Ács Pál

A hallgatás művészete
Rimay János és az újsztoikus ars dissimulandi

Rimay és a színlelés teoretikusai

Rimay János irodalmi működésének első, dátumhoz köthető dokumentuma egy

1592. augusztus 20-án Justus Lipsiushoz intézett hosszú episztola.1 A tizenöt éves
háború előestéjén kétség és remény közt vergődő magyar költő lelki támaszt, er-
kölcsi és politikai mércét keresett a híres németalföldi filozófus tanításaiban.2 Ezt a
nagy műgonddal és körültekintéssel megfogalmazott levelet méltán szokás a ma-
gyar késő humanista értelmiség manifesztumaként értelmezni, mely irányt szabott
a magyarországi újsztoikus szellemi irányzatnak.3
Rimay azzal kívánta Lipsius figyelmét Európa keleti régiója felé irányítani, hogy
újra meg újra párhuzamot vont a vallásháború sújtotta Németalföld és a nagy török
háború szelétől megérintett Magyarország közállapotai között. Különös figyelmet
érdemel ezeknek az egybevetéseknek a sorában egy − a levél végén, közvetlenül a
petitio előtt4 olvasható − részlet:

1
Rimay János Justus Lipsiushoz, Trencsén, 1592. augusztus 20. – Petrus Burmannus: Sylloges
epistolarum a viris illustribus scriptorum tomi quinque. Leiden 1717. I. ep. 594; Vargha Anna:
Iustus Lipsius és a magyar szellemi élet. Bp. 1942 (Értekezések a magyarországi latinság kö-
réből. 7.); magyar fordítása: Rimay János összes művei. Szerk. Eckhardt Sándor. Bp. 1955. (a
továbbiakban Rimay ÖM) 223−230.; Rimay János: Írásai. (Régi Magyar Könyvtár. Források 1.)
Szerk. Ács Pál. Bp. 1992. 205−210; a levél fakszimiléje: Kovács Sándor Iván: Pannóniából Eu-
rópába. Bp. 1975, képmelléklet; Ivsti Lipsi Epistolae. vol. 5: 1592. Quam curaverunt edendam
Jeanine De Landtsheer. Brussel 1991. 1291
2
Klaniczay Tibor: A magyar későreneszánsz problémái (Stoicizmus és manierizmus). In: Uő.:
Reneszánsz és barokk. Bp. 1961, 303–339; Nicolette Mout: Die politische Theorie in der Bil-
dung der Eliten. Die Lipsius-Rezeption in Böhmen und Ungarn. In.: Ständefreiheit und Sta-
atsgestaltung in Ostmitteleuropa. Hrsg. von Joachim Bahlcke, Hans-Jürgen Bömelburg, Norbert
Kersken. Leipzig 1996. 243–264.
3
Antoine Coron: Justus Lipsius levelezése a magyarokkal és Révay Péter kiadatlan levele. Iroda-
lomtörténeti Közlemények 80. (1976) 490–496;
4
Lipsiusnak a levélírás retorikájáról szóló műve (Epistolica institutio. Frankfurt am Main 1591)
tankönyv gyanánt szolgált a magyar iskolákban, ebből tanult többek közt Bethlen Miklós is:

9
 ÁCS PÁL

„Ha most a mi nemzetünk állapotát a franciákéval és belgákéval egybevetjük,

kiknek sorsát a te méztől csöpögő írásaidban sóhajtozva figyeled, [s kérdezzük],
hogy vajon melyik a kettő közül az, amelyik nagyobb nyomorúságban sínylik, egy-
általán nem kételkedem [a válaszban], miként abban sem, hogy mi természetes
ellenségünket tartóztatjuk fel, aki testünkre éppúgy áhítozik, mint vagyonunkra,
miközben hallgatunk Isten tiszta igéje nálunk még megmaradt hatalmára. Itt az
emberek sem lélekben, sem testben nincsenek biztonságban, még a beszéd és hall-
gatás közlekedéséből is kizárva némán sóhajtoznak, és még az emlékét is elvesztet-
ték, hogy hatalmukban van-e felejteni és hallgatni (mint te szoktad mondani).”5
Nyilvánvaló, hogy az idézet mondandójának – miként az egész levélnek − fóku-
szában a kereszténység „természetes ellenségeként” aposztrofált törökök fokozódó
fenyegetése áll.6 Viszont az is teljesen világos, hogy a szorongásokkal teli értelmiségi
létállapot, amelyet az idézet második felében vázol fel Rimay, aligha írható pusztán
az oszmánok számlájára. A költő szerint a törökök a keresztények testére és vagyo-
nára áhítoznak, ám az emberek lélekben sincsenek biztonságban. Vajon miért? A vá-
laszt egy mellékmondatban elbújtatott célzás adhatja meg: „miközben hallgatunk
Isten tiszta igéje nálunk még megmaradt hatalmára”; vagyis: a vallási megújhodás –
pontosan nem körvonalazott − hazai erői még nem vesztették el befolyásukat. Kihal-
latszik mindebből az általános aggodalom, hogy a törökök ellen felújított „keresztes
háború” Magyarországon is véget fog vetni az amúgy is gyenge lábakon álló és erősen
korlátozott vallási türelemnek.7 Az oszmán előretörés okozta fenyegetettség Rimay
szemében tehát összekapcsolódott az ellenreformáció térnyerésének riadalmával.

Bethlen Miklós levelei I. Kiad. Jankovics József. Bp. 1987. (Régi magyar könyvtár. 6/1.) 68–71.
Vö. R. V. Young, M. Thomas Hester: Principles of letter-writing. A bilingual text of Justi Lipsii
Epistolica institutio. (The Library of Renaissance humanism. 3.) Carbondale (Southern Illi-
nois) 1996.
5
„Jam si status gentis nostrae cum Gallis et Belgis tuis conferatur, quorum sortem suspiriose
melleis tuis scriptis prosequeris, uter ex duobus sub majorem miserationem redigi debeat, ni-
mium ambigo, nisi quod nos naturalem hostem, et qui corporibus tantum atque opibus nostris,
inhiat, sustinemus, interea audiendi puri verbi dei apud nos relicta potestate. Illi nec anima nec
corpore tuti, sublato etiam loquendi audiendique commertio, taciti suspirant, qui et memo-
riam, quoque ipsam perdidissent, si tam ipsorum in potestate esset oblivisci quam tacere, (ut tu
habes) sed alias de his plura, praesertim si ex te has tibi redditas fuisse intellexero.” Rimay ÖM
226. – (Eckhardt Sándor ford.)
6
A toposzról lásd: Bóka Éva: Európa és az Oszmán Birodalom a 16−17. században. Bp. 2004.
14.
7
A „politikai klíma” elváltozásáról lásd: Howard Louthan: The Quest for Compromise. Peace-
makers in Counter-Reformation Vienna. Cambridge 1997. – Lásd a könyv The funeral of Ma-
ximilian II: Struggling for the Soul of Central Europe című fejezetét. 134−142; Almási Gábor:
Két magyarországi humanista a császári udvar szolgálatában: Dudith András (1533−1589) és
Zsámboky János (1531−1584). II. rész. Századok 139. (2005) 1148−1156.

10
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

A világ egyre inkább bonyolulttá, kiismerhetetlenné vált. Valóság és látszat mind

élesebben különbözött, az arcokra álarc került. A testi-lelki elbizonytalanodás lég-
körében felértékelődtek a Justus Lipsius írásaiban megfogalmazódó újsztoikus ma-
gatartásminták.8 Rimay János kedves olvasmányaiban, Lipsius két legfontosabb
könyvében (De constantia; Politica)9 kiemelt szerepet kapott az állhatatosság (cons-
tantia) és az okosság (prudentia) erénye, vagyis a belső érzelmek és a külső szán-
dékok leplezésének képessége. Erről az értékrendváltozásról szólt Rimay, amikor
finom udvariassággal teli humanista gesztussal Lipsius legkedvesebb antik aukto-
rának, Tacitusnak egy híres szentenciáját applikálta önmagára és a hozzá hason-
ló gondolkodású magyarokra.10 A fenti Rimay-levélidézet utolsó mondata ugyanis
Tacitus-parafrázis. Az apósa, Iulius Agricola érdemeit briliáns történelmi esszében
megörökítő római történetíró ekként jellemezte a zsarnok cézárok alatt kialakult
szellemi hangulatot:
„Valóban nagy bizonyságát adtuk türelmünknek, és amiképpen a régi kor lát-
hatta, meddig terjedhet a szabadság, mi is láthattuk, meddig a szolgaság: a figye-
lők miatt még beszélni, egymást meghallgatni sem lehetett. Hangunkkal együtt
az emlékezést is elvesztettük volna, ha a feledés ugyanúgy rajtunk múlnék, mint a
hallgatás.”11
Rimay némi retorikus túlzással úgy alakítja át Tacitus mondatát, hogy annak
éle saját korának megriadt, talajt vesztett értelmiségének húsába vágjon. Ezzel is
Lipsius Tacitus-értelmezését követi, mely szerint az antik történetíró minden szö-
vege theatrum hodiernae vitae (a mai élet szemléltetése).12 Azt sugallja Rimay, hogy
a megújulni képtelen, régi vágású humanista elitből – a római elődöktől eltérően
– már az emlékezés képessége is kiveszett. Az ő hallgatásuk, „néma sóhajtozásuk”

8
Ács Pál: A késő reneszánsz meglazult pillérei. Sztoicizmus és manierizmus az irodalomban. In:
Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz művészet Magyarországon, 16−17. század (kiállítás
a Nemzeti Galériában, 2008. március 28−2008. július 27.). Szerk. Mikó Árpád, Verő Mária, a
szerkesztők munkatársa Ács Pál, Bp., Magyar Nemzeti Galéria, 2008, 36−50.
9
A De constantia 1584-ben, a Politica 1589-ben jelent meg először. Rimayhoz a frankfurti We-
chel-nyomda egyik ágense, Jean Aubry révén jutottak el Lipsius könyvei, miként erről ő maga
beszámol. A De constantia, a Politica és az Epistolarium centuria prima 1590-ben jelent meg
a Wechel-cégnél. Robert John Weston Evans: The Wechel Presses: Humanism and Calvinism in
Central Europe 1572–1627. (Past and Present Supplement. 2.) Oxford 1975. 34–36.
10
Rimay Tacitus-idézetéről: Ács Pál: A Balassi-imitáció elmélete és gyakorlata Rimay János mű-
veiben. In: Uő: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban.
Bp. 2001. 34.
11
Tacitus: Agricola. 2. „Dedimus profecto grande patientiae documentum; et sicut vetus aetas
vidit quid ultimum in libertate esset, ita nos quid in servitute, adempto per inquisitiones etiam
loquendi audiendique commercio. Memoriam quoque ipsam cum voce perdidissemus, si tam
in nostra potestate esset oblivisci quam tacere.” – (Borzsák István ford.)
12
Jan Papy: Neosztoicizmus és humanizmus. Új Seneca-olvasatok Lipsius Manuductio ad Stoi-
cam Philosophiam című művében. Ford. Scheer Katalin. Világosság 47. (2006) 11−12. sz. 32.

