Tartalom

Borító
Cím
I-1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
II - 1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
III - 1
2
3
4
5
6
Vége
A MÚLT ÁRNYAI
(Báthory Orsi történetei)

2017
 Eseménytelen életem Rio Farmer után

Ezen a délutánon is pocsék volt a hangulatom, mint bármelyik más

délutánon az elmúlt hónapok során. Amióta rám tört a bizonyosság,
hogy kelet-európai vér is folyik az ereimben, elkezdtem utálni
magam. Nem tagadom, többször is megvizsgáltam magam a
fürdőszobai tükörben – tetőtől talpig mezítelenül, árgus szemekkel –,
hátha felfedezek a testemen valamit, ami erre az átkozott
rokonságra utal. Nem is tudom, mit kerestem valójában,
valószínűleg egy árulkodó jelet, amely látványosan bizonyítaná
mindazt, amit McKinley professzor elém tárt. Még a fülemet is
vizsgálat tárgyává tettem, mivel serdülőkoromban olvastam egy
rémregényben, hogy arrafelé, amerre feltételezett őseim éltek,
hegyes a fülük az embereknek, továbbá néha vért isznak, a
gyerekeik pedig a széles pusztákon száguldoznak emberevő lovaik
hátán ahelyett, hogy iskolába járnának.
Néha-néha megkísértett a gondolat, hogy szerezzek valahonnan
egy szakkönyvet, vagy utánanézzek az interneten, hogy kik is azok a
magyarok, de szerencsére még időben sikerült lebeszélnem magam
a kutakodásról. Egyszerűen nem akartam az lenni, és kész! Én
amerikai vagyok, függetlenül attól, hogy a név szerinti szüleim kik
vagy mik voltak. Én ebben az országban szívtam magamba az
anyatejet – akárki is szült a világra –, ebben az országban voltam
gyerek, ennek az országnak a nyelve az anyanyelvem – a többi
pedig nem érdekel. Hányan, de hányan élnek az Egyesült
Államokban, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy kik a szüleik, és
mégis megvannak valahogy. Hát majd én is megleszek. Eleinte
bántott ugyan, hogy Ben és Jenny O’Hara eltitkolták előlem a
származásomat, de idők múltával már nem nehezteltem rájuk. Ők
csak jót akartak nekem: nem akarták, hogy az igazság megtörje a
kapcsolatunkat. Igazi szüleim akartak lenni, még ha hazugságok
árán is. Haragudhatok-e rájuk ezért? Akárhogy is volt, legyen nekik
könnyű a föld…
Állandósult rosszkedvem, és a gyakran rám törő sírhatnék ellenére
is megpróbáltam túltenni magam a tragédián. Azon, hogy
meggyilkolták a szüleimet, és hogy pontosan az tette, akibe –
életemben először – halálosan szerelmes voltam. Belenyugodtam,
hogy olyan valaki vagyok, aki szerencsétlenséget hoz azokra, akiket
szeret. Valaki egyszer azt mesélte nekem, hogy az indiánok utálják a
„bánathordozókat”, azokat az embereket, akik szerencsétlenséget
hoznak másokra. Az ilyeneket kitaszítja a törzsük, és még az
emléküktől is igyekeznek megszabadulni. Az ilyen ember csak azért
keresi mások társaságát, hogy ráragaszthassa a bánatát valakire.
Minden „bánathordozó” azon igyekszik, hogy úgy elhagyja a bánatát,
mint öreg galamb a farktollait. Még azon az áron is, hogy ezzel
tönkreteszi mások életét. Biztos voltam benne, hogy ilyen
bánathordozó vagyok jómagam is, bár én talán még rajtuk is
túlteszek. Nemcsak bánatot hordozok, hanem szerencsétlenséget is.
Mint kutya a bolhát.
Ami a mindennapi életemet illeti, szép csendesen csordogált,
nemigen zavart semmi. Mr. Hooker, Amos könyvelője – és immár az
enyém is – továbbra is tölcsérrel töltötte a fejembe a tudnivalókat, én
pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy kezdem megérteni, hogyan is
működik egy olyan vállalkozás, mint a miénk. Mindent összefoglalva:
már nem voltam zöldfülű az üzleti világban sem, amivel társam,
Amos McDaniel csodálatát is kivívtam. S éppen egy olyan napon,
amelynek a reggelén alapos vizsgálatot végeztem magamon a
fürdőszobámban – s ezúttal is sikerült megállapítanom, hogy még
mindig nem látom külső jelét annak, hogy idegen és utált vér folyna
az ereimben –, Amos bekopogott az irodámba és belecsüccsent az
ügyfelek számára előkészített karosszékek egyikébe.
– Hogy vagy, Debby? – kérdezte mosolyogva. Ezúttal mosolygott a
szeme is, amit nem tudtam mire vélni. Azóta, amióta eltemettem a
szüleimet, gyakran mosolygott rám az arca – a szeme azonban
soha. Nem is vitás, hogy őt is keményen megviselték az események.
Felelősnek érezte magát a szüleim haláláért. Hiába győzködtem,
hogy soha meg nem fordult a fejemben, hogy nehezteljek rá,
neheztelt ő maga éppen eleget. Nem tudta megbocsátani magának,
hogy éppen az ő javaslatára utaztak O’Hara szüleim Kanadába a
cottage-ébe, ahol aztán kiéheztetett és bedrogozott medvék
áldozatává lettek. Barbarának, a feleségének meg amiatt volt
lelkifurdalása, hogy egy szerencsétlen pillanatában megcsókolta az
apámat, aki visszacsókolta… ebből a hógolyóból lett aztán az a
lavina, amely elsodort mindannyiunkat.
Ezen a délutánon azonban mosolygott a szeme. Csodálkoztam
egy kicsit rajta, aztán valahogy elterelődött róla a figyelmem. Annál
is inkább, mert Amos a véleményemet kérte egy bonyolult ügyben.
Az ügy a kiismerhetetlenségig keszekusza volt, sokszereplős, tele
ingatlantartozások átvállalásával, bankkölcsönökkel, jelzálogokkal,
végrehajtással, úgyhogy csak úgy kapkodtam a fejem. Az első
pillanatokban kilátástalannak láttam még azt is, hogy egyáltalán
megértsem, miről is van szó, s éppen be akartam dobni a törülközőt,
amikor hirtelen az eszembe villant valami. Hogy is van azokkal a
bejegyzett jelzálogokkal? S ekkor megindult az agyam. Mit is tanított
Mr. Hooker?
Vettem egy mély lélegzetet, és lépésről lépésre elmagyaráztam
Amosnak, hogy miképpen ítélem meg a dolgot. Amos nem szólt
semmit, csupán a tenyerébe hajtotta a fejét és mereven bámult a
képembe. Láttam rajta, hogy sebesen forognak a kerekek a fejében,
ahogy a levezetésemet követi. Egyetlen másodpercre sem vette le
rólam figyelő tekintetét. Őszintén szólva kissé kellemetlen volt a
dolog, de nem zavartattam magam. Tisztában voltam vele – hogyne
lettem volna –, hogy amit Amos irántam érez, az nem több
barátságnál. Szoros kapcsolatban álltam a McDaniel házaspárral,
nyitott könyv volt számomra az életük, s most mégis… mintha
valamit rejtegetett volna előlem…
Azért persze nem szakítottam meg a mondandómat. Csak akkor
fejeztem be, amikor a levezetés végére értem.
– Hát… én így látom a dolgokat – mondtam. – Te hogy látod?
Amos ekkor elfordította rólam a tekintetét, és a falnál álló
szekrényemre nézett. Jókora ruhásszekrény volt, nem feltétlenül
irodába való. Én azonban mégis ragaszkodtam hozzá; benne
tartottam egy-két ruhadarabomat és néhány pár cipőt arra az esetre,
ha valahova hirtelenjében el kellene ugranom – mondjuk, egy
vendéglői megbeszélésre –, és már nem lenne időm hazamenni
átöltözni. Nos, ezeket a cuccaimat tároltam benne.
– Mi a fenét keres ez az ormótlan szekrény az irodádban? –
kérdezte Amos a szekrényre mutatva.
Hirtelenjében fel sem fogtam, hogy mit kérdez. Még mindig benne
voltam abban az ügyben, amelyet az imént igyekeztem megoldani.
– A szék…rény? – nyögtem értetlenül magam is arrafelé fordítva a
fejem. – Mi van vele?
– Mi az ördögöt rejtegetsz benne? – ismételte az említett behemót
tárgyra bökve.
Fel nem foghattam, mi a baja a szekrényemmel. Elvégre ízléses
darab, jó régi, és még a fájába faragott figurák sem tűntek túl
giccsesnek. Akkor meg mi lehet a gond vele? Nem olyannak
ismertem, aki hosszasan rágódik rajta, hogy az üzlettársa milyen
bútorokat rak a szobájába.
– Meg szabad kérdeznem, hogy mi közöd hozzá? – tört ki belőlem
az értetlenség. Kezdtem komolyan méregbe gurulni. Korábban is
veszekedtünk néhányszor, ahogy jó üzlettársakhoz illik, de ilyen piti
dolgok miatt még soha nem kaptunk össze. Mi a fene történt
McDaniellel?
– Csak éppen tudni szeretném – mondta. És közben már
vigyorgott, mint a sült malac.
Ekkor rádöbbentem, hogy közel sem arról lehet szó, amire
gondolok. Mármint hogy basáskodni akar felettem.
– Megbolondultál, Amos? – kérdeztem immár barátságosabb
hangon. – Mi az ördögöt akarsz te a szekrényemtől?
– Csak azt áruld el, hogy mit rejtegetsz benne!
– Mi a csodát rejtegetnék? – tártam szét a karom. – Ha arra vagy
kíváncsi, nem bujkál-e benne a szeretőm…
Amos megcsóválta a fejét.
– Pedig valaki bujkál.
– Normális vagy te? Kiről beszélsz?
Amos tovább vigyorgott, kikászálódott az ügyfélmarasztaló
karosszékből és a szekrényhez lépett.
– Most már kijöhet belőle – mondta.
Eltátottam a számat. A szekrény ajtaja abban a pillanatban
nyikorogni kezdett, majd egyre erősödő nyikorgás kíséretében
kinyílott és kimászott belőle valaki.
Társaságunk főkönyvelője, az alig másfél méteres Mr. Hooker.
 2

Mr. Hooker annak ellenére, hogy honnan mászott elő, úgy nézett, ki,
mintha skatulyából rántották volna ki. S ebben nem is nagyon
tévedtem, elvégre bizonyos értelemben a szekrény is skatulya. Jó
nagy skatulya. S hogy a dolog még szebb legyen, Mr. Hooker
hatalmas rózsacsokrot tartott a kezében.
Nem mondhatnám, hogy abban a pillanatban rólam lehetett volna
megmintázni az emberi értelem szobrát. Alighanem még a szám is
eltátottam megrökönyödésemben.
– Mit akar ez jelenteni? – nyögtem, amikor végre megjött a
szavam. – Mit keres ön… Mr. Hooker… a szekrényemben?
– Hallgatóztam – felelte komoly képpel Mr. Hooker. Kerek arca
ragyogott az elégedettségtől, mintha korábban maga sem hitte
volna, hogy befér a szekrényembe, amelybe futó becslésem szerint
akár húsz Mr. Hooker is befért volna.
– Hallgatózott? – igyekeztem összekapni magam. – És… miért?
Mr. Hooker Amosra pislantott.
– Mr. McDaniel bízott meg vele.
– Mr. McDani…el? – nyögdécseltem. – Amos, kérem…
magyarázatot követelek…!
McDaniel elkapta a kezem, és még mielőtt bármit is tehettem
volna, cuppanós csókot helyezett el rajta.
– Gratulálok, Debby!
– Mi az ördöghöz? – nyögtem még mindig értetlenül.
– Ahhoz, hogy ragyogóan sikerült a vizsgád.
– A… vizsgám?
– Mr. Hooker, kérem.
Mr. Hooker felém nyújtotta a csokrot.
– Én is gratulálok, Miss O’Hara.
Úgy éreztem magam, mintha egy együgyű vígjátékba cseppentem
volna. A naiva voltam, aki nem tud ugyan semmiről semmit, de
valahogy mégis körülötte forognak az események.
– És… ön mihez gratulál, Mr. Hooker? – kérdeztem, miközben
elvettem tőle a csokrot.
– Amihez Mr. McDaniel: a vizsgájához.
Hirtelen rádöbbentem, hogy miről is lehet szó.
 – Nem szégyellik magukat? – háborogtam. – Felnőtt emberek,
és…
– Ne kapd fel a vizet, Debby! – ölelt át McDaniel. – Gyere be te is,
szívem! – kiáltott a csukott ajtó felé.
Mit tesz isten, kinyílott az ajtó, és Barbara bukkant fel benne.
Kezében pezsgősüveget tartott, s amint átlépte a küszöböt, a feje
fölé emelte.
– Ezt meg kell ünnepelnünk! – kiáltotta. – Felbontanád, Amos?
Bár nem kedvelem igazán a pezsgőt, most valahogy mégis
jólesett. Könnyű mámor szállt rám már egyetlen pohártól is, és arra
gondoltam, hogy bármennyire bánathordozónak érzem is magam,
mégis vannak barátaim, akik mellettem állnak, akik hozzám
tartoznak, akik…
Könnyű szellő legyintett meg, mintha egy szellemkéz simogatta
volna meg a bőröm.
Lefagyott az arcomról a mosoly.
Eszembe jutott álmaim asszonya.
 3

– Tulajdonképpen Mr. Hooker adta az ötletet – magyarázta Amos,

megsimogatva őszülni kezdő göndör haját. – Igaz, Mr. Hooker?
– De az nem az én ötletem volt, hogy másszak be a szekrénybe! –
tiltakozott Mr. Hooker.
– Máskülönben hogy ellenőrizhette volna, hogyan oldja meg
Debby a feladatát?
Mr. Hooker megvonta a vállát és nagyot tüsszentett.
– A fenébe is… még szerencse, hogy nem jött rám odabent. Mi a
fenéért rakja tele a szekrényét molyirtóval?
– Nem gondoltam volna, hogy a molyokon kívül más is
veszélyeztethetné a ruháim épségét…
– Maga gyilkos! – bökött felém Mr. Hooker. – Igenis gyilkos!
Molygyilkos! Még elképzelni is szörnyű, hány ártatlan élőlény
vesztette már életét maga miatt!
Alaposan leültette a hangulatot, hogy Mr. Hooker gyilkosságot
kezdett emlegetni, még ha csak molygyilkosságról volt is szó. Az
elmúlt hónapok eseményeinek tükrében még a szó is bántott
bennünket.
– Nos, az a helyzet – fojtotta belé a sajnálkozást Amos –, hogy Mr.
Hooker kijelentette: befejezi az oktatásodat, Debby. Azt állítja, hogy
nincs már mire tanítson téged. Mindent tudsz, amit egy ilyesfajta
vállalkozás esetében tudnod kell. Mr. Hooker szerint úgy vág az
eszed, mint a borotva. Mr. Hooker és én ezennel igazi
üzletasszonnyá nyilvánítunk. Igyunk erre gyorsan még egyet!
Így lettem azzá, aki most vagyok.
Belekóstoltam a pezsgőmbe. Elhatároztam, hogy ezután már csak
a jelennek és a jövőnek élek, és egyáltalán nem érdekel a múlt.
A múlt azonban olyan valami, ami nemigen hagyja elfelejteni
magát. Ott ólálkodik körülöttünk, türelmesen várakozik, s csak az
alkalmat lesi, hogy egy óvatlan pillanatban megszorongassa a
nyakunkat.
Kicsit később arra is rádöbbentem, hogy a boldogság felettébb
illékony dolog. Ma még ott dalol a pezsgőspoharunkban, és azt
sugdossa a fülünkbe, hogy mindig mellettünk marad, aztán egyik
pillanatról a másikra azt vesszük észre, hogy elhagyott bennünket,
mint a hűtlen kedves.
És mi bottal üthetjük a lába nyomát.
 4

Másnap reggel arra ébredtem, hogy zümmög a telefonom.

