PE-Energia Akadémia 304

Klímaalarmizmus az áltudományok sorában

Megdöbbentő a következő áltudományok történelmi sorozata: eugenika, liszenkóizmus,
klímaalarmizmus, és kiegészítésül marxizmus. Pedig rokonai egymásnak, amint Ed Zuiderwijk
írásából kiderül.1 A klímavédelem és klímaalarmizmus mint osztályharc? Erről adunk
kivonatos tájékoztatást.

A huszadik évszázad hatalmas lépéseket tett a tudományok területén (fizika, biológia,

geológia és egyéb tudományágak egész sorában), de sajnos a hírhedt pszeudótudományok,
mint az eugenika2, a liszenkóizmus3 és a jelenleg tomboló klímaalarmizmus kialakulása is
ehhez az évszázadhoz kötődik.
Az antropogén globális felmelegedés, ill. az emberi tevékenység által okozott
klímaváltozásként is ismert hipotézis iskolapéldája a pszeudótudományoknak. Könnyen
kimutatható, hogy a klímaalarmizmus és a liszenkóizmus között hátborzongató és
nyugtalanító párhuzam mutatható ki, amely harminc éven keresztül perverz módon
uralkodott a szovjet biológiai tudományban és mezőgazdaságban. Az 1938-ban elindult
áltudomány a marxizmus ernyője alatt vált megvalósítható gyakorlattá.

1
Ed Zuiderwijk: Klmawandel-Alarmizmus als Klassenkampf, EIKE, 31.05.2021

2
Az eugenika olyan társadalomfilozófiai irányzat, mely az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak
javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. A történelem folyamán többször használták fel ürügyként
faji megkülönböztetés igazolására.

3
Liszenko munkáiban tagadta a mendeli öröklődés és a genetika elveit. Tevékenységét dilettantizmus és súlyos
visszaesés követte a szovjet mezőgazdaságban és tudományban. A liszenkóizmus a szovjet tudomány kegyetlen,
megtorló jellegű ága lett, akiknek ellenvéleménye volt, azok könnyen a Gulagon végezhették. Tanaiba milliók
haltak bele.
Minden pszeudótudomány központjában egy tévhit, egy hibás hipotézis áll. Esetünkben a
tévhit szerint a szén-dioxid (CO2) a klímaváltozás legfontosabb hajtóereje. A valódi
tudományokban egy hipotézis a valóság vizsgálatából alakul ki, fejlődik egyre jobbá, vagy
egyszerűen elhal. A pszeudótudományok estében viszont egy hamis doktrína dogmává
merevedik, amely folklórrá lecsenghet, mint pl. az asztrológia, vagy ellenkezőleg, hatalmas
politikai érdekek által felkapottá válik és óriási károkat okoz. Utóbbira jó példa a
liszenkóizmus.

Az éghajlatváltozás alarmizmusa

A liszenkóizmus minden szempontból megtalálja a párját az éghajlati hisztériában. Mindez

megjelenik: hibás hipotézis, a beszédmód, amely elindítja a lavinát, személyiségek a
küldetéstudatukkal és beképzeltségükkel, a helyettesítő anyagok és technológiák, valamint a
mesterséges árak, a védőernyőt biztosító pártok (hatalomháttér), és bocs, az ENSZ, a
cenzúra-manipuláció, a sértések és támadások, az adatok manipulálása, az ellenfél erőszakos
távoltartása az emberektől, akik nem juthatnak be írásaikkal a szerkesztőségekbe, az
emberek kizárása a támogatási lehetőségekből, emberek, akik felfogásuk miatt elvesztik a
munkájukat, akiket azzal vádolnak, hogy az ellenséggel együtt hálnak, és nem utolsósorban a
fanatikusok és a vér után kiáltó zombik. És természetesen a mindezeket kiszolgáló és ennek
megfelelő sajtó. Mindez beágyazva a politikai korrektség doktrínájába, amely lehetetlenné
teszi, hogy bármit is kritizálni lehessen, ami „zöld”. Az egyetlen dolog, amit nem találunk a
liszenkóizmusban: egy rosszindulatú, félig tanult iskolás lány, aki gyanútlan követője egy
boldoggá avatásnak. Ugyanúgy, ahogy a liszenkóizmus szétdúlta a szovjet mezőgazdaságot,
ami élelmiszerhiányhoz vezetett, úgy a jelenlegi klímahisztéria az ostoba energia- és
élelmiszerpolitikájával megfosztja a Nyugat népeit a jólét forrásaitól.