11
 ÁCS PÁL

nem megfontoltságból, hanem gyávaság diktálta tompa emlékezetvesztésből ered.

A dermedt félelem nemcsak a tetterőt, hanem a gondolkodás képességét is elsor-
vasztja. A levélíró ebből az eltompultságból szerette volna felrázni kortársait, visz-
szaadva nekik a beszéd és hallgatás közti tudatos választás lehetőségét. A Tacitus-
mondat Rimay-féle változata élesen bírálja a régi, egysíkú, hasznavehetetlen
humanista gondolkodást.13 Azért forgatja ki jelentéséből az antik szentenciát, hogy
felidézze az eredeti szövegben megfogalmazódó − helyesnek és időszerűnek vélt –
viselkedésmintát: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ha nem is logikai-
lag szükségszerű, ha nem is muszáj hallgatni, ahogyan Wittgenstein mondja majd,
de mindenképpen ajánlatos.14 Tacitusszal együtt Rimay is úgy gondolta, hogy mind
a beszédnek, mind a hallgatásnak megvan a maga ideje. „A melankolikus Tacitus,
saját nevébe beleszeretve, vagy beszélve hallgat, vagy hallgatva beszél” – így véle-
kedtek erről Itáliában is.15 Rimay úgy ítélte, hogy az új típusú humanistáknak Taci-
tusból – és a Tacitust aktualizáló újsztoikus filozófiából − lehet és kell megtanulni a
hallgatás, a színlelés művészetét, az ars dissimulandit.16
Az alakoskodás erkölcsi megítélésében az ókori szerzők némiképp ellentétes né-
zeteket vallottak. Theophrasztosz Jellemrajzaiban kemény szavakkal illette a „vipe-
ráknál is veszélyesebb” kétszínű tettetőket.17 Hasonlóképpen Cicero A kötelességekről
(De officiis) szóló könyvében semmi okot nem fogadott el, amely az igazság legap-
róbb csorbulását indokolhatta volna.18 Sőt, úgy vélte, hogy a hazug ember bármely
más bűntett elkövetésére is képes. Ezzel szemben Platón Az államban − szigorú
feltételek mellett, és kizárólag a nép érdekében − megengedhetőnek mondta az
igazság elhallgatását.19 A hagyományos keresztény felfogás szerint – a cicerói mo-
rálhoz hasonlatosan − az ember gondolatai, szavai és tettei sohasem kerülhetnek
ellentmondásba, még akkor sem, ha ez netán üdvös célt szolgál. Szent Ágoston a
hazugság ellen írt munkáiban (De mendacio; Adversus Mendacium) leszögezte, hogy
13
Richard Tuck: Philosophy and Government, 1572–1651. Cambridge 1993. 40−63.
14
„Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen.” Tractatus Logico-Philosop-
hicus. Abschnitt 7.
15
Torquato Accetto: A tisztes színlelésről. Bev., ford. és jegyzetek Vígh Éva. Szeged 1997. 37.
16
Toon van Houdt: Word Histories and Beyond. Towards a Conceptualisation of Fraud and De-
ceit in Early Modern Times. In: On the Edge of Truth and Honesty. Principles and Strategies
of Fraud and Deceit in the Early Modern Period. Ed. by Toon van Houdt, Jan L. de Jong and
others. Leiden 2002 (Intersections. 2.) 1−32.
17
Theophrasztosz: Jellemrajzok. Ford. Szepessy Tibor. Bp. 1982. 12.
18
„Ratio ergo hoc postulat: ne quid insidiose, ne quid simulate, nequid fallaciter.” Cicero: De offi-
ciis. III. 17. Idézi Justus Lipsius a Politica IV. könyvének disszimulációról szóló 13. fejezetében.
Justus Lipsius: Politica. Six Books of Politics or Political Instruction. Ed. with Translation and
Introduction by Jan Waszink. (Bibliotheca latinitatis novae) Assen 2004. 143; Cicero De offi-
ciisének középkori recepciójáról lásd: Hans Baron: La rinascita dell’etica statale romana nell’U-
manesimo fiorentino del’400. Civiltà moderna 7. (1935) 21−49.
19
Platón: Az állam. 389 B 459 C−D

12
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

hazugság, színlelés és elhallgatás közt nincs semmiféle különbség, mindegyik egy-

formán bűnös cselekedet,20 beleértve a tettetés pozitív formáját is (mendacium offi-
ciosum), melyet a közjónak tett szolgálata elvileg igazolhatna. Jól tudta persze, hogy
maguk az apostolok is rákényszerültek olykor az igazság takargatására, ám ezt az ő
esetükben is vétkesnek mondta. Augustinus sarkosan megfogalmazott, általános el-
veit az idők folyamán sokan sokféleképpen igyekeztek finoman tompítani, például
Szent Jeromos, és nyomában Erasmus, akik nem tartották kimondottan elítélen-
dőnek az erkölcsileg igazolt színlelést, a kegyes hazugságot, amellyel alkalmasint
maga Krisztus is élt. Azzal érveltek, hogy ez voltaképpen nem is hazugság, hanem
„okosság” (prudentia).21
A morális relativizmus, egyszersmind a színlelés kérdésében mégis Cicero és
Szent Ágoston elutasító nézete, a keresztény ciceronianizmus gyökeresedett meg a
közvéleményben, és ezt évszázadokig nem merte alapjaiban kikezdeni senki.22 Csak
ebben az összefüggésben érthetjük meg igazán azt a történelmi korszakokon átívelő,
nem szűnő megbotránkozást, amit Machiavelli A fejedelem című könyvének hírhedt
18. fejezete (Quomodo fides a principibus sit servanda) kiváltott. „Egyedül Machiavel-
li az, aki egy autonóm politikatudományt hoz létre, nem ismerve el sem a vallás, sem
a morál, sem a jog primátusát a politika felett. … Ez a páratlan modernség, a jövő
merész anticipációja azonban oka és forrása lett meg nem értésének és félremagya-
rázásának. Csupán egy politikai technika az, amelyet kortársai és követői felfogtak
tanításaiból, s melyet azután az államrezon kiterjedt irodalma variált és vulgarizált
csaknem egy évszázadon keresztül” – írja Klaniczay Tibor.23 A firenzei államtitkár
minden vallási, jogi és erkölcsi fenntartás nélkül indokolhatónak, sőt szükségesnek
vélte az uralkodók csalárdságát és szószegését. Köztudomású, hogy Machiavelli né-
zeteire hatottak Tacitus viszonylag frissen felfedezett munkái, és ezért a 16. század
politikai terminológiájában a tacitizmus mintegy a machiavellizmus szinonimájává
vagy fedőnevévé vált.24 Ezt az általános gyakorlatot fejlesztette tovább Justus Lip-

20
Eric Plumer: Augustine’s Commentary on Galatians. Introduction, Text, Translation, and
Notes. Oxford 2006. 49, 91; Békés Vera Anna: A hazugság tilalma és az „életmentő dilemmájá-
nak” neotomista értelmezése. Világosság 2003. (44) 9–10. sz. 133–154. − bibliográfiával. Lásd
még: Dévény István: Petrus Abaelardus: Sic et non. Palimpszeszt 13. (http://magyar-irodalom.
elte.hu/palimpszeszt/13_szam/02.htm)
21
Johannes Trapman: Erasmus on Lying and Simulation. In: Houdt, T. van (ed.): On the Edge of
Truth and Honesty i. m. 34−36.
22
Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. – lásd a bevezető tanulmány Christian Ciceronianism
című fejezetét – 32−36. − Az egész kérdésre vonatkozóan alapkönyv: Sissela Bok: Lying: Moral
Choice in Public and Private Life. New York 1978.
23
Klaniczay Tibor: Zrínyi és Machiavelli. In: Uő: A múlt nagy korszakai. Bp. 1973. 366−367.
24
Giuseppe Toffanin: Machiavelli e il tacitismo. Padova 1921. – Annak ellenére így van ez, hogy
Machiavellire Titus Livius nagyobb hatást tett, mint Tacitus, akit kritikusan szemlélt. Ma-
chiavelli Fejedelmében sokan mégis Tacitus Tiberiusát vélik fölismerni, noha az Annales 1−6.

13
 ÁCS PÁL

sius, aki Politica című alapművének első kiadásaiban mind Tacitusra, mind Machia-
vellire nyílt egyetértéssel hivatkozott – igaz, hogy az utóbbi szerző nevét a mű 1596
utáni, katolikus szellemű kiadásaiból következetesen elhagyta.25 Az is nyilvánvaló,
hogy Lipsius tacitizmusa nem volt egyértelmű. A kegyetlen zsarnokságot elutasí-
totta, de a demokrácia kaotikus fejetlenségét is bizalmatlanul szemlélte. A Politicát
Leidenben, a frissen megalakult Holland Köztársaságban írta – paradox módon a
monarchikus kormányzás, az abszolút uralkodói szuverenitás védelmében. Lipsius
szemében Tacitus Tiberiusa, a nagy színlelő, egyszerre volt embertelen szörnyeteg
és az ideális Fejedelem mintaképe. Ezt a jó és rossz közti ellentmondásos egyen-
súlyt nevezte „kevert bölcsességnek” (prudentia mixta).26 Nem véletlenül emlegette
Lipsius a római történetírót a „bölcsesség atyja”-ként (prudentiae pater).27 A titok-
zatos kétszínűség tette Tacitus Évkönyveinek főhősét a gyűlölettel és csodálattal
övezett reneszánsz uralkodók eszményévé: „Tiberiust a teste, az ereje már igen, a
színlelés még mindig nem akarta elhagyni. Ridegsége ugyanaz maradt: beszédére
és arckifejezésére feszülten ügyelve, időnként keresett nyájassággal igyekezett még-
oly nyilvánvaló gyengeségét leplezni” – így jellemezte Tacitus Tiberiust halálának
pillanataiban.28
Amikor Rimay János Tacitus bölcs hallgatásában jelölte ki a köréje csoportosu-
ló „új” humanisták követendő életstratégiáját, akkor egyszersmind el is utasította a
„régi”, keresztény-ciceroniánus értelmiség korlátoltságát, rövidlátását. Más szavak-
kal ugyanazt fogalmazta meg, amit Francis Bacon írt A színlelésről és alakoskodásról
szóló esszéjében: „Amikor valaki nem lát tisztán és nem tud rugalmas lenni a rész-
letekben, legjobb, ha biztosra megy, és a végsőkig óvatos a fődologban, mint ahogy

