NNCL1373-502v1.

Ian Fleming
JAMES BOND
Csak kétszer élsz

I. P. C.
KÖNYVE K
 “Irma Bunt felállt, és odalépett mellé. Átható tekintettel vizsgálgatni
kezdte Bondot, azután tisztes távolságot tartva körbesétálta.
– Du lieber Gott! – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel, amint a férfi
bal profilját megpillantotta. – Ez lehetetlen – mondta rekedten, miközben
még mindig szinte rettegve bámulta Bondot. – Pedig az! A jobb arcán
végigfutó sebhely. A profilja! Hiába borotválták japánosra a szemöldökét. –
A nő Blofeld felé fordult. – Ez az az angol ügynök – jelentette ki
határozottan. – Ez az ember Bond. James Bond, akinek megölted a
feleségét. Esküszöm, hogy ő az – tette hozzá indulatosan.
Blofeld összehúzta a szemét.
– Ki kell szednünk belőle a teljes igazságot. Rögtön megtudjuk, valóban
süketnéma-e. Ez lesz az első lépés. A vallatókamra majd megoldja a
nyelvét. De mindenekelőtt meg kell puhítanunk..."
A mű eredeti címe: You Only Live Twice
Copyright © Glidrose Publications Ltd. 1964

Fordította: Krasznai Márton

A címlapot tervezte: Szatmári Zsolt

Hungarian Translation © Krasznai Márton, 1990.

 Richard Hughesnak és Torao Saitonak,
akik nélkül stb ...

Csak kétszer élsz,

Egyszer, amikor megszületsz,
És egyszer, amikor szembenézel a halállal.
Bashó japán költő (1643–1694) nyomán
 ELSŐ RÉSZ

“Jobb reménnyel telve utazni…"

 1.
Az olló elvágja a papírt
Rezgő Levél, a gésa, aki James Bond mellett térdelt, csípőből
előrehajolt, és szűzies csókot nyomott a férfi jobb arcára.
– Ez csalás! – fortyant fel Bond. – Azt ígérted, ha én nyerek, egy igazi
csókot kapok a számra. Minimum! – tette hozzá. Szürke Gyöngy, a
feketére lakkozott fogú, képtelenül affektáló madám, akinek arcát olyan
vastag festékréteg borította, mintha egy nó-darabból lépett volna elő,
lefordította Bond szavait. Kitartó kuncogás volt a válasz, amit a madám
biztató kiáltásai kísértek. Rezgő Levél formás kezével eltakarta az arcát,
mintha a világ legilletlenebb dolgát követelnék tőle. Ujjai azonban
hamarosan szétnyíltak, és a huncut barna szempár Bond szájára
szegeződött, mintha gondosan célozna, azután a teste előrelendült. Ezúttal
találkozott a szájuk, és a pillanat törtrészéig összeforrva is maradt. Felhívás
volt ez? Ígéret? Bondnak eszébe jutott, hogy egy “matracgésát" ígértek
neki. Szakmai szempontból az ilyen gésákat nem sokra tartják. Nem
jeleskednek hivatásuk hagyományos művészeti ágaiban – nem tudnak
humoros történeteket mesélni, énekelni, festeni vagy verseket írni
vendégükről. De kulturáltabb nővéreikkel ellentétben nagy valószínűséggel
hajlanak jóval kézzelfoghatóbb szolgáltatások nyújtására – természetesen
tökéletes diszkréció mellett, szigorúan kettesben és magas áron. Egy
faragatlan és lealjasodott ízlésű gaidzsin – vagyis külföldi – számára
azonban ez jóval kellemetesebbnek tűnt, mint meghallgatni egy számára
amúgy is érthetetlen, harmincegy szótagból álló tankát, amely a Fudzsi
lejtőin bimbózó krizantémokhoz hasonlítja a szépségét.
A taps, amely a bujaság eme féktelen megnyilvánulását kísérte,
tiszteletteljes gyorsasággal elült. A fekete jukatát viselő testes, izmos férfi,
aki Bonddal szemben az alacsony vöröslakk asztalka túlsó oldalán ült,
kivette aranyfogai közül a Dunhill szipkát, és letette a hamutálcája mellé.
– Bondo-szan – szólalt meg Tigris Tanaka, a japán titkosszolgálat
főnöke. – Nevetséges egy játék, de azért kihívlak egy partira, és előre
megmondom, hogy nem fogsz nyerni. – A barázdált, széles, barna arcon,
amely olyan ismerőssé vált Bond számára az elmúlt hónap alatt, széles
mosoly terült szét. A mandulavágású szempár csillogó réssé szűkült. Bond
ismerte ezt a mosolyt. Nem is mosoly volt ez. Maszk volt, középen egy
arany lyukkal. Bond fölnevetett.
 – Rendben van, Tigris! Előbb azonban szakét kérek! De nem ezekben a
nevetséges gyűszűkben. Öt üveggel megittam eddig és körülbelül annyi
hatással volt rám, mint egy dupla Martini. Még egy dupla Martinire van
szükségem, hogy képes legyek demonstrálni a nyugati ösztön
felsőbbrendűségét a keleti fortéllyal szemben. Nem akad valahol a Ming-
porcelánok mögött egy közönséges vizespohár?
– Bondo-szan! A Ming, az kínai. Éppoly keveset tudsz a porcelánokról,
mint amilyen sokat iszol. Egyébként nem bölcs dolog lebecsülni a szakét.
Azt mondják: “Az első üveg szakét a férfi issza, a második üveget az első
üveg, azután pedig a szaké issza meg a férfit." – Tigris Tanaka Szürke
Gyöngyhöz fordult. Mivel beszélgetés közben mindketten jókat derültek,
Bond úgy vélte, a téma csak a bárdolatlan nyugati mértéktelenség lehet. A
madám utasítására Rezgő Levél mélyen meghajolt, és kisietett a szobából.
– Igen nagy tekintélyre tettél szert – mondta Tigris Bondnak. – Csak a
szumó-birkózók tudnak ilyen mennyiségű szakét meginni anélkül, hogy
látszana rajtuk. A madám biztosra veszi, hogy nyolc üvegre vagy
hitelesítve. De attól tart, hogy az este befejezéséül nem sok örömöt fogsz
tudni nyújtani Rezgő Levélnek – tette hozzá csúfondáros arccal.
– Mondd meg neki, hogy jobban érdekelnek az ő érettebb bájai! Biztos
vagyok benne, hogy ismer néhány olyan pózt, amivel képes lenne feldobni,
bármilyen kimerült legyek is.
A vaskos bók nem maradt hatás nélkül. Szürke Gyöngy késlekedés
nélkül megfelelt rá japánul. Tigris lefordította a választ.
– Bondo-szan, ennek az asszonynak jó humora van. Szellemesen
válaszolt. Azt mondja: tisztes házastársi kötelék fűzi már egy bonszanhoz,
és nincs hely a futonján még egy számára. A bonszan papot, fehér szakállú
bölcset jelent. A jutón, mint te is tudod, az ágy. A nevedből faragott viccet.
A gésa-parti két órája tartott, s Bond állkapcsa már sajgott a szüntelen
mosolygástól és az udvarias keretek közötti szellemes visszavágásoktól.
Messze nem arról volt itt szó, hogy a gésák szórakoztatták volna, vagy
hogy elbűvölte volna a macskabőrrel bevont háromhúros samiszenből
felhangzó, európai fül számára ugyancsak disszonáns cincogás: inkább
azon vette észre magát, hogy kétségbeesetten igyekszik hangulatot
teremteni. Azzal is tisztában volt, hogy Tigris Tanaka szadista élvezettel
figyeli erőlködését. Dikko Henderson figyelmeztette, hogy a gésa-partik
egy külföldi számára többé-kevésbé olyanok, mintha egy csoport újonc
óvodást próbálnának szórakoztatni egy szigorú óvó néni, a madám
felügyelete mellett. De Dikko arra is felhívta a figyelmet, hogy Tigris
Tanaka óriási megtiszteltetésben részesíti ezzel, s a parti egy kisebb
vagyonba kerül Tigrisnek, amit vagy egy titkos számláról, vagy a saját
zsebéből fizet, s jobb lesz, ha Bond jó képet vág az egészhez, mivel lehet,
hogy ez az este fordulópontot jelent a feladata végrehajtásában. De éppúgy
végződhet teljes kudarccal is.
Bond tehát mosolygott, és elragadtatottan tapsolt.
– Mondd meg neki – kérte Tigrist –, hogy dörzsölt egy vén prosti. –
Elvette Rezgő Levél kezéből a szemmel látható rajongással felé nyújtott,
forró szakéval színültig telt poharat, és két hatalmas kortyintással
kiürítette. Ujabb adag szakét kellett hozni a konyhából, mivel Bond
megismételte a produkciót, azután határozottan a lakk asztalkára helyezte
az öklét és tettetett harciassággal felkiáltott:
– Rendben van, Tigris! Kezdjük!
Azt az ősi gyermekjátékot játszották, amit a világon szinte mindenütt
ismernek: az olló elvágja a papírt, a papír elfedi a követ, a kő kicsorbítja az
ollót. Az ökölbe szorított kéz a követ, a kinyújtott ujj az ollót, a nyitott
tenyér a papírt jelenti. A két játékos kétszer ökölbe szorított kézzel a
levegőbe suhint, és harmadszorra mutatja be a választott jelet. A játék
lényege, hogy ki kell találni, milyen jelet választ az ellenfél, és olyan jelet
kell bemutatni, amelyik legyőzi az övét. Három vagy több menetből a
legjobb számít. E játékhoz nem kell más, csak szerencse.
Tigris Tanaka Bondéval szemben az asztalra helyezte az öklét. A két
férfi mélyen egymás szemébe nézett. Halálos csend ült a dobozszerű,
hagyományosan lécre feszített papírfalakkal határolt szobácskára, és az
este először hallatszott be a félretolt falrészen át a négyszögletű
díszkertben folydogáló patak csobogása. Lehet, hogy az állandó fecsegés
és kuncogás után hirtelen beállt csend, vagy talán a Tigris Tanaka széles
szamuráj arcára kiült mélységes komolyság és céltudatosság tette, de Bond
megborzongott egy pillanatra. Ki tudja, miért, ez több volt már, mint
gyermekjáték. Tigris bejelentette, hogy legyőzi Bondot. S ha ez nem
sikerülne neki, az komoly presztízsveszteség lenne számára. Vajon elég
komoly-e ahhoz, hogy tönkretegye kettejük barátságát, ami az elmúlt
hetekben furcsa módon őszintének tűnt? Japán egyik legnagyobb hatalmú
emberéről volt szó. Lehet, hogy számára nagy megrázkódtatást okozna, ha
a két nő szeme láttára egy nyomorult gaidzsin legyőzné. A vereség híre
kiszivároghat a két nőn keresztül. Nyugaton egy ilyen semmiség
nevetségesen jelentéktelen lenne: olyan, mintha egy kabinetminiszter
elveszítene egy ostábla-partit a Blades klubban. De itt, keleten? Dikko
Henderson nagyon rövid idő alatt megtanította Bondot, hogy a lehető
legkomolyabban vegye a keleti szokásokat, bármilyen furcsának vagy
látszólag jelentéktelennek tűnjenek is a számára, de Bond egyelőre
képtelen volt különbséget tenni fontos és kevésbé fontos dolgok között.
Pedig most éppen az utóbbiról volt szó. Mi lenne helyesebb: ha Bond
megpróbálna győzni ebben a gyermeteg szerencsejátékban, vagy jobb
lenne, ha megpróbálna veszíteni? De ugyanolyan nehéz szándékosan
veszíteni, mint győzni. Egyébként is: tényleg olyan fontos ez?
Szerencsétlenségére James Bond úgy érezte, hogy a furcsa feladat
szempontjából, amivel megbízták, még ennek a bárgyú szerencsejátéknak
is jelentősége lehet; eldöntheti, hogy sikerrel jár-e, avagy kudarcot vall.
Tigris Tanaka, mintha olvasott volna a gondolataiban, hangosan is
megfogalmazta a problémát. Éles, feszült kacajt hallatott: inkább kiáltás
volt ez, mint a jókedv vagy öröm jele.
– Bondo-szan, mivel vendég vagy, méghozzá díszvendég egy olyan
partin, aminek én vagyok a házigazdája, az illem azt diktálná, hogy
hagyjalak nyerni a játékban, amit most játszani fogunk. Sőt, mi több:
egyenesen kötelező volna ez számomra. Ezért előre bocsánatot kell kérjek
tőled azért, hogy legyőzlek.
Bond elégedetten elmosolyodott.
– Kedves Tigrisem! A játéknak csak akkor van értelme, ha győzni
próbálsz. Súlyos sértés lenne a számomra, ha megpróbálnál veszíteni. De
meg kell mondjam, az előbbi megjegyzésed igen provokatív volt. Úgy
hangzott, mint a szumó-birkózók gúnyolódása, mielőtt összeakaszkodnak.
Ha jómagam nem lennék olyan biztos abban, hogy győzni fogok, kénytelen
lennék kifogásolni, hogy angolul beszéltél. Kérlek, tolmácsold a finom és
előkelő hölgytársaságnak, hogy térdre foglak kényszeríteni ebben a hitvány
játékban, s ezzel nemcsak Anglia, pontosabban Skócia felsőbbrendűségét
bizonyítom be Japánnal szemben, hanem a királynőnk felsőbbrendűségét is
a ti császárotokkal szemben.
Bondot talán a jó adag szaké bátorította fel arra, hogy ilyen
egyértelműen letegye a garast. Szokásukká vált, hogy egymás eltérő
kultúrájának rovására tréfálkozzanak. Tigris a háború előtt évfolyamelső
volt az oxfordi Trinity kollégiumban, és büszke volt rá, milyen
demokoraszu a világnézete, s milyen alaposan és mélyen ismeri a
Nyugatot. De Bond alighogy elhallgatott, észrevette, hogy Tigris sötét
szeme hirtelen megvillan, s eszébe jutott Dikko Henderson
figyelmeztetése:
– Ide hallgass, te féleszű angol gazfickó! Jól mennek a dolgaid. De ne
élj vissza a szerencséddel! T. T. civilizált fickó – japán mértékkel mérve
mindenképpen. Ám ne vidd a dolgot túlzásba! Nézd meg a képét! Mandzsu
és tatár vér folyik az ereiben. És ne felejtsd el, hogy a manus már azelőtt
fekete öves dzsúdós volt, hogy először betette a lábát a ti vacak
Oxfordotokba. És azt se felejtsd el, hogy a háború előtt a londoni
nagykövetségük haditengerészeti attaséjának helyetteseként Japán számára
kémkedett, s ti szerencsétlen hülyék azt hittétek, minden rendben van vele
– pusztán azért, mert Oxfordban szerzett diplomát. És azt se felejtsd el, mit
csinált a háború alatt! Ohnishi admirális segédtisztje lett, és éppen
kamikázénak képezték ki, amikor az amerikaiak nagyokat durrantottak
Hirosima és Nagaszaki fölött, mire a Felkelő Nap dupla szaltót csinált a
tengerbe. Ha pedig mégis elfelejtenéd mindezt, csak tedd fel magadnak a
kérdést: miért éppen T. T. a Kóan-Chósa-Kyóku vezetője, és nem
másvalaki a kilencvenmillio japán közül? Rendben van, James?
Megértettél?
Bond, mióta csak megérkezett Japánba, kitartóan gyakorolta a
lótuszülést. Ezt Dikko Henderson tanácsolta neki.
– Ha sikerül megnyerned a bizalmukat, de még akkor is, ha nem, jó
sokat fogsz ülni a földön. Egyetlen módon kerülheted el, hogy
tönkremenjenek az ízületeid: ha az indiai pozíciót választod, vagyis
keresztbe tett lábbal guggolsz, bár a talpad külső oldala akkor is pokolian
fájni fog. Egy kis gyakorlás szükséges ugyan hozzá, de nem fogsz
belehalni, és komoly tekintélyre tehetsz szert vele.
Bondnak többé-kevésbé sikerült elsajátítania a földön ülés művészetét,
de most, két óra után, tüzeltek a térdízületei, és úgy érezte, ha nem
változtat testhelyzetet, egy életre dongalábú marad.
– Amikor egy olyan mesterrel készülök játszani, mint jómagád, először
is kényelmesen kell elhelyezkednem, hogy tökéletesen tudjak koncentrálni.
Nagy keservesen felállt, kinyújtózkodott, azután újra leült. Ezúttal egyik
lábát előrenyújtotta az alacsony asztalka alatt, a másikat pedig térdben
behajlította, és bal kezével kényelmesen rákönyökölt. Kimondhatatlanul
megkönnyebbült. Fölemelte a poharát, és Rezgő Levél szolgálatkészen
teletöltötte egy újabb fedeles kancsóból. Bond lehajtotta a szakét,
visszaadta a poharat a lánynak, és jobb öklével hirtelen akkorát csapott a
lakk asztalkára, hogy az édességes dobozok összekoccantak, a porcelánok
pedig megcsörrentek. Harcias tekintettel meredt Tigris Tanakára.
– Rendben!
Tigris meghajolt. Bond viszonozta a meghajlott. A nők várakozóan
előrehajoltak.
Tigris Bondéba fúrta a tekintetét, hogy megpróbálja kitalálni, mit tervez.
Bond úgy döntött, nem készít semmilyen tervet, nem követ semmiféle
szisztémát. Teljesen a véletlenre bízza magát, s olyan jelet mutat be,
amilyet az első két suhintás utáni pillanatban a keze választ.
– Háromszor három játék? – kérdezte Tigris.
– Rendben van.
A két ököl lassan fölemelkedett az asztalról, kétszer a levegőbe
suhintott, azután előrelendült. Tigris összezárva tartotta az öklét, vagyis
“követ" mutatott. Bond nyitott tenyere, a “papír" lefedte a követ. Egy-null
Bond javára. Újrakezdték a szertartásos levegőbe suhintást, azután
bemutatták az újabb jelet. Tigris megmaradt a “kőnél". Bond mutató- és
középső ujját kinyújtva “ollót" formázott, amit a kő kicsorbított. Egy-egy.
Tigris abbahagyta a játékot, és homlokát töprengve az öklére hajtotta.
Behunyt szemmel koncentrált.
– Igen! – kiáltott fel. – Megvagy, Bondoszan! Nem menekülhetsz!
– Bravó! – kiáltott fel Bond. Megpróbálta elhessegetni magától a
gyanút, hogy Tigris továbbra is kitart a kő mellett, vagy épp ellenkezőleg,
Tigris feltételezi, hogy ő számít erre, s mivel úgy gondolja, hogy ő papírt
fog mutatni, az ollóval válaszol rá. És így tovább. A három jel oly sebesen
kavargott Bond fejében, mint a játékautomata gyümölcsrajzai.
A két ököl felemelkedett. Egy, kettő, most! Tigris megmaradt a kőnél.
Bond pedig lefedte a papírral. Az első menetet Bond nyerte. A második
menet tovább tartott. Többször is ugyanazt a jelet mutatták be mindketten,
ami azt jelentette, hogy a játék érvénytelen. Mintha a játékosok
megpróbálták volna kipuhatolni egymás észjárását. Ez persze nem
sikerülhetett, mivel Bondnak nem volt semmiféle szisztémája. Továbbra is
a véletlenre bízta magát, vagyis a szerencséjére. A második menetet Tigris
nyerte meg. Egy-egy.
Az utolsó játszma következett. A két játékos egymásra meredt. Bond
udvarias mosolyában mintha egy kis gúny is bujkált volna. Tigris sötét
tekintetének mélyén vörös szikra lobbant, ami nem kerülte el ellenfele
figyelmét.
Bölcsebb lenne, ha veszítenék. Vagy mégsem? – töprengett magában
Bond.
Két menetben megnyerte a játszmát. Először kővel kicsorbította Tigris
ollóját, azután papírral lefedte Tigris kövét.
Tigris, mélyen meghajolt. Bond még mélyebb meghajlással válaszolt,
közben azon törte a fejét, hogyan üthetné el a dolgot.
– Fel kell vetetnem ezt a játékot az olimpiai sportágak közé, mire
megrendezitek az olimpiát. Biztosan benne lennék az angol válogatottban.
Tigris Tanaka kimért udvariassággal nevetett.
 – Nagyon komoly beleérzéssel játszol. Mi volt a módszered titka?
Bondnak nem volt semmiféle módszere. Nagy hirtelen kellett kitalálnia
valamit, ami ráadásul hízelgő is Tigris számára.
– Téged sziklából és acélból gyúrtak, Tigris. Feltételeztem, hogy a papír
jele lesz az, amit a legritkábban használsz. Ennek megfelelően játszottam.
A blöff bevált. Tigris meghajolt. Bond is meghajolt, és újabb adag
szakét hajtott fel – Tigris egészségére. A hangulat fölengedett, a gésa
tapsikolt, a madám pedig utasította Rezgő Levelet, hogy adjon még egy
puszit Bondnak. A lány engedelmeskedett. Milyen bársonyos a japán nők
bőre! És milyen finom az érintésük! James Bond éppen az éjszaka
hátralévő részét tervezgette, amikor Tigris megszólalt.
– Bondo-szan! Szeretnék veled megbeszélni valamit. Megtisztelnél
azzal, hogy eljössz hozzám egy utolsó pohárra?
Bond azon nyomban abbahagyta a kéjes tervek szövögetését. Dikko
szerint Japánban a lehető legnagyobb megtiszteltetés, amiben az ember
részesülhet, hogy valaki meghívja az otthonába. Tehát, ki tudja miért,
helyesen tette, hogy megnyerte ezt a gyermeteg játékot. Nem kizárt, hogy
nagy jelentősége lesz. Bond meghajolt.
– Semmi sem szerezhetne nagyobb örömet számomra.
Egy órával később kényelmes fotelokban ültek, kettejük közt tálcán
italok. A távolban Yokohama sötét narancsszínű fényei pislákoltak, és a
kert felé néző félrehúzható fal nyílásán át beszökött a kikötő és a tenger
illata. Tigris házát – akárcsak a legszegényebb japán bérmunkásét – úgy
tervezték, hogy a lehető legkevésbé válassza el egymástól a lakóját és a
természetet. A szoba másik három fala is teljesen félre volt húzva,
mögöttük egy hálószoba, egy dolgozószoba és egy folyosó látszott.
Amint beléptek, Tigris rögtön félrehúzta a falakat.
– Nyugaton, ha titokról beszélget az ember, bezár ajtót, ablakot. Mi,
japánok mindent kinyitunk, hogy meggyőződhessünk róla, senki nem
hallgatózik a vékony falak mögött. Amiről beszélni szeretnék veled, az a
legszigorúbban titkos. Elég meleg a szaké? Megfelel a cigaretta? Akkor
figyelj arra, amit el fogok neked mondani, és esküdj meg a becsületedre,
hogy senkinek nem árulod el. – Tigris Tanaka rövid, horkantásszerű
nevetést hallatott, megvillantva aranyfogait. – Ha megszegnéd az
ígéretedet, nem lenne más választásom, mint hogy letöröljelek a föld
színéről.
 2

Bondnak befellegzett?

Pontosan egy hónappal mindezek előtt a Blades klub a szokásos éves

zárásra készülődött. A következő naptól, szeptember l-jétől azok a tagok,
akikben nincs annyi jó ízlés, hogy elhagyják Londont, kénytelenek egy
hónapot a Whitesban vagy a Boodle-ben kihúzni. A Whitest túlságosan
zajosnak és felkapottnak ítélték, a Boodle-ben pedig nyüzsögtek az
öregecske vidéki birtokosok, akik másról sem tudtak beszélni, mint a
fogolyvadászati szezon kezdetéről.
A Blades tagjai számára ez a hónap felért a pusztába való kiűzetéssel.
De mit lehet tenni? A személyzetnek, ugye, ki kell vennie a szabadságát. S
ami lényegesebb, az épület festésre szorul, és a tetőszerkezet is korhadni
kezdett egy-két helyen.
M-et, aki a St. James utcára néző boltíves ablak mélyedésében üldögélt,
mindez a legkevésbé sem érdekelte. Két hét pisztránghorgászat várt rá a
Test folyón, ami pedig a másik két hetét illeti; az íróasztalánál fog ebédelni
szendvicset és kávét. Ritkán járt el a Bladesbe, többnyire csak akkor, ha
valamilyen fontos vendéget hívott meg. Nem volt “klubban ülő" típus, s ha
már választania kellett volna, akkor inkább szavaz a Seniorra, amely a
világ legjobb szolgáltatásaival büszkélkedhetett. De ott túl sokan ismerik,
és túl sokat beszélnek a “cég" dolgairól. És túl sok volt tiszttársa jár oda a
haditengerészettől, akik holtbiztos, hogy megkérdeznék, mivel tölti a
napjait, mióta nyugdíjba vonult. Unta már a szokott mesét: “Állást
vállaltam egy Universal Export nevű cégnél", s ezt ugyan bárki
ellenőrizheti, azért mégis bizonyos kockázattal jár.
Porterfield ott toporgott mellettük a szivarokkal. Előrehajolt, és
odakínálta a széles dobozt M vendégének. Sir James Molony gúnyosan
felvonta a szemöldökét.
– Úgy látom, a havannák még nem apadtak el.
A keze megállt a levegőben. Végül kiemelt egy Romeo y Julietát,
óvatosan megropogtatta, és végighúzta az orra alatt.
– Mit küld cserébe az Universal Export Castrónak? Blue Streak
cigarettát?
M-nek nem volt kedvére a szellemeskedés. Porterfield is észrevette ezt.
Fedélzetmesterként szolgált M alatt az egyik utolsó hajón, amelynek az
admirális volt a parancsnoka. Sietve, de azért nem annyira, hogy feltűnjön,
közbevágott:
 – Ami azt illeti, Sir James, ma már a legjobb jamaicaiak felveszik a
versenyt a havannákkal. Végre rájöttek, hogyan kell fölhelyezni a külső
levelet.
Lecsukta a doboz üvegfedelét, és elvonult az asztaltól.
Sir James Molony felvette a szivarlyukasztót, amit a főpincér hagyott az
asztalon, és gondosan kilyukasztotta a szivarja végét. Meggyújtott egy
Swan Vestát, a lángot ide-oda mozgatta a szivar vége előtt, közben
óvatosakat szippantott, míg úgy nem ítélte, hogy a szivar megfelelően ég.
Ekkor kortyintott egyet először a brandyjéből, azután a kávéjából, és
hátradőlt. Gyengéd iróniával pillantott vendéglátója összevont
szemöldökére.
– Nos, barátom, hallgatom. Mi a problémája? M-nek másutt járt az esze.
Ügy tűnt, sehogyan sem akar tisztességesen szelelni a pipája.
– Milyen problémáról beszél? – kérdezte szórakozottan két szippantás
között.
Sir James Molony Anglia legnevesebb ideggyógyásza volt. Egy évvel
korábban átütő nemzetközi sikert aratott “A csökkent szervi
működőképesség bizonyos pszichoszomatikus mellékhatásai" című
munkájával. Ezenkívül ő volt a Titkosszolgálat hivatalos idegspecialistája,
a problémák, melyeket meg kellett oldania, komolyan érdekelték, mivel
amellett, hogy emberi problémák voltak, életbevágó fontosságuk volt az
állam számára is. E második minősítéssel pedig a háború vége óta ritkán
találkozott az ember.
M oldalt fordult, és tanulmányozni kezdte a St. James utcán áramló
forgalmat.
– Barátom, önnek, mint bárki másnak is, meghatározott
magatartásformái vannak – mondta Sir James Molony. – Az egyik közülük
az, hogy időnként meghív ebédre a Bladesbe, megtöm, mint egy
strasbourgi libát, aztán megoszt velem valami szörnyű titkot, és a
segítségemet kéri az ügyben. Legutóbb, ha jól emlékszem, azt akarta
megtudni, képes lennék-e mély hipnózis segítségével bizonyos
információkat kiszedni egy külföldi diplomatából, anélkül, hogy az
tudomást szerezne erről. Azt mondta, ez lenne az utolsó lehetőség. Én erre
azt válaszoltam, hogy nem tudok segíteni. Két héttel később olvastam az
újságban, hogy ugyanez a diplomata gyászos véget ért abból kifolyólag,
hogy egy tizedik emeleti ablakból kísérleteket folytatott a nehézkedési
erővel. A halottkém szerint nem lehetett megállapítani, kiesett-e, avagy
kidobták. Ezúttal mit kell eldalolnom a vacsorámért? – Sir James hangja
megenyhült. – Na, gyerünk, M! Mondja el, mi nyomja a lelkét! – nógatta
együttérzéssel.
M hidegen a szemébe nézett. Érezhetően nem volt tréfás kedve.
– A 007-esről van szó. Egyre jobban nyugtalankodom miatta.
– Olvasta a két jelentésemet az állapotáról. Történt valami változás?
– Semmi. Minden maradt a régiben. Lassan szétesik. Elkésik a
munkából. Hanyagul végzi el a feladatait. Hibákat követ el. Túl sokat iszik,
és rengeteget veszít az egyik újonnan megnyílt szerencsejáték-klubban.
Mindez összevéve azt jelenti, az egyik legjobb emberem lassan ott tart,
hogy veszélyezteti a szolgálat biztonságát. Teljesen hihetetlen! Az ő
szolgálati minősítésével...
Sir James Molony megrázta a fejét.
– Nincs ebben semmi hihetetlen – jelentette ki meggyőződéssel. Ön
vagy nem olvassa a jelentéseimet, vagy nem figyel oda rájuk eléggé.
Elejétől fogva mondom, hogy a fickó depressziós.
Sir James Molony előrehajolt, és szivarja végével M-re bökött.
– Ön kemény ember. Ebben a szakmában kénytelen az lenni. De van
néhány olyan probléma, például az emberi problémák, amiket nem lehet a
gyeplő szorosabbra fogásával megoldani. Itt éppen ilyen esetről van szó. Itt
van az ön ügynöke, éppoly keménykötésű és bátor, mint amilyen
feltételezésem szerint ön volt ilyen korában. Agglegény és hétpróbás
nőcsábász. S ekkor váratlanul szerelmes lesz, gyanítom azért, mert a nő
törött szárnyú madár volt, akinek szüksége volt Bond segítségére.
Meglepő, hogy ezeknek a kemény fickóknak micsoda sebezhető pontjaik
vannak. Tehát feleségül veszi a lányt, akit néhány órán belül agyonlő ez a
szupergengszter. Hogy is hívták?
– Blofeld – mondta M. – Ernst Stavro Blofeld.
– Úgy van. A maga embere pedig megúszta a dolgot egy karcolással a
fején. De ettől fogva kezdett szétesni, mire a maga katonaorvosa úgy vélte,
bizonyára agysérülést szenvedett, és hozzám küldte. Semmi baja nem volt.
Fizikailag semmi. Mindössze depressziós állapotban volt. Bevallotta, hogy
minden életkedve elszállt. Nem érdekli többé a munkája, az élet sem.
Naponta hallok ilyet a betegeimtől. Egyfajta pszichoneurózis ez, ami
kifejlődhet lassan, és egy csapásra is. Az ön embere esetében teljesen
váratlanul következett be egy elviselhetetlen élethelyzet miatt – vagyis egy
olyan élethelyzet miatt, amit ő elviselhetetlennek talált, mivel még soha
nem volt benne része: elveszített valakit, akit szeretett, s csak súlyosbította
a dolgot, hogy önmagát hibáztatta a haláláért. Nos, barátom, sem önnek,
sem nekem nem jutott osztályrészül ilyen teher, így tehát nem tudhatjuk,
hogyan viselnénk el. De annyit mondhatok, pokoli dolog lehet. S a maga
embere lassan összeroskad alatta. Azt hittem, s ezt le is írtam a
jelentésemben, hogy a munkája, a vele járó veszélyek és rendkívüli
helyzetek majd helyrebillentik a lelkivilágát. Tapasztalatom szerint meg
kell próbálni megtanítani az embereket arra, hogy a sorscsapásoknak nincs
felülmúlhatatlan határuk – hogy utolsó leheletükig vállalniuk kell az élettel
járó szenvedéseket, melyek gyakran végtelennek és elviselhetetlennek
tűnnek. Részei az emberi létnek. Megpróbált valamilyen veszélyes
feladatot adni neki az utóbbi hónapokban?
– Kétszer – válaszolt rosszkedvűen M. – Mindkettőt elfuserálta. Az
egyik közben kis híján megölték, a másiknál pedig olyan hibát követett el,
amivel másokat sodort veszélybe. Ez a másik dolog, ami nyugtalanít.
Korábban nem csinált hibákat. Most egyszerre csak megbízhatatlanná vált.
– A neurózis újabb jelei. Nos, mihez kezd vele?
– Kirúgom – válaszolta nyersen M. – Mintha nyomorékká lőtték volna,
vagy valamilyen gyógyíthatatlan betegsége lenne. Nincs hely a részlegben
egy agyalágyult számára, bármilyen szolgálati minősítéssel rendelkezik is,
s bármilyen magyarázatot adnak is maguk pszichológusok a viselkedésére.
Természetesen nyugdíjazzuk. Kitüntetéssel bocsátjuk el a szolgálatból,
meg minden. Megpróbálunk neki állást szerezni. Talán az egyik újonnan
alakult biztonsági szolgálat, amelyik bankok őrzésével foglalkozik,
hajlandó lesz alkalmazni. – M védekezőén nézett a híres neurológus
világoskék, megértő szemébe. – Ugye belátja, hogy nem tehetek mást? –
próbált támogatást szerezni döntéséhez. – Túl kevés a státusom a
Központban. Egyébként külföldön is. Egyszerűen nincs olyan helyem,
ahova 007-et tehetném anélkül, hogy bajt okozzon.
– Elveszíti az egyik legjobb emberét.
– Csak volt a legjobb. Már nem az.
Sir James Molony hátradőlt. Kinézett az ablalakon, és elgondolva
pöfékelt a szivarjával. Kedvelte ezt a Bond nevű fickót. Eddig vagy egy
tucatszor volt nála kezelésen. Tanúja volt, miként segítették át a benne rejlő
tartalék energiák olyan válsághelyzeteken, amik egy átlagos embert
összeroppantottak volna. Tudta, hogy egy újabb, kétségbeejtően veszélyes
szituáció ismét mozgósítaná ezeket a tartalékokat, hogy igazi
szükséghelyzetben megint feltámadna benne az élniakarás. Emlékezett rá,
miként tűnt el végleg a rendelőjéből számtalan neurózisos beteg, amikor
kitört a világháború. Az óriási probléma feledtette a kisebbeket, a nagy
félelem a jelentéktelenebbeket, Döntött,
 – Adjon neki még egy esélyt! – fordult vissza M-hez. – Akár segít rajta,
akár nem, én vállalom a felelősséget.
– Milyen esélyre gondol?
– Nos, én nem sokat tudok az ön munkájáról, M. Nem is szeretnék
többet tudni. Elég titokkal van dolgom a saját területemen is. Nem akadna
valami tényleg rázós, reménytelennek tűnő feladat, amivel megbízhatná a
fickót? Nem feltétlenül veszélyes munkára gondolok, mint például
valakinek a meggyilkolása vagy orosz rejtjelek megszerzése. De kellene
valami, ami borzasztóan fontos, és szinte lehetetlen véghezvinni. Ha úgy
gondolja, egyidejűleg nyugodtan billentse fenéken, de amire tényleg
szüksége van, az egy olyan feladat, ami minden energiáját leköti, ami úgy
megizzasztja, hogy egyszerűen kénytelen elfelejtkezni saját bajáról. A
fickó hazafias típus. Bízza meg valamivel, ami valóban fontos az ország
számára. Nagyon könnyű lenne a dolog, ha kitörne a háború. Semmi nem
képes olyan emberfeletti erőfeszítésre bírni a férfiakat, mint a halál vagy a
dicsőség. Nem tudna kitalálni valamit, amiről a vak is láthatja, hogy
nagyon fontos? Ha igen, bízza meg vele Bondot. Az talán helyrehozza a
lelki egyensúlyát. Akárhogy is, adjon neki egy utolsó lehetőséget.
Rendben?
A vörös telefon, amely hosszú hetek óta néma volt, sürgetően
megcsörrent. Mary Goodnight úgy pattant fel az írógép mellől, mintha
katapult lett volna a székébe építve. Átrohant a szomszéd szobába, várt egy
másodpercet, hogy ne lihegjen, azután úgy nyúlt a kagyló után, mintha
csörgőkígyó lett volna.
– Igen, uram... Nem, uram... A titkárnője vagyok. – Az órájára nézett,
tudva, hogy bekövetkezett a legrosszabb. – Teljesen szokatlan, uram. Nem
hinném, hogy néhány percnél többet késne. Közöljem vele, hogy ön kéreti?
... Igen, uram – tette vissza a kagylót a helyére. Észrevette, hogy remeg a
keze. Az isten verje meg! Hol az ördögben van? – Ó, James, siess – szólalt
meg hangosan.
Kétségbeesetten visszament a másik szobába, és leült az üres írógép elé.
Üveges tekintettel bámulta a szürke billentyűket. Megpróbálta összeszedni
minden telepatikus képességét: – James! James! M hívat! M hívat! M
hívat! – nagyot dobban t a szíve. A Syncraphone! Talán most az egyszer
nem felejtette itt. Visszasietett Bond szobájába, és felrántotta a jobb oldali
fiókot. De igen. Az apró műanyag vevőkészülék, amin a központ
jelezhetett volna Bondnak, ott hevert. Minden vezető beosztású
munkatársnak magánál kell hordania a szerkentyűt, amikor csak elhagyja
az épületet. De Bond már hetek óta elfelejti magával vinni, vagy ami még
rosszabb, nem is érdekli, hogy nála van-e, vagy sem. Mary Goodnight
kikapta a dobozkát a fiókból, és odacsapta Bond előjegyzési naptárának
közepére.
– Ó, az isten verje meg! Az isten verje meg! – tört ki hangosan, és
átvánszorgott a saját szobájába.
Az egészségi állapota, az időjárás, a természet csodái – olyan dolgok
ezek, amelyek ritkán foglalkoztatják az átlagos férfit, míg el nem éri
harmincas évei derekát. Csak a középkorúság küszöbén jut el odáig, hogy
ne vegye mindezt adottnak, érdektelen háttérnek a sürgősebb, érdekesebb
dolgok mellett.
Ennek az évnek az elejéig James Bond szinte egyáltalán nem figyelt oda
rájuk. Eltekintve az időnkénti másnaposságtól és a sebesüléseiből való
felépüléstől, ami számára mit sem különbözött attól, amikor
gyermekkorában elesett és felhorzsolta a térdét, természetesnek tartotta,
hogy egészséges. Az időjárás? Csak annyi, hogy vigyen-e magával
esőköpenyt vagy felhajtsa-e nyitott Bentley-je tetejét. Ami a madarakat,
méheket, virágokat és a természet egyéb csodáit illeti, csak az érdekelte,
hogy csípnek-e vagy sem, s jó-e az illatuk vagy rossz. De ma, augusztus
utolsó napján, pontosan nyolc hónappal Tracy halála után, ahogy reggel
felidézte magában, ott ült a Regent park Queen Mary rózsakertjében, és
semmi más nem járt az eszében, mint ez a három dolog.
Először is az egészsége. Pokolian érezte magát, s tudta, hogy ez látszik
is rajta. Hónapokon keresztül – anélkül, hogy erről bárkinek is szólt volna
– járta a Harley Streetet, a Wigmore Streetet és a Wimpole Streetet abban a
reményben, hogy talál orvost, aki javítani tud a közérzetén. Felkeresett
specialistákat, általános orvosokat, kuruzslókat – még egy hipnotizőrt is.
Közölte velük: “Pokolian rosszul érzem magam. Rosszul alszom. Szinte
semmit sem eszem. Túl sokat iszom és tökéletesen elhanyagolom a
munkámat. Teljesen szétesem. Segítsen rajtam.”
Mindegyik megmérte a vérnyomását, megvizsgálta a vizeletét,
meghallgatta a szívét és a mellkasát, kérdéseket tett fel neki, amikre ő
őszintén válaszolt, majd közölte vele, hogy alapjában véve nincs semmi
baja. Bond kifizette az öt guineát, majd elment-a John Bell and Croyden
gyógyszertárba, hogy kiváltsa az újabb halom gyógyszert – nyugtatókat,
altatókat, vitamintablettákat –, amiket felírtak neki. Éppen az előbb jött el
végleg az utolsó mentsvárnak tartott hipnotizőrtől, aki lényegében azt
tanácsolta neki, menjen és keressen egy nőt, az majd visszaadja a
férfiasságát. Mintha már nem próbálkozott volna vele! Volt olyan, aki azt
mondogatta neki az ágyban, hogy lazítson. Volt olyan, aki azt akarta, vigye
el Párizsba. Volt, aki egy kedvűén megkérdezte: Most jobb, drágám?
A hipnotizőr amúgy derék fickó volt. Eléggé untatta ugyan, amikor arról
mesélt, hogyan tud szemölcsöt eltávolítani és mennyit zaklatja a Brit
Orvosi Társaság, de Bondnak végül elege lett abból, hogy egy
karosszékben ülve hallgassa a halk, duruzsoló hangot és egy csupasz
villanykörtét bámulva próbáljon lazítani, ahogy azt a hipnotizőr előírta
neki. Most végre úgy döntött, abbahagyja az ötven guineás kúrát, bár még
a kezelések felénél tartott csak, s eljött ebbe a félreeső parkba, mielőtt
visszament volna az irodájába, ami tíz percnyire volt innen, a park túlsó
oldalán.
Az órájára pillantott. Három múlt, s neki fél kettőre kellett volna
visszaérnie. Mi az ördög ez! Szörnyű meleg van. Végighúzta a keze fejét
homlokán, azután beletörölte a nadrágja szárába. Régebben nem izzadt így.
Bizonyára megváltozott az időjárás. Az atombombától lehet, bárhogy
hajtogatják a tudósok, hogy nem igaz. Jó lenne valahol Dél-Franciaor-
szágban lenni.
Valahol, ahol fürödhetne, amikor csak kedve tartja. De erre az évre már
kivette a szabadságát. Az a szörnyű hónap, amit Tracy után kapott. Akkor
Jamaicába utazott. Pokolian rosszul érezte magát. Nem. A fürdés nem
oldana meg semmit. Jó itt, igazán. Gyönyörködhet a rózsákban. Jó illatuk
van, kellemes nézegetni őket és hallgatni a forgalom távoli zaját. Kedvesen
döngicsélnek a méhek. Ahogy körberepkedik a virágokat és dolgoznak a
királynőjükért. El kell olvasnia annak a belga fickónak, Metternich vagy
hogy hívják, a könyvét. Ő írt a hangyákról is. Hihetetlenül céltudatosak.
Nincsenek problémáik. Csak élnek és meghalnak. Megteszik, amit meg
kell tenniük, azután felfordulnak. Miért nem lát az ember méhhullákat
mindenütt? És hangyahullákat? Biztos, hogy ezernyi, milliónyi pusztul el
naponta. Lehet, hogy a többiek megeszik őket. No, jól van. Jobb lesz
visszamenni az irodába, ahol Mary majd alaposan letolja. Aranyos lány.
Igaza van, hogy zsörtölődik. Ő a lelkiismerete. De nem érti meg, milyen
súlyos problémája van. Milyen problémája? Nos, nem érdemes újra
belemenni. James Bond felállt, és megnézte a táblácskákon, milyen
rózsákat bámult. Az élénkvöröseket “Super Star”-nak, a fehéreket
“Jéghegy"-nek hívták.
Lassan elindult a magas szürke épület felé, amelynek felső emeletei
idelátszottak a fák koronái fölött, miközben fejében lustán kavarogtak a
gondolatok az egészségi állapotáról, a hőségről és á döglött méhekről.
Fél négy volt. Már csak két órát kell kibírnia a következő pohár italig.
 – A titkárnője kissé ki van borulva, uram. Már mindenhol
kérdezősködött ön után – szólalt meg a liftkezelő, jobb karjának csonkjával
az indítófogantyúra támaszkodva.
– Köszönöm, őrmester.
Ugyanezt hallhatta, amikor az ötödiken kilépett a liftből, és bemutatta az
igazolványát az asztalnál ülő őrnek. Kényelmesen elsétált a néptelén
folyosó végén lévő szobákig, amelyeket egy 00 feliratú ajtó választott el a
folyosó többi részétől. Bement ebbe a külön részbe, azután benyitott a 007-
es szobába. Becsukta maga mögött az ajtót. Mary Goodnight felpillantott
rá.
– M hívatja – szólalt meg nyugodtan. – Fél órával ezelőtt telefonált.
– Ki az az M?
Mary Goodnight villámló szemmel ugrott talpra.
– Ó, az isten szerelmére, James, szedje már össze magát. Nicsak,
félrecsúszott a nyakkendője. – A lány odament Bondhoz, aki engedelmesen
tűrte, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. – A haja meg milyen kócos.
Tessék, itt a kefém! – Bond elvette a kefét, és szórakozottan végighúzta a
haján.
– Rendes lány maga, Goodnight. – Megtapogatta az állat. – Fogadok,
hogy nincs magánál egy borotva... Pedig kifogástalan külsővel kell a
vérpadra lépnem.
– Kérem, James! – A lány szemében könny csillogott. – Menjen be
hozzá. Hetek óta nem beszélt magával. Biztosan valami fontos. Valami
izgalmas. – Kétségbeesetten igyekezett, hogy biztatóan csengjen a hangja.
– Mindig izgalmas új életet kezdeni. Egyébként is, nem félünk a
farkastól... akarom mondani M-től. Érdekelné egy állás a tyúkfarmomon?
A lány elfordult, és kezével eltakarta az arcát. Bond leereszkedően
megveregette a vállát, átsétált az irodájába és felvette a vörös telefont.
– A 007-es beszél, uram ... Sajnálom, uram. Fogorvosnál voltam ...
Tudom, uram. Sajnálom. A fiókomban hagytam ... Igen, uram.
Lassan visszatette a kagylót. Körülnézett az irodájában, mintha búcsút
venne tőle, és kiment a folyosóra. Egy elítélt egykedvűségével ment végig
a folyosón és lépett be a liftbe.
Miss Moneypenny alig leplezett ellenségességgel nézett fel rá:
– Bemehet...
Bond kihúzta magát, és a párnázott ajtó felé fordult, amely mögött oly
gyakran volt alkalma meghallgatni, mit döntenek a sorsáról. Olyan
óvatosan nyúlt a kilincs felé, mintha attól tartana, áramütés éri. Belépett, és
becsukta maga mögött az ajtót.
 3.

A végrehajthatatlan jeladat

M a parkra néző ablak előtt állt. Válla kissé előregörnyedt a szögletes

szabású kék öltönyben.
– Üljön le!...
Semmi megszólítás: se név, se kódszám!..;
Bond a szokott helyére ült, szemben M magas hátú karosszékével,
amely az asztal túlsó oldalán állt. Fölfedezte, hogy az asztalnak a szék
előtti, vörös bőrrel fedett részén nem hever dosszié. Üres volt a “Be" és
“Ki" feliratú kosár is. Egyszerre mélységesen bánni kezdett mindent –
hogy cserbenhagyta M-et, cserbenhagyta a Szolgálatot, cserbenhagyta
önmagát. Az üres asztal, az üres karosszék vádlón meredt rá. Nincs
semmink a számodra – sugallták. Haszontalanná váltál. Sajnáljuk. Sok
szép évet töltöttünk együtt, de ez a helyzet.
M odajött az asztalhoz, nehézkesen leült, és Bondra nézett. A barázdált
tengerészarc semmit sem árult el. Éppoly szenvtelen volt, mint az előbb
még üres karosszék támláját borító kifényesedett kék bőr.
– Tudja, miért hívattam? – szólalt meg M.
– Gondolom, uram. Kész vagyok benyújtani a lemondásomat.
– Mi az ördögöt fecseg itt összevissza – fakadt ki dühösen M. – Nem a
maga hibája, hogy a 00 részleg ilyen sokáig munka nélkül volt. Nincs
ebben semmi rendkívüli. Voltak már máskor is unalmas időszakai, amikor
hónapokig nem akadt a maga számára való feladat.
– De a legutolsó két melómat tökéletesen elfuseráltam. És tudom, hogy
az utóbbi hónapokban elég pocsékok a rólam készült orvosi jelentések.
– Badarság. Nincs magával semmi baj. Nehéz időszak van maga
mögött. Nem csoda, hogy egy kicsit kiborult. Ami pedig a legutóbbi két
feladatát illeti, mindenki követ el hibát. De azt nem engedhetem meg, hogy
valaki csak lógassa a lábát, ezért elhelyezem a 00-ás részlegtől.
Bond kedélye már kezdett javulni, de most ismét elöntötte a keserűség.
Az öreg nagyon kedves, megpróbálja ostyába csomagolni a keserű pirulát.
– Ebben az esetben, ha ez önnek úgyis mindegy, mégiscsak szeretném
benyújtani a lemondásomat. Túlságosan hosszú ideig viseltem a 00-ás
kódszámot. Attól tartok, uram, nem érdekel a hivatali munka. És nem is
értek hozzá.
M valamit olyat cselekedett, amit eddig Bond sohasem látott tőle.
Fölemelte a bal kezét, és öklével jókorát csapott az asztalra.
 – Mit gondol maga, ki az ördöggel beszél? Mit gondol, ki itt a főnök?
Magasságos ég! Hívatom, hogy előléptessem és megbízzam élete
legfontosabb feladatával, erre lemondásról fecseg itt összevissza!
Tyúkeszű! Taknyos!
Bond azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól. Izgalom fogta el. Mi a
fene ez az egész?
– Borzasztóan sajnálom, uram! – szólalt meg. – Úgy éreztem, hogy az
utóbbi időben rossz passzban vagyok.
– Majd mindjárt megmondom magának, mikor van rossz passzban –
csapott még egyszer az asztalra M, de ezúttal nem olyan erősen. – Most
pedig ide hallgasson! Ideiglenesen előléptetem, és áthelyezem a
diplomáciai részlegbe. Négy számjegyű kódot kap és évi ezer font emelést.
Nem sokat tud majd meg a részlegről, de annyit elárulhatok, hogy magán
kívül még két ember tartozik oda. Megtarthatja a mostani irodáját és
titkárnőjét, ha akarja. Sőt, szerintem ez lenne a jó. Nem akarom, hogy
szóbeszéd tárgya legyen az áthelyezése. Megértett?
– Igen, uram.
– Mindenesetre egy héten belül elutazik Japánba. A vezérkari főnök
személyesen foglalkozik az üggyel. A titkárnőm se tud róla. Amint látja –
mutatott M az asztalra –, még dossziéja sincs az ügynek. Ennyire titkos.
– De miért engem választott, uram? – Bond szíve hevesen kalapált. Ez
volt élete legváratlanabb szerencsés fordulata. Tíz perccel ezelőtt a
szemétdombon érezte magát, romokban hevert a karrierje és az élete, most
pedig egyszerre csak a csúcson találja magát! Mi az ördögnek köszönheti
mindezt ?
– Azon egyszerű okból, hogy a feladat végrehajthatatlan. Illetve ennyire
messzire azért nem mennék. Fogalmazzuk inkább úgy, hogy abszolút
semmi esélye sincs a sikerre. A múltban már bebizonyította, hogy tehetsége
van a bonyolult feladatok végrehajtásához. Az egyetlen különbség az, hogy
itt szó sem lehet semmiféle csihi-puhiról. Semmi lövöldözés, amivel maga
oly szívesen dicsekszik – mosolyodott el M fagyosan. – Csak az eszét
használhatja, semmi mást. De ha sikerrel jár, amiben őszintén kételkedem,
megduplázza a Szovjetunióról beérkező felderítési adataink mennyiségét.
– Tudna erről valamivel többet is mondani, uram?
– Kénytelen leszek, mivel semmi sincs leírva. A nem túl kényes
információkat a japán titkosszolgálatról és a többiről megkaphatja a J.
szekciótól. A vezérkari főnök majd utasítja Hamilton ezredest, hogy
minden kérdésére válaszoljon – ugyanakkor maga egy szót sem mond neki
a saját feladatáról. Megértette?
 – Igen, uram.
– Nos. Tud valamit a rejtjelezésről?
– Csak a legszükségesebbeket, uram. Igyekeztem távol tartani magam a
témától. Jobb ez így, ha netán az ellenség kezébe kerülnék.
– Nagyon helyes! Nos, a japánok mesterei a rejtjelezésnek. Az ő
mentalitásuknak pontosan megfelel a betűkkel és számokkal végzett
aprólékos munka. A háború vége óta a CIA irányításával fantasztikus
rejtjelfejtő gépeket konstruáltak… jóval az IBM és a többiek előtt járnak e
téren. Múlt évben már olvasták a Vlagyivosztokból és Oroszország keleti
részéből forgalmazott adások javát – a külügyét, a haditengerészetét, a
légierőét.
– Ez remek, uram.
– Remek, a CIA számára.
– Nem adják tovább nekünk, uram? Azt hittem, egy hajóban evezünk a
CIA-val.
– De nem a Csendes-óceán térségében. Azt saját vadászterületüknek
tekintik. Míg Allan Dulles volt a főnök, legalább azoknak az anyagoknak a
kivonatát megkaptuk, amik bennünket érintettek, de ez az új ember,
McCone leállította az egészet. Rendes ember, nem mondom, személyesen
egészen jól megértjük egymást, de őszintén elmondta, hogy parancsra
cselekedett. A Nemzetvédelmi Tanács utasítására. A mi biztonságunk
nyugtalanította őket. Ezért igazán nem tehetünk szemrehányást nekik.
Ugyanígy nyugtalanít bennünket az ő biztonságuk. Pár éve meglépett két
első osztályú rejtjelezőjük, és valószínűleg jó sokat elköptek abból, amit mi
adtunk tovább nekik. Az a probléma ezzel az úgynevezett demokráciával,
hogy a sajtó kiszagolta az eseteket, és jó alaposan felfújta őket. A Pravda
bezzeg nem tör ki könnyekben, amikor az ő valamelyik emberük jön át
hozzánk. Az Izvesztyija sem követel nyilvános vizsgálatot. Gondolom,
hogy valaki megüti a bokáját a KGB-nél. De legalább folytathatják a
munkájukat, és nem küldik a nyakukra a Legfelső Tanács nyugdíjas tagjait,
hogy átnyálazzák a dossziékat és kioktassák őket arról, hogyan kell
irányítani egy titkosszolgálatot.
Bond tudta, hogy M a Prendergast-ügy után felajánlotta a lemondását.
Az ügy egyik szereplője egy homoszexuális hajlamú rezidens volt, akit
nemrég, világméretű publicitás mellett, harminc évre ítéltek hazaárulásért.
Magának Bondnak is vallomást kellett tennie ebben az ügyben, és tudta,
hogy a képviselőházban feltett kérdések, az Old Baileyben lefolytatott per
és az azt követő meghallgatások Farrer bíró előtt az Intelligence Service
tevékenységéről, legalább egy hónapra föltartották a munkát a
Központban, és egy teljesen ártatlan részlegvezető öngyilkosságához
vezettek, aki az egész ügyet úgy tekintette, mint saját feddhetetlenségének
kétségbevonását. Hogy visszatérítse M-et az előbbi témához, Bond
megszólalt:
– Ami a japánok által megszerzett anyagot illeti, hol jövök én a képbe,
uram?
M az asztalra fektette a tenyerét. A jól ismert gesztus biztos jele volt
annak, hogy most jön a 64 dolláros kérdés, mire Bond szíve még
hevesebben kezdett verni.
– Van Tokióban egy Tigris Tanaka nevű férfi. A titkosszolgálatuk feje.
Nem jut eszembe az igazi neve ... Valami kimondhatatlan japán marhaság.
Nem akármilyen fickó. Évfolyamelső volt Oxfordban. A háború alatt
visszajött, és kémkedett az országának. Csatlakozott a Kempeitajhoz, a
japán Gestapóhoz. Kiképezték kamikázénak, és már rég halott lenne, ha
nem kapitulálnak. Nos, ő az a fickó, aki kézben tartja az anyagot, amit meg
akarunk szerezni, én és a vezérkari főnök. A maga feladata lesz, hogy
odamenjen és megszerezze tőle. Hogy hogyan, azt nem tudom. Az a maga
dolga. De most már ugye érti, miért mondtam, hogy nem sok esélye van a
sikerre. A fickó a CIA hűbérese. – Bondot meglepte az archaikus kifejezés.
– Valószínűleg nem tart különösebben nagyra bennünket. – M szája sarka
lebiggyedt. – Manapság nem sokra becsülnek bennünket. Lehet, hogy
igazuk van, lehet, hogy nem. Én nem vagyok politikus. A fickó nem sokat
tud a Szolgálatról, kivéve azt, amire magától rájött, vagy amit a CIA-tól
hallott. Az pedig nemigen öregbíti a hírnevünket. 1950 óta nincs
rezidentúránk Japánban. Nincs semmiféle forgalmunk. Mindent átadtunk
az amerikaiaknak. Maga ausztrál fedés alatt fog dolgozni. Azt mondják, jó
az ottani emberük. A J. szekciónak is ez a véleménye. Akárhogy is, ez van,
ezt kell szeretni. Ha valaki meg tudja csinálni, maga az. Megpróbálja,
James?
M arca váratlanul barátságossá vált. Ez nem túl gyakran történt meg.
James Bondot melegség öntötte el: kedvelte ezt a férfit, aki oly hosszú
ideje tartotta kezében a sorsát, s akiről mégis oly keveset tudott. Az ösztöne
azt súgta neki, hogy valami van e mögött a megbízatás mögött, valami,
amit csak sejtett. Azért adták neki, hogy megmentsék? Vagy M ad neki
még egy utolsó lehetőséget? Mindenesetre elég meggyőzően hangzott.
Nyomós érvek szóltak mellette. Reménytelen? Lehetetlen? Lehet. Miért
nem választott M valakit, aki tud japánul? Bond soha nem járt
Hongkongtól keletre. Persze az orientalistáknak is megvannak a maguk
hátrányai – túlságosan el vannak foglalva a teaceremóniákkal, ikebanával,
zen-buddhizmussal és hasonlókkal ... Nem. Nincs ebben semmi trükk.
– Igen, uram. Szívesen megpróbálnám – válaszolta.
M katonásan bólintott.
– Jól van – hajolt előre, és megnyomott egy gombot a házi telefon
kapcsolótábláján. – A vezérkari főnök milyen kódszámot jelölt ki a 007-
esnek? Rendben ... Most rögtön indul önökhöz.
M hátradőlt, s amit nagyon ritkán tett, elmosolyodott.
– Nem szabadult meg a régi számától: hétezerhétszázhetvenhét. Most
induljon, megkapja az eligazítását.
– Igenis, uram. És ... köszönöm. – Bond felállt és kiment. Egyenesen
odament Miss Moneypennyhez, lehajolt hozzá, és arcon csókolta.
Moneypenny elvörösödött, és odakapta a kezét, ahová Bond a csókot
nyomta.
– Legyen olyan tündér, Penny, és hívja fel Maryt! Mondja meg neki,
hogy akármilyen programja van is ma estére, mondja le. Elviszem
vacsorázni. Scottshoz. Mondja meg neki, hogy sült fajdot fogunk enni, az
idei elsőt. És rozé pezsgőt iszunk hozzá. Ünnepelni fogunk.
– Mit? – nyitotta tágra a szemét az izgalomtól Miss Moneypenny.
– Ó, azt nem tudom. A királynő születésnapját, vagy valami ilyesmit.
Rendben?
Bond átment a szobán, és elindult a vezérkari főnökhöz.
Miss Moneypenny felkapta a telefont, és lelkendezve továbbadta az
üzenetet.
– Azt hiszem, rendbe jött végre. Pontosan olyan, mint szokott lenni. A jó
ég tudja, mit mondhatott neki M. Ma Sir James Molonyval ebédelt. Ne
szólj róla Jamesnek! De valami összefüggés lehet a két dolog között. Most
a vezérkari főnöknél van. Bill azt mondta, hogy senki sem zavarhatja. Úgy
látszik, valami munkáról lehet szó. Bill nagyon titokzatoskodott.

