Bevezetés

Részletek Hársing László: Az emberi cselekvés és gondolkodás filozófiai alapjai c. könyvéből

Találkozásunk a filozófiával

Az ember nem választhatja meg szabadon azokat a társadalmi feltételeket, amelyek között leéli
életét. Beleszületik a történelmi lét egy sajátos helyzetébe, és felnőve többé-kevéssé tevékeny
alakítójává válik környezetének és önmagának is. Készen találja az előző nemzedékek által
megalkotott és felhalmozott anyagi és szellemi javakat. Ezek bizonyos hányadát elsajátítja, hogy
önmagát kibontakoztatva később hozzá tudjon járulni új értékek termeléséhez. Az önmegvalósítás
e folyamatában óhatatlanul szembetalálja magát filozófiai kérdésekkel.
A világra való rácsodálkozás lendíti túl az ifjút a kötelességszerű tanulás unalmán és
csábítja gondolati keresésére. Iskolai tanulmányai során számos tudomány alapjaival ismerkedik
meg Ezernyi, gyakorlatilag jól felhasználható ismeretet sajátít el. Rájön arra, hogy tudományos
ismeretek bizonyos mennyisége nélkül manapság aligha lehet eredményes gyakorlati
tevékenységet folytatni, és az életben eligazodni. A felnőtt kor felé haladva azonban egyre
világosabb lesz előtte, hogy a szaktudományok válaszai, noha pontosak és megbízhatóak, csak
részlegesek, az úgynevezett nagy végső kérdések felvetését és megválaszolását elhárítják
maguktól. A szaktudományos megismerés túlmutat önmagán. Megválaszolatlanul hagy egy sereg
olyan problémát, amely a környező világ és az ember természetével, az ember és a világ
viszonyával kapcsolatos.
Az emberi elme lépten-nyomos tapasztalja, hogy tudása korlátozott, azaz tudatosul benne,
hogy sok mindent nem tud. Amikor tudásának ezeket a „fehér foltjait” rávezeti a megismerés
térképére, problémákat fogalmaz meg.
A filozófiai problémák legjelentősebb csoportját az un. „mi” problémák alkotják. Ilyenek: Mi
az, ami elsődlegesen létezik? Mi alkotja a világ egységét? Melyek a létezők alapvető osztályai?
Melyek a létezők alapvető meghatározottságai? Mi a törvényszerű? Mi a fejlődés? Mi az ember?
Mi a tudat? Mi az igazság? Melyek a társadalmi lét alapvető területei? stb.
„Mi” problémák a szaktudományokban is felmerülnek. Gondoljunk azokra a kérdésekre,
amelyre definíciók (tudományos meghatározások) megfogalmazásával válaszolunk. A
szaktudományokat azonban inkább az un. „hogyan” problémák foglalkoztatják, hiszen a rájuk adott
válaszok írják le az eseményeket és folyamatokat. A fizikus elsődlegesen nem arra kérdésre keres
választ, „Mi a szabadesés? hanem arra Hogyan megy végbe a szabadesés?
„Hogyan problémák a filozófia területén is felmerülnek, de ezek általánosságukban messze
túllépnek a szaktudományos problémafelvetés keretein. Filozófiai probléma például az Hogyan
alakult ki az élet a Földön? Hogyan emelkedett ki az ember az állatvilágból? Hogyan váltja fel az
egyik termelési módot egy másik? Stb.
A filozófiai problémák harmadik nagy csoportját a „miért” kérdések alkotják. Amikor ilyen
típusú kérdést felvetünk, az események feltételeire (okaira) kérdezünk rá. Miért fejlettebb az
élővilág az élettelennél? Miért haltak ki bizonyos növény- és állatfajták? Miért alakult ki a tulajdon?
Miért jött létre az elidegenedés? – mind filozófiai szintű „miért” kérdések.
Sokan hangoztatják, hogy a filozófiai problémák örök problémák: Ez a megállapítás
többféleképpen érthető. Ha azt értjük „örök” jellegükön, hogy megválaszolhatatlanok, akkor
biztosan nincs szó örök problémákról, hiszen – mint látni fogjuk – a legtöbb filozófiai problémára
alternatív válaszok adhatók. Nem örökök abban az értelemben sem, hogy nincsenek alávetve
történelmi változásoknak, sőt fejlődésnek. Számos filozófiai probléma csak az utóbbi
évszázadokban vetődött fel. Ilyen például az emberi szabadság és elidegenedés problémája.
Örökök azonban – legalább is többségükben – a filozófiai problémák a következő szempontból: a.)
Nagyfokú általánosságot mutatnak a történelmi változásokkal, főleg a rájuk adott válaszok
változatosságával szemben. b.) Minden nemzedéknek újra és újra szembe kell néznie ezekkel a
problémákkal, és végig kell járnia a válaszkeresésé útját.
A filozófiának, mint a megismerés sajátos formájának a tárgyát azok a valóságos vagy
valósággá átfogalmazható problémák alkotják, amelyek a világ és benne az emberi lét értelmezése
kapcsán felmerülnek. A filozófiai megismerésnek két pólusa van: a világ, mint az ember környezete
és benne az ember, mint a világ sajátos létezője. Az ember el akar igazodni a világban, és
önismeretre kíván szert tenni. Ebben az orientációs folyamatban merülnek fel azok a kérdések,
amelyekről szólunk.
E problémák közül van egy olyan, amelyet kitüntetett szerep illet meg: „Mi az elsődleges
(az eredendő) a világon? Nem véletlen, hogy ezt a filozófia alapkérdésének nevezzük, hiszen erre
a kérdésre kifejezetten, vagy hallgatólagosan minden filozófiának választ kell adni. Ez a válasz
számos tekintetben eldönti a filozófia jellegét, és – ha következetes filozófiával van dolgunk – a
többi kérdésre adott választ is befolyásolja,
A cselekvő ember abból a szinte megingathatatlan meggyőződésből vagy előfeltevésből
indul ki, hogy tevékenységének tárgyául szolgáló dolgok, események, folyamatok tőle, mint
cselekvő alanytól (szubjektumtól) függetlenül léteznek. Ritkán tudatosul azonban benne, hogy az
említett létezők tárgyakká (objektumokká) csak az emberi cselekvés folyamán válnak. Az emberek
számottevő hányada azonban a valóságot – önmagukat is beleértve – létében esetlegesnek
tekinti, mivel feltételezi, hogy létének végső alapját nem önmagában hordozza, hanem egy
abszolút szellemi lény teremtménye vagy evilági megnyilvánulása. Mások ennél is messzebb
mennek, és filozófiai megfontolások alapján igyekeznek Kétségessé tenni a cselekvő embernek
azt a szerintük ösztönös vagy naiv meggyőződését, hogy létezik bármi is önmagában, a tényleges
vagy lehetséges tapasztalat határain túl.
Íme a valóság vagy a világ értelmezésének három lehetséges módja (alternatívája). Az
elsőt materializmusnak, a másodikat objektív idealizmusnak, a harmadikat szubjektív
idealizmusnak nevezzük. Ezek egyúttal válaszok a filozófia azon kérdésére, „Mi az elsődleges
(eredendő) a világon?”, vagy „Mi a lét alapvető tartalma?”
E kérdésre adott alternatív válaszok mindegyike többé-kevésbé összeegyeztethető a
megismerés legmegbízhatóbb formájával, a tudomány konkrét eredményeivel, hiszen ezen
utóbbiak nem a valóság természetét, hanem annak egyes részterületeinek szerkezeti felépítését
és működésmódját kutatják. Ezért hiába várnánk a szaktudományoktól, hogy a világ
értelmezésében kimondják a döntő szót. Ha az idealizmus a tudományos megismerés
nyilvánvalóan összeférhetetlen volna, már régen nem volnának idealista beállítódású, kiemelkedő
tudósok.
Nemcsak a lét értelmezésének igénye késztet bennünket arra, hogy filozófiai problémákkal
szembesüljünk, hanem a valóság megismerése során felmerülő nehézségek is. Ezek fejeződnek ki
sűrített formában a filozófia második alapproblémájában: ”Megismerhető-e a világ?”
Az emberi megismerés, mint a valóság szellemi elsajátítása gyakran zsákutcákba
téved. Sokan az emberi tudást kizárólag a tapasztalattal azonosítják, és a gondolkodás
teljesítményeit alábecsülik (empirizmus). Mások az elmélkedő (spekulatív) ész teljesítményeitől
várják a valóság végérvényes és kimerítő megismerését (racionalizmus). Akadnak, akik a
közvetlen belátás (intuíció) valóságfeltáró erejében hisznek. Ellenfeleik a lépésről lépésre
előrehaladó (szisztematikus vagy diszkurzív) gondolkodástól várják a valóban megbízható tudást.
Nagyrészt ezek az egymással ellentétes megismerési beállítódások felelősek az emberi
megismerés időleges kudarcaiért. Ha tapasztalati tudásra van szükségünk, ezt nem szerezhetjük
meg elmélkedéssel. Gyakran túl kell lépnünk a tapasztalat határain, és erre csak értelmünk ereje
tesz képessé bennünket. A lépésről lépésre haladó gondolkodás ritkán vezet gyökeresen új
tudáshoz, de a tévedésnek a megengedettnél nagyobb kockázatát vállaljuk, ha csak elménk
közvetlen belátó erejében bízunk.
A megismerés említett eljárásai sikeresek lehetnek, ha – legalábbis elvileg –
alkalmasak a vizsgált probléma megoldására. Más területeken azonban a megismerés csapdáinak
bizonyulhatnak. Gyakran azok, akik túlzottan bíznak valamely eljárás eredményességében
(dogmatizmus), a kudarc hatására tagadják a világ megismerhetőségét (agnoszticizmus), vagy
legalábbis kétségessé teszik (szkepticizmus). A mindennapi tevékenység és a tudományos kutatás
előfeltevéseivel összhangban álló materialista megismerési szemlélet egyaránt elutasítja ezeket a
végletes álláspontokat, és a megismerés eljárásainak érvényességét a megoldandó probléma
jellege függvényének tartja. E szemléletmód alapján nem állítjuk, hogy ismerjük a világot, de azt
sem, hogy megismerhetetlen a világ, hanem csak azt, hogy részlegesen és viszonylagosan igaz
ismereteket szerzünk róla, vagyis a világ megismerhető. Még pontosabban: egyre ismertebbé lesz.