Álomittasan nyúltam érte és nagyot ásítva a fülemhez szorítottam.
– Miss O’Hara? – hallottam egy távoli hangot. Mintha a világ túlsó
végéről beszélt volna valaki, ismerősnek tűnt ugyan, de egyelőre
fogalmam sem volt róla, kicsoda.
– Az beszél – mondtam.
– Lloyd vagyok. Tudja.
Nem tudtam. Fogalmam sem volt róla, ki lehet az a Mr. Lloyd.
– Nem emlékszik rám?
Mintha halvány csalódást éreztem volna a hangjában.
– Hát, ha segítene…
– Redrock Cityből. Tudja, én vagyok a magánzsaru.
Egyszerre csak világosság támadt az alagút végén. Lloyd! Hát
persze. A magánzsaru, aki kinyomozta, hogy kik követik a kocsimat.
Ő volt az, aki…
– Örülök, hogy hallom a hangját, Mr. Lloyd – mondtam, bár
őszintén szólva egyáltalán nem éreztem semmiféle örömet. Már nem
is nagyon emlékeztem rá, azonkívül sejtettem, hogy nem csak azért
hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Ha a távoli múlt ködéből
eléd lép egy magánzsaru, aki valamikor neked dolgozott, és
emlékeztet is erre, akkor annak nyomós oka kell hogy legyen.
Márpedig én utálom a múltból felbukkanó nyomós okokat… –
Természetesen emlékszem önre – mondtam.
– Ennek igazán örülök. Akkor bizonyára arra is emlékszik, hogy
Joe szétkapta a kocsiját.
Most már erre is emlékeztem. Sőt, karikalábú Joe is megjelent a
szemem előtt, aki megtalálta a kocsimra ragasztott jeladót, amelyet
Mr. Hooker őrült felesége rakatott rá.
– Arra is emlékszem – mondtam a telefonba.
Mr. Lloyd habozott egy kicsit.
– Nos, hát Joe ügyében hívtam fel önt… pontosabban szólva talán
az ön ügyében is.
– Az én ügyemben? – hökkentem meg. – Ezt meg hogy értsem?
Éreztem, hogy a szívem gyorsabb fokozatra vált. Rossz sejtéseim
voltak, és nem is csalódtam bennük.
 – Egyedül van, Miss O’Hara? – kérdezte óvatos hangon Mr. Lloyd.
– Egyedül, egyedül – türelmetlenkedtem. – Miről van szó?
– Nos, hát arról – mondta mélyet sóhajtva –, hogy valakik…
érdeklődtek maga után.
– Utánam? – hökkentem meg. – Ki az ördög érdeklődött?
– Gőzöm sincs róla. És Joe-nak sincs. De hárman voltak.
– Nem félszemű volt az egyik? – kérdeztem. Elvégre Redrock
Cityben csak Félszeműt és csapatát sorolhattam az ismerőseim
közé.
– Őszintén szólva nem tudom. Joe nem említette. Illetve azt
említette, hogy nem látta az arcukat.
– Hogyhogy nem látta? – értetlenkedtem.
– Úgy, hogy álarcban voltak.
Éreztem, hogy hideg fuvallatok futnak végig a szobán, s mintha az
ősz köszönt volna be az ablakon
– Álarcban? – nyögtem. – Ez meg mi a fenét jelentsen?
– Ezt szeretném én is megtudni öntől.
– De hát nekem fogalmam sincs róla – tanácstalankodtam. – És
nem is értem az egészet. Józan maga egyáltalán, Mr. Lloyd?
Lloyd hallgatott, majd szinte láttam, ahogy lemondóan legyint a
szabad kezével.
– Jól van, akkor kezdjük elölről, Miss O’Hara. Az történt, hogy két
nappal ezelőtt Joe-t meglátogatta három álarcos férfi. Nem
viselkedtek úriemberhez méltó módon: elég, ha csak annyit említek,
hogy az ablakon át mentek be hozzá, nem az ajtón?
– Nem is tudom, mit mondjak erre…
– Bemásztak az ablakán, elkapták, egy székhez kötözték és
vallatni kezdték. Kérdéseket tettek fel neki, s ezek a kérdések
sajnálatos módon önnel voltak kapcsolatban, Miss O’Hara.
– Az lehetetlen! – ugrott ki a számból a szó.
– Márpedig így történt. A Joe-val való beszélgetés tényét orvosi
látleletek is bizonyítják.
– Meg…verték? – kérdeztem.
– Nagyon.
– De hát… mi az ördögért? Mit akartak megtudni tőle?
– Néhány apróságot az ön kocsijáról.
– A kocsimról?!
 – Arról, amelyiket Joe szétkapott.
Önkéntelenül is az ablak felé pillantottam. A kocsim az ablak alatt
parkolt éppen, mivel három vagy négy nappal ezelőtt a garázskapum
bedobta a törülközőt, és még nem volt időm szólni egy szerelőnek.
– És mi az ördögöt akartak vajon megtudni róla?
– Hogy mit talált benne Joe.
– A jeladókra gondol?
– Mi másra gondolhatnék? És Joe se gondolhatott egyébre. Így hát
nem várta meg, amíg agyonverik, készségesen elárulta nekik, hogy
egy jeladót talált a maga kocsijában.
Villámsebesen futkároztak az agyamban a gondolatok, de semmi
értelmes nem jutott az eszembe. A jeladót, mint már említettem, Mr.
Hooker, a főkönyvelőnk, üzleti tanácsadónk, satöbbi, satöbbi, beteg
agyú felesége szereltette a kocsimra.
– És? – kérdeztem.
– Az az igazság, hogy csak kezdetben érdekelte őket a jeladó.
– Hogyhogy kezdetben?
– Amíg Joe meg nem mutatta nekik.
– Eszerint Joe megtartotta?
– Joe mindent megtart. Az az elve, hogy semmit sem szabad
eldobni, hátha még jó lesz valamire. Ezért is lett milliomos. Nos,
megmutatta nekik a jeladót. Erre nagyon megverték.
– Ezt nem… értem – nyögtem.
– Én sem, és Joe sem értette. Mindenesetre a pasasok
megpiszkálták a jeladót, aztán a sarokba hajították.
– És?
– Ismét megverték Joe-t, és megfenyegették – vagy inkább
megvigasztalták? –, hogy a műhelyében ássák meg a sírját, hogy
legyen valami öröme a túlvilágon. Ez pedig tudja, mit jelent.
– Mit? – nyögtem anélkül, hogy felfogtam volna, mit kérdez tőlem.
Olyannyira zavaros volt az egész, hogy ismét csak felmerült bennem
a gyanú, hogy Mr. Lloyd ivott vagy esetleg befüvezett.
– Azt – felelte –, hogy azok a pasasok kerestek valamit a
kocsijában.
– Mi a fenét kereshettek? – kiáltottam a telefonba. – Maga tud
valamit?
 – Az a baj, hogy semmit – sóhajtotta. – Abban reménykedtem,
hogy talán magától majd okosabb leszek.
– Tőlem? – hökkentem meg. – Mit mondhatnék magának?
– Pedig azt reméltem, hogy tud valamit, aminek a nyomán
elindulhatok. Joe és én régi barátok vagyunk, nagyon megrázott, ami
vele történt… Azt reméltem, hogy eszébe jut valami. Elvégre
valamiért csak beszerelték a jeladót a kocsiba!
– Akinek a hozzátartozója beszereltette, a cégem vezetői közé
tartozik – mondtam. – Az ügy ezzel lezárult. Ennyi, amit mondani
tudok.
– Hát… ami azt illeti, attól tartok, hogy még nem zárult le. Az az
igazság, hogy nem szeretném, ha a jövőben is megismétlődne
azoknak a rohadékoknak a látogatása, és Joe sem szeretné.
– Hátha félreértett valamit a barátja – vontam meg a vállam. –
Talán más oka volt a látogatásuknak, talán nem is az én kocsimról
van szó. Lehet, hogy valaki összekutyult valamit.
– Joe szerint az ön nevét említették.
Ismét csak a hideg futott végig a hátamon.
– Sajnos nem tudok segíteni, Mr. Lloyd – sóhajtottam. – Én nagyon
sajnálom a barátját, de…
– Figyeljen ide, kishölgy – vágott közbe ekkor rideggé vált hangon
Mr. Lloyd. – Valóban azért hívtam fel önt, hogy feltegyek néhány
kérdést önnek, hátha segíteni tud nekem abban, hogy elkapjam
azokat a szemeteket. Márpedig én mindenáron el akarom kapni
őket. Előbb, mint hogy megismétlődhetne a látogatásuk. De nem ez
az egyetlen ok, ami miatt keresem. Figyelmeztetni szeretném, hogy
valakinek a célkeresztjébe került. Valamit akarnak magától, és ezt a
valamit a kocsijában vélik megtalálni. Ön veszélyben van, Miss
O’Hara. Nem tudom, mekkorában, de a kis veszély is veszély. Nem
szeretnék az újságokban olvasni magáról.
– Ezért aztán felajánlja a segítségét, mi?
Akaratlanul tolultak fel a számba a szavak, és mire
meggondolhattam volna, hogy mit is mondok, már fel is kapta a
vizet.
– Téved, kisasszony – mondta ismét azon a száraz, rideg hangon.
– Nem akarok magának dolgozni, van munkám elég, nincs
szükségem rá, hogy fondorlatos módon jussak pár dollárhoz.
Csupán figyelmeztetni szeretnem magát, hogy gyakran nézzen a
háta mögé, ha az utcán sétál, és éjszakára ne felejtse el bezárni az
ablakát. És ha eszébe jutna valami, ami kapcsolatban állhat a
történtekkel, hívjon fel bátran. Van egy olyan gyanúm, hogy én is,
Joe is és ön is egy csónakban evezünk, bármennyire is nem
kívánjuk egymás társaságát. Hát akkor minden jót, Miss O’Hara!
Ültem az ágyam szélén, kezemben a telefonnal, és éreztem, hogy
úgy öntenek el a nyugtalanság hullámai, mint a cunami a strandokat.
A múlt ismét csak jelentkezett.
És fogalmam sem volt róla, mit akarhat tőlem.
 5

Késő este volt, amikor Mr. Hooker felhívott. Már az első szavára
borsódzni kezdett a hátam.
– Debby?
Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy megremegett a kezemben
a mobil.
– Arthur? – döbbentem meg. – Történt valami?
– Történt, Miss Debby – reszketett Mr. Hooker hangja. – Történt…
bizony.
– Micsoda? – nyeltem egy nagyot. – El tudja mondani?
– Valaki… itt járt nálam, Debby – nyögte.
– Kicsoda? – szorult össze a torkom.
– Hát azt… nem tudom – felelte Mr. Hooker. – De valaki járt nálam,
az… biztos.
– Honnan… tudja? – kérdeztem. Megpróbáltam mély lélegzeteket
venni, hogy megnyugtassam magam.
– Tudom.
– Betörtek magához?
– Azt nem, de… bejöttek.
– Látta is őket?
– Azt se… de…
Néhány további kérdés után kiderült, hogy mi is történt valójában.
Hogy Mr. Hooker mindenféle biztonsági berendezéssel rakta tele a
lakását, azon egyáltalán nem csodálkoztam. Egyszer Amos nevetve
megemlítette, hogy amikor meglátogatta Mr. Hookert, vigyázatlanul
nekidőlt a falnak, és… egyszerűen odaragadt hozzá. Kiderült, hogy
Mr. Hooker valamilyen átlátszó csodaragasztóval kente be néhány
helyen a szobája falát, hogy ha betörnének hozzá, a betörő ne
tudjon elmenekülni. Ezenkívül is számos elrejtett biztonsági kütyü
lesett nála az illetéktelen behatolóra. Ebben az esetben egy
egyszerű gyufaszál volt az első, ami a bajt jelezte. Mr. Hooker
reggel, távozása után egy gyufaszálat dugott az ajtórésbe, majd
bezárta az ajtaját. Amikor este hazatért, megdöbbenve tapasztalta,
hogy a gyufa nincs a helyén. Lent hevert a lábtörlő mellett. Ez pedig
csak úgy történhetett, hogy valaki kinyitotta az ajtaját és besurrant a
lakásába. Nem vette észre a lehullott gyufaszálat, vagy nem törődött
vele. Egyszóval, már akkor megsejtette, hogy valaki járt nála, amikor
még csak az ajtó kinyitásával bajlódott.
Tudtam, hogy ostobaságot kérdezek, de mégis megkérdeztem.
– Van valaki másnak is kulcsa a lakásához, Arthur?
– Jézusom, hát kinek lenne?
– Eltűnt valami?
– Szerencsére nem – mondta. – Úgy látszik, hogy semmihez nem
nyúltak hozzá…
– Akkor honnan tudja, hogy bárki is bement volna?
– A lisztből bizonyosodtam meg róla.
– Mi a fene az a liszt? – kérdeztem idegesen.
– Búzaő rlemény. Úgy csinálják, hogy…
– Arthur, a jóistenit neki, pontosan tudom, mi az a liszt, és
elképzelésem is van róla, hogyan állítják elő…
– Kiszórtam egy kis lisztet a konyhában, a fürdőszobában, az
erkélyen… a…
– Hogyhogy kiszórta?
– Csak kis mennyiségben, szinte nem is látszik…
Minden világos volt. A kiszórt liszt nagyjából ugyanazt a funkciót
töltötte be, mint a gyufaszál. Ha valaki végigment a lakáson,
óhatatlanul bele kellett lépnie a leszórt lisztbe. S mivel a liszt csak
igen vékony rétegben borította a megfelelő helyet, jó esély volt rá,
hogy az erőszakos behatoló nem szúrja ki.
– És? – kérdeztem.
– Megvan a cipőtalpának a nyoma. Negyvennégyes lába van… A
másiknak pedig harmincnyolcas. Lehet, hogy az nő volt.
– Nem vette fel őket valamilyen rejtett kamera?
Nem vette fel. Mr. Hooker kizárólag az ősi módszerekben bízott;
eszébe sem jutott, hogy mostanában már alkalmasabb eszközök is
vannak a betörők azonosítására, mint a liszt és a gyufaszál.
– Befelé volt fordulva mindkét kesztyű a fiókban.
Ez is rövid magyarázatot követelt. Mr. Hooker ugyanis úgy rakta be
a fiókba a kesztyűjét – egy pár igen finom szarvasbőr kesztyűről van
szó –, hogy a kesztyűpár egyik tagjának befelé, a fiók belseje felé
fordulnak az ujjai, másiké pedig kifelé. Nos, ez a pár kesztyű is
idegen látogatóról tanúskodott. Amikor Mr. Hooker kinyitotta a fiókot,
mind a két kesztyű ujjaival a fiók hátulsó fala felé volt fordítva. Akárki
is matatott a fiókban, mielőtt visszatolta volna a helyére,
önkéntelenül is „rendbe rakta” a kesztyűket.
– Akarja, hogy odamenjek magához, Arthur? – kérdeztem, és
abban reménykedtem, hogy nemet mond. Szerencsémre így is
történt.
– Azt hiszem… felesleges, Debby.
– Értesíti a seriffet?
– Inkább új zárat csináltatok. Kár lenne belekeverni a zsarukat.
Gondolja, hogy… akárkik is jártak nálam, akarnak valamit tőlem?
– Nem hiszem, Arthur.
Pedig magam is gondoltam már erre.
És nyugtalan is voltam miatta.
 6

Két napig nem történt semmi. Ezalatt nem is találkoztam Mr.

Hookerrel. Valami kis zűr támadt cégünk egyik telephelyén, és ki
kellett szállnia a helyszínre, hogy elsimítsa a dolgot. Lassan már-már
kezdtem elfeledkezni az egészről, amikor késő este Mr. Hooker
ismét felhívott.
– Istenem, Debby, újra itt jártak – nyögte a telefonba. – Itt voltak,
pedig… új zárat csináltattam. A legújabb típusú biztonsági zárat
szereltettem fel. És mégis bejöttek rajta.
– A gyufaszál? – kérdeztem.
– Ott volt a földön. Mintha szántszándékkal hagyták volna ott.
– A liszt?
– Benne a két láb nyoma.
– No és a kesztyű?
– Arról egészen meg is feledkeztem. Nézzem meg?
– Nem feltétlenül szükséges – dörzsöltem ki az álmot a
szememből.
– Én valami… szörnyű… dologra gondolok, Debby – mondta Mr.
Hooker. – Ezek… nem is akarják eltüntetni a nyomaikat. Azt akarják,
tudjak róla, hogy nálam jártak, és hogy… bármikor bejöhetnek.
Akkor is, amikor alszom, és én… és enge…
Elfulladt a hangja. Talán sírva fakadt.
– Várjon, odamegyek magához…
– Teljesen felesleges, Debby – nyögte aztán szipogva. – Ha
bántani akartak volna, már… megtehették volna.
– Jól van – nyugtattam meg, vagy legalábbis igyekeztem
megnyugtatni. – Holnap odamegyek magához, és…
– Debby, kérem – nyöszörögte tovább. – Még itt van a kulcs is…
– Miféle kulcs? – kérdeztem.
– Egy kulcs – mondta. – Itt, az asztalon.
– Kulcs az asztalon? A maga kulcsa? Úgy értem, a maga zárjába
való kulcs?
– Nem az, Debby.
Magam előtt láttam, ahogy telefonjával a kezében a fejét rázogatja.
– Nem az.
– Akkor milyen kulcs?
 – Egy kulcs. Ők hozták ide, mert… nem az én kulcsom. Az
asztalra tették, hogy azonnal észrevegyem.
– Nem volt mellette valami? Esetleg egy levél… vagy valami más?
Az is benne volt a pakliban, hogy Mr. Hookert meg akarják
zsarolni.
– Semmi – mondta Mr. Hooker. – Csak a kulcs.
– Mégis milyen kulcs?
– Széfkulcs.
– Van rajta szám vagy ilyesmi?
– Semmi, Debby.
Most már nem tehettük meg, hogy elhallgassuk Amos elől a
történteket. Amos és Barbara megrökönyödött képet vágtak, amikor
Mr. Hooker társaságában elmeséltem nekik Mr. Hooker esetét az
ismeretlen látogatókkal.
Amos első reakciójaként felpattant a székéről és a telefonja felé
nyúlt.
– Értesítem a seriffet – mondta.
– Biztos, hogy jól teszed?
Amos keze megállt a levegőben.
– Miért ne tenném jól?
– Mert nincs semmi bizonyítékunk rá, hogy valóban járt valaki
Arthur lakásában.
– Majd Mr. Mitchell talál. És különben is, itt van ez a kulcs. Ez csak
bizonyíték, vagy mi a fene…
Ekkor Barbara, Amos felesége is megszólalt. Szokásától eltérően
ezúttal megfontolt volt, nem az első indulat beszélt belőle.
– Talán mégsem kellene mindjárt Mitchellre rontanunk, Amos.
– Jézusom, Barbara, miért nem?
– A széfkulcs miatt.
– A széfkulcs miatt? Ha lennel szíves ezt megmagyarázni.
– Ha a seriff megtudja, egyből kiszivárog a dolog.
– Mi szivárog ki, és hova?!
– Tudod jól, szívem, hogy a riporterek egyre ott lebzselnek a seriffi
hivatal körül, hogy felszippantsanak itt-ott egy-két hírmorzsát.
Akadnak helyettesek, akik szívesen szórnak nekik a morzsákból.
Attól tartok, ha feljelentést teszünk, pontosabban Mr. Hooker tesz,
perceken belül jó néhány riporter értesül róla. Megrohanják Mr.
Hooker házát, és ez még csak a kisebbik baj.
– Mi a nagyobb?
– Az, hogy megjelenik az újságokban.
– Na és?
– Tekintettel arra, hogy Mr. Hooker a mi gazdasági igazgatónk,
azonnal kapcsolatba hozzák a történteket velünk. Gondolj csak a
széfkulcsra!
– Még mindig nem értem.
Az az igazság, hogy ha nem is gyakran, de azért előfordult, hogy
Mr. Amos McDaniel, üzlettársam, és mondhatni, atyai barátom, olyan
ostobának mutatkozott, mint a tapló. Én már rég megértettem
Barbara aggodalmát, és igazat is adtam neki, amikor Amos még
mindig nem fogta fel a dolgok lényegét.
– Mit jelenthet vajon a széfkulcs?
– Mit tudom én! – dühödött meg Amos. – A széfkulcs, az széfkulcs.
És az sem biztos, hogy jelent egyáltalán valamit.
– Biztos, hogy jelent. Ha nyilvánosságra kerül a dolog, mindenki
arra fog gondolni, hogy a széfkulcs jelentősége sokkal nagyobb
annál, mint amilyennek mi értékeljük. Legalábbis nyilvánosan.
– Beszélj már világosan, Barbara! – förmedt rá Amos.
– Azt fogják hinni, hogy a széfkulcs amolyan figyelmeztetés.
– Mi az ördög…?
– Azt jelenti, hogy valaki arra céloz vele: nincsenek rendben a
pénzügyeink. Vagy valamiért zsarolhatók vagyunk.
Amos tehetetlenül tárta szét a karját.
– De hát ez baromság! Valamennyien tudjátok…
Ekkor a mindeddig hallgató Mr. Hooker is csatlakozott Barbarához.
– Hát… így is lehetne értelmezni a dolgot. És… roppantul
sajnálom, hogy énmiattam… arra gondolhat bárki is, hogy nincs
rendben valami a céggel. Esetleg sikkasztottam vagy mi.
Gyanítottam, hogy Amos még mindig nem érzi át egészen a
veszélyt, amit a kulcs tartogathat számunkra, ám mivel hárman
igyekeztünk bizonygatni, hogy rosszul tennénk, ha értesítenénk a
seriffet, megvonta a vállát és megadta magát.
– Jó, legyen, ahogy akarjátok. Magának, Mr. Hooker, nem lenne
bölcsebb átköltöznie valahova?
 – Úgy érti, egy másik lakásba? – kérdezte Mr. Hooker.
– Úgy értem, hogy a Holdra! – fakadt ki dühösen Amos.
– Maradok – felelte sértődötten Mr. Hooker. – Csak egyvalamit
kérek.
– Mi lenne az, Arthur?
– Hogyha kinyírnak, tekintsen a cég a saját halottjának!
Amos dühösen az asztalra csapott.
– A fenébe is, hát igazodjon ki az ember rajtatok! Nektek aztán
semmi se jó. Eszébe jutott már valakinek egyáltalán, hogy
megkérdezze a takarítónőt, nem ő hagyta-e az asztalon ezt a
nyomorult kulcsot?
Valóban nem kérdezte meg senki, pedig Lolita, cégünk
takarítónője, takarított Mr. Hookernél is. Mr. Hooker a fejéhez kapott,
elővette a telefonját és felhívta Lolitát.
Lolita hajlandó volt megesküdni a Guadalupei Szent Szűzre, hogy
ő nem hagyott semmilyen kulcsot senkinek az asztalán.
Lassan elmúlt egy hét, ám Mr. Hooker nem vette észre, hogy
ezalatt bárki is meglátogatta volna távollétében a lakását.
Már-már meg is feledkeztünk a széfkulcsról és a látogatásról,
amikor több esemény is figyelmeztetett bennünket, hogy vannak
dolgok, amelyek nem hagyják, hogy megfeledkezzenek róluk.
Kénytelen vagyok azt hinni, hogy a fejetlen kakasok és a
széfkulcsok is ilyenek.
 7