A klímaváltozási alarmizmus nem más, mint a Nyugat politikailag korrekt osztályának a

liszenkóizmusa. Úgy tűnik, hogy Medvegyev elég jól megmagyarázza, hogy miként volt a
fejlett társadalmakban lehetséges, hogy olyan fontos dolgokat, mint az energiaellátást, a
közlekedést, az élelmiszer-politikát túszul ejtsék a csőcselék, az aktivisták és a másodosztályú
tudósok szeszélyei. Ha ezt felismertük, a legfontosabb tisztáznunk, hogy mire
koncentráljunk, és miképpen tudunk megszabadulni a romlást hozó klímaizmus
prédikátoraitól és papjaitól.

Némi útmutatást és eligazítást nyújthatnak az 1964 évi események. A liszenkóizmus ekkor

nem azért bukott meg, mert kiderült, hogy a hipotézise hibás, hiszen ez kezdettől fogva
minden intelligens megfigyelő részéra nyilvánvaló volt. És nem azért tűnt el, mert az őt
lehetővé tevő ideológiát kidobták a fedélzetről, hiszen a Szovjetunió még egy negyed
századik fennmaradt. A liszenkóizmus két dolog kombinációja miatt halt ki: egy teljes körű
támadás azon állítás ellen, hogy egy legitim tudomány lenne, és csendben az ernyőhatalom
kivonulása az áltudomány mögül. Elsőként valaki megkérdőjelezhetetlen hitelességgel felállt
és a tényeket nevén nevezte. Ő Szaharov volt, a szovjet hidrogénbomba-projekt atyja, és
hosszú ideig a központi bizottság tagja, akiről elhitték: pontosan tudja mit beszél. Ez kövezte
ki az utat, hogy a szovjet állam, mint ernyőhatalom arcveszteség nélkül visszavonulhasson
azt követően, hogy a hívő Hruscsovot a realista Brezsnyev leváltotta.
Az ernyőuralom képezi a kulcs szerepét. A hamis hipotézis cáfolata, noha szükséges, segíthet
a pszeudótudomány lejáratásában, de önmagában csak olyan, mint amikor a kutya
megugatja a holdat. Arra kell összpontosítani, hogy az IPCC robogó szerelvényét megállítsuk,
amelynek legitimációját nem anyaszervezete, az ENSZ adja, hanem a vele kapcsolatban álló
sok tudós és szakértő, különböző tudományágakból, akik hűségesen és engedelmesen
kiszolgálják, és írják a jelentéseket. Egyre többen vannak azonban a korábbi
együttműködőkből, akik kiábrándultan elhagyják a cirkuszt, mert az őszinte erőfeszítéseiket
egyszerűen figyelmen kívül hagyják, vagy, ami még rosszabb, hogy meg nem értéssel
találkoznak, ill. a bürokraták meghamisítva felhasználják őket a politikai vitákban. Ezeknek a
negatív tapasztalatoknak az alapján talán meg lehetne győzni a többieket arról, hogy a
közreműködésüktől visszalépjenek.

A szerző azzal a megjegyzéssel zárja e gondolatsort, hogy mindebben a sajtó milyen

gyalázatos szerepet játszik. Nem kell meglepődnünk azon, hogy a sajtó diktatúra alatt
működik, parancsokat hajt végre. A korai 1920-as években, az eugenika-téveszme
csúcspontján nem lehetett egy magazint vagy újságot fellapozni anékül, hogy ne szerepeljen
benne legalább egy cikk egy boldog párról és a gyönyörű, különleges „eugenikus bébijükről",
amelyik persze pontosan úgy nézett ki, mint bármely más kisbaba. A sajtó egyszerűen az
áltudományos ideológia szolgálatába állt, amely végül a második világháború idején egy
embertelen politikát legimitált, persze a „tudomány” nevében.

