Balogh László:

Rendszerváltás (?) Bulgáriában

1.a) A rendszerváltás előzményei

A magántulajdon és a szabad piacgazdaságon alapuló gazdasági viszonyok és az ezzel

összefüggő társadalmi-politikai érdekstruktúrák szinte teljes egészében eltűntek a totalitárius
időszakban. Mindezzel megszűntek a civil társadalom fejlődésének előfeltételei és a garantált
szabadságjogokkal rendelkező állampolgár státusza.

A civil társadalom előfeltételeinek felszámolása a politikai demokrácia végét is jelentette,

amit felváltott a pártállami monopolisztikus hatalom. „Lenyelte" a társadalmat és blokkolta az
érdekek, szükségletek és akaratok szabad kifejezését, különösen pedig a társadalom politikai
érdekeinek és preferenciáinak kinyilvánítását.

A kikényszerített szellemi és ideológiai uniformizálás megbénította a szabad gondolkodást és

a nemzet alkotóképességét, különösen az értelmiségét, amely a társadalmi változások motorja.

A totalitárius „kultúra" mélyreható következményeivel a társadalmi tudatot eltorzító

legártalmasabb tényezőnek bizonyult s a rendszerváltás időszakában (1989-1996) az
ideológiai és politikai pluralizmus, valamint a demokratikus politikai kultúra kialakulásának
egyik legfontosabb akadálya.

Társadalmi nézőpontból a „kiegyenlített" életszínvonal önzéshez, kiterjedt felelőtlenséghez és

a tehetséges emberek motiválatlanságához vezetett. Ez a társadalmi egyenlőség természetesen
azt jelentette, hogy egyesek „egyenlőbbek" voltak másoknál. Egy új, kasztszerű, trichotom
társadalmi szervezet alakult ki. Az első csoportot a nómenklatúra csúcsa alkotta, amely
korlátlanul és ellenőrzés nélkül használhatta saját egyéni érdekeinek megfelelően az állami
tulajdont. A második csoport az állami és párthivatalnokok köréből állt, ide értve néhány
értelmiségit is, akik különösebb erőfeszítés nélkül tudtak viszonylag jó életkörülményeket
biztosítani maguknak a társadalmi javak újraelosztásában élvezett előnyeik birtokában. És
végül a rendszer margójára szorult többség, akiknek a társadalmi termék „morzsái" jutottak.
Legtöbbjük a szegény mezőgazdasági térségekből emelkedett fel és vált a „pszeudo-
urbanizált" társadalom részévé.

Mindaddig, amíg elegendő nemzeti termék állt rendelkezésre ahhoz, hogy a pártállam
felügyeletével e három fő társadalmi csoportnak szétosszák, az anyagi javak relatíve kielégítő
mennyisége biztosította a rezsim bizonyos szintű legitimitását. Más közép-európai
országokhoz képest Bulgária gazdaságilag erősen elmaradott volt; főleg agrárnépességgel
rendelkezett, s csak viszonylag kis létszámú burzsoáziával és középosztállyal, valamint
vékony értelmiségi réteggel. Mindez lehetővé tette a kommunista pártnak, hogy a rezsim
legitimitását a társadalom legszegényebb rétegeinek támogatására alapozza; az olcsó orosz
nyersanyagok segítségével viszonylag rövid idő alatt iparosítson, kifejlessze a tömegoktatás
rendszerét és óriási állami és pártapparátust építsen ki. Meg kell említeni a bolgárok sajátos
viszonyát az oroszokhoz és a pánszlávizmust, ami szintén kedvezett a bolsevik rezsim
bevezetésének. Ma a demokrácia számára különleges problémát jelent az, hogy
legitimitásának megteremtése érdekében – a diktatúrához viszonyítva – igen rövid idő alatt
kell bebizonyítania nagyobb gazdasági hatékonyságát és előnyeit.
Következésképpen a totalitárius uralom egészen új szociálpszichológiai, intellektuális és
politikai környezetet hozott létre. Az elmúlt negyvenöt év alatt sikerült szinte teljesen
lerombolni a régi, fejletlen kapitalista piacgazdaságot és parlamenti demokráciát. Ezért a
politikai demokrácia, és különösen a pluralista pártrendszer alapvető gazdasági, szellemi és
politikai feltételeinek helyreállítása hosszú, ellentmondásos, konfliktusokkal és zavarokkal
terhelt periódus lesz. Nem lehetetlen, hogy ez bizonyos körülmények között autoritárius
uralom alatt zajlik le. A totalitarianizmus gazdasági, kulturális, pszichológiai és politikai
struktúráinak lebontása nagy erőfeszítéseket, ismételt reformokat és helyes politikai döntések
sorát kívánja, s próbára teszi a társadalom türelmét.