Bill Tanner, egykor Tanner ezredes az utászoktól, Bond legjobb barátja a

Szolgálatnál, fel.nézett aktákkal borított asztala mellől. Elégedetten
elvigyorodott, amikor meglátta Bondot.
– Foglalj helyet, James! Tehát elvállaltad? Gondoltam, hogy belevágsz.
De piszok rázós munkáról van szó. Gondolod, hogy menni fog?
– Azt hiszem, egy csepp esélyem sincs – válaszolta Bond kedélyesen. –
Úgy hallom, ez a Tanaka kemény dió, nekem pedig nincs sok érzékem a
diplomáciához. Mondd csak, Bill, miért éppen engem választott ki M? Azt
hittem, feketelistán vagyok, amiért elszúrtam a legutóbbi két melómat. Már
éppen készültem átnyergelni a tyúktenyésztésre. Légy jó fiú, és meséld el,
mi van ennek a hátterében?
Bill Tanner már készült erre a kérdésre.
– Marhaság, James – szólalt meg barátságosan. – Rossz passzban voltál.
Mindegyikünkkel előfordul néha. M egyszerűen meg van róla győződve,
hogy te vagy a legalkalmasabb erre a munkára. Talán egy kicsit
félreismerte a képességedet ... Annyi biztos, hogy ez a munka más lesz,
mint a csihi-puhi, amit megszoktál. Ideje volt már, hogy elgyere abból az
istenverte dupla nullás részlegből. Soha nem jutott az eszedbe, hogy
előléptethetnének?
– Egyáltalán nem – vágta rá Bond. – Amint visszajövök ez után a balhé
után, rögtön visszakérem a régi kódszámomat. Azt mondd meg, hogyan
kezdjek neki ennek a munkának! Miféle fedőtevékenységet végzek majd az
ausztráloknak? Fel tudok majd ajánlani valamit ennek az agyafúrt keletinek
cserébe a drágaköveiért? Hogyan juttatom el ide az anyagot, ha sikerül
megkaparintanom? Pokolian sűrű lehet ott a rádióforgalom.
– Megkaphatod a H. állomás teljes anyagát. Leküldheted az egyik
beosztottját Hongkongba, ha akarja, ahol közvetlenül együttműködhet a
mieinkkel. Valószínűleg elég sokat tudsz már Kínáról, de olyan színvonalú
forrásod biztos nincs, mint a makaói kapcsolatunk, a “Kék útvonal".
Hamilton majd mindent elmond erről. Tokióban egy Henderson nevű
fickóval fogsz együtt dolgozni – Richard Lovelace Hendersonnal. Fura
neve van, de a J. részleg és az összes régi Japán-specialistánk azt mondja,
érti a dolgát. Ausztrál útlevelet kapsz, és a helyetteseként konferálunk be.
Tehát diplomata státusod lesz, és ez némi tekintélyt is biztosít majd a
számodra, ami Hamilton szerint talán a legfontosabb. Ha megszerződ az
anyagot, Henderson majd eljuttatja nekünk Melbourne-ön keresztül. A
távközlési specialistákat mi biztosítjuk a számára. Van még kérdésed?
– Mit szól majd az egészhez a CIA? Végül is ez, akárhogy is vesszük,
orvvadászat.
– Japán nem az övék. Egyébként sem kell tudniuk róla. Ezt ennek a
Tanaka nevű fickónak kell eldöntenie. Neki kell megszerveznie az anyag
eljuttatását az ausztrál nagykövetségre. Emiatt fájjon az ő feje. Ettől
függetlenül az egész ügylet borzasztó kényes. A legnagyobb nehézség az,
hogy el kell érned: ne rohanjon azonnal a CIA-hoz jelenteni nekik, hogy
megkörnyékezted. Ha lelepleződsz, kénytelenek leszünk mindent az
ausztrálokra kenni. Már tettünk ilyet, amikor kitudódott, hogy
megpróbáltunk beszivárogni a csendes-óceáni térségbe. Jó barátságban
vagyunk a Szolgálatukkal. Első osztályú fickók. És ami azt illeti, a CIA
sem ma született bárány. Egy egész dossziénk van azokról az esetekről,
amikor a világ legkülönbözőbb pontjain belemásztak az ügyeinkbe,
sokszor kifejezetten veszélyes módon. McCone orra alá dörgölhetjük ezt a
dossziét, ha a dolog rosszul sülne el. De a te feladatod részben éppen az
lesz, hogy ez ne következhessen be.
– Úgy látszik, tényleg bele akartok keverni a magas politikába. Pedig ez
egyáltalán nem az én műfajom. De valóban olyan fontos ez az anyag,
ahogy M állítja?
– A legteljesebb mértékben. Ha sikerül megszerezned, hálás hazád
esetleg megvásárolja számodra a tyúkfarmot, amiről álmodozol.
– Legyen! Nos, szólj oda, légy szíves, Hamiltonnak: máris indulok,
hogy beavasson a mesés Kelet titkaiba.

– Kangei! Isten hozta a fedélzeten! – üdvözölte James Bondot a Japán

Air Lines kimonót és obit viselő csinos stewardesse. Bond hátradőlt a négy
hajtóműves, turbólégcsavaros DC 8-as kényelmes, ablak melletti ülésében,
és hallgatta a hangszóróból áradó halk japán szöveget: minden bizonnyal a
mentőmellényekről és az orlyi leszállás idejéről szóló obligát szöveget
darálták le. A kis zacskókra, amelyek “légibetegség" esetére voltak
felszerelve, ízléses bambuszmintát nyomtattak, a feje felett lévő
csomagtartón lévő kriksz-kraksz pedig – a választékos fedelű útitájékoztató
szerint – “hagyományos, szerencsét hozó teknősbékapáncél-minta" volt. A
stewardess meghajolt, és átnyújtott neki egy finom rajzú legyezőt, egy
fonott kosárkában lévő forró, nedves kéztörlő kendőcskét és a gazdag
étlapot, amin többek között az is szerepelt, hogy a fedélzeten különféle
cigarettákat, parfümöket és igazgyöngyöt lehet vásárolni. Nemsokára 25
ezer kilógrammnyi tolóerő lendítette előre őket, és már repültek is, hogy a
Yoshino nevű gép, útját háromszor megszakítva, az Északi-sarkon át végül
leszálljon velük Tokióban.

Bond az előtte lévő képet bámulta, amely három narancsot (nem! egy
óra múlva úgy döntött, inkább datolyaszilvák lehetnek) ábrázolt egy kék
tálban, majd amikor a gép elérte a tízezer méter magasságot, megrendelte
az első brandyt és gyömbérsört, amiket ezután még jó néhány követett a La
Manche-csatorna, az Északi-tenger, a Kattegat, a Jeges-tenger, a Beaufort-
tenger, a Bering-tenger és a Csendes-óceán északi része fölött. Ügy
döntött, bármi történjék is e végrehajthatatlan feladat során, cseppet sem
fogja bánni, ha a világ másik felén kénytelen lesz levetni a régi bőrét.
Amikor az alaszkai Anchorage-ba értek, ahol megcsodálhatta a kitömött
hatalmas jegesmedvét, a Japán Légitársaság puha szárnyainak simogatása
végleg meggyőzte: azt se bánná, ha új bőre esetleg sárga lenne.

Dikko a Ginzán

Az ökölbe szorított jobb kéz akkorát szólt, mint egy 45-ös pisztoly,
ahogy belecsapódott a hatalmas bal tenyérbe. Az ausztrál széles, szögletes
arca szinte bíborszínűre vált, és őszülő halántékán kidagadtak az erek.
Fékezve a haragját, vadul, de szinte suttogva hadarta:

Én csirkefogok
Te csirkefogsz
Ő csirkefog
Mi csirkefogunk
Ti csirkefogtok
Ők csirkefognak

Benyúlt az alacsony asztalka alá, de azután, úgy látszik, jobbat gondolt,

mert visszahúzta a kezét, és a szakéspohár után nyúlt. Felkapta, és egyetlen
kortyintással lehajtotta a tartalmát.
– Nyugi, Dikko! – szólalt meg halkan Bond.
– Mitől ment fel a pumpa? És mi ez a közönséges gyarmati mondóka?
Richard Lovelace Henderson, Őfelsége ausztráliai diplomáciai
szolgálatának tagja harciasán körülnézett a Ginza egyik mellékutcájában
meghúzódó, apró, tömött bárban.
– Te ostoba angol fajankó, lefejtek bennünket! – sziszegte nagy és
rendszerint mosolyra álló szája sarkából, amely azonban most lefelé
görbült a dühtől és keserűségtől. – Ez a csirkefogó Tanaka lefejt
bennünket! Itt van ni, az asztal alatt. Látod azt a vékony drótot, ami lefut az
asztal lábán? És látod azt az ürgét a bárpultnál? A félkezű fickót, aki olyan
piszkosul disztingváltan néz ki a kék öltönyében és fekete nyakkendőjével?
Az Tigris embere. Most már messziről megérzem a szagukat. Tíz év óta
követnek, kézről kézre adnak. Tigris mindegyiket kis CIA-ügynöknek
öltözteti. Óvakodj minden japántól, aki nyugati piát iszik és ilyen szerelést
hord. Mindegyik Tigris embere. Szívesen odamennék és beolvasnék neki –
mormogta.
 – Nos, ha tényleg lefejnek bennünket, mindez igen szórakoztató
olvasmány lesz majd holnap reggel Mr. Tanakának – jegyezte meg Bond.
– Vigye el az ördög – legyintett Dikko Henderson. – Az öreg gazfickó
nagyon is jól tudja, mi a véleményem róla. Most végre meglesz n?ki
írásban is. Legalább megtanulja, hogy fölösleges utánam szaglásznia. Meg
a barátaim után – tette hozzá, jelentőségteljes pillantást vetve Bondra. –
Valójában te vagy az, akire kíváncsi. És azt se bánom, ha meghallja, amit
mondok. Csirkefogó? Na, ide hallgass, Tigris! Ez egy súlyos ausztrál
sértés. Minden alkalomra megfelel. De általában – emelte fel a hangját –
szemét, perverz stricit jelent, gazfickót, hazudozót, árulót és szélhámost.
Ráadásul nem lehet visszavonni. És remélem, hogy holnap reggelinél
megakad a moszat a torkodon, amikor megtudod, hogy mi a véleményem
rólad!
Bond elnevette magát.
A szitkok áradata még tegnap kezdődött a Haneda repülőtéren – a
“szárnyak mezején" –, és azóta szünet nélkül tartott. Bondnak közel egy
órájába tellett, mire egyetlen bőröndjét előhalászta és átjutott a vámon.
Ráadásul az előcsarnokban összevissza lökdöste egy csapat japán fiatal:
“Nemzetközi Mosodai Kongresszus" feliratú papírtáblácskákat lengettek.
Bondot kimerítette a repülőút. Egyetlen négybetűs szóval adott hangot
méltatlankodásának.
Mögötte egy vastag hang megismételte ugyanezt a szót, majd hozzátett
még néhányat.
– Jól van, fiacskám! Így kell üdvözölni a keletet! Szükség lesz a teljes
repertoárodra, sőt, még annál is többre, mire a terület szakértőjévé válsz.
Bond megfordult. A nagydarab, gyűrött öltönyt viselő férfi kezet
nyújtott neki: akkora volt a tenyere, mint egy kisebb sonka.
– Örvendek! Henderson vagyok. Mivel te voltál az egyetlen angol a
gépen, gondolom, Bond vagy. Add ide a bőröndödet! Kinn vár a kocsim, és
minél-hamarabb kikeveredünk ebből az istenverte bolondokházából, annál
jobb.
Henderson leginkább egy középkorú profi bokszolóra emlékeztetett, aki
miután abbahagyta a versenyzést, rákapott az italra. A könnyű öltönyből,
amit majd szétfeszítettek kar- és vállizmai, deréktájon jókora pocak
dudorodott elő. Rokonszenves, barázdált arca volt, meglehetősen hűvös
pillantású kék szeme és törött orra. Patakokban folyt róla a veríték (Bond
később rájött, hogy mindig izzad), s miközben Bond kofferját faltörő
kosként használva keresztülverekedte magát a tömegen, nadrágzsebéből
előhúzott egy négyszögletes gyűrött frottírdarabot, és megtörölte vele az
arcát és a nyakát. A tömeg engedelmesen szétvált az óriás előtt, Bond pedig
követte a tilosban várakozó elegáns Toyopet limuzinig. A sofőr kipattant a
kocsiból, és meghajolt. Henderson egy sereg utasítást adott neki folyékony
japán nyelven, azután nyögve beült Bond mellé a hátsó ülésre.
– Először elviszlek a szállodádba ... az Okurába. Ez a legújabb a nyugati
stílusú hotelek közül. Pár napja megöltek egy amerikai turistát a Royal
Orientalban, s ennyire hamar azért nem szeretnénk elveszíteni. Azután
megyünk, és csapunk egy komolyabb ivászatot. Vacsoráztál?
– Körülbelül, ha jól emlékszem, hatszor. Meg kell hagyni, a JAL gondot
fordít az ember gyomrára.
– Miért a ferdeszeműekkel jöttél? És milyen volt a sas?
– Nekem azt mondták, daru. Nagyon kecses madár. Gondoltam,
gyakorlom egy kicsit, hogyan kell kifürkészhetetlennek lenni, mielőtt
belevágok ebbe az egészbe. Azt hiszem, nem ez a világ legszebb városa –
intett Bond az összevissza épült, zsúfolt tokiói külváros felé, amin
öngyilkosokhoz illő sebességgel száguldottak keresztül. – És miért
hajtanak a bal oldalon?
– Isten tudja – válaszolt Henderson kedvetlenül. – Ezek az átkozott
japcsik mindent fordítva csinálnak. Azt hiszem, félreértették annak idején a
használati utasítást. A villanykapcsolóval lefelé kell felkapcsolni a lámpát.
A csapot balra kell forgatni. Az ajtókilincset szintén. Sőt, még a
lóversenyen is az óramutató járásával megegyező irányban indítják a
lovakat, nem pedig ellenkezően, ahogy a civilizált népeknél szokás. Tokió
pedig egyszerűen szörnyű. Vagy túl meleg van, vagy túl hideg, vagy zuhog
az eső. És úgy naponta van földrengés. De ez ne zavarjon. Legfeljebb kicsit
piásnak érzed magad tőle. A tájfun sokkal rosszabb. Ha fújni kezd, menj be
a legmasszívabb bárba, ami a környéken van, és idd le magad. Az első tíz
év a legrosszabb. Amikor már ismered a járást, egészen tűrhető. Átkozottul
drága, ha nyugati módra akarsz élni, de én egészen jól elvagyok, mert
megelégszem a mellékutcákkal. Az az igazság, hogy nagyon kellemes itt.
Az persze nem árt, ha az ember ismeri a nyelvet és tudja, mikor kell
meghajolni és mikor kell levetni a cipőjét. Nagyon gyorsan el kell
sajátítanod az alapokat, ha menni akarsz valamire azokkal, akik miatt
idejöttél. A kormányhivatalnokokban a keményített gallér és csíkos nadrág
alatt még mindig ott rejtőzik a szamuráj. Én kinevetem őket emiatt, ők meg
visszanevetnek, mert nagyon jól tudják, mi járatban vagyok náluk. Ez
persze nem jelenti azt, hogy nem hajolok meg derékból, ha ezt várják el
tőlem és ha akarok tőlük valamit. Biztos, hogy beletanulsz.
 Henderson pár szót szólt japánul a sofőrhöz, aki szünet nélkül a
visszapillantó tükörbe tekingetett. A sofőr elnevette magát, és jókedvűen
válaszolt valamit.
– Gondoltam – nyugtázta a választ Henderson. – Követnek. Nagyon
jellemző a jó öreg Tigrisre. Megmondtam neki, hogy az Okurában szállsz
meg, de biztos akar lenni a dolgában. Ne nyugtalankodj! Ő mindenben
szereti az ilyen körmönfont módszereket. Ha egy fickót találnál az
ágyadban este, amikor le akarsz feküdni – esetleg egy lányt, ha szerencséd
van –, akit ő küldött a nyakadra, szép udvariasan tessékeld ki: meg fog
hajolni és elhordja magát.
Az Okura bárjában megejtett komoly ivászat után azonban Bond
egyedül bújt ágyba, a következő napot pedig városnézéssel töltötte, és
nyomatott magának egy csomag névjegyet, miszerint ő az ausztrál
nagykövetség kulturális részlegének másodtitkára.
– Tudják, hogy ez a hírszerző részlegünk – jegyezte meg Henderson –,
tudják továbbá, hogy én vagyok a vezetője, te pedig az ideiglenes
helyettesem. Miért ne adjuk nekik írásbán?
Már aznap este egy újabb komoly ivászatra tértek be Henderson
kedvenc bárjába, a Ginza egyik mellékutcájában lévő Melodyba, ahol
mindenki csak “Dikko"-nak vagy ,,Dikko-szan"-nak szólította Hendersont,
s ahol nagy tisztelettel egy csendes sarokasztalhoz ültették le őket, amely
minden jel szerint az ausztrál törzsasztala volt.
Henderson benyúlt az asztal alá, egy erőteljes mozdulattal kitépte a
drótokat, és hagyta, hadd csüngjenek szabadon.
– Ezért alaposan befűtök Melodynak, annak a fekete gazembernek, ha
érkezésem lesz rá – mondta harciasán. – Ha belegondolok, mit meg nem
tettem a piszok dingójáért! Az övé volt az angol kolónia és az újságíróklub
kedvenc kocsmája. Volt mellette egy jó étterme is. De ez már a múlté. A
bennszülött szakács rálépett a macskára, és kiöntötte a levest, erre felkapta
az állatot és bevágta a konyhatűzhelybe. Ennek persze pillanatok alatt híre
ment, mire az összes állatvédő és álszent gazember összefogott, és
megpróbálta bevonatni Melody engedélyét. Sikerült közbenjárnom a
megfelelő helyen, s ez megmentette, de az éttermébe többé be sem tette a
lábát senki, így aztán be kellett zárnia. Én voltam az egyetlen
törzsvendége, aki kitartott mellette. Erre fogja, és ezt teszi velem! Na
persze, biztosan megszorongatták a fickót. Akárhogy is, ami T. T.-t illeti,
ezzel betelt a pohár. Neki is alaposan befűtök. Mostanra már rá kellett
volna jönnie, hogy én és a barátaim nem akarjuk meggyilkolni a császárt,
és a Parlamentet sem készülünk felrobbantani.
 Dikko olyan vad tekintettel nézett körül, mintha éppen erre a két
dologra készülne.
– Most pedig, James, térjünk a tárgyra. Megbeszéltem Tigrissel, hogy
holnap délelőtt tizenegykor fogad. Az Ázsiai Néprajzi Intézetben. Nem
mondok részleteket. Csak elrontanám a dolgot. Nos, nem tudom, valójában
miért vagy itt. Kaptunk egy rakás szigorúan titkos táviratot Melbourne-ből,
amit személyesen a ti embereitek fejtettek meg. Nagyon szépen köszönöm!
A nagykövetem, Jim Saunderson, aki egyébként nagyon rendes fickó, azt
mondja, tudni sem akar az egészről. Úgy gondolja, jobb lenne, ha
egyáltalán nem is találkozna veled. Ugye nem baj? Ne sértődj meg, de Jim
okos ember, szereti tisztán tartani a kezét. És én sem akarok tudni a
feladatodról semmit, így legalább egyedül te leszel az, aki a mérgezett
bambuszt beledobja az illető kávéjába. Annyit azért sejtek, hogy valamiféle
komoly információt akarsz kisajtolni Tigrisből, de úgy, hogy a CIA ne
tudjon róla. Így van? Nos, ez rázós ügy lesz. Tigris igazi profi, tökéletes
profi mentalitással. A felszínen ugyan százszázalékos demolcoraszu, de
vannak mélyebb rétegei – de még milyen mélyek! Az amerikai megszállás
és az amerikai befolyás, úgy tűnik, nagyon megbízható alap a totális
amerikai–japán szövetség számára. De egy japcsi mindig japcsi marad, így
van ez az összes nagy nemzettel – a kínaiakkal, oroszokkal, németekkel,
angolokkal. A csontjaikban van, hogy kicsodák, bármit mondjanak is. És
ezeknek a nációknak nagyon masszív csontjai vannak. A csontok
számítanak, nem pedig a mosolygó vagy fenyegető arc. És az idő sem
számít nekik semmit. A nagyoknak tíz év csak egy szempillantás. Érted,
amit mondok? Vagyis Tigris és a főnökei, feltételezésem szerint a
parlament és végső soron a császár, lényegében két szempontból fogják
megvizsgálni a javaslatodat. Kívánatos-e a jelen pillanatban, vagy pedig
hosszabb távú befektetésnek tekinthető-e. Olyasmi, ami esetleg tíz, húsz év
múlva fizetődik ki az országnak. A helyedben az utóbbi változatot
játszanám meg – a hosszú távú előnyökről dumálnék. Ezek az emberek,
vagyis Tigris és a hozzá hasonlók, akik Japánban tényleg a csúcson állnak,
nem napokban, hónapokban vagy akár években gondolkoznak, hanem
évszázadokban. Teljesen igazuk van, ha jobban belegondolsz.
Dikko Henderson beszéd közben hevesen gesztikulált a bal kezével.
Bond úgy látta, Dikko kezd emelkedett hangulatba kerülni. Végre méltó
ivópartnerre akadt, ami számára Tokióban nem volt éppen könnyű.
Mindketten túl voltak a nyolcadik üveg szakén, de Dikko már Suntory
whiskyvel alapozott az Okurában, amíg Bondra várt, aki megírt egy
ártatlannak tűnő táviratot Melbournebe, “Tájékoztatásul" jelzéssel, ami azt
jelentette, hogy a címzett Mary Goodnight. A táviratban közölte, hogy
megérkezett, és megadta a címét. Bond egyébként egyáltalán nem bánta,
hogy Dikko kezd spicces lenni, így legalább szabadabban és többet beszél,
sőt: okosabbat is mond. Bond pedig szeretett volna minél többet kiszedni
belőle.
– De milyen ember ez a Tanaka? – kérdezte Bond. – Az ellenséged vagy
a barátod?
– Mindkettő. Valószínűleg inkább a barátom. Legalábbis azt hiszem.
Velem jól kijön. A CIA-s barátaival nem annyira. Velem fölenged. Van
bennünk valami közös. Mindketten kedveljük a samsara – az ital és a nők
– nyújtotta örömöket. Tanaka nagy nőcsábász, és nekem is vannak
ambícióim e téren. Már kétszer sikerült megakadályoznom, hogy
megházasodjon. Az a baj Tigrissel, hogy folyton el akarja venni őket. Már
háromnak fizet fütyi-pénzt – az ausztrál népnyelv így nevezi a tartásdíjat,
így aztán on-ja van velem szemben. Az on lekötelezettséget jelent, és a
japánok számára majdnem olyan fontos, mint a presztízs. Ha egyszer on-od
van valakivel szemben, addig nem lehetsz igazán nyugodt, amíg nem visz-
on-oztad, ha megbocsátasz a rossz szójátékért. Namármost, ha valakitől
egy lazacot kapsz ajándékba, nem egy garnélarákot adsz vissza. A
viszonzásnak egy legalább ugyanakkora lacaznak kell lennie, sőt, ha lehet,
nagyobbnak, hogy ezzel a másiknak legyen ön-ja veled szemben, hogy
kvittek legyetek morálisan, szociálisan, lelkileg – és ez az utolsó a
legfontosabb. Nos tehát: Tigris velem szembeni on-ja igen súlyos, nagyon
nehéz viszonozni. Egy kis részét törlesztette azzal, hogy elcsepegtetett
nekem néhány információt. Egy jóval nagyobb részét pedig azzal
viszonozta, hogy beleegyezett az idejöveteledbe, és ilyen kevéssel a
megérkezésed után fogad. Ha csak úgy közönségesen kérelmezted volna a
találkozást, hetekbe tellett volna, míg rááll. Jó adag shikiri-naoshíban.
részesített volna – vagyis alaposan megvárakoztat, és fapofát vág
mindenhez, amit mondasz. A szumóbirkózók használják ezt a taktikát a
ringben, hogy ellenfelük törpének érezze magát velük szemben, és a
közönség szemében is annak látsszon. Érted? Tehát ennyi előnnyel indulsz.
Hajlik majd rá, hogy megtegye, amit kérsz, mivel ezzel letudná az on-ját
velem szemben, s a saját felfogása szerint egy egész halom on-t rakna az
én vállamra – magával szemben. De a dolog nem ennyire egyszerű.
Minden japánnak ledolgozhatatlan on-ja van feljebbvalóival, a császárral,
az őseivel és a japán istenekkel szemben. Ennek csak úgy tud megfelelni,
hogy “helyesen cselekszik". Nem könnyű dolog, mondhatnád. Hiszen
honnan tudhatják, mit tart helyesnek ez a sok feljebbvaló? Nos, ezt nagyon
egyszerűen oldják meg: azt teszik, amit a legalsó szint, vagyis a közvetlen
feljebbvalójuk jónak lát. Így pszichológiailag egyre feljebb hárítják a
felelősséget, egészen a császárig: az ő dolga, hogy szót értsen az ősökkel és
istenekkel. Ez persze nem okoz neki sok fejfájást, hiszen ő testesíti meg
valamennyiüket, így azután nyugodt lelkiismerettel boncolhatja a halakat,
ami a hobbija. Érted? Nem olyan titokzatos az egész, mint ahogyan
előszörre hangzik. Nagyjából ugyanúgy működik a rendszer, mint a nagy
cégeknél – az ICI-nél, a Shellnél vagy a titkosszolgálatoknál. A különbség
az, hogy ez utóbbiaknál az igazgatótanáccsal vagy a vezérkari főnökkel
lezárul a felfelé vezető lépcsősor. Ez könnyebbé teszi a dolgot. Nem kell a
mindenhatót, vagy a dédapád szellemét is bevonni a döntésbe, ha egy fél
pennyvel csökkenteni akarod az aszpirin árát.

– Nekem ez nem hangzik nagyon demokoraszunak.

– Hát persze, hogy nem az, te tökfilkó. Vésd az eszedbe, az isten
szerelmére, hogy a japán külön emberfajta! ötven, legfeljebb száz éve lehet
civilizált népnek nevezni őket abban a közönséges értelemben, ahogy mi
nyugaton ezt a fogalmat használjuk. Ha megkaparsz egy oroszt, a felszín
alatt megtalálod a tatárt. Ha megkaparsz egy japánt, megtalálod a
szamurájt – illetve azt, amiről ő azt hiszi, hogy a szamuráj. A szamuráj-
sztorik többsége ugyanolyan mítosz, mint az a vadnyugati maszlag, amin
az amerikaiak nevelkednek, vagy a ti lovagjaitok, akik csillogó páncélban
üldögélnek Arthur király udvarában. Az, hogy valaki baseballt játszik és
keménykalapot visel, még nem teszi – idézőjelben mondom –
,.civilizálttá". Csak hogy lásd, kezdek kicsit kapatos lenni – nem részeg, ezt
jegyezd meg! –, még azt is hozzáteszem: az ENSZ szelet vet és vihart arat
majd azzal, hogy – megint csak idézőjelben mondom – “felszabadítja" a
gyarmati népeket. Ha ezer évet adna rá, akkor igen. De tíz év alatt nem
megy. Csak a fúvócsövet veszik el tőlük, és géppisztolyt adnak a kezükbe.
Várd csak meg, hamarosan kisírják a szemüket, hogy atomfegyvert
kapjanak. Mert csak akkor válnak – idézőjelben mondom – “egyenlővé" a
piszkos gyarmatosító hatalmakkal. Amikor pedig erre sor kerül, akkor ások
égy jó mély lyukat a földbe, és behúzódom oda.
– Ez sem hangzik valami nagyon demokoraszunak – nevette el magát
Bond.
– Szarok a demokoraszujukra, ahogy Hemingway testvér mondaná. Én
amellett vagyok, hogy az elit kormányozzon. – Dikko Henderson lehajtotta
kilencedik pint szakéját. – Szavazati jogot pedig mindenki aszerint kapna,
milyen magas státusa van az eliten belül. Egytized szavazat a
kormányomra, ha nem értesz egyet velem!
– Az isten szerelmére, Dikko! Hogy az ördögbejutott az eszedbe a
politika? Menjünk, együnk valamit! Elismerem, hogy van némi
bennszülött józan ész abban, amit mondasz ...
– Ne is beszélj nekem a bennszülöttekről! Honnan a pokolból veszed,
hogy tudsz valamit is a bennszülöttekről? Tudsz róla, hogy nálunk otthon
beindult – mit beindult, teljes gőzzel halad – a mozgalom azért, hogy
szavazati jogot adjanak a bennszülötteknek? Te angol buzernyák! Ha nem
hagyod rögtön abba ezt a liberális dumát, csokornyakkendőt kötök a
golyóidból!
– Mi az a buzernyák? – kérdezte Bond halkan.
– Ugyanaz, amit ti homokosnak hívtok. – Dikko Henderson
feltápászkodott és valamit odakiáltott a bárpult mögött álló férfinak,
minden bizonnyal ékes japán nyelven. – Mielőtt még végleg elítélnélek,
elmegyünk angolnát enni. Mégpedig egy olyan helyre, ahol egy üveg
komoly vinkót is kapunk hozzá, ahogy az dukál. Azután elmegyünk a
Tökéletes örömök Házába. S csak azután hirdetek ítéletet. Igazságos
ítéletet, igazságos tárgyalás után.
– Te egy megkergült kenguru vagy, Dikko. De az angolnát szeretem. Ha
nem aszpikban tálalják. Én fizetem az angolnát és az utána következő
kikapcsolódást. Te fizeted a rizsbort és a vinkót, akármi legyen is az.
Nyugi! A bárpult mögött álló fickó úgy néz rád, mintha az
állóképességedet akarná felbecsülni.
– Felbecsülni jöttem Mr. Richard Lovelace Hendersont, nem temetni –
szavalta Dikkp Hehderson, előhúzott egy köteg ezerjenest, és elkezdte őket
leszámolni a pincérnek. – Várj csak..: – Gondos kimértséggel odasétált a
bárpulthoz, és a mögötte álló, öles termetű, szilvakék kabátot viselő
négerhez fordult: – Melody, szégyelld magad!...
Megfordult, és nagy méltóságteljesen kisétált a bárból, Bonddal a
nyomában.
 5

Magic 44

Dikko Henderson a következő nap délelőtt tízre ment Bondért. Jócskán

meglátszott rajta a másnaposság. Acélos kék szeme véreres volt, és első
útja a Bambusz bárba vezetett, ahol egy dupla brandyt és egy gyömbérsört
rendelt magának.
– Nem kellett volna Suntoryt inni az előtt a rengeteg szaké előtt –
korholta Bond halkan. – Nem hiszem, hogy a japán whiskyt érdemes lenne
bármivel is összekeverni.
– Van valami igazad, barátom. Tökéletes futsukayoim van, vagyis
rettenetesen másnapos vagyok. Olyan a szám, mint a keselyű csőre. Amint
hazaértem abból a nyavalyás kupoldából, rögtön kidobtam a taccsot. De
ami a Suntoryt illeti, nincs igazad. Nagyon kellemes pia. Csak a
legolcsóbbat rendeld, a fehér címkéset, aminek tizenöt rongy üvegje. Van
két divatosabb fajta, de a legolcsóbb a legjobb. Egyszer lementem a
gyárba, ahol találkoztam a család egyik tagjával. Érdekes dolgot mondott a
whiskyről. Csak ott lehet jó whiskyt gyártani, ahol jó fényképet lehet
csinálni. Hallottál már ilyet? A tiszta fénynek az alkoholra gyakorolt
hatásával magyarázta a dolgot. Sok marhaságot összehordtam tegnap este?
Vagy talán inkább te? Úgy rémlik, egyikünk marhaságokat beszélt.
– Te csak a világhelyzetről tartottál nekem előadást, és buzernyáknak
neveztél. De nagyon barátságosan tetted. Egyikünknek sem volt oka
megsértődni.
– Ó, Jézusom! – túrt bele szomorúan Dikko. Henderson az őszülő
hajába. – De nem ütöttem meg senkit?
– Csak azt a lányt. Akkorát vágtál a fenekére, hogy elesett.
– Ó, hát ő volt – sóhajtott fel Dikko Henderson megkönnyebbülten. –
Csak megpaskoltam. Egyébként is, mire való egy lány feneke? És
amennyire emlékszem, mindenki dőlt a nevetéstől. Beleértve őt is. Így
van? És te hogy boldogultál a tiéddel? Nagyon lelkesnek tűnt.
– Az is volt.
– Jó buli volt. – Felhajtotta a maradék italát, és felállt. – Gyerünk,
haver! Mennünk kell. Nem lenne ildomos megvárakoztatni Tigrist. Egyszer
megtettem, és azután egy hétig nem állt szóba velem.
Tipikus nyárvégi tokiói nap volt – forró, párás és szürke; a levegő tele
volt finom porral, ami a szüntelen épületbontásból és újjáépítésből
származott. Fél órát autóztak Yokohama irányába, végül megálltak egy
jellegtelen, szürke épület előtt, amin nagy betűkkel az Ázsiai Néprajzi
Intézet felirat díszelgett. A fontosság hamis látszatát sugárzó bejárati ajtón
keresztül jöttek-mentek a japánok, de egyikük se pillantott Dikkóra vagy
Bondra. Akkor sem kérdezte senki, mi járatban vannak, amikor átvágtak az
előcsarnokon, ahol mint valami múzeumban, könyveket és képeslapokat
árultak. Dikko benyitott egy Koordinációs Osztály feliratú ajtón, ami
mögött hosszú folyosó húzódott, mindkét oldalán nyitott ajtók sorával. A
szobákban tudós kinézetű fiatalemberek ültek. A falakon – könyvekkel
tömött polcok között – nagyméretű, különféle színű gombostűkkel
teletűzdelt térképek függtek. Egy Nemzetközi Osztály feliratú ajtón át egy
újabb folyosóra jutottak, amelynek két oldalán csukott ajtók voltak, rajtuk
nevek, japánul és angolul. Hirtelen jobbra fordultak, és keresztülhaladtak a
Vizuális Bemutató Irodán, ahol szintén csukva voltak az ajtók, majd a
Dokumentációs Részleg következett, egy jókora könyvtárterem, tele
asztalok fölé hajló emberekkel. Először itt vette őket szemügyre egy férfi,
aki a bejárat mellett ült egy asztalnál. Felállt, és szótlanul meghajolt
feléjük.
– Itt végződik a fedőtevékenység – jegyezte halkan Dikko r ahogy
továbbmentek. – Akiket eddig láttunk, azok tényleg az ázsiai
népszokásokat kutatják. Ezek itt azonban már Tigris külsősei, többé-
kevésbé titkos munkát végeznek. Valamiféle archívum lehet. Innen már
udvariasan visszaküldtek volna, ha csak úgy erre tévedünk. – Az utolsó
könyvespolc mögött, ami benyúlott a terembe, egy kis ajtó rejtőzött, rajta
tábla: A Dokumentációs Részleg épülő új szárnya. Belépni veszélyes!
Építési terület. Az ajtó mögül fúrógépek, fába hasító körfűrészek hangja és
hasonló építési zajok hallatszottak. Dikko belépett az ajtón, ami egy
tökéletesen üres, fényesre lakkozott padlójú szobába nyílt. Az ausztrál
elnevette magát Bond meglepett arcát látva. Egy jókora acéldobozra
mutatott, amit annak az ajtónak a belső oldalára szereltek, amin beléptek.
– Magnetofon. Ügyes trükk. Tényleg úgy hangzik, mintha építkeznének.
Ez pedig – mutatott az előttük húzódó csupasz padlóra – a “fülemüle-
padló", ahogy a japánok nevezik. A régi idők relikviája, amikor még ezzel
leplezték le a hívatlan látogatókat. Itt ugyanezt a célt szolgálja. Képzeld
csak el, hogy valaki itt próbálna észrevétlenül belopakodni!
Elindultak, s a ravaszul meghajlított padlódeszkák abban a pillanatban
éktelen nyikorgást, recsegést csaptak. A szemben lévő keskeny ajtón kinyílt
egy kémlelőablak, és egy jókora szem alaposan megvizsgálta őket. Az ajtó
kinyílt. Mögötte egy testes, civil ruhás férfi ült egy apró fenyődeszka
asztalnál, és könyvet olvasott. Úgy tűnt, az apró, dobozszerű szobának
nincs másik ajtaja. A férfi meghajolt, Dikko pedig néhány szót mondott,
amiről Bond csak a “Tanakaszan"-t tudta kivenni. A férfi ismét meghajolt.
– Innen már egyedül mész tovább – fordult Bondhoz Dikko. – Mindent
bele, öreg fiú! Tigris majd visszavitet a szállodába. Viszlát.
– Mondd meg az anyámnak, hogy férfiként haltam meg!
Bond belépett a dobozba, és az ajtó bezárult mögötte. Az asztal mellett a
falon gombok sorakoztak. Az őr megnyomta az egyiket. Alig hallható
süvítés ütötte meg a fülét, és úgy érezte, a szoba süllyed vele. Tehát a szoba
egy lift. Micsoda varázsdobozok sorát építette ki maga körül a hatalmas
Tigris. Igazi, egymásba illő, keleti varázsdobozokat. Mi jöhet még?
A lift egy ideig lefelé haladt velük. Amikor megállt, az őr kinyitotta az
ajtót, és Bond kilépett. Sóbálvánnyá meredt a csodálkozástól. Egy
metróállomás peronján állt! Minden a helyén volt: a piros és zöld lámpák a
két ásító alagút fölött, a hagyományos fehér csempével borított falak, az
íves tető... még a cigarettaárus üres bódéja is ott állt a fal mentén! Egy férfi
lépett ki belőle.
– Kérem, kövessen, kapitány úr! – szólalt meg kiváló angolsággal, és
bevezette Bondot a “Kijárat" feliratú boltíves ajtón. A terem ahonnan egy
szép nap majd a mozgólépcsők vezetnek a felszínre, mindkét oldalán
irodákkal volt tele. Bondot bevezették az első ilyen irodába, amiről
kiderült, hogy várószoba és egy másik iroda titkársága. Egy férfi állt fel az
írógép mellől, meghajolt és bement egy ajtón. Kisvártatva újra megjelent
és kitárta az ajtót:
– Erre parancsoljon, kapitány úr!
Bond belépett, és az ajtó halkan bezárult mögötte. A zömök, széles vállú
férfi, akit Dikko már leírt neki, eléje sietett az elegáns vörös szőnyegen és a
kezét nyújtotta. Kemény és száraz volt a tenyere.
– Jó reggelt, kedves kapitány. Nagyon örvendek! – üdvözölte Bondot
széles mosollyal, kivillantva aranyfogait. Szeme élénken csillogott a
hosszú, szinte nőies pillák alatt. – Jöjjön, foglaljon helyet! Hogy tetszik az
irodám? Nem vitás, kissé különbözik az ön főnökének irodájától. De még
legalább tíz évet kell várni arra, hogy az új metró elkészüljön, s Tokióban
oly nehéz irodahelyiséget találni. Eszembe jutott, mi lenne, ha ezt a
használaton kívüli állomást alakítanánk át irodának. Csendes. Senki nem
zavar. Hűvös. Fájni fog a szívem, ha egyszer megindul a forgalom, és
kénytelenek leszünk kiköltözni.
Bond leült a felkínált székre, szemben Tanaka üres asztalával.
– Ragyogó ötlet. És nagyon tetszettek a néprajzkutatók odafönn.
Tényleg ilyen sok ember érdeklődik a népszokások iránt?
 – Mit számít ez? – vonta meg a vállát Tanaka. – A könyveket ingyen
adjuk. Soha nem érdeklődtem az igazgatótól, ki olvassa őket. Gondolom,
amerikaiak meg németek. Talán néhány svájci. Mindig akad egy-két
komoly ember, akit érdekelnek az ilyen dolgok. Persze nem olcsó ötlet.
Szerencsére a költségek nem a Belügyminisztériumot terhelik, s számomra
ez a fontos. Fogunkhoz verjük a garast idelenn. Gondolom, önök sem
állnak sokkal jobban, ami a költségvetésüket illeti.
Bond biztosra vette, hogy Tanaka olvasta a Titkosszolgálatról elfogadott
törvény publikált tényeit.
– Kevesebb mint tízmillió fonttal nem jut messzire az ember, ha az
egész világot figyelemmel kell kísérnie – válaszolta Bond.
Az aranyfogak megvillantak a neoncső fényében.
– Az utóbbi tíz évben legalább azon spóroltak, hogy a világnak ezen a
részén abbahagyták a tevékenységüket.
– Igen. A CIA átvette a feladatainkat. Nagyon eredményesek és
segítőkészek.
– McCone alatt is? Ugyanúgy, mint Dulles idején?
A vén róka!...
– Majdnem. Egyre inkább hajlamosak rá, hogy saját hátsó udvaruknak
tekintsék a csendes-óceáni térséget.
– Amiből önök szeretnék kölcsönvenni a fűnyíró gépet. Az ő tudtuk
nélkül. – Tigris mosolya most még inkább emlékeztette a nagyragadozóra,
amelytől nevét kölcsönözte.
Bond akaratlanul is elnevette magát. Az agyafúrt japán rátapintott a
lényegre. Amikor Bond elnevette magát, Tanaka is nevetett, de csak
óvatosan.
– Volt egy Cook kapitány nevezetű angol. Néhány kollégájával együtt ő
fedezte fel e hátsó udvar nagy részét. Ausztrália és Új-Zéland két hatalmas
ország. El kell ismernie, hogy érdekeink a világnak ezen a felén
tökéletesen jogosak.
– Kedves kapitányom! Szerencséjük volt, hogy Pearl Harborra csaptunk
le, nem pedig Ausztráliára. Ugye nem kételkedik benne, hogy ebben az
esetben elfoglaltuk volna Ausztráliát, Új-Zélanddal együtt. Ezek hatalmas
és fontos földdarabok, de nincsenek eléggé kihasználva, önök nem tudták
volna megvédeni őket. Az amerikaiak pedig nem lettek volna rá kaphatóak,
hogy megvédjék. Ha más lett volna a politikánk, ma miénk lenne a Brit
Nemzetközösség fele. Én személyesen soha nem értettem, milyen stratégiai
megfontolások húzódtak Pearl Harbor mögött. Meg akartuk hódítani
Amerikát? Túlságosan hosszúak voltak az utánpótlási útvonalak.
 Ausztrália és Űj-Zéland viszont érett gyümölcsként hullott volna az
ölünkbe. Dohányzik? –: tolt Bond elé egy jókora cigarettásdobozt. –;
Shinsei. Elég tűrhető márka.
James Bond-Morlahd Specialjai fogytán voltak. Arra készült, hogy
rövidesen áttér a helyben kapható cigarettára. A gondolatait is össze
szerette volna szedni. Olyan volt ez, mintha egy brit–japán csúcstalálkozón
ülne. Úgy érezte, mindez messze meghaladja képességeit és
felkészültségét. Kivett egy cigarettát és rágyújtott. A dohány olyan sebesen
égett, mintha nem is cigarettát, hanem lassan égő petárdát tartott volna á
szájában. Az íze kissé hasonlított az amerikai márkákéra, de a jó, csípős
füst úgy hatott az ínyére és a tüdejére, mintha 90 százalékos tiszta szesz lett
volna. Halkan sziszegve kifújta a füstöt és elmosolyodott.
– Mr. Tanaka, a politikatörténészek dolga, hogy ezt kutassák. Engem
sokkal hétköznapibb dolgok érdekelnek. És ezek a dolgok a jövőnkkel,
nem pedig a múlttal kapcsolatosak.
– Tökéletesen értem, kapitány. – Tigris Tanakának szemmel láthatóan
nem volt ínyére, hogy Bond kitért az elől, hogy általánosságokról
csevegjen vele. – De van egy japán közmondás, amely szerint “Kinevet az
ördög, ha a jövő évről beszélsz". A jövő kifürkészhetetlen. De mondja, mik
a benyomásai Japánról! Jól érzi itt magát?
– Azt hiszem, Dikko Hendersonnal mindig jól érzi magát az ember.
– Valóban. Olyan ember, aki úgy él, mintha minden nap élete utolsó
napja volna. Pontosan így kell élni. Dikko jó barátom. Nagyon élvezem a
társaságát. Sok tekintetben hasonló az érdeklődésünk.
– Néprajz? – érdeklődött Bond ironikusan.
– Úgy van.
– Dikko nagyon kedveli önt. Nem ismerem igazán jól, de az az érzésem,
hogy magányos. Szerencsétlen kombináció, ha az ember magányos és
intelligens egyszerre. Talán jobb lenne, ha feleségül venne egy japán lányt
és letelepedne. Nem tudna találni valakit a számára?
Bond örült, hogy közös ismerősükre terelődött a szó. Úgy érezte, jó
irányba halad. Mindenképpen jobb irányba, mint amikor a nagyhatalmi
politikáról beszélgettek. De elérkezik majd a pillanat, amikor kénytelen
lesz a tárgyra térni.
Nem sok lelkesedéssel gondolt erre a pillanatra.
Tigris Tanaka mintha kitalálta volna, mire gondol.
– Sok japán lánnyal hoztam össze a barátunkat. Az eredmény minden
esetben negatív volt, vagy legjobb esetben futó kaland lett belőle. De
mondja csak, kapitány, ugye nem azért van itt, hogy Mr. Henderson
magánéletét megvitassuk? Milyen ügyben állhatok a szolgálatára? A
fűnyíró gépről van szó?
Bond elmosolyodott.
– Igen. A gyártó Magic 44 márkanévre keresztelte a szóban forgó
eszközt.
– Ó, igen! Nagyon hasznos, sokoldalú szerkentyű. Megértem, hogy a
hazája szívesen használná. Ami a teljesítményét illeti, itt van például
valami, ami ma reggel került a kezembe.
Tigris Tanaka kihúzott egy asztalfiókot és kivett belőle egy dossziét. A
halványzöld dossziéra egy négyszögben japán és latin betűkkel a GOKUHI
szót pecsételték. Bond feltételezte, hogy a “szigorúan titkos" minősítés
megfelelőjéről van szó. Megkérdezte Tanakát, aki megerősítette ezt. Mr.
Tanaka kinyitotta a dossziét, és két sárga lapot vett ki belőle. Bond látta,
hogy az egyik japán írásjelekkel van tele, a másikra kb. 50 sornyi szöveget
gépeltek. Mr. Tanaka eléje csúsztatta a géppel írt papírt.
– Megkérhetem, hogy esküdjön meg: senkinek nem mondja el, amit
most olvasni fog?
– Ha ragaszkodik hozzá, Mr. Tanaka.
– Attól tartok, kénytelen vagyok, kapitány.
– Rendben van – húzta magához Bond a papírlapot.
A következő angol nyelvű szöveg állt rajta:
MINDEN KETTES ÉS ANNÁL MAGASABB SZINTŰ ÁLLOMÁSNAK. A CÍMZETT SZEMÉLYESEN
KÖTELES MEGFEJTENI, ÉS AZUTÁN MEGSEMMISÍTENI. MEGSEMMISÍTÉS TÉNYÉT AZ IDÉZŐJEL
SZATURNUSZ IDÉZŐJEL JELSZÓ LEADÁSÁVAL JELENTSE. SZÖVTEG KÖVETKEZIK: EGYES
SZEPTEMBER ELSEJÉN A LEGFELSŐBB TANÁCSBAN ELMONDOTT PUBLIKÁLT BESZÉDÉNEK
KIEGÉSZÍTÉSEKÉNT MEGERŐSÍTJÜK, HOGY RENDELKEZÜNK A KÉTSZÁZ MEGATONNÁS
FEGYVERREL. STOP. KIPRÓBÁLÁSÁRA SZEPTEMBER HUSZADIKÁN KERÜL SOR, NAGY
MAGASSÁGBAN A NOVAJA ZEMLJA-I KÖRZETBEN. STOP. JELENTŐS RADIOAKTÍV
SZENNYEZŐDÉSSEL KELL SZÁMOLNI, AMI MIATT AZ ÉSZAKI-SARK ALASZKA ÉS A CSENDES-
ÓCEÁN ÉSZAKI RÉSZÉNEK TÉRSÉGÉBEN VÁRHATÓ, HOGY A KÖZVÉLEMÉNY TILTAKOZNI FOG.
STOP. EZ ELLEN FEL FOGUNK LÉPNI MOSZKVÁBÓL EGYRÉSZT AZZAL, HOGY HIVATKOZUNK A
LEGUTÓBBI AMERIKAI KÍSÉRLETRE MÁSRÉSZT AZZAL, HOGY EGYES ISMÉTELTEN KÖVETELNI
FOGJA A TÁMADÓ JELLEGŰ NUKLEÁRIS FEGYVERKÍSÉRLETEK BETILTÁSÁT AMIT EDDIG
SIKERTELENÜL KÖVETELT. STOP. TÁJÉKOZTATÁSUL: AMENNYIBEN EGY ILYEN ROBBANÓFEJET
INTERKONTINENTÁLIS BALLISZTIKUS RAKÉTÁVAL KILŐNÉNEK LONDONRA, A NEWCASTLE ÉS
CARLISLE KÖZÖTT HÚZÓDÓ VONALTÓL DÉLRE MINDEN ÉLET ÉS LÉTESÍTMÉNY
ELPUSZTULNA. STOP. EBBŐL KÖVETKEZŐEN EGY MÁSODIK RAKÉTA, AMELYET ABERDEEN
KÖRNYÉKERE LŐNÉNK KI, ELKERÜLHETETLENÜL ANGLIA ÉS ÍRORSZÁG TELJES
PUSZTULÁSÁHOZ VEZETNE. STOP. EGYES ÉRVKÉNT HASZNÁLJA MAJD EZT A TÉNYT
RÖVIDESEN MEGINDÍTANDÓ DIPLOMÁCIAI OFFENZÍVAJA SORÁN, AMELYNEK CÉLJA
VALAMENNYI AMERIKAI TÁMASZPONT ÉS TÁMADÓ FEGYVER NAGY-BRITANNIABÓL VALÓ
ELTÁVOLÍTÁSA, ÉS NAGY-BRITANNIA NUKLEÁRIS LESZERELÉSÉNEK KIKÉNYSZERÍTÉSE. STOP.
EZ MAXIMÁLIS MÉRTÉKBEN MEGTERHELI ÉS MINDEN BIZONNYAL SZÉTROMBOLJA AZ
ANGOL–AMERIKAI SZÖVETSÉGET, MIVEL FELTÉTELEZHETŐ, HOGY AMERIKA NEM
KOCKÁZTAT MEG EGY TERÜLETÉRE IS KITERJEDŐ NUKLEÁRIS HÁBORÚT EGY MOST MÁR
TÖBBÉ-KEVÉSBÉ ÉRTÉKTELEN SZÖVETSÉGES KEDVÉÉRT, AMELYET MA WASHINGTONBAN
NYÍLTAN LEGFELJEBB BELGIUMMAL VAGY OLASZORSZÁGGAL AZONOS FONTOSSÁGÚNAK
TEKINTENEK. STOP. HA EZ A DIPLOMÁCIAI FELLÉPÉS, AMELY TERMÉSZETESEN BIZONYOS
KOCKÁZATTAL JÁR, SIKERES LESZ, AKKOR HASONLÓ AKCIÓKRA KERÜL SOR EURÓPÁBAN, ÉS
KÉSŐBB A CSENDES-ÓCEÁNI TÉRSÉGBEN. STOP. A KIVÁLASZTOTT ORSZÁGOK
MEGFÉLEMLÍTÉSÉRE ÉS DEMORALIZALASARA EGYENKÉNT KERÜL SOR. STOP. EZEN
STRATÉGIA HA SIKERREL JÁR, A BELÁTHATÓ JÖVŐBEN GARANTÁLNI FOGJA A SZOVJETUNIÓ
BIZTONSÁGÁT ÉS VÉGSŐ EREDMÉNYE AZ EGYESÜLT ALLAMOKKAL VALÓ BÉKÉS EGYMÁS
MELLETT ÉLÉS LESZ. STOP. ENNEK MEGFELELŐEN EGYES ÉS VALAMENNYI KORMÁNYHIVATAL
MINDEN ALKALOMMAL HANGSÚLYOZNI FOGJA A SZOVJETUNIÓ BÉKÉS SZÁNDÉKAIT. STOP.
HASZNÁLJA UGYANEZEN ÉRVELEST AMENNYIBEN BÁRMELYIK SZAKASZBAN SOR KERÜL
ÁLLOMÁSÁNAK BEVONÁSÁRA, VAGY ÁLLOMÁSA MÁS MÓDON ÉRINTVE LENNE. STOP.
TÁJÉKOZTATÁSUL : AZ OFFENZÍVA KEZDETE ELŐTT EGY HÉTTEL AZ ÖSSZES NAGY-
BRITANNIÁBAN DOLGOZÓ SZOVJET ÁLLAMPOLGÁRT HAZARENDELJÜK. STOP. LÉPÉSÜNKRE
NEM ADUNK MAGYARÁZATOT, AMI A FESZÜLTSÉG JELENTŐS ÉS KÍVÁNATOS NÖVEKEDÉSÉHEZ
VEZET MAJD. STOP. UGYANEZT A MÓDSZERT, AMIT A CÉLORSZÁG MEGPUHÍTÁSÁNAK
NEVEZÜNK, HASZNÁLJUK MAJD A FENTEBB EMLÍTETT KÉSŐBBI OFFENZÍVÁK SORÁN. STOP.
TELJES TITOKBAN KÉSZÜLJÖN FEL ARRA AZ ESHETŐSÉGRE, HOGY ÁLLOMÁSA EGY KÉSŐBBI
IDŐPONTBAN BEVONÁSRA KERÜL. STOP. AMENNYIBEN A NEGYVENNÉGYES KÖRÖN
SZEMÉLYESEN MEGKAPJA AZ IDÉZŐJEL VILLÁM IDÉZŐJEL JELSZÓT, EVÁKUÁLJA
VALAMENNYI MUNKATÁRSÁT ÉS ÉGESSE EL AZ IRATTÁRAT. STOP. SZÖVEG VÉGE. ALÁÍRÁS:
KÖZPONT

James Bond úgy lökte el magától a papírt, mintha attól félne,

összepiszkolja magát vele. Hallani lehetett, ahogy kiengedi visszatartott
lélegzetét. Kivett egy Shinseit a dobozból, rágyújtott, és mélyen leszívta a-
csípős füstöt. Tanakára emelte a tekintetét, aki udvarias érdeklődéssel
nézett rá vissza.
– Gondolom, az Egyes Hruscsov...
– Így van. A kettes és annál magasabb fokú állomás pedig a
konzulátusokat és nagykövetségeket jelenti. Érdekes anyag, ugye?
– Nagy hiba, hogy nem adják át nekünk. Az országaink barátsági
szerződést és kereskedelmi szerződést kötötték. Nem gondolja, hogy
becstelenség visszatartani ezt a létfontosságú információt?
– Mi, japánok, nagyon komolyan vesszük a becsületet, kapitány. Nem
lenne még nagyobb becstelenség, ha megszegnénk amerikai barátainknak
adott szavunkat? Jó néhányszor biztosítottak engem is és kormányunkat is,
hogy bármilyen információt, amely fontos lehet barátaink és
szövetségeseink számára, továbbadnak nekik, anélkül persze, hogy a
forrását feltárnák. Nincs rá bizonyítékom, hogy megszegnék ezt a
megállapodást.
– Ön éppen olyan jól tudja, mint én, Mr. Tanaka, hogy ha a forrás
elrejtése érdekében átírják, megmásítják az ilyen anyagot, akkor már
semmivel sem ér többet, mint a számtalan “kényes és megbízható"
forrásból származó egyéb információ. Az effajta információ értékének
ötven százalékát éppen sajátos jellege adja: az, hogy az ember közvetlenül
az ellenség szavait olvassa. Nem kétséges, hogy Washington átadja majd
Londonnak a szöveg megcsonkított változatát. Remélem, már megtették.
De ugye tisztában van vele, hogy esetleg érdekükben áll elhallgatni, milyen
szörnyű veszély leselkedik Angliára? Ezzel szemben Angliának az az
érdeke, hogy minden órát kihasználjon a felkészülésre, és valami módon
meghiúsítsa ezt a tervet. Egy kis lépés, ami rögtön az ember eszébe jut, az
lehetne, hogy felkészülnénk rá: rögtön internáljuk a Nagy-Britanniában
lévő összes szovjet állampolgárt, amint neszét vesszük a táviratban említett
evakuációnak.
– Megértem az aggodalmát, kapitány. De hát ez az információ
természetesen más úton is eljuthatna az önök kormányához, ugyebár –
szaladt gunyoros ráncokba Mr. Tanaka arca.
– De hisz becsületszavamat adtam! – hajolt türelmetlenül az asztal fölé
Bond.
Mr. Tanaka arca furcsa változáson ment keresztül. A felfelé hajló ráncok
egyszerre lefelé görbültek. A sötét szempár már nem csillogott, hanem
befelé tekintett. Az egész arc furcsa módon melankolikussá vált.
– Kapitány, én nagyon boldog voltam Angliában. Az ön népe nagyon jó
volt hozzám. Én méltatlan módon fizettem ezt vissza... (Hohó – gondolta
Bond. – Az on.) – Csak ifjúságomat hozhatom fel mentségül, és a háborút,
amelyről azt hittem, nagy dicsőséget hoz hazám számára. Nem vagyok
politikus, és nem tudom, milyen formát ölt majd a vezeklés. Jelenleg a
legyőzöttség szokásos átmeneti állapotában vagyunk. De nekem,
Tanakának, saját tartozásom van, amit törlesztenem kell. Mélységesen
lekötelezettje vagyok az ön hazájának. Most elárultam önnek egy
államtitkot. Dikkóhoz fűződő barátságom ösztönzött erre a lépésre.
Ezenkívül felbátorított az ön őszinte viselkedése és az a felelősségtudat,
amivel az önre rótt feladat végrehajtásának nekilátott. Teljes mértékben
tisztában vagyok vele, milyen fontos ez a darab papír Nagy-Britannia
számára. Megjegyezte a tartalmát?
– Azt hiszem, pontosan.
– És betartja a szavát, hogy nem adja tovább másoknak?
– Igen.
Tigris Tanaka felállt és kezet nyújtott.
– Most búcsúzom öntől, kapitány. Remélem, ezután gyakrabban fogunk
találkozni. – A széles arc felderült. Ezúttal őszinte volt a széles,
aranyszegélyű mosoly. – A becsület egy viselkedésforma, kapitány. A
bambusz meghajlik a szellőtől, de a cédrus is meghajlik a tájfuntól. Ez a
mondás arra utal, hogy a kötelesség néha minden szónál erősebb. Egy
kocsi várja, ami visszaviszi a szállodájába. Kérem, adja át legszívélyesebb
üdvözletemet Dikkónak, és mondja meg neki, hogy ezer jennel tartozik
állami tulajdont képező elektronikus berendezések javítása fejében!
James Bond megszorította a száraz, kemény tenyeret.
– Köszönöm, Mr. Tanaka – mondta szívből jövő hálával a hangjában.
Kifelé tartva az apró titkos szobából, csak egyetlen dolog járt a fejében:
milyen gyorsan képes továbbítani Dikko az anyagot Melbourne-be, és
milyen gyorsan jut el onnan Londonba?
 6

Tigris! Tigris!

