Reisinger János

JÉZUS BOLDOG-MONDÁSAI

Kiadja a Bibliaiskolák Közössége

Felelős kiadó: Egervári Oszkár
Lektorálta: Vankó Zsuzsa
Megjelent 1991-ben
ISBN 963 7427 02 3
HU ISSN 0865 8285

Bevezetés
Mindnyájan boldogságra vágyunk. Minden ember boldog szeretne lenni a világon.
Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a boldogság egy-egy pillanat az életünkben, és ne
is kívánjunk többet; elégedjünk meg a kötelességek, a hétköznapi feladatok
teljesítésével, a munka, a család nyújtotta örömökkel; állandó boldogság aligha
lehetséges. Az ilyen vélekedések mögött is ott parázslik azonban a vágy valami
teljesebb életre, hiszen boldogság nélkül az életünk nem is élet. Az élet akkor igazi élet,
ha úgy érezzük: boldogság élni. A boldogság maga az élet.
De vajon elgondolkoztunk-e azon, hogy tulajdonképpen mi a boldogság? És hogyan
érhető el? Milyen út vezet hozzá?
Ha világunkban tájékozódunk, két boldogság-elképzeléssel találkozunk.
Az egyik szerint a boldogság külső javak birtoklásában áll. Ha bizonyos tárgyakat
megszerzünk, elégedetté és boldoggá válunk. Ha szükségleteink és vágyaink kielégítést
nyernek, örömmel telik meg az élet. Az emberi törekvések zömét ez a vágy ösztönzi és
irányítja.
A másik felfogás szerint nem annyira a tárgyak, mint a többiek rólunk alkotott kedvező
véleménye jelenti a boldogságot. Nem a külső értékek a legfontosabbak, hanem az,
hogy jót mondjanak rólunk, megbecsülésnek és tiszteletnek örvendjünk
környezetünkben.

Jezus boldog-mondásai 1(1)

Mindkét elgondolásban nagy szerephez jutott a történelem során a függetlenség
eszméje. Mindkettő mélyén felfedezhetjük azt a gondolatot, hogy az embernek
szabadságra és valamitől való szabadulásra van szüksége, hogy igazi önmagaként
céljaihoz elérhessen. Ezt a függetlenülést azonban hol az emberi világtól való
legteljesebb elkülönülésben, hol pedig a vele való megalkuvásban látták biztosítottnak.
Kifejlődött a boldogság szigetének mítosza az egyéni, a családi és a nemzeti célokért
való küzdés jegyében, de ugyanúgy kapott erőre, és sokszor az előbbivel
összevegyülve, a kiváltságosokhoz való hasonulni vágyás, a simulékony karrierizmus
magatartása is.
Ha az emberi lélek mélyebb megnyilatkozásait vesszük szemügyre, már az ókori
irodalom történetében megjelennek az előbbiekben jellemzett elgondolások.
Horatiusnak egyik legtöbbet idézett verse, “A falusi élet dicsérete” kezdődik így:

“De boldog az, kit nem szorít százféle ügy,

s mint hajdanában őseink,
saját ökrével szánt atyái birtokán
s kamatra semmi gondja sincs!
Nem kelti durva kürtszó, nem vitézkedik,
tenger haragjától se tart,
a Forumon se jár, hatalmasok kevély
küszöbjein sem ácsorog...”

(Meller Péter fordítása)

Amikor a földön járt, Jézus Krisztus mindkét emberi elképzelésről megemlékezett. Ő,

aki azért jött, hogy boldogságot hozzon világunkba, részletesen szólt arról, hogy valódi
boldogsághoz vezet-e az, amit mi elgondolunk magunknak. Boldog-mondásai után, de
ugyanabban a Hegyi beszédben tért ki erre.
Mit is mondott Jézus az első boldogság-eszméről?
“Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, és
ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a
mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem
ássák, sem el nem lopják. [...] Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” (Mt.
6:19–21).
Milyen egyszerű, kérlelő, szeretetteljes szavak! Szükségünk van-e világos tanításra,
mert értelmünk könnyen elhomályosul a földi javak keresésében! Hiszen törvényszerű,
hogy amit gyűjt és felhalmoz az ember, annak értéke folyton csökken, nem is szólva
arról, hogy nagyon nehéz “leállni” az anyagi javak keresésében, a szükségeset
rendszerint összetévesztjük a kívánatossal. A mának is megvan “a molya és rozsdá”-ja:
a gazdasági élet sok-sok visszássága. És nem is szólva “...ahol vagyon van, ott
tolvajok” is vannak: ez akkor is igaz, ha nem betöréses lopással tulajdonítanak el,
hanem például rendelkezések és törvények segítségével.

Jezus boldog-mondásai 2(2)

És mit felelt Jézus a második emberi felfogásra, mely szerint jó hírünk alapozná meg a
boldogságunkat?
Ezt a kijelentést – melyet a Hegyi beszédnek Lukács evangélista által lejegyzett
változata őrzött meg – érdemes szó szerint és életünk egyik vigasztaló vezérelvéül is
megjegyeznünk: “Jaj néktek, ha minden ember jót mond felőletek” (Lk. 6:26).
Azaz nemcsak a “tárgyak nyújtotta biztonság és boldogság” ingatag, ugyanolyan
kiszámíthatatlan és törékeny az is, ami az emberek elismeréséből származik. Ma így
vélekednek, holnap amúgy. Ma dicsérnek, holnap – talán ugyanazért – kárhoztatnak.
Aki mindig el akarja nyerni az emberek tetszését, csak elvei feladásával, simulékony,
megalkuvó magatartással teheti. Ezzel mindig elismerést csikarhat ki, de Jézus azt
mondja erre: “jaj”. Nincs rosszabb dolog annál, mikor az ember feladja lelkiismeretét és
meggyőződését, mert ezzel “lelkében kárt vall” (Mt. 16:26).
Ám ha sem abban, sem emebben nincs valódi boldogság, végül is hol és miben
található?

“S tulajdonképpen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?” –

kérdezi Petőfi Világosságot! című versében, s mi is hozzátehetjük: vajon az emberi

világ látványa nem a költő szavait igazolja? Boldogokkal vagy boldogtalanokkal
találkozunk-e gyakrabban?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

– szól Vörösmarty Mihály A merengőhöz című költeményében. És aztán ő is felteszi,

egyben megválaszolva is a nagy kérdést:

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Láthatjuk ebből, hogy emberek is eljutottak arra a felismerésre, hogy sem a “kincs”-
ben, sem a “hír”-ben –a két, magunk elképzelte boldogságban – nem találhatunk igazi
megoldásra. Ezek csupán törékeny boldogságot hoznak, amit hiányuk bármikor el is
vihet. Megkapóan fejtegeti Miszkavaihi, X–XI. századi iszlám gondolkodó:
“A boldogság horizontális rendben elhelyezkedő fajtáit keresők nézetei megoszlanak.
Sokan az élvezeteket, sokan az anyagi javakat, sokan pedig a méltóságot tartják
boldogságnak. Ha e céljukat elérik és betelnek vele, akkor megváltoztatják

Jezus boldog-mondásai 3(3)

véleményüket. Például ha az élvezetek rabja eltelik élvezeteivel, mindjárt még többet
akar birtokolni belőlük, hiszen állítása szerint az a boldogság, s igyekezete nagy
boldogtalanságot és nyomorúságot hoz rá.
Amit boldogságnak nevezett, az boldogtalansággá változik számára. A kellemes és
pompás élet híve megbetegedvén azt fogja mondani, hogy az egészség az igazi
boldogság, az egészség híve pedig, ha szégyen éri, a méltóságot és a megbecsülést fogja
csupán az egyetlen biztosnak, változatlannak tekinteni, és boldogtalannak érzi magát
abban, amiben boldog volt eleddig. A boldogságnak ezek a fajtái tehát előbb-utóbb
híveik pusztulását okozzák, mint ahogy az egyiket túl sok pénze dönti romlásba, a
másikat dicsősége vagy hatalomvágya, a harmadikat pedig élvezetekben való
zabolátlansága.” (A boldogságról, Bp., 1987. 20–21. l. Maróth Miklós fordítása.)
Láthatjuk, hogy amiképpen az emberi világ egyre-másra szőtte elképzeléseit a
boldogságról, ugyanúgy eljutott ezeknek cáfolatához is. Ez azonban eredménynek
aligha nevezhető, hiszen mindnyájunkat a kétségbeesésbe is vihetne. De hol és miben
van akkor a valódi, testet-lelket betöltő boldogság? Létezik-e egyáltalán? És ha igen,
hogyan juthatunk boldog életre?
A lehető legnagyobb szükségletünk tehát, hogy Jézus Krisztusnak a boldogságról adott
kijelentéseit alapos figyelemmel tanulmányozzuk.

A Hegyi beszéd kezdete: Jézus boldog-mondásai

Jézus csaknem két éve elkezdte már földi szolgálatát, amikor elmondta híressé vált
programját, tanításainak összegzését: a Hegyi beszédet. Ezrek, tízezrek követték az
északi tartományban, Galileában. A hatalmassá duzzadt tömeg nem fért el és nem
hallhatta jól a Mestert a Genezáreti-tó partján, ezért Jézusa közeli domboldalak
egyikére vezette és telepítette le őket. Legközelebb tanítványai helyezkedtek el
mellette, elsősorban hozzájuk intézte szavait. Beszélünk még róla, miért a tizenkettőnek
szólt legközvetlenebbül a Hegyi beszéd és annak nyitányaként a nyolc boldogság. De
elvitathatatlan, hogy nemcsak nekik szólt. Hónapok óta feszülten várta mindenki, hogy
Jézus nyilvánvalóvá tegye, miért is jött a világra. Jézus minden igazságra, szeretetre,
boldogságra szomjas léleknek mondta el kijelentéseit.
Nagy jelentősége van annak, hogy a Hegyi beszéd mindjárt az ún. boldog-
mondásokkal” kezdődik. (Mivel nyolc rövid kijelentésről van szó, szokás ezeket nyolc
boldogság”-nak is nevezni.) Jézus ezzel a kezdéssel nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy
Isten – és őt képviselve maga Jézus is – boldoggá szeretne tenni bennünket. Ahogy
Jézus a samáriai asszonynak is mondotta: Istennek ajándéka” van az emberek számára
(Jn. 4:10). Isten a legnagyobb ajándékban, az értelmes és örömteli élet kiváltságában
kívánja teremtményeit részesíteni. A nagy programbeszéd a boldogságról szóló
tanítással és ígéretekkel csendült fel.
Máté evangéliuma tartalmazza legteljesebben a Hegyi beszédet. Ebből idézzük most a
boldog-mondásokat is:

Jezus boldog-mondásai 4(4)

“Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felment a hegyre, és amint leült, hozzámentek az
ő tanítványai. És megnyitván száját, tanította őket, mondván: Boldogok a lelki
szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak: mert ők
megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok,
akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok, akiknek
szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az
Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert
övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak
titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és
örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a
prófétákat is, akik előttetek voltak.”

