintányért meg az ütőket vihettem magammal, nagydobot és tamtamot
más együttesektől kellett kölcsönöznöm. Néha nem is adták oda.
Amikor meg mégis magammal vittem a teljes felszerelést, odafelé még
csak akadt segítségem, de visszafelé már egyedül kellett cipelnem az
egészet. Irtó ciki volt, mert miután leszálltam a buszról, még fél mér-
földet kellett megtennem gyalog, négy dobozzal. Úgy oldottam meg a
dolgot, hogy előreszaladtam vagy húsz métert két dobozzal, közben
vissza-visszatekingetve, aztán visszamentem a másik kettőért, azzal
futottam negyven métert, és így tovább. Na, ekkor döntöttem el, hogy
vennem kell egy autót.

Volt egy másik dobos, Johnny Hutch, aki régi alkatrészekből szerelt
össze autókat, tőle vettem a Standard Vanguardomat. Szerettem azt a
 110/840

járgányt, pedig a kereke örökké kidurrant, és nem akart átkapcsolni

kettesbe, de azért nagyon büszke voltam rá. Johnny kézzel festette
pirosfehérre, ami nem volt valami nagy pozitívum, mivel csak annyit
jelentett, hogy nem volt pénze szórófestékre, de én mindig nagyon
büszkén mondtam: - És tudod, ezt kézzel festették!

A hadügyminisztérium 1959-ben úgy döntött, hogy nem írnak össze

senkit, aki 1939 szeptembere után született. Ez rám is vonatkozott, így
már nyugodtan kiléphettem a gyárból, és elhatároztam, hogy profi
zenész leszek Rorynál. Adódott egy nagy lehetőségünk akkor, játszhat-
tunk a butlinsi Calypso Ballroomban heti 16 fontért. Egészen addig
legfeljebb egy-egy délutáni vagy esti fellépésre szerződtettek
bennünket.

Amikor bejelentettem otthon, hogy el akarok menni oda, nagybátyáim

és nagynénéim kórusban tiltakoztak, hiszen az őseim mind munkások
vagy katonák, és én lehettem volna a családban az első, aki valamilyen
képesítési szerez. Ezért hát kijelentették, hogy amikor három hónap
múlva visszajövök, még mindig szakképzetlen leszek, de erre én azt
válaszoltam: - Nem érdekel! Nekem a dobolás az életem, zenész
akarok lenni, és el fogok menni Roryékkal Butlinsba, hogy ezt az álmo-
mat megvalósíthassam! És így is történt. Húszéves koromban abba-
hagytam a munkát, mert mindig is hittem abban, hogy dobos leszek.
Ez volt életem nagy álma, még ha később olykor el is feledkeztem
erről.

Nem sokkal Butlinsba indulásunk előtt lementünk egy délután a Ja-

caranda klubba. Éppen három srác gitározott, és odamentünk Roryval
és Johnnyval megnézni, hogy mi van. Még nem ismertem őket, de ép-
pen John és Paul tanította gitározni Stuart Sutcliffe-et. Akkor még mi
voltunk a profik, ők pedig a feltörekvő amatőrök. Nem tudtam róluk
lényegében semmit, de biztos, hogy senki sem számolt velük, és elég
szakadtan néztek ki. Mi bezzeg azzal is felkészültünk Butlinsra, hogy
 111/840

megvolt a vörös egyen-öltönyünk és a hozzá illő fekete-fehér cipőnk,

így aztán oltári nagymenőknek éreztük magunkat. Es talán ettől az
egyenruhától is voltunk mi a legnépszerűbb banda akkor Liverpool-
ban. Nem véletlen, hogy később Brian Epstein először is felöltöztette a
Beatlest.

Három mesés hónapot töltöttünk Butlinsban. Megérkezésünk után

művészneveket vettünk fel. Akkor találtuk ki a Johnny Guitart, és én is
sokáig gondolkoztam az enyémen. Aztán, mert akkor még sok gyűrűt
viseltem, Liverpoolban többen kiabálták oda nekem, hogy „Hé, Rings,
amit csak kicsit kellett megváltoztatni, hogy Ringo legyen belőle. Az
viszont nem hangzott elég jól, hogy Ringo Starkey, mert valahogy oly-
an felemás volt, ezért kettévágtam a családnevemet, és az első feléhez
hozzácsaptam még egy r-t, így lett belőlem Starr. Ezt írtam rá a nagy-
dobra, és azóta is ennél a névnél maradtam.

Folyamatosan dolgoztunk, a közönség hetente cserélődött. Jobb helyet

nem is találhattunk volna. Nyár volt, így egyáltalán nem hiányzott
nekünk Liverpool, ahol a klubokban a tél jelentette a főszezont.

Rory minden fellépésnél fantasztikusai alakított: a dobok mögött volt

egy zongora, és ő a műsor végén mindig felugrott oda, shakelt egyet,
aztán a fejem fölött ugrott le, merthogy mindig is sportos alkat volt.
Legjobban a „Whole Lotta Shakin' Goin' On"-t szerettem dobolni.

Hetenként érkeztek új lányok Butlinsba, akiknek persze azzal

mutatkoztunk be, hogy -Szia, én a zenekarban játszom. Arattunk is
szépen. Az egy hét leteltével volt nagy sírás-rívás, és máris jött az új
szállítmány. Bizonyos szempontból már ezért a csajozási lehetőségért
is megérte rockot játszani. Engem persze elsősorban maga a zene
érdekelt, de az se volt kutya Butlinsban, hogy hetente új élmények vár-
tak rám. Ma is ilyesmire vágyik minden angol srác, csak most már nem
Butlinsba mennek csajozni, hanem Benidormba. Az egyik csajt még el
 112/840

is jegyeztem, de nem lett belőle tartós kapcsolat, mert választás elé

állított: vagy ő, vagy a dob. Sorsdöntő pillanat volt ez az életemben.
Egy este aztán, amikor elbúcsúztam tőle, és fölszálltam a buszra, föl-
tettem magamnak a kérdést, mi van, ha sosem látom többé? Rájöttem:
az van, hogy mindennél fontosabb nekem a dobolás. Pedig komoly
eljegyzés volt, tényleg szerettem őt, és ő is engem, s ráadásul már ko-
moly előkészületeket is tettünk a házasságra. A Standard Vanguardo-
mat eladtam egy másik liverpooli dobosnak, hozzácsaptam az első
három butlinsi hónap keresetét, és vettem magamnak egy Zephyr Zo-
diacot, amit valósággal imádtam. Abban aztán én voltam a király, az
Autós Pasas, Aki Furikázza a Haverjait. Egyszer elhajtottam vele a
gyárig, leparkoltam odakint, és beugrottam a fiúkhoz, hogy az orruk
alá dörgöljem, milyen jól keresek én a dobolással. A gyárban heti hat
fontot kaptam, Butlinsban meg húszat, ami nagy különbség. Úgy
éreztem, tele vagyok pénzzel.

Később aztán nem mindig alakult ilyen rózsásan a helyzet, néha

segélyen is kellett élnem, és egyszer kaptam egy olyan papírt, hogy „ot-
thagyta a gyárat egy tánczenekar kedvéért", ez még ma is megvan. Ide
hát akkor még nem volt nagy munkanélküliség, és bármikor visszame-
hettem volna dolgozni. A segélyért viszont sorba kellett állnom, még-
hozzá sok reszketeg, öreg alkoholistával együtt - akkor láttam ilyesmit
először. A sor már akkor is elég hosszúnak tűnt, de a maival össze sem
lehet hasonlítani.

Gyerekkoromban soha nem voltam igazi nagy vakáción. Legfeljebb a

tengerpartra mentünk el néha, Seaforthba vagy New Brightonba. A
mégnagyobb kalandnak az számított, amikor tizenöt évesen Londonba
mentünk anyámmal és Harryvel.

Igazából nem is ott laktunk, hanem Romfordban, Harry rokonainál, de

arra máig emlékszem, amikor egy nap bementünk Londonba, ahol le is
fényképeztek a lovastestőrök laktanyájánál, amint éppen egy lovat
 113/840

simogatok. Megnéztünk mindent, amit ilyenkor illik: a Buckingham-

palotát, a British Museumot és a Towert. Ennyi volt az én nagy
világjárásom.

Aztán voltam néhányszor Mán szigetén a nagyszüleimmel, és az egy

kicsit olyan volt, mintha külföldön lettem volna, de sokáig nem
hagytam el Nagy-Britanniát.

Erre is a Hurricaneszel nyílt lehetőségem, amikor a banda szerződést

kötött franciaországi fellépésekre az ottani amerikai haditámaszpon-
tokon. Előbb azonban kellett szereznünk egy énekesnőt, merthogy a
katonák nem voltak kíváncsiak öt srácra. Találtunk is egy kis szőkét
Liverpoolban (a nevére nem emlékszem), aztán elmentünk játszani
azokba az isten háta mögötti táborokba.

Odaúton, miután leszálltunk a hajóról, átszálltunk egy vonatra, amivel

egészen Lyonig kellett volna utaznunk, de Párizsban lezavartak róla
mindenkit. Elég félelmetes helyzet volt. Akkoriban javában folyt az al-
gériai háború, és a rendőrök géppisztolyt nyomtak a pofámba, mielőtt
magamhoz vehettem volna a dobos ládákat. Előkaptam az útlevelemet,
és jobb híján azt üvöltöttem: - ANGLAIS! Ne lőjenek:

Szállást igen olcsón kaptunk, de a francia ételek egy vagyonba kerül-

tek. Sok pénzünk nem volt, és barakkban aludtunk, de ez nem
számított, mert a közönség kajált bennünket, mi meg kajáltuk az
amerikai hamburgert, ami fillérekbe került a kantinban, mert nekünk
is annyiért adták, mint a katonáknak. Igazából be se mehettünk volna
oda, hiszen nem voltunk amcsik, és egyszer ki is akartak dobni onnan,
de azért mi mindig bejártunk, és elláttuk magunkat nemcsak ham-
burgerrel, hanem Hershey csokoládéval is.
 114/840

A tanoncéveimet tehát Rory oldalán töltöttem, mellette lettem profi.

El-eljártunk fellépni ide-oda Liverpoolból. Ez történt velem, mialatt
John, Paul és George még a banda összeszedésén fáradozott.

Nekünk abban az időben már annyira jól ment, hogy az első hamburgi
szerződésajánlatot visszautasítottuk. 1960 őszén aztán már nem, és így
esett, hogy Németországban ismerkedtem meg a Beatlesszel. Tényleg,
nem tudják, mi történt velük azóta?

1960 - 62

JOHN: Volt egyszer bárom kisfiú: John, George és Paul. Összeálltak,

mert ilyen összeállósfélék voltak. Aztán összedugták a fejüket, hogy na
most akkor hová-merre? Egyszer aztán mind gitárt növesztettek, és
elkezdtek zajt csapni. Ez akkor még nem érdekelt senkit, legkevésbé
magát a három kisfiút. Hanem aztán összefutottak egy még kisebb
fiúval, Stuart Sutcliffe-fal, és azt mondták neki: „Figyelj csak, szerezz
magadnak egy basszgitárt." Szerzett is, de ezzel még nem volt minden
elboronálva, mert nem tudott játszani rajta. De a három kisfiú addig
nyaggatta őt, amíg meg nem tanulta. Ebből még mindig nem akart
összeállni a beat, mígnem egy kedves öregember azt nem mondta.-
„Nincs dobosotok.", mire ők: — Tényleg, nincs dobosunk! - Jöttek hát
sorra a dobosok, de mentek is hamar. Aztán egyszer Skóciában, ahol
Johnny Gentle-lel turnéztak a Beatle-ek (mert már így hívták őket)
rádöbbenlek, hogy nem szól valami jól, amit csinálnak, mert nincsen
hangszórójuk. Nosza szereztek azt is.

Sokan kérdezik, miért éppen Beatles? Nahát most elmondom, honnan

szedtük a nevet. A fiúknak megjelent egy öreg kaporszakállú, lángoló
csipketea formájában, és kinyilatkoztatta. — Mostantól ti vagytok a
Beatles, de „a"-val írjátok ám, ne „e"-vel „Köszönjük, Kaporszakállú" —
mondták ők.
 115/840

PAUL: A név John és Stuart találmánya. Ők akkor képzőművészeti

főiskolára jártak, és amikor George-ot meg engem már ágyba paranc-
soltak a szüleink, ők még fennmaradhattak, ameddig csak akartak. No,
egy ilyen fennmaradós éjszakán sütötték ki a nevet.

1960-ban, egy áprilisi estén éppen a Gambier Terrace-on sétáltunk a

liverpooli székesegyház előtt, amikor John és Stuart bejelentette: -
Figyeljetek csak, azt akarjuk, hogy a bandát „Beatles"-nek hívják. - Mi
azt gondoltuk George-dzsal, hogy ez egy kicsit cikis, másfelől kettős ér-
telme volt (magyarul körülbelül „Boga-rock" - a ford.), és ilyen neve
volt az egyik kedvenc együttesünknek, a Cricketsnek is: a nevük
krikettet is, meg tücsköket is jelentett. Ez tetszett nekünk, mert úgy
éreztük, az ilyen névben már művészet van. (Azóta beszéltünk a Crick-
ets tagjaival, és kiderült, hogy a krikettről nem is hallottak!)

GEORGE: Vitatható, hogy ki találta ki a nevünket. John mindig azt

állította, hogy ő, de emlékszem, hogy az előző éjjel együtt dumáltak
Stuarttal.

Ott volt a Crickets, ők Buddy Hollyt kísérték, és ez is lehetett a minta,

de valószínűbb, hogy a „Wild One"-ból jött, merthogy Stuart igazából
Marlon Brandóért volt oda, és abban a filmben mondja egyszer Lee
Marvin, hogy „hol a fenében voltál, Johnny, már kerestünk, már
hiányoztál a Bogaraknak". Lehet, hogy erre gondolt akkor John és Stu-
art, lehet, hogy nem,- ezt már sohasem tudjuk meg. Mondjuk
mindenesetre azt, hogy két keresztapja volt a bandának.

PAUL: Amikor elhangzik a „Wild One"-ban ez, hogy „hiányoztál a Bog-

araknak", az tulajdonképpen a motorosok csajaira utal. Ezt onnan tu-
dom, hogy egyik barátom megnézte egy amerikai szlengszótárban, és
ott volt, hogy a „beetle", az ilyen Harley Davidson-os csaj.
 116/840

JOHN: Egy ideig több nevet is használtunk, a szerződéseket hol így

kötöttük, hol úgy, és végül megállapodtunk a Beatlesnel.

Olyan nevet kerestem, aminek kettős jelentése van, mint a Cricket-

sének, és a tücsköktől jutottam el a bogarakhoz. A „beetle második „e"
betűjét meg azért cseréltem ki „a"-ra, hogy dupla jelentése legyen, így
aztán, ha kimondtuk, az embereknek borsózott tőle a hátuk, de leírva
már a beatzenére utalt.

GEORGE: Stuart ekkor már benne volt a bandában.

Nem volt valami jó zenész. Nem is zenélt egyáltalán, amíg rá nem be-
széltük, hogy vegyen egy basszgitárt.

Mi kezdtünk neki számokat tanítani, elsőként a „Thirty Days"-t Chuck

Berrytől. Ezt aztán gyakorolta egy darabig, majd megtanult végigpen-
getni néhány más számot is. Kissé kockázatos dolog volt, de nem
törődtünk vele, mert Stuart dögösen nézett ki. Meg aztán Liverpoolban
nem is léptünk löl olyan sokat, mielőtt Hamburgba mentünk volna.

PAUL: 1960 tavaszán elmentünk egyszer Johnnal egy readingi koc-

smába, a Fox and Houndsba, ami Betty unokatestvéremé és a férjéé
volt. Beálltunk a pult mögé dolgozni. Klassz élmény volt kiruccanni
oda. A hét végén már játszottunk is a pubban The Nerk Twins néven.
Még plakátot is készítettünk magunkról.

Nagyjából Betty férje volt az, aki a showbiz felé terelt engem, és nagy-
on sok okosat mondott arról, hogy mit hogyan kellene csinálnunk. (Ő
foglalkozott ilyesmivel, mert rendezett tehetségkutató versenyeket
Butlinsban, és szerepelt már a rádióban is. Megkérdezte például, hogy
mivel nyitjuk a műsort, mire mondtuk, hogy a „Be Bop A Lulá''-val.
Azt mondja erre, hogy az nem jó, inkább valami gyors, instrumentális
zenével kell nyitni, az kell egy pubba szombat este, mit tudunk még?
 117/840

Mondtuk, hogy tudjuk a „The World Is Waiting For The Sunrise"-ot

(én játszottam a szólót, John kísért). Azt mondja erre: — Na, az jó lesz,
kezdjetek azzal, és majd utána játsszatok el a „Be Bop A Lulá"-t. -
Szóval ilyen jó ötletei voltak mindig, és én még évek múlva is ig-
yekeztem megfogadni a tanácsát, amikor magunk terveztük el a
fellépéseinket.

GEORGE: 1960 elején felpörögtek az események. Emlékszem, volt egy

koncert a liverpooli stadionban, amelyre Eddie Cochrant vártuk, de ő
pár nappal korábban meghalt, így aztán Gene Vincent lépett fel
helyette.

RINGÓ: Én sosem bocsátottam meg Eddie-nek, mert már annyira

vártam, hogy láthassam.

GEORGE: Abban a stadionban volt a koncert, ahol Pete Best papája,

Johnny bokszmeccseket rendezett. Fellépett akkor Ringó is a Rory
Storm and the Hurricaneszel. Mi még nem voltunk elegen ahhoz, hogy
ilyen helyen lépjünk fel, hiszen nem volt dobosunk, és akkor gondol-
tunk arra először, hogy gatyába kéne rázni magunkat, mert a Hur-
ricanes rendes egyenöltönyben játszott. Ez már amolyan félprofi dolog
volt, nekünk legalábbis nagyon dögösnek tűnt onnan, ahol ültünk.

Brian Cass is fellépett akkor a Cassanovas együttessel - ő úgy egy évvel

később távozott, és akkor fölvették a Big Three nevet. Cassnek elég jók
voltak a kapcsolatai, és egy estére beszerzett bennünket egy kis
pinceklubba,- na, ott játszottunk először The Silver Beetles néven.
Cass azt szerette volna, ha Long John and the Pieces of Silver néven
lépünk föl.

PAUL: Amikor Cass megkérdezte, mi a banda neve, gondoltuk, ki-

próbáljuk rajta az új nevet, amit kigondoltunk, mire ő azt mondta: -
Beatles? Az meg mi a fene? Ez így nem jelent semmit! - Egyébként
 118/840

mindenki utálta ezt a nevet, a rajongóink és a mecénásaink is. Cass

megkérdezte John nevét, merthogy akkoriban ő volt a szólóénekesünk.
Cass azt javasolta, legyen Long John Silver (R. L. Stevenson „Kincses
sziget" című regényének egyik főhőse - a lord.), és végül kompromiss-
zumként született meg a Long John and the Silver Beetles. Mit bántuk
mi a nevet, ha felléphettünk!

GEORGE: Cass nyilván azért gondolta, hogy John a vezetőnk, mert ő

volt a legidősebb is, meg a legerőszakosabb is közöttünk. Ő volt a
főnök egykor a Quarry Menben, és ténylegesen a Beatlesnek is ő volt a
vezére. Sőt, valószínűleg még ma is az.

PAUL: Májusban megjelent Liverpoolban Larry Parnes, a híres lon-

doni ügynök, hogy új csapatokat toborozzon. Nála mindenki valami
agresszív csengésű becenevet kapott, például Ronnie Wycherleyt ő
keresztelte el Billy Furynak, pedig ő aztán minden, csak nem fúria, egy
nagyon helyes liverpooli srác — szerintünk ő volt az első a városból,
aki befutott. De ott volt Larry felfedezettjei között Marty Wilde is, ak-
inek szintén ilyen „vad" neve volt. Namármost Larry akkor talált
néhány új énekest, és kísérőzenekarokat keresett, aztán hallotta
valakitől, hogy Liverpoolban és környékén találhat néhányat. így jelent
meg a Blue Angelben, Billy Fury társaságában.

Akkoriban Allan Williamsé volt a Blue Angel és a Jacaranda klub is. Ő

volt a mi kis helyi üzletemberünk (mármint termetre kicsi: alacsony,
vékony hangú walesi pasas, de oltári jó fej és nagy szervező, bár mi
sokszor palira vettük).

Ő szervezte meg a meghallgatásokat is Larry Parnesnak. Megjelent ott

az összes liverpooli banda velünk együtt.
 119/840

GEORGE: A Blue Angelben - illetve akkor még Wyvern Social Clubnak

hívták - rendezték meg a toborzót, hogy kísérőzenekarokat keressenek
Larry Parnes énekeseinek.

Előtte vettünk magunknak ilyen fűzős cipőket, amiken felül volt egy
fehér folt. Nagyon szegények voltunk, ezért egyenöltönyt nem tudtunk
csináltatni, de próbáltunk valamennyire hasonlóan kinézni, ezért
mindenki fekete inget vett fel, meg ezt a cipőt.

Amikor megérkeztünk a klubba, a dobosunk nem volt sehol, így aztán

a Cassanovasból Johnny Hutchinson ült be hozzánk dobolni. Azt
hiszem, akkor nem játszottunk sem különösebben jól, sem rosszul.

JOHN: Aznap beugró dobossal léptünk fel.

Stu meg háttal állva játszott, nehogy kiderüljön, hogy nem is tud
gitározni.

PAUL: Mondtuk Stuartnak, hogy álljon háttal, és tegyen úgy, mintha

Elvist utánozná, nehogy észrevegye valaki, ha mi mondjuk éppen A-
dúrban játszunk, ő meg nem. De aztán Stu összekapta magát, meg-
feleltünk a toborzón, és máris mehettünk turnézni, ráadásul nem is
egy vad nevű gyerekkel, hanem éppen Johnny Gentle-lel.

GEORGE: Tiszta káosz volt az egész. Larry Parnes egy szóval sem
mondta, hogy jók vagyunk, vagy valami. Teljesen le is voltunk törve,
de aztán pár nap múlva kaptuk a hívást, hogy mehetünk turnézni
Johnny Gentle-lel. Talán azt gondolták, hogy minket palira vehetnek,
hogy nekünk fizetni sem kell.

PAUL: Most már igazán profik voltunk, és megvalósíthattuk azt, amit

már régen szerettünk volna, hogy mindenki valami művésznevet vegy-
en fel. Én Paul Ramon lettem, mert ez olyan egzotikusnak tűnt. Hallot-
tam, amint egy skót csaj azt kérdezte: — Tényleg így hívják? Ez oltári
 120/840

jó! - A Ramon francia név. Stuart fölvette a Stuart de Stael nevet a ked-
venc festője után. George-ból Carl Harrison lett Carl Perkins
tiszteletére (aki a példaképünk volt a „Blue Suede Shoes"-ával),
Johnon meg rajtamaradt a Long John. Hallottam már azóta olyat is,
hogy „bezzeg John nem változtatta meg a nevét, mert nem volt
szolgalelkű", no hát ő is Long John volt akkor. Megváltoztattuk a
nevünket bizony mind a négyen.

Na, szóval ott álltunk egy skóciai turné előtt Larry Parnes első nem vi-
haros nevű énekesével, amikor nekem éppen érettségiznem kellett
volna. Akkor szállt füstbe a szüleim egyik reménye, merthogy a rossz
fiuk sem akkor, sem később nem érettségizett le.

JOLIN: A főiskoláról gyakran eltűntem. Amikor először kellett volna

vizsgáznom, éppen Skóciában turnéztam a Beatlesszel, Johnny Gentle-
t kísértük. Amikor a második vizsga lett volna, akkor meg már Ham-
burgban voltunk. El is határoztam, hogy abbahagyom, akár le tudok
vizsgázni, akár nem, de mikor másodszorra visszatértem, már azzal
fogadtak, hogy ki vagyok rúgva. És akár hiszik, akár nem, ezt bizony
röstelltem.

GEORGE: Megkérdeztem a bátyámat, hogy ő a helyemben vajon

otthagyná-e a munkáját, és elmenne a turnéra. Azt mondta: - Miért
ne? Hátha még kisül belőle valami! Ha meg nem, akkor sem veszítesz
sokat. - így aztán kiléptem a munkahelyemről, főállásban csatlakoztam
a zenekarhoz, és egy életre elfelejthettem azt a szót, hogy munkaidő.
Ekkor John még főiskolás volt, Paul meg gimnazista.

Ez volt az első profi turnénk, amelyen eljutottunk Észak-Skóciába, In-

verness környékére is. Ennek örültünk, mint majom a farkának, de
aztán rá kellett jönnünk, hogy odafönn a kutya se kíváncsi ránk, leg-
feljebb kocsmazárás után imbolygott be a terembe vagy öt skót hu-
ligán. Ennyi történt, semmi több. Persze mi még nagyon tudatlanok
 121/840

voltunk akkor, és olyanok, mint az árvagyerekek. A cipőnk lyukas volt,

a nadrágunk toprongyos, miközben Johnny Gentle rendesen ki volt
öltözve. Emlékszem, milyen szar érzés volt azt kísérni, hogy „Viselnéd
az orrodban az én karikámat?", amikor Johnny a „Teddy Bear"-t
énekelte Elvistől. Szörnyű szakadtak lehettünk, nem volt még er-
ősítőnk sem.

Az a kevés pénz, amit kaptunk, elment volna a szállásunkra, ezért

aztán a teherautóban aludtunk, és veszekedtünk a helyekért. Nem volt
elég ülés, és valakinek mindig a hátsó kerék sárhányóján kellett alud-
nia, általában Stunak.

JOHN: Rémesen viselkedtünk Stuval. Nem hagytuk, hogy közénk

üljön vagy velünk egyen. Elzavartuk sokszor, és el is ment, de végül így
tanulta meg, hogyan lehet egy közülünk. Hülyeség volt az egész, de hát
ilyenek voltunk akkor.

PAUL: Nem volt rossz az a turné, játszottunk egyházi előadóteremben

is Skóciában, például Fraserburghben. Jó volt, mert nagyon profinak
éreztük magunkat. Csak éppen állandóan hívogattuk Larry Parnes
irodáját, hogy mi lesz már a pénzünkkel. Évekkel később elmeséltem
ezt egy rádióműsorban, mire Larry perrel fenyegetőzött, mert a nagyn-
énikéi megdorgálták, hogy nem fizetett rendesen azoknak az aranyos
Beatles-fiúknak. Pedig tényleg sáros volt ebben a dologban.

Ott lettünk kísérőzenekar, és egy darabig a hazatérésünk után is azok

maradtunk. Egy ideig még a Silver Beetles nevet használtuk, és talán
még meg is van néhány ilyen plakátunk, de aztán kezdtük elhagyogatni
a „Silver"-t, mert egyikünknek sem tetszett. John sem akart már
„Hosszú John Silver" lenni, én sem Paul Ramon - az egzotikum iránti
nosztalgiám rövid ideig tartott.
 122/840

Mindenféle énekest kísértünk. Jó kis korszak volt, mert megtanulhat-

tuk másoknak egy csomó számát. Ez néha nem volt könnyű, mert még
hadilábon álltunk egyes akkordokkal. Odalökték nekünk a kottát,
aztán megkérdezték, hogy tudjuk-e a szöveget meg az akkordokat.
Nagyon naiv gyerekek voltunk mi még akkor, például az egyik énekes
nőjét mindig Mrs. Ezmegaznak szólítottuk, mert azt hittük, hogy a fe-
lesége, közben meg csak a barátnője volt.

JOHN: Mindenféle dobosokkal léptünk föl ekkoriban, mert nagyon

kevés srácnak volt dobfelszerelése,- az akkor még költséges
szórakozásnak számított.

GEORGE: Volt egy dobos, Tommy Moore nevű, aki velünk jött Skó-
ciába. Furcsa fazon volt, aki sok együttesben megfordult. Aztán hol
megjelent, amikor kellett, hol meg nem, így aztán szereztünk helyette
valaki mást.

Egész sor dobossal próbáltunk szerencsét. Aztán mikor már hárman is

elmentek, már majdnem összeállt egy teljes dobfelszerelés azokból a
darabokból, amiket hátrahagytak, így aztán Paul felvállalta, hogy ő fog
dobolni, és egész ügyesen csinálta. Legalábbis mi meg voltunk vele
elégedve, de hát akkor még mind eléggé kutyaütők lehettünk. Végül
csak egy fellépésen dobolt ő, de erre jól emlékszem: az Upper Parlia-
ment Streeten volt, bizonyos Lord Woodbine sztriptízbárjában.
Délután nem volt még ott senki más, csak vagy öt perverz pofa kabát-
ban, meg egy táncosnő. Nekünk az ő vetkőzőszámát kellett kísérnünk:
Paul dobon, John és én gitáron, Stuart basszgitáron.

A csaj odajött és mutatta a kottáját, mire mondtuk, hogy azt nem tud-
juk elolvasni, de csak dúdolja, majd eljátsszuk. Még a címére is emlék-
szem: „Cigányok tűztánca” volt. Hát ez nem jött össze, de eljátszottak
neki a „Ramrod"-ot, aztán meg a „Moonglow"-t, amit tudtunk.
 123/840

PAUL: Az egyik legrosszabb hely a Grosvenor Ballroom volt Wallasey-

ban. Volt ott vagy száz helyi srác és ugyanannyi Seacombe-ból, és
oltári nagy verekedés lett. Egy másik estén meg, amikor kitört a balhé,
felszaladtam a színpadra, hogy megmentsem az Elpico erősítőmet, az
akkori szemem lényét. Körülöttem zárporoztak az ütések, és egy hu-
ligán engem is elkapott, hogy ne moccanjak, különben végem van, és
én be is voltam tojva rendesen, de azt az erősítőt akkor is ki kellett
mentenem!

JOHN: Már egy ideje ott lófráltunk Liverpoolban, és nem jutottunk

semmire, vártuk, mikor jön a nagy sansz, mert a többi banda mindig
mondogatta, hogy meglátjuk, egyszer még összejön nekünk is valami.
És aztán tényleg összejött Hamburg.

GEORGE: Egy ismerősünktől hallottuk, hogy egész jó szerződéseket

lehel kapni Stuttgartba, ahol amerikai támaszpontok voltak, meg meg
másfelé is Németországban, és ez a lehetőség nagyon izgatott
bennünket.

A mi átszerződésünknek az volt a története, hogy egy másik liverpooli

banda, a Derry and the Scniors szerződést bontott, mert Larry
Parnesnak volt egy sokkal jobb ajánlata, ami aztán végül mégsem jött
össze. Így aztán mérgükben elindultak Londonba azzal, hogy
összeverik Larryt. Allan Williams vitte el őket oda, és ő mondta nekik,
hogy ha már úgyis Londonba mennek, vigyék magukkal a
felszerelésüket is. Így kötöttek ki a 2l's klubban, ahol Tommy Steele
befutott, és végül Larryt nem verték meg, viszont sikerük volt a
klubban.

Ott látta meg őket egy német menedzser, Bruno Koschmider, és

leszerződtette őket a saját hamburgi klubját a Kaiserkellerbe. Csupán
néhány hónapig zenéltek ott, de nyilván tetszettek Brunónak meg a
 124/840

közönségnek, mert azt üzente Allan Williamsnek, hogy küldjön már át

egy másik liverpooli bandát is az Indra klubba.

Allan nekünk ajánlotta fel ezt a melót, de figyelmeztetett, hogy öttagú

bandát várnak, szereznünk kellett hát még valakit. Akkor még csak mi
hárman voltunk meg Stuart. A probléma az volt, hogy tudtuk: Paul
nem igazi dobos, kéne szerezni egyet, de honnan? Aztán eszembe
jutott, hogy van egy srác, aki dobfelszerelést kapott karácsonyra, Pete
Best; a Casbah Klub az ő pincéjében volt.

PAUL: Pete Best anyja, Mona - nagyon kedves asszony volt, félig hindu
származású - vezette a Casbah Klubot a Liverpoolhoz tartozó West
Derby-ben. Elkezdtünk odajárni, aminek az lett a vege, hogy mi
festettük ki a helyet.

Klassz volt, hogy részt vehettünk egy bár kialakításában, mert ezek
akkoriban még fontos helyek voltak. Valaki lekaparta a falat a faváza-
kig, mi meg minden részét más színűre festettük. Beszállt mindenki,
John és George is vadul mázolt. Ezután már tényleg úgy éreztük, hogy
ez a mi klubunk lett, mi játszottunk ott. Néha Pete is beszállt, mer-
thogy neki volt dobfelszerelése. Meg jól is dobolt, és amikor Ham-
burgba mentünk, csatlakozott hozzánk. Jóképű srác volt, az egész
csapatból őt bírták leginkább a csajok.

JOHN: Tudtunk egy srácról, akinek van dobfelszerelése, így aztán

megkerestük, meghallgattuk, és miután legalább a ritmust tudta
tartani, bevettük a csapatba.

PAUL: Én még iskolába jártam, amikor a hamburgi ajánlatot kaptuk,

és éppen vizsgák előtt álltam. Egyelőre nem akartam kimaradni, mert
még nem tudtam, mi lesz az életemmel. Arra is gondoltam, hogy lehet-
nék tanár, másrészt viszont taszított az, hogy egész életemben
bezártságban dolgozzam.
 125/840

Volt a művészeti főiskolán egy huszonnégy éves krapek, aki tisztára

öregnek tűnt hozzánk, tizenhét évesekhez képest. Arra gondoltam,
hogy ha ő kihúzta eddig munka nélkül, talán nekem is sikerülhet. Va-
lahogy úgy gondoltam, hogy leszek még egy darabig hatodikos, amíg cl
nem érem a huszonnegyedik évemet, aztán majd eldöntöm, mit
tegyek. No, ekkor jött a hamburgi ajánlat.

Valakinek feltűnhetett, hogy milyen sok jó banda van Liverpoolban,

meg hogy mennyivel olcsóbbak vagyunk a londoniaknál, meg naivab-
bak is, ezért hát jól ki lehet bennünket zsákmányolni. Az ajánlat az
volt, hogy heti 15 fontot kereshetünk Hamburgban, ami több volt az
apám fizetésénél, és a gimnáziumi tanárok sem kerestek sokkal többet.
Így aztán az ajánlat komolynak tűnt. Mintha megtaláltuk volna a hiv-
atásunkat, amiért rendesen meg is fizetnek.

Emlékszem, milyen büszkén írtam az igazgatómnak azon a nyáron:

„Remélem, megérti, miért nem megyek vissza az iskolába szeptember-
ben,- a fizetésem heti 15 font!" Amiben persze az volt benne, hogy
„vagyok olyan legény, mint te".

Előbb persze meg kellett szereznem a papa beleegyezését is.

Könyörögtem neki, hogy engedjen el, mert nem volt ugyan szigorú, de
nagyon

józan gondolkodású. Itt ugye arról volr szó, hogy elengedi-e a fiac-
skáját a bűnök főutcájára, a Reeperbahnra, aminek, nagyon rossz híre
volt a gengszterek és a matrózgyilkosságok miatt. Emlékszem, apa
mennyi mindent a lelkemre kötött, de végül csak aláírta a szerződést,
mert nem akarta, hogy elessem a nagy sansztól.

JOHN: Allan Williams vitt át minket teherautóval Hollandián át, ahol

elkövettünk egy kis bolti lopást is.
 126/840

GEORGE: Gondolom, Allan Williams klubja, a Jacaranda előtt vett föl

minket a teherautó. Mi voltunk ott öten, aztán meg Allan, a felesége,
Beryl, meg Lord Woodbine.

Zsúfolt volt az autó, nem voltak benne ülések sem, ezért a hang-
szórókon kellett ülnünk. Lementünk Harwichig, onnan meg hajóval át
Hoek van Hollandba. Emlékszem, Hollandiában keresztülmentünk
Arnhemen is, ahol annyian ugrottak ejtőernyővel a halálba (ez is Win-
ston Churchill lelkén szárad). Több ezer fehér keresztet láttunk a
temetőben.

PAUL: A legjobban arra emlékszem, amikor megkérdezték a határon,

hogy nincs-e nálunk kávé. Ezt nem értettem, mert odáig oké, hogy
drogot vagy lőfegyvert keresnek, vagy esetleg valami piát, de mit voltak
úgy oda a kávé miatt?

No, aztán Hamburgba késő este érkeztünk, elég rosszkor, mert nem
várt bennünket senki. Hamburgig éppen eltaláltunk a térkép alapján,
de hogy ott már hol keressük Sankt Paulit és azon belül a Reeper-
bahnt, azt már nem tudtuk, így aztán mire megtaláltuk, már minden
zárva volt. Szállás meg sehol.

Aztán sikerült fölvernünk valakit a szomszéd klubban, aki előkerítette

a mi emberünket, ő meg kinyitotta nekünk a klubot, és az első éjszakát
ott töltöttük a piros bőrüléseken.

GEORGE: Az érkezésünk éjszakáján persze még semmi sem volt leren-

dezve. A klub tulajdonosa, Bruno Koschmider elvitt minket a házába,
és végül ott aludtunk, mindnyájan egy ágyban. Bruno szerencsére nem
volt ott, mert aznap nem aludt otthon. Aztán meg beszállásolt minket
egy vacak kis mozi, a Bambi Kino lerobbant hátsó részébe a Grosse
Freihcit nevű utca végében.
 127/840

Ez a Bruno nem volt ám holmi fiatal rockrajongó, egészen öreg volt

már, és ráadásul hadirokkant. Sántított, és egyáltalán nem értett a
zenéhez. Szerencsére hetente csak egyszer láttuk, amikor pénzért
mentünk hozzá.

Hamburg nagyon elegánsnak tűnt azzal a nagy tóval, de persze volt

lerobbant része is. A Reeperbahn és a Grosse Freihcit volt a legjobb,
tele neonreklámmal, klubokkal, éttermekkel, szórakozóhelyekkel.
Tényleg nagyon tetszett, bár volt egy-két szakadt dolog is benne,
például a szállásunk az első időkben.

PAUL: Emlékszem, korábban Shakespeare-t, Dylan Thomast és Stein-

becket olvastam, így aztán, amikor Hamburgba érkeztünk, egy kicsit
olyan érzés volt, mintha valami művészeti főiskolán lennénk. Mintha
már gyűjtöttük volna az anyagot az emlékiratainkhoz. Mi másképp áll-
tunk hozzá a dologhoz, mint a többi banda, mintha mi lennénk, mond-
juk Dylan Thomas, aki most felfedezi magának Németországot.
Szívtuk magunkba az élményeket, hiszen még kölykök voltunk, akiket
most eresztettek el a pórázról.

Mi az Indra klubban játszottunk, aminek a bejárata fölött egy elefánt-

szobor állt, az jelképezte Indiát. Később, amikor egy hindu annyira
hatott ránk, különösnek is tűnt, hogy éppen egy ilyen helyen játszot-
tunk először.

GEORGE: Az Indra klub a Grosse Freiheiten volt, a Reeperbahntól tá-

volabbi végében, itt működött a legtöbb klub. Bruno éppen akkor
nyitotta meg az Indrát, úgyhogy mi voltunk ott az első fellépők.

A környék tele volt transzvesztitákkal, prostikkal és gengszterekkel, de

nem belőlük állt a közönség. Eleinte nem hallgattak minket valami
sokan. Eltartott egy kis ideig, amíg a hírünket vitték, de végül aztán a
 128/840

szemközti templom bezáratta Bruno klubját, mert akkora lármát

csaptunk.

PAUL: A Bambi mozi hátuljában laktunk a vécé mellett, aminek

mindig éreztük a bűzét. Valami betonfalú raktárba dugtak be minket,
és nem volt benne se bútor, se fűtés, se tapéta, se festés, csak tábori
ágyak és kevés takaró, úgyhogy majd megfagytunk.

JOHN: Beraktak minket egy disznóólba, olyan volt, mint egy vécé,
valami koszos, lerobbant moziban. Igen, valójában budiban laktunk, a
női vécé mellett. Későn feküdtünk le, és másnap a mozi hangszórójára
ébredtünk. Első dolgunk volt elfoglalni a női vécét, mert az még
mindig tisztább volt, de verekedni kellett a helyért a dagadt német
banyákkal.

Reggelente arra ébredtünk, hogy öreg német Frank pisáinak a szom-

szédban. Mi meg ott mosakodtunk, az volt a fürdőszobánk. Elég
megrázó élmény volt.

PAUL: Emlékszem, jöttek be a mozi vendégei a toalettbe, mi meg

odavetettük foghegyről, hogy „jó reggelt", miközben éppen
borotválkoztunk. Ők meg: „Ah, gitten M.ort)cn, alles is gut f

GEORGE: Nem lehetett zuhanyozni. Volt ugyan egy mosdókagyló a

Bambi mozi vécéjében, de abban az ember nem tudott teljesen meg-
mosakodni. Fogmosásra meg borotválkozásra jó volt, de másra nem
nagyon. Egyszer elmentünk a nyilvános fürdőbe, de az elég messzire
esett a mozitól. Később meg, talán amikor már harmadszor voltunk
Hamburgban, Astrid Kirchherrékhez jártunk fürödni. De az első, és
talán a második alkalommal sem tudtunk soha rendesen megfürödni
vagy lezuhanyozni.

JOHN: A Johnny Gentle-turnén alig voltunk a színpadon húsz percet

egy-egy alkalommal. Liverpoolban mindig csak a legjobb számainkat
 129/840

játszottuk, Hamburgban viszont néha nyolc órái is a színpadon vol-

tunk, ezért mindenfélét ki kellett találnunk. Még mindig izgalmas volt
a színpadra lépni. Kis klub volt ez, nem holmi nagy táncterem, ezért is
volt kicsit félelmetes, meg azért is, mert ide rendesen beültek a
vendégek, és vártak is tőlünk valamit.

Eleinte elég hűvösen fogadtak minket. A menedzser már a második es-

tén azt mondta: „Rosszak voltatok, föl kell dobnotok valamivel a
műsort - „rnach schau" - „mint a másik bandának". És természetesen
minden kutyaszorítóból nekem kellett megtalálnom a kiutat. Ilyenkor
mindig azt mondták a fiúk, hogy „John, te vagy a főnök". Amikor jól
mentek a dolgok, akkor persze mindenki egyenlő volt, amikor gáz lett,
akkor viszont hirtelen megint én lettem a főnök, és nekem kellett
elvinnem a balhét.

Először be voltunk ijedve, amikor belecsöppentünk az éjszakai élet

kellős közepébe. De azért nagyon tökösnek éreztük magunkat, hiszen
liverpooli gyerekek voltunk, vagy mi a fene. Előfordult, hogy leraktam
a gitárt, és egész este Gene Vincentre vettem a fazont: doboltam a
lábammal, levetettem magam a padlóra, összevissza dobáltam a mik-
rofont, sántítottam.

Nem volt akármi. Hát így macholtuk mi a schaut Brunónak.

PAUL Úgy kellett becsalogatnunk a közönséget, különben teljesen

sötét és üres klubban játszhattunk volna. Mihelyt láttuk, hogy jön
valaki, rákezdtünk a „Dance In The Street"-re, és nyomtuk a rockot,
amitől néhányan mindig be is jöttek Valósággal vadásztunk a
hallgatóságra.

Jó kis tapasztalat volt ez, mert eleinte nem minket néztek, hanem hogy
mennyibe kerül a sör. Be-bejött néha egy pár, vetettek ránk egy pil-
lantást, és megállapították: „Nem rossz". De aztán a csaj oldalba bökte
 130/840

a hapsiját, és így folytatta: „Egy ötven a sör! Erre nincs pénzünk!",

azzal már tűztek is elfelé. Mondtuk is Brunónak, hogy csökkentse a sör
árát, mert a vesztünket okozza. Hallgatott ránk, és végül így toboroz-
tunk magunknak közönséget. Berángattunk két embert az utcáról, és
eljátszottunk nekik mindent, amit csak akartak. „Lehet számot kérni!"
-kiabáltuk ahhoz az egy asztalhoz, amelyiknél ültek. Megpróbáltunk
nagyon jól játszani, még bohóckodtunk is, csak hogy visszajöjjenek
majd hozzánk.

GEORGE: Egy hónapig voltunk az hidrában, aztán a klubot bezárták,

mi meg átköltöztünk a Kaiserkellerbe a Derry and the Seniors helyett.
Ők éppen akkor mentek haza, mert lejárt a két hónapos szerződésük, a
Rory Storm and the Hurricanes meg éppen csak készült kijönni
Hamburgba.

A Kaiserkellert bírtuk, mert legalább volt benne táncparkett. Úgy volt

berendezve, mint egy hajó belseje. Asztalok helyett hordók voltak, és
mindenütt kötelek, hálók meg ilyesmik lógtak.

JOHN: Volt sör, meg asztalok. Meg egy másik banda is.

Odahozták Howie Caseyt és a Seniorst, de lehet, hogy már előttünk ott

voltak, mindenesetre ők játszottak Bruno másik klubjában. Sajnos
egész ügyesen csinálták. Volt szaxofonjuk is, meg egy fekete énekesük
(Derry Wilkie), aki énekelni nemigen tudott, de jól adta elő magát.
Először velük kellett versenyeznünk, ezért csináltuk mi is a felhajtást,
hogy legyen elég vendég, pedig a két klubnak ugyanaz volt a
tulajdonosa.

Aztán meg kellett osztanunk a helyet Rory Strommal és Ringóval. Ők

akkor már profik voltak, mi még amatőrök. Ők már évek óta együtt
voltak, fölléptek Butlinsban meg még isten tudja, hol, és tudták, hogy-
an kell műsort összeállítani.
 131/840

RINGÓ: Hamburgot élveztem. Rory Strommal és a Hurricaneszel

mentem oda. Mi nem teherautóval bumliztunk odáig, hanem repülővel
mentünk, ami nagyon izgalmas volt. Aztán amikor odaértünk,
Koschmider azt akarta, hogy a Kaiserkeller hátuljában aludjunk, ahogy
a Beatles a moziban.

Előttünk Howie Caseyék meg az összes többiek is a klubban háltak.

Sosem felejtem cl, amikor megérkeztünk, kijelentették: - Mostantól ez
a szállásuk.

Volt ott néhány dívány amerikai zászlóval letakarva, azt szánták

lepedőnek. Mi meg azt mondtuk erre, ne vicceljenek már, mi lesz itt az
öltönyünkkel? Végül aztán kaptunk egy szobát a német tengerész-
szálláson, ami ott és akkor luxusnak számított.

A BEATLESSZEL AKKOR ISMERKEDTEM MEG, AMIKOR

NÉMETORSZÁGBAN JÁTSZOTTUNK. LÁTTUK ŐKET
LIVERPOOLBAN IS, DE AKKOR MÉG ÉPPEN CSAK KEZDTEK
ÖSSZEÁLLNI, MÉG NEM

VOLT IGAZI BANDA.

GEORGE: A Kaiserkellerben előbb kezdtünk játszani, és később fe-

jeztük be. Felváltva szerepeltünk a másik csapattal, először a Derry
and the Seniors-szal, aztán meg Roryékkal. A szerződés szerint nekünk
is, nekik is hat órát kellett játszani, hogy kilegyen a tizenkét óra. Végül
óránként váltottuk egymást, és mindezt bagóért, de hát az embert ez
olyan fiatalon még nem igazán érdekli.

Elkezdtünk együtt lófrálni velük. Ringóval odahaza, Angliában talán

ha egyszer találkoztam addig. Mindnyájan ugyanazt gondoltuk róla,
hogy vigyázni kell vele, mert balhés gyerek.
 132/840

Azért elég belevalónak tartottuk. Hozzánk képest mégiscsak profi

csapatban játszott. Mai szemmel talán nem is voltak ők annyira jók, de
ió hangszereken játszottak, volt komplett dobfelszerelésük, meg egy-
enöltönyük is egyforma nyakkendővel és zsebkendővel. A számaikat
igazi műsorba szervezték, és úgy is adták elő. Rory volt a frontember,
aki örökké ugrált, és csinálta a „schau"-t. A sok liverpooli amatőr
banda közül az övék volt a legprofibb.

Amikor megérkeztünk Hamburgba, Allan Williams azt mondta: - Jó

lesz, ha felkötitek a gatyátokat, mert jön utánatok a Rory and the Hur-
ricanes, márpedig tudjátok, hogy ők milyen jók. Le fognak mosni
titeket a pályáról.

Jöttek is, és csinálták a műsort, és Ringó, a belevaló gyerek ott ült

hátul, és irtó dögösen nézett ki az ősz csíkkal a hajában, meg a félig ősz
szemöldökével és a nagy heftijével. Kemény fazonnak tűnt, de aztán
félóra alatt rájöttünk, hogy ő csak... Ringó!

RINGÓ: Mire összetalálkoztunk Németországban úgy, hogy ők az

egyik klubban játszottak, mi meg a másikban, már nagyok voltak.
Aztán összeraktak minket egy klubba, és mindig a Beatles fejezte be.
Emlékszem, én addigra rendszerint már félig berúgtam, és lassú szá-
mokat követeltem tőlük.

PAUL: Ringó igen későn jelent meg éjszakánként. A bluest szerette

nagyon, amit akkor játszottunk, amikor már elment a tömeg. Addigra
már mindig leeresztettünk egy kicsit, és a „B oldali" számokat
nyomtuk, például a „Three-Thirty Blues"-t. Ringó, amikor bejött a
klubba, mindig rendelt egy italt, és ezt a számot kérte.

RINGÓ: Én akkor még huligánosra vettem a figurát, és később

megtudtam Johntól, hogy egy kicsit tartottak tőlem. Azt mondta John:
 133/840

- Tudod, egy kicsit féltünk tőled, mert részegen, huligánnak öltözve

lassú számokat rendeltél,

Hamburgban már nagyon jók voltak. Vérbeli rockot játszottak.

Tudtam, hogy jobb vagyok, mint az akkori dobosuk, és néha már
együtt ruccantunk ki, de nem sokat, aztán amikor egy klubba raktak
minket, elkezdődött a harc. Minden hétvégén összesen tizenkét órát
kellett játszanunk, ami igen nagy idő, különösen mivel állandóan
egymást próbáltuk felülmúlni.

GEORGE: Volt még valami más is: Pete sosem tartott velünk. Műsor
után fogta magát, és elment valahová egyedül, mi meg együtt marad-
tunk, és amikor Ringo is hozzánk csapódott, akkor éreztük csapatnak
magunkat.

JOHN: Hamburgban órákig kellett egyfolytában játszanunk. Minden

szám húsz percig tartott, és húsz szóló volt benne. Egy este nyolc-tíz
órákat játszottunk. Akkor rázódtunk össze igazán. A németek pedig
szeretik a kemény rockot, úgyhogy azt kellett nyomnunk örökké; így
szoktunk rá, hogy dobogunk a lábunkkal.

STUART SUTCLIFFE: Az érkezésünk óta ezerszer jobbak lettünk, és

Allan Williams szerint, aki jelenleg itt van, messze jobbak vagyunk
bármelyik liverpooli bandánál.

GEORGE: Számlálatlanul tanultuk az új dalokat. Olyan sokat játszot-

tunk, hogy kénytelenek voltunk mindent megtanulni. Tudtuk a teljes
Gene Vincentet, nem csak a „Blue-Jean Bop"-ot, hanem a lemezéről
minden egyes számot. Megtanultunk egy teljes Chuck Berry-lemezt,
aztán egyet-egyet Little Richardtól, az Everly Brotherstől, Buddy
Hollytól, Fats Dominótól, és így tovább. De játszottunk olyasmit is,
mint a „Moonglow", csak instrumentálisán. Valamivel ki kellett töl-
tenünk azokat a hosszú órákat.
 134/840

Hamburgban voltak a mi inaséveink, ott tanultuk meg, hogyan kell

közönség előtt játszani.

JOHN: Egyszer előadtunk a közönség kedvéért egy német számot is.

Egyre jobbak lettünk, és nőtt az önbizalmunk. Nem csoda, hiszen ren-

geteget gyakoroltunk azzal, hogy egész éjszakákon át játszottunk. Még
jól is jött, hogy a közönség külföldi, mert így még jobban kellett ig-
yekeznünk, bele kellett adni szívünket-lelkünket, hogy hozzájuk is
eljusson a zenénk.

Akkoriban igen jó teljesítményt nyújtottunk. Sokat dolgoztunk, sokat

játszottunk egy olyan életkorban, amikor az ember még jól bírja a
megterhelést. A végén mindig ugrálva adtuk elő a számokat, Paul meg
másfél órán át tudta lökni a „What I'd Say"-t.

PAUL: A közönség mindig a „What I'd Say"-re gerjedt be a legjobban.

Ez volt a mi egyik legnagyobb számunk. Mintha csak a Guinness
Bookba akartunk volna bekerülni azzal, hogy ki bírja tovább csinálni.
Ez a szám igen alkalmas erre, mert hosszú nyitó riffje van. Irtó sokáig
nyomtuk mi is, mintha a wurlitzer akadt volna el, aztán jött a szöveg:
„Mondd meg a mamának, mondd meg a papának..." és ezt is többször
el lehetett énekelni, hát még a refrént. Az „Oh yeah"-t meg a közönség
is együtt üvöltötte velünk.

JOHN: Ha nem tévedek, ebben a számban hallottam először

elektromos zongorát. És talán a „What I'd Say“ volt a gitáros korszak
valódi kezdete is. Nekünk ugye nem volt elektromos zongoránk, hát
megpróbáltuk ugyanazt a hangszínt gitárral reprodukálni. Addig a git-
ár és a szaxi együtt volt igazán menő, mint a „Lucille"-ban, meg Little
Richard többi számában. A „What I'd Say" új korszakot nyitott, amely
máig tart.
 135/840

PAUL: Ott még nem gondoltunk arra, hogy saját számokat írjunk. Volt
bőven mit játszanunk. Írtam egy-két kis dalt, de meg sem mutattam
senkinek, mert tényleg olyan kis zsengék voltak. Minek is akartunk
volna zenét szerezni, amikor ott volt nekünk Chuck Berry!

Hamburgban egyébként az „A Taste of Honey" volt a kedvencem, egy

jó kis lassú szám. Elütött a megszokott rockos stílusunktól, mégis sok-
szor kérték. Már akkor nagyon jó kis szólamokat dolgoztunk ki hozzá,
és azt hiszem, jól hangzott,

Egyre jobbak lettünk, és már más bandák is eljöttek meghallgatni

minket. A csúcs az volt, amikor maga Tony Sheridan jött át a Top Ten
klubból, ami az álmaink álma volt, de azt is szerettük, amikor Rory
vagy Ringó jött be a kedvünkért.

GEORGE: Szombatonként délután három-négy óra tájban kezdtünk,

és hajnali öt-hatkor végeztünk. Utána megreggeliztünk. Addigra
mindenki berúgott, nemcsak mi, hanem az egész közönség, sőt egész
Sankt Pauli is. Ilyenkor aztán mindenki evett valamit, esetleg ivott is
rá még egy kicsit, aztán kimentünk vasárnap reggel a halpiacra, de
hogy mi a csudának, azt nem tudnám megmondani. Jártunk egyet,
aztán lefeküdtünk aludni; a vasárnapi műsor korán kezdődött, de szer-
encsére nem tartott túl sokáig.

A műsor elején a közönség vegyes volt, többségében nagyon fiatalok,

úgy 15-17 év közöttiek lehettek, aztán úgy este 8-9 tájban kezdtek kic-
serélődni, míg tíz után már csak 18 éven felüliek maradtak ott. Éjjel
kettőkor már csak kőrészegek és más klubok tulajdonosai voltak jelen,
akik a mi főnökünkhöz jöttek. Egy nagy asztalnál ültek össze, és
vedelték a pezsgőt, meg mindenféle snapszot, mi meg számolatlanul
ittuk a whiskys kólákat.
 136/840

RINGO: A németeknek megvolt az a jó szokásuk, hogy ha tetszett a

játékod, küldtek ajándékba egy rekesz sört. Ha meg pénzes emberek
vetődtek be, más városbeliek vagy hamburgi sznobok, azok pezsgőt
küldtek. Nekünk mindegy volt, megittunk mi bármit.

A klubokba persze lejártak a gengszterek is, és tényleg volt náluk

fegyver,- mi még ilyesmit sehol másutt nem láttunk. Sokan úgy jöttek
be, hogy leültek a bárpulthoz, és addig ittak, amíg le nem fordultak,
vagy el nem fogyott a pénzük. Ezeket nem csak kikísérték, hanem
rendesen kirúgták.

JOHN: Jártak be a gengszterek is a helyi maffiából. Sokszor küldtek

nekünk pezsgőt, persze nem igazit, csak olyan német vackot, de meg
kellett innunk, különben még megölnek. Azt mondták, igyuk meg,
aztán játsszuk el a „What I'd Say"-t. És ezt bármilyen időpontban meg
kellett tennünk, akkor is, ha hajnali ötkor állítottak be, mi meg már
hét órája játszottunk.

Volt, hogy már belefájdult a torkom az éneklésbe. De azt megtanultuk

a németektől, hogy az ember sokáig ébren tud maradni, ha fogyasztót-
ablettát szed, így hát ehhez folyamodtunk. Néha annyira kiütöttem
magam, hogy részegen lefeküdtem a padlóra a zongora mögé, míg a
banda tovább játszott. Ja, és mindig a színpadon ettünk, mert nem
volt idő elmenni sehová. Úgyhogy nagy élet volt... Ma már olyan furc-
sának is tűnik, hogy ott ettünk, dohányoztunk, káromkodtunk a szín-
padon, és ott is aludtunk el, ha elfáradtunk.

RINGO: Ez volt az a pillanat az életünkben, amikor rákaptunk a tab-

lettákra. hogy feldobjuk magunkat. Másképp nem bírtunk volna olyan
sokáig játszani. Egy Preludin nevű gyógyszert szedtünk, amit recept
nélkül lehetett kapni. Eszünkbe sem jutott, hogy ez nem helyes, csak
örültünk, hogy napokig felhangoltak maradtunk tőle. Sörrel és Pre-
ludinnal húztuk ki azt az időszakot.
 137/840

JOHN: Először még a főiskolán kóstoltam drogot, az egész csoporttal

együtt: benzedrint szívtunk be inhalátorból...

GEORGE: Volt akkor London egyik külvárosában egy szakállas beat-

költő, Royston Ellis. Eljött Liverpoolba felolvasni a verseit, mi meg
tapsoltunk neki. Na, ő jött rá, hogyha az ember felnyit egy Vick-féle in-
halátort, akkor benzedrint talál benne. Ezt később elmondta a tévében
is.

JOHN: Volt egy beatnik, egy ilyen angol Allen Ginsberg, aki mindenkit
rákapatott az inhalátorra, és ettől mindenki egész éjszakára szófosást
kapott az első alkalommal.

Hamburgban viszont minden pincérnél Preludin volt (meg más tab-

letta is, de erre emlékszem, mert az dobta löl a legjobban az embert),
és azt szedték, hogy ne álmosodjanak el, hogy hajnalig bírják a melót a
klubban. Aztán amikor látták, hogy a zenészek mindjárt összeesnek a
fáradtságtól, nekünk is adtak belőle. Amikor beszedte az ember, kijóz-
anodott, és csaknem a végtelenségig bírta a munkát, amíg a tabletta
hatása tartott/'

GEORGE: Néha már habzott a szánk, mert olyan sokat kellett játsz-
anunk, és a klub tulajdonosai Preludinnal tömtek bennünket, ami ere-
detileg fogyasztó tabletta volt. Hz okozta, hogy ott álltunk a dobogón,
és habzó szájjal vertük a ritmust.

Egy kissé begolyóztunk, mivel sokat piáltunk, és nagyon vadul játszot-

tunk, és a tetejébe még adták ezt a tablettát is. Emlékszem, amint fek-
szem az ágyon, izzadok a Preludintól, és azon morfondírozom, hogy
miért nem tudok elaludni.

PAUL: Apám bölcs munkásember volt, és előre látta az egészet.

Amikor szóba került, hogy egyedül megyek el Hamburgba, figyel-
meztetett: „Aztán vigyázz a drogokkal és a tablettákkal:" Ezért amikor
 138/840

a többiek elkezdték szedni a Preludint, én még jó darabig vissza-

utasítottam azzal, hogy „kösz, de maradok a sörnél".

A többiek mind belőtték magukat, de én át tudtam venni a hangu-

latukat. Előttem van, amint John megkérdezi tőlem: „Baszki, te mit
szedsz?", mire én azzal feleltem, hogy „Semmit, bazmeg", merthogy
ugyanolyan hülyén tudtam dumálni ilyenkor, mint ők.

Nagyon féltem attól a pirulától, mert gyerekkoromban telebeszélték a

fejemet azzal, hogy mennyire veszélyes. El is hittem, és eleinte ig-
yekeztem távol tartani tőle magamat. Így visszatekintve látom, hogy
végül csak a csoport nyomásának engedtem, és ellenállni tökösebb
dolog volt. Ha már akkor elég érett lettem volna, biztosan azt
mondtam volna: „Kedves fiúk, hát miért kéne nekem mindent utána-
tok csinálni?", de akkor ez a magatartás kényeskedésnek minősült, és
elítéltek érte.

JOHN: Istenem, mit meg nem tettünk! Szétszedtük a színpadot jóval

azelőtt, hogy a Who ebből csinált volna műsort, vagy széttörtük a git-
árokat a színpadon. Néha annyira berúgtunk, hogy a technikát is
kezdtük szétszedni, de csak dühből tettük, nem afféle fennkölt
álláspontról, hogy „szétszedem a színpadot, vécéülőkét akasztok a
nyakamba, és pucérra vetkőzöm, ha nekem úgy tetszik". Nem, mi
egyszerűen csak be voltunk seggelve.

Paul szerint sokat veszekedtünk akkoriban, hogy akkor ki hát a főnök,

de én erre nem emlékszem. Szerintem ez akkor már nem számított.
Akkor már nem akartam mindenáron az első lenni. Ha vitatkoztam is
vele, nyilván csak büszkeségből tettem.

De aztán a viták piszlicsáré kis veszekedéssé fajultak, mert mindnyájan

túl voltunk terhelve, és idegesek voltunk. És közben, könyörgök, még
csak gyerekek voltunk! Emlékszem, George egyszer hozzám vágott
 139/840

valami kaját a színpadon, valami hülyeség miatt, mire én azt

mondtam, hogy a pofájába fogom törölni. Aztán ordítottunk még egy
sort, de sosem váltottam be az ilyen fenyegetéseket. Ja, egyszer
hozzávágtam egy tál ételt George-hoz. Ez volt közöttünk az egyetlen
tettlegesség.

GEORGE: John sok mindenkihez sok mindent hozzávágott az évek

során. Erre az esetre speciel nem emlékszem, de ha ő ezt mondta,
akkor biztosan úgy volt. Néha tényleg dobálózott ezzel-azzal. Igen fel
tudta kapni a vizet, főleg amikor jelentkeztek a pia-Preludin kombiná-
ció elvonási tünetei, olykor hallucinációk is. John néha rendesen
kiborult ilyenkor, és elkezdett mondjuk hajnalban ordibálni, én meg
lapítottam, hogy azt higgye, alszom.

Egyszer Paul ágyban volt egy tyúkkal, amikor John bejött egy ilyen ál-
lapotában, fogott egy ollót, darabokra vágta a csaj ruháit, aztán szét-
szedte a szekrényt. Néha ilyen állapotba került a tablettáktól meg a túl
sok virrasztástól. Egyébként a németekhez mindenki hozzávágott
egyet-mást, persze csak szóban.

JOHN: Angolul mindenfélét kiabáltunk össze a németekre, például

lenáciztuk őket, meg elküldtük a francba.

PAUL: Egy nap, amikor játszottunk, bejött néhány fazon, akik senkire
sem hasonlítottak. Rögtön arra gondoltunk, hogy itt valami van, hogy
ezek rokon lelkek. Bejöttek és leültek; Astrid, Jürgen és Klaus volt az.
Az a Klaus Voormann, aki később a Manfred Mann basszgitárosa lett.
Jürgen Vollmer ma neves fotográfus, és igen jól fényképezett Astrid
Kirchherr is, aki később a Stuart csaja lett. Nagyon egymásba szer-
ettek. Szóval bejöttek és leültek, és egyből láttuk, hogy mások, mint a
többiek. És ők is látták rajtunk, hogy bennünket kerestek.
 140/840

GEORGE: Astrid először Klaus barátnője volt, de aztán egy este

összevesztek, és Klaus sértődötten távozott. Elege lett Astridból, és va-
lahogyan Hamburgnak abba a lerobbant részébe keveredett, ahol ad-
dig még sohasem járt. Sétálgatott összevissza, és egyszer csak meghal-
lotta a Kaiserkellerből kiszűrődő zenét, lejött, és rögtön látta, hogy van
bennünk valami. Elment Astridért, és magával hozta őt, meg néhány
barátinkat, közöttük egy-két balett-táncost, és azontúl rendszeresen
jártak oda. Astrid és Klaus jött el a leggyakrabban,- tetszettünk nekik,
és Astrid le akart fényképezni minket.

PAUL: Mind szerették a rockot, meg a hátranyalt hajunkat is, de ők

másképpen néztek ki, mindig tiszta feketében jártak. Ami azt illeti, a
külsőnket részben tőlük kölcsönöztük. „Exi"-nek, azaz egzisztencial-
istának hívták magukat, nem rockernek.

Nekünk akkor még rocker külsőnk volt, de azért kicsit különböztünk a

többi bandától: mást játszottunk, és más volt a humorunk. Stuart
kezdte James Deant utánozni. Nagy volt, amikor elkezdett
napszemüvegben gitározni. Astridék is előtte estek hasra eleinte,
hiszen nem a jó zenét keresték, hanem a jó megjelenést. Aztán kider-
ült, hogy Stuart művészember, meg együtt járt Johnnal művészeti
főiskolára, és hogy ők is művészfélék, és mindjárt megvolt a kapcsolat.
Aztán sokat ittunk és beszélgettünk velük, és elég jól megismertük
őket.

STUART: Nemrégiben teltem szert csodálatos barátokra, három

gyönyörű emberre. Egyből megkapott a varázsuk. Ráadásul a lány is
úgy gondolta, hogy én vagyok a legjobb képű hapsi... Gondoltam. na
tessék, itt vagyok én, a banda legszürkébb embere, és akkor éppen
nekem mondják, hogy milyen jól nézek ki, amikor itt van John Rómeó
Lennon, nem is beszélve Hamburg két Casanovájáról, Paulról és
George-ról.
 141/840

GEORGE: Mind nagyon helyesek voltak. Nekünk is jót tett, hogy

megismerkedtünk velük, a többi hamburginál sokkal kulturáltabb em-
berekkel. Nagyra tartottak bennünket, és ők maguk is nagyon érdekes
és művészies emberek voltak. Hamburg krémjéhez tartoztak.

Elkezdtünk együtt mászkálni velük. Abban az időben inkább mi tanul-

tunk tőlük, leginkább stílust, nem fordítva. Klaus, Astrid és Jürgen a
barátunk lett. Klaus később maga is zenész lett, basszgitáros. Astrid ig-
en jószívű volt, sokszor hazavitt és megetetett bennünket, és me-
gengedte, hogy megfürödjünk nála. Ő akkor 22 éves volt, én még csak
17; nem csoda, hogy annyira felnőttnek tűnt.

Végül Stuart összejött Astriddal. Mindketten nagyon helyesek voltak,

ahogy ez látszik is a fényképeiken.

PAUL: Nagyon közeli kapcsolatba kerültünk velük. Jürgen és Astrid

készítette rólunk a legkorábbi csoportképeket. Elmentünk
fényképezkedni a műtermükbe (bár lehet, hogy nem is az övék volt,
csak kölcsönkapták). Ilyesmi még sohasem történt velünk.

PAUL: Jürgen és Astrid elvitt minket valami lerobbant helyre, mond-

juk egy üres vásártérre, és ott is csináltak rólunk képeket. Ebbe akkor
kezdtünk belekóstolni, és nem sokkal később más fotósokat is arra
kértünk, hogy inkább „terepen" készítsék rólunk a reklámfelvételeket.
Még ma is nagyon klassznak tűnik az akkori külsőnk,- a csillogást so-
hasem szerettük.

Találtunk egy holtban olyan bőrdzsekit, amiről tudtuk, hogy Liver-

poolban senkinek sincs, de különben is nagyon tetszett. Már előre
örültünk, milyen jól fogunk festeni benne otthon.

GEORGE: Mihelyt megláttuk a bőrdzsekiket, mindjárt ráharaptunk. A

bőrdzseki volt a menő, talán Marlon Brando miatt, meg a farmernad-
rág. Németországban irtó jó bőrcuccok voltak, és az ottani barátaink is
 142/840

abban jártak. Astrid már akkor így öltözködött, amikor mi még a liver-
pooli gönceinket viseltük. És tőle vettük a Beatles-frizurát is.

Összebarátkoztunk néhány más helybelivel, pincérekkel és klubvez-

etőkkel is. Ők is megszerettek minket, mert többször is visszatértünk
Hamburgba.

PAUL: A háború még nem volt olyan messze, legalábbis a liverpooliak

még nem felejtették el, ezért nem ártott, hogy személyesen megis-
merkedhettünk német fiatalokkal. Ők nem emlékeztek a háborúra,
ami megkönnyítette a kapcsolatteremtést velük.

Furcsa volt nekünk Németország, annyi minden más volt ott. Például
hogy a bélyeget a postán kellett venni. A posta ugyanolyan fontossá
vált, mint annak idején a cserkésztáborban: az ember mindig izgult a
postaosztáskor, hogy legyen legalább két levele, és ha nem volt, csaló-
dottnak érezte magát. Itt a klub tulajdonosa osztogatta a postát, és
nagyon jó volt félrevonulni egy ilyen hosszú levéllel a sarokba.

Nagyon kemény hely volt. Persze az volt Liverpool is. de hát ott nőt-
tünk fel, és ott el tudtunk igazodni.

GEORGE: Többféle helyre jártunk enni. Volt egy elég olcsó, rettenetes
lebuj nem messze a Kaiserkellertől egy kis mellékutcában. A törzs-
vendégek mind hadirokkantak voltak, félszeműek, félkarúak meg
féllábúak, és volt egy csomó macska.

Volt egy jobb kajálda is, a Harald. Ott legtöbbször pattogatott kukor-
icát ettünk, meg tojásos sült krumplit. Meg friss tejet ittunk - lehet,
hogy az mentette meg az életünket. Reggelente vettünk egy liter hideg
tejet a Bambi mozival szemben. Ott kóstoltunk először írót, és nem
tudtuk, mi az irtó furcsa volt.
 143/840

PAUL: A Harald a Grosse Freiheiten volt. Frikadella néven árulták a

hamburgert Furcsa is volt, hogy miért pont Hamburgban nem hívják
hamburgernek.

RINGÓ: Amikor először mentem Németországba, az első reggel

összevissza tekeregtem, és Stuartba botlottam a Grosse Freiheiten.
Akkor még nem is ismertük egymást, mégis meghívott egy kávéházba,
és rendelt nekem palacsintát. Az volt az első kajám Németországban.

Sokszor lófráltunk együtt a Reeperbahn környékén, és ettünk pattog-

atott kukoricát vagy palacsintát. Akkor tanultam meg az első német
szavakat: Pfannkuchen (palacsinta), meg Ei und Kartoffeln (tojásos
krumpli). Aztán a pincérek olyasmit tanítottak nekünk, hogy „nyazs-
gem", meg „tűnj a picsába", de nem mondták meg, mit jelent,- aztán
jól lefaragtunk amikor valaki másnak mondtuk.

A Harald közel volt a klubokhoz, és a háztömb túloldalán volt a Chug-

ou, erre gondolhatott George. Kis kínai lebuj volt a Reeperbahn egyik
mellékutcájában, és főleg a palacsintáért jártunk oda, amit az ember
mondjuk citrommal és cukorral kért. Másutt nem is árultak palac-
sintát Hamburgban, csak csupa számunkra ismeretlen kaját. Emlék-
szem, megettünk mindent az utolsó falatig, kivéve a két kis ecetes
uborkát, azt otthagytuk, mert szintén ismeretlen volt.

Nagyon örültünk, hogy találtunk egy helyet, ahol lehetett palac-

sintázni, mintha legalábbis mindennap húshagyókedd lenne. Az egye-
tlen hátránya az volt a helynek, hogy mindig ült benne néhány öreg
nyomorék fekete sapkában, nyilván mindannyian háborús veteránok.
Akkor még csak 15 év telt el a háború óta. Hamburg tele volt
veteránokkal. És nemcsak ők viseltek egyenruhát, hanem szinte
minden német, a szemetestől az útjavító munkásig.
 144/840

A hadirokkantak is vagy egyenruhában jártak, vagy legalább egy karsz-

alaggal jelezték, hogy kicsodák. Itt nem lehetett elfelejtkezni a
háborúról. Mi persze, liverpooli gyerekekként, azt gondoltuk erről:
„Ja, a háború? Azt mi nyertük meg, úgyhogy nincs semmi vész." Azt
persze tudtuk, hogy nem nagyon kellene emlegetni a háborút, de ha
mégis szóba került, nem rejtettük véka alá a hazafias érzéseinket.

STUART: Mióta idekerültem, azóta tudom csak igazán, mennyire

gyűlölöm az erőszakot, mert itt túl sok van belőle.

GEORGE: A hamburgi éjszakai klubokkal az volt a baj, hogy a legtöbb

pincér gengszter volt, vagy legalábbis nagyon kemény fiú. Tudtak
verekedni, és bunyóztak is sokat.

Nem tudom, miért, de Hamburgban éppúgy, mint Liverpoolban, a

„Hully Gully" váltotta ki a leggyakrabban a csihi-puhit. Úgy látszik,
arra lehet a legjobban verekedni. Liverpoolban egyszer poroltóval
ütötték egymást az emberek a „Hully Gully"-ra. Szombat este meg,
kocsmazárás után, egyenesen követelték, hogy azt játsszuk.

Emlékszem, Hamburgban gyakran előkerültek a könnygázas pisztoly-

ok. Egy este viszont megereztük a Players és a Capstan cigi illatát, és
rögtön tudtuk, hogy honfitársaink vannak ott. Katonák voltak, és
szóltam egyiküknek, hogy ne kezdjenek ki a csaposnővel, mert az a
klubigazgató csaja, a klubigazgató meg ugyancsak kemény fickó volt.
Csakhogy ez a katona berúgott, kikezdett a csaposlánnyal, tőlünk a
„Hully Gully”-t kérte valaki, és már kezdődött is a verekedés. A szám
végére abba kellett hagynunk a játékot, mert annyi könnygáz volt a
teremben.

JOHN: A brit katonák mindig megpróbáltak bajt keverni. Ha meglát-

tuk őket a közönség között, mindjárt tudtuk, hogy aznap este nem
ússzuk meg balhé nélkül. Néhány pohár pia után még csak azt
 145/840

kiabálták, hogy „Hajrá Liverpool", de aztán félholtra itták magukat, és

mindenáron össze akartak verekedni a pincérekkel a számla miatt,
vagy csak úgy. De azokkal kár volt kikezdeni, mert kés volt náluk meg
gumibot. Sosem láttam senkit, aki úgy tudott volna bunyózni, mint ők.

GEORGE: Bot volt náluk, meg boxer. A közelünkben volt egy bolt, ahol
minden ilyesmit lehetett kapni. Sokszor összeverekedtek, és félholtra
püfölték egymást, aztán a bajkeverőket kidobták a hátsó kijáraton át,
de azok visszajöttek egy óra múlva némi erősítéssel, és ilyenkor aztán
ömlött a vér. Különösen akkor, ha katonák is voltak a közönségben. Ők
is, meg a matrózok is állandóan berúgtak, és mindig csupa könny meg
vér lett a vége. Sírtunk mi is, mármint a rengeteg könnygáztól, amit
eldurrogtattak.

PAUL: A matrózok mindenütt feltűntek. A pincérek meg egytől egyig

erőszakosak voltak. Muszáj volt nekik, mert bármelyik pillanatban
készen kellett állniuk a harcra. Veszett idők voltak, de mi élveztük.

JOHN: Egyszer kiszúrtunk magunknak egy brit tengerészt, hogy el-

bánunk vele. Azt próbáltam beadni neki, hogy mi tudunk csajokat
szerezni. Aztán egyre csak itattuk, ő meg folyton azt kérdezgette, hogy
hol vannak már azok a csajok. Mi csak dumáltunk neki, és próbáltuk
kiszedni belőle, hol tartja a pénzét, de nem jött össze a dolog. A végén
kétszer megütöttük, de aztán feladtuk, mert nem volt szívünk igazán
bántani."

PAUL: Pete-tel az volt, hogy gyakran kimaradt egész éjszakára. Össze-

jött egy sztriptíztáncosnővel. A csaj hajnali négyig dolgozott, ő meg
vele maradt, és csak délelőtt tíz tájban állított haza, és majdhogynem
akkor aludt el, amikor mi dolgozni kezdtünk. Azt hiszem, ennek volt
némi szerepe a szétválásunkban,
 146/840

Ekkoriban volt némi ellentét Stuart és énközöttem is. Én azt tartottam

szem előtt, hogy zeneileg nagyon jók legyünk, hátha olyasvalaki is
hallgat bennünket, aki fontos lehet, szóval valami tehetségkutató. Ma
azt mondanák erre, hogy maximalista voltam. Szerintem törekedtem
arra, hogy minden rendben legyen, de nem megszállottan. Azonban ez
is elég volt ahhoz, hogy vita kerekedjék, és nyilván lehettem volna tap-
intatosabb is, de hát kiben van tapintat kamaszkorában? Bennem
biztosan nem volt.

Stuarttal egyszer komolyan össze is verekedtünk a színpadon. Azt hit-

tem, lél kézzel elbánok vele, mert kisebb volt nálam. De kiderült, hogy
van benne erő, és már-már fojtogattuk egymást ott a színpadon.
Rettenetes volt. Elmondtuk egymást mindennek, aztán összeka-
paszkodtunk, és egyikünk se akarta elengedni a másikat, csak amikor a
többiek ránk kiabáltak, hogy hagyjuk már abba, akkor lehetett nagy
nehezen szétválasztani minket,

JOHN: Paul tett egy megjegyzést Stu csajára, biztosan féltékenységből,

mert oltári klassz csaj volt, mire Stu megütötte Pault a színpadon.
Pedig ő aztán nem volt az az agresszív fajta.

PAUL: Amikor ez történt, a gengszterek persze kiröhögtek bennünket,

mert ők tudták, hogyan kell ezt komolyan csinálni. Látták rajtunk,
hogy nem vagyunk profi verekedők. Ezzel együtt a dolog sokat rontott
a kapcsolatomon Stuval.

RINGO: Kemény hely volt Hamburg, a kurvák viszont szerettek

minket. Még mostak is ránk, és a csaposcsajok mindig nagyon ked-
vesen bántak velünk.

PAUL: Hamburgban kinyílt a szemünk. Gyerekfejjel mentünk ki, és

valamivel öregebb gyerekfejjel jöttünk vissza.
 147/840

A szex is mellbevágó élményt jelentett. Ott volt az a sok kurva a Reep-

erbahnon, de voltak rendesebb lányok is, akik bejöttek hozzánk
hétvégén, csak este tízig cl kellett menniük, mert olyankor a német
rendőrök mindenkit igazoltattak. Aztán lett az embernek néhány
„reeperbahnosabb" csaja is, például a sztriptíztáncosnők, míg végül
azon kapta magát, hogy együtt jár egy ilyen táncosnővel.

Mindez mellbevágó volt nekünk, hiszen odahaza elég kevés szexuális

tapasztalatot gyűjtöttünk. Hamburgban meg olyanokkal akadtunk
össze, akik nagyon sokat tudtak a szexről, miközben mi szinte semmit.
Úgyhogy mi ott estünk át igazán a tűzkeresztségen. Tehettük, mert volt
miből válogatni, és teljesen szabadok voltunk.

Szabad liverpooli srácok voltunk, akik nem kötelezték el magukat oda-

haza, ami nem is csoda, mert Liverpoolban minden csaj erényövet
viselt. Tiszta középkor volt az egész, nem úgy, mint Hamburg, ahol a
lányokról könnyen lejött a bugyi. Itt nemcsak ácsingóztunk a pudin-
gra, hanem meg is kóstolhattuk. Ráadásul nagyon jó csajokról volt szó,
úgyhogy nagy idők voltak ezek. Mindnyájan az éjszakai életben dolgoz-
tak, szóval nem olyanok voltak, mint amilyet az ember otthon
elképzelt a csajának, de mi örültünk, hogy tapasztalatot szerezhetünk.
És Hamburg nem akármilyen tapasztalatokat kínált.

GEORGE: Az ötvenes évek második felében Angliában a szexhez nem

volt könnyű hozzájutni. Az összes csaj kemény melltartót meg fűzőt
viselt, mintha acélból lettek volna. Az ember sohasem jutott el a lénye-
gig, mert ha ki akart kapcsolni valamit, beletört az ujja. Emlékszem a
bulikra Pete Bestnél vagy másutt, ahol fenn voltunk hajnalig, és az em-
ber végig együtt volt egy csajjal, de ennek csak az lett a vége, hogy
nyolc órán át állt a farka, kielégülni meg nem lehetett. Bizony, így
ment ez akkoriban,-nem azok voltak a régi szép idők.
 148/840

Ennek a dolognak az az egyik oldala, hogy ott van a nemek közötti

különbség, az ember vágyai, meg azok a mindenféle hormonok, amik
dolgoznak benne, másfelől meg az azonos nemű kortársak nyomása, a
„mi van, te még szűz vagy?", ami oda vezet, hogy az ember
mindenáron cl akarja veszíteni a szüzességét, és ha nem sikerül, akkor
is azt hazudja, hogy megvolt. Tudják, ilyen beszélgetéseket folytattunk:
„No, és smároltatok?" „Smároltunk hát." „Az semmi, mi kamatyoltunk
is!"

Nekem egy sztriptíztáncosnő sem jött össze Hamburgban, de Pete-nek

volt egy ilyen csaja. Persze járt egy csomó fiatal lány a klubokba, és
némelyikkel össze is jöttünk, de én nem úgy emlékszem vissza, hogy
valami nagy orgia lett volna.

Az igaz, hogy Hamburgban vesztettem el a szüzességemet, mégpedig

Paul, John és Pete Best jelenlétében. Egy teremben voltak az ágyaink.
Voltaképpen nem láthattak semmit, mert bebújtunk a takaró alá,
amikor elmentem, mégis megtapsoltak és éljeneztek.

De legalább addig nem szóltak egy szót sem, amíg csináltam.

PAUL: Akkor a falnak fordultunk, és igyekeztünk csendben maradni.

Mi akkor már jóval tapasztaltabbak voltunk, George kicsit későn
kezdte . Muszáj volt így lennie, nem volt hová elvonulni. Örökké
egymás pofájába értünk. Többször előfordult, hogy arra mentem haza:
John éppen dug valakit az ágyán. Nem volt ebben semmi különös, az
ember ilyenkor elnézést kért, és lefalcolt. Abban a korban azt is
megtettük, hogy kölcsönkértük valaki másnak a szobáját, ha kefélni
akartunk.

A fentiek miatt igen különösnek tartom azt a feltevést, hogy John ho-
mokos lett volna. Tizenöt éven át éltünk együtt, aludtunk egy
szobában, de soha, egyetlenegyszer sem kaptuk rajta Johnt fiúval. Meg
 149/840

egyébként is tudnunk kellett volna róla, mert John teljesen megsza-

badult a gátlásaitól, ha beivott.

RINGÓ: Izgalmas volt húszévesen (legalábbis én akkor éppen annyi

voltam) sztriptízbárokba járni. Liverpoolban nem működött semmi
ilyesmi, legfeljebb az „aktok a jégen", ilyen nézőkék, amelyekbe kukuc-
skálva meztelen nők képét láthatta az ember, de azok persze nem mo-
zogtak. Németországban aztán a pofámba kaptam az egészet, csoda,
hogy rákaptam a klubokra, és összemosódott a különbség a nappal és
az éjszaka között.

JOHN: Csak azt az egyet tudnám, hogy annyi zenélés, ivás és csajozás,-
mellett hogyan jutott időnk alvásra is...

GEORGE: Egyszer eljött hozzánk látogatóba Bernie barátunk Liver-

poolból. Egy nap benn ültünk egy klubban,

Bernie meg azzal jön be a klotyóról, hogy éppen most verte ki a farkát
egy klassz csaj odakint. Mi meg felvilágosítottuk, hogy az nem is csaj
volt.

PAUL: Jól beugrattuk Bernie-t. Elmentünk egy ismerős klubba, a

Roxyba, ahol ránézésre bomba nők voltak mindig, csak éppen egy kic-
sit mély volt a hangjuk, és pubikámnak szólították az embert. Először
nem jöttünk rá, hogy mi van, de aztán valaki felvilágosított minket,
hogy ezek voltaképpen hapsik. Általában jóképűnek tartottak
bennünket.

Aztán amikor Bernie odacsöppent közénk Liverpoolból, elkezdett

lelkendezni az egyik láttán, hogy milyen bomba csaj, mi meg mondtuk,
hogy az hát, csak rajta, nekünk már megvolt. Másnap meg jön Bernie
azzal, hogy „Képzeljétek, amikor benyúltam neki, akkor derült ki, hogy
töke van!"
 150/840

Mi persze gurultunk a röhögéstől.

Felnőtté tett minket, hogy megtapasztaltunk ilyesmit is, de igazán

megszokni sohasem tudtuk. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy az
összes pénzünk italra meg szórakozásra ment el.

GEORGE: A Reeperbahn és környéke, egész Sankt Pauli olyan volt,

mint a Soho. Nem tűnt fel, ha az ember megivott néhány sört, aztán jó
kedvében kissé hangosabban beszélgetett a barátaival. Azon a
környéken mindenki szabadjára engedte magát. Volt arrafelé állítólag
még olyan is, hogy majmok dugtak meg nőket — ilyet én sosem láttam
-, meg nők iszapbirkózása, transzvesztiták és hasonlók. Ehhez képest
hol voltunk mi, akik csak berúgtunk egy kicsit, és talán túl hangosan
játszottuk a rock and rollt? Szóval nem mártóztunk meg a bűnben,
ahogyan néhány életrajzírónk állítja.

PAUL: Esete tízkor Hamburgban afféle takarodó volt. Ilyenkor mindig

bejöttek a rendőrök, felálltak a színpadra, és bejelentették: „Huszonkét
óra! Minden tizennyolc éven aluli személynek el kell hagynia a helyisé-
get! Ausweiskontroll!" Egy idő után már kívülről fújtuk a szöveget.
Aztán megtanultunk egyebet is, hogy mindenféle kamu bejelentéseket
tehessünk. Én is tanultam németet otthon az iskolában, meg George is.
Így aztán jókat tudtunk hülyülni. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy
mindig megtöltöttük a klubot.

GEORGE: Mi a színpadon ücsörögve vártuk ki, amíg az igazoltatás vé-

get ér. Ilyenkor felgyújtották az összes villanyt, és nem volt szabad ját-
szanunk. Mindenfelé mászkáltak a krapekok, akik elkérték az
igazolványokat.

PAUL: Mi ezeket csak gestapósoknak hívtuk, mert hiteles német egy-

enruhájuk volt, és tényleg megnézték mindenkinek az útlevelét. Ilyet
mi még a büdös életben nem láttunk. Liverpoolban az ember oda
 151/840

ment, ahova akart, és békén is hagyták, hacsak nem csinált botrányt

nyilvános helyen. Mindenesetre senki sem kért az embertől ig-
azolványt. Azt hiszem, ez a háború utóhatása volt a németeknél.

GEORGE: Már két hónapja dolgoztunk ott, mire nekem végre leesett a
tantusz, hogy ezek tulajdonképpen azt mondják: „A tizennyolc éven
aluliak távozzanak a klubból!" Akkor egy kicsit ideges lettem ettől,
merthogy én még nem töltöttem be a tizennyolcat, amire egy idő után
sajnos rá is jöttek, de nem tudom, hogyan. Nem volt nekünk se
munkavállalási engedélyünk, se vízumunk, de egy nap értem jöttek a
rendőrök, és eltávolítottak.

Sőt haza is zavartak Liverpoolba, és ez kritikus pillanat volt, mert ép-

pen akkor ajánlottak nekünk szerződést az utca egy másik, sokkal
menőbb klubjában, a Top Tenben. A pihenőidőnkben gyakran átruc-
cantunk oda, hogy Tony Sheridant hallgassuk, vagy aki éppen ott ját-
szott. Az igazgató néha kölcsönkért bennünket Bruno Koschmidertől,
tehát felleptünk már ott egypárszor. Annak a klubnak igazán jó hangu-
lata volt, ráadásul jobb erősítő berendezése, és persze többet is fizetett
volna.

Szóval éppen átköltözhettünk volna a Kaiserkellerből a Top Tenbe,

amikor engem egyszer csak kiutasítottak a városból. A többiek a másik
klubba készültek, én meg haza.

Astrid vitt el az állomásra, talán Stuart is vele volt. Nagyon hosszú az

út vonaton Hoek van Hollandig. Ott átszálltam a hajóra, ami szintén
sokára ért Angliába, közben meg már alig volt pénzem, csak azon
imádkoztam, hogy kitartson hazáig. Harwichból eljutottam a Liver-
pool Street vasútállomásra, taxival át Eustonra, onnan meg tovább
vonattal Liverpoolba.
 152/840

Volt nálam egy erősítő, amit Hamburgban vettem, egy kopott táska,
néhány doboz, a ruháim gyűrött papírzacskókban, plusz még a git-
árom. Túl sok cuccot kellett magammal cipelnem, és szörnyű volt a
folyosón állni, körülöttem csupa részeg katonával. De végre
megérkeztem Liverpoolba, és utolsó pénzemen hazataxiztam. Az
összes keresetem elment a hazaútra.

Szóval visszatértem Angliába, egyedül és magamra hagyottan, de aztán

kiderült, hogy a németek kiebrudalták Pault és Pete-et is, akik már
előttem hazaérkeztek. Az történt, hogy Bruno a jelek szerint nem
akarta átengedni a Beatlest egy konkurens klubnak, és amikor tűz
ütött ki nála, kihívta a rendőrséget.

Bruno szándékos gyújtogatásról beszélt, mire Pault és Pete-et bevitték

a rendőrőrsre a Reeperbahnon,- ott töltöttek pár órát, aztán
repülőgéppel hazatoloncolták őket Angliába. Pár nap múlva John is
hazaérkezett, mert mihez is kezdett volna odakint egyedül,- csak Stu-
art maradt kinn Hamburgban, mert akkor döntötte el, hogy összejön
Astriddal. Nekem ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert már azon
képzelegtem, hogy végképp kimaradok a csapatból, miközben ők
odakinn játszanak tovább.

STUART: A múlt héten szakítottunk a Kaiserkellerrel. A rendőrség lé-

pett közbe, mert nem volt munkavállalási engedélyünk. Tegnap Pault
és Pete-et, a dobosunkat megbilincselve vitték a repülőtérre, és ki-
utasították Németországból. Engem ártatlannak találtak a vádban,
mármint hogy mi gyújtottuk föl a mozit, ahol a szállásunk volt. De
mikor megérkeztem a klubba, arról értesültem, hogy az egész ham-
burgi rendőrség engem keres. Mivel a többieket már letartóztatták, én
mosolyogva, Astriddal a karomon föladtam magamat, de akkor még
nem tudtam, mivel vádolnak. Elvettek tőlem mindent, a szemüvege-
met is, és bezártak egy cellába, ahol hat órát töltöttem étlen-szomjan
 153/840

egy kemény padon, de aztán aláírtam egy német nyelvű nyilatkozatot

arról, hogy semmi közöm a tűzhöz, mire elengedtek.

Másnap Pault és Pete-et hazatoloncolták, John és én meg ott álltunk

pénz és munka nélkül. A rendőrség megtiltotta, hogy dolgozzunk, és
bennünket is a kitoloncolás fenyeget, merthogy már három hónapot
dolgoztunk illegálisan. Másnap aztán John hazautazott, én még
januárig Astridnál maradok. Ő jelenleg a hónapok alatt felgyülemlett
szennyesemet mossa tisztára. Nagyon szerelmes vagyok belé.

JOHN: Őket egytől egyik hazatoloncolták, én meg ott maradtam Ham-

burgban, hogy egyedül játsszam tovább számomra idegen együttesek-
ben. Megrázó élmény volt, hogy olyan fiatalon magamra maradtam
egy idegen országban. Mi ott a fiúkkal egyik napról a másikra éltünk.
Nem volt semmi félretett pénzem, ezért nem volt valami rózsás helyzet
ott ragadni Hamburgban úgy, hogy még kajára sem jut, pláne, hogy ez
karácsony előtt történt.

Rettenetes volt a hazaút. Borzasztóan sajnáltam magamat, és elég

sokat éheztem, amíg hazajutottam Liverpoolba. A hátamon cipeltem
az erősítőmet, és be voltam szarva, hogy elkapnak vele, merthogy nem
fizettem érte. Biztosra vettem, hogy sosem jutok haza Angliába.

Aztán hazajutottam mégis, de annyira torkig voltam az egésszel, hogy

pár hétig meg sem kerestem a többieket. Egy hónap hosszú időnek
számít 18-19 éves korban, hát én olyan sokáig azt sem tudtam, mi van
velük, és nem is érdekelt. Magamra kellett maradnom, hogy végiggon-
doljam a dolgokat. Átgondoltam, hogy vajon tényleg erre van-e szük-
ségem? Mindig is inkább festőnek és költőnek készültem, hát hol van
ettől az álomtól az, hogy szakadt helyeken, éjszakai klubokban lépek
föl, mindenféle furcsa figura között, ráadásul még ki is utasítanak?
Most már sokfelé van ilyesmi, és legfeljebb dekadensnek hívják, de
akkoriban a hamburgi sztriptízbárok még kivételes helyek voltak.
 154/840

Úgyhogy erősen gondolkoztam azon, hogy egyáltalán folytassam-e.

Amikor George és Paul megtudta, hogy már otthon vagyok, csak nem
kerestem őket, megharagudtak rám, hiszen már régen újra dolgozhat-
tunk volna. De nekem akkor el kellett vonulnom egy kicsit. Tudják, a
lelkem mélyén épp annyira vagyok remete, mint exhibicionista. Élet-
bevágó, hogy néha abbahagyjam a pörgést egy kicsit.

Kis idő múltán arra gondoltam, hogy meg kellene próbálnunk ér-
vényesülni a liverpooli beatpiacon. Akkoriban ott nagy fellendülés volt,
és kár lett volna eltékozolni azt a sok tapasztalatot, amit a végigjátszott
hosszú éjszakákon szereztünk Hamburgban.

PAUL Hamburgból hazatérve nem éreztük valami jól magunkat.

Mindenkire ráfért a pihenés. Vártam, mikor lóg már fölhívni valaki,
hogy mi lesz ezután, de csak a néma csönd. Egyikünk sem kereste a
másikat, így aztán nem annyira depressziós voltam, mint inkább
kíváncsi, hogy akkor most folytatjuk-e még egyáltalán, vagy ennyi volt.

Munkába álltam a Massey és Coggins Drótműveknél. Apám vetette föl,

hogy el kellene mennem dolgozni. Először azt mondtam erre, hogy van
munkám: egy zenekar tagja vagyok. Aztán eltelt néhány hét, a zenekar
meg nem adott életjelt magáról, mire apám most már ragaszkodott
hozzá, hogy vállaljak valami tisztességes munkát. Valósággal kidobott
azzal, hogy be ne tegyem a lábam, amíg nem találtam állást. Elmentem
hát a munkaközvetítőbe, és mondtam, hogy bármi megfelel, aztán az
iratcsomóra mutattam: „Az éppen jó lesz ott legfelül." Így lettem
vizesnyolcas a Massey és Cogginsnál.

Amikor megérkeztem oda, a személyzetis kijelentette, hogy én nem

seperhetek udvart, mert annál jóval kvalifikáltabb vagyok. Így aztán
elkezdtek betanítani a drótgyártás fortélyaira, de be kell vallanom,
sosem lettem a drót Paganinije.
 155/840

Egy nap aztán felbukkant John és George a gyár udvarán, amelyet ép-
pen nem söpörtem, azzal, hogy fellépésünk van a Cavernben.
Mondtam, hogy szó se lehet róla, itt biztos állásom van, heti 14 fontot
keresek, és tovább képeznek, amivel igazán elégedett lehetek. És min-
dezt komolyan is gondoltam! De aztán felülkerekedett bennem a jobb
érzés, beláttam, hogy ezt úgyse bírnám sokáig, átmásztam a falon, és
örökre hátat fordítottam Massey és Cogginsnak. Később kiderült, hogy
helyes döntés volt.

JOHN: Mindig mondtam neki: „Miért nem állsz már ki az apáddal

szemben, miért nem küldöd el a francba? Nem üthet meg, ha akarnád,
meg is tudnád ölni, öreg már!" Merthogy még mindig úgy bánt Paullal,
mint egy gyerekkel, 17-18 éves korában is beleszólt abba, milyen
hosszú a haja, meg mit vesz fel, Paul meg mindig hallgatott a szavára.
Amikor a papa azt mondta, hogy vállaljon „rendes" munkát, hátat
fordított a Beatlesnek, és valami hülye fizikai munkába kezdett azzal,
hogy megállapodik.

Alig akartuk elhinni. Mondtam is neki a telefonban: „Ha most nem

jössz, ki vagy rúgva!" így aztán választania kellett, hogy én vagy a
papája, és végül mellettem döntött.

GEORGE: Végre összejött egy fellépés.

Allan Williams összehozott minket bizonyos Bob Woolerrel, aki valaki

volt a tánczenei világban. Egy este meghallgatott minket, aztán azzal
hirdette meg a fellépésünket, hogy „Itt van a Beatles! Most érkeztek
Hamburgból! És lehet, hogy németesen is néztünk ki, mert az összes
hazaiaktól különböztünk a bőrdzsekinkben. Szóval furcsán néztünk ki.
meg másképp is játszottunk, és ezzel egyből berobbantunk a
köztudatba.
 156/840

PAUL: Mind feketébe öltöztünk, amire Hamburgban kaptunk rá. A liv-

erpooli lányok meg mind azt kérdezgették, németek vagyunk-e, meg
hogy tényleg Hamburgban voltunk-e.

JOHN: Hirtelen szenzáció lettünk. No persze a hallgatóság három-

negyede azt hitte, hogy németek vagyunk, de ez nem érdekelt minket.
Még muris is volt, hogy a liverpooliak nem tudják, hogy mi is azok
vagyunk, azt hitték, hamburgiak. Így aztán egészen odavoltak, hogy
milyen jól tudunk angolul. És tényleg jól tudtunk.

Az volt az az este, amikor előbújtunk a gubónkból, és szárnyra keltünk.

Akkor történt meg először, hogy Liverpoolban megéljeneztek ben-
nünket. Akkor éreztük először, hogy tényleg jók lehetünk. Hamburg
előtt ugyanis úgy gondoltuk, hogy elmegy, amit csinálunk, de nem ig-
azán jó. Csak miután hazatértünk, akkor derült ki valójában, hogy
milyen messzire jutottunk, miközben otthon mindenki a Cliff Richard
szarát próbálta utánozni.

PAUL: HAMBURGBAN TELJESEN TÖNKREMENTÜNK. AMIKOR

HAZAÉRKEZTEM, APÁM MEGRÉMÜLT, ANNYIRA LE VOLTAM
FOGYVA. - — ÉN EZT ÉSZRE SEM VETTEM, HISZEN ANNYIRA
JÓL ÉREZTEM OTT MAGAMAT.

PAUL: A Cavernben kezdtünk játszani. Izzasztó, nyirkos, sötét, zajos

és izgalmas hely volt. Eleinte nem sokan jöttek el oda, de aztán híre
ment, hogy mi mindig tudunk nyújtani valami szórakoztatót. És
később is az maradt az erősségünk a koncerteken és a lemezeken is,
hogy mindig tudtunk még egy trükköt.

GEORGE: Játszottunk déltájban is. Mihelyt felkeltünk, máris mentünk

a Cavernbe, és játszottunk déltől kettőig. Nagyon lezser dolog volt ott
teáztunk, ettünk és cigiztünk a színpadon, no meg elénekeltünk
néhány dalt és elsütöttünk néhány poént. Ez még Brian Epsteinnek is
 157/840

tetszett egy kicsit, pedig ő próbált a nagyobb nyilvánosság felé terelni

bennünket.

JOHN: A régi szép időkben a Cavernben mindig csak rögtönöztünk,

meg komédiáztunk. Tettük, ami eszünkbe jutott, lemásztunk a közön-
ség közé, megcsináltunk akármit.

PAUL: Nyugodtan fölmentünk a színpadra egy sajtos rolóval vagy ci-

garettával is, és éreztük, hogy itt valami tényleg történik. Ha elromlott
az erősítő leálltunk, és elénekeltük kórusban mondjuk egy kenyérhir-
detes szövegét, amíg a szerelők dolgoztak. Csináltunk paródiákat is, én
például Jet Harrist utánoztam a Shadowsból, aki korábban ugyanott
lepett föl; egyszer leesett a színpadról, amit szintén utána csináltam.
Volt nagy röhögés!

JOHN: Neil a mi ródunk. Kezdettől fogva velünk van - együtt járt

iskolába Paullal és George-dzsal.

NEII ASPINALL: A Beatlesnek akkor lett szüksége állandó szállítóra

amikor hazajöttek Hamburgból. Eleinte taxival mentek a Cavernbe
vagy más helyekre, de aztán rájöttek, hogy erre fog elmenni az összes
keresetük. Nekem volt teherautóm, és szükségem volt a pénzre, így
megüzentem nekik Pete-tel, aki a barátom és egyben a szállásadóm is
volt, hogy szívesen fuvaroznám őket. Istenkent egy fontot kértem, ami
hetente 7 fontra rúgott, és ez nem volt rossz, mert könyvelőtanoncként
heti kettő-ötvenet kerestem.

Amikor kiraktam őket a kocsiból, hazaszaladtam tanulni, aztán értük

mentem,. így indult a dolog. Aztán már nem törődtem a könyveléssel,
egyszerűen kimaradtam a suliból, és most már állandó jelleggel a
bandához tartoztam. Nagyon klassz és izgalmas volt, mert akkor
kezdődött Liverpoolban a rock korszaka.
 158/840

Paullal úgy 11 éves korunkban ismerkedtünk meg, de csak pár évvel

később barátkoztunk össze. Egy gimnáziumba jártunk. Az első osztályt
még együtt végeztük de aztán az ő élete másfelé kanyarodott. George is
az iskolatársam volt, csak egy évfolyammal lejjebb, vele néha együtt
cigiztünk az óvóhely mögött.

Johnnal először a liverpooli Penny Lane-en találkoztunk. Azt hiszem,

Paulékhoz mentem éppen. Tizenöt éves lehettem. Akkoriban mindenki
skiffelt, és eljártunk egymáshoz zenélni, de még nemigen voltak
zenekarok. Úgy emlékszem, leszálltunk Paullal a buszról a Penny
Lane-nél, aztán ott álldogáltunk, mire megkérdeztem-. „Kire várunk?"
Megállt egy másik busz, és leszállt róla egy srác, aki átkarolta egy
öregember vállát, és mondott neki valamit, és el is kíserte egy darabon.
Aztán odajött hozzánk, és valamelyikünk megkérdezte tőle, ki volt az
öreg, mire azt mondta.- „Nem tudom, most láttam először. No, hát ez
volt az első élményem Johnról, hogy képes ilyen közvetlenül viselkedni
egy vadidegen öregemberrel. Az ilyesmi nagyon jellemző volt rá.

JOHN: SOSEM SZERETTÜK A JAZZT. SZERINTEM ÓCSKA ZENE,

PRIMITÍVEBB A ROCKNÁL, ÉS CSAK A KONFEKCIÓPULÓVERES
EGYETEMISTÁK SZERETIK.

GEORGE: Az iskolában mindig az óvóhelyek mögött dohányoztunk, én

ott ismertem meg Neilt. Gyakran találkoztunk az iskolás évek alatt, és
amikor mi kimaradtunk a suliból, ő már Pete Best házában lakott,
amelynek a pincéjében volt a Casbah klub.

Neil abban az időben könyvelőként dolgozott, és volt egy kis te-

herautója, így amikor munkát keresett, arra gondoltunk, neki is jól
jönne egy kis pénz - eleinte talán öt shillinget ha adtunk neki egy alkal-
omra. Beraktuk az egész felszerelésünket a teherautójába, ő meg elvitt
minket a fellépésre, és ebből aztán rendszer lett. Így kezdődött egy
nagy ród karrierje.
 159/840

NEIL: Akkoriban gyakran léptek fel Liverpoolban és a környékén. Sok

táncterem meg klub volt akkor: a Cavern, az Iron Door, a Blue Angel,
ahol mind föl lehetett lépni, de a többsége jazzklub volt. A Beatles ott
eleinte nem rúgott labdába, úgy kellett beverekednie magát. A Cavern-
ben is az Acker Bilk-féle zene ment. A rockbandák legfeljebb a műsor
szünetében léphettek föl, a fő attrakció -egy jazz band - előtt.

JOHN: A jazz nem jut el sehová, a jazzből nem lesz semmi, a jazz
mindig egyforma, és a hallgatóság csak vedeli a sört. Utáltuk a jazzt,
mert amiatt nem jutottunk fellépéshez a klubokban.

NEIL: Fellépés után gyakran elmentünk egy bárba, például a Blue An-
gelbe, hogy megnézzük, mi van. Ott mindenki ismerős volt. A külön-
böző bandák tagjai valamikor mind iskolatársak voltak, ezért aztán
sokat haverkodtunk egymással, meg persze rivalizáltunk is.

Sokan kérdezték tőlem, mivel foglalkozom. Én akkor már felhagytam a

könyveléssel, és mindig azt válaszoltam, hogy én fuvarozom a bandát,
mire mindig az volt a válasz-. „Na jó, azt tudom, de miből élsz?" Két év
múlva ugyanezek a fazonok már másképp beszéltek: „Te aztán megfo-
gtad az isten lábát, Neil’"

RINGO: A mi bandánk is hazajött Liverpoolba. Nem volt könnyű

munkát találni, és igen kevés pénz jött össze. Én még mindig Rorynál
doboltam, a Beatles meg játszotta a magáét. Néha felléptünk ugyanott,
és mindig megnéztük őket. Nagyon szerettem a zenéjüket, jó számokat
nyomtak, jól adták elő magukat, és akkor már láttam, hogy jobbak,
mint a mi zenekarunk.

GEORGE: Kezdtünk fellépni tánctermekben is. Ilyenkor mindig több

együttest hívtak meg, néha ötöt is, és aztán a többiekhez képest mindig
kiderült, milyen jók vagyunk. Azzal emelkedtünk ki, hogy
keményebbek voltunk, és nagy gyakorlatra tettünk szert
 160/840

Németországban. A közönség nem hitt a fülének, amikor a sok bágyadt

„dam-dili-dam" után jöttünk mi, és a lovak közé csaptunk. Egy kupac
bőrruhás vadember! Mi magunk egy ideig rá sem döbbentünk, hogy
mennyivel jobbak lettünk a többi bandánál, aztán észrevettük, hogy
ránk jön be a közönség. Kialakult már az a tábor, amelyik nemcsak
egyszerűen táncolni járt, hanem minket akart hallani.

Akkoriban felszabadultan nyomtuk a rockot, és népszerűek lettünk a

kis klubokban, akkor még a Beatles nem volt üzleti vállalkozás, csak
örömzene, Jó kis tökös zenekar volt, amely a maga örömére játszott a
klubokban.

JOHN: Az embert többek között az vonzza a színpadra, hogy onnan le-

het másokkal a leggyorsabban kontaktust teremteni. Amikor még
Liverpoolban éltünk, mindig elmentünk a moziba Elvisnek meg
másoknak a filmjeit megnézni, és ilyenkor mindenki csak arra várt,
mikor jelenik meg a sztár a vásznon, és amikor megjelent, mindenki
sikoltozni kezdett. Na, akkor gondoltuk, hogy ez egy igen jó szerep.
Valójában a legtöbb zenész ezért a pillanatért lép a színpadra. Ez
minden előadóművésznek nagy ösztönzést jelent.

Az elején, amikor tánctermekben játszottunk, már kialakult körülöt-

tünk az a slepp, amelyik ellátott körülöttünk egy-két teendőt. A műsor
végén a legtöbben persze hazamentek a barátaikkal, de volt egy kis
csoport, amelyik ottmaradt az előadók kedvéért. Az persze nem
számított, mint csinált az előadó, akár ehetett üveget is

PAUL: Nem volt azért minden papsajt. Voltak nehéz pillanataink is.
Volt, ahol a közönség pennys érmékkel dobált meg bennünket. Hogy
leszereljük őket, abbahagytuk a játékot, és eltettük a pennyket. Tele
lett vele a zsebünk
 161/840

JOHN: Emlékszem egyteremre. jászottunk. Annyianvoltak, hogy

megállapítottuk biztosan ott nyüzsög egy csomó menedzser is, ezért
aztán kitettük a lelkünket. Nem is sejtettük, hogy az igazgatóság fel-
bérelt egy csomó izompacsirtát, akadályozzák meg, hogy más menedz-
serek bejussanak. Így aztán hiába erőlködtünk, senki sem keresett meg
minket, csak a hely vezetősége azzal, hogy tetszik, amit csinálunk, és
hosszú távra leszerződtetnének esténként 8 fontért. Mi addig ennyit se
kaptunk, úgyhogy ott és akkor jó ajánlatnak tűnt.

GEORGE: A liverpooli klubokban elég gyakran volt verekedés, miután

hazatértünk Hamburgból, és táncos helyeken kezdtünk fellepni.

PAUL: A Hambleton Hallnak különösen verekedős híre volt. Egyik

fellépésünkön, amikor a "Hully Gully" -t játszottuk, poroltóval estek
neki egymásnak. A szám végére mindenki csupa izzadság és vér volt.

GEORGE: 1960 novemberében jöttünk haza Hamburgból, és 1961

áprilisában tértünk vissza. Addigra betöltöttem a tizennyolcat, így nem
volt akadálya az ottani fellépésemnek, ami miatt meg Pault és Pete-et
hazatoloncolták, az nem is került többé szóba. Peter Eckhorn elren-
dezte a dolgokat. Övé volt a Top Ten klub, ahová készültünk, és az,
hogy megmozgatott értünk valamit, jó jel volt: fontosnak tartotta, hogy
nála játsszon a Beatles, ezért aztán nagy kedvvel készültünk.

Megérkezésünk után elkezdtünk játszani a Top Tenben, és ott is lak-

tunk egy mocskos kis emeleti szobában, ahol öt priccs volt. A szomszéd
szobában egy öreg nő lakott, akit csak Muttinak hívtak. Elég büdös
volt. Ő takarította a vécét, és volt rajta mit takarítani.

PAUL: Németországban mindenütt van külön vécés néni, és mi

egészen összebarátkoztunk a miénkkel, a Muttival. Amikor valaki
használta a vécét, tíz pfenniget kellett lerakni egy tányérra. Ha pedig
 162/840

valaki ott dobta ki a taccsot, a Mutti máris jött sikoltozva, vödörrel a

kezében, hogy az illető takarítsa föl a maga piszkát.

Mutti talált szállást nekem és az akkori barátnőmnek egy lakóhajón.

Ez akkor volt, amikor a csajok, Cynthia és Dot Rhone jöttek át látog-
atóba, és kellett a hely. Egész jó volt az a lakóhajó.

RINGO: A Top Ten klubban nem voltak rendes ágyak, csak priccsek,
és a Mutti viselt gondot az emberre. Nem volt egy luxus, de még csak
húszévesek voltunk, hát nem törődtünk vele, és jól éreztük magunkat,
mert világot láttunk. Hamburg nagyon klassz volt, bár azt hiszem,
ebben az életkorban az embernek mindenütt jó. Nekem Hamburg oly-
annak tűnt, mint a Soho.

PAUL: Ezúttal kipróbáltuk Hamburgban a Beatle-frizurát. Az is arra

szolgált, hogy becsalogassa az embereket: „Gyertek csak, gyertek, mi
első osztályú rockot játszunk!

GEORGE: Astrid és Klaus nagy hatást tett ránk. Egyszer például,

amikor az uszodában voltunk, és vizes lett a hajam, azt mondták, hagy-
jam úgy. Egyébként sem volt nálam vazelin, és arra gondoltam, hogy
ha ezek szerint a lezser emberek szerint lenyalva jó a hajam, akkor
biztosan úgy is van. Szóval hagytam megszáradni úgy, ahogy volt, és
később ebből lett a „frizura”.

Azelőtt mindenáron hátrafésültem a hajamat, mert az tartozott hozzá

a rocker-külsőhöz. Ha viszont megmosom, magától előreugrik, szóval
a Beatle-frizurát nem kellett csinálni. Korábban mindig erőlködtem,
hogyan fésüljem hátra, és vazelinnel kentem, hogy úgy maradjon.

Emlékszem, egyszer én nyírtam meg Johnt, aztán őt kértem meg, hogy

vágja le az én hajamat. Ezt persze csak brahiból csináltuk, és úgy em-
lékszem, én sokkal jobb fodrásznak bizonyultam, mint ő.
 163/840

JOHN: Azóta sem nyírtam meg senkit.

GEORGE: Amikor először láttunk bőrnadrágot, mindjárt arra gondol-

tunk, hogy ilyet nekünk is szereznünk kell. Így aztán Astrid elvitt
minket egy szabóhoz, aki készített nekünk Nappaledereket. Találtunk
olyan boltot is Hamburgban, ahol igazi texasi cowboycsizmát lehetett
kapni. Már csak pénzt kellett hozzá szerezni, és lehet, hogy végül heti
részletekben törlesztettük az árát. Mindehhez volt kis rózsaszín sap-
kánk, a „twat hat", amit még Liverpoolból hoztunk magunkkal, azt
még hozzácsaptuk az egyenruhához: fekete bőrcucc, cowboycsizma és
twat hat.

JOHN: Másodjára már valamivel több pénzünk volt, amiből tellett

bőrnadrágra is,- abban úgy néztünk ki, mint négy Gene Vincent, csak
persze fiatalabb kiadásban.

GEORGE: A Top Ten klubban Binson Echo nevű mikrofon- és er-

ősítőrendszer működött. Volt benne egy ezüst-és aranyszínű egység
benne egy kis Grundig magnóval, és azon egy zöld fény vibrálása
mutatta a hangerő változását. Na, annak marha jó visszhangosítója
volt, amivel olyan hangzást tudtunk előállítani, mint Gene Vincenté a
„Be Bop A Lulá"-ban.

A Top Tenben többeket is kísértünk, a leggyakrabban Tony Sheridant,

aki már állandó alkalmazásban állt ott.

RINGO: Nagy szám volt akkor Tony Sheridannel együtt dolgozni.

1962-ben kísértem őt Roy Young-gal, és Lou Walters basszgitározott.
Nagyon izgalmas volt a dolog Tony kiszámíthatatlansága miatt. Ha
például valaki szóba állt a csajával a klubban, leugrott a közönség közé
verekedni, miközben mi löktük tovább a kísérőzenét.

Aztán persze visszajött, néha csuromvéresen, mert elverték; de meg

kell hagyni, hogy nagy zenész volt.
 164/840

CEORGE: Tony Sheridannek volt jó oldala is, meg rossz is. Meglehet-
ősen tudott énekelni és gitározni, és tőle is tanultunk egyet-mást,
miközben kísértük - akkor még ott tartottunk, hogy minél többet
hallgatunk másokat, annál jobb. Idősebb is volt nálunk, és üzleti dol-
gokban jóval dörzsöltebb. Ezek miatt szerettünk együtt dolgozni
Sheridannel, a közös munka hátulütője meg az volt, hogy örökké
verekedésekbe keveredett, Angliából is valami ilyesmi miatt menekült
külföldre. Egyszeregy törött üveggel elvágta egyik ujján az int, még
szerencse, hogy a jobb kezén,- azontúl, amikor pengetőt használt, a
sérült ujja mindig mereven állt kifelé.

A Top Ten klubban kedd esténként tehetségkutató versenyt rendeztek.

Bárki feljöhetett a színpadra énekelni vagy szólózni, mi meg kísértük.
Amikor belejöttünk, már bárkit meg tudtunk fingatni, ha úgy akartuk.

Jött egyszer egy szaxofonos, akivel elég csúnyán kibabráltunk. Akkor

még képzetlenek voltunk zeneileg, de az akkordokkal már tisztában
voltunk. Megbeszéltük, hogy néha hangnemet fogunk váltani, aztán
egyszer csak valaki bemondta, hogy D, mire mi bólintottunk, és
átmentünk D-dúrba, persze fapofával. A szaxisnak gőze nem volt, hogy
mi történik, de próbált követni minket. Aztán valaki benyögte, hogy b-
moll, és megint váltottunk. Onnan kezdve azt se tudta, merre hány
lépés.

Voltak németek is, akik feljöttek a pódiumra, és megpróbálták

elénekelni Little Richard vagy Chuck Berry dalait, csakhogy nem
tudták rendesen a szöveget. Próbálták utánozni, amit hallottak, de hát
az nem volt az igazi, különösen az olyan számoknál, mint a „Tutti
Frutti". Németül viszont irtó idétlenül hangzik a rock, úgyhogy ilyen-
kor mindig jól szórakoztunk. A legjobb az volt, amikor még a legfris-
sebb slágereket adtuk elő, egyszer éppen a „Shakin' All Over"-t, a
Johnny Kidd and the Pirates-tól, hogy kiderült: a németek úgy értik a
refrént, mintha „Schick ihn nach Hannover"-t énekelnénk, vagyis
 165/840

„küldjük el Hannoverbe", ami olyasmit jelent németül, hogy „zavarjuk

el a francba".

Kezdtünk összeállni igazi csapattá, megtanultunk egy csomó számot,

és mindegyikbe beleillesztettünk egy csomó improvizációt. Így aztán
volt már némi önbizalmunk, de máris kezdett bennünket
foglalkoztatni a következő lépés, hogy mikor lesz már lemezünk? Ez
járt a fejünkben szüntelen a Top Ten klubban. Megtudtuk például
valakitől, hogy jelen van Bért Kaempfert. „Az meg ki a bánat?" -
kérdeztük. Mondták, hogy lemezproducer, és tehetségeket kutat. „Na
jó - mondtuk - akkor nem árt, ha összekapjuk magunkat."

PAUL: Csináltunk egy lemezfelvételt Tony Sheridannel Bert Kaemp-

fert producernek a „My Bonnie"-val. A lemezen „Tony Sheridan und
die Beat Brothers" szerepelt előadóként. Ez Bert kívánsága volt, mond-
ván, hogy nem tetszik neki a nevünk, a Beat Brotherset a németek job-
ban meg tudják jegyezni.

Belementünk, hiszen végre lemezhez juthattunk.

JOHN: Az ajánlat után azt hittük, a továbbiakban könnyű dolgunk

lesz. mert a németek szar lemezeket készítettek. Gondoltuk, annál csak
jobbat tudunk. Elénekeltük öt saját számunkat is a stúdióban, de nem
kajálták. Nekik mindenáron a „My Bonnie" kellett. Ezen Tony Sherid-
an énekel, mi csak kísérjük. Nem is szeretem hallani. Akárki más is
játszhatna rajta.

GEORGE: Fölvettük az „Ain’t She Sweet"-et is. Csalódtunk benne,

mert szerettünk volna végre a saját nevünkön lemezt megjelentetni, A
vége az lett, hogy ezt, meg a szöveg nélküli „Cry For A Shadow"-t is
Sheridan nélkül vettük fel, de a nevünk ott sem volt a címkén. A sors
iróniája, hogy amikor már híresek lettünk, ugyanezt a lemezt „The
Beatles with Tony Sheridan" nevével adták ki újra, eredetileg bezzeg
 166/840

még Beat Brothersként sem kerülhettünk rá a címkére. Készítettünk

felvételt Lou Walterszel, Rory Storm basszgitárosával is, aki azt
képzelte magáról, hogy tud énekelni, aztán csináltatott magának pén-
zért saját lemezt, mint ahogy mi fölvettük a „That'II Be The Day"-t
Liverpoolban.

JOHN: Az „Ain't She Sweet" csalogatja az embereket: „Gyertek, nagy-

on frankó rockot játszunk!" Az eredeti felvételen Gene Vincent lágyan
és magas hangfekvésben énekel, és eredetileg én is úgy adtam elő, de a
németek azt hajtogatták, hogy „keményebben, keményebben", mintha
valami katonaindulót szerettek volna hallani, így aztán végül valóban
keményebbre sikerült a mi változatunk.

RINGO: Készítettünk Roryékkal egy felvételt odaát Hamburgban, egy

éghetetlen lemezt. Bár lenne belőle egy példányom! A „Fever" volt ra-
jta, de a B oldalra nem emlékszem.

JOHN: Akkor már igen jól játszottunk élőben, és jó visszaemlékezni

arra, ahogy haladtunk tovább - a jó ég tudja, merre. Akkor még se-
jtelmünk sem volt róla, mi lesz belőle végül. Volt elég munkánk, és ez
volt a fő. Innen visszatekintve egészen jól álltunk már, még ha akkor
inkább azt gondoltuk is: „A francba, miért kell nekünk esténként hat
órákat játszanunk rongyos két dollárért, és még ezt a tablettát is szed-
nünk, hogy ébren tudjunk maradni? Ez nem igazság! Nagyon sok
fellépésünk volt, de sohasem adtunk két egyforma műsort. Előfordult,
hogy többen, olykor tizenöten-húszan is csatlakoztak hozzánk a szín-
padon, és olyan zenélést csaptunk, mint még soha senki. Arról a kor-
szakról beszélek, amikor még nem voltunk híresek, mert akkor
jöhettek össze ezek a klassz, spontán dolgok, később koncertező
gépeket gyártottak belőlünk. Korábban úgy adtuk elő magunkat, ahogy
tetszett, és nagyon sokféleképpen tudtuk csinálni, de aztán lett egy
menedzserünk, aki előírta, hogy ezt így tegyük, amazt meg úgy, és mi
 167/840

megfogadtuk, mert ennek a kompromisszumnak az árán válhattunk

híressé.

GEORGE: Stuart eljegyezte Astridot, és a második hamburgi vendég-

szereplés végén úgy döntött, hogy kilép a csapatból és Németország-
ban telepszik le, mert a hamburgi főiskolára Eduardo Paolozzit várták
képzőművészeti professzornak. Stunak sosem volt élete a zene. Jó,
hogy benne volt a csapatban, mert feldobta a megjelenésünket, és
végül játszani is megtanult annyit, amennyi éppen elég volt, de nem
érezte hivatásának. Egyszer csak bejelentette: „Srácok, én kilépek a
bandából, mert itt akarok maradni Hamburgban Astriddal. Na, akkor
rögtön mondtam, hogy nem keresünk újabb ötödik embert a csapatba,
hanem hármunk közül valaki ezentúl basszgitározni fog, de az nem én
leszek. John gyorsan hozzátette, hogy „Én se", így aztán maradt Paul,
aki nem bánta a dolgot.

Colin Milandernek, Tony Sheridan triójának a basszgitárosa egy

Hofneren játszott, ami valójában a Gibson egyik változata volt. Paul is
ilyet vett magának.

PAUL: Volt egy kis gondom az átállással a basszusgitárra. Eredetileg

senki nem akart basszgitáros lenni, ezért is beszéltük rá Stut. Mi mind-
hárman igazi gitárosnak tartottuk magunkat.

Van valami, amit ezen a ponton szeretnék tisztázni, csupán a történeti

hűség kedvéért: pár évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy én akartam
erőnek erejével kifúrni Stuartot. Ez nem igaz. Néha voltak vitáink, de
én csak azt akartam, hogy az együttesben mindenki első osztályú legy-
en, Stuart meg festőnek volt első osztályú, nem zenésznek, és szakmai
értelemben egy kis ballasztot jelentett. Amikor például valamilyen fon-
tos ember hallgatott bennünket, magamban mindig azon imádkoztam,
hogy jaj, csak Stu el ne baltázza. A többiekkel kapcsolatban ilyesmi föl
sem merülhetett: csupáncsak erről szólt az egész. Mindenesetre Stu
 168/840

ilyenkor elfordult egy kicsit a színpadon, nehogy a szakértő szem

észrevehesse, ha netán nem egészen abban a hangnemben játszik,
mint mi, többiek.

Amikor aztán kiderült, hogy Stu otthagy minket Astrid kedvéért,

megkértem, hogy az átmeneti időkre adja kölcsön a basszusgitárját,
amit viszont nem húrozhattam át a magam kedvére, hátha még ő is
akarja használni a továbbiakban. Addigra mindenesetre megtanultam
fordítva gitározni, mivel sem John, sem George nem adta kölcsön a
magáét,- nem akarták, hogy áthúrozzam, aztán meg még nekik kelljen
bajlódniuk a visszacsinálásával.

GEORGE: Bill Harry 1961 nyarán indította be a Mersey Beat című

újságot Liverpoolban, rögtön azután, hogy hazatértünk Németország-
ból. John, akit Bill a főiskoláról ismert, mindenféle fura anyagokat
szállított a lapnak. Jó érzéke volt az íráshoz és a rajzoláshoz, meg nagy
dumája volt, és eredeti humora. Már a Quarry Bank diákjaként írt egy
saját könyvet Daily Howl (Mindennapi üvöltés) címmel. Egész na-
gyméretű volt. akár egy évkönyv.

Közben olyan újságféle volt viccekkel és karikatúrákkal, amolyan

diákhumor, de valóban szellemes és jól illusztrált. Neki mindehhez
volt tehetsége.

JOHN: Írtam a Mersey Beatbe. Ezek közül egy és más bekerült az In

His Own Write kötetembe, és egyszer írtam egy „Beatcomber" című
anyagot, mert nagyon tetszett nekem a „Beachcomber" rovat a Daily
Expressben (magyarul körülbelül „Innen-onnan" - a ford.). Akkor
találtuk ki Georgedzsal azt a marhaságot a lángoló csipketeával,
amikor már torkig voltunk azzal, hogy mindenki a Beatles név ere-
detéről faggat bennünket.
 169/840

JOHN: „GEAR-NEK MONDTUK LIVERPOOLBAN AZT, AMI

NAGYON MENŐ VOLT,- EZ A FRANCIA RIGUEUR SZÓBÓL
SZÁRMAZOTT.

JOHN: Már 21-22 éves lettem, mire a Beatles igazán befutott. Legaláb-
bis én úgy gondoltam, hogy már túl öreg vagyok. Már akkor túl
öregnek éreztem magam, amikor még egy lemezt sem készítettünk, azt
hittem, elment nélkülem a hajó, hiszen odaát Amerikában sokan már
tizenhét évesen sztárok lettek. Azaz jóval fiatalabban, mint én vagy
Ringó.

STUART: Tegnap este azt hullottam, hogy John és Paul Párizsba ment
játszani - csak ők ketten, ami azt jelentené, hogy a Beatles feloszlott!
Ez kész őrület, nem is hiszem el...

PAUL: Elmentünk Johnnal megünnepelni a huszonegyedik szü-

letésnapját. Tudják, ő mint középosztálybeli gyerek mindig nagy hatást
tett rám, mert a környezetemben mindenki más munkásszármazású
volt. Szóval ő fölöttünk állt a társadalmi ranglétrán. A rokonságában
tanárok, fogorvosok voltak, meg valaki, aki a BBC edinburghi
stúdiójában dolgozott: csupa értelmiségi. Mégis ő káromkodott
közülünk a legtöbbet, és ő írta a „Working Class Hero"-t, pedig nem
volt munkásgyerek. Akkor valamelyik rokonától 100 fontot kapott szü-
letésnapra. Én úgy éreztem volna a helyében, hogy rám dőlt az Angol
Bank. Nekem még ma is imponál egy százfontos bankjegy. És éppen a
legjobb barátom kapott ennyi pénzt! Abból hívott cl vakációzni, én
meg alig hittem a fülemnek, hogy velem együtt akarja elkölteni. Így hát
tényleg rám dőlt a banki

JOHN: Paul a születésnapomon megvendégelt egy hamburgerrel.

 170/840

Nemigen vártam, hogy mikor leszek már 21 éves. Egyik rokonom szer-
int innen már leszálló ágban van az ember, és ez eléggé megrendített.
Olyasmivel riogatott, hogy majd ráncosodni fog a bőröm, meg ilyesmi.

Eldöntöttük Paullal, hogy átstoppolunk Franciaországba, A végén

lustaságból vonattal mentünk. Akkor éppen elegünk volt a fellépések-
ből. Le volt kötve még néhány, de lemondtuk az összest, és útnak
indultunk.

PAUL: Eredetileg stoppolni akartunk Spanyolországig. Korábban már

csináltam ilyesmit George-dzsal, és tudtam, hogy valami trükkhöz kell
folyamodni, mert sokszor láttuk, hogy amikor minket nem vettek föl,
másokat igen, mert például brit zászlóval integettek. Azt találtam ki,
hogy vegyünk föl keménykalapot, voltaképpen a show-bizniszt akartuk
ötvözni az autóstoppal, hiszen a keménykalapot a bőrdzsekihez és a
csőnacihoz vettük föl, mert az utóbbiaktól nem váltunk volna meg
semmi pénzért, gondoltuk, jól jöhetnek, ha netán csajokat lehet felc-
sípni, és olyankor levesszük a kalapot, ha viszont stoppolunk, akkor
föltesszük. Egy teherautó csak megáll két keménykalapos fazonnak:
(Már ha van humorérzéke a sofőrnek.) így jutottunk el aztán Párizsba,
no meg vonattal.

Akkor jártunk ott először. Fáradtan érkeztünk, kivettünk egy szobát,

hogy majd másnap továbbstoppolunk. De túl jó volt ágyban feküdni a
viszontagságos út után, így megállapodtunk, hogy maradunk még egy
kicsit, aztán meg mindketten arra gondoltunk: „De hát Spanyolország
olyan messze van! Muszáj nekünk elbumliznunk egészen odáig?"
Végül Párizsban töltöttünk el egy hetet, és az egész John száz fontjából
jött ki.

Mérföldekre elmentünk gyalog a szállótól, mert Párizsban érdemes.

Elmentünk például az Avenue des Anglais közelében több kocsmába
is, ahol feltűnést keltettünk a megjelenésünkkel. Megvan még néhány
 171/840

ottani fénykép rólunk. Lindának az tetszik a legjobban, amelyiken ra-

jtam csendőrsapka van, John orrán meg csálén áll a szemüveg, és a
slicce félig le van húzva. Dögös kis képek ezek, nagyon jól nézünk ki
rajtuk. Azt mondja a tekintetünk: „Ide figyeljenek, emberek, ezek mi
vagyunk egy párizsi kávéházban!" És tényleg mi voltunk azok, egy pár-
izsi kávéházban.

Elmentünk a Montmartre-ra is a sok művész meg a Folies Bergéres

kedvéért, és ott láttunk néhány fazont rövid bőrdzsekiben és nagyon
bő szárú nadrágban. Szóval ez a párizsi divat! Rohantunk venni egyet,
mert ettől majd mindenki hasra esik odahaza. A nadrág térdig szűk
volt, aztán onnan kiszélesedett, úgyhogy az alja már vagy ötven
hüvelykes kerületű volt, míg a csőnadrágé csak olyan 15-16 hüvelyk,
(Pontosabban 15 lett volna az előírás, de az többeknek nem ment föl a
lábára, így aztán a 16-os még elfogadhatónak számított.) Amikor
megláttuk az első ilyen nadrágot, rögtön letámadtuk a viselőjét.
„Excusez-moi, Monsieur, oü vette ezt a nadrágot?" Kiderült, hogy nem
messze, egy olcsó kis boltban, így mi is vettünk rögtön egyet-egyet, sz-
aladtunk haza a hotelbe, felvettük az újakat, és már mentünk is ki az
utcára, ahol viszont irtó hülyén éreztük magunkat. Kérdeztük is
egymást: „Te, neked nem libeg ez nagyon? Azért a csőnaci csak
kényelmesebb!" Megint irány a hotel, elő a tűt-cérnát, és bevarrtuk
szépen 16 hüvelykesre a nadrágok szárát; úgy már okénak tűntek.
Ezután találkoztunk össze az utcán Jürgen Vollmerrel, aki oda is
fényképezni ment.

JOHN: Jürgen is trapéznadrágot hordott, mi mégis úgy gondoltuk,

hogy Liverpoolban túl nagy feltűnést keltene ez a viselet, és nem akar-
tunk otthon nőiesnek tűnni, mert az ottani közönségünk akkor még
jórészt srácokból állt. (Elvégre bőrszerkónk volt és rockot játszottunk,
bár Paul lassú számaira egyre több csaj is bejött.)
 172/840

Jürgen lelapítva viselte a haját, kissé előrefésülve, és ez nagyon

megtetszett nekünk. Elmentünk hozzá, és ott helyben megnyírt, job-
ban mondva összevagdalt minket ugyanarra a fazonra.

PAUL: Jampi módra viselte a haját. Megkérdeztük, nem tudná-e

nekünk is ugyanúgy megcsinálni. Elvégre vakációzunk, vagy mi a fene?
Vettünk már új sapkát és nadrágot is, teljesen be voltunk vadulva. Jür-
gen először azt mondta, szó se lehet róla, mert mi rockerek vagyunk, és
így nézünk ki jól, de aztán ráállt. Végül a mi frizuránkat kissé másra
vágta, mint a sajátját, Az övé valahogy féloldalasabb volt. Egy kicsit
hitleres, csak hosszabb, és mi éppen olyat szerettünk volna, csak men-
et közben nem olyanra sikerült. Szóval a híres-nevezetes Beatles-
frizura egy tévedés szülötte.
A hét további részében abszolút párizsi egzisztencialistának éreztük
magunkat. Jean-Paul Sartre elbújhatott volna mellettünk. Úgy
éreztem, regénybe illő dolgok történtek velünk, és most már bármire
képes lennék.

RINGO: Nem igaz, hogy néztek ki, amikor visszajöttek!

PAUL: Amikor hazaérkeztünk Liverpoolba, mindenki tett egy

megjegyzést a frizuránkra, mi viszont azt mondtuk, hogy ez az új divat
Párizsban.

Már-már ott tartottunk, hogy visszacsináljuk, de egyszerűen nem

hagyta magát, mindig előreugrott. Aztán valahogy megszoktuk, és meg
is szerettük, mert rendkívül kényelmes volt, egyszerűbb lett a
fésülködés. Később azt hitték, mi találtuk ki ezt a frizurát, ezért
nevezték el rólunk.

JOHN: Mi követjük a divatot, és mindig is követtük. Bizonyos fokig

alakítjuk is, mert ugyan nem találunk ki semmi újat, de ha mi
elkezdünk viselni valamit, elég sokan követnek minket. Eredetileg
kontinentális európai stílusunk volt, nem angol, mert az utóbbit túl
hagyományosnak találtuk. Később az angol divat is követni kezdte a
kontinentálist.

Mielőtt befutottunk volna, nem nagyon dicsekedtem azzal Európában,

hogy brit vagyok. A Beatles azonban megpróbálta megváltoztatni a
Nagy-Britanniáról Európában kialakult képet. Végül mi változtattuk
meg a divatot az öltözködésben és a hajviseletben, és nemcsak
Európában, hanem Amerikában is, mert bizony eléggé ódivatúan
néztek ki odaát,

BRIAN EPSTEIN: 1961. október 28-án, szerdán egy fiú Beatles-lemezt

keresett a boltomban. Mindig az volt az üzleti politikánk, hogy
 174/840

mindent beszerzünk, amit a vevő kér. Rögtön föl is jegyeztem: „My

Bonnie, Beatles. Hétfőn utánanézni".

Addig egyáltalán nem törődtem a liverpooli pinceklubokban feltűnő

beat-együttesekkel. Semmi közöm nem volt hozzájuk, más
korosztályba tartoztam, meg nem is volt időm ilyesmire. Nem mondott
semmit a „Beatle" név sem, bár rémlett, hogy láttam egy plakáton,
amelyik táncestet hirdetett a New Brigbton Towerben, és akkor
feltűnt, hogy ugyan miért írhatják „ea"-val két e helyett.

Még nem jött el a hétfő, amikor két lány ugyanazt a lemezt kérte. A le-
gendákkal szemben ekkora volt a tényleges igény akkor a lemezükre
Liverpoolban. Nekem azonban elég volt három igény két nap alatt ah-
hoz, hogy felfigyeljek rá.

Beszeltem a kapcsolataimmal, és megtudtam tőlük, amit addig nem,

hogy a Beatles liverpooli együttes, és éppen akkor tért haza Ham-
burgból, ahol a rosszhírű mulatónegyedben játszott. Egy ismerős lány
azt mondta, amikor a Beatlesről kérdeztem: „Ők a legjobbak. Ezen a
héten a Cavernben játszanak..."

PAUL: Brian Epsleiné volt a NEMS nevű bolt. A NEMS az Északi

Zeneműboltok rövidítése, mi mindig ott vásároltunk lemezt. Egyike
volt a kevés üzletnek Liverpoolban, ahol az ember megtalálhatta, amit
keresett.

Nekünk akkor ment a szekér a Cavernben, elég nagy közönséget

vonzottunk, és ennek híre ment. Ekkor történt, hogy egy kissrác be-
ment a lemezboltba, és a „My Bonnie"-t kérte a Beatlestől. Brian meg
kiigazította, hogy az Tony Sheridan lemeze, viszont rendelt belőle.
Ezután tudta meg, hogy ha elsétál 200 yardot, megnézhet bennünket.
El is jött a Cavernbe, és rögtön föl is hívta rá valaki a figyelmünket,
 175/840

hátha menedzser vagy ilyesmi,- mindenesetre az emberek másik cso-

portjához, a felnőttekhez tartozott.

GEORGE: Brian átjött hozzánk egy nap, hogy meghallgasson minket.

Emlékszem, amikor Bob Wooler, a műsorvezető bejelentette: „Öröm-
mel üdvözöljük körünkben Epstein urat, a NEMS tulajdonosát", mire
mindenki hujhujozni kezdett.

Ő megállt hátul, meghallgatott bennünket, aztán bejött az öltözőnkbe.

Akkor nagyon puccos gazdag embernek tűnt, ez volt róla az első
benyomásom. Valamire már akkor le akart szerződtetni minket, de azt
hiszem, csak kicsit később döntött úgy, hogy menedzselni akar
bennünket.

JOHN: Csak arra emlékszem, hogy nagyon profinak és nagyon gazdag-

nak tűnt.

Menedzselni szeretett volna bennünket, de először nem találta meg

velünk a hangot. Legalább egy héten át azt mondtuk neki, hogy nem
kell nekünk. Szóval ez nem úgy volt, hogy becsöppent közénk, és máris
rendelkezni kezdett, hogyan vágjuk a hajunkat, meg mit viseljünk.
Nem volt semmi ilyesmi.

Paul sem csípte őt valami nagyon, de hát ő konzervatívabban látja a

dolgokat, mint én, és ezt maga is elismeri. Nincs ezzel semmi baj, és
nem is következik belőle semmi, legfeljebb vesz majd magának néhány
jachtot.

PAUL: Akkoriban nagyon imponált nekünk, ha valaki öltönyben járt és

autóval közlekedett. Mi is imponáltunk Briannek a humorunkkal és a
zenénkkel, de még a fekete bőrszerkónkkal is.

Egy este aztán bementünk a NEMS-be. Kicsit meg voltunk illetődve,

amikor beléptünk oda záróra után. Üresen olyan volt a bolt, mint egy
 176/840

templom. Fölmentünk Brian irodájába, hogy megkössük a szerződést.

Én tárgyaltam vele, és próbáltam lenyomni az árat, mármint hogy
minél alacsonyabb részesedést kapjon. Aztán besegítettek a többiek is,
de 25 százaléknál megmakacsolta magát, nem volt hajlandó többet en-
gedni. Amikor ezt elfogadtuk, azt mondta, rendben, ettől kezdve ő a
menedzserünk. A dolog már csak azért is klappolt, mert apám mindig
mondta, hogy ha menedzsert fogadunk, föltétlenül zsidót válasszunk.

JOHN: Epsteinnek a lemezboltjában nem sok dolga volt, aztán

meglátott minket, akik nagy hangerővel játsszuk a rockot, és egy
csomó gyerek hallgat bennünket. Az az ötlete támadt, hogy ebben a
buliban benne kellene lenni, de tetszett is neki a dolog, legalábbis
ahogy kinéztünk. Bejelentette, hogy menedzselni akar minket és tudja,
hogyan kell, mi meg nem ismertünk alkalmasabbat, hát mondtuk,
hogy jól van, csinálja csak.

Amíg nem találkoztunk vele, álomvilágban éltünk. Azt sem tudtuk,

hogy mit művelünk. Amikor papíron láttuk az egészet, mindjárt olyan
hivatalosnak tűnt.

NEIL: Imponált nekünk a dolog. Addig az volt, hogy egy adott hely tu-
lajdonosa megállapodott velünk mondjuk a következő négy kedd es-
tére, Paul vagy Pete meg felírta ezt a zsebnaptárába Szóval voltak
megállapodások, de semmi állandó Amikor Brian feltűnt a színen, első
dolga volt megduplázni a fellépti díjain a Cavern-ben, 7 font 10 shillin-
gről 15 fontra.

PAUL: A fellépéseinknek megnőtt a presztízse, bár a lellépti díj csak

kicsit emelkedett, de legalább emelkedett. Most már jobb helyekre is
eljutottunk. Még mindig játszottunk rockot, de ha tisztességes pénzt
akartunk kapni, kabarésra kellett vennünk a dolgot, én elénekeltem
mondjuk a "Till I here Was You"-t és az "A Taste Of Honey"-t, John
meg az "Over The Rainbow"-t és az „Ain't Sin Sweet"-et. Azért voltunk
 177/840

hajlandók erre. mert ezek a számok mind megvoltak Gene Vincent

egyik nagylemezén, nem is tudtuk, hogy a „Rainbow" -t eredetileg
Judy Garland énekelte, azt hittük, a Cene Vincenté, ezért aztán kész-
séggel előadtuk.

NEIL: Brian színházi képzettségének köszönhető, hogy a Beatles kez-

dett elegánsan öltözködni, és minden szám után meghajolt a közönség
előtt, meg szépen rövidre vágta a gitárhúrok kilógó végét. Abban az
időben a húr drágának számított, ezért aztán ha elpattant egy, az em-
bernek jól jött a tartalék hossz, mert csomót kötött rá, és úgy játszott
tovább Emiatt a húrok vége mindig összevissza lógott a gitár nyakánál,
ami nem tetszett Briannek, ezért rövidre vágatta, mert úgy
rendesebben néz ki. Mindennek rendesebben kellett kinéznie.

A fiúk először tiltakoztak az ötletei ellen. A húrok dolgában különösen,

mert az azt jelentette, hogy ha baj van, feltétlenül újat kell föltenni,
azzal meg több macera volt. Nem csípték a meghajlást sem, John
mindig tiltakozott ellene, de azért megtette. Közben mindig mondott
valami gunyorosat, vagy legalább egy gesztussal jelezte, hogy nem ko-
moly a dolog, amit csak a beavatottak vettek észre, az egész közönség
nem. Mi jót mulattunk rajta.

JOHN: Brian Epstein azt mondta; „Idefigyeljetek, ha tényleg be akar-

tok jutni a nagyobb helyekre, egy csomó dolgon változtatnotok kell
Nem ehettek, nem káromkodhattok, nem dohányozhattok a
színpadon".

Nem csupán javítgatni akarta a külsőnket, hanem téliesen

megváltoztatni mert azt mondta, hogy az eredetivel be sem engednek
minket egy jobb helyre. Addig úgy öltöztünk a színpadon és bárhol
másutt is ahogy a kedvünk tartotta. Azt mondta, a farmer nem elegáns
viselet és vegyünk föl rendes nadrágot, de azt nem akarta, hogy rögtön
 178/840

menjünk át nyárs polgárba. Valami egyéniséget hajlandó volt megha-

gyni nekünk

Számunkra Brian szaktekintélynek számított, mert bolttulajdonos volt,

és akkor úgy gondoltuk, hogy akinek boltja van, annak biztosan igaza
is van. Na és volt kocsija meg nagy háza is... Azzal nem törődtünk,
hogy mindezt esetleg a papájától kapta akkor is szaktekintélynek tar-
tottuk. Aközött kellett választanunk, hogy tovább esszük a csirkét a
színpadon, vagy karriert csinálunk. Mi tiszteletben tartottuk Brian
véleményét. Ezentúl nem vittünk magunkkal sajtos rolókat meg lek-
város zsömléket a színpadra, sokkal jobban odafigyeltünk magunkra,
próbáltuk betartani az időpontokat, és lassan kikupálódtunk.

GEORGE: Briannek sok erőfeszítésébe került, hogy gatyába rázzon

minket, de ő az elejétől kezdve hitt bennünk.

JOHN: Mindig az érdekünkben szaladgált és levett a lábáról minden

újságírót, akik mind nagy véleménnyel voltak róla.

Mi csak játéknak tekintettük a nyilvánosság megszerzését. Be-beugrot-

tunk a helyi meg a zenei újságok szerkesztőségébe, hogy ugyan írjanak
már rólunk valamit,- időnként zaklatni kellett őket. Ilyenkor persze ki
kellett tennünk magunkért. El kellett nyernünk a riporterek tetszését,
még azokét a túl felvágósakét is, akik leereszkedően bántak velünk. Az
orruknál fogva vezettük őket, azt éreztettük velük, mekkora megt-
iszteltetésnek tartjuk a dolgot. Nagyon kétszínűen viselkedtünk.

Brian egyszer azzal jött vissza Londonból, hogy elintézett nekünk egy
próbafelvételt a Deccánál, ami nagy szó volt. Mike Smith-szel beszélte
meg, hogy leugrunk oda. Le is mentünk, és előadtuk egy csomó
számunkat, de hallani a felvételeken, hogy irtó rémülten és idegesen
csináltuk.
 179/840

Így kezdi az ember, aztán megszokja a dolgot. Phil Spector dalát, a „To
Know Her Is To Love Her"-t vettük fel, meg jó néhány saját dalunkat,
gyakorlatilag kis híján az összes standard számunkat a Cavernből,
összesen vagy húsz dalt. A szalagokat a Decca és a Pye számára
készítettük, de aztán a Pye-hoz nem mentünk el.

NEIL: Emlékszem. 1961 szilveszterén le kellett vinnem őket Londonba,

mert a Deccához mentek meghallgatásra. Útközben egyszer
eltévedtünk, de végül is ez volt az első közös utunk Londonba.

GEORGE: Havazott, amikor odaértünk a Decca stúdiójához. Rögtön,

ahogy megérkeztünk, felállítottuk a felszerelésünket, és játszani
kezdtünk.

Akkoriban a rockszámok jó része a negyvenes-ötvenes évek dalainak

újrafeldolgozása volt. Ha az embernek nem jutott eszébe semmi új,
elővett egy ilyen oldie-t, és leporolta egy kicsit. Joe Brown például a
„The Sheik Of Araby" rockváltozatát vette lemezre. Ő akkor menőnek
számított a két tévéműsorban, a Six-Five Specialben meg az Oh Boy!-
ban. Az ő számait általában én adtam elő, így a „Sheik Of Araby"-t is.
Paul meg a „September In The Rain"-t. Mindenki választott magának
régi számot.

Akkoriban szokatlan volt még, hogy egy együttesben mindenki

énekeljen. Inkább a Cliff and the Shadows-felállás volt a divat:
szólóénekes kísérőzenekarral, mindenki egyenöltönyben, egyforma
nyakkendővel és zsebkendővel, és ettől csak a szólista térhetett el.

A próbafelvétel néhány óráig tartott, aztán a szállásunkra mentünk.

NEIL : Kimerültek voltunk mind, ráadásul havazott, és nagyon hideg

volt. Elmentünk a Shaftesbury Avenue-ra meg a környékére, ahol
fantasztikus cuccokat lehetett vásárolni. Ott volt egy sarkon az Anello
& Davide csizmabolt, kicsit odébb meg a Cecil Cee ruhaáruház.
 180/840

Bementünk egy klubba a St Giles Circus mellett, de nem maradtunk

sokáig, mert unatkoztunk. Néhány festett nő üldögélt odabenn. Ali
nagyon éhesek voltunk, hát átmentünk inkább egy vendéglőbe. De
csak a levesre tellett volna a pénzünkből, így aztán kidobtak, és végül a
Sohóban ettünk valamit. Ezzel együtt London nagyon új és izgalmas
volt számunkra.

GEORGE: Londonban ismerkedtünk meg egy bandával, eredetileg

nekik volt olyan csizmájuk, amit később rólunk neveztek el. Először
akkor láttam ilyet. Gumi volt a szélén, és kiderült, hogy a Charing
Cross Roadon árulják, az Anello & Davide-nél.

Ami a Decca véleményét illeti, azt jó sokáig nem tudtuk meg, bár Brian
örökké ostromolta őket a válaszért, de végül úgy döntöttek, hogy nem
kellünk nekik. A furcsa az volt, hogy ezt végül egy „damdili-dam os
banda volt dobosa, Tony Meehan jelentette ki, aki addigra nagykutya
lett a Deccánál. Az már ismert sztori, hogy azt mondta Brian Epstein-
nek, amikor próbálta belőle kicsikarni a választ, hogy akkor most tet-
szettünk neki vagy sem, kellünk-e nekik vagy sem: „Epstein úr, nekem
nincs időm ezzel foglalkozni pedig még csak egy taknyos kölyök volt!

JOHN: Hazamentünk, aztán csak vártunk, vártunk, míg végül ki nem

derült, hogy elutasítottak bennünket,- akkor azt hittük, mindennek
vége.

Olyan kifogásokkal hozakodtak elő, hogy „túl bluesos" a játékunk, vagy

hogy „túl rockos", a rock meg már elavult. Hamburgban is megtörtént.
amikor valamelyik német társaságnál voltunk meghallgatáson, hogy
azt mondták, felejtsük el a rockot és a bluest, játsszunk egészen mást,
mert azt hitték, hogy a rock and roll már halott, de ebben tévedtek.
 181/840

PAUL: Amikor az akkori felvételeket hallgatom, tökéletesen értem,

miért nem kellettünk a Decca-nak: azért, mert nem voltunk elég jók,
bár kétségtelenül csináltunk néhány érdekes, eredeti dolgot.

JOHN: Meghallgattam az akkori felvételt, és annak alapján én nem

utasítottam volna el magunkat. Szerintem egész jó volt, különösen a
második fele. az akkori felhozatalhoz képest Akkor nem sokan érték el
a mi színvonalunkat. Azt hiszem, az lehetett a gond, hogy a Decca kész
produkciót várt tőlünk, mi meg valóban csak próbafelvételnek szán-
tuk. De igazán megláthatták volna bennünk a nagy ígéretet.

GEORGE: Évekkel később derült ki, hogy a Brian Poole and the
Tremeloest szerződtették helyettünk. Akkor tette a Decca igazgatója,
Dick Rowe híres kijelentését: „a gitáregyüttesek fölött eljárt az idő, Ep-
stein úr".

PAUL: MOST MÁR BIZTOSAN VERI A FEJÉT A FALBA.

JOHN: REMÉLEM, MEGPUKKAD DÜHÉBEN!

PAUL: Nagyon sok banda volt akkoriban, de nem lehetett őket

megkülönböztetni, mert mindegyik a Shadowst vagy Roy Orbisont
utánozta. De ott voltunk már mi és a hozzánk hasonlók is, akik
bluesosabban játszottak, és új dalokkal álltak elő. Végül a szokatlan
dalainkkal mi lettünk azok, akiket mindenki utánozni akart.

Egyre jobban tiszteltek bennünket. A srácok odajöttek hozzánk, és

megkérdezték, honnan szedtük mondjuk az „If You Cotta Make A Fool
Of Somebody"-t, mondtuk, hogy James Ray egyik nagylemezéről.
Egyszer meglátogatott minket a Hollies, és amikor két hét múlva
viszontláttuk őket, teljesen úgy néztek ki, mint mi! Amikor fekete gar-
bót öltöttünk, elkezdtünk R&B-t játszani, és John elővette a szájhar-
monikáját, a Hollies már a következő héten átvette tőlünk ezt is. így
szereztünk követőket. Egyszer arra tértünk haza Liverpoolba, hogy a
 182/840

Freddie and the Dreamers a saját számaként adja elő az „If You Gotta
Make”-et, holott Freddie Garrity ezt tőlünk hallotta a manchesteri
Oasis klubban, és ellopta.

Persze az ilyesmi nem nagyon számított, mert már túl nagy anyagunk
volt. Nem is tudtunk mindent fölvenni, amikor már lehetőséghez
jutottunk. Nem bántuk, ha más bandák kölcsönvették valamelyik
számunkat, és slágert csináltak belőle, mint például a Swinging Blue
Jeans tette a „Hippy Hippy Shake"-kel.

NEIL: Nem sok popzene ment akkor a rádióban. Vasárnap esténként a

Luxembourg közvetített ilyen műsort, ez volt minden. De a tenger-
észek sok olyan lemezt hoztak magukkal Amerikából, amiket
Angliában még senki sem ismert. Aztán amelyik banda először hallott
egy jó amerikai számot, egyszerűen lenyúlta. Ha Cerry Marsden hal-
lotta és adta elő először, az onnantól az övének számított Angliában.

PAUL: Azt hiszem, hamar ráébredtünk, hogy csak akkor juthatunk

előre, ha különbözünk másoktól. Például énekeltem én Frank Ifield
nagy slágerét, az „I Remember You''-t is. Mindenütt nagy sikert arat-
tam vele, de ha az előttünk fellépő együttes már előadta, akkor mi ki-
hagytuk. Meg is kérdeztük a többieket, mit fognak játszani, és ha em-
lítették az „I Remember You"-t, mi egyből letettünk róla. Ilyenkor
valami mást vettünk elő, vagy egyezkedtünk a másik bandával.

Ez vezetett végül oda, hogy magunk is szereztünk számokat, és egy idő

után be is mertük ezeket mutatni, először a Cavernben. Ha jól emlék-
szem, a legelső egy elég gyenge korai számom volt, a „Like Dreamers
Do". Akkor az is megtette. Elpróbáltuk és eljátszottuk, a közönségnek
tetszett, mert új volt. Valami, amit sehol másutt nem hallhattak.
 183/840

Visszatekintve azt mondhatom, hogy ha ösztönösen is, de nagyon

okosan csináltuk meg magunkat, és váltunk olyan csapattá, amelyik
mindenki mástól különbözik.

JOHN: A saját számainkat már Liverpoolban és Hamburgban kezdtük

bevenni a műsorunkba. Az egyik legelső szerzeményünkön, a „Love
Me Do"-n Paul már tizenöt évesen elkezdett dolgozni. Ez lett az első
saját számunk, amellyel elő mertünk hozakodni. Nagyon be voltunk
tojva előtte, mert igen nagy merészség volt ez az után, hogy addig az
igazi nagyok, Ray Charles meg Little Richard számait adtuk elő. A Cav-
ernben egyszer elénekeltem az Olympics egy régi, tizenkét ütemű
számát, a „Well"-t “.

Nehezen szántuk rá magunkat, hogy előálljunk a „Love Me Do"-val.

Tartottunk tőle, hogy a mi számaink kissé érzelgősek. De aztán sutba
dobtuk az aggodalmunkat, és végül be mertük őket mutatni.

PAUL: Lehet, hogy egy csomó számunk egyáltalán nem is volt „dögös".
(De talán ha csupáncsak dögösek lettünk volna, aligha futunk be
annyira.)

Másfelől a dögösség volt az egyik erősségünk. Dögös volt például,

ahogyan John az „A Shot Of Rhythm And Blues"-t vagy a „You Really
Got A Hold On Me"-t énekelte. De aztán előjöttünk olyasmivel is, mint
az „If You Gotta Make A Fool Of Somebody”, ami egészen más ér-
telemben volt dögös, merthogy az első R&B keringő volt.

Én sohasem érzékeltem a nagy különbséget egy szép dallam és egy

kemény rock and roll között. Az érzelmesebb számokat még
gyerekkoromban szerettem meg, a családban hallottam a „Till There
Was You"-t vagy a „My Funny Valentine"-t, és nekem tetszettek. Végül
pedig a javunkra szolgált, hogy nem restelltük felvállalni ezt a vonu-
latot sem, mert azt jelentette, hogy szélesebb a repertoárunk. Arra meg
 184/840

szükség volt, hiszen gyakran léptünk föl kabaréműsorban. Ott nagyon

jól jött a végén a „Till There Was You" vagy az „Ain't She Sweet". Azt
bizonyítottuk vele, hogy nem csupán egy rockegyüttes vagyunk a sok
közül.

Akkoriban lettünk társszerzők Johnnal. A „Love Me Do"-tól jutottunk

el a tartalmasabb, intenzívebb számokig. Jó is, hogy akkoriban senki
sem mutatott rá, mennyire nem dögös a „Till There Was You".

NEIL: A turnék egyre nagyobb területet hálóztak be, egyre távolabb

jutottunk Liverpooltól. Ott volt mindjárt Swindon, már elég nagy
ugrás hazulról, aztán jött Southport, Crewe, majd Manchester,- itt
főleg tánctermekben voltak a fellépések. A fiúk nyilvánosságot akartak
és lemezfelvételt, de odáig még hosszú és nehéz út vezetett. Brian azzal
a felvétellel házalt, amit a Deccánál készítettek.

JOHN: Valami 15 fontot fizethettünk azért, hogy csinálhassunk egy sz-

alagot a Decca egyik stúdiójában, aztán Brian Epstein azzal házalt. Le-
ment egyedül vonattal Londonba a szalaggal, aztán ha rezzenéstelen
arccal tért vissza, mindjárt tudtuk, hogy megint nem jött össze semmi.

Ha ma hallgatom meg azt a felvételt, egész jónak találom. Nem éppen

első osztályú, de azért jó, különösen az akkori választékhoz képest,
hiszen akkor Angliában gyakorlatilag egyedül a Shadows volt ott a pi-
acon. Talán ez is volt a baj, hogy amikor meghallgatták a mi
felvételünket, arról is a Shadowst akarták visszahallani. Szóval nem
arra figyeltek, hogy valójában mit hallanak, hanem azt várták, amit
már hallottak másutt, és ez még ma is ugyanígy megy. Az ilyen
meghallgatóknak a füle teljesen zárt az új zenékre.

Bizonytalan volt hát a helyzetünk, mert tudtuk, hogy nincs

továbblépés, ha nem jutunk lemezfelvételhez. Nem is hittünk abban,
 185/840

hogy sikerülni fog. Csak Brian biztatott minket mindig, na meg Ge-
orge. Igen, csak Brian Epstein és George Harrison hitt bennünk.

Brian sokszor úgy jött vissza Londonból, hogy már nem is mert a
szemünkbe nézni, mert megint elutasították. Végül mégiscsak ki kel-
lett mondania: „Sajnos, fiúk, ez már megint nem jött össze." És ahogy
egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre nehezebb volt neki
kimondania.

Volt Briannel néhány kisebb veszekedésünk is. Olyasmit vágtunk a fe-

jéhez, hogy nem is csinál semmit, hogy mindig csak mi gürcölünk. Per-
sze ezt nem gondoltuk komolyan, mert tudtuk, mit bele nem feccöl a
képviseletünkbe. Addig talpalt, amíg be nem juttatott minket az EMI-
hoz. Ha nem járt volna Londonba a hóna alatt a szalagjainkkal, ha
nem ment volna el egyik helyről a másikra, és nem jutott volna el végül
George Martinhoz, akkor soha az életben nem futottunk volna be.
Bennünk nem volt annyi szufla, hogy nélküle is megcsináljuk. Bár Paul
ebből a szempontból valamivel agresszívebb volt, mindig mondta,
hogy próbáljuk meg felhívni magunkra a figyelmet, például ugorjunk
be mindnyájan a Merseybe, akkor talán végre észrevesznek
bennünket.

GEORGE: 1962 áprilisában meghalt Stuart Sutcliffe. Ő addigra már

kivált a Beatlesből. Nem sokkal a halála előtt feltűnt Liverpoolban
(egyébként azt a Pierre Cardin-zakót viselte akkor, amit később mi is),
és akkor egész sokat volt velünk, talán mintha már sejtette volna, hogy
ez lesz az utolsó találkozásunk.

Nem tudtam, hogy Stuart beteg, csak az tűnt föl, hogy megpróbált
leszokni a dohányzásról. A cigarettáit csikknyi darabokra vágta, és egy
ilyet szívott el, ha nagyon rájött a dohányozhatnék. Többen állították,
hogy belső vérzést kapott, mert valaki fejbe rúgta. Az egyik fellépésünk
 186/840

után valóban elverték őt Liverpoolban, de ez még pár évvel korábban

történt.

Nagyon bensőséges pillanatokat éltünk át, amikor visszatért, és így vis-

szatekintve világos, hogy ő akkor már le akarta zárni az életét. Azután
visszament Hamburgba, és ott kapott agyvérzést, ami el is vitte - ép-
pen egy nappal azelőtt, hogy a Beatles is visszatért oda. Akkor egyéb-
ként rubeolám volt, és egy nappal később követtem a fiúkat, Brian Ep-
steinnel együtt,- életemben akkor ültem először repülőn.

Stuart temetésére nem mentünk el. Pedig mindnyájunkat lesújtott az

eset, de a legjobban Astridot sajnáltuk. Utána eljárt a fellépéseinkre, és
sokat üldögélt ott.

Talán egy picit enyhítette a fájdalmát, hogy nem egyedül kellett elvisel-
nie, hanem velünk lehetett.

JOHN: Stuartra mindig felnéztem. Egyedül benne bíztam, hogy

mindig szemembe mondja az igazat. Ő sohasem kamuból mondta,
hogy jól csináltam valamit, ezért megbíztam az ítéletében. Pedig mi
néha nagyon csúnyán bántunk vele, különösen Paul piszkálta örökké.
Később magyarázkodhattam eleget, hogy valójában kedveltük.

GEORGE: Abban az időben, amikor örökké nagy hajszában éltünk, és

már megint utaztunk valahová a teherautóval, néha előfordult, hogy
támadt valami nézet-eltérés, és egymásnak estek Paullal. Egyszer még
dulakodni is kezdtek, mert Paul azt hitte, könnyen elbánik a nála alac-
sonyabb Stuarttal, de akkor derült ki, mennyi erő van benne.

Egyszer én is összekaptam egy kicsit Stuarttal, de ettől az esettől eltek-

intve mindig nagyon jóban voltunk, és ahogy múlt az idő, egyre
inkább.
 187/840

PAUL: Akkor döbbenetesnek tűnt, hogy valaki a mi korosztályunkból

meghaljon, hiszen még annyira fiatalok voltunk. Meghalni az idősebb
emberek szoktak, ezért nagy megrázkódtatást jelentett, hogy ez Stu-
arttal is megtörténhetett. Ami engem illet, éreztem némi bűntudatot
is, mivel olykor nem éppen barátian viselkedtem vele. Pedig idővel
összebarátkozunk, de azért volt egy-két balhénk, főleg mert
féltékenyek voltunk egymásra John miatt. Valójában mind az ő barát-
ságáért versengtünk, és Stuart volt vele együtt a leggyakrabban, mivel
együtt jártak a főiskolára, mi többiek meg féltékenyek voltunk emiatt.
Ráadásul mindig is törekedtem arra, hogy a banda a lehető legjobb
legyen szakmailag, emiatt sokszor rászóltam Stuartra, ha melléfogott
egy-egy hangot. A halála azonban nagy tragédia volt, már csak azért is,
mert igen nagy festő lehetett volna belőle, ahogyan ez a vázlatfüz-
eteiből kiderül.

Mi többiek nem álltunk annyira közel Stuhoz, mint John - ők egy dar-
abig együtt is laktak de azért a mi kapcsolatunk is meglehetősen szoros
volt vele. Ezért aztán mindenkit lesújtott a halála,- a csapást csak az
enyhítette, hogy ő nem jött velünk haza Hamburgból, ezért volt időnk
megszokni, hogy nincs közöttünk.

Nem igaz, amit egyesek állítottak, hogy John egyenesen nevetett,

amikor meghallotta Stuart halálhírét, de az igaz, hogy nem gyászoltuk
őt látványosan, hiszen még annyira fiatalok voltunk. Olyasmit kérdez-
gettünk egymástól, hogy „Mit gondolsz, tényleg nem jön vissza?", mer-
thogy egymás között megállapodtunk, hogy ha valamelyikünk meghal,
feltétlenül visszatér, és jelt ad a többieknek, ha csakugyan van valam-
ilyen túlvilág. Stuart ment el elsőnek, ezért aztán tőle vártuk ezt a jelet.

GEORGE: Amikor ismét visszatértünk Hamburgba, a Star klubban

léptünk föl, amit nagyon szerettünk, mert jó nagy hely, és remek er-
ősítő rendszerrel volt felszerelve. Ráadásul ekkor már szállodában
 188/840

laktunk. Viszonylag messzire volt a klubtól, a Reeperbahnnak a

belváros felőli végén. Jó pár hónapig laktunk benne.

PAUL: A Star klub nagyon klassz hely volt. A tulajdonosának, Manfred

Weissledernek és Horst Faschernek egyaránt Mercedes sportkocsija
volt, ami az elegancia csúcsának számított. Horst korábban, amikor
még bokszolt, megjárta a börtönt is, mert egyszer megölt egy matrózt
egy kocsmai verekedésben. Velünk mindketten igazán atyailag bántak,
vagy talán úgy vigyáztak ránk, mintha a háziállataik lennénk.
Mindkettő nagy gengszter volt, de paradox módon mi éppen ettől vol-
tunk biztonságban.

JOHN: Velünk egy időben tartózkodott Hamburgban Gene Vincent,

meg Little Richard is, és sok sztori kapott lábra a kalandjainkról,
különösen Gene Vincenttel, aki valóban balhés pasas volt. Vele a kulis-
szák mögött találkoztunk, úgy értem, mondjuk a budiban, ahol csak-
ugyan adódtak cikis helyzetek.

PAUL: Gene valaha matróz volt, és mindig azzal gyötört, ha akarja, es-
zméletlenné tud tenni, merthogy ismer két pontot is, amit csak meg
kell nyomni, hogy a másik pasas elájuljon. Mindig biztatott, próbáljam
ki, az egész csak egy percig fog tartani, de én húzódoztam.

GEORGE: Egy nap összefutottam a Star klub bárjában Gene Vincent-

tel az egyik szünetben. Odaszólt, hogy kövessem. Taxiba vágtuk ma-
gunkat, és a reeperbahni szállására hajtattunk. Útközben jöttem rá,
hogy tiszta ideg, mert a fejébe vette, hogy a menedzsere keféli a nőjét!

BEROHANTUNK A HÁZBA, MAJD A LAKÁS AJTAJÁHOZ ÉRVE

GENE KIGOMBOLTA A KABÁTJÁT, ÉS PISZTOLYT VETT ELŐ. A
KEZEMBE ADTA AZZAL, HOGY FOGJAM MEG EGY PILLANATRA,
AZTÁN ELKEZDTE VERNI AZ AJTÓT, ÉS AZT ORDÍTOTTA: -
HENRY. TE ROHADT! GYERE KI! - ÉN RÖGTÖN ARRA
 189/840

GONDOLTAM: „NA, ÉN MÁR ITT SE VAGYOK", AZZAL

VISSZAADTAM NEKI A PISZTOLYT, ÉS ELTŰZTEM A FRANCBA.

PAUL: Eljártunk autóval Hamburgból Lübeck-be, a Keleti-tenger

partjára. Astrid ötlete volt. A családjuknak volt ott egy víkendháza.
Oda jártunk el aztán kirándulni. Emlékszem, egyszer egy Roy Young
nevű zongoristával mentem oda, és nagyon tetszett nekünk az Auto-
bahn, merthogy Angliában akkor még nemigen voltak autópályák.
Mercedes-szel mentünk, és igazán gyorsan lehetett hajtani, úgyhogy
nagy élmény volt.

NEIL: Csaknem mindegyik lemeztársaság elutasította őket. Végre

aztán Brian azt táviratozta Hamburgba.- „EMI jelvétel kilátásban.
Próbáljatok új anyagot."

Vagyis Brian egyből lemezzel kecsegtette őket, pedig csak arról volt
szó, hogy az egyik producer, George Martin hajlandó volt őket
meghallgatni.

GEORGE: A Parlophone-hoz 1962 júniusában mentünk

meghallgatásra. Egészen jól sikerült. Azt hiszem, George Martinnak az
volt a benyomása rólunk, hogy még kezdetlegesen és darabosan ját-
szunk, de van bennünk valami eredeti. Többek között a „Love Me Do"-
t, a „PS I Love You’’-t, az „Ask Me Why"-t, a „Besame Mucho"-t, meg a
„Your Heet's Too Big"-et játszottuk el,- az utóbbi egyébként Fats
Waller száma volt, ami Paul apjának a hatására került be a
programunkba.

Mire emlékszem George Martinból az első alkalommal? Az tűnt föl,

ahogy beszélt. Nem volt az sem cockney, sem liverpooli vagy birming-
hami angol, márpedig aki nem így beszélt, az számunkra nagyon
modorosnak tűnt. Barátságosan viselkedett, de mégis tanító bácsisan:
tiszteletet parancsolt, ugyanakkor éreztette, hogy nem egy vaskalapos
 190/840

fazon, érti a tréfát is. Ismert sztori, hogy amikor befejeztük a felvételt a
kettes stúdióban, és fölmentünk az emeletre, elkezdett mindenfélét
magyarázni, aztán megkérdezte : - No fiúk, van valami, ami nem tet-
szik? -, mire egy darabig szótlanul toporogtunk, aztán én rávágtam: -
Igen, van! A maga nyakkendője! - Egy pillanatra leszült csönd lett, de
aztán elnevettük magunkat, majd ő is; hiába, no, ha az ember liver-
pooli, akkor félig-meddig vérében van a bohóckodás.

PAUL: George Martinnak az volt a híre, hogy az EMI-nál ő felel a más-

odrangúnak tartott produkciókért, mint például a Goons felvételei. A
nagymenőknek, például Shirley Bassey-nek nem George volt a produ-
cere, neki csak a „futottak még” kategória jutott, és mi akkor jócskán
„futottunk még". Hajlandó volt meghallgatni bennünket, és a
próbafelvétel nem sikerült igazán acélosra, mert elégedetlen volt Pete
Besttel.

George Martin ahhoz szokott hozzá, hogy a dobosok tökéletesen alkal-

mazkodnak a zenekar ritmusához, mivel nagyzenekari dobos csak az
lehetett, akinek tökéletes ritmusérzéke volt. A liverpooli dobosok
viszont szívből és lendületből doboltak, de nem tudták tökéletesen
tartani a ritmust. Ez aztán a lemezproducereket zavarta. George félre
is vont minket, és azt mondta: - A dobosotok nagyon nem tetszik. Nem
lennétek hajlandók lecserélni? - Kórusban vágtuk rá, hogy nem, aztán
végül mégis beadtuk a derekunkat.

Kegyetlen dolog volt, amin túl kellett esnünk. Gyereklejjel úgy gondol-
tuk, hogy az ember nem árulhatja el a cimboráját, de a jövőnk forgott
kockán, és végig kellett gondolnunk azt a lehetőséget, hogy mi van, ha
most Pete miatt nem kapunk szerződést?

Akkoriban mindenki nagy ügyet csinált abból, hogy mi, úgymond,

„ejtettük" Pete-et. Sajnálom őt, mert igen szép karriertől esett el
 191/840

emiatt, de ez a mi részünkről szigorúan szakmai döntés volt. Miután

nem ütötte meg a mércét, egyszerűen nem volt más választásunk.

JOHN: Évek múltán kapott lábra az a legenda, hogy Pete valójában

nagy dobos volt, és nem kellett volna mennie, ha Paul nem féltékeny rá
amiatt, hogy túl jóképű. Ez ökörség. Kétségtelen, hogy nem jöttek ki
túl jól egymással, de ennek az volt a fő oka, hogy Pete kissé buta volt.
Úgy értem, nem zavart ő egyikünket sem, de nem is volt igazán közénk
való, mert mindegyikünknek elég gyorsan vág az esze, ő viszont kissé
tompa volt. Úgy került be a csapatba, hogy az első hamburgi útra nem
indulhattunk el dobos nélkül, és hirtelenjében ő volt kéznél. Már akkor
is úgy gondoltuk, hogy lecseréljük, mihelyt találunk egy igazán jó
dobost, csakhogy mire hazatértünk Németországból, annyit már
megtanult, hogyan tartsa a négynegyedes ütemet, meg hát jól nézett ki,
tetszett a lányoknak, ezért ebből a szempontból nem lógott ki
közülünk.

Gyáván viselkedtünk, amikor kirúgtuk. Brianre hárítottuk a feladatot.

De ha mi mondtuk volna meg neki, az még nagyobb szemétség lett
volna, s talán még verekedésbe is torkollik.

PAUL: Pete személyiségéről is szó volt, nemcsak arról, hogy nem volt
jó dobos. Másban is különbözött tőlünk, nem volt olyan diákos a
külseje. Ő egy egyszerű gyerek volt, aki nagyon tetszett a lányoknak.
Egyszerű volt, és magának való.

JOHN: Két vezető banda volt akkoriban Liverpoolban: a Big Three és a

Rory Storm and the Hurricanes. Ringo az utóbbiban dobolt. Ő meg a
Big Three dobosa már akkor menők voltak, amikor mi még el sem
kezdtünk zenélni.

Ringóról természetesen hallottunk, hiszen ő már népszerű volt a

találkozásunk előtt is, teljesen a saját jogán. Nemcsak profi dobos volt,
 192/840

hanem énekelni is tudott, és a tehetségével előbb-utóbb mindenkép-

pen érvényesült volna. Ha nem lett volna a Beatles, nem tudom, mi
vált volna belőle, mivel mind nagyon jól tudjuk, hogy megvan benne a
tehetség szikrája, csak éppen nem tudjuk megmondani, hogy pontosan
miféle tehetségé. De van benne valami, ami átmegy a rivaldán, ezért
biztosra veszem, hogy előbb-utóbb nélkülünk is híressé vált volna.

PAUL: FEJÜNKBE VETTÜK, HOGY MEG KELL SZEREZNÜNK „A

LEGNAGYOBB DOBOST LIVERPOOLBAN”, AKI VÉLEMÉNYÜNK
SZERINT NEM VOLT MÁS, MINT RINGO STARR. TUDTUK, HOGY
JÓVAL MIELŐTTÜNK MŰVÉSZNEVET VETT FEL, SZAKÁLLAT
NÖVESZTETT, MÁR FELNŐTT, ÉS VOLT EGY ZEPHYR ZODIACJA.

Így aztán tettünk egy ajánlatot Ringónak, Pete-től viszont sajnos búc-
sút kellett vennünk.

GEORGE: Számomra egyértelműnek tűnt a választás, amikor Pete

betegeskedett, Ringót kértük meg, hogy ugorjon be helyette, és az ilyen
alkalmakkor mindig úgy tűnt, hogy nagyon együtt van a banda.

A cserében meglehetősen nagy szerepem volt. Mindent megmozgat-

tam azért, hogy Ringó csatlakozzék hozzánk, és addig rágtam John és
Paul fülét, amíg ők is nem hajlottak erre. Egyszer elmentem Ringóék-
hoz, de nem volt otthon. A mamája megkínált teával, és akkor
mondtam neki, hogy szeretnénk, ha a fia csatlakozna hozzánk. A
mama azt mondta: Jelenleg a butlinsi táborban dobol Rory
együttesében, de ha hazatelefonál, megmondom neki, hogy hívjon föl
téged.

Nem tudtuk, hogyan mondjuk meg Pete-nek, hogy mennie kell. De hát
hogy is lehetne bárkinek simán megmondani az ilyesmit? Igaz, hogy
Pete valójában nem töltött hosszú időt a Beatlesben, mert két év nem
olyan sok, de amikor még annyira fiatal az ember, nagyon a szívére
 193/840

veszi, ha kizárják egy csapatból, és az ilyesmit sehogyan sem lehet tap-

intatosan csinálni. De akkor már volt menedzserünk: Brian Epstein,
így aztán reá hárítottuk ezt a kellemetlen feladatot.

RINGO: A Beatlesével egyidejűleg kaptam két másik ajánlatot is, és-

pedig a King Size Taylor and the Dominoestól, meg a Gerry and the
Pacemakerstől. (Képzeljék, Gerry basszgitárosnak akart szerződtetni!
Sem addig, sem azóta nem játszottam basszusgitáron, mégis meggon-
doltam az ajánlatot, mert előbbre kerülhettem volna egy sorral a szín-
padon. Akkor még senki sem törődött valami nagyon azzal, hogy
valakinek mekkora gyakorlata van egy-egy adott hangszeren.)

Addigra már sokszor hallottam játszani a Beatlest, és egy csomó

fénykép is készült rólam, amint ott ülök a színpad szélén, miközben ők
játszanak. Aztán egy reggel, pontosabban már déltájban, anyám azzal
kopogott be az ajtón, hogy Brian Epstein van odakint, és beszélni akar
velem. Nem sokat tudtam róla még akkor, bár mindenki felfigyelt rá,
hogy a Beatlesnek van igazi menedzsere, mert ez akkor még példátlan
volt Liverpoolban. Akkor csak azt kérdezte, nem dobolnék-e a Beatles-
szel a Cavernben a déli fellépésen. Azt feleltem: „Megiszom egy teát, és
magamra kapom a nadrágot, aztán már megyek is!"

Akkoriban nagyon sok szám közös volt a különböző együttesek

műsorában, és nem volt különleges dolog az ilyen beugrás. Egyszer
Crosbyban, ahol rajtunk kívül még két banda lépett fel, a másik két
dobos nem jelent meg, így aztán mindhárom együttesben én do-
boltam, összesen három órát, merthogy mindenkire kétszer fél óra
jutott. Amikor egy-egy műsor után lement a függöny, zakót cseréltem,
és átültem egy másik zenekarba. Felment a függöny, és még mindig én
ültem a doboknál, és ez ötször egymás után lejátszódott.

Nem volt érdekes, jó erőben voltam, bírtam szuflával, meg hát ismer-
tük egymás számait is.
 194/840

Amikor vége volt a műsornak a Cavernben, átmentünk egy másik

klubba néhány italra. Aztán megköszöntük egymásnak a játékot,
mindenki nagyon jól érezte magát, de búcsút vettem tőlük. Csakhogy
jött nemsokára az újabb felkérés: „Nem játszanál megint a fiúkkal?
Pete nem tud eljönni." No, hát én nagyon szerettem velük játszani,
ráadásul jól meg is fizettek, miért is ne mentem volna? Ez megtörtént
háromszor-négyszer, jól összehaverkodtunk, de a fellépések után vis-
szamentem Roryékhoz.

Aztán egy szép napon, amikor Roryekkal harmadszor játszottunk But-

linsban, Brian azzal hívott föl, nem csatlakoznék-e állandóra a
Beatleshez. Észre se vettem, hogy jó ideje erre megy ki a játék, teljesen
lekötött a rengeteg dobolás. Pedig Brian nem magától hívott föl,
hanem a fiúk biztatására. Különösen George brusztolt sokat azért,
hogy szerződtessenek.

A Beatlesnek akkor már készen volt egy szalagja, arra készültek, hogy
néhány számukat ki fogja adni az EMI. Akkoriban egy ilyen kis vacak
műanyag lemez aranyat, illetve annál is többet ért a szemünkben. Az
ember a lelkét is eladta volna azért, hogy lemezre kerülhessen. Ezért
aztán azt mondtam Briannek: - Rendben van, csakhogy még hóna-
pokig ideköt a szerződésem. Most hirtelenjében nem szállhatok ki.

Végül megígértem, hogy szombaton csatlakozom a Beatleshez, mert az

a Hurricanes szabadnapja volt. Tehát Rorynak három nap állt a
rendelkezésére, hogy másik dobost keressen.

Hát ilyen simán ment az egész. Amikor John meglátott, csak annyit
mondott, hogy borotváljam le a szakállamat és változtassam meg a
frizurámat, amit meg is tettem. Pete Bestet nem sajnáltam, hisz nem
volt vele semmilyen kapcsolatom, és tudtam, hogy sokkal jobb dobos
vagyok nála.
 195/840

Elég zűrösre sikerült a csatlakozásom utáni első fellépésünk a Cavern-

ben. Nagy veszekedés, sőt verekedés tört ki, mert a rajongók fele
helyeselte a doboscserét, a másik fele meg nem.

GEORGE: Néhány rajongó azt kiabálta, hogy „Pete a legjobb:", meg

hogy „Nem kell Ringó!", de ez egy kis csoport volt, és eleinte nem
törődtünk velük. Aztán vagy félóra után kezdett minket is bosszantani
a dolog, és oda is szóltam valamit a bekiabálóknak. Amikor meg
kiléptünk az öltözőből a sötét hátsó folyosóra, kaptam egy jó nagyot a
pofámba. Ez volt az ára, hogy megszereztük magunknak Ringót.

JOHN: Pete Besttel nem történt semmi különös. Egyszer eljutott

Amerikába is a saját együttesével, ami gondolom, feldobta, de aztán
kiszállt, családot alapított, és pék lett belőle. Úgy rémlik, mintha azt
nyilatkozta volna, hogy direkt örül, hogy nem kellett velünk végigc-
sinálnia az egészet.

RINGO: Lábjegyzetként a témához csak annyit, hogy Neil Aspinall

nagyon jóban volt Pete Besttel, sőt az egész Best családdal, ezért aztán
néhány hétig nem volt hajlandó felállítani az én dobfelszerelésemet,
ezt magamnak kellett csinálnom. Aztán valahogy megbékélt velem,
hiszen nem volt senkije és semmije a Beatlesen kívül, csak az, hogy
vezeti az autót, meg gondoskodik a felszerelésünkről.

PAUL: Pete Best jól dobolt, de voltak bizonyos korlátai. A Beatles-

felvételeken jól hallható a különbség kettejük között. Onnantól, hogy
Ringó dobol, több bennünk a svung, több eredeti váltás hallható, és az
együttes akkor került sínre. Az új kombináció már maga volt a tökély:
Ringó a maga pontos ütemével, lakonikus humorával és a Buster
Keaton-os sármjával, John az éles eszével és rockerségével, na meg a
másik, meglehetősen érzelmes oldalával, George a technikai virtuoz-
itásával és azzal, hogy rockot ő is nagyon jól tudott énekelni, és hát én
 196/840

sem voltam olyan rossz, sem a gitáron, sem ha akár gyors, akár lassú
számot kellett elénekelni.

JOHN: ÚCY NŐSÜLTEM MEG, HOGY AZT SEM TUDTAM, MILYEN

VALLÁSÚ A FELESÉGEM. FELŐLEM AKÁR MUZULMÁN IS
I.EHETETT VOLNA.

GEORGE: John esküvőjére alig emlékszem. Mindenesetre 1962 au-

gusztusában volt. Egy délután beugrottak egy házasságkötő terembe,
de este már mentünk Brian kocsiján egy fellépésre. John csak annyit
mondott: „Fiúk, ma feleségül vettem Cynthiát''. Egyáltalán nem akarta
titokban tartani, csak éppen fölöslegesnek vélte, hogy bejelentse a
sajtónak. Nem is volt semmi különösebb szertartás, csak öt percre be-
mentek valahová, hogy hivatalossá tegyék a kapcsolatukat. Hiába, más
idők voltak azok, akkor még nem értünk rá semmire.

JOHN: Cynthia mellettem vált felnőtté a Beatles-években. Nem sokkal

az első lemezünk felvétele előtt házasodtunk össze. Megdöbbentem,
amikor közölte velem, hogy állapotos, de egyből azt mondtam: Jó,
akkor össze fogunk házasodni." Egyáltalán nem tiltakoztam ellene.
Előző nap elújságoltam Miminek, hogy Cyn gyereket vár, ezért másnap
összeházasodunk. nem akar-e eljönni? Csak nyögött egy nagyot.
Amikor meg benn voltunk a házasságkötő teremben, kinn a folyosón
valami fúrót vagy mit működtettek, ezért egy büdös szót sem hallottam
abból, amit az anyakönyvvezető mondott. Utána csirkét ebédeltünk a
szemközti büfében. Nem csaptunk nagy felhajtást.

Azt hittem, hogy ezek után búcsút kell majd vennem a csapattól.
Egyikünk sem vitt soha csajt a Cavernbe, mert azt hittük, ezzel
elveszítenénk néhány rajongónkat, de erről később kiderült, hogy mar-
haság volt. Viszont zavart egy kicsit maga a tudat, hogy na, most már
nős ember vagyok. Egy kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember
rájön, hogy felemás zoknit vett föl, vagy hogy nyitva van a slicce.'’,
 197/840

RINGO: Nem mentem el az esküvőre, mert nem is tudtam róla. John

és Cynthia mindenki elől titkolta. Még arra is vigyáztak, nehogy előt-
tem célzást tegyenek rá. „Pszt! Ne Ringó előtt!" Azt hiszem azért, mert
kezdetben még nem tekintettek teljes jogú Beatle-nek. Technikailag
már csatlakoztam, de emberileg még nem. John csak akkor közölte
velem, hogy házas, amikor turnéra indultunk, és ott már meglehetősen
összerázódtunk.

JOHN: Nem titkoltuk mi a házasságunkat, de eleinte nem is be-

széltünk róla, mert senki sem kérdezte. A sajtót egyszerűen nem
érdekelte, hogy házasok vagyunk-e Cynthiával vagy sem. Inkább azt
kérdezték tőlem, hogy „Milyen nők tetszenek magának, John?", amire
én rendre azt feleltem, hogy „Hát a szőkék".

Igaz, nem jöttem elő a farbával, hogy „De kérem, én már nős vagyok",
viszont sohasem állítottam azt sem, hogy nem vagyok az. Nem ér-
tettem, miért lenne ez olyan érdekes, mivel engem sohasem érdekelt
más sztárok magánélete.

BRIAN: Először azt kértem tőlük, dobják sutba a bőrdzsekit, majd

nem sokkal később megtiltottam, hogy farmerben lépjenek föl. A
következő lépésben rávettem őket a szvetterre, majd igen nagy nehéz-
ségek árán a rendes öltönyre. Lehet, hogy első ízben csak egy BBC-
műsor nyilvános felvételére voltak hajlandók rendesen felöltözni.

PAUL: Amikor megismerkedtünk Brian Epsteinnel, még bőrszerkóban

jártunk. Aztán többen is azt mondták, hogy túl vadul nézünk ki. És,
ami a fő, így gondolták az ügynökeink is, sőt már Astrid is néhányszor
öltönyben fényképezett le bennünket Németországban. De valójában
Brian beszélt rá bennünket az öltönyre. Bölcsen azt mondta: - Nehogy
már amiatt hiúsuljon meg egy nagy lehetőségetek, mert bőrruhát visel-
tek! - Ez eléggé hatott rám, mert már a gatesheadi cserkészek esete óta
úgy gondoltam, hogy a külső fontos, és a moheröltöny, amit végül
 198/840

választottunk, egy kicsit a fekete énekeseket idézte, úgyhogy kom-

promisszumnak elment.

Később azt vágták a fejemhez, hogy én árultam el a bőrdzsekis

Beatlest, de ha jól emlékszem, senkit sem kellett kötélen húzni a sza-
bóhoz. Igen vidáman mentünk át a folyón túlra, Wirralba a Beno Dorn
nevű szabócskához. Akkor kezdett átalakulni a külsőnk, mert néha
még fölvettük ugyan a bőrszerkót, de az elegánsabb fellépéseken már a
moheröltönyökben játszottunk. Elvégre még mindig nem futottunk be
igazán, minden font számított, és ezeket a fellépéseket legalább jól fiz-
ették. Ez azonban valóban a hamburgi korszakunk végét jelentette.

JOHN: Ha kimozdultunk Liverpoolból, mondjuk valahová délre tánc-

termekben játszani, akkor a szervezőknek nemigen tetszett a bőr-
szerkónk. Szerintük kissé bunkón néztünk ki benne. Így aztán Epstein
kénytelen volt azt mondani: - Figyeljetek, hát nem megéri ennyi meg
ennyi pénzért fölvenni azt a nyomorult öltönyt? - Nekünk meg amúgy
sem volt semmi kifogásunk egy igazán elegáns fekete öltöny ellen.
Szerettük persze a bőrt és a farmert is, de azért nem volt rossz érzés
öltönyben járni még civilben sem. Szóval valahogy úgy gondolkoztunk:

- Jól van, Brian, igazad van, már miért ne vennénk föl azt az öltönyt?
Felvesszük mi akár a ballonkabátot is, ha eleget fizetnek érte, nem
esküdtünk meg senkinek, hogy most már örökké bőrdzsekiben fogunk
járni!

RINGO: BRIAN CSAK ANNYIBAN VÁLTOZTATTA MEG A

KÜLSŐNKET, HOGY KISSÉ KIGLANCOLT BENNÜNKET. AMI AZ
ÉN KÜLSŐMET ILLETI, ABBA MINDENKI BELEPOFÁZOTT. ÉN
HULIGÁNOSAN HÁTRAFÉSÜLTEM A HAJAMAT, ÜGY
NYÍRATTAM, MINT TONY CURTIS, ÉS PAJESZT NÖVESZTETTEM,
DE MINDENKI NEKEM ESETT, HOGY A PAJESZT SZEDJEM LE ÉS
A HAJAM FÉSÜLJEM ELŐRE, HÁT MEGTETTEM.
 199/840

GEORGE: Gondolom, az volt a baj az eredeti külsőnkkel, hogy nem

volt clcg „rendes". A bőrdzsekis és hosszú hajú gyerekeket még ma is
huligánpalántának tartják.

Na már most Brian Epstein a felső középosztályba tartozott, és meg-

volt a maga elképzelése arról, hogyan tehetünk jobb hatást a produ-
cerekre. Mi pedig boldogan váltottunk külsőt a több pénzért és
fellépésért cserébe.

JOHN: Brian és Paul örökké azért cseszegettek, hogy vágjam

rövidebbre a hajamat. Akkoriban hosszabb volt a hajam, mint amily-
ennek a reklámfotókon látszik, mert a fotósok mindig megigazították
egy kicsit, de a privát felvételeken kiderül, hogy egészen hosszú és
hátranyalt. A huligánok így viselték a hajukat, Tony Curtis mintájára.
A legtöbbünk haja elég zsíros is volt.

Szóval Brian vágott bennünket puccba, de ebben Paul is lelkesen tá-

mogatta. És ha csak annyi kis lázadást engedtem meg magamnak,
hogy lazára kötöttem a nyakkendőmet, és nem gomboltam be a leg-
felső gombot az ingemen, Paul odajött hozzám, és megigazította. Meg-
próbáltam legalább Ceorge-ot a magam oldalára állítani.

Nemrég néztem meg az első tévéfilmet, amit rólunk készítettek. Na, ott
állunk az öltönyökben, és mintha nem is mi lennénk azok. Amikor ezt
a filmet láttam, megértettem, hogy akkor kezdtük mi szépen eladni a
lelkünket.

PAUL: Azt hiszem, John később abban a hitben tetszelgett, hogy an-
nak idején ő volt a lázadó, én meg próbáltam betörni őt, de ebből egy
szó nem igaz. Egyszerre lettünk jólfésültek. Én sohasem vágtam le a
haját, nem gomboltam be az ingét, és nem igazítottam meg a
nyakkendőjét sem.
 200/840

NEIL: 1962-re már nagy hírük volt északnyugaton. Azon a környéken

a Granada volt a helyi tévétársaság. Az ő műsoruk volt a „Know The
North" („Észak-Anglia bemutatkozik"), amelybe fölvették egy
műsorunkat a Cavernben. Ringó éppen akkor lépett be a csapatba,
erre utalnak a nézők egyes bekiabálásai.

GEORGE: Augusztusban jeleni meg a Cavernben a Granada

tévéstábja. Nagyon meleg volt, mégis arra kértek, hogy öltözzünk föl
rendesen. Abban maradtunk, hogy fehér ing, nyakkendő és fekete
szvetter lesz rajtunk, tényleg elegánsak voltunk. Először szerepeltünk
képernyőn, és odáig voltunk.

PAUL: Szeptemberben ismét elmentünk az EMI-hoz, de már Ringóval

érkeztünk, no meg szerződéssel a zsebünkben.

Ekkor léptünk ki a „világ színpadára". A művészbejárón mentünk be,

de még magunk állítottuk föl a felszerelésünket. Tízre értünk oda, és
már fél tizenegykor készen álltunk a felvételre; két számmal kellett
elkészülnünk fél kettőig. Aztán következett egy óra ebédszünet, és a
kajáért fizetnünk kellett. Elmentünk a sarkon túli Alma pubba, a St
John's Wood végében. Fiatalok voltunk, a pubba meg felnőttek jártak,
ezért rágyújtottunk, hogy felnőttesebbnek nézzünk ki, és rendeltünk
egy-egy félpintes sört, meg sajtos rolókat. Aztán mentünk vissza, hogy
folytassuk fél háromtól fél hatig. Ez alatt a kétszer három óra alatt kel-
lett tökéletesen fölvennünk összesen négy dalt.

Amikor sikerült egy-egy számot igazán jól eljátszani, megkérdezték: -

No, nem jöttök föl visszahallgatni? -, mi meg arra gondoltunk: „Föl - a
mennyországba?" Addig ugye nem is hallottuk rendesen, hogy mit
csinálunk. No persze hallottuk magunkat menet közben, a fe-
jhallgatókból, de hangszóróból egészen más, sokkal izgalmasabb volt: -
Te, figyuzz! Ez tisztára úgy szól, mint egy hanglemez! Ez baromi jó! -
No, ekkor bolondultunk bele tisztára a lemezkészítésbe, és amikor
 201/840

leültünk Johnnal, hogy megírjuk a következő néhány dalunkat, már az

járt a fejünkben: „Emlékszel, milyen izgi volt? No lássuk, nem tudunk-
e még annál is valami jobbat csinálni!"

RINGO: Az EMI-nál végül is sikerünk volt, mert a felvétel után George

Martin úgy döntött,, hogy elő mer velünk hozakodni. Csak az volt a
furcsa, hogy többen aggódtak azért, mert északiak vagyunk.

Amikor először voltam ott szeptemberben, néhány számot csak úgy

megmutattunk George Martinnak,- eljátszottuk neki a „Please Please
Me"-t is. Erre azért emlékszem, mert a felvételén a lábammal a nagy-
dobot működtettem, a kezemben meg egy csörgődobot és egy rum-
batököt ráztam. Azt hiszem, George Martin emiatt helyettesített en-
gem a „proli" Andy White-tal, amikor egy héttel később elmentünk
lemezre venni a „Love Me Do”-t. Ezt az Andyt már korábban készen-
létben tartották Pete Best miatt, és George valahogy rám is
kiterjesztette a bizalmatlanságát.

