ÍRÓT AVATUNK...

Ritkán részesülünk a felfedezés örömében; naponta jelentkező prózaíró tehetségekkel igazán nem
kényeztet el bennünket a sors. Balázs József Koportos című kisregénye azonban kivételes ábrázoló­
erőt sejtet — a szokványba hajló megfogalmazásunk nem képes felidézni azt a meglepetést, amelyet
a kézirat első olvasásakor átéltünk. Épp ezért az óvatosság jegyében fogant szerkesztői kockázatvállalás
emlegetését is mellőznénk.
Ki ez a 30 éves fiatalember! Szerkesztőségünknek íro tt levelében így mutatkozik be: „Szatmár
megyében születtem. Középiskolába Mátészalkán jártam, majd kocsikísérő, betanított és segédmunkás
voltam Budapesten, amíg a különböző főiskolák és egyetemek elementáris ellenkezését legyűrve
magyar— történelem szakos egyetemi hallgató lehettem. Időközben amatőrfilmeket készítettem,
hivatalnok voltam, és a közelmúltban megírtam a do ktori disszertációmat. (A régi Kritikában több
recenzióm és egy Jancsó-filmmel foglalkozó tanulmányom is megjelent.) Jelenleg a Magyar Papír című
üzemi lapnál újságíróként dolgozom.”
Az ifjúkorban fe lto rló d o tt élményanyag forrósága a Koportos lapjain is átsüt. Ám szó sincs a beat-
nemzedékre jellemző gátlástalan áradásról, stílrom antikáról, a cselekménykomponálás már-már
a végletekig puritán és fegyelmezett. Olyan, m int a főhős életvitele, Balog Mihályé — a balog mihá-
lyoké . . . A szerző vallomása, írása mondandójára vonatkozóan, ugyancsak tudatosságról tanúskodik:
„Kisregényemben megkíséreltem bebizonyítani, hogy bárkinek adódhat az életében olyan helyzet,
amikor úgynevezett bonyolult kérdésekkel találja magát szemben.”
E látszatra nem nagy igényű felismerés szépírói kibontása messze túlm utat a próbálkozás szintjén.
Azzal együtt, hogy az ábrázolás eszközei im itt-am ott felidézik az írás, sőt a film nagymestereit, Camus
borzongató szűkszavúságát, Kurosawa Akira japán rendező pőreségében is öntörvényű képsorait;
s a cselekménybonyolításnak fokozatosan a központjába kerülő aranysárga fűzvesszőkéve is behelyet­
tesíthető a hemingway-i nagy hallal. A miliő azonban hamisíthatatlanul mai és hazai, összes anakroniz­
musával együtt.
A Koportos című kisregényt teljes terjedelmében azzal az egyáltalán nem hátsó gondolattal adjuk
közre, hogy író t avatunk.

A SZERKESZTŐSÉG

3
 BALÁZS JÓZSEF

KOPORTOS
(Kisregény)

1.

Balog — in te tt neki a brigádvezető — , jöjjön ide.

Balog Mihály a fortyogó kátrányt figyeli, azon gondolkodik, hogy tegyen-e még a
tűzre. Egy lépést tesz oldalra, onnan nézi a hordó alját, a felcsapó lángot. Gumicsizmát
hord, a térdénél elhasadt a nadrágja, s a térdkalácsa úgy kandikál ki a nadrágból, mint
egy sovány ököl. Maga Balog Mihály is sovány ember. Még falubelijei is — akikkel együtt
dolgozik — csak Sovány Balognak hívják. Nem szereti, ha így nevezik, szívesebben hall­
ja, ha csak Mihálynak szólítják. A brigádvezető meg csak úgy hívja, hogy Balog.
Megfordul, és csak most veszi észre, hogy beszélni akarnak vele.
Balog — szólt újra a brigádvezető — , jöjjön ide.
In te tt a fejével is, de kerülte a tekin tetét. Maga elé nézett, és úgy várta Balog Mihályt.
A hordóban egyenletesen fo rtyo g o tt tovább a kátrány, de egy nagyobb hasáb fát még
te tt a tűzre. Gyorsan rágyújtott. Az oldalra való biccentése és a gyors rágyújtás egy­
ben azt is jelezte, hogy „rö g tö n megyek” . A cigarettát két ujja közé fogta, égő végével
a tenyere felé, elrejtve ta rto tta .
— Jöjjön félre — mondta a brigádvezető — , beszélnem kell magával.
— A felesége — s it t hosszabb szünetet ta rto tt — nem volt beteg, am ikor e ljö tt
otthonról?
A brigádvezető mondat közben Balog Mihály víztől csillogó gumicsizmáját nézte,
aztán a kanyarodó út felé fo rd u lt.
— Nincs tán it t az asszony? — néz fel Balog, s utána a könyökét a derekához szo­
rítja, és megigazítja a nadrágját.
— Nincs, itt nincs — válaszol a brigádvezető. Már-már mondana ismét valamit,
am ikor Balog szólal meg újra.
— A zt hittem, utánam jö tt. A m últkor is mondta, hogy majd elmegyek én hozzád.
A brigádvezető m otyogott valamit, bólogatott is, aztán Baloghoz fordult.
— Nézze, Balog, fé rfia k vagyunk . . .
Itt abbahagyta.
Már maga is csodálkozott, hogy mindig így kezdte, ha hasonlóan a mostani helyzet­
hez, valamit el kellett mondania. „Nézze, Balog, férfiak vagyunk, Nézze, Kis, férfiak
vagyunk, Nézze, Nagy, fé rfia k vagyunk . . Idegennek is érezte kiejteni a száján, soha
nem is használta, csak amióta brigádvezető.
„ I t t a távirat, menjen Balog Mihályhoz” — mondta egy félórája a csoportvezető.
„K ü ld je haza minél hamarabb . . . ”
A brigádvezető — közepes term etű, haját lelkiismeretesen és gondosan hátra fésülő
ember — azt hitte hamar tú l lesz az egészen, nem olyan nagy dolog ez. Ez a Balog
meg cigány is, vagy afféle, csak nem veszi annyira a szívére.
— Semmi baja nem v o lt a feleségemnek — válaszol gyorsan Balog, m ert eszébe
ju to tt az iménti kérdés. „ A feleségem nem abba a faluba való, ahová én, lehet, hogy
e ltitk o lta a baját. A fehérnéppel nem lehet tu d n i.”
— Nem lehet tudni — erősítette meg a brigádvezető.

4
 Ahogy így állt előtte Balog — görbe lábain, megroggyant térddel, nehezen lélegezve
— , megsajnálta. Felnézett, majd kinyújtotta a kezét, és letépett egy levelet a lehajló
ágról. Nézegette, a markába szorongatta, majd eldobta. Közben — csak egy pillanatra
— elfeledkezett arról, hogy m iért is jö tt ide. A kerítés mellől a várost nézte, a piros
háztetőket, a kanyarodó utakat.
Ahogy megfordult, Balog még közelebb állt hozzá, mint az imént. A brigádvezetőnek
úgy tűnt, hogy elég lenne egy lépés, és összeérne az arcuk. Úgy érezte, most muszáj
Balog szemébe néznie. Sovány nyakán az ereket, vékony arcát figyelte. Láthatta, hogy
Balog felhúzza a szemöldökét, és ettől egyszerre élni kezdett a sovány ember arca.
Balog még közelebb lépett a brigádvezetőhöz.
— Nézze Balog. A felesége tegnap meghalt.
Balog Mihály leengedte a szemöldökét, arca merevvé és komollyá vált. Ahogy nyelt
egyet, száját szorosan összezárta.
— Meghalt?
— Meg.
— Mikor?
— Most táviratoztak. Tegnap.
— A feleségem fiatalabb vo lt, mint én.
— Maga is fiatal még Balog . . .
— Fiatalabb volt, mint én — mondja másodszor is, de hirtelen elhallgat. Elereszti a
cigarettavéget, mert már a kezét égette.
— Most m it csináljak?
— Hazamegy. Elintéz mindent. Utána visszajön dolgozni. Adunk majd egy kis se­
gélyt is. Ma van a fizetés, még azt megvárja, azután a többiekkel hazamegy.
A brigádvezető mondana is még valamit, meg nem is. Gondolkozik.
Balog Mihály pedig megfordul, és visszamegy a hordóhoz.
A brigádvezető még utána kiá lt: nyugodtan hagyja abba a munkát, a napját úgyis el­
számolják, menjen mosakodni.
,,Az asszonynak a m últkor is fodros kötőt vittem haza, meg kardigánt” , gondolja
Balog Mihály. „Felvette mind a kettőt. A m iko r a boltban vásároltunk, kezét végig­
húzta rajta, simogatta.”
Hirtelen arra is gondolt, hogy amíg hazamegy, el ne lopják a kardigánt. M ert az Ala­
dár kabátját ellopták.
Aladárt, a legjobb barátját, akivel Balog Mihály bebarangolta az országot, két hó­
napja tem ették el. „ A halála e lő tt ellopták azt a kabátját, amit éppen rá akartak húzni.”
Kénytelen volt odaadni a sajátját, hogy eltemethessék.
Most, hogy a felesége meghalt, egyre többet gondolt Aladárra is. Aladárral m egértet­
ték, megvédték egymást. „Csak a temetése . . . Szégyen volt. A temetése szégyen volt.
A papon kívül alig voltak.”
Balog Mihálynak kellett lecsavarozni a koporsót, ő segített a sírásóknak, s a koporsó
leengedésénél is segédkezett.
„A ladár meghalt, nagyon szegény temetése volt. A feleségének nem v o lt pénze,
a falu tem ettette el, így mondták. Egy hét múlva már Aladár felesége összeállt valaki­
vel, el is ment a faluból. Pedig rendes ember vo lt Aladár. Cimbalmozott. Együtt dol­
goztunk a betonúton, együtt jártunk az erdőre fáért. Aladár hegedülni is tu d o tt.
Olyan hirtelen halt meg, mint a feleségem.”
Balog Mihály gyermekkorában sokat járt temetésre. Igaz, azokra az időkre már nem­
igen emlékszik, nem is ta rto tta fontosnak fejben tartani, csupán egyetlenegy temetésre
emlékszik úgy, mintha tegnap tö rté n t volna. A Bereczky G y u lá é ra ... Az egész falu
o tt volt. A ház falát elborították a koszorúk. A legdrágább koporsót vették, a legdrá­