Na, akkor beszéljünk először a kakasról. Nehéz napom volt, majd

tizenkét órát tárgyaltam valakivel – egy gyógyszergyár igazgatójával
– egy közös vállalkozás ügyében. Mivel magam is gyógyszerész
vagyok, mindig is izgatott a gyógyszergyártás. Amosé az érdem,
hogy felfedezte nekem azt a kis gyógyszergyárat, amelynek az
ügyében tárgyalásokat folytattam. Anélkül, hogy mélyebben
belemennék a részletek taglalásába: az volt a helyzet, hogy a helyes
kis üzem lassan, de biztosan közeledett a teljes anyagi csőd felé.
Hogy Amos miképpen tudta meg, hogy a gyár egyáltalán létezik, és
hogy sürgős megújulásra lenne szüksége, különben menthetetlenül
eltűnik a rosszul gazdálkodó gyárak süllyesztőjében, maradjon az ő
titka. Miután felhívta rá a figyelmemet, szabad kezet adott. Fel is
vettem velük a kapcsolatot, s ők úgy fogadták a jelentkezésemet,
mint a fulladozó azt a bizonyos szalmaszálat. A tárgyalásnak az volt
a lényege, hogy befektetünk a cégbe ennyit meg annyit, s ezzel
tulajdonjogot is szerzünk benne.
A hosszan tartó megbeszélések alaposan lemerítettek; annyira
igénybe vette az erőmet a sok beszéd, hogy a végén már azt sem
tudtam, hol áll a fejem. A helyén van-e még egyáltalán. Még jó, hogy
el nem aludtam vezetés közben.
Még mindig ugyanabban a házban laktam, ahol felnevelkedtem.
Többször is elhatároztam már, hogy eladom, és egy másikat,
nagyobbat és elegánsabbat veszek helyette, ám egyszerűen nem
vitt rá a lélek. Ragaszkodtam a családi fészekhez, bár sokszor
elgondolkodtam azon, hogy vajon igazi család voltunk-e mi benne?
Merthogy az a család, ahol van egy anya, egy apa, és legalább egy
gyerek. Számszerűleg megvoltunk ugyan, csak éppen a kötelékek
voltak hamisak, amelyek összekötöttek bennünket. Hogy ne
beszéljek rejtvényekben: két évtizeden át azt hittem, hogy Benjamin
O’Hara és Jenny O’Hara lánya vagyok; egyszer aztán lesújtott a
villám az égből; kiderült, hogy egyáltalán nem így áll a helyzet.
Kiderült, hogy az anyám, vagy legalábbis az, akit annak hittem, nem
az. Jenny O’Hara nem az anyám, Benjamin O’Hara nem az apám.
És holland származású sem vagyok, csak az Isten a
megmondhatója, hogy ki vagyok. Akkor derült fény a családi titokra,
amikor Bent és Jennyt megölték a benarkózott medvék Kanadában.
Kiderült, hogy O’Haráék úgy adoptáltak, majdhogynem talált gyerek
vagyok. Az igazi szüleim autóbalesetben hallak meg, ráadásul
magyar származásúak voltak.
Nem mondhatnám, hogy ujjongtam örömömben, amiért barbár vér
csörgedezik az ereimben. Amikor értesültem róla, hogy ki is vagyok
valójában, bár minden porcikám tiltakozott ellene, összeszedtem
némi ismeretanyagot a magyarokkal kapcsolatban. Őszintén szólva
lehervasztó eredményre jutottam. Kiderült, hogy ezek a magyarok
Ázsia pusztaságairól kerültek Európába még jóval Amerika
felfedezése előtt. Lovaik hátán érkeztek arra a helyre, ahol most is
élnek – bár ez azért nem akkora baj, elvégre az indiánok is
lovagoltak, a régi idők telepeseiről már nem is beszélve. Főleg, ha
volt lovuk. Ezeknek a magyaroknak mindenesetre volt, mert gyalog
alighanem még mindig úton lennének.
Ami pedig a családomat illeti – az O’Hara családról van szó –,
nemcsak hárman éltünk a családi házban, hanem volt egy negyedik
lakó is velünk. Nos, hogy ő ki volt… Alighanem meglepődne
mindenki, ha elárulnám. Annyit mondok csak, hogy ott élt velünk az
O’Hara família fedele alatt anélkül, hogy szüleimnek sejtelme lett
volna róla. Hosszú ideig nekem sem volt, ám egyszer csak
megváltozott a helyzet. Megjelent előttem, és az őrangyalommá vált.
McKinley professzor ugyan azt állította, hogy valami olyasmi, amit én
magam, a saját gondolataim által hozok létre – ám én biztos voltam
benne, hogy nem így áll a helyzet. Egyenesen a pokol fenekéről
érkezett hozzám, hogy magával vigyen. Hogy végül is miért nem vitt
magával, fogalmam sincs róla. Ám ami késik, nem múlik. Meg
vagyok győződve róla, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Ha igaz az
a hiedelem, hogy az elkövetett bűnök felelőssége az utódokra is
átszáll, akkor joggal várhatom, hogy a pokol fenekén kössek ki. Ha
van egyáltalán pokol.
Mégis rettenetesen ki voltam akadva, amikor McKinley professzor
elárulta nekem, hogy ki volt az az ősöm, aki néha megjelenik
előttem. Mert ki a fene lenne más, ha nem ő? Egy Elisabeth nevű
nő, akinek ugyanaz a neve, mint az enyém. Mármint a magyar
nevem. Mert az is volt nekem, amikor még az igazi szüleim éltek.
Elisabeth Batory. És vajon ki volt Ő? Annak az országnak sokat
átkozott, legszörnyűbb sorozatgyilkosa. Hát az ő vére folyik az
ereimben! Ő látogatott engem éjszakánként, amíg csak meg nem
unta a zaklatásomat. Igaz, sokszor segített nekem, amikor valamiért
nagyon meg voltam szorulva, többször az életemet is megmentette,
de mi végre? Ha egyszer úgyis a pokol fenekére kerül a lelkem…
Ott hagytam abba a történetet, hogy pokolian ki voltam fáradva,
amikor hazatértem; annyi erőm volt csak, hogy végigfeküdjek az
ágyamon. Gondoltam, lazítok egy kicsit, aztán megfürdöm és
lefekszem. Már a takaró tetején hevertem, amikor elviselhetetlen
szomjúság tört rám. Felkeltem, kimentem a konyhába, kinyitottam a
hűtőszekrényt, hogy igyak egy pohár narancslevet.
Ekkor pillantottam meg a kakast. És a vért, amely olyan vörösre
festette a hűtőszekrényemet, mintha felrobbant volna benne egy
málnaleves palack.
A kakas a szekrény egyik rekeszében hevert, és nem volt feje. Azt
csak később találtam meg a másik rekeszben. Szép, délceg kakas
lehetett életében: fekete tollú, hosszú farkú. Ilyeneket láttam
Thaiföldön, amikor egyszer leruccantam oda nyaralni. Harci kakasok
voltak, és egy ketrecben cipelte őket egy árus a hátán.
Nem tagadom, összeszorult a torkom, amikor megpillantottam a
fejetlen állatot és a vért a szekrényben. Első reakcióm az lett volna,
hogy pánikba esem és menekülni próbálok; azok a hónapok
azonban, amelyeket Félszemű, Csen és a többek társaságában
töltöttem, megakadályozták, hogy valóban pánikba essem. Lassan,
óvatosan, mintha csak a kakast akarnám megsimogatni, elkaptam
egy teli flakon nyakát és villámsebesen megfordultam. Készen rá,
hogy elintézzem vele a rohadékot, aki mögöttem áll.
De nem állt mögöttem senki.
Becsuktam a hűtőszekrényt és körbejártam a lakást. Ekkor már
nem voltam egyedül. Kezemben volt a kis Berettám, amely
mindeddig az egyik fiókban nyugodott.
Cirka egy óráig tartott, amíg fegyverrel a kezemben végigjártam a
lakás minden zugát, de nem találtam semmit. Csak ezek után
vizsgáltam meg az ajtózárakat. Bár három is volt belőlük, egyiken
sem láttam erőszakos behatolás nyomát. Akárki is hozta be hozzám
a kakast, vagy volt kulcsa a lakásomhoz, vagy profi volt a javából.
 Visszatettem a biztonsági láncot, aztán a kakast vettem ismét
szemügyre. Úgy tűnt, hogy egyetlen vágással szabadították meg a
fejétől.
Leültem az ágyam szélére, leoltottam a villanyt és a sötétségbe
meredtem. Nem habozhattam soká, hogy magamhoz szólítsam-e,
pedig ott lapult a lelkem mélyén a bizonytalanság, hogy talán nem
kellene megtennem. Évek óta nem jelentkezett már nálam, lehet,
hogy meg is feledkezett rólam. Ha szólongatni kezdem, talán
visszatér és nem is hagy magamra többé. Vagy talán ő maga
ajándékozott meg a lefejezett kakassal? Vajon miért? Jó néhány
okkult könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam: a kakas a középkorban
az ördögöt jelenítette meg. Lehet, hogy nálam is? Az én
hűtőszekrényemben lakik az ördög?
Amikor meghallottam a saját hangom, kedvem lett volna falba
verni a fejem. Éreztem, hogy rémülten koccannak össze a fogaim.
Ott kísértett bennem a gondolat, hogy beteg vagyok, skizofrén őrült,
hogy csak rövid ideig voltam tünetmentes, és hogy valószínűleg nem
is a valóságot érzékelem magam körül.
Felugrottam és visszarohantam a hűtőszekrényhez. Mielőtt
kinyitottam volna az ajtaját, rátettem a tenyerem és behunytam a
szemem. Azt kellett volna kívánnom, hogy ne legyen a hűtőben a
kakas, elvégre nem is létezik, csak bomlott agyam vetíti elém, aztán
meg azt kívántam, bárcsak ott lenne, hiszen ez azt bizonyítaná,
hogy normális vagyok…
Gyorsan kitártam a hűtő ajtaját.
A kakas ott volt, ahol hagytam.
 8

Visszamentem a hálószobába és ismét lerogytam az ágy szélére.

Ezúttal már nem volt a hangomban hisztéria; úgy látszott, ott maradt
a hűtőszekrényben. Csak reméltem, hogy Ő sem érez rajtam
félelmet.
– Te tetted? – kérdeztem felemelve a fejem. – Te tetted, kérlek?
Nem moccant semmi. Csupán mintha az emeletre felvezető
falépcső reccsent volna egyet.
– Ha akarsz tőlem valamit, miért nem mutatod meg magad?
Még egyet reccsent a lépcső.
– Nem tudom, mit óhajtasz tőlem – folytattam –, de azt
egyszerűbben is a tudomásomra hozhattad volna. És főleg kevésbé
véresen. Fél napig takaríthatom miattad a hűtőmet és még Marisára
sem bízhatom, mert ha megmutatom neki a kakast, örökre elfut. Mit
akarsz hát tőlem?
Vártam, hogy hullámozni kezdjen előttem a levegő, majd
felbukkanjon úgy, ahogy szokott. Abban a furcsa szabású ruhában,
fejfedőben, fényes cipőben, szemét szánakozón nyugtatva rajtam.
– Ha akarsz valamit tőlem, Elisabeth – mondtam életemben
először említve a nevét –, gyere elő és vigyél magaddal a pokolba,
ha azt szeretnéd.
Nem mozdult semmi, nem hullámzott előttem a levegő, még a
recsegések is abbamaradtak a falépcsőn.
Csend volt a lakásomban, sűrű, fekete csend.
A hűtőszekrényemben pedig ott feküdt a lefejezett kakas.
Vajon ki tette oda és miért?
 9

Mielőtt még Marisa megérkezett volna, kitakarítottam a hűtőt.

Becsomagoltam a kakast egy törülközőbe és kidobtam a házunk
előtt álló szemétgyűjtő edénybe. Természetesen a fejével együtt. Mit
kezdhettem volna egy magányos kakasfejjel?
Rövid töprengés után arra jutottam, hogy nem számolok be a
történtekről senkinek. Sem Barbarának, sem Amosnak, sem pedig
Mr. Hookernek. Ha megemlítem, akkor a seriffnek is be kellene
jelentenem – márpedig ettől ódzkodtam valamiért. Arra gondoltam,
hogy ki kellene cserélnem a zárat az ajtómon, aztán rádöbbentem,
hogy úgysem érnék el vele semmit. Aki ilyen profi módon bejött a
zárt lakásba, az ezután is képes lesz megtenni.
Az egyedüli, amit tettem, hogy felhívtam Luisa Morenót. Luisa két
éve a kollégám volt egy vegyi üzemben, mellékesen pedig varázsló
Miami szegény negyedében.
– Debby? – hallottam Luisa meglepett hangját. – Mi van veled,
kislány?
– Hogy vagy, Luisa?
– Én jól, aranyom. Hát te?
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, Luisa.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte Luisa immár komolyabbra
váltott hangon.
– Kíváncsi lennék valamire – tértem ki az egyenes válasz elől.
– Mire vagy kíváncsi, aranyom?
– Egy ismerősöm… levágott fejű kakast talált a hűtőszekrényében.
A csenden át is éreztem Luisa szapora lélegzését.
– Milyen színe volt a kakas szárnyának? – kérdezte rövid hallgatás
után.
– Fekete – mondtam.
– Nem jó jel – sóhajtotta. – Azt mondod, levágták a fejét? Hm. Hol
volt a teste?
– Mondom, hogy a hűtőben.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy a test mellett volt-e a feje?
– Nem volt mellette – mondtam. – A kakas az egyik rekeszben
volt, a feje egy másikban.
– Tehát külön – mondta.
 – Külön.
– A kakas a fejét keresi – sóhajtotta.
– Hogyhogy a fejét keresi? – hökkentem meg.
– Azt a kakast feláldozták – mondta. – Amikor a lelke felébredt,
nem látott semmit és ma sem lát, mert távol van tőle a szeme. Ezért
a kakas a fejét keresi.
AZT BIZONY KERESHETI – sóhajtottam magamban. Nem voltam biztos
benne, hogy egy szeméthegy alatt valaha is rábukkan-e.
– Van ennek valami jelentése, Luisa?
– A keresés maga. Áz, aranyom, hogy valakik KERESNEK valamit.
– És?
– Azt akarják, hogy a valaki, akinél a keresett valamit sejtik,
megtudja, hogy keresik. Mint ahogy a fejét keresi a kakas.
– Nem értem, miért kell ez a hókuszpókusz?
– Azért, aranyom, mert a kakasfej kényszerít is. Arra kényszeríthet
valakit, hogy adja oda a valamit azoknak, akik keresik. Különben…
meg fog halni az illető.
– Gondolod, hogy az ismerősöm… valóban bajban van?
– Valamennyien bajban vagyunk, aranyom. A Gonosz itt ólálkodik
körülöttünk, és előbb-utóbb elkap bennünket. Ezért nem árt, ha az
ismerősöd tart magánál egy varázstárgyat, ami néha segíteni
szokott.
– És mi lenne az? – kérdeztem.
– Egy stukker – felelte Luisa Moreno.
 10

