Filozófia

Szöveggyüjtemény

Összeállította: Tóth Attiláné dr.

2012. On-line kiadás

www.arisztotelesz.hu
 Bevezetés

Részletek Hársing László: Az emberi cselekvés és gondolkodás filozófiai

alapjai c. könyvéből

Találkozásunk a filozófiával

Az ember nem választhatja meg szabadon azokat a társadalmi feltételeket, amelyek

között leéli életét. Beleszületik a történelmi lét egy sajátos helyzetébe, és felnőve
többé-kevéssé tevékeny alakítójává válik környezetének és önmagának is. Készen
találja az előző nemzedékek által megalkotott és felhalmozott anyagi és szellemi
javakat. Ezek bizonyos hányadát elsajátítja, hogy önmagát kibontakoztatva később
hozzá tudjon járulni új értékek termeléséhez. Az önmegvalósítás e folyamatában
óhatatlanul szembetalálja magát filozófiai kérdésekkel.
A világra való rácsodálkozás lendíti túl az ifjút a kötelességszerű tanulás
unalmán és csábítja gondolati keresésére. Iskolai tanulmányai során számos
tudomány alapjaival ismerkedik meg Ezernyi, gyakorlatilag jól felhasználható
ismeretet sajátít el. Rájön arra, hogy tudományos ismeretek bizonyos mennyisége
nélkül manapság aligha lehet eredményes gyakorlati tevékenységet folytatni, és az
életben eligazodni. A felnőtt kor felé haladva azonban egyre világosabb lesz előtte,
hogy a szaktudományok válaszai, noha pontosak és megbízhatóak, csak
részlegesek, az úgynevezett nagy végső kérdések felvetését és megválaszolását
elhárítják maguktól. A szaktudományos megismerés túlmutat önmagán.
Megválaszolatlanul hagy egy sereg olyan problémát, amely a környező világ és az
ember természetével, az ember és a világ viszonyával kapcsolatos.
Az emberi elme lépten-nyomos tapasztalja, hogy tudása korlátozott, azaz
tudatosul benne, hogy sok mindent nem tud. Amikor tudásának ezeket a „fehér
foltjait” rávezeti a megismerés térképére, problémákat fogalmaz meg.
A filozófiai problémák legjelentősebb csoportját az un. „mi” problémák alkotják.
Ilyenek: Mi az, ami elsődlegesen létezik? Mi alkotja a világ egységét? Melyek a
létezők alapvető osztályai? Melyek a létezők alapvető meghatározottságai? Mi a
törvényszerű? Mi a fejlődés? Mi az ember? Mi a tudat? Mi az igazság? Melyek a
társadalmi lét alapvető területei? stb.
„Mi” problémák a szaktudományokban is felmerülnek. Gondoljunk azokra a
kérdésekre, amelyre definíciók (tudományos meghatározások) megfogalmazásával
válaszolunk. A szaktudományokat azonban inkább az un. „hogyan” problémák
foglalkoztatják, hiszen a rájuk adott válaszok írják le az eseményeket és
folyamatokat. A fizikus elsődlegesen nem arra kérdésre keres választ, „Mi a
szabadesés? hanem arra Hogyan megy végbe a szabadesés?
„Hogyan problémák a filozófia területén is felmerülnek, de ezek
általánosságukban messze túllépnek a szaktudományos problémafelvetés keretein.
Filozófiai probléma például az Hogyan alakult ki az élet a Földön? Hogyan
emelkedett ki az ember az állatvilágból? Hogyan váltja fel az egyik termelési módot
egy másik? Stb.
A filozófiai problémák harmadik nagy csoportját a „miért” kérdések alkotják.
Amikor ilyen típusú kérdést felvetünk, az események feltételeire (okaira) kérdezünk
rá. Miért fejlettebb az élővilág az élettelennél? Miért haltak ki bizonyos növény- és
állatfajták? Miért alakult ki a tulajdon? Miért jött létre az elidegenedés? – mind
filozófiai szintű „miért” kérdések.
Sokan hangoztatják, hogy a filozófiai problémák örök problémák: Ez a
megállapítás többféleképpen érthető. Ha azt értjük „örök” jellegükön, hogy
megválaszolhatatlanok, akkor biztosan nincs szó örök problémákról, hiszen – mint
látni fogjuk – a legtöbb filozófiai problémára alternatív válaszok adhatók. Nem örökök
abban az értelemben sem, hogy nincsenek alávetve történelmi változásoknak, sőt
fejlődésnek. Számos filozófiai probléma csak az utóbbi évszázadokban vetődött fel.
Ilyen például az emberi szabadság és elidegenedés problémája. Örökök azonban –
legalább is többségükben – a filozófiai problémák a következő szempontból: a.)
Nagyfokú általánosságot mutatnak a történelmi változásokkal, főleg a rájuk adott
válaszok változatosságával szemben. b.) Minden nemzedéknek újra és újra szembe
kell néznie ezekkel a problémákkal, és végig kell járnia a válaszkeresésé útját.
A filozófiának, mint a megismerés sajátos formájának a tárgyát azok a
valóságos vagy valósággá átfogalmazható problémák alkotják, amelyek a világ és
benne az emberi lét értelmezése kapcsán felmerülnek. A filozófiai megismerésnek
két pólusa van: a világ, mint az ember környezete és benne az ember, mint a világ
sajátos létezője. Az ember el akar igazodni a világban, és önismeretre kíván szert
tenni. Ebben az orientációs folyamatban merülnek fel azok a kérdések, amelyekről
szólunk.
E problémák közül van egy olyan, amelyet kitüntetett szerep illet meg: „Mi az
elsődleges (az eredendő) a világon? Nem véletlen, hogy ezt a filozófia
alapkérdésének nevezzük, hiszen erre a kérdésre kifejezetten, vagy hallgatólagosan
minden filozófiának választ kell adni. Ez a válasz számos tekintetben eldönti a
filozófia jellegét, és – ha következetes filozófiával van dolgunk – a többi kérdésre
adott választ is befolyásolja,
A cselekvő ember abból a szinte megingathatatlan meggyőződésből vagy
előfeltevésből indul ki, hogy tevékenységének tárgyául szolgáló dolgok, események,
folyamatok tőle, mint cselekvő alanytól (szubjektumtól) függetlenül léteznek. Ritkán
tudatosul azonban benne, hogy az említett létezők tárgyakká (objektumokká) csak az
emberi cselekvés folyamán válnak. Az emberek számottevő hányada azonban a
valóságot – önmagukat is beleértve – létében esetlegesnek tekinti, mivel feltételezi,
hogy létének végső alapját nem önmagában hordozza, hanem egy abszolút szellemi
lény teremtménye vagy evilági megnyilvánulása. Mások ennél is messzebb mennek,
és filozófiai megfontolások alapján igyekeznek Kétségessé tenni a cselekvő
embernek azt a szerintük ösztönös vagy naiv meggyőződését, hogy létezik bármi is
önmagában, a tényleges vagy lehetséges tapasztalat határain túl.
Íme a valóság vagy a világ értelmezésének három lehetséges módja
(alternatívája). Az elsőt materializmusnak, a másodikat objektív idealizmusnak, a
harmadikat szubjektív idealizmusnak nevezzük. Ezek egyúttal válaszok a filozófia
azon kérdésére, „Mi az elsődleges (eredendő) a világon?”, vagy „Mi a lét alapvető
tartalma?”
E kérdésre adott alternatív válaszok mindegyike többé-kevésbé
összeegyeztethető a megismerés legmegbízhatóbb formájával, a tudomány konkrét
eredményeivel, hiszen ezen utóbbiak nem a valóság természetét, hanem annak
egyes részterületeinek szerkezeti felépítését és működésmódját kutatják. Ezért hiába
várnánk a szaktudományoktól, hogy a világ értelmezésében kimondják a döntő szót.
Ha az idealizmus a tudományos megismerés nyilvánvalóan összeférhetetlen volna,
már régen nem volnának idealista beállítódású, kiemelkedő tudósok.
Nemcsak a lét értelmezésének igénye késztet bennünket arra, hogy filozófiai
problémákkal szembesüljünk, hanem a valóság megismerése során felmerülő
nehézségek is. Ezek fejeződnek ki sűrített formában a filozófia második
alapproblémájában: ”Megismerhető-e a világ?”
Az emberi megismerés, mint a valóság szellemi elsajátítása gyakran
zsákutcákba téved. Sokan az emberi tudást kizárólag a tapasztalattal azonosítják, és
a gondolkodás teljesítményeit alábecsülik (empirizmus). Mások az elmélkedő
(spekulatív) ész teljesítményeitől várják a valóság végérvényes és kimerítő
megismerését (racionalizmus). Akadnak, akik a közvetlen belátás (intuíció)
valóságfeltáró erejében hisznek. Ellenfeleik a lépésről lépésre előrehaladó
(szisztematikus vagy diszkurzív) gondolkodástól várják a valóban megbízható tudást.
Nagyrészt ezek az egymással ellentétes megismerési beállítódások felelősek az
emberi megismerés időleges kudarcaiért. Ha tapasztalati tudásra van szükségünk,
ezt nem szerezhetjük meg elmélkedéssel. Gyakran túl kell lépnünk a tapasztalat
határain, és erre csak értelmünk ereje tesz képessé bennünket. A lépésről lépésre
haladó gondolkodás ritkán vezet gyökeresen új tudáshoz, de a tévedésnek a
megengedettnél nagyobb kockázatát vállaljuk, ha csak elménk közvetlen belátó
erejében bízunk.
A megismerés említett eljárásai sikeresek lehetnek, ha – legalábbis
elvileg – alkalmasak a vizsgált probléma megoldására. Más területeken azonban a
megismerés csapdáinak bizonyulhatnak. Gyakran azok, akik túlzottan bíznak
valamely eljárás eredményességében (dogmatizmus), a kudarc hatására tagadják a
világ megismerhetőségét (agnoszticizmus), vagy legalábbis kétségessé teszik
(szkepticizmus). A mindennapi tevékenység és a tudományos kutatás
előfeltevéseivel összhangban álló materialista megismerési szemlélet egyaránt
elutasítja ezeket a végletes álláspontokat, és a megismerés eljárásainak
érvényességét a megoldandó probléma jellege függvényének tartja. E szemléletmód
alapján nem állítjuk, hogy ismerjük a világot, de azt sem, hogy megismerhetetlen a
világ, hanem csak azt, hogy részlegesen és viszonylagosan igaz ismereteket
szerzünk róla, vagyis a világ megismerhető. Még pontosabban: egyre ismertebbé
lesz.

A filozófia, mint világkép

Ahhoz, hogy az ember személyiségét harmonikusan ki tudja bontakoztatni, ki

kell elégítenie szellemi szükségleteit. A művészeti és irodalmi alkotások befogadása
legalább annyira nélkülözhetetlen az ember szellemi gazdagodása szempontjából,
mint a tudományok bizonyos eredményeinek elsajátítása. Ezeknek a szellemi
értékeknek kölcsönviszonyát és a kultúra egészében elfoglalt helyét azonban csak
az és akkor láthatja helyesen, ha valóban jól megalapozott, a mindennapi élettel és a
tudomány eredményeivel összhangban álló filozófiát is magáévá teszi. A filozófiára
hárul ugyanis az a feladat, hogy a bennünket környező világról, vagy legalább is
annak a megismerés körébe vont területéről, mint egészről képet tárjon elénk.
Legalább ennyire jelentős az a feladata, hogy minden konkrét létezőben megragadja
az egyetemest, vagy legalábbis a szaktudományok horizontját meghaladó általánost.
Az emberi cselekvés és gondolkodás alakítása szempontjából valóban
hatékony filozófiák mindenkor tartalmaznak világképet. Ahhoz ugyanis, hogy a lét
természetének és megismerhetőségének a kérdésére megalapozott választ tudjunk
adni, általános képet kell nyújtanunk a világ felépítéséről és létalakzatainak
altozásairól. Világkép nélkül nincs teljes értékű, a gondolkodásban és cselekvésben
megbízható tájékozódást nyújtó világnézet.
Vannak, akik a józan észt tartják a világképalkotás legmegbízhatóbb alapjának
(Arisztotelész és követői). A materialista gondolkodók azonban mindenkor
megkívánták, hogy a filozófia nyújtotta világkép legyen összhangban a tudományok
mindenkori eredményeivel, hiszen a tudományos ismeretek mind általánosságuk és
mélységük, mind megbízhatóságuk és rendszerességük szempontjából messze
felülmúlják a mindennapi megismerés teljesítményeit.
A filozófiának, mint világképnek magára nézve kötelezőnek kell elismernie azt
a követelményt, hogy nem állít olyasmit, ami közvetlenül ellentmond a tudományok
mindenkori eredményeinek. Ezt a követelményt valójában csak az a filozófia teljesíti,
amely a tudományt tekinti az emberi megismerés legmegbízhatóbb formájának, noha
távol sem tévedhetetlennek.
E követelményből azonban nem következik, hogy ne alkotna olyan feltételes
állításokat, amelyek túllépnek a tudomány mindenkori kutatási szféráján. Mint a
tudományos gondolkodásban, a filozófiában is a tévedés kockázatával jár ez a
túllépés.
Vannak, akik túlhajtják a filozófia tudományosságának követelményét
(szcientizmus), és azt kívánják meg, hogy a filozófia csak olyasmit állítson, ami
tudományosan igazolt. Ennek elfogadásával azonban megfosztanánk a filozófiát
világképalkotó szerepétől, és a filozófiát az ismeretelméletre és a logikára
korlátoznánk.
Nem fogadható el az a felfogás sem, hogy a filozófia nem vizsgálhatja felül, és
nem bírálhatja a tudományos megállapítások egy részét, főleg akkor, ha ezek maguk
is feltételes jellegűek. A tudományok művelői is alkotnak filozófiai hipotéziseket. Ezek
természetszerűleg nem válnak bírálhatatlanná pusztán azért, mert kiváló tudósoktól
származnak.
A mondottakból következően a világkép mindenkor általános tudás abban az
értelemben, hogy átfogja a világnak a megismerés számára mindenkor hozzáférhető
legszélesebb dimenzióit, a csillagos égtől a mikroobjektumokig, a Földet benépesítő
kultúrák sokféleségétől a mindennapi életünk egyszerű eseményéig. De nemcsak
horizontálisan széles ez a kép, hanem tudósít a valóság mélységi szféráiról is,
bepillantást nyújt a mikroobjektumok világába éppúgy, mint a távoli történelmi
múltba. Számot ad a jelenről, sőt a lehetséges jövőről is van mondanivalója.
A világkép megbízható ismeretanyagát főleg a szaktudományokból meríti, de
egyben túl is lép ezeken az ismereteknek a körén, noha ekkor is igyekszik a
tudományok eredményeivel összhangban maradni.
Nem felelne meg feladatának, ha nem törekedne egységes és áttekinthető
valóságábrázolássá kerekíteni a szaktudományok általános, de gyakran mozaikszerű
eredményeit. A világnak az ember gyakorlati tevékenysége szempontjából jelentős
töredékéről akar tudósítani, és e bonyolult közegben eligazítani, miközben el is
vonatkoztat bizonyos, az egész megértése szempontjából kevésbé jelentős
részletektől, és csak a valóban általános és lényeges összefüggések kiemelését
tartja feladatának.
 Miközben a világkép megalkotására törekvő filozófiai gondolkodás arra
kényszerül, hogy túllépjen a tudományok mindenkori eredményein,
megállapításainak megalapozottságában és pontosságában szükségképpen
mögöttük marad. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen annál nagyobb a tévedés
kockázata, minél szélesebb és minél mélyebben fekvő összefüggések
megragadására törekszünk. Ez a „fordított viszony a tudományos megismerés
általános jellemzője
A világképalkotás, mint a szakjellegű tudáson való túllépés, mindenkor
erőteljesen gondolati alkotó tevékenység és ebből következően magában rejti a
különböző megközelítési irányokba való haladás lehetőségét, mely gyakran
alternatív (egymást többé-kevésbé kizáró) világképek megalakításához vezet.
Ez méginkább világos lesz előttünk, ha meggondoljuk, hogy a világkép
nemcsak valamiféle terepszemle, eligazodási céllal folytatott tájékozódás a környező
világban, hanem egyúttal az ember boldogulási (önmegvalósítási) esélyeinek
latolgatása is. A világ az ember számára nem pusztán készen talált alternatív
lehetőségek tárháza, hanem olyan cselekvési tér is, amelyben az ember szeretné
magát otthon érezni.
Minden filozófia azonban bevallottan vagy hallgatólagosan mindenkor
világnézet. Az is világnézeti álláspont, ha valaki legalábbis részben elutasítja magától
a természettel, a társadalmi és egyéni léttel kapcsolatos alapvető problémákat. Az
értéktételezéstől átfont, belsővé tett és nekünk valóvá formált világképet nevezzük
világnézetnek.

A filozófia főbb ágai

A filozófia az egyik legősibb tudományos igényű gondolkodási forma. Korban

legfeljebb az ókori aritmetika és geometria egyidős vele.
Számos későbbi szaktudomány (kozmológia, fizika, pszichológia stb.) a filozófia
keretei közt kezdett kialakulni. A filozófiára hárult és hárul ma is a lét legáltalánosabb
és legmélyebb problémáinak a megválaszolása, és a válaszok világképpé, illetve
világnézetté egyesítése legalábbis a tudományosság bizonyos minimális
követelményeivel összhangban. Az emberi tudás gyarapodásával módosul
világképünk, és a történelmi változások a világnézeti válaszokat jelentősen
módosíthatják. Ezért minden kor emberének, sőt minden nemzedék tagjainak
szembe kell nézniük a filozófiai problémákkal, mégpedig nem pusztán a meglelt
válaszok elsajátításának, hanem új válaszok keresésének igényéből kiindulva.
Már az ókorban megindult a filozófián belüli ágazati elkülönülés. A logika a
legősibb, mai értelemben vett filozófiai tudomány. Első rendszeres kifejtője
Arisztotelész volt, és a fejlettség oly magas szintjére emelte, hogy a következő
kétezer évben, akárcsak Euklidész geometriáját, alig tudták valóban jelentős
eredményekkel gazdagítani, Az utóbbi másfél évszázadban a matematika bizonyos
módszereinek meghonosításával olyan hatalmas fejlődést ért el, hogy a tudományos
megismerés szinte nélkülözhetetlen eszközévé vált. A modern logikát a jelek
széleskörű alkalmazása miatt szimbolikus logikának nevezik. E jelek teszik lehetővé
a matematikai számításokhoz hasonló formális műveletek (kalkulusok) pontos
elvégzését.
A lét általános elméletét ontológiának nevezzük. Szinte egyöntetű az a
vélemény, hogy az általános ontológián kívül szükség van a társadalmi lét sajátos
elméletére (társadalomontológiára) is. A társadalomontológia a társadalmi lét
történelmi kibontakozását és az ember gyakorlati tevékenységének így kialakult főbb
területeit tárgyalja. E tevékenységet mindegyik területébe beleszövődik a
megismerés és az erkölcsi magatartás. Ezért az ismeretelméletet és az erkölcstant a
társadalmi létre kell alapozni. Viszonylag önálló fejezetei még a
társadalomfilozófiának a művészetek elmélete ( esztétika), a vallásfilozófia, a politikai
filozófia, tudományfilozófia, nyelvfilozófia és az antropológia (az emberről szóló
filozófiai tan).
Az utóbbi évtizedekben egyrészt a szaktudományok erőteljes
differenciálódásának ellensúlyozásaként, másrészt a filozófia egyes részterületeinek
elkülönülése folytán olyan új, ún. interdiszciplináris tudományágak jöttek létre, mint a
jelelmélet (szemiotika), a közlés elmélete (kommunikáció elmélete informatika), a
rendszerelmélet és a cselekvés elmélet (praxeológia). Ezek számos értékes
részeredménnyel járulnak hozzá, mind a tudományos világkép gazdagításához, mind
a szaktudományos kutatás módszertani alapjainak tisztázásához.
Említést teszünk még a filozófia történetről, amely a filozófia gondolkodástörténeti
formáinak bemutatására vállalkozik. A filozófiatörténet tanulmányozása nélkül nem
tudjuk kielégítően megérteni a jelenkori filozófiai gondolkodást. A múlt jelentős
gondolkodóinak a jelen számára is van mondanivalójuk.

