WILLIAM BUTLER YEATS

(1865—1930)

Írország évszázadokon át az angol király fennhatósága alá tartozott, az ősi ír nyelvet — a kelta nyelvcsaládhoz
tartozó gaelt — lassú ütemben, de végül teljesen kiszorította az angol. Kihaltnak mégsem mondható: a nyelvtudósok
megértik és a legeldugottabb falvak paraszti népe beszéli. Maguk az írek sohase voltak hajlandók magukat
angoloknak tekinteni, holott a XIX. és a XX. században nem egy ír szerző az angol irodalom élvonalába emelkedett,
mint Oscar Wilde, G. B. Shaw és James Joyce. Az ír szigeten pedig szakadatlan volt a nemzeti szabadságtörekvés:
küzdelem a politikai függetlenségért, az ősi nyelv fenntartásáért, illetve megújításáért. A XIX. század második
felében erőteljesen meginduló — önálló nemzeti kultúráért küzdő — értelmiségi mozgalom cselekvő részesei „kelta
reneszánsz”-nak nevezték törekvésüket. Íróik, költőik, tudósaik gyakran felettébb veszélyes körülmények között
részesei, esetleg éppen vezetői voltak annak a nemzeti mozgalomnak, amely az első világháború befejezése után
végre kiharcolta a nagy közös vágy megvalósulását, és világmeglepetésként kiegyezve a nagy gyarmattartóval, az
angol Egyesült Királysággal, megteremtette az „Ír Szabad Állam”-ot, amely leszámítva a sziget északi részén elterülő
Ulster tartományt, független, önálló nemzeti országgá tette Írországot.
Ennek a diadalmas országnak legfőbb vezetői, irányítói, szellemi arculatának meghatározói közé tartozott „első
szenátor” címmel William Butler Yeats, akit ekkor — 1922-ben — világszerte az élő költészet egyik legeredetibb és
legjelentékenyebb költőjének tartottak, és a következő évben már Nobel-díjjal ismerték el magas színvonalú
költészetét. Haláláig irányító vezéralakja volt az önmagát megtaláló haza kultúrájának, példaadó költője nemcsak
nemzedékének, hanem az akkori világirodalom néhány modern törekvésének, igazgatója az „Abbey Theatre”-nek, az
ír Nemzeti Színháznak. Világszerte azt is tudomásul vették, hogy ő a megújítója az angol reneszánszkori drámának, a
múltat idéző verses színjátéknak.
Gyermekkorát falusi környezetben élte, ott lett otthonos az ősi, még kelta eredetű népmesék és népdalok
világában. A nép ajkáról ráragadt valami a gael nyelvből is. Már diákkorában verselt. Elbűvölte a népköltészet hangja
és formakincse. Közben azonban modern francia verseket is olvasott. Jó otthonból származott, már diákkorában is jól
tudott idegen nyelveket, és szerette a franciákat, hiszen azok évszázadokon át harcoltak az angolok ellen. A régi
francia harcosok — Jean d’Arc katonái — voltak olyan kedvesek számára, mint a francia expresszionisták. XIV.
Lajos elegáns udvaroncai és még elegánsabb drámaírói egyenes úton vezették az újkori ír olvasót Baudelaire-hez és a
dekadenseknek nevezett modernekhez. A kelta múlt és a párizsi jelen együtt készítették elő egyetemi éveit.
Történelmet, néprajzot és kelta nyelvészetet tanult.
Amikor első verseivel jelentkezett a folyóiratoknál, azonnal feltűnt eredetisége, még inkább a kelta múlt idézése,
bár korai műveire rányomta bélyegét a századfordulón divatos „preraffaelizmus”, ami díszítettségével,
cikornyásságával körülbelül azonos volt a Közép-Európában ugyanakkor uralkodó „szecesszió”-val. Ez a stílus
azonban akkor közkedvelt volt. Még népszerűbbek voltak műfordításai: a fennmaradt régi gael dalokat és
hőstörténeteket formahíven mondotta el angolul. És hamarosan irodalmi újítónak számított egy nagyon is régi stílus
életre keltésével. A „Katalin grófnő” című ír történelmi tragédia nem a színpadon tűnt fel, hanem érdekes és színes
olvasmányként. A következő drámái és meseszerű költeményei is misztikusak, túlvilági erőket sejtetők. A
nacionalizmusig fokozódó nemzeti romantika, a nemzeti függetlenség igénye, a jelen felé példálózó múlt idézése
minden műfajban elvegyült nála spiritizmusig terjedő rejtelmességgel. Miközben tevékenyen vett részt a titkos
szabadságmozgalomban, megtalálta a szellemidézők társaságait is. Élt azokban az években egy nemzetközileg ismert
nevű spiritiszta médiumasszony, G. Hyde-Lees, aki ihletett állapotában szellemekkel, túlvilági lényekkel társalgott.
Hívő csoportok elragadtatva hallgatták közléseit a tapasztalaton túli világról. Yeats is részt vett a hölgy szeánszain.
Az egyre nagyobb hírű költő és a híres látnokasszony megismerte egymást, és egymásba szerettek. Egy régi,
magányos toronyba költöztek, berendezkedtek és évekig éltek ott égi és földi szerelemben. Yeats csak akkor ment el,
ha verset adott a folyóiratoknak vagy könyvet a kiadóknak. Vagy ha titkos társaságokban készítette elő a nemzeti
küzdelmet Anglia ellen.
Együttlétük végleges volt, összeházasodtak. Amikor végre kivívták a diadalt, megszületett az Ír Szabad Állam, s a
költő szenátor lett, Nobel-díjat kapott, akkor kiköltöztek a középkori toronyból, kényelmes városi otthont rendeztek
be. A már mindenütt nagy költőnek elismert Yeats költészete letisztult: a népdalok és a klasszikusok példájára a
valósághoz, a mindennapos emberek érzelem- és gondolatvilágához közelített. Halála évében megjelent végső
verseskötetét minden irodalomtörténet a XX. század lírai költészet fő művei közé sorolja.
Egy meg nem alkuvó szabadsághős, aki nem esik el a csatatéren, hanem szenátor lesz. Egy múltidéző, aki
kortársainak érzelmeit fejezi ki. Egy elbeszélő költő és drámaíró, aki egységben látja a mesét és a valóságot. Egy
szellemekkel társalgó házaspár, amely példát ad a józan életre. Igazán nem mindennapi jelenség.