ÉMILE ZOLA

(1840—1902)

Az olvasó embereknek a naturalizmus szó Zolát jelenti, és Zola nevéről mindenekelőtt a naturalizmus fogalma
rémlik fel. Ez az olasznak született kisfiú francia klasszikusnak nőtt fel. Apja Dél-Franciaországban jó állást szerzett
olasz mérnök volt. A fiú otthon olasz nyelven élt, amikor iskolába került, ott franciául beszélt. Amikor 7 éves volt, az
apa váratlanul meghalt. Az anya nemsokára fiával együtt Párizsba költözött, mert ott talált fizetett teendőt. Szerény
körülmények között kellett felserdülnie a naturalizmus legfőbb klasszikusának. — A középiskolában rendkívül jó
tanuló volt, szenvedélyes olvasó, már Comte és Taine filozófiai művei izgatják, elragadja Darwin tanítása a
fejlődésről és az ember kialakulásáról. A matematikát azonban sehogy se tudja megközelíteni vagy éppen
megemészteni. Így érthető, hogy a nagyon jó tanuló hírben álló diák az érettségin matematikából megbukik. Nincs is
kedve újra próbálkozni. Nem kíván egyetemre menni. Pénzt akar keresni. Előbb elmegy vámtisztviselőnek, de
csakhamar el tud helyezkedni a híres Hachette-féle könyvkiadónál. Ott megtanulja a könyvcsinálás csínját-bínját.
Már diákéveinek vége felé író akar lenni. Világos stílusú, kis tanulmány jellegű cikkeit szívesen fogadják a lapok.
Kezdetben főleg képzőművészeti kritikákat ad a szerkesztőségeknek. A gimnáziumban osztálytársa, mindvégig jó
barátja volt Paul Cézanne, aki a festészet nagyjai közé nő fel. Ifjan együtt tanulják, vitatják, egyre jobban értik a
festészet szakmai tudnivalóit. Zola úgy indul, hogy egyre inkább tudomásul vett képzőművészeti kritikus. Ő ismeri
fel először az impresszionista festészet kezdeményezőjének, Édouard Manet-nak művészi nagyságát. Ettől kezdve a
festő haláláig jó barátok. Manet festette meg Zola legismertebb arcképét is. Zola azonban regényeket akar írni.
Egyelőre lelkesen olvassa a romantikus műveket, kedveli a bűnügyi történeteket is. És amikor egy marseille-i újság,
amelyben addig kritikai cikkeket írt, szívesen fogadna tőle regényt is, megírja első megjelent szépirodalmi művét, a
„Marseille rejtelmei” című romantikus bűnügyi regényt. Ekkor huszonhét éves. Mire ez az első regénye az újságban
megjelenik, már neki se tetszik. A természettudomány és a társadalomtudomány úgy elragadja, hogy a szépirodalmat
is kutató-kísérletező, megfigyelésen alapuló, törvényszerűségeket kutató tudománynak tekinti. Hirdeti, mottónak is
alkalmazza Taine híres, hírhedett mondatát: „A bűn és az erény ugyanolyan termék, mint a vitriol és a cukor.” — A
bűntetteket és a lelkifurdalásokat társadalmi és lélektani okok okozatának tekinti. Ebben a szemléletben írja a
„Thérčse Raquin” című, rémregényt súroló, de már igazi Zola-regényt, a naturalista prózairodalom kezdetét. Hatásos
olvasmány, sikere is volt. Olvasmányossága, szemléletessége, helyenként stílusának költőisége már előlegezi a Zola-
regények stílusvilágát. Zola ugyanis sokkal jobb író, mint elméletei alapján gondolhatnánk. Görcsös pozitivista
szemlélete mechanikus látásmódra kényszeríti. Társadalomképe is, lélektani ismeretei is gépiesnek mutatják a
részleteiben pontos, képletszerűen logikus, az elméleti okozatiság szerint mozgó világot. Ő maga úgy gondolja, hogy
tudományos tanulmány minden egyes regénye. De a romantikától tanulta a gyönyörködtetést. Tiszteli Balzacot,
példaképének Stendhalt tekinti a múltból és Flaubert-t a kortársak közül, de a cselekmény mozgatását, az alakok
sokszor túlzott, de felejthetetlen szemléletességét a romantikától tanulta. Filozófiája a realizmushoz közelíti, de
mozgalmassága, lendületessége, gyakori túlzása Victor Hugóéval rokon. Szándéka azonban Balzac folytatása. Ő is a
társadalom egészét veszi célba. Persze az ő tervezése a polgárságnak azt a korszakát igyekszik láttatni, amelyet
javarészt személyesen tapasztalhatott, amelyet tudományos igénnyel személyesen felmérhetett. Nagy regénysorozata
egységesebb Balzacénál: egyetlen bonyolult család nemzedékeit követi. Előre gondosan tervezi, és egyelőre tíz
regényben képzeli a folyamatot, s ezeket téma szerint felvázolja. De mire 1893-ra elkészül, a megvalósult nagy mű
már húsz regény harminckét kötetben.