könyveit csak 1515-ben, A fejedelem befejezése után adták ki. Könnyen megtörténhet, hogy
Machiavelli kéziratban olvasta Tacitus vonatkozó könyveit: J. H. Whitfield: Livy > Tacitus. In:
Classical Influences on European Culture A. D. 1500−1700. Ed. by Robert R. Bolgar. Camb-
ridge 1976. 281−293; Ronald Mellor: Tacitus. New York 1993. 139−140. Jacob Soll: Publishing
The Prince. History, Reading, and the Birth of Political Criticism. Ann Arbor 2005. – Lásd a
könyv Tacitism című fejezetét − 31−85.
25
Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. 203. – Lásd a bevezető tanulmány The Politica and
Tacitus és The Politica and Machiavellism című fejezeteit – 93−102. − A Politica „megtisztí-
tott”, katolikus átdolgozásának technikájáról lásd: Ann Moss: The Politica of Justus Lipsius and
the Commonplace-Book. Journal of the History of Ideas. 59. (1998) 421–436.
26
Paul van Heck: Cymbalum politicorum, consultor dolosus. Two Dutch Academics on Niccolò
Machiavelli. In: Houdt, T. van (ed.): On the Edge of Truth and Honesty i. m. 61.
27
Judith Rice Henderson: Humanist Letter Writing. Private Conversation or Public Forum? In:
Self-Presentation and Social Identification. The Rhetoric and Pragmatics of Letter Writing
in Early Modern Times. Ed. by Toon Van Houdt, Jan Papy, Gilbert Tournoy, Constant Mat-
heeussen. (Supplementa humanistica Lovaniensia. 18.) Leuven 2002. 36.
28
„Iam Tiberium corpus, iam vires, nondum dissimulatio deserebat: idem animi rigor; sermone
ac vultu intentus quaesita interdum comitate quamvis manifestam defectionem tegebat.” Taci-
tus: Annales VI. 50. – (Borzsák István ford.)

14
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

a vak is lassan lépeget. … A rátermettek azonban olyanok, mint a jól szokott ló,
vágtatás közben is tudják, hol álljanak meg vagy forduljanak.”29 Akiket Bacon va-
koknak, ugyanazokat Rimay némáknak nevezte.
Az „eleven emberiességet” józan megfontolással vegyítő felfogást Machiavelli
és főként Lipsius olvasása során tette magáévá a magyar költő. Egy évvel a Justus
Lipsiushoz írott episztola keletkezése előtt Rimay levelet kapott Balassi Bálint-
tól, az Északi-tenger parti Braunsberg (Braniewo) városából, melyben ez olvasható:
„Kegyelmednek új esztendőbeli kedveskedő ajándékom emlékezetire küldtem két
könyvet is. Elolvasván mindvégig kegyelmed, kérem kegyelmedet, írja meg felőlök
való tetszését és opinióját. Igazán írhatom kegyelmednek, hogy semmi írás-olvasás-
ból efféle politikai tiszteknek igazgatása módjában annyit én nem okosodtam, mint
ez egymással ellenkező két autornak írásából.”30
A Balassitól Rimaynak ajándékozott egyik kötet, Machiavelli Disputatio de Re-
publica Romanorum című műve (vagyis a Discorsi sopra la prima Deca di Tito Livio
latin fordítása) volt, mely 1938-ban, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum Könyv-
tárából került elő, de a II. világháború alatt elpusztult. Benne volt Balassi Rimaynak
szóló dedikációja, amit Rimay saját könyvbejegyzése meg is erősített. Tekintetbe
véve Machiavelli alapvető szerepét a lipsiusi Politica színlelésre vonatkozó koncepci-
ójának kialakításában, némiképp árnyalható az a régebbi megállapítás, hogy „Rimay
… Balassitól kapta meg Machiavelli műveinek latin kiadását, de esetleges olvas-
mányélménye nem tükröződik sem közvetve, sem közvetett utalás révén életmű-
vében”.31 Kiemelkedően fontos eszmetörténeti jelentősége van annak, hogy Rimay
figyelmét mestere, Balassi Bálint irányította rá a korszerű politikatudományra. Lip-
sius műveit ugyanekkor egy művelt kelet-magyarországi méltóság, Melith István, a
szepesi kamara elnöke adta Rimay kezébe, melyek életre szóló hatást tettek a fiatal
költőre. „Őszintén megvallom, hogy ezen a téren soha nem olvastam Politicádnál
szorgalmasabban, pontosabban és értelmesebben kidolgozott művet, sőt, az is meg-
fordult a fejemben, hogy egész életemet önként a te [műved tanulmányozásának]
kötelezem el. ” – írta Lipsiusnak.32

29
Francis Bacon: Esszék, avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre. Ford. Julow Viktor. Bp. 1987.
24.
30
Balassi Bálint Rimay Jánoshoz. Braunsberg 1591. január. Balassi Bálint: Összes Művei. I. kiad.
Eckhardt Sándor. Bp. 1951. 381−382; vö. A Balassi-levél teljes hitelességével kapcsolatosan az
utóbbi időkben kétségek merültek fel, de a Machiavelli-könyvküldemény egykori meglétét
senki sem vitatja: Kőszeghy Péter: Balassi Bálint. Magyar Alkibiadész. Bp. 2008. 289−290.
31
Paczolay Péter: Rimay János és korának politikaelmélete. Irodalomtörténeti Közlemények 86.
(1982) 677−682.
32
„Politicorum tuo opere nil operosius aut angustius, nec sanius quidem in hoc censu, me un-
quam legisse, non solum fateor ingenue, sed et totam meam vitam tuae me debere sponte per-
cipio.” Rimay ÖM 224., ill. 228.

15
 ÁCS PÁL

Amikor Rimay János Tacitus-parafrázisát megfogalmazta, keze ügyében tartotta

Lipsius Politicáját is, mégpedig olyan példányt, amelyben a Cicerót bíráló és Ma-
chiavellit dicsérő passzusok is olvashatók voltak. Jól ismerte a Lipsius-mű sokat
idézett IV. könyvének 13. részét is, amelynek utolsó mondata a „tisztes színlelést”
– Laskai János 1641-es tolmácsolásában a „tisztességes és dicséretes csalárdságot”33
magasztalta. Kérdés, hogyan kamatoztatta e tárgyú olvasmányait Rimay János saját
életvezetésében és írásaiban? Mikor, miért és miről hallgatott?

Ami publikus és ami privát

Rimayt nemcsak az írók és a humanisták becsülték nagyra − aktív szereplője volt a

politikai életnek is.34 Ha az életművészet terén nem is követte római példaképeit, az
államművészetben sikerült kamatoztatnia elmélyült klasszikus és modern művelt-
ségét. Hatalom soha nem volt a kezében, mégis nagy befolyásra tett szert gazdag és
rangos patrónusok titkáraként, tanácsaira a döntéshozók is odafigyeltek. Politikai
hagyatéka, levelezése – Ipolyi Antal forráskiadványának címével szólva – Rimay
János Államiratai – zömükben a nyilvánosságnak szánt hivatalos levelek, orációk,
útinaplók és követjelentések.35 Ezeken egyébként mindig átüt a szerző körmönfon-
tan túlbonyolított manierista stílusa, ám személyes véleményének, belső meggyőző-
désének − a dolgok természetéből fakadóan – alig ad hangot.
Ezért érdemel különös figyelmet az a – sokáig lappangó, de most ismét előkerült
– tanúvallomás, amelyet Rimay János Balassa Zsigmond36 hűtlenségi perében tett
1616. április 26-án Bozókon, az őt hivatalból vallató Csepregi Jakab homo regius, az
esztergomi főkáptalan küldötte előtt.37

33
Laskai János: Válogatott művei. Kiad. Tarnóc Márton. (Régi Magyar Prózai Emlékek, 2) Bp.
1970. 302.
34
Rimay János politikai életrajzát mindezidáig csupán egyetlen, csaknem százéves monográfia
tartalmazza: Ferenczi Zoltán: Rimay János. Bp. 1911. Szaktanulmány sem sok készült: Nagy
László: Háború és politika Rimay János életében. Irodalomtörténeti Közlemények 87. (1983)
318−339; Ács Pál: Rimay mint Bolygó János. In: Uő: „Az idő ósága” i. m. 80−101.
35
Rimay János: Államiratai és levelezése. Szerk. Ipolyi Arnold. Bp. 1887.
36
Akinek öccsét, Balassa Imrét Rimay élete végén és végéig hűségesen szolgálta. Rimay J.: Ál-
lamiratai i. m. 284. skk passim; Rimay ÖM 424−425.
37
A tanúvallomást elsőként Komáromy András ismertette és közölte: Rimay János életéhez. Iro-
dalomtörténeti Közlemények 4. (1894) 178−189; Ferenczi is látta, feldolgozta, és egy oldalt
fakszimilében is közzétett belőle: Ferenczi Z.: Rimay i. m. 108−115; Eckhardt Sándor viszont
már nem találta meg az iratot korábbi helyén: Rimay ÖM 336−342. A keresett irat valóban
az E 144 (Történelmi emlékek) fondban volt, de a gyűjteménybe máshonnan áttett iratokat a
19. században vissza is helyezték az eredeti helyükre. Jelzete így: MOL E 148 (Neo-regestrata
acta) Fasc. 347. No. 48. A forrás tehát megvan és kutatható.

