A zenekari (énekes szólamok nélküli) műfajok jellemző típusai és esztétikai rangja a

barokk, a klasszika és a romantika idején

A hangszeres zene kapcsán a barokkban a concertoról, klasszika esetében a szonátáról,

szimfóniáról, concertoról, a romantikában pedig szintén a szimfóniáról, és a concertoról
szükséges beszélni.

Már a barokkban elkezdődött a zenekari élet rangsorolása. A legjelentősebb

hangszeres műfaj egyértelműen a frissen kialakult concerto, jellegzetes és fejlődő műfaj
azonban a szonáta is. A hangszerek fokozatosan átvették a szóló és a töltelékszólamok
szerepét, így alakult ki mind a két utóbb említett műfaj. A 16. században a concerto a
szimfónia szinonimája is. A 17. században kvázi a szonáta továbbfejlesztett változatának
szánták, azzal a különbséggel, hogy a hangszerek nem voltak egyenlők: míg a szonátában van
egyfajta egységességre való törekvés, a concerto esetében éles kontrasztok lehetnek az egyes
hangszerek között. Két változatát különíthetjük el: a rómait (2 hegedű, 1 cselló, 1 lant és
töltelékszólamok) és az észak-itáliait (4 szólamú, egyszerűbb zenekar). A római concerto első
jeles képviselője Corelli volt, aki már különbséget tett a templomi versenymű és a kamara
koncertek között. Fontos megemlíteni Torellit is, akinek concertoit először nyomtatták – a
műfaj ezáltal elterjedt Németországban és Angliában is. Az, hogy sokféle helyszínen
játszották (templom, színház, koncert) és nyomtatás felkapottá válása szintén nagyban
hozzájárult széleskörű népszerűségéhez és terjedéséhez. A korszakban Vivaldi volt az, aki a
külső, gyors tételekben alkalmazott ritournelle behozásával forradalmasította a concerto
műfaját. Legnépszerűbb ága a virtuóz szólóverseny volt, azon belül is jellemzően a hegedű
szóló-concerto. Összességében elmondható, hogy a concerto európai szinten is a
legelterjedtebb barokk műfaj, ami nagyban befolyásolta a későbbi hangszeres és vokális
műveket.

A barokk szonáta kezdetben áltánosító, címlapon feltüntetett meghatározás volt több

hangszeres mű összességére, mígnem egyre többen kezdtek önálló szonátákat írni. Nemcsak
templomban és kamarában lehetett őket hallani, hanem koncerteken vagy színházi
szünetekben is, ahol gyakran zenekarral játszották kamaraegyüttesek helyett (eredetileg arra
íródtak), ami segítette az elterjedését. Nehéz műfajilag meghatározni, ugyanis ekkor még
nagyon változatos, olykor ellentmondásos struktúrájú. Ezzel kapcsolatban számos vita övezte
a műfaj alakulását, aminek fejlődését kb. Gabrielitől követhetjük nyomon egészen Scarlatti,
Vivaldi és Telemann gáláns jegyeket hordozó szonáta művészetéig. Utóbbi sikere nemcsak a
marketingben való jártasságának tulajdonítható (hangszeres zenéjének nagy részét
személyesen nyomtatta ki didaktikus vagy enciklopédikus gyűjteményekben), de annak is,
hogy komolyan kutatta az újfajta, "vegyes" stílusú (különböző nemzeti stílusokat ötvöző) triót
és kvartettet. Elismerték ezen kívül azért is, amiért nem követte az újszerű, divatos hóbortokat
(pl. nem hagyta el a jellegzetes négytételes szerkezetet az újszerű háromtételesért). Az 1700-
asévek közepén a szonáta esztétikai rangja erősen megváltozott. Két fajtája alakult ki: a
templomi és a kamara szonáta. Bár kezdetben liturgikus célzattal íródtak, gyakran színházi
nyitányként vagy szünetzeneként is funkcionáltak, ennek köszönhető az egyre növekvő
népszerűsége. Mégis kialakul a szonátáról egy egyfajta személyes, belsőséges kép, amit
inkább szánnak kisközönségnek, mint koncertszínpadra vagy ünnepségre. A műfajt sokkal
inkább kötik a klasszikus korszakhoz.

