Emmabella

  Több dologban voltam biztos egyszerre. Például, hogy Tilla sosem jön már velem az erdőbe,
a szobarózsa hiába cserepes, hamar elpusztul– és hogy Emmabella meghalt.

  Talán csak nem kapott eleget inni. Vagy megdermedt, miközben a kora tavaszi
hópelyhekben gyönyörködött. Meglehet, hogy csak magányos volt, elvégre sokan azok
mostanában. Úgy tudom, nem volt rossz sora, hiszen azt mondta, boldog. Talán túl korán is
virult nővé, de azt nem hiszem, hogy Tilla okkal bántotta volna. Elhanyagolta? Elvégre az
nem lehetett nehéz, a kis édes jobb szeretett hallgatni, mint társalogni, Tilla pedig túl harsány
volt a csöndhöz. Mindegy volt, hazudnia kell vagy énekelni, bármit megtett, csak hogy a
csöndet betöltse sajátos basszusa visszhangjával.
  Bella viszont naphosszat csak ücsörgött az ablakpárkányon az ő kócos valójában, hol kifelé,
hol befelé bámult. Még akkor sem szólt, ha néha megégette bőrét a párkány alatti forró
radiátor. Radiátor. milyen buta szó… Az ember, ha akarná, sem tudná lírai szövegkörnyezetbe
helyezni, anélkül, hogy a mondat nevetségessé válna. Ő sem kedvelte ezt a szót, bár nem
gondolnám, hogy az okos kis fejét ezen törte volna nagy unalmában. Ha én lennék ő, hát én
egész nap a nevemben gyönyörködnék. Emmaizabella. Nekem és Tillának csak Emmabella.
Ha van egyperces novella, ez egy pillanatnyi dal. Négy szótag, minden betű más hangerő, más
dallam, s a falatnyi idő alatt egymáshoz lapul a két ajkam, mint amikor csókol, s formál
magas hangot, majd öblöset, végül a nyelvem végigsimítja fogam, hogy aztán hosszú, mély
melankóliával zárja a tételt, mielőtt szertefoszlik a csöndben.
  Nem tudom, pontosan mikor állt be a halál. Amikor én láttam, gyönyörű volt és egészséges.
Nem tudtam betelni vele. Mesélték később, hogy nem iszik elég vizet, kókatag, mint a korán
elnyílt ibolyák a márciusi hóban. . Nem hittem el.
Nem tudom, hogyan lehetett volna rajta segíteni. Én belepusztultam, hogy segíthessek.
Hiába? Mert másnap csak úgy félvállról hozzám vágták a szót: meghalt. Ennyi. Rám borult ez
a kávéfekete szó, és én hagytam, hogy sötéten átitassa az ingem, valahol a szívemnél. .
Hirtelen nem tudtam mit felelni.
  Több mondatba akartam egyszerre belekezdeni, de végül egyiket sem fejeztem be. Nem,
mert nem akartam– hanem mert nem érte meg.
„Szóval, azt mondod, hogy már nem lehetett. .”
„Igazából csak. .”
„Szeretném, ha tudnád. .”
  Valahogy mindig elakadt a nyelvem, mint a nevében, a dupla L-nél olyan sokszor.
Többé semmi sem lesz a régi.
  Nem közönséges kaktusz volt. Az utolsó darab szobakaktusz a sarki virágboltból a
karácsonyi kaktuszok szezonja előtt. Sosem láttam még hozzá hasonlót, egyszerre volt szúrós,
selymes és lágy. A magaménak akartam, amint megláttam. Mintha éreztem volna, hogy csak
nálam van biztonságban.
Mégis Tillának adtam.
   Szerelmet akartam vallani. Nem úgy, mint a regényekben; úgy, ahogyan még senkise
vallott. Amit éreztem, nem lehetett megfogalmazni vagy lefesteni, úgyhogy vettem egy
kaktuszt. Nem csak egy giccses kaspóban díszelgő növény volt – ő volt a kézzel fogható
szerelem. Nem szimbólum – se több, se kevesebb egy kaktusznál.
  Sokan mondják, hogy a szerelmet nem lehet pontosan meghatározni. Nekem  egyértelmű. A
szerelem az kaktusz. Emmabella az én szerelmem volt, akit másra bíztam.
 Hogy utolsó percei milyenek voltak, senki sem tudja. Tilla aludt. Talán ha lehetett volna
sem akarta megmenteni.
Kifordult talán a földből, vagy egyszerűen csak elrohadt a gyökere, ezek az észszerű
felvetések, de mégis. Úgy képzelem, hogy kinyílt, hófehéren, tisztán, mint a labdarózsa s
aztán levirágzott. Először csak egy-egy tüskét engedett sárgultan leszállingózni, megfonnyadt
kissé, mint az ember, ha ránehezedik az idő, aztán Tillára tekintett.
Illett elbúcsúznia, elvégre minden nap őt látta meg először: a mélyen ülő gesztenyetekintetet,
amely ha pislantott, mintha rozsdás őszi levelek peregtek volna fürgén a padlóra.
Végül a cserép mellé dőlt, kilehelve lelkét, tompa nyekkenéssel.
  Ott maradt egy tócsa a kaspó alján, benne pár kaviccsal. Friss földszag, mint mikor valakit
temetnek. És ennyi. Valójában nem is történt semmi, mondhatnám, nem fontos. Ha akarnám,
összefoglalhatnám egy mondatban: Tönkrement egy kaktusz. De hát, ha a kaktusz szerelem.
  Tönkrement egy szerelem. Őrizgethette volna a csonkját a cserépben, vagy kiültethette
volna, hátha kihajt újra, de………………………………………………kidobta.
Mert lássuk be, a nagy embereknek más szerelem kell. És ha maradt is még bennem más,
mint a gyász, ha újra neki vallanék szerelmet, hát én másodszor is csak ennyit adhatnék.
Nem többet és nem kevesebbet egy kaktusznál.