(Mt. 5:1–12, a fordítási pontosításokat lásd a következőkben.)

A boldog-mondások szerkezete
Első olvasásra is világosan kitetszik, hogyan építette fel Jézus a boldogságról szóló
kijelentéseit. A mondatok elején állandóan ismétlődő “Boldogok...” azt hangsúlyozza,
hogy van, létezik itt a földön valódi boldogság. Nem önbecsapás, nem ábránd, nem
soha el nem érhető élet ez. Amennyire csak teljes lehet itt a boldogság, annyira teljessé
akarja ezt formálni Isten.
A mondatok második fele azonban a jövőre, az örökéletre utaló ígéret: “Mert övék a
mennyek országa”, “mert megvigasztaltatnak”, “mert örökségül bírják a földet” stb. Ez
viszont azt tanúsítja, hogy a boldogság teljes és tökéletes csak az örök életben lehet.
Vajon nem ellentmondás ez? Van is, meg nincs is itt a földön boldogságunk?
Egyetlen dolgot kell meggondolnunk, hogy ezzel a látszólagos ellentmondással tisztába
jöjjünk. Éspedig azt, hogy ezen a földön a bűn miatt nem is lehet tökéletes a
boldogságunk. Mert nem hagyhat részvét nélkül mások szenvedése, embermilliók
betegsége, vétke, pusztulása. Miközben szennyes tajtékokat ver a történelem, nem
zárkózhatunk be otthonunkba, nem költözhetünk lakatlan szigetre. Belül, a szívünkben
függetlenek tudunk lenni a rossztól; kívül, a bűn történelmének mindennapjaiban
bennünket is sújt, és szomorúságot, szenvedést okoz. Ezen a földön a boldog ember
sem tudja teljesen jól érezni magát. “Ha így boldognak érzed magad, akkor az vagy,
ami soha senki nem volt, és megjósolhatom, nem is lesz. Mert kérdem én, kicsoda
boldog annyiféle nyomor közepett?” (Francesco Petrarca: Orvosságok jó és balsors
idejére. A boldogságról. A reneszánszetikai antológia c. kötetben, Bp., 1984. 52. I. –
Kardos Tiborné fordítása)
Tökéletes boldogság csak ott lehet majd, ahol a rossznak írmagja sem létezik. A Biblia
szerint lesz ilyen világ. Most “Isten figyel és hallgat” (Mal. 3:16), de felkél majd és
cselekszik, igazságot szolgáltat az igazaknak.

Jezus boldog-mondásai 5(5)

Az örök életben emelkedik tehát a már itt és most is valódi boldogság a tökéletes, a
teljes boldogság szintjére.
A szerkezet egyik további sajátosságáról a hatodik boldog- mondás után emlékezünk
meg. Most azonban lássuk kijelentésről kijelentésre, milyen fokozatokat tár fel Jézus a
boldogsághoz vezető úton.

“Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa”

Jézus először a lelki szegényeket nevezi boldogoknak. Ez az első kijelentése a kapu, a
belépés a boldogsághoz vezető útra. Aki eljut a lelki szegénységig, már “övé a
mennyeknek országa”, vagyis, ha az így megkezdett úton halad, a beteljesülésig érhet
el.
De vajon kik a lelki szegények? Kiket nevezett Jézus annak? Ad-e segítséget a Biblia,
hogy ezt a gyakran félreértett kifejezést egészen pontosan meghatározzuk?
A bibliai tanítás szerint minden ember szegény. Mindannyiunkat kifosztott,
kisemmizett az énközpontúság. Ahelyett, hogy szereztünk, nyertünk volna vele valamit
– amiként hittük vagy hisszük is – tönkretett és cserbenhagyott valamennyiünket.
Ösztöneink kormányozhatatlanok, érzéseink állhatatlanok, gondolkodásunkban a
büszkeség rakott fészket. Szánandóan gyengék és esendők vagyunk. Ha jót szeretnénk
tenni, valami észrevétlenül rabul ád a rossznak, és a jót akarva is csak addig jutunk el,
hogy a rosszat tesszük.
Gyengeségünk legmegrázóbb dokumentuma a tanítványok elalvása a Getsemáné-
kertben. Ők, akik szerették Jézust és “készek lettek volna vele mind a halálra, mind a
tömlöcre menni”, nem tudtak egy óráig sem vigyázni”. Amit egykor Ésaiás próféta így
fejezett ki: “Minden fej beteg és minden szív erőtelen” (Ésa. 1:5), Jézus a
következőképpen vonatkoztatta követői esetére is: “A lélek ugyan kész, de a test
erőtelen” (Mt. 14:38). Semmi nem mutatja ugyanis jobban szegénységünket,
erőtelenségünket, mint az, hogy azt sem tudjuk megvalósítani, amit mi magunk
elhatároztunk, és nagyon akarunk.
Mindannyian szegények vagyunk tehát, de Jézus azokat nevezi csak boldogoknak, akik
elismerik szegénységüket. Akik nem magyarázkodnak, nem keresnek önigazolást, nem
készítenek újabb menleveleket hibáikra. A lelki szegénység: tudatában lenni
erőtelenségünknek és vágyakozni arra, hogy valaki megerősítsen, támogasson
bennünket.
A Biblia sok példával és élettörténettel szolgál erre.
Beszél arról, hogy a lelki szegénység tudata már ifjúkorban kialakulhat, mint Salamon
király esetében. Amikor uralkodásra jutott, Salamon nem hatalmat és gazdagságot kért
Istentől, hanem bölcsességet, és kérését így indokolta meg: “Én kicsiny gyermek
vagyok, nem tudok kimenni és bejönni” (I. Kir. 3:7). Ez a kifejezés azt jelentette: “Én
olyan gyengének érzem magam, mintegy gyermek, hogy valamit elkezdjek és véghez is
vigyek”. Ezért kaphatott Salamon azután értelmet és erőt is, mert szegénységét király
létére sem rejtette el.

Jezus boldog-mondásai 6(6)

A “gyermek” kifejezést Jézus is a “lelki szegénység”-hez hasonló értelemben használta.
Hogy ez a boldogsághoz vezető út első és kikerülhetetlen lépcsőfoka, így hangsúlyozta:
“Ha olyanok nem lesztek, mint ezek a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a
mennyeknek országába”(Mt. 11:25). Máskor azért adott hálát az Atyának, hogy “a
kisdedeknek megjelentette igazságait” (Mt. 11:25,vö. Mt. 21:16). Ezzel azt fejezte ki,
hogy Isten szélesre tárta a boldogság kapuját, mert a kiindulópontot nem a
gazdagságban, hatalomban, műveltségben határozta meg, hanem egy mindenki számára
elérhető lelki beállítódásban.
Beszél azonban a Szentírás arról is, hogy gyakran szinte az egész élet rámegy, míg az
ember eljut a valóságnak a beismeréséig. Jákób élettörténete, Manassé király megtérése
az igazságtól való ötvenöt évi kemény eltávolodás után, Nabukodonozornak
megalázkodása az őrültség fenyítéke alatt; mind ezt példázza (I. Móz. 27–32., II. Krón.
33., Dán. 4.). Sokszor megesik, hogy hibás döntéseink következtében a tékozló fiú
moslékos vályújáig süllyedünk, míg végre elveszettségünket előbb önmagunknak, majd
Istennek feltárni merjük (Lk. 15:17–19). Milyen tragikusaz emberi élet: fáj a hiány az
anyagiakban, panaszkodunk, ha társadalmi megbecsüléstől esünk el, de nem
szenvedünk eléggé lelki hibáink, jellembeli fogyatékosságaink miatt.
A lelki szegénység nem megtérés még, de átalakulásunknak első megragadható
mozzanata: a valóság felismerése. Nélküle nincsen igazi megbánás, mely a
konkrétbűnökön túl magára a bűnös állapotra is rádöbben, s melyet Jézus a következő
boldog-mondásban “sírás”-nak nevezett. S ebből következőleg, a lelki szegénység
sohasem veszíti el kulcsszerepét az ember életében. Hitre jutott és abban komolyan
élőemberek is csak lelki szegénységük tudatában folytathatják fejlődésüket. Különben a
farizeus (Lk. 11:28)és Laodicea (Jel. 3:15–17) ál-gazdagsága veszélyes akadályt képez
a lelki növekedésben.
Isten tehát a lelki szegénység beismeréséből indítja útjára vagy indítja el újra
közeledésünket Őhozzá. Az Úr bűneset utáni első ígérete, az ősevangélium szavatolta,
hogy a Szentlélek küzd majd minden emberben, hogy “ellenségeskedés” legyen benne
a rosszal szemben (I. Móz. 3: 15). Valahányszor érezzük magunkban gyengeségünk
fájó, de túlzásoktól mentes és valóságos tapasztalatát, az az isteni erő munkálkodik
érettünk, aki a fájó felismerés keserűségét a megoldáshoz vezetés édességével veszi el.
Vagyis nem pusztán azért boldogság ez, mert az igazság előtt meghajtjuk fejünket.
Önmagában még ez a keserűség nem szolgálna rá, hogy boldogságnak nevezzük. Azért
boldogság lelki szegénységünk beismerése, mert Isten erre rögtön megvilágosítani és
cselekedni tud, hogy segítségünkre siessen. A szabadságunkat végtelenül, még elveszett
állapotunkban is tisztelő Isten ezzel kap felhatalmazást, hogy mennyei erőket indítson
meg érdekünkben. Isten csak annak adhat, aki szegénységének tudatában őszinte
szívvel kér Tőle. “Éhezőket tölt be javakkal, gazdagokat elküld üresen” –mondja Mária
Erzsébet előtti hálaéneke (Lk. 1:53), melyre J. S. Bach Magnificatjának talán legszebb
tételét szerezte (IX. Esurientes implevit bonis).
Igen, nagy boldogság, ha valakivel Isten már a saját beleegyezésével is törődhet.