l.b) Rendszerváltás bolgár módra

Az 1989 őszi bulgáriai társadalmi-politikai folyamatok alapvetően evolúciós jellegűek voltak,

nélkülözték a társadalmi bázistól induló széleskörű forradalmat. Az alternatív-ellenzéki
szervezetek, mozgalmak gyengesége, a bolgár társadalom általánosan alacsony politikai
kultúrája és a „totalitárius kultúra" következtében a rendszerváltás megindításában
meghatározó szerepet töltött be a BKP reform-kommunista szárnya (P. Mladenov, D.
Dzsurov, A. Lukanov és mások). Ezek a személyek vezető pozíciókat foglaltak el a hatalmi
elitben, hiszen pl. Mladenov és Dzsurov PB-tagok voltak, egyúttal előbbi a külügy-, utóbbi
pedig a honvédelmi miniszteri funkciót is betöltötte. Velük szemben állt a T. Zsivkov
irányította csoport, amely elbizonytalanodva és félelmek közepette ugyan, de kitartott a régi
koncepció mellett. 1989. november 10-én – a hadsereg támogatásával és M. Gorbacsovval
előzetesen egyeztetve – a reform-kommunista szárny vértelen puccsal eltávolították a párt
főtitkári és az államfői funkcióból T. Zsivkovot s egy előzetesen egyeztettt forgatókönyv
szerint újraosztották egymás között a legfelső hatalmi funkciókat: P. Mladenov lett az
államfő, Lukanov a miniszterelnök, A. Lilov a BKP vezetője, Dzsurov pedig megtartotta
korábbi miniszteri pozícióját. Az új elit azonban korántsem volt reformelkötelezett, sokkal
inkább a totalitárius modell addigi alapjainak s ezzel párhuzamosan saját pozícióik megőrzése
érdekében indították el a fordulatot. A fokozatosan megerősödő politikai pártok és
mozgalmak azonban – az általuk ösztönzött és legtöbbször általuk is vezetett sorozatos
tömegakciókra támaszkodva (1989 decemberétől 1990 márciusáig) – egyrészt elérték, hogy
kezdődjenek „kerekasztal-tárgyalások" Bulgária jövőjéről, másrészt ezek eredményeként azt
is, hogy rövid időn belül tartsanak szabad parlamenti választásokat.

Bulgáriában a novemberi fordulat után indult csak meg az ellenzék szerveződése, pártokba,
mozgalmakba tömörülése. A pártpluralizmus formális struktúráit viszonylag gyorsan vissza
lehetett állítani. Eltűnt a kommunista párt alkotmányos monopóliuma. A pre-kommunista
időszak „történelmi" pártjai újrakezdték tevékenységüket, és számos új párt és politikai
szervezet alakult. Ezek alapvetően egyes vezetők és társaik körül létrejött új típusú
csoportosulások „klientelista" pártjai voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek „névleges"
pártok, amelyek elnevezései (kezdve a klasszikus liberális, konzervatív, szociáldemokrata,
kereszténydemokrata stb. nevektől a teljesen újakig) vagy az ország megtagadott politikai
hagyományaira hivatkoznak, vagy nyugati mintákat másolnak. E pártok mögött nem álltak
világos érdekekkel azonosítható fontos társadalmi csoportok. Hiányoztak az egyértelmű
ideológiai meghatározások, gyakorlati tapasztalataik és szervezeti struktúráik.

Mindez elsősorban a civil társadalom és az állampolgárok politikai aktivitásának feléledését

tükröző spontán folyamat volt, nagy kezdeti lelkesedéssel és a demokratikus változások iránti
elkötelezettséggel. A válságok és a rezsim hanyatlása előhívták a parlamenti demokrácia és a
piacgazdaság nyugati modelljei felé mutató változások iránti általános és absztrakt igényt. Ez
indokolja a legaktívabb társadalmi csoportok gyors politikai reorientációját, például az
értelmiségieknek és a városi lakosságnak az ellenzéki pártok és mozgalmak felé fordulását.

A többi kelet-európai országhoz hasonlóan a pártpanoráma kiformálódásának első szintje

Bulgáriában is túlzottan ideológiai jellegű volt, a kommunizmus-antikommunizmus vonal
mentén, a kommunista párt mellett vagy ellen. Ennélfogva az első lényegi törésvonal
ideológiai természetű volt. Az első ellenzéki pártok és csoportok legfontosabb egyesítő
eszméje az antikommunizmus volt. A korai ellenzék ideológiai platformjának két vezérlő
motívuma az 1956 és 1989 között hatalmon lévő Zsivkov és a hozzá közel álló felső
nómenklatúra megbuktatásának igénye, és a kormányzati struktúrában a kommunista
dominancia megszüntetésének követelése volt.

Az ellenzéki pártokat és koalíciókat e vonatkozásban egy olyan ideológiai faktor befolyásolta,

amely fokozatosan egybeterelte az egyaránt változást akaró, de egyébként eltérő érdekű,
társadalmi státuszú és iskolázottságú embereket. A kommunista párt hatalomból való
eltávolításának igen általános, de gyakorlati szempontból rendkívül fontos ügye háttérbe
szorította az ellenzéki pártok és társadalmi bázisaik közötti különbségeket. Ez az egységes
törekvés bizonyos fokig ideiglenesnek bizonyult, de erős befolyáshoz juttatta az ellenzéki
csoportokat az első szabad választásokig tartó periódusban és a hatalom átvételében.

Az antikommunizmus mögött azonban fokozatosan utat talált egy másik, rejtettebb motívum
is. Ennek hátterében azon „marginális" társadalmi csoportok követelései és törekvései álltak,
akik kívül rekedtek a „pártokrácia" rendszerén és keresték a visszavágás lehetőségét
(különösen az egykori burzsoázia tagjai és a politikai üldözöttek), vagy túl gyorsan akartak
felemelkedni a hatalmi hierarchiában (elégedetlen, türelmetlen és gyakran lumpenizálódott
rétegek). Más szóval, a párttörésvonalaknál egyre nagyobb szerepet kezdett játszani egy új
felosztás a „bentiek" és a „kintiek" között mind a kommunista párt elleni harcban, mind pedig
az ellenzéken belül. Bulgáriában nagyon tipikus volt, hogy az antikommunista ellenzék
irányítói között nagy számban voltak egykori kommunisták, akik a régi rezsimet szolgálták,
többen a titkosrendőrség ügynökeként. A lengyel, csehszlovák vagy magyar gyakorlattól
eltérően, a bolgár ellenzéknek nem volt több éves múltja a rezsim elleni küzdelemben.
Bulgáriában az ellenzék a kommunista párton belül fejlődött ki és csak később önállósodott.