5
 gább szemfedőt. Egész nap szólt a harang. Bereczky Gyula ugyan református volt, de a
katolikusok is harangoztak neki. A nép aztfigyelte, hogy melyik templomban kezdenek
előbb harangozni. S a két harangozó majdnem mindig egyszerre kezdte.
Balog Mihály éppen otthon volt, amikor Bereczky Gyula meghalt. A többiekkel
együtt elment sírt ásni is. A legjobb ruháját vette fel, senki sem nézte ki a társaságból,
bár tudta, hogy ő t m indenki cigánynak tartja.
Élete legszebb temetése volt. ,,Az asszonynak ilyet nem rendezhetek. Miért ne?
Nem lesz csóró cigánytemetés, nem lesz!”
„Aladár után meghalt tehát a feleségem is.”
így összegezte magában — nem tudni hányadszor — a vele tö rté n t eseményeket.
Am ikor legutoljára otthon Volt, v itt haza meszet, mert otthon nem kaptak, és a fele­
sége ki meszelte a házat.
A tüzet nézte, a még lángoló parazsakat, aztán leült a járdára.
„M ilyen rend v o lt legutoljára o tthon! Az asszony ugyan nem mondta el, hogy na­
gyon beteg. Érezte meghal, ezért takarított. Ezért volt a nagy tisztaság. Ezt el kellett
volna mondanom a brigádvezetőnek . . . Hogy milyen tiszta vo lt az asszony. Hogy
mindig várta. Igaz, nem az állomáson, hanem a kertek alatt. O tt ült az árokszélén, és
am ikor meglátta, elébe ment.”
„Aladárnak szegény temetése volt. A feleségemnek nem lesz szegény temetése.”
Gondolkodni kezdett.
„Kölcsön nem kérek, valamit ki kell találnom. Itt veszem meg a koszorút, hazavi­
szem, és ha otthon nem tudnék venni legalább még egyet, kérek valahonnan virágot, és
megkötöm koszorúnak. Aladárnak is megkötöttem. A virágot a nyugdíjas igazgató
adta. Nekem is ad. Legfeljebb elmegyek ásni egy kicsit a kertjébe. A kötözött koszorú
hamarabb elszárad ugyan, de a temetés napján még szép. A bolti tovább ta rt . . . Még
az esőt is bírja, a napot, a szelet. . . ”
Számolni kezd. M ert jól tud számolni Balog Mihály, még akkor megtanult, amikor
a betonúton dolgozott. írni és olvasni is jól tud, néha még egy-egy képes újságot is
megvásárolt és hazavitte. Aztán ezt te tte a felesége a küszöbre, a lábtörlő alá. Vagy az
asztalra, amit még ő készített legénykorában.
„O tth o n megveszem a koporsót, a szemfedőt, egy imakönyvet az asszonynak.”
Az imakönyvről ju to tt eszébe, hogy ő még életében nem volt templomban.
„Fejfát is kell szereznem, jó nagy fejfát, aminek az alját kátránnyal bekenem. Az­
tán . . . egy szekér hom okot is kell hozatni. Nem an nyit, mint Bereczky Gyulának, de . . .
N eki nincs barátja, Bereczky Gyulának az egészfalu barátja volt. Bereczky Gyulának
annyi homokot hoztak, hogy nem győzték elszórni az udvaron. Nekem csak egy sze­
kérrel kellene. Ha ezt ingyen elhozná valaki . . . Aztán ki kell fizetni a papot. Aladár
temetésén a pap alig m ondott valamit, biztosan nem adtak neki pénzt. Aladárt úgy
tem e tté k el, m int egy utolsó senkit.”
„É n majd megmutatom” , fogadkozik magában Balog Mihály.
„N e m fogják mondani, hogy na, ez is eltakarította a feleségét.”
„Szép temetés lesz. Énekelni fognak, harangozni, az emberek körülállják a koporsót,
leveszik a kalapjukat és megdicsérik. Ő egyedül áll majd a koporsó mellett, mert sem
a feleségének, sem neki nincs rokona. A szülők meghaltak, van ugyan egy testvére, de
már nagyon régen nem látta, nem tudja, hol lakik. Az asszony árván nőtt fel, neki sincs
rokona. Legfeljebb a szomszédok állnak majd a koporsó mellé.”
Balog Mihály körülnéz. A brigádvezetőt keresi. „Elm ent valamerre, elment . . .”
„Pedig elmondanám a brigádvezetőnek, hogy tisztességgel és becsülettel akarom
eltem etni a feleségemet. így, így tisztességgel és becsülettel.”

6
 Otthagyta a kátránnyal tele hordót, pár lépést ment előre, és rákönyökölt a kőkerí­
tésre. Megrázkódott, ahogy rákönyökölt a hideg kőre. A házak teteje lebegett előtte.
Kiegyenesedett, és úgy összeszűkült előtte avilág, mintha csak egy kulcslyukon figyelné.
Balog Mihály elment a munkásszállásra, átöltözött, és a többiekkel együtt — öten
dolgoztak még vele a falujából — elindult az állomásra.
Annyira sietett, hogy a kezét, az arcát sem tudta megmosni. Azt a ruháját vette fel,
amelyben utazni és ünnepelni is szokott.

2.

Aktatáskájuk madzagját nyakukba akasztották. Mind a hatan egyszerre léptek, az

aktatáska egyszerre libbent előre és hátra. Balog Mihály érezte, hogy a madzag a csu­
pasz bőrét súrolja, és a rohanásban az izzadság csípi a nyakát.
Egyik kocsmából a másikba rohantak. Csak pálinkát ittak, „m ajd a vonaton bort
iszunk” , mondogatták egymásnak. Vettek bort is, a legolcsóbbat, valahogy belenyom­
kodták a táskájukba az üveget. Ha fize tte k, a pénzt a nadrágzsebükből vették ki, s a
maradékot ugyanoda töm ködték vissza. Reszkető kezük néha nem tudta szétválasztani
az összeragadt papírpénzeket, ilyenkor a csapost vagy a pénztárost kérték meg, hogy
vegyék ki a markukból a szükséges összeget.
Balog Mihály a pályaudvar e lő tt talált egy virágboltot, és megvette a koszorút.
A m ikor kézbevette, könnyűnek találta, és maga előtt tartva vitte ki a virágboltból.
A többieket a vonaton érte utol.
A koszorút a csomagtartóra helyezte, közel az ablakhoz. Mellé te tte az aktatáskáját.
Levetette a kabátját, tenyerével megsimította az arcát, és leült az ablak mellé.
„ A koporsót délelőtt megveszem, de előtte még kimegyek a temetőbe. Aladár mellé
kellene tem etni, de Aladár a tem ető szélén fekszik a legszegényebbek, a legszerencsét­
lenebbek között. Az asszonyt a dombra kellene temetni . . . A dombon a föld is jobb,
homokos, a tem ető szélén sok a gyökér a földben, meg a kavics. A sírásóknak pedig egy
lite r pálinkát veszek. Amíg ássák a sírt, megveszem a koporsót, s mire végeznek,
haza is viszem.”
A vonatablakból láthatta, hogy a peronon ennivalót árulnak. Főtt kolbászt mustárral.
Erről ju to tt eszébe, hogy ma még nem evett. Sört és pálinkát ivo tt, de még nem evett.
Az előtte levő ülésen barna, zsírtól á tita to tt papírból szalonnát csomagol ki a gön­
dör hajú — Ernőnek hívják — cigány. Nagydarab kenyeret vesz a kezébe, nem vágja
a kenyeret, pedig a bicska is o tt van az ülésen. A szalonnából vág, a kenyeret harapja.
Egymásra néznek. Balog Mihály nem szól. A göndör hajúnak szinte reccsen a szájában
a kenyér, úgy harapja. Látszik rajta, hogy minél hamarabb tú l akar lenni az evésen,
vagy már meg is bánta, hogy elővette a szalonnát. . .
Ismét egymásra néznek, a göndör hajú a bicskájával a padlóra mutat. A lába mellett
egy üveg bor. — Igyál — mondja.
Balog Mihály nem mozdul. A göndör hajú felemeli az üveget, és odaadja. Mihály
iszik belőle, majd visszateszi a padlóra. Már-már mondaná, hogy a felesége meghalt,
am ikor a többiek is leülnek mellé. Kezükben egy-egy üveg bor. Kiabálnak és isznak.
A hangzavarban már nem nyitja ki a száját, úgysem hallanák meg. A szomszéd fülkében
is hangoskodnak, isznak, kiabálnak.
Ernő befejezte a falatozást, s a megmaradt kenyeret és a szalonnát becsomagolja a
zsíros, barna papírba. Bicskáját m egtörli a nadrágjában. Aztán szájához emeli az üveg
bort, amit az előbb Balog Mihály megkóstolt. Nyelvével csettint, és a mellette ülő
lányt átöleli. A lány kacarászik, szomszédjai a combját fogdossák. A göndör hajú Ernő
szájába veszi a lány kisujját és beleharap. A lány kiabál, üti, a másik kezével elkapja a

7
fiú haját, és a térdéig húzza. A lány megrázkódik a fájdalomtól — a fiú a combjába hara­
po tt. Mindenki röhög, Balog Mihály pedig azon gondolkodik, honnan került ez a lány
közéjük. A munkahelyen néha látta, de még egyszer sem utazott velük. A többiek
tovább nevetnek, hangoskodnak. Mintha egyszerre mindenki mondana valamit, de
csak az első szóig jutnak el. A lányt fogdossák, szorongatják, fogak villannak, kérges
kezük ütközik, csapódik egymáshoz.
A vonat elindul, és a férfiak egymást csókolgatva, táncolni kezdenek. Ernő — szája
szélén még látszanak az előbbi étkezés maradványai, a zsírpettyek — gumicsizmával
a lábán, megadja az ütemet. A többiek tapsolnak. Á tö le lik egymást, és úgy táncolnak.
Ingük kicsúszott a nadrágból, és m int valami gyűrött, rövid szoknya, úgy lebeg rajtuk.
Szőrös arcukat egymáshoz szorítják, az üvegeket pedig a szabad kezükben tartják a
magasba. Körbe-körbe forognak. Néha ráesnek az ülésekre is, de utána ismét kezdik a
táncot.
Valaki lekapcsolja a villanyt, becsukja a fülke ajtaját. A táncot abbahagyják, de a
kiabálást, az üvöltést nem.
Valaki Balog Mihály mellé ül.
— Idefigyelj, Sovány Balog, szereted a csibehúst?
— Mit?
— A csibehúst.
— H á t. . .
— Én a borjúhúst szeretem a legjobban, de a csibetest jobb.
— Jobb — bólint rá tisztuló aggyal Sovány Balog.
— Ez a csibetest előtted milyen? Tetszik neked? He? Na, Mihály tetszik, vagy nem?
— Nagyon fiatal.
— Az a jó, te birka, az a jó.
A Mihály mellett ülő cigány m egtörli a száját, feláll, és az ingét betú'ri a nadrágjába.
Alighogy leül, az inge ismét kicsúszik.
— Szóval kell, vagy nem, te birka?
Balog Mihály az ablakon néz ki, a sötétségtől csak annyit lát, hogy az üvegen eső­
cseppek futnak végig. Az esőcseppcsíkok megsú'rú'södnek, és lassan egymáshoz érnek.
— Esik — mondja.
— Hagy essen, te birka . . . Ne azzal tö rő d j. A csibetest it t van.
Ú jra eszébe ju t, hogy ma még nem evett. Á sötétség és az éhség olyan érzést kelt
benne, mintha libegne vele a kupé. És minden verejtékben úszik, minden nyirkos
kö rü lö tte . Az emberek ugyanúgy ragadnak, ugyanolyan nyálkásak, vizesek, mint az
ülőhelyek. Bárhova nyúl, csak a piszkot, a vízben, izzadságban, alkoholban és alkohol­
szagban feloldott fekete koszt találja. ,,Éhes vagyok” , akarta mondani, de a szomszédja
megragadta a vállát.
— I tt van, te birka, gyerünk.
Megfogta Mihályt, megmarkolta, ujjai szinte belefúródtak a vállába. Az ajtó felé
lökte. Az ajtónak esett, s fejét beleverte az üvegbe.
Megtapogatta a homlokát, úgy érezte, hogy vé rzik.— Vérzik a fejem — kiáltotta, de
senki sem hallotta a hangját. Az éneklés és a kiabálás zaja és lármája elnyomta. — Vérzik
a fejem — kiáltotta újra, de már maga is tisztában volt vele: nemcsak a karjában, lábá­
ban, de hangjában sincs erő. Kinézett az ajtón, és látta, hogy a folyóson állnak, egymást
szorongatják néhányan már a padlón feküdnek.
Megpróbált kilépni az ajtón, arra gondolt, hogy jó lenne egy kis friss levegőt szívni,
am ikor visszarántották.
— Te birka, hova mész?
Nem emlékezett rá, hogy ke rü lt a lány fölé. Ráfeküdt, de tehetetlen volt. A lány

8
kiabált, cibálta a haját, és lelökte a padlóra. A padlón valaki hasba rúgta a gumicsizmájá­
val. Felnyögött. Annyi ereje maradt, hogy mind a két kezével megfogta az ülést, és
visszaült a helyére.
Elaludt.