16
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

Az ügy körülményei ismertek. Az 1613 óta Erdély trónján ülő Bethlen Gábor
minden elődjénél népszerűtlenebb volt a Habsburg-kormányzat szemében. Erős
törökbarátsága egy olyan politikai helyzet rémképét idézte föl, amelyben esetleg
végképp lehetetlenné vált volna az oszmán vazallus tartomány visszaszerzése, ami-
ről egyébként a Habsburgok sohasem tettek le. Háborút mégsem kockáztathattak
Bethlen ellen − erre pénzük sem volt −, ezért rejtett akciókhoz, „praktikákhoz” fo-
lyamodtak. Névleg ugyan elismerték Bethlent, de eközben más, nekik alkalmasabb-
nak tetsző önjelölt uralkodókat kerestek és támogattak titokban, akik – kihasználva
a folyton változó erdélyi és portai viszonyokat – alkalmasint megbuktathatták volna
a regnáló fejedelmet.38
A Bethlen Gábor ellen felsorakozó trónkövetelők sorába tartozott Balassa Zsig-
mond is.39 A művelt, világlátott, gazdag, és felesége, Zborowski Erzsébet (Elżbieta
ze Zborowska)40 révén előkelő lengyel rokonsággal bíró magyar főnemes 1615-ben
összeesküvést szőtt az erdélyi fejedelem megbuktatására. A szervezkedésbe Rimay
Jánost is igyekezett bevonni. A magyar szokás szerint meglehetős nagy zajjal, la-
kodalmas poharazás közben szövődő konspiráció sikertelennek bizonyult, az ügy
hamar kipattant, így a kormányzat kénytelen volt elrendelni Balassa letartóztatását.41
Az eljárás során Rimayt is kihallgatták. Hosszú tanúvallomása nemcsak azért fontos
és érdekes, mert elsőrangú forrása az egyébként alig ismert Balassa Zsigmond-féle
összeesküvésnek, hanem azért is, mert feltűnő nyíltsággal és őszinte kritikával tárja
fel a titkos szervezkedések sajátosan magyar technikáját. Különösképpen izgalmas
ez a szöveg azért is, mert Rimay részletesen kitér benne a politikai színlelés számára
elfogadható és elfogadhatatlan, üdvösnek vagy károsnak vélt formáira.
Rimay vallomásából a következők derülnek ki: 1615-ben egymástól függetlenül,
de egy időben, mind Balassa Zsigmond, mind Rimay Erdélybe utaztak. Balassát
maga Bethlen Gábor hívta meg levélben, hivatalos, „magyar−magyar” békéltető lá-
togatásra, lehetővé téve számára az oszmán diplomatákkal való megbeszéléseket is.
Rimay ugyanekkor felhatalmazás nélkül, magánemberként igyekezett megtárgyalni
Bethlennel a magyarországi protestáns vallásszabadság támogatásának lehetőségeit.
A két utazó, Balassa Zsigmond és Rimay, össze is találkozott Nagykárolyban, de
Balassa valós szándékait „nem jelenté volt” Rimaynak, aki azonban − más forrás-
ból – később mindenről tájékozódott. Erdélyben aztán török főméltóságok környé-

38
„Előbb az erdélyi menekült Kendy István, majd az ifjú főúr, Homonnai György lépnek fel”.
Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Bp. 1929. 54−58.
39
Komáromy András: Balassa Zsigmond hűtlenségi peréből. Hadtörténelmi Közlemények 9.
(1897) 332, 537; Barabás Samu: Balassa Zsigmond támadása [1616]. Történelmi Tár 1881.
551–568.
40
Szentmártoni Szabó Géza: Kutatási beszámoló. Lymbus 2007. 409.
41
Komáromy András: Teuffenbach Rudolf dunáninneni főkapitány jelentései Balassa Zsigmond
elfogatásáról [1616]. Történelmi Tár 1900. 149–155.

17
 ÁCS PÁL

kezték meg Balassát, és Lippa és Jenő várainak átadása, valamint egyéb anyagi és
politikai feltételek mellett a fejedelemséget kínálták neki, azt ígérve, hogy Bethlen
Gábornak más, megfelelő posztot keresnek majd. Balassa ezt az ajánlatot színleg
elutasította, saját jó hírnevére és a vendégbarátságra hivatkozott, valójában azonban
nagyon is komolyan vette azt.
Október 15-én történt, hogy Balassa meghívta Rimayt magához Kékkőbe,42 és
immár őszintén feltárta előtte az összeesküvés tervét. Hosszan vitáztak a törökök
által diktált feltételekről, melyeket Rimay teljesen elfogadhatatlanoknak ítélt, és
igyekezett rávenni Balassát arra, hogy „a conditióknak nem subscribál”. A trónköve-
telőt magát is elbizonytalanította az oszmán követelés, hogy ezentúl az ő barátaik-
nak barátja, ellenségeiknek pedig ellensége kell, hogy legyen. Legyek „ellensége a
magyaroknak is? Magyarnak tartván magamat én is, magamnak volnék – úgymond
– ellensége, ha azokkal ellenkedném” – morfondírozott Balassa. Végül elhessegette
kétségeit, és arra hivatkozva, hogy mivel Rimaynak szemlátomást éppen semmi elő-
menetele és érvényesülési lehetősége nincsen, felajánlotta, hogy szívesen részeltet-
né őt saját leendő erdélyi szerencséjében. Erre Rimay így felelt: „Az én sorsommal
oly contentus [elégedett] vagyok, hogy ahhoz csak keveset kévánék Istentűl, hozzá
szoktatván magamat az csendes és kis értéken megelégedett élethez, afféle dolog-
ban azért nem az én promotiómat, hanem az közönsíges haszonnak való szolgálatot
igyekezem inkább tekintenem”.43 Egyúttal biztosította Balassát arról, hogy hajlandó
tanácsokkal ellátni őt. Ezt meg is tette rövidesen, amikor írásban elemezte és érté-
kelte a Prágában folyó, hivatalos oszmán−Habsburg tárgyalások pontjait. Ezekhez
a következőket fűzte hozzá: „Török császár sollemnis [rendes] követe publice [nyil-
vánosan], császárnak plenipotentiája [teljes felhatalmazása] mellett procedál [eljár]
dolgában s publicumot tractál [nyilvános tárgyalásokat folytat]. Azokáért privatumot
ne tractáljon [magánügyet ne tárgyaljon] Őnagysága, mert állandó az nem lehet. Az
nagyobb hasznot is tekintse inkább a kisebb haszonnál. Az török két dolgát nem jó
egyszersmind külömb-külömb utakon tractálni. Jelesül penig, hogy az török azt meri
asserálni [bizonyítva látni], hogy vannak olyan magyarok, az kik azzal ajánlják ma-
gokat, hogy csak az török császár legyen segítséggel nekik, az Bocskai idejében esett
rebellióhoz hasonló rebelliót indítanak. Őnagysága abból a tractából ne tekertesse
magának az suspiciót [gyanút, sejtést], hagyjon minden tractáknak békét, mert az
török örömest engedi a periculumot [veszélyt] azoknak, az kikkel ők tractálnak, de
az hasznot magoknak merítik el tőlök. Nem is maradnak végzésekben tökéletesen
meg, jelesben, ha privata personával [magánszeméllyel] indítanak valami tractát.”

42
A vár 1593-ban szabadult fel a török uralom alól. Ekkor a kivonuló törökök felrobbantották.
1603 és 1612 között Balassa Zsigmond újjáépíttette.
43
Eckhardt Sándor vette észre, hogy Rimay sztoikus közhelyeket használ Balassa Zsigmond
ajánlatának visszautasításakor. Rimay ÖM 212.

18
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

Ebben maradtak, nem is tanácskozva semmiről többet, eladdig, míg november

19-én egy Kékkőben tartott lakodalomban ismét össze nem találkoztak. Rimay leg-
nagyobb meglepetésére ebéd előtt Balassa nyíltan feltárta a szintén jelenlévő Fán-
chy Ferenc előtt a terveit, beszélt a török pasák leveleiről, ajánlatairól, feltételeiről
is. Ezután Rimay odafordult Balassához, és így szólt: „Ezeket – mondám −, hogy
Nagyságod magától indultatván, megjelentette Fánchy uramnak, meg nem mond-
hatom, mennél inkább nem akarom, hogy Őkegyelme [Fánchy] is érti. Nem egyéb-
tűl érti penig, hanem magától Nagyságától [Balassától]. Mert minthogy Nagysá-
god es tudtomra ez ideig csak énnekem jelentette volt titkon ezeket, bizonyítom
Istenemmel, hogy mint titok és csak magában értett dolgot, magamban is visel-
tem, csak igyekezvén, hogy az dolog eltemetett dolog legyen, és úgy is sopiáltassék
[örökre elaltassék], hogy tractára soha elől se vétessék.”
Mindebből kiviláglik, hogy Rimay nemcsak Balassa Zsigmond megfontolatlan
naivságát, légvárakat ostromló hiszékenységét bírálta, hanem esetlenségét és szó-
szátyárságát is. Önmagáról ugyanekkor meglehetősen kedvező képet festett, sze-
rény, sorsával elégedett sztoikus bölcsként, óvatos, jól értesült és titoktartó ember-
ként mutatkozott be.
Érdemes megfigyelni, hogy az összeesküvés tervét és kivitelezését más-más ala-
pon bírálta meg. A terv azért nem tetszett neki, mert túlontúl egyéni akció volt,
amely nemcsak az összeesküvők, hanem az ügyben igazán kompetens felek, neveze-
tesen a Habsburgok és az oszmánok részéről is teljes titokban zajlott. Rimay szerint
tehát − a politikai tervezés szintjén − akkor lehetett volna több esélye a szervezke-
désnek, ha nagyobb publicitást kap, és valamiképpen hivatalos szintre emelkedik.
Amikor arra figyelmeztet, hogy a nagyobb hasznot mindig előnyben kell részesíteni
a kisebb haszonnál, voltaképpen a lipsiusi politikaelmélet vezérgondolatához kap-
csolódik, mely szerint a közügyek, a közjó mindig előbbre valók a magánügyeknél, a
jó fejedelemnek sohasem a maga hasznát kell néznie.44 Ezért utalt arra Rimay, hogy
a törökök az ilyen, magánszemélyeknek tett fogadalmaikat nem szokták megtarta-
ni, vagyis ők rosszhiszeműen alakoskodnak. Azt csak finoman sejtette Rimay, hogy
Habsburg részről sem számíthat túlontúl sok nyílt megértésre és segítségre az ilyen
akció, hiszen egy casus bellit jelentő szerződésszegést a kormányzat semmiképpen
sem kockáztatna. Más lett volna persze a helyzet, ha Balassa sikert ért volna el, ám
bukás esetén nyilvánvaló volt, hogy kihátrálnak mögüle. A valódi színlelők tehát
nem az összeesküvők, hanem titkos támogatóik voltak.
De mivel hivatalos szintre semmiképp sem juthatott az ügy, egyetlen megoldás-
ként maradt a titkolózás. Ebben a kérdésben Rimaynál az abszolút morál és az ál-

44
„Quis finis, quo actiones Princeps dirigat? Bonum publicum id esse et seponenda privata” (Mi
végre kell a Fejedelemnek minden cselekedetét a közjóra irányítania, félretéve a maga hasz-
nát?). Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. (II. 6.) 242.

