„Felettébb tiszta a Te beszéded…”

Mindenben ott a grammatika, mert mindenben ott a kegyelem.

(Halmai Tamás: Aranykor – részlet)

Az egyik kezemben vékony prospektus, amit minden cél nélkül lapozgatok. A szemem
egyszer csak megakad néhány minden előzményt nélkülöző mondaton. „Szeretnék rendet
teremteni az összevissza dobált élményeim, másrészt az érzelmeim és gondolataim közt.
Szeretném azt látni, hogy a valóság – ami számomra érthetetlen – modellezhető” – olvasom
Pauer Gyula gondolatait az Egyszemélyes színház című előadásának terveiről. Másik
kezemnél, papírra nyomtatva a híres Utcakő és pszeudo-mása, amiről többen is írtak évekkel
ezelőtt, sokan sokfélét.

Kivételes alkalom ez. Ritkán olvasok a posztmodern művészetről, mert úgy érzem, amit
közvetít, ahogyan megfogalmazza a világ nagy kérdéseit vagy banális semmiségeit, nem
nekem való, nem az én nyelvemen szól. Mégis megütközöm ezen a néhány soron, és
önkéntelenül is arra gondolok, hogy a legérthetetlenebb nyelvben is van (lehet) olyan
mozzanat, amit bárki megért. Jelesül azért, mert ahhoz az emberhez szól, szíven üti, és utána
azt a néhány szót forgatja a fejében
folyamatosan. És azért, mert van benne
rendszer.

Egy műalkotásnak is van grammatikája –

súgja a prospektus. Alanya, állítmánya,
stilisztikája. Pauer pszeudóiban is
felfedezhető a nyelv, a grammatika, vagy
éppen a hasonlat mint nyelvi forma. Az
egyik oldalon a valódi utcakő, a másikon
az alumíniumtömb a ráfestett, egyenetlen
kőfelülettel. Teljes metafora, kibontott,
mégis tömör hasonlat, amely szavak nélkül
mondja el, hogy EZ = AZ, vagy éppen EZ olyan, mint AZ, mégsem mond teljesen igazat – és
végtére nem is hazudik. „A pszeudo nem hazugság, csak úgy néz ki, mint egy hazugság” –
1. ábra. Pauer Gyula: Utcakő és pszeudo-mása
mondja az alkotó. „A Pszeudo szobor nem
annak látszik, ami valódi formája… nem a
szobrászatról beszél, hanem a szobrászat helyzetéről”. Pont, mint a nyelv! – kiáltok föl. A
nyelv sem önmagáról beszél (ha csak nem kifejezetten ez a beszélők szándéka), hanem a
nyelv helyzetét „beszéli el”, „festi le”, „adja vissza”: kiolvasható a nyelvhasználatból számos
társadalmi, gazdasági és technikai változás, erkölcsi és etikai probléma, és az egyes embernek
a műveltséghez való viszonya is.

Hazugság. Beszéd. Forma. A szobrászat olyan, mint a nyelv. Pontosabban a szobrászat is

nyelv. Van benne grammatika, tehát van benne rendszer. És amiben ott van a nyelv, amiben
ott a grammatika, abban ott van a rend is. A rendnek pedig üzenete van. Talán a rend (vagy az
afelé törekvés) az igazi valóság – tűnődöm –, és ez a rend már modellezhető a szobrászat
nyelvén is.

1
 *

Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsom című munkájában találok rá a következő