3.

Hajnalban ébredt. Az ablaküveg előtt nesztelenül suhantak a telefonpóznák. Láthatta,

amint az erdők alatt felszakadozik a sötétség, és kiegyenesednek a napraforgótáblák.
A vonat, mintha nem is sínen, hanem a levegőben repülne, ahogy felébredt, minden
titokzatosnak és különösnek tetszett. A kupéban mindenki aludt. Körbejáratta a sze­
mét az arcokon, néhányan horkoltak, de alig hallotta.
Tenyerével megdörzsölte az arcát, szemét, és felnézett a csomagtartóra. A koszorú
o tt állt, ahová tette, az aktatáskája eldőlt. ,,Az a fontos, hogy a koszorúnak nem esett
baja.”
„A z eltelt húsz évem alatt nem gondolkodtam annyit, m int most” , mondja szinte
magának és behunyja a szemét.
„ A pap — ez lesz az első — .elmegyek hozzá. Aztán a fejfa,a koporsó,a sírásó, vennem
kell egy lite r pálinkát is. Ha végigmegyek a falun, mindenkinek elmondom, milyen
feleségem volt. Nem o tt született, de azért jó asszony volt. A kko r vettem el, am ikor a
betonútra mentem dolgozni.”
Aladár mondta neki, hogy tud egy asszonyt, nem is lakik olyan messze, menjenek el
érte. Aladár bátrabb volt, m int ő, és a szóval is jobban bánt. Elmentek a feleségjelölthöz,
és rögtön megegyeztek. Az asszony holmiját kosarakba rakták — kevés holmija v o lt— ,
kértek egy kis szekeret, és azon elhozták. Estére értek haza, a telepen a házak e lő tt ül­
tek. — Na elhoztad az asszonyt -— mondták, és tovább senki sem foglalkozott velük.
A kosarakból kirakták a holm it, aztán ők is kiültek a ház elé.
— Sok béka van a ház m ögött — mondta az asszony.
— Nagy tó van ott.
— Éjszaka nem tudunk aludni.
— Csak estefelé brekegnek.
— Nem, egész éjjel.
Ha brekegnek, brekegnek, állapították meg végül. Aztán az asszony kitakarította
a lakást. Minden évben meszelt. Az edényeket, a ruhákat rendben tartotta. Az ablakon
kicserélte a papírt függönnyel. A földre pokrócot te ríte tt. S ezután, ha a betonútról
hazament, meleg étellel várta.
— Egész este zeng a határ. A békák . . . A diófa alá ülők, és o tt hallgatom.
— Mit hallgatsz?
— A békákat. Egyedül vagyok.
Esténként cserebogarat ve tt elő az asszony a gyufásskatulyából, a cserebogarakat
cérnára fűzte, és úgy húzogatta a cérna két végét, mint ahogy a kisgyerekek csinálják
ugyanezt, csak gombbal.
— Ne kínozd.
— Sok van belőle. Tele ülik a szilvafát. Rázd csak meg.
Megrázta mind a három szilvafát. Úgy hullott a cserebogár, m int az érett gyümölcs,
ha megfújja a szél az ágakat. Balog Mihály nézte az ágakat, a leveleket fürkészte: hol
van ennyi cserebogár. Hol tanyázhatnak? Cserebogár, mennyi cserebogár.. .
— Az a baj, hogy nem lehet megenni.
— Nem.
A hosszú, a véget nem érő nyári délutánokon kiültek a ház elé. Este az udvari tú'z-

9
 helyen főztek. A fát telente a hátukon hordták, s az egy évig elég volt. Ha a ház elől
elindultak, földútra értek. A földút a kertek alatt húzódott. Az út két oldalát óriásira
n ő tt akácok árnyékozták, s néhol összeért az águk az út fölött. „Ezen az úton mentünk
fá é rt.”
Többször megálltak az óriási akácok alatt. Leültek, elszívtak egy cigarettát, és utána
szedtek fát.
Délután megbeszélték, hogy m it vacsoráznak. Vacsora előtt valamelyikük elment
a boltba, és vett két deci pálinkát, amit estefelé megittak.
— Paprikás krum pli jó lesz?
— Az igen.
A betonúton maga Balog Mihály is főzte a paprikás krum plit. Aladár is szerette.
Egy kis krum pli, egy kis só, egy kis víz, egy kis zsír, egy kis paprika, esetleg egy fej
hagyma. Összefőtt minden, a krum pli pépessé vált a sok főzéstől. „Csak a paprikás
kru m p litó l tudtam jóllakni.”
Már régen nem dolgozott a betonúton, am ikor egyszer hazament, és a felesége a
kecskével bajlódott. Ő ideges vo lt, m ert az állami gazdaságból bocsátották el éppen.
A z t mondták neki, hogy lopott. Megfenyegették. „Piszok cigány, loptál” , kiabálta
a brigádvezető. Hozzávágta a deszkaládát. Aladár már kinn állt az úton, a kapu előtt,
am ikor ő is fu to tt utána.
— Gyere, Aladár, megölnek.
— Szaladj!
Futott is, de a vállára lö k ö tt kabát lecsúszott. A brigádvezető meg egy másik mun­
kás, akinek a fél arca Valamikor megégett, és sebhely látszott rajta — még a homlokán
is — , utolérte.
— Ne bántsatok — mondta.
— Hány láda paradicsomot loptál?
— Nem tudom eladni . ..
— De elloptad akkor is, te tetves.
— Aladár, mondd meg, hogy nem loptunk semmit.
— Tegnap este hol voltatok?
— Aladár, Aladár!
A sebhelyes lihegett, a zsebébe nyúlt a bicskáért. Megijedt. Ismerős volt az érzés,
m ert már eddig kétszer volt hasonló helyzetben. Egyszer még gyermekkorában.
Az apja, mert nem lo p o tt dohányt, meglóbálta a kút fölött. Félt, hogy elengedi, mert
részeg volt. Az apja is így lihegett, ta jté kzott, a szeme összerándult, a hangja eltorzult.
A z apja elengedte, de ő megkapaszkodott a betongyűrű szélében, és lassan kim ászott...
Utána egy hétig nem ment haza, kukoricásokban aludt. A kukoricalevelek zörgése
éjjel mindig felriasztotta, azt h itte, járkálnak körülötte.
Másodszor meg akkor ijedt meg, am ikor — valamelyik karácsony előtt — elment
fát szedni, és a mezőőr ráuszította a kutyáját.
— Harapd, harapd! Fát lopsz, te büdös.
A kutya beleharapott a lábába. A mezőőr figyelte, a kutya újra nekiugrott. Aztán
mégegyszer. Úgy tű n t számára, hogy a kutya magától nyugodott meg, a mezőőr nem
szólt rá.
— Lopod a másét.
A hosszú nyelű baltát megszorította a kezében.
— Ne bántson.
Csak a kutyától fé lt és nem a baltától. A kutya morgott, de már nem is mozgás
v o lt ez, hanem a legvadabb hörgés, amit kutyától valaha is hallott.
— Ne bántson.

10
 A mezőőr elvette a fát, m ert ezt tényleg lopta. Sok vastag fát vágott ki, am it —
tu d ta jól — nem szabad.
De a paradicsomot nem lopták el. Ahogy k ijö tt az állami gazdaság udvaráról, Ala­
dárral együtt elindultak haza. A kézfeje vérzett, az inge elszakadt a hátán. Gyalog
mentek, s így csak reggelre értek haza. A ház mögött, a tó partján a felesége vezette
a kecskét.
— Honnan van ez a jószág?
— Vettem.
— Miből?
— Vettem . . .
— Minek a kecsketej, büdös.
— Én szeretem.
— Büdös kecskére van pénz, másra meg nincs. Kenyér sincs.
S ekkor Balog Mihály — milyen jól emlékszik — ü tö tt. Belökte a vízbe a feleségét,
összerugdosta.
A feleség beteg le tt. Aladárral szereztek egy tyú ko t. Megfőzték, a felesége megette
a levest, aztán másnap összeszedte a holmiját, s hazaindult.
Ő nem bánta. Menjen, ha akar. Menjen, áldja isten.
Utána vályogot vetett. Már eltelt egy hét is, am ikor egy zsák töreket v itt a hátán,
s előtte a már megszáradt és összerakott vályogon ült a felesége.
Nem szóltak egymáshoz, és ez a kibékülést jelentette. Együtt dolgozták végig a
nyarat, az őszt. Pénz, ennivaló bőven volt. De Balog Mihály már nem akart több vályo­
got vetni. Dolgozott már a betonúton, állami gazdaságban, most is valami ilyen helyet
szeretne magának. — Gyere Pestre — mondta neki Aladár — az útépítőkhöz felvesz
nek. Könnyű munka, a pénz is megvan.
A feleségének minden fizetéskor ajándékot vett, a pénzből minden hónapban adott.
Az útépítőknél sokat ivott, cigarettázott, sokat éhezett, m ert napjában csak egy­
szer evett. Am ikor megvizsgálta az orvos, azt mondta neki: nagyon sovány, ne igyon
annyi pálinkát, és egyen többet.
Aztán meghalt Aladár. A kko r egyedül ment haza. Szépen felöltöztek, elmentek a
temetésre az asszonnyal, s a feleségén az a kardigán v o lt,a m it ő vett neki. Kék színű.
A termelőszövetkezet Aladár temetésére két szekeret adott, az egyiken ült a pap
és a két ministráló gyerek, a másikkal a koporsót vitté k. Gyászkocsi nem volt.
,,A temetőbe már csak vagy hatan mentünk, a koporsó után álltunk, és sietnünk
kellett, ha nem akartunk nagyon lemaradni.” Aladár szomszédasszonya, akinek a férje
akkor börtönben ült, útközben fo rd u lt vissza, mondván „nagyon ver a szívem” .
A két kocsissal kaparták be a koporsót. Am ikor beállították a fejfát, s rátették az
egyetlen koszorút, Balog Mihály még ottmaradt a temetőben.
Megnézte az apja sírját, az anyjáét, néhány ismerősét.
Utána visszament feleségével Aladár sírjához.
Megállt előtte, megigazította a koszorút. A nap már lenyugcdott. A temető m elletti
lucernásba — ekkor már hazafelé indultak — mintha nyulat lá to tt volna futni.
Mire hazaértek, besötétedett.
Paprikás krum plit ettek vacsorára.
— Ma este nem szólnak a békák — mondta a felesége.
Balog Mihály a fehérre meszelt házfal előtt állt. A hold fe ljö tt, odébb az óriási
akácokkal szegélyezett földúton a szél megmozgatta a fákat. A felesége lefeküdt, ő
pedig leült a házfal tövében levő keskeny tornácra, és a csillagokat nézte. „A z é rt nem
brekegnek a békák, mert eső lesz, vagy mert eső v o lt.”
És életében először talán — maga sem tudja biztosan — sírt. Nem Aladár m iatt.