A filozófia, mint világkép

Ahhoz, hogy az ember személyiségét harmonikusan ki tudja bontakoztatni, ki kell

elégítenie szellemi szükségleteit. A művészeti és irodalmi alkotások befogadása legalább annyira
nélkülözhetetlen az ember szellemi gazdagodása szempontjából, mint a tudományok bizonyos
eredményeinek elsajátítása. Ezeknek a szellemi értékeknek kölcsönviszonyát és a kultúra
egészében elfoglalt helyét azonban csak az és akkor láthatja helyesen, ha valóban jól
megalapozott, a mindennapi élettel és a tudomány eredményeivel összhangban álló filozófiát is
magáévá teszi. A filozófiára hárul ugyanis az a feladat, hogy a bennünket környező világról, vagy
legalább is annak a megismerés körébe vont területéről, mint egészről képet tárjon elénk.
Legalább ennyire jelentős az a feladata, hogy minden konkrét létezőben megragadja az
egyetemest, vagy legalábbis a szaktudományok horizontját meghaladó általánost.
Az emberi cselekvés és gondolkodás alakítása szempontjából valóban hatékony filozófiák
mindenkor tartalmaznak világképet. Ahhoz ugyanis, hogy a lét természetének és
megismerhetőségének a kérdésére megalapozott választ tudjunk adni, általános képet kell
nyújtanunk a világ felépítéséről és létalakzatainak altozásairól. Világkép nélkül nincs teljes értékű,
a gondolkodásban és cselekvésben megbízható tájékozódást nyújtó világnézet.
Vannak, akik a józan észt tartják a világképalkotás legmegbízhatóbb alapjának
(Arisztotelész és követői). A materialista gondolkodók azonban mindenkor megkívánták, hogy a
filozófia nyújtotta világkép legyen összhangban a tudományok mindenkori eredményeivel, hiszen a
tudományos ismeretek mind általánosságuk és mélységük, mind megbízhatóságuk és
rendszerességük szempontjából messze felülmúlják a mindennapi megismerés teljesítményeit.
A filozófiának, mint világképnek magára nézve kötelezőnek kell elismernie azt a
követelményt, hogy nem állít olyasmit, ami közvetlenül ellentmond a tudományok mindenkori
eredményeinek. Ezt a követelményt valójában csak az a filozófia teljesíti, amely a tudományt tekinti
az emberi megismerés legmegbízhatóbb formájának, noha távol sem tévedhetetlennek.
E követelményből azonban nem következik, hogy ne alkotna olyan feltételes állításokat, amelyek
túllépnek a tudomány mindenkori kutatási szféráján. Mint a tudományos gondolkodásban, a
filozófiában is a tévedés kockázatával jár ez a túllépés.
 Vannak, akik túlhajtják a filozófia tudományosságának követelményét (szcientizmus), és
azt kívánják meg, hogy a filozófia csak olyasmit állítson, ami tudományosan igazolt. Ennek
elfogadásával azonban megfosztanánk a filozófiát világképalkotó szerepétől, és a filozófiát az
ismeretelméletre és a logikára korlátoznánk.
Nem fogadható el az a felfogás sem, hogy a filozófia nem vizsgálhatja felül, és nem
bírálhatja a tudományos megállapítások egy részét, főleg akkor, ha ezek maguk is feltételes
jellegűek. A tudományok művelői is alkotnak filozófiai hipotéziseket. Ezek természetszerűleg nem
válnak bírálhatatlanná pusztán azért, mert kiváló tudósoktól származnak.
A mondottakból következően a világkép mindenkor általános tudás abban az értelemben,
hogy átfogja a világnak a megismerés számára mindenkor hozzáférhető legszélesebb dimenzióit,
a csillagos égtől a mikroobjektumokig, a Földet benépesítő kultúrák sokféleségétől a mindennapi
életünk egyszerű eseményéig. De nemcsak horizontálisan széles ez a kép, hanem tudósít a
valóság mélységi szféráiról is, bepillantást nyújt a mikroobjektumok világába éppúgy, mint a távoli
történelmi múltba. Számot ad a jelenről, sőt a lehetséges jövőről is van mondanivalója.
A világkép megbízható ismeretanyagát főleg a szaktudományokból meríti, de egyben túl is
lép ezeken az ismereteknek a körén, noha ekkor is igyekszik a tudományok eredményeivel
összhangban maradni.
Nem felelne meg feladatának, ha nem törekedne egységes és áttekinthető
valóságábrázolássá kerekíteni a szaktudományok általános, de gyakran mozaikszerű eredményeit.
A világnak az ember gyakorlati tevékenysége szempontjából jelentős töredékéről akar tudósítani,
és e bonyolult közegben eligazítani, miközben el is vonatkoztat bizonyos, az egész megértése
szempontjából kevésbé jelentős részletektől, és csak a valóban általános és lényeges
összefüggések kiemelését tartja feladatának.
Miközben a világkép megalkotására törekvő filozófiai gondolkodás arra kényszerül, hogy
túllépjen a tudományok mindenkori eredményein, megállapításainak megalapozottságában és
pontosságában szükségképpen mögöttük marad. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen annál
nagyobb a tévedés kockázata, minél szélesebb és minél mélyebben fekvő összefüggések
megragadására törekszünk. Ez a „fordított viszony a tudományos megismerés általános jellemzője
A világképalkotás, mint a szakjellegű tudáson való túllépés, mindenkor erőteljesen
gondolati alkotó tevékenység és ebből következően magában rejti a különböző megközelítési
irányokba való haladás lehetőségét, mely gyakran alternatív (egymást többé-kevésbé kizáró)
világképek megalakításához vezet.
Ez méginkább világos lesz előttünk, ha meggondoljuk, hogy a világkép nemcsak
valamiféle terepszemle, eligazodási céllal folytatott tájékozódás a környező világban, hanem
egyúttal az ember boldogulási (önmegvalósítási) esélyeinek latolgatása is. A világ az ember
számára nem pusztán készen talált alternatív lehetőségek tárháza, hanem olyan cselekvési tér is,
amelyben az ember szeretné magát otthon érezni.
Minden filozófia azonban bevallottan vagy hallgatólagosan mindenkor világnézet.
Az is világnézeti álláspont, ha valaki legalábbis részben elutasítja magától a természettel, a
társadalmi és egyéni léttel kapcsolatos alapvető problémákat. Az értéktételezéstől átfont, belsővé
tett és nekünk valóvá formált világképet nevezzük világnézetnek.