Ez rettentően rosszulesett. Eljövök teljesen harcra készen, és azt kell

hallanom, hogy „van itt egy profi dobos!" Azóta a jó öreg George már
ezerszer bocsánatot kért, de akkor borzalmas érzés volt, és még évekig
gyűlöltem őt emiatt. És csak kérjen nyugodtan bocsánatot még
ezerszer!

Na, szóval emiatt dobol Andy a „Love Me Do" kislemezen, de a

nagylemezre már velem vették föl ugyanezt a számot. Andy nem
művelt semmi különöset, amit ne tudtam volna utánacsinálni. Ezentúl
minden Beatles-számon én doboltam (ja, kivéve a „Back In The
USSR"-t meg még néhányat).

PAUL Rettenetes volt, amikor kiderült, hogy George Martin nincs

megelégedve Ringóval. Ö akkor még nem tudta tökéletesen tartani a
ritmust,- később már a metronómot lehetett hozzáigazítani, és ez az
 202/840

adottság már eleve megvolt benne, de George számára nem tűnt an-
nyira precíznek, mint egy hivatásos dobos. így került ki Ringó az első
felvételből. George félrevont minket, és közölte: - Ezt a számot egy
másik dobossal szeretném fölvenni.

Nagyon nehezen mentünk bele. Azt mondtuk: - Ringónak kell dobol-

nia, mert végre van egy jó dobosunk, és nem akarjuk elveszíteni. -De
George megmakacsolta magát, és így a legelső felvett számunkon nem
Ringó dobol, ő csak a csörgődobot rázza.

Azt hiszem, sohasem tette túl magát ezen. Szörnyű kínos lehetett neki,
amikor visszamentünk Liverpoolba, és mindenki azt kérdezte, hogy
sikerült a felvétel. Mindenkinek azt mondta, hogy „A B oldal jó",
sosem ismerte el, hogy az A is az, mivel félig-meddig kicbrudalták
belőle.

NEIL: A Beatlest azokon a felvételeken, szeptember 4-én és l i-m

felkérték arra, hogy vegyék fel Mitch Murray dalát, a „Horn Do You Do
It"-et. Akkoriban ez még úgy ment, hogy a szerző a kiadó embere volt,
a kiadó meg kiadta az ukázt a producernek, aki meg rálőcsölte a
zenekarra, hogy vegyék fel. Elsőnek a Beatles mondta azt, hogy kösz,
de mi inkább a saját számainkat játszanánk.

PAUL: George Martin azt magyarázgatta, hogy a lemeziparban vannak

a szerzők meg az előadók. Normális körülmények között az embernek
a kiadó meg a producer együtt szabja meg, hogy milyen dalokat vegyen
fel. Csakhogy mi úgy indultunk útnak, hogy megvoltak a saját
számaink.

Mitch Murray dalszerző volt, ő írta a „How Do You Do"-t, tudják:

„Hogy csinálod, mondd, mivel hatsz rám ennyire?" meghallgattuk a
demószalagját, aztán azt mondtuk: - Oké, George, ez sláger lesz, csak-
hogy nekünk van egy olyan saját számunk, hogy „Love Me Do". Erre ő:
 203/840

- Nem hiszem, hogy abból akkora sláger lesz, mint ebből. - Azt
feleltük: - Az lehet, de az a szám mi vagyunk. Bluesosak akarunk lenni,
nem pedig „la-di-da"-sak. Nem mehetünk haza ezzel a dallal Liver-
poolba, mert kiröhögnek érte. Majd fölvesszük a „Love Me Do"-t, ami
tetszeni fog az olyan együtteseknek, melyeket mi tisztelünk, például a
Big Three-nek. Attól nagyon tartottunk, hogy a többi liverpooli banda
majd kinevet bennünket. George azonban kötötte az ebet a karóhoz,
hogy az a dal nagy sláger lesz, mire végül beleegyeztünk, hogy majd
megtanuljuk.

Hazamentünk, picit átpofoztuk, még fel is vettük, aztán George Martin

megjegyezte, hogy „Na, még így is sláger". Mondtuk, hogy utáljuk, így
végül a Gerry and the Pacemakers kapta meg George-tól. Gerry
tiszteletben tartotta a demónkat, és végül ez lett az első nagy slágere.

GEORGE: A „Love Me Do"-t színpadon már sokszor előadtuk, és

éreztük, hogy jól megy, meg különben is John és Paul szerezte. Ra-
gaszkodtunk is hozzá, mert amit helyette akartak, azt nagyon
nyúlósnak éreztük.

George Martin meghallgatta egymás után a két dalt, és azt hiszem,

akkor még úgy gondolta, hogy majd a „How Do You Do It" lesz a más-
odik kislemezünk. Csakhogy mi közben előálltunk a „Please Please
Me"-vel, ami mindent félresöpört.

GEORGE MARTIN.- Akkoriban még mindennapos volt, hogy az

előadók a kiadótól kértek felvehető anyagot. A munkámhoz tartozott,
hogy jó számokat keressek, és a Beatlesnek egy igazi slágert akartam
találni. Meg voltam róla győződve, hogy a „How Do You Do It" ilyen
dal. Természetesen nem a legfantasztikusabb dal, amit életemben hal-
lottam, de éreztem, hogy megvan benne az a valami, ami sok ember
tetszését elnyeri, így aztán föl is vettük. John énekelte a szólót. Nem
 204/840

szívesen csinálták, de jó felvétel volt, és kis híján ezt dobtam a piacra a

Beatles első kislemezeként.

Végül rábólintottam a „Love Me Do"-ra, mindazonáltal kiadtam volna

velük a „How Do You Do It"-et is, ha nem beszélnek rá inkább a
„Please Please Me" második verziójára.

RINGO: Amikor először voltunk az EMI-nál, eléggé magam alatt

voltam, mert kiebrudaltak az egyik számunkból, de azért arra emlék-
szem, hogy mind kiálltunk az elvünk mellett: - Ezeket a dalokat mi
szereztük, ezért ezeket akarjuk előadni, - Ezért nagyon keményen meg
kellett harcolnunk, és én ebben még nem vehettem részt teljes erővel,
hiszen új fiú voltam. Inkább a többieket biztattam: - Csak rajta, ne
hagyjátok magatokat!

Én ugye akkor még kerestem a helyemet, de ők hál' istennek kemény-

en a sarkukra álltak, és mégsem játszották el az idegen számot. Így vis-
szatekintve hallatlan merészség volt ez, hiszen, mint mondtam,
akkoriban bárki eladta volna a lelkét, csak hogy lemezre kerülhessen.
Azt hiszem, még Cliff Richard sem merte volna visszautasítani.

GEORGE: Kijöttünk hát a „Love Me Do"-val, és egész szép siker lett: a

tizenhetedik helyre kúszott föl a slágerlistán, hála a liverpooli és
környékbeli lemezeladásoknak, hiszen már nemcsak otthon, hanem
Manchesterben,

Wirralban és egész Lancashire-ben is sokan rajongtak értünk, tehát

nem volt a helyezésünkben semmi kamu.

Amikor először hallottam a „Love Me Do"-t a rádióban, a hideg

futkosott a hátamon. Úgy tűnt, hogy ez minden idők legjobb száma.
Azt is megtudtuk, hogy a Luxi is sugározni fogja egy este úgy fél nyolc
tájban. Nálunk, Speke-ben ültünk, és együtt hallgattuk meg. Nagy
érzés volt! Arra már nem emlékszem, hogy mi történt a dallal később.
 205/840

Valószínűleg lejjebb csúszott, majd lekerült a listáról, arra viszont jó

volt, hogy legközelebb az EMI-ban már jóval kedvesebben fogadjanak
bennünket.

RINGO: Amikor megjelent a „Love Me Do”, Brian megszerezte a rész-

letes rádióműsort, és szólt, hogy mondjuk hat huszonötkor fogják ját-
szani, ezért aztán megálltunk az autóval, hogy meghallgassuk, mer-
thogy akkor szinte mindig úton voltunk. Irtó jó érzés volt hallani.

NEIL A fiúk éppen Wirralban vagy Birkenheadben léptek föl, amikor

megtudtuk, hogy a „Love Me Do"-ból már ötezer példányt eladtak.
Emlékszem, John azt mondta akkor: - Na tessék, hát kell ennél több?

JOHN: Az volt a legjobb, hogy két nap alatt feljutott a slágerlistára.

Mindenki azt hitte, hogy kamu van a dologban, legalábbis délen azt
gondolták: - Ohó, a menedzserüknek lemezboltja van! Biztosan ő
vásárolt föl ennyit, vagy meghamisította az eladási listát! - De Brian
nem manipulált.

RINGO: A „Love Me Do" izgalmas volt, még ha nem is lett listavezető.

Mi sem azt vártuk tőle, hanem hogy legyen végre egy igazi lemezünk,
amit nem a saját pénzünkön vettünk föl egy példányban. De a
következő lépés már az volt, hogy feljussunk a slágerlista élére.

1962 végére a „Love Me Do”-ból százezer példány fogyott el, a nagy

része persze Liverpoolban. Nekem még mindig van jó pár darabom ab-
ból a készletből. (Nem, természetesen csak vicceltem.)

PAUL: Ted Taylortól tanultuk meg, hogyan sminkeljük ki magunkat.

Az év végén a peterborough-i Embassy moziban léptünk föl, és a
plakátokon jóval Frank Ifield, sőt a Ted Taylor Four alatt hirdettek
bennünket. Tednek volt a zongoráján egy fura kis szintetizátora, amin
például a „Sooty"-t játszotta. Meg a „Telstar"-t, amitől mindig lázba
jött a közönség. Na, ő mondta nekünk, hogy: - Fiúk, egy kicsit
 206/840

sápadtan néztetek ki. Ki kellene sminkelnetek magatokat a fellépésre. -

Megkérdeztük, hogyan kell. Azt mondja erre: - Van egy Leichner 27
nevű anyag, amit megkaptok a patikában. Abból dörzsöljetek a ké-
petekre, és akkor valamivel barnábbak lesztek. A szemeteket meg a
szátokat pedig húzzátok ki fekete ceruzával, nem fogja észrevenni sen-
ki, viszont sokkal jobban fogtok kinézni.

GEORGE: Egy öltözőben voltunk a Ted Taylor Fourral, amelyik a „Son

Of Honky Tonk”-ot játszotta, és náluk láttuk először azt a sminket,
amit akkoriban „palacsintának" neveztünk. Gondoltuk, nem árt, ha mi
is fölteszünk egy kicsit, mert nagyon erős volt a világítás, meg hát
tudtuk, hogy ez a szokás. Fölraktuk, de csak tésztaképünk lett tőle. A
fotókon jól látszik, hogy Johnnak is ki van húzva feketével a szeme
meg a szája, a képünk meg narancsszínű lett attól a „palacsintától''.

PAUL: Rögtön az után a lellépés után készítettek rólunk egy fotót a

blackpooli plakátunkhoz. Akkor már csináltak rólunk maszek plaká-
tokat is, de ez teljesen hivatalos volt, négy részre osztva, minden kock-
ában egyikünk arcképével - remekül látszik, hogy feketével ki van
húzva a szemünk. Ezt aztán sosem mossuk le magunkról!

NEIL: Brian maga is producer lett, így aztán azt léptetett föl a műso-
raiban, akit akart. Kibérelte mondjuk a Tower báltermet New
Brightonban, és leszerződtette Little Richardot főműsorszámnak, aki
egyébként is Angliában turnézott. Ugyanabban a műsorban, 1962. ok-
tóber 12-én lépett fel három liverpooli együttes is: a Beatles mellett a
Gerry and the Pacemakers és az Undertakers. A Beatles persze csak a
második számú fellépő lehetett a sztárvendég mögött.

JOHN. Brian szívesen leszerződtette a hanyatlófélben lévő rock-

sztárokat, például Gene Vincentet vagy Little Richardot. Nem őket
akarom bántani, de ezért jöttek át Angliába. Brian mindig úgy állította
 207/840

össze ilyenkor a műsort, hogy közvetlenül a sztárvendég előtt

játsszunk, így biztosította, hogy elég sokan hallgassanak bennünket.

Azt el sem tudják képzelni, mennyire izgatottak voltunk mi négyen

már attól is, hogy élőben láthatunk egy-egy ilyen nagy rock-előadót,
attól a megtiszteltetéstől egyenesen elájultunk, hogy egy színpadon
léphetünk föl velük. Az már csak parányi adalék, hogy Little Richardot
Billy Preston kísérte akkor orgonán. Olyan tízévesformának nézett ki.

GEORGE: Egy műsorban léptünk föl Little Richarddal akkor is,

amikor novemberben negyedszer mentünk Hamburgba, persze a
korábbinál sokkal jobb feltételekkel. Minden zenekarnak új Fender er-
ősítőt bocsátottak a rendelkezésére, és mindnyájan külön ho-
telszobában alhattunk, és ez volt a fő. Korábban Epstein elintézte,
hogy egy műsorban játszhassunk Little Richarddal a liverpooli
Empire-ban cs a New Brighton-i Tower Ballroomban is, tehát futólag
már ismertük.

Hamburgban akkor nagy élet volt, és a klubok rengeteget kaszáltak az

italfogyasztásból meg a belépti díjakból. Egy-egy estére akár négy
műsort is szerveztek, és ha szerencséjük volt, a közönség háromszor
cserélődött ki.

JOHN: A hamburgi Star klubban a színfalak mögül figyeltük, hogyan

játszik Little Richard. Néha leült közénk beszélgetni a kulisszák
mögött. Felolvasott a Bibliából, aztán csak beszélt, mi meg körülültük
és hallgattuk. Még mindig szeretem őt, és szerintem egyike a
legnagyobbaknak.

RINGO: Abban az évben a november-decembert töltöttük Ham-

burgban. Már nem tudom, hol volt a szállásunk. Nem érdekelt, hol lak-
unk, a lényeg, hogy fantasztikusan éreztem magam. Korábban Rory
Stormmal jártam ott, egyszer meg amikor Tony Sheridant kísértem
 208/840

egy hónapig. Most viszont a Beatles-szel mehettem, és a különbség ég

és föld volt.

Little Richard a Star klubban lépett föl, és Billy Preston kísérte. Billy
még csak tizenhat éves volt, de már akkor is olyan fantasztikusan ját-
szott, mint ma. Nekem annyira tetszett Little Richard műsora, hogy
hat napon át esténként kétszer megnéztem.

Egy kicsit nekünk is adta a műsort, mindig rákérdezett, hogy aztán ott
vagyunk-e a színfalak mögött.

Csak huszonkét évesek voltunk, még mindig szedtük a Preludint, még

mindig ittunk rá jócskán, de még mindig elnéztek nekünk mindent,
mivel teljesítettük a szerződésünket. A németek egy dolgot nem
bírnak: azt, ha az ember nem jelenik meg pontosan a fellépésén, de
hogy milyen állapotban játszik, az már nem érdekelte őket.

JOHN: Bármit megcsináltunk a színpadon. Ott ettünk, dohányoztunk,

és szabadon káromkodtunk. Volt olyan este, amikor egy szál gatyában
álltam ki a Starban, ahol ott volt fél Liverpool, élén a Gerry and the
Pacemakerszel. Akkor aztán igazán lázba tudtuk hozni a közönséget.
Volt, hogy ott álltam egy szál gatyában, a nyakamon egy vécéülőkével,
meg mindenféle hülye cuccot aggattam magamra. Hiába, egyszerűen
nem voltam észnél! Egyszer, amikor éppen Gerryék játszottak, még
egy dobszólóba is belekezdtem, amit persze nem bírtam végigcsinálni,
mivelhogy egyáltalán nem tudok dobolni.”

RINGO: Akkor még nem számított botrányosnak, ha odamondogat-

tunk a közönségnek. Értették, mit mondunk, szépen visszafelelgettek,
és ezzel együtt szerettek bennünket. Nem tudom, általában milyenek a
németek, de azok a hamburgiak, akik a közvetlen környezetünkbe tar-
toztak, mint Horst Fascher, Rudi és még néhányan, igen kemény
legények voltak.
 209/840

Játszani kellett, ha cigánygyerekek potyogtak az égből, akkor is. Hal-

lottam, amikor egyszer azt mondta valaki: — Gyerekek, üssetek már le,
mert nem bírom folytatni! - A németek szó szerint felrugdosták az em-
bert a színpadra, ha nem ment magától. Amikor elbúcsúztunk tőlük,
akkor meg bőgtek, mint a gyerekek. Amíg ott voltunk, megjátszották a
kemény fiút, aztán mikor közeledett a búcsú perce, könnyekkel a
szemükben kérdezték: - Nem maradhatnátok mégis? - Horst ilyenkor
szíre-szóra elsírta magát. Sosem értettem, mitől ennyire szomorúak
hirtelen, amikor előző este csak azt hajtogatták, hogy „mach schau,
mach schau"!

PAUL: Játszott a Strangers együttesben egy Harry nevű fazon. Egyszer

látom ám a színpad mögött a Star klubban, hogy be van rúgva, és
semmi kedve színpadra lépni. Elege lett a játékból, ezért mindenkit
azzal nyaggatott, hogy üsse le. Egyáltalán nem értettem, mert arra
gondoltam: „Odáig rendben van, hogy ittál egyet, de hogy jut eszedbe,
hogy abbahagyd a játékot, és ezzel cserben hagyd a bandádat? Veled
tényleg baj van, cimbora, és megérdemelnéd, hogy egyszer tényleg
leüssön valaki!"

JOHN: Volt, hogy csak két órát alhattunk, aztán fölkeltettek, bevettük
az újabb pirulát, és ez így ment hosszú időn át, merthogy szabadna-
punk nem volt,- kissé kezdtünk begolyózni a fáradtságtól, és nagyon
szerettünk volna valahol másutt lenni. Miután hazamentünk, a ham-
burgi emlékek fokozatosan megszépültek, s így szívesen visszatértünk
- kivéve az utolsó ottani fellépésünket. Akkor már tényleg elegünk lett.
Kezdtük úgy érezni, hogy egy helyben toporgunk. Többször is majd-
nem abbahagytuk, mert torkig lettünk egy adott hellyel. Már
csomagoltunk a hazaútra, amikor hirtelen összejött egy másik hely, és
mégis folytattuk. Igazából az egész hamburgi korszakunkat akartuk mi
elcsomagolni, merthogy kinőttünk belőle. Az utolsó két alkalommal
már nem szívesen mentünk vissza, mert nem tudott újat nyújtani. Bri-
an kényszerített rá, hogy teljesítsük a szerződést; ha rajtunk múlt
 210/840

volna, ohne zsenír szerződést bontottunk volna, mert úgy gondoltuk,

hogy még így is kezet csókolhatnak, hiszen nemzetközi hírűvé tettük a
nyavalyás kis helyi klubjaikat.

GEORGE: Mindig tartottuk magunkat a szerződéseinkhez. Már jóc-

skán voltak listavezető számaink, amikor még szépen teljesítettük a fél
évre előre lekötött fellépéseinket esténként ötven fontért, holott már
ötezret is kérhettünk volna. Mi azonban mindig betartottuk a
szerződést, mert úriemberek voltunk, pontosabban Brian volt úriem-
ber. Sohasem mondott volna olyasmit, hogy „le vannak szarva, el-
megyünk inkább a londoni Palladiumba, mert az jobban fizet".

RINGO: Brian mindig tartotta a szavát. Minden lekötött fellépésünkre

elmentünk, akár a legkoszlottabb birminghami klubba is. Ma már
nagyon örülök, hogy ez így történt, hogy nem hagytuk cserben a kis
klubokat, nem mentünk inkább a Palladiumba, és nem mondtuk senk-
inek, hogy „le vagytok ti szarva". Egyszóval hogy becsületesen
viselkedtünk, ami főként Briannek köszönhető.

JOHN: Mendemondák keringenek arról, hogy miket műveltünk Ham-

burgban, hogy apácákat pisiltünk le, meg ilyesmi, ami nem igaz, de
azért történtek vad dolgok. Ennek a legendának például az a
valóságalapja, hogy kimentünk az erkélyre egy vasárnap reggel, és
lepisáltunk az utcára, amikor az emberek éppen templomba mentek,
és csakugyan voltak közöttük apácák is, de ebben nem volt semmi
szándékosság. Csak arról szólt az egész, hogy volt ez a vasárnap reggel
a mulatónegyedben, és volt, aki templomba ment, hárman-négyen
viszont pisáltak.

GEORGE: Szerintem Hamburg és a hamburgi utak közötti idő, amikor

megalapoztuk a hírnevünket a Merseyside-on, mindvégig izgalmas
korszaknak számított, de Hamburg volt belőle a jobb. mert ott nagy
éjszakai élet zajlott, ott jártak Mercedes Benz taxik. Valahogy úgy
 211/840

emlékszem vissza erre az időre, mint egy fekete-fehér zenés filmre az

ötvenes évekből.

Mai szemmel azt mondanám, hogy Hamburg majdhogynem a Beatles

fénykora volt. Igaz, nélkülöztünk minden luxust, nem volt
fürdőszobánk, sem egy váltás ruhánk, szegények voltunk, alig tellett
valamire, ugyanakkor még nem voltunk híresek, és nem kellett elvisel-
nünk azt a sok macerát, ami a hírnévvel együtt jár. Élhettük a magáné-
letünket, nem számoltak be minden lépésünkről az újságok, és azt
csináltuk, ami jólesett. Ha úgy tetszett volna, akár le is hugyozhattunk
volna valakit, bár ilyesmit sohasem tettünk. John sem vizelte le az
apácákat, hanem egy erkélyről pisiltünk le mindnyájan hajnali fél
ötkor az utcára, ahol akkor még senki sem járt. Akkor még olyan em-
berek voltunk, mint bárki más, marha jól éreztük magunkat, és felsza-
badultan nyomtuk a rock and rollt.

PAUL: Hamburgban többször is eszünkbe jutott, hogy félre kellene

tenni a pénzünket, mert lehet, hogy később majd nem lesz. De ez végül
sosem jött össze. Gyakran aggódtam is, hogy majd munkába kell
állnunk, olyasmit dolgoznunk, amit utálunk, és persze pénzünk akkor
se lesz.

Hamburg emléke még a gyermekkorhoz tartozik. És nyilván meg-

szépítette az idő, mint minden régi emléket. De valóban nagyon izgal-
mas korszak volt, bár, ami engem illet, jobban élveztem azt, ami utána
következett, amikor már sikert arattunk a lemezeinkkel.

JOHN: Azért emlegetjük annyit Hamburgot, a Cavernt meg a liver-

pooli tánctermeket, mert zeneileg akkor voltunk a csúcson. Egyszer-
űen csak előadóművészek voltunk, és óriási hangulatot keltettünk a
tiszta, egyszerű rock and rollunkkal - senki nem ért a nyomunkba
Nagy-Britanniában.
 212/840

Egyszerre csak az lett a követelmény, hogy sűrítsük bele az egy- vagy

kétórás programjainkat húsz percbe, és minden áldott este ugyanazt a
húsz percet kellett előadnunk. De azt egy este kétszer is, merthogy egy-
egy koncertterembe csak pár ezer ember fér be egyszerre. Ezért aztán
mindig is visszasírjuk a klubokban töltött szép napokat. Később persze
magas szintre fejlesztettük a lemezkészítést, de ez már másik történet.

1963

Hangszeres közjáték

PAUL: Egyszerű akusztikus gitáron kezdtem el játszani. Úgy neveltek,

hogy ne kérjek kölcsön semmit (ezt még az apám verte belém), ezért
amikor elektromos gitárra váltottam, kénytelen voltam beérni egy
Rosetti Lucky Sevennel, ami elég vacak volt, de olcsó, és ami a fő,
elektromos. Szereztem hozzá egy kis műanyag Elpico erősítőt, amit
még teljesen az ötvenes évek divatja szerint terveztek - még ma is
megvan. Ha az Elpico valójában nem is gitárerősítő, csak mikrofon- és
lemezjátszó-bemenet volt rajta, de egész rendes hangokat lehetett kic-
siholni belőle. A gitárral együtt magammal vittem Hamburgba, és egy
egész hónapig bírták a strapát, akkor aztán a verítékem kikezdte a git-
árt. Ez eleinte nem nagyon látszott rajta, de három nap alatt szépen le-
jött róla a festék, aztán az egész szétesett. Egy nap valaki egyszerűen
kettétörte a fejem fölött. De hát nem is profi használatra szánták, ép-
pen csak annyit lehetett elmondani róla, hogy gitárnak gitár. Talán el-
eve úgy tervezték, hogy egyszer majd szétessen. Hogy úgy mondjam,
gyárilag rövid életű volt.

Ott álltam Hamburgban hangszer nélkül, így leültem a zongorához,

merthogy a Kaiserkellerben volt egy. Élveztem, hogy a zongora háttal
állt a közönségnek, nekem meg mindaddig szembe kellett néznem
velük. így sokkal jobban koncentrálhattam a zenére. Akkor tanultam
meg zongorázni például a „Don t Let The Sun Catch You Crying"-ot,
 213/840

egy Ray Charles-kislemez B oldalát. Jó kis korszak volt, azt hiszem,

sokat fejlődött a zongorajátékom. Furcsa, de egy hátrányos helyzetnek
köszönhettem, hogy végül én lettem a legjobb zongorista a bandában:
annak, hogy nem volt gitárom.

Valójában az én igazi hangszerem az akusztikus gitár, legalábbis abban

az értelemben, hogy azon kezdtem el játszani az együttesben. De aztán
úgy hozta a sors, hogy átnyergeltem előbb a Rosetti Lucky Sevenre, ar-
ról meg a zongorára. A következő lépés az volt, amikor Stu kilépett a
bandából, és megörököltem a basszgitárját. Ez azt jelentette, hogy is-
mét frontember lettem, aminek nem nagyon örültem. Ráadásul eleinte
elég primitív volt a basszusjátékom, örültem, ha végig tudtam követni
a dallamot.

Kivágtunk a zongorából néhány húrt, hogy azt rakjuk föl a basszusgit-

árra,- többen azt mondták, hogy ez lehetetlen, de mi bizony megcsinál-
tuk. Ha például egy a-húrra volt szükségünk, elkezdtünk skálázni
szépen a zongorán, amíg meg nem találtuk, aztán már szedtük is kifelé
a húrt, mert úgy gondoltuk, hogy egy-kettőnek a hiányát úgysem
veszik majd észre. Megpróbáltuk felerősíteni a basszgitárra. Néha
sikerült, vagyis hát kis ideig lehetett játszani rajta, de azt már akkor
láttam, hogy nem ez az igazi megoldás, mert eléggé megviseli a gitárt.
Csakhogy akkor még nem volt kéznél egy ród, aki bármikor előkapja a
készletéből, ami hiányzik; alig volt tartalék felszerelésünk. Nem az járt
a fejünkben, hogy most akkor van-e elegendő húrunk. Ha elpattant
egy, akkor játszottunk tovább a maradékon. Nem akadtunk fönn azon,
hogy eggyel kevesebb van, legyintettünk rá, és megjegyeztük magunk-
ban, hogy ezt előbb-utóbb pótolni kell.

GEORGE: Ma már mindenhez van külön erősítő, a dobfelszereléshez

éppen úgy, mint a basszusgitárhoz. Nekünk még csak afféle játék-
szereink voltak. Most már 59 darabos gitárhúr-készletet lehet kapni,-
mi még kölcsönkértünk egy húrt attól, akinek kettővel több volt. Úgy
 214/840

rémlik, még arra sem figyeltünk, hogy más húr való az akusztikus, és
más az elektromos gitárra, akkor még mindegyik olyan vastag volt,
mint egy kábel, meg sem lehetett rendesen hajlítani. Gondolom, a
hangja sem lehetett sokkal különb.

PAUL: Egy idő után eldöntöttem, hogy mégiscsak kell egy saját gitár.
Volt Hamburg belvárosában egy kis hangszerbolt. Többször elsétáltam
előtte, és megakadt a szemem a kirakatban egy kis hegedű alakú
basszusgitáron, ami már önmagában is érdekes volt. Az is tetszett,
hogy szimmetrikus, tehát nem tűnhetett föl, hogy fordítva játszom ra-
jta, mivel balkezes vagyok. Hofner márkájú volt, és vettem is egyet
készpénzért. Úgy 30 fontnak megfelelő márkába került, ami akkor is
elég olcsónak számított.

Hát így jutottam első Hofneremhez, ami később afféle védjegyünkké

vált. Nagyon helyes kis hangszer, és nagyon könnyű is. Nem is
éreztem, hogy most basszgitáron játszom, olyan volt, mintha csak ak-
usztikus gitár lenne a kezemben. Dallamosabban játszhattam más
basszgitárosoknál, mert egészen magas hangokat is ki lehetett csiholni
belőle a tizenkettedik érintőnél. A dallamosságon azt értem, hogy nem
kellett mindig a nyilvánvaló hangokat lefogni, hanem szabadabban
variálhattam. Egy igazi, nehéz basszusgitárt eleve sokkal nehezebb
tartani is. Mivel szerettem a dallamos zenét, ráadásul a kezemben egy
könnyű hangszer volt, amely ugyanakkor egészen mély hangokat is ki
tudott adni, a basszgitárjátékom egy idő után szerencsére meglehet-
ősen jellegzetes lett. Amikor pedig, a Sgt. Pepper tájékán, átváltottam
egy Rickenbackerre, ami kissé nehezebb és kissé elektromosabb volt,
már tudatosan fejlesztettem tovább a melodikus basszusgitározást,
ami például a „With A Little Help From My Friends" és a „Lucy In The
Sky With Diamonds" basszusszólamában hallható.

A Hofnerem néhány évig szolgált hűséggel, aztán elraklam a dobozába.

Amikor megnéztem nemrég a Let It Be-t, ahol a háztetőn
 215/840

muzsikáltunk, feltűnt, milyen könnyedén játszom a basszgitáron, és

arra gondoltam: „Na, ezt szerettem én a legjobban az egészben."

RINGO: A dobosnak az a dolga, hogy megadja a dal alaphangulatát, és

azt hiszem, ez nekem sikerült is. Megkönnyítette a dolgomat, hogy
Paul olyan fantasztikusan jó basszgitáros, és alaposan ki tudtuk dol-
gozni, hogy a basszgitár mindig szinkronban legyen a nagydobbal. Ha
ezt a kettőt sikerül összehangolni, akkor a többi hangszerrel mindenki
annyit variál, amennyit csak akar.

Nekem egy aranyszabályom volt mindig is: figyeld az énekest! Amikor

szól az ének, a dobosnak nincs más dolga, mint követni. Ha megfigye-
lik a játékomat a lemezeken, szinte eggyé váltam a hangszerrel, amely
mindig a szám alaphangulatát próbálja visszaadni, mint az a „bum-ba-
bam" az „A Day In The Life"-ban - amikor az énekes odaér, hogy
„négyezer lyuk van a lancashire-i Blackburnben" -, amivel meg-
próbáltam visszaadni a dolog hervasztó hangulatát. Az ilyesmire nagy-
on alkalmas a dob.

Sohasem doboltam végig kétszer egy adott számot teljesen ugyanúgy.

Akármit találtam is ki először, mindig variáltam egy kicsit rajta, mert
inkább lélekkel játszom, mint ésszel. Valahol mélyen a fejemben ott
van az alapképlet: rock and roll, swing vagy akármi, de ezt mindig az
aktuális érzéshez igazítom. A Beatles egyik titka az volt, hogy tele-
patikus kapcsolatban álltunk egymással, legalábbis így tűnt. Gon-
dolkodás nélkül egyszerre dobtuk fel vagy hangoltuk le a zenénket.
Valóságos csoda volt ez. Ilyesmit sem azelőtt, sem azóta nem
tapasztaltam.

A csatlakozásom után egy ideig még a háttérbe szorultam,- mindig így

emlegettek bennünket: JOHN, PAUL, GEORGE... és Ringó".
Különösen Nagy-Britanniában gondolták úgy, hogy ott vannak ők hár-
man, meg ott vagyok én. Sőt a mai napig akad olyan zenekritikus, aki
 216/840

csak rálegyint a dobokra. Aztán amikor eljutottunk Amerikába,

megváltozott a helyzet, mert ott már voltak olyan nagy dobosok, mint
Jim Keltner (máig őt tartom a legtöbbre), és elismertek engem. Ez,
hogy a szakmabeliek nagyra értékelnek, sokkal többet számított a
kritikusok véleményénél.

A másik kedvenc dobosom Charlie Watts. Ott van aztán Buddy Rich és
Ginger Baker, valóban ördöngösen dobolnak, de tőlük nem tudok
beindulni, mert mindig arra törekednek, hogy minél komplikáltabban
játsszanak, szerintem egy dobos inkább megbízható legyen, mint
virtuóz.

JOHN: Ringó oltári nagy dobos. Mindig is az volt, és szerintem mindig

is alábecsülték a tudását, akárcsak Paul basszusgitár-játékát. Paul
minden idők egyik legújítóbb szellemű basszgitárosa, és amit
manapság játszanak a basszisták, annak legalább a felét Paul Beatles-
korszakából lesték el. Ehhez ő valahogy olyan szemérmesen állt hozzá.
Minden másban önimádó, de a basszusgitár-játékára mindig is szer-
ény volt. Paul nagy zenész, aki úgy tud basszgitározni, ahogy csak
nagyon kevesen. Ha összehasonlítjuk például a Rolling Stones
basszusjátékával, vagy Ringó dobolását a Charlie Wattséval, kiderül,
hogy teljesen egyenrangúak, sőt talán mi voltunk a jobbak.

Sosem értettem egyet azzal, hogy Charlie-t többre tartották Ringónál,

csak mert „művésziesebb" volt, például ismerte a jazzt és jól rajzolt. El-
ismerem, hogy Charlie remek dobos, és a Stones basszgitárosa is nagy-
on jó, de szerintem Paul és Ringó bármilyen mércével mérve is
megállja a próbát. Hangsúlyozom: nem technikai értelemben.
Egyikünk sem volt technikás zenész. Nem tudtunk kottát olvasni, sem
kottázni. De tisztán zenei szempontból, azaz ami az ihletett hangok
elővarázsolását illeti, a Beatles nem szorul senki mögé a sorban.
 217/840

Engem nyugodtan lehet naiv zenésznek nevezni abban az értelemben,

hogy teljesen képzetlen vagyok. Nem vagyok virtuóza a hangszerem-
nek, csak annyira tanultam meg kezelni, hogy segítsen kifejezni ön-
magamat. Csupán ez volt a célom.

Gyerekkoromban sokat harmonikáztam és szájharmonikáztam.

Vegyük csak a „Love Me Do"-t, ami a szájharmonika nélkül egész
egyszerű rockszám lett volna, az dobta fel. (Az ötletet a „Hey! Baby"-
ből vettük, meg egy egyébként borzalmas számból, az „I Remember
You”-ból.) Utána beraktuk még a „Please Please Me''-be, majd a „From
Me To You"-ba, de aztán gyorsan ejtettük, nehogy modorossá váljon.

A gitárjaimat mindig is szerettem. Még mindig megvan a fekete Rick-

enbackerem, ami ugyan eredetileg sárga volt; ez volt az első igazán jó
gitárom. Ma már kissé ütött-kopott, de nem volt szívem kidobni. Még
Németországban vettem, részletre. Már nem emlékszem pontosan,
mennyiért, nekem akkor mindenesetre nagyon drágának tűnt.“

GEORGE: Amikor először léptünk fel Hamburgban, elmentünk a

Steinway-boltba, mert még nem volt igazán jó felszerelésünk. Ott vette
John a maga Rickenbackerét, én meg ugyanakkor a Gibson erősítő-
met. Meg nem tudnám mondani, mi lett vele, pedig egészen szép
darab volt.

Ezek voltak sorban a gitárjaim: először is az a kis vacak, ami csak

három és fél fontba került. Második a Hofner President, ami még nem
volt elektromos, de meg lehetett buherálni: vett az ember pár fontért
egy kis mikrofont, aztán azt ráerősítette a gitár nyakára, amitől félig
elektromosnak tűnt. (Az is egy ilyen ócska trükk volt, hogy az ember
bedugta a gitár fejét valami üregbe, ahol visszhang keletkezhet, és így
is fel lehetett erősíteni némileg a hangot. Ezért úgy játszottam otthon,
hogy a gitár belógott közben a szekrénybe.) A Hofner gitárok akkor
 218/840

már egészen jók voltak, komoly hangterjedelemmel, és némelyiket

még szépre is lakkozták, bár az enyém nem tartozott ezek közé.

Erősítőm persze nem volt hozzá. Az első, amivel próbálkoztam, John

mostohaapjának a zenegépe volt. Az csak egy kicsit erősítette fel a
hangot, de én még azt is élveztem, attól eltekintve, hogy örökké kivágta
az erősítőt vagy a hangszórókat. John be tudott jutni Twitchy házába,
amikor nem volt odahaza, így aztán bementünk, csatlakoztattuk a git-
árokat, majd addig játszottunk, amíg tönkre nem vágtuk megint az er-
ősítőt. A legközelebbi alkalomra addig kellett várni, amíg Twitchy
megjavíttatta.

A Hofner Presidentet végül elcseréltem a Swinging Blue Jeans egyik

gitárosával egy Hofner Club 40-esre, ez lett a harmadik gitárom. A
negyedik meg az a Futurama, amit Frank Hessynél vettem, ez egy
Fender Stratocaster gyönge utánzata volt.

PAUL: Sohasem éreztem úgy, hogy megengedhetnék magamnak egy

Fender gitárt. Még ma is megvan a tudatom mélyén ez az érzésem.
(Marhaság, de egy makacs beidegződés). A Fender máig elérhetetlen
luxusnak tartom, holott talán az egész gyárat megvehetném, ha
akarnám.

GEORGE: Paul velem jött vásárolni, amikor a Futuramámat vettem. A

falon lógott más gitárok társaságában, és amikor Paul bedugta az er-
ősítőbe, nem adott semmilyen hangot, ezért tökig csavarta a hangerőt.
Amikor megszólaltattam, akkorát dördült, hogy a többi gitár leesett a
falról. Ezek után már muszáj volt megvenni, még ha csak részletre is:
én akkor meg sem köthettem a szerződést, anyám írta alá helyettem.
Egy fontot kellett ott helyben lepengetni, a többit meg amikor éppen
utolérték az embert.
 219/840

Az ötödik gitáromat, a Gretschet 1962-ben vettem Liverpoolban egy

matróztól 75 fontért. Fekete Duo-Jet volt. (A Gretschet Chet Atkins
hozta divatba, a lemezborítókon ő tűnt fel mindig egy újabbal.) Ez volt
az első amerikai gitárom. A márkát állandóan hirdették a Liverpool
Echóban. Arra már nem is emlékszem, honnan tudtam én akkor 75
fontot összekaparni. Egész vagyonnak tűnt. Amikor mentem vásárolni,
a pénzt elrejtettem a belső zsebembe, és egész úton azért imádkoztam,
hogy csak most ne raboljanak ki.

A következő hangszerhez úgy jutottam hozzá, hogy amikor 1964-ben a

New York-i Plazában voltunk az Ed Sullivan-féle fellépésen, a Rickcn-
backer cég megkeresett, és megajándékozott egy tizenkét húros gitár-
ral. Pompás hangja volt, és akkoriban csak egyetlen másféle típusú
tizenkét húros gitárt lehetett kapni, de annak böhöm vastag nyaka
volt, magas volt a húrnyomása, és baromi nehezen lehetett rendesen
felhangolni, vagy egyáltalán lenyomni rajta a húrokat. A
Rickenbacker-nek ezzel szemben keskeny nyaka volt, alacsony
húrnyomása, és a tizenkét kulcsgépet úgy helyezték el rajta, hogy az
ember egyből láthatta, melyik húrt is hangolja éppen: a hagyományos
hat húr kulcsai oldalt helyezkedtek el, mint a gitárokon általában, a
hat extrának a kulcsa viszont hátul volt, mint a régimódi
spanyolgitárokon.

Johnnak akkor volt már egy hathúros Rickenbackere, az a híres

rövidnyakú gitár, amit ő maga festett feketére. Így amikor én
megkaptam a magam tizenkét húrosát a Plazában, már kettőnknek
volt Rickenbacker-ünk, és ez a márka valósággal a Beatles védjegye
lett.

JOHN: Én a régivel is elégedett voltam, de amikor a Rickenbacker

képviselői megkerestek bennünket New Yorkban, adtak egy új gitárt,
aminek fantasztikusan jó nyaka van. Azt hiszem, ezentúl mindig ezen
 220/840

fogok játszani. George csak azért kért tőlük egyet, nehogy irigykednie
kelljen, hogy az egész bandából egyedül nekem van Rickenbackerem.

GEORGE: A „Rubber Soul” felvételekor, konkrétan a „Drive My Car"-

nál és a hasonló számoknál már a Stratocasteremen játszottam, és
bizonyos dalokhoz később, a hatvanas-hetvenes években is egész
gyakran elővettem. Ezt az „All You Need Is Love" televíziós felvétele
előtt festettem át,- eredetileg kobaltkék volt, de szinte azonnal kezdett
róla lejönni a festék. Akkoriban a világon mindent átfestettünk: a
házunkat, a ruháinkat, az autónkat, még a boltunkat is: Szóval
mindent. Nagy nehezen szereztem különböző színű sűrű festékeket, és
lemázoltam a Stratocastert, nem valami művészien, mert azt a festéket
csak vastagon lehetett fölvinni, de aztán minták is kerültek rá, amit
Pattié élénkzöld körömlakkjával rajzoltam meg.

PAUL: MI NEM EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA LETTÜNK

SIKERESEK.

Kezdtük a kocsmákban, onnan jutottunk el a tehetségkutató

versenyekre, majd a munkásklubokba.

Aztán következtek a hamburgi klubok, az otthoni éjszakai klubok és

báltermek. Egy-egy bálterem úgy 2000 férőhelyes volt, így az ottani
fellépéseinknek már híre ment. Csak azután következhettek a kon-
certtermek, és Brian végigvezetett bennünket az összes lépcsőfokon.

Akkor éreztük, hogy befutottunk, amikor a koncerttermek plakátjain

már bennünket hirdettek az első helyen. Ez persze még mindig nem
volt a legfelső lépcsőfok, mert még be kellett jutnunk a rádióba is. Ad-
digra meghódítottuk a klubokat, lassan ismertté váltunk, ezért aztán
így gondolkodtunk: „No, gyerekek, mi van még hátra? Hát a rádió!''.

Brian Matthew „Szombati klub" című adásába akartunk bekerülni. Ez

egy nagyon népszerű műsor volt, már csak azért is, mert az ember az
 221/840

egész heti iskolába járás után ágyból hallgathatta szombat reggel. Ott
állt a rádió az ágyam mellett, és az ilyen napokon föl sem keltem
tizenegyig. Soha később nem esett olyan jól az ágyban maradás, mint
akkor, kamaszkoromban: csuda jó hangulatban ébredtem, bekapc-
soltam a rádiót, és hallgattam a Szombati klubot.

NEIL: Elég sok lemeznek kellett elfogynia ahhoz, hogy a „Love Me Do"
feljusson a slágerlista tizenhetedik helyére, ami egy liverpooli együt-
testől igen szép teljesítmény. Amikor már nemcsak Liverpoolban és
általában északnyugaton, hanem egész Angliában ismerték a Beatlest,
a rádióban is lehetett hallani őket. 1963-ban pedig elkezdték az élő
adásaikat a BBC-ben 1965-ig több ilyen fellépésük is volt, és egy-egy
alkalommal körülbelül öt számot adtak elő.

JOHN: Sok számot eljátszottunk a Szombati klubban azok közül, amik

a Cavernben vagy Hamburgban a repertoárunkba tartoztak. Köztük
volt, azt hiszem, a „Three Cool Cats" is. Ezek között akadt egy-két jó
szám is, és a felvételek is egészen jól sikerültek.

GEORGE: A hamburgi korszakunk után sokat voltunk úton, mert

gyakran mentünk fellépni a londoni BBC-stúdióba. Addigra már lelt
egy jobb teherautónk, és amikor többet kerestünk, vettünk egy még
jobbat.

RINGO: Sok sztorink maradt ezekről az utazásokról. Úgy rázódott

össze a banda, amikor együtt furikáztunk oda-vissza az M1-esen, és
harcoltunk a jobb helyekért, néha olyan hidegben, hogy a tökünk majd
lefagyott. Különösen egy skóciai turnén volt nagyon hideg, és az autó
összevissza csúszkált az úton. Tiszta őrültekként viselkedtünk a te-
herautóban, de akkor jöttünk össze igazán. Bedford kocsink volt. Neil
vezette. Egyikünk mindig az utasülésen foglalt helyet, a többieknek
csak a pad maradt a platón, ami igazán nyomorúságos egy ülőhely.
 222/840

Mindenhová teherautóval mentünk, az erősítőket meg minden mást

bezsúfoltunk magunk mellé.

JOHN: Skóciában mindig is viharos sikert arattunk, talán azért, mert

ott az embereknek nemigen volt másfajta szórakozásuk. Nagyon szer-
ettünk turnézni, mert imádtunk új helyekre érkezni. Enélkül bezárva
éreztük volna magunkat.

RINGO: Soha nem volt egy perc megállásunk sem. Ha mondjuk Elgin-
ben játszottunk csütörtökön, péntekre meg Portsmouth-ba kellett
érnünk, a koncert után már indult is a busz. Sokszor szerettük volna
megállítani, de nem lehetett. Mindig a teherautóban ültünk, még a
szabadnapjainkon is, mert például le kellett menni Liverpoolból
Londonba.

Akkor még az autópályának csak egy kis része készült el, ezért órákig
az A5-ösön hajtottunk. Ott néha esténként akkora köd volt, hogy csak
lépésben lehetett haladni, de olyankor sem álltunk meg soha. Olyanok
voltunk, mint a postagalambok, akiknek mindig muszáj
hazarepülniük.

Emlékszem, egy kegyetlenül hideg estén egymás tetejébe feküdtünk a

padon, és néha meghúztunk egy üveg whiskyt. Amikor a legfelül lévő
már kezdett életveszélyesen kihűlni, ő került legalulra, mert helyet
cseréltünk. Hát így, no meg a whisky segítségével próbáltuk valahogy-
an túlélni az utat hazáig.

PAUL: Ez ugye nem volt akármi? Mindenki azt hiszi, hogy a sztárok
élete csupa kéjmámor, mi viszont tényleg ott feküdtünk egymás
hegyében, miközben majd megfagytunk: ez volt a Beatle-szendvics.

GEORGE: Számos jó percet éltünk át a teherautón, meg eléggé vad pil-

lanatokat is. És persze akadt néhány komoly gikszer is, én például
egyszer karamboloztam. Éppen én vezettem, méghozzá jó gyorsan, és
 223/840

eléggé jeges volt az út, amikor átkeltünk a Pennine-on, és egy

városkába értünk Yorkshire-ben, amit egyébként Goole-nak hívnak.
Nem volt semmi baj, amíg valahol jobbra nem kellett fordulnom, és a
kanyar élesebbnek bizonyult, mint gondoltam, így aztán fölmentem a
füves töltésre, ami aztán balra lejtett; mi át a töltésen, és neki az ottani
Burton-gyár betonoszlopos drótkerítésének.

Kidöntöttem vagy két-három ilyen oszlopot, aztán végre megálltunk,

de ekkor Neil, aki mellettem ült az utasülésen, följajdult: ,Jaj, jaj, a
karom!"

Ugyanakkor lejött a tanksapka, és ömlött kifelé az üzemanyag. Nagy

nehezen kimásztunk, aztán ronggyal tömtük be a lyukat.

Nekiláttunk visszatolni valahogy a járgányt az országúira, amikor

egyszerre azt halljuk: Jó napot kívánok! Hát itt meg mi folyik?" Persze
egy rendőr volt, és fölírt bennünket karambolozásért. Pár hónappal
később be is idéztek a bíróságra, és Brian velem jött, hogy erkölcsileg
támogasson. (Meg kell hagyni, hogy mindig is kiállt mellettünk.) Nem
volt nagy ügy, csak bevonták a jogsimat, azt hiszem, három hónapra.

RINGO: Az is nagy teherautós sztori volt, amikor George és Paul is

mindenáron vezetni akart, és végül az istennek sem indultunk el, mert
George tudta elfoglalni a vezetőülést, viszont a kocsikulcsok Paulnál
voltak, és mindkettő megmakacsolta magát. Ott vesztegeltünk vagy két
óra hosszat. Hiába, turné közben feszültté válik az ember, és hajlamos
rá, hogy a bolhából is elefántot csináljon, ez volt a legnevezetesebb ily-
en eset.

GEORGE: CSAPATKÉNT NAGYON EGYÜTT VOLTUNK. EL LEHET

MONDANI, HOGY VALÓBAN JÓBARÁTOKKÉNT VISELKEDTÜNK.
 224/840

TERMÉSZETESEN VOLT SZÁMOS VITÁNK IS, DE NAGYON KÖZEL

ÁLLTUNK EGYMÁSHOZ, ÉS A KÍVÜLÁLLÓKKAL SZEMBEN
MINDIG EGYSÉGES FRONTOT ALKOTTUNK.

A veszekedés általában olyan apróságok miatt tört ki, mint az ülőhely:

„Na, ki ül a vezető mellé?", mivel a többieknek kényelmetlenül kellett
gubbasztania, mondjuk egészen Skóciáig. Ilyenkor bizony gyakran
hajba kaptunk, és mindenki azt hajtogatta, hogy most már igazán rajta
a sor.

PAUL: Sokat nevettünk mi ott a kocsi hátuljában, összevissza fec-

segtünk, címet találtunk ki a leendő nagylemezeinknek, vagy csajokról
dumáltunk, esetleg más együttesek dolgairól, meg ilyesmiről. Nem
folytattunk mély értelmű beszélgetéseket, viszont jókat röhögtünk.

Sosem felejtem el, amikor az autósztrádán egyszer fölpattant egy

kavics, és betörte a szélvédőt. A mi nagy ródunk, Mal Evans vezetett,
aki föltette a kalapját az öklére, bezúzta az egész ablakot, és nyugodtan
vezetett tovább. Közben azonban valódi angol tél volt hideggel és
faggyal, és jó 200 mérföldre voltunk még Liverpooltól. Nem is tudom,
Mal hogyan bírta ki odáig.

RINGO: Neilen és Malen kívül sosem volt más ródunk. Amikor már
híressé váltunk, akkor is csak ketten intézték a dolgainkat. Mal
1963-ban szerződött hozzánk testőrnek, és ezt remekül csinálta, mert
sohasem bántott senkit. Akkora darab pasasnak, mint ő, elég volt azt
mondania: „Elnézést, de a fiúk át szeretnének itt menni." Nagyon erős
gyerek volt. Szinte hihetetlen, de egyedül meg tudta emelni a basszus-
gitár erősítőjét. Elmehetett volna cirkuszi erőművésznek is.

MAL EVANS: Sétáltam egyszer a Matthew Strceten, és egyszer csak ott

volt a Cavem klub. Voltam én már ilyen helyen, és nem ájultam el tőle
 225/840

túlzottan, de innen jó zene hallatszott ki, igazi rock, kicsit olyan, mint
az Elvisé. Leszurkoltam a belépőt, és bementem...

PAUL: Mal Evanset 1976-BAN LELŐTTÉK A RENDŐRÖK..

TRAGIKUS ESET VOLT. MAL EGY NAGYDARAB, IGAZÁN
SZERETETRE MÉLTÓ MACKÓ VOLT, ÉS KITŰNŐ RÓD; IGAZ,
NÉHA KIJÖTT A SODRÁRÓL, DE Ml JÓL ISMERTÜK, ÉS SOSEM
VOLT VELE SEMMI GONDUNK. NEM ÍGY AZOKNAK A
RENDŐRÖKNEK. NEKIK AZT MONDTÁK, HOGY MAL FÖNN VAN
EGY HÁZ EMELETÉK, ÉS PUSKA VAN NÁLA, ÍGY AZTÁN
FÖLROHANTAK, RÁTÖRTÉK AZ AJTÓT ÉS LELŐTTÉK. A
BARÁTNŐJÉTŐL TUDTÁK MEG, HOGY KISZÁMÍTHATATLAN
ÁLLAPOTBAN VAN, MERT KISSÉ BE VAN

LŐVE. Nagy kár, hogy nem lehettem OTT, MERT TALÁN JOBB
BELÁTÁSRA BÍRHATTAM VOLNA. DE AKÁRMELYIK BARÁTJA
KÖNNYEN A LELKÉRE BESZÉLHETETT VOLNA, HISZEN NEM
VOLT Ő DILIS. CSAKHOGY A BARÁTNŐJE, EGY Los Angeles-i lány,
nem ismerte őt ELÉG JÓL. Nem KELLETT VOLNA TELEFONÁLNIA
A RENDŐRSÉGRE, DE HÁT ÍGY MEGY EZ: ZÖRGETNEK AZ
AJTÓN, AZTÁN AZT KÉRDIK: „HOL van? Hol van a bűnös?” Majd
RÁVERIK AZ AJTÓT, ÉS ELŐBB LŐNEK, CSAK UTÁNA
KÉRDEZNEK.

GEORGE: Mal eljárt a Cavernbe. A közelben dolgozott telefonműszer-

észként, és rászokott, hogy ebédidőben átugrik a klubba. Azok közé
tartozott, akik örökké Elvis-számokat kértek tőlünk. Ezt egy idő után
megjegyeztük, és úgy konferáltunk be egy-egy Elvis-dalt, hogy „a
következő számot Malnek küldjük”. Aztán szerződtette őt a klub
 226/840

kidobóembernek. Egyszer, amikor Neil megbetegedett, Malt kértük

meg, hogy vigyen le minket Londonba. Addigra már megismertük egy
kicsit. Ki kellett vennie pár nap szabadságot. hogy eljöhessen velünk.
Aztán, ahogyan szaporodtak a fellépéseink, rájöttünk, hogy nem
ártana egy új sofőr, mert akkor Neil csak a felszerelésünkkel
foglalkozhatna. Így aztán egyhangúlag megszavaztuk, hogy Malt
szerződtetni kell. Ott is hagyta a munkahelyét, és állandóra csatlako-
zott hozzánk.

NEIL: Az egyik turnén lefogytam vagy ötven kilóra, ezért szóltam Bri-
annek, hogy elkelne nekem egy segítő. Így csapódott hozzánk Mal
Evans. Mind ismertük mint kidobóembert, ő volt a „Jámbor óriás", és
jó haver.

Innen kezdve Mal vezette a teherautót, és ő gondoskodott a fiúk

felszereléséről meg ruháiról, én viszont magáról a Beatlesről, azaz én
foglalkoztam a sajtóval és mindenki mással, akivel kapcsolatba ker-
ültünk. Azzal kellett kezdenem, hogy megtanítottam Malnek, hogyan
kell felállítani Ringó dobfelszerelését! (Tudom, Ringó azt állítja, hogy
én erre eleinte nem voltam hajlandó, de ez nem igaz.)

MAL: Addig még nem láttam közelről dobfelszerelést. Lila gőzöm sem
volt róla. Eleinte Neil segített összeállítani, de még így is rémes volt,
amikor először kellett egyedül csinálnom. Nagyon nagy volt a színpad,
azt sem tudtam, mihez kezdjek. Végül egy másik banda dobosát
kértem meg, hogy segítsen ki. Nem tudtam, hogy minden dobos más
magasságra állítja be magának a cintányért, és így az ő szája íze szerint
lett beállítva, ami persze nem felelt meg Ringónak.

A legcifrább az volt, hogy amikor a londoni Finsbury Empire-ban

léptek föl, elveszítettem John gitárját. Máig sem tudom, mi történt
azzal a gitárral, egyszerűen eltűnt.
 227/840

Nagy élmény volt, hogy személyesen találkozhattam egy csomó ember-

rel, akit addig csak a tévében láttam, rajongtam a sztárokért. Arra per-
sze hamar rájöttem, hogy az emberek csak azért olyan kedvesek velem,
mert rajtam keresztül akarnak odaférkőzni a Beatleshez. Az ilyeneket
egy idő után már messziről ki tudtam szúrni magamnak.

GEORGE: Mal szerette, és remekül is tette a dolgát, és gyakran es-

zembe jut, milyen nagy kár, hogy lelőtték. Sokszor teszem föl magam-
nak a kérdést: „Hová tűntél. Mal?” Jó gyerek volt, csupa móka, ugy-
anakkor nagyon segítőkész, és bármit meg tudott oldani. Egy zsákot
cipelt magával, ami egyre nagyobb lett, mert mi örökké azt kérdez-
gettük: „Mal, nincs ragasztód? Mal, nincs nálad egy csavarhúzó? Mal,
nem tudnál adni egy üveg sört?"'. És egy idő után minden kérésünket
teljesítette. Ha valami éppen hiányzott a zsákból, fél pillanat alatt
megszerezte. Azon kevesek közé tartozott, akiket valóban nem zavar,
hogy másokat kiszolgáljon, és ő ezt szeretettel csinálta. Merthogy
egyébként mindenki kiszolgál valakit valahogyan, csak sokan nem
szívesen teszik. No, Malnek ezzel sosem volt semmi problémája. Nagy-
on szerény volt, de volt benne méltóság,- ő nem érezte lealac-
sonyítónak, ha egy kérést teljesített, és ez nekünk tökéletesen
megfelelt.

PAUL: Mal azt mondta mindig: „Aki szolgál, az uralkodik."

GEORGE: Emlékszem, egyszer Mal az Austin Princess

csomagtartójára rakott föl egy gitárt meg néhány táskát, és rugalmas
kötelekkel erősítette oda. Az A1-esen kellett mennünk, Yorkshire-ben.
Nyitva volt a tető, és egyszer csak valami furcsa zajt hallottam.
Kidugom a fejem, és látom, hogy a gitár repül visszafelé, majd nagy-
okat pattan az úton. Ordítottam a sofőrnek, hogy álljon meg, de már
késő volt, mert jött mögöttünk egy teherautó, és elgázolta a gitárt.
Talán egy akusztikus Gibson volt.
 228/840

Nem lehetett könnyű munka gondját viselni a felszerelésünknek, bár

nem is volt olyan sok: lényegében csak a dobfelszerelés és a három er-
ősítő. Ettől még nem volt gyerekjáték ki- meg bepakolni. Indulás előtt
Neil összeszedte az egész cuccot, kivitt egy keveset belőle, kinyitotta a
teherautó hátulját, betette a cuccot, bezárta az ajtót, nehogy ellopjanak
valamit, aztán bement a következő adag felszerelésért, kihozta,
kinyitotta, berakta, bezárta, visszament, és így tovább. No, hát ezért
lett szükségünk egy idő után még egy segítőre, mert Neil már nem
bírta egyedül csinálni.

Az első teherautónkra mindenütt felfigyeltek. Vörösre és szürkére

mázolták, és tetőtől talpig feliratok borították, főleg lánynevek, meg
ilyesmi, hogy „Szeretlek John”. Kétségtelenül érdekes volt így, csak az
volt a baj, hogy akárki meglátta, mindjárt ingere támadt, hogy ő is ír-
jon rá valamit. Meg az, hogy ha valaki lopni akart volna tőlünk, nemi-
gen kellett volna keresnie, hol tartjuk a cuccot. Neilnek ez mindig is
nagy gondot okozott.

NEIL: Volt néhány furcsa fellépésük is. A legrosszabb Crewe-ban, ahol

mindössze öten jelentek meg, a fiúk mégis kétszer leadták a műsort
szerződés szerint. Amikor elmentünk ugyanoda egy hónappal később,
már kétszázan jöttek el - gondolom, köztük volt az az öt is.

PAUL: Birminghambe nem szívesen mentünk, mert ott mindig két

helyen kellett fellépnünk, amelyek az ő fogalmaik szerint talán közel
estek egymáshoz: például Wolverhampton és Birmingham belvárosa,
vagy Wolverhampton és Coventry. De valójában nem olyan könnyű
eljutni egyikből a másikba. Az rendben volt, hogy így dupla fellépti dí-
jat kaptunk egy este, de nagyon nehéz volt végigcsinálni. Ha például a
második színhelyen forgószínpad volt, akkor az alatt kellett
fölállítanunk a szerelésünket, amíg az előző banda játszott. Ilyenkor
úgy hangoltuk föl a gitárt, hogy egészen közel tettük a fülünkhöz, mert
alig hallottunk valamit a másik együttes zenéjétől. Aztán amikor
 229/840

megfordították a színpadot, azért imádkoztunk, nehogy szétjöjjön

valamelyik csatlakozás.

A hosszabb utakon néha megálltunk a benzinkutaknál, például Wat-

fordban, hogy bevágjunk valami jó kis zsíros kaját. Az ilyen helyeken
időnként összefutottunk Gerry Marsdenékkel vagy más liverpooli
csapatokkal, elmeséltük egymásnak a sztorikat, és jókat nevettünk.

RINGO: Az egyik legfurább fellépésünk Elginben volt. Elbumliztunk

Skócia túlsó végébe, és amikor megérkeztünk, kiderült, hogy egy L
alakú teremben kell játszanunk, méghozzá nem is az L szárában! A
közönség farmerekből meg hasonló vidéki figurákból állt. Azért raktak
bennünket ilyen hülye helyre, mert az L tetején a bárpult volt, ami per-
sze nagyobb forgalmat bonyolított le nálunk. Akkoriban még
kiröhögtek bennünket amiatt, hogy bőrruhát viselünk, és dobolunk a
lábunkkal. Ez még akkoriban történt, amikor az én kocsimmal
utazgattunk.

Azon a turnén egyszer valami színészházban szálltunk meg, és a

fülünkbe jutott, hogy a szobánkban előttünk valami púpos szállt meg,
így aztán mindenki aggódott, nehogy az ő ágyában kelljen aludnia. Ge-
orge és John babonából el is ment másik szállásra, én viszont Raullal
együtt vállaltam a kockázatot, és lám, egyikünknek se nőtt púpja.

Mindenféle vendégházakban szálltunk meg, szállodában inkább csak

1963 közepétől. Londonban például a Russell Square-en volt egy ilyen
szállás. Általában két szobát kaptunk, kettesével aludtunk benne.
Eleinte mindig Paullal aludtam, mivel új fiú voltam, és George meg
John kissé tartott attól, hogyan alszom, akárhogyan alszom is.
Elképzelhető, hogy horkoltam, és az is lehet, hogy büdös volt a lábam,
vagy esetleg az övék volt büdös, és ezt szégyelltek, mindenesetre ők
már megszokták egymást. Sok mindent éltek meg együtt addigra,
nekem még idő kellett a beilleszkedéshez.
 230/840

GEORGE: Amikor a turnékon rendszerint ketten aludtunk egy

szobában. Pete Best távozása után rendszerint Johnnal kerültem
össze, és ennek az volt az oka, hogy nekem volt a legnagyobb szerepem
abban, hogy Ringó bekerült a csapatba. Nem akartam, hogy túlságosan
kötődjön hozzám, jobbnak tartottam, ha valaki más a szobatársa, hogy
így könnyebben beilleszkedhessen közénk.

RINGO: A kis szállodákban sokszor egyáltalán nem lehetett enni,

amikor visszaérkeztünk a fellépés után. Úgy kellett kikönyörögni
mondjuk néhány szendvicset, amit persze még délután négykor
készítettek. Olyasmivel mentegetőztek, hogy „Tudják, szállt már meg
nálunk Alma Cogan is, és neki nem volt semmi kifogása. Nálunk csak
nyolcig tart a vacsoraidő. Erre mi azt mondtuk: „De hát mi egészen
mostanáig játszottunk, és csak szeretnénk bekapni valamit: Nem tud-
nák kinyitni a büfét, vagy valami?" A válasz rendszerint ilyesmi volt:
„Nem, uram, nem hinném, hogy ilyenkor ki lehetne még nyitni a büfét.
Nem Londonban vagyunk. No, általában ilyen volt az éjszakai szemé-
lyzet. Szegény ördögök!

Sokszor reggelizni sem volt idő, mert kora reggel indultunk tovább a
következő fellépésre.

RINGO: Az EMBER ELEINTE MINDEN FELLÉPÉST ELVÁLLAL.

AZTÁN JÖNNEK A KLUBOK ÉS A HARC A PÉNZÉRT.

Következnek, a tánctermek, majd az ember egyszer csak egy kon-

certteremben találja magát, ahol A KÖZÖNSÉG SZÉPEN OTT ÜL A
SZÉKSOROKBAN (BÁR EZ A Ml ESETÜNKBEN NEM TARTOTT
SOKÁIG). SZERETTEM A KONCERTTERMEKET, MÉG MA IS
SZERETEM. NACYON JÓ ÉRZÉS OLYAN HELYEKEN FELLÉPNI,
MINT MONDJUK a Radio City Music Hall. Ott az ember közvetlen
kapcsolatban áll a közönséggel. (Később, AMIKOR STADIONOKBAN
LÉPTÜNK FÖL, ELVESZÍTETTÜK EZT A KONTAKTUST. SOHA
 231/840

TÖBBÉ NEM SZERETNÉK STADIONBAN JÁTSZANI. 1964-BEN EZ

PERSZE MÉG IZGALMAS VOLT, MERT MI CSINÁLTUNK
ILYESMIT ELSŐKÉNT.)

NEIL: A turnékat egy idő után az Arthur Howes ügynökség szervezte.

Howes turném a Gaumont, Odeon és egyéb mozikban kellett fellépni
mindenfelé az országban. Az első ilyen turnéjára Helen Shapiróval
együtt indult a Beatles.

Egyszerre meglehetősen bonyolult világítási rendszerekkel kellett bol-

dogulnom. Akkor az ilyesmit még nem számítógép irányította. Volt
alsó, oldalsó és felső világítás is. Az első estén Johnny Clapson, Sha-
piro menedzsere megkérdezte, ki a Beatles ródja. Csönd. Aztán türel-
metlenül kifakadt: „Mi van, a Beatlest senki sem kísérte el?"
Mondtam, hogy én volnék az, mire ő: „Akkor hát te vagy a ródjuk,
nem? Hol van a világítási terved?" „A micsodám?" - kérdeztem én. „Ne
vacakolj már, csak félóránk van" - mondta. „Tudod, mit? Most első
ízben beállítom én a világítást, te meg figyeled, hogyan csinálom, és
legközelebb már te leszel soron."

A félreértést az okozta, hogy addig senki sem hívott ródnak, abban a

pillanatban lettem hivatalosan is azzá. El sem gondolkodtam azon,
hogy akkor mije is vagyok a Beatlesnek. Egyszerűen én csináltam meg
mindent, amivel ők nem akartak foglalkozni. Vagyis nem a ródjuk
voltam, hanem a Neil Aspinalljük.

Aztán minden egyes fellépésre különböző világítást kellett kieszelnem,

mert ahányszor egy-egy újabb helyszínre érkeztünk, kiderült, hogy ott
teljesen mások a lehetőségek: más színűek a lámpák, másképpen kell
őket működtetni stb. Ha moziban volt a fellépés, a gépészek sokszor a
vetítőlámpa fényét használták a színpad megvilágítására. Azt sem
tudták, mit csinálnak mert ha mondjuk éppen Paul énekelt, akkor
mindig John állt a reflektorfényben, és fordítva. Sosem tudták követni
 232/840

az eseményeket, és alig volt lehetőség korrigálni, mert ők ott voltak

fönn, én meg lenn a nézőtéren, és próbáltam mikrofonon irányítani
őket, csak közben ezer kislány sikítozott mellettem. Mindig nagy volt a
káosz. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy már jóval az előadás
előtt kitanítom a gépészeket, aztán meghívom őket egy-két pohárkára,
hogy végre is hajtsák, amit kérek.

GEORGE: Az erősítéssel nagyon sok gondunk akadt. Néhány helyen

csupán egy mikrofon volt. Például az Empire moziban is, szépen
odaerősítve a színpad közepére. (Emlékszem az Everly Brothers ottani
fellépésére: odahajoltak a mikrofonhoz két oldalról, beleturbékolták
kórusban, hogy „Ébredj, kicsi Susie, ébredj!", aztán hátrahajoltak,
hogy belegitározhassanak a mikrofonba.) Idővel aztán javult valamely-
est az erősítés technikája, és egyes helyeken már két mikrofon is lett,
sőt már egyik sem volt a színpadhoz rögzítve, hanem, csodák
csodájára, már mozgatni is lehetett. Egy idő után mi már előre ki is
kötöttük a két mikrofont, mint a fellépésünk minimális követelményét.
Ma már furcsának tűnik, hogy sem a dohokhoz, sem az erősítőkhöz
nem követeltünk mikrofont.

JOHN: Mindig, minden turnén volt valami baj a mikrofonokkal, sehol

sem tudták úgy beállítani, ahogyan mi szerettük volna. És akkor sem
sikerült úgy, amikor lehetőségünk adódott délután egy próbát tartani,
és elmondhattuk, hogyan szerelnénk. Vagy nem voltak jó helyen, vagy
nem erősítették fel őket eléggé. Mi ezt persze úgy értelmeztük, hogy
nem veszik eléggé komolyan a zenénket. Sokszor Briannel ordítoztunk,
aki ott ült a vezérlőpultnál. Ő meg mindig visszaintegetett, hogy ez
minden, ennél többet nem tudnak tenni. Ettől majdnem a falnak
mentünk.

RINGO: A „Please Please Me" kislemezünk 1963 februárjában került a

slágerlista élére, amikor mi éppen Helen Shapiróval turnéztunk. Mi
 233/840

voltunk az előzenekar, aztán csak lófráltunk a következő fellépésig. És

ebbe dögunalomba érkezett a hír, hogy mi vezetjük a slágerlistát!

CEORGE: Azon a turnén léptünk föl először a Moss Empire mozi-

hálózatban- a londoni Palladiumot nem számítva, ennek voltak akkor
a legnagyobb termei egész Angliában. Egészen elégedettek voltunk
ezzel a turnélehetőséggel, mivel Helen Shapiro akkor népszerű volt,
énekelt jó pár slágert is. Aztán amikor a „Please Please Me" fölkerült a
slágerlista elére, a koncertekre már mindenki a mi kedvünkért jött cl.
Ez kissé zavarója s volt, mert nagyon megkedveltük Helent.

JOHN: Mi már akkor is a fellegekben jártunk, amikor a „Love Me Do"

fölkerült a harmincas toplistára. De aztán jött a „Please Please Me", és
az lett a nagy áttörés. Azt már megpróbáltuk a lehető legegyszerűbben
előadni: míg a korábbi szerzeményeink kissé művészkedősek voltak;
ezúttal megpróbáltunk direkt olyat írni, ami sláger lesz. Sikerült.

Valójában egy Roy Orbison-számot próbáltam írni. Emlékszem a

napra is, amikor szereztem, a rózsaszín dunnahuzatra a hálószobám-
ban otthon, a nagynéném házában. Aznap ment a rádióban Roy Or-
bisontól az „Only The Lonely": És visszaemlékeztem egy Bing Crosby-
szám szövegére is: „Please lend a little ear to my pleas" („kérlek,
hallgasd meg a könyörgésemet"), vagyis kétszer, kétféle értelemben
szerepelt benne a „please". A dalom tehát Roy Orbison és Bing Crosby
sugallatára született meg.

Az egészben a legérdekesebb, hogy kis híján ez a dal lett a „Love Me

Do" kislemez B oldala. Csak azért tettünk le róla akkor, mert nagyon
kifárasztott bennünket a „Love Me Do" felvétele, ami csak sokadszorra
sikerült igazán jól, és amikor szóba került a B oldal, mi még a „Please
Please Me"-t akartuk fölvenni, csakhogy itt közbeszólt a lemezmenedz-
serünk, George Martin azzal, hogy annak túl bonyolult a hang-
szerelése. Megpróbáltuk egyszerűbbre venni, de már annyira fáradtak
 234/840

voltunk, hogy sehogyan sem voltunk vele megelégedve, ezért inkább

elhalasztottuk a felvételét; sohasem szerettünk félmunkát végezni.

GEORGE MARTIN: Az első években még én mondtam ki a végső szót

a felvételeknél (később ez már nem így történt). Arra viszont ők beszél-
tek rá, hogy az első kislemezük mindkét oldalára saját számot vegyünk
fel. Én még akkor is amellett voltam, hogy inkább a „How Do You Do
It" Beatles-verzióját dobjuk piacra.

Erre mondták ők, hogy sokkal jobban szeretnék a „Please Please Me"-
t. Amikor meghallgattam az első változatát, eléggé Roy Orbison-osnak
tűnt, nagyon lassú rocknak, igen magas hangfekvésben, és őszintén
szólva kissé unalmasnak.

PAUL: Amikor először elénekeltük neki, George Martin azt kérdezte:

„Nem lehetne megváltozatni a tempóját?" Nem értettük, hogy gon-
dolja, mire azt mondta: „Föl kellene gyorsítani egy kicsit. Hadd
próbáljam meg!" És megpróbálta, mi meg rögtön láttuk, mennyire iga-
za van. Még restelkedtünk is egy kicsit, hogy ő talált rá helyettünk a
helyes tempóra.

JOHN: Végül George Martin javasolta, hogy inkább egy másik számot
vegyünk föl. Azt mondta, hagyjuk későbbre a „Please Please Me"-t,
hátha addigra jobban összeáll.

A következő hetekben aztán újra meg újra elővettük. Kicsit felpör-

gettük a tempóját, a szövegben kicseréltünk néhány szót, és még azt is
fontolóra vettük, hogy ne tegyünk-e bele szájharmonikát, mint a „Love
Me Do" -ba. Aztán mire eljött a felvétel pillanata, annyira elégedettek
voltunk magunkkal, hogy elsőre nem tudtuk elég gyorsan megcsinálni.

CEORGE MARTIN: Mire visszajöttek, már jelgyorsították a számot. A

felvétel végen nyugodt lélekkel jelenthettem ki: „Megvan az első
listavezető számotok. Óriási!"
 235/840

NEIL: Pontosan ezt akarták, hogy listavezetők legyenek, csakhogy

ezzel kezdetét vette a Beatle-mánia is. Liverpoolban is sok őrültségre
került sor, de hát az ottani gyerekek legalább ismerősök voltak. Nem
akarták a fiúkra vetni magukat vagy felborítani a teherautót. Másutt
azonban egyszerre kitört ez a komplett őrület, ami nagyon izgalmas
volt, de alig lehetett kordában tartani. Ezentúl azt is külön meg kellett
szerveznem, hogyan fognak bejutni a fiúk az előadásra, aztán meg
kijönni onnan, addig szabadon jöttek-mentek.

Most már felléptek a BBC-ben, és Londonban megalakult a Beatles-

klub, amilyen addig csak Cliff Richardnak volt. Első dolgom volt
reklámfotókat készíttetni, amiken mindig garbóban fényképezték le
őket. Ezeket a képeket aztán a rajongók szeme előtt látták el autogram-
mal, és én osztogattam szét.

Amikor a színpadon voltak, a közönség megállás nélkül sikítozott. Per-

sze főleg a lányok, de a Beatlesben éppen az volt a különös, hogy a
fiúkat is ki tudta vetkőztetni önmagukból. Amit ők csináltak, az
mindenkihez egyformán szólt.

PAUL: Egy darabig nagyon örültünk neki, hogy sikítozik a közönség,

már csak azért is, mert némelyik korai fellépésünknek direkt jót tett,
ha nem hallatszott igazán, amit mi csináltunk, hiszen az erősítés
minősíthetetlen volt, és mi sem voltunk mindig a csúcson. Egyszer
még az is előfordult, hogy jó darabig hamisan játszottunk, egyszóval
pocsékul, de szerencsére a nagy üvöltözéstől senki más nem vette
észre.

JOHN: A legrosszabb mindig az, amikor megpróbálunk kimenni az

épületből. Néha, amikor már azt hisszük, hogy végre sikerült, és már
benn ülünk a kocsiban, kiderül, hogy valami őrült kiszúrta a gumikat.
 236/840

GEORGE: Amikor már megjelent egy-két lemezünk, némelyik nagy-

obb előadóteremnél, például amikor Chris Montezzel turnéztunk, már
egy csomó csaj várt ránk a bejáratnál. Fellépés előtt rajtuk kellett
keresztültörnünk a művészbejáróig. Ha ilyenkor az ember gyorsan
kiszimatolta, kik közülük igazán könnyűvérűek, be lehetett rángatni
egyet-egyet, becsapni magunk mögött az ajtót, aztán fölvinni azt az
egyet az öltözőbe...

RINGO: Az volt a kérdés, hogy a listavezető szám után hová lehet még
továbbjutni. A listavezető szám jelentette az álmaink netovábbját. Mi-
után az bejött, minden számunk automatikusan listavezető lett, ha
csak fütyörésztünk volna a felvételen, még az is. Bizarr, de már azért
kezdtünk szurkolni, legyen végre egy, ami nem listavezető. Aztán
amikor ez megtörtént, azt gondoltuk: „Hála istennek, ezen is túl vagy-
unk." Nagy nyomás nehezedett ránk, mert zsinórban vagy tucatnyi
számunk került a slágerlista élére, így valóban megkönnyebbültünk,
amikor eggyel nem ez történt.
JOHN: AZ ELSŐ LEMEZÜNKET EGY NEKIFUTÁSRA VETTÜK FÖL,
TIZENKÉT ÓRA ALATT

GEORGE: ÉS A MÁSODIK MÉG TÖBB IDEIG TARTOTT!

NEIL: Az elején mindig az Abbey Roadon, a kettes stúdióban készültek

a felvételek. Ott a keverőpult egy szinttel följebb volt. Lépcsőn lehetett
lemenni a stúdióba. Az első alkalommal a fiúk eléggé izgultak, de hát
ki ne lett volna ideges ebben a helyzetben? Menet közben tanultak meg
a dolgot ők is, meg George Martin is, és végül már remekül tudtak
együttműködni.

JOHN: Életünkben akkor jártunk először stúdióban, és azért kellett

mindent megcsinálnunk tizenkét óra alatt, mert nem akartak több
pénzt áldozni ránk.

Annak a lemeznek úgy indultunk neki, hogy megpróbáljuk re-

produkálni rajta az élő hangzást, és nagyjából sikerült is úgy játsz-
anunk, ahogy Hamburgban vagy Liverpoolban szoktunk. Persze
hiányzott kissé, hogy a közönség nem veri velünk együtt a taktust, de
még így is azon az első lemezen lehet hallani leginkább, milyenek is
voltunk, amikor még nem lakkozták le a zenénket.

Az egyik fontos dolog az, hogy mi visszhangosítás nélkül dolgoztunk.

Amikor feltűntünk, akkor még nem volt rá pénz, később meg, amikor
pénz már lett volna, egyszerűen nem akartuk, mert nem szerettük. Eb-
ben az volt a jó, hogy visszhanggal együtt valószínűleg nem külön-
bözhettünk volna olyan egyértelműen minden más együttestől.

GEORGE MARTIN: Megfordultam a Cavernben, és tudtam, mire

képesek. Azt mondtam nekik: „Vegyük föl az összes számotokat, bejöt-
tök a stúdióba, és ledaráljuk az összesei egy nap alatt." így is lett:
délelőtt tizenegy tájban kezdtük, és este tizenegyig sikerült fölvenni az
egész nagylemez anyagát.
 238/840

A munka már csak azért is gyorsan ment, mert a Beatles még szak-
mailag nem tudott beleszólni a felvételekbe. Jó egy év is eltelt, amíg
egyáltalán kezdte érdekelni őket a dolog technikai oldala. De már
akkor is törekedtek arra, hogy minden felvétel jó legyen, ezért mindent
visszahallgattak, és általában a második vagy harmadik próbálkozásra
bólintottak rá. Csak később következett, hogy óriási türelemmel újra
meg újra eljátszottak egy-egy számot, amíg tökéletes nem lett.

RINGO: Erre az időre igazából nem is emlékszem. Sem a próbákra,

sem magára az első lemez felvételére. Azt hiszem, arra nem is igen
próbáltunk. Most úgy emlékszem rá, mintha ott helyben rögtönöztük
volna. Persze minden számot eljátszottunk egyszer mutatóba, hogy
mindenkinek legyen róla valami fogalma, de másodjára már élesben
ment a dolog.

GEORGE: Szinte végig rögtönöztük az egészet. Mielőtt bármit föl-

vettünk volna, végigjátszottuk az összes számot George Martinnak, aki
mindegyik után azt kérdezte: „Na, mi van még?".

Megállapodtunk, hogy a nagylemezen a „Do You Want To Know A

Secret" lesz az „én számom", de azzal a felvétellel sohasem voltam
elégedett. Nem is tudtam még, hogyan kell énekelni, csak úgy
rákezdtem, hogy „Figyelj” (itt jött John és Paul a ,,dú-dá-dú"-val),
„akarsz tudni egy titkot? (dú-dá-dú) Megígéred, hogy nem adod
tovább?". És így tovább.

JOHN: Azt éppen nem mondanám, hogy a „Do You Want To Know A
Secret"-et eleve George-nak írtam volna. Ez még az első olyan lakás-
ban történt, amit nem kellett megosztanom tucatnyi főiskolással.
Akkoriban vettem feleségül Cynthiát, és Brian kölcsönadta nekünk azt
a titkos kis kéglijét, amit a szerelmi légyottjaira tartott fönn Liverpool-
ban. Ez a titkosság adta a dal alapötletét, ennek alapján írtam meg, és
csak később gondoltam arra, hogy akár George is elénekelhetné.
 239/840

GEORGE: Azt hiszem, azon a felvételen megpróbálkoztunk Goffin és

King számával, a „Keep Your Hands Off My Baby"-vel is (egyébként
Little Eva slágere volt a „Locomotion" után). Előfordult, hogy megtan-
ultunk egy dalt, néhányszor eljátszottuk, de aztán letettünk róla. Paul
egyszer elénekelte például Elvis egyik számát, a „That's When Your
Heartaches Begin"-t, tudják, aminek a közepén átvált prózára, de
aztán ejtettük, mert tulajdonképpen elég hülye szövege volt: „A szerel-
met nem lehet megosztani", meg ilyesmi.

Rajta volt azon a nagylemezen Arthur Alexander száma, az „Anna” is.

Több lemezem is megvolt tőle, és John elénekelte három vagy négy
számát. (Az egyik a „Soldier Of Love", ami egy BBC-felvételünkön
maradt meg.) Arthur Alexander sajátos ritmust használt, amit meg-
próbáltunk utánozni,- ez végül nem egészen sikerült, és valami másnál
lyukadtunk ki, ami hasonlóan szokatlan volt, ráadásul még eredeti is.
Gyakran előfordult, hogy utánozni akartunk valakit, de ez nem egészen
sikerült, így végül saját verzió lett belőle. (Szerintem valahogy így
jöhetett létre a reggae-zene is: az emberek a hatvanas években hallgat-
ták a kalipszót meg a rockot, és úgy érezték, hogy ezt ők is meg tudnák
csinálni - nem sikerült, viszont lett belőle a reggae. Ma már, amikor
mindenki reggae-t akar játszani, az nem sikerül.)

RINGO: Déltájban kezdtük és éjfélre végeztünk, John a „Twist And

Shout"-nál már tisztára berekedt. A számokat jól tudtuk, mivel már
sokszor eljátszottuk mindet a turnékon. Ezért is mertünk vállalkozni
arra, hogy a stúdióban egyből fölvesszük. Nem volt valami bonyolult a
technika sem, mert állt egy-egy mikrofon az erősítők előtt, kettő a
dobok fölött, egy a szólóénekesnek és egy külön a nagydobnak. Persze
lehet, hogy ezt az utóbbit csak képzelem, mert a felvételeken nem is
hallatszik sehol a nagydob. Lehet az is, hogy nagydob nélkül csináltam.

GEORGE MARTIN: Tudtam, hogy a „Twist And Shout" éneklése ig-

énybe veszi az ember torkát, ezért figyelmeztettem őket: „Azt majd
 240/840

csak a vége felé vesszük föl. mert különben nem marad hangotok a
többi számra." Ezért vettük föl utolsónak ezt a számol. Kétszer ját-
szották végig, és addigra Johnnak tényleg elment a hangja, de éppen
az volt a legjobb, hogy a felvételen már kissé rekedten énekelte végig.

JOHN: Az utolsó szám merő kínszenvedés volt. Utána jó időre elment

a hangom, és amikor nyeltem, úgy éreztem, mintha smirgli lenne a
torkomban. Akkoriban még röstelltem is magam a miatt a szám miatt,
hiszen sokkal jobban is el tudtam volna énekelni, de ma már nem zav-
ar: az hallatszik rajta, hogy ez egy megszállott krapek, aki szívét lelkét
kiteszi. Csaknem megállás nélkül énekeltünk tizenkét órán át. Egy kic-
sit meg voltunk fázva, és aggódtunk. hogy ez hallatszani fog a lemezen.
Mire végeztünk, csak arra vágytunk, hogy megihassunk néhány bögre
tejet.

Az egyik legfeszültebb pillanat volt az életünkben, amikor a felvett an-

yag visszahallgatására vártunk. Mi nagyon igényesek vagyunk, és ha
akkor az lett volna a benyomásunk, hogy bármilyen szempontból szok-
ványosán hangzik, nekiestünk volna újra fölvenni. De szerencsére
nagyon meg voltunk elégedve azzal, amit hallottunk.

GEORGE: A nagylemez borítójához az EMI erkélyén állva

fényképeztek le minket, a Manchester Square-en. A fotót Angus
McBean készítette, és nekem még megvan az az öltönyöm, ami akkor
rajtam volt.

(1990-ben fölvettem egy bulira, amit az ötvenes évek jelmezbáljának

hirdettek meg, de csaltam egy picit, mert a hatvanas évekből való volt
a ruhám. Azt is sikerült elhitetnem, hogy még rám jön a nadrág, de ig-
azából a legfelső gombja nem volt gombolva.)
 241/840

1969-ben visszamentünk az EMl-ba, hogy ugyanott csináltassunk ké-

pet magunkról a „vörös" meg a „kék" nagylemezünkhöz, és eredetileg
az is fölmerült, hogy azt rakjuk a Let It Be borítójára.

Az EMI egészen a hippi-korszakig, sőt egy darabig még akkor is úgy

működött, akár egy fegyveres testület. A hangmérnökei szabályos
kiképzést kaptak. Végigjárták a szamárlétrát, a szalagok másolásától a
demofelvételek asszisztálásán át egészen addig, hogy egy felvételt
levezényelhessenek. Kiugrásra csak akkor adódott lehetőség, ha mód
volt beugrásra. Az alapos kiképzés jót is tett, de azt fölöslegesnek tar-
tottam, hogy a mérnököknek még 1967-ban is öltönyt és nyakkendőt
kellett viselniük.

PAUL: Emlékszem, a stúdiófelvételeken a legtöbbször idegesek vol-

tunk egy kicsit, de ez inkább jóleső izgalom volt. Nagy érzés volt, hogy
az Abbey Roadon lehetünk. Egyszer szembejött velünk Sir Donald
Wolfit a főlépcsőn, és pontosan úgy hatott rám, mint egy igazán nagy
ember: mutatós asztrahángallér díszítette a kabátját, és még a
szemöldöke is jóval busább volt másokénál. Ránk nézett ez alól a
szemöldök alól, és kissé leereszkedő jóindulattal, mély hangon
odaszólt nekünk: Jó napot, mi újság?"

Akkor még nem mehettünk be a vezérlőpulthoz. Mi mi voltunk, ők

meg ők. Fehér inget hordtak és nyakkendőt, és ők voltak a felnőttek. A
folyosókon meg a hátsó szobákban találkozhattunk az „átmenettel",
azaz a karbantartókkal és technikusokkal, végül ott voltunk mi, az
egyszerű iparosok. A személyzeti bejárón engedtek be, és az EMI alac-
sonyabb rangú alkalmazottai segítettek a felszerelésünk fölállításában.
Ez így is maradt addig, amíg nagyon híresek nem lettünk (és akkor is
csak annyi kiváltságunk volt, hogy a Sgt. Peppertől kezdve akár éjszaka
is rendelkezésünkre állt a stúdió).
 242/840

De szép lassan mi lettünk azok a munkások, akik átvették a gyárban a

hatalmat. Birtokba vettük az épületet, nem volt ott senki rajtunk kívül,
csak a felvételben segédkező személyzet meg egy portás. Fantasztikus
érzés volt, hogy miénk az egész stúdió, és ha tetszik, akár rá is
gyújthatunk a visszhangkamrában. Végül már jobban ismertük az épü-
letei, mint az EMI elnöke, valósággal ott laktunk. Annyira megszer-
ettem a helyet, hogy nem volt szívem otthagyni, vettem is egy házat
nem messze onnan.

GEORGE: Márciusban Tommy Roe-val és Chris Montezzel indultunk

turnéra. Ők elvileg egyenrangú besorolást kaptak: mindketten a
fellépédek főműsorszámai lettek volna, az egyik a korábbi előadáson, a
másik a későbbiben. Chris Montez énekelt akkoriban egy nagy slágert,
a „Let's Dance"-t, Tommy Roe meg a „Shella"-t.

A Beatles népszerűsége közben-egyre nőtt - Tommy és Chris pechére.

A turné első fellépésére a londoni Barkingban került sor, és rögtön
utána nagy perpatvar támadt, mert a turné gazdája, Arthur Howes
azzal állt elő, hogy jobb lenne, ha a műsor első részét mi zárnánk; ha
jól emlékszem, ez elvileg Tommy helye volt a programban, és Chris
zárta a műsor második felét. Azt mondtuk, hogy ez nem lesz így jó,
maradjon Tommy és Chris a főműsorszám, mert mi akkor még fel-
néztünk rájuk. Tommy fölkapta a vizet, és kijelentette: „Nem így szól a
szerződésem, ha nem én fejezem be a műsort, már itt sem vagyok!"

Chris Montezt sajnáltam, ő csak egy szerencsétlen kis mexikói ürge

volt. Az egyik számát, egy lassú spanyol dalt egy széken ülve adta elő,
mire a londoni huligánok bekiabáltak, hujjogtak, és elküldték a
francba. Ő erre azt mondta: „Á, szóval ez nem tetszik nektek! Nem baj,
játszunk valami mást!", azzal letette a gitárt, és belekezdett egy másik
számba. Szomorú egy eset volt, de nem volt mit tenni, már kitört a
Beatle-mánia.
 243/840

NEIL: A következő nagy név, akivel turnéztak, Roy Orbison volt

májusban...

PAUL: A busz hátuljában Roy Orbison komponált, azt hiszem, éppen a

„Pretty Woman"-t, ami versengésre ösztönzött minket. Megmutatta
nekünk az új dalt, és mi persze azt mondtuk neki: „Ez óriási, Roy! Ezt
tényleg most szerezted?", de közben arra gondoltunk, hogy akkor ezt
most nekünk felül kellene múlnunk. Neki is ültünk azon nyomban, és
így született meg a „From Me To You".

JOHN: A lemezeink már szépen fogytak, de a turnékon még mindig

csak előzenekarként szerepeltünk, az egyik nevezetes alkalommal
például Roy Orbison előtt. Ő igazi kihívást jelentett számunkra, mert
nagyon nagy showman volt, ami persze másokra is igaz, csak Roynak
ráadásul a fantasztikus hangja is megvolt hozzá."

GEORGE: Roy Orbison a haláláig nagymenő maradt, mert nagyon jó

számai voltak, és hihetetlenül tudott énekelni. Rengeteg slágere volt,
az emberek egész este elhallgatták volna. Neki aztán igazán nem kellett
ugrabugrálnia a színpadon, állhatott úgy, mint a cövek. Valójában sz-
inte meg se rezzent, olyan volt, mint egy márványszobor. Csak a száját
mozgatta, és a legmagasabb hangoknál sem erőlködött. Valóságos
csoda volt.

Aztán csakhamar mi lettünk a turnékon a főműsorszám, és Roy

énekelt közvetlenül előttünk. Akkoriban az volt a szokás a nagy kon-
certtermekben, hogy a függönyt félig behúzták, így mi már akkor
elkezdhettük a felkészülést, amíg az előttünk lévő énekelt. Emlékszem,
hogy Roy minden este a „Pretty Woman"-neI fejezte be a műsorát. Et-
től mindig teljesen bezsongott a közönség. Nekünk meg kissé szorongó
érzés volt, mert arra gondoltunk: „Gyerekek, hogyan lépjünk színpadra
ez után?" A „Pretty Woman" tényleg nagyon nagy szám volt.
 244/840

JOHN: Csak akkor jutottunk el odáig, hogy mi legyünk a főműsor. Én

akkor éreztem először igazán sikeresnek magunkat, amikor Roy Or-
bison megkérdezte tőlünk, nem vehetné-e lemezre két dalunkat.

RINGO: Rémes érzés volt Roy után játszani. Lázba hozta a közönséget.
Megbújtunk a függöny mögött, és izgatottan sugdolóztunk: „Ez még
semmi, az lesz az őrület, ami most jön!” És sikerült is felspannolnunk
magunkat, mert amikor mi következtünk, tényleg sosem volt semmi
gáz.

JOHN: MÁR ÉVEK ÓTA SZERZEK SZÁMOKAT PAUL NÉLKÜL IS.

MINDIG IS ÍGY VOLT: HOL KÖZÖSEN, HOL MEG ÖNÁLLÓAN
ÍRTUK A DALOKAT MÁS TÁRSSZERZŐRE NINCS SZÜKSÉGEM,
EGYEDÜL GEORGE JÖHET MÉG SZÁMÍTÁSBA.

RINGO: Az igazán nagy dobásunk a „Love Me Do" után a „Please

Please Me” és a „From Me To You" volt. Ezeket a számokat mindig ig-
yekeztünk meghallgatni a rádióban. Ezt Brian tartotta számon: „Fiúk,
ma hét óra húszkor kapcsoljátok be a rádiót". Amikor meg egy-egy
újabb számunk felkerült a slágerlistára, ünnepi vacsorát rendeztünk.
Ha megnézik a Beatlesről készült fényképeket attól kezdve, hogy az
első kislemezünk megjelent, láthatják, mennyit híztunk az első másfél
év alatt. Ekkor fedeztem föl a füstölt lazacot. Bizony, huszonkét éves
koromig csak konzervlazaccal találkoztam, és még ma is szívesen es-
zem konzervből.

GEORGE: 1963-ban négy nagy slágerünk volt. A lemezeink szinte már

akkor aranylemezek lettek, amikor még piacra sem dobták őket -
akkoriban még ez is lehetséges volt.

A harmadik kislemezünk, a „From Me To You” volt talán a legfon-

tosabb, mert akkor dőlt el, hogy a sikerünk nem csak pillanatnyi.
 245/840

JOHN: A „From Me To You”-t a buszon írtuk Paullal York és Shrews-

bury között, amikor Helen Shapiróval turnéztunk. Énekelgettünk, de
aztán egyszerre felbukkant egy jó kis dallam, elkezdtünk dolgozni ra-
jta, és mire megérkeztünk Shrewsburybe, már készen is volt szöve-
gestül, mindenestül. Azt hiszem, az első sor szövegét én írtam, aztán
folytatta Paul, és így tovább. Csak azt nem értettük utólag, hogy hon-
nan szedtük ezt a „From Me To You"-t. Később kezembe vettem az
NME magazint, hogy megnézzem, hol is állunk a slágerlistán, és rájöt-
tem, hogy a „From Me To You" („Tőlem - neked") az újság egyik
rovatának a címe,- egy ott megjelent olvasói levélről beszélgettünk
Paullal, mielőtt megírtuk volna a dalt.

Ekkor már készen voltunk a „Thank You Cirl"-lel. Először arról gon-
doltuk, hogy a „Please Please Me" után a második nagy slágerünk le-
het, és az új számot a harmadik kislemez B oldalának szántuk, de
aztán annyira elégedettek voltunk vele, hogy úgy döntöttünk, kicser-
éljük a kettőt. Amikor megírtuk a „From Me To You"-t, még egy kicsit
bluesosabban hangzott, ma viszont nyugodtan át lehetne írni funkyra.

PAUL: Akkor már évek óta szereztünk dalokat együtt, bár az a sokat
emlegetett „első száz szerzeményünk" valójában még ötven sem volt. A
„Please Please Me" inkább John műve, én csak apró ötletekkel voltam
benne. Ezzel szemben a „PS I Love You" inkább az én szerzeményem, a
„From Me To You" meg minden ízében a közös gyermekünk. A
középső részére voltunk a legbüszkébbek, mert sikerült beletennünk
egy igazán meglepő akkordváltást egy olyan mollba, amelyik csak ott
bukkan fel, amikor azt énekeljük, hogy „A karom arra vágyik, hogy...".
Úgy éreztük, ezzel nagyot léptünk előre zeneileg. A „She Loves You"
ehhez képest pofonegyszerű volt, és eleve úgy csináltuk, hogy nagy
sláger legyen, de a „From Me To You"-ban már ott bujkált ez a kis cse-
mege az ínyenceknek.
 246/840

Azt már nagyon korán eldöntöttük, hogy az összes dalunkat közös

szerzeményként fogjuk feltüntetni,- akkoriban Rodgers és Hammer-
stein nyomdokaiba szerettünk volna lépni, és még csak annyit tudtunk
a dalszerzésről, hogy feltétlenül két ember kell hozzá, mint mondjuk
ők, vagy Lerner és Loewe. Minden jobb számnak két szerzője volt,
ezért tűnt olyan kívánatosnak, hogy mi is szerzőpárost alkossunk.

Én persze a McCartney-Lennont javasoltam, de John volt az erősza-

kosabb, és szerintem kikövetelte az első helyet Briantől, mielőtt még
engem egyáltalán megkérdeztek volna. John így intézte a dolgait. Nem
akarom emiatt elítélni, egyszerűen csak élelmesebb volt nálam. Egyéb-
ként is másfél évvel idősebb volt, és ez abban az életkorban még jelent
valamit.

Emlékszem, egyszer azzal fogadtak: „A számokat ezentúl Lennon-

McCartney-szerzeményekként kellene forgalmazni." Mire én: „De
miért a Lennon van elöl?" Erre kórusban mondták: „Mert a Lennon-
McCartney sokkal jobban hangzik, jobb a ritmusa", és hiába jelen-
tettem ki, hogy szerintem a McCartney-Lennon is éppen olyan jól
hangzik, végül csak be kellett adnom a derekamat. Abban azért megál-
lapodtunk, hogy ha később úgy érezném, nem vagyok emiatt egyenlő,
akkor megfordíthatjuk. És ez néha meg is történt, mert például a
„Please Please Me" lemezen minden dal McCartney-Lennon-
szerzeményként van feltüntetve. Végül megállapodtunk a Lennon-
McCartneynél, hiszen az afféle védjegy lett, bár mostanában már úgy
gondolom, egyes daloknál, például a „Yesterday"-nél meg lehetne
fordítani, hogy kiderüljön, ki volt az igazi szerző, de az se baj, hogy
végül mindegyik Lennon-McCartney lett. A célunkat mindenesetre
elértük: lettünk akkora név, mint Rodgers és Hammerstein.

JOHN: A régi szép időkben zeneileg igen hasonlóan gondolkodtunk

Paullal, valójában azért tudtunk jól együtt dolgozni.
 247/840

Néha együtt szereztük a dalokat, néha meg nem. Paul zeneileg képz-
ettebb volt nálam. Mindig előttem járt néhány akkorddal, és többet
tudott beépíteni a számaiba. A papája zongorázott. Sokszor játszott
pop- és jazzszámokat, és Paul sok mindent ellesett tőle. Paul jó néhány
dalt szerzett egyedül, és én is elkövettem már akkor párat; a „One
After 909"-t például, ami azon a hogyishívják nagylemezünkön (John
itt a Let It Be-re utal -a szerk.) szerepel, még 17-18 évesen írtam
egyedül Liverpoolban. Azért kezdtünk közösen dalt szerezni, mert ez
sokszor nagyon élvezetesnek bizonyult. Nagyon jó érzés volt, hogy
együtt képesek vagyunk egy ilyen klassz dologra. Ilyenkor mindig gon-
doltunk arra is, hogyan fogadják a zenénket mások, legalábbis én
mindig próbáltam a leendő közönségre gondolni: „Na, erre jól lehet
majd táncolni", meg ilyesmi. Igen, akkor még sok mindent úgy csinál-
tunk, hogy valódi táncdal legyen." Volt olyan is, hogy megkérdezték
tőlünk: „Na, nem jöttök ki egy új lemezzel?", mi meg csak nekiültük,
aztán már ontottuk is magunkból a dalokat. Mindazonáltal mindig úgy
éreztem, hogy a legjobb dalok azok, amik maguktól fakadnak az
emberből.

Ma már képes vagyok megrendelésre dalt írni, mondjuk egy filmhez.

Persze ez nem dob fel, és szerintem nem is könnyű, de meg tudom
csinálni. Én ezt iparosmunkának tartom. Már épp elég régóta
művelem a dolgot, hogy képes legyek rá, de az ilyesmit sohasem
élveztem. Azt szeretem igazán, amikor ihletet kapok, és igazán mélyről
fakad, amit írok.

PAUL: HOGYAN KOMPONÁLOK? AZ ATTÓL FÜGG. NÉHA

GITÁRRAL A KEZEMBEN, NÉHA MEG A ZONGORÁNÁL ÜLVE.
AZTÁN A HANGSZER SZABJA MEG, MILYEN LESZ A DAL. AZ „ALL
MY LOVlNG"-NAK PÉLDÁUL ELŐSZÖR CSAK A SZÖVEGÉT ÍRTAM
MEG, ÉS CSAK KÉSŐBB SZEREZTEM HOZZÁ ZENÉT.
 248/840

JOHN: Ez a társszerzőség rendszerint azt jelenti, hogy egyikünk

nagyjából megírja a dalt, aztán a másik segít kidolgozni, hozzátesz egy
újabb dallamrészt, vagy néhány sor szöveget. Van olyan is, hogy
elkezdek írni egy számot, de egy versszaknál nem jutok tovább, és mi-
után már hetekig vacakoltam vele, szólok Paulnak, akkor aztán vagy
nekiülünk együtt dolgozni rajta, vagy rögtön azt mondja, hogy így meg
így kéne folytatni.

Ennek jó része rögtönzés. Nincs semmi bevett módszerünk a kom-

ponálásra. A dalok akárhol születhetnek, de többnyire direkt leülünk
hozzá Paullal, mondjuk két gitárral, vagy egy zongorával és egy gitár-
ral, és az utóbbi esetben néha ott van George is még egy gitárral.
Minden felállás lehetséges, amiben két ember összehozhat egy közös
dalt. Na és nyilván befolyásoljuk egymást, mint egy bármilyen csapat
tagjai általában.

GEORGE MARTIN: Producerként nincs nagy beleszólásom a szöve-

geikbe. Azt persze közlöm velük, ha egyáltalán nem tetszik, vagy hogy
ezt meg ezt a sort jobb lenne mással helyettesíteni, de többnyire olyan-
okkal álltak elő, hogy csak rá kellett bólintanom. A hangszereléshez
már sokkal jobban hozzá tudtam szólni.

PAUL: A „She Loves You”-t közösen írtuk Johnnal. Volt akkoriban

Bobby Rydellnek egy hasonló dala,- gyakran előfordul, hogy az em-
bernek komponálás közben egy másik szám jár a fejében. Akkor éppen
Newcastle-ba mentünk teherautóval. Nekem jutott eszembe egy felel-
getős dal ötlete, amelyben néhányat! azt énekelnénk, hogy „szeret
téged", mire a harmadik azzal válaszolna, hogy „igen, igen, igen”. Ez
így elsőre elég szegényesnek tűnt, de mindenesetre a „She Loves You"
alapötlete akkor született meg. Aztán a szállodai szobába érve
nekiültünk és megírtuk.
 249/840

Elvittük a dalt George Martinhoz, és elénekeltük. Már akkor is ott volt

a végén az a feszes kis hatos akkord, ami egyébként George Harrison
ötlete. George Martinnak éppen az nem tetszett, azt mondta, túl
bizarr, de mi kötöttük az ebei a karóhoz, hogy nagyon jó lesz így, an-
nyira jól hangzik, hogy nem mondunk le róla, ilyet még senki sem
talált ki.

George Martin gyakran beleszólt a hangszerelésbe. Olyanokat mon-

dott, hogy ide sima akkordot rakjunk, ne hatost,- hetest meg végképp
ne, mert túl furcsa lenne. Mi ilyenkor mindig ellenálltunk, hogy így
szeretjük, mert így bluesos. Még szerencse, hogy hagyta: hadd ér-
vényesüljön a mi ösztönösségünk az ő képzettségével szemben. Ha ma
megkérdezi tőlem valaki, miről ismerszik meg a jó dalszerző, nem
mondhatok mást, mint „hogy jó dalokat ír". Mi sohasem igazodtunk
semmilyen szabályhoz.

Egyébként amikor apám meghallotta a „She Loves You"-t, azt

kérdezte: „Fiam, hát nem amerikanizálódik már így is túlzottan az an-
gol nyelv? Nem énekelhetnétek legalább egyszer ’yes, yes, yes'-t ’yeah,
yeah, yeah helyett? " Erre én azzal válaszoltam: „Papa, te ezt nem ér-
ted, de úgy igazán nem lenne jó."

JOHN: Ki hallott már olyat, hogy egy liverpooli „yes' -nek mondja az
„igen“-t? Az YEAH, és kész! Ez lett mintegy a szlogenünk. Miután
megírtuk a „She Loves You"-t azzal a csomó „yeah"-vel, még mindig
nem teltünk be vele, ezért aztán raktunk még néhányat a többi
dalunkba is.

Az Paul ötlete volt, hogy a felelgetősben ne a „szeretlek"-et ismételje

meg a másik fél, hanem csak „igen, igen"-t mondjon. Ő egy kicsit
másképpen gondolkodott, például hajlamos rá, hogy sztorikat írjon
midenféle emberekről, az én dalaim viszont sokkal inkább önmagám-
ról szólnak.
 250/840

PAUL: A rádiós Brian Matthew írt egy kritikát a Melody Makerbe a

„She Loves You"-ról, és „banális zagyvaság"-nak nevezte. Mi akkor
még nem is ismertük a „banális" szót, azt se tudtuk, akkor mit akart
ezzel mondani: érzelgős a dal? Vagy túlságosan lázadó? Vagy mi a bán-
at? Még mindig ezen a banálison töprengtünk, amikor a dal a
következő héten az első helyre került ugyanannak az újságnak a sláger-
listáján, és Matthew sietve mentegetőzött a címoldalon: „Nem volt iga-
zam, mert első hallásra valóban banálisnak tűnt egy kissé, de aztán az
ember ráérez az ízére." Piff!

Akkor még aggódva figyeltük a kritikákat, így ez az eset nagy elégtételt

jelentett. A zenekritikusok véleményével persze nemigen értettünk
egyet, és soha egyetlen zenésznek sem lenne szabad, hiszen a
zenekritikusból az örök keserűség beszél, mert ő semmilyen lemezt
nem tudna kiadni.

Később William Mann a Times-ban igencsak meglepett bennünket

azzal, amikor „ereszkedő eol kadenciát" fedezett föl a „Not A Second
Time"-ban, meg hogy a „This Boy" végén „pandiatonikus" motívu-
mokat produkáltunk.

Nekünk persze erről lila gőzünk nem volt, egyszerűen leültünk néha
gitárral a kezünkben, John és én, és összehoztunk egy dalt,

JOHN: Ne kérdezzék a véleményemet a saját dalainkról. Nem szü-

lettem kritikusnak. Meg hát ezek a dalok túl közel állnak a szívünkhöz.
Akkor viszont mindig röhöghetnékem támad, amikor a kritikusok a le-
hető legkomolyabban mindenféle rejtett dolgokat vélnek fölfedezni a
szerzeményeinkben. Ott volt Willam Mann, aki azt a tudományos
cikket írta a Beatlesről. Az szerintem merő badarság, egy csomó zenei
szakszóval megspékelve." Máig nem tudom, mit akart Mann tulaj-
donképpen mondani, de nekünk nagyon jól jött, mert az értelmiség
szemében is elfogadhatóvá tette a zenénket. Ez voltaképpen hízelgett
 251/840

nekünk. Pedig amikor a „Not A Second Time”-ot írtam, fogalmam sem

volt róla, hogy különleges akkordmenetet használok.

Az értelmiségiekkel az a baj, hogy mindig mindent meg akarnak érteni.

Nekik nem elég az érzés, nem lehet csak úgy eljátszani egy számot,
előtte el kell neki magyarázni, hogy most mit fog hallani. Enélkül
tisztára meg van zavarodva, mert nem mer egyedül a fülére
hagyatkozni.

GEORGE: A „This Boy" egyike volt a háromszólamú dalainknak.

Akkoriban ez megszokott dolog volt, mint ahogy a nyugati zenére
általában is jellemző a többszólamúság. Paul azt állítja, hogy a papája
vezetett rá bennünket a három szólamra, de én nem így emlékszem.
Ha visszagondolunk a korai rock and rollra, már akkor ott volt a
Frankie Lymon and the Teenagers, az Everly Brothers meg a Platters
is. Sokan énekeltek több szólamban. Az Everly fivéreknek egyenesen
az volt az erősségük.

JOHN: A Beatlesnek az az egyik titka, hogy sohasem ragadtunk le

egyik vagy másik stílusnál. Sosem voltunk kizárólag blues- vagy rock-
zenészek. Szerettünk mi mindenféle zenét. Már az elején voltak olyan
balladisztikus számaink, mint az „Anna" vagy az „In My Life". Akkor
úgy tűnt. hogy én a rockosabb vonalat képviselem, de ha alaposan
megnézzük az akkori Beatles-lemezek anyagát, kiderül, hogy nekem
éppen úgy voltak szentimentális megnyilvánulásaim, mint Paulnak.

PAUL: Gyakorta ellensúlyoztam John keménységét, de néha ez

egyenesen fordítva történt. Bennünket elég hamar beskatulyáztak, de
valójában sokszor John volt nagyon érzelmes, én meg kemény. (Azt
például nagyon zokon vettem, amikor a „Backbeat" című filmben a
Johnt alakító fickóval énekeltették el a „Long Tall Sally"-t, ami mindig
is az én számom volt - no meg persze Little Richardé, de Johné soha.)
 252/840

Szóval számomra kissé furcsa, hogy kialakult rólunk ez a kép: az

érzelmes, melodikus Paul és a kemény, keserű John. Volt ugyan ebben
némi felszínes igazság, de például John egyik kedvenc dala akkoriban
a „Girl Of My Dreams” volt, amit még a mamájától hallott, meg a
„Little White Lies", ami egy jól megcsinált, de a legkevésbé sem dögös
dal. Talán ezek jöttek ki Johnból a „This Boy"-nál.

RINGO: Mindig arra vágytam, bár én is tudnék dalokat szerezni, mint

a többiek. Meg is próbálkoztam vele, de hiába, nem nagyon megy
nekem. Egy szöveget még csak össze tudok hozni valahogy, de amikor
próbálnám megzenésíteni, a többiek mindig azt mondják, hogy a dal-
lam meglehetősen együgyű, és amikor elmagyarázzák, miért, én is
belátom.

PAUL: George is írt néha egy-egy dalt, máskor meg mi írtunk neki,
mint például a „Do You Want To Know A Secret"-et. Idővel minde-
gyikünknek lettek saját, külön rajongói, és talán Ringónak volt a
legtöbb, mert olyan ennivalóan aranyos gyerek, meg hát állati nagy
dobos, ezért úgy gondoltuk, minden nagylemezen kell neki is énekel-
nie egy dalt. Ugyanez volt a helyzet George-dzsal, akiért bolondultak a
csajok, így mindig próbáltunk rá is gondolni, amíg aztán azt nem
kérdezte: „Miért ne írhatnám magam a saját dalaimat?" így aztán
hagytuk, hadd csinálja.

Ettől kezdve minden nagylemezre írt egy saját számot. Fölmerült, hogy
ne vegyük-e be őt is a szerzői teambe, és ezt alaposan meghánytuk-
vetettük Johnnal. Egy reggeli séta közben arról beszélgettünk, mi
lenne a méltányosabb George-dzsal szemben, ha őt is bevennénk, vagy
egyszerűbb, ha minden úgy marad, mint addig? Végül az utóbbi mel-
lett döntöttünk.
 253/840

Első önálló száma a „Don't Bother Me" még zsengécske dal volt, ahon-
nan nagy utat tett meg a „Something"-ig, ami már igazi Beatles-
klasszikus.

GEORGE: A „Don't Bother Me"-t Bournemouthban egy szállodában

írtam, ahol 1963 nyarán játszottunk. Éppen az ágyat nyomtam és un-
atkoztam. Ezen a dalon akartam kipróbálni, tudok-e egyáltalán számot
szerezni.

Nem gondolom, hogy különösebben jó nóta lenne, és a Beatlest aligha

érte volna nagy veszteség nélküle. Viszont adott némi önbizalmat,
mert úgy éreztem, hogy fog ez menni jobban is, csak kitartóan kell
próbálgatnom. Mellesleg ez az érzésem azóta sem múlt el.

Volt némi sejtelmem a dalszerzésről, hiszen sokszor gubbasztottam a

kocsiban, amikor John és Paul egy új számon dolgozott. Emlékszem,
egyszer moziban ültünk Paullal és vetítettek egy Link bútorreklámot,
ami így szólt: „Are you thinking of Linking?"

V.'-A'.

Erre Paul azt mondta: - Jé, ebből lehetne egy jó dalt írni - így született
meg az a sora, hogy „Thinking of linking my life with you".
(„Szeretném összekötni veled a sorsomat").

John sokat segített nekem. Tanácsokat adott, például azt, hogy:

„Amikor dalt szerzel, mindenképpen próbáld meg elsőre befejezni,
mert akkor könnyebb, mintha csak később veszed elő újra." Én is úgy
tapasztaltam, hogy ez többnyire igaz. Szóval adott néhány hasznos út-
mutatást, sőt később kettesben is megpróbálkoztunk a komponálással.
Éppen náluk voltam, amikor egyszerre több dallal is küszködött. Volt
vagy három befejezetlen száma, nekem támadt néhány jó ötletem,
 254/840

főleg az, hogy gyúrja őket egybe, és végül így született meg a „She Said,
She Said". Ha jobban megfigyelik, érezhető, hogy annak a nótának a
közepe nem is az a szám, mert ugye indul azzal, hogy „Tudom, milyen
halottnak lenni, mondta a lány", a közepén meg ott van az, hogy
„amikor én még kissrác voltam, minden rendben volt", aminek semmi
köze az elejéhez, de zeneileg sikerült ezeket összegyúrni. Szóval ilyen-
formán olykor besegítettem. Néha én is megmutattam Johnnak a
lelkész számaimat. Az egyikre azt mondta: „Na, ez nem rossz", aztán a
következő dalánál észrevettem, hogy ellopta az enyémből az
akkordokat!

Egy idő után kikötöttem annál, hogy mindig csak egyedül írok dalt,
ami azt jelentette, hogy kissé elszigetelődtem a többiektől, és ez talán
az én hibám is volt. Persze nehéz dolog mással együtt komponálni,
hiszen ami az egyiknek tetszik, nem biztos, hogy jó a másiknak is, és
csak olyanok csinálhatják együtt, akik megbíznak egymásban.

GEORGE: A KOCSIMBAN VAN EGY MAGNÓ, HOGY

RÁÉNEKELHESSEM, HA VALAMI ESZEMBE JUT, ÉS AZTÁN
OTTHON KIDOLGOZHASSAM.

JOHN: A NORTHERN SONGS HOSSZÚ TÁVÚ VÁLLALKOZÁS,

ALAPJA AZ AZ ELKÉPZELÉS, HOGY PAULLAL HATVANÉVES
KORUNKIG DALOKAT FOGUNK ÍRNI. HA NEM JÖN KÖZBE
VALAMI, SZERINTEM ÖREGKORUNKIG KÉPESEK LESZÜNK
SLÁGEREKET GYÁRTANI. JÓ BARÁTOK VAGYUNK, MEG MÉG
JÖVEDELMEZŐ IS A DOLOG, UGYAN MIÉRT IS HAGYNÁNK
ABBA?

NEIL ASPINALL: Brian ismerte Dick Jamest, aki arról volt híres, hogy
ő énekelte a „Robin Hood" tévésorozat betétdalát, és később saját
zeneműkiadó társaságot is alapított. Amikor John és Paul kezdett saját
dalokat szerezni, Brian lejátszotta Dicknek néhány felvételüket.
 255/840

Dick James akkor megszerezte a „Please Please Me" kislemez és a sor-

on következő dalok kiadási jogát is. Mi még akkor nagyon jóhiszeműek
és tapasztalatlanok voltunk. Azt hiszem, a Beatles ma már sajnálja,
hogy megkötötte azokat a szerzői díjra vonatkozó - rájuk nézve megle-
hetősen előnytelen — szerződéseket.

PAUL: Mindenáron szerződést akartunk kötni, akár egy kezdő

regényíró, aki mindenáron ki akarja adatni, amit írt. Kész lenne akár
tűzbe is ugrani a Doubledayért, és nem érdekli, milyen feltételeket
diktál a kiadó, csak hogy azt mondhassa a barátainak: „Fiúk, most jel-
enik meg az új könyvem a Doubledaynél." „Ez komoly? A
Doubledaynél?" „Ott hát!" Pontosan így voltunk ezzel mi is. Azt akar-
tuk, hogy elmondhassuk: „Az EMI kiadja a lemezünket!" „Hogyan? Az
EMl?

Igen ám, csakhogy Brian kötött néhány tetű rossz megállapodást, és

lerakta a kizsákmányolásunk alapjait, amit én még a mai napig
nyögök. Például a „Yesterday" után - amit teljesen egyedül, John vagy
bárki más segítsége nélkül írtam - máig csupán 15 százalék részesedést
kapok, amit Brian intézett el nekem még akkor, és ez különösen azért
tűnik olyan igazságtalannak, mert akkora siker volt,- talán az évszázad
slágere.

De azért nekem nincs olyan nagy okom panaszkodni. George Martin

például alig profitált valamit a Beatles sikeréből. Egyszer meg is
kérdeztem tőle: „Nem bánod most már az egészet, George?" Mire ő azt
mondta: „Nem, én nagyon élveztem azokat az időket. Amikor a beat a
csúcson volt, egyszer 13 héten át a mi lemezeink vezették a slágerlistát,
ha nem ti, akkor Brian egy másik menedzseltje, Cilla Black, Billy J.
Kramer vagy a Gerry and the Pacemakers, mégsem kaptam utána egy
lyukas garast sem. Az EMI-nál nem volt prémium." Azt mondtam erre
neki: „Hallod, azért sok erő van benned, hogy ettől nem keseredtél
meg", és ez így is van: ő így tudta mindvégig megőrizni a harmóniáját.
 256/840

Én is próbálom hát ugyanígy felfogni a dolgot, de azt azért meg kell ál-
lapítanom, hogy Briannek ez volt a legnagyobb hibája: nem volt eléggé
körültekintő.

JOHN: Azt hiszem, Dick James zsebre vágta akkor Briant. Arra gondo-
lok, hogy mi történt Brian halála után: ott volt a Dick James Music
Company, degeszre kereste magát rajtunk, ott volt a Northern Songs,
ami nem volt a miénk, mint ahogy a NEMS sem. Ezt mind Briannek és
a tanácsadóinak köszönhettük. Dick Jamesnek pedig volt képe azt
állítani, hogy ő fedezett fel bennünket! Ugyanakkor szeretném hallani
Dick James zenéjét. Nem ismerik véletlenül egy számát?

GEORGE: Brian sohasem tudott jó üzleteket kötni. Mi éveken át egy

régi pennyt kaptunk minden eladott kislemezért, és két shillinget a
nagylemezekért. Aztán ott volt az a fiaskó, amikor Brian apja átadta a
jogokat a The Beatles kereskedelmi társaságnak. Nem is az övé volt az
a jog, mégis eladta valaki másnak, aki aztán továbbadta valakinek, aki
még egyszer továbbadta.

Ha már 1962-63-bán tudtuk volna, amit ma tudunk, vagy akár

1967-ben észbe kaptunk volna, akkor egészen más lett volna a helyzet.
Sokkal több jogdíjat markolhattunk volna fel, ha ismertük volna a dör-
gést, és nem kényszerülünk annyi pereskedésre később a
részesedésünk miatt. Akkor még kiharcolhattunk volna valami
méltányos százalékot.

Én ugye akkor még nem írtam dalokat, de John és Paul már igen.
Amikor én is elkezdtem, csak azt kérdezték tőlem: „Akarod, hogy
megjelenjen a dalod?", és mivel tudtam, hogy John és Paul dalait Dick
James adja ki, rábólinlottam. Azt persze senki sem mondta ki ősz-
intén: „Azért szeretném, hogy most aláírd ezt a szerződést, mert
szeretném helyetted én zsebre tenni a neked járó jogdíjakat.'' Aláírtam,
és csak az járt a fejemben, hogy ezentúl tutira meg fognak jelenni a
 257/840

dalaim, és csak évekkel később jutott eszembe megkérdezni: „Hogy-

hogy nem én vagyok a jogtulajdonos?" Szóval jó alaposan rászedtek
bennünket, mert az üzleti világban ez mindig is így ment.

JOHN: Mi sosem beszéltünk a pénzről. Mi csak a dalszerzésre társul-

tunk még tizenhat éves korunkban, és csak abban állapodtunk meg,
hogy az összes dalunk Lennon-McCartney-szerzemény lesz ezentúl, és
tulajdonképpen valami alapja mindig volt annak, hogy mindent a
közös művünkként jelentettünk be, mert még ha egyedül komponált is
valamelyikünk, a dal csak úgy 90 százalékig volt kész, mindig alakítat-
tunk rajta még valamit közösen a felvételkor a stúdióban. Szóval így
csináltuk mi ezt, és sosem számolgattuk, hogy most akkor kinek men-
nyi pénz jár. Úgy tűnt, van belőle elég. Ezen felül minek foglalkoztunk
volna vele?

PAUL: VANNAK OLYANOK, AKIKBEN MEGBÍZUNK, ELSŐSORBAN

A MENEDZSERÜNKBEN. DE A LEMEZPRODUCERÜNK ÉS A
KÖNYVELŐNK IS MEGBÍZHATÓ, AZT HISZEM. AZ ANYAGI
ÜGYEKET RÁJUK BÍZZUK, ÉS ÍGY NINCS OKOM SEMMI
AGGODALOMRA.

RINGO: 1963 áprilisában eldöntöttük Paullal és George-dzsal, hogy

vakációzunk egyet Tenerifén. Klaus Voormann szüleinek volt ott
nyaralója. Villany nem volt benne, ezért úgy érezhettük magunkat,
mint a vademberek.

Életemben akkor voltam először olyan helyen, ahol fekete a homok. Ez

is nagyon tetszett, meg általában az egész vakáció. Paulnak még meg-
vannak a képek, melyek akkor készültek rólunk nagy sombrerókban.
Drámaian nézünk ki. Mindig is ezt szerettem a spanyolokban: a
drámaiságot.
 258/840

PAUL: Elmentünk oda, és maradtunk is egy darabig de okozott

nekünk némi aggodalmat, hogy a Kanári-szigetekre még nem jutott el
a hírünk. Ott hiába mondtuk, hogy „Tudják, a Beatles!", azt felelték:
„Nem, nem tudjuk".

Iszonyúan leégtem ott, úgy, ahogyan csak az angolok tudnak. Még jóv-
al később is fájt a bőröm. Ráadásul egyszer nagyon rám ijesztett az
óceán. Már ki akartam úszni a partra, de azt kellett megállapítanom,
hogy nem haladok egy tapodtat sem, vagy ha igen, akkor inkább
befelé.

GEORGE: EMLÉKSZEM A FEKETE HOMOKRA, MEG HOGY TÚL

SOKAT NAPOZTUNK, ÉS ISZONYÚAN LEÉGTÜNK, AHOGY AZ
ANGOLOK ÁLTALÁBAN. RINGÓVAL RÖGTÖN AZ ELSŐ VAGY A
MÁSODIK NAPON NAPSZÚRÁST IS KAPTUNK. ÉS EGÉSZ ÉJJEL
LÁZASAN RESZKETTÜNK.

Sokat kocsikáztam ott. Imádtam a sportkocsikat, és Klaus volt szíves

és kölcsönadta az Austin Healey Sprite-ját. Le is vagyunk fényképezve
benne Paullal. Fölmentünk vele egészen a vulkánig. Olyan volt, mintha
a holdon lennénk, és állt ott egy nagy csillagvizsgáló is óriási
teleszkópokkal.

PAUL: Brian Epstein ugyanakkor ment vakációzni Spanyolországba,

ahová meghívta Johnt. Azt hiszem, ő végül számításból ment vele. Bri-
an ugyanis meleg volt, John pedig meglátta a lehetőséget, hogyan be-
folyásolhatná a főnökünket. Legalábbis azt hiszem, hogy ezért tartott
inkább vele. Biztosan tudta, mit akar, egyértelművé akarta tenni Brian
előtt, hogy közülünk elsősorban kire kell hallgatnia. És ilyenek is vol-
tak az erőviszonyok. John a vezérszerepre tört, bár ezt sosem mondta
ki nyíltan.
 259/840

JOHN: A nyaralást előre megterveztük, és én elmentem, holott Cyn-

thia éppen akkorra várta a gyermeket. Tudtam, hogy gazemberség,
mégis elmentem. Ott aztán figyeltem, hogyan szedi föl Brian a fiúkat,
és én is megjátszottam, hogy egy kicsit homokos vagyok - egész
szórakoztató volt.

Életemben akkor voltam együtt először olyan emberrel, akiről biztosan

tudtam, hogy homoszexuális. Üldögéltünk egy kávéházi teraszon Tor-
remolinosban, és mutogattam neki a csinosabb fiúkat, hogy „na, ez
nem tetszik neked? Hát ez?" Meglehetősen szórakoztatónak találtam,
mert valahogy úgy álltam hozzá, mintha író lennék: „Én itt most
élményeket gyűjtök." Csaknem nekünk is viszonyunk lett, és eléggé
közeli kapcsolatba kerültünk, ami azonban sosem ment át a testiségbe.

Persze ment a pletyka bőszen, amikor hazatértünk Liverpoolba. Orszá-

gos lap is akkor foglalkozott velünk először — a Daily Mirror a
hátoldalán -, amikor megvertem Bob Woolert Paul huszonegyedik szü-
letésnapján. Ez volt az első „Lennon odacsap” jellegű sztori. Nagyon
kínos volt már másnap. A BBC-nél volt jelenésünk, a többiek leutaztak
oda vonattal, de én nem mertem, be voltam tojva, mert csaknem agy-
onvertem Woolert.

Azért estem neki, mert megvádolt, hogy viszonyt kezdtem Briannel.

Spanyolországban. Lehet, hogy csakugyan van bennem némi homokos
hajlam, és azért gurultam annyira dühbe. Egyébként tökrészeg voltam.
Bob meg egyre cukkolt, hogy „Na, John, mondd már el, mi volt közted
meg Brian között, úgyis tudja mindenki.” Ha ma mondanának ilye-
smit, csak vállat vonnék, de akkor bedühödtem, összevissza vertem,
végül bottal is ütöttem. Akkor jutott eszembe életemben először, hogy
Jesszusom, a végén még megölöm!" Felvillant, mintha csak
filmvásznon látnám, hogy ha még egyet ütök, belehal. Abban a pillan-
atban tettem le egyszer s mindenkorra az erőszakról, ami addig sajnos
az egész életemre jellemző volt.
 260/840

Bob később beperelt, és adtam neki 200 font fájdalomdíjat. Ha jól em-
lékszem, az volt életem utolsó verekedése. Innen kezdve — eltekintve
attól, hogy olykor megütöttem az én drága feleségemet, különösen az
elején, amikor kihozott a sodromból - nem verekedtem soha többé.

PAUL: Így jött a képbe a homoszexualitás — nem hiszem, hogy John a

gyakorlatban is az lett volna. Mindenesetre sokat ugrattuk ezzel.

JOHN: Brian valóban szerelmes volt belém, de ennek nincs semmi

jelentősége. Úgy értem, érdekes mozzanat, és lehet, hogy a legizgal-
masabb epizód lesz a Brian Epstein nemi életéről készítendő holly-
woodi filmben, de számomra nincs semmi, de semmi jelentősége.

RINGO: Rodoszon, Korfun és Athénban voltunk. Rodoszban látni

akartam a kolosszust, ezért meg is kérdeztem a mixernőt a bárban:
„Mondja, hol találom a kolosszust"" Azt mondja erre: „Azt már sehol,
aranyom" - ne csodálkozzanak már annyira, mi tényleg ennyire tudat-
lanok voltunk, hiszen sosem mozdultunk ki hazulról - „de ha lemennek
a kikötőbe..." No, le is mentünk, és ott volt két szarvas
szobortalapzaton, az mutatta, hol lehetett valaha a kolosszus.

NEIL: A hatvanas évek elejének legérdekesebb zenéje az amerikai R&B

volt. A Beatles is amerikai hatás alatt állt, amikor eljutott a londoni
klubokba, körül akarlak nézni, mi van azon a fronton, mivel a fővárosi
még nem hódították meg. Akkoriban ismerkedtünk meg Andrew Old-
hammel, akit Brian a sajtó embereként mutatott be. Ő vitt el ben-
nünket egy bluesegyüttes, a Rolling Stones műsorára. (Később ő lelt a
menedzserük.)

JOHN: Miután mi befutottunk, jött a nyomunkban a Stones, és jóval

radikálisabbnak tűntek nálunk. Ők nem nyíratták rövidebbre a
hajukat, és nem tartózkodtak a színpadon az alpári viselkedéstől, mint
mi.
 261/840

Először a richmondi Crawdaddy klubban hallottuk őket, azután egy

másik londoni helyen. Akkor még Giorgio Gomelsky volt a menedzser-
ük. Amikor Londonban lődörögtünk, éppen akkor vált keresetté a
klubokban a Stones, és Brian összeismertetett bennünket Ciorgióval.
Többször is elmentünk meghallgatni őket, és össze is barátkoztunk.

GEORGE: Emlékszem, éppen Teddingtonban voltunk a „Thank Your

Lucky Stars" tévéműsor felvételén, ahol ügyesen eljátszottuk, hogy
élőben adjuk elő a „From Me To You"-t, és onnan mentünk Richmond-
ba meghallgatni a Stonest. Akkor még kizárólag klubokban játszottak,
főként R&B számokat. A zenéjük a mi bőrruhás korszakunkéra em-
lékeztetett, amikor még nem azzal törődtünk, lesz-e lemezünk meg
tévés fellépésünk. Mi addigra már lehiggadtunk, ők még vadak voltak.

RINGO: Emlékszem, ott álltunk egy fülledt teremben, és figyeltük őket

a színpadon, főleg Keithet és Briant - rögtön tudtam, hogy ők is nagy-
ok. Meg tudtak jelenni.

Szóba elegyedtünk, de már nem tudom, miről beszélgettünk, és arra

sem emlékszem, velük mentünk-e az öltözőbe.

PAUL: Mick többször is elmesélte, hogy mi olyan hosszú kabátban

masíroztunk be Londonba, amilyen ott senkinek sem volt. És hogy ő
akkor elhatározta, hogy neki is lesz egy ilyen.

JOHN: Emlékszem, Brian odajött hozzám megkérdezni, milyen

szájharmonikán játszom a „Love Me Do" felvételén, mire mondtam,
hogy gomboson, ami valójában nemigen illett a blueshoz, én mégis azt
használtam, mert gyakran játszottuk Bruce Channel „Hey! Baby"-jét
is, és annak a harmonikaszólamát nem lehetett blues-szájharmonikáv-
al megcsinálni.
 262/840

NEIL: Jól játszott a Stones azon az estén, legalább olyan jól, mint
bármelyik banda a Cavernben. Jól tudták a számaikat, és ennél több
akkor még nem is igen kellett.

Emlékszem, akkor Ian Stewart zongorázott náluk, és nem értettem,

miért nincs rajta egyetlen reklámfotójukon sem. A zongoránál később
is ott ült, de úgy látszik, bizonyos szempontból nem tartozott a
bandához,- hogy miért, nem tudom.

PAUL: Egy nap a Charing Cross Roadon, a zarándokhelyünkön sétál-

tunk Johnnal, mert ott sorakoztak a gitárboltok. Aznap megláttuk
Micket és Keithet egy taxiban, és odarikkantottunk, hogy vegyenek föl.
Be is szálltunk,- éppen lemezfelvételre mentek. Micknek az volt az első
kérdése: „Nincs valami számotok, amit elénekelhetnénk? Most kötöt-
tünk szerződést a Deccával." Elgondolkodtunk, és abban maradtunk,
hogy át lehetne adni azt, amit eredetileg Ringónak írtunk: ez volt az „I
Wanna Be Your Man".

Megszoktuk, hogy Ringó is elénekel minden fellépésünkön egy számot.

Ez eleinte a „Boys” volt, a Shirelles slágere, vagyis eredetileg csajok
énekelték, de nekünk eszünkbe sem jutott „Girls'-re cserélni a
szövegét.

Ringó is pontosan úgy énekelte, mint a Shirelles, és csak később kez-

dett derengeni nekünk, hogy az ő szájából talán furcsán hat: „A fiúkról
énekelek, ó igen, a fiúkról". Miért nem a lányokról? Szóval kissé későn
esett le a tantusz, és ezért akartunk írni neki egy új számot, ami
zeneileg emlékeztet a „Boys"-ra, csak egészen más a szövege - ez adta
az „I Wanna Be Your Man” ötletét, ami születésekor egy kicsit Bo
Diddley-sre sikeredett. Azt mondtam végül Micknek: „Van egy
számunk, amit Ringó fog énekelni a nagylemezünkön, de kislemezen
biztosan nem adjuk ki, és talán jó lenne nektek." Tudtam ugyanis,
hogy a Stones műsorán szerepelt a „Not Fade Away" és Diddley
 263/840

számai, és hogy Mick kedveli a rumbatököt, mivel a Crawdaddyben

láttam nála. Így aztán elkísértük őket a stúdióba.

JOHN: Az „I Wanna Be Your Man"-nek az a története, hogy a Stones

éppen lemezfelvételre készült, mert akkoriban jöttek ki a „Come On"-
nal, és utána gyorsan kellett volna nekik még egy szám. Mi összeakad-
tunk Andrew Oldhammel, aki korábban Epsteinnek dolgozott, de
aztán leszerződött a Stoneshoz, gondolom, ő rúgatta ki velük Giorgio
Gomelskyt. Szóval ő keresett meg bennünket azzal, hogy nem volna-e
egy számunk a Stonesnak, mire mi átadtuk azt, mert nem is szerettük
annyira.

Bementünk velük a stúdióba, és megtanítottuk nekik. Eljátszottak egy

kissé keményebben, mint ahogy szoktuk, mire rögtön azt mondták,
hogy „Oké, ez jó lesz, ez tényleg a mi stílusunk." Így aztán elvonultunk
egy sarokba Paullal, és szépen befejeztük a számot, amíg a többiek be-
szélgettek. Elég hamar végeztünk, ezért nyilatkozott később úgy Mick
és Keith: „Nem hittünk a szemünknek: elvonultak egy sarokba, és fél
pillanat múlva visszajöttek a kész számmal!" És valóban ott fejeztük
be, a szemük láttára.

Akkoriban még írtunk dalokat másoknak is - több időnk volt rá, vagy
csak több energiánk, nem tudom. Mindenesetre nem gondoltuk, hogy
mindent nekünk kellene elénekelnünk. De előfordult fordítva is: ír-
tunk egyet eredetileg Cliffnek, és végül mégis mi magunk adtuk elő.

PAUL: Nem rivalizáltunk mi a Rolling Stonesszal, ezt csak az újságírók

találták ki. Értem én, hogy ők miért gondolták így, elég kézenfekvő lett
volna, de a helyzet az, hogy éppen George segítségével jutottak lemez-
szerződéshez. George beszélte rá erre egy bulin a Deccától Dick Rowe-
t, aki többek között arról híres, hogy ő utasította el a Beatlest.
 264/840

GEORGE: Egyszer volt valami nagy összeröffenés a liverpooli Philhar-

monic Hallban. Addigra már híresek lettünk mi is, meg Gerryék és
néhány más liverpooli banda is, és egyszerre csak Liverpoolra figyelt
az egész zenei világ. Arról persze szó sem lehetett, hogy játsszunk is a
Philharmonic Hallban, ott hallatlan dolog lett volna egy rockkoncert
(így aztán hallatlan is maradt). De akkor összejöttünk mindnyájan,
még a semmiből előbukkant bandák is, mivel akkoriban mindenki a
mi sikerünket akarta meglovagolni. Volt ott persze néhány londoni
menedzser, közöttük Dick Rowe is, és megkérdezte tőlem: „Aztán kik
azok, akik itt igazán jók?" Erre én azt feleltem: „Hát, azokat nem itt
kellene keresni, mert a legjobb szabad csapat a Rolling Stones."

JOHN: A Stonesszal két különböző korszakunkban is összehozott a

sors. Először a kezdet kezdetén, amikor ők még csak a londoni klubok-
ban léptek föl, másodszor meg ismét Londonban, amikor már mindkét
együttes befutott. Akkor, hogy úgy mondjam, már mi voltunk a dzsun-
gel urai, és a magam részéről nagyon közel álltam a Stoneshoz. Nem
tudom, a többiek hogy vannak ezzel, de én elég sokat voltam együtt
Briannel ésMickkel, és mindkettejüket nagyra becsültem.

RINGO: Amikor Londonba mentünk, ott egy kicsit olyan volt a helyz-
et, mint otthon, mert akkor a legtöbb banda északról érkezett, és is-
mertük is egymást, eljártunk egymás fellépéseire. Együtt mászkáltunk
az Animalszel, a Stonesszal meg néhány jazzmuzsikussal, akiket ugy-
ancsak a klubokból ismertünk. Sok jó hely volt akkoriban, például a
Bag O'Nails.

(Hadd mondjak el egy furcsaságot: amikor megjelentünk a londoni

klubokban, az emberek általában puszival üdvözöltek bennünket, ami
nekem, mint északinak, eléggé bizarr volt. Mi odafönt kezet szoktunk
rázni, ahogyan férfiakhoz illik. Megszoktam persze, de először kissé
megbotránkoztam rajta. Talán az Ad Lib vezetője, Brian Morris csókolt
 265/840

engem először arcon, és arra gondoltam: „Na. szépen vagyunk!" De

nem volt ebben semmi, csak ez volt a szokás Londonban.)

JOHN: MI VOLTUNK AZ ELSŐ OLYAN MUNKÁSSZÁRMAZÁSÚ

ELŐADÓK, AKIK AZOK IS MARADTAK, ÉS UGYANÚGY
BESZÉLTEK, AHOGYAN ADDIG, PEDIG AZT A KIEJTÉST
LENÉZTÉK ANGLIÁBAN. MI CSAK A KÜLSŐNKBEN
IDOMULTUNK A FELSŐBB OSZTÁLYOKHOZ.

JOHN: Szóba került már az is hogy fellépjünk a Palladiumban, de mi

még nem állunk készen erre. Nem akarunk úgy járni, mint azok, akik
vállalkoztak rá, aztán ízekre szedték őket.

GEORGE: Októberben a legnagyobb dobásunk az volt, hogy beker-

ültünk a londoni Palladium vasárnap esti műsorába. Ott csak a leg-
nagyobb amerikai vagy angol sztárok léphettek föl. Jól éreztük ma-
gunkat a színpadon. Azt hiszem, pont a megfelelő mértékben voltunk
szemtelenek, és sikerünk is volt. Persze izgultunk, mint mindig,
amikor egy-egy lépcsővel följebb mentünk a létrán, de az önbiza-
lmunkat sosem veszítettük el. Nagyon együtt voltunk mi négyen, és
egymásban tartottuk a lelket.

RINGO: Számomra valóságos csoda volt, hogy éppen a Palladiumban

dobolhatok, mert még évekkel korábban, amikor a nappalinkban
próbáltunk Eddie Clayton együttesével, anyám legjobb barátnője, An-
nie Maguire mindig azt mondogatta: „Egyszer még eljutsz a Palladi-
umba, fiam."

Így aztán régi vágyam teljesült, amikor csakugyan eljutottam oda.

Nem is tudtam én akkor semmit elképzelni, ami annál többet jelen-

thetett volna. Mondtam is Annie-nek: „Na, mit gondolsz, hol fogunk
fellépni? Akár hiszed, akár nem, a Palladiumban!" ...s nem csak ott ját-
szottunk, hanem egyenesen a vasárnap esti sbowban, ami a csúcsok
 266/840

csúcsa volt! Erre minden ismerősünk azt mondta: „Na, öreg, ez már
valami!”

A fellépés előtt annyira ideges voltam, hogy még hánytam is, mielőtt
színpadra léptünk. Aztán köptem egy utolsót, és már doboltam is. Ma
is előfordul, hogy fellépés előtt jól ki kell hánynom magamat. Ha már a
színpadra léptem, ott sosincs semmi gáz. Én nem tudok olyan elegán-
san bevonulni, mint Frank Sinatra, aki odalejt a közönség elé, és
elvigyorodik: „Helló!” No persze lehet, hogy közben neki is egészen
máson jár az esze.

GEORGE:

AMIKOR A PALLADIUMBAN VAGY HASONLÓ PROCC HELYEN

LÉPTÜNK FÖL ÚGY ÖLTÖZTÜNK, AHOGY ELVÁRTÁK, ÉS
BETARTOTTUK A JÁTÉKSZABÁLYOKAT, DE KÖZBEN AZT
GONDOLTUNK: „NA, MOST MEGMUTATJUK NEKIK!"

RINGO: Mi a showbizen keresztül futottunk be. Egy mai együttes már

azt is megteheti, hogy egyszerűen a rock and rollal fut be, de nekünk
még végig kellett járnunk Shirley Bassey útját, meg kellett vívnunk a
harcot. Be sem engedtek volna bennünket a Palladiumba, ha nem
öltözünk ki szép rendesen. Ettől csak akkor térhettünk el, amikor már
magasabb szintre jutottunk zeneileg.

Az ember huszonéves korában még mindenre képes, és mindent lehet-

ségesnek tart, egyszerűen nem ismer akadályt. Ha van is, az emberben
is van elszántság arra, hogy mindet leküzdje.

GEORGE: Akkoriban a sztárok klikket alkottak, és alapjában véve

mind konformisták voltak, mint mindenki, aki nem ihletből dolgozik.
 267/840

Ha megnézik, kik szerepeltek a nagy londoni ügynökségek, mondjuk a

Grade vagy a Delfont sztárlistáján, nyilvánvaló, hogy mind egy branc-
sba tartoztak.

Az elején több londoni bandától is azt hallottuk, hogy Watfordtól

(London északnyugati elővárosa — a ford.) tíz mérföldre már a dzsun-
gel kezdődik. Így aztán az igazi sikerhez először is magunk mögé kel-
lett utasítanunk a londoniakat, akik sokkal jobb sansszal indultak,
csupán mert londoniak voltak.

Az egyébként még ma is nagyon jellemző, hogy a lemeztársaságok

képtelenek felismerni a valódi irányzatokat és az igazi tehetséget. Csak
az jár a fejükben, hogy azt szerződtessék, akinek sikere lesz, akinek
meg nem lesz, azt ne szerződtessék. Nekünk nemegyszer a fejünkhöz
vágták: „Északról nem lehet befutni." Mi meg nem mondtuk erre, hogy
„kapjátok be!'', de ezt gondoltuk, meg hogy „majd megmutatjuk nek-
tek". És tessék, a londoniakat megelőzve bemasíroztunk a Palladi-
umba, aztán bejutottunk Ed Sullivanhez, majd el egészen Hongkongig,
meg mindenhová a világon.

Ugyanez történt már az iskolában is: a tanáraim semmilyen jövőt nem

jósoltak nekem, és nem kaptam tőlük semmi érdemlegeset. A
zárójelentésemben azt írta az igazgató: „Nem tudok mit mondani a
végzett munkájáról, mert nem végzett semmi munkát, nem vett részt
semmilyen iskolai tevékenységben." Na, gondoltam, kösz, öreg, ezzel
majd prímán el tudok helyezkedni! Ezért történt, hogy amikor évekkel
később Paul kilépett egy Ford-szakboltból, ahol éppen akkor vett egy
vadiúj Ford Classicet, és éppen arra járt a volt iskolaigazgatója, a tek-
intete azt mondta, amikor ránézett: „Bizony, öreg, nem csal a szemed,
én vagyok az, és nekem van új Fordom, nem neked, hapsikám!" Mag-
yarán: „Most már bekaphatod!"
 268/840

Szóval mi az igazgatóval meg a tanárokkal, meg később a Dick Rowe-

kal dacolva csináltunk karriert. Keservesen, sok nélkülözés árán jutot-
tunk előre, és az az igazság, hogy George Martinnal oltári nagy szer-
encsénk volt. Az is előfordulhatott volna, hogy hiszünk a tanároknak és
az igazgatóknak, elhisszük nekik, hogy „semmirekellők" vagyunk, de
mi szerencsére mindig bíztunk magunkban, éreztük, hogy egyszer még
visszük valamire.

Többnyire így szokott ez menni, és ezt mindenki jól tudja, aki lentről
jött, akire sokszor rátapostak (amit mi sem kerülhettünk el liverpooli
munkásgyerekként), aztán valahogy mégis fölért a csúcsra, és utána
mindenki hozzá akart dörgölőzni. Hiába, a győztest mindenki szereti,
aki viszont veszít, az magára marad.

JOHN: A sznobizmus még ma is ugyanolyan általános, mint régen. Jó,

hogy a hozzánk hasonlók át tudják törni a korlátokat, de mi sem teljes
mértékben. Emlékszem, egyszer bementünk egy étterembe, ahová
először be sem akartak engedni minket az öltözékünk miatt. „Mit
akarnak?" - förmedt ránk a főpincér, mire mi azt feleltük: „Enni, Józ-
sikám, mi mást akarnánk?" Akkor aztán felismert bennünket a tulaj,
és mindjárt „Erre tessék, uraim, ez az asztal meg fog felelni, uraim?"
Úgy éreztem magamat, mint tizenkilenc éves koromban, amikor egy
lépést sem tehettem anélkül, hogy ne tegyenek megjegyzést a
külsőmre, vagy legalábbis ne bámuljanak meg.

Az csak Beatle koromtól fordul elő velem, hogy örülnek nekem és in-
vitálnak, és most már nem nagyon gondolok arra, hogy ilyenkor
valójában mi jár a fejükben. A fogadtatás nem nekem szól, hanem a
sztárnak, aki lettem, és ha megszűnne körülöttem a ragyogás, megint
csak a ruhám meg a frizurám után ítélnének meg.

Mi sem mondtuk ki igazán, amit gondolunk, amikor még nem enged-

hettük meg magunknak. A lényeg az volt, hogy ne szívjunk mellre
 269/840

semmit. Amikor elmentünk Liverpoolból, például rövidebbre kellett

vágatnunk a hajunkat. Amikor eljutottunk a televízióba, öltönyt kellett
fölvennünk. Kénytelenek voltunk ilyenféle kompromisszumokat kötni.
Először be kellett kerülnünk a pikszisbe, és amikor már ott voltunk,
akkor mondhattuk ki végre, hogy „Na, akkor tessék jól figyelni, mi
valójában ilyenek vagyunk:" Egyszóval az elején kissé alakoskodunk
kellett, még ha ez nem volt is mindvégig tudatos.

RINGO: 1963 októberében egyhetes turnéra mentünk Svédországba.

Az ottani szállodában remekül éreztük magunkat. Volt egy emlékez-
etes nap, amikor Paul újságírónak adta ki magát: fényképezőgéppel a
kezében körberohangált az éttermeken azzal, hogy riportot készít „Mi
újság Svédországban?" címen, lefényképezett boldog-boldogtalant, és
mindenféle hülye kérdéseket tett föl nekik. Senki sem ismerte fel, ami
nagyon tetszett neki. Mindenkinek odaadott egy-egy névjegyet, amit
valaki mástól kapott, és baromira élvezte a dolgot.

NEIL: A banda népszerűsége napról napra nőtt. Emlékszem, már

akkor is egy csomó csaj sikoltozott kinn az utcán, amikor mi is ott üc-
sörögtünk a művészbejárónál Eddie Cochran és Gene Vincent liver-
pooli koncertjén, de az kutyafüle volt a Beatle-mániáboz képest.
Amikor hazarepültünk Svédországból, a londoni reptéren tízezren
várták a Beatlest! Nem volt nagyságrendben ebhez fogható őrület.
1963-ban kezdődött, és később még fokozódott is.

RINGO: 1963-ban kezdtünk sokat repülni. Először akkor szálltunk

repülőre együtt, amikor Brian Epsteinnel Liverpoolból Londonba
mentünk. George ablaknál ült, és az ablak valahogy kinyílt - ijedtében
elkezdett ordítozni, szóval elég különleges élmény volt.

Egyszer Glasgowba repültünk Londonból, de csak három szabad hely

volt a gépen, mire én azt mondtam, nem baj, majd én állok — csak
akkor tudtam meg, hogy ez tilos!
 270/840

PAUL: Akkor váltunk igazán híressé, amikor felléphettünk a Palladi-

umban. Később még a királyi család elé is eljutottunk, és az any-
akirályné személyesen megtapsolt bennünket.

NEIl: Úgy lőttek ki, mint a rakéta. Emlékszem, a királyi ház előtti
fellépésre, amikor a fiúk nagyon izgultak. Most nem a Cavernben kel-
lett föllépniük hanem egy jótékonysági koncerten, ahol iszonyatos
belépti díjakat fizettek az emberek. Itt egészen másfajta közönség előtt
kellett vizsgázniuk.

GEORGE: John azért tette azt a híres megjegyzését az ékszerek csör-

getéséről, mert úgy tudtuk, hogy a nézőtéren csupa gazdagok ülnek.
Azt hiszem, ezt már előre eltervezte, valószínűtlen, hogy ott rögtönözte
volna. Ugyanakkor egy kissé túl mélyen hajolt meg.

JOHN: Azért kezdtünk tréfálkozni egy kicsit a Palladiumban, mert ott

senki sem sikoltozott, így hallhatták is, hogy mit mondunk.

Sokan nem tudják, hogy jó pár felkérést vissza is utasítottunk. El-

mentünk például a királyi család elé, de amikor diszkrét felkérést
kaptunk, hogy ezt évente ismételjük meg, nemet mondtunk. Úgy lát-
szik, valahogy kiszivárgott a sajtóba, mert évente azzal a címmel jelent
meg valamelyik újság, hogy „MIÉRT NEM JÁTSZIK A BEATLES A
KIRÁLYNŐNEK?" Eszünk ágában sem volt rendszert csinálni belőle,

mert az előtt a fellépés előtt mindnyájan hótt idegesek voltunk.

Amikor az az egyetlen alkalom volt, elsütöttem egy viccet a színpadon,
mert rettenetesen be voltam tojva, mégis mutatni akartam, hogy láza-
dók vagyunk.

PAUL: Az anyakirályné megkérdezte tőlünk: „Holnap este hol játsz-

anak?” Mondtuk, hogy Sloughban, mire azzal válaszolt: „Ó, szóval a
szomszédunkban!" (Mármint a Windsorral szomszédos iparvárosban -
a ford.)
 271/840

RINGO: Velünk egy műsorban lépett föl Marlene Dietrich is. Máig
előttem van, ahogy ül egy széken azzal a fantasztikus lábával. Meg is
bámultam rendesen.

JOHN: AZ UTOLSÓ SZÁMUNKHOZ A SEGÍTSÉGÜKET

SZERETNÉM KÉRNI. JAVASLOM, HOGY AZ OLCSÓBB HELYEKEN
ÜLŐK TAPSOLJANAK, A TÖBBIEKTŐL AZ IS ELÉG, HA AZ
ÉKSZEREIKET CSÖRGETIK. A „TWIST AND SHOUT"
KÖVETKEZIK.

NEIL: A Beatles úgy tekintett a fellépésekre, hogy azok még több

lemezhez vezethetnek. Akik együtt léptek föl velük, mind nagyon ked-
vezően reagáltak rájuk, mert föl tudták ismerni az igazi tehetséget.
Mind barátkozni próbált velük. Ilyen a sbowbiznisz, pedig az ilye-
sminek nincs nagy jelentősége, mert ebben a szakmában fél év vagy
egy év is eltelik, mire az ember újra összeakad egy kollégával.

JOHN: Elég sok új emberrel ismerkedtünk meg, amióta híresek

lettünk, de két napnál tovább nemigen bírtuk elviselni őket. Na jó,
akadt közöttük olyan is, akit pár hétig, de ez minden. A legtöbben
képtelenek közel kerülni hozzánk. Senkivel sem tudunk hosszabb időt
együtt tölteni, ha nem a barátunk, mert mi túlságosan zárt közösséget
alkotunk. Mi félszavakból is megértjük egymást. Szükségünk is van
erre, ha idegenek között vagyunk...

PAUL: Ha olyasvalaki jutott be az öltözőbe, akinek nem kellett volna,

mindig jeleztük, hogy szeretnénk tőle megszabadulni, például odaszól-
tunk Malnek, aztán ásítottunk egyet, mire ő szépen kitessékelte az il-
letőt. Sosem mondtuk ki nyíltan, hogy „te, dobd már ki ezt a fószert!"

RINGO: Sok igazi, befutott sztár őszintén kedvelt bennünket. Shirley

Bassey például nagy sztár volt akkoriban, és gyakran eljött
meghallgatni minket, Alma Cogan sokszor elhívott a bulijaira. Nem is
 272/840

igen emlékszem olyan művészre, aki kerek perec elutasított volna -

Noel Coward kivételével, aki tehetségtelennek nevezett minket. Ezért
megfizettünk neki később, amikor egyszer Brian jött hozzánk azzal,
hogy „Noel Coward van itt, és szeretne üdvözölni titeket", amire azt
üzentük, hogy húzzon el a francba.

NEIL: December 14-én a wimbledoni Palais-ben léptek föl a Délvidéki

Rajongók Klubja által rendezett koncerten. Háromezren gyűltek össze
azért, hogy kezet rázzanak a Beatlesszel, aztán meg cukorkát dobáltak
nekik

JOHN: Valaki egyszer megkérdezte tőlünk, mit szoktak küldeni a ra-

jongóink, mire azt találtuk mondani: „Például zselés cukorkát". Én
még hozzátettem: „De George megette mindet”. Erre aztán kaptam
zsákszámra a zselét azzal a megjegyzéssel: „Ez csak a tiéd! Ne adjál
belőle George-nak!" Ugyanakkor George is kapott, neki meg azt írták:
„Ezt mind neked szánjuk, George, nehogy kunyerálnod kelljen
Johntól!" Aztán kitört a zseléőrület, elkezdtek ilyen cukorkát dobálni
föl a színpadra. Kénytelenek voltunk „kiszivárogtatni", hogy már unjuk
a zselét."

RINGO: Egyszer egy fellépésünkön ketrecben játszottunk, mert an-

nyira őrjöngött a közönség. Tisztára olyan volt, mintha nem is kon-
certterem lenne, hanem állatkert, ahol mi vagyunk az állatok. Kissé
félelmetes volt, mert a kölykök teljesen nekivadultak. Úgy éreztem,
hogy ha a kezükbe kapnának, széjjel is tépnének.

NEIL: A műsor kellős közepén George egyszer csak azt mondta. „Én
ezt nem csinálom tovább!", szépen összecsomagolt, és kiment a szín-
padról azzal, hogy szerez egy taxit.

Utánaszaladtam, és kétségbeesetten mondtam neki: „Mi a francot

akarsz? Nem mehetsz el csak úgy, be kell fejezni a fellépést!" Erre
 273/840

megjelent John is a gitárjával. Tőle is kérdem, mii akar, mire azt

mondja: „Ha George elmegy, megyek én is."

Na, aztán mégiscsak befejezték a műsort, utána meg kezet fogtak az

összes rajongójukkal, vagy tízezerszer, mert sokan még egyszer beáll-
tak a sorba.

GEORGE MARTIN: Az első nagylemez lényegében nem volt egyéb,

mint a Beatles addigi repertoárjának gyűjteménye. Akkoriban még föl
sem merült, hogy egy nagylemez anyagát tudatosan is meg lehetne
komponálni. Aztán pedig a kislemezekre koncentráltunk, és amelyik
szám nem jött ki kislemezen, az ment a következő nagylemezre: így állt
össze a With The Beatles anyaga. Mindenféle Beatles-daloknak és
néhány idegen szerző dalának az egyvelege volt.

RINGO: A With The Beatles számait innen-onnan szedtük össze.

Amikor a Beatles tagja lettem, még nemigen ismertem a többieket, de
mind a négyünknek kísértetiesen hasonló lemezgyűjteményünk volt.
Mindünknek volt például lemeze a Shirellestől, meg Barret Strongtól.
Azért is álltunk össze olyan jó csapattá, mert egyforma volt az ízlésünk.

PAUL: Mindnyájan sokkal inkább érdeklődtünk az amerikai., mint az

angol zene iránt. Ringó kissé jobban ismerte a bluest, mint mi. Ők
ugye Dingle-ben laktak és arrafelé sok tengerész járt, ők hoztak
magukkal egy csomó blueslemezt. Ringó mutatott nekünk régi coun-
tryszámokat is Jimmie Rodgerstől és a hozzá hasonlóktól. Egész szép
gyűjteménye volt country and westernből. Ettől eltekintve azonban
sok közös kedvencünk volt, elsősorban persze Elvis, az meg, hogy ezen
felül mindenki másfelé is vonzódott, csak tovább színesítette a
palettánkat.

GEORGE: A második nagylemez valamivel jobban sikerült az elsőnél:

egyrészt többet is bíbelődtünk vele, másrészt meg több új dal volt
 274/840

rajta, bár egy csomó feldolgozás is: például a „Money”, aztán a „Please
Mr Postman", a „You Really Got A Hold On Me”, és egy egészen
ismeretlen amerikai együttes, a Donays száma, a „Devil In Her Heart”.

Amerikában temérdek lemeztársaság működött akkoriban, és egy

csomó lemezt csupán szűkebb körben forgalmaztak. Néhány szerenc-
sés előadó eljutott az egész országba, de a többség nem. Ezzel szemben
még a kis társaságok többségének is volt szerződése azokkal a nagyobb
cégekkel, amelyek az Egyesült Királyságban forgalmazták a lemezeket.
Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy jó pár szám egész szépen fogyott
minálunk, miközben Amerika-szerte gyakorlatilag ismeretlen volt. Én
magam is jó pár fantasztikus ottani R&B felvételt ismertem, amelyet
amerikai ismerőseim sohasem hallottak.

Briannek mint a NEMS-bolt tulajdonosának az volt az üzleti politikája,

hogy minden egyes Nagy-Britanniában forgalmazott lemezből beszerz-
ett egy példányt, aztán aszerint, ahogy fogyott, rendelt belőle még
egyet, ötöt, százat. Amelyik nem fogyott el, az ott állt raktáron, így
aztán fellépés előtt sokszor elmentünk oda záróra után, és mohón
kutattunk a polcokon új kincsek után. Itt fedeztük löl például Arthur
Alexandert és

Ritchie Barrettet (akinek volt egy remek száma, a „Some Other Guy"),
vagy James Raytől az „If You Gotta Make A Fool Of Somebody"-t.
Ezeket a korai klubkorszakunkban sokszor eljátszottak, de lemezre
már nem egyet más brit együttesek vettek föl. Volt aztán olyan szám is,
amelyet ugyancsak a boltban találtunk, aztán mi magunk vettünk
lemezre, így a „Devil In Her Heart"-et és Barrett Strong „Money"-ját.

Volt még egy nagy feldolgozásunk a With The Beatles-en, a „Roll Over
Beethoven" - ahhoz én ragaszkodtam, mert megvolt nekem az eredeti
felvétel Chuck Berrytől, én adtam elő nemegyszer a klubokban, és a
 275/840

lemezre is én énekeltem föl. Ehhez a lemezhez írtam az első saját dalo-

mat, a „Don't Bother Me"-t.

GEORGE MARTIN: Akkoriban a fiúk még minden számot külön

próbáltak el a felvétel előtt. Amikor összejöttünk, átlapoztam a hozott
anyagot, aztán megkérdeztem: „Na jó, akkor melyikkel kezdjük?"- ők
kiválasztották, elpróbálták, és már indult is a felvétel.

JOHN: Olyan formában veszünk föl minden számot, ahogyan előzőleg

begyakoroltuk. Persze odabenn a stúdióban még csiszolgatunk rajta
egyet-mást, de a felvétel jórészt az élő műsoraink reprodukciója. A
felvételeken egyszerre játszunk és énekelünk, és ha így nem akar
összejönni egy-egy szám, akkor nem vacakolunk vele többet, inkább
lemondunk róla.

A legelső technikai trükk, amit egyáltalán alkalmaztunk a

lemezkészítés közben, a második lemezen az volt, hogy az énekes
hangját kétszer vettük fel, ami úgy hat, mintha önmagával énekelne
„kórusban”. Már nem emlékszem, hogy korábban is hallottunk-e róla,
vagy csak a stúdióban hívták föl erre a lehetőségre a figyelmünket, de
erre rögtön ráharaptunk.

Az első albumot még teljesen együtt vettük föl: együtt mentünk be,
együtt játszottuk szalagra, és amikor végeztünk, elmentünk. Az már
nem a mi gondunk volt, hogy utána mit művelnek technikailag a
felvétellel.

GEORGE: A With The Beatles borítóját nagyon sokan utánozták a

hatvanas években. A fotót Robert Freeman készítette. Előtte meg-
mutattuk neki azokat a képeket, amiket Astrid és Jürgen csinált rólunk
Hamburgban, és megkérdeztük: „Tudnád úgy csinálni, hogy hasonló
legyen?" Egy műteremben fotózott bennünket, fekete háttér előtt.
 276/840

Ennél a borítónál kezdődött, hogy már mi is beleszóltunk a lemezeink

megjelenésébe. A Please Please Me nagylemezünk borítójával még
egyáltalán nem foglalkoztunk, és szerintem pocsék is lett, de akkor
teljesen el voltunk telve azzal, hogy egyáltalán van egy nagylemezünk.
A másodiknál jutott eszünkbe: „Mi lenne, ha még a borító is jól nézne
ki?"

NEIL: John, miután Londonba költözött, egy házban lakott Robert

Freemannel. Robert éppen akkor végezte el a képzőművészeti
főiskolát, John ezért kérte meg a lemezborító elkészítésére. A fiúk el-
magyarázták, miféle képet szeretnének, és ő tökéletesen
megvalósította az elképzelésüket. Miután ez bejött, a fiúk mindig igen
aktívan részt vetlek a borítók megtervezésében.

RINGO: 1963-ban az egész családom kezdett másképp bánni velem.

Kristálytisztán emlékszem arra, amikor elmentem egyszer a nagyn-
énémhez, akinél milliószor voltam már látogatóban,- valaki meglökte
az asztalt, és a teám kiloccsant a csészealjba. Már ugrott is mindenki,
hogy elmossák nekem, merthogy én mégsem ihatom így a teámat.
Korábban az ilyesmit a kutya se vette volna észre. Gondoltam is
magamban: „Kezdesz fontos ember lenni, Ringó!" És az ilyesmi jó
alaposan összezavarhatja az embert.

HIRTELEN ÉN IS EGY LETTEM „AZOK" KÖZÜL, ÉS EZT MÉG A

CSALÁDOMBAN IS ÍGY GONDOLTÁK., EHHEZ NEHÉZ VOLT
HOZZÁSZOKNI. ITT VAGYOK VELÜK, KÖZÖTTÜK NŐTTEM FEL.,
MÉGIS ÚGY BÁNNAK VELEM, MINT EGY ÁLRUHÁS HERCEGGEL.

GEORGE: Az én családom is kezdett másképpen bánni velem, de

nekem a változás inkább kellemes volt. Azt hiszem, el sem akarták
hinni, hogy igaz, ami velem történik. Nem is csodálom. Mindenki hajt
ugyan a sikerért, de ha egyszerre ennyi szakad a nyakába, az már kissé
mesebelinek tűnik. De ők nagyon örültek neki.
 277/840

Anyám nagyon kedves volt, de naiv, mint a legtöbb liverpooli házi-

asszony akkoriban. Eleinte minden egyes rajongómnak a levelére
válaszolt. Még az olyan ökörségre is, hogy „Tisztelt Harrison úr: Nem
tudná eljuttatni hozzánk Paul McCartney egyik lábkörmét?" Engem a
mai napig keresnek föl vadidegenek olyan levelekkel, amiket az any-
ámtól kaptak. Ennek talán az volt az oka, hogy ő már gyerekkorában
állandóan levelezett, Northumberlandtől Új-Zélandig, vagy mit tudom
én, de olyanokkal, akikkel sohasem találkozott, csak fényképről ismer-
ték egymást.

RINGO: Az otthon és a család volt az, amin egyáltalán nem szerettem

volna változtatni, mivel „odakinn" minden más volt. Nem tudtuk többé
megállapítani, ki igazi barát, ki nem, ezt csak azokról tudtuk biztosan,
akiket már azelőtt ismertünk, hogy híresek lettünk. Bennük továbbra
is megbíztam. De mihelyt befutottunk, rá kellett jönnünk, hogy az em-
berek csupán azért barátkoznak velünk, mert híresek vagyunk, mert
egyszerre nagy szám lett „személyesen ismerni egy Beatle-t". Aztán
amikor ennek a jeleit már a családban is tapasztaltam, az
megrendített. Nem tudtam mit kezdeni ezzel,- nem csaphattam az as-
ztalra, hogy „bánjatok velem úgy, ahogy eddig!", pontosan azért, mert
ez olyan „nagymenős" viselkedés lett volna.

Amikor az ember híressé válik, sokan azt kezdik hinni róla, hogy
mindent tud, ezért aztán a világon mindenről kikérik a véleményét, és
ami engem illet, belementem a játékba, mert a 22-23 éves fejemmel
úgy nyilatkoztam mindenről, mintha valami nagy bölcs lennék.
Tudtam én a világon mindent: hogyan kellene kormányozni az or-
szágot, mit hogyan kellene megoldani, és csak nyomtam egyre a süket
dumát: „Igen, tessék, én vagyok Okos Tóbiás. Mit szeretne megtudni?"
Tiszta őrület volt. Emlékszem, egymás között is sokszor napokig vit-
atkoztunk a világ dolgairól, bár főleg persze a zenéről; hirtelen föl
lettünk fedezve, és mindenki kíváncsi lett a véleményünkre, pedig
 278/840

igazán csöppet sem lettünk bölcsebbek attól, hogy volt egy-két

listavezető számunk, és sokan szerették a zenénket.

Muris ez az egész, mert alig jártam iskolába, mielőtt a Beatleshez csat-

lakoztam volna, és nem jártam azóta sem. De az élet tényleg sok
mindenre megtanítja az embert.

PAUL: Állandóan irtó komoly kérdésekkel ostromolnak bennünket,

pedig mi nem vagyunk irtó komoly emberek. Megkérdezik például, mit
gondolunk a hidrogénbombáról, a vallásról, a rajongók őrületéről, és
mi nem állunk készen a válasszal, hiszen sosem gondolkoztunk el
ezeken a dolgokon. És akkor sem kapunk gondolkodási időt, amikor
nekünk szegezik a kérdéseket. Mit gondolok a hidrogénbombáról? El-
mondom, mit gondolhat róla az, aki még a gimnáziumot is csak felibe-
harmadába végezte el. Íme a nyilatkozatom: „A hidrogénbombát
elítélem." Most jó?

GEORGE: Szerintem oltári nagy marhaság az a mondás, hogy „egyszer

élünk". Vannak persze, akik csakugyan így gondolkoznak, de szerin-
tem ezek fogják felrobbantani a világot. Engem komolyan érdekel a
jövő.

NEIL: Szép lassan valamennyien átköltöztünk Londonba. Azelőtt a

fiúk vissza-visszajártak, és felléptek még a Cavernben meg másutt is,
de nagyon hamar fontossá vált, hogy inkább Londonban lakjanak.
És lehet, hogy mindegyikükre büszke volt a családja, de biztosan
sajnálták, hogy elköltöztek hazulról. Ha jói emlékszem, utoljára Mal
Evans meg én béreltünk lakást, mert nekünk volt a legkevesebb pén-
zünk. Sőt nem is mi béreltük, hanem a fiúk, mert még mindig olcsóbb
volt a szállodánál.

JOHN: Elköltözésünk után sok liverpooli elfordult tőlünk azzal, hogy

„elárultuk a szülőhelyünket". Később már egyenesen hazaárulók is
 279/840

lettünk, amikor átköltöztünk Amerikába. Azzal is sok rajongót

veszítettünk, mert egy idő után a rajongók a tulajdonuknak tekintik az
embert, mi például egész Liverpoolé voltunk, amíg el nem költöztünk
onnan.

Szóval ilyesformán elveszítettük sok hívünket, ugyanakkor nyertünk

újakat, egy egészen másfajta és szélesebb körű közönséget.

RINGO: 1963 végén már nem tudtunk örökké hazajárni, nem volt rá
időnk. És aki benne van valamilyen bizniszben, az mindenképpen Lon-
donban köt ki. Ott készülnek a lemezek, ott vannak a legjobb helyek,
ott történik minden,-kézenfekvőnek tűnt, hogy odaköltözzünk.

Én George-dzsal béreltem közös lakást a Green Streeten, a Park Lane

közelében, heti 45 fontért - egész vagyonnak tűnt! John persze Cyn-
thiával lakott együtt.

Az alattunk lakó házaspárnál, Harry és Carol Finegoldnál étkeztünk.

Fogalmunk sem volt róla, hogyan kell háztartást vezetni, hiszen addig
a családunk gondoskodott rólunk. Aztán egyszerre csak lett egy önálló
lakásunk Londonban. Eljártunk a Saddle Roomba, abba a klubba,
amelyiknek Fülöp herceg is a tagja volt. A bejáratánál mindig állt egy
lovaskocsi, aztán ha alaposan berúgtunk, azon vittek haza a Park Lane-
re. Kipi-kipi-kip-kop, máig emlékszem, milyen nagy érzés volt, hogy
hintón megyünk haza!

Ekkor ismerkedtünk össze egy csomó érdekes emberrel, például Phil

Spectorral is. Tony Hall, aki DJ volt, szintén a Green Streeten lakott,
és amikor nála vendégeskedett Phil és a Ronettes együttes, többször is
átmentünk hozzájuk.

GEORGE: Annyira untuk már a szállodai életet Londonban, hogy úgy

döntöttünk: mindenki inkább lakást bérel. Elsőként John szánta rá
magát, hiszen ő már akkor házas volt, én meg Ringó meg egy darabig a
 280/840

President Szállóban laktunk a Russell Square-en, aztán mi is

kerestünk egy lakást. Oltári nagy luxusnak tűnt, mert egyszerű liver-
pooli munkáslakásokban nőttünk fel, itt meg mindkettőnknek volt
saját fürdőszobája, és a Mayfairben lakni sem volt akármi.

Johnnak és Paulnak erre az időre, 1963-66 közé esett az intellektuális

korszaka. John persze mindig is érdeklődött a költészet és a film iránt,
de csak amikor Londonba költöztünk, akkor kezdődött el közöttük a
vetélkedés, hogy ki tud többet erről meg amarról. Paul akkor kezdett el
járni az Establishment klubba meg Jane Asherrel. Egy időben örökké a
színházban voltak, aztán állandóan azt kérdezgették egymástól: „Hát
ezt a darabot nem láttad? Hát ezt a könyvet nem olvastad?"

PAUL: Tulajdonképpen azért mentünk el mindnyájan Liverpoolból,

mert mégiscsak London volt a főváros, és minden mellette szólt. Ott ha
az ember színházba akart menni, befizethetett a National Theatre-be,
és láthatott néhány zseniális alakítást. Rám például óriási hatással volt
Colin Blakely a „Júnó és a pává"-ban. Akkoriban egy színésznővel
jártam, Jane Asherrel, ezért rengeteget mentem színházba.

Akkor kezdtem cl kisfilmeket készíteni. Csak a képeket vettem föl,

mert nem igazán szeretem a hangos felvevőgépet (no meg akkor nem
is volt belőle nagy választék), és később csináltam hozzá hangfelvételt,
szóval így kísérletezgettem. Egyszer lefilmeztem egy közlekedési
rendőrt, aztán fölvettem ugyanarra a filmszalagra magát a forgalmat,
ezért a végén úgy látszott, hogy amikor megálljt int az autóknak, azok
mind keresztülhajtanak rajta. Ezt megfejeltem egy teljesen őrült
jazzfelvétellel, egy szaxofonossal, aki mintha teljesen hamisan játszotta
volna a Marseillaise-t - valószínűleg innen szedtük később az „All You
Need Is Love" bevezető részének az ötletét. Muris volt.

Világéletemben stabil kapcsolatokra törekedtem. Jane Asherrel akkor

ismerkedtem meg, amikor a Radio Times elküldte riportot készíteni a
 281/840

koncertünkről a Royal Albert Hallba. Nagyon dögösen nézett ki.

Rögtön ráhajtottam,, és aztán egész sokáig jártunk együtt.

Nem szeretem bevonni Jane-t a Beatles történetébe. Benne volt annyi

tartózkodás, hogy sose írjon könyvet a kapcsolatunkról, amikor pedig
mindenki írt egyet, akibe valaha belebotlottunk. Ezért nem tartanám
tisztességesnek, ha én mesélnék el mindent töviről hegyire.

Annyit azért elmondhatok, hogy jó volt a kapcsolatunk, éspedig annak

dacára, hogy én rengeteget voltam távol, amikor turnéztunk a Beat-
lesszel. Az az igazság,, hogy abban az időben a nők egy kicsit a margóra
szorultak az életünkben, amit ma biztosan mindenki férfisovin-
izmusnak minősítene. Akkor mi még valahogy így gondolkodtunk: „A
fiúk a bányában dolgoznak. Mi szükség van nőkre a bányában? Nekik
ott nincs semmi keresnivalójuk." Amit mi együtt,, Beatlesként tettünk,
az egy eléggé zárt térben zajlott. Mások - még Cynthia is, pedig őt John
feleségül vette - igen nehezen tudtak csak áthatolni a bennünket
körülvevő burkon. Az a mi külön világunk volt olyan szövegekkel és
jelekkel,, amiket csak mi értettünk, mindenféle zenei utalásokkal
például, és ez rendkívül szorosra fűzte négyünk kapcsolatát. Ebben a
közösségben semmiféle kívülállónak nem volt helye. Biztos, hogy ez
nem tett jót a párkapcsolatainknak.

Én még mindig egyedülállóként éltem Londonban, amikor a többiek

rendre megnősültek, és kiköltöztek valamelyik kertvárosba, ami en-
gem egyáltalán nem vonzott. Egyfelől nős sem voltam, így számomra
nem volt szempont, ami nekik igen: ők azért költöztek ki, hogy ott ma-
jd jobb legyen a születendő gyermekeiknek. Másfelől nem vonzott a
kertvárosi élet azért sem, mert engem sokkal jobban érdekelt a szín-
ház, a mozi, a képtárak, az meg mind benn volt a belvárosban.

JOHN: Az elején mindig azzal bosszantottak bennünket az emberek,

hogy „ti vagytok a legnagyobbak X és Y óta", és nekem ez az „óta"
 282/840

mindig is piszkálta a csőrömet. Azt akartam, hogy az „óta” eltűnjön, és

a Beatles legyen a legnagyobb. A siker olyan, mint az arany: minél több
van belőle az embernek, annál többre vágyik.

RINGO: Azt biztosra vettük, hogy csakugyan nagyok vagyunk, de

akkor még beláthatatlan volt, hogy milyen messzire fogunk eljutni.
Egyelőre elég is volt annyi, hogy jó zenét csinálunk, és ezzel jó pénzt
keresünk. Amikor Roryékkel játszottam Butlinsban, heti tizenhat fon-
tot kaptam, műszerésztanoncként meg két és fél fontot - azzal a
kilátással, hogy heti 12-15 font lesz a fizetésem, ha felszabadulok. Eh-
hez képest most fürödtem a pénzben. És a pénz pompás dolog volt.
Annak köszönhettem, hogy volt saját fürdőszobám, vagy lecserél-
hettem az autómat, amikor tetszett. Talán a leginkább luxuskiadás a
lakásbérlés volt. De vettünk temérdek ruhát meg cipőt is. Egyszer
megszámoltam az ingeimet, és nem akartam hinni a szememnek:
harminchét ingem volt!

Az első évben persze még csak heti ötven fontot kaptunk Briantől, de
ez huszonötről emelkedett ennyire azóta, hogy beléptem az együttesbe.

JOHN: Nem is érezzük igazán, hogy van pénzünk. Van egy csomó
mindenünk, amit pénzen lehet megvenni, de magát a pénzt nem is
látjuk. Még életemben nem volt egyszerre 100 fontnál több a kezem-
ben, de általában csak hetente 30-40-et nyomnak bele. Azt is a fe-
leségemnek adom, mert nincs szükségem készpénzre, mindenütt gon-
doskodnak rólam. Csak akkor kell a pénzzel bánnom, ha nyaralok.

GEORGE: Nem voltunk még akkor igazán gazdagok, csak éppen ahhoz
képest álltunk nagyon jól, hogy honnan indultunk. De ha azt nézem,
mennyi készpénzt adtak a kezünkbe, nem volt az igazi gazdagság.
Nemrég került elő egy fecni, amiből kiderül, hogyan is kerestünk mi
valamikor 1963-ban. Amikor a Beatles 72 ezer fontot kaszírozott egy
adott héten, abból fejenként négy rongyot kaptunk, Brian pontosan
 283/840

2025 fontot, Neil és Mal meg csak huszonötöt, vagyis Brian hetente
2000 fonttal keresett többet náluk!

Ugyanakkor az életünk kétségtelenül megváltozott. Azon mértük le a

sikert, hogy a Mayfairben lakhattunk, volt saját autónk, és ha turnéra
mentünk, már mindenki négy öltönyt vihetett magával.

JOHN: Ha nagyképű lennék, azt mondanám: „Szerintem tíz évig a

csúcson maradunk", de abban a pillanatban, hogy az ember ezt ki-
mondja, máris arra gondol: „Nana! Már az is nagy szerencse, ha
három hónapig!

GEORGE MARTIN: 1963-ban egyáltalán nem hittem volna, hogy a

Beatles sikere örökre szól, és hogy engem még harminc év múlva is
róluk fognak faggatni.

Éppen eléggé nagy dolognak tartottam azt is, hogy a slágerlista élére
kerüllek. Innen kezdve viszont röpke egy év alatt meghódították az
egész világot. 1964-ben már Amerikában is listavezetők voltak, de az
1963-as év még azzal telt el, hogy megalapozták a sikerüket odahaza.
Ebben az évben négy kislemezüket adtuk ki: a „Please Please Me"-t, a
„From Me To You"-t, a „She Loves You"-t és az „I Want To Hold Your
Hand"-et. Mindegyik felvétele után elküldtem egy barátomat
Amerikába a Capitol Recordshoz ezzel az üzenettel. Van itt egy
fantasztikus csapat. Ki kell adnotok a lemezeiket, egy csomó fogyna el
Amerikában is." Ám a Capitol főnöke rendre visszautasítolt azzal, hogy
„Már elnézést, de mi jobban ismerjük az itteni piacot". Később persze
meg kellett hajolniuk a közönség akarata előtt.

NEIL: Nagy-Britanniát teljesen meghódították. Még a csapból is a

Beatles folyt. George-nak például saját rovata volt a Daily Expressben,
amit Derek Taylor segítségével írt.
 284/840

DEREK TAYLOR: Nekem az év elején volt az első Beatles-élményem,

méghozzá rögtön eléggé rendkívüli. 1963 tavaszán még csak 30 éves
voltam, tehát egyáltalán nem öreg, de már nem igazán kísértem figye-
lemmel a fiatalság kultúráját, ezért egészen addig nem is hallottam a
Beatlesről. A manchesteri Daily Express újságírójaként mentem el az
Odeonba, ahol akkor a Beatles lépett föl Roy Orbisonnal. Beültem a
nézőtérre, és két órával később, amikor a fiúk már befejezték, a közön-
ség meg csak sikoltozott tovább, a telefonhoz mentem, és egyből, a
friss élmény hatása alatt lediktáltam a riportomat, ami egy betű
változtatás nélkül jelent meg. Szerintem a Beatlesben a világ a husza-
dik század — vagy akár minden idők -legigazibb népi hőseit találta
meg. Attól a naptól, azaz 1963. május 30-ától kezdve máig az a
meggyőződésem, hogy új szivárványt varázsoltak az égre, amely — de
hagyjuk az ömlengést.

Szóval nagyon örültem, amikor én kaptam meg szerkesztésre George

rovatát, de nagyon szerencsétlenül láttam hozzá. Az eredeti
elképzelésem valóságos agyrém volt. Abból indultam ki, hogy George
apja buszsofőr, és koholtam egy beszélgetést apa és fiú között az akkor
divatos újságírói stílusban, valahogy így: „És akkor azt mondja nekem
a papa: - Ne aggódj énértem, fiacskám, törődjél csak te a gitároddal, én
meg majd törődök tovább ezekkel a szép zöld masinákkal."

Amikor indultam volna Londonba, leadni George első rovatát, Brian

megkérdezte: „Nem olvasnád föl a fiúknak?" No, összeültünk szépen,
elővettem az írásomat, elmagyaráztam, hogy ezek most George szavai,
aztán amikor a szép zöld masinákhoz értem, George közbekérdezett:
„Miféle zöld masinákra gondolsz, hapsikám?" Mondtam, hogy hát a
zöld liverpooli buszokra. Mire George: „De azt ugye tudod, hogy az
apám a büdös életben nem hívná őket masinának?'’ John még
tódította is: „Mi Liverpoolban nem is ismerjük azt a szót, hogy mas-
ina." Kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom, hogy hívják
 285/840

Liverpoolban a buszokat. Az ujjamból szoptam ezt a szót, ahogy a

legtöbb újságíró teszi, ezért hangzik olyan falsul egy csomó szövegük.

Miután átmentem a fiúk vizsgáján azzal, hogy beismertem a hibámat a

„zöld masinák" ügyében, George fölajánlotta, hogy a továbbiakban ír-
juk együtt a rovatot.

1964

JOHN: Ha a „Sally"-t és a „Beethoven"-t akarják hallani, azt akár fe-

jenállásban is elő tudjuk adni. Vagy felforgathatjuk az egész holnapi
műsort az Olympiában, ha kell, és elővehetjük bármelyik régi rockszá-
mot, amit Hamburgban vagy a Cavernben énekeltünk, a „Sweet Little
Sixteen”-t vagy bármi mást. Nem nagy ügy.

Tudjuk, hogy nagy várakozásnak kell megfelelnünk, mert mi vagyunk

a főműsorszám az Olympiában. Ha például velünk nyitnának, és nem
lennénk elég jók, az nem lenne akkora baj, hiszen akik utánunk jön-
nek, még földobhatnák a hangulatot. De így, hogy mi vagyunk az
utolsók, alaposan ki kell tennünk magunkért. Reméljük, sikerülni fog.

GEORGE: 1964 januárjában több koncerten lel léptünk Párizsban. A

közönség nagy csalódás volt.

ELKÉPZELTÜK A FRANCIA CSAJOKAT („OLLALA"), MEG

MINDENT, DE A KÖZÖNSÉG, LEGALÁBBIS A NYITÓ KONCERTEN,
NEM BELŐLÜK ÁLLT, HANEM SZMOKINGOS VÉNEMBEREKBŐL
JA, ÉS VOLT NÉHÁNY ENYHÉN BUZOID KÜLSEJŰ GYEREK A
MŰVÉSZBEJÁRÓNÁL, AKIK RINGO NEVÉT KIABÁLTÁK, MAJD
ÜLDÖZŐBE VETTÉK A KOCSINKAT. DE EGY BRIGITTE BARDOT-T
SEM LÁTTUNK, PEDIG EZEKRE SZÁMÍTOTTUNK.

RINGO: Azok a fiúk végigkergettek bennünket egész Párizson. Koráb-

ban inkább női rajongókhoz voltunk szokva, így aztán a közönség sem
 286/840

sikoltozott, hanem inkább üvöltözött, mint amikor a Stowe

fiúiskolában játszottunk annak idején.

GEORGE: A hang teljesen elment a koncertteremben, a felszerelésünk

lerobbant, mert megbabrálták a rádiósok, akik a tudtunk nélkül akar-
tak bennünket élőben közvetíteni.

Szóval Párizs nagy csalódás volt, bár némileg kárpótoltak azzal, hogy
életünkben először igazi szállodai lakosztályunk volt hatalmas már-
vány fürdőszobákkal. Ha jól emlékszem, négyen kaptunk két ilyen
lakosztályt, és mindkettőben megszámlálhatatlan szoba volt.

Bill Corbett, az akkori sofőrünk - egyébként nagyon helyes fiú -

mindenáron szeretett volna Párizsba jönni velünk, ezért azt hazudta,
hogy tud franciául. Szó szerint azt mondta Paulnak: „Igen, én perfekt
francia vagyok." Így aztán előttünk ment Párizsba a kocsival meg a
komppal, mi meg utánarepültünk.

RINGO: Azt mondta Bill: „Fiúk, ne bízzatok azokban a békafalókban,

mert mindig rá akarnak szedni benneteket. Majd én veletek megyek,
elviszlek mindenhová kocsival, és tolmácsolok nektek." Mi meg hit-
tünk neki, és rábólintottunk.

Aztán amikor már Párizsban vagyunk, odainteget egy rendőrnek, és

azt kérdezi tőle, szó szerint: „Elnézést, de lehet ici parkolni?”

GEORGE: Egyikünk arra kérte, szerezzen egy kis mézet, mert fájt a
torka, mire Bill odamegy a pincérhez, és azt mondja neki: „Avez-vous,
ööö, tudja, züm-züm?"

RINGO: Szóval ismét csak átráztak bennünket. De Bill így is meg

tudott szerezni akármit. Emlékszem, egyszer elküldtem néhány pár
zöld zokniért, azt is elhozta. Amikor George vett magának egy házat
Esherben úszómedencével, azt mondta Billnek: „Szeretnék ide egy
 287/840

toronyugró deszkát nyolcvan láb magasban." Mire ő: „Reggelre meg-

lesz, Harrison úr. Már hozom is." És tényleg megszerezte, mint ahogy
bármi mást.

GEORGE MARTIN: Amikor a Beatles a párizsi Olympiában tépett föl,

én is odamentem, és elintéztem, hogy az ottani EMI stúdióban készít-
senek velük néhány felvételt, éspedig a „She Loves You" és az ,,I Want
To Hold Your Hand" német nyelvű változatát.

Egy német lemeztársaság forgalmazási főnöke közölte, hogy a Beatles

lemezei csak akkor fognak elkelni Németországban, ha németül
énekelnek. Én ebben kételkedtem, de tényleg ezt mondta, én meg
továbbadtam a Beatlesnek. Először csak kacagtak rajta: „Ekkora
hülyeségei még nem hallottunk!" Megmakacsoltam magam. „Már-
pedig ha Németországban is akartok lemezeket eladni, meg kell ten-
netek." Végül nagy nehezen ráálltak. Mellesleg csakugyan hülye ötlet
volt, de a módját megadták: megjött Németországból a társaság
képviseletében bizonyos Otto Demmlar, hogy németre tanítsa a fiúkat.
Ő fordította le a szövegeket. Rémesen hangzottak: „She loves you"
helyeit „Sie liebt dich", ami szerintem rettenetes.

A megbeszélt napon aztán vártuk a fiúkat Ottóval a stúdióban, de csak

nem jöttek. Ilyesmi még sohasem fordult elő, ezért felhívtam őket az
V. György Szállóban, de Neil Aspinall vette föl a telefont. Azt mondja:
„Ne haragudjon, de nem mennek, engem kértek meg, hogy megmond-
jam." Mire én: „Úgy érti, hogy magával üzenik ezt nekem? Nem
hajlandók ők maguk megmondani?" „Úgy van." „Na, akkor már ott is
vagyok" — mondtam én, és Ottóval együtt a szállodába mentem. Nagy-
on mérges voltam, és dühösen berontottam hozzájuk éppen nagyon
idillikusan teáztak a szoba közepén. Olyan volt az egész, mint az őrült
teadélután az Alice-ben, még maga Alice is meg volt személyesítve
Jane Asher képében, aki a teát töltögette a fiúknak.
 288/840

Amikor beléptem, szétspricceltek a szélrózsa minden irányába, elbúj-

tak a díványok meg a székek mögé, az egyik meg egy lámpaernyőt tett
a fejére. Aztán kórusban rázendítettek.- „Bocsáss meg nekünk, George,
bocsáss meg nekünk, George, bocsáss meg nekünk, George!" Nem te-
hettem mást, mint hogy elneveltem magamat, aztán azt mondtam:
„Ugye tudjátok, hogy nagy gazemberek vagytok? És ugye bocsánatot
kértek Ottótól is?" Felzendült megint a kórus: „Bocsáss meg, Ottó,
bocsáss meg, Ottó."

Végül nagy nehezen sikerült rábeszélni őket, hogy jöjjenek el a

stúdióba, és fölvették németül azt a két számot, de sóha többé nem
voltak hajlandók semmit idegen nyelven elénekelni. No persze nem is
volt rá szükség, hiszen teljes mértékben igazuk lett: a lemezeik nagyon
szépen fogytak Németországban angolul is.

NEIL: Az V. György Szállóban sok izgalmas dolog történt. Nemcsak

George Martin jött át Párizsba a német felvételek végett, hanem Derek
Taylor is, hogy összeüssék George-dzsal az esedékes rovatát a Daily
Expressbe. John ott dolgozott a második könyvén, a Spaniard in the
Works-ön. Ott került a kezükbe Bob Dylan első nagylemeze, és
megjelent David Wynne is, aki szoborportrékat készített róluk.

A Beatles bárom hétig játszott az Olympiában, ami a Caverntől és a

hamburgi fellépésektől eltekintve a leghosszabb egy helyen eltöltött
idő a történetükben.

GEORGE: Arról az utazásról az a legmaradandóbb emlékem, hogy ott

került a kezünkbe Bob Dylan nagylemeze, a „Freewheelin"’, és örökké
azt nyúztuk.

JOHN: Én úgy emlékszem, hogy akkor hallottam először Dylant. Paul

mintha egy francia DJ-től kapta volna a lemezt. Voltunk ott valami
rádióműsorban is, és a pasinál ott volt a lemez a stúdióban. Paul
 289/840

mondta is, hogy hallott már erről a fazonról, de az is lehet, hogy a DJ

hívta föl rá a figyelmét, mindenesetre magunkkal vittük a lemezt a
szállodába. A hátralévő három párizsi hetünkben megállás nélkül azt
hallgattuk, és mindnyájan teljesen begerjedtünk rá.

Amikor az ember először hallja Dylant énekelni, úgy érzi, mintha ő

fedezte volna fel. Valójában már sokan fölfedezték maguknak előttünk.

DEREK: 1964-ben én is elmentem Párizsba, hogy összeüssük George

rovatát. Azt javasolta: „Menjünk ki a városba, hogy érdekesebb legyen.
Beugrunk egy éjszakai klubba, aztán fölmegyünk az Eiffel-toronyba.
Szóval csupa franciás dolgot csinálunk." Addig ugyanis a fiúk nemigen
jártak külföldön, és az ilyesmi még új volt nekik.

Akkor sikerült elnyernem a bizalmukat. Egy este azt mondja nekem

John: „Szóval azt állítod, baszki, hogy te is liverpooli vagy?" Azért vett
ilyen drámai fordulatot a társalgásunk, mert elég késő volt, a többiek
már lefeküdtek, mi viszont megittunk addigra néhány pohárral. Mon-
dom, hogy „állítom hát, merthogy liverpooli volnék." „Mér, te non
Manchesterben születtél?" - kérdi John. Valami olyasmit mondtam
erre, hogy „Az attól függ, honnan nézzük a dolgot.

Valóban Manchesterben lakom, de tudod, John, az úgy van, hogy nem

mindenki ott lakik, ahol született. Én például Liverpoolban születtem,
ott nőttem föl West Kirbyben, a feleségem meg birkenbeadi."

Szóval kiderült, hogy szegről-végről földiek volnánk, és akkor John

levetette a páncélját, miután bizonyítottam, hogy nem vagyok
manchesteri, azaz született semmirekellő, és innen kezdve aztán
mindenféléről elbeszélgettünk. Azt már nem tudom, hogy miről, mert
parádésan berúgtunk mindketten. De nagyon kedves emlék az a része-
gen átdumált éjszaka.
 290/840

GEORGE: Ha jól emlékszem, a két német felvételen kívül ott csináltuk

a „Can't Buy Me Love"-ot is. Annak a szalagját persze hazavittük
Angliába, és otthon még dolgoztunk rajta egy kicsit. Olvastam egyszer
valamit, amit a „Can't Buy Me Love" zenei elemzésének szántak, ami
elsősorban az én gitárjátékom kettőzött felvételéről szól, és azt állítja,
hogy nem igazán jó, mert külön hallatszik az eredeti. Ez igaz is, de csak
azért van így, mert először Párizsban vettük föl a számot, majd utána
odahaza is. Akkoriban a technikusok még csak két sávval dolgozhat-
tak, és a felvételen a londoni játékunk mögött valóban hallható
halványan a párizsi.

GEORGE MARTIN: Nekem támadt az az ötletem, hogy nem ártana, ha

a szám ugyanúgy végződne, ahogy kezdődik, és javasoltam, hogy indít-
sanak a refrén rövidített változatával. Így talán könnyebb lesz a váltás
is a versszakokról a refrénre. Rögtön rávágták, hogy „nem is rossz öl-
lel, megpróbáljuk így."

PAUL: ÁLTALÁBAN AZ A VÉLEMÉNYEM, HOGY MINDENKI ÚGY

ÉRTELMEZ MINDENT, AHOGY NEKI TETSZIK, DE HA VALAKI
AZT ÁLLÍTJA, HOGY A „CAN'T BUY ME LOVE” EGY
PROSTITUÁLTRÓL SZÓL, AZ MÁR TÉNYLEG TÖBB A SOKNÁL.

Egy este éppen visszaérkeztünk a szállodába az Olympiából, amikor

Brian kapott egy táviratot Amerikából, a Capitol Recordstól. A kezében
lobogtatta, amikor berohant a szobába: „Fiúk, ezt nézzétek! Listavez-
etők lettetek Amerikában!" Az „I Want To Hold Your Hand"-del siker-
ült megtörnünk a jeget. Leírhatatlan, mit műveltünk a hír hallatán.
Megpróbáltunk valamennyien fölkapaszkodni Mal széles hátára, hogy
vigyen körbe bennünket a lakosztályban, és ordítoztunk: „Hejhó!" A
fellegekben jártunk, és egy hétig le sem jöttünk onnan.