11
 A la d á rt sajnálta, de nem miatta. Olyan érzése volt, mint am ikor az égett arcú az
állam i gazdaságban rálépett a kezére,és a bicskáját kereste, meg amikor a mezőőr
ráuszította a kutyáját. Az éjszakai nyikorgások, a távolról érkező, s a távolban elhaló
hangok, a fasorok széljárása, a fújtató vonat fü ttye , a hirtelen abbamaradó kutyaugatá­
sok, a faluszél zenéje és zörejei félelemérzését erősítették.
Remegett a félelemtől. Nem tudhatta m iért, de a békák tényleg nem brekegtek,
pedig annyira megszokta.
„A la d á r már nincs a házban, ez az első éjszakája a temetőben.”
Felállt és a ház falának d ő lt. Olyan érzése v o lt. hogy Aladárnak talán jobb a föld
a la tt, m int neki a föld fe le tt.
Aztán nem nézett a csillagokra. Pedig m intha kitisztult volna az éjszaka, a szél
e lá llt, a hold világított. Valahonnan a falu másik végéről énekszó hallatszott.
Azon gondolkodott, m itől is fél ő valójában. A fáktól, a széltől, a csillagoktól, vagy
nem akarja tudomásul venni, hogy egyedül maradt, s hogy ő sem fog örökké élni?
Gondolataival, érzéseivel nem tu d o tt m it kezdeni, s bizonytalanságban aludt el.
Pontosan emlékszik tehát mindenre. Hogyne emlékeznék, hiszen mindez alig egy
hónapja történt.
Felállt és kiment a folyosóra.
— Rágyújt? — kérdezte tő le egy öregedő, őszülő hajú férfi, aki mellett megállt.
— A lig hiszem már, hogy hazaérjek. A fiam vár az állomáson, a kisfiam. Egész
héten egyedül van, iskolás még.
— Az anyja?
— A nyáron halt meg. A nyáron. Felépítettem a nagy házamat, és az asszony meg­
halt. Ezért dolgoztam. így azután most a fiú van otthon a nagy házban egyedül. Itt a
fényképe, nézze csak.
A stoppolt, durván m egvarrt műanyag tárcát kinyitotta. Homályos gyermekarc né­
z e tt Balog Mihályra.
— A pró még — mondja.
— Az. Apró. Ö tö d ik osztályos. Most lesz hatodikos. A tö ltö tt káposztát szereti.
M inden vasárnap azt főzök neki, aztán arra jár mindennap. Meg aztán ő is tud már
főzni. Anya nélkül élni . . . h á t. . .
— Nem fél a fiú? Kicsi még.
— Van egy kutyája, azzal alszik.
— Értem — mondta Balog Mihály, csak úgy magának.
Az őszülő hajú férfi végre megkínálta cigarettával, kattant a dóznija, ujjaival lesimí­
to tta a dózni tetejét, ráfújt, majd a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatta. Mélyet szívott
a cigarettából, és Balog Mihály felé fordult.
— Ez maradt már csak, a cigaretta. Ha nem lenne, nem is tudom . . .
Balog Mihály b ó lin to tt. A cigarettájukat nézték. Balog Mihály most is úgy tartotta,
ahogy szokta, égő végével a tenyere felé. Maga mögé tette a kezét, nehogy kisodor­
já k az előttük járkálok a cigarettát az ujjai közül. Balog Mihály mondani akart valamit,
de az őszülő hajú férfi megelőzte.
— Maga gondolt már a halálra?
— Hogy?
— A halálra, m e r t. . .
Nem folytatta. Látta a vele szemben álló g y ű rö tt arcát, beesett, karikás szemét,
keskeny mellét, remegő kezét, s látta, elszürkül az arca, elsápad. Nem nagyobb a
szeme egy gombostű fejénél, azt hitte, hogy e ltű n ik hirtelen a homloka alatt. Felszí­
vó d ik .

12
 Az őszülő hajú férfi rövid fésűt ve tt elő, hátrafésülte a haját, s zavarában megkér­
dezte, nem akar-e megfésülködni. Balog Mihály nem hallotta a kérdést, nem szólt
egy szót sem.
Valaki hátba vágta és rákiáltott.
— Mozogj, Mihály, itthon vagyunk.
Visszament a helyére, és levette a koszorút a csomagtartóról. Az őszülő hajú rá­
nézett, s amikor mondani akart valamit, Balog Mihály elindult az ajtó felé.
A kocsiban maradt férfi lehúzta az ablakot, két könyökére támasztotta a fejét, úgy
figyelte a leszállók között Balog Mihályt.

4.

Itthon.
A vonat még döccent egyet, aztán csikorogva megállt. Előtte állt a nagy hajú Ernő,
táskáját nyakába akasztotta, jobb kezével a lányt ölelte. A lány fejkendője lecsúszott,
csak hátul a nyakát borította.
Lassan szálltak le a vonatról, hajnal vo lt még, de a nap már látszott az égen. A kertek
alatt, a fák koronája hol eltakarta, hol pedig átengedte a sugarakat.
— Gyere, Mihály, nyitva a kocsma.
— Még nincsen — mondta bizonytalanul.
— Iszunk valamit. Gyere.
Mondani akarta, hogy a felesége meghalt, de már eltávolodtak, s amilyen csendben
szálltak le a vonatról, olyan hangosak lettek most megint.
A vasút melletti ösvényen visszaindult abba az irányba, ahonnan a vonat jö tt. ,,ltt
érek haza a leghamarabb, s it t a legrövidebb az út.”
Máskor elment a többiekkel a kocsmába, de most nem mehetett. Még hallotta, hogy
a vonat kihúz az állomásról, a mozdony sípolt egyet, s amikor megfordult, az utolsó
kocsi is eltűnt az állomás utáni kanyarban.
„M ég csak hajnal van, még sok mindent csinálhatok ma.”
Sietett, szeretett volna minél előbb hazaérni. Fázott, begombolta a kabátját. Vala­
m ikor régen — emlékezett — it t a vasúti töltés oldalán sárga vesszők nőttek, s m in­
den ősszel idejött, hogy leszedje.
„M ost is lehetett vessző, de már régen leszedhették.”
A rra a földútra fo rd u lt, amely a telepig vezet. Az óriási akácokat fújja a szél, úgy
érezte, hogy ezen a földúton mindig fúj a szél, s mindig egyirányban. Az út szélén ment
tovább, feje fö lö tt ágak hajolgattak, cipője pedig harmatos lett.
Tekintetével a házát kereste. „ O t t fekszik az asszony.” „N em hiszem el, nem lehet
igaz, hogy o tt fekszik az asszony.”
Máskor is ugyanúgy állt a ház, s amikor hazaért, a felesége még aludt az ágyban,
vagy várta őt ezen az úton. Ha később ment haza, az udvaron állt, és kezében a seprűt
szorongatta.
Ahogy balra nézett, a feje fölé hajló ágat megemelte a szél, és láthatta a házát.
Vakító fehéren állt a hajnali éles fényben. Hirtelen azt hitte, hogy megfordul a háza,
és közeledik feléje. Tudta, hogy ez csak képzelődés, egy kicsit szédült is, hiszen tegnap
óta nem evett, és az éjszaka keveset aludt.
— Ma el kell temetned a feleséged — mondta az asszony, aki Aladár szomszédságá­
ban lakott, és akinek a férje még mindig börtönben ült.
— Tegnap már voltam a papnál — fo lyta tta — , délután kettőre jön. A téesz ad két
szekeret, amivel kimehetünk a temetőbe. Neked már csak a koporsót kell megvenned.

13
 — És a gyászkocsi? Az is kell. Gyászkocsi is kell. Nem vihetjük az asszonyt szekér­
rel . . . M it gondolnak a faluban?
— Semmit. Aladárt is szekéren vitté k.
—; A paphoz is mennem kell. Elmondom, milyen volt a feleségem. Nem ide való
volt, tudod, de azért rendes asszony vo lt.
— Az, rendes — m otyogott a foga alatt a másik.
— Nem volt rendes?
— Az volt.
Az udvaron álltak még, amikor Balog Mihály tovább kérdezősködött.
— Fejfa honnan lesz?
— Majd hoznak.
— Kicsoda?
— A téesz mindent megcsinál.
— A harangozóval is beszélek.
— Nem kell, én már beszéltem.
— Melyikkel?
— Am elyik dadog. A katolikusoknál.
— A másikkal is szeretnék beszélni.
— A református harangozó azt mondta, ő most nem harangoz. Aladárnak sem
harangozott.
— De nekem kell.
— A kko r beszélj vele.
M ielőtt elindult volna a református templomhoz, bement a házba.
— Tegnap megmostuk, felöltöztettük. Sokat szenvedhetett, de nem beszélt róla.
Azon az ágyon halt meg, hajnalban, ahol most fekszik.
Balog Mihály leült a szobában az egyetlen székre. Táskáját ölébe helyezte. Válláról
leakasztotta a madzagot, s lassan összehajtogatta. Felesége halott arcára nézett. A ha­
lo tt feje fö lö tt Volt az ablak, s a függöny lengeni kezdett.
A vonatban már gondolt rá, hogy vajon milyen lesz a felesége.
Most it t fekszik előtte, tehetetlen kezét összekulcsolták a mellén, fejét bekötöt­
ték. A halott lábára te tte a kezét, majd az ágy végét fogta meg.
— M iért nem lehet holnap eltemetni?
— Holnap Vasárnap és körmenet lesz. Ezt mondta a pap.
— Ezt?
Az asszony az ajtóban állt és bólintott.
— Gyalog akarsz menni a koporsóért?
— Gyalog.
— A másik faluba kell átmenned, it t nincs. Sietni kell.
Balog Mihály felállt a székről, táskáját le te tte a földre. Az asszony figyelte, és köze­
lebb ment hozzá.
— A halottat be kell takarni, szádja a légy.
Az asszony odament az ágyhoz, felemelt egy fekete ruhadarabot és letakarta vele
a halott arcát.
— Meg tudod venni a koporsót? Ha nem, menjél a tanácsra, és o tt adnak pénzt.
Aladárt is így tem ették el. A falu. Mert jár az a pénz. Ha adják, akkor meg miért ne
fogadnád el. Nem igaz? Mondom neked, menj a tanácsra, aztán fizetnek, m int a köles.
Balog Mihály meg csak annyit m ondott: ,,Van pénzem.” Aztán, arra gondolva, hogy az
asszony esetleg nem é rti, mégegyszer megismételte.
— Ha neked lennék — kezdte újra az asszony.
— Koporsóra van pénzem. Papra nincs . . .