mondatokra: „… a görög szobrászat meg tudta ragadni, és ki tudta fejezni a szellem és az
anyag harmóniáját az emberi testben, helyesebben ennek a harmóniának elérhető fokát, azaz
megalkotta a tökéletes földi embert.” Ujjamat elgondolkodva a sorok fölé, majd az állam alá
helyezem, megint eltűnődöm. A szobrászat anyaga és nyelvezete kezdetben (és legsikeresebb
módon) tehát mi magunk voltunk, a testünk, a húsunk és a vérünk. De már olvasom is
tovább, mert itt nem áll meg a szerző: „Az egyetemes teremtés-mítosz alapeszméje azonban
ez: a Mindenség rendezetlen, […] nincs más, csak az önmagába fulladó Káosz. De „fölötte”
[…] ott lebeg a rendezés akarata, […] a teremtő Szellem.” Izgatott leszek: tudtam ezt,
éreztem, hiszen gyermekként is próbálták már megtanítani nekem! A világmindenség már a
teremtéskor a rend felé törekedett, a harmóniát követelte magának. Ezt tanítja a Biblia, és ezt
tanítja számos más teremtéstörténet (a Kalevala, az egyiptomi és a görög mitológia stb.) is.
Mert kell a rend.1 S ha Pauer Gyula pszeudóiban ott van a „grammatika”, a metaforikus
(vagyis képes) beszéd, a rend2, akkor ez valami nagyon ősinek, réginek lehet a
megtestesülése, egy darab abból a harmóniából, amit az ember elvesztett – (talán) a
bűnbeeséskor, s amiről Várkonyi Nándor így ír: „Minthogy a régi ember nem racionális lény
volt, nem fogalmakat használt, hanem természeti lény, azért a természet nyelvén, azaz
képekben beszélt. […] A Biblia nyelvezetéről szóló prédikációkban, magyarázatokban mindig
ott van a figyelmeztetés: a teremtéstörténet hét napja, a jó és rossz tudás fája, az egyiptomi
húsosfazék, a fáraó álmai, Jézus példázatai mind-mind megfejtendő és továbbgondolandó
(nyelvi) események: képek, amelyek olykor bonyolultak, de bonyolultságukban a
legegyszerűbbek. Készen, tökéletesre leegyszerűsítve kínálnak magyarázatot az embert
legmélyebben érintő dolgokról: a világ teremtéséről, az álmok üzenetéről, a szeretet
tanításairól. A keresztény vallások szerint a Szentírás Isten szava, tulajdonképpen az ő nyelve,
ahogy hozzánk beszél: éppen ezért pontos, precíz, tiszta és tökéletes. Ahogyan a 119. zsoltár
is mondja: Felettébb tiszta a Te beszéded.

A rend fenntartása tehát a nyelvben, a nyelvezetben is megtestesül. S hány helyen beszél a

Biblia a nyelvhasználatról, vagy épp a nyelv megfékezéséről! Tizenkét évet töltöttem
különböző egyházi iskolák padjaiban, hallgatva a Bibliáról szóló tanításokat. Nem tudok
elvonatkoztatni attól, amit ezekben az években tanultam: belém ivódott a tudás esszenciája,
amit a szószékről és a tantermi katedrákról hallottam, tanultam. Megtanultam, hogy a Biblia
(és a vallás) nemcsak az erkölcsnek parancsol, hanem rajta keresztül minden másnak is: a

Várkonyira egyébként egyetemi professzorom, dr. Balázs Géza hívta föl a figyelmemet, aki a Paradicsom
1

alapgondolatairól és a nyelvhez való viszonyáról is írt. Ezek a gondolatok sarkalltak arra, hogy magam is
elgondolkodjam azon, amit a nyelvben felkínált rend, a grammatikai precizitás adott nekem, és azon, ami erről
elmondható.
2
Egymás mellé tettem ugyan a képes beszéd és a metafora fogalmát, de lehet, ha mondjuk Hamvas Béla olvasná
ezt, valószínűleg a fejemre koppintana, és megismételné, amit a Scientia Sacrában leírt: legyek résen, mert a
metafora csupán a külső hasonlóságok alapján kapcsolja össze a dolgokat, az ősi képes beszéd azonban a dolgok
„érzékfölötti azonosságára” épít.

2
nyelvnek, az észnek, a szívnek, a lábnak, a kéznek és a szájnak – hacsak nem ezek összessége
hordozza az erkölcsöt. Azt már egészen korán észrevettem, hogy a vallás mindenre, az egész
emberre odafigyel: holisztikus, ahogyan a tudományos nyelvben mondják. De érdekes az is,
amit a nyelvre és az
erkölcsre (a kettő
kapcsolatára) vonatkozó
tanításaiban véltem
felfedezni.