Jelenleg a Fake News hírek a jegesmedvék és ennivaló bocsaik veszélyeztetésével

kapcsolatos szükségállapot bevezetését szorgalmazzák, mint például a Természeti Világalap
(WWF), valamint a Greenpeace, amelyeknek szócsövei a BBC és CNN. Egy másik variáció
ugyanerre a témára: a fiatal generáció befolyásolása az éghajlatváltozás és a klímavédelem
ideológiájának elfogadtatása érdekében, amihez drákói intézkedéseket szorgalmaznak, és ott
vannak már az iskolákban is. A filozófus Oswald Spengler (1880-1936) így fogalmazott: „A
sajtó ma egy hadsereg, gondosan szervezett fegyverekkel, az újságírók a tisztek, az olvasók a
katonák. Az olvasónak nem is kell tudnia, milyen célra használják, illetve, hogy milyen
szerepet kell játszania." Vagy egyszerűbben: az olvasók, a gyalogos katonák agymosásnak
vannak alávetve, így válnak a kiadók (szerkesztőségek) által irányított párbeszéd manipulált
résztvevőivé. George Orwell, aki maga is újságíró volt, egészen hasonló megállapítást tett.

Felmerül a kérdés, hogy a tudásgyárak publikációs szervezeteiben miért alakult ki ez az

értelmiségi réteg, és miért állnak a történelem rossz oldalára? Csak tudatlanság, butaság
vagy gyávaság az oka, konformizmus? Vagy van valami baljós, mélyen gyökerező oka annak,
hogy az információkkal ilyen manipulációs módon járnak el? A nagyra becsült Peer Review
rendszer, mint a minőség-ellenőrzés eszköze is eredménytelen, mert bebizonyosodott, hogy
védtelen a pénzügyi támogatások, lefizetések, megvásárlások, illetve megtévesztések ellen.
Mindenesetre a légköri kutatásokat az IPCC és világméretű hálózata már szélsőségesen
korrumpálta, szövetkezve a már mindenütt jelen levő NGO-szervezetekkel és azok
támogatóival.

De a magyarázat talán sokkal egyszerűbb, ahogy a szerző gondolja: Liszenko az izmusát egy
idealista osztályharc fogalmaiba öntötte, ma azt mondanánk, hogy az osztályharc
beszédmódját alkalmazta. Akaratlanul is az osztályharc jellemzőit építette be az általa
létrehozott pszeudótudományba. Az osztályharc lényege az a konfliktus, amely a
közösségben gondolkodók, azaz a többség, és egy dogma alapján az egyéni érdekeket
előtérbe helyező kisebbség között feszül. S minthogy az igazság marad minden konfliktusban
győztes pozícióban, a hamis pszeudótudományok szükségszerűen elbuknak. A klímavédelmi
alarmizmusra is ez a sors vár.

Az emberiség sorsa, de különösképpen Európa jövője szempontjából azonban nem mindegy,