A filozófia módszerei

A filozófia történelmileg létező és gyakorlatilag tevékeny ember számára

gondolatilag elérhető valóság egészéről (vagyis az ember világáról) akar elméleti
szinten számot adni, és egyben a cselekvéshez útmutatást nyújtani. Az
egyetemesség igényét azonban mindenkor korlátozza, hogy a rendelkezésre álló
ismeretek hiányosak. Ez manapság is elmondható, noha összehasonlíthatatlanul
többet tudunk a környező világról, mint kétezer évvel korábban. A filozófia ma sem
nélkülözheti azt a gondolati eljárást, amit közvetlen lényeglátásnak (intuíciónak)
nevezünk. Nem valami természetfeletti megvilágosodás ez, amely a kiváltságos
elmék előjoga, hanem a termékeny filozófiai hipotézisek alkotásának a képessége.
Minden elméletalkotás hipotézisek felállításával kezdődik. Ezek olyan gondolati
alkotások, amelyek sejtésszerűen megjelölik a gondolkodás haladásának az irányát.
Jól megfigyelhető az intuíció szerepe a filozófiai fogalmak (kategóriák)
alkotásánál. A mindennapi tapasztalat és a tudományok a valóságos és a lehetséges
létezők szinte áttekinthetetlen tarkaságát tárják elénk. Ezek sokféleségében
szeretnénk eligazodni és keressük az egységet. Ezt gondolatilag előbb meg kell
sejtenünk vállalva a tévedés kockázatát. A valóságban való eligazodás feltételezi a
létezők egyetemes osztályainak felállítását. Különbséget teszünk például
események, folyamatok és dolgok között. Beszélünk élettelen és élő lényekről,
tapasztalati és elméleti megismerésről stb. A létezők osztályokba sorolását, valamely
közvetlenül felismert és jelentősnek vélt tulajdonságuk alapján, osztályozásnak
nevezzük.
A megismerés pontossága gyakran megköveteli a létezők kölcsönös
meghatározottságainak (viszonyainak) feltárását is. Az azonos osztályokba sorolt
létezők eligazodás szempontjából nem elhanyagolhatók a nagysági (mennyiségi)
viszonyok. Ezek ismeretében rendezni (rangsorolni) tudjuk az adott osztály elemeit.
Az osztályozás és rendezés azonban csak előkészíti a rendszerezést, amely a
valóság valamely összetett egészként vagy együttesként létező alakulatának belső
szerkezetét (struktúráját) igyekszik megfejteni (gondolatilag rekonstruálni)
 A filozófiának talán legsajátszerűbb intuitív módszere az elvonatkoztatás
(absztrakció). Valójában már az osztályozás alapjául szolgáló megkülönböztetés és
azonosítás is elvonatkoztatáson alapul. Az elvonatkoztatásnál a dolgok, események,
folyamatok bizonyos tulajdonságait jelentősnek (lényegesnek) ítéljük, és a vizsgált
létezőt gondolatban e tulajdonságok együttesével azonosítjuk, elhagyva annak többi
tulajdonságát. Ez a közönséges elvonatkoztatás. Mindennapi fogalmaink többsége e
gondolati művelet eredményei.
A filozófiai fogalmak legtöbbször többlépcsős elvonatkoztatás eredményei.
Olyan fogalmak, mint „igaz”, „szép”, „jó”, „haladó” stb., úgy jöttek létre, hogy a
valóságos létezők bizonyos jelentősnek ítélt, de korlátozottan meglevő
tulajdonságait, mintegy gondolatilag felfokozták, és ez által a valóságos létezők
eszmei mércéjévé lettek.
Minthogy a filozófia rendkívül széles terjedelmű és legtöbbször igen elvont
tartalmú fogalmakkal dolgozik, elengedhetetlen, hogy a fogalmakat világossá és
szabatossá tegye. Ennek két eljárását említjük. A filozófiai fogalmak többségét
meghatározás (definíció) segítségével vezetjük be. Amikor azt mondjuk, hogy „Az
ember egyetemes természeti lény”, akkor az ember fogalmát definiáljuk más, már
ismert terjedelmű és tartalmú fogalmak útján.
A fogalmak megvilágításának másik módszere az értelmezés (interpretáció).
Amikor valamely filozófiai szöveget olvasunk gyakran homályosnak találjuk a
kijelentések értelmét, és arra gyanakszunk, hogy a homályosságot a bennük
előforduló fogalmak rossz vagy hiányos definiáltsága okozza. Ilyenkor a
szövegösszefüggésből próbáljuk a homályos fogalmak tartalmát és terjedelmét
megállapítani
A filozófiai megismerésre is jellemző a valóságnak alanyiságra
(szubjektivitásra) és tárgyiságra (objektivitásra) való osztottsága. Ez az osztottság
azonban csak az emberi megismerés és cselekvés vonatkozásában áll fenn, mint
ezek feltétele. Amikor az ember megismer gondolatilag eltávolodik önmagától. És a
tárgy felé fordul, de miközben azt megismeri, mintegy önmagára is figyel, tudatosul
benne az is, hogy megismer, és kezd – képletesen szólva – önmagához visszatérni.
Ez a visszatérés a cselekvésben lesz teljessé. Ezt a sajátos kétirányú gondolati
mozgást nevezzük filozófiai reflexiónak. A filozófiai reflexió, mint a tudás tudásához
vezető út jellemezhető. Néha a gondolkodás öntudatának nevezik.
Az eddigiekben a filozófiai fogalomalkotás néhány eljárását tekintettük át.
Filozófiai fogalmak is, mint minden más tudomány fogalmai, tételek (kijelentések,
állítások) megalkotására szolgálnak. Ezeket a tételeket azonban nem a fogalmak
önkényes társítása (asszociációja) útján hozzuk létre, hanem mint - többször
kiemeltük – a mindennapi tudás és a tudományok eredményeinek
figyelembevételével. Minthogy a filozófia az elérhető legnagyobb általánosságra
törekszik, ezért széleskörűen él az általánosítás módszerével. Ennek a
legegyszerűbb formája a valóság minőségileg különböző területein feltárt azonos
összefüggéseknek az ontológiai általánosság rangjára való emelése. Példaként a
következő állításokat említjük: „Minden folyamat térben és időben zajlik e.” „Minden
eseményt közvetlenül megelőz és kivált egy másik esemény.” Az általánosítások
mindenkor végesszámú egyedről vagy ezek együtteseiről szerzett ismereteket
terjesztik ki az előbbiekkel azonosnak feltételezett, de még nem vizsgált létezőkre.
Megemlítjük a tudás kiterjesztésének két sajátos módját: az előrevetítést (projekciót
vagy extrapolációt) és a gondolati áthidalást (interpretációt). Az előrevetítés mintegy
a múltat és a jelent meghosszabbítja a jövő irányába, a gondolati áthidalás pedig
tudásunk házagainak pótlását igyekszik elvégezni. Minden jövőre vonatkozó
állításunk extrapoláció, és minden múltról tett kijelentésünkben van több-kevesebb
interpretáció.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a rendkívüli széles tér is
időtartományokat átfogó filozófiai általánosítások önmagukban rendkívül ingatagok
volnának, ha tételeik kisebb-nagyobb együttesei nem kapcsolódnának
ismeretrendszerekké (elméletekké), vagy ha ez túl magas követelménynek bizonyul,
ne volnának egymással összeegyeztethetők (konzisztensek).
Az ismeretrendszerré szerveződés eljárásait logikai következtetéseknek
(levezetésnek vagy visszavezetésnek) nevezzük.
Amint más tudományos rendszerek, ugyanúgy a filozófiai elméletek sem
lehetnek belsőleg logikailag ellentmondásosak (inkonzisztensek) Nem állíthatjuk
például, hogy a mozgás minden konkrét létező elidegeníthetetlen sajátossága, és
ugyanakkor azt is, hogy vannak olyan konkrét létezők, amelyeket a mozgás teljes
hiánya (az abszolút nyugalom) jellemez.

Néhányan a filozófiáról

A filozófia igazi társadalmi szerepe a fennálló kritikájában rejlik.

M. Horkheimer

..a legfontosabb és legérdekesebb dolog, amivel a filozófusok próbálkoztak,

nem kevesebb annál, mint hogy általános leírást adjanak az egész
világegyetemről.
G. E. Moore

Vannak, akik „a filozófiát” homogén közegnek tartják, amelyben gondolatok

születnek és halnak meg, rendszerek épülnek fel és omlanak össze. Mások
egyfajta magatartást látnak benne – oly magatartást, amelynek az elfogadása
csupán a tetszésünktől függ. Vannak olyanok is, akik a kultúra egy bizonyos
ágának gondolják. Mi úgy látjuk, hogy a filozófus, mint ilyen, nem létezik: a
tudománynak ez az árnyéka, az emberiségnek ez a szürke eminenciása,
akárhogyan is nézzük, csupán megszemélyesített absztrakció. A valóságban
nincs filozófia, csak filozófiák vannak.
J. P. Sartre

A szaktudományok több évszázad, némelyike több ezer év óta folyamatosan

haladnak, mert az egyik búvár a megelőző kutató eredményeire épít, de a
filozófusok mindegyike elölről kezdi felépíteni állítólagos tudományát. A
filozófia nem is mutatja valamely szerves fejlődés képét, aminőt a
szaktudományok történetében ismerünk fel, hanem egymásnak ellentmondó,
sőt egymást nagyrészt figyelmen kívül hagyó elméletek öszze-visszaságát
képviseli.
Pauler Ákos

A filozófia természeti összefüggések elveinek tudománya

Adam Smith

Az igazi filozófiai szellem közvetlen kapcsolatban áll első, szükségszerű

forrásával: a józan emberi értelemmel.
Auguste Comte

A filozófia annak megismerése, ami van. A dolgokat és lényegeket úgy

gondolni el, úgy ismerni meg, ahogy vannak – ez a filozófia legmagasabb
törvénye, legmagasabb feladata.
Ludwig Feuerbach

A bölcselet az akarja, amit minden művészet és költészet – elsősorban

szórakoztatni: ezt azonban öröklött büszkeségének megfelelően fennköltebb
és magasztosabb módon akarja, kiválasztott szellemek számára
Friedrich Nietzsche

A világképek mindig részleges megismerését nyújtják a világnak. Ezeket

hamisan általános világlétté abszolutizálták. Minden világkép a világnak csak
metszete, a világ nem vélik képpé. A „tudományos világkép”, amelyet
szembeállítanak a misztikussal, maga a mindenkor új misztikus világképe.
Karl Jaspers

A filozófia joggal hirdeti, hogy csökkenti a tévedés esélyét és egyes esetekben

oly csekélyre szorítja azt, hogy gyakorlatilag elhanyagoljuk. Ennél többet tenni
nem lehet egy olyan világban, amelyben hibák fordulnak elő.
Bertrand Russell

A filozófia az örök és maradandó megismerés

Platón

A filozófia a dolgok okainak és alapelveinek tudománya

Arisztotelész

A filozófia a dolgok gondolkodó szemlélete, az a tudomány, mely az

abszolúttal foglalkozik
Hegel

A filozófia egyetemes tudomány, melynek célja a tények viszonyainak és

változásainak (mozgásainak) megismerése
Hobbes

Filozófia: igazi filozófus az, aki szilárd alapelvekkel, főleg helyes módszerekkel
rendelkezik, hogy a tényeknek okát adhassa, és jogos következtetéseket
vonhasson le belőlük.
Címszó a francia Encyklopediából

A filozófia csak ott beszél, ahol a tudás és a technika felmondja a szolgálatot.

Jaspers
A tudományban számos kérdés van, amelyben az emberek egyetértenek, a
filozófiában egyetlen egy sincs.
Russell

A filozófia valami közbülső a teológia és a tudomány között, senki földje. A

tudomány az, amit tudunk, a filozófia, amit nem tudunk.
Russell

Minden filozófia sajátos egyéni módja az életnek, a gondolkodásnak és a

cselekvésnek.
Halasy Nagy József

A filozófia ott kezdődik, ahol az ember megtanul kételkedni – különösen pedig

kételkedni saját kedves hiedelmeiben (dogmáiban és axiómáiban)
Szókratész

A filozófusok a gondolkodás világosságára törekszenek és erre a világosságra

nemcsak a filozófusoknak van szüksége, hanem mindenkinek, aki önálló
álláspontra kíván helyezkedni az élet kérdéseiben.
Einstein

A filozófia a világnézet tudománya

Windelband

Okság és véletlenség a természeti törvényben

Bavid Bohm: Okság és véletlenség a modern fizikában

A természetben semmi sem állandó. Minden a folyamatos átalakulás, mozgás

és változás állapotában van. Ugyanakkor rájövünk arra, hogy semmi sem
keletkezik egyszerűen a semmiből, anélkül, hogy korábban létezett
előzményei ne volnának. Hasonlóképpen semmi sem tűnik el nyomtalanul
abban az értelemben, hogy valami ne jönne létre belőle, ami később ne
léteznék. A világnak ez az általános jellemzése egy olyan elvben fejezhető ki,
amely a tapasztalás különböző fajtáinak roppant tömegét összegzi, s
amelynek eddig semmiféle tudományos vagy más jellegű megfigyelés és
kísérlet nem mondott ellent. Nevezetesen: minden dolog más dolgokból ered
és más dolgokat hoz létre.
Ez az elv még nem azt mondja ki, hogy a természetben okság (vagy
más néven kauzalitás) létezik. Valójában még alapvetőbb, mint az okság elve,
mert egyszerűen alapját alkotja annak a lehetőségnek, hogy a természetet
ésszerűen megértsük.
Az oksághoz vezető úton a következő lépést az a felismerés jelenti,
hogy a feltételek széles skálája mellett végbemenő folyamatok
tanulmányozásakor a változások és alakulások minden bonyolultsága
közepette ténylegesen állandó jellegű összefüggésekkel találkozunk. Így
például a levegőben elengedett tárgyak tág feltételek mellett következetesen a
földre hullnak. Esésük közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy amennyiben a
légellenállás elhanyagolható, gyorsulásuk állandó mérvű. Egyébként még
általánosabb összefüggések is kimutathatók, amelyek olyankor is érvényben
maradnak, amikor a légellenállást számításba kell venni. Hasonlóképpen a
tartályban levő víz tág feltételek mellett mindenkor vízszintes felszín
kialakítására törekszik. Számtalan hasonló példát sorolhatnánk fel. Az ilyen
típusú viselkedés rendkívüli általánossága alapján az ember fontolóra kezdi
venni azt a lehetőséget, hogy azokban a folyamatokban, amelyekben valamely
dolog más dolgokból jön létre, nemcsak véletlen egyezés révén adódik
bizonyos összefüggéseknek az átalakulások és változások tág határain belüli
állandósága. Sőt ezt az állandóságot úgy értelmezzük, hogy a szóban forgó
összefüggések szükségszerűek, vagyis nem is lehetnének másmilyenek, mert
a dolgok mivoltának velejáró és lényeges oldalai. Az adott időpontbeli tárgyak,
események, feltételek vagy egyéb dolgok szükségszerű összefüggését a
későbbi időpontbeliekkel oksági (kauzális) törvényszerűségnek nevezzük.
E ponton azonban újabb probléma bukkan fel. Egy oksági
törvényszerűség ugyanis sohasem abszolút szükségszerű. Vegyük például
szemügyre azt a törvényszerűséget, hogy a levegőben elengedett tárgyak
leesnek. Rendszerint valóban ez történik. De ha a szóban forgó tárgy egy
papírlap, és „véletlenül” erős szél fúj, akkor felfelé is szállhat. Amint látjuk a
természeti törvényt csak akkor kell szükségszerűnek tekintenünk, ha
elvonatkoztatunk (absztrahálunk) az esetlegességektől: ezek lényegileg
független tényezők, amelyek kívül eshetnek azokon a dolgokon, amelyekre a
figyelembevett törvények érvényesek, és nem következnek szükségképpen
olyasvalamiből, ami a törvények keretén belül meghatározható. Az ilyen
esetlegességek véletlent idéznek elő. Ezért egy természeti törvény
szükségszerűségét feltételesnek tekintjük, mivel érvényessége csak addig
terjed, ameddig az esetlegességek elhanyagolhatók. Számos esetben tényleg
elhanyagolhatók. Például a bolygók mozgásában az esetlegességeknek
gyakorlati szempontból teljesen jelentéktelen szerepük van. Viszont a legtöbb
vonatkozásban az esetlegességek sokkal fontosabbak. De még ott is, ahol
valóban fontosak, elvontan olyasvalaminek foghatjuk fel az oksági
törvényszerűséget, mint ami érvényesülne, ha esetlegességek nem hatnának.
Megfelelő kísérleti berendezéssel igen sokszor gyakorlatilag elszigetelhetjük a
vizsgált folyamatot az esetlegességektől és így igazolhatjuk, hogy az oksági
összefüggések ilyen elvont elgondolása helytálló.
Itt az ellenvetés merülhetne fel, hogy ha a világegyetemben mindent
számba vennénk, akkor az esetlegesség kategóriája eltűnnék, és minden
történésről kiderülne, hogy szükségszerűen és elkerülhetetlenül következik be.
Másrészt azonban egyetlen oksági törvényszerűség sem ismeretes, amely
valóban ilyen szükségszerű és elkerülhetetlen történésekre vezetne. Igaz,
hogy bármely problémánál módunkban áll a vizsgált folyamatok
összefüggéseinek távolabbi nyomon követésével az egyik-másik
esetlegességet irányító törvényszerűségeket is feltárni. Így például a szélben
röpködő papírlap esetében történetesen megvizsgálhatjuk, miféle törvények
határozzák meg azt, hogy honnan és milyen erősen fúj a szél. De ha így
járunk el, akkor újabb esetlegességekre bukkanunk. Mert a szél viselkedése a
felhők helyzetétől, a vizek és szárazföldek hőmérsékletétől, sőt egyes újkeletű
meteorológiai vizsgálatok szerint a szokatlanul élénk napfolttevékenység
idején gyakran különösen fellépő elektronrajoktól is függ. Ez viszont azt jelenti,
hogy most már a felhők, vizek és szárazföldek alakulását, valamint a
napfolttevékenység folyamatait szabályozó törvények kutatásába is bele kell
bocsátkoznunk. Mindedig semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy az oksági
összefüggések nyomon követését nem folytathatnánk. Más szóval: minden
oksági összefüggésnél, amely szükségképpen véges összefüggési határok
között érvényesül, azt találjuk, hogy alá van vetve a szóban forgó határokon
túl felmerülő esetlegességeknek.
Az okság és az esetlegesség eddig feltárt viszonyának jobb megértése
végett e két kategóriát ugyan azon tárgy két ellentétes nézőpontjából kapott
képéhez hasonlítjuk. Mindkét kép bizonyos fajta absztrakció, amely
önmagában nézve helyes fogalmat ad a tárgy egyes vonatkozásairól, de
megtéveszthet bennünket, ha elfelejtjük, hogy végeredményben csak
részlegesen mutatja be a tárgyat. Így tehát a két ellentétes nézőpontból kapott
kép kölcsönösen korlátozza és helyesbíti egymást, egyben pedig kölcsönös
összefüggése révén lehetővé teszi, hogy helyesebb fogalmat alkothassunk
magunknak a tárgyról. Természetesen végtelenül sok különböző nézőpont
lehetséges, de mindegyikhez megvan az ellentétes nézőpont. Bármely adott
folyamatot a megfelelő összefüggés keretében tetszőleges oldalról (például
kauzális oldalról) vizsgálhatunk, de mindig találhatunk olyan másik
összefüggést, amelyben az ellentétes oldalról (ebben az esetben például az
esetlegesség oldaláról) látjuk.
Végső soron azt mondhatjuk, hogy a természetben végbemenő
folyamatok az okság törvényeinél általánosabb törvényeknek
engedelmeskednek.