Ez a tény további törésvonalakat hozott létre a régi rezsim áldozatai és elnyomottjai, valamint
a „konvertált" volt kommunisták között.

További bolgár sajátosság, hogy a „renegát" kommunisták saját legitimációjuk érdekében az

ellenzék extrém antikommunista csoportjainak élére törekedtek, kiszorítva néhány olyan
pártvezetőt, akiket az előző rendszerben üldöztek.

Az új posztkommunista pártok és csoportok a rendszerrel szemben és a hivatalos

intézményrendszeren kívül alakultak meg és csak fokozatosan nyerték el legitimitásukat,
foglalták el helyüket. Ebben a fájdalmas folyamatban egyszerre zajlottak a parlamenten kívüli
tömegmegmozdulások és a kemény „kerekasztal"-tárgyalások. A kommunista párt hatalmi
pozícióit lépésről-lépésre vették át a pártpluralizmus bevezetésével (a párt monopóliumának
megszüntetésével, a szabadságjogok kivívásával, az elnyomó törvények hatályon kívül
helyezésével, a munkahelyi pártszervezetek felszámolásával, választásokkal stb.). A bulgáriai
folyamat evolúciós jellegű volt, nélkülözte a társadalmi bázistól induló „bársonyos"
forradalmat. Ehelyett a megállapodásokra, a békés tömegkampányokra és a kommunista párt
által felkínált engedményekre épült. A kommunista párt új, reformer vezetői szintén ebben a
folyamatban remélték legitimálni magukat, mint a változások fontos tényezői, miközben
szerették volan megőrizni kezdeményező szerepüket és vezető pozíciójukat.

Az új politikai pártoknak számtalan feladattal kellett szembenézniük. Rövid idő alatt

reflektorfénybe kerültek, létre kellett hozniuk struktúráikat, aktivistákat kellett toborozniuk és
programokat kellett készíteniük. A kommunista párt még létező befolyása miatt ez nagyon
nehéz feladat volt. A demokratizálódás a felsőbb szinteken erőteljesen bontakozott ki, de a
folyamat nagy része a „függöny mögött" zajlott. Így a pártstruktúrák kialakítása és a pártok
tömegkapcsolatainak fejlődése csak korlátozottan haladhatott előre.

1.c) A politikai-hatalmi viszonyok alakulásának főbb csomópontjai

Bulgáriában csak az 1989-es novemberi fordulat után indult meg az ellenzéki erők tényleges
szerveződése, pártokba, mozgalmakba tömörülése. 1989 decemberében alakult meg a
Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) elnevezésű politikai gyűjtőmozgalom, amely
különböző eszmei és politikai csoportokat tömörített:

A Bolgár Kommunista Párt (BKP) olyan korábbi, illetve akkori tagjai, aki valóban szakítani
akartak a totalitárius modellel és a demokrácia és a piacgazdaság mellett kötelezték el
magukat. Ebben a szárnyban a „Peresztrojka" és a „Demokrácia Klubja" rendelkezett a
legnagyobb befolyással, s ide tartozott a mozgalom egyik legismertebb személyisége, Zseljo
Zselev is, aki a Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) vezetője lett.

Az ún. történelmi pártok, amelyeket a politikai üldöztetéseket túlélő egykori vezetők, tagok
szerveztek újjá. Közülük a Szociáldemokrata Párt, a Bolgár Földműves Népi Szövetség
(BFNSZ), a Demokrata Párt és a Radikális Demokrata Párt élvezte a legnagyobb társadalmi
támogatottságot.

Olyan politikai csoportok, amelyek illegalitásban és nagyon szűk értelmiségi s munkás

bázisra támaszkodva már 1989 novembere előtt is működtek (pl. a „Podkrepa" Szakszervezet
és az Ekoglasznoszt).

Önálló politikai erőként szerveződött meg Ahmed Dogan ismert ellenzéki filozófus
vezetésével a török kisebbség érdekeit képviselő Szabadságjogi Mozgalom (SZM) 1990
januárjában.

A novemberi fordulat után a Bolgár Kommunista Pártban is komoly változások indultak meg.
Létszáma ugyan egymillióról félmillióra csökkent 1990 első felére, az új pártelnöknek, Anton
Lilovnak azonban sikerült együtt tartania a három fő szárnyat – a reform-kommunistákat, az
ortodox kommunistákat és a szociáldemokratákat – a reform-kommunista centrum
vezetésével. Később a nevét Bolgár Szocialista Pártra (BSZP) változtatta.

Az első szabad parlamenti választásokat 1990 júniusában tartották meg. Az egykamarás

Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe a BSZP (211) és a DESZ (144) küldhette a legtöbb
képviselőt. A taktikai hibák, a gyenge falusi bázis, a választási kampány rövidsége és a
csekély anyagi erőforrások magyarázzák egyfelől a DESZ „csak" második helyét. Másfelől a
kommunista utódpárt legális és illegális pénzügyi forrásai és elsősorban a falvakban
megmaradt hatalmi túlsúlya biztosította a BSZP győzelmét. A magas parlamenti küszöb (4%)
miatt az említett pártok mellett csak a BFNSZ (8,03%) és a SZM (6,03%) szerzett képviselői
helyeket. A Bolgár Szocialista Párt – abszolút többsége ellenére, a társadalmi feszültségek
előzetes levezetése érdekében – saját jelöltje helyett kompromisszumként elfogadta a
lemondott Petr Mladenov helyére az ellenzék által támogatott Zselevet államfőnek, nem
sokkal a parlamenti választások után.