A filozófia főbb ágai

A filozófia az egyik legősibb tudományos igényű gondolkodási forma. Korban legfeljebb az

ókori aritmetika és geometria egyidős vele.
Számos későbbi szaktudomány (kozmológia, fizika, pszichológia stb.) a filozófia keretei közt
kezdett kialakulni. A filozófiára hárult és hárul ma is a lét legáltalánosabb és legmélyebb
problémáinak a megválaszolása, és a válaszok világképpé, illetve világnézetté egyesítése
legalábbis a tudományosság bizonyos minimális követelményeivel összhangban. Az emberi tudás
gyarapodásával módosul világképünk, és a történelmi változások a világnézeti válaszokat
jelentősen módosíthatják. Ezért minden kor emberének, sőt minden nemzedék tagjainak szembe
kell nézniük a filozófiai problémákkal, mégpedig nem pusztán a meglelt válaszok elsajátításának,
hanem új válaszok keresésének igényéből kiindulva.
Már az ókorban megindult a filozófián belüli ágazati elkülönülés. A logika a legősibb, mai
értelemben vett filozófiai tudomány. Első rendszeres kifejtője Arisztotelész volt, és a fejlettség oly
magas szintjére emelte, hogy a következő kétezer évben, akárcsak Euklidész geometriáját, alig
tudták valóban jelentős eredményekkel gazdagítani, Az utóbbi másfél évszázadban a matematika
bizonyos módszereinek meghonosításával olyan hatalmas fejlődést ért el, hogy a tudományos
megismerés szinte nélkülözhetetlen eszközévé vált. A modern logikát a jelek széleskörű
alkalmazása miatt szimbolikus logikának nevezik. E jelek teszik lehetővé a matematikai
számításokhoz hasonló formális műveletek (kalkulusok) pontos elvégzését.
A lét általános elméletét ontológiának nevezzük. Szinte egyöntetű az a vélemény, hogy az
általános ontológián kívül szükség van a társadalmi lét sajátos elméletére (társadalomontológiára)
is. A társadalomontológia a társadalmi lét történelmi kibontakozását és az ember gyakorlati
tevékenységének így kialakult főbb területeit tárgyalja. E tevékenységet mindegyik területébe
beleszövődik a megismerés és az erkölcsi magatartás. Ezért az ismeretelméletet és az erkölcstant
a társadalmi létre kell alapozni. Viszonylag önálló fejezetei még a társadalomfilozófiának a
művészetek elmélete ( esztétika), a vallásfilozófia, a politikai filozófia, tudományfilozófia,
nyelvfilozófia és az antropológia (az emberről szóló filozófiai tan).
Az utóbbi évtizedekben egyrészt a szaktudományok erőteljes differenciálódásának
ellensúlyozásaként, másrészt a filozófia egyes részterületeinek elkülönülése folytán olyan új, ún.
interdiszciplináris tudományágak jöttek létre, mint a jelelmélet (szemiotika), a közlés elmélete
(kommunikáció elmélete informatika), a rendszerelmélet és a cselekvés elmélet (praxeológia).
Ezek számos értékes részeredménnyel járulnak hozzá, mind a tudományos világkép
gazdagításához, mind a szaktudományos kutatás módszertani alapjainak tisztázásához.
Említést teszünk még a filozófia történetről, amely a filozófia gondolkodástörténeti formáinak
bemutatására vállalkozik. A filozófiatörténet tanulmányozása nélkül nem tudjuk kielégítően
megérteni a jelenkori filozófiai gondolkodást. A múlt jelentős gondolkodóinak a jelen számára is
van mondanivalójuk.

A filozófia módszerei

A filozófia történelmileg létező és gyakorlatilag tevékeny ember számára gondolatilag

elérhető valóság egészéről (vagyis az ember világáról) akar elméleti szinten számot adni, és
egyben a cselekvéshez útmutatást nyújtani. Az egyetemesség igényét azonban mindenkor
korlátozza, hogy a rendelkezésre álló ismeretek hiányosak. Ez manapság is elmondható, noha
összehasonlíthatatlanul többet tudunk a környező világról, mint kétezer évvel korábban. A filozófia
ma sem nélkülözheti azt a gondolati eljárást, amit közvetlen lényeglátásnak (intuíciónak) nevezünk.
Nem valami természetfeletti megvilágosodás ez, amely a kiváltságos elmék előjoga, hanem a
termékeny filozófiai hipotézisek alkotásának a képessége. Minden elméletalkotás hipotézisek
felállításával kezdődik. Ezek olyan gondolati alkotások, amelyek sejtésszerűen megjelölik a
gondolkodás haladásának az irányát.
Jól megfigyelhető az intuíció szerepe a filozófiai fogalmak (kategóriák) alkotásánál. A
mindennapi tapasztalat és a tudományok a valóságos és a lehetséges létezők szinte
áttekinthetetlen tarkaságát tárják elénk. Ezek sokféleségében szeretnénk eligazodni és keressük
az egységet. Ezt gondolatilag előbb meg kell sejtenünk vállalva a tévedés kockázatát. A
valóságban való eligazodás feltételezi a létezők egyetemes osztályainak felállítását. Különbséget
teszünk például események, folyamatok és dolgok között. Beszélünk élettelen és élő lényekről,
tapasztalati és elméleti megismerésről stb. A létezők osztályokba sorolását, valamely közvetlenül
felismert és jelentősnek vélt tulajdonságuk alapján, osztályozásnak nevezzük.
A megismerés pontossága gyakran megköveteli a létezők kölcsönös
meghatározottságainak (viszonyainak) feltárását is. Az azonos osztályokba sorolt létezők
eligazodás szempontjából nem elhanyagolhatók a nagysági (mennyiségi) viszonyok. Ezek
ismeretében rendezni (rangsorolni) tudjuk az adott osztály elemeit. Az osztályozás és rendezés
azonban csak előkészíti a rendszerezést, amely a valóság valamely összetett egészként vagy
együttesként létező alakulatának belső szerkezetét (struktúráját) igyekszik megfejteni (gondolatilag
rekonstruálni)
A filozófiának talán legsajátszerűbb intuitív módszere az elvonatkoztatás (absztrakció).
Valójában már az osztályozás alapjául szolgáló megkülönböztetés és azonosítás is
elvonatkoztatáson alapul. Az elvonatkoztatásnál a dolgok, események, folyamatok bizonyos
tulajdonságait jelentősnek (lényegesnek) ítéljük, és a vizsgált létezőt gondolatban e tulajdonságok
együttesével azonosítjuk, elhagyva annak többi tulajdonságát. Ez a közönséges elvonatkoztatás.
Mindennapi fogalmaink többsége e gondolati művelet eredményei.
A filozófiai fogalmak legtöbbször többlépcsős elvonatkoztatás eredményei. Olyan
fogalmak, mint „igaz”, „szép”, „jó”, „haladó” stb., úgy jöttek létre, hogy a valóságos létezők bizonyos
jelentősnek ítélt, de korlátozottan meglevő tulajdonságait, mintegy gondolatilag felfokozták, és ez
által a valóságos létezők eszmei mércéjévé lettek.
Minthogy a filozófia rendkívül széles terjedelmű és legtöbbször igen elvont tartalmú
fogalmakkal dolgozik, elengedhetetlen, hogy a fogalmakat világossá és szabatossá tegye. Ennek
két eljárását említjük. A filozófiai fogalmak többségét meghatározás (definíció) segítségével
vezetjük be. Amikor azt mondjuk, hogy „Az ember egyetemes természeti lény”, akkor az ember
fogalmát definiáljuk más, már ismert terjedelmű és tartalmú fogalmak útján.
A fogalmak megvilágításának másik módszere az értelmezés (interpretáció). Amikor
valamely filozófiai szöveget olvasunk gyakran homályosnak találjuk a kijelentések értelmét, és arra
gyanakszunk, hogy a homályosságot a bennük előforduló fogalmak rossz vagy hiányos
definiáltsága okozza. Ilyenkor a szövegösszefüggésből próbáljuk a homályos fogalmak tartalmát
és terjedelmét megállapítani
A filozófiai megismerésre is jellemző a valóságnak alanyiságra (szubjektivitásra) és
tárgyiságra (objektivitásra) való osztottsága. Ez az osztottság azonban csak az emberi
megismerés és cselekvés vonatkozásában áll fenn, mint ezek feltétele. Amikor az ember
megismer gondolatilag eltávolodik önmagától. És a tárgy felé fordul, de miközben azt megismeri,
mintegy önmagára is figyel, tudatosul benne az is, hogy megismer, és kezd – képletesen szólva –
önmagához visszatérni. Ez a visszatérés a cselekvésben lesz teljessé. Ezt a sajátos kétirányú
gondolati mozgást nevezzük filozófiai reflexiónak. A filozófiai reflexió, mint a tudás tudásához
vezető út jellemezhető. Néha a gondolkodás öntudatának nevezik.
Az eddigiekben a filozófiai fogalomalkotás néhány eljárását tekintettük át. Filozófiai
fogalmak is, mint minden más tudomány fogalmai, tételek (kijelentések, állítások) megalkotására
szolgálnak. Ezeket a tételeket azonban nem a fogalmak önkényes társítása (asszociációja) útján
hozzuk létre, hanem mint - többször kiemeltük – a mindennapi tudás és a tudományok
eredményeinek figyelembevételével. Minthogy a filozófia az elérhető legnagyobb általánosságra
törekszik, ezért széleskörűen él az általánosítás módszerével. Ennek a legegyszerűbb formája a
valóság minőségileg különböző területein feltárt azonos összefüggéseknek az ontológiai
általánosság rangjára való emelése. Példaként a következő állításokat említjük: „Minden folyamat
térben és időben zajlik e.” „Minden eseményt közvetlenül megelőz és kivált egy másik esemény.”
Az általánosítások mindenkor végesszámú egyedről vagy ezek együtteseiről szerzett ismereteket
terjesztik ki az előbbiekkel azonosnak feltételezett, de még nem vizsgált létezőkre. Megemlítjük a
tudás kiterjesztésének két sajátos módját: az előrevetítést (projekciót vagy extrapolációt) és a
gondolati áthidalást (interpretációt). Az előrevetítés mintegy a múltat és a jelent meghosszabbítja a
jövő irányába, a gondolati áthidalás pedig tudásunk házagainak pótlását igyekszik elvégezni.
Minden jövőre vonatkozó állításunk extrapoláció, és minden múltról tett kijelentésünkben van több-
kevesebb interpretáció.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a rendkívüli széles tér is időtartományokat
átfogó filozófiai általánosítások önmagukban rendkívül ingatagok volnának, ha tételeik kisebb-
nagyobb együttesei nem kapcsolódnának ismeretrendszerekké (elméletekké), vagy ha ez túl
magas követelménynek bizonyul, ne volnának egymással összeegyeztethetők (konzisztensek).
Az ismeretrendszerré szerveződés eljárásait logikai következtetéseknek (levezetésnek
vagy visszavezetésnek) nevezzük.
Amint más tudományos rendszerek, ugyanúgy a filozófiai elméletek sem lehetnek belsőleg
logikailag ellentmondásosak (inkonzisztensek) Nem állíthatjuk például, hogy a mozgás minden
konkrét létező elidegeníthetetlen sajátossága, és ugyanakkor azt is, hogy vannak olyan konkrét
létezők, amelyeket a mozgás teljes hiánya (az abszolút nyugalom) jellemez.