Egy hónap telt el azóta, és “Mr. Tanakából" Tigris lett, “Bond

kapitányból" pedig Bondo-szan. Tigris a következőképpen magyarázta el
James Bondnak e névadást:
– Egy japánnak nehéz kimondani azt, hogy James, ezenkívül nem is
elég tiszteletteljes. A Bond-szan túlságosan emlékeztetne a japán bonszan
szóra, ami papot, ősz szakállút jelent. A japánok a Bond végén lévő
mássalhangzókat is nehezen mondják ki. Amikor egy ilyen idegen szóval
találkozik, a japán megtoldja egy o-val. Tehát Bondo-szan leszel.
Megfelel?
– A Bondo nem jelent véletlenül disznót vagy valami hasonlót japánul?
– Nem, nem jelent semmit.
– Elnézést, hogy ilyet kérdeztem. Az a benyomásom, a japánok maguk
között szívesén tréfálkoznak a gaidzsinok rovására. A múltkor beszéltem
egy “Majom” McCall - nevű barátomról, akit csak “Munko"-nak
becéztünk. Akkor azt mondtad, ez a szó valami rendkívül illetlen dolgot
jelent japánul. Arra gondoltam, esetleg a Bondo is valami hasonló
illetlenséget jelent.
– Ne nyugtalankodj! Tökéletesen elfogadható. Hetek teltek el anélkül,
hogy Bond bármiféle említésre méltó haladást ért volna el feladatának
teljesítésében, kivéve azt a tényt, hogy őszinte barátság alakult ki közte,
Tigris és Dikko között. Munkaidő után a három férfi szinte
elválaszthatatlan volt, ám Bond érezte, hogy vidéki kirándulásaik és esti
tivornyáik alatt Tigris diszkréten, de szünet nélkül figyeli, hogy
alaposabban megismerje. Dikko is megerősítette Bond érzését.
– Azt hiszem, haladsz, barátocskám. Tigris becstelenségnek tartaná,
hogy csak bolondítson, s a végén kirántsa alólad a szőnyeget, vagyis kerek
perec nemet mondjon. Valamire készül a háttérben, de hogy mire, arról
halvány gőzöm sincs. Azt hiszem, a labda Tigris feletteseinél van,
méghozzá úgy, hogy Tigris a te oldaladon áll. Tigrisnek pedig, ahogy az
itteni köznyelv mondja, “széles arca" van, vagyis sok mindent el tud
intézni. És a Nagy-Britanniával szembeni on-ja olyan tényező, ami nagy
segítségedre van. Amit az első találkozásotokon átadott neked, az
hallatlanul értékes “ajándékó” volt, ahogy itt mondják. De vigyázz! Óriási
on-t vállalsz magadra Tigrissel szemben. S amikor alkura kerül a sor,
remélem elég nagyvonalú “ajándékó”-val állsz elő, hogy a két on
nagyjából egyensúlyban legyen. Szó sem lehet egy “lazacot garnélarákért"
üzletről! Megértetted? Képes vagy rá?
– Nem vagyok benne igazán biztos – mondta Bond kétkedve. A makaói
“Kék útvonal" anyagai máris szardíniává zsugorodtak képzeletében a
lazachoz képest, amit Tigris vagy odaad neki, vagy nem. Annak az
egyetlen szeletkének is, amit Bondnak átadott, óriási hatása volt. A 200
megatonnás bombát valóban kipróbálták, s ez – ahogy arra Moszkva
számított – hatalmas felháborodást váltott ki. De a Nyugat ellenakciója se
késett soká. Azzal az ürüggyel, hogy az emberek ellenséges
megnyilvánulásaitól kell megvédeni őket, a lakhelyük körüli húsz
mérföldes zónára korlátozták az Angliában dolgozó szovjet állampolgárok
mozgását, és a “saját biztonságuk érdekében" rendőrök vették körül a
szovjet nagykövetséget, konzulátusokat és kereskedelmi képviseleteket. Az
oroszok a náluk dolgozó brit diplomatákkal és újságírókkal szemben
természetesen megtorló intézkedéseket foganatosítottak, de ezekre
mindenki előre számított. Nem sokkal ezután Kennedy elnök elmondta
pályájának legkeményebb beszédét, amelyben totális megtorlást helyezett
kilátásba az Egyesült Allamok részéről, ha a Szovjetunió saját határain
kívül bármely országban akár csak egyetlen nukleáris eszközt felrobbant!
Erre a dörgedelmes nyilatkozatra, amely döbbent rémületet váltott ki az
amerikai kisemberekből Moszkvából azzal az erőtlen kijelentéssel vágtak
vissza, hogy ugyanígy járnak el, ha csak egyetlen nyugati atombombát is
ledobnának a Szovjetunió vagy szövetségesei területére.
Néhány nappal később Tigris ismét lehívatta Bondot föld alatti
rejtekhelyére.
– Természetesen szó sincs arról, hogy valami új információt adnék –
mondta Tigris gunyoros mosollyal. – De azt elmondhatom, hogy a Központ
meghatározatlan időre elhalasztotta azt az akciót, amiről magánemberként
tudomást szereztél.
– Köszönöm ezt a magánjellegű információt – válaszolta Bond. – De
ugye tudatában vagy, milyen mértékben enyhített a nemzetközi helyzeten,
különösen hazám vonatkozásában, az a szívesség, amit három héttel ezelőtt
tettél? Hazám rendkívül hálás lenne, ha tudomást szerezne arról a
nagylelkűségről, amit irántam tanúsítottál. Vajon reménykedhetem abban,
hogy továbbra is elnéző leszel szerény személyemmel szemben? …
Bond már beletanult a szóvirágokkal bővelkedő keleti stílusba, bár azt a
művészi szintet még nem érte el, amit Dikko, aki Tigrissel beszélgetve
minden egyes, gyönyörűen kicirkalmazott mondatába beleszőtt legalább
egy trágárságot, amin Tigris igen jól szórakozott.
 – Bondo-szan, ez az eszköz, amit bérbe szeretnétek venni tőlünk,
rendkívül sokba fog kerülni... Már abban az igen valószínűtlen esetben, ha
megkapjátok. Mint tisztességes kereskedő, mit tud felajánlani Nagy-
Britannia a Magic 44-es teljes körű használatáért cserébe?
– Van Kínában egy rendkívül fontos hírszerző hálózatunk, a makaói
“Kék útvonal". Ennek a forrásnak a teljes anyagát a rendelkezésedre
bocsátanánk.
Tigris húsos arca melankolikussá vált, de a mandulavágású szempár
mélyén megmaradt valami gunyoros csillogás.
– Attól tartok, rossz hírrel kell szolgálnom, Bondo-szan. A szervezetem
szinte megszületése óta beépült a “Kék útvonal”-ba. A forrás teljes anyaga
már jelenleg is rendelkezésünkre áll. Megmutathatom a dossziékat, ha
kívánod. Egyszerűen átkereszteltük “Narancssárga útvonal"-nak. Meg kell
mondjam, egészen jók az anyagaik. De már megvannak. Milyen egyéb árut
tudnál felajánlani cserébe?
Bondnak nevethetnékje támadt. A J. szekció – sőt, elsősorban M –
büszkesége... A rengeteg munka, kiadás és veszély, amivel a “Kék útvonal”
fenntartása járt… S mindez legalább ötven százalékban azt szolgálta, hogy
Japánt segítsék! A hétszázát! Ez az út kezdte kinyitni a szemét. Jó kis
kavarodás támadná a Központbán ennek a hírnek a hallatára!
– Sok más árunk van – válaszolta udvariasan. – Most, hogy
demonstráltad a berendezésetek kétségtelen hasznosságát, javasolhatom,
hogy te határozd meg az árát?
– Gondolod, hogy van valami olyan a polcaitokon, aminek hasonló az
értéke? Talán egy hasonló, bár kétségtelenül kevésbé színvonalas forrásból
származó anyag, ami ugyanilyen értékes lehet az országunk védelme
szempontjából?
– Feltétlenül – válaszolta Bond határozottan. – De kedves Tigrisem,
nem lenne jobb, ha személyesen látogatnál el Londonba és néznéd át a
polcokat, amint elhatározod magad? Biztos vagyok benne, hogy a főnököm
megtiszteltetésnek tartaná, hogy fogadhat.
– Neked nincs teljes felhatalmazásod, hogy bármiről tárgyalj velem?
– Az lehetetlen lenne, kedves Tigris. Olyan biztonsági előírásaink
vannak, hogy még én sem ismerem az összes árut, amivel rendelkezünk.
Ami személyesen engem illet, nekem csak arra van felhatalmazásom, hogy
továbbítsam a főnökömnek azt, amit mondasz, vagy bármilyen egyéb
személyes szolgálattal, amire megkérsz, a rendelkezésedre álljak.
Tigris Tanaka egy pillanatra elgondolkodott. Ügy tűnt, Bond utolsó
szavai szöget ütöttek a fejébe. A beszélgetést azzal fejezte be, hogy
meghívta Bondot a gésa-étterembe. Bond vegyes érzelmekkel indult haza,
hogy jelentse Melbourne-nek és Londonnak, amit sikerült megtudnia.
A szobában, ahol a gésa-parti után ültek, s ahol Tigris az előbb oly
kedélyesen fenyegette meg, hogy megöli, tigrisfejek vicsorogtak rá a falról
és lestek rá a padlóról. A hamutartó egy kitömött tigrismancsban volt, a
fotelt pedig, amiben ült, tigrisbőrrel vonták be. Mr. Tanaka a Tigris évében
született, míg Bond – amint azt Tigris nagy élvezettel emlegette – a
Patkányéban.
Bond jót kortyintott a szakéból.
– A világért sem szeretnék kényelmetlenséget okozni a számodra azzal,
hogy kénytelen légy ... Arra gondolsz, hogy ez alkalommal a cédrus nem
hajolhat meg a tájfuntól? Rendben van. Ezúttal a legszigorúbb
becsületszavamat adom.
Tigris széket húzott maga alá és leült Bonddal szemben az alacsony
teaasztalka túlsó oldalára. Öntött magának egy jó adag Suntoryt, és
felhígította egy kis szódával. A Tokió–Yokohama főútvonal éjszakai
forgalmának hangja ideszűrődött a távolból a szomszédos házak között. A
babaház-ablakok közül már csak néhány világított sárga négyszögként.
Szeptember végén jártak, de az idő meleg maradt. Tíz perc volt hátra
éjfélig. Tigris halkan beszélni kezdett.
– Ebben az esetben, kedves Bondo-szan, mivel olyan embernek
ismerlek, aki megtartja a szavát, kivéve természetesen a hazáját érintő
ügyeket, jelen esetben pedig nem ilyenről van szó, elmondok neked egy
nagyon érdekes történetet.
Felállt a székéből és, lótuszülésben letelepedett a tatamigyékényre.
Nyilván kényelmesebben érezte magát így. Magyarázó hangon belefogott a
történetbe.
– A Meidzsi korszak kezdete óta, amely, mint nyilván tudod, arról a
császárunkról kapta a nevét, aki közel száz évvel ezelőtt, uralkodásának
kezdetétől Japán modernizálására és a nyugati civilizáció átvételére
törekedett, akadtak külföldiek, akik eljöttek ide és letelepedtek. Legtöbbjük
különc, vagy tudós volt. Az európai születésű amerikai Lafcadio Hearn, aki
japán állampolgár lett, tipikus példájuk. Általában eltűrték őket, sőt,
rendszerint mulattak is rajtuk. Ugyanígy mulatna a környék egy japánon,
aki megvásárolna egy kastélyt a Skót Felföldön, megtanulna keltául, és
ezen a nyelven érintkezne a szomszédaival, emellett élénken, sőt
-tolakodóan érdeklődne a skót népszokások iránt. Persze ha udvariasan és
békésen végezné a kutatásait, barátságos különcnek tartanák, így történt ez
azoknak a nyugatiaknak az esetében, akik Japánban telepedtek le, és itt
élték le az életüket, bár időnként, ha háború tört ki, kémeknek tartották
őket, s internálás meg egyéb kellemetlenségek vártak rájuk – amint az
minden bizonnyal a mi képzeletbeli japánunk esetében is történt volna.
Namármost: a megszállás óta sokan telepedtek le Japánban, többségük,
amint azt nyilván kitalálod, amerikai volt. A keleti életstílus különösen
vonzó egy amerikai számára, aki szeretne elmenekülni egy olyan
kultúrából, amely – biztosan egyetértesz velem – enyhén szólva egyre
kevésbé vonzó bárki számára, eltekintve az emberi faj azon
alacsonyabbrendű képviselőitől, akiknek a bőséges, bár rossz élelem, az
olyan csillogó játékszerek, mint az autó és a televízió, a könnyű pénz, amit
gyakran becstelenül keresnek, vagy pedig a minimális munkáért és
szakértelemért kapnak cserébe, a “summum bonum"-ot jelenti, ha
megbocsátod oxfordi éveim emlékének e szentimentális felidézését.
– Természetesen – mondta Bond. – De vajon nem ez az az életforma,
amit a ti országotokban is hivatalosan népszerűsítenek?
Tigris Tanaka arca észrevehetően elsötétült.
– Aminek jelenleg ki vagyunk téve – mondta undorral –, azt leginkább
talán “Scuola di Coca-Colának" nevezhetném. Baseball, vurstlik, hot dog,
borzalmasan nagy mellek, neonvilágítás – mind része annak, amit a
vereségünkért kénytelenek vagyunk fizetni. A demokoraszu névvel
népszerűsített életforma, vagyis a kényelemszeretet, puhányság, a luxus
elengedhetetlen kellékei ezek. Dühödt tagadását jelentik mindannak, ami a
hivatalos magyarázat szerint a vereségünkhöz vezetett – a kamikázék által
megtestesített szamurájszellem tagadását, őseink tagadását, isteneink
tagadását. Megvetésre méltó életforma részei ezek – Tigris szinte sziszegte
a szavakat –, de szerencsére, átmenetiek, és könnyen szemétre hajíthatóak.
Annyi jelentőségük van csak Japán történelmében, mint egy szitakötő
életének.
Tigris elhallgatott.
– De hogy visszatérjek a történetemhez. Amerikai vendégeink a
rokonszenvesebb fajtához tartoznak... Ez persze igazából nem sokat jelent.
Élvezik asszonyaink... nyugodtan állíthatom: felszínes szolgálatkészségét.
Élvezik azokat a szigorú szabályokat, amelyek még megmaradtak az
életünkben: a szimmetriát, szemben az Amerikában uralkodó káosszal.
Élvezik egyszerűségünket, ami mögött mély jelentés sejlik: elég, ha csak a
teaszertartást, az ikebanát és a nó-színdarabokat említem ... amiből persze
semmit sem értenek. Szintén élvezik – bizonyára azért, mert nincsenek
őseik, és valószínűleg említésre méltó családi életük sem – az idősek iránti
tiszteletünket, és azt, hogy bálványozzuk a múltat. Élvezik mindezt, mert
rájönnek, hogy átmeneti világukhoz képest ezek maradandó dolgok.
Hasonlít ez ahhoz, ahogy a maguk tudatlan és gyermeteg módján csodálják
a vadnyugati meséket és egyéb amerikai mítoszokat, amelyekkel nem az
iskolában ismerkednek meg – hiszen a műveltségük nulla –, hanem a
televízióból.
– Túl keményen ítélsz, Tigris. Sok amerikai barátom van, akik
egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek leírtad az amerikaiakat. Azt
hiszem, akikről beszélsz, azok a gyengébb eresztéshez tartózó közkatonák:
második generációs amerikaiak, vagyis alapjában véve írek, németek,
csehek vagy lengyelek, akiknek igazából a hazájuk földjein vagy
szénbányáiban kellene dolgozniuk ahelyett, hogy az amerikai zászló
árnyékában, tele zsebbel randalírozzanak egy megszállt országban. Lehet,
hogy nagy néha feleségül vesznek egy japán lányt és letelepszenek itt. De
biztos vagyok benne, hogy nemsokára továbbállnak. A mi bakáink
ugyanezt csinálták Németországban. De ennek semmi köze a Lafcadio
Hearn-féle emberekhez.
Tigris Tanaka majdnem a földig meghajolt:
– Bocsáss meg, Bondo-szan. Természetesen igazad van, méltatlan dolog
ilyesmit fecsegni, ráadásul elkanyarodtam a témámtól is. Nem azért
hívtalak ide, hogy kiöntsem neked a hazám megszállása miatt a lelkem
legmélyén érzett keserűséget. Ez természetesen a vereség ténye miatt érzett
keserűség. Elnézésedet kérem! És természetesen igazad van. Sok olyan
kulturált amerikai van, aki letelepedett ebben az országban és
köztiszteletben álló polgárává vált. Igazad van, hogy kijavítasz, hiszen
jómagámnak is vannak ilyen barátaim: művészek, tudósok, írók, akik
társadalmunk elismert tagjainak számítanak. Én csak, mondjuk így,
kiengedtem a gőzt. Megértesz?
– Hát persze, Tigris. Az én hazámat évszázadok óta nem szállták meg.
Nekünk nem kellett elszenvednünk egy új kultúra ráerőltetését a régire. El
sem tudom képzelni, hasonló körülmények között hogyan reagálnék. Azt
hiszem, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy te. Kérlek, folytasd a történetet!
Bond a szakésüveg után nyúlt, amely egy faszénparázsra helyezett
meleg vizes edényben állt. Megtöltötte a poharát, és belekortyolt. Tigris
Tanaka egy keveset fészkelődött, azután folytatta.
– Amint mondottam, jó néhány külföldi telepedett le Japánban:
legtöbbjük ártalmatlan különc. De van egy személy, aki ez év januárjában
érkezett az országba, s akiről kiderült, hogy a legördögibb természetű
különc. Ez az ember egy szörnyeteg. Kinevethetsz, Bondo-szan, de ez az
ember nem más, mint emberi formát öltött gonosz démon.
 – Sok rossz emberrel találkoztam annak idején, Tigris; legtöbbjük kissé
őrült volt. Ebben az esetben is erről van szó?
– Éppen a fordítottja. Ez az ember számító és ötletes, szakértője népem
lelkületének. Mindez azt mutatja, hogy egészen rendkívüli lángelmével van
dolgunk. Legjobb tudósaink szerint a világtörténelemben valószínűleg
egyedülálló tudományos kutatóról és gyűjtőről van szó.
– Mit gyűjt?
– Halált...
 7

A hálálgyűjtö

James Bond elmosolyodott e drámai kijelentés hallatán.

– Halálgyűjtő? Ügy érted, embereket öl?
– Nem, Bondo-szan. Nem ilyen egyszerű a dolog. Ráveszi, sőt, arra
csábítja az embereket, hogy öljék meg magukat. – Tigris elhallgatott, és
összevonta széles, dús szemöldökét. – Nem, így sem pontos. Maradjunk
annyiban, hogy könnyű és csábító lehetőséget teremt, segédeszközt nyújt
az emberek számára, hogy végezzenek magukkal. Mostanra, alig hat
hónapnyi idő alatt, valamivel több, mint ötszáz japán élete van a rovásán.
– Miért nem tartóztatjátok le és akasztjátok fel?
– Bondo-szan, az nem olyan egyszerű. Jobb lesz, ha az elején kezdem.
Ez év januárjában, teljesen legálisan az országba érkezett egy doktor
Guntram Shatterhand nevű férfi. Vele együtt érkezett Emmi Shatterhand
asszony, született de Bedon. Svájci útlevelük van, s a doktor szubtrópusi
növényekre szakosodott kertészmérnöknek és botanikusnak adja ki magát.
Kitűnő ajánlóleveleket hozott a párizsi Jardin des Plantes-től, a Kew
Gardenstől és más tekintélyes intézményektől, de ezek a levelek elég ködös
megfogalmazásokat tartalmaznak. Rövidesen felvette a kapcsolatot ezen
intézmények japán megfelelőivel, valamint a Mezőgazdasági
Minisztériummal. Az ott dolgozó urak meglepetéssel és örömmel
értesültek róla, hogy doktor Shatterhand kész nem kevesebb, mint
egymillió font sterlinget költeni egy egzotikus kert vagy park létrehozására
itt Japánban, amelyet a világ legkülönbözőbb részeiről származó egzotikus
növényekkel, cserjékkel ültetne be. Ezeket a növényeket, saját költségén,
olyan fejlett állapotban hozatná ide, hogy a parkot a legrövidebb időn belül
betelepíthesse – ha van valami fogalmad a kertészkedésről, akkor tudhatod,
hogy ez az eljárás rendkívül költséges.
– Egyáltalán nem értek a kertészkedéshez. Olyasmiről van szó, mint
amikor a texasi milliomosok kifejlett pálmákat és bokrokat vitetnek át
Floridából?
– Pontosan. Nos, úgy tervezte, hogy a parkot nem nyitja meg a
nagyközönség számára, de az engedéllyel rendelkező japán szakértők
szabadon tanulmányozhatják a növényeket, és végezhetnek kutatásokat.
Eddig minden rendben is volt.
Nagyszerű ajánlat, amelyet a kormány boldogan elfogadott, és csérébe
tízéves letelepedési engedélyt adott a doktornak – ami ritka privilégiumnak
számít. Időközben – teljesen rutinszerűen – a bevándorlási hatóság az én
osztályomon keresztül informálódott a doktorról. Mivel Svájcban nincs
képviselőnk, az ügyet átadtam a CIA-s barátainknak, akik szabályszerűen
jelezték, hogy a fickóval minden tökéletesen rendben van. Kiderült, hogy a
doktor svéd születésű, Svájcban alig ismerik s ott csak az
állampolgársághoz szükséges minimális feltételekkel rendelkezik – egy
lausanne-i kétszobás bérlakás formájában. De pénzügyi helyzete az Union
de Banques Suisses szerint elsőrangú, ami gondolom, azt jelenti, hogy
valaki többszörös milliomos. Mivel Svájcban szinte egyedül a pénz számít
státusszimbólumnak, a svájciak a legjobb referenciákat adták, de mint
botanikusról, semmiféle információt nem sikerült szereznünk róla. A Kew
és a Jardin des Plantes érdeklődésünkre annyit közölt, hogy egy lelkes
amatőrről van szó, aki értékes trópusi és szubtrópusi növényeket
ajándékozott nekik, amelyeket az általa finanszírozott expedíciók
gyűjtöttek. Vagyis: egy érdekes és szilárd pénzügyi háttérrel rendelkező
állampolgár, ugyebár, aki még némi hasznot is hajthat Japánnak
ártalmatlan kedvtelésével...
– Első hallásra így tűnik ...
– A doktor, miután nagyúri külsőségek között beutazta Japánt, szemet
vetett egy félig romos kastélyra Kyushun, a japán szigetcsoport déli tagján.
A kastély a sziget egyik rendkívül távoli sarkában áll, nem messze
Fukuokától, a sziget központi prefektúrájától. A régi időkben a kastély a
Csuzima-szorossal szemben épült erődrendszer tagja volt – ezen a helyen
szenvedte el híres vereségét az orosz haditengerészet. Ezeket a kastélyokat
eredetileg a Koreai-félszigetről jövő támadások elhárítására építették.
Legtöbbjük karbantartás híján tönkrement, de azt a hatalmas építményt,
amit a doktor kiválasztott, az utolsó háborúig egy különc textilmágnás
família lakta. A kastélyt körülvevő magas fal mintha csak arra épült volna,
hogy biztosítsa a doktor vállalkozásához szükséges magányt. Egy
hadseregre való építőmunkás és lakberendező vonult fel a kastély
rendbehozatalára. Eközben a világ legkülönbözőbb részeiből érkezni
kezdtek a doktor által rendelt növények. A Mezőgazdasági Minisztérium
általános behozatali engedélyt adott ki a doktornak, aki a növényeket
megfelelő talajba és körülmények közé elültette. El kell még mondjam,
hogy a doktor választása a fentiek mellett még azért is esett erre a helyre,
mert a körülbelül ötszáz acre nagyságú birtok erősen vulkanikus területen
fekszik, amely – ahogy az Japánban gyakran előfordul – tele van
gázkráterekkel és gejzírekkel. Ezek egész évben megfelelő hőmérsékletet
biztosítanak az Egyenlítő vidékéről idehozatott trópusi fák, bokrok és
egyéb növények fejlődéséhez. A doktor, és felesége – aki egyébként
rendkívül csúnya – nagyon gyorsan beköltöztek a kastélyba, és hozzáláttak,
hogy alkalmazottakat toborozzanak a környékről, akik gondját viselik az
épületnek és a birtoknak. –-Tigris arca bánatossá vált. – Ekkor követtem el
azt a hibát, hogy nem figyeltem fel egy furcsaságra, amit a fukuokai
rendőrfőnök jelentett nekem. Puszta szeszélyként könyveltem el, amikor
jelentette, hogy a doktor kizárólag a Fekete Sárkány Társaság volt tagjait
veszi fel alkalmazottnak.
– Mi a csoda ez a társaság?
– Mi volt – javította ki Tigris. – A Társaságot még a háború előtt
hivatalosan feloszlatták. Virágkorában Japán legrettegettebb és
leghatalmasabb titkos társasága volt. Eredetileg a szosik, az elbocsátott
szamurájok leghitványabbjait tömörítette, akik úgy száz évvel ezelőtt a
Meidzsi-restauráció idején kenyér nélkül maradtak, de később terroristákat,
gengsztereket, fasiszta politikai kalandorokat, a hadseregből és a flottától
elbocsátott tiszteket, titkos ügynököket, zsoldosokat és egyéb söpredéket is
toboroztak, időnként ipari és pénzügyi mágnások is közéjük álltak, sőt,
egy-egy kabinetminiszter is, aki igen hasznosnak találta a Fekete
Sárkányok támogatását, amikor valamilyen piszkos munka elvégzéséről
volt szó. A furcsa az volt – bár ma már nem tűnik furcsának a számomra –,
hogy a doktor Japánnak éppen abban a sarkában választott magának
lakhelyet – mellőzve minden kényelmi szempontot –, ahol a Fekete
Sárkányok főhadiszállása volt, s amely vidék egyébként is a szélsőséges
mozgalmak melegágya volt mindig. Toyama Mitsuru, a Fekete Sárkányok
volt főnöke Fukuokáról származott, akárcsak az anarchista Hirota vagy
Nakano, az egykori Tohokai, vagyis a parlament fasiszta csoportjának
vezetője. Ez a vidék mindig a bűnözés melegágya volt és az is maradt.
Ezek a szélsőséges szekták soha nem halnak ki teljesen, ahogy ti is, kedves
Bondo-szan, rájöhettetek, amikor Angliában újra felbukkantak a
feketeingesek. Doktor Shatterhandnak nem okozott nagy nehézséget, hogy
úgy húsz sokat próbált és rendkívül veszélyes alakot összegyűjtsön maga
köré. Valamennyiüket a legkifogástalanabb inas- és kertészruhába bújtatta,
s semmi kétség, hogy kitűnően végzik állítólagos munkájukat. A helyi
rendőrprefektus egy alkalommal úgy gondolta, kötelessége bemutatkozó
látogatást tenni az idegennél és figyelmeztetni. A doktor azonban azzal
ütötte el a dolgot, hogy hozzáértő őrökre van szüksége, akik távol tartják a
kíváncsiskodókat és a tolvajokat értékes növénygyűjteményétől. A
magyarázat elég meggyőzően hangzott, s egyébként is úgy tűnt, hogy a
doktornak magas pártfogói vannak Tokióban. A prefektus, akit lenyűgözött
az a gazdagság, amiről a doktor környezete árulkodóit ennek a szegény
vidéknek a közepén, meghajolt és távozott.
Tigris Tanaka elhallgatott és szakét töltött Bond, Suntoryt pedig a saját
poharába. Bond kihasználva a szünetet, megkérdezte, hogy valójában
mennyire volt veszélyes a Fekete Sárkány Társaság. Hasonló volt, mint a
kínai tongok?
– Sokkal, de sokkal hatalmasabb volt. Hallottál a Csing-Pang és a
Hung-Pang tongokról, amiktől úgy rettegtek Kínában a Kuomintang
idején? Nem? Nos, a Fekete Sárkányok százszor rosszabbak voltak. Ha
üldözőbe vettek valakit, az máris halott volt. Nem ismertek kegyelmet. S
mindezt nem politikai meggyőződésből, hanem kizárólag pénzért tették.
– Ennek a svájci doktornak a szolgálatában követtek el már bármit is?
– Ó, nem! Nem többek, ahogy ő mondja, mint személyi szolgák, vagy
ha úgy tetszik, testőrök. Nem, a probléma sokkal bonyolultabb. Ez a
Shatterhand nevű fickó valami olyat hozott létre, amit nem tudok másként
nevezni, mint a halál kertje.
Bond felvonta a szemöldökét. Ahhoz képest, hogy egy ország
titkosszolgálatának vezetője volt, Tigris hasonlatai szinte nevetségesen
drámaiaknak tűntek.
Tigris aranyfogai kivillantak, ahogy elmosolyodott.
– Bondo-szan, látom az arcodon, hogy azt hiszed, vagy részeg vagyok,
vagy őrült. Nos, ide hallgass! Ez a doktor Shatterhand kizárólag mérges
növényekkel ültette tele a kertjét, a tavakat és patakokat mérges halakkal
telepítette be, és kígyókkal, skorpiókkal, mérges pókokkal népesítette be a
környéket. Neki és ocsmány feleségének a haja szála sem görbül mindettől.
Amikor csak kilépnek a kastélyból, ő mindig egy tizenhetedik századból
származó japán harci páncélt, a felesége pedig valamilyen hasonló
védőruhát visel. A munkásainak sem esik baja, mert térdig érő gumicsizmát
és maszkot viselnek – Japánban elég gyakori szokás az orrot és a szájat
fedő antiszeptikus gézmaszkot hordani, ami megvéd a fertőzéstől vagy a
betegség továbbadásától.
– Micsoda őrült környezet!
Tigris benyúlt a jukatájába, amit akkor vett fel, amikor bejöttek a házba.
Néhány összetűzött papírlapot húzott elő belőle és átnyújtotta őket
Bondnak.
– Légy türelemmel! Ne ítélj olyasmiről, amit nem értesz! Én semmit
sem tudok ezekről a mérges növényekről. Feltételezem, hogy te sem. Itt
egy lista azokról, amelyeket eddig ültetett el ez a doktor, mellettük a
Mezőgazdasági Minisztérium megjegyzéseivel. Olvasd át alaposan!
Bizonyára érdekelni fog, milyen elragadó növények találhatók földünkön.
Bond átvette a papírokat. Az első oldal általános ismertető volt a
növényi mérgekről, a következő oldalakon pedig magyarázattal ellátott
felsorolás következett. A papírokra a Mezőgazdasági Minisztérium
pecsétjét ütötték. Bond olvasni kezdett:
A felsorolt mérgek hat kategóriába oszthatók:
1. Deliriánsok. Tünetek: optikai csalódás, önkívület, kitágult pupillák,
szomjúság, kiszáradt száj, koordinálatlan mozgás, majd görcsök és
bénulás.
2. Kábítószerek. Tünetek: az agyi funkciók és a vérkeringés
felfokozódása, koordinálatlan mozgás, majd az izomtevékenység
megszűnése, kettőslátás, ezután alvás és mély kóma.
3. Konvulzánsok. Tünetek: időnként görcsös rángás, amely a fejtől halad
lefelé, s amely rendszerint három órán belül teljes kimerültséghez és
halálhoz vezet; néha a beteg rövid időn belül rendbe jön.
4. Depresszánsok. Tünetek: szédülés, hányás, hasi fájdalmak,
látászavarok, görcsök, bénulás, ájulás, néha fulladás.
5. Aszténiánsok. Tünetek: zsibbadtság, kiszáradt száj, hasi fájdalmak,
szédülés, hányás, hasmenés, önkívület, bénulás, ájulás.
6. Irritánsok. Tünetek: égő fájdalom a torokban és a gyomorban,
szomjúság, hányinger, hányás. A sokkos állapot, a görcsök, a kimerültség,
vagy a torok- és gyomorsérülések miatti éhezés halálhoz vezethetnek.

A Vám- és Adóhivatal listája azokról a növényfajokról, amelyeket

doktor Guntram Shatterhand hozott be az országba.

Jamaikai som, halméreg-fa (Piscidia erythrina): 9 méter magas fa.

Fehér és vérszínű virágok. Kábítószert tartalmaz. Mérgező anyaga:
piscidin. Antillák.
Nux-vomica fa, mérges-dió, varjúfüge, katchita (Strychnos nux-
vomica): 12 méter magas fa. Sima kéreg, vonzó gyümölcs, amely keserű.
Zöldesfehér virágok. A magok erősen mérgezőek. Konvulzáns. Mérgező
anyaga: sztrichnin, brucine. Dél-India, Jáva.
Guyanai mérges-fa (Strychnos toxifera): kérgéből készítik a kuráre
nyílmérget. Folyondár. Egy órán belül halált okoz a légzőszervek
megbénításával. Mérgező anyaga: kuráre, sztrichnin, brucine. Guyana.
Szent Ignác bab (Strychnos Ignatii): törpe fa, a magok brucine-t
tartalmaznak. Konvulzáns. Fülöp-szigetek.
 Hamis mérges ancsar (Strychnos tieuté): Nagyméretű kúszó bokor. A
levél, a mag, a szár és a gyökérkéreg sztrichnint vagy brucine-t tartalmaz.
Jáva.
Kelet-indiai kígyója (Strychnos colubrina): Kúszónövény. Sztrichnint,
brucine-t tartalmaz. Jáva, Timor
Ipecacuanha (Psychotria ipecacuanha): bokorféle. Depresszáns.
Mérgező anyaga: emetine (a gyökérben). Brazília.
Fehér-gyapjas kombe-bab, gaboni nyílméreg (Strophanthus hispidus):
fás szárú kúszónövény, két méter magas. Mérgező anyaga: strophantin,
incine. Aszténiáns. Nyugat-Afrika.
Ítéletfa, mérges tanghifa (Tanghinia venenifera, illetve Cerbera
tanghin): alacsony örökzöld fa, hat méter magas. A gyümölcs zöldes
erezetű, bíborszínű. Mérgező anyaga: tanghinine, cerberin. Aszténiáns.
Madagaszkár.
Mérges ancsar, maláj nyílméreg-fa (Antiaria toxicaria): dzsungel-fa –
harminc méter magasan ágazik el. A fája könnyű, kemény, tejszerű nedvet
tartalmaz. Mérgező anyaga: antiarin, amit a tejszerű nedv tartalmaz.
Aszténiáns. Jáva, Borneo, Szumátra, Fülöp-szigetek.
Szömörce, mérges kúszótölgy (Rhus toxicodendron): kúszónövény.
Zöldessárga virágok. A szára tejszerű folyadékot tartalmaz. Irritáns.
Mérgező anyaga: toxicodendrol. USA.
Sárga oleander, campanula (Thevetia peruviana): törpefa. Minden része
halálos mérgezést okozhat, különösen a gyümölcse. Lelassítja a pulzust,
hányást, sokkot okoz. Hawaii.
Ricinus (Ricinus communis): a magokból sajtolják a ricinusolajat, de
tartalmazzák a ricin nevű mérgező anyagot is. Ha elfogyasztják,
ártalmatlan. Ha egy horzsoláson vagy seben keresztül a vérkeringésbe
kerül, hét-tíz napon belül halált okoz. Egyszázad milligramm képes
megölni egy 100 kilogrammos embert. Étvágytalanságot, hányást,
hasmenést, önkívületet, ájulást, majd halált okoz. Hawaii, Dél-Amerika.
Közönséges oleander (Nerium indicum): örökzöld bokor. A gyökere,
kérge, nedve, virága és levele egyaránt halálos mérget tartalmaz.
Elsősorban a szívre hat. Indiában a lepra kezelésére, magzatelhajtásra,
öngyilkosságra használják. India, Hawaii. (Az egyik áldozat úgy pusztult
el, hogy olyan húsból evett, amit egy oleander-fáról tört nyárson sütöttek
meg.)
Olvasó, imádság-bokor, abrusz (Abrus precatorius): kúszónövény. Apró,
fényes, vörös magjainak súlya körülbelül 1,75 szemer, az indiai
aranyművesek súlyként használják őket. A magokból egy kis hideg vízzel
pasztát őrölnek, amiből azután apró, hegyes hengereket gyúrnak. Ha ezeket
egy ember vagy állat bőre alá szúrják, négy órán belül elpusztul. India,
Hawaii.
Csattanó maszlag (Datura stramonium): lelőhelye Észak-Afrika, India.
Rokona az Ololiuqui (Datura meteloides) Mexikóban és a Datura totula
Közép-Afrikában. Mindhárom faj hallucinogén. A Datura stramonium
almáit az arabok és a szuahélik megfüstölik, a leveleit az észak-afrikai
négerek fogyasztják, a magját a Bengáliában élő indusok hasishoz keverik.
A zapotec indiánok a Datura tatulát igazmondó-szerként használták a
bíróságokon. A Datura tatulából készült ital, a toloachi rendszeres élvezete
gyengeelméjűséget okoz.
Gloriosa superba: feltűnően szép kókuszliliom. A gyökere, szára, levele
fanyar ízű kábítószert, superbine-t, valamint colchicine-t és choline-t
tartalmaz. Három szemernyi colchicine már halálos. Hawaii.
Porzófa (Hura crepitans): az egész fa aktív emetocathartieot tartalmaz,
amit Brazíliában nyílméregként használnak. Crepitint is tartalmaz, amely a
ricinnel rokon méreg. Szájon át ártalmatlan, ha azonban seben keresztül a
vérkeringésbe kerül, halálos. A halál hét-tíz napon belül következik be.
Közép- és Dél-Amerika.
Imafüzérfa, miatyánkcserje, olvasószemfa (Melia azedarach): kisméretű
fa. Szép, sötétzöld levelei és levendulaszínű virágai vannak. A gyümölcs
olyan mérgező kábítószert tartalmaz, amely az egész központi
idegrendszert megtámadja. Hawaii, valamint Közép- és Dél-Amerika.
Jatropha fa (Jatropha eurcas): bokrosodó fa. Nyers magja rendkívül
heves hasmenést okoz, ami kimerültség következtében halálhoz is
vezethet. A Karib-tenger szigetei.
Mexikói gumó, camotillo: vadburgonya. Indián hagyományok szerint
akkor kell szedni, amikor a hold csökkenőben van, állítólag elfogyasztása
után annyi nappal fejti ki mérgező hatását, ahány napig felszedés után
tárolták. Méreganyaga: solanine. Közép- és Dél-Amerika.
Istengomba (Amanita mexicana): közeli rokona az európai légyölő
galócának. Frissen, vagy pedig agávépálinkával ízesített tejbe áztatva
fogyasztják. Rendkívül érzékennyé teszi a bőrt, ultraélessé a hallást és a
látást, majd több órányi hallucinációt okoz, amit mély melankólia követ.
Hatóanyaga ismeretlen. Közép- és Dél-Amerika.
Bond befejezte az olvasást. Visszaadta a papírt.
– Szép kis kertje van ennek a doktor Shatterhandnek, nem mondom.
– Bizonyára hallottál emellett a dél-amerikai piranha halakról?
Kevesebb mint egy óra alatt csontig le tudnak csupaszítani egy lovat.
Serrasalmus a latin nevük. A Natterei nevű alfaj a legvérengzőbb. A mi jó
doktorunk ezekkel telepítette be a tavait a mi aranyhalaink helyett. Világos
a dolog?
– Nem – vallotta be őszintén Bond. – Mi a célja mindezzel a mi jó
doktorunknak?
 8

Gyilkos virágok

Hajnali három óra volt. A Yokohamába menő forgalom zaja elhalt.

James Bond nem érezte magát fáradtnak. Teljesen lekötötte a svájci doktor
története, aki – amint azt Tigris az elején mondta – “halált gyűjt". Tigris
nyilván nem azért meséli el neki ezt a bizarr történetet, hogy szórakoztassa.
Egyszer csak el fog érni a csattanóhoz. De vajon mi lesz az?
Tigris megtörölte az arcát a kezével.
– Olvastad az Asahi ma esti kiadásában azt az öngyilkosságról szóló
híradást?
– Nem.
– Egy fiatal, tizennyolc éves diák lett öngyilkos, akinek másodszorra
sem sikerült a felvételi vizsgája az egyetemen. Tokió külvárosában laItott.
A lakásuk közelében épül egy áruház. Elment otthonról, egyenesen az
építkezésre, ahol egy cölöpverő gép dolgozott az épület alapozásán. A fiú
hirtelen átrohant a gép körül álló munkások között, és odatette a fejét a
lezuhanó vastömb alá.
– Micsoda hátborzongató történet! Miért csinálta ezt?
– Szégyent hozott a szüleire, az őseire, így engesztelte ki őket. Az
öngyilkosság a japán életforma legszerencsétlenebb sajátossága. – Tigris
elhallgatott. – Vagy talán a legnemesebb. Attól függ, hogyan nézzük. A fiú
és a szülei óriási tekintélyre tettek szert a szomszédok szemében.
– Nem azzal szokott tekintélyt szerezni az ember, hogy eperlekvárt
csinál a fejéből – tiltakozott Bond.
– Gondolj csak bele, Bondo-szan! Itt vannak például a ti posztumusz
kiosztott Viktória-keresztjeitek.
– Azokat nem azért kapták az illetők, mert öngyilkosságot követtek el
egy sikertelen vizsga után.
– Mi nem vagyunk annyira demokoraszuk, mint ti. – Tigris hangjában
irónia érződött. – A szégyent le kell mosni... Legalábbis szerintünk, akik
megmaradtunk annak, amit te nyilván ódivatúnak neveznél! Nincs
őszintébb bocsánatkérés, mint amikor valaki a saját életét ajánlja fel. Ez
szó szerint a legtöbb, amit ember odaadhat.
– De ez a fiú, még ha nem is sikerült neki a felvételi vizsgája,
megpróbálkozhatott volna egy könnyebb vizsgával, egy alacsonyabb szintű
iskolába. Ahogy te is tudod, Angliában ha valakinek nem sikerül egy
vizsgája, azt mondja: Egye meg a fene... esetleg mond valami vaskosabbat.
De azután újabb célt tűz ki maga elé, vagy éppen a szülei tűznek elé új célt,
és újra nekifut. De nem öli meg magát. Eszébe sem jut ilyesmi. Ez inkább
szégyen lenne, mint dicsőség. Gyávaságnak számítana: megfutamodásnak
a nehézségek, az élet elől. Óriási fájdalmat okozna a szülőknek, és biztos,
hogy nem lenne kedvére az ősöknek sem.
– Nálunk másképpen van. És a demokoraszu ellenére ennek a fiúnak a
szülei boldogok lesznek ma este, és a szomszédok velük örülnek.
Számunkra a becsület fontosabb, mint az élet: büszkébb és szebb dolog.
Bond megvonta a vállát.
– Nos, én azt hiszem, hogy ha a fiú elég bátor volt, hogy megtegye ezt a
dolgot, akkor egy tökéletes japán élet ment veszendőbe. Az az igazság,
hogy ez a japán öngyilkossági mánia semmi több, mint a hisztéria egy
formája: annak az erőszakkultusznak a visszatükröződése, ami, úgy tűnik,
végigkísérte az egész japán történelmet. Ha valaki ilyen kevésre tartja a
saját életét, abból egyenesen következik, hogy mások élete még kevesebbet
ér a szemében. A múltkor tanúja voltam egy közlekedési balesetnek az
egyik nagyobb útkereszteződésben. Nem emlékszem az utcák nevére. Több
jármű ütközött össze, mindenütt emberi testek hevertek. Megérkeztek a
rendőrök, de ahelyett, hogy a sebesültek kórházba szállítására
összpontosították volna a figyelmüket, addig nem engedték elmozdítani
őket, amíg körbe nem rajzolták krétával, és le nem fényképezték
mindegyikőjüket – valószínűleg azért, hogy ha az ügy a bíróság elé kerül,
felhasználhassák a fényképeket.
– Ez mindennapos gyakorlat – jegyezte meg Tigris egykedvűen. – Túl
sokan vagyunk. Nálunk a törvény megengedi az abortuszt is. Csak enyhíti
a problémát, ha néhány ember meghal egy-egy autóbaleset során. De van
valami abban, amit az előbb mondtál. Az öngyilkosságot, a dzsiszatcut,
bármilyen véres megoldása legyen is egy személyes problémának, nálunk
nem övezi olyan előítélet, mint a ti országotokban. Sőt mi több, az egyik
leghíresebb népi történetünk, amit minden gyerek ismer, a negyvenhét
ronin, vagyis testőr története. A hanyagságuk miatt megölték az urukat,
Aszanót. Megesküdtek, hogy megbosszulják, s úgy is tettek. De utána
összegyűltek egy Ako nevű helyen, és valamennyien szeppukut követtek el,
hogy jóvátegyék a hanyagságukat. A szeppukut közönségesen harakirinek,
is nevezik, ami annyit tesz, mint hasfelvágás. Manapság az Ako-
szentélynél tartott ünnepségek idején mentesítő vonatokat kell indítani a
hívő zarándokok számára.
 – Nos, ha ilyen történetekkel etetitek a gyerekeiteket, ne csodálkozzatok
azon, hogy odavannak az öngyilkosságért.
– Pontosan így van – jelentette ki Tigris büszkén. – Évente huszonötezer
japán követ el öngyilkosságot. Csak a bürokraták vélik úgy, hogy
szégyellni való ez a statisztika. Minél látványosabb az öngyilkosság, annál
nagyobb elismerést vált ki. Nemrég egy fiatal egyetemista komoly hírnévre
tett szert azzal, hogy megpróbálta lefűrészelni a saját fejét. A szerelmesek
kéz a kézben vetik le magukat a nikkói Kegon-szakadék feneketlen
mélységébe. Az Oshima-szigeten lévő Mihara vulkán ugyancsak nagy
közkedveltségnek örvend. Az emberek lerohannak a kráter izzó lejtőjén, s
már lángol a cipőjük, amikor belevetik magukat a középen bugyborékoló
lávába. A minden lében kanál hatóságok nagy költséggel öngyilkosság-
megelőző Központot állítottak fel a csúcson, hogy visszaszorítsák e
népszerű szokást. De még mindig a jó öreg vonat az, amelynek kerekei a
legkényelmesebb nyaktilót kínálják. Fő előnye, hogy nem kíván külön
erőfeszítést. Másfél méteres ugrás az egész.
– Vérszomjas vén gazember vagy, Tigris. De minek mesélted el nekem
mindezt? Mi köze van ennek Shatterhand barátunkhoz és bájos kertjéhez?
– Nagyon is sok, Bondo-szan. Nagyon is sok. Az a helyzet, hogy a
mérges kert a legkívánatosabb hellyé vált Japán valamennyi
öngyilkosjelöltje szemében. Itt minden együtt van, amit csak kívánhatnak:
a híres Románc expresszel utazhatnak Kyotóig, azután következik a hajóút,
át a gyönyörű Belső-tengeren, amihez a japán történelem annyi híres
eseménye fűződik, majd a beppui kikötőtől a helyiérdekű vonattal utaznak
tovább Fukuokáig, ahol taxiba ülnek, vagy akár végig is sétálhatnak a
gyönyörű tengerparton e titokzatos Halálkastély félelmetes bástyáiig. S
akkor már csak meg kell mászniuk a falat, vagy becsempésztetniük
magukat egy élelmiszeres kocsin, s máris kezdődhet az utolsó, édes,
meditációba merült séta, esetleg kéz a kézben a szerelmesükkel a gyönyörű
ligeteken át. S végül a nagy hazárdjáték, a pacsinko, amit a japánok úgy
kedvelnek: melyik golyóra lesz felírva az illető száma; könnyű vagy
fájdalmas lesz-e a halála; egy Russell-vipera marja-e meg, amint végigsétál
a csendes, gondosan elgereblyézett utakon, vagy valamilyen halálos harmat
ereszkedik le rá észrevétlenül, amint valamelyik pompás fa alatt pihen
éjszaka? Esetleg éhségtől vagy kíváncsiságtól hajtva megkóstol néhányat a
piros bogyókból, vagy leszakít egy narancsszínű gyümölcsöt? Ha pedig
valaki gyorsan túl akar lenni rajta, mindig talál egy bugyborékoló, kénes
gőzforrást. Bármelyikbe veti is bele magát, a több ezer fokos hőmérséklet
legfeljebb egy kiáltásra hagy neki időt. Ez a hely a halál valóságos
szupermarketje: polcai tele az önelveszejtés csábos portékáival, s mindez
semmibe sem kerül. Ugye el tudod képzelni, hogy öreg és fiatal úgy
sereglik oda, mint valami szentélyhez? A rendőrség útakadályokat állított
fel. A hivatalos látogatóknak, vagyis a botanikusoknak és efféléknek
engedélyt kell felmutatniuk. De az öngyilkosjelöltek a réteken és
mocsarakon át is elvergődnek e szentélyhez, felkúsznak a falon, letörik a
körmüket, csak hogy bejussanak. A jó doktor természetesen el van
keseredve. Halálfejes, figyelmeztető táblákat helyezett el. De ezek csak
hirdetésként hatnak! Még arra sem sajnálta a pénzt, hogy egy héliummal
töltött léggömböt rögzítsen a kastélya tetejéhez. A léggömbről lógó
feliratok bírósági eljárással fenyegetik a jogtalan behatolókat. A léggömb
azonban –a doktor színlelt szándékával ellentétben– csak megkönnyíti a
kastély megtalálását. Itt a halál – hirdeti. Gyere és vedd el!
– Te nem vagy normális, Tigris! Miért nem tartóztatod le? Miért nem
gyújtod fel azt a helyet?
– Milyen indokkal tartóztassam le? Azért, mert Japánnak ajándékozta
ezt a páratlan növényritkaság-gyüjteményt? Felgyújtassak egy
fontmilliókat érő ingatlant, amely egy nagyra becsült, gaidzsin lakos
tulajdonában van? A fickó nem tett semmi rosszat. Ha bárkit vádolni lehet,
akkor azok maguk a japánok. Az igaz, hony gondosabban őrizhetné a
kertet és rendszeresebben küldhetné ki járőröket. És az is furcsa persze,
hogy mire kihívja a mentőket, az áldozatok már mindig halottak –
rendszerint csak egy csomag elmeszesedett csont marad meg belőlük, amit
valamelyik bugyborékoló vagy sziszegő gőzforrásból halásznak ki. Annak
a listának az alapján, amit megmutattam neked, az ember arra számítana,
hogy egyesek csak megnyomorodnak vagy megvakulnak. A Herr Doktor
maga is hangot adott a csodálkozásának. Véleménye szerint a vakság vagy
amnézia esetében az áldozatok véletlenül esnek bele valamelyik
gőzforrásba. Lehetséges. De amint már említettem, az áldozatok száma
már több mint ötszázra rúg, és a folyamatos publicitás egyre több embert
vonz majd a Halálkastélyhoz. Véget kell vetnünk ennek.
– Milyen lépéseket tettek eddig?
– Vizsgálóbizottságok keresték fel a doktort. A lehető legudvariasabban
fogadta őket. Könyörgött nekik, tegyenek valamit. Védjék meg az
illetéktelen behatolóktól. Panaszkodott, hogy zavarják a munkáját, értékes
gallyakat törnek le, leszedik a növényritkaságok termését. Azt állítja, kész
együttműködni bármilyen javasolt intézkedés megvalósításában… kivéve
tervének feladását, mivel az oly kedves a szívének, oly nagyra értékelik a
japán botanikusok, és így tovább. Tett még egy további nagylelkű ajánlatot
is. Felépít egy kutatóintézetet, ahol – és most jól figyelj! – a maga
választotta munkásokkal kivonatná a mérget a növényeiből és a sűrítményt
ingyen egy megfelelő orvosi kutatóintézet rendelkezésére bocsátana.
Biztosan észrevetted, hogy ezek közül a mérgek közül soknak a híg oldata
értékes gyógyszer.
– De hogy kerül mindez a te asztalodra?
Bond elálmosodott. Négy óra volt, s a kerámiacserepes háztetőktől
csipkézett szürke horizont: kezdett világosodni. Bond felhajtotta a maradék
szakét. Már nem is érezte az ízét, ami biztos jele volt annak, hogy túl sokat
ivott. Ideje, hogy ágyba bújjon. De Tigris minden jel szerint képtelen
abbahagyni ezt az őrült témát. A nevetséges, lidércnyomásos történet, amit
akár Poe, Le Fanu, Bram Stoker vagy Ambrose Bierce is írhatott volna, sok
apró, de eredeti részletet árult el Japánról.
Úgy tűnt, Tigris észre sem veszi, milyen késő van. Talán csak a
szamurájarc durva, baljós vonásai mélyültek el jobban. A megszelídített és
civilizált vad mongol, mely ketrecbe zárt vadállatként mindig ott
rejtőzködött a feketén csillogó tekintet mélyén, egyre jobban
megmutatkozott. De az időnkénti fészkelődésen kívül semmi sem utalt rá,
hogy Tigrist érdekli, sőt izgatja a téma.
– Egy hónappal ezelőtt, Bondo-szan, odaküldtem az egyik legjobb
emberemet, hogy próbálja meg felderíteni, mi folyik ott. A miniszter adta
ki rá a parancsot, a belügyminiszter. Ő pedig a miniszterelnöktől kapott
erre utasítást. Az ügy kezdett nyilvános vita tárgyává válni. Kiválasztottam
egy megfelelő embert. Azt az utasítást adtam neki, hogy hatoljon be a
helyre, nézzen körül és tegyen jelentést. Egy héttel később, Bondo-szan, a
Halálkastélytól nem messze a tengerparton találták meg, megvakítva,
önkívületi állapotban. A teste alsó része szörnyű módon össze volt égetve.
Egy szitakötőkről szóló haikut motyogott szüntelenül. Később rájöttem,
hogy fiatal korában ő is játszotta a japán gyerekek egyik kedvenc játékát.
Egy nőstény szitakötőre cérnát kötött, azután szabadon engedte. A nőstény
odacsalja a hímeket, azok ráakaszkodnak ás semmi áron nem hajlandók
elengedni, így aztán rövid idő alatt rengeteg hím szitakötőt lehet
összefogdosni. A haiku – vagyis tizenhét szótagból álló vers –, amit az
emberem rövidesen bekövetkezett haláláig mondogatott, a következő volt:
“Pusztaság! Rózsaszín szitakötők repkednek sírok fölött.”
James Bond úgy érezte, álmodik; a kis szoba, rizspapírutánzat és
cédrusfurnér válaszfalaival, a nyitott fal előtt homályba burkolózó apró
kerttel, ahol víz csordogált, a közelgő hajnaltól vöröses látóhatár, az este
során elfogyasztott rengeteg szaké és elfüstölt cigaretta utóíze, az elbeszélő
halk hangja – mintha a csillagos ég alatt álló sátorban hallgatta volna a
gonosz varázslóról szóló mesét. Pedig mindez megtörtént a közelmúltban,
itt a közelben – és egyre folytatódik. S ez az, ami miatt Tigris idehívta.
Miért? Mert magányos? Mert nincs senki más, akiben megbízhatna? Bond
felkapta félálomban lekonyuló fejét
– Elnézést, Tigris ... Mit csináltál ezután?
Úgy tűnt, Tigris Tanaka még egyenesebb háttal ül tatamigyékénye arany
négyszögén. Egyenesen Bondra nézett.
– Mit tehettem volna? Semmit nem csináltam azon kívül, hogy
bocsánatot kértem a feljebbvalóimtól. Vártam, hogy adódjon végre egy
megfelelő alkalom. Vártam, hogy eljöjj hozzám.
– Én?
– Téged küldtek. Lehetett volna valaki más is.
James Bond ásított. Képtelen volt visszatartani. Úgy érezte, sose lesz
vége ennek az estének. Tigrist mintha felhúzták volna, csak beszél. Vajon
mikor fog lejárni?
– Tigris! Ideje, hogy aludni menjünk. A többit majd holnap
megbeszéljük. Természetesen bármilyen tanáccsal szívesen a
rendelkezésedre állok. Tisztában vagyok vele, milyen bonyolult ez a
probléma. De pontosan ezek azok a problémák, amelyekre aludni kell
egyet.
Bond készült, hogy fölálljon.
– Ülj vissza, Bondo-szan! – szólalt meg Tigris parancsoló hangon. – Ha
egy kicsit is fontos számodra a hazád, holnap elindulsz. – Ránézett az
órájára. – Tizenkettő húszkor, a tokiói főpályaudvarról. A végcélod
Fukuoka a déli Kyushu szigeten. Nem mész vissza a szállodába. Nem
találkozol Dikkóval. Mostantól fogva a személyes parancsaimnak
engedelmeskedsz. Világos? – kérdezte Tigris, ezúttal egészen halkan és
lágyan. Bond olyan hirtelen egyenesedett fel, mintha valami megcsípte
volna.
– Az isten szerelmére, miről beszélsz, Tigris?
– Néhány nappal ezelőtt az irodámban fontos dolgot hoztál a
tudomásomra. Lényegében azt mondtad, hogy felhatalmazásod, van
bármilyen személyes szolgálat elvégzésére a Magic 44-ért cserében.
– Azt nem mondtam, hogy felhatalmazásom van. Én úgy értettem, hogy
személyes felelősségemre kész vagyok bármit megtenni.
– Ez nekem teljesen elegendő. Szavadon fogtalak, s kihallgatást kértem
a miniszterelnöknél. Beleegyezett a dologba, de azzal, hogy az ügy
maradjon államtitok, amelyről csak ő és én tudunk… no meg
természetesen te.
– Gyerünk, Tigris! – vágott közbe Bond türelmetlenül. – Állj elő a
farbával! Mit kell csinálnom?
De Tigris nem hagyta sürgetni magát.
– Bondo-szan, most őszinte leszek veled, s te nem fogsz megsértődni,
mert barátok vagyunk. Rendben van? Nos, szomorú tény, hogy én és még
sok más vezető pozícióban lévő japán, nem tekintünk valami nagy
respektussal a brit népre a háború óta. Nemcsak hogy elveszítettetek egy
nagy birodalmat, de szinte úgy tűnt, igyekeztetek két kézzel szétszórni.
Rendben van – emelte fej a kezét –-, most ne menjünk bele mélyebben, mi
volt az oka ennek a politikának, de amikor Szueznél megpróbáltátok
megállítani lecsúszásotokat a teljes tehetetlenségbe, csak annyit sikerült
elérnetek, hogy elkövettétek a világtörténelem egyik legnagyobb, ha nem a
legnagyobb baklövését. Emellett a kormányotok egyre képtelenebbnek
tűnik a kormányzásra, s az ország tényleges irányítását átengedte a
szakszervezeteknek, azok pedig minden jel szerint az “egyre kevesebb
munkáért egyre több bért” elvét követik. Ez a kényeztetés, a kemény
munkától való húzódozás egyre jobban kikezdi a brit nép erkölcsi tartását,
amelyet egykor az egész világ csodált. Mára egy lusta, céltalan, élvhajhász
bandává lettetek, amelyik szerencsejátékkal és lottózással tölti az idejét,
siránkozik az időjárás és az ország hanyatlása miatt, s a világ
legszennyesebb újságjainak lapjain nosztalgikusan csámcsog a királyi
családról és az úgynevezett arisztokráciáról szóló pletykákon.
James Bond dőlt a nevetéstől.
– Neked aztán van pofád, Tigris! Ezt le kellene írnod, és Nyolcvanéves
aláírással beküldened a Timesnak. Jobb lenne, ha átjönnél, és saját
szemeddel néznéd meg az országot. Nem is állnak olyan rosszul a
dolgaink.
– Bondo-szan, most saját magad ismerted be a bűnösségeteket. “Nem is
állnak olyan rosszul a dolgaink.” Valóban. Mintha csak egy szipogó iskolás
fiú magyarázkodását hallanám, aki csupa rossz jegyet vitt haza az év
végén. Az igazság az, hogy az a maroknyi barátotok, aki még megmaradt,
úgy látja, nagyon is rosszul állnak a dolgaitok. Te pedig idejössz hozzám,
és szuperfontos felderítési anyagokat kérsz tőlem, hogy megtámogasd az
egykori nagyhatalom rogyadozó romjait. Miért adnánk oda? Mi hasznunk
lenne belőle, Bondo-szan? Olyan lenne, mintha repülősót tartanánk egy
ronggyá vert nehézsúlyú bokszoló orra alá, egy perccel azelőtt, hogy
végérvényesen kiütik.
 – Menj a fenébe, Tigris! – kiáltott fel Bond dühösen. – Ti itt egy csapat
harcias, potenciális gyilkosként arról álmodoztok, miként szabadulhatnátok
meg amerikai gazdáitoktól és játszhatnátok ismét szamurájosdit, miközben
vicsorogtok az alázatos mosolyotok mögött, s mindenkit csak a saját
mércétek szerint ítéltek meg. Valamit azért jobb, ha nem felejtesz el, édes
barátom! Anglia ugyan kivérzett a világháborúkban, a szociálpolitikánk
következtében talán valóbán túl sok mindent várunk el ingyen, és az is
lehet, hogy túl gyorsan szabadítottuk fel a gyarmatainkat, de még mindig
mi másszuk meg az Everestet, rengeteg sportágban megverünk bárkit a
világon és jó néhány Nobel-díjasunk van. Lehet, hogy a politikusaink
tökfejek, de azt hiszem, a tieitek is azok. Minden politikus az. A brit néppel
pedig nincs semmi hiba, bár csak ötvenmillióan vagyunk.
Tigris Tanaka elégedetten elmosolyodott.
– Nagyon jól mondod, Bondo-szan. Gondoltam, hogy elhagy a híres
hidegvéred, ha elég keményen odamondogatok neked. Csak kíváncsi
voltam rá. És ha tudni akarod, majdnem ugyanezt mondtam el a
miniszterelnöknek. S tudod, mit válaszolt rá? Azt mondta: Rendben, Mr.
Tanaka. Tegye próbára Bond kapitányt. Ha sikerrel jár, elhiszem, hogy
léteznek még Nagy-Britanniában kiváló emberek, s az a bizonyos értékes
információ biztonságban lesz a kezükben. Ha elutasítja a próbatételt,
udvariasan utasítsa el az ő kérését is.
Bond türelmetlenül megvonta a vállát. Még mindig neheztelt Tigris
kirohanása és a féligazságok miatt, amik a szavak mögött rejlettek.
– Rendben van, Tigris! Mi lesz ez a nevetséges próbatétel? Gondolom,
valami tipikus szamuráj-őrültség?
– Többé-kevésbé – hagyta rá Tanaka egykedvűen. – Be kell hatolnod a
Halálkastélyba, és meg kell ölnöd az ott lévő sárkányt.
 9