19
 ÁCS PÁL

lamrezon közt egyensúlyozó lipsiusi politikaelmélet praktikus oldala kerül előtér-

be. A népe javát szolgáló jó fejedelem feladata a béke és a birodalom egységének
biztosítása, a hatalom megőrzése, akár az igazság átmeneti csorbulása árán is. Nem
az eszközök, hanem a végeredmény számít, ezért az igazságosság helyett gyakran a
szükségszerűség kell hogy vezesse tetteiben. Ez az elgondolás, kimondatlanul bár, de
az államrezon elvének óvatos védelmezőjévé, megfontolt machiavellistává teszi Lip-
siust. Az állam irányítóinak az okosság erényével fölvértezve a köz érdekét kell szol-
gálniuk, szükség szerint elleplezve mindazt, ami céljaik elérésében gátolhatná őket.
Hiába mondja azt Cicero, hogy egész életünkben el kell távoztatni magunktól a kép-
mutatást és a tettetést.45 „De privata, fateor, de publica, valde nego.” Vagyis: A köz-
emberek talán megtehetik ezt, de a fejedelmek nem – írja Lipsius a Politicában, és Ta-
citusra hivatkozva hozzáteszi: „Nem tud uralkodni, aki nem tud tettetni … Tiberius
is így vélekedett: Egyet sem szeretett úgy saját erényei közül, mint a tettetést.”46
Jól képzett titkárként47 Rimay meg volt győződve róla, hogy színlelni csak tö-
kéletesen lehet, vagy sehogy. Ő maga mindent meg is tett azért, „hogy az dolog
eltemetett dolog legyen”. Balassa Zsigmond „őszinteségi rohamait” teljesen átgon-
dolatlan és következetlen magatartásként ábrázolta. Vallomásában egy olyan kons-
pirátor jellemrajzát alkotta meg, aki ott hallgatott, ahol beszélni kellett volna, és
akkor fecsegett, amikor szerencsésebb lett volna, ha néma marad.
Balassa Zsigmond, a gőgös és elbizakodott arisztokrata aligha értett meg sokat
abból, amit tanácsoltak neki. Valaki más azonban tökéletesen felfogta mindazt, amit
Rimay ebben az ügyben gondolt, mondott, és főként, amit tett. Ez a valaki Bethlen
Gábor volt. A történetírás megmagyarázhatatlan talánynak tartja Bethlen és Rimay
feltűnően hűvös viszonyát, amely még akkor sem enyhült meg teljesen, amikor
Rimay Bethlen diplomatájaként tevékenykedett Isztambulban.48 A fejedelem va-
lószínűleg jól átlátta Rimay szerepét a Balassa-féle összeesküvésben, és sohasem
tudott őszintén megbocsátani neki.

A belső és a külső ember

45
„Ex omni vita simulatio dissimulatioque tollenda est.” Cicero: De officiis. III. 15. – A Cicero-
kommentárok kiemelik, hogy az államrezon elméletírói – Hugo Grotius és Samuel von Pu-
fendorf egyaránt szigorúnak ítélték Cicero intelmét. Mindebben Lipsius hatását érezhetjük.
Andrew R. Dyck: A Commentary on Cicero, De Officiis. Ann Arbor (Michigan USA) 1996.
569.
46
Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. (IV.14) 516.
47
Accetto, T.: A tisztes színlelésről i. m. – Lásd Vígh Éve bevezetőjének A titkokat disszimuláló
titkár című fejezetét − 24−32.
48
Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Bp. 1879, 241.

20
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

Rimay mélyen vallásos ember volt – de feltűnően kerülte a hittudományi, dogma-

tikai témákat. Lipsiushoz intézett levelében mégis kitért néhány fontos teológiai
vitakérdésre: „Értem, hogy egyesek kifogásolják Politicádban a Fátumról szóló el-
mélkedést, és mondhatják, hogy nem valami helyesen állítod, hogy a vallások kü-
lönbségét türelemmel kell venni, mintha te minden eretnekség ápolására is tágra
akarnád nyitni az ajtót, de igen nagyon vakok ezek, és nincs ok arra, hogy bármit
is változtassál ezen a te híveid iránt való tekintetből …, mert ők jól értik, hogy te
ezeket keresztény értelemben írtad, s nekik az a tanulság van ott előadva, hogy jám-
borok legyenek, és kövessék a Fátumot, vagyis Istent. A vallásban pedig, hogy ne
babonásan féljenek Istentől, hanem egyenes bizalommal és hittel tiszteljék őt.”49
Ez a megnyilatkozás egyértelműen kiáll a vallási tolerancia mellett, a belső lelki
értékeket ápoló hitéletre helyezi a hangsúlyt, és a sztoikus erkölcs alapjain nyugvó
kereszténységet hirdeti, egyszersmind kissé leegyszerűsíti Lipsius sorsfilozófiáját.50
Mindemellett érdemes odafigyelni arra is, hogy Rimay meglehetősen jól ismerte
Lipsius legújabb könyvének, a Politicának viharos fogadtatását – különösen a teoló-
gusok részéről −, és egy sor vallási kérdésben fenntartás nélkül a németalföldi filo-
zófusnak adott igazat: „Jöjjenek most elő a Lipsius-ölők …, mondjanak, amit akar-
nak …, sohasem érik el, hogy a te híveidet tőled elfordítsák.”51 Vajon mi késztette
Rimayt erre a nyílt és elkötelezett állásfoglalásra Lipsius vallásfelfogása mellett?
Tudjuk, hogy Lipsius igyekezett összeegyeztetni a militáns kálvinizmus predesti-
nációtanát a katolikus szabad akarattal, valamint a tolerancia eszméjét azzal a prakti-
kus elgondolással, hogy minden államban voltaképpen csak egyetlen hivatalos vallást
lenne szabad engedélyezni.52 A vallásegység eszméjének – minél inkább ködbe ve-
szett a megvalósulás esélye, annál – nagyobb mozgatóereje volt. Lipsius táplálkozott
ebből az erőből, egyszersmind táplálta is azt. Ennek az intellektuális eszmeáramlás-

49
„Intelligo quosdam objecisse tibi te in Politicis tuis Fati recensionem, et religionum toleran-
dam disparitatem minus dextre posuisse, quasi ad omnes haereses fovendas atque amplecten-
das liberiores valvas patefeceris, sed nimium caecutiunt, nec est, quod ibi quid mutes tuorum
respectu […], qui satis te Christiano sensu ea collocasse intelligunt, quibusve hic fructus ibi
proponitur, ut Pii sint, et Fata sequantur, id est DEUM. In religione autem, ne supersticione ti-
meant DEUM, sed recta cum Fiducia atque Fide eum revereantur, etc.” Rimay ÖM 223−224.,
ill. 228.
50
„A sors ugyan Istentől ered, ez igaz, egyúttal azonban magukban a dolgokban is benne van (in-
haerens rebus mobilibus), és – miként azt Augustinus, Aquinói Tamás és Pico della Mirandola
bebizonyítja – a végzet az első ok (prima causa), miközben az ember szabad akarata a másod-
lagos okok között található.” Papy, J.: Neosztoicizmus és humanizmus i. m. 29.
51
„Prodeant nunc Lipsicidae, fremant, carpant, dicant quicquid velint, tulmultuentur, numquam
efficient, ut tuos te avellant.” Rimay ÖM 223., ill. 227–228.
52
Jan H. Waszink: Virtuous Deception. The Politica and the Wars in the Low Countries and
France, 1559−1589. In: Iustus Lipsius Europae Lumen et Columen. Proceedings of the In-
ternational Colloquium Leuven. 17−19 1997. Leuven. Ed. by G. Tournoy, J. de Landtsheer, J.
Papy. (Supplementa Humanistica Lovaniensia. 15.) Leuven 1999. 248−267.

21
 ÁCS PÁL

nak elemi feltétele volt a disszimuláció: Lipsius nem mondta meg, hogy milyennek
képzeli el a kereszténység hőn áhított unióját. Köztudomású, hogy a Politicában alig
vannak bibliai vagy patrisztikai hivatkozások. (A De constantiában egyáltalán nincse-
nek.) Nem csoda, hogy a vallás egységére vonatkozó felfogását folyamatosan támad-
ták legkülönfélébb felekezetű vitapartnerei. A Rimay által megidézett „Lipsius-ölők”
nyilvánvalóan a katolikus és református ortodoxia köreiben keresendők. Ám a polé-
miák olyan sokszínűek és olyannyira árnyaltak voltak, hogy ezek semmiképpen sem
helyezhetők el pusztán a katolikus−protestáns nézetellentétek erőterében.53
A felbolydult holland közállapotokra jellemző, hogy a leideni egyetemen tanító
Lipsius legfőbb ellenfele, Dirck Volkertsz. Coornhert nem a nagy, intézményesült
egyházak szószólója, hanem a lelkiismeret szabadságáért küzdő spiritualisták él-
harcosa volt.54 Coornhert és Lipsius nézeteit látszatra csak egy hajszál választotta el
egymástól – ez mégis elég volt ahhoz, hogy ádáz ellenfelekké váljanak.
A nehezen kivívott németalföldi vallásszabadság vívmányait féltő Coornhert
kezdetben Lipsius barátai közé tartozott. A holland irodalmi nyelv elismert meste-
reként a De constantia lefordításához is nagy kedvet érzett, ám lelkesedése csakha-
mar lelohadt.55 Egyre inkább feldühítette őt a leideni professzor írásainak óvatossá-
ga és távolságtartó magatartása, főként a teológia alapkérdéseit illetően. Coornhert
országszerte ismert, félelmetes debattőr volt.56 Lipsiust is szorongatni kezdte, és rá
akarta bírni, hogy nyíltan foglaljon állást a keresztény világot megosztó alapkérdé-
sekben. A Politica megjelenését követően különösen azt szerette volna kicsikarni
Lipsiusból, hogy világosan tisztázza, milyennek képzeli el azt az „egyetlen vallást”,
amelyet az állam szempontjából üdvösnek gondolt, és milyen elbánásban részesí-
tené az attól elhajló eretnekeket.57 Lipsius azonban nem volt hajlandó pontosítani
elgondolásait még akkor sem, amikor − Coornhert kritikájára58 adott válaszként
− 1590-ben kiadta De una religione adversus dialogistam [Az egy vallásról – egy vi-

53
Nicolette Mout: “Which tyrant curtails my free mind?” Lipsius and the reception of De cons-
tantia (1584). In: Studies in the Life and Works of a great Humanist on the Occasion of his
450th Anniversary. Ed. Karl Enenkel, Chris Heesakkers. Leiden 1997. 123–140.
54
Gerrit Voogt: Constraint on Trial. Dirck Volckertsz. Coornhert and Religious Freedom. (Six-
teenth century essays & studies. 52.) Kirksville 2000.
55
Mout, N.: “Which tyrant curtails my free mind?” i. m. 128; Voogt, G.: Constraint on Trial i. m.
199; Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. 124−125.
56
Kemény vitákat folytatott korábban a Lipsiushoz közel álló protestáns Hadrian Saraviával:
Wilem Nijenhuis: Adrianus Saravia (c. 1532−1613). Leiden 1980. 180−182.
57
Voogt, G.: Constraint on Trial i. m. 210.
58
Dirck Volckertsz. Coornhert: Proces vant ketterdoden ende dwang der conscientien. Tusschen
Justum Lipsium [Eljárás az eretnekek legyilkolása és a lelkiismereti kényszer ellen]. Gent
1590.