+ + +
Mint már rámutattunk Az esetlegességek a vizsgált összefüggésen
kívül fekvő eshetőségekből adódik. Az esetlegességek lényegi jellemzője az,
hogy az illető összefüggés keretében levő dolgok tulajdonságai önmagukban
véve nem nyújtanak elegendő alapot meghatározásukra, illetve arra, hogy
fellépésükre következhessünk. Más szóval bizonyos mérvű viszonylagos
függetlenségük van az összefüggésekben szereplő dolgokhoz képest.
Általános tapasztalatunk azonban tudvalevőleg arra utal, hogy minden dolog,
valamilyen úton-módon és valamilyen mértékben, kapcsolatban áll egymással.
Ezért sohasem várhatjuk azt, hogy az esetlegességek teljesen függetlenek
lesznek. De amilyen mértékben elhanyagolható az összefüggésben szereplő
dolgokkal való kölcsönös kapcsolatuk, annyira módunkban áll a tényleges
folyamattól és annak kapcsolataitól elvonatkoztatva megalkotni a véletlenszerű
esetlegességek fogalmát. S ilyen idealizált értelemben a véletlenszerű
esetlegességek teljesen függetlenek a vizsgált összefüggéstől. Ezek szerint a
véletlenszerű esetlegességek fogalma – épp úgy, mint a szükségszerű oksági
összefüggések fogalma - csak bizonyos megközelítést nyújt: részleges képet
ad a valóságos folyamat egyes oldalairól. Ezt a képet azután a különböző
összefüggésekben lezajló folyamatok mindig meglevő kölcsönös oksági
kapcsolatainak figyelembevételével lehetőleg még helyesbíteni kell, illetve ki
kell egészíteni.
Hogy részletesebben kifejthessük, hogy mit is értünk véletlenségen,
vegyünk szemügyre egy tipikusan véletlen eseményt, nevezetesen egy
gépkocsi balesetet. Nyilvánvaló, hogy egy-egy baleset létrejöttének helye és
időpontja, továbbá lezajlásának módja rengeteg tényezőtől függ, és e
tényezők bármelyikének csekély módosulása nagymértékben megváltoztatná
a baleset jellegét, vagy akár teljesen megakadályozná létrejöttét. Például két
autó összeütközésénél azt mondhatjuk, hogy ha az egyik vezető csak tíz
másodperccel előbb vagy később indult volna útnak, illetve, ha megállt volna
útközben cigarettát venni, vagy ha lelassított volna, hogy elkerülje az úttesten
átfutó macskát, vagy ha korlátlanul sok más hasonló lehetséges ok közül csak
egyetlen egy is közrejátszott volna, akkor erre a balesetre nem is került volna
sor. Sőt a kormánykerék kissé eltérő fordulata elég lett volna ahhoz, hogy a
balesetet teljes egészében megelőzze, vagy pedig teljesen más jellegűvé
(akár könnyebbé, akár súlyosabbá) tegye. Amint látjuk egy balesetnek mindig
van véletlenszerű oldala ahhoz az összefüggéshez képest, amelyben –
mondjuk - egy autóvezető lehetséges cselekedeteit és elővigyázatossági
intézkedéseit mérlegeljük. Ezt úgy értjük, hogy tényleges történés sok
mindentől függ, amit a szóban forgó összefüggésen kívül álló és tőle –
nagyfokú közelítéssel - független tényezőnek kell tartanunk. E tényezőknek
semmiféle lényeges kapcsolatuk nincs azokkal a jellemző adatokkal, amelyek
meghatározzák, hogy miféle ember a vezető és hogyan fog viselkedni egy
adott helyzetben. Ezért azt állítjuk, hogy a szóban forgó összefüggésekhez
viszonyítva (ahhoz az összefüggéshez viszonyítva, amelyben egy autóvezető
lehetséges cselekedeteit és elővigyázatossági intézkedéseit /emberi
adottságait, előrelátható viselkedését/ mérlegeljük) egy bizonyos
összeütközés nem szükségszerű, illetve elkerülhetetlen esemény, hanem
olyan baleset, amely a véletlen műve. S ebből mindjárt az is következik, hogy
a szóban forgó összefüggés keretében nem jósolható meg, hogy pontosan
hol, mikor és hogyan fog létrejönni az efféle baleset, illetve, hogy létre fog-e
jönni egyáltalán vagy nem.
Ennyit az egyes összeütközésekről. De vegyük most szemügyre a
hasonló balesetek egész sorozatát.
Mindenekelőtt megfigyelhetjük, hogy a balesetek egyenként pontos
részletadataiban (például pontos helyében, pontos időpontjában, a keletkezett
károkban stb.) szabálytalan és előreláthatatlan váltakozást, illetve ingadozás
mutatkozik. Ennek az ingadozásnak az eredete könnyen megmagyarázható,
hiszen számos független tényező, amely a balesetek lefolyását részleteiben
megszabja, esetről esetre úgy változik, hogy ez a változás semmiféle
rendszeres kapcsolatban nincs azzal, amit egy-egy autóvezető éppen tesz
(vagy elmulaszt).
Amint azonban mind több és több balesetet veszünk figyelembe új
sajátosságokat észlelünk. Nevezetesen azt találjuk, hogy az egyéni változatok
mindinkább kiegyenlítődnek, és statisztikus szabályszerűségek kezdenek
mutatkozni. Így például bizonyos körzeten belül évente lejátszódó összes
autóbalesetek száma általában nem sokat változik egyik évről a másikra, s ha
van változás, akkor az évek során át többnyire bizonyos szabályszerű
irányzatot mutat. Továbbá ez az irányzat rendszeresen meg is változtatható,
egyes olyantényezők megváltoztatásával. Amelyektől a balesetek függenek.
Ha – mondjuk – törvényes rendelkezéseket hoznak, amelyek büntetést
szabnak ki a gondatlan autóvezetőkre, s kötelezően előírják a gépkocsik
szerkezeti elemeinek, gumiabroncsainak stb. időszakos felülvizsgálatát, akkor
a tapasztalatok szerint minden érintett körzetben majdnem kivétel nélkül
határozottan csökkenő irányzatot mutat a balesetek átlagos gyakorisága. Az
egyéni autóvezető egy-egy útját illetően ugyan nem tudjuk határozottan
megjósolni, hogy a szóban forgó törvényes rendelkezések milyen hatással
lesznek, mert a baleseteknek számtalan olyan forrása van, amelyet még nem
sikerült kiküszöbölni, mindazonáltal kétségtelen, hogy a fentiek értelmében
egy bizonyos ok változása statisztikailag szabályszerű és megjósolható
irányban módosítja a hatást.
Ezzel a tényállással a társadalmi, közgazdasági, egészségügyi és
egyéb jelenségek igen széles körében általában véve a tudományos
statisztikában és számos más alkalmazási területen találkozunk. Mindezeken
a területeken az egyedi tárgyak, események, illetve jelenségek viselkedésének
jellemzően szabálytalan ingadozását vagy változását észleljük, amelynek
részletei nem jósolhatók meg a vizsgált összefüggésen belül. Az egyedi
viselkedésnek a szabálytalanságához szabályszerű irányzatok társulnak a
szóban forgó tárgyak, események illetve jelenségek hosszú sorozatainak vagy
nagy csoportjainak viselkedésében. Ezek a szabályszerű irányzatok
úgynevezett statisztikus törvényszerűségekben fejeződnek ki, amelyek
lehetővé teszik, hogy az egyedek hosszú sorozatai vagy nagy csoportjai
átlagos („hosszú távon” megnyilvánuló) viselkedésének sajátosságait
megközelítő pontossággal megjósolhassuk – mégpedig anélkül, hogy ki
kellene terjesztenünk vizsgálatainkat azokra a járulékos oksági tényezőkre,
amelyek közrejátszanak az ilyen sorozatok, illetve csoportok egyedi tagjainál
fellépő ingadozások részleteinek maghatározásában.
Az egy-egy adott összefüggés keretén kívüli esetlegességeknek az a
tendenciája, hogy az illető összefüggésen belül lejátszódó történésektől
nagyjából független ingadozások végezzenek, oly széles körben érvényesül,
hogy külön elvnek, a véletlenszerűség elvének minősíthetjük.
Véletlenszerűségen ugyanis éppen azt értjük, hogy ez a függetlenség az
esetlegességeknek a lehetőségek széles skáláján végigfutó, igen bonyolult
ingadozásit eredményezi, s ugyanakkor ezeknek az ingadozásoknak a
statisztikai átlagai bizonyos szabályos és megközelítőleg előrelátható
(megjósolható) viselkedést tanúsítanak.
Eszerint tehát, ha tudjuk azt, hogy valamely ingadozás az éppen
vizsgált oksági törvények összefüggésén kívül eső véletlenszerű
esetlegességekből ered, akkor többet tudunk, mint azt a puszta tényt, hogy a
kérdéses oksági törvények nem tesznek lehetővé teljesen pontos jóslatokat
(hiszen erre az ingadozásra nem terjed ki hatályuk). Azt is tudjuk, hogy az
említett esetlegességek olyan bonyolult ingadozásokat okoznak, amelyekben
szabályos statisztikus irányzatok érvényesülnek. Az efféle hibák általában két
osztályba, a rendszeres és a véletlenszerű hibák osztályába sorolhatók.
Rendszeres hibák is fellépnek, de ezek csak külső okoknak köszönhetők, nem
pedig igazi véletlenszerű esetlegességek, amelyek az adott összefüggéstől
függetlenül ingadoznak. A rendszeres hibák csökkentése végett igyekeznünk
kell jobban megérteni és ellenőrizni azokat a tényezőket, amelyekből e hibák
erednek. A véletlenszerű hibákat viszont egyszerűen úgy csökkenthetjük, hogy
egyre több és több mérés átlagát vesszük. Egy jól ismert matematikai tétel
szerint ugyanis a véletlen ingadozásoknak az a tendenciájuk, hogy
kiegyenlítsék egymást, s a mindenkor fennmaradó méréshiba véletlenszerű
része fordítva arányos a végzett mérések számának négyzetgyökével. Ez
mutatja, hogy valóban igaz, amit mondottunk: abból a megállapításból, hogy
valamely hatás véletlenszerű esetlegességekből ered, több következik, mint
pusztán az, hogy az illető hatás okai a vizsgált összefüggésen kívül esnek. ti.
még az is következik, hogy a hatást létrehozó tényezők a véletlenszerűség
bizonyos objektív jellemzőivel rendelkeznek.
Amint látjuk, nagyon is lehet objektíven érvényes valószínűségi
törvényekről beszélni, s ezek a természetnek egy olyan oldaláról nyújtanak
felvilágosítást, amely nem írható le teljesen kizárólag oksági törvények
segítségével. Sőt: a valószínűségi törvények éppolyan szükségszerűek, mint
maguk az oksági törvények. Így például a véletlen ingadozások véletlenszerű
jellegét igen sokféle helyzetben elkerülhetetlenné teszi azoknak a külső
esetlegességeknek rendkívüli változatossága és bonyolultsága, amelyektől az
illető ingadozások függenek. (Tudjuk, hogy a véletlenszerű méréshibák
gyakorlatilag korlátlanul sokféle tényezőből származhatnak, amelyek
lényegileg függetlenek a mért mennyiségtől.) Ezenfelül pedig az ingadozások
véletlenszerű jellege igen gyakran a legkülönbözőbb dolgok működésének és
létezésmódjának nélkülözhetetlen velejárója. Egy modern város például nem
is létezhetnék tovább normális állapotban, ha a közlekedés, továbbá az
élelmiszerek és a ruházati, meg egyéb árucikkek különféle fajtáira irányuló
kereslet, az egyes emberek megbetegedésének vagy elhalálozásának
időpontja stb., tekintetében mutatkozó ingadozások nem egyenlítődnének ki
többé-kevésbé. Mindenféle más területen is rábízzuk magunkat a véletlenség
jellemző kihatásaira. Ha például homokot és cementet akarunk összekeverni,
akkor az egyenletes keveréket nem úgy állítjuk elő, hogy gondosan elosztunk
minden homok- és cementszemcsét, hanem összeöntjük és elkavarjuk a két
anyagot, s a véletlenség hatásaira bízzuk az egyenletes keverék létrejöttét.

Mindennapi megismerés – tudományos

megismerés
Fehér Márta – Hársing László: A Tudományos problémától az elméletig:

A 20. század gyakran és nem is alaptalanul nevezik a tudományok korának.

Egyre több és több a kutatással foglalkozók száma. A Hold-utazás és a
Marsbeli élet lehetőségének latolgatása társalgási témának számít.
Lakásainkba bevonultak az „okos” gépek. Úgy tűnik tehát, helyes az a
publicisztikai közhely, hogy a tudomány mindennapi életünk részévé vált, a
tudományok bevonultak az életünkbe.
Nézzünk azonban egy kicsit az állítás mögé! Először is vegyük
szószerint és hallgassuk meg Swift „Gulliverjét”, aki így számol be egyik
Laputabeli esetéről:
„Akikre őfelsége rátestálta személyemet, hamarosan észrevették, hogy
csupa rongy minden öltözékem, ennélfogva szabót rendeltek hozzám másnap
délelőttre, hogy mértéket vegyen új öltönyömhöz. Ez a mellénymérnök
meglehetősen más módszerekkel dolgozott, mint európai kollégái.
Magasságomat kvadránssal számította ki, utána mérőléccel és iránytűkkel
ellenőrizte: pontosan feljegyezte összes dimenzióimat és geometriai
kerületemet: miután mind ezt egy nagy könyvbe másolta, eltávozott és hat nap
múlva újra megjelent, kezében egy tökéletesen félreszabott ruhával, melynek
se formája, se eleje, se háttulja. Jelezte, hogy a logaritmussal eltévesztett egy
kalkulust. Viszont könnyen vigasztalódtam, látva, hogy az efféle incidensek itt
úgyszólván napirenden vannak, és senkinek esze ágában sincs változtatni
rajtuk.”
Az eset képtelensége éppen abban áll, hogy a „mellény-mérnök”
tudományos módon akar megoldani egy egyszerű , köznapi tevékenységet,
túlbonyolítja, feleslegesen precízzé és ezzel hibaérzékennyé teszi a
ruhakészítés folyamatát. Köznapi életünket többnyire a megszokások, a
begyakorolt, egyszerű minták irányítják: ha levest főtünkl, nem kell
patikamérlegen kimérni a belevaló sót, hanem elég egy-két „csipetnyi”, ha az
utcán át akarunk menni a rohanó autók között, nem kell ultrahangos
sebességmérést végeznünk, elég, ha „megsaccoljuk” átérünk-e, ahhoz, hogy
fizetésünket beosszuk, nem kell közgazdasági optimum-feladatok elméleti
megoldásában járatosaknak lennünk, a gyerekünk nevelését pedig
többségünkben pedagógiai és pszichológiai végzettség nélkül oldjuk meg.
Ha életünk számos és szerteágazó feladatát tudományos módszerrel
akarnánk megoldani, ez lényegében lehetetlenné tenné életünket. A
mindennapi ismereteket nem szorítják ki az egyre terebélyesedő tudományos
ismeretek (noha az utóbbiak objektíve éppen a köznapi ismeretszint
meghaladását, egyszersmind kritikáját jelentik), a kétféle megismerési mód és
ismeretfajta a társadalmakban, sőt az egyes egyénekben (tudósokban)
egyidejűleg és egymás mellett egzisztál. Erről a kettősségről pedig nem
adhatunk számot olyan triviális módon, hogy arra hivatkozunk: a válóság más-
más területének megismerésére irányulnak. Már csak azért sem, mert ez nem
egészen így van! Igaz ugyan, hogy vannak olyan témák, amelyek kizárólag az
egyik vagy a másikfajta megismerés körébe tartoznak csak pl. a csillagok
belsejében lezajló folyamatokra nem irányul mindennapi megismerés, a
főzésnek vagy az udvarlásnak viszont nincs tudománya (legfeljebb átvitt,
metaforikus értelemben). A természet és a társadalom legtöbb jelenségének
megismerésére azonban a tudomány és a mindennapi megismerés egyaránt
törekszik. (Például: a betegségek vagy az áringadozás esetében igen jól
megfigyelhető a kétfajta ismeretalkotó eljárás és ezek végeredményének
különbözősége.) A köznapi életvitel persze sokféle ismeretet és készséget
követel meg tőlünk, ezek azonban felismerhetően mások, mint a tudományok
által megköveteltek és kialakítottak. Nézzük meg, hogy miért és miben tér el
egymástól a tudományos gondolkodás és miért vezetnek különböző
ismeretekre.
 A tudományos és köznapi gondolkodás különbözőségének
legfontosabb meghatározója abban a tényben keresendő, hogy a mindennapi
gondolkodásnak nem célja, hanem eszköze a megismerés, míg a
tudományokban maga a megismerés a cél. A tudományok által megszerzett
ismeretek azután a társadalom létfenntartásában válnak eszközzé: a
termelésben válnak hasznossá, megszerzésük indítéka azonban általában
nem a közvetlen t5ermelési felhasználhatóság, kivéve persze az alkalmazott
és műszaki tudományokat, amelyek a termeléssel közvetlenebb kapcsolatban
vannak, mint az elméleti alapkutatások. Ez utóbbiakban a legnyilvánvalóbb,
hogy a megismerést előrevivő tényezők magában a kutatás folyamatában
keletkeznek, immanens tényezők: a már megszerzett ismeretek ugyanis újabb
problémákat, kérdéseket vetnek fel, amelyek azután újabb kutatásokra
vezetnek, újabb ismereteket eredményeznek. Joggal beszélhetünk tehát
ebben az értelemben a tudományos megismerés belső logikájáról és az
ismeretfejlődés relatív függetlenségéről. Az előállított tudományos ismeretek jó
része nem közvetlen és azonnali társadalmi „megrendelést” elégít ki. (Például
néhány évtizede, amikor megindultak az állatviselkedéstani kutatások, és
külön szakterület alakult ki a rovarok szexuális viselkedésének
tanulmányozására, még senki nem is sejtette, hogy így megszerzett ismeretek
igen jól használhatók lesznek majd a rovarkártevők elleni biológiai
védekezésben.)
A köznapi gondolkodás viszont az egyes egyén meghatározott
társadalmi körülmények közötti létfenntartásához, az emberi együttéléshez és
a munkamegosztásban adott tevékenységek sikeres elvégzéséhez szükséges
ismereteket és készségeket igényli és termeli ki. A mindennapi ismereteket
szükséges ismeretek alkotják (attól kezdve, hogy a levesbe „csipetnyi” só kell,
egészen az állampolgári ismeretekig.), feladatuk az, hogy lehetővé tegyék a
társadalmi körülmények által megkövetelt mérvű tájékozódást és tudatos
cselekvést.
Ezeket az ismereteket gyermekkorunktól kezdve sajátítjuk el a
családban, az iskolában, abban a társadalmi környezetben, amelyben
mozgunk, továbbá olvasmányainkból, a rádióból, a televízióból, filmekből stb.
(A tudományos ismereteket és ismeretalkotási módokat viszont különleges,
erre specializált oktatási intézményekben, nem pedig spontán módon, a
szocializálódás közben sajátítjuk el.) Persze annak az ismeretözönnek, amely
bennünket ér, csak egy részét őrizzük meg, főként az olyan ismereteket,
amelyekre munkánkban, mindennapi életünkben szükségünk van, illetve
amelyek beilleszkednek a már elsajátított ismeretek közé. Ezért sok
részletében más egy városi vagy egy falusi embernek, egy mezőgazdasági
dolgozónak vagy egy gyári munkásnak, illetve értelmiséginek a köznapi
ismeretköre. A mindennapi ismeretek köre és tartalma tehát csoportonként,
sőt történelmileg is változik. (Egy középkori jobbágy vagy kereskedő
életviteléhez nyilvánvalóan másfajtaismeretek voltak szükségesek, mint a mai
emberéhez.) A köznapi gondolkodás azonban számos olyan maradandó,
invariáns logikai és módszerbeli sajátosságot mutat, amelyek a tudományos
gondolkodásétól jellegzetesen különböznek.
A köznapi megismerésre azonban nemcsak az ismeretanyag jellemző,
hanem talán még inkább – az a mód, ahogyan elfogad, következtet,
általánosít, magyaráz stb.
 A köznapi életvitel szempontjából is a legfontosabb a tények, a valóság
leírása, feltérképezése. A köznapi gondolkodás számára az számít „tény”-nek,
ami közvetlenül tapasztalható, érzékileg hozzáférhető. Ezt az alapállást fejezik
ki az olyan szólások, mint „hiszem, ha látom” vagy „a saját két szememmel
láttam…”. Az érzékszervek adataiban, az egyéni észlelésekben a köznapi
gondolkodás kritikátlanul megbízik, ellenőrző módszerek híján nincs
felvértezve az érzékszervi csalódások, az előzetes várakozások, beállítódások
befolyásoló hatásai és csalóka látszatok ellen. (Kriminalisztikai
tanulmányokból ismeretes, mennyire megbízhatatlanok a szemtanúk
tanúvallomásai – mégpedig nem erkölcsi, hanem a most említett
ismeretelméleti okokból.). A tapasztalat megbízhatóságát tehát nemigen
vizsgálja – és nem is vizsgálhatja - meg a köznapi gondolkodás. A szerzett
tapasztalatokat jó esetben is csak újabb, ugyanolyan fajtájú tapasztalatok
próbájának veti alá.
Tényként fogadja el a mindennapi gondolkodás a közvetlenül
tapasztalatokon kívül a másoktól hallottakat, olvasottakat, „hivatalos helyen”
elhangzottakat. Ez utóbbi források szavahihetőségét pedig olykor hitszerűen,
tekintélyelvi alapon fogadja el, érdekektől, érzelmektől, személyi kötődésektől,
szokásos megítélésektől, előítéletektől befolyásoltan. Az így nyert információk
elfogadásában szelektív tényezőként az is közrejátszik, hogy megfelel-e az
értesülés a megelőző tapasztalatoknak, előzetes várakozásoknak.
A köznapi gondolkodás nem törekszik módszeresen a tapasztalatok
gyűjtésére (egy-egy jelenségkör rendszeres és kimerítő feltárására.), mivel a
megszerzendő és megszerezhető tapasztalatok körét maga az „élet”, a
társadalmilag adott közegben végzendő létfenntartási folyamatok jelölik ki
(nem pedig módszertani és logikai elvek). Így a mindennapi megismerésben
már a tapasztalatszerzés folyamata és a szerzett tapasztalatok köre is
inhomogén, rendszerezetlen, eltérően a tudománytól, ahol a tények
megállapítása, a magyarázandó vagy bizonyítandó jelenségek észlelése maga
is ellenőrzött és módszertanilag szabályozott folyamat. A 17. századi
„tudományos forradalom”, a modern természettudományok kialakulásának
kezdete nagymértékben összefüggött a „tapasztalat” fogalmának
átértelmezésével, a tapasztalatszerzés folyamatának módosításával. A
korábbi szemlélődést, a természeti jelenségek leírását felváltotta az aktív
kísérletezés: a vizsgálni kívánt jelenségek laboratóriumi előállítása, valamint a
szerzett tapasztalatok mérés és a kísérleti feltételek változtatása révén való
ellenőrzése.
A tudományban elvileg nem fogadható el a tekintélyelvű gondolkodás.
Valamely tény vagy elmélet elfogadását nem az biztosítja, hogy azt egy Nobel-
díjas tudós közölte. A kutatónak eredményei publikálásakor ismertetnie kell,
hogyan, milyen körülmények között szerezte tapasztalatait, hogy elvileg bárki
megismételhesse azokat. Gyakorlatilag persze a tudományban is fontos
szerepet játszik a források (tudósok, tudományos folyóiratok)
megbízhatóságába vetett hit hiszen mérhetetlenül túlbonyolítaná a
tudományos kutatást is, ha a kutatónak mindenről magának kellene
meggyőződnie. (Ezért a tudományos élet etikájának egyik alapvetően fontos
követelménye a publikált adatok, kísérleti eredmények stb. – legalábbis
szubjektíve – teljes és maximális megbízhatóságának biztosítására irányul, a
tudóstól tehát maradéktalan elfogulatlanságot és maximális objektivitást kíván
meg.)
 Összefoglalóan elmondhatjuk tehát, hogy a mindennapi
megismerésben a tapasztalati bázis heterogén, nincsenek kiválasztási
módszerek a megbízhatatlan tapasztalatok objektív elkülönítésére és
folyamatos ellenőrzésére. A tapasztalatszerzés spontán és az emberi
érzékszervekhez kötött, magán viseli ennek korlátait és fogyatékosságait
anélkül méghozzá, hogy tudatában lenne ezeknek és módszeresen törekedne
csökkentésükre vagy kiküszöbölésükre, mint a tudományok. A mindennapi
gondolkodás a tapasztalatok elfogadásának kritériumaként a tudományokban
megkövetelt objektivitásnál gyengébb interszubjektivitást sem követeli meg
általában.
A különbségek tárgyalása során a köznapi gondolkodás elméletalkotó
eljárásai közül a több szempontból is problematikus általánosítás műveletét
említjük. Az amúgy is esetleges, véletlenszerűen szerzett tapasztalatok
feldolgozását a mindennapi életben rendszerint a túláltalánosítás, illetve a
korlátlan (feltétlen) általánosítás, extrapoláció jellemzi. Így jönnek létre az
olyan – univerzális kijelentések formájában megfogalmazott – köznapi
előítéletek, mint pl. az, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze” vagy
hogy „a nők nem alkalmasak vezető pozícíok betöltésére” stb. És noha az
említett, a köznapi életben irányadónak számító elvek a megegyező
tapasztalatok induktív általánosításából (az egyes esetekből az általánosra
való következtetéssel)adódnak – csakúgy, mint a tudományos tételek egy
része is – a köznapi gondolkodás átsiklik e következtetési mód(a logikából
ismert)problematikussága felett, már néhány eset megfigyeléséből leszűri az
általános tételt. Az ellenőrizetlen tapasztalat gyűjtés és a kritikátlan
általánosításszámos téves összefüggés igaznak tartására is módot nyújt a
köznapi gondolkodásban: a gyakran együtt járó, de belső összefüggésben
nem levő jelenségek között ez a gondolkodásmód törvényszerű kapcsolatot
vél felfedezni. Ismerjük a következő megállapításokat például: „manapság a
nyarak sem olyan melegek, mint a régi szép világban”, vagy: „minden hosszú
hajú fiú huligán”, a „vöröshajú emberek gonoszak és ravaszak”, „a szőkék
buták”. A köznapi gondolkodás ugyanis törekszik a jelenségek oksági
magyarázatára, de nem törekszik módszeresen tényleges kapcsolataik
feltárására, mivel a világot adottnak, másképp nem lehetségesnek tekinti, és
az érzékszerveink számára megjelenő jelenségek gyakran csak látszólagos
kapcsolatai erősebben érvényre jutnak benne, mint a csak hosszadalmas
elemzés nyomán feltáruló valóságosak. A mindennapi gondolkodásban főként
olyan oksági típusú magyarázatokkal találkozunk, amelyek a tapasztalatok
felszínessége és egysíkúsága (jelenség, lényeg és látszat egybemosódása)
miatt vagy tévesek, abban az értelemben, hogy a kapcsolatba hozott
jelenségek között valójában csak együtt járás, konstans társulás, nem pedig
kauzális kapcsolat van., vagy pedig „post hoc, ergo propter hoc”-jellegűek,
azaz alapjában teleologikus módon a megtörtént eseményhez keresik meg az
őt térben vagy időben közvetlenül megelőzött, tehát a hozzá legközelebb álló
jelenséget tekintik kiváltó oknak.
A mindennapi életben való tájékozódáshoz, a természeti és társadalmi
jelenségek magyarázatához (és a velük kapcsolatos magatartás
kialakításához) a köznapi gondolkodás – igen ökonomikusan – magyarázó
sémákat, sztereotípeket, kliséket alkalmaz.
Karl R. Popper: Megismerés, történelem, politika.
Válogatott írások és előadások.