Instant Japán

A fekete Toyopet végigszáguldott a kihalt utcákon, amelyek csillogtak a

felkelő gyönyörű nap harmatától.
Tigris lezser öltözéket viselt, mintha vidéki kirándulásra készült volna.
Kisméretű utazótáska hevert mellette az ülésen. Egy fürdőbe igyekeztek,
amely Tigris szerint különleges és rendkívül kellemes szolgáltatásokat
kínál. Tigris még hozzátette, hogy az intézmény egyben tökéletes
diszkréciót is biztosít, így ez megfelelő alkalom lesz arra, hogy
megkezdjék Bond külsejének japánosabbá alakítását.
Tigris Bond minden ellenérvét félresöpörte. A doktor minden jel szerint
halállal kereskedik. Azért, mert őrült? Vagy ebben leli kedvét? Tigris nem
tudta, s nem is érdekelte a dolog. Nyilvánvaló politikai okokból a doktor
meggyilkolását – amit hivatalosan jóváhagytak – nem végezheti el egy
japán, így aztán Bond éppen jókor jelent meg a színen. Nagy gyakorlata
van ehhez hasonló akciókban, s ha később a japán rendőrség letartóztatná,
megfelelő történetet lehet kitalálni, ami külföldi titkosszolgálatokra keni az
ügyet. Bíróság elé állítják, elítélik és azután szép csendben kicsempészik
az országból. Ha nem jár sikerrel, akkor a doktor vagy őrei valószínűleg
megölik. Ez nagyon sajnálatos lenne. Bond kijelentette, hogy neki személy
szerint semmi baja a svájci botanikussal. Tigris erre azt válaszolta, hogy
minden, rendes embernek kötelessége eltenni láb alól valakit, akinek már
ötszáz embertársa élete szárad a lelkén. Nem így van? És egyébként is,
Bondot jól megfizetik ezért az akcióért: megkapja cserébe a Magic 44-et.
Nem nyugtatja-e ez meg a lelkiismeretét? Végső érvként Bond azzal
hozakodott elő, hogy az akció egyébként is kivihetetlen. Japánban egy
külföldit öt mérföldről felismernek. Tigris közölte, hogy erre is gondolt, s
első lépésként meglátogatják ezt a bizonyos diszkrét fürdőt. Ott Bond
megkapja az első kezelést, s még alhat is valamennyit, mielőtt Tigrissel
együtt félszállnak a vonatra.
– Egyébként – tette hozzá Tigris sátáni mosollyal – a kezelés egy része
amúgy is a lehető legkellemesebb és legpihentetőbb lesz. A fürdő belülről
úgy nézett ki, mint egy japán vendéglő: néhány gondosan elhelyezett kő –
út gyanánt – a kertben növő törpefenyők között, szélesre tárt, sárgán
megvilágított ajtó, amely mögött lakkozott padló fénylett, három
mosolygó, hajlongó nő, akik tökéletesen frissnek látszottak, mintha nem is
hajnali öt óra lett volna, és az elmaradhatatlan – makulátlanul tiszta, de
túlságosan kicsi – papucsok sora. Jó néhány meghajlás és viszontmeghajlás
után Tigris mondott pár szót, majd levették a cipőjüket és Bond zokniban
(Tigris rövid magyarázattal szolgált; a nők felemelt kezük mögött
udvariasan kuncogtak) követte az egyik nőt a fényesre vikszelt folyosón,
ahonnan egy nyitott ajtón át beléptek egy kis helyiségbe, amely egy török
fürdő és egy hálószoba kombinációja volt. Egy fiatal lány, aki szoros
rövidnadrágon és egy apró fehér melltartón kívül semmit nem viselt,
mélyen meghajolt, és bocsánatot kérve elkezdte kigombolni Bond
nadrágját. Bond elkapta a lány kezét.
– Tanaka-szan! – fordult részben kérő, részben parancsoló hangon az
idősebb nőhöz, aki éppen becsukni készült a szobácska ajtaját. Hamarosan
előkerült Tigris, egy szál alsónadrágban.
– Mi baj van már megint?
– Idehallgass, Tigris! Biztos vagyok benne, hogy ez a csinos lány és én
nagyon jól megértjük majd egymást. Csak azt mondd meg, mi a menü! Én
eszem meg őt, vagy ő engem?
– Bondo-szan, végre tényleg meg kell tanulnod engedelmeskedni,
anélkül, hogy kérdéseket tennél fel. A következő néhány napban ez lesz a
kapcsolatunk lényege. Látod azt a ládát? A lány levetkőztet és beültet a
ládába, amely alatt faszén-tűz ég. Izzadni fogsz. Körülbelül tíz perc után
kisegít a ládából és a fejed búbjától a talpadig lemos. Valószínűleg még a
füledet is kitisztogatja egy különleges elefántcsont szerszámmal. Ezek után
feltölti a padlóba mélyített, csempézett medencét egy lemoshatatlan, sötét
festékkel, amelyet tőlünk kapott. Beleülsz a fürdőbe, kényelmesen
elterpeszkedsz, megmosod az arcod és a hajad is. A lány azután megszárít,
és japánosra vágja a hajadat. Végül lefekszel arra az ágyra, és a lány
megmasszíroz – olyan hosszan és kellemesen, ahogyan csak kívánod.
Utána alhatsz egészen addig, amíg szalonnás tojással és kávéval fel nem
ébresztenek. Akkor jó reggel kívánsz a lánynak és megborotválkozol – de
csinálhatod fordítva is –, s ezzel végeztünk is.
Tigris kérdezett valamit a lánytól, aki fekete frufruját kacéran
hátrasimítva válaszolt valamit: – A lány azt mondja, hogy tizennyolc éves
és Mariko Icsibannak hívják. Mariko azt jelenti: “igazság". Az Icsiban
pedig, hogy “egyes számú". Ezekben az intézményekben számozzák a
lányokat. S most kérlek, ne zavarj többet. Ugyanolyan kellemesen fogok
szórakozni, mint te – persze diófapác nélkül. És ami a jövőt illeti, kérlek,
bízz bennem. Egy sor tökéletesen új élményben lesz részed. Lehet, hogy
furcsák és meglepőek lesznek. Egyik sem lesz fájdalmas – legalábbis amíg
velem vagy. Engedd át magad nekik! Élvezd őket, mintha minden egyes
alkalom az utolsó lenne! Rendben van? Akkor jó éjt, kedves Bondo-szan!
Az éjszaka ugyan rövid lesz, de ha jól kihasználod, tökéletes élvezetben
lesz részed, egészen az utolsó kéjes vonaglásig. Ahogy mondani szokták,
“új ember leszel", mikor felkelsz – intett cinkosan Tigris, és becsukta maga
mögött az ajtót.
James Bond – legalábbis egy szempontból – megértette Tigris utasítását.
Amint Mariko ügyes ujjai kigombolták a nadrágját, azután az ingét, Bond
felemelte a lány állát, és megcsókolta a lágy, engedelmes, bimbóhoz
hasonló ajkat. – Később, amikor a kényelmes faládában ülve izzadt,
nagyon fáradtan, s kellemesen spiccesen, eszébe jutott elkeseredett
töprengése a Queen Mary rózsakertben. Tovább mélyültek Bond szája
körül az ironikus ráncok, amikor felidézte magában M-mel folytatott
beszélgetését, aki figyelmeztette, hogy teljesen fölösleges fegyvert vinnie
magával erre a tisztán diplomáciai küldetésre.
Mariko a fali tükörben igazgatta a haját és a szemöldökét. Bond
odaszólt neki:
– Mariko, kiszállok! – A lány elmosolyodott és meghajolt. Sietség
nélkül levette a melltartóját, és odalépett a faládához.
Mit is mondott Tigris arról, hogy új ember lesz belőle? – próbált
visszaemlékezni Bond, miközben megfogta a segítőn felé nyújtott kezet, és
figyelte, hogyan feszül meg a lány melle, amint kisegíti a ládából és maga
felé húzza.
Valóban új ember volt, aki Tigrist követte a tokiói főpályaudvar
csarnokán át. Bond arca és keze világosbarna árnyalatú volt, csillogóra
olajozott fekete haját a lány elöl félhosszúra vágta és a homlokába fésülte,
szemöldökének külső végét pedig gondosan úgy borotválta le, hogy felfelé
hajoljon. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint az utasok többsége: csuklónál
begombolt fehér pamutinget, olcsó, fekete, hurkolt selyem nyakkendővel,
amit egy lapos arany nyakkendőtű tartott pontosan középen. Fekete
konfekciónadrágja, amit egy olcsó fekete műanyag öv fogott össze, hátul
kissé bő volt, mert a japánok ülepe általában lejjebb van, de a műanyag
szandál és a sötétkék nejlonzokni pontosan megfelelő méretű volt. Válláról
a Japán Légitársaság elnyűtt utazótáskája lógott, benne egy váltás inggel,
trikóval, alsónadrággal, zoknival, néhány csomag Shinsei cigarettával, és
olcsó japán piperecikkekkel. A zsebében egy fésű lapult, egy használt
pénztárca, benne körülbelül ötezer jen, kis címletekben, egy erős zsebkés –
a japán törvényeknek megfelelően két hüvelyknél nem hosszabb pengével
– és egy csomag papírzsebkendő. (Később Tigris elmagyarázta, miért nem
kapott vászonzsebkendőt: Bondo-szan, micsoda szokás ez, hogy ti
nyugatiak egy darab selyembe vagy finom vászonba fújjátok az orrotokat,
azután gondosan betakargatjátok a taknyot és a zsebetekben őrizgetitek,
mintha valami kincsről lenne szó. Mi lenne, ha mindent, ami a testetekből
távozik, ugyanígy kezelnétek? Tehát ha Japánban ki akarod fújni az
orrodat, tedd meg illendő módon, s azon nyomban diszkréten szabadulj
meg az eredménytől.)
Magassága ellenére Bond elég jól belevegyült a nyüzsgő, lökdösődő
tömegbe. “Álruháját” titokzatos módon már ott találta a fürdőszobájában,
Mariko nagy élvezetét lelte az öltöztetésében.
– Parancsoljon, japán úr! – mondta elégedetten, majd egy utolsó futó
csókot nyomott Bond szájára, és odasietett az ajtóhoz, amin Tigris
kopogott. Bond saját holmiját addigra már elvitték.
– A holmidat, azzal együtt, amit a szállodában hagytál, elszállítjuk
Dikko lakására. Dikko még ma tájékoztatni fogja a főnöködet, hogy velem
együtt elutaztál a tokiói Magic Központba, ami a valóságban egynapi
utazásra van Tokiótól, s közölni fogja, hogy néhány napig távol leszel.
Dikko is azt hiszi, hogy ez tényleg így van. A saját osztályomon csak
annyit tudnak, hogy te is velem vagy. Most pedig felszállunk a déli parton
lévő Gamagoriba induló expresszre, onnan pedig az esti szárnyas hajóval
átkelünk az Ise-öblön Toba halászkikötőbe. Ott töltjük az éjszakát. Lassan
jutunk el Fukuokára, hogy legyen időm a kiképzésedre és oktatásodra. Meg
kell ismertesselek a japán viselkedéssel és szokásokkal, hogy lehetőleg
minél kevesebb hibát kövess el, ha elérkezik az idő.
A csillogó, narancs- és ezüstszínű expressz begördült. -Tigris
feltolakodott, míg Bond két vagy három nőt maga elé engedett. Amikor
leült Tigris mellé, az dühösen suttogva lehordta.
– Az első lecke, Bondo-szan! Ne engedd előre a nőket! Lökd őket félre,
taposs rájuk. A nők nálunk nincsenek kivételezett helyzetben. Nagyon öreg
emberekkel esetleg udvarias lehetsz, de senki mással. Megértetted?
– Igenis, mester – válaszolta Bond gúnyosan.
– És csak semmi nyugati stílusú viccelődés, amíg a tanítványom vagy!
Komoly feladat végrehajtására indulunk.
– Rendben van, Tigris – mondta Bond beletörődve. – De az isten verje
meg...
– Tigris fölemelte a kezét.
– Ez pedig a másik dolog. Ne káromkodj, kérlek! A japán nyelvben
nincsenek durva szavak, és senki nem szokott szitkozódni.
– Az isten szerelmére, Tigris! Egyetlen magára valamit is adó férfi sem
képes végigcsinálni egy napot anélkül, hogy néhány négybetűs szó
segítségével ne tenné túl magát az élet bosszúságain, és ki ne engedné a
fölösleges gőzt. Ha késel a főnököddel megbeszélt találkozóról, és közben
rájössz, hogy otthon hagytad az összes papírodat, biztosan neked is
kicsúszik a szádon, hogy “Az a jóságos"... vagy valami hasonló cifraság.
– Nem – válaszolta Tigris. – Azt mondanám, hogy shimata, ami annyit
tesz, hogy hibáztam.
– Semmi erősebbel?
– Ennél nincs erősebb.
– Nos, tegyük fel, hogy sofőröd hibájából hagytad otthon a papírokat.
Nem hordanád le jó alaposan?
– Ha azt akarnám, hogy új sofőrt kelljen keresnem, akkor elképzelhető,
hogy bakyarónak titulálnám, ami szerencsétlen hülyét jelent, vagy akár
konchikishónak, ami annyit tesz: te állat. De ezek halálos sértések, és joga
lenne értük megütni. Az viszont biztos, hogy azonnal kiszállna a kocsiból
és soha többé nem látnám.
– Ezek lennének a japán nyelv legdurvább szavai!? És mi van a
tabukkal? A császárral, az ősökkel meg a különféle istenekkel? Soha nem
külditek őket a pokolba vagy még rosszabb helyre?
– Nem, annak nem lenne semmi értelme.
– És mi a helyzet a szexuális életből vett kifejezésekkel. A nemi szervek
emlegetésével?
– Két szavunk van: a csimbo, ami a férfi és a monko, ami a női nemi
szervet jelenti. De ezek pusztán durva anatómiai megjelölések.
Káromkodásra nem használjuk őket. A nyelvünkben nincs semmi ilyesmi.
– Hát... szóval... csodálkozom. Erőszakos nép, finom nyelv! Erről
tanulmányt kell írnom. Nem csoda, hogy nem marad más választásotok,
mint az öngyilkosság, ha megbuktok a vizsgán, vagy a barátnőtök
lenyakazása, ha már nagyon a terhetekre van.
– Inkább a vonat vagy a villamos alá szoktuk lökni őket – nevetett
Tigris.
– Nos, ami engem illet, szerintem sokkal jobb, ha az ember jó alaposan
elküldi őket a fenébe, s azzal elintézettnek tekinti az ügyet.
– Elég volt, Bondo-szan! – intette le Tigris türelmesen. – Lezártuk a
témát. De nagyon szépen megkérlek, tartózkodj ezeknek a szavaknak a
használatától, s attól is, hogy magad durva légy. Legyél inkább mindig
nyugodt, szenvtelen, egykedvű. Ne mutasd ki a dühödet. Mosolyogj a
balszerencsén. Ha kificamítod a bokádat, csak nevess.
– Kegyetlen tanító vagy, Tigris.
 – Ez még csak a kezdet, Bondo-szan – vigyorgott elégedetten Tigris. –
De most menjünk és együnk meg igyunk valamit az étkezőkocsiban.
Rengeteg Suntoryt itattál meg velem tegnap, s a kutyaharapást csak a
bőrével lehet gyógyítani.
– A szőrével – javította ki Bond.
– Pár szál szőr nem lesz elég, Bondo-szan. Az egész bőrre szükségem
van.
James Bond keményen küzdött az evőpálcákkal, a nyers
polipdarabkákkal és a csészényi rizzsel (meg kell szoknod az ország
különlegességeit, Bondo-szan!), közben figyelte az elsuhanó csipkés
partvonalat, amely mentén csillogó rizsföldek sorakoztak. Arra riadt fel
gondolataiból, hogy valaki hátulról erőteljesen meglöki. Állandóan
lökdösték, ahogy a pult mellett ült – a japánok nagy lökdösődök –, de most
hátrafordult, és még látta a tömzsi férfi hátát, mielőtt az eltűnt volna a
szomszéd fülkében. Fehér szalag látszott a füle mögött, ami arra utalt, hogy
gézmaszk van rajta, és csúf fekete bőrkalapot viselt. Amikor visszamentek
a helyükre, Bond észrevette, hogy ellopták a pénztárcáját. Tigris elképedt.
– Nagyon ritkán történik Ilyesmi Japánban – mondta védekezőén. – De
oda se neki. Veszek neked egy másikat Tokióban. Hiba lenne a kalauzt
hívatni. Nem akarunk feltűnést kelteni. A következő állomáson kihívnák a
rendőrséget, mindenféle kérdést tennének fel és különböző kérdőíveket
töltetnének ki. Úgysem tudnák megtalálni a tolvajt. A fickó már biztosan
zsebre tette a maszkját és a kalapját, képtelenek lennénk felismerni.
Sajnálom, hogy ilyesmi történhetett. Remélem, nem vagy érte dühös!
– Persze hogy nem. Semmiség az egész.
Gamagoriban, egy barátságos tengerparti faluban szálltak le. A dombos
szigeten, amely a faluval szemben emelkedett ki az öbölből, híres szentély
van – közölte Tigris. Nagyszerű volt az egyórás szárnyashajó-út, keresztül
az öblön, az ötven mérföldnyire lévő Tobába. Amikor kiszálltak, Bond egy
tömzsi férfi körvonalait vélte felfedezni a tömegben. Lehet, hogy a tolvaj
az, aki a vonaton ellopta a pénztárcáját? Bond elhessegette magától a
gondolatot, és követte Tigrist a vidám papírzászlócskákkal és
lampionokkal díszített szűk utcákon, a jól ismert diszkrét, törpefenyőkkel
szegélyezett bejáratig, amit már annyira megszokott. Már várták és nagy
tisztelettel üdvözölték őket. Bondot éppen eléggé kifárasztotta ez a nap.
Nem sok kedve volt a meghajlásokhoz és mosolyokhoz. Boldog volt,
amikor végre egyedül maradt a dühítően ízléses szobácskában, a szokott
ízléses teáskannával, ízléses teáscsészével és ízléses rizspapírba csomagolt
cukorkákkal. Leült a zsebkendőnyi kertre nyíló ajtóban. A kert végében
meredek partfal nyúlott le a tengerig. Rosszkedvűen bámulta a túlsó parton
álló hatalmas szobrot, amely egy keménykalapot és zsakettet viselő férfit
ábrázolt. Tigris előzőleg elmondta neki, hogy a férfi Mikimoto, a
tenyésztettgyöngy-ipar megalapítója, aki Tobában született és szegény
halászként tengette életét, míg föl nem fedezte, miként lehet
homokszemeket dugni az élő gyöngy kagyló héjai közé, hogy az gyöngyöt
válasszon ki köré. “Mi a fenébe keveredtem?” – kérdezte magától. Amint
ott ült sorsát átkozva, belépett Tigris, és nyersen ráparancsolt, hogy vegyen
fel egyet a jukaták közül, amelyek a papírfalba épített ruhásszekrényben
lógtak az ágynemű mellett.
– Tényleg koncentrálnod kell, Bondo-szan – mondta Tigris
megenyhülten. – De azért haladsz. Jutalmul bőségesen rendeltem szakét,
vacsorára pedig a hely specialitását, homárt hoznak majd.
Bond nyomban jobban érezte magát. Alsónadrágra vetkőzött, bebújt egy
sötétbarna jukatába (Állj! – szólt rá Tigris. – A jobb szárnyat hajtsd át a
balra, csak a halottak viselik fordítva), és lótuszülésben letelepedett
Tigrissel szemben az asztal mellé. El kellett ismernie, hogy a kimonó
szellős és kényelmes viselet. Mélyen meghajolt.
– A legkedvemrevalóbb programot állítottad össze. Most pedig Tigris,
mesélj azokról az időkről, amikor kamikázénak képeztek ki! Mindan
részlet érdekel. Mi volt ez az egész?
Meghozták a szakét. A csinos pincérlány letérdelt a tatamira, és
mindkettőjüknek töltött. Tigris figyelmes volt, vizespoharakat rendéit.
Bond egyetlen hajtással kiitta a magáét.
– Mértéktelen italozási szokásod jól passzol jövőbeni
személyazonosságodhoz.
– Miért, mi leszek?
– Fukuokai szénbányász. Sok magas férfi dolgozik ott a bányában. A
kezed nem elég kérges, de majd azt mondjuk, hogy csillés vagy. Amikor
eljön az ideje, szénport tömködünk a körmöd alá. Ahhoz is túl ostobának
találtak, hogy csákányt adjanak a kezedbe. Süketnéma teszel. Tessék, itt
van – csúsztatott Bond elé egy elnyűtt, gyűrött és szamárfüles kartonlapot.
– Csumbo de oshi, vagyis süketnéma, ez áll rajta.
A fogyatékosságod sajnálatot és némi undort kelt majd. Ha valaki
megszólít, mutasd meg neki a kártyát! Békén fog hagyni. Lehet, hogy
néhány pénzdarabot is adnak majd. Fogadd el, és hajolj meg jó mélyen.
– Nagyon szépen köszönöm. Gondolom, ezeket a borravalókat azután
be kell fizetnem a titkos számlátokra?
 – Erre nem lesz szükség – válaszolta Tigris pléhpofával. – Az akcióval
járó költségek közvetlenül a miniszterelnök költségvetését terhelik.
– Megtisztelő – hajolt meg Bond. – Most pedig, vén gazfickó –
egyenesedett ki –, szakét kérek és mesélj a kamikázékról! Ha eljön az
ideje, kész vagyok eljátszani a süketnéma bányászt Fukuokáról. Az
emberek előtt kész vagyok a legjobb képességem szerint hajlongani. De ha
magunkban vagyunk, az isten szerelmére, akkor az “Az a jóságos ..." a
jelszó, vagy egy cölöpverő gép alá teszem a fejem, mielőtt még
elvégeznénk a kezdő rúgást. Rendben van?
Tigris mélyen meghajolt.
– Shimata! Hibáztam! Túl kemény voltam veled. Éppúgy kötelességem
szórakoztatni a barátomat, mint oktatni a tanítványomat. Emeld fel a
poharat, Bondo-szan! A lány csak akkor tölt neked. Jól van. Tehát a
kamikázék érdekelnek.
Tigris előre-hátra hintázott, sötét bérgyilkostekintete elmélázóvá vált.
Nem nézett Bondra.
– Majdnem húsz évvel ezelőtt történt. Nagyon sötétek voltak hazám
kilátásai. Berlinben és Rómában végeztem felderítési tevékenységet. Távol
voltam a légiriadótól, és még távolabb a frontvonaltól. Minden éjszaka
hallgattam, ahogy az otthoni rádió adásában beolvassák az újabb rossz
híreket az amerikai erők lassú, de biztos előrehaladásáról, szigetről
szigetre, repülőtérről repülőtérre. Oda se figyeltem a nácik hamis híreire,
hanem csak arra tudtam gondolni, hogy a hazám veszélyben van, s
szüksége van rám, hogy megvédjem. – Tigris elhallgatott. – A bor
megsavanyodott a számban, a lányok kihűltek az ágyamban. Hallgattam a
beszámolókat a hős kamikázék tetteiről. A kamikaze “isteni szelet" jelent,
amely a tizenharmadik században szétszórta Kubláj kán flottáját, s így
megóvta Japánt attól, hogy a mongolok elfoglalják. Azt mondtam
magamban, ez aztán a halál: a tökéletes, az abszolút pusztulás, a
maradéktalan öngyilkosság. Kitüntetés ugyan nem járt érte, de óriási
veszteségeket okozol vele az ellenségnek. Úgy tűnt, ez a leghősiesebb
formája az egyéni küzdelemnek, amit ember valaha is ismert. Majdnem
negyvenéves voltam. Teljes életet éltem. Úgy gondoltam, beállhatnék egy
fiatalabb ember helyére. A módszer egyszerű volt. Repülőgépet vezetni
könnyen megtanul az ember. A vadászgépek elvezették az embert a
támadás helyszínére. Ott már csak célba kellett venni a legnagyobb hajót,
lehetőleg egy anyahajót, amely repülőgépeket, szállít a szigetekre, hogy
azok a hazámat támadják. A hajó fölé kerülsz, azután célba veszed a
felszállópályát és a liftet, ami az anyahajó szíve. A híd vagy a vízvonal
szóba sem jöhet, mert azokat vastag páncélzat borítja. A fedélzet értékes
gépeit kellett célba venni. Érted?
Tigris számára megszűnt a külvilág. Visszatért a múltba, újra a
háborúban harcolt. Bond ismerte ezt az állapotot. Maga is gyakran
visszatért a kísértő emlékek erdejébe. Felemelte a poharát. A térdelő lány
meghajolt, és töltött.
– Igen. Folytasd, Tigris! – mondta Bond.
– Kierőszakoltam a Kempeitajnál, hogy elfogadják a lemondásomat,
visszatértem Japánba, és némi csúszópénz árán bejutottam egy kamikáze-
kiképző osztagba. Nem volt könnyű bekerülni ezekbe az osztagokba. Úgy
tűnt, a nemzet valamennyi ifja így akarja szolgálni a császárt. Ebben az
időben már fogytán voltak a repülőgépeink, ezért kénytelenek voltunk
áttérni a baku alkalmazására, ami jóval körülményesebb volt. A baku egy
apró, jórészt fából épült repülőgép volt, orrában ötszáz kilogramm
robbanóanyaggal – lényegében egy repülő bomba. Motorja nem volt, egy
vadászbombázó törzse alól indították. A pilótának mindössze egy
botkormány állt rendelkezésére az irányításához. – Tigris felnézett. –
Nekem elhiheted, Bondo-szan: rettenetes és mégis gyönyörű látvány volt,
ahogy egy-egy csoport támadásba indult. A hófehér inget és fejük körül az
ősi fehér szalagot, a szamurájok jelvényét viselő fiatal férfiak, amint
boldogan rohannak a gépek felé, mintha a szerelmesük karjába sietnének.
Aztán feldübörögtek az anyagépek motorjai, és a csapat felszállt a hajnali
ég vagy a lemenő nap hátterén, valamilyen távoli cél felé, amit a kémek
jeleztek, vagy amit rádióadások alapján mértek be. Úgy tűnt, az őseikhez
szállnak a mennyekbe, ami tulajdonképpen igaz is volt, hiszen egyikük
sem tért vissza, és nem eshettek fogságba sem.
– De mit értetek el ezzel az egésszel? Az igaz, hogy rettegésben
tartottátok az amerikai és a brit flottát. De ezerszám veszítettétek el
legkiválóbb fiataljaitokat. Megérte?
– Vajon megéri-e beírni az egyik legdicsőbb oldalt a haza történetébe?
Tudsz arról, hogy a légi hadviselés történetében a kamikázéké volt az
egyetlen olyan egység, amely a valóságosnál kevesebb megsemmisített
célról tett jelentést? Az egység 276 hajó elsüllyesztéséről vagy
megrongálásáról számolt be, anyahajótól kezdve lefelé. Valójában 322
hajót süllyesztettek el vagy rongáltak meg.
– Szerencséd volt, hogy letettétek a fegyvert, mielőtt még bevetettek
volna.
– Lehet. S mégis, Bondo-szan, ma is boldognak érzem magam, amikor
arról álmodom, hogy zuhanni kezdek a nap irányából, bele a légvédelmi
ágyúk tüzébe, látom, amint az élesen elforduló anyahajó fedélzetén
fedezéket keresve rohannak az apró, rémült alakok, és tudom, hogy én
egyedül száz, vagy annál is több ellenséges katonát fogok megölni, és az
ellenség milliós értékű harci technikáját fogom megsemmisíteni.
– Gondolom, Onishi tengernagy, aki ezt az egészet kitalálta,
öngyilkosságot követett el, amikor letettétek a fegyvert?
– Természetesen. Méghozzá a legdicsőbb módon. Ha az ember
szeppukut követ el, elhívja a két legjobb barátját, legyenek jelen és
végezzenek vele, karddal csapják le a fejét, ha nem sikerülne tökéletesen a
művelet. A tengernagy csodálatosan elvégezte a has bal oldalától a jobb
oldaláig húzódó vágást, azután felfelé, egészen a mellcsontig vágta fel a
hasát. De nem halt meg. Ennek ellenére visszautasította a kegyelemdöfést,
helyesebben – csapást. Egy egész napig ült ott a beleire meredve, míg
végre kiszenvedett. A lehető legőszintébb bocsánatkérés a császártól.
Persze nem szeretném elrontani az étvágyadat – intett fölényesen Tigris. –
Úgy látom, egyik-másik dicső szokásunk felbolygatja érzékeny nyugati
lelkivilágodat. Itt hozzák a homárt. Hát nem csodálatos állatok?
Lakkedényben rizst, szósszal leöntött nyers fürjtojást és tálkákban
felvágott moszatot helyeztek eléjük. Azután mindketten kaptak egy ovális
tálat, rajta egy-egy hatalmas homárral, amelynek fejét és farkát
meghagyták – stílusos díszítésként a középen felszeletelt rózsaszín hús
mellé. Bond fogta a pálcikáit, és enni kezdett. Csodálkozva vette észre,
hogy a hús nyers. Még jobban csodálkozott, amikor az előtte heverő rák
feje lemászott a tányérról, és ide-oda mozgó csápokkal, kaparászó lábakkal
végigsétált az asztalon.
– Magasságos ég, Tigris! Ez a nyomorult állat él!
– Ne mondd, Bondo-szan – sziszegte ingerülten Tigris. – Mélységesen
csalódtam benned. Egymás után buksz meg a próbatételeken, őszintén
remélem, hogy az utazásunk hátralévő szakaszában jobban szerepelsz
majd. Most pedig hagyd abba a fintorgást, és folytasd az evést! Ez egy
nagyon híres japán ínyencség.
– Shimata – hajolt meg Bond gúnyosan. – Hibát követtem el. Az jutott
eszembe, hogy a dicső japán homár esetleg nem szereti, ha élve
fogyasztják el. Köszönöm, hogy kiverted a fejemből ezt a méltatlan
gondolatot.
– Rövidesen megszokod a japán életstílust – mondta Tigris
leereszkedően.
– A japánok elhalálozási stílusa az, ami egy cseppet zavarba hozott –
jegyezte meg Bond barátságosan. Odanyújtotta a térdelő pincérlánynak a
poharát, hogy újabb adag szaké elfogyasztásával erősítse meg magát,
mielőtt nekilátna a tengeri moszatnak.
 10

Felsőfokú tanulmányok

Tigris és Bond a hatalmas páfrányfenyő-sor árnyékában állva figyelte a

zarándokokat, akik vállukra vetett fényképezőgéppel érkeztek a híres Isze-
szentélyhez, a sintoista vallás legnagyobb templomához.
– Jól van! – mondta Tigris. – Megfigyelted ezeket az embereket és
viselkedésüket? A napistennőhöz imádkoznak. Menj és mondj el egy imát
anélkül, hogy bárki is felfigyelne rád!
Bond végigment a gereblyézett ösvényen, áthaladt a hatalmas fa
kapuboltozat alatt, és beállt a szentély előtt csoportosuló hívok közé. Két
pap figyelte a tömeget: bizarr látványt nyújtottak vörös kimonójukban és
fekete, sisakszerű kalapjukban. Bond meghajolt a szentély felé, egy
pénzdarabot vetett az adományok összegyűjtésére szolgáló dróthálóra, jó
erősen összeütötte a tenyerét, imára hajtotta a fejét, azután újra tapsolt,
meghajolt, és kisétált a templomból.
– Jól csináltad – mondta Tigris. – Az egyik pap egy pillanatra rád nézett.
A hívek nem figyeltek rád. Valószínűleg hangosabban kellett volna
tapsolnod. Azért verik össze az emberek a tenyerüket, hogy felhívják az
istennő és az ősök figyelmét: ott vannak a szentélyben, így jobban
meghallgatják az imádságot. Tényleg, te miért imádkoztál?
– Attól tartok, egyáltalán nem imádkoztam. Arra koncentráltam, hogy
helyes sorrendben hajtsam végre a mozdulatokat.
– Az istennő biztosan felfigyelt rád, Bondoszan. Segíteni fog, hogy a
jövőben még jobban tudj koncentrálni. Most pedig visszamegyünk a
kocsihoz, és végignézünk egy újabb érdekes szertartást, amiben te is részt
fogsz venni.
Bond felnyögött. A parkolóhelyen, amely a bejáratot őrző hatalmas torii
mögött húzódott, a kirándulóbuszok öntötték magukból a diákokat,
miközben a kocsikísérők harsány “Awri, awri" kiáltásokkal és sípjelekkel
igyekeztek segíteni az újabb kirándulóbuszok sofőrjeinek. A kuncogó
lányokon kivétel nélkül sötétkék ruha és fekete harisnya volt. A fiúk a
japán iskolák elegáns, állógalléros, fekete egyenruháját viselték. Tigris
keresztülvágott a tömegen. Amikor kiértek a diákok közül, elégedetten
nézett Bondra.
– Észrevettél valamit, Bondo-szan?
– Csak egy rakás csinos lány. De túl fiatalok hozzám.
 – Nem erre gondoltam. Tegnap még legtöbbjük megbámult volna, és a
tenyere mögött nevetgélve azt mondta volna: gaidzsin. Ma már nem
figyeltek fel rád, mint külföldire. A külsőd is számít, de a viselkedésed is
sokat javult. Több magabiztosság árad belőled. Jobban otthon érzed
magad. – Tigris kivillantotta aranyszegélyű mosolyát. – A Tanaka-módszer.
Nem olyan ostoba, mint amilyennek hiszed.
Wadakin, az ősi fővárosba, Kyotóba vezető hegyi út mentén fekvő
falucska külsőre semmiben sem különbözött a többi kis falutól. Tigris
pontosan elmagyarázta az utat a bérelt kocsi vezetőjének, aki az egyik
mellékutcában álló magas, pajtaszerű épülethez fuvarozta őket. Erős
szarvasmarha- és trágyaszag terjengett. A tehenészek főnöke üdvözölte
őket – mint később megtudták. Skót és tiroli kollégáikhoz hasonlóan
almapiros arca és bölcs, jóságos szeme volt. Tigris hosszasan beszélgetett
vele. A férfi hunyorogva Bondra nézett. Gépiesen meghajolt, és bevezette
őket. Bent rekeszek hosszú sorában valószínűtlenül kövér, barna tehenek
kérődztek. Egy barátságos, apró kutya nyalogatta az egyik tehén pofáját, és
viszonzásul néha az is nyalt egyet rajta. A tehenész felemelt egy rudat és
rászólt az egyik tehénre, mire az nagy nehezen feltápászkodott, az állandó
fekvéstől elgyengült lábai alig bírták megtartani. Bizonytalanul kitántorgott
a napfényre. Gyanakodva nézte Tigrist és Bondot.
A tehenész kihozott egy láda sort. Felbontott ogy üveggel, és
odanyújtotta Bondnak.
– Itasd meg a tehenet! – szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon.
Bond elvette az üveget és határozott léptekkel odament a tehénhez. Az
állat félemelte a fejét és kinyitotta nyáladzó száját. Bond belenyomta az
üveget és önteni kezdte a sört. A tehén szinte felfalta gyönyörűségében az
üveget, és érdes nyelvével hálásan végignyalta Bond kezét. Bond állta a
sarat. Mostanra már hozzászokott Tigris húzásaihoz, és feltette magában:
kamikáze-szellemet fog tanúsítani, bármilyen próbatételt eszeijen is ki
számára Tigris.
A tehenész ezután odanyújtott Bondnak egy üveget, ami úgy tűnt, vízzel
van tele.
– Socsu van benne – mondta Tigris. – Nagyon tömény gin. Vegyél egy
kortynyit a szádba, spricceld le vele a tehén hátát és masszírozd bele a
bőrébe.
Bond feltételezte, Tigris arra számít, hogy lenyel egy keveset a ginből és
fuldokolni kezd tőle. Nagyot kortyintott az üvegből, de vigyázott, hogy egy
csepp se menjen le a torkán, azután összeszorította a száját és jó erősen,
nehogy az orrába szaladjon a szesz, kifújta a gint. Keze fejével megtörölte
az ajkát, amit égetett a tömény szesz, azután energikusan dörzsölni kezdte
a tehén durva szőrét. Az állat a gyönyörtől lehajtotta a fejét... Bond
hátralépett.
– Nos? – kérdezte harciasan. – Mit tesz értem a tehén?
– Tigris nevetett és lefordította a kérdést a tehenésznek, aki szintén
nevetett és némi tisztelettel nézett Bondra. Tigris pénzt adott a
tehenésznek, azután vidáman beszélgetve kisétáltak a kocsihoz és nagy
hajlongások közepette elbúcsúztak. A sofőr behajtott velük a faluba egy
zsalugáteres ablakú, diszkrét, fényesre dörzsölt padlójú, makulátlanul tiszta
étteremhez, amely legnagyobb örömükre teljesen néptelen volt. Tigris
rendelt, s ők hátradőlhettek a csodálatos nyugati stílusú székekben, egy
valódi asztal mellett, míg a pincérlányok, arcukon az elmaradhatatlan
mosollyal, meghozták a szakét. Bond egyetlen hajtással kiitta az első;
palackot, hogy lemossa a gin kellemetlen utóízét.
– Nos, mire volt jó ez az egész? – kérdezte Tigristől.
Tigrisen látszott, hogy nagyon elégedett magával.
– Mindjárt megkóstolhatod, mire volt jó. Az itteni marhahús a világon a
legfinomabb, legzamatosabb. Kobe-marhahúsnak hívják, de ezt a
minőséget még a legdrágább tokiói éttermekben sem találod meg. Ez az
istálló az egyik barátomé. A tehenész rendes ember, ugye? Minden egyes
tehénnel napi négy korsó sört itat meg, és ginnel masszírozza őket, ahogy
te is csináltad.
Emellett tápláló zabkásával eteti őket. Szereted a marhahúst?
– Nem – válaszolta Bond egykedvűen, – Az az igazság, hogy nem
szeretem.
– Nagyon sajnálom – jelentette ki Tigris, de az arcán ez egyáltalán nem
tükröződött. – Pedig Argentínát kivéve sehol a világon nem esznek olyan
finom marhaszeletet, amelyet most enni fogsz. Ráadásul meg is szolgáltad.
A tehenészre nagy hatást gyakoroltál azzal, hogy olyan becsületesen
elláttad a tehenét.
– Mit bizonyít ez? – kérdezte Bond fanyarul. – S milyen dicső kaland
vár rám ma délután?
Meghozták a marhaszeletet. Többféle zamatos körítést is felszolgáltak
vele, többek között egy kis tálka vért, amiből Bond nem kért. A húst
viszont villával lehetett vágni, és Bond még soha nem evett hozzá foghatót.
Tigris élvezettel csámcsogva, tele szájjal válaszolt Bond kérdésére.
– Elviszlek a szolgálatom egyik titkos kiképzőtelepére. Nem messze
innen, a hegyekben, egy régi erődítményben működik, Központi
Hegymászó Iskola elnevezés alatt. A szomszédság tartózkodik bármiféle
fölösleges fecsegéstől, ami nem csoda, hiszen itt képezik ki az
ügynökeimet Japán egyik legrettegettebb művészetére, a nindzsucura – ami
szó szerinti fordításban a lopakodás, vagy láthatatlanná válás művészetét
jelenti. A férfiak, akiket látni fogsz, a busido, vagyis a “harci fogások”
tizennyolcféle küzdési formája közül legalább tízből letették a vizsgát, s
most megtanítják őket, hogyan legyenek nindzsák, hogyan hatolhatnak be
bárhová észrevétlenül. Ezt évszázadokon keresztül alaptárgyként oktatták a
kémeknek, bérgyilkosoknak és szabotőröknek. Látsz majd embereket, akik
a vízen járnak, felmásznak a falra, végigsétálnak a mennyezeten, és
bemutatnak neked majd egy olyan felszerelést is, amivel egy egész napot
eltölthetsz a víz alatt. És sok egyéb trükköt. Hiszen a nindzsák – valóban
meglévő testi ügyességük mellett – soha nem voltak olyan emberfeletti
lények, amilyenként a nép fantáziájában megjelennek. Ettől függetlenül a
nindzsucu titkait még ma is szigorúan őrzik. Két iskola ismeri csak őket, az
Iga és a Togakure. Az oktatóimat is ezek az iskolák adják. Azt hiszem,
érdekelni fog a hely, és talán magad is tanulhatsz valamit. Soha nem
szerettem, ha az ügynökeimnél pisztoly vagy egyéb szembetűnő fegyver
van. Kínában, Koreában és Oroszország keleti részén, amelyek, hogy úgy
mondjam, a fő “terepet” jelentik számomra, ha valamilyen támadó fegyvert
találnak valakinél letartóztatáskor, azt automatikusan bűnösnek találják. Az
embereimtől elvárom, hogy fegyver nélkül is tudjanak ölni. Csak egy botot
és egy darab vékony láncot hordhatnak maguknál, így nem nehéz
kimagyarázkodniuk. Ugye, érted?
– Igen, ebben van ráció. Nekünk is van egy hasonló kommandós
iskolánk a Központ alárendeltségében, ahol a fegyver nélküli küzdelemre
képezik ki a hallgatókat. Persze a ti dzsúdótokhoz és karatétokhoz
különleges rutin kell, amit csak sokévi gyakorlással lehet megszerezni.
Meddig jutottál el a dzsúdóban, Tigris?
– Csak hétdanos, feketeöves vagyok – piszkálta a fogát múltba révedő
tekintettel Tigris, – Soha nem jutottam el a vörös övig, amit nyolctól
tizenegy dánig viselnek a dzsúdósok. Ha erre vállalkoztam volna, minden
mást fel kellett volna adnom. És mi értelme lett volna az egésznek? Hogy a
halálomkor megkapjam a legutolsó, a tizenkettedik dant? Cserébe azért,
hogy az egész életemet a tokiói Kodokan Akadémián bukfencezzem végig?
– mosolyodott el. – Se szaké, se csinos lányok! S ami még rosszabb, egész
életemben nem lett volna rá lehetőségem, hogy alaposan kiadjam a
dühömet, hogy pisztollyal a kézben kerüljek szembe egy rablóval vagy
gyilkossal, és móresre tanítsam. Ha valaki eljut a dzsúdó magasiskolájáig,
egy szerzetes és egy balett-táncos keverékévé válik. Én nem kérek belőle.
 Amikor kiértek a poros országútra, valamilyen megérzéstől hajtva Bond
visszanézett a hátsó ablakot takaró csipkefüggönyön át – amely egyszerre
jelzi, hogy valódi bérelt autóról van szó, és akadályozza veszélyes módon a
vezetőt a kilátásban. Messze lemaradva egy magányos motorkerékpáros
követte őket. Akkor sem tűnt el, amikor később rákanyarodtak egy keskeny
hegyi útra. Bond szólt Tigrisnek, de az csak megvonta a vállát. Lehet, hogy
egy motoros rendőr. Ha bárki más lenne, nagyon rosszul választotta meg az
időt és a helyet.
Az erődítmény a japán nyomatokról jól ismert pagodatetejű építmény
volt. Két hegy között, egy hasadékban állt, amely a régi időkben minden
bizonnyal fontos hágó lehetett, mivel egy ősrégi ágyú meredt elő a
hatalmas, enyhén befelé hajló, fekete gránittömbökből épült falak tetejéről.
Kétszer is megállították őket: először a színültig töltött várárkon átvezető
fahíd kapujában, azután a várfalon lévő bejáratnál. Tigris megmutatta az
igazolványát, mire a civil ruhás őrök nagy sustorgásban törtek ki, és nem
győztek elég mélyen hajlongani. A magasba nyúló, ám elég kopottas
építmény legfelső emeletén megszólalt egy csengő. Rövidnadrágot és
tornacipőt viselő fiatalemberek rohantak elő a kastély különböző ajtóiból,
és mire a kocsi megállt, felsorakoztak három idősebb férfi mögött.
Majdnem a földig hajoltak, mikor Tigris, mint egy uralkodó, kiszállt a
kocsiból. Tigris és Bond is meghajolt. Röviden üdvözölték egymást az
idősebb férfiakkal, azután Tigris pattogó hangon, gyors egymásutánban,
utasításokat kezdett osztani, amit csak egy-egy haijal szakított meg a
középkorú férfi, aki nyilvánvalóan a csapat parancsnoka volt. A
parancsnok egy végső Hai, Tanaka-szannal visszafordult a húszegynéhány
tanítványához, akik huszonöt és harmincöt év közöttiek lehettek. Számokat
mondott, mire hatan kiléptek a sorból. Valamilyen parancsot adott nekik, s
azok befutottak az épületbe.
Tigris elmagyarázta Bondnak, mi történt.
– Terepszínű ruhát vesznek fel és visszamennek a hegyekbe, amelyeken
keresztül idáig jöttünk. Ha bárki ólálkodna a környéken, ide fogják hozni.
Most pedig bemutatnak nekünk egy támadást a kastély ellen.
Tigris kiadott néhány újabb parancsot, mire az emberek szétoszlottak.
Bond követte Tigrist, aki élénk beszélgetésbe merült az oktatók főnökével.
Kimentek a várárkot átívelő hídhoz. Talán negyedórával később füttyszó
hallatszott a fejük fölül a bástyáról, mire balra tőlük tíz ember bukkant elő
az erdőből. Fekete anyagból készült nindzsa-öltözéket viseltek, ami tetőtől
talpig beborította őket, csak a szemük látszott ki a fekete csuklyába vágott
réseken. Lerohantak a várárok széléhez, ovális deszkákat kaptak elő,
amelyek valamilyen könnyű fából, talán balsafából készülhettek, és síelő
mozdulatokkal átsiklottak a vízen, egészen a hatalmas fekete fal tövéig. Ott
félredobták a deszkákat, hosszú zsinegeket és egy-egy marék apró
hegymászócöveket húztak elő a fekete ruhák zsebéből, s fürge, fekete
pókokként szinte felfutottak a falon.
– Úgy kell elképzelni, hogy mindez éjszaka történik – fordult Tigris
Bondhoz. – Néhány nap múlva valami hasonlót fogsz csinálni. Figyeld
meg, hogy a zsineg végén egy vaskampó van, amit feldobnak a fal tetejére,
ahol az megakad a kövek közötti hézagokban.
Az oktató mondott valamit Tigrisnek, és felmutatott a falra. Tigris
bólintott.
– Az utolsó ember a leggyengébb a csapatban. Az oktató úgy gondolja,
hamarosan le fog zuhanni.
A mászók sora már majdnem elérte a hatvan méter magas fal tetejét, s
ahogy azt az oktató megjósolta, az utolsó ember alig néhány méterre a fal
tetejétől megcsúszott, és kalimpálva, rémült kiáltással végigzuhant a sima
fal mentén. A test nekivágódott a köveknek, azután belecsúszott a várárok
nyugodt vizébe. Az oktató mormogott valamit, levette az ingét, felállt a híd
korlátjára és harminc méter magasból fejest ugrott a vízbe. Tökéletes fejes
volt. Felbukkanva gyors karcsapásokkal úszni kezdett a test felé, amely
rosszat sejtetően, arccal lefelé lebegett a vízben.
– Nincs semmi jelentősége – fordult Tigris Bondhoz. – Úgyis
megbukott volna. Most pedig menjünk be az udvarra. A támadók
megmászták a falat, s most bodzsucuval, vagyis botokkal támadnak a
védőkre.
Bond egy utolsó pillantást vetett az oktatóra, aki a fekete csuklyánál
fogva vontatta ki a partra a hullát – most már biztos volt, hogy az. Bond
kíváncsi volt, vajon megbukik-e valamelyik tanuló a bodzsucu-vizsgán.
Nem kétséges, hogy Tigris kiképzőtáboraiban a bukás is csak tökéletes
lehet!
Az udvarban ide-oda táncoló, félrehajló párok dühödt párbajt vívtak
egymással vastag, körülbelül két méter hosszú botokkal. Ütöttek és
hárítottak, két kézzel markolva a botot, lándzsaként használva hasba
bökték egymást vele, vagy bonyolult belharcot vívtak, szinte egymáshoz
préselve az arcukat. Bond meglepve látta, hogy a küzdők semmi jelét nem
adják fájdalomnak, miközben jókora ütéseket és döféseket kapnak az
ágyékukra. Én már vonaglanék a kíntól, gondolta magában. Megkérdezte
Tigrist, mi ennek a magyarázatát Tigris harci vágytól csillogó szemmel
csak annyit felelt, hogy majd később elmondja. Időközben a védők lassan
visszaszorították a támadókat. Fekete alakok hanyatlottak le eszméletlenül
vagy feküdtek a földön nyögve, kezüket a fejükre, gyomrukra vagy
sípcsontjukra szorítva. Ekkor az egyik oktató éles sípszóval jelezte, hogy
vége a bemutatónak. A védők győztek. Megjelent egy orvos, és gondjaiba
vette a földön fekvőket, akik pedig még lábon voltak, mélyen meghajoltak
először egymás, azután Tigris felé.
Tigris rövid, katonás beszédet mondott – később elmesélte Bondnak,
hogy gratulált a bemutató életszerűségéhez. Bondot ezután bevezették a
kastélyba. Teáztak, majd megnézték a nindzsa-fegyverek kiállítását. Volt
ott többek között ezüstdolláros nagyságú, tüskés acélkorong, amit meg
lehet pörgetni az ujjon és úgy elhajítani; olyan láncok, amelyeknek a két
végére tüskés golyókat erősítettek, s ugyanúgy használták őket, mint a
bolát, amivel Dél-Amerikában a marhákat fogják; csomókon keresztülszúrt
hegyes szögek, amelyeket a mezítlábas üldözők ellen szórtak el (Bondnak
eszébe jutott, hogy a francia ellenállók ugyanilyen eszközt használtak a
német parancsnoki kocsik gumijának kilyukasztására); üres bambusznád,
amivel a víz alatt lehet lélegezni (Bond maga is használt ilyet egy kalandja
során a karibi szigetvilágban); különböző bronz bokszerek, aztán olyan
kesztyűk, amelyeknek a tenyeréből nagyon hegyes, kissé hajlított tűk álltak
ki (ezek segítségével lehet “felsétálni' a falra, vagy végigmenni a
mennyezeten), s még számtalan védelmi vagy támadó fegyver. Bond,
ahogy az illő volt, megfelelően kifejezést adott elismerésének és
csodálkozásának, közben arra gondolt, hogy az oroszoknak is van egy
különleges fegyverük, amit nagy sikerrel használnak Nyugat-
Németországban: egy ciángázzal működő pisztoly, amely nem hagy
nyomot, és a szívinfarktushoz megtévesztésig hasonló tüneteket produkál.
Tigris nindzsucuja, amivel olyan nagyra van, közelébe sem érhet ennek a
pisztolynak!
Amikor visszatértek az udvarba, a terepszínű ruhát viselő csoport
vezetője jelentette, hogy motorkerékpár-nyomokat fedeztek fel, melyek
egy mérföldnyire a kastélytól visszafordultak. Ez volt az egyetlen jel, ami
arra utalt, hogy valaki követte őket. Végül – Bond legnagyobb
megkönnyebbülésére – elérkezett a pillanat, amikor nagy hajlongással
elbúcsúztak, és továbbindultak Kyotóba.
– Nos, Bondo-szan? Mi a véleményed a kiképzőtáborról?
– Az a véleményem, hogy nagyon életszerű volt. El tudom képzelni,
hogy az ott tanult fogásokat jól lehet hasznosítani, de úgy gondolom, hogy
az éjszakai akciókhoz használt fekete ruha és a különféle felszerelések
éppen olyan kiváló terhelő bizonyítékot jelentenek, ha elkapják az embert,
mint egy pisztoly. Az viszont igaz, hogy piszok gyorsan felmásztak azon a
falon és a bodzsucu nagyon hatékony lenne a szokásos éjszakai huligánok
ellen, akik bicikliláncot vagy rugós bicskát használnak. Feltétlenül rendelni
fogok Swaine és Adeney-nél egy két méter hosszú sétapálcát.
Tigris türelmetlenül szívogatta a fogát.
– Úgy beszélsz, mint aki csak az olyasfajta harcot ismeri, amit az olcsó
westernfilmekben láthat az ember. Nem sokra mennél a módszereiddel, ha
egyszerű parasztnak öltözve, kezedben egy bottal próbálnál beszivárogni
Koreába.
James Bond eléggé kifáradt már. Sajnálta a tanulót is, aki az ő
szórakoztatásukra rendezett bemutató során halt meg.
– Viszont egyik nindzsád se jutna messzire Kelet-Berlinben – válaszolta
kurtán, majd komor hallgatásba burkolózott.
 11