14
 Az asszony nevetni kezdett: „Van a papnak.” Aztán eszébe ju to tt, hogy it t nem
illik nevetni.
Kimentek az udvarra. Az asszony kötőjének a zsebébe nyúlt, valamit szorongatott.
— Mondom Mihály, vedd meg a koporsót. Eltemetjük a feleséged. A pénzt kérd
el a tanácson. Tegnap voltak itt és mondták, ha kell pénz, adnak. Ha most van pénzed,
megmarad. Bánatunkban megisszuk. Nem igaz? A pénz mindig jó. A temetés után is
élni kell.
— Nem — mondta kurtán és hangosan. — Most nem iszunk.
— Muszáj inni. Kell az erő. Hosszú még a nap. Gyere hozzám, van egy kis szilva­
pálinkám.
Az asszony karonfogta Mihályt, és húzta maga után.
— Egyedül Vagyok hónapok óta. Ha eltemetted a feleséged, gyere ide. Lakhatsz
itt, amíg Vissza nem jön az uram.
— Megöl, ha hazajön.
— Nem fog megölni. Nagyot hall. Bolond is már. Azért ül a börtönben, m ert ami­
kor lopott, nem hallotta, hogy közelednek az udvaron. Nem tu d o tt lejönni a padlás­
ról. Mi van, Mihály, m it csodálkozol, te még nem loptál soha? Hát a paradicsom?
— Paradicsomot sohasem loptam.
— Rajtad meg Aladáron keresték.
Balog Mihály megivott egy pohár erős szilvapálinkát, és elindult megvenni a kopor­
sót. A szomszédos faluba ment. A kerte k alatti utat választotta — ez a közelebbi,
gondolta magában. „H a visszafelé jövök, elmegyek a harangozóhoz és a paphoz is.”
O tt, ahol a koporsót árulták — a kórház m ellett — .többen várakoztak. „N em
kellett volna ennyire sietnem, először a paphoz kellett volna mennem, utána a haran­
gozóhoz. A koporsót azután is megvehettem volna.”
Cipőjére nézett, a sár vastagon borította.
Amíg rá ke rü lt a sor, elment inni valamit — „mindegy, hogy m it, csak folyadék
legyen” , gondolta.
A kocsma előtt biciklik álltak egymásnak támasztva, az út szélén pedig, félig az
árokban, lovak bámultak, szekerek féloldalt dőltek a kerítés mellett. Félméter mély
ároknak tű n t ez, s hogy valóban nem húzódott igazi árok a kocsma e lő tt, mi sem
bizonyította jobban, hogy látszott az árok alján a reggeli sepregetés nyoma.
— Jó napot, Mihály. Jó napot, pajtás.
Aki megszólította, ujjatlan kabátban állt a pult mellett. Elöl hiányoztak a fogai, ha
nevetett, öregebbnek látszott, és alig lehetett ráismerni.
— Nem ismersz meg?
Megismerte.
— Én fuvaroztam haza a barátod koporsóját.
Mihály b ó lin to tt. Majd megkérdezte.
— Iszol valamit?
— Egy feles, egy pohár sör. Urizálunk. A sör kísérő . . .
Mihály megvette a sört, a féldeci pálinkát, magának szintén — már reggel úgyis
ivott — egy féldeci pálinkát kért.
— M iért nem szólalsz meg? — kérdi a fuvaros.
— Fuvar kellene . . .
— Koporsó?
— Az.
— Visszük. Annyit, amennyit csak kell. Szállítottam már én hármat is egyszerre.
A lovaknak kell az abrak, nekem meg — m utatott az italra — megint kell az abrak.

15
 A fuvaros a mellére ü tö tt és nevetett. — Mindenkinek kell az abrak, he, csak an­
nak nem, akinek a koporsót visszük. így van?
— fgy-
— Szállítottam én már három koporsót is. A ló bírja, a szekér bírja. Nekem meg
mindegy, mit viszek.
— A feleségem halt meg.
Balog Mihály már tegnap óta szerette volna így elmondani baját. Erre a mondatra
készült. Eddig még senkinek sem mondhatta így meg. A vonaton egyszer már majdnem
kicsúszott a száján, de úgysem figyeltek volna rá. A fuvarosnak mondta először.
— Gyorsan kellene. Délután temetjük.
— A h a .. . Hát a k k o r igyunk, hogy el ne szálljon az erőd. Egészségedre.
Balog Mihály iv o tt, és beszélni kezdett. — Szép temetést akarok. Nem olyat, mint
az Aladáré volt. Szebb koporsót. Ha lenne időm az udvart is lehomokoznám. Azt
akarom, hogy a reformátusoknál is harangozzanak. Gyászkocsit is akarok.
— Gyászkocsi? Minek az? Több a kiadás. Minek a drága koporsó, a legolcsóbbra is
ráírják a nevét. A legdrágább is beszakad, elkorhad, porrá válik. Minek feleslegesen
költekezni? Meg aztán: a legolcsóbb koporsó is drága.
Balog Mihály az üres pohárra nézett. — A papot már úgysem tudom kifizetni. A ko­
porsóra elég csak a pénzem. Meg arra, hogy a fuvarost kifizessem. Ha marad még
Valami, azért pálinkát veszek.
— Nem látja azt senki: olcsó, nem olcsó. Ismerted a szolgabírót? Tudod, aki a régi
világban volt szolgabíró. A z t a pocakost, akinek annyi almája volt, mint égen a csillag,
meg ö t lánya. A legolcsóbb koporsót vették neki. En vittem ki a tanyára. El is akad­
tam vele a homokon . . . Na szóval, lehet azért vették a legolcsóbbat, mert nem volt
pénzük, de lehet azért, m ert egész életében zsugori vo lt az öreg. Eldugta a bort a
lánya elől. Nem tu d n i. Nézd, ha engem temetnek el, nekem mindegy. Ilyen vagy
olyan koporsó. M ert a koporsó az mindenhogyan koporsó, a sör meg mindenféle­
képpen sör. Az egyiket megiszom, a másikba meg belefektetnek. Na, szóval, csak azért
mondom. Neked is mindegy. Nem igaz?
— Nekem mindegy.
— Na látod. Iszunk még egy felest, aztán beszélek a koporsóssal, nyomunk neki
egy húszast, ideadja a legolcsóbbat, utána még ihatunk is valamit. Ne keseregj, pajtás.
Minden úgy tö rté n t, ahogy a fuvaros mondta. Feltették a szekérre a koporsót, és
elindultak. A fuvarosnak csak egy lova volt, a szekere valamivel szélesebbnek látszott,
m in t a többi szekér. Szélesebb volt, de alacsonyabb.
— Kotyog az egyik kerekem , meg kéne csináltatni, de nincs pénzem. A koporsót
így is elbírja.
— Jó, hogy veled találkoztam . Nagy az ismeretséged.
— Aha, Marci, a koporsós haver.
Mindketten elöl ü lte k a szekéren. Az ülésdeszkán a foltozott és lyukas szalmazsák
megkeményedett, Balog Mihály rátette a tenyerét.
— Tehetnél már új szalmát a zsákba.
— Nincs. A parasztoknak már nincs, a közösből meg csak lopni tudok. Pedig,
mennyi kellene. Egy ö lle l, vagy még annyi sem?
Elhagyták a falut, az országutat két oídalt platánfák szegélyezték, az árnyék és a
fény játéka pettyezte a hátukat.
— Jöttél már it t este? Olyan sötét van a fák alatt, hogy az ember csak az orráig lát.
Egyszer már belementem az árokba is.
Balog Mihály most már nem szólt. A fuvaros szeretett beszélni, s ha ivott, folytatta
megállás nélkül.

16
 — Te Mihály, már a m últkor is akartam kérdezni valamit. Te nem vagy olyan
cigány, m int a többi. Úgy értem : az anyád vagy az apád magyar volt.
— Cigány vagyok.
— Jó, jó. Én is az vagyok félig-meddig . . .
— A nagyapám mesterember volt. Bádogos.
— Megfoltozta nagyanyád rossz fazékjait, és megcsinálta apádat.
A fuvaros nevetett. Aztán Mihályra nézett.
— Te tudsz írni, olvasni. Hol tanultad meg?
— A betonúton.
— A betonúton? Hát o tt van iskola?
— A m ik o r dolgoztam, volt. Este tanultunk. Én egy év alatt megtanultam . . .
— Hát én már nem tudnék. Nem fog a fejem — a fuvaros az ostornyelével a homlo­
kára ü tö tt — , pedig számolni tudok. A pénzt megszámolom.
A fuvaros újra nevetett. Hosszabb ideig nem szóltak egymáshoz. Balog Mihály a
fuvarosra nézett, aki egyre mélyebbeket lélegzett, s úgy tűnt, hogy a feje megnőtt,
megduzzadt. Köhögni kezdett.
— Mindennap gyötör ez a nyavalyás köhögés — nyögte alig hallhatóan. Imbolyogva
lelépett a szekérről, és leült az árokpartra. Előrehajolt, a könyökére dőlt. A levegőt
sípolva vette, a háta hullámzott az erőlködéstől. — Egyszer megdöglök — mondta.
Balog Mihály leszállt a szekérről, megállt a fuvaros mellett.
— Fáj valami?
— Nem, csak a levegő. Nehezen veszem a levegőt.
A fuvaros láthatóan elgyengült, a könyöke behajlott, és arccal előre bukott. Aztán,
ahogy az árok lejtett, a hátára fordult. Balog Mihály megijedt, mert a fuvaros mered­
ten, élettelenül nézett az ég felé. Leguggolt mellé és az arcát figyelte. „Ez a végét
járja” , gondolta.
Felállt, nekidőlt a platánfa törzsének, és a bal kezével a szekéroldalát fogta meg.
A szekér éppen o tt állt. A koporsóra nézett. Egyik fele árnyékban volt, a másik felét
sütötte a nap. Csillogott a teteje, s mintha valaki tü kö rre l világított volna — összébb
húzta a szemét. A koporsó oldalán még elolvasta: C irok Rozália, é l t . . . , de tovább
nem olvashatta, mert eltakarta a betűket a koporsó oldalához te tt széna.
„M ennünk kellene, itthagyom a fuvarost. Majd magához tér. Biztosan sokat ivo tt.”
Ahogy fellépett a szekérre, a fuvaros is fe lü lt az árokban. Mihályt nézte és úgy
egyenesedett fel. Haját hátrasimította, ujjatlan kabátját leverte, válláról pedig letépte a
darabokban lógó kabátbélést, és mintha mi sem tö rté n t volna, fellépett ő is a szekérre.
— Mehetünk.
— A templomnál állj meg.
— Szar, amikor az ember nem kap levegőt. Szar, én mondom. A legszarabb halál,
am ikor felakasztják az embert. A keresztrefeszítés vagy az agyonlövés ehhez képest
I kismiska. A m ikor levegő nincs, és az ember melle szétszakad. Ismerek egy embert,
I itt a faluban, valamikor tánctanár volt, most pedig olyan rohamai vannak, mint nekem.
Azt mondja, hogy ő mindennap meghal egyszer. És mégis él. Egész nap csak ül, ül . . .
A ló lehajtott fejjel lépkedett, a fuvaros előredőlve fogta a gyeplőt. Ahogy beértek
a faluba, harangszót hallottak. Idős asszony állította meg a szekeret, és megkérdezte,
hogy k it visznek a koporsóban. Megmondták, hogy senkit sem visznek.— A kkor ki
halt meg? — A feleségem — feleli Balog Mihály. — Szegény— mondja az asszony, de
Mihály látta az arcán, hogy nem ismerte a feleségét.
A harangszó abbamaradt.
Pedig Balog Mihály büszke le tt volna arra, hogy amikor viszik a koporsót végig a

17
falun, harangoznak is. Az emberek kiállnának a kapuk elé,és levennék a kalapjukat,
az asszonyok keresztet vetnének, és amíg a szekér el nem távolodik, figyelnék őket.
— Reggeli misére harangoznak — találta ki Balog Mihály gondolatait a fuvaros.
— Arra.
A katolikus templomnál álltak meg. Balog Mihály leszállt.