Az igazság megközelítésének eszméje véleményem szerint a tudományelmélet egyik

legfontosabb elve. Azzal függ össze, hogy a versengő elméletek kritikai vitája fontos
a tudományelmélet számára. A kritikai megvitatást bizonyos értékek szabályozzák.
Azok között a regulativ eszmék között, amelyek a versengő elméletek kritikai
vitáját uralják, háromnak van a legnagyobb jelentősége: először az igazság
eszméjének: Másodszor az elmélet logikai és empirikus tartalma eszméjének, és
harmadszor az elmélet igazságtartalma és az igazság megközelítése eszméjének.
Hogy az igazság eszméje uralja a kritikai vitát, az abból látható, hogy az
elméleteket a hamis elméletek eliminálásának reményében bíráljuk. Ami azt mutatja,
hogy az igaz elméletek keresésének gondolata vezet bennünket
A második regulatív eszme, az elmélet tartalmának eszméje, arra vezet
bennünket, hogy nagy informatív tartalmú elméleteket keressünk. A tautológiák vagy
az olyan triviális aritmetikai tételek, mint a 12x12=144, tartalmilag üresek: nem
oldanak meg semmiféle empírikus-tudományos problémát. A nehéz kérdéseket csak
az olyan elméletek fogják tudni megoldani, amelyek nagy logikai és empírikus
tartalommal bírnak.
Amit az elmélet merészségének nevezhetünk, az tartalmának nagysága: minél
többet állítunk egy elmélettel, annál nagyobb a kockázat, hogy az elmélet hamis lesz.
Ilyen módon az igazságot keressük ugyan, de csupán a merész, kockázatos
igazságokban vagyunk érdekeltek.
Ez a kétféle tartalomfogalom következésképpen magyarázható: az elmélet
logikai tartalma a következtetés-tömeg, azaz mindazon tételek sokasága vagy
osztálya, amelyek a szóban forgó elméletből logikailag levezethetők.
Talán még érdekesebb egy elmélet empirikus tartalmának a gondolata. Hogy
ezt az elvet megérthessük, induljunk ki abból, hogy empírikus természettörvény vagy
egy empírikus elmélet bizonyos megfigyelhető folyamatokat tilt. A „Minden holló
fekete” törvény megtiltja a fehér hollók létezését és egy fehér holló megfigyelése
cáfolja az elméletet. Sőt nemcsak a fehér hollók, hanem a kékek, szürkék és vörösek
létezését is tiltja: A tiltott tételek osztálya sokkal nagyobb.
Egy empirikus tételt vagy megfigyelési tételt, amely egy elmélettel ellentétben
van, a szóban forgó elmélet falszifikációs lehetőségének, vagy az elmélet potenciális
falszifikátorának nevezhetjük: ha valóban megfigyelnek egy falszifikációs
lehetőséget, akkor az elmélet empirikusan falszifikált.
Az igazság megközelítésének gondolata – mint ahogy gyakorta az igazság
eszméje is mint regultív elv – realisztikus világszemléletet feltételez. Nem
előfeltételezi, hogy a valóság olyan lenne, amilyennek tudományos elméleteink
leírják, de feltételezi, hogy a valóság létezik, és hogy elméleteinkkel, amelyek
általunk alkotott gondolatok s ezért mindig idealizációk, közelebb juthatunk a valóság
adekvát leírásához.
A realista világnézet számomra, az igazság megközelítésének gondolatával
együtt nélkülözhetetlennek látszik a mindig idealizáló tudomány megértéséhez.
Ezenkívül a realista világnézet látszik számomra az egyedül humánusnak: csak a
realista világnézet ad magyarázatot arra, hogy léteznek más emberek, akik hozzánk
hasonlóan élnek szenvednek és meghalnak.

Ember és természet

Gehlen: Az ember természete és helye a világban

Az ember cselekvő lény. Egy még közelebbről megvilágítandó értelemben

„meghatározatlan”, azaz önmaga számára még feladatot jelent. Az ember – így
mondhatjuk – állásfoglaló lény. A külső világra irányuló állásfoglalásának aktusait
cselekvésnek nevezzük. Amennyiben még feladatot jelent önmaga számára,
önmagával szemben is állást foglal és „valamivé teszi magát”. Ez nem valami
fényűzés, ami el is maradhatna, a „kialakulatlanság” az ember fizikai adottságaihoz,
természetéhez tartozik, s ebben a tekintetben az ember kinevelés alatt álló lény: az
önművelés, a nevelődés, a képzés, mint a forma megszerzése és megőrzése,
mindez hozzátartozik egy meghatározatlan lény egzisztenciájának feltételeihez.
Amennyiben az ember magára hagyatva el is szalaszthatja egy ilyen
létszükségszerűséggel bíró feladat megoldását, annyiban az ember a veszélyeztetett
vagy „kockára tett” lény, akinek alkatában foglaltatik a kudarc lehetősége. Az ember
végül előrelátó lény.

Lawick - Goodal: Az ember árnyékában

Az emberi faj bámulatos sikere (ha a „siker” szó a legmegfelelőbb kifejezés) agya
fokozatos fejlődésének tulajdonítható, mely többek között az eszközhasználathoz és
eszközkészítéshez, a logikai okfejtéssel történő problémamegoldás képességéhez, a
megfontolt együttműködéshez és a nyelv kialakulásához vezetett. Az egyik
legmegdöbbentőbb biológiai hasonlóság csimpánz és ember között az agy
felépítésében mutatkozik. A csimpánz kezdetleges gondolkodási képessége már
olyan értelmi fokra utal, amely a ma élő emlősök közül bármelyikénél közelebb áll az
emberhez. A ma élő csimpánz agya valószínűleg nem sokban különbözik attól az
agytól, amely több millió évvel ezelőtt az első majomember viselkedését irányította.
Azt a tényt, hogy az ősember szerszámokat készített, a többi állattól való eltérése fő
ismertetőjegyének tekintették, már jóval azelőtt, mielőtt először volt alkalmam
megfigyelni Szürkeszakállú Dávidot és Góliátot, amint úgy formálták a fűszállakat,
hogy velük termeszhangyákra tudjanak vadászni.
A csimpánz még nem „szabályos és meghatározott” minta szerint alakítja
pálcikáit, de a szerszámok kifejlesztése előtt az ősember is kétségtelenül botokkal és
szalmákkal kotorászott. Ezen a fokon valószínűtlennek látszik, hogy ő is
meghatározott minta szerint készítette volna eszközeit. Mivel a legtöbb ember
tudatában munkaeszköz és ember szorosan kapcsolódó fogalmak, ezért fordulunk
különös figyelemmel minden olyan állat felé, amely szerszámként képes használni
egy tárgyat. Ugyanakkor viszont tudatában kell lennünk annak, hogy ez a képesség
önmagában még nem utal szükségképpen az illető lény különleges intelligenciájára.
A munkaeszköz használta és készítése akkor tekinthető fejlődési szempontból
jelentősnek, ha az állat a tárgyak kezelésének képességét különféle célokra tudj
felhasználni, vagy amikor egy tárgyat spontán módon egy olyan ismeretlen probléma
megoldására használ fel, amely az eszköz használata nélkül megoldhatatlan lenne.
A Gombe-pataknál is tapasztaltuk, hogy a csimpánzok egyes tárgyakat sok
különféle célra használnak fel. Növényi szárakkal és botokkal fognak és esznek
rovarokat, és ha a kiszemelt eszköz történetesen nem bizonyul megfelelőnek, akkor
átformálják. Ha szájukkal nem érik el a vizet, akkor a levelek segítségével szívják fel,
mégpedig úgy, hogy először összerágják a leveleket, hogy azok nedvszívó
képességét növeljék. Néha emelőként használnak botokat, hogy földalatti méh kasok
nyílásait tágítsák velük.
Eddig még egyetlen csimpánznak sem sikerült egyik eszköz segítségével
másikat létrehozni. Egy kísérleti alanyként választott csimpánz még kimerítő tanítás
után sem volt képes arra, hogy kőből készült kézibaltával szilánkot hasítson le egy
fadarabból, amivel aztán táplálékot piszkálhatott volna ki egy keskeny szájú csőből.
Csak akkor tudta megtenni, ha olyan fát adtak neki, amelyből fogaival téphetett
szilánkot, és bár számtalanszor megmutatták neki miként kell használni a kézibaltát
keményebb fa aprítására, egyetlenegyszer sem próbált meg annak segítségével
megoldani a problémát.

Ember és társadalom

Tóth Attiláné: Egyén a modern társadalom

Az atomizálódott társadalom

A 20. század második felében még nem látszott, hogy a század „nagy vívmánya”, az
atomizálódott társadalom, nem annyira pozitív, mint inkább negatív
következményekkel jár, ha hosszútávon gondolkozunk. Most a 21. század elején ez
a hosszútáv még nem annyira hosszú, de a következmények annál kifejezőbbek és
észrevehetően aggasztóak. A társadalom atomizálódása azt jelenti, hogy az egyes
egyén közvetlenül kapcsolódik a társadalom egészéhez, a társadalom működését
biztosító államhoz és annak intézményeihez. A (történelmi) társadalmi csoportok
szerepe háttérbe szorult – az egyén szabadabbnak érezheti magát, kialakulnak az
egyszemélyes „csoportok”, az egyszemélyes kultúrák. „..természetesen előnyei is
vannak az egytagú csoportoknak, egyszemélyes kultúráknak. A legnyilvánvalóbb
előny az individuális szabadság. Aki nem lesz magányos, frusztrált, elidegenedett,
aki képes különböző pszichotechnikákkal érzelmi stabilitását megőrizni, az a korábbi
állapotokhoz képest elképesztő mértékű szabadságot kap. Nem függ csoportoktól,
ideáktól és ideológiáktól, nem kell hűségesnek és önfeláldozónak lennie olyan
emberekhez, akikhez valójában nem kötődik. Ha csoportra van igénye megkeresheti
azokat, akikkel ha nem is olyan módon mint régen, de valamilyen nézetközösséget
kialakíthat.”- írja Csányi Vilmos erről az új típusú egyénről, a 20. század új
polgáráról. (Csányi internet) Az idézet elején egy kis szomorúság érezhető, ugyanis
a kezdés arra utal, hogy vannak ennek az egyszemélyes csoportnak negatívumai,
pontosan az, amit a szerző a későbbiekben felsorol, a magány, az elidegenedés stb.,
de ezek vizsgálatával most nem foglalkozunk.

A 20. század másik vonzónak tűnő eredménye, a fejlett technika, megerősíti az

atomizálódott társadalom „előnyeit”. A technikai eszközöket felhasználva a polgárok,
akár egyedül élnek akár nem, szabadabbnak érezhetik magukat. Az autók, a
szórakozási eszközök használata során is élvezhetjük a szabadságot, ez nekünk a
20. századi embereknek nagyon fontossá vált. Megjegyezzük, hogy a fenti idézetben
megtaláljuk a szingliség elterjedésének is az egyik indokát – de ezzel szintén nem
foglalkozunk. A későbbiekben az új polgárnak az államhoz való kapcsolata, majd
később a körülötte levő problémák megoldására választott útjai érdekelnek.

A klasszikus csoport nélkül maradt egyénekkel kapcsolatban az állam azt hirdeti,

hatalmas pozitívumként, hogy közvetítő nélkül tud minden egyes polgárával,
választójával és alattvalójával kommunikálni.

A technikai fejlődés a társadalom atomizálódásához alapot, eszközt biztosított úgy is,

hogy lehetővé „tette”, hogy az állam minden polgárával egyenként „beszélhessen”
információs rendszerén keresztül – eközben az egyénnek az egyenlőség érzését
ajándékozta. Úgy vélheti az egyén, hogy függetlenül attól, hogy elméletileg melyik
csoporthoz tartozna, személyre szabott bánásmódban részesül. Az atomizálódás
esetleges pozitív élménye lehet a fontossági tudat erősödése.

Egy ilyen változás a társadalomban a társadalmi folyamatoknak új irányt, célt és

értelmet adhat. Az új világba a technika megállíthatatlan fejlődése következtében –
egyáltalán nem lassan – belesodródtak a társadalmak, az egyik jobban, a másik
tapasztaltabb (esetleg szegényebb) lévén, kevésbé. Az atomizálódott társadalom
működésének megértése érdekében fontos arra gondolnunk, hogy a
társadalomelméletek számára természetes, hogy nem csak az állam hordozza (fejezi
ki) a hatalmat, hanem az egyénnek is van hatalma. „Az emberi jogok kiszélesedése
és elmélyülése következtében (főleg az általános választójog alapján) az állampolgár
is hatalomhordozó” olvashatjuk Samu Mihály hatalomról szóló könyvében. (Samu,
2000, 270.o.). Az egyénnek ez a vonása az utóbbi évtizedekben megerősödött és
nyilvánvalóvá vált, éppen azzal összefüggésben, hogy az egyének egyedül tudják
hordozni ezt a hatalmat, nem szerveződik ez már a klasszikus csoport szerkezetbe,
ahol leginkább fel is oldódott hatalmának kifejeződési lehetősége. Az állam eddig
nem szembesült mindenegyes polgárával úgy, hogy azt kellett volna észrevennie,
hogy minden ember egyben hatalombirtokos is, megvédte ettől az államot a
klasszikus csoport szerkezet. Az atomizálódott társadalomban az egyén maga
érvényesítheti a hatalmát, akár az állammal szemben is. Természetesen ez változást
hozott az állam klasszikusnak tekintett funkciói körében is. (Samu 2000). Egy újabb
indok, hogy az állam a kívülről irányított ember tulajdonságait preferálja – így tudja
ellensúlyozni az egyén hatalomérvényesítési lehetőségét.
A technikai fejlődés nem csak az állam és a polgárai közötti kapcsolattartást terelte új
utakra, hanem más területeken is hatalmas változásokra nyílt lehetőség. Lehetővé
vált a tömegtermelés és a nagy távolságokra való szállítás. Ennek következtében a
világ keresett olcsón termelő területeket, akár az ipar, akár a mezőgazdaság
szempontjából, és talált. A szállítás tömegesen megérte. Az állam új szerepet vállalt
fel gazdasági funkcióit kibővítve, ellátóvá vált, hogy bebizonyítsa polgárainak: a
gondoskodást komolyan veszi (sőt kiemelt feladatának tekinti). Ez konkrétan azt
jelentette, hogy az állam biztosította az állampolgárok számára az olcsó árúk bő
választékát. A polgár pedig gondolkodott, ha maga gondoskodik magáról az sokkal
többe kerül (ami pénzt, anyagiakat, de fáradtságot és szabad időt is jelent), mintha
igénybe veszi az állam szolgáltatásait, úgy döntött a szabadidejét és a munkája után
megmaradt erejét nem az önellátásra fogja felhasználni.

Vizsgáljuk meg, hogy ez mivel járt az egyén számára. Ha nem is igaz az, hogy
minden mindennel összefügg, de a tovább gyűrűző hatásokkal számolnunk kell. Az
egyén tehát átadta magát az államnak. Gondoskodjon róla az állam, ha ezt akarja.
Nagyon sokat veszített, rengeteg ismeretet nem vett át az előző nemzedéktől, mert
úgy vélte, hogy azokra már soha többet nem lesz szüksége. Az előző nemzedékekre
még jellemző öngondoskodás apró, mindennapi módszereinek elvesztését nem
sajnálta, sőt anakronisztikus ismeretnek tartotta. Az események és hatások
egymásra rakódtak. Az öngondoskodás ismereteinek és gyakorlatának fokozatos
elvesztése az erről szóló önálló gondolkodás elvesztéséhez vezetett. Nem
gondoltuk, hogy ez így lesz. De logikus. Aki nem tud tenni magáért, az nem is tud
magáról gondolkodni. A mindennapokat megélni, megszervezni a mindennapi
tevékenységeket segített valaki, akit erre méltónak találtak. Kialakult a kívülről
irányítható/irányított emberek nagy tömege. Az egyes egyénben a kívülről
irányíthatóság lehetősége és a belső meghatározottság vonásai valamilyen
szerkezetben mindig megtalálhatóak. Arányuk más és más az egyes embernél, vagy
a saját különböző koraiban is változik az arány. Alapvetően egyik vonást sem
tekinthetjük negatívnak, csak akkor alakulnak ki sajátos helyzetek, amikor az egyik
vagy másik oldalra kerül a hangsúly. Abból adódik korunk sajátossága, hogy az
egyénben a kívülről irányítottság elfogadása került túlsúlyba és ráadásul nagyobb
tömegekre válik érvényessé ez a jellemvonás. „A kívülről irányított típusban közös
vonás, hogy az individuum számára az irányítás forrásául kortársaik szolgálnak, akár
azok, akiket ismer, akár azok, akikkel csak közvetett kapcsolata van, barátokon vagy
tömeghírközléseken keresztül.”- írja Riesman A magányos tömeg című könyvében.
(Riesman 1973. 72. o.)

Riesman egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmünket, arra, hogy a kívülről
irányított ember a kortársaira hallgat, nem foglalkozik múltbéli tapasztalatokkal, régi
események mostaniakkal való összevetésével és a múltról szóló minden ismeret
felesleges, talán érvénytelennek is tekinthető szemléletmódja szerint. Ugyanakkor
nem foglakozik a következményekkel sem, nem érdekli, ha valaki erről kíván vele
beszélni, a most a fontos és a most „fontos” emberek véleménye. (A témánktól
függetlenül megállapíthatjuk, hogy elég kegyetlen ez így, ugyanis így válhatnak
történelmi események nem megtörténtté egyesek fejében, vagy ma még fontos
emberek eltűnése felett kényelmesen át tud lépni a kívülről irányított ember)

Nagyon sokan tehát nem gondolkoznak magukról, ráhagyják a folyamatok, a

hozzájuk tartozó folyamatok irányítását az államra, vagy annak intézkedő szerveire.
Ha valaki nem gondolkodik magáról az természetes, hogy nem gondolkodik a
jövőjéről sem, a mának él. Ha bánata van, azt most rögtön egy vásárlással hessegeti
el, hiszen azt mondták neki, hogy megérdemli, hogy szép ruhát vegyen magának. Ha
magányosnak érzi magát, akkor vesz egy új telefont, mert azt mondták, hogy akkor
egy csodálatos, aktív, mosolygó és bulizó társaság tagja lehet és nem lesz egyedül.
És sorolhatnánk azokat a felhívásokat és tanácsokat, amelyek között él a kívülről
irányítható/irányított ember. A felhívások csak akkor szólnak a jövőről, ha az most
rögtön kiadással jár (gondoskodjál a gyermekeidről úgy, hogy most rögtön egy
jelentős összegű biztosítást kötsz)

A kívülről irányított ember kiszolgáltatott, a társadalom, az állam tanácsai nélkül nincs

véleménye, fontossá válik számára a reklám, a TV és a rádió, valamint a számára
fontos vagy fontosnak tűnő (fontosnak kikiáltott) emberek véleménye.
Tekintélytisztelő. Sok esetben tanácstalan, így például a gyereknevelésben, nem
biztos abban, hogy mely értékeket érdemes átadni a gyerekeknek. Keresi az újnak
vélt értékeket, hiszen meg szeretné védeni a gyerekeit, és úgy gondolja, ha felkészíti
őket az általa újnak vélt világra, akkor megtette, amit lehetett. Igen, de ki mondja
meg, hogy melyek az új értékek? Merje vállalni a régieket vagy sokféle, sokszor
egymásnak ellentmondó információkból próbálja meg kihámozni a használhatót?
Kialakul egy igazán ellentmondásos helyzet, amelyben élnie kell, nincsenek saját,
olyan értékei, amelyekben ő maga is bízik, amelyeket meghatározónak tekinthet
saját életében és esetleg a gyermekei számára is. Igazán válságos helyzetbe került,
a régi értékek, amelyeket még az őseitől tanult, megsértésre kerülnek és senki sem
szól, hogy azokat figyelembe kellene venni az együttélés érdekében. Ha feltűnnek új
értékek, mint a demokratizmus, vagy a közösség, azok gyorsan eltűnnek, vagy
átalakulnak és újabb és újabb értelmet kapnak – kibővülnek, leszűkülnek – nem
stabilak.

A kívülről irányított ember tehát elveszíti a saját élete feletti kontrolt és ennek
következménye, hogy elveszíti ellenőrzését a társadalmi folyamatok felett is. A
vesztesége tehát többszörös és mindezt az individuális szabadságért, amit ilyen
körülmények között meg sem tud élni, nincs hozzá területe, saját eseménye, saját
válaszai. Csányi által emlegetett szabadság csak illúzió a gyakorlatban. Ugyanígy
illúzió, hogy a kívülről irányított ember a saját hatalomhordozó szerepét érvényesítse
a társadalomban. Amíg az események mennek a maguk útján és a társadalmi
problémák nem éleződnek ki, addig nem érdekli a kívülről irányított embert az okok
és következmények rendszere. Biztos benne (reméli), hogy az nem az ő dolga.
Amikor pedig eljön az ideje, hogy megértse, kövesse az eseményeket már késő,
elveszítette közvetlen, saját kapcsolatát a konkrét eseményekkel és azt teszi, ami a
legrosszabb, de a legkényelmesebb: érdektelenségbe menekül.

Mivel jár ez az államok számára? Az első időben az egységesen mindenkihez szóló

ideológia számára a kívülről irányítható ember roppant hasznos volt, egészen addig,
amíg egy és oszthatatlan állami vélemény szabályozta a polgárok nézeteit.

A második világháború után a politika egyértelműen behatolt mindenhová, (ahogy

mondani szokták még a hálószobába is), és a gazdasági élet területén is majdnem
meghatározóvá vált.
Politikai, katonai, gazdasági tömböket hoztak létre az országok, először kétpólusú
volt a világ, majd sokpólusúvá vált és mindenhol voltak vezető államok, akiknek a
kegyeiért versenyeztek a többiek. A kegyeikre szükség volt, hiszen a polgárok
jóindulata nélkülözhetetlen volt a kormányoknak, és ezt a jó (vagy viszonylagosan jó)
életfeltételekkel lehet és lehetett biztosítani, ehhez a vezető államok segítségére volt
szükség. Ők segítettek, nekik is megérte, sőt! (Ekkor született az a vicc, hogy
országunk keleti határán két határőr, egy magyar és egy orosz, almaszüret idején,
talál egy láda almát. Nagyon megörülnek, és az orosz mondja, hogy akkor ezt most
elosztjuk baráti alapon, amire a magyar katona közli, hogy azt már nem, fele - fele
lesz az osztozkodás alapja.) A vicc ismertetése után részletes elemzés nem
szükséges ebben a témában és ennek a cikknek nem is dolga. A lényeg az, hogy a
kormányok megszerezték a szükséges energiát, az olcsó termékeket a lakosság
számára és eladták a megtermelt termékeket, hogy az értékén–e, az már egy más
kérdés.