Anatómia

Az éjszakát – Bond kimondhatatlan megkönnyebbülésére – Kyoto

legjobb szállodájában, a Miyakóban töltötték. A kényelmes ágy, a
légkondicionált szoba és a nyugati stílusú vécé, amire valóban rá lehet ülni,
nagy ritkaságnak számított errefelé. Tetézte az örömét, hogy Tigris
bejelentette: legnagyobb sajnálatára kénytelen a prefektúra
rendőrfőnökével vacsorázni. Bond fél liter Jack Danielst és dupla adag
sonkás tojást rendelt a szobájába. Azután, későn feltámadt
kötelességérzetből, megnézte a Hét detektív című japán tévésorozatot, bár
nem tudta eltalálni, ki a gyilkos, majd ágyba bújt, és tizenkét órát aludt
egyfolytában.
Másnap reggel, másnaposságtól és lelkiismeret-furdalástól gyötörve,
ellenkezés nélkül elfogadta Tigris javaslatát, hogy látogassanak el Japán
legrégibb nyilvánosházába, mielőtt átutaznának a nem messze lévő
Oszakába, ahonnan a Belső-tengeren át hajóval egy nap alatt érik majd el a
déli Kyushu szigetet.
– Egy kissé korán van még ahhoz, hogy nyilvánosházba menjünk –
jegyezte meg azért. Tigris elnevette magát.
– Mélységesen sajnálom, hogy alantas ösztöneid teljesen
elhatalmasodtak rajtad, Bondoszan. A prostitúciót manapság törvény tiltja
Japánban. Amit ma meglátogatunk, az nemzeti emlékhely.
– Na, erre kíváncsi leszek!
A nyilvánosházban, amely az ősi főváros egykori piroslámpás utcájában
álló tágas épület volt, nagy hajlongva fogadták őket, s a lelkes gondnok
néhány ízléses prospektust is a kezükbe nyomott. Végigjárták a fényesre
lakkozott padiójú szobákat, és nagy komolyan vizsgálgatták a fa
oszlopokon látható kardvágásokat, amelyek – Tigris szerint – a vágytól és
türelmetlenségtől égő szamurájoktól származnak. Bond megkérdezte,
végül is hány hálószoba van a házban. Úgy tűnt neki, az egész épületet egy
hatalmas konyha és számos ebédlő foglalja el.
– Négy – válaszolta a gondnok.
– Így persze képtelenség tisztességesen üzemeltetni egy nyilvánosházat.
Az a fontos, hogy a kliensek gyorsan váltsák egymást, mint egy
kaszinóban.
– Bondo-szan – vágott közbe Tigris panaszos hangon –, kérlek, ne
hasonlítgasd össze állandóan a mi szokásainkat a tieitekkel. A régi időkben
ez a ház a pihenés és szórakozás helye volt. Ételt szolgáltak fel, zene szólt,
történeteket meséltek. A vendégek tankákat írtak. Nézd csak azt a felírást a
falon. “Holnap minden új lesz”. Minden bizonnyal valami filozofikus
hajlamú vendég írhatta.
– Azután félrehajította tollat, a kardja után nyúlt, és elordította magát:
mikor lesz már üres végre a négyes szoba?! Ez aztán nemzeti emlékhely!
Akárcsak az új afrikai államokban, ahol azt állítják, hogy a kannibálok
üstjében, ami a főnök kunyhójában lóg, jamgyökeret szoktak főzni az éhes
gyerekeknek. Mindenki megpróbál elfeledkezni történelmének
korhelyeiről és csirkefogóiról, ahelyett, hogy büszke lenne rájuk. Ahogy mi
büszkék vagyunk Véres Morganra vagy Nell Gwynnre. A nagy gyilkos és a
nagy kurtizán hozzátartozik a történelmünkhöz. Fölösleges azt állítanotok,
hogy a legrégibb kuplerájotok éppolyan emlékhely, mint Shakespeare
szülőháza Stratford-on-Avonban.
Tigrisből kitört a nevetés.
– Bondo-szan, egyre felháborítóbb megjegyzéseket teszel a japán
életstílusra. Gyerünk, ideje, hogy a Belső-tenger tiszta szellője kitisztítsa a
fejedet!
A Murasaki Maru modern, háromezer tonnás hajó volt, az óceánjárókon
megszokott valamennyi luxussal ellátva. Integető tömeg búcsúztatta az
utasokat, mintha a hajó az Atlanti-óceán átszelésére készült volna, nem
pedig egynapos útra a nagyobb tónak megfelelő Belső-tengeren. A
különböző csoportok lelkesen dobálták a hullámos papírszalagokat.
Mindegyiküknél tábla hirdette, melyik vállalat, iskola vagy klub szervezte
a kirándulást. Japánban a lakosság jelentős része állandóan úton van:
kirándul, rokonokat látogat, szent helyeket keres fel, vagy csak egyszerűen
járja az országot és nézelődik. A hajó halkan dohogva, előkelően átvágott a
számtalan hosszúkás sziget között. Tigris megjegyezte, hogy néhány sziget
mellett remek örvények találhatók, amelyek úgy működnek, mint valami
óriási vécélefolyó, s kiválóan alkalmasak az öngyilkosságra. Tigris és
Bond közben beültek az első osztályú étterembe, és szalonnás rántottát
fogyasztottak szakéval. Tigris tanáros kedvében volt. Föltette magában,
hogy csiszolgatja egy kicsit a faragatlan Bondot, akinek fogalma sincs a
japán kultúráról.
– Bondo-szan, nem tudom, sikerült-e valaha is megéreztetnem veled a
tanka vagy a haiku, e két klasszikus japán versforma finomságait. Például
hallottál-e valaha Bashóról?
– Nem. Ki az? – érdeklődött udvariasan Bond.
 – Sejtettem – mondta Tigris keserűen. – Engem ugyanakkor teljesen
műveletlennek tartanál, ha nem ismerném Shakespeare, Homérosz, Dante,
Cervantes vagy Goethe nevét. Pedig Basho, aki a tizenhetedik században
élt, nem marad el egyikük mögött sem.
– Mit írt?
– Vándor költő volt. Különösen otthon volt a haikuban, e tizenhét
szótagból álló versformában. – Tigris elmélkedő arckifejezést öltött.
A keserű retekben,
Amely belém mar, megérzem
Az őszi szelet
– Mond ez neked valamit? Vagy ez:
A pillangó
Az orchidea illatában
Fürdeti a szárnyait
– Nem ragad meg e kép szépsége?
– Kissé nehezen megfogható, Shakespeare-hez képest.
A halász kunyhójában
A szárított rákocskák között
Tücskök ciripelnek
Tigris reménykedve nézett rá.
– Képtelen vagyok rájönni, mi a mondanivalója – vallotta be Bond
bocsánatkérően.
– Nem ragad meg a versbe foglalt csendélet? A bepillantás az emberi
lét, a természet titkaiba? Nos, tégy meg nekem egy szívességet, Bondo-
szan! Írj nekem egy haikut Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Végül is
valami műveltség azért csak ragadt rád? Bond elnevette magát.
– Főleg latin és görög. Mindenféle történet Caesarról meg Balbusról. De
miután befeleztem a tanulmányaimat, arra azért képtelen lettem volna,
hogy egy csésze kávét rendeljek Athénban vagy Rómában. Tanultam,
ezenkívül trigonometriát meg ehhez hasonlókat, de ezeket már tökéletesen
elfelejtettem. De ha adsz egy tollat meg egy darab papírt, szívesen haiku-
rászom egy kicsit a múzsákat – ha megbocsátod ezt a blőd szóviccet.
Tigris átnyújtotta neki amit kért, Bond pedig a kezére támasztotta a
homlokát. Végül számtalan áthúzás és újraírás után Tigrishez fordult:
 – Ez hogy tetszik? Annyi értelme ennek is van, mint amiket a jó öreg
Basho írt, s ez jóval tömörebb:

Csak kétszer élsz,

Egyszer, amikor megszületsz,
És egyszer, amikor szembenézel
a halállal.

Tigris halkan tapsolt.

– De hiszen ez kitűnő, Bondo-szan! – mondta elragadtatottan. Elverte a
papírt meg a tollat, és néhány japán jelet firkantott a lap tetejére.
– Nem, japánul nem hangzik jól – rázta a fejét. – Rossz a szótagszám.
De nagyon dicséretes próbálkozás. Bizonyára a feladatodra gondoltál –
nézett áthatóan Bondra.
– Lehet – válaszolta Bond közömbösen.
– Nyomaszt ez a dolog?
– A gyakorlati nehézségek feltétlenül. Ami a dolog erkölcsi részét illeti,
elfogadtam az érvelésedet. Az a helyzet, hogy kénytelen vagyok
belenyugodni: a cél szentesíti az eszközt.
– A saját biztonságod tehát nem nyugtalanít?
– Nem különösebben. Volt már rosszabb munkám is.
– Kénytelen vagyok gratulálni a hidegvéredhez. Úgy tűnik, nem
értékeled olyan magasra az életedet, mint a legtöbb nyugati. Bizonyára van
rá valami okod – nézett rá Tigris atyaian.
– Nincs. Legalábbis én nem tudok róla – válaszolta Bond fapofával. –
De az isten szerelmére, Tigris, hagyd ezt abba! Nem kérek a japán
agymosásodból! Rendelj még szakét, és válaszolj a kérdésemre, amit
tegnap tettem fel! Miért nem tették harcképtelenné azokat a férfiakat az
ágyékukra mért hatalmas ütések? Ebből talán én is tudok profitálni valamit,
ahelyett, hogy a költészetről fecsegnénk.
Tigris megrendelte a szakét.
– Ahhoz sajnos már túl Öreg vagy, hogy gyakorlati hasznod legyen a
dologból – nevette el magát. – Úgy tizennégy éves korodban kellett volna
elkapnom téged. A következőről van szó. Ismered a szumó-birkózókat? Ők
fedezték fel ezt a trükköt több száz évvel ezelőtt. Döntő fontosságú
számukra, hogy testüknek ez a része érzéketlen legyen az ütésekre. Nos,
mint te is tudod, a férfiak heréi a magzati élet utolsó hónapjáig a
hasüregben rejtőznek, és csak akkor szállnak le a lágyékcsatornán át a
herezacskóba.
 – Így van.
– Nos, a szumó-birkózókat még egészen kiskorukban választják ki.
Valószínűleg a súlyuk és erejük alapján, vagy azért, mert szumóbirkózó-
családból származnak. Nos, a szóban forgó rész kitartó masszírozásával és
rengeteg gyakorlással képesek elérni, hogy a herék visszahúzódjanak á
testbe a lágyékcsatornán át, amin keresztül eredetileg leszálltak.
– Magasságos ég, ti japánok! – kiáltott fel Bond elismerően. – Ti aztán
tényleg tele vagytok trükkökkel. Tehát azt mondod, hogy a szumó-birkózó
egyszerűen behúzza a heréit a medencecsontja vagy mi a csodája mögé?
– Anatómiai ismereteid éppoly ködösek, mint a költészetről alkotott
elképzeléseid, de többé-kevésbé úgy van, ahogy mondod. Mielőtt
megmérkőzik valamelyik ellenfelével, jó alaposan bekötözi testének ezt a
részét, hogy az érzékeny szervek biztosan a rejtekhelyükön maradjanak. A
mérkőzés után pedig a fürdőkádban kiengedi őket, hogy normálisan
csüngjenek. Láttam, hogyan csinálják. Milyen kár, hogy túl öreg vagy már
ehhez a trükkhöz! Talán több önbizalmat öntött volna beléd a feladatodat
illetően. Az a tapasztalatom, hogy az ügynökök ezt a testrészüket féltik a
legjobban, amikor meg kell küzdeniük valakivel, vagy fennáll a veszélye,
hogy elfogják őket. Ezek a szervek, mint bizonyára tudod, a
legérzékenyebbek a kínzásra. Ha pedig valakiből ki akarnak szedni
valamit.
– Még hogy tudom-e! – kiáltott fel Bond meggyőződéssel. – Vannak
nálunk olyan fiúk, akik “tokot” vesznek fel, amikor bunyóra van kilátás.
Én nem szeretem. Túl kényelmetlen.
– Mi az a “tok”?
– A krikett-játékosok viselik, hogy megvédje azt a bizonyos részüket,
amikor ők az ütők. Egy könnyű, alumíniumból készült, kipárnázott pajzs.
– Sajnálom, hogy nálunk nem használnak semmi ilyesmit. Mi, japánok
nem játszunk krikettet, csak baseballt.
– Szerencsétek, hogy nem a britek szálltak meg benneteket! – jegyezte
meg Bond. – A krikett sokkal bonyolultabb, nagyobb ügyességet kívánó
játék.
– Az amerikaiak azt mondják, éppen fordítva van.
– Naná. Szeretnének minél több baseballfelszerelést eladni nektek.
Naplementekor értek a déli Kyushu szigetén lévő Beppuba. Tigris
közölte, hogy éppen időben érkeztek, ilyenkor legjobb megnézni a kis
gyógyfürdő híres gejzírjeit és gőzforrásait. Egyébként is, reggel biztosan
nem lesz idejük megnézni őket, mert korán kell indulniuk Fukuokára, ahol
útjuk véget ér. Bond kissé megborzongott a név hallatára. Vészesen
közeledett a pillanat, amikortól abbamarad a szakézás és a városnézés.
Egymás után megnézték a Beppu városa fölött lévő tíz “poklot”, ahogy
nevezik őket. Undorító volt a kénszag, és egyik bugyborékoló, böfögő
vulkanikus gőzforrás-fészek szörnyűbb volt, mint a másik. A gőzölgő
iszapnak és időnként kitörő gejzíreknek minden helyen más színe volt –
vörös, kék, narancssárga –, s mindenütt figyelmeztető feliratokat, halálfejes
táblákat tettek ki, hogy biztonságos távolságban tartsák a látogatókat. A
tizedik “pokol”-nál angol és japán felirat adta hírül, hogy a gejzír pontosan
húszpercenként tör ki. Beálltak a kíváncsiskodók kis csoportjába, akik az
ívlámpák fénycsóváinak fókuszában, egy iszappal teliszórt, köves terület
közepén látható sekély, nyugalomban lévő krátert figyelték. Nem
csalódtak, öt perc múlva moraj hallatszott a mélyből, majd húsz láb magas,
szürke, gőzölgő iszapsugár lövellt ki a kráterből, és visszahullott a
körülkerített területre. Amint elfordult, Bond észrevett egy nagy, vörösre
festett kereket, amelyen jókora lakat függött, és külön is körül volt kerítve.
Figyelmeztető feliratot és egy különösen fenyegető halálfejet is erősítettek
a kerék fölé. Bond megkérdezte, mi az.
– A felirat szerint ez a kerék szabályozza a gejzír pulzálását. Ha
becsavarná valaki, az egész felrobbanna. A vulkán – állítólag – ötszáz
kilogramm TNT erejű detonációt produkálna, ha a gejzír szelepét elzárnák.
Ez persze szamárság, s csak arra szolgál, hogy a turistákat idecsalogassa.
De most igyekezzünk vissza a városba, Bondo-szan! Mivel ez az utolsó
nap, amit együtt töltünk… a mostani utazás során – tette hozzá sietve –,
különleges lakomát rendeltem rádión a hajóról. Fugut fogunk enni!
Bond nagyot káromkodott magában. Az előző este elfogyasztott
szalonnás tojás emléke elviselhetetlenül édesnek tűnt.
– Mi ez az újabb rémség? – érdeklődött.
– A fugu japán labdahal. A vízben úgy néz ki, mint egy barna bagoly, de
ha kifogják, hegyes tüskékkel fedett labdává fújja magát. A bőrét néha
kiszárítjuk, gyertyát teszünk bele, és lampionként használjuk. A húsa
viszont csodálatosan finom. A szumó-birkózók rendszeresen fogyasztják,
mert azt tartják róla, hogy különösen sok erőt ad. Nagyon kedvelik ezt a
halat az öngyilkosok és a gyilkosok is, mert a mája és a szexuális mirigyei
azonnal ölő mérget tartalmaznak.
– Magam is pont ilyen halat választottam volna vacsorára. Milyen
figyelmes vagy!
 – Nem kell félned, Bondo-szan! Mivel ennyire veszélyes halról van szó,
minden fugu-étteremben különleges szakácsok dolgoznak, s csak állami
engedéllyel lehet ilyen éttermet nyitni.
Letették a poggyászukat egy japán fogadóban, ahol Tigris szobát
foglaltatott a számukra, o-furót, vagyis rituális fürdőt vettek együtt a kék
csempés, apró fürdőmedencében, amelynek vize nagyon forró és kénszagú
volt, s azután tökéletesen ellazulva elindultak lefelé a tengerpartra.
(Bond nagyon megkedvelte a japánok civilizált, kissé a rómaiakéra
emlékeztető fürdőzési szokásait. Talán éppen amiatt van mindegyiküknek
olyan tiszta illata, mert a fürdőmedencén kívül mossák le magukat, s nem a
saját kipárolgásukban dagonyáznak? Tigris kertelés nélkül kijelentette,
hogy a nyugatiaknak – legjobb esetben – édes disznóhús szaguk van.)
Az étterem bejárata fölött egy jókora labdahal függött cégérként.
Odabent – Bond nagy megkönnyebbülésére – nyugati stílusú székek és
asztalok fogadták őket, amelyeknél néhány vendég evett nagy elmélyülten,
ahogy azt a japánok szokták. Már várták őket, előkészítettek számukra egy
asztalt.
– Előre megmondom, Tigris, hogy addig nem vagyok hajlandó rituális
öngyilkosságot elkövetni, amíg legalább öt üvegnyi szaké nincs bennem –
közölte Bond.
A pincérlányok nagy kuncogás közepette kihozták mind az öt üveget.
Bond egyik vizespohárnyi italt a másik után küldte le, végül elégedetten
megszólalt:
– No, most már hozhatják azt a fránya labdahalat. Ha megöl, nagy
szolgálatot tesz kastélybeli barátunknak, a doktornak.
Nagy ünnepélyesen kihoztak egy biciklikerék nagyságú, gyönyörű,
fehér porcelántálat, rajta a virág alakban elrendezett halhússal. Minden
egyes szirmot gondosan kiraktak a fehér, szinte áttetsző, hajszálvékonyra
vágott szeletekből. Bond követte Tigris példáját, s pálcikáival nekilátott az
ételnek. Büszke volt rá, hogy az evőpálcák használatában már feketeöves
szintet ért el: képes volt elfogyasztahi velük egy alig megsütött tükörtojást.
A halnak nem volt semmi íze – még halíze sem. De vaj puha volt, s
Bond áradozva dicsérte, mert nyilvánvaló volt, hogy Tigris – aki még az
ujját is megnyalta a hal után – ezt elvárja tőle. Többféle kiegészítő fogást is
feltálaltak, amik a hal különböző részeiből készültek, végül olyan szakét
ittak, amibe nyers fugu-uszonyt áztattak.
Bond hátradőlt és rágyújtott.
– Nos, Tigris, lassan vége a tanfolyamnak. Azt mondtad, holnap ki kell
repülnöm a fészekből. Hány pontot adnál, ha száz lenne a maximum? '
 Tigris fürkészően nézett rá.
– Jól szerepeltél, Bondo-szan. Leszámítva azt a hajlamodat, hogy
nyugati módra tréfálkozz a keleti szokásokon. Szerencsére végtelenül
türelmes ember vagyok, s be kell valljam, kellemesnek és bizonyos
mértékig szórakoztatónak találtam a társaságodat. Hetvenöt pontot adnék
neked a százból.
Amint felálltak, hogy távozzanak, egy férfi nyomakodott el Bond
mellett a kijárat irányába tartva. Tömzsi volt, fehér maszkot és rusnya
bőrkalapot viselt. A férfi, akit a vonaton látott!
– Ejnye-bejnye – gondolta magában Bond. – Ha még egyszer feltűnik a
Fukuokáig hátralévő ütőn, elkapom. Ha nem, némi rossz érzéssel ugyan, de
elkönyvelem a furcsa véletlenek közé. De az biztos, hogy nulla pontot
adnék Tigris megfigyelőképességére.
 MÁSODIK RÉSZ

“... mint megérkezni”

12

Találkozó, amit Szamarában beszéltek meg

Reggel hatkor a fukuokai rendőrőrs kocsija jött értük. Két rendőr tizedes
ült elöl. Észak felé indultak el jó tempóban a parti úton. Kis idő múlva
Bond megszólalt:
– Tigris, valaki követ bennünket, akármit is mondasz... A férfi, aki
ellopta a tárcámat, tegnap ott volt a fugu-étteremben. Megeszem a
kalapomat, ha nem ő követ bennünket motorkerékpáron egy mérföldnyire
lemaradva. Légy szíves, szólj a sofőrnek, álljon félre egy mellékútra,
azután hajtson utána, és kapja el. Jó orrom van az ilyesmihez. Kérlek, tedd
azt, amit mondtam.
Tigris morgott valamit; Hátranézett, azután sietve utasításokat adott a
sofőrnek. A sofőr katonás haijal válaszolt, a mellette ülő tizedes pedig
kinyitotta az oldalán függő M–14-es automata pisztoly táskáját. Tigris
megmozgatta vaskos ujjait.
Bal oldalt feltűnt egy mellékút, amelyik bevezetett a bokrok közé. A
sofőr sportosan visszakapcsolt, lekanyarodott, és úgy állt meg, hogy a
kocsit ne lehessen látni az útról. Leállította a motort. Hallgatóztak.
Meghallották a motorkerékpár hangját. A berregés egyre közeledett, majd
távolodni kezdett. A sofőr nagy lendülettel kitolatott az útra és üldözőbe
vette a motorost. Tigris még élesebb hangon újabb utasításokat adott ki.
– Szóltam neki, hogy próbálja meg a szirénájával figyelmeztetni a
fickót, ha pedig nem állna meg, lökje bele az árokba.
– Igazából nem bánom, hogy adsz neki némi esélyt – mondta Bond,
mert kezdett lelkiismeret-furdalása lenni. – Lehet, hogy tévedtem, és csak-
közönséges motoros küldöncről van szó, aki siet valahová.
Nyolcvannal robogtak a kanyargós úton. Hamarosan meglátták a
motoros által felvert port, majd magát a gépet is. A fickó a kormányra
dőlve, eszeveszett iramban száguldott.
A sofőr hátraszólt valamit.
– Azt mondja, egy ötszázas Honda. Azzal könnyen engedelmeskedni
fog a szirénának.
 A sziréna felsírt, azután felbőgött. A fehér maszk megvillant, ahogy a
fickó visszanézett a válla fölött. Lassan fékezett és megállt. Jobb kézzel
benyúlt a zubbonya belsejébe. Bond keze már az ajtókilincsen volt.
– Vigyázz, Tigris, pisztoly van nála! – kiáltotta, s amint a motoros mellé
értek, kilökte az ajtót, és rávetette magát a férfira, földre döntve őt magát
és a gépét is. A sofőr mellett ülő tizedes egy hatalmas ugrással mellettük
termett, és a két test legurult az árokba. A tizedes szinte azonnal talpra
szökkent. Egy véres kést tartott a kezében. Elhajította a kést, megragadta a
férfi zubbonyát és ingét, azután felnézett és mégrázta a fejét. Tigris
odakiáltott neki valamit, mire a tizedes teljes erőből pofozni kezdte a férfit.
A maszk lerepült, s láthatóvá vált a halálos vicsorgásba torzult arc.
– Állítsd le, Tigris! – szólalt meg Bond émelyegve. – A fickó halott.
Tigris lement az árokba. Felvette a férfi kését, és vállig felvágta a
holttest ruhájának jobb ujját. Odahívta Bondot. Megmutatta neki a férfi
könyökhajlatába tetovált fekete írásjelet.
– Igazad volt, Bondo-szan! Fekete Sárkány volt a fickó.
Haragtól eltorzult arccal egyenesedett fel.
– Shimata!
A két rendőr udvarias távolból, zavartan figyelte őket, Tigris kiosztott
nekik néhány parancsot. Átkutatták a férfi ruháit. Különféle használati
tárgyak kerültek elő, köztük Bond pénztárcája, benne érintetlenül az ötezer
jen és egy olcsó jegyzetfüzet. A rendőrök mindent átadtak Tigrisnek,
azután kihúzták a hullát az árokból és durván begyömöszölték a kocsi
csomagtartójába. A motorkerékpárt elrejtették a bokrok között, mindenki
leporolta magát, azután visszaültek a kocsiba.
Néhány perc múlva Tigris töprengve megszólalt:
– Ez hihetetlen. Ezek minden bizonnyal állandóan követnek Tokióban. –
Belelapozott a jegyzetfüzetbe. – Igen, itt van az egész múlt heti programom
és valamennyi helység, ahol útközben megálltunk. Téged egyszerűen
“külföldinek” nevez. De telefonon leadhatta a személyleírásodat. Ez
tényleg nagyon szerencsétlen ügy, Bondo-szan. A legőszintébben
bocsánatot kérek tőled. Lehet, hogy máris felfigyeltek rád. Ez
természetesen felment a feladat végrehajtása alól. Csak az én hibám, nem
voltam elég óvatos. Nem vettem elég komolyan ezeket az embereket.
Beszélnem kell Tokióval, amint Fukuokára érünk. De legalább láthattad,
milyen intézkedéseket hoz doktor Shatterhand a saját biztonsága
érdekében. Bizonyos, hogy a fickó komolyabb ellenfél, mint először
hittem. Nem kétséges, hogy valamikor tapasztalt hírszerző tiszt lehetett.
Enélkül biztosan nem tudta volna felfedni a kilétemet, ami államtitoknak
számít. Rájött, kitől kell legjobban tartania. S megtette a szükséges
ellenlépéseket, hogy továbbra se férkőzhessen senki a közelébe. Vagy
zseniális őrült, vagy zseniális bűnöző lehet. Egyetértesz velem, Bondo-
szan?
– Nagyon úgy néz ki. Most már tényleg szívesen a szeme közé néznék a
fickónak. A feladatom miatt pedig ne nyugtalankodj! Azt hiszem, éppen
erre a kis afférra volt szükségem, hogy felvegyem a kezdősebességet.
A Központi Hírszerző Osztály helyi részlege Fukuoka főutcájától pár
háznyira működött. Ennek a részlegnek a hatáskörébe tartozott a déli
Kyushu sziget. A komor, klinkertéglás ház német stílusban épült. Tigris
megerősítette, hogy a háború előtt és alatt itt volt a Kempeitaj, a japán
Gestapo helyi főhadiszállása. Tigrist felettébb ünnepélyesen fogadták. A
Hírszerző Osztály főnökének irodája apró volt és túlzsúfolt. Bond úgy
találta, hogy Ando főfelügyelő pontosan úgy néz ki, mint bármelyik japán
hivatalnok, de a viselkedése katonás volt, tekintete pedig – a keret nélküli
szemüveg mögött – határozott és élénk.
Bond cigarettázva várt, miközben a többiek élénk beszélgetésbe
merültek. Egy iratszekrényből előkerült a Halálkastély és a körülötte fekvő
birtok kinagyított légi mozaikképe. Ando főfelügyelő hamutálcákkal és
egyéb tárgyakkal szorította le a térkép széleit, Tigris pedig olyan tisztelettel
invitálta Bondot az asztalhoz, amit a főfelügyelő is nyilvánvalóan
észrevett. Bondnak eszébe jutott, hogy a Fekete Sárkány-ügynök esetének
köszönhetően jókora on-t rakott Tigrisre, amit úgy is lehetne fogalmazni,
hogy Tigris kettejük kapcsolatában sokat veszített a presztízséből.
– Kérlek, nézd meg ezt a fényképet, Bondoszán! A főfelügyelő szerint a
szárazföld felől ma már nagyon nehéz megközelíteni a kastélyt. Az
öngyilkosjelöltek megfizetik a helyi parasztokat, hogy vezessék őket
keresztül ezeken a mocsarakon – mutatott a térképre –, a birtokot
körülvevő falon pedig a parasztok által jól ismert rések vannak, amelyek
mindig nyitva állnak az öngyilkosjelöltek számára. Amint a főfelügyelő őrt
állít valamelyik rés mellé, újabbat nyitnak a falon, s az őrök értesítik róla a
parasztokat. Egyszerűen nem tudja, mitévő-legyen. Múlt héten húsz
holttestet szállítottak be a hullaházba. A főfelügyelő be akarja nyújtani a
lemondását.
– Világos – jegyezte Bond. – Azután pedig valószínűleg rituálisan
megmérgezi magát fuguval. No, nézzük!
Bond elcsüggedt, amint a térképre pillantott. Ezzel az erővel akár a
windsori várat is megpróbálhatná egymaga megostromolni! A birtok a
sziklás partról a tengerbe benyúló hegyfokon terült el. A hatvan méter mély
szakadékot, amely a hegyfokot körülvette, hatalmas kőtömbökkel
borították, le egészen a hullámtörő sziklákig. Az így kialakított sima, kissé
befelé hajló fal tetején lőrések és egymástól szabálytalan távolságra
cseréppel fedett őrtornyok látszottak. A falon belül, annak teteje alatt,
három méterre terült el a fákkal és bokrokkal, sűrűn teleültetett park, A fák
között patakok kanyarogtak és egy tó terpeszkedett, közepén apró szigettel.
Látszott, hogy a tóból gőz tör fel, és gőzpamacsokat lehetett észrevenni itt-
ott a bokrok között is. A park végében állt a kastély, nem messze a
viszonylag szerény faltól, ami az alacsonyabban fekvő vidék felől védte a
birtokot. Ezen a falon keresztül hatolnak be az öngyilkosjelöltek. Maga a
kastély hatalmas, ötemeletes, japán stílusban emelt építmény volt, mázas
cseréppel fedett meredek pagodatetővel. Delfin alakú oromkövek
díszítették a legfelső emeletet, s ezenkívül is bőven akadt mindenféle
dekoráció az épületen – apró erkélyek, különálló tornyocskák, teraszok. A
feketére festett – s Tigris leírása szerint aranyozott párkányú – építmény
úgy nézett ki, mintha egy kiváló díszlettervező egy Drakula-film
forgatásához álmodta volna meg. Bond fogott egy jókora nagyítót és
centiméterről centiméterre végigvizsgálta vele az egész birtokot, de nem
vett észre semmi említésre méltót, kivéve néhány munkás apró alakját,
akik a parkban dolgoztak vagy a kastély körül gereblyézték a kavicsot.
Bond letette a nagyítót.
– Ez nem kastély! Ez erődítmény! – mondta lehangoltan. – Hogy
gondoltad, miként jutok be ebbe az átkozott kastélyba?
– A főfelügyelő azt kérdezi, jó úszó vagy-e. Leküldettem ide egy teljes
felszerelést a nindzsakiképző táborból. A tenger felé néző fal nem jelenthet
problémát.
– Elég jól úszom, de hogyan jutok el a fal tövéig? Honnan indulok el?
– A főfelügyelő azt mondja, mindössze fél mérföldnyire a parttól van
egy Kuro nevű ama-sziget.
– Mi az az ama-sziget?
– Jó néhány hasonló sziget van Japánban. Ha jól tudom, úgy ötven ilyen
település létezik. Az ama törzs lányai lémerülnek a tengerbe, és awabi
kagylót gyűjtenek, ami Japánban különleges csemegének számít. Néha
gyöngykagylót is szednek. Meztelenül merülnek le. Egyikük-másikuk
nagyon szép. De tökéletesen elzárkóznak a világtól, egyáltalán nem
engednek be látogatókat a szigeteikre. Saját primitív kultúrájuk és
szokásaik vannak. Talán a tengeri cigányokhoz lehetne őket hasonlítani.
Nagyon ritkán házasodnak a törzsön kívül, s éppen emiatt váltak külön
törzzsé.
 – Kíváncsivá tettél. De hogyan verek tábort ezen a Kuro vagy milyen
nevű szigeten? Lehet, hogy napokig kell majd várnom az alkalmas
időjárásra.
Tigris sietve kérdezgetni kezdte a főfelügyelőt, aki hosszasan válaszolt.
Egyszer csak Tigris lelkesen felkiáltott.
– Kiderült – fordult Bondhoz –, hogy az egyik kurói család távoli
rokonságban áll a főfelügyelővel. Nagyon érdekes família. Apa, anya és a
lányuk. A lányt Kissy Suzukinak hívják. Már hallottam róla. Tizenhét éves
korában egész Japán megismerte, mert kiválasztották egy hollywoodi film
szereplőjének. Egy gyönyörű japán búvárlányt kerestek, s valaki őt
ajánlotta. Megcsinálta a filmet, de gyűlölte Hollywoodot, s csak arról
álmodott, hogy visszatérjen a maga ama életformájához. Vagyonokat
kereshetett volna, de visszavonult erre az isten háta mögötti kis szigetre. A
sajtó annak idején felkapta a témát, s mindenkinek az volt a véleménye,
hogy a lány a lehető legtiszteletreméltóbban viselkedett. Elnevezték “japán
Garbónak”. De Kissy most már huszonhárom felé járhat, s mindenki
elfeledkezett róla. A főfelügyelő azt mondja, el tudja intézni, hogy
megszállhass a családnál. Úgy látszik, valami miatt lekötelezettjei
lehetnek. A ház egyszerű, de kényelmessé varázsolták a pénzzel, amit a
lány Hollywoodban keresett. A szigeten lévő többi ház legfeljebb a
halászkunyhó nevet érdemli meg.
– De nem tiltakozik majd a jelenlétem ellen a sziget többi lakója?
– Nem. A szigetlakók sintoista vallásúak. A főfelügyelő beszél a sinto
pappal, és minden rendben lesz.
– Rendben van. Tehát a szigeten maradok, és valamelyik éjszaka
átúszom a falhoz. De hogyan mászok fel?
– Nálad lesz a nindzsa-felszerelés. Láttad, hogyan használják. Te is
használni fogod. Nagyon egyszerű.
– Amint az az embered is bemutatta, aki belezuhant a várárokba ...
Azután mit kell tennem?
– Elrejtőzöl a birtokon, és vársz, amíg alkalom adódik rá, hogy megöld.
Azt te döntőd el, hogyan csinálod. Amint már említettem, mindig páncélt
visel. A páncélos ember nagyon sebezhető. Csak le kell döntened a lábáról.
Azután pedig megfojtod a nindzsa-lánccal, amit a csuklódon viselsz majd.
Ha a felesége vele van, azt is megfojtod. Bizonyos, hogy a nő is benne van
az üzelmeiben, és egyébként is túlságosan ronda ahhoz, hogy tovább éljen.
Végül meglépsz a falon át, és visszaúszol Kuróra. Ott felszed a rendőrségi
motoros, amely nyomban elindul majd érted. A halálhír pillanatok alatt el
fog terjedni.
 – Mindez nagyon egyszerűen hangzik – jegyezte meg Bond kételkedve.
– De mi legyen az őrökkel? Mindenütt ott nyüzsögnek.
– Egyszerűen el kell kerülnöd velük a találkozást. Amint láthatod, a
birtok bővelkedik rejtekhelyekben.
– Köszönöm szépen. Elrejtőzhetek valamelyik mérges bokorban vagy
fán. Nem akarok megvakulni vagy megőrülni!
– A nindzsa-ruha tökéletes védelmet nyújt. Kapsz egy fekete öltözéket
éjszakára és egy terepszínűt nappalra. Búvárszemüveget is viselsz majd,
hogy megvédje a szemedet. Az egész felszerelést egy nejlonzsákban viszed
át magaddal.
– Kedves Tigris, mindenre gondoltál. De sokkal jobban örülnék
egyetlen aprócska pisztolynak.
– Az őrültség lenne, Bondo-szan. Nagyon jól tudod, hogy nem
csaphatsz semmi zajt. Ha padig a pisztolyra hangtompítót szerelnél – ami
elég súlyos, így úszni is nehéz lenne vele, az annyira lecsökkentené a golyó
sebességét, hogy az esetleg nem lenne képes átütni a páncélt. Nem,
barátom! Használd a nindzsucut! Ez az egyetlen megoldás.
– Hát rendben van – mondta Bond beletörődve. – Most pedig hadd
nézzem meg a fickó fényképét! Van fénykép róla, főfelügyelő?
A fénykép nagy távolságról készült, teleobjektívvel. Hatalmas termetű
alakot ábrázolt, teljes középkori páncélzatban, fején a régi japán harcosok
tarajos, szárnyas sisakjával. Bond gondosan tanulmányozta a fényképet,
megjegyezve a nyaknál és a hajlatoknál lévő sebezhető pontokat. A férfi
ágyékát fém védőpajzs takarta. Széles pengéjű szamuráj kard lógott az
oldalán, s úgy tűnt, ezenkívül nincs nála semmiféle fegyver.
– Nem látszik annyira őrültnek, mint hinné az ember. Bizonyára a
Drakulához illő környezet miatt. Van olyan fényképetek, amin az arca is
látszik? Páncél nélkül talán őrültebbnek néz ki.
A főfelügyelő kotorászni kezdett a dossziéja alján. Előhúzott egy fotót,
amely minden jel szerint doktor Guntram Shatterhand kinagyított
útlevélképe volt, és átnyújtotta.
Bond közömbösen vette el a képet, de a következő pillanatban az egész
teste megmerevedett.
– Magasságos ég! Magasságos ég! – ismételgette magában. – Igen,
semmi kétség! A legkisebb kétség sem férhet hozzá!
Hosszú, őszes bajuszt növesztett. Rendbe hozatta a szifilisztől eltorzult
orrát. Az egyik elülső felső fogán aranykorona van. De semmi kétség ...
– Van képe a nőről is? – nézett fel.
 A főfelügyelő, aki megriadt a Bond arcán tükröződő elfojtott gyűlölettől
és a hirtelen sápadtságtól, ami még a barna festéken is átütött, energikusan
meghajolt, és sietve végiglapozta a dossziét.
Igen, ő az, a szajha: a lapos, visszataszító kápópofa, a fénytelen
szempár, a szoros kontyba fésült haj ...
Bond kezében tartotta a képeket, de nem nézett rájuk. Gondolkodott.
Ernst Stavro Blofeld, és Irma Bunt. Tehát ide jöttek elrejtőzni! És a sors
hosszú, erős pányvája ismét hozzájuk kötötte őket. Pontosan hozzájuk!
Hozzá! Csak taxiba kellene ülnie és végighajtania a tengerparti úton itt,
Japánnak ebben az eldugott sarkában. Vajon kiszagolták-e, hogy jön?
Vajon megtudta-e a halott spicli a nevét és elmondta-e nekik? Nem
valószínű. Tigris hatalma és tekintélye biztosan megvédte. A japán fogadók
személyzetének vérében van a diszkréció, a titoktartás. De vajon rájöttek-e,
hogy ellenség közeledik feléjük? Hogy a sors még Szamarában előjegyezte
ezt a találkozót?
Bond felnézett. Tökéletesen ura volt önmagának. Ez most már az ő saját
ügye. Semmi köze Tigrishez vagy Japánhoz. Semmi köze a Magic 44-hez.
Egy régi számlát kell rendeznie.
– Tigris, meg tudná kérdezni a főfelügyelőt, mit derítettek ki a
detektívjei a Fekete Sárkány ügynökről? – érdeklődött szinte mellékesen. –
Rájöttek-e valamire a holmija alapján? Különösen az érdekelne, vajon
leadhatta-e telefonon vagy telexen a személyleírásomat és azt, hogy miért
utaztam ide?
Hosszú, feszült csend ült a szobára. Tigris egy ideig átható tekintettel
vizsgálgatta Bond arcát, s csak azután fordította le a kérdést a
főfelügyelőnek. A főfelügyelő fölvette az ósdi telefont a kettős villáról.
Beleszólt, azután japán szokás szerint jó erősen belefújt a
mikrofontölcsérbe, hogy “kitisztítsa” a vonalat, s tovább beszélt. Végül
letette a kagylót. Amikor befejezte a jelentését, Tigris Bond felé fordult.
Továbbra is átható tekintettel figyelte Bond arcát, miközben beszélt:
– A férfi a környékről származott. Priusza volt. Szerencsére műveletlen
fickó volt, ostoba kis gengszterként ismerték. A jegyzetfüzete első oldalára
beírta a feladatát, ami nem állt egyébből, mint hogy kövessen a
végcélomig, s azután jelentést tegyen a megbízójának. Nem valószínű,
hogy költséges telefonálgatásra pénzt kapott volna. De mi van veled,
Bondo-szan? Ismered ezeket az embereket?
Bond csikorogva felnevetett. Maga is érezte, hogy hamisan és rekedten
hangzik a nevetése a kis szobában. Rögtön elhatározta, hogy senkinek nem
szól a felfedezéséről. Ha felfedné doktor Shatterhand valódi
személyazonosságát, azzal visszaterelné az ügyet a hivatalos csatornákba.
A Japán Titkosszolgálat és a CIA emberei elárasztanák Fukuokát. Blofeldet
és Irma Buntot letartóztatnák. Elhalásznák James Bond orra elől személyes
zsákmányát. Megmenekülnének a bosszújától.
– Dehogy, az isten szerelmére! – szólalt meg Bond. – De jó
emberismerő vagyok. Amikor megláttam ennek a férfinak az ábrázatát,
felállt a szőr a hátamon. Van egy olyan érzésem, hogy akár sikerrel járok,
akár nem, ennek a küldetésnek a kimenetele egyikünk számára végzetes
lesz. Döntetlenről szó sem lehet. De most még szeretnék feltenni neked és
a főfelügyelőnek egy sor további kérdést. Apró részletkérdések, de
szeretnék mindent tisztázni, mielőtt nekivágok.
Tigris megkönnyebbültnek látszott. A nyers, szinte állati érzelmek,
amelyek az előbb Bond arcán tükröződtek, túlságosan is különböztek az
angol megszokott hidegvérű, ironikus stílusától, attól a Bondo-szantól, akit
annyira megkedvelt. Kivillantotta széles, aranyszegélyű mosolyát.
– Ez csak természetes, barátom! Örülök, hogy nem veszed félvállról a
dolgot és szeretnél mindent előre elrendezni. Biztosan megbocsátasz, ha
idézek neked még egy utolsó japán közmondást: “Néhány légy jót tesz a
kutyának. Nélkülük elfelejtené, hogy kutya."
– Jó öreg Basho – sóhajtott fel Bond.
 13

Kissy Suzuki

James Bond a délelőtt hátralévő részében gépiesen tette a dolgát.

Felpróbálta a nindzsa-felszerelést, és figyelte, hogyan csomagolnak be
gondosan minden egyes darabot úsztatható műanyag dobozokba, de
közben egyre csak ellensége képe járt a fejében. Blofeld, a
szupergengszter, aki maga volt az Ellen-elhárítás, Terrorizmus, Bosszú és
Zsarolás Különleges Tanácsa, akit valamennyi NATO-ország rendőrsége
keres, aki alig kilenc hónapja meggyilkolta Tracyt, Bond ifjú feleségét... S
ez alatt a rövid kilenc hónap alatt ez a zseniális gonosztevő új
“halálgyűjtési” módszert dolgozott ki, ahogy Tigris mondta. Új
személyiségét, a svájci doktor Shatterhandot – valószínűleg több
hasonlóval együtt – hosszú évek során alakíthatta ki nagy előrelátással.
Nem jelentett nagy nehézséget a számára. Elég volt néhány
növényritkaságot ajándékoznia egy-két híres botanikus kertnek, pénzt
adnia pár expedícióra, miközben magában végig ott dédelgette a
gondolatot, hogy egy nap visszavonul, hogy “művelje a kertjét”. S micsoda
kert! Egy kert, amely emberi lények légyfogójaként szolgál,
ciánosüvegként azoknak, akik el akarják dobni maguktól az életet. S persze
éppen Japán kínálta számára a tökéletes végső menedéket, a világon
legmagasabb öngyilkossági rátájával, lakóinak ellenállhatatlan
vonzódásával a bizarr, a kegyetlen és a szörnyű iránt. Blofeld minden
bizonnyal őrült, de ez az őrültség a szörnyeteg kiszámított őrültsége, a
zsenié – hiszen Blofeld kétségkívül az. És az egész démoni koncepciót
Blofeld a tőle megszokott nagyvonalúsággal valósította meg – méltóan
Caligulához, Néróhoz, Hitlerhez vagy az emberiség bármely más nagy
gonosztevőjéhez. A megvalósítás sebessége lélegzetelállító, a költségek
csillagászatiak, a tervezés a legapróbb részletekig – beleértve a Fekete
Sárkány Társaság felhasználását – tökéletes, s a fedőtevékenység éppoly
minden gyanún felül álló, mint volt a Piz Glória Klinika esetében, amelyet
alig egy évvel ezelőtt Bond segített végérvényesen megsemmisíteni. S
most megint szemben áll a két ellenfél, de ezúttal Dávid nem becsületbeli
kötelességből, hanem véres bosszúvágytól hajtva akarja megölni Góliátot!
S milyen fegyverrel? Semmi mással, mint puszta kezével, egy két hüvelyk
hosszú zsebkéssel és egy vékony acéllánccal. Igaz, használt már korábban
is ezekhez hasonló fegyvereket. A döntő tényező a meglepetés lesz. Bond
egy pár fekete békalábat, egy kis adag porrá tört szárított húst, benzedrine
tablettákat és egy műanyag palack vizet is hozzátetetett a felszereléshez, s
ezzel be is fejezte a készülődést.
Végigautóztak a főutcán, le a kikötőgátig, ahol egy rendőrmotoros
várakozott rájuk. Jó húsz csomós sebességgel vágtak keresztül a gyönyörű
öblön, s a földnyelvet megkerülve kihajóztak a Genkai-tengerre. Tigris
szendvicseket és egy-egy üveg szakét húzott elő. Megebédeltek, miközben
a hajó bal oldalán lassan maradt el a csipkés, zöld partvonal, homokos
strandjaival. Tigris a látóhatár egy távoli pontjára mutatott.
– Kuro szigete. Fel a fejjel, Bondo-szan! Gondterheltnek tűnsz. Gondolj
a sok gyönyörű meztelen lányra, akikkel hamarosan együtt úszkálhatsz! És
a japán Greta Garbóra, akivel együtt töltöd majd az éjszakákat!
– Meg a cápákra, akik már bizonyosan gyülekeznek a hírre, hogy át
fogok úszni a kastélyba!
– Ha nem falják fel az amákat, miért akarnának megkóstolni egy rágós
angolt. Nézd azt a két köröző halászsast! Kitűnő előjel! Ha csak egy lenne,
az nem lenne ennyire kedvező. Ha négyen lennének, az egyszerűen
katasztrofális lenne – mivel mi a négyet tartjuk szerencsétlen számnak,
ahogy ti a tizenhármat. Mondd, Bondo-szan, nem mulattat a gondolat,
hogy az ostoba sárkány mit sem sejtve szundikál a kastélyában, miközben
Szent György csendben közeledik a búvóhelye felé a hullámok hátán?
Remek téma lenne egy japán nyomat számára.
– Fura humorotok van, Tigris.
– Pusztán más, mint a tiétek. A mi legtöbb anekdotánk témája a halál
vagy valamilyen szerencsétlenség. Én ugyan nem vagyok “képmutogató”,
vagyis hivatásos mesélő, de azért elmesélem neked a kedvenc
anekdotámat. Egy fiatal lányról szól, aki odamegy egy hídhoz, ahol fizetni
kell az átkelésért. Odahajít egy szent – egy egészen kis pénzdarabot – az
őrnek és felmegy a hídra. Az őr utánaszól: “Hé! Nem tudod, hogy a hídon
való átkelésért két szent kell fizetni?” Mire a lány visszaszól: “De én nem
akarok átkelni a hídon. Csak a feléig megyek, és ott a vízbe vetem
magam.”
Tigris nagyot hahotázott. Bond udvariasan elmosolyodott.
– Ezt feltétlenül el fogom mesélni Londonban. Mindenki az oldalát
fogja majd.
A látóhatáron lévő kis pont egyre nőtt, és hamarosan hosszúkás,
körülbelül öt mérföld kerületű sziget bontakozott ki a szemük előtt. Partján
meredek sziklafal húzódott végig, északi oldalán kis kikötő nyílt. A
szárazföldről doktor Shatterhand félszigete nyúlt be a tengerbe. Az
erődítményszerű fekete falak magasan kiemelkedtek a megtörő
hullámokból. A fal fölött fák koronái látszottak, mögöttük pedig a távolban
a kastély pagoda teteje rajzolódott ki a látóhatáron. A masszív sziluett
Alcatraz tenger felől készített fényképeire emlékeztette egy kicsit Bondot.
Enyhén megborzongott, mikor eszébe jutott a fél mérföldes éjszakai úszás
a szoroson keresztül, s azután a fekete pók, aki majd megmássza az erőd
meredek falát. Na, majd meglátjuk! Visszafordult Kuro szigete felé.
Úgy tűnt, fekete vulkáni kő alkotja az alapját, amit dús növényzet borít,
fel egészen a kis domb csúcsáig, amelynek tetején valamiféle
világítótorony látszott. Amikor megkerülték a fokot, amely egyik oldalról
körülölelte az öblöt, egy nyüzsgő kis falut és egy apró kikötőmólót
pillantottak meg. Mintegy harminc evezős csónak lebegett szétszóródva a
vízen, s itt-ott meztelen emberi testek villantak meg a napfényben.
Meztelen gyerekek játszottak a hatalmas fekete kőtömbök között, amelyek
napozó vízilovakként hevertek a sekély vízben. A parton zöld hálók
száradtak. Barátságos kép volt. Volt benne valami meseszerű, valami
megfoghatatlanul távoli, ami a kis halászfaluk sajátja bárhol a világon.
Bond első pillantásra megkedvelte a falucskát. Úgy érezte, olyan helyre
érkezik, ahol már várnak rá, s ahol barátságosan fogadják majd.
A falu öregjei, szigorú, meggörnyedt öregemberek, arcukon azzal a
komoly kifejezéssel, amit az egyszerű emberek ünnepélyes alkalmakkor
öltenek fel, élükön a sinto pappal, kijöttek a kikötőmólóra, hogy
üdvözöljék őket. A pap díszruhát viselt: sötétvörös, háromnegyedes
kimonót, bő, lelógó ujjal, kékeszöld inget széles fodrokkal és a
hagyományos, csonka kúp alakú, fényes, fekete süveget. Jó megjelenésű,
középkorú férfi volt. Egyszerű méltóság áradt belőle. Kerek szemüveget
hordott, az arca is kerek volt lebiggyedő, intelligens ajakkal. Éles tekintete
egyenként végigtapogatta őket, ahogy partra léptek, de legtovább Bondon
időzött. Ando főfelügyelőt barátságosan fogadták, de egyben érezhető
tisztelettel is. A falu az ő körzetéhez tartozik, így a halászati engedélyek
kiadása végső soron tőle függ – gondolta magában Bond rosszmájúan –, de
azt el kellett ismernie, hogy egyik meghajlás sem volt túlzóan mély, s
szerencséje van, hogy ilyen követe akadt. A kockakővel kirakott főutcán
mentek fel a pap otthonáig, egy szerény, időjárás tépázta, kőből és
uszadékfából épült házig. Bementek, és félkörben letelepedtek a lakkozott,
makulátlanul tiszta padlóra, szemben a pappal. A főfelügyelő hosszú
beszédet tartott, amit a pap időnként hai felkiáltásokkal szakított meg, s
bölcs tekintete időnként hosszabb ideig megpihent Bondon. Amikor a
főfelügyelő elhallgatott, a pap mondott néhány szót, amit a főfelügyelő és
Tigris nagy tisztelettel hallgattak.
 Tigris válaszolt neki, s ezzel a megbeszélés véget ért, jöhetett az
elmaradhatatlan tea.
Bond megkérdezte Tigrist, milyen magyarázatot adtak a jelenlétére és
mennyit mondhat el a feladatáról. Tigris azt válaszolta, a pap túlságosan
éles eszű ember ahhoz, hogy megpróbáljanak neki hazudni, így hát nagy
vonalakban elmondták neki az igazat. A pap sajnálkozását fejezte ki, hogy
ilyen rendkívüli eszközökhöz akarnak nyúlni, de azzal egyetértett, hogy a
szoros túloldalán lévő kastély gonosz hely, s ura az ördöggel lépett
szövetségre. Figyelembe véve a körülményeket, áldását adta a tervre, és
megengedte, hogy James Bond addig a szigeten maradjon, ameddig az
feladata elvégzéséhez feltétlenül szükséges. A pap megkéri majd a Suzuki
családot, hogy fogadják tisztelettel. Bondot híres gaidzsin
antropológusként mutatják be az öregeknek, aki azért jött, hogy az amák
életét tanulmányozza. Bond tehát tanulmányozza az itteni életet, de a pap
kéri, hogy viselkedjék tisztességesen.
– Ami azt jelenti – magyarázta Tigris kárörvendő vigyorral –, hogy nem
bújhatsz ágyba a lányokkal.
Este visszasétáltak a kikötőhöz. A tenger sötét palaszürke volt és
tükörsima. Az apró csónakok, orrukon színes zászlócskákkal, ami azt
jelentette, hogy aznap rendkívül bőséges zsákmányra tettek szert, hazafelé
eveztek. Kuro valamennyi lakója – körülbelül kétszáz ember –
felsorakozott a parton, hogy köszöntse a nap hősnőit. Az idősebbek
gondosan összehajtogatott sálakat, és takarókat tartottak, amikbe a lányok
csavarják majd magukat hazáig, ahol – Tigris szerint – forró fürdő várja
őket, hogy visszatérjen a végtagjaikba a vérkeringés és alaposan
lemoshassák magukról a sót. Öt óra volt.
– Nyolckor már alszanak – mondta Tigris –, s hajnalban újra kieveznek.
– Nagy együttérzéssel beszélt róluk. – Hozzájuk kell igazítanod az
időbeosztásodat, Bondo-szan! És az életmódodat. Az amák nagyon
takarékosan élnek, alig költenek valamit, hiszen csak annyit keresnek –
ahogy mondani szokták –, amennyit a fecske könnyéért fizetnek. És az
isten szerelmére, légy nagyon kedves a szülőkhöz, különösen az apához!
-Ami pedig Kissyt illeti... – Tigris félbehagyta a mondatot.
Segítőkész kezek nyúltak a csónakokért és felhúzták őket a fekete
kavicsos partra. Jókora fakádakat emeltek ki belőlük, és siettek fel velük a
szegényes piacra, ahol – Tigris szerint – nagyság szerint szétválogatják az
awabit, és meghatározzák az árát. A fecserésző, mosolygó lányok
kigázoltak a partra, közben óvatos, kutató pillantásokat vetettek a mólón
álldogáló három idegenre, akik a szárazföldről érkeztek.
 Bond valamennyiüket szépnek és kedvesnek látta a lágy esti fényben –
feszes, kissé durva bimbójú mellüket, csillogó, izmos feneküket, középen a
vékony fekete zsinórral, ami az elöl lévő fekete, pamut háromszöget
tartotta, az erős bőrszíjat, amit a csuklójukon viseltek, s amelyről ovális
ólomsúlyok függtek, a szögletes acélpálcát, amellyel a kagylót piszkálták
elő, a kócos hajat összefogó fehér rongycsíkot, alatta a nevető sötét
szempárt és szájat. Mindegyikükről sugárzott a szerencsés nap fölött érzett
öröm. Bond ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ilyennek kellene lennie a
világnak, az életnek, s szégyenkezve gondolt elegáns városi külsejére, s
ráadásul a sötét tervekre, amiket titokban forral.
Az egyik lány, aki egy kicsivel magasabb volt, mint a többiek, úgy tűnt,
ügyet sem vet a mólón álló férfiakra, és a mellette himbálódzó
rendőrmotorosra. Egy csapat nevető lány gyűlt köréje, ahogy valószínűleg
szándékosan, hosszúkat lépve kijött a vízből, és végigment a csillogó
fekete kavicsok borította parton. Valamit visszaszólt a társnőinek, mire
azok szájuk elé kapva a kezüket, felvihogtak. Egy fonnyadt öregasszony
odanyújtott neki egy takarót, a lány betekerte magát, s a csoport
szétoszlott.
A fiatal lány és az öregasszony felmentek a piacra. A lány izgatottan
magyarázott valamit, a másik pedig figyelmesen hallgatta és bólogatott. A
pap már várt rájuk. Mélyen meghajoltak előtte. A férfi beszélni kezdett
hozzájuk, s ők tisztelettel hallgatták, időnként futó pillantásokat vetve a
mólón álló csoportra. A magas lány szorosabbra fogta magán a takarót.
James Bond már eddig is sejtette, de most már tudta: ő Kissy Suzuki.
A három ember – a díszruhás pap, a dióbarna arcú öregasszony és kissé
lemaradva a durva takaróba csavart magas, meztelen lány – lejött a
mólóhoz. Furcsa módon együvé tartozónak látszottak, a pap lehetett volna
akár az apa is. A nők megálltak, s csak a pap lépett oda a három férfihoz.
Meghajolt Bond felé, s beszélni kezdett hozzá. Tigris tolmácsolt.
– Azt mondja, Kissy Suzuki apja és anyja nagy megtiszteltetésnek tartja,
hogy szerény hajlékában vendégül láthat, amelynek szegényességéért előre
elnézésedet kérik. Sajnálják, hogy nem járatosak a nyugati szokásokban, de
a lányuk jól beszél angolul, mivel Amerikában dolgozott, s igyekszik majd
minden kívánságodat tolmácsolni nekik. A pap azt kérdezi, tudsz-e evezni.
Az apa, aki ki szokott evezni a lányával, betegeskedik a reumájával és
nagy segítséget jelentene a családnak, ha méltóztatnál átvenni a helyét.
Bond meghajolt.
– Kérlek, tolmácsold a tiszteletre méltó papnak, hogy rendkívül hálás
vagyok neki azért, hogy közben járt az érdekemben! Rendkívül
megtisztelve erezném magam, ha Suzuki-szán befogadna a házába. Az
igényeim nagyon szerények, s rendkívül élvezem a japán életmódot. A
legnagyobb örömmel evezek a családi csónakban, vagy segítek a
háztartásban bármilyen egyéb módon.
Aztán még halkan hozzátette:
– Tigris, szükségem lehet ezeknek az embereknek a segítségére, ha eljön
az idő. Különösen a lányéra. Mennyire avathatom be őket a dologba?
– A belátásodra bízom – válaszolta halkan Tigris. – A pap tud róla, tehát
a lánynak is elárulhatod. Ő nem fogja idegeneknek kifecsegni. Most pedig
gyere, a pap bemutat nekik. Ne felejtsd el, hogy itt Taro a neved, vagyis
elsőszülött fiú, a családi neved pedig Todoroki, ami mennydörgést jelent. A
papot nem érdekli a valódi neved. Azt mondtam neki, hogy ez a név
nagyjából megfelel az angol nevednek. Nincs jelentősége. Senki nem
törődik majd vele. De azért meg kell próbálnod, hogy minél japánosabb
benyomást kelts, hiszen át fogsz kelni a túlsó partra. Ez a név szerepel a
személyi igazolványodban és a Fukuokai Szénbányák
bányászigazolváványában is. Itt nem kell ezekkel a dolgokkal törődnöd,
mivel barátok között vagy. A másik oldalon viszont, ha elfognának,
megmutatod a kártyát, amin az áll, hogy süketnéma vagy! Rendben van?
Tigris beszélt a pappal, s Bondot odakísérték a két nőhöz. Mélyen
meghajolt az anya felé, de azért nem túl mélyen, mert eszébe jutott, hogy
az csak nő, azután a lányhoz fordult.
Az jókedvűen nevetett. Nem kuncogott, vagy kacarászott, hanem
valóban nevetett.
– Nem kell meghajolnia előttem, s én sem fogok soha meghajolni maga
előtt! – mondta, és kezet nyújtott. – örülök, hogy megismerhetem. Kissy
Suzuki a nevem.
A lány keze jéghideg volt.
– Todoroki Taro vagyok – mutatkozott be Bond. – Sajnálom, hogy ilyen
sokáig itt kellett maradnia miattam. Át van fázva, ideje, hogy forró fürdőt
vegyen. Nagyon kedves a családjától, hogy vendégül lát, de semmiképpen
sem akarok a terhükre lenni. Biztos, hogy nem okozok problémát?
– Bármit mondjon is a kannusi-szan, a pap, az úgy van jól. És fáztam
már eddig is. Ha elbúcsúzott a barátaitól, anyám és én nagy örömmel
kísérjük haza a házunkba. Remélem, tud krumplit hámozni...
Bond boldog volt. Végre egy szókimondó lány. Semmi hajlongás és
kuncogás.
– Diplomám van krumplihámozásból – válaszolta. – Erős vagyok, nem
félek a munkától, és nem is horkolok. Mikor evezünk ki holnap?
 – Fél hat körül. Amikor feljön a nap. Lehet, hogy maga szerencsét hoz
nekem. Nem könnyű awabi kagylót találni. Ma szerencsés napunk volt,
körülbelül harminc dollárt kerestem, de ez nincs mindig így.
– Nem szoktam meg, hogy dollárban számoljak. Mondjuk inkább azt,
hogy tíz fontot.
– Az angolok és amerikaiak nem egyformák? Nem ugyanolyan a
pénzük?
– Nagyon hasonló, de tökéletesen különböző.
– Tényleg?
Bond egy japán udvariassági formulával válaszolt. A lány nevetett:
– Jól kitanította a tokiói fontos ember. Ha most lenne szíves elbúcsúzni
tőlük, akkor hazamehetnénk. A falu másik végén van a házunk.
A pap, a főfelügyelő és Tigris egymás között beszélgettek, látszólag
tudomást sem véve Bondról és a lányról. Az anya szerényen álldogált, de le
nem vette vizslató tekintetét a két arcról. Bond ismét meghajolt felé, és
visszament a férfiak csoportjához.
A búcsú rövid volt. A tengert lassan elborította a szürkület, a nap
narancs korongja már elveszítette ragyogását az esti ködben. A járőrhajó
beindította motorját, s a kipufogócső halkan bugyborékolt. Bond
köszönetet mondott a főfelügyelőnek, aki viszont jó szerencsét kívánt
nemes vállalkozásához. Tigris komolynak látszott. Mindkét kezével
megfogta Bond jobbját, ami igen szokatlan a japánoknál.
– Bondo-szan, biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz, ezért nem is
kívánok neked szerencsét. Azt se mondom, hogy szajonara, vagyis isten
veled. Egyszerűen egy halk banzaijal búcsúztatlak, és átadom neked ezt a
kis ajándékot arra az esetre, ha az istenek elfordulnának vállalkozásodtól, s
ha minden igyekezeted ellenére rosszra, nagyon rosszra fordulnának a
dolgok.
Előhúzott egy kis dobozt, és odaadta Bondnak.
A dobozban zörgött valami. Bond kinyitotta. Egy hosszúkás, barna-
tabletta volt benne. Bond elnevette magát, és visszaadta a dobozt
Tigrisnek.
– Köszönöm, nem kérem! Ahogy Basho mondta, illetve mondhatta
volna: “Csak kétszer élsz". Ha a második életemre kerülne a sor, inkább
szembe akarok vele nézni, nem pedig hátat fordítani neki. De köszönöm, és
köszönök mindent. Az az élő homár tényleg nagyszerű volt. Amíg itt
vagyok, biztosan sok moszatot eszem majd. Viszlát! Találkozunk kábé egy
hét múlva!
 Tigris beszállt a hajóba. A motor felzúgott. Ahogy a hajó kifelé siklott
az öbölből, Tigris fölemelte a kezét, de rögtön le is eresztette, szinte
lecsapta. A hajó pár pillanat múlva elérte a hullámtörő gátat, s eltűnt a
parton állók szeme elől.
Bond megfordult. A pap már elment.
– Jöjjön, Todoroki-szan! – szólalt meg türelmetlenül Kissy Suzuki..– A
kannusi-szan azt mondta, kezeljem egyenrangúként. De azért adja ide az
egyik kis táskáját! A falusiak kedvéért, akik kíváncsian figyelnek
bennünket. Kifelé tartsuk magunkat a keleti szokásokhoz!
A sötét képű, kefefrizurás, japános szemöldökű, magas férfi, a nyurga
lány és az öregasszony végigmentek a parton, s ösztövér japán árnyékuk
előttük járt a sima fekete kavicsokon.
14