Néhányan a filozófiáról

A filozófia igazi társadalmi szerepe a fennálló kritikájában rejlik. M.

Horkheimer

..a legfontosabb és legérdekesebb dolog, amivel a filozófusok próbálkoztak, nem

kevesebb annál, mint hogy általános leírást adjanak az egész világegyetemről.
G. E. Moore

Vannak, akik „a filozófiát” homogén közegnek tartják, amelyben gondolatok születnek és

halnak meg, rendszerek épülnek fel és omlanak össze. Mások egyfajta magatartást látnak
benne – oly magatartást, amelynek az elfogadása csupán a tetszésünktől függ. Vannak
olyanok is, akik a kultúra egy bizonyos ágának gondolják. Mi úgy látjuk, hogy a filozófus,
mint ilyen, nem létezik: a tudománynak ez az árnyéka, az emberiségnek ez a szürke
eminenciása, akárhogyan is nézzük, csupán megszemélyesített absztrakció. A valóságban
nincs filozófia, csak filozófiák vannak.
J. P. Sartre

A szaktudományok több évszázad, némelyike több ezer év óta folyamatosan haladnak,

mert az egyik búvár a megelőző kutató eredményeire épít, de a filozófusok mindegyike
elölről kezdi felépíteni állítólagos tudományát. A filozófia nem is mutatja valamely szerves
fejlődés képét, aminőt a szaktudományok történetében ismerünk fel, hanem egymásnak
ellentmondó, sőt egymást nagyrészt figyelmen kívül hagyó elméletek öszze-visszaságát
képviseli.
Pauler Ákos

A filozófia természeti összefüggések elveinek tudománya

Adam Smith

Az igazi filozófiai szellem közvetlen kapcsolatban áll első, szükségszerű forrásával: a józan
emberi értelemmel.
Auguste Comte

A filozófia annak megismerése, ami van. A dolgokat és lényegeket úgy gondolni el, úgy
ismerni meg, ahogy vannak – ez a filozófia legmagasabb törvénye, legmagasabb feladata.
Ludwig Feuerbach

A bölcselet az akarja, amit minden művészet és költészet – elsősorban szórakoztatni: ezt

azonban öröklött büszkeségének megfelelően fennköltebb és magasztosabb módon
akarja, kiválasztott szellemek számára
Friedrich Nietzsche

A világképek mindig részleges megismerését nyújtják a világnak. Ezeket hamisan

általános világlétté abszolutizálták. Minden világkép a világnak csak metszete, a világ nem
vélik képpé. A „tudományos világkép”, amelyet szembeállítanak a misztikussal, maga a
mindenkor új misztikus világképe.
Karl Jaspers

A filozófia joggal hirdeti, hogy csökkenti a tévedés esélyét és egyes esetekben oly
csekélyre szorítja azt, hogy gyakorlatilag elhanyagoljuk. Ennél többet tenni nem lehet egy
olyan világban, amelyben hibák fordulnak elő.
Bertrand Russell

A filozófia az örök és maradandó megismerés

Platón

A filozófia a dolgok okainak és alapelveinek tudománya

Arisztotelész

A filozófia a dolgok gondolkodó szemlélete, az a tudomány, mely az abszolúttal foglalkozik

Hegel

A filozófia egyetemes tudomány, melynek célja a tények viszonyainak és változásainak

(mozgásainak) megismerése
Hobbes

Filozófia: igazi filozófus az, aki szilárd alapelvekkel, főleg helyes módszerekkel
rendelkezik, hogy a tényeknek okát adhassa, és jogos következtetéseket vonhasson le
belőlük.
Címszó a francia Encyklopediából

A filozófia csak ott beszél, ahol a tudás és a technika felmondja a szolgálatot.

Jaspers

A tudományban számos kérdés van, amelyben az emberek egyetértenek, a filozófiában

egyetlen egy sincs.
Russell

A filozófia valami közbülső a teológia és a tudomány között, senki földje. A tudomány az,
amit tudunk, a filozófia, amit nem tudunk.
Russell

Minden filozófia sajátos egyéni módja az életnek, a gondolkodásnak és a cselekvésnek.

Halasy Nagy József

A filozófia ott kezdődik, ahol az ember megtanul kételkedni – különösen pedig kételkedni
saját kedves hiedelmeiben (dogmáiban és axiómáiban)
Szókratész

A filozófusok a gondolkodás világosságára törekszenek és erre a világosságra nemcsak a

filozófusoknak van szüksége, hanem mindenkinek, aki önálló álláspontra kíván
helyezkedni az élet kérdéseiben.
Einstein

A filozófia a világnézet tudománya

Windelband
Okság és véletlenség a természeti törvényben

Bavid Bohm: Okság és véletlenség a modern fizikában

A természetben semmi sem állandó. Minden a folyamatos átalakulás, mozgás és változás