Aki valaha olvasott már

erkölcsfilozófiai munkát
(etikát), de az is, aki nem,
tudhatja, hogy az erkölcsi

2. ábra: A vizsolyi Biblia parancsok nyelvileg

többnyire felszólító
módban (imperatívuszokban) öltenek testet. Az imperatívuszokban megfogalmazott erkölcsi
parancsok egyik legősibb példája a Tízparancsolat. Gyermekkoromban fejből tudtam az
egészet (hittanból meg kellett tanulnunk szó szerint), és most, utólag visszatekintve leginkább
arra voltam büszke, hogy birtokoltam egy nagy történelmi korszak erkölcsi alapjainak
lényegét. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ezek a parancsolatok is többfélék lehetnek:
1. az első négy az Isten–ember közötti kapcsolatra (ez található az első kőtáblán), a maradék
hat pedig az ember–ember közötti kapcsolatra vonatkozik (második kőtábla);
2. nyelvi szempontból parancsoló erejűek, megszegésük büntetésért kiált, de míg vannak,
amelyek pontos leírást közölnek arról, hogy pl. hogyan tartsa meg az ember a szombatnap
szokásait (IV. parancsolat: „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról...”), vagy pontosan
értekezik a parancsolat megszegése miatti büntetésről (II. parancsolat: „Ne csinálj magadnak
semmiféle istenszobrot!...”), addig az V. parancsolat („Tisztelt apádat és anyádat...”) nem ad
részletes utasítást a végrehajtás módjáról, ugyanakkor – a református egyház
bibliamagyarázata szerint – ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik („… hogy hosszú
ideig élhess azon a földön, amelyet Istened az Úr ad neked.”).
3. a nyelvhasználattal közvetlenül összefüggő két parancsolat a III. (Ne mondd ki hiába
Istenednek, az Úrnak nevét...) és a IX. (Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!). Utóbbi
azért is volt nagyon fontos tiltás, mert a bibliai időkben két tanú egybehangzó vallomása
alapján bárkit el lehetett ítélni (elég csak Jézus Krisztus újszövetségi elítéltetése kapcsán a
hamis tanúk bevonására gondolnunk). Ha valaki a káromkodás tiltását keresné a
parancsolatok között, akkor érdemes a III. parancsolat egyéb fordításaira odafigyelnie, hiszen
pl. az unitárius kátéban a következő áll: Isten nevét ne káromold.3

És ez még csak egy apró részlet, hiszen számos más helyen olvashatunk a Szentírásban a nyelvre vonatkozó
3

megkötéseket (lásd a Példabeszédek könyvének 20. és 30. fejezetét a bölcs ember beszédéről, vagy Jakab
levelének 3. részét a nyelv bűneiről).

3
Ha a szobrászatnak mint statikus művészetnek grammatikája van, akkor mit kezdjünk a ki
nem merevített, mozgásuk változatosságával „beszélő” jelenségekkel? Halmai Tamás
Aranykor című novellája jut eszembe, amelyben a nyugdíjas tanárnő egy nehézsorsú, siket
kislányt vesz a szárnyai alá: jelelni tanítja, hogy a szüleivel és a külvilággal is kommunikálni
tudjon. Szeressetek – ez az első szó, amit a kislány eljelel a szüleinek, „modellezi a
valóságot”, s a szülők ezt meghatottan, könnyes szemmel fogadják. „Mindenben ott a
grammatika, mert mindenben ott a kegyelem” – hangzik a novella utolsó mondata. S valóban:
a vallások azt tanítják, hogy a kegyelem Istentől ered, tulajdonképpen a rend helyreállása –
Remény Sándorral szólva – csak úgy, magától. Ami a földön kegyelmet kap, az fennmarad, és
ami fennmarad, akörül helyreáll a rend, elcsitulnak a kedélyek, megszűnik a félreértés és a
bizonytalanság. Ami (vagy aki) kegyelmet kap, az tud csak igazán arról beszélni, hogy milyen
volt a rend, a harmónia nélkül. A rendnek grammatikája van: alanya, állítmánya, stilisztikája.
És van rá igény: minden tanácstalan, útmutatást kereső kérdés erről tesz tanúbizonyságot.

Pölcz Ádám