hogy a klímaalarmizmus bukása mikor és milyen módon következik be. Érdekes a fentiekben
elemzett történelmi párhuzam kapcsán Kornai János közgazdász új könyvének4
ismertetőjéből e helyen idézni.5 A szerző a könyvében felveti a kérdést, hogy Marx elméleti
gondolatai és a szocialista rendszer történelmi realitásai között mi a kapcsolat. Vagy
másként: felelős-e a marxizmus ihletője azért, ami Lenin, Sztálin, Brezsnyev Szovjetuniójában
vagy akár Rákosi és Kádár Magyarországán történt? A közgazdász felelete elsőre
meghökkentő: szerinte történelmi tapasztalati tényekkel alátámasztható állítás, hogy ami
1917 után létrejött a világ kommunista régiójában, és 1989-ig létezett, az alapjaiban véve
megvalósította azt, amit Marx a kapitalizmus ellentéteként létrejövő szocialista rendszernek
tekintett. A marxi gondolatmenetnek ugyanis az a magva, hogy a kapitalizmus
felszámolásához köztulajdonba kell venni a magántulajdonban lévő termelőezközöket.
Kornai könyvében bemutatja, hogy a létrejött szocialista rendszerek nagyon közel jutottak a
termelőeszközök magántulajdonának és a piaci koordináció teljes felszámolásához, és
helyébe dominánssá tették a központosított tervezést, a bürokratikus koordinációt és a
parancsgazdaságot. Ezek pedig a szocialista rendszerek nem mellékes, hanem alapvető
vonásai, ami igazolja, hogy Lenin, Sztálin, Brezsnyev és a többi kommunista vezető joggal
hivatkozik Marxra, hiszen az ő általa javasolt történelmi feladatot valósították meg. Ezért
rendkívüli módon figyelmeztető, hogy a nyugati világ újra kacérkodik a marxizmussal.

A Magyar Nemzet KÖNYVHÁZ rovatában Mezey László Miklós Dan Stanca kortárs román író
Robbanások c. könyvét ismerteti.6. Az író négy nemzedékre kiterjedő családtörténetbe sűríti
Románia, illetve Kelet-Közép-Európa XX. századi történelmét, annak fejleményeit, és végső
levezetésében az egész évszázad küzdelmeinek hiábavalóságát. Könyve figyelmeztetés,
annak az ismert, de kevésszer hangoztatott gondolatnak a példázata, hogy Európa vagy
megtér, visszafordul görög, római hagyományaihoz, keresztény gyökereihez, és eltökélten
képviseli azokat, vagy először deformálódik, aztán felmorzsolódik, végül elpusztul. És hogy
jön ez ide? Úgy, hogy a klímaalarmizmusával eljutott a deformálódás állapotába.

És végül, mielőtt a végső következtetéseket levonjuk, hivatkozhatunk Bolyai Jánosra is.

Hiszen megjelent az ő üdvtana által elképzelt társadalomfilozófia jelenkori változata, a Grat
Reset (Nagy újraindítás) terve, mint a globalista rendszerváltás eszméje. 7 Tudni kell, hogy
ezzel az eszmével magas szinten, nevezetesen a Világgazdasági Fórum (WEF) és a
Nemzetközi Valutaalap (IMF) által szervezett csúcstalálkozón foglalkoztak a meghívottak.
Klaus Schwab, a WEF alapító vezetője, a Nagy Újraindítás lelkes híve, az erről szóló könyv
szerzője egyébként az ENSZ-be és a Bilderberg-csoport összejöveteleire is meghívást kap.
Kezd a képünk összeállni.

4
Kornai János: Töprengések, HVG Könyvek, 2021.
5
Majláth Roland: Marx felelőssége, Magyar Hang, 2021.május 28.
6
Mezey László Miklós: Robbanások. Négy román nemzedék. Magyar Nemzet, 2021. május 29.
7
Bánó Attila: Bolyai János és a Great Reset, Magyar Nemzet, 2021. június 4.
Minap Marc Bernhard képviselő (AfD) a német szövetségi parlamenti felszólalásában felhívta
a figyelmet a Great Reset veszélyeire, hiszen nem akárkik foglalkoztak vele a WEF-fórumon.
Jó lesz odafigyelni, mert „a WEF nem egy műkedvelő dalárda”. Aggódik, amikor azt mondja,
hogy a Great Reset olyan baljós üzenet, amelyet komolyan kell venni. A terv kigondolói azt
üzenik az embereknek, hogy 2030-ig minden termékből szolgáltatás lesz, hogy nem lesz
tulajdonuk, nem lesz autójuk, házuk, de még saját ruhájuk se, mert mindent bérelni fognak.
Akár legyinthetnénk is erre, ha nem lennének ismereteink a történelemből megszállottak
őrült terveiről. Minden esetre, ezzel kapcsolatban akár a forradalom utáni Oroszországban a
meghirdetett új gazdaságpolitika (NEP) is eszünkbe juthat.