Néhány nappal később ismét estig dolgoztam az irodámban, majd

hogy kicsit fellazítsam magam, betértem a városka egyetlen
edzőtermébe, ahol karatét is oktattak. Őszintén szólva nem szívesen
tettem; de mivel más nem volt, ezt kellett szeretnem.
Hogy miről is van szó pontosan? Nos, a karatéról. Az az igazság,
hogy nem igazán kedvelem az úgynevezett keleti harcművészeteket,
mégsem tehettem mást, néha bejártam a művelői közé. Csak úgy, a
magam kedvéért. Nem akartam én senkivel együtt edzeni, vagy
megmérkőzni: itt volt tér, voltak eszközök, és nem szólt hozzám
senki.
Egy ideig. Aztán egyszer csak ellepték az edzőtermet a közeli
középiskola diákjai, s persze hogy egyből megakadt rajtam a
szemük.
Őszintén szólva már ez sem tetszett igazán. Ki a fene szereti, ha
minden mozdulatát sóvárgó pillantások kísérik? Márpedig sóvár
szemekből és pillantásokból is akadt bőven. S ha ezek a pillantások
beszélni tudtak volna, aligha tűrte volna őket a nyomdafesték.
Mint mondottam, már ez sem tetszett nekem. Az pedig végképp
nem, ami ezután történt. Úgy esett, hogy volt egy szépfiú a
csapatban, izmos fickó, és férfias is a maga nemében. Bizonyára
már az ujja köré csavarta az iskola minden valamire való lányát, s
ahogy meglátott, nyomban elhatározta, hogy engem is berak a
gyűjteményébe. Felragaszt, mint egy bélyeget.
Ami engem illet, igyekeztem kerülni a bajt. Ha elment mellettem,
elhúzódtam előle, ha rám nézett, lesütöttem a szemem, szóval a
hülyét játszottam. Bár egyáltalán nem volt ínyemre a dolog, nem
akartam összeütközést. Főleg, mert nem volt más klub, ahova
eljárhattam volna.
Egy este aztán megtörtént, amire számítottam. Abban a kis
különteremben, ahol öltöztem, felbukkant a fickó, valamilyen Jack, s
minden teketória nélkül megmarkolta a mellemet. Mire felocsúdtam,
már a törülköző sem volt rajtam, rám tapadt viszont jó néhány
szempár, azoké, akik az öltözőszekrényeknek támaszkodtak.
Jack vigyorgott és nem sokat beszélt. Nem volt az a szószátyár
fajta, aki sokat dumál, ha meg akar kapni valamit. És ezt a többiek is
tudták. Nem valószínű, hogy Jack igazán belém esett volna,
csupáncsak egy show-műsort akart rendezni a haverjainak. Hát nem
aranyos?
Szóval, Jack vigyorgott, eleresztette a mellemet, és az
öltözőszekrényemnek nyomta a fejem úgy, hogy háttal forduljak a
haveroknak.
Olyan csend volt odabent, hogy a légy zümmögése
oroszlánordításnak tűnt volna. A show nézőibe egyszerűen
belefagyott a lélegzet. Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állítom,
hogy valamennyien szerettek volna Jack helyében lenni.
De nem sokáig.
Jack éppen a bugyimat próbálta lecibálni rólam, és ezt
meglehetősen kapkodva tette. Talán azért, mert evés közben jön
meg az étvágy – neki alighanem már az első falat előtt megjött –,
azonkívül nem is szerette volna sokáig várakoztatni a haverokat.
Arról nem is beszélve, hogy csak két keze volt; az ilyen
tevékenységhez viszont néha két kéz is pokolian kevés tud lenni.
Nem nagyon rémültem meg, annak ellenére sem, hogy Jack
nemcsak izmos volt, és jó alakú, hanem jól is karatézott. Ez aztán
biztonságot adott neki. Nem lehettem több számára egy vidám
társaságban megivott pohár sörnél.
Behunytam a szemem, s amikor a bugyim már a térdemre
csúszott, szelíden kérlelni kezdtem.
– Vedd le rólam a kezed, Jack! Vedd le, mert megbánod.
Jack kissé megrázkódott, amikor megszólaltam. Gondolom, már
belenyugodott, hogy csupán látványos némafilmet játszunk.
– Mit mondtál, bébi? – kérdezte.
– Hallottad – mondtam.
– Most be kellene szarnom? – röhögött a fiú. – Nem is sejted, bébi,
mi következik most…
– Te sem – feleltem.
– Ha sokat ellenkezel, lecsapom a fejed – simogatott meg
szelíden. Rögtön azután éreztem, hogy a térdem hajlatába nyomja a
térdét.
– Terpessz kicsit, bébi, nem szeretném, ha verekednem kellene
veled.
– Én sem – mondtam.
 – Akkor ebben egyetértünk.
A következő másodpercekre felesleges sok szót vesztegetnem,
mivel nem tudtam szabályosan karatézni, meg sem próbáltam az ő
stílusában harcolni. Talán hely sem lett volna a szekrények között.
Ezért, amikor már elkerülhetetlen volt, hogy tegyek valamit, oldalra
fordultam, elkaptam a nyakát és magam felé rántottam. Hogy, hogy
nem, valahogy úgy alakult a dolog, hogy a hüvelykujjam éppen a
szemének feszült. Ha már nekifeszült, meg is nyomtam egy kicsit, s
amikor erre rángatni kezdte a fejét és megpróbált belém rúgni, ismét
nyomtam egyet rajta.
Jack csúnyán káromkodott. Olyan csúnyán, hogy nem kívántam
tovább hallgatni. Egyetlen pillanatra eleresztettem, majd lekaptam a
szekrényem zárjáról lecsüngő lakatot, és finoman a szájára vertem
vele. Egészen pontosan az első fogsorára. Hallottam, hogyan recseg
a foga, de nem akartam soká élvezni a hangot, ezért gyorsan
elkaptam a nyakát és ismét a szemébe böktem az ujjam. Immár a
mutatóujjamat.
– Ismered Homéroszt? – kérdeztem tőle.
Jack ekkor már ordított. Úgy, hogy attól tartottam, felveri az egész
környéket.
– Te… rohadék…! – nyögte. – Megöllek!
Talán meg is tette volna, ha hagyom. A szándék mindenesetre
megvolt benne.
Ismét nyomtam egyet a szemén.
– Szóval, ismered Homéroszt? – kérdeztem.
– Mi a francot akarsz… azzal…
– Ismered Homéroszt? – tettem fel harmadjára is a kérdést.
– Ismerem… – nyögte. – Az Iliász…
– Vak volt – mondtam jelentőségteljesen. – Hamarosan kollégák
lesztek. Persze nem úgy, mint költők…
Őszintén szólva ekkor már én is bevadultam. Jóllehet, Félszemű
annak idején figyelmeztetett, hogy nem baj, ha kicsit elönt az
adrenalin, csak arra vigyázzak, nehogy kinyírjak valakit, mert a
börtönrácsokat nehéz puszta kézzel szétverni. Üssem ki a fogát,
vagy nyomjam ki a szemét, de azért ne öljem meg.
Pedig Jack igen közel állt hozzá, hogy átsétáljon a másvilágra.
Mély sóhaj kíséretében legyűrtem a bennem kiáltozó kisördögöt és
ismét a fogához vertem a lakatot. Erre már képtelen volt emberi
hangon válaszolni; érthetetlen összevisszaságban buborékoltak fel a
torkán a hangok.
Amikor úgy éreztem, hogy eleget kapott, eleresztettem. Úgy omlott
össze, mint a felrobbantott gyárkémény. Keresztülléptem rajta és
megpróbáltam megkeresni a bugyimat.
Ha valaki azt hinné, annyira elöntött az indulat, hogy
megfeledkeztem a némán bámuló haverokról, téved. Szemem
sarkából jól láttam mindent, bár a részletek kissé elmosódtak
előttem. Az öltözőben ugyanis félhomály uralkodott – egy kis
erőszakhoz éppen jól jött –, fény csak egy kis ablakon át esett be az
öltözőszekrények közé. Így a kontúrok meglágyultak, csupán a
szándékok nem. Azok viszont arról árulkodtak, hogy a haverokkal is
el kell beszélgetnem.
Szerencsémre nem úgy rontottak rám, mint a farkascsorda,
csupán hárman vették a bátorságot, hogy megpróbáljanak móresre
tanítani. Most jött el az a pillanat, amikor körül kellett néznem.
Eszembe jutott Félszemű tanítása, hogy tudniillik minden fegyver,
amit a környezetemben találok, csak éppen fel kell ismernem, hogy
hogyan tudnám a legelőnyösebben felhasználni.
Mivel az öltözőszekrényem állt legközelebb hozzám, önként adta
magát a lakat – csakhogy az akkor már nem volt a kezem ügyében.
Miután kivertem vele Jack néhány fogát, ott maradt a földön. Talán
éppen Jack nyögdécselő teste alatt… Nem volt mese, elkaptam a
szekrény ajtaját és megemeltem egy kicsit. Szerencsém volt, nem is
kellett nagyon megerőltetnem magam, hogy lejöjjön a zsanérjáról.
Egyetlen másodperc alatt a kezembe ugrott.
Mint ahogy a három fiú is ugrott. Éppen felém. Egyikük kezében
kés volt, a másik kettőét nem láttam.
Felemeltem a szekrényajtót és a kést tartó kézre ütöttem vele.
Reccsenés, ordítás. Visszarántottam az ajtót és a másik arcába
vágtam. Aztán még egy fejet is elért az ütésem.
Ismét erőszakkal kellett visszafognom magam. Valami újra
megmozdult bennem, és arra biztatott, hogy ha már elkezdtem,
fejezzem is be a mókát. Addig üssem őket – valamennyit –, amíg
bele nem döglenek. És bárhogy is kiabálnak, vinnyognak,
könyörögnek, ne hallgassak rájuk. Verjem szét valamennyi rohadék
fejét!
Aztán meghallottam egy éles hangot, amely ismerősnek is tűnt,
meg nem is. Mintha álmaim asszonya hangjára emlékeztetett volna.
– Elég! – kiáltotta a hang a fülembe. – Elég! Elég, te ostoba!
Mintha ostorral vágtak volna végig rajtam. Éles fájdalom hasított
belém, alig kaptam lélegzetet. Néhány pillanatig azt hittem,
mégiscsak sikerült valakinek megszúrnia, de nem láttam senkit, aki
megtehette volna.
Nekidőltem az ajtótlan szekrénynek. Úgy lihegtem, mintha én
lettem volna az áldozat. Majd anélkül, hogy a földön fekvőkre
néztem volna, bementem a zuhanyfülkébe és alaposan
lezuhanyoztam. Mire kész voltam, és kijöttem belőle, már nem volt
senki az öltözőben. Csupán kisebb vértócsák és két kitört fog maradt
a padlón.
Azon az éjszakán reggelig álmatlanul hánykolódtam az ágyamon.
Úgy éreztem, hogy alighanem messze túlléptem az önvédelem
határán. Beleborzongtam, ha arra gondoltam, hogy micsoda bajba
kerülhettem volna, ha meghal valaki a támadóim közül. Csak
reménykedhettem benne, hogy nem nyomorítottam meg egyiküket
sem.
Úgy számítottam, hogy soha többé nem nézek be a klubba, ám
nem voltam képes megtartani a szavam. Mozognom kellett, és mivel
ez volt az egyetlen edzőterem a városban – ezt talán már említettem
is – kénytelen voltam visszasündörögni.
John Dumas, a tulaj, azonnal lekapcsolt, ahogy beleptem az ajtón.
– Hé, Debby! – hívott. – Gyere csak ide!
Odamentem hozzá. Tudtam, mi következik. A fel is út, le is út. Úgy
kihajít, hogy a lábam sem éri a földet.
– Rég nem láttalak, Debby – mondta John.
– Sok volt a dolgom – mentegetőztem.
– Akkor nem is hallottad, mi történt úgy két héttel ezelőtt. Valaki
rettenetesen összeverte Jacket és még három fiút. Jacknek kiütötte
néhány fogát, és a többieknek is alaposan ellátta a baját.
– Tudod, ki volt az? – kérdeztem.
John nemet intett.
 – Nem tudja senki. A fiúk szülei persze feljelentést akartak tenni a
rendőrségen, de aztán mégsem tettek. Úgy látszik, valamiért
szégyelltek a történteket.
– Hát ez sajnálatos – mondtam.
– Én is úgy gondolom. Azóta még nem is jártak nálam. Ha nem
ismernélek, azt hinném, hogy te csináltad, Debby.
– Miért éppen én? – kérdeztem.
– Mert te voltál egyedül az öltözőben, amikor a fickók beosontak.
Figyelmeztetni is akartalak, de…
Értettem én, hogyne értettem volna. John nem óhajtott
beleavatkozni a dologba, bár jól tudta, hogy mi fog történni. Hagyta
volna, hogy megerőszakoljanak, csak ne keverje bajba magát és az
üzletét.
– Te nem lehettél, Debby – mondta aztán, megtörölgetve
verejtékező arcát. – Te nem tehettél olyat. Nem sokkal azután,
hogy… elmentél, benéztem az öltözőbe, hát, igazi mészárlás volt
odabent. Aki ezt tette a fiúkkal, nem ismert könyörületet. Mintha egy
démon került volna szembe velük. Te nem lehettél az, Debby. Téged
jól ismerlek. Te nem lehetsz ilyen.
Körbenéztem, hogy nem áll-e valaki túl közel hozzánk, aki
meghallhatta volna, miről beszélünk, aztán odabújtam hozzá és
szelíd tekintettel néztem rá.
– Gyáva, szar alak vagy, John – mondtam neki. – Tehettél volna
valamit, de mégsem tettél. Engem te nem riaszthatsz el innen. Ha
még egyszer történne valami velem az öltözőben, agyonverlek –
mondtam, aztán puszit nyomtam a homlokára. – Ugye megértettük
egymást, Johnny boy?
Így történt, hogy el-eljárogattam a karateterembe, és John nem
tehetett ellene semmit.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy azon az estén, amikor AZ A
VALAMI történt, éppen a karateteremből jöttem haza. Lassan kezdett
kimenni a fejemből a levágott fejű kakas, és csak akkor riadtam meg,
amikor a kilincshez érve megcsapta a kezem az elektromosság.
Soha nem tapasztaltam ilyet, és meg is lepődtem rajta, de azért nem
tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Bizonyára a ruhám
gerjesztett dörzselektromosságot, vagy mi. Nem voltam
különösebben jó fizikából, ezért nem is tudtam, hogy jön létre az
ilyesmi. Néha-néha, főleg télen, meg szokott rázni a kocsi kilincse,
és állítólag ez is a dörzselektromosságnak volt köszönhető.
Kinyitottam az ajtót és beléptem a hallba. Nem láttam semmi
rendkívülit, ami gyanút kelthetett volna bennem.
Átmentem a konyhába és a hűtőszekrényhez sétáltam. Mielőtt
kinyitottam volna, vettem egy mély lélegzetet. Mi van akkor, ha valaki
figyelmeztetni akart az ajtókilinccsel? Ha azt akarta, hogy figyeljek
már oda, mit találok majd idebent.
Kinyitottam a hűtőszekrény ajtaját és bedugtam rajta a fejem.
Amikor nem láttam semmi furcsát odabent, elszégyelltem magam. A
végén még paranoiás leszek amiatt a szerencsétlen kakas miatt.
Pedig a hűtőszekrénybe még Mr. Hooker sem fért volna bele,
jóllehet, nem teremtették óriásnak az istenek.
Felálltam, visszamentem a hallba és éppen meg akartam nézni,
hogy odabent is minden rendben van-e, amikor megpillantottam.
Egy kulcsot a hall kerek asztalán.
Egy széfkulcsot.
Amelyet akkor tett valaki az asztalra, amikor nem voltam idehaza.
 11

Az első pillanat a megdöbbenésé volt. A második az óvatosságé.

Bár sejtettem, hogy nem lesz rá szükségem, felrohantam az
emeletre, be a szobámba, kinyitottam a megfelelő fiókot és kikaptam
belőle a stukkeremet. Már a kezemben volt, amikor rádöbbentem,
hogy teljesen feleslegesen izgatom magam; aki az asztalra tette a
kulcsot, már messze jár. És nincs szándékában megölni. Ha
szándékában állt volna, megtehette volna.
Nem sokat törődtem az ujjlenyomatokkal – aki az asztalon hagyta
a kulcsot, profi volt –, biztos voltam benne, hogy nem felejtette rajta
a névjegyét.
Leültem a kulccsal szemben egy székre, és minden erőmet
megfeszítve bámultam rá. Abban a hiszemben, hogy megszáll
valaki, aki megsúgja nekem, hogy mit kellene csinálnom. Elsősorban
persze álmaim asszonyára gondoltam, ám már közel sem voltam
annyira biztos benne, hogy bármit is belesúg majd a fülembe, lévén,
hogy az utóbbi időben távollétével tüntetett. Mintha valamiért
megorrolt volna rám.
Jó tíz percig bámultam a kulcsot, és a vérem áramlását hallgattam
a fülemben. Semmi nesz sem hallatszott, még a lépcső sem
recsegett, ahogy különben megszokott volt tőle.
Tenyerembe hajtottam a fejem, és megpróbáltam rájönni, hogy mi
az ördög lehet körülöttem? Talán a szüleim, vagy a nevelőszüleim
ODAÁTRÓL? Nem, az lehetetlen. Elsősorban azért, mert egyáltalán nem
biztos, hogy van odaát, azonkívül nehezen is tudtam volna
elképzelni, hogy Jenny és Benjamin O’Hara azzal szórakozzanak,
hogy levágott fejű kakasokat dugdosnak a frizsiderembe.
Vagy talán mégis? Hátha csak a figyelmemet akarják felhívni vele
valamire… De mégis mire? Talán valahol, az Államok valamelyik
eldugott kis városkájának eldugott kis bankjában vár rám egy csinos
kis summa, amit felvehetek, ha megtalálom hozzá a kulcsot? És ha
így van, vajon ki hagyta rám az örökséget? O’Hara szüleim, vagy
azok a másikak, akiket nem is ismertem? És ki csempészi be a
széfkulcsokat a házamba? Szellemek?
Aztán hirtelen az eszembe villant valami. Hogy is volt csak…?
Néhány évvel ezelőtt egy éjszaka hangokat hallottam a lakásban, és
furcsa alakokat véltem látni, amiket természetesen gonosz lelkeknek
hittem. Akkori házvezetőnőm, Xinia Morales azonban megnyugtatott,
hogy bizonyára csak álmodtam az egészet. Most viszont már biztos
voltam benne, hogy valakik kerestek valamit a lakásomban. De hát
kik lehettek?
Kezembe vettem a kulcsot és alaposan megvizsgáltam.
Alumíniumból készült másolat volt, egy igazi, acélból készült
széfkulcs másolata. Nem volt rajta szám vagy egyéb, csupán az
alumíniumtestet tartottam a kezemben.
Nem kellett nagy ész hozzá, hogy megállapítsam: ezzel a kulccsal
nem lehet semmiféle széfet kinyitni. A széfkulcs csupán
emlékeztetőül szolgál. Emlékeztet valamire. S mi másra
emlékeztethetne, mint egy széfre?
Kihúztam a zsebemből a telefonomat és felhívtam Albert
Krumholtzot.
Fél óra múlva már nála voltam.
 12