Az állam nemcsak termékeket biztosított, hanem véleményt is, gondolkodási alapot

is, erre szükség is volt, hiszen a polgárok elvesztvén klasszikus társadalmi
csoportjaikat, a nagy társadalmi változások korában és hatására, igényelték a
segítséget az eligazodáshoz. Mindenkinek megérte, a polgárnak is, mint fent írtuk,
megmaradt a szabadideje és az energiája és az államnak is, mert irányítható
társadalmat szervezett és a tömb vezetői is megbíztak benne, biztosítva volt a
hatalom. Az idő haladt, és mivel mindenki hasonlóan szervezte az állami életet a
környéken, lassan kiderült, hogy a gazdaság már tovább nem tartható fenn ilyen
körülmények között és felborult a politikai „rend”. Hangossá váltak különböző
vélemények, és kiderült, hogy viharos politikai időben, amelyben ma is élünk, még
inkább szükség van az odaadó polgárra. Tehát az állam feladata nem változott
alapvetően az előzőekhez viszonyítva, gondoskodni kell a polgárról, hogy
irányíthassa a véleményét.

A társadalom akkor került igazán nagy bajba, amikor tudomásul kellett vennie, hogy
ez sokkal, de sokkal többe kerül, mint gondolta. Az egyénnel való közvetlen
kapcsolattartás technikai háttere, a sokféle igény, a kultúrák és erkölcsök
sokaságának egy helyen egy időben való biztosítása stb., hatalmas összegeket
emészt fel. A helyzet megterhelődött még két problémával, az egyik, hogy bár más
tömbbe kerültünk és velünk együtt még sokan, de itt is vannak vezetők, és azoknak
vannak saját érdekeik. A másik sokkal váratlanabb volt (bár az előzőt is meglepetés
kísérte), pedig ezt is már 1972 óta a tudósok nagy csoportja próbálta a kormányok és
az egyének figyelmébe ajánlani, vagyis, hogy nemcsak az országokat fenyegeti
veszély, hanem az egész emberiséget, az egész Földet, és fordítva nemcsak a
Földet (jó távol hozzánk képest), hanem a közvetlen környezetünket, így minket is,
vagyis mindenkit. A magas színvonalú igények kielégítése (sok esetben pazarlás)
hatására fogy a nyersanyag, rohamosan, szennyeződik a környezet, szintén
rohamosan, ez a két folyamat, ha nem talál megállításra, élhetetlenné teszi (vagyis
tesszük mi magunk) a Földet.

A Földgömb másik feléről ideszállított mezőgazdasági termékek lehet, hogy ebben a

pillanatban még olcsónak számítanak, de hosszútávon a szállító eszközök energia
fogyasztása és az általuk okozott környezetszennyezés már nem éri meg. Az
államok még mindig kényeztetnék és kényeztetik is a polgáraikat (kell a szavazatuk),
de ezt már egyre háborgóbb lelkiismerettel teszik (legalább is reméljük!). Válságba
kerültek az államok, ma már tudják, hogy el kell számolniuk nemcsak a hatalommal,
hanem hatalmuk időszakára eső, a Föld élhetőségét biztosító tevékenységeikkel is,
de ez túlmutat azon a négy éven, amit vállaltak. Egyre inkább rászorulnak arra, hogy
többet foglalkozzanak azzal az idővel ami tulajdonképpen nem nagyon érdekli őket,
és hogy nem érdekli, az logikus, érthető. A politika a mai napért él. Így talált
egymásra a kívülről irányított ember és a politika.

Belekeveredtünk egy hosszútávon senkinek se jó helyzetbe. Hosszútávon ez még

azoknak sem jó, akik a mostani helyzetből a pillanatnyi profitot megkapják, akik
nyertesei ennek a helyzetnek, ugyanis az élhetetlen, lakhatatlan Föld már nem ad
lehetőséget a különleges helyzetük további élvezésére (sőt ők mindenkinél
sérülékenyebbek, de ez megint túlmutat a cikk keretein).

Mi is akkor konkrétan a mostani helyzet? Az egyén várja az újabb ajánlatokat, az

élelmiszereket olcsón, a döntéseket, amelyeket elfogadhat (gondolkodás nélkül), a
saját elhibázott intézkedéseinek rendezését, sőt elvár bizonyos fejlődést is. Jobb
orvosi, egészségügyi ellátást, modernebb iskolákat, modern taneszközökkel és
olyanokat, amelyikben kimondottan szeretik az ő gyermekét, valahogyan úgy, mint
egy nagymama teszi, elvárások nélkül, elnézően. Elvárja mindezt, és ennél sokkal
többet, azért mert fizeti az adóját, mást nem tesz (csak időnként szavaz), és
egyébként szeretné, ha az adót is csökkentenék (majd arra szavaz, aki ígéri az adó
csökkentést, más szempont nem érdekli, hiszen helyette gondolkodnak, neki az nem
megy)

A kormányok pedig megpróbálják az elfogadhatatlan helyzet további romlását

ideológiával ellensúlyozni, bíznak abban, hogy már úgyis leszoktatták a polgárokat a
gondolkodásról, így nem lesz hatásos ellenvélemény. Igen, csak az ellenvélemény,
vagy a pártoló vélemény csak vélemény, abból nem lehet fenntartani hosszútávon a
társadalmat. A pénz pedig fogy, kölcsön kellene, de ezen a szinten is érvényesül a
mondás, hogy ahol a pénz, ott a hatalom (a döntés ereje, ha nem is joga). Romlik a
környezet állapota, szemmel láthatóan, fogy az energia (egy iskolás gyerek
matematikai tudásával is kiszámítható a legjobb/legrosszabb alternatíva is, amely a
kifogyás idejét is megadja) és pénz sincs. Csökken a munkahelyek száma, mert
csökken a termelés, hiába nőnek az egyénre kiszabott adóterhek, ebben a
rendszerben csökken a ténylegesen befizetett adó mennyisége. Fogy a lakosság
létszáma (ha akármit teszünk, akkor is fogy már, de ha nem javítunk a feltételeken,
akkor óriási lesz a fogyás néhány évtized alatt). A kormányoknak egy már
önsodrásában is romló helyzetet kellene megfékezni, ami viszont nem látványos és
nem is könnyű munka, sőt eredményessége is csak a rossz és a még rosszabb
közötti választást engedélyezi.

1972-ben megszületett, nemzetközi összefogás alapján (csak a tudás összesítéséről

volt szó, mert az anyagiakat a Fiat cég állta) az I. Világmodell, amelynek célja, a
bevallás alapján, hogy az emberiség gondolkodását a jövő felé fordítsák. Ennek
érdekében a tudományos körökben nem szokásos megrettentés módszerét is
igénybe vették. Az emberiség egészének vélték írni a modellt, de már tudjuk, hogy
csupán a fejlett világhoz szóltak, szándékuk ellenére. Azonban minden réteget
szerettek volna megszólítani, el akarták érni, hogy a jövővel foglalkozás általános elv
legyen a társadalmakban. Tették ezt azért, mert úgy látták, hogy már addig is sok
tudós, a tudományok különböző területéről, jelentkezett azzal a fenyegetéssel, hogy
a világban a fejlődés iránya nem biztonságos úton halad. A napi, sikernek kikiáltott,
eredmények hosszútávon sok bajt, sőt visszafordíthatatlan bajokat okozhatnak. Az I.
Világmodell szerzői, megközelítően 30-an, ezeket a fenyegető jeleket szerkesztették
össze, kimutatva, hogy a világ különböző jelenségeit más és más tudományok
vizsgálják ugyan, de a valóságban a folyamatok komplexek és a kölcsönhatásaik
bonyolultabbak mint egy egyszerű összesítés. De még az egyszerű tovagyűrűző
kapcsolatok is felerősíthetik kölcsönösen egymást és az egyes vélemények sokkal
súlyosabb összhatásokra figyelmeztetnek, mint ahogy ezt eddig gondoltuk.

1972 óta sok tanulmány született a világ minden táján, az egész világ jövőjéről,
egyes térségek jövőjéről egy- egy iparág, vagy termelési ág világméretű jövőjéről, sőt
régebben készült modellek ellenőrzésére is voltak példák, 10 és 20 év múlva, mind
hasonló eredménnyel, sokszor még súlyosabb negatív, pesszimista
következtetésekkel. Azt sikerült elérni, hogy sokkal többen foglalkoznak ma a világ
jövőjével, mint eddig bármikor. Ez a foglalkozás azonban csak azt jelenti, hogy
ijedten (vagy közönyösen) hallgatják, olvassák a negatív előrejelzéseket, és a
sokszor elhangzó keserű hírek hallatán, joggal, teszik fel a kérdéseket, hogy hogyan
lehet változtatni a helyzeten, konkrétan. Mit kell tenni az egyes embernek ma, vagy
holnap, és mit kell tenni a kormányoknak most rögtön. Ezt valakinek meg kellene
mondani. A jövőkutatók a kérdésekre csak azt tudják válaszolni, ami a Feladatok a
20. századra dokumentumban van megfogalmazva: „a fejlődés nem okozhat kárt a
jelenlegi és eljövendő nemzedékek további fejlődési és környezeti feltételeiben. A
nemzetek szuverén joga az, hogy hasznosítsák saját erőforrásaikat, de eközben
nem idézhetnek elő környezeti károkat a határaikon túleső területeken, a
környezetvédelmi és fejlesztési tevékenységeket, együtt, kölcsönhatásaik
figyelembevételével kell kezelni”. (Környezet és társadalom közös jövője 1994. 4.o.).
„A fenntartható fejlődés eléréséhez a következő néhány gyakorlati követelmény
szükséges: mivel a nyersanyagkészletek végesek, az anyagoknak a feldolgozás a
fogyasztás és felhasználás különböző szakaszaiban való áramlását úgy kell
irányítani, hogy az elősegítse, vagy ösztönözze az optimális újrafelhasználást, illetve
hasznosítást, elkerülve a pazarlást, és megelőzve a természeti erőforrás készlet
kimerülését: az energia termelést és fogyasztást ésszerűsíteni kell, és magának a
társadalomnak a fogyasztási és magatartási szokásain is változtatni kell.” (A
fenntarthatóság felé 20.o) Röviden: meg kell változni az értékeinknek, a politikának,
a technikai fejlődésnek, az embernek, az ember fogyasztási szokásainak.

Mikor is következik be az előrejelzések szerint a világ katasztrófája, 50 vagy 100

talán 150 év múlva? Akkor hogyan képzelik el a jövőkutatók, hogy az emberek a fent
már vázolt „én és a gondoskodó állam” modellen önként változtatni fognak, amikor
az igen kényelmes életet biztosít. Vagy ugyanez a kormányokra vonatkoztatva: miért
változtatnának a mostani kormányzási módszereiken egy olyan korszak érdekébe,
amelyben nagy valószínűséggel már nem is fognak élni. A mostani módszereik
hatalmat biztosítanak, ha viszont változtatnának annak a bukás is lehetne az
eredménye. Akar egy kormány megbukni, különösen a messze jövőbe révedező
okok miatt? Nem, ez egyértelmű.

A jövőkutatók csak abban bíznak, hogy talán egyszer mindenki észreveszi, hogy az
energia fogyasztás rohamos növekedése, a környezet szennyezésének
széleskörűvé válása, a tartalékok észnélküli fogyasztása, nem tartható tovább.
Bízunk abban, hogy eljön egy küszöb, még a vég előtt, amit mindenki észrevesz, és
nem mer, nem tud rajta átlépni, valami megakadályozza túl a racionalitáson, és ez
csak az erkölcsi szemlélet lehet. Lehet (sőt biztos), hogy sokan már nem látják
tovább terhelhetőnek a világot. Mégis kicsi az esélye, hogy mindenki elfogadja majd
azt az elvet, amely szerint a Föld fenntarthatóságát kell előtérbe helyezni saját
vágyainkkal szemben.

Nézzük a jelenlegi helyzetet ne csak okozatként, hanem okként is. A mostani helyzet
– teljesen leegyszerűsítve – úgy hangzik, hogy válságba kerültünk egyénileg és
társadalmilag is, nincs pénz a több energiára, a több termékre, a politika
finanszírozására, a kultúráról és az oktatásról már nem is beszélve. És itt most senki
sem beszél arról, hogy mi lesz 50, 100 év múlva, odáig el sem látunk, a gondjaink
akkorák, hogy eltakarják a jövőt. Nem azzal kell foglalkoznunk, - gondolják sokan -
hogy hogyan tegyük élhetővé a Földet az utódaink számára, most ebből a válságból
kell kikecmeregni. A gondoskodó és véleményt alkotó állam még megpróbál
gondoskodni és véleményeket terjeszteni, de minél jobban igyekszik, annál
siralmasabb a helyzet.

Az egyén még megpróbál bízni a régi gyakorlatban, várja a megígért mesebeli

kilábalást a válságból és reménykedik, hogy minden az ő közbenjárása nélkül is
megoldódik, majd megoldja az állam. Pedig nincs idő várni arra, hogy csökken az
adó, hogy az állam majd megoldja, majd kifizeti, majd ellátja, majd elintézi – látnunk
kell most és itt, hogy az állam már ezeket a feladatokat nem képes többet ellátni.
Gondoskodnunk kell magunkról, mert élni kell, a gyerekeinket tanítatni kell, a
nagyszülőknek segíteni kell, az unokákat valakinek nevelni kell stb. Ez itt és most
konkrét kényszer, nem jövőbeli cél, mostani megélhetési probléma. Meg kell
változnunk, elő kell vennünk innovatív képességeinket és az előző generációk
évszázados tapasztalatait – meg kell őrizni magunkat és a világot.

A civil szervezetek megjelenése

A nálunknál tapasztaltabb társadalmak már régen sejtik, hogy az állam helyzete

romlik és nem kellene támaszkodni rá teljes mértékben, és szervezkedésbe kezdtek.
Megszülettek a különböző civil szervezetek. A civil szervezetek akkor civil
szervezetek, ha a polgárok hozzák létre. Létrejöttük vall arról, hogy hol vannak
repedések az állam működésében, melyek azok a feladatok, amelyeket az állam
nem tud, vagy nem akar, sőt nem is kell neki ellátni. A civil mozgalmak nem a 20.
század találmányai. A történelmet vizsgálva találunk, szinte minden korban, olyan
szervezkedéseket, amelyeknek a közös munka, az egymás segítése, egymás
védelme stb. volt a feladata

„Napjainkban, a civil társadalommal összefüggő gondolatkör ’újjáéledésének’ idején,

a szó mindinkább mást és mást jelent a különböző emberek számára. Az egyes
gondolkodók között jelentős eltérés van a tekintetben, hogy a fogalom mai
értelmezésével összefüggésben a meghatározás mely vonatkozásait emelik ki, és
véleményüket alátámasztandó milyen történelmi forrásokra, illetve hagyományokra
hivatkoznak. A kirajzolódó kép fölöttébb zavaros, és korántsem mentes a
félreértésektől, lévén, hogy a liberális eszmekör gondolkodói egészen más elveket és
módszereket értenek a civil társadalom fogalma alatt, mint konzervatív bírálóik.
Alighanem ennél is fontosabb azonban az, hogy a civil társadalom szó egész
másképp hangzik Bukarest, Budapest, Vilnius vagy Prága utcáin, mint Oxfordban,
Princetonban vagy Torontóban. A civil társadalom gondolatát az eltérő elméleti és
politikai megfontolások ellenére az teszi mégis olyan vonzóvá a társadalomtudósok
szemében, hogy - úgymond – egységet teremt a magán- és a közhaszon, az egyéni
és a társadalmi törekvés között. A civil társadalom tehát sokak számára a társadalom
etikai eszményét testesíti meg..”- írja Adam B. Seligman A civil társadalom eszméje
című könyvéhez készített Előszóban.

A civil szervezetek feladata, hogy a történelmi csoportszerkezethez már nem kötődő

egyénnek közösséget biztosítsanak, és ezzel lehetőséget a társadalmi folyamatokkal
való kapcsolat visszaszerzésére. Ezekbe a közösségekbe már nem beleszületnek az
egyének, hanem ők választják meg, hogy melyikhez csatlakoznak, méghozzá
funkciók (feladatok) szerint. Innen származik a korunkra igen jellemző
megfogalmazás: funkcionális társadalomban élünk (szociológiai szempontból). A
funkcionális társadalomban a csoportbesorolás nem örök érvényű. Ha egy fodrász
hölgy elvégzi a tanárképzőt, és iskolában kezd tanítani, akkor ezzel át is lépett a
tanárok társadalmi csoportjába és innentől kezdve az érdekei a tanárok érdekeivel
tart rokonságot. Megtehette, hogy csoportot vált, hiszen az atomizálódott
társadalomban – mint fent olvashattuk – rendkívüli szabadsággal rendelkezik,
megszerezheti, saját döntése alapján az új csoportba való felvételéhez szükséges
alapot (végzettség).

A civil szervezetek körüli elméleti vitának az egyik igen fontos, és a jövő

szempontjából is meggondolandó problémája az, hogy mennyire vehetik át a
szervezetek az állam vagy a hatóságok feladatát, hol a határ, képesek-e megoldást
adni csak azért, mert az állam nem tudott. Hordoznak-e olyan lehetőségeket,
amelyek ellenőrizetlenségük következtében hasznosságukat negatív irányba tereli,
és végül a társadalom bajait, sőt tragédiáit gyarapítják.

A civil szervezetek típusai

Civil szervezet sokféle van. Egyesek kimondottan politikai szerepet vállalnak,

bizonyos politikai feladatok elvégzésére szerveződnek, például választások idején
önkéntes megfigyelők, egyes érdek csoportok politikai jellegű megmozdulásait
segítik, szervezik, különböző politikai pártokat, politikai tevékenységet is végző
személyeket támogatnak, reklámoznak, szereplésükhöz lehetőséget, fórumot, légkört
biztosítanak. Fellépésüket a politikai események határozzák meg, tevékenységük
igen hatásos is lehet, létük nem elhanyagolható mozzanata a politikai életnek.

Ez a szerep nem tévesztendő össze azzal, amikor bármely más típusú civil szervezet
az érdekeinek érvényesítése érdekében (különösen, ha szemben áll a
társadalommal, vagy annak egy csoportjával) politikai eszközökhöz folyamodik, vagy
politikai módszereket alkalmaz, hiszen az érdek érvényesítés és érdek ütköztetés
már magában hordozza a politika jelenlétét.

A civil szervezetek egy igen jelentős csoportja bizonyos intézmények célját elfogadva
hozzájárulnak az intézmény eredményes működéséhez. Nagyon sok település
határában olvashatjuk a tájékoztatót, amely szerint a következő település, valamint
polgárai biztonságára a polgárőrség is vigyáz. Az egyházak mellett karitatív
közösségek is működhetnek, amelyeknek tagjai, az intézmény által szervezett
keretek között segítenek azokon, akiket az intézmény erre méltónak tart,
betegeknek, elesetteknek, szegényeknek, éhezőknek, magányosoknak stb.
Önkormányzatok munkáját segítik a különböző csoportok, amelyek a település
hagyományainak, szokásainak, értékeinek a gondozását, életben tartását vállalják.
Anyagi, szellemi támogatást nyújtanak a különböző kulturális baráti társaságok, a
színházak, zenekarok, múzeumok mellett.

Az eddig említett két csoportra az jellemző, hogy már működő intézményhez

kapcsolódnak, onnan szervezési segítséget kapnak, ezen túlmenően az információ
megszerzése, valamint a szakértelem biztosítása sem jelent különösebb nehézséget.
Az önmagát hasznosnak szeretni tudó emberek csoportjáról van szó. Időt és munkát
tudnak áldozni általuk is fontosnak tartott célok eléréséért, vagyis jelentős
időtartalékokkal rendelkeznek, vagy életük, megélhetésük már biztonságban tudható,
vagy ők maguk olyan történéseken estek át, amelyek hatására, az átlagember
értékrendjétől eltérően, sokkal nagyobb mértékben preferálják a közösség
érdekében, más emberek érdekében végzett munkát. Nemcsak az ellátott munka
értékét kell nagyra becsülnünk, hanem azokat az értékeket is, amelyeket ezek a
csoportok képviselnek, és amelyek anyagi, materiális mértékkel nem fejezhetők ki.
Gondoljunk a felelősségtudatra, a szeretetre, a humanizmusra, az önmegbecsülés,
önértékelés jelentőségére, mint olyan értékekre, amelyek a társadalom számára
nélkülözhetetlenek.

Hasonlóan jelentős ez a szerepvállalás az egyén számára is. Az egyén élete során

(különböző korszakokban, különböző mértékig ugyan, de) nélkülözhetetlen a
közösség, a közösség megértése, elismerése, elfogadása, annak visszaigazolása,
hogy van értelme a munkánknak, a törekvéseinknek, és ezt itt megkaphatjuk.
Ezekben a közösségekben a hangulat baráti, megértő, segítőkész, toleráns, egymás
iránti figyelem tölti el az embereket, hiszen szeretik a közösségüket, mindenkinek
szüksége van a közösségre és a másikra. Tisztelik az intézményt, amelyik szervezeti
hátteret biztosít számukra, lojálisak működésével kapcsolatban, elnézőek az ott
dolgozók hibáit illetően. Eddig az állam gondoskodására váró magányos ember
életében nagy változást hozhat egy ilyen csoport.

A szervezetek egy másik csoportját képezik az úgy nevezetett önsegélyező

közösségek. Ezek nem tartoznak intézményhez, de működésükhöz szervezeti
keretekre is szükség van, így azt maguk biztosítják. Kell telefon, iroda, sajátos
adatbázis és kell pénz! Mivel ezek a szervezetek valamilyen szempontból hátrányos
helyzetű emberekkel foglalkoznak, ők maguk is, a szervezet fenntartói, a szervezet
magját jelentők is sok esetben szintén hátrányos helyzetben vannak, vagy tartósan
sújtotta őket is a probléma, így a szervezet működését anyagilag biztosítani csak
esetlegesen tudják. Számukra a szakértelem biztosítása is csak nehézségek árán
lehetséges. Ilyen például a munka nélkül maradt, vagy más okokból a perifériára
sodródott nők újrakezdését segítő szervezet. Ide sorolhatók azok a szervezetek,
amelynek a tagjai segítséget nyújtanak egymásnak, de a fentiekhez hasonlítva
egyszerűbb, mindennapi esetekben. Lehet segíteni a varrásban, főzésben, az
egészséges élet kialakításában (az irodalom alapján állíthatom, hogy Svédországban
gyakoriak az ilyen csoportosulások). Szervezetet alkothatnak azok a szülők, akik
keresik eltűnt gyermekeiket (USA), a különböző betegségben szenvedők annak
érdekében, hogy erőt gyűjtsenek a gyógyuláshoz, egy-egy autó vagy motor márka
szerelmesei, az állatbarátok. A példákból kitűnik, hogy ezeknek egy része a
szabadidő eltöltésére szerveződött, mások azért, hogy teljesebbé tegyék életüket. A
csoportok merev elkülönítése a szerveződés okát, célját, eredményét illetően
felesleges, ugyanis a közösség léte már önmagában segítség az egyes ember
számára, mert esélye adódik arra, hogy ne maradjon a problémájával, gondjával
egyedül.