Ezen a ponton térhetünk vissza Bolyai Jánosra, aki élete második felében a fiatalon
megfogalmazott híres, 29 oldalas Appendix néven számontartott térelmélete (1831) után
mintegy 15 ezer oldalnyi írást vetett papírra. Ennek keretében sokat foglalkozott, a béke, az
emberi jólét, az általános boldogulás kérdéseivel. A népek boldogítását az emberi belátásra,
nevezetesen a mindenki által elfogadott önmérsékletre, a műveltségre és a józanságra
tervezte építeni. Ugyanakkor az emberiség 2000 utáni sorsáról sötét látomásai voltak: „a
kétezredik év után az emberiség pórul járhat”, az emberi nem „végső veszélyre vagy
elpusztulására rohan”, … „oly komoly az idő, mily még soha nem volt a Földön”. Mily
látomás: úgy fest, hogy a veszélyt az emberiség össze is hozza a klímaalarmizmussal és a
Great Reset-tel.

A mozaikokból lassan összeáll a kép. Az új liszenkóizmus korát éljük. Az ENSZ és Európa a

lenini fázisba lépett, Németország viszont már a sztálini végrehajtási fázisban gyorsít egyre
kétségbeesettebben: leállítja az atomerőműveit, az energiaellátás dekarbonizálásának (a
hagyományos erőművek végleges leállításának) határköveit kitűzte, üdvtanát is
megfogalmazta az e-mobilitás és a hidrogéngazdaság megvalósítása útján. Példát mutat a
világnak, hogy miképpen képes egy ország, egy virágzó gazdaság önmagát felszámolni. Ahogy
Bolyai János fogalmazott: az emberi nem végső veszélyére vagy elpusztulására rohan.

Mit tehet ebben a helyzetben a szakember, aki már korán felismerte a közös klíma- és
energiapolitika zsákutcás tévelygését, a kitűzött célok megvalósíthatatlanságát, de
semmilyen eszköze nincs a Grat Reset hatalmasaival szemben. Egyet mégis tehet Ed
Zuiderwijknak a pszeudótudományok párhuzamba állítása alapján: felszólítjuk (kérjük) az
ernyőhatalmak Szaharovjait, lépjenek ki a nyilvánosság elé és hitelességük súlyának
felmutatásával leplezzék le a klímaalarmizmus hamis tézisét, néven nevezzék a
klímavédelem hazug és manulatív eszköztárát, az ernyőhatalmak szándékait és
törekvéseit, az emberiség elleni összeesküvését. Hiszen ez az összeesküvés ma már nem is
titokban, hanem a nyilvánosság előtt zajlik, ha nem is kapunk meghívót a Világgazdasági
Fórum csúcstalálkozóira, mint az ENSZ főtitkára, a BlackRock és Blackstone nagyvállalatok
vezérigazgatói, David Rubinstein, a Carlyle befektetőcsoport vezetője, olyan ismert multik,
mint a Microsoft és az Amazon tulajdonosai, de még Merkel német kancellár is. Segíthet
bennünket az is, ha a világkormányzásra készülők túlságosan türelmetlenek, amelynek a jelei
már észlelhetők. Sietniük kellene, hiszen a világkormányzást annak előtte kellene létrehozni,
mielőtt a klímavédelem céljainak erőltetése következtében az említett önfelszámolás
bekövetkezik. A folyamatot minél előbb meg kell állítani, mert az emberek viselnék a
sokoldalú káros következményeket. Donald Trump USA-elnök megpróbálta, de egyelőre az
összeesküvők erősebbnek bizonyultak, és Joe Biden, az új elnök elnökségének első napján,
azonnal visszafordította a klímaalarmizmus áltudományos szekerét.

(Petz Ernő, 2021, 06. 06.)

Eredeti link: https://wattsupwiththat.com/2021/05/23/climate-change-alarmism-as-a-class-

war/