Az 1990. szeptember 17-én megalakult tiszta szocialista párti kormány ellentmondásos és

következetlen gazdaságpolitikája komoly életszínvonal-csökkenést és magas inflációt
eredményezett. Az erősödő társadalmi elégedetlenség hatására 1990 decemberében koalíciós
kormány (BSZP-DESZ) alakult, a koalíciós partnerek közötti, illetve azokon belüli
áthidalhatatlan elvi-politikai ellentétek miatt azonban képtelen volt egyértelmű gazdasági és
szociálpolitikát folytatni. A DESZ-en belüli viták annyira elmérgesedtek, hogy 1991
júliusában szétesett a mozgalom. Az 1991 októberi parlamenti választásokon már külön listán
indultak a korábban egységben lévő csoportok:

– a DESZ „mozgalmi" szárnya tömörítette a Demokrata Pártot, a Radikális Demokrata Pártot,

továbbá más olyan erőket, amelyek a társadalmi fejlődés radikális útját konzervatív, liberális,
illetve monarchista értékek alapján támogatták;

– a DESZ Centrum a nyugat-európai szociáldemokrata és zöld-alternatív értékek talaján állt (a

Szociáldemokrata Párt és az Ekoglasznoszt egy része adta e csoport magját);

– a DESZ liberális szárnya liberális és zöld-alternatív eszmei vonalat követett (pl. a Zöld Párt
és a Klubok a Demokráciáért Szövetség tartozott ide);

– az 1990-es választások után néhány kisebb politikai csoporttal kiegészülve 1991 júliusában
a Bolgár Földműves Népi Szövetség is különvált.

A választásokat 34,36%-kal a DESZ mozgalmi szárnya nyerte meg, de nem sokkal maradt el
mögötte a BSZP és hat kis szövetséges pártjának koalíciója (33,14%). A változatlanul 4%-os
választási küszöb mellett az említett politikai erőkön kívül csak az SZM (7,55%) került be a
parlamentbe. Az 1992 januárjában megtartott elnökválasztás is megerősítette ezt a helyzetet,
ugyanis a DESZ „mozgalmi" szárnya és a DESZ Centrum közös jelöltje, Zselev szerezte meg
a győzelmet.

A parlamenti választásokon győztes DESZ „mozgalmi" szárnya által alakított tiszta kormány
sem tudott úrrá lenni az elvi-politikai ellentéteken, így gazdaság- és szociálpolitikája –
hasonlóan a korábbi kormányokhoz – következetlen volt. Az instabil gazdasági és politikai
helyzet hatására 1994. december 18-án újra az urnák elé szólították a választópolgárokat. A
kialakulatlan választói magatartás és a kormányzati politikával való elégedetlenség
eredményeként ismét fordult a kocka: a legsikeresebben a BSZP vezette Demokratikus Bal
elnevezésű koalíció szerepelt (43,5%), megelőzve a DESZ „mozgalmi" szárnyát (24,23%).
6,51%-kal bejutott a törvényhozásba a Demokrata Párt és az (Egyesített) Bolgár Földműves
Népi Szövetség koalíciójaként létrehozott Népi Unió is. Jelentősen megerősödött a bolgár
vállalkozói réteg egy részét tömörítő Bolgár Vállalkozók Blokkja (4,72%). A Szabadságjogi
Mozgalom viszont valamelyest visszaesett, ugyanis nem tudott döntő fordulatot elérni az
etnikai kérdésben.

A Demokratikus Bal alakított kormányt, független szakértők bevonásával. Ennek sem sikerült
azonban napjainkig kivezetnie az országot a gazdasági válságból és megszilárdítania a
demokratikus intézményrendszert. Ez egyrészt a BSZP említett irányzatainak vetélkedésével,
másrészt a párt- és civil szervezeti struktúra kialakulatlanságával magyarázható.
A jelenlegi gazdasági válság és a mélyülő társadalmi törésvonalak bátorítják a szélsőséges
pártokat, amelyek a növekvő elégedetlenségre kettős szlogennel válaszolnak: egyrészt
követelik a piacgazdaság gyors kiépítését és a rendszerváltást (akár tekintélyuralmi
eszközökkel is), másrészt ellenállást hirdetnek a „vadkapitalizmussal" szemben. Ezáltal
növekszik a pártrendszer polarizáltsága és konfrontációs jellege. Az etnikai problémák szintén
hozzájárulnak a konfliktusok mélyüléséhez és a polarizációhoz.A totalitárius időszakban a
keresztény bolgárok és a muzulmán törökök között felgyülemlett ellenszenv és konfliktusok a
kilencvenes években elemi erővel törtek felszínre. Tapasztalhatók végül a lelki és szellemi
válság jelei is. A totalitárius lelki elnyomás lebontása egy különlegesen összetett és
ellentmondásos folyamat. Még nagyon hosszú időt igényel a totalitárius időszakból származó
sztereotípiák, mint például a gyűlölködés, az osztályellenség keresése, a fenyegetés, a lelki és
politikai erőszak felváltása olyan liberális és demokratikus értékekkel, mint a tolerancia, a
párbeszéd, az eltérő vélemények elfogadása.