22
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

tatkozó ellen] című könyvét.59 Csak később, nyilvános katolizálása után, a könyv
későbbi kiadásaiban nyilatkozott úgy, hogy a könyveiben szereplő „egy vallás” ter-
mészetesen a római egyházat, az igazság forrását” jelenti.60
Lipsius és Coornhert vitájának egyik érdekes fejezete a hazugságról és a tette-
tésről szólt. Coornhert azzal vádolta a filozófust, hogy „machiavellizál”, amikor in-
dokoltnak tűnő esetekben megengedi a fejedelemnek a szószegést és a gyilkosságot,
valamint azt is, hogy semmibe vegye a lelkiismeret szabadságát, és megbüntesse az
állam rendjét felbolygató − az „egy vallás” tekintélyét aláásó − eretnekeket. Holland
patriótaként Coornhert azt is szemére vetette vitapartnerének, hogy valójában a
spanyol megszállókat, az inkvizíciót támogatja, és a Politica ideális fejedelme legin-
kább a holland nép gyűlölt ellenségére, a minden tekintetben machiavellista, hazug,
szószegő Alba hercegre hasonlít.61
Rendkívül elgondolkodtató, hogy noha mindkét vitázó fél hitt a lélek és a szel-
lem szabadságában, mégis gyökeresen eltérő elképzelésük volt arról, hogyan kell azt
gyakorolni. Még érdekesebb, hogy mindketten spiritualisták voltak, de míg Coorn-
hert semmi esélyt sem adott a színlelésnek, és militáns őszinteséggel küzdött a val-
lásos lelkiismeret minél teljesebb kibontakoztatásáért, addig Lipsius hitkérdések-
ben is igazolhatónak vélte a leplezés, a tettetés lehetőségét, vagyis vallását színlelő,
azaz nikodémita volt.62 Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen felülemelkedett
volna a felekezeti korlátokon. Protestáns volt, Leidenben színleg kálvinistaként élt,
de a családi béke mindenek fölött való volt számára. És mivel katolikus nőt vett
el feleségül, később maga is szívesen tért meg a római egyház kebelébe.63 Egyéb-
ként az önmagukat a hivatalos felekezetek keretein kívül helyező spiritualistáktól
sem volt idegen a reménység, hogy egyszer majd valahol, valamikor testet ölthet
Jézus Krisztus „igaz egyháza”. Lipsius közel állt a Hollandiában népszerű, spirituá-
lis-eszkatologikus nézeteket valló Szeretet Családja (Familia Charitatis) nevű ana-
baptisztikus csoporthoz, akik sem a katolikusokhoz, sem a protestánsokhoz nem
tartoztak, hanem a nagy, intézményesült egyházakba beépülve, valós nézeteiket el-
titkolva gyakorolták hitüket. A Lipsius belső baráti köréhez tartozó – Rimay által is
emlegetett − Adrianus Saravia egyik levelében részletesen beszámolt arról, hogy a

59
A Politica 1597 utáni kiadásaihoz mellékelték Lipsius jegyzeteit (Notae) és a De una religione
című könyvet. A következő kiadást használtam: Justi Lipsi: Politicorum sive civilis doctrinae
libri sex. Qui ad Principatum maxime spectant. Additae Notae auctiores tum et de una religio-
ne liber. Antverpiae 1599.
60
Voogt, G.: Constraint on Trial i. m. 219.
61
Uo. 215. − Fernando Álvarez de Toledo y Pimentel, Alba 3. hercege, Spanyol Németalföld kor-
mányzója (1507–1582)
62
Minderről részletesen lásd Almási Gábor: Politikai színlelés, vallási színlelés és a császári udvar
nikodémusai a konfesszionalizáció korában című tanulmányát a jelen kötetben.
63
Alastair Hamilton: The Family of Love. Cambridge 1981. 97.

23
 ÁCS PÁL

filozófus bensőséges viszonyt ápolt a szekta vezetőivel, és osztotta a familisták ezo-

terikus, spiritualista nézeteit. Saravia arra is figyelmeztetetett, hogy a szekta hívei
egyaránt megtalálhatók Németalföld protestáns és katolikus tájain, sőt, messze az
országhatárokon túl is.64
Egyes kutatók Lipsius rejtőzködő magatartását, keresztény sztoicizmusát és óva-
tos toleranciáját a familisták szellemiségével és a holland spiritualizmus évszázados
hagyományaival hozzák összefüggésbe, sőt, Lipsius fő műveit a szekta szócsövé-
nek tekintik.65 Mindez alighanem túlzás. Az azonban nyilvánvaló, hogy a Rimay
Jánoshoz hasonló, „szilárd és figyelmes ítéletű olvasók”66 pusztán a könyvek ala-
pos megismerése révén is tájékozódhattak a vallási nézetek szimulálásának finom
technikájában. Úgy tűnik, hogy Lipsius hitkérdésekben tanúsított óvatossága − ami
Coornhert szemében szálka volt – Rimay előtt csodálatra méltó erénynek számí-
tott. Vajon miért?
Rimay evangélikus volt.67 Sohasem kényszerült vallásos színlelésre, legalábbis
nem abban az értelemben, mint németalföldi mestere. Az is igaz egyszersmind,
hogy távol tartotta magát azoktól az olykor igen durva csatározásoktól, melyeket
a lutheránus egyház folytatott külső és belső ellenfeleivel.68 Vitathatatlan egyúttal,
hogy jó barátságban állt a legkülönbözőbb vallású értelmiségiekkel, katolikusokkal
és reformátusokkal egyaránt. Ebből arra szokás következtetni, hogy Rimay legben-
ső meggyőződése szerint figyelmen kívül hagyta a „vallások különbözőségét”, és
felekezetek felett álló emberként „szuprakonfesszionális” nézeteket vallott.69 Ez így
alighanem téves és történetietlen megközelítés lenne.
64
Justus Lipsius Saraviához írt levelét, amelyre Rimay János is hivatkozik, a Justi Lipsi episto-
larum centuria II. 24. levele: Iusti Lipsi epistolarum centuriae duae. Leiden 1590; Saravia le-
vele Richard Bancroft canterbury érsekhez (Cambridge 1608. október 20.), amelyben feltárja
Lipsiusnak a Szeretet Családjához fűződő kapcsolatát: Nijenhuis, W.: Adrianus Saravia i. m.
350−354. – Lásd a mű Saravia és Lipsius című fejezetét is: 49−52. Lipsius és a Huis der Lief-
de (Familia Charitatis) viszonyáról lásd még: Hamilton, A.: The Family of Love i. m. 96–102;
Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. 87; Coornhert egyébként megtámadta a szekta veze-
tőjét, Hendrick Niclaest is: Voogt, G.: Constraint on Trial i. m. 77. A szekta angliai történetére
vonatkozóan lásd: Christopher W. Marsh: The Family of Love in English Society 1570−1630.
Cambridge 1994.
65
Hamilton, A.: The Family of Love i. m. 96.
66
Rimay János idézete Lipsius Saraviához intézett leveléből: Rimay ÖM 224.
67
„Rimay igen szoros kapcsolatot tartott fenn az evangélikus egyház papjaival, támogatta, el-
helyezte, alkalomadtán elkergette őket” – írja Eckhardt Sándor. Rimay ÖM 167.
68
Sebők Marcell: Humanista a határon. A késmárki Sebastian Ambrosius története (1554–1600).
(Mikrotörténelem. 1.) Bp. 2007.
69
A Balassi-iskola „szuprakonfesszionális” voltáról kialakult vitáról, szakirodalommal: Tóth
Tünde: Balassi a régi magyar irodalom történetében. Regiszterek és stílusok. A virágének-vita.
Gömörország 5. (2004) 3. szám. 12−20. A kora újkori konfesszionalizálódás kérdése ma is
nagy vitákat kavar. Egyes kutatók szerint a felekezeten kívüli vallásos csoportosulások és a
felekezetközi mozgalmak 1560 és 1650 között fokozatosan elsorvadtak, marginalizálódtak.

24
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

Rimay és az általa vezetett „új humanisták” fiatal, magyar nemzedéke70 nem a

felekezetfelettiséget, nem is a politikamentes elzárkózást tanulta meg Lipsiustól.
Sokkal inkább azt, hogyan őrizheti meg az ember megalkuvás nélkül hitbeli és
(ezzel gyakran összekapcsolódó) politikai felfogását egy számára idegen, sokszor
ellenséges közegben. Katolikusok közt élő protestánsok, lutheránusok között meg-
húzódó kálvinisták, valamint protestánsok közé szorult katolikusok egyaránt út-
mutatást és vigaszt leltek a sztoikus eszmékben. A magyar sztoikusok humanista
„köztársasága” vallási értelemben is sokrétű, színes csoportosulás volt. Szinte sem-
miben nem értettek egyet, de hittek abban, hogy a kereszténység egysége, a lipsiusi
„una religio” valamiképpen még helyreállítható vagy megteremthető. Ezt azonban
már nem nyílt vitatkozás útján kívánták elérni, mint hajdan Erasmus, vagy újabban
a holland Coornhert, hanem tisztes színleléssel, jótékony fátylat borítva a megold-
hatatlan problémákra. „Móddal igazgassad szélhez vitorládot / S amint az fú, te is
ereszd úgy magadot, / Megvond, ha hatalma ládd, hogy elragadott” – írta Rimay.71
Lipsiustól igyekezett eltanulni azt, hogyan lehet hallgatva szólni és beszélve
hallgatni aktuális hitkérdésekről az ókori filozófusok, Epiktétosz és Seneca nyelvén.
„Tetszem némelyeknek, hogy én semmit sem mívelek, vagy utált életet élek, holott
vagy egyedül, avagy kevesekkel cselekedem azt én, akit sok ezer egyeb emberek sem
mívelnek, s nem mívelhetnének, ha akarnáják is” – írta Naprágyi Demeter püspök-
nek.72 Rimay csendes „semmittevése” harmóniában áll a sztoikus állhatatosság lip-
siusi irányelveivel, amelyek Epiktétosz keresztényiesített tanaiból erednek: „Győz-
hetetlen lehetsz, ha nem bocsátkozol olyan küzdelmekbe, amelyekben a győzelem
nem tőled függ” – idézi Lipsius a sztoikus bölcs maximáját.73 Szent Pál óta (Róm.
7, 22−23) minden keresztény gondolkodó különbséget tett a belső és a külső ember
között. Ez a distinkció folyamatosan jelen volt a keresztény-ciceroniánus gondolat-
körben. Bár keveredett belé némi színlelés − hiszen nem hitt az én „egyöntetűségé-
ben” −, alapjaiban mégis őszinte volt, mivel jónak és igaznak képzelte az ember belső,
lelki lényét, amely eleve fedve van, mivel láthatatlan. Annak tehát, ami belül volt,

Heinz Schilling: Confessional Europe. In: Handbook of European History 1400−1600. Ed. by
Thomas A. Brady jr., Heiko A. Oberman, James D. Tracy. Vol 2. Visions, Programs, Outcomes.
Leiden 1995. 644−682. Mások viszont úgy látják, hogy ezek a tendenciák az egész korszakban
hatottak, beletorkolva a felvilágosodásba. Howard Hotson: Paradise Postponed. Johann Hein-
rich Alsted and the Birth of Calvinist Millenarism. Dordrecht 2000. 154−174.
70
Klaniczay T.: A magyar későreneszánsz problémái i. m. 326; Ács P.: A Balassi-imitáció i. m.
32−42.
71
Rimay János: Senkit az pénz és kincs még boldoggá nem tött. In: Rimay ÖM 130; Rimay J.:
Írásai i. m. 115.
72
Rimay ÖM 234; Rimay J.: Írásai i. m. 212.
73
Epiktétosz: Kézikönyvecske 19; „Invictus esse poteris si in nullum certamen te dimittes quod in
te non est vincere”. Justus Lipsius: De constantia libri duo. Antwerpen 1612. 88. – (Sárosi Gyula
ford.)