Az általam kialakított felosztás vagy csoportosítás utolsó darabjához érkeztünk,

elismerve, hogy valószínűleg található a társadalomban olyan civil szervezet, a
tevékenységek sokfélesége következtében, amely kimaradt a csoportosításomból.
Ebbe az utolsó csoportba tartoznak azok, amelyek érdekellentétek kiéleződésének
hatására jönnek létre. Gondoljunk azokra a szervezetekre, amelyek a technikai
fejlődés általában pozitív eredményeinek érvényesülése mellett vagy után kialakult
negatív hatások következményeivel kapcsolatban fejtik ki véleményüket, illetve
képviselik egy település, vagy annál is kisebb csoport érdekeit. Elvük az, hogy a helyi
problémákra helyi megoldásokat kell keresni és lehet is találni.

Az öngondoskodás szükségessége

A civil szervezetek legtöbbje – a fentiekből látható - az öngondoskodás

szükségességének felismeréséből született. Meg kell tanulnunk, hogy hogyan kell
vigyázni a környezetre a rendőrség egyébként áldásos tevékenysége nélkül. Szó
sincs a rendőrség megkerüléséről, de észre kellett venni, hogy arra már nem telik az
adónkból, hogy a parkokra, fákra, vizekre az eddiginél sokkal több rendőr vigyázzon.
(Ez csak egy példa volt, rengeteg hasonló esetet említhetnénk). Itt van egy pont, ahol
hivatkozhatok arra, hogy a racionális cselekvéseknek is van határa, és ezen a
határon túl az erkölcs kell hogy érvényesüljön, vagyis irracionális elvek. Az értékekre
vigyázzon a rendőrség, gondolhatnánk, és a környezet hatalmas érték. Csak hogy a
környezetben jövünk megyünk nap mint nap, minket vesz körül reggeltől estig és
estétől reggelig, mi érintkezünk ezzel a közeli környezettel és ez jól esik nekünk.
Szeretjük, ha szép a fű, ha kilombosodtak a fák és árnyékot adnak és ha még
virágok is nyílnak, akkor a hazafelé út máris színesebb, megnézhetjük, hogy hány
rózsabimbó nyílt ki amíg mi dolgoztunk és hány hervadt el. Igen ez egy romantikus
kép, nem illik racionális megfontolások közé, csak hogy mi nemcsak racionálisak
vagyunk és ha valakinek nem tűnnek fel a virágok a környezetében azzal baj van, és
nagyobb baj elkerülése érdekében meg kell neki mutatni. Szeressük magunkat
annyira, hogy a környezetünkre mi, mindannyian, együtt vigyázunk úgy, hogy nem
követünk el ellene semmi sértést, sőt metszéskor, fűnyíráskor, gereblyézéskor,
néhány percig, a szükséges helyen szorgoskodunk és akkor másnap még szebb
park mellett mehetünk haza. Igen ezt nem fizeti meg senki, csak a bennünk
keletkezett jóérzés a „fizetség”. Ez a példa arra is jó, hogy belássuk, az állam tényleg
nem kell ehhez a munkához. Azt mondtuk nincs, nem lehet még erre is pénze, de
ugyanakkor az állam nem is foglalkozhat a házunk körüli fűvel, ez kívül kell, hogy
legyen a feladatain. Talán szégyen is, ha még ezt sem tudjuk megoldani. A példa
még azt kívánja illusztrálni, hogy a civil szervezetek nem az állam ellen jönnek létre,
még akkor sem, ha első látásra így tűnik, vagy bizonyos esetekben az állam által,
vagy ügyintézőik ellen kell megfogalmazni bizonyos kijelentéseket. A civil
szervezetek az egyén és a társadalom egésze között, mind a kettőt segítő szervezet,
amelynek rugalmasságából következik, hogy addig „él”, amíg szükség van rá.

Miért kell még az egyén öngondoskodásáról is beszélni, ha már a civil szervezetek

átvállalták az államtól a számára tehernek tekinthető feladatokat, az olyanokat,
amelyekhez a helyi megoldások szükségesek. A civil szervezetekről azt mondtuk,
hogy akkor tekinthetők civil szervezetnek, ha a polgárok maguk hozták létre a saját
értékeiknek megfelelően, sőt az ő érdekeiknek megfelelően foglalkozik a témával. A
civil szervezetek tagjai olyan emberek, akik már meglátták és megértették, hogy
maguk is felelősséggel tartoznak a felhalmozott problémák megoldásáért, legyen az
bármilyen típusú a fentebb felsoroltak közül, vagy újak a jövőben. A civil
szervezetben a tag nem pénzért dolgozik, valahol máshol keresik meg a
megélhetéshez szükséges alapot, és abban különböznek a társadalom többi tagjától,
hogy problémaérzékenyek és törekednek a megoldások megtalálására. Teszik ezt
esetleg saját érdekeikért, vagy a közérdekért. Kell tehát, hogy felismerjék az egyéni
és közérdek közötti különbséget és azt is, hogy mi az, amit az államtól elvárhatnak
és mi az, amit nem fog képviselni az állam. Jellemzőjük tehát a tudatosság.

A civil szervezetek alkalmat, lehetőséget adnak, az önérdek felismerésére. Sőt

annak a felismerésére, hogy ezek egy részének érvényesítése a saját célom és
megvalósításához a saját aktív tevékenységem szükséges. Ez már túlmutat a
közösség érdekein. A civil szervezetek az érdekek differenciálódásához,
szétválasztásához, karakterizálódásához hozzájárulhatnak. Így az egyes embernek
esélye lesz kilépni a külső meghatározottság állapotából, hiszen látja, hogy az
érdekek közül melyek lehetnek az övéi és melyek tartoznak máshoz. A feladat az,
hogy a kívülről irányítottságot mérsékeljük, erre találjunk megoldásokat. Ne azt
figyeljük, hogy mit mondanak „mások” (az állam, a kortársak), hanem a saját
lehetőségeinknek megfelelő saját tervet készítsünk az élethez és azt addig formáljuk,
amíg számunkra megfelel és megvalósítható lesz. Miért fontos ez kimondottan az
egyénnek? A „mások” által közvetített életforma elveszi az egyéniségünket és
ráadásul tömegméretekben nem finanszírozható. A kívülről irányított ember abba
még belenyugodna, hogy elveszítette egyediségét, hiszen arról már régen lemondott,
szinte észrevétlenül. A mindenki számára mindig gondtalan és minden problémától
mentes vidám élet társadalmi méretekben megvalósíthatatlan, akkor, amikor a
társadalomnak fogynak az anyagi eszközei és a környezet határozottan romlásnak
indult. Ezek azonban még mindig csak a meggyőzés elvei lehetnek és egyáltalán
nem biztos, hogy hatásosak mindenki esetében.

Mely területeken érvényesíthetjük sikerrel az érdekeinket? Nyílván a személyes

élettel kapcsolatos területekre kell gondolnunk. Ilyenek az egészségügy és a velem
kapcsolatos szociális jellegű problémák. Megélhetésemre fordítható lehetőségekkel
való gazdálkodás szintén egy nagyon fontos területe az öngondoskodásnak.
Gyakorta hallhatjuk azt a mondatot, hogy ’ezt a pénzt én kerestem meg, arra
fordítom, amire akarom’. Ez így igaz mindaddig, amíg ezzel a „ráfordítással” nem
keveri az egyén a környezetét, vagy a társadalmat alapos kiadásokba (pl., a
rendezetlen, átgondolatlan életmód következtében kialakult sérülések vagy
betegségek). Az öngondoskodás tehát tudatosságot igényel, nemcsak magára kell
gondolni, hanem sokkal szélesebb környezetre is. Az öngondoskodás egyik fontos
jellemzője a tervszerűség, a következmények előrevetítése, térben és időben is.

Az öngondoskodás és a fogyasztás

Az öngondoskodás lényeges területe a fogyasztás jellegének kialakítása. El kell

dönteni, hogy a fogyasztás során milyen elveket követünk, azt, hogy ’megérdemlem
a legdrágább dolgokat is, mert én egy kiváló ember vagyok, ez jár nekem’, vagy
ennek ellentéteként említem a legolcsóbb termékek megkeresését, azokat, amelyek
addig sem tartanak el, amíg hazaérek. A fogyasztásnak lehetnek tartós elvei és
időlegesek is. Tartósaknak tekinthetjük azt az elvet, amely szerint a vásárlás során
különös gonddal vigyázok arra, hogy olyan termékeket vásároljak, amelyek a
környezettel harmonikus kapcsolatban vannak, ahogy mondják, a környezetbarát
fogyasztást tartjuk fontosnak.

Általános elvként fogalmazható meg a takarékosság is. Ez alatt egyre inkább azt
értik, hogy nem kell valamit rögtön kidobni, meg lehet javítani, javítatni, átalakítani,
vagy annyi élelmiszert vásárolni, amennyire éppen szükségünk van, elkerülendő az
élelmiszerekkel való hanyag gazdálkodás. Rengeteg tényezőt lehetne még említeni
és tapasztalhatóan sok ötletet kap ma az ember másoktól, olyanokat, amelyeket az
előző generációk még követtek és most valakinek eszébe jut, és továbbadja. Lehet,
hogy más kultúráktól kapunk tanácsokat az egészséges életvitel kialakításának
elveihez, több könyvet és népszerűsítő programot ismerünk ezen a területen is.

Nagy segítséget nyújthatnak a civil szervezetek is a fent vázlatosan ismertetett

alternatív életforma kialakítása során. Az előzőekben felsorolt szervezeti típusok
között megtalálhatjuk azokat, amelyeknek kimondottan az a feladata, hogy életmód
alternatívákat tárjon az érdeklődők elé. Nagyon fontos, hogy világos legyen, hogy az
öngondoskodás nem a kölcsönök felvételét vagy nem felvételét jelenti. Az
öngondoskodás életforma, életszemlélet és életstratégia. „..az öngondoskodás egy
folyamat, amelybe az anyagi biztonság megteremtésén túl beletartozik az egészség
tudatos megőrzése, vagy akár a környezettudatosság is. Miközben ennek szerepe
felértékelődik – nem utolsósorban a válság hatásai miatt – nálunk még mindig nem
veszi észre a társadalom többsége, hogy az olcsó pénz és a hitelből való
finanszírozás kora lejárt. A lakosságnak az a harmada sem fordít figyelmet az
öngondoskodáson alapuló életszemlélet és életstratégia kialakítására, aki ezt
megtehetné. Pedig egyre inkább le kell számolni az állam szerepvállalásához fűzött
illúziókkal.” Kesereg Kovács Antal az OTP Bank vezérigazgató-helyettese.
(világszám.hu)

Az öngondoskodás és az erkölcs

Az öngondoskodás nem csak egyéni érdek, bár az egyedisége céljaiban, indokaiban

és módszerében is megjelenik. A takarékos ember, az egészségére gondosan és
tudatosan vigyázó, életét jövőorientáltan berendező ember az egész társadalomnak
hasznára válik. Ezért hivatkozik sok dokumentum arra, hogy a fogyasztási
szokásainkon kell változtatni, mert miközben a magunk számára kialakítunk egy
gondosabb életformát, megtakarítunk energiát, nyersanyagot a társadalomnak és
még a vegyi szennyeződés mértékét is befolyásolhatjuk. Ha a sok kár, ami eddig érte
a környezetünket a fogyasztás hatására alakult ki, akkor természetes, hogy annak a
stílusán kell változtatni, ami a bajt (elsősorban) okozta. Természetesen nem csak az
egyes ember fogyasztásának új alapokra helyezéséről van szó, hanem minden
fogyasztóra érvényes az elvárás, a vállalatokra is. Elgondolkoztató, hogy a Feladatok
a 21. századra dokumentumban a funkcionális társadalmi csoportok jelentőségét
elemezve megállapítják, hogy a fogyasztási szokások megváltoztatásának
elsősorban a nők jelentik a bázisát, hiszen a háztartások irányítása, a fogyasztás
feladattá szervezése a kezükben van.
Csak az egyén rendelkezik olyan értékekkel, amelyek túlmutatnak a racionalitáson,
és etikai alapon akadályozzák meg a környezet tönkretételét. A társadalomban, a
termelés során a társadalmi gazdasági élet szervezése során a racionalitás
érvényesül és bizonyos szintig ez érthető is. Ebbe a rendszerbe belefér a
környezetszennyezés, hiszen a termelés során a folyamat működésekor születnek
szennyező anyagok, a szállítás esetében ugyanezt elmondhatjuk. Nem lehet
szállítani anélkül, hogy ne szennyeznénk a környezetet és ez így természetes. A
folyamat már működik, leállítani veszélyes lenne a társadalomra (termék kiesés,
munkahely megszűnés). Csak az egyén belső rendszerében fogalmazódhat meg (és
reméljük megfogalmazódik), hogy vannak folyamatok, amelyek működése nem éri
meg, nekem, a többieknek és a társadalomnak sem, de leginkább nem éri meg a
következő generációknak. Ebben az esetben meg kell válni a terméktől, lehet, hogy
végleg, és az előállítás folyamatától is. Olyan erő, amely képes a társadalmi termelés
racionalitásán győzni, olyan csak az egyes emberben van, és ez az erkölcs.

Az erkölcs nagy változáson ment keresztül a 20. században. Eddig csak az emberek
egymáshoz való viszonyát vizsgálta, és csak olyan esetekben hozott döntést, ahol a
szereplők emberek voltak. Ma már tudjuk, hogy a mostani helyzetben erkölcsi
követelményeket figyelembe kell venni a természettel szemben, a jövő generációival
szemben és a tudományok új eredményeinek felhasználása szempontjaival
kapcsolatban is. Nagyon kiszélesedett az erkölcs által lefedett terület.

Az egyes emberben jelenlevő erkölcsi erőre van szüksége a társadalomnak a jövője,

mindannyiunk jövője érdekében. Az ember akkor ismeri fel magában ezt az erőt, ha
részt vesz a társadalom folyamatainak értelmezésében és megítélésében, a civil
szervezetekben végzett munkája során. Amikor rádöbben arra is, hogy a saját életét
is másként kell élnie ahhoz, hogy az egész társadalom megváltozhasson. Az
öngondoskodásra képes embernek természetes, hogy a társadalomról is úgy
gondolkodjon, hogy ott is az élet takarékosabb legyen, a döntések átgondoltak
legyenek, a célok struktúrát, rendszert alkossanak. És ezt el is várja a társadalomtól
és az államtól. És az elvárás nem csak passzív várakozás – reméljük – hanem a
kölcsönhatásra alapozva változást hoz az egész társadalom életében. „Azokban a
viselkedési módokban, amelyekben valaki az ízlést, az értékrendet, a közvéleményt
alakítja, megragadhatjuk az egyéninek és a társasnak a találkozását. Olyan
helyzetek, olyan pillanatok ezek, amelyekben az egyén módosítja, személyiségének
megfelelően átszínezi a készen kapott, az átvett társadalmi anyagot, anélkül, hogy
ezt tudná: kicsit hozzáad vagy kicsit elvesz belőle, árnyalja, hangsúlyozza, esetleg
átalakítja az értékskálát.” – mondja erről a kölcsönhatásról és az egyén változtatási
lehetőségeiről Mérei Ferenc a Közösségek rejtett hálózata című könyvében (Mérei,
1996. 10.o.)

Irodalom:

http://vilagszam.hu/cikkek/az-ongondoskodas-meg-nem-eletstrategia publikálva:
2011. 10. 26. felhasználva: 2012. 07. 17.
Csányi Vilmos: Egyszemélyes kultúrák
www.c3.hu/~tillmann/egyebek/arsvitae/csanyi.htm Letöltve 2012. 07.17.
Környezet és társadalom közös jövője. Az ENSZ Környezet és Fejlődés
Konferenciáján elfogadott Feladatok a XXI. századra című program. Fenntartható
Fejlődés Bizottság 1994.
A fenntarthatóság felé. Egy környezettel és fenntartható fejlődéssel kapcsolatos
politikai és cselekvés Európai Közösségi programja. Környezetvédelmi és
Területfejlesztési Minisztérium 1997.
Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata Osiris Kiadó 1996. Budapest
Riesman, Dávid: A magányos tömeg Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1973.
Seligman, Adam B.: A civil társadalom eszméje. Kávé Kiadó, 1997.

A 21 század az erkölcs százada

Tóth Attiláné: A bizalom, mint erkölcsi érték

Bizalom és jövő
A technika és a technológia fontos,
de ennek az évtizednek a kulcsa a bizalom

A társadalom egészének – a nagyobb társadalmi, politikai katasztrófákat elkerülő

működése érdekében - szüksége van termelésre, fogyasztásra, kultúrára, erkölcsre,
a tevékenykedő emberekre és még – mint tudjuk - rengeteg mindenre. Továbbá még
kell valami, ami az egészet összefogja, egységét biztosítja, valami, ami nem
racionális belátás, vagy tudás, ismeret, hanem érzelmi jellegű, kevéssé definiálható,
és ez a bizalom. A bizalommal mostanában úgy vagyunk, mint a levegővel. Rá kell
jönnünk, hogy nem sokat foglalkoztunk vele, nem tanultuk meg gondozni, becsülni,
és most, amikor fogyóban van, amikor érezzük az általa létrehozandó biztonság
hiányát, most próbáljuk meg visszacsempészni a társadalomba, az egyének közé, a
csoportok működésébe, az egyén és a társadalom viszonyába.

Mostanában már kutatók mérik a bizalmi-indexet (például a Világgazdaság Online-on

2012 02.08-án közölt adatok szerint Magyarországon két év alatt 61 pontról 30-ra
csökkent a fogyasztói bizalmi index), ugyanis egyre inkább feltűnik, hogy
eredményeinket/eredménytelenségünket, sikereinket valami olyasmi befolyásolja,
amely nem tisztán szaktudás, kompetencia, nem is a rendelkezésünkre álló tőke,
vagy pénz. Sikert ma a szakszerű együttműködések révén lehet elérni. Az
együttműködés a résztvevő tagoktól egymás iránt bizalmat igényel, sőt néha ennél is
többre van szükség, - ami nemcsak erre az egy kapcsolatra terjed ki, hanem az
egész életre, - bizalomra épülő világszemléletre.
Úgy élünk a társadalomban, a családunkban, a csoportunkban, hogy számítunk arra,
hogy mindenki (most is, holnap is és azután is) végzi a maga munkáját, feladatát,
méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon. A múlt cselekvései lezajlottak, ezeket
értékelhetjük, tapasztalhatjuk a következményeket. A most zajló eseményekkel és a
jövő történéseivel kapcsolatban elvárásaink, előrejelzéseink vannak. Az elvárásaink,
tudásra, tapasztalatra, információra épülnek. Az előrejelzések tudományos
ismeretekre támaszkodnak, megfelelő metodikával készített képek a jövő valószínű
eseményeiről. Az elvárások és az előrejelzések között az a különbség, hogy az
elvárások megvalósulását szinte biztosnak tekintjük/várjuk. Az elvárás konkrét
viszonyra támaszkodik, térben és időben is. Én, most, itt várom el, hogy körülöttem
létező társadalmi folyamatok, amelyektől függ az én tevékenységem, működjenek.
Ha abból a szempontból vizsgáljuk a bizalom kérdését, hogy a bizalom tárgya a jövő,
konkrétan egy majd bekövetkező esemény (történés), akkor a bizalom nem tisztán
racionális jellege teljes mértékben érthető, elfogadható. Ugyanis nagyon jól tudjuk,
hogy a jövő minden eseménye (igaz különböző mértékben) valószínű, tehát kívánt
kimenetelében csak bízhatunk (esetleg tevőlegesen hozzájárulhatunk), de nem
tudjuk biztosan, hogy így vagy úgy fog alakulni. A világ eseményei (köztük a mi
eseményünk is, amelyben bízunk éppen) egy folyamatos változásnak a részei, egy
olyan változásnak, amelyben az állandó éppen a változás. Változik valami, ami tartós
abban, hogy még változhat, de még valamennyire megegyezik az előző állapottal.
Ezzel együtt szolgált rá a bizalomra. Vagyis ugyanazért bízunk benne, amiért nem
tudhatjuk biztosan, hogy hogyan alakul. Ha biztosak lehetnénk az esemény
kimenetelében, akkor már nem lenne szükség bizalomra, és megfordítva (és erre
még visszatérünk) ha ki akarjuk iktatni a társadalmi kapcsolatokból a bizalmat (a
kimenet szempontjából mondhatjuk, hogy bizonytalanságot), akkor biztossá kell tenni
a történéseket (szabályozással például). Ekkor nemcsak bizonytalanság és bizalom
szűnik meg, de nem lenne élhető, emberhez méltó társadalom sem, csupán
valamilyen gépezet. (Ezzel a problémával foglalkozik több utópia is)

Bizalmi válság
A bizalom hiánya gyanakvást és cinizmust szül

Mire támaszkodik az elvárásom, mi az alapja? Az eddigi tapasztalat, amely azt

mutatja, hogy a társadalom működésében a racionalitás elve mellett még valaminek
van fontos szerepe, ami ha nem racionalitás, akkor irracionalitás. Ebben az esetben
az irracionalitás semmi mást nem jelent, csupán annak hangsúlyozása, hogy a
társadalom működését nem tisztán racionális összefüggések, kapcsolatok
biztosítják, hanem a nem racionális jellemzők is fontos szerepet játszanak. Mivel
mindennel kapcsolatban nem tudom/tudhatom, hogy hogyan működik, így remélem
és elvárom, - egy alá nem írt társadalmi szerződés alapján – hogy bekövetkezzék az,
aminek a társadalom folyamatos működése érdekében be kell következnie, és hogy
ez a továbbiakban is így legyen.