Egy arany nap

A hajnal csodálatos arany és kék ködökkel érkezett. Bond kiment, és az

apró, kőtömbökből és fából épült ház makulátlanul tiszta küszöbén ülve
fogyasztotta el szójasajtból, rizsből és teából álló reggelijét. A családtagok
boldog fecskékként csiviteltek bent: a nők a reggeli házimunkát végezték.
Bondot a tisztaszobában, vagyis az apró nappaliban helyezték el, ahol a
tatamigyékényeken és néhány bútordarabon kívül a házioltár volt található,
és egy kis kalitkában egy tücsök. “Hogy társaságod legyen" – ahogy Kissy
mondta. Itt terítették a földre a futonját, s itt aludt életében először –
viszonylag sikeresen – a hagyományos fapárnán. Előző este az apa, egy
csont és bőr, szürke szakállú öreg, bütykös ízületekkel és élénk
mókusszemekkel, nagyokat nevetett vele és rajta, amikor Bond Kissy
tolmácsolásában elmesélte neki néhány kalandját Tigrissel. Vendéglátóiban
első pillanattól kezdve nyoma sem volt feszélyezettségnek vagy zavarnak.
A pap arra kérte őket, kezeljék Bondot családtagként. A külseje és időnként
a viselkedése furcsa volt ugyan, de Kissy minden jel szerint jó véleményt
mondott róla, ha voltak is fenntartásai, s a család többi tagja elfogadta az
ítéletét. Kilenc órakor az apa intett Bondnak, és a növő hold fényénél
kibicegett vele a házból. Megmutatta neki a kis bódét a földbe ásott gödör
fölött és az Asahi Shimbun gondosan négyrét tépett lapjait egy szögön,
eloszlatva Bond utolsó titkos aggodalmát is azt illetően, milyen lesz az
élete a szigeten. A gyertya pislákoló lángjánál ugyanolyan tisztának találta
a helyiséget, mint amilyen a ház volt, de legalábbis megfelelően
higiénikusnak. Azután, hogy a szomszédos két szobában elültek a halk
zajok, Bond boldog és mély álomba zuhant.
Kissy kijött a házból. Hosszú fehér pamutinget viselt, és sűrű, hullámos
haja egy fehér pamutkendővel volt felkötve. Fölszerelését – a súlyokat és a
vaskos, szögletes fémpálcát – a fehér ruha fölött viselte, csak a karja és a
lábfeje maradt szabadon. Bond arcára valószínűleg kiülhetett a
csalódottság, mert a lány incselkedve elnevette magát.
– Ez egy ünnepi öltözék, akkor viseljük, ha fontos külföldi
személyiségek jelenlétében búvárkódunk. A kannusi-szan lelkemre kötötte,
hogy viseljem a maga jelenlétében. A tiszteletem jeléül, természetesen.
– Kissy, én azt hiszem, maga füllent. Az az igazság, hogy attól tart, a
meztelensége tiszteletlen gondolatokat ébreszthet kéjsóvár nyugati
fejemben. Ez a lehető legméltatlanabb gyanúsítás. Ugyanakkor elfogadom,
hogy tekintettel van az érzékenységemre. De most már ne szaporítsuk a
szót, induljunk! Ma megdöntjük az awabi-rekordot. Hány darab legyen a
célunk?
– Ötven jó lenne. Száz pedig nagyszerű. De mindenekelőtt jól kell
eveznie, s vigyáznia, nehogy megfulladjak. És legyen kedves Daviddel!
– Ki az a David? – kérdezte Bond, akit hirtelen elöntött a féltékenység
arra a gondolatra, hogy nem egyedül lesz a lánnyal.
– Várjon, majd meglátja!...
Kissy visszament a házba, és kihozta a kis balsafa kádat meg egy nagy
tekercs negyedhüvelykes kötelet. A tekercset odaadta Bondnak, maga
pedig a csípőjének támasztva hóna alá fogta a kádat, és előreindult a
faluból kivezető keskeny ösvényen. Az ösvény egy kis öbölnél ért véget,
amelynek lapos kavicsokkal teli partján jó magasra felhúzva egy kis evezős
csónak hevert, száraz náddal letakarva a nap ellen. Bond leszedte róla a
nádat, félretette, és levonszolta az egyszerű, házilag készült járművet a
tengerbe. A csónak valamilyen nehéz fából volt: mélyre merülve, de
stabilan lebegett a hirtelen mélyülő, tökéletesen átlátszó vízben. Bond
belerakta a fakádat és a kötelet, Kissy átment a kis öböl másik oldalára, és
egy szikláról leoldott egy zsinórt. Lassan kezdte behúzni, közben halk,
hívogató füttyszót hallatott. Bond meglepetésére az öbül vize
felkavarodott, és egy nagy fekete kormorán úszott ki nyílsebesen a partra.
Odatotyogott Kissy lábához, közben a nyakát nyújtogatta, és dühösen
sziszegett. Kissy lehajolt, és végigsimogatta az állat tolldíszes fejét,
kinyújtott nyakát, közben halkan becézgette. A lány rövidre fogta a zsinórt
és elindult a csónak felé, a kormorán pedig nehézkesen utánatotyogott. A
madár, anélkül, hogy figyelemre méltatta volna Bondot, átvergődött a
csónak oldalán, és nagy nehezen felkapaszkodott az elöl lévő kis ülésre,
ahol fenségesen elhelyezkedett és tollászkodni kezdett. Hosszú csőrét
szaporán huzigálta hasi tollain, közben néhányszor kiterjesztette és
könnyed eleganciával meglengette másfél méteres szárnyát. Végül egész
testét megrázta, leült, nyakát hátrahúzta, mintha lecsapni készülne, és
zöldeskék szemével a horizontot kezdte kémlelni.
Kissy beszállt a csónakba, és kecsesen összezárt térddel lekuporodott
Bond kinyújtott lábai közé. Bond becsúsztatta a nehéz, keskeny evezőket a
fából kifaragott tartókba, és Kissy irányítása mellett erőteljes, viszonylag
egyenletes csapásokkal evezni kezdett északi irányba.
Megfigyelte, hogy a Kissynél lévő zsinór a kormorán nyakának tövében
csillogó vékony, legfeljebb két hüvelyk átmérőjű rézkarikához van
erősítve. Tehát a híres japán halászkormoránok egyik példánya ül a csónak
elejében. Bond megkérdezte Kissyt.
– Szóval… három évvel ezelőtt fiókaként találtam rá. Olaj tapadt a
szárnyaira. Lemostam, fölneveltem és meggyűrűztem. Egyre nagyobb
gyűrűket kellett rátennem, ahogy nőtt. Most, amint látja, a kis halakat le
tudja nyelni, a nagyobbakat pedig felhozza a csőrében. Egészen
készségesen odaadja őket, jutalmul pedig néha kap egy kis darabot belőlük.
Legtöbbször ott úszik mellettem, ő a társaságom. Nagyon magányos tud
lenni az ember odalenn, különösen akkor, ha sötét a tenger. Magának kell
majd tartania a zsinór végét, és törődni vele, ha a felszínre jön. Ma éhes
lesz. Három napja nem vittem ki, mert az apám nem tud evezni. A
barátaimmal voltam kint. Szerencséje van, hogy maga a szigetre jött.
– Tehát ő David?
– Igen. Akiről elneveztem, az egyetlen ember volt Hollywoodban, akit
kedveltem. Véletlenül ő is angol volt. David Nivennek hívták. Hallott már
róla?
– Persze. Szívesen dobok majd egy-két haldarabot ennek a Davidnek,
cserébe azokért a kellemes baráti kalandokért, amelyekben a másik
Daviddel együtt volt részünk.
Bond arcán és mellkasán csorogni kezdett az izzadság le a
fürdőnadrágjára. Kissy leoldotta a haját összefogó kendőt, előrehajolt, és
finoman letörölgette. Bond mosolyogva belenézett a mandulavágású
szempárba. Most először látta közelről a lány fitos orrát, virágsziromra
emlékeztető száját. Kissy nem festette magát, de nem is volt rá szüksége,
mert az arcbőre aranyszínű volt, egy kevés rózsaszínnel keverve – akár egy
aranyosra érett őszibarack –, ami nem ritka a japán nőknél. A kendő híján
kibomlott fekete haján időnként sötétbarnán csillant meg a fény. A sűrű
hullámokba göndörödő haj lágy frufruban ért véget, úgy kétujjnyira az
egyenes, vékony szemöldök fölött, amin látszott, hogy Kissynek nincs
szükségé szemöldökcsipeszre. Szabályosan sorakozó fogai éppen csak
annyira fehérlettek ki az ajkai közül, mint egy európai lánynak, nem voltak
olyan tolakodóan villogóak, mint sok japánnak. A karja és a lába hosszú
volt, kevésbé férfias, mint általában a japán nőké, és előző nap Bond
meggyőződhetett róla, hogy a melle és a feneke feszes és formás, a hasa
pedig majdnem lapos – vagyis gyönyörű alakja van, amit bármelyik
táncosnő megirigyelhetne, akit Bond a tokiói mulatókban látott. A keze és
a lábfeje azonban durva volt, tele a munka közben szerzett horzsolásokkal,
és a körmei – akármilyen rövidre voltak is vágva – letöredeztek. Bond ezt
nagyon meghatónak találta. Az ama tengeri lányt, vagy tengeri embert
jelent, s Kissy nyilvánvaló természetességgel viselte testén, az óceán
élővilágával vívott küzdelem nyomait, a bőre pedig – amit megviselhetett
volna, hogy állandóan ki van téve a sós víznek – csak úgy ragyogott az
egészségtől és az életerőtől. Amivel azonban végleg belopta magát Bond
szívébe, az tekintetének és mosolyának nyíltsága és kedvessége, meg az a
tökéletes természetesség volt, amivel például Bond arcát és mellét
letörölte. Ebben a pillanatban Bond úgy érezte, semmi sem lehet
csodálatosabb, mint reggelenként kievezni a lánnyal a látóhatár felé, és
szürkületkor megtérni a tiszta házikóba.
Sietve kiverte fejéből a bizarr gondolatot. Már csak két nap van hátra
holdtöltéig, amikor vissza kell térnie a valósághoz, a sötét és szennyes
élethez, amit magának választott. Jobb, ha nem is gondol rá. A mai és a
holnapi nap haladék, amit csak Kissyvel, a csónakkal, a madárral és a
tengerrel tölt. Csak arra kell figyelnie, hogy ezek a napok boldogok és
szerencsések legyenek a lány számára, hogy sok kagylót gyűjtsenek.
– Már nem vagyunk messze – szólalt meg Kissy. – Jól evezett. Nálunk
az a szokás, hogy aki először ér ki, az választhat magának helyet – intett
jobb felé, ahol az óceánon szétszóródva az ama-flotta többi csónakja
lebegett. – Ma kievezhetünk egészen addig a sziklazátonyig, amit a mieink
legtöbbje ismer. Az egész a miénk lehet. Ott jó vastag a sziklákon a
vízinövényzet, amivel az awabi kagyló táplálkozik. A víz elég mély, úgy
tizenkét méter, de én majdnem egy egész percig lenn tudok maradni, ami
alatt kéthárom kagylót is fel tudok szedni… persze csak, ha rájuk akadok.
Ez attól függ, mennyire szerencsés az ember, amikor a növények között
tapogatózik, mert a kagylót nagyon ritkán lehet meglátni. Csak megérezni
lehet, és ezzel lefeszíteni – ütött rá a szögletes acélpálcára. – Egy idő után
pihennem kell majd. Akkor, ha akar, maga is lemerülhet. Rendben van? Azt
mondták, maga jól úszik. Elhoztam az apám úszószemüvegét. Ezeket az
oldalt lévő gumilabdákat meg kell nyomni, hogy az ember kiegyenlítse az
üveg és a szem között lévő nyomást. Először valószínűleg nem tud lenn
maradni túl hosszú ideig. De gyorsan beletanul majd. Mennyi ideig marad
Kurón?
– Csak két-három napig, attól tartok.
– Ó, ez szomorú! Ki evez ki Daviddel és velem azután?
– A papája biztosan rendbe jön.
– Én is azt remélem. El kell vinnem az egyik vulkán melletti
gyógyfürdőbe, kint a szárazföldön. Egyébként kénytelen lennék férjhez
menni valakihez itt Kurón. Az pedig nem könnyű. Nem nagy a választék,
ráadásul kerestem egy kis pénzt a filmezéssel, s az a kicsi itt Kurón nagyon
soknak számít. Ezért aztán előfordulhat, hogy valaki a pénzem miatt akar
elvenni. Az pedig szomorú lenne. De hát honnan tudhatja az ember?
– Mi lenne, ha visszamenne filmezni?
– Soha! – sötétült el Kissy arca. – Gyűlöltem. Hollywoodban mindenki
undorítóan viselkedett velem. Azt hitték, mert japán vagyok, úgy
kezelhetnek, mint valami állatot, és bárki megkaphatja a testemet. Senki
nem viselkedett velem tisztességesen, kivéve ezt a Nivent. – Megrázta a
fejét, mintha az emlékeket akarná kirázni belőle. – Nem, örökre Kurón
maradok. Az istenek majd megsegítenek – mosolyodott el. – Ahogy ma is
megsegítettek. – Végignézett a tengeren. – Még száz méter…
A lány felállt. A hullámzás ellenére tökéletesen egyensúlyozva a
csuklójára erősítette a hosszú kötél végét, és a homlokára igazította az
úszószemüveget.
– Na, figyeljen: tartsa feszesen a kötélét, és ha egyszer megrántom,
gyorsan húzzon fel! Nehéz munka lesz, de este, ha hazaérünk,
megmasszírozom a hátát. Nagyon jól csinálom. Eleget gyakoroltam az
apámon. Na, kezdjük…
Bond örömmel vonta be az evezőket. Mögötte David fészkelődni
kezdett. Hosszú nyakát nyújtogatta, és türelmetlenül sziszegett. Kissy egy
rövid zsinórt kötött a fakádra, és átemelte a csónak oldalán. Maga is
követte: kecsesen belépett a vízbe, térde közé szorítva a fehér ruhát,
nehogy virágként szétterüljön körülötte a vízen. Ebben a pillanatban David
is kiugrott a csónakból, és anélkül, hogy a víz megcsobbant volna, lebukott
a mélybe. A Bond üléséhez kötözött zsinór sebesen futott le a vízbe. Bond
ízületeit ropogtatva felállt,- és felvette Kissy kötelét. Kissy szemére húzta a
búvárszemüveget, és beletette a vízbe a fejét. Egy pillanat múlva már ki is
emelte.
– Igen, jónak látszik a fenék – mondta mosolyogva.
Összeszorított ajkai között halkan fütyülve elkezdte beszívni a levegőt –
biztosan azért így csinálja, hogy minél jobban megtöltse a tüdejét, gondolta
magában Bond. A lány intett neki, és fejjel előre lebukott, ívbe hajlított
csípőjén megfeszült a vékony anyag, és egy pillanatra átsötétlett rajta a
fekete zsinór, ami a fenekén végigfutott. Fehér szellemalakként suhant
lefelé, egyenesen a fenékre, és világos talpa fel-felvillant, ahogy sebesen
tempózva igyekezett még gyorsabban lemerülni, mint ahogy a súlyok
húzták.
Bond gyorsan eresztette utána a kötelet, közben néha nyugtalanul az
órájára pillantott. David jelent meg lent a vízben, egy húszdekás ezüstös
halat tartva a csőrében keresztbe. Az átkozott madár! Még csak az kellene,
hogy most kezdje el kirángatni a halat az élesnek látszó csőrből. A
kormorán azonban megvető pillantással az úszó kádba pottyantotta
zsákmányát, és fekete nyílként eltűnt a mélyben.
Ötven másodperc! Bond már nyugtalankodni kezdett, mikor végre
megrándult a kötél. Gyorsan húzni kezdte felfelé. Lenn, a kristálytiszta víz
mélyén feltűnt a fehér szellemalak. A lány oldalához szorította a kezét,
hogy áramvonalasabb legyen a teste. A csónak mellett bukkant a felszínre,
felmutatott neki két kövér awabit, azután behajította őket a kádba.
Megkapaszkodott a csónak oldalában, hogy kifújja magát. Bond
megbámulta a vékony anyag alatt feszülő gyönyörű melleket. A lány egy
pillanatra rámosolygott, ismét elkezdte sípolva beszívni a levegőt, majd
újra izgatóan megfeszítette a fenekét, és már el is tűnt a férfi szeme elől.
Egy óra telt el így. Bond hozzászokott a munkához, és arra is volt ideje,
hogy megfigyelje a hozzájuk legközelebb lévő csónakokat. A flotta
csónakjai körülbelül egy mérföldnyi tengerszakaszon szóródtak szét. A
csendes vízen át időről időre felhangzott a lemerülni készülő lányok
kísérteties sípolása – mintha valamilyen vízimadár halk füttye lett volna. A
legközelebbi csónak úgy tőlük száz méterre imbolygott a lomha
hullámokon. Bond figyelte a csónakban a kötelet tartó fiatal fiút, és néha
megpillantotta a másik lány gyönyörű, aranyszínű, fókaként csillogó testét
is. Odahallatszott hozzá izgatott társalgásuk. Remélte, nem vall szégyent,
amikor rá kerül a lemerülés sora. Szaké és Cigaretta: nem túl jó tréning ...
A kádban lassan nőtt az awabik halma, és egy tucat hal is ott csapkodott
már közöttük. Bond időnként lehajolt, és elvette Davidtól a zsákmányát.
Egy alkalommal kicsúszott a kezéből a síkos hal, s a madárnak utána
kellett úsznia. David zöldeskék szeméből lenézést olvasott ki.
Végül Kissy befejezte az első “műszakot", feljött a felszínre, bemászott
– ezúttal nem oly kecsesen – a csónakba, letépte magáról a kendőt meg a
búvárszemüveget, és halkan lihegve leült a csónak farában. Nemsokára
felnézett, és boldogan elnevette magát.
– Huszonegy darab. Nagyon jó eredmény. Most pedig fogja a súlyomat
és a pálcámat! Próbálja ki maga is, milyen odalenn! Harminc másodperc
után úgyis mindenképpen felhúzom. Adja ide az óráját! És vigyázzon, el ne
veszítse a teganémat, így hívják a pálcát… mert különben mára
befejezhetjük a búvárkodást!
Bond először nagyon ügyetlennek bizonyult. Túlságosan lassan merült
le: így éppen hogy csak szemügyre vette a fekete sziklákkal és a Posidonia-
bokrokkal tarkított moszatos feneket, s a lány már húzta is felfelé. Be
kellett vallja magának, hogy pocsék állapotban van a tüdeje. Egy
ígéretesnek látszó, vízinövényekkel borított sziklát azért fölfedezett.
Amikor ismét lemerült, egyenesen odaúszott hozzá, és jobb kezével
végigtapogatta a gyökereket. Megérintette egy kagyló sima, ovális
felszínét, de mire elérhette volna a pálcával, Kissy már megint húzni
kezdte felfelé. Harmadik próbálkozásra azért sikerült begyűjtenie a
kagylót. Kissy elégedetten nevetett, amikor beledobta a kádba. Körülbelül
fél órán keresztül folytatta a búvárkodást, de azután sajogni kezdett a
tüdeje, és egyre jobban átjárta testét az októberi tenger hidege. Amikor
utoljára jött fel a felszínre, David, mint egy gyönyörű, zöldesen csillogó
sötét hal, elsuhant mellette. Elégedettsége jeléül gyengéden
megcsippentette Bond haját, amikor az ötödik, egyben utolsó kagylót a
kádba ejtette.
Kissy elégedett volt vele. Volt egy durva, barna kimonója a csónakban.
Fogta, és végigdörzsölte vele Bondot, aki sebesen emelkedő és süllyedő
mellkassal, lehajtott fejjel ült a csónakban. Amíg a férfi pihent, Kissy
odahúzta a fakádat, és beleöntötte a tartalmát a csónak aljába. Előhúzott
egy kést, és hosszában kettévágott egy halat, majd odaadta Davidnek, aki
várakozóan úszkált a csónak mellett. A kormorán két nyeléssel eltüntette a
haldarabokat, azután elégedetten tollászkodni kezdett.
Később abbahagyták a munkát és megették az ebédjüket: rizst, néhány
haldarabkával, és szárított tengeri moszatot, aminek olyan volt az íze, mint
a sós spenótnak. Ebéd után egy keveset pihentek a csónak aljában, majd
folytatták a munkát egészen négyig, amikor egyszerre csak hűvös szellő
támadt és elvette a napsugarak gyenge melegét. Ideje volt, hogy
elkezdjenek hazafelé evezni, mert hosszú út állt előttük. Kissy végleg
bemászott a csónakba, és néhányszor óvatosan megrántotta David
zsinórját. A madár a csónaktól nem messze bukkant a felszínre, majd a
levegőbe emelkedett és néhányszor körberepülte őket, végül leereszkedett,
és egy darabon úszóhártyás lábán szánkázva a csónak mellett, belecsobbant
a vízbe. Látszott, hogy jól begyakorolt mindennapi szertartásról van szó.
Nagy szárnycsapkodással átvergődött a csónak oldalán, és leült szokott
ülésére. Fenségesen kiterjesztett szárnnyal szárítani kezdte a tollait, és
ebben az uralkodói pózban várta, hogy hazaevezzenek vele az öblébe.
Kissy, rendkívül illedelmesen, ruhát váltott: a barna kimonót vette fel,
és megszárítkozott benne. Közölte, hogy hatvanöt awabit sikerült
összegyűjteniük, s ez egyszerűen csodálatos. Ebből tízet Bond hozott a
felszínre, ami igen tiszteletreméltó eredmény egy kezdő számára. Bond
nevetségesen elégedett volt önmagával. A csónak orrával nagyjából
megcélozta a szigetet, ami apró pontnak tűnt csak a látóhatáron, mivel nap
közben messze kisodródtak a tengerre. Fokozatosan belejött az evezésbe.
Hamarosan olyan könnyedén és egyenletesen merítgette a lapátokat a
vízbe, mintha világéletében ezt csinálta volna.
Sajgott a tenyere, a háta úgy hasogatott, mintha egy karóval látta volna
el valaki a baját, a háta csúnyán leégett az erős naptól, de azzal
nyugtatgatta magát, hogy csak azt tette, amit amúgy is tennie kellett volna
– felkészült az úszásra, a falmászásra és mindarra, ami majd ezután vár rá.
Időnként megjutalmazta magát azzal, hogy rámosolygott Kissyre, aki le
nem vette róla a tekintetét. A lemenő nap belesütött a barna szempárba, és
aranyosra változtatta a színét.
A sziget apró pontja egyre növekedett, lassan kibontakoztak a part
körvonalai: hazaértek.
 15

A Hat őrszem

A következő nap éppoly remekül telt, mint az első. A zsákmány ezúttal

hatvannyolc awabi volt, amit jórészt annak köszönhettek, hogy Bond egyre
jobban belejött a búvárkodásba.
Előző este, mikor Kissy visszajött a piacról, ahol eladta a kagylókat,
Bondot a szoba padlóján találta: vonaglott a hasizmait összerántó görcstől.
Kissy anyja kezét tördelve álldogált mellette. A lány félretolta az
öregasszonyt, leterítette a padlóra a puha futont, lehúzta a férfi
fürdőnadrágját, és ráhengerítette Bondot – arccal lefelé – a futonra.
Fellépett a hátára, és addig járkált rajta óvatosan a fenekétől a nyakáig és
vissza, amíg a fájdalom lassan meg nem szűnt. Ráparancsolt a férfira, hogy
feküdjön nyugodtan. Meleg tejet hozott neki, azután bevezette az apró
fürdőszobába, ahol először meleg, azután langyos vízzel öntözgette egy
awabi-kádból, míg tökéletesen le nem mosta a sót a bőréről és a hajáról.
Óvatosan megtörölgette, langyos tejjel bedörzsölte leégett vállát és
lehorzsolt tenyerét, azután visszakísérte a szobájába. Tettetett
szigorúsággal közölte vele, hogy ideje lefeküdni, de ha éjszaka felébredne
és bármire szüksége lenne, csak szóljon. Elfújta a gyertyát, és kiment a
szobából. Bond a tücsök álmosító ciripelése mellett hamarosan mély
álomba zuhant.
Reggelre semmije nem fájt már, kivéve feltört tenyerét. Kissy ünnepi
lakomát készített neki reggelire: egy tojást is beleütött a szójasajtos rizsbe.
Bond szabadkozott előző esti gyengélkedéséért.
– Todoroki-szan, maga tíz szamuráj akaratával és bátorságával
rendelkezik, de csak egynek a testével. Tudnom kellett volna, hogy túl
sokat követelek ettől az egy testtől. Túlságosan szép volt a tegnapi nap.
Minden másról elfeledkeztem. Nekem kell bocsánatot kérnem. Ma nem
evezünk ki olyan messzire, hanem a sziget melletti szirtek körül maradunk.
Meglátjuk, mit találunk ott. Én fogok evezni, mert nem nagy távolságról
van szó. Maga viszont többet búvárkodhat. Tudok egy helyet közel a
parthoz, ahol már hetek óta nem voltam, s ahol mindössze hat méter mély a
víz.
Úgy történt, ahogy a lány mondta. Bond inget viselt, nehogy újra
leégjen, és estére huszonegy kagylót sikerült összegyűjtenie. Egyedül az
vetett árnyékot erre a szép napra, hogy a szoros túlsó oldalán tisztán
látszott a fekete erőd és a hatalmas, fekete-sárga figyelmeztető léggömb,
amiről fekete jelekkel telerótt feliratok lógtak.
Egyszer pihenés közben Bond közömbös hangon megkérdezte Kissyt,
mit tud a kastélyról. Meglepődött, mennyire elsötétült a lány arca.
– Todoroki-szan, mi általában nem beszélünk arról a helyről. Majdnem
tiltott témának számít Kurón. Olyan ez, mintha fél mérföldnyire az
otthonunktól, a szoros túlsó oldalán, a pokol szája nyílt volna meg. Az
enyéim, az amák, éppolyanok, mint amilyennek a könyvek a ti
cigányaitokat leírják. Nagyon babonásak vagyunk. Elterjedt a szigeten,
hogy maga az ördög költözött oda. – Kissy nem nézett az erődre, csak a
fejével intett felé. – Még a kannusi-szan sem állítja, hogy alaptalan a
félelmünk. Az öregek azt mondják, a gaidzsinok mindig csak ártottak
Japánnak, ez pedig magában hordja a Nyugat összes gonoszságát. A
szigetlakók között máris kialakult egy legenda: Jizo Hat Őrszeme átküld
egy férfit, aki a tengeren túlról érkezik majd, hogy megölje a Halálkirályt,
ahogy mi nevezzük.
– Kik ezek az őrszemek?
– Jizo a gyerekek védőszentje. Azt hiszem, buddhista isten lehet. A
sziget túlsó oldalán, lenn a parton öt szobor áll. A hatodikat jórészt elmosta
a tenger. Nagyon félelmetesek. Egy sorban guggolnak. Durva
kődarabokból van a testük, és kerek kőből a fejük. Fehér inget viselnek,
amit az emberek havonta cserélnek. Évszázadokkal ezelőtt állították fel
őket az őseink. Az apály vonalán állnak. Amikor jön a dagály, teljesen
ellepi őket a víz, s ők a víz alatt figyelnek és védelmeznek bennünket,
amákat, mert bennünket a “tenger gyermekeiként” ismer mindenki.
Minden évben június elején, amikor a tél után fölmelegszik a tenger és újra
elkezdjük a kagylószedést, a sziget valamennyi lakója körmenetben
kivonul a Hat Őrszemhez. Énekelünk nekik, hogy jókedvre derítsük őket,
és megnyerjük a jóindulatukat.
– És ez a történet a férfiról, aki Kuróról, átmegy a kastélyba, honnan
ered?
– Ki tudja? Lehet, hogy a tengerből vagy a levegőből került az emberek
fejébe. Honnan szoktak eredni az ilyen történetek? Csak annyi biztos, hogy
nagyon sokan hisznek benne.
A harmadik napon, amikor Bond szokás szerint a küszöbön fogyasztotta
a reggelijét, Kissy odament hozzá, és halkan megszólalt:
– Jöjjön be, Todoroki-szan!
Bond, mit sem értve, bement a házba, a lány pedig becsukta az ajtót.
 – A kannusi-szan üzent egy küldönccel – közölte halkan. – Tegnap
emberek érkeztek egy csónakkal a szárazföldről. Ajándékokat hoztak.
Cigarettát és édességet. A rendőrmotoros látogatásáról kérdezősködtek. Azt
mondták, három utassal érkezett, de csak kettővel ment vissza. Azt akarták
megtudni, mi történt a harmadikkal. Őrök voltakba kastélyból. Azt
állították, attól félnek, hogy valaki illetéktelen behatol a kastélyba. Az
öregek elfogadták az ajándékokat, de sirankaót vágtak, ami azt jelenti,
“annak az arca, aki nem tud semmit”. A kannusi-szanhoz küldték az
embereket, aki azt mondta, a harmadik férfi a halászati engedélyek miatt
jött. Rosszul lett idefelé, ezért a visszafelé vezető úton valószínűleg le
kellett feküdnie a csónak aljába. Amikor az emberek elmentek, a kannusi-
szan felküldött egy fiút a Magas Hely tetejére, nézze meg, hová tart a
csónakjuk. A fiú elmondta, hogy a csónak visszament a kastély mellett lévő
öbölbe, ahol betették a csónakházba. A kannusi-szan úgy gondolja, jó ha
tud erről. Todoroki-szan! – nézett Bondra siralmas képpel Kissy. – Úgy
érzem, nagyon jó barátok lettünk. Az a gyanúm, valami titkuk van a
kannusi-szannal, ami összefügg a kastéllyal. Azt hiszem, el kellene
mondania nekem annyit, hogy eloszlassa az aggodalmamat.
Bond elmosolyodott. Odalépett a lányhoz, két tenyerébe fogta az arcát,
és szájon csókolta.
– Nagyon szép és kedves vagy, Kissy. Ma nem evezünk ki, mert
pihennem kell. Vezess fel arra a Magas Helyre, ahonnan alaposan
szemügyre vehetem a kastélyt, és én elmondok neked annyit, amennyit
tudok. Amúgy is meg akartam ezt tenni, mert szükségem lesz a
segítségedre.
Azután szeretném megnézni a Hat őrszemet. Érdekelnek – mint
antropológust.
Kissy beletette egy kis kosárba szokásos ebédjüket, felvette barna
kimonóját, és felhúzta a cipőjét, amiben madzag szolgált fűző gyanánt.
Elindultak a kis ösvényen, amelyik a falu szürke házcsoportja mögött
kanyargott a csúcs felé. A kamélia már jórészt elvirágzott, de itt még akadt
egy-két vörös és fehér bokor. Különösen sűrűn nőttek a kaméliák egy kis
törpenyárfa-liget mögött, amelynek sok fája már felöltötte lángoló őszi
színeit. A liget közvetlenül Kissy háza fölött volt. A lány bevezette Bondot
a fák közé, és megmutatta neki az apró sinto szentélyt, amelyik egy durván
faragott kőfal mögött rejtőzött.
– A szentély mögött egy remek barlang van, de a kuróiak nem mernek
bemenni, mert tele van szellemekkel. Én azért egyszer bementem. Ha
tényleg vannak benne szellemek, akkor úgy látszik, barátságosak.
 Kissy összeütötte a tenyerét a szentély előtt, egy pillanatra lehajtotta a
fejét, azután újra tapsolt, majd folytatták útjukat fel, a háromszáz méter
magas csúcsra. Egy csapat kövér, aranyos farktollú fácán rebbent fel
előttük nagy rikoltozással. A madarak átrepültek a hegycsúcs fölött, és a
meredek, sziklás déli lejtő bokrai közt ereszkedtek le. Bond megkérte
Kissyt, maradjon lekuporodva, maga pedig megállt a csúcson lévő magas
kőhalom mögött. Alaposan körülnézett, azután a szoros túlsó oldalát vette
szemügyre.
Átlátott a magas erődfal fölött, végig a parkon, el egészen a kastély
magas, fekete és arany tornyáig. Tíz óra volt. Kék parasztruhába öltözött,
magas szárú csizmát viselő alakok járták szorgosan a parkot, kezükben
hosszú rúddal, amivel időnként bekotortak a bokrok közé. Fekete maszk
volt a szájukon. Bond feltételezte, hogy szokásos reggeli ellenőrző
kőrútjukat végzik, éjszakai áldozatok után kutatva. Vajon mit csinálnak, ha
egy szerencsétlen flótásra akadnak, aki félig megvakult, vagy egy halom
ruhát találnak valamelyik gőzforrás mellett, amelyek helyét kis gőzfelhők
jelezték a bokrok között? A doktorhoz viszik? Mi történik azzal, aki még
él? Hol rejtőzik majd el ő, Bond, az őrök elől, miután ma éjszaka
megmássza a falat? Nos, minden napnak megvan a maga gondja. Legalább
a szoros vize csendes és az idő felhőtlen. Úgy érezte, baj nélkül át fog
jutni. Megfordult, visszament Kissyhez, és leült mellé a ritkás kavicsra.
Elnézett a kikötő irányába, az öböl közepén szétterült ama flottára.
– Kissy, ma éjszaka át kell úsznom a kastélyhoz, meg kell másznom a
falat, és be kell hatolnom a birtokra.
A lány bólintott.
– Tudtam. Azután pedig meg fogod ölni azt az embert… és talán a
feleségét is. Te vagy az, akit vártunk, hogy eljön Kuróra a tengeren túlról,
és megteszi, amit kell. – Kissy tovább bámulta a tengert. – De miért téged
választottak? Miért nem valaki mást, egy japánt?
– Ezek az emberek gaidzsinok. Én is gaidzsin vagyok. Kevésbé lesz
kellemetlen az államnak, ha az egész ügyet külföldiek viszályaként
tálalhatja.
– Igen, értem. És a kannusi-szan is hozzájárult ehhez?
– Igen.
– És ha… utána? Visszajössz, és újra kievezel velem?
– Egy ideig. De később vissza kell mennem Angliába.
– Nem. Azt hiszem, hosszú ideig Kurón fogsz maradni.
– Miért hiszed azt?
 – Mert imádkoztam érte a szentélynél. Korábban soha nem kértem ilyen
nagy dolgot. Biztos vagyok benne, hogy teljesülni fog a kívánságom. –
Elhallgatott. – Ma éjszaka pedig együtt úszom veled. – Fölemelte a kezét. –
Szükséged lesz társra a sötétben, és én ismerem az áramlatokat. Nem érnél
át nélkülem.
Bond a tenyerébe fogta az apró, száraz kezet. Lenézett a gyermekes,
töredezett körmökre. Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt:
– Nem. Ez férfimunka.
A lány ránézett. Barna szeme nyugodt volt, és komoly. Most először
keresztnevén szólította:
– Taro-szan, lehet, hogy a másik neved mennydörgést jelent, de én nem
félek a mennydörgéstől ... Minden éjszaka, pontban éjfélkor ott leszek, és
várok rád a fal tövében a kövek között. Egy órát fogok várakozni, hátha
szükséged lesz a segítségemre a visszaúton. Azok az emberek
megsebesíthetnek. A nők: jóval szívósabbak a vízben, mint a férfiak. Ezért
van, hogy az amáknál a nők merülnek le, nem pedig a férfiak. Úgy
ismerem a vizeket Kuro körül, ahogy a paraszt ismeri a mezőket a birtoka
körül, s éppoly kevéssé félek tőlük. Ne légy makacs! Bárhogy történjék is,
úgysem igen fogok aludni, amíg vissza nem térsz. Egy kicsit megnyugtat
majd, hogy egy ideig a közeledben leszek, és esetleg szükséged lehet a
segítségemre is. Mondj igent, Taro-szan!
– Rendben van, Kissy! – mondta Bond nyersen. – Eredetileg csak arra
akartalak megkérni, hogy evezz ki velem oda valahová – intett balra, a
szoros felé –, ahonnan nekivághatok. De ha ragaszkodsz hozzá, hogy te is
cápacsali légy ...
– A cápák soha nem bántanak bennünket. A Hat őrszem gondoskodik
erről. Soha nem történik semmi bajunk. Évekkel ezelőtt az egyik ama
lánynak beleakadt a kötele egy víz alatti sziklába. Az emberek azóta is
emlegetik az esetet. A cápák azt hiszik, mi is nagy halak vagyunk, akárcsak
ők. – Kissy boldogan elnevette magát. – Akkor tehát mindent
megbeszéltünk. Akkorra éppen apály lesz, és az Őrszemek megnézhetnek
téged maguknak.
A csúcsról egy másik ösvényen mentek le, amely végighaladt a
gerincen, azután a falutól keletre levezetett egy apró, védett öbölhöz. A
tenger messze visszahúzódott, így a lapos fekete kavicsokon és köveken
lépkedve meg tudták kerülni a tengerbe nyúló hegyfokot. A túlsó oldalon
egy lapos, köves partszakaszon öt alak guggolt szögletes, nagy kövekből
összerótt talapzaton, és a horizontot kémlelte. Éppen csak nem emberek
voltak. A kőből készült testekre – ahogy Kissy leírta – nagy, kerek köveket
erősítettek fejnek. Durva, fehér inget kötöztek mindegyikükre.
Félelmetesen emberinek látszottak, ahogy mozdulatlanul ülve
szemlélődtek, őrködtek minden fölött, ami a vízen és a víz alatt történik. A
hatodik alaknak csak a teste maradt meg. A fejét valószínűleg egy vihar
söpörhette el.
Körbementek, és megálltak az öt Őrszemmel szemben. Felnéztek a
sima, kifejezéstelen arcokra, és Bondot életében először félelemmel vegyes
megilletődöttség fogta el. Annyi hitet, annyi hatalmat sűrítettek bele az
építők ezekbe a primitív, arctalan bálványokba, a dévaj, meztelen ama,
lányok őrzőibe, hogy Bond nevetséges módon heves vágyat érzett rá, hogy
letérdeljen és az áldásukat kérje, ahogy egykor a keresztes lovagok kérték
istenük áldását. Elhessegette magától a gondolatot, de azért meghajtotta a
fejét, és magában azt kérte, kísérje szerencse a vállalkozását. Bond
hátralépett, és összeszorult szívvel figyelte, ahogy Kissy, szép arcán feszült
és könyörgő kifejezéssel, összeüti a tenyerét, hogy felhívja magára az
Őrszemek figyelmét, azután hosszú, szenvedélyes imát mond, amiben
többször előfordul az ő neve. Tényleg kurtán bólintottak volna a kerek
kőfejek, amikor a lány újra tapsolt? Természetesen nem. De amikor Bond
és Kissy kéz a kézben hazaindultak, a lány boldogan megszólalt:
– Minden rendben van, Todoroki-szan. Ugye láttad, hogy bólintottak?
– Nem – válaszolta Bond határozottan. – Nem láttam.
Csendben végigeveztek Kuro keleti partja mentén, és a fekete sziklák
között egy mély hasadékban partra húzták a csónakot. Tizenegy óra múlt,
az óriási holdtányér magasan és sebesen haladt az égen az áttetsző
felhőfoszlányok között. Suttogva beszélgettek, bár senki nem hallhatta
őket, hiszen az erődtől fél mérföldnyire voltak. Kissy levette barna
kimonóját, gondosan összehajtogatta és betette a csónakba. Teste ragyogott
a holdfényben. Élesen kirajzolódott a lába között a fekete háromszög. A
pamutdarabot tartó fekete zsinór, ami a dereka körül futott, szinte hívogatta
Bondot: gyere, oldozz ki!
Kissy kihívóan felnevetett.
– Ne bámuld a fekete cicámat!
– Miért hívod fekete cicának?
– Találd ki!
Bond óvatosan magára húzta a fekete pamutból készült nindzsa-ruhát, –
Elég kényelmes – gondolta magában –, és melegen tart majd a vízben. – A
csuklyát lógni hagyta a hátán. Homlokára illesztette Kissy apjának
búvárszemüvegét. A csomag, amit maga mögött húz majd, ott táncolt már
az öblöcske vizén. Jó erősen a csuklójára erősítette a zsinórját, hogy
mindig érezze, megvan-e.
Bond Kissyre nézett. Elmosolyodott.
A lány odalépett hozzá, nyaka köré fonta a karját és szájon csókolta.
Mielőtt még Bond viszonozhatta volna az ölelést, Kissy a szemére húzta
a búvárszemüveget, és belemerült a higanyosan sima tengerbe.
 16