Jezus boldog-mondásai 7(7)

“Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”
Aki gyengeségét átérezte, aki fogyatékosságait ismerni kezdi, fokozatosan érzékennyé
válik hibáira és a körülötte lévő világ hiányosságaira. Aki már arról is tapasztalatot
szerzett, hogy Isten a szegényeket mennyire betölti javakkal, s eközben mégis vétkezik:
mélyen fájlalja, hogy miért nem igényelte Isten segítségét, s az is szomorúvá teszi, hogy
vele együtt mások is miért maradnak ebben a tragikus helyzetben. A lelki
szegénységutáni fokozat Jézus boldog-mondásaiban: az “őszinte sírás”, az “Isten
szerinti szomorúság”(II. Kor. 7:9–11), vagyis az igazi bánkódás a bűn miatt.
Azért kell ezt jelzőkkel árnyalnunk, mert a Biblia kétféle “sírás”-ról beszél.
Olvashatunk arról, hogy van igazi sírás, de van hamis sírás, hamis megbánás is. Az
igazi megbánásban az ember magával a bűnnel fordul szembe, az utóbbiban csak a bűn
következményeitől fél. Nagy különbség magát a rosszat megutálni, vagy csupán attól
rettegni, hogy az emberek mit mondanak rólunk vagy a bíróság milyen ítéletet szab ki
ránk. Az előbbi magatartásban lelki leszámolás történik a bűnnel, az utóbbiban nem, s
így a bűn könnyen és gyorsan törhet újra felszínre. Az igazi megbánást mindig lelki
megújulás kíséri, a nem-igazit kétségbeesés, önsajnálat, mely egyes esetekben – mint
például Júdásnál – az öngyilkosságig is vezethetett (Mt. 27:5). Nyilvánvaló, hogy Jézus
azokat nevezte boldogoknak, akik őszintén megbánják hibáikat, és mivel valóban
magával a rosszal fordultak szembe, ki is akarják vetni életükből, s így Istentől
“megvigasztaltatást” nyernek.
Az egész Biblián végigvonul a sírásnak ez a kettős jelképe. Kain feljajdulásában a
hamis bűnbánatra ismerünk. Nem azt mondta Istennek, hogy “nagyobb az én bűnöm,
hogysem elhordozhatnám”, hanem azt, hogy “nagyobb az én büntetésem” (I.
Móz.4:13). Nem bűnét, a testvérgyilkosságot fájlalta, csupán a következményektől
rettegett. Attól félt, hogy majd őreá is rátámadnak és megölik (4:14).– Ézsau sem
“találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste azt” (Zsid. 12.17). –
Saul királyt is meghatotta Dávid nagylelkűsége, mikor látta, hogy a rosszat rosszal nem
viszonozza, és egy ízben “felkiáltott és sírt” (I. Sám. 24:17). Változása azonban rövid
életű volt. Őszinteség nélkülibűnbánata nem volt elég arra, hogy további s elvetésével,
a régi cselekedeteinkkel való teljes szakítással. Amikor Ézsau testvéröccse, Jákób “sírt
és könyörgött az angyalnak” (Hós. 12:4; vö. I. Móz. 32:22–30), és megharcolta a hit
küzdelmét, utána az életében már nem győzedelmeskedhetett rajta addigi hibája, az
ügyeskedés, a csalásba is torkolló találékonyság. Amikor Dávid mélyen megbánta
Betsabéval szembeni vétségét, életében sohasem fordult elő házasságtörés (Zsolt. 51.)
Amikor Péter “keserves sírással” (Lk. 22:61–62) távozott a főpap udvarából, ahol
Mesterét megtagadta, a gyávaság soha többé nem vett erőt rajta. A félénk, de azért
hősködő tanítványból bátor hitvalló lett, amiről leveleiből és mártíromságából
értesülünk.
Más a jellege és a következménye tehát a kétféle sírásnak. Az egyik tehetetlen, görcsös
zokogás, a másik csendes megindulás. Az egyik tovább gyengít, a másik megerősít. Az

Jezus boldog-mondásai 8(8)

egyik elkeseredetten emberi, a másik válasz az Isten által adott felismerésre, így “a
könny nem éget már, de ragyog” (Arany János). Boldogtalan az első, boldog a második.
Az ember gyakran sír életében; az is, aki uralkodik magán, és mindannyiszor
visszafojtja könnyeit. A jézusi sírás azonban, mint láthattuk, elsősorban belső
megindulás, s az értelem, a lelkiismeret játssza benne a vezető szerepet, az érzelmek
csupán kísérőjelenségek. Akkor jutunk el az igazi síráshoz, ha nem marcangoljuk
magunkat, hanem annyira megkeseredünk a rosszal szemben, amit elkövettünk, hogy
teljesen ki akarjuk vetni az életünkből.
Az igazi megbánás második jellegzetessége a bűnjóvátételének kívánása. Az igazi
sírásban mindig ott van a jóvátétel vágya, amit Dávid így fejezett ki bűnbánati
zsoltárában: “Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg
bennem... Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek
hozzád” (Zsolt. 51:12, 15).
Az ember először csodálkozik, netán fel is háborodik azon, milyen jogon kérte ezt
Istentől Dávid. Ő, aki nemrég iszonyatos gonoszságokba keveredett, most “bűnösöket
akar tanítani”. H. Schütz gyönyörű dala, L. van Beethoven Bussliedje bizonyítja, hogy
az igazi megbánásnak ezt a vonását a zeneművészek közül is többen megértették. Mert
a valódi bűnbánat által szinte izzik bennünk a helyrehozás vágya. Amit csak
jóvátehetünk, jóvá is akarjuk tenni, mint a jerikói vámszedő: Zákeus pedig előállván,
mondta az Úrnak: “Uram, ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha
valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe” (Lk. 19:8). Isten
erre külön is tanította a zsidó népet, midőn a megkárosításnak ötödrésszel megtoldott
mértékét parancsolta meg visszaszolgáltatásként számukra (III. Móz.6:1–5).
Az eddigiekből talán következtethető, hogy ennek az egész életünket átható, jelképes
sírásnak az első jelentkezése a bibliai újjászületés fogalmával azonos. Az újjászületés az
első teljes értékű megbánás eredménye. Az előbb említett két jellegzetesség – az
önigazolás nélküli beismerés és a jóvátétel vágya – mellé ebben az első teljes
megbánásban, vagyis a megtérésben kell hogy megszülessék az a felismerés, aminek
Dávid bűnbánati zsoltárában így adott kifejezést: “Egyedül teellened vétkeztem...”
(Zsolt. 51:6). Ez a döntő felismerés mélyíti el az “ember sírás”-át. Hogy bűneimmel
Isten teremtett világát és a minden teremtményéért életét adó Istent sértettem meg. Ha
egy másik emberrel szemben követtem is el a rosszat, az is annak az Istennek
arculcsapása volt, aki érte, a másikért is életét adta.
Az első megtérés a gondolkodásmód megváltozása, azaz a legbensőbb, a
legszemélyesebb esemény. Ezzel a sírással minden bűnünkkel, egyáltalán: egész addigi
életünkkel szembefordulunk, s ezáltal kitisztul belső látásunk. Másképp tekintünk
Istenre (eddig lázadtunk ellene, most megbékélünk vele), másképp a másik emberre
(eddig a hasznosság szerint értékeltük vele való kapcsolatunkat, most azt kérdezzük
magunktól, miben is segíthetnénk neki), de egészen másképp magunkra is (megváltozik
az élet értelméről valófelfogásunk). A Biblia szerint azonban ez még csupán a kezdet.
Az újjászületés, vagyis az első megtérés akkor hiteles, ha a belső megváltozás után a

Jezus boldog-mondásai 9(9)

külsőre – jellemünk és cselekedeteink megváltozására – is kihat. Ez a “sírás” így lesz
elindítója további, immár az igazság útján haladó életünknek.
Nem lehet feladatunk, hogy e rövid tanulmány keretében még részletesebben szóljunk
az újjászületés (az első megtérés, a gondolkodásmód megváltozása) alapvető
jelentőségéről. Annyit azonban meg kell jegyeznünk Jézusnak Nikodémushoz intézett
szavait idézve, hogy ez a radikális változás elengedhetetlen az Isten országa eléréséhez
(Jn. 3:3). Isten “azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazságismeretére
eljusson” (I. Tim. 2:4). Akik azonban az ismételt isteni késztetések hatására sem
érkeznek el az igazi sírásig (melyhez nagyon könnyen eljuthat mindenember), azok a
reménytelenség sírását hallatják majd. Jézus példázataiban több ízben is említette, hogy
az ítéletkor lesz sírás és (helyes fordítás szerint) “fogak vacogása” (Mt. 22:13, 25:30
stb.). Jelenések könyve bevezetése is ugyanezt állítja Jézus második eljövetelének
hatásaképp (Jel. 1:7). Ebben az értelemben használja a Biblia a kőre esés és a kő leesése
jelképét: az első üdvösséget szerez, a második megítél (Mt. 21:42.44). Az előbbi sírás
örök életre vezet, a második a kárhozattal való szembesülés. T. S. Eliot a két bibliai
szimbólumot a “láng” jelképében foglalta egybe Little Gidding című versében (IV.):

Galamb leszáll, leget hasít

A félelmetes fényű tűzzel,
Melyből lángnyelvek hirdetik,
Hogy bűnt és tévelygést mi űz el.
Nincs más remény, csak ez segít –
Válassz: a máglya vagy a máglya –
A lángtól megválthat a lángja.

Ki gyötör így? A Szeretet.

Furcsa Név – ez fog kínba minket,
Mert az ő keze szövi ezt
A tűztől tűrhetetlen inget.
Ne is reméld, hogy leveted –
Ha élsz, lélegzel, ez az ára:
A lángra juthatsz, vagy a lángra.

(Vas István fordítása)

Hatalmas bibliai tartományt ölel föl tehát a jézusi “sírás” jelentése. Ebben az egyetlen
szóban az élet egésze lüktet. Rövid kifejtésünk keretében nincs mód arra, hogy a bűnök
miatti síráson kívül az élet megpróbáltatásai miatti sírásról, valamint a másokkal való
együttérzés sírásáról is beszéljünk. Ezek azonban következményei a legelsőnek, a
legfontosabbnak, miként amaz meg következménye az Isten szeretete és igazsága
meglátásának, amely nem csupán kijelentésekben, hanem Jézus Krisztus önfeláldozó
szeretetében lett nyilvánvalóvá. Krisztus váltságműve mutatja meg, hogy mi a bűn,
melytől az igazi sírás magatartásával el lehet fordulnunk, és hogy mi a szeretet és

Jezus boldog-mondásai 10(10)

igazság, melyhez a jóvátétel, a megújulás minden erejével ragaszkodhatunk. Ha mindez
nem teljesül be életünkben, a legtragikusabb dolog történik, amit szóval kifejezni nem
is lehet. Jézus sírva fakadt Lázár sírjánál, nem azért, hogy a halottat gyászolja, hanem
azért, mert az emberek nem vettek tudomást Róla, aki életet adhat. Második sírásakor
pedig Jeruzsálemet siratta, melynek hányszor akarta az üdvösségét, “de ő nem akarta”
(Jn. 11:35, Lk. 19:41–44, Mt. 23:37–38).
Ez az Isten gyásza és sírása a rossztól elfordulni nem akarók miatt.

“Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet”

A boldog-mondások sorrendje felcserélhetetlen. Az egyik boldogságból fejlik ki a
másik az egyik fokozat visz tovább a következőhöz. Döbbenetes lelki mélységek
tárulnak fel közben. Jézus néhány szavával az egész emberi életet jellemezte.
Most is felvethetnénk a kérdést: milyenné kell válnia annak az embernek, aki lelki
szegénységének folytonos tudatában él, akit bánt a bűn és egyre inkább iszonyodik
tőle?
Az ilyen ember bizonyosan egyre megértőbb lesz mások iránt.
Meglátja a másikban önmagát. Felfedezi a gyermekben, feleségben, férjben,
embertársban ugyanazt a boldogságra áhítozó, de annyit csetlő-botló önmagát. Az
emberi létezés egyre több gyengesége és nyomorúsága kezd kirajzolódni előtte. Nem
vág vissza, nem torolja meg a rosszat. Ez a szelídség.
Jézus harmadik boldog-mondása több rendbeli igazságot is kifejez.
Először is azt, hogy háborogva és mérgelődve sosem leszünk boldogok. A harag rossz
tanácsadó: nem érünk el vele semmit. “Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet,
ne bosszankodjál, csak rosszra vinne” – mondja Dávid éppen abban a zsoltárában,
amelyből Jézus a harmadik boldog-mondás ígéretét vette (Zsolt. 37:8,11).
Másodszor, azt kell meggondolnunk, hogy azért olyan nehéz – sőt, emberileg lehetetlen
(Mt. 19:26) – legyőznünk a haragot, mert nem rendelkezünk a lelki szegénység és az
igazi sírás tapasztalatával. Pedig a boldog-mondások fokozatain ez még csak a
harmadik: és máris szinte a csúcsnak érezzük. Vagyis nagyon komolyan őrködjünk az
első két jézusi boldogság elsajátításán, mert nélkülük nem alakul ki lelkünkben a
szelídség. “Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki
az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét,
az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének
tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus
követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is.” (E. G. White: A Világ
Reménye, újabb címén: Jézus élete. Bp., 1989. 301.l.)
Harmadszor, rá kell hogy csodálkozzunk erre a kijelentésre azért is, mert a szelíd
embert mi hajlamosak vagyunk inkább kárvallottnak, mint megelégedettnek, inkább
szomorúnak, mint örömtelinek tekinteni. A szelídek általában “nem érvényesülnek”,
mindenhol “a háttérbe szorítják őket”, és bizonyára találkoztunk olyan emberekkel is,

Jezus boldog-mondásai 11(11)

akiknek “szelídségében” inkább gyengeséget, határozatlanságot, tétovaságot éreztünk,
és ez semmiképp nem tette magatartásukat vonzóvá szemünkben.
Mi tehát az igazi szelídség? Ki nevezhető a szó legtisztább értelmében szelídnek?
A Biblia szerint a szelídség nem annyira külsőségekben ölt testet, hanem a belső
lelkületben. Annak a nagy krisztusi alapelvnek megfoganása ez a lélekben, hogy “ne te
győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg” (Rm. 12:21). Ez a
szelídség külsőképpen nem kell hogy nélkülözze a határozottságot. A bibliai szelídek
nem az elvtelen visszahúzódás hősei. Saul a kezdet kezdetén, amikor nem akarták
királlyá választani, igazán szelíd volt; a maga érdekében semmit nem tett. Amikor
viszont ellenség fenyegette az országot, gyorsan és határozottan cselekedett (I. Sám.
10–11. fej.). Szelídség és tettrekészség nemcsak hogy elfér egymás mellett, de szinte
előfeltételei egymásnak: a szelíd ember cselekszik helyesen, és aki cselekedni akar,
szelídséggel fogjon hozzá.
Jézus elmondhatta magáról, hogy “szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt. 11:29), a
templomból mégis ostorral űzte ki a kufárokat (Mt. 21:12–14). A szelídség tehát nem a
rossz szálláscsinálója. Mózes “igen szelíd volt, minden embernél inkább, mint akik e
föld színén vannak” (IV. Móz. 12:3), mikor azonban népe az aranyborjút imádta, Isten
kőtábláit a Sinai-hegy tövében összetörte. Isten sohasem rótta meg ezért; nem a
szelídség kárára történt ugyanis ez, hanem előnyére, hogy lássuk: a bibliai szelídségben
soha sincs önös érzelem, de mindig van – nem a bűnössel, de a – bűnnel szembeni
gyűlölet. Aki nem így törekszik a szelídségre, a megalkuvásnál előbbre nem ér el.
Jézus csak a valódi szelídeket nevezte boldogoknak. Azokat, akikben nincsen harag és
megrovás a másik iránt. Akiknek szívéből kitörlődött minden visszavágás és bosszú.
Akik az ítéletet Istenre hagyják, ők maguk pedig a “szolgák tartózkodásával
segédkeznek, még akkor is, ha a dolgok menete a cselekvő szerepet osztja ki rájuk.”
(Pilinszky János: Szög és olaj, Bp., 1982 232. l.)
Erről a szelídségről szólnak a Biblia bölcseleti könyvei. “A szelíd szív a testnek élete”
(Péld. 14:30). “Mikor a fejedelemnek haragja felgerjed ellened, helyedet el ne hagyd;
mert a szelídség nagy bűnöket lecsendesít” (Préd. 10:1). A szelídség kapu a
legmagasabb rendű bölcsességhez: “Kicsoda köztetek bölcs és okos? – Mutassa meg az
ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével”(Jak. 3:13).
Ezzel a bölcsességgel csillapította le Dávid haragját Abigail, az egyszerű Kármel-hegyi
asszony (I. Sám. 25). A családi otthonok vezetését is csak azok az asszonyok láthatják
el áldásosan, “akiknek ékessége nem külső, hajuk fonogatásából és aranynak
felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a szívnek rejtett emberei, a szelíd
és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten előtt” (I. Pt. 3:3–4).
Ma nem az ilyen embereké a Föld. Világunk az erőszakosok kezében van. De épp a
Jézus idézte 37. zsoltár beszél gyönyörűen arról, hogy ez nem mindig lesz így; hogy a
gonoszok látszólagos szerencséje és hatalma valójában szerencsétlenség és gyöngeség:
“Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre. Mert hirtelen
kivágattatnak, mint a fű, s mint a gyönge növény elfonnyadnak. Egy kevés idő még és

Jezus boldog-mondásai 12(12)

nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott. A szelídek pedig öröklik a földet, és
gyönyörködnek nagy békességben” (Zsolt. 37:1–2. 10–11).

Egy közbevetés: Jézus a szelídség elsajátításáról

Akik eljutottak idáig a Boldog-mondások tanulmányozásában, megijedhetnek a magas

erkölcsi követelményektől, melyek az első három kijelentés végén a szelídségben
összegződtek. A szelídség vízválasztó ember és ember között. Mivel egyikünk sem
született szelídnek, a türelmes, alázatos magatartásból lehet következtetni, hogy ki-ki
hol jár a jellemfejlődés iskolájában.
Egy ízben maga Jézus hívta fel a sokaság figyelmét kivételes hangsúllyal a szelídségre.
Amikor Keresztelő János követeinek válaszolt – annak a Jánosnak, aki mindig vállalt
küldetése mögé húzódott –, Jézus e szavakkal fejezte be tanítását: “Jöjjetek énhozzám
mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és
alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám
gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt. 11:28–30).
Jézus a “megfáradt” és a “megterhelt” emberekhez intézte szavait. Nekik ígérte, hogy
megtanulhatják a szelídséget és a valódi – nem emberek előttiszolgai
meghunyászkodást, hanem az Isten igazságának járó – alázatot.
“Megfáradt” és “megterhelt”. Különös jelzők ezek. Ha a ma emberét jellemeznünk
kellene, sem találnánk pontosabb megjelöléseket. Testileg-lelkileg “megfáradt” korban
élünk, melyben az emberek gondokkal, idegfeszültségekkel és legfőképp elrendezetlen
vétkeikkel “megterheltek”. Jézus szava ma fokozottabban szól, mint valaha:
“Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd... vagyok”. Az élő, mennyekben
mindnyájunkért esedező Jézushoz forduljunk az imádságban, miután a földön élt Jézus
szavait mélyen megőriztük magunkban. Imádság és hit: ez volt Jézus győzelmének a
forrása is, aki kétezer évvel ezelőtt szintén fáradságos és sok veszéllyel teli életet élt.
“Ámbár Istenfia volt, Ő is tanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet” és
ékességben haladt ... az igazságért, a szelídségért és a jogért” (Zsid. 5:8, Zsolt. 45:5).
Jézus erkölcsi győzelmének titkát megismerve a szelídség tehát “gyönyörűséges” és –
“könnyű”.

“Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők

megelégíttetnek”
Jézus boldog-mondásai arra tanítanak, hogy ha fokozatosan felszabadulunk a
természetünkben rejlő önzés uralmától, ha legyőzzük büszkeségünket, fájlaljuk
hibáinkat és megértő, szelíd lelkületű emberekké válunk: életünk minden területét
összhangba kívánjuk hozni Isten akaratával. Nem elégszünk meg az előrehaladás egy-
egy sávjával: számunkra az egész élet bűntől való szabadulása lesz kívánatos. Minden
kapcsolatunkban, minden élethelyzetben a tiszta, igaz élet tűnik majd vonzónak.