2. A gazdaságpolitika fontosabb jellemzői

Bulgáriában a rendszerváltás időszakában (1989-1996) következetes, a szabadversenyes

piacgazdaság kiépítésére irányuló gazdaságpolitikáról nem beszélhetünk, amely elsősorban az
instabil politikai helyzettel magyarázható. Egyértelműen igazolja ezt az, hogy 1995 végén a
GDP-nek csupán 35%-át adta a magánszektor. Összehasonlítva ezt pl. Csehország vagy
Lengyelország adataival, akkor egyértelmű a lemaradás, hiszen mindkét ország esetében a
magánszektor részesedése 1995 végén már elérte a 70–80%-ot.

1995 végén Bulgáriában kb. 350.000 hivatalosan bejegyzett magáncég működött, amelynek
hozzávetőlegesen 70%-a kereskedelmi jellegű volt. Ez azt jelenti, hogy az ipari vállalatok
többsége továbbra is állami tulajdonban volt, még mindig a bürokratikus, egyáltalán nem
hatékony államigazgatási tulajdon volt túlsúlyban.

A bolgár gazdaság helyzetét jellemzi az alábbi táblázat is:

A táblázat adatai alapján mindenekelőtt az állapítható meg, hogy – összhangban a privatizáció

terén tapasztalható lemaradással – a munkaképes lakosság többsége az iparban és az agrár
jellegű ágazatokban foglalkoztatott. Összehasonlítva a legfejlettebb ipari országokkal, de még
a gazdasági modernizációban élenjáró kelet-közép-európai államokkal is, látható, hogy a
foglalkoztatottak többsége nem a szolgáltatási szférában dolgozik, pedig a fejlettségnek, a
minőségi színvonalnak ez az egyik legfontosabb fokmérője.

A gazdasági életben tapasztalható visszaesést jelzi az is, hogy 1991-ben 11,7%-kal, 1992-ben
7,3%-kal, 1993-ban pedig 2,4%-kal csökkent a bolgár gazdaság GDP-je. Csupán 1994-ben
(1,4%) és 1995-ben (1,6%) figyelhető meg lassú javulás. Ugyanakkor pl. Csehországban és
Lengyelországban 1994-95-ben 4-5% körüli volt a GDP.

A bolgár gazdaság problémáit jelzi továbbá az is, hogy a kilencvenes években állandósult a
magas munkanélküliség. Így pl. 1993 végén 21,4%; 1995 végén pedig 19,8% volt.

Mindezek a tényezők még instabilabbá tették a politikai-hatalmi viszonyokat. Nyugodtan

megállapíthatjuk tehát, hogy a politikai életben tapasztalható ellentmondások szorosan
összekapcsolódtak a gazdasági életben megfigyelhető következetlenségekkel.
Bulgária a kilencvenes években továbbra is első számú külgazdasági partnerének
Oroszországot és néhány más szovjet utódállamot tekintette. Ugyanakkor felerősödött a
német, a görög, az olasz, a macedón és az amerikai vonal is. Igazolják ezt az alábbi adatok:

3. Etnikai kérdés

A hivatalos bolgár statisztikai adatok alapján Bulgária nemzetiségi megoszlása a következő

oldalon látható:

Amennyiben röviden visszatekintünk a totalitárius időszakra, akkor a következő fontosabb

összefüggésekre érdemes felhívni a figyelmet:

1. A hivatalos adatok (1957, 1975) alapján lényegében hosszú időn keresztül nem változott a
lakosság etnikai összetétele. Az össznépesség 92%-át alkották a bolgárok, de mellettük
jelentős számú etnikai kisebbségek is találhatók. Az ország északkeleti és délkeleti részében
élő törökök őseit a 15. és a 18. század között telepítették Bulgáriába s a hivatalos felmérések
5-600 ezerre becsülték lélekszámukat (az összlakosság kb. 5-6%-a).

A hozzávetőlegesen negyedmilliós cigányság (az összlakosság kb. 3-4%-a) elszórtan élt az

ország különböző részein, de pl. Szófiában és környékén jelentős településeik voltak. Az
örmények, a zsidók, a görögök, a románok, a tatárok és más nemzetiségek aránya, lélekszáma
elenyésző volt.

A totalitárius időszakban a hatalmi elitek erőteljesen és tudatosan törekedtek az etnikai

kisebbségek erőszakos asszimilálására. A kollektív jogok – pl. a törökök esetében a területi
autonómia – garantálását mindvégig megtagadták s az egyéni jogok (pl. az anyanyelv szabad
használata) is csak korlátozottan érvényesülhettek. Sőt, 1983-84 telén gyakorlatilag olyan
lépéseket tett a politikai vezetés, amelyek megtiltották az eredeti török nevek használatát, a
török nyelv családi alkalmazását és a mohamedán vallás és szokások szabad gyakorlását.
Ezek az intézkedések egyértelműen a török kisebbség erőszakos asszimilálására irányultak. A
törökök ezerszámra menekültek Törökországba, tovább erősítve a hagyományos bolgár-török
ellentéteket.

Az 1992-es hivatalos statisztikai adatok, továbbá nemzetközi kutatóintézetek felmérései azt

támasztották alá, hogy a török kisebbség aránya – az erőszakos lépések ellenére – már a
totalitárius időszakban is magasabb volt (kb. 11-13%), mint a hivatalos adatok. Nyilvánvalóan
az erőszakos asszimilációs lépések csökkentették ezt az arányt. Az 1992-es statisztikai adat
lényegében valósnak tekinthető.