állapotában van. Ugyanakkor rájövünk arra, hogy semmi sem keletkezik egyszerűen a
semmiből, anélkül, hogy korábban létezett előzményei ne volnának. Hasonlóképpen
semmi sem tűnik el nyomtalanul abban az értelemben, hogy valami ne jönne létre belőle,
ami később ne léteznék. A világnak ez az általános jellemzése egy olyan elvben fejezhető
ki, amely a tapasztalás különböző fajtáinak roppant tömegét összegzi, s amelynek eddig
semmiféle tudományos vagy más jellegű megfigyelés és kísérlet nem mondott ellent.
Nevezetesen: minden dolog más dolgokból ered és más dolgokat hoz létre.
Ez az elv még nem azt mondja ki, hogy a természetben okság (vagy más néven
kauzalitás) létezik. Valójában még alapvetőbb, mint az okság elve, mert egyszerűen
alapját alkotja annak a lehetőségnek, hogy a természetet ésszerűen megértsük.
Az oksághoz vezető úton a következő lépést az a felismerés jelenti, hogy a
feltételek széles skálája mellett végbemenő folyamatok tanulmányozásakor a változások
és alakulások minden bonyolultsága közepette ténylegesen állandó jellegű
összefüggésekkel találkozunk. Így például a levegőben elengedett tárgyak tág feltételek
mellett következetesen a földre hullnak. Esésük közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy
amennyiben a légellenállás elhanyagolható, gyorsulásuk állandó mérvű. Egyébként még
általánosabb összefüggések is kimutathatók, amelyek olyankor is érvényben maradnak,
amikor a légellenállást számításba kell venni. Hasonlóképpen a tartályban levő víz tág
feltételek mellett mindenkor vízszintes felszín kialakítására törekszik. Számtalan hasonló
példát sorolhatnánk fel. Az ilyen típusú viselkedés rendkívüli általánossága alapján az
ember fontolóra kezdi venni azt a lehetőséget, hogy azokban a folyamatokban,
amelyekben valamely dolog más dolgokból jön létre, nemcsak véletlen egyezés révén
adódik bizonyos összefüggéseknek az átalakulások és változások tág határain belüli
állandósága. Sőt ezt az állandóságot úgy értelmezzük, hogy a szóban forgó
összefüggések szükségszerűek, vagyis nem is lehetnének másmilyenek, mert a dolgok
mivoltának velejáró és lényeges oldalai. Az adott időpontbeli tárgyak, események,
feltételek vagy egyéb dolgok szükségszerű összefüggését a későbbi időpontbeliekkel
oksági (kauzális) törvényszerűségnek nevezzük.
E ponton azonban újabb probléma bukkan fel. Egy oksági törvényszerűség
ugyanis sohasem abszolút szükségszerű. Vegyük például szemügyre azt a
törvényszerűséget, hogy a levegőben elengedett tárgyak leesnek. Rendszerint valóban ez
történik. De ha a szóban forgó tárgy egy papírlap, és „véletlenül” erős szél fúj, akkor felfelé
is szállhat. Amint látjuk a természeti törvényt csak akkor kell szükségszerűnek tekintenünk,
ha elvonatkoztatunk (absztrahálunk) az esetlegességektől: ezek lényegileg független
tényezők, amelyek kívül eshetnek azokon a dolgokon, amelyekre a figyelembevett
törvények érvényesek, és nem következnek szükségképpen olyasvalamiből, ami a
törvények keretén belül meghatározható. Az ilyen esetlegességek véletlent idéznek elő.
Ezért egy természeti törvény szükségszerűségét feltételesnek tekintjük, mivel
érvényessége csak addig terjed, ameddig az esetlegességek elhanyagolhatók. Számos
esetben tényleg elhanyagolhatók. Például a bolygók mozgásában az esetlegességeknek
gyakorlati szempontból teljesen jelentéktelen szerepük van. Viszont a legtöbb
vonatkozásban az esetlegességek sokkal fontosabbak. De még ott is, ahol valóban
fontosak, elvontan olyasvalaminek foghatjuk fel az oksági törvényszerűséget, mint ami
érvényesülne, ha esetlegességek nem hatnának. Megfelelő kísérleti berendezéssel igen
sokszor gyakorlatilag elszigetelhetjük a vizsgált folyamatot az esetlegességektől és így
igazolhatjuk, hogy az oksági összefüggések ilyen elvont elgondolása helytálló.
Itt az ellenvetés merülhetne fel, hogy ha a világegyetemben mindent számba
vennénk, akkor az esetlegesség kategóriája eltűnnék, és minden történésről kiderülne,
hogy szükségszerűen és elkerülhetetlenül következik be. Másrészt azonban egyetlen
oksági törvényszerűség sem ismeretes, amely valóban ilyen szükségszerű és
elkerülhetetlen történésekre vezetne. Igaz, hogy bármely problémánál módunkban áll a
vizsgált folyamatok összefüggéseinek távolabbi nyomon követésével az egyik-másik
esetlegességet irányító törvényszerűségeket is feltárni. Így például a szélben röpködő
papírlap esetében történetesen megvizsgálhatjuk, miféle törvények határozzák meg azt,
hogy honnan és milyen erősen fúj a szél. De ha így járunk el, akkor újabb
esetlegességekre bukkanunk. Mert a szél viselkedése a felhők helyzetétől, a vizek és
szárazföldek hőmérsékletétől, sőt egyes újkeletű meteorológiai vizsgálatok szerint a
szokatlanul élénk napfolttevékenység idején gyakran különösen fellépő elektronrajoktól is
függ. Ez viszont azt jelenti, hogy most már a felhők, vizek és szárazföldek alakulását,
valamint a napfolttevékenység folyamatait szabályozó törvények kutatásába is bele kell
bocsátkoznunk. Mindedig semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy az oksági összefüggések
nyomon követését nem folytathatnánk. Más szóval: minden oksági összefüggésnél, amely
szükségképpen véges összefüggési határok között érvényesül, azt találjuk, hogy alá van
vetve a szóban forgó határokon túl felmerülő esetlegességeknek.
Az okság és az esetlegesség eddig feltárt viszonyának jobb megértése végett e
két kategóriát ugyan azon tárgy két ellentétes nézőpontjából kapott képéhez hasonlítjuk.
Mindkét kép bizonyos fajta absztrakció, amely önmagában nézve helyes fogalmat ad a
tárgy egyes vonatkozásairól, de megtéveszthet bennünket, ha elfelejtjük, hogy
végeredményben csak részlegesen mutatja be a tárgyat. Így tehát a két ellentétes
nézőpontból kapott kép kölcsönösen korlátozza és helyesbíti egymást, egyben pedig
kölcsönös összefüggése révén lehetővé teszi, hogy helyesebb fogalmat alkothassunk
magunknak a tárgyról. Természetesen végtelenül sok különböző nézőpont lehetséges, de
mindegyikhez megvan az ellentétes nézőpont. Bármely adott folyamatot a megfelelő
összefüggés keretében tetszőleges oldalról (például kauzális oldalról) vizsgálhatunk, de
mindig találhatunk olyan másik összefüggést, amelyben az ellentétes oldalról (ebben az
esetben például az esetlegesség oldaláról) látjuk.
Végsősoron azt mondhatjuk, hogy a természetben végbemenő folyamatok az
okság törvényeinél általánosabb törvényeknek engedelmeskednek.