Jezus boldog-mondásai 13(13)

Pontos fordítás szerint nem csupán az “elméleti” igazságról, hanem az igaz életről van
szó ebben a jézusi kijelentésben. Nagy dolog ismeretek után érdeklődni, megbecsülni
való, ahogyan valaki szívja-szívja magába a tudást, az igazságokat. De még nagyobb
dolog, ha valaki arra ügyel, hogy hétköznapjaiban az élete váljék igazzá. Az embernek
nagy kísértése, hogy munkájában és teljesítményében mérje le magát, és különválassza
érdeklődését és tudásszomjának kielégítését a mindennapokban tanúsított
magatartásától. Pedig a legnagyobb mű és a legnagyobb teljesítmény maga az ember,
aki igazzá válik. Szomorú látni igaz ismeretekre szomjúhozó embereket, anélkül, hogy
életüket is igazzá igyekeznének formálni.
És itt Jézus nem akármilyen vágyról beszélt. Olyanokat nevezett boldognak, akik
számára az igaz életminden másnál fontosabb; akik nemcsak “vágyakoznak”, hanem
“élet-halálra” törekszenek (Lk. 13:24, helyes fordításban). Akik “először Isten országát
és annak igazságát” keresik, mert hiszik, hogy “minden más megadatik” nékik (Mt.
6:33). Akik “éhezik és szomjúhozzák az igaz életet”. Érezzük, mi minden benne van
ebben az éhezésben és szomjúhozásban. Csak ők lehetnek boldogok. Ők tapasztalják
majd a megelégíttetést ezen és a jövendő világon.
Ebben a negyedik boldog-mondásban szintén sok-sok történés rejlik. Nyilvánvalóan
szó van itt az igazság elvi kereséséről, és annak a titoknak a kutatásáról, hogyan válik
az elv rendíthetetlen gyakorlattá és jó szokássá. Jézus röviden, tömören a hit általi
megigazulás útjára célzott ebben a boldogságban, vagyis arra, hogy Isten megmentő,
kegyelmes szeretetének igazsága miképp válik bennünk isigazsággá, hogyan
eredményez változást a mi közreműködésünkkel, s hogy csak akkor eredményezhet
valóságos átalakulást, ha ezzel sosem szűnünk meg együttműködni, ha kívánva
kívánjuk Isten közelségét és bennünk-lakozását, úgy, ahogy a Biblia sok helyén
olvashatjuk: “Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz
lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize, hogy
láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet. Hiszen a
te kegyelmed jobb az életnél”. (Zsolt. 63:2–4/a) “Mint a szarvas kívánkozik a
folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem
Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?” (Zsolt. 42:2–
3). Figyelemre méltó az alábbi újszövetségi szövegrészlet is: “Ettől fogva sokan
visszavonultak az ő tanítványai közülés nem jártak többé ővele. Mondta azért Jézusa
tizenkettőnek: Vajon ti is el akartok-e menni? Felelt néki Simon Péter: Uram, kihez
mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te
vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Jn. 6:66–69).
Ezek a bibliai részletek egytől egyig világosan fejezik ki, hogy az igazság nem
belőlünk, emberekből ered, és hogy elnyerését Istentől kell kívánnunk. A kitartó,
állhatatos vágy azonban meghozza gyümölcsét. Isten ugyanis nemcsak “tulajdonít”
nékünk igazságot az első megtérés, az újjászületés által, de “részesíteni” is akar minket
az igazságban (II. Pt. 1:1–4). A külső igazság egészen belsővé válhat. Ez a hit általi
megigazulásnak és a hit-szövetségnek a lényege. “Ez az a szövetség, melyet kötök

Jezus boldog-mondásai 14(14)

velük ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szíveikbe és az ő
elméjükbe írom be azokat” (Zsid. 10:16).
Erre az éhezésre és szomjúhozásra, az igaz életnek erre az állhatatos keresésére tud
Isten nagyot cselekedni az emberben. Jézus a Hegyi beszéd során több ízben is utalt
erre (Mt. 6:33, 7:7–11, 24–27). Az Isten akaratának szüntelenkeresése visz véghez
hatalmas dolgokat. (Ap. csel. 10:1–3).Ezért megszívlelendő minden Krisztust követő
számára a felszólítás: “Kívánjátok az Urat és az ő erejét, keressétek az ő orcáját
szüntelen!” (Zsolt. 105:4).

“Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”

Vajon miben különbözik az irgalmasság a harmadik fokozatként említett szelídségtől?
Miben más, miben több még annál?
Ha a szelídség a visszavágás hiányát jelentette, az irgalmasság a rossz hiányán felül a jó
kezdeményező voltát jelenti. Irgalmas az, aki nemcsak hogy nem torol meg semmit, de
lépéseket is tesz a másik, rosszat cselekvő emberérdekében. A szelídség a megtérés
következménye, az irgalmasság a megszentelődésé. Az irgalmasságban lesz teljessé a
szeretet és érkezünk el önmagunk legyőzésének és a bűntől való megtisztulásnak újabb
fokozatához.
Az irgalmasság leghíresebb bibliai meghatározása: hogy ez már maga a tökéletesség.
Jézus Hegyi beszédének Lukács evangéliuma által feljegyzett változatában ezt
olvashatjuk: “Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok irgalmas” (Lk. 6:36).
Ugyanez a kijelentés Máténál: “Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok
tökéletes” (Mt. 5:48). Az irgalmasság tehát tökéletesség. Isten lényének legfőbb
jellemvonása. És az Istenképére és hasonlatosságára teremtett ember legfőbb
jellemvonásává is kell hogy váljék. (Vankó Zsuzsa: A tökéletesség mint egyetemes
emberi életcél, Bp., 1989)
A Biblia szerint Isten mindenható, mindent tudó és örökkévaló. Ezekben a
tulajdonságaiban teremtmény sohasem érheti el Őt. De ha Isten nem lenne maga a
szeretet (I. Jn. 4:8), akkor okunk lenne félni is Tőle. Isten lényének azonban
legközéppontibb vonása, hogy Ő maga a tökéletes méltányosság, aki hatalmát, tudását,
egészlétét egyedül a jóra használja fel. Ha nem lenne ez így, Istentől rettegnünk kellene.
Ő azonban elsősorban így mutatkozik be teremtményeinek: “Hűséges Isten, nem
csalárd, igaz és egyenes” (V. Móz. 32:4).
Az irgalmasságot kegyelemnek is nevezi a Biblia. Az irgalmasság a szeretet és az
igazság tökéletes egységét fejezi ki. Az irgalmasság bizonyítja, hogy Istenben valóban
egy és ugyanaz az igazság és szeretet. A mi bűntől fertőzött világunkban e két
jellemvonás –igazságosnak lenni és szeretni – folyton-folyvást kettéválik. Vannak
emberek, akiket szeretünk, de nem vagyunk igazságosak velük, másokat nem annyira
kedvelünk, és ezért az igazságot érvényesítjük. Szeretetünk gyakran elvtelen,
igazságosságunk pedig könyörtelen. A legborzasztóbb pedig az, ha mindezt az élet
kikerülhetetlen velejárójának tekintjük, mint a költő versében:

Jezus boldog-mondásai 15(15)

 Szívemben esztendők tudják, hogy nem lehet
egyszerre élni és szeretni.

(Babits Mihály: Rejtvények)

Isten esetében ez soha nincsen így. “Ő esőt és napfényt küld jókra és gonoszokra
egyaránt” (Mt. 5:45). Támogatja a jókat, de nem veti el magától a rosszakat sem. Sőt,
tudja, hogy ez utóbbiaknak sokkal inkább szükségük van a szeretetre, hogy
megváltozhassanak. Ezért méltányos, nagylelkű, irgalmas irántuk.
A tékozló fiú példázatában szereplő atyavilágosan jelképezi a mennyei Atyát. Ő
elveszett, tékozló gyermekét is minden nap visszavárta. Csak így történhetett meg, hogy
“mikor még távol volt, meglátta őt az ő atyja, megesett rajta a szíve, és odafutván a
nyakába esett és megcsókolgatta őt” (Lk. 15:20). A példázatnak ez a mozzanata
kétséget kizáróan hirdeti Isten irgalmasságát a bűneik miatt eltévelyedettek iránt.
Jézus boldog-mondásából azt is megérthetjük, hogyan van jelen csorbítatlanul az
irgalmasságban az igazság. “Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”
Isten csak azzal lehet irgalmas, aki itt a földi életében irgalmasságot gyakorol a másik
ember iránt. Aki szívből megbocsát a másiknak, maga is bocsánatot nyerhet. Az isteni
ítélet mérlege az irgalmasság, és azért igazságos, mert mindenkinek olyan mértékkel
mérnek, amilyennel ő is mért. A “legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok
irgalmas” felszólításhoz Jézus még ezért fűzte magyarázatul: “Ne ítéljetek és nem
ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is
megbocsáttatik. Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat,
színig teltet adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti
mértek” (Lk. 6:37–38).
Abban mutatkozik meg, hogy valaki elfogadta-e az irgalmasságot, hogy őmaga
irgalmas-e. Ha megismerjük Isten szeretetét, aki elengedi a tízezer tálentomra rúgó
bűnadósságunkat – ami emberi számítás szerint megfizethetetlen –, nekünk is el kell
engednünk az ellenünk vétő embernek a mindössze száz dénárt – alig egy napi keresetet
– kitevő adósságát (Mt. 18:23–25). A megbocsátás lelkülete mindig bennünk kell hogy
éljen, függetlenül attól, hogy a másik megbánást tanúsított-e. Ezzel leszünk képesek
irgalmas viselkedésre, a másikembert pedig ez a bizalom és nagylelkűség gyógyítani,
erősíteni fogja. Nekünk is, másoknak is ennyire fontosaz irgalmasság. “Amit leginkább
kell embernek kívánni, az irgalmasság az” (Péld. 19:22).
Jézus irgalmas voltát már a messiási próféciák olyan szépséggel adták tudtul, mintha
életének utólagos ismeretében jegyezték volna fel őket. “És nem szemeinek látása
szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik a föld szegényei felett...
Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán
jelenti meg” (Ésa.11:3–4, 42:3). És a Megváltó élete igazolta is ezt. Még esküdt
ellenségei is csak így mertek közelíteni hozzá: “Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és az
Isten útját igazán tanítod..., mert emberek személyére nem nézel” (Mt. 22:16).