A „török" fogalom nemcsak a korábban tárgyalt etnikai és mohamedán kisebbséget jelenti (a

kb. 10%-os arány), hanem a kereszténnyé lett török származásúakat, a mohamedán vallású,
bolgár ajkú, pomákokként ismert, szláv eredetű lakosokat, akik a görök határ közelében, a
Rodope hegységben élnek és a római katolikus hitre áttérőket is.

Egészen speciális a macedón probléma, amely túlmutat Bulgárián, de a bulgáriai macedón-

kérdés megértéséhez feltétlenül szükséges általános összefüggéseiben vizsgálni a kérdést.

A 19. század óta „Macedónia" és „bonyolultság": rokon-értelmű szavak. A térség lakossága

vegyes: macedónok, albánok, bolgárok, görögök, románok, zsidók, cigányok, törökök – ezért
van, hogy franciául a macédoine vegyes salátát (vagy átvitt értelemben vegyes felvágottat)
jelent, az olasz macedonia di frutta pedig gyümölcssalátát. A szerbek, a bolgárok és a görögök
egymással vetélkedve követelték maguknak Macedóniát, és ez a körülmény arra ösztönzi a
régió lakosait, hogy különálló nemzeti állam igényével lépjenek fel.

A macedón nemzeti öntudat a maga modern formájában fellelhető az egykori Jugoszláviához

tartozó Macedón Köztársaságban, valamint az Albániában, Bulgáriában és Észak-
Görögországban szétszórt macedón közösségeken. A magukat macedónoknak vallók
meggyőződése, hogy nemzet tagjai, a görögök ezzel szemben szláv nyelvű görögökként
emlegetik őket, azt állítva, hogy Macedónia egy régió görög elnevezése; s a görögökkel
együtt a bolgárok és a szerbek is állhatatosan tagadják különálló macedón nemzet létezését.

A macedónok igénye, hogy különálló nemzetnek tekintsék őket, szorosan összefügg azzal az
állítással, hogy létezik külön macedón nyelv. Valamennyi szláv nyelv egymás közeli rokona,
s a Macedónia egyes régióiban beszélt helyi nyelvjárásokat nehéz megkülönböztetni a
közvetlen szomszédok, a bolgárok és a szerbek használta nyelvjárásoktól. A macedónok
standard irodalmi nyelvének jellegzetes vonása azonos azzal, amely a bolgárt
megkülönbözteti a többi szláv nyelvtől. Ez a nyelv a Bitola Veles térség dialektusain alapul,
amelyek közel állnak a nyugat-bolgár tájszólásokhoz, mivel azonban a standard bolgár
irodalmi nyelv bázisa a kelet-bolgár dialektusok egész sora, a két irodalmi nyelv eléggé eltér
ahhoz, hogy a macedón különálló nyelvnek minősüljön.

A macedónok többsége görög-keleti (ortodox) vallású. A macedóniai egyház a nemzeti

büszkeség forrása, s a macedónok a 11. századi Sámuel császár pátriárkátusa folytatásának
tekintik, így tehát a szerb ortodox egyháznál régebbinek tartják. A görög-keleti világ többi
része azonban a macedóniai egyházat Tito és a jugoszláv kormányzat kreatúrájának minősíti,
s elutasítja elismerését. A modern macedóniai egyházat 1958-ban választották el a szerbiai
ortodox egyháztól, amikor is újjászervezték a hajdani ohridi pátriárkátust, és 1967-ben
önállónak nyilvánították. Jó viszonyban volt ez az egyház a kommunista hatóságokkal,
amelyek támogatták is, mert bástyának vélték az albán nacionalizmus és az iszlám állítólagos
veszélyével szemben.

A macedónok kisebb része muzulmán, főként szunnita, de vannak közöttük dervisrendbeliek

is. A muzulmán macedónokat pomakoknak, torbeseknek és poturoknak is nevezik. Az 1970-
es években olyan egyesületet alapítottak, amely felkarolta identitásuk ügyét, hogy megállítsák
az albán-mohamedán szomszéd kultúrájához való asszimilációt. A magukat macedón
muzulmánoknak – nem pedig törököknek – valló macedónok száma az 1953-ban regisztrált
1591-ről 1981-ben 3955-re növekedett.

Jóllehet a macedón rockzenekarok Nagy Sándort vallják nemzetük ősatyjának, az újabb

tudományos történelmi munkák szerint azonban hiteltelenek az olyan állítások, hogy a
macedón kontinuitás három évezred óta tart, és csupán arra szolgálnak, hogy nevetségessé
tegyék a macedónokat a nemzeti létüket egyébként is tagadó emberek szemében; a Macedónia
nevű régió elnevezés ugyan igen-igen régi, de az újkori macedónok Európa legfiatalabb
nemzetei közé tartoznak.

Az ún. macedón kérdés a 19. században került előtérbe, amikor is az oszmán-törökök

fokozatosan visszavonultak a Balkánról, és felvetődött a probléma, hogy a nemzetek között
határvonalakat alakítsanak ki Macedónián keresztül és Macedónia körül. Régi középkori
viszályok törtek újból felszínre, amikor a nemzeti érzés hevítette bolgárok, szerbek és
görögök maguknak követelték a régiót és nyilvánvalóan valamilyen meghatározatlan szláv
nemzetiséghez tartozó lakóit.