JOHN: Máig kedvelem az „I Want To Hold Your Hand"-et, mert szép a

dallama. Emlékszem, hogyan született meg az az akkord, amelyik
 291/840

annyira feldobta. Jane Asherék pincéjében ültünk, négykezest játszot-

tunk a zongorán, és odáig jutottunk el, hogy „igen, be-hen-ned...
megvan az a valami", AMIKOR PAUL LEÜTÖTTE VALAHOGY AZT
AZ AKKORDOT, MIRE RÖGTÖN FELÉJE FORDULTAM: „NA. EZ
AZ! MI VOLT EZ? EZT ÜSD LE MÉG EGYSZERI" AKKORIBAN MÉG
ÍGY KOMPONÁLTUNK, ÜTEMRŐL ÜTEMRE KÖZÖSEN
ÉPÍTETTÜK FÖL A DALOKAT.

GEORGE: Őrült jó érzés volt megtudni, hogy listavezetők lettünk

Amerikában. Azon az estén Brian és George Martin elvitt bennünket
vacsorázni. George választotta ki a helyet, egy hatalmas pincét, tele
boroshordókkal. Olyan étterem volt, amelyik egy bizonyos dologra volt
stilizálva. A péksütemény, egy kifli meg két zsömle egybesütve, férfi
nemiszervet formázott, a levest bili alakú edényekben tálalták, a
csokoládéfagylalt meg úgy nézett ki, mint egy rakás szar. A pincérek
minden nő lábára harisnyakötőt raktak. Készült ott rólunk is néhány
érdekes fénykép, például Brianről egy bilivel a fején.

Óriási hangulatban voltunk, mert Párizs után Amerikába készültünk,

és állati nagy dobás volt, hogy listavezető számmal mehetünk oda. El-
mentünk volna akkor is, ha csak a második vagy akár a tizedik helyen
állunk, hiszen már leszerződtünk Ed Sullivannel, de listavezetőként
mégis más volt.

Az „I Want To Hold Your Hand" előtt három kislemezünk jött ki

Amerikában két különböző társaságnál. A Capitol csak azután volt
hajlandó forgalmazni bennünket, hogy Európában kitört a Beatle-
mánia, és a sajtó is velünk kezdett foglalkozni. Úgy hirdették meg az „I
Want To Hold Your Hand"-et, mint az első amerikai lemezünket,
holott valójában már a negyedik volt.

PAUL: Megpróbálkoztunk a „From Me To You"-val, de az Amerikában

nem jött be. Aztán a „She Loves You"-val, ami nemcsak listavezető volt
 292/840

odahaza, hanem sokáig irtó nagy sláger is maradt, de Amerikában az

se jött be. Megjelent

ott a „Please Please Me" is, de rá se bojszintottak. Aztán valamiért pont

az „I Want To Hold Your Hand''-re haraptak rá.

JOHN: Nevetséges lett; volna eleve arra utaznunk, hogy majd

Amerikában is mi vezetjük a slágerlistát. Úgy értem, még nem volt rá
példa, miért éppen nekünk sikerült volna elsőként? De kiderült, hogy a
fiatalok ízlése mindenütt hasonló, és amivel nagy sikerünk volt
Angliában, miért ne lehetett volna azzal odaát is? A bökkenő csak az
volt, hogy az amerikai DJ-k egyáltalán nem ismertek és: nem is ját-
szottak angol számokat, nem reklámozott bennünket senki, így kevés
esélyünk volt az ottani befutásra.

Akkor lett más a helyzet, amikor a Time és a Newsweek is megkeresett

bennünket, és írtak rólunk, mert ekkor már Amerikában is sokan
kezdtek érdeklődni irántunk, és a DJ-k is föl-föltették egy-egy
számunkat a lemezjátszóra.

Erre már a Capitol is fölkapta a fejét: „Nem forgalmazhatnánk mi a

lemezeiket? Ezt mi már korábban is fölajánlottuk, de akkor még nem
kellettünk, megvárták, amíg idehaza nagyon befutunk, és akkor
kérdeztek meg, hogy forgalmazhatnak-e bennünket, mi meg mondtuk,
hogy miért ne, ha jó sok lemezünket el tudják adni?

DEREK: Mostanra John is befogadott engem. George-dzsal már eleve

nagyon jó viszonyban voltam. Ő egyetlenegyszer sem macerált amiatt,
hogy manchesteri vagyok, már akkor is igyekezett mindenkinek a ked-
vében járni, ahogyan ma is. Ha pedig elvállal valamit, akkor azt
szívvel-lélekkel igyekszik teljesíteni. Mindig céltudatosan tör előre.
Nekem szerencsém is volt, hogy éppen rajta keresztül kötődhettem a
Beatleshez. Ringót akkor még egyáltalán nem ismertem, Paul pedig
 293/840

tartózkodóan, bár nagyon udvariasan viselkedett velem. Végül is nagy-

on sok közös volt bennünk, hiszen én is a Merseyside-on jártam gim-
náziumba, még ha kicsit korábban is náluk.

Párizsban már tudtam, hogy elsöprő sikert fognak aratni. A Cashbox

slágerlistájának az élére kerültek az „I Wanna Hold Your Hand"-del, és
a hírük messze megelőzte őket. George-nak az amerikai turné előtti
rovatát már „ide nekünk az oroszlánt is" hangvételben írtam meg. Va-
lahogy így: „Ma este bevettük Versailles-t, ez azt jelenti, hogy egész
Franciaország kapitulált... de New York még hátra van.

Csakhogy a Daily Express nem küldött ki engem Amerikába, mond-

ván, hogy az ottani tudósítója David English, minek mennék én is?
Hiába gondoltam magamban. „Na jó, de Dávid English nem ismeri a
Beatlest, nem érti őket, én vagyok az egyetlen újságíró, aki érti és is-
meri a Beatlest." Aztán szerencsére Brian felkért arra, hogy segítsek
neki könyvet írni a fiúkról. Lementünk Torquaybe, és négy nap alatt
összedobtunk egy sikerkönyvet, „A Cellarful Of Noise" (kb. „Egy zajos
pincében kezdődött") címen. A harmadik napon azzal állt elő: „Derek,
van egy remek ötletem. Mi lenne, ha csatlakoznál hozzánk?"

Nem hittem a fülemnek. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fe-
jemben, de a világért sem hoztam volna szóba. Így aztán tizenöt
sajtóban eltöltött év után hátat fordítottam az újságírásnak, és felc-
saptam általában a Beatles, és konkrétan Brian asszisztensének, majd
később az együttes sajtófőnöke lettem.
BRIAN: Tudtuk: Amerikában elválik, hogy világsztárok leszünk-e vagy
sem. Sikerült.

RINGO: Minden a kezünkre játszott. Egy idő után már nem volt
megállás, a sors a kegyeibe tagadott. No persze jő zenészek voltunk, és
a szerzőink is tehetségesek voltak, úgyhogy a szerencse nem egy nagy
rakás szarra mosolygott rá, de valahogy minden a világon összejött.
Sorra hódítottuk meg az országokat: Svédország és Franciaország után
Spanyolországot és Olaszországot is, Amerikától mégis tartottunk.

Közülünk egyedül George járt már ott korábban is. Amikor ott volt, be-
ment egy csomó lemezboltba és rákérdezett, kaphatók-e a lemezeink.
Addigra már három kislemezünket jelentette meg ott a Vee-Jay és a
Swan, de nemigen fogytak, sőt nem is igen hallottak rólunk.

George azzal jött haza, hogy nagyon nehéz lesz, mert nem ismernek
minket. Addigra már megszoktuk, hogy' híresek vagyunk, így annál
inkább aggódtunk, hogy mi lesz.

Aztán összejött a szerződés a Capitollal, majd Ed Sullivan éppen akkor

szállt le egy repülőgépről a Heathrow-n, amikor mi megérkeztünk Své-
dországból, és amikor látta, hány rajongónk jött ki elénk, ott helyben
leszerződtetetett bennünket, pedig akkor találkoztunk először.

Mindez már beindított egy gépezetet, így amikor megérkeztünk

Amerikába, már volt ott egy listavezető számunk. Ezt nem lehetett
volna pont így időzíteni, mert a turné már hónapokkal előbb le volt
kötve, de így jött össze. Amikor leszálltunk a gépről, teljesen otthon
éreztük magunkat, mert ott is millió fiatal várt bennünket.

JOHN: Nem gondoltuk volna, hogy ez összejön. Nem is nagyon fantáz-

iájúnk róla. Ott volt előttünk Cliff példája: átment Amerikába, és meg-
bukott. A tizennegyedik helyre tudott feljutni Frankie Avalonnal.
Amikor először mentünk Amerikába, csupán lemezeket akartunk
 295/840

vásárolni. Tudtuk, hogy a menedzserünk be akar juttatni bennünket

Ed Sullivan műsorába, ezért képben akartunk lenni, hogyan zenélnek
odaát. Úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Komolyan
mondom, hogy egyáltalán nem számítottunk rá.

GEORGE: Én voltam az egyetlen Beatle, aki járt már korábban

Amerikában. 1963-ban voltam ott, körülnéztem New Yorkban és St.
Louisban, meg vidéken is, Illinoisban, ahol a nővérem lakott. Sok
lemezboltban megfordultam. Vettem Booker T-t, Bobby Blandet meg
ilyesmit, és az MG első nagylemezét is, a „Green Onions"-ot.

Mielőtt először indultunk volna Amerikába együtt, Brian Epstein

közölte a Capitollal: „A maguké lehet a Beatles, ha hajlandók legalább
harminc dollárt költeni reklámkampányra." Végül valami ötvenezret
költöttek rá, ami hihetetlen összegnek tűnt akkoriban.

PAUI.: Azt hiszem, a reklámkeret nagy részét LA-ben költötték el oly-

asmire, hogy lefizették Janet Leigh-t, fényképeztesse le magát Beatles-
parókában. Ezzel indult a kampány. Ha már egy filmsztár benne volt a
buliban, egész Amerikában előjöhettek azzal: „Mutatunk egy érdekes
képet, íme Janet Leigh, aki »gombafejű« lett a Beatles kedvéért." Mi
voltaképpen a frizuránkkal lettünk híresek Amerikában.

Rengeteg gyerek várt bennünket a repülőtéren; erre senki sem

számított. Mi már odafelé a gépen megtudtuk. Utaztak velünk
újságírók is, és a pilóta odaszólt nekik, miután beszélt New Yorkkal,
hogy „Mondjátok meg a fiúknak, hogy egész kis tömeg várja őket!" Mi
meg arra gondoltunk: „Hű, ez tényleg bejött!"

Az is nagy pillanat volt, amikor beültünk egy limuzinba, bekapcsoltuk

a rádiót, és olt éppen a mi érkezésünket közvetítették: „Most hagyták
el a repülőteret, és közelednek New York belvárosa felé..." Olyan volt,
mint egy álom, amit előtte nem is volt merszünk végigálmodni.
 296/840

RINGO: NAGYON IZGI VOLT. MÁR FÖNN A GÉPEN ÚGY

ÉREZTEM, MINTHA LENNE ODALENN EGY HATALMAS POLIP,
AMELYIK FELNYÚL ÉRTÜNK A KARJAIVAL, MEGRAGADJA A
GÉPET, ÉS LEHÚZ MINKET NEW YORKBA. AMERIKÁBA
MENTÜNK, ÉS ENNÉL JOBBAT EL SEM TUDTAM VOLNA
KÉPZELNI.

Egy liverpooli gyereknek irtó nagy élmény volt ez. Imádtam minden
pillanatát. Mi szóltunk a rádióban, minket mutatott a televízió, el-
mentünk egy csomó klubba. És engem is nagyon szerettek odaát.
Nekem éppen az volt az egyik legnagyobb élményem Amerikában,
hogy nem mindig úgy emlegettek bennünket, hogy JOHN, PAUL,
GEORGE... és Ringó, hanem legalább annyiszor úgy is, hogy RINGO,
PAUL, GEORGE és JOHN. Ott éreztem először, hogy egyenrangú
vagyok a többiekkel.

NEIL: Van, aki azt állítja, hogy az amerikai lemezvállalat egy dollárt és
egy trikót ígért minden gyereknek, aki kimegy a Beatles elé a
repülőtérre. Ez nem igaz. Csak az történt, hogy a Capitolnál mindenk-
inek, aki betelefonált, azt mondták: ..Halló, itt a Capitol Records! Jön
a Beatles!", és ez a rádióban is sokszor elhangzott. Az ingyentrikókat
pedig a Beatles-cuccok gyártói ajánlották fel, a Capitolnak ehhez
semmi köze sem volt.

NEIL George a mandulagyulladása miatt nem volt az Ed Sullivan-

sbow próbáján. Amikor megjelölték a stúdióban, hogy ki hova álljon
majd, én álltam be a helyére, és a teljesebb illúzió kedvéért még egy
gitárt is akasztottak a nyakamba. Nem volt bekapcsolva, mert a fiúk
nem játszottak akkor semmit, pár nap múlva mégis azt olvashattam az
egyik vezető amerikai folyóiratban, hogy „Neit Aspinall gitárjátékáról
nem sok jót mondhatunk''. Ilyen szemetek tudnak lenni az újságírók.
 297/840

A Beatlesszel még aznap fölvetlek néhány számot, hogy majd a tá-

vozásuk után adják le a tévében, este pedig megvolt az Ed Sulliven-
show élő adása.

GEORGE: Azért hiányzom a Central Parkban készült reklámfotókról,

mert fájt a torkom. Készült jó pár kép, amin csak a másik három
Beatle van rajta, háttérben a felhőkarcolókkal. És persze hiányoztam a
próbáról is, így az arról készült képeken sem vagyok rajta. Csak azt
nem értettem, hogyan sikerült azokat a képeket egyáltalán elkészíteni,
amikor éppen tombolt a Beatle-mánia, és mindenhová követtek az
emberek.

RINGO: Az Ed Sullivan-showból leginkább az maradt meg bennem,

hogy egész délután próbálnunk kellett rá. A tévében akkor még nagyon
rossz volt a hangminőség (általában még ma is az, de akkor tényleg
tetű rossz volt), így először megcsináltuk a próbafelvételt, aztán egy
csomót vacakoltunk a beállításokkal a keverőpultnál. Mindent töviről
hegyire megbeszéltünk a hangmérnökkel, majd kaptunk egy kis
szünetet.

Van egy anekdota arról, hogy ezután a takarító bement a stúdióba,

meglátta a krétajeleket a vezérlőpulton, és szépen lesikálta az összeset,
így aztán cseszhettük az egész megbeszélést, de már nem emlékszem,
hogy csakugyan így történt-e.

GEORGE: Nyilvánvaló volt, hogy Ed Sullivan műsoránál előkelőbb he-

lyre nem is kerülhettünk volna, mert még Elvis és az ezredese is távir-
atban gratulált. Azt is megtudtuk, hogy amíg a mi műsorunk ment, ad-
dig szinte egyetlen bűntény sem történt Amerikában. Amikor a Beatles
lépett föl az Ed Sullivan-showban, még a bűnözők is tartottak tíz perc
szünetet.
 298/840

PAUL: Állítólag 73 millióan látták az adást az Egyesült Államokban,

amire azóta sem sokszor volt példa.

Tudtuk mi e nélkül is, hogy milyen fontos ez a fellépés. Megjelentünk

ott a nagy büdös semmiből a furcsa hajzatunkkal, ami persze nagyon
sokat számított. Azt hiszem, hogy eleinte a fejünkkel nagyobb
benyomást keltettünk Amerikában, mint a zenénkkel. Gondolom, a ra-
jongóink papái mind el akarták zárni a tévét, és olyasmit mondtak
nekik, hogy „Ne dőljetek be, gyerekek, ezek csak parókák!"

JOHN: Ha parókák, akkor is eléggé különlegesek, mert korpásak!

PAUL: Egyszóval a papák sok helyütt kikapcsolták a tévét, de egy

csomó gyerek (meg háziasszony) ragaszkodott hozzá, hogy be legyen
kapcsolva. Azok a gyerekek mára felnőttek, és nem egytől hallottam,
hogy emlékszik arra a napra. Azt mondják, Amerikában mindenki
pontosan meg tudja mondani, hol volt és mit csinált aznap, amikor
Kennedy elnököl lelőtték. No, hát én tudok róla, hogy Dan Aykroyd azt
mondta. „Máig emlékszem arra a vasárnap estére. Nem is tudtuk, mi
történik velünk, de mintha áramütés ért volna, amikor megnéztük azt
az Ed Sullivan-showt."

JOHN: Megvadultak, tisztára megvadultak. Még életemben nem lát-

tam ehhez hasonlót, és sokszor úgy tűnik, mintha nem is velem
történne, hanem filmen látnám. Mintha nem is én lennék az, hanem
valaki más, különösen amikor éppen George-ot látom a rajongók
között, és arra gondolok: „Nézd mán, nem George az ott, akit éppen
most cincálnak széjjel?"

Elképesztő, hogy mennyit foglalkoztak velünk a rádióban. A hírek

örökké rólunk szóltak. Mi meg eleinte csak éltünk bele a vakvilágba,
aztán amikor lett néhány slágerünk, azt gondoltuk: „Na jó, sikerült, ám
 299/840

előbb-utóbb vége lesz." De csak nem akar vége szakadni. Soha az élet-
ben nem hittük volna, hogy ez lesz belőle.

Lehet, hogy egy nagy sztárnak így meg úgy illik viselkedni, de én azt
hiszem, hogy a legtöbb embernek úgy tetszünk, ahogy vagyunk.
Sokaknak van előítélete, de aztán megnyerjük őket azzal, hogy ter-
mészetesen viselkedünk. Egyszerűen csak őszinték vagyunk. Ha
elfáradtunk, akkor fáradtnak látszunk, ha fel vagyunk dobva, akkor
úgy viselkedünk, mint aki fel van dobva. Ha meg nem vagyunk
formában, akkor azt mondjuk: Elnézést, de ma nem vagyunk
formában, ne várjanak tőlünk semmi szellemeset.

PAUL: A New York-i DJ, Murray „a Király" karolta föl a Beatles ügyét.
Előre látta, mi következik, és meg akarta lovagolni. Valójában csak egy
rámenős újságíró, aki provokatív kérdéseket tesz föl a
sajtótájékoztatókon, és mindenkit azzal támadott le: Jól vagytok, fiúk?
Mi a véleményetek a...?"

Nekünk nagyon tetszett a stílusa, és be is telefonáltunk neki adás

közben. Aztán neki adtuk át az exkluzív híreket, mert csíptük őt. Sok-
szor elment turnéra valamelyik sztárral, és első kézből számolt be az
életükről, például Smokey Robinsonról, akire mi nagyon felnéztünk.

GEORGE: Sosem értettem, hogyan csinálta Murray, hogy egyszerűen

csak letámadott minket, aztán a nyakunkon volt az egész turné alatt.

RINGO: Murray „a Király" tiszta őrült volt, de remek fickó, pompás

műsorvezető, és nagyon értett a zenéhez. Miattunk majdnem meghalt,
mert velünk jött a turnéra, és örökké ott volt körülöttünk, aztán
amikor mi már összeestünk a fáradtságtól, és lefeküdtünk aludni, ő
akkor látott neki a műsorának. Alhatott éjszakánként vagy húsz percet.
Le is fogyott rettenetesen, a szemünk láttára kezdett szép lassan
elsorvadni.
 300/840

New Yorkban ő volt a legmenőbb műsorvezető, meg Cousin Brucie.

Murray-t nevezték „az ötödik Beatle"-nek is, mert nem volt akármi,
ahogyan fölvezette a számainkat, és sokat tett, hogy sláger legyen
belőlük.

NEIL: Mind eléggé tudatlanok voltunk amikor megérkeztünk

Amerikába. Fogalmunk sem volt például a reklámszakmáról. Ezzel
aztán a világon mindenki megpróbált visszaélni. Előfordult, hogy a
fiúk sajtótájékoztatót adtak, a hátuk mögött meg ott volt egy csomó
reklám, és ezt mi észre sem vettük.

Angliában akkoriban még csak egy rádió volt: a BBC. Az Államokban

ezzel szemben minden sarkon volt egy, és mindegyikben egy csomó
zenés műsor. Murray „a Király"-é például a New York-in WINS-nél.
Sokszor szinte rámásztak a fiúkra, utánuk mentek például a liftbe is, és
ott interjúvolták meg őket élő adásban, így rögtön visszahallhatták
magukat a táskarádióból!

A Beatles ilyenkor mindig megkérdezte, hogy az illető melyik adótól

jött, a műsorvezető persze megmondta, ami ingyen reklám. Ezt a többi
adó elvileg kifogásolhatta volna, de hát a Beatles akkor ezt a szívessé-
get bárkinek meglette ingyen (nem voltunk még kitanítva), így senki
sem tehetett szemrehányást. A fiúk is állandóan hallgatták a rádiót, és
néha betelefonáltak, hogy számokat kérjenek.

JOHN: Annyira rabul ejtett bennünket a rengeteg rádióadás

Amerikában, hogy Epsteinnek kellett leállítania, mert mindegyikhez
betelefonáltunk, és kértük tőlük, mondjuk, a Ronettes egyik számát.
Eszünkben sem volt a saját számainkat kérni, mert a másokéira vol-
tunk kíváncsiak. Régebben persze elsősorban Elvis meg Chuck Berry,
Carl Perkins, Little Richard és Eddie Cochran számait hallgattuk, hogy
csak a legfontosabbakat említsem, de amikor Amerikába mentünk,
 301/840

akkor már Marvin Gaye, a Miracles, a Shirelles meg a hasonlók voltak

a kedvenceink.

Álló nap a rádión lógtunk. Mindnyájunknál volt egy tranzisztoros

készülék, mindegyik más-más állomásra beállítva, és mindig azt han-
gosítottuk föl, ahol a legjobb zene szólt. Tudom, most már Nagy-Brit-
anniában is van ilyen lehetőség, mert megjelentek a hajókra telepített
„kalózadók". Ez már olyasmi, mint odaát Amerikában, no persze angol
módra, de az a lényeg, hogy most már itt is egész nap lehet jő szá-
mokat hallani.

Egy idegennek biztosan feltűnik, hogy mennyi itt a hirdetés, de ha itt

él az ember, megszokja. Ha valaki olyan országból jön, ahol nincs
kereskedelmi tévéadás, rémesnek találhatja, hogy itt örökké a reklám
megy , de valóban meg lehet barátkozni vele."

RINGO: Nagyon csíptem akkor New Yorkot. Lovas kocsin mentünk a

Central Parkba. Hatalmas lakosztályunk volt a Plaza Szállóban, volt
minden szobában tévé meg fejhallgatós rádió. Mindez lenyűgözött
engem.

Volt sok furcsaság is, például az egyik tévécsatornán láttam egy olasz
filmet „A megszabadított Herkules" címmel, bekapcsoltam reggel a
tévét, és láthattam Herkulest, amint győztesen kerül ki mindenféle
gubancból.

Aztán elmentünk lófrálni egy kicsit, de mikor hazaérve bekapcsoltam a

tévét, Herkules még mindig a gubancokkal vacakolt. Aztán elmentünk
este is, és amikor hazajöttünk, ismét bekapcsoltam ugyanazt a csat-
ornát, és még mindig Herkules volt rajta! Azt hittem, megbolondulok.
Mi a bánat ez? Kiderült, hogy ezen a csatornán volt egy „hét filmje", és
azt játszották le újra meg újra megállás nélkül.
 302/840

Nekem ez túl sok volt Anglia után, ahol csak pár évvel korábban
vettünk egyáltalán tévét a lakásba, itt meg annyi volt a csatorna, hogy
még erre a hülyeségre is volt idő.

GEORGE: Bosszantott az amerikai tévében, hogy az ember bekapc-

solta mondjuk délelőtt, és éppen egy futballmeccset adtak, amit nyil-
ván nem akkor játszottak. Az ember ne nézzen délelőtt meccset. Én
legalábbis úgy gondolom, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Vegyük mondjuk az olyan tipikus esti programokat, mint az „I Love
Lucy", na én arra nem lennék kíváncsi reggel, és nem szívesen nézném
meg az esti filmet reggel hétkor. Szerintem mozit akkor kell nézni,
amikor odakinn már sötét van,

NEIL: Az Ed Sullivan-sbow után elmentünk vonattal Washingtonba.

Emlékszem, hogy a Beatlesnek külön vagonja volt, de tele
újságírókkal, ügynökökkel meg effélékkel, és nem fűtötték rendesen.

RINGO: Sokszor úgy úsztuk meg a ciki helyzeteket, hogy nagy volt a
pofánk. Különösen akkor, amikor Washingtonba utaztunk vonattal.
Oda egy csomó újságíró is jött, többnyire New York-i riporterek voltak,
és elkezdtek ordítozni velünk, de mi visszaordítoztunk. Amikor később
közelebb kerültünk egyik-másikukhoz, bevallották: „Tudjátok, ere-
detileg azért mentünk, hogy leégessünk titeket, de amikor ránk or-
dítottatok, se köpni, se nyelni nem tudtunk." A popegyüttesek addig
igyekeztek nagyon illedelmesen viselkedni a sajtó jelenlétében: „Kösz,
nem dohányzom", meg ilyesmi. Mi nem restelltünk se rágyújtani, se
piálni előttük, és ha kiabáltak, mi is kiabáltunk. Szerintem ezzel
vágódtunk be náluk.

JOHN: Mi addigra már kitanultuk ezt a játszmát, tudtuk, hogyan bán-

junk az újságírókkal. Nem volt nagy ügy, mert már volt épp elég dol-
gunk a sajtóval otthon, márpedig a brit riporterek a legrámenősebbek
az egész világon. Úgyhogy nem volt ezzel semmi gondunk
 303/840

Amerikában. Igaz, a repülőgépen még megfordult a fejemben, hogy

hátha nem fog sikerülni, de csak azért, mert néha kishitű vagyok; tud-
hattuk, hogyha egyszer elkapjuk a fonalat, akkor le fogjuk őket
söpörni.

Egyáltalán nem bánom, ha cseszegetnek bennünket,- még unalmas is

lenne, ha örökké csak ajnároznának. Az embernek szüksége van
valakire, aki megmondja neki a magáét. Mi a pláne abban, ha minden-
ki hasra esik előtted, és azt hajtogatja, hogy nagy vagy? Szóval
szeretjük olykor a kritikát is, főleg persze az okosat,- azok még mulat-
tatnak is bennünket.

Mi a nehéz időket, amikor majdnem halálra kellett magunkat dol-

goznunk, mindig csak úgy tudtuk átvészelni, hogy sokat humorizálunk
egymás között. Megpróbálunk mindent kifigurázni, még magunkat is.
Mindig mindent csak pimaszul. Sokat szemtelenkedünk egymással is,
de ezt sosem vesszük komolyan.

RINGO: Volt egy nagyon hervasztó jelenésünk a washingtoni brit

nagykövetségen. A hatvanas évek elején még oltári nagy különbség
volt egy észak-angliai munkásgyerek és egy diplomata között. Már el-
eve másképp is beszéltünk: ők finomkodva, kissé úgy, ahogy Brian Ep-
stein, mi meg úgy, ahogy jött. Azt már nem tudom, mi a lenének
mentünk el oda. Talán mert addigra bizonyos értelemben mi is Nagy-
Britannia nagykövetei lettünk, meg mert Briannek hízelgett, hogy
meghívtak bennünket.

Na, olt álldogálunk aztán, iszogatunk valamit, időnként megszólalunk,

hogy „Helló, nagyon örvendek", és egyszerre csak odalopózik egy fazon
mögém, és levág a hajamból egy tincset. Nagyon begurultam. Hogy
képzeli ez, hogy eleve ollóval jön el a fogadásra? Megfordultam, és
ráförmedtem: „Maga meg mit művel itt?" Mire ő: ,Jól van, öregfiú, ne
 304/840

haragudjon, kérem... valóban hülyeséget csináltam." Az is volt: levágni

egy Beatle haját, mintha én lennék a mesebeli tündérkirálynő!

JOHN: Az emberek meg-megérintettek bennünket, ha elhaladtunk

mellettük, és akárhová mentünk, mindenütt úgy bántak velünk,
mintha csodabogarak lennénk. Mindenféle baromságot végig kellett
hallgatnunk, amit a polgármesterek meg a feleségeik összehablatyol-
tak, és tényleg úgy nyúlkáltak utánunk, ahogyan az az „Egy nehéz nap
éjszakájában" látható. A washingtoni brit nagykövetségen meg valami
hülye állat belenyírt a Ringó hajába. Én abban a pillanatban elkezdtem
káromkodni, és azonnal laképnél hagytam az egész előkelő társaságot.

PAUL: Rengeteg kötekedő alakkal találkoztunk, amilyenekkel koráb-

ban soha. Mi ugye sohasem játszottunk a cambridge-i májusi bálon
meg egyéb sznob rendezvényeken, de hallottuk, hogy vannak fazonok,
akik néhány pohár után ilyesmit mondanak a zenészeknek: „El tudná
játszani mondjuk Rahmanyinov valamelyik zongoraversenyét?" Imá-
dom az ilyeneket.

Volt belőlük néhány a követségen is. Egyébként nemcsak ott akartak

megnyírni bennünket, hanem időnként a csajok is akartak tőlünk egy-
egy hajfürtöt, de ezt igazán nem hagyhattuk, úgyhogy némelyiknek
kénytelenek voltunk odasózni egyet.

NEIL: A washingtoni fellépés nem volt könnyű, mert egy ökölvívó

ringben kellett játszaniuk, amit teljesen körülvett a közönség, így
egyszerre kellett volna négyfelé muzsikálni.

Ezt úgy oldottuk meg, hogy a fiúk minden számnál átmentek a ringnek
egy újabb oldalára, ezért aztán szüntelenül hurcolászni kellett a mik-
rofonokat. Ringó középen ült egy elvileg forgatható dobogón, ami per-
sze elakadt, és nem lehetett megmozdítani. Szóval elég nagy volt a
 305/840

káosz, de ehhez képest a fellépés jól sikerült. Utána visszamentünk

New Yorkba.

Azt csak húsz évvel később tudtam meg, hogy a koncertet lefilmezték,
és később Amerika-szerte egy csomó gyerek megnézte a moziban.
Ezért amikor a második amerikai turné következett, már egész sokan
látták őket, ha élőben nem is, de ezen a filmen, amin egyébként a
Beach Boys meg még egy együttes koncertje is szerepelt.

PAUL: Felléptünk a Carnegie Hallban is, mert Brian nagy megtisztel-

tetésnek tartotta, aztán elmentünk Miamiba, és ott fölvettük a más-
odik Ed Sullivan-showt.

Miami olyan volt, mint a paradicsom. Még sohasem láttunk igazi pál-
mafákat. Úgy viselkedtünk, mint a turisták, egy csomó felvételt
készítettünk a Pentax gépeinkkel. Még mindig őrzöm azokat, amelyek-
en motoros rendőrök vannak. Pisztoly is volt náluk, úgyhogy tényleg
egészen félelmetesek voltak. Marha jól éreztük magunkat Floridában.
Szállodában léptünk föl. Ott állandóan mentek kabaréműsorok a szál-
lodák pinceklubjaiban. És az ablakunkból leláthattunk a strandra, ahol
a rajongók óriási betűkkel olyasmit írtak a homokba, hogy „Szeretlek
John".

JOHN: Integetni, azt viszont nem volt szabad; ha integettünk nekik,

mindig ránk szóltak, hogy ne ingereljük a rajongóinkat.

RINGO: Ilyen pompás helyen még életemben nem jártam. Mindenünk

megvolt, amit csak. akartunk, akár jachtot is kérhettünk kölcsön,
megkaptuk. Legjobban két dolgot élveztem Floridában: az egyik az
volt, hogy először voltam autós moziban egy Lincoln Continentallal
meg két igen csinos ifjú hölggyel, a másik meg, hogy egy család kölc-
sönadta nekem a hajóját, amit magam vezethettem. Hatvan láb hosszú
 306/840

gyorshajó volt, én meg őrült sebességgel mentem be vele a kikötőbe,

mert fogalmam se volt róla, hogy kell az ilyet vezetni.

GEORGE: Rendeztek motorcsónakversenyeket is. Egyszer beülhettünk

az egyik versenyző mellé. A járgánynak dupla V12-es motorja volt, és
nagyon gyorsan ment. Nagy sebességnél csak a vége érintkezett a
vízzel, ahol a propellerek voltak. Az orra egészen fölfelé meredt, nagy-
on kellett kapaszkodni, hogy ki ne essünk. Irtóra élveztem a dolgot.

NEIL Ringó későn tudta meg, hogy a hajókon nincs fék, ezért úgy
kötöttünk ki, hogy egyszerűen nekimentünk a mólónak.

RINGO: A hajónak nagyon szép korlátja volt az orrában, amit nekem

sikerült tisztára elhajlítanom, de nem bánták, azt mondták, az a fő,
hogy jót mentem vele...

JOHN: Floridában kölcsönvettük néhány milliomos házát.

PAUL: Szóltunk Briannek, hogy szeretnénk medencében úszni, és

kiderült, hogy az egyik lemezvállalat képviselőjének van egy. A mai
szememmel elég szerény kis medencének tűnik, legalábbis Miamiban,
de akkor pompásnak láttuk. Mi, csóró liverpooli gyerekek, nagyon
élveztük a dolgot. Életünkben először volt rajtunk fürdőköpeny, és a
Life riportere lefényképezett bennünket úszás közben.

Ma már úgy gondolom, hogy akkor mindenféle maffiózók tár-

saságában lehettünk. Volt például egy kritikus, aki nekünk támadt a
sajtóban, és George Martin meg Brian Epstein éppen erről vitatkozott,
amikor odajött egy nagydarab gorilla, és megkérdezte: „Óhajtja, Mr.
Epstein, hogy lerendezzem azt a fickót? Mire Brian: „Nem, nem
érdekes, hagyja csak." Szóval biztosan gengszterek voltak. Mi persze
akkor nem tudtunk erről, csak azt láttuk, hogy van itt egy kedves pas-
as, akinek igénybe lehet venni a medencéjét meg a jachtját. Meg kell
mondjam, hogy a jacht sokkal jobban érdekelt minket, mint a gazdája.
 307/840

Kezdtünk megismerkedni olyanokkal is, akiket korábban csak az

újságból ismertünk, és most egyszerre egyenrangúként bántak velünk.

GEORGE: Biztosan gyakoroltunk valami hatást az emberekre, mert

hirtelen mindenki a világon velünk akart találkozni - az olyanokra gon-
dolok, mint például Muhammad Ali. Vele már az első amerikai
turnénkon összehoztak egy találkozót. Gondolom, jó reklámfogás le-
hetett neki, mintha ő is közénk tartozna,- együtt cipeltek bennünket
teremről teremre, együtt fényképeztek le és interjúvoltak meg vele.
Egyébként nagyon helyes gyerek volt, éppen akkor készült a Sonny
Liston elleni mérkőzésére. Ekkor készült az a híres kép, amin kettőnk
fejét a hóna alá szorítja.

RINGO: Edzettem én is egyet Cassius Clayjel, merthogy akkor még így

hívták Alit - mellesleg tőlem tanult mindent. Nagyon izgalmas volt, de
a meccsen természetesen Liston győzelmére fogadtam, mert én aztán
tudhattam, hogy mi lesz a vége!

PAUL: Jópár emberrel ismerkedtünk meg Phil Spector révén, például

a Ronettes-szel, amit nagyon élveztünk, meg másokkal, mint például
Jackie De Shannonnal, aki kitűnő számokat szerzett, aztán Diana
Ross-szal meg a Supremes többi tagjával. Ezekre mi mind felnéztünk,
és idővel megismerkedtünk személyesen mindenkivel, aki velünk
nagyjából egyszerre csinált karriert. Mi valójában egy csapatot
alkottunk.

JOHN: Már nem emlékszünk, kikkel találkoztunk ott, vagy csak alig.

GEORGE: Összefutottunk néhány olyan emberrel is, akikről nem is

tudtuk, hogy híres. Olyanokra gondolok, akiket egész Amerika ismer,
de Angliában még csak nem is hallottak róluk. Aki nem nézi az
amerikai tévéadásokat, az nem is igen találkozhat velük. Szóval sok ily-
ennel is összehoztak bennünket, míg végre találkozhattunk olyanokkal
 308/840

is, akikről pontosan tudtuk, kicsodák, mint például a Supremes

együttes.

RINGO: Ma már biztosan mindenki ismeri Don Rickles nevét, de mi

akkor hallottuk először, amikor kiderült, hogy ő lép fel a Deauville
Szállóban, ahol akkor laktunk. Elég kellemetlen humora volt. Járkált
az asztalok között, és megkérdezte egy nőtől, honnan jött, aztán ha azt
mondta, hogy Izraelből, a szomszéd asztalnál ülőkről meg kiderült,
hogy németek, akkor Don rájuk kiabált: „Á, szóval nácik! Mi a fenét
keresnek itt?”

PAUL: Természetesen kikezdett velünk is. Egy asztalnál ültünk a

rendőr haverunkkal, aki ott a testőrünk volt, és mindenhová velünk
tartott, bár néha azért haza is engedtük, és Don nekiesett: „Mi van,
zsarukám, miféle meló ez? A Beatlest kísérgetjük? Jó kis meló, nem
mondom, a Beatlest őrizni!'' Aztán így folytatta: „Óriási! Gondolom, el-
dobják magukat a kilencedik emeleti lakosztályukban a pihe-puha
párnák között, aztán amikor a csajok sikoltozni kezdenek, mindig
elélveznek!" Mondhatom, egyáltalán nem találtuk viccesnek a dolgot.
Sőt, egyenesen bántó volt. Ma már szeretem Don stílusát, de akkor
kissé visszataszítónak találtam.

GEORGE: Kicsit meghökkentünk. Próbáltunk minél kisebb feltűnést

kelteni, erre odajön ez a fazon, felhívja ránk a figyelmet, és még zavar-
ba is hoz bennünket. Szerintem John is röstellte magát. Ha meg-
mérkőzhettünk volna Ricklesszel a mikrofon előtt, azt hiszem, ízekre
szedtük volna.

Nem mi voltunk az egyedüli áldozatok, ott ült Muhammad Ali vagy a

szintén színes bőrű Sonny Liston menedzsere is, és közeledett a nagy
bokszmeccs napja. Don Rickles odaszólt neki is: „Ha elfogadsz tőlem
egy tippet, hapsikám, szerintem a fekete fickó fog nyerni!" Nagyon ide-
gesek lettünk, amikor visszajött a mi asztalunkhoz, és megint
 309/840

bennünket kezdett ki: „Nézzék ezeket a rendkívüli személyiségeket:" -

és így tovább.

RINGO: Tőlem is megkérdezte: „Maga honnan jött? Mondom, hogy

Liverpoolból. Néma csönd, mire Don: „Köszönjük a viharos tapsol!"

GEORGE: A végén volt egy valóban nagy dobása. Azt mondja: „Látom,
van néhány arab vendégünk a teremben, és én mindig azt hallom,
mennyire utálják egymást az arabok és a zsidók. Szeretném, ha
mindenki tudná, hogy mi valójában nagyra becsüljük egymást, ezért
azt szeretném, ha önök, uraim, fölállnának, és meghajlással jeleznék
békés szándékukat." Az arabok felemelkedtek, mert megtisztelve
érezték magukat, mire Rickles ledobta magát a padlóra, és egy gép-
pisztolysorozat hangját utánozta.

Szóval ez elég kemény dolog volt, de végül mégsem merte teljesen

fölvállalni, mert mindent elrontott azzal, hogy bocsánatot kért
mindazoktól, akiket esetleg megsértett, és hogy nem gondolta komoly-
an az egészet. Sokkal hatásosabb lett volna, ha ezen a ponton kisétál.

RINGO: Én még egy rémes estére emlékszem Miamiban. Elmentünk

meghallgatni a Coasters együttest, akiknek épp akkor volt nagy sláger-
ük a „Yaketi Yak". Nem értettem, hogy a klubban miért láncolnak az
emberek a zenéjükre. Az én szememben ők a rock nagyjai voltak,
akiket áhítattal kell hallgatni! Akkor visszataszítónak találtam az
amerikai közönséget.

GEORGE: A Coasters-zel egy időben jártunk New Yorkban is, meg

Floridában is. És akárhová is mentünk, mindenütt őket reklámozták.

Akkoriban persze az is előfordult, hogy ugyanazon a néven egészen

különböző bandák is turnéztak. Úgysem tudta senki, hogy ki kicsoda,
az volt a fő, hogy felment a színpadra, és énekelt. Azt hiszem, például a
Shangri-Lasból több is működhetett egyszerre.
 310/840

PAUL: Az az út a rengeteg élménnyel együtt sem zavart össze ben-

nünket. Szerencsés volt, hogy mindenhová lépésről lépésre jutottunk
el. Ennyi erővel akkor is megzavarodhattunk volna, amikor kezdett
sikerünk lenni a Cavernben, vagy akkor, amikor eljutottunk mondjuk a
peterborough-i Empire-ba, de ezeken is túltettük magunkat. Aztán
bekerültünk a televízióba meg fontos rádióadókhoz is, és az sem szállt
a fejünkbe: miért éppen Amerikával ne tudtunk volna megbirkózni,
amikor az is csak egy lépés volt az utunkon, csak éppen nagyobb lépés
a korábbiaknál?

Az amerikai angolt nagyon szerettük, sőt azonosulni tudtunk vele. Az

amerikai kiejtés nagyon hasonlít a liverpoolira. Például ők is röviden
ejtik a „bath" vagy a „grass" szót, nem elnyújtva, „báász"-nak meg
„gráász"nak, ahogy a művelt angolok. A liverpooliaknak már csak azért
is szimpatikus Amerika, mert sok közlegény megfordult nálunk a
háború alatt, másfelől Liverpoolban ugyanolyan divat volt a cow-
boykalap, mint Amerikában. New York és Liverpool szinte
testvérvárosok.

RINGO: A családom nem esett hasra attól, hogy Amerikában is nagy

sikerünk volt. Akkor voltak igazán elégedettek, amikor Liverpoolban
befutottunk, a többi már csak ráadás volt ehhez képest. Nem is nagyon
érdekelte őket, ami azután következett, mert az ő szemükben az volt a
csúcs, ha valaki felléphet a Palladiumban - egyedül ezen mérték a
sikert.

GEORGE: Az amerikai út alatt egyáltalán nem foglalkoztam a jövővel.

Az járt a fejemben: „Élvezzük, ami velünk történik, és majd szépen
meg fogjuk oldani, ami még előttünk áll."

Eleinte nagyon jó érzés volt a siker, csak később vált fárasztóvá.

Amikor először mentünk Amerikába, úgy éreztük, hogy „most hódítjuk
meg". Aztán még abban az évben visszamentünk oda egy turnéra, a
 311/840

következőben még egyre, és addigra már beteltünk vele,- már moc-

canni sem bírtunk.

RINCO:

GEORGE MARTIN MEGSÜKETÜLT A FÉL FÜLÉRE, EZÉRT

EZENTÚL CSAK MONO FELVÉTELEKET TUD KÉSZÍTENI!

GEORGE MARTIN: A Beatles csak jóval később szólt bele teljes

mértékben a lemezkészítésbe, akkor, amikor már felhagytak a
turnékkal. Addig egyszerűen nem lett volna idejük rá. Beviharzottak a
stúdióba, eljátszották a magukét, aztán már rohantak is el.

A legelső felvételek még monoban készültek, bár az EMI-nál már

rendelkezésre állt a sztereó berendezés is. A felvétel során azzal
könnyítettem meg a keverést, hogy külön vettem föl az énekhangokat,
illetve a kíséretet, nem azért, hogy a lemezen is így legyen, hanem hogy
könnyebb legyen az egészet monó felvétellé mixelni. Tehát az első
években a felvételek csupán kél sávra, élőben készültek, mintha csak
rádióban menne az egész. Amikor aztán a négysávos szalag megjelent,
már mindent felülírhattunk, és utólag is fölvehettünk még egy ének-
szólamot, vagy akár egy gitárszólót. Amikor az A Hard Day’s Night
készült, már biztosan fölvettünk először egy alapot, és csak utána
énekeltek rá. A ritmushangszereket mindig igyekeztem egy vagy két,
de általában csak egy sávon rögzíteni, így az egyiken a kísérő- és a
basszusgitár szólt együtt. Ahhoz a megoldáshoz csak később folyamod-
tunk, hogy a basszgitár szólamát is csak utólag vegyük föl, hogy Paul
felszabadultabban énekelhessen.

PAUL: Egy ideje már foglalkoztatott bennünket, hogy kellene csinálni

egy filmet. Az amerikai siker után ez volt a következő logikus lépés.
Nagyon szerettük a „The GirI Can’t Help It"-et, és meggyőzött ben-
nünket arról, hogy igenis lehet jó rockfilmet csinálni. És láttunk egy-
 312/840

két amerikai zenés rövidfilmet is, amelyek igen olcsón készültek, és

még ha nem is voltak valami jók, legalább volt bennük jó zene, és meg
lehetett őket nézni.

Mi is szívesen szerepeltünk volna egy ilyenben, de azt akartuk, hogy

ráadásul még jó is legyen. A legtöbb ilyen filmnek annyi a meséje, hogy
egy DJ elkísér egy bandát turnézni. A cselekmény meg mindig
csapnivaló volt.

JOHN: Nem akartunk valami rossz filmmel előállni, ezért ragaszkod-

tunk hozzá, hogy a forgatókönyvet egy proli írja meg.

PAUL: Még korábban felajánlottak nekünk egy forgatókönyvet,

aminek „The Yellow Teddy Bears" lett volna a címe. Aztán kiderült,
hogy valaki más szerezte volna a zenéjét, nem mi, és ebbe nem me-
hettünk bele. Maga a film ötlete azonban nem hagyott nyugodni, ezért
Brian fűvel-fával tárgyalni kezdett, és végül előállt azzal, hogy Dick
LesterreI kellene dolgoznunk. Brian annyit tudott róla elmondani,
hogy ő rendezte a „The Running, Jumping And Standing Still Film"
című rövidfilmet Spike Milligannel a főszerepben, egy klasszikus kis
vígjátékot. Ezt a filmet szerettük, ezért mondtuk, hogy Dick a mi
emberünk.

Amikor személyesen is találkoztunk vele, az is kiderült, hogy szintén

zenész: elég jó dzsesszzongorista volt. Amerikában született, de
Angliában dolgozott, például a Goons-zal, és ez mind mellette szólt.

JOHN: Ml A GOON SHOWBÓL NŐTTÜNK KI. EGY VÉRBŐL VALÓK

VOLTUNK. BIZONYOS ÉRTELEMBEN AZ Ő LÁZADÁSUKAT
VITTÜK TOVÁBB.

PAUL: Forgatókönyvírónak Dick Lester Alun Owent kérte fel, egy

walesi származású liverpooli drámaírót, akitől egy jó kis tévéjátékot
 313/840

ismertünk, a „No Tram to Lime Street"-et („A Lime utcába nem jár vil-
lamos") Billie Whitelaw-val a főszerepben.

JOHN: A Lime Street volt Liverpoolban a prostituáltak utcája.

Kerestünk akkoriban egy jó forgatókönyvírót és valaki Owent aján-
lotta. Arról volt híres, hogy jól ír liverpooli dialektusban, szóval, hogy
úgy mondjam, Liverpoolban profi volt. Aztán persze meg kellett is-
mernie minket közelebbről is, hogy világosan álljanak előtte a
karakterek.

RINGO: Brian szúrta ki a producert, Walter Shensont is, vagy talán

Shenson szúrta ki magának Briant, nem tudom - mindenki a mi
filmünket szerette volna megcsinálni. Mi meg elkezdtünk mászkálni
Alun Owennel. Pár napig velünk volt az egyik hazai turnén, és szépen
följegyezte, micsoda káoszban kell nekünk dolgoznunk, hogyan élünk
ilyenkor, aztán nekilátott, hogy megírja az egésznek a paródiáját.

Az Egy nehéz nap éjszakája lényegében az életünk egy átlagos

napjáról, pontosabban kél napjáról és két éjszakájáról szól. Volt benne
lemezfelvétel meg televíziós felvétel, azaz minden, ami jellemző volt az
életünkre, és aztán Alun tett bele jeleneteket mellékszereplők számára
is.

JOHN: A film az életünk karikatúrája volt, de még enyhített is a

valóságon, mert igazából sokkal nagyobb nyomásnak voltunk kitéve.
Én csíptem az Egy nehéz nap éjszakája ötletét, pedig Alun Owen úgy
írta meg a forgatókönyvet, hogy előtte csak két napig tartott velünk.
Kissé nehezteltünk is rá, amiért így összecsapta. De végül is egész
ügyesen mutatta be a mi egyik arcunkat, amikor turnézunk. A valóság-
ban is ilyen helyzetben kellett mások előtt szerepelnünk. És tényleg
olyanok voltunk. Alan Owen látta egy sajtókonferenciánkat is, egész
ügyesen írta be a filmbe, bár ezt a részt mi akkor meglehetősen
mesterkéltnek tartottuk.
 314/840

PAUL: Alun sok mindent pontosan átvett tőlünk. Az ilyen dumákat

például, hogy „mindig késik, de szeret fürödni". Szóval a kis tréfáinkat,
a szarkazmusunkat, a humorunkat, John szellemességet és Ringó
lakonikus modorát, négyünk eltérő karakterét. Alun nagyon ügyelt
arra, hogy mindannyiunknak csak olyasmit adjon a szájába, amit
valóban mondott vagy mondhatott volna. Amikor kész lett egy-egy
jelenettel, mindig megkérdezte, mit szólunk hozzá, és általában
elégedettek voltunk, de ha valamin változtatni akartunk, azt rendre
elfogadta.

GEORGE: Azt mondom az egyik jelenetben: „Ezt nem veszem föl, ez

tiszta bizi" Ezt nem én találtam ki, hanem Alun Owen - később át is
ment a köztudalba -, ő csinált bizit a bizarrból.

JOHN: Mi irtó bizinek éreztük először a bizit, és George sem bírta

rezzenéstelen arccal kimondani.

GEORGE: Azt hiszem, Alun nem találhatott volna ki ilyesmit, ha nem

liverpooli ő maga is. Földiek voltunk, ráérzett a humorunkra. Ha nem
tetszett volna valamelyik szövege, biztosan el se mondtuk volna, bár
odáig csak a „Segítség'" idejére jutottunk el, hogy egy csomó helyen
megváltoztassuk a dialógust. Alun csinált egy jelenetet, ahol a sajtó za-
klat bennünket. Ilyen hülyeséget kérdeznek például: „És hogyan talál-
tak el Amerikába?", mire mi azt mondjuk: „Tudtuk, hogy Grönlandnál
kell balra fordulni."

Azt hiszem, a Beatles profiljának fontos része volt, hogy az emberek

szellemesnek tartsanak bennünket. Amikor feltűnt egyszerre az a sok
új együttes, egyik olyannak tűnt, mint a másik, a sajtó nem tudta hogy-
an megkülönböztetni őket. A slágereken kívül fel kellett hívnunk ma-
gunkra a figyelmet, ennek érdekében a humorhoz folyamodtunk, ami
nemcsak otthon jött be, hanem New Yorkban és más helyeken is,
 315/840

úgyhogy nem is lehetett olyan rossz. Valójában csak kimondtuk az első

ökörséget, ami az eszünkbe jutott, de az embereknek éppen ez tetszett.

LIVERPOOLBAN MINDENKI SZÜLETETT KOMÉDIÁS. TESSÉK

CSAK ÁTHAJTANI A MERSEY ALAGÚTJÁN: BIZTOS, HOGY AKI A
DÍJAT SZEDI, EGYBŐL ELKEZD BOHÓCKODNI AZ EMBERREL MI
EBBEN AZ ÁLLANDÓ BOHÓCKODÁSBAN NŐTTÜNK FÖL.

A Beatlesnek ráadásul volt közös humora is, mert ha valamelyikünk

netán elakadt, akkor a másik állt elő valami jó poénnal.

RINGO: Nagyon élveztem a dolgot. Először el se akartam hinni, hogy

mi valóban filmet készítünk. Kölyökkoromban nagyon szerettem a
mozit. Rengeteget jártam Liverpoolban a vasárnapi matinékra. Bele is
éltem magamat: ha kalózos filmet láttam, akkor egy darabig kalózosdit
játszottam, ha westernt, akkor cowboy lettem, ha „A három testőr"-t,
akkor én voltam D'Artagnan, és egész úton hazafelé párbajoztam.
Nekem a mozi a mesék birodalma volt, és most hirtelen belecsöp-
pentünk ebbe. Már az is irtó izgi volt, hogy limuzinnal mehettünk a
felvételekre.

Azt hiszem, engem hozott a legkevésbé zavarba ez az új helyzet, mert

annyira szerettem a mozit. De úgy emlékszem, John is szívvel-lélekel
benne volt a filmben, George-on viszont gyakran láttam, hogy nem
szívesen csinálja, hanem csak azért, mert tudja, hogy nélküle nincs
film.

GEORGE: Szerintem Ringó rosszul emlékszik, mert imádtam a for-

gatást! Egyedül azt utáltam, hogy hajnali ötkor kellett kelni. Nagyon
korán kezdték. Előtte még öltöztettek, fésülgettek és ki is sminkeltek
bennünket. Közben vacakoltak a díszletek beállításával is, és minket
csak akkor szólítottak, ha már lehetett próbálni a következő jelenetet.
Annyi minden történt ilyenkor, hogy már nem is tudom, hány
 316/840

kamerával dolgoztak. Nem figyeltünk a részletekre, hiszen körülöttünk

forgott az egész.

RINGO: Nem voltunk szokva a korán keléshez, ami végül be is került a

filmbe. Éppen abba a jelenetbe, amire azt mondták, hogy tényleg jól
csináltam, amikor a folyóparton sétálok egy fényképezőgéppel a
kezemben, és én vagyok a „magányos Ringó". A felvételére egyenesen
egy éjszakai klubból érkeztem, ami nem volt éppen profi húzás, és en-
yhén szólva kissé másnapos voltam.

Dick Lester ott várt rám az egész stábbal, de nekem egyszerűen nem
fogott az agyam. Ki voltam kattanva.

Megpróbáltuk a felvételt így is, úgy is, például a partnerem mondta a

maga szövegét, az enyémet meg valaki bekiabálta a kamera mögül, de
annyira nem voltam képben, hogy végül azt mondták: „Na jó, vegyünk
föl valamit, mindegy, hogyan." Ekkor jutott eszembe: „Majd sétálgatok
összevissza, és kövessetek a kamerával." Végül ez lett a legjobb jelen-
etem. Azért látszottam olyan szomorúnak és magányosnak, mert
piszkosul másnapos voltam. Szóval az igazából nem volt színészi
alakítás, csak lefilmezték, milyen tetű rosszul érzem magamat.

GEORGE: Forgatás közben rögtönöztünk is egyet-mást, például a

sajtó-tájékoztató jelenetében. Egész csomó választ ott helyben talál-
tunk ki, Dick Lester csupán válogatott közülük, amihez nagyon jó
érzéke volt.

JOHN: A fürdőkádas jelenet spontán felvétel volt. Az ötlet adott volt,

de a felvételnél teljesen rám bízták, hogy mit csinálok ott a háttérben.
Rengeteg spontán ötletünk volt, de az egy filmben nem szerencsés,
mert minden jelenetet vagy nyolcszor föl kell venni. Az ember ki-
mondja, ami az eszébe jut, és először mindenki röhög rajta, de aztán
jön az, hogy ismételje meg „ugyanúgy", egészen addig, míg végül már
 317/840

egyenesen utálja. Ezért is ragaszkodtunk többnyire a forgatókönyvhöz,

de azért egy-két szöveg helyben született, és a rendezőnek is sok ötlete
támadt menet közben.

RINGO: A szöveg nagy részét előre megírták. Soha nem tudtuk, hogy-
an is végződött egy-egy jelenet, mert rendszerint azzal indult, hogy
összegyűltünk egy helyiségben, majd szétspricceltünk a szélrózsa
minden irányába. Rögtönözni meg azért tudtunk, mert egy srófra járt
az agyunk. Ott volt például Wilfrid Brambell: remek színész, de ha
elfogyott a megírt szövege, egyszerűen megnémult. Hülyén nézett
volna ki, hogy mi nyomjuk tovább a sódert, ő meg, a proli színész, ott
áll, mintha megkukult volna.

PAUL: Felszálltunk egy vonatra a Marylebone állomáson, és amikor

elindultunk, kiderült, hogy ez már maga a film! A jelenetben szerepel-
tek diáklányok is, akik a valóságban manökenek voltak. Nagyon tetsz-
ettek nekünk, annyira, hogy egyiküket, Pattie Boydot George el is vette
feleségül.

Ez remek nap volt. Ekkor vettük föl azt a jelenetet is, amelyikben a ra-
jongók akkor érnek ki az állomásra, amikor a vonat elindul, így hop-
pon maradnak. A valóságban is elment velünk valahová a vonat, aztán
vissza is jött, és ezalatt az összes vonatos jelenetet sikerült fölvenni.

JOHN: A vonatos részt ma már nem szeretjük. A nézők ezt biztosan

kevésbé veszik észre, de mi nagyon jól tudjuk, hogy nem viselkedtünk
természetesen, mert lestük egymás mozdulatait. Paul például zavarban
van, mert tudja, hogy figyelem, amikor beszél. A filmekben általában
észre lehet venni, meddig vették föl a jelenetet az első napon, és hon-
nan folytatták másnap, itt mindig van egy kis törés. Itt éppen fordítva
volt, több jelenetet kellett fölvenni egyhuzamban, és az első volt a von-
atos, amiben hótt idegesek voltunk, alig bírtuk végigcsinálni.
 318/840

Persze nem is számíthattunk másra, mert ez minden amatőrrel elő-

fordul, aki filmen szerepel. Tudta a rendező is, hogy nem tudunk játsz-
ani, és tudtuk mi is. Ezért Lester megpróbált bennünket a spontán pil-
lanatainkban elkapni, amivel csak az a baj, hogy mindent többször is
föl kell venni, és így az eredeti spontaneitás elvész. Végül maradt a
filmben egy-két valóban őszinte pillanat, és ezek számomra egyér-
telműen kiemelkednek a többi közül.

Végig arra törekedtünk, hogy élethű legyen a dolog, ezért még az oper-
atőri munkába is szerettünk volna beleszólni, ezt persze nemigen
hagyták. Biztosan tudtuk, hogy ez a mozi jobb lesz a legtöbb rock-
filmnél. A legjobbak azok a jelenetek lettek, ahol egyáltalán nem is volt
szövegünk, csak szaladgálnunk kellett. Mind nagyon élveztük például
azt, amelyikben a mezőn ugrándozunk önfeledten - a rendező szerint
ez valódi filmművészet volt, de szerintem akárki ugrálhatott volna ott
helyettünk.

A forgatást élveztük, bár voltak fenntartásaink, például szerettük volna

elkerülni, ami a zenés filmekre annyira jellemző, hogy a legidétlenebb
pillanatokban egyszer csak dalra fakadunk. De persze végül ezt nem le-
hetett teljesen elkerülni. Mindig kissé zavarban voltunk, ha hirtelen el
kellett kezdeni egy újabb számot. Van a filmben például az a jelenet,
amikor azt mondom az amerikai zenés filmek modorában: „Fiúk, mi
lenne, ha itt helyben megcsinálnánk a műsort?" Eredetileg poénnak
szántam, de Rossingtontól megtudtuk, hogy egy csomó korábbi pop-
filmben elhangzott pontosan ugyanez. Én mégis ragaszkodtam ehhez a
szöveghez, de végül rosszul sült el, mert a filmen úgy tűnik, mintha
halálosan komolyan gondolnám. Én viszont azt szerettem volna, ha
bejönne a poén, és mi csak akkor kezdenénk zenélni, amikor már
mindenki jót nevetett.

NEIL: Engem Norman Rossington alakított, akii csak „kicsi Norm"-

nak hívtunk. Nagyon helyes fiú volt, örültem, hogy ő játssza a
 319/840

szerepemet, de az kissé zavaró volt, hogy nem beszelte meg velem a

figurát, az utolsó szóig ragaszkodott a forgatókönyvhöz, pedig én sz-
inte mindent másképpen mondtam volna.

A Beatles számára a forgatás hatheti kemény munkát jelentett.

Mindent nagyon gyorsan kellett összehozniuk, nemcsak magát a fil-
met: az új számokat meg is kellett komponálni, és föl kellett venni az
azonos című nagylemez anyagát.

John és Paul persze folyamatosan írt új dalokat, de ettől még nem volt
tucatnyi olyan számuk, amelyik készen állt volna a felvételre. Egy része
megvolt, de a többit menet közben kellett megírniuk. Volt olyan, hogy
szerdán komponáltak egy dalt a stúdióban, ahol aztán kisütötték, hogy
péntekre kel! két újabb. Ezért mindenütt csak zenét írtak.- a repülőgép
fedélzetén, a szállodai szobában, az úszómedence partján, mindenütt.
És szinte le sem tették a gitárt.

JOHN: Paullal nagyon élveztük a zeneszerzést a filmhez, bár voltak

pillanatok, amikor attól tartottunk, hogy kifutunk az időből. Aztán
még Párizsban elkészültünk néhány számmal, hármat pedig akkor fe-
jeztünk be, amikor Miami Beachben napoztunk. Igazából négy olyan
számunk van a filmben, amit nagyon szeretek: a „Can't Buy Me Love",
az ,.If I Fell", aztán az „I Should Have Known Better", amihez hosszú
idő után megint elővettem a szájharmonikát, meg a „Tell Me Why",
amivel a filmet zártuk/''’

PAUL: A helyzet új volt a számunkra, mert mindaddig sosem kellett

megrendelésre komponálnunk. Általában csak összeültünk Johnnal, és
ha nagy néha eszünkbe jutott valami, írtunk róla egy dalt. Most viszont
Walter Shenson arra kért bennünket, hogy szerezzünk egy számot ki-
mondottan a filmhez, amivel nyitni, illetve befejezni lehetne. Belegon-
doltunk a dologba, és eleinte el sem tudtuk képzelni, mi az egyáltalán,
hogy „egy nehéz nap éjszakája "? Aztán szépen kisütöttük, hogy az
 320/840

embernek nehéz napja van, mert örökké dolgozik, mint az állat, de

este, amikor hazamegy a csajához, már minden oké - miután megvolt
az alapötlet, már csak addig kellett folytatni, amíg össze nem állt
belőle egy szám.

JOLIN: Éppen mentünk hazafelé, amikor Dick Lesternek eszébe jutott,

hogy ez lehetne a film címe,- a kifejezés eredetileg Ringótól
származott. Én már fel is használtam az „In His Own Write" könyvem-
ben, mint afféle tipikus Ringo-mondást, amit ő nem humornak szánt,
csak úgy kijött belőle, de Dick Lester azt mondta, hogy ez éppen jó lesz
címnek, ettől aztán én is beindultam, és másnapra megírtam a számot.

GEORGE: Ringónak mindig is voltak ilyen elszólásai, jókat nevettünk

rajtuk.

Egyszer a kocsija motorháztetejét nem zárták le rendesen, és menet

közben a szél aláfújt, fölcsapta a szélvédő elé. Ijedten felkiáltottunk,
Ringó meg ránk szólt:

„Nyugodjatok meg, itt olyan biztonságban vagytok, mint az apátok

hasában.”

RINGO.- Úgy volt ez valahogy, hogy amikor kimondtam valamit, már

valami másra gondoltam, és az valahogy előre tolakodott. Na így
történt, hogy egész nap keményen dolgoztunk, és jócskán belenyúl-
tunk az éjszakába is, de amikor kijöttünk, én még azt hittem, nappal
van, és azt akartam mondani: „Na, ez nehéz nap volt", de miközben
mondtam, észrevettem, hogy már besötétedett, és így lett belőle „egy
nehéz nap éjszakája".

Hasonló elszólásból született meg a „Tomorrow Never Knows" („A hol-

nap sosem tudja") címe is. Már nem tudom, kitől származik. Szerettük
az „egy korty kenyeret" is, mert egyszer, amikor kérdezték, kérek-e
 321/840

kenyeret, azt mondtam: „Kösz, csak egy kortyot". Johnt mulattatták

ezek a dumák, rendszeresen bele is vette az írásaiba.

GEORGE MARTIN: Életemben először kellett egy film zenei anyagát

összeállítanomi az volt a szerencsém, hogy a rendező maga is zenész
volt. Végül úgy vettük fel a film zenéjét, mintha csak egy újabb
nagylemez felvétele lenne, de Dick ragaszkodott néhány korábban
felvett Beatles-számhoz is, elsősorban a „Can't Buy Me Love"-hoz, ami
kétszer is elhangzik a filmben.

Háttérnek fölvettem a „This Boy" hangszeres változatát is, amit végül

Ringó folyóparti jelenetéhez használtunk föl. Ezért neveztük el „Ringó
dalá"-nak, és ezen a címen és ebben a változatban felkerült az amerikai
slágerlistára — nem kis büszkeségemre. Ezt a felvételt már négy sávon
mixeltem össze.

PAUL: A film producere amerikai volt. Talán ennek köszönhető, hogy

Amerikában és másutt is sikert arattunk vele, de azon sokat vitatkoz-
tunk, hogy az amerikai verzióhoz minek kellett néhány helyen
megváltoztatni a szöveget. Azt mondták erre, hogy vannak bizonyos
angol kifejezések, amiket az amerikai közönség nem értene meg. Mi
azt kérdeztük: „Most viccelnek velünk? Mi talán nem értjük meg,
amikor a cowboyfilmeken elvarázsolt texasi tájszólásban beszélnek? Az
ember csak kitalálja, hogy mi akar az lenni!" A mi dumánkat is töké-
letesen értették az amerikai fiatalok, és sokan állandóan a mi
filmünket nézték. Volt olyan rajongónk, aki megírta, hogy már het-
venötször látta az A Hard Day's Night-ot, és még mindig nem unta
meg!

JOHN: Akkor tetszett a film a legkevésbé, amikor legelőször láttuk.

Amikor az ember először látja magát azon a nagy filmvásznon, másra
se figyel, mint hogy „jesszusom, milyen a fülem, rémes az orrom, és
ahogy a hajam fölfelé meredezik.. Tudom, így voltunk ezzel mind a
 322/840

négyen. Mire véget ért a film, fogalmunk sem volt róla, miről szólt, és
utáltuk az egészet."

PAUL: Már nem tudom, milyen feltételekkel szerződtettek bennünket

a filmhez, de abban biztos vagyok, hogy egy kanyi jogdíjat nem
kaptunk, csak valami fellépti díjat. Jobban jártunk volna, ha valami
részesedést kötünk ki magunknak. A könyvelőnknek leesett 3 százalék,
nekünk meg be kellett érnünk a honoráriummal! De akkor nem
foglalkoztunk ezzel: „Művészemberek vagyunk, nem garasoskodunk."
Briannek meg csak annyit mondtunk, hogy akasszon le a filmért annyi
pénzt, amennyit csak bír.

(Egyetlenegyszer fordult elő, hogy panaszkodtam neki: amikor

megtudtuk, hogy a Rolling Stones valamivel jobb szerződést kötött a
Deccával, mint mi az EMI-jal, eladott lemezenként hat pennyre vagy
ilyesmi.

Na, ezt aztán szóvá tettem Briannek, meg is sértődött miatta. És igaza
is volt: megtett minden tőle telhetőt, én meg nekiálltam szarozni
néhány pennyért!)

RINGO: A filmet már hónapokkal előre megtervezték, úgyhogy végül

több pénzt kaptunk érte, mint amennyiről eleve szó volt, a bemutatóig
már egész szépen raktunk zsebre belőle.

Amikor az A Hard Day's Night-ot bemutatták, azt éreztük: „Igen, most

már tényleg befutottunk." De azt egyáltalán nem hittük, hogy ez
örökké így lesz. Nem gondoltam sohasem arra, hogy „na, ez holnap vé-
get ér", de arra sem, hogy „ez örökké fog tartani". Nem foglalkoztam a
jövővel, benne éltem abban, ami volt. Nem tervezgettünk, hiszen kitolt
a szekér, mi meg még alig múltunk húszévesek, és élveztük a
pillanatot.
 323/840

GEORGE: A 21. SZÜLETÉSNAPOMAT ÜNNEPELTEM, AMIKOR

HAZAÉRKEZTÜNK AMERIKÁBÓL. VAGY HARMINCEZREN
KÜLDTEK ÜDVÖZLŐLAPOT, AJÁNDÉKOT - MÁIG NEM
VÉGEZTEM A FELBONTÁSUKKAL. MÉG MINDIG AZT A KARÓRÁT
HORDOM, AMIT AKKOR KAPTAM EPSTEIN ÚRTÓL.

JOHN: Én bezzeg egy hamburgert és egy kólát kaptam a 21. szü-

letésnapomra Paultól.

DEREK: A Daily Express rendelt tőlem egy beszámolót George 21. szü-
letésnapjáról. Az EMI-székházban rendeztek egy sajtótájékoztatót,
ahol George nyilatkozott arról, milyen érzés 21 évesnek lenni. Aztán a
fiúk sokat sutyorogtak egymás között, gondolom, a rendezendő nagy
buliról, de a sajtónak be kellett érnie ennyivel. Engem is leépítettek:
„Ne haragudj, Derek, te igazán benne vagy a brancsban, de most,
tudod..." egyszóval attól, hogy én szerkesztettem George rovatál az
újságban, még nem hívtak meg a privát ünnepségre.

GEORGE: John könyve, az In His Own Write márciusban jelent meg.

Egy részét még diákkorában írta, a Daily Howl („Napi Üvöltő") című
magánújságjába.. amibe vicceket meg avantgárd verseket írt, de a
könyvbe egészen új művek is bekerültek. Ezért szerepelt a könyv az A
Hard Day's Night-ban is. Nem is kaphatott volna jobb reklámot, mint
hogy benne van egy sikerfilmben.

JOHN: Miről szól? Semmiről. Ha tetszik, jó, ha nem tetszik, az se baj.

Nincs benne semmi különös, írtam, csak úgy. Ne várjanak tőle bölc-
sességeket, mert csupán mulatságosnak szántam. Régi szokásom, hogy
ami eszembe jut, azt felírom egy cédulára, aztán zsebre vágom. Amikor
összegyűlik egy jó csomó cédula, lehet könyvet csinálni belőle. Nem
akartam én eleve könyvet írni. Csak volt a sok ez meg az, és végül lav-
inává duzzadt. Ha nem lennék Beatle, eszembe sem jutott volna, hogy
kiadassam a dolgaimat. Ha író lettem volna, most valószínűleg
 324/840

koldusszegényen tengődnék, és rendre kidobnám, amit írok. Leg-

feljebb beatköltő lehettem volna. A sikerrel az a helyzet, hogy óriási
önbizalmat ad az embernek. Leírhatatlanul jó érzés, és aki egyszer
belejött, azt szeretné, ha örökké tartana.

Nincs ebben semmi, csupán a humorom, ami megvolt nekem már

diákkoromban is. Tizenegy éves koromban Lewis Carroll volt a ked-
vencem, meg Thurber, illusztrátorként pedig Ronald Searle. Mindig is
jellemző volt rám, hogy halandzsába rejtettem az érzelmeimet, mint az
In His Own Write-ban. Már a kamaszkori verseim is halandzsák vol-
tak, mert titkolni akartam az érzéseimet Mimi előtt, aki megtalálhatta,
amit írok. Tizennégy éves lehettem, amikor az iskolában kötelező
olvasmány lett valami régi angol szöveg, talán Chaucer, és ez
mindnyájunknak nagyon tetszett: „Isa ki nopun émdül", meg ilyesmi.
Ahányszor a tanár elkezdte olvasni, mi megszakadtunk a röhögéstől.
Ekkor kaptam kedvet én is, hogy csupa zagyvaságot írjak össze, persze
csak a magam meg a barátaim szórakoztatására.

PAUL: Amikor átmentem Mimi nénihez, Johnt néha az írógépnél

találtam, ez szokatlan dolog volt Liverpoolban. A többi barátomnak
gőze se volt róla, mi az az írógép. Illetve természetesen tudták, mi az,
de eszükbe se jutott használni. Rendes embernek nem volt írógépe.

JOHN: Amikor a Beatles elkezdett turnézni, magammal vittem az

írógépemet, és fellépés után gyakran leültem hozzá pöntyögni. Néha
azt írtam le, amit a többiek mondtak, például ami Ringó száján szaladt
ki, és végül a filmünk címe lett belőle, az Egy nehéz nap éjszakája, amit
egyébként a könyvembe is bevettem.

A könyv nagy részét géppel írtam le, de mivel igen lassan gépelek,
minden írás rövidre sikeredett, nincs türelmem sokáig csinálni.
Ráadásul sosem tanultam meg helyesen írni. Az angol nyelvvel és a
stílussal nincs semmi gondom, de a helyesírás... mindent úgy írok le,
 325/840

ahogy hallom, mintha latinul lenne. Sokszor elgondolkodom, hogy ezt

most hogy is kell, aztán leírom a lehető legegyszerűbben, csak jussak
már túl rajta, mert az érdekel, hogy összejöjjön a sztori, nem pedig az,
hogy jól írom-e vagy sem. És ha olyanra sikerül, hogy éppen a
helyesírási hibától humoros, akkor meg annál jobb. Ez nem számít,
csak a történet, no meg a szavak hangzása.

Később gondoltam csak az illusztrációkra. A rajzok nagy része azóta

készült, hogy abbahagytam a főiskolát. Mindenfélével rajzoltam, de
általában tussal vagy fekete töltőtollal. Amikor szóba került a
könyvem, odavetettem, hogy „mellesleg rajzolni is tudok", merthogy az
írásaimat mind elfogadták, de a rajzok kissé reszketegre sikerültek,
mert nem igazán biztos a kezem.

Ugyanolyan nehezen rajzolok, mint ahogyan írok. Elkezdek rajzolgatni

csak úgy, és ha azt látom, hogy lehet valami köze a sztorihoz, akkor
nekilátok és befejezem.

Az anyag jó részéi turné közben írtam, a legjavát Margate-ben. Azt

hiszem, nem is egy a rejtett szadizmusom megnyilvánulása, olyan
alice-es vagy micimackós. Pocsékul éreztem magam akkoriban, én így
éltem át, ami velünk történt. Egy csomó írásom és rajzom elveszett,
némelyiket meg elajándékoztam. A maradékot egy amerikai barátom
vette magához, akit nem kívánok megnevezni (mellesleg Michael
Brownnak hívják), ő vitte el a kiadóba, ahol azt mondták: „Zseniális!
Kiadjuk!" Pedig akkor még nem is tudták, hogy én írtam.

Csodálatos érzés, ha nemcsak az énekléssel van sikerem, hanem

valami mással is. Azt nem gondolom, hogy az írásaim jogdíjából meg-
gazdagodhatnék, de nem is ez az érdekes. Szeretek könyvet írni, már
az elsőt is nagyon élveztem. Meghívtak egy író-olvasó találkozóra, ahol
meg sem tudtam szólalni, annyira lámpalázas voltam. De amikor a
könyvem fölkerült a sikerkönyvek tízes toplistájára, az legalább olyan
 326/840

nagy érzés volt, mint amikor a Beatles valamelyik száma listavezető

lesz. Azért örülök neki annyira, mert ez az idegen világban elért sikert
jelenti." Mostanáig mi, a Beatles, mindent együtt értünk el, de ez az én
saját sikerem.

BRIAN: John volt a díszvendég a Foyle könyváruház rendezvényén,

amit a könyve tiszteletére tartottak. Nem volt hajlandó semmilyen
nagy beszédre, csak annyit mondott a köszöntők után: „Mindenkinek
nagyon köszönöm, és örvendek a szelencének.'' Azaz úgy viselkedett,
ahogyan azt egy Beatle-től megszokták. Nem készült ő semmiféle be-
széddel, hiszen nem hajlandó semmire, ami idegen tőle, ugyanakkor
fél a kudarctól is, és semmiképpen sem akart lebőgni.

JOHN: Az első nagy vakációm Tahitin volt, miután befutottunk. Ott

aztán lehet rogyásig napozni annak, aki szeret. Engem ez egyáltalán
nem érdekel. Szerintem időpocsékolás elmenni a világ végére csupán
azért, hogy ott süssön rám a nap, de akkor kipróbáltuk ezt George-dz-
sal. Le is sültünk szépen, de itthon azonnal kifakultunk. És azt sem
éreztem, hogy jót tett volna az egészségemnek, inkább csak hullafáradt
lettem tőle.

GEORGE: AZ 1964-ES ÉVÜNK ÚGY TELT, MINTHA MINDEN

NAPBA EGY HETET ZSÚFOLTUNK VOLNA BELE.

Májusban elmentünk vakációzni Johnnal, Cynthiával meg Pattie-vel.

Addigra már világhírűek voltunk, úgyhogy nem szállhattunk úgy
repülőre, hogy ne tudta volna mindenki, hová megyünk.

BRIAN: A Beatles nagyon privátra tervezte a vakációját. Megbíztunk

egy utazási irodát, hogy szervezzenek egy túrát négy fiatal pár
számára, de teljes titokban. Közöltük, hogy mindegyik pár külön-külön
szándékozik utazni, de két-két pár összetalálkozik egy-egy adott hely-
en. A rendeléseket telefonon adtuk le, és álneveket használtunk. Paul
 327/840

Mr. Manning volt, Ringó Mr. Stone, a barátnőik Miss Ashcroft, illetve
Cockroft, Johnék lettek a Leslie házaspár, George Mr. Hargraves. Pat-
tie pedig Miss Bond. A Manning—Stone társulat a Virgin-szigetekre, a
Leslie-Hargraves-féle pedig Tahitira készült.

GEORGE: Különgéppel repültünk Amszterdamba, onnan pedig Van-

couveren át tovább Honoluluba. Vancouverben csak húsz percre
landolt a gép, amíg feltöltötték üzemanyaggal, de mire Honoluluba
értünk, már az összes amerikai DJ tudta, hol vagyunk.

Honoluluban várnunk kellett néhány napot a tahiti csatlakozásra,

ezéri elmenekültünk Waikikiből a sziget északi részére, egy elhagyott
strandra, hogy nyugtunk legyen. Aztán elrepültünk Tahitibe, ahol
Papeetében várt ránk a vitorlás, amit kibéreltünk. Vásárolgattunk egy
kicsit, például vettünk Johnnal frankó sötétzöld vízhatlan
viharkabátokat.

Már az első éjszakát a hajón töltöttük, és másnap reggel ébredés után

rögtön útnak indultunk, de mihelyt elhagytuk a kikötőt, kifogtunk egy
igen erős hullámzást. Így nem állíthattuk le a motort, ráadásul a hajót
frissen festették, ezért bűzlött az olaj- és festékszagtól. Emiatt nem
mehettünk le a kabinokba. Kisvártatva Cynthia is rosszul lett, meg én
is, és mindent jó alaposan összerókáztunk. Nagyon hosszú napnak
tűnt, pedig napnyugtakor már ki is kötöttünk egy másik szigeten. An-
nyira elcsigázottak voltunk, hogy azonnal lefeküdtünk aludni.

Másnap reggel, amikor fölébredtem, kinéztem a kabin ablakán.

Fantasztikus látvány volt nekem, aki korábban alig tettem ki a lábamat
Angliából, és most ott voltam ebben a trópusi környezetben. Hihete-
tlenül csöndes vizű lagúnában voltunk egy sziget mellett, ami csupa
hegy meg pálmafa volt. Amint kinéztem, éppen evezett ki a tengerre
egy kenu öthat tahitival. Azt hittem, a Paradicsomba csöppentem.
 328/840

JOHN: Honolulun keresztül kellett eljutnunk Tahitiba meg a többi szi-

getekre. Tahitin végre jó volt, mert onnantól senki sem zaklatott ben-
nünket. Attól a pillanattól fogva, hogy fölszálltunk a vitorlásra, egye-
tlen ausztrál riporter tudott a közelünkbe férkőzni, de azzal meg nem
álltunk szóba. Azzal próbálkozott, hogy odaúszik, és fölkéredzkedik a
hajónkra, de mi mondtuk, hogy ússzon csak nyugodtan vissza, és így is
történt. Edzett egy jót a pasas.

GEORGE: Nagyon élveztük az úszást, a búvárkodást meg a hajókázást

szigetről szigetre. John ott írta meg az A Spaniard in tbe Works egy
részét,-emlékszem, én is mondtam neki egy rakás hülyeséget, amit
aztán belevett. De ha a csajok mondtak valami jót, az is nyomban
bekerült a könyvbe.

JOHN: Ez úgy ment, hogy ha elakadtam egy mondattal, mert nem tet-
szett az a szó, amit éppen leírtam, megkérdeztem George-ot, hogyan
mondaná másképpen például azt, hogy „ideg-összeroppanás", mire ő
mondta, hogy „ideg-összeröffenés", vagy valami ilyesmi.

Éppen a Sherlock Holmes-paródiámon, az „Anne Duffield példátlan

ecseté"-n dolgoztam, azaz életem leghosszabb művén. Azzal is ültem le
hozzá, hogy na vajon meddig tudok eljutni? Ha bírtam volna szuflával,
akár regény is lehetett volna belőle, de végül hamarabb föladtam.

Már gyerekkoromban is olvastam egyet-mást Conan Doyle-tól, de a

hajón, amit béreltünk, egész halom volt a könyveiből. Nem is volt más
a hajón, csak könyvek, a fele angol, a fele francia. Én meg, Tahiti ide
vagy oda, nekiláttam olvasni. Belekezdtem az összes angol könyvbe,
ami ott volt, mert valójában untam magamat. Volt köztük egy vastag
kötet Sherlock Holmes, amibe a rajongók kedvéért az összes Holmes-
történetet egybegyűjtötték. Beleolvasgattam, és akkor jöttem rá, hogy
mindegyik sztori teljesen egyforma. Ugyanarra a srófra jár mind, és
innen támadt az az ötletem, hogy összegyúrom egybe az összesei, így
 329/840

született meg az én Serló Holmészem, hogy három hetet töltöttem az

eredeti Sherlock Holmesszal Tahitin.

GEORGE: Cynthia és Pattie hosszú fekete parókával álcázták magukat.

Ezeket fölraktuk rájuk Johnnal, mi meg fölvettük a vízhatlan vihark-
abátunkal, és készítettünk egy 8 milliméteres filmet a bennszülöt-
tekről, akiket megtérít egy misszionárius, aki a tengerből bukkan elő
(ezt játszotta John).

Fantasztikus vakáció volt, de négy hét után elegünk lett belőle. Addi-
gra egyre messzebb sodródtunk Tahititól, a nagyon hosszú visszaúthoz
meg nem lett volna kedvünk, így aztán hidroplánra ültünk, azzal
mentünk vissza Tahitiba, és ott is eltöltöttünk egy napot, majd felszáll-
tunk egy Pan Am gépre, ami Új-Zélandból Los Angelesbe menet ott is
leszállt.

Rajtunk kívül nem voltak rajta utasok, úgyhogy rengeteg helyünk volt,
és ott aludtunk a padlón. Los Angelesbe érve buszos körutazást tettünk
a Sunset Tripen meg Beverly Hillsben, ahol a filmsztárok laktak; az
idegenvezető mindig csak ilyeneket mondott, hogy „balra látható
Jayne Mansfield villája".

Miután hazatértünk, csak egy hetet töltöttünk Londonban, és máris in-

dultunk egy nagy túrára Dániába, Hollandiába, Hongkongba,
Ausztráliába és Új-Zélandra. Így nemsokára visszakerültünk egy
kőhajításra onnan, ahonnan jöttünk.

RINGO: Mi Paulékkal együtt a Virgin-szigetekre mentünk. Óriási volt.

Hihetetlen, de John, illetve George útlevelével utaztunk, ők meg a mie-
inkkel. Akkor még annyira egy kalap alá vettek bennünket, hogy
gondolták: Beatle-Beatle, az már olyan mindegy, melyik kicsoda. Csak
Lisszabonban volt egy kis gond, mert amikor Paul álnéven jelentkezett
 330/840

be a szállodába, az ottani sasszemű recepciós észrevette, hogy az

útlevélkép nem őt ábrázolja.

Odaérve kibéreltünk egy 30 láb hosszú motoros hajót. Velünk utazott a

kapitány, a felesége, meg egy hajósinas is. Nem volt valami nagy luxus,
de mi nagyon élveztük a hajókázást. Én persze Maureennal mentem,
Paul meg Jane Asherrel. Jane eleve nem ment ki a napra, Paul viszont
annyira leégett egyszer, hogy egész éjszaka kiabált. Tudom, mert a
hálószobák egymással szemközt nyíltak, és minden áthallatszott.

Korábban már nyaraltunk együtt Paullal és Jane-nel Görögországban,

és igen jól összemelegedtünk. De olyan is volt, hogy Maureen meg én
Johnékkal nyaraltunk együtt, 1966-ban, Trinidadon. George-dzsal
viszont sosem voltam közös vakáción.

RINGO: 1964-ben mi foglaltuk el az amerikai slágerlista első öt helyét,

ami egészen hihetetlennek tűnt.

PAUL: 1964 júniusában indultunk el a világ körüli turnéra: Skand-

inávia, Hollandia, Hongkong, Ausztrália, Új-Zéland. Ringó ennek egy
részéről lemaradt, mert kórházba került mandulagyulladással. A
fellépéseket nem lehetett lemondani, ezért leszerződtettük beugrónak
Jimmy Nicolt, aki szabadúszó dobos volt Londonban. Egész jó
választás volt, mert persze nem úgy játszott, mint Ringó, de ideiglenes
megoldásnak megfelelt.

Neki persze nem lehetett könnyű éppen Ringót helyettesíteni, és hir-

telen belecsöppenni a világhírbe. És abban a pillanatban, amikor
Ringó felépült, ez rögtön véget is ért: az nem elég a hírességhez, hogy
valaki egyszer „pót-Beatle" volt. De meg kell mondjam, Jimmy igen
szépen állta a sarat egészen Ausztráliáig, ahol Ringó végül csatlakozott
hozzánk.
 331/840

RINGO: A betegségem komoly eset volt. Nyomorultul éreztem magam.

Élesen emlékszem rá, mert annyira fájt a torkom, hogy megpróbáltam
zselén és fagylalton élni. Akkoriban ráadásul füvet is szívtam, és ne-
hezen bírtam nélküle, de semmire sem volt szabad rágyújtanom.

Nagyon furcsa érzés volt, amikor végül nélkülem indultak útnak.

Felfogadták helyettem Jimmy Nicolt, én meg arra gondoltam, hogy en-
gem már nem is szeretnek - bizony, ez is megfordult akkor a fejemben.

GEORGE: Tisztelem-becsülöm Jimmyt, de ma már azt mondom,

tévedés volt. Akkor már mi voltunk a Négy Nagy. Elképzelhető, hogy a
Rolling Stones azzal induljon turnéra, hogy "elnézést, de Mick nem
jöhet", mire azt mondja valaki, hogy „nem baj, két hétre akárki
beugorhat helyette"? Egyszóval hülyeségbe mentünk bele, és ma már
nem értem, miért. Ma már visszataszítónak tűnik, hogy akkor még
nem tudtunk a sarkunkra állni. Ha azt mondták, menni kell, hát
mentünk. Mondtuk mi persze, hogy Ringónak velünk kell jönnie, de
nem csaptunk az asztalra, amikor mást szerződtettek helyette. Ha ez
később történt volna, valószínűleg inkább lemondjuk a turnét, de
akkor még vak vezetett világtalant.

GEORGE MARTIN: Az ausztrál túra kis híján kútba esett. George a

fiúk közül a legszolidárisabb, és ő mondta azt: „Ha Ringó nem jön
velünk, az már nem a Beatles. Nem látom be, hogy miért kellene
megtennünk, és én ebbe nem is megyek bele. " Aztán nagyon sokat
kellett győzködnünk Briannel együtt, hogy ne kösse az ebet a karóhoz,
mert ezzel cserbenhagyja a csapatot. Jimmy Nicol, akit
leszerződtettünk, nagyon jó dobos volt, és lelkiismeretesen megtanulta
Ringó szólamait. Természetesen sokat kellett együtt próbálnia a
fiúkkal. Nálunk, az Abbey Roadon próbálták végig az egész repertoárt,
hogy Jimmy az
 332/840

összes számban otthonos legyen. Ez remekül sikerült is neki,- kár,

hogy ő aztán visszasüllyedt az ismeretlenségbe.

JOHN: Azon a turnén volt néhány vad jelenet. Le vagyok fényképezve

Amszterdamban, amint négykézláb kúszom elő egy bordélyból, az em-
berek meg rám köszönnek, hogy "Jó reggelt, John!” Az ilyen helyekre
mindig elkísért a rendőrség, nehogy valami nagy botrány legyen.
Hiába, ha mi megérkeztünk valahová, akkor bizony ott is akartunk
lenni, nem lacafacáztunk.

Ja, voltak csajok is. Nagyon élveztük őket. Azt már nem tudom, hogy
hívtuk őket: Lotyónak? Rüfkének? Vagy egyszerűen csak kurvának?

PAUL: Ez a turné nem különbözött olyan sokban a többitől. Egyedül

Hongkong volt nagyon más, ott csupa katonából állt a hallgatóságunk,
ami nagyon furcsa volt. Ázsiaiakra számítottunk, de a jelek szerint a
hadsereg az összes jegyet fölvásárolta, vagy az igazi hongkongiak nem
is tudták, kik vagyunk. Amikor ez kiderült, mi is gyorsan csináltattunk
magunknak egyenruhát, még katonai köpenyeket is.

NEIL: Ezeket a köpenyeket Amszterdamban láttuk először az oltani

egyetemistákon. Megtudtam tőlük, hol lehet ilyet kapni, és vettem
egypárat, amit aztán lemásoltattak egy nonstop szabóságban, és ilyet
viseltek később a Help!-ben. is.

JOHN: Az első ilyen köpenyt Amszterdamban láttuk egy fazonon, va-

lahol egy csatorna partján, de ott nem tudtunk megfelelő színűt
szerezni, csak zöldet, ezért aztán Hongkongban készíttettünk róluk
másolatot,

GEORGE: Amszterdamban éppen a csatornán hajókáztunk, és inte-

gettünk az összegyűlt tömegnek, amikor feltűnt közöttük egy pasas egy
nagyon lezsernek tűnő köpenyben. Szóltunk Malnek, ugyan derítse
már ki, hogy hol lehet ilyet szerezni, mire ő azonnal a vízbe ugrott, és
 333/840

három óra múlva megjelent a köpennyel a szállodában: egyszerűen

megvette a krapektől. Amikor aztán Hongkongba értünk, lemásoltat-
tuk négy példányban, csakhogy valami ócska anyagból, ami egyszer-
űen szétázott az csőben, amikor Sydneybe érkeztünk.

Emlékezetem szerint a legjobb repülőutunk Amszterdamból

Hongkongba volt. Csak pár órának tűnt az egész, el se akartam hinni,
amikor bemondták, hogy mindenki foglalja el a helyét, mert mindjárt
odaérkezünk. A valóságban harminc óráig tartott, de mi végig a padlón
ültünk, és Preludinra piáltunk, így aztán röpült velünk az idő.

Ezeken a repülőutakon még végig szedtük a serkentő tablettákat, an-

élkül aligha bírtuk volna végig a strapát. Bárki hívott is meg egy
whiskys kólára, elfogadtuk, még ha maga volt az ördög, akkor is.

JOHN: Hongkongban azt írta rólunk az újság: „A koncerten többet le-

hetett hallani a közönség sikoltozásából, mint a Beatles zenéjéből’’,
pedig az egész turnén ott volt még a legcsendesebb a közönség.

PAUL: A hongkongi fellépésünk kissé laposra sikeredett: kicsi kon-

certteremben túl illedelmes közönség, és mintha mindannyian
katonák lettek volna. Szépen eljátszottunk nekik is mindent, de nem
élveztük különösebben, hacsak azt nem, hogy még hallani is lehet a
zenénket.

JOHN: Alig akartuk elhinni, milyen jól fogynak a lemezeink

Ausztráliában. Már alig várjuk, hogy odaérkezzünk. Floridában is
nagyokat vízisíeltünk, de hallottuk, hogy odalenn még sokkal jobb
strandok vannak.

Miért nem hoztam magammal Cynthiát? Azért, mert szeretem külön-

választani a munkát és a magánéletemet. Amerikába magammal vit-
tem, mert nem tudtam, eljutok-e oda még egyszer az életben, és mert
megérdemelte. És ugyanígy megérdemelte volna azt is, hogy elhozzam
 334/840

Ausztráliába, de ezen a turnén túl sűrű a program. A nagynéném

csupán azért jött velünk, mert élnek valami rokonaink Új-Zélandon,
akiket meg akart látogatni, de én azt sem tudom, pontosan kicsodák.

PAUL: Az ausztrál turnéra velünk jött John Mimi nénje is, ami nem is
baj, mert John emiatt igyekezeti egyszer az életben visszafogni magát.

GEORGE: NÉZTÜK MAGUNKAT A TÉVÉN, ÉS A RIPORTER AZT

MONDTA: „EL NEM TUDOM KÉPZELNI, MIÉRT NEM JÖNNEK KI
INTEGETNI." NEM MONDHATTUK EL SENKINEK, HOGY AZÉRT,
MERT NEM VOLT EGY SZÁRAZ NADRÁGUNK!"

Mimi nagyon jólelkű, de igen erős akaratú nő volt. Egyébként John

családjába csupa erős egyéniség tartozott. Mimi mindig nagyon
egyenesen viselkedett, és kimondta, amit gondol. De Johnnal szemben
mindig megbocsátó volt, úgy kezelte, mint egy kis gézengúzt, és sok
mindent elnézett neki azzal, hogy „istenem, kissé eleven a gyerek". Úgy
szerette, mintha a saját fia lenne, de azért időnként alaposan
kiosztotta, John meg ilyenkor lapított, mint a nyúl. Miminek teljesen
mindegy volt, hol van, minden körülmények között önmaga maradt.
Szegénynek meg kellett érnie John halálát: ő csak 1991-ben ment el.

DEREK: Ausztrália volt az első nagy turné, amelyikre velük mehettem.

Persze nagyon izgalmas volt, de utólag az a véleményem, hogy őrült,
aki ilyesmire önszántából vállalkozik. Fogalmam sem volt róla, mibe
megyek bele.

A fiúkat egyáltalán nem zavarta, hogy ott vagyok. Velem is felsza-

badultan viselkedtek aminek nagyon örültem. Volt ugyan egy
hozzáértő sajtófőnökük, Tony Barrow, csakhogy rá nagyon nagy
nyomás nehezedett, mert másokkal is kellett foglalkoznia, akik akkor
sztárnak számítoltak: Brian menedzselte Billy J. Kramert, Cilla Blacket
 335/840

és a Gerry and the Pacemakerset is, akik addigra már mind felkerültek
a slágerlista élére. Hiába, nagy idők voltak azok.

JOHN: Nekünk sosem volt egynél több reklámemberünk. Brian külön

szerződtetett egyet mindegyik sztárjának, és ezek egymástól függe-
tlenül működnek. Dereket még csak egy éve ismerjük, de ő az a fajta
ember, aki azonnal be tud valamire indulni.

NEIL: Sydneybe Zubogó esőben érkeztünk. Amikor kiszálltunk a gép-

ből, a Beatlest fölzavarták egy teherautó platójára, hogy a tömeg jól
láthassa őket. Esernyő volt náluk, a vállukon meg a Hongkongban
csináltatott köpenyek. A sofőrnek kiadhatták a parancsot, hogy csak
nagyon lassan hajthat, mert John hiába dörömbölt és szólt rá nem is
egyszer, hogy „Gyorsabban! Gyorsabban!", az csak nem akart felgyor-
sítani. Én is szóltam neki: „Menjen már gyorsabban, nem látja, hogy
zuhog?", mire azt mondta: „Na ja, de ezek a gyerekek már huszonnégy
órája várnak itt, hogy végre láthassák a fiúkat."

Láttam: nincs az a kincs, amivel gyorsabb tempóra bírhatnám. Mire a

szállodához értünk, a fiúk teljesen elkékültek, mert azokról a vacak
köpenyekről lefolyt a festék, és mindenüket átitatta. Úgy néztek ki,
mint a kelta harcosok csata előtt.

JOHN: Hisztériás röhögőgörcsöt kaptunk. Annyira abszurd volt, hogy

végre itt vagyunk Ausztráliában, és akkor fölraknak egy teherautóra,
ahol bőrig ázunk; mi csupa napsütésre számítottunk. És mi még
hagyján, mert negyedórát, ha ázhattunk, egy szavunk se lehetett, de
akik ránk vártak, azok órákig álltak a szélben és esőben csupán azért,
hogy integethessenek nekünk. Igazán megindító volt. Egyébként
életemben nem láttam még akkora csőt, csak Tahitin, azt hittem, itt az
özönvíz.
 336/840

Ausztrália épp olyan nagy pillanat volt az életünkben, mint amikor

először jártunk Amerikában. Szinte hihetetlen, de ott még népszerűb-
bek voltunk, mint Amerikában. Mintha egész Ausztráliában csupa
Beatles-rajongó élt volna. Szerintem jó pár millióan láttak ott ben-
nünket. A biztonságunkra nagyon vigyáztak, és az emberek mindenütt
nagy örömmel és hejehujával fogadtak, de sehol senkinek nem esett
semmi baja.

GEORGE: Utáltam, amikor az erkélyről kellett integetni. Ha csak úgy

az ablakból kellett integetni, akkor odaállíthattam magam helyett
Dereket.

Paul bezzeg nagyon élvezte az integetést meg az autogramosztást. Volt,

hogy már mind az autóban ültünk, Paul meg sehol, hanem ott irkálta
még valahol a nevét. „Hát téged hogy hívnak? Betty? Tessék, itt van,
Bettynek szeretettel Paul." Mire mi: „Gyere már, cseszdmeg, szállj már
be! Meddig várjunk még rád?"

PAUL: Adelaide-ban háromszázezren vártak bennünket. Mintha most

nyertük volna meg a háborút. Ott még George is integetett. Adelaide
nem is olyan nagy város, amikor bementünk a városházához, úgy tűnt,
mintha a világon mindenki ott lenne a városközpontban. Ha egyik
napról a másikra csöppentünk volna bele ilyesmibe, biztosan a fe-
jünkbe szállt volna, de szerencsére eléggé fokozatosan jött a siker, így
nem csavarodtunk be tőle (na jó, egy kicsit azért igen). De én úgy em-
lékszem, hogy egyszerűen csak boldogok voltunk, mert ennyien
kíváncsiak ránk.

Még nem távolodtunk el annyira a liverpooli gyermekkorunktól, hogy

ne tudtuk volna, mit jelent a rajongóinknak, hogy személyesen láthat-
nak bennünket. És talán ezért élvezhettük mi is őszintén az ünneplést.
 337/840

Bementünk a repülőtérről a belvárosba, és ugyanúgy, mint Liverpool-

ban az A Hard Day's Night bemutatójakor, a tömeg az egész belvárost
megtöltötte, mindenütt sorfalat álltak nekünk, mi meg feltartott
hüvelykujjal autóztunk végig. Ugyanígy masíroztunk be a városházára
is, ahol a polgármester fogadott bennünket. Nem kellett volna pedig,
mert Liverpoolban ezt a feltartott hüvelykujjat mindenki úgy ér-
telmezte, ahogy mi, Ausztráliában viszont valami oltári nagy ille-
tlenségnek számít.

RINGO: Hervasztó volt a többiek nélkül. Igaz, utánuk repültem

Ausztráliába, és engem is vártak a repülőtéren, de azért csak
magányosnak éreztem magam. A repülés Ausztráliába rettenetes volt,
nem kívánom senkinek. Lehet, hogy mára lefaragtak már az időből
egy-két órát, de még ma is iszonyúan sokáig tart. Úgy éreztem ott
magam, mintha katasztrófa sújtotta övezetben lennék.

Ausztrália persze mesés volt, és még nagyobb érzés volt megint együtt
lenni a Beatlesszel. A viszontlátás egészen megható volt, és kiderült,
hogy mind vettek nekem valami ajándékot Hongkongban.

PAUL: SYDNEYBEN POCSÉK IDŐ VOLT. GONDOLOM, A TRÓPUSI

MONGUZ HOZTA.

JOHN: Melbourne-ben éppolyan őrült fogadtatásban részesültünk,

mint Adelaide-ban. Ezeknél őrültebbet még sehol sem tapasztaltunk.
Nem várjuk el, hogy ha valahová megérkezünk, hivatalosan fogad-
janak bennünket; ha valakinek eszébe jut, az jólesik, de ha nem, akkor
nem hiányoljuk. Melbourne-ben egész kis tömeg gyűlt össze a szál-
lodánk előtt, és néhányat be is jutottak közülük, volt, akit ott találtunk
a fürdőszobában.

Éppen a szennyest dobáltam egy ládába, amikor kopogtak az ablakon.

Gondoltam, hogy csak a fiúk közül ökörködik valaki, ezért nem
 338/840

törődtem vele, de a kopogás csak nem szűnt meg. mire kinyitottam az

erkélyajtót. Kinn egy srác állt, aki első látásra tipikus liverpoolinak
tűnt, amit abból is sejtettem, hogy ugyan hol teremnének még olyan
őrültek, akik képesek fölmászni a nyolcadik emeletre? Aztán amikor a
srác - kiderült, hogy Peternek hívják - bejött és megszólalt, eloszlott
minden kétségem, mert színtiszta liverpooli kiejtéssel üdvözölt, mint
ahogy persze én is őt. Elmondta, hogy az esőcsatornán meg az
erkélyeken mászott föl odáig. Megkínáltam egy itallal, mert rászolgált,
és bemutattam a többieknek is, akik azt hitték, összebeszéltünk,
amikor elmondtam az esetét.

NEIL: Igazi tömeg gyűlt össze az utak mentén, és sokan ilyesmit ki-
abáltak: „Helló, én Blackpoolból jöttem át ide! Ha eljuttok oda, mond-
játok ti, hogy üdvözlöm Billt!" A Beatlesnek ez persze nem volt már új-
donságomért ugyanilyen tömeg volt rájuk kíváncsi Amszterdamban,
korábban meg az Államokban is.

GEORGE: Egy csomó fényképet készítettünk róluk az erkélyről is, meg

a kocsi üléséről is. El voltunk persze képedve, de föl is dobott minket,
hogy ennyire szeretnek, és ilyen sokan kíváncsiak ránk. Mindenki azt
mondogatta: „Nagyobb tömeg gyűlt össze most, mint amikor a
királynő járt itt." Na ja, Erzsébetnek még egy listavezető slágere sem
volt.

Amikor megérkeztünk Új-Zélandra, olyannak tűnt, mint Anglia azzal a

rengeteg legelésző birkával és tehénnel. Egy kicsit unalmas volt, mert
már hozzászoktunk a mozgalmas élethez. Egész idő alatt a szállodában
ültünk, halas krumplit zabáltunk borsóval, és néztük a tévét. Aztán
eljött a kilenc óra, és ripsz-ropsz, a műsornak vége - az összes csat-
ornán egyszerre. Dühünkben megdobáltuk a tévét halas krumplival.

A legemlékezetesebb (de nem éppen a legkellemesebb) Új-Zélandon az

volt, hogy a Sounds Incorporated dobosa fölvitt egy csajt a szobájába,
 339/840

aki megpróbálta elnyiszálni a csuklóját, amíg a srác kocsmázni volt.

Derek begyulladt, mert az esetnek rögtön híre ment, és a világsajtó
persze így tette közzé: „ÖNGYILKOSSÁGI KÍSÉRLET .A Beatles
SZÁLLODÁJÁBAN".

JOHN: Ott volt az egyik legrövidebb, tehát legkellemesebb fogadás,

amin valaha részt vettünk. Kimentünk az erkélyre, integettünk, majd
jött néhány maori, táncoltak egyet, és már mehettünk is. A pol-
gármester nagyon helyes volt. Azt mondta: „Nem csodálnám, ha cl se
jöttek volna ide, mert itt mindenki sopánkodik, hogy milyen sokba
került a fellépésük.

RINGO: Emlékszem, egyszer a háztetőn álltunk valamelyik ausztrál

városban, lenn meg egy rakás rajongónk éljenzett minket. Persze jót
hülyéskedtünk velük, de egyszer egyikük, aki mankóval járt, hirtelen
eldobta a mankóját, és felkiáltott: „Ismét járok! Ismét járok:"
Fogalmam sincs, mi jöhetett rá, de az egyik pillanatban még úgy tett,
mint aki tényleg meggyógyult, a következő pillanatban meg hasra es-
ett. Valószínűleg az utóbbi miatt emlékszem erre olyan élénken.

Sokszor hoztak be az öltözőnkbe nyomorékokat, hogy „kézrátétellel”

gyógyítsuk őket. Még Nagy-Britanniában is előfordult ilyesmi, nemc-
sak a tengeren túl. Közülük néhány igazán szívszorító volt. Például
szegény nyomorult kisgyerekek, akiket kosárban hoztak be hozzánk.
És akadtak közöttük Thalidomid-bébik is: kar vagy láb nélküli
torzszülöttek.

Sokan behozták ezeket a nyomorult csöppségeket az öltözőnkbe, aztán

ott is hagyták a nyakunkon, ők meg elmentek teázni, vagy mit tudom
én hová, ezért amikor már tarthatatlannak éreztük a helyzetet, fel-
rikkantottunk; „Mal, kriplik!”, és ez aztán a szólásunkká vált, mondtuk
olyankor is, amikor nem volt benn egyetlen nyomorék sem. Ha bárki
olyan akaszkodott a nyakunkba, akitől szerettünk volna
 340/840

megszabadulni, mindig azt kiabáltuk; „Mal, kriplik!", mire ő eltá-

volította őket.

PAUL: John elég sokszor eljátszotta a színpadon, hogy béna: átlátszó

nejlonzacskót tett a lábára, és befőttesgumival erősítette oda. Briannek
ez persze nem tetszett, mert ő még a showbiz régi szabályai szerint
nevelkedett, és nem csípte, ha ezeket megszegjük, nehogy meg-
botránkoztassuk a közönséget. De John ezt máskor is csinálta, például
az utcán bicegve ment át a zebrán, és olyankor mindig nagy feltűnést
keltett.

Akkoriban még mulatságosnak találtuk az ilyen szavakat, mint „kripli",

„nyúlszájú", „farkastorkú" meg „dongalábú'’. Amikor egyszer London-
ba menet láttunk egy ilyen feliratot egy utcán, hogy „Vigyázat!
Mozgássérültek!", betegre röhögtük magunkat, mert úgy értelmeztük,
hogy mi vigyázzunk magunkra, mert a mozgássérültek bántani
akarnak.

Emlékszem arra is, hogy egyszer Johnnal láttunk egy elefántkóros nőt
annyira visszataszító volt, hogy kínunkban elkezdtünk röhögni rajta.
Igen, mi ilyen furcsán működtünk, és ez különböztetett meg minket a
többi embertől. Külön világunk volt, tele fekete humorral, mert
kiborított minket a mások szerencsétlenségének a látványa, és ezt csak
úgy bírtuk ki, ha nevetésbe fojtottuk az érzéseinket.

GEORGE: John látni sem bírta a nyomorékokat. Látszott rajta, hogy

rögtön ideges lesz tőlük, nem tudom, miért, de valami félelmet kel-
tettek benne. A házimozijainkon gyakran látható, hogy amikor John
észreveszi , hogy rajta van a kamera, azonnal elkezd valami
nyomorékot utánozni. Tudta ő nagyon jól, hogy az ilyesmiből nem illik
gúnyt űzni, és valószínűleg csak azért csinálta, mert éppen hogy túlsá-
gosan is sajnálta az ilyen embereket. Szembe kellett néznünk ezzel a
dologgal, mert hiába mondtuk, hogy mi csak nyomjuk a rock and rollt,
 341/840

a többi meg nem érdekel bennünket, de sokszor odahoztak hozzánk

tolókocsisokat, sőt egyeseket még oxigénsátorban is. Nem tudom, mit
hittek, mit tehetnénk velük? Lehet, hogy csak a gondozóik szerették
volna látni a műsorunkat, és így próbáltak bejutni, nem tudom. Meg is
kérdeztük néha Briantől: „Hány kriplink van ma estére?" Amikor el-
hagytuk az öltözőt, nemegyszer ezeken a szerencsétleneken kellett
keresztülvergődnünk a színpadig.

John különösen utálta ezt. Egy idő után magunk között még a normál-
is embereket is kezdtük kriplinek nevezni, mert úgy találtuk, hogy a
legtöbb ember valamilyen szinten nyomorék: ha nem sánta vagy béna,
akkor az agyával van valami baj. Azt hiszem, erre célzott John, amikor
azt írta: „Egyvalamit nem titkolhatsz: ha nyomorék a lelked." Ha
valaki figyelmesen elolvassa az In His Own Write-ot, meg áttanul-
mányozza a dalszövegeit, egyértelműen kiderül, hogy erős fóbiája volt
a fogyatékosoktól. De szerintem ezzel sokan vannak így,- bárki, aki
átérzi: „Én csak Isten kegyelméből nem vagyok ugyanilyen."

JOHN: Én igazából azt sem tudom biztosan, ki nyomorék és ki nem.

Nincs ezzel kapcsolatban semmiféle mániám. Az igaz, hogy gyakran
használom a „kripli" szót, de ezt nem szoktam szó szerint érteni. Az az
igazság, hogy mélyen együtt érzek az ilyen emberekkel, sőt fenekketlen
kétségbeesést érzek, amikor látnom kell őket.

Akárhová mentünk is fellépni, mindig volt néhány ülőhely fenntartva a

mozgássérülteknek meg a tolószékeseknek. Elvárták tőlünk, hogy
megtűrjük az öltözőnkben az epilepsziásokat meg mindenféle más
betegeket. Valamiért úgy gondolták, hogy gyógyító hatással lehetünk
rájuk.

Az ember ilyenkor szeretne magára maradni, és egyáltalán nem tudja,

mit mondhatna nekik, amikor rendszerint azzal kezdik a társalgást,
hogy „Sokat hallgatom a lemezeit", vagy nem is szólnak, csak meg
 342/840

akarják érinteni az embert. És majdnem mindig az anyjuk vagy az

ápolónőjük tolja oda őket. Úgy járulnak eléd, mintha te volnál Jézus
Krisztus, mintha glória venne körül, amiből hátha átragad rájuk is
valami.

Igen, idővel idáig fajultak a dolgok, és ezt nagyon nehezen bírtuk

elviselni. Egy kicsit sok volt, hogy esténként a koncert előtt nem
azokkal a helyes gyerekekkel találkozunk először, akik majd
megvesznek értünk, hanem egy sor szerencsétlen nyomorékkal. Aztán
mikor bementünk a színpadra, át kellett lépkednünk rajtuk. Már-már
úgy tűnt, hogy nincs is körülöttünk más, csak csupa nyomorék meg
vak ember, és a színházi folyosókon úgy kellett végigmennünk, hogy
mind meg akartak érinteni bennünket. Iszonyatos volt.

Amikor az Államokban léptünk föl, akkor hoztak először ilyeneket

százával hozzánk. Én nem bírom őket látni sem, el kell fordulnom.
Vagy nevetnem kell, nehogy összeessem az irtózattól. Képesek voltak
felsorakoztatni őket, tőlünk meg azt várták, hogy eljátsszuk a
csodadoktort. Egyszerűen émelyítő volt. Magunk között, kínunkban
még viccelődtünk is azon, hogy na most tényleg meggyógyítjuk őket.
Mindig nagy zavarban voltam, amikor fogyatékosok gyűltek körénk, és
muszáj volt mondani nekik valamit, mert elvárták tőlünk. Mi a fenét
mondhattunk?

PAUL: AZT HISZEM, HOGY - KÜLÖNÖSEN AZ ELEJÉN - A

BEATLES SUGÁROZTA MAGÁBÓL A REMÉNYT ÉS A
FIATALSÁGOT, És ezért kértek meg bennünket olyan gyakran, hogy
találkozzunk nyomorék gyerekekkel, hátha beléjük is átcsöpögtetünk
egy kis reményt. Meg olyasmit vártak el tőlünk, hogy „megáldjuk" a
tolószékes embereket.

JOHN: Nem voltunk mi érzéketlenek, hiszen épp elég szenvedést lát-

tunk a Merseyside-on. Csak hát amikor egy anya azért rimánkodik az
 343/840

embernek, hogy „csak érintse meg a fiamat, hátha újra járni kezd",
akkor az ember a legszívesebben odaadná neki az összes pénzét, aztán
ordítva menekülne.

NEIL: Ausztrália és Új-Zéland után hazarepültünk az Egy nehéz nap

éjszakája világpremierjén a Piccadilly-n. Ott is irtó nagy tömeg gyűlt
össze. Ezután jött a liverpooli bemutató a Northernben.

PAUL: Emlékszem, a Piccadilly zsúfolásig megtelt. Egy limuzinon

akartunk eljutni a moziig, de akkora volt a tömeg, hogy nem lehetett
keresztülhajtani. Sohasem ijedtünk meg a tömegtől. Mindig úgy tűnt,
hogy mindenki szeret bennünket, egyetlen ádáz tekintetre sem
emlékszem.

Az viszont igaz, hogy nem vágytunk valami nagyon vissza Liverpoolba,

az ottani premierre. Fülünkbe jutott ugyanis, hogy otthon sokan har-
agszanak ránk, amiért „elárultuk" Liverpoolt, amikor elköltöztünk
Londonba. De persze miért is ne akadtak volna bírálóink?

JOHN: Nem mondhattuk ki nyíltan, de valójában semmi kedvünk sem

volt visszamenni Liverpoolba. Zavart a tudat, hogy most mi vagyunk a
város leghíresebb szülöttei. Ott mindig egy csomó személyes ismerős
előtt kellett fellépnünk. Már az is zavart bennünket, hogy olyan
jólöltözötten látnak minket viszont, és akkor a régi haverok azt gon-
dolhatják, hogy lám, eladtuk magunkat, ami persze bizonyos értelem-
ben igaz is volt.

GEORGE: Amikor először repültünk Londonba, a Starways gépével

mentünk. Előttem van, ahogy fölemelkedünk és átrepülünk a Mersey
fölött. Még a kifutópályán jártunk, amikor egyszerre kinyílt éppen az
az ablak, amelyiknél ültem. Pánikba estem, és megpróbáltam azonnal
kimenekülni onnan, nehogy kiszippantson a huzat. Elkezdtem ki-
abálni, mire odajött egy stewardess, az ablakhoz lépett, és egyszerűen
 344/840

becsapta. Biztosan valami ócska gép volt, amikor meg Londonból

repültünk a premierre, az már valószínűleg egy lökhajtásos Dakota
lehetett.

PAUL: Amikor megérkeztünk a reptérre, olyan tömeg várt ránk,

mintha mi lennénk a királyi család. Különösen az volt hihetetlen, hogy
azokon az utcákon sorakoztak föl a tiszteletünkre az emberek, ahol fel-
nőttünk, buszoztunk meg moziba mentünk a csajokkal. Most meg ezer
meg ezer ember állt ugyanott a kedvünkért. Rengetegen köszöntek
ránk ismerősként, és kérdezték, hogy vagyunk, szóval nagyszerű érzés
volt, de egy kicsit bizarr is, hiszen ezek az emberek tényleg ismerlek
bennünket.

Végül a liverpooli városháza erkélyén kötöttünk ki, és hatalmas tömeg

- úgy tudom, kétszázezer ember - zsúfolódott össze a városháza és a
Cavern közötti területen, ami korábban a mi birodalmunk volt.

JOHN: Csodálatos volt. Legjobban az autóban éreztem magamat, mert

akkor közelebb voltunk az emberekhez.

Már napok óta azon rágódtunk, vajon hogyan fogadnak majd Liver-
poolban. Arra végképp nem számítottunk, hogy ennyien kijönnek a
kedvünkért az utcára. Kevésbé lettünk volna meglepve, ha csak néhány
sarkon áll egy-egy ember, mert telebeszélték a fejünket azzal, hogy
odahaza már nem vagyunk népszerűek. Kezdtünk így gondolkodni:
„Ha ez így van, nem is akarunk mi hazamenni, vagy ha mégis, ki-ki ti-
tokban fog hazáig osonni." És ezek, akik a fülünket rágták, egyre csak
azt hajtogatták: „Voltam lenn a Cavernben, és tudom, hogy ott már
nem szeretnek titeket." Gondolom, olyanokkal beszélhettek, akik
azelőtt nem is ismertek bennünket. Mert amikor mégis csak rászántuk
magunkat, hogy Liverpoolba menjünk, lelkesebben fogadtak ben-
nünket, mint valaha.
 345/840

A legeslegjobban annak örültünk, hogy akárkivel beszéltünk is, a város

vezetőitől az utca emberéig, mindenki nagyon kedves volt hozzánk, és
elhalmoztak dicséretekkel, amire valójában nem is szolgáltunk rá.

GEORGE: Furcsa érzés volt, hogy ezúttal a számomra legismerősebb

utcákon integetett az a rengeteg ember. A városházán hivatalosan is
fogadtak bennünket, és John az erkélyről karlendítéssel üdvözölte a
tömeget.

NEIL: Csodálom, hogy John megúszta azt a hitleri karlendítést az

erkélyen, de nem tette szóvá senki. John mindig is ilyen volt, egy kissé
tiszteletlen. De hát ilyen idegjeszítő pillanatban az ember néha
hülyeséget csinál, amikor le akarja vezetni a feszültségét.

PAUL Liverpool a szívünk csücske, és óriási volt, ahogy fogadtak ben-

nünket. No persze akadt ott olyan is, akinek savanyú volt a szőlő, de ez
sem számított, mert legalább volt miről írni az újságban.

GEORGE: Semmi okunk nem volt rá, hogy tartózkodóan vagy el-
lenségesen viselkedjünk a sajtóval, mert remekül éreztük magunkat,
meg különben sem érdekelt minket annyira a véleményük.

JOHN: A sajtótájékoztatókon sokat hülyültünk, mert eleve abszurdnak

éreztük a helyzetet. Sok kérdést nem is tudtunk komolyan venni, ezért
mi is viccesen válaszoltunk rá. Illetve így utólag nem is olyan szelle-
mesek a válaszaink, legfeljebb afféle diákhumornak tűnnek. Sajnos, a
sajtó nemigen állt elő komoly kérdésekkel. Ha nagy ritkán mégis
valami értelmeset kérdeztek a zenénkről, arra igyekeztünk komolyan
válaszolni.

A rólunk alkotott képbe nem sok került bele az igazi énünkből. Ezt az
arculatot azonban részint mi magunk alakítottuk ki, és csak részben a
sajtó. Szükségképpen hamis lett egy kicsit, mert az ember nem árulja
el fűnek-fának, kicsoda is ő voltaképp. És még ha volt is némi igazság
 346/840

abban, amit masunkról mondtunk, legfeljebb visszamenőleg, mert mi

azon már túlléptünk.

Így aztán sokszor olyasmi tartozott az image-ünkhöz, ami a valóságban

már nem volt ránk jellemző.

A kérdések ma már nem zavarnak bennünket, hacsak nem túlzottan

személyesek. Az például kifejezetten idegesített minket, amikor azt
kérdezték: „Na és mihez kezdenek majd, ha elveszítik a népszer-
űségüket?" Ettől már herótunk volt, annyit kérdezték. Nem tudom.
Egyre csak várom, mikor veszítjük már el a népszerűségünket.

Első amerikai turnénkon megegyeztünk, hogy a vietnami háborúról

inkább nem mondunk semmit. De a második turné előtt, George meg
én közöltük Briannel: „Nem tesszük be Amerikába a lábunkat, ha nem
mondhatjuk meg nyíltan, mit gondolunk a háborújukról." Idegen volt
tőlünk az a régi felfogás, hogy egy művész semmi másról ne nyil-
atkozzék, csak a művészetéről. Nem is tudtuk mindvégig megállni,
hiába volt a megállapodás, néha csak előjött a véleményünk. Másod-
jára már kimondtuk: „Nem tetszik, nem értünk vele egyet, sőt
elítéljük."

GEORGE: Magunk között sokszor beszéltünk arról, hogy nyil-

atkoznunk kellene Vietnamról is. Emlékszem, Amerikában rengeteget
ostromolt bennünket a sajtó mindenféle kérdésekkel, főleg a repülőu-
takon. Én meg mindenre azt válaszoltam, ami éppen az eszembe
jutott. Csakhogy eleinte még az volt az alapelv, hogy egy popsztár le-
hetőleg semmivel se ingerelje a rajongóit, tehát ne nősüljön meg, ne
emlegesse a barátnőjét, és egy szót se ejtsen a háborúról! De mi naiv-
itásunkban kimondtunk egy csomó mindent, amire az emberek nem
voltak felkészülve.

JOHN: Nekünk minden egyes dalunk pacifista.

 347/840

GEORGE: Minden háború rossz. Hiába beszélnek hősként Nelsonról,

Churchillről meg Montyról. Ott van az „All Our Yesterdays". Egyébről
sem szól, mint hogy mekkora dicsőség, hogy ennyi meg ennyi nácit
megöltünk. Nekem visszatetsző, ha hadirokkantak magyarázzák, mily-
en jót tenne nekünk néhány év a hadseregben “

GEORGE: ABBAN AZ ÉVBEN AZ ÖSSZES TURNÉ TISZTA ŐRÜLET

VOLT. NEM MIATTUNK; MI TELJESEN NORMÁLISAK VOLTUNK,
CSAK A VILÁG BOLONDULT MEG KÖRÜLÖTTÜNK.

GEORGE: Akárhová mentünk is, az emberek produkálták magukat.

Mindenki elkapta a Beatle-mániát. Filmet leheteti volna csinálni arról,
hogy mire ragadtatták magukat az emberek, ha betettük a lábunkat
egy városba.

Amerikában a rendőrség irányította a forgalmat. Motoron mentek a

kocsink előtt, és ha kereszteződéshez értünk, a rendőr fölemelte
mindkét karját, és sípolt. Aztán egy másik motoros ment előre a
következő kereszteződésig, de mindegyik őrülten igyekezeti hajtani,
mintha csak az elnök limuzinját kellene fölvezetni. Ebből viszont az
lett, hogy örökké nekimentek valaminek, és leestek a motorról, és ilye-
smi másutt is előfordult, meg Svédországban is! Akárhol jártunk,
mindenütt volt ilyen cécó.

JOHN: Mindig is mondogattuk, hogy jó helyen vagyunk „a vihar

szívében", mert még ott a legnyugisabb.

NEIL: Az Egy nehéz nap éjszakája filmként és nagylemezként egyaránt

nagy siker volt már, mire augusztusban a Beatles visszatért
Amerikába. Addigra az egész ország ismerte őket. Tisztára bezsongtak:
millióan akartak közel kerülni hozzájuk, hogy megérinthessék őket.
Akárhová mentek, a város vezetősége mindenüttfogadni akarta őket,
és magukkal hozták a gyerekeiket is.
 348/840

Néha ilyesmire nem volt idő, és az egész dolog fegyelmezetlenebbül za-

jlott, mint otthon, mivel Amerika sokkal nagyobb ország. Ha mondjuk
egy stadionban léptek föl, akkor a játékosok öltözőjéből kellett
kivonulniuk. Más volt, mint mondjuk a hammersmithi Odeonban,
ahol tényleg bezárkózhattak egy kicsit, hiszen Amerikában akkorák az
öltözők, hogy akár kétszázan is beférnek. Végül ott voltunk mi öten-
hatan, a turnét szervező GAC ügynökség képviselői, a biztonságiak, a
helyi szervezők, a kaja szállítói, meg néhány ottani banda, akik
találkozni szerettek volna a fiúkkal, például a Loving Spoonjul meg a
Grateful Dead.
PAUL: KEZDETT KISSÉ AZ AGYUNKRA MENNI AZ EGÉSZ.

JOHN: Ördögi körben forogtunk: minél nagyobb volt a sikerünk, an-

nál eszementebb dolgokat kellett elviselnünk, és annál több mindent
várlak el tőlünk, míg végül ha netán nem akartunk lejattolni egy pol-
gármesterfeleséggel, elkezdett sivalkodni: hogy merjük ennyire
megsérteni!

Van Dereknek egy sztorija arról, hogy egyszer, amikor elaludtunk a

szállodában előadás után valahol Amerikában, a polgármesterné fel
akart keltetni bennünket, mert mindenáron meg akart ismerkedni
velünk, és amikor Derek kijelentette, hogy nem hajlandó felébreszteni
minket, elkezdett sikoltozni: „Ha nem kelti fel őket, telekürtölöm vele
a sajtót!”

Nem tudtak jobbal kitalálni, örökké ezzel lenyegetőztek, hogy meg-

mondanak a sajtónak, ha nem akarunk rábazsalyogni a fogszabályozós
kislánykájukra. Mindig a rendőrfőnök vagy a polgármester lányáról
volt szó, kivétel nélkül valami utálatos kis dögről, de hát utálatos
szülőktől milyen gyereket várhat az ember? Ránk lőcsölték ezeket a
figurákat, és nem volt menekvés előlük. Sokszor komolyan megalázó
volt.

RINGO: Engem feldobott az őrület az amerikai turnén. Nagyon bírtam

az álcázott autókat, meg hogy milyen kacifántosán jutottunk el egy-egy
fellépésre. Jó játéknak tűnt. Ráadásul sok remek emberrel megis-
merkedtünk, és nagyon jó kocsmákban is jártunk. Érdekes, hogy erre
mindig maradt egy kis időnk. Legalábbis én mindig szakítottam rá.

JOHN: Nemigen engedték, hogy a magunk szakállára mászkáljunk,

csakhogy nekünk már majdnem két évtizedes gyakorlatunk volt abban,
hogyan kell kilógni valahonnan.
 350/840

Főleg arra volt esély, hogy egy-egy megszökjön közülünk, mert

mindenki azt feltételezte, hogy mindenhová együtt megyünk. Ha
valakit egyedül láttak, sokszor nem is ismerték fel.

A legtöbb ember azt hiszi: a hírnév és a sok pénz szabaddá teszi az em-
bert, pedig ez nem igaz. Mi már jobban érezzük az ezzel járó
korlátozásokat, mint a szabadságot. Egyébként ma is csak azt esszük,
amit mindig is szerettünk, és ugyanazok a barátaink, akik korábban
voltak, mert az ilyesmi nem változhat meg egy csapásra. Ráadásul nem
is nagyon költekezünk a részesedésünkből, mivel nincs mire köl-
tenünk. Mi a fenére lehetne költeni, ha az ember be van zárva egy szál-
lodai szobába?

Ha turnéra megyünk, mindig légüres térben érezzük magunkat.

Csak dolgozunk, alszunk, eszünk, ismét dolgozunk. Az utóbbiból

mintha kissé sok lenne, de egyikünk sem akar leállni. Biztosan ettől
van, hogy nekem úgy tűnik, mintha már hosszú évek óta csinálnánk
ezt az egészet.

RINGO: Eljártunk azért bárokba is, vagy kocsikáztunk néha egyet a

rendőrökkel. (Ők akkoriban nagyon jók voltak hozzám, nekem adták
azt a narkót, amit elkoboztak másoktól.)

San Franciscóban egy bárban megismerkedtünk Dale Robertsonnal.

Rögtön puszipajtások lettünk: „Szia, Dale, hogy ityeg a fityeg?" „Kösz,
remekül!" Ittunk egy jót, de egyszer csak azt mondták, itt a záróra,-
Kaliforniában az egész állam bezár éjjel kettőkor. Aztán kiderült, hogy
ez csak kamu, mert miután a csapos bezárta a kocsmát, és mindenki
elhagyta a helyiséget, rögtön ismét kinyitottak. Ezt imádtam.

Óriási fazon volt Burt Lancaster is. Amikor először mentünk Los
Angeles-be, beöltöztem cowboynak. Volt ponchóm is, meg két játék-
pisztolyom, és így mentem jelmezbálba Burt-höz. Azzal léptem be,
 351/840

hogy „Na idefigyelj,, ez a város szűk kettőnknek!", ő meg azt mondta

megvetően: „Ne játszd az eszedet azokkal a játékpisztolyokkal!" Aztán
küldött ajándékba két igazi pisztolyt, hogy igazibb cowboy lehessek.

Burtnek fantasztikus háza volt. A kerti medencéből egy üvegfolyosón

keresztül be lehetett úszni a nappaliba. Egész Los .Angeles nagyon
frankó hely volt. Föl-alá sétálgattunk a Sunset Stripen, amikor
időnként kiszálltunk a limuzinból, és ilyenkor néhányan odajöttek
hozzánk, de nem volt semmi őrület, csak üdvözölni akartak. Később,
1965-66-ban már más volt a helyzet, mert bejött a képbe a narkó, meg
divat volt játszani a közönyöst, de a Sunset akkor is nagyon menő hely
volt. Voltunk a Whisky A Go Góban meg egy csomó más klubban is.

JOHN: Amikor Ringó azt mondja, hogy „Burt Lancaster igazán jó

haver", akkor ez nem afféle udvariasság, amilyet a sztárok szoktak
mondani, hanem komolyan gondolja. Találkoztunk már egy csomó
olyan emberrel is, akit nem szeretünk, de ezekkel nem járunk össze, és
nem is nagyon nyilatkozunk róluk, sőt néha megmondjuk nyíltan,
hogy nem szeretjük.

RINGO: Felléptünk a Hollywood Bowlban is. Nagyon bírtam azt a

kagylóformájú tetőt a színpad fölött. Akkor szereltem bele Hollywood-
ba, meg persze Beverly Hillsbe és Kaliforniába,- sokkal jobban
szeretem New Yorknál, Hollywoodban azt is bírom, hogy vannak pál-
mafák - nem úgy, mint Liverpoolban. Mindig meleg van, és ott tudják,
hogyan kell stílusosan élni.

JOHN: A showbiz egy kissé diliház, és aki benne van, dilisnek kell len-
nie. Megismerkedtünk egy-két filmsztárral: Edward G. Robinsonnal,
Jack Palance-szel, Hugh O'Briannel. Őszintén szólva többre
számítottunk.
 352/840

A Hollywood Bowl viszont csodálatos volt. Talán mindnyájunk

számára az volt a legjobb hely, ahol valaha játszottunk. Már akkor jó
érzés töltött el, amikor fölmentünk arra a hatalmas színpadra. Tudtuk
azt is, hogy nagyon jó az akusztika. Amerikában nem is egy helyen
sokkal jobban lehetett hallani bennünket, mint az elmúlt pár évben
bármikor. Nem szeretnénk, ha a közönség csendben hallgatna minket.
Mi a poén egy olyan műsorban, amit a közönség ölbe tett kézzel hallgat
végig? Azt megtehetik otthon, a lemezjátszó mellett is. Azt szeretem,
ha mind ordítanak.

GEORGE MARTIN: Arra gondoltam, hogy a hollywoodi koncertet

akár lemezre is vehetnénk, ezért kértem hangtechnikusokat a Capit-
oltól. Háromsávos, félhüvelykes szalaggal dolgoztunk, ezért a szólam-
ok kissé egybeolvadtak. Kezdem azzal, hogy a középső sávon az ének
együtt volt a dohokkal, és egy-egy sáv jutott a basszgitárnak, illetve a
másik két gitárnak. Féltem attól, hogy mi fog hallatszani a közönség
sikoltozásán kívül. Kicsit olyan volt, mintha egy lökhajtásos gép
repülését vettük volna szalagra.

Az üvöltés egy pillanatra sem hagyott alább, ezért aztán a felvétel nem
valami remek.

PAUL: Sokan kérdezték: „Hogy nem megy az agyatokra, amikor annyi

lány sikítozik?" Az igazság az, hogy nem bántuk, mert jótékonyan el-
takarta a hibáinkat, időnként ugyanis hamisan játszottunk, de így,
hogy sem mi nem hallottuk, mit énekelünk, sem ők, ez nem is
számított.

CEORGE MARTIN: A Hollywood Bowlban fölvett szalagokat nem

adtuk ki rögtön, mert a Beatles ezt nem tartotta volna helyesnek, így
végül csak 1977-ben ástam őket elő, és vittem át lemezre.
 353/840

Erről a felvételről kiderül, milyen nagy volt a Beatles élőben,

különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy egyáltalán nem hallhatták
magukat. A mai koncerteken persze már mindenki hallhatja önmagát,
de az erre való kis hangszórók akkoriban még nem álllak
rendelkezésre, úgyhogy mindhárom énekes előtt csak a maga mik-
rofonja volt, meg az a hatvanezer üvöltöző ember.

Ringó panaszkodott is egyszer, milyen nehéz így követni őket a dobbal.

„Nem csinálhattam semmi különösei. Nem trükközhettem menet
közben, mert teljes erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne essek
ki a ritmusból, sőt a többieket is összetartsam. Miután nem hallottam
belőlük semmit, csak abból tudtam, hol tartunk éppen a számban,
ahogyan a seggüket mozgatták."

RINGO: Nem tehettem mást, mint hogy vertem buzgón az alapütemet,

és vagy a szájukról próbáltam leolvasni, vagy a mozgásukból megítélni,
hol tartunk éppen. A tamtamhoz hozzá sem nyúltam, mert abból
úgysem hallatszott volna semmi a nagy zsivajban. De ezen nem sokat
rágódtam akkor, mert amikor a hatvanas években annyit turnéztunk,
tudtam: ez arra jó, hogy minél több lemezünket megvegyék, és azon
úgyis meghallgathatnak mindent rendesen, mi viszont föl-
markolhatjuk az egy pennynket minden eladott lemez után.

GEORGE: AZ ÖSSZES TURNÉ ÖSSZEFOLYIK AZ

EMLÉKEZETEMBEN.

Vannak persze mindenféle foszlányok, mint hogy egyszer Jackie De

Shannonnel is turnéztunk, és duót gitároztam vele. Los Angelesben
meg egy nagy, árnyas, régi házban, laktunk Bel Airben. Ott beszélt rá
minket valaki, hogy menjünk el a Whisky A Go Go klubba. Kár volt,
mert beletelt vagy húsz percbe, amíg eljutottunk az ajtótól az as-
ztalunkig, és azonnal ránk csapott az összes hollywoodi paparazzo.
Kiderült, hogy az egészet Jayne Mansfield szervezte meg, mert azt
 354/840

akarta, hogy velünk fényképezzék le. Leültünk mellé kétoldalt

Johnnal, ő meg a combunkra tette a kezet, illetve egy kicsit még
feljebb, legalábbis nekem igen. Aztán órákig vártunk, mire végül hoz-
tak egy italt, addig csak a poharunk volt ott a jéggel, és mire a whiskyt
megkaptuk, a jég már el is olvadt. Ekkor furakodott oda egy fotóriport-
er, hogy lefényképezzen, mire bedühödtem, és leöntöttem azzal a
vízzel. A fényképet persze megcsinálta, jól látszott rajta, hogy a víz ép-
pen jön kifelé a pohárból,- egyébként merő véletlenségből egy másik
filmsztárt, Mamié Van Dorent sikerült leöntenem vele. Azonnal elme-
nekültünk onnan. Másnap cl is utaztunk L. A.-bői, hát amikor a
repülőn ülünk, látom ám magamat az újságban, amint éppen loccsan-
tom ki a vizet,

RINGO: Akárki megtette volna George helyében, csak hát ő Beatle

volt, ezért aztán az újságok marhára felfújták a dolgot. Nem nagyon ér-
tettem, most akkor hogy van ez: az ember bemegy egy klubba, és
rögtön előpattannak azok a kis mitugrász fényképészek a nagy
gépeikkel, és azt se kérdezik, szabad-e fényképezni, hanem egyből
odarohannak, és tíz centire a fejedtől jól belevillantóznak a szemedbe,
hogy majd megvakulsz.

JOHN: Akárhová megyünk is, mindenütt rögtön fölvillannak a vakuk.

Lefényképeznek egyszer, kétszer, háromszor, és akkor az ember már
odaszól: „Oké, Mr. Izé, remélem, végzett. Mi csak ülünk itt, nem fo-
gunk semmi különöset csinálni, úgyhogy elmehet!

Csak ennyit mondtunk abban a hollywoodi klubban is, de az ottaniak

erre azt mondták: „Nézd mán, milyen nagyképűek, elküldik a
fényképészt!" Odajött hozzánk a klub igazgatója is, hogy zavar minket
a pasas: Mire mondtuk, hogy igen, zavar, és szóljon rá, hogy tegye már
le a gépét. Ha akar, üljön le az asztalunkhoz és igyon velünk egyet,
csak a vakuzást hagyja már abba!
 355/840

GEORGE: Még Los Angeles előtt adtunk egy koncertet Las Vegasban
is, ahol az első négy sort Pat Boone foglalta el a lányaival, úgy tűnt,
mintha legalább száz lánya lett volna.

Az Államokban mindenféle konfliktusunk támadt.

Mindenki minket akart beperelni. Egy csomó lány be akart jutni a

szobánkba, hogy aztán beperelhessen azért, amit nem csináltunk vele.
Ezeknek az amcsiknak örökké a pereskedésen jár az eszük. Én nem is
hallottam ilyesmiről, amíg nem jártam odaát.

Key Westbe Francia Kanadából érkeztünk, ahol attól féltünk, hogy

Ringót lelövik. Egy montreali újság írta, hogy valaki meg akarja ölni őt.
Már nem tudom, miért, talán túl nagynak találták az orrát, vagy ő néz-
ett ki a legangolabbnak a Beatlesből?

Mindenesetre nem nyomoztunk az indokok után, hanem azt mondtuk:

„Na, akkor pucoljunk el innen", és valóban, már egy reggeli géppel
elutaztunk a tervezett esti járat helyett.

RINGO: Azt hiszem, úgy pécéztek ki, mint angol zsidót, amivel csak az
a gubanc, hogy nem vagyok zsidó. Egyébként egyre gyakrabban fenye-
gettek meg minket, és egy idő után egyre többen ügyeltek a
biztonságunkra.

Én csak azt az egy esetet vettem komolyan. Amikor ott játszottunk,

fenn ültem egy dobogón, mint sok más helyen is, és a cintányért va-
lahogy úgy helyezték el, hogy köztem és a közönség közölt legyen, meg
ott ücsörgött a közelemben egy civil ruhás zsaru is. Ettől éppen hogy
nem nyugodtam meg, mert arra gondoltam: „Mi lesz, ha valaki rám lő
a nézőtérről? Mit tud ez az ürge? Talán el tudja kapni a golyót?"

GEORGE: A montreali gép a foridai Jacksonville-be indult, csakhogy

menet közben kiderült, hogy ott éppen hurrikán van, ezért
 356/840

átirányítottak minket Key Westbe. Elég félelmetesnek tűnt, amikor be-

mondták: „Csatolják be a biztonsági öveket! Ez a leszállópálya túl kicsi
a mi gépünknek, ezért a szokottnál erősebben fogunk fékezni!" Ez egy
Electra gépen történt, amelyikről később megtudtuk, hogy igen
gyakran szenved balesetet. De akkor szerencsésen sikerüli landolnunk
Key Westben, és legalább lett egy szabadnapunk is.

Amikor átrepültünk Jacksonville-be, a hurrikán már elvonult onnan,

de még erős szél fújt, és ahogy közeledtünk, láthattuk a pusztítás nyo-
mait, a kidőlt pálmafákat és a roncsokat mindenfelé.

Már korábban kiderült, hogy egy csapat egész Amerikán keresztül

akart követni és filmezni bennünket, de mi leállítottuk őket.

Úgy látszik, hiába, mert Floridában megint összeakadtunk velük, sőt a

koncerten közvetlenül a dobogó előtt helyezkedtek el a kameráikkal.

Erős szél fújt, Mal éppen a dobfelszerelést próbálta odaerősítem a

színpadhoz, ami tíz-tizenkét láb magas volt, és szóltunk, hogy
tüntessék már el a filmeseket, mert zavarnak bennünket, mire a ren-
dezők ránk sértődtek meg, ahelyett hogy azokat rúgták volna ki. No,
erre aztán Derek Taylor fölment a színpadra, és Adolf Hitler stílusában
odaüvöltött a tömegnek: „Ezekre a filmesekre nincs szükség, el kell
őket távolítani!

Akarjátok a Beatlest látni ezen a színpadon?"

Mire a tömeg kórusban: „Igeeen!" „Akkor hát azt is akarjátok, hogy el-
menjenek a filmesek?" „Igeeen!"

Kezdett olyan hangulat lenni, mint egy náci tömeggyűlésen Nürnber-

gben, ami, gondolom, nem tetszett a rendezőknek, pedig nem mi te-
hettünk róla, hogy az ottani tömeget olyan könnyű volt fölhergelni.
 357/840

Akkoriban minden amerikai városban volt valami zavargás. Zavarog-

tak az egyetemisták, zavarogtak a feketék, Kanadában meg a franciák,
akik el akartak szakadni Angliától. Mindenütt volt valami balhé.

Eléggé ijesztőnek találtam az egészet. Amikor először szóba került az

az amerikai turné, úgy tervezték, hogy San Franciscóban kezdünk nagy
parádéval: szerpentint fognak ránk dobálni, mondtam, hogy abból
nem kérek.

Akkor még egy év sem telt el azóta, hogy Kennedy elnököt megölték, és
tartottam tőle, hogy egy ilyen parádén akármilyen őrültség megtörtén-
het - arról nem is beszélve, hogy ki söpri fel azt a rengeteg szerpentint?
Nem szeretem, ha szemetes az utca, ezért azt mondtam: „Nem veszek
részt semmiféle szerpentines parádén, mert az tiszta idétlenség."

GEORGE MARTIN: Kapott a Beatles életveszélyes fenyegetéseket is. A

demeri Red Rock stadionban rendezett koncertet úgy néztük végig Bri-
annel, hogy fölmásztunk egy állványra a színpaddal szemben, és akkor
jöttünk rá, hogy egy ilyen terepen elrejtőzhet akár egy orvlövész is, és
nyugodtan leszedhet bárkit. És ezt a fiúk is tudták.

JOHN: A legtöbbet azok akadályoznak bennünket, akik vigyáznak

ránk, minduntalan beléjük botlunk. Ráadásul hiába terelgetnek ide-
oda, mégsem stimmelnek a dolgok, mert a rajongók néha följutnak a
színpadra, amitől herótot kapok.

Egyszer egy csaj rácsimpaszkodott George-ra, aki játszott tovább a

lánnyal a nyakában, persze hamisan. De csak attól félek a színpadon,
hogy nem tudunk rendesen játszani, maguktól a rajongóktól nem,
mert úgysem bántanának.

PAUL: Egyszer megdobtak egy öngyújtóval is. Éppen szemen talált, és

egy-két napig ki se tudtam nyitni a szememet, úgy bedagadt a szemhé-
jam. Chicagóban valami sárga-piros kitömött állatot, egy gumilabdát
 358/840

és egy ugrókötelet dobtak föl a színpadra, és játék közben odébb kellett

rúgnom egy karton Winston cigarettát is.

JOHN: Az egyik koncerten a fejemen egy koppanás, körülnézek, hát

megdobtak egy cipővel. Valaki biztosan úgy gondolkodott: „Mivel hív-
jam föl magamra a figyelmüket? Talán egy cipővel, igen, az éppen jó
lesz." Valahogy így. Ilyenkor intek Malnek, hogy takarítsa el a dolgot,
és ő mindig össze is szed mindent, amit feldobálnak, különben koncert
után a gyerekek egymást tépnék szét ezekért a tárgyakért.

DEREK: Dallas után a turné következő hivatalos állomása New York

volt, de közben titokban megálltunk Arkansas és Missouri határán is,
hogy elmenjünk a Lockheed Electra gépünk tulajdonosának, Reed Pig-
mannek a farmjára.

GEORGE: Dallasból elrepültünk egy kisebb reptérre, ahol Pigman várt

ránk a magángépével: csak egy szárnya volt a tetején, és egy vagy két
motorja. Emlékeztetett arra a gépre, amelyikkel Buddy Holly lezuhant.
Talán akkor álltunk a legközelebb ahhoz, hogy idő előtt rocklegendává
váljunk. Szó sem volt arról, hogy kis híján lezuhantunk volna, de az
kissé idegesítő volt, hogy Pigmannek végig az ölében volt a térkép, és
többször kijelentette: „Csak tudnám, hol vagyunk."

Töksötétben repültünk a hegyek között, ráadásul állandóan törölgette

a szélvédőt, hogy kilásson. Végül aztán csak megérkeztünk, mert kis
tüzekkel jelezték a leszállópályát.

DEREK: Fenn voltunk egész éjszaka, hajnalig pókereztünk, cigiztünk

és söröztünk, akkor aztán mindenki kiválasztott magának valami ig-
azán zabolátlan lovat. Mrs. Pitgman jót mulatott azon, ahogyan
találomra válogattunk, előbb a Beatles, aztán a kísérők, és legutoljára
Brian - mert hát ugye ő volt köztünk az egyetlen, aki értett is valamit a
lovakhoz.
 359/840

GEORGE: A koncerteket és a Beatle-mániát egy idő után nagyon me-

guntuk. Nemcsak a nagy zaj miatt, amitől nem hallottuk saját ma-
gunkat, amint újra meg újra ugyanazokat a számokat nyúztuk, hanem
mert egy pillanatra sem hagytak békén minket. Mihelyt megszabadul-
tunk a sikoltozó nézőktől, a rajongó rendőrök, rajongó polgármesterek
és rajongó szállodai alkalmazottak karjaiban kötöttünk ki.

NYUGALMUNK CSAK AKKOR VOLT, AMIKOR VÉGRE

BEJUTOTTUNK A LAKOSZTÁLYUNKBA, ÉS BEZÁRKÓZTUNK A
FÜRDŐSZOBÁBA. A FÜRDŐSZOBA JELENTETTE SZÁMUNKRA A
BÉKE EGYETLEN SZIGETÉT.

DEREK: Nagyon sokat segítettem a helyi sajtónak, és mindent meg-

próbáltam, hogy mindenkinek jusson valami érdekes anyag. Csakhogy
túl sokan, több tízezren szerettek volna a Beatles közelébe férkőzni. Az
egyik amerikai hétvégén húszezren próbálták felhívni New Yorkban a
Beatlest, és persze jó néhányuknak sikerült is. Ezeket a telefonokat
aztán mind én vettem föl, és ez egy kicsit sok volt.

Ami a Beatlest illeti, jól állták a sarat. Akkor még nem tudtam,
mekkora megpróbáltatást jelent ez nekik, mert nem értem rá az érzé-
seikkel foglalkozni.

Sok mindent követeltem tőlük, és bár sokszor nagyon fáradtak voltak,

sok mindenre hajlottak is, hogy például menjenek ki még egyszer az
erkélyre integetni. Ilyenkor többnyire George volt az, aki fellázadt, és
azt mondta: „integess csak helyettem, neked is van kezed, én nem
megyek." Ő ordítozta azt is: „Nem vagyok kíváncsi Shirley Temple-rel"
„Ne kiabálj már, még meghallja, idekinn várt" „Na és? Azt se tudom, ki
az a Shirley Temple, és nem is érdekeli"
 360/840

JOHN: Az az igazság, hogy sokkal több pénzt keresünk komponálással,

mint azzal, hogy rohangálunk körbe a világban, és integetünk
mindenkinek.

DEREK: George később azt mondta„Ha valóban tudtuk volna, ki az a

George Raft vagy Edward G. Robinson, tartottunk volna a velük való
találkozástól. Csak azért nem rezeltünk be tőlük, mert gőzünk sem
volt, hogy kicsodák. " Én persze tudtam, hogy kik ezek, és kellőképpen
meg is illetődtem tőlük. A Beatle-mánia tetőpontján valahogy úgy gon-
dolták az emberek, hogy akinek sikerül személyesen találkoznia a
Beatlesszel, annak jóra fordul az élete. Ez valami babonává vált. Az lett
belőle, hogy 1964-ben, vagyis az első igazán sikeres évükben,
elképesztően sok olyan emberrel találkoztak, akinek később semmi
szerepe nem volt az életükben.

Akkor még újságírószemmel néztem a dolgot, és próbáltam minél több

emberrel összehozni őket, hogy a sajtó megkaphassa, amit akar.

GEORGE MARTIN: Láttam, milyen rettenetes stressznek vannak

kitéve a fiúk. Akárhová mentek is, egész hordák ostromolták őket
autogramért, vagy hogy megérinthessék őket.

Az ostromlók között persze olt voltak a riporterek is, akik nem éppen
tapintatos emberek, gyakran használják a könyöküket, és igyekeznek
mindenkit — egymást is — félrerugdosni az útból. Egyszer majdnem
kidobtak engem egy repülőgépről, hogy helyet csináljanak egy riport-
ernek, egyszer meg elakadtunk a lifttel két emelet között, mert túl
sokan zsúfolódtak be.

Olyan volt az egész, mint egy hatalmas cirkuszi porond, ahonnan nem
lehet kimenni.
 361/840

A fiúk csak akkor jutottak egy kis nyugalomhoz, ha a szállodai

szobájukban nézték a tévéi, de néha még oda is behallatszott a
sikoltozás. Egyszerűen pokoli volt.

JOHN: Az életünk azért nem folyamatos turné, mint az Egy nehéz nap
éjszakájában. Csak akkor olyan, ha éppen azt csináljuk. Egyébként
egészen nyugodtan élünk. Csak az a kár, hogy a világból szinte nem is
láttunk mást, mint a szállodai szobákat.

Turnén az embernek egyáltalán nincs szabadideje. Az amerikai

turnékon ugyan szabadnapot is beiktatlak a programba, de ez csak azt
jelenti, hogy aznap nem játszunk, és nem sokra megyünk vele, mert ha
el akarjuk hagyni a szállodát, máris kell hívni a rendőrséget, és meg
kell szervezni az egészet. Nem is kapcsolódhatunk ki ilyenkor, mert
mindenütt ott leselkednek az autogramkérők, vagy egyszerűen csak a
bámészkodók, de nekünk azokra is minimum rá kell mosolyognunk, ez
is a munkánkhoz tartozik.

Az ember persze megszokja, mint ahogy a börtönt is meg lehet szokni.

Ez még jobb is egy kicsit, hiszen gitározhatunk, énekelhetünk,
kártyázhatunk, fogadhatunk látogatókat. Időnként persze elegünk van
az egészből, de nekem nem jobban, mint amennyire elegem volt annak
idején az iskolából vagy a pénztelenségből.

NEIL: Brian fene jól csinálta, mindvégig ura volt a helyzetnek. Nem
tudom, pontosan mit tartott kézben, de kézben tartotta. Ha azt
mondta, hogy most mondjuk Milwaukee-ban lesz fellépés, akkor
tényleg ott volt. Ő volt a menedzser, és olyan fellépési kötött le, amilyet
akart, a fiúk legfeljebb utólag szóltak neki, hogy „ilyet ne szervezz még
egyszer", például két koncertet egy estére. De a lekötött műsorokat a
Beatles kivétel nélkül megcsinálta.
 362/840

NEIL: Menet közben merült fel a lehetősége, hogy extra koncertet ad-
janak Kansasben. Először hatvanezer dollárt ajánlottak,- azt elutasítot-
ták, merthogy olyan kevés szabadidejük volt. Abban az évben voltak
ugye már Párizsban, aztán az Államokban, többek között az Ed
Sullivan-showban is, hazatérve elkészítették a filmet meg a
nagylemezt, utána jött a világ körüli turné, megint néhány fellépés ot-
thon koncerten, a tévében és a rádióban, egy svéd turné, és rögtön
megint az Egyesült Államok. Nem volt egy percnyi pihenésük. Minden
szabadnap nagy szó volt, ezért kétszer is meggondolták az extra
fellépést. És hát harmincöt amerikai városon végigmenni nem akármi.
Előfordult, hogy egy héten ötször játszottak öt városban, és nem is vol-
tak másutt, csak a színpadon, a szállodában meg a sajtókonferencián.

Szóval Brian 35 fellépést kötött le Amerikában, és a fiúk ebbe bele is

mentek, de úgy gondolták, ez a határ, ezért sokáig nemet mondtak a
kansasi fellépésre, míg aztán az eredeti hatvanezres ajánlatot föl nem
emelték 150 ezerre — akkor mégis elvállalták.

PAUL: A szabadnap szent volt. Ha valaki vet egy pillantást az 1964-es

programunkra, megértheti, miért. Arra csak mostanság döbbentem rá,
hogy valójában végigdolgoztuk az egész évet, és végül talán november
23-án volt egy szabadnapunk, mert aznapra csak egy szépségverseny
jutott, ahol zsűriben ültünk. Ezért aztán mire Kansas Citye értünk,
már biztosan nagyon nagy szükségünk lett volna egy szabadnapra, de
én nem emlékszem arra, hogy bármi vitánk lett volna Briannel erről a
fellépésről.

DEREK: Olykor-olykor, hogy úgy mondjam, elvegyültünk a Beatlesszel

a nép között. Én szerettem volna, hogy ez legyen gyakoribb, de csak
Ringó és Paul hajlott rá, George nagyon utálta, John meg csak akkor
volt benne, ha már úgyis átvirrasztotta az éjszakát. Ilyenkor rá lehetett
venni, hogy kezdje a napot ilyen elintéznivalókkal, amiből persze az
lett, hogy sokat kellett vele piálnom meg serkentőket szednem
 363/840

éjszaka,- az ilyen alkalmaknak köszönhetem, hogy igazán közel kerül-

tem hozzá. Ivócimborák lettünk, de a szó legjobb értelmében (ha van
ilyen értelme).

Azt hiszem, valamilyen szempontból mindegyik Beatle élvezte az

amerikai turnét, és volt olyan is, amit mindnyájan szerettek benne,
például hogy megismerkedhettek Fats Dominóval.

PAUL: Fats Dominóra mind fölnéztünk. New Orlansben találkoztunk

vele. Mély benyomást tett rám a csillag alakú gyémántos órája.

GEORGE: Fats nagyon aranyos volt, olyan, mint egy kisfiú. A turnén
egyébként gyakran hallgattuk Marvin Gaye és a többiek zenéjét.
Akkoriban tűnt föl Stevie Wonder, Ray Charlest meg már az ötvenes
évektől kedveltük. Személyesen találkozhattunk Chuck Berryvel és
Carl Perkinsszel is.

Indianapolist élveztem. Elutazás előtt mehettünk egy kört egy Ca-

dillackel az Indy 500-as pályáján. Nagy érzés volt ott hajtani, ahol az
autóversenyzők szoktak.

DEREK; Azt mind nagyon bírták a fiúk, amikor New Yorkban laktunk
a Del Monico Szállóban, aztán meg kimentünk helikopterrel a Forest
Mills-i nagy teniszstadionba. New Yorkban egyébként csupa izgalmas
program volt. Élvezték a város fényeit és tempóját is, legalábbis nekem
úgy tűnt.

GEORGE: Amikor odaértünk azzal a böhöm nagy Chinookkal, éppen a

Righteous Brothers énekelt a színpadon, akik nemigen örültek neki,
hogy a közönség elkezdett fölfelé mutogatni, kiabálni és sikoltozni, és
fütyültek rájuk. A Righteous Brothers ezután döntött úgy, hogy kiszáll
a turnéból, ami érthető is volt.
 364/840

JOHN: Akárhová mentünk is, mindig valami nagy felfordulásba csöp-

pentünk. Derek és Neil szobája mindig tele volt a jó ég tudja micsodáv-
al; egy rakás rendőrrel meg minden. Akik bementek Derek szobájába,
valójában a miénkbe szerettek volna bejutni, és arra számítottak, hogy
ott majd kapnak ingyenkaját, ingyenpiát, ingyen-mindenfélét. Az ilyen
potyalesőket egy ideje már könnyen ki tudjuk szúrni. Némelyiket még
csípjük is, mert egészen jól adják elő magukat, de a többség egyszer-
űen csak bunkó, és ezért juthat be Derek szobájába, de a miénkbe
nem. Azért is volt mindünknek külön hálószobája, hogy ezeket a fig-
urákat könnyebben távol lehessen tartani.

MAL: Az amerikai turnén fejenként jó tíz kilót leizzadtunk magunkról.

NEIL: Jókat nevettünk akkor, és jól éreztük magunkat,- olykor

fárasztó volt, az igaz, de unalmas egy pillanatra sem. Sok volf persze a
feszültség, de ezt a fiúknak sikerült rajtam levezetniük.

JOHN: Kiállhatatlanok voltunk, ami érthető is egy ilyen feszült ál-

lapotban, és az idegességünket Neilen. Dereken és Malen vezettük le.
Ők szenvedték meg, hogy mi mekkora nyomás alatt álltunk. Valakinek
csak el kellett vinnie a balhét a miatt a rengeteg munka miatt. Arról
persze nemigen beszélt akkor senki, hogy milyen szemét, piszok
alakok voltunk. Aki világhíres akar lenni, az kénytelen másokkal
szemét módra viselkedni, és mi voltunk minden idők legszemetebbjei.

Úgy viselkedtünk, mint a római császár: ájult tiszteletet vártunk el

azért, amiért olyan rengeteg pénzt keresünk.

DEREK: Szeptemberben, az amerikai turné végén jó alaposan

összevesztem Briannel. Egyébként is elég gyakran összekülönböztünk,
mert én szeretek önállóan gondolkodni. És tisztában voltam a munka-
joggal, a szólásszabadsággal meg minden ilyesmivel. Ugyanakkor én is
csináltam sok hülyeséget, például felvállaltam olyasmit a fiúk nevében,
 365/840

amire csak a menedzsernek lett volna joga, például hogy John reklá-
mozzon egy ausztrál drágakövet a televízióban. „Hogy volt merszed ezt
John nevében megígérni?" - vont felelősségre Brian. „Nem láttam át,
hogy mi baj lehetne ebből. „De neked az ilyesmit látnod kellene. Vissz-
aélsz a befolyásoddal, és különben sem erre szerződtettelek, hanem
hogy nekem segíts." Épp csak azt nem mondta, hogy ki vagyok rúgva,
aztán én mondtam fel.

Ez New Yorkban történt, szeptemberben, azaz az amerikai turné

végén, de Brian ragaszkodott hozzá, hogy ledolgozzam a felmondási
időt, és egészen karácsonyig foglalkoztatott. Büntetésből visszaküldött
Amerikába Tommy Quicklyvel, akinek egyetlen slágere volt, a „The
Wild Side Of Life". Mellesleg Brian megkért arra, hogy maradjak,
mondván: „olyan jól kijövünk egymással, amikor éppen nem veszek-
szünk", de nekem addigra már elment a kedvem az egésztől, és örül-
tem, hogy abbahagyhatom. Vissza is mentem egyszerű, majdhogynem
mezei riporternek a Daily Mirrorhoz, és jól éreztem magamat.

IOHN: JÓ ÉJSZAKÁT; KÖSZÖNJÜK A SZÍVES vendéglátást.

RINGO: Bob a példaképünk volt. Nekem John mutatta meg a lemezeit.

Óriási volt: egy fiatal gyerek, aki fantasztikus, nagyon modern dalokat
szerzett, frankó szövegekkel. Nagy egyéniség volt.

PAUL: New Yorkban egy este Bob meglátogatott minket. Mindannyian

felnéztünk rá. Én már jóval előbb, még Liverpoolban láttam a New
York-i beatköltőkről olyan tévéműsort, ahol Bob együtt énekelt Allen
Ginsberggel.

Először a szövegeit szerettük meg, és mindnyájunknak megvolt az első

nagylemeze, ahol azt a lezser sapkát viselte a borítón. Azt hiszem, az
adta a Lennon-sapka ötletét is. John különösen csodálta Bobot, ami
egyes dalain, például a „Hide Your Love Away"-en érződik is.
 366/840

JOHN: Elég elképesztő élmény volt, hogy találkozhattam Dylannel. A

magam módján én is a rajongó típushoz tartozom, és ez csak akkor
múlt el, amikor már nekem is lettek rajongóim. Nem gyűjtöttem senk-
inek az autogramját de ha valaki tetszett, akkor igazán lelkesedtem
érte.

Dylan hatása észrevehető a „You've Got To Hide Your Love Away"-en.

Olyasféle dal ez, amit csak úgy magának énekelget az ember szo-
morkásán: „Itt állok, kezembe temetett arccal..." Abban a saját érzé-
seimről akartam szólni. Persze lehet, hogy ez már az „I'm A Loser" -rel
elkezdődött, nem tudom. Ezekben a dalokban nem képzeltem bele
magamat semmilyen szituációba, hanem egyszerűen azt akartam kife-
jezni, amit érzek, ahogyan a könyveimben is. Úgy hiszem, Dylan segít-
ségével jutottam el idáig - nem a személyes segítségére gondolok,
hanem a dalaira.

Amikor elkezdtem popszámokat komponálni, még mesterségnek fo-

gtam fel a dolgot: igyekeztem minden egyes kislemezhez valami újat
kitalálni. Ez nem igazán én voltam, hanem egy másik John Lennon,
aki piacra írta a dalokat, amelyekkel nem akart mondani semmi külön-
legeset (még a szövegükkel sem). Ha magamat akartam kifejezni,
akkor inkább prózát írtam, és abből lett az „In His Own Write" meg az
„A Spaniard in the Works". Később azonban a személyiségem besz-
ivárgott a dalaimba, és azokat is kezdtem ugyanolyan szubjektiven
megírni.

PAUL: Dylan a szövegeivel és az énekével nagy hatást gyakorolt ránk.

Szövegíróként máig őt tartom az egyik legnagyobbnak. Némelyik
hosszú, megzenésített költeménye még ma is a kedvenceim közé
tartozik.

Mellesleg ő ismertette meg velünk a kábítószert is. Hallottunk mi már

erről a dologról sok sztorit, például amikor Ray Charles lépett föl a
 367/840

hammersmith-i Odeonban, a takarítónő azt találta mondani: „Nahát,

milyen zsugori lehet ez a Ray Charles,- láttam, amint a vécében két
zenésze szívott egy cigarettái! Jókat mulattunk az ilyesmin, de sokáig
eszünkbe se jutott, hogy mi is kipróbáljuk. De aztán Bob megkínált
vele, amikor eljött hozzánk a szállodába. Lehet, hogy ezzel most titkot
árultam el, mert nem tudom, Bob dicsekszik-e azzal, hogy ő kapatta rá
a Beatlest a marihuánára, de így történt.

JOHN: Mindenütt belebotlottunk a kábítószerekbe. A legtöbb dzsessz-

zenész éveken át keményen narkózott, mielőtt befutott volna a
hatvanas években, és már gyermekkorunkban, Liverpoolban is sokan
szívtak marihuánát, bár én erről akkor nemigen tudtam. Azok közül a
feketék közül, akik elterjesztették, többen Jamaicából származtak, ahol
sok terem belőle. Akkor indult el a beatnik-mozgalom. Egyébként mi
már 1960-ban megkóstoltuk a füvet Liverpoolban, csak akkor még
nem tudtuk, mi az, és nem is figyeltünk föl rá, mert alaposan be vol-
tunk piálva.

GEORGE: Az első marihuánát egy idősebb liverpooli sráctól, egy

másik banda dobosától kaptuk, de igazából csak Hamburg után
próbálkoztunk meg vele. Emlékszem, mind azt szívtuk az öltözőben
Southportban azon az éjszakán, amikor megtanultunk tvisztelni.
Akkor még nem éreztük, hogy bármilyen hatással lenne ránk.

JOHN: Kiderült, hogy Bob Dylan félreértette az egyik szövegünket:

ahol azt énekeltük, hogy „I can't hide" („nem bújhatok el"), ott ő „I get
high"-t („betéptem") értett.

tta

Ezért rohant oda hozzánk azzal, hogy „helló, fiúk, hoztam nektek egy
igazán jó kis füvet". Szóval azt hitte, hogy mi is szívunk, mint ő. Az lett
a vége, hogy végigcigiztük és végigröhögtük az egész éjszakát. Ha
 368/840

megszólalt a telefon, mindig ő vette föl, és azt mondta: „Tessék, itt a

Beatle-diliház.” Nagyon muris volt.

GEORGE: Volt egy közös barátunk Dylannel, Al Aronowitz a Saturday

Evening Posttól, akivel már 1963-ban megismerkedtünk; ő is a
beatnik-mozgalomhoz tartozott, mint Bob. Mi meg mindig szerettük
az ilyen bohém embereket. Még ma is értékelem, ha valaki ki tud
maradni a taposómalomból. Al megtette például azt is, hogy magával
vitte Bob lemezeit meg a miénket Oroszországba - talán a fellazítás vé-
gett. New Yorkban ő hívott föl bennünket azzal, hogy Bob is itt van, és
mi lenne, ha mind összejönnénk. Együtt jöttek el a szállodánkba., és
nagy buli lett belőle. Rögtön összemelegedtünk, és nagyon jókat
dumáltunk meg röhögtünk együtt.

PAUL: Őrült buli lett abból, amikor Bob eljött hozzánk. Egész este azt
képzeltem, hogy rájöttem az élet értelmére, és minduntalan papírt és
ceruzát kértem Maitól, hogy felírhassam. Csakhogy Mal szintén eléggé
be volt lőve, és csak elég sokára bírt papírt és ceruzát keríteni. Addigra
bennem nagyon letisztult ez a dolog, lefirkantottam hát valamit, és
megbíztam Malt, hogy gondosan őrizze meg. Másnap aztán előveszi a
zsebéből: „Hé, kíváncsi vagy még erre az izére?" Olvasom: „Hét szint
van". Mindössze ennyit írtam le, ami a dolgok végső megoldásának
kissé talányos, de mindenesetre remekül éreztük magunkat.

Mára a drog olyan komoly problémává vált, hogy kényes bármit is

mondani róla, és nem szeretnék befolyásolni egyetlen mai kamasz fiút
sem,, nekem is vannak gyerekeim. (Beszéltem velük néha a témáról, és
próbáltam őket afelé terelni, hogy ha már mindenáron ki akarják
próbálni, maradjanak inkább a bornál és a fűnél a whisky meg a
kemény drogok helyett.) De butaság lenne letagadni, hogy ez a dolog
létezik.
 369/840

JOHN: Nem nagyon emlékszem, miről beszélgettünk akkor. Az biztos,

hogy füvet szívtunk, bort ittunk, általában nagyon rockosak voltunk,
meg szürrealisták, és jókat nevettünk. Igazi jó buli volt.

Egyszer később, New Yorkban, ahol Bobnak szokása volt megmutatni

a demófelvételeit, hozott egy új lemezt azzal, hogy „No, John, ennek
figyeld a szövegét!" Én meg mondtam, hogy mit érdekel engem a
szöveg, hát mit hallgatunk most, nem zenét? Engem a ritmus érdekel,
meg hogy hogyan éneklik a dalt.

PAUL: Azt hiszem, Dylanre és Johnra egyaránt Dylan Thomas volt

nagy hatással. Bob fel is vette a nevét az eredeti, a Zimmermann hely-
ett. De mi többiek is szerettük Dylan Thomast, ma is gyakran olvas-
gatom a verseit. Szerintem John tőle kapott kedvet az íráshoz, és Bob
Dylan presztízsét is megnövelte a szemében, hogy költői szövegeket írt.
De John már akkor írni kezdett, mielőtt Bob Dylant megismerte volna,
úgyhogy a hatás nem lehetett közvetlen.

Mindig is érdekelt minket a szépirodalom, mert volt némi bölc-

sészhajlamunk, és lenéztük a műveletlen bandákat. Egyszer egy barát-
nőm elküldte nekem Hamburgba Jevtusenko verseit. A közös
öltözőben kaptam kézhez, ahol a hangszereket is tartottuk. Bekopogott
egy másik banda szaxofonosa, mi meg ott ültünk, és a fiúk áhítattal
hallgatták, amint felolvastam egy Jevtusenko-verset, úgyhogy a szaxis
még bocsánatot is kért, amiért megzavart bennünket.

Ebben az a lényeges, hogy a verseskönyvek hozzátartoztak az

életünkhöz, míg másoknak meg nem. Ez is a művészet része volt, már-
pedig mi mind művészetrajongók voltunk. Nem véletlen, hogy John
éppen a képzőművészeti főiskolára járt. Én is nyertem egyszer egy
művészeti díjat diákként, 1953-ban, amikor a koronázásról kellett írni
egy fogalmazást. Akkor lépett trónra a királynő, és volt egy országos
 370/840

pályázat a diákoknak, amin nyertem egy jutalomkönyvet. A modern

művészetről szólt.

Biztosra veszem, hogy ez az érdeklődési kör befolyásolta a zenénket és

a szövegeinket is, meg azt is, hogy éppen az olyanokat szerettük, mint
Dylan.

NEIL: A második amerikai turné után hazamentünk, hogy fölvegyük a

Beatles For Sale nagylemezt és az „I Feel Fine" kislemezt, és volt a
fiúknak néhány otthoni fellépésük is, köztük a legnagyobb a
Wembleyben.

GEORGE: 1964 októberében újabb hazai turnéra indultunk. Ezekből a

fellépésekből néhány még nagyon régről volt lekötve, így fordulhatott
elő, hogy miután stadionokat töltöttünk meg Amerikában, kénytelenek
voltunk fellépni mondjuk az accringtoni munkásklubban, és persze
bagóért. Hiába voltunk világhírűek, még eleget tettünk a világhír előtti
kötelezettségeinknek is.

RINGO: Ugyanez volt már 1963-ban is, és ez Briannek köszönhető.

Akármilyen kis klubbal szerződtünk is le korábban, elmentünk és az
eredeti áron leadtuk a műsort. Becsületesen viselkedtünk mi is, meg
Brian is. Persze kissé különös volt a történtek után valahol az isten
háta mögött egy kis teremben, ami meg sem telt, de mi mindent
lelkiismeretesen végigjátszottunk.

Úgy éreztem, zeneileg öles léptekkel haladunk előre. A Beatles For Sale
és az 1965-ös Rubber Soul némelyik anyaga már elsőrangú volt, és
messze jobb mindannál, amit bárki más csinált akkor. A
lemezfelvételeink kezdtek igazán izgalmassá válni. Már nemcsak föl-
vettük a dalokat, hanem ott is próbáltuk, a végén pedig csiszolgattuk
is. Most már nem azzal mentünk be a stúdióba, hogy ledaráljuk gy-
orsan az összes számot, hiszen sok még nem is volt készen, hanem
 371/840

megvolt mondjuk az első versszak és a refrén, de még azon is lehetett

változtatni, ha bárkinek támadt egy jobb ötlete.

Az új dalokat mindig gitáron vagy zongorán hallottam először. Nagyon

izgalmas, ahogyan innen el lehet jutni a teljes hangszerelésig. Ilyenkor
minden dal gyökeresen átalakul. Kezdődik azzal, hogy a szerző be-
mutatja a többieknek, aztán eljátsszak gitáron és zongorán, és minden-
ki énekli is, hogy egyszerre tudják játszani meg énekelni.

Az elején többnyire három sávra készítettük a felvételt, mert egy sávot

fönntartottunk a rájátszásoknak. Ilyenkor nem ismertünk se istent, se
embert, a végtelenségig tudtunk zenélni. Nem történhet olyan, hogy
„hagyjuk most a basszgitárt, majd később fölrakjuk''. Az oroszlánrészét
ott helyben megcsináltuk.

PAUL: A Beatles For Sale felvétele nem tartott sokáig. A gerincét olyan
számok adták, amit koncerten már sokat játszottunk, és csak néhány
új dalt tettünk hozzá, például az „Eight Days A Week"-et. Ezt közösen
írtuk Johnnnal a weybridge-i lakásán, és a címét („Hetente nyolc nap")
attól a taxisofőrtől vettük, aki kivitt engem oda. John addigra
kiköltözött Londonból ebbe az elővárosba, és rendszerint magam vez-
ettem odáig, de aznap történetesen taxival mentem. Szóba
elegyedtünk, és mondta, hogy halálra dolgozza magát, „hetente nyolc
napot". Én ezt még az életben nem hallottam, így azzal állítottam be
Johnhoz: „Tudod, mit mondott a taxisofőr? Azt, hogy hetente nyolc
nap!" „Ez jó" - mondta John, azzal már kezdte is: „Hű, de kell, hogy
szeress, bébi", és aztán ott helyben megírtuk az egészet. Ha elkaptuk a
fonalat, nem sokat lacafacáztunk. Bízhattam abban, hogy ha elmegyek
hozzá, és nincs semmi ihletem, majd kapok tőle, vagy útközben valaki
mástól, mint akkor ettől a taxistól.

A jó címekre mindketten vadásztunk. Sokszor kérdezték tőlünk: „Mi

lesz a legközelebbi számolok?" Ha ilyenkor olyan címet tudtunk
 372/840

mondani, amire fölkapták a fejüket, akkor szinte már nyert ügyünk

volt. Persze maga a dal ettől még nem volt kész, de nem mindegy, hogy
egy ilyen kérdésre azt feleli-e az ember, hogy „Bulizni megyünk, bébi",
amire legfeljebb hümmögnek egyet, vagy ezt, hogy „Hetente nyolc
nap", ami „Na, ez érdekes!"

Egyszóval a dalszerzés mindig a címmel indult. Megérkeztem

Johnhoz, aki általában akkortájt kel fel. Megittam vele egy csésze teát,
bekaptunk egy kis zabpelyhet, aztán felmentünk egy kis szobába,
kézbe kaptuk a gitárokat, és már neki is eshettünk az új számnak, ha
megvolt a címe. Két-három óra alatt meg is tudtunk írni egyet.

Amikor kész lettünk vele, általában megmutattuk Cynthiának, meg aki

még ott volt. Kazettára nem vehettük fel, hiszen akkor még nem is vol-
tak kazetták. Fejben kellett tartanunk, ami azért volt jó, mert ön-
fegyelemre szoktatott bennünket, és ha mégis elfelejtettük, az azt
jelentette, hogy nem is volt igazán jó szám.

JOHN: Mindenki azt hiszi, hogy a popsztárok előbb-utóbb óhatatlanul

valami „gazdag negyedbe" költöznek. Fogalmam sincs, hogy a többi
popsztár miért költözik,- én azért jöttem IDE, MERT EZ VOLT A
HARMADIK HÁZ, AMIT MEGNÉZTEM, UGYANAKKOR NAGYON
GYORSAN EL KELLETT MENNÜNK AZ ELŐZŐ LAKÁSUNKBÓL, AZ
NEM IS VOLT NAGYON ÉRDEKES, HOVÁ.

Szép nagy ház ez. Észre sem veszem, mekkora, csak amikor
hazamegyek Liverpoolba, vagy ELLÁTOGATOK MÁS
ISMERŐSÖKHÖZ, ÉS LÁTOM, HOGY AZ ÖVÉK MENNYIVEL
KISEBB. Az EGYIK SZOBA VALÓSÁGOS HANGSZERRAKTÁR: VAN
BENNE VAGY TIZENNÉGY GITÁR, HÚSZ ZONGORA, MAGNÓK,
MINDEN, AMI KELL. A SZOMSZÉDOS TEREMBEN
VERSENYAUTÓKAT TARTOK. A KÖVETKEZŐBEN VISZONT CSAK
EGY ÍRÓASZTAL VAN, AHOL ÍRNI ÉS RAJZOLNI SZOKTAM,
 373/840

ANNAK A SZOMSZÉDJÁBAN MEG JÁTÉKAUTOMATÁK. A HÁZ

TÖBBI RÉSZE TELJESEN NORMÁLIS, CSAK NEM ELÉG NAGY.
IGAZÁBÓL EGY KASTÉLYRA LENNE SZÜKSÉGEM.

JOHN: Az „Eight Days A Week"-et szánta volna Paul a második

filmünk címadó dalának, de végül hál' istennek lecseréltük a „Help!"-
re, amit egyedül írtam, méghozzá semmi perc alatt. Az „Eight Days a
Week‘‘-et sosem szerettem. Kínlódtunk a felvételével, és csak nagy ne-
hezen tudtunk belőle épkézláb számot csinálni. Az ötlet Paultól
származott,. de úgy rémlik, aztán együtt dolgoztuk ki.

Az ,,I'm A Loser („Örök vesztes vagyok") tőlem származik, a Dylan-

korszakomból; erre utal a „bohóc" szó is. Korábban nem szerettem ezt
a szót, olyan művészieskedőnek tartottam, de miután Dylan is
használta, bátran betettem egy dalba, amikor éppen rímelt valamire.
Az egyik énem örök vesztesnek érzi magát, a másik meg a mindenható
Úristennek.

A „No Reply is az én szerzeményem volt, A kiadó, Dick James azt

mondta rá: „Ez az első önálló dalod, aminek van megoldása". Azt ér-
tette rajta, hogy van épkézláb sztorija. Az alapötletet egy film adta,
ahol egy nő sétált az utcán, de csak a kirakatok üvegében lehetett látni,
közben meg állandóan csöngött a telefon, és nem vették fel. Nem volt
személyes élmény, mert én nem telefonos lakásban nőttem fel."

GEORCE: A felvételeken egyre profibbá váltunk. Úgy kezdtük, ahogy-

an bárki más, aki először van stúdióban: idegesen, naivan, de sikerre
éhesen. 1964-re már a hátunk mögött volt jó pár nagy sláger és néhány
turné, és már több önbizalmunk volt, jobban el tudtuk engedni ma-
gunkat a stúdióban, és szépen javultunk zeneileg is.

Az új nagylemezhez csak az új dalokat próbáltuk el, mert például a

„Honey Don't"-ot vagy az „Everybody's Trying To Be My Baby"-t már
 374/840

annyiszor játszottuk, hogy álmunkból felébresztve is tudtuk volna. De

az újakat, mint például a „Baby's In Black", még meg kellett tanul-
nunk. Akkoriban kaptunk rá a rájátszásra is, és talán már négysávos
szalagot használtunk. Na és George Martin is beleszólt a felvételbe,
javasolt itt-ott néhány változtatást.

PAUL: Egyre inkább megvalósíthattuk önmagunkat. Azt, ami már

diákkorunkban bennünk volt, nem pedig a „tetszeni akarunk a
lányoknak, és sok pénzt akarunk keresni"-hozzáállást, amiből a „From
Me To You", a „Thank You Girl" meg a „PS I Love You" született. A
„Baby’s In Black"-et azért vettük be, mert nagyon szerettük a keringő
ritmusát, sokat játszottunk például egy háromnegyedes ütemű bluest,
az „If You Gotta Make A Fool Of Somebody"-t. Ezt a többi banda is
észrevette és szóvá tette: „Hát ti meg háromnegyedben játszotok?"
Többek között erről is híresek lettünk. De az is közre játszott, hogy
Johnnal a megszokottnál valami bluesosabbat, komorabbat, fel-
nőttesebbet akartunk csinálni, A címét („A csajom feketében jár") is
inkább úgy értettük, hogy a csaj gyászol, bár a kedvenc színünk is a
fekete volt.

RINGO: A „Honey Don't"-ot mindenki ismerte, és minden banda ját-

szotta Liverpoolban. Mindig is szerettem a countryt és a country-
rockot, és Rory Stormék bandájában sokszor elénekeltem ötöt-hatot
egymás után. Ezért számomra nem volt új, hogy énekeljek dobolás
közben, ami közrejátszott abban, hogy bekerülhettem a Beatlesbe. A
Beatles For Sale-en végre volt lehetőségem, hogy én is előadjak egy
dalt.

JOHN: Az „I Feel Fine"-t a háttérben állandóan hallható riffhez írtam

meg. Próbáltam én ezt a riffet már a nagylemez összes többi dalába is
beilleszteni, de a többieknek nem tetszett. Erre mondtam, hogy na,
akkor írok egy új dalt a riffhez. Mondták, hogy jól van, csináljam csak,
miután már csaknem készen voltunk a lemezzel. Aztán egy délelőtt
 375/840

bementem a stúdióba, ahol még csak Ringót találtam, és neki mutat-

tam meg azzal, hogy „megvan az új szám, de azt hiszem, nem az igazi".
Aztán amikor megpróbáltuk eljátszani a riffel együtt, kiderült, hogy
nagyon is jó, sőt A oldal lehet egy kislemezen, így aztán az is lett belőle.

A felvételen ugyanazt a szólamot játsszuk George-dzsal, ettől lett olyan

erőteljes, hogy az ember önkéntelenül dobogni kezd rá a lábával,
ahogy a kritikák írták. Talán van egy kis countrys jellege, de ez nálunk
nem példátlan. A középső része viszont nagyon dallamos, és az tipikus
Beatles-hangzás.

GEORGE: A riff ötletét valójában Bobby Parker „Watch Your Step"

című felvétele adta, bár a hasonló tempójú riffek mind nagyon hason-
lóan szólnak. Először John játszotta el, aztán én egyszerűen megis-
mételtem, és így értük el a kettős hangzást.

JOHN: „A Watch Your Step" az egyik kedvenc lemezem. A szóban for-

gó motívumot pedig a Beatles több változatban is felhasználta, de
például az Allman Brothers egyenesen lekopírozta.

GEORGE: Azt hiszem, John nem tudta, honnan veszi azt a motívumot,
csak motoszkált a lejében, és nem hagyta nyugodni az ötlet, hogy ezzel
kellene elindítani egy számot. Azon a lemezfelvételen megpróbálta
minden egyes dalba belecsempészni.

JOHN: Lemezen mi alkalmaztuk először a feedbacket. Nem hiszem,

hogy bárki találna olyan korábbi lemezt - hacsak nem valami régi
blues-felvételt a húszas évekből amin így hallható a feedback. Szín-
padon persze már boldog-boldogtalan használta, és annak is voltak
már előzményei, amit Jimi Hendrix művelt, mint ahogy a mai punk-
hoz hasonlót is játszottak már korábban a klubokban. De azt állítom,
hogy a Beatles mindenki másnál - Hendrixnél, a Whonál vagy akárk-
inél - előbb használta lemezen a feedbacket.
 376/840

A lemez B oldalát, a „She's A Woman"-t Paul szerezte, én talán néhány

sornyi szöveget tettem hozzá. Esetleg azt, hogy „feldob, amikor
magányos vagyok", mert ennek akkor kettős jelentése volt, a mari-
huánára is lehetett érteni.

Akkor már versengtünk Paullal, hogy melyikünké lesz a kislemezek A

oldala, azaz amit nagy slágernek szánunk. Megfigyelhető, hogy ez
eleinte inkább nekem sikerült, és a filmek címadó dalai is tőlem
származtak. Aztán kissé befelé fordultam, vagy a csillagok állása válto-
zott meg, nem tudom, de valahogy Paul kezdett inkább az élre törni.
Az első korszakban még egyértelműen én voltam a meghatározó
egyéniség. Az összes kislemez A oldalát én énekeltem, kivéve a „Love
Me Do"-t, vagy ha nem, akkor az én szerzeményem volt, de többnyire
ez is, az is. A „Hard Day's Night" középső részét azért engedtem át
Paulnak, mert nekem túl magas volt onnan, hogy „otthon már minden
okénak tűnik". De ez sem volt példátlan, hiszen gyakran kisegítettük
egymást, ha valami gond volt egy adott hangfekvéssel.

Versengtünk egymással, de nem voltunk ellenfelek. Szerintem a rival-

izálás természetes dolog, és a miénk ugyanolyan kreatív volt, mint a
Beatles és a Stones rivalizálása. Testvéri versengés volt. Szó sem volt
semmiféle halálos küzdelemről, amit szeretnek a fejünkre olvasni.

PAUL: A nagylemez borítójával elégedettek voltunk,- ismét Robert

Freeman készítette a fotókat. Pár óráig fényképezett minket, és több
alkalmas kép is készült. A Hyde Parkba mentünk, az Albert-emlék-
műhöz. Különösen George frizurája volt figyelemre méltó,- nem tu-
dom, hogyan csinálta meg azt a kis puklit a feje búbján. Ami az egyen-
ruhát illeti, nem kellett összebeszélnünk,, mert amúgy is egyforma
cuccokban jártunk.

RINGO: Ugyanabba a boltba jártunk vásárolni, és nagyjából ugyanazt

vettük meg, legfeljebb én kék inget vettem az öltönyhöz, más meg
 377/840

rózsaszínt. A fényképeinken jól látható, mennyire hasonlóan

öltözködtünk.

A nevezetes kerekített nyakú zakóinkat például valahol a Shaftesbury

Avenue környékén vettük, mielőtt felléptünk egy „Thank Your Lucky
Stars" tévéműsorban. Megláttuk egy kirakatban, és rögtön bementünk
megvenni. Mindenkinek ugyanaz tetszett. Így megvolt az új egyen-
ruhánk, anélkül hogy előzőleg összebeszéltünk volna. Ilyesmi többször
is előfordult, és ettől volt a Beatlesnek olyan egységes kinézete a
frizurán túl is.

JOHN: Nagyon elégedettek vagyunk a kis- és a nagylemezzel egyaránt.

Egy egész hosszú időszak előzte meg őket, amikor egyikről sem volt
kristálytiszta elképzelésünk, így most némi megkönnyebbülést jelent,
hogy mindkettővel sikeresen elkészültünk.

NEIL: Ma egyetlen banda sem tudná végigcsinálni, amit a Beatles

akkor: szeptember végén haza Amerikából, be a stúdióba fölvenni egy
új nagylemezt, amihez még új számokat is kellelt írni, elmenni egy brit
turnéra, és a fellépések közben befejezni a lemezt öt hét alatt, hogy
karácsonyra megjelenhessen. A fiúk mindezt tető alá hozták 1964
utolsó negyedévében. Ott volt e mögött az a naivitás is, hogy a dolgok
így mennek, ha a lemezvállalat kér egy új lemezt, akkor azt meg kell
csinálni, punktum. Ha ma egy együttes annyira sikeres tenne, mint a
Beatles volt akkoriban, mindenféle extra követelésekkel állna elő.

John egyszer azt mondta: „A Beatlesre áldoztuk a legszebb éveinket."

Az 196 3-as év vége és egész 1964 hihetetlenül zsúfoltan telt a Beatles

számára. A turnékon, a film-és lemezfelvételeken túl ott volt még egy
karácsonyi show, meg összesen harminchét fellépés a „Top of the
Pops", a „Thank Your Lucky Stars" és az „Around The Beatles"
tévéműsorokban, valamint 22 rádióműsor a BBC-ben.
 378/840

Brian ekkor már kezdett messze előre tervezni. 1964 karácsonyán már
készült a Help! forgatókönyve, a jövő évi amerikai turné és egyéb
turnék terve is. A fiúk meg is kérdezték „És vakációnk nem lesz jövőre,
Brian?"

1965

RINGO: 1965 FEBRUÁRJÁBAN HÁZASODTUNK ÖSSZE

MAUREENNAL.

A Cavernben ismerkedtünk meg. A nézők között ült, én meg

hazafuvaroztam (a barátnőjével együtt). Liverpoolban már csak úgy
szokás, hogy az ember azt mondja: „Hazaviszlek. szivi.” „Jó, de jöhet
velünk a barátnőm is?" „Persze." Aztán egy napon randira hívhatod a
csajt.

Egyre komolyabbá vált a kapcsolatunk. De hogy járhat valaki egy

lánnyal az én szakmámban? Hiszen folyvást turnéztam. A hétfők
mindig szabadok voltak, mert ezen a napon sosem volt fellépés, ezért
ilyenkor rohantam Liverpoolba, ahol beültünk egy pubba, moziba,
kabaréba vagy étterembe. Mondhatom, minden üres percet
kihasználtunk.

Mikor az Államokból hazatérve bevonultam a kórházba kivetetni a

mandulámat, Maureen az anyámmal együtt a londoni kéglimben
lakott. Ekkor kértem meg a kezét, ő meg igent mondott. Fokozatosan
mélyült el a kapcsolatunk, aztán összeházasodtunk, és három srácunk
született. Egészen 1975-ig Maureennel éltem.

JOHN: Nem hiszem, hogy a kettőnk megnősülése bármit is rontott

volna a népszerűségünkön. Ne feledjék, hogy amikor Ringóval együtt
ezt bejelentettük, erre még nem volt példa, legfeljebb az ezüstle-
mezesek között (az aranylemezesekkel szemben), akik a farukat
 379/840

tekergették a koncerteken. Nekünk mindmáig nem volt szükségünk.

Mi soha nem függtünk ennyire a rajongók imádatától.

GEORGE: Februárban kezdtük el forgatni második filmünket, a Help!-

et. A forgatási helyszínek a Bahamákon, Ausztriában és Angliában vol-
tak. A Bahamákon kezdtük. Mint általában a filmezésnél, itt is sok volt
az üresjárat, most azonban a strandon lóghattunk.

Vettünk föl néhány olyan elképesztő jelenetei is, amelyik végül nem
került be a filmbe. Ezeknek a filmszalagját megpróbáltuk megszerezni.
Sportkocsikat béreltünk, azokkal furikáztunk fel-ajá a szigeten, azt
hiszem, Triumph Spitfire-ok és MGB-k voltak. És mivel az összes helyi
zsaru kivonult a filmezéshez, soha nem volt gondunk a gyorshajtással.

Egyik nap rábukkantunk egy elhagyott kőfejtőre, és ott bolondoztunk,

pörögtünk, faroltunk körülötte. Felhajtottunk a kőbánya oldalán,
aztán jöttünk lefelé, mint a veszedelem. Rávettük Dick Lestert, jöjjön
el, és vegyen le bennünket. Halszem-optikával dolgozott, és a
felvételek oltárian jól sikerültek: egy nagy aranyszínű kőbánya,
amelynek oldalában és aljában kék meg piros kocsik jönnek-mennek,-
úgy festettek, mint a játékautók. Ezek a filmkockák kimaradtak a
filmből, pedig még ma is felhasználhatnánk őket.

RINGO: Kész röhej, hogy bár a nyári jeleneteket vettük fel a Ba-
hamákon, fagypont körül volt a hőmérséklet. Ingben-gatyában kellett
a volán mögé ülnünk vagy így futkosnunk, holott majd' megfagytunk.

NEIL ASPINALL: A tetejében le sem sülhettek, mert ez után mentek

Európába, hogy felvegyék a korábbi jeleneteket. Folyvást az árnyékban
gubbasztottak vagy kalapot nyomtak a fejükbe.

Az Apple archívumában megtaláltuk Brian jegyzeteit, amelyeket a

felvételek idején diktált.
 380/840

BRIAN EPSTEIN: Paul és Ringó társaságában érkeztem a reptérre,

John és George néhány perccel előttünk már ott volt a Heathrow-n.

Mikor a kocsink elhajtott a Queen's Building mögött, egy sereg ra-
jongót vettünk észre az épület tetején. Hogy azután befordultunk a
sarkon, és leléptünk a kifutópályára, óriási tömeggel találtuk szembe
magunkat: a mi fantasztikus rajongóink éljeneztek, integettek,
zászlókat lengettek. Paul és Ringó egészen felvillanyozva csatlakozott a
hasonlóképpen elképedt Johnhoz és George-hoz, akik már üdvözölték
a tömeget.

A banda pózokba állt a fotósok seregének, s míg tehették, integettek a

rajongók táborának. Ez volt a legcsodálatosabb szeretet-megnyil-
vánulás, amiben a rajongóiktól részük volt.

Összevissza hetvennyolcán repültünk a Bahamákra, teljesen

megtöltöttük a gépet. Ott volt Eleanor Bron, Vidor Spinetti, John
Bluthal és Patrick Gargill színészek; Walter Shenson producer és Dick
Lester rendező,- kedvenc operatőre, Robert Freeman, a Beatles úti
menedzserei, Neil Aspinall és Malcolm Evans, a kellő mennyiségű
fotóval, toroktisztító cukorkákkal, cigivel meg egyéb úticuccal
felszerelkezve.

New Yorkban jéghideg, viharos szél fogadott bennünket, amikor

leszálltunk tankolni. Aztán úgy tizenegy órával az után, hogy elhagytuk
Angliát, helyi idő szerint hét órakor bérelt Boeingünk leszállt Nas-
sauban. Meleg fogadtatásban volt részünk, és az idő is jó volt. A
Beatlest meg engem azonnal elcipeltek egy sajtókonferenciára, így
nem juthattunk a várakozó tömeg közelébe. Általában erről van szó, ha
azt írja az újság, hogy „a művészek fütyültek rajongóikra".

A megérkezésünk utáni reggelen kezdtünk el forgatni. Az első jelenet

abból állt, hogy a fiúk egy közúton kerekeznek és közben fecsegnek.
 381/840

Személy szerint nagy hatással volt rám, hogy szemlátomást egyre ter-
mészetesebben mozognak és beszélnek a kamerák előtt. Ringó most is
ugyanolyan kitünően játszott, mint az első filmben. Egy másik napon a
négy Beatle ruhástul merült el a habokban (pontosítok: ingben, farm-
erben és cipőben mártóztak meg a vízben). John azt mondta, régen ki
szerette volna ezt próbálni, sőt talán öltönyben-nyakkendőben még
nagyobb lett volna az élvezet.

Mielőtt pénteken otthagytam Nassaut, kis motorcsónakommal kimen-

tem arra a szigetre, ahol a fiúk forgattak. Éppen idejében érkeztem,
hogy megkínáljanak a magukkal hozott hideg kajából, ami ilyenkor
szokásos, és együtt töltöttük az ebédszünetet. Nagyon úgy festett, hogy
a fiúk a forgatás minden percét élvezik, s ugyanolyan lazák, vidámak és
feldobottak, mint mindig.

Úgy távoztam a Bahamákról, hogy tudtam, jó kezekben hagytam az

ügyfeleimet, a figyelmes és tehetséges Mr. Lester, valamint a hozzáértő
és együtt érző Shenson úr majd vigyáz rájuk. És persze a nassaui em-
berek kedvessége, a tenger meg a napsütés is megteszi majd a magáét.

RINGO: A Help! cselekménye rólam szól, meg egy gyűrűről és persze

Kailiről. De az enyém volt a főszerep. Azt hiszem, ezt annak köszön-
hettem, hogy az első film forgatását is maximális lelkesedéssel
csináltam végig.

JOHN: A tulajdonába kerül ez a gyűrű, márpedig bárki viseli, azzal

végez egy nagy bűnszövetkezet. Mi azon mesterkedünk, hogy meg-
mentsük, és lehúzzuk a gyűrűt az ujjáról, s még egy sereg embernek
ugyanez a szándéka, csak más célból. Nagyon bonyolult az egész, de az
a lényege, hogy Ringót ne áldozzák fel.

PAUL: Az Egy nehéz nap éjszakája idején még szorgalmasan be-

bifláztuk a forgatókönyv szövegét, ezt a filmet már nem vettük annyira
 382/840

komolyan. Azt hiszem, senki sem tudott egy szót sem belőle, a for-
gatásra menet magoltuk be.