+ + +
Mint már rámutattunk Az esetlegességek a vizsgált összefüggésen kívül fekvő
eshetőségekből adódik. Az esetlegességek lényegi jellemzője az, hogy az illető
összefüggés keretében levő dolgok tulajdonságai önmagukban véve nem nyújtanak
elegendő alapot meghatározásukra, illetve arra, hogy fellépésükre következhessünk. Más
szóval bizonyos mérvű viszonylagos függetlenségük van az összefüggésekben szereplő
dolgokhoz képest. Általános tapasztalatunk azonban tudvalevőleg arra utal, hogy minden
dolog, valamilyen úton-módon és valamilyen mértékben, kapcsolatban áll egymással.
Ezért sohasem várhatjuk azt, hogy az esetlegességek teljesen függetlenek lesznek. De
amilyen mértékben alhanyagolható az összefüggésben szereplő dolgokkal való kölcsönös
kapcsolatuk, annyira módunkban áll a tényleges folyamattól és annak kapcsolataitól
elvonatkoztatva megalkotni a véletlenszerű esetlegességek fogalmát. S ilyen idealizált
értelemben a véletlenszerű esetlegességek teljesen függetlenek a vizsgált összefüggéstől.
Ezek szerint a véletlenszerű esetlegességek fogalma – épp úgy, mint a szükségszerű
oksági összefüggések fogalma - csak bizonyos megközelítést nyújt: részleges képet ad a
valóságos folyamat egyes oldalairól. Ezt a képet azután a különböző összefüggésekben
lezajló folyamatok mindig meglevő kölcsönös oksági kapcsolatainak figyelembevételével
lehetőleg még helyesbíteni kell, illetve ki kell egészíteni.
Hogy részletesebben kifejthessük, hogy mit is értünk véletlenségen, vegyünk
szemügyre egy tipikusan véletlen eseményt, nevezetesen egy gépkocsi balesetet.
Nyilvánvaló, hogy egy-egy baleset létrejöttének helye és időpontja, továbbá lezajlásának
módja rengeteg tényezőtől függ, és e tényezők bármelyikének csekély módosulása
nagymértékben megváltoztatná a baleset jellegét, vagy akár teljesen megakadályozná
létrejöttét. Például két autó összeütközésénél azt mondhatjuk, hogy ha az egyik vezető
csak tíz másodperccel előbb vagy később indult volna útnak, illetve, ha megállt volna
útközben cigarettát venni, vagy ha lelassított volna, hogy elkerülje az úttesten átfutó
macskát, vagy ha korlátlanul sok más hasonló lehetséges ok közül csak egyetlen egy is
közrejátszott volna, akkor erre a balesetre nem is került volna sor. Sőt a kormánykerék
kissé eltérő fordulata elég lett volna ahhoz, hogy a balesetet teljes egészében megelőzze,
vagy pedig teljesen más jellegűvé (akár könnyebbé, akár súlyosabbá) tegye. Amint látjuk
egy balesetnek mindig van véletlenszerű oldala ahhoz az összefüggéshez képest,
amelyben – mondjuk - egy autóvezető lehetséges cselekedeteit és elővigyázatossági
intézkedéseit mérlegeljük. Ezt úgy értjük, hogy tényleges történés sok mindentől függ, amit
a szóban forgó összefüggésen kívül álló és tőle – nagyfokú közelítéssel - független
tényezőnek kell tartanunk. E tényezőknek semmiféle lényeges kapcsolatuk nincs azokkal a
jellemző adatokkal, amelyek meghatározzák, hogy miféle ember a vezető és hogyan fog
viselkedni egy adott helyzetben. Ezért azt állítjuk, hogy a szóban forgó összefüggésekhez
viszonyítva (ahhoz az összefüggéshez viszonyítva, amelyben egy autóvezető lehetséges
cselekedeteit és elővigyázatossági intézkedéseit /emberi adottságait, előrelátható
viselkedését/ mérlegeljük) egy bizonyos összeütközés nem szükségszerű, illetve
elkerülhetetlen esemény, hanem olyan baleset, amely a véletlen műve. S ebből mindjárt az
is következik, hogy a szóban forgó összefüggés keretében nem jósolható meg, hogy
pontosan hol, mikor és hogyan fog létrejönni az efféle baleset, illetve, hogy létre fog-e jönni
egyáltalán vagy nem.
Ennyit az egyes összeütközésekről. De vegyük most szemügyre a hasonló
balesetek egész sorozatát.
Mindenekelőtt megfigyelhetjük, hogy a balesetek egyenként pontos
részletadataiban (például pontos helyében, pontos időpontjában, a keletkezett károkban
stb.) szabálytalan és előreláthatatlan váltakozást, illetve ingadozás mutatkozik. Ennek az
ingadozásnak az eredete könnyen megmagyarázható, hiszen számos független tényező,
amely a balesetek lefolyását részleteiben megszabja, esetről esetre úgy változik, hogy ez
a változás semmiféle rendszeres kapcsolatban nincs azzal, amit egy-egy autóvezető
éppen tesz (vagy elmulaszt).
Amint azonban mind több és több balesetet veszünk figyelembe új sajátosságokat
észlelünk. Nevezetesen azt találjuk, hogy az egyéni változatok mindinkább
kiegyenlítődnek, és statisztikus szabályszerűségek kezdenek mutatkozni. Így például
bizonyos körzeten belül évente lejátszódó összes autóbalesetek száma általában nem
sokat változik egyik évről a másikra, s ha van változás, akkor az évek során át többnyire
bizonyos szabályszerű irányzatot mutat. Továbbá ez az irányzat rendszeresen meg is
változtatható, egyes olyantényezők megváltoztatásával. Amelyektől a balesetek függenek.
Ha – mondjuk – törvényes rendelkezéseket hoznak, amelyek büntetést szabnak ki a
gondatlan autóvezetőkre, s kötelezően előírják a gépkocsik szerkezeti elemeinek,
gumiabroncsainak stb. időszakos felülvizsgálatát, akkor a tapasztalatok szerint minden
érintett körzetben majdnem kivétel nélkül határozottan csökkenő irányzatot mutat a
balesetek átlagos gyakorisága. Az egyéni autóvezető egy-egy útját illetően ugyan nem
tudjuk határozottan megjósolni, hogy a szóban forgó törvényes rendelkezések milyen
hatással lesznek, mert a baleseteknek számtalan olyan forrása van, amelyet még nem
sikerült kiküszöbölni, mindazonáltal kétségtelen, hogy a fentiek értelmében egy bizonyos
ok változása statisztikailag szabályszerű és megjósolható irányban módosítja a hatást.
Ezzel a tényállással a társadalmi, közgazdasági, egészségügyi és egyéb
jelenségek igen széles körében általában véve a tudományos statisztikában és számos
más alkalmazási területen találkozunk. Mindezeken a területeken az egyedi tárgyak,
események, illetve jelenségek viselkedésének jellemzően szabálytalan ingadozását vagy
változását észleljük, amelynek részletei nem jósolhatók meg a vizsgált összefüggésen
belül. Az egyedi viselkedésnek a szabálytalanságához szabályszerű irányzatok társulnak a
szóban forgó tárgyak, események illetve jelenségek hosszú sorozatainak vagy nagy
csoportjainak viselkedésében. Ezek a szabályszerű irányzatok úgynevezett statisztikus
törvényszerűségekben fejeződnek ki, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyedek hosszú
sorozatai vagy nagy csoportjai átlagos („hosszú távon” megnyilvánuló) viselkedésének
sajátosságait megközelítő pontossággal megjósolhassuk – mégpedig anélkül, hogy ki
kellene terjesztenünk vizsgálatainkat azokra a járulékos oksági tényezőkre, amelyek
közrejátszanak az ilyen sorozatok, illetve csoportok egyedi tagjainál fellépő ingadozások
részleteinek maghatározásában.
Az egy-egy adott összefüggés keretén kívüli esetlegességeknek az a tendenciája,
hogy az illető összefüggésen belül lejátszódó történésektől nagyjából független
ingadozások végezzenek, oly széles körben érvényesül, hogy külön elvnek, a
véletlenszerűség elvének minősíthetjük. Véletlenszerűségen ugyanis éppen azt értjük,
hogy ez a függetlenség az esetlegességeknek a lehetőségek széles skáláján végigfutó,
igen bonyolult ingadozásit eredményezi, s ugyanakkor ezeknek az ingadozásoknak a
statisztikai átlagai bizonyos szabályos és megközelítőleg előrelátható (megjósolható)
viselkedést tanúsítanak.
Eszerint tehát, ha tudjuk azt, hogy valamely ingadozás az éppen vizsgált oksági
törvények összefüggésén kívül eső véletlenszerű esetlegességekből ered, akkor többet
tudunk, mint azt a puszta tényt, hogy a kérdéses oksági törvények nem tesznek lehetővé
teljesen pontos jóslatokat (hiszen erre az ingadozásra nem terjed ki hatályuk). Azt is
tudjuk, hogy az említett esetlegességek olyan bonyolult ingadozásokat okoznak,
amelyekben szabályos statisztikus irányzatok érvényesülnek. Az efféle hibák általában két
osztályba, a rendszeres és a véletlenszerű hibák osztályába sorolhatók. Rendszeres hibák
is fellépnek, de ezek csak külső okoknak köszönhetők, nem pedig igazi véletlenszerű
esetlegességek, amelyek az adott összefüggéstől függetlenül ingadoznak. A rendszeres
hibák csökkentése végett igyekeznünk kell jobban megérteni és ellenőrizni azokat a
tényezőket, amelyekből e hibák erednek. A véletlenszerű hibákat viszont egyszerűen úgy
csökkenthetjük, hogy egyre több és több mérés átlagát vesszük. Egy jól ismert
matematikai tétel szerint ugyanis a véletlen ingadozásoknak az a tendenciájuk, hogy
kiegyenlítsék egymást, s a mindenkor fennmaradó méréshiba véletlenszerű része fordítva
arányos a végzett mérések számának négyzetgyökével. Ez mutatja, hogy valóban igaz,
amit mondottunk: abból a megállapításból, hogy valamely hatás véletlenszerű
esetlegességekből ered, több következik, mint pusztán az, hogy az illető hatás okai a
vizsgált összefüggésen kívül esnek. ti. még az is következik, hogy a hatást létrehozó
tényezők a véletlenszerűség bizonyos objektív jellemzőivel rendelkeznek.
Amint látjuk, nagyon is lehet objektíven érvényes valószínűségi törvényekről
beszélni, s ezek a természetnek egy olyan oldaláról nyújtanak felvilágosítást, amely nem
írható le teljesen kizárólag oksági törvények segítségével. Sőt: a valószínűségi törvények
éppolyan szükségszerűek, mint maguk az oksági törvények. Így például a véletlen
ingadozások véletlenszerű jellegét igen sokféle helyzetben elkerülhetetlenné teszi azoknak
a külső esetlegességeknek rendkívüli változatossága és bonyolultsága, amelyektől az illető
ingadozások függenek. (Tudjuk, hogy a véletlenszerű méréshibák gyakorlatilag korlátlanul
sokféle tényezőből származhatnak, amelyek lényegileg függetlenek a mért mennyiségtől.)
Ezenfelül pedig az ingadozások véletlenszerű jellege igen gyakran a legkülönbözőbb
dolgok működésének és létezésmódjának nélkülözhetetlen velejárója. Egy modern város
például nem is létezhetnék tovább normális állapotban, ha a közlekedés, továbbá az
élelmiszerek és a ruházati, meg egyéb árucikkek különféle fajtáira irányuló kereslet, az
egyes emberek megbetegedésének vagy elhalálozásának időpontja stb., tekintetében
mutatkozó ingadozások nem egyenlítődnének ki többé-kevésbé. Mindenféle más területen
is rábízzuk magunkat a véletlenség jellemző kihatásaira. Ha például homokot és cementet
akarunk összekeverni, akkor az egyenletes keveréket nem úgy állítjuk elő, hogy gondosan
elosztunk minden homok- és cementszemcsét, hanem összeöntjük és elkavarjuk a két
anyagot, s a véletlenség hatásaira bízzuk az egyenletes keverék létrejöttét.