Albert Krumholtz alacsony, görnyedt hátú emberke volt, hites

könyvvizsgáló. Valamennyi könyvvizsgálóm közül is a legkiválóbb.
Elvégre nekünk dolgozott.
Dolgozószobája, amelyben fogadott, egy népművészeti múzeum
kisebb kiállítótermére emlékeztetett. Körben a falakon
megszámlálhatatlan kép; kisebbek, nagyobbak: volt amelyiknek
aranyozott volt a kerete, és úgy csillogott a villanyfényben, mintha
valóban színaranyból volna, némelyiküké pedig fekete volt, és
töredezett, mintha tűzből mentették volna ki. Albert Krumholtz maga
is ilyen volt. Mármint nem aranyozott, hanem tűzből kimentett.
Széles asztala telis-tele volt feltornyozott iratokkal, s önkéntelenül is
arra gondoltam, hogy bizonyára önvédelemből tornyozta fel őket. Ha
valaki le akarná puffantani, megpróbálhatna elrejtőzni mögöttük.
Albert kiugrott az asztal mögül és megkísérelt kezet csókolni.
Szerencsére voltam annyira ügyes, hogy sikerült megakadályoznom.
Utáltam, ha ilyen ósdi ostobaságokkal akarnak megtisztelni. Úgy
gondoltam, másra való a kezem, mint arra, hogy hozzám érzelmileg
egyáltalán nem kötődő férfiak nyalogassák.
– Nos, Miss Debby? – kérdezte Albert, amikor feladta a kézcsókért
folytatott küzdelmet és leültetett az asztalával szembeni székre. –
Minek köszönhetem megtisztelő látogatását?
Éreztem némi sértődöttséget a hangján.
Előhúztam a zsebemből a kulcsot, és letettem elé az asztalra.
– Azt szeretném megkérdezni öntől, kedves Albert, hogy maga
szerint mi ez itt?
Mr. Krumholtz a kulcsra nézett, de nem nyúlt hozzá.
– Ez itt?
– Ez.
– Kulcsnak nézem – mondta felpillantva rám. – Maga minek látja?
– Én is annak – bólintottam. – Kérem, nézze meg figyelmesen.
Mr. Krumholtz figyelmesen megnézte, majd a kezébe is vette.
Megforgatta, ismét megnézte, sőt még rá is fújt.
– Hol találta? – kérdezte színtelen hangon.
– Azt nézze meg, hogy mit lát rajta.
 Mr. Krumholtz nem nézte meg még egyszer. Megcsóválta a fejét
és megszólalt.
– A történetet kérem.
– Miféle történetet? – kérdeztem értetlenül.
– Amelyik a kulcshoz tartozik.
Természetesen eszem ágában sem volt elmondani neki az
igazságot.
– Találtam – mondtam.
– Igazán?
– Igazán – bólintottam. És ez igaz is volt.
– Nem kérdezem meg, hogy hol találta.
– Nincs jelentősége – vontam meg a vállam. Pedig dehogyisnem
volt!
– Jó – sóhajtotta Mr. Krumholtz, és felém tolta a kulcsot. – Ez egy
alumíniumból készült széfkulcsutánzat. Valamilyen játék része lehet.
– Játék?
– Társasjátékra gondolok. Már rég voltam gyerek, ám arra azért
visszaemlékszem, hogy akkoriban jó néhány olyan játék forgott
közkézen, amely a részvényekkel, bankbetétekkel, pénzforgalmi
eszközök technikájával ismertette meg a serdülőket, persze mindezt
játszva. Elvégre nevelni kell az ifjúságot, hogy felnőtt korában önként
és dalolva dugja a fejét a bankok nyaktilója alá.
– Biztos, hogy ilyesmi?
Mr. Krumholtz homlokán felbukkant néhány ránc, amelyek rövid
tépelődés után egyetlen mély ráncban egyesültek.
– Ez egy semmire sem való szemét – mondta, és ismét kicsit
felém tolta a kulcsot. – Legyen nyugodt, Miss Debby: ez a valami
sohasem volt igazi széfkulcs. Erre akár meg is esküszöm.
Az ajtóig kísért, de már nem akart kezet csókolni nekem.
 13

Mr. Hooker nagyon megrémült, amikor közöltem vele, hogy én is

megtaláltam a magam kulcsát, sőt még egy levágott fejű kakast is
kaptam a frigómba.
Úgy megtántorodott szegény, hogy azt hittem, menten összeesik
tőle. Szerencsére azért talpon maradt, megkímélve tőle, hogy
szájból szájba légzést kelljen alkalmaznom rajta. Nem volt akkoriban
jellemző rám, hogy gyakran érintették volna a számat férfi szájak,
vagy szebben mondva férfi ajkak, s ha ez mégiscsak megtörtént
volna, akkor sem Mr. Hooker lett volna a kedvezményezett. Sajnos
ez utóbbiakból nem akadt a környéken egy sem. Már-már kezdtem
azt hinni, hogy beteg vagyok, és Rio Farmer magával vitte a
szerelmemet a túlvilágra, ám ennek a taglalása már messzire
vezetne.
Mindenesetre Mr. Hooker nem volt se élő, se holt. Úgy remegett a
teste, mintha véletlenül a konnektorba dugta volna az ujját.
– Ez… borzalmas! – nyögdécselt. – Ez lehetetlen… Most mit
tegyünk, Miss Debby? Képesek voltak megölni…!
– Kit? – hökkentem meg.
– Hát a kakast. Megölték azt a szerencsétlen állatot, pedig nem lett
volna szabad… elvégre annak is van lelke! Szörnyű bűn, szörnyű
bűn! – nyögdécselt.
Mr. Hooker azon a véleményen volt ugyanis, hogy minden állatnak
lelke van, s egy állat megölése nagyjából egyenértékű egy emberi
lény megölésével. Sőt. Azt gyanítottam, hogy titokban az állatok
elpusztításának a bűnét az embereké elé helyezi.
– Be kellene számolnunk róla Amosnak – mondta hófehérré vált
ábrázattal.
– Ez az, amit nem teszek – állítottam le. – Még csak az hiányozna,
hogy Amos értesítse a seriffet. Én majd megtudom, amit kell. Csak
arra kérem, hogy vigyázzon magára. És ha bármi is eszébe jutna,
ami egy elrejtett széfkulcsra emlékezteti, azonnal értesítsen. Oké?
– Oké – nyögte Mr. Hooker.
Bementem az irodai szobámba és felhívtam egy bizonyos számot,
amelyről azt sem tudtam, létezik-e még egyáltalán.
Létezett.
 14

Legnagyobb örömömre Zsiráf, azaz Morgan Hansen azonnal

beleszólt a telefonjába.
– Te vagy az, Debby? – kérdezte. Azt hittem, hogy kiugrik majd a
bőréből, ha meghallja a hangom, de nem ugrott ki. Mintha nem
szerzett volna neki túl nagy örömet, hogy én vagyok a vonal végén.
– Hogy vagy, Zsiráf? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy vidáman
csengjenek a szavaim.
– Hát csak… megvagyok – felelte.
– Mitől van ilyen rosszkedved? – próbáltam meg viccelődni. –
Csak nem nősültél meg?
– Ugyan már, Debby! – tiltakozott, és még talán nőtt is az
ingerültség a hangjában. – Itt van egy bizottság a nyakamon, tele
nagyfejűvel, és nekem el kell számolnom…
Itt aztán meg is akadt. Rájött, hogy illetéktelen vagyok, még ha
kedves is számára. Eddig legalábbis az voltam.
– Van egy kis problémám, Morgan – mondtam komolyra állítva a
vágányt.
– Hát akkor… meséld el – biztatott kedvetlenül.
Nemigen csípem, amikor segítséget kérek valakitől, s az illető
megpróbál lerázni magáról. Ennek ellenére elmeséltem neki
mindent, ami az utóbbi időben történt velem. Közben többször is
hallani véltem, hogy valaki morog a háttérben, mintha Morgan fülébe
beszélt volna. Ekkor szörnyű sejtésem támadt. Morgan talán csak fél
füllel figyel rám, a másikkal másvalaki szövegét hallgatja.
Ez valami új volt. A hajdani, fülig szerelmes Morgan… Kezdtem
megbánni, hogy egyáltalán felhívtam. Éreztem, hogy könnycseppek
gyülekeznek a szemem sarkában, gyorsan el is maszatoltam őket a
kezemmel. Istenem, anyám, apám után már Morgan is…
– Befejeztem – mondtam aztán határozottan. – Kösz, hogy
meghallgattál. És bocs, hogy felhívtalak, de jólesett elmondanom
valakinek… Viszlát, Morgan.
– Állj már meg, hé! – hallottam a kiáltását. – Figyelek, csak éppen
egy jelentés miatt… tudod, itt az FBI, és…
Kinyomtam a telefonom gombját. Két álló napig vártam, hogy
visszahívjon.
 De nem hívott vissza.
Két nap után úgy éreztem, hogy nekem magamnak kell fényt
derítenem az ügyre.
Főleg, miután a döglött medvét is megtaláltam a párnám alatt.
 15

Nem volt nehéz megtalálnom, és nem is akarok hosszasabban

beszélni róla. Aki ismeri az életem történetét, az tudja, hogy nem
tartoznak a kedvenc állataim közé. O’Hara nevelőszüleimet
benarkózott és kiéheztetett medvék ölték meg; ez, azt hiszem,
éppen elég ok arra, hogy ne öleljem a keblemre őket, ha állatkertben
járok. A sors furcsa fintora, hogy ugyanakkor medvetulajdonos is
vagyok. Életem korábbi szakaszában, egy gyenge pillanatomban
vásároltam magamnak egy medvefarmot, korábbi tulajdonosát pedig
kineveztem a farm vezetőjének. Az a szokatlan helyzet állt elő, hogy
én, akinek minden okom megvan rá, hogy gyűlöljem, inkább etetem
őket, mintsem az életükre török.
Plüssmackókat azonban nem tartogatok a lakásomban, még a
hagyományos TEDDY BEAREket sem. A párnám alá pedig még ha
lennének sem dugdosnám őket.
És mégis ott találtam egyet. Ráadásul vérbe fagyva.
Nem öntött el a pánik, amikor megéreztem – cirka öt perccel
lefekvés után –, hogy valami furcsa tárgy nyomja a fejemet. Először
azt hittem, hogy a takarítónőm, Marisa felejtett valamit a párnám
alatt – talán egy összegyűrt portörlő rongyot –, de abban a
pillanatban már tudtam is, hogy aligha erről lehet szó. Ahogy
megéreztem a keménységet a fejem alatt, kivetettem magam az
ágyból. Körülbelül olyan sebességgel, mint a pilóta az égő
repülőgépből. A szőnyegen landoltam, aztán a megfelelő fiókhoz
ugrottam, kikaptam belőle a fegyveremet és a párnára fogtam.
Hogy mitől rémültem meg annyira? Nos, az a helyzet, hogy
találtam én már mérges kígyót és mérges skorpiót is az ágyamban,
és csupán álmaim asszonyának köszönhetem, hogy megúsztam
élve a kalandot. Ha ő nincs, már én is kísértetként járnám a
nagyvilág országútjait.
Komolyra fordítva a szót: valóban arra gondoltam, hogy valaki
ismét megpróbál valamilyen mérgező lénnyel áttolni abba a másik
világba. Ez utóbbiakból sajnos akad bőven; a természet
gondoskodott róla, hogy legyen mivel kiirtanunk egymást.
Lassan, óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját, hogy vészhelyzet
esetén minél gyorsabban kint lehessek belőle. Majd ugyancsak
lassan, óvatosan felemeltem a párnám egyik csücskét. Egyre
feljebb, és kíváncsian vártam, mi mászik ki alóla.
Nem mászott ki semmi. Ami a párna alatt feküdt vagy már döglött
volt, vagy nem is volt élőlény.
Egy nyomorék plüssmackó volt. Szegény macit valaki
megfosztotta a fejétől. Úgy letépte, mint a jegyszedő a jegy végét a
stadion bejáratánál.
Óvatosan megpiszkáltam a halott mackót a fegyverem csövével –
nem mászott ki semmi a belsejéből. Még csak egy mérges pók sem.
Ekkor vettem csak észre, hogy a szerencsétlen flótás elvérzett,
ahogy letépték a léjét. Csupa ragacs volt a párnám egyik fele.
Óvatosan beledugtam a mutatóujjam a „vérbe” és
megszagolgattam. Nem volt rossz szaga, sőt egészen kellemes
illatot éreztem: vagy lekvár vagy juharszirup illatát.
Megfogtam a mackót, és rövid habozás után belepottyantottam a
szemétládába. Nem volt okom rá, hogy őrizgessem.
Ez az esemény adta meg a végső lökést ahhoz, hogy magam
vegyem a kezembe a sorsomat. Ismét, mint már annyiszor
életemben.
Úgy gondoltam, hogy a fejetlen mackó ugyanazt jelentheti, mint a
fejetlen kakas. Valaki akar tőlem valamit. De mi az ördögöt akarhat?
Egy kulcsot? Minek a kulcsát?
Valamiét, ami itt van a házban. De vajon mi a csoda lehet a
házban, és hol?
Akármi is az, meg kell találnom.
 16

Mivel késő este volt már, amikor felfedeztem a mackót, nem álltam
neki a keresésnek. Bár a házam közel sem volt akkora, mint a Fehér
Ház, azért elbíbelődhettem volna benne reggelig. Úgy döntöttem hát,
hogy másnapra halasztom a dolgot.
Nem mondhatnám, hogy nyugodtan telt az éjszakám. Azért ez a
vérben úszó, fejetlen mackó már kicsit sok volt nekem. Reggelig
hánykolódtam az ágyamban, közben persze ezer gondolat
megfordult a fejemben. Többek között az is, hogy ami eddig történt,
mind összefügghet a nevelőszüleim halálával. Mind ez idáig azt
hittem, hogy nincs már titkuk előttem, mindent tudok róluk, amit egy
gyerek csak tudhat a szüleiről, ám most elöntött a kétség, hogy
hátha mégsem. Hátha úgy távoztak az élők sorából, hogy lezáratlan
ügyet hagytak maguk után, amit nekem kellene elintéznem. De vajon
mi lehet az, uramisten?
Reggel aztán nekiláttam az éjszaka kigondolt teendők
végrehajtásának. Először is felhívtam Marisát, s közöltem vele, hogy
ma nem kell eljönnie hozzám, inkább az irodámat takarítsa ki.
Lehet, hogy az álmatlan éjszaka és a letépett fejű mackó túlontúl is
megviselték az idegeimet; valahogy gyanakvóvá váltam. Például
Marisa hangja és a szövege sem tetszett nekem. Mintha valami
gyanúsat éreztem volna a szavai mögött.
– Szóval, nem kell, hogy elmenjek magához, Miss O’Hara? –
kérdezte Marisa.
– Nem kell – ismételtem meg.
– Mé? – kérdezte Marisa.
– Mert nem kell – mondtam türelmetlenül. – Menjen be az irodába
és ott takarítson.
– Mé? – kérdezte újra Marisa.
Marisa bolíviai volt, s bár beszélte az angolt, a stílusa és a kiejtése
azért hagyott némi kívánnivalót maga után.
– Mert itt tiszta minden – mondtam.
– Azé csak takarítanék.
– Az irodában takarítson.
– Ott is tiszta minden.
– Mindig akad takarítani való.
 – Ottan nem akad. Minden tiszta.
– Akkor menjen és sétáljon egyet. Nem érzem magam valami jól,
alighanem egész nap itthon maradok.
– Ne vigyek valamit?
– Ne hozzon semmit – mondtam –, és ne is jöjjön ma hozzám.
– Tejet se vigyek?
– Azt se hozzon, Marisa.
– De akkor mit iszik? A friss tej jót tesz.
– Majd teát iszom – mondtam.
– Süteményt se vigyek?
– Azt se hozzon.
– És fánkot? Azt szereti.
– Azt se hozzon – mondtam óriási erővel fegyelmezve magam.
Pedig legszívesebben ordítottam volna az idegességtől.
– Semmit se hozzak?
Elkapott a vakrémület. Éreztem, hogy verejtékcseppek potyognak
a homlokomról, és remeg a kezemben a telefon. Csak nem csúszok
vissza abba a gödörbe, amelybe néhány ével ezelőtt, a szüleim
halálakor hullottam?
– Semmit se hozzon, Marisa – mondtam immár nyugodtabb
hangon. – Menjen be az irodába, vagy menjen sétálni. – Holnap
jöjjön reggel nyolcra.
Marisa hallgatott, én pedig kinyomtam a telefonom gombját.
Hirtelen tört rám a szédülés. Le kellett ülnöm az ágy szélére, hogy
össze ne essek.
– Ugye nem fogok visszacsúszni a gödörbe? – kérdeztem
magamtól, és fogalmam sem volt róla, hogy hangosan beszélek-e,
vagy csak úgy, magamban. – Ugye segítesz, hogy normális
maradhassak?
Jó negyedóra múlva tértem csak magamhoz. Rádöbbentem, hogy
egyfolytában szólongatok valakit, és hívom, hogy mint régen, jöjjön
el hozzám, és segítsen nekem, kései leszármazottjának.
Azt az elátkozott, barbár országban élt, barbár nőt hívtam.
Álmaim asszonyát.
 17

Dél felé már senki sem ismert volna rám. Még én sem magamra.
Piszkos voltam, mint egy hajléktalan, égett a szemem és minden
porcikám remegett, mint Tomnak, ha Jerryvel találja szemben magát.
Végigkutattam minden helyiséget a házunkban, nem hagyva ki
O’Hara apám szerszámoskamráját, a pincét és a garázst sem. Ekkor
döbbentem rá, hogy mekkora is a házunk. Akkor, régen, természetes
volt, hiszen idekötöttek a legrégibb emlékeim – majdnem azt
mondtam, hogy ide születtem. Úgy éreztem, hogy a ház pontosan
akkora, amekkorának lennie kell. Ám ha valaki egy elrejtett széfet
keres benne, akkor fogja csak fel, hogy tűt keres egy
szénakazalban.
Estefelé aztán feladtam a keresést. Megittam egy egész üveg
ásványvizet és igyekeztem levenni a lábam a gázpedálról.
Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy azt kellett volna-e
csinálnom, amit csináltam. Hátha félreértek valamit, hátha nem is
széfről van szó? Ha pedig mégis arról, lehet, hogy egy bankban van.
Azonkívül mit jelenthet a három tárgy: a kulcs, a kakas és a véres
mackó? Hasztalan próbáltam egymáshoz illeszteni őket, csak nem
akart sikerülni. A medvét még tudtam valahogy értelmezni – szüleim
halálára utalt –, a kulcs és a kakas azonban sehogy sem akart helyet
találni magának az elképzeléseim között. Vagy mégis? A kulcs
figyelmeztetés, hogy valaminek a birtokában vagyok, amire más is
igényt tart; a kakas, hogy így járok én is, ha nem adom vissza
valakinek a valamit; a medve pedig csak megerősíti a fenyegetés
tényét. Úgy járok én is, mint a szüleim… De vajon miért, miért,
miért?
 18