JOHN: Nem sok beleszólásunk volt ebbe a filmbe, szemben az Egy ne-
héz nap éjszakájával, amely félig-meddig megfelelt a valóságnak. Ami
a Segítség!-et illeti, Dick Lester azt sem árulta el, miről szól. A film ma
már nagyon avantgárdnak tűnik, mert megelőlegezte a Batmant és a
hasonló tévéműsorokat. De Lester nem magyarázta cl nekünk.
Részben talán azért, mert kevés időt töltöttünk együtt a két forgatás
között, részben meg azért, mert akkoriban füvet szívtunk reggeli hely-
ett. Senki nem érthetett szót velünk ilyen állapotban; csak bámultunk
a semmibe, és röhögtünk, mint a fakutya. Be voltunk zárva a saját vilá-
gunkba. Valójában nem volt sok dolgunk, mégis hajnali hétkor kellett
kelnünk, és ezzel hamar torkig lettünk.

RINGO: Pokolian sok füvet szívtunk a forgatás alatt. Baromi jó volt,

földobott mindnyájunkat.

GEORGE: Brandon De Wilde amolyan James Dean-típusú színész volt

(és ő is autóbalesetben halt meg 1972-ben). Szerette a zenénket, és
amikor hírét vette a forgatásnak, jókora zacskó fűvel jött el az Állam-
okból a Bahamákra. Az egész repülőutat végigfüstöltük. Charterjárat
vitte a stábot a helyszínre, és mi azt gondoltuk, senki sem vesz észre
semmit. Malnak kiadtuk az ukázt, hogy szivarozzon, hogy a szivarfüst
nyomja el a marihuána szagát.

GEORGE: A következő helyszín Ausztria volt. Életemben először és

utoljára ott kötöttem sílécet. Tényleg nagyon veszélyes volt az egész.
Manapság mindenki biztosítást köt forgatás előtt, és nem is kívánnak
ilyesmit az embertől, hiszen ha a színész lesérül, az egész stáb az ő
gyógyulására várhat. Minket azonban elvittek Ausztriában egyenesen
egy nagy hegy tetejére, ott bakancsot meg sílécet kaptunk (az előbbit
be sem fűztük), aztán azt mondták: „Fordulj meg és indulás! Csapó!"
 383/840

Aztán jól hátba löktek, hogy elinduljunk.

RINGO: Életünkben először jártunk Ausztriában, és én először síeltem

életemben. Azt nagyon bírtam benne. Az egyik jelentben Victor Spin-
etti és Roy Kinnear curlingezik,- tudják, olyan nagy kövekkel kugliznak
a jégen. Az egyikben egy bombát rejtettek el, mi rájövünk, hogy mind-
járt felrobban, és nyakunkba szedjük a lábunkat. Hát, Paul meg én
vagy hét mérföldet szaladtunk, főleg azért, hogy minél messzebb ker-
üljünk a többiektől, és elszívhassunk egy jointot, mielőtt visszamen-
nénk. Kis híján átrohantunk Svájcba. Ha valaki alaposabban megnéz
minket a filmen, látja, milyen véreres a szemünk; be voltunk tépve
alaposan. Közben az egész világ skatulyából kihúzott fiúknak ismeri
bennünket!

Dick Lester már tudta, hogy ebéd után nemigen megy nekünk a
munka. Ilyenkor alig haladtunk előre egy-egy sort. Olyan hisztiket ver-
tünk ki, hogy nem lehetett velünk mit kezdeni. Dick Lester ilyenkor a
fejét rázta: „Nem, srácok, vegyük csak fel újra!" De azért frankó volt az
egész, mi akkoriban baromi jól éreztük magunkat.

JOHN: A vágószoba akkor tele volt a legjobb minőségű narkóval, mi

meg magunkba roskadva elterültünk a padlón, és egy árva büdös szót
sem tudtunk kinyögni.

PAUL: Kissé révetegen kerültünk elő mindig, sokat bazsalyogtunk, és

vártuk, hogy mielőbb vége legyen az egésznek. Rengeteget vihogtunk a
fűtől.

Emlékszem, egyszer a Clivedenen (Lord Astor lakik itt, itt tört ki a

Keeler-Profumo botrány) a Buckingham palotabeli jelenetet vettük fel
éppen, és mind a négyünknek fel kellett tennünk a kezünket. Ebéd
után voltunk, ami nem volt szerencsés, mert valaki egy üveg bort is
körbekínált. Valamennyien becsiccsentve vihorásztunk, a kamerának
 384/840

háttal. Mindössze az volt a dolgunk, hogy amikor megfordulunk,

csodálkozzunk egyet, vagy valami ilyesmi, de akárhányszor meg-
próbáltuk, csörgött a könnyünk a röhögéstől. Márpedig ezt ugyancsak
rühellik a technikusok, akik azt gondolják: „na, ezek se profik". Mi ezt
nagyon jól tudtuk, de nem érdekelt mert jól éreztük magunkat.

GEORGE: Napokig ezzel a jelenettel vacakoltunk. Egy csőből piros füst

tör elő, mi meg minden ablakot kinyitunk, és az őrök hullanak, mint a
legyek. Ez a jelenet az örökkévalóságig tartott. Már fájt az oldalunk a
hisztérikus röhögéstől, és gyanítom, hogy alaposan próbára tettük
Dick Lester türelmét. Pedig ő igen lezser gyerek, öröm volt vele
dolgozni.

JOHN: Valahogy balul sült el az egész. Magát a filmezést élveztem, és

nem is vagyok elégedetlen a filmmel, de büszke sem vagyok rá. Mond-
juk azt, megteszi. A fényképezés például kitűnő, meg van a filmben
néhány jó színész, persze nem mi, mert mi nem játszottunk, csak ma-
gunkat adtuk, de Leo McKern különösen klassz, és Victor Spinetti meg
Roy Kinnear, a kövér és a sovány hapsi is jó együtt. Az eleje határozot-
tan jobb, és a Bahamákon leül az egész.

Azt hiszem, a filmezésben lenne még számunkra fantázia. Hiszen a

zenében is csak három-négy lemez után találtunk magunkra, talán a
filmmel is ez lesz a helyzet. Ha Elvis Presleynek sikerült, ugyan miért
ne követhetnénk a példáját mi is? A lényeg az, hogy mindig valami újat
tudjunk adni a közönségnek. Igyekszünk minden alkalommal meg-
lepni őket, ebben térünk el Elvistől. De azért azt sem szeretném, ha
minden a film körül forogna, mert ez nem a mi tempónk, nekünk a
mozgás a lételemünk. A mai napig élő közönség előtt szeretek a legjob-
ban játszani.

Még valamit: Hollywood szóba se jöhet. Elhatároztuk, hogy ha netán

Oscart kapnánk ezért a filmért, nem vesszük át!
 385/840

JOHN: Először a Help! forgatása közben kerültünk kapcsolatba

Indiával A gyűrű valami keleti szektáé volt, és egyszer szitár meg
effélék is feltűntek egy jelenetben, egy hindu zenekar játszott a hát-
térben, George meg őket stírölte.

Londonban, egy étteremben vettük fel ezt a jelenetet. Aztán az egyik

bahamai jelenet forgatásán egy kis jógi odaspurizott hozzánk. Mi
akkoriban még semmit sem tudtunk róluk, ez a kis hindu meg minde-
gyikünknek a kezébe nyomta egy-egy dedikált könyvét a jógáról. Bele
se néztünk, odacsaptuk a többi cucc mellé, amit az emberektől
kaptunk.

Aztán úgy két év múlva George foglalkozni kezdett a hatha-jógával. A

forgatáson figyelt fel az indiai zeneszerszámokra. Mindez annál a
gógyis filmnél kezdődött hát. Évekkel később George találkozott azzal
a jógival, akitől a könyveket kaptuk. A nevét elfelejtettem, mert mindé
olyan egyforma, Baram Baram Badooladam vagy valami ilyesmi. Szóv-
al, az egész India iránti érdeklődésünket a Help!-nek köszönhetjük.

GEORGE: Azt hiszem, számomra minden ezzel kezdődött. A palinak

volt egy kéglije a Paradicsom-szigeten, s egy belső hang azt súgta neki,
hogy ajándékozza nekünk a művét, a Jóga nagy képeskönyvét. Mi ép-
pen az országúton kerekeztünk a következő jelenetre várva, amikor
odafutott hozzánk narancssárga köntösében swatni Vishnu
Devananda, a hatha-jóga legkiválóbb mai művelője. Ráadásul a szü-
letésnapomon történt.

Később, amikor megismerkedtem az ind bölcselettel, és el akartam

menni Rishikeshbe, alig hittem a szememnek, amikor kezembe vettem
a könyvet és megláttam, hogy az ottani Shivananda asramban
nyomták. A swami főhadiszállása Montrealban volt, de volt egy kis
repcsije, ezzel járta a világot. Még lakat alá is dugták, és a sajtó sokat
csemegézett „határokat döntögető turnéján", ahogyan ő maga nevezte.
 386/840

Kampányt folytatott az országhatárok ellen, s valamennyiünket ellátott

maga készítette világútlevéllel. Az a pop művész - Peter Max — festette
ki a repülőjét, akit a Sárga tengeralattjáró-féle képek másolása tett
híressé.

Azután olvastam el ezt a könyvet, hogy vegetáriánus lettem. A hú-

sevéstől az riasztott el, hogy állatokat kell ölni érte. De ennél is fon-
tosabb, hogy nem is egészséges, és nem természetes. A könyvben oly-
anok állnak, hogy a majmoknak nem fáj a fejük, s az emberek összes
betegsége a természetellenes étrend miatt van.

A könyvből azt is meg lehet tanulni, hogyan tisztíthatjuk meg az orrly-

ukainkat. Egy zsinórt kell felvezetni az orron ál, majd kihúzni a
torokból.

Máshol egy sós vízbe áztatott kötést nyel le a jógi, utána pedig kihúzza.
Az egész könyv arról szól, hogy miképpen tökéletesíthetjük a
testünket. Johnnak az az ötlete támadt, hogy egyesíteni kellene a két-
féle eljárást: az orrjárat zsinórját először is mindkét végén meg kéne
rántani, a kötési meg lenyelni, aztán a segglyukunkon kihúzni!

Johnnak mindig ilyen eszement ötletei voltak.

PAUL: A nagylemez dalait jórészt Johnnál írtuk Weybridge-ben. Míg

az Egy nehéz nap éjszakája címadó dalát John jobbára egyedül hozta
össze odahaza, a Help!-en együtt dolgoztunk. Látom magam előtt,
ahogy ott kuporgunk, és a címadó dalon törjük a fejünket, mikor John
előáll az alapötlettel. Segítettem a tagolásában, és néhány kisebb szek-
venciát is én iktattam bele a dallamba. Mikor végeztünk, lementünk a
földszintre, és Iejátszottuk Cynthiának meg Maureen Cleave-nek, ők
jónak találták. Ebben mi is megnyugodtunk.
 387/840

Abból, amiket később mondott, az a benyomásom, a Help! John

lelkiállapotát tükrözte a leginkább, mert úgy érezte, a Beatles
korlátozza őt a szabadságában.

JOHN: A legtöbben egyszerű rockszámnak tartják. Akkor magam sem

tudtam, csupán arra gondoltam, hogy kell egy címadó dal a filmhez, de
később rájöttem, hogy valódi segélykiáltás volt ez. A Help! rólam szólt,
noha egy csipetnyit költőien. Azt hiszem, a dalaimban minden kijött
belőlem

AZ EGÉSZ BEATLES KÖRÜLI FELHAJTÁS FELÉRHETETLEN VOLT

ÉSSZEL. CSAK ZABÁLTAM, MINT EGY DISZNÓ, ÉS ITTAM, MINT
EGY KEFEKÖTŐ, MEG IS HÍZTAM ALAPOSAN. ELÉGEDETLEN
VOLTAM MAGAMMAL, ÉS TUDAT ALATT SEGÍTSÉGÉRT
KIÁLTOTTAM. EZ VOLT AZ ÉN DAGADT ELVIS-KORSZAKOM.

A filmen az én figurám nagyon kövér, bizonytalan és célját tévesztett.

A fiatalságomról éneklek, amikor még minden könnyűnek tűnt,
később azonban összegubancolódtak a dolgok.

Ha az ember nem érzi magát a béka feneke alatt, akkor boldog. De az

én boldogságomat az égvilágon semmi nem garantálta. Nem megy ez
varázsütésre. Lehet, hogy általában optimista vagyok, de azért vannak
depressziós korszakaim, amikor a legszívesebben kiugranék az ab-
lakon. Ahogy idősödöm, egyre könnyebb együtt élnem ezzel, talán
azért, mert az ember megtanulja az önfegyelmet, vagy mert idővel le-
higgad egy kissé. Akkor azonban kövér és lehangolt voltam egyszerre,
és segítségért kiáltottam. Ez bizony véres valóság.

GEORGE: John egyszer sem beszélt erről, amikor a számot írta, csak
utólag. Valóban kövér volt, és szemüveges. Egyszerűen nem érezte jól
magát a bőrében.

Úgy festett a szarukeretes szemüvegével, mint Michael Caine.

 388/840

Egészen paranoiássá tette a rövidlátása.

Ha elvittük egy klubba, úgy kellett a helyére vezetnünk, mert nem

látott szemüveg nélkül, de a világért se hordta volna. Vicces volt,
amikor Cynthiával jöttek: kint kuporogtak a kocsiban, és azon
civakodtak, kin van a sor, hogy feltegye a szemüvegét, bemenjen, és
megnézze, hol ülünk. Így csinálta végig azt a korszakot, amikor úgy
érezte, „ma már nem vagyok olyan fiatal".

JOHN: A szöveg ma is megállja a helyét.

Biztonsággal tölt el, hogy már akkor is -hogy is mondjam? ismertem

magamat. Pedig akkor még nem volt LSD (na jó, egy kis fű már igen).

A lemezfelvételért már nem rajongok annyira. A dal igazi hangulata

elveszett.

Kislemezről lévén szó, gyorsan meg akartuk csinálni, méghozzá úgy,

hogy sláger legyen. Már gondoltam rá, hogy újra föl kéne venni, de
most lassabban. Emlékszem, annak idején egészen megsajnáltam
magamat a dal eléneklésekor. De így van ez velem: mindig átélem,
amit énekelek. Nem hazudok. Még amikor azt énekelem, hogy „vap-
bap-aluma-avap-bem-bum", azt is teljesen átérzem. És persze a zene is
nagyon érzelmes.

Emlékszem, Maureen Cleave - az az újságírónő, aki azt a hírhedt

jézusos interjút csinálta velem az Evening Standardbe - egyszer
megkérdezte tőlem: „Miért nincsenek több szótagos szavak a dalaid-
ban?" Korábban soha nem gondoltam erre, de azután megfogadtam a
tanácsát. Mindamellett, amikor lejátszottam a „több szótagos" dalt,
nem igazán tetszett neki. Akkoriban bizonytalan voltam magamban, és
lépten-nyomon ilyesmik történtek velem.
 389/840

PAUL: AZ VOLT A BAJ JOHNNAL, HOGY MENTEN

SÜNDISZNÓÁLLÁSBA HELYEZKEDETT. AZ EMBER SOHA NEM
ŐT MAGÁT LÁTTA, HANEM A PÁNCÉLJÁT, AMI
ÁTHATOLHATATLANNAK TETSZETT. JOHN A FELSZÍNEN
NAGYON KEMÉNY VOLT, BORZASZTÓAN KEMÉNY.

Azt hiszem, sajnos, a világ félreismerte őt. Szerintem remek fickó volt,
csak igyekezett leplezni. Nem merte megmutatni a jó oldalát. Ezért
mindig csupán a rock and rollról volt szó... míg a kellő pillanatban
tetten nem érte az ember.

JOHN: Igazán nem szeretném, ha cinikusnak bélyegeznének. Annak

alapján ítélnek meg [a sajtó], amit írok vagy mondok. Utálom a
címkéket. Jó, cinikus vagyok egy kissé, de nem teljesen. Az ember le-
het fanyar az egyik nap, cinikus a másik és ironikus a harmadik alkal-
ommal. Igen, kicikizem a készpénznek vett dolgokat: a társadalmat, a
politikát, az újságokat, a kormányt, de nem így gondolkodom az
életről, szerelemről, jóságról és halálról.

Paul nálam sokkal cinikusabb és harapósabb tud lenni, ha van rá oka.

Persze türelmesebb nálam, de ha bepörög, pillanatok alatt ízekre szed
bárkit. Mindig fején találja a szöget, és kertelés nélkül megmondja a
magáét. Bizony, Paul már csak ilyen.

PAUL: Johnról a legjobb emlékeim közé tartozik az is, amikor egyszer

összekaptunk, és mindennek elmondtuk egymást, aztán egy pillanatra
abbahagytuk, és akkor letolta az orrára a szemüvegét, és csak annyit
mondott-, „figyelj! Csak én vagyok az", majd pedig visszatette a
szemüveget. Hát ilyen volt John igazából. Ezekben a pillanatokban a
páncélja nélkül láttám, noha azt is szerettem, mint mindenki más. Mé-
gis irtó klassz volt, amikor leengedte a sisakot, és az ember
megláthatta azt a John Lennont, aki félt kiad-
 390/840

GEORGE MARTIN: Én vettem fel a film hanganyagát, de nem én

voltam a zenei rendező, ezt másra bízták. Nem jöttünk ki túl jól Dick
Lesterrel az Egy nehéz nap éjszakája forgatásán, s az sem könnyített a
viszonyunkon, hogy engem Oscarra jelöltek a legjobb filmzenéért.

JOHN: Azt hiszem, ennek a filmnek a dalai jobbak. Nagyon szeretem

például a „You Have Got to Hide Your Love Away"-t, ezt én énekelem,
és egyáltalán nem kommersz. A Paul számai közül pedig nagyon jó a
„The Night Before".

Akkoriban szerettem a gitárt, nem is akartam semmi mást azon a

nagylemezen, ezen meg az elektromos zongorán kívül, és így is lett. A
„Ticket To Ride" új hangot ütött meg a maga korában. Baromi súlyos
volt a korabeli ízléshez képest. Ma újrahallgatva sem tűnik olyan
rossznak, bár nekem borsódzik tőle a hátam. Ha újrakeverhetném az A
oldalt, megmutathatnám, miről is van szó tulajdonképpen, de így is ki-
hallható. Súlyos anyag ez, és a dobok is súlyosak a lemezen. Ezért is
szeretem.

RINGO: Felénekeltem egy dalt a Help! nagylemezhez, ami végül so-

hasem jelent meg, az „If You Got Trouble"-t. George Martin talált rá az
EMI stúdió raktárában.

GEORGE: Véletlenül bukkantunk rá erre a nagyon különös dalra.

Egyszerűen nem emlékszem a felvételére. Bugyuta a szövege, és az
egész egy ócska bóvli. Nem csoda, hogy mindenhonnan kimaradt.

RINGO: A Help!-ben én éneklem az „Act Naturally" című dalt. Buck

Owens lemezén találtam, és azt gondoltam magamban, ezt megc-
sinálom, ők meg mondták, hogy oké. Mindenféléket hallgattunk a
lemez készülése közben. Így találtunk rá a „Dizzy Miss Lizzy"-re is.
amit John énekelt el. Paul pedig megírta a „Yesterday"-t, minden idők
legtöbbször feldolgozott dalát.
 391/840

Naná, hogy ő írta:

JOHN: A Help! azt jelentette a számunkra filmben, amit az „Eight

Days a Week" lemezen. Sokan szerették az egyiket, és ugyanannyian a
másikat. De egyik sem az volt, amit igazándiból akartunk, tudtuk, hogy
nem rólunk szólnak. Nem szégyenkeztünk éppenséggel a film miatt, de
a közeli barátaink tudták, hogy sem ez a film, sem az „Eight Days a
Week" dalunk messze nem a legjobb formánk. Mindkettőben van
valami mesterkélt.

A Help! kislemezen jobban fogyott, mint előtte a két másik, az „I Feel

Fine" és a „Ticket to Ride". Így is sok rajongónk csalódott a Help!-ben.
„Na, a Beatles alaposan cserbenhagyott bennünket" - mondogatták.
Hiába, nem lehet mindenkinek egyszerre tetszeni. Aki erre törekszik,
azt a végén senki se fogja szeretni. El kell dönteni, mi a legjobb, és kit-
artani mellette.

Az emberek robotnak képzelnek bennünket. Hat dollár 80 centet fiz-

etnek egy lemezért, és akarnak valamit a pénzükért. Lassan olyanok
leszünk, mint a zenegépek. Én ezt nem csípem az egészben. Egyesek
egészen eltájolják magukat. Ha kijövünk egy lemezzel, vegyék meg, ha
tetszik nekik. Nem kötelező folyvást valami utánozhatatlant
produkálnunk.

A közönség dolga, hogy eldöntse, mit szerel, mit nem. Utálom, amikor
az emberek ujjal mutogatnak ránk, és azt mondják:,,Nekünk köszön-
hetitek a sikereteket, ti hálátlan disznók:" Persze bizonyos mértékig
még igazuk is van, de annak is van határa, hogy a mások elvárásainak
megfeleljünk.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs ínyemre a népszerűség.

Igazán megtisztelő. De nem diktálhatnak nekünk egész életünkben.
 392/840

Mikor elkészül egy lemezünk, vegyék csak meg, ha tetszik. Ha nem,

hát nem. Ezt döntse el a közönség.

JOHN: MINDENT TUDUNK A „YESTERDAY"-RŐL, AMIÉRT

ANNYIAN GRATULÁLTAK NEKEM -INDOKOLATLANUL, MIVEL
EGYEDÜL PAUL MŰVE, AZ Ő ALKOTÁSA. MÉGHOZZÁ NAGYON
JÓL MEGCSINÁLT, NAGYON SZÉP DAL. ÉS ÉN SOHASEM
IRIGYELTEM TŐLE.

PAUL: Egy kis kégliben laktam egy ház tetején, s ágyam mellett egy
zongora állt.

Egyik reggel egy dallammal a fejemben ébredtem fel, és azt gon-

doltam: „Az áldóját, én nem ismerem ezt a dalt, vagy mégis?" Olyan
volt, mint valami dzsessz-melódia. Apám valaha sok dzsessz-dallamot
tudott, ezért azt gondoltam, talán innen jutott az eszembe.

Leültem a zongora mellé, és megtaláltam a megfelelő hangnemet (C-

dúr, fisz-moll hetes és H-dúr), jól az agyamba véstem, majd körbe mu-
togattam a barátaimnak, és mindenkitől megkérdeztem, nem ismeri-e.
„Jó kis szám - mondtam de nem én írtam, csak megálmodtam. Elvit-
tem Alma Coganhez is, egyik barátunkhoz (gondolom, azt hitte, az ő
számára írtam), ő meg azt mondta, nem ismeri, de egész jó.

Eleinte nem volt szöveg a dallamhoz, ezért „yesterday" helyett azt dú-
doltam: „rántotta". „Rántotta, az én kis kedvesem rántotta... én hiszek
a rántottában", ilyesmi. Az elkövetkező hetekben kezdtem összerakos-
gatni a szöveget. Szerettem a dallamot, ezért úgy gondoltam, érdemes
elvacakolnom egy kicsit, amíg meg nem találom a hozzáillő szöveget,
ami szótagszámban megegyezik a rántottával, de nem ilyen hülyeség.
És egy nap belém villant: „Tegnap még..."

JOHN: Ez a dal hónapokig velünk volt, mire elkészültünk vele.

Ahányszor csak összeültünk, hogy összedobjunk egy-két új lemezt,
 393/840

mindig előjött. Végül már majdnem kész volt, csak nem volt neki
rendes címe. A munkacíme „Rántotta" volt, amin sokat röhögtünk.

Eldöntöttük, hogy egyszavas cím lenne a megfelelő, de sehogyan sem

sikerült rátalálnunk erre a szóra. Paul egyik reggel arra ébredt, hogy a
dal mindenestől készen van a fejében. Még sajnáltam is egy kicsit,
hogy vége lett, annyit nevettünk munka közben. Amerikában a szám
George Martin hangszerelésében került piacra, „Rántotta" címen. Meg
ma is kapunk leveleket rajongóktól, akik azt írják, hallottak egy „Rán-
totta" című dalt, ami tök ugyanolyan, mint a „Yesterday".

PAUL: Emlékszem, azt gondoltam, hogy az emberek szeretik a szo-

morú melódiákat, szeretnek elborongani egyedül egy lemez fölött, és
nagyokat sóhajtozni. Ezért megírtam az első versszakot, aztán a többi
már ment magától.

Ez volt a legsikeresebb dalom. Bámulatos, hogy álmomban jutott es-

zembe. Ezért nem állítom, hogy én bármihez értenék, szerintem a zene
csupa titok. Néha hallani: „Én csak egy eszköz vagyok, az egész csak
átfut rajtam." Hát, mondhatom, hótt szerencsés az, akin hasonlók fut-
nak át.

Mikor először bevittem a dalt a stúdióba, gitáron játszottam le, és

Ringó azonnal azt mondta, hogy ezt nincs értelme dobbal kísérni.
John és George hozzátette, hogy további gitárokra sincs szükség. Ge-
orge Martin ezért azt javasolta, próbáljam meg egyedül. Hüledezve
néztem rájuk: „Szólólemezre gondoltok?" „Igen - felelték -, csináld
meg egyedül, mi semmit sem tehetünk hozzá."

GEORGE MARTIN: Paul elment az EMI 2-es stúdiójába, ott felült egy
magas székre az akusztikus gitárjával, és elénekelte a „Yesterday"-t.
Így kezdődött az egész. Akkor megkérdeztem: „Mihez kezdjünk vele?
Legfeljebb vonósokat tudnék elképzelni hozzá, de tudom, hogy nem
 394/840

vagy nagy véleménnyel róluk." Paul erre azt felelte: „Nem akarom a
Mantovanit." „Mit szólnál mondjuk egy vonósnégyeshez?" Érdekesnek
találta az ötletet, én meg vele dolgoztam tovább a számon, és javasla-
tokat leltem a hangszerelésre.

Neki is voltak ötletei, aztán felfogadtunk egy vonósnégyest, akik ráját-

szottak a magukét az alapra, és már kész is volt a lemez.

PAUL: George Martinnal nagyjából mindig így ment a dalírás. A

„Yesterday" -nél például megjegyezte: „Tudod mit, gyere át hozzám
holnap reggel! Van zongorám, és kottapapírom. Leülünk egy órác-
skára, te pedig megosztod velem az elképzeléseidet." Nekiláttunk hát,
én elmondtam, hogyan gondolom el az egészet, nem volt nehéz, mert
tudtam, mit akarok. George meg sorra vette a lehetőségeket, hogyan
lehet ilyen meg amolyan hangulatú, és ezt hogy lehet technikailag
megoldani. Én gyakran elleneztem a javaslatait, arra gondolván, hogy
miért is létezne egyetlen üdvözítő megoldás.

A „Yesterday" tipikus ebből a szempontból. Emlékszem, én javasoltam

azt a hetest, amit a cselló játszik. George erre a fejét rázta, hogy sem-
miképpen nem illik ide egy rendes vonósnégyesben. „Kérlek, szorítsd
be mindenképpen, George, mert szükségem van rá" - mondtam erre.

Így dolgoztunk. Ő megmutatta, hogyan lehetne fölvenni a dalt „sza-

bályosan", én viszont minden erőmmel szabotáltam a szokásos
eljárásokat, és igyekeztem elmozdulni afelé, ahogyan én szeretem a
zenét. Ezt még ma is jó munkamódszernek gondolom.

Egyszer, amikor George Martin az Egy nehéz nap éjszakájának

lemezfelvételén dolgozott, emlékszem, azt mondta Johnnak: „Hát ez
egy nehéz nap éjszakája volt... Ez most itt egy hetes vagy nem egy
hetes?" Mire John: „Ez valahol kettő között van."
 395/840

Remekül szórakoztunk, még ma is felvillanyoz, ha eszembe jut. Ninc-

sen bennem semmi tudásszomj. Azt hiszem., olyan ez, mint a vudu: ha
tudnád, hogyan működik, az mindent elrontana.

GEORGE MARTIN: A „Yesterday" nagy áltörés volt, csupán Paul és

néhány profi zenész vette fel. A banda többi tagja csak a kész felvételt
hallgatta meg. John is köztük volt. Azt a részletet, amikor a cselló egy
ilyen bluesos hangot játszik, meg is tapsolta.

Szóval nem igazi Beatles-szám volt ez, és beszéltünk is róla Brian Ep-
steinnek. „Tudod, ez Paul dala... ne nevezzük az ő szerzeményének?" -
kérdeztem. „Nem, semmivel nem oszthatjuk meg a Beatlest" -felelte.
Ezért bár senki más nem szerepelt a lemezen, mégis Beatles-
munkának tüntettük fel - az akkori elveink értelmében.

PAUL: Semmiképpen nem engedtem volna, hogy szólólemezként

jöjjön ki. Eszünkbe sem jutott hasonló. Néha persze kísértésbe estünk,
mikor hízelegtek nekünk: „Tudod, neked kellene a frontembernek
lenned", vagy „Szólólemezekkel kellene előállnod". De soha nem
engedtük magunkat elcsábítani, mindig nemet mondtunk. Angliában
nem is hoztuk ki a „Yesterday"-t kislemezen, mert hogy nézett volna ez
ki egy rock-együttestől?

Meg kell hagyni, büszke vagyok rá. Kicsit ugrattak is emiatt. Emlék-
szem, George azt mondta: „Az áldóját, ez mindig a » Yesterday «-t em-
legeti, mintha ő volna a Beethoven." Én akkor is úgy érzem, hogy ez a
legjobb művem.

JOHN: Egyszer egy spanyol vendéglőben ültem, és a hegedűs

egyenesen a fülembe húzta a „Yesterday"-t. Aztán megkért, írjak auto-
gramot a hegedűjére. Zavarban voltam, ezért ráálltam, még Yoko is
odabiggyesztette a nevét. Egy szép napon majd rájön az a hegedűs,
 396/840

hogy a számot Paul írta. Ami azt illeti, az „I Am the Walrus"-t aligha
húzhatta volna a vendégek fülébe.

JOHN: A második könyv jóval összefogottabb volt, mert módszer-

esebben dolgoztam. Megmondták nekem, hogy hány hónapom van a
könyvírásra. Az In His Otvn Write-ot még iskolásként írtam, legaláb-
bis egy részét, az egész magától jött.

Mikor azonban másik könyvet kértek tőlem, csak egy palack Johnny
Walkerrel tudtam kellőképpen feloldódni az íráshoz, ami megijesztett.
Ezért nem lett hosszabb. Nem igazán csípem a fegyelmet. (Talán
különösen hangzik ez az én számból, hiszen az együttes tagjaként épp
elég részem volt benne, de egyikünk sem rajong érte. Az a jó, amikor
éppen fegyelmezett vagyok, de közben nem tudok róla.)

A leghosszabb művem ebben a könyvben jelent meg. Sherlock

Holmesról szól, én menet közben azt hittem, regény lesz belőle, de
végül mindössze hat oldalra sikeredett. Az A Spaniard in the Works
legtöbb írása hosszabb, mint az első könyv darabjai. Nekem azonban
nagyon nehéz sokáig ugyanarra koncentrálnom. Rendre elfelejtem, kit
szerepeltetek, elveszítem a fonalat, és elunom az egészet. Ezért szok-
tam kinyírni az összes hősömet. Az első könyvben megszabadultam az
egész bagázstól, a másodiknál már nem engedtem meg ezt magamnak,
mert fejlődni akartam.

Az anyag nagy része összeállt, de a kiadó még többet követelt, és

elküldött egy fura kis olasz szótárt, mondván, hátha ebből ihletet mer-
ítek. Átlapoztam, és úgy láttam, hogy ez úgy jó, ahogy van. Pár szót
azért megváltoztattam (ezt csináltam a suliban is Keatsszel vagy
bárkivel; néhány szó kicserélésével lemásoltam a műveiket). A kritika
aztán alaposan lehúzott azzal, hogy összeollóztam az egész könyvet.
 397/840

Csak ritkán változtatok azon, amit egyszer papírra vetettem, ehhez túl
önző vagy beképzelt vagyok. Ha egyszer valamit megírtam, azt
szeretem. Mikor a kiadó néha előáll azzal, hogy hagyjuk ki ezt vagy
változtassuk meg amazt, úgy harcolok minden soromért, mini egy any-
atigris. Amit egyszer leírtam, ahhoz hozzátenni esetleg még
hozzáteszek, de elvenni már sehogyan sem akaródzik belőle. Az egész
spontán megy.

Az egyik kritika egy kalap alá vett Peter Cookkal, meg a Cambridge-ből
kikerült műveltek szatirikus írásaival, mondván: „Azt gúnyolja, ami
normális, az államot és az egyházat." Ez szent igaz, hiszen mi máson
lehetne gúnyolódni? " Amúgy nem akarom én megjavítani a világot,
nem szoktam tüntetni semmiért, nem vagyok az a típus.

PAUL: John nem volt vallásos. Fiatalabb korában lerajzolta Jézust a

kereszten erekcióval, oltári klassz volt. Kemény tini szatíra, amit annak
idején fekete humornak könyveltünk el. A John humora mindig ilyen
volt.

JOHN: Többször is nekifogtam, hogy írok egy gyermekkönyvet, az

Alice Csodaországban modorában. Arra vágytam, hogy olyan leszek,
mint

Lewis Caroll, csepp Ronáld Searle beütéssel. Azt hiszem, titokban még
mindig ez a szívem vágya. Lewis Carrollért rajongok, imádom az Alice
Csodaországban-t és az Alice Tükörországban-t.

Sokat olvasok, ami az általános műveltséghez tartozik. Dickenset nem

nagyon szeretem, legfeljebb különleges hangulataimban. Túl közel van
a suli még ahhoz, hogy élvezni tudjam őt meg Shakespeare-t. A Vilit
különösen utálom, és teszek arra, hogy kell-e szeretni. Nem tudom, ez
az iskola miatt van-e, vagy mert semmit sem mond a számomra.
 398/840

Teljesen tudatlan voltam. Hallottam ugyan a Lear királyt emlegetni, de

a suliban nem foglalkoztunk vele. A klasszikusok közül egyedül a
kötelező olvasmányokat olvastam el. James Joyce bizonyára szerepelt
a tananyagban, de nem foglalkoztunk vele annyit, mint Shakespeare-
rel. Az emberek odavannak attól, ha valaki Joyce-ot olvas, de én sem-
mit sem ismertem tőle. Megvettem ezért a Finnegan's Wake-et, és vé-
gigfutottam egy fejezetet. Baromi jó volt, teljesen feldobott, mintha
csak egy régi baráttal társalogtam volna, de végigolvasni nem bírtam.

Megvettem egy Edward Learről szóló könyvet, meg egy terjedelmes

kötetet Chaucerről, ezért most már tudom, mire gondoltak a
kritikusok. Ennek dacára semmi hasonlóságot nem találtam az em-
lített szerzők művei és a sajátjaim között. Na jó, egy kis hasonlóság van
a Finnegannel, azt azonban mindennel össze lehet vetni, ahol ki van-
nak facsarva a szavak, és mégiscsak más, mint amit én írtam.

Ringó egyetlen szavamat sem olvasta, Paul és George azonban igen. Az

első könyv szemlátomást jobban izgatta őket. Akkoriban különben is
azt mondogatták az emberek: „Ez minden, ami telik tőlük?" Pault ezért
különösen érdekelte a dolog, olyannyira, hogy még a bevezetőt is ő
írta. Néhány novellába is besegített, de csak az egyiknél tüntették föl
társszerzőként.

Amúgy is, ha egyszer valamit a fejükbe vesznek, az isten sem állíthatja

meg őket. Már a Beatles előtt írtam, még gitárom sem volt akkoriban.
Már írtam akkor, mikor találkoztam a bandával. Néhány hét elteltével
vagy talán már az első héten bizonyára az orruk alá dugtam a dol-
gaimat, hogy olvassák el. Az írás volt tehát előbb, a gitár csak utána
következett. Ma már fordítva van, a gitár áll az első helyen, és az írás
csak a hobbim.

Az A Spaniard in the Works amúgy is feldobott. Ha nem is lett olyan

jó, mint az első kötetem, de hát melyik folytatás ér az eredeti mű
 399/840

nyomába? A lényeg az, hogy ezzel a könyvvel kiadtam magamból azt a

feszültséget, amit a bennem rekedt novellák okoztak,-jót tett nekem,
hogy a világ elé tárhattam őket. Ez a munka bonyolultabb, mint az
első, bizonyos részleteket én magam sem értek benne, de ha egyszer
megírtam, miért a fiókban őrizgessem? Az igazság az, hogy szeretek
írni, és akkor is foly-

GEORGE: Először tudtunkon kívül vettünk be LSD-t. Valamikor

1965-ben történt, albumok és turnék szünetében. Egy gonosz fogorvos
áldozatává vállunk, akivel néhányszor együtt vacsoráztunk, meg dis-
zkókba jártunk, ahol mindenki ismerte egymást.

Egyszer ez a fogorvos vendégül látott minket - Johnt, Cynthiát, Pattie-t

és engem - a házában. Úgy volt, hogy vacsora után átmegyünk egy lon-
doni éjszakai mulatóba, a Pickwick Clubba. Kis étterem volt ez,
parányi színpaddal, ahol néhány barátunk játszott aznap este: Klaus
Voormann, Gibson Kemp, meg egy Paddy nevű srác. Ők hárman triót
alkottak.

Vacsora után azt mondtam: „Siessünk, mert nemsokára ők jönnek", és

John egyet is értett velem, de a fogorvos azt mondta:

„Ne menjetek még!" Aztán meg azt: „Előbb igyátok meg a kávétokat!"

Megittuk, és én megint mondtam, hogy menjünk már, de ekkor a fo-

gorvos súgott Johnnak valamit, mire ő azt mondta nekem:
„LSD VOLT A KÁVÉBAN."

Kit izgat, hagyjuk az egészet, induljunk már, gondoltam magamban.

Az ürge továbbra is amellett kardoskodott, hogy maradjunk, és va-

lahogy olyan zavarosnak tűnt az egész. Úgy tűnt, a pali valami hátsó
gondolat miatt nem akar minket elengedni a házából. Valójában arról
van szó, hogy hozzájutott egy kis LSD-hez. Annak idején ez olyan
gyógyszernek számított, aminek a forgalmazását nem korlátozták.
Homályosan emlékeztem arra, hogy hallottam róla, de nem tudtam
pontosan, miről van szó, és azt sem vettük észre, amikor bevettük,
mert az ürge a kávénkba csempészte bele: az enyémbe, Johnéba, Cyn-
thiáéba és Pattiéba. Ő maga kimaradt a buliból, sosem kóstolta meg a
bélyeget. Bizonyára ajzószernek vélte. Emlékszem, a barátnőjének
hatalmas dudái voltak, és talán oltári nagy gruppenszexre számított,
ahol végigdughatja a nőket. Nem tudok mást elképzelni, hogy miért
csinálta volna.

A fogorvos tehát azt mondta: „Hagyjátok itt a kocsitokat, jó? Majd én

vezetek, és majd visszajöttök értük később.” Tiltakoztam, és valamen-
nyien beültünk a kocsimba, az ürge meg bevágta magát a sajátjába. A
mulatóhoz hajtottunk, leparkoltunk és bementünk.

Alig ültünk le, és rendeltük meg az italokat, amikor HIRTELEN

EGÉSZEN HIHETETLEN ÁLLAPOTBA KERÜLTEM.

Ennél klasszabbul soha nem ereztem magam. Tömény foglalata volt

minden örömnek. Igazán FANTASZTIKUS.

Keblemre tudtam volna ölelni az egész világot. Minden tökéletesnek

tűnt, és szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy körbejárjam a
klubot, és elmondjam mindenkinek, akár vadidegeneknek is, hogy
mennyire szeretem őket.
 401/840

Egyik dolog követte a másikat, mert most meg hirtelen úgy éreztem,
mintha bomba csapott volna be a mulatóba, és levitte volna a tetejét.

„Mi folyik itt?" — kérdeztem, és ráébredtem, hogy a klub mostanra

bezárt, és a vendégek hazamentek. A villanyokat felgyújtották, a
pincérek leszedték az asztalokat, és egymás hegyébe állították a
székeket.

Átmentünk hát az Ad Lib klubba. Közel volt, úgyhogy átsétáltunk, de

közben már egy másik világban jártunk. Nehéz elmagyarázni, mi is
történt velünk, csupa Alice Csodaországban-féle különös élmény. Em-
lékszem, amint Pattie félig játékból, félig komolyan próbált betörni egy
kirakatüveget, én meg igyekeztem elrángatni onnan. A sarokra érve
csupán fényeket és taxikat láttunk. Mintha egy óriási filmpremierbe
csöppentünk volna, pedig mindössze a klub bejárata előtt álltunk.
Minden nagyon fényesnek tetszett, az emberek arca meg úgy festett,
mintha maszkot öltöllek volna.

NAGYON FURCSA VOLT.

Mikor beléptünk a liftbe, azt képzeltem, lángokban áll, és mi

egyenesen a pokol felé tartunk (mi tagadás, igazam volt). Ugyanakkor
valamennyiünkön pánik tört ki, egészen felpörögtünk. Végül beestünk
az Ad Lib klubba a legfelső emeleten, ott lerogytunk, és hosszú órákig
ültünk magunkba roskadva.

Miután megvirradt, mindenkit hazavittem a Minivel. Emlékszem,

óránként 18 mérföldes sebességgel araszoltam előre; nagyon kellett
vigyáznom, mert ugyan volt, amikor rendben éreztem magam, a
következő pillanatban azonban megint rám tört a korábbi őrület.
Végül épségben hazaértünk, és Johnt és Cynthiát is kitettem útközben.
Otthon lefeküdtem, és úgy tűnt, hogy legalább három évig voltam
ágyban. Ezt neveztük el később "A fogorvos esetének"
 402/840

JOHN: Igen, egy fogorvos Londonban LSD-vel etette meg George-ot,

engem meg a nejeinket.

BELECSEMPÉSZTE A KÁVÉNKBA VAGY HOVÁ.

Arról szólt az egész, hogy az ilyen középosztálybeli londoni ficsúrok

hallottak ugyan az LSD-ről, csupán azt nem tudták, hogy más, mint a
fű vagy a pirulák. A pali tehát beadta nekünk ezt a veszedelmes szert,
és azt mondta, hogy maradjunk nála. Azt gondoltuk, orgiát kíván ren-
dezni a házában, de mi erre nem voltunk kíváncsiak. Elmentünk az Ad
Libbe meg más diszkókba, ahol hihetetlen dolgok történtek velünk.

A pali velünk tartott, és érthetően ideges volt, mi meg nem értettük,

miért, sem azt, hogy mitől pörögtünk be teljesen. Eszelős dolog volt
betépve járkálni London utcáin. A klubba érve azt hittük, tűz ütött ki,
aztán meg azt képzeltük, bemutatót tartanak, pedig csak a szokásos
világítás fogadott minket odakint. „Mi a fene folyik itt?" - gondoltuk.
Viháncoltunk az utcákon, és azt kiabáltuk: „Törjünk be egy kirakatot!”

Őrültek voltunk, teljesen kivetkőztünk magunkból.

Végül beszálltunk a liftbe. Valamennyien azt hittük, lángokban áll,

pedig csak egy kis piros lámpát néztünk tűznek. „HAHH!" - sikoltottuk
mind hisztérikusan. Mikor felértünk az emeleti diszkóba, és a liftajtó
kinyílt, valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottunk: „HUHH!" Lát-
tuk, hogy csak egy klubban vagyunk, leültünk hát, de az asztalok va-
lahogy megnyúltak! Olyan volt az egész, mint amilyennek az ópium
hatását írják le a régi könyvek, ahol az asztal... hirtelen ráébredtem,
hogy közönséges asztal mellett ülünk mi négyen, ez azonban egyre
nyúlt, ahogyan a könyvekben olvastam, én meg közben azt gondoltam:
„Az anyját, ezt jól kifogtuk!'” Aztán átmentünk az Ad Libbe. Mikor
odajött hozzám egy zenész és megkérdezte, leülhet-e mellém, azt felel-
tem, csak akkor, ha nem beszél,- gondolkozni ugyanis nem tudtam.
 403/840

Az egész éjszaka ilyen volt. Nem emlékszem a részletekre, de így ment

egészen végig.

George valahogyan hazavitt minket a Minijén, de óránként tíz mérföld

sebességgel araszoltunk előre, s úgy tűnt, vagy ezer mérföldet is
megtettünk. Pattie meg azt mondta: „Szálljunk ki, és focizzunk egyet" -
mert rögbipályát látott az út mentén. Én meg ontottam magamból a
hülye vicceket, mint amikor serkentőket szedtem. „Ne nevettess már,
az istenért!" - kiabálta George.

EGYSZERRE VOLT FÉLELMETES és fantasztikus is. Lerajzoltam

akkor (meg is vannak valahol) négy pofát, amint azt mondják: „Mi
mindannyian egyetértünk veled." Az eredetiket Ringónak adtam. Azon
az éjszakán sokat rajzoltam. Mindenki lefeküdt, és George kéglije oly-
annak tűnt, mint egy nagy tengeralattjáró, amit én vezetek.

RINGO: Épp a klubban voltam, amikor John és George kiáltozni

kezdtek, hogy

„ÉG A LIFT!" Ezután már csak az LSD-t becsültük igazán!

GEORGE: Amikor aznap első ízben vettem be a szert, mintha egy vil-
lanyégő gyúlt volna ki a fejemben. Bonyolult felismeréseket éltem át,
egyiket a másik után, nagy elhatározásaim születtek, és átlátni véltem
a dolgok okozati összefüggéseit. A kérdésben már benne volt a válasz
is. A megvilágosodás belső folyamat, így tíz perc alatt évezredeket él-
tem át. A tudatom annyira kitágult, agyműködésem annyira felgyor-
sult, hogy nem jellemezhetem másként, mint mikor egy űrhajóst
kilőnek a Holdra, vagy a hajóján lebeg, s visszanéz a Földre. Most én is
így pillantottam vissza a bolygónkra a tudatom végtelen tágasságából.

Mivel akkor még az LSD-t nem tiltották be, és senki sem tudott róla
valami sokat, nem csaptak akkora ribilliót a „menny és pokol" körül,
mint manapság. Akárhogy is, mi nem tapasztaltuk egyiket sem. Hiszen
 404/840

a valóságban minden kettős természetű, menny és pokol egyszerre.

Ilyen az élet, ebből a kettőből áll össze. A szer legfeljebb kilövi az em-
bert az űrbe, ahol minden sokkal nagyobb léptékű. A pokol is
töményebben pokol, ha valaki pont erre kíváncsi, és a mennyország is
mennyeibb.

JOHN: Mellesleg, ne feledjünk el HÁLÁT ADNI A CIA-NEK ÉS A

HADSEREGNEK.. MERT NEKIK KÖSZÖNHETJÜK AZ LSD-T.
Hiszen végül is minden az ellenkezőjére FORDUL, NEMDE BÁR?
AZÉRT DOBTÁK BE AZ LSD-T, HOGY EZZEL TARTSÁK
KORDÁBAN A NÉPET, ÁM VÉGÜL ÚGY ÜTÖTT KI, HOGY
SZABADSÁGOT ADTAK VELE A KEZÜNKBE.

Néha ez a szer titokzatos,

CSODÁLATOS ÚTON -MÓDON HAT, ÉS A HATÁSA HOLTBIZTOS.

HA AZ EMBER MEGNÉZI AZ LSD-RŐL SZÓLÓ
KORMÁNYJELENTÉSEKET, EGYEDÜL A HADSEREGBEN
UGROTTAK KI PÁRAN AZ ABLAKON A SZER HATÁSA ALATT. MÁS
ILYEN ESETRŐL NEM HALLOTTAM.

GEORGE: Nem tudnám megmondani, milyen hatással van másokra ez

az élmény. Mindenki más egyéniség, s az évek során egyre világosabbá
vált előttem, hogy ugyanazokat a dolgokat különbözőképpen éljük át.
Régente azonban magam is abba a tévedésbe estem, hogy egyen-
lőségjelet tettem a magam és a többiek LSD-tapasztalatai között.
Korábban tudtam, hogy aki sok whiskyt nyakal be, az lerészegedik,
szédülni kezd, és tántorogva jár. Ebből kiindulva tévesen azt
feltételeztem, hogy az LSD mindenki értelmét megvilágosítja. Láttam
azonban, hogy egyesek ugyanolyan sötétek maradtak, mint annak
előtte, vagy megvilágosodás helyett mindössze színeket és fényeket lát-
tak, meg Alice Csodaországban-féle tapasztalataik voltak.
 405/840

A helyzet az, hogy miután néhányszor kipróbálta az ember a dolgot,

nincs értelme megismételni. Bár az abrosz továbbra is mozgott, vagy a
székek összezsugorodtak, alapjában mégis azt gondoltam: „Semmi
szükségem erre, hiszen ez is csak egy tudatállapot." A tudat
megváltoztatása vegyszerekkel igazán nem lehet az önmagunkra
ébredés útja. Bizonyos esetekben vannak ugyan áldásos hatásai az
LSD-nek, ugyanakkor veszélyes is. Az ember idővel elveszti az
irányítást saját élete fölött, felébred benne a kisördög, és magával hoz
egy kis poklot. Folyvást arról hallottunk, hogy emberek kocsik elé
ugráltak vagy kiugrottak az ablakon.

Ezt meg is értem, mert a lélek tényleg szabadon, kötetlenül szárnyal

LSD-hatás alatt. Szinte érzed, hogy elhagyja a testedet, akár a halál
óráján, tudnod kell azonban, hogy továbbra is a testedben lakozol.

1966-ban Indiában voltam a nagy nemzeti Siva-ünnepen. Az utcán

árult tömérdek portéka között egy akkora kaktuszra lettem figyelmes,
mint egy pipacs feje. Kérdem Ravi Shankartól, akinek a társaságában
tartózkodtam: „Hát ez meg miféle jószág?” Mire ő: „Siva eszi ezt a
növényt a mitológiában." „Á - gondoltam -, akkor ez olyan, mint a
meszkalin vagy a peyote, holmi pszichedelikus hatóanyag." Menten ki
is akartam próbálni „Nem, nem - kiáltotta ijedten Ravi nem szabad
enned belőle, akik megtették, megtébolyodtak." Nos, ez megfelel a ps-
zichedelikus szerek leírásának, mert annyira kivetkőztethetnek ön-
magadból, hogy soha többé nem nyered vissza a józan eszedet.
Bizonyos értelemben mi is kicserélődtünk.

A pszichedelikumokban az a pláne, hogy más szerekkel és az alkohollal

ellentétben soha nem érződik közvetlenül a hatásuk. Hatnak persze a
szervezetre, de az ember nem érzi kábának magát, csupáncsak egye-
tlen nagy csavarintással kipenderül önmaga középpontjából. Esetleg
hirtelen úgy érzi, hogy átlát a falon, vagy átlátszónak érzi a testét. Mint
amikor meghámozod a narancsot, és lehúzod a gerezd héját, ott
 406/840

találod azokat az apró darabkákat, amelyek mind egymásba illeszked-

nek, noha ettől még megőrzik különállásukat. Te is így tekintesz a
testedre az anyag hatása alatt - szinte látom magam előtt, milyen volt
közben persze minden mozog és lüktet az energiától. Bámulatos! Vagy
tudják, milyen a hőségben remegő levegő, szinte látni a meleget.
Egyszer megpróbáltam bélyeg hatása alatt napozni a LA-i kéglimben.
Nem telt bele tíz másodperc, és hallottam a bőröm sercegését,- a sza-
lonna sistereg így a serpenyőben. Az emberek azt mondják erre,
droghatás alatt álltam, de én úgy hiszem, az érzékeim élesedtek ki
ennyire.

Hát ilyen ez azok számára, akik elérték a „kozmikus tudat"-ot. Átlát-

nak a fákon, látják a földben a gyökérzetet és a törzsben keringő ned-
veket. Superman lát így át a falon. Ez azért van, mert a valóságban
mindennek oka és lényege a tiszta értelem, s ez nyilvánul meg ezekben
a külső tapasztalásokban. Az éntudat elhiteti velünk, hogy azonosak
vagyunk földi porhüvelyünkkel. Az LSD megtanított az ellenkezőjére.
Most már tudom, hogy tiszta energia vagyok, amely felszárnyal a
mindenségbe, s testem csupán átmeneti szállása mindennek.

Akkoriban azonban még gőzöm sem volt minderről. Megszülettem,

tettem a dolgom, a Beatles zenésze lettem, aztán következett az LSD,
ahogy a karmámban bizonyára meg van írva.

És bár az LSD-vel való kísérletezésnek megvoltak a maga árnyoldalai,

én mégis áldásosnak érzem, mert sokévi közönyt takarított meg
nekem.

Ráébredtem, hogy az életben a legfontosabb annak tisztázása: ki vagy-

ok? Hová tartok? Honnan jöttem? A többi, ahogy John mondta,
„pusztán egy kis rock and roll", csupa lényegtelen ügy, ostoba szóc-
séplés. A politikusok meg a dolguk után futkosó emberek mindössze az
idejüket vesztegetik, hiú ábrándokat kergetnek. Amennyiben az ember
 407/840

a belső törvényei szerint él, és valamiféle kozmikus törvényre alapozza

az életét, nincs szüksége sem politikára, sem rendőrökre vagy bármi-
féle törvényhozóra. Ha megtehettem volna, LSD-t keverek minden
miniszter teájába.

RINGO: Azt hiszem, az LSD mindenkit megváltoztat. Mindenképpen

átformálja az ember világszemléletét. Aki él vele, az önmagára, az érzé-
seire kezd figyelni. Engem például közelebb hozott a természethez és
annak szépségeihez. Rájössz, hogy nem csupán egy fa áll előtted,
hanem egy élőlény. A világképem nagyot változott, sőt még a külsőm
is.

JOHN: Volt vagy ezer utazásom. Valósággal faltam a szert. A

félresikerült utazások miatt hagytam abba, mert azok nagyon rázósak
voltak. Jó időre felhagytam hát az LSD-vel, s közvetlenül azelőtt
kezdtem el újra szedni, hogy megismertem Yokót.

A szer hatása alatt arra jöttem rá, hogy le kell rombolnom az egómat,
amit meg is tettem. Elolvastam Leary ostoba művét [A pszichedelikus
tapasztalat], egy rakás gané az egész. Ugyanabba a táncba kezdtünk,
mint mindenki más, s én is vadul pusztítottam magamat. Megsemmis-
ítettem az énemet, nem hittem semmiben, mindent ráhagytam
másokra, mert én magam egy nagy nulla voltam, egy csődtömeg. Aztán
Derekkel is utaztam egyet a kéglijében, miután megjött LA-ből.
„Semmi baj veled" — mondta, majd a dalaimról szólva hozzátette: „Ezt
meg ezt írtad, intelligens fickó vagy, ne gyulladj be." A következő héten
elmentem hozzá Yokóval, és újra utaztunk egyet, ő pedig megértette
velem, hogy én igenis létezem, és minden a legnagyobb rendben van.
Így is volt, és akkortól a régi nagypofájú, harcos ürge lettem, aki
ilyeneket mond: „Igen, meg tudom csinálni", „A francba veled, ezt és
ezt akarom. És mivel akarom, nem hagyom, hogy elhallgattass.
 408/840

Évekig nem szedtem LSD-t. Nem vetek meg egy kis gombát vagy
peyotét, úgy nagyjából kétszer egy évben. De a bélyeg szintetikus any-
ag. Sokan még mindig élnek vele, bár mostanság már nemigen hall
róla az ember. Ma is látogatják a kozmoszt. Csupán arról van szó. hogy
senki nem beszél róla, nehogy lesitteljék érte.

Soha nem találkoztam senkivel, akinek régi emlékképek villantak

volna fel az LSD-től. A hatvanas években milliónyi utazásban volt
részem, és sem nekem, sem másnak nem okozott semmi gondot. Vol-
tak ugyan rossz utazásaim, de hát ilyesmi az életben is megesik.
Egyszer még marihuánával is befürödtem. Nem kell nekem semmit
beszednem, már attól rám törhet az üldözési mánia, ha beülök egy
étterembe.

Az LSD maga a valóság, csupán szélesvásznon. Minden, amit átélsz a

szer hatása alatt, az életed része. Nem akarok reklámot csinálni az
LSD-nek, ne féljenek a mindenféle bizottságok, és nem is élek vele,
mert mesterséges készítmény, ennek ellenére megismétlem, hogy az a
sok badarság, amit összehordtak a káros hatásairól, szemenszedett
ostobaság.

GEORGE: Kétlem, hogy John ezer utazáson vett volna részt, ez enyhe
túlzás. Egy időben azonban valóban sokat szedtünk, abban az évben,
amikor abbahagytuk a turnézást, azaz a montereyi popfesztivál
évében, amikor otthon ültünk vagy egymást látogattuk.

A lélektanhoz hasonlóan a szer is sok sebet begyógyít, olyan nagy a

hatása, hogy egyszeriben látóvá teszi az embert. Ugyanakkor azt
hiszem, nem fogtuk fel, mennyire fel van spannolva John. Nem hittük
el például, hogy nekünk eshet, hiszen különben olyan kedves és barát-
ságos volt, pedig nagyon undok és gyilkosan gunyoros is tudott lenni.
Kamaszfejjel azt gondoltam, ez azért van, mert az apja lelécelt, az any-
ja pedig meghalt, ami bizonyára oltári mély sebeket ütött John lelkén.
 409/840

Csak akkor döbbenteni rá, mennyire fel van ajzva, amikor megcsinálta
azt a Janovról szóló nagylemezét, ami egy ősember üvöltése.

Mikor együtt kezdtük szedni az LSD-t, érdekes viszonyba kerültem

vele. Cseppet sem zavarta, hogy fiatalabb vagy véznább vagyok nála.
Paul a mai napig mondogatja: „Gyanítom, hogy lekezeltük George-ot,
mert fiatalabb volt nálunk.” Ez hülyeség. A megbecsülésnek semmi
köze az évek számához vagy a testmagassághoz. Minden a magasabb
rendű tudaton múlik, meg azon, hogy összhangban élsz-e a teremtés-
sel. Johnnal sok időt töltöttem együtt akkortól, és közelebb is éreztem
magam hozzá, mint a többiekhez- ez egészen a haláláig így maradt.
Mikor Yoko feltűnt, lazult ugyan a kapcsolatunk, néha azonban egye-
tlen elkapott pillantásából tudtam, hogy minden a régi.

JOHN: Nem ismertem az apámat. Mindössze kétszer láttam

huszonkét éves koromig, néhány sikerlemezünk után tűnt fel a sem-
miből. Beszéltünk egymással, és ennek hatására döntöttem el, hogy
továbbra sem kívánom látni.“

Akkor bukkant fel, amikor híres lettem, amitől nem voltam éppen
elragadtatva. Egész életemben tudta, hol találhat meg, hiszen a gyer-
mekkorom nagy részét ugyanott töltöttem, ő pedig tudott erről. Bár
nem bíztam benne, igyekeztem elfeledni a múltat, miután oly nagy
nyomást gyakorolt rám a sajtón keresztül. Kinyitottam az újságot, hat
mit látok a címoldalon: „John édesapja mosogatásból él, miért nem
törődik vele a fia?” Azt mondtam magamban: „Azért, mert ő sem
törődött velem soha." Így azután ugyanannyi ideig viseltem gondját,
mint ő nekem, azaz nagyjából négy évig.

A szárnyaim alá vettem, aztán amikor terápiára mentem, visszaem-

lékeztem rá, milyen dühös voltam gyermekkoromban, amikor ot-
thagyott minket. (Megértem, ha a szülő azért hagyja ott a gyerekét,
mert nem tud eleget tenni az apaszerepnek, vagy egyéb érthető indokai
 410/840

vannak, mondjuk nyomorultul érzi magát a bőrében.) Amikor vége lett

a terápiának, elküldtem apámat a fenébe, ő meg továbbállt. Később
megbántam, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, még a
szökevény apáknak is. Most, hogy idősebb lettem kissé, jobban
megértem, mekkora nyomás nehezedik az emberre a gyerekek és a
válások miatt, vagy miért nem tudnak eleget tenni egyesek a
kötelességeiknek.

Néhány évvel később halt meg rákban. Hatvanöt évesen azonban el-
vett egy 22 éves titkárnőt, aki nekem meg a Beatlesnek dolgozott, és
született egy gyerekük. Gondolom, ez szép siker lehetett valakinek, aki
jobbára részeges csavargóként élte le az életét.

PAUL: A Twickenham filmstúdióban voltunk, amikor Brian megjelent

és titokzatosan félrevont minket az öltözőbe. Fúrta az oldalunkat a
kíváncsiság. „Hírem van a számotokra - szólt -, a miniszterelnök és a
királynő MBE-t adományoz nektek." „Az meg mi?" - kérdeztük kórus-
ban. „Egy érdemrend."

RINGO: „No, mit gondoltok erről, fiúk?" - kérdezte. Nekem semmi ba-
jom nem volt a dologgal, ahogy eleinte a többieknek sem.
Mindnyájunkat felvillanyozott a hír. TALÁLKOZNI FOGUNK A
KIRÁLYNŐVEL, AKI KITÜNTETÉST ADOMÁNYOZ NEKÜNK. ÚGY
GONDOLTAM, HOGY EZ OLTÁRÍ KLASSZ.

PAUL: Először megilletődtünk, de aztán megkérdeztük: „Mivel jár ez

az egész?" Valaki azt mondta: „A brit birodalmi érdemrend tulajdono-
sai lesztek." Ez őszintén meghatott minket. Azonban lassan visszatért
szokásos cinizmusunk, és azon kezdtünk morfondírozni, mit kapunk a
plecsni mellé. Azt mondták: „Hát, úgy 40 fontot évente, ráadásul merő
szívességből el kell mennetek a Szent Pál-székesegyház suttogó
galériájába." „És mibe lesz ez nekünk?" - kérdeztük. „Egy shilling."
Kétféleképpen lehet viszonyulni ehhez az ügyhöz. Vagy hatalmas
 411/840

megtiszteltetésnek veszi az ember - s bizonyos mértékig mi is így vol-

tunk vele -, vagy (ha cinikus akar lenni), azt mondja, olcsó dolog ezzel
kifizetni az alattvalókat.

JOHN: Mikor megérkezett a boríték A Királyné Szolgálatában felirat-

tal, azt gondoltam, besoroznak.

Mielőtt az ember megkapná a birodalmi érdemrendet, a palota írásban

tisztázza, hajlandó-e elfogadni, nehogy közbotrány legyen a dologból.
A rajongói levelek közé hajítottam a borítékot, míg azután Brian meg
nem kérdezte, nem kaptam-e levelet a királynőtől. Ő meg még
néhányan meggyőztek, hogy elemi érdekünk elfogadni a kitüntetést.

Zavarban voltam, nem tudtam, mit tegyek. „Ha nem fogadod el -

mondta Brian -, senki sem tudja meg, hogy visszautasítottad." Ahogy
azt sem tudja senki, hogy bár egyszer felléptünk a Királyi Varietében,
utána minden ajánlatot kerek perec elhárítottunk. Évente nyaggattak
minket ezzel, és Briannak évről évre ki kellett nyögnie Lew Grade-nek,
hogy nem lépünk fel. (Brian már térden állva könyörgött nekünk, an-
nyira buzerálták Lew meg a többiek. Mi azonban hajthatatlanok
maradtunk.)

Szemforgatás volt tőlem, hogy elfogadtam az érdemrendet, mégis

örülök, hogy megtettem, ugyanis csak így adhattam vissza négy év
múltán, hogy ezzel is jelezzem a tiltakozásomat.

GEORGE: Szóval, a színfalak mögött megy az alkudozás, mielőtt a

dolog a sajtó nyilvánossága elé kerülne. Megeskettek minket, hogy be-
fogjuk a szánkat, a sajtó azonban megneszelt valamit; már azelőtt
ráharaptak az ügyre, hogy hivatalosan is bejelentették volna.

Talán Harold Wilson javasolt minket a kitüntetésre, a miniszterelnök,

aki maga is liverpooli gyerek, tehát a földink.
 412/840

JOHN: Gyakorlatilag eladtuk magunkat, mert számomra ezt jelentette

az érdemrend elfogadása. Akkor mégis úgy gondoltuk, hogy az MBE
ugyanolyan megtiszteltetés a számunkra, mint bárki másnak. De hát
miért kapjuk? Összedugtuk a fejünket, és egyetértettünk abban, hogy
kamu az egész. „.Mit gondolsz, elfogadjuk?" -kérdezgettük egymást.
„Inkább ne." Aztán mégis megtettük. Úgy látszik, ez is hozzátartozott a
játékszabályokhoz, akárcsak az Ivor Novello-díj esetében. Nem volt
semmi vesztenivalónk, egyedül a belső hangunkat tagadtuk meg,
amely azt súgta, hogy az egész fabatkát sem ér. Bár nem rajongunk a
királyi családért, ha az ember egyszer betette lábát a palotába, és
szemtől szemben áll a királynővel, óhatatlanul megilletődik. Olyan
volt, akár egy álom. Szép volt. Szólt a zene, én meg a mennyezetet
stíröltem - ami tényleg nem is olyan rossz. Történelmi pillanat volt.
Olyan, mint egy múzeumban. Egy testőr megtanított minket
masírozni, elmondta, hány lépést kell tennünk, és hogyan kell
bókolnunk a királynő előtt. A bal lábat előre. Mikor a neveket olvasva
Ringó Starrhoz ért, ő csaknem összecsuklott ijedtében. A lelkünk
mélyén tudtuk, hogy őfensége is csak egy nő, mégis alaposan meg-
dobogtatta a szívünket. Eleinte nevetgéltünk. De amikor megtörténik
az emberrel, hogy a mellére tűzik az érdemrendet, már nem nevet. En-
nek dacára halálra vihogtuk magunkat, mert elfüstöltünk egy jointot a
Buckingham Palota klotyójában, annyira idegesek voltunk. Nem kel-
lett semmit mondanunk. A királynő egy magas dobogón állt, és hab-
latyolt valamit, amit alig tudtunk felfogni. Sokkal jobban néz ki, mint a
fényképeken.

Bizonyára rémítően festettem, mert megkérdezte: „Sokáig dolgozott az

éjszaka?" Nekem azonban leblokkolt az agyam, és azt feleltem: „Nem,
pihentünk." Pedig lemezt vettünk fel, de akkor ez kiment a fejemből.

GEORGE: Az ünnepség alatt nem szívtunk marihuánát. Annyi történt,

hogy több száz emberrel szorongtunk bebocsátásra várva. Ettől
 413/840

annyira felment a pumpánk, hogy bementünk a klotyóra, és ott elszív-

tunk egy cigit. Akkoriban még valamennyien dohányoztunk.

Évekkel később John talán úgy emlékezett vissza, hogy a cigi

történetesen marihuánás volt. De ennél nagyobb hülyeséget elképzelni
sem lehet, hogy a királynővel való találkozás előtt az ember füvezni
kezdjen. Nem is tettük meg.

PAUL: A királynő kíséretének egyik tagja félrevont minket, és meg-

mutatta, mit kell tennünk. „Így közelítsenek Őfelségéhez! Soha ne
fordítsanak neki hátat, és ne szólítsák meg, csak akkor feleljenek, ha
kérdez." És így tovább. Négy liverpooli suhancnak ez baromi nagy hecc
volt. De a királynő nagyon aranyos volt. Kicsit úgy viselkedett velünk,
mint az anyánk, hiszen fiatal srácok voltunk, ő meg valamivel idősebb
nálunk.pé

RINGO: Mikor rajtam volt a sor, a királynő megkérdezte: „Ugye, maga

alapította az együttest?" Én erre azt feleltem: ...Nem, én léptem be
utolsónak." „Mennyi ideje zenélnek együtt?" - kérdezte. Paul meg én
szemrebbenés nélkül azt válaszoltuk, hogy negyven esztendeje, de
egyetlen napnak tűnik. Erre olyan különös, fürkésző pillantást vetett
ránk, mintha el szeretné nevetni magát, vagy azt gondolná: „Lefejezni
őket!"

Nem tudom, szívtunk-e akkor füvet vagy sem, de szerintem a pa-

lotában anélkül is különösen éreztük magunkat.

JOHN: Azt hiszem, a királynő hisz ebben az egészben. Muszáj neki. Én

a magam részéről kételkedem abban, hogy jómagam vagy a többi
Beatle különbek lennénk a közönséges halandóknál, mert nem vagy-
unk azok. A királynő azonban másnak képzeli magát. Gondolják csak
el, kétezer éven át ezt verték a királyi család fejébe! Ciki lehet. Ne-
hezükre eshet néha emberinek mutatkozni. Nem tudom, sikerült-e
 414/840

egyáltalán egyiküknek is, mert nem sokat tudok róluk, mindenesetre

sajnálom a hozzájuk hasonlókat, mert kicsit olyan a sorsuk, mint a
miénk, csak egy fokkal még rosszabb. De ha ők hisznek a saját
méltóságukban, kész röhej az egész.

Mindig is utáltam a társasági bulikat, azt a sok dögunalmas partit és

fogadást, ahol jelen kellett lennünk. Irtóztam tőlük. Talán részben az
osztályöntudatom miatt. Illetve mégsem. Azért éreztem így, mert vele-
jéig hamis volt minden ilyen társadalmi esemény.

RINGO: A rokonság imádta a dolgot. Néhány öreg katona meg vissza-

küldte az érdemrendjét, a fene tudja, miért. Azt hiszem, sok ausztrál
veterán is így tett. Felháborodtak azon. hogy mi, nagypofájú rockerek
birodalmi érdemrendet kaptunk.

JOHN: Sokan, akik nehezményezték a kitüntetésünket, a háborúban

tanúsított hősiességükért kapták a plecsnijüket. Mi meg egyszerű
civilek voltunk. Ok azért kapták, mert gyilkoltak, mi úgy érdemeltük
ki, hogy nem öltünk embert. Ha egyszer érdemrenddel jutalmazzák a
gyilkolást, hát azért is kaphat valaki, hogy a dalaival felvirágoztatja a
brit gazdaságot! Mindenkinek szívesen küldtünk autogramot, aki az
MBE-re vagy az OBE-re várt.

PAUL: Mindössze egy ürge mondta meg őszintén: „A lányomnak kér-

em az autogramot. El nem tudom képzelni, mit lát önökben." A
többség örült a kitüntetésünknek. Csak néhány rozzant pali akadt az
RAF-nél, aki úgy érezték, sérelem esett az érdemrendjükön azzal, hogy
ezek a hosszú hajú buggyantak is kaptak egyet. A legtöbben azonban
úgy vélték, Nagy-Britannia nagykövetei vagyunk a világban, ráadásul
az exportot is fellendítettük. Kezdtek külföldön is felfigyelni a
hazánkra, és jól fogytak az angol kocsik, a Minik meg a Jaguárok vagy
a ruházati termékeink.
 415/840

Mary Quant és a többi divattervező népszerű lett; úgy is mondhatnám,

Nagy-Britannia szuper-üzletkötőivé váltunk.

GEORGE: Végül is azután, amit a hazánkért tettünk, hogy

felvirágoztattuk

a gazdaságát és eladhatták a kordbársonyukat, egy ócska bőrplecsnivel

fizettek ki minket, amin valami hülye zsinórt vezettek át. Én azonban
először megörültem neki, mint macska a farkának. John is ájuldozott.

Hazavittem, és betettem egy fiókba, később pedig ezt viseltem a Sgt

Pepper album borítóján. Paul is. Vagy egy évig ott is maradt a Bors
őrmester-zakómon, csak ezután került vissza a dobozába és a fiókba.

RINGO: A kitüntetéssel egy oklevelet is kaptunk, meg egy kis írott

figyelmeztetést, hogy nem viselhetjük a nyilvánosság előtt, de vásárol-
hatunk egy MBE-egyenruhát, ha már éppen puccba kívánjuk vágni
magunkat. Ezt fölöttébb különösnek találtam. Végül sohasem tettem
fel.

Elgondolkoztam azon, vajon hogyan fogadhatta Brian, hogy kihagytak

a szórásból. De ő mindig velünk együtt örült a sikereinknek. Azt
hiszem, ha tovább marad itt közöttünk, őt is lovaggá ütötték volna a
végén.

GEORGE: Briant még a palotába sem hívták meg, noha a rokonokat

meg lehetett hívni. Titokban nagyon bánthatta ez a mellőzés, de nem
mutatta.

PAUL: Mivel már gyerekkorunktól tudtuk, hogy ő a királynő 1952-től,

amikor hazarepült Kenyából a trónra, mindig is izgatta a fantáziánkat.

„ŐFELSÉGE ARANYOS NŐ, NOHA NEMIGEN VAN MIT

MONDANIA" -EZ A VÉLEMÉNYEM RÓLA.
 416/840

Akárhogy is, annak idején eladtam magamat, ami mindig is

nyomasztott. Az utóbbi néhány évben egyre az járt a fejemben, hogy
meg kell szabadulnom attól az átkozott érdemrendtől. Csupán az volt
kérdéses, hogyan csináljam. Ha magánemberként intézem az egészet,
a sajtó akkor is szagot fog, ezért úgy döntöttem, nagydobra verem a
döntésemet. Csak a megfelelő alkalomra vártam, és most érzem, hogy
a békeharcnak ebben a fázisában kell lépnem.

Egyikünk sem [Yoko és én] akar Martin Luther King és Gandhi sorsára
jutni, nem akarjuk, hogy eltegyenek minket láb alól. Az emberek csak a
halott szenteket szeretik, én viszont sem szent, sem mártír nem óhaj-
tok lenni. Ezért egyszerű brit állampolgárként tiltakozom hazám bi-
afrai beavatkozása miatt, s a lehető legnagyobb hírverés közepette ad-
ok hangot a tiltakozásomnak.

DEREK TAYLOR: Négy évvel később, 1969 novemberében John vis-

szaküldte a kitüntetését, hogy ezzel is nyomatékot adjon
békeharcának.

RINGO: Én a magamét semmiképpen nem szándékoztam vissza-

küldeni. Johnnak megvoltak az okai, hogy így tegyen, nekem azonban
nem. Akkoriban roppant büszke voltam az érdemrendre, sokat jelen-
tett nekem, noha nem én nyertem rajta, hanem Harold Wilson nyerte
meg a választásokat ezzel a kis reklámfogással. Mégis állati klassz volt
látni a királynőt. Ez akkor csodaszámba ment, ma már bárki elébe
állhat!

JOHN: Én évekig rágódtam a dolgon, akkor is, amikor már a tulaj-

donomban volt az érem. A nagynénimnek adtam, aki büszkén kitette a
kandallópárkányra, és ez rendben is van. Ő valószínűleg nem érti a
döntésemet, de hát nem mehettem a nagynéném feje után. Néhány
hónapra visszavettem az érmet, és nem árultam el, mit forralok. Sa-
jnálom, Mimi, de hát ez van.
 417/840

GEORGE: Régebben semmi mást nem akartunk, csak felvenni egy

lemezt, de másként sült el a dolog. Az emberek azt képzelik, az ember
folyvást a világhírről ábrándozik, de ez hülyeség.

JOHN: Nagyobbak akartunk lenni Elvisnél. Eleinte Goffin és King

sikereire ácsingóztunk, aztán Eddie Cochran és Buddy Holly lett az es-
zményképünk. Végül a legnagyobbat, Elvist szerettük volna
túlszárnyalni.

Először Liverpoolban lettünk népszerűek, aztán mi lettünk az ország

legmenőbb együttese. Mindig egy hajszálnyit magasabbra állítottuk a
mércét, mint amit éppen elvártak tőlünk. Nagyobbak akartunk lenni
Elvisnél, de nem hittük, hogy valaha is elérhetjük ezt a vágyunkat.

PAUL: Tudtuk, hogy előbb-utóbb történik valami, mindig ott pislákolt

előttünk az a kis vaksi betlehemi csillag. Mindenki sikerre áhítozik ily-
en vagy olyan formában, milliók bosszankodhatnak azért szerte a
világon, hogy nem fedezték fel őket.

A helyzet az, hogy sohasem hittünk a Beatle-mániában, és gondolom,

nem is vettük komolyan az egészet. Így tudtuk megőrizni az ép
eszünket.

JOHN: Ha régi barátokkal találkozom, csak nevetnek rajtam. A

hajdani iskolatársaim álmélkodva kérdik: „Tényleg te vagy az?”

Mikor rendelni próbálunk egy étteremben vagy bárhol, a pincérek an-

nyira elájulnak tőlünk, hogy meg sem hallják a rendelést. Ezért ha azt
mondanám: „Egy közepesre sütött marhasültet kérek, és jött két ele-
fánt, és egy rendőr leütötte a fejemet, meg egy csésze teát is, legyen
szíves", csak rábólintanának.
 418/840

RINGO: Csak ritkán kapunk egyetlen pincért, valamennyien fel-

sorakoznak az ebéd egy-egy fogásával, hogy megnézhessenek
maguknak.

GEORGE: Ez a legrázósabb a sikerben, egészen kivetkőzteti magukból

az embereket. Nem is előtted borulnak le, hanem az előtt a valami
előtt, amivé szerintük lettél,- a sztárokról és hírességekről alkotott
tévképzeteik előtt. Egészen bevadulnak. Elég egyszer fellépni a
rádióban vagy a tévében, és amikor meglátnak az utcán, máris
megváltoznak.

A Beatles pedig már jó egy éve az újságok címoldalán található.

Nehéz volt eljárnunk a régi megszokott helyeinkre. Az emberek minde-

gyre odakiabáltak nekünk. Visszamentünk Liverpoolba, ugyanabba a
klubba, ahol egy évvel korábban megfordultunk. Csak egy pohár italra
ültünk be, de mindenki körénk sereglett, egy pillanat nyugtunk nem
volt.

JOHN: Mindig is tökéletesen tudatában voltunk annak, milyen hatás-

sal vagyunk az emberekre. (Ha az ember kiáll a közönség elé játszani,
korán megtanulja a reakcióit. Vagy képes a nyilvános fellépésre, vagy
nem.) Tudtuk tehát, mi az ábra, mégis nehéz óránként 2000 mérföldes
sebességgel lépést tartani. Az ember ebbe beleszédül. Mi azonban
rendszerint összetartottunk. Mindig van kire támaszkodni, ha négyen
vagytok. Mindig lesz valaki, aki elég összeszedett ahhoz, hogy meg-
mentse a helyzetet.

RINGO: Elvisnek az tett be, hogy nem akadt egyetlen barátja, csupán
egy sereg talpnyaló nyüzsgött körülötte. Mi viszont külön-külön vala-
mennyien elvesztettük a fejünket, de a másik három visszahozott
minket a földre. Ez volt a szerencsénk. Emlékszem, ha teljesen
 419/840

elszálltam magamtól, a többiek csak rám néztek, és megkérdezték:

„Bocs, de mi ütött beléd?" Bizony, mindegyikünk került ilyen
helyzetbe.

PAUL: A SIKER EGYFELŐL AZT JELENTI, HOGY NEM

BÜNTETNEK MEG, HA ROSSZ HELYEN PARKOLTÁL, MERT A
RENDŐR AUTOGRAMOT AKAR TŐLED. DE AZZAL IS EGYÜTT JÁR
A SIKER, HOGY AZ EMBERT EGY 50 ESZTENDŐS, LÓFARKAS
AMERIKAI NYANYA MELLÉ ÜLTETIK EGY VACSORÁN.
NÉGYÜNKET AZ EGÉSZ VILÁG ISMER, MÉGSEM ÉREZZÜK
MAGUNKAT OLYAN NAGY SZÁMNAK.

PAUL: Emlékszem, egy óriási arénában játszottunk Barcelonában,

ahol a bikaviadalokat tartják a Plaza de Torosón. A polgármesternek és
a városi méltóságoknak pompás helyek jutottak, a gyerekek azonban, a
mi igazi közönségünk kiszorult az utcára. Ez nagyon felháborított
mindannyiunkat: „Miért játszunk ezeknek a tetves hivatalnokoknak? A
kint rekedteknek kellene zenélnünk. Engedjék be őket..." Persze, oda
se bagóztak.

JOHN: Ki nem állhatom, ha a közönség túl öreg. Amennyiben odame-

net kiszagolom, egyszerűen lelépek. Nem természetes, ha öregek gyűl-
nek össze a látásunkra. Semmi bajom velük, de azt gondolom, hogy
odahaza lenne a helyük, a kötésük vagy a kandalló mellett.

RINGO: Madridban egy másik ilyen arénában játszottunk, amikor

összerúgtuk a port a rendőrséggel. Először láttam gyerekeket ütlegelő
zsernyákokat.

Elmentem egy bikaviadalra is akkor, de ez volt a legszomorúbb dolog,

amit életemben láttam. Borzasztó volt látni, amint a bika egyre jobban
elgyengül, és amikor végre kinyírták szegény párát, láncot kötöttek a
lábára, és igáslovakkal elvontatták. Én ezt mindig is olyan
 420/840

méltatlannak éreztem. Ez volt az egyetlen bikaviadal, amire elmentem,

soha többé nem akartam látni.

NEIL: Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban

turnézlak. Olaszországból csak arra emlékszem, hogy valami raliv-
ersenyző elvitt minket Milánóba. Európa után Amerika következett,
először a Shea stadionban játszottak a fiúk.

JOHN: Ha az ember 55 000 fős közönség előtt játszik — márpedig en-

nyien gyűltek össze New Yorkban a nyitóelőadásra -, mindenképpen
vad jelenetek várhatók. A tömeg nagysága miatt még egy pingpong-
meccs sem folyhat le békésen. A mai napig összeborzadok, micsoda
lármát képesek csapni.

Nem jő elmenni otthonról, de ha már kell, hát akkor menjünk

Amerikába. A legklasszabb helyek egyike. Szívesebben vagyok ott,
mint Indonéziában.

GEORGE: A Shea stadion hatalmas. Akkoriban a többi együttes leg-

feljebb filmszínházakban lépett fel. Első ízben tartottak stadionban
rockkoncertet. A Vox különleges, 100 wattos erősítőket készített erre a
turnéra. Harminc wattról mentünk fel 100-ra, és ez hallhatóan nem
volt elég, mivel csupán a helyi mikrofonok álltak rendelkezésünkre.

RINGO: Most tehát stadionokban léptünk föl! Csak azok a parányi

mikrofonok voltak ekkora tömeghez, nem tudtak nagyobbakat
szerezni. Mindig a helyi berendezést szoktuk használni. Ezzel kellett
megelégednünk a Shea-ben is. De hát a közönség amúgy sem hallani,
hanem látni akart minket. Amint felcsendült az első szám, a sikoltozás
minden más hangot elnyomott.

PAUL: Manapság teljesen természetes, hogy egy együttes a Shea stadi-

onban vagy a Giants pályáján lép fel, de mi próbálkoztunk ezzel
először. Úgy tetszett, milliók csődültek össze a koncertünkre, de
 421/840

felkészültünk rá. A közönségszervezők szemlátomást elég népszerűnek

ítéltek minket ahhoz, hogy megtöltsünk egy stadiont.

Ha az ember egyszer kiáll a színpadra, és látja, hogy megtöltött egy

ekkora hodályt, alig hisz a szemének. A hacacáré sikere jórészt a
méreteken múlott. Nem hiszem, hogy a közönség sokat hallott volna a
zenénkből. A baseball-stadionok mikrofonját arra szánták, hogy a kon-
feranszié bemondja: „Hölgyeim és uraim, a következő szám..De ez
nem is jött rosszul, mert ha kiestünk a ritmusból vagy hamisan
énekeltünk egy hangot, senki nem vette észre. Ilyen volt hát az est
hangulata. Tettük a dolgunkat, félgőzzel és vidáman, aztán rohantunk
a ránk váró limuzinhoz, és elpucoltunk.

NEIL: Az Államokban az intézményeknek saját világítási és hangosító

rendszerük van. A felszerelés általában Mal dolga volt, most azonban
csak én voltam ott egy bőrönddel. Megváltoztak a körülmények.
Angliában mi magunk szállítottuk a felszerelést, és voltak helyek, ahol
nekem kellett megoldanom a világítási is. Amerikában szervezettebb
volt az esemény lebonyolítása, a sajtó képviselete és a rendfenntartás.
A koncert előtt megbeszéltem a rendőrfőnökkel, hogyan juthat be és ki
a Beatles, és jó előre felkészültünk minden elképzelhető
kellemetlenségre.

GEORGE: Helikopterrel mentünk, de nem landolhatott az aréna

közepén hanem a Világkiállítás tetőteraszán kellett leszállnunk. Innen
egy Wells Fargo márkájú páncélozott teherautó szállított minket a sta-
dionba. Amikor a Wall Streeten beszálltunk a helikopterbe, a pilóta
ahelyett, hogy egyenesen a stadionba vitt volna, körözni kezdett
körülötte. „Nézzék, hát nem nagyszerű?!" - kiáltozta. Minket meg evett
a penész, és már alig vártuk, hogy eltisztuljunk onnan.
 422/840

PAUL: A magas nyakú, bézsszínű katonakabátunkba öltöztünk. Aztán

idegesen kiszaladtunk a gyepre. Lejátszottuk, ami a programban volt,
és közben folyt rólunk a verejték.

JOHN: Rendszerint halálian lámpalázasak vagyunk, mielőtt színpadra

kerülnénk, aztán tíz esetből kilencben már fél órával az átöltözésünk
előtt lerobbanunk. Hirtelen mindenki nagyon lelombozódik. Mikor
átvedlünk öltönybe és ingbe, azt gondoljunk "Jaj, csak ezt ne!", de mi-
helyt a közönség ele lépünk, már megy minden, mint a karikacsapás.

GEORGE: Nem is volt igazán katonakabát, csak bézsszínű volt, és

seriff-kitűzőt akasztottunk rá.

Mint mindig, most is pillanatokig tartott a be- és kilépőnk. Néztem a

stadionban a rólunk készült filmet, mikor bejött a King Curtis zenekar,
és oltári jól elkezdett játszani. Velünk együtt repültek a turnén, de soha
nem láttam őket fellépni. Nem láthattuk a zenekarokat, mert a stadi-
onok alagsorában szorongtunk az előadások előtt.

PAUL: ŐK IS LÁRMÁZNAK, MI IS LÁRMÁZUNK, S EZ A KETTŐ

ADJA KI A VÉGEREDMÉNYT OLYAN EZ, MINT A BIBLIA, CECIL B.
DE MILLE-LEL ÉS 60 000 STATISZTÁVAL.

RINGÓ: Ha megnézik a filmszalagot, látják, hogyan reagáltunk arra a

helyre. Nagyon nagy volt és nagyon különös. Azt hiszem, azon a kon-
certen John egészen összetört. Teljesen bepörgött, nem ment el az es-
ze, csak kivetkőzött magából. A könyökével verte a zongorát, és ez is
nagyon furcsa volt.

JOHN: Feltettem a lábam a billentyűkre, és George nem tudott játsz-

ani a röhögéstől. Azért is csináltam, hogy jókedvet keltsek. A gyerekek
azonban nem értették.
 423/840

Mivel én orgonálok az „I'm Down című számban, elhatároztam, hogy

most próbálom ki a közönség előtt első ízben. Nagyon félszegen,
mondhatni pucéron éreztem magam gitár nélkül, ezért csak ugrabu-
gráltam, ahogy Jerry Lee szokott, és végül mindössze két taktust ját-
szottam le.

Oltári klassz volt az egész. Ez lehetett a legnagyobb tömeg, amelyik va-

laha is összesereglett a látásunkra. Azt mondták nekünk, ez a
világtörténelem legnagyobb showja. Fantasztikus volt, a legizgal-
masabb dolog, amiben valaha is részt vettünk. Bár a közönség sokat
lármázott, azért hallottak bennünket, mert az erősítők baromi jók
voltak.

Semmi sem hatott ránk igazán, olyan távol voltunk a tömegtől, a

posztereket azonban láttuk. Mindig ugyanaz, az ember beleszól a mik-
rofonba, miközben meg sem próbálja megérteni, mi folyik körülötte,
hiszen azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Ha egyszer elkezdünk zenélni,
csak egy együttes vagyunk, elfelejtjük, hogy mi vagyunk a Beatles,
elfeledkezünk a lemezeinkről; egyedül az számít, hogy most énekelni
kell.

PAUL John baromi jól érezte magát a Shea-ben. Mórikálta magát,

mint mindig. Ehhez állatian ért. A legnagyobb feszültségek idején (ho-
gyne lettünk volna idegesek első ízben ekkora tömeggel szemközt),
kibújik belőle a komédiás. Grimaszokat vág, a vállát rázza. Mindez
biztatóan hatott ránk most is, mert azt látszott sugallni: „Minden oké,
legalább nem vesszük komolyan az egészet. ’ Feldobta a hangulatot.

NEIL: John remek mókamester volt, akár gesztusokban, akár szelle-

mes beköpésekben. A többiek tudták ezt. Ha meghajolt, közben
mindig mutogatott valamit, de ezt az emberek iparkodtak nem
észrevenni.
 424/840

RINGO: A leginkább arra emlékszem ebből a koncertből, hogy olyan

irdatlan távol voltunk a közönségtől. Ott volt köztünk a hatalmas gyep,
ők meg a kerítés mögött. Ha mostanában turnézom, szeretem látni az
arcokat, elkapni a reakciókat, hogy valami beinduljon a nézőtéren ülők
közt és köztem. A Shea-ben azonban nagyon távol voltak.

Szó, ami szó, nagy dolognak számított, hogy először játszhattunk

tízezrek előtt, és mi voltunk az első együttes, aki ezt megtehette, min-
dez azonban messze állt attól, amit elejétől fogva szerettünk volna:
szórakoztatni az embereket, méghozzá testközelből. A sikoltozás is
akkortájt jött divatba. Nem mi mondtuk, hogy sikítsanak, maguktól
üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért.

Érdekes, hogy Barbara, a mostani feleségem is ott volt a koncerten a

nővérével, Marjorie-val. Marjorie Beatles-parókát tett fel, Barbara
azonban akkoriban a Rolling Stonesszért rajongott.

PAUL: Linda is ott volt a koncerten, mivel azonban igazi zeneértő,

nagyon bepipult a sikoltozókra. Gondolom, tetszett neki az általános
jókedv, de azért szerette volna hallani is a zenénket. Akkor azonban ez
teljesen lehetetlen volt.

JOHN: Négy-öt éven át úgy játszottunk, hogy teljesen hallhatóak vol-

tunk, és élveztük is minden percét. Persze az sem baj, ha még népszer-
űbb egy együttes, amikor nem hallják. Végül is a közönség megfizeti a
jegy árát; ha sikoltozni óhajt, csak tessék. Bizonyos értelemben mi is
sikoltoztunk - a gitárjainkkal. Mindenki sikított hát, nem árt ez
senkinek.

NEIL: Emlékszem, jó ideig csöngött utána még a fülem, hogy vagy egy
óráig hallgatnom kellett azt a sikoltozást. Mégis tetszett. Csak később
jöttem rá, hogy ez volt az első igazán nagyszabású szabadtéri koncert.
Ez lett a Beatles leglátványosabb fellépése a turné során.
 425/840

JOHN: A San Francisco-i koncerten elszabadultak az indulatok. Egy

kölyök elemelte a kalapomat. A hozzá hasonlókat nem a zenénk
érdekli. A srác egyszerűen csak megragadta a kalapomat, majd az
előtte álló gyerekek közé vetette magát. Meg is ölhette volna valame-
lyiket. Senkinek nincs szüksége efféle marhaságokra.

Az hiszem, nem fajult volna idáig a dolog, ha nem ácsorogtak volna

fotósok az első sorokban. Így a kölyköknek fel kellett állniuk a padra,
hogy lássanak. Ekkor azonban a fotósoknak is fel kellett ágaskodniuk,
hogy le tudják venni a hátuk mögött álló gyerekeket, és ezzel el is sza-
badult a pokol.

Eleinte ideges voltam, mert attól tartottam, semmi jó nem sülhet ki

egy ilyen koncertből. Ezt előre éreztem. Mi halálosan untuk az egészet,
tudtuk, hogy a gyerekek úgysem hallanak semmit, és amikor a saját
embereink berohantak, hogy megvédjenek minket, kirántották az er-
ősítőket, úgyhogy a gitárok is lerobbantak.

RINGO: Amerika mindig tartogatott a számomra valami újat. A végén

úgy alakult, hogy Kalifornia lett a főhadiszállásunk. Nagyon jól
éreztem ott magam.

Az első amerikai utunk állati klasszul sikerült. Akkoriban Neil, Mal és

Brian voltak az úti marsalljaink, Derek meg a sajtóügyeket intézte. Bri-
an volt a menedzserünk, de voltaképpen semmi dolga nem akadt. Neil
szolgálta föl a teát, Mal ügyelt a technikára. Összesen tehát négy főből
állt a személyzetünk. Ha ma turnézom, negyvennyolcan kísérnek.

De a koncertek olyanok voltak, amilyenek lenni szoktak -az ember fel-

ment a színpadra, aztán a lehető leghamarabb lelécelt. Közvetlenül a
fellépés előtt érkeztünk, aztán ki a közönség elé. Nagyszerű turnéink
voltak, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét! Ma akkora felhajtás
az egész, az ember annyi cuccot cigöl magával. A Beatles meg csak
 426/840

berohant a színpadra, lenyomta a számokat, aztán illa berek, nádak

erek. Vicces, hogy maguk a koncertek, amiért odamentünk, másodla-
gosak voltak, nekünk inkább arról szólt az egész, hogy jól érezzük
magunkat.

NEIL: Mikor a turné végén Kaliforniába érkeztünk, kibéreltek nekünk

egy kéglit LA-ben, ahol egy hétig dekkoltunk. Ott ismertük meg Peter
Fondát. Volt egy utánozhatatlan mutatványa az úszómedencében. Be-
ment a mélyvízbe, le a fenékre, s ott átsétált a kisvízbe. „Hűha! Meg
tudnád újra csinálni?" - álmélkodtunk. És megcsinálta.

GEORGE: Ugyanabban a kégliben laktunk, ahol korábban Hendrix.

Patkó alakú épület volt egy dombtetőn, Mulholland mellett. Volt egy
kis kapuslakása, arabos díszítő motívumokkal a falakon,- itt rendezke-
dett be Ma és Neil.

Mindössze egy fontos esemény történt ebben a kégliben. Johnnal el-

határoztuk, hogy Paulnak és Ringónak szintén ki kell próbálnia az
LSD-t, különben nem tudunk együttműködni velük. Nemcsak egy
bizonyos szinten, hanem semmiféle szinten, annyira megváltoztatott
minket a szer. Elsöprő, megmagyarázhatatlan élmény volt ez, amelyet
csupán megtapasztalni lehetett, szavakkal kifejezni nem, mert ha meg-
próbáljuk, ezzel tölthetjük a hátralévő napjainkat. Johnnak és nekem
akkor ez jelentette az élet sava-borsát. Úgy terveztük hát, hogy amikor
Hollywoodba érünk, a szabadnapunkon megkóstoltatjuk velük az
LSD-t. Szereztünk valamennyit New Yorkban, s egészen LA-ig
alufóliában hordoztuk magunkkal a kockacukrot, amire a szert
csöpögtették.

Paul hallani sem akart az LSD-ről. Ringo és Neil bevette, Mal viszont
tiszta maradt, hogy vigyázzon ránk. Dave Crosby és Jim McGuinn, a
Byrds két embere is átjött, és nem tudom hogyan, de Peter Fonda is ott
rontotta a levegőt. Folyvást azt hajtogatta: „Tudom, milyen a halál,
 427/840

mert meglőttem magam." Véletlen baleset volt, és megmutatta a seb

nyomát, amit a golyó ejtett. Nagyon idegtépően viselkedett.

RINGO: Én akkoriban bármit bevettem. Nem John és George adta az

LSD-t. Néhány ürge ugrott le LA-be, és egyikük azt mondta: „Haver,
ezt ki kell próbálnod." Egy üvegben tartották, és szemcsöppentővel
cseppentették kockacukorra, így adták be nekünk. Ez volt az első
utazásom, amelyen John, George, Neil és Mal is „elkísért". Miközben
én megkocsonyásodva a medencében úszkáltam, Neil Don Shortot
szórakoztatta. Mesés nap volt. Éjszakára már elromlott az egész, mert
az utazás csak nem akart végetérni. Tizenkét óra múltán már azért fo-
hászkodtunk, hogy az Úr lélegzetnyi szünethez juttasson minket.

JOHN: A második utazás különbözött az elsőtől. Aztán már tudatosan

kísérleteztünk vele, s elhatároztuk, hogy Kaliforniában ismét sort ker-
ítünk rá. Egy olyan kégliben dekkoltunk, mint a Doris Day-é, és hár-
man - Ringó, George meg én - bevettük az anyagot,- talán még Neil is
csatlakozott hozzánk. Paul kiközösítve érezte magát, mert elég kegye-
tlenül a szemébe vágtuk: „Mi bevettük, te pedig nem!" Paul csak jóval
később kezdte el szedni az LSD-t.

Nem tudtunk evőeszközzel enni, kézzel tömtük magunkba a kaját. A

személyzet körülöttünk nyüzsgött, mi meg a földre hajigál

luk az ételt meg mindenfélét. Amikor kimentünk a kertbe, odajött egy

riporter, Don Short. Ez volt a második utazásunk. Még semmit sem
tudtunk arról, hogy ajánlatos nyugodt körülmények között, lazán le-
bonyolítani, egyszerűen bevettük az LSD-t, és nem gondoltunk a
következményekkel. Aztán megláttuk ezt az újságírót, és megijedtünk,
hogy normálisan kellene viselkednünk előtte. Azt képzeltük, látszik
rajiunk az LSD hatása, pedig nem így volt. Be voltunk ijedve, és alig
vártuk, hogy a pali eltűnjön végre, ő meg nem értette, miért nem látjuk
szívesen. Neil, aki korábban sohasem próbálkozott a szerrel, most
 428/840

bevette, s közben változatlanul játszania kellett az útimarsall szerepéi.

„Szabadulj meg Don Shorttól!" - kérleltük, de nem tudta, hogyan lás-
son hozzá, csak ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség/"

Mikor már alaposan betéptünk, megjelent Peter Fonda. Mellém tele-

pedett és egyre azt sugdosta a fülembe: „Tudom, milyen a halál." A
pokolba kívántam. Elvégre is LSD-utazáson vettem részt, sütött a nap,
csajok táncoltak körülöttünk (talán a Playboytól jöttek),- az egész
nagyon szép volt, amúgy a hatvanas évek módjára. És akkor jön ez a
napszemüveges pancser -akit nem is ismertem igazán, nem ő csinálta
egyedül a Szelíd motorosokat, nem volt akkora szám, amilyennek hitte
magát -, egyre a nyakunkon lóg, és zöldségeket sugdos a fülünkbe.
Levegőnek néztük, annyira unalmasnak találtuk. Félelmetes volt, pont
amikor az ember magasan szárnyal. „Ne beszélj róla! Nem akarom
tudni, milyen a halál" - mondtuk.

A „She Said, She Said” című dalban használtam fel ezt az epizódot,
csupáncsak a „he"-t cseréltem ki „she"-reEzt írtam: „Azt mondta: tu-
dom, milyen a halál”. Szóval az is egy drogos nóta volt.™

PAUL: Peter Fonda elég lerobbant állapotban volt, és szemlátomást

nem fogta fel, mi folyik körülötte. Nem tudom, várhattunk volna-e
többet Henry fiától, de hát mindenképpen egy nemzedékbe tartoztunk,
és amúgy jó gyerek volt.

GEORGE: Homályos emlékképeim vannak arról, mi történt az első

LSD-utazás alkalmával, ez azonban meg sem közelítette a valódi
élményt. Ezért amikor ismét az agyamba villant később, azt mondtam:
Jesszusom, emlékszem!” Előbb megpróbáltam gitározni, aztán az
úszómedencében kötöttem ki,- frankó érzés volt, a víz is isteni. Épp át-
szeltem a medencét, amikor meghallottam valami kellemetlen zörejt a
hátam mögött (annyira kiélesednek ilyenkor az ember érzékei, szinte
hátrafelé is lát). Éreztem valami rossz kisugárzást, megfordultam, hát
 429/840

kit látnak szemeim? Don Shortot a Daily Mirrortől! Az egész turné

során a sarkunkban járt, és a maga álnok módján barátságot színlelt,
noha valójában a gyengéinket próbálta kilesni.

Neil ment oda hozzá, hogy lekösse. Az LSD-vel az a ciki, hogy eltorzítja
az érzékelést. Mi: John, én és Jim McGuinn egy rakáson voltunk, Don
Short meg kábé 20 méterre tőlünk csevegett Neillcl. Mégis olyan volt
az egész, mintha a teleszkóp rossz végébe pillantottunk volna. Nagyon
távol láttuk magunktól az újságírót, és azt mondtuk: „A francba is, ott
az a pali." Neil elvitte biliárdozni, hogy lekoptassa.

Később, amikor már mindenki alaposan betépett, különböző filmcsil-

lagok bukkantak fel, és felállítottak a kégliben egy mozit. Este ez a sok
idegen ott ült körülöttünk a vastag sminkjével, de a szer olyan, hogy
mindenkit leleplez. Megkezdődött a filmvetítés, hát mit játszanak le,
ha nem a Gat Ballou-t, éspedig annak egy autósmozis kópiáját. Erre
már rákeverték a közönség reakcióját, mert ilyenkor mindenki az
autójában kuksol, és nem hallja a többiek nevetését. Megmondják hát
neki, melyik részeknél nevessen. Az egészet roppant bizarr volt LSD-
hatás alatt megnézni. Mindig is utáltam Lee Marvinl, és miközben a
másik kis keménykalapos törpét bámultam, azt gondoltam, életemben
nem láttam ekkora ökörséget, és ezt így, belőve nehéz volt elviselni.
Különben is teljesen lefoglalt az utazás. Figyeltem magam, amint
kikerülök a térbe, valahová, aztán puff, visszazuhanok a testembe.
Mikor körbepillantottam, láttam, hogy Johnnal ugyanez történt. Sz-
inte kéz a kézben szárnyaltunk, aztán, puff, megint ott voltunk a
valóságban. „Mi az ábra?" „Á, még mindig a Gat Ballou megy." Ez is az
LSD-hez tartozik, ha ketten csinálják végig, a szavak fölöslegessé vál-
nak. Az ember szinte olvas a társa gondolataiban. Csak egymásra
néztek, és tudtok mindent.

PAUL: Los Angeles-i tartózkodásunk végén találkoztunk Elvis Pres-

leyvel. Évek óta próbálkoztunk nyélbe ütni vele egy találkozást, de nem
 430/840

sikerült. Úgy ereztük, komoly vetélytársnak tart minket ő is meg Tom

Parker ezredes is, amire meg is volt minden okuk.

Ezért akárhányszor próbálkoztunk, az ezredes néhány emléktárggyal

szúrta ki a szemünket, és ez egy időre elhallgattatott minket. Mégsem
sértődtünk meg, hogy leráznak bennünket, elvégre Elvis az Elvis, cs
kik vagyunk mi hozzá képest? Végül azonban meghívást kaptunk tőle,
amikor Hollywoodban filmezett.

JOHN: Folyvást elkerültük egymást. Mi csak éltünk bele a világba, de

a két menedzser, az ezredes és Brian, sokat ügyködött azon, hogy létre-
hozzák a találkozást.

GEORGE: Az Elvisszel való találkozás volt a turnénk egyik fénypontja.

Fura volt az egész, mert mire a kéglije közelébe értünk, elfelejtettük,
hová indultunk. Egy Cadillac limuzinban ültünk, ebben furikáztunk
körbe-körbe Mullhollandon, és a kocsi hátuljában jelentős „tea-kész-
leteink" voltak. Nem igazán számított, merre járunk. Lord Buckley, a
komédiás mondja igen találóan: „Mikor elmegyünk egy indián faluba,
ahol kapunk pár peyote-bimbót, ha azt nem is tudjuk meg, hol vagy-
unk, azt igen, kik is vagyunk tulajdonképpen."

Nos, frankó volt a hangulat, valamennyien hisztérikusan vihorásztunk.

(Sokat nevettünk akkoriban. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik,
amelyeket évek óta elfelejtettünk. Az a sok per teljes mértékben kic-
sinált minket, korábban azonban úgy emlékszem, folyton csak
röhögtünk.) Megálltunk egy nagy kapunál, és valaki azt mondta: „Na,
itt vagyunk Elvisnél." Nevetve estünk ki a kocsiból, miközben meg-
próbáltuk visszanyerni a komolyságunkat. Olyannak tűnt az egész,
mint egy Beatles-rajzfilm.

JOHN: Pokolian izgultunk valamennyien, mikor meglátogattuk Los

Angeles-i nagy házában. Nagyjából akkora volt, mint az a kégli, ahol
 431/840

laktunk, méltónak tetszett a tulajdonosához. Egy sereg ürge sür-

gölődött körülötte, akik a sleppjéhez tartoztak. (Nekünk is egy sereg
rajongónk szegődött Liverpoolban a nyomunkba, nagyjából ugyanaz a
dolog.) És azok a biliárdasztalok! Meglehet, sok amcsi kégli fest így, mi
azonban nem győztünk hüledezni, olyan volt a ház, akár egy éjszakai
mulató.

NEIL: Ott volt az ezredes meg Elvis összes haverja, az úgynevezett

memphisi maffia és Priscilla. Legelőször is a forgatható biliár-
dasztalukat mutatták meg nekünk, amelyet át lehetett alakítani kock-
ázó asztallá.

Aztán átmentünk egy másik helyiségbe, amelynek egyik falát egy 6X6
méteres tévéképernyő töltötte be. Aztán bejött Brian, mire az ezredes
felkiáltott: „Széket Mr. Epsteinnek!" Vagy tizenöten ugrottak erre,
hogy széket tegyenek a feneke alá.

Körbeültünk és dumáltunk. Elvis vizet ivott, és azt hiszem, néhány

Beatle együtt gitározott vele. Én a szoba másik végében ültem Mailel,
és néhány palival szövegeltem.

RINGO: Nagyon feldobott az egész. Szerencsénk volt, hogy négyen vol-

tunk, és támaszkodhattunk egymásra. A kégli baromi nagy és sötét
volt. Besétáltunk, és ott ült Elvis egy pamlagon a tévé előtt. Basszusgit-
áron játszott, amit a mai napig igen furcsának találok. Körülötte a
léhűtői, mi meg ráköszöntünk: „Szia, Elvis!" Állatira félszegen viselke-
dett, ahogyan mi is, de azért megértettük egymást mi öten. Azt hiszem,
engem jobban felvillanyozott a találkozás, mint őt.

PAUL: Betessékelt minket, és oltárian kedves volt. Úgy értem, önmaga

maradt. Tudatában volt annak, hogy ő Elvis Presley, mi meg első
számú, előkelő rajongókként járultunk elébe. „Helló, srácok, nem
kértek egy pohár italt?” - kérdezte. Leültünk, és tévéztünk. Akkor
 432/840

láttunk először távirányítót. Csak a képernyő felé irányította, és

bumm! Nos, ilyen Elvis! Egész este a „Mohair Sam"-et játszotta - meg-
volt a zenegépén.

JOHN: Végig ment a tévé, de én is ezt szoktam meg otthon. Soha nem
figyelek oda, a hangot is leveszem, és közben lemezeket hallgatok. A
tévé előtt egy böhöm nagy basszusgitár-erősítő állt, s egy gitár volt
rákapcsolva. Elvis egész idő alatt ezen játszott, miközben némán
peregtek előttünk a tévé filmkockái. Aztán mi is beszálltunk, és együtt
zenéltünk.

Rákapcsoltak a gitárjainkat, ahová lehetett, és énekeltünk meg

zenéltünk. Elvisnek is van zenegépe, mint nekem, de azt hiszem, neki
megvan minden sikerszáma. Ha annyit össze tudnék hozni, mint ő, én
is bizonyára feltenném őket.

PAUL: Baromira örültem, hogy ő játszotta a basszus-szólamot. „Nos,

hadd mutassak néhány dolgot, El..." - mondtam. Egyik pillanatról a
másikra összebarátkoztunk. A basszusgitár nagyszerű beszédtémának
bizonyult, mi meg körbeültük Elvist, és jól éreztük magunkat. Állati
kedves volt, beszédes és barátságos, noha egy kicsit félszeg. De hát ez
hozzátartozott a profiljához, számítottunk is rá, sőt reméltük, hogy ily-
en lesz.

MAL EVANS: Nagyon izgalmas volt, ugyanakkor bizonyos értelemben

életein legnagyobb csalódásának is nevezhetném. Tényleg nagy Elvis-
rajongó vagyok, a 190 centimmel talán az egyik legnagyobb.
Előkészítenem hát a szerelésemet a látogatás előtt, elküldtem az
öltönyöm a tisztítóba, csicsás fehér inget öltöttem és nyakkendőt
kötöttem - egyszóval igazán kirittyentettem magamat. A tisztítóból
azonban bevarrt zsebekkel érkezett vissza az öltöny. Namármost
mindig hordok magammal pengetöt, még ma is, amikor már nem dol-
gozom a fiúknak.
 433/840

Aztán amikor odaérünk, Elvis megkérdi: „Van valakinél egy pengető?"

Paul erre megfordul és azt mondja: „Igen, Malnél van. Mindig van
nála. Még ünnepnapokon is magánál hordja!" Belenyúlnék a zse-
bembe, és ott is vannak a pengetők, csakhogy bevarrva.

Végül a konyhában műanyag kanalakat tördeltem szét, hogy Elvisnek

legyen mivel pengetnie!

Pedig mekkora dicsőség lett volna, ha adhatok Elvisnek egyet, aztán,

miután felhasználta, bekereteztethetem.

Charlie Rich is ott volt. Szerettem őt, ahogyan Elvist is. Volt egy
lemezjátszójuk, amelynek a karja középen nyugodott, és Muddy
Waters szólt szinte egész este. A sarokban levett hanggal ment a színes
tévé, Elvis a basszusszólamot játszotta, Paul és John gitározott, én
pedig tátott szájjal hallgattam őket.

JOHN: Először nem ismertük ki magunkat rajta. Megkérdeztem,

gondolkozik-e a következő filmjén, ő meg vontatottan azt mondta: „Na
igen, persze. Egy vidéki fiút játszom, aki gitározik, majd találkozik
útközben néhány csajjal, és hát elénekel néhány dalt." Összenéztünk.
Végül Presley és az ezredes nevetve elmagyarázta, hogy egyetle-
negyszer tértek el ettől a recepttől - a Wild in the Country című
filmben de az nagy bukta volt.

PAUL: Játszottunk egy keveset a motoros cimboráival, s úgy tíz körül

behozták Priscillát. Talán annak a tiszteletnek a jeleként, amit a vidéki
és nyugati férjek a nejük iránt tanúsítanak? Néha ez csak felszínes
dolog, amint ez róluk később ki is derült. Elvis mintha azt mondta
volna: „Tessék, ez Priscilla".

A bige bejött, úgy festett, mint egy Barbie-baba a feltornyozott

méhkaptár-hajával, rózsaszín ruhájában és szalagjával, vastag
sminkjével. Éppen csak bemutatkoztunk neki, és Elvis máris azt
 434/840

mondta: „Jól van, srácok, el a kezekkel, elég lesz, Priscillának mennie

kell" - és a csaj el is tűzött hamar.

Nem hibáztatom ezért Elvist, bár nem hiszem, hogy egyikünk is kikez-
dett volna a nővel. Elvis feleségével? Ez elképzelhetetlen lett volna, kár
volt olyan hamar eltüntetni.

GEORCE: Priscillára még csak nem is emlékszem. Én akkor leginkább

azzal voltam elfoglalva, hogy nincs-e valakinél egy kis fű. De hát ezek
amfetaminon és whiskyn élnek ott délen.

RINGO: Én sem emlékszem Priscillára. Azt hiszem, akkor sem nagyon

érdekelt volna, ha látom, mert nem őt látogattam meg, hanem Elvist.
De a sleppjéhez tartozó srácokra sem emlékszem.

NEIL: Ha jól emlékszem, Priscilla hosszú ruhát viselt, s a fejére tiarát

tett. Az is rémlik, hogy amikor Brian elmondta az ezredesnek, hogy a
Beatlesen kívül más együtteseket is menedzsel, egészen elképedt. Azt
mondta, nem érti, hogy bír el Brian több zenekarral a Beatlesen kívül,
mert neki bizony minden idejét leköti Elvis ügyeinek intézése.

JOHN: Klassz volt látni Elvist. Teljesen természetesen viselkedett,

tudják? Eljátszott néhány dalt, mi pedig gitáron kísértük. Frankó volt.
Alig váltottunk néhány szót, csak zenéltünk. Nem volt nagyobb
nálunk, mégis ő volt a „jelenség", csak velünk ellentétben nem volt a
szavak embere.

Teljesen normális, hús-vér embernek tűnt a szemünkben, mi meg a

filmszerepeiről kérdezgettük meg arról, hogy miért nem lép fel a
tévében. Azt hiszem, imádja a filmezést. Mi nemigen bírjuk ki ezek
nélkül a show-műsorok nélkül, elunnánk magunkat, márpedig hamar
megununk mindent. Ő is azt mondja, hiányoznak neki kissé. Teljesen
normális ürge. Pompás fickó, pontosan olyan, amilyennek képzeltem.
 435/840

PAUL: Egyike volt életem nagy találkozásainak. Azt hiszem,

megkedvelt minket. Gyanítom ugyanakkor, hogy akkoriban féltette
tőlünk a népszerűségét, de erről persze hallgatott. Egy fikarcnyi el-
lenségességet nem éreztünk benne.

Csupán akkor láttam, a felfelé ívelő pályánkat azt hiszem már nem
nézte jó szemmel, ami elszomorított bennünket, mivel nem szándékoz-
tunk elvenni a kenyerét. Ő volt a mi nagy bálványunk, csakhogy a kor-
stílus a mi javunkra változott. Az angol fiatalok nagyszerű
példaképének számított. Ha megnézi az ember az amerikai koncertjein
készült fotókat, látni, hogy a közönsége még csak nem is ugrált. Megle-
pett minket, hogy csak ülnek az első sorban, mint akik nyársat nyeltek,
és még táncra sem perdülnek.

RINGO: A legszomorúbb az egészben az, hogy évek múltán

megtudtuk, megpróbált kitiltatni minket Amerikából, és ez nem is es-
ett volna nehezére, mert jóban volt az FBI-jal. Állatira elszomorít, hogy
tőlünk való félelmében azt hangoztatta, ártunk az amerikai ifjúságnak.
Ez a nagy ember minket érzett veszélyesnek! Azt hiszem, legfőképpen
az ő személyére és a karrierjére nézve voltunk veszélyesek.

Még egyszer találkoztam vele. Emlékszem, egy időben nagyon har-

agudtam rá, mert nem zenélt már. Mindent abbahagyott, csak a
kísérőivel focizott. Akkor megkérdeztem: „Miért nem mész el egy
stúdióba, és miért nem ajándékozol meg minket a zenéddel? Miért
csinálod ezt?” Nem emlékszem, mit felelt, valószínűleg csak faképnél
hagyott, és visszament focizni.

PAUL: Hallottam azokat a hírhedt Nixon-féle tekercseket, amelyeken

Elvis a szó szoros értelmében elárul minket, Beatles-fiúkat! Azt
mondja Nixonnak, pont neki: „Nos, uram, ilyen a Beatles: semmi
közük Amerikához, ráadásul drogoznak is."
 436/840

Meg kell mondanom, úgy éreztem, elárult minket egy tál lencséért. A
legnagyobb vicc az egészben ezután következett. Elkapták a klotyón,
teletömve drogokkal!

Mindez nagyon szomorú, ennek ellenére kedvelem őt, kivált a korai

korszakából származó dolgait. Nagyon nagy hatással volt rám.

JOHN: Amikor először hallottam a „Heartbreak Hotel"-t, alig értettem

a szöveget. De elég volt meghallanom,, máris lúdbőrzött a hátam a
gyönyörűségtől. Addig soha nem hallottunk ilyen amerikai énekest.
Vagy úgy énekelnek, mint Frank Sinatra, vagy nagyon tagoltan ejtik a
szavakat. És akkor hirtelen itt ez a countrys. visszhangosított csuklás
meg ezek a bluesos vokálok. Ennek ellenére nem értettük, mi a fran-
cról énekel Elvis, Little Richard vagy Chuck Berry. Jó időbe került, míg
kapiskálni kezdtük. A mi fülünkben kellemes zenebonának tetszett az
egész.

Elvis zenéjét egészen addig imádtam, amíg be nem lépett a had-

seregbe. Azt jelentette számomra és a nemzedékem számára, amit a
Beatles jelentett a 60-as években. A katonaságnál mintha kiherélték
volna. Volt ugyan néhány jó száma ezután is, de már soha nem lett a
régi. Mintha teljesen kicserélték volna.

Elvis valójában meghalt azon a napon, amikor belépett a hadseregbe.

Ez ölte meg, utána már csak élőhalott volt.

PAUL: Frankó idők voltak ezek. Ha az ember nem érezte magát

egészen jól a bőrében, hát csak hazaugrott Liverpoolba, és eldicseke-
dett azzal, hogy találkozott Elvissel meg más nagyságokkal, vagy járt a
Sunset sugárúton, az otthoniak meg szájtátva hallgatták.

JOHN: Lassan felderengett előttem, hogy a szeretet válasz mindenre.

Ez már fiatalabb koromban, a Rubber Soul album idején bekövetkez-
ett. Először a „Word" című dalomban adtam ennek hangot: „Ez a szó a
 437/840

szeretet... a jó és a rossz könyvekben is." Mindig csak a szeretet. Úgy

tűnik, ez a rejtett erő munkál az egész mindenségben. Minden, ami
értékes, végső soron a szeretetre és megint csak a szeretetre vezethető
vissza. Fantasztikus az a harc, amely a szeretet elnyeréséért és kinyil-
vánításáért folyik.

Azt hiszem, bármi mást jelent ezen kívül a szeretet - és nagyon sok
mindent jelent a lényege nem változik, mindörökre ugyanaz marad.
Szerintem soha nem is lóg megváltozni. Bár jómagam nem vagyok túl
szeretetteljes egyéniség, legalább lehetőségeim szerint törekszem erre.

PAUL: A „WORD" AKÁR AZ ÜDV-HADSEREG NÓTÁJA IS

LEHETETT VOLNA. A VARÁZSIGE A „SZERETET", DE LEHETNE
„JÉZUS" IS (NA, PERSZE NEM AZ, DE LEHETNE).

JOHN: Zenei és technikai értelemben egyre jobbak lettünk. Végül

átvettük a stúdió irányítását. A kezdet kezdetén mások dalait csináltuk
meg, éspedig alig két óra leforgása alatt, néhány felvételben. Nem
tudtuk, hogyan iktathatnánk be több basszusszólamot, meg kellett tan-
ulnunk a technikát. Akkortól lettünk korszerűek, hogy ez sikerült.
Nagyjából a Rubber Soul idejében kezdődött el ez a folyamat.

Mindenki különböző hatások alatt áll, de ezek a hatások lassan önálló

életet kezdtek élni. A Rubber Soul idején kitapasztaltuk a
lemezfelvételek csínját-bínját, és közben zeneileg is érettek lettünk.
Ugyanakkor minden tudásunkat a stúdiónak köszönhetjük.”
Precízebbek lettünk a lemezfelvételeknél, ez minden, és mi döntöttünk
a borító meg egyebek dolgában is.

A címet Paul adta a nagylemeznek. Olyan volt, mint a „Yer Blues", és

azt jelentette, az angol lélek gumiból van. Szellemességnek szántuk.

PAUL: Azt hiszem, a cím ötletét egy öreg bluesénekes megjegyzése

adta Mick Jaggerről. Meghallgattam néhány kivágott anyagot,
 438/840

amelyeket az ,,I'm Down" rögzítésekor készítettünk, s ahol én Mickről

beszélek az előtérben.

Arról szövegelek, hogy az Államokban olvastam egy öreg hapiről, aki

azt mondta: „Na igen, Mick Jagger. Jó. jó, de műanyagból van a lelke."
E mondatból kölcsönöztem hát a gumilélek gondolatát.

1965 októberében megkezdtük a nagylemez számainak rögzítését. Az

ízlésünk változóban volt. Egyre jobban eltávolodtunk a korábbi dalok -
a „Thank You Girl", „From Me To You", „She Loves You" - popos
hangvételétől. A korai anyag közvetlenül a rajongóink ízlésvilágát
tükrözte, és az ő pénztárcájukat célozta meg, most azonban elértünk
egy pontra, amikor elmondhattuk: „Olyan már volt. Ezután már kísér-
letezhetünk szürrealisztikusabb és kissé szórakoztatóbb számokkal."
Közben olyan kimagasló személyiségek is feltűntek a popvilágban,
mint Dylan, aki roppant nagy hatással volt ránk akkoriban.

GEORGE MARTIN: A Rubber Soul idejére nyitottakká váltak az új

zenei áramlatokkal szemben. A kezdeteknél az amerikai rthythm-and-
blues volt rájuk hatással. Azt hiszem, a sajátos Beatles-hangzás sokat
köszönhet annak, hogy Liverpool kikötőváros. Talán hamarabb jutot-
tak hozzá bizonyos lemezekhez, mint mi, londoniak. Mindenkeppen
bárki másnál többet tudtak a Motownról és a fekete zenéről, s ez óriási
befolyással volt rájuk.

Idővel aztán egyéb hatások is nyilvánvalóvá lettek: a klasszikus és a

modern komolyzene. Ez 1965-ben kezdődött el.

RINGO: A Rubber Soulban sokat kísérleteztünk, gondolom, a drogok

hatására. George Martin tudott erről, és bosszantotta is, folyvást
sóhajtozott, ha a narkó miatt elhúzódtak a felvételek.

Marhára értette a dolgát. Eleinte tartott egy asszisztenst, ő ügyelt ránk

a próbák idején, George meg csak a felvételre jött be, hogy lenyomja a
 439/840

magnetofon gombját. Később ez megváltozott, és végig mellettünk

maradt, miközben mi egyre jobban belejöttünk a zenélésbe, és büszkén
kérdeztük: „Hallod ezt, George?" Azt hiszem, mi szoktattuk rá George
Martint, hogy a magnót folyvást bekapcsolva tartsa. Feladta régi
szokását, hogy egyetlen gombnyomással elintézheti a felvételt. Nálunk
folyamatosan ment a magnó, és egy sereg jó lemezt készítettünk ezzel
a módszerrel.

PAUL: George Martin baromi megértő volt, akkor is, amikor stílust
váltottunk, pszichedelikusabbak vagy szürrealistábbak lettünk. Soha
nem zavarta ez, még ha nem is volt mindig ínyére a zenénk.

Mi viszont időnként berágtunk rá. Idővel valami feszültség szivárgott a

viszonyunkba. Egy nemrégiben meghallgatott kivágott anyagon, amely
a „Dizzy Miss Lizzy" felvétele alkalmából készült, John azt kérdi: „Mi a
bajod ezzel?” Mire George Martin: „Hm... nem volt elég izgalmas,

John”, John meg azt mormolja félhangosan: „A francba." Szóval

történtek ilyesmik. Ha George Martin nem találta elég színvonalasnak
a felvételt, ránk szólt, hogy énekeljük el újra. Azt hiszem, ez csak a
munkával járó feszültség. Ha az ember jó ideje megszakítás nélkül dol-
gozik, pihennie kell.

RINGO: Más gyarló emberekhez hasonlóan mi is idegesek vagyunk

néha, de ez nem tart sokáig. Még egyikünk sem vetemedett arra, hogy
megüsse valamelyik társát, semmi efféle nem történt.

JOHN: Sokat vitatkozunk, de annyira ráhangolódtunk egymásra, és

olyan töviről hegyire kiismertük egymást az évek során, hogy egy vita
soha nem mérgesedik el közöttünk. Olyan ez, mintha egymás gon-
dolataiban olvasnánk. Ha például vita tör ki Ringó és énközöttem, és
elér egy olyan pontra, amikor tudjuk, mi lenne a következő mondat,
mindketten visszakozunk. Szóval, mi is veszekszünk, hiszen emberek
 440/840

volnánk, de nem esünk egymásnak. Akik nem bírják elviselni a

szórakoztatóiparral járó stresszt, vagy tizenkilencszer nősülnek, vagy
otthagyják az együttesüket, és magányos farkasokká válnak.

RINGO: Ha túl sok anyagot vettünk be, a zenénk fabatkát sem ért. Ab-
ban a pillanatban persze oltárian klassznak képzeltük, de amikor
másnap bementünk a stúdióba, csak egymásra néztünk, és azt
mondtuk: „Csináljuk meg újra.” A Beatles-zene nem készülhet túl
kótyagosan. Ebédidőre csak nagyon kevés anyaggal végeztünk. Jól jött,
hogy az előző napiból dolgoztunk, az emlékezet teremtő erejével, de
droghatás alatt nem lehet semmi jól produkálni.

GEORGE: Ráadásul ki is készített bennünket. Mikor a brókernegyed-

ben laktunk, John fuvarozott minket a behemót, elsötétített Rolls
Royce-án (Ringó, John és én kiköltöztünk Surreybe). Sorban felvette
előbb Ringót, aztán engem, és irány London. Mivel a Rolls Royce-nak
frankó a rugózása, oltári simán gördül. Mi meg becsuktuk az ab-
lakokat, és kétszeres adag füvet szívtunk el. Mire Hammersmith-be
értünk, már nagyon be voltunk tépve. Amikor megálltunk az Abbey
Road-i stúdió előtt, valósággal kizuhantunk a kocsiból.

A Beatles történetéből nehéz lenne kihagyni a füvet. Miközben Mal és

Neil a hangfalak mögött gubbasztott a 2-es stúdióban, mi megsodor-
tuk a jointot és elfüstöltük. Az egyik akkori lemezen jól kivehető, hogy
Johnnak elcsuklik a hangja, és Paul lép be helyette.

Aztán John sóhajtozva visszajön, hogy most már minden oké. Mire ott
tartottunk, hogy a hangmérnökök visszaforgatják a tekercset, már is-
mét kedvünk támadt egy kis fűre.

A kedvenc Beatles-nagylemezem a Rubber Soul, és már akkor is

tudtuk, hogy nagyon jót csináltunk. Kicsivel több időt öltünk bele,
miközben új dolgokat próbáltunk ki. A legfontosabb azonban az
 441/840

benne, hogy egyszerre olyan hangokat is meghallottunk, amelyek

korábban elkerülték a figyelmünket. Más zenék szintén jobban hatot-
tak ránk. Minden felvirágzott akkoriban, minket is beleértve, mert ab-
ban az időben még javában formálódtunk.

RINGO: A fű tényleg nagy szerepet játszott az átalakulásunkban, kivált

a szövegeknél. És mivel ezek megváltoztak, mi is másként zenéltünk.
Életünk minden területe kitágult, s megnyílt más nézőpontok felé. Ez
történt a szerelmi dalainkkal is (eleinte minden dalunk a szerelemről
szólt). A Rubber Soulon a szöveg és a zene már sokkalta bonyolultabb.
Ez volt a fordulópont. A lemezen számos hatás előjött.

A „Nowhere Man" klassz szám. A „Girl" is frankó - a dalt a titokzatos

sóhajok dobják fel. A „The Word" is csúcs - George Martin ül a
harmóniumnál, Mal Evans a Hammond-orgona mellett. A zene
sokrétűbb lett, és a szöveg is változott az olyan dalokban, mint a „Drive
My Car"' „Norvegian Wood , „You Won t See Me", „Nowhere Man", na
meg természetesen a „Michelle".

JOHN: A Rubber Soulon a fű hatása érződik, a Revolveren az LSD-é.

Hamburgban még pirulák hatottak a zenénkre, meg hellyel-közzel a
pia. De a Rubber Soul készítésekor nem voltunk annyira betépve, mert
akkoriban fű mellett nem tudtunk dolgozni. LSD-t meg sohasem
vettünk be felvétel közben.

Olyan ez, mintha azt mondanánk: „Hát nem besörözve írta Dylan Tho-
mas az Under Milk Woodot?" De az istenért, mi köze ennek az al-
kotásához? A sör csak abban segít, hogy távol tartsa a fölösleges
ingereket. A drogoknak ugyanez a szerepük. Nem tesznek jobb íróvá.
Én sem írtam jobban attól, hogy narkóztam.

GEORGE: A Rubber Soul idején még féltem a dalszövegírástól, hiszen

John és Paul hátulgombolós koruk óta csinálták. Nehéz volt egyik
 442/840

percről a másikra dalokat szereznem. Nekik óriási gyakorlatuk volt. A

rossz dalaik zömét már megírták, mire lemezstúdiót láttak. Én meg
hipp-hopp, a semmiből kellett hogy előteremtsek valamirevaló dalokat
az ő varázslatos sikerszámaik mellett. Nagyon rázós volt.

PAUL: John és én 1965-re már meglehetősen jól komponáltunk. Egy

ideig nem volt elég saját anyagunk, de a Rubber Soul idejére már
egyenesbe jöttünk.

Jobbára együtt szereztük a dalainkat. Bezárkóztunk kettőn, és azt

mondtuk: „Na lássuk, mink van?" John ilyenkor félkész ötletekkel állt
elő. Ilyen az „In My Life"-ban a „Egyes helyekre egész életemben em-
lékezni fogok" sor (azt hiszem, először versnek szánta). Ezután írtuk
hozzá a vezérszólamot és a kísérőzenét, s általában három-négy óra le-
forgása alatt össze is hoztuk a számot. Nem emlékszem, hogy egyszer
is kész dal nélkül távoztunk volna.

Az egyik legrázósabb szám a „Drive My Car" volt, mert leragadtunk en-

nél a mondatnál, hogy „Vehetsz nekem aranygyűrűt." Órákig kínlód-
tunk vele, azt hiszem, többet is a kelleténél. Aztán - miután nem jutot-
tunk semmire - szünetet tartottunk, és akkor egyszerre csak beugrott:
„Vezethetnéd a kocsimat!" Ízlelgettük ennek a humorát: mi az, hogy
„vezethetnéd a kocsimat”? Ez most egy állásajánlat, hogy „légy a
sofőröm, vagy mi?" Aztán úgy döntöttünk, így hagyjuk, ne legyen
teljesen egyértelmű, az aranygyűrűt meg hagytuk a francba, annak a
helyére jött a „beep beep, yeah". Ja, és mindketten úgy éreztük, hogy
ez a szöveg Los Angelest idézi, az álomautók, a nyitott Cadillacek és a
magánsofőrök világát.

GEORGE: Én játszottam a „Drive My Car" basszusszólamát. Erősen

emlékeztet Otis Redding „Respect"-jének dallamára.
 443/840

JOHN: A „Girl" nem egy konkrét lányról szól,, hanem egy álombeli
tüneményről. A szavak azonban a helyükön vannak. Végül kiderült,
hogy az álomleányzó mégis létezik: nekem ő volt Yoko, az a nő, akire
minden férfi áhítozik.

A lényeg az a rész: „Amikor gyermekkorában arra tanították, hogy

mindennek ára van, megértette-e? Filozófiai idézetek jártak a fejem-
ben a dal írása közben. Még némi keresztényellenes ízt is iparkodtam
adni a számnak. Azért lettem ilyenné, mert vallásos nevelésben
részesültem.

Mindkét könyvemben alaposan megadtam az egyháznak, de senki sem

vette észre, pedig ott áll, fehéren-feketén. Különösen azt rühellem a
kereszténységben, hogy a mennyországért meg kell szenvedni. A kato-
likusok úgy gondolják, hogy a szenvedés mindent helyrehoz, és ebben
igazuk is van, csak nem úgy, ahogyan ők képzelik. Én nem hiszek a
szenvedés megváltó erejében, az ember önmagától lesz azzá, ami.

APRÓ MALACSÁGOKAT IS MEGENGEDTÜNK MAGUNKNAK A

LEMEZEKEN. A „GIRL''-BEN A VOKÁL AZT ÉNEKLI: „CSÖCS-
CSÖCS-CSÖCS-CSÖCS",- DE ERRE SENKI SEM FIGYELT FEL.

PAUL: A „Nowhere Man’’ John szerzeménye. Előtte való nap nagy buli
volt, és hajnali ötkor került ágyba. Baromi jó szám. „Tegnap este
elkezdtem egy dalt" - jelentette be. Mint később kiderült, rólam szólt:
„Valódi seholsincs-ember." Meglehet, néhány szó tőlem származik, de
amúgy az egész dal az övé.

Soha egyikünk sem írt le egyetlen hangjegyet sem, csak elénekeltünk

egy dallamot, és kész. Titokzatos együttműködésünkhöz hozzátartozik,
hogy bírtuk egymást, és szerettünk egymásnak énekelni. John
elénekelt valamit, mire én rábólintottam: „igen", és kicseréltük az
 444/840

ötleteinket. Ő azt mondta: „Seholban", mire én: „senkinek". Oda-vis-

sza ment tehát a dolog.

JOHN: Öt órám ment rá aznap délelőtt, hogy jó és jelentős dalt hozzak

össze.

Csak ültem magamba roskadva, és törtem a fejem, miközben semmit

sem csináltam, és nem mentem sehová. Amint erre gondoltam,
egyszeriben kijött belőlem az egész. Nem, emlékszem már, úgy volt,
hogy egészen leblokkolt az agyam. Kipurcantam, és elmentem le-
feküdni, hogy kialudjam magamat. Ekkor jutott eszembe, hogy a
seholsincs-ember Seholban üldögél.

A „Nowhere Man" zenéje és szövege, az egész egyszerre született meg.

Ugyanez történt az „In My Life" esetében. Napokig gyötrődtem vele,
miközben iparkodtam okos strófákat összeütni. Amikor föladtam,
máris készen állt a fejemben a dal. Az alkotáshoz el kell engedned
magad, erről szól az egész.

GEORGE: Van a 2. stúdióban egy meredek lépcső, amely az

irányítóterembe visz föl. Alatta egy kredencben szokták tartani a
szerkentyűiket. Mostanára a legtöbbjük eltűnt, de megvan még egy
tekercselőgép. Voltak azután különös tamburinok, marokkói dobok
meg mindenféle kisebb herkentyű. Maga a stúdió is telis-tele volt
zeneszerszámokkal: pedálos harmóniumokkal, elektromos zon-
gorákkal, egy cselesztával és egy Hammond-orgonával. Azért
használunk annyiféle hanghatást a lemezeinken, mert a kezünk
ügyében voltak ezek a hangszerek. Így amikor visszhangosításra került
a sor, csak bekukkantottunk a kredencbe, és körülnéztünk, nem
találunk-e valami kedvünkre valót. Innen az a jópofa dobszóló is a
„Don't Bother Me"-ben.
 445/840

Paul szándékosan torzította el a „Think For Yourself" basszusszólamát.

Phil Spector száma, a „Zip-A-Dee-Doo-Dah" adta az ötletet, amelynek
a felvételén a hangmérnök véletlenül túlhangosította a gitár erősítőjét,
amire aztán Phil azt mondta, maradjon csak úgy. Évek múltán
mindenki ezt próbálta leutánozni, így találták fel a torzítót. Nekünk is
volt egy, ezen keresztül szólaltattuk meg a basszusgitárt, és mondhat-
om, pazarul hangzott.

GEORGE MARTIN: A Beatles mindig új hangzások, új lehetőségek

után kutatott, s nekem folytonos, ám örömteli erőfeszítést jelentett,
hogy újdonságokkal szolgáljak a számukra. Folyvást új hangszerekkel
kísérleteztek, akkor is, ha alig tudlak róluk valamit.

GEORGE: A „Norvegian Wood" volt az első szám, amelyben szitárt al-

kalmaztunk, bár már a Help!-ben van egy éttermi jelenet, amelyben
indiai zenészek játszanak, s először akkor próbáltam ki ezt a hangszert.

Az év vége felé már mindenki Ravi Shankart emlegette nekem. Kábé

harmadszorra egy barátom kérdezte meg: „Hallottad már ezt a Ravi
Shankar nevű mukit? Bizonyára tetszene a zenéje." Ezért meg-
szereztem a lemezét, és valóban fantasztikusnak találtam.

Már amikor először hallgattam tudatosan indiai zenét, olyan volt,

mintha valahonnan ismerném. Gyermekkoromban volt egy kristályde-
tektoros rádiónk, amelyen rövidhullámot is lehetett fogni; meglehet,
hogy ott hallottam indiai klasszikus zenét. Volt benne valami nagyon
meghitt a számomra, ugyanakkor nem fogtam fel, mi is történik velem.

Vettem tehát egy szitárt az Indiacraftban, egy kis boltban az Oxford

Street elején; fafaragványokat és tömjént is árultak ott. Ócska minőség
volt, mégis megvettem, és elbíbelődtem vele. Végül is akkor vettük fel
a „Norvegian Wood" kísérőzenéjét (tizenkét és hathúros akusztikus
gitárral, basszusgitárral és dobokkal), és még valamire szükségünk
 446/840

volt. Ilyenkor rendszerint belekotortunk a kredencbe, hogy keressünk

valami újfajta hangzást, én meg ezt a szitárt halásztam elő, ott hevert a
többi között. Igazából nem is nagyon tudtam, mihez kezdjek vele. Az
egész teljesen spontán jött, rátaláltam a közbeiktatott dallam akkord-
jaira, és az egész frankón bejött.

JOHN: A „Norvegian Wood" egy konkrét nőügyemről szólt. Nagyon

vigyáztam, egészen a paranoia határáig, nehogy a nejem, Cyn kisza-
golja, hogy félrelépek. Ez nálam mindennapos volt, ezért iparkodtam
nagyon ködösen, elvontan fogalmazni, hogy ne lehessen ráismerni
senkire. Magam sem tudom már, ki volt az a nő.

A dalban szereplő kéglit nem én találtam ki, tényleg az egyik csajomé

volt.

George kezébe vette a szitárt, én meg megkérdeztem: „Le tudnád ezt

játszani?"

Több változattal is kísérleteztünk. De egyikkel sem voltam elégedett, és

egészen felment az agyvizem. „Csináld, ahogy akarod" - mondták, én
meg nagyon hangosra vettem a gitárt, és énekeltem is mellé. George a
szitáron játszott, én pedig megkértem, játssza le azt a részt, amit írtam.
Nem volt biztos benne, hogy sikerül, mivel nemigen ismerte a szitárt,
de azért szokásához híven vállalkozott a dologra, megtanulta a rész-
letet, aztán rávettük a lemezre.

RINGO: Megáll az ember esze, hogy egy ilyen fura hangszer is szerepel
a lemezen. Nyitottak voltunk mindenre, amikor George előállt a szitár-
ral, de ha egy elefántot hurcol be a stúdióba, azt is elfogadjuk, ha
zenélni tud. Mindent lehetségesnek tartottunk. A stílusunk egésze
változóban volt. Azt hiszem, kezdett benőni a fejünk lágya.

JOHN: Én írtam a „Michelle" középső nyolc taktusát, de egyébként ez

Paul egyik szerzeménye. Épp együtt üdültünk valahol, amikor besétált
 447/840

az első néhány akkordot zümmögve, már a szöveg is megvolt hozzá, és

ezt kérdezte: „Na, de hogyan tovább?" Éppen Nina Simonét hallgat-
tam, azt hiszem, az „I Put A Spell On You” című dalt. Volt benne egy
sor, amely így szólt: „szeretlek, szeretlek, szeretlek". Ugyanez került be
a „Michelle" középrészébe.

Én mindig kissé a blues felé vittem el Paul dalait. A „Michelle” külön-

ben színtiszta ballada. Tele van könnyedséggel és derűlátással, míg én
magam a szomorúság, a disszonancia, a bluesos hangzás híve vagyok.
Volt egy időszak, amikor úgy gondoltam, nem írok dallamos
melódiákat, írja csak azokat Paul, az én specialitásom a kemény,
üvöltős rock. Persze ha néhány számomra gondolok — ilyen az „In My
Life" meg néhány korai darab, például a „This Boy" -, a legjobb pillan-
ataimban én is tudtam szép dallamokat írni.

PAUL: Kiadtuk a „Michelle"-t. Emlékszem, egyik este David Railey

meghallgatta az Ad Lib klubban, és azt mondta: „Mi ez, valami rossz
vicc, át akartok ejteni, ugye?" „A francba is, dehogy, komolyan gon-
doljuk" - feleltem. Egészen meglepődtem, hogy ilyesmit feltételez
rólunk. Most visszatekintve a 60-as évekre, megértem a reakcióját,
hiszen minden olyan volt, mint a „Needles and Pins" meg a „Please
Please Me", és erre mi egyszer csak előállunk a „Michelle"-lel. Kissé
rendhagyó nóta, meg kell hagyni, de nekem éppen ezek a kedvenceim.
A „Living Doll" például Cliff Richard legjobbjai közé tartozik. Mikor
kijött vele, hallatlan nagy megdöbbenést keltett az akusztikus gitár-
jaival, pedig nagyon jó az a dal.

JOHN: Rengeteget tanultunk együtt. George Martinnak hatalmas a

zenei tudása és az iskolázottsága, mindig sok ötlete volt a
hangszerelésre.

Fantasztikus technikai ötletekkel állt elő, lelassította például a zongor-

aszólót meg hasonlók. Csak előadtuk a kívánságunkat, ő meg kis idő
 448/840

múlva közölte: „Nos. srácok, gondolkoztam ezen ma délután, tegnap

este pedig beszéltem ezzel meg ezzel, és ezt meg ezt javaslom." Mi meg
persze nem győztük dicsérni. Mindig affélékkel jött, hogy: „Hallottatok
már oboát?" „Nem. Mi az?" „Ez ni!"

Az „In My Life"-ban van egy Tudor-korabeli zongoraszóló - ilyesmikkel

szórakoztunk. „Vedd a figurát Bachra!" - mondtuk neki, vagy „Be tud-
nál ide iktatni tizenkét taktust?. Segített fejleszteni a zenei
szóhasználatunkat, hogy szót érthessünk a zenészekkel. Én ugyanis ál-
latira félszeg alak vagyok, és ezer meg egy okból nem csípem túlsá-
gosan a komolyzenészeket, ezért azt sem szerettem, amikor oda kellett
állnom húsz ilyen hapsi elé, és megmondanom nekik, mit hogyan
csináljanak. Úgyis nagyképű alak valamennyi.

GEORGE MARTIN: Az „In My Life" az egyik kedvencem, mivel an-

nyira benne van John. Klassz a zenéje, és olyan egyszerű dal. A közé-
prészben John nem tudta, hogyan tovább, és amikor teaszünetet tar-
tottak, betettem egy barokk zongoraszólót, amit John csak akkor
hallgatott meg, amikor visszajött. Túl bonyolult volt az elképzelésem,
ezért, hogy megvalósíthassam, jele sebességre állítottam a zongorát,
majd később felgyorsítottam. Johnnak tetszett az ötlet.

JOHN: Azt hiszem, az első igazi jelentős művem az „In My Life" volt.
Addig csupa szemetet termeltem. Félszívvel a könyveimet írtam, a
másikkal meg olyan dalocskákat gyártottam, amelyek a szerelemről
gügyögtek, mert Paullal akkoriban ezt műveltük. Mindig meg-
próbáltam némi értelmet csempészni a dalaimba, de akkor még nem
törődtem velük igazán.

Az „In My Life" az első olyan dal tehát, amely igazában, tudatosan az

életemről szól. Egy angol újságíró és író megjegyzése nyomán ke-
letkezett, miután az In My Own Write megjelent. „Miért nem emeli át
 449/840

a művei stílusát a dalaiba? És miért nem ír a gyermekkoráról?" —

kérdezte tőlem.

Előbb a szöveget írtam meg, azután jött a dallam. A jobb számok -am-
ilyen az „In My Life" vagy az „Across the Universe" - így készültek. Az
előbbit Kenwoodban írtam, az emeleten, ahol vagy tíz magnóm volt
összekapcsolva. Néhány év alatt megtanultam bánni velük, ami azzal
jár, hogy rock and roll-lemez már nemigen várható tőlem, de néhány
elvarázsolt szám igen.

A dal egy buszutazásként kezdődik, amely a Menlove Avenue 251.

szám alatti házunktól a belvárosig tart. Igazi költemény, miközben
minden látványosságot megnevez a városban. Ezzel a dallal em-
lékeztem meg a régi barátokról és szerelmekről. A középső nyolc tak-
tusban zeneileg Paul volt a segítségemre.

PAUL: Fura módon ezzel a dallal kapcsolatban nem értünk egyet. Úgy
emlékszem, hogy én komponáltam a dallamot, John csak a szövegét
írta.

JOHN: A legtöbb jó dalom egyes szám első személyben íródott.

Ilyenek az „In My Life", az „Im A Loser", a „Help!" meg a „Strawberry
Fields". Ezek személyes alkotások. Ha tehettem, mindig önmagamról
írtam, Nem igazán szerettem egyes szám harmadik személyben szólni
betonházakban tengődő emberekről meg ilyenekről. Én a személyes
zenét kedvelem. De a lelki nyavalyáim meg sok egyéb miatt csak ritkán
írtam magamról.

Ugyanebből az időszakból való a „Run For Your Life", ami nem áll
közel hozzám, mert egyszerűen összecsaptam. A „Baby Let's Play
House"-ból merítettem hozzá ihletet, bár a kapcsolat elég távoli. De
onnan vettem az első sort: „Inkább látnálak holtan, kislány, mint egy
 450/840

másik férfival." Nem hiszem, hogy olyan nagy durranás lenne, de

George-nak mindig ez volt az egyik kedvence.

GEORGE: Nem mondanám, hogy az én dalaim életrajzi ihletésűek.

Talán a „Taxman" az, meg némelyik későbbi szerzemény, a Beatles
utáni időkből. A koraiak meg tele voltak közhelyekkel.

GEORGE MARTIN: Nagyszerűen érezték magukat a fiúk a stúdióban,

s egészében véve hallatlanul boldog idők voltak azok. Sokat bolondoz-
tak és nevetgéltek, kivált amikor visszhangosították a hangjukat. John
nagyon sokat humorizált, de a többiek is. Úgy él az emlékemben ez az
időszak, mint csupa felhőtlen boldogság.

PAUL: Később, amikor a Sgt Peppert készítettük, emlékszem, elvittem

Dylanhez a londoni Mayfair Hotelbe; úgy járultam elébe, mint egy za-
rándok. Az előszobában ott ült Keith Richard, egy darabig várnunk
kellett, és csak azután mehettünk be Dylanhez. Kicsit olyan volt, mint
egy pápai audiencia. Emlékszem, lejátszottam neki a Sgt Pepper egy
részletét, ő meg azt mondta: „Á, már értem, nem akartok már olyan
fülbemászóak lenni, mint régen." A Rubber Soullal kapcsolatban is így
éreztek az emberek. Túl voltunk a fülbemászó korszakunkon, eljött a
kiteljesedés ideje.

Ennek beszédes példája a nagylemez borítója azzal a megnyúlt

fényképpel. Ez is az izgalmas véletleneink egyikének köszönhető.
Robert Freeman fényképész készített néhány felvételt John weybridge-
i kéglije körül. Új cuccban voltunk - a garbóinkban -, és úgy álltunk a
fényképezőgép lencséje elé egymás után, mint egy rendőrségi azono-
sításon. Londonban Robert megmutatta nekünk a diákat, egy karton-
papírra vetítette őket, amelynek a mérete megegyezett a leendő
borítóéval, hogy elképzelhessük, milyen lesz a valóságban. Már éppen
kiválasztottuk a fotót, amikor a kartonpapír hátrahajlott kissé, ami
megnyújtotta a fényképet. „Hej-hó, pont olyan, mint a Rubber So-u-
 451/840

ul’. - kiáltoztuk. - Meg tudnád csinálni ilyenre?" Ő pedig igent mon-

dott. Ez hát a borító története.

GEORGE: Tetszett, hogy az arcunk megnyúlt a borítón. Ezzel

elvesztettük az ártatlanság címkéjét, a naivitásunkat. A Rubber Soul
volt az első, ahol vállaltuk a világ előtt, hogy füvezünk.

PAUL: Novemberben készítettek velünk egy televíziós műsort, Lennon

és McCartney zenéje címen. A tévések ezzel tisztelegtek a munkássá-
gunk előtt, és nagy sztárok adták elő kettőnk dalait. Az ötlet a ren-
dezőtől, Johnny Hamptől származik, aki jó haver. (Sok embert ismer-
tünk a cégénél, a Granada tévétársaságnál, velük vettük fel életünk
első tévé-show-ját. A Granada stúdió félórányira volt tőlünk Liverpool-
ban, gyalog szoktunk odasétálni.)

Nem rajongtunk igazán a műsor gondolatáért, de Johnny, aki állatira

kedves fickó, minden meggyőző erejét latba vetette, és mi örültünk,
hogy a kedvére tehetünk. Tőle tudtuk meg, hogy Cilla Black adja elő
egyik számunkat - Cilla régi barát volt és hogy Henry Mancini is fellép
a műsorban. Nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy egy ilyen jó zenész
közreműködik a műveink előadásában, úgyhogy ezek után már sem-
miképpen nem utasíthattuk vissza az ajánlatot.

Frankó volt találkozni Hank Mancinivel, mivel a többséghez hason-

lóan mi is csíptük a „Moon River"-t, a „Breakfast at Tiffany's" után
pedig teljesen meg voltunk hódítva.

Fritz Spiegl is fellépett a műsorban, elkészítette egyik dallamunk

barokk változatát. Akkoriban a barokk volt divatban: az emberek
barokk parókát nyomtak a fejükbe, és barokk vonósnégyeseket írtak. A
barokk és a rock együtt, istenem! Néhány évvel azelőtt összefutottunk
már Fritz-cel egy partin, ami külön történet.
 452/840

John művészeti növendék volt, márpedig akkoriban egyedül ők ren-

deztek partikat. (A mi sulinknál nem ez járta, mi hazamentünk tanítás
után). Emlékszem, John tanárának kéglijében tartották. Az egész állati
fennkölt dolognak tűnt George és az én szememben, ezért elmentünk,
és adtuk a bennfentest. Mikor a liverpooli filharmonikusok befejezték
a koncertjüket, néhány zenész amúgy díszbe vágva megjelent a partin.
Ez már kicsit sok volt nekünk. A lehető legkifinomultabb képet vágtuk
hát, amikor odasétált hozzánk egy ürge, no, ez volt Fritz Spiegl. Oda-
jött, és feltette a lemezjátszóra Liszt Magyar rapszódiáját. Emlékszem,
George ránézett, és megkérdezte: „Hé, Geraldo, nincs Elvised?" Fritz
nem vette a lapot...

Peter Sellers is fellépett a tévé-showban. Nem ismertem őt nagyon jól.

(Ringó azonban igen, mert nálam sokkal többet lógott együtt a
szórakoztatóipar csillagaival. Vacsorázott már Marion Brandónál,
Richard Burtonnél és Elizabeth Taylornél, valamennyien nagyra bec-
sülték). Petert később én is jobban megismertem: mondhatom, nagy-
on aranyos, bár kissé zűrös pali volt, és sok komédiáshoz hasonlóan,
valamikor ő is zenész szeretett volna lenni. Emlékezetem szerint do-
bolt volna, de abban a showban Larry Oliviert parodizálva az „A Hard
Day's Night"-ot adta elő.

Ott volt azután Ella Fitzgerald, a mi szöges ellentétünk. Az ő szereplése

is nagy megtiszteltetés volt - a „Can't Buy Me Love"-ot énekelte. Évekig
a rajongója voltam, annyira csodás a hangja.

A műsor előtt Hamp megkérdezte, örömmel látnánk-e valakit a szá-

maink feldolgozásához. Én mindenekelőtt Esther Phillipset ajánlot-
tam. Az „And I Loved Her"-t „And I Loved Him"-re változtatta, és
nagyszerű feldolgozást készített belőle. Akkoriban mi a Motown-
lemezeket hallgattuk a legszívesebben, azaz főként fekete amerikai
zenét. George-nak nagy gyűjteménye volt belőle a zenegépén. Én
Marvin Caye-t, Smokey Robinsont meg a hozzájuk hasonlókat
 453/840

kedveltem. A Miracles is nagy hatással volt ránk, itt játszott korábban

l.ittle Richard. Akkoriban már Richard helyét a Motown művészei
foglalták el a szívünkben. Rajongtunk a Motown előadóiért, és nagy
megtiszteltetésnek éreztük, hogy néhány igazi hang énekelheti el a
dalainkat (mi mindenképpen előadtuk az övéiket). Ezért ajánlottam
Johnnynak Esther Phillipset, és sikerült is megnyernie a show
számára.

Nagyon sokan dolgozták fel a műveinket. Márpedig ha ír valamit az

ember, örül, ha feldolgozzák. Mindegy, ki az illető, mivel ez azt jelzi,
hogy valakinek épp a szóban forgó dal volt a szíve csücske. Ezért a fel-
dolgozások inkább szórakoztatnak, és nem bosszantanak, az utóbbira
valójában nem is volt példa. Némelyik nyilvánvalóan sikerültebb a
másiknál, mint például Ray Charles és Esther Phillips munkái. Roy
Redmond csodásán dolgozta fel a „Good Day Sunshine”-t, és frankó
feldolgozás a Count Basic Plays The Beatles is. Ezek a legnívósabbak és
legnépszerűbbek a műfajban, a többit meg iparkodtunk elviselni
valahogyan.

JOHN: Sinatra nem az esetem, egyszerűen nem nekem való, tudják.

Némelyik dolgát azért kedveltem, egyik-másik hangszerelését
különösen. Peggy Lee-t azonban egész nap elhallgatnám, épp úgy,
ahogy a rockot. Ella Fitzgerald is nagyszerű. Eleinte évekig nem ér-
tettem, mit esznek rajta, aztán hallottam tőle valamit, ami nagyon tet-
szett, és a barátaim azt mondták: „Ez Ella Fitzgerald". El sem hittem
nekik, azt képzeltem, valami R & B énekest hallgatok.

NEIL: Örültem, hogy részt vesznek egy ilyen műsorban, meg a kis fura
karácsonyi rajzaiknak is. A művészeti iskolás napokra és a rongyos-
bálokra emlékeztetett. 1965-ben még volt lehetőség ilyen tréfákra.
 454/840

PAUL: Decemberben turnéztunk utoljára Nagy-Britanniában. Szinte

naponta felléptünk élő koncerten, néhány évi güri után ezért egyre
inkább a lemezkészítés felé fordultunk.

Úgy éreztük magunkat, mint a festő, akit nem engednek ecsethez

nyúlni, csupán a műveivel házalva járja a vidéket, de aztán egyszer
csak valakitől azt hallja: „Igen, festhetsz, berendezhetsz egy műtermet,
és ott csak annyit dolgozol, amennyit akarsz." Ezek után érthető, hogy
jobban csíptük a stúdiómunkát, mint a vándoréletet.

JOHN: Mindig is a lemezek embere voltam, és amint megtanultam a

stúdiót kezelni, itt szerettem a legjobban lógni. Azért kedvelem, mert
az ember teljesen ura az eseményeknek.

NEIL: Idővel rájöttek, hogy technikailag nem tudják ugyanazt

produkálni a színpadon, mint a stúdióban. Azt hiszem, tele lett a hó-
cipőjük a zsinórban egymást követő koncertekkel. Elegük lett ebből.

JOHN: A „Day Tripper" egy régi népdal feldolgozása, amelyet az

elmúlt hónapban kiállt állati nagy nyomásról írtam. Baromi nehéz
volt, és ez hallatszik is a dalon. Nincs komoly üzenete, csak olyan dro-
gos nóta. Egy naponta LSD-utazásra induló muki dala, ezért tetszett
meg ez a fordulat.

A „We Can Work It Out" vokálját Paul írta, én meg a középrészt. Paul
szolgáltatta az optimista szövegrészeket: „Meg tudjuk oldani", ez rá
vall, én viszont olyanokat írtam bele. mint: „Az élet túl rövid, nincs idő
lacafacázni"

RINGO: 1965 végére már mindenkit állatira lestrapált a turnézás. Em-

lékszem, volt egy tanácskozásunk, amikor már mind arról panaszkod-
tunk, hogy zeneileg egyre mélyebbre süllyedünk, nem szólva a koncer-
tekkel járó dögunalomról meg az állandó helyváltoztatás
fáradalmairól.
 455/840

Az együttesek manapság is a világot járják, egy nap sajtóértekezletet

tartanak, aztán négy napon át koncerteznek. A Beatlest azonban
folyton nyúzta a sajtó: óriási stressz volt ez a számunkra. Az emberek
attól kezdve próbáltak a közelünkbe férkőzni, hogy ébredéskor
kinyitottuk a szemünket.

És ennek a hajszának csak nem akart vége szakadni. Nem emlékszem,

hogy valaha is szabadságoltam volna magam, kivéve, amikor LA-ben
kibéreltünk egy kéglit, és pihentünk ott egy hétig vagy meddig. De még
akkor is folyvást résen kellett lennünk, Neil meg Mal szerelte le a
tolakodókat. A szó szoros értelmében magunkra zártuk az ajtót, hogy
lélegzethez jussunk végre.

JOHN: Igazán imádok közönség előtt játszani, Amerikában azonban

az egészet tönkretette, hogy minduntalan olyanokkal kellett
találkoznunk, akiket a pokolba kívántunk. Tudom, nem vagyok valami
toleráns, de csoda-e, hogy kiakadtunk, amikor egyre kaptuk az auto-
gramos füzeteket a reklámszakemberektől, zsernyákoktól meg a
hozzájuk hasonlóktól. Az igazi rajongóknak órákig, napokig kellett
várakozniuk. Féleszűként kezelték őket, csak mert meg akarták
szerezni az autogramunkat, a zsernyákok viszont bebiztosították
maguknak a sajátjukat. Lefogadom, hogy Nagy-Britanniában minden
zsernyák lányának megvan az aláírásunk. És ezeknek a fele nem is tar-
tozik a rajongóink közé. Ez a dolog baromira igazságtalan azokkal a
gyerekekkel szemben, akik szívből mellénk szegődtek.

Az egész kezdett lassan az agyamra menni, szitkozódtam, jeleneteket

rendeztem. De mindig ki kell adnom magamból a feszültséget. Nehéz
is lett volna másként elviselni, szörnyű volt ez az életmód. Az em-
bernek teljesen meg kell aláznia magát Beatle-ként, ezt pedig nehezen
tűröm. Azért mentem csak bele a buliba, mert nem is fogtam fel ig-
azán, mi az ábra, nem láttam, hová fog fajulni a dolog, amíg aztán
fokonként elnyelt a körülöttem tomboló őrjöngés, és végül arra
 456/840

eszméltem, hogy pontosan azt teszem, amit a legjobban rühellek, és

azoknak kedveskedem, akiket ki nem állhattam tízéves koromban.

NEIL: Bárki, aki az együttes környezetében élt a turnék idején, látta,

mennyin leterheli őket ez az életforma. Azért látogattak el LA-be is,
hogy egy kicsit kifújhassák magukat.

GEORGE: LA-ben szintén egy csomó embert kellett leráznunk, sztárok

csemetéit, akik velünk szerettek volna mutatkozni, újságírókat, akik a
legújabb műveinkről kívántak hallani; mi viszont ki akartuk iktatni az
egész szórakoztatóipart és a partikat.

Ugyanakkor barátaink is voltak ott, mint például David Crosby és Jim

McGuinn, akikkel szívesen lógtunk együtt. Ennek az életnek tehát vol-
tak előnyei és hátrányai, mi azonban inkább csak az utóbbiakat
érzékeltük.

Az 1963 és 1965 közötti időszak maga volt a rémálom: filmcsinálásból

és európai turnékból állt az életünk. Ezenkívül kiadtunk négy kisle-
mezt, három középlemezt és pár nagylemezt, ellátogattunk Amerikába
és a Távol-Keletre... szinte hihetetlen, mi minden kitelt tőlünk!
Folyvást úton voltunk. És amint Paul is elmondta, egyszer egy szabad-
napján még egy szépségverseny zsűrijébe is beült.

Megfordultunk mindenütt, jártunk Ausztráliában, Tokióban,

Amerikában és Európában, mégis a legnagyobb turnénk mindössze
hat hétig tartott, az utazásra fordított időt is beleértve. Folyvást ro-
hantunk. Csak ledaráltuk a koncerteket, és már spuriztunk is haza.
Csak így lehetett magánéletünk, márpedig erre ugyancsak kiéheztünk.

A jó dolgok a stúdióban történtek. Még ekkor is igen közel álltunk

egymáshoz. Sülve-főve együtt voltunk Londonban - én az új Ferrarim-
ban furikáztam a társaságot a stúdióban, vacsorán, klubokban,
egészen lefekvésig. Végigdolgoztuk a napot, aztán hazamentünk,
 457/840

átöltöztünk, majd fél tizenegykor megint összejöttünk a klubban. Kábé

1964-től felhagytam a whiskyvel és kólával, ehelyett rákaptam a vörös-
borra. És továbbra is eljártunk a klubokba.

RINGO: Sok minden változóban volt akkoriban - a hozzáállásunk, az

életünk -, s valahogyan a Rubber Soul munkálatai jelentették a vég
kezdetét. Klassz munkát végeztünk, és igazán pazar volt a stúdióban
lógni, aminek meg is lett az eredménye, de telt-múlt az idő, már öt,
aztán hat éve voltunk együtt, és lassan a stúdióból is elegem lett.

1965-ben megnősültem, de még mindig naponta bejártam az Abbey

Roadra. Azt hiszem, ekkor kezdtem belefáradni a dologba, pedig
odabent frankón éreztük magunkat, aztán hazamentünk, és a napok
csak egyre teltek.

1966

JOHN: A hatvanas évtizedben zajlott le a fiatalok forradalma, és

nemcsak bizonyos osztályokban. Megváltozott az emberek
gondolkodása,-előbb csak az akkori fiataloké, aztán a következő
nemzedékeké is. A Beatles része volt ennek a forradalomnak, amiből
végül evolúció lett, és ez ma is tart.

A hatvanas években mindannyian egy hajóban eveztünk. A mi

nemzedékünk ismét elindult egy Új Világ fölfedezésére. És a Beatles
ott csücsült az árbockosárban.

Benne voltunk a fölfedezésben, és nagyban hozzájárultunk, bár azt

nem tudnám pontosan megmondani, mivel. Nyilván nem mindenkit
befolyásoltunk azonos mértékben. Az akkori változások velünk is ugy-
anúgy megtörténtek, és mi jószerivel csupán egyszerű észrevételeket
tettünk: „Idefönn esik!" „Föld a láthatáron!" „Sirályok:" Szóval csak
beszámoltunk arról, amit láttunk, és más esetleg nem látott.
 458/840

GEORGE: A hatvanas évek igen jó korszak volt, már csak azért is -leg-
alábbis Európában -, mert ekkorra nőtt föl az a nemzedék, amelyiknek
semmi személyes köze nem volt a második világháborúhoz. Igaz, mi
akkor születtünk, de valójában csak hallomásból ismertük ezt a
háborút, és torkig lettünk a róla szóló történetekkel.

A sajtó és a tévé a mai napig ezen - és általában a háborúkon -csámc-

sog, nem is értem, hogy nincs elegük belőle. És azt sem értem, hogy
amikor ebben a pillanatban is legalább ötvennégy háború folyik szerte
a földön, miért veszik elő még mindig PearI Harbort meg a többi
akkori eseményt.

A mi nemzedékünk nem szenvedte meg a világháborút, és nem akart

örökké Hitlerről hallani. Sokkal inkább érdekelt minket ennél a jövő,
meg hogy magunk mögött hagyjuk a viktoriánus gondolkodásmód
maradványait, a szegénységet és a nélkülözést.

Ezt a változást a mi nemzedékünk élhette át elsőként. Mindennek a

tetejébe ott volt nekünk Little Richard, Elvis és Fats Domino remek
zenéje, teljesen más, mint az ötvenes évek meglehetősen bugyuta
dalai. Ez az új zenei korszak sajnos nem sokáig tartott, mert a hetvenes
években már a faldöngetés és egymás leköpdösése lett a divat.

Mi is beleütköztünk Vietnamba körülbelül akkor, amikor Beatle-ként

már felnőtté értünk, és rájöttünk, hogy az élet nem csupa dal, móka és
kacagás.

PAUL: Volt egy rövid, de nagyon szabad időszak, amit én mindig ah-
hoz hasonlítok, amikor Isten megnyitotta a tengert Mózes előtt, de
aztán isinél összezárta.

A szexuális szabadságnak az AIDS vetett véget, mint korábban egy

másik nemzedék számára a szifilisz. Apám többször is mondta, hogy
irigyel engem, amiért nem kell tartanom a szifilisztől; az ő
 459/840

gyerekkorában az még halálos veszélyt jelentett, de mire mi felnőt-

tünk, már gyógyítható volt. Ráadásul minden csaj szedett fogamzás-
gátló tablettát, ami megszabadított minket egy másik régi aggoda-
lomtól, így elképesztő szexuális szabadságban élhettünk.

JOHN: Az embereknek egyszerűen nem tetszik, hogy a gyerekeik

felszabadultan élvezik az életet. Pedig ők csak azért nem voltak ugyan-
olyan szabadok, mert ez nem jutott az eszükbe, hanem úgy próbáltak
élni, ahogyan korábban az ő szüleik is. Most meg féltékenyek arra, aki
szabad mer lenni - elsősorban szexuálisan.

Nem tudom már, mikor volt az, de talán a húszas vagy a harmincas
években, amikor a populáris zene nagy része arról a romantikus, ideál-
is szerelemről szólt, amilyen a valóságban nincs is. Majdnem minden
dal a szerelemről, egy fiú és egy lány kapcsolatáról szólt, csak éppen a
legfontosabb, a szex maradt ki belőle.

Úgy érzem, a mai gyerekek már az igazmondó dalokat éneklik és

hallgatják szívesen, legyen szó akár a szexről, akár a szerelemről vagy
bármi másról.

Azt hiszem, ez a zene tükrözi a társadalom állapotát is. Tükrözi, és

nem arról szól, milyennek kellene lennie. Azt hiszem, egy adott kor
költőinek, zenészeinek, egyéb művészeinek ez ugyanolyan fontos fe-
ladata, mint hogy utat mutassanak. Különösen igaz ez a popzenére:
felmutatja a világot úgy, ahogy van.

Elmondható ez a Beatlesre is. Nem tagadhattuk le, hogy Liverpoolból

jöttünk, és nem tagadtuk le a gondolatainkat sem, hanem ugyanúgy ki-
mondtuk a dalainkban, mint ma már annyian.

PAUL: Azt hiszem, az a nagy kitörések korszaka volt. Mi, a Beatles,

mindenesetre kitörtünk, és ezt nehéz lenne elválasztani a divat, a
kultúra vagy a gondolkodás kitöréseitől. Mindez egyszerre zajlott le.
 460/840

Velünk azért akart az égvilágon mindenki találkozni, mert mi voltunk

a Beatles, nemcsak az öltözködésünk miatt.

Hozzátartozott mindehhez a fű és az LSD is. Ezekben az volt a jó, hogy

nem ütöttek ki minket, mint a whisky, hanem komoly beszélgetéseket
tudtunk folytatni akár hajnali háromig.

Mára ez megváltozott, sőt szinte olyan, mintha az az időszak nem is

lett volna. Úgy tűnik, a kör bezárult, mert ma ismét pusztító fegyverek
röpködnek a levegőben, és senki nem tesz virágot a puskacsövekbe.
Úgy látszik, az emberiség nem tanul a saját kárán.

RINGO: Szerintem a Beatles csak azt csinálta, amihez kedve volt, és

ebbe beletartozott a fiatalságnak az a vágya is, hogy másképpen akar
gondolkodni. És talán volt olyasmi is, ami az embereknek nem jutott
volna az eszébe, ha mi nem vagyunk. Ott van például az öltözködés,-
korábban sokan úgy gondolkoztak, hogy ez meg az járhat ilyen meg
amolyan ruhában, de az csak rólunk jutott az eszükbe, hogy akár ők
maguk is megpróbálhatnák utánozni.

Nekem a hatvanas évek voltak a nagy korszakom, mint apámnak a

negyvenesek. Neki például mindörökre Glenn Miller maradt a ked-
vence, a Beatlcsnél is jobbnak tartotta. Ehhez hasonlóan én sem igen
teszek föl 1970 utáni számokat, ha lemezt hallgatok, legfeljebb abból,
amit Bob meg Eric csinált azóta, esetleg néha Eltont. Akik utánunk jöt-
tek, azok már nem tudnak engem lekötni.

NEIL: Amikor 1966 elején, olyan hosszú hajtás után a Beatles végre
tartott néhány hónap pihenőt, mindnyájan szusszanhattunk egyet, ők
ezt az időt arra fordították, hogy többet voltak együtt a barátaikkal,
élték a magánéletüket, elmentek vakációzni.

JOHN: Éltük az életet, London környékét jártuk autón, összejöttünk

egymással, és sokat dumáltunk a zenéről például az Animalsszel. Jó
 461/840

időszak volt, talán a legjobb. Végre egy hangyányit békén hagytak ben-
nünket. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha bezárkózhattunk volna
egy klubba.

PAUL: EGY DARABIG NAGYON ÉLVEZTÜK, HOGY EGÉSZ CSOMÓ

OLYAN EMBERREL ISMERKEDHETTÜNK MEG, AKIKKEL
MÁSKOR, MÁS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHETETT
VOLNA. NAGYON JŐ, NAGYON NYITOTT KIS TÁRSASÁG VOLT,
SZÉPEN MEGFÉRT BENNE MELEG ÉS HETERO, AMCSI ÉS
ANGOL, DE BÁRMILYEN MÁS NEMZETISÉGŰ IS.

JOHN: Legtöbbet az Ad Lib klubba jártunk, de gyakran megfordultunk

a Bag O'Nailsben is, a többiben csak néha-néha. Ezeken a helyeken
táncoltunk, zenéről beszélgettünk, piáltunk és narkóztunk. Az Ad Lib-
ben minden egyes alkalommal föltettük Derek Martintól a „Daddy
Rolling Stone"-t, amit később a Who is feldolgozott - nem valami re-
mekül, mert az angolok rendre elbaltázzák a nagy amerikai számokat,
amit még mi is megtettünk néhányszor. Nem csoda, hogy jobban szer-
ettük az amerikai zenét, mint a sajátunkat.

PAUL: A többi bandával mind jóban vagyunk. Az Ad Libben gyakran

összefutunk a Rolling Stonesszal, az Animalsszel meg a Moody Blues-
zal, és leülünk velük beszélgetni a zenéről, meg kitárgyalni az új
lemezeinket.

JOHN: Az Ad Libben és a hasonló klubokban leginkább azt szeretjük,

hogy ott találkozhatunk a Rolling Stonesszal, az Animalsszel, meg az
esetleges amerikai vendégművészekkel, és idegenek egyáltalán nem
zavarnak bennünket. Már egy éve járunk az Ad Libbe, és ezalatt talán
egy autogramot kértek tőlem. Ebben a társaságban nyugodtan be is
rúghatunk, senki sem szólja meg az embert. Tudunk lazítani, és
érezzük, hogy itt a helyünk.
 462/840

PAUL: Egy-egy felvétel után, éjjel kettőkor vagy háromkor elindultunk

együtt Weybridge-be, őrülten hajtottunk, és nagyokat kurjongattunk
az úton. Többnyire George ment elöl a Ferrarijában, mert ő vezeteti a
leggyorsabban, mi Johnnal a Rolls Royce-ában vagy a Princessben
követtük. A Rollsban volt egy mikrofon, kívül meg egy hangszóró, és
azon keresztül John gyakran ordítozta George-nak: „Ne dacoljon a
rendőrséggel! Az ellenállásnak semmi értelme!

Álljon le azonnal, és húzódjon félre!" Tiszta őrület volt, és mindenütt

fölébresztettük vele az embereket.

John Spanyolországba, a „How I Won The War” forgatására is ezzel a

fekete Rollsszal ment, és szinte abban a kocsiban lakott. Az ablaka be
volt sötétítve, kívülről senki sem láthatta, ki ül benne, és John
többnyire ki sem szállt belőle, csak a hangszórón át kiabált rá az em-
berekre: „Hagyja békén az autót! Menjen már cl innen!"

Egyszer a Regent's Parkon át hajtottunk Észak-Londonba egy

felvételre. John weybridge-i házából indultunk a Rollsszal. Egyszerre
csak Brian Jones mögé értünk, aki nyugodtan üldögélt hátul az Austin
Princessében. John imádott ugratni mindenkit, és elkiáltotta magát:
„Brian Jones, ne mozduljon! Megfigyelés alatt tartottuk, és most
letartóztatjuk!"

Brian először rettenetesen berezelt, látszott, hogy elfehéredik, de aztán

rájött, hogy csak mi vagyunk azok, és megkönnyebbülten elkezdett
káromkodni. De John olyan jól adta a rendőrt, hogy egy pillanatra ig-
azán ráijesztett.

GEORGE: Nekem volt egypár Ferrarim, és végül John is elhatározta,

hogy azt vesz. Versenyeztünk is egymással, de szerintem mindig én
voltam a jobb, már csak azért is, mert John nem látott igazán jól.
 463/840

Mégis mindenáron Ferrarit akart vezetni, és én mindig attól féltem,

hogy valami nagy karambolt csinál.

Volt, hogy kilencven mérfölddel robogtunk végig a Piccadilly-n, és

ugyanígy vágtunk be az aluljáróba a Hyde Park sarkán, én elöl, ő meg a
nyomomban, kontaktlencsével a szemén. Aztán hazafelé, végig az
A3-ason. Néha már én lassítottam, mert attól féltem, hogy nekimegy
valaminek.

Egyszer John Ferrarijának az utasülésén Terry Doran ült, egy liver-

pooli autókereskedő, Brian Epstein jó barátja, akivel akkortájt gyakran
találkoztunk. John akkor is jó kilencvennel ment az Ml-esen, amikor
egy madár nekirepült a szélvédőnek, és szétzúzódott rajta. John
ösztönösen felkapta mindkét kezét, úgyhogy Terry fogta meg gyorsan a
kormányt, és így akadályozta meg a karambolt.

Brian Epsteinnek nagy luxusautója volt, egy Maserati, ami a hatvanas

évek elején kitűnő márkának számított. Paul meg én imádtuk, és
lényegében azzal tanultunk meg vezetni. Sőt ez az autó még abban is
szerepet játszott, hogy leszerződtettük Briant, aki mellesleg egyáltalán
nem tudott vezetni, egyszer ki is döntött egy útjelző táblát a liverpooli
repülőtér közelében. Mindig gondot okoztak neki a közlekedési lám-
pák: a zöldnél megállt, a pirosba bele akart hajtani.

Egy nap a Piccadillyn hajtott bele a pirosba, át a kereszteződésen. Az

ott álló rendőr rákiabált, de Brian továbbhaladt a következő lámpáig,
ami éppen zöld volt, és ott állt meg. A rendőr futva követte, és éppen
utolérte, amikor az a lámpa is pirosra váltott, de akkor Brian megint
elindult.

JOHN: AZ EREDETI BORÍTÓÖTLETEM JOBB VOLT: FEJEZZÜK LE

PAULT. CSAKHOGY Ő EBBE NEM MENT BELE.
 464/840

GEORGE: Az 1966-os amerikai nagylemeznek, a Yesterday and Today-

nek a borítójával sok macera volt. Ha jól emlékszem, Brian Epstein
Ausztráliában ismerkedett meg a fényképésszel, Robert Whitakerrel,
akit Londonban mutatott be nekünk. Avantgárd stílusban dolgozott, és
sokan foglalkoztatták. Nekem nem nagyon tetszett, amikor bennünket
fényképezett.

Elég nagyszabású volt a dolog, de kissé bugyuta is. Gyakran mindnyá-

jan belementünk ilyen butaságokba, mert azt hittük, így lesz lezser,
holott csak időtlenség lett. Ez volt az egyik ilyen eset. De hát együtt
mentünk bele, és külön-külön senkinek sem jutott eszébe tiltakozni.

Szóval ráálltunk arra, hogy a címlapfotóhoz mészárosköpenyt vegyünk

föl, és undorodó pofákat vágjunk. Az utóbbi nekem nem tűnt ne-
héznek, mert azok a lefejezett babák valóban elég visszataszítóak vol-
tak. Ma sem tudom, miről akart szólni az egész.

Nem csoda hát, hogy valaki azt mondta rá, amikor meglátta: „Komoly-
an gondoltátok, hogy ez legyen a lemezborítón?" A lemezvállalatnál
meg azt mondták: „Semmi szükség egy ilyen rémes borítóra. Majd
csinálunk rólatok egy nagyon illedelmes kis képet."

NEIL: A hentesköpeny Bob Whitaker ötlete volt. Talán ezzel akart

valami „életszagút" belevinni a fotózásba. A képek az amerikai
nagylemezhez készültek, merthogy a Capitol ragaszkodott az angol ki-
adásoktól eltérő borítóhoz, de a kiskereskedők mind megrettentek,
amikor meglátták. Nem is tudom, hány példányt nyomtattak ki ezzel a
képpel.

A Capitol erre csináltatott egy új borítót, és rányomatta az addig

elkészült eredetiekre, majd a többi már az új képpel készült. De azok,
akik az első változatot vették meg, legőzölték a borítóról a ragasztást,
 465/840

hogy előtűnjön alóla a „mészáros" kép. Azt hiszem, igen kevés példány
lehet belőle.

PAUL: Akkoriban úgy ment a fényképezkedés, hogy általában a fotós

adta az alapötletet. Mi csak ritkán mondtunk ennek ellent; például
amikor Dezo Hoffmann szemüvegben akart levenni bennünket,
tiltakoztam, hogy hát én nem is vagyok szemüveges. Erre ő azt
mondta: „Az lehet, de így az összes optikai folyóirat meg fogja venni a
képet." Minekünk fogalmunk sem volt ezekről a szempontokról, de
aztán megszoktuk, hogy a fotósoknak gyakran vannak mindenféle
bizarr ötleteik, és rájuk hagytuk.

Bob már fotózott minket korábban is, és elég jól ismert bennünket,
tudta hát, hogy kedveljük a morbid humort. Akkoriban nekünk is elég
sok ilyen ötletünk támadt. Így aztán amikor azzal állt elő, hogy ve-
gyünk magunkra fehér laboratóriumi köpenyeket, nem tiltakoztunk.

Az sem tűnt föl, mit akar mondani azzal a csomó hússal, meg a
babákkal, mindenesetre eredetibbnek tűnt, mint mások ötletei,
például a szemüveg.

Egy ponton aztán megkért bennünket, hogy törjünk el mindenféle

műanyag tárgyakat, ő meg majd akció-fotókat készít rólunk közben.
Aztán a kész képeken úgy tűnt, mintha eszeveszetten törnénk-
zúznánk, ezért is nevezték cl „mészáros'' borítónak, de mi akkor nem
gondoltunk bele az összes lehetséges asszociációba, csak azt láttuk,
hogy ez meghökkentő lesz.

Végül a Capitol Records utasította el az eredeti borítót, de hát akkor

még elég prűd volt a világ. Hasonlóan járt a Stones is egy fotóval, amit
a Decca főnöke, Edward Lewis azért nem fogadott el, mert a szöveget
egy vécékagylóra írták rá, és ezt felháborítónak cs botrányosnak
találta. Mick el is jött hozzánk, hogy elmondja nekünk a problémái, és
 466/840

én próbáltam telefonon rábeszélni Sir Edwardot, hogy fogadja el a

borítótervet, de nem tudtam hatni rá.

RINGO: Már nem tudom, pontosan hogy is volt azzal a borítóval. Nem
tudom, hogyan kerültünk mindnyájan hentesköpenybe, körülöttünk
egy csomó hússal. Ha valaki megnézi a képet, láthatja, hogy gőzünk
nincs, mit művelünk. Ez is csak úgy megtörtént velünk, mint akkor an-
nyi minden.

A köpeny maga jó ötletnek tűnt, mert úgy véltük, mi abban is jól

nézünk ki. Az őrület inkább az volt az egészben, hogy később az eredeti
borítót betiltották, és másikat raktak fölébe, amit aztán mindenki
elkezdett legőzölni róla.

Gondolom, egy ilyen gőzölt példány ma már becses Beatles-ereklyének

számít. Nekem nincs belőle egy sem, mert eszembe sem jutott akkor,
hogy nem ártana félretenni belőle.

JOHN: A képek Londonban készültek egy hosszú szeánszon. A végére

már eléggé untuk a dolgot, mert az ilyesmi elég fárasztó, az embernek
mégis normálisan kell viselkednie, amikor a legszívesebben csak
hülyéskedne. Ezúttal fordított volt a helyzet, és amikor ez a kissé szür-
realista fényképész berendezte a műtermet húsdarabokkal és
babákkal, ránk meg orvosi köpenyt adott, úgy éreztük, ez végre valami
érdekes lesz

Nem szeretem, ha beskatulyáznak, márpedig addigra már valóságos

angyaloknak akartak feltüntetni bennünket. Azért kardoskodtam
emellett a borító mellett, hogy megmutassuk: tudjuk mi is, hogy nem
ilyen rózsás a világ. Ha rajtam múlik, az eredeti képpel került volna
forgalomba.

A rendőr végigkövette őt a Piccadilly-n, és próbálta elkapni, neki meg

fogalma sem volt az egészről.
 467/840

PAUL: Sokat voltunk együtt a Stonesszal, besegítettünk a felvételeikbe,

nagyon jó haverok lettünk. Persze némileg rivalizáltunk egymással,
hiszen ez természetes, de sosem voltunk ellenségek. Megkérdeztük
például: „Készültök mostanában kijönni valamivel?", és ha azt
mondták: „Van most egy nagy számunk, ti várjatok pár hetet'', hallgat-
tunk rájuk, mert mi értelme lett volna rontani egymás sanszait? Néme-
lyik számukba be is szálltunk, például a „We Love You”-n mi is
énekelünk Johnnal, Mick kért meg rá bennünket.

Szóval mi egy brancsba tartoztunk a Stonesszal. Éjszakánként is

többször találkoztunk, többnyire egy Earl's Court-i lakásban, de
Robert Frasernél, nálam, Micknél és Keithnél, sőt talán Briannél is.

Emlékszem, egy ilyen éjszakán mutatta meg Mick először a „Ruby

Tuesday" demófelvételét, ami baromira tetszett. Aztán villogtunk a
sajtó előtt, amikor erről kérdeztek, mert előbb hallottuk a „Ruby
Tuesday'’-t, mint ők.

Egyszer mi kértük föl Brian Jonest, hogy vegyen részt egy

felvételünkön, és nagy meglepetésünkre egy szaxofonnal állított be az
Abbey Roadra. Végig is szaxizta a „You Know My Name"-et, az egyik
kissé őrült felvételünket, méghozzá pontosan olyan szaggatott stílus-
ban, ahogyan szerettük volna.

GEORGE: Briannel gyakran találkoztam a klubokban, és sok időt

töltöttünk együtt. A hatvanas évek közepén otthon is gyakran meglá-
togatott, főleg amikor rajta volt a „majré", mert túl sok mindent
szedett be egyszerre. Ilyenkor már a kertben kiabálta a nevemet, én
meg mindig beengedtem, mert jó haver volt.
Különösen sokat járt hozzám a szitáros korszakomban. Velem beszélte
meg a „Paint It Black"-et, és nálam próbált meg először szitáron játsz-
ani, aminek a hatása érződik is azon a számon.

Most, ahogy visszagondolok rá, nagyon sok közös vonást fedezek föl
kettőnkben. Majdnem egyidősek voltunk, úgyhogy biztosan ő is a
Malak jegyében született. És pontosan ugyanolyan szerepet töltöttünk
be a világ két legjobb együttesében: a harmadik ember szerepét, ő a
Stonesban Mick és Keith, én a Beatlesben Paul és John mögött. Tu-
dom, sokan fárasztónak találták őt, de én nagyon élveztem a
társaságát.

JOHN: Brian az évek során szép lassan szétesett. A végén már olyanná
vált, akinek az ember nem várja a telefonhívását, mert tudja, hogy az
valami balhét jelent.

Nagyon sok fájdalma volt már akkor. De eleinte, még fiatalon, tele ön-
bizalommal, nem okozott semmi bajt. Sajnos, a szemünk láttára esett
széjjel, pedig eredetileg nagyon helyes fiú volt, nem különösebben
okos meg ilyesmi, de igazán rendes gyerek.

PAUL: Brian elég ideges ember volt, és nagyon félénk, meglehetősen

komoly, és túl komolyan kábítózott is, egy idő után mindig remegett
tőle. Amúgy nagyon helyes fiú volt.

Tudtuk, hogy rákapott a heroinra. Akkoriban nemigen lehettem

teljesen tisztában azzal, hogy ez mit jelent, mert emlékszem, hogy
Robert Frasert kérdeztem róla. Azt hiszem, tőle hallottam: „A heroin
nem probléma, csak legyen rá pénzed. Több millió heroinista él a
földön." Ezt kis híján el is hittem neki, de szerencsére valami belső
hang figyelmeztetett, hogy ez azért mégsem lehet igaz, így aztán nem is
szoktam rá. Hála istennek.
 469/840

John Dunbarnál voltam egyszer, amikor az egyik barátja elővette a tűt

és a gumiszalagot, elkötötte a karját és beadta magának az injekciót -
akkor láttam ilyet először életemben. Ijesztő látvány volt, de nem
tudtam levenni a szememet róla. Nem is szólhattam rá, hogy ne tegye,
hiszen az ő életéről volt szó, de rettenetes látványt nyújtott. A
következő héten megtudtam, hogy meghalt, nekem mindenesetre
jókor jött ez a figyelmeztetés.

Különösen azért harcoltam érte, hogy végre valami másnak lássanak

bennünket. Meg is jelent Amerikában, vagy hatvanezer példányban, és
piacra is dobták, de aztán valaki beleköpött a levesbe, ezeket a
példányokat visszarendelték, és föléje nyomtak valami idétlenséget,
amin lehetetlenül méla pofát vágunk. Ez is attól van, hogy untuk már
az örökös bizakodó tekintetet. Akkor már szerettük volna magunk
tervezni a borítókat, de legalábbis jobban beleszólni az otthoniakba;
Amerikában ez nem ment, mert ott mindig ragaszkodtak az eredeti
elképzelésekhez. Hiába akartunk például tizennégy számos nagylemezt
megjelentetni ott, abba sem mentek bele. Akkor már ugyanis meg
akartuk rendesen szerkeszteni a nagylemezeket, nekünk nem volt
mindegy, milyen sorrendben vannak rajta a számok, és több számmal
könnyebb lett volna variálni, de nem hagyták, mit tudom én már,
miért. Egy ideig nem is foglalkoztunk azzal, hogy milyenek az amerikai
lemezeink, amíg rá nem jöttünk, hogy itt-ott kihagytak a felvételekből
egy-két részletet. Ma már persze érdekesség, hogy vannak ilyen változ-
atok is, de akkor nagyon dühített minket az ilyesmi. És az is, hogy
rendszerint mindegyik nagylemezünkről kihagytak egy-két számot.

JOHN: Az biztos, hogy a következő nagylemezünk egészen más lesz.

Már ezt is úgy akartuk, hogy ne legyen szünet az egyes számok között,
hanem folyamatos felvétel legyen, de hallani sem akarlak róla.

Paul és én imádjuk az elektronikus zenét. Minden belefér: koccintás

két pohárral, rádiós szünetjelek, és mindez jöhet akár szabályos
 470/840

időközönként is. Van, aki szimfóniát ír ilyesmiből. Még ez is jobb

lenne, mint a legutóbbi filmünk kísérőzenéje. Olyat nem akarunk
többé!

GEORGE MARTIN: Az ötleteik egyre inkább kezdtek érvényesülni a

stúdióban. Először elmondták, mi az elképzelésük, és engem is arra
ösztönöztek, hogy minél több új javaslattal álljak elő, az öveiket pedig
változatosabban valósítsam meg.

A Revolveren hallható, hogy a fiúk nagyon sok amerikai lemezt

hallgattak meg, és próbálták azoknak az effektusait utánozni. Minden-
féle radikális elképzeléssel álltak elő, a keverésnél meg ragaszkodtak a
magas EQ-hoz, a fúvósokat ki akarták élesíteni, a basszust meg tom-
pítani. A hangmérnökök néha már a fejüket vakargatták, hogy ennyi
EQ nincs is a világon.

A lemezen végigskáláztuk az EQ teljes tartományát, és ha még ez sem

volt elég, akkor valamit megdupláztunk, ami aztán igen különös
hanghatást keltett, de a Beatles ezt szerette.

GEORGE: Erről csak annyit, hogy az EQ az „equalisation" („kiegyen-

lítés"! rövidítése; lényegében arról van szó, hogy az ember itt-ott feler-
ősít valamit, másutt meg levesz belőle, mint amikor a lemezjátszón
beállítja hangszínt, de ha előkelően akarjuk mondani, akkor EQ.

(Nekem egyébként kivételesen magas EQ-m van, több mint 3000

hertz,- amikor gondolkodom, hertzeg belé az agyam.)

PAUL: Az elején úgy néztünk George Martinra, mint a Nagy Mennyei

Producerre, és oda se mertünk volna kéredzkedni a keverőpulthoz, de
ahogy múlt az idő, ebbe a munkába is kezdtünk egyre inkább
beleszólni.
 471/840

GEORGE: George Martin eleinte teljhatalmú úr volt a stúdióban, de

ahogy kinyílt a csipánk, ő és az EMI más mérnökei is egyre több be-
leszólást engedtek nekünk. Talán jobban kezdtek bízni bennünk,
amikor látták, hogy milyen sikerünk van mindennel, így aztán sutba
dobták a kissé tanáros hozzáállásukat velünk szemben.

Ráadásul George Martinnal össze is barátkoztunk, és már a szaba-

didőnkben is találkoztunk vele. Minden egyes listavezető számmal
több lett a beleszólásunk a dolgokba, míg végül valójában már mi
diktáltunk a stúdióban.

JOHN: Szép lassan megtanultuk a stúdiómunkát. Amikor először

voltam ott, azt gondoltam: „De hát ez olyan egyszerű, mint egy mag-
nófelvétel. Én majd játszom és énekelek, ti meg kezelitek a magnót:
bekapcsoljátok, amikor elkezdek énekelni." Aztán jött az olyasmi, hogy
ezt most ne így csináljam, mert be fog rezonálni, vagy hogy ne ide
álljak, hanem inkább amoda, mert onnan jobban hangzik; akkor az
ember elkezdi fölcsipegetni ezeket a dolgokat.

Egyszer lejátszottam magamnak sorban az első négy nagylemezünket,

hogy megfigyeljem rajtuk a zenei fejlődést. Nagyon érdekes volt, de
amikor folytattam, a Revolvernél elakadtam, mert így már kissé sok
volt egyszerre, viszont világosan hallottam annak a jeleit, hogy menet
közben mi is sokat tanultunk, meg a technika is tökéletesedett.

GEORGE: 1966 áprilisában kezdtük el a Revolver felvételét. Azon volt

rajta a „Taxman" is, aminek az adta számomra az apropóját, hogy
akkor jöttem rá, mennyi pénzemet szedi el az adóhivatal. Az ember
eleinte örül, amikor elkezd sok pénzt keresni — egészen addig, amíg
meg nem tudja, mi az az adó.

Akkoriban minden fontból durván tizenkilenc shilling hat pennyt el-

vettek tőlünk (amikor még húsz shilling volt egy font), és volt adó, fő-
 472/840

adó, mellékadó, ilyen meg olyan adó, lényegében igen kemény bün-
tetés azért, amiért az ember pénzt merészel keresni. Nagy-Britan-
niának ez volt az egyik hátránya, és ezért költözött el onnan minden
gazdag ember Amerikába vagy máshová.

A hatvanas évek elején hetente huszonöt fontot kaptunk Brian Ep-

steintől, miután leszerződtettük, ami akkor nem tűnt rossz pénznek.
Az apám például heti tíz fontot keresett, tehát én annak a két és
félszeresét hoztam össze. Aztán kezdtünk jóval több pénzt csinálni, de
Brian még mindig fizetést adott nekünk. Egyszer az orrunk alá
nyomott egy olyan szerződést, hogy egész életünkre biztosít nekünk
heti 50 fontot, a többi keresetünket meg ő vágja zsebre. Ebbe nem
mentünk bele, mert úgy véltük, biztosan fogunk még heti ötvennél is
többet keresni.

PAUL: A „Taxman" nagyon jellemző George-ra. Az üzleti tárgy-

alásokon, amikor az ügyvédek és könyvelők azt magyarázgatták, hogy-
an működnek a dolgok, bármit be lehetett nekünk adni, amint ez a ko-
rai szerződéseinken látszik is, és csak George mondogatta mindig: „Én
nem akarok adót fizetni!" Erre persze az volt a válasz, hogy „azt nem
lehet, adóznia mindenkinek kell, méghozzá minél jobban keres, annál
többet." George meg kifakadt: „De hát ez nem igazság!"

RINGO: AZ ADÓRENDSZER TELJESEN ÖSSZEZAVART MINKET.

EGYSZER BELEMENTÜNK. VALAMI ŐRÜLT SZISZTÉMÁBA:
FIZETTÜNK EGY PASASNAK AZÉRT, HOGY KÖLTÖZZÖN A
BAHAMA-SZIGETEKRE, ÉS OTT ŐRIZZE A PÉNZÜNKET, HOGY
NE KELLJEN ADÓT FIZETNÜNK,

DE A VÉGÉN VISSZA KELLETT UTALTATNI A PÉNZÜNKET, ÉS

KIFIZETNI AZ ADÓT IS,
 473/840

MEG EZT A PASAST IS. BRIANNEK ADTA VALAKI EZT A HÜLYE

ÖTLETET, DE Ml SEM VOLTUNK KOMPLETTEK, AMIKOR
RÁHARAPTUNK.

JOHN: A „Taxman" egy lázadó dal volt, amelyben kimondtuk: „Ha gy-
alog jársz, gyalogadót kell fizetned." George szerzeménye volt, bár én
is besegítettem neki egy kicsit. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban még
nem voltunk tisztában az adózással, sőt én máig nem vagyok tisztában
vele. De azt gondolná az ember, hogy miért ne tarthatná meg, amit
keres, hacsak nem egy kommunista vagy a szó igazi értelmében vett
keresztény társadalomban él? A miénk nem ilyen társadalom, ezért
minden lehetséges módon tiltakozom az adófizetés ellen.

PAUL: A Revolvernek jobban emlékszem a megírására, mint a

felvételére. A magam részéről már Svájcban elkezdtem, ahová életem-
ben először síelni mentem. Először a Help! forgatásán próbálkoztam
meg vele, és megtetszett,- így jutottam el egy svájci hegyi faházba,
aminek a fürdőszobájában megírtam a „For No One"-t. Különösen arra
a mozzanatra emlékszem, ahogy a kezdő ereszkedő basszusszólamot
kigondoltam, meg magam elé képzeltem a nőt, akiről a dal szól, amint
sminkeli magát.