Jezus boldog-mondásai 16(16)

De példák sokaságával van teli a Szentírás, hogy éltek emberek, akik tényleg a “Jézus
Krisztus ábrázatához hasonlókká lettek” (Róm. 8:29). Sokan eljutottak a
jellemfejlődésnek erre a tökéletességére, a boldogságnak erre a csúcsára. Jób
irgalmasságáról így olvashatunk: “Az igazságot magamra öltöttem és az is magára
öltött engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme voltam, és
a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok voltam, az ismeretlennek ügyét is jól
meghánytam-vetettem” (Jób. 29:14–16). – Dávid nagylelkűsége örökpélda az őt üldöző
Saul iránt. Dávid ugyanis két ízben is kockára tette az életét azért, hogy a királyt
meggyőzze ártatlanságáról és arról, hogy meg sem fordul a fejében, hogy a rosszra
rosszal válaszoljon (I. Sám. 24. és 26. fej.). – Az irgalmasságnak talán legteljesebb
kibontakozása József története (I. Móz. 37–50. fej.). József nemcsak kenyeret adott
bátyjainak, akik őt egykor megölni próbálták, kútba dobták s végül eladták, hanem
tevékenyen fáradozott azon, hogy jó késztetésekkel segítse elő megváltozásukat.
Irgalmassága nem emberi erő megnyilatkozása volt, hanem az isteni irgalom testet
öltése Józsefnek cselekedetekkel párosult hitében.
Isten már ezen a földön is ilyen erkölcsi szintre képes elvezetni az embert. S erre
eljutni: az örök élet előíze (Zsid. 6:5). Isten irgalmasság; vagyis az Ő lénye szeretet és
igazság legmagasabbrendű egybekapcsolódása. Aki másokkal irgalmas, igazság alapján
nyer irgalmasságot. Ezért nagy – elvi és gyakorlati – figyelmeztetés Jakab apostolé:
“Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni.
Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot, és dicsekedik az
irgalmasság az ítéletellen” (Jak. 2:12–13).
Ezek a súlyos kijelentések azt fejezik ki, hogy Isten irgalmasságában hajszálnyival sem
engedi alább az igazságosságot. Isten irgalomból, kegyelemből ad örök életet –mert
hiszen erre senki sem lenne érdemes –, de irgalmasságát igazságosság által csak annál
érvényesítheti, akinél hasonló irgalmasságot tapasztalt felebarátja iránt. Ebben az
esetben, egyedül ez esetben “dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen”.

“Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják”

A hatodik boldog-mondás értelmező, azonosító jellegű. Nem annyira új fokozat, hanem
ténymegállapítás. Mert az irgalmasság már tökéletességet jelentett; a “tiszta szív”
tovább magyarázza, mit is jelent a tökéletesség az ember vonatkozásában.
Jézus kijelentése roppant egyszerű. Mégis, erről a boldog-mondásról kell a legtöbb szót
ejtenünk. Pontosan ki kell fejtenünk, mit is jelent a “tiszta szív”, s hogyan tisztulhat
meg a szív egyáltalán.
Először is arról kérdezzük a Szentírást, mitől és miért tisztátalan a mi szívünk? Hiszen
tudomásul kell vennünk, hogy milyen nagy különbség van a magunk minősítése – “Én
tiszta vagyok”, szoktuk mondani – és a Biblia megállapítása között: “Ki adhat tisztát a
tisztátalanból? Senki.” (Jób.14:4) Magunkat tisztának hisszük, Isten azonban
tisztátalannak lát bennünket. Mitől és miért vagyunk tisztátalanok?

Jezus boldog-mondásai 17(17)

Sokan úgy gondolják, hogy egyszerűen azért, mert embernek születtünk –“méregből és
mézből összeszűrve” (Madách), “őrült sár, istenarcú lény” (Vörösmarty), s “nem vetik
ágyunk tiszta, fehér angyalok” (Füst Milán). A költői megnyilatkozásokat naponként
elhangzó szólásformák egészíthetnék ki: emberek, tehát gyarlók, tévedők, tisztátalanok
vagyunk, jegyezzük meg magától értetődő természetességgel.
A Biblia szerint nem ezért vagyunk tisztátalanok. Isten nem elsősorban az örökölt és
eleve meggyengült természetünk miatt nevez bennünket tisztátalanoknak, hanem a
személyes vétkeink miatt, melyek nyomukat otthagyják a “szív”-ben, a “belső ember”-
ben.
Nem gondoljuk meg, hogy személyesen elkövetett vétkeink romboló hatásukat
nemcsak másokban, a környezetünkben fejtik ki, hanem nyomot hagynak bennünk is,
mégpedig “gyémántheggyel, vas tollal felírva szívünk tábláira”(Jer. 17:1). A vétek,
amit elkövetünk, minden egyes alkalommal meggyengít és emléket hagy
gondolkodásunkban és akaratvilágunkban. Ezt a belső világot a Biblia jelképesen
“szív”-nek, lényünk ugyanolyan központjának, tudatos vezérlő helyének nevezi, mint
amilyen központ a szív testünk életében. Vétkeink miatt szennyeződik be ez, keresztül-
kasul húzódnak rajta végig a rosszárkai, a bűn csatornái.
Nem “születési rendellenesség” tehát a tisztátalan szív, hanem saját hibáink kialakította
állapot. Mert azután, hogy egy-egy hibát elkövetünk, szokássá lett bennünk a rossz.
“Hogyan cselekedhettek jót, akik megszoktátok a gonoszt?” – kérdi Isten a próféta által
(Jer. 13:23). A szív tisztátalan, és mivel ennek “teljességéből szól a száj” (Mt. 12:34),
“a szívből származnak a gonosz gondolatok... káromlások” (Mt. 15:19). Ezért “vérrel
(vagyis pusztítással) vannak rakva kezeink (cselekedeteink)” (Ésa. 1:15).
Hogyan tisztulhat meg szívünk? – vetettük fel a kérdést. A legrövidebben Jézus boldog-
mondásai válaszolnak erre. A tiszta szívről Jézus a hatodik kijelentésben tesz említést.
Az eddigi fokozatok segítik elő és munkálják belső világunk megtisztulását.
A lelki szegénységgel alázatot tanulunk, hogy vágyakozni tudjunk Isten segítségére, aki
egyedül képes arra, hogy szívünket megtisztítsa. Magunk nem tudjuk megváltoztatni,
megjobbítani magunkat. A gyémánt heggyel és vastollal” belénk vésett gonoszságot
lehetetlen eltűntetni a saját erőnkkel. “Elváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, és a párduc
az ő foltosságát? Úgy cselekedhettek ti is jót, akik megszoktátok a gonoszt” (Jer.
13:23). A lelki szegények már tudják ezt, ezért “sírnak” és kérnek segítséget a rosszal
szemben. Szelídségük tanúsítja, hogy ezt komolyan gondolják és mindenki életére
nézve érvényesnek tekintik. Nemcsak maguknak igénylik, hanem rögtön átadják a
másokkal való értintkezésükben. Látszik rajtuk, hogy ők “éhezik és szomjúhozzák az
igazságot” és “irgalmasságukkal” a többi ember életében is szeretnék előmozdítani azt a
boldogságot, amit ők megismertek. Arról látszik, hogy komolyan veszünk valamit, ha
azt nemcsak magunknak, hanem ugyanolyan állhatatossággal másoknak is kívánjuk.
Így tisztul, egyre tisztul a szív. Isten segít abban, hogy a bűn árkai betemetődjenek,
hogy a rossz beidegződések ereje csökkenjen, hogy a bűn emléke és kívánsága
elhalványuljon. Isten a rossz szokásokat úgy semmisíti meg, hogy “törvényeit
szívünkbe és elménkbe írja” (Zsid. 10:16), hogy a rossz helyét a jó váltsa fel, szintén

Jezus boldog-mondásai 18(18)

szokássá érett formájában. És akkor nem pusztán elméleti tudás lesz az istenismeret és a
hit, hanem valóságos életgyakorlat. A szív ezzel tisztul, az ember általa nyer
alkalmasságot a pozitív jellemfejlődésre; mert ez utóbbit, a jellemet mi magunk
alakíthatjuk ki, szívünk döntéseivel.
Az ilyen emberek méltók lesznek majd rá, hogy “Istent meglássák”. Mert “az Úr igaz;
igazságot szeret; az igazak látják az ő orcáját” (Zsolt. 11:7). A tiszta szívű emberhez
ezért már itt a földi életben közel van az Isten. Addig csak “fülemnek hallásával
hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged” (Jób. 42:5). De az igazak a
feltámadáskor majd “meglátják őt, amint van” (I. Jn. 3:2). Az örök élet
legcsodálatosabb ígérete: “És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondja az égből: Ímé
az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga
az Isten lesz velük, az ő Istenük... És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és
a Báránynak királyi széke benne lesz; és az ő szolgái szolgálnak néki. És látják az ő
arcát...” (Jel. 21:3 és 22:3–4).
Istent meglátni csak azok lesznek méltók, akik a bűnátkos, pusztító törvényével
kapcsolatukat megszakították, akiken “nem uralkodik a bűn” (Róm.6:14), s ha “elestek
is, nem terülnek el” (Zsolt. 37:24), és szívük csordultig van azzal az “élő
reménységgel”(I. Pt. 1:3), melyet Mikeás próféta így fejezett ki: “De én az Úrra nézek,
várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj, én
ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még setétségben ülnék is, az Úr az én
világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg
leperli peremet és meghozza ítéletemet. Kivisz engem a világosságra, meglátom az ő
igazságát” (Mik. 7:7–9).

Egy közbevetés: mi tehát a boldogság?