Ilyen körülmények között alakult ki a 19. század utolsó éveiben a macedón nemzeti öntudat.
A VMRO,vagyis az 1893-ban alapított Macedón Forradalmi Szervezet eredeti célja az volt,
hogy egységes Macedónia alakuljon, amely egy délszláv föderáció része lenne, Szerbiával és
Bulgáriával együtt. A macedónok nem a görök, hanem a szláv világgal vállaltak azonosságot
és a délszlávok közül leginkább a bolgárokkal éreztek rokonságot. 1903-ban Bitola és
Strandiza lakosai fellázadtak a törökök ellen; a felkelést úgy időzítették, hogy egybeessék a
görög-keleti naptár egyik fontos ünnepével. (Ezért nevezték Ilinden vagy Elijah-napi
lázadásnak.) A felkelést azonban hamarosan leverték az albán szabadcsapatok szolgálatait
igénybevevő oszmán hatóságok.

Macedónia végül a második Balkán-háború nyomán, 1913-ban szabadult meg a török

uralomtól, de azután felosztották az országot: a macedón terület kb. 50%-a Görögországhoz
került (Égei-Macedónia), kb. 40%-a Szebiához (Vardar-Macedónia) és mintegy 10%-a
Bulgáriához (Pirin-Macedónia). Égei-Macedóniának és Vardar-Macedóniának a bolgár
kultúrához vonzódó lakosai sokat szenvedtek, amikor a görög és a szerb kormányzat bosszút
állt a legyőzött bolgárokon. Közülük sok ezren menekültek át Bulgáriába.

Vardar-Macedónia 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia része

lett, jóllehet a délszláv államnak már az elnevezése is tagadta a macedón nemzet létezését. A
belgrádi kormány a két világháború között kíméletlenül folytatta az erőszakos asszimilálás
politikáját, és – akárcsak Koszovóban – igyekezett szerb telepesekkel benépesíteni a térséget.
A VMRO, amely addigra nyíltan forradalmi szervezetté alakult, Bulgáriától kapott
támogatást. 1934-ben a VMRO egyik terroristája, akit a horvát usztasa mozgalom támogatott,
meggyilkolta Karagyorgyevics Sándort, Jugoszlávia szerb királyát.

A jugoszláv macedónoknak a bolgárok iránt érzett rokonszenvét kioltotta a II. világháború: a

bolgárok elfoglalták a régiót, és megkísérelték egyértelműen bolgár jellegűvé alakítani. A
háború utáni Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elvitathatatlan nemzeti létet ígért a
macedónoknak, és a boszniai muzulmánoknak. Tito azért alapította meg a Macedón
Köztársaságot, hogy Jugoszlávián belül megteremtődjék a macedónok nemzeti otthona, a
macedón nemzeti törekvések központjaként. A görög kormányzat, abban a meggyőződésben,
hogy Tito terjeszkedni akar a Balkánon, sokezer görögöt telepített le Égei-Macedónában,
hogy gátat emeljen a minden macedónt magába foglaló nemzetállam megalakítására irányuló,
a népességben gyökerező törekvések elé. Közben a jugoszláv kormányzat pártfogolta az új
macedón nyelv kialakítását, és új, hivatalos macedón történelmet fogalmazott meg, amely
szerint a bolgár történelem nagyjai mind macedón hősök voltak.

A macedónok a szerb nacionalizmus újjáéledése óta ismét fenyegetettnek érzik magukat.

1992-ben azonnal követték Szlovénia, Horvátország és Bosznia példáját: kikiáltották
függetlenségüket, ezzel azonban kiszolgáltatták magukat a görög nacionalizmusnak. A görög
kormányzat attól tart, hogy szláv ajkú görögjei esetleg egyesülni akarnak a macedónokkal,
hogy nemzetállamot hozzanak létre. A macedón elnevezés használata körüli csetepaté nem
része tudós akadémiai vitáknak, de azért a „macedón kérdés"-ben most is ott lappang a
Balkán destabilitásának a lehetősége.
Bulgária legbefolyásosabb politikai pártjainak többsége az egységes bolgár nemzetállam
koncepciójának talaján áll. Eszmei-politikai programjaik és kilencvenes évekbeli politikájuk
egyértelműen ezt támasztja alá.

A Bolgár Szocialista Párt valamennyi dokumentumából hiányzik a nemzeti kisebbségek

megnevezése, csupán etnikai csoportok létezését ismeri el. Nem hivatkozik az általános
emberi jogokra, viszont a kisebbségi anyanyelvoktatást veszélyesnek tartja a nemzet
egységére nézve. Az anyanyelv tanulását és hagyományok követését nem szabad felhasználni
a nemzet megosztására. S ami talán a legfontosabb: „A Bolgár Köztársaság egynemzetiségű
állam és hivatalos nyelve a bolgár" – hangsúlyozza a párt jelenlegi programja.

A Demokratikus Erők Szövetsége s későbbi utódszervezetei is programjaikban a „külpolitika

önállósága" fejezetben érintették a nemzetiségi kérdést. Lényegében úgy fogalmaztak, hogy a
nemzetközileg megerősített emberi jogok és szabadságok elismerése az egyetlen stabil alap
arra, hogy Bulgária felépíthesse a nemzeti egység politikáját. Azok a megfogalmazások,
miszerint elismerik a legkisebb etnikai-vallási közösség jogát is arra, hogy megőrizze és
fejlessze etnikai és kulturális sajátosságait, egyáltalán nem jelenti a kollektív jogok
garantálását. Sőt, az egyéni jogok (pl. az anyanyelv szabad használata) sem sérthetik az
egységes nemzetállam koncepcióját.

A Demokrata Párt, a Petkov-vezette Bolgár Agrárszövetség, a Népi Unió és a Bolgár

Vállalkozók Blokkja Bulgáriát egyértelműen egynemzetiségű és vallású államként kezeli.
Csupán annyit tesznek ehhez hozzá, hogy fontos a bolgár népi és vallási hagyományok
megőrzése.