71 l i in " in n
— Várj meg.
— Ha a fuvar felét kifizetnéd, most már úgyis it t vagyunk.
Balog Mihály a templommal szemben levő kocsmára nézett, és odaadta a fuvardíj fe­
lét.
— Itt hagyod a koporsót? Ha a ló megijed?
— Oldalra állok. Csak egy felest, meg egy sört iszom. Nyugodt lehetsz pajtás.
A papot nem találta a sekrestyében. A harangozó az asztalt törölgette.
— Menjen föl, a tisztelendő úr az orgonát javítja.
Balog Mihály életében először já rt templomban. A hűvösség, a félhomály, az o ltá r É
rendje, a rózsaillat tetszett neki. Már régebben is gondolta, hogy ilyen lehet a tem p- —
lom. Az o ltá r e lő tt megállt, és nagy szentképen akadt meg a szeme. Gyönyörű kékruhás E
nő nézett rá. Virágot ta rto tt a kezében. Az oltáron nagy könyvet látott kinyitva.
Félve lépett a szőnyegre. A sekrestyés, aki alacsony, picike ember volt és dadogott,
utána szólt, hogy menjen föl a karzatra. A szőnyegről lelépett a padok közé. Lassan és
félve lépett, de a köveken így is hallatszott cipője talpának a koppanása. Megfogta az
egyik pad végét, és az ablak felé fo rd u lt. Az ablak m ellett szentképek sorakoztak.
„Keresztrefeszítések, a keresztek alatt asszonyok és katonák. Ezt mondta hát a fuvaros
az imént, a keresztrefeszítést. Pedig szörnyű halál az.”
Hátul szobrokat lá to tt. Az egyik szobor széttárt karokkal állt, ruhája végig betakarta
az alakját. A másik— a két szobor egymással szembenállt— jobb kezében kis gyermeket
ta rto tt és mosolygott. Ahogy a szobrokat nézte, egyszerre orgonaszó hallatszott.
Majd hirtelen abbamaradt. A karzatra nézett. O tt fekete ruhában mozgott valaki.
— Tisztelendő úr — szólt hangosan. A pap hátrafordult és lenézett a karzatról.
— Jöjjön fel, vagy várjon meg a sekrestyében.
Balog Mihály a kopott falépcsőkön felment a karzatra.
— A feleségem halála m iatt jöttem .
A pap abbahagyta a munkáját és felnézett.
— Ma lesz a temetés.
— Tudom.
— Az a baj, hogy fizetni nem tudok . . . Elfogyott a pénzem.
— Nem is kell fizetni.
— De én szeretnék.
— Szeretne?
— Igen. Ha el tetszik mondani délután azt a szép beszédet, én azt ledolgoznám.
— Hogyan?
Ledolgoznám. M ert voltam én már a betonúton is, meg az állami gazdaságban, most
meg útépítésen Vagyok. Sokféle munkát el tudok végezni. Bármit.
A pap gondolkodott. Végighúzta a kezét az orgona billentyűin. Száját szorosan
összezárta, és Balog Mihálynak úgy tű n t, hogy gondolkozik.
— Kosarat tud kötni?
— Kosarat? Igen. A feleségem is tu d o tt, a feleségem karoskosarakat is tu d o tt kötni.
Én meg jobban szeretem a nagyobbat.
— Nagyobb kellene.
— Későre jár már. Ősz van, nehéz lesz vesszőt szedni. De azért nyugodt lehet.
Kötök kosarat. . . Hány kellene?

18
 — Kettő, három.
— Kettő, három.
Balog Mihály vár egy kicsit, a pap nem válaszol, nem kérdez, hol az orgonára, hol
ránéz.
— A zért nincs pénzem, mert a feleségemet rongyokba nem temethetem el, még
ha cigányok vagyunk is. Aztán a koporsót is meg kellett vennem, a fuvarost is ki kell
fizetnem. Egy lite r pálinkát is veszek, m ert amire hazaérek, o tt lesznek a sírásók.
A pap felhúzta a reverendáját és odaült az orgona elé. Várt még egy kicsit, figyelte
Balog Mihályt. Dúdolt valamit, majd belevágott Balog Mihály mondataiba.
— Maga erős ember. Isten mindent elrendez.
Lejött a karzatról, végigment a padok között, az oltár e lő tt ismét megállt. A sek­
restyés figyelte.
— M it akar?
— Semmit.
— Hát akkor?
— Semmit sem akarok. Mondanék valamit.
— Mondja.
— Mennyiért kezdene most harangozni?
— Most? Minek?
— Itt a koporsó a templomkertben.
— Mi közöm a koporsóhoz? Üres.
— Igen.
— Hát akkor minek harangozzak? Minek?
— A feleségemnek.
— Majd ha temetik.
— Fizetek magának valamit. Itt a kocsma szembe . . .
— Nem lehet. Most nem lehet harangozni. A tisztelendő úr a holnapi misére készül.
Sok vendég lesz. Körmenet.
— A zért harangozhat.
— Értse meg, nem lehet.
— Nem lehet.
— Nem.
— Másnak lehet?
— Kinek?
— Másnak.
— Másnak lehet, de ha a koporsó üres, nem kezdek harangozni. Hova gondol,
ember?
A nagy, nehéz ajtót alig tudta kinyitni, amikor kilépett a sekrestyéből. A tem plom ­
falnál szemébe vágott a napfény. ,,Hogy én erős ember vagyok? Alig látok a fáradtság­
tó l.”
— Rosszul vagy? — kérdezte a fuvaros, aki a szekere m ellett várta. — Igyál valamit.
— Nem kell, nem kell, legyint bosszúsan Mihály.
A templomra nézett, a torony tetejére, a keresztig. Nyakán kisimult a bőr, mutató­
ujját végighúzta az árcan.
— Nem szólnál a sekrestyésnek?
— Minek?
— Hogy harangozzon.
— Nem ismerem a sekrestyést.

19
 — Szólj neki, harangozzon! Szólj neki, fogd meg a gallérját és rázd meg. Harangoz­
zon !
Balog Mihály megfogta a szekér oldalát, két kézzel szorította. Rázni szerette volna
idegességében.
— Töröld meg a hom lokod, mert fo lyik róla a víz.
Felléptek a szekérre, s a rossz úton a koporsó együtt rázódott a szekérrel. Mihály
hátranyúlt és megsimogatta a koporsót. A fuvaros észrevette.
— Tudod, mennyi koporsót szállítottam én már?
— Nem.
— Én sem. Meg sem tudnám számolni. Ne fogdosd, nem lesz semmi baja. Ha rázó-
dik, rázódik, a széna úgyis megvédi.
Balog Mihály kabátujjával megtörölte izzadt szemét, és a karját összébb húzta a
mellén.
— Ráz a hideg. Mihály. Vacogsz, pajtás.
Balog Mihály k é rt egy cigarettát a fuvarostól.
A szekér megállt, rágyújtottak. A fuvaros szólalt meg először.
— Ne csinálj nagy felhajtást. Temesd el az asszonyt, ne csinálj felhajtást. Úgysem
tudsz olyan temetést, m int amilyet a nagy embereknek szoktak. Tudsz? Nem tudsz.
Jobb a temetésen minél hamarabb túllenni. Utána kell egy új asszony.
— Nem kell.
Balog Mihály megmarkolta a fuvaros vállát, és rázni kezdte.
— Jó, jó, ha nem kell, nem kell . . .
Hazaértek.
A koporsót a fuvaros vette le, meg az az asszony, akivel reggel beszélgetett Mihály.
— De könnyű ez a koporsó — mondta az asszony. Pontosan olyan, mint Aladáré.
— Azért olyan — válaszolt a fuvaros — , mert pontosan olyan, mint az Aladáré.
A koporsót a szoba közepén az asztalra helyezték.
— Menj ki — mondta az asszony Mihálynak.
Am ikor kiment, a fuvaros meg az asszony az ágyról felemelte a halottat, és a koporsó­
ba tette. Rárakták a koporsó fedelét. Mihály az ajtó e lő tt állt, és hallotta a neszeket,
a koporsó fedelének koppanását. Tudta, hogy valamit még el kell végezni, amikor
k ijö tte k a szobából. Szólt a fuvarosnak.
— Lecsavaroztátok?
— Nem. Nem csavaroztuk le.
— Pedig le kellene . . .
— Ha valaki megnézi, akkor megint csavarozol?
— Ki nézné meg?
— Bárki.
— Jól van, lecsavarozom, csak várjunk egy kicsit. A fuvart kifizeted? Ha pár fillérrel
többet adsz, lecsavarozom, és az udvarra is kihozom. Ne legyen vele dolgod délután.
— Nem kell kihozni az udvarra. A ladárt sem kellett. A temetés e lő tt kell csak ki­
hozni.
— Jó, én csak mondtam.
— A kkor visszamész?
— Kérdezd meg, a telepen nem akarja-e valaki megnézni.
— Nincs a telepen senki. Elmentek. Elmentek inni.
Balog Mihály az asszony után k iá lto tt. Az előbb ő te tte be a fuvarossal a feleségét
a koporsóba. — Nem akarod mégegyszer megnézni? — Az asszony in te tt a fejével,
hogy „nem ” .
— Mihály, te nézd meg utoljára.

20
I

A fuvarossal bement a szobába. A fuvaros könnyedén leemelte a koporsó fedelét,

várt egy kicsit.
— Látod, ha most tudnál imádkozni, imádkoznál. De nem tanítottak meg imádkoz­
ni.
— Nem.
A fuvaros kinézett az ablakon. A függönyön át a tóra látott.
Balog Mihály felesége kezét nézte, a fekete harisnyába bújtatott lábát. Észrevette,
hogy a harisnyát rosszul húzták fel a lábára. A halott arca megváltozott reggel óta.
Reggel nem látta a fogait, most pedig teljesen . . . A fekete kendő megcsúszott az
arcán. „Ennyire sovány volt, ennyire sovány.”
— Hát ilyen a halál — mondta a fuvaros, csak azért, hogy megtörje a csendet. —
Nem akarsz betenni valamit a koporsóba? — kérdezte sürgetve Mihályt.
Eszébe ju to tt az a kardigán, amit nemrég hozott a feleségének, és aminek annyira
megörült. Keresni kezdte.
A szekrényben nem találta, az ágy alá is benézett. „ A kardigánt ellopták.”
— Tegnap lopták el.
— Mit?
— A kardigánt. Várj egy kicsit, átszaladok a szomszédba.
Az asszony, akinek börtönben ült a férje, nyugodtan válaszolt. — Nem láttam, sem­
miféle kardigánt nem láttam.
Visszament a szobába.
— Nincs.
— Jól van, akkor lecsavarozom.
Kiment az udvarra. „Jó lenne leülni, mert a temetésen rosszul leszek.”
Leült a fal tövébe. Előtte bokor hajladozott, mögötte a fák rezzenéstelenül álltak,
s azon túl a tó hullámzott. „N agy tó ez, csak most látom, hogy milyen nagy.”
Felállt, lement a tó szélére, és megmosta az arcát. Messziről piszkosa színe, de ami­
ko r markába vette a vizet, láthatta a tenyerén a bő rt is a víz alatt.
Megmosdott, frissebbnek érezte magát, csak a dereka fájt.
„ A lábaimat is megmosom.”
Lehúzta a cipőjét, és a lábát belelógatta a vízbe.
— Sikerült —■mondta mögötte a fuvaros.
Majd a pénzt kérte.
— A kabátomban van.
A fuvaros lenyúlt a földre, felvette a kabátot, a belső zsebből kivette a pénzt. Szá­
molt, aztán újra benyúlt a zsebbe, és letette a kabátot.
Mire Balog Mihály felhúzta a cipőjét, a fuvaros már elment. „ A sírásóknak itt kellene
már lenni” , gondolta.
„ A pálinka, gyorsan hoznom kell a pálinkát.”
Rohant a földúton, sietett, porzott a föld a lába nyomán. Cipője orrával belerúgott
a kiálló földkupacokba. Hiába mosakodott meg, újra csak izzadni kezdett. „Ilyen
szégyent, ha ideérnek, és nem tudom megkínálni ő ket.”
A boltban csillogott a padló az olajtól. Majdnem elcsúszott. A kályhában fogódzko­
d o tt meg.
— Egy lite r pálinkát kérek.
— Egy lite r pálinka.
S aztán benyúlt a kabátja belső zsebébe. Nem találta a pénzt. Minden zsebét végig­
kutatta. Megtapogatta a nadrágját, a kabátját.
— Ha nincs pénz, nincs pálinka.
Tudomásul vette.