A családtörténet úgy kezdődik, hogy egy hölgynek, aki még a XVIII. század derekán született és száz évnél is
tovább élt, még az elmúlt század folyamán két férje volt. Első a józan, okos, sikeresen törekvő Rougon. A második a
laza erkölcsű, kedves, könnyelmű, iszákos Macquart. Mindkét férjtől több gyermeket szül. Ezeknek és utódaiknak
történeteiből épül fel a családtörténet. Az író pozitivista—darwinista világképe folytán szigorúan érvényesül az
öröklődés, a környezet-hatás, a hely és a kor végzetszerűsége. A Rougonok felfelé törnek, okosan és célszerűen jók,
ha jók, s gonoszak, ha lelki meghatározottságuk szerint gonoszak. A Macquart-ok viszont lefelé, a társadalom
mélyrétegei felé tartanak. Igaz, így jól áttekinthető a társadalmi élet minden rétege, a rokonság is, az eltávolodás is.
Rougon kegyelmes úr és a Macquart ágból származó Nana, az utcalány végtelen távol él egymástól, de mégis
rokonok. A társadalmi távolság és a vér szerinti közelség teszi lehetővé, hogy az olvasó is egységben lássa a sokszínű
francia világot.
Zola tudatosan nem törekszik szépségre, mégis legalább annyi szépélményt nyújt, mint ahány törvényszerűséget
megállapítani vél. Esztétikai érzéke teszi nagy íróvá, noha ezzel sohase törődik. Tudományos elvetései, elméleteinek
elavulása adja az okokat az elmarasztaló kritikára. A mi századunkban például Lukács György egyáltalán nem
méltányolja írói-művészi erényeit, és kizárólag a kétségtelenül elavult elméletei okán marasztalja el, tagadja
naturalizmusának mégis realista értékeit. Lukács oly mértékben bámulója Balzac kétségtelen nagyságának, hogy az ő
szemében Balzac (és Stendhal és Flaubert) mellett Zola olykor tetszetős, de jelentéktelen, a tényeket és jellemeket
eltorzító író. A valóságban persze Zola hatása és jelentősége odasorakozik a XIX. század irodalmi főalakjai közé.
Méghozzá nem csak irodalmi szempontból. A regényciklus felépítésének évtizedei alatt nem csupán tudata, de
magatartása is fejlődik. Tudósi igénye személyes tapasztalatokra készteti. Jegyzetfüzettel a kezében jár bankokba is,
bányába is. A divatáruházban ugyanúgy jegyzetel, mint a színházban a színfalak mögött vagy a prostitúció szobáiban,
elbeszélgetve a megvetett lányokkal életük folyásáról. Közismert az irodalmi körökben, hogy a példás családi életet
élő Zola otthon minden tapasztalatáról beszámol feleségének. Ezek a beszámolók már előzetes próbái a
megfogalmazásnak. Egy baráti kritikus állítólag egyszer megkérdezte Zolánét, mit szólt Nana világának pontos
részleteihez. Az okos asszony ezt válaszolta: „Sokkal érdekesebb volt, mint a tőzsdei árfolyamok.”
Ez a szenvedélyes tapasztalatgyűjtés viszi el Zolát a polgári körökből a proletármélységekig. Egyik legkitűnőbb
regénye, a „Germinal” bányászokról szól. Meg kell ismerkednie tehát a fizikai munkások nyomorával. A híres
regényből világosan kiolvasható az a részvét is, amellyel az író megérti a szegénység gondjait. Ezzel közeledik is a
kibontakozó és terjedő szocializmushoz. Lélekben ott áll mellettük, később olykor szocialistának mondja magát. A
munkásmozgalmat, a tudományos szocializmust azonban sohasem érti. Pozitivista szemlélete érdekes olvasmányokká
teszi számára is az utópista műveket, a marxizmus, a dialektikus szemlélet idegen maradt a számára. A felismert
társadalmi igazságtalanságok azonban harcra szólítják.