A barokk és klasszika közt bár homályos a határ, de elmondható, hogy a korszakban

concerto szerepét a koncertszimfónia vette át. Továbbra is jelen volt azonban a concerto is,
azon belül is a szóló versenyek (leggyakrabban billentyűs és hegedűs művek). Legtöbbször
maga a zeneszerző adta elő ezeket a műveket. A klasszikus szonáta már formai, esztétikai és
akár nemzeti álláspontot is képviselhetett. A műfaj újításai leginkább a zongorafigurációban
érhetők tetten, fontossá válik továbbá a zenekar és szólista viszonya, mivel a zenekar ekkorra
már kevésbé vett részt a „párbeszédben”, a főszerep kifejezetten a szólistának járt. A
legnépszerűbb a billentyűs szonáta lett. Ekkortájt már önálló opus számmal is jelentek meg
szonáták, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, ez is mutatja a műfaj felemelkedését.
Ugyanakkor kezd eltűnni a continuo funkció is, ami már valamelyest előrevetíti 19. századi
hangszeres zenét is.

Az korszak új és legjelentősebb műfaja a szimfónia, ami intézmények, ceremóniák,

bankettek, és fogadások zenei aláfestéseként szolgált. Ezen kívül előfordult, hogy katolikus
templomokban játszották, vagy a mise proprium tételeit helyettesítette. Népszerűek voltak
szakmai vagy privát koncerteken is. Kezdetben a koncertek bevezetőjeként, valamint
lezárásaként funkcionált. Ekkor még csak csembalóval és fagottal kiegészült vonószenekarra
írták őket. Ezt követte az 1770-es években megjelenő standard kürtökkel és oboával
kiegészült apparátus. Kezdetben három-, majd négytételes. A híres bécsi szonáták ihletői az
opera nyitányok, a templomi szonáták és a partiták voltak. Nagy mestere Haydn és Beethoven
volt. Haydn fontos újítása volt többek közt a tematikus kapcsolatok előtérbe helyezése gyors
és lassú tétel között, valamint a lassú tételek részletes kidolgozása. Haydn kapcsán említendő
még továbbá az 1760 és 1770 közti Sturm und Drang időszak, ami kvázi az erőteljes moll-
szimfóniák kora.

A szimfónia szerepe a romantikában teljesedett ki, a korszellemhez ugyanis

tökéletesen passzolt a zenekar és a szólista erejének ütközetése. Általában négy tételből áll, de
előfordul három és öt tétel is. Formailag sokkal szabadabb, lényegében egy „szonáta
zenekarra”. Sokat fejlődött a hangszerelés, hatása pedig gyakran programatikus jelentéssel is
bírt. Míg a kamarazene és a szonáta csak a csekély létszámú elitnek, a szimfónia a népnek
szólt. Olyan mű volt, amivel mindenki tudott azonosulni, ennek köszönheti rendkívüli
népszerűségét. A szimfóniák írása a korszakban a zeneszerzők saját hangzásvilágra való
törekvését is hordozza, felkapottá vált ugyanis az elmélet, miszerint a zeneszerzők a
legrangosabb műfajjal, a szimfóniával mutathatják meg legjobb tudásukat. Ennek folytán
mindenki szimfóniák írásával foglalkozott. Ez az eltökéltség azonban hamar nehézkessé vált.
Az emberek felismerték ugyanis, hogy Beethoven után nem nagyon újat alkotni a műfajban.
Nála teljesedett ki a szimfónia morális, filozófiai vagy akár politikai töltettel. A helyzetet
nehezítette továbbá, hogy egyre drágább lett a partitúrák kiadása. Ezek 1830-ra konkrét
krízishez vezettek. A válságból kilábalva azonban elmondható, hogy a szimfónia lett a
legrangosabb és a legelterjedtebb zenei műfaj.

Jelen volt még a concerto is, két fajtáját különböztetik meg: a virtuóz, a szimfónikus és
az elbeszélő versenyművet. A legelterjedtebb ága a virtuóz lett (pl.: Paganini, Liszt).
Mindezek ellenére azonban a korszakban eluralkodott a nézet, miszerint a concerto csak egy
felszínes, szórakoztató zene, ami kiszorítja a magasabb rendű zenei műfajokat, így a műfaj
elévült.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a barokktól a romantikáig a concerto és a szonáta

fejlődése a szimfóniákban teljesedett ki.