Az elvárások mindenre vonatkozhatnak, a megalkotott technikai berendezésekre, a

társadalom szervezésére, a munkahelyünkön az együttműködésre, a vásárlásainkra.
Elvárjuk, hogy a járművek a tervnek megfelelően jöjjenek, álljanak meg a
megállóban, és ne romoljanak el az utazásunk közben. Elvárjuk, hogy a színészek
ott legyenek a színházban, és kitűnően játszanak, és még rengeteg helyzetet
sorolhatnánk. Ha valami nem működik az elvárásoknak megfelelően, zavar
keletkezik, nem érünk be a munkahelyünkre időben, elmarad a színházi előadás stb.
Ilyenkor, meglepődve, kérdezzük, hogy mi történt és mindez miért következett be. Ha
helyreáll a rend, akkor elfelejtjük, és továbbra is bízunk abban, hogy holnap minden a
„rendes” (megszokott és bizonyos) menetében zajlik majd. Ha a zavar
megismétlődik, sőt gyakorivá válik, akkor elveszítjük a bizalmunkat, már nem tudunk
bízni abban, hogy elvárásainkra megfelelő (megszokott, bizonyos) választ kapunk.
Bizalmi válság következik be.

Bizalom nélkül szétesik a társadalom, a vállalat, sőt bizalom nélkül légüres térben
bolyongunk mi magunk is, és szélsőséges folyamatok, események is részei lehetnek
a jövőnek. Azzal, hogy a társadalom életében a bizalom a szükséges és megszokott
„rendet” támogatja gátként is működik. Ha tudjuk, hogy munkánk a bizalom tárgya,
vagyis, ha a buszvezető tudja, hogy sokan várnak a megállóban, hogy
utazhassanak, akkor időben fog indulni és a szabályoknak megfelelően végzi a
munkáját. Ha már kialakult a bizalmi válság, és mindenki elindult gyalog a
munkahelyére (mert már többször is „megszívta”, hogy csak állt és várakozott a
megállóban), vagy úgy döntött, hogy nem megy dolgozni, és a megállóban nem áll
senki, és ez már napok óta így van, akkor miért állna meg a sofőr, sőt már nem
érdemes betartani az útvonalat és a menetidőt sem. Nem fogja úgy érezni, hogy neki
megfelelően kell dolgoznia, hiszen mások sem teljesítik az elvárásokat. (A példa nem
légből kapott).
A bizalom hiánya rongálja az egész társadalmat. Elveszik a felelősség, fellazul a
kötelességtudat. Ha nem kapunk választ az elvárásainkra, mi sem fogunk megfelelni
mások elvárásainak.

A különböző jelek, szervezett felmérések, az elméleti elemzések, az ismétlődő civil

megmozdulások (útelzárások, egyetemfoglalások, sztrájkok, tüntetések, felvonulások
stb.) azt mutatják, hogy a világban a bizalmi válság mélyül. A civil mozgalmak
erősödése önmagában is a meglevő szervezetek munkája iránti bizalom
megfogyatkozására utal. A civil szervezetek olyan feladatokra szerveződnek, amely
feladatokat a hivatalos, kormányzati, állami intézmények nem látnak el, nem képesek
ellátni, vagy ha tesznek is valamit, az nem kielégítő.

Súlyos problémára mutattunk rá, ugyanis, ha a társadalomban nem működik a

bizalom, a társadalom szétesése valószínűbbé válik, erősödhetnek a szélsőséges
megnyilvánulások, nem tudja érvényesíteni a közösség az összetartozás erejét.
Helyre kell állítani a bizalmat a társadalom működésének gyakorlatában. Igen ám, de
hogyan? Hogy erre tudjunk válaszolni, vagy csak kísérletet tudjunk tenni a
válaszadásra, meg kell ismerkednünk a bizalom szerkezetével.

Bizalom a közösségekben
A bizalom egy jó része a felek
kétoldalú függőségében lelhető fel.

Utasi Ágnestól idézünk három helyet: „A bizalom bármely társadalmi-közösségi

egység kialakulásához nélkülözhetetlen” (Utasi 2002. 10. o.) Utasi vizsgálódása a
közösségek életére vonatkozik, elemzi a szolidaritás, a kohézió, az integráció
feltételeit, folyamatát. „A társadalmi kohézió a társadalom közösségeinek
önszerveződését segítő folyamatokat jellemzi. Az önszerveződés általában a
hasonló lehetőségekkel, értékekkel rendelkező, és/vagy hasonló kihívásokat,
feladatokat teljesítő egyénekre terjed ki. A hasonlóság felismerésére épülő
bizalommal együtt formálódik az eredményes reciprocitásba vetett hit.” (Utasi, 2002.
10. o.)

„Az ipari társadalmak gazdasága már nem dominánsan családi, kisközösségi

munkamegosztáson alapul. A korábbitól erősebb függőség jön létre a társadalom
különböző munkamegosztási feladatokat végző nagycsoportjai, a „mások”, az idegen
közösséghez tartozók között is. A bonyolultabb munkamegosztás következtében az
eltérő közösségekbe tartozóknak szükségük van egymás, illetve mások munkájának
eredményére is. A társadalom integritását az adja, ha mindenki teszi a
munkamegosztásban számára kijelölt tevékenységét, a maga dolgát.” (Utasi 2002.
12. o.)

A kiemelt részek szövegéből is, de persze a könyvből is kiderül, hogy az integráció, a

kohézió és a bizalom egy tőről fakadnak, vagyis bizalom kell az integrációhoz és a
kohézióhoz egy közösségben, legyen az akár az egész társadalom. Megtudtuk azt
is, hogy a modern társadalmak bonyolult munkamegosztása egyre inkább
megkívánja a társadalom minden egyedétől, hogy megbízható legyen, és minden
egyede elvárja, hogy bízhasson a mások tevékenységében, ez az eredményes
reciprocitás feltétele. Ahogy a társadalmi munkamegosztás egyre szövevényesebb
lesz, úgy erősödik (növekszik) a bizalom igénye – egyre világosabb, hogy bizalom
nélkül mi, egyedek, tehetetlenek lennénk, megbénulnánk, lefagyna a társadalom.
Nem véletlenül használtuk az előző mondatban a bizalom erősödésének
szóösszetételét, ugyanis biztosak vagyunk abban, hogy a bizalom nem mennyiségi
valami, nem lehet többről vagy kevesebbről beszélni, még akkor sem, ha ezeket a
szavakat gyakran használjuk. A bizalom tartalmilag változik – hitünk szerint – vagyis
alaposabb, tartalmasabb, többirányú lesz és nem több.

Utasira támaszkodva tegyük fel azt a kérdést is, hogy van-e különbség a
kiscsoportok tagjai és az egész társadalom egyedeinek bizalom igénye, tartalma
között. Egy kis csoportban valamire konkrétan irányul a bizalom. Például egy
kórusban a zenei tudás, képesség, a pontosság a fontos, más egyéb tartalma nincs
a bizalomnak a kórus működése szempontjából. Az, hogy mennyire sportolnak, vagy
mennyire képesek a barkácsolásra, vagy mennyire vallásosak stb., senkit sem
érdekel (és helyes is, ha nem érdekel). Az egyén többféle kompetenciával
rendelkezik és ezek közül egy kapcsolat csak néhányat „használ”, működtet.

Az egyén, mint társadalmi egyén összetett, szövevényes, bonyolult elvárási

rendszerrel rendelkezik a társadalmi folyamatok irányába. A társadalomban mozgó
egyén tevékenysége, munkája során függ attól, hogy a politikusok megfelelően
képviselik és vezetik-e az országot, hogy a sofőrök a buszokat megfelelően indítják-e
a végállomásokról – és mind ezt egy időben. A társadalomtól bonyolult kompetencia
rendszer működését várja el az egyén. Valamikor ez a bonyolult bizalmi helyzet a kis
közösségekben működött, - mivel ez a közösség jelentette az egész világot, magát a
társadalmat, - és nagyon konkrét volt. A családi gazdaságokban, mindenki, mint tag
(nevesíthetően), bízott abban, hogy megfelelően végzik a többiek (nevesíthetően) a
munkájukat a gyerekneveléstől a földművelésig, a bizalommal konkrétan egymást
tisztelték meg. Ma a társadalomban nem tudjuk pontosan, hogy kinek a munkájában
bízunk, hiszen nem ismerünk mindenkit, csak abban bízunk, hogy akinek kell, az ott
van a helyén és végzi a dolgát, megfontoltan, felelősséggel. A 20. századtól a
társadalmak egyik sajátossága ez a „név nélküliség”, az idegenség, a meghitt
kiscsoportok hiánya, a társadalom atomizálódott. Mindenki maga, „névtelenül” bízik
és lesz a bizalom tárgya – az ő felelőssége. Nyugtalanító ez a szabadság!

A kis közösségekben nevesíthető aktorokkal működik a bizalom ma is. A családban,

a kisebb munkahelyi csoportokban szintén. A kicsiség mértékét nem lehet/kell
megadni, ugyanis nem a számszerűség számít, hanem az ebből származó minőség.
Néhány ember együttműködése erősen kötelez, a nevesíthetőség lehetősége
fokozza a felelősség érzetét.

Jellem és kompetencia
A szabályok nem helyettesítik a jellemet

Vizsgáljuk meg Stephen M. R. Covey és Rebecca R.Merrill könyve, A bizalom

sebessége, alapján, hogy miből tevődik össze a bizalom.

A megbízhatóság alapja a jellem és a kompetencia egysége. A bizalom alapja a

megbízhatóság. Ha a bizalom problematikáját az egyén szintjén vizsgáljuk, akkor
könnyebben megragadható ez a bonyolult szerkezet. Akkor bíznak meg bennünk, ha
megfelelő a jellemünk. Pontosak vagyunk, alkalmazkodóak, tisztességesek, őszinték,
érdeklődők, udvariasak és még sok vonást említhetnénk, amelyek igen fontosak
abból a szempontból, hogy magunkat hitelessé tegyük. Ezeknek nagy részét
magunkkal hozzuk, alapvetően hozzánk tartoznak. Lehet vitatkozni azon, hogy a
jellemvonások megmásíthatók-e, tanulhatók-e. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét –
tapasztalatok alapján – hogy jellemünket formálhatjuk a siker érdekében, de ez
roppant sok figyelmet és kitartást követel. Nem alaptalanul gondolkodnak „A bizalom
sebessége” könyv szerzői úgy a bizalomról, mint egy fáról, amelynek gyökér
rendszere jelenti a jellemet. Ezek a tulajdonságok adják a szilárd alapját a felénk
irányuló bizalomnak. Ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezünk állandóan, nem csak
az éppen esedékes eseménnyel kapcsolatban idéztük fel. Állandóságuk ellenére
formálhatók ezek is, például, megtanulhatunk pontosnak lenni, igaz sok egyedi
trükkre van szükségünk, hogy ezt elérjük. Nemcsak időbeli pontosságra van
szükség, hanem a munkában is elérhetjük azt a szintet, amit pontos, igényes
munkának tekintenek.

Gondolkozzunk el azon, hogy ha valakiről tudjuk, hogy kiváló ember, csodálatos

tulajdonságai vannak és mondjuk orvos. Az autónknak azonban gumicserére van
szüksége. Ismerünk egy mogorva, hallgatag szakembert, aki kicserélné a kereket.
Kihez fogunk fordulni? A példánk segítségével arra szeretnék utalni, hogy a kiváló
jellemen kívül szükség van kompetenciára, ami megfelelő képességeket és
eredményességet jelent.

Tehát a jellem, a képességek és az eredmények egysége adja a bizalmat. A

képességek szintén egy rendszert alkotnak, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy
ha vannak is eredményeink és a jellemünk is megfelelő, de éppen a képességeink
nem megfelelőek, akkor sajnos nem mi vagyunk alkalmasak a feladat elvégzésére.
Ez egy olyan helyzet, amivel sokszor kell szembenéznünk. Ha éppen valami leköt,
ha egy másik esemény elfoglal, akkor más alkalmasabb lehet, valaki, aki a figyelmét
teljesen erre a feladatra tudja összpontosítani. Mindannyian találkoztunk már ilyen
helyzettel a munkahelyünkön, például amikor egy hosszú pályázat leköti minden
időnket, munkabírásunkat, és pechünkre most érkezik egy érdekesnek ígérkező
konferencián való szereplés, egy előadás megtartásának lehetősége, de főnökünk
úgy látja, hogy nem mi vagyunk alkalmasak a konferencia előadás megtartására,
mert az elmúlt néhány hónapban nem foglalkoztunk a témával (pedig voltak sikereink
a területen).

Talán a fentiek arra is példát nyújtanak, hogy a bizalmat képlékenynek tekintsük. Az

irántunk tanúsított bizalom nem elszigetelten létezik, a bizalom viszonyítási alappal is
rendelkezik. Tulajdonképpen úgy mennek az emberek nyugdíjba, hogy természet
rendjét követve elfogy a feléjük irányuló bizalom, vagy áthelyeződik ez a bizalom egy
szűkebb területre, vagy egy eddig nem érvényesült területre. Ha meg is tettünk
mindent a felék irányuló bizalomért, el kell fogadnunk, hogy mások is ezt teszik,
sokkal több erővel, sokkal gyorsabbak, sokkal rugalmasabbak (például korukból
kifolyólag). A szakirodalom a munkabírása teljében levő emberekkel, beosztottakkal
és vezetőkkel foglalkozik, a bizalom megszerzéséről és elvesztésének
következményeiről beszélnek. Ez nagyon fontos, de sokakat érint az előbb vázolt
helyzet. Ha alapos vizsgálódás alá vesszük a bizalom összetevőit, akkor a
fokozatosan eltávolodókkal szemben megértők lehetünk, sőt az ő saját helyzetük
felméréséhez a ritkuló bizalom szférájában, légszomjban küszködőknek is segítséget
nyújthatunk. A kezdők is sok problémával küszködhetnek, ugyanis nekik az eddigi
eredmények felmutatása ütközik nehézségbe, még akkor is, ha a táradalom elnéző
induló státuszukra hivatkozva. A bizalom kialakításával kapcsolatos elemzések őket
is segíthetik, mert felismervén, hogy „igazolásra” is szükség van időben megszerzik
azt, tudván, hogy előzetes eredmények előnyöket jelenthetnek azokkal szemben,
akik erre nem gondoltak.

Nézzünk olyan esetet is, amikor a képességei és az eredményei, a tudása megvan

valakinek, de a jellemvonásai gátolják, hogy a többiek megbízzanak benne. Biztosan
találkoztunk olyan emberrel már, akivel kapcsolatban felsóhajtottunk: ó ha ez az
ember pontos lenne, őszinte, alkalmazkodó stb., akkor mennyire tisztelnék, de így
sajnos nem, és így a tudása sem foglalhatja el a megillető helyet.

Arról már hosszasan volt szó, hogy mi minden kell ahhoz, hogy valakivel szemben
kibontakozzon a bizalom. Azonban ez nem egy örök életre szóló, márványba vésett
eredmény. A bizalmat gondozni kell, az összetevői révén biztosítani kell a
környezetet, hogy továbbiakban is bízhatnak bennünk. Ha ezt elhanyagoljuk, akkor
elveszíthetjük mások bizalmát. És sokkal, de sokkal nehezebb lesz visszaszerezni,
mintha gondoskodtunk volna a megőrzéséről. A bizalomvesztés korunk komoly
problémája. Amikor elveszítjük környezetünk bizalmát, akkor még sok mindent
elveszíthetünk, elveszíthetjük a munkánkat, a barátainkat, a munkatársainkat,
szakmai közösségünket. Amikor újra építjük a státuszunkat, számítanunk kell arra,
hogy nem tudjuk, hogy mi a nehezebb azokat meggyőzni, akiket már egyszer
elveszítettünk, vagy azokat, akikkel még nem voltunk kapcsolatban. Lehet, hogy már
nem találunk „érdeklődőt” a bizalmi építkezésünkhöz. Nemcsak arról van szó, hogy
én vissza tudom-e állítani a bizalomhoz szükséges feltételeket, hanem kell találnom
egy környezetet, társakat, akik el akarnak fogadni engem, bízni akarnak bennem.

A vállalatok esetében a bizalomvesztés már alapvetően komoly probléma, amely

felerősödve irreverzibilis negatív trendekké válhat és veszélyezteti az egész iparág,
sőt a stakeholderei létezését, ill. egzisztenciáját is. Még súlyosabb a helyzet, ha a
bizalomvesztés eléri a bizalmi iparágakat. Ezen iparágak fennmaradásának
esszenciális feltétele az érintett kör bizalma a hosszú távú fennmaradás, stabilitás,
nyereségesség megvalósulásában. A bizalmi iparágak különösen sebezhetőek az
„általános” bizonytalanság, a szabályozási politika és a jövőbeni várható eredmények
ingadozásai miatt. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy nem
minden gazdasági válság jelent automatikusan bizalmi válságot is egyben. A válság
legyőzéséhez azonban mindenképpen szükségünk van a bizalomra.

Az egyén bizalmi elemzése tovább vihető a vállalatokra, intézményekre,

szervezetekre. Megbízható az a vállalat, amelyik működésében, belső rendjében, a
munkatársak közötti viszonyban pontos, tiszta, figyelmes, gondos, demokratikus –
tekintsük ezt a vállalat jellemének, és ehhez méltón társulnak eddigi eredményeik és
mostani képességeik, tudásuk, szakmai színvonaluk. Az egyén és a vállalat
kapcsolatában a megbízhatóság fontos szerepet játszik. Nagyon leegyszerűsítve
elmondhatjuk, hogy megbízható emberek dolgoznak egy olyan vállalatnál, amelyben
megbízhatunk. Persze ez nem egyik pillanatról a másikra alakult így, hozzáértő
munka során jutottak erre a szintre.

Honnan származik a bizalmunk?

Bízom benne, mert szeretem

A tapasztalatnak különösen nagy szerepe van a bizalom kialakulásában és

tartósságában. Ez igaz akkor is, ha két személy közötti bizalmi kapcsolatról van szó,
vagy kisebb csoportban az egymás munkájában való bizalomról, de természetesen
az egész társadalomra is fennáll a tapasztalat jelentősége a bizalom kialakulásában.
A tapasztalat a múltról, a már bekövetkezett eseményekről szól, amelyekben minden
„szabályszerűen” zajlott, amiben bízunk az a jövő, függetlenül a csoport nagyságától,
a szereplők létszámától, a bizalom tárgyától. A múlt alapozza meg a jövőbeli
elvárásainkat. A tapasztalat származása elég sokféle lehet. Lehet a saját
tapasztalatunk – ez különösen érvényes a kis csoportokban, - lehet mások
tapasztalata, ami hír, vélemény, sőt pletykaként jut el hozzánk. Most veszélyes
vizekre eveztünk – kényes helyzetekbe keveredhetünk. Szintén tapasztalat, hogy a
rossznak nagyobb a hír értéke, mint a jónak. Lehet, hogy megalapozatlan hírek
kelnek szárnyra bizonyos emberekkel vagy csoportokkal, intézményekkel
kapcsolatban, de mi ezeket nem tudjuk ellenőrizni és erre építjük a bizalmunkat vagy
bizalmatlanságunkat. A megalapozatlanság nemcsak negatív hírt jelenthet, lehet
ugyan ez pozitív is, amiről csak saját kapcsolatunk kiépítése után tudjuk meg, hogy
nem mind arany, ami fénylik. Válogassuk meg, hogy kitől fogadunk el hírt – az legyen
megbízható!

A tapasztalat, mint itt olvashattuk, kevéssé, vagy csak esetlegesen ellenőrzött. Nem
tények, ismeretek tudományos elemzéséről van szó, nem kívánjuk meg, hogy a
tapasztalatból származó tudás logikai rendszerbe állítható legyen. Ezért nem
mondhatjuk, hogy racionális lenne, vagyis megengedhető, hogy irracionális elemeket
is tartalmazzon. Az ellenőrzésével nem sokat törődünk, elfogadjuk, ahogy van.
Esetleg, ha kiderül, hogy igazságértéke nem felel meg az általunk elvártnak, akkor
könnyedén megválunk a feleslegessé vált tapasztalattól. Származhat tehát a
bizalmunk tapasztalati tudásból, és a tapasztalat irracionalitása alátámasztja a
bizalom irracionalitását .
Alapulhat a bizalmunk előítéletre is. Az előítéletek szerepét most itt nem elemezzük,
de tudnunk kell, hogy nélkülözhetetlenek a társadalom életében, tájékoztatnak. Most
mi is erre a szerepre hivatkozunk. Tájékoztatnak arról, hogy pl. a nők rossz
autóvezetők, a férfiak ezzel szemben ragyogó vezetők – ítélje meg ezt mindenki a
saját tapasztalata alapján, de valljuk be, hogy egy balesetnél, rögtön „megértjük a
helyzetet”, ha legalább az egyik vezető nő. Az előítélet alapján kevésé bízunk a női
vezetőkben. Az előítéletekre szintén nem mondhatjuk, hogy racionálisak lennének,
de nem kell azt gondolnunk, hogy az előítéletek csak negatívak lehetnek, nagyon sok
példát tudunk mondani arra is, ha az előítéletek megalapozatlan bizalmat
ébresztenek bennünk valakivel (vagy valamivel) kapcsolatban.

Alapulhat a bizalmunk a társadalmi szerepekre jellemző, a társadalom által

elfogadott elvárásokból. Ha azt mondjuk, hogy tanító néni, akkor nagyon sok
jellemvonást tudunk felsorolni, amelyeknek - a szerepből következően - a szerepet
„játszó” tanító nénire (elvárásaink szerint) jellemzőnek „kell” lenni. Kedves,
mosolygós, gyermekeket szerető és értő, empatikus stb. egyéniségre számítunk,
amikor először találkozunk gyermekünk tanító nénijével. Megpróbáljuk az évek során
megőrizni azt a hitünket, hogy a tanító néni megfelel ennek a szerepnek, a
szerepéből következően bízunk benne. Mivel bízunk az orvosok, a politikusok, a
vízvezeték szerelők stb. csoportjában, abban, hogy megbízhatóan végzik a
munkájukat, így bízunk X-ben, a csoport képviselőjében, hogy ő is remekül fogja
ellátnia ráeső és velünk kapcsolatos feladatát.

Származhat a bizalmunk ill. a bizalmatlanságunk az egyénnel kapcsolatban abból,

hogy milyen csoportba tartozik, és mi hír jár az adott csoportról. Ilyenkor elvárjuk,
hogy az az egy darab egyén, akivel összehoz a sors, mutassa fel a csoportra
jellemző összes tulajdonságot. Az olasz férfi legyen beszédes, udvarias, barátságos,
maffiózó (legalább kissé), fekete, csinos, sőt elegáns, nem baj, ha nem mond igazat,
de flörtre mindig kapható legyen stb. Ez még az egyének esetében lehet vidám és
humoros is, de ugyan ez nagyobb népcsoportokkal kapcsolatban, sőt nemzetek
esetében durva, antihumánus eredményekre is vezethet.