FehérMárta – Hársing László: A Tudományos prblémától az elméletig:

Mindennapi megismrés – tudományos megismerés

A 20. század gyakran és nem is alaptalanul nevezik a tudományok korának. Egyre több és
több a kutatással foglalkozók száma. A Hold-utazás és a Marsbeli élet lehetőségének
latolgatása társalgási témának számít. Lakásainkba bevonultak az „okos” gépek. Úgy tűnik
tehát, helyes az a publicisztikai közhely, hogy a tudomány mindennapi életünk részévé
vált, a tudományok bevonultak az életünkbe.
Nézzünk azonban egy kicsit az állítás mögé! Először is vegyük szószerint és
hallgassuk meg Swift „Gulliverjét”, aki így számol be egyik Laputabeli esetéről:
„Akikre őfelsége rátestálta személyemet, hamarosan észrevették, hogy csupa
rongy minden öltözékem, ennélfogva szabót rendeltek hozzám másnap délelőttre, hogy
mértéket vegyen új öltönyömhöz. Ez a mellénymérnök meglehetősen más módszerekkel
dolgozott, mint európai kollégái. Magasságomat kvadránssal számította ki, utána
mérőléccel és iránytűkkel ellenőrizte: pontosan feljegyezte összes dimenzióimat és
geometriai kerületemet: miután mind ezt egy nagy könyvbe másolta, eltávozott és hat nap
múlva újra megjelent, kezében egy tökéletesen félreszabott ruhával, melynek se formája,
se eleje, se háttulja. Jelezte, hogy a logaritmussal eltévesztett egy kalkulust. Viszont
könnyen vigasztalódtam, látva, hogy az efféle incidensek itt úgyszólván napirenden
vannak, és senkinek esze ágában sincs váltiztatni rajtuk.”
Az eset képtelensége éppen abban áll, hogy a „mellény-mérnök” tudományos
módon akar megoldani egy egyszerű , köznapi tevékenységet, túlbonyolítja, feleslegesen
pracízzé és ezzel hibaérzékennyé teszi a ruhakészítés folyamatát. Köznapi életünket
többnyire a megszokások, a begyakorolt, egyszerű minták irányítják: ha levest főtünkl, nem
kell patikamérlegen kimérni a belevaló sót, hanem elég egy-két „csipetnyi”, ha az utcán át
akarunk menni a rohanó autók között, nem kell ultrahangos sebességmérést végeznünk,
elég, ha „megsaccoljuk” átérünk-e, ahhoz, hogy fizetésünket beosszuk, nem kell
közgazdasági optimum-feladatok elméleti megoldásában járatosaknak lennünk, a
gyerekünk nevelését pedig többségünkben pedagógiai és pszichológiai végzettség nélkül
oldjuk meg.
Ha életünk számos és szerteágazó feladatát tudományos módszerrel akarnánk
megoldani, ez lényegében lehetetlenné tenné életünket. A mindennapi ismereteket nem
szorítják ki az egyre terebélyesedő tudományos ismeretek (noha az utóbbiak objektíve
éppen a köznapi ismeretszint meghaladását, egyszersmind kritikáját jelentik), a kétféle
megismerési mód és ismeretfajta a társadalmakban, sőt az egyes egyénekben
(tudósokban) egyidejűleg és egymás mellett egzisztál. Erről a kettősségről pedig nem
adhatunk számot olyan triviális módon, hogy arra hívatkozunk: a válóság más-más
területének megismerésére irányulnak. Már csak azért sem, mert ez nem egészen így van!
Igaz ugyan, hogy vannak olyan témák, amelyek kizárólag az egyik vagy a másikfajta
megismerés körébe tartoznak csak pl. a csillagok belsejében lezajló folyamatokra nem
irányul mindennapi megismerés, a főzésnek vagy az udvarlásnak viszont nincs tudománya
(legfeljebb átvitt, metaforikus értelemben). A természet és a társadalom legtöbb
jelenségének megismerésére azonban a tudomány és a mindennapi megismrés egyaránt
törekszik. (Például: a betegségek vagy az áringadozás esetében igen jól megfigyelhető a
kétfajta ismeretalkotó eljárás és ezek végeredményének különbözősége.) A köznapi
életvitel persze sokféle ismeretet és készséget követel meg tőlünk, ezek azonban
felismerhetően mások, mint a tudományok által megköveteltek és kialakítottak. Nézzük
meg, hogy miért és miben tér el egymástól a tudományos gondolkodás és miért vezetnek
különböző ismeretekre.
A tudományos és köznapi gondolkodás különbözőségének legfontosabb
meghatározója abban a tényben keresendő, hogy a mindennapi gondolkodásnak nem
célja, hanem eszköze a megismerés, míg a tudományokban maga a megismerés a cél. A
tudományok által megszerzett ismeretek azután a társadalom létfenntartásában válnak
eszközzé: a termelésben válnak hasznossá, meegszerzésük indítéka azonbanáltalában
nem a közvetlen t5ermelési felhasználhatóság, kivéve persze az alkalmazott és műszaki
tudományokat, amelyek a termeléssel közvetlenebb kapcsolatban vannak, mint az elméleti
alapkutatások. Ez utóbbiakban a legnyilvánvalóbb, hogy a megismerést előrevivő tényezők
magában a kutatás folyamatában keletkeznek, immanens tényezők: a már megszerzett
ismeretek ugyanis újabb problémákat, kérdéseket vetnek fel, amelyek azután újabb
kutatásokra vezetnek, újabb ismereteket eredményeznek. Joggal beszélhetünk tehát
ebben az értelemben a tudományos megismerés belső logikájáról és az ismeretfejlődés
relatív függetlenségéről. Az előállított tudományos ismeretek jó része nem közvetlen és
azonnali társadalmi „megrendelést” elégít ki. (Például néhány évtizede, amikor
megindúltak az állatviselkedéstani kutatások, és külön szakterület alakult ki a rovarok
szexszuális viselkedésének tanulmányozására, még senki nem is sejtette, hogy így
megszerzett ismeretek igen jól használhatók lesznek majd a rovarkártevők elleni biológiai
védekezésben.)
A köznapi gondolkodás viszont az egyes egyén meghatározott társadalmi
körülmények közötti létfenntartásához, az emberi együttéléshez és a munkamegosztásban
adott tevékenységek sikeres elvégzéséhez szükséges ismereteket és készségeket igényli
és termeli ki. A mindennapi ismereteket szükséges ismeretek alkotják (attól kezdve, hogy a
levesbe „csipetnyi” só kell, egészen az állampolgári ismeretekig.), feladatuk az, hogy
lehetővé tegyék a társadalmi körülmények által megkövetelt mérvű tájékozódást és tudatos
cselekvést.
Ezeket az ismereteket gyermekkorunktól kezdve sajátítjuk el a családban, az
iskolában, abban a társadalmi környezetben, amelyben mozgunk, továbbá
olvasmányainkból, a rádióból, a televízióból, filmekből stb. (A tudományos ismereteket és
ismeretalkotási módokat viszont különleges, erre specializált oktatási intézményekben,
nem pedig spontán módon, a szocializálódás közben sajátítjuk el.) Persze annak az
ismeretözönnek, amely bennünket ér, csak egy részét örizzük meg, főként az olyan
ismereteket, amelyekre munkánkban, mindennapi életünkben szükségünk van, illetve
amelyek beilleszkednek a már elsajátított ismeretek közé. Ezért sok részletében más egy
városi vagy egy falusi embernek, egy mezőgazdasági dolgozónak vagy egy gyári
munkásnak, illetve értelmiséginek a köznapi ismeretköre. A mindennapi ismeretek köre és
tartalma tehát csoportonként, sőt történelmileg is változik. (Egy középkori jobbágy vagy
kereskedő életviteléhez nyilvánvalóan másfajtaismeretek voltak szükségesek, mint a mai
emberéhez.) A köznapi gondolkodás azonban számos olyan maradandó, invariáns logikai
és módszerbeli sajátosságot mutat, amelyek a tudományos gondolkodásétól jellegzetesen
különböznek.