A „bolgár" pártok tehát egységesen az oszthatatlan bolgár nemzetállam koncepcióját

képviselik s realizálták eddigi politikájuk során. Nem hogy a kulturális és területi autonómia
bármely formáját tagadják, hanem az egyéni jogokat is csak rendkívül korlátozottan hajlandók
érvényesíteni. Ezek az elvek és ez a politika többségi támogatást kapott mindeddig a bolgár
etnikum részéről.

A Mozgalom a Jogokért és a Szabadságért programja érthetően nagy teret szentel a kisebbségi

kérdésnek. A párt olyan „szabad, polgári társadalom" kiépítését célozza, amely „minden
bolgár állampolgár jogait és szabadságát biztosítja", „... beleértve a kisebbségeket és a
kulturális, vallási közösségeket". Szükségesnek tartja az emberi jogokra vonatkozó
nemzetközi szerződések kötelező betartását, mert csak így biztosítható az országon belül
minden bolgár állampolgár jogegyenlősége. A program leszögezi, hogy a kisebbségek, a
vallási és kulturális közösségek létezése, szabad tevékenysége gazdagítja az ország kultúráját.
Szükségesnek tartja az alkotmány módosítását, mivel az a jelenlegi formájában nincs
összhangban az Európában a közösségek jogait érintő nemzetközi szerződésekkel. A program
megállapítja, hogy „az utóbbi évtizedekben a Bolgár Köztársaság Európában az emberi és
kisebbségi jogok durva megsértésének szimbólumává vált".

A fenti koncepciók általános jellemzője, hogy nem nevezi meg egyik nemzetiségi csoportot
sem, beleértve a legnagyobb lélekszámú törököt és a legproblémásabb macedónt.

A macedón kérdést, hogy léteznek-e macedónok vagy sem, egyik program sem veti fel. Ez a
nagy óvatosság és tartózkodás nemcsak a fenti pártokra vonatkozik, hanem más pártok is
agyonhallgatják a kérdést, elkerülik az állásfoglalást, kivéve néhány szélsőségesen
nacionalista pártot, melyek nyíltan hirdetik: a macedónok bolgárok. Valamiféle macedón párt
létrehozása Bulgáriában mesterséges és alkotmányellenes lenne, mivel tilos etnikai alapon
pártot létrehozni. Ma egyetlen bolgár párt sem veti fel annak lehetőségét, hogy el kellene
ismerni a Bulgáriában élő macedónokat mint kisebbséget. Ezért nincsenek adatok róluk a
hivatalos statisztikákban.

A bolgár parlament ülésein sokszor heves jelenetek játszódtak el. A hosszú tekintélyelvű
uralom után a parlamenti munkában tapasztalatlan ellenzék füttyszóval és lábdobogással
akarta elhallgattatni a törökpárti felszólalókat. Nagy vitát keltett, hogy a szocialista képviselők
bonyolult bírósági eljárás útján kívánták visszaadni a török kisebbség korábbi családi és
utónevét. A parlamenten kívüli pártok közül a Nemzeti Érdekvédelmi Bizottság és a Hazafias
Munkapárt vált a törökellenes bolgár nacionalizmus fő fészkévé. A törökellenesség groteszk
megnyilvánulásaként 1990. november 22-én kikiáltotta a Razgradi Boglár Köztársaságot. Ez a
lépés tiltakozás volt, mert a törvényhozás megengedte a bulgáriai törököknek, hogy a múlt
rendszerben kényszerrel bolgárosított család- és utóneveket ismét eredeti törökös alakjukban
viselhessék. A nacionalisták hisztériás hangulatot keltettek országszerte, az ún. török
asszimiláció elleni fellépést sürgetve. A bolgár parlament hosszú harc után, 1990. november
15-én engedélyezte bírósági eljárás nélkül a török nevek visszaállítását. A nacionalista
hisztéria azóta is folytatódott.

Felhasznált irodalom

Crampton, R.J.: A short History of Modern Bulgaria. Cambridge (etc.) 1987, Cambridge
Univ. press, 221 p.

Dellin, L.A.D.: The Communist Party of Bulgaria. In: Stephen Fischer-Galatis (ed.): The
Communist Parties os Eastern Europe. New York, 1979.

Der Exodus der Türken aus Bulgarien. In: Osteuropa, 39 Jg., Heft 10/1989, A 559-A 569. S.

Höpken, W.: Das Ende der Ära Zivkov oder Beginn einer neuen Politik? In: Südosteuropa,
39. Jg., Heft 1/1990. 1-35.S.

Jackson, M.R.: A crucial Phase in bulgarian Economic Reforms. Köln, 1988. Bundesinst. für
ostwissenschaftliche u. internationale Studien. 50.S.

Jelavich, C. et Jelavich, B.: History of the Balkans. Vol. 2.: Twntieth Century Cambridge,
Cambridge Univ. press, 1983.

Kosinski, L.A. (ed.): Demographic Developments in Eastern Eruope. New York, Praeger
1977.

„Pre-Ustrojtsvo" -Bulgariens reformvariante. In: Neue Zürcher Zeitung, 14. Jun. 1989.

Shilling, H.G.: Samizdat and Independent Society in Central and Eastern Europe. London,
MacMillan Press, 1989. 293. p.

Van den Berg, G.P.: Joint Party and Government Decrees in the USSR and other Socialist
Countries. In: Review of Socialist Law, Vol. 11., No. 1. 1985, 47-53.p.