Azt hihetnénk, hogy Jézus tanítása a boldogságról a csúcsponthoz érkezett: ezek után
nem lehet többet mondani. A tökéletességet jelentő irgalmas szeretet, a nemcsak kívül,
de legbelül is megtisztult ember: hófödteorom, ahonnan már nincs, nem is lehet további
emelkedés.
Egyrészt valóban így van. Jézusnak hat rövid mondásban sikerült érzékeltetni, hogy
miben is áll a boldogság. Nem külső javak birtoklásában, nem is az emberi elismerések
keresésében, hanem a fokozatos belső megtisztulásban. A boldogság: a bűntől való
megtisztulás, más szóval a rossztól való megszabadulás, a szeretetben való fejlődés
útja. Az az élet boldog, mely ezt teszi meg céljának és követi a hozzá vezető utat
állhatatossággal.
A természetünk e földi életben adott, öröklött hozomány. Ez nem tisztul meg, csak az
újjáteremtés során. A belső ember, a szív alakítása azonban a mi hatalmunkban áll.
Sajnos, mindannyian rosszul élünk ezzel a kiváltságunkkal, mert ifjúkorunktól fogva
“megadjuk magunkat” rossz természetünknek. Gyenge a belső emberünk, és szinte
gondolkodás nélkül enged a természet késztetéseinek. Ha azonban a lelki
szegénységküszöbén erre a boldogságra vivő útra lépünk, szívünk egyre tisztul,

Jezus boldog-mondásai 19(19)

erősödni fog, és egy “mindennél erősebb fegyveres” űzi ki a mi kérésünkre és
beleegyezésünkre az ellenséget (Lk. 11:21–22). Ha természetünk nem is, de szívünk
megtisztulhat és felvérteződhet, hogy ezután ne a természet diktálja lépéseinket. És az
evangélium tulajdonképpen annak hirdetése, hogy belső emberünk – igazi önmagunk –
mindig úrrá lehet természetünk felett. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a
természetünk diadalmaskodjék rajtunk. Az Istentől hit által nyert belső erővel a Lélek
bennünk lakozásával folyamatosan győzhetünk. És “aki győz, örökségül nyer
mindent”(Jel. 21:7). És ebben a győzelemben nem csupán a küzdelem van jelen, hanem
a boldogság is. A Krisztust követőélet minden fáradalma egyúttal öröm is. Értelmes célt
követünk, nem kell tétlenül”, megadással élnünk (Mt. 20: 3, 6; Ap.csel. 17:21), hanem
“nemes harcot harcolhatunk” (II. Tim. 4:7), mint “a Jézus Krisztus jó vitéze” (II. Tim.
2:3). De Isten eredetileg is fejlődésre és az ahhoz elengedhetetlen küzdésre teremtette
az embert. Boldogságunk tehát a bűn világában is változatlanul ebben áll: a
küzdelemben és fejlődésben.
“Aki Krisztust választja vezetőjének, az biztonságban halad; még a legnagyobb bűnös
sem kerülhet útvesztőbe. Egyetlen remegő, kétségbeesett tévelygő sem fogja nélkülözni
az útjára vetett szent és tisztavilágosságot. Bár az út olyan keskeny és szent, hogy bűn
nem fér el rajta, mégis mindenki számára van segítség s egyetlen kétségbeesett léleknek
sem kell panaszkodnia: ’Az Úr nem gondoskodik rólam’.
Lehet a felfelé vezető út rögös és meredek, jobbra-balra örvények tátonghatnak,
útközben számos akadállyal kell megküzdenünk, s dolgoznunk kell akkor is, midőn már
fáradtan vágyunk nyugalom után, vagy harcolnunk kell, midőn már erőnk elfogyott, és
bíznunk kell, midőn reményünk szertefoszlott: akkor Krisztus vezérletével végre
biztosan elérünk a béke várva-várt kikötőjébe. Ő előttünk haladt a sziklás úton és
egyengette számunkra.
Az életnek e meredek útján mindenütt fellelhetők az öröm forrásai, melyek a bölcsesség
útján haladó fáradt vándorokat felüdítik. Ők még a szenvedések közepett is vidáman
kitartanak, mert Krisztus – akit lelkük szeret – láthatatlanul mellettük halad. Minden
egyes felfelé vezető lépésnél határozottabban érzi kezének érintését, minden egyes
lépésnél újabb sugarakat vetít ösvényükre a Láthatatlan, s dicsénekük mind magasabbra
szárnyal.” (E. G. White: Gondolatok a Hegyi beszédről, Bp. én. 144. l.).
Másrészt azonban a hatodik boldog-mondás után mégis folytatás következik. Jézus
újabb két kijelentést tett, melyekben rávilágított a megtisztuló ember másokért való
kötelezettségeire. Nem önmagunkban és önmagunkért élünk. Feladataink vannak
mások iránt. Hogy közöttük hol keressük a legfontosabbakat, melyek teljesítésével
boldogságunk tovább gyarapodik: erről kell még szólnunk tanulmányunk
befejezésében.

“Boldogok a békesség-szerzők: mert ők Isten fiainak mondatnak”

A hatodikat követően a hetedik és nyolcadik boldog-mondás is részletezés, magyarázat.
Ha az első öt valóban igazi boldogságot eredményez, ezek szükségképpen kell hogy

Jezus boldog-mondásai 20(20)

következzenek belőlük. De Jézusnak külön is ki kellett emelnie őket, mert számolt az
élet területén mindenütt érezhető gyengeségünkkel.
Kik a – helyes fordítás szerint nem “békességre igyekezők”, mert ez még kevés volna,
hanem – “békesség-szerzők”?
Nyilvánvalóan nem a simulékony és minden véleményt egyeztető, közös nevezőre hozó
emberi magatartást jelölte Jézus ezzel a kifejezéssel. Nem azokat nevezte boldogoknak,
akik mindent elsimítani igyekeznek környezetükben.
A Biblia szerint elsősorban Istennel szemben békétlen az újjá nem született ember. Az
Ő létét vonja kétségbe, vagy ellene háborog és lázad, még ha létezését elismeri is. Míg
a természet úr felettünk, “a test [mely természetünk láthatóhordozója s ezáltal bibliai
jelképe is] gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem
engedelmeskedhetik, mert nem is teheti” (Róm. 8:7). Az emberi élet nagy-nagy
békétlensége az Istennel szembeni. Az, hogy másokkal is feszült a viszonyunk, hogy
másokkal is oly sokszor békétlenek vagyunk, csak az előbbi következménye.
Jézus tehát azokat nevezi békesség-szerzők”-nek, akik példaadásukkal és az
evangélium hirdetésével békességet teremtenek az emberszívekben Isten iránt.
Hatalmas feladat ez, és valóban a tiszta szívűeknek fenntartott kiváltság. A Biblia
szerint erre az emberi erőt meghaladó feladatra Isten fel tudja készíteni az embert. Az
Úr ad képességet az előbbi boldog-mondásokban szereplő jellemtulajdonságokat
elsajátító embereknek, hogy olyan meggyőző erővel szólhassanak, olyan
szelídszeretettel kérleljenek, “mintha Isten kérne miáltalunk; Krisztusért kérünk,
béküljetek meg az Istennel”(II. Kor. 5:20). Ehhez azonban a Krisztus-követők
egészéletének “fénylő világossággá kell lennie” (Mt. 5:16). Az emberek “látva jó
cselekedeteiket” s egész megváltozott életüket, térhetnek meg, a Szentlélek
segítségével. A Lélek pedig ahhoz a Jézus Krisztushoz vezetheti el őket, akinek
újjászületésüket ők is köszönhetik (Jn. 3:16).
A hetedik boldog-mondás felveti az egyházhoz való tartozás kérdését. Jézus szerint az ő
igazi egyházához tartozni kiváltság. Ahol Ő és a tiszta evangéliumáll a középpontban,
ott élni és szolgálatot vállalni valódi boldogság és öröm. Krisztus közösségéhez
tartozni, e közösség minden gyengesége, laodiceai állapota ellenére is felemelő
megtiszteltetés. De ez csak az igazi gyülekezethez való tartozással van így, amellyel az
“együttnyomorgás”(Zsid. 11:25) is nagyobb megelégedés, mint másutt a beleszületés
vagy egyháztagság tudata.
Nem lehet feladatunk itt részletezni, hogy a Biblia szerint mik az igazi gyülekezet
ismertetőjegyei és melyik mai közösségre illenek ezek. A boldog-mondásokból
mindenesetre nyilvánvaló, hogy Krisztus igazi gyülekezete békességet hirdet Istennel és
megtanít erre az útra. S ezt csak olyan tanítással teheti, mely az evangéliumból
származik, abból sem el nem vesz, sem hozzá nem tesz. Nem emberi hagyomány,
tapasztalat, teológia nevében cselekszik, hanem “mintha Isten kérne általa”.
Ezért nevezheti Isten igazi tagjait “az ő fiainak”. A fiúvá fogadás feltételezi a hiten
alapuló, személyes megtérést, mely által az Atya fiává fogadhat. Isten arra mondja,
hogy ő az én fiam, aki felismerve elveszettségét,hazatért az atyai házba; s a további

Jezus boldog-mondásai 21(21)

“megálláshoz” (I. Kor. 16:13) a Fiú szövetségesi erejét igényli újjászületés és
keresztség által. Ilyenhatalmas ajándék tehát “Isten fiának mondatni”.

“Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a

mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és
háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak
ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok
bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik
előttetek voltak”
Jézus utolsó boldog-mondása szerint Ő olyan valódi boldogságot hozott a földre,
melyet senki és semmi el nem vehet tőlünk. A vagyont, a tárgyakat, a hírnevet könnyen
elrabolhatják, illetve megmásíthatják. Amire azonban az ember a belső megtisztulás
által jutott el, az elvehetetlenül az övé. Nincs, aki elszakíthatná tőle. Ezt a diadalmas
érzést – a szeretet életének örökkévalóságát – fejezi ki Luther az Erős vár a mi
Istenünknek – a “Reformációhimnuszá”-nak – a végén:

Él, áll az ige igazul,

Akárki vesse-hányja.
Táborainkra száll az Úr
Szent Lelke, adománya.
Jóhír, nő, család,
Jószág, test, világ
Veszhet, vihetik
Veszendő kincseik', –
Miénk marad az ország.

(József Attila fordítása)

De kérdéssel közelítsünk ehhez a boldogsághoz is.

Miért kezd itt Jézus háborgatásról és üldözésről beszélni? Miért vannak ilyenek a
“békességet szerző” emberek életében, és csakugyan megőrizhető-e a boldogság ezek
közepett?
A Biblia szerint világunkban erkölcsi harc folyik a jó és a gonosz erői között. Akik
“Isten fiainak neveztetnek”, támadások pergőtüzébe kerülnek. Hogy ez a világ
mennyire gonosz, hogy fejedelme ténylegesen Sátán, ahogy Jézus mondta (Jn. 12:31),
egymagában bizonyítja az ártatlanok üldözése, az a sok igazságtalanság és lelketlenség,
mely a bűnök előidézésében vétlenek életét keseríti. E világon sokan jobban gyűlölik a
megjobbulni vágyót, mint a legközönségesebb bűnözőt. Isten fiainak ezen a világon
éppúgy el kell készülniük rágalmakra, hazugságokra, mint ahogy Mesterüknek jutott ki
ezekből küldetése során.