A Paradicsomkert

Kissy egyenletes, nyugodt karcsapásokkal úszott. Bond erőlködés

nélkül tudta követni a fel-felvillanó fehér talpat és a lány fenekének világos
dombocskáit, köztük az izgató fekete zsinórral. Örült, hogy békaláb van
rajta, mert az úszó csomag kellemetlenül fékezte: állandóan visszarántotta
a csuklóját. A szoros feléig ívben haladtak, hogy kiegyenlítsék a keleti
irányú áramlás hatását, de azután Kissy egy keveset változtatott az irányon,
s attól kezdve kényelmesen haladtak a magasba nyúló fal felé, amely
hamarosan kitöltötte egész látóhatárukat.
A fal tövénél néhány tömb hevert egymáson, de Kissy inkább a vízben
maradt egy hínárcsomóba kapaszkodva, nehogy a holdfény elárulja
csillogó testét egy őrszemnek vagy egy véletlenül arra tévedő őrjáratnak –
habár Bond úgy sejtette, éjszaka nem cirkálnak a parkban, hogy az
öngyilkosjelöltek nyugodtan bejuthassanak. Bond felhúzódzkodott a
kövekre, kinyitotta a műanyag zsák villámzárát és kivett egy csomag
hegymászócöveket. Néhány métert felmászott a falon, és a dagály vonala
fölött bedugta a békalábát egy nagyobb hézagba a fal gránittömbjei közé.
Ezzel fel is készült az indulásra. Csókot dobott a lánynak. Kissy
végighúzta maga előtt a kezét – a japánok így kívánnak istenhozzádot –, és
már indult is vissza. A fehéren világító torpedó hamarosan beleolvadt a
vízen csillogó holdfénybe.
Bond igyekezett nem gondolni többet a lányra. Kezdett fázni a vizes
nindzsa-ruhában. Ideje volt, hogy induljon. Megvizsgálta a hatalmas
kőtömbök illeszkedését: jókora rések voltak közöttük, ahol biztosan
megvethette a lábát az ember, akárcsak a Tigris kiképzőközpontjaként
szolgáló kastély falán. Fejére húzta a fekete csuklyát, és a fekete zsákot
maga után húzva mászni kezdett;
Húsz percébe tellett az enyhén befelé hajló fal megmászása, viszont
csak kétszer kellett a hegymászóékeket használnia, amikor olyan falrészhez
ért, ahol túlságosan közel voltak a kőtömbök ahhoz, hogy sajgó lábujját
bedughassa közéjük. Elérte az egyik lőrést, hangtalanul végigkúszott a fal
másfél méter széles, sima tetején, és óvatosan lenézett a párkány fölött a
parkba. Ahogy azt sejtette, a lőréstől kő lépcsőfokok vezettek lefelé.
Végiglopakodott a lépcsőn, megállt a fal sötét árnyékában, felegyenesedett
és várt, hogy alábbhagyjon a lihegése. Hátratolta a csuklyáját és
hallgatózott. Szellő sem mozdult a fák ágai között, de valahonnan halk
vízcsobogás és annak hangján keresztül zsíros bugyborékolás és ütemes
böffenések hallatszottak. A gőzforrások! Bond fekete árnyékként, a fal
mellett maradva araszolni kezdett jobb felé. Először is rejtekhelyet kellett
találnia, ahol tábort üthet, ahol veszély eseten meghúzódhat, s ahol
otthagyhatja a csomagjait. Jó néhány cserjét és bokorcsoportot
végigvizsgált, de bosszantóan gondozott volt mindegyik: az aljnövényzetet
pedánsán kiirtották a gyökereik körül. Emellett soknak hányingerkeltően
édeskés, mérges illata volt. Bond visszatért a falhoz, és nemsokára ráakadt
egy fészerre, aminek rozoga ajtaja nem volt bezárva. Hallgatózott, azután
centiről centire kinyitotta az ajtót. Amint azt sejtette, különféle kerti
szerszámok, talicskák kusza halmaza sötétlett odabenn. Megcsapta orrát az
ilyen helyiségek szokott dohos szaga. A deszkafal széles hézagain
átszűrődő holdfény elég világosságot biztosított ahhoz, hogy minden
mozdulatára ügyelve eljusson a fészer hátsó falához, ahol rendetlen
halomban egy csomó használt zsákot tároltak. Egy pillanatig töprengett. –
A helyiségnek sok előnye van, még akkor is, ha minden bizonnyal gyakran
megfordulnak itt a kertészek – gondolta magában. Leoldotta csuklójáról a
zsákját, és nekilátott, hogy néhány használt zsákot előbbre húzva fészket
alakítson ki mögöttük. Amikor ezzel kész volt, egy-két mozdulattal
művésziesen rendetlenné varázsolta a zsákhalmot, és berakta mögé a
csomagját. Kiosont a parkba, és ahogy eltervezte, folytatta a birtok sietős
körüljárását, hogy legalább nagy vonalakban megismerje.
Bond a fal közelében maradt. Denevérként suhant át a fák és a bokrok
között nyíló tisztásokon. A nindzsa-ruha ugyan befedte a kezét is, de azért
nem ért a növényzethez, amely állandóan változó, erős szagokat és
illatokat bocsátott ki. Bond egyedül a som édeskés illatát ismerte fel, egy
régi kalandjának köszönhetően, ami a karibi szigetvilágban történt meg
vele. Elérte a tavat. A sima, ezüstös tükör fölött ritkás pára ült – amint az a
légi fényképen is látszott annak idején. Ahogy ott állt, és a vizet figyelte, az
egyik parti fáról egy nagy levél vált le, és nem messze tőle ráhullott a tó
felszínére. Abban a pillanatban megcsobbant a víz, és a mélyből valami
rácsapott a levélre. Egy pillanat múlva már újra csendes volt a felszín.
Valamilyen hal lehet a tóban, valószínűleg ragadozó. Csak a ragadozó
halakat izgatja fel ennyire, ha valamilyen áldozatot sejtenek. A tó mögött
Bond ráakadt az első gőzforrásra, egy kénes, bugyborékoló
iszappocsolyára, amelynek szüntelen mozgásban lévő felszínéről apró
szökőkutak fröcsköltek fel. Bond több méter távolságból is érezte a belőle
áradó forróságot. Időnként bűzös gőzfelhő csapott ki a forrásból és fehér
szellemalakként emelkedett az ég felé. Óvatosan osont tovább, számítva rá,
hogy hamarosan eléri a kastélyt körülvevő, árulóan csikorgó kavicssávot.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy ott áll az utolsó fasor mögött,
alig néhány lépésnyire a kastélytól. Meghúzódott a fák takarásában. A
szíve vadul kalapált.
A hatalmas fekete és aranyszínű épület fenyegetően magasodott fölé. Az
emeletek felfelé kunkorodó, elvékonyodó tetősarkai denevérszárnyakra
emlékeztettek a csillagos égbolt hátterén. A kastély még nagyobb volt, mint
amekkorának Bond elképzelte, a fekete gránitból épült falak még
masszívabbak. Törni kezdte a fejét, hogyan juthatna be, bár első látásra ez
lehetetlennek tűnt. Az épület mögött lehet a főbejárat, az alacsony fal és
azon túl a sík vidék. De hiszen az ilyen kastélyoknak titkos kijáratuk is
van, valahol lent, amin keresztül feltűnés nélkül lehet távozni! Bond
előrelopakodott. Mindig az egész talpára nehezedett, így a kavics éppen
csak megmoccant a lába alatt. A kastély a holdfényben fehéren csillogó
ablakszemeivel az abszolút hatalom magabiztosságával figyelte
közeledését. Bond minden pillanatban várta, hogy lecsap rá egy, reflektor
fehér fény csóvája, vagy felvillan egy lövés kékessárga fénye. De minden
baj nélkül elért a fal tövéhez, és elindult mellette bal felé. Még az iskolában
tanulta, hogy a legtöbb kastélynak a felvonóhíd alatt, a várárok felé is van
kijárata.
Így volt ez doktor Shatterhand kastélya esetében is. Ráakadt egy apró,
szögekkel összeerősített, megvetemedett deszkájú, időjárás tépázta ajtóra.
A pántok és a zár rozsdásak és repedezettek voltak, de egy új lakatot és
láncot szereltek fel kapcsokkal az ajtóra és annak kőkeretére. A holdfény
nem szűrődött le ebbe a mélyedésbe, ami egykor a várárok lehetett, de
mostanra benőtte a fű. Bond gondosan végigtapogatott mindent. Igen! A
lánccal és a zárral el tud majd bánni reszelővel és feszítővassal, de vajon
nincs-e retesz az ajtó túlsó oldalán? Nem valószínű, mert akkor nem
bajlódtak volna a lakat felszerelésével. Bond hangtalanul visszalopakodott
a kavicsos úton, figyelve rá, hogy mindig a saját lábnyomaiba lépjen. Ez az
ajtó holnap jó szolgálatot fog neki tenni.
Bond jobb felé folytatta felderítő útját, továbbra is szorosan a fal mellett
maradva. Ahogy lépkedett, egyszerre csak valami kisiklott a lába alól és
nagy zörgéssel eltűnt az egyik fa lehullott levelei között. Melyik kígyó
támadja meg az embert? A királykobra, a fekete mamba, a fűrészes hátú
vipera, a csörgőkígyó és a lándzsakígyó. És a többiek? Azok inkább
elmenekülnek, ha megzavarják őket. Vajon a kígyók nappal vagy éjszaka
vadásznak? Bondnak fogalma sem volt róla. Ennyi veszély között még
akkora esélye sincs az embernek, mint az orosz ruletten. Ha a pisztoly
tölténytára tele van, akkor hiába számít arra, hogy az egyik töltényűr üres
lesz.
Bond most a tó kastély felőli oldalához ért. Zajt hallott, mire behúzódott
egy fa mögé. A távolból bokrok recsegése hallatszott, mintha egy sebzett
állat közeledett volna, de azután egy ember jelent meg támolyogva az
ösvényen, vagy legalábbis valami olyan lény, mely egykor ember volt. A
ragyogó holdfényben jól látszott, hogy a feje futballnagyságúra dagadt,
csak keskeny rések maradtak a szeme és a szája helyén. A tántorgó férfi
halkan nyögdécselt. Bond látta, amint a kezét felpüffedt arcához emelve
megpróbálja széthúzni a feldagadt bőrt a szeme' körül, hogy kilásson.
Időnként megtorpant és egyetlen szót kiáltott a hold felé. Nem volt sem
félelem, sem fájdalom a hangjában, inkább hátborzongató esdeklés.
Egyszer csak megtorpant. Úgy látszik, észrevette a tavat. Szörnyű
üvöltéssel, kitárt karokkal, mintha a szerelmeséhez sietne, a tóhoz rohant,
és belevetette magát. Abban a pillanatban felbolydult a víz, úgy, ahogy
Bond már látta, de ezúttal jóval nagyobb területen. A felszínen vad
tülekedés támadt a vaktában csapkodó test körül. Rengeteg apró hal
viaskodott egymással, hogy a férfihoz férkőzhessen, különösen a kezéhez
és arcához, ami szabadon volt. Arasznyi testük csillogott-villogott a
holdfényben. A férfi kiemelte a fejét a vízből, és irtózatos üvöltés szakadt
ki belőle. Bond látta, hogy ezüstös hajfürtökként apró halak tömege csüng
az arcán. A fej visszahanyatlott, és a test ide-oda forgott a vízben, mintha
támadóit próbálta volna lerázni. Sötét folt kezdett terjengem körülötte,
végül – valószínűleg azért, mert feltépték a nyaki ütőerét – nem mozdult
többé. Arccal lefelé lebegett a vízben, csak a feje mozgott ide-oda a
ragadozó halak szüntelen támadásai következtében.
James Bond letörölte arcáról a hideg verejtéket. Piranha! A dél-amerikai
édesvizek gyilkosa, amely erős állkapcsával és lapos, borotvaéles fogaival
fél óra alatt csontig le tud csupaszítani egy lovat! Ez a férfi pedig hallott
erről a rettenetes halálról, s így akart végezni magával! A tavat keresve jött
ide, de útközben valamilyen mérges bokorhoz ért az arca. A Herr Doktor
valóban tökéletes szolgáltatást nyújt áldozatainak. Különleges fogások
végtelen sorozatával kényezteti el őket. Igazi halál-bankett!
James Bond megborzongott, és továbbment. Rendben van, Blofeld –
gondolta magában –, ez újabb rovás a kardon, amely lesújtani készül a
nyakadra! Bátor szavak! Bond tenyerével a kastély falára ütött, majd
folytatta útját. Keleten világosodni kezdett az ég alja.
De a Halál Kertje még nem fejezte be az éjszakai bemutatót.
 Az egész part fölött enyhe kénszag lebegett, s Bondnak többször is
gőzölgő repedéseket kellett kikerülnie, vagy a gőzforrások fortyogó
iszapját, amelyek köré figyelmeztetésül fehérre festett kövekből kört raktak
ki. A doktor nagyon gondos volt: valaki még beleeshet ezekbe a
természetes kohókba – véletlenül. Most azonban Bond egy akkora körhöz
ért, mint egy teniszpálya. A hátul lévő sziklamélyedésben kezdetleges
szentélyt rendeztek be, és finomkodó gesztusként egy vázát is odatettek,
benne krizantémokkal, mert hivatalosan már tél volt, megkezdődött a
krizantém-idény. A virágokat néhány törpenyárfa-ággal olyan formában
rendezték el, ami bizonyára hordozott valamilyen illatos jelentést az
ikebana beavatottjai számára. A szikla előtt, amely mögött Bond lapult,
kísérteties fekete öltözékében, egy japán úr állt, és elmélyülten szemlélte a
tó csillogó felszínét lágyan remegtető gőzbuborékokat. James Bond azért
nevezte magában úrnak, mert cilindert, szalonkabátot, csíkos nadrágot,
keménygallért és kamáslit viselt, amit csak a magas kormányhivatalnokok
szoktak, vagy az esküvőn a menyasszony apja. Az úr gondosan
összecsavart esernyőt szorongatott összekulcsolt kezében, és annak nyelére
hajtotta fejét, mintha bűnbánatot tartott volna. Halk, zsolozsmázó hangon
beszélt, mintha valamilyen templomi szertartáson vett volna részt, de nem
tett semmiféle kézmozdulatot. Csak állt alázatosan, csendben, mintha
gyónna, vágy valamit kérne istenétől. Bond egy fa mögé húzódott. Ügy
érezte, közbe kellene lépni és megakadályozni a férfit abban, amit, jól
tudta, tervez. De hogyan avatkozhatna közbe, mikor nem tud japánul, csak
egy kártya van nála, amin az áll, hogy ő süketnéma? Emellett létfontosságú
volt számára, hogy megmaradjon “a kert kísértetének”, s ne bocsátkozzon
értelmetlen vitába egy férfival, akit nem ismer, valamilyen régi bűnről,
amit ő soha nem érthet meg. Bond tehát mozdulatlan maradt, és hideg,
kifejezéstelen, szoborszerű arccal várta, hogy a fák hosszú, sötét karjai
alatti színpadra bemasírozzon a hálál.
A férfi elhallgatott. Fölemelte a fejét, és felnézett a holdra. Udvariasan
megemelte csillogó cilinderét. Visszatette a fejére a kalapot, hóna alá kapta
az ernyőjét, és éleset tapsolt. Azután – mintha csak egy üzleti
megbeszélésre menne – nyugodtan, céltudatosan megtette a bugyborékoló
gőzforrás széléig hátralévő néhány lépést, gondosan átlépett a
figyelmeztető köveken, és tovább haladt előre. Lassan merült bele a
nyúlós, szürke iszapba, közben egyetlen hang sem hagyta el az ajkát
egészen addig, ameddig a borzalmas forróság el nem érte az ágyékát.
Akkor egy hörgő “arrghh!”-t hallatott, s fogaiban megcsillant az arany,
ahogy halálos görcsben hátrafeszült a feje. A férfi eltűnt, csak a cilindere
táncolt tovább az időnként feltörő iszapszökőkutakon. Azután a cilinder is
összeroskadt a hőtől és elmerült. A gőzforrás ekkor nagyot böffent, és
Bond orrát megcsapta a fövő húsnak a mindent betöltő kénszagot is-
elnyomó bűze.
Bondnak sikerült leküzdenie a hányingerét. A becsületes kishivatalnok
megtért becsületes őseihez – megbűnhődött ismeretlen bűnéért.
Elszenesedett csontjai lassan leszállnak a föld gyomrába. Blofeld pedig
húzhat egy újabb vonalat halálos nyilvántartásába. Miért nem jön ide a
japán légierő és bombázza porig ezt a helyet, miért nem gyújtja fel
napalmmal a kastélyt és a mérges kertet? Hogyan védheti meg továbbra is
néhány botanikus és tudós ezt az embert? És hogy kerül ide ő, Bond, egy
szál maga, ebbe a pokolba, hogy fegyver nélkül, szinte puszta kézzel
végezzen vele! Hisz ez reménytelen! Legfeljebb egy a millióhoz az esélye.
Tigris és miniszterelnöke alaposan megkéri a becses Magic 44 árát!
Bond folytatta útját – áthozva a sorsát, átkozva Tigrist, átkozva egész
Japánt –, de közben egy hang halkan suttogott a fülébe: “Talán nem akarod
megölni Blofeldet? Nem akarod megbosszulni Tracyt? Talán nem tálcán
kínálja a sors ezt az alkalmat? Ma éjszaka minden jól ment. Behatoltál az
erődítményébe és kikémlelted. Még bejáratot is találtál a kastélyába, amin
keresztül valószínűleg föl tudsz jutni a hálószobájába, öld meg álmában
holnap éjszaka! És öld meg a nőt is, ha már ott vagy! Azután pedig vissza
Kissy karjaiba, s egy-két hét múlva a Sarkon keresztül visszarepülsz
Londonba, ahol a főnököd lelkendezve fogad majd. Gyerünk! Valahol
Japánban minden harminc percben öngyilkosságot követ el valaki. Ne
émelyegj pusztán azért, mert tanúja voltál, hogy kettővel nőtt az
Egészségügyi Minisztérium egyik számoszlopa, hogy két ponttal
magasabbra húznak egy vonalat valamelyik táblázaton! Rázd meg magad,
és folytasd a feladatod végrehajtását!”
Bond pedig hallgatott a hangra, végigment a fal utolsó mérföldnyi
szakasza mentén, és visszatért a kertészek fészeréhez.
Mielőtt belépett volna, még egyszer körülnézett. Úgy húsz méterről
odalátszott a tó egyik nyúlványa. A hajnali szürkületben kékesen csillogott
a felszíne. Valamiféle nagy rovarok libegtek és cikáztak a felszálló ritkás
párában. Rózsaszín szitakötők voltak. Rózsaszínűek. Ide-oda siklottak,
táncoltak a víztükör fölött. Hát persze! Tigris haldokló ügynökének
haikuja! Ez volt az utolsó, hátborzongató ötlet, ami tökéletessé tette a hely
ocsmányságát.
 Bond bement a fészerbe, óvatosan tapogatózva végighaladt a
szerszámok és talicskák között, magára húzott néhány zsákot, és nyugtalan
álomba merült, amely tele volt kísértetekkel, démonokkal és üvöltésekkel.

17

Valami gonosz közeleg

A kiáltások, melyeket álmában hallott, valódiakká váltak, mikor Bond

négy órával később fölébredt. Csend volt a fészerben. Bond óvatosan
föltérdelt, és kinézett a rozoga deszkák közötti széles rések egyikén. Egy
kiáltozó férfi – rongyos kék munkaruhájából ítélve japán paraszt –futott át
a látómezején a tó partja mentén. Négy őr üldözte, nevetgélve és
rikoltozva, mintha fogócskát játszottak volna. Hosszú bot volt náluk.
Egyikük megállt, és gondosan célozva a férfi lábai közé hajította a botját,
aki nagyot puffanva a földre zuhant. A földön fekvő férfi nagy nehezen
feltérdelt, és esdekelve nyújtotta ki kezét üldözői felé. Azok – tagbaszakadt
férfiak, magas szárú gumicsizmában, fekete maszkkal és fekete bőr
orrvédővel, ami félelmetessé tette az arcukat, ugyanolyan csúf, fekete
bőrből készült levesestányér-kalapban, amilyet az ügynök viselt a vonaton
– még mindig nevetve odagyűltek köré.
Böködni kezdték a botjaikkal, közben gúnyolódó hangon kiabáltak vele.
Azután – mintha parancsra tették volna – lehajoltak, kezénél-lábánál fogva
felkapták a férfit, egyszer-kétszer meglóbálták, és belehajították a tóba. A
tó felszíne kísértetiesen csobogni kezdett, s a férfi, most már ismét üvöltve,
két kézzel csépelni kezdte az arcát, és esetlenül kapálódzva megpróbált
kijutni a partra, de a kiáltások gyorsan gyengültek, végül elhallgattak,
amikor a feje belemerült a vízbe. A körülötte terjengő vörös folt egyre
nagyobb lett.
A parton álló őrök az oldalukat fogták a nevetéstől, ahogy a férfi
vergődését figyelték. Amikor vége lett a véres színjátéknak, elégedetten
megfordultak, és a fészer felé vették útjukat. Bond látta, hogy a nevetéstől
könny csillog a szemükben.
Visszamászott a rejtekhelyére. Hamarosan néhány méterre hallotta
dicsekvő hangúkat és nevetésüket: bejöttek a fészerbe, fogták
gereblyéjüket és talicskájukat, azután elindultak a dolgukra. Bond egy
ideig hallotta, ahogy a park egyik végéből a másikba kiáltoznak
egymásnak. Azután a kastély felől mély csengőszó hallatszott, és az őrök
elhallgattak. Bond megnézte az olcsó japán karórát, amit Tigristől kapott.
Kilenc óra volt. Vajon most kezdődik a hivatalos munkanap? Bizonyára. A
japánok rendszerint fél órával korábban jelennek meg munkahelyükön és
fél órával később mennek el, hogy kiérdemeljék munkaadójuk
megelégedését, így demonstrálják szorgalmukat és hálájukat azért, hogy
alkalmazza őket. Később egyórás ebédszünetet tartanak majd – feltételezte
Bond. A munkanapnak valószínűleg hatkor lesz vége. Vagyis fél héttől lesz
övé a terep. Addig is hallgatóznia és leselkednie kell, hogy minél jobban
megismerje az őrök napi feladatait – amelyek közül az elsőnek minden
bizonnyal éppen az előbb volt tanúja: azon öngyilkosjelöltek felkutatása és
végleges eltüntetése, akik meggondolták magukat, vagy túl gyávának
bizonyultak az éjszaka. Bond halkan kinyitotta a zsákján lévő villámzárat,
megevett egyet a három szelet szárított húsból és ivott rá egy kortyot a
vizesüvegből. Mit nem adna egy cigarettáért!
Egy órával később Bond sietős léptekre lett figyelmes a tó túlsó oldalán
kanyargó kavicsos út felől. Kinézett a résen keresztül. A négy őr
felsorakozott, és merev vigyázzállásban várakozott. Bond szíve gyorsabban
kezdett verni. Ez valamilyen szemle lesz. Lehet, hogy Blofeld körüljárja a
kertet, és meghallgatja az őrök jelentését az éjszaka történtekről?
Bond igyekezett minél messzebb ellátni jobbfelé, de egy fehér
oleanderbokor elfogta előle a kilátást. Ezt az ártalmatlannak tűnő, szép,
fürtös virágú növényt a trópusokon sokfelé halméregként használják. –
Szép kis bokor! – gondolta magában Bond. – Ne felejtsem elkerülni ma
éjszaka.
Végre a tó túlsó oldalán húzódó úton két alak sétált be a látómezejébe.
Bond összeszorította az öklét, olyan düh fogta el, mikor meglátta kiszemelt
áldozatát.
Blofeld, csillogó páncélingben, groteszk, tarajos és szárnyas
acélsisakjában, amelynek rostélya le volt eresztve, mintha egy Wagner-
operából lépett volna elő, vagyis inkább egy japán kabukidarabból, hiszen
keleti stílusú volt a páncélja. Acélkesztyűs jobb keze kényelmesen pihent
egy hosszú, meztelen szamurájkard markolatán, balját pedig társa – egy
tömzsi nő – karjába fűzte, akinek a koncentrációs táborok női őreire
emlékeztetett a tartása és a járása. Az arcát teljesen eltakarta egy förtelmes,
sötétzöld, szalmából készült méhészkalap, amelyről fekete háló lógott le a
válláig. De nem lehetett semmi kétség! Bondnak ki tudja hányszor jelent
meg álmában ez a tömzsi nőalak, aki most műanyag esőköpenyt viselt a
magas szárú gumicsizma fölött. Ő volt az! Irma Bunt!
 Bond visszafojtott lélegzettel figyelt. Ha átjönnének a tó innenső
oldalára, egyetlen hatalmas taszítás elég lenne, és a páncélos alak már a
vízben kapálózna. De vajon hozzáférnének-e a piranhák a páncél résein
keresztül? Nem valószínű. És hogyan menekülne el ő, Bond? Nem, nem ez
a megoldás.
A két alak már majdnem odaért a négy férfi vonalához. Ebben a
pillanatban azok négyen egyszerre térdre ereszkedtek és homlokukkal
megérintették a földet, majd felugrottak, és ismét vigyázzba merevedtek;
Blofeld felemelte a sisakrostélyát, és megszólítottá az egyik férfit, aki
tiszteletteljesen válaszolt neki. Bond ekkor észrevette, hogy ennek az őrnek
öv van a derekán, rajta egy automata pisztoly táskája. Bond nem hallotta,
milyen nyelven beszélnek. Lehetetlen, hogy Blofeld megtanult volna
japánul. Angolul vagy németül!? Valószínűleg az utóbbin, amit a háború
idején összekötőként sajátíthatott el az őr. A férfi nevetve a tó felé mutatott,
amelynek felszínén kipukkadt léggömbként mozgott ide-oda a kék ruha a
benne nyüzsgő piranháktól. Blofeld jóváhagyóan bólintott, és a férfiak
ismét térdre ereszkedtek. Blofeld kurtán búcsút intett, leeresztette a
sisakrostélyát, és a pár királyi pózban továbbsétált.
Bond feszülten figyelt, vajon a felálló őrök arcáról leolvasható-e
megvetés vagy derültség, amikor uruk hátat fordít nekik, de
tiszteletlenségnek semmi jelét nem tapasztalta. A férfiak kiléptek a sorból,
és fegyelmezett komolysággal a dolgukra siettek. Bondnak eszébe jutott,
hogyan illusztrálta Dikko Henderson a japánok automatikus, hangyaszerű
fegyelmezettségét és tekintélytiszteletét, ami az évszázad egyik nagy
bűncselekményének elkövetését lehetővé tette.
De jó lenne, ha itt lenne a drága Dikko! Mennyivel nagyobb sikerrel
kecsegtetne ez az őrült vállalkozás, ha az ő öklére és fergeteges lendületére
is számíthatna!
A bűncselekmény, amit Dikko elmesélt, az Imperial Bank egy szerény,
külvárosi fiókjában esett meg, és “Teigin-ügyként” vált közismertté, a
külváros neve után. Közönséges munkanap volt, amikor egy hivatalosnak
látszó karszalagot viselő férfi jelentkezett be a bankfiók igazgatójához. Azt
mondta, az Egészségügyi Minisztériumból jött. Tífuszjárványtól tartanak,
ezért nagyon hálás lenne az igazgatónak, ha felsorakoztatná a beosztottait
az udvaron, hogy beadhassa nekik a hivatalosan előírt vakcinát. Az
igazgató engedelmesen meghajolt, s miután minden ajtót bezártak, a
tizennégy beosztott felsorakozott és meghallgatta a karszalagos férfi
egészségügyi ismeretterjesztő előadását. Utána valamennyien meghajlássál
fejezték ki elismerésüket az Egészségügyi Minisztérium bölcs
gondoskodásáért, a hivatalos személy pedig lehajolt, tizenöt poharat vett
elő egy kis bőröndből, és egy üvegből kimérte beléjük a gyógyszert.
Mindenkinek átnyújtott egy poharat azzal, hogy egy hajtásra igyák ki,
különben kárt tehet a fogakban. – Figyelem! – mondta Dikko szerint. –
Mindnyájan egyszerre! Egy, kettő, három! – Felhajtották a gyógyszert, és
az Imperial Bank nagybecsű igazgatója és beosztottai ott rögtön el is
patkoltak. A gyógyszer tömény cián volt.
Az “Egészségügyi Minisztérium tisztviselője” kivette a kulcsokat a
szolgálatkész igazgató nadrágzsebéből, kétszázötvenmillió jent bepakolt a
kocsijába, és elhajtott a helyszínről.
És itt is – gondolta magában Bond –, ugyanaz a tökéletes
engedelmesség és tekintélytisztelet, csak ez esetben a Fekete Sárkány-
filozófia hallgatólagos jóváhagyásáról és elfogadásáról van éppen szó.
Blofeld utasította őket, hogy azt tegyék, aminek Bond néhány órával
ezelőtt tanúja volt. Blofeldet bizonyos állami szervek hatalommal ruházták
fel. Szerepének megfelelő öltözéket visel. Engedelmeskednek a
parancsainak. Feladatokat ad, amelyeket becsületbeli kötelesség teljesíteni.
Az újságok sokat írnak a becsülettel teljesített feladatokról. Blofeld nagyra
becsült külföldi, akinek magas összeköttetései vannak. Miért baj az, ha az
emberek meg akarják ölni magukat? Ha nem állna rendelkezésükre a
Halálkastély – időnként egy-egy segítő kézzel együtt –, a vasutat vagy a
villamost választanák. Ez tehát közszolgáltatás. Szinte az Egészségügyi
Minisztérium kirendeltsége. Mindaddig, amíg maszkjaik és orrvédőik
megóvják őket a kert mérgező növényeitől, a legfontosabb, hogy
lelkiismeretesen végezzék a munkájukat, s egy szép napon talán a
Parlament kinevez egy öngyilkossági minisztert! Akkor azután
visszatérnek Fekete Sárkány nagy napjai, hogy megóvják a Felkelő Nap
Országát a demokoraszu lassan bénító mételyétől!
A két sétáló alak ismét Bond látómezejébe került, de ezúttal balról.
Megkerülték a tavat, s most visszafelé tartottak, valószínűleg azért, hogy
megszemléljék a többi őrt is, és meghallgassák a jelentésüket. Tigris azt
mondta, az őrök legalább húszan vannak, és a birtok húsz hektár
kiterjedésű. Öt ügyeletes csoport, mindegyikben négy őr? Blofeld feltolta a
sisakrostélyát, és a nővel beszélgetett. Alig húsz méterre voltak Bondtól.
Megálltak a tó partján, és kellemes szórakozásként, kíváncsian figyelték a
vízen bábuként lebegő kék rongycsomó körül rajzó haltömeget. Németül
beszélgettek. Bond hegyezni kezdte a fülét.
– A piranhák és a vulkáni iszap nagyon hasznosak – szólalt meg
Blofeld. – Tisztán tartják a birtokot, mint egy jó ispán.
 – A tenger és a cápák is hasznosak.
– A cápák azonban sokszor nem fejezik be a munkát. Itt volt az a kém
is, akit a vallatókamrában hallgattunk ki. Szinte érintetlen volt, amikor
megtalálták a parton. A tóban sokkal jobb helye lett volna. Nem akarom,
hogy az a fukuokai rendőr túlságosan gyakran járjon ide. Valami módon
esetleg kiszedheti a parasztokból, hány ember jön át a falon. Az pedig
sokkal több lenne, majdnem kétszer annyi, mint ahányért a mentő idejön.
Ha ilyen iramban emelkedik a számuk, kellemetlenségeink lesznek. Úgy
látom az újságkivágásokból, amiket Kono lefordít nekem, hogy a sajtóban
máris vannak olyan hangok, amelyek nyilvános vizsgálatot követelnek.
– És akkor mit csinálunk, lieber Ernst?
– Jókora kártérítést harcolunk ki magunknak, és továbbállunk. Ugyanez
a módszer alkalmazható más országokban is. Mindenütt vannak olyan
emberek, akik meg akarják ölni magukat. Előfordulhat, hogy-ki kell
találnunk valami újabb csábító lehetőséget. Más népek nem vonzódnak
olyan ellenállhatatlanul a borzalmakhoz és az erőszakhoz, mint a japánok.
Egy csodálatos vízesés… Egy kéznél lévő híd… Egy szédítő szakadék…
Ezek mind alternatívák lehetnek. Brazíliában vagy valamelyik másik dél-
amerikai államban biztosan akad ilyen hely.
– De jóval kevesebben jönnének.
– A koncepció számít, liebe Irma. Nagyon nehéz kitalálni valamit, ami
teljesen új a világtörténelemben. Én megtettem. Ha a hidam, a vízesésem
csak évi tíz hullát produkál, az pusztán statisztika kérdése lesz. De az
alapötlet tovább él majd!
– Ez így van. Te valóban zseni vagy, lieber Ernst. Máris örökre a halál
szentélyévé tetted ezt a helyet. Az emberek csak Poe, Lautréamont vagy de
Sade műveiben olvasnak ehhez hasonló látomásokról, de még soha senki
nem valósította meg. Olyan ez, mintha valamelyik híres tündérmese kelt
volna életre. Mint a halál Disneylandje… Természetesen – tetté hozzá
sietve –, tökéletesen más: jóval nagyobb és költőibb léptékben.
– Ha eljön az ideje, leírom az egész történetet. Akkor talán majd rájön a
világ, micsoda ember élt itt közöttük. Egy ember, aki nemcsak hogy hálát
nem kapott, s akinek dicsőséget senki nem énekelte meg, hanem egy ember
– Blofeld hangja szinte üvöltéssé erősödött –, akit üldöznek, akit le
akarnak lőni, mint egy veszett kutyát! Egy ember, akinek minden
ravaszságára szüksége van pusztán ahhoz, hogy életben maradjon! Hiszen
ha nem tüntetem el oly alaposan a nyomainkat, már most úton lennének a
kémek, hogy mindkettőnket megöljenek, vagy átadjanak minket a
hivatásos gyilkosoknak, akik a törvény nevében ölnének meg bennünket!
Hát igen, liebe Irma – folytatta Blofeld, most már halkabban és józanabbul
–, a hülyék világában élünk, ahol az igazi nagyság bűnnek számít.
Menjünk! Ideje megszemlélni a többi osztagot.
Megfordultak, hogy továbbsétáljanak a tó partján, de Blofeld egyszer
csak megtorpant, és dühös arccal egyenesen Bond felé mutatott.
– Az a kalyiba a bokrok között! Nyitva van az ajtaja! Ezerszer
megmondtam az embereknek, hogy tartsák zárva az ilyen helyeket.
Tökéletes búvóhely egy kém vagy egy szökevény számára. Megyek,
ellenőrzöm.
Bond megborzongott. Meglapult, és magára húzott néhány zsákot a
halom tetejéről, hogy jobban védve legyen. A csörömpölő léptek
közeledtek, majd Blofeld belépett a fészerbe. Bond érezte, hogy ott áll, alig
néhány méternyire tőle, érezte, hogy körbenéz, hogy kitágult orrlyukakkal
beleszippant a levegőbe. Valami megcsörrent, s a következő pillanatban a
zsákhalom újra és újra megremegett, ahogy Blofeld nagy erővel
beledöfködte a kardját. Azután a kard néhányszor lesújtott. Bond
megvonaglott és az ajkába harapott, mert az egyik erőteljes csapás pont a
háta közepét érte. De végül úgy tűnt, Blofeld megnyugodott, s a
csörömpölő léptek eltávolodtak. Bond halkan sípolva kieresztette
visszatartott lélegzetét. Hallotta, hogy Blofeld megjegyzi:
– Nincs ott senki, de emlékeztess rá, hogy a holnapi inspekció során
meg kell dorgálnom Konót! Rendbe kell tenni a kalyibát, és rendes zárat
szerelni rá!
A lépések zaja elhalt az oleanderbokor mögött. Bond felnyögött, és
megtapogatta a hátát. Bár a fölötte lévő zsákokból jó néhányat átvágott a
kard, éppen eleget húzott magára belőlük ahhoz, hogy megvédjék, így a
gerincén nem repedt fel a bőr.
Feltérdelt, és újra elrendezte a rejtekhelyéül szolgáló zsákokat, közben
időnként megmasszírozta sajgó hátát. Kiköpte a szájában összegyűlt port,
ami a zsákokból szállt fel, ivott egy kortyot a vizespalackjából, körülnézett
a résen keresztül, nincs-e valaki a közelben, azután visszafeküdt, és
nekilátott, hogy alaposan végiggondolja Blofeld minden szavát.
Nem kétséges, hogy a fickó megőrült. Egy évvel ezelőtt a szokott halk
hang, amire Bond oly jó emlékezett, semmiképpen sem csapott volna át az
eszelős, hitleri ordítozásba. S a hideg számítás, az abszolút magabiztosság,
ami mindig jellemezte tervezését? Úgy látszik, jórészt az is eltűnt, talán –
remélte Bond – részben amiatt a két súlyos kudarc miatt, amiben neki,
Bondnak is nagy szerepe volt. Sokat tett azért, hogy Blofeld két
legnagyobb szabású terve meghiúsuljon. Egy azonban világos: a
rejtekhelyének lőttek. Csak a mai éjszaka áll rendelkezésére. Nos,
meglátjuk! Bond még egyszer végiggondolta magában a hevenyészett
tervet, amit kidolgozott. Majdnem biztosra vette, hogy ha be tud jutni a
kastélyba, megtalálja a módját, hogyan ölje meg Blofeldet. De abban is
majdnem biztos volt, hogy maga sem ússza meg élve ezt a kalandot.
“Dulce et decorum est…” – édes és dicső dolog meghalni… a többi pedig
marhaság! De azután eszébe jutott Kissy, s már közel sem volt annyira
biztos benne, hogy nem sajnálja az életét, amelybe a lány újra
visszacsempészte azt az édességet, amiben, azt hitte, már soha többé nem
lesz része.
Bond elszunnyadt. Nyugtalan és éber álmát ismét lidércnyomásos
események és alakok népesítették be.
18

A csapda

Este hatkor a kastély felől röviden megszólalt a mély hangú csengő.

Leszállt az alkony, mintha ibolyaszínű függönyt eresztettek volna le lassan,
jelezve, hogy véget ért a nap. Megszólalt a tücskök hangos kórusa, és a
gekkók vartyogni kezdtek a bokrok között. Eltűntek a rózsaszín szitakötők,
és számtalan ormányos teknős bújt elő tóparti iszapágyából. Amennyire
Bond meg tudta állapítani a kémlelőnyílásán át, szúnyogokat fogdostak,
amiket szemük csillogása csalt oda hozzájuk. Megjelent a négy őr is, és
Bond orrát hamarosan füstszag csapta meg: valószínűleg meggyújtották a
szemetet, amit napközben összegyűjtöttek. Odamentek a tó partjára, egy
gereblyével kihúzták a kék ruhafoszlányokat, és elégedett nevetéssel
hosszú csontokat ráztak ki belőlük a vízbe. Egyikük elszaladt a
rongyokkal, bizonyára azért, hogy tűzre vesse őket. Bond visszahúzódott a
rejtekhelyére, mert a többiek feltolták talicskáikat az emelkedőn, és
betették őket a fészerbe. Vidáman beszélgetve ácsorogtak a szürkületben,
míg a negyedik meg nem érkezett, azután anélkül, hogy ügyet vetettek
volna a sarokban összehányt zsákhalomra, libasorban elvonultak a kastély
felé.
Bond várt egy kicsit, azután felállt, kinyújtózkodott, és kirázta a hajából
meg a ruhájából a port. A háta még fájt, de annyira kívánt egy cigarettát,
hogy az minden egyébről elterelte a figyelmét. Hát jól van! Lehet, hogy ez
lesz az utolsó. Leült, ivott egy kis vizet, elrágott egy nagyobb darabot az
erősen fűszerezett szárított húsból, azután még egyet húzott a
vizesüvegből. Elővette egyetlen csomag Shinseijét, a cigarettát tenyerébe
rejtve rágyújtott, és gyorsan elfújta a gyufát. Mélyen leszívta a füstöt.
Mennyei gyönyört érzett. Még egy szippantás, és az éjszaka kilátásai már
nem is tűntek olyan riasztóaknak. Biztos, hogy minden rendben fog menni!
Egy pillanatra felidézte magában Kissy képét, aki most bizonyára
szójasajtból és halból álló vacsoráját eszi, közben azon gondolkozik,
hogyan fog átúszni ide az éjszaka. Még néhány óra, és itt lesz a közelében.
De mi történik majd ez alatt a néhány óra alatt? Bond addig szívta a
cigarettáját, amíg az már az ujjait égette, azután elnyomta, a csikket pedig
belepréselte a padló egyik repedésébe. Fél nyolc volt, az alkonyatot jelző
rovarhangok kezdtek elülni. Bond gondosan készülődni kezdett.
Kilenckor elhagyta a rejtekhelyét. A hold ismét teljes fénnyel ragyogott.
Csend volt, csak a gőzforrások távoli bugyborékolása, böfögése hallatszott,
és Időnként egy-egy gekko baljóslatú vartyogása a bokrokból. Ugyanazt az
útvonalat követte, mint előző éjszaka, elért ugyanaddig a fasorig, ott
megállt és felnézett a fölé tornyosuló masszív, denevérszárnyú vártoronyra.
Észrevette, hogy a figyelmeztető léggömb, amelyről a veszélyt jelző
feliratok függnek, a harmadik emelet erkélyéről kinyúló rúdhoz van
kikötve. Úgy tűnt, a harmadik a fő szint, az épület központja. Ezen az
emeleten néhány ablakból halvány, sárga fény szűrődött ki. Bond úgy
sejtette, ott lehet a célpontja. Mélyet sóhajtott, hangtalanul átlopakodott a
kavicsos területen, és baj nélkül megérkezett a fahíd alatti apró bejárathoz.
A fekete nindzsa-ruha úgy tele volt zsebekkel, mintha bűvészfrakk lett
volna. Bond elővett egy ceruzalampát meg egy apró vasreszelőt, és
dolgozni kezdett az egyik láncszemen. Időnként megállt és beleköpött a
mélyülő vágatba, hogy csökkentse a fémes csikorgást. Végül meghallotta
az elpattanó fém zaját. A reszelőt feszítővasként használva szétnyitotta a
láncszemet, azután levette a keresztrudakról a láncot és a lakatot. Enyhén
megtaszította az ajtót, és az engedett. Fogta a lámpáját és tovább nyomta
befelé az ajtót, közben a vékony fénysugárral pásztázta a benti sötétséget.
Szerencséje volt, hogy ezt tette.
A kőpadlón, ahová a nyitott ajtóból először lépett volna, egy
embercsapda ásítozott. Méternyi széles, rozsdás vaspofái csak arra vártak,
hogy rálépjen a vékony szalmarétegre, ami részben eltakarta a szerkezetet.
Bond összerázkódott: képzeletében szinte hallotta a fémes csattanást,
amivel a fűrészfogak összezárultak volna a térde alatt. Több ilyen rejtett
csapda is kell hogy legyen itt – minden érzékszervével feszülten kell
figyelnie.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, kikerülte a csapdát, és
lámpájával körbevilágított. Mindenütt bársonyos sötétség. Semmit sem
látott. Valamiféle hatalmas pincehelyiségben lehetett, ahol egykor minden
bizonnyal egy kisebb hadsereg ellátásához elegendő élelmet tároltak. Egy
árnyék suhant át a lámpa előtt, azután még egy, majd még egy, és minden
irányból magas, cincogásszerű hangok hallatszottak. Bond nem félt a
denevérektől, és nem hitt a Viktória korabeli babonában sem, hogy
belekeverednek az ember hajába. Ahhoz túlságosan is jó a radarjuk. Lassan
óvakodott előre, csak a lába alatti durva kőlapokra figyelt. Elhaladt egy-két
vaskos oszlop mellett, s észrevette, hogy a hatalmas pince szűkülni kezd:
jobbra és balra falat látott, feje fölött pedig pókhálóval teli boltívet. – Igen,
itt van a felfelé vezető kőlépcső! – Felment a lépcsőn – húsz lépcsőfokot
számolt meg – a bejáratig, egy széles, kétszárnyú ajtóig, aminek nem volt
zár a belső oldalán. Óvatosan nekidőlt az ajtónak. Érezte és hallotta, ahogy
a rozoga zár megfeszül. Elővett egy erős, villás végű feszítővasat és
átdugta az ajtó résén. Az éles pofák valamiféle zárnyelvbe vágtak bele.
Bond oldalirányba nyomta a feszítővas nyelét, míg fémes recsegést nem
hajlott, majd a kőre hulló csavarok vagy szögek csörrenését. Óvatosan
nyomni kezdte a rés mellett az ajtót, mire rettenetes zajjal leesett a zár
maradéka, és az egyik ajtószárny nyikorogva elfordult, az öreg
sarokvasakon. Az ajtó mögött újra csak sötétséget talált. Bond belépett, és
eloltott lámpával hallgatózott. De még mindig mélyen a kastély gyomrában
volt, semmilyen hangot nem hallott. Újra felkattintotta a lámpáját. Újabb
lépcsők vezettek fel egy modern, lakkozott fából készült ajtóig. Felment, és
óvatosan lenyomta a fém ajtókilincset. Ez az ajtó nem volt bezárva!
Óvatosan kinyitotta, és kilépett egy hosszú folyosóra, amelynek kőpadlója
enyhén emelkedett. A folyosó végén lévő újabb modern ajtó alatt vékony
fénycsík látszott!
Bond hangtalanul fellopakodott az emelkedőn és lélegzetét visszafojtva
a kulcslyukra tapasztotta a fülét. Halotti csend! Megfogta a kilincset, és
centiről centire kinyitotta az ajtót, majd megnyugodva belépett rajta, és
becsukta maga mögött. A kastély előcsarnokában volt. A balra lévő nagy
bejárati ajtótól kopott vörös futószőnyeg vezetett a tizenöt méter hosszú
helyiség árnyékba borult túlsó végéig, amit már nem világított meg a
bejárat fölötti egyetlen nagy olaj lámpa. A helyiség teljesen dísztelen volt,
eltekintve a vörös futószőnyegtől. A plafon hosszanti és keresztgerendák
labirintusa volt, köztük bambuszháló fedte ugyanazt a durva vakolatot, ami
a falakat is borította. Itt is – ahogy az egész kastélyban – a kő hideg
leheletét lehetett érezni.
Bond nem lépett a szőnyegre, inkább a fal melletti árnyékban haladt
tovább. Úgy sejtette, valahol a fő szinten van, alig néhány szobányira
áldozatától. Jócskán behatolt a vártorony belsejébe. Eddig minden jól
ment!
A következő ajtó, minden jel szerint az egyik fogadószoba bejárata,
egyszerűen kilincsre volt csukva. Bond lehajolt, és a kulcslyukra
tapasztotta a szemét. Az ajtón túl egy újabb, homályosan megvilágított
szobabelső látszott. Semmi zaj! Lenyomta a kilincset, egészen lassan,
résnyire nyitotta az ajtót, azután kitárta és belépett. Ez a helyiség is
hatalmas volt, de nagyúri pompával berendezve – a fő fogadószoba,
feltételezte Bond, ahol Blofeld a vendégeit fogadja. A hosszú, arannyal
szegett, vörös függönyök között remekmívű páncélok és fegyverek függtek
a vakolt fehér falakon, a terem közepén lévő vöröseskék szőnyegen pedig
súlyos antik bútorok álltak hagyományos módon csoportokba rendezve. A
padló többi része olyan fényesre lakkozott deszka volt, hogy visszatükrözte
a két jókora olajlámpa fényét. A mennyezet ugyanolyan volt, mint az
előcsarnokban, de itt a gerendákat bíborvörös, cikcakkos motívumok
díszítették. Bond körülnézett, hol rejtőzhetne el, végül a nagyobb közökben
elhelyezett függönyöket választotta. Hang nélkül lopakodott egyiktől a
másikig, végül elérte a terem végén lévő kis ajtót, ami – feltételezése
szerint – a magánlakosztályhoz vezetett.
– Lehajolt hallgatózni, de nyomban oda is ugrott a legközelebbi
függönyhöz, hogy elrejtőzzön. Lépések közeledtek! Bond leoldotta
derekáról a láncot, rácsavarta a bal öklére, jobbjába vette a feszítővasat, és
szemét a porszagú anyag egyik hasadékához nyomva várakozott.
A kis ajtó félig kinyílt, és megjelent benne az egyik őr háta. Fekete övet
viselt pisztolytáskával. Lehet, hogy Kono az, aki Blofeldnek szokott
tolmácsolni. A háború alatt minden bizonnyal a németeknek dolgozott –
talán a Kempeitajnál. Mit csinálhat? Úgy látszik, valamilyen berendezéssel
foglalatoskodik az ajtó mögött. Villanykapcsolóval? Nem, a kastélyban
nincs villanyvilágítás. A férfi befejezhette a dolgát, mert kihátrált, mélyen
meghajolt a szoba belseje felé, azután becsukta az ajtót. Nem volt rajta
maszk, így Bond egy kis időre megpillantotta a komor, vágott szemű,
barnás arcot, amikor az őr elhaladt a rejtekhelye előtt, és végigment a
fogadótermen. Bond hallotta a terem túlsó végében lévő ajtó kattanását,
azután csönd lett. Várt jó öt percet, óvatosan félretolta a függönyt, és
végignézett a termen. Egyedül volt.
Az utolsó szakasz következett.
Bond továbbra is kézben tartva fegyvereit, visszalopakodott az ajtóhoz.
Ezúttal semmilyen zaj nem hallatszott mögüle. De akkor miért hajolt meg
az őr? Hát persze! Valószínűleg a Mester aurája iránti tiszteletből. Bond
halkan, de határozottan kinyitotta az ajtót és beugrott rajta, készen arra,
hogy rárohanjon a bennlévőkre.
Egy teljesen üres, teljesen jellegtelen folyosó ásított rá, amint drámai
pózban megállt az ajtóban. Körülbelül hat méter hosszú volt, és egy
középen elhelyezett olajlámpás halvány fénye világította meg. A padlója a
szokásos fényesre lakkozott deszkából készült. “Fülemülepadló" lenne?
Nem. Az őr léptei alatt nem nyikorgott árulkodó módon. A folyosó túlsó
végén lévő ajtón viszont zene szűrődött ki. “A walkürök lovaglása" szólt
Wagnertől, közepes hangerővel. – Köszönöm, Blofeld! – gondolta
magában Bond. – A zene elnyom majd minden zajt! – Hangtalanul
lopódzott előre a folyosó közepén.
 Ami történt, arra egyáltalán nem számított. Pontosan abban a
pillanatban, amikor átlépte a folyosó középvonalát, a teljes hatméternyi
padlózat, mint egy mérleghinta, hangtalanul lebillent valamilyen
középponti tengelyen, és Bond, miközben kétségbeesetten próbált
megkapaszkodni valamiben, kalimpálva csúszni kezdett a lenti fekete
üresség felé. Az őr, aki az ajtó mögött matatott! Ő állította be a kart, ami
működésbe hozta a csapdát, a régi várak hagyományos csapdáját! És ő
megfeledkezett erről! Teste a ferde padló végétől lezuhant a mélybe,
közben egy riasztócsengő, amit a csapda mechanizmusa hozott működésbe,
hisztérikusan berregni kezdett. Bond még érzékelte, hogy a padló,
megszabadulva a súlyától, visszalendül eredeti helyzetébe, majd egy
hatalmas ütéstől elveszítette az eszméletét.
Bond vonakodva emelkedett felfelé a sötét alagúton; át a vakító
fénypont felé. Miért pofozzák egyre? Mivel érdemelte ezt ki? Két awabit
hozott fel. Érezte a kezében az éles szélű, érdes kagylókat. Ennél többet
nem követelhet tőle Kissy.
– Kissy! – motyogta. – Hagyd abba! Hagyd abba, Kissy!
A fénypont kiterjedt, és egy darabka szalmával fedett padló lett belőle,
amin összegörnyedve feküdt, miközben valaki nyitott tenyérrel pofozta.
Piff! Puff! A fejét hasogató fájdalom minden egyes ütésnél ezer külön
fájdalom-darabkára hasadt. Bond látta maga fölött a csónak szélét, és
kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, hogy megragadja. Feltartotta az
awabikat, hogy láthassák: ő megtette a kötelességét. Kinyitotta a kezét, és
beleejtette őket a kádba. Ebben a pillanatban újra visszanyerte az
eszméletét, és látta, ahogyan a két maréknyi szalma lehull a földre. De az
ütések abbamaradtak. S most már látott is, bár a fájdalomtól homályosan.
Egy barna arc! A ferde szemek! Kono, az őr. Egy másik alak pedig a
lámpát tartja neki. Emlékezett már. Se awabik, se Kissy! Valami szörnyű
történt! Mindent elrontott! Shimata! Hibáztam! Tigris! A névről hirtelen
eszébe jutott minden. Légy óvatos! Süketnéma vagy. Japán bányász vagy
Fukuokáról. Hozd rendbe a dolgokat! Az ördögbe a fejedet hasogató
fájdalommal! Semmit nem tudnak még. Az a fő, hogy nyugodt maradj!
Bond leeresztette a kezét az oldala mellé. Csak ékkor vette észre, hogy
csaknem meztelen: mindössze a nindzsa-ruha apró, V alakú alsónadrágja
volt rajta. Mélyen meghajolt, aztán felegyenesedett. Kono, kezét az
automata pisztoly nyitott táskáján tartva, dühösen ordítani kezdett vele
japánul. Bond érezte, hogy az arcán lecsorog a vér, és értetlen, ostoba képet
vágott. Kono elővette a kis pisztolyt, és intett vele. Bond újra meghajolt,
felállt, körülnézett a szűk veremben, ahová lezuhant, és követte a lámpát
tartó őrt, akinek arcát eddig nem látta.
Fölmentek egy lépcsőn, azután végig egy folyosón. Megálltak egy ajtó
előtt. Kono előrelépett és bekopogott.
Bond egy kellemes, könyvtárszerű szoba közepén találta magát. A
második őr szétrakta a padlón Bond nindzsa-ruháját, és zsebeinek árulkodó
tartalmát. Blofeld tekergőző arany sárkánnyal díszített, pompás fekete
selyemkimonót viselt. A kandalló párkányára támaszkodott, amelyben
japán parázstartó izzott. Ő volt az, semmi kétség. A szelíd, magas homlok,
a vörös sebre emlékeztető, lebiggyedő száj, amit most tömött,
szürkésfekete bajusz árnyékolt be, ami – talán azért, hogy a mandarinok
bajuszára emlékeztessen – lelógott a száj sarkától, a fehér haj, amit
Monsieur le Corate de Bleuville mintájára hosszú sörénnyé növesztett, és a
fekete, golyó ütötte lyukakra emlékeztető szempár. Mellette, hogy teljes
legyen a vacsora utáni kényelembe helyezkedett, meghitt pár képe, Irma
Bunt ült egy előkelő japán hölgy teljes ünnepi ruházatában. Még egy szál
krizantém is hevert az ölében, arra várva, hogy a hurkás kezek felvegyék,
ha végre sikerül kideríteni, ki volt olyan illetlen, hogy megzavarja ezt a
kellemes estét. A puffadt, szögletes arc, a szoros kontyba fogott egérszürke
haj, a keskeny, gonosz száj, a világosbarna, majdnem sárga szempár!
“Istenem – ötlött fel Bond még mindig ködös agyában –, itt vannak!
Karnyújtásnyira! Mostanra már mindketten halottak lennének, ha nem
követi el ezt az egyetlen, bűnös hibát. Vajon fordulhat-e még a kocka?
Csak ne lüktetne úgy a feje!”
Blofeld hosszú kardja a fal mellé támasztva állt. Kézbe vette, és
odasétált a szoba közepére.
Megállt Bond holmija mellett, és a kardja hegyével piszkálni kezdte a
halmot. Fölemelte a fekete ruhát.
– Mi ez, Kono? – kérdezte németül.
Az őr is németül válaszolt. Szorongás volt a hangjában, és vágott szeme
időnként – nem minden tisztelet nélkül – Bondra tévedt.
– Ez egy nindzsa-ruha, Herr Doktor. Ezek az emberek a nindzsucu titkos
tudományát gyakorolják. A titkaik ősrégi időkből származnak, én nem
sokat tudok róluk. Észrevétlenül tudnak mozogni, láthatatlanná tudnak
válni és fegyver nélkül képesek ölni. Régen nagyon féltek tőlük Japánban.
Nem tudtam róla, hogy még léteznek. Ezt az embert kétségkívül azért
küldték, hogy megöljön téged, uram. Ha nem lett volna a mágikus folyosó,
bizonyára sikerült is volna neki.
 – És kicsoda ez az ember? – nézett Blofeld kíváncsian Bondra. – Túl
magas ahhoz, hogy japán legyen.
– A bányászok között sok a magas férfi, uram. Volt nála egy papír, amin
az áll, hogy süketnéma. Meg más, teljesen szabályosnak tűnő papírok is.
Ezek szerint a fickó bányász lenne Fukuokáról. De én ezt nem hiszem. A
körmei töredezettek, de a tenyere nem bányászra vall.
– Én sem hiszem, hogy az lenne. De hamarosan megtudjuk az igazat.
Mit gondolsz, drágám? – fordult Blofeld a nőhöz. – Neked jó orrod van az
ilyesmihez, a női ösztön csalhatatlan.
Irma Bunt felállt, és odalépett mellé. Átható tekintettel vizsgálgatni
kezdte Bondot, azután tisztes távolságot tartva körbesétálta.
– Du lieber Gott! – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel, amint a férfi
bal profilját megpillantotta. – Ez lehetetlen! – mondta rekedten, miközben
még mindig szinte rettegve bámulta Bondot. – Pedig az! A jobb arcán
végigfutó sebhely. A profilja! Hiába borotválták japánosra a szemöldökét. –
A nő Blofeld felé fordult. – Ez az az angol ügynök – jelentette ki
határozottan. – Ez az ember Bond. James Bond, akinek megölted a
feleségét. Akit Sir Hilary Bray álnéven ismertünk. Esküszöm, hogy ő az –
tette hozzá indulatosan. – Ha hiszed, ha nem.
Blofeld összehúzta a szemét.
– Valóban hasonlít rá valamennyire. De hogy jutott el idáig? Hogyan
talált meg? Ki küldte?
– A japán Geheimdienst. Bizonyosan kapcsolatban vannak a Brit
Titkosszolgálattal.
– Nem hiszem. Ha így lenne, letartóztatási paranccsal jöttek volna. Túl
sok a rejtély ebben az ügyben. Nagyon gondosan kell eljárnunk. Ki kell
szednünk belőle a teljes igazságot. Rögtön megtudjuk, valóban süketnéma-
e. Ez lesz az első lépés. A “vallatókamra” majd megoldja a nyelvét. De
mindenekelőtt meg kell puhítanunk.
Konóhoz fordult:
– Mondd meg Kazamának, vegye kezelésbe!
 19
A “vallatókamra”