Redrock Cityben semmi sem változott azóta, hogy utoljára jártam ott.
Barátaim tanyája, az edzőterem már rég megszűnt létezni, az épület
gyökeres átalakuláson ment át. Éjjel-nappal működő csehó lett
belőle. Először hitetlenkedve körüljártam, aztán benyitottam az
ajtaján. Késő délután volt, tömve iszogató emberekkel. Röpke
néhány perc alatt megbizonyosodhattam róla, hogy a társaság nem
Redrock City elitjéből verődött össze. Szemügyre vettem az iszogató
gyülekezetet, majd amikor felfedeztem a pult mögött a csapost is,
odasétáltam hozzá.
– Egy jó hideg narancslevet kérek – mondtam.
– Mit? – kérdezett vissza a csapos.
– Jól hallotta – mondtam.
– Csípős a nyelved, kicsim – mondta ő.
– És reszket a zsebemben ötven dolcsi – mondtam.
A kövérkés, zöld kötényt viselő, tohonyának tűnő, tokás fickó
érdeklődve nézett rám.
– Mennyire reszket? – kérdezte.
– Olyannyira, hogy ki akar ugrani belőle.
– Értem – mondta. – Zsaru vagy?
– Ee! – ingattam meg a fejem. – Mellé lőttél, cimbora.
– Akkor kurva?
Ismét csak megingattam a fejem.
– Muszáj ezt? – kérdeztem.
A csapos megvonta a vállát.
– Nem muszáj.
Kivettem a pénzt a zsebemből, és letettem a pultra.
– A narancslé még belefér?
Odalökte elém az üveget, majd mellé egy poharat. Láttam a
mozdulatán, hogy a kelletlen lökdösés nem a személyemnek szól, itt
alighanem ez a divat.
Felemelte az ötvenest és bedugta a pult alá.
– Miről van szó, kicsim?
– Keresek valakit – mondtam.
– Éspedig?
 – Egy Csen nevű kínai fickót. Valaha itt dolgozott ennek az
intézménynek a helyén.
– Már nem dolgozik itt – mondta.
– Azt szeretném tudni, hogy hol dolgozik?
– Passz – tárta szét a karját. – Nem tudom.
– Kitől vette meg a tulaj az épületet? Egyáltalán, ki a tulajdonos?
– Mr. Ortega – mondta csapos.
– Ki volt az eladó?
– Mondjuk, hogy az a Csen, akit keresel.
– Nem mondta, miért zárták be az edzőtermet?
A csapos megvonta a vállát.
– Alighanem kipurcant a haverja.
Éreztem, hogy hideg futkos a hátamon.
– Volt haverja is?
– Aha. Egy nagydarab, félszemű, bőrszerkós fickó. Látszott rajta,
hogy valaha sokat verekedett, ez aztán az agyára is ment.
– Hogyhogy az agyára ment?
– Bedilizett. Hülye lett. Ilyesmi.
– Találkozott vele?
– Mit gondolsz, honnan tudom, hogy hogyan néz ki? A Csen nevű
kínaival jött, amikor Mr. Ortega megbízásból átvettem a papírokat és
a pénzt. Csen biztosítéknak hozhatta magával, azt hitte, beszarok
tőle, pedig az fickó tiszta dinka volt. Végig nem szólt semmit, a
tekintete meg olyan homályos volt, mint az autólámpa ködben.
– Nem mondták, miért adják el az épületet?
– Nem vagyok kíváncsi természet.
– Tud valamit Csenről vagy a másikról?
– Nem én. Ide nem járnak, az biztos. De talán Mr. Alabama tud
valamit.
– Ő kicsoda?
– Az ügyvéd, aki aláírta a papírokat.
– Őt hol találom?
– Gőzöm sincs róla. Nem szoktam ügyvédekkel haverkodni.
Köszöntem szépen a barátságos szavakat, éppen csak
belenyaltam a narancslébe és már fordultam is ki az ajtón.
Alig tettem néhány lépést a kocsim felé, odacsapódott mellém
valaki. Magas, vékony, sápadt képű fickó volt; láttam rajta, hogy ezt
a nyarat sem az Antillákon töltötte. Mohó volt a szeme; nem voltam
tisztában vele, hogy nekem szól-e a mohósága, vagy a pénznek,
amit a zsebemben sejtett.
– Állj csak meg, szép kisasszony! – kiáltotta, és elkapta a karom. –
Hátha tudnánk segíteni egymásnak.
Nem ugrottam el tőle, és nem is próbáltam meg kiszabadítani a
karom. Így legalább az egyik keze el volt foglalva valamivel.
– Mármint? – kérdeztem.
– Én is adok valamit, és te is adsz nekem valamit. Én
megmondom, hol találod Csent, te pedig szólsz annak a száz
dolcsinak, ami a zsebedben lapul, hogy költözzön át az enyémbe.
Úgy látszik, röntgenszeme volt, mert valóban lapult száz dolcsi a
zsebemben.
– Na, üzletelünk?
– Lehet róla szó – mondtam.
– Akkor gyere velem – mosolygott, és maga után húzott.
Mondanom sem kell, hogy nem Redrock City legelőkelőbb
kertvárosának a legelőkelőbb közepén jártunk, hanem lepusztult
épületektől, beszakadt kerítésű udvaroktól, téglarakásoktól
körülvéve. Akkoriban, amikor felfedeztem magamnak Félszeműt és
Csent, még csak kinézett valahogy a környék, azóta sajna tovább
romlott az állapota. Mint az öreg emberé, akinek már csak lefelé
vezet az útja.
Haboztam néhány pillanatig, aztán végképp megtorpantam.
– Merre? – kérdeztem.
– Arra – mutatott egy düledező kerítésre.
– Mi van arra? – kérdeztem.
– A kínai, akit keresel.
– Végül is honnan tudod, hogy őt keresem?
– Hallottam, amikor Dickkel beszéltél. Odaviszlek hozzá.
– Megesküszöl, hogy igazat mondasz? Tudod, hogy hol lakik a
pasas?
– Miért kell neked az a kínai?
– Beleszerettem – mondtam. – Megláttam az utcán, és kicsordult a
nyálam utána.
– Jó duma – húzta el a száját. – Hát akkor csak gyere!
 Addig mentünk a hosszú kerítés mellett, amíg egy lyukra nem
találtunk rajta. Éreztem, hogy le kéne lépnem, de nem vitt rá a lélek.
Hátha valóban tudja, hogy bukkanhatok Csenre.
Átbújtunk a lyukon, ideje volt körülnéznem. Egy üres telken álltunk.
Az üreset úgy értem, hogy nem volt rajta ház… azaz dehogynem
volt. Volt az, csak téglák formájában. A téglák széle fekete volt a
rakásokban, amiből kitalálhattam, hogy nem tegnap pakolták
egymásra őket.
Annyira rácsodálkoztam a téglákra, hogy észre sem vettem, mi
történik mellettem. Az történt, hogy a fickó eleresztette a kezem, s
mire felocsúdtam, már ott állt az orrom előtt. Ez önmagában még
nem lett volna olyan nagy baj, ha a fickó nem tart egy pillangókést a
kezében. Elég gyorsan forgatta, de azért hol volt ez egy igazi
mestertől? Például Csentől. Szánalmas volt a mutatványa, és talán
ki is nevettem volna, ha nem bukkan fel kábé tízméternyire tőle egy
másik is, ugyancsak pillangókéssel. Hát, amit ez a másik pasas
csinált a késsel, az egyenesen nevetséges volt! Mintha csak egy vak
öregasszony próbálta volna seprűnyéllel elkergetni
Schwarzeneggert.
A másik tisztes távolságban maradt tőlem, míg az én emberem
fenyegetőn rám ordított.
– Pakold csak ki, bébi!
– Mit? – kérdeztem ártatlanul.
– A zsebedet, bébi.
– Nem pakolom – mondtam.
A pasas tanácstalanul bámult rám, miközben majdnem levágta az
ujját nagy igyekezetében.
– Akkor baj lesz – mondta.
– Pontosan mire célzol?
Amíg a hülyét játszottam, óvatosan hátrafelé lépegettem. Addig
hátráltam, amíg el nem érte a téglákat a hátam.
Csak úgy vakon sikerült kiválasztanom egyet, amely kissé kijjebb
állt a többinél. Akik összerakták a téglákat, nem sokat törődtek vele,
hogy első díjat nyernek-e vele a velencei biennálén, avagy sem.
A fickó a pillangókéssel úgy billegett, mintha felém akarna rúgni.
Lehet, hogy akart is, csak még nem volt elég közel hozzám.
Megperdültem – lehet, hogy még rikkantottam is, erre már nem
emlékszem –, aztán kirántottam a téglát a többi közül. Fordultam
néhányat, mint a kalapácsvetők, majd elhajítottam. Bár már rég nem
gyakoroltam, azért benne volt a kezemben a mozdulat.
A tégla nem bucskázott, nem pörgött – simán szállt, mint az égen
úszó felhők. Azzal a kis különbséggel, hogy ha egy felhő homlokon
talál valakit, nem lesz tőle különösebb baja. Nem így, ha tégla teszi
ugyanezt. A tégla keményebb még a legfeketébb viharfelhőnél is.
Erről az emberem is meggyőződhetett. Amikor a tégla elérte a
homlokát, megtorpant, fejéhez kapott és nagyot ordított. Akkorát,
hogy még a másik pillangókés-művész is meghökkent tőle. A
téglatalált pasas kezéből kicsúszott a kés, s némi tétovázás után
lehullott a földre. Közvetlenül a gazdája mellé, aki ekkor már
ugyancsak a földön ücsörgött.
Ideje volt szemügyre vennem a másik késest is. Ő még mindig a
pillangókését forgatta, de már közel sem akkora meggyőződéssel,
mint korábban.
Odasétáltam a letaglózott fickóhoz, és amikor láttam, hogy
némiképpen magához térve a kése után kotorászik, gyengéden a
karjára léptem.
– Nyugi, haver – figyelmeztettem. – Még egy mozdulat, és eltöröm
a karod.
Megérezhette, hogy nem csak úgy a levegőbe beszélek, ezért az
ordítása nyöszörgéssé szelídült, a kezét pedig elhúzta a kése
közeléből.
Abban a hitben voltam, hogy a másik erre majd lelép, de esze
ágában sem volt. Egyre közelebb jött hozzám, miközben egyetlen
pillanatra sem szünetelt a kés forgása a kezében. Így aztán
kénytelen voltam kissé megnyomni a hangsúlyokat.
– Ha még egy lépést teszel felém, eltöröm a haverod csontját!
– Te rohadék! – kiáltotta gyűlölettel eltorzult képpel. – Te átkozott
boszorkány. Megöllek! Elvágom a torkod!
Kissé ránehezedtem a fekvő fickó karjára. Váratlanul érhette a
dolog, mert élesen felüvöltött.
– Jézusom! Ez fáj!
– Ki gondolta volna? – sóhajtottam, és még erőteljesebben
ránehezedtem a karjára. Sőt, közben még meg is tapostam egy
kicsit. Mint amikor egy csikket morzsol szét valaki a cipőtalpával a
betonon.
Az első késes ordított, mint akit nyúznak, a másik viszont folytatta
a fenyegetődzést.
– Hagyd a testvéremet! – üvöltötte. – Megöllek!
Már nemcsak a kése forgott, hanem a szeme is. Láttam rajta, hogy
kezd komolyabban bepörögni. Lassan eljön a pillanat, amikor vörös
köd száll az agyára, és nem lesz képes többé kontrollálni a
cselekedeteit.
Nem akartam túllőni a célon, ezért igyekeztem véget vetni a
huzavonának. Nem azért jöttem Redrock Citybe, hogy huszadrangú
zsiványokkal verekedjek üres telkeken. Ráadásul attól is tartottam,
hogy a nagy rikácsolásra benézhet valaki a kerítés mögé, és nem
tetszik majd neki, amit lát. És ha ez az illető még zsaru is,
kellemetlenségem lehet belőle. Úgy gondoltam, ideje véget vetni a
zenének.
– Tudod, hol lakik Csen? – hajoltam a földön heverésző fölé.
– Ki… Mi…
– Csen – mondtam még egyszer.
– Cse… Csen…
– Ő bizony – bólintottam. – Tehát?
– Dö… dö…
– Nem lehetne kissé érthetőbben?
– Dögölj meg! – szaladt ki a száján a mondat, mintha alvadt
vérgombócot köpött volna elém.
– Ez az utolsó szavad?
– Dö… dö…gölj meg!
A társalgás kezdett egyhangúvá válni.
– Figyelj – fordultam a kettes számú pillangókéses felé. – Ez itt a
testvéred?
– Mi közöd hozzá?
– Arra gondoltam, hogy beszélhetnél vele. Hátha megmondja, hol
lakik Csen, vagy ha te tudod, te is megmondhatod.
– Rohadt kurva! – jött a válasz. – Majd mindjárt megmondom, mit
csinálok veled!
Aztán megmondta. Nekem meg nem tetszett. Van ilyen.
 – Oké! – bólintottam. – Akkor hát lépjünk egyet előre. Jóképű fickó
a tesód, mi?
A kérdés a kettes számú késesnek szólt. Vékony, sunyi kinézetű
pasas volt, hosszú fekete haja egyetlen copfba fonva veregette a
hátát. Nem azért mondom, de nem kedvelem a copfos férfiakat.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem valahogy nőiesnek tűnnek.
– Elvágom a torkod és betemetlek a téglákkal, ha nem hagyod
békén a tesómat!
Én meg csak nyomtam tovább a szövegemet, mintha egy
ortopédus szakorvos beszélt volna jövendő páciense testvéréhez.
– Szóval neked is az a véleményed, hogy jóképű a tesód, mi, csak
egy kissé vékony az orra… Te nem így gondolod?
Nem tudom, mit gondolt, de nem válaszolt a kérdésemre. Egyre
gyorsabban pörgette a pillangókést, és egyre inkább megközelített.
– Nekem az a véleményem, hogy igazítani kellene egy kicsit az
orrán, hogy jobban kedveljék a lányok.
Amíg a cégszervezést gyakoroltam McDaniellel és Mr. Hookerrel,
kissé kijöttem a gyakorlatból, ám lassan kezdtem úgy érezni, hogy
majdnem a régi vagyok. Ezt aztán igyekeztem is bebizonyítani
magamnak. Olyan sebesen, ahogy csak tudtam, kirántottam a
téglarakásból még egy téglát, aztán felemeltem a másikat is a
földről. Éreztem, hogy igazán gyors vagyok, és abban bíztam, hogy
a késes fickó el sem tudja képzelni, mire készülök.
Leültem a földre – A NADRÁGOMNAK ANNYI – gondoltam magamban –,
aztán nem törődve a férfi vérző homlokával, ölembe vettem a fejét.
Régi képeken, régi csatamezőkön, régi asszonyok tartják így halálos
sebet kapott katonafiúk fejét, mint én tartottam az övét. A
pillangókést forgató nem is tudta mire vélni a dolgot.
Szépen rámosolyogtam, mint báránykáját dédelgető
pásztorlányka, széttártam a karom – mindegyikben egy-egy tégla
volt –, aztán összecsaptam őket. Egyiküket a másikhoz.
Ez még nem lett volna olyan nagy baj, elvégre attól még nem
történt volna tragédia, ha ráhullik egy kis téglapor vagy
téglatörmelék. Csakhogy történt valami, amit véletlen
szerencsétlenségként is jellemezhetnék. Ha bíróság elé kellene
állnom az elkövetkezők miatt, biztos, hogy ezt hoznám fel
védekezésül. Az volt a baj – mármint a fickó baja –, hogy az orra
valahogy a két tégla közé szorult.
A felhangzó ordítás megremegtette a téglarakásokat. Az orrából
kispriccelő vér ráfröcsögött a nadrágomra. Felemeltem a karom,
hogy megismételjem a műsort. Most, hogy visszagondolok a
történtekre, talán többször is megismételtem volna. A vér látványa
felszabadított bennem valamit, amire nem is merek gondolni.
Ott, abban a pillanatban hirtelen felbukkant előttem egy kis csapat;
egyikük a másikuk után. Elmasíroztak előttem halott O’Hara szüleim,
Rio Farmer és még jó néhányan. A menetet az ugyancsak halott
Keszeg zárta. Nem néztek rám, lehajtott fejjel mentek el előttem,
mintha ott sem lennék. Csak az utolsó, Keszeg villantotta felém a
tekintetét. Halálsápadt volt az arca, s ebből az arcból messzire
kidülledtek a szemei, mintha kocsányon lógtak volna.
Az üvöltés ott hullámzott körülöttem, szemem előtt pillangókés
csillogott, én pedig ölni akartam! Megölni az ölemben hánykolódó
férfit. Megölni a lelkemben tomboló démont.
Éreztem, hogy valaki kiveszi előbb az egyik, majd a másik
kezemből a téglát. Megfogja a karom, és felsegít a földről.
Majd a hangját is meghallottam.
Csen volt az, akit kerestem.
 19

Csak akkor tértem igazából magamhoz, amikor már egy

szörnyűséges lyukban ültem, kezemben teáscsészével. Velem
szemben Csen kuporgott, és riadt tekintettel nézett rám.
– Már megnyugodtál, bébi?
– Azt hiszem, igen – mondtam, de még remegett a hangom.
Nem véletlenül említettem lyukat tartózkodási helyünket illetően.
Nem emlékeztem rá, hogyan kerültem ide, fogalmam sem volt róla,
hol lehetünk: a környezet mindenesetre azt súgta, hogy aligha a
szaúdi trónörökös palotájában. Egyetlen ágy volt csupán a lyukban;
ami takarta, azt pedig csak emberfeletti jóindulattal lehetett volna
ágytakarónak nevezni. Szék egyetlenegy volt a szobában – az
ablakocska alatt állt, mintha azt várná, hogy a szoba gazdája lépjen
fel rá, és vagy akassza fel magát, vagy ugorjon ki az utcára. Bár,
hogy őszinte legyek, egyik sem lett volna egyszerű. Akasztáshoz túl
alacsony volt a mennyezet, az ablak viszont olyan kicsi, hogy egy
megtermettebb fickónak esélye sem lett volna kiférni rajta. És ha
még esélye is lett volna, sem lett volna megoldva a problémája. Az
ablak sarkában terpeszkedő gyomnövény arról árulkodott, hogy a
földszinten vagyunk.
Nem tudom, hol főzte Csen a teát, de hogy idebent nem, az biztos.
WC-t nem láttam sehol, de még vízcsapot sem. Csupán egy
összecsukható asztalka árválkodott a megviselt padlószőnyegen. A
szőnyeget díszítő gyanús foltok viharos időkről árulkodtak.
Csen rám nézett és fanyarul elmosolyodott.
– Hát akkor még egyszer… Isten hozott, Debby.
– Szia, Csen…
Nem tudtam, mit mondjak, ezért csak ültem némán, és figyeltem,
ahogy a teáját issza. Olyan kifejezéstelen volt a képe, mint egy
rosszul sikerült Buddha-szoboré.
– Hogy… találtál rám? – kérdeztem.
– Valaki meghallotta, hogy keresel.
– A két fickó?
– Piti kis szar alakok. Egyszer már meggyűlt velük a bajom.
– Majdnem… megöltem az egyiket.
Csen bólintott.
 – Nem lett volna jó.
– Kösz, hogy nem hagytad. Néha nagy segítség, ha lerúgják a
gázpedálról az ember lábát.
Csen csak bólintott.
– Hallom… eladtátok az edzőtermet – mondtam.
– El – bólintott Csen.
– Miért?
Csen hallgatott, aztán megvonta a vállát.
– Minden véget ér egyszer.
– Komolyan kérdezem.
– Félszemű bedobta a törülközőt.
– Ezt hogy érted?
– Kiborult. Keszeg halála megindított benne valamit. Azt mondta,
elege van mindenből. Engem is kirúgott. Eladta az épületet, adott
egy kis pénzt, aztán kirúgott. Azt mondta, menjek a fenébe.
Elmentem.
– És most… mit csinálsz?
– Karatézni tanítok néhány hülyét.
– Meg lehet élni belőle?
Mosolygott és körbemutatott.
– Látod.
Kegyetlen lelkifurdalás fogott el. Miközben a karrieremet
építgettem, csak ritkán, mondhatni, egyre ritkábban jutott eszembe
Csen és Félszemű. Akkor is csak rövidke pillanatokra. Bizonyára élik
a világukat. Nincs szükségük rám, mint ahogy nekem sincs
szükségem rájuk. Az élet kegyetlen gyilkos. Megöli a barátságokat.
Csen az ajtó felé pislantott.
– Ha pisilned kellene a teától, kikísérlek. Nem a kertvárosban
vagyunk.
– Mi van a két fickóval? – kérdeztem, visszatérve támadóimra.
– Csúnyán elbántál az egyikkel – mondta, de nem éreztem
neheztelést a szavaiban. – Attól féltem, hogy kinyírod.
– Köszönöm, hogy leszedtél róla.
Csen csak mosolygott.
Letettem a csészémet és megszorítottam a karját.
– Szükségem lenne rád, Csen – mondtam.
Csen sóhajtott.
 – Igazán? És mit tegyek meg neked, Debby? Öljem meg az
elnököt?
– Majdnem – mondtam.
Csen gyanakodva nézett rám.
– Megsajnáltál, bébi? Felejtsd el. Végül is jól megvagyok itt. És
Félszemű is.
– Félszemű is itt lakik? – kaptam fel a fejem.
– Nem messze innen.
– Ő mit csinál? Csinál egyáltalán valamit?
– Füvezik – mondta.
– És… más egyebet?
– Nem marad semmire ideje a füvezéstől.
– És Grete? – kérdeztem. Valahogy az ő neve ugrott be még a
régiek közül.
– Tegnap még nem volt kurva – mondta. – Még tárTOTTA magát.
Lehet, hogy ma már az. De nem viszi sokra.
– Mármint mit?
– A kurvaságot. Szerintem megfojtja már az első vendégét is, ha
az hozzá akar nyúlni. Anélkül pedig nem üzlet az üzlet.
Ismét megfogtam a karját.
– Szóval, szükségem lenne rád, Csen.
– Nagyon?
– Lehet, hogy élet-halálról van szó.
Csen a levegőbe bámult, aztán lassan feltápászkodott.
– Mikor indulunk? – kérdezte.
– Most – mondtam.
 20