Olykor eszünkbe jutott, hogy valami különleges hangszert is alkal-

mazhatnánk, különösen a szólóknál. A „You've Got To Hide Your Love
Away"-nél John ragaszkodott a fuvolához, nekem meg most eszembe
jutott a kürt, aminek a hangját már gyermekkoromban szerettem.
Szóltam hát George Martinnak, hogy ilyet akarok, mire azonnal
megígérte, hogy megszerzi a legjobb kürtöst. Ezt mindig is nagyon
bírtam benne. Mindig tudta, hogy egy adott feladatra ki lenne a
legalkalmasabb, és meg is tudta szerezni. Ezúttal Alan Civil volt az én
emberem, aki nem tűnt rendkívülinek, amikor megjelent a stúdióban,
de aztán úgy játszott, mint egy angyal.
 474/840

George megkérdezte tőlem: „Mit akarsz, mit játsszon?", mire én

elénekeltem a dallamot, ő meg lekottázta. A felvétel vége felé, amikor
Alan szólamához érkeztünk, George elmagyarázta nekem, milyen
hangterjedelme van a kürtnek, hogy a legfelső hangja a magas E. „Na
és mi lenne, ha egy magas F-et is kérnénk tőle?" - kérdeztem. George
jót nevetett, és rögtön benne volt a buliban.

Fölnéz aztán Alan a kottájából, és azt mondja: „Te, George, itt valami
tévedés van: ide egy magas F-et írtál!" „Azt" - mondtuk kórusban
George-dzsal és elvigyorodtunk, Alan meg vette a lapot, és valahogy
eljátszotta azt a fránya F-fet, mert egy nagy szólista még ezt is tudja, ha
kell. Remek is lett a kürtszóló a dalban.

GEORGE MARTIN: A „For No One" felvételéhez bevitettem a stúdióba

a saját klavikordomat, amin Paul játszott, de hogy még több külön-
leges hang legyen benne, leszerződtettem egy kürtöst is.

Szerintem Paul nem is tudta, milyen fantasztikus teljesítményt

nyújtott akkor Alan Civil. Már elsőre tökéletesen eljátszotta a szólót,
de Paul azt mondta: „Ennél tudnád egy kicsit jobban is, ugye Alan?"
Alan majd megpukkadt a méregtől, mert természetesen nem tudta
még jobban eljátszani, így aztán a lemezen is az hallható, ahogyan
először csinálta.

PAUL: NEM TUDOM, A KÖLTŐKNEK FÖLTÉTLENÜL ÁT KELL-E

ÉLNIÜK, AMIRŐL ÍRNAK, DE ANNYIT MONDHATOK: A MI
DALAINK 90 SZÁZALÉKBAN A FANTÁZIA TERMÉKEI. AZT SEM
TARTOM VALÓSZÍNŰNEK, HOGY BEETHOVENNEK TÉNYLEG
MINDIG ANNYIRA ROSSZ KEDVE LETT VOLNA.

PAUL: Sosem tanultam meg kottázni, bár gyerekkoromban vettem

néhány zeneórát. Először attól az öreg hölgytől, akiről már mondtam,
hogy mindig túl sok házi feladatot adott fel. Tizenhat éves koromban
 475/840

újra megpróbáltam órákat venni, ezúttal egy fiatalabb szomszédtól, de

amikor az ötujjas gyakorlatokkal akarta kezdeni, azt nagyon eluntam,
mert addigra én már olyan dalokat tudtam szerezni, mint a „When I'm
Sixty-Four".

Később, amikor az „Eleanor Rigby"-t írtam, egy hivatásos tanártól

akartam megtanulni, de valahogy vele sem vergődtem zöldágra. Ot-
thagytam, amikor megmutattam neki az „Eleanor Rigby’-t, és
egyáltalán nem érdekelte. Pedig abban már egészen érdekes dolgokat
csináltam szakmailag.

Ezt a számot Londonban szereztem, ahol volt egy zenetermem a

pincében. Ott éppen egy hegedűn pöntyögtem, amikor egyszerre kisza-
ladt a számon: „Papapa-pam-pam söpri a rizst a templomban a
násznép után”. Aztán ez a rizssöprés vezetett el ahhoz, hogy a dal alap-
gondolata a „sok magányos ember" legyen.

Magával a névvel sokat küszködtem, mire megtaláltam a megfelelőt.

Elővettem a régi iskolai fényképeimet, és felidéztem a neveket: James
Stringlellow, Grace Pendleton. Ezek valódi nevek voltak, nem úgy,
mint a regényekben a James Turnbury és ehhez hasonlók, csakhogy a
szótagszámuk nem stimmelt, merthogy a dallam már megvolt.

Aztán eszembe jutott a Help! egyik munkatársa, Eleanor Bron, és az ő

keresztnevét éppen megfelelőnek találtam, de a Bron túl rövid volt, és
a családnéven még sokáig filóztam, mígnem Bristolban, séta közben
meg nem láttam egy üzlet tulajdonosának a nevét: Rigby. „Ez lesz az" -
gondoltam, és így született meg Eleanor Rigby.

Legalábbis sokáig így emlékeztem rá, konkrétan arra, hogy az Eleanor

előbb megvolt, és éppen a családnevet kerestem, amikor Bristolban
megláttam a Rigbyt.
 476/840

Csakhogy azóta kiderült: a wooltoni temetőben, ahová gyakran eljár-

tunk Johnnal, nyugszik egy Eleanor Rigby - és nem messze tőle egy
McKenzie! Ezt aztán vagy megőriztem a tudatalattimban, vagy véletlen
egybeesésről van szó, de én az előbbit tartom valószínűbbnek, mivel
tényleg nagyon sokat jártunk abban a temetőben Johnnal, ott napoz-
tunk, talán még cigiztünk is.

Egész biztosan sosem tudom meg, hogyan is történt ez voltaképp, de

nem szeretem azt a kifejezést, hogy „véletlen egybeesés", mert csupán
arra utal, hogy két dolog egyszerre történik, arra már nem, hogy miért,
és itt éppen az lenne az érdekes.

JOHN: Az „Eleanor Rigby" Paul gyermeke, de én bábáskodtam a

születésénél.

PAUL: Emlékszem, egy éjjel feküdtem az ágyamon, és már éppen ma-

jdnem álomba zuhantam, amikor eszembe villant a Yellow Submarine
alapötlete: „Mindnyájan egy sárga tengeralattjárón lakunk."

Ez gyermekes ötlet volt, de én szeretem a gyermeki dolgokat és a gyer-

meki fantáziát. Ez az ötlet ráadásul ugyanakkor kissé szürreálisnak is
tűnt.

Az is eszembe jutott, hogy Ringó annyira ért a gyerekekhez - például ő

a világon a legremekebb nagybácsi -, hogy' ezt a gyermekdalt
leginkább neki kellene elénekelnie. Biztos voltam benne, hogy nagyon
illene hozzá, a komolyabb dalokhoz meg úgysem igen fűlt a foga.

JOHN: A szám szövegébe besegített Donovan is. Én is besegítettem.

Az egészet lényegében együtt hoztuk össze a stúdióban, de az alapötlet
a Paulé volt, és a címet is ő adta - úgyhogy én ezt mindenképpen az ő
dalának tartom.
 477/840

GEORGE: A Yellow Submarine emlékezetem szerint Paul és John

közös szerzeménye volt, de már a korai időket is az jellemezte, hogy
mindketten egész versszakokat írtak meg egyedül, aztán segítettek
egymásnak befejezni, és ez később rendszeressé vált.

RINGO: Ma már egyáltalán nem emlékszem arra, mi adta a szám

alapötletét, mindenesetre kaptam azon, hogy a fiúk nekem szánják.
Majdnem mindig csak azt a dalt énekeltem el, amit eleve nekem írtak.

Ez általában úgy ment, hogy már jól benne jártunk egy-egy nagylemez
felvételében, és közeledett a háromnegyede, ahol rendszerint az én
számaim foglaltak helyet, amikor vagy én rákérdeztem: „No, hoztatok
nekem valamit?", vagy ők álltak elő azzal: „Ezt a dalt neked írtuk,
Ringó", de az is előfordult, hogy „Nincs neked semmink, de mit
szeretnél elénekelni?" így kötöttünk ki néha egy Carl Perkins- vagy
Buck Owens-számnál, de idővel inkább John és Paul ütött nekem
össze egy új számot.

Akkoriban elég nehéz lett volna előállnom egy teljesen eredeti, saját
dallal, amikor ugye ott volt Lennon és McCartney. Vittem én, de
inkább a móka kedvéért, mert amikor megmutattam egy
„szerzeményemet", mindig gurultak a röhögéstől: kiderült, hogy
valójában csak valami örökzöldet poroltam le egy kicsit. Nagy voltam
például Jerry Lee Lewis számainak újraírásában.

Mellesleg megemlíteném, hogy eleinte George-nak is megvolt ugyanez

a problémája szerzőként, de ő elég hamar kikeveredett ebből, mert
szerintem már a „Taxman" nagy szám volt, nem véletlenül indítottuk
azzal a Revolvert.

GEORGE: Nekem nem volt túl sok saját dalom az együttesben. Mindig
volt néhány, amin dolgozgattam, vagy csak tervezgettem, és az utóbbi
 478/840

években már egész sok félkész számom gyűlt össze, de a hatvanas évek
közepén még nem.

JOHN: A „She Said She Said" az én szerzeményem. Ma is szeretem

benne a gitárt. LA-ben írtam egy turnén egy nagy kábszeres parti után,
ahol ott volt a Byrds együttes is, meg egy csomó lány.

Enyém a „Doctor Robert" is. ami főként a kábítószerekről és tab-

lettákról szól. Azaz magamról, mert én vittem magammal tablettákat
minden turnéra. Legalábbis eleinte, mert ez később a ródok dolga volt,
de cikis helyzetben inkább mi vágtuk zsebre az ilyen szajrét.

PAUL A „Doctor Robert" ötletét egy New York-i pasas adta, akiről töb-
ben is azt mondták az Államokban: „Tőle bármilyen tablettát meg-
szerezhettek, amilyet csak akartok." Úgyhogy volt ennek valóságalapja,
ugyanakkor a dal paródia is egy olyan hapsiról, aki bárkit meg tud
gyógyítani ilyen-amolyan tablettákkal vagy injekciókkal. Erről szól a
„Doctor Robert", egy ilyen csodadoktorról.

JOHN: A „Good Day Sunshine" Paul szerzeménye, legfeljebb egy-két

sor szöveggel járultam hozzá. Övé a „For No One" is, méghozzá az
egyik kedvencem tőle, nagyon szépen megcsinálta. Az „And Your Bird
Can Sing" viszont az enyém, de nem tartom valami nagyra.

A „Got To Get You Into My Life"-ot Paul írta. Ezt is a legjobbjai közé
sorolom, főként a szövege alapján, amibe egyáltalán nem segítettem
bele. Ez a szám jó példa arra, hogy tud ő rendes szöveget is írni, ha
nekidurálja magát. Ö ebben mondta el a kábítószeres élményét, leg-
alábbis azt hiszem.

PAUL: Igen, azt a dalt a fűről írtam.

JOHN: Ha jól emlékszem, Paul a „Here, There And Everywhere"-t is

egyedül szerezte, és ezt tartom a Beatles egyik legjobb dalának.
 479/840

PAUL: Az egyik kedves emlékem az, amikor Ausztriában, a Magas-

Tauernben forgattuk a Help!-et. Itt szobatársak voltunk Johnnal, és
amikor egy végigdolgozott nap után lehúztuk a síbakancsot, hogy
lezuhanyozzunk, aztán megvacsorázzunk és igyunk egyet, föltettük a
magnóra a legújabb felvételeinket, köztük az én dalomat, a „Here,
There And Everywhere"-t. John akkor azt mondta: „Tudod, ez jobban
tetszik nekem, mint akármelyik saját dalom ezen a szalagon." Ennél
nagyobb dicséretet talán életemben nem kaptam, hiszen Johntól jött.

GEORGE: Az „I Want To Tell You" arról az állapotról szól, amikor a

gondolatok úgy összetorlódnak az ember fejében, hogy nehéz őket
kifejezni.

A „Love You To"-t eleve szitárra írtam abban az időben, amikor egyre
jobban kezdtem megszeretni a hangját. És írtam bele egy szólamot
tablára is.

PAUL: Ami a zenénknek indiai, az nagyrészt George-tól származik.

Persze mindnyájan elkezdtük hallgatni az indiai zenét, és szerettük
AZT A DURUZSOLÓ HANGJÁT, MERT ELEVE NEM ÁLLT TÁVOL
TŐLÜNK.

De George volt az, akinek igazán fölkeltette az érdeklődését, ő MENT

EL RAVI SHANKAR NÉHÁNY KONCERTJÉRE, AZTÁN
MEGISMERKEDETT VELE SZEMÉLYESEN IS, ÉS TELJESEN
ODAVOLT TŐLE. TÉNYLEG RENDKÍVÜLI EMBER, A
LEGNAGYOBBAK EGYIKE. NEM GONDOLTA VOLNA, HOGY
GEORGE ÉRDEKLŐDÉSE KOMOLY, ÍGY AMIKOR EZ KIDERÜLT,
ODAVOLT Ő IS.

NAGYON EGYMÁSRA TALÁLTAK, ÉS AZTÁN ÍGY KERÜLT BE A

BEATLES ZENÉJÉBE IS AZ INDIAI HANGZÁS. JÓ ÉRZÉS, AMIKOR
 480/840

AZ EMBER KAPCSOLATOT TEREMT KÉT KÜLÖNFÉLE ZENE

KÖZÖTT, ÉS PERSZE EZZEL. A MI MUZSIKÁNK IS ELAVULT.

Másrészt hozzájárultunk ahhoz, hogy az itteni emberek jobban

MEGÉRTSÉK AZT A ZENÉT, AMI NEM KÖNNYŰ. DE HA ELKAPJA
AZ EMBER A FONALAT, RÁJÖN, HOGY EZ A LEGJOBB ZENE A
VILÁGON.

JOHN: Csodás zene ez, nagyon dögös. Mint ahogy a hinduk

ÁLTALÁBAN DÖGÖSEK. KÉREM SZÉPEN, EZ A ZENE MÁR
EZERÉVES! RÖHEJES, HOGY MI BRITEK ODATOLTUK A
POFÁNKAT, ÉS Ml AKARTUK MEGMONDANI NEKIK, MIT
HOGYAN KELL CSINÁLNI!

GEORGE: Számomra most már ez az igazi muzsika, és hozzá képest A

HÁROM- VAGY NÉGYNEGYEDES NYUGATI ZENE
ÉLETTELENNEK TŰNIK. Ebben több minden van elrejtve, csak oda
kell rá figyelni. Remélem, EGYRE TÖBBEN FOGJÁK MEGSZERETNI.

PAUL: A Revolver utolsó száma, a „Tomorrow Never Knows" John

szerzeménye volt. Akkortájt kezdtek az emberek kísérletezni a dro-
gokkal, többek között az LSD-vel. Johnnak kezébe került a Tibeti
Halottaskönyv rendkívül érdekes Timothy Leary-féle változata. Ebben
találkoztunk először azzal az elképzeléssel, hogy amikor az ember
meghal, pár napig valamilyen átmeneti állapotba kerül, ami alatt a
szolgálói fölkészítik valami nagy utazásra - erre utal az ókori egyipto-
miak gyakorlata is. Ez nekünk sokkal jobban tetszett a hagyományos
brit verziónál, miszerint az ember egyszer csak földobja a talpát, és an-
nyi. Az LSD csak még érdekesebbé tette a másik felfogást.

JOHN: Leary volt az, aki mindenkit utazásra buzdított. Mi pedig

próbáltuk útmutatónak használni a könyvét. Kipróbáltam pontosan az
ő utasításai szerint, és aztán írtam meg a „Tomorrow Never Knows -t,
 481/840

ami talán a legelső kábszeres dal volt: „Hagyj fel a gondolkozással, add
át magad az űrnek." Akkor nagyon befolyásolt az a sok zagyvaság, amit
Leary a Halottaskönyvből kiszedett. Olvastam, hogy George Martin azt
nyilatkozta: John tanulmányozta a Tibeti Halottaskönyvet." Nos, az
eredeti könyv sosem volt a kezemben, csupán Leary pszichedelikus
változata, ami akkor még valóban nagyon tetszett nekem.

Mi már a Revolver idején kábítóztunk. Efelől sokan vannak tévedés-

ben, még George Martin is azt mondta: „A Pepper volt a kábítószeres
nagylemezük", de az igazság az, hogy mire a Revolvert befejeztük, már
mind kábítóztunk, Pault is beleértve.

A „tomorrow never knows" („a holnap sosem tudja") kifejezés ere-

detileg éppúgy Ringó egyik elszólása volt, mint az .„egy nehéz nap
éjszakája", és azért adtam a dalnak ezt a címet, hogy egy kicsit elve-
gyem az élét az egyébként komoly, filozofikus szövegnek.

GEORGE: Az utóbbi időben azon tűnődtem, miért gondolhatták azt,

hogy annak a dalnak bármi köze volt a Tibeti Halottaskönyvhöz. Szer-
intem inkább Timothy Leary könyvén, a „The Psychedelic
Experience"-en alapult. A szövege a transzcendentalizmus lényegét
akarja megragadni.

Az ember sokszor meghallgathatja a „Tomorrow Never Knows"-t (mint

ahogy szerintem számos Beatles-rajongó megtette) anélkül, hogy ig-
azán megértené a szövegét. Lényegében azt mondja el, miről szól a
meditáció. Arról, hogy az ember kilépjen az elalvás-álom-ébredés kör-
forgásából, ezért hívják transzcendentális élménynek. Ezzel kezdődik a
dal is: „Kapcsold ki az agyadat, lazíts és sodródj az árral, ez nem a
halál."

Aztán így folytatódik: „Hagyd a gondolatokat, add át magad az űrnek,

ez a ragyogás. Hogy megérthesd a belső dolgok jelentését" - nos, ez
 482/840

maga a létezés. Születésünktől halálunkig szüntelenül gondolkodunk,

egyik gondolat követi a másikat. Még amikor alszik az ember, akkor is
jár az agya, mert álmodik, tehát az ember életében nincs egyetlen pil-
lanat sem, amikor mentes lenne a gondolatoktól. Csakhogy ezeket tud-
atosan ki lehet kapcsolni, és el lehet jutni abba az állapotba, amit Ma-
harishi így határozott meg: „Hol volt a legutolsó gondolatod, mielőtt
elgondoltad volna?"

A dal lényegében magáról az emberről szól. Az én a színtiszta tud-

atosság, azaz a létezés állapotából fakad. Minden más, ami az anyagi
világ külső megnyilvánulásaiból származik (beleértve azt is, ami gon-
dolattá válik bennünk), csupán káosz, míg a lélek valódi természete a
tiszta tudatosság. Így hát a dal lényegében a transzcendenciáról és an-
nak minőségéről szól.

Nem vagyok biztos benne, hogy maga John is teljesen felfogta volna,
mi mindent mondott ezzel a szöveggel. Kapiskált valamit, megragadt
néhány szónál, és dalba formálta őket, de nem hiszem, hogy átélte
volna mindazt, amiről a dal szövege szól.

Az indiai zenére visszatérve: az nem modulál, hanem helyben marad.

Az ember kiválasztja az akkordot, és azt játssza végig. A mi számaink
közül a „Tomorrow Never Knows" volt az első ilyen, amit egyetlen
akkordban játszottunk el, bár utólag hozzátettünk egyet, egy b-mollt a
C-dúr alapra. Ezzel egy kicsit megfejeltük, de egyébként a dallam
monotóniáján volt a hangsúly.

PAUL: Néhány szabadnap után John előállt egy új dallal, éppen Brian
Epsteinnél voltunk a Chapel Streeten, a Belgravia negyedben. Ott
mutatta meg John ezt a számot, amit végig C-dúrban írt, és ez minde-
gyikünknek nagyon tetszett.
 483/840

Az persze kérdéses volt, hogy mit fog szólni ehhez George Martin,
amikor mindaddig minimum három akkordot használtunk egy-egy
számban, sőt a középrészben gyakorta hangnemet is váltottunk. És
akkor jön John ezzel a makacsul kitartott C-dúrral, miközben valami
halálosan komoly dologról énekel: „kapcsold ki az agyadat" - ez mér-
földekre volt a „kösz, kislánytól", amivel kezdtük.

Meglepetésemre George Martin igen kedvezően fogadta az újítást,-azt

mondta: „Ez nagyon érdekes, John, igazán érdekes!" Neki is láttunk,
hogy fölvegyük.

Már csak egy szóló kellett volna hozzá, amit végül szalaghurkokkal
csináltunk meg, kértünk hozzá kölcsön még magnókat, csináltunk
vagy húsz hurkot, és fizikailag ceruzák és poharak segítségével futtat-
tuk az egészet. Azt hiszem, vagy tucatnyi magnó kellett hozzá egy hely-
ett, de végül csak meglett, amit akartam.

JOHN: Paul ezeket a hurkokat otthon állította elő a megfelelő hang-

nemben, benn a stúdióban meg szükség volt vagy hat emberre, aki
egy-egy ceruzával tartotta a hurkot egy-egy magnón. Nekem maga a
folyamat kissé magas volt, de az effektussal elégedett voltam.

GEORGE: Paul mindenkinek azt a házi feladatot adta, hogy csináljunk

odahaza hurkokat a magnószalagra: „Gyerekek, mára vége az órának,
otthon mindenki szépen elkészíti a leckéjét, és holnapra egy hurokkal
jön be." Ebből már-már Stockhausen-féle modern hanghatások
származtak.

Otthon mindenki megcsinálta a maga hurkáját (oppardon: hurkát), és

bevitte a stúdióba, aztán szépen összemixelték, ami rajtuk volt. Hely-
enként egészen különleges hanghatások keletkeztek, például egy
helyütt olyan, mint a sirályok rikoltozása.
 484/840

Arra már nem emlékszem, én mit vettem föl a magam hurkára, talán
egy ingaóra ütését felgyorsítva. Ezzel a hurkozással mindenféle trükköt
meg lehetett csinálni.

RINGO: Nekem is megvolt a berendezésem az ilyen felvételekhez.

Ahogy George szokta mondani, akkoriban „sok teát ittunk", és több sz-
alagomon is hallható: „Remélem, nem felejtettem el bekapcsolni."
Órákig ültem ott, hogy megpróbáljak különleges zajokat kelteni.

GEORGE MARTIN: A „Tomorrow Never Knows" forradalmi újítás

volt. John mindenáron valami éteri hangzást akart előállítani. A
felvételhez úgy láttunk hozzá, hogy először csak a szitár monoton
hangját és Ringó karakteres dobolását vettük föl.

RINGO: Büszke vagyok a dobolásomra a „Tomorrow Never Knows"-

on, de hát csaknem mindegyik dobolásomra büszke vagyok.

GEORGE MARTIN: Paul akkoriban avantgárdabbnak tűnt a töb-

bieknél. Ma mindenki Johnt tartja avantgárdabbnak Yoko és egyéb
hatások miatt, de valójában Paul már nyakig volt Stockbausenben,
John Cage-ben és más modern zeneszerzőkben, amikor John még a
külvárosi polgár békés életét élte Weybridge-ben.

PAUL: Nem szeretném, ha nagyképűségnek vennék, de én mo-

stanában habzsolom az élményeket, hogy bepótoljam a lemaradást.
Napjainkban is rengeteg óriási írás, festmény és zene születik, és én er-
ről mind tudni szeretnék. Az az igazság, hogy kissé bosszant, ha mások
olyasmit is ismernek, amit én nem.

JOHN: Weybridge-ben nem lehet élni. Csak úgy járok oda, mint ahogy
az ember leszáll mindig ugyanabban a buszmegállóban. Weybridge a
bankároknak és brókereknek való, akik csak a számokhoz értenek. Ez
nekem minden áldott nap eszembe jut, amikor otthon ülök az én kis
 485/840

mézeskalács-házikómban. De még várok,- majd megveszem az én igazi

házamat, ha majd tudom, hogy valójában milyet is akarok.

Azért mondom ezt, mert érzem, hogy van még valami dolgom az élet-
ben, csak nem tudom pontosan, mi lesz az. Ezért festegetek, rajzolga-
tok, zenéigeiek és írogatok, hátha valamelyikből kijön egyszer az igazi.
De az biztos, hogy ez az életmód nem nekem való.

GEORGE MARTIN: Paul volt az, aki elkezdett kísérletezni otthon a

magnójával, és kitalálta ezeket a hurkokat, hogy mindenféle bizarr
hangokat vehessen föl a szalagra. Aztán elmagyarázta a többieknek,
hogyan csinálta, és Ringó meg George engedelmesen leutánozta, ők is
hozlak nekem ilyen hurkos szalagokat mindenféle hangeffektusokkal,
amiket én lehallgattam különböző hangsebességgel, oda- és visszafelé
is, aztán kiválogattam belőle, ami tetszett.

Kényes dolog volt az ilyen szalag, mert az effajtát soha többé nem le-
heteti pontosan reprodukálni. Akkoriban az EMI stúdiójában minden
magnóról hurokban lógott ki a szalag, és mindegyiket ceruzával tar-
totta valaki a helyén. Mindegyik készülék be volt kapcsolva, és minde-
gyik hurokról különböző csatlakozások vezettek a keverőpulthoz, ahol
bármikor bármelyiket fölerősíthetik. A keverés így reprodukálhatatlan
folyamattá vált. Akkoriban egyedül a Beatles készített ilyen
felvételeket, legalábbis tudomásom szerint.

Itt kell elmondanom, hogy Johnnak sohasem tetszett a saját hangja,

pedig ő volt minden idők egyik legjobb énekese. Azt hiszem, olyan ez,
mint amikor valaki reggelente belenéz a tükörbe, és randának látja
magát. Ilyen önbecsmérlő dolog. Ezért akarta mindig, hogy torzítsam
el az énekét, például vegyem föl kettőzve, vagy valami mást buberáljak
rajta: „Nem akarom többé ugyanezt a hangot hallani, George, csinálj
már vele valamit!" Mindig másmilyennek szerette volna hallani
önmagát.
 486/840

Amikor a „Tomorrow Never Knows" felvétele készült, azt szerelte

volna, hogy úgy hangozzék a hangja, mintha a dalai láma kántálna
valamit egy dombtetőn, mire megkérdeztem: „Kicsit sokba kerülne
most ezért elmenni Tibetbe, megcsinálhatjuk itt is?"

Azt tudtam, hogy a közönséges visszhangosítás nem lesz elég, mert a

hang attól csupán távolinak tűnik. Szükség volt valami másra, ami
bizarrá és fémes csengésűvé teszi. Elgondolkoztam ezen a dalai lámán,
aztán eszembe jutott a havasi kürt, meg azok a jura fejfedös hegylakók.
Én ugyan sosem jártam Tibetben, de volt egy elképzelésem arról,
hogyan szólhat egy ilyen kürt. Megvitattam a dolgot Geoff Emerick
hangmérnökkel is, és neki támadt egy jó ötlete. Azt javasolta:
„Vezessük keresztül John hangját egy Leslie hangszórón, majd vissza,
és úgy vegyük föl még egyszer.” Itt egy forgó hangszóróról van szó, egy
Hammond konzolról, amelyiknek a forgási sebessége állítható. Amikor
ezen eresztettük át John hangját és újra fölvettük, egy szaggatott vi-
bráló effektust értünk el,- ez hallható a „Tomorrow Never Knows"
felvételén. Azt hiszem, ilyet mi csináltunk a világon először. Meglehet-
ősen forradalmi újítás volt ez a Revolveren.

Geoff Emerick megvalósította a Beatles egy-két különleges

elképzelését, de mindig félt tőle, hogy a főnökök erre rájönnek, mert
nekik nem tetszett volna, hogy egy hangmérnök összevissza variál a
mikrofonokkal és egyéb eszközökkel. Nyugodtan csinálhatta volna
pedig, hiszen az ilyesmi a mi támogatásunkkal és beleegyezésünkkel
történt.

JOHN: Gyakran nem jön létre az a háttér, amit eredetileg elképzelek.

Amikor a „Tomorrow Never Knows" ötlete megszületett bennem, úgy
képzeltem, hogy a háttérben több ezer buddhista szerzetes kántálása
hallatszik majd. Ez persze megvalósíthatatlannak bizonyult, ezért kit-
aláltunk helyette valami mást. Ma már úgy gondolom, hogy
 487/840

ragaszkodnom kellett volna az eredeti ötletemhez és valahonnan kel-

lett volna szereznünk ilyen szerzeteseket.

Mindig azért nyaggattuk George Martint, találjon ki valamit a du-

plázásra, ami nem annyira időrabló. Aztán egy nap az egyik hang-
mérnök előállt egy új találmánnyal, az ADT-vel - nos, mi éppen valami
ilyesmire gondoltunk.”

GEORGE MARTIN: Az ADT (mesterséges duplázás) azt jelenti, hogy

fölveszünk egy adott hangot, aztán kicsit vagy késleltetjük, vagy
előbbre visszük, és így kettőzzük meg. Fényképészeti hasonlattal élve
olyan ez, mint amikor két negatívot helyeznek egymásra, és a kettőt
egyszerre hívják elő. A duplázásnál két hangot teszünk egymás tete-
jébe, és így lesz belőle egy újabb hang. Ha pedig elmozdítjuk egy picit,
mondjuk úgy egy századmásodperccel, akkor fémes, telefonos csen-
gése lesz. Ez alatt a frekvenciától függően ingadozóvá válik, mint
amikor mondjuk ausztrál rádióadót hallgat az ember, és a hang hol
fölerősödik, hol meg „elmegy" egy kicsit. Úgy huszonhét ezredmásod-
perchez érve pedig elérkezünk az ADT-hez, amikor is egy hangból
kettőt csinálunk.

JOHN: Az ADT nagy találmány! Mi „dupla köretnek hívjuk."

JOHN: AZ ÍRÁS, AZ OLVASÁS, A TÉVÉNÉZÉS ÉS A BESZÉLGETÉS

OKÉ, DE A FIZIKAI TEVÉKENYSÉGEK KÖZÜL ENGEM MÁR CSAK
A SZEX ÉRDEKEL.

PAUL: A brancs lassan fölhagyott a színtiszta pop szemléletmóddal, és

kezdett elvegyülni a művészekkel. Mi is ismertünk színészeket,
festőket, és jártunk tárlatokra is. hiszen erre Londonban sok lehetőség
nyílt. Azt hiszem, kölcsönösen jó hatással voltunk egymásra.

A többiek eddigre megnősültek, és kiköltöztek valamelyik elővárosba,

de én Londonban maradtam, és egyes barátaim, így Robert Fraser és
 488/840

Barry Miles, valamint egyes újságok, például az International Times

révén bekerültem a művészvilágba. John Dunbarral és Peter Asherrel
együtt nyitottam meg például az Indica galériát. Ebben a körben hal-
lottam először John Cage-ről, többek között a „4 perc 33 másodperc"
című néma darabjáról, aminek úgy zajlott az előadása, hogy ha valaki
elkö-hintette vagy elnevette magát, Cage megszólalt: „Na ugye?"
Egyszóval egyfajta zene volt ez is, nem csönd.

Engem nagyon izgattak ezek a dolgok, és kezdtek beépülni az

életembe. Hallgattam Stockhausen zenéjét is az egyik darabja csupa
csilingelés meg hasonló érdekes ötlet volt. Ezen bátorodtunk föl, hogy
talán a mi közönségünk sem bánna egy kis változatosságot, meg hát mi
úgyis majdnem mindig a szimatunk után mentünk. A „Tomorrow
Never Knows" volt az egyik legelső kísérletünk az újításra.

Egyébként ez, amiről most beszéltem, nálam már jóval előbb

elkezdődött, mint Johnnál, hiszen ő akkor még Cynthiával élt
házasságban. Ő csak később, már Yokóval együtt kezdett el London-
ban kiállításokra járni.

GEORGE: A Revolver borítójának készítésekor már elszakadtunk

Robert Freemantől, aki ugyan készített egy vázlatot, de végül nem az
övét használtuk föl, hanem a Klaus Voormannét, aki nemcsak nagy
művész volt, hanem a jó barátunk is. Arra már nem emlékszem, ki és
hogyan kereste meg őt,- a lényeg az, hogy jó munkát végzett, és a
borító a maga nemében klasszikussá vált.

A Revolverrel nagy sikerünk volt. Én nem sok különbséget látok a

Rubber Soul meg e között; szerintem lehetett volna egyazon lemeznek
az első és a második része is.

PAUL: Klausszal már Hamburg óta igen jó barátságban voltunk.

Egyike volt az egzisztencialista ismerőseinknek. Tudtuk, hogy jól
 489/840

rajzol, és grafikai tervezéssel is foglalkozik, bár konkrétan a műveit

nemigen ismertük. Ezzel együtt biztosra vettük, hogy nem csinálhat
rosszat, úgyhogy megkérdeztük tőle: „Mi lenne, ha egyszer te terveznél
nekünk lemezborítót."

Eleget tett a felkérésnek, mindnyájunk nagy megelégedésére. Bírtuk,

ahogy a képen mindenféle dolgok jönnek elő a fülünkből, meg hogy a
nagyméretű rajzot a kisméretű kollázzsal keverte. Ráadásul közelről is-
mert minket, és nagyon jól eltalálta a portrénkat. Hízelgő volt, ahogy-
an megrajzolt bennünket.

RINGO: A Revolver hasonlít a Rubber Soulra, sőt annak egyenes

folytatása. Ennél kezdtünk igazán magunkra találni a stúdióban. Ott
jöttünk rá valójában, hogy mi mindenre vagyunk képesek csupán mi
négyen a hangszereinkkel. Jobban sikerültek a rájátszások is, bár
akkor ehhez még csak kezdetleges technikánk volt. Érdekesebbek
lettek a dalok is, meg az egyes effektusok is.

Ha jól emlékszem, a Revolverben már nagyobb szerepet játszottak a

drogok. Akkor még semmi komolyat nem szedtünk, csak a megszokott
füvet és bélyeget, de a felvétel alatt ezeket se nagyon. Mi ugyanis
tényleg képesek voltunk arra, hogy keményen dolgozzunk. Ez is a
Beatles sikerének egyik titka volt.

NEIL: Elég sok marihuánát elfüstöllek a fiúk, ami talán lelassította egy
kissé a felvételt, de a zene minőségét nem befolyásolta.

Akkoriban velük voltam a stúdióban a felvételek alatt, amiknek a men-

etrendje szép lassan megváltozott. A Revolvernél általában délután
két-három óra tájban kezdtek, és aztán folytatták egészen addig, amíg
össze nem hozták, amit akartak.

A felvétel mindig azzal indult, hogy ha volt új szám, akkor a szerző

megmutatta az akkordokat George Martinnak gitáron vagy zongorán,
 490/840

vagy mindenki a zongora körégyűlt, hogy megtanulják az akkordmen-

etet. Sokszor a felvétel közepén még variáltak rajta egy csomót, berak-
tak új harmóniákat, gitárszólót, kettős hangot meg ilyesmit. Mivel
akkor még csak négysávos szalagok voltak, néha először mindent egy
sávra raktak át, hogy a továbbiakkal szabadon kísérletezhessenek.

A kritikusok szerint a Revolver előrelépést jelentett, bizonyos szem-

pontból kísérleti zene volt, a fiúk pedig nagyon is odafigyeltek a
kritikusokra, még ha ezt máig tagadják is.

JOHN: Mint mindenben, ebben a dologban is kialakul a közvélemény,

és a mai közvélemény szerint a mérföldkövet a Revolver jelentette a
zenénkben, Korábban a közvélemény a Rubber Soulra mondta ugy-
anezt, később meg egy másfajta közvélemény a Sgt Pepperre.
Valójában fokozatos fejlődésen mentünk keresztül, aminek homály-
osan már akkor is a tudatában voltunk, és az világos volt, hogy
haladunk valami leié, éspedig igen jó látási viszonyok között.

PAUL: Ekkoriban vettük föl a „Paperback Writer"-t és a „Rain"-t is.

Ekkor ismét együtt komponáltunk Johnnal. A „Paperback Writer'' öt-
letével én állítottam be hozzá. Hosszú autóút vezetett Weybridge-ig, és
azalatt sok ötletem támadt,- ennek a számnak az alapgondolata is az
autóban született meg. Bementem, megettem a szokásos zabpely-
hemet, aztán megkérdeztem Johnt: „Mi lenne, ha úgy indítanánk,
mint egy levelet: Tisztelt Hölgyem/Uram!?" Aztán nekiestem megírni
a szöveget e szerint a séma szerint, és John csak annyit mondott rá:
"Ja, ez jó!"

JOHN: A „Paperback Writer" a „Day Tripper" leszármazottja, ami a

gitárjátékot illeti, de egyébként Paul szerzeménye.

GEORGE MARTIN: A „Paperback Writer" hangzása sokkal

keményebb sok más korábbi száménál, és az ének is kitűnő benne. Azt
 491/840

hiszem, azért sikerült ilyenre, mert abban a korszakában a Beatles a

ritmust tartotta a legpontosabbnak.

RINGO: A dobolásom a „Rain"-en igen furcsának tűnik, mintha valaki

más csinálná, nem tudom, mi üthetett belém!

PAUL: Én nem úgy emlékszem, hogy a „Rain"-t John egyedül szerezte

volna. Szerintem leültünk hozzá, és együtt írtuk meg. Persze ő énekelte
el, és az ő szemléletét is tükrözte, de az együttműködésünknek köszön-
hette a végleges formáját. Azt hiszem, ma divat könnyedén dobálózni
azzal, hogy „ezt John írta, amazt meg Paul,- az utóbbi a lassú számok
mestere, John meg a rocké. John a kemény gyerek. Paul az érzelmes."
Ez messze nem igaz.

Volt néhány Beatles-dal, amelyik kifejezetten az enyém volt, de sok

más az együttműködésünkből született: úgy, hogy direkt leültünk
megcsinálni, és ha kellett, három órát is dolgoztunk rajta. És persze
Johnnak is megvoltak a maga dalai, de a szerzőségünk aránya végered-
ményben megközelíti az ötven-ötven százalékot.

A „Rain"-re visszatérve: sokat kínlódtunk a kísérettel, míg végül úgy

döntöttük, hogy gyorsan vesszük föl és lassítva játsszuk le, ettől olyan
furcsán vontatott. Eredetileg igen gyorsan és igen pontosan kellett
eljátszani; azt például nem hinném, hogy ez John ötlete volt, mert az
ilyesmi inkább nekem jutott az eszembe.

Később persze úgy alakultak a dolgok, hogy már valóban számon tar-
tottuk: „Enyém a Strawberry Fields, tiéd a Penny Lane." De azelőtt,
még a „Rain"-nél is, a szám közös akaratunkból született meg. Nem
csupán a John ötlete volt, legfeljebb később így könyveltük el.

JOHN: Gyakran kérdezik tőlem, milyen zenét hallgatok. Nos, szívesen

hallgatom a forgalom zaját, a madárdalt, az emberek lélegzését. Meg a
 492/840

szirénákat. Éjjelente pedig mindig is szívesen hallgattam, hogy mit

dalol a vízvezeték csöve a házban.

A zenei ötleteim nagy részét a véletlennek köszönhetem. A visszafelé

gitározást például a „Rain" fölvételénél fedeztem föl, annál a számnál,
amit arról írtam, hogy az emberek mindig mindenféle időjárással
elégedetlenek. Hazavittem a szalagot, hogy gondolkozzam rajta, mily-
en trükköt találhatnék még ki, mert még elégedetlen voltam a
számmal.

Aznap úgy mentem haza a stúdióból, és hallgattam meg otthon a benti

felvételt, hogy rengeteg füvet szívtam már. Már nem is tudom, miért
kezdtem el visszafelé hallgatni, de akkor is ott lógott a számban a
staub. Másnap aztán azzal mentem be, hogy „most már tudom, mit
kell vele csinálni, ezt hallgassátok meg!” így került rá a felvételre is a
visszafelé gitárjáték.

Ez az ötlet isteni ajándék volt, éspedig a fű istenének, Johnak az

ajándéka. Ez volt az első visszafelé játszás, a legelső a világon,
Hendrixet és a Who-t is megelőzve. Legfeljebb az a furcsa felvétel le-
hetett korábbi a „Rain"-nél, az „Eljöttek értem, hogy elvigyenek, hihi,
haha", de az nem egészen ugyanaz a műfaj. Mellesleg az „Im Only
Sleeping -en is van hátrafelé gitározás.

GEORGE: A stúdiófelvételekhez mindnyájan készítettünk egy kis

„vázlatot" otthon. Akkor még nem voltak kazetták, úgyhogy régimódi
magnószalaggal dolgoztunk.

Mindhármunknak volt otthon szalagos magnója. Egész jól szóltak, és

három sebességük volt. Amikor a „Rain"-t akartuk fölvenni a
stúdióban, félúton elakadtunk, ezért félbehagytuk a munkát, és John
azzal a tervvel ment haza, hogy készít másnapra még egy vázlatot.
 493/840

Akkoriban létezett még egy három-négy hüvelyk széles kis másolósza-

lag is, amire a vázlatot föl lehetett venni, ezt aztán úgy rakták be a
dobozba, hogy nem az eleje, hanem a vége lógott ki belőle. Azt hiszem,.
John ezt nem tudta (szerintem akkor még én sem), ezért úgy rakta föl
a magnóra, mintha az eleje lógna ki, és így fedezte föl a visszafelé ját-
szást, ami aztán megtetszett neki.

Teljesen belelkesülhetett tőle, mert másnap nagyon feldobva jött be a

stúdióba, így aztán elkezdtünk kísérletezni. Megfordítottuk a szalagot,
és lejátszottuk visszafelé, majd utólag gitároztunk rá valamit, ha jól
emlékszem, mindketten egy keveset. Aztán George Martin vissza-
fordította az egészet és lejátszotta nekünk, és borzasztóan tetszett,
mintha valami varázslat lett volna! Fantasztikusan hangzott, hogy az
egyes hangok nem elhalnak, hanem mintha föltámadnának. Erre
nagyon belelkesültünk, és megcsináltuk ugyanezt a szám felvételén is,
majd a hecc kedvéért énekeltünk is egy kicsit visszafelé, ami kissé úgy
hangzott, mintha hindiül énekelnénk.

Az idők múltával annyira előrehaladtunk a lemezfelvétel technikájával,

hogy egy csomó számunkat élőben már nem is adhattuk elő.
Akkoriban a színpadok technikai felszerelése meg sem közelítette a
mait. Ott voltak a hangszereink meg az erősítők, slussz-passz. Ha a
stúdióban ilyen trükkökhöz folyamodtunk a felvételnél, akkor azt a
számot koncerten már nem játszhattuk el ugyanúgy.

Ma már ez is lehetséges lenne, előadhatnánk a „Tomorrow Never

Knows"-t, mert számítógéppel könnyű mindazokat a hurkokat szim-
ulálni, amiket nekünk még fizikailag meg kellett csinálnunk a sza-
lagokon. Vagy be lehet állítani annyi zongoristát vagy dobost, amen-
nyit csak akar az ember.

Ami minket illet, mi csak egy kis négytagú banda voltunk, és meg sem
fordult a fejünkben, hogy átalakuljunk nagyzenekarrá. Úgy gondoltuk,
 494/840

hogy ez nem volna az igazi, csináljuk csak tovább így négyen, amíg bír-
juk, ha meg már nem bírjuk, abbahagyjuk. Ezért maradi ki a
nagylemezeink számos dala a koncertprogramokból.

A „Paperback Writer"-t például duplázással vettük föl, ezért színpadon

kissé soványan hangzott. Ha mégis elő kellett adnunk, mint például az
amerikai turnén, valahogy elvergődtünk odáig, ahonnan már igazán
gyöngén hangzott volna, és akkor elkezdtük az „Elvis-lábrázást" meg
az integetést, hogy fölhergeljük a közönséget,- ha jó hangosan sikítoz-
tak, nem igazán lehetett hallani a mi kínlódásunkat.

RINGO: A „Paperback Writer"-ről meg a „Rain"-ről azért készítettünk

reklámfilmet, hogy ne kelljen kimozdulni az előadás kedvéért. Úgy
gondoltuk, elég lesz, ha filmet küldünk magunk helyett. Akkor ezt még
senki sem hívta videofelvételnek, bár arra szántuk, hogy majd a
tévében levetítik.

A „Rain" felvétele egész izgalmas volt, Klaus Voormann rendezte be a

díszletet. Ez jó hecc volt, nem úgy, mint a „Penny Lane" filmfelvétele,
mert ott jól rám ijesztettek a lovak!

GEORGE: A Beatle-mánia miatt nehéz volt bárhová bejutnunk, így

kényelmi szempontból döntöttük el, hogy be sem megyünk a
tévéstúdióba az új felvételeinket reklámozni, hanem majd fölvesszük
szépen filmre, és azt küldjük be a tévébe.

Felfogadtunk hát egy stábot, és elkezdtünk forgatni. Elég sok ilyen

felvételünk megvan még. A két első talán a „Paperback Writer" és a
„Rain" volt, amiket a Chiswick House-ban vettünk fel. Azt hiszem, ezek
voltak a videoklip előfutárai.

Az alapötlet az volt, hogy ezeket nemcsak otthon lehetne felhasználni,

hanem Amerikában is.
 495/840

Úgy gondolkoztunk: „Úgysem juthatunk el mindenhová a világon, ab-

bahagyjuk hát a turnézást, és ahelyett inkább ezekkel a filmekkel
reklámozzuk a lemezeinket.” Addigra már tele volt a hócipőnk azzal,
hogy egy ordítozó tömegen kelljen keresztülverekednünk magunkat
csupán azért, hogy aztán tátogjunk egyet a „Ready, Steady, Go!"
tévéfelvételén.

Egyszer megcsináltuk azt is, hogy egy ilyen klippel állítottunk be Ed

Sullivanhez, aki utána, gondolom, azzal vezette föl a műsorát:
„Bizonyára tudják, hogy itt járt a Beatles, akik nagyon helyes fiúk, de
most nem érnek rá, így ezt a felvételt küldték el maguk helyett.'' Azaz
sikerült rávennünk Ed Sullivant, hogy a távollétünkben reklámozza az
új számainkat! Ma már mindenki ezt csinálja, így azt hiszem, bizonyos
értelemben a Beatles volt az MTV szülőatyja is.

GEORGE: 1966 júniusában visszatértünk Hamburgba, ahol már négy

éve nem jártunk. Először Münchenben, majd Essenben adtunk kon-
certet, és onnan vonattal mentünk Hamburgba ugyanazzal a
különvonattal, amelyik korábban az angol királyi családot vitte, és ig-
azi luxuslakosztályunk volt rajta márvány fürdőkádakkal. Hamburgot
vegyes érzésekkel láttam viszont. A jó az volt benne, hogy most már
gazdagon és híresen térhettünk vissza oda, ahol annak idején szakadt
lebujokban játszottunk, amikor meg csak az utunk elején jártunk. A
rossz meg az volt, hogy mindenhonnan kísértetek bukkantak elő, olyan
emberek, akiket nem feltétlenül akartunk volna viszontlátni, mert csak
annyi közünk volt hozzájuk, hogy még 1960-ban eltöltöttünk együtt
egy átivott és átpreludinozott éjszakát. 1966-ban már nem volt szük-
ségünk rá, hogy bárki erre emlékeztessen minket.

PAUL: Ez is egy korábban lekötött turné volt, hát teljesíteni kellelt.

Furcsa érzés volt találkozni Hamburgban a régi barátokkal. Mi persze
úgy éreztük, mintha ők változtak volna meg, mi pedig maradtunk
 496/840

volna az akkori fiúk, de közben mi is tudtuk, ők is, hogy minket

változtatott meg a hírnév.

Én azért jól éreztem magamat. A koncert éjszakáján őrült nagy hangu-

lat volt, a német barátaink kisírták a szemüket a nosztalgiától. Azt már
nem tudom, zeneileg jól sikerült-e a koncert vagy sem, de egész jó
érzés volt még egyszer, utoljára Hamburgban fellépni.

RINGO: Hamburg nemigen változott azóta, hogy ott éltünk. Én

felléptem ott még 1992-ben is, és akkor is ugyanolyannak tűnt. Sőt
egy- vagy kétévenként visszalátogatok, és a Reeperbahnnak még
mindig megvan az akkori hangulata,- izgalmas hely. Húszévesen nem
is mehettem volna érdekesebb helyre, mint Németország leghíresebb
vöröslámpás negyedébe, ahol bőven volt pia, drog, kurvák meg
minden, 1966-ban is fantasztikus érzés volt oda visszatérni.

NEIL: Én ekkor jártam először Hamburgban. Számomra így nem vol-

tak ismerősök azok a nemetek, akiket a fiúk a Reeperbabnról és a
klubokból ismertek.

GEORGE: John nagyon élvezte a visszatérést Hamburgba. Pedig igen

rövid időt töltöttünk ott, hiszen akkoriban rohanás volt az egész
életünk. Az ottani koncert másnapján már repültünk is Tokióba, ezért
a fellépés után elvittek minket éjszakára egy kastélyszállóba, aztán
hazarepültünk Londonba, és azonnal átszálltunk Tokió felé. Végül nem
ott szálltunk le egy hurrikán miatt, hanem Alaszkában.

RINGO: Az alaszkai Anchorage igazi vadnyugati hely volt, mintha az

isten háta mögé érkeztünk volna. Ezen kívül csak arra emlékszem
belőle, hogy a reptéren egy kalickában láttunk egy hatalmas, kitömött
jegesmedvét.

GEORGE: Emlékszem, hogy az odaúton az ablaknál ültem, és a leve-

gőből Alaszka csodálatosnak tűnt: csupa hegy, fenyves erdő, tavak és
 497/840

folyók. Amikor kezdtünk lefelé ereszkedni, a tavak és az erdők meg-

fogyatkoztak, és végül valami letarolt, kopár helyen landoltunk, amit
az ember elvett a természettől.

Arra gondoltam: „Már itt is. Nekem nem tetszik, hogy az emberiség
lassan teljesen rátelepszik erre a bolygóra. Utálom a randa kis beton-
szállodákat, amiket mindenhová építenek. És ezek sokkal feltűnőbbek
Alaszkában, a vadon közepén, mint a városokban.

Ami engem illet, bizonyára már az előző életemben aggódtam a boly-

gónk sorsáért. Gyerekkoromban sokat mászkáltam egyedül, és igen
bensőséges kapcsolatban álltam a mennybolttal, a fákkal és más
növényekkel, meg a rovarokkal.

Alaszkában vagy tizenkét órát tartózkodtunk. Azóta sem jártam ott, de

egyszer még szeretnék visszatérni. Nekünk tovább kellett mennünk

Tokióba, ahol kis, régimódi autókba raktak bennünket a reptéren, és a

kísérő rendőröknek olyan sisakjuk volt, mint az amerikai katonáknak a
második világháborúban. Konvojban vittek a tokiói Hiltonig, ahol föl-
mentünk az emeleti lakosztályunkba, és aztán ott is maradtunk - csak
a koncertre engedtek ki.

Bosszantott, hogy be vagyunk zárva, ezért azt követeltük a fo-

gvatartóinktól, hogy kerítsenek nekünk kereskedőket. Hoztak is egy
csomó mindent, mi meg, ha már nem mehettünk el bevásárolni,
vettünk tőlük aranyszínű kimonót, jade meg egyéb laragványokat,
füstölőt meg ilyesmit. A túra szervezője igen nagyvonalú volt, Malt és
Neilt egy-egy filmfelvevővel ajándékozta meg, bennünket meg egy-egy
Nikon fényképezőgéppel, ami akkor igen előkelő márkának számított.

Japánban épp úgy tüntetések voltak, mint bárhol, ahová mentünk,-

Amerikában ott voltak a faji ellentétek, Japánban meg az egyetemisták
lázongtak, de volt tüntetés a miatt is, hogy mi a Budokanban lépünk
 498/840

föl, amit elvileg a rituális harcművészetek számára kellett volna fen-

ntartani. Egy ilyen helyen az erőszak ugye teljesen oké volt, a mi
zenénk viszont szentségtörés.

PAUL: Tokióban hosszú időre bezártak minket a szállodába, és

odahozták az árusokat, akik elefántcsont meg hasonló emléktárgyakat
kínáltak. Tokióba mindenki bevásárolni megy, de bennünket nem
engedtek ki az utcára. Egyszer megpróbáltam kiszökni, de egy rendőr
utánam szaladt, és elkapott. Aztán amikor ragaszkodtam hozzá, hogy
sétálni akarok, egész szakasz rendőr jött velem. Szerettem volna
megnézni a császári palotát is, de abba már nem egyeztek bele.

NEIL: Én Johnnal szöktem ki a szállodából, Mal meg Paullal. Őket

elkapták a biztonságiak, de mi eljutottunk egy piacra, ahol remekül
éreztük magunkat. Ott mászkáltunk és vásárolgattunk amikor a
rendőrök ránk találtak és azt mondták: „Dá-dá, rossz kisfiúk, gyertek
csak szépen haza!"

PAUL: A hotelben rendeztünk egy nagy közös festőszeánszot: fogtunk

egy nagy darab papírlapot, és mindenki elkezdett rá rajzolni az egyik
sarkában, aztán középen találkoztunk. Unalmunkban találtuk ki. Nem-
rég a kezembe került: eléggé pszichedelikus összhatást kelt.

Meg kell hagyni, hogy a japánok mindent tökéletesen megszerveztek.

Náluk a rendőrség már akkor rendelkezett mobiltelefonnal, és ennek
volt köszönhető, hogy sikerült mindent időben lebonyolítaniuk.

RINGO: Tokióban az idő körül forgott minden, mert ez a japánok

mániája. A programot percre lebontották: a szobából hét tizennégykor
kellett kilépnünk, a lifthez hét tizenöt és félkor érkeznünk, a liftnek egy
perc nyolc másodperc alatt kellett leérnie a földszintre, és így tovább.
Tőlünk is elvárták a pontosságot, de mi sosem mentünk ki azonnal,
amikor bekopogtak hozzánk, és ezzel hazavágtuk az egész
 499/840

időbeosztásukat. Tisztára megőrültek attól, ha a lift nem indulhatott el

pontban hét óra tizenöt perc harminc másodperckor!

Mi persze direkt cukkoltuk őket. Nekünk az egész turnézás dögunal-

mas lett volna, ha közben nem játszhatjuk a kisded játékainkat. Japán-
ban meg különösen, mert a szállodából csak a koncertre engedtek ki
minket.

PAUL: Azt is előre eldöntötték, kinek hová kell ülnie az autóban.

Nagy-Britanniában senkinek sem jutott volna eszébe ilyesmi. Amikor a
koncertre hajtottunk, a rajongóinkat is igen katonásan elrendezték, és
rendőrök álltak minden sarkon, nehogy már valami spontán integetés
is előfordulhasson. Voltak integetésre kijelölt területek az utcán, és
úgy néhány száz méterenként helyezték el azokat, akiknek szabad volt
éljenezniük is.

Amikor a Budokanba értünk, meg kellett tekintenünk néhány régi

szamurájöltözéket, mi meg engedelmesen rácsodálkoztunk: „Jé, mily-
en szép! Nahát, milyen régi!"

Azon viszont őszintén elcsodálkoztunk, amikor a koncert

szervezőjének nők is átadták a helyüket, mert ez nyugaton nem fordul-
hatna elő.

A japán nők elképesztően alázatosan viselkedtek a férfiakkal, például

felugrottak a székről azzal: "Jaj, elnézést, elfoglaltam az ön helyét?"

Amikor hazatértünk Angliába, ki-ki beszámolt erről a feleségének, il-

letve barátnőjének, és azt mondta: „Ezt éppen nem várom el, de nem
lehetne kissé ebbe az irányba elmozdulni?" A válasz persze egyértelmű
nem volt.

Ott palackzöld öltönyt viseltünk sárga inggel, mert az egyenruhát

mindig is fontosnak tartottuk. A repülőn még mindenki „civilben" volt,
 500/840

de a megérkezésünk után egyenruhát öltöttünk, jelezvén, hogy ez itt

nem négy szedett-vedett pasas, hanem maga a BEATLES, a négyfejű
sárkány! És az egyenruha erősítette bennünk az összetartozás érzését.

A színpad mögül kikukucskálva láthattuk, hogy előbb bejött a rendőr-

ség, elfoglalta a stratégiailag fontos helyeket, és csak utána eresztették
be a közönséget. A nyugaton megszokotthoz képest igen visszafogottan
viselkedtek, de úgy tűnt, hogy azért egész jól érzik magukat.

Előttünk egy igen fura kis japán együttes lépett föl. Akkor ők még
nemigen tudták, mi fán terem a „rock and roll" - mára már egész jól
megtanulták. Az egyik daluknak csak az volt a szövege, hogy „Helló
Beatles, isten hozott Japánban!", ami nagyon kedves volt töltik, még
ha zeneileg elég rettenetes is. Ezek után úgy éreztük, nem nagyon kell
megerőltetni magunkat, hogy jók legyünk.

NEIL: Elég ciki egy koncert volt. Ott voltak azok a dzsúdósok is,
akiknek a Budokan épült, és ők szentnek tartották azt a helyet. Ez volt
ott a legelső rockkoncert, ami ezeknek a harcosoknak nem tetszett.
Meg is fenyegették a Beatlest, ezért volt ott annyi rendőr. Meg is ál-
lapítottuk, milyen fegyelmezett nép a japán: tízezer nézőre jutott
háromezer rendőr, hogy az utóbbiak mindenki mást szemmel
tarthassanak.

GEORGE MARTIN: Eléggé nyugtalanító volt a helyzet. George még

Németországban kapott egy fenyegető levelet: „Már csak egy hónapod
van hátra." Ezért amikor Japánba ért az együttes, annyira őrizték,
hogy egy lépési sem leheltek egyedül. A japán hatóság igen komolyan
vette az élei veszélyes fenyegetéseket.

RINGO: A közönséget végig kordában tartották. A fotókról kiderül,

hogy minden sorban volt legalább egy rendőr. Szerintem őket is izga-
lomba hozta a játékunk, de ennek nem mertek hangot adni.
 501/840

NEIL: A közönség hosszú idő óta először hallhatta, hogy mit játszik a
Beatles. Itt nem volt semmi sikoltozás, ami váratlanul érte a fiúkat, és
ekkor derült ki, hogy kifejezetten hamisan játszanak, így aztán az első,
a délutáni koncert elég vacakra sikeredett, de az estire már szépen
összekapták magukat.

GEORGE: A nézők visszafogottak voltak, de azért fel-felugráltak a

helyükről, pedig minden rendőrnél fényképezőgép volt, és mindenkit
lefotóztak, akiről feltételezték, hogy föl akar jutni a színpadra.

Az ottani nézők reakcióit erősen korlátozták. De ettől függetlenül egész

melegen fogadtak bennünket, csak szabályozottan, mert Japánban
mindent ilyen sarkosan csinálnak. Nagyon katonás volt az is, ahogy
visszatotoncoltak minket a szállóba a koncert után.

RINGO: A Fülöp-szigeteket utáltam. Ott egy csomó kölyök és több száz

rendőr közé érkeztünk meg, mindenki állig fel volt fegyverezve, és az
volt az érzésem, hogy bármelyik puska bármikor elsülhet.

GEORGE: Mindjárt a megérkezéskor rossz hírrel fogadtak: azzal, hogy

itt tartani kell a „gorillaharcosoktól", akik ilyen lezserül öltözött
martalócok voltak.

Akkoriban a Beatle-mánia miatt mi általában nem úgy szálltunk le a

repülőgépről landolás után, mint más, normális utasok. A gép mindig
elkocsizott a reptér legtúlsó végébe, ahol kiszálltunk Neillel együtt úgy,
hogy csak a „diplomatatáskánk" volt nálunk fa borotválkozó kész-
letünkkel meg ilyesmivel), átszálltunk egy autóba, és útlevélvizsgálat
nélkül már vittek is a szállásunkra vagy a koncertre. Az útlevelek Mal
Evansnél és Brian Epsteinnél voltak, akik rendesen átmentek a vámon
meg az összes többi procedúrán.

Amikor azonban Manilába érkeztünk, egy pasas rögtön ránk ordított:

 502/840

„Hagyják ott a csomagot! Szálljanak be ebbe az autóba!" Életünkben

először erőszakoskodtak így velünk. Mindenhol másutt - Amerikában,
Svédországban, Németországban vagy akárhol - a mánia ellenére
mindig tisztelettel bántak velünk, mint világhírű előadóművészekkel,
de Manilában már a leszállás percétől kezdve kissé ellenséges volt a
fogadtatás, és ez meglehetősen ijesztőnek is tűnt.

Beszálltunk az autóba, ahogyan az a pasas parancsolta, aztán elhajtott

negyünkkel.. Neilt meg otthagyta. A csomagunk is ott maradt a gép
mellett, és arra gondoltam, hogy na, itt így szokás kirabolni az embert.

NEIL: Volt ott egy csomó katona, meg egy rakás rövid ujjú inges,
pisztolyos bandita is. Ezek betuszkolták a négy Beatle-t egy limuzinba,
és elhajtottak velük, azt sem engedték, hogy a motyójukat magukkal
vigyék. Az szépen ottmaradt a földön, és volt benne egy csomó mari-
huána. De rám szerencsére nem figyelt senki, szépen betettem hát a
táskákat egy másik limuzin csomagtartójába. aztán megkértem a
sofőrt, hogy vigyen el ugyanoda, ahová a Beatles ment.

GEORGE: Elvittek bennünket a manilai kikötőig, ahol csónakra kellett

szállítunk, ez elfuvarozott egy motoros jachtra, és ott betereltek egy
kabinba. Párás volt a levegő, csíptek a szúnyogok, mindnyájan izzad-
tunk, és be voltunk tojva. Életünkben először elszakítottak minket
Neiltől, Maltől és Briantől. Helyettük egy csomó felfegyverzett rendőr
vette körül a kabinunkat. Egészen el voltunk csüggedve, és már nagyon
bántuk, hogy elvállaltuk ezt a fellépést; semmit sem veszítettünk
volna, ha kihagyjuk.

NEIL: Elvittek a móló végéig, ahol kiszálltam a kocsiból, és

megkérdeztem, hol van a Beatles, mire odamutattak egy hajóra, ami
tőlem mérföldekre horgonyzott a kikötő közepén. Az volt a benyomá-
som, hogy itt egyszerre több fegyveres testület működik az egyik
 503/840

elrabolta a fiúkat, mert olyanokkal akarja összehozni őket, akik nem

abba a táborba tartoznak, amelyik a fellépést szervezte.

Irtó különös volt az egész, és számomra később sem derült ki, hogy
végül miért vitték őket arra a hajóra.

GEORGE: Fogalmunk sem volt, mit keresünk azon a hajón, és ezt

később sem tudtam meg soha. Mindenesetre egy vagy két órát töltöt-
tünk ott, míg meg nem érkezett Brian Epstein a helybeli szervezővel,
és el nem kezdtek magukból kikelve ordítozni. Egy darabig mindenki
csak kiabált, aztán ismét csónakba szálltunk, visszavittek a partra, ma-
jd autóval el a szállodába.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy döngetik az ajtót, és odakinn nagy

riadalom van. Valaki berontott hozzánk azzal: „Hogyhogy maguk itt
vannak, és nem a palotában?" Mi meg azt kérdeztük: „Mit beszél
összevissza? Eszünk ágában sincs semmiféle palotába menni!" „Deho-
gynem! Oda kell menniük! Kapcsolják csak be a tévét!"

Bekapcsoltuk, és valóban egyenes adás volt éppen a palotából. Egy

hosszú márványfolyosó mindkét oldalán sorakoztak végig az emberek,
meg egy csomó gyerek ünneplőben, és a műsorvezető kétségbeesetten
kérdezte: „De hol lehet a Beatles? Még mindig nem érkeztek meg!"

Se köpni, se nyelni nem tudtunk, hihetetlen volt, de kénytelenek vol-

tunk végignézni magunkat, amint éppen nem vagyunk ott az elnöki
palotában.

PAUL: Ébredés után kimentem egyedül oda, ami afféle manilai Wall
Streetnek tűnt. Egész sok fényképet csináltam, különösen mert a
közvetlen közelben már egy viskóváros volt keménypapírból össz-
etákolva. Még sosem láttam a saját szememmel ezt a „nyomorúságos
viskók a felhőkarcolók tövében” témát, és rögtön ráharaptam, sőt
 504/840

vettem is a nyomornegyedben néhány festményt emlékbe, aztán vis-

szamentem ebédre a szállodába.

Addigra a többiek is felkeltek, és mind együtt voltunk a szobában,

amikor hirtelen azzal jött mindenki, hogy miért nem vagyunk már az
elnöki palotában, hát nem emlékszünk, hogy meg volt beszélve? Mi
meg mondtuk, hogy nem, nem, nem. Akik ezt meg akarták volna
szervezni, nem voltak valami bizalomgerjesztők, ugyanúgy néztek ki,
mint a többi manilai martalóc.

Nem nagyon zavartattuk magunkat, mert addigra megszoktuk, hogy

ahány ház, annyi szokás, és láttuk, hogy itt lezserre lehet venni a fig-
urát. Amikor tovább dörömböltek az ajtón, hogy induljunk már végre,
mi kiordítottunk, hogy hagyjanak már békén, mert ma szabadnapunk
van.

Az csak később tudatosult bennünk, hogy magával Imelda Marcos-szal

kellett volna találkoznunk aznap, és hogy valaki csakugyan meghívott
minket előzőleg, de mi abban a hitben voltunk, hogy ezt a meghívást a
kellő udvariassággal visszautasítottuk.

Csakhogy erről a tévéműsor vezetője nyilván nem értesült, mert az

egész ország füle hallatára kijelentette: - Az ország első asszonya itt
várakozik a többi előkelő hölggyel együtt, hogy pár percen belül
fogadhassa a híres popegyüttest. - Akkor már felfogtuk, hogy itt
mindenki két malomban őrölt, és a rendezők azt mondták, vágjuk be
magunkat egy limuzinba, még mindig nem késő odamenni, de mi
megmakacsoltuk magunkat, hogy szabadnapunk van, és nem mozdul-
tunk, sőt még a tévét is elzártuk.

RINGO: Nekem személy szerint fogalmam sem volt róla, hogy Marcos
asszonyhoz lennék hivatalos ebédre. De kiderült, hogy volt ilyen
meghívás, csak ezt Brian Epstein lemondta. A manilai szállodában
 505/840

John volt a szobatársam, és ébredés után letelefonáltunk a portára egy

kis szalonnás rántottáért meg a napisajtóért, mert mindig szerettük
elolvasni, mit írnak rólunk.

AZTÁN CSAK HEVERÉSZTÜNK ÉS CSEVERÉSZTÜNK TOVÁBB AZ

ÁGYBAN, ÉS VÁRTUNK A REGGELIRE, AMI CSAK NEM JÖTT, ÍGY
MÉG EGYSZER LESZÓLTUNK ÉRTE, DE AKKOR SEM HOZTÁK,
ERRE BEKAPCSOLTUK A TÉVÉT, AHOL ÉPPEN MARCOS
ASSZONY SIKOLTOZTA, HOGY Ml MILYEN RÚTUL BECSAPTUK
ŐT, ÉS MINDEN KAMERA A MI HŰLT HELYÜNKET MUTATTA AZ
EBÉDLŐASZTALNÁL, MEG A KISGYEREKEKET, AKIK AZÉRT
BÖMBÖLTEK, MERT A CSÚNYA BEATLE BÁCSIK NEM JÖTTEK
EL, PEDIG MEGÍGÉRTÉK. KÖZBEN MEG Ml ANNAK RENDJE ÉS
MÓDJA SZERINT LEMONDTUK A MEGHÍVÁST.

NEIL: Úgy emlékszem, valóban kaptak elnöki meghívást, de Brian tel-

exen vagy táviraton lemondta a megjelenést, mert úgy gondolta, hogy
ez fölösleges politikai állásfoglalás lenne a Beatles részéről. Csakhogy
ezek a filippínók úgy tettek, mintha nem kapták volna meg az
értesítést.

Az érkezésünk másnapján éppen reggeliztem, amikor a tévéből kider-

ült, hogy Imelda Marcos nagy bulit rendezett gyerekeknek, ahová a
Beatlest is várják, méghozzá öt percen belül. Ők összenéztek, és
vonogatták a vállukat, mert nem értették a dolgot, és aztán nem is
mentek el.

Amikor vége volt az adásnak azzal, hogy a Beatles távolmaradt, sokan

nagyon morcosan kezdtek: viselkedni, mire megkérdeztük Briant, mi
volt ez az egész. Ő azt mondta-. „Én mondtam le a látogatást, mert úgy
gondoltam, hogy semmi keresnivalótok a palotában."
 506/840

Ezek után azonban pokol lelt az életünk a Fülöp-szigeteken. Három

napig nem jutottam élelemhez. Illetve hoztak nekünk egyet-mást, de
az mind ehetetlen volt, a tej például valahogy olyan darabos volt. Talán
aludttej vagy mi lehetett. Egyszer meg rendeltünk egy komplett ebédel,
amit fölhoztak a szobába, de mikor leemeltük a fedőt a tálcáról, és a
szag megcsapta az orrunkat, tudtuk, hogy ezt a kaját meg sem bírjuk
kóstolni.

Paul és én ott is kiszöktünk a szállodából nem is tudom, bátorság volt-

e ez, vagy felelőtlenség vagy csak naivitás. Beszálltunk egy kocsiba, és
mérföldeket autóztunk — úgy öt percig Manhattanre emlékeztetett, de
aztán hirtelen átment nyomornegyedbe, azon túl meg homokos
tengerpartra értünk. Vettünk néhány festményt, a strandon
üldögéltünk egy kicsit, és elszívtunk egy kis füvet, aztán vissza-
mentünk a szállodába, ahol már mindenki fel volt bolydulva,
különösen a biztonságiak, hogy hol a fenében voltunk, és egyáltalán-,
hogy tudtunk kijutni?

Mindenki azt mondja, hogy a Fülöp-szigeteki fellépés kudarc volt,

ezzel szemben a valóság az, hogy a két koncertnek a Marcos-affér el-
lenére összesen 1oo ezer nézője volt, és azok meglehetősen jól érezték
magukat. Megjeleni ott is egy csomó fegyveres bandita, akikről végül
kiderült, hogy semmi közük a hadsereghez, de úgy tűnt, ők inkább a
közönséget akarják cseszegetni, mint a Beatlest.

A lobbi stimmelt, kivéve, hogy a sofőr nem talált el elsőre a fellépés

színhelyére, meg hogy az öltözőben oltári nagy kupleráj volt.

GEORGE: Magával a koncerttel is volt egy óriási probléma. Brian Ep-

stein arra szerződtetett minket, hogy valami több ezer fős stadionban
lépjünk föl., de amikor megérkeztünk, a hely inkább úgy nézett ki,
mint a montereyi popfesztivál: voltak ott vagy kétszázezren, és mi
rögtön arra gondoltunk, hogy a szervezők rajtunk akarják megszedni
 507/840

magukat. Hullafáradtan értünk vissza a hotelbe, még bennünk volt a

repülés is. Arra már nem emlékszem, hogy utána mi történt, amíg meg
nem jöttek az újságok, és nem láttuk magunkat a tévéhíradóban.

PAUL: Másnap reggel valaki behozott egy újságot, amelynek a cím-

lapján az állt öles betűkkel: A BEATLES PACKÁZIK AZ ELNÖKKEL.
Istenem, gondoltuk, ezt igazán nem akartuk, legfeljebb majd bocsán-
atot kérünk.

Úgy volt, hogy aznap délelőtt elrepülünk Manilából, és távozáskor elég

hűvösen bántak velünk a portán, végül úgy oldalogtunk el, mint aki
nem fizetett.

RINGO: Elég rémesen kezdődött az a nap: „Rajta, ki az ágyból,

csomagoljatok! Elmegyünk innen!" Amikor pedig lementünk, senki
sem segített az autóba vinni a cuccainkat, és a konvoj helyett, amivel
jöttünk, visszafelé csak egy szál motoros rendőr kísért.

GEORGE: Úgy kommentálták az esetünket, hogy A BEATLES

PACKÁZIK AZ ELNÖKI CSALÁDDAL. Senki sem mutatott rá, hogy mi
nem is tudtunk az egészről. Valójában nem mi ráztuk át Marcos asz-
szonyt, hanem minden bizonnyal az ottani szervező. Később mégis úgy
nyilatkozott rólunk: „Sosem voltak szimpatikusak nekem, és a
zenéjüket sem szeretem!"

ELLENÜNK FORDULT AZ EGÉSZ ORSZÁG. AMIKOR A REPTÉRRE

AKARTUNK MENNI, MINDENKI CSAK KIABÁLT VELÜNK, ÉS
SENKI SEM AKART KIVINNI BENNÜNKET,- ELEINTE ÚGY TŰNT,
HOGY OTTRAGADUNK.

Végül aztán valaki nagy nehezen kerített két autót, az egyikbe be-
pakolták a cuccunkat, a másikba beszálltunk mi, és a reptérre hajtat-
tunk. Két dolog kísért végig minket: a hatóság dühe és a Beatle-mánia,
amit ott is a fiatalok képviseltek.
 508/840

NEIL: Komolyan akadályoztak bennünket. Útban a reptér felé egy

katona többször is körbeküldött minket egy körforgalomban, míg rá
nem szóltam a sofőrre, hogy ugyan hajtson már tovább.

PAUL: Amikor kiértünk a reptérre, leállították az összes mozgólépcsőt,

gyalog kellett fölmennünk rajtuk. „Mi a gond?" - kérdezgettük, mert
nem értettünk semmit. „És ki viszi majd a csomagokat? Itt egyáltalán
nincs hordár?" Úgy tűnt, azt akarják, hogy mi magunk cipekedjünk.
Na jó, gondoltuk, az se baj, csak kiszabaduljunk már innen egyszer.

NEIL: Senki sem akart segíteni a rengeteg felszerelés cipelésében, úgy-

hogy elindultunk vele a mozgólépcsőn, de azt is leállították.
Megvárták, amíg felhurcolunk mindent gyalog, aztán újraindították a
lépcsőt. Tovább bonyolította a dolgot, hogy a Beatles Delhibe repüli, a
cuccot viszont vissza kellett küldeni Angliába. A check-innél hiába
mondtuk a személyes holminkra, hogy „ez Delhibe megy", azt is az
Angliába küldendő csomagokhoz rakták. A végén Mal átugrott a
pulton, és ő válogatta széjjel.

GEORGE: Mindnyájan erősítőket is cipeltünk a táskánk mellett, mert

senki sem segített, ugyanakkor a Beatle-mánia megnyilvánulásait is el
kellett viselnünk, mert volt, aki mindenáron meg akart érinteni ben-
nünket, mások meg inkább meg akartak volna verni, és irtó nehezen
tudtunk bejelentkezni a gépre.

Végtelenül hosszan álltunk a check-innél. Végül nagy nehezen bejutot-

tunk az óriási tranzitba, ahol azonban megint megjelentek azok a rövid
ujjú inges banditák, akik ránk ripakodtak, mihelyt megérkeztünk
Manilába. Malen és Neilen kívül Alf Bicknell is segített nekünk, és őt
az egyik ilyen gengszter megütötte.

Néhányan odajöttek hozzánk, elkezdtek lökdösődni, és azt kiabálták,

hogy menjünk onnan. Ellökdöstek valahová, egy időre békén hagytak,
 509/840

de aztán jött még néhány, és visszalökdöstek az előbbi helyre. Én

próbáltam mindenkit szemmel tartani, és mindig előttük menni, hogy
ne érjenek hozzám, de így is rémes volt; végül megláttam néhány
buddhista szerzetest, és mögéjük bújtam el.

RINGO: Végig az úton ordítoztak azok, akik megharagudtak ránk, a

reptérre érve pedig már köpködni is kezdtek, leköplek bennünket, és
ekkor történt meg az a híres eset, hogy Johnnal együtt apácák háta
mögé bújtunk el, mert azt gondoltuk, ez egy katolikus ország, az
apácákat talán csak nem fogják bántani.

JOHN: Útban a reptérre sokan integettek nekünk, de láttam közöttük

néhány idősebb embert is, akik inkább fújoltak. Amikor a repülőtéren
ránk támadtak, egészen elképedtem. Az jutott eszembe, hogy ezek meg
fognak verni, ezért megindultam három apáca és két szerzetes felé,
hátha akkor békén hagynak. Ha jól emlékszem, mást nem csináltak
velem, csak lökdöstek, de amennyire észnél voltam, tőlem akár belém
is rúghattak.

„Maga csak közönséges utas!" - kiabálták, mire mi visszakérdeztünk:

„Miért, itt a közönséges utast rugdosni szokás?'’ Vagy öten lehettek,
akik rugdosódtak és fújoltak, én meg ijedtemben szintén elkezdtem
lökdösődni, de csak nagyon finoman, és mindig igyekeztem kitérni az
útból."

Brian cseszte el az egészet. Neki adták át a meghívást, és ő is utasította

el, és nem szólt róla nekünk. Másnap meg mindenki úgy viselkedett
velünk, mintha nem mondtuk volna le, ezért molesztáltak minket a
reptéren, és ezért nem segítettek vinni a csomagokat. Félelmetes volt.

PAUL Eléggé be voltunk ijedve. Szerencsénkre az erőszak nagyrészt a

segítőinkre irányult. Ha jól emlékszem, Alfet lehajították egy lépcsőn,
de egyébként nemigen csapott át a dolog nyílt agresszióba.
 510/840

Éreztünk némi bűntudatot, de azt nem, hogy mi lennénk a hibásak.

Most, hogy már többet tudok arról a rendszerről, világos, hogy mi
történt: úgy tettek, mintha egy elnöki meghívást nem lehetne vissza-
utasítani, magukban meg eldöntötték: „Nem jönnek el? Úgy is jó,
akkor megingatjuk őket!

A reptér egyik zugában volt néhány apáca, és amikor kezdett elsza-

badulni a pokol, mert kintről a taxisofőrök már döngették az üvegfalat,
akkor odamentünk az apácákhoz. (Kár, hogy senki sem készített
rólunk fotót, milyen szépek lettünk volna az apácákkal együtt! Il-
lettünk egymáshoz, mert ők is feketében voltak, mi is.) Mögéjük búj-
tunk el, mert úgy gondolkoztunk: „Faszkalapok, ha el akartok kapni
minket, először szét kell vernetek az apácákat. Azt talán mégse meritek
megtenni!’’

A nővérek igazából nem védelmeztek bennünket, csak ácsorogtak ott

csodálkozva, de amint odébbmentek, mi mindig a nyomukban
maradtunk.

NEIL: Azok a hawaii blúzos banditák összevissza lökdösődtek és

hadonásztak. Rettenetes volt. Végül szerencsére senki sem sérült meg
komolyabban, de szerintem csak azért, mert nem tanúsítottunk ko-
moly ellenállási, hanem hagytuk magunkat lökdösni. Volt annyi es-
zünk, hogy ne üssünk meg senkit.

Azt hiszem, ha elkezdünk akkor verekedni, nagyon elfajulhattak volna

a dolgok. Nagyon kényes helyzet volt, ilyen vagy ehhez hasonló nem
fordult elő velünk sem azelőtt, sem azóta.

GEORGE: Végül bemondták, hogy indul a gép, és felszállhattunk rá -

isteni érzés volt, amikor fölértünk a fedélzetre. Megkönnyebbültünk,
de aztán idegeskedhettünk megint, mert a gép csak nem akart
felszállni.
 511/840

Vártunk, aztán azt halljuk a hangszóróból, hogy Epstein, Evans és Bar-

row úr (Tony, az akkori sajtófőnökünk) szálljon le. Muszáj volt elha-
gyniuk a gépet, és mind nagyon be voltak ijedve.

Amikor Mal elhaladt mellettem a folyosón, elsírta magát, és odaszólt

nekem: „Mondd meg Lilnek, hogy szerettem." (Lil volt a felesége.) Már
felkészült arra, hogy a gép elmegy velünk, ő meg ottragad Manilában.
Senki sem tudta, mi jöhet még, de a legrosszabbat is el tudtuk
képzelni.

PAUL: Amikor felszálltunk a gépre, örömünkben megcsókoltuk az

ülést. Úgy éreztük, mintha menedékhelyre érkeztünk volna. Olyan or-
szágból menekültünk, amelynek nem ismertük a játékszabályait, de a
jelek szerint a fegyverek jelentették a törvényt.

Aztán jött az a bejelentés. Tony Barrow-nak vissza kellett mennie az

oroszlánbarlangba, és valami „távozási illetéket" fizettettek ki vele,
amit szerintem ott helyben találtak ki. Különös módon az illeték
megegyezett a fellépéseink bevételével, úgyhogy végül azt hiszem,
csupán erre ment ki a játék.

GEORGE: Nem tudom, meddig ültünk ott, de óráknak tűnt. A valóság-

ban biztosan nem volt annyi, legfeljebb egy óra, csakhogy ez a fullasztó
hőségben többnek tűnt.

Végül aztán visszajött mindenki, az ajtót lezárták, és engedték

fölszállni a gépet. Elvették azt a pénzt, amit a koncerttel kerestünk, de
nem bántuk, mert az volt a fő, hogy végre megszabadulhattunk.
Gyűlöltem akkor a filippínókat.

PAUL: Emlékszem, amikor hazaértünk, egy újságíró megkérdezte

George-tól, hogy tetszett a Fülöp-szigetek, mire azt mondta: „Ha lenne
atombombám, ledobnám rájuk."
 512/840

Csakugyan elég szerencsétlenre sikerült látogatás volt, de végül nem

lett rossz a kimenetele, mert amikor megtudtuk, mit művelt Marcos és
az ő Imeldája a saját népével, már egyáltalán nem bántuk, ami történt.
Sőt! Lehet, hogy rajtunk kívül senki a világon nem mert dacolni Mar-
cosszal. Persze erre csak évekkel később jöttünk rá, amikor már kissé
tájékozottabbak lettünk a politikában.

RINGO: Mi már arra is gondoltunk, hogy börtönbe zárnak minket,

ami nem is lett volna lehetetlen, hiszen ott akkor diktatúra volt. A
diktatúrában pedig bármi bárkivel megtörténhet. El is határoztuk,
hogy semmi szín alatt nem leszünk hajlandók elhagyni a gépet. Végül a
többieket is visszaengedték, de elhatároztam, hogy soha többe nem
teszem be a lábamat Manilába.

NEIL: Azt hiszem, ez az élmény meglehetősen elvette a fiúk kedvét a

turnéktól. Hogy úgy mondjam, ez lehetett az utolsó szög a turnék
koporsójában.

GEORGE MARTIN: Amikor elhagyták az országot, mind arra gondol-

tak.: „Soha többé. Elég volt." Akkor közölték Briannel, hogy nincs több
turné. Csakhogy Brian ezzel válaszolt. „Már meg ne haragudjatok, fiúk,
de még le van kötve egy fellépés a Shea stadionban. Ha azt lemondjá-
tok, egymillió dollárt veszítünk." Hoppá! Így aztán mégiscsak felléptek
a Shea-ben.

JOHN: SOHA TÖBBÉ NEM ÜLÖK OLYAN REPÜLŐRE, AMELYIK

ÚTBA EJTI A FÜLÖP-SZIGETEKET. SŐT MÉG AZ ORSZÁG FÖLÖTT
SEM VAGYOK HAJLANDÓ ÁTREPÜLNI, TÖBBÉ SEMMIFÉLE
BOLONDOKHÁZÁBA NEM TESZEM BE A LÁBAMAT.

GEORGE: Még a turné előtt megbeszéltem, hogy a Fülöp-szigetekről

Londonba visszatérve megállók Indiában, mert egyrészt egyszerűen
kíváncsi voltam rá, másrészt akartam venni egy jó szitárt. Megkértem
 513/840

Neilt, hogy tartson velem, mert nem szívesen maradtam volna

magamra Indiában. Beleegyezett, és mi eleve úgy vettük meg a
jegyünket, hogy megszakítjuk az utunkat Delhiben.

Aztán valahol útközben, talán London és Németország vagy Hamburg

és Tokió között a többiek sorra jelentették be, hogy ők is jönnének
Indiába. Amikor viszont Delhibe érkeztünk, nyilván a manilai
élmények hatására lelohadt bennük a kíváncsiság, csak az érdekelte
őket, hogy minél előbb hazajussanak.

Bevallom, hogy ez nekem is megfordult a fejemben, nekem is nagy

kedvem lett volna hazatérni. De ha már egyszer ott voltam Delhiben,
ahová eleve készültem, arra gondoltam: „Nem lesz itt semmi baj,
hiszen Indiában a kutya se ismeri a Beatlest. Majd szépen besurranok
az országba, és lesz egy kis nyugalmam."

A többiek azt mondták erre: „Nézz csak körül, majd otthon

találkozunk." Csakhogy aztán azzal jött oda a stewardess, hogy minde-
gyikünknek le kell szállnunk, mert a törölt londoni jegyeket időközben
mind eladták.

Leszálltunk hát mindnyájan. Éppen éjszaka volt, a csomagjainkra vár-

tunk, és akkor várakozásommal ellentétben rá kellett jönnöm, hogy a
hírünk már mindenhová eljutott, mert a szögesdróton túl egy csomó
barna bőrű alak azt kiáltozta: „Beatles! Beatles!", és mindenhová
utánunk akartak jönni.

Beszálltunk egy kocsiba és elhajtottunk, de sokan követtek kis

robogókon, főleg turbános szikhek, és változatlanul a nevünket ki-
abálták. Akkor arra gondoltam: "Jaj, ne! A rókáknak vagyon bar-
langjuk és az égi madaraknak fészkük; de a Beatlesnek nincs hová fejét
lehajtani."
 514/840

Delhi furcsa benyomást tett rám, de azt hiszem, ezzel nem állok
egyedül. Különösen Új-Delhi meglepő, amit mi britek építettünk, mert
csupa széles, négysávos utca van benne, meg sok helyütt körforgalom.
Csakhogy ezeken az európai helyeken valóságos tömeg volt, a körfor-
galom közepén százak ültek a sötétben, kis csoportokban, és az
idősebbek pipáztak. Tele volt emberrel az utca, és azon mor-
fondíroztam, mi van, talán valami nagy meccs volt valahol, vagy
történt valami katasztrófa, hogy ennyien nyüzsögnek itt? De aztán
rájön az ember, hogy ott ebben nincs semmi különös, egyszerűen ilyen
sokan vannak, és kész.

Másnap megvettem a szitáromat. Házhoz hozták, mert ott sem volt

egyszerű elhagynunk a szállodát. Bizonyos Rikhi Ramtól vásároltam,
akinek még ma is megvan a boltja Delhiben.

Autóba szálltunk, hogy körülnézzünk a városban. Elég sok meglepő

dolgot láttunk. Az ötvenes évekből való Cadillacekkel mentünk, és
először egy kis faluban szálltunk ki a Nikonjainkkal,- ott döbbentem rá
először, mi is az a nyomor. Egy csomó kisgyerek vett körül minket,
teljesen belepték őket a legyek, és baksisért könyörögtek. Kiderült,
hogy a mi Nikonjaink többet érnek, mint amennyit a falu összes lakója
egész életében megkeres.

RINGO: Mindnyájan először jártunk Indiában, és egész érdekes volt,

csak az nem tetszett, amikor elmentünk egy British Airways által
szervezett kirándulásra, és azt láttuk, hogyan mernek tevével vizet - a
szerencsétlen állatnak örökké körbe kell járnia, hogy vizet fakasszon.
Azt már ránézésre meg lehetett mondani Delhiben, hogy ki dolgozik a
British Airwaysnek, mert csak ők viseltek nyakkendőt, holott 300 fok
meleg volt árnyékban. Egyiküknek az a mókás ötlete támadt, hogy
felül a szegény teve hátára, ezért eléggé megharagudtunk rá,- nem elég
annak a szerencsétlen párának, hogy egész életében csak körbejár?
 515/840

A legjobb élményem az volt Delhiben, amikor elmentünk bevásárolni,

Jókora elefántcsont sakkfigurákat kínáltak, amiket akkor drágállot-
tunk; ha megvesszük, ma már egész vagyont érnének. De nem bánom,
hogy nem vettük meg, mert már akkor is elleneztük az elefántcsonttal
folytatott kereskedést.
JOHN: A KERESZTÉNYSÉG EL FOG TŰNNI. NEM AKAROM EZT
SEMMIVEL INDOKOLNI, EGYSZERŰEN TUDOM, HOGY IGAZAM
VAN.

Ml MÁR MOST NÉPSZERŰBBEK VAGYUNK JÉZUSNÁL ÉS NEM

TUDOM, MI FOG ELTŰNNI ELŐBB, A ROCK VAGY A
KERESZTÉNYSÉG. JÉZUSSAL NINCS SEMMI BAJOM, DE A
TANÍTVÁNYAI BUMBURNYÁKOK VOLTAK, AKIK
ELTORZÍTOTTÁK A TANÍTÁSÁT.

GEORGE: Nem értem, miért nem lehet nyíltan beszélni erről, miért
vádolnak minket blaszfémiával. Ha a kereszténység valóban annyira
nagyszerű, amilyennek mondják, akkor el kellene viselnie egy kis
kritikát. (1966. MÁRCIUS)

PAUL: John elég jól ismerte Maureen Cleave-et a londoni Evening

Standardtól. Minden újságíróval barátkozunk, aki jobb volt az átlag-
nál, mert az ilyenekkel szót tudtunk érteni. Tudtuk, hogy többek vagy-
unk ostoba rocksztároknál. Sok minden érdekelt bennünket, és a fi-
atalság szószólójának tartottuk magunkat. Így cselt meg, hogy Maur-
een Cleave Johnról írt cikke érintette a vallás témáját is, és ő kimondta
azt, ami mindnyájunk meggyőződése volt, hogy az anglikán egyház az
utóbbi időben hanyatlásnak indult. Egyébként ők maguk is panaszkod-
tak arról, hogy megfogyatkoztak a gyülekezetek.

Maureen érdekes egyéniség volt, és könnyen szót értettünk vele.

Mindnyájunkkal készített mélyinterjút. John az övében szót ejtett a
vallásról is, mert nem voltunk ugyan vallásosak, de érdekelt ben-
nünket a téma.

A közönségünk soraiban gyakran voltak katolikus papok is, akikkel

gyakran szálltunk vitába a színfalak mögött, például arról, miért
gazdag az egyház, amikor annyi szegény van a világon. Meg azt
mondtuk nekik: „Több gospelt kellene énekelni, arra bejönnének az
 517/840

emberek. Haladnotok kellene a korral, nem leragadni azoknál az unal-

mas, ósdi himnuszoknál. Azok már mindenkinek a könyökén jönnek
ki, és nem indítanak be senkit."

Szóval nagyon határozottan az volt a véleményünk, hogy az egyháznak

össze kellene kapnia magát. És ezzel valójában jót akartunk neki, szó
sem volt arról, hogy John valamiféle sátánosságból mondott volna
bármit.

Ha valaki figyelmesen végigolvassa azt a cikket, az derül ki belőle, amit

mi akkor mindnyájan gondoltunk: „Valami baj van az egyházzal, bár
nem tudom, micsoda. Az a helyzet, hogy ma a Beatles népszerűbb
Jézus Krisztusnál. Nem munkálkodnak eleget Jézus építésén, sokkal
intenzívebben kellene." Csakhogy John nem válogatta meg a szavait,
amikor Maureennel beszélt, úgy gondolta, vele megengedheti
magának a lezser szóhasználatot is. Hiba volt-e vagy sem, azt nem tu-
dom,- rövid távon biztosan, de hosszú távon talán nem.

GEORGE: NEM LENNE SEMMI PROBLÉMA, HA MINDENKI FŐBE

LŐNÉ MAGÁT, AKINEK PISZTOLYA VAN.

PAUL: A FENYEGETÉSEKET SOSEM ÉRTETTÜK. NEKÜNK NEM

VOLTAK ELŐÍTÉLETEINK, ÉS ELLENEZTÜK A FAJI
MEGKÜLÖNBÖZTETÉST.

Egyszer jött hozzánk AZ ISKOLÁBA RGY NŐ DÉL-Afrikából, és arról

mesélt, MILYEN CSODÁLATOS NÁLUK, MERT VAN EGY INAS, AKI
A TEÁT SZOLGÁLJA FEL, EGY, AKI TAKARÍT, ÉS ÍGY TOVÁBB, Ml
MEG KÉRDEZTÜK, NEM CIKI EZ?

Nem olyan, mint A RABSZOLGASÁG? Ő MEG: „Nem, nem, a fiúk

szeretik CSINÁLNI."
 518/840

GEORGE: Ha JÓL EMLÉKSZEM, SZÓBA KERÜLT EGY DÉL-

AFRIKAI TURNÉ IS, DE ODA NEM VOLTUNK HAJLANDÓK
ELMENNI, EZÉRT BETILTOTTÁK A LEMEZEINKET.

JOHN: A ZENÉSZEK ÁLTALÁBAN NEM TÖRŐDNEK A

TÁRSADALMI HELYZETŰKKEL. NEKIK CSAK A ZENE A FONTOS.
DE MELLESLEG MAGUK A MUZSIKUSOK IS KÜLÖN OSZTÁLYT
KÉPEZNEK.

PAUL: Az EGÉSZ BANDA EGYETÉRTETT ABBAN, HOGY NEM

AKARUNK FELLÉPNI SEM DÉL-AFRIKÁBAN, SEM MÁSUTT,
AHOL FAJI ELKÜLÖNÍTÉS VAN. Később mondták nekünk, HOGY
OTT, MÉG HA BE IS ENGEDIK UGYANARRA A HELYRE A
FEHÉREKET MEG A FEKETÉKET, MAGUKTÓL ELKÜLÖNÜLNEK.
AZ EMBER NEM KEZD MÁSOKKAL KEVEREDNI, CSUPÁN MERT
AZT HALLJA, HOGY AZ A SZÉP, HANEM ÖSSZETART A
BARÁTAIVAL. EZT ÉRTJÜK, DE AZ ELKÜLÖNÍTÉST AKKOR IS
HELYTELENÍTJÜK. NEM AZÉRT, MERT JÓ FIÚK AKARUNK
LENNI, HANEM MERT ELEVE ÉRTELMETLENNEK TARTJUK A
BŐRSZÍN SZERINTI MEGKÜLÖNBÖZTETÉST.

JOHN: Ha valaki valami kellemetlent mond, azt szó nélkül lelövik, és

nem gondolkodnak el azon, amit mondott - így van ez minden vallás-
ban vagy más eszmerendszerben, legyen az a kereszténység, az iszlám,
a buddhizmus, a konfucianizmus, a marxizmus vagy a maoizmus.

DEREK: Maureen Cleave cikke először a londoni Evening Standard-

ben jelent meg még márciusban,

Amerikában viszont közvetlenül a Beatles augusztusi turnéja előtt

közölték le. John kijelentései, hogy a Beatles népszerűbb Krisztusnál, a
Datebook című kamaszfolyóirat jócskán felfújta. Brian - hogy kipihen-
je Manila megpróbáltatásait - éppen Walesben üdült, amikor értesült
 519/840

róla, hogy egész Amerika felkapta a vizet Johnnak e miatt a kijelentése

miatt, ami pedig csak egyetlen sort tett ki egy kétoldalas cikkben.

GEORGE MARTIN: Amerikában felfújták ezt a dolgot, és számos

rádióadóban idézték, egyre inkább eltorzítva, amiből komoly Beatles-
ellenes kampány kerekedett: „Hát mit képzelnek ezek, hogy az Úr
jézushoz merik hasonlítani magukat?" Máglyán égették el a
lemezeiket, bizonyos adók nem sugározlak többé Beatlest, és a fel-
háborodás olyan méreteket öltött, hogy Briannek rá kellett kényszer-
ítenie Johnt a nyilvános magyarázkodásra.

GEORGE: Ez a „népszerűbbek Jézusnál" kitétel eredetileg egyáltalán

nem úgy hangzott, mint ahogy Amerikában idézgették, a szövegössze-
függésből kiragadva. A hatása annál nagyobb volt, különösen a „Bible
Belt"-ben, ahol primitíven értelmezik a Bibliát. Ez Amerikában főleg a
déli államokat jelenti. Ott indította be a Beatles-ellenes hisztériát egy
DJ, amikor felszólította a hallgatóságát: „Hozzátok el ide a Beatles sze-
metjét, és rakjátok le egy helyre! Több ilyen helyet létesítünk az Állam-
okban, és a szemetet el fogjuk égetni!" Ami azt jelentette, hogy a Ku-
Klux-Klan el akart kapni bennünket.

NEIL: Miután az amcsik úgy berágtak erre a kijelentésre, Brian rábe-

szélte Johnt, hogy vegyen magnóra egy nyilatkozatot, amiben elmag-
yarázza, mit akart tulajdonképpen mondani, és elnézést kér, ha
félreértették. De aztán új ötlet merült föl. Brian már a turné előtt
elutazott az Államokba, és mindenkitől bocsánatot kért John nevében,
aztán egy sajtókonferencián felajánlotta az összes szervezőnek, hogy
mondják csak le nyugodtan bármelyik koncertet, ha akarják, de ezzel a
lehetőséggel nem élt senki.

BRIAN EPSTEIN SAJTÓKÖZLEMÉNYE: Az amerikai sajtó az eredeti

kontextusból kiragadva teljesen félreértelmezte azt, amit John Lentien
három hónapja mondott egy londoni újságírónak adott
 520/840

nyilatkozatában. Az igazság az, hogy Lennon mélységesen érdeklődik a

vallás iránt, és akkoriban sokai vitatkozott a témáról Maureen Cleave-
vel, aki nemcsak a londoni Evening Standard újságírónője, hanem
közeli kapcsolatban is áll a Beatlesszel.

John Lennon azt akarta elmondani, és lényegében azt is mondta, hogy

nem érti, miért csökkent az elmúlt ötven év során annyit az érdeklődés
az anglikán egyház, következésképpen Jézus Krisztus iránt. Nem az
volt a célja, hogy hivalkodjék a Beatles hírnevével, ezt csak elrettentő
példaként idézte arra, hogy a jelek szerint van már olyan generáció
Angliában, amelyikre a Beatles nagyobb hatást gyakorol a vallásnál.

RINGO: Nagy volt a kalamajka Amerikában, mert félreértették a dol-

got. Mi is elolvastuk a cikket, és nem tűnt löl benne semmi. Szó sem
volt isten-káromlásról. Mindenesetre jó lecke volt. Punkok voltunk, és
mondtunk egy-két meghökkentő dolgot, de nem azért, hogy meg-
botránkoztassuk az embereket. Amerikában ez történt, de csupán
azért, mert kiragadták azt az egy (bolhányi) mondatot, és elefántot
csináltak belőle.

JOHN: Érdekes, hogy Angliában nem keltettem ezzel semmi feltűnést.

Ott tudják, ki vagyok: egy fazon, aki néha furcsákat mond - na és akkor
mi van? Itt viszont valami eszement rögtön fölveszi a Klan-csuklyáját.

GEORGE: A nagy ribillió ellenére csak kimentünk ismét Amerikába, és

adtunk egy sajtótájékoztatót, ahol John mindenkitől bocsánatot kért.
Nem lehetett könnyű neki, mert egy egész ország rá figyelt, éspedig ig-
en számon kérő hangulatban, de valahogy végig tudta mondani, és
akkor úgy döntöttünk, hogy végigcsináljuk a turnét.

RINGO: ELÉG CIKI HELYZET VOLT. JOHN HAJLANDÓ VOLT

BOCSÁNATOT KÉRNI - NEM AZÉRT, AMIT MONDOTT, HANEM
HOGY MEGMENTSE AZ ÉLETÜNKET. IGEN KOMOLYAN
 521/840

MEGFENYEGETTÉK AZ EGÉSZ BANDÁT, NEMCSAK ŐT. AZ

EMBERNEK ILYENKOR FEJET KELL HAJTANIA, ÉS ELNÉZÉST
KELL KÉRNIE, MÉG HA NEHEZÉRE ESIK IS.

JOHN: Először nem volt ínyemre, hogy magyarázkodjam, mert féltem,

hogy abból csak további baj lesz, itt mindent olyan halálosan komoly-
an vesznek. Előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek. El sem akartam
menni Amerikába, de Brian meg a többiek rábeszéltek. Nagyon be
voltam rezelve. Láttam magamat egy sajtókonferencián, ahol bocsán-
atkérően dadogok. Belegondoltam, mekkora képmutatás lenne ez, és
ettől féltem annyira.

Őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy volt-e egyáltalán ér-
telme annak a cikknek, mert már nem emlékeztem pontosan, mit is
mondtam. Kénytelen voltam újra elolvasni a cikket.

Nos, azt valóban mondtam, hogy népszerűbbek vagyunk Jézusnál, és

ezt most is vállalom, mivel ez tény. De azt gondolom, hogy Jézusnak
igaza volt, mint ahogy Buddhának és minden más nagy prófétának is.
Ezek mind ugyanazt hirdették, és én hiszem azt, amit ők hirdettek.
Hiszem azt is, amit Jézus maga mondott, azt a sok alapvető dolgot a
szeretetről és a jóságról, de azt már nem, amit mások szerint még ezen
felül hirdetett. És ha Jézus népszerűségének a növekedése azzal egyen-
lő, hogy erősebben ellenőrzik az embereket, akkor azzal sem értek
egyet. Akkor már inkább kövessenek bennünket, még ha ezentúl nem
is csinálnak egyebet, mint hogy egész hátralévő életükben énekelnek
meg táncolnak. Ha viszont az érdekli őket jobban, amit Jézus vagy
bármelyik más nagy tanító mondott, akkor ennek mi csak tapsolni
tudunk.

RINGO: John először nem akart mentegetőzni, mivel nem is azt

mondta, amit a szájába adtak. De aztán egyre ellenségesebb lett
 522/840

körülöttünk a légkör, és a végén John is belátta, hogy ezt meg kell

tennie.

JOHN: Nem járok templomba, mert nincs szükségem rá, de a templo-

mokat szent helynek tartom, éspedig azok miatt a hívők miatt, akik
éveken át odajártak. Azonban azt gondolom, hogy túl sok gonoszságot
követtek el az egyház nevében. Ezért idegen nekem az egyház, de azt is
mondhatnám Donovannel: „Én is járok templomba nap mint nap: a
saját templomomba." Akinek szüksége van a templomra, az szerintem
is menjen, viszont akinek fenntartásai vannak, az inkább a maga tem-
plomából, azaz a saját leikéből merítsen ihletet. Isten mindnyájunkban
jelen van. Krisztus is azt tanította, hogy a Mennyek Országa bennünk,
emberekben van, és ugyanezt állítják a hinduk és a zen-buddhisták is.
Mindenki az Isten. Ezt nem úgy kell érteni, hogy én lennék egy isten,
vagy tíz Isten, hanem hogy mindenki lehet isteni, mint ahogy sátáni is.
Minden mibennünk van, és közel van a Mennyek Országa is, mivel
belül van, és aki elég erősen nézi, az meg is látja.

PAUL: Megvitattuk ezt a dolgot. Éreztük, hogy ezzel nem nekünk kell
foglalkoznunk, de mivel olyan nagy ügyet csináltak belőle, kénytelenek
voltunk tisztázni.

Soha az életben nem láttam Johnt annyira idegesnek. Csak utólag jött
rá, mekkora jelentősége van annak, amit mondott. Így aztán
rákényszerült, hogy kimondja: „Ezt nem úgy értettem. Én valójában
nagyon is támogatom az egyházat" - amit aztán el is fogadtak tőle, csak
a Bible Beltben nem.

JOHN: Csak az a furcsa, hogy ha azt mondtam volna: „A tévé ma

népszerűbb Jézusnál", abból nem csináltak volna ekkora felhajtást. Ma
már bánom, hogy kinyitottam a számat. De hát egy barátommal be-
szélgettem, és abban a kontextusban használtam a „Beatles" szót,
ahogyan mások gondolnak ránk, ahogyan számon tartanak bennünket.
 523/840

Erről a Beatlesről mondtam én, hogy nagyobb hatással van a mai

gyerekekre és általában az életre, mint bármi más, beleértve Jézust is.
Nem vagyok sem Isten-, sem Krisztus-tagadó, sem vallásellenes. Nem
akartam becsmérelni az egyházat, nem állítottam, hogy fontosabbak
vagy többek lennénk nála. Olyan hülyeség az egész. Ha most emiatt
már nem szeretnek minket, hát ne szeressenek, csak vegyék meg a
lemezeinket.

Az a cikk egy mélyinterjú-sorozat része volt, ezért eszembe sem jutott,

hogy különösebben megválogassam a szavaimat, mert azokat nem el-
eve a nyilvánosságnak szántam. Az interjú több óra hosszat tartott, és
hát erről is kérdeztek, ezért válaszoltam valamit. Nem hittem volna,
hogy ilyen messzemenő következményei lesznek.

Amikor megtudtam, milyen visszhangot keltettem, arra gondoltam:

„Ez nem lehet igaz!". De aztán kiderült, hogy a dolog halálosan ko-
moly, ezért megrémültem, mert magam elé képzeltem, hová fajulhat
még, milyen cinikus alaknak fognak beállítani. És ha ez megtörténik,
végképp tehetetlen leszek, mert már az egész ügynek semmi köze nem
lesz ahhoz, amit valójában mondtam

Szóval sajnálom, hogy amit mondtam, ilyen nagy felháborodást kel-

tett, de semmi rosszat nem állítottam a vallásról. Az olvasmányaim és
a megfigyeléseim alapján alkottam véleményt a kereszténységről. Nem
akarom temetni, és nem is ellenzem. Csak annyit állítok, hogy veszít a
jelentőségéből. És nem lép a helyére semmi. Szerintem nagy ostobaság
lenne azt mondogatni: „Igenis minden jól van, mi vagyunk a
keresztények, és mindent úgy teszünk, ahogy keresztényekhez illik”,
miközben nem úgy tesznek!

Jómagam nem vagyok gyakorló keresztény. Úgy gondolom, Krisztus az

volt, aki volt, és ha valaki tud róla valami okosat mondani, azt is
 524/840

elhiszem, de abban az értelemben nem vagyok keresztény, ahogyan

gyerekkoromban neveltek.

Angliában nem támadt ebből semmi bajom, nemigen firtatták ezt a

dolgot, de Amerikában ez nem megy. Sajnos, néha elfelejtkezünk arról,
hogy mióta Beatle-ek vagyunk, a szavunknak súlya van. Az ember nem
tehet róla, néha tesz privát kijelentéseket is, például hogy „Nagy-Brit-
annia lassan rendőrállam lesz", amit ha én mondok a haveromnak a
kocsmában, nincs benne semmi, de Beatle-ként már nem mondhatok
ilyet.

Nem szeretném feltételezni, hogy ma is el valaki, aki olyan, mint Jézus

volt, és azt képzeli, hogy megteheti mindazt, amit ő tett. Ám ha mégis
lenne ilyen, és valóban ő lenne a Jézus, biztosan ma is azt tanítaná,
amit akkor, és aligha törődne azzal, hogy miről szól mondjuk az
„Eleanor Rigby". (1966. AUGUSZTUS 11. CHICAGO,
SAJTÓÉRTEKEZLET)

PAUL: Nem törődünk azokkal, akik a miatt a kijelentés miatt nem

szeretnek bennünket. Sokkal fontosabb, hogy koncertet adjunk
azoknak, akik még szeretnek.

JOHN: Nem számít, ha valaki nem szereti a lemezeinket, vagy kifo-

gásolja a külsőnket vagy amit mondunk. Nem kötelező szeretni
minket, de nekünk sem kötelező törődni azokkal, akik nem szeretnek.
Szabad emberek vagyunk mindnyájan - ugye szerinted is, Harold?

RINGO: Az eset arról szól, milyenek is az emberek, mert előbb

ajnároznak, aztán meg egy ilyen piszlicsáré dolog miatt elkezdik égetni
a Beatles lemezeit. Máglyákat raktak a lemezeinkből, ami mellesleg jól
jött, mert a legtöbben újra megvették azokat a lemezeket!

De azért nehéz idők voltak, gyakran olyan helyen léptünk föl, ahol
sokan fordullak ellenünk. Megjelent a Ku-Klux-Klan is, meglehetősen
 525/840

félelmetes volt. Ráadásul tudtuk, hogy Amerikában sokaknak van

fegyverük.

Ha jól emlékszem, az nem merült fel, hogy lemondjuk a turnét. Szerin-

tem sosem mondtunk le egyet sem. Ha Brian azt mondta: „Most pedig
ide mentek", mi rábólintottunk: „Hát persze, megyünk." Legfeljebb
morogtunk egy kicsit, hogy unjuk már, de erre Brian azzal felelt: „Ősz
van, ki kell jönni egy új nagylemezzel, és annak karácsonyra a piacon
kell lennie." Csakhogy ezzel akkor már kezdtünk torkig lenni, és
közeledett a pillanat, amikor végre kimondjuk: „Elég volt."

GEORGE: Igazán nem hiányzott nekünk ez a balhé, hiszen úgyis

rettenetes nyomás alatt álltunk. Még az is fölmerült, hogy el se men-
jünk az amerikai turnéra, mert életveszélyes fenyegetésekre
számítottunk.

Úgy gondoltuk, untig elég lesz, ha egy koncertet adunk Délen, éspedig
Memphisben. Amikor odaéretünk, láttuk a tévében a Ku-Klux-Klan
egyik csuklyás tagját, aki kijelentette: „Megvannak az eszközeink, hogy
lerendezzük ezt a dolgot." Csakhogy a jelek szerint a stadionnál
várakozó Klan-tagokat elkergették a rajongóink. Ami azt illeti, eléggé
be voltunk rezelve, különösen a minibuszban, ami a stadionba vitt, de
a koncertet végigjátszottak, és nem történt semmi különös.

PAUL: Amikor megérkeztünk Délre, azaz a Bible Beltbe, előfordult,

hogy ököllel verték az autónk ablakát. Emlékszem, volt köztük egy
11-12 éves kisfiú is. Ha ránk emelhette volna a kezét, talán még meg is
öl, annyira fel volt buzdulva az Úristen védelmére. Mi próbáltuk ezt
megérteni, és nem gyűlöltük az ilyeneket.

Másfelől gondolkodóba estünk, kell-e még nekünk turnéznunk

egyáltalán? Nem lesz már sok a jóból? Meddig mehet ez így tovább?
Tudtuk, hogy minden turné bombasiker volt, de már kezdtünk
 526/840

belefáradni. Untuk az egyforma szállodákat, és mindennek a tetejébe

jött még Manila, a fenyegetések, és hogy kikiáltottak minket
keresztényellenesnek!

JOHN: Már nem merünk kimenni az utcára. Csak ülünk a ho-

telszobában, amíg értünk nem jönnek, hogy indulás a koncertre.
Biztosan sokat veszítünk ezzel, de talán egyszer még visszajöhetünk
megnézni mindent.

Eddig úgy alakult, hogy minden augusztusban eljutottunk Amerikába.

Lassan ez lesz az évi rendes turnénk. A leghosszabb turné három
hetes, éspedig rendszerint Amerikában. Ez a három hét gyorsan
elrepül, ha az embernek sok a dolga.

NEIL: Az amerikai turné lényegében csak az előző évinek a megis-

métlése volt, és ezért kissé unalmas. Úgy értem, Amerika elsőre nagy-
on izgalmas hely, de harmadjára már kicsit olyan, mint a többi.

Az ekkori fellépés a Shea stadionban bennem összefolyik az előző éviv-

el, bár azt mondták, ezúttal valamivel kevesebb néző volt. Én akkor
lekéstem a rendőrautót, ami a fiúkat vitte, mert valamiért még vissza
kellett mennem a szállóba, és mire leértem, éppen becsapták az ajtót,
és elindultak. Fogtam egy taxit, de az meg lerobbant Harlemben. Egy
másik taxi vitt ki a stadionig, de hát ott többezres tömeg várakozott így
azon törtem a fejemet: „Na, most hogy jutok be? Mi a fenét mondjak?
Tessenek átengedni, mert a Beatlesszel vagyok?" Ám ebben a pillanat-
ban megláttam a fiúkat, amint kihajoltak egy ablakból, észrevették,
amint ott ténfergek a parkolóban, és elkezdtek kiabálni: „Ott van! Azt
az embert engedjék be!"

A washingtoni koncerten is volt egy kis Ku-Klux-Klan-tüntetés, de

mindössze hat fószer volt lepedőbe öltözve valami felirattal. Senki sem
 527/840

törődött velük, a memphisi fenyegetések ezzel szemben komolyak

voltak.

JOHN: Az egyik esti koncerten, valahol Délen (Memphisben - a szerk.)

valaki kilőtt egy petárdát, amikor már fönn voltunk a színpadon.
Előzőleg azzal fenyegettek meg minket, hogy lelőnek, meg odakinn a
Klan-tagok a lemezeinket égették, és csatlakozott hozzájuk néhány ke-
fehajú suhanc is. Ezért aztán nem meglepő, hogy amikor pukkant az a
petárda, mind egymásra néztünk - ez jól látszik a koncert
filmfelvételén -, mert arra gondoltunk, hogy csak nem lőtték le
valamelyikünket? Hát idáig jutottunk mi akkora paranoiában.

GEORGE: Cincinnatiben szabadtéren játszottunk,- egy futballpálya

közepén állították föl a dobogót, és fölébe ponyvát húztak, mert ömlött
az cső. Amikor Mai megérkezett beállítani a szerelésünket,
megkérdezte, hogy hol vannak a vezetékek, mire azt kérdezi egy ottani
fazon: „Miféle vezetékek? Hát nem gitáron játszanak?" Az ürge még
nem hallott az elektromos gitárról!

Végül nem ezért, hanem a sok víztől nem tudtunk játszani. Vezetéket
még csak kerítettek valahonnan, de a színpad csurom víz volt, és attól
lehetett tartani, hogy ha bekapcsoljuk a gitárokat, áramütést kapunk,
így a koncert elmaradt, amire addig még nem volt példa, és másnap
délelőtt be is pótoltuk. Illetve akkor csak fölkeltünk, déltájban leadtuk
a műsort, aztán már kellett is rögtön szétkapni a cuccot, ki a reptérre,
át St. Louisba, ott megint mindent összerakni és lejátszani az ottani
koncertet az eredeti időpontban.

Ez csak úgy sikerülhetett, hogy az egész felszerelés a három gitárból, a

dobokból meg az erősítőkből állt,- ma ezt egyetlen együttes sem tehet-
né meg!
 528/840

MAL: Az Államokban mindig a szabadtéri koncertek voltak a rosszab-

bak. Én mindig rettegtem, ha esőre állt: ha eláznak a vezetékek, valami
még felrobban, ha meg lefújják a koncertet, akkor a közönség tiporja
egymást halálra.

PAUL: Az egyik helyen zuhogott az eső, és észrevettük, hogy a szín-

padon mindenféle rozsdás vasak vannak, meg amiatt is aggódtunk,
hogy az eső beesik az erősítőkbe, szóval ilyen botrányos körülmények
között legfeljebb akkor kellett játszanunk, amikor még a skiffle-t
nyomtuk odahaza. Ráadásul a stadion meg sem telt.

A koncert után felszálltunk egy jókora teherautóra, amilyennel bútort

szokás szállítani, de azon nem volt egy árva szék sem, így mindenki
megállt valahol a plató szélén, úgy próbált fogózkodni - na, akkor
mondta mindenki, hogy „a tököm tele van már ezzel a turnézással".

Akkor már így gondoltam én is. Mindaddig azt mondogattam a töb-

bieknek: „A turné jó, mert így mindig készenlétben kell maradnunk.
Milyen zenész az, aki sohasem koncertezik? Az élő zene mindennél
fontosabb." Sokszor érveltem ilyesmivel, amikor a többieknek már
kételyeik támadtak, de ezúttal én is meginogtam.

Elsősorban George és John unta mára turnékat. Végül megegyeztünk,

hogy egyelőre nem jelentjük be, de megesküszünk, hogy ez volt az
utolsó turné. Innen szépen hazamegyünk, megcsináljuk az új lemezt,
és ha érdeklődik egy újságíró, mikor megyünk legközelebb turnéra, azt
mondjuk, hogy még nem tudjuk. Nem fogjuk nagy csinnadrattával be-
jelenteni, hogy vége, hanem megvárjuk, amíg az embereknek deren-
geni kezd valami: „Ezek mintha már egy ideje nem adtak volna kon-
certet! Mióta is? Tíz éve? Jé, ez úgy néz ki, mintha felhagytak volna a
turnékkal!"
 529/840

Lényegében arról volt itt szó, hogy mindaddig megpróbáltuk a

turnézást is minél jobban élvezni, hiszen az embernek minden
körülmények között erre kell törekednie, de miután már Amerika sem
volt a régi, éreztük, hogy ez ezentúl már nem menne igazán.

RINGO: I966-ra meguntuk az örökös utazgatást, és nekem lassan

elegem lett abból is, hogy ezeken az üvöltözős koncerteken valójában
senki sem hallgatta a zenénket, mi meg ettől elkurvultunk, és a végén
már kifejezetten pocsékul játszottunk, pedig én azért csatlakoztam a
Beatleshez, mert az volt a legjobb banda Liverpoolban. Nekem mindig
az volt a legfontosabb, hogy jó zenészekkel játsszam együtt. Ez a dolog
elsősorban arról szól, hogy mi muzsikusok vagyunk: énekesek,
előadók, szerzők. Mindennek nem az a célja, hogy egy tömeg előtt ma-
jomkodjunk egy dobogón, hanem hogy klassz zenét játsszunk. A
turnék már nem erről szóllak, ezért kellett véget vetni nekik.

Az utolsó amerikai turnén a fellépéseknél már sokkal izgalmasabb volt

találkozni azokkal, akik eljöttek megnézni minket. Hiába játszottunk
teltházas stadionokban nagy tömeg előtt, ha egy fellépésre csak
harminc percet kaptunk!

JOHN: A Beatles arról vált hírhedtté, hogy akár negyedórába is bele

tudja zsúfolni az egész műsorát, legalábbis Amerikában néhányszor
ledaráltuk az egészet tizenöt perc alatt. Ötvenezer ember, tizenöt perc,
aztán már mentünk is. Ez volt a világrekord. Próbáltuk ezt tovább is
javítani, kissé felpörgettük a számokat, de aztán valahogy elkapott a
hév, és sosem tudtunk ezen a tizenöt percen belül kerülni.

Néha annyira pocsékul énekeltünk (mert annyira elment már a han-

gunk), hogy azt már nem is lehetett éneklésnek nevezni, de senki sem
vette észre, mert úgy ordított a közönség. Sosem hallottuk önma-
gunkat. A végén nem is koncertek voltak ezek, csak happeningek, a
Shea-koncert is csak egy nagy happening volt. Ott már végképp senki
 530/840

sem hallott semmit a zenéből, anélkül viszont unalmas az egész, ezért

kellett abbahagyni.

RINGO: A Candlestick Parkban már másról se beszéltünk, mint hogy

itt a vége. Szóval már San Franciscóban úgy tűnt, hogy ez lesz az utolsó
fellépés, de abszolút biztosan csak akkor dőlt el, amikor hazaértünk
Londonba. Leginkább John mondta, hogy abba kéné hagyni, mert neki
már teljesen elege van.

JOHN: Nem akartam többé turnéra menni, különösen azután nem,

hogy megvádoltak Krisztus-ellenességgel egy odavetett megjegyzésem
miatt, és ezért úgy kellett játszanom, hogy odakint fente rám a fogát a
Klán, bent meg petárdát robbantgattak. Ezt semmiképpen sem bírtam
volna tovább.

RINGO: Nem hiszem, hogy bárki ellenezte volna a turnék leállítását,

de Paul tovább folytatta volna, mint George meg én. Engem már nagy-
on zavart, hogy milyen rossz zenét kell játszanom a többiekkel együtt.
Leginkább ezért akartam abbahagyni. Nem akartam többé koncertek-
en játszani, mert az nem volt igazi dobolás.

A nagy döntéseinket nem egyik percről a másikra hoztuk meg. Már jó

ideje panaszkodtunk, hogy ez meg amaz nem tetszik, hol nevettünk ra-
jta, hol meg sírtunk. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor igent vagy
nemet kellett mondani, és akkor ezt megtettük - így volt ez a
turnékkal, a lemezkészítéssel, legvégül pedig a banda feloszlásával is.
Egyik sem úgy zajlott le, hogy egyikünk hirtelen vette a kalapját, és
kisétált. Az már más kérdés, hogy a nagyközönségnek nem jelentettük
be hivatalosan, hogy vége a turnéknak. Úgy éreztük, ez inkább ránk
tartozik.

GEORGE: A Candlestick Parkban fényképezőgépeket raktunk az er-

ősítőkre, és beállítottuk őket automatikus felvételre, aztán néha
 531/840

leálltunk egy kicsit, Ringó is abbahagyta a dobolást, mi meg hátat

fordítottunk a közönségnek, amíg elkészült rólunk egy-egy kép. Ezt
azért csináltuk, mert akkor már tudtuk, hogy ez az utolsó koncert, nem
folytatjuk tovább. Egyhangúlag döntöttünk így.

Agyunkra ment már a sok tüntetés meg a kényszerleszállások a hur-

rikánok miatt. A Beatle-mániának is megvolt az ára, és a hírnév sem
ösztönzött már bennünket. Addigra más szemszögből láttuk a dol-
gokat, és semmi jót nem találtunk a turnékban.

Már az ezernégyszázadik vagy hányadik fellépésnél tartottunk, és ez

untig elég volt. Akkor nem gondoltam bele, mi jön ezután, csak azt
éreztem, mekkora megkönnyebbülés lesz megszabadulni ettől az
őrülettől.

A népszerűség jó érzés, de olyan méretekben, ahogyan mi tapasztaltuk,

már egyszerűen nevetséges volt, ugyanakkor veszedelmes is, mert már
nem lehetett kézben tartani a dolgot. Sokszor a rendőrség is tehetetlen
volt, sőt rájuk is átragadt a Beatle-mánia. Bizarr érzés volt, mintha ez
nem is a valóság lenne, hanem egy film, amelynek mi vagyunk a főhő-
sei. Én már jó egy éve mondogattam, hogy abba kellene hagyni,
amikor 1966-ban eljött az a pillanat, hogy már mindnyájan így
éreztük. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy azon az éven belül
mikor, de igen valószínű, hogy a Fülöp-szigetek volt az utolsó csepp a
pohárban.

Még mindig mindenkivel igyekeztünk nagyon kedvesek lenni, de már

ez is fárasztott. Négy évet húztunk le a sikoltozó őrület közepette, és ez
alatt a négy év alatt csupán egyszer pihentünk hosszabb ideig, egyéb-
ként csak rövid kis vakációkra mehettünk cl. Most már igazán
lazítanunk kellett. Azt hiszem, egyikünkben sem merült föl, hogy ez
most akkor egy nagy korszak vége, csak a megkönnyebbülést éreztük.
 532/840

JOHN: Azt hiszem, a végén már kiállíthattunk volna magunk helyett

négy viaszfigurát is, és a tömeg akkor is őrjöngött volna. A Beatles-
koncerteknek semmi közük többé a zenéhez, csupán primitív törzsi
rítusok.

GEORGE: KÖRÜLÖTTÜNK MINDENKI MEGŐRÜLT, VALÓJÁBAN

EGYEDÜL MI ŐRIZTÜK MEG AZ ÉP ESZÜNKET.

NEIL: Indiában hallottam róla először, hogy 1967-ben esetleg nem lesz
turné. Éppen egy hotelszobában ültünk Briannel, és szóba került a
következő amerikai út. Akkor kérdezte meg Ceorge: „Mi van, ezentúl
minden évben muszáj elmennünk Amerikába?'' Neki már akkor
semmi kedve sem volt hozzá. De én azt hiszem, hogy ezt ők már meg-
beszélték egymás között. Már akkor eldöntötték, hogy 1967-ben nem
lesz amerikai turné, így aztán a Candlestick Parkba úgy mentünk, hogy
ez lesz az utolsó koncert. Ezt akkor még nem fogtam föl, inkább csak
arra gondoltam, hogy a következő évben szünetelnek a turnék. És mi-
után sosem voltam egészen tisztában a saját szerepemmel, azt sem
tudtam, mit jelent ez rám nézve.

Nem is tudom, Brian ott volt-e az utolsó koncerten. Lehet, hogy éppen
a táskáját kereste, mert mintha akkor lopták volna el a pénzét és egyéb
személyes holmijait.

Most, hogy leálltak a koncertekkel, arra gondoltak, hogy több lemezt is

kiadhatnának. Addig mindegyik nagylemez - talán a Revolver
kivételével -sietve, két turné között készült. Két-három hét alatt össze
kellett csapni a felvételt, a borító elkészítését, mindent. Igazán fel sem
mérhették, mit is csináltak, mert már jött a következő turné.

GEORGE MARTIN: Különös, de a második Shea stadionbeli koncer-

ten maradt vagy tízezer eladatlan jegy. Ezért a helyzet amúgy is
bizonytalannak tűnt. Ez is benne lehetett abban, hogy a fiúk azt
 533/840

mondták: „Ezt nem csináljuk többé, punktum. Leállunk egy időre, és

bevonulunk a stúdióba lemezt készíteni."

PAUL: Nem emlékszem rá, hogy bármi ellenérzésem lett volna akkor a
Beatlesszel szemben,- a turnékkal szemben igen. De lehet, hogy nem
egészen így volt, mert a rosszat könnyebben elfelejti az ember.

George azt mondta egyszer: „Mi már nem is voltunk zenészek, csak
rongybabák", és azt hiszem, ez igaz. Ez is azok közölt volt, ami már az
agyunkra ment, bár én talán még bírtam volna egy darabig. Ezzel szá-
molni kell, ha az ember világhírűvé válik.

De az kétségtelen, hogy a zenénk nem volt első osztályú, és a turnék al-

att nem is javult semmit. Egyetértettünk abban, hogy ezen csak lemez-
készítéssel lehetne segíteni.

JOHN: Nem vagyunk angyalok, nincs határtalan türelmünk. Márpedig

angyaloknak kellene lennünk, hogy megfeleljünk néhány rajongónk
elvárásainak. Nem akarjuk a kisfiút játszani, hiszen mi is épp olyan
emberek vagyunk, mint bárki más. Nem tudom, hány évesnek lát-
szunk, de mi nagyon gyakran sokkal öregebbnek érezzük magunkat a
korunknál.

Nem sétálgathatunk örökké kézen lógva mi négyen. Megvolt a mi

gyönyörűséges Beatle-korszakunk, valóban mi voltunk a négy vidám
kisfiú, de ez elmúlt; ma már vénemberek vagyunk. Nem ugrándozha-
tunk a végtelenségig a Top of the Popsban. Néha még élvezzük, de
olykor már gyerekesnek tartjuk. Az is furcsa, hogy ezekben a műsorok-
ban csak tátognunk kell.: hát hogyan fejlődjünk így zeneileg? Ezzel föl
kell hagynunk, Paul szerint olyan ez, mint amikor az ember munkát
keres érettségi után. Abban is emlékeztet az iskolára, hogy az ember
elhagyja az osztályközösséget, és aztán hirtelen meg kell állnia a maga
lábán.
 534/840

Nem esnék kétségbe, ha hirtelen elfordulna tőlem a közönség. Az

lenne rettenetes, ha én fordulnék el magamtól, ha rá kellene jönnöm,
hogy haszontalan vagyok. Tudom, hogy nagyon fontos, amit minded-
dig csináltam, de ebből most már nem lehet megélni, valami újat kell
kitalálni. Kicsit talán még reménykedünk is a Beatles bukásában, hogy
aztán békében emlékezhessünk a régi szép időkre."

RINGO: Brian Epsteinnek nyilván nagy hiányérzete volt amiatt, hogy

elmaradnak a turnék, mert neki az volt az egyik legfontosabb dolga,
hogy ezeket megszervezze, ebben volt nagy. Útközben ő volt a császár,
ha már megérkeztünk valahová, akkor csak „Epstein úr, tudják, a
Beatles menedzsere”.

Mindemellett azt hiszem, ő már éppúgy belefáradt az egészbe, mint

mi. Mi öröme lehetett abban, hogy elintézzen még egy fellépést a Shea
stadionban vagy a Candlestick Parkban?

Miután elhatároztuk, hogy nincs több turné, nem is foglalkoztunk töb-

bé a dologgal. Addigra már kezdtük igazán otthonosan érezni ma-
gunkat a stúdióban, és ez hallatszik is a Revolveren meg a Rubber
Soulon. Egyre többet kísérleteztünk menet közben, egyre több időt
töltöttünk el odabenn, és a számaink is egyre jobbak és érdekesebbek
lettek. Megnyugtató volt, hogy ezentúl ezt nem kell majd félbehagyni,
mert indulunk megint turnézni, hanem addig pepecselhetünk, amíg
tetszik.

JOHN: Elegünk lett az örökös koncertezésből. El sem tudom képzelni,

mivel lehetne bennünket ismét rávenni. Belefáradtunk, semmi
örömünket nem leljük benne. Tudom, a rajongóink ezt zokon vehetik,
de magunkra is kell gondolnunk.

Sajnálom azokat, akik nem láthatnak bennünket élőben. Igaz, ez sok-

szor nem valami nagy veszteség, mivel úgysem lehet hallani belőlünk
 535/840

egy hangot sem, néha mégis azt gondolom, anélkül is nagy élmény le-
het, azért mindenkit sajnálok, aki lemarad róla.

Most, hogy egy ideje már nem voltunk turnén, valahogy úgy vagyok
vele, mint az iskolával a vakációk alatt. Ha az ember nem dolgozik egy
ideig, mindenből csak a jóra emlékszik vissza, és már várja a következő
tanévet. Aztán visszamegy a suliba, és hamar megelégeli. Gondolom,
ilyen lehet a katonaság is: egy nagy egyformaság, egy kásahegy, amin
keresztül kell rágnia magát az embernek. Az az igazság, hogy nem tud-
nám egyik turnét megkülönböztetni a másiktól.

A ZENÉT NEM IS HALLOTTA SENKI. NEM IS VOLT IGAZI

KONCERT, CSAK LÁTVÁNYOSSÁG, AHOL MI VOLTUNK AZ
ATTRAKCIÓ, ÉS A ZENÉNEK SEMMI KÖZE NEM VOLT HOZZÁ.

NEIL: 1966 őszén elkísértem Johnt a „How I Won The War" for-
gatására. John főszerepet kapott, engem meg beöltöztettek elesett
katonának. Így jutottunk vissza ismét Hamburgba, mert néhány jelen-
etet a környékén forgattak. Baromi jó volt Hamburgban Johnnal, ra-
jongók meg koncertek nélkül bejárni a régi helyeiket, a klubbokat, ahol
naponta felléptek. Egy napig csúszkáltunk ott, aztán már tovább is
mentünk vonattal Párizsba.

Forgattunk Spanyolországban is. Ott szerezte John a Strawberry

Fields Forever"-t egy strandon, és először nekem mutatta meg.

JOHN: Ezt a dalt hat hét alatt írtam meg, amíg Almeríában voltunk. A
forgatás üresjárataiban - márpedig azokból volt bőven - mindvégig ez
foglalkoztatott. Még megvan róla az eredeti felvételem: azon jól
érzékelhető, hogyan hangzott, mielőtt pszichedelikussá varázsoltuk
volna a lemezfelvételen.

Művészként mindig is, de legalábbis a legjobb pillanataimban

magamat akartam kifejezni, nem pedig valaki másnak az érzéseit.
 536/840

Azért foglalkoztam ezzel ennyit, mert - akár hiszik, akár nem -

magamat ismerem a legjobban.

A „Strawberry Fields"-zel azt akartam mondani: „Voltaképpen mindig

rólam van szó", meg ismét egy kicsit azt is, hogy „segítség!" Sokszor
próbáltam már leírni az érzéseimet, miközben nem is voltam tisztában
velük. Valami olyasmit akartam mondani, hogy „néha - nem, mindig —
úgy érzem, valódi ez az egész, de..." Aztán nem egészen ez sült ki
belőle, mivel magam sem voltam tisztában magammal. Ezúttal azon-
ban kristálytisztán éreztem: „Igen, ez az, amit érzek: azt, hogy fáj, és
erről szól az egész.

A dal egyik versszaka így kezdődik: „Azt hiszem, ez csak az én fám."

Amivel azt akartam kifejezni: „Nekem senki sem tűnik egészen olyan-
nak, mint én vagyok, tehát vagy őrült vagyok, vagy zseni." Visszatért
ugyanaz a gondolatom, amelyik már kisgyerekkoromban is sokat
foglalkoztatott.

A „Strawberry Fields" lényegében megzenésített pszichoanalízis. A

legtöbb ilyen önanalízis felszínes, az ember csak elmondja, mit érez, de
nekem erre nincs szükségem, mert mindezt már elmondtam az
újságíróknak. Valódi pszichiáterre meg sosem pocsékoltam az időmet,
mert őket mind lököttnek tartom.

Az érzelmeket és a fájdalmakat nem kell elraktározni, hanem ki kell

élni. Manapság túl sokan elfojtják. Nem ismerek senkit, aki ne
temetett volna magába egy csomó fájdalmat már gyermekkorától
kezdve. Ezeket ki kell sírni. Nem értem, miért mondják minden
kisfiúnak már tizenkét éves korától, hogy „ne sírj, egy férfi nem sír".
Miért ne sírna? A férfi élete talán nem csupa fájdalom?

NEIL: Egy éjjel nagy vihar volt a tengerparton, a víz elmosott mindent,
az utakat belepte a sár, és amikor megszáradtak, göröngyösek leltek.
 537/840

Jöttünk vissza a forgatásról John fekete Rolls Royce-ával, és Dylant

hallgattuk, de a hangszóró is be volt kapcsolva, úgyhogy a zene odakint
szólt. (Később hallottuk, hogy a helybeliek „a halál kocsija"-nak
keresztelték el az autót.)

Éppen áthajtottunk egy szűk hídon, amikor hirtelen elénk kanyarodott

egy motoros, aki csak annyit észlelt, hogy egy nagy, zenélő fekete tárgy
közeledik feléje sebesen. Ijedtében behajtott a szerencsétlen a híd
korlátja és a sziklafal közötti szűk nyílásba.

Amíg John Spanyolországban forgatott, a többi Beatle is mind a maga

dolgával volt elfoglalva, George például visszament Indiába szitározni.
Paul otthon komponálgatott filmzenét, Ringó viszont meglátogatott
minket Spanyolországban.

RINGO: 1966 végén, amikor John a „How I Won the War"-t forgatta
Spanyolországban, elmentem meglátogatni, hogy ne legyen olyan
magányos. Mi nagyon sokszor támogattuk -így-egymást.

Maureennel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk oda, és elfogadjuk Mi-

chael Crawford meghívását, aki Johnnal együtt szerepelt a filmen, és
öt-hat naponként költözött át egy újabb helyre. Ezzel csak az volt a baj,
hogy mindig túl sokan laktunk együtt, meg eléggé meleg is volt.

Mi 1965-ben vettünk egy házat Maureennel Weybridge-ben, ott, ahol

John és a családja is lakott,- George pedig nem messze onnan, Esher-
ben; nagyon örültem, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Azért
döntöttünk úgy, hogy kiköltözünk Londonból, mert addigra már meg-
született Zak fiam, és benn a városban nem volt kert, ahol szabad leve-
gőn lehetett volna.

A berendezést és a felújítást rábíztuk egy vállalkozóra, de elég sokat

pepecselt vele, úgyhogy már arra gondoltam, megveszem az egész
kóceráj vállalkozást, hogy csipkedjék magukat egy kicsit. Végül be is
 538/840

társultam, átkereszteltük a céget Brickey Buildingre, és így folytatták a

munkát a házamon - azt hittem, így olcsóbb lesz. Esténként maga az
építés-vezető főzött nekünk vacsorát, mivel Maureen akkor még
egyáltalán nem tudott főzni.

Szóval így lett meg a ház, de végül nagy bukta volt. Harminchétezer
fontért vettem meg, ami akkoriban egész kis vagyonnak számított, és a
felújítási költségekkel együtt ez fölment 90 ezerre, később potom 47
ezerért tudtuk eladni. Mellesleg az én cégem újította föl George Har-
rison házát is, aki a mai napig adós nekem a számlával! (Ez persze csak
vicc!)

Én nagyon élveztem azt a kis szabadidőt 1966-ban, és szoktattam

magam a gondolathoz, hogy a turnéknak vége, most legalább élhetek
egy kis családi életet. És minden egyébre is lett időm.

JOHN: A „How I Won the War” 1966-os forgatása óta egyre csak
lestem az alkalmat, hogy mikor léphetnék ki a Beatlesből. Elment tőle
a kedvem, mert már nem tudtam, mit akarok. Az világos, hogy a
filmszerepet miért vállaltam: a turnékat abbahagytuk, és hirtelenjében
nem volt jobb dolgom.

Nem volt kedvem hazamenni a családhoz, ezért rögtön elmentem

Spanyolországba Dick Lesterrel, mert baromira hiányzott volna a
szereplés. Akkor nyilallt belém a gondolat: „Mi az istenhez kezdesz, ha
már nincs több koncert? Mit lehet még csinálni? Idáig ebből állt az
életed!" Akkor alakult ki az a meggyőződésem, hogy nekem ki kell
szállnom ebből az egész buliból, de úgy, hogy ne a többiek rúgjanak ki.
Szóval a királyfi elhatározta, hogy kíváncsi a palotán kívüli világra,
csak még nem volt mersze kitenni a lábát.

Igen, féltem otthagyni az egészet. A turnék végeztével csak a nagy

ürességet láttam magam előtt. El kellett gondolkodnom azon, milyen
 539/840

lehetne az életem a Beatles nélkül. Jó hat hétig törtem a fejem ilye-

smiken: „Mihez kezdjek? Menjek tán Las Vegasba fellépni?
Kabaréba?"

Nem jutott eszembe semmi épkézláb megoldás, például hogy alakítsak

egy új, saját együttest. Ez akkor meg sem fordult a fejemben. Nem volt
még válasz, csak a kérdés: mi lesz a Beatles után?

PAUL: John pillanatnyilag ismét felcsapott filmszínésznek, George-ot

meg a szitár és általában India foglalkoztatja. Őt irigylem mert van
mibe kapaszkodnia, mint a vallásos embereknek. Én még csak ker-
esem, hogy mitől érezhetném igazán jól magamat. Nem sietek: időm
van, pénzem van.

GEORGE: 1966 szeptemberében Indiába utaztam. Már amikor először

hallottam Ravi Shankar zenéjét, éreztem, hogy meg kellene ismerked-
nem vele személyesen is. Júniusban összefutottunk Londonban az Áz-
siai Zenebarát Társaság alapítójánál, Ayana Déva Angadinál. Egy
hindu hívott föl engem azzal, hogy Ravi is ott lesz. A sajtó már azóta
kereste közöttünk a kapcsolatot, hogy a „Norwegian Wood"-ban sz-
iláron játszottam. Kapóra jött volna nekik, hogy egy Beatle-t egy hindu
zenésszel fényképezhetnek le. Ezért már korábban is össze akartak
hozni minket, de én ebbe nem mentem bele, mert tudtam, hogy előbb-
utóbb úgyis összefutunk majd valami természetes módon, ami meg is
történt. Aztán el is látogatott hozzám, és vettem tőle néhány órát
szitározásból.

Szeptemberben, a turné után, amikor John a filmforgatásra ment, én

úgy hat hétre Indiába utaztam. Először Bombaybe repültem, és ott is
maradtam egy darabig, de akkor még tartott a Beatle-mánia, és hamar
fölfedezték, hogy ott vagyok.
 540/840

Egy angolok építette szállóban, a Taj Mahalban laktam, és a szitározást

gyakoroltam. Ravi eljárt hozzám órákat adni, és néha valamelyik
tanítványát küldte el hozzám. Marha kényelmetlen volt a rengeteg
kuporgás a padlón, ezért Ravi kerített nekem jógaoktatót is. hogy
megtanuljak rendesen ülni.

Remekül éreztem magamat. Utazgattam Indiában, templomokat

néztem, piacokon jártam. Eljutottam Kasmírig is, ahol az volt a leg-
nagyobb élményem, hogy egy hajón lakhattam egy hegyi tavon a Him-
alájában. Reggelente arra ébredtem, hogy a kasmíri inas hozta a teát és
a pirítóst, és Ravi már gyakorol a szomszéd szobában.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy miután kipróbáltam az LSD-t,

makacsul kísérteni kezdett az a kifejezés, hogy „a jógik a Him-
alájában". Nem tudom, honnan jött elő, hiszen korábban sohasem
foglalkoztatott engem a Himalája, sem a jógik, együtt meg pláne nem,
de innen kezdve mintha mindig ezt suttogta volna bennem egy hang.
Részben ezért is mentem Indiába. Persze ott volt Ravi és a szitár is, de
az inkább valami lelki kapcsolatot jelentett.

Összebarátkoztam Ravi egyik fivérével, Rajuval is, aki egy csomó

filozófiai könyvvel ajándékozott meg. Az egyikben, amit swami
Vivekananda írt, olvastam ezt: „Ha van Isten, látnunk kell, és ha van
lélek, azt is érzékelnünk kell, különben a hitnek nincs semmi értelme.
Jobb ateistának lenni, mint képmutatónak."

Gyerekkoromban megpróbáltak katolikusnak nevelni, de ahhoz nem

igazán fűlt a fogam. Az egész „kereszténységgel" az volt a bajom — ezt
a szót most idézőjelben értem, mert szerintem túl sokan vallják
magukat kereszténynek, akik nem is Krisztust követik, és egyáltalán
nem azt képviselik, amit Ő valójában tanított -, hogy azt várja el az em-
bertől, higgye el, amit ők tanítanak, a közvetlen vallásos élmény
helyett.
 541/840

Nekem Indiába kellett eljutnom ahhoz, hogy elolvashassam: „nem

hihetsz semmiben, amit nem élsz át közvetlenül", ami voltaképpen
nyilvánvaló, én akkor mégis rácsodálkoztam: „Hűha! Végre valaki, aki
mond is valamit!" Ezután kedvem támadt elmélyedni az egész dolog-
ban. Egész csomó szent ember, swami és misztikus könyvét elolvast-
am, és kerestem a személyes találkozást is velük.

Indiában ez nem lehetetlen. Ott az utcán éppúgy szembetalálkozhatsz

egy sárga köpenyes öreg sunnyasival, mint egy diplomatatáskás üz-
letemberrel. Az indiai utca fantasztikusan sokszínű. És mindenféle
rendű és rangú hangokat is hall az ember, ami engem akkor bámulat-
ba ejtett, és mintha időutazáson vettem volna részt.

Hosszú idő óta először lehettem ismét önmagam, nem pedig egy a
Beatles közül. Itt nem voltam beszámozva. A mi társadalmunkban
mindenkinek van egy csomó száma, és ezek helyettesítik magát az em-
bert, ha az ember Amerikába érkezik, legelőször is a biztosítási számát
firtatják. Ehhez képest csodálatos volt egy olyan helyre megérkezni,
ahol még mindig olyan a világ, mint Krisztus előtt 5000-ben lehetett.

Benaresbe éppen egy vallási ünnep, a Ramlila idején érkeztem. Ezt egy
300-500 acre-nyi területen rendezik, és egy hónapig tart, több ezer
szent ember részvételével. Ez alatt a maharadzsa gondoskodik
mindenkinek az ellátásáról, és a vendégek különböző táborokba
tömörülnek, beleértve az önmegtartóztató szádhukat is.

Ezek a szent emberek olyan életmódot folytatnak, amiért Angliában

vagy másutt Európában csavargónak nyilvánítanák és letartóztatnák
őket, de Indiában teljesen szabadon vándorolhatnak. Nem dolgoznak,
nincs biztosítási számuk, nincs még saját nevük sem, mert mindet csak
sunnyasinak hívják, és sokan közülük úgy néznek ki, mint amilyennek
Krisztust képzeli az ember, mások viszont inkább Allen Ginsbergre
emlékeztetnek. Szerintem ő is Indiából vette a hajviseletét, meg a
 542/840

pipázást, a hasis szívását. A britek sokáig próbálták betiltani a hasist

Indiában, de az ott annyira ősi szokás volt, hogy nem lehetett eltörölni.

Szóval láttam ott mindenféle embert, rengetegen énekelgettek

közülük, és állandóan egy csomó elképesztő dolog történt, például
olykor hatalmas porfelhő kerekedett, mert megjelentek a tömegben a
maharadzsa elefántjai. Engem nagyon feldobott ez az egész.

PAUL: Akit megáldott az ég a zeneszerzés képességével, az általában

nem csak egy műfajban képes alkotni. Mindig is csodáltam azokat,
akik ezt mesterségnek fogják fel, különösen az olyan szerzőpárosokat,
mint Rodgers és Hammerstein, de például Cole Portert is.

Csodáltam, hogy képesek összehozni egy komplett musicalt vagy egy

egész film kísérőzenéjét.

Engem különösen az utóbbi izgatott mindig is, ezért örömmel vettem,

amikor a Boulting Brothersen keresztül felkértek engem és George
Martint, hogy írjunk filmzenét a „The Family Way"-hez: én képesnek
éreztem magam a komponálásra, George meg remekül értett a
hangszereléshez.

Belenéztem a filmbe, és nagyon tetszett. Tetszik még ma is. Igen er-

őteljes és érzelemgazdag, bár kissé kommersz, de a maga idejében jó
volt. Elsősorban rézfúvósokban gondolkodtam, mivel azt már gyer-
mekkorom óta szerettem, de a Beatles idáig még nem jutott cl a kísér-
letezésben, mivel az túlságosan is „Northern-hangzás" lett volna. De
hát az apám trombitás volt, és a nagyapám is rézfúvós, úgyhogy
örököltem ezt a hajlamot. Ezért a filmhez olyasmit ütöttem össze, ami
nagyon is „rezesbandás" volt, hogy kiemeljem a sztori északiságát, és
mindezt nagy élvezettel csináltam.

A film egyik betétdaláért, a „Love In The Open Air"-ért megkaptuk az

az évi legjobb filmdalnak járó Ivor Novello-díjat. Kis híján Johnny
 543/840

Mercer írta a szövegét, csakhogy én akkor még nem tudtam, ki is ő,

csak később jöttem rá: „Ja, az a Johnny Mercer? A világ legnagyobb
költője?" Úgyhogy ez egy kis mulasztás volt, de nem nagy baj, mert a
zeneszerzést nagyon élveztem.

JOHN: Yokót egy képzőművészeti csoport, a Destruction in Art hívta

meg Londonba egy nagy rendezvénysorozatra. Yokónak az Indica
galériában volt kiállítása, amit Marianne Faithfull volt férje, John
Dunbar rendezett. Jártam már párszor azon a helyen, de mindig csak
valami szemetet láttam, például valami viliódzó fényeket, amiket meg-
próbáltak műalkotásként drága pénzért rásózni a vevőkre. De akkor
vagy Dunbar hívott föl telefonon, vagy kaptam egy meghívót, hogy lesz
itt egy japán csaj, aki majd bebújik egy zsákba, és ez valami happening
lesz. „Szóval szex" - gondoltam magamban, ezért elmentem.

Kócosán, borostásan állítottam be. Akkor már három napja fönn

voltam. Kábszerrel tartottam ébren magam, teljesen be voltam lőve.

Amikor bementem, én voltam az egyetlen látogató. Nem tudtam, hogy

csak másnap lesz a megnyitó. Mégis beengedtek, mert John Dunbar
nyilván arra gondolt: „Itt van egy milliomos, hadd jöjjön be, hátha vesz
valamit!" Ott ugrált körülöttem. Nézem, mi van kiállítva, emitt két
szög egy műanyag dobozba beverve. Oké. Megyek tovább, egy
állványon meglátok egy almát, és oda van írva: „alma". Ez jó, gondo-
lom én, ebben legalább van némi humor. Kérdem, mit kóstál ez az
alma, mondják, hogy 200 font. Hm, mondtam, értem. És mibe kerül-
nek azok a szögek?

Nem tudtam biztosan, miről akar szólni a dolog, de azt éreztem, hogy
valamiképpen palira akarják venni a nézőt. Concept artnak hívták,
amiből ha elveszem a „cept”-et, marad a „con" (átverés - a ford.). Ez
majdnem olyan volt, mint egy beismerés, ami érdekesnek tűnt.
 544/840

Szóval járkáltam ott körbe, és egész jól éreztem magamat, aztán le-
jjebb mentem egy szinttel, ahol néhány farmeres ember üldögélt. Gon-
doltam, résen kell lenni, hátha ezek valami hippik lesznek. De kiderült,
hogy ezek csak Yoko asszisztensei, miközben én arra gondoltam: „Én
vagyok itten a híres és gazdag rocksztár, ezek viszont nyilván azok,
akik tudják, mit akarnak jelenteni a szögek meg az alma." Szóval hu-
morosan fogtam föl a dolgot, ami adekvátnak bizonyult, ugyanakkor az
ő humorához úgy álltam hozzá, mint sokan, akik feldühödnek rá, és
azt mondják, nincs humorérzéke. Pedig valójában remek humora van.

No, aztán Dunbar bemutatott neki, merthogy egy milliomost már csak
bemutatunk a művésznőnek, én viszont egyre vártam, mi lesz már
azzal a zsákkal? Ki fog itt zsákba bújni? Azon izgultam, vajon nem kell-
e nekem is együtt bebújnom a zsákba valakivel. Az ember ugye válo-
gassa meg a zsákszomszédját! Szóval John Dunbar bemutatott
Yokónak, én meg megkérdeztem: „Mi lesz a happening?", merthogy
arról szólt a meghívó.

Erre Yoko a kezembe nyom egy kis kártyát, amin az van, hogy „lehelj
rám". Kérdem, hogy tényleg, leheljek rá? Mire Yoko: „Igen, leheljen.
Látom, megértette.” Vajon mit értettem meg, morfondíroztam, de
mivel mindenáron csinálni akartam valamit, hát nemcsak egyszerűen
leheltem, hanem próbáltam minél intellektuálisabban lehelni. Már a
szögeknél megéreztem az egésznek a humorát; azt nem állítom, hogy
megértettem a dolgot, de megéreztem benne a melegséget. De azért ott
motoszkált bennem: „Egy almát én is ki tudnék állítani. Mi van még?"

Körülnéztem, és megláttam a létrát, amelyik a mennyezetről lógó látc-

sőhöz vezetett. Ez bírt maradásra. Fölmásztam azon a létrán, és
belenéztem a látcsőbe, ahol valami egészen apró betűs írást láttam. Föl
kellett mennem egészen a létra tetejére, ami hülye érzés volt, mert
akármikor leeshettem volna, és akkor végre el tudtam olvasni. Az állt
ott, hogy „igen".
 545/840

Minden, amit akkoriban modernnek vagy egyáltalán érdekesnek tar-

tottak, eléggé negatív volt: zongoraszétverés kalapáccsal, szobortörés,
csupa értelmetlen rombolás. Társadalomellenes, művészetellenes,
minden-ellenes. Ezért volt nekem elegendő az az egy „igen", hogy ott
maradjak a szögek és az alma kiállításán, és ne menjek el azzal, hogy
„ennek a humbugnak nem dőlök be".

Miután lemásztam, találtam egy másik feliratot is: „Verj be egy szö-
get." Megkérdeztem, tényleg beverhetek-e egy szöget, mire Yoko azt
mondta, nem, mert a kiállítást csak másnap nyitják meg. Ekkor Dun-
bar közbeszólt: „Hadd verjen be egy szöget!" Ezzel persze megint azt
akarta mondani: „De hát ez egy milliomos! Hátha vesz valamit?" Yokót
ennél jobban érdekelte, hogy a megnyitóra minden klappoljon. Ezért
sem adott el soha semmit, mert túl fontosak voltak neki a saját tárgyai.
Összedugták a fejüket, és végül Yoko azt mondta: „Na jó, öt shillingért
beverhet egy szöget." Mire én, a nagy kifinomultságommal: „Akkor
most átadok magának képzeletbeli öt shillinget, és beverek egy képze-
letbeli szöget." És ekkor találkoztunk mi össze igazán. Egymás
szemébe néztünk, ő is érezte, hogy én vagyok az, meg én is, hogy ő az.

Ezután azért még elég sokáig tartott, amíg tényleg összejöttünk, mert
mindketten félénkek voltunk. Másodjára egy Claes Oldenburg-
vernissage-on találkoztunk, ahol gumihamburgerek voltak kiállítva
meg egyéb ilyen szemét. Ott ismét találkozott a tekintetünk, de még
másfélkét évbe beletelt, amíg igazán összejöttünk.

PAUL: Volt egy balesetem: leestem egy mopedről Wirral-ban, Liver-

pool közelében. Volt egy jó barátom Londonban,

Tara Browne a Guinness-családból, egy igen finom lelkű ír gyerek.

Néha összejöttünk, és jókat szórakoztunk együtt.
 546/840

Egyszer eljött hozzám Liverpoolba, ahová éppen apámat és öcsémet

mentem meglátogatni. Béreltünk két mopedet, hogy azon megyünk el
Bett nénémhez.

Elindultunk a mopedekkel, és közben mutogattam Tarának a lát-

nivalókat. Én mentem elöl. Telihold volt, egészen óriásinak tűnt. Ép-
pen a holdról mondtam valamit, és még hallottam, hogy Tara válaszol,
de aztán egyszer csak dőlni kezdtem, éspedig megállíthatatlanul, az
egyik pillanatban még a holdat néztem, a másikban meg már a járdát,
amint közeledik felém, és aztán arccal nekizuhantam.

Eltörött egy fogam, ráadásul felhasította az ajkamat is.

Azért csak föltápászkodtam valahogy, és tovább mopedeztiink az un-

okatestvérem házáig. Amikor ajtót nyitott, azzal kezdtem: „Szia, Bett,
ne ijedj meg, de volt egy kis balesetem." Azt hitte, ugratom, és jót
nevetett, de aztán meglátta az arcomat, és elkezdett jesszusomozni,-
úgy nézhettem ki, mint aki Mike Tysonnal bokszolt néhány menetet a
ringben. Bett rögtön át is hívta egy orvos barátját.

Megjött a doktor, elővett egy tűt, nagy nehezen cérnát fűzött belé,
aztán belém dőfte a tűt. Kissé remegett a keze, de végül sikerült a
dolog, csak újra kellett kezdenie, mert kicsúszott a cérna.
Érzéstelenítés meg nuku. Csak álltam ott, amíg újra befűzte a cérnát,
és átdöfött megint a tűvel.

Valójában e miatt a baleset miatt növesztettem bajuszt. Abban az

időben még nagyon gyakran fényképeztek bennünket főleg a tin-
imagazinok számára, és elég ciki lett volna dagadt szájjal le-
fényképeztetni magamat. A bajusz legfőképpen arra szolgált, hogy el-
takarja a varrás helyét.

Aztán a bajusz megtetszett a többi Beatle-nek is. Már sokszor elő-

fordult ilyesmi: egyikünk megnövesztette a haját, a többinek
 547/840

megtetszett, és utánacsinálták. Ráadásul akkoriban még for-

radalminak is tűnt az ötlet, hogy egy mi korunkbeli fiatalember bajuszt
növesszen, sőt még a Sgt Pepperbez is passzolt a dolog, merthogy az
eredeti Bors őrmesternek nagy bajsza volt.

Én eredetileg hosszú bajuszt akartam kínai módra, de ez komoly ne-

hézségekbe ütközött. Rengeteget kellett volna suvikszolni, meg külön-
ben is hatvan év, mire rendesen megnő - nekem végül nem jött össze.

John vett magának még egy „bajszos csészét" is. Volt rajta oldalt egy
kis lyuk, ezen át úgy lehetett inni belőle, hogy az embernek ne lógjon
bele a teába a bajsza. (Hogy mi mindent ki nem találnak az emberek!)

RINGO: A bajusznövesztés olyan hippidolog volt: az ember hosszú

hajat növeszt, meg bajuszt, nekem meg például szakállam is volt. Min-
dez a hatvanas években jött divatba.

Én különösebben sosem vágytam bajuszra, de a borotválkozási

általában utáltam. Márpedig a bajusz és a szakáll épp úgy nő, mint a
haj, ha hagyják. Akkor úgy döntöttünk, hogy mind átváltozunk Bors
őrmesterré. Egészen megváltoztatta a képünket.

NEIL: A fiúk gyakran változtatták a külsejüket, például bajuszt

növesztettek, de ez nem valami közös elhatározás volt, hanem egyszer-
űen hatással voltak egymásra. Valaki egyszer csak kitalált valamit,
mire a többiek rendszerint azt mondták: „Jé, ez jó! Hogy csináltad?"
És aztán mindegyik elkezdte utánozni.

Paul már korábban is próbálta álcázni magát a turnékon. Amikor nem

a Beatles játszott, elvegyültünk a közönség közölt, fölmentünk az erké-
lyre a rajongók közé. Ilyenkor Paul hátrafésülte a haját, álbajuszt ra-
gasztott, és szemüveget vett föl - nem is ismert rá senki, mert nem
számítottak arra, hogy ott van.
 548/840

Volt aztán Wirralban egy mopedes balesete, és azért növesztett

bajuszt, hogy eltakarja a felhasadt felsőajkát, aztán a bajusz megtetsz-
ett a többieknek, és ők is növesztettek egyet. Mellesleg én is.

GEORGE: A bajusz a csapatszellem egyik megnyilvánulása volt.

Nekem különleges okom is volt, hogy megnövesszem, mert amikor
Bombaybe készültem. Ravi Shankar ajánlotta a levelében: „Kissé ál-
cázhatnád magadat- mit szólnál például egy bajuszhoz?" Én meg azt
gondoltam: ,Jó, legyen bajusz. Még sosem volt bajszom, lássuk hát,
hogy néz ki."

A Sgt Pepper lemezfelvételéről készült képeken látni, hogy mindenféle

borostákkal jelentünk meg. Aztán az lett a vége, hogy mindenki
növesztett egy szép kis bajuszt, talán még Engelbert Humperdinek is.

NEIL: A Beatles ez idő tájt már inkább egy vájtfülübb közönséghez

szólt, mivelhogy ők maguk is vájtfülübbek lettek. Brian imádta ezt.
Mindig is hitt a Beatlesben, és megbízott az ízlésükben, és szerette
őket, mint előadókat és zeneszerzőket is. Brian nagy Beatles-rajongó
volt.

Ők már kezdettől fogva erősen hatollak másokra, az emberek olyan za-

kót, csizmát meg frizurát akartak hordani, mint ők. Akármit találtak
ki, azt mindenki utánozni akarta.

JOHN: Hogy mi változattuk volna meg a frizuradivatot a világon? Le-

het, de bennünket is értek hatások, ami éppen akkor benne volt a leve-
gőben. Nem érdemes azt kutatni, miben ki volt az első, hiszen a
hatvanas években egy csomó minden történt velünk is, másokkal is. Az
az évtized egyetlen óriási happening volt. Minket meg arra választott
ki a sors, hogy „az utca emberének" az ízlését képviseljük. Lehetett
volna más is, de történetesen mi voltunk azok, meg persze a Stones.
 549/840

RINGO: 1966/67-ben főleg a Beatles befolyásolta a többi együttest.

Amikor úgy mentünk LA-be, hogy volt egy kis szabadidőnk is, és
eltöltöttünk egy kis időt olyanokkal, mint David Crosby, Jim Kellner
meg Jim McGuinn, akkor jöttünk rá, hogy ezek mennyire akarnak
utánozni bennünket. No nem személy szerint, hanem mint együttesek.
Azt is hallottuk, hogy minden producer azt szerelné, ha minden
leszerződtetett bandája úgy játszana, mint a Beatles.

GEORGE: Október végén érkeztem haza Indiából, és John is Spanyol-

országból. Megbeszéltük, hogy mikor jövünk össze ismét. Első dolgunk
volt bemenni a stúdióba, és fölvenni a „Strawberry Fields"-et, még-
hozzá meglehetősen bensőséges hangulatban.

JOHN: Sokan faggatnak arról, milyen lesz az új Beatles-hangzás. Ami

engem illet, meg fogalmam sincs, hogyan alakulnak a dolgok, mit fo-
gunk csinálni ahelyett, amit eddig csináltunk. Különben sem szeretek
jósolgatni, mert az ember ilyenkor szinte mindig téved. Ha látnám a
jövőt, már most sokkal gazdagabb lennék.

PAUL: HOVÁ FEJLŐDJÜNK MÉG? TALÁN MÉG MINDIG NEM

VAGYUNK ELÉG JÓK?

GEORGE MARTIN: A Beatles novemberben vonult először stúdióba,

miután eldöntötték, hogy nem mennek több turnéra. Úgy általában
torkig voltak az egésszel. Meglehetősen sok atrocitás érte őket az
elmúlt év során, ráadásul Brian folyton a bukástól tartott. Szerinte már
1966-ban számos jel arra utalt, hogy a Beatles karrierjének nemsokára
vége. Ott volt egyfelől a manilai fiaskó, aztán az érdeklődés csökkenése
egyes koncerteken, meg hogy nekik már elegük lelt a hírnévvel együtt
járó rabságból.

Mindenesetre nekiestünk a „Strawberry Fields" felvételének, utána jött

a „ When I'm 64" meg a „Penny Lane". Ezt mind a következő
 550/840

nagylemezre szánták. Akkor még szó sem volt arról, hogy ez a Sgt Pep-
per lesz, egyszerűen csak „az új nagylemez" felvételei folytak. De az
valamennyiben közös volt, hogy eleve stúdiódarabnak szánták, amit
sohasem fognak élőben előadni.

RINGO: Ahányszor csak bementünk a stúdióba, először mindig azon

morfondíroztunk, kinek a számával indítsunk. Ez azért volt kérdés,
mert addigra a számok már inkább „Lennon vagy McCartney"
szerzemények voltak, mint Lennon és McCartney-k. Ha John azzal
kezdte: „Na, mid van?", Paul mindig azzal válaszolt: „Miért, te mit
hoztál?"

Addigra már egy-egy nagylemez négyötöde ilyen külön szerzemény

volt. A magam részéről jobban szerettem dobolni a Johnéit, mert
valamivel rockosabbak voltak.

PAUL: Azt hiszem, a zenei képességeink felől nemigen voltak

kételyeink. A környezetünkkel voltak problémáink, önmagunkkal
nemigen. A Beatlesben éppen az volt a legjobb, hogy zeneileg semmi-
féle fenntartásunk nem volt egymással szemben. Sőt, mindig alig vár-
tuk már, hogy együtt alkothassunk valamit.

Most, hogy felhagytunk a koncertezéssel, új dalokkal mentünk a

stúdióba. John a „Strawberry Fields"-zel érkezett,- a címe az Üdvhad-
sereg régi gyermekotthonára utal Liverpoolban, amelynek Johnék a
szomszédságában laktak. Nekünk a gyermekkor, a nyári vakáció és az
eperföldek jutottak eszünkbe róla, és pontosan tudtam, John miért
adta ezt a címet.

Nekem nagyon tetszett, hogy számos dalunkban kezdtünk átmenni

szürrealistába. Kicsit abban a stílusban, mint Johnnak a Bizarre című
könyve, ami tele volt különleges ötletekkel. Művészi szempontból er-
refele szélesedett a skálánk.
 551/840

A „Strawberry Fields" felvételén metronómot is használtunk. Ezt nem

vertük nagydobra, mert ki tudja, mit szólt volna hozzá a zenész szak-
szervezet, de amit mások fuvolának gondoltak abban a számban, azt
mi valójában mindenféle előre- és visszajátszási trükkökkel értük el; a
metronómra a pontos időzítéshez volt szükség.

GEORGE MARTIN: Nagy élmény volt, amikor John először

fölénekelte a „Strawberry Fields"-et egy szál gitár kíséretében. Én
egyébként is nagyon szeretem John hangját, de akkor egyenesen megt-
iszteltetésnek éreztem, hogy ennek a fültanúja lehetek.

PAUL: A „Strawberry Fields"-et több változatban is fölvettük. John

nem volt elégedett az első néhánnyal, ezért aztán nekiálltunk elejétől
fogva, és végül John és George Martin két ilyen új verzióból mixelte
össze a véglegeset. A törés alig hallható, de van benne egy egészen en-
yhe tempóváltás, a második fele icipicit gyorsabb.

A „Penny Lane" is a szürrealizmus felé közelített egy kicsit, még ha az

egész érthetőbb is valamivel. Emlékszem, amikor azt mondtam George
Martinnak, hogy „ezt nagyon tisztán kell fölvennünk". Nem tudom,
miért akartam ezt annyira, talán a Beach Boys hatása volt.

Ebbe már belevettünk ilyen művészies dolgokat is, költői képeket,

mint a „tűzoltó a homokórával". Ennek mind volt valóságalapja,
például egy igazi borbély, talán Biolettinek hívták, és a kirakatában
mintafejek, hogy milyen frizurák közül lehet választani. Ezen csak an-
nyit változtattam, hogy körmönfontabban fogalmaztam meg a dolgot:
„fényképe van minden fejről, amellyel volt szerencséje dolgozni", szóv-
al mintha fényképkiállítás lenne, nem frizura-minták.

Igyekeztem a valóságot kissé színpadiasabbá tenni. Ott van például az

a nő, aki „tálcáról pipacsot árul", és „úgy érzi, mintha egy darab
szereplője lenne, de hiszen az is".
 552/840

Szóval mindketten olyan dallal álltunk elő, amelyik Liverpoolt idézi fel.
Szerintem ez is csak úgy történhetett meg, hogy a Beatles már olyan
régóta együtt játszott. Mind a „Strawberry Fields", mind a „Penny
Lane" a gyerekkorunk jelképe volt. Nekem a Penny Lane-nél kellett át-
szállnom egy másik buszra, ha Johnékhoz vagy valamelyik másik
barátomhoz mentem. Azt a végállomást mind jól ismertük. A vele
szemközti templomban, a Szent Barnabásban énekeltem valaha a
kórusban.

Végül úgy döntöttünk, hogy ez két különleges dal, és nem a következő

nagylemezre tartogatjuk, hanem kihozzuk egy kislemezen, és
mindkettő A oldal lesz.

PAUL: EZ A DAL RÉSZBEN VALÓSÁG, RÉSZBEN MEG

NOSZTALGIA A GYEREKKORUNK SZÍNTERE UTÁN, AHOL KÉK
AZ ÉG A KÜLVÁROS FÖLÖTT, LEGALÁBBIS A MI EMLÉKEINKBEN
AZ. DE VICCELŐDTÜNK IS BENNE EGY KICSIT: BIZTOSAN
SOKAN NEM TUDJÁK, MI IS AZ A „FOUR OF FISH AND FINGER
PIE". NOS, EZT MOST SEM ÁRULOM EL, NEHOGY A HÖLGYEK
MEGBOTRÁNKOZZANAK, DE AZOK A LIVERPOOLI FIÚK ÉRTENI
FOGJÁK, AKIK NEM MENNEK A SZOMSZÉDBA EGY KIS
TRÁGÁRSÁGÉRT...

1967

NEIL ASPINALL: A Beatles 1967-ben először egy olyan kislemezt ad-

ott ki, amelynek mindkét oldala A oldal volt: A „Strawberry Fields
Forever" és a „Penny Lane".

GEORGE: Ciki volt, amikor Engelbert Humperdinck megakadályozta,

hogy a „Strawberry Fields Forever'' a sikerlista élére kerüljön? Nem
tartom ezt olyan aggasztónak. Ez az eset legalább helyre tett minket,
mert már kezdtük elbízni magunkat. Ha nagy megrázkódtatást
 553/840

jelentett is a második helyre visszacsúszni, annyiféle slágerlista van,

úgyhogy egyszerre lehetsz második az egyiken, és első a másikon.

JOHN: Hogy a toplisták? Valamennyit számon tartottam. De hát

mindenki számára van hely a nap alatt. Teszek Humperbert En-
geldinckre. Úgy látszik, ilyen számoknak is kell lenni a listán.

PAUL: Óriási, ha egy olyan lemez miatt nem lesz első az ember, mint a
„Release Me”, mert legalább legalább tudja az ember, hogy mit ne
csináljon. Mi teljesen más kategóriába tartozunk.

JOHN: A kislemezek kiadásakor nyomon szoktuk követni a kezdeti

forgalmat. Nem pénzügyi okokból, hanem hogy lássuk, mekkora a
sikerük az előzőkhöz képest, hiszen saját művünkről van szó. Erre a
jóleső érzésre van szükségünk, nem a toplisták dicsőségére.

GEORGE MARTIN: A „Stawberry Fields Forever" és a „Penny Lane"

csupán azért nem került rá az új nagylemezre, mert külön kiadott dal-
nál ez nálunk nem szokás, őrült ötlet volt, és sajnos részben az én
rovásomra írható. Manapság ez már nem jellemző, akkoriban azonban
igenis hittünk abban, hogy adnunk kell valamit a közönségnek a
pénzéért.

A kettős A lemezoldal ötlete tőlem és Briantől származik. Brian

mindent megtett, hogy visszanyerjük a népszerűségünket, ezért
bizonyosak akartunk lenni abban, hogy jól eladható anyagot adunk ki
a kezünkből Brian odajött hozzám, és azt mondta: „Szükségem volna
egy igazán klassz kislemezre. Mitek van?" „Hát, van három
felvételünk, keltő közülük a legjobb, amit tőlünk hallottál. Tegyük
össze ezt a kettőt, és lesz egy bomba kislemezünk." Így is történt, és
valóban bomba jó kislemezzel álltunk elő, egyúttal azonban oltári
nagyot is tévedtünk. Sokkal jobban fogyott volna a lemez, és előkelőbb
 554/840

helyezést ért volna el a slágerlistákon, ha a B oldalon kiadjuk mondjuk

a „When lm Sixty-Four"-t.

NEIL ASPINALL: A toplisták nem izgatják túlságosan a fiúkat, de aki a

szórakoztatóiparba kerül, az sikeres szeretne lenni. A Beatles rájött,
hogy a kettős A lemezoldal megosztotta a vásárlóközönséget, és ezáltal
visszaszorította a lemezt a második helyre. De hát egyszer mi is be-
faraghattunk, ez még nem a világvége.

RINGO: Azt hiszem, fölösleges volt továbbra is megkülönböztetnünk

az A és B lemezoldalt. Mi úgy gondoltuk: tessék, ez a kislemezünk,
mindkét oldala jó. Az ellenkező hozzáállás régi csapda, amelybe
gyakran beleesnek a lemezkészítők.

JOHN: Az a réteg, amelyik már régóta vásárolja a lemezeinket, rá kel-

lett hogy jöjjön: nem maradhatunk örökre ugyanazok, Muszáj
változnunk, és úgy hiszem, ezek az emberek megértik ezt.

Volt időm gondolkozni, és csak mostanában ébredek rá olyasmikre,

amikkel már régóta tisztában kellene lennem. Kezdem megérteni az
érzéseimet. Ne feledjék, hogy e fiatalos ing alatt egy százéves ag-
gastyán rejtőzik, aki rengeteget látott és tett, mégis roppant keveset
tud.

PAUL: Pályánk új szakaszához érkeztünk, és elégedettek voltunk ma-

gunkkal. Abbahagytuk a turnézást, ami oltári klassz volt, s kezdtünk
egyre inkább művésszé válni. Nem kellett minden éjszaka közönség elé
állnunk, ehelyett írhattunk, cseveghettünk a haverjainkkal, vagy elme-
hettünk egy kiállításra. (John és Yoko például sohasem találkozott
volna, ha Johnnak nincs ideje odafigyelni a művészetre, hogy azután
az első látásra egymásba zúgjanak Yokóval.) A több szabadidő arra is
jó volt, hogy több különleges ötletünk támadt.
 555/840

Sokat lógtam avantgárd művészekkel, teszem azt, a Wigmore Hallba

jártam, ott láttam fellépni Luciano Berio zeneszerzőt (emlékszem,
később találkoztunk is, nagyon szerény, visszahúzódó pali). George
meg az indiai zene iránt rajongott. Valamennyien megnyíltunk külön-
böző szellemi áramlatok felé, aztán összejöttünk, és kicseréltük a gon-
dolatainkat. Baromi izgalmas korszak volt, kölcsönösen hatottunk
egymásra.

JOHN: A „Sgt Pepper"-t Paul írta egy amerikai út után. A nyugati par-
ton hosszú nevű együttesek jelentek meg. Immár nem Beatlesnek vagy
The Cricketsnek hívták magukat, hanem mondjuk Fred and His In-
credible Shrinking Grateful Airplanesnek („Fred és a hihetetlenül
zsugorodó, hálás repülőgépei", John leleménye — ford.). Azt hiszem,
Paulra ez hatással volt akkor az Újvilágban. Megpróbált némi tá-
volságot teremteni a közönség és a Beatles között, így alkotta meg Bors
őrmester figuráját. Ugyanaz a szellemi magatartás ez, amelynek
jegyében „szeret téged"-et írt „szeretlek téged" helyett.

PAUL: Ez volt a hippikorszak kezdete, és egész Amerikát betöltötte e

kor elengedett hangulata. Törni kezdtem a fejem, milyen kellőképpen
lökött nevet találhatnék ki egy együttes számára. Akkoriban gom-
bamód szaporodtak az olyan nevű bandák, mint Laughing Joe and His
Medicine Barid vagy Col Tucker's Medicinal Brew and Compound:
megannyi pionírhagyományt és ekhós szekeret idéző, összefüggéstelen
szókígyó. John ekkor állt elő az „I'm The Walrus"-szal, amelyben olyan
kifejezéseket alkotott meg, mint „szakértő-bakértő" és „elemista pingv-
in". Az én kreációm a Sgt Peppers Lonely Hearts is Club Band („Bors
Őrmester Magányos Szívek Klubja Együttes").

Londonba hazatérve a következő gondolattal álltam a fiúk elé: „Mivel

amúgy is önmagunk és a turnék elől menekülünk, s mindinkább át-
megyünk szürrealistába, mi lenne, ha lenne egy alterego-bandánk,
 556/840

teszem azt Sgt Pepper Lonely Hearts néven? Már egy ideje foglalkoztat
egy ilyen című dal."

JOHN: Hogyan turnézhatnánk, ha olyasmiken koriunk, mint amilyen

az új nagylemezünk anyaga is? Egyszerre csak egyfélét lehet érdemben
csinálni. A turnézáson már túl vagyunk. Ha valaha is újrakezdjük még,
talán kibéreljük Londont egyetlen oltári nagy happeninghez, ahol
fellép majd mellettünk a Stones meg a Who és mindenki más. Külön-
ben azonban felejtsék el az egészet. Nem óhajtok paprikajancsi lenni,
arra ott van a Monkees.

PAUL: PILLANATNYILAG ESZÜNK ÁGÁBAN SINCS ÚJRAKEZDENI

A HÉTKÖZNAPI ÉRTELEMBEN VETT TURNÉZÁST. HA, TESZEM
AZT, NÉGY UFÓ LANDOLNA AZ ALBERT HALL TETEJÉN, AZ Ő
KEDVÜKÉRT TALÁN FELLÉPNÉNK. EZ AZONBAN NEM TŰNIK
NAGYON VALÓSZÍNŰNEK.

JOHN: Nem alakítottuk ki a profilunkat. Pedig mindenki ezt teszi, a

sajtó, a tévé, az egész világ. Én a magam részéről fütyülök az
imázsomra.

Most nagy a felhajtás, amiért más pofával fényképeztek le egy reptéren

vagy hol. Kit érdekel? Engem biztosan nem. Ha egy fotós azt állítja,
hogy megváltoztam, hát lelke rajta. Ott vagyok, levehet a masinájával.
De csak önmagainnak tartozom számadással, senki másnak.

NEIL: Egy időben együtt laktam Mallel a Sloane Streeten. Egy februári
napon felhívott Paul azzal, hogy egy dalt ír, és megkért, hogy látogas-
suk meg. Ezzel a dallal kezdődött a Sgt Pepper nagylemez.

Paul tovább írt a kéglimben, és a dal kezdett alakot ölteni. A Beatles-

koncertek végén Paul dolga volt, hogy búcsút mondjon a közönségnek.
Aztán lejátszották az utolsó számot, és leléptek. Amikor Mal kiment a
fürdőszobába, megkérdeztem Pault: „Miért nem teszitek meg Bors
 557/840

őrmestert a nagylemez konferansziéjának? Kijönne a koncert elején,

bemutatná az együttest, a végén pedig bezárná az előadást." Kicsivel
később Paul beszélt az ötletemről Johnnal a stúdióban, ő meg odajött
hozzám, és azt mondta.- „Senki sem szereti az okostojásokat, Neil."

GEORGE MARTIN: Az ötlet fokonként érett meg. Alapvetően Paul

gondolata volt. Azzal jött, hogy van egy dala, a „Sgt Pepper Lonely
Hearts Club Band", és ez a banda nem más, mint a Beatles. Előbb a
dalt vettük fel, és később gondoltunk arra, hogy nagylemezzé kéne fe-
jleszteni. Akkor történt ez, amikor minden erővel a stúdiómunkára
koncentráltunk, és talán ez is támogatta az alterego-együltes ötletét.
Menjen csak turnézni helyettünk a Sgt Pepper.

PAUL: Mi lettünk a Sgt Pepper együttes, és az egész nagylemezen azt

játszottuk, mintha mások lennénk. Ezért amikor John a mikrofonhoz
ment, hogy énekeljen, nem John Lennon új hangja volt ez, hanem a
képzeletbeli másáé. Ez felszabadított minket, mindent meg mertünk
lenni, amikor a mikrofon mögé álltunk vagy kezünkbe vettük a gitárt,
hiszen nem rólunk, hanem valaki másról volt szó.

RINGO: A nagylemezt kezdettől a Sgt Peppernek szántuk, és ha

meghallgatják az első két számot, élő koncertfelvételnek gondolnák.
Azzal kezdtük, hogy ez egy koncert, ahol Bors őrmester lép fel a
bandájával, de végül az egész olyan lett, mint egy rockopera. Másnak
indult ugyan, de amikor a „Sgt Pepper'-ben felbukkan Billy Shears
neve, majd elindul a „With A Little Help From My Friends", azt gon-
doltuk: „A francba is! Ez még mindig csak két szám!" Azért megtartot-
tuk a címet és az egységes hangulatot, pedig végül nem minden dal
kapcsolódott a többihez.

JOHN: A Sgt Peppert nevezik az első tudatosan megkomponált

nagylemeznek, holott semmi különöset nem akar kifejezni. Az én szá-
maim a nagylemezen Bors őrmestertől és bandájától teljesen
 558/840

függetlenül születtek, mégis odaillenek, mert azt is mi csináltuk. Így

készült tehát el a nagylemez. De nem olyan egységes, mint amilyennek
első hallásra tűnik, azon kívül, hogy Bors őrmester vezeti fel Billy
Shears dalát és az ismétlését. A többi dal voltaképpen egy másik
nagylemezre illett volna.

Ami a Tommyt illeti, olvastam, hogy Pete Townshend kijelentette, egy

csokorra való nótából született meg a stúdióban. Olyan, akár a Sgt
Pepper; kétszer elsütöd benne Bors őrmestert, és kész a koncept-
zene.”

GEORGE: Épp a stúdióban készítettük az új lemezünket, amikor Paul

előállt egy fiktív együttes gondolatával. A dolognak ez az oldala nem
érdekelt igazán, engem csak a címadó dal és a lemezborító
foglalkoztatott.

RINGO: A Sgt Pepper volt a mi legnagyobb léptékű vállalkozásunk.

Szabad teret adott mindannyiunknak - engem is beleértve - újszerű öt-
letek és zenei anyag kipróbálásához. John és Paul jobbára otthon írták
a dalaikat — vagy ahol éppen voltak aztán behozták és letették az as-
ztalra. Maga a dalszövegírás addigra önállóvá vált, de kis részletekkel
jöttek, és segítettek egymásnak,- valamennyien összefogtunk. Az volt a
legnagyszerűbb az együttesben, hogy a legjobb ötletet használtuk fel,
függetlenül attól, kié volt. Senki nem telepedett rá a többiekre, nem
akarta előtérbe állítani önmagát, és kisajátítani magának a dicsőséget.
Igen, kivétel nélkül mindig a legjobb anyagot hasznosítottuk. Ezért
maradt olyan magas a dalok színvonala. Bármi megtörténhetett, ez
volt a legizgalmasabb az egészben. Magam sokat mentem ki az idő tájt
a stúdióba, és figyeltem a lemez kibontakozását, de nem voltam ott
naponta.

GEORGE MARTIN: Egy csomó avantgárd lemez felvételében

működtem közre, s a pályám elején - még a Beatles előtt - sokat
 559/840

kísérleteztem, például elektronikus és konkrét zenével. Új

hanghatásokat és gondolatokat ismertettem meg az együttessel. A Sgt
Pepper idején minden trükköt válogatás nélkül elfogadtak. Bármit
találtam ki nekik, tetszett nekik.

RINGO: A Sgt Pepper idejére George Martin már közénk tartozott.

Vonósokat, rézfúvósokat, zongoraszólót tett bele a számainkba, és ő
volt az egyetlen, aki le tudta mindezt kottázni. Oltári okos srác. Ha
valaki megemlítette: „Szeretném, ha a hegedű ezt meg ezt a dallamot
játszaná", George már vetette is papírra. A banda részévé vált.

John, Paul és George - az alkotók - mindent beleírtak a zenébe, amit

akartak, és sokat lógtunk együtt a stúdióban. Továbbra is a megszokott
módon vettük fel az alapanyagot, de a vonós szólam rájátszása heteket
vett igénybe, aztán meg az ütősök kerültek sorra. Bírtam a Sgt Peppert,
mert klassz anyag, de meg kell mondanom, ennek a lemeznek a
felvételénél tanultam meg sakkozni (Neiltől).

GEORGE: Nekem is rázós időszak volt ez, mert nem voltam igazán
benne a buliban. Addig úgy dolgoztunk együtt, mint egy hagyományos
zenekar, megtanultuk a dalokat, aztán eljátszottuk őket (bár már kez-
detét vette a rájátszás is, sőt sok van belőle már a Revolveren is). Mé-
gis a Sgt Pepperrel kezdődött egy határozottan új korszakunk. A
munka jobbára abból állt, hogy Paul verte a zongorát, Ringó meg tar-
totta a ritmust, úgyhogy az együttes többé már nem játszott együtt.
Apró darabokból szereltük össze, aztán felülírtuk a számokat; ez pedig
nekem egyre fárasztóbbá és unalmasabbá vált. Akadt persze így is
néhány kellemes pillanat a számomra, de általában nem nagyon
bírtam ezt a nagylemezt.

Akkor jöttem haza Indiából, és lélekben még ott voltam. Az 1966-ban

történtek után most kemény robotnak tűnt az életünk. Márpedig ehhez
 560/840

nemigen fűlt a fogam, és kezdtem elunni, hogy a Négy Nagy egyike

vagyok.

Azelőtt minden, amit ismertem, a Nyugattal állt kapcsolatban, ezért az

indiai út hatalmas távlatokat nyitott meg előttem. Imádtam az egész
országot, a zenéjét, a kultúráját, az illatait. Voltak ott jó és rossz illatok,
rengeteg szín, egy sereg látnivaló - és lassan ez lett a mérce számomra.
Kikerültem az együttes kötelékéből, és most nehéz volt visszaszoknom
a járomba. Bizonyos értelemben úgy éreztem, hátrafelé araszolnak.
Rajtam kívül mindenki forradalmi újításként tömjénezte a Sgt Pep-
pert, de hozzám nem állt olyan közel, mint a Rubber Soul vagy a Re-
volver, mivel már én is a magam útját kezdtem járni, és lassacskán
kinőttem az egészből.

Abban az időszakban meglehetősen közel álltam Johnhoz (bár a

kívülállók folyvást Lennon és McCartney párosát emlegetik). De mi
együtt kóstoltunk először LSD-t.

NEIL: Hat hónapot töltöttek a Sgt Pepper felvételével, jutott tehát ide-
jük a kísérletezésre. Néha a hosszú összezártság káros, mert inkább
lerombolja, mintsem építi a kapcsolatokat. Ez esetben azonban nem ez
történt, minden a legnagyobb rendben volt, bár az igazai megvallva én
kissé unatkoztam.

JOHN: Soha nem szedtem LSD-t a stúdióban, csupán egyetlen alkal-

ommal. Azt hiszem, előtte némi amfetamint is bevettem, így azután
kibuktam. Miután bevettem az LSD-t, szorongásos roham tört rám a
mikrofonnál. „Mi ez? Rosszul vagyok" - gondoltam. Úgy éreztem, men-
ten összecsuklom. Szóltam a többieknek, hogy ki kellene szellőztetnem
a fejem. Felcipeltek a tetőre, George Martin meg furán nézett rám;
akkor ködlött fel bennem, hogy talán az LSD-től lettem rosszul.
 561/840

„Most nem tudom folytatni - mondtam. - Csináljátok csak tovább, de

azért maradok és figyellek titeket." De baromi ideges voltam, és
folyvást azt kérdezgettem, jó-e ez vagy az. Ők azonban állati türelmes-
en bántak velem. Én tovább nyaggaltam őket: „Holtbiztosak vagytok
abban, hogy jó lesz így?" Így dolgoztak tovább a lemezen.

Valójában a nagylemez nem csupán a fűről meg más drogokról szól, de

azért erősen érezhető a hatásuk. Pedig ekkor már tudatosan iparkod-
tunk kiirtani az erre utaló jeleket. Persze, nem mondtuk ki, hogy „LSD-
t vettem be, olyan isteni, szivi", mégis érezhetően történt valami a
Rubber Soul és a Sgt Pepper között. (Az már merő spekuláció, hogy
nem következett volna-e be drogok nélkül is.)

GEORGE MARTIN: Tudtam, hogy füvet szívnak, arról azonban nem

volt tudomásom, hogy komolyabban narkóztak volna. Annyira tudat-
lan voltam, hogy felvittem Johnt a tetőre, mikor LSD volt benne, és
közben sejtelmem sem volt, mit cselekszem. Ha tudom, hogy LSD van
a szervezetében, a tető lett volna az utolsó hely, ahová elcipelem.

A stúdióban volt, én pedig az irányítóteremben, amikor közölte, hogy

rosszul érzi magát. „Gyere föl.'” - mondtam neki, és szóltam George-
nak meg Paulnak, hogy énekeljék csak föl a maguk szólamát.
„Kiviszem Johnt levegőzni" - mondtam nekik, de persze nem az utcára
vittem, mert ott 5000 sikoltozó tini fogadta volna, akik ízekre tépik.
Nem vihettem tehát máshová, csak a tetőre. Csodálatos, csillagfényes
éjszaka volt, John meg odament a tető szélére, ahol egy mindössze
félméteres korlát futott körbe, felnézett a csillagokra, és felsóhajtott:
„Hát nem fantasztikusak?" El tudom képzelni, milyen fantasztikusak
lehettek az ő állapotában. Nekem közönséges csillagoknak tűntek.

Úgy viselkedtem a Beatlesszel, mintha a bátyjuk lennék, elvégre tizen-

négy évvel idősebb voltam náluk. Jómagam tiszta voltam, é> tudták
rólam, hogy ki nem állhatom a drogokat (viszont dohányoztam, ami
 562/840

éppannyira káros). Soha nem füveztek előttem, kilopóztak a lenti

kantinba, ott aztán beszívtak, és vihorászva visszajöttek. Ilyenkor
mindig tudtam, miről van szó, de nem érdekelt.

RINGO: A „From A Little Help Front My Friends" című dalt egyenesen

nekem írták, volt azonban benne egy sor, amit nem voltam hajlandó
elénekelni. Így hangzott: „Mit tennétek, ha hamisan énekelnék?
Felállnátok, és megdobálnátok paradicsommal?" „Nincs az az isten,
aki elénekeltethetné velem ezt a mondatot" - jelentettem ki. mivel épp
elégszer dobáltak már meg minket töltött cukorkával meg játékokkal a
színpadon, és azt gondoltam, az kéne még csak, hogy megint
újrakezdjék, ha egyszer mégis kiállnék a közönség elé.

JOHN: Paul ötlete volt az „egy kis segítség a barátaimtól". Megvoltak a

maga jól körvonalazott elgondolásai, s felerészben az eredeti ötlete
alapján írtuk meg.

RINGO: A „I.ucy In The Sky With Diamonds" és a vele kapcsolatos fel-

hajtás kész őrület. Történetesen éppen Johnnál voltam látogatóban,
amikor bejött Julian a gyermekrajzával, egy buggyant kis rajzzal, és
John (ahogyan jó apához illik), megkérdezte, mit ábrázol. Julian erre
azt felelte: „Lucy az égen gyémántokkal "Johnnak ettől beindult a
képzelete.

PAUL: Én is bekukkantottam Johnhoz, mire az orrom alá dugta Julian

iskolai rajzát, amelyen a következő cím állt: „Lucy az égen gyémán-
tokkal." Aztán felmentünk a zeneszobájába, és megírtuk a dalt, ps-
zichedelikus ötletekkel bombázva egymást közben. Én, emlékszem, a
„celofán virágokat" meg az „újságpapír-taxikat" dobtam be, John meg
válaszul a „kaleidoszkóp-szemmel" és a „tükörnyakkendőkkel" jött.
Addig észre sem vettük az LSD-indíttatást, amíg a kritikusok rá nem
mutattak, de ezt úgysem hajlandók elhinni nekünk, hiába bizonygatjuk
az igazunkat.
 563/840

JOHN: Hallottam, hogy amikor Mel Tormé felkonferálta a Lennon-

McCartney-show-t, ő is LSD-hatásról hadovált a dallal kapcsolatban.
Pedig szó sincs semmi ilyesmiről, de hát senki sem hisz nekem.
Megesküszöm az élő istenre, Maóra, vagy akire akarják: észre se
vettem, hogy a dal szavainak kezdőbetűi az LSD-t adják ki. Mindössze
annyi történt, hogy a fiam hazajött a suliból, és megmutatta a rajzát
azzal a fura repülő nővel. Mikor megkérdeztem, mi ez, ő azt válaszolta:
„Ez Lucy az égen gyémántokkal", én meg azt gondoltam, hogy ez
meseszép, és azonnal megírtam a róla szóló dalt. Aztán amikor
megjelent, valaki észrevette, hogy a cím kezdőbetűit összeolvasva LSD
jön ki. Fogalmam sem volt erről. Mondanom sem kell, ezután minden
dalnál ellenőriztem, nem jelentenek-e valamit az egybeolvasott betűk.
A többinél szó sem volt erről, de a „Lucy"-nál sem gondoltunk erre,
egyáltalán nem.

A dal képeit az „Alice Tükörországban" ihlette. Alice a csónakban

találja magát, aztán egy tojást vásárol, ami hirtelen átváltozik
Dingidungivá. Az elárusítónő meg birkává változik, s a következő pil-
lanatban a csónakban eveznek valahol - nos, ezek a jelenetek peregtek
le a szemem előtt. Felbukkant egy égből alászállt nőalak is, „kal-
eidoszkóp szemmel", aki egy napon tán megment engem. Mint látják,
ez nem egy LSD-s nóta.

GEORGE: Nagyon szerettem ezt a dalt. John mindig tudott valami

különlegeset belevinni a dalaiba. Különösen azt a részét kedveltem,
ahol a nyugati zenét indiai hangszerekkel dobhattam fel. írtam én
teljesen indiai stílusú számokat is, mint a „Within You Without You",
de rendes körülmények között ez a módszer nem alkalmazható a
„Lucy"-hoz hasonló nyugati zenénél, ahol akkordváltások vannak, míg
a tamburák és szitárok mindig ugyanabban a hangnemben maradnak).
Itt viszont nagyon tetszetősen illeszkedik a kísérőzenébe a tambura
zümmögése.
 564/840

Volt itt még valami: az indiai zenében az énekel egy szarangi nevű
hangszer kíséri, amelynek hangzása az emberi hangra emlékeztet, s az
énekes és a szarangi-játékos csaknem egy szólamban szólalnak meg az
előadás során. Kipróbáltam ezt a „Lucy"-ban, mivel azonban nem
tudok szarangit pengetni, gitárral helyettesítettem. A középső nyolc
taktusban a gitárjáték dallama John énekét követi. Megpróbáltam te-
hát utánozni az indiai klasszikus zenét.

PAUL: Ezernyi ötlet merült fel: „Léptessünk itt be basszus-har-

monikát”, vagy „Dobjunk be papírt és fésűt, amin gyerekkorunkban
játszottunk, és jó hecc volt!"

GEORGE: Johnnak akkor jutott eszébe a „Mr. Kite" ötlete, amikor

Sevenoaksban filmeztünk, Kentben. Ebédszünetben az étterem felé
menet betértünk egy régiségkereskedésbe. Ott nézelődtünk, amikor
John egy régi posztert halászott elő a sok régi holmi közül, amelyen
hellyel-közzel rajta volt a „Being For The Benefit of Mr. Kite:" szövege.

JOHN: A poszter egy cirkuszi hirdetés volt még 1800 tájáról. Egy
tévéjelenetet forgattunk a „Strawberry Fields Forever"-hez. Ebéd-
szünetben bementem egy régiségboltba, és megvettem ezt a régi
cirkuszi hirdetést, amely Mr. Kite fellépését hirdette.

Bizonyos Hendersonokról, a Pablo Fanques Vásár nagyságairól is szó

volt, akik szintén fellépnek. A hirdetés ezenkívül karikákat és lovakat
ígért, meg azt, hogy valaki átugrik egy valódi tűzgyűrűn. Fellépett még
Henry, a ló is. Az előadás hat előtt tíz perccel vette kezdetét a
Bishopsgate-en. Alig találtam ki valamit ezenkívül, mindössze
összemásoltam a különböző szövegeket.

Nem voltam túl büszke a művemre, mert nem dolgoztam meg vele ig-
azán. De hát szükségünk volt még egy új dalra a Sgt Pepperhez. Gy-
orsan meg kellett írnom, hogy bekerülhessen a lemez anyagába.
 565/840

Később mindenki arról beszélt, hogy Henry, a ló nem más, mint a

heroin. Pedig az idő tájt még csak nem is láttam heroint.

GEORGE: A „Within You Without You" annak a hatására született

meg, hogy töltöttem egy kis időt Indiában, és ott beleszerettem az or-
szágba meg a zenéjébe. Egy csomó hangszert hoztam magammal. A
dalt Klaus Voorman hampsteadi kéglijében írtam, vacsora után,
miközben éppen egy pedálos harmóniumon játszottam.

Ravi Shankarral is sok időt töltöttem, s közben nagyon figyeltem, mert

megpróbáltam ellesni tőle, hogyan üljek, hogyan tartsam a szitárt, és
hogyan pengessem. A „Within You Without You" alapja Ravi egy
munkája, amelyet a Nemzeti Indiai Rádió számára írt. Hosszú zene-
darab, harmincnegyven perces, és több tételből áll. Megírtam a ler-
övidített változatát, hasonló dallamvilág alapján. Három részletben
vettem fel, majd ezeket összemásoltam.