21
 Tanácstalanul á llt a bolt közepén. Indult volna a pult felé is, meg a kijárat felé is.
Hirtelen eszébe ju to tt a fuvaros. ,,Még a szeme sem állt jó l.”
Emlékezett rá, hogy am ikor lejött a házától a földútra, a fuvaros szekere o tt állt
az asszony háza m ellett.
Árnyékba fu to tt, a hátán csuromvizes le tt az ing. Átlépett a keskeny árkon és a fa­
sorban ment tovább. „íg y hátha nem veszik észre.”
— Megölöm. Megölöm . . .
A telepen nem látta a fuvarost.
— Hol van? Hol van? Hol van a fuvaros?
Kinyitotta a bicskáját, és úgy közeledett az asszony házához.
— Hol van a fuvaros?
— Már régen elment — szólt az asszony. Behúzódott az ajtó mögé, és lassan be­
húzta maga után.
— Az ajtónak rohant, kirántotta. Nekim ent az asszonynak, és kilökte az udvarra.
— Hol a pénz? Elloptátok a pénzemet. Megyek a baltáért, m indenkit megölök.
A baltát kézbe vette, de már nem volt ereje felállni. Rábukott a fára, amit még
felesége hordott oda halála előtt. A fák közé becsúszott a baltája és a bicskája is.

Arra ébredt, hogy valaki megrántotta a kezét, és a szájába nyom ott egy bögrét. —
Igyál — mondta az az asszony, akit az előbb még meg akart ölni.
— Rossz a színed. Egyél valamit.
— Nem kell semmi.
A hideg víztől jobban le tt. Felállt, az ing rátapadt a hátára.
— Mindjárt i t t a pap, kelj fel. Lekefélem a hátad. Kihozzuk az asztalt az udvarra.
Szédült, mindenbe beleegyezett. Kabátját levetette és kirázta. Utána megállt az aj­
tóban. Tébolyodott te kin te té tő l megijedt az asszony, és újra vizet ita to tt vele.
„Csak estig bírjam még k i.”
„ A temetés után lefekszem a fasorba, és örökké aludni fogok.”
A háza elől láthatta, hogy a fasornál, az óriásira nőtt akácok alatt, befordult két sze­
kér. Az egyiken ü lt a pap és piros-fehér színű ruhában egy gyerek. Mindkét szekéren
a kocsis egyedül ü lt elől.
A másik szekéren a kocsison kívül nem ü lt senki.
Két feketébe ö ltö z ö tt öregasszony és m ögöttük két férfi jö tt a ház felé.
A két öregasszonynak széket te tte k az udvarra, és leültek rá. Az egyikférfi pedig
közelebb jö tt Balog Mihályhoz.
— Aladár mellé ástuk a sírt. Ahogy bemegyünk a temetőbe, jobbra. Nem tudtunk
veled beszélni, vá rtu n k reggel. Szép helyen lesz a sír.
Balog Mihály az udvar közepén állt, köszönt a papnak, aki bement a szobába, és ha­
mar vissza is jö tt. A z imént érkezett két fé rfi bement a házba, a koporsót kihozták,
és te tté k az udvar közepén levő csupasz asztalra.
A pap — asztal nem lévén — egy széket te tt maga elé. Aztán hoztak asztalt is.
Közben a telepről is jö tte k . Részegen, piros arccal álltak meg az udvaron. Akikkel
együ tt utazott az éjjel, a kerítés mellett álltak meg. A nagydarab, szál fate rmetű Ernő
m e lle tt o tt állt a lány is, aki az utasfülkében lelökte magáról.
Közelebb ment a koporsóhoz. Valahonnan harangszó érkezett hozzá, de azt hitte,
hogy csak képzelődik, m ert nem volt bizonyos benne.
Öntudatlanul, tébolyodottan nézett maga elé. Haját felfújta a szél. Elolvasta a kopor­
só feliratát: C iro k Rozália, é l t . . . tovább megint nem tudta olvasni, m ert a betűk

22
összefolytak a szeme előtt. Jól tudta, hány évesen halt meg a felesége, ő mondta meg
a koporsósnak, amikor ráírta.
„O lyan ez a felirat, mint egy névtábla. Az utolsó névtábla. De nem az utolsó, m ert
a fejfa az utolsó. Igen, de hol van a fejfa?”
A pap imádkozott, ő pedig nyugtalanul nézett körül. Ahhoz a férfihoz lépett, aki
a sírral kapcsolatban tájékoztatta. A fejfa után érdeklődött.
— Megvan, o tt a szekéren . . .
— Milyen?
— Olyan, m int a katolikusoké.
— Kicsi, nagy, milyen?
— Kicsi. Majd valamikor, egyszóval, ha akarsz, csináltathatsz nagyobbat is.
Amíg a fejfa után érdeklődött, a pap imádkozott. A háza falánál vasutasruhában
megállt egy férfi. Sapkáját levette, és a kezével a sapka szélét simogatta.
A papot hozó kocsis mellé állt.
— Eljött?
A vasutas nem válaszolt.
— Csinos asszony volt — mondta újra a kocsis.
A vasutas elfordította a fejét. A kocsis nem tágított.
— Van egy hely mellettem, velünk jöhet a temetőbe.
A koporsót feltették a szekérre, ráfordultak a földútra.
Balog Mihály lezárta lakása ajtaját, az udvaron levő széket — ami nem volt az övé —
a ház hátához támasztotta.
Az első szekéren vitték a halottat, utána ment gyalog Balog Mihály.
A másik szekéren, a hátsó ülésen ült a pap, a gyerekkel, elől pedig a kocsis a vasutas­
sal.
Megint a kocsis kezdte a beszédet.
— Ősz van már.
A vasutas bólintott.
— Az.
— A kukorica még kint a határon, a krumplihoz még hozzá sem kezdtünk. Ma is
kaszálni kellett volna mennem. De hát a temetés m ia tt.
— Mi van a temetéssel? — kérdezte a vasutas. Nyugodtnak látszott, csak a szem­
golyói mozogtak megállás nélkül.
— Mi van a temetéssel? — kérdezte újra a vasutas.
— Semmi, csak mondom . . .
— Mit?
A vasutas őszülő hajához kapott, és úgy nézett a kocsisra. A szája, a hangja remegett
az idegességtől.
— Azonnal szállj le! — mondta a kocsisnak.
— Csak vicceltem. Viccelni lehet.
— Azonnal szállj le! — mondta mégegyszer elszánt hangon a vasutas. A m ögöttük
ülő pap és a ministráns gyerek semmit sem vett észre a beszélgetésből. A pap szunyó­
kált, a ministráns gyerek pedig az imakönyvet olvasta.
— Azonnal szállj le!
A kocsis megijedt, megállította a lovakat. — Ne tegezzen— mondta.
A vasutas kinyitotta a bicskáját. Széles pengéjű, nagy bicska. A kocsis nyakához
közelítette.
— M it akar?
— Szállj le, takarodj, vagy megöllek . . .

23
 A vasutas a kocsis oldalához nyomta a kést. Utána pedig a gyeplőt tartó karjába
döfte. A kocsis elengedte a gyeplőt, és leszállt a szekérről.
— Menj, te állat. Te á lla t. . . A kecskéket m iért nem hoztad, azokat, amivel elcsábí­
to tta d , te állat. Megvette neki a kecskét, hogy utána vele aludjon. Kecskés bakter . . .
A vasutas megfogta a gyeplőt, az ostort, és hajtotta a lovakat. Hallotta még a kiabá­
lást, de sietnie kellett, m ert lemaradtak az első szekértől. A papa kocsis után fordult,
és az arcán látszott, hogy nem é rti az előtte zajló összetűzést. A ministráns fiú neve­
te tt, mert többször hallotta már a vasutasról, hogy „kecskés bakter” .
A temető bejáratánál nagyot döccentek a szekerek. Alig mentek pár lépést, és majd­
nem beleléptek a lovak a sírba.
Levették a szekérről a koporsót. A pap énekelt és imádkozott. Odébb a temetőúton,
megállt az a két öregasszony, aki már a telepen is o tt volt. A zért jö tte k pár perccel
később, mert útközben hazasiettek, és gereblyét vettek a kezükbe. Hozzátartozóiknak
a sírját akarják rendbe tenni. De ezt a két öregasszonyt az egész faluban ismerték,
mivel minden temetésre elmentek.
,,A halált várjuk már mi is, azért járunk minden temetésre.”
Balog Mihály, amíg a koporsót leengedték a sírba, a pap m ellett állt meg. Hirtelen
olyan friss erőben érezte magát, mintha húszéves lenne. Mindent világosan látott,
világosan érzékelt. Csupán akkor fordult el, amikor rátették a kötelet a koporsóra,
és a kötél csúszása nyikorgó-súroló hangot adott. A pap pedig abbahagyta az imát, és
riadtan megszólalt.
— Vigyázzanak. Rosszul te tté k rá a kötelet.
A koporsó végén — ez a vége már majdnem beleért a sírba — megigazították a kö­
te le t, újra meghúzták. Kicsit ingerülten rántották meg, de már lassan és vigyázva
engedték le a koporsót. A pap egy darab földet dobott utána. Balog Mihály nem
hajolt le. Hiába érzékelt m indent világosan, hiába té rt vissza minden ereje, mindaz,
ami körülötte tö rté n t, valószínűtlennek tű n t számára.
„N e m igaz, nem lehet igaz, hogy a feleségemet engedték le, hogy nem láthatom
többé . . . ”
A földet, a kemény, sárga színű agyagos földet, megállás nélkül kaparták rá a kopor­
sóra. A két sírásó lihegése, b etöltötte a sír fö lö tti levegőt. A földet eligazították.
A fejfát leszúrták. Kicsike fejfa vo lt, alig látszott ki a földből. A fejfára rátették a
koszorút. Ugyanolyan koszorú v o lt ez is, m int az Aladáré.
A sírásók a temető szélén faágakat tö rte k, s szerszámaikat pucolva közeledtek vissza
a friss hanthoz.
— Gyere a szekérre — mondta az a kocsis Mihálynak, aki a koporsót hozta.
— Majd hazamegyek később — válaszolt.

6.