Jezus boldog-mondásai 22(22)

Akik kegyesen akarnak élni a Jézus Krisztusban, üldöztetni fognak” (II. Tim. 3:12).
“Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál. Ha e
világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé: de mivelhogy nem vagytok e
világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a
világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem
nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én
beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” (Jn. 15:18–20)
De mindeközben Krisztus követője nem törik meg, nem csügged el, nem veszíti el az
Urában mindig rendelkezésére álló boldogságot. Pál apostol énekelt Silással, mikor a
filippi börtönbe zárták őket (Ap. csel.16:25), és a korinthusiaknak is valóságos
himnuszra fakad, amikor a keresztény gyötrelmeiről beszél. “Mind ez ideig éhezünk is,
szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is,
tulajdonkezünkkel munkálkodván: ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk, ha
háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük. Ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a
világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig.” (I. Kor. 4:11–13).
És később, mikor újra visszatért erre a kérdésre, a közben tapasztalt nehézségek még
hálásabb megfogalmazásra ihlették: “Senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy
a szolgálatunk ne szidalmaztassék: hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten
szolgái, sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban. Vereségben,
tömlöcben, háborúságban, küszködésben, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban,
tudományban, hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való
szeretetben. Igazmondásban, Isten erejében, az igazságnak jobb és bal felől való
fegyvereivel. Dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által, mint hitetők, és igazak,
mint ismeretlenek, és mégis ismeretesek: mint megholtak, és ím élők, mint ostorzottak,
és meg nem ölöttek, mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de
sokakat gazdagítók, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók. A mi szánk megnyílt
ti néktek, korintusiak, a mi szívünk kitárult.” (II. Kor. 6:3–11)
A Krisztus nyújtotta boldogság mindent kibír. Soha nem kell hogy elvesszen vagy akár
csak megfogyatkozzék földi életünkben. István is boldogan halt meg, nem
reményvesztetten (Ap. csel. 7:55–60). Pál és Péter is örömmel adtaéletét (II. Tim. 4:6
sk., II. Pt. 1:14–15). János apostol Páthmosz-szigeti száműzetésében is megőrizte Urára
tekintő figyelmét. És a próféták, akiket Jézus e boldog-mondás végén említ: “Mások
pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket
és börtönt is; megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra
hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva,
gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg
barlangokban és a földnek hasadékaiban.” (Zsid. 11:36–38). Ha a legnagyobbak közül
is meginogtak, mint Mózes, Illés és Keresztelő János: “erejük megújult” (Ésa. 40:31) és
egyikőjük sem távozott az életből boldogtalanul.
Az utolsó boldogságban Jézus vigasztalása is kifejeződik. Ő tudja, mit élnek át követői.
“Ímé, elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé...” (Mt. 10:16). De hogy az

Jezus boldog-mondásai 23(23)

őbenne rejlő boldogságukat itt sem kell feladniok, azt apostolai bizonyságtevéséből
pontosan ellenőrizhetjük (Jak. 1:1–25 és I. Pét. 4:1–14).
Az igazi, valódi boldogság az, melyet e világon senki és semmi el nem vehet. Jézus
boldog-mondásai végén idézhetjük azt, amit tanítványaihoz intézett búcsúbeszédeiben
mondott, a velük való végleges találkozásig: “Ezeket beszéltem néktek, hogy
megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék” (Jn. 15:11).
A földi boldogság csúcsa tehát: kikezdhetetlen jellemre szert tenni. Olyan jellemre –
vagyis a jó cselekvésének szokássá érett gyakorlatára –, melyet sem élet, sem halál nem
tud megsemmisíteni. Ilyen, minden külsőnyomorgatást kibíró belső béke és öröm Jézus
tanítása szerint a boldogság. A legnagyobb ajándék, ami csak az életünkben
osztályrészünk lehet. Mert a jellem tökéletességének mértéke szolgál alapul Istennek az
ember jövendő feltámasztásához is, mellyel a boldogság az örök életben kiteljesedik.
Így lesz a valódiból örök, miközben a hamis örökre megsemmisül.
Ezért szól Jézus Krisztus az evangéliumokon kívül az ő végső “kijelentésében” (Jel.
1:1) is oly sokszor a boldogságról:
“Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban; ezeken nincs hatalma a
második halálnak.” “Boldogok, akik az Úrban halnak meg... mert megnyugosznak az ő
fáradságukból és cselekedeteik követik őket” (Jel. 20:6, 14:13).

Összegezés
Van a boldog-mondásokban még egy rejtett tartalmi szerkezet, melyet az eddigiekben
nem érintettünk. Eleget gondolkozhattunk azon, miért áll minden kijelentés két
részletből, miért következnek egymás után épp ebben a sorrendben a boldogságok, s
miért fűzte Jézus az első hat után még az utolsó kettőt is. Végezetül azonban azt is
említsük meg, hogy – jóllehet minden egyes boldogság: boldogság – csupán
egészükben, mind a nyolc kijelentés beteljesülésében valósul meg az ember földi
boldogsága, de akkor az elérhető legnagyobb mértékben.
Gyakorlati tanulságokra átváltva ez annyit jelent, hogy nem szabad megállnunk egy-
egy fokozat elérésénél. Az utolsót kivéve – ezt Isten engedi meg, illetve hozza el –
mindegyikre törekednünk kell. Akik nem ezt teszik, könnyen megcsalhatják magukat.
Sokan elismerni vélik lelki szegénységüket, de ha őszinte megbánásra nem törekszenek,
büszkévé is válhatnak. Látunk és hallunk embereket, akik bánkódnak ugyan bűneik
miatt, de ha konkrét esetekre kerül a sor, megértő szelídségre nem képesek. Ha a
szelídség nem fejlődik tovább a hit általi megigazulás folyamatában, nem fejlik ki az
irgalmas kezdeményezés sem. Jézus érzékeltette, hogy az egyik boldogságból
szükségképp kell hogy kiformálódjék a következő másik. Akkor Jézus rövid kijelentés-
sorozatának ezeket a rejtett s mégis világos összefüggéseit is “teljes elménkből”
magunkévá tesszük.
Befejezésül olyan gondolkodót hadd idézzünk, akinek szavai a krisztusi
boldogságoknak nemcsak elvi, hanem gyakorlati megértéséről és megvalósításáról is

Jezus boldog-mondásai 24(24)

bizonyságot tesznek. A keresztény múlt egyik legszebbirodalmi öröksége Johannes
Amos Comeniusnak, a Magyarországon is szolgálatot vállaló cseh pedagógusnak és
bölcselőnek címében is sokat sejtető műve: A világ útvesztője és a szív paradicsoma.
Ebből idézzük Az istenfélők szívében mindig boldogság honol című fejezetet:

“Nem is csupán egyszerű béke honol bennük, hanem Isten szeretetének jelenlététől és
érzéklésétől szüntelen ujjongás árasztja el szívüket. Mert hol az Isten, ott a
mennyország, ahol a mennyország, ott az örök boldogság, s ahol az örök boldogság, ott
az ember már nem kívánhat többet. A világminden boldogsága árnyék, nevetséges torzó
ehhez a boldogsághoz képest: csak azt nem tudom, milyen szavakkal írjam le, hogyan
ecseteljem. Látva láttam és megértettem, hogy Istent az ő mennyei kincseivel
szívünkben hordozni nagyobb dicsőség, semhogy fogható volna hozzá a világ
legnagyobb dicsősége, pompája, fénye; boldogsággal teljesebb, semhogy a világ belőle
valamit elvehetne, vagy valamit hozzátehetne; nagyobb és magasztosabb, semhogy a
világ megérthetné és felfoghatná.
Mert hogyne volna boldog az olyan ember, aki érzi és tudja, hogy az Úr világossága
fényeskedik benne, a Szentlélek által eljutott a tökéletes rendhez, megszabadult a
világtól s annak rabságától, az Isten bőkezűen gondoskodik róla, és megoltalmazza
ellenségtől, csapásoktól, végezetül pedig, minden oldalról békesség veszi körül. Ez az a
boldogság, amelyet a világ nem ért; ez az édesség, melyet ha valaki megízlelt, mindent
odadobva követnie kell; ez az az édesség, amelytől el nem csábíthat semmilyen más
édesség, el nem fordíthat semmilyen keserűség, el nem hódíthat semmilyen
kellemesség, el nem riaszthat semmilyen zordonság, maga a halál sem.
És ekkor rájöttem, mi az, ami Isten szentjei közül sokakat idővel arra ösztönöz, hogy
hevesen elhárítsák maguktól az emberek megbecsülését, rokonszenvét, eldobják
vagyonukat, javaikat, s ha az övék volna, nemkülönben készek volnának elvetni
maguktól ezt a világot. Szintúgy mások örömest kiszolgáltatnák testüket a fogságnak,
ütlegelésnek, a halálnak, százszor is vállalnák a halált, ha a világ képes volna őket
ismételten megölni, és még énekelnének a vízben vagy a tűzben, vagy a pallos alatt. Ó,
Uram Jézus, mily édes vagy azoknak, akiknek szíve megízlelte a te édességedet. Áldott,
aki fel tudja fogni ezt a boldogságot!” (Bp.,1990. 196–197. 1. – Mayer Judit fordítása)

Irodalom
A bibliográfiára a főszövegben hivatkoztam. Itt néhány alapvető művet sorolnék fel,
kommentár nélkül, az elérhetőség szempontja alapján:
Augustinus, Aurelius: A boldog életről (De beata vita).386. – Magyarul: A. A.:
Fiatalkori párbeszédek. Szent István Társulat, Bp., 1986. 102–129. Sarbak Gábor
fordítása

Jezus boldog-mondásai 25(25)

Kálvin János: Négy igehirdetése a boldog-mondásokról. 1560-61. – Magyarul: K. J.:
Kik a boldogok? Református Zsinati Iroda, Bp., 1982. Nagy Sándor Béla fordítása
Ellen Gould White: Gondolatok a Hegyibeszédről. Magyarul: Bp., én.
Ellen Gould White: A Világ Reménysége. Magyarul: Jézus élete címmel, Bp., 1989.
Gyökössy Endre: A növekedés boldogsága – Elmélkedések Jézus boldog-mondásairól.
Református Zsinati Iroda, Bp., 1990.

Jelen tanulmányhoz az első indíttatást az 1989-es Bózsvai Biblia-tábor adta; ezúton is

szeretném hálámat kifejezni Vankó Zsuzsának és Egervári Oszkárnak, a kik a Boldog-
mondásokról emlékezetes magyarázatokat nyújtottak. A témáról több magyar városban
tartott előadás után Szabadkán érkezett el a pillanat, hogy 1990. őszén e füzet tartalmát
papírra vessem. A Boldog-mondások Jézus egyik legmélységesebb tanítása:
remélhetőleg nem utoljára foglalkozhattam vele.

Hajdujárás-Nagykovácsi, 1990 szeptember-december

Jezus boldog-mondásai 26(26)