25
 ÁCS PÁL

mindig belül is kellett maradnia. Szent Pál elgondolásában a test szerint való, látha-
tó, külső ember szintén őszinte volt, jóllehet tetteiben rossz és bűnös. Az apostol arra
intett, hogy a cselekedeteket ne a külső, hanem a belső ember irányítsa, de arra nem
biztatott, hogy az egyik „ember” leplezze a másikat. Feltárta a személyiség kettőssé-
gét, de nem szólt arról, hogy az egyik fél a másik fél torz tükre lehetne.74
Az újsztoikus állhatatosságeszmény viszont egy stilizált külsőt borított rá az
énre − látható felét is láthatatlanná varázsolta − és a természetes viselkedés helyett
udvarias, tettető magatartást javasolt. Ez az álnyugodt némaság belülre szorította az
eredendően bűnös külső embert is, és helyére – immár mindkét személyiségrészt
álcázandó − egy talányos, tragikomikus maszkot akasztott.

Erény a téboly ellen

„Az csendes és kis értéken megelégedett”75 élet, a bölcs önmérséklet eszménye

Rimay költészetének meghatározó gondolatai közé tartozik. Kérdés, hogy ebbe a
gondosan cizellált, filozófusi magatartásformába mennyi színlelés vegyült?
A választ a költő sokat vitatott, de megnyugtatóan soha sem értelmezett költe-
ménye, az Udvar s irégy tisztek kezdetű vers adhatja meg.76 Többen úgy tartják, hogy
ez a mű „Rimay életfilozófiájának leghívebb kifejezése”.77 A költemény prózai ar-
gumentuma két élesen szembenálló viselkedésmód és értékrend küzdelmében jelöli
ki a mű témáját: „az udvari, nyalakodást hozó rossz életnek utáltatásával ajánlja az
emberi elmeékesítő bölcsességnek megböcsülhetetlen méltóságát”. Vagyis a vers az
udvari emberek hiú és erkölcstelen életének szatirikus tükre.78

74
Rudolf Bultmann: Az Újszövetség teológiája. Ford. Koczó Pál. Bp. 1998. 192−197. − Szent Pál
platonikus distinkciója a spiritualizmus egyik alapsémája volt és maradt a kora újkorban is.
Különös jelentőséget kapott Szervét Mihály teológiájában: Balázs Mihály: Az erdélyi antitri-
nitarizmus az 1560-as évek végén. Budapest 1988 (Humanizmus és reformáció. 14.) Budapest
1988, 53. Uő. Kálvin és Szervét. História 31/9−10 (2009), 21−25.
75
Ez a szó – „csendesz” – Rimay verseiben rendkívül sűrűn előfordul.
76
Rimay ÖM 125−129; Rimay J.: Írásai i. m. 109−112. – Értelmezései: Klaniczay T.: A magyar
későreneszánsz problémái i. m. 331; Részletesen tárgyalja Rimay sztoicizmusát Keserű Bálint:
Vallási-ellenzéki törekvések a magyar késő reneszánszban című kiadatlan kandidátusi értekezé-
sében. Szeged 1973. Hangsúlyozza, mennyire „jellemző, hogy ekkor [a Bocskai-szabadságharc
után] jelenik meg ugyanabban a versében [Udvar s irigy tisztek] az erkölcsi következetesség,
helytállás leghatározottabb megfogalmazása – és Epiktétosz legtisztább, legerősebb hatása.”
247; Ács Pál: Rimay János Udvari embere. In: Uő. „Az idő ósága” i. m. 217−218; Zemplényi
Ferenc: Magyar kísérlet a meditatív verskötet-kompozícióra és európai kapcsolódásai (Rimay).
In: Uő: Műfajok reneszánsz és barokk között. (Historia Litteraria. 11.) Bp. 2002. 140.
77
Rimay ÖM 212.
78
Az európai udvar- és udvariember-ellenes irodalom − jelentős középkori előzmények nyomán
− a reneszánsz idején virágkorát élte. Enea Silvio Piccolomini, Ludovico Ariosto, Edmund

26
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

Eckhardt Sándor figyelt föl rá, hogy a „költemény Epiktetos Enchiridionjában

kifejtett gondolatok hatása alatt állt”.79 Rimay valóban Epiktétosz sorsválasztás-
ra buzdító szavaiból indul ki, a többi közt a Kézikönyvecske következő részletéből:
„Egyöntetű embernek kell lenned − akár erkölcsös vagy, akár erkölcstelen: vagy az
irányító szellemed kell kiművelned, vagy a külső oldalad; vagy a bensőd formálására

Spencer, John Lily, William Shakespeare, Alain Chartier, Jan Kochanowski – hogy csak né-
hány nevet említsünk − egyaránt kritikusan szemlélték koruk udvari életét. C. Stephen Jaeger:
The Origins of Courtliness. Civilizing Trends and the Formation of Courtly Ideals. Phila-
delphia 1985. – Lásd a könyv Criticism of the Court című fejezetét. 54−66; Peter Burke: The
Courtier. In: Renaissance Characters. Ed. by Eugenio Garin. Chicago 1991. 98−122. – bibliog-
ráfiával; J. Soll: Publishing The Prince. – Lásd a könyv L’homme de cour című fejezetét, 85−88.
− Rimaynak és körének udvarellenes udvariságáról, ahogy ő maga nevezte, a „nem udvari ud-
variság”-ról (Rimay ÖM 439; Rimay J.: Írásai i. m. 232.) több tanulmány is értekezik: Székely
Júlia: Justus Lipsius ismeretlen levelezőpartnere, Koppay György. Irodalomtörténeti Közle-
mények 86. (1982) 649–652; Ács P.: Rimay János Udvari embere i. m. 211−219; Zemplényi F.:
Magyar kísérlet i. m. 129−146; Jankovics József: Udvarellenes tendenciák a 17. század eleji ma-
gyar költészetben. In: Uő: Ex Occidente… A 17. századi magyar irodalom európai kapcsolatai.
(Régi Magyar Könyvtár. Tanulmányok. 3.) Bp. 1999 23–37. – Érdemes megemlíteni, hogy a
korban sok udvar- és udvariember-kritika volt Magyarországon, de nagyon más, mint Rimayé.
Többnyire éppen az „erkölcstelen hazugságot” bírálták. Margitai Péter református prédikátor a
következőket értette tréfásságon, vagyis, az ő szóhasználatában, trágárságon: „Az tréfás pedig,
mikor valaki, hogy mind magát, mind egyebeket gyönyörködtessen, olyat mond, azmi úgy nin-
csen. Ezt más névvel trágárságnak nevezhetjük, azmely ez mostani üdőben felette igen regnál,
kiváltképpen az főrenden valóknak udvarokban.” Majd így folytatta: „Jegyezzük meg ezekből,
hogy nemcsak az veszedelmes és káros hazugság tilalmas, hanem ezzel egyetemben az barát-
ságos és tréfás is egyszersmind megtiltatott.” Az Isten törvényének az Szent Írás szerint való
magyarázatja. Debrecen 1617. Az idézetet lásd: Gyarmati Balassi Bálint: Szép magyar komé-
dia. Kiad. Kőszeghy Péter, [Szentmártoni] Szabó Géza. Utószó Kőszeghy Péter. Bp. 1990. 103.−
Viszont a Rimayval jó kapcsolatban álló Prágay András 1628-ban azt írja a „Chrysolitus”-ról,
az igazmondás kövéről: „Mert az igazat is néha ki nem mondani szintén oly szép dolog, mint
az igazmondás; és az kerülő beszéddel való tettetett mondás, melyet tiszta vagy jó akarat sze-
rént való hazugságnak mondhatni, ha az igazmondástól különböz is, csak véle ne ellenkezzék,
nem tartatik véteknek.” Fejedelmeknek serkentő órája. Bártfa 1628. A könyv Antonio Gueva-
ra Horologium principumának magyar fordítása. Lásd a könyv Rákóczi Györgyhöz címzett
ajánlását. Régi Magyar Költők Tára. XVII. század. 8. Bethlen Gábor korának költészete. Kiad.
Komlovszki Tibor és Stoll Béla. Bp. 1976. 481. (A Margitai- és Prágay-adatokért Kőszeghy
Péternek tartozom köszönettel.) Prágay humanista-sztoikus udvarellenessége mélyen rokon
Rimay gondolataival, hiszen éppen az udvart kárhoztatja. Rimay és Prágay udvarszemléletének
fontos előzménye Draskovich János 1610-es Guevara-magyarítása, a Horologium principum
második könyvének fordítása. Draskovich János: Horologii Principum, azaz Az fejedelmek órá-
jának második könyve. Graz 1610. Fakszimile kiadás. Szerk. Kőszeghy Péter, kísérő tanulmány
Komlovszki Tibor. (Bibliotheca Hungarica Antiqua. 23.) (hasonmás) Bp. 1989.
79
Rimay ÖM 212. – Epiktétosz késő reneszánsz kori fogadtatásáról Magyarországon lásd: Ke-
serű Bálint: Epiktétos magyarul – a 17. század elején. Acta Universitatis Szegediensis. Acta
Historiae Litterarum Hungaricarum (Szeged) 3. (1963), 3−44; legújabban: Molnár Antal: Az
első magyar nyelvű Epiktétosz-fordítás szerzőségének kérdéséhez. In: Szolgálatomat ajánlom
a 60 éves Jankovics Józsefnek. Szerk. Császtvay Tünde, Nyerges Judit. Bp. 2009. 261−265.