A köznapi megismerésre azonban nemcsak az ismeretanyag jellemző, hanem
talán még inkább – az a mód, ahogyan elfogad, következtet, általánosít, magyaráz stb.
A köznapi életvitel szempontjából is a legfontosabb a tények, a valóság leírása,
feltérképezése. A köznapi gondolkodáa számára az számít „tény”-nek, ami közvetlenül
tapasztalható, érzékileg hozzáférhető. Ezt az alapállást fejezik ki az olyan szólások, mint
„hiszem, ha látom” vagy „a saját két szememmel láttam…”. Az érzékszervek adataiban, az
egyéni észlelésekben a köznapi gondolkodás kritikátlanul megbízik, ellenőrző módszerek
híján nincs felvértezve az érzékszervi csalódások, az előzetes várakozások, beállítódások
befolyásoló hatásai és csalóka látszatok ellen. (Kriminalisztikai tanulmányokból ismeretes,
mennyire megbízhatatlanok a szemtanúk tanúvallomásai – mégpedig nem erkölcsi, hanem
a most említett ismeretelméleti okokból.). A tapasztalat megbízhatóságát tehát nemigen
vizsgálja – és nem is vizsgálhatja - meg a köznapi gondolkodás. A szerzett tapsztalatokat
jó esetben is csak újabb, ugyanolyan fajtájú tapasztalatok próbájának veti alá.
Tényként fogadja el a mindennapi gondolkodás a közvetlenül tapasztalatokon kivűl
a másoktól hallottakat, olvasottakat, „hivatalos helyen” elhangzottakat. Ez utóbbi források
szavahihetőségét pedig olykor hitszerűen, tekintélyelvi alapon fogadja el, érdekektől,
érzelmektől, személyi kötődésektől, szokásos megitélésektől, előitéletektől befolyásoltan.
Az így nyert információk elfogadásáben szelektív tényezőként az is közrejátszik, hogy
megfelel-e az értesülés a megelőző tapasztalatoknak, előzetes várakozásoknak.
 A köznepi gondolkodás nem törekszik módszeresen a tapasztalatok gyüjtésére
(egy-egy jelenségkör rendszeres és kimerítő feltárására.), mivel a megszerzendő és
megszerezhető tapasztalatok körét maga sz „élet”, a társadalmilag adott közegben
végzendő létfenntartási folyamatok jelölik ki (nem pedig módszertani és logikai elvek). Így
a mindennapi megismerésben már a tapasztalatszerzés folyamata és a szerzett
tapasztalatok köre is inhomogén, rendszerezetlen, eltérően a tudománytól, ahol a tények
megállapítása, a magyarázandó vagy bizonyítandó jelenségek észlelése maga is
ellenőrzött és módszertanilag szabályozott folyamat. A 17. századi „tudományos
forradalom”, a modern természettudományok kialakúlásának kezdete nagymértékben
összefüggött a „tapasztalat” fogalmának átértelmezésével, a tapasztalatszerzés
folyamatának módosításával. A korábbi szemlélődést, a természeti jelenségek leírását
felváltotta az aktív kisérletezés: a vizsgálni kívánt jelenségek laboratoriumi előállítása,
valamint a szerzett tapasztalatok mérés és a kisérleti feltételek változtatása révén való
ellenőrzése.
A tudományban elvileg nem fogadható el a tekintélyelvű gondolkodás. Valamely
tény vagy elmélet elfogadását nem az biztosítja, hogy azt egy Nobel-díjas tudós közölte. A
kutatónak eredményei publikálásakor esmertetnie kell, hogyan, milyen körülmények között
szerezte tapasztalatait, hogy elvileg bárki megismételhesse azokat. Gyakorlatilag persze a
tudományban is fontos szerepet játszik a források (tudósok, tudományos folyóiratok)
megbízhatóságába vetett hit hiszen mérhetetlenül túlbonyolítaná a tudományos kutatást is,
ha a kutatónak mindenről magának kellene meggyőződnie. (Ezért a tudományos élet
etikájának egyik alapvetően fontos követelménye a publikált adatok, kisérleti eredmények
etb. – legalábbis szubjektíve – teljes és maximális megbízhatóságának biztosítására
irányul, a tudóstól tehát maradéktalan elfogulatlanságot és maximális objektivitást kíván
meg.)
Összefogalalóan elmodhatjuk tehát, hogy a mindennapi megismerésben a
tapasztalati bázis heterogén, nincsenek kiválasztási módszerek a megbízhatatlan
tapasztalatok objektív elkülönítésére és folyamatos ellenőrzésére. A tapsztalatszerzés
spontán és az emberi érzékszervekhez kötött, magán viseli ennek korlátait és
fogyatékosságait annélkül méghozzá, hogy tudatában lenne ezeknek és módszeresen
törekedne csökkentésükre vagy kiküszöbölésükre, mint a tudományok. A mindennapi
gondolkodás a tapasztalatok elfogadásának kritériumaként a tudományokban megkövetelt
objektivitásnál gyengébb interszubjektivitást sem követeli meg általában.
A különbségek tárgyallása során a köznapi gondolkodás elméletalkotó eljárásai
közül a több szempontból is problematikus általánosítás műveletét említjük. Az amúgy is
esetleges, véletlenszerűen szerzett tapasztalatok feldolgozását a mindennapi életben
rendszerint a túláltalanosítás, illetve a korlátlan (feltétlen) általánosítás, extrapoláció
jellemzi. Így jönnek létre sz olyan – univerzális kijelentések formájában megfogalmazott –
köznapi előitéletek, mint pl. az, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze” vagy hogy
„a nők nem alkalmasak vezető pozicíok betöltésére” stb. És noha az említett, a köznapi
életben irányadónak számító elvek a megegyező tapasztalatok induktív általánosításából
(az egyes esetekből az általánosra való következtetéssel)adódnak – csakúgy, mint a
tudományos tételek egy része is – a köznapi gondolkodás átsiklik e következtetési mód(a
logikából ismert)problematikussága felett, már néhány eset megfigyeléséből leszűri az
általános tételt. Az ellenőrizetlen tapasztalatgyüjtés és a kritikátlan általánosításszámos
téves összefüggés igaznak tartására is módot nyújt a köznapi gondolkodásban: a gyakran
együttjáró, de belső összefüggésben nem levő jelenségek között ez a gondolkodásmód
tövszerű kapcsolatot vél felfedezni. Ismerjük a következő megállapításokat például:
„manapság a nyarak sem olyan melegek, mint a régi szép világban”, vagy: „minden hosszú
hajú fiú huligán”, a „vöröshajú emberek gonoszak és ravaszak”, „a szőkék buták”. A
köznapi gondolkodás ugyanis törekszik a jelenségek oksági magyarázatára, de nem
törekszik módszeresen tényleges kapcsolataik feltárására, mivel a világot adottnak,
másképp nem lehetségesnek tekinti, és az érzékszerveink számára megjelenő jelenségek
gyakran csak látszólagos kapcsolatai erősebben érvényrejutnak benne, mint a csak
hosszadalmas elemzés nyomán feltáruló valóságosak. A mindennapi gondolkodásban
főként olyan oksági típusú magyarázatokkal találkozunk, amelyek a tapasztalatok
felszínessége és egysíkúsága (jelenség, lényeg és látszat egybemosódása) miatt vagy
tévesek, abban az értelemben, hogy a kapcsolatba hozott jelenségek között cvalójában
csak együttjárás, konstans társúlás, nem pedig kauzális kapcsolat van., vagy pedig „post
hoc, ergo propter hoc”-jellegűek, azaz alapjában teleologikus módon a megtörtént
eseményhez keresik meg az őt térben vagy időben közvetlenül megelőzött, tehát a hozzá
legközelebb álló jelenséget tekintik kiváltó oknak.
A mindennapi életben való tájékozódáshoz, a természeti és társadalmi jelenségek
magyarázatához (és a velük kapcsolatos magatartás kialakításához) a köznapi
gondolkodás – igen ökonomikusan – magyarázó sémákat, sztereotípeket, kliséket
alkalmaz.