Megindult beljebb a tem ető dombja felé. A két idős asszony o tt gereblyézett. Az
egyik még napszemüveget is h o rd o tt, és úgy figyelte a közeledő fé rfit.
— Jó napot.
— Jó napot — mondta.
Balog Mihály megállt. Az öregasszony levette a szemüvegét.
— Rossz a szemem. Ha a nap a szemembe süt, nem látok. Jobb lenne már nekem is
a fűzfa alatt.
— Menjen haza — mondta a másik öregasszony Balog Mihálynak — , élőnek élő,
halottnak halott a barátja. Lehetünk még itt.

24
 Balog Mihály nem válaszolt. S az imént, amilyen gyorsan összeszedte magát, most
olyan gyorsan gyengeség fogta el.
Leült az út szélére, lábát kinyújtotta, és hátra, a könyökére dőlt.
— Megszokja az ember — folytatja a napszemüveget ta rtó öregasszony.— Az én
uram az első háborúban meghalt. A3 éve vagyok özvegy. A jó isten tudja csak az én
életemet. A jó isten. A fiam is meghalt. Tüdőgyulladásban. 930-ban, vagyis 1931-ben.
Az öregasszony visszatette a szemére fehér keretes napszemüvegét, amiről messziről
lehetett látni, hogy olcsón vehette.
A másik öregasszony szótlanul gereblyézett tovább. Csak akkor állt meg, am ikor
a szájával és az egyik kezével a fejkendőjét kötötte meg.
Balog Mihály felállt. Nem akart kimenni a temetőből, tudta, akkor el kell mennie
a felesége és Aladár sírja előtt is.
— Jó, hogy felállt— szólt ismét a napszemüveges öregasszony, — Ősz van m ár, a föld
meg igen hideg.
Eltávolodott az asszonyoktól, de nem ment messze. A temetőárokban teheneket
legeltettek. Alacsony sovány ember nézett ki a fasorból. Érdeklődve figyelt. Emléke­
zett még arra, amikor a rendőrök valami betörőt kerestek — ő is segített, és a tem ető­
ben találták meg. „Gyanús ez az alak.”
„Szólok hozzá és megnézem kicsoda.”
Az egyik kezében a tehén láncát fogta, a másikban egy botot. Azon gondolkodott,
hogy szólítsa meg.
Balog Mihály megelőzte.
— Nem tud a temetőből egy másik kijáratot?
— Másik kijáratot? Nem értem.
— Másik kijáratot. Igen. Ezen az úton nem akarok visszamenni.
Azt már nem tette hozzá, hogy fél. Fél a halottaktól, a feleségétől és Aladártól.
Még mindig élőknek gondolta őket Balog Mihály. „A m ik o r éltek, nem féltem így
tő lü k.” Már maga sem tudta, hogy mitévő legyen, hogy hova forduljon, kinek mondja
el: Aladár és a felesége halott ugyan, de ő mégis élőknek véli őket.
A kis sovány ember visszafogta a tehenet. Megrántotta a láncot, és az ijedtségtől
azért nem kezdett el futni, mert meglátta a tem etőútra forduló két öregasszonyt.
Elmentek Balog Mihály előtt, és nem mentek ki a tem etőből, hanem jobbra fordultak,
láthatóan azért, hogy egy másik sírt még megnézzenek.
— Ne féljen — mondta az alacsony embernek — , elég, ha én félek.
— Maga fél?
— Rosszul érzem magam. A fejem.
— M iért nem megy haza? K it keres itt?
— Senkit.
— Ha rosszul érzi magát. . .
Az alacsony ember nem folytatta. Elsápadt. Balog Mihály közeledett hozzá. Próbált
a szemébe nézni, kifürkészni a szándékát, de a közeledő férfi csak a földet bámulta.
Aztán leült egy lépésre az alacsony embertől. „Ez most a legbiztonságosabb, valakivel
beszélni, le ü ln i. . . ”
— Majd itt fogok hazamenni — mondta. — A temetőárkon keresztül.
— Itt lehet — válaszolta az alacsony ember.
A szőlőhöz vezető úton — tő lü k párszáz méterre — tehéncsorda ta rto tt a falu felé.
A tehenek kolompja egészen közelről hallatszott, majd ahogy távolodott a csorda,
úgy halkult el. Végül már csak az alacsony ember tehenének a szuszogása hallatszott,
amint harapta a füvet.

25
 — Láttam az im ént, hogy megint eltem ettek valakit — szólt az alacsony ember,
csak azért, hogy megtörje a csendet.
— Miből látta?
— Friss sír . . . most hántolhatták fél órája.
— Hová való?
— A tanyára.
— Melyik tanyára?
— A faluhoz tartozunk mi. A tanya itt van a Koportos mellett.
— Mi az a Koportos?
— Megálló, vasúti megálló. Semmi.
— Koportos. Még sosem hallottam.
— Azért Koportos — kezdte tudálékosan az alacsony tanyasi ember — , mert a
te m e tő mellett van. A tem etőben pedig sok a koporsó. El a tanyán egy fiatal tanító,
a ttó l hallottam. Látja amarra azokat a magas jegenyéket? Ilyen magas fák nincsenek
a környéken. Na, o tt a jegenyék alatt van a megálló.
A z alacsony ember szívesen és örömmel beszélt. Kíváncsi természetű volt. ,,Ki ez
az ember? Mit keres a temetőben?”
Elengedte a láncot, a tehén ugyanolyan nyugodtan és békésen legelészett tovább,
m in t amikor vezette.
— Tudja, idejárok legeltetn i. A feleségem kérdi is: Nem félsz a kísértetektől?
M ondom : Nem. A halottak a legbékésebb emberek. így van? Ha csak halottak lennének
a földön, hajjaj. . . A k k o r sose lenne semmi baj. Meg aztán egy halottat sem ismerek.
Idegen ez a temető nekem. Anyám még él, apám meg innen nem messze, a határon
tú l, Beregszászon nyugszik. O tt katonáskodott, o t t is halt meg. H allott már Bereg­
szászról?
— Beregszász? Még nem. Nem hallottam.
— Pedig ott ölték meg. Vagy megfagyott, m ert azt mondják, arra sokan megfagy­
ta k.
— Beregszászon? Hát ha i t t van a szomszédba, ahol mondja, akkor nem lehet olyan
hideg.
— Beregszászon te m e tté k el, de lehet, mire odaért, megfagyott. Nem tu d o tt to ­
vább jönni.
— Ahol nagy hideg van, azt a helyet Szibériának hívják.
— Annak, én is tudom , nyomoztam utána. Dehát senki sem tu d o tt közelebbit
m ondani. A tanyáról hárman pusztultak oda. Családosok, szóval visszatértek oda,
ahonnan elindultak: idegen nekem ez a temető. A lig ismerek valakit. Egy embert
nagyon jól ismertem, de azt is már holtában.
— Ki volt az?
— Nem hallotta Mihailovics Bertit?
— Nem.
— A z t, aki felakasztotta magát?
— A z t igen.
— Na. Nézze csak. Látja azt a fát? Eperfa. Erre akasztotta fel magát. Én vágtam le,
de m ár akkor meghalt. A kko rib a n nem is jöttem legeltetni. Szerencsére a temető
végébe tem ették el, arra meg nem járok.
— Nem?
— Nem.
— A z akasztás — mondja lassan Balog Mihály — a legnehezebb halál. Egy barátom
azt m ondta, hogy az akasztás csúnyább, mint a keresztrefeszítés.
— Nekem mondja?

26
 Balog Mihály jól ismerte Mihailovics Bertit. Sok földje volt, és napszámba já rt hozzá.
Csendes embernek ismerték, a kapura könyökölt, és úgy nézte az utcát. Kalapját a
szemébe húzta, és dúdolt. Nem szerette a hangos embereket. Akik fütyülve mentek
az utcán, azoktól megkérdezte, hogy „nem cserélnél sípot dudáért?”
— A feleségét nem ismerte? — kérdezte Balog Mihály.
— Nem. Csak egyszer láttam. A m ikor levágtam a bicskámmal az eperfáról,és siettem
a faluba, akkor a rendőrök hozták őt is. A feleségét. Olyan fekete asszonyság volt az.
Utána mondták nekem: az asszony miatt tette. Mert megcsalta. Valami agitálóval.
— Kivel?
— A k ik a téeszre agitáltak. Avval. Azóta már látták az asszonyt sínótóban is, mert
az agitáló vasúti ellenőr volt. Nagykutya. Azt mondta nekem a rendőr meg az orvos,
ha félórával előbb érek ’de, még életben láthattam volna. Nem tudhattam ilyet előre.
Ki gondol ilyesmire? Tudja m it csinált Mihailovics Berti hajnalig?
— Nem.
— Magolt.
— Magolt?
— Azt. Ahogy mondom. Magolt. Mégpedig p iríto tt napraforgómagot. O tt az eperfa
alja tele volt maggak K iköpött héjjal. De állítólag már készült az akasztásra. Tudja,
hogy azt is miből tudták meg?
— Nem.
— Abból, hogy magolt. Telemagolta a tem etőt. Hol it t magolt, hol o tt. És mindig
valamelyik fa alatt. Úgy látszik, az eperfa tetszett neki a legjobban. A felesége azt
mondta a rendőröknek, hogy minden este felment a padlásra, tepsiben m egpirította
a magot, és hozta a temetőbe.
Az alacsony tanyasi ember élvezettel beszélt. Ezt a történetet pedig számtalanszor
elmesélte már.
Balog Mihály oldalra fordult, felnézett rá és megkérdezte.
— A kko r nincsenek kísértetek?
— Kísértetek? A halott az sosem támad föl. A zt mondják, a lélek így meg úgy.
Meg anyám is mondta: éjszaka megjelent neki apám. Honnan az égből, mondom neki.
Mutassa meg már nekem is. Azóta is mutatja. Egyszer meg a feleségem mesélte: a fa­
luban lakó pap egyszer a Koportosnál szállt le a vonatról, s itt a temető m ellett ment
tovább hazafelé. Egyedül ment, gyönyörű holdvilág volt. Úgy vélte valami kattog
körülötte. Mintha valaki menne mellette. Körülnézett, nem látott semmit. Benézett
a temetőbe, de nem lá to tt mást csak a fejfákat. M ert a pap nem fél, a pap szent ember.
Tél volt, hó b o ríto tt mindent, a sírokat is. Elővette a zseblámpáját és világított, ekkor
sem lá to tt senkit. Továbbment, de a kattogás nem maradt abba. Újra elővette a zseb­
lámpáját és világított. Nem buta pap az — hiszen ismerheti maga is — , rájött, a zseb­
lámpája kattog a zsebében. Hozzáütődött a cigarettatárcájához. Úgy jö tt rá, hogy ami­
kor a zseblámpáját kivette a zsebéből, nem ka tto gott semmi. Szóval nincsenek kísér­
tetek még télen sem, pedig akkor szokott a legtöbb lenni. Figyelje meg. Sokkal több
a té li kísértet, m int a nyári, szóval én most anyámra gondolok, meg másokra, akik
annyi kísérteiét láttak már, de mindig csak télen. De tavasszal sincs kísértet, meg
ősszel sincs.
— Feltámadás sincs?
— Hát az még odébb van, mert azt mondják, meg azt tanítják az okosok, mi is fel­
támadunk egyszer. Ezért mondom, az még odébb van.
— Ha maga ilyen okos ember, mondja meg, tudok-e valahol vesszőt szedni?
— Vesszőt? Nincs. Azt augusztusban szokták szedni, de már ősz van. Már leszedték
még a gyükrit is. Kell a vessző a tengeriszárhoz, meg kosárnak.

27