JOHN: A „Withhin You Without You” egyike George legjobb dalainak,

és a kedvenceim közé tartozik. Tiszta vonalvezetésű és megfogal-
mazású dalocska. A kompozíció George zenei érzékét dicséri.

JOHN: a „When l'm Sixty-Four"-t Paul még a Cavern napjaiban írta.

Mi csak néhány szóval járultunk hozzá, mint például „unokák a
térdeden" vagy „Vera, Chuck és Dave". A félig kész munkáink közé tar-
tozott, de azután az egyik kedvencünk lett. Akkor készült, amikor ler-
obbant az erősítő, ezért zongorakíséret mellett énekelünk.

PAUL: Megjelent egy újsághír egy parkolóellenőr lányról - róla szól a

„Lovely Rita" aki forgalmi ellenőrként ment nyugdíjba. A parkolóel-
lenőr lány (meter maid) kifejezést különösen csíptem, főleg mert a
„maid" (szűz) szónak szexuális felhangjai voltak: „Hé, parkolóellenőr
lány, gyere, ellenőrizd az állásomat, bébi!" Rita egyre katonásabbá
 566/840

vált, és a szöveg egyes részei külön-külön születtek meg, nem volt

könnyű a végén összerakni.

JOHN: Paul olyan szövegeket talál ki, akár egy regényíró. Az ember
egy sereg McCartney-hatást tükröző zagyvaságot hall a rádióban,
csupa unalmas emberről, akik unalmas dolgokat művelnek. Engem
nem érdekel ez az egyes szám harmadik személyű előadásmód. Én
magamról szeretek írni, mert önmagamat legalább ismerem.

Úgy írtam az „A Day In the Life"-ot, hogy magam elé állítottam a zon-
gorára a Daily Mailt. A rövid híreknél nyitottam ki, azt hiszem, „Közel
és távol"-nak vagy hogy nevezik a rovatot. Két hírre lettem figyelmes.
Az egyik a Guinness család egyik tagjáról szólt, aki meghalt egy
autóbalesetben. Ez volt a címlapsztori. Londonban ütötték el.

PAUL: John „a kocsiban lőtte főbe magát" sort egy újsághírből mer-
ítette. Nem szó szerint,- mi drámaibbá tettük a dolgot, mivel a valóság-
ban nem öngyilkosságról, hanem karambolról volt szó. De hát ez a
fikció természete. Malcolm Muggeridge szerint a történelem sze-
menszedett hazugság, mivel minden tényt elferdít. Harold király sem
azért halt meg a hastingsi csatában, mert nyíllal kilőtték a szemét,
ahogyan a bayeux-i faliszőnyegen látni,- csak azért ábrázolták így,
mert hatásosabban festett. Ha valaki utánanézne Haroldnak, a végén
kiderülne, hogy a csata idején valahol egészen másutt volt, mondjuk a
Shea stadionban lépett fel.

JOHN: A következő oldalon arról írtak., hogy 4000 lyukat számoltak

meg a lancashire-i Blackburn utcáin. Még egy szó hiányzott a szöveg-
ből, amikor lemezre vettük. Tudtam, hogy a sornak így kell hangzania:
„Most már tudják, hány lyuk - itt volt a hiányzó szó vagy kifejezés - az
Albert Hallt." Merő értelmetlenség volt, tudom, de ezzel a kifejezéssel
az istennek sem boldogultam. Vajon mit csinálhatnak a lyukak az Al-
bert Hallal? Terry [Doran] bökte ki, hogy „tölti be". És fején találta a
 567/840

szöget. Talán mindvégig ezt kerestem, de sehogyan sem jött a

nyelvemre. Nem másoktól kap az ember egy-egy szót vagy sort, hanem
kimondják azt a szót, amit ő maga régóta próbál megtalálni.

Paul meg én együtt dolgoztunk, kivált az „A Day In The Life" írása

közben. Sokszor játszottunk így egymás kezére, én meg igyekeztem a
könnyebbik végét megfogni a dolognak, mondjuk, az újsághírekben
böngészni. Amikor elakadtunk, nem erőltettük tovább, hanem abba-
hagytuk. Mikor összeültünk, elénekeltem a fél dallamot, mire neki es-
zébe jutott a másik fele, és fordítva. Kicsit féltette ezt a dalt tőlem,
mert különösen jónak találta. Időnként nem hagytuk, hogy a másik be-
leszóljon a művünkbe, hiszen a kibicnek semmi se drága, a másikéval
szabad kézzel kísérletezik az ember. Paul tette hozzá az utolsó sort:
„szeretném, ha te is beindulnál." Ez már jó ideje motoszkált a fejében,
csak nem tudta hol felhasználni. Klassz kis számot hoztunk össze
együtt.

PAUL: Leültünk Johnnal. Övé volt a kezdő strófa és a dallam. Azt is

tudta, hogyan folytatódjon a Daily Mail ostoba cikke alapján, amely a
blackburni lyukakról szólt. A következő cikk arról számolt be, hogy egy
bizonyos hölgy fellépett az Albert Hallban. Ez a két motívum költői
egyveleggé olvadt össze, ami kellemesen hangzott.

Aztán én következtem zongorakísérettel: „Felébredek, ki az ágyból, gy-

orsan megfésülködöm"... ezt a sort korábban írtam, de nem folytattam.

Aztán eszünkbe jutott: ,Jól jönne ide egy ébresztőóra". Mal Evans szá-
molt rá, aztán az óra berregni kezdett, és ez indította a következő dalt.
Így osztottuk részekre a lemezt.

Nagy zenekari kísérettel dolgoztunk. Már az elején eszembe jutott,

hogy ha valahol, akkor ennél a dalnál igen jól hangzana. Amúgy is dilis
kis dal volt, olyan kitételekkel, mint a „szeretném, ha te is beindulnál”
 568/840

meg egy sereg pszichedelikus utalással. Bármilyen irányba elindulhat-

tunk ezzel a dallal, nagy lehetőségek voltak benne. Iparkodtam rábe-
szélni Johnt a következő ötletre: „Úgy tizenöt taktus után, vagy amen-
nyit gondolunk, próbáljunk ki valami újat. Megkérjük a zenekart, hogy
kezdjék a legalacsonyabb hanggal, amit a hangszerükből ki tudnak
csalni, és onnan menjenek el a legmagasabbig, olyan tempóban, ahogy
jólesik." Bele is írtuk a kottába: „innen mindenki tetszés szerint."

Körbejártam a stúdiózenészek között, és elmagyaráztam: „Tizenöt tak-

tusról van szó. Ha össze akartok dolgozni, megtehetitek." A trom-
bitások például egyáltalán nem akarták, ezért egy hanggal mindig a
többiek előtt jártak. A vonósok viszont úgy figyeltek egymásra, mint
holmi báránykák: „No, ha te följebb mégy eggyel, akkor én is." És így
együtt mentek mindig valamivel magasabbra. Mindez nagyon har-
monikus. De figyeljék csak meg a trombitákat, hogy rakoncátlankod-
nak! Az eredmény egy őrült hangzavar, amit beemeltünk a többi zenei
ötlet mellé. Az eredmény baromi izgalmas volt a megszokott tizenkét
taktusos blues helyett. Az egész nagylemez ebben a szellemben készült.

Az idő tájt fedeztük fel a sztereót (akkor jelent meg a piacon), ezért
folyvást ezzel játszottunk. Emlékszem, megkérdeztem, miért van
mindig egy kis szünet a lemezen két dal között. A hangmérnökök azt
felelték, rendszerint három másodpercig tart, és arra szolgál, hogy a
DJ közben sorba rakhassa a lemezeit. „Idetehetnénk valamit - vetettük
fel -, néhány vicces hangot". A hangmérnökök frekvenciákról is mag-
yaráztak, és megkérdeztük, mi fán teremnek. „Nos, vannak alacsony és
magas frekvenciák - mondták. - A legmagasabbat csak a kutyák
hallják." „Át akartok rázni" - hitetlenkedtünk. Akkor elmondták, hogy
az alacsony frekvenciákkal kísérleteztek már hadászati célokból; egy
egész várost romba dönthetnek, ha a megfelelő frekvencia elég erős.

Azt gondoltuk: „Tegyünk be egy olyan részletet, amit csak a kutyák

hallanak. Végül is miért csupán embereknek készítsünk lemezeket?"
 569/840

Kissé eszelős ötlet, elismerem, de mindenki hozzáadta a magáét. A

lemez végére hagytuk, a hecc kedvéért, hadd legyen egy jő napja Bodri
kutyának és társainak.

JOHN: Ebben a dalban mindenki malac utalásokat vélt felfedezni,

teljesen megalapozatlanul. Ha például visszafelé játssza le az ember,
tényleg kihallani vélhet trágár szavakat, nekünk azonban tényleg
fogalmunk sem volt erről.

Szeretnék én találkozni azzal a hivatalnokkal, aki betiltotta ezt a szá-

mot. Szeretném felvilágosítani arról, mi az ábra. Vajon a
fegyvergyárosokat miért nem ítélik el a kábítószerezés miatt azon az
alapon, hogy a narkósok „belövik" magukat? Még hogy rejtett
jelentések! Minden azon múlik, mit olvasol bele egy szövegbe. Ha
narkóval összefüggő célzásokat szeretnének kihallani a dolgainkból,
hát azt hallják. De ők azok, akik mindezt belemagyarázzák a dol-
gainkba, nem mi!

RINGO: Az emberek szerint rejtett célzásokkal raktuk tele ezt a

nagylemezt. Nos, nem hinném, hogy bármit is elbújtattunk volna a
sorok közé. Vannak ugyan a lemezen állati zajok, a sok duma azonban
csak a technikai hiányosságok miatt maradt rajta. Ha valaki beszélni
kezdett egy hangsávon, áthallatszott belőle egy kevés a másikba is.

Igen, elég sokat beszéltünk az előtérben. Valamennyien odamentünk a

mikrofonhoz, és belebeszéltünk, aztán fordítva játszottuk le. De nem
csináltunk titkot a dologból. Különben is, ha megfordítva csúnyán be-
szélünk is, a megfelelő irányban lejátszva talán csupa kellemeset
mondunk.

GEORGE MARTIN: Ha az én véleményemet kérdik, John fogalmazta

meg a legkevésbé érthetően a szándékait. Ő a hangulatok embere,
mondhatni színekben gondolkodik, ezért soha nem mondta meg
 570/840

egyértelműen, milyen hangszert vagy szólamot akar. Nekem kellett

kitalálnom helyette. Paul viszont le szokott ülni velem a zongorához, és
együtt dolgoztuk ki, mi hogyan legyen. John inkább ilyesmiket mon-
dott (például a „Being Fór The Benefit Of Mr. Kite!" esetében): „Ez egy
vásári jelenet. Szeretném, ha átjönne a cirkusz hangulata, a dalt hallva
érezni szeretném a fűrészpor szagát." Az én dolgom volt, hogy erről
gondoskodjam.

NEIL: Brian Amerikában időzött üzleti partnerével, Nat Weisszel.

Mivel repülés előtt kissé ideges volt, hagytak egy üzenetet Nattel a
lemez borítójáról.

GEORGE: Briannek rossz előérzete támadt, félt, hogy lezuhan a gépe,

ezért mintegy végrendeletként meghagyta: „Barna papírtasakok a Sgt
Peppernek."

PAUL: Ez a lemez igazán nagy durranás volt, és azt akartuk, hogy a

borítója is felhívja magára a figyelmei. Ebben mindenki egyetértett.
Sráckorunkban fél órát buszoztunk a Lewis áruházba, ott megvásárol-
tuk a kiszemelt nagylemezt, visszazötyögtünk a busszal, aztán odahaza
kivettük a lemezt a barna papírtasakból, és a borító minden sorát tüz-
etesen végigböngésztük. Akkoriban még jókora albumok voltak forga-
lomban (nem CD-k): az ember elcsemegézhetett a vizsgálgatásukkal.

Szerettünk volna kapcsolatot teremteni a vásárlókkal, mivel még

élénken emlékeztünk arra, hogyan költöttük mi is lemezekre a nagy
nehezen megkeresett garasainkat, és mennyire hálásak voltunk, ha
értékel kaptunk a pénzünkért cserébe. Ezért a lemez borítóján nem
Beatles-zakókban vagyunk láthatók, nem is garbóban feszítünk (így
fényképez-kedtünk le a Rubber Soul borítójához). Most már inkább
pantomimosra vettük a figurát.
 571/840

A szerelésünk ügyében elmentünk tehát Bermanhez, a színházi jel-

mezkészítőhöz, és régi katonai egyenruhák alapján a legvadabb
hacukát rendeltük magunknak. Ha az ember filmezett, mindig oda
küldték: „Menj csak el Bermanhez, ő majd ad katonaruhát." Voltak
katalógusaik, ezekből lehetett választani. Edward-kori vagy krími
cuccot szeretnénk-e? így válogattuk össze a különcnél különcebb
göncöket. Mindenki az ízlésének megfelelő színt és anyagot választott,
s ha valami már foglalt volt, más után nézett. Rikító, pszichedelikus
színekben utaztunk, kicsit azokhoz a fluoreszkáló zoknikhoz hason-
lítottak, amelyek az ötvenes években jöttek divatba (hupikékek,
kanárisárgák vagy parasztrózsaszínek voltak). A tudatunk mélyén azt
hiszem, az a gondolat motoszkált, hogy a csicsás hacukákkal fityiszt
mutassunk az egyenruhának mint olyannak. Akkoriban a levegőben
volt ez a „Lord Kitchener komornyikja voltam" életérzés, és a
bandákba tömörült kölykök katonai egyenruhát viseltek, miközben
virágokat tűztek a puskájuk csövébe.

JOHN: A Pepperrel Beatles-csizmák meg effélék járlak együtt. Ez is

csak egy pszichedelikus fantázia volt. A Beatles-frizura és -csizma ép-
púgy hozzátartozott a korhoz, mint a virágos gályák egy másik időszak-
hoz. A Pepper megjelenése idején nem éreztem, hogy ezzel mi
teremtettünk volna már megint divatot, inkább az volt a benyomásom,
hogy ezek a dolgok mind egyszerre történnek. A King's Roadon amúgy
is katonakabátot viseltek már a tinik, mi csupán rivaldafénybe állítot-
tuk a már meglévő divatot.

PAL1L: Hogy bele tudjunk helyezkedni Sgt Pepper együttesének

lelkivilágába, törni kezdtük a fejünket azon, milyenek lehetnek a hő-
seink: „Nos, kik ezek a fiúk itt a borítón? Kikért rajonghat az általam
megtestesített figura?"

Összeírtunk egy névsort, meglehetősen vegyes társaság kerekedett ki

belőle: Marlon Brando, James Dean, Albert Einstein... meg az ördög
 572/840

tudja, még ki mindenki. Nekiláttunk hát a válogatásnak... Dixie Dean

(az Everton régi futball-csillaga, akiről még atyám zengedezett, nem is
nagyon ismertem), Groucho Marx és a többiek. Minden „kedvenc"
felkerült a listára.

NEIL: Emlékszem, a stúdióban ültem, és mindenki azt kérdezte. „Kit

látnál szívesen a bandában?" És röpködtek a lököttnél lököttebb öt-
letek. John Albert Stubbinsról beszélt, de senki sem tudta igazán, ki is
ő. Egy liverpooli középcsatár volt.

RINGO: A Sgt Pepper spéci lemez, ezért amikor a borító készült,

puccba vágtuk magunkat, mintha ezek az ürgék lennének a Peppers-
zenekar. A virággyerekek kora volt ez, a szeretet és béke időszaka:
mesés idők számomra és a világ számára egyaránt.

PAUL: Több képzőművészt is bevontunk a munkálatokba. Igen jóban

voltam Robert Fraserrel, a londoni műkereskedővel, az általam ismert
legnagyobb műértővel. Nagy megtiszteltetésnek éreztem akkoriban,
hogy a barátjának mondhatom magam, ezért elébe tártam a borító öt-
letét. Peter Blake festőművészt képviselte, ő meg puszipajtása volt Mi-
chael Cooper fotósnak. Robert azt javasolta: „Csináljon néhány fényké-
pet Michael, Peter gondoskodik a háttérről, aztán kollázst készítünk az
egészből.

Meglátogattam Petert a kéglijében, aztán odaadtam neki kiindulópont

gyanánt egy kis rajzomat. A borító valami északi jelenetet ábrázol ma-
jd: a Beatlesnek a polgármester átadja a város kulcsait, mindez egy
olyan virágóra mellett történik, amilyeneket a közparkokban látni. A
belső borítón meg mi ülünk, körülöttünk rengeteg fénykép, egytől
egyig a kedvenceinkről.

Ez volt az eredeti terv, de aztán Peter egyetlen nagy ötletté olvasztotta

össze az egészet. Lassan összeállt a kép, és este lefényképezkedtünk.
 573/840

Azt a tömérdek virágot virágkereskedők szállították: az emberek

vadkendernek hitték őket, pedig csak közönséges növények.

A The Fool is benne volt a buliban. Ez a művészeti csoport festette ki

később a Baker Street-i boltot, és korábban náluk varrattunk. Nagy ps-
zichedelikus festményt szántak a kihajtható képmelléklethez, és a
Beatlesnek tetszett az ötlet. Robert Fraser azonban hallani sem akart
róla. „Nem igazi művészet ez" - jelentette ki. Mire én: „Nem érdekel ,
hogy nem csíped, öregem, végül is a mi francos borítónkról van szó."

Kötöttük az ebet a karóhoz, így a The Fool elkészítette a festményt,

Robert azonban továbbra is leszólta. Kitűnő szeme volt a művészethez,
és ma már egyetértek vele, akkor azonban rendjén való volt a dolog.
Robert ehelyett azt ajánlotta, tegyük rá a képmellékletre a Michael
Cooper által elkészített csoportképünket, és ebben igaza is volt. Sokat
tanácskoztunk tehát a barátainkkal, és mindenki elmondta a maga öt-
letét, javaslatát.

Az általunk megálmodott borítóval csak az volt a gond, hogy az em-

berek túl drágának találták volna, és nem áldozták volna rá a pén-
züket. Egy átlagos borító hetven rongyba került. Ez egy Michael Coop-
erhez hasonló jó fotós honoráriuma volt.

NEIL: Mikor a borító elkészült, Sir Joseph Lockwood találkozott Paul-

lal. Ott voltam, amikor behozta a borítót. Rajta voltak a virágok, a dob,
a négy Beatles-fiú és mögöttük a tágas, kék égbolt.

Azt a rengeteg embert mind kitörölték a háttérből, mert a pasas attól

félt, hogy a delikvensek talán pert akasztanak a nyakunkba, amiért a
borítóra tettük a fényképüket.

PAUL: Én meg azt mondtam: „Ne aggódj, Joe, meglátod, frankó lesz."
„Már egy tucat perünk van folyamatban - felelte -, ez maga lenne a
csőd. A jogi osztály már így is az őrület határán jár." „Ne izgasd magad
 574/840

-mondtam -, csak írj levelet minden érintettnek. A nyakamat rá, hogy

nem bánják, ha felkerülnek a borítóra. Írjál hát nekik, és utána gyere
vissza hozzám."

NEIL: Paul nem volt hajlandó lemondani a háttérben látható em-

berekről. Végül Brian irodája írt mindenkinek, elküldték egy
nyomtatványt, amelyet alá kellett írnia annak, aki beleegyezett, hogy a
képét adja a bontóhoz. Mindenki megadta az engedélyi, egyedül Leo
Gorcey a Bowery Boysból nem, aki 500 dollár közlési díjat kért. A hát-
só borítóra tettük rá, ezért egy darab ég került a helyére. Brian el volt
ragadtatva a borítótól. Tudom, alaposan megdolgoztattam, mégis
isteninek találta az ötletet.

GEORGE: Akadtak, akik visszautasították az együttműködést, mond-

ván, hogy ők nem „magányos szívek", és nem kívánnak velünk
közösködni. Mindenkinek levelet küldtünk, hogy kikérjük az
engedélyét, s néhányan megtagadták ezt.

PAUL: Akkoriban az EMI erősen a gyarmatokra koncentrált. Ma sincs

ez másként - Indiában és Kínában árulják a lemezeiket ezért akkor és
most is fölöttébb tudatosan ügyeltek és ügyelnek arra, hogy meg ne
sértsék a hinduk érzékenységét.

Emlékszem, Sir Joe (régi jó cimbora) kiugrott hozzám a St John's

Wood-i kéglimbe, és azt mondta: „Én mondom, Paul, ez egyszerűen
nem megy, pajtás. Gandhit nem teheted rá a borítóra.” „Miért nem? -
értetlenkedtem. - Hiszen tiszteljük." „Jaj, nem erről van szó.
Félreértenék. Valóságos szentként tekintenek rá Indiában, tudod."
Gandhiról tehát lemondtunk.

NEIL: Gandhi egy pálmafa alatt ült, így még egy pálmaágat tettek a
helyére.
 575/840

GEORGE: Máig nem tudom, egyeseket ki választott ki. Azt hiszem, a

legrázósabb alakokat Peter Blake-nek köszönhettük. Szedett-vedett
sereglet volt ez. Én olyanokat akartam, akikért rajongok. Senkit nem
javasoltam, akii nem tiszteltem (ellentétben másokkal...).

PAUL: Johnnak volt néhány vad ötlete, például Hitler és Jézus, mert
megint merész és pimasz szeretett volna lenni. Szívesen vállalt kockáz-
atot, és szerintem tudta, mit csinál. Magam ugyan nem értettem egyet
vele, de hát ő különcködni akart.

Robert Fraser és Michael Cooper ugyanolyan jóban voltak a Rolling

Stonesszal, mint mi, és felvetették, hogy őket is fel kéne tenni a
borítóra. Ezért besuvasztottuk őket a sarokba.

JOHN: Ha alaposabban megnézi az ember a borítót, látja, hogy csak

ketten repülnek rajta, a többiek nem. (Ez bennfentes kis tréfa volt.
Arra vonatkozott, hogy ezek ketten nem „utaznak együtt" a
többiekkel.)

RINGO: Jobban megnézve a borítót, sok véreres szemet látni rajta!

PAUL: Olyannak akartuk a borítót, hogy évekig szívesen elnézegesse a

vevő az elejét, és a hátulját is többször végigböngészgesse. Kis
mütyüröket, kitűzőket is adtunk a lemez mellé. Eredetileg egy
borítékba akartuk tenni a borítón belül az ajándékot, de ezt túl nehéz
lett volna kivitelezni. A lemeztársaságot amúgy is nehéz helyzetbe
hoztuk: az egész valamivel többe került, mint a szokásos kétpennys
keménypapír-borító.

JOHN: Ez a nagylemez pályánk egyik legfontosabb állomása. Töké-

letesre akartuk megcsinálni, mindent megpróbáltunk, és úgy érzem,
végül sikerült megvalósítanunk az elképzeléseinket. Ha nem így lenne,
még nem jelent volna meg.
 576/840

GEORGE MARTIN: Visszatekintve a Pepperre, látni, hogy a kor fontos

kultuszlemeze lett. Mintegy a korszak foglalatát adta, s talán elmond-
hatjuk, hogy a lemezkiadás arculatát is megváltoztatta,- de mindezt
nem tudatosan határoztuk el. Azt hiszem, a fiúk fokonként fejlődtek
idáig, miközben iparkodtak izgalmasabbá tenni a lemezeiket. Úgy
érezték, nem kell kiállniuk a színpadra, zenélhetnek maguk közölt is a
stúdióban. Ez a művészi kifejezés formáit is megváltoztatta, inkább a
filmezéshez hasonlított, mint élő koncertekhez. Mindez hatással volt a
fiúk gondolkodására és írásmódjára, sőt arra is, hogy én hogyan
állítottam össze az anyagot.

JOHN: A munkálatok kilenc hónapot vettek igénybe. Nem folyam-

atosan dolgoztunk ennyi ideig a stúdióban, hanem melóztunk egy
keveset, aztán megpihentünk, majd folytattuk, ahol abbahagytuk... Én
csíptem ezeket a megszakításokat. A nagylemezeink máskor kábé
háromheti intenzív munkával készültek. Ezután egy hetet lazítottunk,
hogy legyen némi távolságunk a kész mű megítéléséhez. Ennek a
lemeznek persze az ára is borsos lett, és a lemeztársaság tombolt.
Különösen a borító költségei háborították fel őket. Ma már ezeket a
borítókat a falakra tűzve őrzik a régi rajongóink.

PAUL: Miután elkészült a lemez, igen elégedett voltam az ered-

ménnyel. Óriási előrelépésnek éreztem, és ez azért is jól jött, mert egy-
két hónappal azelőtt a sajtó és a zenei lapok fanyalogni kezdtek:
„Miben töri a fejét a Beatles? Bizonyára kiégtek, azért nem hallatnak
magukról." Remek visszavágás volt tehát ez az anyag a károgóknak,
isteni volt az orruk alá dörgölni, miután a lemez kijött. Imádtam az
akkori sikert. Rendeztem egy ünnepséget a nagylemez tiszteletére, em-
lékezetem szerint az egész hétvége egyetlen nagy murivá olvadt össze.
Táviratokat kaptunk, amelyekben az állt: „Isten éltesse a Sgt Peppert."
Az ismerőseink felkerestek minket, és gratuláltak: „Bomba jó lemez,
öregem."
 577/840

Való igaz, nagy port vert fel. Pénteken került a boltokba, de Jimi
Hendrix vasárnap már a „Sgt Pepper"-rel nyitotta meg koncertjét a
Saville Theatre-ban. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett.
Elkötelezett rajongója voltam Jiminek, és ő péntektől vasárnapig
megtanulta a számomat.

John is állatira elégedett volt a lemezzel, hiszen illett akkori önma-

gunkhoz, és valóban voltak rajta klassz számai. Az „A Day In The Life"
azóta klasszikussá vált.

GEORGE: Miután elkészült, már bírtam a Sgt Peppert. Tudtam, hogy a

közönség is másképpen fogadja, mint az előző nagylemezeinket, és
nagyon büszke voltam a borító ötletére. Az „A Day In The Life"-ban
jókora zenekar szolgáltatja a kíséretet, és ott az a nagy zongoraszóló,
de a „Lucy In The Sky''-t is kedveltem zeneileg. A többi azonban csak
átlagos nóta.

JOHN: A Pepper sajátságait csak utólag fedeztük fel. Nem úgy ment
az, hogy csak ültünk és elgondoltuk: „Igen, kipróbáltuk az LSD-t, ezt
ezzel meg ezzel fejezzük ki."

Akkoriban fütyültünk a kritikákra, csak mentünk a magunk feje után.

Mostanára olyan érzékeny lettem, mint egy mimóza, ma már minden
kritika számít. Azokban az időkben azonban túl nagyok voltunk ahhoz,
hogy le lehessen minket húzni. Egyáltalán nem emlékszem az akkori
kritikákra. Annyira untuk a banánt, hogy még csak el sem olvastuk az
újságkivágásokat.

RINGO: A Sgt Pepper szemlátomást elkapta annak az évnek a hangu-

latát, ráadásul sokakat megihletett és fellelkesített. Mikor a nagylemez
kijött, a közönség imádta a szörnyszülött gyermekünket. Mindenki
odavolt érte, és egyetértettek abban, hogy klassz munka. És igazuk is
volt.
 578/840

Miközben a lemez készült, a kívülállók azt hitték, hogy önmagunkkal

vagyunk elfoglalva a stúdióban, s mint mesebeli négyes már nem
ereszkedünk le a közönséghez. Akár a moziban, aki híres lesz, magára
marad, csak írja a stúdióban a nagy operáit, amelyek sorra meg-
buknak. A mi nagylemezünk azonban, azon túlmenően, hogy szép
munka, a világtörténelem legnépszerűbb lemeze is lett.

PAUL: A szakma is kezdett érdeklődni a dolgaink után. Mindig is

éreztem, hogy a Stonesnak mi vagyunk a példaképei. Egy évvel a Pep-
per után kijöttek a Satanic Majesties-zel. Aztán voltak mások is -
Donovan például - akik menő kis lemezeket készítettek akkoriban, de
nem hinném, hogy bárki annyira elmerült volna a hangszerelés rejtel-
meiben és őrületében, mint mi.

A legnagyobb hatást - amint azt már sok helyütt elmondtam — a Beach

Boys Pet Sounds című nagylemeze gyakorolta ránk, alapvetően a
melódiáikat csórtam el. Nem volt ez vérbeli avantgárd zene, és nem
volt köze a narkóhoz, csak a szörfhöz, mégis mind a szövegében, mind
a zenében új megoldásokkal kísérletezett.

JOHN: Lényegében a Sgt Pepper a számok összekötésén kívül semmi

újat nem adott. Akkor időszerű volt az ötlet, mára azonban semmit
sem jelent.

Pár részlettel viszont kifejezetten elégedetlen vagyok. Ilyenek a „Lucy

In The Sky" bizonyos pontjai, és a „Mr. Kite" hangzása sem éppen
tökéletes. Kedvelem az „A Day In The Life"-ot, de azért fele olyan jő
sincs, mint amilyennek akkor képzeltem. Gyanítom, hogy
keményebben kellett volna dolgoznunk rajta, de akkor már nem
bírtam többet kifacsarni magamból. A „Sgt Pepper" frankó szám, a
„Getting Better" is, George „Within You Without You" című dala pedig
egyenesen gyönyörű. De mi más többlet van a lemezen zeneileg azon
túl, hogy a számok átfolynak egymásba?
 579/840

PAUL: A lemez hangulata a korszellemet tükrözte, mivel mi magunk is

ezt képviseltük. Nem szándékosan persze, hanem a dolgok belső lo-
gikája folytán. És nem általában a korhangulat hatolt ránk, hanem
szándékosan kerestük a különlegességeket. Ami azt illeti, magát a kor-
szellemet bizonyára jobban tükrözte a Move vagy a Status Quo zenéje,
míg a Pepperben inkább az általános életérzés peremvidékére szorult
avantgárd kapott hangot.

Akkoriban határozottan zajlott valami tömegmozgalom, de szerintem

ennek mi nem a kiszolgálói voltunk, hiszen benne voltunk mi magunk
is. Nem mi akartuk, hanem egyszerűen a tömegek nagy változáson
mentek keresztül. Más szóval: szerintem mi nem a vezérei, hanem
inkább a szóvivői voltunk a nemzedékünknek. Csupán azt tettük, amit
a művészeti iskolák növendékei. Vad idők voltak azok, mintha az idő is
elgörbült volna, s holmi elvarázsolt országba kerültünk volna a bár-
sonyfoltos gönceinkben és füstölőinkkel, most meg olyan józanul
öltözünk, mint egy hivatalnok.

GEORGE: 1967 nyara a Szeretet nyara volt a számunkra. Egymást

érték a zenei fesztiválok, és amerre csak jártunk, mindenfelé fiatalok
ültek a gyepen, mosolyogtak és teáztak. Ennek a nagy része persze
badarság volt, az, amit az újságok is szajkóztak. Mégis érezni lehetett
valamit a levegőben: tudtuk, mi játszódik le a barátaink lelkében, meg
mindazokéban, akik hasonló célokat tűztek maguk elé Amerikában,-
annak dacára érzékeltük ezt, hogy sok ezer mérföld választott el
minket egymástól.

RINGO: Természetesen mindez egy igen szűk térségre korlátozódott -

Angliára, Amerikára, Hollandiára és Franciaországra, és ott is csak a
nagyvárosokra. Dolgozott nekem egy pasi Weybridge-ben, egy Paul
Dudley nevű festő, aki, ha körülöttem lógott, afganisztáni inget és
gyöngysort viselt, mikor azonban hazament északra, felvette a barna
 580/840

öltönyét. A virággyerekek nem hallathatták szavukat, teszem azt, Old-

hamben. Ennek ellenére világméretűnek éreztem a változásokat.

PAUL: Az 1967-es év bearanyozva maradt meg az emlékeimben. Jár-

tuk London klubjait és üzleteit; végigviharzottunk a King's Roadon, a
Fulham Roadon, le egészen Chelsea-ig és a Mason's Yardig (volt ott
egy indiai művészeti galériánk és könyvesboltunk). Minden olyan nap-
fényesnek tetszett, elvarázsolt ruhákba bújtunk, és különc kis
szemüvegeket tettünk fel. A többi már csak a zenéről szól. Talán lee-
gyszerűsítés, ha a Szeretet nyarának nevezem ezt a nyarat, mégis
aranyló napfény önti el az emlékeimben.

Érkeztek azután pszichedelikus poszterek San Franciscóból,- oltáriak

voltak. Abban az évben George San Franciscóba utazott, és én is
követtem a példáját. Épp csak beköszöntem a haverjaimhoz. Csupán
körbeszaglásztam a városban, még mielőtt a turistabuszok elözönlöt-
ték volna a Haight-Ashburyt.

DEREK: l964-ben megváltam a Beatlestől, és három évig Hollywood-

ban éltem. Jól mentek a dolgaim, ami azzal járt, hogy túl sokat vál-
laltam magamra. Én voltam a Byrds, a Beach Boys, a Van Dyke Parks,
a Alantas and Papas meg a Chad and Jeremis, azaz az amerikai pop in-
telligensebb felének menedzsere. De kikészültem, mert túlhajtottam
magam.

Hogy később se lustuljak el, hárman megszerveztük az első montereyi

popfesztivált 1967 júniusában. Hamarosan hirdetőtábla díszelgett a
helyes kis irodánk előtt, és elsőnek Petula Clark neve került fel rá. Miv-
el addigra már lefoglaltuk három napra a montereyi szabadtéri szín-
padot — öt 8000 férő helyes koncertet terveztünk egyre sürgetőbbé
vált, hogy tető alá hozzuk a dolgot. Ezen a ponton el kellett döntenünk
a fesztivál célját, és úgy határoztunk, hogy nem csinálunk pénzt belőle.
Az összejövetelnek a közönségei, a zenél, a szeretetet kellett szolgálnia,
 581/840

persze sok-sok virággal Ez volt a jelszavam, és ezt nyomtattuk rá az

autómatricákra meg a poszterekre, aztán azon voltunk, hogy mindezt
valóra váltsuk. Nem fizettünk az előadóknak, a fesztivál jótékonysági
alapon szerveződött.

Az előkészületeket megkönnyítette az LSD. A zene, szeretet és virágok

jelszavai nem csupán a matricákon díszelegtek, hanem ott volt az egész
a levegőben, olyannyira, hogy ez a hangulat töltötte be az irodahely-
iségeinket, még a telefonbeszélgetéseinket is. Nem ismertünk lehete-
tlent (pedig bizony nagy gond volt, hogyan gondoskodjunk 8000 em-
ber élelméről). Nem tettünk úgy, mintha semmi sem üthetne ki balul -
ha elvesztjük a valóságérzékünket, soha nem hozzuk össze a fesztivált
-, csupán idegeskedni nem voltunk hajlandók.

Nyakig voltam a munkában, de végigcsináltam. Kezdetben a

legrázósabbak a rendőrség meg a városatyák voltak. Miután őket sok-
sok hízelgéssel levettük a lábukról, a „diggerekkel" gyűlt meg a bajunk,
akik az ingyenkaja, -pia és -zene mellett kardoskodtak. Aztán jöttek a
Pokol Angyalai (ingyensör és narkó). Végül azok a narkósok
következtek, akikel korábban ugyan a rendőrség kivont a forgalomból,
most azonban elhatározták, hogy ők vigyázzák majd a „rendel", és per-
sze mindenkit beengednek a fesztiválra. Miért is ne?

A rendőrség és a tűzoltóság eleinte ellenünk volt, később azonban

rájöttek, hogy nincs miért aggódniuk. Rövidesen minden az elképzel-
hető legolajozottabban működött, olyannyira. hogy az emberek
virágokat nyújtottak át egymásnak. Magam egy üvegprizmákból
készült nyakláncot adtam át a rendőrfőnöknek az utolsó sajtókonfer-
encián. „Fogadja tőlünk szeretettel, ez az ajándék összeköt majd
minket" - mondtam,- még csak el sem röhögtem magam, és a pasi is
szemrebbenés nélkül vette át az ajándékomat. Ilyen időket éltünk... ké-
tlem, hogy ma mindez megtörténhetne.
 582/840

Zenei értelemben a fesztivál döbbenetesen jó volt. Szinte mindegyik

előadóművész felülmúlta önmagát, nem csupán azért, mert ingyen
léptek fel, hanem a teljesítményük színvonalában is. Aki látta bárme-
lyik koncertet - én speciel egyet sem, annyira elfoglalt a szervezés az
páratlan sztárparádéban gyönyörködhetett. Hogy ezek csupán
délibábos álmok voltak holmi földi édenkertről jogunk volt hozzá.
Bárcsak minden nemzedék ilyen szerencsés lenne!

PAUL: John Phillips cs mások megkerestek Londonban,, hogy

fellépnénk-e Montereyben. Nemet mondtam, de Jimi Hendrixet aján-
lottam magunk helyett. Nem hallottak még róla, és azt kérdezgették,
jó-e. Jimi játszott nekik, éspedig irtó meggyőzően.

GEORGE: Nem voltam ott, semmit sem tudtam az egészről. A St

George's Hillen kábítóztunk, s közben azon tűnődtünk, milyen lett
volna, ha mi is elmegyünk.

PAUL: Amikor bejött az LSD, azt hallottuk róla, hogy teljesen kicseréli
az embert, úgyhogy soha többé nem gondolkozik ugyanúgy. Azt
hiszem, Johnt feldobta ez a lehetőség, én azonban tartottam tőle. „Kell
a fenének - gondoltam -, hogy bevegyek valami fura bigyót, aztán egy
életre ne térjek magamhoz, Jesszusom, még elgondolni is iszonyú!"

Ezért egyre halogattam a dolgot, és azt hiszem, ezzel kissé kilógtam a

bandából. Hát ilyen a nemzedéki nyomás. És ki lett volna hatással
rám, ha nem a Beatles, a legjobb barátaim és a zenésztársaim! Emlék-
szem, 1965-ban pihentünk néhány napot Los Angelesben, és
kibéreltünk egy kéglit Hollywoodban. John, George és Ringó LSD-t
vett be ott és akkor, én azonban sehogyan nem tudtam magamat
rászánni. Jó időbe telt, míg végül úgy gondoltam, hogy jóban-rosszban
a fiúkkal kell tartanom.
 583/840

1967. június 19-én interjút készített velem az ITN a drogokról. Egy

nappal a születésnapom után voltam, milyen klassz volt az is! Emlék-
szem, felbukkant az ITN néhány embere, nyomukban a bemondóval:
...Igaz, hogy kipróbálta a drogokat?” Az ajtóm köré csődültek, és hát
nem küldhettem el őket a fenébe, ezért azt gondoltam. „Most vagy
blöffölök, vagy megmondom nekik az igazat."

És akkor hirtelen döntöttem: „A francba az egésszel. Igazat mondok."

Korábban már beszéltem a riporterrel, és akkor azt mondtam neki:

„Tudja, mi történik majd? Megvádolnak, hogy az anyagot népszer-
űsítem. Pedig önök a hírgyárosok. Ezért ha a legcsekélyebb aggályuk
van, hogy egy ilyen információ rossz hatással lehet a tinikre, hallgassák
el. Én közlöm önökkel az igazságot, a végső felelősség azonban az
önöké. Nem akarom reklámozni a szert, de a dolog úgy áll, hogy
tényleg kipróbáltam már az LSD-t." Négyszer bevettem a fellépések
során, és ezt el is mondtam nekik. Azt hittem, sikerült szót értenem
velük, de nagy hacacáré lett az egészből.
JOHN: Ki adott drogot a Beatlesnek? Szó sincs kitalációról. Egy il-
letőtől vásároltam, az meg megint valaki mástól kapta. Mindenesetre
nem mi találtuk fel.

Akkor kezdődött a hírverés a Beatles és az LSD körül, amikor az angol

tévé meginterjúvolta Pault, és a riporter megkérdezte: „Kipróbálta már
az LSD-t?" Mire ő igennel válaszolt.

A tévések tovább faggatták: „És nem érzi magát felelősnek, hogy ezt a
nagy nyilvánosság előtt kijelenti?” „De igen felelte Paul, vágják is ki az
adásból." Persze eszük ágában sem volt. Öt évvel később ugyanezek a
fazonok hirdették: „Paul McCartney és a Beatles a drogokat népszer-
űsíti." Ez pofátlanság. Hogy mertek rólunk ilyet állítani, mikor minden
szavunkat kifacsarták?

Nem hiszem, hogy bármit is ártottunk volna a gyerekeknek, hiszen

végtére is mindenki önmagáért felelős.” Én soha nem éreztem, hogy
többletfelelősség nehezedne rám azért, mert úgynevezett bálvány
vagyok. Nem várhatják el ezt senkitől. Voltaképpen a saját
felelősségüket varrnák a nyakunkba, ahogy Paul is kijelentette a sajtó
embereinek, amikor megkérdezték, szed-e LSD-t. Ha annyira ag-
gasztotta őket a felelősség kérdése, és az, hogy a fiatalság minket
utánoz, hát tettek volna arról, hogy a dolog ne kerüljön a nyilvánosság
elé. Illúzió azt képzelni, hogy csak azért, mert valaki megveszi a
lemezedet, már szolgaian utánozza az életmódodat is. Nem így
működik ez az egész.

PAUL: Nem tudom, mit gondolt rólam az utca embere. A felük leg-
alábbis mellém állt. Sokan tudtak a botrányról. A barátaim azt
mondták: „Huhh! Hallottunk a tévében." Az újságok bizony keményen
támadtak, én azonban korábban határozottan elhatároltam magam
mindettől, mivel nem óhajtottam kábszerezésre buzdítani a fiatalokat.
Azt hiszem, már az interjú alkalmával is említettem ezt.
 585/840

Akkoriban valamennyien szedtünk LSD-t, csak történetesen engem

kérdeztek meg róla. Ha bármelyik más barátunkhoz fordulnak, ugy-
anazt a választ kapják. Balszerencsémre én laktam legközelebb a
tévéstúdióhoz.

JOHN: Azt hiszem, ami az újságokban áll, az eleve szemenszedett

hazugság. Egyedül az újság neve felel meg a valóságnak. Nem azt
akarom mondani ezzel, hogy tudatosan, megátalkodottan gonoszak,
egyszerűen ez sül ki a dologból. A természetükből adódik, hogy ellene
dolgoznak az igazságnak, a rendszerben magában lehet a hiba.

A tévé jobb valamivel, de ez is a rendszer hatása alatt áll, ez pedig

megakadályozza az igazság napvilágra kerülését. Továbbra is olyan
világban élünk, amely korlátozza a szabad véleménynyilvánítási.

Elméletileg szólásszabadság van ugyan, de ezt is megszorítások sza-

bályozzák. És a korlátozások nem maradnak hatás nélkül. Kérdés az,
hol vonjuk meg a határokat. Nem beszélhetünk például nyíltan a
szeretkezésről. mert a rendszerezi nem teszi lehetővé.

GEORGE: Az egész sajtó ezen csámcsogott. Paul is befoghatta volna a

száját, persze, akkor nem támad ez a ribillió. Időtlen időkig a dro-
gokkal nyaggattak minket ezek után. Valaki kaphatott egy fülest, ezért
állt elő pont az LSD-vel.

Mindez azért tűnt különösnek a szememben, mert tizennyolc hónapig

próbáltuk rávenni Pault, hogy próbálja ki a szert, aztán egy napon a
tévé nyilvánossága előtt éppen ő szájalt róla.

JOHN: Mindig pazarul időzíti a nagy bejelentéseit, nem igaz?

PAUL: A többiek végig azt hitték, hogy szándékosan álltam a világ elé
egy ilyen bombasztikus kijelentéssel. Az igazság az, hogy elkapott egy
 586/840

tévés stáb, és pillanatok alatt kellett döntenem, megmondjam-e nekik

az igazat vagy sem.

RINGO: Lehetőleg nem beszéltünk idegeneknek az LSD-ről, erre Paul

odaállt ezzel a nagy nyilvánosság elé. Ő mindig is ilyen volt. A közön-
ség meglehetősen vegyesen reagált rá. A legcikibb az volt, hogy Paul
ezzel okot szolgáltatott a sajtónak, hogy folyvást a sarkunkban li-
hegjen. Személy szerint úgy éreztem, mindez nem tartozik rájuk, de ha
egyszer Paul mondott valamit (és ez az együttes minden nyilvános
megnyilvánulására vonatkozik), a másik háromnak melléje kellett
állni, amit készségesen meg is tettünk, hiszen szerettük egymást. Ám
ha engem kérdeznek, hát meglettem volna c nélkül a kiadós kis
botrány nélkül is.

A sajtó kérdésekkel bombázott minket: „Helyesnek tartják a drogozást,

miközben a közönség önöket másolja?" Akkoriban úgy éreztük,
mindenkinek anyagoznia kéne, magam is erősen a füvezés és az LSD
mellett voltam. Huszonhét éves voltam, és drogoztam. A felebaráti
szeretet narkotikuma volt ez.

JOHN: Mi senkinek sem adunk tanácsot, hogyan élje az életét.

Mindössze annyit tehetünk - mivel folyvást a nyilvánosság szeme előtt
vagyunk -, hogy reflektálunk a cselekedeteinkre, az ítélkezés már
mások gondja. Ha egyesek minket neveznek ki követendő
példaképnek, csupán annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk az el-
veinkkel összhangban élni az életünket, ami így talán nekik is javukra
válhat.

PAUL: BEISMEREM, VANNAK VESZÉLYEI AZ LSD-NEK, ÉN

AZONBAN KÜLÖNÖSEBB ELVI MEGGONDOLÁSOK NÉLKÜL
PRÓBÁLTAM KI, CSAK HOGY VÁLASZT TALÁLJAK AZ ÉLET NAGY
KÉRDÉSEIRE.
 587/840

RINGO: ELÉG NÉPSZERŰEK VOLTUNK AHHOZ, HOGY

KIELÉGÍTSÜNK EGY EKKORA KÖZÖNSÉGET. MINDEZT A
SZERETET ÉS A BÉKE JEGYÉBEN TETTÜK. MESÉS IDŐK VOLTAK
AZOK. MÉG MA IS ELKAP A LELKESEDÉS, HA AZ AKKORI
JELSZAVAINKRA, A SZERETETRE ÉS A BÉKÉRE GONDOLOK,
MEG ARRA, HOGY VIRÁGOT TŰZTÜNK A PUSKACSÖVEKBE.

RINGO: Az Our World televíziós műsor frankó volt, több százmillió

ember látta a földgolyón. Ez volt a történelem legelső műholdas adása.
Ma már ez megszokott dolog, de mi csináltuk elsőnek. Baromi izgal-
mas volt, sok ilyen legelső ezt meg azt tudunk magunk mögött.
Mozgalmas idők voltak azok.

PAUL: A műsor előtt egész éjszaka fent voltam, és az ingemre ra-

jzoltam. Volt egy Trichemnek nevezett vegyszerem, az ember csak
rárajzolt vele az ingre, aztán amikor kimosta, megmaradt a minta.
Sűrűn használtam ezt a Trichemet, sok inget és ajtót lestettem meg
vele. Jó buli volt. Az inget aztán kidobtam a műsor után,- ma is ez van,
ami könnyen jön, könnyen tűnik cl.

GEORGE: Nem tudom, hány millióan látták az adást, de fenomenális

nagyságú közönségnek szánták. A legkorábbi műholdas műsor volt ez,
amit a technika fejlődése lehetővé tett - Japánba, Mexikóba és
Kanadába is sugározták.

Emlékszem a lemezfelvételre, mert elhatároztuk, hogy bevonunk

néhány palit, akik a virággyerekek nemzedékét képviselhetnék. Ha
alaposabban megnézik a földszinti felvételeket, ott találják Mick Jag-
gert. Azt hiszem, Erick Clapton is ott ült teljes pszichedelikus szerelés-
ben, kibodorított hajjal. Klassz volt, zenekari kísérettel játszottunk élő
adásban. Próbáltunk egy keveset, aztán meghallottuk: „Tizenkettőkor
ti vagytok soron, srácok." A pasas az emeletről ránk mutatott, és
elkezdődött. Egy nekifutásra csináltuk végig.
 588/840

NEIL: Profi műsor volt. Emlékszem az operatőrök és a tévések színes

kavalkádjára. Pszichedelikus volt meg minden, de a BBC fekete-fe-
hérben vette fel! Ha tudjuk, magunk filmezünk.

RINGO: Imádtuk, hogy puccba vághatjuk magunkat, s külön

öltönyöket készíttettünk a műsor kedvéért. Az enyémet a The Fool két
alkalmazottja, Simon és Marijke varrta. Baromi nehéz volt a
gyöngyöktől, megvolt vagy egy tonna.

A felvételeken látni, hogy az arcokról boldogság sugárzik. Mellettem

Keith Moon állt. Mindenki közreműködött, tényleg mesés idők voltak,
mind zenei, mind szellemi értelemben. Ami pedig a dalok szövegét il-
leti, a szerzők alaposan fején találták a szöget.

PAUL: A Beatles az „All You Need Is Love"-ot énekelte. Főként John

szerzeménye volt, egyike az akkori dolgainknak. Annyira illett a
műsorba, hogy akár ennek örömére is írhattuk volna (miután
elkészült, mindenképpen hozzáigazítottuk a műsorhoz). Mégis az az
érzésem, csupán John egyik dala ez, amelyik így is, úgy is megszületett
volna. Lementünk a barnesi Olympic stúdióba, hogy felvegyük, és
mindenki egyetértett abban. hogy ezzel kell fellépnünk a műsorban.

BRIAN: Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy nem rukkolnak

elő valami isteni számmal. Hónapokkal korábban leszerződtek a
műsorhoz. Egyre közeledett a fellépés ideje, de ők még semmit sem ír-
tak. Aztán úgy három héttel az előadás előtt leültek, és megcsinálták. A
lemezt tíz nap alatt fejezték be.

Ihletett dal ez, hiszen egy világméretű műsor számára írták, és valóban
üzenni is akartak vele a világnak. Ennél csodásabb üzenetet nehéz
volna elképzelni. Meseszép, hátborzongatóan gyönyörű.
 589/840

PAUL A stílusa, gondolom, visszanyúlik egy kissé a korai időkhöz, mé-

gis ez volt fejlődésünk szükségszerű állomása, a spirál következő
fordulata. Így visszatekintve egészen más érzésekkel szemlélem.

JOHN: A felvétel úgy zajlott le, hogy - mivel én ismertem az akkor-

dokat - először én játszottam le, talán csembalón. George hegedült,
mert éppen ez jutott eszünkbe, Paul pedig dupla basszgitáron játszott.
Mivel nem értettek ezekhez a hangszerekhez, kellemes kis zörejek is
keletkeztek. Zenekari műnek tűnt az egész, pedig csak ők ketten
húzták a vonót. „Kéne még néhány hangszer a buggyant kis zenekar-
unk mellé" -mondtuk. Egészen a próba napjáig nem tudtuk, hogyan
fog hangzani mindez, és mi tagadás, még akkor is fura volt kissé.

GEORGE MARTIN: John elsősorban a tévéműsorhoz írta az „All You

Need Is Love"-ol. Brian egyszer csak beviharzott, és közölte, hogy mi
képviseljük Nagy-Britanniát egy világméretű adásban, és dalt kell
írnunk a műsorhoz. Nagy kihívás volt. Alig két hetünk maradt, hogy
összedobjuk, s akkor tudtuk meg, hogy több mint 300 millióan nézik
majd az adást, ami azokban az időkben példátlanul nagy nézőszámot
jelenteti. Johnnak született meg a fejében a dal gondolata, aminél al-
kalomhoz illőbbet elképzelni sem lehetett.

GEORGE: A korhangulat diktálta, hogy pont egy ilyen dalt válasszunk,

míg mások kötni tanították az indiánokat Kanadában és ír népi táncra
Venezuelában. „Nos, énekeljük csak el az »AII You Need Is Love«-ot,
ennél jobb reklámot úgysem lehet a Jóistennek elképzelni" - gondol-
tuk. Nem is tudom, korábban készült-e ez a dal, mert akkoriban egy
csomó számunk született.

GEORGE MARTIN: A Marseillaise-zel indítottuk a dalt, és vonósokkal

fejeztük be. Alaposan belekerültem a mélyvízbe ennek a számnak a
hangszerelésekor. Bevallom, a fináléban felhasznált dallamrészletek
közül még az „In The Mood" [Glen Miller száma] néhány akkordját is
 590/840

kihallani (a fiúk nem tudtak róla). Mindenki úgy vélte, hogy az „In The
Mood" közpréda, ahogyan az is volt, a felvezetése azonban — mert fel-
dolgozás — jogdíjköteles volt.

Mivel megjelent műről volt szó, a lemezt kiadó EMI figyelmeztetett,

hogy ha ebből plágiumper lesz, ők nem tartják a hátukat. „Maguk
viccelnek - méltatlankodtam. - Tizenöt fontot kaptam a feldolgozásért,
ez minden." Felfogták a dolog humorát. Azt hiszem, kifizették a majd-
hogynem jelképes jogdíjat a kiadónak, Keith Prowse-nak, én meg
megírtam az átiratot. A „Greenskeves"-t is beleszöttem (fél gyorsaság-
gal), egy kis Bach és az „In The Mood" egy darabkája kíséretében.

PAUL: Elmentünk az EMI-ba. Sok mindent előre vettünk fel a

műsorhoz, ezért a vokált élőben énekeltük. George Martin segítségével
dolgoztunk, klassz nap volt. Kora reggel bementünk, hogy próbáljunk
a kamerák előtt. Nagy zenekar fogadott minket, ők játszották a
fináléban a „Greensleeves" dallamát. Felkértek minket, hogy hívjunk
meg embereket a műsorba, mi tehát összecsődítettük a barátainkat -
többek között Micket és Ericet - meg a nejeinket.

GEORGE MARTIN: Én álltam a kameránál. Féltünk kissé, mert a

műsort az EMI nagy 1. számú stúdiójából sugározták. Az irányító ter-
em akkoriban a lépcsőház aljában volt. Nem lehetett túl tágasnak
nevezni, ketten szorongtunk benne Geoff Emerickkel, ő kezelte a hang-
szalagot. Előzőleg elkészítettük a tévéműsor zenei alapanyagát, de sok
minden élőben ment. Élőben játszott a zenekar, élő volt az ének és per-
sze a közönség is, tudtuk tehát, hogy élő tévéműsorban veszünk részt.
Egy kamera is állt az irányítóteremben.

Minden készen állt, már csak kábé harminc másodperc volt hátra a
közvetítésig, amikor csöngött a telefon. A műsor producere szólt le:
„Attól tartok, minden kapcsolatot elveszítettünk a stúdióval, nektek
kell vezényelnetek őket, mert már bármelyik pillanatban indulhat az
 591/840

adás." „Egek, ezeknek is 350 000 millió néző előtt kell bolondot
csinálni magukból!" -gondoltam. Kis híján elnevettem magam.

NEIL: Az „All You Need Is Love" első helyezést ért el a sikerlistákon.

Azt hiszem azért, mert tökéletesen fejezte ki a kor hangulatát, a
virággyerekek és az egész hippimozgalom életérzését. Akkoriban
valóban semmi másra nem volt szükségük a szereleien kívül.

RINGO: Júliusban valamennyien nyaralni mentünk Görögországba,

egy szigetre. Alexisz Mardasz volt a kalauzunk, a Mágus Alex.

GEORGE: Alex minden volt, csak nem mágus. John azonban látott
benne valamit, ő meg összehaverkodott velünk. Az apjának valami
köze volt a görög hadsereghez, így Alex is ismerte az ottani
katonaságot, ami baromi furcsa volt.

JOHN: Nem érdekel Görögország politikai helyzete, amennyiben nincs

következménye ránk nézve. Az sem zavar, ha a kormány csupa fas-
isztából vagy kommunistából áll. Teszek rá. Éppen olyan szemetek,
mint nálunk, sőt, többségükben még rosszabbak is. Ismerem Angliát
és az USA-t, és fütyülök mindkét kormányra. Egyik olyan, minta
másik. Nézzék meg, nálunk is mit művelnek. Betiltották a Radio Car-
line adásait, és megpróbálják kicsinálni a Stonest, miközben milliár-
dokat költenek atomfegyverekre, és tele az ország titkos USA-
támaszpontokkal.

NEIL: Szó volt arról, hogy vesznek egy szigetet. A részleteket nem
ismerem. Ostoba dolog volt, meg kell hagyni. Úgy tervezték, hogy négy
külön házat építenek, amelyeket alagutak kötnek majd össze egy köz-
ponti kupolával.

JOHN: Valamennyien ott akarunk élni, talán mindörökké, s csak lá-

togatni jönnénk haza. De lehet, hogy csak az év felét töltenénk ott.
 592/840

Oltári lenne, csupán négyen ezen a szigeten! Van ott néhány kis ház,
ezeket kicsinosítanánk, és ott élnénk egy rakáson, kommunában.

DEREK: Valamennyien együtt akartunk lakni egy óriási birtokon. A

négy Beatles és Brian a birtok közepén alakították volna ki a közpon-
tot, egy vascsipkés üvegkupolát (kicsit a régi londoni Kristálypalota
mintájára). Ez magasodott volna a közös alkotó/játszó terület fölé,
ahonnan fasorok és sétautak ágaztak volna kerékküllök módjára a
négy hihetetlenül szép, elkülönült lakóegység felé. A birtok peremén
laktak volna a belső kör tagjai: Neil, Mal, Terry és Derek a teljes pere-
puttyukkal és baráti körükkel. Talán Norfolkban lett volna ez
megvalósítható ott sok volt az üres telek. Micsoda ötlet! Senki sem
gondolt a széllel, esővel, áradással, ami pedig a hideget illeti, arról
egyszerűen azt képzelték, hogy megszűnik a kedvükért. Valamiféle
világméretű láncreakcióra számítottak, ami minden akadályt elsöpör
az útjukból. És ugyan miért is ne? „Minden mást kipróbállak már -
mondta John éleselméjűen -, a háborúkat, a nacionalizmust, a fas-
izmust, a kommunizmust, a kapitalizmust, a szemétséget, a vallást, és
egyik sem vált be. Miért ne próbálkozhatnánk meg ezzel is?"

GEORGE: Kibéreltünk egy hajót, és Athén környékén hajókáztunk fel-

le, szigetek után kutatva. Valaki azt tanácsolta, fektessük be a pén-
zünket, ezért azt gondoltuk: ,Jó, veszünk egy szigetet. Ide bújunk majd
a világ elől.

Frankó túra volt. John és én végig LSD-n éltünk, s a hajó orrában ülve
ukulelén játszottunk. Sütött a nap, és mi órákig a „Hare Krishnát” gaj-
doltuk. Végül partra szálltunk egy kis strandon, amelyhez egy falu tar-
tozott, ám alig léptünk ki a partra, zuhogni kezdett az eső. Dörgölt,
villámba, és egyedül egy apró halászkunyhót fedeztünk fel a szigeten,
ezért valamennyien becsődültünk: „Bocsásson meg, uram. Ugye, nem
haragszik, ha menedéket kérünk a házában?"
 593/840

A szigetet jókora kavicsok borították, Alex azonban azt mondta: „Nem

baj, majd elhordja a katonaság." Aztán visszaszálltunk a hajóra, és
odébbálltunk. Soha többé nem jött szóba a szigetvásárlás.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a Beatles nyert egy üzleti vál-

lalkozáson. A sziget megvásárlásához dollárra vagy valami más nemz-
etközi valutára váltottuk át a szükséges összeget. Aztán visszaváltottuk
a pénzt és mivel az árfolyam növekedett, lett is ebből vagy húsz shilling
hasznunk.

NEIL: Mindössze egy napot voltam velük. „Sziasztok, hazamegyek!" -

mondtam, és Ringó is lelépett.

RINGO: Az egészből semmi nem lett. Nem vásároltunk szigetet,

hanem szépen hazamentünk. A vakációk során mindig állati klassz öt-
leteink támadtak, de soha nem valósítottuk meg őket. Egy angol falut
is meg akartunk vásárolni, négy sor házzal és középütt a főtérrel.
Mindenkinek jutott volna egy sor.

ILYESMIK TÖRTÉNTEK, HA KIMENTÜNK A VILÁGBA.

BIZTONSÁGOSABB VOLT A STÚDIÓ FALAI KÖZÖTT, MERT HA
EGYSZER KISZABADULTUNK, NAGY MARHASÁGOKAT
KÖVETTÜNK EL.

JOHN: HÁT LEHET JÓ AZ, AMIT HAIGHT-ASHBU-RYNEK

HÍVNAK?

GEORGE: Augusztusban, néhány hónappal a montereyi popfesztivál

után elrepültünk Amerikába. Akkori sógornőm, Jenny Boyd (ő Jen-
nifer Juniper Donovan dalában) San Franciscóban lakott, de vissza
akart költözni Angliába. Valamennyien kiugrottunk hozzá: Derek,
Neil, Alex -aki nem is volt olyan nagy mágus jómagam és Pattie.
 594/840

NEIL: A Haight-Ashbury egy kereszteződés San Francisco egyik

negyedében. Rengeteget hallottunk az ott lébecoló hippikről és viselt
dolgaikról, ezért elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak a helyet.
San franciscóba érve Pattie nővérét készültünk meglátogatni. A
Haight-Ashhury történetesen épp az utunkba esett.

GEORGE: Egy Lear-lökhajtásoson repültünk el San Franciscóba.

Derek elvitt minket egy lemezlovashoz, ezért a reptérről egy limón
egyenesen a rádióba hajtottunk. A lemezlovas adott nekünk valami
kotyvalékot, aztán elindultunk a Haight-Ashburyre. Valami jópofa he-
lyre számítottam, ahol a cigányok a kis műhelyeikben műtárgyakat,
festményeket és faragásokat árulnak. Ehelyett betépett, pattanásos
kamaszok csődültek körénk, ami elvette a kedvem az egész helytől.
Kicsit olyan volt, mint a Bowery, lerobbant csavargókkal és
csövesekkel, sok közülük még csak tinédzser volt. Egész Amerikából
sereglettek ide, az LSD Mekkájába.

Végigmentünk az utcán, ahol úgy fogadtak, akár a Messiást. A Beatles

oltári híres volt akkor, és minden tagját hatalmas ováció fogadta,
amerre járt. Komolyan félni kezdtem, mert a szer, amit a lemezlovas
adott, éreztetni kezdte a hatását. Láttam ugyan a pattanásos tiniket, de
valahogy eltorzult látószögből. Olyan volt ez, mintha színre vitték
volna Hieronymus Bosch egyik festményét. Minden egyre nagyobb és
nagyobb lett, s a boltokból emberfejű halak és porszívófejű pofák
bukkantak elő... Különböző tárgyakat nyújtottak át nekem - egy nagy,
toliakkal teletűzdelt indián pipát, könyveket és tömjént -, meg dro-
gokat próbáltak rám tukmálni. Emlékszem, azt mondtam az egyik fick-
ónak: „Kösz, de nem kérek." És hallottam az ürge vinnyogó hangját:
„Hé, öregem, te le akarsz rázni." Pokoli volt. Meggyorsítottuk
lépteinket a parkban, végül beugrottunk a limóba. „Pucoljunk!" Aztán
visszahajtottunk a reptérre.
 595/840

NEIL: Bringások és hippik mellett mentünk el, és tanúi voltunk

néhány veszekedésnek. A parkba érve leültünk a fűre. Valaki
felkiáltott: „Ez George Hamson", mire nagy tömeg csődült körünk. Egy
hapsi odalépett George-hoz, a kezébe nyomott egy gitárt, és
megkérdezte: „Játszanál nekünk valamit?’' És ő megtette. De egyre
többen lettek, és mi azt gondoltuk: „Hű, jó lesz innen eltűnni!"

Mind közelebb nyomultak hozzánk, akkor jöttünk rá, hogy vagy fél
mérföldet kell gyalogolnunk a limóboz. Lassan elindultunk, de amint
hátranéztünk, láttuk, hogy vagy ezren gyűltek mögénk. A hátunkat ta-
pogatták, és autogramot kértek. Nyakunkba szedtük a lábunkat, végül
már csaknem szaladtunk, hogy mentsük az irhánkat.

Rájöttünk, hogy talán a drog miatt voltunk elővigyázatlanabbak a

szokottnál, és emiatt kerültünk olyan helyzetbe, amit máskor ig-
yekeztünk elkerülni. Rendesen bezárkóztunk a hotelszobákba, limón
jártunk rendőri kísérettel, mindez távol tartotta a tömeget. Most pedig
szinte szándékosan belekeveredtünk a legközepébe, holott mindössze
hatan voltunk (a két nőt is beleértve). Sikeresen megúsztuk, hiszen
senki sem akart rosszat ezek közül a jótét lelkek közül, csak hát ahol
sok az ember, könnyen megsérülhet valaki a nagy tülekedésben.

DEREK: Fényképek rögzítik az örökkévalóság számára George-ot a

hamelni patkányfogó szerepében, a Beatles-sztori egyik
leglátványosabb pillanatát. Az angol látogatók körül összeverődött
tömeg semmi rosszat nem akart ugyan, mégis megnehezítette a dol-
gukat, és kissé veszélyes is volt. George-nak egyáltalán nem tetszett a
Haigbt-Ashbury, mégis helyénvaló, sőt elkerülhetetlen volt, hogy
valaki a fiúk közül ellátogasson oda azokban a napokban.

GEORGE: Ez a közjáték megmutatta, mi is valójában az ellenkultúra,

Nem olyan volt, amilyennek képzeltem — nem szellemi ébredésről és
művészi útkeresésről szólt hanem pusztán egy szenvedélybetegségről.
 596/840

A Haighl-Ashbury kölykei kimaradtak az iskolából, és ott lopták a na-

pot, csak nem szeszt öntöttek magukba, hanem drogokat.

Ez jelentette számomra a fordulópontot, ekkor fordítottam hátat a

drogoknak és a félelmetes lysergsavnak (az LSD eszenciájának - a
szerk ). Egy palackban hordtam magammal (folyadék formájában).
Megnéztem mikroszkóp alatt, foszladozó kötél szálaihoz hasonlított.
Úgy gondoltam, többé nem mérgezem ezzel a borzalommal az
agyamat. Gonosz löttyöket kotyvasztottak akkoriban - tízszer er-
ősebbek voltak az LSD-nél. Ilyen volt többek között az STP, amely az
Indy-car versenyek egyik üzemanyagának adalékáról kapta a nevét.
Mama Cass Elliot felhívott minket, hogy figyelmeztessen, legyünk
résen, mert forgalomban van ez az új, STP-nek nevezett szer. Én soha
nem próbáltam ki. Egyszóval, fura katyvaszokkal pepecseltek
akkoriban, és a Haighl-Ashbury népe jócskán betépett tőlük. Ott jöt-
tem rá, hogy ez nem az, amit keresek. Ekkortól kezdtem komolyan
meditációval foglalkozni.

NEIL: Lear-lökhajtásoson repültünk vissza. Én egyidejűleg más ér-

telemben is utaztam, amikor hirtelen megláttam, hogy vörös fények
gyulladnak ki a műszerfalon. Úgy süvítettünk föl, mint egy rakéta, és
most szinte ugyanolyan gyorsan kezdtünk el zuhanni. Kigyulladtak a
figyelmeztető lámpák, és a pilóták nem győztek bennünket nyugtatg-
atni, hogy minden rendben van. Ijesztő volt, de aztán valóban úrrá
lettek a helyzeten.

GEORGE: Közvetlenül a pilóták mögött ültem, két tenyeres-talpas,

barna bocskoros Frank Sinatra mögött. Felszálláskora gép megállt a
levegőben - még nem voltunk nagyon magasan —, megfordult, megin-
gott és zuhanni kezdett. Az egész műszerfal kigyulladt. „Nem biztonsá-
gos" - hirdette egy felirat. „Na, itt a vég" - gondoltam. Alex a Harc
Krishnát kántálta, én meg azt mondogattam: „Om, Jézusom, Om. . .“
 597/840

A gép valahogy rendbe jött, mi pedig elrepültünk Montereybe, és ott

leszálltunk. Lementünk a strandra, és lassan megnyugodtunk.

DEREK: Akkoriban a fiatal popsztárok a Lear-féle lökhajtásosokra

buktak, ezek

voltak a levegő Porschéi. Személy szerint ugyanúgy borzadtam tőlük,

mint bármi más gyors, könnyen kormányozható járműtől, de azért
felszálltam a fedélzetre.

Továbbmentünk Montereybe, ahol támadt egy kis galiba egy

presszóban. A tisztes vendéglátóipari egység pincérnője levegőnek néz-
ett minket. George meglobogtatott előtte egy ezerdolláros bankót,
jelezve, hogy van pénzünk. A bige felismerte, és minden edényt ele-
jtett, ami a kezében volt. Több tucat tányér, csészealj és csésze darabjai
heverlek a padlón. A csajszi ezeket szedegette, és igyekezett nem észre-
venni a sarokban csoportosuló farmerosokat. Úgy tűnik, itt sem
fenékig tejfel az élet.

MAHARISHI MAHESH JÓGI: A szeretet az élet szépséges virága, leg-

magasabb rendű formája. Hatalmas, kifinomult életerő ez. Az élet
kivirágzik a szeretetben, és ennek illatát árasztja magából.

GEORGE: Ismét összefutottam David Wynne-nel, és eldiskuráltunk a

jógikról. Azt mondta, lerajzolt egy figyelemre méltó személyiséget
közülük, akinek az életvonala továbbfutott a tenyerénél. Megmutatta a
tenyérről készült fotót, és azt mondta: „A pasas jövő héten előadást
tart Londonban." „Helyes - gondoltam. — Elmegyek, és megnézem
magamnak."

Augusztus 24-én Ringó kivételével valamennyien meghallgattuk azt az

előadást, amelyet Maharishi Mahesh jógi a Hilton Hotelben tartott.
Megvettem a jegyeket. Egy mantrára lett volna szükségem. Kedvet
kaptam a meditációhoz, amiről sokat olvastam. Tudtam, már csak egy
 598/840

mantra hiányzik, hogy bebocsátást nyerjek egy másik világba. És mivel

szinte mindent együtt csináltunk, John és Paul is velem tartott.

PAUL: George ötlete volt, hogy elmenjünk. A Sgt Pepper készítése

közben őt foglalkoztatta legjobban az indiai kultúra. Valamennyiünket
érdekelt, de George számára egyúttal szellemi útmutatást is jelentett.
Jó volt Ravi Shankar zenéjét hallgatni, mert érdekes és nagyon szép,
ráadásul mély, mármint technikai értelemben.

Emlékszem, Peregrine Worsthorne is ott volt. Másnap elolvastam a

cikkét, hogy mit gondol az egészről. Egy kicsit hitetlenkedve fogadta a
jógi tanításait. Mi azonban kerestünk valamit. A drogokat már ki-
próbáltuk, és most az élet értelmét kutattuk.

Északon kölyökkorunkban már láttuk Maharishit. Néhány évente

fellépett a Granada TV Emberek és helyek című műsorában, egy aktu-
alitásokkal foglalkozó helyi show-ban. „Hú, láttad azt a lökött pasast
tegnap?” - kérdezgettük akkor egymástól. Mindent tudtunk tehát róla.
ő volt az a vihorászós kis muki, aki hétszer körbeutazta a földet, hogy
meggyógyítsa a világot (ez volt a harmadik útja).

Azt gondoltam, nagy esze lehet ennek az ürgének, és azt hiszem, a töb-
biek is egyetértettek velem. Azt mondta, elég rendszeresen meditálni
egy keveset, húsz percet reggel, húsz percet este, és máris megjavítjuk
az életminőségünket, értelmet találunk az életünkben.

JOHN: „Micsoda klassz pasi! - gondoltuk. Pont ilyen emberre volt

szükségünk, mint mindenkinek akkoriban. Láttuk, hogy jó az, amit
képvisel, és a híveivé szegődtünk. Igazán jó kis kiruccanás volt, hálásak
voltunk, hogy részt vehettünk benne.

A mai ifjúság tényleg válaszra vár, olyan válaszokra, amelyeket sem a

hagyományos egyház, sem a szüleik, sem az anyagi javak nem adhat-
nak meg nekik.
 599/840

RINGO: Maureen kórházban volt akkor Jasonnel, én pedig őt látogat-

tam. Mikor hazaértem, meghallgattam az üzenetrögzítőn John üzen-
etét: „Apám, láttuk ezt az ürgét, és most valamennyien lemegyünk
Walesbe. Velünk kell jönnöd!"

A következő üzenet George-tól érkezett: „Hú, haver! Láttuk Maha-

rishit, marha klassz! Valamennyien lemegyünk Walesbe szombaton,.
neked is ott a helyed."

JOHN: Cyn és én épp Líbiába készültünk., mikor ez közbejött. Most

Líbia vagy Bangor? Maguk melyiket választanák?

GEORGE: Maharishi éppen szemináriumot tartott Bangorban, és azt

mondta: "Jöjjön le holnap, és megmutatom, hogyan kell meditálni."
Másnap ezért vonatra pattantunk.

Mick Jagger is ott volt. Mindig ott settenkedett a sarkunkban, nem

akart semmiről lemaradni, amit a Négy Nagy kipróbál.

NEIL: Valamennyien kimentünk a Eustonra, ők vonallal mentek, én

viszont autóval. John felesége, Cyn lemaradt a tömegben, csak állt ott
a távolodó vonat mögött az állomáson, Én fuvaroztam le még aznap
Bangorba. Néhány barátom Észak-Walesben dekkolt egy lakókocsi-
karavánnal, és miután letettem Cynt, hozzájuk mentem. Nem hallot-
tam egyetlen előadást sem.

PAUL: Nagy összeröffenésnek ígérkezett. Felhívtuk a barátainkat:

„Gyere le, ezt látnod kell!" Olyan volt, mint amikor egy jó könyvet
ajánlgat az ember: „Okvetlenül el kell olvasnod. Küldök egy példányt."

Emlékszem, Cynthia lekéste a vonatot, ami iszonyú volt és jelképes ér-

telmű. Egyedül ő nem volt jelen a társaságunkból. Egy filmrészlet rög-
zítette, amint lemarad a vonatról. Kísérteties, hogy ezzel vége is lett
John és az ő kapcsolatának. Nagy tömeg gyűlt össze az állomáson, és
 600/840

újabb tömeg fogadott minket Bangorban. Mind a pszichedelikus

szerelésünkben vonultunk ki. Olyan volt, akár egy nyári tábor.

A szemináriumot egy iskolaépületben rendezték. Körbeültük Maha-

rishit, ő meg elmondta, hogyan meditáljunk, aztán visszavonultunk a
szobánkba, és megpróbálkoztunk vele. Persze nem sikerül rögtön. Az
ember csak ül ott a matúrájával, és közben jár az agya: „A fenébe is, az
a vonat kicsit több volt a jóból... bocs, mantra, du du du du... a fenébe,
vajon mi lesz a következő lemezünk?... jaj, állj, állj, állj..." Az ember az
első napokat azzal tölti, hogy megpróbálja leállítani a gondolatai áram-
lását, amelyek egyre csak a mindennapok gondjai körül forognak. De
klassz volt az egész, a végén kezdtem rájönni az ízére.

JOHN: Csak ülsz, és szabadjára engeded a gondolataidat, nem fontos,

mi jár az agyadban, az a lényeg, hogy elengedd magadat. Aztán a man-
trát kezded mormolni, és ennek rezgése a gondolatok helyébe lép.
Mindez nem szándékosan, nem az akarat közreműködésével történik."

GEORGE: Abban a pillanatban, amint rajtakapod magad, hogy megint

gondolkodsz, a mantrát állítod a gondolataid helyébe.

JOHN: Az egésznek semmi köze a lótuszüléshez meg a fejenálláshoz.

„Húsz perc elég naponta. Húsz perc reggel és húsz perc munka után."
A meditáció boldoggá és energikussá tesz, és megélesíti az elmét. És ez
igaz is, nézzék csak meg, hogy kezdődött mindez. Maharishi egy szál
magában, egy hálóingben szállt le Hawaiin 1958-ban.

Az egyik hasonlata szerint olyan ez, mint amikor aranyba mártanak

egy kelmét. Az ember bemártja a kelmét és kihúzza. Ha bent hagyod,
átnedvesedik, mintha egész életedben egy nyirkos barlangban kuporo-
gnál. Ha viszont kihúzod, megfakul. Ezért a meditáció a bemártás és
kihúzás folyamatos egymásutánjaiból áll. Így elérheted, hogy hosszú
évek után is változatlan maradjon a kelméd.
 601/840

Nem kell elmenned Walesbe meditálni, nem muszáj elzárkóznod a

világ elől. És annyira sem tanácsos bepörögnöd, hogy transzba essél.
Nem értem, miért olyan merevek az emberek. Más volna, ha azt
kérnék tőlük, hogy egész életüket a meditációnak szenteljék. De napi
fél óra ugyan mit árthat?

RINGO: Maureen megszülte a gyereket, és minden állati klassz volt,

ezért valamennyien lementünk Walesbe megnézni Maharishit. Akkor
még nem tudta, kik vagyunk, ami igazán marha jó volt. Csak amikor
leszálltunk a vonatról, nyomunkban a tini-falkával, akkor derenghetett
fel neki, hogy rámosolygott a szerencse. A tinik azonban elrohantak
mellette, utánunk, és Maharishi nyilván rájött, hogy ezek a srácok
hathatósan közvetíthetnék üzenetét a világnak. Ezért később előállt
azzal az ötlettel, hogy újra elkezdhetnénk turnézni, és nyithatnánk egy
képviseletet a transzcendentális meditációnak minden városban.

Egy sereg ismerős csődült oda, ott volt például Donovan is. Mindenki
őrülten nyitott volt: „Miről van szó? Csináljuk ezt, nézzük meg azt."

Maharishi nagy hatással volt rám, különösen azzal vett le a lábamról,

hogy folyton nevetett. Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez a
pali igazán boldog, és szemlátomást jól érzi magát a bőrében.
Meghallgattuk tehát az előadásait, meditálni kezdtünk, és megkaptuk
a mantráinkat. Új távlatok nyíltak meg előttünk, akkor kerültünk
először kapcsolatba a keleti bölcselettel - és ez nagy áttörésnek
számított.

JOHN: Bangor eszméletlenül klassz volt. Maharishi azt képzeli, segít-

ségére lehetünk a mondandója tolmácsolásában, mivel az emberek is-
mernek minket, ismerik az észjárásunkat, a múltunkat és a teljesít-
ményünket. Ha a mi szánkból hallják Maharishi tanait, megértik, és
nem félnek attól, hogy itt valaki átrázza őket. Minél többen csat-
lakoznak a táborához, annál nagyobb az esélye, hogy egy napon valaki
 602/840

miniszterelnök lesz közülük, vagy ilyesmi. Harold Wilsonnál csak jobb

lehet, nem igaz? Ha a legcsekélyebb lehetősége van annak, hogy ez
sikerüljön, megéri a fáradságot. Ártani semmiképpen nem árthat.

Ugyanazt hirdeti a mindenségről, amit Jézus, Buddha, Krishna meg az

összes nagy próféta. Ha Maharishitől azt kérdezik, hogyan kell élni,
nagyjából ugyanazt mondja, mint amit Krisztus. A kereszténység is
helyes válasz, hiszen lényegében ugyanarról a dologról van szó.
Minden vallás ugyanazt sugallja, csupáncsak meg kell nyitnunk a
lelkünket a tanításuk előtt. Buddha jó lej volt. Jézussal sem volt semmi
hiba (Maharishi azonban nem művel csodákat a felhajtás kedvéért).
Nem tudom, mennyire emberfeletti vagy isteni természetű ő. Közön-
séges halandóként látta meg a napvilágot, de sokat dolgozik a szelleme
nemesítésén.

Bár az ember kétkedve és kissé cinikusan lát hozzá a meditációhoz, ha

egyszer rájön az ízére, hirtelen látni kezd. Mindössze annyit kell ten-
nie, hogy a saját tapasztalatait vegye alapul. Én már nem vagyok olyan
hitetlenkedő, mint régen. Mick is eljött, hogy körülszaglásszon, és azt
mondta a telefonba: „Küldjétek le Keith-t és Briant, küldjetek le
mindenkit!" Ha az ember kapiskálni kezdi, mi folyik itt, rabul ejti a
dolog.

MAHARISHI MAHESH JÓGI: Egyik előadás után odajöttek hozzám a

kulisszák mögött, és azt mondták „Már zsenge fiatal korunkban is
valami magasabb rendű spirituális tapasztalatot kerestünk. Kipróbál-
tuk a drogokat, de nem váltak be." Olyan intelligens és praktikus
észjárású fiúk, hogy két nap leforgása alatt belátták: a transzcendentál-
is meditáció választ adhat a kérdéseikre.

JOHN: Jópofa dolog még, hogy belépéskor mindenki leadja az egyheti

keresetét. Egyetlenegyszer kell fizetni, és ennyit. Ennél méltányosabb
honoráriumról életemben nem hallottam.
 603/840

NEIL Most, hogy mind a Maharishi köré csődültek, olyan volt, mint
amikor a Sgt Pepper idejében valamennyien bajuszt növesztettek. Volt
ebben némi falkaszellem (bárki is volt a vezérük az idő tájt). Ha az
egyiknek bajsza volt, mindnek az lett. Ha egyikük trapéznadrágot
húzott, nem telt bele néhány hét, és mind abban díszelegtek. Azt
hiszem, Maharishi is ilyen futó szeszély volt némelyikünk számára, Ge-
orge azonban nagyon komolyan vette.

GEORGE: Nem akarok a többiek nevében beszélni, de mivel mind

Liverpoolból származunk, és minden élményünket közösen éltük át,
valamiféle kollektív tudat alakult ki az együttesben. Arra gondolok,
hogy ha az egyikünk megtapasztalt valamit, a többiek sem akartak ki-
maradni a buliból. Ezért jógakönyvekkel tömtem Johnt, Pault és
Ringót. Amikor elmentünk megnézni Maharishit, én vettem meg a
jegyeket, de aztán senkit nem faggattam ki a véleményéről.

Bangorban sajtóértekezletet tartottunk, és kijelentettük, hogy abba-

hagytuk a drogozást. Ez nem kimondottan Maharishi miatt volt,
hanem abból a vágyamból fakadt, hogy elmélyítsem a meditáció
élményét. Már korábban is végeztem jógagyakorlatokat, hogy segít-
ségükkel könnyebben bánjak a szitárral Egészen beletanultam,
mikorra találkoztam Maharishivel, és meg akartam tanulni meditálni.

JOHN: Ha az LSD előtt találkozunk Maharishivel, nem lett volna szük-

ségünk a szerre. Már a meditáció előtt abbahagytuk a drogozást. Mikor
George szóba hozta, hogy részéről befejezte, azt feleltem: „Én
folytatom, hiszen mit árthat?" Hirtelen azonban azt gondoltam: „Végül
is mi újat nyújthat nekem? Nincs értelme ezt tovább ragozni. Külön-
ben is, mi van, ha tényleg árt a szervezetnek vagy az agynak?" Aztán
valaki írt nekem, és azt állította, ha tetszik, ha nem, az LSD káros
mellékhatások híján is aláássa az egészséget. Elhatároztam hát, ha
találkozom valakivel aki választ tud adni a kérdéseimre, megleszek
nélküle.
 604/840

Nem bánjuk, hogy kipróbáltuk az LSD-t. Életünk egyik korszakához

tartozott. Most azonban már első kézből szeretnénk megtapasztalni a
dolgokat a drogokhoz hasonló mesterséges ingerek helyett.

PAUL: Tartottunk egy sajtóértekezletet. Felvetődött, hogy mivel úgyis

Maharishi társaságában tartózkodunk, érdemes volna a sajtót is
bevonnunk, legalább az újságírók nem az ablakunk alatt téblábol-
nának. Nem emlékszem, hogy kitértünk volna arra, hogy abbahagytuk
a drogozást, bár azt hiszem, ez addigra már megtörtént.

GEORGE: Az LSD nem igazi megoldás, semmit sem ad az embernek.

Jó, olyan lehetőségeket láttat meg vele, amelyeket különben észre sem
vett volna, ez azonban még nem minden. Nem érheted be az LSD-vel.
Igazán magasra csak tisztán, drogoktól mentesen szárnyalhatsz. Én
pedig magasan, nagyon magasan szeretnék szárnyalni Beszedhetsz az
LSD-ből, amennyit csak akarsz, de egyszer elérsz egy pontra, amikor
csak úgy juthatsz tovább, ha lemondasz róla.

PAUL: A drogozást nem lehet az örökkévalóságig folytatni. Az ember

végül tizenöt aszpirint vesz be naponta akkor is, ha nem fáj a feje.
Valami természetesebbet kerestünk, és ez az.

Túl vagyunk a narkón, többé nincs rá szükségünk. Más utakat-mó-

dokat keresünk az élet lényegének átéléséhez.

GEORGE: Ez segít minket a kiteljesedésben. A fiatalok belső béke után

áhítoznak.

JOLIN: Ne higgyetek annak, aki arról szövegel, hogy „szedd be a

narkót, és a többivel ne gondolj, öregem", mert igenis részt kell ven-
netek az életben, különben ráfáztok.

GEORGE: Nem tudjuk, milyen hatással lesz ez a zenénkre. Ne

féljenek, nem fogunk mindig a transzcendentális meditációról
 605/840

zengedezni. Nem óhajtunk olyan kenetteljes igehirdetőkké válni, mint

Cliff és Billy Graham.

MAHARISHI MAHESH JÓGI: Századunk pragmatikus filozófusaivá

képzem ki őket, akik egyéniségük kisugárzásánál fogva hasznára lehet-
nek a világnak. Nagy jövőt jósolok nekik.

GEORGE: Mindössze huszonhárom éves voltam a Sgt Pepper

megjelenése idején,: már megjártam Indiát, túl voltam az LSD-n, s ép-
pen úton voltam a transzcendentalizmus felé. Egy ilyen mozgalmas
ifjúkor és a Beatles zajos sikerei után, miközben rájöttem, hogy a siker
nem lehet végcél, felmerült bennem a kérdés: „Mi az értelme az
egésznek?" Az erőszakkal belém táplált LSD-nek köszönhetem, hogy
megismertem az istenélményt.

Egyetlen általam ismert keresztény sem élte át elég mélyen Isten teoló-
giai fogalmát ahhoz, hogy át tudja ezt ültetni a hétköznapi emberi
tapasztalatok nyelvére. A keresztény egyházi vezetők csupa osto-
baságot locsognak, mert maguk sem értik a lényeget. Megfertőzik az
embereket a tudatlanságukkal, akárcsak a politikusok, mintha a
keresztény egyház hatalma elegendő ok volna ahhoz, hogy ne
kérdőjelezzük meg a tanításait. Akár azt is mondhatnák: „Semmit sem
árulhatunk el Krisztusról és az Atyáról, mert ők itt a górék."

Épp eleget olvastam a Vivekendandákról és Joganandákról ahhoz,

hogy felfogjam, hogyan érdemes Istenhez közelíteni: a jóga révén
meghaladhatjuk a viszonylagos tudatállapotokat (az éber tudatot, az
alvást és az álmot), s eljuthatunk a tiszta tudat ormaira. Ezen a nagy
szellemi fejlettséget megkívánó szinten az egyén átélheti a tiszta tud-
atot, minden létezés ősforrását. A számaink közül a „Tomorrow Never
Knows" szól erről.
 606/840

Az éber tudatállapoton, alváson és álmon túl az űr transzcendens

élménye vár az emberre. A teremtésben minden ennek a tiszta létál-
lapotnak, a transzcendenciának, avagy Istennek a következménye.
Isten mindennek az ősoka, aki három világot teremtett: a kauzálisat,
az asztrálsíkot és a látható valóságot.

Maradéktalanul hiszek az ima erejében, de olyan ez, mint a szerelem.

Könnyen kimondjuk: szeretlek, kérdés azonban, milyen mély a
szerelmünk. Maharishi szokta mondani, hogy hiába van valakinek egy
íja meg egy nyílvesszeje, ha nincs ereje jól felajzani az íjat, a nyílvessző
sem röppen messzire. Aki viszont erős karral feszíti meg íját, az a nyil-
at is a lehető legtávolabbra röpteti. Némelyek imája olyan erős, hogy
hatni tud, míg másoknál megvan ugyan a jó szándék, hiányoznak a
megfelelő képességek. Egy erős hapsi könnyeden felemel egy nehéz
súlyt, más azonban talán megmozdítani sem képes. A szándékaik
megegyeznek, de az erejük különböző. Az igazi ima csak a transzcend-
enciában fogan meg; minél inkább közbetolakodik az anyagi valóság
(és a hétköznapi tudat), az ima annál többet veszít erejéből. Az ima
hatásossága tehát az imádkozó szellemi szintjétől függ. Ezért olyan
fontos a transzcendens tudatszint, s e szint elérésének egyik legfőbb
eszköze a mantra. Olyan ez, mint egy recept. Ha a megfelelő szavak
állnak rajta, a patikus a megfelelő gyógyszert keveri ki.

Úgy éljük le az életünket, hogy közben folyvást ki vagyunk szolgáltatva

az érzékek és az én ostromának. Mindegyre új élményeket hajszolunk,
mert csak azok segítségével tehetünk szert tudásra, s tudás nélkül nem
szabadíthatjuk fel a szellemünket. Közben azonban újra meg újra vis-
szahúz az énünk és az anyag vonzása, és csak sötétben tapogatózunk.
Ezért bár Isten gyermekei vagyunk, a ránk tapadt szenny miatt nem
tükrözhetjük vissza Istent, s csupán hősi küzdelemmel száműzhetjük
ezt a sok szennyet a lelkünkből. A méhecske virágporért száll a virágra,
aztán megint egy másikra. Ösztönének parancsát követve keres még
több és több nektárt, ahogy a lélek is nemesebb tapasztalatok után
 607/840

áhítozik. Aztán ha az ember mindezt megtapasztalta - ölébe hullott a

siker, vagyont gyűjtött, bejárta a világot az jár a fejében: „Ennyi az
egész?" Van, akit ez kielégít, engem azonban nem.

A tény, hogy a Beatles tagja voltam, hozzásegített ahhoz, hogy hama-

rabb megismerjem az istenélményt, ugyanakkor gátolt is a fejlődés-
ben, hiszen több ingert kellett meghaladnom, több kötődésből kellett
kigabalyodnom. Márpedig minden tapasztalat és gondolat rárakódik a
lélekre. A meditáció csupán eszköz ahhoz, hogy megszabaduljunk a
lelkünket megterhelő szeméttől, és csak ennek bekövetkeztével jutunk
el igazi önmagunkhoz. Ez az egészben a vicc: máris azok vagyunk, akik
lenni szeretnénk. Csupáncsak meg nem történtté kell tennünk
bizonyos dolgokat.

Mi csak egy rockzenekar szerettünk volna lenni, de hát, amint

Shakespeare mondja: „Színház az egész világ, s színész benne minden
férfi és nő." Mi sem tettünk mást, mint hogy eljátszottuk a ránk osztott
szerepet. A Beatles olyan volt, mint egy öltöny, amelyet az idő tájt
viseltünk, de semmiképpen nem azonos önmagunkkal. Igazi termész-
etünk vissza szeretné állítani jogaiba a bensőséget. Ez minden tudás
foglalata.

JOHN: BÁRMELY UTAZÁSON - LEGYEN AKÁR DROGOS UTAZÁS -

ÖNMAGUNKRA ÉBREDÜNK RÁ, CSUPA OLYASMIRE, AMIT MÁR
ÚGYIS ISMERÜNK VALAHONNAN. SEMMI NEM MONDHAT
ÚJAT. EGY TUDÓS IS CSAK AZT FEDEZI FEL ÉS ADJA A VILÁG
TUDTÁRA, AMI MÁR JELEN VAN A TERMÉSZETBEN. ÚJAT
TEHÁT NE VÁRJANAK SENKITŐL. LEGYEN AZ DYLAN. SARTRE
VAGY MÁS NAGY KOPONYA. AMIT MONDANAK. TÁN A
KINYILATKOZTATÁS EREJÉVEL HAT, DE EZ MINDIG OLYASMI,
AMIT BELÜLRŐL MÁR ISMERTEK, ÉS CSUPÁN MEGERŐSÍTÉST
NYERT AZ ÖNÖK SZÁMÁRA.
 608/840

JOHN: Elmondhatatlanul sokkal tartozom neki. Kedves, szeretet-

reméltó ember volt, és ma az ilyeneket őrizzük az emlékezetünkben.

PAUL: Borzasztó megrázkódtatás ez, teljesen kiborultam.

RINGO: SZERETTÜK BRIANT. NAGYLELKŰ PASAS VOLT. OLYAN

SOKKAL TARTOZUNK NEKI. HOSSZÚ UTAT TETTÜNK MEG
EGYÜTT.

GEORGE: Egész életét a Beatlesnek szentelte. Kedveltük és szerettük.

Közénk tartozott. A halál nem létezik. Vigasztaló tudat, hogy jó helyre
került.

RINGO: Bangorban vettük hírét Brian halálának. Nagy csapás volt,

eleinte el sem hittük: „Át akarsz ejteni! - mondtuk a hírvivőnek. Az
ember egyszerűen nem hisz a fülének, tudni sem akar egy ilyen végz-
etes tragédiáról. Ha megnézik az ekkor készült filmkockákat, láthatják,
hogy tanácstalanság.. zavar és gyász ült ki az arcunkra. Brian
mindenekelőtt a barátunk volt, aki most mindannyiunkat magunkra
hagyott. Reménnyel eltelve, felvirágozva érkeztünk ide, és akkor most
itt ez a hír. Egyedül maradtunk - és nem tudjuk, mihez kezdjünk
magunkkal.

GEORGE: Kaptunk egy telefont. Nem tudom, ki vette fel, azt hiszem,
talán John. Elfehéredve mondta: „Brian meghalt".

Nem sokat tudtunk a halála körülményeiről, azon kívül, hogy holtan

találták. Nagyon különös volt, hogy éppen most ért minket ez a csapás,
amikor elmerültünk a meditációban. Mindez talán nem tűnik nagy
számnak, pedig igenis az volt. Óriási változás az emberéletében,
amikor megkezdi befelé tartó utazását, ezért irtó bizarr volt, hogy Bri-
an pont ekkor halt meg. Összepakoltunk, és kimentünk, hogy tárgy-
aljunk a sajtó embereivel. Megvannak a filmfelvételek ezekről a
 609/840

pillanatokról, amikor elmondtuk, hogy „meg vagyunk döbbenve".

Aztán kocsiba szálltunk, és visszamentünk Londonba.

PAUL: Azért is volt olyan felkavaró Brian halálhíre, mert mi éppen az

élet értelmét kutattuk. Emlékszem, megpróbáltuk feldolgozni a
gyászunkat, és tanácsot kértünk Maharishitől, hogyan értelmezzük
mindezt.

„Nézze - mondtuk egy réges-régi barátunk halt meg., aki a menedzser-

ünk volt. Mit gondol, elmenjünk? Úgy véljük, nem kellene most itt
maradnunk. Mit tegyünk, ó, nagy ember?"

Ő erre azt felelte: „Nos., meghalt. De hát csak továbbment egy lépéssel.
Voltaképp minden a legnagyobb rendben van." Így gondolkozott ő, mi
meg újra beszéltünk a sajtóval, és elmondtuk, milyen lesújtottak vagy-
unk. Azok is voltunk, hiszen Brian nagyszerű gyerek volt, azt is
hozzátettük azonban, hogy egyebekben semmit sem tehetünk.

Valamennyiünket lesújtott a halálhíre. Emlékszem, John ugyanúgy

megdöbbent, mint a többiek. Egyszerűen összeomlott. Nagy csapás
volt ez, hiszen közeli, bizalmas emberünket veszítettük el, akit igen jól
ismertünk. Mikor meghal egy ilyen hozzád közel álló ember, úgy érzed,
életed egy darabját is elveszítetted vele, és arra gondolsz: „Sohasem
látom többé." Szerettem ezt a pasast.

JOHN: Szerettük, és közénk tartozott. Maharishi meditációja még az

ehhez hasonló sorscsapások elviselésére is felkészít, bár még alig volt
benne részünk.

NEIL Emlékszem, hogy találkoztam Gerry Mardsennel. A bangori

strandon időzött a gumicsónakjával, és merő veretlenségből futottunk
össze. Az autórádióm mondta be Brian halálhírét. Elmondtam Gerry-
nek, akit mélyen felkavart a dolog. Aztán megkerestem a srácokat Ma-
harishinél. Közöltem Johnnal a hírt, mire azt felelte: „Tudom. Hát
 610/840

nem izgalmas?" Nem hittem a fülemnek. De hát mindannyian sokkos

állapotban voltunk akkor.

GEORGE MARTIN.- Személy szerint nagyon szerettem Briant, és meg

kell hagyni, fölöttébb bizarr módon értesültem a haláláról. Volt egy
vidéki villám (a jelenlegi állandó lakhelyem), és egy nehéz londoni nap
után lementem oda. A sarki boltos mondta: „Sajnos, rossz hírt kell
közölnöm magával." „Miféle rossz hírt?" - kérdeztem. Mire ő: „A
barátja meghalt."

Nem tudtam még az esetről A feleségem akkor volt terhes az első

gyerekünkkel, Lucie-vel. Mikor kijött a kórházból, visszamentünk a
londoni lakásunkba, ahol egy virágcsokorba botlottunk a küszöbön,
melyet nem vett át senki. Brian küldte, és a csokor akkorra persze
elszáradt. Aznap értesültünk a haláláról, ezért ez erősen felzaklatott
bennünket.

RINGO: A jógi szerint a szeretethez az elengedés is hozzátartozik. A

ragaszkodásunkból fakadó erő visszatarthatja őt az üdvösség felé vez-
ető útján.

JOHN: Valamennyien nagyon szomorúak vagyunk, de kordában

tartjuk az érzéseinket és a gyászunkat. Amint lelombozódom, valami
kellemesre gondolok Briannel kapcsolatban. A fájdalmat nem lehet
kiküszöbölni, néhány perce fellapoztam a telefonkönyvet, és szíven
ütött, amikor megláttam a nevét. Szóval szeretnék én csupa jóra gon-
dolni, de valahol belül természetesen azt súgja valami, hogy Brian
halála szomorúi.

Fáj, ha elvesztünk egy hozzánk közelálló embert, márpedig Briannel

igen-igen meghitt viszonyban voltunk. Valamennyien tartottunk már
ott, hogy a legszívesebben jól kisírtuk volna magunkat. De hát mit
segített volna az rajtunk?
 611/840

Valamennyien átérezzük a veszteséget, a transzcendentális meditáció

azonban sokat segített, hogy megbirkózzunk vele. Az ember nem borul
ki, ha egy gyerek tinivé cseperedik, aztán felnőtté érik. Nos, Brian is
csak a létezése következő szakaszába lépett át. A lelke itt van velünk, és
mindig is itt marad. Földi halandóként mi persze kézzelfogható em-
lékképeket őrzünk róla, és ezeket melengetjük. A világ egy lángelmét
veszített el a személyében, de más lángelmék földi porhüvelye is
elenyészett, miközben az emberiség továbbra is sokat nyer a
szellemükből.

Éppen indulni készült hozzánk Bangorba, hogy csatlakozzék Maha-

rishi transzcendentális meditációs előadásaihoz. Szörnyű, hogy erre
már nem volt módja.

RINGO: Soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy Brian öngy-

ilkosságot követett el. Mindig is úgy véltem, hogy nyugtátokat vett be -
amelyeket talán az orvosa írt fel neki aztán amikor felébredt, újab-
bakat tömött magába. Az éjszakáját lépésről lépésre nyomon tudjuk
követni. Azt hiszem, Keith Moonnal is ez történt, egyszerűen túl sok
nyugtától vett be, mikor nagyon kiborult. No meg Jimivel, Jim Morris-
onnal és egy sereg hapsival,- nem hinném, hogy bármelyikük tényleg
meg akart volna halni.

GEORGE: Mikor utoljára beszéltem Briannel, kétségtelenül más volt.

Az LSD mindenkit megváltoztat, olyannyira, hogy többé soha nem lesz
a régi. Ez az átformálódás beletelik egy időbe, de végleges. Ereztem,
hogy Brian érdeklődik India iránt, és odafigyel a gondolataimra meg
az érzéseimre. Talán szívesen találkozott volna Maharishivel is, de
sajnos, a sors nem így akarta.

Szerintem baleset volt. Akkoriban mindenki amfetaminnal tömte

magát, aztán ráivott - töméntelen sok whiskyt vagy brandyt -, és végül
esetleg éppen a szendvics akadt a torkán. Általában így ment ez akkor,
 612/840

és Brian is így halt meg. Kiadta, ami a gyomrában volt, és a saját

hányadekában fulladt meg.

Szemlátomást boldogtalan volt, emlékeztetett a főhősre a The Rutles

című filmben, aki, „mivel nem volt egyetlen barátja sem, elhatározta,
hogy tanári állást vállal Ausztráliában."

PAUL: Szerintem semmi baljóslatú nem volt a halálában. Lábra keltek

ugyan hátborzongató rémhírek, én azonban személy szerint úgy vélem,
hogy túladagolta magát altatóval, aztán ráivott. Azt hiszem, az történ-
hetett - bár erre semmi bizonyítékom néhány közös barátunk beszá-
molóján kívül hogy Brian lement a vidéki kéglijébe. Péntek este volt, és
haverokat várt oda. Brian homokos volt, és gondolom, fiatal fiúkat
készült fogadni. Lement egy barátjával a fogadásukra, de ők csak nem
jöttek, mire vélhetőleg azt gondolhatta: „Hú! Péntek este van. Ha ro-
hanok, még időben érek Londonba, és beülhetek a klubokba.'’ Így is
cselekedett. Öt ismerve ez tűnik számomra a legvalószínűbbnek. A
klubok meg bizonyára mind bezártak már, mire felért Londonba, így
nem sok mindent kezdhetett ott.

Megivott hát néhány pohárral, aztán lefekvés előtt bevett pár altatót,
hogy megnyugtassa az idegeit (Brian töméntelen sok gyógyszert
szedett). Aztán, gondolom, az éjszaka közepén felébredt, és azt gon-
dolta: Jóságos ég! Nem tudok aludni. Nem vettem be tablettát." Ezzel
újabbakat nyelt magába, és gondolom, ez okozta a halálát.

Néhány nap múlva benéztem hozzá, és beszéltem az inasával. Ő sem

észlelt semmi gyanúsat, még csak azt se mondta, hogy Brian
különösebben rosszkedvű lett volna. Az az érzésem, hogy baleset volt.

NEIL: Idegeneknek kellett feltörni Brian hálószobájának az ajtaját, mi-

után meghalt. Nem hiszem, hogy szándékosan oltotta volna ki az
életét. Másnapra vártuk Bangorba.
 613/840

GEORGE MARTIN: Közös orvosunk volt Briannel, ezért ismerem a

körülményeket. Azt hiszem, egy időben ajzószereken és nyugtatokon
élt, aztán alaposan rájuk ivott. Nem volt az a kimondottan boldog
ember.

RINGO: Brian szerepe megváltozott velünk szemben, amikor felhagy-

tunk a világ körüli turnékkal. A stúdióban dolgoztunk, lemezeket
vettünk fel, amelyek rendre meg is jelentek. Mi más dolga akadt?
Bérelje ki a stúdiót? Ez egyetlen telefonjába került. Akkoriban nem
volt más munkája.

Eleinte mindenhová jött velünk, úgy is mondhatnám, sülve-főve együtt

voltunk. George meg én ugyanabban a londoni háztömbben laktunk,
mint ő, ki-be jártunk egymás kéglijébe. Aztán megvette azt a vidéki
házat, mi meg lejártunk hozzá vacsorákra, klassz technicolor-
hétvégékre. Én azonban váratlanul feleségül vettem egy fiatal lányt,
úgyhogy a Beatlesen és Brianen kívül a családommal is törődnöm kel-
lett; Brian akkorra már a harmadik helyre csúszott vissza a fontossági
sorrendben. Ez volt, más dolgok kerültek előre, és azt hiszem, a töb-
biek is így voltak vele.

Ennek ellenére ugyanolyan közel éreztük magunkat hozzá, mint az

első időkben. Kölcsönösen látogattuk egymást, és közös programokat
csináltunk. Persze azért sem töltöttünk olyan sok időt együtt, mert
különböztek a kedvteléseink és az érdeklődésünk.

GEORGE: Brian valójában munka nélkül maradt azután, hogy felhagy-

tunk a turnézással, ezért kissé talajvesztettnek érezte magát. Mi a
stúdióban dolgoztunk, ő meg nem igazán szeretett ott lógni, bár eleinte
kijárt meghallgatni a felvételeket. Nem sok munkát adtunk már neki,
szórakozni azonban még el-elmentünk együtt.
 614/840

PAUL: A Beatles fokozatosan kezébe vette a sorsa irányítását. Már

azelőtt is gyakorlatilag önmagunkat menedzseltük, hogy megalapítot-
tuk volna a saját vállalatunkat, az Apple-t. Brian tehát kissé fölösle-
gessé vált, mi meg azt mondtuk neki: „Nézd, nem akarunk kitúrni az
állásodból, de szeretnénk magunk intézni az ügyeinket." Kezdett
rázóssá válni a viszonyunk. Bár egyetlen szóval nem panaszkodott
(továbbra is a menedzserünk maradt), azt hiszem, kissé háttérbe
szorítottnak érezte magát, és bizonyára ez is hozzájárulhatott a
boldogtalanságához.

NEIL: Bizonyos értelemben nem kellett már olyan keményen dol-

goznia, mint régen, a Beatles érdekében semmiképpen sem. Ez, gon-
dolom, megkönnyebbülést jelenthetett neki, mint bárki másnak is ki-
fújhatta magát kissé.

Brian igen közel állt az együtteshez, de mindig az volt az érzésem, hogy

túl sokat vállalt magára. Nem csupán a Beatles menedzselésével,
hiszen másoknak is ő intézte az ügyeit: Cillának, a Gerry and the Pace-
makernek, Billy J. Kramernek, Tommy Quicklynek, aztán társult Stig-
wooddal, a Creammel és a Bee Gees-zel is. Tudom, szó volt arról, hogy
a többi együttest átadja Robert Stigwoodnak és Vic Lewisnak, míg ő
csak a Beatlest tartotta volna meg.

GEORGE MARTIN: Úgy tűnt, bizonyos mértékig kezdenek kicsúszni a

kezéből. Annyira népszerűek, ünnepeltek lettek, és a tetejébe Brian
magánélete is zűrös volt. Ugyanakkor a fiúk tudták, hogy a halálával a
vezetőjüket veszítették el.

Ő terelgette őket a kezdetektől fogva. Gondolom, a sors iróniája, hogy

ha nem halt volna meg olyan korán, a kapcsolatuk még drámaibb
fordulatot vehetett volna, amikor ő mindenképpen elveszítette volna a
fiúkat. A halálát mégis szörnyű csapásként éltük meg.
 615/840

RINGO: NEHÉZ MEGMONDANI, CSERBENHAGYTUK-E BRIANT,

DE ÉN NEM HISZEM, HOGY ÍGY TÖRTÉNT. MINDENKÉPPEN
LAZULT A KAPCSOLATUNK, MIVEL KEVESEBB DOLGA AKADT
VELÜNK. ENNEK ELLENÉRE MEGGYŐZŐDÉSEM,

HA BRIAN KÖZÖTTÜNK VOLNA, MA IS Ő LENNE A

MENEDZSERÜNK. AKKOR NEM KELLETT VOLNA ALLEN
KLEINHEZ FORDULNUNK, HOGY Ő INTÉZZE AZ ÜGYEINKET.

JOLIN: Tökéletesen megbíztunk Brianben. Így visszatekintve látom

persze, hogy voltak tévedései — ráadásul egészen ostobák -, egészében
véve mégis értette a dolgát.

Kedveltem Briant. Évekig szoros kapcsolatban álltunk egymással. Az

együttesben én álltam a legközelebb hozzá. Nagy koponya volt és
szórakoztató egyéniség. Szerette a színházat, ami nem vall üzletem-
berre, és velünk szemben is színházi emberként lépett fel.

Egy ilyen elegáns, jó svádájú menedzserrel a Beatles is kifinomultabbá

vált. A szó szoros értelmében kimosdatott minket. Az évek során nagy
harcok dúltak közöttünk, mert nem szerettem kiöltözni. Erre össze-
beszélt Paullal, hogy gatyába ráznak. Nagyon sokszor tartották értem a
hátukat, amikor én rossz fiú voltam.

Igazán sokat fáradoztak azon, hogy ne okozzak még több galibát. De

egyszer sem fajultak el köztünk a dolgok, és Brian soha nem volt
basáskodó. Ha ő, Paul vagy bárki más azt mondta: „Nézd, miért ne
nyírnánk le a hajunkat, és miért ne festenénk így meg így", végül vagy
beadtam a derekamat, vagy azt mondtam: „A francba veletek: Majd
meglazítom kissé a galléromat."

Az embert mindig beskatulyázzák. George Martinról például azt

tartják, hogy mindent ő csinál, a Beatles meg semmit, vagy éppen
fordítva, hogy minden munkát az együttes végez el, míg George Martin
 616/840

felszívódik,- mások meg éppen Briant magasztalják az egekig. De a

dolog nem így működött, valamennyien beleadtunk apait-anyait.
Jómagam azt gondolom, hogy ha Paul meg én összeállunk akármilyen
másik emberrel, abból még nem lett volna Beatles. Nem, ehhez éppen
annyira kellett George és Ringó is. Nem úgy van az, hogy Paul meg én
írtuk az összes dalt, ezért mi többet tettünk a Beatlesért, mert ha nem
mi írjuk a dalokat, hát felhasználtuk volna mások szerzeményeit. És
eleinte Brian is ugyanannyit tett a közös ügyért, mint mi mindannyian:
mi voltunk a tehetségek, ő meg a hajcsárunk, aki eladott minket, és be-
mutatott a világnak. Kezdetben keményen dolgozott, és istenien meg-
szervezte a turnékat. (Bár egyszer Olaszországban nem kaptuk meg a
pénzünket, Manilában meg hagyta, hogy kis híján megöljenek
minket...) Mindezt értünk tette, nélküle semmire nem jutottunk volna,
és persze a dolog fordítva is igaz.

DEREK: Van egy híres korai történet, egyike a legendáknak, amelyek

vagy igazak, vagy sem. Azt hiszem, az EMI stúdióban esett meg, hogy
Brian kijelentette: „Azt hiszem, egyikötök ma nincs formában." John
azonban letorkolta: „Mi írjuk a dalokat, te csak számolgasd a száza-
lékokat." Ezt Briantől hallottam, és talán valóban ezt vágták a fejéhez.
De ilyesmi csak egyszer fordult elő, amúgy épp eleget idegeskedett a
fiúk miatt.

Senki se kívánta magának, hogy ez a négy nagypofájú kölyök kiokítsa,

még ha tréfásan is, mert istenemre, nem volt kellemes. Egy szempil-
lantás alatt rád másztak, és beléd vájták a karmukat. Az egész nem tar-
tott soká, de fájdalmas nyomokat hagyott maga után. A kárvallott ily-
enkor elvánszorgott, és csendben nyalogatta a sebeit.

JOHN: Brian soha nem kényszerített minket olyasmire, amit szívből

rühelltünk. Ehhez ő nem volt elég erős.
 617/840

Egyszer felkeresett minket Párizsban azzal, hogy torkig van velünk, és

át akar adni minket Delfontnak vagy Grade-nek, már elfelejtettem,
melyiknek. Mi pedig közöltük vele - személy szerint én -, hogy akkor
leállunk: „Ha ezt megteszed, befejeztük, szétmegy a zenekar. Nem
akarjuk, hogy bárki más menedzseljen minket, főként ezek az alakok
ne.

A Richenberg- és Grade-féle hapsik nem értenek minket. Nem is

bírnának velünk. Hozzászoktak a háború utáni fószerokhoz, Tommy
Handley-hez és a hasonszőrűekhez, meg a szegény öreg Crazy
Ganghez, Derek szerint úgy festenek, mint akiket szilikonnal fújtak fel,
hogy nyolcvanévesen is színpadra állhassanak.

Ezért soha nem izgatott minket, legálisak-e vagy sem Brian húzásai.
Ma is ilyenek vagyunk. Fütyülünk erre. Ha bármi történik, teszek rá,
mi legális, mi nem. Legfeljebb lefalcolok innen, kapjanak el, ha bírnak.
Jöjjenek utánam a világ végére, Japánba vagy Afrikába, és próbáljanak
munkára kényszeríteni, ha nekem nem akarózik dolgozni! Szarnék
rájuk. Nincs az a szerződés, amivel bármire kényszeríthetnenek.

PAUL: Tévedés, hogy Brian és én bújtattuk volna a Beatlest öltönybe,

valamennyien szívesen jártunk szabóhoz. A frizuránkat meg John és
én találtuk ki Párizsban.

BRIAN: Nem tudom, William Shakespeare mondta-e vagy Ringó

Starr. „Ha ráunok erre a dologra, abbahagyom", de bárki volt is, oszto-
zom az érzéseiben. Az év elején magam is majdnem feladtam.

RINGO: Brian állati jól tette a dolgát. Megbízhattál benne. Mulatságos

fickó volt, és úgy ismerte a lemezeit, mint az a hapsi a Diner című
filmben. Valaha játszottunk is vele, megkérdeztük: „Na, lássuk, mi van
a B oldalon!" Ő pedig felsorolta. Aztán megkérdeztük: „Hányadik
helyezést ért el?" Ezt is mindig tudta. Elképesztő volt.
 618/840

Megpróbált kikupálni minket, éttermekbe cipelt,, hogy ne zsíros

kanalakkal együnk otthon. Rábeszélt minket a nyakkendőre, és arra,
hogy ügyeljünk egy kicsit jobban a külsőnkre. Igaz, azt is kérte: „Ne ig-
yatok a színpadon, és ne dohányozzatok a színfalak mögött.” Tényleg
sokat tett azért, hogy betörjünk valamelyest, és így a közönség is
hajlandó legyen elfogadni bennünket,

PAUL: Valamennyien nagyon közel éreztük magunkat Brianhez, a leg-

meghittebb viszonyban azonban Johnnal volt. Azt hiszem, az első
időben John félrevonta és azt mondta: „Ide süss, ha valami dolgod
akad az együttessel, először hozzám gyere." Johntól kitelt volna ez, ő
annyira

szemfüles, míg mi többiek csak vállat vonunk, és mindent ráhagyunk

az illetőre.

Állítólag akkor került erre sor, amikor John együtt nyaralt Briannel
Spanyolországban. John egyértelművé akarta tenni, hogy ő az együttes
vezetője. Ráadásul meggyőződésem, hogy Brian beleesett Johnba.
Valamennyien szerettük, de hát Brian meleg volt, ami más tészta.

GEORGE MARTIN.- Igen, igen jó viszonyban voltam Briannel.

Tudtam, hogy meleg, ennek ellenére ő, Judy, a feleségem meg
jómagam sokat jártunk hármasban szórakozni, és pompásan éreztük
magunkat egymás társaságában.

Hogy mennyiben köszönhető neki a Beatles sikere? Nem tudom, erre

csak annyit mondhatok, nélküle én sem találkozom a fiúkkal. Ugyan ki
a megmondhatója, hogyan alakul minden Brian nélkül? Talán Ringó
sem tartozna az együtteshez. Olyan sok a „talán", hogy belegondolni is
nehéz.

JOHN: Vajon ott tartana-e a Beatles, ahol ma, ha nincs Brian Epstein?
Bizonyára nem. De hát fölösleges is feltenni ezt a kérdést, hiszen
 619/840

találkoztunk vele, és ami történt, megtörtént. Ha nem találkozunk,

valószínűleg ugyanazon a törekvéseken munkálkodtunk volna, ő meg a
négy Beatles, ha kissé más körülmények között is. Tudtuk, mit akar-
unk, és kölcsönösen segítettük egymást a céljaink elérésében.

PAUL: Ami Brian homoszexualitását illeti, mi tökéletesen ártatlanok

voltunk, és azt hiszem, ezt Brian is felfogta, ezért hozzám személy szer-
int soha nem közeledett: ez egyszerűen szóba sem jött. Olyan klubokba
és pubokba jártunk, amelyek késő éjszakáig nyitva tartottak. Így vissz-
atekintve elképzelhető, hogy meleg klubok voltak, mert akadtak ott
Briannek olyan haverjai, akikről később megtudtam, hogy melegek. De
nem vállalta nyíltan a nemi érdeklődését, inkább igyekezett nagyon is
férfiasan viselkedni, a haverjai meg aranyos pofák voltak. Nem hin-
ném, hogy bármelyikünk ismerte volna a meleg világ titkait.

Valaki említette, hogy a szórakoztatóipart a melegek irányítják,

akiknek nagy a befolyásuk. Sok cégvezető és hatalmi pozícióban lévő
muki meleg, ezért bizonyára segítségünkre voltak Brian összekötteté-
sei. Könnyebben üzleteltek velünk, mert jobban szót értettek a mene-
dzserünkkel. Visszatekintve látom, hogy meleg producerekkel is kapc-
solatban álltunk. Akkor persze gőzünk sem volt erről.

Hasznos volt tehát bekapcsolódnunk a melegek kapcsolatrendszerébe,

de ez Brian érdeme, mi csupán a gyalogok voltunk ebben a sakkját-
szmában. Mindez hasznos volt a számunkra, és aki azt állítja, hogy Bri-
an nem volt jó menedzser, téved. Igenis nagy menedzser volt.

GEORGE: Brian nem ugyanazon az úton járt, mint mi. Egy bizonyos
pontig igen, de hát megvolt a saját karmája, amelyen dolgoznia kellett.
Az a benyomásom, mi közelebb vittük őt a céljaihoz.

Életének eseményeit ismerve - hogyan rúgták ki a hadseregből, hogyan

lógott ki a sorból az iskolában, hogy hagyta ott a RADA-t (színésznek
 620/840

képzelte magát), hogyan vállalt munkát a családi vállalkozásban,

amellyel azonban nem volt igazán elégedett - látni való, hogy ideális
partnert jelentettünk a számára.

Kölcsönös igény volt ez: nekünk szükségünk volt valakire, aki képes
kiemelni minket az ismeretlenségből, és neki is jól jött egy együttes,
aki kihúzza a kátyúból, amiben éppen volt. A találkozás tehát igazság
szerint mindkét fél javát szolgálta. Miután azonban Londonba
költöztünk, állandóan a színházakat bújta, impresszárióvá és multimil-
liomossá vedlett át, és ez már nem volt ugyanaz a viszony.

Többé nem jártunk össze. Mi nem azt boncolgattuk, hogyan viselked-

nek a nadrágunk ráncai (mint Aldous Huxley teszi Az érzékelés kapui
című művében). Brian benne élt a meleg világban, amelyről nem sokat
tudtunk.

Akkoriban mindenki hallgatott a házi szennyeséről.

(Személy szerint örülök is ennek. Úgy értem, igazán nem hiányzott

volna, hogy egy meleg menedzser figyelje árgus szemekkel, amint mi
ingben-gatyában rohangálunk körülötte!)

Soha nem tudtuk, mi történik vele, ez így igaz. Az ember csak hallotta,
hogy kirabolták vagy valaki megverte. Ez akkor történt, amikor LSD-t
vett be, legalábbis azt hiszem. Néhány nappal ezután összefutottunk. A
szobájában volt, és apró darabokra tépte az összes újságot, amelyek-
ben ez a hír állt. Azt hiszem, egy analitikus érdekesnek találná ezt a
mozzanatot.

JOHN: Briannek pokoli rossz természete volt: hisztizett, mint egy csaj,
bezárkózott, máskor meg napokra eltűnt.

Ilyenkor egyszerűen kipurcant. Mi minderről eleinte nem sokat tud-

tunk, csak később jöttünk rá, mi az ábra. Időről időre válságba került,
 621/840

és akkor az egész üzlet állt, mert Brian napokig altatókon élt, és nem
volt hajlandó fölkelni. Vagy éppen megverte valami dokkmunkás az
Old Kent Roadon. Hirtelen az egész üzlet megbénult, csak mert Brian
bedobta a törülközőt.

Nem voltam tanúja a lecsúszásának. Vagy két évvel a halála előtt már
alig láttuk egymást.

Miután felhagytunk a turnékkal, valójában alig akadt dolga. A pénz

magától is befolyt a lemezekből. Billy J. és a hozzá hasonlók hamar a
süllyesztőbe kerültek, így rajtuk már nem volt mit menedzselnie, mi
viszont szép lassan leváltunk róla.

Mikor meghal valaki, az embert furdalni kezdi a lelkiismeret: „Ha töb-

bet beszélgettem volna vele, felvidíthattam volna. Oda kellett volna
figyelnem rá, akkor nem történik meg ez az egész." Engem is mar-
dosott a bűntudat, mert korábban közelebb álltam hozzá, de aztán két
évig lefoglaltak a saját belső nyavalyáim, alig láttam őt, és gőzöm sem
volt arról, hogyan él.

Mindig olyan feszélyező volt, hogy együtt vacsorázzunk-e vagy se.

Ezért mi négyen inkább kerültük a társaságát, mert nehéz volt vele.
Ilyenkor mindig nagy volt a feszültség, mi meg letörtünk, és LSD-t ad-
tunk Briannek, vagy éppen megpróbáltuk helyre tenni az életét, de hát
ő ehelyett a halált választotta.

Én ismertettem meg a tablettákkal - ezért külön furdal a lelkiismeret -,

csak hogy megoldjam a nyelvét, és jobban megismerjem. Emlékszem,
egyszer azt mondta: „Nehogy egyszer még az orrom alá dörgöld", és
nem is tettem.

GEORGE: Szar ez az egész. Lehetsz multimilliomos, megkaphatsz

mindent az életben, ami szem-szájnak ingere, mégis meghalsz. Az
 622/840

életet és az emberek millióit figyelve az ember igyekszik értelmet

találni ebben az egészben.

A dolgok okát keresi, és eljut a liverpooli Lime Streethez, ahol felnőtt..

aztán arra gondol: „Nem is volt olyan nehéz eljutni idáig, az egész
csupán szemléletváltás kérdése." Mindig közel éreztem magam az em-
berekhez és a közönséghez, a szülőföldemhez és a világ összes Beatles-
rajongójához.

Talán azért írtam olyan dalokat, amelyek azt sugallják, hogy bárki
megtapasztalhatja azt, amit én. Később azonban rájössz: sokan a fától
nem látják az erdőt. Az igazság majd kiböki az illető szemét, mégsem
veszi észre: az ember csak fogja fel, amire lélekben már felkészült.
Néha félreértették a dalainkat, azt hitték, prédikálok, pedig nem
akartam.

PAUL: Brian örülne, ha hallaná, mennyire szerettük.

JOHN: Csak a teste halt meg, a lelke mindig velünk marad. A

lelkesedése és energiája nagyon sokat jelentett mindannyiunk
számára, és továbbra is erőt önt a szívünkbe. Tudta, mikor járunk jó
úton, és szólt, amikor eltévelyedtünk. Rendszerint igaza is volt.
Akárhogy is van, Brian nem halt meg igazán.

JOHN: Nekünk kell eltűnődnünk azon, hogyan is képzeltük el, mi és

Brian a dolgokat. Fizikailag meghalt, de ez csak negatív gondolkodás.
Sikerre segített bennünket, erőt adott nekünk, és ez az erő halála után
is tovább él.

Fogalmunk sincs, lesz-e még valaha menedzserünk. Mindig a magunk

urai voltunk, és most is megtesszük, amit meg kell tennünk. Tudjuk,
mi a helyes és mi nem az üzleti életben. Briannek ehhez kitűnő szimata
volt, és, ez bizony hiányzik időnként.
 623/840

GEORGE: Brian halála óriási űrt hagyott maga után, mert akkor
következett be, amikor már éppen kezdtünk profivá válni, belejöttünk
a lemezgyártásba, és megcéloztuk a londoni Palládiumot. Semmit sem
tudtunk az anyagi ügyeinkről, mindenre ő viselt gondot, ezért nagy
káosz támadt a nyomában.

JOHN: A szó szoros értelmében összeomlottunk. Nagy bajban voltunk.

Nem ringatom olyan ábrándokba magam, hogy a zenén kívül bármi
máshoz értenék, ezért begyulladtam. „Most alaposan megkaptuk a ma-
gunkét" — gondoltam.

RINGO: Nem tudtuk, mihez kezdjünk. Hirtelen olyanok lettünk, mint

a lefejezett csirkék. Mit tegyünk? Mit tegyünk? - ez volt a kérdés.

Aztán meghallottuk, hogy (Mivel Epstein úgy érzi, tartozik nekünk,

ezért felkerestük, hogy beszéljünk a terveiről. Ő azonban azt mondta,
jobban érdekli a bútorüzlete, és Liverpoolban szeretne maradni. Ezért
idővel megszabadultunk tőle, és útjára indítottuk az Apple vállalatot.
Eszünkbe se jutott, hogy bárkit keressünk Brian helyére, legalábbis
nem azonnal, hiszen időközben megváltoztak a szerepek, és turnézás
helyett lemezeket adtunk ki.

NEIL: Úgy döntöttek, hogy tovább csinálják a dolgot. Sokszor beszélek

arról, mihez kezdenének Brian nélkül, most azonban senkijük sem
volt. Brian cégéhez nem volt közük, hiszen csak vele magával álllak
kapcsolatban. Mihez kezdjenek ezek után? Egy fia papirosuk nem volt,
ami rögzítette volna a szerződésük feltételeit.

Összeültünk akkor hatan — a négy Beatle, Mal és én. A fiúk hirtelen

rádöbbentek, hogy semmijük sincs. Sejtelmük sem volt arról, hol a
pénz, egyetlen szerződést sem tudtak felmutatni Briantől, sem valame-
lyik lemeztársaságtól vagy filmvállalattól — ezeket mind Brian őrizte.
 624/840

Ott ültek a nagy semmivel egy irodában, amely még csak nem is volt az
övék.

Ez a helyzet azonban ahelyett, hogy kiszolgáltatottá tette volna őket,

összekovácsolta a csapatot. A bolondok hirtelen átvették a paranc-
snokságot a tébolydában.

Persze hirtelen egy sereg jóakarójuk támadt, de elhatározták, hogy

saját cégre és irodára van szükségük. Ez jelentette az Apple felvirág-
zásának kezdetét.

GEORGE MARTIN: Egyik fiú sem lehetett az együttes menedzsere,

hiszen egyenlők voltak (a másik három nem tűrte volna el, hogy valaki
kiemelkedjék közülük). Ami a többi partnerüket illeti, sem Neil Aspin-
all, sem Mal Evans nem értett úgy az üzlethez, mint Brian. Végül ugy-
an Neil vette át az Apple irányítását, de ő akkoriban nem rendelkezett
olyan kitűnő kapcsolatokkal, mint Brian, nem volt például tegező
viszonyban Joe Lockwooddal. Nehéz idők voltak azok.

A hirtelen támadt űrben egy sereg dögkeselyű fente a csőréi a prédára,

de csalatkoztak a számításaikban. Jómagam sohasem kapcsolódtam be
az igazgatás ügyeibe, nem fűlt hozzá a fogam. Különben is azt gon-
doltam, hogy ha valaha megtennem, megszűnne a régi jó kapcsolatom
a stúdió munkatársaival (jó haverok voltunk). Valamennyien egy szin-
ten álltunk, és ugyanazt a nyelvet beszéltük. Ha megtettek volna igazg-
atójukká, már csak parancsolgattam volna nekik, és elvesztettem volna
a barátságukat.

PAUL: Nem hinném, hogy különösebben izgatott volna, mi lesz velünk

Brian nélkül, mivel egyre inkább a magunk urai lettünk a stúdióban.
Úgy is fogalmazhatnék, szinte önmagunkat menedzseltük. Roppant
szomorú volt ilyen tragikus hirtelenséggel elveszíteni egy régi barátot,
 625/840

de a fő gondunk nem az volt, mi lesz velünk menedzser nélkül. Amúgy

is kezdtük már kinőni a régi kereteket.

GEORGE: Ekkor lépett be Neil, és megpróbálta kideríteni, mi folyik

körülöttünk. Clive Epstein kényszerből átvette a NEMS - a bennünket
menedzselő cég - irányítását, de őt nem érdekelte igazán a dolog.

Robert Stigwoodhoz is közünk lett egy rövid időre. Brian összekülön-

bözött Billy J. Kramerrel és Cilla Blackkel, akiket szintén ő menedzselt,
ezért bevonta Stigwoodot. Brian halála után Stigwood úgy képzelte,
eljött az ő ideje, és a menedzserünk lehet. Valamiféle szerződése is volt
a Deutsche Grammophonnal vagy a Philips Records-zal, és pénzt várt
tőlük.

Brian még nagyon el akart mondani nekünk valamit a halála előtt, de

az élet közbeszólt. Nagy partit készült adni odahaza, úgy terveztük,
hogy mi is lemegyünk, és még a parti előtt dumálunk. Sajnos, a
„szeretet nyara" volt ez, amikor mindenki bezsongott. Mi a pszichede-
likus kocsijainkon furikáztunk kibodorított hajjal, folyvást betépve (ig-
azából Brian sokkal jobb állapotban volt nálunk), így aztán soha nem
jött létre ez a találkozó.

Később rájöttünk: Brian átadta Stigwoodnak az NEMS 51 %-át, ami

lényegében a Beatles menedzselési jogát jelentette. Ezért összeültünk
Stigwooddal, és azt mondtuk: „Nézze, a NEMS elsősorban a Beatles
tevékenységére épít, ezért kopjon le! Mienk 51%, a magáé lehet 49%."

Értett a szóból, kivonult a cégből, és létrehozta saját önálló vállalatát.

Marhára jól ment neki, míg az NEMS be nem fuccsolt. Azt hiszem,
Neil egy csomó jogásszal a háta mögött próbált meg rájönni arra, hol a
zso-zsó. A Northern Songsnak, az akkori lemezkiadónknak is volt egy
nagy bukása.
 626/840

PAUL: Annak idején megmondtuk Briannek: ha elad minket Stig-

woodnak, legfeljebb az angol himnuszt leszünk hajlandók elénekelni,
azt is hamisan.

JOHN: Brian néhány húzása arról tanúskodik, hogy kihasznált

minket. Mi nem láttunk pénzt, ő nyúlta le a lóvét. Már az is erre utal,
hogy az NEMS nagyobb cég volt a Beatlesnél. Nekünk nem is volt
cégünk. Ott volt a Northern Songs, az NEMS és Dick James, de mi
jutott nekünk mindebből? Néhány rongy a bankban. Brian itt rázott át
minket. Ha életben marad, bizonyára azt mondja: „írjátok alá a
szerződést újabb tíz évre!" Hanem kié lett volna a haszon? Nem a
mienk, annyi szent. Mi az ő igavonó barmai voltunk.

NEIL: Éppen fel is adhatták volna, mondván: „Brian meghalt, kész,

vége. Mihez is kezdhetnénk? A legjobb, ha abbahagyjuk, helyes?" A
másik lehetőség az volt, hogy megküzdenek a cég fennmaradásáért. Az
NEMS még megvolt egy csomó emberével (ott volt például Tony Bar-
row, aki később a Magical Mystery Tour buszutazását szervezte, és a
sajtóügyeket irányította). Odaadták a Magical Mystery Tourt az
NEMS-nek forgalmazásra, így azok megint csak a Beatles ügynökei
leltek.

A Magical Mystery Tour filmezése idején felkereste őket Robert Stig-

wood. Egy hotelben ültünk és vacsoráztunk, és az asztalnál Stigwood
azt a kijelentést tette, hogy jelenleg ő a Beatles menedzsere, mivel
korábban Brian partnere volt (s ezért az NEMS is az övé). Tehát azt
mondta: „Most már én vagyok a menedzserük". Mire ők: „Nagy
tévedés. Minden más a magáé lehet, hozzánk azonban semmi köze."

Valójában Brian már kettéválasztotta a vállalatot az NEMS holdingjára

és az NEMS Enterprisesra. A Beatles tulajdonába a holding került,
amelynek semmi köze nem volt Stigwoodhoz. Azt hiszem, kissé lee-
gyszerűsítem a tényeket, de nagyjából így festeti a dolog. Egyszóval
 627/840

Stigwoodnak semmi jogcíme nem volt a Beatlesszel közösködni.

Mindenesetre megpróbálta.

JOHN: Nem tűröm, hogy egy idegen beleköpjön a levesembe, ennyi az

egész. Azonkívül szeretnék jóban lenni a cég igazgatójával, bárki is
legyen az. Szeretem barátok között tudni magamat.

RINGO: Hirtelen rájöttünk, hogy Robert Stigwood is részesedik a

nyereségből. Nem tudom, hogyan sikerült nyélbe ütni, de igen
jutányos áron kimásztunk az egészből. Stigwood azt képzelte, övé lehet
a legnagyobb falat, mi azonban nem így gondoltuk. Végül mintegy
magától, varázsütésre oldódott meg a helyzet.

Meghallottuk, hogy Allen Klein érdeklődik irántunk, de mi nem

kerestük meg őt.

Magában a bandában senki nem állt elő azzal: „Nézzétek, egy időre én
veszem kézbe a dolgokat." Soha nem jutott eszünkbe, hogy mi
működtessük a vállalatot, mi csak beindítani akartuk, hogy azután
másokat vonjunk be az irányításba.

JOHN: Bár az Apple-t később a Beatles felügyelte, még mielőtt

átvettük volna a parancsnokságot, Epstein és az NEMS hozta létre.
Olyan volt a felállás, mint a Northern Songsnál, magunkat adtuk el
magunknak.

Úgy képzelték, hogy a cég létrehozása után a részvények 80%-át

kiárusítják, mi lettünk volna a kisebbségi tulajdonosok 5-5%-kaI fejen-
ként, és a fene tudja, ki irányította volna az egészet.

NEIL: Azt hiszem, az Apple terve, mint várható, könyvelőktől

származott. Ők mondták Briannek, hogy a Beatles a zenén kívül egyéb
ügyletekbe is befektethetné a pénzét. Ezért a Baker Streeten
 628/840

létrehozott egy Apple Publisbingnak nevezett társaságot, és ez volt az

egész, egy kicsinyke kiadóvállalat. Terry Doran igazgatta.

JOHN: Odajött hozzánk a könyvelőnk, és azt mondta: „Ennyi és ennyi

pénzük van. Az államnak akarják adni, vagy inkább kezdenek vele
valamit?" Ezért úgy döntöttünk, hogy egy ideig átmegyünk üzletem-
berbe. Eredetileg nem akartuk az Apple-t. Clive Epstein azonban
nyomást gyakorolt ránk, ahogy ezek szokták: „Ha nem csinálják meg,
befizethetik adóba." Ezért, bár semmi kedvünk nem volt ahhoz az
átkozott üzlethez, azt gondoltuk, ha egyszer már muszáj, legalább oly-
asmibe kezdjünk, amihez kedvünk is van.

GEORGE: Nem tudom, kinek a fejében született meg az Apple gon-

dolata. Bárki volt is, nem válik dicsőségére. Azt hiszem, az egész Brian
halálának és Stigwood meg Clive Epstein fellépésének köszönhető,
mert azt gondoltuk, akkor már legyen inkább saját cégünk.

A hippikorszak nem ismert lehetetlent, mindenki bátran kísérletezett.

Nagyon merész dolog volt, meg kell hagyni. Másrészt a háború utáni
Nagy-Britannia mentalitását is jellemezte ezt a vállalkozó szellem. A
hatvanas évek derekán az emberek tudatára ébredtek képességeiknek,
és új dolgok iránt érdeklődtek.

Mindenki iparkodott kitörni a régi keretek közül, és úgy gondoltuk, az

üzleti életben is megpróbálkozhatnánk ezzel. Azt gondoltuk, megtanul-
hatnánk például magunk filmet csinálni, félre a profi filmesekkel:
Afféle általános „csináld magad"-mozgalom volt ez.

Emlékezzenek csak vissza, hogyan forrt a világ 1967-ben! Nem csupán

a Beatlesre gondolok, hanem az egész bolygóra (vagy legalábbis San
Franciscóra, LA-re és Londonra). Csupa világmegváltó szaladgált az
utcákon, és ennek szellemében mi is azt gondoltuk, mi volna, ha az üz-
leti buzgólkodás helyett segítenénk másokon.
 629/840

A hippikorszakban élőkkel - különösen a füvezőkkel - az volt a ciki,

hogy csupa délibábos ábrándot szövögettek, a megvalósításukra azon-
ban a kutya se gondolt. Vagy ha mégis, a kezdeményezés az esetek
többségében kudarcba fulladt. Az álmodozások kora volt ez. Könnyű
volt magasröptű álmokat szövögetve üldögélni, a kivitelezést azonban
másra hagytuk. Nem is tehettünk másként, hiszen nem értettünk az
üzlethez. Mi csupán a stúdiók és a dallamok világában mozogtunk
otthonosan.

PAUL: Felvetődött, hogy vonjuk valamennyi tevékenységi körünket

egyetlen cég irányítása alá,- foglalkozzunk mindazzal, amire valaha is
vágytunk.

Tele voltunk ragyogó ötletekkel, és nem ismertünk lehetetlent.

Lelkesedésben tehát nem volt hiány, előrelátó tervezésben annál
inkább. Hamarosan zűrök támadtak a költségvetéssel, az embereink
túl sokat költöttek, a titkáraink meg kiszámíthatatlanok és
szeszélyesek voltak. Időnként a dolgok különös fordulatot vettek, mert
a lelkesedésünkön kívül semmi másra nem hagyatkozhattunk. Azt
hiszem, Brian annak idején mindig kezelni tudta azokat a helyzeteket,
amelyekre nem készültünk föl.

Szó, ami szó, kezünkbe vettük az Apple irányítását, ami ciki volt, mert
egyszerre két lovat kellett megülnünk. Megosztoztunk egymással a
felelősségen, John azonban berágott rám, mondván, hogy én akarok
lenni a góré. Nem hiszem, hogy az együttes menedzselése lett volna a
szívem vágya. Inkább arra próbáltam rávenni a többieket, hogy legyen
mindenki önmaga menedzsere a Beatlesen belül.

De az lehet, hogy többet nyüzsögtem a többieknél. A Magical Mystery

Tourt például végül is én rendeztem, bár a Beatlest tüntettük fel ren-
dezőként. A legtöbbször én voltam ott, és éjszakába nyúlóan
 630/840

tárgyaltam az operatőrökkel a másnapi forgatásról, aztán a vágókkal

stb. Mindez inkább az én gondom lett, mint a többieké.

JOHN: Most, hogy önmagunk menedzserei lettünk, nekünk kell meg-

hozni az összes döntést. Mindig teljes mellszélességgel vállaltuk a
felelősséget a tetteinkért, mégis mellettünk állt egy apafigura, és ami
nekünk nem volt ínyünkre, megcsinálta helyettünk. Most mindez a mi
dolgunk. Ez meglehetősen kiborít.

PAUL: Egy csomó barátunk varrt ránk, és mivel akkoriban sok butik
nyílt, természetes volt, hogy mi is megnyissuk a saját ruhaüzletünket.
Ám egy efféle vállalkozásban óhatatlanul eljön a keserű ébredés pillan-
ata. Összejöttünk ruhaipari szakemberekkel, akik el voltak ragadtatva
az ötleteinktől. Csakhogy ők a következő évre gondoltak. „Nem! A jövő
hónapra kéne" - mondtuk. — „A haverjaink ezen a nyáron szeretnek
viselni a cuccokat!" Azt felelték, egy évvel előre kell gondolkoznunk,
hogy átállíthassák a hacukák termelésére a gyáraikat. „Nem tudunk mi
a következő évben gondolkozni, haver - mondtuk ehhez túl gyorsan
változnak a dolgok, tudod." Mivel nem sikerült igazán betörnünk a
ruhaiparba, elhatároztunk, hogy inkább saját butikot nyitunk.

JOHN: Végül lett egy ruhaboltunk. Nem is tudom, hogyan. Clive Ep-
stein azzal jött, hogy túl sok a pénzünk, és azon gondolkoznak, hogy
befektetik a kiskereskedelembe. Képzeljék el a Beatlest francos
cipőboltok kiskereskedelmi hálózatával - ők persze semmi kivetnivalót
nem találtak ebben. Mi azt feleltük: „Kiskereskedelemről szó sem le-
het, ez kész röhej volna. Ha már egyszer boltot nyitunk, áruljunk oly-
asmit, ami kelendő, amit mi is szívesen megvásárolnánk. Legyünk mi a
Woolworth bizonyos áruk számára, gondoltuk, és eszünkbe jutott,
milyen klassz volt tizennyolc évesen elmenni a Mark & Spencerbe, és
ott egy szép pulcsit vásárolni. Olcsót, de jót. Azt szerettük volna, ha az
Apple is ilyen lesz.
 631/840

„Áruljunk dögös cuccokat" - mondtuk. Paulnak például az az ötlete

támadt, hogy legyen minden portékánk fehér, a csészék meg minden.
Magam is öt éve keresek szép fehér kávéskészletet. Végül semmi sem
lett az egészből. Az Apple lett a vége, meg ez a sok bóvli, az ostoba
hacukák és a többi.

DEREK: 1967 decemberében jelen voltam az Apple-butik

megnyitásán. Újabb adag LSD-t vettem be, és dumálni kezdtem
George-dzsal az Apple-ről.

Elmentünk a nyitóünnepségre. Elhatároztuk, hogy valamennyien az

emberiség szolgálatába állítjuk a képességeinket. John efféléket mon-
dott: „Ha ebben a boltban egy vevő a pultot akarja elvinni, hát
megkaphatja. Ha a széket, az is övé lehet. Így képzeljük el az Apple-t."

GEORGE: Az Apple-butik ragyogó ötlet volt. A továbbiakban sincs el-

lenemre egy olyan üzlet, amelyben értékes holmikat lehet kapni. Mi
csupa olyasmit próbáltunk eladni, ami nekünk is tetszett. A bolondos
hippi cuccokon kívül támogattunk mindenféle zenei kezdeményezést
(ma világzenének nevezik), a könyveink kedvenc témáinkkal, például
az ezoterikával foglalkoztak, füstölőket meg ilyeneket árultunk.

PAUL: A Baker Street-i üzletünk klassz lett, és úgy gondoltuk, hogy

egy szép falfestménnyel hívjuk fel rá a járókelők figyelmét. Isteni kép
volt, a Fool készítette.

GEORGE: TÖREKVÉSÜNK AZ EMBEREK BEFOLYÁSOLÁSÁRA, ÍGY

PÉLDÁUL AZ APPLE BUTIK KIFESTÉSÉVEL, A BENNÜNK ÉLŐ
VAGÁNY MEGNYILVÁNULÁSA VOLT,

AFFÉLE „MAJD MI MEGMUTATJUK" GESZTUS. AZT

GONDOLTUK: „EGY ÉJSZAKA LEFORGÁSA ALATT KIFESTETJÜK
AZ ÉPÜLETET, ÉS AZ EGÉSZ FRANCOS FAL MÁSNAPRA
PSZICHEDELIKUS SZÍNEKBEN POMPÁZIK MAJD." ERRŐL SZÓLT
 632/840

EZ AZ EGÉSZ,- EGY MÁSIK ÉLETBEN TALÁN KALÓZNAK

ÁLLTUNK VOLNA.

PAUL: Egy szép nyári napon MIND KINT SÜTKÉREZTÜNK A

KERTBEN, AMIKOR BETOPPANT Robert. Egy Magritte-képet
HOZOTT MAGÁVAL, AMELYRŐL TUDTA, HOGY TETSZENI fog.
Csak felállította AZ ASZTALRA, ÉS TOVÁBBÁLLT. Mikor belépett,
megszemléltük A KÉPET: EGY NAGY ZÖLD ALMA VOLT, S
MAGRITTE KÉZÍRÁSÁVAL AZ VOLT RÁÍRVA: „au revoir". Robert
ezt jól KIFŐZTE, TUDTA, HOGY IMÁDNI FOGOM A KÉPET, ÉS
KIFIZETEM NEKI KÉSŐBB. Megmutattuk Magritte ALMÁJÁT Gene
MAHONNEK, A REKLÁMSZAKEMBERÜNKNEK, ÉS EZ LETT A
VÁLLALATUNK LOGÓJA.

JOHN: 1967 elején rájöttünk., hogy többé nem megyünk koncer-

tkörútra, mivel a színpadon nem tudjuk azt a fajta zenét reprodukálni,
mint amit újabban lemezre vettünk. Pótolni szerettük volna valamivel
a színpadi fellépéseket. A kézenfekvő megoldásnak a tévé kínálkozott.

CEORGE: Évekig kerestünk megfelelő forgatókönyvet, de az Egy nehéz

nap éjszakája és a Segítség! óta eltelt idő — valójában két év - a szelle-
mi fejlődésünkben egy évszázadnak tűnt. Többé nem illett hozzánk a
négy vidám kópé figurája, akik összevissza ugrabugrálnak, és közben
fülbemászó dallamokat énekelnek. Valami értelmesebb után
kutattunk.

Emlékszem, ott sertepertélt körülöttünk Patrick McGohan, ő írta a The

Prisoner című sorozat néhány epizódját, amiket nagyon csíptünk. Azt
gondoltuk, valamit tán nekünk is összeüthetne. Aztán ott volt még
David Hellwell, a Little Malcolm and his Struggle with (he Eunuchs
írója, őt is megkértük ugyanerre. Volt egy elképzelésem Joe Ortonnal
is, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vele. Azt
hiszem, az egész Brian Epstein vállalkozása volt.
 633/840

PAUL: Nem tudom pontosan, kinek az ötlete volt a Magical Mystery

Tour. Lehet, hogy az enyém, de nem vagyok biztos benne, hogy
vállalom-e érte a felelősséget. Valamennyien együttműködtünk a
filmben, de sok anyag az én ötletem nyomán keletkezett, mert
általában sok elgondolásom van, ilyen többek között a Sgt Pepper is.
(Nem azt mondom, hogy ez egyedül az én lemezem, de jó néhány
alapötlet az enyém.)

Szereztem magamnak egy filmfelvevőt, aztán kimentem a parkba és

filmeztem. Megmutattuk egymásnak a kis amatőr filmjeinket, és
buggyant zenéket írtunk hozzájuk. Otthon vágtam a filmjeimet, volt
egy kis masinám, és szívesen bütyköltem vele.

Ami tehát a következő Beatles-vállalkozást illeti, azt gondoltam:

„Készítsünk egy filmet, hát nem isteni gondolat?" Játékból fogtunk
neki.

A Magical Mystery Tournak nem volt forgatókönyve, egy ilyen típusú

munkához erre nincs is szükség. Lökött ötlet volt az egész. Azt
mondtuk mindenkinek: „Légy a buszon hétfő reggel’’. Én meg közöl-
tem velük: „Útközben filmezünk, de ez ne izgasson benneteket,
minden a legnagyobb rendben." Tény és való, jó sokat kellett szövegel-
nem, ettől mentesíti az embert a forgatókönyv. Tudtuk azonban, hogy
nem szabályos filmet forgatunk, hanem buggyant hatvanas évekbeli
ökörséget, „én vagyok a tojásember"-féle szövegekkel.

JOHN: NEM VOLT UGYAN MÉG FORGATÓKÖNYVÜNK, DE

FELFOGADTUNK EGY PALIT, AKI KÖRBEJÁRTA AZ ORSZÁG
NYILVÁNOS VÉCÉIT, ÉS LEKÖRMÖLTE AZ OTT TALÁLT
FELIRATOKAT.
 634/840

RINGO: A Magical Mystery Tourt Paul javasolta, és kellemes meló

volt. Paulnak volt egy nagy papirosa, egy üres, fehér papírdarab, rajta
egy körrel. Ebbe a körbe írtuk be az időközben felmerült ötleteinket.

Kibéreltünk egy buszt, és útnak indultunk. Némi tervszerűség azért

volt a dologban: John szeretett volna néhány törpét látni maga körül,
és ki kellett bérelnünk egy repülőhangárt, hogy ott állítsuk fel a dísz-
letet. Természetesen zenét is szereztünk a filmhez. Kitűnő
videofelvételek készültek, és sokat hülyéskedtünk. A színészeket a
Spotlight című színészkatalógusból válogattuk ki. Szükségünk volt
például egy terjedelmes hölgyre, hogy eljátssza a nagynénémet. Talál-
tunk is egyet.

JOHN: A film arról szól, hogy egy csoport átlagember vagy kertész
buszkirándulásra indul, ahol egy csomó minden történik velük.

GEORGE: Afféle országjáró túra volt ez, amelyre azért indulnak el,
teszem azt, Liverpool lakói, hogy megnézzék maguknak Blackpoolt esti
kivilágításban.

Tömérdek sört visznek magukkal, és útközben alaposan beszeszelnek

(jó angol módra). Az egész baromira felületes, és nekünk gőzünk sem
volt arról, mit is művelünk. Nekem legalábbis. Nem fogtam fel, mi
folyik körülöttem, talán azért, mert nem figyeltem oda eléggé, mivel
történetesen egy másik világban időztem.

Paul ezen a ponton úgy érezte, hogy meg kellene próbálnia valamit, és
elhatározta, hogy végig is viszi az elgondolását. Ami engem illet, én
csupán tartozék voltam, nem törődtem igazán a filmmel. Egy sereg
ember működött közre. Közéjük tartozott Denis O'Dell - azt hiszem, ő
volt az Egy nehéz nap éjszakájának a társproducere, később pedig az
Apple-be segített be valahogyan. Szükségünk volt egy érett felnőttre,
egy apafigurára, aki a filmmel kapcsolatos üzleti ügyeket intézi. A
 635/840

Magical Mystery Tour jót tett nekünk abban az értelemben, hogy meg-
mozgatott és összehozott minket.

JOHN: Folyton az a tévképzet gyötört, hogy egyszer csak belép Brian

és azt mondja: „Ideje elkezdeni a felvételt", ideje megcsinálni ezt vagy
azt. Ezúttal azonban Paul mondta helyette: „Most pedig filmezni fo-
gunk." „Most felveszünk egy lemezt." Úgy hitte, ha nem cseszeget
minket, rajta kívül mindenki teljes passzivitásba süllyed. Paul azt
mondta, most kedve volna összehozni egy lemezt, és egyik pillanatról a
másikra kivert belőlem vagy húsz dalt. Maga is kábé ennyivel állt elő,
aztán kijelentette: „Felvesszük lemezre." Hirtelenjében össze kellett
hoznom egy szekérderéknyi dalt.

NEIL: Paul és John összedugták a fejüket Paul St John’s Wood-i

kéglijében. Rajzoltak egy kört, aztán cikkekre osztották. Ezen az ábrán
tüntették fel, ide egy dal kell, ide pedig egy álomjelenet. Ez volt a film
vázlata.

JOHN: Tudtuk, hogy nagyjából milyen helyszíneken kívánunk for-

gatni, de miután megvolt a szereposztás, változtattunk az elgon-
doláson a szereplők kívánságai szerint. Ha egyikük meg szeretett volna
csinálni valamit, amit nem vettünk tervbe, szabad kezet kapott. Volt a
buszon egy aranyos ötéves kislány, Nicola. Mivel odacsöppent, és úgy
éreztük, ez meg is illeti, betettünk egy kis jelenetet, amikor elcsevegek
vele, és felfújok a számára egy lufit.

PAUL: Kiruccantam Franciaországba, ott vettük fel egyik reggel a

„Fool On The Hill"-t néhány haverral. Nem egészen felelt meg a szak-
szervezet követelményeinek, mert ehhez egy sereg operatőrt kellett
volna alkalmaznunk, azt meg nem akartuk. Tudtuk, hogy a bevett
szokások ellenében dolgozunk, de hát szerettünk volna összehozni egy
elvarázsolt, buta kis filmet, és nemigen zavart minket, hogy közben
külön úton járunk. Jobbára így instruáltuk a szereplőket: „Nézd, ez egy
 636/840

improvizáció, csak menj le a partra..." A színészeink közé tartozott Ivor

Cutler, ő formálta meg Buster Bloodwessel szerepét. A cselekmény
szerint Jessie-be (a kövér asszonyságba) volt szerelmes, és egy nagy
szívet rajzolt köréje a homokba. Ez annyira jópofa volt, hogy benne
hagytuk a filmben.

De szívfacsaróbb részletek is adódtak. Sajnáltam kissé a Nat Jackley-

hez hasonló figurákat, akiért egyébként rajongtam. Régi vágású
kabarészínész volt, aki mulatságosan járt és furcsán táncolt. Oltári
klasszul csinálta, és Johnnal igazán kedveltük. John őt is bele szerette
volna venni a filmbe, de Natet bosszantotta, hogy kevés a szövege.
Néhány öreg fószer elvárta tőlünk a forgatókönyvet — ami végső soron
méltányos kívánság és ennek híján csalódott a filmben.

RINGO: Frankó volt. Csak leszálltunk a buszról, és felvettük ezt vagy

amazt a jelenetet. Lementünk a strandra, szívet rajzoltunk, táncoltunk.
Aztán felvettük a képekhez a zenét. Maga a filmezés két hetet vett ig-
énybe, a vágás jóval többet. Kissé befürödtünk az első rendezőnkkel.
Mozgó operatőrökkel dolgozott, akik járkálva filmeztek. Amikor
megnéztük az első három-négy nap anyagát, hát mit látunk: a végén
elfelejtették kikapcsolni a kamerát, úgyhogy több órányi filmünk volt
különböző járdákról. Jó, mi?

JOHN: Nem voltak rendezőink, csak operatőrök. Mikor besétáltak

hozzánk.. megkérdeztük tőlük, rendezők-e. Igennel feleltek, amiként
arra a kérdésre is, hogy jók-e. „Fel van véve" - mondtuk. Ez a nagy üz-
leti jelenet.

RINGO: Háromféle dobfelszereléssel dolgoztam. Volt egy, ami talán

óriásoknak készült - ez olyankor történik, ha az ember nem gondolja
végig a dolgokat -, volt ott egy hatalmas basszusdob, tamtamok és egy
böhöm nagy katonadob. Akkora volt, hogy nem értem el a lábammal a
basszusdobot,-egyszóval ez a készlet semmire sem volt használható.
 637/840

Pantomimhez viszont frankón bevált. Aztán volt egy mini-

felszerelésem, ezzel sokat szórakoztam, meg egy normál méretű
készletem.

GEORGE: Emlékszem a nagy hangárra Kernben. Itt furikáztunk a

reptér körül a Mini Cooperen, miközben felvettük a „Your Mother
Should Know”-t. Egész izgi volt. Élveztem ezt a jelenetet.

NEIL: Mindenféle dolgok történték. A nagy, kidekorált oldalú buszban

ültünk, amikor egy kis hídhoz ériünk, amihez a busz túl széles volt, így
elakadtunk, és se előre, se hátra nem tudtunk megmozdulni. A sofőr
megpróbált hátrálni, de mindkét irányban vagy százméteres kocsisor
várta, hogy levergődjön a hídról Mindenkinek felment a pumpája
közben.

Amikor John és Paul ennek a francos filmnek a vágását végezték,

rájöttek, hogy senki sem vett fel álvezető képkockákat. Például a busz
egyszer sem látszott kívülről. Mondtam, majd megcsinálom. Magam
mellé vettem Nick Kowland operatőrt, és Mattal ismét buszra száll-
tunk. Feltettük az oldalára az összes posztert, és elhajlottunk.

Egy kis cigánytábor mellett álltunk meg. Lekaptam néhány kölyköt,

amint integetnek a busz után, és meghagytam a sofőrnek, hogy gy-
orsan hajtson. Felvettük, amint a busz a kamera felé közelít, majd
pedig eltávolodik tőle. Megvoltak hát az átvezető képsorok. Efféle
utólagos betoldásokra folyton szükségünk volt, és máig sem értem,
mikor vették fel a fiúk a zenét.

JOHN: A Magical Mystery Tour az egyik legkedvesebb lemezem, mivel

olyan különös. Az „I Am The Walrus" is a kedvenc dalaim közé tar-
tozik, részben persze mert én szereztem, de meg azért is, mert egy
csomó olyan apró részlet van benne, ami egy évszázad múlva is
időszerűvé teszi.
 638/840

„A Rozmár és az Ács" című versike adta az ötletet az Alice Tüköror-

szágban című műből. Én imádom. Azt nem is sejtettem, hogy Lewis
Carroll a kapitalista rendet cikizi ki benne. Soha nem mentem bele oly-
an mélyen a jelentésébe, ahogy a kritikusok szokták szétcincálni a mi
szövegeinket. Később átolvasva rájöttem, hogy a Rozmár a gonosz a
történetben, míg az Ács a jó. „Na, ezt elcsesztem - gondoltam -, a
rosszfiút pécéztem ki." De, tudják, nem jött volna ki a szótagszám, ha
„én vagyok a Rozmár" helyett azt éneklem: „én vagyok az Ács".

LA-ban néztük meg a filmet, ahol a Rozmár volt az a pöffeteg burzsuj,

aki az összes osztrigát bezabálja. Én a Rozmárt mindig a kertben sétál-
gatva képzeltem el, és ez nagyon szimpi volt, ezért utána sem jártam,
ki is akart lenni eredetileg a Rozmár. És akkor, tessék, kiderül, hogy
egy átkozott csirkefogó. A dalszöveg mindenképpen azt sejteti, hogy
többet jelent önmagánál, én is így képzeltem. Valamennyien így gon-
doltuk, mivel ha én mondom, hogy „én vagyok a Rozmár", annak
valami olyasmit kell jelentenie, mintha azt mondanám: „Én vagyok az
Isten." Végül is költészet az egész, noha a Rozmár voltaképpen a saját
jelképemmé vált.

A „Rozmár" egy álmot mesél el, az egyes szavak szinte semmit sem
jelentenek. A kritikusok egy csomó röhejes badarságot írtak össze róla.
Ugratás az egész, egy nagy hecc. Hadd lássanak bele mindenféle
mélységeket... Mert ugyan mit is jelenthetne, hogy „én vagyok a to-
jásember?" Lehetett volna a pudingos tál is akár. Nem gondoltam an-
nyira komolyan.

Találkoztam már olyanokkal, akik Dylan meg Krisztus hívei voltak,

mégis a Hare Krishnát kántálták. Mindenekelőtt Ginsbergre gondolok.
Az „elemista pingvin" kifejezés pont azt sugallja, hogy naivitás Hare
Krishnát gajdolva járni a világban, és bálványokban hinni.
 639/840

Akkoriban homályosan írtam, Dylan módjára, inkább csak elmosódó

jelentéseket adva pontos meghatározások helyett, a többit lássa bele az
olvasó. Klassz játék ez. Azt gondoltam: „Biztosan beveszik majd ezt a
művészies halandzsát." Dylan szövegeiről többet írtak össze, mint
amennyi szöveg a dalaiban volt. Az enyémekről is. De csak az ér-
telmiség magyarázott bele annyi mindent Dylanbe meg a Beatlesbe is.
Ha pedig Dylant megkajálták mint nagy költőt, gondoltam, ilyet éppen
én is tudok.

Az ember csak egymásra rak néhány képet, összeférceli őket, és már

kész is a költemény. Ugyanabban a hangvételben írtam ezt a dalt, mint
amilyenben az In His Own Write íródott.

Volt valami élő BBC-adás is, ahol Shakespeare-t idézték, én meg

belekomponáltam a dalba az ottani szöveg egy részét. Már sokszor
kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen mi a fenét énekel a kórus a
szám végén, mert senki sem értette (magyarul viszont úgy lehetett ért-
eni: „tuggya, tuggya, evribadi tuggya" - a ford.) Nos, az hangzott el
többször is: „Everybody's got one" („mindenkinek van egy"), ami
állítólag a Lear királyból került rá a felvételre, de nekem erről
fogalmam sem volt. Ez hát a titok nyitja, érteni meg azért nem lehet,
mert eleve egy rossz minőségű adást vettem magnóra.

PAUL: A BBC közvetítette a rádió napján, amit a hagyománynak meg-

felelően kabarékkal, Bruce Forsythtal és Jimmy Tarbuckkal ünnepel-
nek meg. Nekünk meg itt volt ez a drogos művünk, pont a karácsonyi
ünnepek után. Azt hiszem, ez sokakat meglepett. A kritikusok legalább
kiélvezhettek a helyzetet, és kisopánkodhatták magukat.

CEORGE MARTIN: A Magical Mystery Tour nem lett átütő siker, és ha

ezt mondom, még enyhén fogalmazok. A brit televízió fekete-fehérben
hozta le a színes filmet, mivel a BBC akkoriban nem sugárzott színes
 640/840

filmeket. Borzasztóan, katasztrofálisan hatott. Mindenki felfújt

blöffnek vélte, pedig, ha úgy tetszik, csak egy avantgárd videofilm.

Mi készítettünk először videofilmeket, a munkánk részeként, s a Ma-

gical Mystery Tour ennek egy meglehetősen csicsás példája.

Jó, persze nagyképűek is voltunk kissé, de klassz buli is volt. Talán

még unalmas is, és néhány dal jobb is lehetne, de hát kísérleteztünk.

RINGO: Mivel angolok vagyunk, a BBC-nek adtuk át a filmet (ez volt a

legnagyobb csatorna akkoriban). Borzasztóan, pokolian festett fekete-
fehérben. Mi is bolondok voltunk, és az adó is, hogy átvette. Közfel-
háborodást keltett. Most végre ránk szállhattak. „Túl messzire mentek!
Mit képzelnek, kik ők? Mit jelentsen ez az egész?" - károgták.
Hajszálra, mint mikor egy rockoperát húznak le, hogy nem Beethoven
szerezte. Akkoriban még elvárás volt az érthetőség, a mi művünk azon-
ban túl elvont ehhez.

Egy csomó ember jól érzi magát, és azt teszi, ami az eszébe ötlik. Per-
sze, a filmet alaposan lehúzták, s csak akkor derült ki, milyen muris,
amikor színesben kezdték vetíteni. Fura módon mégis azt érzem,
megállta az idő próbáját, és azt is megértem, hogy fekete-fehérben
minden érdekessége elveszett, sőt egyenesen érthetetlen lett
(különösen a légibalett-jelenet) Kiküldünk egy palit, hogy filmezzen
Izlandon, és ezeket a klassz képsorokat fekete-fehérben láthatták a
nézők. Mit jelent mindez? Kimázolt, ostoba bohócok és mágusok? Mit
akarnak ezzel mondani?

Jusson eszükbe, hogy egyszerű, mezei szerelmes dalokkal kezdtük

-„Love Me Do", „I Want To Hold Your Hand", „Please Please Me",
blablabla -, aztán hirtelen megszületett ez az „I'M The Walrus", amely-
ben azt énekeltük: „rossz kislány vótál, mer' leengetted a bugyogódat".
 641/840

„Jesszusom, mi ez? Elvetették a sulykot!" — sopánkodtak az emberek.

Bizony, sokan ellenünk fordultak akkoriban.

PAUL: VALÓBAN OLYAN NAGYOT BUKTUNK VOLNA? NEM A

MIÉNK VOLT A LEGROSSZABB KARÁCSONYI MŰSOR. ÚGY
ÉRTEM, A KIRÁLYNŐ BESZÉDE SEM VOLT EGY NAGY
DURRANÁS, VAGY IGEN?

JOHN: Azt gondolták, kiléptünk a rólunk alkotott képből. Szerettek

volna beskatulyázni bennünket. Meg kellett felelnünk a légből kapott
elvárásaiknak. Márpedig ezt soha nem tesszük, ezért folyvást csalódást
okozunk.

NEIL: Volt egy repülős jelenet egy szépséges kis dallamra, amikor a
felhők mind színt váltanak, fekete-fehérben azonban mindez persze
elsikkad. Megértem hát a közönség csalódását és értetlenkedését.

GEORGE: A sajtó a sárga földig lehúzta a filmet. Minden új siker-

ünknél (ha például egy új lemez jött ki) megpróbáltak a földbe
döngölni minket, hiszen ha egyszer az egekbe emeltek, utána már csak
az következhet, hogy a porba rántanak. Így megy ez, ilyen az élet.

Tényleg nem szerették ezt a filmet, ami érthető, mert tele van művészi
gyengeségekkel, a forgatókönyv és a kivitelezés hiányosságaival. Olyan
volt, mint egy amatőr film, csak annak valamivel nagyobb szabású
változata. Mi egyszerűen jól éreztük magunkat. Ez természetes is volt
annyi sörrel meg a szájharmonikással a buszon.

Szerintem a filmnek vannak azért klassz pillanatai. Amik akkor jónak

tűntek, máig azok, és ez áll a kevésbé sikerült részletekre is. A film
maradt, ami volt, nem változott az idő múlásával, de van benne pár
frankó szám és jópofa jelenet. Én azt komálom a legjobban, amikor
John spagettit mer ki a duci nő tányérjára. Szerintem ez a film
 642/840

legfrankóbb részlete. John ötlete nyomán került a Magical Mystery

Tourba.

JOHN: Paul azt mondta: „Tessék, írd meg ezt a részt." „A büdös életbe
-gondoltam -, soha nem írtam forgatókönyvet. Azt meg hogyan kell?"
Aztán csak fogtam magam, és egyszerűen megírtam az álomjelenetet a
dagi nővel, a spagettivel meg a többivel.

PAUL: Azóta Steven Spielberg megjegyezte: „Ez a film volt az, amire
igazán felfigyeltünk a filmfőiskolán," Inkább művészfilm, mint kom-
mersz. Azt hiszem, valamennyien úgy gondoltuk, minden rendben is
van vele. Ha nem is ez a legnagyobb művünk, mégis megvédelmezem,
annál is inkább, mert sehol másutt nem adjuk elő az ,,I'm The
Walrus"-t, egyedül itt.

Azt hiszem, ez elég ahhoz, hogy érdekessé tegyen egy filmet. És John
álma is állati jó a spagettivel. Tényleg ezt álmodta. Azzal jött nekem:
„Képzeld, tegnap volt egy oltári klassz álmom. Szeretném, ha beleven-
nénk. Én voltam a pincér..." Ezekből a véletlenszerű ötletekből állt
össze a film, nagyon spontánul. A tévedéseiből tanul az ember.

Nem nevezném azért az egész filmet tévedésnek, mindenesetre mil-

liónyi kis hibát vétettünk a filmcsinálás közben. Nem volt például
csapónk, ezért nehéz dolgunk volt, amikor összevágtuk a képet a
zenével. Két hetet hagytunk a vágásra, és tizenegy hétig tartott. Ezzel
kissé túlléptük a büdzsét. Naphosszat a Sohóban csücsültem a vágóval
- rám osztották ezt a melót -, és közben sorban beugrottak a haverok,
úgyhogy azt hiszem, az én hibám is kissé, hogy a vágás ilyen sokáig
elhúzódott.

Ugyanakkor büszke is vagyok az eredményre, Merész film, bár azt el

kell ismernem, hogy rosszkor és nem a megfelelő közönségnek mutat-
tuk be.
 643/840

JOHN: Nem hinném, hogy bárminemű kötelesség terhelne minket a

rajongóinkkal szemben. Joguk van ahhoz, hogy ne tessék, amit
csinálunk. Ha pedig nem tetszik a munkánk, hát hamar faképnél ha-
gynak. Amennyiben az ember hagyja, hogy a rajongók diktáljanak
neki, mások kezébe teszi le az életét. Mi megpróbálunk egyenrangú
félként bánni a rajongóinkkal.

RINGO: Klassz forgatás volt, remek mulatság. Ezután kis videofil-

meket készítettünk, amelyek megóvtak minket attól, hogy ismét ki
kelljen mennünk az országútra, fellépnünk a tévében, és megint Cathy
McGovannel adjuk össze magunkat.

John költészete egyre mélyült ezekben a dalokban. Egyetlen sorba

sűrítette, amihez másnak egy egész dalra vagy regényre van szüksége.
Ezek az éles, csípős szövegek egyre klasszabbak lettek, mind a
melódiát, mind a hangszerelést tekintve.

JOHN: A BBC letiltotta minden egyes lemezemet. Egy ideig még a

„Walrust"-t sem engedte sugározni, mivel bugyogóról is énekeltem
benne. Azért használtam éppen a „bugyogó" szót, mert ezt találtam a
legdallamosabbnak azok közül a szavak közül, melyek elvileg
egyáltalán összekapcsolhatók a „letoltad" igével. Így már jó? Egyéb-
ként a minap hallottam, hogy nemrég valaki más igenis kimondta a
BBC műsorában a „bugyogó"-t; ennyit a betiltásról.

PAUL: Én rendeztem a „Hello, Goodbye" előzetesét. Mindenki ren-

dezni szeretne. Engem is érdekelt, egészen addig, amíg ki nem
próbáltam, mert akkor rájöttem, milyen kutya nehéz meló, Valaki így
foglalta össze a filmezés kényelmetlenségeit: „Az embertől folyvást oly-
anokat kérdeznek, hogy az arany- vagy az ezüstpisztolyt akarja-e, ő
meg azt gondolja magában: »Lássuk csak«, de közben nem lát sem-
mit". Temérdek döntést kellett hoznom, úgyhogy végül meggyűlöltem
az egészet.
 644/840

Az előzetes nem volt valami nagy durranás: néhány filmfelvevőre, op-

eratőrökre, némi hangra és pár táncoló csajra volt szükségünk. Azt
gondoltam, kibérelünk egy színházat, és délután lezavarjuk a dolgot.
Így is tettünk, belebújtunk a Sgt Pepper-féle öltönyeinkbe, és kivonul-
tunk a West End Saville Theatre-be.

RINGO: Az év végén Rómában forgattam a Candy című filmet, ami

klassz mozi. Baromira feldobott a filmezés. Együtt játszottam Marlon
Brandóval, Richard Burtonnel, Walter Matthauval, meg egy sereg más
nagysággal. Hú!

Frankó volt. Marlon állatira szórakoztató, játékos természet. Épp ebé-

didőben vártuk az érkezését,-Elizabeth Taylor is ott volt, egy dinamit
az a nő!

Marion érkezése azonban nagyon érdekelt, hisz mégiscsak ő a nagy

Marlon Brando, és én nagy rajongója vagyok! Megérkezett, és irtó
aranyos volt. Eljátszotta nekem, hogy tényleg ő a Brando. Felvett egy
kanalat, és Brandósan bandzsított rá. „Hű, ez tényleg kiköpött
Brando!" - gondoltam. Klassz volt. Szeretlek, Marion!

Mint kiderült, Richard és Elizabeth nagyon jóban van egymással.

Richard egyik oltári klassz húzása az volt, hogy az „I Am The Walrus"
szövegét felolvasta a borítóról, de tök komolyan, mintha Shakespeare-t
szavalna. Elmentünk velük hajókázni, és Richard egészen kikészült a
cikizéseimtől. Ilyeneket mondtam: „Nagy ég, milyen rázós is ez az an-
gol nyelv!" - mondtam, amire bepipult. Én meg így folytattam: „Ó,
Shakespeare, kegyelmezz nekünk!" Az idegein táncoltam hát, ő meg
mindig bevette, és lezavart a hajójáról: „Takarodj innen, te
tejfelesszájú!"

Imádtam a színészkedést, tényleg imádtam. És szerettem együtt lenni

a nagy színészekkel, velük üldögélni, és körülöttük sertepertélni.
 645/840

Mindtől kaptam valami használható tanácsot: „Tudod, ha így csinál-

nád. .." - mondták. Ők voltak az én színiiskolám.

1968

GEORGE: 1968 januárjában Bombayben dolgoztam a Wonderwall

zenéjén - ez egy hippifilm volt, Joe Massot rendezte. Felkért a filmzene
komponálására, de mondtam, hogy én ilyesmivel nem foglalkozom.
Erre azt válaszolta, hogy akármit adok, felhasználja, én meg azt gon-
doltam: „Csinálok egy hindu zenei antológiát, hátha néhány hippi
megszereti ezt a fajta zenél."

Helyi zenészekkel dolgoztam együtt az EMI bombayi stúdiójában.

Bhaskar Menon (aki később az EMI főigazgatója lett) vonattal hozatott
nekem sztereó-felszerelést Calcuttából, mert Bombayben olyat még
nem tartottak. Egy STEED volt, ugyanolyan hatalmas masina, mint az
Abbey Roadon. Egy ilyet ma a konyhámban tartok - azt, amelyikkel a
„Paperback Writer"-t vettük fel. Bombayből hazamentem, az Abbey
Roadon hozzátettem egyet-mást az anyaghoz, aztán visszautaztam
összerakni az egészet.

Maga a Wonderwall csak később készült el, és oltári nagyot bukott.

Ringó is ott volt velem a cannes-i premieren, bár erre magamtól nem
emlékeztem volna, csak most a zene megjelent CD-n, és Derek írt
hozzá egy szöveget, onnan tudom. Egyedül Jane Birkinre emlékszem,
aki nagyon helyes volt a filmen.

JOHN: Mind elmegyünk Indiába, hogy néhány hónapra elmélyedjünk

a transzcendentális meditációban. Azért akarjuk megtanulni, hogy ma-
jd világszerte népszerűsíthessük. Erre szeretnénk fölhasználni a be-
folyásunkat — már régóta mondják, hogy a fiatalság hangadói vagy-
unk, hát mi erre szeretnénk irányítani a fiatalság figyelmét.
 646/840

Az egész világ meg fogja érteni a szándékainkat, és azok is velünk

tarthatnak majd, akik annyira aggódnak a fiatalok kábítószerezése
miatt.

Nem alfélé evangélium ez, nincs benne semmi vallási jelleg ha más
sem akar belőle vallást gyártani. Azonban szellemi dolog. Elősegíti a
világ megértését, és segít az ellazulásban. Nincs a transzcendentális
meditációban semmiféle trükk, de csökkenti az emberben felhalmozó-
dott feszültségeket.

PAUL: Úgy emlékszem, 1968-ra szellemileg mindannyian kifáradtunk

egy kicsit. Az persze remek dolog volt, hogy mi vagyunk a Beatles, de
törekedtünk arra, hogy ez ne szálljon a fejünkbe. Ez többé-kevésbé
sikerült is, szerencsére nem szaladt el velünk teljesen a szekér, ugyana-
kkor arra gondoltunk: „Híresek vagyunk, gazdagok vagyunk, de mire
jó ez az egész?"

Ezért kezdtünk minden irányba tájékozódni, és mivel George amúgy is

beleásta magát az indiai zenébe, szinte magától adódott a kérdés: „Mi
van ezzel a transzcendentális meditációval? Tényleg tudnak lebegni
vagy repülni? A bűvész tényleg fölmászik azon a kötélen, amit nem tart
semmi?" Eleinte csak a puszta kíváncsiság hajtott bennünket, de mi-
után megismerkedtünk Maharishivel, és végiggondoltuk a dolgot,
mind elmentünk Rishikeshbe.

GEORGE: Maharishi évente indított tanfolyamot azoknak a nyuga-

tiaknak, akik meditációs oktatók szerettek volna lenni. Nekem nem ez
volt a szándékom, viszont szerettem volna jő alaposan kipróbálni a
meditációt.

Velem jött John és Paul is, és a sort Ringó zárta vagy tizenöt serpávai
és tartós élelemmel. Ott volt mellesleg az egész világsajtó is, és én
 647/840

egészen Delhiig alvást színleltem a gépen, hogy ne kelljen szóba

állnom velük,

Hosszú volt az út Delhiből Rishikeshig, négy-öt óra autóval, mert

Indiában akkor még csak régimódi Morrisok jártak.

Maga Rishikesh fantasztikus hely, ott terül el, ahol a Gangesz leér a
Himalájából a síkságra. Ott már egész széles a folyó,, a városba egy
nagy függő hídon át vezet az út.

Maharishi háza egy dombon állt, és a városra és a folyóra nézett. Egy

csomó kis bungalót építettek köré a nyugatiaknak, akik eljöttek hozzá
tanulni; az egész vagy 8-10 acre-nyi területet foglalt el. Mindben ki-
alakítottak konyhát, ebédlő a szabadban, ott reggeliztünk együtt. Nem
messze volt egy fedett térség, a közepén dobogóval, onnan tanított
Maharishi.

Indiában az ember nem járhat nyugati ruhában, ezért mi is átved-

lettünk. Nagyon élveztem a bő ingeket (jobban, mint a Boeingeket),
meg a pizsamaszerű nadrágokat.

JOHN: Ha George így folytatja, negyvenéves korára repülő szőnyegen

fog közlekedni. Én azért jöttem ide, hogy megtudjam, milyen szerep
vár rám, és meddig tudok elmenni ebben a dologban, amelyben Ge-
orge egy arasznyival előttünk jár.

GEORGE: HISZEM, HOGY MÁR MOSTANÁIG HÚSZ ÉVVEL

MEGHOSSZABBÍTOTTAM AZ életemet. HISZEM, HOGY ITT A
HIMALÁJÁBAN ÉLNEK OLYAN BÓDHIK, AKIK MÁR TÖBBSZÁZ
ÉVESEK. AKADHAT KÖZÖTTÜK OLYAN IS, AKI MÉG KRISZTUS
ELŐTT SZÜLETETT.
 648/840

RINGO: Remekül szórakoztunk, és jó sokat meditáltunk. Nekem izgi

volt ez az egész cécó. Nagyon emelkedett hangulatban éreztük ma-
gunkat Maharishinál.

JOHN: Végre messzire kerültünk mindentől. Olyan volt ott a Himalája

lábánál, mintha valahol az isten háta mögött kempingeznénk. A
hegyekben éreztük magunkat, pedig ez még csak a Gangesz fölé
emelkedő dombvidék volt, ahol a páviánok ellopták az ember
reggelijét. Mindenki köpenyben mászkált fel-alá, és órákra el-eltűnt
meditálni. Egész jó kis hecc volt.

Egyszer öt napig ki sem mozdultam a szobából, ahol meditáltam. Ezal-

att több száz dal jutott az eszembe. Aludni egyáltalán nem tudtam, hal-
lucináltam, és teljesen elment a szaglásom. Pár óra alatt eljutottam
odáig, hogy elszálljak valahová máshová, és órákig ott is maradtam.
Ezek is fantasztikus utazások voltak.

RINGO: A szabadban reggeliztünk, és a majmok sokszor ellopták a

kenyerünket. Reggeli után csoportosan meditáltunk a háztetőn. Ebéd
után ismét meditáltunk.

Azért rengeteget vásárolgattunk is. Mind indiai ruhában jártunk, ilyen

szűk szárú, de egyébként bő nadrágban meg olyan köpenyben, mint a
Nehrué. Egészen hozzászoktunk.

A fürdőszobában kissé mozgalmas volt az élet, mert mindig meg kellett

harcolni a kádért a skorpiókkal és pókokkal. Én, ha fürdeni készültem,
mindig felkiáltottam: „Igen, azt hiszem, ideje végre megfürdenem!", és
jó nagyokat dobbantottam a lábammal, benn a kádban pedig azt ki-
abáltam: Jaj, úgy élvezem a fürdést! Fenséges érzés!" Aztán irtó gy-
orsan megtörülköztem, hogy kimenekülhessek, még mielőtt a férgek
ismét előbújnának és elfoglalnák a terepet. Ráadásul ott volt Maureen,
aki már egy molylepkétől is frászt kap. George születésnapját nagy
 649/840

bulival ünnepeltük. Eljött egy csomó vendég, mindenki szépen

felöltözött, és pirosra-sárgára mázoltuk a homlokunkat.

GEORGE: A huszonötödik születésnapomat Rishikeshben ünnepel-

tem, minden föl volt virágozva, és én Maharishi kérésére szitároztam.

PAUL: Az átlagos napunk olyan volt, mint egy nyári táborban. Korán
keltünk, majd következett a közös reggeli. Húsétel nem volt,
valószínűleg zabpehellyel kezdtük a napot.

Reggeli után mindenki visszament a kunyhójába, meditált egy kicsit,

aztán ebédeltünk, majd beszélgettünk, néha zenéltünk is kicsit. De az
idő nagy része evéssel, alvással, meditációval telt, Maharishi nem vitte
túlzásba a tanítást.

Lehettünk ott vagy százan. Amikor Maharishi megjelent, a dobogót

mindig fölvirágozták. Nagyon ünnepélyes volt az egész, bár ő igen
egyszerű dolgokat mondott: „Ez csak egy meditációs módszer. Nem
várom el senkitől, hogy Istenben vagy bármilyen nagy mítoszban
higgyen. Én csak egy módszert szeretnék átadni, amellyel mindenki
harmonikusabbá teheti a saját életét."

Én ezért szeretem még ma is a meditációt. Egy szót sem hiszek a le-

begő vagy repülő jógikról szóló mesékből, pedig ma már nagyon hir-
detnek olyan tanfolyamokat, ahol az ember megtanulhat fölemelkedni
kissé a földről. Emlékszem, egyszer megkérdeztük Maharishit is, vajon
lehetséges-e a levitáció, mire azt felelte: „Én nem tudom megcsinálni,
de ismerek valakit egy közeli lakiból, aki igen.” Mi persze rögtön
mondtuk, hogy ide kéne hívni, mert szeretnénk a saját szemünkkel
látni, hogy majd beszámolhassunk róla az otthoniaknak, de sosem
találkoztunk a pasassal.

Esténként amolyan kérdezz-felelek játékkal ütöttük el az időt. Egyszer

egy amcsi vendég fölállt és azt mondta: „Maharishi, én rémes
 650/840

helyzetbe kerültem, de amit mondtál, az segített rajtam. Egy nap,

amikor éppen meditáltam, egy nagy kígyó közeledett felém. New York-
i vagyok, és nagyon félek a kígyóktól, de akkor eszembe jutott, mit
mondtál erről, és gondolatban a kígyó szeme közé néztem, szugger-
áltam, mire egy darab tekergő kötéllé változott." Máig sem tudom, mi
történt valójában a pasival, de az biztos, hogy ha az ember keményen
szembenéz a veszéllyel, az már nem is olyan félelmetes.

Szóval akkor tanultam meg meditálni. Ma már ritkán csinálom, de a fi-

aimat mindig is biztattam, hogy érdemes megtanulni, mert nagyon jól
jöhet, ha az ember tétlenségre van kárhoztatva, vagy egyszerűen csak
meg akar nyugodni.

Maharishi nagyra tartotta a modern technikát, mert úgy vélte, hogy a

segítségével könnyebben elterjesztheti a tanítását a világon. Egyszer,
miután elment Új-Delhibe, váratlanul helikopteren röpült a táborunk
fölé, aztán leszállt a folyóparton. Mind leszaladtunk oda, már amen-
nyire abban a bő ruhában szaladni lehet, és akkor megkérdezték
tőlünk, ki akar fölmenni egy körre Maharishivel. Végül persze John
lett az. Utána megkérdeztem, miért ragaszkodott ehhez olyan nagyon,
mire azt felelte: „Abban bíztam, odafönn végre megtudom tőle a végső
választ." Ez nagyon jellemző volt Johnra.

JOHN: Amellett, amit ott mindnyájan csináltunk, én a legjobb dalaim

közül néhányat ott írtam. Olyan megnyugtató volt a környezet, derűs
és biztonságos, és mindenki mindig mosolygott Már egyedül a dalokért
is megérte volna elmenni oda, de szerintem azok a Szaharában vagy a
skót felföldön is ugyanúgy megszülethettek volna.

Ebben a táborozásban az volt a furcsa, hogy nagyon szép volt ugyan az

egész, és én napi nyolc órát meditáltam, mégis annyira búvalbélelt
dalokat szereztem, mint a „Yer Blues": „Egyedül vagyok, meg akarok
halni”, és ez nem volt vicc, valóban így éreztem akkor. Furcsa, hogy az
 651/840

ember az öngyilkosságra gondoljon, amikor annyira közel érzi magát

Istenhez.

Amikor megszületik az ember és berakják a babakocsiba, még csak

akkor mosolyog, ha eszébe jut. De aztán az az első, amit megtanul,
hogy mosolyognia kell, ha azt akarja, hogy foglalkozzanak vele. Sok
anya azzal gyötri a gyermekét, hogy enni sem ad neki, amíg nem
mosolyog. Pedig ez nincs rendben. Mosolyogni akkor kell, amikor az
embernek olyan kedve van, különben képmutatás. Ha mások azt akar-
ják, hogy mosolyogj vagy „Hare Krishnát" szavalj akkor is, ha boldo-
gtalan vagy, akkor megkezdődik az érzelmi életed meghamisítása. Ar-
ról nem tehet az ember, hogy éppen jó vagy rossz kedve van-e.

Lehet erre drogot szedni vagy piálni, az mind csak elfojtás. En még
sosem találkoztam senkivel, akinek merő boldogság lenne az élete,
Maharishinak sem az, és egyetlen swaminak vagy harekrishna-gaj-
dolónak sem. Nincs tartós boldogság, legfeljebb álmodoznak róla az
emberek, de szerintem teljesen reménytelenül. A világon semmi sem
állandó.

A fájdalom az kicsit olyan az életben, mint az eledel. A fájdalom is,

meg az öröm is. Belopóznak az emberbe, és ha nem fejezzük ki őket,
ott is maradnak, valahogy úgy, mint a székrekedés. A fájdalom elől
nincs menekvés. Mindig ott bujkál valahol az emberben. Es mindenkin
kijön valamilyen formában: abban, hogy túl sokat dohányzik, vagy ki-
hullik tőle a haja, vagy valami. De nem lehet tőle megszabadulni.

Szerintem mindenki nap mint nap megjárja a mennyországot és a pok-

lot is, ezzel muszáj megbékélni. Csak az él, aki érez, és az életbe
mindenféle érzés belefér. Minden napra jut egy kis mennyország és
egy kis pokol. Vannak persze nagyon jó és nagyon rossz napok, de azok
sem végig olyanok.
 652/840

Hát ez a jin és jang, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, de mindenképpen

ilyen is, olyan is.

PAUL: Rishikeshben ott volt Mike Love is, Donovan is. Többre nem
emlékszem - ja, mégis: ott volt Mia Farrow is, meg a nővére, Prudence.
John neki írta a „Dear Prudence"-et, amikor pánikrohama lett, és nem
bírt kijönni a bungalójából.

RINGO: Prudence nemcsak meditált, hanem be is zárkózott. Talán

kétszer jött elő abban a két hétben, amíg ott voltam. Többen döröm-
böltek az ajtaján, és kérdezték tőle: „Élsz még?"

JOHN: Senki sem tudhatta, vajon Prudence előbb-utóbb nem

golyózik-e be teljesen Maharishi Mahesh jógi védőszárnyai alatt. De
azért sokan aggódtak emiatt, mi meg énekléssel próbáltuk
megvigasztalni.”

Engem és George-ot bíztak meg azzal, hogy próbáljuk meg kihozni on-
nan, mert bennünk megbízott. Addigra már olyan állapotba került,
hogy a nyugati világban diliházba csukták volna. De végül csak ki
tudtuk hozni. Akkor már három hete volt ott bezárkózva, hogy
mindenki másnál előbb jusson el Istenhez. Maharishi táborában csak
azon folyt a vetélkedés, hogy ki válik előbb kozmikus lélekké. (Én
akkor már az voltam, csak ezt még nem tudtam.)
PAUL: Én is szereztem egy-két dalt Rishikcshbcn. Megvolt például az
„I Will" dallama és címe is, csak még a szövege nem. És ott kezdtem el
az „Ob-La-Di, Ob-La-Da"-t, amikor elmentünk egy faluba, ahol éppen
valami vándor filmszínház szórakoztatta az embereket. Ez engem nem
érdekelt, cs megindultam hazafelé az ösvényen a dzsungelben, egy szál
gitárral a kezemben,- ott jutott eszembe, hogy „Desmond árus a
piacon."

JOHN: A „Continuing Story Of Bungalow Bill" egy olyan pasasról szól,

aki tigrisvadászatra érkezett Indiába, de végül ott találkozik Istennel.
Belejátszott talán valami Jungle Jim nevű figura is, akit összegyúrtam
Buffalo Billel; volt a dalban némi gyermeteg társadalombírálat is, de
leginkább viccnek szántam.

PAUL: RINGOÉK HAMARABB HAZAMENTEK, MERT RINGÓ A

KOSZTOT NEM BÍRTA, MAUREEN MEG A LEGYEKET.

Ringó mindig is csak a hazai ételeket szerette, Indiában meg nagyon

fűszeresen főznek, amit az ő gyomra már gyerekkorától nem bír.
Maureen meg ideges lett, ha akár egyetlen légy is volt a szobában —
egyszer azért nem tudott kijönni onnan, mert egy légy rászállt az
ajtóra. Rishikesh valóban nem nekik való volt.

RINGO: Már nem nagyon emlékszem arra táborra, mert csak két hetet
töltöttem ott, de kissé csalódtam az egészben.

Az ottani kaját nem ehettem, mert csupa olyat adtak, ami nekem tilos.
Gyerekkoromtól nem ehettem az erős, fűszeres ételeket. Két bőröndöt
vittem magammal, az egyikben a ruháim voltak, a másikban egy
csomó konzervbab.

Az egyik reggel aztán megkínáltak tojással, meg másnap is, és már

kezdtem örülni, hogy jobbra fordulnak a dolgok amikor látom ám,
hogy a tojáshéjat a földbe temetik. Kiderült, hogy ebben az asramban
 654/840

nem szabad tojást enni, mert az nem istennek tetsző. Hát kérdem én, a
föld alatt talán nem látja meg Isten a tojást?

De elsősorban nem is ezek miatt jöttünk haza korábban, hanem azért,

mert nagyon hiányoztak már a gyerekek. Nem szeretném, ha bárki azt
gondolná, hogy rosszul éreztem magam Indiában ezekben a meditá-
ciós asramokban,- végül is ez a kaland emlékeztetett a gyerekkori nyári
táborokra, egyszóval jó volt, csak én egy kicsit hamarabb eluntam,
mint a többiek.

PAUL: Gyakorlatias ember vagyok, ezért eleve határidőt szabtam

magamnak Rishikeshre. Először arra gondoltam: „Lehet, hogy ez lesz
az igazi. Ha igen, talán örökre ott maradok." De aztán meggondoltam
magam: „Lassan a testtel; elég lesz egy hónap is." Ugyanis ha valóban
olyan hihetetlenül jó, még mindig visszamehetek. Itthon majd elválik.
Végül letelt az egy hónap, és öröm volt hazatérni. Egyikünk sem élt át
hirtelen megvilágosodást. Gondoltam, ennyi éppen elég lesz, már így is
megtanultam belőle annyit, hogy most már bárhol csinálhassam
egyedül is. A meditációban az az egyik legjobb dolog, hogy nem kell
érte templomba menni, az ember egyedül is fel tud töltődni lelkileg.

Persze amikor kikötöttem ezt az egy hónapos határidőt, számolnom

kellett vele: a többiek megvádolhatnak, hogy nem veszem komolyan
ezt az egész dolgot. Nem úgy, mint George. Amikor szóba hoztam a
következő nagylemezünket, azonnal rám pirított: „Nem azért jöttünk
ide, hogy a zenéről beszélgessünk, hanem azért, hogy meditáljunk."
„Na ja -gondoltam magamban -, ne vedd már ennyire komolyan Geor-
gie fiú, hát hol hagytad azt a híres humorérzékedet?" Mindettől függe-
tlenül jól éreztem ott magam.

GEORGE: Ringó csak pár hétre jött ki velünk, talán csak azért, hogy
megmártózzék benne egy picit. Paul meg éppen csak eljött, és ugy-
anúgy ment is el, ahogy jött; aligha hatott rá mélyebben a dolog, mert
 655/840

a Lel It Be filmünk egyik jelenetében vigyorogva mondja Johnnak:

„Kicsit olyan volt, mint a suliban: guru úr, kérem! Kérdezhetek valam-
it?" Szóval lehet, hogy húsz évvel később megértette, miről is szólt a
dolog valójában, de akkor aligha fogta föl.

A tanfolyam egyébként csak egy ideig maradt Rishikeshben, aztán

minden évben átköltöztették Kasmírba. Oda már nem akartam velük
tartani, hanem inkább Dél-lndiába, hogy részt vegyek Ravi Shankarral
egy raga-film forgatásán.

Többször is mondtam Maharishinek: .Nem, nem megyek most veletek

Kasmírba, különben is jártam már ott tavaly." Azonban ő kötötte az
ebet a karóhoz, hogy mindenképpen mennem kellene, de végül meg-
mondtam neki, hogy Dél-lndiába megyek, és akkor John is velem jött.

Igazából csak mi ketten csináltuk végig a rishikeshi meditációs kur-

zust. Szerintem John azért jött el velem együtt, mert éppen az indiai út
előtt fordult komolyra a kapcsolata Yokóval.

JOHN: Mi akkoriban jöttünk össze Yokóval. Eleinte úgy volt, hogy ő is

velünk tart Indiába, de hát jött Cynthia is, és nem mertem fölvállalni,
hogy lavírozzam kettejük között.

PAUL: Igen jól éreztem magam, amiatt viszont aggódtam, hogy a töb-
biek hogyan fognak ebből kikeveredni, amikor azzal a hírrel jöttek vis-
sza, hogy Maharishi kikezdett egy csinos, szőke amerikai lánnyal (de
nem Mia Farrow-val).

JOHN: Nagy patáliát csaptak abból, hogy Maharishi állítólag ajánlatot

tett Mia Farrow-nak meg más csajoknak is,- egész éjszaka arról vit-
atkoztunk, hogy ez vajon igaz-e vagy sem.
 656/840

Végül George hajlott arra, hogy igaz lehet, amitől én is úgy gondoltam,
hogy igaz, mert ha George el tudja róla képzelni, akkor biztosan lehet
benne valami.

Föl is kerestük Maharishit, másnap elmentünk a bungalójába, ami

inkább egy kacsalábon forgó dzsungelkastély volt. Egyáltalán nem em-
lékeztetett holmi kunyhóra.

Aztán amikor be kellett keményíteni, megint csak nekem kellett

elvégeznem a piszkos munkát, mint bármikor máskor is. Mondtam:
„Elmegyünk." „Miért?"- kérdezte a guru. „Hát, ha te mindent látsz, azt
is tudod, hogy miért" - mondtam nagy ravaszul, ugyanis a hozzá közel
állók csodatévő embernek állították be őt. Azt mondta erre: „Nem tu-
dom, mondd csak meg", én viszont hajtogattam a magamét: „Tudnod
kell." Na, akkor igen gyilkos tekintetet vetett rám,- nem csoda, hiszen
ezzel teljesen lelepleztem őt. Az a baj velem, hogy mindenkitől túl
sokat várok - valószínűleg mindennek az van a legmélyén, hogy anyát
keresek - vagy legalábbis anyapótlékot - ami persze lehetetlen.

GEORGE: Valaki elkezdte terjeszteni Maharishiról azt a rosszindulatú,

aljas pletykát, amin aztán évekig csámcsoghatott a sajtó. Írtak arról is,
hogy Maharishi nem is volt igazi guru, de szerintem ezt csak az
irigység mondatta velük, és a pletykák is csak így kaphattak szárnyra.