Most már tíz őr volt a szobában. A fal mellett sorakoztak fel. Kono
mögött. Valamennyien hosszú bottal voltak felfegyverkezve. Kono
odakiáltott valamit az egyiknek. Az a falhoz támasztotta a botját, és kilépett
a sorból. Nagydarab férfi volt, vaskos, szinte szögletes mellkassal.
Tökéletesen kopasz feje úgy fénylett, mint az érett gyümölcs, a tenyere
pedig akkora volt, mint egy sonka. Odament Bondhoz, és szétvetette a
lábát, hogy biztosan álljon. Vicsorgásszerű mosolyra, húzta az ajkát,
kivillantva fekete, törött fogait. Meglendítette jobb kezét: az irtózatos erejű
ütés pontosan ott találta el Bond fejét, ahol megsebesült. Bond úgy érezte,
szétrobban a feje a fájdalomtól. Ebben a pillanatban meglendült a bal kéz
is. Bond megtántorodott az ütéstől. A szemébe szivárgó vértől homályosan
látta csak Blofeldet és a nőt. Blofeld csak egy tudós hűvös kíváncsiságával
figyelte, de a nőnek kinyílt a szája és az ajka nedvesen csillogott.
Bond tíz ütés után tudta, hogy cselekednie kell, amíg tiszta még az
öntudata és megvan hozzá az ereje. A szétterpesztett lábak tökéletes
célpontot kínáltak. Persze csak akkor, ha a fickó nem ismeri a szumó-
birkózók trükkjét! Bond elködösülő tekintettel célzott, azután, éppen
amikor a következő hatalmas ütést készült rámérni a férfi, teljes erőből
rúgott. Talált. A férfi állati üvöltést hallatott, lerogyott a földre, és kezét az
ágyékára szorítva ide-oda tekergett a kíntól. Az őrök egyszerre ugrottak
Bond felé, botjukat magasra emelve, Kono pedig előrántotta a pisztolyát.
Bond egy magas szék mögé ugrott, felkapta és belevágta a vicsorgó őrök
falkájába. A szék lába úgy szájon találta az egyiket, hogy hangos
reccsenéssel törtek ki a fogai. A fickó arcára szorított kézzel összeesett.
– Halt! – hangzott fel a hitleri üvöltés, amit Bond már korábban is
hallott. Az őrök megtorpantak, és leeresztették botjukat.
– Kono, távolítsd el ezeket az embereket! – mutatott Blofeld a földön
fekvő két áldozatra. – És büntesd meg Kazamát az ügyetlenségéért!
Csináltass új fogakat a másiknak! Ebből elég volt. A fickó nyelvét nem
lehet a szokott módszerekkel megoldani. Ha nem süket, a “vallatókamra”
hatni fog rá. Vidd oda! A többi őr várjon a fogadóteremben! Also! Marsch!
Kono parancsokat osztogatott, az őrök pedig futólépésben igyekeztek
teljesíteni azokat. Kono ezután intett Bondnak a pisztolyával, kinyitott egy
kis ajtót a könyvespolc mellett, és a keskeny, kőburkolatú folyosóra
mutatott. Mi jöhet most? Bond lenyalta a vért a szája széléről. Érezte, hogy
fogytán van az ereje. Újabb kínzás? Túl sokáig már nem fogja bírni. És mi
lehet ez a “vallatókamra”? Gondolatban megvonta a vállát: Még nincs oda
minden esélye, hogy elkapja Blofeld torkát. Legföljebb magával viszi a
túlvilágra! Végigment a folyosón. Elengedte a füle mellett Kono parancsát,
hogy nyissa ki a durván ácsolt ajtót a folyosó végén, így az őr volt
kénytelen kinyitni, miközben a gerincéhez szorította a pisztolyát. Egy
furcsa, durva kövekből összerótt helyiségbe jutottak, ahol undorító kénszag
terjengett és rettenetes volt a forróság.
Blofeld és a nő belépett, az ajtó bezárult mögöttük, ők pedig helyet
foglaltak a két fa karosszékben egy olaj lámpás és egy nagyméretű konyhai
ébresztőóra alatt, amelynek egyetlen különlegessége az volt, hogy minden
negyedórányi időközt vörös vonalak jeleztek a számlapján. A mutatók
állása szerint éppen tizenegy óra múlt. Ebben a pillanatban a nagymutató
hangos, fémes kattanással előremozdult egy percet. Kono intett Bondnak,
hogy menjen át a szoba tizenkét lépésnyire lévő túlsó végébe, ahol egy
magas, kartámasszal ellátott kőtrón állt. Csöpögött róla a száradófélben
lévő szürke iszap, ami a környező padlót is beborította. A trón fölött egy
kerek lyuk volt a mennyezetben, amin keresztül Bond láthatta a sötét
égbolt egy darabkáját és néhány csillagot. Kono gumicsizmái utána
cuppogtak. Az őr intett neki, hogy üljön le a kő trónra. Az ülőrész közepén
nagy, kerek lyuk volt. Bond engedelmeskedett. A bőre összerándult, ahogy
a forró, ragadós iszaphoz ért. Kimerülten a kőtámaszra fektette a karját, és
várt, összeszorult gyomorral, mert rájött, miről van szó.
Blofeld a szoba túlsó végéből beszélni kezdett hozzá.
– Bond kapitány, vagy a 007-es ügynök a Brit Titkosszolgálattól, ahogy
tetszik – szólalt meg angolul olyan hangosan, hogy a helyiség puszta falai
között visszhangzottak a szavai. – Ez a “vallatókamra” az én találmányom.
Itt szinte mindig megoldódik a hallgatag emberek nyelve. Amint azt maga
is tudja, a birtok erősen vulkanikus területen fekszik. Most pontosan egy
gejzír fölött ül, amelyik körülbelül ezer °C-os iszapot lövell a levegőbe,
mintegy harminc méter magasra. Az ön teste most körülbelül tizenöt méter
magasságban van a kráter fölött. Az a szeszélyes ötletem támadt annak
idején, hogy felvezetem ide a gejzírt egy kőből épített kürtőn át. Maga
most ezen a kürtőn ül. Ez a fajta gejzír periodikus gejzírként ismert. Az
adott krátert úgy szabályoztattam be, hogy minden egész órában, azután
pedig pontosan tizenöt percenként kerüljön sor egy-egy kitörésre.
Blofeld a háta mögé nézett, azután visszafordult Bond felé.
– Tehát, amint látja, pontosan tizenegy perce van a következő kitörésig.
Ha nem hall sem engem, sem a tolmácsomat, aki mindjárt beszélni fog, ha
tényleg süketnéma japán, ahogy azt állítja, akkor nem fog elmozdulni arról
a székről, és negyed tizenkettőkor a legszörnyűbb halált szenvedi el: elég
az alsóteste. Ha viszont feláll a székből a halálos pillanat előtt, azzal
bebizonyítja, hogy hall, és megértette, amit mondtam. Ebben az esetben
további kínzás vár magára, ami elkerülhetetlenül meggyőzi majd, hogy
válaszoljon a kérdéseimre. Ezek a kérdések azt szolgálják, hogy
megbizonyosodjunk a maga személyazonosságáról, kiderítsük, hogy került
ide, ki küldte, mi céllal, és hogy vannak-e bűntársai. Ért engem? Nem
akarja inkább abbahagyni ezt a színjátékot? Nos, jól van! Arra az esetre is
számítva, hogy a papírjai esetleg részben valódiak – bár ennek a
valószínűsége minimális –, az őrségem parancsnoka röviden elmagyarázza
magának japánul e szoba rendeltetését ... Kono, sag' ihm auf japanisch den
Zweck dieses Zimmers! – fordult az őrhöz.
Kono, aki eddig az ajtó mellett várakozott, pattogó japán szónoklatot
intézett Bondhoz. Bond nem figyelt rá. Arra koncentrált, hogy visszanyerje
az erejét. Kényelmesen elhelyezkedett, és közömbösen körülhordozta
tekintetét a helyiségen. Eszébe jutott az a korábban látott gejzír Beppuban,
s keresni kezdett valamit. Igen! Ott van! A kis fadoboz a tróntól jobbra lévő
sarokban. Nincs rajta kulcslyuk. Minden bizonnyal a gejzír szabályozó
kereke van benne. Talán még hasznára lesz ez a felfedezés… Elraktározta a
dolgot az emlékezetében, és valamiféle tervet igyekezett kicsiholni fáradt
agyából. Legalább a kínzó lüktetés megszűnne a fejében. Rákönyökölt a
térdére és összevert arcát óvatosan a tenyerébe temette. Csak az
vigasztalta, hogy annak az őrnek még cudarabbak a fájdalmai.
Kono elhallgatott. Bond felnézett az óra fekete-fehér számlapjára.
Tizehegy óra tizennégy volt. Mély, fenyegető morgás hallatszott a mélyből,
azután forró levegő csapta meg Bondot. Felállt a székből, és lassan
odébbsétált a bűzlő kőlyuk mellől, míg olyan helyre nem ért, ami nem volt
nedves az iszaptól. Akkor megfordult és figyelte, mi történik. A morgás
távoli moraj lássa erősödött. A morajlásból mély dübörgés lett, ami úgy
erősödött a szobában, mint az alagútból előrohanó expresszvonat hangja.
Nagy robbanással csillogó szürke csőként tömör iszapsugár lövellt ki a
lyukból, amin az előbb Bond ült, és pontosan a mennyezeten lévő nyílás
közepén távozott.
A kitörés körülbelül fél másodpercig tartott. Olyan perzselő hőség
árasztotta el a szobát, hogy Bondnak le kellett törölnie a verítéket a
homlokáról. A szürke oszlop azután visszahullott a lyukba. Iszap fröccsent
a szoba falaira, és nagy, gőzölgő iszapcsomók toccsantak le a
mennyezetről. Mély bugyborékolás és böffenések hallatszottak fel a
csövön. A szoba úszott a gőzben, és a kénszag émelyítőén erős lett. A beállt
tökéletes csendben szinte gongütésnek hangzott, amikor az óramutató egy
kattanással tizenegy óra tizenhatra ugrott.
Bond az óra alatt ülő pár felé fordult.
– Nos, Blofeld, maga őrült gazember. Elismerem, hogy a lenn ülő
trükkmestere érti a dolgát. Most hívja be a tizenkét ördöglányt, és ha olyan
csinosak lesznek, mint Fraulein Bunt, akkor felkérjük Noel Cowardot,
hogy írjon az előadáshoz zenét, és karácsonyra bemutatjuk a Broadway-n.
Mit szól hozzá?
– Kedvesem – fordult Blofeld Irma Bunthoz –, igazad volt! Ez valóban
a Britischer. Emlékeztess rá, hogy vásároljak neked egy újabb füzért a
kitűnő Mr. Mikimoto szürke gyöngyeiből! Most pedig végezzünk a
fickóval egyszer és mindenkorra! Már rég ágyban lenne a helyünk.
– Valóban, lieber Ernst. De először beszélnie kell.
– Természetesen, Irmchen. De azzal hamar megleszünk. Már
felmorzsoltuk a tartalékai egy részét. A végső megtörése rutinmunka lesz.
Menjünk!
Vissza a kővel borított folyosóra. Vissza a könyvtárba. Irma Bunt ismét
fölvette a krizantémot, Blofeld odaállt a kandalló mellé. Kezét könnyedén
a hosszú kard markolatán nyugtatta. Mintha csak valamilyen békés,
vacsora utáni szórakozást követően tértek volna vissza: egy biliárdparti, a
bélyegalbumok megtekintése, vagy a családi filmek bemutatásával töltött
unalmas negyedóra után. – Pokolba a fukuokai bányásszal! – döntötte el
magában Bond. A könyvespolc előtt egy íróasztal állt. Kihúzta a széket és
leült. Cigarettát és gyufát is talált. Rágyújtott, hátradőlt és élvezettel
leszívta a füstöt. Miért ne helyezhetné kényelembe magát az ember, mielőtt
elindul a Nagy Útra? Leverte a hamut a szőnyegre, és keresztbe vetette a
lábát.
– Kono, vidd innen ezeket! – mutatott Blofeld Bond holmijaira, melyek
a padlón hevertek. Majd később átvizsgálom őket. Te is várj kinn az
őrökkel a külső teremben! Készítsd elő a benzinlámpát és az elektromos
gépet, hátha szükség lesz rájuk! Most pedig – fordult Bondhoz – beszéljen!
Cserébe gyors és tiszta vég vár magára a kardom által. Ne aggódjon!
Mesterien kezelem, és borotvaéles. Ha viszont nem beszélne, lassú és
szörnyű halál vár magára, s a végén akkor is meg fogjuk oldani a nyelvét
Maga nem amatőr, tudja, hogy így van. Van a tartós kínnak egy olyan foka,
amit ember képtelen elviselni. Nos?
– Blofeld, maga soha nem volt ostoba – szólalt meg Bond könnyed
hangon. – Londonban és Tokióban sokan tudják, hogy ma éjszaka itt
vagyok. Jelenleg ki tud bújni a gyilkosság vádja alól. De ha megöl engem,
akkor biztosan meghal.
– Mister Bond, maga nem mond igazat. Ha tudnának arról, hogy itt
vagyok, egy század rendőrt küldtek volna, hogy letartóztassanak. És a CIA
egyik vezetője is velük jött volna, hiszen ez az amerikaiak befolyási
övezete.
– Ki mondta, hogy ez rendőri akció? Amikor Angliában hallottam egy-
két pletykát erről a helyről, arra gondoltam, az egész terv magára vall.
Engedélyt kértem, hogy idejöhessek körülnézni. De tudnak róla, hogy itt
vagyok, és megtorolják, ha nem térek vissza.
– Erre nem kerül sor, Mister Bond. Nyoma sem lesz annak, hogy maga
valaha is látott engem, hogy valaha is járt a birtokon. Vannak bizonyos
információim, amelyek jól illeszkednek a maga látogatásához. Az egyik
ügynököm nemrég jelentette, hogy a japán titkosszolgálat, a Kóan-Chósa-
Kyóku feje, egy bizonyos Tanaka utazott ide egy japánnak öltözött külföldi
társaságában. Úgy látom, ügynököm leírása ráillik magára.
– Hol van az az ember? Szeretnék egy-két kérdést föltenni neki.
– Nem ér rá.
– Gondolhattam volna…
Blofeld fekete szeme mélyén vörös szikrák kezdtek izzani.
– Elfelejti, hogy én hallgatom ki magát, Mister Bond, és nem maga
engem. Nos, véletlenül mindent tudok erről a Tanakáról. Abszolút
könyörtelen ember, aki már elveszítette egyik legjobb emberét; akit
ideküldött, hogy nyomozzon utánam. Maga kéznél volt, bizonyára
valamilyen, a hivatását érintő ügyből kifolyólag, és valamilyen díjazás
fejében, vagy cserébe valamiért ráállt, hogy megöl engem. Ezzel elsimított
volna egy ügyet, ami némi fejfájást okoz a japán kormánynak. Nem tudom,
de nem is érdekel, mikor jött rá, hogy doktor Guntram Shatterhand
valójában Ernst Stavro Blofeld. Megvan rá a személyes oka, hogy meg
akarjon ölni, s én a legcsekélyebb mértékben sem kételkedem benne, hogy
fölfedezését megtartotta magának, senkinek sem szólt róla, attól való
félelmében, hogy személyes bosszúja helyett arra a hivatalos akcióra kerül
sor, amit az imént említettem. – Blofeld elhallgatott, majd rövid szünet
után halkan így folytatta: – A világ egyik legnagyobb elméje vagyok,
Mister Bond. Ezt ne felejtse… Akar netán valamit válaszolni? De ajánlom,
hogy meggyőző legyen!
Bond kivett egy újabb cigarettát és rágyújtott.
– Csak az igazat mondhatom – mondta nyugodtan. – Ha bajom esik,
maga és valószínűleg a nő is, mint bűntárs, karácsonyra halottak.
 – Rendben van, Mister Bond. Csakhogy én annyira biztos vagyok a
tényekben, amiket elmondtam, hogy saját kezűleg ölöm meg magát.
Túlságosan sokszor keresztezte a terveimet… Ismeri a japán kiriszute
gomen kifejezést?
– Ne próbálja nekem megjátszani a Japánszakértőt, Blofeld! – nyögött
fel Bond.
– A szamurájok idejéből származik. Szó szerint azt jelenti: “megölni és
továbbmenni”. Ha egy alacsonyabb rendű személy a szamuráj útjába állt,
vagy nem mutatott iránta kellő tiszteletet, a szamurájnak joga volt leütni a
fickó fejét. Én kései szamurájnak tekintem magam. Remekmívű kardom
pengéjét még nem érte vér. A maga feje éppen megfelelő lesz rá, hogy
felavassam. Egyetértesz velem, mein Liebchen? – fordult Irma Bunthoz.
A nő fölemelte tekintetét a virágról.
– Hát persze, lieber Ernst. Te mindig helyesen döntesz. De légy óvatos!
Veszélyes állattal van dolgod!
– Rossz a memóriád, mein Liebchen. Elfelejted, hogy január óta többé
már nem állat. Egy egyszerű sebészeti beavatkozással, amit azon a nőn
követtem el, akit szeretett, emberi léptékűvé változtattam.
A magas, ijesztő alak kézbe vette a kardját és elindult a kandallótól.
– Nézz csak ide!…
 20

Vér és mennydörgés

Bond eldobta égő cigarettáját, ami tovább parázslott á szőnyegen. Egész

teste megfeszült.
– Gondolom, tudják, hogy mindketten mániákus őrültek?
– Ahogy őrült volt Nagy Frigyes, Nietzsche és Van Gogh. Remek,
illusztris társaságban vagyunk, Mister Bond. Ezzel szemben micsoda
maga? Maga egy közönséges orgyilkos, puszta eszköz, akit a magas
pozíciót betöltő tökfilkók mozgatnak. Miután valamiféle rosszul
értelmezett hazafiságból vagy kötelességtudatból megtette, amire
utasították, alkohollal, nikotinnal és szexszel elégíti ki állatias ösztöneit, a
következő bűnös portyájáig. A főnöke eddig kétszer küldte el magát, hogy
vívjon meg velem, Mister Bond. A szerencse és a nyers erő
kombinációjának köszönhetően sikeresen meghiúsította két zseniális
tervemet. Maga és a kormánya az emberiség elleni bűntettnek minősítette
ezeket a terveket.
Különféle szervek még mindig keresnek, hogy bíróság elé állítsanak
értük. De próbálja meg összeszedni a fantáziáját. Mister Bond, és reálisan,
az én gondolkodásom magasabb szempontjai szerint szemlélni őket!
Blofeld erőteljes testalkatú, 190 centiméter magas ember volt.
Szamurájkardját, amelynek éle szinte egy handzsáréra emlékeztetett,
szétterpesztett lábai közt a padlóra támasztotta, inas kezét a markolaton
nyugtatta. Bond, aki a szoba túlsó végéből nézett fel rá, el kellett ismerje,
hogy van valami nagyobb, mint életnágyságú a gőgösen tornyosuló
alakban, a hipnotikusan rámeredő szempárban, a vastag, őszes
szemöldökben, a gonoszul legörbülő keskeny szájban. Az egyenes szabású,
sűrűn redőzött kimonó, ami eredetileg arra szolgált, hogy a kis termetű
férfiakat erőteljesebb testalkatúaknak tüntesse fel, hatalmassá tette amúgy
is termetes alakját. Az arannyal hímzett sárkány, amit az ember hajlamos
lett volna a gyermeki fantázia termékeként kigúnyolni, fenyegetően
tekergett a fekete selymen, és úgy tűnt, valódi tüzet okád a bal melléről.
Blofeld szünetet tartott a szónoklatában. Bond várta, hogy folytassa.
Pontosan tudta, hányadán állnak. Biztos volt benne, mi következik: az
önigazolás. Mindig így volt ez. Amikor azt hiszik, a markukban tartják, azt
hiszik, végleg két vállra fektették, akkor a végső csapás előtt igazolni
próbálják a hóhérok tettüket a halálra várón áldozat előtt. Kellemes és
megnyugtató érzés, hogy védőbeszédet tarthatnak – előre lemoshatják
magukról a bűnt, amit elkövetni készülnek. Blofeld szorítása lazult a kard
markolatán, és tovább beszélt. A hangja magabiztos és halk volt, mint aki
valami magától értetődőt akar elmagyarázni.
– Nos, Mister Bond, vegyük például a Gömbvillám-akciót, ahogy a
maga kormánya nevezte. Az volt a tervem, hogy váltságdíj fizetésére
kényszerítem a nyugati világot két atomfegyver megszerzése útján. Hát
bűn ez? – kivéve persze, ha a nemzetközi politika görbe tükrén át nézzük.
A gazdag fickók drága játékokkal játszanak… Jön egy szegény fickó,
elveszi a játékukat, és felajánlja, hogy pénzért visszaadja nekik. Ha a
szegény fickónak sikerült volna a terve, az az egész világ számára értékes
tanulságul szolgált volna. Ezek veszélyes játékok, amelyek, ha egy
kellőképpen sarokba szorított fickó – hogy ne beszéljünk tovább
rébuszokban, mondjuk egy Castro – kezébe kerülnek, az egész emberiség
értelmetlen pusztulását okozhatják. Az akciómmal drámai példát
szolgáltattam mindenki számára. Ha sikerül a tervem, és megkapom a
pénzt, vajon az akció megismétlődésétől való félelem nem vezethetett
volna komoly leszerelési tárgyalásokhoz, ezeknek a veszélyes játékoknak a
feladásához, amelyek oly könnyen kerülhetnek illetéktelen kezekbe?
Követi a logikámat? Vagy itt van ez a legutóbbi ügy, az Anglia elleni
bakteriológiai támadás terve. Kedves Mister Bond. Anglia, bármilyen
mércével mérve, beteg nemzet. Ha felgyorsult volna a romlás, ha eljutott
volna a pusztulás küszöbére, vajon nem kényszerült volna Nagy-Britannia
arra, hogy lerázza magáról a letargiát, hogy újra összefogjon a közösség,
amint annak a háború alatt tanúi lehettünk? Kegyetlen, de hatásos
gyógymód. Mister Bond. Miért lenne ez súlyos bűn? Végül itt van az én
úgynevezett “Halálkastélyom” ügye. – Blofeld elhallgatott és töprengő
arckifejezést öltött. – Bevallok magának valamit, Mister Bond. Az utóbbi
időben szellemi kimerültség kezd úrrá lenni rajtam, ami ellen határozottan
fel kívánom venni a küzdelmet. Ez részben annak az eredménye, hogy
egyedülálló géniusz vagyok, aki magányos, akit nem ismernek el – sőt, ami
rosszabb, félreismernek. Nem kétséges, hogy e tunyaságnak alapjában testi
okai vannak – a májam, vesém, szívem –, a középkorúak szokásos gyenge
pontjai. Bizonyos szellemi ürességet érzek magamban: nem érdekel az
emberiség és a jövője, végtelenül untatnak az emberiség ügyei, így hát,
akárcsak az ínyenc, akinek ínye túlságosan kifinomult, már csak az erősen
fűszereset, a testi és szellemi ízlelőbimbóimat megbizsergetőt keresem, a
valóban különleges izgalmakat. Ezért aztán, Mister Bond, megálmodtam
ezt a hasznos és alapjában véve humánus intézményt – a halál ingyenes
felajánlását azoknak, akik meg akarnak szabadulni az élet terhétől. Ezzel
nemcsak az egyszerű embereknek kínálok megoldást a lenni vagy nem
lenni problémájára, de a japán kormány számára is létrehoztam – bár
nagylelkűségemet egyelőre nem ismerték föl – egy takaros, félreeső,
csontkamrát. Ezzel megszabadítom őket a sorozatosan ismétlődő
kellemetlen esetektől, amik a vonatok, villamosok, vulkánok és az
öngyilkosság céljára szolgáló egyéb, visszataszítóan nyilvános eszközök
alkalmazása folytán fordulnak elő. El kell ismernie, hogy ez nemhogy bűn,
hanem inkább a világtörténelemben egyedülálló közszolgáltatás.
– Tegnap láttam, hogy aljas módon meggyilkoltak egy embert.
– Takarítottak, Mister Bond! Takarítottak! A fickó azért jött ide, mert
meg akart halni. Maga csak annak volt tanúja, hogyan segítenek be egy
embert a Styx folyón közlekedő ladikba. De úgy látom, nem vagyunk
azonos hullámhosszon. Képtelen vagyok kapcsolatot teremteni azzal, amit
ön agy helyett használ. Maga nem képes távolabbra látni, mint az utolsó
cigaretta nyújtotta egyszerű öröm. Elég volt hát ebből az üres fecsegésből!
Már így is túl sokáig maradtunk fönn maga miatt. Mit választ: vulgáris
dulakodás során kaszaboljam össze, vagy inkább idenyújtja a nyakát,
ahogy a tisztesség kívánja?
Blofeld előrelépett és két kézzel a feje fölé emelte hatalmas kardját. Az
olajlámpa fénye megcsillant a pengén, kirajzolva az aranyozott bevésést.
Bond tudta, mit tegyen. Attól a pillanattól fogva tudta, hogy vissza
vezették a szobába és egy árnyékos sarokban észrevette a sebesült őr
botját, ami még mindig a falhoz támasztva állt. A nő mellett azonban ott
volt egy csengőgomb. Először vele kell elbánnia! Kiderül, eléggé
megtanulta-e a bodzsucuban használt döféseket és hárításokat a nindzsa-
kiképző táborban tartott bemutató alatt. Bond elvetődött balra, megragadta
a botot és egy ugrással a nő mellett termett, aki már emelte is a kezét.
A bot nagyot puffant Irma Bunt halántékán, aki groteszk pózban elterült
a széke előtt és mozdulatlanul fekve maradt. Blofeld kardja Bond vállától
néhány ujjnyira süvített el. Bond megpördült a tengelye körül és egész
testével előrelendült: a botot úgy tartotta baljában, mint valami
biliárddákót, és hegyével keményen eltalálta Blofeldet a mellcsontján.
Blofeld nekitántorodott a falnak, de rögtön lendületet vett és
feltartóztathatatlanul tört előre, nagyokat sújtva a kardjával, mint valami
cséphadaróval. Bond megcélozta a jobb karját, de nem találta el és
kénytelen volt hátrálni. Arra összpontosította a figyelmét, hogy a fegyverét
és a testét is távol tartsa a csapkodó acélpengétől, ami úgy elnyiszzantotta
volna a botot, mint valami gyufaszálat. Pedig egyedül az nyújthatott
számára némi reményt a győzelemre, hogy a botja valamivel hosszabb,
mint a kard. Blofeld váratlanul, szakértő módon, jobb térdét behajlítva
kitört. Bond úgy tett, mintha balra hajolna, de a kelleténél valamivel
lassúbb volt: a kard hegye megvérezte a bal oldalát. Viszont mielőtt még
Blofeld visszahúzhatta volna a kardját, Bond két kézre fogta a botot és
oldalról rásújtott a lábára. A bot csontot talált. Blofeld elkáromkodta magát
és Bond fegyvere felé szúrt, de nem talált. Blofeld azonban újra támadott.
Bond a szoba közepén állva csak elhajolni tudott, és színlelt támadásokkal
zavarni ellenfelét. Időnként rövid, gyors kitörésekkel próbálta védekezésre
kényszeríteni. De hátrálnia kellett a vadul csapkodó penge elől, s Blofeld,
közelinek érezve győzelmét, villámgyorsakat lépett előre, alattomosakat
vágva felé, akár egy kígyó. Bond oldalt ugrott, és kihasználva a kínálkozó
lehetőséget, nagyot suhintott a botjával. Eltalálta Blofeld jobb vállát, amit
az egy káromkodással nyugtázott. Vívás közben elsősorban a jobb kezét
használta! Bond előrenyomult, s úgy döfködött a botjával, mint valami
lándzsával. Többször is eltalálta Blofeld testét, de annak kardja az egyik
hárításkor elkapta a bot végét, és úgy lenyisszantott belőle harminccentis
darabot, amivel az hosszabb volt, mintha viaszgyertya lett volna. Blofeld
észrevette, hogy előnyösebb helyzetbe került, és támadásba lendült.
Dühödten szurkált Bond felé, aki csak úgy tudott védekezni, hogy a
kardpenge lapjára mért ütésekkel térítette el a döféseket. De a botot
markoló keze csúszóssá vált az izzadságtól, és most először meglegyintette
a vereség szele. Blofeld, úgy látszik, megérezte ezt, mert váratlanul
előrevetette magát, és megpróbált Bond közelébe férkőzni. Bond
megbecsülte, mennyire lehet mögötte a fal, és hátraugrott, neki a falnak.
Még így is érezte, hogy a kard hegye a gyomra előtt suhan el. Visszarúgta
magát a faltól, félrecsapta a botjával a kardot, és fegyverét eldobva két
kézzel megragadta Blofeld torkát. Egy pillanatig a két verítékező arc kis
híján összeért. Blofeld kardjának markolatát újra és újra Bond oldalába
vágta, de Bond szinte nem is érezte a hatalmas ütéseket. Csak a
hüvelykujjait préselte, préselte, préselte. Hallotta, hogy a kard csörrenve
lehull a földre. Érezte, hogy Blofeld az arcát karmolja, körmeivel a szemét
keresi. – Halj meg, Blofeld! Halj meg! – suttogta Bond összeszorított
fogain keresztül. Egyszer csak Blofeld szájából kibukott a nyelve,
fennakadt a szeme, és teste ernyedten a földre csúszott. De Bond nem
engedte el: fölötte térdelt, görcsösen szorongatva a vaskos nyakat. Vakká
és süketté tette a gyilkolás szenvedélye.
Bond lassan magához tért. A fekete kimonón lévő sárkányfej tüzet
okádott felé. Sajgó kezével elengedte a nyakat, és anélkül, hogy még
egyszer a bíborszínűre vált arcra nézett volna, felállt.
 Támolygott… Te jó isten, mennyire fáj a feje! Mit kell még tennie?
Megpróbált visszaemlékezni… Volt egy jó ötlete. Mi is volt az?… Hát
persze!…
Fölvette Blofeld kardját, és a kővel borított folyosón át, mint valami
alvajáró, átment a “vallatókamrába”. Felnézett az órára: öt perc múlva
éjfél. Ott, az iszappal befröcskölt fadoboz a trón mellett, amin – úgy tűnt –
napokkal, évekkel ezelőtt ült. Odalépett és egyetlen kardcsapással
felhasította.
Igen, a nagy kerék van benne, ahogy feltételezte! Letérdelt mellé, és
tekerte, tekerte, míg a szelep be nem zárult…
Mi történik most? Eljön a világ vége?
Bond visszafutott a folyosón.
Ki kell jutnia, el kell hagynia ezt a helyet! De a visszavonulás útját
elzárják az őrök.
Félrerántott egy függönyt, és a kardjával kiverte az ablak üvegét. Kint
egy erkély húzódott, amely – úgy látta – körbefutja az emeletet. Bond
körülnézett, mit vehetne magára. Csak Blofeld pompás kimonója volt
kéznél. Habozás nélkül letépte a holttestről, belebújt, és megkötötte a
széles selyemövet. A kimonó belseje olyan hideg volt, mint a kígyó bőre.
Bond lenézett Irma Buntra. A nő nehezen szedte a levegőt és olyan hangot
adott, mint mikor egy részeg horkol. Bond odament az ablakhoz és
vigyázva, hogy az üvegszilánkok fel ne sértsék a lábát, kilépett rajta.
Tévedett! Az erkély rövid volt és mindkét végén zárt. Végigbotorkált az
egyik végétől a másikig, de nem talált lejáratot. Átnézett a korláton.
Harminc méter zuhanás, egyenesen a kavicsra. Föntről halk fütyülés ütötte
meg a fülét. Felnézett. Csak a szél fütyült annak az átkozott léggömbnek a
kötelei között. De ekkor őrült ötlete támadt. Eszébe villant az egyik régi
Douglas Fairbanks-film jelenete, amiben a hős úgy lendült keresztül egy
széles termen, hogy a csillárba kapaszkodott. Ha a héliummal töltött gömb
elég erős ahhoz, hogy feszesen megtartson tizenöt méter bekeretezett
vászoncsíkot, amire a figyelmeztető jeleket festették, miért ne lenne elég
erős ahhoz, hogy elbírja egy ember súlyát?
Bond odarohant a léggömböt tartó kötélhez, amit az erkély sarkához
erősítettek. Meghúzogatta. Feszes volt, mintha jól kihúzott drót volna.
Valahonnan a háta mögül hangos lárma hallatszott a kastélyból. Magához
tért volna a nő? A feszülő kötélbe kapaszkodva fellépett a korlátra, lyukat
vágott a vászonfeliraton, hogy legyen hová beakasztania a lábát. Jobb
kezével megmarkolta a rögzítőkötelet. Blofeld kardjával maga alá sújtott,
és ellökte magát az űrbe.
 Sikerült! Az enyhe esti szellő végigsodorta a holdfényben ragyogó park,
a csillogó, párázó tó fölött, a tenger felé. De a héliumgömb ahelyett, hogy
süllyedt volna, emelkedett vele. Meg se kottyant neki a súlya. Ebben a
pillanatban kékessárga láng villant a kastély legfelső emeletén, és valami
elsüvített mellette. Bond keze és lába sajogni kezdett a megerőltető
kapaszkodástól. Egy golyó eltalálta a fején, éppen azon az oldalon, amely
már úgyis lüktetett a fájdalomtól. Tudatára ébredt, hogy a lövés végzetes
volt. Da annyit még látott, hogy a kastély fekete sziluettje meginog a
holdfényben, azután úgy tűnt, felfelé és oldalt ugrik, végül lassan elolvad,
mint a fagylalt a napon. Először a legfelső emelet omlott össze, azután a
következő, majd sorban a többi, végül hatalmas narancsszínű tűzoszlop tört
fel a pokolból a hold felé. Forró légnyomáshullám csapta meg Bondot,
vadul megrázta a léggömböt és rögtön utána mennydörgésszerű robbanás
hallatszott.
Mi történt? Bond nem tudta, de nem is törődött vele. Már csak a fejét
hasogató kínt érezte. Az előbb egy golyó átlyukasztotta a léggömböt, és az
gyorsan veszített a magasságából. Lent a csendben hullámzó tenger puha
ágyat kínált. Bond keze-lába elernyedt. Zuhanni kezdett valami végtelen
békesség felé, valamilyen gyengéden hívogató gyermekkori álom felé, ami
menekvést ígért a fájdalomtól…
 21

Gyászjelentés
The Times
Meghalt James Bond kapitány, a Szent Mihály- és Szent György-rend
tulajdonosa, a Királyi Haditengerészet Önkéntes Ezredének volt tagja

M nekrológja

Amint arról az olvasók a korábbi számokból már értesülhettek, a

Védelmi Minisztérium magas rangú tisztje, James Bond kapitány, a Szent
Mihály- és Szent György-rend tulajdonosa, a Királyi Haditengerészet
Önkéntes Ezredének volt tagja, Japánban teljesített hivatalos szolgálata
közben eltűnt, valószínűleg meghalt. Mély fájdalommal vagyok kénytelen
bejelenteni: többé nincs rá remény, hogy élve megtalálják, így aztán rám
hárul a szomorú kötelesség, hogy annak az osztálynak a vezetőjeként,
amelyet oly kiválóan szolgált, megemlékezzek róla és az országnak tett
kiemelkedő szolgálatairól.
James Bond skót apa, Andrew Bond of Glencoe és svájci anya, a Canton
de Vaudból származó Monique Delacroix gyermekeként látta meg a
napvilágot. Mivel apja a Vickers Fegyvergyár külföldi képviselője volt,
iskolai tanulmányait külföldön kezdte meg – aminek köszönhetően kitűnő
francia és német nyelvtudásra tett szert. Tizenegy éves volt, amikor szülei
életüket vesztették egy hegymászó-baleset során a Chamonix fölötti
Aiguilles Rouges-on. A fiú az azóta elhunyt Miss Charmian Bond
gyámsága alá került, és hozzá is költözött a kenti Canterbury mellett lévő,
fura nevű Pett Bottom falucskába.
A divatos Duck fogadó közvetlen közelében, egy apró házikóban laktak.
Nagynénje, aki minden bizonnyal rendkívül művelt és csiszolt modorú
hölgy volt, felkészítette rá, hogy angol középiskolában folytassa
tanulmányait. Tizenkét éves kora körül sikeresen felvételizett Etonbe. Az
igazsághoz tartozik, hogy etoni szereplése rövid volt, és nem éppen
dicsőséges. Fájdalommal kell leírnom, hogy alig két félév után felkérték a
nagynénjét: írassa át más iskolába, mivel állítólag meg nem engedett
viszonyt létesített az egyik szobalánnyal. Nagynénjének sikerült átíratnia
Fettesbe, apja régi iskolájába. Az ottani légkör némiképp kálvinista volt:
szigorú követelményeket szabtak a tanulásban és a sportban egyaránt.
Bond, bár természeténél fogva hajlott a magányosságra, szoros barátságot
kötött az iskola hagyományosan jó hírű sportcsapatának több tagjával.
Mire tizenhét éves korában elhagyta az iskolát, már kétszer szerepelt az
iskola színeiben könnyűsúlyú ökölvívóként, és megalapította a brit
magániskolák első komoly dzsúdó-szakosztályát. 1941-et írtak akkor, s ő
tizenkilenc évesnek adva ki magát, apja egyik régi, Vickers gyári kollégája
segítségével bejutott a későbbi Védelmi Minisztérium elődjébe. Bizalmas
jellegű feladataira való tekintettel hadnagyi rangot kapott a Királyi
Haditengerészet önkéntes Ezredének Különleges Szolgálatánál. Hogy
felettesei mennyire elégedettek voltak szolgálataival, mi sem mutatja
jobban, mint az, hogy a háború végére fregattkapitányi rangfokozatig vitte.
Ebben az időben történt, hogy jelen sorok írója bizonyos területeken
bekapcsolódott a Minisztérium munkájába. Nagy örömmel fogadtam el
Bond kapitány jelentkezését, aki a háború után tovább kívánt szolgálni a
Minisztériumban, ahol – sajnálatos eltűnése idejéig – főmunkatársi rangot
ért el.
Bond kapitány munkaköre, amelynek kiváló ellátását a Minisztérium
1954-ben a Szent Mihály- és Szent György-rend odaítélésével ismerte el,
továbbra is bizalmasnak, sőt titkosnak minősül. De kollégáim a
Minisztériumból bizonyárá egyetértenek velem abban, hogy feladatait
kiemelkedő bátorsággal, kiválóan látta el, még ha időnként lobbanékony
természete folytán olyan vakmerő cselekedetekre ragadtatta is magát,
amelyek miatt összeütközésbe került feletteseivel. Birtokában volt annak a
képességnek, hogy a legnagyobb veszély pillanataiban szinte nelsoni
zsenialitással cselekedjék, és szinte karcolás nélkül került ki abból a
számtalan veszélyes kalandból, amibe feladatai teljesítése közben
keveredett. Az elkerülhetetlen hírverés, amit elsősorban a külföldi sajtó
csapott egyik-másik kalandja körül – bármennyire szerette volna is ezt
elkerülni –, közismert hőssé tették. Ez – cseppet sem meglepő módon –
ahhoz vezetett, hogy számos népszerű könyv jelent meg róla, egyik
személyes barátja és volt kollégája tollából. Ha ezen írásművek minősége
némileg jobb lett volna, vagy tartalmuk némileg közelebb állt volna a
valósághoz, a szerzőt kétségkívül bíróság elé állítják hivatali titok elárulása
miatt. Jól mutatja, milyen megvetéssel kezelik a Minisztérium munkatársai
ezeket a regényeket, hogy egyelőre – hangsúlyozom, egyelőre – nem
foganatosítottak intézkedéseket ezen dagályos, egy kiemelkedő
köztisztviselő karrierjének epizódjait romantikus karikatúraként
megjelenítő művek szerzője és kiadója ellen.
Ezen rövid nekrológ befejezéseként már csak annyi maradt hátra, hogy
biztosítsam Bond kapitány barátait: utolsó feladata felmérhetetlen
fontosságú volt az állam számára. Bár úgy tűnik, sajnos többé nem tér
vissza, a legmagasabb helyről kaptam felhatalmazást annak
megerősítésére, hogy akciója százszázalékosan sikeresnek bizonyult. Nem
túlzás annak egyértelmű kijelentése, hogy ezen egyetlen ember legutóbbi
erőfeszítéseinek köszönhetően a Birodalom biztonsága jelentős mértékben
megszilárdult.
James Bond rövid ideig házasságban élt Teresával, a marseille-i Marc-
Ange Draco egyetlen lányával. A házasság tragikus körülmények között ért
véget, ahogy arról a sajtó annak idején beszámolt. A házasságból nem
született gyermek, s legjobb tudomásom szerint James Bondnak nem
maradt hátra élő rokona.

M. G. megemlékező sorai

Boldog és büszke vagyok, hogy az utóbbi három évben közvetlen

munkatársa lehettem Bond kapitánynak a Védelmi Minisztériumban. Ha
az, amitől tartunk, igaznak bizonyulna, a következő egyszerű szavakat
javaslom sírfeliratnak, amelyek – a fiatalabb kollégák többségének
véleménye szerint – jól kifejezik életfilozófiáját: “Nem vesztegettem
napjaimat azzal, hogy megpróbáltam meghosszabbítani őket. Kihasználtam
a nekem jutott időt.”
 22
Egy fecske könnyei

Amikor Kissy látta, hogy egy ember fekete szárnyként szétterülő

kimonóban belezuhan a tengerbe, megérezte, hogy a kedvese az. A kétszáz
méter távolságot a fal tövétől olyan gyorsan tette meg, amilyen gyorsan
még életében nem úszott.
A szörnyű ütés, ami a vízbe való becsapódáskor érte, egy pillanatra
elállította Bond lélegzetét, de azután az élni akarás, amit a fejét hasogató
kín szinte már kioltott, újra feltámadt benne. Felismerte az új ellenséget, a
tengert, s mire Kissy mellé ért, már azon küszködött, hogy kiszabadítsa
magát a kimonóból.
Bond először Blofeídnek nézte a lányt, és megpróbált felé sújtani.
– Kissy vagyok! – mondta a lány sürgetően. – Kissy Suzuki! Nem
emlékszel rám?
Bond nem emlékezett. A világon semmire sem emlékezett, csak
ellenfele arcára és az elkeseredett vágyra, hogy végezzen vele. De egyre
fogyott az ereje, s végül halkan szitkozódva tűrte, hogy a lány kihámozza a
kimonóból és engedelmeskedett a könyörgő hangnak:
– Ússz utánam, Taro-szan! Ha elfáradsz, majd magam után húzlak.
Nekünk valamennyiünknek gyakorlatunk van a mentésben.
De amikor elindult, Bond nem követte, hanem erőtlenül, egyre táguló
körökben körbe-körbe úszott, mint egy sebzett állat. A lány majdnem
elsírta magát. – Mi történhetett vele? Mit tehettek vele a Halálkastélyban?
– Végül megállította és halkan beszélni kezdett hozzá. Bond engedelmesen
hagyta, hogy a lány átfogja a hóna alatt és fejét a mellei közé fektetve a
hagyományos lábtempóval úszni kezdjen vele.
Hihetetlen feladat volt ez egy lány számára: fél mérföldet úszni,
megküzdeni az áramlatokkal, úgy, hogy közben csak a hold és egy-egy
hátrafelé vetett pillantás alapján tájékozódhat. De sikerült neki: kivonszolta
Bondot a kis öböl partjára, és maga is ájultan hanyatlott le mellé a sima
kőre.
Bond nyögésére tért magához. A férfi eddig csendben öklendezett, most
pedig fejét a kezére támasztva ült és az alvajárók üveges tekintetével
meredt a tengerre. Kissy átkarolta a vállát, mire bizonytalanul a lány felé
fordult:
– Ki vagy te? Hogy kerültem ide? Hol vagyok? – Alaposabban
szemügyre vette a lányt. –Nagyon szép vagy.
Kissy fürkészve nézte. Hirtelen merész terv bontakozott ki a fejében.
 – Semmire sem emlékszel? – kérdezte. – Nem emlékszel rá, ki vagy és
honnan jöttél?
Bond a homlokára tette a kezét és szorosan behunyta a szemét.
– Semmire nem emlékszem – mondta kimerültén. – Semmire, csak egy
férfi arcára. Azt hiszem, halott lehetett. Azt hiszem, rossz ember volt. Mi a
neved? Mindent el kell mondanod.
– Kissy Suzuki a nevem, és te a kedvesem vagy. Taro Todoroki a neved.
Ezen a szigeten élünk, és együtt járunk halászni. Nagyon jó élet ez. Tudsz
járni valamennyire? Haza kell vigyelek, meg kell etesselek és orvost kell
hívnom hozzád. Szörnyű seb van oldalt a fejeden és egy vágás a bordáidon.
Biztosan akkor zuhantál le, amikor sirálytojások után kutatva felmásztál
egy sziklára. – Kissy felállt és kinyújtotta a kezét.
Bond megfogta a lány kezét és nagy nehezen lábra állt. Kissy kézen
fogva végigvezette az ösvényen a Suzuki-ház felé. De elhaladtak a ház
mellett és tovább mentek a törpenyárfa- és kaméliabokor-ligethez.
Bevezette Bondot a sinto szentély mögötti barlangba. A barlang tágas volt,
az alján lévő föld száraz.
– Itt élsz. Én is itt élek veled. Az ágyunkat kivittem. Megyek,
visszahozom és hozok ennivalót is. Feküdj le, szerelmem, és pihenj! Én
majd vigyázok rád. Beteg vagy, de az orvos majd meggyógyít.
Bond engedelmeskedett, és fejének ép oldalát a karjára fektetve
nyomban elaludt.
Kissy boldogan kalapáló szívvel rohant le a hegyről. Sok mindenről kell
gondoskodnia, sok mindent el kell intéznie, de végre visszakapta a
kedvesét. Elszánta rá magát, hogy mindent megtesz azért, hogy megtartsa.
Majdnem hajnalodott, a szülei már ébren voltak. Kissy izgatottan suttogva
sürgött-forgott a házban: egy kevés tejet melegített, összecsavart egy
futont, összecsomagolta apja legjobb kimonóját és Bond néhány
tisztálkodó eszközét – semmi olyat, ami a múltra emlékeztethette volna a
férfit. A szülei már megszokták a szeszélyeit és az önfejűségét. Az apja
csak annyit mondott halkan: ha a kannusiszan áldását adja rá, nincs
kifogása a dolog ellen. Kissy ezután lemosta magáról a sót, fölvette saját
egyszerű, barna kimonóját, és felsietett a hegyoldalon a barlanghoz.
Valamivel később a sinto pap gondterhelten fogadta. Szinte úgy tűnt,
már várta. Fölemelt kézzel beszélni kezdett a térdeplő lányhoz:
– Kissy-csan, mindent tudok. Az ördögfatynyú meghalt. Halott a
felesége is. A Halálkastély megsemmisült. A tengeren túlról jött férfi vitte
véghez ezt, ahogy a Hat Őrszem megjósolta. Hol van most?
 – A szentély mögötti barlangban, kannusiszan. Súlyosan megsebesült.
Szeretem őt. Szeretném itt-tartani és gondját viselni. Semmire nem
emlékszik a múltjából. Szeretném, ha ez így maradna, ha
összeházasodhatnánk, és ő örökre Kuro fiává válhatna.
– Ez lehetetlen, lányom. Előbb-utóbb felépül majd, és visszamegy a
világ másik végébe, ahonnan jött. Hivatalosan nyomozni fognak utána
Fukuokáról, sőt valószínűleg Tokióból is, hiszen a hazájában biztosan híres
ember lehet.
– De kannusi-szan, ha megkéred Kuro öregjeit, akkor azt fogják
mondani az érdeklődőknek, hogy nem tudnak semmiről. Azt mondják
majd, hogy az a Todoroki nevű férfi átúszott a szárazföldre, és azóta senki
nem hallott róla. Akkor az érdeklődők elmennek majd. Csak ápolni akarom
és megtartani őt magamnak addig, ameddig tudom. Ha eljön a nap, amikor
el akar menni, nem fogom visszatartani. Segíteni fogok neki. Boldog volt
itt, amikor velem és David madarammal együtt kievezett halászni. Ő
mondta. Ha felépül, gondoskodni fogok róla, hogy továbbra is boldog
legyen. Vajon nem illő-e, hogy Kuro tisztelettel és szeretettel gondozza ezt
a hőst, akit az istenek küldtek hozzánk? Vajon nem akarja-e a Hat őrszem,
hogy egy időre vendégül lássuk? Vajon nem érdemlek-e meg egy icipici
viszonzást azért a szerény erőfeszítésért, amivel Todoroki-szan segítségére
voltam?
A pap egy ideig csukott szsmmel, szótlanul ült, aztán lenézett a
könyörgő arcra. Elmosolyodott.
– Megteszem, amit lehet, Kissy-csan. Most pedig hívd ide a doktort,
azután kísérd föl a barlanghoz, hogy elláthassa a sebesültet! Beszélni fogok
az öregekkel. De néhány hétig nagyon kell vigyáznod, és a gaidzsin nem
mutatkozhat az emberek előtt! Ha minden elcsendesedett, visszaköltözhet a
szüleid házába és lejöhet a faluba.
A barlangban az orvos letérdelt Bond mellé és kiterített a földre egy
jókora ábrát, amin számok és írásjelek jelölték az emberi fej egyes részeit.
Óvatosan végigtapogatta Bond sebeit, azt vizsgálva: nincs-e valahol törés.
Kissy mellettük térdelt és Bond verejtékező kezét szorongatta. Az orvos
előrehajolt és Bond szemhéját felhúzva egy erős kézinagyítón át gondosan
belenézett előbb az egyik, majd a másik üveges tekintetű szembe. Kissyt
elküldte forró vízért és nekilátott, hogy kitisztítsa a sebet, amit a golyó
ütött Bond fejének azon az oldalán, ami már előtte is szörnyen feldagadt,
amikor a várbörtönben lezuhant. Azután beszórta a sebet sebhintőporral, és
szakavatott kézzel gondosan bekötözte Bond egész fejét. Sebészeti tapaszt
tett a bordákon lévő vágásokra, azután felállt, és kihívta Kissyt a barlang
elé.
– Életben marad – mondta –, de hónapokba, vagy akár évekbe telhet,
mire visszanyeri az emlékezetét. A legsúlyosabban a halántéklebeny sérült
meg, ahol az agy az emlékeket tárolja. Ezért hát sok-sok oktatásra lesz
szüksége. Igyekeznie kell, Kissy, hogy minduntalan régi helyekre és
dolgokra emlékeztesse. Azután az elszigetelt tények, amikre
visszaemlékszik, emlékláncokká kapcsolódnak majd össze. Feltétlenül át
kell vinni Fukuokára, hogy megröntgenezzék, de úgy látom, nem tört el
semmije. A kannusi-szan egyébként is úgy rendelkezett, titokban kell
tartani, hogy a szigeten van. Azt mondta, maga fogja gondozni. Én
természetesen engedelmeskedem a tiszteletre méltó kannusi-szan
utasításának, és mindig más úton jövök majd ide, kizárólag éjszaka. De
magának nagyon sok dolga lesz vele, mert legalább egy hétig mozdítani
sem szabad. Most pedig jól figyeljen! – folytatta az orvos, és a legapróbb
részletekre is kiterjedő utasításokat adott neki, hogyan etesse és ápolja
Bondot, azután távozott.
A napokból hetek lettek. A rendőrök újra és újra átjöttek Fukuokáról,
lejött a Tanaka nevű hivatalnok is Tokióból, később pedig egy nagydarab
férfi, aki azt mondta, ausztrál. Kissynek őt sikerült a legnehezebben
leráznia. De az arcokra rákövesedett a shiran-kao, a titoktartás, és Kuro
szigete megtartotta magának a titkot. James Bond lassan visszanyerte testi
erejét, és Kissy éjszakánként kivitte sétáira. Időnként lementek úszni az
öbölbe, ahol eljátszottak Daviddel. A lány elmesélte Bondnak az ama nép
és Kuro történetét, mesteri módon elhárítva minden kérdését, ami a
szigeten kívüli világra vonatkozott.
Eljött a tél, az amák kénytelenek voltak a parton maradni: a hálóikat
javítgatták, rendbe hozták a csónakjaikat és a hegyoldalon lévő
kiskertjeikben dolgoztak. Bond visszatért a házba, és ácsmunkával meg
egyéb alkalmi feladatok elvégzésével hasznosította magát, közben japánul
tanult Kissytől. A tekintete többé már nem volt üveges, de gyakran
elkalandozott és töprengővé vált. Minden éjszaka furcsa álmai voltak: egy
egészen más világot látott, fehér embereket, nagy városokat és ismerősnek
tűnő arcokat. Kissy azonban megnyugtatta, hogy ugyanilyen lidérces álmai
vannak neki is, és az egésznek nincs semmi jelentősége. Bond lassanként
beletörődött, hogy csak az apró, kőből és fából épült ház meg a tenger
végtelen horizontja az ő világa. Kissy gondosan távol tartotta a sziget déli
partjától. Előre rettegett a naptól, amikor május végén újra kezdődik a
halászat, és Bond megpillantja majd a nagy, fekete falat a szoros túlsó
oldalán, ami az emlékek tömegét ébresztheti fel benne.
Az orvos csodálkozott, miért nem javul Bond emlékezőképessége.
Kénytelen volt beletörődni, hogy valószínűleg teljes az amnéziája.
Hamarosan szükségtelenné váltak a vizitek, mert Bond testileg egészséges
volt már, és teljes elégedettsége a sorsával azt mutatta, hogy minden egyéb
tekintetben is rendbe jött.
Egy dolog azonban rettenetesen nyugtalanította Kissyt. A barlangban
töltött első éjszakától kezdve egy futonon aludt Bonddal. Amikor Bond
felépült és visszaköltözött a házba, Kissy minden éjszaka várta, hogy a
férfi végre magáévá tegye. De annak ellenére, hogy időnként megcsókolta
és gyakran megfogta a kezét, Bond teste – úgy tűnt – nem vesz róla
tudomást, bármilyen szorosan préselte is magát hozzá éjszakánként,
bárhogy cirógatta is. Lehet, hogy a sebesülés miatt elvesztette férfierejét?
Megkérdezte az orvost, aki azt mondta, a két dolog közt nem lehet
semmiféle kapcsolat, bár az előfordulhat, hogy Bond egyszerűen
elfelejtette, hogyan kell szeretkezni.
Egy szép napon azután Kissy Suzuki bejelentette, hogy a heti
postahajóval átmegy Fukuokára bevásárolni. A nagyvárosban megkereste a
helyi szexboltot, az úgynevezett Boldogság-boltot, ami minden, magára
valamit is adó japán városban megtalálható. Elmondta a problémáját a
gyanús külsejű, szürke szakállú öregembernek, aki az ártatlannak látszó
pult mögött ült, amin erősítő italokon és óvszereken kívül semmiféle
különösebben csábító portéka nem kínálta magát. Az öreg megkérdezte
Kissyt, van-e ötezer jenje, ami nagyon sok pénz. A lány igennel válaszolt,
mire bezárta az üzlet ajtaját és behívta Kissyt a hátsó traktusba.
A szexkereskedő lehajolt és elővett egy apró, drótból készült,
nyúlketrecszerű valamit. Letette egy padra. Kissy felfedezte, hogy
mohaágyon négy teknősbéka van benne. Ezután elővett egy
fémszerkezetet, ami úgy nézett ki, mintha egy villanyrezsó lapjára egy kis
drótketrecet erősítettek volna. Óvatosan kiemelt egy teknősbékát és betette
a ketrecbe úgy, hogy az a fémlapon feküdt Ezután behozott egy nagy
autóakkumulátort, föltette a padra és drótokkal rákötötte a szerkezetre.
Ezután néhány biztató szót szólt a teknőshöz és hátralépett.
A teknős enyhén remegni kezdett. A szemében lévő keresztek dühösen
villogtak Kissyre, mintha tudná, hogy őmiatta van ez az egész. A
szexkereskedő a kis ketrec fölé hajolt, aggódva figyelt, azután elégedetten
dörzsölni kezdte a markát. A teknős rücskös bőrét kövér izzadságcseppek
lepték el. Az öreg fogott egy fém teáskanalat meg egy üvegcsét, óvatosan
fölemelte a drótketrecet, gondosan felfogta a teknős testéről az
izzadságcseppeket és az így nyert folyadékot belecsepegtette az üvegcsébe.
Mire befejezte a műveletet, körülbelül fél teáskanálnyi átlátszó folyadék
gyűlt össze az üvegcsében. Az öreg bedugaszolta az üveget és átnyújtotta
Kissynek, aki olyan óvatosan és tisztelettel vette át, mintha valami ritka
ékszer lett volna. A szexkereskedő ezután szétkapcsolta a drótokat,
visszatette a teknőst a ketrecbe, és visszacsukta a fedelet. Kissyhez fordult
és meghajolt.
– Amikor egy nagyra becsült vásárlónak erre a termékre van szüksége,
mindig behívom, hogy tanúja legyen, miként készül. Ellenkező esetben
még megfordulhatna a fejében az a méltatlan gondolat, hogy az üvegcse
puszta csapvizet tartalmaz. De ön most láthatta, hogy a készítmény valóban
egy teknős verítéke. Úgy készül, hogy a teknőst enyhe áramütéseknek
teszem ki. Az állatnak ez csak átmeneti kellemetlenséget okoz, ma este
pedig dupla adag léggyel és tücsökkel jutalmazom meg. Ez pedig – vett ki
egy kis faliszekrényből egy orvosságos üveget – szárított gyíkból készült
por. Ha a kettő keverékét vacsoránál beleteszi a szerelmese ételébe, biztos
lehet a hatásban. Ahhoz, hogy emellett a fantáziáját is felkelthesse, újabb
ezer jenért a legkitűnőbb párna-könyvet tudom ajánlani önnek.
– Mi az a párna-könyv?
A szexkereskedő újra odalépett a faliszekrényhez és kivett belőle egy
gyenge minőségű papírra nyomott, sima fedelű kis könyvet. Kissy
kinyitotta. Szájához kapta a kezét és mélyen elpirult. De gondos lányként,
aki nem szeretné, ha becsapnák, végiglapozott néhány oldalt. A
felháborítóan pornográf képek, kinagyítva, rendkívül pontosan,
valamennyi elképzelhető szögből nézve ábrázolták a nemi aktust.
– Jól van! – suttogta Kissy. Visszaadta az öregnek a könyvet. – Kérem,
csomagoljon be mindent gondosan!
Elővette a pénztárcáját és elkezdte kiszámolni a bankjegyeket.
Kint a bolt előterében a gyanús külsejű öreg átadta neki a csomagot,
mélyen meghajolt és kinyitotta előtte az ajtót. Kissy viszonzásul gépiesen
bólintott, és úgy futott ki a boltból, mintha magával az ördöggel kötött
volna üzletet. De mire odaért a Kuróra induló postahajóhoz, már majd
kibújt a bőréből az izgatottságtól és az örömtől. Azon kezdte törni a fejét,
hogyan magyarázza ki magát a könyv miatt.
Bond a kikötőmólón várt rá. Ez volt az első nap, hogy a lány magára
hagyta. Rettenetesen hiányzott neki. Kéz a kézben, boldogan csevegve
sétáltak végig a parton a hálók és csónakok között. Az emberek
mosolyogtak, amikor meglátták őket, de üdvözlés helyett csak
keresztülnéztek rajtuk, hiszen a pap úgy rendelkezett, hogy a gaidzsin
hivatalosan nem létezik. A pap szava pedig törvény.
Amikor hazaértek, Kissy nekilátott, hogy elkészítse az erősen fűszeres
szukijakit, a japán nemzeti ételnek számító párolt marhahúst. Nemcsak
ünnepi vacsorának számított ez, hiszen a japánok ritkán esznek marhahúst,
de jól illett Kissy tervéhez is. Nem tudta ugyanis, van-e valami íze a
szerelmi bájitalnak, és semmit nem akart kockáztatni. Amikor az étel
elkészült remegő kézzel beleöntötte a barna port meg a folyadékot Bond
adagjába, és jól összekeverte Bevitte a tányérokat a másik helyiségbe, ahol
a család az alacsony asztal körül a tatamin guggolva várta
Lopva figyelte Bondot, aki az utolsó morzsáig befalta az adagját,
kitörölte a tányérját egy rizsgombóccal, megitta a teáját, azután
megdicsérte a kitűnő vacsorát, és visszavonult a szobájukba. Bond
esténként általában még hálót vagy horgászzsinórokat javítgatott, mielőtt
lefeküdt volna. Kissynek, miközben segített az anyjának elmosogatni, az
járt a fejében, vajon ezt az estét is ezzel a foglalatossággal tölti-e.
Kissy hosszú ideig fésülködött és szépítkezett, mielőtt fogoly madárként
verdeső szívvel bement volna Bondhoz.
Bond felnézett a párna-könyvből és elnevette
– Kissy, honnan vetted ezt, az isten áldjon meg?
A lány zavartan elnevette magát.
– Ó azt? Elfelejtettem elmesélni neked. Egy szörnyű alak próbált
rámakaszkodni az egyik boltban. A kezembe nyomta, és randevút kert
tőlem ma estére. Megígértem neki, hogy elmegyek, csak hogy lerázzam.
Mi párna-könyvnek hívjuk. A szerelmesek használják. Nem izgatóak a
képei?
Bond ledobta magáról a kimonóját, és a padlón lévő puha futonra
mutatott:
– Kissy! – mondta tüzesen. – Vetkőzz és feküdj le ide! Az első oldalon
kezdjük.
A tél tavaszba fordult, és újra kezdődött a halászat. Kissy most már
meztelenül merült le, akár a többi lány. Bond meg a madár vele együtt
búvárkodtak. Voltak jó napjaik és rosszak. A nap azonban egyenletesen
sütött, a tenger kék volt, és vadíriszek borították a hegyoldalt. Mindenki
nagy hűhót csapott, amikor a bimbózó cseresznyefák egyik napról a
másikra kibontották a virágaikat. Kissy már azt fontolgatta, mikor mondja
el Bondnak, hogy gyermeket vár tőle, és azon töprengett, vajon megkéri-e
majd a kezét.
 De egyik nap, amikor lefelé tartottak az öböl felé, Bond gondterheltnek
látszott. Amikor pedig arra kérte, hogy várjon egy percet, mielőtt vízre
tennék a csónakot, mert valami komoly dologról szeretne vele beszélni,
Kissynek összeszorult a szíve. Leültek egy lapos kőre, Kissy a férfi köré
fonta a karját és várt.
Bond elővett a zsebéből egy gyűrött papírdarabot és odatartotta elé.
Kissy megborzongott a félelemtől, mert tudta, mi következik. Visszahúzta
a karját és megnézte a papírt. Egy durván négyrét tépett újságlap darabja ,
volt az illemhely szögéről. Kissy mindig maga tépte az újságokat, és
kidobott minden olyan darabot, amin angol szavak voltak – hiszen sosem
tudhatja az ember.
– Kissy, mi ez a szó: “Vlagyivosztok" – mutatott Bond a papírra. – Mit
jelent? Valamilyen üzenetet rejt a számomra: Egy nagyon nagy ország jut
róla eszembe. Azt hiszem, Oroszországnak hívják, így van?
Kissynek eszébe jutott a papnak tett ígérete. Az arcába temette a kezét.
– Igen, Taro-szan. Úgy van.
Bond megdörzsölte a szemét az öklével.
–Az az érzésem, hogy korábban sok dolgom volt ezzel az
Oroszországgal, hogy a korábbi életem nagy része hozzá kapcsolódott.
Lehetséges ez? Annyira szeretném tudni, hol éltem, mielőtt Kuróra jöttem
volna! Segítesz nekem, Kissy?
Kissy elvette a kezét az arcáról és Bondra nézett.
– Igen, segíteni fogok, szerelmem – mondta halkan.
– Akkor el kell mennem oda, Vlagyivosztokba. Ott talán más emlékeim
is visszatérnek, és segítségükkel teljesen visszanyerhetem az
emlékezetemet.
– Így van, ha te mondod, szerelmem. A postahajó holnap indul
Fukuokára. Ott felültetlek egy vonatra, pénzt adok neked, és pontosan
útbaigazítalak. A hirdetések szerint az ember az északi szigetről,
Hokkaidóról áthajózhat Szahalinra, ami már az orosz szárazföldhöz
tartozik. Onnan pedig bizonyosan eljutsz majd Vlagyivosztokba.
Vlagyivosztok nagy kikötőváros Szahalintól délre. De vigyáznod kell
magadra, az oroszok barátságtalan emberek.
– De azért egy szegény kurói halászt talán mégsem bántanak?
Kissyt már fojtogatták a könnyek. Felállt és lassan lement a csónakhoz.
Végigtolta a kavicsokon és belökte a vízbe. Szokott helyén a csónakfarban
várta, hogy Bond is beszálljon, és térde közé szorítsa az ő térdét, ahogy
szokta.
 James Bond elfoglalta a helyét és kitolta az evezőket. A kormorán
átvergődött a csónak oldalán, és királyi tartásban letelepedett az orrban.
Bond végignézett a horizonton, merre van a többi csónak, és evezni
kezdett.
Kissy mosolyogva a szemébe nézett, a nap melegen sütött a hátára, és
James Bond úgy érezte, ez a nap is olyan gyönyörű, felhőtlen, mint az
eddigiek voltak.
Azt persze nem tudta, hogy James Bondnak hívják. Az az egyetlen
orosz szó azonban, a darabka papíron, olyan életbevágóan fontos volt
számára, hogy ahhoz képest kurói élete, Kissy Suzuki iránti szerelme –
Tigris szavaival élve – csak annyit számított, mint egy fecske könnyei.
 I. P. C.
KÖNYVE K
A sorozat főszerkesztője:
Ivanics István
Felelős szerkesztője:
Morcsányi Géza

Szerkesztő: Wéber Péter

Kontrollszerkesztő: Talpas János
Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az I. P. COOP Kft.
Felelős kiadó: Ivanics István
Szikra Lapnyomda, Budapest (90-1164)
Felelős vezető, dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
HU ISSN 0365-2928
ISBN 963 7930 10 8
Megjelent 12,6 (A/5) ív terjedelemben