A Rougon—Macquart sorozatot befejezte, híre és tekintélye már túlterjedt a francia határokon. Készült már
antiklerikális regényciklusára, a „Három város”-ra és alighanem azt is tervezte, hogy ezután majd a nagy erényekről
ír tetralógiát, a „Négy evangélium”-ot (amelynek csak három darabját írhatta meg). E készülődések közepette történt
az a nagy igazságtalanság, amely indulatos harcra szólította az állam, a hivatalok, a katonaság ellen. Ő volt a mindent
vállaló legfőbb tiltakozó, de mellette Anatole France is, s az akkor még egész fiatal Romain Rolland is mindent
vállalva állt ki az igazság érdekében. 1894-ben elkövetkezett a Dreyfus-per. Alfred Dreyfus vezérkari kapitány volt.
Egy hadügyminisztériumból eltűnt fontos iratot a titkosszolgálat a német hadügyminisztériumban fedezett fel, és
értesítette a francia katonai hatóságokat. Azon az éjszakán, amikor vélhetőleg eltűnt az irat, többek között Dreyfus is
szolgálatban volt. Hazaárulási pert kellett indítani, és abból a tényből, hogy a kapitány zsidó, a hatóságok úgy ítélték
meg, hogy ez „valószínűsíti”, csakis ő lehetett a bűnös. Tehát bíróság elé állították. Ő ugyan váltig tagadta, hogy
köze lenne a vád tárgyához, egyéb bizonyíték híján ezt a valószínűséget tekintették bizonyítéknak és a vádlottat
gyarmati száműzetésre és kényszermunkára ítélték. Ebből országos ügy lett. Az antiszemiták egyszeriben minden
zsidót hazaárulónak bélyegeztek. A minisztérium és a hadvezetőség a „hadsereg becsületének védelmében”
ragaszkodott az elítéléshez. A haladó szelleműek felháborodottan tiltakoztak. Évekig tartó összecsapások
következtek, utcai verekedések, társasági vitatkozások, irodalmi küzdelmek kezdődtek.
Zola pedig az igazság nevében a tiltakozók élére állt. Előbb néhány cikkben fejtette ki nézetét, majd „Vádolok!”
(„J’accuse!”) címmel vezércikkben fejtette ki bizonyosságát a hivatalok, a minisztériumok, a hadvezetés
bűnösségéről. Vádirat volt ez az ártatlanul elítélt érdekében. Franciaországban botrányt, izgalmat, felháborodást és
lelkesedést keltett, hamarosan világszenzáció lett. Zolát természetesen hivatalosan megvádolták. A büntetőper
felkavarta a francia társadalmat. Nem volt kétséges az elítéltetés. A biztos börtönbüntetés elől Zola elmenekült.
Angliában várta ki, amíg az igazság kiderül. Ez végül is kiderült. Újabb értesülésekből nyilvánvaló lett, hogy azt az
okiratot azon az éjszakán egy Magyarországról elszármazott előkelő származású, Esterházy nevű másik vezérkari
tiszt emelte el, és egy Henry nevű törzstiszt közbenjárásával juttatta el a német hadügyminisztériumba. Amikor a hír
kipattant, Henry öngyilkos lett, Esterházy pedig úgy eltűnt, hogy nyomára se lehetett bukkanni. Természetesen az
ügyeket újra kellett tárgyalni. Zola hazajöhetett, Dreyfust szabadon engedték és megkezdődött rehabilitálása. De
1906-ig tartott a teljes jóvátétel. Magasabb ranggal vették vissza a hadsereghez, majd az első világháború kitörése —
1914 — idején már tábornok volt. Ilyen magas rangú nyugdíjasként 1935-ben halt meg. De Zola már a rehabilitációt
sem érte meg. 1902-ben egy éjszaka a kályhából kiáradó széngáz feleségével együtt megölte. — Erről a halálos
balesetről hamarosan az a mendemonda kapott lábra, hogy szándékos gyilkosság volt. Sokan gyűlölték az írót
Dreyfus messzehangzó védelméért. Bosszúra vágyók szakértő kéményseprőkkel eltömették a kéményt, hogy a
széngáz áradjon ki és ölje meg Zoláékat. Az ilyen hírt nehéz elhinni is, cáfolni is. Közel száz éve hiszik is, nem is.
Viszont e közel száz év alatt Zola olvasottsága semmit se csökkent. A hivatalos kritika lelkesedhet is, cáfolhat is,
az olvasók többsége nem kritikákat olvas, hanem regényeket. A jó olvasó a saját ízlésére hallgat. Már a kezdetek
kezdete óta. A mindenkinél romantikusabb Jókai egy riporter kérdésére, hogy kit tart a legnagyobb élő írónak,
gondolkodás nélkül rávágta: „Természetesen Zolát.” Zola pedig, a legnaturalistább naturalista egy párizsi lapban ezt
a véleményét közölte: „A magyar Jókai a mi korunk Homérosza.” Nagyon jó írók voltak, de nagyon jó olvasók is.

Hegedüs Géza