A bizalom ilyen eredetéről is csak azt tudjuk mondani, hogy irracionális elemeket is
fog tartalmazni, ugyanis egyik emberre sem jellemző, hogy csak orvos, vagy csak
egyik vagy másik csoport tagja, hanem a csoporton és az egyik szerepen kívül még
sok csoportnak és szerepnek a jellemzőivel rendelkezik. Ezen jellemzők egyedi
szervezettsége az egyénre jellemző, és lehet, hogy ezek a plusszok rontják, vagy
erősítik a benne fellelhető bizalmi alapot. Eddig a bizalom eredetéből is származó
irracionalitását feszegettük.

Bizalom és eredményesség
Inkább veszítsek pénzt, mint bizalmat

A bizalom származhat még a jól szervezettségből is. Ha az intézmény munkája

eredményes hosszú idő alatt, akkor bizalom veszi körül az intézményt, és az ott
dolgozókat is. Az eredményesség megfelelő szintű és minőségű munkára utal.
Részletesebben kell ezt megvizsgálnunk a későbbiek érdekében. Az intézmény, a
vállalat, megfelelőn végzi munkáját és belül is érzik, hogy mindent megtettek a siker
érdekében, akkor még mindig marad egy szint, amely az eredményességet tovább
fokozhatja és ez az, amikor a vállalat intézmény a környezetével is megfelelő
kapcsolatot alakít ki. Ha egy vállalat remekül teljesít, de bezárkózik, nem juttat ki
híreket a vállalatról, a környezet értetlenül figyel, és kérdéseket tehet fel (nem mindig
jó indulattal). Ha a vállalat nyitott, ha megnyitja „titkait” a környezete előtt
(kiállításokat, ünnepségeket tart stb.), akkor az emberek bizalma kialakul, azoké is,
akik nem dolgoznak az intézmény keretei között. Arról a későbbiekben lesz szó,
hogy hogyan lehet a környezet bizalmát megnyerni és miért van erre szükség.

A bizalom meghatározásának körülírásakor szó volt arról, hogy az

eredményességnek és a felkészültségnek jelentős szerepe van az irányunkban
kialakuló bizalom szempontjából. Az irracionális alapok mellett ez az, ami
hosszútávon még a könnyen elhihető és olcsó forrásokból származó (nem helyes)
véleményt is megváltoztathatja. A mi eredményességünk, amit fel tudunk mutatni, a
kompetenciánk, amit megszereztünk a témával, a feladattal kapcsolatban, az
felülírhat mindent. Sajnos ennek is van egy irracionális összetevője, ami tőlünk függ,
még pedig az, hogy eredményességünket, kompetenciánkat elő kell vezetni, fel kell
rá hívni a figyelmet („el kell tudni adni”), bizonyítani kell. Ha erre nem vállalkozunk,
akkor nem várhatjuk, hogy megváltozzon a rólunk kialakult (esetleg negatív)
vélemény.

Covey és Merrill könyvükben a bizalom gazdasági vonatkozásaival foglalkoznak:

„..megérteni a bizalom mérhető gazdasági jellegét olyan, mintha új szemüveget
kapnánk. Bárhová is nézünk azonnal meglátjuk a hatását: a munkában, a
magánéletünkben, minden egyes társas kapcsolatunkban és tevékenységünkben.
Rögtön észrevesszük, milyen óriási különbséget jelent a bizalomgazdag kapcsolat az
élet bármely területén.”(Coveyés Merrill, 2011, 38.o.) Coveynek és Merrillnek az a
véleménye, hogy ha nincs bizalom irántunk, a vállalatunk iránt, akkor egy láthatatlan
adót fizetünk. „..mi van akkor, ha nem is tudunk arról, hogy milyen adókat fizetünk,
ha ez az adó rejtett – úgy vonják le, hogy még csak észre sem vesszük, vagy ha ez
az összeg teljesen el is vész, úgy, hogy abból senkinek sem lesz haszna? Sajnálatos
módon a bizalmatlansági adó sem jelenik meg láthatóan a fizetési cetlin. De arról,
hogy rejtett, még nagyon is létezik. Ha tudjuk, hogy hol és mit kell keresnünk,
mindenhol észrevesszük ezeket a bizalmatlansági adókat – a munkában és a
magánéletben is. Számszerűsíthetők, gyakran nagyon magas árat fizetünk.” (Covey
és Merrill 2011 39.o.) Arra az egyszerű helyzetre gondolnak, hogy ha nincs meg a
bizalom irántunk, akkor valaki más kapja meg azt a munkát, amit mi is el tudnánk
végezni legyen magánemberről vagy vállalatról szó. Hihetetlen sok mindentől esünk
el, ha ennek az egy esetnek a következményeire is gondolunk. A megoldást csak az
hozhatja, ha visszaszerezzük a bizalmat.

Fukuyama is így fogalmazza meg a bizalom szükségességéről a gondolatait: „A

társadalomban elterjedt bizalmatlanság egy adófélével terheli meg a gazdasági
tevékenység minden formáját, egy olyan adóval, amelyet a magas bizalmi szinten
álló társadalmaknak nem kell megfizetniük” (Fukuyama 2007, 21)

Covey és Merrill sokkal több időt és oldalt szánnak arra, hogy a dolog pozitív
megközelítését segítség, vagyis a bizalom megőrzésére biztatnak. „Ahogy a bizalom
hiány miatt megfizetett adó valós, mérhető és nagyon is magas lehet, állítom, hogy a
nagy mértékű bizalom ugyan csak valós, mérhető és hihetetlen magas hozamot
fizet.” (Covey és Merrill 2011. 40. o.)
„Ha a bizalom erős, a hozam úgy viselkedik, mint egy teljesítmény fokozó: a cégünk
és az életünk minden vetületét javítja. Az erős bizalom olyan, mint a kovász a
kenyérben, ami mindent összetart. A vállalatoknál a magas szintű bizalom
valamennyi érintett között javítja a kommunikációt, az együttműködést, a
végrehajtást az innovációt, a stratégiát, az elkötelezettséget, a partneri viszonyokat
és kapcsolatokat. A magán életben a magas szintű bizalom jelentős mértékben
növeli a lelkesedést, az energiát, a szenvedélyt és az örömet a családi, baráti és
közösségi kapcsolatokban.” Covey és Merrill 2012 40. o.)

Covey és Merrill mondanivalójukat egy egyszerű képletbe is összefoglalják. „A

bizalom a „rejtett tényező” a szervezet sikerének e képletében – akár magas akár
alacsony a szintje. A hagyományos üzleti képlet szerint a stratégia és a végrehajtás
szorzata adja ki az eredményességet
S X V = E (stratégia szorozva végrehajtással egyenlő eredményesség)
Ám ebben a képletben van egy rejtett változó, mégpedig a bizalom, ami megjelenhet
bizalmi adó formájában (rontva az eredményességet), vagy bizalmi hozam
formájában (megsokszorozva azt):
(S X V) X B = E (stratégia és a végrehajtás szorzata szorozva a bizalommal
egyenlő eredményesség)” (Covey és Merrill 2011. 41. o.)

Bizalom és légkör
A jól működő szervezeteket ma már nem
a kényszerre, hanem a bizalomra építik

A bizalom kialakulásának haszna, - a kimutatható hozamon kívül, - a megfelelő

légkör kialakulása, megléte. A megfelelő légkör legalább annyira bonyolult, mint a
bizalom kérdése, így nem kívánjuk itt elemezni. Annyit megjegyezhetünk, hogy
minden, de minden jobban megy, eredményesebb lesz, ha a légkör megfelelő,
sikeresebb lesz a tárgyalás, élhetőbb az élet a családban, a munkahelyen,
zökkenőmentesebb a termelés a gyárban és a reggeli utazás a buszon stb. Ha
bízunk a főnökünkben, a teljesítményre/teljesítményünkre bizton számíthat, akkor is
elvégezzük a munkát, ha éppen most nem látjuk a célt, vagy a feladat „érhetősége”
nem tisztázott.

Ebben az esetben meg kell említenünk egy előnyt még, ami a bizalom meglétéből
származik, azt, hogy sokkal kevesebb időt és innovativitást, energiát kell fordítani az
ellenőrzésre. Ha ”tudjuk”, hogy mindenki megfelelően, sőt jól végzi a munkáját, akkor
felesleges ott lenni mindenkinek a sarkába és nézni, hogy mit csinál. Ideális
helyzetben akár el is felejthetjük azt a régi mondást, amely szerint a beosztott azért
van, hogy átverje a főnököt, a főnök munkája pedig az, hogy ezt megakadályozza.
Gondoljuk meg, hogy az aprólékos ellenőrzés elmaradása, feleslegessé válása
mennyi pénz és idő megtakarítását teszi lehetővé! Bizalmi légkörben, felelősséggel
végzett munka a demokratikus állapot jellemzője is. Ezt a társadalomra kivetítve
elmondhatjuk, hogy bizalom nélkül nincs nyitott társadalom, mert nincs elég rendőr a
nyitott társadalom minden egyes ajtajának a felügyeletére. A bizalom az, ami
lehetővé teszi a falak lebontását, a korlátok eltávolítását, a súrlódások
megszüntetését.
Kisebb csoportokban is, és az egész társadalomban is megfigyelhető a bizalom által
átszőtt területeken, hogy a társadalmi szereplés mindenki számára egyszerűbb lesz.
Megnyugtató jómodor alakul ki, könnyebben elfogadja mindenki a másikat, megfelelő
módon kommunikál, megszűnik a gyűlölködés, a durvaság, a félelemkeltés, az
aggódás, egészségesebb kapcsolatok alakulnak ki, amelyhez csatlakozni kedvező
és örömteli lehet, de minden esetre nem félelmetes. Ez óriási tőke. Harmonikusan
kiegyensúlyozott környezetben a munka sokkal eredményesebb, mindenki a
feladatra fordíthatja az energiáit, az ötletességét, az innovativitását. Nemcsak a
munka lesz jobb, hanem az emberek lelke, fizikai állapota is, nem gyötri őket az
aggodalom, a félelem – tudjuk ezek fiziológiai problémákhoz is vezethetnek (sőt
vezetnek), ilyenek a gyomorvérzés, az idegrendszeri panaszok stb. A bizalom
hiánya, mint láthatjuk egy fáradt, fizikailag tönkrement, a munkaszervezése
szempontjából következetlen, aggodalmak között, félelemben élő társadalomhoz
vezet.

Mi ássa/áshatja még alá a bizalmat a mai társadalomban a fentieken kívül?

Említettük, hogy a bizalom a hírekre is épülhet, ha a médiák hírközlési szerepére
gondolunk, akkor sok panaszunk lehet. Ma már tudjuk, hogy a médiák feladata a
hírközlés mellett az eladhatóság (hallgatottság, nézettség, az eladott példányszám)
biztosítása. Ezért megfelelnek annak az emberi tulajdonságnak, mely szerint az
emberek jobban megjegyzik, elfogadják, (hírnek tartják) a rosszat, mint a jót, így
szívesebben foglalkoznak negatív hírekkel, sőt ezeket még ki is színezik. A gyors
híradás érdekében nem ellenőrzik a hír tartalmát, tévedéseket terjesztenek, és ezzel
a bizalmatlanságot alapozzák meg. Az előzőekből látható, hogy ez a hiba nem csak
arról az egy alaptalan hírről szól, az alaptalan hírnek következményei lesznek, és
messzire hat a társadalom rendszerében az így kialakult bizalmatlanság.

Jelentősen befolyásolja a társadalomban a bizalom alakulását, ha elterjed, hogy nem

a szakértelem a fő szempont, ami szerint megítélik az embereket, hanem valami
más, lehet ez csoporthoz tartozás, más vallás, más nézet, más bármi – rontja a
bizalmi tőkét.

Itt kell megjegyeznünk egy problémát, amire most részleteiben nem kívánunk kitérni.
A bizalomnak megemlítettük az alapját a szerkezetét, a hiányának és meglétének
következményeit. Azt is meg kell mondani, hogy a bizalom egy életforma,
életszemlélet, amely komplexitásra törekszik. Ez alatt azt értjük, amit Ford példájával
tudnánk megvilágítani. Köztudott, hogy Ford a 20. század autójából (ő nem is
sejtette, hogy azzá válik) 15 milliót adott el. Úgy gondolta, hogy a vevőket ugyan
érdekli, de a helyzet nem alkalmas arra, hogy részletesen elmagyarázza a T modell
műszaki kiválóságát, azért egy mindenre kiterjedő bizalom kiépítésére törekedett.
Egyszerűen a társadalmi elvárásoknak megfelelő tevékenységekkel, eseményekkel
jó hírét keltette a Ford Műveknek. Támogatta azoknak a családját, akik balesetet
szenvedtek a gyárában, magasabb jövedelmet biztosított a munkatársaknak, mint
amekkorát máshol kaphattak volna, ajándékokat adott a született kisbabáknak és a
házasulandóknak megfelelő szertartást szervezett. A vállalat tőkéjéhez viszonyítva
elhanyagolható összegek azok, amiket ezekre a „termelést nem növelő” tényezőkre
fordított. A 15 millió T modell azt mutatja, hogy mégis megérte, ezzel a jóhírrel
hatalmas előnyt szerzett az autóinak a piacon.
Változó bizalmi háttér a vállalatoknál
A 21. század az erkölcs százada

Ford már nagyon régen rájött arra, hogy a vállalata (és nem csupán a terméke) iránti
bizalom gazdasági haszonnal jár, ahogy mostanában olvashatjuk bizalmi hozadék
jelentkezik a vállalat gazdasági életében.

Mit jelent és mennyivel több a vállalat iránti bizalom a termékek iránti bizalomnál? A
vállalat a környezetébe bele van nőve, sok szállal és gyökérrel beágyazódott a
környezeti társadalomba. A vállalat dolgozói a környező településekről járnak
dolgozni. Esemény az utazás, a személyszállítással foglalkozó vállalkozások
állapota, a települések működő, vagy nem működő szolgáltatásai, a munkatársak
apróbb-cseprőbb magánügyeiben való megfelelő intézkedések. Az oktatási,
kulturális, művelődési lehetőségek színvonala és elérhetősége, megfizethetősége, a
betegek ellátása, vagyis minden, ami a munkatársak helyzetével függ össze. A
vállalatnak magának is van kapcsolata a környezettel, valaki elszállítja a hulladékot
és beszállít bizonyos félkész, vagy kész terméket, nyersanyagot, a vállalat területet
foglal el, használja az utakat, a közösségét, használja az energia forrásokat,
egyszóval a környezetben mindenki által használt szolgáltatásokat igénybe veszi. Ha
a környezet tönkremegy, rosszabbak lesznek a vállalat működési feltételei. Ha a
környező településeken csak összevont iskolák működnek és nincs megfelelő szintű
oktatás, akkor a vállalat számára nem lesz megfelelő képzettségű szakember.
Tudjuk, hogy a világban, több esetben, azért kellett egy vállalatnak költözni, mert
ugyan olcsó munkaerőre volt szüksége és ez rendben is volt, de a képzettség nem
ütötte meg a megfelelő mértéket. Ha a települések megfelelő szervei nem tudják
gondozni az utakat, akkor a szállítás a vállalat számára drágább lesz. Ha a környezet
nem rendelkezik megbízható egészségügyi ellátással a vállalat nem tud intézkedni,
ha erre szüksége lenne, és ebből súlyos károk keletkezhetnek. Belátható, hogy a
vállalatnak is érdeke a környezetével szerves kapcsolatot fenntartani. Ezt fejezi ki
Carly Florina a Hewlett Packard cégtől egy konferencián tartott előadásában: „A helyi
közösség fejlesztését kitűzni eleddig a vállalat üzleti céljaitól távol álló jótékonysági
tevékenységnek tűnt, ami az üzletmenet számára nem lényeges. Jól csinálni valamit
és jót cselekedni, ez két különböző törekvést jelentett. De azt hiszem ez változóban
van. Az a sok szervezet, amely itt képviselteti magát, éppen arra ébredt rá. Hogy
élenjáró innováció és versenyelőny származhat abból, ha a társadalmi és
környezetvédelmi megfontolások a kezdetektől átszövik az üzleti stratégiát.” (idézi
Kotler és Lee 2007. 9. o.)

Az idézetben a környező társadalom emlegetése mellett találhatunk egy másik

területet is, ami „átszövi az üzleti stratégiát”, ez a környezetvédelem. A vállalatok
nem csupán a közvetlen környezethez illeszkednek, hanem az egész világ probléma
halmaza rájuk is vonatkozik. Azt ne firtassuk most, hogy mennyire felelős a
problémákért az egyes vállalat, vagy az egész termelési rendszer, de a globális
problémák (első világ modell kategória rendszeréből) léteznek és – sajnos – egyre
súlyosabbá válnak. Ha nem rendezettek a világban az energia ellátás, az
élelmiszerellátás stb. gondok az a vállalatokat is érinti. Legsúlyosabb helyzet a
környezet állapota körül lelhető fel. Az élhető környezet nélkül nincs szükségünk a
vállalatok termékeire (hogy rövidre fogjuk a gondolatsort).
Ahhoz, hogy ezt megértsük (túl az elméletiségen), részünkké váljon (átszőjje az
életünket), és a felismerésnek megfelelően megtervezzük a jövőnket, nem a
vállalatok tették le először az eredményeiket. Ma már mindenki, aki fejlett
gazdasággal rendelkező társadalomban él, világosan kell, hogy lássa (és látja is) a
veszélyt. A vállalatoknak rá kellett jönni, hogy ha vásárlókat akarnak, akkor együtt
kell gondolkozni velük és nemcsak a termékről vagy a szolgáltatásról, hanem a világ
gondjairól és bajairól is. Sok vállalat van a piacon, akik vásárlóra vadásznak és már
eljutottunk oda, hogy a (tudatos) vásárló a megfelelő ár és minőség mellett a vállalat
pozitív ismertségét is számba veszi.

„…a Washington Mutual befektetési alap nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy
támogassa azokat a helyi közösségeket, ahol működik, és nem csak azért, mert ez
üzletileg hasznos, hanem azért is, mert egy felelős vállalati civil számára ez a helyes
eljárás.” (A Washington Mutual éves jelentéséből idézi Kotler-Lee 2007. 30. o. )
Feltűnik ebben a szövegben, hogy a vállalat magát vállalati civilnek nevezi – ez
indokolt! Ugyanakkor meglepő is, ugyanis tudjuk, hogy a vállalat gazdasági egység,
ezt a helyet foglalja el a társadalom rendszerében, egy általánosan meghatározható
feladattal. Azzal hogy a vállalat szerepet vállal a társadalom más területein is
hasonlóvá válik a társadalom civiljeihez, az egyénekhez, de persze csak hasonlóvá
válik.

Ma a vállalatok társadalmi felelősség vállalásával sokan foglalkoznak, sok

tanulmány, könyv jelenik meg a témában (ebben a kötetben is van egy alapos
feldolgozás), ezek újra gondolásával most nem foglalkozunk. Érdekes azonban, hogy
kevesen térnek ki arra a problémára, amelyre mi már, érintőlegesen, többször is
utaltunk, hogy nem elég a társadalmi felelősség címszó alatt adakozni, időt, pénzt
vagy munkát. Ha ezt tesszük, akkor megmaradunk Ford szintjén, ami nem lenne baj,
ha ugyan olyan lenne a világ, mint az ő idejében, de megváltozott, nagyon! Ma ennél
többre van szükség – jellemre, etikus életre, a természettel és a társadalommal lelki
egységre, együtt gondolkodásra és az ebből fakadó közös felelősségre. Ha a
vásárlók látják, tapasztalják, hogy a vállalat csak éli a maga zárt életét és egyáltalán
nem érdekli, hogy mi történik távol és közel, akkor a vállalat iránti bizalmi alapon
működő rendszerbe morzsa kerül. Az emberiség nagy gondjairól ma egyszerűen
nem lehet nem gondolkozni, nem lehet ezeket figyelmen kívül hagyni, nem lehet a
hulladéktól ellenőrzés és gondoskodás nélkül megszabadulni, nem lehet a
termékeket olyan anyagból készíteni, ami tartósan szennyezi a környezetet (még
akkor sem, ha ezt sokan, még mindig jelentős haszonnal meg is teszik). Nem lehet
figyelmen kívül hagyni a társadalmi elvárásokat a nők munkabérével, a
gyermekmunkával kapcsolatban, vagy nem lehet a vállalat biztonságos működése
érdekében bevezetendő drága biztonsági berendezések nélkül működni stb. (Minden
példa egy-egy ismert, megtörtént erkölcstelenségre, tragédiára utal)

A mi korszakunk komplex paradigmaváltást vár a vállalatoktól. Könnyű ezt mondani!

Csakhogy ez sok pénzbe kerül, át kellene a termelési folyamatot, a technológiát
szervezni, sokat kellene költeni kutatásokra, képzéseket kellene szervezni a
munkatársaknak. Ha ezt egy vállalat ki is bírná, de akkor meg az egész termelési
rendszerből lógna ki, lehet, hogy ez nagyon káros lenne számára. Csak lassú
folyamatra számíthatunk, tehát, és még (a legvérmesebb reményeink szerint is) az
elején tartunk az átalakulásnak. Az általános logika szerint, a bizalom esése
kapacitás-csökkenést generál, viszont a releváns kutatások eredményei azt mutatják,
hogy a bizalom csökkenése pozitívan hat a vállalatok akvizíciós kapacitására.
Érdekes, hogy bár a tranzakciókhoz szükséges kapacitások többnyire rendelkezésre
állnak, a szándék az, ami éppenséggel hiányzik…

A vállalatok érzik, hogy tenni kell valamit. Ezért elterjedt a konkrét társadalmi
folyamatokban való tevőleges szereplés gyakorlata, jótékonykodás, az egészséges
ember érdekében szervezett programok stb., anyagi támogatása, a tehetségek
felkarolása. Tulajdonképpen minden lehetséges, amit a vállalat jónak lát és még a
módszer is sokféle lehet. Egyre többen látják, hogy az ilyen feladatok támogatása
jelentősebb hasznot hozhat, mint a termékek közvetlen reklámozása. Ott tartunk,
ahol Ford, a termék reklámozása már nem elég, a vállalatot kell reklámozni, hogy a
termékek felé bizalommal forduljon a vevő. Mint említettük ez jó irány, de már nem
elég, tovább kell lépni a valódi társadalmi felelősség érzete, vállalása felé.

A társadalmi felelősség vállalás hasznos a környezetnek, de hasznos a vállalatnak

is. A haszon a bizalommal kerül a vállalat büdzséjébe.

Irodalom:
Butler.Bowdon, Tom: Értékteremtők, HVG, 2008.
Covey, Stephen M .R.:A bizalom sebessége, HVG, 2011.
Fukuyama, Francis: Bizalom – A társadalmi erények és a jólét megteremtése.
Európa 2007.
Gladwell, Malcolm: Fordulópont, HVG, 2007.
Kotler, Philip –Lee, Nancy: Vállalatok társadalmi felelősségválalalása, HVG, 2007.