Végül talán még a történelemkönyvekbe is bekerült, hogy Maharishi

„kikezdett Mia Farrow-val", de ebből egy árva szó sem igaz. Aki nem
hiszi, kérdezze csak meg Miától. Mellesleg nem csodálom a dolgot,
mert az a hely tele volt lökött emberekkel, többek között velünk is.

A pletyka nagy feszültséget keltett a táborban. John meg kapott rajta,

hogy végre lesz ürügye elmenni, amit már egy ideje fontolgatott.

Fölkerestük Maharishit, és megmondtam neki: „Nézd, mondtam már

sokszor, hogy elmegyünk, mert Dél-lndiában van dolgom." Nem
 657/840

nagyon akart ebbe belenyugodni, és megkérdezte: „Mi a baj?" Na, erre

mondott John valami ilyesmit: „Neked tudnod kell, ha nem is mond-
juk, te vagy a varázsló, nem?"

Már nem tudom, kinek az autójával jöttünk le onnan,- a világon

mindenki utánunk jött, hogy megcsinálhassa a maga „Beatles a Him-
alájában" híradóját. Egy ilyen filmes kocsival mentünk Delhiig.

Órákig tartott az út. John közben elkezdett dúdolgatni egy dalt: „Ma-
harishi, mit tettél" Mondtam, hogy ez így túl direkt, ő megkérdezte,
mire cserélje ki a Maharishit, és én akkor találtam ki a Sexy Sadie-t.
Delhiben elváltunk: John Londonba repült Yokóhoz, én meg Madras-
ba, hogy még pár hetee Dél-lndiában töltsék.

Híre ment, hogy elhagytuk a tábort, és persze a sajtó mohón ráhara-

pott. Mindenáron azt próbálták kiagyalni, hogy miféle sötét üzelmek
folytak ott, miközben nem is volt semmi különös.

JOHN: A „Sexy Sadie" szövege először így indult: „Maharishi, mit

tettél? Mindenkit jól átvertél!"

Ez akkor jutott eszembe, amikor arra vártunk, hogy bepakolják a cuc-

cunkat az autóba. Rengeteget kellett várni rá, úgyhogy már arra gon-
doltunk: „Ez nem véletlen, azt akarják, hogy ne hagyhassuk el ezt az
őrültekházát." Ráadásul velünk volt az a buggyant görög is, akinek
üldözési mániája volt. Folyton azt mondogatta: „Ez fekete mágia! So-
hasem tudunk elmenni innen!" De, mint látják, itt vagyok, akkor pedig
nyilván el is jöttem onnan.

GEORGE MARTIN: Én nem harapok annyira az ilyesmire. Legyen az

Maharishi, dianetika vagy akármi más, ezeket mind humbugnak tar-
tom. Persze általában nem ártalmas, ha az ember hisz valamiben, és a
fiúk egy darabig biztosan hittek Maharishiben, és nem is lett ettől
 658/840

semmi bajuk. George még ma is kiáll mellette, noha a többiek mind

csalódtak benne.

PAUL: Amikor azt kérdezik tőlem: „De hát nem szedte meg magát
ezen az egészen?", erre csak azt tudom mondani, hogy mindig nagyon
egyszerűen öltözött, nem volt egyetlen öltönye sem; gondolom, ha a
pénzért csinálta volna, előbb-utóbb csak Rollsszal hajtott volna el egy
újdelhi mulatóba. De ő mindig csak a kunyhójában ült és meditált,
amiben szerintem nincs semmi kivetni való.

Igaz, egyszer, amikor körülültük, tanácsot kért tőlünk, milyen autót

vegyen. Mi a Mercedest ajánlottuk, ő meg rákérdezett, hogy mennyit
bír, meg hogy megbízható-e. Mondtuk, hogy igen, és akkor döntötte el:
„Jó, akkor veszünk egy Mercedest." De ez igazán nem került milliókba,
és mivel ott voltunk, amikor eldöntötte, tudom, hogy nem a legel-
egánsabb autót akarta, amitől elájulnak a csajok, hanem a leghasznál-
hatóbbat. Mindenben ilyen gyakorlatias volt.

Sokszor gondoltam arra: „Most mi a hézag? Maharishi nem isten, még

csak nem is pap, és nem is állítja, hogy csalhatatlan. Olyan ember,
mint bárki más, csak megajándékozta az emberiséget egy meditációs
módszerrel."

John azért szerezte a „Sexy Sadie"-t, hogy kiírja magából a dolgot. Eb-
ben rejtette el a csalódását, de én a magam részéről nem hiszem, hogy
Maharishi bármelyik csajjal kikezdett volna. Nem volt az a fajta.
Egyébként is, ugyan hogy kezdhet ki egy guru egy nővel? Az nem megy
olyan könnyen. Úgyhogy el sem hiszem, hogy ez megtörtént volna.

NEIL: Én is utánuk mentem Rishikeshbe, de lényegében csak azért,

hogy lebeszéljem őkel egy filmről. Fölmerült, hogy csinálnak egyet Ma-
harishivel. Nem tudom, mi a fenéről szólt volna, mindenesetre három
 659/840

filmre szerződtek le a United Artistsszal, és ebből még csak kettő

készült el.

Egy hétig maradtam ott, aztán Paullal és Jane Asberrel tértem haza.
Johnék és George-ék még maradtak egy ideig.

PAUL: Többre tartottuk, mint amennyi, de ő is csak egy ember; mi

tévesen többnek gondoltuk.

JOHN: Rishikeshben egy jó nagyot tévedtünk. A meditációban változ-

atlanul hiszünk, de abban már nem, amit Maharishi művel. Alaposan
félreismertük őt, amiről sajnos az egész világ tudomást szerzett. Ugy-
anúgy félreismertük, mint ahogy bennünket szoktak mások. Bár ami
minket illet, az azért más egy kicsit, mert a mi életünk örökké a nyil-
vánosság előtt zajlik.

Igen, valami másnak gondoltuk, mint ami, nyilván mert valami mást
kerestünk, és benne véltük megtalálni. Gurut kerestünk, de csak őt
találtuk meg. Végül így hozott minket abba az állapotba, amelyet
állítása szerint gyógyítani tud.

Nem baj, India azért igazi volt, és a meditáció is bevált; ugyanolyan

hasznos, mint a gimnasztika vagy a fogmosás. De csak ennyi, és nem
mindaz, amit eleinte beleláttunk. Biztosan nagyon naivak voltunk, de
azt ezek után sem mondanám senkinek, hogy ne próbálja ki a
meditációt.

Szóval a meditáció oké, de emiatt nem fogunk aranytemplomot építeni

a Himaláján. Segítünk, ahol tudunk, de a zsebünket nem fogjuk emiatt
teljesen kiüríteni. Vannak a segítségnek más módjai is.

RINGO: KÉPZELJÉK, NÉHA MEDITÁLOK AZ AUTÓMBAN, MENET

KÖZBEN IS - UGYANIS A SOFŐRÖM VEZET!
 660/840

JOHN: Nincs mit megbánnom a meditációs gyakorlataimon, mert

szerintem ez jó dolog, és néha még ma is gyakorlom. Egyáltalán nincs
mit megbánnom. Nem bánom a drogokat sem, mert hasznukat vettem.
Ezzel nem akarok propagandát csinálni a drogoknak, mert nem biztos,
hogy mindenkinek jók, de nekem jók voltak, mint ahogy India is,- már
csak azért is, mert közvetlenül előtte jöttem össze Yokóval, és ott volt
időm átgondolni a dolgot. Három hónapig csak meditáltam és gon-
dolkodtam, és miután hazatértem, azonnal beleszerettem Yokóba. És
most nagyon boldog vagyok.

NEM TUDOM, MEKKORA GURU MAHARISHI,- MINDENESETRE

JÓ VOLT INDIÁBAN, ÉS ALAPOSAN KIPIHENTEM MAGAMAT,
ÚGYHOGY MOST MÁR ÚJULT ERŐVEL JÁTSZHATOM ITTHON AZ
ÜZLETEMBER SZEREPÉT.

DEREK: 1967 végén a Beatles meghívott egy konferenciára a Hills

House-ba. Ott jelentették be az Apple megalapítását, nekem meg föla-
jánlották az igazgatói széket. Rendkívül csábító ajánlat volt. Addigra
már sokat változtunk mindnyájan. Májusban, a Sgt Pepper tájékán
találkoztunk utoljára Brian Epstein sussexi bázavatóján, ahol George-
tól is kaptam LSD-t, miután korábban Johntól is, így aztán a dupla ad-
agtól mindenféle szépet láttam. Addigra hippivé lettünk. A Beatle-ek
sem voltak már azok az aranyos, de kissé megcsömörlött sztárok, mint
korábban, hanem igazán szeretni való, érző lelkek. Zabálnivalók voltak
1967-ben, és akkor mind azt hittük, hogy ezentúl minden nagyon szép
lesz. Ezért amikor fölmerült, hogy három jó év után hazamehetek Kali-
forniából Angliába, az olyannak tűnt nekem, mint egy szentföldi
zarándokút.

Amikor megtárgyaltuk telefonon ezt az egész Apple-ügyet, a végén azt

mondták: „Tudod, valójában nem kell semmit csinálnod. Minket
úgysem érdekel a márkanév meg az üzleti politika. Csak gyere ide, légy
te a góré, rendesen megfizetünk." Amikor megérkeztem 1968
 661/840

áprilisában, úgy találtam, hogy a munkát még komolyan veszik, de

mást már aligha. „Jó az Isten, jót ád" - valahogy így gondolkoztak.

NEIL: Nem maradtam sokáig Rishikeshben, mert úgy volt, hogy

nekem kell irányítanom az Apple-t. Berendeztek már valami ideiglenes
székhelyet a Wigmore Streeten, de nem volt ott még egy szál doku-
mentum, egyetlen szerződés sem. Még csak gyűjtögettem az informá-
ciót, hogyan is kell az ilyet csinálni, meg hogy mi is történt addig pén-
zügyileg a Beatlesszel, hogy aztán tervezni lehessen.

PAUL: Májusban New Yorkba mentünk Johnnal, hogy bejelentsük az

Apple megalakulását, és mindenkit felhívtunk, hogy küldjék el
hozzánk a még felfedezetlen zseniket. Szerettünk volna látványosan in-
dítani, de volt valami rossz érzésem, tán némi paranoiám is. Nem tu-
dom már, mit szívhattam akkoriban, de biztosan nem tett jót nekem.

Előttem van, ahogy ott ülünk az emelvényen, és kérdezgetnek az

újságírók. John jól állta a sarat. Linda is ott volt mint fényképész, és
utána megkérdeztem tőle: „Nem látszott rajtam, hogy ideges vagyok?"
Azt mondta, hogy nem, mégis megmaradt ez a kellemetlen érzésem,
talán mert olyan területre merészkedtünk, ahol nem mozogtunk ot-
thonosan. Olyan újságok jelentek meg, mint a Fortune, és úgy beszél-
tek velünk, mintha számottevő gazdasági tényezőt jelentenénk, ami
nem volt igaz. Végig se gondoltuk, mit jelent egy ilyen vállalkozás, csak
belevágtunk, mert jó heccnek tartottuk.

JOHN: Ez úgy lett, hogy éppen szívtunk egy kicsit, és valame-

lyikünknek eszébe jutott: „Miért ne csinálhatnánk saját filmeket? És
miért ne fedezhetnénk fel tehetséges fiatalokat, hogy ne kelljen ugyan-
olyan keserves éveket átélniük, mint nekünk?

George így fogalmazta meg a dolgot: „Elegem van abból, hogy nem
mehetek be a parkba, mert a másé." Így jött az ötlet, hogy nyitunk egy
 662/840

parkot, ahová bárki bemehet, és azt csinál ott, ami jólesik neki. Erről
szól a mi vállalkozásunk. Innen senki sem lesz kitiltva azért, mert nem
a megfelelő színű cipő van rajta.

PAUL: Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a jelenleginél

több pénzre már nincs szükségünk, így a történelemben először fordul
elő, hogy a főnökök nem törekednek a személyes profitra. Mi már
megvalósítottuk az álmainkat, és most szeretnénk ezt másoknak is le-
hetővé tenni.

JOHN: A vállalkozás lemezekkel, filmekkel, elektronikával, szükség es-

etén mással is fog foglalkozni. Olyan rendszert szeretnénk kialakítani,
hogy ha valakinek van egy jó filmötlete, ne kelljen senki előtt térden
állva könyörögnie, hogy megvalósíthassa.

Ennek a társaságnak nem az a célja, hogy aranyat halmozzon fel a

bankban. Mi ezen már túl vagyunk. A fő kérdés az, hogy vajon
csakugyan megvalósítható-e a művészi szabadság egy üzleti struktúra
keretei között, és alkothatunk-e valóban jó dolgokat úgy, hogy ezeket
aztán nem próbáljuk meg a ráfordított költségek háromszorosáért
elsózni.

NEIL Ott voltam velük New Yorkban,- kissé bizarr volt az egész. Előtte
egy kínai dzsunkán köröztünk a Szabadság-szobor körül, és próbáltuk
kisülni, mit kezdhetnénk az Apple-lel.

Aztán a fiúk megjelentek a tévében, de a megszokott műsorvezető,

Johnny Carson éppen szabadságon volt, Joe Garagiola helyettesítette.
Ha jól emlékszem, John azt felelte az egyik kérdésére: „Majd megpör-
getjük, akár egy búgócsigát, aztán majd kiderül, meddig bírja." És
valóban, az Apple ügyeit valahogy így intézték.

JOHN: Rettenetes volt. A műsort valami baseballozó vezette, de erről

nekünk nem szólt senki. Olyanokat kérdezett, hogy „Melyikük a
 663/840

Ringó?" Az ember elmegy azzal, hogy Johnny Carson készít vele inter-
jút, és akkor megjelenik helyette ez a sportember, aki azt se tudja,
esznek-e minket vagy isznak, meg egy bájos hölgy, aki megállapítja,
milyen remekül nézünk ki. Ez volt életem legrettenetesebb tévés
fellépése.

RINGO: Lett egy kiadónk meg egy lemezvállalatunk. Az volt az alapöt-

let, hogy a művészek majd megkeresnek minket mindenféle jó öt-
letekkel, és ha valami megtetszik bármelyikünknek, adunk pénzt a
megvalósítására. Ki kellett volna raknunk egy nagy feliratot az ajtóra:
„Itt nem kell koldulnod". Biztosan azért nem akartuk, hogy tőlünk
kolduljanak, mert úgy éreztük, hogy ezt sokszor meg kellett tennünk a
hatvanas évek elején.

GEORGE: Nekem nem sok közöm volt az Apple-hez. Még Indiában

voltam, amikor megalakult. Azt hiszem, úgy lett az egész, hogy
Johnnak és Paulnak az agyára ment valami, elszaladt velük a szekér
vagy belelovalták egymást, nem tudom. Rengeteg mindenféle ötlettel
álltak elő, de aztán kiderült, hogy a gyakorlatban csak egyvalamit tu-
dunk akkor is, ha Apple-nek hívnak bennünket: mi vagyunk a Beatles,
és mi tudunk Beatles-számokat gyártani.

Mire hazaértem Indiából, már megnyílt a Wigmore Street-i iroda. Be-

mentem megnézni, hát csupa őrültet találtam ott, akik a legel-
képesztőbb bóvli ötletekkel házaltak. De, miután ez volt a hippikor-
szak, az egész a legbarátibb hangulatban zajlott. Valójában csak káosz
volt az egész.

JOHN: Megpróbáltam minden jelentkezővel foglalkozni, és egész nap

sereglettek hozzám, de nem akadt közöttük senki, aki valami számo-
mra vagy a társadalomnak hasznos dologgal állt volna elő. Már herótot
kaptam tőle, hogy mindig azt hallom: „Szeretném, akarom, miért ne?"
 664/840

Csupa lökött hippi volt, akik mind dührohamot kaptak, mert nem
lelkesedtem be a hülyeségeiktől.

NEIL: Júliusban az Apple átköltözött egy nagy épületbe, a Savile Row

3-ba. A lemezosztály volt a földszinten, a stúdió a pincében. Az első
emeleten nekem is volt egy irodám, meg az összes Beatle-nek külön. (A
másodikon- a sajtóosztály volt, és esetleg afölött is valami, de arra már
nem emlékszem.

Lehet, hogy mindenki más nagyon élvezte ezt az Apple-esdit, azok is,
akik beállítottak az utcáról, de nekem kemény munkál jelentett meg-
szervezni az egészet, ami nem is sikerült igazán, mert állandó volt a
káosz.

Mielőtt elutaztunk volna New Yorkba a hivatalos bejelentési megtenni,

hirdetést adtunk fel az újságban: „Küldjétek el a felvételeiteket, egyel
sem fogunk a szemétkosárba dobni. Mindenkinek válaszolunk." Ebből
az lett, hogy elleplek a magnószalagok, versek és forgatókönyvek. Le-
hetetlen volt mindenkinek válaszolni.

PAUL: A beküldött szalagokon nem fedeztünk föl semmi falrengetőt,

de legalább mindenki tudta, hogy kutatjuk a tehetségeket; akadt is
egy-kettő, így James Taylor, akit Peter Asher ajánlott.

A legkiemelkedőbb művész, akinek én voltam a producere az Apple-

nél, Mary Hopkin volt. Nem én fedeztem föl, hanem Twiggy, a modell,
akivel mi jóban voltunk, és aki látta Maryt egy tévés tehetségkutató
felvételén. Ő szólt nekem, hogy nézzem meg adásban, mert a csaj
egyszerűen remek. Aztán én is megállapítottam, hogy Marynek csak-
ugyan szép hangja van, meg a gitár is igen jól áll a kezében.

A „Those Were The Days"-et egy éjszakai mulatóban hallottam egy

amerikai házaspár előadásában. Megmaradt a fejemben a dallam, és
mindig is arra gondoltam, hogy ebből sláger lehetne. Eredetileg orosz
 665/840

népdal volt, amit ezek az amcsik feldolgoztak. Ők addigra már haza-

mentek, de szóltam valakinek az Apple-nél, hogy kerítse elő nekem ezt
a számot. Megtalálták az amerikai házaspárt, és ők hozzájárultak a
felvételhez, amit Mary sikerre vitt.

Felkértek, hogy írjak kísérőzenét a London Weekend TV egyik soroza-

tához, a Thingumybobhoz, amelyikben Stanley Holloway szerepelt.
Mindig is szerettem a rézfúvósokat, és most végre írhattam valamit a
Black Dyke Mills Bandnek. Saltaire-ben, Bradford közelében volt a
felvétel, ahol egy nagy, visszhangos csarnokban rögzítettük a B oldalra
a „Yellow Subinarine” első verzióját; az A oldalhoz teljesen másféle
hangzást akartam, ezért azt a szabadban vettük föl; ez olyan valódi
rezesbandásan szólt.

Később dolgoztam együtt a Badfingerrel is. Én írtam nekik a „Come

And Get It"-et, és egy egész jó demót csináltam belőle. Miután közel
laktam a stúdióhoz, nem volt nagy ügy egy kicsit előbb bemennem az
Abbey Roadra az egyik Beatles-felvétel napján, tudva, hogy nem lesz
még benn senki más, de a felszerelés már be lesz állítva, és akkor do-
boltam egy kicsit Ringó felszerelésén, feljátszottam a zongora- és a
basszusszólamot, lelénekeltem a dallamot, végül duplítottam a
felvételt. Azzal adtam át a Badfingernek, hogy vegyék föl egy az egyben
a demó szerint, mert úgy éreztem, elkaptam a fonalat. Szerettek volna
itt-ott változtatni rajta, de én kardoskodtam a magam verziója mellett,
ők meg végül hallgattak rám, és nagyon jó felvételt készítettek, amiből
1970-ben sláger lett.

Ebből a csapatból Pete Ham igen jó számokat szerzett. Ő írta Harry

Nilssonnak a „Without You"-t, ami igazán remek dal. Szomorú, hogy
később végzett magával. Igen kedves gyerek volt, még látom magam
előtt az arcát. Nagy kár érte.
 666/840

Ami Johnt illeti, ő inkább avantgárd dolgokra akarta használni az

Apple-t, így lett is egy külön kis alvállalkozása, a Zapple, az őrült kísér-
letek számára.

JOHN: Az Apple-nél mi csakugyan megpróbáltunk minden beküldött

anyagot meghallgatni, de ennek egy idő után az lett a vége, hogy nem
maradt időnk a saját számainkra.

RINGO: Az Apple izgalmas lemezeket adott ki. Elsőnek Mary Hopkint,

aztán George felfedezte Jackie Lomaxet, később Billy Prestont. Az én
fölfedezettem John Tavener volt. Úgy találtam rá, hogy a fivére, aki
építési vállalkozó volt Hampsteadben, nekem dolgozott, és egyszer el-
hozta egy szalagját. Nekem nagyon tetszett, és mivel megbeszéltük,
hogy mindenféle zene jöhet, ami jó, őt is kiadta az Apple. Én ezzel
járultam hozzá a cég működéséhez.

Paul ekkortájt a Badfingerrel foglalkozott. Ők adták később a

kísérőzenét a The Magic Christian című filmben, ahol Peter Sellers-zel
együtt szerepeltem. De nem tudom, ez hogy jött össze,- nem én aján-
lottam be őket.

PAUL: Az Apple-nél mindegyik Beatle annyi lemezt produkálhatott,

amennyit csak akart. Mindenki benne is volt a buliban, csak nem egy-
forma mértékben. Én a leginkább, de hát én ott laktam Londonban.
Biztos, hogy jóval több lemeznek voltam a producere, mint mondjuk
Ringó, aki nem is tudom, pontosan mit csinált az Apple-nek, de
akármit is, aligha izzadhatott bele. Ezt nem szemrehányásként mon-
dom, hiszen a részvétel teljesen önkéntes volt. Ha volt valakinek egy jó
ötlete, megvalósíthatta; ha nem, hát nem.

Az Apple végül is egész jó kis lemezvállalat volt, már ameddig ez

érdekelt bennünket. Csakhogy aztán jöttek a mindenféle anyagi
 667/840

gondok, és akkor már mindenki arra gondolt: "Kinek kell egy ilyen vál-
lalat? Jobb a függetlenség!"

DEREK: Az Apple valójában lemezvállalat volt, de sok mindent fölvál-

lalt. Volt benne üzlet, szórakozás, szponzori tevékenység, a fiúk
próbálták betartani az ígéreteiket. Ezért nagyon sok komolyság volt
ebben a vállalkozásban, ugyanakkor némi őrület is.

Azzal kezdődött, hogy bejelentették: gondoskodni kívánnak az új te-

hetségekről, de aztán egyre inkább a háttérbe húzódtak. A végén azon
kaptam magam, hogy én vagyok az Apple, ők meg szépen elpárologtak.
Kénytelen voltam én fogadni a pályázókat az irodámban. Mindenkit
udvariasan leültettem, még itallal is megkínáltam, hiszen amúgy is it-
tam magam is.

Összehoztam egymással egy csomó embert, és fél éven belül afféle sza-
lon alakult ki nálam, ahol valami megfoghatatlan, de nagyon kellemes
tevékenység folyt, miközben a Beatles a „fehér" albumán dolgozott.

Az irodámban örökké lehetetlen alakok zaklattak. Sokan előbb a köz-

pontot hívták föl nagy Neilt, de előbb-utóbb személyesen is megjelen-
tek, és ha nehéz esetnek bizonyultak, rendre nálam kötöttek ki, de leg-
alábbis az én közvetlen munkatársaimnál.

Egész nagy részlegem volt, vagy négy titkárnőm, aztán az as-

szisztensem, Richard DiLello, meg egy másik sajtószakember, Mavis
Smith. Több mint tízen ültünk egy nem is olyan nagy szobában. Ha
valakit kirúgtak egy másik osztályról, én befogadtam, lassan olyanok
lettünk, mint a Noé bárkája. Közben az egész épületben dolgoztak
harminc-negyvenen.

Nagy voltam mások asszimilálásában. Megjelent nálam például

Frankié Hart (aki később a Grateful Dead gitárosának, Bob Weirnek
lett a kedvese, és előbb az én titkárom lett, aztán George Harrison
 668/840

asszisztense. De ott lebzselt a sajtó is, meg a felfedezettek: James

Taylor és Mary Hopkin az összes pereputtyával. Olyan volt, mint egy
Altman-film, ahol a színhely minden zugában mindig történik valami.

PAUL: Megpróbáltuk magunk irányítani az egészet. Ma már sokan

csinálják ezt, persze jogi tanácsadók segítségével, de akkoriban ez még
nem volt divat, ráadásul kockázatos is volt, mivel nem egészen láttuk
át a dolog pénzügyi hátterét.

Egyszer megpróbáltam megfogni kissé a költségvetést. Amikor például

megtudtam, hogy Derek mekkora stábbal dolgozik, arra gondoltam:
„Derek a mi sajtófőnökünk, de mi a lenének kell neki négy titkárnő?
Miért nem elég mondjuk három? Mindennek van határa!" No persze
sehol sem örvend nagy népszerűségnek az, aki létszámot akar
csökkenteni, én mégis szóltam Dereknek, hogy egy titkárnőről mond-
jon le. Ő megbeszélte az embereivel a dolgot, aztán azzal jött oda
hozzám: „Ha te kirúgod a csajt, mi visszavesszük." Kénytelen voltam
visszakozni, a többiek egyszerűen nem hagyták, hogy spóroljak.

Mára még jobban megtanultam, milyen nehéz a személyzeti politika,

hiszen megvan a saját cégem. Ez a legnehezebb az egészben. Az Apple-
nél megpróbálkoztunk az ésszerű szervezéssel, de nem sikerült.

RINGO: Én nem voltam benne annyira a buliban, mint a többiek, de

élveztem. Amit az Apple csinált, az jórészt velünk volt kapcsolatban, de
ezért igazán nem kellett oda rendszeresen bejárni. Volt ott saját
szobám, de én jobban szerettem otthon üldögélni, ha már üldögélni
kell. A baj csak az volt, hogy boldog-boldogtalannak adtunk pénzt
kamerára meg mindenféle fölszerelésre, és minden második csak föl-
vette a pénzt, lefalcolt vele, produkció meg sehol,- sose láttuk őket
többé.
 669/840

GEORGE: Egy idő után kiderült, hogy óriási összegeket dobtunk ki az

ablakon. Ebből mindenki azt a tanulságot vonhatta le, hogy közös
lónak túrós a háta, mert az ilyen vállalkozásban szinte sosem az van,
amit az ember akar. A mi esetünkben John és Paul ragaszkodott
mindenáron az eredeti elképzeléséhez, ami miatt milliókat pocsékoltak
el, Ringó és én meg képtelenek voltunk ezt megakadályozni. Egyszer-
űen le kellett nyelnünk a dolgot.

Volt persze a cégnek bevétele is, de a kiadásokhoz képest elenyésző.

Életünk fő problémájává vált, hogy minden, aminek bármi köze volt
bármelyik Beatle-hez, közös üzleti ügynek minősült, ezért nem aján-
lom senkinek az ilyen partneri viszonyt. Hiába tudtam, hogy az az öt-
let, amelyikre valamelyik társam ráharapott, őrültség, nem
akadályozhattam meg, és a végén a veszteség rám eső részét nekem
kellett állnom. Persze tudom, másfelől néha munka nélkül jutottam
jövedelemhez, de mire én igazán bekapcsolódtam volna az Apple-be,
addigra talán már csődbe is ment.

1968-ban valahogy minden elromlott, közeledett a vég. Minden tiszta

káosz volt körülöttünk. Meghalt Brian Epstein, aki addig menedzselt
minket. No nem mintha valóban kézben tartott volna mindent (arra
csak később jöttünk rá, milyen rossz szerződéseket kötött, és milyen
hátrányaink származnak ebből), de legalább levette a vállunkról az
ügyintézés terhét. Lett helyette az Apple, meg az, hogy az ország összes
buggyantja eltalált valahogy a Savile Row-ra, és ott kapott egy
íróasztalt Johntól és Yokótól. Volt ott minden rendű és rangú szedett-
vedett figura a Hare Krishnásoktól a Pokol Angyalaiig. Ilyenekre em-
lékszem, hogy Manhattan körül hajókáztunk, amikor John és Paul
előadta az újabb zseniális ötleteit, közben meg senki sem irányította az
egész hóbelevancot.

JOHN: Kiderült, hogy akinek sok pénze van, az nem gondolkozhat

úgy, mint én. Én kényszert éreztem arra, hogy megszabaduljak a
 670/840

pénzemtől, ezért a nagy részét egyszerűen elosztogattam, ami persze

nem a legrosszabb módszer, másrészt viszont úgy szórtam el, hogy oda
se figyeltem rá, mert nem tudtam felvállalni a gazdagsággal együtt járó
felelősséget.

DEREK: Iszonyúan elfoglalt voltam. Úgy értem, sok füvet szívtunk az

Apple-nél, és tiszta bolondokháza volt, ugyanakkor dolgoztunk is ren-
geteget, mert a Beatles örökké mesterkedett valamiben. 1968 közepére
ellenük fordult a sajtó, és ilyen kérdéseket tett föl: „Mi ütött a fiúkba?
Miért tűntek el? Miért lettek hippik? Mit művelnek újabban, hogy az
egyik válik, a másik meg belebolondul Indiába? Ezek már nem a mi fi-
aink." És én sem úszhattam meg a faggatózást, hogy mi van velem,
mert mintha kicseréllek volna!

Szerintem nem cseréltek ki, de kétségtelen, hogy én is hippi cuccokban

kezdtem járni: öltöny helyett köntösben, és magamra aggattam egy
csomó ékszeri meg csengőt. Ez azért keltett feltűnést, mert addigra öt-
gyermekes családapa lettem, és az újságíró kollégák megszokták, hogy
normálisan öltözködöm. Az egyik bulin például elég egzotikus cucc
volt rajtam, egy szerelés az Apple boltjából, frakk, fekete-fehér cipő,
nyakkendő helyett színes sál, meg többféle plecsni: amikor odamen-
tem a Daily Mirror tudósítójához, Eddie Laxtonhoz, és köszöntöttem
azzal. „Szia, Eddie, ugye ismersz?", fagyos pillantást vetett rám, és azt
mondta. „Nem, akit én ismertem, az nem így nézett ki." Hirtelen úgy
éreztem magam, mint Ádám a Paradicsomban, amikor rájött, hogy
meztelen. „Ennek igaza van" - gondoltam, és elröstelltem magamat,
milyen bohócot csináltam én magamból, másfelől viszont sosem
éreztem annyira szabadnak magamai, mint mielőtt Eddie Laxlon rám
pirított, és visszarángatott az úgynevezett valóságba. Ma már ismét
öltönyben járok, és nincs ezzel semmi gondom, de akkor behódoltam a
korszellemnek, és az is jó érzés volt.
 671/840

NEIL: Ténylegesen én igazgattam az Apple-t, de meg nem tudnám

mondani, milyen beosztásban. Mindenesetre borzasztó sok dolgom
volt, mivel nap mint nap rengeteg ötlettel kellett foglalkoznom (a
lemezborítóktól kezdve odáig, hogy milyen színűre fessük a szobák fal-
at), ugyanakkor azzal is, hogy mindenki másképpen képzelte el azt,
hogy milyen is legyen az Apple profilja, és miképpen kellene menedz-
selni a céget. A szobákat mondtam, ami éppen jó példa, mert egyszer
valaki ezzel állt elő: „Ez a szoba szerintem túl nagy neked, kellene
húzni ide egy válaszlófalat, és akkor a titkárnőnek külön szobája
lenne". Meglett a fal, aztán betévedt egy másik Beatle, felháborodott,
hogy „ez a fal meg hogy kerül ide?", és lebontatta.

Mindennapos volt az ilyen épületes beszélgetés: „Legyen külön

sajtóirodánk?" „Legyen". „De talán mégse." „Miért ne?" - és így tovább.
Aztán azon sem tudtak soha megegyezni, hogy fel kell-e karolni ezt
vagy azt a jelentkezőt. Tiszta anarchia volt. Nekem sem csupa rossz
emlékem van onnan, de mindent összevetve akkor lássam a Savile
Row-t, amikora hátám közepét.

DEREK: 1968 végére én már (bár akkor abban tetszelegtem, hogy

másokért élek, komoly áldozatokat hozok a Beatlesért) boldog felelő-
tlenségben éltem napjaimat az Apple-nél. Úgy is mondhatnám,
porondmester voltam ebben a nagy cirkuszban, amelyet éppen azért
szerettem, mert tiszta káosz volt. Irányítani nem lehetett, a
sajtóosztály mégis egész tisztességesen működött. De azt meg kell val-
lanom, ha a Beatles helyében lettem volna, bizony nem hagytam volna
magamat (mármint azt a Derek Taylort, aki akkor voltam) olyan sza-
badon garázdálkodni.

Ha valaki belépeti az irodámba, általában óriási hangzavar fogadta,

mert mindig ment valami a lemezjátszón, és be volt kapcsolva az a
masina is a mennyezeten, amit a Hare Krishnások hagytak nálunk. Ha
viszont valaki szóvá merte tenni, micsoda felfordulás van itt,
 672/840

felháborodottan kikértem magamnak: „Mi nagyon jól tudjuk, mit

csinálunk!" — mint ahogy tudtuk is.

Mindenesetre elég sok újságíró kolléga járt nálunk, és cikket is írt

rólunk, és a hangvétel általában pozitív volt. Sőt egyesek éppen a
rólunk írt cikkeikkel futottak be.

JOHN: AMIKOR BEHOZTAM A KÉPBE MÁGUS ALEXET,

EGYSZERRE MINDEN MÉG ROSSZABBRA FORDULT.

PAUL: „Mágus" Alex egy görög fazon volt, aki összehaverkodott

Johnnal. Egy nap azzal állítottak be hozzám, hogy ő John új guruja.
Rájuk hagytam.

Nekem mindig is bajom volt a bemutatkozásokkal - mi derül ki oly-

ankor? Akkor azt kérdeztem elsőnek, hogy jó, jó. de mihez ért? Kider-
ült, hogy elektronikai szakember. Mások ugyan kétségbe vonták ezt,
mert szerintük az elképzeléseit nem lehetett megvalósítani. Alex szer-
int igen. Akkoriban sokszor fejtette ki nekünk éjszakába nyúló beszél-
getéseken az ötleteit, és mondhatom, némelyik briliáns volt.

Kitalálta például, hogy keresztezni kell a hangszórót a tapétával, amit

ma már talán meg is lehetne csinálni, de akkor ehhez még nem voltak
meg a technikai feltételek. Az elvi alapokat azonban már feszegették
azok a tudományos folyóiratok, amelyeket mi nem olvastunk, de Alex
igen. Mindenesetre jól kijöttünk vele.

Alexet megtettük az Apple Vállalat Electronics főnökévé, mert úgy

gondoltuk, nagy dolog lenne hangszóróval kitapétázni a lakásunkat.
Ám erre végül sohasem került sor. Berendezett az irodaházban Alex
egy laboratóriumot, ahol mindenfélével kísérletezett, de sohasem az
sült ki belőle, amit megjósolt. Egyébként tudok róla, még él, csak már
a rendes nevét használja.
 673/840

RINGO: Mágus Alex feltalálta a villamos falfestést. Az ember kifesti a

nappaliját, aztán bedug valamit a konnektorba, mire a falak
felragyognak! Persze utóbb kiderült, hogy ez csak úgy lehetséges, ha az
ember előbb bevonja fémmel a falakat, és azt festi le.

Ja, és Alex már 1968-ban előállt a mobil telefon gondolatával, már-

mint azzal, amelyikkel lehet sétálgatni a szobában telefonálás közben,
vagyis nem kell hozzá zsinór.

Arra is volt ötlete, hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a számainkat

bárki magnóra vehesse a rádióból: valami dekódert kellett volna
mindenkinek megvennie ahhoz, hogy fel lehessen venni. Azóta a tévék
meg is csináltak valami hasonlót, de akkor sem az EMI, sem a Capitol
nem volt vevő az ötletre.

A jó ég tudja, mi mindent talált még föl Alex. Egyszer előállt az

úgynevezett trepannolás ötletével: azt ajánlotta, fúrassunk lyukakat a
koponyánkba, hogy legyen min kilátnunk a harmadik, azaz a belső
szemünkkel, mert akkor egyből négy dimenzióban látnánk a világot.

GEORGE: Mágus Alex úgy jött bele a képbe, hogy imponálni tudott
Johnnak, és mi is szórakoztatónak találtuk őt - legalábbis eleinte.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy volt egy tényleg zseniális ötlete. Egy
kis fémlapról volt szó, mondjuk rozsdamentes acélból, amiből két drót
vezetett volna egy zseblámpaelemhez. Aztán ha a drótokat az
egyikféleképpen kötötte volna össze az ember, a lemez felforrósodott
volna, fordítva meg lehűlt volna jéghidegre.

Előállt aztán egy másik kis fémdarabbal is, amit vastagon befestett, és
két drót lógott ki belőle. Ha ezeket bedugta az ember a konnektorba, a
fémdarab zöldessárgán felragyogott. Gondolom, most azt kérdik, mire
lett volna jó ez,- nos, Alex szerint az autó hátuljára kellett szerelni, és a
fékezéssel működésbe hozni. Meg is bíztam azzal, hogy szerelje föl a
 674/840

Ferrarimra, csak a szín nem tetszett nekem, de Alex azt mondta,

bármilyet elő tud állítani, nem gond.

PAUL: AZ APPLE FOGLALKOZNI AKAR AZ ELEKTRONIKÁVAL IS.

NEM MINDENFÉLE BIGYÓKKAL, HANEM KOMOLY
TALÁLMÁNYOKKAL. VAN UGYANIS EGY BARÁTUNK, ALEXISZ
MARDASZ, AKI ZSENIÁLIS FELTALÁLÓ.

Végül kitaláltuk, hogy ne csak hátul, hanem mindenütt legyenek

különböző színű fények a kocsin. Hátulra pirosat akartam, ami akkor
gyullad ki, ha beletaposok a fékbe. Másutt a fények a sebváltóval lettek
volna összekötve, hogy a kocsi tompán induljon, de aztán minél gy-
orsabban megy, annál jobban világítson. Elképzeltem, amint leelőzök
valakit az A3-ason, és azt hiszi, repülő csészealjjal találkozott. (Erről
jut eszembe: fölmerült az is, hogy az én Ferrarim Vl2-es motorjával
meg a John Rollsának a motorjával Alex készít egy igazi repülő
csészealjat!)

Aztán a világító Ferrariből éppúgy nem lett semmi, mint Alex összes
többi ötletéből, kivéve egyet, de arra nem emlékszem pontosan: vagy a
vécén lehetett hallgatni a rádiót, vagy a rádióba lehetett pisálni.
Egyszer rábíztuk egy stúdió berendezését, de mikor bementünk, őrült
káosz fogadott. Akkorát még életemben nem láttam. Ott mászkált Alex
fehér laboratóriumi köpenyben, és szemmel láthatóan lila gőze nem
volt semmiről. Tizenhat sávos rendszert rendeltünk tőle, mire tizenhat
kis hangszórót szerelt föl a falra, amikor a sztereóhoz kettő is elég!
Rémálom volt. Rögtön le is szedettük az egész hóbelevancot.

RINGO: A stúdiót eredetileg hetvenkét sávosra terveztük, ami

1968-ban úttörő elgondolás volt. Vettünk is ilyen böhöm nagy
komputereket Weybridge-ben a British Aerospace-től, és beraktuk az
én St George's Hill-i csűrömbe. Aztán ott is maradtak, és beléjük
fészkeltek a madarak meg az egerek. Megvalósíthatatlan elképzelés
 675/840

volt, de hát Alex folyton ilyenekkel állt elő. Ami a stúdiót illeti, végül
nyolc sávig jutottunk el - a jó ég tudja, mit kezdtünk volna
hetvenkettővel!

JOHN: Azt hiszem, Alex elképzeléseiből egy és más később megvaló-

sult, csak egyiket sem gyártották sorozatban, mert nem lett volna
különösebb értelme. De még az is lehet, hogy véletlenül kitalált valami
hasznosat, ami elkallódott a többi között. Mindegy: jött és ment, a mi
életünkben csak egy volt a sok közül. Jó szándékú gyerek ő, csak kissé
lökött.

JOHN: SZERINTEM ZSENIK NINCSENEK, DE HA MÉGIS, ALEX

AZ.

FANTASZTIKUS DOLGOKAT TALÁL KI. SZÍVESEN BESZÁMOLNÉK

EZEKRŐL, DE MIÓTA ÜZLETEMBEREK VAGYUNK,
MEGTANULTUK: MINDENÜTT KÉMEK ÓLÁLKODNAK, EZÉRT
SEMMIRŐL EGY SZÓT SE, AMÍG NINCS A PIACON!

GEORGE: A Beatles-rajzfilmet, A sárga tengeralattjárót júliusban

mutatták be. Emlékszem, egyszer vagy kétszer összeültünk a producer
Al Brodaxszel, Heinz Edelmannal és a főbb rajzolókkal, felvázolták
nekünk a fontosabb képi ötleteket, és megbeszélték velünk a
karaktereket, de mi egyébként nemigen szóltunk bele a film
készítésébe.

PAUL: Az egyik forgatókönyvíró Erich Segal, a Love Story szerzője

volt. Élveztem, amikor megbeszéltük vele, hogy milyen irányba vigye
el a sztorit, de meglepődtem azon, hogy a pszichedelikus változat tetsz-
ett neki jobban. Én azt hittem, valami kommerszebbre gondolnak, és
nem lett volna semmi kifogásom ellene, sőt jobban is szerettem volna,
ha A sárga tengeralattjáró klasszikus rajzfilm lesz. Azt hittem, kitalál-
nak majd egy figurát, aki tengerre száll, és elérkezik a tengeralattjárók
 676/840

országába. Ott ő is lemerül a víz alá, és megismerkedik az ottani em-

berekkel - nem is lett volna rossz sztori.

Imádom a Disney-filmeket, ezért úgy képzeltem, ez lehetne minden

idők legjobb Disney-filmje, amit a mi zenénk dobna föl. Ám ez az al-
kotóknak nem tetszett, és ma már örülök, hogy nem az én akaratom
érvényesült. Megszerettem a filmet úgy, ahogy van. Nagyon érdekes
lett azzal, hogy az előző nagylemezünkhöz, azaz a Sgt Pepperhez kapc-
solták, még ha én szívesebben láttam volna is akkor egy Bambi-féle
alkotást.

Elmondtuk, hogy ebbe nemigen akarunk beleszólni, és nem kívánjuk

szinkronizálni önmagunkat, mert az túl sok munkával járna. Végül
olyanokra bízták a hangot, mint Lance Percival, a kitűnő parodista.
Ringót például remekül tudta utánozni - eltekintve a liverpooli
dialektustól, ami nem az igazi. Az egy kissé olyan, mint amilyennek
Móricka elképzeli.

GEORGE: A forgatás vége felé vették föl azt a jelenetet, ahol nekem
fekete lyuk van a zsebemen. Szaladtak ám szerteszét a Kis Kék
Gonoszok:

Nekem tetszett a film, és szerintem ma már klasszikusnak számít. Már

nem emlékszem, miért nem a saját hangunkkal szerepelünk rajta, de
gondolom, nem tudtuk volna olyan jól csinálni, mint a színészek. Ók
tudták, hogyan kell úgy eltúlozni minket, hogy az igazán rajzfilmes
legyen. Az a jó a sárga tengeralattjáróban, hogy minden nemzedéknek
egyformán tetszik, és szerintem az ezután születendő gyerekeknek is
tetszeni fog.

RINGO: John hangját és az enyémet Eddie Yates próbálta utánozni, de

szerintem nem sikerült, mert semmi különbség nincs a kettő között.
 677/840

PAUL: A végére akartak egy olyan snittet, ahol mi magunk feltűnünk a

vásznon, beleintegetünk a kamerába, és azt mondjuk: „Sziasztok, mi
vagyunk a Beatles, reméljük, jól szórakoztatok!" A felvételre 1968
januárjában került sor, és mi nemigen lelkesedtünk érte, de azért
megcsináltuk.

Ha Disney-stílusúra tervezték volna a filmet, nagyon szívesen írtam

volna hozzá megfelelő zenét, de mivel inkább a Pepper irányába
akarták elvinni, azt mondtuk, maradjunk a már kész felvételeinknél,
például az „All You Need Is Love"-nál. Azért követeltek új dalokat is,
így született meg például az „Only A Northern Song", amin többek
között trombitálok is. Nem mintha tudnék, de hát a papám trombitás
volt, és egyszer én is megmakacsoltam magam, hogy „tjombitájni
akajok”.

GEORGE: Az „Only A Northern Song" címe („Ez csak egy északi dal")
utalás egyfelől Liverpoolra, amit mi tettünk Észak-Anglia zarán-
dokhelyévé, másfelől meg a lemezt kiadó Northern Songs Ltd-re, úgy-
hogy ezt így is lehet értelmezni: „Nem számít, milyen akkordot fogok...
ez csak egy Northern-dal."

RINGO: Nekem nagyon tetszett a rajzfilm, szerintem csupa újítás volt

benne, és remekül volt megrajzolva. Baromi jó a Lyukak tengere, meg
a Kis Kék Gonoszok is, és örülök, hogy pont rólunk szól.

Csípem a filmet azért is, mert a bemutatása utáni évben egy csomó
gyerek megkérdezte tőlem: „Miért nyomtad meg a gombot, Ringó?" A
filmen ugyanis megnyomok egy gombot, mire katapultálok a tengeral-
attjáróból, a gyerekek meg úgy élték át ezt a jelenetet, mintha tényleg
én lettem volna az, nemcsak egy rajzolt figura. Na, ez is azt mutatja,
milyen jó a film.
 678/840

JOHN: Brodax A sárga tengeralattjáró ötleteinek a felét tőlem vette.

Én találtam ki például a porszívó-lényt, amelyik mindent és mindenkit
fölszippant. Ez úgy ment, hogy eljártak hozzánk a stúdióba, és
megkérdezték, nincs-e valami klassz ötletem, én meg ugye ontottam
ezeket magamból, ők pedig máris szaladtak megrajzolni.

Végül ez lett az a harmadik film, amivel még lógtunk a United Artist-

snak. Brian beszélte meg velük, nekünk semmi közünk nem volt hozzá.
De azért a filmet szerettem, mert igazán művészi. Amikor pedig szól-
tak, hogy kellene hozzá még egy dal, megcsináltam a „Hey Bulldog"-ot.
Jó kis zene, csak éppen nem szól semmiről.

GEORGE: A falfestmény a Baker Street-i boltunk fölött remekül nézett

ki, de aztán el kellett tüntetnünk. Néhány szomszédos boltos ugyanis
úgy gondolta, hogy nem tetszik nekik ez a színkavalkád, bár mások
meg szerették, mert legalább felhívta a figyelmet az utcára. Azelőtt
semmi másról nem volt ismert, mint Sherlock Holmesról, igazán csak
az ment oda, aki ott akart felszállni a buszra. Mégis bepanaszoltak
bennünket, mire a háztulajdonos lemázoltatta velünk az eredetit.

PAUL: A tanács teljesen fölkapta a vizet a falfestményünktől, így végül

el kellett tüntetnünk onnan, hiába mondtuk, hogy ne vicceljenek már,
hiszen mindenkinek tetszik. Gondolom, néhány helyi lakos tiltakozott.
Akkor azt találtuk ki, hogy fehérre mázoltatjuk a falat, és a képet majd
a túloldalról vetítjük rá - akkoriban tele voltunk ilyen eredeti öt-
letekkel, csak nem mindegyiket tudtuk megvalósítani.

GEORGE: Az eset rendkívül jellemző arra, hogy néha mennyi

vaskalaposságga! kellett megküzdenünk.

Nemcsak nekünk, hanem a hatvanas évek egész fiatalságának is, az

összes hippinek, akik a virágok kultuszával azt üzenték az
idősebbeknek: „Tűnjetek már el innen, mert hótt unalmasak vagytok."
 679/840

Igen: egyszerűen begyepesedettnek találtuk a kormányt, a rendőrsé-

get, a közvéleményt, és sikerült rádöbbentenünk az embereket arra,
hogy sokkal jobban is érezhetnék magukat.

Mihelyt jött ez a parancs, hogy a falfestményt le kell mázolni, az egész

Apple-bolt valahogy veszített a varázsából. Elment tőle a kedvünk,
ezért úgy döntöttünk, hogy eladjuk. Végül elajándékoztuk a készletet.
Feladtunk egy hirdetést, hogy szabad a rablás, aztán filmre vettük az
embereket, amint bejöttek és szépen elvittek mindent.

JOHN: Nagy happening volt, amikor a gyerekek beszabadultak a bolt-

ba, és széthordták mindent. Ez volt a legjobb pillanat a bolt
történetében. Persze az utolsó éjszakán még bementünk mi is, és ki-
mentettünk mindent, amit mi akartunk eltenni: egy két trikót meg
egyéb apróságot. Élveztük, hogy végre kirabolhatunk egy boltot.
Mindent hazavittünk, ami megtetszett.

Másnap pedig figyeltük azt az ezer meg ezer gyereket, amint őrülten
válogatnak. Oltári volt. Derek meg a sleppje persze nagyon ellenezte a
dolgot, de akkor történetesen én voltam a főnök, és nem hagytam,
hogy beleszóljanak. Paultól vettem át az irányítást, aki egy nap azzal
hívott föl, hogy elege van, csináljam tovább én. Ilyen rögtönözve men-
tek nálunk a dolgok.

Végül úgy döntöttünk, hogy elajándékozzuk az egészet, és nem sz-

arakodunk tovább egy pszichedelikus ruházati bolttal.

PAUL: A BOLTBA A SZEMÉLYZETI BEJÁRÓN MENTÜNK BE, DE A

FŐBEJÁRATON JÖTTÜNK KI ONNAN. AZ APPLE ELSŐSORBAN
NEM AZ ÜZLETRŐL SZÓL, HANEM ARRÓL, HOGY JÓL ÉREZZÜK
magunkat:

RINGO: Az utolsó éjjel bementünk, és elvittünk mindent, amit magun-

knak akartunk. Én vittem egy csomó inget meg dzsekit, amiről aztán
 680/840

lemosattam az ábrákat. Nem kiárusítottuk, hanem ingyen odaadtuk a

maradék készletet, ami szerintem marha jó gondolat volt. Persze
akadt, aki talicskával jött. Ma már úgy látom, hülye ötlet volt, amikor
azt akartuk, hogy mindenki úgy öltözködjön, mint mi.

NEIL: Azt hiszem, azon a ponton ráuntak a boltra. Nem azért szá-
molták föl, mert nem volt nyereséges, hanem rájöttek, hogy valamiért
nem méltó hozzájuk a ruhaárusítás, hogy ők nem szatócsok, meg ide-
jük sincs ilyesmire.

PAUL: Az volt a jó a boltban, hogy nem szívtuk mellre, amikor befucc-

solt. Rájöttünk, hogy csökkenteni kellene a veszteségeinket. És nagy
ötlet volt az is, hogy a ruhákat vigye csak, aki előbb jön érte. Jöttek oly-
an ismert emberek is, mint Michael J. Pollard, a színész -Linda le is
fényképezte, amint magához vesz egy zakót. Egyedül azt kötöttük ki,
hogy mindenki csak egy cuccot vigyen el, hogy minél többnek jusson
belőle.

Szépen kipucolták az egész boltot, minden ruhadarab elkelt. Azt

hiszem, nagyon jól kitaláltuk a felszámolás módját, mert így be-
bizonyítottuk a textiles szakmának, hogy nem akarunk komoly
konkurenciává válni.

DEREK: Ez a ruhaajándékozás mindenkiből kihozta a legrosszabbat.

Visszataszító jelenetek zajlottak le egymás kezéből kapkodták ki a
kaftánokat, köpenyeket, selyemingeket. Számomra közönséges, un-
dorító ötletnek tűnt ez a szabadrablás.

Azt szerettem volna, ha nem zárják be a boltot, még nyílt levelet is in-
téztem hozzájuk ez ügyben, mert láttam, hogy ez már a szétesés jele, és
féltettem őket.

PAUL: ÚGY ÉREZTÜK, IDEJE EGY KISSÉ MEGÁLLNUNK, MERT

MOST EHHEZ VAN KEDVÜNK. SZERINTEM AZ IS CSINÁLHAT JÓ
 681/840

ZENÉT, AKI NEM FEJLŐDIK. NEM TUDOM, MÁSOK MIÉRT

VÁRTÁK EL, HOGY FOLYTON MEGÚJULJUNK.

GEORGE: Miután az Apple boltja kiürült, arra gondoltunk, hogy az új

kislemezt hirdetjük a kirakatban. Fölmeszelte valaki az üvegre, hogy
„Hey Jude" és „Revolution". Másnapra betörték a kirakatot,- valaki
nyilván németül, azaz „zsidó"-nak értelmezte a „Jude"-ot, ami csak kit-
alált név volt.

PAUL: Közvetlenül a „Hey Jude" piacra dobása előtt elmentem az

Apple-bolthoz. A kirakat le volt meszelve, és akkor jutott eszembe,
hogy ez milyen jó reklámlehetőség, hiszen ez itt a Baker Street, ahol
millió busz jár. Ki is kapartam a mészből, hogy „Hey Jude", amiről
akkor persze senki sem tudta, mit jelent.

Aztán egy marylebone-i édességbolt tulajdonosa dühödten telefonált:

„Magára szabadítom az egyik fiamat, hogy verje meg." Mondtam, hogy
egy szót se értek az egészből, ugyan mit követtem el? „Azt írta a
kirakatra, hogy Jude." Csak akkor kezdett derengeni valami, amikor
nem „dzsúd'-nak ejtette, hanem „júde"-nak. Kiderült, hogy a náci Né-
metországban éppen a lemeszelt kirakatokra karcolták föl: „Juden
Raus", azaz „Zsidók, takarodjatok!" Esküszöm, hogy erről fogalmam
sem volt.

Az ürgének azt mondtam: „Igazán ne haragudjon, meg sem fordult a

fejemben", meg hogy „a legjobb barátaim között zsidók is vannak", és
hogy „ez csak az új dalunknak a címe, ami most fog megjelenni, és ha
meghallgatja, rá fog jönni, hogy semmi köze sincs a zsidókhoz." De
csak igen nehezen sikerült megbékítenem.

GEORGE: A „Hey Jude" valójában Julian Lennonnak szól. Paul akkor

írta, amikor John elvált Cynthiától. Julian akkor ötéves lehetett, és
 682/840

amikor Paul elment hozzájuk, megsajnálta a kis kölyköt, a válás ártat-

lan áldozatát.

PAUL: John és Cynthia házassága nem sikerült igazán. Született egy

szép gyerekük, és egy ideig boldogan is éltek, de én mindig gyanítot-
tam, hogy Cynthia papucsférjet szeretne csinálni Johnból, aminek ő
ellenállt.

John szeretett mindenbe fejest ugrani. Nekem is sokszor ajánlgatta:

„Nézd, te most egy szikla tetején állsz. Miért nem ugrasz le?" Erre
eleinte azt válaszoltam: „Mert akkor meghalnék", ami butaság volt, de
aztán megtaláltam a megfelelő választ: „Tudod, mit? Ugorj le előbb te,
és ha épségben leértél, és felkiabálsz, utánad ugrom. De ha nem szólsz
vissza, én inkább fenn maradok,"

Egyszer, amikor nálam vacsorázott, azt kérdezte: „Nem gondolkoztál

még a trepannoláson?

Valami ókori római módszer, egyfajta koponyalékelés." De mindezt

halálos komolyan, ahogyan a hatvanas években minden ilyesmit
megvitattunk.

Mondtam, hogy még nem gondoltam rá, mire John: „Szerintem

mindünknek meg kellene csináltatnunk." Na, akkor is azt feleltem:
„Csináltasd csak meg te, hogyha akarod; aztán, ha bevált, követem a
példát." John őrült ötleteit csakis így lehetett leszerelni, ha rajta áll,
még aznap meglékelték volna valamennyi Beatle koponyáját.

Visszatérve John és Cynthia válására, én leginkább Juliant sajnáltam.

Születésétől fogva ismertem, de Cynthiát is azóta, hogy még
kölyökkorukban összeismerkedtek Johnnal,- én akkor egy Dot nevű
lánnyal jártam, és sokat mászkáltunk együtt négyesben.
 683/840

Arra gondoltam, hogy talán nem ártana, ha a család barátjaként

kikocsikáznék Weybridge-be, hogy egy kicsit felvidítsam őket, és
rákérdezzek, hogy azért ugye nincs semmi nagy baj. Jó egyórás autóút
volt, és közben kikapcsoltam a rádiót, hogy megpróbáljak egy új dalt
szerezni, hátha ennyi idő alatt összejön valami. Akkor kezdtem el du-
dorászni: „He, Jools, ne rontsd el a dolgot, végy egy szomorú dalt, és
javíts rajta"... Biztató üzenet akart ez lenni Juliannek, ilyesmi: „Figyelj,
öreg, a szüleid most elválnak, és te biztosan nem örülsz ennek, de azért
még nem ér véget a világ."

Aztán a Jools“-ot kicseréltem ,Jude"-ra, amit valami tévésorozatból

vettem kölcsön. Amikor elkészültem a dallal, megmutattam Johnnak,
illetve az utolsó versszakot még nem tekintettem befejezettnek, mert
nem tetszett az utolsó sor: „the movement you need is on your
shoulder" (kb. „a dolog csak rajtad áll", szó szerint: „amit meg kell
tenni, az a te válladon nyugszik - a ford). Amikor idáig értem, Johnra
néztem, és azt mondtam: „Ezt itt még átírom." „Minek? -kérdezte.
„Hát mert egyszer már szerepel benne a »váll« szó, meg különben is
kissé suta a megfogalmazás." Mire John: „Ne hülyéskedj már, ez
benne a legjobb sor! Ki ne cseréld! Én tökéletesen értem, mit akarsz
vele mondani." Ezt szerettem Johnban annyira: képes volt velem
szemben megvédelmezni a saját soromat, amikor úgy érezte, hogy az
jó! Ezért bíztam meg teljesen az ítéletében. Így aztán amikor ezt a dalt
játszom, ennél a sornál mindig John jut az eszembe, és ilyenkor kissé
elérzékenyülök.

JOHN: A „Hey Jude" Paul egyik remekműve. Tőle tudom, hogy a fiam,
Julián ihlette rá. Ő akkor már tudta, hogy el fogok válni Cynthiától, és
így otthagyom a fiamat is. El is jött hozzánk, hogy elbúcsúzzon tőle,
mert olyan volt ő Juliannek, mintha a nagybátyja lett volna. És Paul
mindig is nagyon értett a gyerekek nyelvén. No, így született meg a
„Hey Jude".
 684/840

Megjegyzem, én mindig is úgy éreztem, hogy a dal inkább nekem szól.

Yoko ugye éppen akkor lépett be az életembe, és ez a „Hey Jude" szer-
intem inkább „Hé, John!" akart lenni, legalábbis tudat alatt. Tudom,
most olyan vagyok, mint akik mindenfélét belemagyaráznak a
dalainkba, de a Jude-ot szerintem így is lehet értelmezni. Amikor azt
mondja: „menj, és szerezd meg őt", ezzel azt is mondta: „menj csak ny-
ugodtan, hagyj itt". Tudati szinten nem akarta, hogy elmenjek, de a
benne élő angyal azt mondta: „áldásom rátok". A sátáni énje viszont
ellenezte a kapcsolatomat Yokóval, mert látta, hogy ez a Beatles fel-
bomlásához vezet.

GEORGE MARTIN: A „Hey Jude" felvétele a Trident stúdióban

készült. Kissé hosszúra sikeredett, és amikor lemértem, meg is
jegyeztem-. „Egy kislemez nem lehet ilyen hosszú." Erre a fiúk - régi jó
szokásukhoz híven - letorkoltak: „Miért nem?" Erre nem tudtam ig-
azán jó választ adni, csak azt az ostobaságot, hogy a DJ-k majd nem
akarják lejátszani. John erre azt mondta.• „Ugyan már, ha a miénk,
akkor le fogják játszani" - és természetesen igaza lett.

PAUL: A szám valóban hosszabb volt, mint addig bármelyik kislemez a

világon, de hál' istennek elég jó hangmérnökeink voltak. Meg is
kérdeztük tőlük, mi lehet egy 45-ös lemezen a felvétel maximális
hossza. Azt mondták, négy perc, ha azt akarjuk, hogy végig jó legyen,
mert utána automatikusan veszít a hangerejéből, így aki hallgatja, an-
nak fel kell menet közben tekernie. De aztán kitaláltak valami
megoldást arra, hogy összezsugorítsák fizikailag azt a részt, ame-
lyiknek nem kellett nagy hangerő, és végül mind a hét percei sikerült
fölvinni a lemezre.

Emlékszem, levittem magammal a felvétel műanyag lemezét a Ve-

suvióba, egy éjszakai klubba a Tottenham Court Roadon. Mivel már
késő este volt, megkértem a DJ-t, hogy rakja fel. Utána azzal jött oda
 685/840

hozzám Mick Jagger „Nekem ez olyan, mintha két dalt raktatok volna
össze, van maga a dal, aztán az a vokál a végén."

Mindig izgultam, amikor egy-egy új kislemezünk kijött, a torkomban

dobogott a szívem, amikor először hallottam a rádióban. Most még
jobban izgultam, vajon befogad-e a közönség egy ekkora terjedelmű
dalt, vajon nem sokallják meg azt a hosszú kifuttatást a végén? De úgy
tűnt, a nagyközönség nem sokallta, bár akadt olyan rádiós műsorvez-
ető, aki így konferálta le: „Hát ez lenne az. Ki-ki döntse el magának,
szereti-e vagy sem." Kösz, gondoltam.

RINGO: A „Hey Jude" az egyik nagy klasszikusunk lett. Nagyon

élveztük már a felvételét is. Nekifutottunk egypárszor, és aztán
egyszerre minden a helyére ugrott, mint máskor is.

NEIL: David Frost is eljött a twickenhami filmstúdióba, ahol ő vezette

föl a „Hey Jude" és a „Revolution" felvételét, amit filmre is vettek,
tisztéra úgy csinált, mintha ez az ő show-műsorához tartozna. A
meghívottakat felkérték, hogy énekeljék a kórust a „Hey Jude" végén.

GEORGE: A filmfelvételbe be kellett vonnunk a közönséget is, hogy

legyen kinek énekelnie a „Hey Jude" kórusát a szám végén. A felvétel
nem kimondottan David Frost műsorához készült, de végül is ott
mutatták be, és David is jelen volt a forgatáson.

GEORGE MARTIN: A „Hey Jude" B oldala a „Revolution" volt. Ide a

fiúk erős torzítást akartak, ami miatt a hangmérnökök igencsak szívták
a fogukat. De John ragaszkodott hozzá, hogy maximális torzítást alkal-
mazzanak, ami meg is történt.

GEORGE: Nekem az a véleményem a „RevoIution"-ról (természetesen

vitathatja bárki, ha akarja), hogy a szövege fontosabb, mint a zenéje.
Nem olyan rossz persze kompozíciónak sem, csupán a hangzását nem
 686/840

szeretem, mert John gitárjátékának a maximális eltorzításától szerin-

tem egyszerűen fülsértő lett.

Persze a „Revolution" is nagyon jó a maga módján, mint ahogy a

különböző Beatles-dalok más-más szempontból voltak jók. Nem rossz
dallam, de John írt jobbakat is. Nem ettől jelentős szám, hanem a
szövegétől, bár elismerem, hogy akkoriban sokan énekeltek hasonlóról
világszerte.

PAUL: Nekem tetszett a „Revolution" hangzása.

JOHN: Akkor írtam a „Revolution"-nek a nagylemezen megjelent

változatát, amikor George és Paul szabadságon volt. Én kislemezre
szántam, de a többiek ehhez nem tartották elég jónak, így végül a „Hey
Jude"-dal jöttünk ki, ami rá is szolgált erre - de azért lehetett volna du-
pla A oldal is.

Ezt a dalt kétszer vettük fel. Akkor már egyre feszültebb volt a hangu-
lat a Beatlesnél. Az első felvétel George és Paul szerint túl lassúra
sikerült. Lehet, hogy igazuk is volt abból a szempontból, hogy így
kevésbé lehetett volna belőle sláger. Csakhogy szerintem a Beatles
akkor már megengedhette volna magának a lassúbb, és ezért érthet-
őbb változatot még akkor is, ha netán nem aranylemez lesz, hanem bá-
dog. De akkor ők már nagyon orroltak rám Yoko miatt, meg azért is,
mert párévi szendergés után ismét olyan domináns lettem, mint az ele-
jén, így kiborult a bili. Nem tudták megemészteni, hogy fölébredtem a
Csipkerózsika-álmomból.

El akartam mondani, mit gondolok a forradalomról.

Úgy éreztem, eljött az ideje, miként annak is, hogy ne hallgassunk

tovább a vietnami háborúról, Ezen törtem a fejemet már az indiai
hegyek között is. Ott még erősen élt bennem az érzés: „Isten majd
megsegít bennünket", azazhogy „majd minden jóra fordul". Szóval el
 687/840

akartam mondani a véleményemet. Hallgassa meg az egész világ,

tessék, ezt mondom én, hát te mit gondolsz?

Két változata volt ennek a dalnak, de a baloldali mozgalom csak azt

vette figyelembe, amelyikben azt mondom: „rám ne számítsatok". Az
eredeti változatban, amelyik végül a nagylemezen kötött ki, ez még így
hangzott: „számíthattok rám is".

Az igazság az, hogy nem szerettem volna merénylet áldozatává válni.

Nem sokat tudok a maoistákról, de az azért feltűnt, hogy milyen
kevesen vannak, mégis provokálják a rendőrséget, hogy tartóztassák le
őket. Ez a módszer nekem primitívnek tűnt. Szerintem az első kom-
munista forradalmárok jobban megszervezték a tevékenységüket, és
nem is verték nagydobra.

RINGO: Nem hiszem, hogy valaha valamiben is túlfeszítettük volna a

húrt, sem zeneileg, sem egyébként. Nem voltunk mi túl radikálisak. Il-
letve zeneileg talán kicsit azok voltunk a visszafelé játszott
felvételekkel meg ilyesmivel, de sosem voltunk erőszakosak.

JOHN: A „Revolution" szövege az én magánvéleményemet fejezi ki, és

azt még ma is vállalom. Én még mindig ugyanúgy gondolkodom a
politikáról. Ha változást akarunk, rendben, de ne ész nélkül! Ezt mon-
dogattam Jerry Rubinnak és Abbie Hoffmannek is: ha erőszakra is
szükség van, rám ne számítsanak. Csak akkor megyek a barikádra, ha
puska helyett virágokkal harcolunk. Ami meg azt illeti, hogy meg-
döntünk valamit a marxizmus vagy éppen a kereszténység nevében, jó,
de mi lesz azután? Nem lehet esetleg megkímélni belőle valamit? Mi
értelme lenne lebombázni a Wall Streetet? Ha nem tetszik a rendszer,
akkor magát a rendszert kellene megváltoztatni, nem pedig embereket
öldösni.
 688/840

Emlékszem még, hogyan gondolkoztam főiskolás koromban,

tizenkilenc-húsz évesen, akkor még én is a teljes pusztítás híve voltam.
Szerettem volna, ha csak úgy magától bekövetkezik. De ma már nem
szeretném. Már nem vagyok a régi, mert még mindig bennem van
például a tolvaj hajlam, de elfojtom magamban, nehogy bajom legyen
belőle. Szóval akkor még én is a rombolás híve voltam, de ha annak
idején összeakadok valakivel, aki akkor úgy gondolkodik, mint most
én, biztosan meg tudott volna győzni.

Az biztos, hogy aki békét akar, az nem alkalmazhat erőszakot. Külön-

ben is: melyik fegyveres forradalom érte el, amit akart? Tudom, néme-
lyik győzött, de mi történt azután? Egyszerű hatalomváltás, és kész. Ha
pedig mindent lerombolunk, vajon ki építi majd újjá? Ha mégis sikerül
újjáépíteni, ki fogja irányítani? Ők? Ugyan már, hiszen nem látnak az
orruknál tovább! Csak azt bizonyítsák be nekem, hogy legalább egy,
egyetlenegy forradalomnak volt értelme a történelemben, azt
mondanám: „Jó, meggyőztetek", és csatlakoznék az általános felfor-
gatáshoz. Csakhogy ilyen forradalom nem volt.

A rendszerek megdöntése már ősidők óta folyik, de, kérdem én, mi lett
belőle? Véghez vitték az írek, az oroszok - és mire jutottak vele? Talán
most olyan nagyon jól vannak eleresztve? És mindig előjönnek ugy-
anazok a fogós kérdések: ki fogja vezetni a forradalmat? Ki veszi át a
hatalmat? Egyébként valószínűleg a legelszántabb rombolók. Ami nem
jó, de hát a döntés végül mindig a nép kezében van.

Én a „Revolution" mindkét változatában azt mondtam: „ne így gon-

dolkozzatok!" Ugyanis azoknak, akik mindenáron meg akarják
változtatni a világot, sajnos zavarosak az elképzeléseik. Megmarják
egymást is, pedig ugyanabba az irányba tartanak. Ha ez így megy
tovább, előbb fognak lőni, aztán kérdezni.
 689/840

Az van, hogy az úgynevezett rendszer nem is létezik, vagy ha igen,

akkor öregemberekből áll. Akik ezt meg akarják változatni, azok a fi-
atalok. Ok gondolják úgy, hogy nem kell a rendszer, de ha megsem-
misítik, majd nekik kell újjáépíteniük, mert valaminek lennie kell. Arra
bezzeg nem jönnek rá, hogy a rendszer úgysem élhet örökké.

JOHN: TI AZT MONDJÁTOK: „ha meg AKARJUK VÁLTOZTATNI A

VILÁGOT, TISZTÁZNI KELL, Ml A ROSSZ BENNE, AZTÁN AZT
KÖNYÖRTELENÜL EL KELL PUSZTÍTANI." EZ ESZTELEN
ROMBOLÁSHOZ VEZET. MI LESZ AZ EMBEREKKEL? ŐKET KELL
KÖNYÖRTELENÜL ELPUSZTÍTANI? EZ NEM VEZET SEMERRE.
NEM TUDOM, KI ZAGYVÁLTA TELJESEN ÖSSZE A
KOMMUNIZMUST, A KERESZTÉNYSÉGET, A BUDDHIZMUST
MEG A KAPITALIZMUST.

Miből gondoljátok, hogy FELISMERITEK, KIRE KELL LŐNI? A

KAPITALISTÁK TALÁN MAJD KITŰZŐVEL FOGJÁK JELEZNI:
„IDE LŐJETEK!

Már eddig is csak azért maradt fenn, mert mindig csak forradalommal
akarták megváltoztatni. Elég lenne belépni a képbe, átvenni a hatalmat
az egyetemeken, meg mindenütt, ahol lehet. Nem szabad viszont
átvenni az állam irányítását, sem lerombolni az államot, sem leállítani
a termelést. Ezt így nem lehet megcsinálni, úgy viszont igen, hogy be-
szivárgunk az államba, és végül magunk válunk az állammá.

Gondoljátok csak meg: ők, akik a rendszert képviselik - mondjuk a Kis

Kék Gonoszok vagy egyszerűen csak „azok" -, ők a betegek, mi vagyunk
az egészségesek. És ha valaki megbetegszik a családban, talán az a
megoldás, hogy elkergetjük? Nem, hanem próbáljuk meggyógyítani.
Meg kellene próbálni gyógyítani „azokat" is, hiszen közöttük is vannak
emberi lények. Valójában persze mind emberek, csak nem mind
viselkedik úgy, és nem mindegyik néz ki úgy. A mi feladatunk pedig az
 690/840

(ha valóban mi vagyunk a tudatra ébredt nemzedék), hogy segítő kezet

nyújtsunk a beteg családtagnak, ne pedig belerúgjunk, mert nagy-
obbnak tűnik nálunk.

A tartós békére csak akkor van kilátás, ha sikerül megváltoztatni az

emberek gondolkodását. Éspedig propagandával. Ha a kormánynak
vagy a Coca-Colának bejön, nekünk miért ne jöhetne be? Mi vagyunk a
nagyokosok, vagy nem?

A baloldaliak örökké azt hajtogatják, hogy a hatalmat a nép kezébe kell

adni. Ez badarság, mert a hatalom eleve a népé. Mi azt szeretnénk, ha
az emberek ezt belátnák, és lemondanának a forradalom erőszakos
formájáról, mert azt nem szentesítik a célok.

Mi csak arra kérjük az embereket, hogy leplezzék le a politikusokat

meg a többi képmutatót, akik kényelmesen hátradőlve a karosszékük-
ben azt mondják: „Erről nem én tehetek, erről valaki más tehet. Szer-
inted ki tehet róla, John?" Az embereknek szervezkedniük kell, az
egyetemistáknak kell megszervezniük a szavazásokat.

A békés forradalom megvalósítható, csak fáradozni kell érte. A tün-

tetés nem jó módszer. Hová vezetett? Amikor a Grosvenor Square-en
volt tüntetés Vietnam ellen, a hírek másról sem szóltak, mint erősza-
król. Ide vezet a tüntetés.

A CND (mozgalom a nukleáris fegyverek betiltásáért - a ford.) azt

kérdezte tőlünk: „Hogyan harcolhatnánk még a békéért? Úgy látszik, a
tüntetésekkel nem megyünk semmire." Erre én azt mondtam: „A CND
tele van helyes pipikkel. A legolvasottabb brit napilap, a Daily Mirror
meg naponta leközli egy bikinis csaj fényképét. Küldjetek ti is fényké-
pet, mondjuk egy ilyen szöveggel: BOMBÁZÓ BETTY BÉKÉT AKAR:
biztosan leközlik, ha Betty-nek elég jó melle és segge van. A többi
 691/840

úgysem érdekli őket. A békét minden békés módszerrel propagálni

kell, miért ne próbálkoznánk meg a szexszel is?

VÉGÜL BEKÖVETKEZIK ...MUSZÁJ, HOGY ÍGY LEGYEN. CSAK

AZT NEM TUDOM, MOST-E VAGY CSAK ÖTVEN, ESETLEG SZÁZ
ÉV MÚLVA.

JOHN: Volt egyszer (hó nem volt), volt egyszer két lufi. Úgy szívták
őket, hogy Jock és Yono.

MINDKETTEN NYAKUKBA VETTÉK A VIRÁGOT, AZTÁN HOGY,

HOGY NEM, EGYSZERCSAP ÖSSZEVISSZATALÁLKOZTAK, OSZT
EGYMÁSBA SZERELTEK. DE MÉG FOGY! CSAK AZ VOLT A
HÖKKENŐ, HOGY EGYIKKEL SE ELŐSZÖR MORDULT ELŐ
ILYESMI - AHOGY MÁR EZ LENNI SZOPOTT. ÁM ŐK ELSZÁLLTAN
DACOLTAK A KÖRÖSKÖRÜLMÉNYEKKEL,

ÉS TARTOTTÁK A FONTOT. DE FALANXBA CSÖMÖRÜLTEK A

HOSSZAKARÓIK IS, ÉLÜKÖN PESTI-LELKI LÓBARÁTAIKKAL, ÍGY
KÉNYTELENEK VOLTAK SEJTEKHELYRE VOGULNI. EZT IS
TÚLÉLTÉK VALAHOGY, ÉS MÉG AZ (OLIM)PIÁTÓL SE
TILTOTTÁK EL ŐKET. ÁSÓ, KAPA, VADGALAMB: BOLDOGAN
FÉLTEK, AMÍG MEG NEM CSALTAK.

PAUL: Egyszer csak feltűnt a Yoko nevű csaj, Yoko Ono. Egy nap azzal
állított be hozzám, hogy éppen John Cage születésnapja van, és ő
kéziratokat gyűjt zeneszerzőktől, azt adná Cage-nek ajándékba.
Mondta, hogy tőlem is szeretne egyet, meg Johntól is, mire azt felel-
tem, hogy részemről a szerencse, de Johnt nem tudom, menjen el
hozzá is. Elment...

DEREK: Egyszer, amikor a Wigmore Streetre mentem, Yokót ott

találtam John szobájában. Azt hiszem, egész éjjel fenn lehettek. Nem
 692/840

tudtam még a viszonyukról, és nem is ismertem Yokót, de John akkor

bemutatott neki annak rendje-módja szerint.

Már nem tudom, miért, de megpusziltam Yoko feje búbját, és azt

mondtam: „Isten hozott az Apple-nél", meg minden ilyesmit. John
meg, a maga módján, „Mostantól együtt járunk." Aztán egy időre
elábrándozott, ahogy szokta, majd csípőre tett kézzel megkérdezte:
„No, mi a véleményed?"

Én meg mondtam, hogy biztosan nagyon jó lesz.

JOHN: Egyszerűen nem mertem kiválni a Beatlesből, pedig erre

készültem már azóta, hogy abbahagytuk a turnézást. Bizonytalanul
kerestem, hová is mehetnék, de nem volt merszem egyedül megtenni
az első lépést, így inkább maradtam. Ám amikor megismerkedtem
Yokóval és beleszerettem, úgy éreztem: „Jesszusom! Hiszen ez más,
mint eddig bármi! Jobb, mint egy sikerlemez! Többet ér az aranynál!
Mindennél többet ér!"

Akármin mentem is keresztül addig, Yokóért megérte. Ha ismét végig

kellene csinálnom mindent: a hányatott gyermek- és kamaszkoromat,
és a csodálatos, de ugyancsak kissé hányatott életemet a Beatlesszel,
megtenném, ha tudnám, hogy az út végén Yokóval találkozom.

Én így még sohasem szerettem, és ez olyan villámcsapásként ért, hogy

azonnal meg kellett szakítanom a kapcsolatomat Cynnel. Nem hiszem,
hogy felelőtlenül döntöttem volna, mindent nagyon mélyen átéreztem,
és mindent fontolóra vettem. Egyesek szerint önző volt a döntésem. Én
ezt nem hiszem. Vajon a fiam megköszönte volna-e nekem 18 éves
korában, ha az anyjával maradok, és egy rossz házasságban nevelem
tovább?

Persze a mi házasságunk Cynthiával nem is volt rossz. Teljesen

normális házasság volt, amelyben azonban nem történik semmi
 693/840

különös. Az ilyet mindaddig fönn lehet tartani, amíg az ember nem

találkozik valaki mással, aki hirtelen megvilágosítja. Én Yoko oldalán
ismertem csak meg az igazi szerelmet. Először szellemileg vonzódtunk
egymáshoz, később jött csak a testiség. Az egyesüléshez mindkettő
elengedhetetlen.

Yoko felszabadított. Yoko kiteljesítette az életem. Nélküle félember

vagyok. A férfi félember a nő nélkül. Mielőtt Yokóval találkoztunk,
mindketten félemberek voltunk. Szó van erről már valami ősi
mítoszban is, ahol az emberek másik fele valahol fönn van a
mennyben, vagy a kozmosz túloldalán, valami tükörországban. De
amikor mi találkoztunk, a két hiányzó fél egymásra talált.

Yoko segített nekem megismerni a nőket. Korábban én ahhoz szoktam

hozzá, hogy kiszolgáljanak, mint ahogy Elvis és számos más sztár is. És
mindig is nők szolgáltak ki, kezdve az áldott emlékű Mimi nénémmel,
a barátnőimen át a feleségemig. Ha részegen bújtam ágyba valakivel,
elvártam tőle, hogy másnap ő ébresszen engem a reggelivel - tudhat-
tam pedig, hogy ő is éppolyan másnapos. Csak Yoko mellett döbben-
tem rá, hogy mit dolgoztattam én a nőket egész életemben. Korábban
ez föl se tűnt nekem.

Yoko nem ette meg a szokásos maszlagomat. Nem ájult el a Beatles-től

sem. „Mi a franc az a Beatles? Itt én beszélek, én, Yoko Ono! Bánj
velem úgy, ahogy kell!" Már a megismerkedésünk napjától elvárta,
hogy ne szoruljon a második helyre, hanem szánjak rá ugyanannyi időt
és figyelmet. Egyszer meg is kérdeztem: „Mi van, talán kössünk
szerződést? Tőlem nyugodtan, csak azt ne várd, hogy meg fogok
változni." „Erre -mondta ő - az a válaszom, hogy elhagylak. Nem lehet-
ek melletted, mert te nem is vagy sehol. Te vagy a saját világod közép-
pontjában, és minden körülötted forog. Én ebben a világban nem jutok
levegőhöz." És máig hálás vagyok neki, amiért így kioktatott.
 694/840

Megszoktam azt az életet, amikor az újság ott várt a reggelizőasztalon,

és ha én már nagy kegyesen végigolvastam, akkor nyúlhatott hozzá
más. Föl sem merült bennem, hogy valaki előbb olvassa nálam, mert
kíváncsi rá. Pedig ma már azt hiszem, hogy Presley és a hozzá hason-
lók pontosan ebbe döglenek bele.

A királyt sosem az ellenségei veszejtik el, hanem az udvaroncai. A

királyt halálra etetik, halálra tömik drogokkal, halálra kényeztetik, ne-
hogy eszébe jusson egyszer is leszállni a trónról, és körülnézni egy kic-
sit a birodalmában. Aki ilyen pozícióba jut, az rendszerint sosem ébred
föl. Meghal -vagy csupán szellemileg, vagy ténylegesen is. Nos, Yoko
ebből az állapotból szabadított ki engem.

Ez jelentette a Beatles végét is. Nem igaz, hogy Yoko robbantotta szét a
Beatlest, de Yoko ébresztett rá, mi az Elvis-Beatle-nek lenni, körülvéve
szolgalelkű emberekkel, akiknek az a jó, ha minden marad a régiben.
Ő mutatott rá, hogy az a király, aki vagyok, meztelen. Ezt senki más
nem merte megtenni.

Az emberek nem fogják föl, hogy a mi viszonyunk tanár-diák kapcsol-

at. Ő a tanár, én vagyok a tanítvány. Tudom, én vagyok a híresebb,
nekem kellene mindent tudnom, de mindazt, amit egyáltalán érdemes
tudni, tőle tanultam.

Amikor megismerkedtem Yokóval, az kicsit olyan volt, mint amikor az

egyszeri férfi megismerkedik az első szerelmével, és elmarad a koc-
smából, meg nem focizik meg biliárdozik többé a fiúkkal. Mihelyt
rátaláltam az igazi nőre, a fiúk többé már egyáltalán nem érdekeltek,
illetve csak úgy, mint régi jó haverok. Ahogy az angol nóta mondja:
„Esküvőre szól a harang, búcsút mondok a bandának. Velem ez nem az
esküvőmön történt meg, hanem csak 26 éves koromban, amikor Yokót
megismertem. Ő volt az igazi. És a bandának abban a pillanatban búc-
sút mondtam, amikor megismertem őt. Ezt akkor még nem
 695/840

tudatosítottam magamban, de ez történt velem. A Beatlesnek befelleg-

zett, mint akármelyik bandának ilyen esetben, csak történetesen ez
volt a világ leghíresebb bandája.

Yoko segített megismerni magamat. Ő nem egy Beatle-be, nem egy

híres emberbe szeretett belé, hanem énbelém, magamba, és ezzel a
legjobbat hozta ki belőlem. Nekem ő volt a legnagyobb utazás.

A szabadság az ember lelkében lakik. Namármost általában az van,

hogy ha két ember összekerül, a férfinak rögtön utána el kell mennie
dolgozni, meg a nőnek is valahol másutt kell lennie, ami szerintem egy
kapcsolatnak sem tesz jót. Szomorú, hogy szinte mindenki így él, mert
másképpen nem tud. Lehet, hogy - ha mondjuk kollégák voltak - a
házasságuk előtt többet látták egymást. Nekünk viszont, hál' istennek,
nem kell elválnunk soha, már csak azért sem, mert közös az
érdeklődésünk, és együtt is dolgozhatunk. Nincs olyan, hogy én he-
gymászó vagyok, te meg barlangász, akkor hol találkozzunk? Nekünk
közösek az érdekeink, és ez nagyon jó.

A világon semmi sem lehet fontosabb annál, mint ami egy emberpárral
történik, hiszen az emberpárok esnek szerelembe, és ők nemzik a
gyerekeket. Az aligha fordul elő, hogy valaki egyszerre két másikba
szerelmes legyen, legalábbis én sosem tapasztaltam ilyesmit. A prom-
iszkuitás megint más dolog, én is átestem rajta, de nem sok pláne volt
benne. Az embernek valami többre van szüksége.

Amikor megismerkedtem Yokóval, eleinte észre sem vettem, hogy ez

szerelem. Úgy tekintettem a kapcsolatunkra, mint szakmai
együttműködésre, mint művész és producer viszonyára. Már jó pár éve
ismertük egymást, és Cynthia éppen Olaszországban volt, amikor Yoko
egyszer eljött hozzám, és bevettünk együtt egy kis LSD-t. Mindketten
elég gátlásosán viselkedtünk egymással, ezért nem feküdtünk le akkor
sem, hanem felmentünk az emeletre magnófelvételeket csinálni, abba
 696/840

a szobába, ahol általában zenét szoktam szerezni. Egész éjszaka ezzel

szórakoztunk. Yoko mindenféle mókás hangokat adott ki, amikor
mindenféle effektusokat csaltam elő a magnóból egy-egy
gombnyomásra. Mire fölkelt a nap, már szeretkeztünk, és erről szól a
„Two Virgins". Akkor történt meg először.

A „Two Virgins" tehát a véletlennek köszönhető. Hirtelen rájöttem,

hogy van még egy hozzám hasonló bolond, egy feleség, aki fura
hangokat tud kiadni, és éppannyira élvezi azt a, hogy is mondjam, av-
antgárd zenét, amire nem lehet táncolni, mint én.

Persze nem is igazán jó szó ide az avantgárd, mert azt lejáratták a

mindenféle hülye kiállításokon. Az avantgárdot már eleve nem lehetne
kiállítani, mert szervesen hozzátartozik a rítus is. Legfeljebb egy adott
hangra írt zenei variációkhoz tudnám hasonlítani.

DEREK: Egy reggel az Apple-ben (ahol sohasem volt egy unalmas pil-
lanatom - ez sem volt az) azt mondja nekem az egyik munkatársam,
Jeremy Banks: „Derek, nyisd csak ki a fiókodat! Kíváncsi vagyok, mit
szólsz ahhoz, ami benne van". Kinyitottam, és megláttam John és
Yoko meztelen fényképét.

NEIL: John átadott egy tekercs negatívot Jeremynek azzal, hogy

hívassa elő. Miután ez megtörtént, és Jeremy meglátta a meztelen
képeket, azt mondta: „Ez észbontó'" Neki ugyan mindig minden „ész-
bontó" volt, de ezúttal kivételesen igaza volt.

JOHN: Mindketten kissé zavarba jöttünk, amikor levetkőztünk a

fotózáshoz, így végül én magam csináltam a képet késleltetővel. Annak
bizonyítására készítettem, hogy nem vagyunk holmi nyomorékok, sem
deformáltak, egészségesek vagyunk - testben és lélekben egyaránt. Ha
el tudjuk fogadtatni az ilyesmit a világgal, akkor elértük a célunkat.
 697/840

Szándékosan nem törekedtünk arra, hogy a fotó előnyösen mutasson

be minket, hogy kiemelje a szexepilünket. Ugyanakkor készült néhány
másféle kép is, melyeken jobban festünk, mert eltakartuk a kisebb hi-
báinkat, így azokon igen jól nézünk ki. De mi a legőszintébb, legkevés-
bé hízelgő képpel akartuk bebizonyítani, hogy emberiek vagyunk.

PAUL: Nem volt holmi sztárfotó, ahol a modell mellét fölragasztják

átlátszó szalaggal, hogy úgy álljon, mint a Sion hegye, hanem maga a
kendőzetlen valóság: lemeztelenítették magukat a világ előtt. Az egész
Two Virgins-nek ez volt az alapgondolata.

Nagy botrányt kavart ez a kép, de arra nem emlékszem, hogy személy

szerint mi is megbotránkoztunk volna rajta, csak azt gondoltuk, hogy
Johnnak az agyára ment valami. Nem volt kétséges, hogy mihelyt a
sajtó meglát egy ilyen képet, nem fognak leszállni rólunk. Ezt John
nyilván szándékosan provokálta ki. Ez végül túl jól sikerült neki. Ekkor
kezdődött ellenük az a hecckampány, ami mindkettőjüket megviselte.
Szerintem ebben volt egy nagy adag képmutatás, a szüleink
nemzedéke is nyilván meztelenül nemzett bennünket, mégis prűdén
állnak hozzá mindmáig a meztelenséghez! John és Yoko nem, ők ezt
esztétikai szempontból fogták fel.

JOHN: Azért lett a lemezünk címe Two Virgins („Két szűz"), mert új
volt még a szerelmünk, és nagyon akartunk valamit együtt csinálni. El-
határoztuk, hogy meg is mutatjuk magunkat. Hiszen az emberek
mindig is kíváncsiak a hozzám hasonló sztárokra: „Hogy él? Szokott-e
fürdeni? Szokott-e enni?" No, mi erre válaszoltunk a képpel: „Tessék,
itt vagyunk."

GEORGE: Én már akkor is azt gondoltam arról a lemezborítóról, amit

ma: két nem túl szép, esendő emberi test, valóban, de nem látom át,
hogy ez kinek mit árthatna.
 698/840

RINGO: Az a borító tényleg észbontó volt - rám is ilyen hatást tett,

amikor először láttam. Őszintén szólva a lemez zenéjére nem is emlék-
szem, le kellene játszanom megint. Amikor John megmutatta a
borítót, lányos zavaromban a képen látható újságra mutattam: „Á,
látom, ott van rajta a Times is", mintha nem is az lenne az érdekes a
képen, hogy Johnnak pucéran lóg a töke.

Később azt mondtam neki: „Tudod, John, az odáig rendben van, hogy
te ilyen művészlélek vagy, és ez egy nagyon lezser gesztus, de arra nem
gondoltál, hogy ezért mindnyájunkat abajgatni fognak? Tudod jól,
hogy bármelyikünk csinál valamit, mind a négyünkön számon kérik."
Mire azt mondta: „Téged legfeljebb telefonon fognak abajgatni", ami
teljesen igaz volt. Mert mi olyan borzasztó abban, ha engem hívnak a
kép miatt az újságírók? Föl is hívtak vagy ketten-hárman, és ugyanazt
mondtam nekik, mint először Johnnak: „Nem tudom, észrevették-e,
hogy a Times egy példánya is ott van a képen!"

JOHN: Főleg azt furcsállottam, hogy George és Paul is megbotránko-

zott kissé. Én meg kiakadtam, hogy ők ennyire prűdek. Elképesztő,
hogy az emberek még mindig mekkora ügyet csinálnak egy kis
meztelenségből.

Nem mi találtuk fel a meztelenséget, mi csak megmutattuk. Szerintem

már előttünk is voltak meztelen emberek a földön.

PAUL: Egy kicsit valóban megbotránkoztatott a dolog, de azért olyan

nagyon nem húzhattam föl az orromat, ha egyszer én is írtam valami
szöveget a borítóra!

DEREK: Amikor megláttam a képet, azt mondtam. „Na jó, ez már

megtörtént, lássuk, mit tehetünk még ebben az ügyben." Igen érdekes
és izgalmas szitu volt, de úgy éreztem, ez az a fajta nagy probléma,
 699/840

amit azért meg lehet oldani. Az élet elvégre akciók és reakciók

sorozata.

A vasárnapi lapok természetesen nekünk támadtak a fénykép miatt.

„Micsoda szégyen! Milyen szégyentelen emberek:" - írták, és persze le-
hozták a képet, de az inkriminált testrészeket letakarták, és alá egy
nyilat raktak, amivel lényegében azt akarták mondani.- „Itt lennének a
kép illetlen részei, de mi a világ minden kincséért sem mutatnánk meg
ezeket olvasóinknak — de mondják, hát nem borzasztó így is?"

Na, mondtam, ha már olyan erkölcsösek, válaszoljunk nekik a Bibliáv-

al, abban mindenre lehet találni egy jó idézetet. Rá is bukkantam a
Genezisben erre: „Mindketten mezítelenek voltak, az ember és a fe-
lesége, de nem szégyelltek magukat." Annyi bibi volt vele, hogy Yoko
nem volt még John felesége, de hát bizonyos értelemben még Éva sem
az Ádámé, és különben is: lássuk, mit lép erre a sajtó?

JOHN: Tiszta őrület volt. mekkora felháborodást keltett, hogy két em-
ber meztelenül fényképezte le magát. Nem hittem, hogy ekkora balhé
lesz belőle. Úgy látszik, a közvélemény szemében nem vagyunk szép
pár.

NEIL: Azt hiszem, akkoriban a közvélemény nemigen szerette Yokót,

bár azt nem tudom, miért. Talán eleinte csak a sajtó fordult ellene, de
az is lehet, hogy az avantgárd müvei nem tetszettek. Azt a fajta
művészetet ugyanis a nagyközönség nem érti, és nekem az a tapasztal-
atom, hogy mindenki előítélettel van az iránt, amit nem ért.

PAUL: Maga a Two Virgins mint lemez nem volt különösebben

érdekes,- a zene igazán nem botránkoztatott meg. hiszen én is
csináltam hasonlót. Talán Johnnak is az adta az ötletet, amikor a két
Brennell magnómmal kísérletezgettem. Mindenféle flúgos felvételt
 700/840

készítettem magam meg a barátaim szórakoztatására. Alkalmi zene

volt éjszakai bulikra.

A szalagok tele voltak hurkokkal, és így csináltam jó néhány lökött

felvételt, például az „Unforgettable" címűt, ami Nat King Cole
számának a paródiája volt. Föl is tétettem később 78-as lemezre,
megcsináltattam néhány példányban, és azzal küldtem szét a bará-
taimnak: „Itt egy kis zene arra az esetre, ha őrült hangulatban vagy."

John volt az egyetlen, akit az is érdekelt, hogyan készült az anyag, hát

megmutattam neki. hogyan kell összekötni a magnókat, aztán mintegy
végteleníteni a felvételt. Neki is volt odahaza Weybridge-ben két ugy-
anolyan készüléke, úgyhogy utánam tudta csinálni. Viszonylag kevés
sávval elég őrült felvételeket lehet csinálni, amelyeken ráadásul nem
igazán jó a minőség, mert az minden egyes átjátszáskor romlik egy
kicsit.

GEORGE: Azt hiszem, egyszer sem hallgattam végig a Two Virgins-et,

éppen csak belehallgattam. Engem az a fajta zene sosem érdekelt
különösebben. Ha Johnt és Yokót igen, az az ő dolguk volt. Nagyon
egymásba zúgtak, ami, úgy látszik, azzal járt együtt, hogy akármit
csináltak is együtt, óriási jelentőséget tulajdonítottak neki, ezért meg
akarták örökíteni lemezen és filmen is. (Ami engem illet, akkor már
egyáltalán nem érdekelt a Beatles, a leágazásai meg pláne nem,- én ad-
digra az indiai zene megszállottja lettem.)

A lemezt az Apple jelentette meg, de a megszokottal ellentétben nem

az EMI terjesztette, mert nem voltak rá hajlandók; végül az amerikai
Tetragrammation céget sikerült rávenni.

JOHN: A Two Virgins-ért nagyon meg kellett harcolnunk. Kilenc

hónapot késett a megjelenése. Joseph Lockwood az EMI-nál igazán
nagyon, nagyon kedvesen fogadott bennünket, leültetett a nagy
 701/840

asztalához, majd miután elmagyaráztuk neki, mit jelent nekünk ez a

lemez, és miért csináltuk meg, biztosított bennünket feltétlen támog-
atásáról, sőt megkért, hogy küldjék majd neki egy dedikált példányt
(meg is kapta) - aztán mikor megpróbáltuk rendes példányszámban
kiadni, mindenkit arról értesített, hogy ez egy nagy szar, nem szabad
kiadni. Jó ideig nem is tudtuk sehol kinyomattatni a borítót.

Voltaképpen a Two Virgins lehetett volna az Apple legelső lemeze, ha

nem halogatják annyit. De csak rakosgatták ide-oda, hol ezt kellett
még elintézni, hol meg amazt. Mivel annyira naiv vagyok, nem hittem
volna, hogy a hozzám legközelebb állók is szapulni fogják. Azt persze
tudtam, hogy némi kritikára számítanom kell, de nem érdekelt, mert
részemről ez egy állásfoglalás volt, éppúgy, akár egy dal, sőt még jobb
is, mert a kép egyértelműbb a dalnál; igen, ez egy szép állásfoglalás
volt.

RINGO: JOHN LEBUKÁSÁBÓL AZ VOLT A TANULSÁG, HOGY HA

BULIT RENDEZEL VALAHOL MINDIG LESBEN ÁLL EGY RENDŐR
- ÉS AKKORIBAN BÁRMELYIK BULINKRA LECSAPHATTAK
VOLNA...
JOHN: Elkaptak kábítószer birtoklásáért. Nálam nem talállak, de a
házamban igen. Ez elvileg azt jelenti, hogy kereskedhettem is vele. bár
nem tudom, ki tételezte föl, hogy szegény John Lennonnak dílerként
kell keresnie a kenyerét! A hatvanas évek végén Londonban volt már
egy fejvadász zsaru a kábszerosztályon, nem túl magas beosztásban,
mert magát az osztályt is csak nem sokkal korábban szervezték meg, és
ő pont a popsztárokat pécézte ki magának. Hírnevet is szerzett ezzel,
mert egész sokat el tudott közülünk kapni.

GEORGE: Októberben Johnt és Yokót letartóztatták cannabis birtok-

lásáért, amikor éppen a Ringótól bérelt lakásban tartózkodtak. Az a
lakás igazán nevezetes lett, hiszen korábban Jimi Hendrix is bérelte.
Egy Pilcher nevű őrmester kapta el őket, aki Oliver Cromwellnek
képzelte magát, ahogy Derek mondaná. Azt hitte, valami nagy jót tesz
a társadalomnak.

Szerintem a kábszeres osztagnak lehetett egy listája. Ez ma már vilá-

gosnak tűnik. Először Donovant kapták el, mert őt könnyebben
megtalálták. Szép lassan haladtak tovább, aztán elkapták a Rolling
Stonest, ha pedig már ez is sikerült, miért ne próbálkoztak volna meg a
Beatlesszel is?

JOHN: Éppen ágyban feküdtünk, éspedig a legnagyobb nyugalomban,

mert tudtuk, hogy teljesen tiszták vagyunk: már három hete nem szív-
tunk semmit, ugyanis kaptunk egy fülest, hogy el akarnak kapni, de ar-
ról elfeledkeztünk, hogy a lakásból is távolítsunk el minden füvet.
Egyszer csak becsöngetett egy nő azzal a szöveggel, hogy üzenetet hoz.
Kérdem: „Ki maga? Nem maga a postás!" Azt feleli: „Nem, ez
személyes üzenet", azzal már nyomakodott is volna be az ajtón. Yoko
azt hitte, már megint a sajtó zaklat minket, ezért elbújtunk.
Mindketten csak ingben voltunk, deréktól lefelé meztelenek. Bezártam
az ajtót, és kikiabáltam: „Ki az? Ki az?" Már-már arra gondoltam, hogy
a maffia ütött rajtunk. Aztán a hálószoba ablakán kezdett dörömbölni
egy nagydarab rendőr, hogy engedjük be. Mondtam, így nem törhet be
 703/840

hozzánk, aztán azt ígértem: az ajtón beengedem, csak előbb hadd

öltözzek fel. Erre azt mondta: „Nyissa már ki az ablakot, különben még
leesem!"

Elöl-hátul rendőrök voltak. Yoko tartotta az ablakot, amíg felöltöztem,

félig kihajolva a fürdőszobából, hogy lássák, nincs semmi rejtegetni
valónk. Aztán megpróbálták ránk törni az ajtót. Közben vitatkozni
kezdtem az ablakban álló zsaruval, mondtam, rossz fényt fog vetni a
rendőrségre, ha ott jön be, mire ő: „Higgye el. magának lesz sokkal
rosszabb, ha nem nyitja ki az ablakot!" Követeltem tőle a házkutatási
parancsot, mire fölmászott mellé még egy fazon, és valóban mutatott
valamilyen papírt, de én csak úgy tettem, mintha elolvastam volna,
közben meg kiabáltam Yokónak, hogy azonnal hívja fel az
ügyvédünket.

Az ajtó közben kis híján betört, így inkább kinyitottam, és azt

mondtam: Jól van már jöjjenek, úgyis tiszta vagyok!" (Azt hittem,
valóban az vagyok.) A belépő rendőr ugyan azt mondta, elkap a
hatóság akadályozásáért, de arra csak legyintettem, mert azt hittem,
kábítóval nem kaphatnak el.

Bejött egy csomó zsernyák, meg egy nő is. Megkérdeztem: „Most mi

lesz? Felhívhatom az irodámat? Interjúm lenne két óra múlva,
szeretnék beszólni, hogy nem tudok elmenni." Ezt a telefont megtiltot-
ták, sőt még ők akartak telefonálni tőlem, de aztán megérkezett az
ügyvédünk.

Hoztak magukkal kutyákat is. Először nem tudták, hol vannak, miat-
tuk telefonálgattak: „Szia, Charlie, hol vannak már a kutyák? Itt
dekkolunk félórája." Végül megérkeztek a kutyák is.

Na már most, amikor odaköltöztem Weybridge-ből, átvitettem az

összes cuccomat, és azóta meg se néztem, mi van közte, mi nincs. Azt
 704/840

tudtam, hogy nem hozták át a kameráimat meg néhány ruhámat,

viszont elhoztak egy távcsövet, amire semmi szükségem nem volt. No,
ebben volt benne felejtve egy kis hasis, meg még egy kevés egy fiókban,
egy levélborítékban. Ezzel buktam én le.“

NEIL: Azonnal értesültem az esetről. John felhívott, és azt mondta:

„Neil, most mondd, hogy üldözési mániám van: nyakamon a rendőr-
ség!" Mondtam, hogy mindjárt elküldök oda valakit. Peter Brownt
kértem meg rá, aki korábban Brian Epstein személyi titkára volt, de
akkor már az Apple-nél dolgozott. Ő foglalkozott a személyi ügyekkel,
és én ezt személyes természetűnek ítéltem. Peter azonnal gon-
doskodott is a jogi képviseletről.

JOHN: Röviden: mindössze annyi történt, hogy minden cuccomat

átvitettem a lakásba a házamból, és ez mind szanaszét hevert. Akkor
találták meg a hasist, amikor ezt az egész lomot átkutatták; gondoltam,
ez azért nem valami főbenjáró vétség. Végül úgy döntöttem, bűnösnek
vallom magam, mert a zsernyák, aki elkapott, felajánlotta, hogy ebben
az esetben egyrészt ejti a rendőrség akadályozásának vádját, másrészt
elengedi Yokót; megnyugodtam, hogy legfeljebb megbírságolnak, mi
az nekem - nem gondoltam bele, milyen következményekkel járhat
még a dolog.

DEREK: Meg voltam róla győződve, hogy valaki nagyon rosszat akar
nekünk. A kábítószer-birtoklást akkor elég komolyan vették, és
mindenki félt a lebukástól. Ha tetszik, ez üldözési mániává fajult.
Mindenki állandóan ettől rettegett, és ez a félelem különösen
hatalmába kerítette a Beatlest, hiszen ők addig mintegy érinthetetlen-
nek tűntek. Hogy mást ne mondjak, az országhatárokon például
rendre útlevél nélkül mentek át. Aztán egyszerre minden összejött:
John válása, a pucér fotó, most meg a kábítószer is. Peches év volt az i
968-as.
 705/840

Neil elmondta, hogy John azzal hívta fel: még sincs üldözési mániája,
mert elkapták. Neiltől tudtam meg azt is, hogy a sajtó megneszelte a
dolgot.

Jöttek is hamarosan a telefonok a Fleet Streetről: az Evening Stand-

ardtől, a Mailtől, a Mirrortól, sorra mindegyik laptól. Ha jól emlék-
szem, Don Short ezzel hívott föl: „Szóval elkapták őket végre. És ez
még nem minden: hallom, hogy John apja újra nősül, Yoko meg ter-
hes!" Egyszóval minden összejött. Elátkozott egy év volt.

Az életünkbe addigra szervesen beépült a hasis. Engem csak az ag-

gasztott, nehogy valami igaztalanságot kövessenek el ellenünk emiatt.
Tudják, én azokon a színdarabokon nőttem föl, amelyekben a kisem-
bernek a végén mindig igaza lesz, még ha olyasmit tesz is, amit a
vaskalaposak nem helyeselnek.

De hát nem ilyen világban éltünk, és támadások kereszttüzébe ker-

ültünk. Maga a lebukás nem izgatott annyira, és Johnt mindenki ártat-
lan áldozatnak tekintette. Többen, akik korábban lebuktak, így
Donovan, Mick Jagger és Brian Jones is együttérzésükről biztosították
Johnt. Paul beugrott aznap délután az Apple-hez, később megérkezett
maga John is, Ringót pedig felhívtuk Szardínián. Paul magával hozta
Ivan Vaughant is (aki annak idején összeismertette őt Johnnal), úgy-
hogy nagy volt a szolidaritás.

Én legalábbis így láttam a dolgot, és az év végén elkezdtem bizakodni.

Mint kiderült, alaptalanul, de én már csak ilyen optimista vagyok.

PAUL: Azt, hogy elkapnak kábítószerrel, akkoriban nemcsak mi kock-

áztattuk, hanem minden második ember Londonban, vagy akár az
egész világon. Addigra sokan leszoktak arról, hogy a kocsmában igyák
csontrészegre magukat, inkább otthon borozgattak és szívták a hasist
késő éjszakáig. Senki sem gondolta, hogy ebben bármi kivetni való
 706/840

lenne. Én máig állítom, hogy az alkohol sokkal rosszabb ennél, és jóval

több halálos áldozata volt, sőt nem hallottam senkiről, aki a hasisba
vagy a marihuánába halt volna bele (bár sokan nyilván
megköveznének ezért az állításomért). Ezért botrányosnak tartottuk,
amit Johnnal és Yokóval műveltek, és nagyon együtt éreztünk velük.

Abban az időben igen sokan buktak le. Azt hiszem, mindez egyetlen
rendőr számlájára volt írható, ha jól emlékszem, Pilchard őrmesternek
hívták. Ő döntött úgy, hogy „majd megmutatja ezeknek a hippiknek".
El is kapott, akit csak bírt. Jó, tudom, joga volt hozzá, nem hibáztatom,
amiért tette a dolgát, viszont igaza volt valakinek, aki azt mondta
67-ben, a Rolling Stones lebuktatása után, hogy „ezek a zsaruk ágyúval
lőnek verébre". Mindenki tudta, hogy a hasis nem igazán ártalmas.
Nem vettük be a róla terjesztett rémmeséket, ugyanakkor nem is akar-
tunk neki híveket toborozni.

Sokan vannak ma is, akik azt állítják, hogy a társadalom mai bajai
mind a hatvanas évekre vezethetők vissza, de ez szerintem nem igaz.
Ők úgy látják, hogy akkor mindenkinek elment az esze, és Isten és a
haza feledésbe merült, de szerintem egyáltalán nem erről szólt az
egész. Azt hiszem, inkább a második világháború végéig kellene vissza-
menni, amikor a katonáink hazajöttek a frontról, és megbuktatták
Churchillt. Akkor kezdődött el az angolok tiszteletlensége a korábban
szentnek tartott dolgok iránt, egyáltalán nem mi voltunk a bűnösök.

GEORGE: Miután John és Yoko lebukott, elkaptak engem is, éspedig

Paul esküvőjének a napján. Ami Pilchert illeti, ő emigrált Ausztráliába,
de később kiadták, hazahozták és lesittelték hamis tanúzásért, de mi
még évekig nehezen kaptunk vízumot.

JOHN: A pasast Ausztráliában kapták el, oda menekült - nem tudom,

miből gondolja az összes angol, hogy ott egyszerűen el lehet tűnni.
 707/840

GEORGE: Biztosra veszem, hogy a rendszer bosszúhadjáratot indított

ellenünk. Túl szókimondóak voltunk, ami bögyében volt az akkori
Cromwelleknek. Ez volt az a korszak, amikor mintha minden egyre
rózsásabb lett volna, de egy ponton minden kezdett a visszájára
fordulni. Az élet csupa körforgás, és amikor az ember megindul lefelé
az óriáskerékkel, majd leér egészen a földre, belerúgnak. Ebben a sajtó
jár az élen: néha muszáj valakit az egekbe emelnie, ami azzal jár, hogy
mást viszont sárba kell rántania. Hírverést csapnak egy-két embernek,
hogy ezekből ők is meggazdagodhassanak, aztán, ha már nincs bennük
elég pénz, ejtik őket. Megtörtént ez a Beatlesszel, sőt még a királyi
házzal is. Bennünket csak azért nem temethettek el élve, mert nemc-
sak otthon, hanem világszerte népszerűek voltunk, és több nemzedék
is szeretett minket.

Miután Brian Epstein meghalt, először azt akarták elhitetni az em-

berekkel, hogy minden, amit azóta csináltunk, beleértve a Magical
Mystery Tourt is, nagy kalap szar volt. Aztán azzal jöttek: „A Beatles
megőrült, mert elmentek Indiába valami szélhámossal." Tipikus
újságírói pletyka volt, amin persze szeret csámcsogni a kedves
nagyközönség is. Mindennek tetejébe jöttek a kábítószeres razziák,-
biztosan azért kezdték Johnnal és Yokóval, mert úgy gondolkoztak:
„Addig rúgjunk beléjük, amíg még padlón vannak."

JOHN: Nagyon megijedtem. Úgyis van egy kis üldözési mániám, meg
Yokónak is, különösen attól kapunk frászt, ha idegenek akarnak be-
jönni hozzánk. Másfelől jó, hogy végre túlestünk rajta. Már évek óta
rettegtem, hogy történik valami ilyesmi. Most, hogy már tudom, mily-
en, nem is olyan félelmetes az egész. Fizettem 150 font bírságot - na
bumm!

Szerintem különbséget kellene tenni az erős és az enyhe drogok között.

Nyithatnának akár füves kocsmákat is — ha alkoholt lehet nyilvánosan
fogyasztani, ezt miért nem? Én a piát inkább betiltanám.
 708/840

Persze erre nem lehet számítani, amíg a brit rendszer olyan, amilyen.
Ismerem, elég régóta élek benne. Nem különbözik olyan nagyon más
rendszerektől, csak ugyanazt ráadásul faarccal csinálják. Csak semmi
érzelem!

Furcsa azt hallani, hogy ma már a Fehér Házban is szívnak az emberek

- azok után, hogy halálra üldöztek másokat ugyanezért, bennünket
meg elkaptak Angliában. Így most már nem vagyok büntetlen előéletű,
csupán mert egy fejvadász zsaru általunk akart híressé válni.

Sosem tagadtam, hogy közöm van a drogokhoz. Valaki föl is tette a

kérdést a brit parlamentben: „Miért kell negyven rendőrt bevetni John
és Yoko letartóztatására?" És így, nem múlt időben!

Amiből kiderül, hogy meg volt rendezve az egész. Az sem véletlen,

hogy a Daily Mail és a Daily Express még azelőtt tudott a dologról,
hogy a rendőrség ránk tört volna. Mi is megkaptuk a fülest Don
Shorttól három héttel előbb. Szerintem az lehetett az oka, hogy már
nem komálták a profilunkat, a Beatles kifutotta magát. Nem láttak
már poént abban, hogy támogassanak és védelmezzenek minket, akkor
hát le velünk! És ez is történt.

GEORGE: Amikor nekikezdtünk, szerintem senki sem azon törte a fe-

jét, vajon a fehér album lesz-e akkora siker, mint a Sgt Pepper volt, de
korábban sem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy mi van az előző
lemezzel, mennyit adtak már el belőle. A hatvanas évek elején minden-
ki más, akinek lett egy listavezető száma, azon igyekezett, hogy ismét
valami hasonlóval álljon elő, csak mi törekedtünk mindig az újításra,
de változtunk anélkül is, hogy akartuk volna. Így aztán nem sok esély
volt rá, hogy egyik nagylemezünk olyan lesz, mint az előző volt.

A Sgt Pepperhez képest az volt most az újdonság, hogy mintha vissza-

tértünk volna a régi szép időkhöz, egy csomó számot egyszerűen
 709/840

fölvettünk élőben, és amikor már volt elég, csak akkor kezdtünk

bütykölni rajtuk utólag. Több volt benne az egyéni munka is: Paul az
egyik stúdióban csinált rájátszásokat, John egy másikban, én a har-
madikban. Nem tudom, mi kértük-e ezt, vagy csak az EMI sürgetett
bennünket.

JOHN: A fehér album dalainak jó részét Indiában szereztük - tudják,

amikor állítólag Maharishit tömtük pénzzel, ami persze nem volt igaz.
Nem ez történt, hanem ki-ki kapott egy mantrát, aztán csak ültünk ott
a hegyekben, a mantrát mondogattuk, ettük azt a vacak vegetáriánus
kaját, és végtelen unalmunkban egy csomó dalt írtunk.

Összehoztunk hárman vagy harminc új dalt: Paul mintegy tucatnyit,

George a saját állítása szerint hatot, én meg tizenötöt - és, mit tesz a
meditáció, Ringó is összehozta a maga első saját számát.

GEORGE MARTIN: Egész sereg dallal érkeztek haza, talán több mint
harminccal, amitől egészen elájultam, de nem maradéktalanul, mert
volt köztük egy-két gyengébb eresztés is.

Életemben először háromfelé kellett szakadnom, mert annyi stúdióban

folytak a felvételi munkálatok. Nehéz volt kézben tartanom, ezért ab-
ban a lemezben oroszlánrészt vállalt az asszisztensem, Chris Thomas
is.

GEORGE: Az új, dupla nagylemezbe belesűrítettük az egész India-

élményt, meg mindent, ami a Sgt Pepper óta történt velünk. A legtöbb
dal Rishikeshben született annak a hatása alatt, amit Maharishitől
hallottunk.

Amikor hazaérkeztünk, kiderült, hogy jóval több dalunk van, mint

amennyi ráfér egy normál nagylemezre, ezért döntöttünk úgy, hogy a
fehér album dupla legyen. Nem tehettünk mást, mindent föl akartunk
használni, hogy aztán ismét új számokkal foglalkozhassunk.
 710/840

Akkor már nagyon feszült bennünk az öntudat, és utólag úgy gondo-

lom, jobban jártunk volna, ha némelyik számot kislemezen jelentetjük
meg B oldalként, vagy akár el is felejtkezünk róla, másfelől akkor meg
mostanra jóval több Beatles-kalózkiadás került volna forgalomba.

JOHN: Az album készítésekor nem mondtunk semmi különöset, leg-

feljebb azt: „Ez az én dalom, akkor ezt így és így csináljuk meg, az meg
a tiéd, azt pedig úgy és úgy." Nehéz lett volna hármunk zenéjét összez-
súfolni egyetlen nagylemezre, ezért lett belőle dupla.

Miután alaposan kipróbáltuk az elektronikát, a nagyzenekari kíséretet

meg minden ilyesmit, a magam részéről úgy gondoltam, visszatérek az
alapokhoz. Csupa egyszerű dalt írtam a dupla lemezre, hátat fordítot-
tam a Sgt Peppernek, és szerintem végül a fehéren volt több jó szám.

GEORGE MARTIN: Már a Magical Mystery Tour felvételén rá kellett

jönnöm, hogy a Pepperen megvalósított művészi szabadság helyenként
már túlzás volt, mert a fiúk számos felvételen nem gyakoroltak kellő
önfegyelmet, ha megvolt az alapötlet, csináltak belőle egy jam sessiont,
aztán azt vették föl, ami nem mindig eredményezett igazán jó hang-
zást. A fehér album második felénél szóvá is tettem a kritikai
észrevételeimet.

Én amellett voltam, hogy az adott anyagból inkább hozzunk ki egy

nagyon jó, válogatott nagylemezt, mint ezt a duplát, ők azonban meg-
makacsolták magukat. Még ma is azt gondolom, hogy egészen
fantasztikus nagylemez lehetett volna abból, ha hallgatnak rám. Tu-
dom, sokak szerint még így is ez a Beatles legjobb lemeze. Arra csak
később jöttem rá, hogy részint azért vettek föl egyszerre annyi számot,
hogy végre letudják az összes kötelezettségüket az EMI-jal szemben.
 711/840

RINGO: Már annyi mindent mondtak a dupla albumról, én csak

megerősíthetem, hogy jobb lett volna kettőt csinálni belőle: lehetett
volna a „Fehér”, aztán a „Fehérebb".

PAUL: Sokan azt hiszik, hogy bármi, amit mondunk, vagy

elénekelünk, politikai állásfoglalás, de ez nem igaz. Általában csak egy
egyszerű dalról van szó. Talán némelyiknek a hallatán elgondolkodnak
az emberek, hogy ezzel most mit akarunk: nos, el akarunk énekelni
még egy dalt, ennyi.

GEORGE: A „While My Guitar Gently Weeps"-et anyám warringtoni

házában írtam. A kínai Változások könyvének, a Ji csingnek a hatására
éppen azon gondolkoztam, hogy míg mi nyugati emberek úgy fogjuk
föl az életet, mint ami véletlenül történik, hogy például ülök valahol, és
a szél fújja a hajamat, és a kettőnek az égvilágon semmi köze nincs
egymáshoz,- ugyanakkor a távol-keletiek úgy gondolják, hogy minden-
nek, ami van, annak úgy is kell lennie, semmi sem véletlen.

A „While My Guitar" ennek az elméletnek a gyakorlati alkalmazásából

született meg. Elhatároztam, hogy felütök egy könyvet, és az első kife-
jezésből, amelyikre rátéved a szemem, írok egy dalt. Találomra
kinyitottam anyám egyik könyvét, belenéztem, megláttam, hogy
„gently weeps" („halkan sír''), aztán letettem a könyvet, és már írtam is
a dalt.

Meg is próbáltuk fölvenni, de John és Paul akkor már annyira el voltak

foglalva a saját dalaikkal meg a versengéssel, hogy szinte lehetetlen
volt mellettük szóhoz jutnom. Nem jött össze a dolog, nem vették ko-
molyan, talán valamelyikük nem is játszott a felvételen, és én aznap
este úgy mentem haza, hogy kár lenne érte, mert tudtam, hogy a dal
nagyon jó.
 712/840

Másnap történetesen Eric Claptonnal mentem be Londonba, és

megkérdeztem tőle: „Van ma valami fontos dolgod? Bejöhetnél velem
a stúdióba, és följátszhatnád nekem a szólót erre a számra". Azt
mondta: „Nem, azt nem lehet. Soha még senki más nem játszott szólót
Beatles-felvételen, és mit szólnának hozzá a többiek? " Mondtam:
„Igen, de ez az én dalom, és én azt akarom, hogy benne légy."

Eric be is jött velem a stúdióba, és bejelentettem, hogy ő fogja följátsz-

ani a gitárszólót, ami nagyon jót tett a számnak, mert Eric jelenlétében
a többiek is összekapták magukat. Paul például nagyon szép zongor-
aszólamot játszott föl, de a többiek is komolyan vették a dolgot.
(Később ugyanez történt a Let It Be felvételén is, amikor csak
veszekedtünk, aztán amikor megjelent Billy Preston, minden simán
ment.)

PAUL: Korábban is voltak vendégművészek a felvételeinken, például

Brian Jones fújt egy

őrült szaxiszólót a „You Know My Name"-re, máskor meg fuvolást

szerződtettünk, de arra még valóban nem volt példa, hogy gitárost
hívjunk meg - a szólót rendesen George játszotta, nagy néha John vagy
én.

Eric nagyon kedves, alkalmazkodó és szerény, ráadásul briliáns git-

árosnak bizonyult. Nagyon belelkesült, és minket is magával ragadott.
A felvétel nagyon jó buli volt, mert az ő stílusa pontosan illett a dalhoz,
és George-tól is szép gesztus volt, hogy átengedte neki a szólót, hiszen
eljátszhatta volna ő maga is, és akkor róla mondták volna, hogy lám,
mekkora gitáros!

JOHN: A „Happiness Is A Warm Gun" is olyan dal, amit betiltottak a

rádióban, mert azt állították, hogy a kábítózásról szól. Nem igaz: arra
 713/840

kaptam föl a fejemet, Hogy eladó lőfegyvereket hirdettek az újságban,

ezt akartam kifigurázni.

Eszembe sem jutott a heroin. A címet pedig egy újság címlapjáról

vettem, amit George Martin nyomott a kezembe. Rögtön arra gon-
doltam, micsoda őrültség ilyet állítani. A kifejezés (szó szerint: „akkor
vagy boldog, ha forró a puskád csöve"- a ford.) tulajdonképpen azt is
jelenti: úgy lehetsz boldog, ha éppen belőtted magadat, de azt is, hogy
az a boldogság, ha lelőttél valamit. Az én dalom az utóbbiról szól.

Ezt a számomat ma is szeretem, azt hiszem, jól sikerült. Három külön-

böző részből raktam össze, és ezt a sokféleséget is szeretem benne,-így
háromféle rockstílust képvisel egyszerre.

JOHN: Ma csak két dalt vettünk föl, a második Ringó első saját dala,
amit a legmélyebb depresszióban írt.

RINGO: A „Dont Pass Me By"-t odahaza írtam. Ehhez tudni kell, hogy
gitáron is, zongorán is csupán három akkordot tudok lefogni. Éppen a
zongorán klimpíroztam, amikor egyszer csak kezdett kialakulni egy
dallam, meg eszembe jutott néhány szó is na, gondoltam, ezt be kel-
lene fejezni. Aztán addig ültem ott a zongoránál, amíg meg nem szü-
letett valahogy a „Don t Pass Me By". Fel is vettük jó countrysan. Nagy
érzés volt, hogy lemezre kerül az első saját szerzeményem! Végig nagy-
on izgultam, leginkább akkor, amikor az az őrült hegedűs játszotta föl
a szólamát, de mindenki nagyon segítőkész volt.

Végül én énekeltem el John egyik számát, a „Good Night"-ot is. Épp

nemrég hallgattam meg újra többévi szünet után, nos, nem is rossz.

JOHN: A „Glass Onion"? Az az enyém, egy odavetett kis nóta a „Wal-

rus" modorában, illetve az én modoromban. Azt a szöveget, hogy „a
Rozmár Paul volt", csak megtévesztésül tettem bele. Mondhattam
volna helyette azt is: „A foxi Paul volt". Vagyis nem az igazat
 714/840

mondtam, csak meglódult a fantáziám. Sokat szórakoztam azon, hogy

állítólag mi mindent nem csináltak az emberek a Pepper hatására:
fordítva játszották le, fejen állva hallgatták, meg ilyesmi.

Én akkoriban változatlanul a Yoko-szerelem köpenyébe burkolóztam,

így jutott eszembe: „Na, kellene már mondani valami kedveset Paul-
nak, hogy minden rendben van, és nagyon klassz, hogy már évek óta te
tartasz össze bennünket." Valóban csak rajta múlt, hogy nem esett szét
már korábban a banda, és tudatni akartam vele, hogy én ezt nagyra
értékelem. Meg azt is akartam mondani: „Most, hogy nekem itt van
Yoko, tiéd lehet a Beatles. Megérdemled, mert nem akármi, amit eddig
is tettél érte."

Az a sor részint úgy került be a szövegbe, hogy lelkifurdalásom volt,

amiért én most már Yokóval vagyok, Pault pedig cserbenhagytam. Vol-
taképp volt ebben némi perverzitás is, mert mintha azt mondtam
volna: „Nesze ez a morzsa, kapaszkodj ebbe az illúzióba, mert én most
elmegyek.

JOHN: A „Revolution 9"-cel több időt elvacakoltam, mint az összes

többi dalom felével. A „Revolution" lassú verzióját játszottam le mag-
nón újra meg újra, aztán lecsippentettem belőle az elhalkuló részt, és
fölvittem rá a kísérleti dolgokat Alapvetően ugyanaz a ritmusa, mint az
eredetinek, csak van benne vagy húsz hurok, aminek az anyagát az
EMI archívumából vettem. Néhány klasszikus zenei szalagot összevis-
sza vagdaltam, meg lejátszottam előre-hátra, hogy minél érdekesebb
effektusokhoz jussak.

Egyszerre vagy tíz magnó ment, és mindenütt ott voltak, akik ceruzáv-
al tartották a hurkokat - némelyik csak pár hüvelyk hosszú volt, de
akadt néhány egy-yardos is. Mindet egyszerre elindítottam, és élőben
végeztem a mixelést, de jó párszor próbálkoztam, mire elégedett
lettem vele. Yoko is velem volt, s néha rábíztam, hogy éppen melyik
 715/840

hurkot válasszuk. Azt hiszem, a felvétel némiképp az ő hatását

tükrözte.

A „Revolution 9" azt vetítette ki a tudatalattimból, hogy szerintem

miként fog bekövetkezni; mintha megpróbáltam volna lerajzolni a for-
radalmat. Igen elvont lett, ugyanakkor „konkrét zene", hurkok, sikoly-
ok,- akkor azt hittem, zenei képet festek a forradalomról, de
elkövettem egy hibát: amit csináltam, az lényegében forradalom-el-
lenes volt.

Olyan, mint egy akciófestmény. A „kilences, kilences, kilences" egy

hangmérnök hangján szólalt meg; ezt nem direkt a dalhoz rendeltük
meg tőle. hanem egy stúdiószalagról vettem le, aminek az elejére rá-
mondta, hogy ez a kilences számú szalag. Nekem megtetszett, ahogy a
mérnök ezt a szót kimondta, ezért hurkot csináltam ebből is, és
időnként bejátszottam. 1 Nekem nagyon viccesnek tűnt ez az örökös
„kilences, kilences' legalábbis akkor még csak a humoros oldalát lát-
tam,- később rájöttem hogy szimbolikus jelentése is van, de spontán
alakult így.

Hogy mi benne a szimbolika? Nos, 1952 júniusában lerajzoltam négy

focizó fiút, és amelyik hátat fordít, annak a hátára a kilences számot
rajzoltam Október 9-én születtem. A Newcastle Roadon a 9-es szám
alatt lakiam. A kilenc az én számom, ráadásul ez a legnagyobb szám az
univerzumban, miután fölötte ismét az egyes következik. Ez a szám
valamilyen formában végigkísérte az életemet (bár számmisztikailag
inkább hatos vagy hármas vagyok, de ennek a kettőnek az összege is
kilenc)

PAUL: A „Revolution 9" meglehetősen hasonlít arra, amit én sokszor

csupán a magam szórakoztatására csináltam. Az effélékből sosem
akartam lemezt csinálni, bár John néha biztatott rá.
 716/840

JOHN: FOGALMAM SINCS, MILYEN HATÁSSAL VOLT A

„REVOLUTION NO. 9" A TIZENÉVES RAJONGÓIMRA, DE
TUDTOMMAL A LEGTÖBBJÉNEK NEM TETSZETT A SZÁM, MOST
AKKOR MIT VÁRNAK EL TŐLEM?

PAUL: Az egyik legjobb dolog az albumban a borítója. Elég sok

képzőművész barátom volt, és a Sgt Pepper kapcsán jól összejöttünk
Róbert Fraserrel. Az ő révén további művészekkel, többek között
Richard Hamiltonnel is megismerkedtem.

Megnéztem Richard műveit egy-két kiállításon, és nagyon tetszettek,

ezért aztán felhívtam azzal: „Új nagylemezre készülünk. Nem lenne
kedved megtervezni a borítót?" Azt mondta, szívesen, ezért megbeszél-
tem a többiekkel a dolgot. Gyakorlatilag rám bízták, csináljam belátá-
som szerint. Ellátogattam hát Richard highgate-i házába, és megbe-
széltük a dolgot. Egy nap aztán visszaszólt: „Paul, van elképzelésem.
Kéne rólatok egy csomó fénykép, de egészen a gyermekkorotokból is,
vagy akármi, amit ti tettetek félre, mert ezekből akarok csinálni egy
kollázst.''

Fellelkesültem az ötlettől, mert nagyon érdekel a képzőművészet, és

örültem, hogy a segítségére lehetek azzal, ha beszerzem a megfelelő
képeket a többiektől, aztán lemásoltatom őket. Utána jó egy hétig csak
ücsörögtem Richard mellett, és néztem, hogyan rakja össze a kollázst.
Mindig nagyon élvezem, ha láthatom, hogyan születik egy kép. Az volt
benne a legjobb, hogy amikor már megtöltötte az egész kollázst
fotókkal, az utolsó lépésben kivágott fehér papírdarabkákat, és a meg-
felelő helyre beillesztette, hogy ne folyjanak egymásba a képek. Azt
mondta, így sokkal levegősebb lesz az egész. Akkor tanultam meg a
nulla fonéma fogalmát is (azazhogy a többféle valami mellett a sem-
minek is jelentése van: ha három fehér golyót meg akarsz külön-
böztetni, elég kettőt befestened, mert amit úgy hagysz, annak a sem-
milyen festése is egy szín). Ha rajtam múlik, beértem volna a puszta
 717/840

kollázzsal, mert annak is igen ügyes volt az elrendezése, de ezek a fe-

hér foltok még jobban feldobták.

Végül azt kérdezte Richard: „No, megvan a plakátunk, mi legyen a

borítón? Mi lesz a lemez címe?” Mondtam, hogy még nincs címe. Azt
kérdezte: „Volt már olyan lemezetek, aminek egyszerűen The Beatles
volt a címe?" Mondtam, hogy nem, de azért utánanéztem, mert nem
voltam benne biztos, de így, magában valóban sosem volt, csak Beatles
For Sale, Meet The Beatles meg With The Beatles. Így aztán, Richard
javaslatára, úgy döntöttünk, hogy ez egyszer nem adunk címet, jöhet a
The Beatles.

Richard minimalista művész volt, ezért találta ki, hogy a borító legyen
teljesen fehér, csak a nevünk legyen rányomtatva. Először szeretett
volna egy kis „elmázolt almát" is az egyik sarokba, de aztán kiderült,
hogy azt képileg nehéz megvalósítani, így maradtunk a tiszta fehérnél.

Ezután támadt Richardnek az az ötlete, hogy az albumokat számoztas-

suk be 000001-től kezdve, amit a gyűjtők szempontjából briliánsnak
találtam. Így ha valaki később el akarja adni mondjuk a 000200-ast,
arról lehet tudni, hogy a legkorábbi példányok közül való, ezért
értékesebb. Az EMI-t nem volt könnyű rávenni, először azt mondták,
nem lehet megcsinálni, de én makacskodtam, végül kitalálták, hogyan
lehet megvalósítani. Egy idő után azonban abbahagyták, ezért, ha jól
tudom, nem minden fehér album számozott. De remek ötlet volt, és mi
kaptuk meg az első négyet,- a 000001 -es a Johné lett, mivel ő
követelte a leghangosabban.

RINGO: Az egyes szám nem Johné lett, hanem az enyém. Az az igaz-

ság, hogy John lemondott róla a javamra, mert ő a valóságban nagyon
érző szívű ember volt, nem olyan, mint amilyennek sokan gondolják.
 718/840

GEORGE MARTIN: Emlékszem, Yoko gyakran ott volt Johnnal a

stúdióban, amikor a fehér album felvételei folytak - olyannyira, hogy
amikor Yoko megbetegedett, John nem volt hajlandó otthon magára
hagyni, hanem behozatott neki egy betegágyat a stúdióba. Ott feküdt
betegen, miközben folyt a felvétel.

Ez is azt mutatja, mennyire erősen kötődtek egymáshoz. Lelkileg

teljesen össze voltak hangolva, és ahogy ez a kapocs egyre erősödött,
úgy gyengült John kapcsolata a többi Beatle-lel, ami persze nem tett
jót az együttesnek. A Négy Nagy egysége megbomlott.

GEORGE: Yoko egyszerűen beköltözött az életünkbe. Pontosabban

John költözött össze Yokóval, és ezek után még évekig csak együtt lát-
tuk őket. Ez persze gyakorlatilag azt jelentette, hogy Yoko a Beatles
tagja lett, pedig nem énekelt, nem is játszott, viszont mindig ott volt.
Épp úgy ott volt, mint mindaddig Neil, Mal és George Martin. Betoltak
neki egy kórházi ágyat is, és volt, hogy felvétel közben ezen feküdt,
vagy egy matracon a zongora alatt.

Eleinte ez még érdekes is volt, de egy idő után rájöttünk, hogy sosem
fog magunkra hagyni minket, ami nekünk kellemetlen volt, mert meg-
szoktuk, hogy amikor dolgozunk, akkor egymás között vagyunk.

Megszoktuk, hogy négyünkön kívül nem lehet ott senki más, kivéve
persze George Martint. Az más, hogy gyakran bekukkantott valaki,
Brian Epstein, vagy valamelyik barátnő vagy feleség, de John volt az
első, aki egyszerre beállított valakivel, akit a többiek nem is ismertek.

Szóval egy idő után furcsa volt, hogy Yoko mindig ott üldögél. Nem el-
lene volt nekünk kifogásunk, még csak nem is egy idegen jelenléte el-
len, hanem amikor ott volt, mindig valami baljós vibrálást éreztünk a
levegőben.
 719/840

JOHN: Mindenki más őrültnek tűnt nekünk, akik a szerelem

bűvkörében éltünk. Amikor az ember szerelmes, minden olyan tiszta
és nyitott. Ugyanakkor körülöttünk mindenki nagyon feszült volt: „Mit
keres ez itt a felvételen?" Azóta is sok bajunk támadt abból, hogy senki
sem érti meg, miért akarunk mi mindig együtt lenni.

PAUL: Yoko rengeteg időt töltött benn a stúdióban. John és ő közte

rendkívül szoros kapcsolat alakult ki, amikor egymásba szerettek.
Yoko nagyon független, erős egyéniség, John pedig mindig is szerette
az ilyen nőket. Gondoljanak csak bele: Mimi néni is ilyen erős asszony
volt, John anyja is, viszont Cynthia nem, és talán ezért is kellett elvál-
niuk. Cynthia nagyon kedves teremtés, de képtelen irányítani egy fér-
fit, nem úgy, mint Yoko.

Johnt már az is lenyűgözte, hogy Yoko concept-művész, de egy csomó

meghökkentő kijelentése is, például hogy nem hallott még a Beatles-
ről John meg már régóta szeretett volna találkozni valakivel, aki nem
ismer bennünket.

JOHN: YOKO NÉGYÜNK KÖZÜL EGYEDÜL RINGÓNAK

HALLOTTA KORÁBBAN A NEVÉT, MERT AZ JAPÁNUL „ALMÁT"
JELENT.

PAUL: Ha Yoko kiejtette a száján: „Szeretem, ha egy férfi bőrdz-

sekiben jár”, John azonnal visszabújt az általunk rég levetett bőrcuc-
cba, és boldogan játszotta megint a tinit. Lehet persze, hogy már
régóta szerette volna megint fölvenni az egykori egyenruhánkat, és
Yoko csak ürügyet szolgáltatott neki. Nekünk azonban ez nem tetszett,
mert megbontotta a hagyományos egységünket.

NEIL: Ez volt az első olyan nagylemez, amelynek a felvételén nem

voltam ott a stúdióban. A Savile Row-n ültem, és lefoglaltak az Apple
ügyes-bajos dolgai. Egyszer, amikor mégis átugrottam, John azzal
 720/840

fogadott. „Te meg mit keresel itt? Neked az irodaházban a helyed."

Megmondom őszintén, hogy ez rosszulesett, mert nem merő kéjmá-
morból lettem irodista.

Yoko bezzeg állandóan John nyakán lógott, nemcsak a stúdióba ment

vele, hanem a világon mindenhová, így aztán ha John a stúdióban volt,
Yokónak is ott kellett lennie.

RINGO: Új dolog volt, hogy Yoko örökké ott lebzsel a stúdióban. Mi

mindig is nagyon északangolként viselkedtünk abban, hogy a feleség
csak üljön otthon, amíg a férje dolgozik - mintha csak a bányában dol-
goznánk, nem a stúdióban. Ennek a hozzáállásunknak akkor befellegz-
ett. Nem hiszem, hogy Maureen öt-hat alkalomnál többször betolta
volna a képét a stúdióba. Pattie meg még annyiszor sem. És arra sem
emlékszem, hogy Cynthia bejárt volna, amikor még John felesége volt.
Hallgatólagos megállapodás volt, hogy ez nálunk nem divat. Aztán
egyszerre csak ott feküdt Yoko a stúdióban egy ágyban!

Igen, ez feszültséget keltett, merthogy mi négyen nagyon közel álltunk

egymáshoz, sőt kissé féltékenyek is voltunk egymásra, és nem szívesen
láttuk az idegeneket munka közben. Márpedig Yoko az volt Johnnak
persze nem, de hármunknak igen). A stúdió egyedül a Beatlesé volt, és
ettől tudtunk mi olyan jól együttműködni. Azért próbáltuk lezserre
venni a figurát, és nem tettük szóvá Johnnak a dolgot, de egymás
között sokat sugdolóztunk róla.

Én azért egyszer megkérdeztem Johntól: „Mondd, hogy van ez, hogy

Yoko itt van minden felvételen?" Igen őszintén válaszolt: „Tudod,
amikor te hazamész, és Maureen megkérdi, milyen volt a stúdióban,
annyit mondasz, hogy jó volt, mert őt csak ez érdekli. Yokót meg
érdekli az egész, ezért van itt." Az ő kapcsolatuk nem volt szokványos,
mert minden percüket együtt akarták tölteni. (Mellesleg később én is
átéltem ezt Barbarával: a házasságunk első nyolc évében egy pillanatra
 721/840

se váltunk el egymástól.) És miután ezt tisztáztuk, kissé fel is oldódott

a Yoko miatti feszültség.

PAUL John ragaszkodott hozzá, hogy Yoko mindig ott legyen. Nem hi-
báztatom érte, hiszen nagyon szerelmesek voltak egymásba, és a szere-
lem első korszaka mindig szenvedélyes, nekem viszont hervasztó
látvány volt, hogy Yoko ott ül, mondjuk az egyik erősítőn. Ha fel
akartam kissé tekerni a hangerőt, zavarban voltam, hogy szóljak neki,
nem menne-e odébb az erősítőről, anélkül hogy megbántanám Johnt.

Igen nehéz időszak volt. Én azt éreztem: John azért lép ki a bandából,
hogy teljesen ennek a kapcsolatnak szentelhesse magát. Korábban
semmi sem állhatott volna ő és a Beatles közé, mindig a banda volt az
első. De most már előfordult, hogy órákra otthagyott bennünket,
elvonult egy sarokba Yokóval, és csak nézték, nézték egymást, meg oly-
anokat mondogattak, hogy „minden nagyon jó lesz". Csak az nem lett
jó, hogy hogy a fenébe csináljunk meg így egy felvételt?

Visszatekintve már inkább mulatságosnak tűnik az egész. Felfoghattuk

volna akár happeningként is, de akkor csak azt láttuk, hogy veszélyben
a Beatles karrierje e miatt a csaj miatt, úgy bánik velünk, mintha az
udvaroncai lennénk, amit én igen sértőnek találtam. Ezért a fehér al-
bum igen nehezen született meg.

JOHN: Csak később tudtam meg, hogy Paul többször is odament

Yokóhoz, és nagyon udvariasan megkérdezte: „Nem húzódnál kissé a
háttérbe?" Nekem akkor sejtelmem sem volt erről, a hátam mögött
zajlott.

GEORGE: Ha ma kérdezik meg Yokót, talán azt fogja mondani hogy

szereti vagy szerette a Beatlest, de az igazság az, hogy akkor nem volt
igaz, mert csak azt látta bennünk, hogy John és ő közte állunk. Az a vi-
brálás, amiről korábban beszéltem, abból eredt, hogy próbált minden
 722/840

idegszálával éket verni közénk és John közé, és végül sikerült ezt az

éket egészen mélyre bevernie.

Az azért igazságtalan lenne, ha egyedül Yokót hibáztatnánk a Beatles

feloszlásáért, mivel már amúgy is torkig voltunk mindennel. Addigra
már mindenki elindult a maga külön útján, ő legfeljebb felgyorsította
ezt a folyamatot. Ma már azt mondom, nem baj, hogy így történt, de
akkor kilejezetten kényelmetlenül érintett, hogy Yoko mindig ott van.

JOHN: Ha Yoko és Linda a felelős a Beatles leloszlásáért, akkor miért

nem tulajdonítják nekik mindazt a jó zenét, amit azóta külön-külön ír-
tunk? Az a helyzet, hogy Linda és Yoko sohasem veszekedett egymás-
sal. Különben is, hogyan választhatna szét két nő négy erős akaratú
férfit? Ez lehetetlen.

Ma már átlátom, hogy adva volt négy fazon, akik nagyon közel álltak
egymáshoz, a hozzájuk tartozó nők - akár feleségek, akár barátnők -
pedig csak hagyományos értelemben vett társak voltak, akik a hát-
térben maradtak. Olyan nők, akik mindig a konyhában vannak a
gyerekkel, akiknek eszükbe sem jutna zavarni a férjüket a
munkájában. A feleségek legfeljebb a filmjeink bemutatójára jöttek el.
No, ezek után vonultunk félre mi Yokóval a sarokba gügyögni és vi-
horászni. Erre persze Paul, George és Ringó azt kérdezte: „Ezek meg
mi a francot csinálnak? Mi ütött Johnba?" Én viszont nem tudtam
rájuk odafigyelni. Észre se vettem, mert annyira lekötött Yoko. Egy idő
után azon kaptuk magunkat, hogy nemkívánatos vendégek vagyunk
így együtt. Ma már értem, miért, mert igazán nem tudom, én mit
szóltam volna ahhoz, ha Paullal, George-dzsal vagy Ringóval esik meg
ugyanez, amit nekem kell tolerálnom...

Mindig is a dupla fehéret tartottam a legjobb Beatles-lemeznek,

beleértve még a Peppert is, mert jobb a zenéje. Tudom, legendássá
inkább a Pepper vált, a jobb zene akkor is a fehér albumon van.
 723/840

Én is sok jót írtam arra a lemezre. De nemcsak a saját számaim tet-

szenek, hanem a többi is. Tetszik az egész úgy, ahogy van. Már régóta
nem tettem föl, de emlékszem, hogy sok nagyon jó dal van rajta.

PAUL: Én is azt hiszem, hogy a fehér nagyon jó lemez. Szépen

összeállt, noha nem volt könnyű végigcsinálni. Meglehet, hogy a ne-
hézségek jót tesznek a művészeknek. De szerintem nemcsak ettől jó,
hanem egyszerűen attól is, hogy dupla, mert ez tette lehetővé a nagy-
obb változatosságot.

Arra már nem emlékszem, hogyan is fogadták a lemezt mások. Én ma

is adok ki lemezeket, és mindig nagyon érdekel, milyen a fogadtatásuk,
de azt hiszem, a The Beatlesnél egyszer sem néztem utána, feljutott-e
róla valami a slágerlistára, és ha igen, meddig jutott. (A tények ked-
véért: maga az album listavezető lett a nagylemezek között mind Nagy-
Britanniában, mind az USA-ban, de az egyes számok nem értek el
előkelő helyezést - a ford.) Megcsináltuk, piacra dobtuk, és reméltük,
hogy tetszeni fog, de ment tovább az élet. A barátaink nagyon csípték,
és ez nekünk is fontos volt. Ebből már azt is sejtettük, hogy a közön-
ségnek is tetszeni fog.

Éppen Skóciában voltam, amikor olvastam a Melody Makerben Pete

Townshend bejelentését: „Most készültünk el minden idők legközön-
ségesebb, legharsányabb, legröhejesebb rock and roll-lemezével."
Azóta sem jöttem rá, melyik Who-lemezről lehetett szó, engem
mindenesetre beindított a nyilatkozat. Mondtam is a fiúknak: „Egyszer
már mi is csinálhatnánk valami ilyet, valami igazán vadat". Ekkor
írtam meg a „Helter Skelter"-t.

Hallani a felvételen, hogy már rekedtre énekeltük magunkat, és an-

nyiszor és olyan hosszan játszottuk el, hogy a végén Ringó azt mondja:
„Nézd mán, feltörte az ujjamat az ütő!" Ugyanis közben többször
megkérdeztem tőle: „Nem tudnál még ennél is hangosabban dobolni?"
 724/840

Az volt az egyetlen célom, hogy végre valami nagyon hangos, nagyon

közönséges rockszámot is fölvegyünk a Beatlesszel, és szerintem igen
jó lett. (Ezért nem értem, miért mondogatják nekem: „Te írod a szép
számokat, a lassúakat." Erre az a válaszom: „Hallgasd meg a Helter
Skeltert!" Nem nagyon szeretek magyarázkodni, de hát tényleg van
nekem ez a másik oldalam is!)

RINGO: A „Helter Skelter" felvétele tiszta őrület volt a stúdióban.

Néha az embernek ki kell üvöltenie magát, és ennél a dalnál ez történt:
Paul üvöltözött, ahogy a torkán kifért, és én is igen vadul doboltam.

PAUL: Eljutott aztán a szám Amerikába is, ahol az emberek imádnak

mindent átértelmezni. Miként egy ottani DJ később messzemenő
következtetéseket vont le abból, hogy az Abbey Road borítóján
mezítláb vagyok, így a „Helter Skelter"-ből James Manson az
Apokalipszis négy lovasára szóló utalást hallott ki. Máig nem tudom,
mire gondolt, mert tudom, hogy ez a Bibliában, a Jelenések könyvében
van, de én azt sosem olvastam. Ez az őrült mindenesetre úgy ér-
telmezte, hogy a Beatles a négy lovas, neki meg azt üzeni a dal, hogy
meg kell ölnie egy csomó embert.

Rémes volt, amikor ezt megtudtam. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy
tömeggyilkos rám hivatkozzon? Én úgy gondoltam, nem vagyok felelős
azért, amit egy őrült műve! valahol Amerikában. De azért rettenetes
volt, mert az ember nem ezzel a céllal írja a számait,- lehet, hogy ma
már néhány heavy metal-banda igen, de nekünk még eszünkbe se
jutott ilyesmi.

Nem ez volt az első eset, hogy Amerikában félreértettek bennünket, de

a többi inkább mulatságos volt: kiderült például, hogy Bob Dylan úgy
hallotta, mintha az „I Want To Hold Your Hand"-ben azt énekelnénk:
„I get high" („betépek"), holott az valójában „I can't hide" („nem tu-
dom eltitkolni") volt. De az ilyesmit nem lehet egy napon említeni
 725/840

Manson őrületével. Azon a ponton szörnyű dolog sült ki a zenénkből,

de nem hiszem, hogy erről mi tehettünk volna.

JOHN: Manson a zavaros gondolatait részint George dalára alapozta,

ami a malacokról szólt, meg Paul számára egy játszótéri csúszdáról.
Egyik sem szólította fel gyilkosságra az embereket, de még csak dis-
znóölésre sem.

Ez az ember tiszta őrült, mint számos más rajongónk, akik misztikus

dolgokat hallanak ki a számainkból. Mi ezt a számot épp olyan könnyű
szívvel vettük lemezre, mint akármelyik másikat. Az rendben van, ha
az értelmiséget vagy a fiatalokat a szövegeink is érdeklik, de akkor is:
hol van szó a „Helter Skelter"-ben arról, hogy meg kellene késelni
valakit?

RINGO: Nagyon fölzaklatott az a dolog. Személyesen is ismertem Ro-

man Polanskit és Sharon Tate-et, amitől még borzasztóbb volt. Az a
hír valóságos arculcsapás volt akkoriban, az általános szeretet és béke
idején. Akkor mindnyájan elbizonytalanodtunk, és nemcsak mi,
rockerek, hanem, gondolom, LA-ben mindenki úgy érezte: „Jézus
Mária, de hát ez velem is megeshetett volna!" Hála istennek, hogy
elkapták azt a nyomorultat.

GEORGE: A mi életünkben jó néhány egészen elképesztő dolog

történt. Egy időben mindenünk pszichedelikus volt: a ruháink, az
autónk, a házunk, és minden dalunk valami optimista üzenetet sug-
árzott, hogy „csak szeretetre van szükséged", meg ilyesmi. Ez aztán
nagyon nem tetszett a vaskalaposoknak. Mára elmúlt a virágok for-
radalma, de sokan még mindig félnek az ilyenfajta magatartástól, mert
nem értik, és az érthetetlen mindig félelmetes,- hát hogy is értenék,
amikor ők adottnak veszik a maguk fantáziátlan kis életét? Az ilyenek
könnyen rámondják arra, akinek van egy kis fantáziája, hogy őrült.
 726/840

Rólunk mondtak már a világon mindent, hogy milyen csodálatosak

vagyunk, meg hogy milyen rettenetesek, hol az egekig dicsértek, hol a
sárba rángattak, és ez annyiszor megtörtént, hogy már igazán nem
érdekes. Már felülemelkedtünk azon, hogy mit gondol rólunk a sajtó.
Hordjanak rólunk össze, amit csak akarnak, ránk már egyáltalán nem
hat. Mi továbbra is zavarjuk azokat, akik a mindennapi rutinnal
azonosítják az életet.

A Beatles szekerére sokan szerettek volna fölkapaszkodni: reklám-sza-

kemberek, rendőrök, polgármesterek - és sajnos még gyilkosok is. A
Beatles volt éveken át a sajtó kedvenc témája, mi álltunk a figyelem
középpontjában, ezért mindenki valahogyan hozzánk akart kötődni, ha
ő is fel akarta hívni magára a figyelmet. Felkavart minket, ahogyan ezt
Charles Manson megpróbálta.

Nagyon zavart az egészben az is, hogy Manson úgy állította be a dol-

got, mintha a hosszú hajnak, szakállnak és bajusznak is lehetne valami
köze ahhoz, hogy valaki gyilkol. Itt megint jól összekutyulta a dolgokat,
mert szerintem a hosszú hajnak csak ahhoz van köze, hogy az ember
nem jár fodrászhoz.

RINGO: A fehér album felvételének végére megint egész jól összer-

ázódtunk, és én mindig is ezt szerettem. Szerettem, hogy benne vagyok
a bandában. Azért voltak akkor válságos pillanataim is, mivel nyáron
egy időre otthagytam a többieket.

Ennek két oka volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy nem dobolok elég jól,
másrészt meg úgy, hogy a többi három nagyon jól érzi magát nélkülem
is, én csak egy kívülálló vagyok. El is mentem Johnhoz, aki akkor az én
lakásomban élt Yokóval a Montagu Square-en, mióta elköltözött Ken-
woodból. Megmondtam neki: „Otthagyom az együttest, mert nem ját-
szom jól, és ti sem szerettek engem, és jól megvagytok hárman
 727/840

nélkülem is." Mire mit mondott John? „Én meg úgy éreztem, hogy ti
hárman vagytok meg jól nélkülem!"

No, megyek Paulhoz, elmondom neki pontosan ugyanazt, ő meg szó

szerint azzal válaszol, mint John. Akkor gondoltam, ha így áll a dolog,
George-hoz már fölösleges is elmennem, jobb, ha elutazom egy kis
vakációra, fogtam hát a családot, és elmentünk Szardíniára.

GEORGE: Már nem tudom pontosan, miért hagyott ott minket Ringó.
Mindenesetre egy nap valaki bejelentette: „Gyerekek, Ringó elment
nyaralni!'' Akkor tudtuk meg, hogy úgy érezte: mi hárman olyan jól
megvagyunk egymással, ő meg kilóg a sorból. Közben meg mindenki
ugyanazt érezte. Én is egyre azon törtem a fejem: „Mi a francot keresek
én itt? Ezek mind olyan lezserek és boldogok, csak én lógok ki
közülük." Én aztán a következő nagylemez felvételéről léptem olajra.

PAUL: Szerintem Ringónak azért volt gyakran az a tévképzete, hogy

nem is nagy dobos, mert sosem dobolt szólót. Nem is szerette azokat a
kollégáit, akik hosszan püfölik a dobokat, miközben a zenekar elmegy
teázni. Az Abbey Roadig nem is vettünk lemezre egyetlen dobszólót
sem, és ezért mondták Ringóról más dobosok, hogy jó, jó, de tech-
nikailag nem igazán nagy. Ez eléggé lekezelő vélemény volt, és mi
sokáig nem tettünk ellene semmit.

Én azt gondolom Ringóról mint dobosról, hogy igen nagy érzéssel,

szívből játszott, ugyanakkor kőkeményen tartotta mindig a tempót. Én
mindig is mondtam, hogy szerencsés az a gitáros, aki nyugodtan hátat
fordíthat a dobosának játék közben.

Az ember csak megbeszélte Ringóval az ütemet, aztán behunyt szem-

mel rábízhatta magát, valósággal rá lehetett feküdni a ritmusra, amit
sziklaszilárdan tartott. A rock pedig végső soron a hangzásról és az
 728/840

érzésről szól. Ő mindkét szempontból kitűnő volt, de akkor erről igen

nehezen tudtuk csak meggyőzni.

De hát ilyen az élet. Az embernek általában nem jut az eszébe, hogy azt
mondja valakinek: „Te, azt akarom mondani, hogy nagyon klassz, amit
csinálsz." Az ember a kedvenc dobosával nem közli rendszeresen, hogy
ő a kedvenc dobosa. De amikor Ringó elment, mert elbizonytalan-
odott, meg kellett neki mondanunk: „Figyelj, szerintünk te vagy a leg-
jobb dobos a világon.” (Őszintén mondtuk, és én még ma is így gondo-
lom.) Ö ezt megköszönte, és szerintem nagyon jólesett neki. Amikor
visszatért, egész virágesővel ünnepeltük meg.

JOHN: Szeretem, ahogy Ringó dobol. Még ma is ő a legjobb rock-

dobosok egyike.

GEORGE MARTIN: Azt hiszem, addigra mindnyájuknak volt egy kis

üldözési mániája. Ha két ember között feszültség keletkezik, például
ha egy házaspár éppen azelőtt veszekedett, mielőtt a vendégek
megérkeztek, azt mindig meg lehet érezni. Ilyenkor az ember azt érzi,
útban van. Azt hiszem, hasonló volt a helyzet Ringóval is. Érezte, hogy
a Beatles hangulata elromlott John, Yoko és Paul miatt, és nem találta
közöttük a helyét. Talán még azon is morfondírozhatott, hogy csak
nem miatta van az egész?

RINGO: Az „Octopus's Garden" Szardínián született. Peter Sellers

kölcsönadta nekünk a jachtját egy napra. Mondtuk a kapitánynak,
hogy ebédre halat kérünk sült krumplival (merthogy mi mindig is a jó
hazai kaját szerettük, és ez a liverpooliak fő eledele), aztán amikor
letették elénk a tányért, a krumpli rendben is volt, de megkérdeztem,
mi az a bigyó mellette. Mondja a kapitány: „Hát a hal, sült krumpliv-
al." „Az hal?" „Igen, tintahal" „Hát én nem eszem tintát, nem tudtak
kifogni egy tőkehalat?" Végül mégis megkóstoltam, és nem is volt
rossz, olyasmi, mintha a csirkét keresztezték volna a rágógumival.
 729/840

Ezután elbeszélgettem a kapitánnyal a polipokról. Elmondta, hogy

barlangban élnek, mindenfélét gyűjtögetnek a tengerfenéken, színes
köveket, meg amit az emberek bedobáltak a vízbe, és valóságos kertet
raknak ebből a barlang elé. Ez nagyon megragadta a képzeletemet,
mert éppen akkor készültem kipróbálni a búvárkodást. Aztán
elkezdtem pöncögni a gitáron, és máris megvolt az „Octopus's
Garden"!

Remek vakáció volt, igazán kipihentem magamat. Mindnyájunkra

ráfért volna. Nemcsak rólam volt szó akkor, hanem az egész Beatles
válságban volt. Azért mentem el, mert ezt nem tudtam tovább
elviselni. Odalett a megszokott varázslat, és megromlott a viszonyunk.
Lehet, hogy rémeket láttam, de borzasztóan zavart az, hogy
kívülállónak éreztem magam. Aztán szerencsére rájöttem, hogy
mindenki annak érzi magát, még jó, hogy rákérdeztem, és kiderült.

Kaptam Szardínián egy táviratot: „te vagy a legjobb dobos a világon

stop szeretünk stop gyere haza." Erre már csak haza kellett mennem,
nem?

Amikor megérkeztem a stúdióba, tele volt virággal - ez George ötlete

volt. Teljesen helyrerázódtam, túlestünk a krízisen. Na, akkor indult be
igazán a fehér album, otthagytuk az addigi stúdiót is a három szobával,
és ismét együtt csináltuk a felvételeket.

George júniusban Kaliforniában forgatott filmet Ravi Shankarral, és

oda mi is elkísértük Maureennel. A Beatlesnél ez megszokott dolog
volt. Sokszor utaztunk együtt, még ha csak kettesével is. Paullal voltam
például a Virgin-szigeteken, Johnnal Trinidadon. Alig volt olyan, hogy
valaki csak a családjával ment volna nyaralni, mert annyira közel áll-
tunk egymáshoz.
 730/840

Egy nagyon klassz helyen laktunk a tengerparton, a Pebble Beachen.

Ellátogattunk Esalenbe is, ahol szabad szerelem volt és csupa sza-
badgondolkodó, mint Alan Watts. George utána San Franciscóba
ment, ahol még a Pokol Angyalait is meghívta Angliába — ilyen
általános szeretet uralkodott akkor Kaliforniában.

GEORGE: Dereket felhívta egy reggel a vámhatóság, igaz-e, hogy kifiz-

etjük tizenhét Harley Davidson motorkerékpár behozatali költségét?
Én már figyelmeztettem erre az Apple-t, amikor New Yorkban azt
mondta nekem valaki: „Egyszer majd átugrunk Angliába, és
felkeresünk." Na, gondoltam, még egy púp a hátunkra!

Aztán elérkezett a rettenetes nap. Csakugyan megérkeztek a Pokol

Angyalai San Franciscóból a Harley Davidsonjaikon, átlépték a határt
a Heathrow-n, és egyenesen a Savile Row 3-hoz hajlottak. Gyorsan
értesítettem mindenkit: „Vigyázzatok, nehogy elszemtelenedjenek!
Bánjatok velük kedvesen, de mindenki nyugodtan tegye a dolgát. Föl
ne idegesítsétek őket, mert ölni is képesek!" Persze az utóbbi vicc volt,
de tényleg elég kellemetlenek tudtak lenni.

NEIL: George mondott nekik valami olyasmit: „Ha Angliában jártok,

ugorjatok be hozzánk" Beugrottak. Pár hónap múlva megálltak a mo-
torok a Savile Row-n, ezek meg beözönlöttek azzal, hogy George hívta
meg őket. Beköltöztek az Apple-be, és mindenkit rettegésben tartottak.

A legrémesebb a Pokol Angyalainak karácsonyi bulija volt. Már mind

nagyon éhesek voltunk, amikor tálcán behoztak egy óriási pulykát. Az
asztal, ahová a tálcát le kellett volna tenni, mindössze tíz yardra volt az
ajtótól, de a pulyka nem jutott el odáig. A Pokol Angyalai rácsaptak, és
még menet közben szétcincálták, az asztalra nem jutott a pulykából
egy darab csont sem. Egymást és másokat letiporva nekiestek, és
széjjeltépték. Én még életemben nem láttam ilyet.
 731/840

RINGO: Gyerekeknek rendeztünk karácsonyi bulit, na azt teljesen

tönkretették. És nem tudtunk tőlük megszabadulni. Az istennek se
akartak elmenni, végül a hatóságnak szóltunk, hogy rakja ki őket.
Rémes volt, mert nemcsak a gyerekekre ijesztettek rá, hanem a felnőt-
tekre is.

GEORGE: Arra a bulira John és Yoko is Mikulásnak öltözött. Én ott se

voltam, mert sejtettem, hogy nagy balhé lesz. De azt hallottam, hogy
még verekedés is volt.

NEIL: Nem igaz, hogy senki sem küldte el őket az Apple-töl. Én

kértem őket, hogy menjenek már el, de erre ilyen hippidumával
válaszoltak, hogy „nem te hívtál meg, te nem küldhetsz el innen". Mag-
yarán elvárták, hogy George zavarja el őket, aki ezt igen szellemesen
oldotta meg. Már nem emlékszem pontosan, de valahogy így
„Nézzétek: igen-nem, jin-jang, ki-be, mész-maradsz."

Magyarán: TŰNJETEK A PICSÁBA!" Na, erre azt mondták: „Hát, ha

így gondolod, George, már itt se vagyunk", és végre elhúzták a csíkot.

DEREK: Lényegében George biztatta fel a Pokol Angyalait arra, hogy

ugorjának be az Apple-be, ha éppen Londonban járnak. De nemcsak
ők szabadultak ránk, hanem például egy hajléktalan, többgyermekes
kaliforniai család is, ők gyakorlatilag ott laktak egy darabig.

Felbukkant Ken Kesey is, kért tőlünk írógépet és magnetofont, aztán

egy reggel arra mentem be, hogy a verseit olvassa föl a hippiknek. A
Pokol Angyalai ott ültek a padlón, és olyan bunkón viselkedtek, ahogy
mindig is szoktak, örökké vakaróztak és nagyokat szelídítettek, de Ken
verseit áhítattal hallgatták: „Ez jó, Ken, ebből olvassál még. Meg voltak
illetődve, hogy a nagy ember egyenesen nekik írt valamit.

1969-70
 732/840

PAUL: A Ler It Be felvételeit 1969 januárjában kezdtük el a twicken-

hami stúdióban,- akkor még Get Back volt a lemez munkacíme. A
zenei rendező Michael-Lindsay-Hogg volt. Az alapötlet az volt, hogy a
néző szemtanúja lehet a Beatles próbáinak, a számok töké-
letesítésének, majd végül koncerten is lejátsszuk az egész anyagot.
Azaz be akartuk mutatni a lemezkészítés egész munkafolyamatát.
Nekem az az ötletem támadt, hogy legyen egy kép egy
stúdiófelvételről, többször elismételve, ami aztán átmenne ugyanan-
nak a számnak a koncertfelvételébe.

Először úgy képzeltük, hogy fölszállunk egy óceánjáró hajóra, és ott

vesszük föl az egészet, de aztán be kellett érnünk Twickenhammel.

Gondolom, a rendező meg az egész stáb szereteti volna otthonosabb

terepen mozogni. De mi sem akartunk olyan nagyon a világ körül
hajókázni,- addigra már igen feszült volt a viszonyunk, ami még
inkább elmérgesedhetett volna, ha össze vagyunk zárva.

GEORGE: Ha jól emlékszem, Paul állt elő az alapötlettel, hogy

próbáljunk el új dalokat, aztán vegyük filmre ezt is, meg a koncertet is,
ahol egyfolytában lejátsszuk az egészet. Nem lesz semmi rájátszás, a
lemezen a koncert élő anyaga fog megjelenni.

PAUL: Nem emlékszem rá, hogy az lett volna a legfontosabb, hogy élő
legyen. Fontos volt, de nem ez volt a fő. Maguk a próbák is elég jól
sikerültek attól kezdve, hogy átköltöztünk az Apple stúdiójába, ahol
jobbára elégedetten hallgattuk le a felvételeket.

GEORGE MARTIN: Akkoriban a Beatles csupa forradalmi változást élt

át, és mindenben újítani akartak, ezért cserélték le a hangmérnököt is,
Geoff Emericket Glyn Jonesra. Meglehet, hogy a legszívesebben pro-
ducert is cseréltek volna, de nekem egyikük se szólt, így változatlanul
én voltam az.
 733/840

Előálltak viszont egy remek új ötlettel, amit érdemesnek tartottam

megvalósítani. Arról volt szó, hogy megírják egy leendő nagylemez
összes dalát, és csak azután kezdik próbálni, majd koncerten veszik föl
a végleges változatot, miután magukat a próbákat is megörökítik,
ráadásul mindezt úgy, hogy csupa új szám legyen a lemezen. Aki élő
nagylemezt hoz forgalomba, az általában bevált sikerszámokkal rakja
tele, ők ebben is újítani akartak, és ismét fejest ugrottak valamibe,
amit még senki más nem csinált.

Fantasztikus ötlet volt - eltekintve attól, hogy Angliában nem sok ér-
telme van februárban egy szabadtéri koncertnek, arra pedig mo-
mentán egyik koncertterem sem volt felkészülve, hogy a Beatlest a
várható tömeggel együtt befogadja.

Kezdtünk hát egyéb színhelyeken gondolkozni, és először Kalifornia

került szóba, de az túl drága lett volna. Aztán Marrakesre gondoltunk,
de oda meg a közönség elszállítását nem tudtuk volna megszervezni.
Végül addig vacilláltunk, míg minden ilyen ötletet el kellett vetnünk,
elkezdték hát a próbákat jobb híján a twickenhami stúdióban, és én is
velük dolgoztam.

Akkor már sokat vitatkoztak, és senki sem irányította őket, senki sem
vállalta föl a vezéregyéniség szerepét. Már nem volt meg köztük a régi
szeretet, és minduntalan bajba kaptak.

JOHN: Én akkor egyetlen tudatos döntést sem hoztam. Teljesen auto-

matikusan végeztem a munkát, mint amikor valaki bemegy az irodába
kilencre, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Ha valaki szólt, hogy most
gyerünk lemezt készíteni, bementem és csináltam a lemezt, és nem
gondolkodtam el rajta. Ezzel nem azt mondom, hogy untam a dolgot,
ha jól játszottunk, élveztem, ha rosszul, akkor fárasztott, de ha jól ját-
szottunk, akkor is munka volt.
 734/840

PAUL: Emlékszem, egyszer, amikor összeültünk megvitatni a Let It

Be-t, John azt mondta: „A, értem már,- mindenáron dolgozni akarsz".
Mire én azt feleltem: „Igen, azt szeretném, ha mindnyájan dolgoznánk.
Jót tenne mindenkinek." Az előző nyarat mindenki boldogan ellaz-
sálta, és úgy éreztem, nagyon le kellene már tennünk valamit az
asztalra.

Sok időbe telt, mire rá tudtam beszélni a bandát a Let It Be-re. Aztán
meg állandósultak a viták, úgyhogy az eredeti elképzelés helyett végül
a Beatles szétesését vettük filmre. Persze lehet, hogy így a cselekmény
érdekesebb lett, még ha szomorúbb is.

NEIL: Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki szívesen ment Twick-
enhambe. Eredetileg csak arról volt szó, hogy akármit csinálnak, azt
filmre kell venni, és a film producere, Denis O'Dell állt elő azzal, hogy
a kameráknak helyet kell biztosítani, így jött szóba Twickenham, amit
már a Help!-nél és az Egy nehéz nap éjszakájánál is használtak.

Twickenhamben baromi hideg volt januárban, nem lehetett ideális

hely a lemezkészítésre. Meg az se akart összejönni, hogy akkor ez most
micsoda: lemezfelvétel vagy filmforgatás? Mindenki kényelmetlenül
érezte magát. A hely filmstúdiónak készült, ezért a lemezhez hor-
dozható felszerelést kellett használni. És nemigen lehet igazán kreatív
munkát végezni úgy, hogy közben az embert folytonosan filmezik.

PAUL: VALÓJÁBAN AZ TÖRTÉNT, HOGY AMIKOR BEMENTÜNK

ODA,

KIDERÜLT, HOGYAN IS ZAJLIK LE EGY EGYÜTTES

FELBOMLÁSA. AKKOR EZT MÉG NEM TUDTUK, DE MENET
KÖZBEN MENT SZÉT A BEATLES.

JOHN: A Let It Be forgatása pokoli volt. Amikor bemutatták a filmet,

többen szóvá tették, milyen savanyú képet vág rajta mindig Yoko. Hát
 735/840

nem hiszem, hogy akár a Beatles legelszántabb rajongója is szívesen

végigülte volna azt a hat hetet. Ez volt a világ legnyomorúságosabb
filmforgatása.

GEORGE: 1968 utolsó hónapjaiban Jackie Lomax nagylemezének a

producere voltam, másrészt meg Woodstockban töltöttem az időt Bob
Dylannel és a Banddel, és remekül éreztem ott magamat. Számomra
nagyon lehangoló volt hazatérni és belecsöppenni a Beatles „rosszked-
vének telébe" Twickenhamben. Pedig nagy optimizmussal indultam
haza, azzal, hogy új év kezdődik, és mi is megint kitaláltunk valami
újat a lemezkészítésben. Pár napig ment is a dolog, de hamar nyilván-
valóvá vált, hogy a hangulat semmit sem javult a legutolsó
lemezfelvétel óta, és ez már megint csupa kínlódás lesz. Mindenféle
piszlicsáré dolgon összezördültünk.

Mindenki tudja, hogy korábban is szinte mindent a nyilvánosság előtt

csináltunk, most ehhez hozzájárult az is, hogy még próba közben is fil-
meznek bennünket. Az is rákerült a filmre, amikor összevesztünk
Paullal, mert rám szólt: „Ezt ne játszd!", én meg azt feleltem: Jól van,
azt játszom, amit akarsz, de ha akarod, el is mehetek. Azt teszem, amit
akarsz."

Megalázó volt, hogy ezt még filmezik is. Még jó, hogy nem
verekedtünk össze. Így is az járt a fejemben, hogy minek kell ez
nekem? Ha egyedül vagyok, egész jól tudom érezni magam, itt viszont
boldogtalan vagyok. Mi lenne, ha elmennék?

Ezen a fázison más is átesett. Előzőleg Ringó hagyott ott csapot-papot.

John meg szinte csak arra várt, mikor mehetne el már végleg. Nagyon
nehéz, nagyon nyomasztó időszak volt, és akkor még filmre is vették a
privát veszekedésünket! Na, akkor mondtam, hogy „én ezt nem
csinálom tovább, elmegyek", aztán fogtam a gitáromat, hazamentem,
és aznap délután megírtam a „Wah Wah"-t.
 736/840

RINGO: George azért ment haza, mert csúnyán hajba kapott Paullal.
Aznap sehogyan sem tudtak szót érteni egymással, emiatt George
végül lefalcolt, és még csak nem is szólt egyikünknek sem. Csak
amikor ebédelni indultunk, akkor jöttünk rá, hogy olajra lépett.
Amikor ebéd után még mindig nem jött elő, teljesen bevadultunk: Paul
belegitározott az erősítőbe, John kikapcsolta a magáét, én meg olyan
vadul doboltam, mint még soha. Én nemigen szoktam ennyire kiv-
etkőzni magamból. Azt hiszem, mind nagyon furcsán viselkedtünk. És
Yoko persze mindvégig ott volt, és látta az egészet.

PAUL: Ha bármilyen javaslatom volt, amivel mondjuk George nem ér-

tett egyet, hamar vitává fajult a dolog, olyannyira, hogy George egyszer
laképnél is hagyott minket. Arra már nem emlékszem, hogy ennek mi
lehetett a konkrét oka, de biztosan én voltam a hibás, mert túl erősza-
kos voltam.

Az ilyesmi könnyen előfordul egy olyan emberrel, mint én, aki szeret
mindent pontosan, rendesen megcsinálni. Korábban, hogyha előálltam
azzal a szöveggel, hogy „fiúk, ezt gyorsan össze kellene dobni, hétfő
délelőtt beugrunk a stúdióba, és már túl is leszünk rajta", mindig az
volt a válasz: „Persze, oké, remek lesz", de amikor előadtam ezt az új
ötletemet: „Nagy szám lenne, ha csinálnának rólunk egy filmet munka
közben, ha lefilmeznék, amint próbálunk", eléggé langyos volt a
fogadtatás. Kétkedve kérdezték: „Biztos, hogy jó lesz ez így?" Talán
nem figyeltem löl erre eléggé.

Mai szemmel nézve a filmet már látom, hogy valóban túl agresszívnek
tűnhet a viselkedésem, különösen azért, mert csak egy voltam a
csapatból, nem holmi producer vagy rendező. Én egyszerűen lelkes
voltam, és mindent meg akartam beszélni a rendezővel, de ez végül
vitákhoz vezetett, és az egyiknek a végén mondta azt George: „Nekem
ebből elegem van." Biztosan meg akartam mondani neki, hogy valamit
hogyan játsszon, ami egy bandában mindig nagyon kényes téma.
 737/840

Emlékszem, amikor nekiültünk a „Hey Jude"-nak, és elkezdtem

énekelni: „Hé, Jude!", George valami „nanu-nanú"-t csinált a gitárjáv-
al, aztán ahogy folytattam: „ne rontsd el", ismét jött a nanu, és a többi
sorok után is, mire én leálltam, és azt mondtam: „Álljon meg a menet:
Azt hiszem, ez nem kell ide. Jobb lenne, ha várnál ezzel a felelgetőssel,
az elejét hadd énekeljem csak magam." Akkor azt mondta: "Jó, per-
sze", de talán már akkor elkezdődött, hogy nem igazán érzeti rá arra,
amit én akarok.

Persze egy ilyen bandában demokrácia van, és neki nem feltétlenül

kellett úgy csinálnia, ahogyan én szerettem volna, és teljes joggal lelt
elege abból, hogy mindenbe bele akartam szólni. Úgy érezte, át
akarom venni az irányítást a csapatban, pedig ez nem állt szándékom-
ban, de úgy tűnhetett.

Számomra ez volt az a pont, ahol a Beatles szétesett: amikor elkezdtem

azt érezni, hogy csínján az ötletekkel, mert nem fogadják szívesen. Én
korábban is tele voltam ötletekkel, és akkor még nem volt ebből semmi
probléma.

Szóval hiába volt nekem nagyon fontos a „Hey Jude", nem ra-
gaszkodtam volna ahhoz, hogy ne legyen az elején felelgetős, ha Ge-
orge akkor nem hagyja rám. Ugyanis egy szólógitárossal nem lehet
leállni vitatkozni ilyesmin, mert akkor azt érzi, hogy ő már más-
odrangú a bandában. Szóval, amikor George fölkapta a vizet, ilyesmi
játszódhatott le benne: „Mióta diktálsz te nekem, hogy mikor mit
játsszam? Én is Beatle vagyok!" Ma már jól értem ezt.

Akkor még nem értettem, és nagyon zavart, hogy nem hozakodhatom

elő szabadon az ötleteimmel, hogy mielőtt bármit mondtam volna,
előbb meg kellett gondolnom: „Nem fogják-e zokon venni?", míg
korábban mindenhez úgy álltam hozzá, hogy ez egy jó ötlet, akkor hát
meg kéne valósítani, éspedig együtt.
 738/840

GEORGE: Nekem az volt az érzésem, hogy az utolsó néhány

lemezünkön, talán attól kezdve, hogy abbahagytuk a turnékat, az
előadóművészi szabadságomat megkurtították, éspedig legfőképp
Paul. Eleinte (már kölyökkorunktól kezdve) a lemezfelvétel úgy zajlott,
hogy bementünk, fogtuk a gitárt, megtanultuk az új dal akkordjait,
aztán megbeszéltük a hangszerelést.

Később viszont (talán a Sgt Peppernél, amit a magam részéről éppen

ezért nem is szerettem annyira) előállt az a helyzet, hogy Paulnak fixa
ideái voltak arról, hogyan kell rögzíteni az ő számait. Senki másnak a
javaslatait nem fogadta el, ellentétben Johnnal.

Paulnál ez időnként lassacskán átment paródiába: volt, hogy kinyitot-

tam a tokot, és elővettem a gitáromat, mire rám szólt: „Még ne, előbb a
zongoraszólamot vesszük föl Ringóval, a gitár majd csak később jön."
Aztán ülhettem ölbe tett kézzel, amíg Ringó dobolt, Paul meg vé-
gigénekelte a „Fixing A Hole"-t.

Így vált fojtóvá a légkör, és bár az új nagylemez alapötlete az volt, hogy

visszatérünk az élő felvételhez, változatlanul mindenki makacsul ra-
gaszkodott a saját elképzeléseihez. Paul mindenkinek elő akarta írni,
mit hogyan játsszon az ő számaiban. Sokszor gondoltam arra: „Mi a
fenét keresek én itt egyáltalán?"

Mindennek a tetejébe ott volt még Yoko is, meg a negatív kisugárzása.
John és Yoko egyszerűen elszállt valahová. John lélekben már nem is
volt velünk, mert Yoko el akarta szakítani őt tőlünk.

SZERETNÉM LESZÖGEZNI, HOGY AZÓTA SOK VÍZ LEFOLYT A

MERSEY-N, MA MÁR BÖLCSEBBEK VAGYUNK, ÉS JOBBAN
MEGÉRTJÜK EGYMÁST. DE HA MÁR AZOKRÓL AZ IDŐKRŐL
BESZÉLÜNK, LÁTNI KELL, HOGY AKKOR MIND NAGYON
FURCSÁN VISELKEDTÜNK.
 739/840

RINGO: George egyre több számot szerzett, és egyre inkább ér-

vényesíteni akarta az elképzeléseit. Az elején ugye minden John és
Paul akarata szerint történt, mivel ők voltak a szerzők. Csakhogy Ge-
orge időközben magára talált, és kikérte magának, hogy Paul irányítsa,
mert még azt is elő akarta írni neki, hogyan játssza a szólót, mire Ge-
orge azt mondta: „Én vagyok a szólógitáros, én döntöm el, milyen legy-
en a szóló." És mindig nagyon jó szólókat játszott. De Paul akkor már
így állt hozzá: „Én szereztem a dalt, én mondom meg, milyen legyen",
míg korábban az volt: „írtam egy dalt, mit tudunk belőle összehozni?"

PAUL: Miután George elment, leültünk Johnnál megbeszélni a dolgot,

és John első szava az volt: „Szóljunk Ericnek." Rögtön tiltakoztam,
pedig John biztosan csak viccelt. Mindnyájan tudtuk, hogy a helyzet
komoly, George távollétét nem engedhetjük meg magunknak.

RINGÓ: Mindnyájan elmentünk George-hoz, és megmondtuk neki,

hogy szeretjük, szépen kibékültünk, és akkor visszajött hozzánk.

JOHN: Paul a fejébe vette, hogy többet kell próbálnunk, mint Simon
és Garfunkel, akik mindig mindent tökéletesíteni akarnak, és csak
utána vegyük föl a nagylemez anyagát. De hát, könyörgök, mi már száz
éve játszottunk együtt, mi már nagyon lusták voltunk, a kisujjunkban
volt az egész, mi a fenét próbáltunk volna annyit? Arról nem is be-
szélve, hogy bele se éltük magunkat, felvettünk néhány számot úgy,
hogy senki sem volt benne szívvel-lélekkel.

Mindvégig pocsékul éreztem magamat, különösen mert még filmeztek

is közben, a pokolba kívántam mindenkit. Ráadásul a forgatás miatt
mindig hajnali nyolckor kezdtünk,- én nyolckor még nem tudok játsz-
ani, sőt még tízkor sem, ilyenkor normális ember még ágyban van.

Ez megint olyan volt, mint a Magical Mystery Tour. Paul akarta

mindenáron, hogy a Beatles csináljon megint egy filmet, vagy akármit.
 740/840

Én viszont George-dzsal kórusban kérdeztem, hogy minek? Paul azért

csak megszervezte az egészet, kész helyzet elé állított minket.
Ráhagytam, mert engem akkor már semmi sem érdekelt Yokón kívül.
Meg örökké be is voltam tépve, és nemcsak hasissal. Szartam az
egészbe, de hát a többiek is. A filmen látható, hogy amikor
nekikészülök az „Across The Universe"-nek, Paul ásít egyet, és elkezd
valami bugit pengetni, mire megkérdezem: „Csináljunk inkább valami
gyors számot?" Na, ennyire nem érdekelt engem az egész.

PAUL: A Let It Be forgatásán kulminált minden. Ott volt ugye George

távozása (valószínűleg miattam), miután Ringó egyszer már eljátszotta
ugyanezt, mert már nem hitt magában Az ő ügyét valamivel könnyebb
volt egyenesbe tenni, mint a George-ét, ugyanakkor John egyre csak
azt leste, mikor lesz ürügye elmenni, úgyhogy a Beatles egész szerkez-
ete repedezni kezdett.

JOHN: Szerintem az volt a legnagyobb baj, hogy mire mindenki egy-

enként felért a csúcsra, szépen elkezdtük egymást megnyirbálni azzal,
hogy szerzőként és előadóként is belekényszerítettük egymást egy
sémába.

Nem arról volt szó, hogy már nem szerettük egymást. Én ezt a kapcsol-
atot már nagyon sokszor hasonlítottam egy házassághoz, és legfeljebb
remélni tudom, hogy megértik azok is, akik sohasem voltak házasok. A
Beatles egy nagyon régi kapcsolat volt. Jóval azelőtt kezdődött, hogy az
amerikai, sőt az angol nagyközönség megismert volna bennünket.
Amikor megismerkedtünk Paullal, ő tizenöt éves volt, én tizenhat. És
az sem tegnap történt, hogy mi négyen összeálltunk.

Aztán egy csomó minden történt velünk, Epstein meghalt, a nyak-

unkba szakadt az üzlet, és mindezt már nagyon untuk, és nem bírtuk
tovább elviselni. Ilyen helyzetben rendre egymást kezdik bántani azok,
akik együtt élnek. Mintha mindig azt mondtuk volna egymásnak:
 741/840

„Miattad van az egész, miattad szar az én életem." Kicsinyes dolog volt,

de törvényszerű, hogy így vezettük le az indulatainkat.

Talán a Let It Be kamerái hozták ki belőlünk, hogy ez így nem mehet

tovább, mert már erőltetett, amit csinálunk. Kissé az volt már a Magic-
al Mystery Tour is, de abba még bele tudtunk csempészni egy kevés ig-
azi mágiát.

MIRE ELKEZDTÜK A LET IT BE-T, MÁR NEM LEHETETT

FOLYTATNI A JÁTSZMÁT. MÁR ÁTLÁTTUNK EGYMÁSON, ÉS
EZÉRT ZAVARBAN VOLTUNK, HISZEN MINDADDIG HITTÜNK
ABBAN, AMIT CSINÁLTUNK, ÉS A MUNKÁNK EREDMÉNYÉBEN,
MEG ABBAN IS, HOGY MINDEN JÓ LESZ.

DE EGYSZER CSAK ELVESZÍTETTÜK A HITÜNKET AZ ADDIGI

HITÜNKBEN,

ÉS SZERTEFOSZLOTT A RÉGI VARÁZSLAT.

GEORGE MARTIN: Paul próbálta még összefogni a bandát, de sajnos

úgy, hogy kezelje akarta venni az irányítást, amihez egyenként nagyon
ért, csakhogy ez sértette John és George önérzetét.

Kettejük közül is John volt a nehezebb eset, mert örökké együtt volt
Yokóval, és emiatt rendre késve jelent meg, vagy egyáltalán nem, ami
sok kínos helyzethez vezetett. John komoly válságot élt át, amíg azt a
lemezt csináltuk. Egyszer meg is mondta nekem nyíltan: „Hagyj békén
a süket produceri dumáddal, nem vagyok vevő rá. Egy őszinte
nagylemezt akarunk." „Milyen egy őszinte nagylemez?" - kérdeztem.
„Olyan, amivel nem manipulálsz, amin nincs semmi trükk meg ráját-
szás, amin az van, amit mi csinálunk, és úgy, ahogy csináljuk." Én
rögtön azt mondtam erre: „Jó, akkor ez most ilyen lesz".
 742/840

Mindebből nem lett semmi, mert lejátszották a számot egyszer és nem

tetszett nekik, és lejátszották megint és megint és megint, végül a
tizenkilencedik felvételnél azt kellett mondanom. „John, ezen a bassz-
gitár nem volt olyan jó, mint a tizenhetesen, viszont az ének jobb volt,
mi lenne, ha még egyszer nekimennénk?" És nekimentek újra meg
újra, volt, amelyiknek negyvenháromszor, és ebbe mindenki nagyon
belefáradt.

GEORGE: Meghívtak egy bulira a surreyi Elsteadbe, Ringó házába,

amit Peter Sellerstől vett meg. Ott beszéltük meg, hogy ismét össze
kellene jönni, és be kellene végre fejezni azt a nyomorult lemezt. Azt is
eldöntöttük. hogy mivel senki sem érzi jól magát Twickenhamben,
átköltözünk a Savile Row-i stúdióba.

NEIL: Január 20. táján úgy döntöttek, hogy átköltöznek a Savile Row-
ra. Alexisz Mardasz már dolgozott az ottani stúdión, csak még nem fe-
jezte be. Mindenhol mindenfele drótok lógtak és tekeredtek, végül mé-
gis oda jutottunk, hogy be kellett vinni a hordozható felszerelést. De
maga a stúdió, ahol a felvételek folytak, sokkal kényelmesebb és ot-
thonosabb volt, mint Twickenhamben.

RINGO: Twickenhamben lassan teltek a napok, és sokszor ráuntunk

az egészre. Az ottani stúdió egy nagy hodály volt, annyira otthonos,
mint egy istálló. Aztán hál' istennek átmehettünk az Apple pincéjébe.

Az Apple remekül föl volt szerelve minden technikával. Kényelmes

volt, és a magunkénak éreztük azt a helyet. Szerettünk ott lenni, mert
amikor éppen nem dolgoztunk, körülültük a kandallót, amit azért
rakattunk be, hogy igazán barátságos, otthonos legyen a környezetünk.

Arra csak az első visszajátszásoknál jöttünk rá, hogy a kandalló mégse

olyan szuper ötlet, mert a felvételeken hallatszott az égő fa pattogása.
Hosszú időt töltöttünk el hideg stúdiókban, és már igazán vágytunk a
 743/840

jó kis barátságos melegre, de sajnos kiderült, hogy ez nem megy,- ha

felvétel van, akkor bizony nem pattoghat a tűz.

Egyébként Glyn Johns nem vált be a nagylemez készítésénél, ezért vis-

szatértünk George Martinhoz.

GEORGE: Fogalmam sincs, hogy George Martin miért nem volt benne
a buliban elejétől kezdve. Valaki biztosan arra gondolt, hogy mi lenne,
ha a változatosság kedvéért most Glynnel dolgoznánk, de George-dzsal
biztosan nem volt semmi bajunk.

A Savile Row-i ház igazán jó kis hely volt, kár, hogy később Tesco-
áruházzá alakították át. Emlékszem, a pince már akkor megtetszett
nekünk, amikor először elmentünk megnézni. Tölgyfa gerendás hely
volt, benne kandallóval, és megtudtuk, hogy korábban ott volt Jack
Hylton klubja. Gondoltuk, ez az, itt aztán kellemes lesz a
lemezkészítés.

Persze mire átalakították stúdióvá, a gerendák eltűntek, mindent

műanyag borított. A főbűnös természetesen Alex volt a maga tizenhat
hangszórójával, amiről már beszéltem. Kiderült, hogy azt se tudta: a
sztereóhatáshoz kettő is elég, mire aztán mindent ki kellett tépni a fal-
ból, amit ő nagy buzgón berakott. De még így is sokkal kényelmesebb
volt Twickenhamnél.

GEORGE MARTIN: Mágus Alex megígérte, hogy jobb stúdiót épít,

mint az EMI-é. Ez persze nem sikerült neki, olyannyira, hogy amikor a
Savile Row-n folytatódtak a felvételek, kénytelen voltam átvitetni az
EMI felszerelését. Egyébként ez várható is volt.

Az Apple irodaháza elég sivár volt akkoriban a teljesen fehér falaival,

és gyakorlatilag a stúdióban sem volt semmi használható dolog. Mágus
Alex még arról is elfelejtkezett, hogy itt-ott lyukakat keltene fúrni a fal-
ba a stúdió és a keverőpult közé, így aztán a kábeleket az ajtó alatt
 744/840

kellett átvezetnünk, később meg kiderült, hogy a légkondicionáló zaja

belehallatszik a felvételbe, így azt is ki kellett kapcsolnunk, amikor a
fiúk játszottak. A többi stimmelt.

RINGO: AZT HISZEM, ADDIGRA MÁR MINDENKINEK KEZDTÜNK

AZ AGYÁRA MENNI, MERT SOK IDŐ AZZAL MENT EL, HOGY
VITATKOZTUNK,- NEM A FELVÉTELRŐL, HANEM AZ ÉLETRŐL
ÚGY ÁLTALÁBAN.

PAUL: A technikai feltételek igen jók voltak az Apple-nél, mivel Ge-

orge Martin ideiglenesen azt ugyanúgy berendezte nekünk, mint a
twickenhami stúdiót, nem lehetett ugyan befejezettnek tekinteni a
stúdiót, de tökéletesen használható volt, maradéktalanul megfelelt a
célnak.

DEREK: A stúdióban helyeztek el az átalakításkor a központi fűtés

kazánját, és sajnos nem volt rendesen hangszigetelve. Amikor valaki
rájött, hogy a zúgása behallatszik a felvételekbe, a Beatles leállíttatta a
fűtést azzal, hogy majd kandallótűznél fognak melegedni. Arra bezzeg
nem gondoltak, hogy mi többiek akár meg is fagyhatunk - mi már nem
is számítottunk.

No mindegy, a lényeg az, hogy valami stúdiót mégiscsak

összeeszkábáltattak ott Mágus Alexszel, de az, amint várható volt, nem
felelt meg a célnak. A Let It Be felvételéhez be kellett hozni valami
mozgatható felszerelést. Olyan volt, mintha a szép nagy gáztűzhely
tetejére állított hordozható olajtűzhelyen kellene főzni, mert gáz, az
nincs.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen mostoha körülmények között mégis mic-

soda lemezek születtek. Abban az őrült Apple-korszakban hozták össze
a fiúk a fehér albumot, a Let It Be-t és az Abbey Roadot, és akkor fe-
jezték be a Yellow Submarine-t is.
 745/840

GEORGE: Amikor elmentem Eric Claptonnel a Festival Hallba Ray

Charles koncertjére, felvezetésként orgonáit és énekelt egy gyerek a
színpadon, a „Double-O Soul"-t adta elő. Ismerősnek tűnt, de mintha
megnőtt volna időközben. Aztán Ray is bejött a színpadra, és néhány
nóta után bemutatta -Billy Prestont! Ray kijelentette: „Mióta hallot-
tam Billyt játszani, le sem ültem az orgonához, ezt teljesen rá
hagyom." Ekkor már tudtam, hogy honnan ismerem: 1962-ben
találkoztunk Hamburgban, csakhogy akkor még egészen kis kölyök
volt, nem is látszott többnek 10-12 évesnél, mostanra meg már
alaposan megnyúlt.

A koncert után megkerestem Billyt, és elhívtam a Savile Row-ra. Ép-

pen akkor érkezett, amikor a Get Back-et próbáltuk a pincében, és föl-
mentem hozzá a recepcióra megkérni: „Te, szállj már be ebbe a
felvételbe, mert mindenki olyan furcsán viselkedik." Szerencsémre ka-
pott az ajánlaton, másfelől meg tudtam, hogy a többiek is kedvelik
Billyt, és gondoltam, jót tesz nekünk egy kis vérfrissítés.

Mindig elcsodálkozom, hogy összeszedik magukat az emberek mások

jelenlétében, hogy ilyenkor nem merik kimutatni a foguk fehérjét. Ez
történi a fehér album felvételekor is, amikor Eric Claptont kértem föl a
„While My Guitar szólójára. Ilyenkor hirtelen mindenki úgy viselkedik,
mint egy kisangyal.

Billy lejött velem a pincébe, és megkérdeztem a többiektől: „Ugye em-

lékeztek Billy Prestonra? Remek billentyűs." Le is ült az elektromos
zongorához, és egy csapásra száz százalékot javult a hangulat. Pusztán
az ötödik ember jelenléte megtörte négyünk között a jeget. Billy persze
mit sem tudott a mi torzsalkodásunkról, és a maga ártatlanságával
mindnyájunkat feldobott. Persze az sem mellékes, hogy Billy milyen
jól zongorázott, meg hogy mi hárman végre teljesen csak a gitárokra
koncentrálhattunk. Egy szó, mint száz, nagyon jó felvétel lett.
 746/840

RINGO: Nem hiszem, hogy jobban viselkedtünk volna csupán Billy

Preston jelenlététől. Szerintem inkább arról volt szó, hogy végre
megint nagyon jó számon dolgoztunk, ami mindig is feldobott ben-
nünket. Ebben persze Billy is benne volt, de mi nem az ő személyétől,
hanem a jó zenétől kaptunk ismét szárnyakat.

Igen, a Get Back nagyon jó szám, és ezt már akkor éreztem, mint
ahogy a „Don't Let Me Down"-nál is. Két egyszerű, dögös kis nóta,
mint a régi időkben. Én is csináltam a Get Back-ben egy különleges
dolgot, amit azóta el is loptak — méghozzá bizonyos Ringó Starr a
„Back Off Boogaloo"-ban, persze Ringó Starr engedélyével!

PAUL: Billy rendkívül tehetséges gyerek volt, mind nagyon jól kijöt-
tünk vele. Amikor megtudtuk, hogy éppen Londonban van, kaptunk az
alkalmon, hogy együtt dolgozhassunk vele. Nem volt abban semmi
különös, hogy bevettük a Let It Be-be, hiszen régi haver volt.

Meglehet, hogy a jelenléte segített minket abban, hogy normálisabban

viselkedjünk egymással a felvételeken, ugyanakkor problémák is adód-
tak ebből, hiszen megszoktuk, hogy mindent mindig mi négyen ját-
szunk el - valaki azt mondta, mi voltunk a négyfejű sárkány.

Amikor Billy beszállt, valóban egyrészt elkezdtünk viselkedni egy kic-

sit, mint amikor vendég érkezik a családhoz, méghozzá szívesen látott
vendég, másrészt viszont ott motoszkált bennünk az aggodalom is: „mi
van, ez most már csatlakozni fog hozzánk?" Egyáltalán nem volt
példátlan az ilyesmi, gondoljanak csak a Stonesra. Szóval akkor még
nem tudtuk, mi fog ebből kisülni, jobb lesz-e, vagy csak tovább mélyíti
a válságunkat.

De az biztos, hogy Billy remekül játszott, baromi jó volt vele együtt

zenélni, így végül is a lehető legjobban sült el a dolog.
 747/840

GEORGE MARTIN: Billy Preston játéka sokul lendített a lemezen,

mert valóban remek billentyűs, és ha csak a Get Back zongoraszólamát
játszotta volna fel, már akkor is bőven megérte volna behozni öt. De
ezen Jelül, mivel nagyon segítőkész ember, abban is közrejátszott,
hogy oldódjon a négyük közötti feszültség is. Ettől aztán a munka is re-
mek hangulatban folyt.

JOHN: Az „Across The Universe"-öt eredetileg még a fehér album

végén vettük föl. Arra már nem fért rá semmiképpen, meg aztán nem
is sikerült igazán jól a felvétel. Semmi értelme sem lett volna megis-
mételni, mert addigra mindannyian hullafáradtak voltunk. Sajnáltam
pedig, mert nagyon jó számnak tartom.