27
 ÁCS PÁL

fordítsd művészeted, vagy a külső viszonyok alakítására. Más szóval: vagy a filozó-
fusnak, vagy a közönséges embernek az életét kell vállalnod.”80
A versben megszólaló (egyszersmind meg is szólított) lírai én a görög filozó-
fus „belső emberével” azonosul, míg a jellegzetes udvaronc Epiktétosz külsőségeket
hajszoló típusával kerül kapcsolatba: „Böcsület, térdhajtás s fő helyen ülés, / Mást
elöl haladás, sokaktúl kísírés, / Oda álljon, hol nincs lélekben épülés, / Nékem de el-
mémben légyen ékesülés.” Vagyis Rimay az „üres fejedelmek”, a „borivó hadnagyság
s korcsmás kapitánság” közönséges és nemtelen világánál többre tartja a tudomány,
a bölcsesség, a kegyesség, a művészet, a „szelíd Múzsák” nemes birodalmát. „Oda
álljon”, úgymond, aki a hiú gyönyörök széles útját választja − a bölcsnek ezzel szem-
ben a hírnév keskeny útján kell járnia, azon juthat el a Múzsák forrásához: „Kevés
lábnyom járja ugyanis az utat, / Mellyen nyomozhatni Castalius kutat, / Gond,
veríték, munka lassan hozzá juttat, / De fáradságodban, higgyed, meg is nyugtat.”
Rimay felhasználja itt a népszerű „Herkules a válaszúton” toposzt, Herkulesnek a
megszemélyesített Erény és Gyönyör (Virtus és Voluptas) közti sorsválasztását. Az
Erény hosszú és nehéz utat ígér, melynek dicsőség a célja, a Gyönyör viszont köny-
nyű és fáradságtól mentes utazásra hív, melynek végpontja a magány és a feledés.81
Az epiktétoszi ötlet reneszánsz kidolgozása során az eredeti gondolat jelentősen
módosul. Mintha éppen a kiindulópont merülne feledésbe, vagyis az a felszólítás,
hogy „egyöntetű embernek kell lenned”. Az újsztoikusok immár nem az erkölcsi
tökélyre törekedtek, hanem arra, hogy egyenlő távolságot tartsanak a jóról és rossz-
ról alkotott, hamis túlzásokba eső képzetektől.82 „A Virtus középúton jár” – írja
Lipsius.83 Rimay versében sem az udvaronc, sem a sztoikus bölcs nem mutatkozik
egyöntetűnek. Mindkét típus igyekszik palástolni valamit. A nyalakodó, talpnyaló,
hízelgő léhűtőkről elmondható, hogy „névvel áll ezeken csak az főemberség, / elmé-
jekben penig nincsen semmi épség”, és jól illik rájuk az antik közmondás, hogy „sok
helyen sok szamár visel bársonynyerget”.84 A szamarak ilyetén hamis túlértékelése
viszont arra készteti a filozófust, hogy lealacsonyítsa önmagát: „Jobb szűrrel fedez-
zed benned az tudománt, / Hogynem tudatlanon viselsz bársonydolmánt, / Maga-

80
Epiktétosz: Kézikönyvecske i. m. 29.
81
A „Virtus és Voluptas”-toposzt versben feldolgozó – Rimay köreivel érintkező − Petki János
művét a rá vonatkozó jegyzetekkel lásd: Régi Magyar Költők Tára. XVII. század. 1. A tizen-
ötéves háború, Bocskay és Báthory Gábor korának költészete. Kiad. Bisztray Gyula, Klaniczay
Tibor, Nagy Lajos, Stoll Béla. Bp. 1959. 310−328, 596−603.
82
A. A. Long: Epictetus. A Stoic and Socratic Guide to Life. Oxford 2004. 262−263.
83
„Virtus autem mediam viam ingreditur”. Lipsius, J.: De constantia i. m. 14.
84
Ezt a közmondást Erasmus adagiumai (pl. Asinus in unguento) alapján Baranyai Decsi János
magyar közmondásként idézi több ízben: Baranyai Decsi János, Adagiorum graecolatinohun-
garorum chiliades quinque. Bártfa 1592. – Fakszimile kiadás. Szerk. Molnár József, (Fontes
ad Historiam Linguarum Populorumque Uraliensium. 5.) Bp., 1978. 1.3.1.3, 1.4.3.1, 3.5.3.1,
3.9.5.1

28
 A HALLGATÁS MŰVÉSZETE

don el ne végy senkitől adománt, / Szabadságot szeress, az rabságot elhánd.” Ellen-

tétes módon, de mindketten alakoskodnak. Egymás arcának negatív tükörképeként
az egyik hazug erényekkel dicsekedik, vagyis szimulál, a másik viszont törekszik
elkendőzni értékeit, azaz disszimulál. Torquato Accetto 17. századi megfogalmazá-
sában „azt disszimuláljuk, ami van, és azt szimuláljuk, ami nincs”.85
Rimay verse olyan ember nézőpontjából szemléli környezetét, akit sokkszerűen
érnek a valóság torzulásai. Elkeseredik amiatt, amit tapasztal, de elfogadni nem
képes. Nem tud napirendre térni afelett, hogy senki és semmi sincs ott, ahol egy jól
és értelmesen berendezett világban lennie kellene. Ebből az alapállásból moralizál.
Erkölcsnevelő buzgalma nem azért kelt szánalmat, mert tartalmatlan, hanem mert
erőtlen. A riasztó torzképek ellen úgy védekezik, hogy maga is álarcot ölt: a világtól
elvonult, szemlélődő filozófus maszkját.
Sokan ezt a maszkot tartják Rimay János valódi arcának. Igazán megejtő elgon-
dolás, hogy korát messze megelőző, modern, autonóm személyiséget lássunk benne,
aki képes függetleníteni magát a világ zavaró benyomásaitól, és hosszas önvizsgálat
eredményeképp megérti saját legbensőbb lényegét: „Ki magáé lehet, az ne legyen
másé” – mondja, hozzátéve: „Magadot magadnak ád meg az bölcsesség”. Elhihet-
nénk ezt bízvást, ha nem tudnánk éppen Rimaytól, hogy nála a bölcsesség meze –
álruhaként viselt parasztszűrként – az igazinak vélt érdemet leplezi, „fedezi”.
Erény és leplezés elválaszthatatlanul összekapcsolódnak Rimay szemléletében.
Nagyon távol áll ő még attól, hogy a világban megnyilvánuló rosszat is egy Istentől
való rend részeként képzelje el.86 Ő csak addig jut, hogy kiismeri az erkölcstelen-
ségükben megátalkodott gonoszok viselkedésmódját, és saját fegyverükkel próbálja
felvenni velük a harcot. Ha ők alakoskodnak, akkor én is így cselekszem – gondol-
ja − de nemes célok érdekében.
Lipsius is felteszi a költői kérdést: „Rókák közt élvén a fejedelemnek nem sza-
bad ravaszkodni?”87 Ez pedig kétségtelenül Machiavelli gondolatainak visszhangja,
hiszen ő mondta azt, hogy „a bölcs uralkodó … ne legyen szótartó, ha ez a maga-
tartás kárára válik … Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna”, de mivel
gonoszok, éppen hogy hasznos: „az, aki a róka természetéhez tartotta magát, jobban
járt. De ezt a természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek
kell lennie: olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be
akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét”.88 Machiavellit az er-

85
Accetto, T.: A tisztes színlelésről 54.
86
Papy, J.: Neosztoicizmus és humanizmus 29.
87
Erasmus adagiumát (Cum vulpe vulpinari *128 = I.2.28) illeszti ide Lipsius: „Cum vulpe iunc-
tum, pariter vulpinairer?” Waszink, J. (ed.): Lipsius, J.: Politica i. m. 113, 506.
88
„Non può pertanto uno signore prudente, né debbe, osservare la fede quando tale osservanzia
gli torni contro e che sono spente le cagioni che la feciono promettere. E se li uomini fussino
tutti buoni, questo precetto non sarebbe buono: ma perché e’ sono tristi e non la osserverebbo-

29
 ÁCS PÁL

kölcstelenség szószólójaként emlegették, ám ő mély erkölcsi meggyőződésből, ön-

magára, saját könyvére értve helyezte A fejedelem végére Petrarca Italia mia kezdetű
canzonéjának részletét: „Erény a téboly ellen / fegyverre kap…”.89
Rimay udvarellenes költeménye hasonló hitből fakadt. Egy erkölcsös udvari
ember büszke színleléséről szól − az üres és romlott képmutatás világában. Ám a
színlelés – Bacon fent idézett esszéjével szólva – „azzal jár, hogy úgyszólván egyedül
kell szándékainkat végbevinni”. Bármennyire is tetszetősnek tűnik az elképzelés, az
egyedüllét magasztalása a Rimay-vers végén mégsem a független, modern szemé-
lyiség dicsérete, hanem annak beismerése, hogy a tettetés – legyen az jó vagy rossz
indítékú – szükségszerű velejárója a magány.
Ez a világtól való elzárkózás és elhagyatottság (vita contemplativa) azonban csak
a vers világába visszahúzódó lírai én osztályrésze volt. A sztoikus költő a valóságban
mindig aktív90 életet élt: „Okosson kell azért / Ez rossz időbe ért / Állapatunkot
élni, / Szívünknek keservét, / Kit nap ránk heven vét, / Hogy le tudjuk metélni,
/ Az az jó kormányos, / Ki, ha az víz habos, / Nem tudja tengert félni” – írta egy
másik versében.91 Fáradhatatlan volt, de nem az abszolút tökélyre, hanem a lehetsé-
ges jóra törekedett. Ezért helyezte minden más erény fölé a bölcsességet, a kétarcú92
Prudentiát.

no a te, tu etiam non l’hai a osservare a loro; né mai a uno principe mancorno cagioni legittime
di colorire la inosservanzia. Di questo se ne potrebbe dare infiniti esempli moderni e mostrare
quante pace, quante promisse sono state fatte irrite e vane per la infidelità de’ principi: e quello
che ha saputo meglio usare la golpe, è meglio capitato. Ma è necessario questa natura saperla
bene colorire ed essere gran simulatore e dissimulatore: e sono tanto semplici gli uomini, e
tanto ubbidiscono alle necessità presenti, che colui che inganna troverrà sempre chi si lascerà
ingannare.” (http://www.bibliotecaitaliana.it)
89
„Vertú contra furore / prenderà l’ arme, et fia ’l combatter”. Francesco Petrarca: Rerum vulga-
rium fragmenta CXXVIII.
90
A vita activa−vita contemplativa ellentétpárjának problémája a középkor szerzetesi teológiá-
jában gyökerezik, de megváltozott formában tovább hat a humanizmus és a reneszánsz gon-
dolatvilágában: K. A. E. Enenkel: Wessel Gansforts Stellungsnahme zum Vita Activa−Vita
Contemplativa-Problem. In: Wessel Gansfort (1419-1489) and northern humanism. Ed. by
Fokke Akkerman, Gerda C. Huisman, Arie Johan Vanderjagt. Leiden, 1993, 44−70.
91
Rimay János: Ez világ mint egy kert… In: Rimay ÖM 74; Rimay J.: Írásai i. m. 107.
92
Cesare Ripa: Iconologia. A cura di Piero Buscaroli. Prefazione di Pario Praz. Milano 1992.
368−369.

30