Idefelé jövet nem voltam tudatában, hogy hova vezet Csen; még ott
ült a vörös köd a szemem előtt, még azt sem érzékeltem, hogy hova
lépek. Csen úgy vezetett, mint egy világtalant. Most azonban már
sikerült szemrevételeznem a környéket. Kár volt.
Csen háza nem is volt ház, nyomorúságos kunyhó volt, amely
alighanem arra szolgált, hogy benne húzza meg magát az a valaki,
aki egy hatalmas telken a bontási anyagra ügyelt. Deszkából volt az
oldala, papírból a teteje. Még egy dél-amerikai viskóvárosban is a
nyomorultabbak közé tartozott volna.
Megálltam az ajtaja előtt és körülnéztem. Csak a bontott
anyaghalmok néztek vissza rám.
– Hallottál már Jun Csing császárról? – kérdezte Csen.
Lehet, hogy nem egészen ez volt a neve, de hát én nem tudok
kínaiul, akár mást is mondhatott, én így értettem.
– Még soha – árultam el neki az igazságot.
– Egyszer felkelés robbant ki ellene. A felkelők már a palota felé
közeledtek. A császár látta, hogy nem tartóztathatja fel őket, ezért
felgyújtotta a palotáját és öngyilkos lett.
– Tanulság? – húztam össze a szemem. – Csak nem akarod
kinyírni magad?
– Eszem ágában sincs – mondta. – De a palotámat felgyújtom.
– Mi lesz a ruháiddal? – hökkentem meg.
Csak egy pólóban és egy térdig érő nadrágban állt mellettem.
– Rajtam van mind – mondta.
Visszament a kunyhóba, s amikor kijött, már elégedett volt a képe.
– Mehetünk is, Debby.
Már a harmadik utca sarkán jártunk, amikor meghallottuk a
tűzoltóautó szirénázását.
Nem fordítottuk hátra a fejünket.
 21

Félszemű nem kunyhóban, hanem egy annál is rosszabb szobában

lakott egy sokemeletes betonházban. A lift már réges-régen nem
működött, így kénytelenek voltunk gyalog felmászni a hatodikra.
A házról nincs sok mondanivalóm. Olyan volt, mint a lebontásra
ítélt bérházak bármelyike. Piszkos, romos és büdös. Olyannyira
ráragadt az édeskés marihuánaillat, mint a kosz a falakra. Ja, és a
feliratok.
– Vendéget hoztam, Félszemű – mondta Csen, és leltérdelt, hogy
belásson a kulcslyukon. – Itthon vagy, Félszemű?
– Menj a fenébe – hallottam az ismerős hangot.
– Vendéget hoztam.
– Azt is vidd magaddal.
– Komolyan beszélek, hé!
– Én is, haver.
Jómagam is be akartam szólni a kulcslyukon, de CSEN visszatartott.
– Majd én. Ha megtudja, hogy itt vagy, annál inkább nem nyitja ki.
– Akkor hogy jutunk be?
– Bejutunk. Hé! Félszemű!
– Még mindig itt vagy?
– Hoztam néhány jointot.
– Frankón?
– Hát hazudtam én neked valaha?
– Ide velük, aztán húzz el!
Csen félreállt, megvárta, amíg kinyílik az ajtó, aztán benyomta a
lábát a résbe.
– Állj félre, te ökör!
Nem tudom, hogy csinálta, de az ajtó kinyílt, magával sodorva
Félszeműt.
Még a földön ült, bambán bámulva Csenre, amikor besétáltam az
ajtón.
Ha nem tudtam volna, hogy ő az, meg sem ismertem volna.
Legalább harminc kilót fogyott, amióta utoljára láttam, és ez
egyáltalán nem vált előnyére. Mondhatni, csont és bőr volt, lötyögött
rajta a hús és a ruha.
 Amikor meglátott, tátva maradt a szája, aztán úgy, tátott szájjal
feltápászkodott, és ki akart lökdösni az ajtón.
– Menj innen, Debby! Húzz innen, de gyorsan!
Láttam, hogy könnyes a szeme.
Az enyém is az volt.
 22

A csupa üveg magasház hallja most is makulátlanul tiszta volt, mint

akkor, amikor először jártam benne. A bejárattól kissé balra húzódó
információs pult fényes volt, és tisztítószer szagú. Egy szőke,
vékony nő ült mögötte. Az ő engedélye kellett hozzá, hogy
felliftezhessek az irodába.
– A Bell-irodát keresem – mondtam.
A hölgy rám nézett és megkocogtatta kezében tartott ceruzájával
kissé előreálló fogait.
– Bell-irodát? – kérdezte. – Attól tartok, rossz helyen jár,
kisasszony.
– Amikor utoljára jártam erre, még itt volt – mondtam.
– Az lehet – vonta meg a vállát. – Csak én még akkor nem
dolgoztam itt. Akkor még iskolás lehettem.
Lehet, hogy el kellett volna pirulnom és arra gondolni, hogy már én
sem vagyok a legeslegújabb generáció képviselője, de nem akartam
feleslegesen túráztatni az agyam.
– Ismer egy Lloyd nevű férfit? – kérdeztem. – Egy ügyvédi
irodában dolgozik…
– Miért nem ezzel kezdte? – kocogtatta tovább a fogait. – Mr.
Lloydnak már saját irodája van. A Lloyd-iroda.
– Felmennék hozzá – mondtam.
– Nincs odafent – rázta meg a fejét. – Három napja nem láttam. A
magánkopók néha hosszabb időre is eltűnnek a szemem elől.
Szemem sarkából láttam, hogy nyílik mögöttem a bejárati ajtó, és
mint a második világháború legszebb napjaiban a Távol-Keleten,
japánok kezdenek beözönleni rajta a hallba.
– Jézusom! – nyögött fel a kis szőke, amint megpillantotta őket. –
Ó, ne! Ezekről meg egészen megfeledkeztem!
Gyorsan felkapott egy telefonkagylót és rövid várakozás után
belekiabált.
– Ébredjen, Mr. Holland! Itt vannak!
Bizonyára mondott még valamit, de azt már nem hallottam.
Úton voltam a legközelebbi lifttel Mr. Lloyd irodája felé.
 23

A Bell-iroda manapság nevében sem utalt hajdani tulajdonosára. Az

elmúlt évek során Mr. Lloyd önállósíthatta magát, mert immár az ő
neve virított – méghozzá jó nagy betűkkel – az irodába vezető
üvegajtón. Az ajtó csukva volt, életnek semmi nyoma. Úgy tűnt, hogy
akárhol is legyen Mr. Lloyd, az irodájában biztos nincs.
Csak úgy megszokásból lenyomtam az üvegajtó kilincsét. Nem kis
meglepetésemre engedett az enyhe nyomásnak.
Úgy kaptam le a kezem a kilincsről, mintha forró lett volna. Elvégre
nem voltam nyeretlen kétéves; tisztában voltam vele, hogy ha egy
félhomályos folyosóról nyíló irodának nyitva van az ajtaja,
ugyanakkor belül semmi mozgás nem jelzi, hogy emberi
tevékenység folyna odabent, akkor annak megvan a maga oka. Ez
az ok pedig általában nem szokott veszélytelen lenni.
Vártam egy kicsit, majd a hátam mögé lestem, hogy nem figyelt-e
fel valaki az érkezésemre. Úgy tűnt, hogy senki. Csend volt közel s
távol, mint a kőkori barlanglakásokban, a neandervölgyiek kihalása
után.
Legtöbb hasonló esetben a látogató ilyenkor előhúzza a stukkerét,
bedugja a fejét az ajtón, aztán hellózni kezd. „Helló, helló, van itt
valaki?”
Hát én nem ezt csináltam. Nem húztam elő a stukkeremet, mert
nem is volt nálam. Nem tudom, jobb lett volna-e, ha nálam van, de
hát nem volt ott. Hellózni pedig nem akartam. Majd ha bolond lettem
volna.
Még egyszer lenyomtam a kilincset, aztán befelé taszítottam az
ajtót. Annyit sem mondott, hogy mukk, nem nyikorgott, nem
recsegett, csupán kitárult előttem.
Nem tudom, megfigyelte-e már valaki, hogy a némán nyíló ajtóban
van valami torokszorító. Ha bárki is azt hinné, hogy a recsegő,
nyikorgó, zörgő ajtók rosszabbak, téved. Próbáljon csak meg valaki
egy félhomályba burkolódzott folyosón benyomni egy ajtót, amely
szupernémán adja meg magát – esküszöm, hogy nincs annál
félelmetesebb. Mintha földöntúli erők szántszándékkal akarnák
kikészíteni az idegeinket.
 Kinyílt előttem az ajtó, s abban a pillanatban felgyulladt valahol a
villany. Tettem két óvatos lépést hátrafelé, de nem történt semmi
különös. Nem bukkant fel előttem senki, hogy megkérdezze, mi
járatban vagyok. Csak egy homályos körte pislákolt a mennyezeten.
Néhány másodperc alatt rájöttem, hogy a fény akkor gyullad fel a
látogató előtt, ha sarkig tárul a bejárati ajtó. Ez pedig alighanem azt
jelenthette, hogy az előszobában nincs titkárnő, azaz nincs senki, aki
az ajtót nyitogatná.
Azt azért persze nem mondhattam, hogy nincs senki az
előszobában. Voltak, mégpedig jó néhányan. A falon, bekeretezve,
festmény formájában. Mit gondolnak, kicsodák? Természetesen a
montanai vasutat építő kínaiak, akiket már korábban is volt módom
megcsodálni.
A vasútépítő munkások alighanem rám ismertek. Az a nagy
kalapú, copfos férfi, kosárral a hátán, amely a kép közepét uralta,
biztatón rám mosolygott. „Hát megint itt vagy, Debby?”
Az előszobából a Mr. Lloyd irodájába átvezető ajtó tárva-nyitva állt.
Annyi fény szűrődött csak be a hátam mögül, hogy láthassam
odabent a bútorok körvonalait. Egy asztal, néhány bőrfotel,
iratszekrény; azonkívül semmi egyéb, ami ne tartozott volna oda.
Csupán a kellemetlen, gyomorforgató szag zavart egy kicsit. És
talán az a férfi is, aki az asztal előtt a szőnyegen feküdt.
A férfi a szőnyegen a mennyezetre bámult, mintha arra
gyanakodott volna, hogy a montanai vasutat építő kínai munkások
közül néhányan oda menekültek előle. Természetesen nem volt
odafent semmi különös, csupán egy csillár, és az sem égett.
Így is láttam, hogy Mr. Lloyd fekszik a szőnyegen. És az a fekete,
nyúlósnak látszó valami, ami közvetlenül mellette megfestette a
szőnyeget, az ő vére.
Mr. Lloydot megölték.
 24

Minden porcikám azt súgta, hogy menekülnöm kellene, ugyanakkor

meg is bénított valami. Tisztában voltam vele ugyanis, hogy több
okból sem bölcs dolog fejvesztetten elmenekülni a helyszínről, ha
hullát talál az ember. A hullákat általában előbb-utóbb keresni
kezdik, s az, ha valaki feltűnő gyorsasággal húz el a helyszínről,
felkeltheti bárki gyanúját. Nevezetesen: fennállt a veszély, ha csapot-
papot felejtve megpróbálok lelépni, akad majd valaki, akinek feltűnik
a menekülésem. És ha jó megfigyelő az illető, még személyleírást is
tud adni rólam. Ha pedig még ez sem lenne elég, ott van a pultnál a
szöszi, aki biztosan emlékezni fog rám.
Az asztalon egy zöld ernyős asztali lámpa állt, megrántottam hát a
vékony láncot, amellyel életre lehetett kelteni. Lágy, zöldes fény
öntötte el a szobát.
Mr. Lloyd életében nem volt kimondottan csúnya férfi – kissé
nagydarab volt ugyan, és a pocakja is tetszetősen kidomborodott a
zakója alól, azért leköpnivaló sem volt. AKKOR. Most azonban már nem
lehetett mást mondani róla, mint hogy kár lenne beneveznie egy
hullaszépségversenyre. Hiába, néhány napos túlvilági tartózkodás
már erősen megviseli a magánzsaruk arcát.
Ott álltam a szoba közepén a halott Mr. Lloyd és a vértócsája
mellett, és azon törtem a fejem, hogy mi az ördögöt csináljak?
Lépjek-e le, avagy hívjam fel a rendőrséget? A lelépés jobban
csábított, csakhogy ennek – mint már említettem – voltak bizonyos
hátulütői. Marad hát a sikoltozósdi.
Még egyszer végignéztem a szobán, aztán majd lecsüccsentem a
halott mellé meglepetésemben.
Az asztal közepén egy ugyanolyan széfkulcs hevert, mint amilyet
már volt szerencsém a birtokomban tudni. Vajon kinek készítették
oda?
Ez aztán máris változtatott némiképpen a helyzeten.
Bár nem volt hozzá semmi kedvem, a halotthoz kellett nyúlnom.
Mindenféle törvény arra int ugyan, hogy bűntény esetén nem szabad
az áldozatot piszkálgatni, fütyültem az előírásokra. Meg kellett
néznem valamit rajta.
 Amit elsőként megtaláltam, az a kés nyoma volt a hátán. Napnál is
világosabb volt minden: Mr. Lloydot hátba szúrták, és ezt nem élte
túl.
Csakhogy ezzel még nem elégedtem meg. Hasra fordítottam és
elkezdtem vetkőztetni. Megszabadítottam a mellényétől, aztán az
ingét próbáltam lecibálni róla. Nem ment valami könnyen, olyannyira
nem, hogy rövid próbálkozás után fel is adtam. Így is láttam, amit
látnom kellett. Kék és zöld nyomokat a veséje táján és mindkét
oldalán végestelen végig. Ez pedig azt jelentette, hogy Mr. Lloydot,
mielőtt megölték volna, alaposan helyben is hagyták. Sóhajtottam és
visszarángattam rá a mellényét. Mr. Lloyd elégedetten meregette
rám a szemét. Most, hogy visszafordítottam a hátára, bizonyára
megkönnyebbült; valószínűleg többre tartotta a plafont a szőnyegnél.
Így, ha el tudta volna fordítani icipicit a fejét, talán még a szomszéd
szoba falán sürgölődő kínai építőmunkásokat is láthatta volna.
Kezembe vettem a kulcsot, és a zsebembe dugtam. Letöröltem az
asztalt a zsebkendőmmel, majd kiléptem a folyosóra.
A folyosó még mindig üres volt, mint egy elhajított fagylalttölcsér.
Arra gondoltam, hogy ha itt kezdek arénázni, csak az időmet
vesztegetem vele. Gyerünk hát eggyel lejjebb!
Nyitva hagytam az iroda ajtaját, megkerestem a hallba vezető
lépcsősort. Még egyszer meggyőződtem róla, hogy nincs senki a
közelemben, nem hallatszik beszéd semelyik közeli irodából, majd
néhány mély levegővétel után lesétáltam a negyedik emeletre.
Itt aztán már vidáman zajlott az élet. Mármint az ötödik emelethez
viszonyítva. Innen is, onnan is beszédhangok szűrődtek ki az ajtók
mögül. Biztosra akartam menni, ezért megvártam, amíg kinyílik egy
ajtó és felbukkan benne valaki. Egy kövérkés hölgy volt, s akkora
iratcsomagot cipelt az ölében, hogy dundi lábain kívül semmi nem
látszott belőle.
Elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Akkorát sikoltottam,
hogy belerendült a ház, pedig vasbetonból készült. Levetettem
magam a folyosón végighúzódó vörös szőnyegre, és csak
sikoltoztam, sikoltoztam, sikoltoztam. Még az arcomat is sikerült
megkarmolnom nagy igyekezetemben.
Aztán vártam, hogy mi következik.
 25

Az következett, amire számítottam. Mire úgy istenigazából

kisikoltoztam magam, már nagyobb tömeg állt körülöttem, és csak
úgy röpködtek felettem a válogatott bölcsességek.
– Epilepsziás – mondta valaki. – Az én családomban is van…
– Az egészen más – tiltakozott egy izgatott női hang. – Ennek nem
habzik a szája.
– De belekarmolt az arcába!
– Hátha valaki más karmolta meg…
– Azt mondja, meg akarták erőszakolni? Akkor itt egy szatír jár a
házban! A szemét anyjukat a rohadékoknak! Én is kiszúrtam
magamnak egyet, bár nem sejtettem, hogy szatír lehet. Egy sánta
fickó, aki örökké a mosdó körül téblából…
– Te hülye, az az Elektronic cég vezérigazgatója! Állítólag
prosztatamegnagyobbodása van.
– Miért? Egy vezérigazgató nem lehet szatír?
Valaki egy poharat nyomott a számhoz.
– Igyál, aranyom, jót tesz.
Szerencsére hideg vízzel kínálgatott, nem whiskyvel.
– Mit csináltak veled, kicsikém? – kérdezte egy újabb női hang.
– Gombolja már ki valaki a blúzát!
– Kíváncsi vagy rá, mi?
– Van itt valahol egy modellügynökség. Ez a csinibaba csak modell
lehet!
Az az igazság, hogy senki sem vett komolyan. Valaki még azt is
elsütötte, hogy bizonyára terhes vagyok, mivel a terhes nők lépten
nyomon elájulnak. Szerinte.
Úgy gondoltam, lépek egyet előre. Mivel még mindig az ajkamon
éreztem a vizespohár szélét, sikerült egyetlen jól irányzott
mozdulattal kivernem a segítőkész kézből. Olyan gyorsan ültem fel,
hogy a kíváncsiskodók hada hátrébb húzódott tőlem.
– Ott! Ott… – nyögtem, és a lépcső felé mutogattam. – Ott… ott!
– Mi van ott? – kérdezte valaki.
– Meggyil…kolták!
– Mit beszél ez? Azt mondja, meggyilkoltak valakit!
– Kit gyilkoltak meg, kislány?
– Mr. Lloydot – mondtam. Aztán „elájultam”.
Abban reménykedtem, hogy elég jól sikerült a produkcióm.
 26