A feleségem mellett feküdtem az ágyban, és gondolkoztam. Eleinte

negatív kicsengésű dalnak indult, mert a feleségem rágta valami miatt
a fülemet, és most, hogy már elaludt, állandóan az járt a fejemben:
„Ömlőnek a szavak, mint megáradt patak..." A bosszúságtól úgysem
tudtam volna elaludni, lementem hát, és összeütöttem az érzéseimből
egy kozmikus dalt, vagyis magasabb szintre emeltem az alapgon-
dolatot: „Mit prézsmitálsz örökké?"

Csakhogy amikor elkészültem a számmal, senkit sem érdekelt, mert

torkig voltak már a munkával. Jó dal volt, de senkinek nem volt kedve
dolgozni rajta. Mérgemben azt gondoltam, így is jó, akkor ez nem is
lesz Beatles-szám, és odaadtam a brit Természetvédelmi Alapnak, azok
jelentették meg először.

Amikor a Let It Be-t forgattuk, ismét nekirugaszkodtam, de a filmen is

látható, hogy menet közben elment tőle a kedvem. Azért a felvétel
megvolt, és miután Phil Spector gatyába rázta, egészen jól hangzott,
úgyhogy végül még egyszer lemezre került.
 748/840

A szöveget ihletett állapotban írtam, nem is gondolkodtam el rajta,

kivéve talán egy-két sorát; nem is tekintem a saját alkotásomnak, mert
készen kaptam valahonnan.

GEORGE: Az „I Me Mine" az egó problémájáról szól. Arról, hogy az

embernek két énje van: az egyik a kis én, amelyik azt mondja, hogy „én
vagyok", a másik a nagy Én, vagyis az Om, a teljes és oszthatatlan tud-
at, amely mentes a kettősségtől és az egótól is. Nem létezik semmi, ami
ne lenne része ennek a nagy egésznek. Az embernek azok az igazán
boldog pillanatai, amikor a kis én beleolvad a nagy Énbe.

Miután megkóstoltam az LSD-t, akkor tudatosult bennem, hogy

körülöttem minden az egóval függ össze: „Ez az én cédulám, ez az én
ingem, ezt add ide nekem, ez én vagyok." Mindezt megutáltam, mert
rájöttem, hogy hamis és múlékony. De később már okultam is ebből:
ahhoz, hogy rájöjjek, van még bennem valaki más is ezen a nagypo-
fájú, szószátyár alakon kívül, aki vagyok (mert ilyen voltam: nem ér-
tettem az égvilágon semmihez, mégis mindig járt a szám), előbb föl
kellett tennem a kérdést: „Ki vagyok én?"

DEREK: A Let It Be felvételei alatt néha lelátogattam az Apple

stúdiójába, és láttam, milyen kelletlenül csinálják. Aztán Billy Preston
csatlakozásával nagyot javult a hangulat. Onnan kezdve egész lelkesen
dolgoztak megint a fiúk, nem úgy, mint Twickenhamben, és valaki
megsúgta nekem, hogy mindenféle terveket szőnek. Amilyen para-
noiás voltam akkor, rögtön azt képzeltem el, amint arról vitatkoznak:
„Itt van ez a Derek meg a hülye irodája, hogyan szabaduljunk meg
tőle?" Ezért megkönnyebbül tan, amikor legalább visszajöttek a házba,
és január végétől két-három héten át egész simán mentek a dolgok.

GEORGE: A Lel It Be-nél az eredeti elképzelés az volt, hogy a

stúdióban csak elpróbáljuk az összes új dalt, aztán koncerten vesszük
föl az egészet. Erre azért nem került sor, mert benn a stúdióban
 749/840

egyszerűen nem volt szívünk semmit félbehagyni, és végül mindent ott

vettünk föl,- a filmen inkább az látszik, hogyan próbálunk, és maga a
koncert is csupán egy nyilvános próba.

NEIL: Még mindig szó volt arról, hogy a koncertet egy hajón ren-
dezzék, vagy egy görög amfiteátrumban, esetleg a londoni
Roundhouse-ban, de végül egyikben sem tudtak megállapodni.

PAUL: Szerettük volna már befejezni a filmet, ami végül abban a

problémában csúcsosodott ki, hogy mit lehet összehozni két hét alatt?
így merült föl az ötlet, hogy egyszerűen menjünk föl a háztetőre, és
legyen ott a koncert,- már nem tudom, kinek jutott az eszébe, kissé
olyan, mint amilyenek az én legrosszabb ötleteim szoktak lenni, de
ebben nem vagyok biztos.

RINGO: Volt ez az ötlet, hogy megint adunk valahol egy koncertet, és

az elején azon vitatkoztunk, hogy a Szaharában legyen-e vagy a Palla-
diumban. Csakhogy nem volt kedvünk elmozdítani a felszerelést, így
abban maradtunk, hogy egyszerűen fölmegyünk a tetőre. Neil és Mal
megszervezte a cígölést, aztán leültünk és eljátszottunk egy-két szá-
mot. Baromi hideg és szeles volt az idő, de akik a környező ablakokból
néztek minket, igazán élvezték a mókát.

GEORGE: Azért vonultunk föl a tetőre, hogy valahogy mégis megc-

sináljuk a koncertet,- egyrészt ez volt a legegyszerűbb színhely, más-
részt meg ilyet se csinált még senki más, borzasztó kíváncsiak voltunk,
ki mit szól egy koncerthez egy háztetőn.

Rögzítettünk egy rejtett kamerát az Apple bejáratával szemben a re-

cepciónál, hogy filmre vehessünk azoknak a reakcióját, akik bejönnek.
No, a legtöbben azok voltak, köztük persze a rendőrök is, akik azt
mondták: „Micsoda dolog ez? Azonnal hagyják abba!
 750/840

PAUL: Voltaképpen jó hecc volt. Kiraktuk a mikrofonokat, és

zenéltünk egy jót. Emlékszem, Vicki Wickham a „Ready, Steady, Go"-
ból ott állt a szemközti ház tetején,- nem tudom, hogy jutott eszébe
oda felmászni többedmagával; mindenesetre mások is követték a
példájukat, és több háztetőn is megjelentek az ott dolgozó emberek.

Először úgy volt, hogy az egész anyagot lejátsszuk odafent, és majd ezt
rögzítjük, ha elég jól sikerül,- ha nem, akkor inkább a
stúdiófelvételeket tesszük lemezre. Élveztük, hogy olyan hosszú szünet
után ismét a szabadban játszhatunk. Ugyanakkor kissé bizarr is volt,
mert közönségünk alig volt, csupán azok, akik fölmentek valamelyik
háztetőre. Olyan volt, mintha az angyaloknak játszottunk volna, és ez
szép gondolat volt. Lent meg a hétköznapi valóság: ott ugyanis főleg
azokat a jól öltözött urakat filmezték, akik tekergették a nyakukat,
hogy „mi ez a zenebona?"

Aztán Mal átsiklott a rendőrkordonon, és feljött a hírrel, hogy a

rendőrségnek nem tetszik a rendzavarásunk. Mondtuk, hogy márpedig
nem hagyjuk abba, mire ő: „De le fognak titeket tartóztatni!" Azt
mondtuk erre: „Nem baj, sőt remek. A film nem is végződhetne
jobban:

Tetőről a börtönbe: bekasznizták a Beatlest!"

Kitartottunk hát, és szerintem megérte. Én a Hofneremen játszottam,

amit igen könnyű tartani. Addig játszottunk, amíg be nem cserkészett
minket egy zsaru - még azt is tudom, hogy a westminsteri rendőrőrs
503-as számú közege volt - és ránk kiabált: „Hagyják abba!"

Mire mi azt mondtuk: „Ha ezt akarja, lökjön le minket a tetőről, de

vigyázzon, mert azt is filmezni fogják!"

Ha jól emlékszem, végül kihúzták a dugókat a konnektorokból, és ezzel

ért véget a film.
 751/840

RINGO: Engem mindig felbosszantanak a rendőrök. Akkor is kihívta

őket valaki a környékről, és mikor fölértek a tetőre, én csak doboltam
tovább, és arra gondoltam: „Óriási! Remélem, el fognak hurcolni a
doboktól!" Komolyan ezt szerettem volna, mert baromi jó lett volna a
film végére, amint rám ordítanak: „Hagyja abba a dobolást!", aztán fel-
borogatják a felszerelésemet. Sajnos, nem ez történt, hanem
áramtalanították a berendezést. Nagy jelenet lehetett volna pedig.

GEORGE: Végül négy vagy öt dalt játszottunk el, azért nem többet,
mert egyszerűen áramtalanítottak bennünket. Mindegy, a film így is
egész jó lett.

DEREK: Január 30-án, amikor a koncert volt a tetőn, rémlett nekem

az irodámban, hogy valahol a fejem fölött mintha zenélnének, de ép-
pen nyakig voltam a melóban. Aztán mégis kinéztem az ablakon, és
láttam a nagy mozgolódást az utcán.

Jómagam nem mehettem föl a tetőre, mert a sajtóval voltam

elfoglalva: rengetegen telefonáltak. Egész Londonban híre ment pár
perc alatt, hogy a Beatles a háztetőn koncertezik ami igen jó érzés volt.
Már hónapok óta vártam egy ilyen pozitív visszajelzésre.

Az filmen is látszik, hogy nem mindenki így fogta föl, sőt egyesek
„csendháborításnak tartották, de a sajtó inkább örömteli szenzációnak
fogta föl - és az is volt.

NEIL: Már nem emlékszem, kik voltak a szomszédaink a Savile Row-n,

de nem voltunk rossz viszonyban velük. Csak az nem tetszett nekik,
hogy a Beatles odacsődítette a tömeget. Némelyiküknek talán maga a
zene sem tetszett. Nem tudom, én sajnos nem voltam ott, éppen
kórházban feküdtem mandulaműtéttel.
 752/840

GEORGE MARTIN: Én odalenn voltam, miközben ők fönn játszottak a

tetőn, és agyonizgultam magam, nehogy az legyen a vége, hogy mind a
Savile Row-i rendőrőrsön kötnek ki rendzavarásért.

DEREK: Az a fantasztikus koncert a tetőn óriási távlatokat nyitott meg

a Beatles előtt. Addigra mindenki letett már arról, hogy valaha még
egy koncertet adnak, de már 1968 végén megindult a pletyka, hogy es-
etleg lesz megint valami, és a tetőkoncert után mi is meglebegtettük
annak a lehetőségét, hogy visszatérnek a dobogóra.

JOHN: Végül csak befejeztük, a legbefejezettebb szám a „Get Back".

Sokáig csak próbáltunk, egyre csak próbáltunk erre a fellépésre, ami
végül félbeszakadt, emiatt abbahagytuk a próbákat is, mert elegünk
lett. Azokon a felvételeken úgyis csak egy csomó hablalyolás meg
tökölés van rajta. Aztán nekikezdtünk egy új nagylemeznek, de félúton
abbahagytuk, és most tartunk egy kis pihenőt. Az első egyszerű
nagylemez lesz, de egy könyvvel együtt adjuk ki, ami arról szól, hogyan
készült a lemez, és lesz ugyanerről egy film is, úgyhogy még
mindkettőnek el kell készülnie. Ez egyfajta dokumentum arról, hogyan
jön létre egy Beatles-lemez. Összesen 68 órányi anyagot vettek filmre,
így eltart majd egy darabig, amíg megvágják rendes hosszúságúra. Ra-
jta van az anyagon minden, ami egy ilyen felvételen előjön, az összes
bosszúság és az összes őrület is.

PAUL: ÉN MINDIG, MÉG A VILÁGSIKER UTÁN IS AZT

TARTOTTAM A LEGFONTOSABBNAK, HOGY A BEATLES EGY
NAGYON JÓ KIS ROCKBANDA, NEM TÖBB, NEM KEVESEBB.

Ha nekiduráltuk magunkat, mindig jól tudtunk játszani - már a kezdet

kezdetétől. Már azóta, hogy Ringó csatlakozott hozzánk, sőt néha
azelőtt is. De igazán csak akkor állt össze a dolog, amikor Ringó belé-
pett. Igen ritkán fordult elő, hogy mi négyen ne tudjunk valami jót
 753/840

összehozni - bár, mint minden bandának, nekünk is akadtak néha

rossz napjaink.

Az volt tehát a legfontosabb, hogy élőben remekül tudunk játszani.

Most hagyjuk azt, hogy ki-ki mire vitte egyedül is, hány lemezt
csináltunk külön-külön, ez mind nem érdekes ahhoz képest, hogy
mekkora banda volt a Beatles. A Let It Be-nél is azt reméltem, az fog
igazán feldobni bennünket, ha megint élőben játszunk, nem pedig a
stúdióban csiszolgatjuk a végtelenségig a zenénket.

JOHN: Leginkább az hiányzik nekem, hogy az ember leül a barátaival,

és zenél egy jót. Ez a végén már a Beatlesnél sem volt meg így. Abba-
hagytuk ugye a turnékat, mert belefáradtunk, s attól kezdve már csak
lemezfelvételekre ültünk össze, és gyakorlatilag a próbák is csak a
stúdióban folytak. Emiatt néha unalmassá is vált az egész, másfelől
meg kijöttünk a gyakorlatból, mert egy zenésznek ugyanúgy állandóan
gyakorolnia kellene, mint ahogy egy sportolónak edzenie. Mi meg
hónapokig nem is vettünk gitárt a kezünkbe, aztán a stúdióban, hipp-
hopp, elvárták tőlünk, hogy csúcsformában legyünk. Ez nem ment,
hanem néhány napot az összehangolódásra kellett szánnunk, amire
sosem volt szükség korábban, amikor még koncerteztünk.

Technikailag ugyan nyilván sokat fejlődtünk, amikor volt elég időnk

elbíbelődni a felvételekkel a stúdióban, viszont már nem pendültünk
annyira egy húron, mint korábban, és ettől mindegyikünknek
hiányérzete támadt.

GEORGE MARTIN: A Let It Be nagylemez végül afféle dokumentum-

má sikeredett. Clyn Johns meg én raktuk össze a zenei anyagot, még-
hozzá olyan „őszintén", ahogy John akarta. Aztán a fiúk mégis elfek-
tették, mert mégse tetszeti nekik annyi hibával, amennyi sikeredett.
Addigra már megszokták, hogy csak tökéleteset adnak ki a kezük alól,
és ezt nem akaródzott felvállalniuk.
 754/840

JOHN: Az eredeti felvétel úgy végződött, mint a kalózváltozat, Glyn

Johnsra bíztuk, dolgozza fel az egészet, mi nem akartunk vacakolni
vele. Azzal adtuk oda neki: „Csinálj vele valamit". A legelső
nagylemezünket leszámítva most fordult elő első ízben, hogy nem
akartunk részt venni az utómunkálatokban. Mindenki visszarettent at-
tól, hogy 29 órányi anyagot vettünk szalagra. Kásahegynek tűnt.
Minden szám rajta volt legalább hússzor, egyszerűen nem győztük
volna szétválogatni

Nekem az is eszembe jutott, adjuk csak ki úgy, ahogy van, azzal leg-
alább befellegzene a Beatles nimbuszának. Az őszinte vallomás lett
volna: „Tessék, ilyenek vagyunk letolt gatyával meg álarc nélkül,-
tessék, ezt szeresse, aki bírja, a játszmának vége." Persze végül nem ez
történt, hanem villámgyorsan nekiestünk az Abbey Roadnak, hogy
csináljunk még valami jót is, ami fenntartja a hírnevünket.

NEIL: Telt-múlt az idő, vártuk, mikor vágják már meg a filmet,

tudunk-e szerződést kötni a United Artistsszal. Mivel pedig a Let It Be
nagylemez egyben a film hanganyaga is volt, meg kellett vele várni a
film bemutatóját,- ezért dobták piacra később, mint az Abbey Roadot.

GEORGE MARTIN: Az Abbey Roadot a Beatles afféle ráadásnak

szánta, ha úgy tetszik jutalomjátéknak. A Let It Be csupán azért jött ki
később, meri John megkérte Phil Spectort, hogy dolgozza át.

GEORGE: Azt hiszem, eredetileg Phil Spector kereste meg Allen Kleint
azzal, hogy nem volna-e valami munka a számára, hiszen tudta, hogy
Klein már nekünk dolgozik. Ha jól emlékszem, Klein javasolta nekünk,
hogy játsszuk le Philnek a Let It Be felvételeit.

Phil Spectorról az volt a véleményem, hogy nagyon profi hangzást tud

előállítani, mindig nagyra becsültem a munkáját, ráadásul
személyesen is ismertük még a hatvanas évek elejéről, amikor
 755/840

Londonban tartózkodott. Épp ezért támogattam az ötletet, hogy von-

juk be őt a munkába. Ráadásul tudtam, hogy egy ideje nem szerzett
zenét, tehát nyilván válságban volt, és gondoltam, a mi segítségünkkel
ő is talpra állhat.

RINGO: Phil tiszta őrült. Akkor láttam először, amikor együtt

repültünk New Yorkba; gyakorlatilag gyalog tette meg az utat
Amerikába, mert annyira be volt sózva, hogy képtelen volt ülve
maradni a gépen.

Jóval később találkoztam vele megint, amikor elkísértem Johnt és

Yokót egy kiállításra Syracuse-ba. Egész nagy csoporttal készültünk
oda, amelyik már felszállás előtt összejött a bárban. Amikor be-
mondták, hogy tessék felszállni, Phil kitalálta, hogy ez a gép le fog esni,
így aztán mind visszamentünk a bárba, hiszen úgyis mindenki ivott
volna még egyet, végül a következő járattal mentünk el. Phil mindig
majrézott a repüléstől.

Szokás azt mondani, hogy Phil különc. Lehet így is fogalmazni, viszont
zeneileg mindenféleképpen abszolút profi.

JOHN: Phil játszani tud a keverőpulton, ahogyan más a zongorán. Pár

másodperc alatt akármilyen hangot képes elővarázsolni. Nagyon sokat
tanultam tőle. Az ember csak elmondja Philnek az elképzelését, és ő
tökéletesen meg tudja valósítani. Az ő kezében valóban az lesz belőle,
amit akartál. Másokkal mindig az volt a baj, hogy a pult túlsó oldalán
állva akaratlanul is átértelmezték a dolgot, Phil viszont sokat állt a pult
innenső oldalán is. Más szóval szintén zenész, aki ráadásul ugyanúgy a
hagyományos rockot szereti, mint én. Amikor segített nekem az „In-
stant Karmá"-nál, és megkérdezte, milyenre szeretném, mondtam,
hogy olyan ötvenes évekbelire, azt is gond nélkül megcsinálta.
 756/840

DEREK: Én csak akkor ismertem meg Phil Spectort, amikor a Let It Be

felvételekor felbukkant. Szerintem is örült, de én nagyon bírtam. Az
ilyenfajta őrülteket általában szeretem. Mondjuk, nem mennék el vele
nyaralni, mert ahhoz túlságosan örült, de egész jól tudtam kezelni őt.
Szerencsére engem a rendes, józan kis feleségem megóvott attól, hogy
valaha is hozzá hasonlóvá váljak.

JOHN: Az nem kilejezés, hogy különc,- és ezt én mondom, aki magam

is komplett őrült vagyok.

GEORGE: Paul állítólag kijelentette, hogy nem kér Phil Spectorból,

csak ne rakjon rá egész nagyzenekart a „The Long And Winding
Road"-ra, és egyáltalán ne csináljon semmi ilyesmit, de én speciel ezt
az ötletét igen jónak tartottam.

PAUL: Úgy gondoltam, hogy a Let It Be legyen csak az az egyszerű

lemez, amilyenné Glyn Johns mixelte, semmi nagyzenekarral meg
egyéb plusszal ne legyen kiegészítve, hanem maradjon úgy, ahogy
eljátszottuk. A Beatles élőben: ennyi. Lehet, hogy piaci megfontolásból
ez nem volt jó ötlet, de talán mégis meg lehetett volna próbálni.

GEORGE MARTIN: Nekem egyáltalán nem leiszik, amit Phil Spector

művelt a Let It Be-vel, Pedig mindig is nagy csodálója voltam. Kiadott
néhány igazán remek lemezt. Csakhogy a Let It Be-vel pontosan azt
csinálta, amit a Beatles nekem sohasem engedett, és talán neki se kel-
lett volna. Úgy éreztem, eggyel alacsonyabb szintre vitte le a Beatles
zenéjét, olyan lett, amilyen valamelyik más együttestől is kitelt volna.

PAUL: Nemrég újrahallgattam Spector verzióját; szerintem rémes.

Sokkal jobban szeretem az eredetit, amelyik az antológiánk harmadik
albumán hallható.
 757/840

RINGO: Nekem tetszik, amit Phil csinált. Igaz, elvitte a zenénket más-
felé, de nem rossz irányba. Különben is, ha nem tetszett nekünk a
stílusa, miért kértük föl? Tudtuk, hogy mit tud, nem?

JOHN: Phil mindig is szeretett volna együtt dolgozni a Beatlesszel, és

végül a legszarabb, legrosszabbul fölvett, leglélektelenebb anyagunkat
kapta meg, és hallgat-hatóvá varázsolta, azaz nagy munkát végzett
rajta.

RINGO: Utolsó lemezünkként a Let It Be jelent meg 1970 májusában,

de az Abbey Road felvétele természetesen később készült. Ilyen
összevissza világban élünk, hogy az utolsó megelőzheti az utolsó előt-
tit, és helyet cserélnek. Így történt meg velünk is, hogy az utolsó előtti
lemez után feloszlottunk, de az utolsó lemezünknél még együtt vol-
tunk. Fura, nem?

Ha rajtam múlik, én másképp vágtam volna meg a filmet, mint ahogy

Paul is másként, és John megint másként.

Mindenesetre a felvett anyagban sok minden érdekesebb volt annál,

mint amit végül Michael Lindsay-Hogg beletett.

JOHN: Mi feleannyira sem vagyunk gazdagok, mint mások gondolják.

Természetesen nincsenek megélhetési gondjaink, de ezt a pazarlást az
Apple-nél ezentúl nem engedhetjük meg magunknak. Egy sereg öt-
lettel vágtunk neki, de sok más Beatles-vállalkozáshoz hasonlóan ez
sem jött be, mert nem vagyunk gyakorlati emberek, és nem jöttünk rá
elég hamar, hogy egy ilyennek az irányításához üzleti gondolkodásra
van szükség.

Nem gondoltuk végig, hogy senkit sem lehet hosszú távon támogatni,
ha nincs semmiféle bevételünk. Naiv elképzelésekkel láttunk hozzá a
szervezéshez, elmentünk Paullal New Yorkba bejelenteni: „Majd ezt és
ezt csináljuk, és ezt és ezt támogatjuk", közben meg nem teremtettük
 758/840

meg az egésznek az üzleti hátterét. Ma már tudjuk, hogy ez hiba volt.

Szükségünk van valakire, aki rendet rak a házunk táján,- sokakat
bizonyára meneszteni fog, de muszáj átalakulnunk.

NEM VÁRJUK EL, HOGY AZ APPLE-HEZ DŐLJÖN A PÉNZ,

VISZONT ÍGY SEM MEHET TOVÁBB, KÜLÖNBEN FÉL ÉVEN
BELÜL CSŐDBE KERÜLÜNK.

RINGO: Az Apple-t nem vezette senki, legfeljebb félre. Mi is minden-

félével foglalkoztunk benne. Én például felvállaltam a filmosztályt;
gondoltam, ha már játszottam 1967-ben a Candyben, értek is valamit a
filmhez. De eszünkbe sem jutott, hogy az egészet is meg kellene
szervezni valahogy, ezért végül be kellett hozni egy idegent, hogy rak-
jon rendet. Allen Kleint választottuk.

JOHN: Egy könyvelő írásban figyelmeztetett: „A csőd szélén állnak, és

ha így megy tovább, mindenük rá fog menni." Megkaptuk a feljegyzést
mind a négyen, de szerintem egyedül én olvastam el. Aztán bejelen-
tettem a sajtóban is, hogy ez a helyzet.

Ez nem nagyon tetszett senkinek. Elvárták, hogy továbbra is úgy

tegyünk, mintha minden rendben lenne. Mint a királyi család: ők
sosem sírnak, nem járnak vécére sem, és egyáltalán, sosem történik
velük semmi, ők csak úgy vannak. Közben persze ők is emberek.

Szerintem a többieknek sem volt ellenére egy kis rendrakás, mert ha

nem is tudták, hogyan állunk pénzügyileg, azt azért mégiscsak látták,
hogy nincs minden rendben az Apple háza táján. George néha dühro-
hamot kapott, amikor meglátta, hány részeg alak lebzsel benn az
Apple-nél, akik minden bizonnyal a mi pénzünkből rúgtak be. De mi
sajnos tehetetlenek voltunk velük szemben, kellett hát valaki, aki in-
tézkedik a nevünkben.
 759/840

NEIL: A Beatle-ek nem születtek üzletembernek, ezért aztán amikor

boltokkal, irodaházzal, lemezvállalattal meg könyvkiadással kellett
volna foglalkozniuk, már a saját munkájukon felül, mindent
összekutyultak. Egy csomó pénzt kiadtak, közben azt se tudták, mire.

Az volt hál a kérdés, ki rak rendet helyettük. Ami engem illet, én

eligazgattam valahogy az Apple-t, de csak azon az alapon, hogy „addig
csinálom, amíg nem bíztok meg vele valaki mást". Nekem nem lett
volna kedvem hozzá.

DEREK: A Beatles keresett valami vezéregyéniséget, aki előkelő helyen

áll akár a zenei életben, akár a Cityben. Olyat, aki kézbe veszi helyettük
a dolgokat.

Egy éjjel szívtunk nálam Johnnal meg Neillel egy kis LSD-t, és akkor
azt találtuk ki, hogy megkeressük Weybridge-ben a helyi bankigazg-
atót meg a helyi ügyvédet, és megmondjuk nekik őszintén: „Tudják, az
Apple gondban van, szükségünk lenne egy megbízható pénzemberre
meg egy jó ügyvédre,- nem vállalnának föl minket?" Ezt sugallta
nekünk az LSD.

Kijózanodva már elvetettük az ötletet, pedig szerintem jobb annál,

mint ami később megvalósult, amikor az Apple-t pénzemberek kapar-
intották a kezükbe, akik ellen nem gondoskodtunk jogi védelemről...

JOHN: Könnyű utólag okosnak lenni. Tőlem annyian kérdezték már az

Apple-lel meg a Beatles üzleti ügyeivel kapcsolatban, hogy ezt meg
amazt miért így, miért nem amúgy csináltuk. Tessék kipróbálni, mily-
en az, amikor az ember ott ül a dollármillióin, és fogalma sincs arról,
mit kezdhetne velük.

GEORGE: Többen is szóba kerültek az Apple megmentőjeként. Ha jól

emlékszem, fölmerült például Dr. Beeching neve is, aki oly hatékonyan
számolta föl az elavult brit vasútvonalakat,- gondoltuk, akkor az
 760/840

elavult Beatlesszel is boldogul majd valahogy. Csakhogy ő nem vál-

lalta a munkát, így kötöttünk ki végül Klemnél.

DEREK: Egy reggel kaptam egy telefont, hogy Allen Klein szerint az
útjában állok, miattam nem képes utolérni a Beatlest. Ő igazán
szeretné őket kihúzni a csávából, de miattam nem lehet. Gondoltam,
hogy én ugyan nem akadályozom öt semmiben, ezért amikor a meg-
bízottja rákérdezett, hogy Klein beszélhet-e Peter Brownnal,
mondtam, miért ne? Klein aztán telefonált is, és valamiért valóban
elakadt a hívás, de én elhárítottam az akadályt, hiszen különben is
ebben vagyok szakértő, és lehetővé tettem, hogy Allen Klein beszéljen
Peter Brownnal, majd később találkozzék a fiúkkal is.

NEIL: Allen Klein amerikai üzletember volt, aki addig a Rolling

Stonest menedzselte. John és Yoko ismerkedett meg vele, és ők
döntöttek úgy, hogy nekik is megfelelne.

JOHN: Kleinnek előbb-utóbb bele kellett botlania az Apple-be.

Megtetszett nekünk, ahogyan a Rolling Stones üzleti ügyeit intézte.
Ráadásul még nagyon tisztán, de lezseren is öltözik, nem a szokásos
galamb-szürkében; rajta kívül nem ismerek üzletembert, aki ne lenne
tetőtől talpig galambszürke.

RINGO: Akkoriban egy csomó minden történt egyszerre. Nemcsak Al-

len Klein került szóba menedzserként, hanem John Eastman, Paul
sógora is.

Leültünk tárgyalni Allen Kleinnel, és eléggé meggyőzőnek találtuk, leg-

alábbis én és John biztosan. Az volt róla az első benyomásom: ez az
ember mindent el tud intézni. Ráadásul lelkesen állt hozzá a dologhoz.
Nem mondom, elég nagyra tartotta magát, de azt is valahogy olyan
helyesen csinálta, New York-i módra. Így aztán nem sokat haboztam a
 761/840

döntéssel, rá adtam a voksomat, és nemsokára George is csatlakozott

hozzánk.

PAUL: A tetőn megtartott koncert után összeültünk egy megbe-

szélésre. Itt akartam fölvetni, hogy mi lenne, ha ismét vállalnánk
kisebb fellépéseket, hogy visszataláljunk a régi önmagunkhoz. Akkor
aztán ismét szőhetnénk nagyobb terveket is.

Csakhogy John és Yoko előző este már tartott egy megbeszélést Allen
Kleinnel, aki meggyőzte Johnt arról, hogy jól tudná menedzselni őt.
John hivatalosan is bejelentette a megállapodásukat. Amikor
megkérdeztem, miért éppen mellette döntött, az volt a válasz: „Yoko
egyedül őt találta szimpatikusnak."

GEORGE: John azzal állított be közénk: „Fiúk, én felfogadom Kleint

menedzseremnek,- ez van." Aztán megkérdezte, nem akarjuk-e mi is
megbeszélni Kleinnel ugyanezt, és Ringó meg én szinte habozás nélkül
ráálltunk.

A történtek után nem is nagyon volt más választásunk. Az Apple-t nem

irányította senki. Egy csomó pénzt kidobtunk az ablakon, és négyünk
közül senki sem tudta, hogyan lehetne ezt megakadályozni. Szük-
ségünk volt egy szakértőre.

Paul addigra már összejött Lindával, és szívesebben látta volna az ő

fivérét, John Eastmant, vagy az apjukat, Lee Eastmant menedzserként.
Az utóbbiakkal éppúgy tárgyaltunk, mint Kleinnel - méghozzá em-
lékezetem szerint a Claridge's-nél és én amellett voltam, hogy miért ne
fogadhatnánk föl mindkettőt, de arra nem emlékszem, hogy Klein va-
laha is összejött volna Eastmanékkel

RINGO: Én kedveltem Allent. Vidám ember volt, és tájékozott a

lemezbuliban. Ismert egy csomó lemezt, ismerte az együtteseket,
 762/840

teljesen képben volt. Ezzel szemben sokakkal beszéltünk, akik talán jó

üzletemberek voltak, csakhogy a zenéről fogalmuk sem volt.

GEORGE: Én akkor így gondolkoztam: „Ha már a kettő között kell

választani, én inkább Klein mellett döntök, mert John úgyis mellette
tette le a garast, meg elég őszintének is tűnik". Az utóbbi véleménye-
met néhány év múlva revideálnom kellett, de akkor ez a szempont is
sokat nyomott a latban, mert liverpooli gyerekként mindig is jobban
szerettük az egyszerű, egyenes embereket, mint az olyan előkelőb-
beket, amilyen Lee Eastman is volt.

NEIL: Elékszem egy olyan megbeszélésre, ahol a Beatles, Allen Klein

és Lee Eastman is ott volt, de az utóbbi kettő nagyon nem csípte
egymást, és jól össze is vesztek. Akkor még semmi sem dőlt el.

RINGO: John Eastmannel gyakran találkoztunk akkoriban, de arra

egyáltalán nem emlékszem, hogy egyértelműen felajánlotta volna a
szolgálatait.

Paulnak más elképzelései voltak arról, hogy ki irányítsa az Apple-t.

Sokszor össze is vesztünk vele. Mi azt gondoltuk: „Mi így döntöttünk —
te miért nem követsz bennünket?" Szerintem meg volt kötve a keze,
mert rokoni viszonyban állt Eastmanékkel; ha nem róluk lett volna
szó, hanem mondjuk John Northmanről, Paul nem vacillált volna an-
nyit. így viszont nem akart balhét a családon belül.

NEIL: Pár hónap beletelt, mire mindent megbeszéltek, és összehoztak

egy egyoldalas előszerződést (a véglegeset sohasem kötötték meg).
John, George és Ringó ezt alá is írta, de Paul nem volt hajlandó,- azt
hiszem, időt akart nyerni. Nem látott okot a sietségre.

PAUL: Szerintem Allen Klein nagyon meggyőző tudott lenni, mivel ez

volt az erőssége. Mindig megkérdezte, hogy mit szeretnénk, és ha azt
mondtam: „Pénzt, sok pénzt!", akkor mosolyogva mondta: „Meglesz!"
 763/840

Yokóval előfordult az is, hogy nehezen akart összejönni neki egy

kiállítás, szólt hát Allen Klemnek, aki biztosan azt mondta neki: „Egy
kiállítás? Nem probléma! Meglesz!" Meg is lett, mondjuk a syracuse-i,
az viszont nem zavarta egyiküket sem, hogy a négyünk pénzéből, pedig
Yoko nem is volt a Beatles tagja. No, hát így intézte Allen Klein a dol-
gokat: tulajdonképpen teljesítette az ígéreteit, mert ezzel tarthatott
kézben mindenkit - az már más kérdés, hogy miképpen (és miből) is
teljesítette azokat.

Én ajánlottam a Beatles ügyvédjének Lee Eastmant, de a többiek

tiltakoztak: „Nem jó, mert részrehajló lenne veled.'' Ezt értettem, de
azért megkérdeztem tőle: „Ha a Beatles felkérne képviselőjének, vállal-
nád?" Azt mondta, könnyen lehet. Ezért még egyszer megkérdeztem a
többieket, mielőtt felkértem volna Lee-t, de megint azt mondták: „Szó
sem lehet róla, mert túl elfogult lenne." És azt hiszem, ebben végső
soron igazuk is volt.

John Klein mellett döntött, mire George és Ringó úgy gondolta, követi
John példáját. Rájöttem, hogy tőlem is ezt várják el, csakhogy én ezt
egyszerűen nem tartottam jó ötletnek. Kikértem Mick Jagger
véleményét is az ügyben, mire ő azt mondta: „Nincs vele semmi gond,
ha tényleg egy ilyenre van szükségetek." Vagyis semmi olyat nem mon-
dott, amitől fenntartásaim lehettek volna, végül mégis magamra
maradtam az ellenkezésemmel.

A Beatlesnél korábban az volt a szokás, hogy ha valamiben nem ér-

tettünk egyet valamennyien, akkor az meg volt vétózva. Most nekem
nem adtak erre lehetőséget, hanem volt ez az új felállás, hogy három
egy ellen, most mi lesz?

Emlékszem, egy este az Olympic stúdióban voltunk, mert valamit kel-

lett dolgozni az Abbey Road lemezen. Már nekikészültünk a felvétel-
nek, amikor megjelent Allen Klein is. A többiek felszólítottak, hogy
 764/840

írjam én is alá a szerződést, amit magával hozott, mert magával kell

vinnie valami bizottsági ülésre. Mondtam: „Ugyan már! Péntek este
van, szombaton sehol sem tartanak ülést, különben is, Klein a maga
ura, nem felel semmiféle bizottságnak. Higgyétek el, hogy a dolog
biztosan ráér hétfőig. Most csak vegyük föl szépen, amit akartunk, ne
sürgessetek engem ezzel az aláírással."

Erre mindenki nekem esett: „Szóval hátráltatni akarsz minket? Húsz

százalékot kér!" Mondtam: „Tizenötbe belemegyek." Erre megint azt
mondták, én vagyok a kerékkötő, én meg: „Dehogyis, én ezt
mindnyájunk érdekében mondom. Mi nem vagyunk akárkik, hanem a
Beatles vagyunk. Tőlünk be kell érnie 15 százalékkal is."

De ők (nem tudom, miért) megmakacsolták magukat: „Nem, húsz

százalékot fog kapni, és igenis van egy bizottság, és vagy most aláírod,
vagy soha." Én sem engedtem, hanem azt mondtam, hogy márpedig én
most nem írom alá.

Iszonyú nagy vita lett belőle, de végül elpucoltak, otthagytak magamra

a stúdióban. Véletlenül beesett oda Steve Miller, hogy mi van, üres a
stúdió? Mondtam, hogy a jelek szerint van némi üresedés. Azt mondta,
hogy akkor használni szeretné, amiből az lett, hogy az egyik számán, a
„My Dark Hour"-on én dobolok. Ketten vettük föl az egészet.

Nekem akkor ez éppen jól jött, mert kipüfölhettem magamból az

indulataimat.

No, így lépett be Klein az életembe, hogy ilyen kész helyzet elé akartak
állítani. A végén persze megkapta a húsz százalékát.

DEREK: Kleintől többnyire féltek az emberek, de én nem, mert

éreztem, hogy valahol sebezhető is, mint ahogy mondjuk Frank
Sinatra is: ö is szerette volna, ha szeretik. Kitinnél is éreztem, hogy van
egy sebezhető pontja.
 765/840

Azokkal persze, akik könnyen megijednek, tudott félelmetes lenni.

Apró szeme volt, és mindent mindig megfigyelt. Ő New Jerseyből
származik, tehát egy egészen más kultúrából, mint mi, de nekünk az
Apple-nél nemigen fájt emiatt a fejünk: „Rossz híre van? Na és? Szük-
ségünk van a szakértelmére, és ha nem tetszik a stílusa, majd
kibírjuk."

Egyszer aztán azzal jött oda hozzám: „Azt mondták nekem, hogy maga
sok pénzt elpazarol, főleg italra. Én azonban utánanéztem, és úgy
látom, hogy ez a részleg nem is kerül olyan sokba." Mondtam:
„Tudom. A sajtóosztály akkor kerül sokba, ha minduntalan utazgat-
nak. A whisky, a sör és a cigaretta nem annyira drága. "

Szerintem a Beatles nem sokat gondolkozott, mielőtt Allen Kleint al-

kalmazta volna. John gyakorlatilag egy este után jelentette ki, hogy ny-
ugodtan rábíz mindent. Bár az igaz, hogy kikérték róla Jagger,
Donovan, Mickey Most és mások véleményét is, akik egybehangzóan
azt mondták: „Hát, nem éppen az a fajta, akivel szívesen menne
nyaralni az ember, de az ügyeket elég jól kézben tudja tartani."

John és George (talán még Ringó is) elég hamar rábólintott. Paulnál
azonban ez nem ment ilyen könnyen, ő mindig megfontoltabb volt, de
végül ő is aláírt valamiféle szerződést. Azt hiszem, ezt fényképen is
megörökítették mint nagy eseményt.

Én akkoriban ádázul pereskedtem Richard Bransonnel, aki akkor a

Student magazin ifjú újságírója volt, azért perelt be, mert nem adtam
át neki valamit, amit megígértem, miközben én sem kaptam meg a
dolgot Johntól és Yokótól.

Tízezer fontra perelt be ezért a „vétségért".

Amikor John értesült erről, azt mondta: „Amiatt ne aggódj, Allen majd
elsimítja. Majd minden szépen rendbefog jönni. Az a baj, hogy itt túl
 766/840

sokan félnek túl sok mindentől - Klein majd ügyesen felszámolja ezt."
Szóval John talált egy új Messiást, amitől néhányon bizakodni
kezdtek, mások pedig még inkább félni.

NEIL: Allen Klein sokakat menesztett az Apple-ből, és a maga em-

bereivel helyettesítette őket. Ez persze nem egy nap, hanem úgy kilenc
hónap alatt zajlott le. Például felszámolta az Apple önálló
sajtóosztályát, és ezeket az ügyeket Les Perrinre bízta, aki viszont
másokat is képviselt, például a Rolling Stonest. A lemezosztályról
Klein kirúgta Ron Kasst, a filmosztályról (a Let It Be befejezése után)
Denis O'Dellt, továbbá olyan kulcsembereket, mint Peter Asher, Tony
Bramwell és Jack Oliver. Nem egyszerű létszámcsökkentésről volt szó,
hanem a régi csapat szétveréséről.

Klein érkezése után új élet kezdődött az Apple-nél. A helyzet gyöker-

esen megváltozott már csak azért is, mert Paul nem folyt bele többé a
dolgokba. Ő egyáltalán nem értett egyet az új módival. Viszont minden
ellentét dacára akkor vették lemezre az Abbey Roadot, amikor Klein
volt a menedzser.

GEORGE: AMIKOR ALLEN KLEIN MEGÉRKEZETT AZ APPLE-BE,

AZ OLYAN VOLT, MINT AZ A JELENET A THE RUTLES-BEN,

AMIKOR RON DECLINE BEMEGY A SZAKASZHOZ, MIRE
MINDENKI KIUGRIK AZ ABLAKON. KLEIN KIT KIRÚGOTT, KI
MEG ELMENEKÜLT ELŐLE, MINDENESETRE A MAGA
EMBEREIT ÜLTETTE A RÉGIEK HELYÉRE.

DEREK: Allen nagy átalakítást vitt végbe az Apple-nél. Mindig, mind-

enhol nagyon érezni lehetett a jelenlétét. A velem szemközti szobát
foglalta el, úgyhogy tiszta hülye voltam, amikor mindent ugyanúgy
csináltam tovább, mint addig. Ma már ezt nem merném megtenni.
 767/840

Abban a hamis biztonságérzetben ringattam magam, hogy engem

úgyse rúghatnak ki, mert én képviselem a régi szép időket.

Volt egy „fekete" péntek, amikor Allen Klein sokakat elbocsátott, és

akkor meghívott engem ebédelni. Ez először fordult elő. Azt mondta:
„Néhány embertől most búcsút veszek. Ti maradtok, és ezt tekintsétek
a szerencséteknek, mert sok helyen azzal szoktam kezdeni, hogy egytől
egyig mindenkit kirúgok." Mi, akik ott maradtunk, bebeszéltük ma-
gunknak, hogy értékes munkát végzünk a Beatles számára.

Az irodámban volt például egy kis képernyő, amin örökké mindenféle

színek villóztak: ha jól emlékszem, vagy 150 fontba került. Éppen ez is
szemet szúrhatott volna Allennek, de ő már a Rolling Stonest és
Donovant menedzselte az úgynevezett pszichedelikus időkben, és azt
hiszem, ez olyan dolog volt a számára, amit értett is, meg nem is:
„Ezek a fiúk szeretik az ilyen bigyókat. Nem tudom ugyan, mit
szeretnek rajta, de szeretik. Nincs semmi értelme, pénzt nem hoz a
házhoz, de nem is nagyon visz, akkor meg hadd játszadozzanak egy
kicsit..." így aztán Klein szerencsére békén hagyott engem képer-
nyőstül - még másfel évig.

Peter Ashert nem rúgták ki, hanem ő mondott fel, részint a Ron Kass
iránti szolidaritásból. Szegény Ron ma már nem él, ő volt az Apple Re-
cords főnöke. Klein azért távolította el, mert ő is amerikai volt, és ér-
tett valamit a pénzügyekhez, ezért vetélytársat látott benne. Peter meg,
aki az A&R részleg vezetőjeként ugyancsak fontos szerepet töltött be az
Apple-nél, Ronnal tartott az MGM-hez, sőt James Taylort is magukkal
vitték.

Ezek után romlott meg végképp a hangulat. Tudom, mi voltunk a bo-

londok, amikor elhittük, hogy a világot meg lehet váltani, de akkor
ezzel sokan voltunk így. Mint ahogy állítólag Krisztus idejében is töb-
ben léptek fel megváltóként, úgy a hatvanas évek második felében is
 768/840

felbukkantak ilyenek; némelyik jó szándékú volt, mint a Beatles,

némelyik nem, de még a jó szándék is mindig zátonyra futott.

JOHN: Allen is ember volt, miként Brian is. Mindkettejüknél hamar

megéreztem, hogy kivel állok szemben, pedig elég sok embert félreis-
mertem már életemben, de őket nem.

RINGO: Allen Klein az első néhány évben igen jót tett nekem, mert
akkoriban arra volt szükségem, hogy valaki a gondomat viselje. Ha
leszálltam a repülőgépről vagy a hajóról New Yorkban, mindig várt
rám ott valaki, aki ha kellett, akkor átvitt a határon vagy berakott egy
autóba vagy egy rakás pénzt nyomott a kezembe és elvitt a szál-
lodámba,- nekem csak ennyi kellett, nincsenek olyan nagy igényeim,
csak ne kelljen intéznem semmit.

Allen azzal kezdte az Apple-nél, hogy kirúgott mindenkit, akit ismer-

tünk, és berakta helyettük a saját embereit. Nekem akkor már semmi
beleszólásom nem volt a dolgokba, de őszintén szólva ez nem is nagy-
on érdekelt.

PAUL: Allen Kleinnek nem sikerült rendet raknia az Apple-nél Azzal

csak az volt a baj, hogy mi alkotóként nagyok voltunk, csak éppen a
pénzről nem volt halvány fogalmunk sem, ezért többet költöttünk,
mint amennyit kerestünk. Azért fogadtuk fel őt, hogy ezt a visszájára
fordítsa.

Egyik legelső dolga az volt, hogy átvizsgálta az iratszekrényeket,

amelyekbe mi soha bele se néztünk, sőt még a létezésükről sem tud-
tunk. (Kiderült, hogy a dokumentumok fele eltűnt, amikor az Apple a
Savile Row-ra költözött.)

Ugye mi voltunk az alkotóművészek, bennünket nem érdekeltek az ira-

tok. Klein viszont rögtön talált egy tíz évre szóló szerződést,- mi azt is
elfelejtettük, hogy valaha aláírtuk. Egy másik szerződés
 769/840

alapfeltételeként bele kellett egyeznünk, hogy tíz évre egymáshoz

kötjük a sorsunkat,- ennek alapján kezdtek engem is belerángatni
mindenbe, amit a többség akart. Csak az volt a furcsa, hogy mi ilyen ir-
atokhoz tartsuk magunkat, amikor az addigi kapcsolatunk a kölcsönös
bizalomra épült, és egymás között sosem írtunk le semmit.

JOHN: Zsákszámra kerestük a milliókat, de ebből a Beatlesnek

viszonylag kevés jutott. Igaz, mindnyájan házat vehettünk, de még
évekig fizettük a részleteket. Csak azután szabadultunk meg ettől a te-
hertől, hogy felfogadtuk Kleint. Sok milliót tettek zsebre helyettünk
mások. Nem is egy társaság van Londonban, de még Amerikában is,
amelyik egyszerűen lenyelte a mi pénzünk tetemes részét.

Ami Brian Epsteint illeti, ő is művészlélek volt, inkább a színházhoz ér-

tett, mint a pénzhez, és azt tudta nagyon, hogyan tegyen bennünket
színpadképessé. De üzleti ügyekben rendre rosszul döntött. Őt is sok-
szor az orránál fogva vezették, és rajta keresztül minket is.
Ilyen az élet. Hányszor előfordul a showbizben, hogy egy művészt
mindenéből kiforgatnak, különösen, ha fiatal! Talán az az elképzelés
áll emögött: „Ne adjunk neki túl sok pénzt, mert akkor ellustul." Pedig
ez nem igaz. Ha egy művésznek van elég pénze, jobban tud dolgozni,
mert biztonságban érzi magát. Én mindig azon aggódtam: „Nem járok-
e úgy, mint Mickey Rooney? Tudom, hogy rengeteg pénzt kerestem, de
hová lett? Egyszer majd adót is kell fizetnem, és akkor nem mondhat-
om, hogy meg se kaptam azt a pénzt. Ha a papíron az áll. hogy a
Beatlesnek volt ennyi meg ennyi bevétele, akkor életünk végéig fizeth-
etjük utána az adót." És nem ok nélkül aggódtam így. Minden kölyköt
figyelmeztetek, aki erre a pályára adja a fejét: sose írj alá semmit, hac-
sak az ügyvéd nem a testvéred. Csak az a biztos, ami a családban
marad.

PAUL: Az történt még jó régen, hogy a liverpooli években mit sem tud-
tunk Johnnal a szerzői jogokról. Valahogy úgy gondoltuk, hogy a dal
szabadon száll a levegőben, és ezért mindenkié. És ekkor már összeak-
adtunk az első kiadónkkal, Dick Jamesszel. Udvariasan bánt velünk,
amitől mi teljesen elájultunk, és fogalmunk sem volt róla, menyire
becsap bennünket. Ő egy életre megcsinálta a szerencséjét azzal a kis
udvariaskodással, én meg máig azt a szerződést nyögöm, amit akkor
kicsalt belőlünk.

1969 márciusában, a távol létünkben — én nászúton voltam, John meg

a maga „ágyasülését" folytatta éppen - Dick James eladta a dalaink jo-
gait. Amikor hazaértünk, számon kértük rajta, hogy ehhez nem volt
joga, de kiderült, hogy tévedtünk. Igenis joga volt. Ezek a dolgok így
mennek. Eladta a dalainkat, és azok árucikké váltak. Lew Grade, az
ATV volt vezetője vette meg. Számos dalt egyszerűen eltulajdonítottak
Johntól és tőlem, és néhányat George-tól is.

RINGO: Februárban kezdtem forgatni Peter Sellers-zel a The Magic

Christian című filmet. Olvastam Terry Southern könyvét, aztán együtt
bekopogtattunk Peterhez, hogy nem lenne-e kedve filmet csinálni
 771/840

belőle. Egy Peter Sellersnek persze csak három telefonjába került,

hogy meglegyen rá a pénz, és már forgathattunk is.

Peter egészen elképesztő fazon volt. Forgattunk egész nap, aztán este
együtt vacsoráztunk, jókat röhögtünk, és nevetve búcsúztunk cl
egymástól, de másnap reggel megint meg kellett nyerni a bizalmát,
nem tudta ott folytatni, ahol abbahagytuk.

Minden reggel kilenckor újra elkezdtem vele barátkozni. Este hatkor

egymás vállát csapkodtuk a röhögéstől, másnap reggel meg ismét
össze kellett tegeződni vele. Néha annyira morcosan fogadott, hogy el
is zavart, de hát Peter Sellers, az Peter Sellers.

Terry Southernnel jól kijöttem. A szomszéd öltöző volt az övé, és jól

összehaverkodtunk, meg állandóan üzengettünk egymásnak. A dolgok
folyton alakultak. Ha azzal jött a producer, hogy sikerült leszerződtet-
nie a filmre Yul Brynnert is, Terrynek gyorsan írnia kellett egy új
szerepet. Legközelebb arról értesültünk, hogy Raquel Welch is benne
lesz a filmben. Akárkit rángattak is bele, szegény Terrynek mindig kel-
lett még hozzáírnia valamit, aztán ha én is benne voltam a párbeszéd-
ben, Terry bedugta a szövegemet az ajtó alatt, olykor egy óra alatt kel-
lett bevágnom.

Nagyon jókat nevettünk Peterrel, neki igazán remek humorérzéke volt.

Némelyik jelenetet nem tudtuk fölvenni, mert ránk jött a hisztérikus
röhögés. Az egyik kinyitotta a száját, mire a másik elkezdett röhögni,
és ez néha napokig így ment.

Petertől sokat tanultam is. Volt például egy olyan jelenet a filmben,
ahol csak nekem volt szövegem, ő viszont ott állt velem szemben, és
elkezdte piszkálni az orrát. Ha moziban nézik meg a filmet, láthatják,
hogy annál a jelenetnél mindenki Peter felé fordul, mert arra figyel-
nek, hogy ez most miért piszkálja az orrát, nem pedig arra, hogy mit
 772/840

mondok én. Ez jó lecke volt: ilyesmit soha egyetlen filmben sem

engedtem meg többé. Peter is többször mondta nekem, hogy mindig
mindenre figyelni kell. Ő már a szeme sarkából is mindent észrevett,
és mindig valami mókán törte a fejét.

Az, hogy John mindig Yokóval volt együtt, én meg elmentem forgatni,
azt mutatja, hogy akkor már elindultunk különböző irányba. A Beatles
közös energiája szép lassan elfogyott. Most már úgy álltunk hozzá egy
próbához: „Istenem, már megint muszáj bemennem? De hát én ezt
csinálnám most szívesebben, John azt, George meg amazt..." És hát
mindenkinek volt már családja is, egyre több minden, amivel el vol-
tunk foglalva a Beatles helyett.

GEORGE: John cl akart menni, hogy folytathassa az avantgárd kísér-

leteit, én pedig egyszerűen lemezre akartam venni néhány dalt. Paul
ezzel szemben, azt hiszem, koncertezni szeretett volna. Ami meg
Ringót illeti, amíg mi egyetértettünk, ő is mindenben benne volt, de
így már elment a kedve,- nem akarom őt ezzel lebecsülni, de azt
láthatta, hogy ha

mi mind olyan jól elboldogulunk már egyedül is, akkor neki mi keres-
nivalója van közöttünk?

NEIL: Az is okozott némi keserűséget, hogy Allen Klein felbukkant,

meg hogy mi van a pénzzel Paul nem igazán akarta, hogy Klein mene-
dzselje őt is, és csak nehezen adta be a derekát.

JOHN: Mi mind csupán művészek vagyunk, nem tudjuk menedzselni

magunkat, nem tudunk magunkról gondoskodni. Nem könnyű négy
olyan öntudatos embernek, mint a Beatles, ilyen sokáig együtt marad-
nia; az elején még összetartottak minket a közös célok: hogy ismertté
váljunk, vagy hogy eljussunk Amerikába. De 28-29 éves korunkra
egyszerre fölmerült a kérdés: „Mi célunk lehet még? Mindent
 773/840

elértünk!" Közben mindenkinek kiteljesedett a tehetsége. George

például kezdett egyre több jó dalt szerezni, nem csoda, ha önálló
lemezre vágyott, mert a mieinken nem sok hely jutott neki. Egyszerre
mindenkit jobban kezdett foglalkoztatni a saját zenéje, és ekkor
elindult ki-ki a maga külön útján.

PAUL: A Shea stadionban 56 ezer néző előtt játszottunk. Ezek után

fölteszi magának az ember a kérdést: „Mi jöhet még ezután? 57
ezernek játszani?" Innen kezdve a dolog már nevetséges, és hacsak
valaki nem arra törekszik, hogy csakugyan örökké közönségrekordot
javítson, akkor már jobb, ha kissé visszafogja magát. Mi most pon-
tosan ezt tesszük: visszafogjuk magunkat, és megpróbálunk normál-
isabb életet élni.

RINGO: John lélekben talán már a hatvanas évek közepén kiszállt a

Beatlesből, Paul volt köztünk a munkamániás vagy Beatles- (nem
Beatle-, hanem többes számban!) mániás. Mivel Johnnal majdnem
szomszédok voltunk Weybridge-ben, gyakran látogattunk át
egymáshoz, és sokszor, amikor igen jól igen lazán éreztük magunkat
együtt, egyszer csak csörgött a telefon, és már megint Paul volt azzal,
hogy be kéne menni a stúdióba fölvenni valamit. És hiába kértük, hogy
hagyjon már békén, mert pihenni akarunk, addig erősködött, amíg be
nem mentünk.

A hatvanas évek végén már arra gondoltunk ilyenkor: „Mi a fenének

megyünk be? Kinek van erre szüksége?" Nem tudtunk már lelkesedni.
Egyedül Paul volt az, aki még össze akarta tartani a csapatot. Ő ma is
ilyen, mert ilyennek született.

RINGO:

OLYAN VOLT, MINT A VÁLÁS ELŐTT EGY HÁZASSÁGBAN. A

VÁLÁS SEM EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA TÖRTÉNIK,
 774/840

HANEM AZ EMBER MINDIG ELKÍNLÓDIK PÁR HÓNAPOT VAGY

ÉVET, MIRE KIMONDJA: „ABBA KÉNE MÁR HAGYNI."

RINGO: Mi mindannyian arra számítottunk, hogy Paul előbb-utóbb

feleségül veszi Jane Ashert. Szerették egymást, jó ideje együtt jártak,
úgyhogy ez lett volna a természetes. Fogalmam sincs, hogy végül miért
is szakítottak. Ezt kérdezzék meg Paultól, vagy talán inkább Jane-től —
igen, az sokkal érdekesebb lenne, hogy vajon ő mit mond erről az
egészről!

PAUL: 1969. március 12-én feleségül vettem Lindát. Akkor már régóta
ismertem. Egy londoni éjszakai klubban, a Bag O'Nailsben is-
merkedtünk meg, ahol törzsvendég voltam. Akkoriban gyakran jártam
ilyen helyekre, mert a koncerteket és általában a stúdiófelvételeket is
befejeztük este 11-ig. A munka után aztán jólesett elmenni szórakozni
egy kicsit még záróráig kabaréba vagy valami jó kis zenés helyre. (Ilyen
volt például a Blue Angel vagy a Talk of the Town, mindkettőt
kedveltem.)

A Bag O Nails klubot főleg azért szerettem, mert sok zenész haverom
járt oda: például Pete Townshend, Zoot Money vagy Ceorgie Fame.
Velük szívesen eldumálgattam és el is iddogáltam akár késő éjszakáig.

Egy este Linda is megjelent a klubban. Azért jött Amerikából London-

ba, hogy együtteseket fényképezzen egy „Rock and Other Four Letter
Words" című fotóalbumhoz.

Aznap éppen az Animalset fényképezte, ők hozták magukkal a klubba.

Ott ült Linda egy boxban a zenekarhoz közel - éppen egyik kedvenc
együttesem, Georgie Fame és a Blue Flames játszott, valamint Speedy
Acquaye bongózott. Linda már első látásra megtetszett nekem. Amikor
menni készült, egyszerűen odamentem hozzá és bemutatkoztam.
 775/840

Azzal folytattam: „Mi most átmegyünk egy másik klubba, a Speak-

easybe. Nincs kedve velünk tartani?" Ha akkor erre nemet mond, ma
nyilván nem a feleségem. De ő azt mondta: „Miért ne?", így aztán át-
mentünk a Speakeasybe, ahol mindnyájan akkor hallottuk először a
„Whiter Shade Of Pale"-t. Azt hittük, Stevie Winwood játssza, aztán
kiderült, hogy egy ismeretlen, különös nevű együttes, a Procol Harum.

Ettől kezdve viszonylag gyakran találkoztam Lindával, mert hol én

ugrottam át New Yorkba, hol ő Londonba. Én meg elérkeztem arra a
pontra, ami sok ember életében bekövetkezik: „Ha egyáltalán meg
akarok még nősülni valaha, akkor most van itt az ideje".

Egyre többet törtem ezen a fejemet, és végiggondoltam, kit vennék el a

legszívesebben, és valahogy egyre inkább Linda tűnt az ideális
választásnak.

Amikor legközelebb felhívtam, megkértem, hogy jöjjön el hozzám

hosszabb időre Londonba, és akkor kezdtünk el együtt járni. Ő nemi-
gen akart férjhez menni, mert egyszer már elvált, de én egyre azt haj-
togattam, hogy ez a házasság jó lenne,

Ő ugye félt, mert egyszer már megégette magát, de végül csak beadta a
derekát, és összeházasodtunk a marylebone-i anyakönyvvezetőnél.

Nem emlékszem, hogy bárkit meghívtam volna a bandából az

esküvőnkre. Hogy miért nem? Hát mert ilyen gazember vagyok. De,
gondolom, azért, mert az együttes amúgy is felbomlóban volt. Már
nagyon egymás bögyében voltunk, és legfeljebb elméletben volt még
együtt a csapat.

NEIL: Paul és Linda esküvőjén nem voltam ott, de utána volt egy kis
teadélután a Ritz-ben, és azon én is olt voltam a feleségemmel, és Mal
is eljött, de senki másra nem emlékszem.
 776/840

GEORGE: Éppen Paul esküvőjének a napján döntöttek úgy, hogy

razziát tartanak nálam, és a miatt a zsaru miatt máig nehezen kapok
amerikai vízumot.

Úgy nyolcadmagával, köztük egy rendőrnővel, valamint egy kutyával

ütött rajtam - gondolom, a kutyát nem véletlenül hívták Jóginak,
hanem Maharishi miatt. Nekik jó hecc volt ez az egész.

Rajtunk ütöttek, ujjlenyomatot vettek tőlünk, és letartóztattak. Amikor

az újság beszámolt az esetről, úgy írtak rólunk, mintha valami divat-
bemutató lett volna: „George sárga öltönyt viselt, a felesége, Pattie
pedig"... és így tovább.

DEREK: George-dzsal együtt voltunk az irodában, amikor jött a tele-

fon. Sokat dolgoztunk aznap az Apple-nél. Pattié szólt oda: „Itt van a
hatóság." Akkor már tudtuk, mi ilyenkor a teendő, és felhívtuk a kiadói
részleg jogtanácsosát, Martin Poldent. Megvártuk, amíg beér az Apple-
be, aztán kimentünk együtt Esherbe, ahol egy csomó rendőr várt ránk
- én letettem az óvadékot George-ért és Pattie-ért. Mindazonáltal
nagyon dühösek voltunk a rendőrségre. Nem tudtak volna alkal-
masabb napot kiválasztani a Paul esküvője napjánál? Hogyan ün-
nepeljünk ezek után? De hát a zsaruk mindig is faragatlan fráterek
voltak.

George nyugodtan fogadta a dolgot. Ő igen hidegvérű, néha meg-

sértődik, de nem szokta elveszteni a fejét. Aznap este is nyugodt
maradt, de nagyon fel volt háborodva. Amikor hazaérkezett, és
meglátta azt a rengeteg rendőrt, azt mondta: „A rókáknak vagyon bar-
langjuk és az égi madaraknak fészkük, de az ember fiának nincs hova
fejét lehajtania." „Valóban, uram? Elnézést, de ismertetnem kell a jo-
gait. .." és így tovább.
 777/840

Szóval George nyugodt volt, de bosszús is, mert, ahogy mondta, ő

mindent rendben tartott, a füvet a füves dobozban, a tömjénrudakat a
tömjénesben. Igen szépen berendezett lakása volt, tele fantasztikus
holmikkal, és mindenféle különleges füstölnivalóval.

Máig nem értem, miért zaklatták őt, hiszen nem ártott senkinek. Csúf
beavatkozás volt ez a magánéletébe.

Paul esküvőjére nem emlékszem, hiszen ott se voltam. Paul és Linda

ezt úgy oldotta meg, hogy egy csomó fényképet készíttettek, aztán azt
osztogatták. Az esküvőn nem akartak nagy nyilvánosságot. Szerintem
mindenképpen szimbolikus, hogy ez az ünnepi esemény a Beatles
életében zártkörű volt, a másik viszont nyilvános.

Mellesleg lehetett sejteni, hogy a házkutatásra George-nál előbb-utóbb

sor kerül. Ez nem ért minket olyan váratlanul az Apple-nél, mint
Johnék pucér fényképe vagy éppen a Pokol Angyalainak a látogatása.

NEIL: Én is benn voltam az irodában, amikor Pattie betelefonált. Ge-

orge megkérdezte tőlem, most mit tegyünk, mire én azt mondtam:
„Mindent fel fognak forgatni nálad. Hol tartod az anyagot?" Azt felelte:
„Van egy doboz hasis a kandallón." Aztán visszahívta Pattie-t, hogy
mondja meg a rendőrségnek, hol van, amit keresnek, nehogy feldúlják
az egész házat.

DEREK: A következő Beatle-esküvőre március 20-án került sor:John

vette feleségül Yokót Gibraltárban.

JOHN: Eredetileg a kompon szerettünk volna összeházasodni, Fran-

ciaországba menet. Ilyen romantikusan képzeltük el a dolgot, csak-
hogy Southamptonba érve kiderült: Yoko nem kaphat egynapos vízu-
mot az átkelésre, mert nem brit állampolgár, meg különben is, ma már
nem lehet hajón esküdni, a kapitányoktól megvonták az esketési jogot.
 778/840

Párizsba azért csak eljutottunk, és onnan hívtuk föl Peter Brownt

azzal: „Azonnal össze akarunk házasodni. Hová mehetünk?" Igen
hamar visszahívott, és közölte, hogy pillanatnyilag Gibraltár az egye-
tlen lehetséges hely. Gondoltuk, éppen jó lesz, hiszen ott vannak
Herkules oszlopai, és valamikor azt gondolták a világ végének. Va-
lahogy úgy, hogy ott nyílik egy kapu egy másik világba, ami ránk is
pontosan illett, és az is eszünkbe jutott, hogy erre a sziklára alapozzuk
a kapcsolatunkat.

NEIL: A „The Ballad Of John And Yoko"-ban benne is van: „Peter

Brown hívott föl azzal, hogy "Gibraltárban összeházasodhattok". A hír
hallatán azonnal béreltek egy gépet, elrepültek oda, és megtartották az
esküvőt.

JOHN: Mi ketten ugyanúgy gondolkodunk, és korábban mindketten

magányosak voltunk. Rengeteget álmodoztunk, és ugyanolyan ál-
maink voltak. Én mindig vártam egy nőt. Tudtam, hogy nem lesz
Beatles-rajongó.

Cynthiát csupán azért vettem el, mert teherbe esett. Sosem volt
egymásnak sok mondanivalónk, de ez nem zavart, mert ő szerényen a
háttérbe húzódott, én meg elvoltam a magam világában. Néha fe-
leszméltem, hogy hát mi nem is vagyunk együtt, és ilyenkor mindig re-
méltem, egyszer eljön az igazi, akire mindenki vár. Igen, de igazi mic-
soda? Nekem azt jelentette az igazi, hogy az a nő egyenrangú szellemi
partnerem lehessen, és önmagam adhassam neki.

PAUL: Yoko hirtelen elfoglalta a főhelyet John életében. Nekem sok-

szor jutott eszembe róluk a legénybúcsú. Biztosan halloták már azt a
régi leszerelő nótát, hogy „Esküvőre szól a harang, búcsúzom a
bandától". Ez eredetileg arról szólt, hogy az ember otthagyja a régi jó
cimboráit, és családot alapít, mint mindenki más.
 779/840

Egy kicsit így volt ez a Beatlesszel is: tudtuk, hogy egyszer

bekövetkezik ez a nap. Amikor John annyira összegabalyodott Yokóv-
al, nyilvánvaló lett, hogy innen már nincs visszaút. Annyira szen-
vedélyesen szerették egymást, hogy másképpen nem is történhetett.
Teljesen lekötötte őt ez a szerelem, számunkra már nem maradt ener-
giája. Mi voltunk a múlt, Yoko a jövő. Mi pedig nem tehettünk mást,
mint hogy ezt tudomásul vesszük.

DEREK: Yoko mindenki mást kiszorított John életéből. Mióta egymás-

ba szerettek, teljesen betöltötték egymás életét, és mindenben
egymásra voltak utalva.

Nekem meglehetős fejtörést okozott, hogy a sajtó csámcsogni fog a

John válásán, és ezt meg is beszéltem Johnnal, valahogy így: „Én
felkészültem arra, ami most következik.

Figyelmeztetlek, hogy nem lesz valami kellemes, mert minálunk,

Angliában igen rossz szemmel nézik a híres emberek válását. Én nem,
de a sajtó és a közvélemény igen, és ezen én sem tudok változtatni" - és
így tovább.

Miután kiderült, hogy John Yokót választotta, szívvel-lélekkel melléjük

álltam, pedig kedveltem Cynthiát, de beláttam, hogy John számára
nem ő az igazi, hanem Yoko.

JOHN? A legtöbben rossz szemmel nézik a válást, ezért az elidegene-

désem az emberektől azzal kezdődött, hogy összejöttem Yokóval. Per-
sze, ha sikerül titokban lebonyolítani, akkor rendben van, de én sem-
mit sem csinálhattam titokban. Beleszerettem valaki másba, aztán fe-
leségül vettem,- nem értem, miért botránkoznak meg ezen olyan
sokan, amikor igen gyakori eset. Az csak nehezítette a helyzetünket,
hogy Yoko japán. Emiatt sokan még inkább úgy gondolták, hogy
 780/840

elment az eszem, holott egyszerűen csak szerelmes lettem, ami könny-

en megtörténhet azzal, aki olyan fiatalon nősült, mint én.

Az esküvőnk után rémséges, fajgyűlölő leveleket kaptunk Yokóval.

Volt, aki megjósolta, hogy Yoko előbb-utóbb el fogja vágni a torkomat.
Ha jól emlékszem, ez a barom egy katonatiszt volt.

RINGO: Én úgy tudom, John és Yoko azért tartotta az esküvőt

Gibraltárban, mert amennyire lehet, el akartak bújni a sajtó elől.

GEORGE: Én akkor nem is tudtam, hogy Johnék Gibraltárba mentek

megesküdni - a „Ballad Of John And Yoko"-ból tudtam meg! Azt
hiszem, szerették volna titokban tartani.

JOHN: Fontolóra vettük Yokóval, hogy akármit teszünk is, az benne

lesz az újságban. Ha pedig úgyis biztosan írnak rólunk, miért ne
használhatnánk föl az esküvőnket egy kis békekampány céljára is?

Az „ágyasülésünkkel" a sajtó figyelmét akartuk felhívni. Az első ilyenre

még a nászutunkon, Amszterdamban került sor. Szétküldtünk egy
meghívót ezzel a szöveggel: „Kérjük, látogasson el John és Yoko ágyas-
ülésére az amszterdami Hiltonba". Tódultak is a riporterek és a
fotósok, egymást taposták le az ajtóban. Szerintem gőzük nem volt,
mit értünk mi ágyasülésen, de biztosan valami jó zaftosra számítottak.
Aztán amikor bejutottak és megláttak bennünket, leesett az álluk.

Ott feküdtünk az ágyon merő ártatlanságban, mint két angyal,

virágokkal körülvéve, és a bekéről és a szeretetről prédikáltunk. Fel
voltunk öltözve, pontosabban pizsamában voltunk, mindenesetre nem
látszott ki semmink,- az ágy csupán a happening színhelye volt.

A sajtó nyilván azt képzelte, hogy majd mindenki szeme láttára

szeretkezni fogunk, mivel közreadtuk azt a nagylemezt a meztelen
képünkkel - úgy képzelték, ezek után semmitől sem riadunk vissza.
 781/840

Persze azt én is mondtam, hogy a leghatékonyabban talán a szexszel

lehetne propagálni a békét, csakhogy egy ilyen akciónak szívesebben
lennék a producere, mint a résztvevője.

Beszéltünk újságírókkal a világ minden tájáról, a kommunista és a ny-

ugati országokból egyaránt,- napi nyolc órát biztosítottunk a sajtónak,
és igyekeztünk megfelelni minden kérdésükre. Sokan nem értették,
hogyan mozdíthatjuk elő ezzel a békét. Mi erre azt mondtuk: „A másik
fél nap mint nap propagálhatja a háborút és az öldöklést, és nemcsak a
tévéhíradóban, hanem a hagyományos westernfilmekben is,-majdnem
minden mozifilm a gyilkolásról szól. Mi meg azt mondjuk: a változ-
atosság kedvéért legalább most az egyszer az álljon az újságok cí-
moldalán, hogy béke, béke, béke!" Ez aztán nem egészen jött be, mert
1969. március 25-én a világ legtöbb újságjának címoldalán ez állt öles
betűkkel: „NÁSZUTASOK az ÁGYBAN". Na és, mi ebben a szenzáció?
Úgyhogy jókat nevettünk azon, ahogy a pancser újságírók tálalták a
dolgot.

Mi azt reméltük, hogy ezúttal nem azt teszik meg címnek: John és
Yoko esküvője" (mint mondjuk „Richard és Liz esküvője"), hanem:
John ÉS Yoko A BÉKÉÉRT TÜNTET AZ ESKÜVŐ UTÁN. Úgy
képzeltük, ha annyi mindent rá lehet sózni a sajtóra, miért ne ven-
nének tőlünk egy kis békét? Ha pedig az ember el akar sózni valamit,
ahhoz kell egy kis trükk, nálunk ez a trükk az ágy volt. Az ágy azért
jutott eszünkbe, mert mindketten lusta emberek vagyunk, és úgy gon-
doltuk, ott a legkényelmesebb tüntetni. Elég sokáig tartott, amíg
kisütöttük, hogyan szolgálhatjuk a békemozgalmat úgy, hogy közben
nem tesszük ki magunkat kellemetlenségeknek.

Szerintem ezt a harcot egyféleképpen szabad csak folytatni: úgy, ahogy

Gandhi tette, azaz békésen.
 782/840

GEORGE: Nekem tetszett a békeakciójuk, az ilyesmit mindig is tá-

mogattam. Én már „a gonosz fogorvos bulija" óta tisztában voltam
azzal, hogyan gondolkodik John ezekről a dolgokról, ezért nem lepett
meg, hogy a békéért harcol, méghozzá ilyen szokatlanul. Biztosan
nagyon élvezte, hiszen ezt is együtt csinálhatta Yokóval, és ez is a
nászútjuk részévé vált.

RINGO: NEKEM BORZASZTÓAN TETSZETT AZ ÁGYASÜLÉS A

BÉKÉÉRT. EZ IGAZÁN AVANTGÁRD ÖTLET VOLT. DE NAGYON
BÍRTAM AZT A JELENETET IS A DAVID FROST SHOW-BAN,
AMIKOR AZZAL BÚJTAK BE A ZSÁKBA: „VELÜNK
BESZÉLGESSENEK, NE A KÉPMÁSUNKKAL."

JOHN: Felkértek minket, hogy forgassunk egy filmet az osztrák

tévének „Nemi erőszak” címmel, amelyben persze szó sem volt konkrét
erőszakról, azt csupán a kamera követte el bizonyos értelemben. El-
mentünk Ausztriába, és tartottunk egy sajtókonferenciát, amelyen
zsákba bújva vártuk az újságírókat. Egész idő alatt nem láthattak ben-
nünket, csupán a zsákot. Ilyeneket kérdeztek: „Tényleg maguk vannak
benn?" „Van magukon ruha?" „Nem énekelnének el egy dalt?" Aztán
meg: „Miért pont itt csinálják ezt? Mi ez?" Mire azt mondtam: „Totális
kommunikáció!" Ők meg azt firtatták: „De miért Ausztriában? Mi nem
is ismerjük a Beatlest!"

Én arra gondoltam, hogy ha mindenki zsákot húzna a fejére, amikor

elmegy például állásról tárgyalni, kénytelenek lennének a külsejétől
függetlenül, csupán annak alapján megítélni, amit mond; ezt neveztem
el totális kommunikációnak. Szerintem a világ legjobb sajtóértekezlete
lett abból, hogy az újságírók a zsákot kérdezgették. Óriási volt a kép is,
ami megjelent erről az egész osztrák sajtóban.

Aztán elvicceltünk egy kicsit ezzel az ötlettel, mert volt olyan, hogy
valami megnyitóra elküldtük a nagy fehér Rolls Royce-ot, benne a
 783/840

zsákkal, miközben John és Yoko otthon ült, és nézte a tulajdon

fogadását a tévében. Ezt már csak azért csináltuk, hogy legyen min el-
gondolkozniuk az embereknek.

Többnyire azonban komolyan gondoltuk az ilyen akciókat, és az állt

emögött, hogy torkig voltunk az újságokkal, ahol az a hír, hogy
FELFALTA A TULAJDON GYERMEKÉT, nem pedig az, hogy
TILTSÁK BE A BOMBÁKAT!

RINGO: A „Ballad Of John And Yoko"-n Johnon kívül csak Paul

működött közre a Beatlesből, de azért jó szám volt. Nem ez volt az
egyetlen csonka Beatles-felvétel, például a „Why Don t We Do It In
The Road"-ot Paullal vettük fel ketten. Az ilyesmi nem volt probléma,
ráadásul Paul nagyon jól dobolt a „Ballad Of John And Yoko"-n.

JOHN: A „Ballad Of John And Yoko" mintegy válasz a „Get Back"-re

egyedül az én szerzeményem, és olyan, mint egy régi ballada. Egyszer-
űen csak elmesélem benne az esküvőnk történetét, hogyan mentünk
városról városra, Párizsból Amszterdamba, és így tovább. Egy kis öné-
letrajzi vázlat.

Nem gondolom, hogy ez a szólókarrierem kezdete lenne,- ez lesz a

következő Beatles-kislemez. Valahogy kiszivárgott ugyan, hogy kettes-
ben vettük föl Paullal, de én ezt nem akartam nyilvánosságra hozni.
Nincs ennek semmi jelentősége, csupán történetesen mi ketten vol-
tunk benn aznap a stúdióban: George külföldön tartózkodott, Ringó
meg filmet forgatott, nekünk viszont nagy kedvünk volt nekiesni és
megcsinálni, és ez történt. És úgy érezzük, hogy jól sikerült. Ennyi.

GEORGE: Nem bántam, hogy nem hívtak meg az esküvőre, és nem

sértődtem meg, amiért lemaradtam a John And Yoko felvételéről -
szerintem magánügy volt. Ha lett volna egy „Ballad Of John, George
And Yoko", azon biztosan rajta lettem volna.
 784/840

GEORGE MARTIN: John és Yoko idővel lecsillapodott egy kicsit.

Ekkor már jobban szót lehetett érteni velük, és ismét tudtunk
rendesen együtt dolgozni.

John néha átadott nekem egy kazettát a különböző dolgaival, és

megkérdezte, ki tudnék-e hozni valamit belőle. Ezt mindig szívesen
elvállaltam, hogy segítsek rajta, mert ő a technikát sosem tanulta meg
igazán.

Élveztem együtt dolgozni Johnnal és Yokóval a kettejük balladáján.

Azon a felvételen hármunkon kívül csak Paul volt jelen. Úgy is föl lehet
ezt fogni, hogy John és Yoko mint új együttes azzal kezdte a pály-
afutását. A ballada Beatles-szám is volt, meg nem is. John mintha
ezzel jelentette volna be egy bizonyos szinten, hogy létekben már kivált
az együttesből.

JOHN: A „Ballad Of Jolin And Yoko"-t itt (az USA-ban - a szerk.)

betiltották. Ha mégis játszották, akkor eltorzítva. Abban ugye azt
éneklem, hogy „Krisztusom, nem könnyű ez", és ez nem tetszett nekik,
mivel ebben az országban Krisztus nevét a nyilvánosság előtt csak a
papoknak szabad kiejteniük, egyébként szentségtörésnek számít. Azt a
szót valahogy megbuherálták, és akkor már ilyesformán hangzott:
„Brrr, de nem könnyű ez."

DEREK: Május végén John és Yoko tartottak egy „ágyasülést"

Montrealban is. Azon én is jelen voltam egy forgatócsoporttal és Yoko
lányával, Kyokóval együtt.

Mi a feleségemmel a Queen Elizabethen utaztunk Amerikába. Ere-

detileg úgy volt, hogy azzal jönnek Johnék is, de ahogy a Ballada is utal
rá, oda nem engedték föl őket, vízumproblémájuk volt még a hasis-
ügyből kifolyólag, így végül a Bahamákon és Torontón át, repülővel
érkeztek meg Montrealba. Ezzel szemben Ringó Starr és Peter Sellers
 785/840

pereputtyostul ugyancsak ezen a vadonatúj óceánjárón utazott. Már

megint különleges helyzet állt elő, amit John megrendelésére hosszú
telexen ismertettem a The Beatles Monthly folyóirat számára.

Az újabb ágyasülés tervezett színhelye először a bahamai Freeport volt,

ahol Allen Klein unokaöccse volt éppen nászúton, de kiderült, hogy a
szálloda rémes, az úgynevezett franciaágyak két felét például valami
ronda betontömb választja el egymástól. Amikor John meglátta,
kijelentette: „Ez nem jó az ágyasülésre. Menjünk át Kanadába, mert a
Bahamáktól eltekintve az esik legközelebb az Államokhoz."

Az újabb ágyasülés tíz napig tartott, ezalatt látogatók százait fogadták.

John és Yoko az Apple alapeszméjének szellemében minden kérdésre
válaszolt, és egyetlen látogató elől sem zárkózott el, már ha nem vértől
csöpögő fejszével a kezében érkezett, de ilyen nem volt. Lehet, hogy
voltak ezren is, mindenesetre piszkosul soknak tűnt.

Én voltam, hogy úgy mondjam, a happening főrendezője. Az es-

eményről készült filmen látszik, hogy időnként milyen sokan vannak
odabenn, igyekeztem úgy irányítani a forgalmat, hogy minél többen
megfordulhassanak a lakosztályban, amely szerencsére elég tágas volt,
de be kellett férnie a rengeteg magnetofonnak is, amire a felvételeket
készítették, akkor még nem volt műholdas tévéadás.

Nekem az volt a dolgom, hogy mindenre figyeljek, miközben ők mind-

végig ágyban feküdtek. Néha szünetet tartottak a látogatások között,
hogy pizsamát cserélhessenek meg ilyesmi. Azt hiszem, sokan vágytak
már arra, hogy bárcsak az egész életüket ágyban tölthetnék, ők
megvalósították ezt az álmot, ha csak tíz napra is.

Néhány naponként be kellett jelentkezniük a montreali brit konzulnál,

mivel csak az elutasított tartózkodási engedélyiik fellebbezési idejét
tölthették Kanadában, így végül úgy voltak ott több mint egy hetet,
 786/840

hogy be sem engedték őket! A fellebbezési idő leteltével pedig ki-

utasították őket. Fölrakták őket az első gépre, ami történetesen Frank-
furtba indult, pedig ők Londonba akartak menni! Erről valahogy
elfeledkezett a világ, hogy az ágyasülés után deportálták őket
Montrealból, pedig szerintem ez is botrányos Volt!

PAUL: Ha valaki megnézi az Imagine című filmet, azon időnként

feltűnik az Al Capp nevű grafikus. Ő is megjelenik az ágyasülésen, de
nagyon fancsali képpel. Ez egy vén gazember, akit John remekül
lekezel a jelenetben. Látni, hogy a legszívesebben pofán vágná, de
uralkodik magán. Szerintem John remekül viselkedett akkor, mert a
főszer nekiállt kötekedni Yokóval. ami meglehetősen prosztó egy módi.
De John nem vette a lapot, nem akart lesüllyedni a pasas szintjére.

DEREK: Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy a Beatles ismét a sajtó

figyelmének középpontjába került, de most rendkívül vegyes
hangvételű írások jelentek meg róluk, hozsannák éppúgy, mint
pocskondiázások.

Az amerikai sajtóban valamivel kedvezőbb volt a kép. Akkoriban ott

elég sok „alternatív" újság is megjelent már, így a nemrégiben alapított
Village Voice, a LA Free Press és a Rolling Stone. Ezzel szemben a brit
napisajtó, élén a Fleet Streettel, leginkább őrültként állította be Johnt
és Yokót. Nem volt igazuk, hiszen nemes küldetést vállaltak a béketün-
tetéseikkel, a „Give Peace A Chance" pedig remek dal volt.

JOHN: A „Give Peace A Chance"-et úgy szeretem, ahogy van. Nem

mondanám, hogy nem szereztem én jobb dalokat, mindazonáltal
büszke vagyok rá. Életem egyik legünnepélyesebb pillanata volt,
amikor az a sok békepárti velünk énekelte Washingtonban.

Volt a dalban egy kis csalás is. Valójában benne van a „maszturbáció"
szó is, így is énekeltük, de amikor a dalszöveg kéziratát hagytam jóvá,
 787/840

ezt átírtam „masztikáció"-ra, nehogy már emiatt ne jelenhessen meg a

szöveg. Emerről meg úgyse tudja senki, hogy micsoda.

DEREK: A sajtó támadása a Beatles ellen kezdett elhúzódó

várostromra hasonlítani,- mivel John és Yoko egyszerre annyi ügybe
belekeveredett, végül belefáradtak az ostromba, és elvonultak, hogy
úgy mondjam.

JOHN: A brit sajtó olyan lekezelően bánik velünk, mintha éretlen

gyerekek lennénk. „Nekünk ne papoljon ez a középkort! Beatle a
békéről, a filozófia nem az ő kenyere." Mintha a politikusok meg az
újságírók Istentől kapták volna a bölcsességüket!

Nagy-Britanniában engem afféle szerencsés pasasnak tartanak, aki

megütötte a főnyereményt, Yoko meg az a hawaii nő, aki megfogta
magának ezt az újgazdag pasit. Amerikában ezzel szemben elismerik,
hogy művészek vagyunk.

DEREK: Én akkor nem gondoltam, hogy John eltávolodna a

Beatlestől, hiszen zeneileg még együttműködtek. Nekem úgy tűnt,
hogy azt a sok mindent még össze lehet egyeztetni, bár 1969 is két-
ségtelenül nehéz év volt.

Ha mérlegre teszem, inkább rossz év volt, és örülök, hogy elmúlt. A

leginkább akkor romlott el, amikor Allen Klein bejött a képbe, és véget
vetett a szép időknek az Apple-nél.

JOHN: VALÓJÁBAN SEMMI ÚJ NINCS ABBAN, AMIT MANAPSÁG

CSINÁLUNK. MI MINDIG IS A BÉKE HÍVEI VOLTUNK. EZ
ÉRZŐDIK MÁR A LEGKORÁBBI BEATLES-DALOKON IS. AMÍG
EGYÜTT VOLTUNK, AZT ÉNEKELTÜK: „NEM KELL MÁS, CSAK A
SZERETET", MOST MEG AZT ÉNEKLEM: „NEM KELL MÁS, CSAK
A BÉKE". MI A KÜLÖNBSÉG?
 788/840

GEORGE: A Get Back (végleges címén Lel It Be) nagylemez végül csak
1970 májusában jelent meg, és minden idők összes lemeze közül erről
készült a legtöbb kalózkiadás. Jó időre elfektettük, és közben kialakult
bennünk a meggyőződés, hogy kellene azért még egy jó nagylemezt is
csinálnunk. Megkértük George Martint, működjék közre, bevonultunk
az Abbey Roadra, és fölvettük a lemezt.

RINGO: Otthonos érzés volt, hogy ismét George Martinnal dolgozunk

együtt az Abbey Roadon. Ismertünk minden zugot, és ismertük
George-ot is. Mintha hazaérkeztünk volna.

PAUL: Annak a stúdiónak a hangmérnöke, Geoff Emerick mindig

Everest cigarettát szívott, és először jobb híján ezt a címet akartuk adni
a lemeznek. Nem tetszett ugyan senkinek, de jó ideig semmi jobb nem
jutott az eszünkbe. Egy nap aztán hirtelen felüvöltöttem: „Legyen Ab-
bey Road! Ahol vagyunk! Ráadásul úgy hangzik, mintha valami kolost-
or neve lenne!"

RINGO: Hetekig hülyéskedtünk a lemez címével. mindenféle ökörsé-

get találtunk ki, mint „Billy Bal Bokája" meg ilyenek, aztán Paul
egyszer csak kitalálta, hogy legyen Abbey Road.

GEORGE MARTIN: A Let It Be annyira gyengén sikerült, hogy

magamban már el is temettem a Beatlest, és azt hittem, soha többé
nem dolgozhatom velük, sőt arra gondoltam: „Milyen kár, hogy így ér
véget, olyan szép volt!" Nagyon meglepődtem, amikor Paul azzal hívott
föl, hogy csinálnának még egy nagylemezt, nem vállalnám-e a produ-
ceri munkáját?

Gondolkodás nélkül azt felellem: „Igen, ha visszatérhetünk a meg-

szokott munkamódszerünkhöz." „Mi is ezt akarjuk" - mondta Paul. Én
rákérdeztem.-„John is?" „Igen, ő is." „No, ha így áll a dolog, veselked-
jünk neki"- mondtam.
 789/840

JOHN: A zene, az csak zene. Ma mindenki arról panaszkodik, hogy mi

sem vagyunk már elég progresszívek, meg Dylan sem, de hát nem mi
indítottunk el mindenkit egy új úton? A zene ilyen: amikor újítani
támad kedvünk, akkor újítunk, és a következő nagylemezünk talán
megint ilyen lesz. Azt hiszem, ezzel ismét elnyerjük a kritikusok tet-
szését, mert ismét nekiduráltuk magunkat valaminek.

Az a helyzet, hogy ma már nem szerzünk közösen dalokat. Erre már

két éve nem is volt példa, legfeljebb egy-egy részletet dolgoztunk ki
együtt. Mindenki a maga ízlése szerint dolgozik: én, Paul, George, sőt
még Ringó is. Ez olyan nagylemez lesz, amit majd szépen felosztunk
egymás között. Ettől függetlenül jellemzőbb lesz a Beatlesre, mint a
dupla album volt.

NEIL: Azi hiszem, az Abbey Road egyetlen dalának a felvételén sem

voltam jelen. Nem tartott az olyan sokáig, talán egy-két hónapig. De
John még akkor is eltűnt egy időre a karambolja miatt.

RINGO: Amilyen lidérces volt a Let it Be, olyan jól összejött az Abbey
Road. A B oldala egyenesen remek. Nekem kész csodának tűnik, hogy
annyi őrületből még megszülethetett az a befejezés, ami az egyik leg-
jobb teljesítményünk volt.

Johnnak is volt hozzá anyaga, meg Paulnak is, és ezeket szépen összer-
aktuk. Abban a befejező részben hallani is, hogy pillanatnyilag itt tar-
tunk, itt a vége, fuss el véle. Egyik dal sincs befejezve. Rengeteget dol-
goztunk pedig rajta, de igazi Lennon-McCartney, azaz közös
szerzemény egy sincs a lemezen, sőt még a külön szerzeményük is
kevesebb a szokottnál.

PAUL: Ha jól emlékszem, az én ötletem volt, hogy a töredékeket is ve-

gyük (öl és kössük össze valahogy, de igazán nem szeretnek minden
dicsőséget magamnak követelni. Úgy is jó, ha a csapat közös ötlete
 790/840

volt. Mindenesetre menet közben merült föl, hogy mindent egybe kel-
lene olvasztani, mintha valami opera lenne az egész, ami azért volt jó,
mert így majd' tucatnyi befejezetlen dalt mégiscsak tudtunk
hasznosítani.

JOHN: Mindig zsákszámra van félkész anyagunk. Nekem például

egész sok maradt a Pepper hordalékából, amit azóta sem volt kedvem
befejezni. Most rájöttünk, hogyan lehet ezeket a darabkákat fel-
használni, csak itt-ott hozzájuk kellett toldani egy keveset. Ebben a
munkában George és Ringó is tevékeny részt vállalt. Paul néha azt
mondta: „Itt van tizenkét taktusnyi lyuk, töltsétek meg valamivel",
mire mi ott helyben pótoltuk a hiányt.

PAUL: Johnnak volt például egy töredékszáma, a „Polythene Pam",

egy olyan lányról, akit még régről ismert egy liverpooli költő barátunk,
Royston Ellis révén. Valahol délen összefutottunk vele egy turnén, és
fellépés után John elment vele vacsorázni, majd meglátogatta,- nála
találkozott ezzel a lánnyal, aki csupa műanyag cuccot viselt. Johnnak
ez nagyon tetszett, mi viszont nem voltunk oda érte, mindenesetre a
dologból végül kitelt egy fel dal.

JOHN: A „Polythene Pam" utalás egy estémre Jersey-n, amit egy nővel
töltöttem meg egy költővel, Ginsberggel. A valóságban nem viselt se
csizmát, se szoknyát, a szövegben benne van a fantáziám is. Perverz
szex, egy műanyag zsákban. Csak írtam, ami éppen az eszembe jutott.

PAUL: Nekem is volt jó néhány töredék dalom. Éppen a nagyapám liv-

erpooli házában zongorázgattam, és ott volt a kottaállványon mosto-
hatestvérem, Ruth egyik kottája. Belelapoztam, és abban találtam rá a
„Golden Slumbers''-re. Miután nem tudok kottát olvasni, csak szöve-
get, magam írtam hozzá új dallamot. A szöveg megtetszett, így meg is
tartottam, bár aztán összekombináltam egy másik töredékemmel. Ily-
en töredék volt a „You Never Give Me Your Money" is.
 791/840

GEORGE: Hogy mi az a „furcsa papír”, amit a pénz helyett kap az em-

ber? Hát az, amit mi mindig kapunk, egy papír, amin az áll, hogy most
ennyit meg ennyit kerestünk, de magát a pénzt sosem kapjuk kézhez.
Van házam, autóm, irodám, de lehetetlennek tűnik ténylegesen
hozzájutni ahhoz a pénzhez, amit pedig állítólag megkerestem.

PAUL: Örökké azt kérdezgettük: „Milliomosok vagyunk még

egyáltalán?", mire olyan rémisztő válaszokat kaptunk, hogy „Papíron
igen". Erre kifakadtunk: „Most akkor igen vagy nem? Azt kérdezem,
hogy az ilyen kis zöld bigyóból van még egymillió darabom a bank-
ban?" Erre megint a kincstári duma: „Igazából nem is bankban van, és
nem is bankókban, de úgy néz ki, hogy..." Soha, egyetlen alkalommal
sem sikerült megtudnunk, hogy akkor most hányadán is állunk.

JOHN: Az egyveleghez én a „Polythene Pam"-mel, a „Sun King"-gel és

a „Mean Mr Mustard"-del járultam hozzá. Aztán mindenfele módon
próbáltuk ezeket a diribdarabokat összekapcsolni. A „Mean Mr
Mustard"-ben például a „nővére, Pam" eredetileg „nővére, Shirley"
volt. Azért változtattam meg, hogy kapcsolatot teremtsek a két töredék
között, amelyek egymástól függetlenül születtek még Indiában.

Amikor a „Sun King"-hez értünk, egyszerre csak elkezdtünk

hülyéskedni, így került bele az idegen nyelvű szöveg, a „cuando para
mucho”. Nem jelent semmit, nem is tudunk spanyolul, csak Paul tan-
ult egy keveset az iskolában. Ami csak az eszünkbe jutott, beleraktuk,
és közékevertünk egy liverpooli kifejezést is, a „chicka ferdi"-t, ami sz-
intén nem jelent semmit, csak olyasmit, hogy „hahaha". Kár, hogy a
„para noia" nem jutott eszünkbe, pedig viccből hívtuk magunkat Los
Para Noiasnak is.

PAUL: A „The End"-ben mindhármunknak volt egy-egy gitárszólója,

amit még soha nem próbáltunk ki. Végül pedig Ringót is rábeszéltük
egy dobszólóra, amire addig sohasem volt hajlandó. Minderre pedig
 792/840

azzal a sorral tettük föl a koronát: „Végeredményben a szeretet, amit

kapsz, egyenlő azzal a szeretettel, amit adsz."

IOHN: EZ EGY MÉLYEN IGAZ, FILOZOFIKUS KIJELENTÉS VOLT.

RINGO: Sosem rajongtam a dobszólókért, az Abbey Roadot kivéve

nem is doboltam lemezre egyet sem. Amikor az egyik számban a fiúk
mindhárman játszottak egy gitárszólót, akkor merült föl, hogy miért
ne csinálnék én is egyet, de én először hevesen tiltakoztam. Végül Ge-
orge Martin beszélt rá. Ő számolta a taktust, amíg doboltam, mert va-
lahová be kellett suvasztani. Tiszta röhej volt. Neki kezdtem rendesen,
aztán valami lehetetlen helyen kellett abbahagynom. A lényeg az, hogy
megcsináltam, és most már örülök, hogy legalább egy ilyet lemezre
vettünk.

(Még egy személyes megjegyzés az Abbey Roadról: azon a lemezen

sokat tamtamoztam, és annak attól olyan jó a hangzása, hogy közve-
tlenül azelőtt cseréltettem ki a bőrt. Ott még hallani lehet, milyen re-
mek hangja van a tamtamnak, nem úgy, mint manapság, amikor már
minden hang manipuláltan kerül lemezre.)

GEORGE: Az Abbey Road készítése során kissé jobbra fordultak a dol-

gok, és ugyan volt, amit utólag vettünk föl, a B oldali egyveleget egy-
folytában kellett lemezre játszanunk. Ez azt jelentette, hogy a számok
meghatározott sorrendben követték egymást, és az átkötésekre is oda
kellett figyelnünk, ami abszolút profi munkát és teljes odafigyelést ig-
ényelt tőlünk.

Hasonló volt a helyzet a vokállal is: minden kísérő szólamot pontosan

meg kellett tanulnunk, ezért ezt egészen sokat próbáltuk. Néhány dal
akkor hangzik a legjobban, ha nagyrészt szólóban éneklik, és a másik
két szólam csak időnként kapcsolódik be. Ez lényegében a
 793/840

hangszereléshez tartozik, és nagy gondot fordítottunk rá, hiszen akkor

már mindhárman szólóénekesi karrierre készültünk.

GEORGE MARTIN: Paullal együtt megpróbáltunk visszatérni a Pep-

pernél bevált módszerekhez, és a lemez hosszabbik oldalát sikerült is
egységesre komponálnunk. John erősen ellenezte, amit nagyrészt mi
ketten csináltunk a második oldallal; a többiek a koncepcióba nemigen
szóltak bele, csak a megvalósításba. John mindig is individualista volt
és igazi rocker, nyilván szívesebben látott volna több önálló, kemény
számot. Végül kompromisszum született az egyik oldal ilyen lett, a
másik amolyan. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Johnnak
ne lett volna jelentős szerepe a B oldalon is, hiszen igen tevékenyen
részt vett a hézagok kitöltésében. Az egyveleg összeállítása fantasztikus
csapatmunka volt, és én máig büszke vagyok rá.

JOHN: Nincsenek koncepcióink. Számomra a nagylemez olyan szá-

mok összessége, amelyek nem elég jók kislemezre. Én sokkal inkább
szeretem az utóbbiakat. Paulnak van néha koncepciója egy
nagylemezhez, egy ilyennek alapján született meg az egyveleg. Engem
nem érdekel a kompozíció, csupán a hangzás. Ha én szerkesztenék
nagylemezt, egyszerűen fölvennék rá tizennégy rockszámot, teljesen
tetszőleges sorrendben, ahogy jön.

RINGO: SZERINTEM MINDEN LEMEZÜNKÖN HALLANI LEHET,

HOGY MIKOR KAPTUK EL A FONALAT: EBBŐL MINDIG
IZGALMAS, JÓ SZÁM SZÜLETETT. ENNEK SEMMI KÖZE SEM
VOLT AHHOZ, HOGY MAGÁNEMBERKÉNT ÉPPEN HOGY
ÉREZTÜK MAGUNKAT, A ZENÉN ÉRZŐDIK, HOGY NAGYON
DÖGÖS, MERT BELEADTUNK APAIT-ANYAIT.

GEORGE: A „HERE COMES THE SUN"-T AKKORIBAN ÍRTAM.

AMIKOR AZ APPLE MÁR KEZDETT OLYANNÁ VÁLNI. MINT EGY
ISKOLA: MINDIG BE KELLETT MENNI, AZTÁN ALÁÍRNI EZT MEG
 794/840

AMAZT, ÉS OTT VALAHOGY ERŐSEBBEN ÉREZTEM, MILYEN

HOSSZÚ IS AZ ANGOL TÉL. EGY NAP MÁR ANNYIRA ELEGEM
LETT AZ APPLE-BÓL. HOGY BE SEM MENTEM, HANEM
ELLÁTOGATTAM ERIC CLAPTONHOZ. TELJESEN
FELSZABADULTAN ÉREZTEM MAGAMAT
„ISKOLAKERÜLŐKÉNT", KIMENTEM ERIC KERTJÉBE EGY
AKUSZTIKUS GITÁRRAL A KEZEMBEN, ÉS AKKOR ÍRTAM MEG A
DALT.

JOHN: A „Come Together"-t én írtam, de tulajdonképpen Chuck Berry

egyik régi számának az igen szabad feldolgozása. Egy sorát meg is
hagytam: „Itt gyün a vén laposfejű". Végeredményben azonban
egyáltalán nem emlékeztet az eredetire, mégis plágiummal vádoltak,
mert már pár éve elismertem, hogy Berry hatással volt rám. Mindezt
elkerülhettem volna, ha a „laposfejűt" átírom mondjuk „vasálarcos”-
ra, mert az „itt gyün" alapján talán mégse lehet kimondani a plági-
umot. Mindegy, zeneileg ez a számom független Chuck Berrytől vagy
akárki mástól.

PAUL: John hozott egy jó kis rockszámot, ami azonban nagyon em-
lékeztetett Chuck Berry „You Can’t Catch Me"-jére, és nemcsak az első
sor szövege miatt. Javasoltam, hogy kicsit lassítsuk le, és adjunk alá
egy lüktető dob- és basszuskíséretet. Igazán remek felvétel lett belőle.

JOHN: A szöveget a stúdióban rögtönöztem, tiszta halandzsa. A

„Come together" („gyűljünk össze", de egyes versszakoknál inkább úgy
értelmezhető, hogy „gyertek csapatostul [nekem, ellenem] - a ford.)
Tim Leary jelmondata volt, amikor elnök vagy mi a bánat szeretett
volna lenni, még akkor kért meg rá, hogy írjak egy dalt a
kampányához. Ez nem jött össze, elakadtam a címnél, amit viszont fel-
használtam ehhez a zagyvasághoz.
 795/840

Leary évekkel később szemrehányással illetett, hogy átvertem, és el-

loptam az ötletét. Erről szó sincs. Elkezdtem írni egy „Come Together"
című dalt, és ez lett belőle. Ezzel akart volna kampányolni? Mindene-
setre jó kis dögös szám lett, egyike a kedvenceimnek. Funky is meg
bluesos is egyszerre, és sikerült egész jól el is énekelnem. Nagyon jól
hangzik.

A „Come Together" felvétel közben alakult át. Akkor jöttünk rá, hogy le
kéne lassítani, meg még ezt-amazt csinálni vele. A nagyját a többiekre
bíztam. Megmutattam nekik, aztán azt mondtam: „Nem csináltam
hozzá hangszerelést, úgyis tudjátok, mire gondolok." Nyugodtan
mondhattam ilyet, hiszen ismertük egymás gondolatait is. Annyit
mondtam még, hogy lehetőleg funky legyen, aztán talán megadtam
még a tempót, és már játszotta is mindenki. Így megy ez a Beatlesnél.

PAUL: Némelyik dalom személyes élményen alapul, de a stílusom ezt

el szokta leplezni. Többnyire azonban kitalálok valami sztorit, mint a
„Maxwell's Silver Hammer", ami tipikus McCartney-dal: bugyuta kis
történet kitalált emberekről. Olyan, mintha egy színpadi jelenetet
írnék.

Emlékszem, George egyszer azt mondta: „Én képtelen lennék ilyen

dalokat írni." Neki személyes élményre van szüksége a kom-
ponáláshoz, John pedig csak a színtiszta igazságot szereti megírni. Ha
festő lennék, biztosan nem egy az egyben festeném le a világot.

Ha úgy tetszik, a „Maxwell" az élet nagy kudarcairól szól. Egy darabig

minden megy szép rendben, aztán egyszerre „bumm!", a sors lesújt -
akár Maxwell ezüstkalapácsa.

JOHN: A Maxwell tipikus McCartney-szerzemény. Paul rengeteget

bütykölt a felvételén, én viszont rajta se voltam a balesetem miatt,
amit nem is bánok, mert el tudom képzelni, hogy Paul halálra
 796/840

fárasztotta George-ot és Ringót is. Azt hiszem, az egész lemezen ennek

a számnak a felvétele került a legtöbbe.

PAUL: A többiek panaszkodtak, amiért a „Maxwell's Silver Hammer"

felvétele három napot vett igénybe. Na bumm!

Amikor az „Oh! Darling"-ra került sor, előtte egy héten át minden nap
korábban bementem a stúdióba, és rengeteget gyakoroltam, hogy
kellőképpen berekedjek, mire fölvesszük.

JOHN: Azt gondolom, hogy ezt én jobban meg tudtam volna csinálni,
hiszen inkább az én stílusom volt, mint az övé. De hát ő szerezte, így
mindenáron ő is akarta elénekelni. Ma már mindenki csak a saját
számát énekli. Amit ketten éneklünk, azt általában ketten is írtuk. Az
„Octopus's Garden" például Ringó szerzeménye, ezért ő énekli a szólót,
viszont mi adjuk a vokált, mert mi hangszereltük. Úgyhogy könnyű
eldönteni, hogy melyik kinek a szerzeménye.

GEORGE MARTIN: Októberben jelent meg George első szólólemeze.

A „Something" remek dal, őszintén szólva nem hittem volna, hogy Ge-
orge ilyet is tud.

JOHN: Szerintem a „Something" a lemez legjobb dala.

GEORGE: A „Something"-ot még a fehér album felvételei közben

írtam zongora mellett. Volt egy időszak, hogy mindhárman külön
stúdióban dolgoztunk. így volt időm a kísérletezésre is akkor is egyedül
ültem egy stúdióban, amikora „Something" megszületett.

Azt hiszem, mindössze egy kvint a hangterjedelme (különös, de Ge-

orge ebben téved - a ford.), ami egyetlen énekesnek sem okozhat
problémát. Amikor írtam, Ray Charles előadásában képzeltem el, és
néhány évvel később föl is vette. Ezzel szemben nem hozott lázba,
amikor Frank Sinatra is előadta,- ma már nagyon örülök neki. Én nem
 797/840

voltam Frank csodálója, ő teljesen másik generációhoz tartozott.

Sokkal boldogabb voltam, amikor Smokey Robinson meg James
Brown is fölvette a számot. Ma már minden egyes feldolgozásnak
örülök, hiszen ez a legbiztosabb jele annak, hogy a szám valóban jó.

(Emlékszem, egyszer összefutottam Michael Jacksonnel a BBC-ben. A

riporter tett egy utalást a „Something"-re, amikor velem beszélt, mire
Michael megjegyezte: „Nem is tudtam, hogy azt te írtad,- azt hittem,
Lennon-McCartney.")

PAUL: George mindenkit meglepett a „Something"-gal. A dal Pattie-

ről szól, nagyon szép, és remekül van felépítve. Már elsőre nagyon
megtetszett. Ha jól emlékszem, az első felvételen George rám szólt,
hogy játsszam visszafogottabban a basszust. Én persze próbáltam a
tőlem telhető legjobbat nyújtani, neki viszont akkor volt alkalma vissz-
aadni, hogy az én számaimnál én szóltam bele az ő játékába. Mindegy,
a fő az, hogy remek dal lett belőle.

Szerintem ez George legjobb száma, talán csak a „Here Comes The

Sun" és a „While My Guitar" fogható hozzá. Igen, biztosan ez a legjobb
három. Egészen addig nagylemezenként csak egy vagy két dalt szerz-
ett, talán mert nem volt többhöz önbizalma, nyilván John és én
elnyomtuk kissé. Nem volt ez szándékos, de hát mégiscsak mi voltunk
Lennon és McCartney! A Beatles minden nagylemeznek azzal állt neki,
hogy majd mi ketten megírjuk, közénk nehéz volt befurakodni. Csak-
hogy George egy idő után olyan remek dolgokkal állt elő, mint a „So-
mething", aminek mindenki őszintén örült, hiszen sosem voltunk
féltékenyek egymás sikereire. Muris, hogy amikor Sinatra feldolgozta a
„Something"-ot, kedvenc Lennon-McCartney szerzeményének nevezte,
amit én hízelgőnek tartok.

JOHN: Paullal valósággal felosztottuk egymás között a birodalmat,

hiszen mi voltunk a szólóénekesek. George még nem is énekelt akkor,
 798/840

amikor csatlakozott a bandához. Ő csupán gitáros volt, és még jó pár

évig nem énekelt a koncerteken. Később is csak egy-két számot, Ringó-
hoz hasonlóan, hogy ne maradjon ki a buliból, de eleinte majdnem
mindent mi írtunk és énekeltünk Paullal.

George-ot nem rekeszthettük ki magunk közül. Az elején volt egy kínos

időszak, amikor az ő számai még ugyanúgy nem voltak elég jók, mint a
Ringóéi, de mi nem szóltunk semmit, hanem mindegyiken becsülettel
dolgoztunk, és ezekkel rendszerint több munka volt, mint a saját-
jainkkal. Szóval George hosszú időn át nem tartozott egy kategóriába
kettőnkkel - ezzel nem akarom őt leszólni, hiszen velünk ellentétben
egyszerűen csak nem volt gyakorlata a komponálásban.

RINGO: Oltári jó volt, hogy George megtalálta önmagát. A

„Something" és a „While My Guitar" minden idők legszebb számai
közé tartozik, és felveszi a versenyt John, Paul vagy akárki más
akkoriban írt lassú számaival. Csupán az volt a furcsa, hogy George ép-
pen akkor talált magára, amikor a banda már kezdett szétesni.

GEORGE MARTIN: Azt hiszem, George-nak sokáig az lehetett a

problémája, hogy senki sem tartotta egyenrangú komponistának.- sem
John, sem Paul, sem én. Ez nagyrészt az én saram. Mindig én
mondtam, hogy „ha van egy dala, hát akkor vegyük föl azt is a lemezre"
- ami, ha belegondolnak, eléggé lekezelő. George-nak biztosan nagyon
bántó volt. Csakhogy ez nem szegte kedvét, makacsul próbálkozott
tovább, és végül remek szerzeményekkel állt elő. A „Something"
például egyenesen remekmű, amit igazán nem vártunk volna tőle, nem
hittük, hogy valaha nagy dalszerző lesz. Hát az lett.

Volt aztán George-nak még egy nagy problémája: az, hogy nem volt
szerzőtársa. Johnnak mindig ott volt Paul és fordítva. Ha egyedül
szereztek is egy számol, a másik mindig hozzátett valamit, megbírálta,
egyszóval gatyába rázta. George-nak viszont mindig egyedül kellett
 799/840

küszködnie, amiben mindhárman hibásak voltunkezt ma már nagyon

sajnálom.

PAUL: Az Abbey Roadot jól kézben tartottuk. Az anyaga igen jó volt, és

a rengeteg ellentét dacára még elég baráti volt köztünk a viszony ah-
hoz, hogy minden problémát félretéve átsegítsük egymást a buk-
tatókon. Akkor a Beatles egy kis időre kikerült a válságból. Ismét siker-
ült jó lemezt csinálnunk, és legfeljebb olyan kifogás merült föl közben,
hogy túl sokat pepecseltünk egy-egy számmal, illetve hát főleg én a
„Maxwell-lel. George a szemembe is mondta: „Minek ehhez három
nap? Ez csak egy dal a sok közül." „Igen" — mondtam én erre — „de
rendesen ki akarom dolgozni, mert van hozzá pár ötletem." Azért tar-
tott olyan sokáig, mert még nem volt gyakorlatom a Mooggal (bár, ha
belegondolok, némelyik mai szintetizátornak csupán a bekapcsolásáv-
al elmegy három nap!)

JOHN: A Moog szintetizátort a lemez végén használtuk. Ez olyan gép,

ami mindenféle hangot elő tud állítani - kutyák számára még többet,
mint embereknek. Afféle zenélő robot. George tudja kezelni, de szerin-
tem egy egész életen át nem lehetne kimeríteni rajta a lehetséges
variációkat. George-nak van egy sajátja, és azt használta Billy Preston
nagylemezén, azon játszotta a szólót a „Because"-ban, és talán a
„Maxwell”-ben is megszólaltatta. Itt-ott felbukkan a lemezen.

GEORGE: A Moog szintetizátorról Amerikában hallottam először.

Külön kellett csináltatnom magamnak egyet, mert Moog úr még csak
frissiben találta fel. Hatalmas volt, több száz csatlakozással és két
billentyűzettel.

Megvolt hát a gépem, de még nem tudtam, hogyan működik.

Használati utasítást nem adtak hozzá, de ha adtak volna, az
valószínűleg több ezer oldalas lett volna. Szerintem Moog úr maga se
tudta, hogyan lehet megszólaltatni, csak kitalált egy gépet. Néha egész
 800/840

szépen szól, mint például a „Here Comes The Sun” felvételén, de

messze nem tud mindent, mert kissé gyermeteg hangokat ad ki.

PAUL: Ennél a lemeznél is zavart az a tudat, hogy nem erőltethetem rá

a magam akaratát a többiekre. Amikor az én számom következett,
szerettem volna, ha így meg így vesszük föl, de senkit sem akartam
megsérteni, és ez nagyon megnehezítette a dolgot. Nagyon sokszor
elálltam az elképzeléseimtől, amikor ellenállásba ütköztem.

Egyszer aztán nem bírtam tovább, és kifakadtam: „Fiúk, akkor most

megmondanátok nekem, mit hogyan csináljak?" Erre csönd lett, tar-
tottunk egy nap szünetet, aztán Ringó azt mondta: „Nem, Paul,
folytasd csak. Te mondd meg nekünk, hogyan csináljuk. Légy te a pro-
ducer.” Azaz nyílt felkérést kaptam rá, hogy legyek a csapat vezetője,
én mégis húzódoztam ettől. Mindez igen megnehezítette a munkát,
míg végül én is úgy éreztem, hogy ez már nem éri meg a fáradságot.

GEORGE MARTIN: John egyszerűen ráunt a közös lemezkészítésre.

Akármilyen ötletem volt is, neki nem tetszett. Nem szerette, hogy an-
nyit „pöcsölünk", ahogy ő mondta, illetve a nagy műgondot, ahogy én
mondanám. Ő szeretett volna visszatérni a jó kis egyszerű, kemény
rockhoz: „A francba a finomkodással, csak szakadjon le a mennyezet!"
Ha meg lassú számról volt szó, akkor „csináljuk csak érzésből, ahogy
jön" - egyszóval szeretett volna visszamenni az élő zene irányába.

JOHN: Én nem szeretek vonósokkal meg hasonlókkal vacakolni. Vagy

játssza cl a számot a banda úgy, ahogy van, vagy csinálja az
elektronika. Nem szeretek pepecselni a komolyzenészekkel, ez Paul as-
ztala. Ha ő ragaszkodik a hegedűkhöz, az az ő dolga, és van is ízlése
hozzá, nekem meg nincs. Ezt próbálta meg az Abbey Road végén is. Én
sosem voltam az ilyen pop-operai megoldások híve. A hagyományos,
háromperces számokat szeretem. Szerintem az a mi védjegyünk.
 801/840

PAUL: A NYOLC SÁVON SOSEM LÉPTÜNK TÚL. A BEATLES

ÖSSZES FELVÉTELE KÉT, NÉGY VAGY NYOLC SÁVRA KÉSZÜLT. A
SGT PEPPERT PÉLDÁUL NÉGYRE VETTÜK FÖL, AZ ABBEY
ROADOT MÁR NYOLCRA, ÉS MÉG AZT IS SOKALLTUK EGY
KICSIT. VALAHOGY FÖLÖSLEGES LUXUSNAK ÉREZTÜK.

PAUL: A zebra pont az épület előtt volt, és az jutott eszünkbe: „Kerít-

sünk egy fényképészt, aztán menjünk át szépen a zebrán. Félóra alatt
meglesz a címlapfotó." Sürgetett az idő, mert a borítónak mindig el
kell készülnie még a felvételek befejezése előtt. Gyorsan mozgósítottuk
hát Iain Macmillant, és leszaladtunk vele egy félórára az utcára.

Forró augusztusi nap volt, de én öltönyben és szandálban érkeztem.

Annyira melegem volt, hogy lerúgtam a szandált, és néhány kép erejéig
mezítláb voltam, és végül éppen egy ilyen felvétel került rá a borítóra,
mintha csak Sandie Shaw-t utánoztam volna. Én nem tulajdonítottam
neki nagy jelentőséget.

Egy nap aztán felhívott egy irodista az Apple-ből azzal, hogy „figyelj,
egy lemezlovas azt terjeszti Amerikában, hogy meghaltál". Mondom:
„Mi van? Mondd meg neki, hogy élek.'' Azt mondja erre: „Ez nem ilyen
egyszerű. Mezítláb vagy a borítón, ami a maffia nyelvén azt jelenti,
hogy halott vagy. Ráadásul az egyik háttérben parkoló autó rendszáma
28 IF, ez meg azt jelenti, hogy 28 éves lennél, HA (IF) megérted
volna!" Erre közbeszóltam: „De hát ez tiszta agyrém!", mire ő: „Várj,
még nincs vége! Ringó előtted halad, és fekete öltönyt visel, azaz ő
temet téged." És még ki tudja, mi mindent nem láttak bele abba az
egyetlen képbe.

JOHN: Paul azért volt akkor mezítláb, mert ő mindig úgy akar elütni a
többiektől, hogy csak egy apróság ne stimmeljen rajta: például
rendesen föl van öltözve, csak éppen kékre van festve a füle. Aznap úgy
döntött, hogy mezítláb jár. Első pillantásra az látszik a képen, hogy a
 802/840

Beatles rendesen felöltözve megy át a zebrán. Én is csak akkor vettem

észre, hogy Paulon nincs cipő, amikor a lemez megjelent. Aznap föl
sem tűnt. Mindenki azt akarta, hogy gyorsan essünk túl a fotózáson.
Túl nagy csődület támadt az utcán, és aggódtunk, hogy feltartjuk a for-
galmat, különben is játszani jöttünk ide, nem fényképezkedni. Én csak
erre gondoltam, és állandóan sürgettem a többieket.

RINGO: Egy DJ rakta össze a különböző „jeleket": azt, hogy Paulon

nincs cipő (mondjuk ezt volt a legkönnyebb észrevenni), a bogárhátú
Volkswagent (angolul Volkswagen BEETLE - a ford.), aztán a Magical
Mystery Tourt, ahol hármunknál vörös rózsa volt, de Paulnál fekete.
Tiszta őrület volt az egész, de úgy összerakták, hogy egyszerűen sehogy
sem tudtuk bebizonyítani: Paul igenis él. Hiába mondtuk, hogy tessék,
fényképezzenek le minket együtt ismét, azon majd látható, hogy Paul
itt van közöttünk, erre azt mondták, hogy az lehetne a hasonmása is.

Nagy marhaság volt az egész, és nem nagyon törődtünk vele. Az ilye-

smi együtt jár a rockkal. Ez még a Beatle-mániához tartozott, mert ép-
pen akkor történt, amikor kijött egy újabb lemezünk, és azzal foglalko-
zott minden újság meg tévéadó. Csak a szokásos felhajtás, semmi több.

PAUL: NEKEM IRTÓ BIZARR VOLT UTÁNA EGY DARABIG, MERT

AKIVEL CSAK TALÁLKOZTAM, TÜZETESEN MEGVIZSGÁLT,
HOGY CSAKUGYAN MCCARTNEY-BÓL VAGYOK-E MÉG. ÉN MEG
MÁR HAL.ÁLOSAN UNTAM BIZONYGATNI, HOGY VALÓBAN ÉN
VAGYOK ÉN.

JOHN: Hogyan képzelték: egy Paul McCartney csak úgy meghalhat

anélkül, hogy ezt azonnal megtudja az egész világ? A lábát nem teheti
ki Angliából anélkül, hogy benne ne legyen az újságban. Úgyhogy
ökörség ez az egész mese, de nem baj, mert még nagyobb hírverést
csap az Abbey Roadnak.
 803/840

DEREK: Ezt a mesét is igyekeztem ugyanúgy kezelni, mint akármelyik

korábbi sületlenséget a Beatlesszel kapcsolatban. Rengeteg effajta tele-
fonhívást kaptunk. (Megjegyzem.-a mai napig tartja magát a legenda,
hogy Paul meghalt, több könyvet is írtak erről, sőt van már
„McCartney halála-szakértő" is a világon. Végül úgy oldottam meg a
dolgot, hogy nyilvánosan elismertem: lehel, hogy Paul valóban
meghalt. És, ha belegondolunk, hát honnan tudhatom én, hogy él-e?

(Előfordult a fordítottja is-, egyszer a montereyi popfesztiválon elter-

jedt a hír, hogy ott van a Beatles. Amikor rákérdeztek, azt mondtam:
„Igen, hárman közülük ott vannak, de álöltözetben, és azt sem tudom,
ki az, aki nincs ott." Teljesen palira vettem a kérdezőt, mert ha csak
egy csöppet elgondolkodik rajta, rákérdezhet-. ha nem tudom, hogy ki
nincs ott, azt honnan tudom, hogy csak hárman vannak? Mégis jobb
volt ez, mintha azt mondtam volna, hogy „nincsenek ott", mert csak
akkor hagyják békén az embert, ha valamit elismer a pletykából.)

Szóval vehetjük úgy is, hogy Paul McCartney halott. Erre persze
megint jöhetnek mások azzal „De hát tisztára olyan, mint ő! Ugyanaz a
száj, ugyanaz a szempár." És akkor szépen feltámasztják. Az emberek
már csak ilyen hülyék. Mi a következő kérdés?

PAUL: Végül azt mondtam magamban, nem baj, hogy a halálhíremet

költik, ez is csak egy reklám a lemeznek. Ha az a főszer meg van róla
győződve, azt kell neki mondani, amit Mark Twain írt egy hasonló es-
etben: „A halálomról szóló híresztelések erősen túloznak". Ennél job-
bat nem tudok kitalálni.

De nem is ez volt a fő, hanem hogy összejött az Abbey Road. Lett neki
jó kis címe, fölvettük szépen a dalait, és végül előbb került a piacra,
mint a Let It Be.
 804/840

Szerintem végül egész jó lemez lett. Azt hiszem, egyedül John volt
elégedetlen a B oldallal, de nekem az is tetszik. Csináltunk egy ilyet is,
és ezt szerintem tovább gazdagodott a palettánk.

JOHN: Megmondom őszintén, hogy erről nincs határozott

véleményem, mivel én az Abbey Roaddal pontosan úgy voltam, mint
az összes többi Beatles-nagylemezzel: egyes számokat szerettem rajta,
másokat meg nem. Én egyik nagylemezünktől sem lettem volna
feltétel nélküli Beatles-rajongó. Csináltunk remek számokat és gyenge
számokat is. Az Abbey Roadon talán több volt a jó, mint a rossz.

GEORGE MARTIN: Senki sem tudhatta biztosan, hogy ez lesz az

utolsó Beatles-nagylemez, de mindenki érezte. A csapat már igen
régóta volt együtt, és hihetetlenül sok minden történt velük. Csaknem
egy évtizedet töltöttek egymás társaságában összezárva, és én
csodálom, hogy addig is kibírták. Nem volt meglepő, hogy előbb-utóbb
szétválnak az útjaik, hiszen mindenki élni akarta végre a maga életét.
Én is. A szétválás nekem is megkönnyebbülés volt.

GEORGE: Természetesen én sem tudtam, hogy az utolsó Beatles-

lemezt készítjük, de volt egy olyan érzésem, hogy valaminek a végére
értünk.

Azt már nem tudnám pontosan felidézni, mit is éreztem, amikor az

Abbey Road elkészült. A felvételét élveztem, de nem hiszem, hogy azon
elgondolkoztam volna, lesz-e még folytatás, hiszen mindig annyi
minden történt. Addigra már megszoktuk, hogy a Beatles már csak
időszakosan létezik, azaz ha lemezt készítünk együtt,- közben, akár egy
nap szünetünk volt, akár egy év (vagy éppen huszonöt, mint most
legutóbb), az ember tette a maga dolgát. Volt mit csinálni, ezért so-
hasem volt hiányérzetem, amiért már nem vagyok Beatle.
 805/840

JOHN: A Plastic Ono Band, miként a neve („plasztik" — a ford.) is

mutatja, rugalmas képződmény. Egy Beatles-koncert már teljesen más
kategória. mert ott a hagyomány kötelez, de ha csak én lépek fel
Yokóval, akkor gyakorlatilag bármilyen zenét játszhatunk.

Egy péntek este kaptam telefonon az értesítést, hogy Torontóban lesz

egy óriási nosztalgia-rockkoncert, százezres közönségre számítanak, és
eljön minden nagy öreg, aki még él és virul: Chuck, Jerry Lee meg Bo
Diddley, és a végére a Doorsot hagyják. Yokót meg engem a ren-
dezvény királyának és királynőjének hívtak meg, nem játszani, de ezt
én elengedtem a fülem mellett, és azt mondtam: „Jó, majd összeszedek
valahonnan egy bandát", és másnap délelőtt már indultunk is.

Hirtelen történt a dolog. Addig igazából nem volt együttesünk, senki,

aki fél percnél tovább muzsikált volna velünk. Sebtiben fölhívtam
Ericet, Klaust, majd Alan White-ot, és mind igent mondtak. Nem volt
semmi felhajtás, nem úgy, mint a régi Beatles-koncertek körül, amikor
húsz perc alatt ledaráltunk feleannyi számot, és a közönség nem hal-
lott belőle semmit a saját üvöltésétől, meg különben is gyengék voltak
az erősítők, és az egész inkább volt cirkuszi mulatság, mint
rockkoncert.

GEORGE: Amikor szeptemberben a Plastic Ono Band Torontóba ment

fellépni, John engem is leikért, hogy csatlakozzam, de nemet
mondtam. Tudtam, hogy ez egy avantgárd együttes lesz, márpedig oly-
anban nekem nem volt kedvem játszani.

John azt mondta, beszervezi Klaus Voormannt, dobosnak meg Alan

White-ot. Nem volt nehéz ügy, mert az utolsó években sokaknak mi
adtuk ki a lemezét, és egy csomó basszgitáros meg dobos ott lebzselt
körülöttünk. Miután én elutasítottam a felkérést, John Eric Claptont
szervezte be szólógitárosnak - úton Torontóba, a gépen próbáltak
először.
 806/840

DEREK: Amikor John fellepett a torontói „Live Peace" koncerten, es-

zembe sem jutott, hogy ez bárminek a végét jelentené. De hát nem is
ez volt a döntő. Én mindenesetre támogattam ezt a fellépést, mint
mindent, amit John és Yoko csinált, és a békekoncert igen jó ötlet volt.

JOHN: Hihetetlen hangulat uralkodott ott, még életemben nem

voltam ennyire feldobva. Mindenki együtt lelkesedett velünk, a közön-
ség ugrált, és a béke jelét mutatta,- a legtöbb számot már ismerték, de
nagyon komálták a „Cold Turkey”-t is, amit ott mutattam be.

A „Cold Turkey"-t egyébként a Beatlesnek is fölajánlottam, de kiderült,

hogy kislemezről most szó sem lehet, ezért vettem föl a Plastic Onóv-
al.” Szerintem a dal magáért beszélt, a heroin elvonási tüneteiről szólt,
így egyenesen drogellenes dal volt, nem az ellenkezője. Amerikában
viszont nyilván így gondolták, mert egyetlen rádióadó sem játszhatta
le. Furcsa, hogy itt mindent olyan könnyen félremagyaráznak.

RINGO: A Plastic Ono Band torontói fellépése után volt egy megbe-
szélésünk a Savile Row-n, ahol John végre előrukkolt a farbával, és azt
mondta: „Fiúk, elég volt. Hagyjuk abba", mire mi mind azt mondtuk,
hogy persze, abbahagyjuk. Én is, mert nem tarthattam volna össze a
bandát egymagam. De arra azért kíváncsi lettem volna, mi van, ha ezt
John helyett én mondom ki: még évekig a szememre hányták volna.

Amikor aznap leültünk tárgyalni az irodában, tudtuk, hogy nincs

semmi baj, nem lesz veszekedés, hallgatólagosan mintha már meg is
egyeztünk volna. És John sem azt mondta, hogy „na, én kilépek, te is
kilépsz", hanem csak azt: „Elég volt. Valami mást akarok csinálni."

Ha ugyanez 1965-ben vagy akár 1967-ben történt volna, elég nagy

megrázkódtatást okozott volna mindnyájunknak, de így inkább az volt,
hogy „essünk túl minél hamarabb azon a nyomorult váláson". És
közülünk mindig is John volt a legszókimondóbb.
 807/840

JOHN: Én ezt már azelőtt eldöntöttem, hogy elutaztam Torontóba.

Először Allennek, aztán Ericnek és Klausnak is megmondtam, hogy ot-
thagyom a Beatlest, és az utóbbiaknak azt is, hogy esetleg velük
szeretnék tovább zenélni. Arról akkor még nem esett szó, hogy formál-
isan is alakítok-e új együttest (de később már határozottan úgy gon-
doltam, hogy én ugyan nem logom még egyszer lekötni magamat).
Szóval úton Torontóba én már bejelentettem ezt az elhatározásomat.
Arra az útra Allen is velem tartott, és neki is külön megmondtam, hogy
vége a dalnak. Aztán Londonba hazatérve kiderült, hogy egyet-mást
még meg kell beszélni, és Allen is mondta, hogy várjak még ezzel, miv-
el a dolognak üzleti vonzata is van.

Aztán egyszer Paullal beszélgettünk az irodában, már nem is tudom,

miről, de előállt valami ötlettel, én meg egyre csak azt mondtam rá,
hogy „nem, nem, nem". Elérkezett az a pillanat, amikor már meg is
kellett volna indokolnom a dolgot, és Paul rá is kérdezett: „Most mi
van, John?" Erre csak kiböktem: „Az van, hogy a Beatlesnek vége, mert
elmegyek."

PAUL: Én akkor azt mondtam: „Szerintem ismét vállalnunk kellene

kisebb fellépéseket, mert azt hiszem, hogy még mindig igen jó kis
banda vagyunk. Ha vissza tudnánk menni a gyökereinkhez, ki tudja,
mi ki nem sülne még belőle? Utána könnyebben eldönthetjük, hogy
abbahagyjuk-e, vagy csak most kezdjük el igazán." John akkor a sze-
membe nézett, és azt mondta: „Ne beszélj hülyeségeket. Tudod, nem
akartam neked megmondani, amíg alá nem írtuk a szerződést a Capit-
ollal - Klein ugyanis éppen egy új szerződést akart velük összehozni -,
de az a helyzet, hogy én kilépek az együttesből." Mondhatom, mind be-
lesápadtunk ebbe a bejelentésbe, és leesett az állunk.

Azt persze el kell ismernem, hogy a dolog már azóta sejthető volt,
amióta John olyan szoros kapcsolatba került Yokóval. Ő teljesen ennek
akarta szentelni magát. Úgy érezte, nem tudná megosztani magát a
 808/840

kettő között, ezért a Beatles-korszakál lezárja, és elkezdi a Yoko-kor-

szakot. Ez mind rendben is van, csak azt ne mondta volna: „Nem
akartam megmondani, amíg alá nem írtuk az új szerződést." Jellemző
volt a jó öreg Johnra, hogy az ilyesmit csak úgy kikottyantotta. Ezek
után persze mit is mondhattunk volna mi, többiek? Ha egy alapító tag
elmegy, akkor annyi.

Nem is tudtam mit mondani. Ő volt lépéselőnyben, ő volt a helyzet

ura, nekünk kellett reagálnunk. Emlékszem, azt is mondta: „Kínos,
hogy azt kellett mondanom, otthagyom a bandát, ugyanakkor izgalmas
is." Valahogy úgy volt ezzel is, mint amikor bejelentette Cynthiának,
hogy elválik. Láttuk, hogy ő ezt már eldöntötte, így nem mondhattunk
mást, mint azt: „Szóval elmégy? Akkor a bandának annyi." Ez sem volt
valami felemelő pillanat, de az még rosszabb volt, amikor az el-
határozást meg is kellett valósítani.

GEORGE: Nem emlékszem arra, hogy John bejelentette volna nekem:

otthagyja a Beatlest. Nem tudom, hol és hogyan értesültem a dologról.
Úgyis abba akartuk hagyni, úgyhogy nem volt nagy újság. Évek óta
érett.

A Beatles az elején mindnyájunknak sokkal több lehetőséget

biztosított, mintha magunkra lettünk volna utalva, de egy idő után
már gúzsba kötött bennünket. Túl sok volt már a korlátozás. A
Beatlesnek előbb-utóbb föl kellett számolnia önmagát, és én senkire
sem nehezteltem azért, amiért menni akar, hiszen én magam is így
éreztem. Sokkal jobb jövőt tudtam elképzelni magamnak a banda
nélkül. Már nem leltem örömet benne, ideje volt kilépni belőle, hiszen
valóságos kényszerzubbonnyá vált.

NEIL: Engem nagyon elszomorított, hogy hirtelen a szétválásról

kezdtünk beszélni. Már évek óta voltunk együtt jóban-rosszban, de
 809/840

inkább jóban, és tudtam, hogy ez nekem nagyon jog hiányozni.

Bizonytalan érzés volt, és talán nemcsak nekem.

A szétválás hosszú folyamat volt. Az, hogy Paul nem szerződött le Allen
Kleinnet, még nem jelentette a Beatles megszűnését, hiszen csak
ezután készült el az Abbey Road lemez. John ekkor ugyan már többet
zenélt együtt Yokóval, mint a fiúkkal, de azért teljesen benne volt
ebben a lemezben. Nem is lehet megmondani, hogy pontosan mikor
oszlott föl a Beatles, de valahol az Abbey Road után, mivel innen
kezdve nem készítettek több közös felvételt.

RINGO: Meséltem, hogy a fehér album készítésekor bennem már

fölmerült a távozás ötlete, és aztán kiderült, hogy egymástól függe-
tlenül mind azt hittük, hogy a másik három igen jól megvan nélkülünk
is. Ez csak agyrém volt, és amikor George otthagyott bennünket, ko-
molyan megijedtünk, de még az is csak vaklárma volt; a dolog akkor
ért véget, amikor a Savile Row-n ezt ki is mondtuk.

Azt hiszem, addig is csupán az Abbey Road kedvéért maradtunk

együtt. Utána persze már eltelt egy kis idő, amikor kimondtuk a válást,
de erre szükség volt, hogy szokjuk a gondolatot. Lélekben még Beatle-
nek éreztük magunkat, amikor pedig már a magunk életét éltük.

JOHN: A Beatlest én alapítottam, és én is oszlattam föl. Ilyen

egyszerű. A Beatlesben már úgy éreztem, hogy egérfogóban vagyok.
Korábban is voltak kiruccanásaim: könyvírás, filmkészítés. Amikora
többiek nélkül vállaltam filmszerepet, az még inkább csak annak a
következménye volt, hogy abbahagytuk a turnékat, nem pedig az
önállósulás jele.

Amikor végre összeszedtem magamban a bátorságot, és bejelentettem

a többieknek, hogy „válni akarok", mindenki tudta, hogy ez komoly,
nem csak hiszti, mint korábban Ringó és George esetében volt. Furdalt
 810/840

is a lelkiismeret, hogy ezt most így hirtelen kell a képükbe vágnom.

Nem volt sportszerű, mert nekem ott volt Yoko, ők hárman meg csak
egymásra voltak utalva. Annyira erős volt bennem a lelkifurdalás, hogy
az első önálló kislemezem A oldalát (a „Give Peace A Chance"-et -a
szerk.) még Lennon-McCartney-szerzeményként tüntettem föl, noha
nem Paul volt a társzerzője, hanem Yoko.

RINGO: Amikor elváltunk, nem az volt az első dolgunk, hogy ezt be-
jelentsük a sajtónak. Allen Klein akarta így: „Fiúk, ha szét akartok
válni, rendben - de egyelőre ne szóljatok róla senkinek.”

Azt hiszem, a rajongóinknak nem tetszett a Beatles feloszlása, de ez

minket akkor már inkább csak nyomasztott. Sokáig az volt, hogy ha
már olyan régóta csináljuk ezt, hát csak kibírjuk még egy ideig, és még
tudtunk is jó zenét csinálni együtt,- csak már nem nap mint nap
csináltuk, hanem az időnk töredék részében. Ilyenkor megint jó bará-
tok voltunk, de aztán mindig újrakezdődött az őrület.

JOHN: Paul és Allen is azt mondta: örülnek, hogy nem én akarom be-
jelenteni, mintha attól tartottak volna, hogy valami nagy csinnadrat-
tával teszem majd.

RINGO: Megkönnyebbülés volt kimondani, hogy elválunk. (Legalább

akkora, mint hogy a „Strawberry Fields/Penny Lane" kislemezünk vé-
gre nem lett listavezető). Azt hiszem, a megbeszélésről egyenesen
hazamentem, és nem tudom, mi történt azután. Talán a kertben
üldögéltem, és törtem a fejem, mit kezdjek magammal. Könnyű ki-
mondani, hogy vége, de aztán jön a kérdés: „Na és most mi lesz?"
Nekem ez meglehetős trauma volt.

GEORGE: Amikor ki-ki elindult a maga útján, nekem az volt az első

érzésem, hogy szabad teret kaptam, a magam tempója szerint élhetek,
és én dönthetem el, hogy kikkel dolgozzam együtt a stúdióban a saját
 811/840

dalaimon. Tudom, ez furcsán hangzik, mert akkoriban a legtöbben

szívesen lettek volna benne a Beatlesben, ez akkor nagyon nagy
dolognak tűnt. Az is volt a maga idejében, de aztán nagy érzés volt
kikerülni is belőle - mint amikor az ember elhagyja a szülői házat, és
elkezdi élni a maga életét.

Akkor úgy éreztük, nagy elszánásra volt szükség, hogy kimondjuk a

banda (eloszlatását, ugyanakkor már akkora nyomás nehezedett ránk,
hogy mi inkább a rossz oldalát láttuk, mint a jót,- az utóbbi a hírnév
volt, meg a banda színvonala, a rosszat viszont csak mi éreztük a
bőrünkön.

Korábban úgy gondoltuk, hogy vehetnénk kissé lazábbra az

együttműködést, és akkor mindenki ráérne szólófelvételekkel is
foglalkozni, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az lett, hogy nagy
távlatok nyíltak meg előttünk, én például cl akartam menni a Him-
alájába, és el is mentem, és szereztem új barátokat, akár a többi Beatle,
és kedvem támadt másokkal is együtt zenélni.

PAUL: Én legelőször arra gondoltam: „Most új életet kell kezdenem. A

Beatles nem készít több lemezt, az hát a kérdés, hogy fordítsak-e hátat
én is a zenének? Az nem megy, ahhoz túlságosan szeretem." Ma sem
szívesen hagynám abba, úgy tűnik, ez a szenvedélyem. Szóval
eldöntöttem, hogy valamilyen módon folytatom.

Elmentem hosszabb időre Skóciába, ahol van egy tanyám. Odajárok

vakációzni, de akkor azzal mentem cl, hogy ott töltök akár egy egész
évet is, és az alatt alaposan átgondolom a dolgokat. Nem volt jó
időszak, mert fölöslegesnek éreztem magam. Tudom, erre sokan azt
mondanák: „De hát volt egy csomó pénzed, hogyhogy azzal nem tudtál
mit kezdeni? Mégse voltál olyan helyzetben, mint egy elbocsátott
bányász." Csakhogy én bizony úgy éreztem magam, mivel nem a
 812/840

pénzről volt szó, hanem az önbecsülésemről. Úgy éreztem, haszontalan

ember vagyok, ha nem lehetek Beatle.

Nekem a Beatles komoly veszteség volt. Tizenhét éves koromtól az volt

az életem, és most minden üresnek tűnt. Sokat heverésztem, ritkán
borotválkoztam, sokat ittam,- úgy éreztem, semmi sem számít. Sok
emberről hallottam már, aki így süllyedt le, hogy nem járt az emberek
közé, magányossá vált. Én is elvesztettem egy időre, majdnem egy évre
a fonalat, de aztán szerencsére Linda lelket öntött belém: „Nincs veled
semmi baj, csak megrázkódtatást okozott a Beatles felbomlása." Aztán
azon kezdtem el töprengeni: „Tudok én még valaha dalt szerezni és
énekelni? Kinek kell egy lapátra tett basszgitáros?"

Ezután kezdtem magamhoz térni, és azt gondoltam: „Azt hiszem, ideje

csinálnom már valamit”, és a legkézenfekvőbbnek az tűni, ha készítek
egy lemezt. Volt otthon felszerelésem, hogy összebütyköljek egyet
magam, de közben mindig azon járt a fejem, hogy kellene egy új banda
- bár olyan úgysem lesz még egy, mint a Beatles.

RINGO: Novemberben elkezdtem az első szólólemezem, a Sentimental

Journey felvételeit. Én is úgy jutottam el idáig, hogy sokat mor-
fondíroztam, mit kezdhetnék a Beatles nélkül, és nekem sem jutott az
eszembe semmi más.

A lemezborító egy kocsmát ábrázol. A családom törzshelye volt, anyám

barátaié, akik onnan hozzánk jöttek el, és sokat énekeltek. Tőlük
kaptam az első zenei élményeimet, ezért gondoltam arra, hogy fe-
lidézem ezt az időt. Hiányoztak a többiek, de legalább George Martin
segített nekem a lemezkészítésben, nem voltam teljesen egyedül.

NEIL: A Sentimental Journey-t Ringó és George Martin hozta össze.

Először összeírtuk azokat a dalokat, amelyeket Ringó szeretett volna
elénekelni, meg hogy milyen hangnemben énekelje, aztán hogy kikre
 813/840

bízná legszívesebben a hangszerelést. Amikor ez megvolt, megker-

estem őket azzal. „Itt van ez a lista, melyiket szeretné fölvenni? Azzal
dolgozhat, akivel akar, mi csak a szalagot kérjük." Ezekre az alapokra
énekelt aztán rá Ringó.

Csávába kerülhettem volna, amikor az utolsó hangszerelőhöz értem,

mert megkérdezhette volna: „Nekem már miért nincs miből
választanom, mint a többieknek?" De ezt eleve kivédtük, mert 15-16
dal volt a listán, és a lemezre csak 12 került rá.

így jött össze ez a nagylemez, és én örültem, hogy benne lehettem,-

kár, hogy ilyen körülményesen tudtuk csak összehozni, de másképp
nem ment.

GEORGE: Decemberben Billy Prestonnal és a Delaney and Bonnie

Banddel dolgoztam együtt. Az utóbbit először Los Angelesben láttam.
Nagyon jó kis banda volt, és próbáltam őket leszerződtetni az Apple-
hez, de aztán az a malőr történt, hogy amikor Peter Asher elment
hozzájuk, a meghallgatáson egyszerűen elaludt, erre ők megsértődtek,
és inkább az Atlantic Recordsszal szerződtek le.

Láttam őket később az Albert Hallban is, és annyira tetszettek, hogy

úgy éreztem, szívesen játszanék velük. Ez ritkaság, sőt a legtöbb kon-
certen arra gondolok: „Na, ebben a bandában se szeretnék lenni."

Az Albert Hall után a Speakeasyben léptek föl, ahol leültünk egy-két

pohárkára, amiből az lett, hogy másnap délelőtt értem jött a buszuk, és
velük tartottam egy európai turnéra.

Nagyon jó volt, különösen mert nem volt köztudott, hogy ott vagyok.
Senki sem miattam jött cl a koncertre, hanem a Delaney and Bonnie-
ért vagy éppen Eric Claptonért, aki a banda alapító tagja volt. Én csak
a móka kedvéért szálltam be, elgitározgattam szépen a háttérben, és cl
sem tudom mondani, mennyire élveztem, hogy a dolog nem rólam
 814/840

szól. A Beatlesszel mindig reflektorfényben voltam, még ha nem is én

álltam legelöl a dobogón.

PAUL: Eltelt három-négy hónap úgy, hogy Ceorge-dzsal és Ringóval

szüntelen (elhívtuk egymást megbeszélni: „Szóval ez most már ilyen
lesz?" Az Apple ugyanis nem bocsátott el bennünket, még nyugodtan
összeállhattunk volna ismét. Abban sem voltunk biztosak, John nem
valami nagy ugratásnak szánta-e az egészet, és nem mondja-e azt egy
idő után: „gyerekek, csak vicceltem." Mintha félig nyitva hagyta volna
az ajtót maga után.

Pár hónapig ebbe a szalmaszálba kapaszkodtunk, de aztán kénytelenek

voltunk belátni: „A Beatles nincs többé. Ennyi. Vége, kész, passz."

Akkor arra gondoltam: „Ha ez van, akkor össze kell szednem

magamat. Az nem lehet, hogy úgy búsuljak John után, mintha a ked-
vesem lett volna, aki éppen szakított velem." Már jócskán benne
voltam a McCartney-szólólemez felvételében, amikor fölmerült ben-
nem a kérdés: „nem kéne végre már bejelenteni, hogy feloszlottunk?"
Mindenki azt hajtogatta, hogy ezt egyelőre titkolni kell, de én ezzel
nem értettem egyet. Máig sem tudom, mi volt e mögött, de azt sejtem,
hogy ki: valamiért Klemnek lett volna kellemetlen a nyilvánosság elé
állnia a Beatles feloszlásával.

GEORGE: A Beatles menet közben intézménnyé vált, amit egy csomó

kívülállónak érdekében állt fenntartani. Kivéve persze a sajtót, mert
annak csak az a fontos, hogy szenzáció legyen. Nekik mindegy, hogy jó
vagy rossz, ezért mindig próbálják elősegíteni a változásokat. A
nagyközönség változatlanul várta a további Beatles-lemezeket, de a
brit sajtó már kiszagolta, hogy hiába várják.

Ha jól tudom, Paul nekiült otthon összehozni egy szólólemezt. John a

maga Plastic Onójával volt elfoglalva, de azt azért senki sem mondta
 815/840

ki, hogy sosem készül több Beatles-lemez. Ha bárkit erről kérdezett a

sajtó, mindig azt feleltük: „Ki tudja? A Beatles még létezik."

PAUL: A helyzet kezdett már tarthatatlanná válni, de én még mindig

megpróbáltam összevissza telefonálgatni, tartani a kapcsolatokat és
menteni, ami menthető. Mindazonáltal még jó húsz évig eltartott a
Beatles teljes szétgubancolása.

Egyszer alaposan összevesztem a többiekkel Klein miatt, mert nem

akartam, hogy engem is ő menedzseljen. Ők beszéltek rá arra, hogy
Klein 20 százalékot kapjon a jövedelmünkből, mégpedig azzal: „Kap-
jon húszat minden emelésből. Ha mondjuk a Capitol ennyi meg ennyi
jogdíjat fizetne nekünk, és Klein többet harcol ki, akkor kapja meg a
különbség 20%-át.”

Ebbe már kénytelen voltam belemenni, pedig nem akaródzott,

éreztem, hogy ebből valami baj lesz, hogy a Beatles vagyona most
csúszik ki a kezünk közül. Nekünk mindenünk az Apple-be volt
belefektetve.

JOHN: Sose felejtem a filmet Gilbert és Sullivan életéről, akik azokat a

bugyuta operákat írták. Akkor arra gondoltam, hogy mi sohasem fo-
gunk ilyen mélyre süllyedni, aztán ez mégis megtörtént velünk. Sosem
hittem volna, hogy ilyen ostobán, ennyi veszekedéssel lógunk elválni
egymástól. Ez amiatt volt, mert hagytuk, hogy mások közénk álljanak.
Éspedig nem Yoko, hanem mindenféle üzletemberek. Sokszor így
megy egy válás is: a házaspár egész békésen megegyezik egymással, de
akkor közbelép az ügyvéd, és azt mondja: „Szóba ne álljon vele, ha én
nem vagyok ott!", és máris kezdődik az ellenségeskedés.

Valójában minden válást az ügyvédek keserítenek meg. Ha rajtam

múlna, kitalálnék a váláshoz egy ugyanolyan kedves kis ünnepséget,
mint az esküvő. Ezt meg lehetne rendezni üzleti partnerek elválásakor
 816/840

is. De hát erre nincs lehetőség, mert a (elek el sem mondhatják a saját
véleményüket.

Mindig köntörfalazni kell, mindent rá kell hagyni az ügyvédre, és a

végén az ember mindig egy csomó olyat mond és tesz, ami magától es-
zébe se jutott volna.

RINGO: Végül sikerült megszabadulnunk Allen Kleintől. Egész kis

vagyonba került, de hát velünk egész életünkben mindig az történt,
hogy amikor aláírtunk valakivel egy szerződést, még tökéletesen vilá-
gos volt, hogy ennyi az enyém, ennyi meg a tiéd, amikor aztán os-
ztozkodásra került a sor, kiderült, hogy nem addig van az, mert nekem
sokkal kevesebb jut.

GEORGE: John januárban azzal hívott föl egy délelőtt: „írtam egy dalt,
ma este veszem lemezre, és holnap már ki is adom. A címe Instant
Karma. Nincs kedved beszállni?" Mondtam, hogy szívesen, találkoz-
tunk valahol a városban, de még előtte összefutottam Phil Spectorral,
és beszerveztem őt is.

Mindössze négyen készítettük a felvételt: John zongorázott, én ját-

szottam akusztikus gitáron, Klaus Voormann basszgitáron, Alan White
dobolt. És ha nem is másnapra, de még azon a héten megjelent a
lemez, mert Phil igen gyorsan elkészítette.

JOHN: Már mindnyájunknak sok dala van, amit szeretne előbb-utóbb

kiadni. Most már jobb, ha ezt ki-ki maga intézi. Ami engem illet, job-
ban szeretném a szerzeményeimet magam elénekelni, mint másnak
adni.

NEIL: Phil Spcdor üzleti vagy mit tudom én, milyen kapcsolatban állt
Allen Kleinnel, ezért kérték fel éppen őt, hogy remixelje a Let It Be
lemezét. Legalábbis azt hiszem, hogy Klein ötlete volt, de John és Ge-
orge is helyeselte.
 817/840

GEORGE MARTIN: Ezen nagyon feldühödtem, Paul pedig még

inkább, mivel kész helyzet elé állítottak bennünket. Az egész a hátunk
mögött zajlott, amikor John éppen Allen Klein befolyása alatt állt. Ő
szervezte be Phil Spectort, és azt hiszem, erről George és Ringó is
tudott, de mi ketten nem.

Én az EMI-tól értesültem arról, hogy nem lehet rajta a lemezen a

nevem, holott az eredeti felvételeket én készítettem, viszont a végleges
változatot nem én állítottam elő. Én erre azt mondtam: „De az eredetit
igen, igazság szerint azt kellene feltüntetni a lemezen, hogy gyártás:
George Martin, utómunkálatok: Phil Spector." Ebbe persze nem men-
tek bele.

JOHN: Ha valakinek nem tetszik az, amit Spector csinált, csak

hallgassa meg a kalózkiadást a Spector előtti változattal, és aztán szól-
jon egy szót is.

Az eredeti felvételek annyira gyengék voltak, hogy egyikünknek sem

volt energiája hozzájuk nyúlni. Fél évig hozzájuk se nyúlt senki. Nem
mertünk. Aztán jött Spector, és fantasztikus munkát végzett vele.

PAUL: Allen Klein döntött úgy - talán a többiek egyetértésével, de nem

az enyémmel - hogy a Let It Be-t csak azután jelentetjük meg lemezen,
ha már Phil Spector átdolgozta.

Szóval ezúttal nem producer, hanem „reproducer” vette kezébe az any-

agunkat, és szabadon garázdálkodott vele, például rárakott egy női
vokált a „The Long And Winding Road"-ra, amit szerintem biztosan
nem kellett volna. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy rossz lemezt
csinált a Let It Be-ből, de az mégse volt rendjén, hogy bárki átdolgozza
a mi felvételeinket valamelyikünk tudta nélkül. Lehet, hogy a többiek
tudtak róla, és azt mondták Spectornak: „Csinálj vele, amit akarsz,
csak fejezd be végre", mert már annyira torkig voltak a hercehurcával.
 818/840

DEREK: Tudtam róla, hogy Pault nagyon felbosszantotta a „The Long

And Winding Road" átdolgozása. Én úgy gondoltam, hogy senkinek
sem lett volna szabad belenyúlnia a Beatles zenéjébe, úgyhogy ez is
helytelen volt. És akkor tessék ezt elképzelni egy McCartney
szemszögéből!

PAUL: Mostanra elkészült az első szólólemezem, a McCartney, és már

meg is volt beszélve, mikor jelenhet meg, de a többiek elkezdtek
belepofázni a dologba, és azt mondták: „Nem hozhatod ki a
McCartney-t akkor, amikor akarod. Előbb a Let It Be-nek és Ringó
szólólemezének kell megjelennie az Apple-nél." Fölhívtam Neilt, aki az
Apple ügyeit intézte, hogy most akkor mi van, hiszen vele is megbe-
széltem a lemezem kiadási dátumát, és biztos, hogy nem tévedtem,
hiszen be volt írva a naptáramba is, de kiderült, hogy valóban elna-
polták a másik kettő miatt.

Én persze úgy fogtam föl a dolgot, hogy már megint átvertek Rendre az
történt, amit a többi három akart az én ellenemben. És hát nem
könnyű egynek három ellen, akármit akartam is, könnyűszerrel
megvétózhatták.

Ringó föl is keresett akkor, azt hiszem, afféle követként küldték

hozzám, mert ő volt köztünk a jó gyerek, a béke barátja, de én akkor
annyira mérges voltam, hogy őt osztottam ki a többiek helyett. A
szemébe mondtam: „Ti csak szórakozni akartok velem.”

Mire ő egészen hivatalos hangot ütött meg, hogy mit vár el tőlem az
Apple nagytanácsa, nálam meg erre végképp betelt a pohár, és életem-
ben először és utoljára azt mondtam valakinek (és mit tesz Isten, ép-
pen szegény Ringónak): KIFELE! Bizony durván viselkedtem vele, és
épp csak hogy össze nem verekedtünk.
 819/840

Máig sajnálom, hogy éppen ő volt az, hiszen nyilván neki volt a
legkevesebb köze az intrikákhoz, és éppen ezért választották ki arra,
hogy hozza meg nekem a rossz hírt. Ő meg elvállalta, gondolván: „Paul
jó gyerek, bele fog menni", csakhogy akkor én már nem voltam jó
gyerek, és bojkottálni akartam az Apple-t.

RINGO: Hülyék voltunk, hogy úgy kiabáltunk egymással. Mindenk-

inek volt már akkor egy szólólemeze, amit ki szeretett volna adni, és én
bejelentettem, hogy az enyém már kész van, kezdjük hát azzal. Paul
akkorra még nem készült el a magáéval, viszont volt már egy
megjelentetési dátuma (a napját persze már nem tudom), és
mindenáron ahhoz akart ragaszkodni. Nem is tudom, végül mikor
jelent meg az a lemez. (A tények kedvéért: Ringó lemeze 1970 ápril-
isában, a Let It Be nagylemez és Paul szólólemeze pedig egyaránt
májusban jelent meg - a lord.)

PAUL: Nekem annyira elegem lett az egészből, hogy egy napon el-
határoztam, végre kiszállok az Apple-ből. Valamikor tényleg nagyon
szép álom volt, de mostanára sajnos teljesen összezavarodott. Emlék-
szem, hogy amikor ezt bejelentettem, George rövidesen fölhívott:
„Nem hagyhatod ott csak úgy ezt a kibaszott Apple-t, érted? Hare
Krishna!" - azzal lecsapta a telefont. Na, gondoltam, miért kellett még
ezt is megérnem?

Az Apple-nek semmit sem mutattam meg a McCartney-lemezből, még

a borítóját sem, amíg be nem fejeztem. Teljesen egyedül csináltam,
ami nagyon kockázatos volt.

NEIL: Paul albuma végül mégis a Let It Be előtt jelent meg, de arra
nem emlékszem, hogyan jogadták ezt az Apple-nél, mint ahogy arra
sem, ki volt akkor még egyáltalán lenne az Apple-ben, ki nem.
Egyénként lehet, hogy az Apple szép álom volt, de az is lehet, hogy épp
ezért nem vált be a gyakorlatban.
 820/840

PAUL: Én nem hagytam ott a Beatlest. A Beatlest a Beatles hagyta el,

de senkinek sincs szíve kimondani, hogy vége a dalnak.

DEREK: Paul szólólemezének megjelentetése elölt összeállítottam neki

egy kérdőívet ilyen kérdésekkel. „Hajlandó lenne-e fellépni még a
Beatlesszel? Hogyan látja a jövőt? Mik a tervei?"

Paul igen őszinte válaszokat adott, leszögezte, hogy a továbbiakban a

Beatles nélkül képzeli el a jövőjét: „Most már Lindával dolgozom
együtt, és ez hosszú távon is így lesz". Ez volt a Beatles mélypontja,
maga a teljes reménytelenség.

PAUL: Akkoriban egyáltalán nem adtam interjút, mivel tudtam, hogy

az első kérdés az lenne, mi van a Beatlesszel, erről pedig egyáltalában
nem kívántam nyilatkozni. Nem volt merszem szembenézni a sajtóval.

Derek azt mondogatta: „Valamit azért tennünk kellene." Erre azt

mondtam neki: „Tudod, mit? Készíts egy kérdőívet, vegyél bele
mindent, amire szerinted kíváncsi lehet a sajtó, én pedig megpróbálok
mindenre őszintén felelni, és ezt csatolhatnánk a sajtónak küldendő
tiszteletpéldányokhoz."

Derek meg is írta a kérdéseket, köztük ezt: „Gyakorlatilag feloszlott-e

már a Beatles?", mire én azt válaszoltam: „Igen, mert nem fogunk töb-
bé együtt játszani." (Nyugodtan kimondhattam ezt majd fél évvel az el-
határozásunk után, azt hiszem.)

Számomra ott és akkor volt vége a Beatlesnck, amikor John bejelen-

tette a távozását. Őt kivéve mindnyájan tettünk még némi erőfeszítést
a csapat összetartására, de hiába. Most már nem az volt a kérdés, hogy
együtt maradhatunk-e, hanem hogy bejelentsük-e a nyilvánosságnak
is a szétválást.
 821/840

Én erről azt gondoltam. „Ha már úgyis mindenki megy a maga útján,
az csak árthat nekünk, ha továbbra is Beatle-ként kezelnek ben-
nünket." Ezért azt mondtam a többieknek: „Ha elváltunk, ismerjük is
be, hadd tudja meg a világ. Szerintem igazán itt lenne az ideje." Ez
bosszantotta Johnt, mivel sok más jog mellett azt is fönn akarta
magának tartani, hogy ezt a bejelentést ő tegye meg - amikor neki
tetszik.

RINGO: Sokáig fennállt még az a lehetőség, hogy folytatjuk. Az Abbey

Road felvételére sem azzal vonultunk be a stúdióba, hogy „na jó, akkor
ez az utolsó Beatles-lemez, az utolsó Beatles-szám, az utolsó felvétel,"
Csakhogy aztán Paul első szólólemezével együtt megjelent a nyil-
atkozata is, hogy a Beatlesnek vége. (Aki áttanulmányozza a
történetünket, láthatja, hogy a nagy bejelentéseket rendszerint Paul
tette meg: igen, a Beatles kábítózik, igen, a Beatles feloszlott.)

PAUL: Az én húzásomra a világsajtó azzal reagált: „A BEATLES

HIVATALOSAN IS FELOSZLOTT." Most közölték, amit mi már hóna-
pok óta tudtunk. Félreértették az én szándékaimat is, hiszen én csak a
gondolataimat csatoltam a szólólemezem mellé arról, hogyan látom én
a jövőt. Ezt nem a nagyközönségnek szántam, hanem a sajtónak, de
naivitás volt azt hinni, hogy ők majd titokban fogják tartani.

GEORGE: Paulnak vannak ilyen húzásai a sajtóval. Még manapság is

előfordul, hogy ha éppen turnéra készül, meglebegteti a levegőben,
hogy esetleg ismét összeállunk, vagy valami ilyesmi. Ez az utóbbi
időben olykor kínos is volt nekünk, de már kezdjük megszokni.
Akkoriban nagyon haragudtunk rá emiatt, de hát mindenki haragudott
mindenkire mindenért.

Ami azt a lemezt illeti, szerintem Paul csupán meg akarta ragadni a
megfelelő pillanatot, és összekötni a kellemetlent a hasznossal: „Van
 822/840

ez az önálló lemezem, ja, és még csak annyit akarok mondani, hogy a

Beatles feloszlott."

Mire ő odaadta azt a nyilatkozatát a sajtónak, addigra valójában már

mindenki más levált a bandáról. Ezen dühödött fel John is, aki így
gondolkodott: „Álljon meg a menet! Én mentem el legelőbb, ez meg
úgy tesz, mint aki feltalálta a spanyolviaszt!”

PAUL: A többiek mind úgy gondolták, hogy végül én jelentettem be a

nyilvánosságnak a Beatles megszűnését, és ebből én húztam hasznot,
holott erről szó sem volt, csak velük ellentétben megmondtam az iga-
zat. Évekkel később pedig, amikor szóba került a gyűjteményes
lemezeink megjelentetése, megkérdezték tőlem egy sajtókonferencián,
valóban összeáll-e ismét a Beatles, és erre igennel feleltem, mert akkor
valóban ezt terveztük.

DEREK: Az egész világ felkapta a fejét Paul nyilatkozatára. Nagy bír

volt, mivel addig sehol sem jelöltették be hivatalosan, hogy a Beatles
feloszlott. Én ugyan kiadtam egy körlevelet, hogy mentsem a menthet-
őt, valami efféle szöveggel: „John, Paul, George és Ringó még mindig
az, aki, és az élet megy tovább, sziasztok", de ezzel nem akadályozhat-
tam meg, hogy az egész világ a Beatlest sirassa.

Én milliókkal együtt hittem abban, hogy a Beatles szoros barátsága

mindnyájunk életét jobbá tette. Hittem, hogy amíg ők ott vannak a
szemünk előtt a lehető legnagyobb egyetértésben, akkor történjen
akármi más, a világ szép. De azt hiszem, nem kellett volna csodát várni
tőlük.

JOHN: Mindenkinek van egy álma arról, hogyan történt, de az sosem

fog megvalósulni, mert nem is volt olyan soha, mint amilyennek gon-
dolják. Szép volt, de vége van,- így hát, kedves barátaink, most már
egyedül kell tovább álmodnotok. A Mesének Vége.
 823/840

GEORGE: Ma már tudom, hogy a Beatles valamilyen űrt töltött be a

hatvanas években, de mára felnőttek mindazok, akiknek mi jelen-
tettünk valamit.

Úgy van ez, mint akármi mással, amivel az ember együtt nőtt föl, aztán
ragaszkodik hozzá. Ez az élet egyik legnagyobb problémája, ez a ra-
gaszkodás a dolgokhoz. Ez tulajdonképpen szép, a probléma abban áll,
ha az ember fél a változásoktól, mert valójában a múltban él.

JOHN: Minden jó tud lenni néha, és biztosan még tovább is jó lehetett

volna néha, de esetleg nem. A lényeg az, hogy felnőttünk, és rémes
belegondolni, mi lenne, ha majd mondjuk ötvenévesen, asztmásan és
tébécésen vánszorognánk föl a színpadra, és rázendítenénk a „She
Loves You"-ra. Képzeljék csak el!

GEORGE: Azt hiszem, mi ugyanazért váltunk el, amiért általában az

emberek szoktak. Teret követeltünk magunknak, miközben a Beatles
kordába szorított minket. Hiába voltunk világhírűek, csak kalickába
voltunk zárva. A Beatles mozgástere igen korlátozott volt, és a
magánéletünk minduntalan kitüremkedett a korlátokon. Mindenkép-
pen szabadulnunk kellett, mert igen szűk volt a tér. Úgy is mondhat-
nám, hogy mi négyen együtt nagyobbak voltunk annál, mint amennyi
a Beatlesbe belefért.

Na és ott volt az a rengeteg stressz is. Már 1963-tól óriási terhelés ne-
hezedett ránk, csak ezt az elején még nem vettük észre. Fokozatosan
uralkodott el rajtunk. Ma már senkinek sem jutna eszébe olyan rövid
idő alatt annyi koncertet adni és annyi lemezt kihozni, mint mi.

JOHN: Mind egyéniségek vagyunk. Mind kinőttük a Beatlest. Többé

nem erőltethetek rá mondjuk avantgárd zenéket vagy filmeket Paulra
vagy George-ra, ha egyszer nem szeretik. Mint ahogy Paul sem eről-
tethet rám semmit. Már nem azonosak a céljaink. Úgy a jó, ha mind a
 824/840

magunk útját járjuk. Felnőttünk, otthagytuk az iskolát - ami a valóság-

ban sosem történt meg, hiszen egyenesen az iskolapadból kerültünk a
pódiumra.

Az ember egyedül vág neki az életnek, aztán viszont mindenki: a tár-

sadalom, a szülők, a család megpróbálja elvenni tőle önmagát. Mást se
hall, mint hogy „ne sírj, ne mutasd ki az érzelmeidet", és ez így megy az
egész életen át.

Bár, ahogy visszaemlékszem, én még tizenhat évesen önmagam

voltam, de ezt az embert 29 éves koromra valahol elveszítettem.
Közben meg kellett vívnom a harcomat, hogy felnőtté váljak, felelőssé-
get tudjak vállalni, mert hiába volt körülöttünk a hírnév védőburka,
azért csak végig kellett csinálnunk mindazt, amit bármelyik kamasz
fiúnak. Meglehet, harminc év a korhatára annak, hogy valaki rájöjjön:
itt az ideje kezébe venni az életét.

GEORGE MARTIN: A szakadást több tényező idézte elő, de a legfon-

tosabb az volt, hogy mind a négyen szerették volna már a maguk életét
élni, amire korábban nem volt lehetőségük. A banda mindig fontosabb
volt, és ezért rengeteg áldozatot kellett hozniuk, amivel végül torkig
lettek.

Szerettek volna úgy élni, mint akárki más, szerették volna, ha nem a
partnerük a legfontosabb, hanem a feleségük. Amikor Yoko belépett
John életébe, majd Linda a Pauléba, egyszerre fontosabbak lettek
számukra, mint addig egymásnak voltak.

RINGO: Yokóra kígyót-békát kiabáltak, mint ahogy Lindára is, de nem

ők tehetnek a Beatles szétválásáról. Egyszerűen csak harmincévesek
lettünk, megváltoztunk, és nyugodt házaséletet akartunk élni, mert azt
a hajtást már nem bírtuk folytatni.
 825/840

JOHN: Én még akkor megnősültem, amikor a Beatles Liverpoolban

volt, de ez nem jelentett semmi változást. Cynnek nem volt önálló kar-
rierje, mint Yokónak, igaz, Pattie-nek volt, de az nem borított föl sem-
mit. Ja, és a maga módján Maureen is művésznő, arról nem is be-
szélve, hogy ő nevelte föl Ringó kölykeit.

A Beatles szétesése Brian Epstein halálával kezdődött, és igen sokáig

eltartott. Először talán a Let It Be-n mutatkozott ez meg, de lehet, hogy
már Indiában, amikor George és én ott maradtunk, Paul és Ringó meg
hazajött. Lehet, hogy már a fehér albumon is nyilvánvaló volt. Nem tu-
dom. Ez van, nem történt semmi tragédia. Nem értem, mások miért
fogják föl úgy, mintha vége lenne a világnak. Szétment egy rockbanda.
Na és? Nem ez a fontos.

Aki emlékezni akar ránk, annak ott vannak a lemezek, ott van az a sok
szép dal. Mi ezt hagyjuk a világra.

RINGO: Nem úgy van ez, hogy a kulcs fordul a zárban, és az ember
arra gondol: „No, nem vagyok többé Beatle." Valahol mind a mai napig
az vagyok. Ugye értik: ez nem úgy megy, hogy az ember becsapja maga
mögött az ajtót, és innen kezdve már nem Ringó Starr, hanem ismét
Richard Starkey, Liverpool, nyolcadik kerület, Admiral Crove, tízes
szám. Nem, én mindig Ringó Starr leszek, és a Beatles, az Beatles
marad.

GEORGE: A Beatles mindaz, ami történt velünk. A történet tanulsága

meg az, hogy nincs fönn meg lenn, hopp meg kopp, minden változik,
mindenben van egyensúly, és az ember mindenről, ami vele történik,
maga tehet. Ha valakinek tetszik a hopp, meg kell békélnie a koppal is.
A Beatles életében ez fokozottan érvényesült. Igen alaposan kivettük a
részünket szeretetből és gyűlöletből, sikerből és kudarcból, jóból és
rosszból.
 826/840

Olyan volt, mint bárki másnak az élete, csak nagyban. De a mérleg

pozitív, hiszen akármi történt is, jó, ha az ember tanulni tud belőle.
Csak az a baj, ha az ember annyi mindenen megy keresztül, mégsem
kap választ az alapkérdésekre: „Ki vagyok? Hová tartok? Honnan
jöttem?"

PAUL: Hiába oszlott föl a Beatles, máig erős köztünk a kapcsolat.

Örökre összeköt minket, hogy rajtunk kívül senki sem élhette át a
Beatle-mániát belülről.

JOHN: A Beatles nincs többé, viszont John, Paul, George és Ringó él -

ki tudja, hogyan alakul négyük kapcsolata a jövőben? Én nem tudom.
Mindenesetre ma is nagyon szeretem őket. Nem is lehet másként,
hiszen beépültek az életembe.

PAUL: Úgy éreztük, mintha a Beatles-idők örökké tartottak volna,

pedig mindössze tíz év volt, de abba a tízbe annyi mindent zsúfoltunk
bele, hogy ma is inkább húsznak tűnik. Ott volt az a sokféle zene, amit
csináltunk, még a külsőnk is sokat változott: szakáll, bajusz, csupasz
kép, ilyen ruha meg amolyan - nagyon mozgalmas korszak volt, nagy-
on szerettem.

JOHN: Mi jóval többet voltunk együtt, mint amennyi ideig a

nagyközönség ismert bennünket. Mi nem 64-ben kezdtük. Én akkor
már 24 éves voltam, és már kilenc éve zenéltem együtt Paullal,
George-dzsal meg nyolc éve. Szóval igen hosszú időt töltöttünk el mi
együtt, a legszélsőségesebb körülmények között, a húgyszagú raktárhe-
lyiségtől a luxuslakosztályíg.

Sok energia kell ahhoz, hogy négy ember ilyen hosszú időn át kibírja
egymást. Ezalatt mi a világon mindennek elmondtuk egymást. Néha
össze is verekedtünk. Együtt csináltuk végig az egész rohadt cirkuszt.
 827/840

Csak mi tudjuk, mi mindenen mentünk keresztül tíz éven át. Felért egy
csoportos terápiával.

GEORGE: A hosszú évek alatt mindvégig igen szorosan kötődtünk

egymáshoz.

A Beatles valójában sosem oszolhat föl, hiszen amikor kimondtuk az

elválást, az már egyáltalán nem számított. Megmaradt a zenénk, meg-
maradtak a filmjeink. Mindaz, amit tettünk, megmarad. Nem mintha
olyan rettentő fontosak lettünk volna, de különlegesek voltunk, mint
VIII. Henrik vagy Hitler, akiket ma is állandóan emlegetnek. Biztosan
minket is sokáig fognak emlegetni, bevonultunk a történelembe. De ez
egy dolog, és számomra nem jelenti azt, hogy az életem a Beatlesszel
kezdődött és azzal is végződött volna. Inkább a neveltetésemhez tarto-
zott. Kezdtem a dovedale-i elemiben, aztán folytattam a Liverpool
Institute-ban, végül egyetemre a Beatlesbe jártam, ahol megkaptam a
diplomámat, vége a tanulásnak.

A fő az, ahogy John mondta: nem voltunk több egy rock and roll -
bandánál. Tudom, sok minden történt velünk, és sok embernek jelen-
tettünk valamit, de azért annyira fontosak mégsem voltunk.

RINGO: Azt hiszem, ez azért nem ilyen egyszerű. Úgy gondolom, hogy
mi egy nagyon nagy rockbanda voltunk, és egész csomó jó számot
összehoztunk, amit még ma is hallgatnak az emberek. Azért én értem,
miről beszélt John is, meg George is: amikor indultunk, akkor csupán
egy kis liverpooli banda voltunk. Én azt nem értettem soha, miért
fenekedtek ránk olyan politikusok, mint De Gaulle vagy Hruscsov.

Ma már azt gondolom, hogy okosabban élhettünk volna a

hatalmunkkal, több jót tehettünk volna. Nem politikailag, hanem úgy
egyáltalán. Ezt csak úgy mondom, nem sajnálkozom miatta,
 828/840

sajnálkozni úgyis teljesen hiábavaló. De tény, hogy sokkal több jó

ügyet támogathattunk volna, ha eszünkbe jutott volna.

JOHN: Igazából semmit sem bántam meg, amit tettem, kivéve talán
azt, ha másokat bántottam. A többiből nem szívesen maradtam volna
ki.

GEORGE: Szerintem a hatvanas évek közepén, amikor a hippimozga-

lom beindult, elég sok befolyásunk volt ugyan, de igazi hatalmunk nem
(például azt sem tudtuk megakadályozni, hogy egy kábszeres rendőr
hadjáratot folytasson ellenünk.)

Szerintem, ha visszamehetnénk az időben, mindent másképp csinál-

nánk, az elejétől kezdve. De mivel visszamenni nem lehet, most már
úgy van jól, ahogy van.

Igen, megváltoztathattunk volna egyes dolgokat. Több beleszólásunk

lehetett volna, csakhogy akkor még nem tudtuk mindazt, amit ma tu-
dunk. Azért amit tettünk, az sem volt rossz négy csóró liverpooli
sráctól, hiszen azok voltunk, de aztán egész jól megbirkóztunk
mindennel. Sok emberről tudok, aki feleannyi stresszt sem élt át, még-
sem birkózott meg vele. Volt, akire az első listavezető száma után rá
kellett húzni a kényszerzubbonyt, mi meg jó sokáig folytattuk.

Iszonyú nyomás alatt álltunk. Senki másnak nem kellett ekkorát kibír-
nia,- na jó, legfeljebb még Elvisnek. Benne volt ebben a hosszan tartó
Beatle-mánia éppúgy, mint a drogok és a rendőri üldözés, de még a
politika is, az, hogy akárhová mentünk, mindenütt volt éppen valami
zavargás.

JOHN: Amikor így visszagondolok rá, elképeszt, hogy én mindezt

valóban átéltem. Mi ezt úgy mondtuk, hogy „a vihar szívében" vagy-
unk, ahol könnyebben túl lehet élni, mint a szélén.
 829/840

GEORGE: Elég egyoldalú szerelmi kapcsolat volt, ahol a közönség a

pénzét adta és a sikolyait, a Beatles viszont az idegrendszerét, és az
utóbbi sokkal nehezebb.

Bizonyos értelemben békét vittünk oda. ahová mentünk, de legalábbis

próbáltunk nagyon pozitív kisugárzást adni. miközben mi magunk ott
voltunk a vihar közepén. Azt mindenki látta, milyen jó hatással vagy-
unk másokra, azzal viszont senki sem törődött, hogyan éljük át min-
dezt mi magunk. (Nem véletlen, hogy bennünket mindig csak együtt
emlegettek: a Beatles, vagy „a fiúk", vagy a „Négy Nagy'’, az föl sem
merült, hogy négy emberről van szó, külön-külön.)

Én sokat tanultam az egészből: azzal, hogy híresek lettünk, sokféle he-

lyzetbe kerültünk, sokféle emberrel ismerkedtünk meg, és rengeteg
élményt szereztünk abból, hogy annyit foglalkoztak velünk a ra-
jongóink és az újságírók is.

Nem volt akármi átélni mindezt, ugyanakkor azt hiszem, ha nem jött
volna össze a Beatles, nem biztos, hogy mind egy másik rockbandában
kötöttünk volna ki. A karma arról szól, hogy ki mint vet, úgy arat.
Ahogy John fogalmazta az „All You Need Is Love"-ban: „Nem lehetsz
ott, ahol nem kellene lenned ", azazhogy minden utadat te magad
készítetted elő a korábbi tetteiddel. Én például már kisiskolás korom-
ban tudtam, hogy valami különös fog történni velem, ezért is han-
yagoltam el az iskolát, ezért nem estem kétségbe, hogy nincs meg az
érettségim.

PAUL: Az volt-e életem legjobb korszaka? Nem tudom, de nekem a

Beatles is több korszakra osztható: az eleje tiszta öröm volt, amikor
bekerültünk a showbizbe és megismerhettem a nagy sztárokat. Én
bizony ilyen sznob vagyok. Egyszer a fiúk kivették a kezemből a mik-
rofont, mert teljesen elájultam attól, hogy bemutattak Edinburgh her-
cegének. Kérdezték, mi van velem, én meg mondtam: „Hát mégiscsak
 830/840

Edinburgh hercege!" Ez volt az első korszak. Aztán jött az, amikor

fölkerültünk a slágerlistára, ugyan csak a 17. helyre, de mikor ezt
meghallottam, éppen kocsiban ülve, szívem szerint letekertem volna
az ablakot, és kiordítottam volna az utcára: „Hé, emberek, halljátok?
Tizenhetedikek vagyunk!" Ez ugyanolyan hihetetlen volt, mint később
az első listavezető szám. Aztán amikor összeállt a végleges Beatles. Sok
óriási pillanat volt, túl sok ahhoz, hogy hirtelenjében felsoroljam. Ezek
csak kiragadott példák, mint az is, amikor az Austin Princess hátsó
ülésén először megkóstoltam a cannabist, és annyira jó kedvem
támadt, hogy már nem tudom, min, de halálra röhögtem magamat.

Ugyanilyen nagy örömet szerzett az, amikor együtt szereztünk dalt

Johnnal. Ő óriási tehetség volt. Nagyon szerettem vele lenni, mert
vágott az esze, és mélyen érző ember volt. Tudott persze gazemberként
is viselkedni, ezt meg kell mondanom, de ezzel együtt, a lelke mélyén
nagyon jó ember volt. És volt karizmája. Azt is mondhatom, hogy a ra-
jongója voltam. Mind azok voltunk. És azt hiszem, kölcsönösen
tiszteltük egymást. Amikor egymás ellen fordultunk, akkor én súlyos
válságot éltem át, mivel arra gondoltam: "John volt az igazi nagy, én
csak pengettem egy kicsit a gitárt." Aztán szerencsére az is eszembe
jutott: „Na álljon már meg a menet, azért John nem hülye. Mégse le-
hetett véletlen, hogy pont velem dolgozott együtt annyit." Életem egyik
legszebb pillanata volt, amikor John azt mondta: a „Here, There And
Everywhere" jobban tetszik neki, mint a saját számai. Tudom, butaság,
mégis így van.

RINGO: Nagy rajongója voltam Johnnak. Mindig is tudtam, hogy nagy

szíve van, és nem az a cinikus alak, akinek sokan gondolják.
Nagyszívű, ugyanakkor hirtelen ember is volt. Hol ki, hol be. Mi még
csak befelé tartottunk, amikor ő már kint volt, és készült megint
befelé.
 831/840

JOHN: A Beatles a legjobb barátaim. Rajtuk kívül legfeljebb három

olyan pasast tudnék mondani, aki igazán közel áll hozzám.

PAUL: Nagy dolog, hogy összetartó banda volt a mienk. Mick Jagger a
Négyfejű Sárkánynak hívott bennünket, mert mindenhová együtt jár-
tunk, és egyformán öltözködtünk. Ugyanolyan pólót, ugyanolyan zakót
viseltünk, egyforma volt a frizuránk, ezért kissé talán valóban úgy
néztünk ki, mint egy négyfejű sárkány.

RINGO: Több csúcsa is volt a pályafutásunknak. Az első talán az,

amikor Glasgow-ban megéreztiik, hogy kommunikálunk a közön-
séggel. Ez még 1963-ban vagy 64-ben történt. Aztán volt még néhány
koncert, amikor nagyon elkaptuk a fonalat, meg jó néhány
lemezfelvétel is.

Igen, minden nagylemezen vannak ilyen nagy pillanatok. Rengeteg ra-

jtuk a jó zene. Engem mindig az dobott föl (még ma is), ha egy jó
csapatban vagyok, mert elsősorban az érdekel, mire vagyunk képesek
együtt.

A fehér albumon egész csomó klassz számunk van. Ez azt jelenti, hogy
azt zeneileg nagyon élveztem, egyébként már nem annyira. A legkevés-
bé a Sgt Peppert szeretem, bár azon is van sok fantasztikus dolog, de
az elsősorban a John és a Paul lemeze volt, ők írták a számokat, ők
találták ki hozzá a hegedűket meg mindent, és amikor kijött, bom-
basiker lett. Én nem is tudom, mi bajom van vele, talán lélekben nem
voltam egészen ott.

Ami viszont a Revolvert illeti, azt imádom, sok nagy zene van rajta, és
irtó klassz az Abbey Road B oldala is. Na meg a „Yer Blues" a fehér al-
bumon, az csúcs. Abban csak mi négyen vagyunk, úgy értem, benn
ültünk csak mi négyen egy nyolcszor nyolc lábas kis szobában, és
teljesen együtt voltunk, és nyomtuk a jó kis dögös bluest.
 832/840

JOHN: Mindent összevetve a Beatles nagyon tudott együtt zenélni, ha

éppen nem volt közöttünk feszültség. Akármibe kezdtem is bele, Ringó
úgy tudott követni, mint egy kutya, és remekül csinálta. Nekem az
hiányzik a legjobban, hogy csak hunyorítanom kellett, hogy most egy
kis impró következik, máris mindenki pontosan tudta, mit csinálunk
és hogyan.

RINGO: Szerintem közöttünk valami varázslat, valami telepátia

működött. Néha, amikor a stúdióban dolgoztunk... hogy is mondjam?
Szóval négyen voltunk ugyan, mégis egyek voltunk, teljesen egyszerre
dobbant a szívünk. De ez csak addig tart, amíg az embernek eszébe
nem jut: „Jaj, én rosszul játszom!”, mert abban a pillanatban vége a
varázslatnak.

GEORGE: A létezés egészét tekintve nem számított volna, ha soha

egyetlen lemezt sem készítünk, ha egyetlen dalt sem énekelünk el. Ez
nem fontos. Amikor eljön a halál, az embernek úgyis olyan szellemi
irányításra, olyan belső tudásra van szüksége, amelyik túl van az any-
agi világ határain. Ebből a szempontból mondom, hogy az sem számít,
ha az ember király, vagy Brunei szultánja, vagy éppen Beatle: fon-
tosabb, ami belül van.

Tudom, hogy a legjobb dalaim azok, amelyeket még meg sem írtam, de
az se baj, ha sohasem írom meg őket, mert mit számít mindez a nagy
egészhez képest?

JOHN: Amikor láttam a tévében a Gauguin életéről szóló filmet,

megrázott, hogy ilyen nyomorultul kellett meghalnia, szifiliszben -
amit akkor higannyal akartak kúrálni - és félig sántán, mert megsérült
egy részeg csetepatéban az első „sikeres" párizsi kiállítása után.

Ő Tahitiba ment, hogy megszabaduljon a maga kalickájából, ami

történetesen egy bank volt. Meg a családja, akik közül csak a lányát
 833/840

szerette, akinek naplót vezetett, amíg a déltengeren élt, hogy elmag-

yarázza neki, csak neki, hogy miért hagyta ott őket. Aztán amikor
egyszer visszatért Tahitire, levél várta hazulról a lánya halálhírével.
Micsoda ár ez azért, hogy valaki „bekerüljön a művészettörténetbe"
Aztán befejezte élete főművét és meghalt, ami nekem arról szól, hogy
oké, nagy festő volt, de azért a világ nagyon jól meglett volna akkor is,
ha egyetlen ecsetvonást sem fest. Ha jól emlékszem, ráadásul az a
mestermű el is égett a halála után.

Azt akarom ezzel mondani, hogy ha ismerte volna az úgynevezett mis-

ztikus dolgokat, a böjtölést, a meditációt meg ilyesmit, meg egyéb ön-
fegyelmező gyakorlatokat, eljuthatott volna ugyanoda. Ez az út nem
könnyű, de még mindig sokkal könnyebb, mint megölni önmagadat és
a szeretteidet.

GEORGE: Ez volt Johnban a legnagyobb, illetve a legjobb, amit

kaptam tőle és a Beatles-évektől. (Ne felejtsük, hogy mindnyájunknak
más-más viszonya volt Johnnal. Senki se képzelje, hogy mi négyen
egyformán gondolkoztunk volna, vagy hogy egyformán viszonyultunk
volna egymáshoz. Ahányszor két embert veszünk, annyiféle volt a
kapcsolatunk. John is egészen másképp állt hozzám, mint Ringóhoz
vagy Paulhoz.) Szóval ő vezetett rá arra, hogy nem csak az anyagi
világban létezünk, a halálon túl is van valami, és ez a földi élet csupán
egy rövid játszma. Ő ezt nagyon jól értette.

Az ember nem mond olyat, hogy Gauguin elhanyagolta a családját a

művészete kedvéért, vagy hogy ostobaság meghalni a festészetért, ha
nem az a meggyőződése, hogy van valami, ami nagyobb az életnél.
Egyetlen festmény a naplementéről sem érhet fel magával a naple-
mentével. A művészet (a zene is) csupán szánalmas kísérlet annak
utánzására, amit Isten minden percben művel.
 834/840

Attól a naptól kezdve, amikor először próbáltuk ki az LSD-t Johnnal,

lassacskán megértettem őt, és egyre közelebb került egymáshoz a
gondolkodásunk.

RINGO: Én nem találtam meg semmiféle végső választ.

Nagyképűségnek tartanám kijelenteni: „Igen, én tudom a választ!" A
magam számára azt a tanulságot szűrtem le: köszönöm Istennek, hogy
átélhettem a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveket, aztán eljuthat-
tam odáig, ahol ma vagyok: kényelmesen a lelki békémmel.

Egyébként azt hiszem, hogy mindenre az a fő kérdés és válasz is

egyben, hogy valahol mindenért fizetni kell. Vagy legalábbis azt his-
szük. De én úgy gondolom, hogy az ember gyakran akkor is a falat
döngeti a fejével, amikor egyszerűen bemehetne az ajtón. De hát ilyen
ostobák vagyunk mi emberek. Áldottnak éreztem magam, mióta csak
Isten újra megajándékozott az életemmel, de aztán voltak időszakok,
amikor egyre inkább eszemet vesztettem, és megfeledkeztem erről az
áldásról.

NEM, A legkedvesebb emlékeim a Beatlesről azok a pillanatok, amikor

annyit kacagtunk a színfalak mögött, az öltözőben, amikor egymás
között lehettünk. Szóval semmi nagy dolog. Személyes ügy, csak
nekem fontos, de nekem a mai napig. Élveztük egymás társaságát, és
jókat nevettünk. Ez segíti hozzá leginkább az emberi ahhoz, hogy
mindent kibírjon.

RINGO: Ők voltak a legjobb barátaim. Nekem, az egy szem gyereknek

ez olyan érzés volt, mintha hirtelen kaptam volna három testvért
ajándékba. Mindig vigyáztunk egymásra, és jókat nevettünk. Sokszor,
amikor már óriási szállodai lakosztályokban laktunk, összegyűltünk
egy fürdőszobában, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Mert mindig
nagy volt a külső nyomás. Valaki mindig akart tőlünk valamit: adjunk
 835/840

neki interjút vagy autogramot, szorítsunk vele kezet, fényképezked-

jünk le vele, simogassuk meg a kutyáját, és így tovább.

ÍGY KERÜLTÜNK EGYMÁSHOZ OLYAN KÖZEL MI NÉGYEN. EZT

IMÁDTAM. NAGYON SZERETTEM ŐKET.

És csakugyan mindig vigyáztunk is egymásra, hiszen senki más nem

tudta, milyen az: Beatle-nek lenni. Még ma is csak akkor van az az
érzésem, hogy na, ezek tényleg tudják, hogy ki vagyok, amikor
összejövünk George-dzsal és Paullal. Mindenki más úgy kezel, hogy én
Beatle voltam, nem pedig úgy, hogy mi vagyok.

Valahogy úgy vagyunk mi ezzel, mint azok az űrhajósok, akik jártak a

Holdon. Állítólag ők is csak egymást értik meg. Azt sem élheti át senki,
amit mi átéltünk együtt.

Egyszer találkoztam eggyel ezek közül az űrhajósok közül, és

megkérdeztem tőle: „Mondja, mikortól kezdett más lenni a Föld, mint
ahogy mi látjuk, és kerek alakot ölteni?" Azt mondta erre: „Nem tu-
dom, mert nem értem rá odanézni", amit egyszerűen nem akartam el-
hinni: ő volt mondjuk a tizenkettedik ember a világon, aki ezt a saját
szemével láthatta volna, hogyhogy nem nézett oda?

Először megrökönyödtem ezen, aztán rájöttem, hogy mi ugyanígy vol-

tunk ezzel: megváltoztattuk a világot, de közben erről nem tudtunk,
mert nem volt időnk körülnézni. Mi voltunk a világ, ezért nem láttuk
kívülről. Mi hordtunk először garbót, aztán hirtelen a fél világ abban
járt, pedig nem is mi találtuk ki, csupán felvettük. És ugyanígy
követték a példánkat sok mindenben.

PAUL: Azt hiszem, mi egy kissé szabadabbá tettük a világot. Máig

találkozom emberekkel, akik azt állítják, hogy a Beatles szabadította
föl őket. És ha belegondolunk, a világ valóban az arisztokratáké volt,
amíg mi meg nem jelentünk. Addig a vidéki színészeknek is veretesen
 836/840

kellett Shakespeare-t szavalniuk, utánunk már az is jó volt, ha a helyi

dialektusban beszéltek. Igen, biztosan felszabadítottunk egy csomó
embert, aki nélkülünk ugyanúgy élt volna, mint a szülei.

Amikor egy újságíró megkérdi tőlem: „Tanult egyáltalán valamit?" -

egyébként egy kis irodalmat tanultam, semmi mást akkor mindig azt
mondom, „igen, egy kis Shakespeare-t." És hozzá szoktam tenni a ked-
venc idézetemet: „Légy hű magadhoz."

Azt hiszem, ez éppen illik a Beatlesre. Mi mindig is hívek maradtunk

magunkhoz, és azt hiszem, a mi nyers őszinteségünk éppolyan fontos
volt, mint a zenénk. Azzal, hogy makacsul ragaszkodtunk a
véleményünkhöz, és kimondtuk, amit gondolunk, bogarat ültettünk
sokak fülébe: hátha én is megpróbálkoznék az őszinteséggel, és én is
megúsznám? Azt hiszem, ez valóban jó volt.

JOHN: A fiatalok reménykednek, mivel a saját jövőjüktől remélnek

valamit, és ha már ők sem látják szépnek a jövőt, akkor valami nagy
baj van. Mi próbáljuk megőrizni a reményt azzal, hogy magunk is re-
ménykedünk, és én sokat várok a jövőtől.

Azt hiszem, hogy a Beatles egyfajta vallás volt. és hogy a Beatles fő

megtestesítője, az igazán hősi figurája valójában nem is én voltam,
hanem Paul. Nem véletlen, hogy mindig őt szerették jobban a lányok
meg a gyerekek.

A hatvanas évek pedig nagy évtized volt. Azok a nagy tömegtalálkozók

Amerikában meg Wight szigetén sokak szemében talán csak egy-egy
popkoncertet jelentenek, de valójában ennél sokkal fontosabbak vol-
tak. Egységbe kovácsolták a fiatalságot, új vallást alapítottak,
amelynek csupán annyi volt a hitvallása: „Hiszünk Istenben, hiszünk a
reményben, hiszünk az igazságban,- és most mind itt vagyunk,
húszezren vagy akár kétszázezren, békében egymással.
 837/840

GEORGE: Egészen hihetetlen, de a Beatles több emberhez és több or-

szágba eljutott, mint bármelyik másik rockbanda. (Ha valaki
figyelmesen hallgatja a mai zenét, észreveheti, hogy ami jó benne, azt
mind tőlünk vették, legyen az akár szóló vagy egy dal címe. A Beatles-
ből már harminc éve sokan élnek.)

Azt hiszem, a rajongóinknak reményt adtunk. Azt a jó érzést, hogy

szép napok jönnek, jól fogjuk érezni magunkat, és hogy mi önmagunk
vagyunk, nem pedig a hatalom játékszere. Mindez az üzenet benne volt
a dalainkban.

PAUL: Én még ma is eljátszom néha a „Let It Be"-t és a hasonló

Beatles-dalokat. És ha azt látom, hogy egy mai fiatalnak könnyes lesz
tőle a szeme, akkor óriási büszkeséget érzek. Alakulhatott volna
másként is. Azt szoktam mondogatni: „Tudják, ha a Beatles rossz em-
berekből állt volna, akár Hitler nyomdokaiba is léphettünk volna.
Bármire rávehettiik volna a fiatalokat, akkora volt a befolyásunk
rájuk."

RINGO: Elérzékenyülök, ha visszaemlékszem a régi szép időkre, mivel

én ilyen érzelmes ember vagyok. Talán túl érzelmes is, de beletelt
negyvennyolc évem, mire rájöttem, hogy ez lehet velem a baj!

Az a fontos, hogy őszinték voltunk egymáshoz, és őszintén álltunk

hozzá a zenéhez is. A zenénk jó volt, mert volt benne szeretet. Írtunk -
illetve hát a többiek írtak - dalokat másról is, de a végső üzenet mindig
a szeretet volt.

RINGO: SOK IGAZÁN MEGHITT PILLANATOT ÉLTÜNK ÁT MI

NÉGYEN. LEGINKÁBB EGY-EGY HOTELSZOBÁBAN KERÜLTÜNK
NAGYON KÖZEL EGYMÁSHOZ. NÉGY SRÁC, AKI NAGYON
SZERETTE EGYMÁST -CSODÁLATOS VOLT.
PAUL: NAGYON ÖRÜLÖK, HOGY A LEGTÖBB DALUNK A
SZERETETRŐL, A BÉKÉRŐL, A MEGÉRTÉSRŐL SZÓL. NEMIGEN
ÉNEKELTÜNK ARRÓL: „RAJTA, MONDJÁTOK MEG
MINDENKINEK, HOGY KOPJON LE, ÉS HAGYJÁTOK OTT A
SZÜLEITEKET." INKÁBB AZT MONDTUK, HOGY „CSAK
SZERETETRE VAN SZÜKSÉG", MEG HOGY „ADJ EGY ESÉLYT A
BÉKÉNEK". BÜSZKE VAGYOK RÁ, HOGY AZ EGÉSZET
ÁTHATOTTA A JÓ SZÁNDÉK. IGEN, A BEATLES NAGY DOLOG
VOLT.

GEORGE: SZERETNÉM HINNI, HOGY HA A RÉGI RAJONGÓINK

MÁRA FELNŐTT, CSALÁDOS, KOMOLY EMBEREK IS, MI MÉG
MINDIG OTT VAGYUNK VALAHOL A SZÍVÜK CSÜCSKÉBEN.

JOHN: BEATLE KOROMBAN HITTEM, HOGY Ml VAGYUNK A

LEGJOBB BANDA AZ EGÉSZ VILÁGON, ÉS Ml EZZEL A HITTEL
VITTÜK OLYAN SOKRA. FELNŐTTEM. NINCS MÁR SZÜKSÉGEM
OLYAN APAFIGURÁKRA, MINT ISTEN, KENNEDY VAGY HITLER.
NEM KERESEM TÖBBÉ A GURUMAT. NEM KERESEK SEMMIT,
NINCS KERESÉS, NINCS HOVÁ MENNI, MERT EZ AZ. AZT
HISZEM, MOST MÁR EGÉSZ ÉLETÜNKBEN CSAK ZENÉT
FOGUNK SZEREZNI.
839/840
@Created by PDF to ePub