A zsaru, aki a karomat fogta, magas, csontos fickó volt, görbe volt az
orra, és vékony arcához képest nagy, elálló fülei voltak. Biztos
voltam benne, hogy Fülesnek becézik a társai.
A folyosón álltunk – már én is álltam –, s a nagy fülű zsaru
fürkészve nézegetett.
– Meg tud állni a lábán, Miss? – kérdezte.
Fejemmel intettem, hogy igen.
– Hogy érzi magát? – kérdezte a zsaru.
– Szarul – mondtam. – Hogy kellene éreznem magam?
Erre nem mondott semmit, csak tovább nézett.
Biztos voltam benne, hogy amíg nézeget, végigfutnak a szeme
előtt a bűnügyi nyilvántartó képei. Negatív eredménnyel
végződhetett a vizsgálat – azaz nem talált meg a bűnözők között –,
mert szemmel láthatóan megenyhült a tekintete.
– Képesnek érzi magát, hogy megnézze az… illetőt?
Szántszándékkal nem akart halottat mondani.
Szótlanul bólintottam.
– Megmondaná a nevét, kérem?
Megmondtam.
– Van valami papírja? – kérdezte.
Odaadtam neki a jogosítványomat.
Futólag ránézett, aztán visszaadta.
– Oké. Akkor jöjjön velem. Különben Forlan hadnagy vagyok.
Odabent már többen is sürgölődtek. Mindannyian fehér ruhában
voltak; volt, akinek kékeszöld maszk takarta a száját és az orrát.
Gondolom, a szag miatt.
Forlannak sem tetszhetett, mert nemszeretem képpel toporgott a
halott mellett.
– Ismeri? – bökött Lloydra.
– Ismerem – bólintottam.
– Honnan?
– Egyszer megbíztam valamivel.
– Á, már értem. Most is hozzá jött?
Hülye kérdés volt, de annyira „megszeppent” voltam, hogy fel sem
tűnt.
 – Hozzá – bólintottam.
– Üzleti ügyben?
– Meg szerettem volna bízni valamivel.
– Titok?
– Vásárolni szeretnék egy házat. Az ehhez szükséges
ügyintézéssel szerettem volna megbízni.
– Egy magánzsarut?
– Szeretném megismerni az objektum hátterét – mondtam. – Nem
szeretném, ha később kellemetlenség érne.
Mielőtt belebonyolódtam volna a dologba, a hadnagy abbahagyta
a megbízással kapcsolatos kérdezősködést.
– Hogy jött be az ajtón? – kérdezte.
– Nyitva volt – mondtam.
– Úgy érti, tárva?
– Úgy értem, nyitva. Résnyire nyitva.
– Nem érezte a… szagot?
– Csak irodaszagot éreztem. Minden irodában rohad valami.
– Ezt meg honnan veszi?
– Onnan, hogy dolgoztam irodában. Többnyire a
szemétkosarakban rohadtak az eldobott szendvicsek.
– Jól van – sóhajtotta a hadnagy. – Nyitva volt az ajtó, és maga
bejött. Igaz?
– Igaz.
– Mikor vette észre a halottat?
– Amikor felgyulladt a villany az előszobában, bementem a belső
szobába, azt hittem, hogy onnan kapcsolta fel valaki a villanyt. És
aztán… ott… volt a padlón. És akkor már… a szagot is éreztem. Ott
láttam a vért is a szőnyegen… Úristen!
Tördeltem egy kicsit az ujjaimat, néha meg is tántorodtam. Az
egyik fehér köpenyes, aki a szobát kutatta, közelebb húzódott
hozzám.
– Pánikba esett?
– Azt hiszem… igen.
– Mit csinált?
– Hát… sikoltoztam. Azt hittem… hogy még itt van, aki megölte! El
akartam menekülni… Többre nem emlékszem.
– Arra sem, hogy hozzányúlt valamihez?
 – Én nem is… tudom…
– Kirohant az ajtón, és?
– Sikoltoztam.
– Emlékszik rá?
– Csak homályosan. Azt mondta valaki, hogy nyugodjak meg… és
hagyjam abba a sikoltozást.
– Hogy került a negyedik emeletre? – kérdezte a zsaru.
– Hova? – hökkentem meg.
– A negyedik emeletre.
– Miért, most… hol…
– Az ötödiken.
– Hát én… nem emlékszem…
– Hol szerezte ezt a karmolást az arcán?
– Nem biztos, hogy karmolás – szólt közbe a fehér köpenyes. – A
lépcső is okozhatta.
– Úgy gondolja, a lépcsők újabban karmolnak is?
– Valószínűleg elesett vagy nekiment valaminek.
Forlan hadnagy törte még egy kicsit a fejét, aztán biccentett. Arra a
következtetésre jutott, amire minden zsaru jutott volna.
Nevezetesen, hogy amikor felfedeztem a halottat és kirohantam az
ajtón, nem a lifthez futottam, hanem a lépcsőházat vettem igénybe a
meneküléshez. Az ugyanis jóval közelebb van, mint a lift. Azért
menekültem lefelé, mert ezen az emeleten nem volt élő ember. A
negyediken viszont igen, ezért ott sikoltoztam. El akartam mondani,
mi történt, de csak sikítások jöttek ki belőlem. Minden világos, mint a
napfény.
– Nem nyúlt hozzá, ugye? – kérdezte a halottra bökve.
– Dehogy nyúltam.
A zsaru sóhajtott.
– Hát… akkor ennyi, Miss O’Hara. Sajnálom, hogy ez történt
önnel. – Zsebébe nyúlt és egy névjegyet húzott elő belőle. –
Megkérhetném, hogy holnap keressen fel az irodámban? Bármikor
jöhet. Megmondaná, kérem, a lakcímét?
Megadtam a szállodáét, amiben laktam.
A földszinten akaratlanul is a pult felé pislogtam. A szöszi lány félig
tátott szájjal nézett rám. Láttam, hogy fehér a képe, mint a viasz.
Tovább akartam menni, de kiugrott a pult mögül és odafutott
hozzám.
– Hallom, hogy mi történt magával… odafent – mondta. – Jól van?
– Gondolhatja – sóhajtottam.
– Nagyon sajnálom magát… Ha én lettem volna a maga helyében,
biztos bediliztem volna.
– Én is közel jártam hozzá.
– Szegény Mr. Lloyd – sajnálkozott. – Kedves ember volt, csak
kissé… hogy is mondjam… bizalmaskodó.
– Igazán?
Közel hajolt hozzám és a fülembe suttogta:
– Egyszer például… belecsípett a fenekembe. És ajánlatot is tett.
Majd imádkozom érte.
Arra gondoltam, hogy szegény Mr. Lloydon már az ima sem segít.
Szegény Mr. Lloydon már nem segít semmi. Szegény Mr. Lloyd már
nem fogja soha senki fenekét csipkedni.
Hacsak az angyalok meg nem könyörülnek rajta.
 27

Egy hetet adtam nekik, hogy szedjék rendbe magukat. Azt hittem,
ennyi elég is lesz, később azonban be kellett látnom, hogy tévedtem.
Először Félszeművel kellett komolyabban elbeszélgetnem.
Sejtettem, hogy némi zökkenőkkel lesz csak képes visszatérni abba
a világba, amelyből hosszabb időre szabadságoltatta magát. Ami
engem illet, kegyetlenül fájó lelkifurdalást éreztem miatta.
Félszemű és Csen korábban fontos szerepet játszottak az
életemben. Ott voltak velem, amikor majdnem lépre mentem, és
majdhogynem beleestem Rio Farmer csapdájába. Ott voltak velem,
amikor kiderítettem, miképpen haltak meg O’Hara szüleim, hogyan
gyilkolták meg őket.
És fontos szerepet játszott az életemben Keszeg is, három
testőröm egyike. Aztán Keszeg meghalt. Rio Farmer megölte. Ez
olyannyira sokkszerűen hatott a másik kettőre, hogy lassan
elkezdtek lefelé csúszni. A testedző klubot sem voltak képesek
fenntartani – és talán nem is akarták. Az élet kipergett az ujjaik
közül, mint a finom tengeri homok. Az volt a feladatom, hogy
visszatereljem őket oda, ahol régebben is voltak. A valóságba.
Félszemű ott ült velem szemben egy széken, egy tisztességesnek
mondható szobában. Ahogy a szemembe nézett, láttam, hogy retteg
tőlem. Attól félt, hogy megpróbálom kirángatni a mocsárból, ahova
bedolgozta magát, és most már jól is érzi magát benne.
A szoba nagy volt, és kényelmes. Csen bérelte abból a pénzből,
amit adtam neki.
Félszemű fél szemét most is fekete kendő takarta, ám ez már
fényes selyem volt, és csillogóan tiszta. Nem az a hihetetlenül
koszos rongy, mint korábban. Bőrszerkója azonban még mindig a
régi volt: itt-ott szakadt, piszkos és rossz szagú. Édeskés szagú.
Emiatt nyugtalanabb voltam, mintha csak egyszerűen büdös lett
volna.
Félszemű idegesen jártatta körbe-körbe a szemét a szobában,
mintha még sosem látta volna, pedig már néhány napja ebben
lakott. Odahúztam elé egy széket, ráültem, és bőrnadrágos
combjára tettem a kezem.
 – Hát akkor beszélgessünk egy kicsit, Félszemű – kezdtem a
szöveget. – Kíváncsi lennék rá, hogy mik a terveid a jövőre nézve.
Félszemű megvonta a vállát.
– Semmi. Majd te megmondod, mi legyen.
– Állj fel! – parancsoltam rá.
Félszemű felállt. Nem ellenkezett, nem kérdezte meg, miért, csak
felállt.
– Vesd le a dzsekid!
Levetette.
– Tűrd fel az inged ujját.
Feltűrte.
– Mutasd a karod!
Megmutatta.
Megnéztem, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem láttam a
bőrén tűszúrások nyomát.
– A lábam is megmutassam? – kérdezte Félszemű. Mintha gúnyt
éreztem volna a hangjában.
– Nem fontos – mondtam.
– Hát nem is – morogta. – Ha arra vagy kíváncsi, nem szúrom
magam. Valamikor megkérdezted volna, és hittél volna nekem.
– Valamikor nem éreztem volna ezt a szagot rajtad – mondtam.
Félszemű felvette a földről a dzsekijét, és megszagolgatta.
– Érdekes. Én nem érzek semmi különöset.
– Mikor kezdted el? – kérdeztem.
Félszemű megvonta a vállát.
– Amikor Keszeg feldobta a talpát. Valahogy… rohadtul kiverte a
biztosítékot. Aztán Keszeg eljött hozzám…
– Micsoda?! – hökkentem meg.
– Álmomban. Vigyorgott, mint a sült malac, és azt mondta, hogy
vár rám. Azt nem mondta, hol. Csak azt, hogy vár. És hogy
igyekezzek úgy múlatni az időt, hogy ne érdekeljen, mi van
körülöttem. Fogod, bébi?
– Igyekszem – bólintottam.
– Persze tudom, hogy nem Keszeg volt az, hanem én magam. Az
agyam. De akkor hinni akartam benne, hogy biztosan Keszeg volt.
Hogy valaha még találkozunk.
– Na és most?
 Félszemű megcsóválta a fejét.
– Már nem hiszek benne.
– Mennyit szívsz naponta?
– Tíz-tizenöt spanglit – mondta. – Néha harmincat is. Mikor hogy.
– Nem tudsz meglenni nélküle?
– Dehogynem – mondta Félszemű. – Csak nem akarok. Minek?
– Függő lettél, mi?
– Baromság – mondta. – A fű nem okoz függőséget.
– Egyéb?
– Semmi más.
– Mennyi idő alatt tudnád abbahagyni?
– Semmi perc alatt. Amikor csak akarom. De miért hagynám
abba?
– Mert én kérlek rá.
Félszemű ismét megcsóválta a fejét.
– Engem már levettek a sakktábláról, Debby. Leütöttek. Kiszálltam
a játékból. Kösz, hogy segíteni akarsz, de nem hiszem, hogy lenne
értelme.
Felálltam és fölé hajoltam.
– Ígérj meg nekem valamit, Félszemű.
– Amit csak akarsz, bébi. Csak azt ne akard, hogy abbahagyjam…
– Bármi is történjék, nem emeled fel a karod. És nem is védekezel.
Tedd az öledbe a kezed.
– Jézusom, Debby, mi a szart akar ez jelenteni?
– Csak csináld, amit mondok. Szóval megígéred?
Sóhajtott és megvonta a vállát.
– Hát persze. Megígérem.
Fölé hajoltam, és elkezdtem pofozni. Nem fogtam vissza magam,
csupán arra vigyáztam, hogy ki ne verjem az egyetlen szemét.
Vakon aztán tényleg nem tudtam volna mit kezdeni vele.
Félszemű kezdetben viccesnek vehette a dolgot; csak kapkodta a
fejét jobbra-balra. Néhány ütés után láttam, hogy könny futja el a
szemét.
– Hagyd már abba! – kiáltotta. – Mi a francot akarsz ezzel? Agyon
is üthetsz…
– Azt is teszem veled! – kiáltottam. – Agyonverlek, te szemét!
 Éreztem, hogy vörös ködben fürdik az agyam, s már nem volt az a
hatalom, amely visszatarthatott volna. Egyre erőteljesebben ütöttem;
úgy, hogy belefájdult a tenyerem. Egyszer láttam csak, hogy
megremeg a karja, fel akarja emelni a kezét, de mégsem emelte fel.
Kötötte az ígérete.
– Te barom! – üvöltöttem, ahogy kifért a számon. – Te isten barma!
Ha nem hagyod, hogy segítsek rajtad, megöllek. Megöllek, és leülöm
a harminc évet, amit kapok miattad!
Ütöttem megállás nélkül. Egyszer tisztult csak ki annyira az elmém
és a szemem, hogy lássam az arcát. Vörös kis patakok folydogáltak
le a szája két sarkán; nagy, busa feje úgy ingott jobbra-balra, mint
óriási trópusi gyümölcsök ciklon idején.
Egyszer csak éreztem, hogy megállítja valami a kezem. Semmi
egyebet nem éreztem, csupán azt, hogy nem vagyok képes tovább
ütni. Acélos ujjak szorultak a csuklóm köré.
– Elég, Debby! – hallottam rekedtes hangját. – A hétszentségit,
legyen már elég!
Hirtelen kitisztult a szemem. Láttam, hogy ott áll szemben velem.
Őszintén szólva csak a szerkójáról ismertem rá. A feje, amely már
nem ingott ide-oda, jókora hamburgerre hasonlított.
– Megígérted – nyögtem, véres kezemre pislogva. – Megígérted…
– Akkor most megszegtem az ígéretemet.
– Régen nem tetted volna!
– Muszáj volt, Debby. Különben tényleg megölsz. Azt hiszem,
nálad… valami baj lehet az emeleten.
– Néha magam is azt hiszem – mondtam.
– Húzd le a dzsekimet, kérlek.
Előrehajolt, hogy levehessem.
Ott volt a kezemben a dzseki, de nem nyúlt érte.
– Nyúlj bele a zsebébe. A bal zsebébe.
Belenyúltam. Éreztem, hogy van benne valami. Egy kis csomag,
papírba tekerve.
– Vedd ki, bébi!
Kivettem. Óvatosan emeltem ki, de a papírcsomag így is szétesett
a kezemben. Evőkanálnyi barna törmelék, és néhány tabletta
pottyant a szőnyegre.
Nem szóltam, csak néztem rájuk.
 – Taposd szét őket, bébi!
Bár nem szokásom szőnyegpadlóba taposni a szemetet, ezúttal
megtettem.
Félszemű felállt, összedörzsölte a tenyerét, mintha valami
tisztátalantól akarná megszabadítani őket.
– Ennyi volt? – kérdeztem tőle.
Félszemű bólintott.
– Ennyi, bébi.
 28

Csen elment egy kínai cuccokat árusító butikba, és felöltözött. Bár

messziről lesírt róla, hogy nem a legelőkelőbb szalonban készíttette
a ruháját, azért nem keltett benne feltűnést.
Megnézegettem, és kicsit azért elhúztam a számat.
– Nem találtál valami jobbat? – kérdeztem.
Csen megütődve nézett rám.
– Ez neked nem elég jó?
– Te hordod, nem én.
– Erről van szó. Különben is kínai. Odaát készítik.
– És?
– Ezzel is a távoli rokonaimat támogatom.
Nem tűnt egészen komolynak, amit mondott, de azért lehetett
benne valami.
– Hol van Félszemű?
– Szemben, az étteremben. Az utca túlsó oldalán.
– Mi a fenét csinál ott? – kérdeztem gyanakodva. Elvégre együtt
ebédeltünk ugyanott. Azt hittem, ebéd után alszik egyet.
– Eszik – mondta Csen.
– CSAK eszik?
– Ha jól láttam, iszik is.
– Mit iszik? – gyanakodtam tovább.
– Ahogy megsaccoltam, cirka a tizenötödik kólánál tart.
– Nem láttál valami gyanúsat?
Arra céloztam, hogy nem látott-e valami furcsát Félszemű körül.
Hogy nem szegte-e meg az ígéretét.
– Csak eszik – mondta. – Ne aggódj miatta, Debby. Az a helyzet,
hogy nincs megelégedve magával. Tizenöt, vagy inkább húsz kilót
kell felszednie. Állítólag egy hetet adtál neki.
– De azt nem mondtam, hogy szedjen fel tizenöt kilót egy hét alatt!
– Félszemű nem szereti elaprózni a dolgokat. Te, Debby, figyelj
csak rám…
– Mi van? – kérdeztem nyugtalanul.
– Van elég pénzed?
– Mihez? – kérdeztem.
 – Félszeműhöz. Azt állítja, te azt mondtad neki, hogy írassa fel,
amit megeszik, és te majd rendezed a számlát. Nem gondolod, hogy
nagy könnyelműség volt tőled?
Vigyorogtam és a vállára vertem.
– Emiatt nyugodtan alhatsz. Különben mi van Grete-teL?
Grete-et még az edzőteremből ismertem, bár nem fűzött hozzá
olyan szoros kötelék, mint a másik háromhoz.
Csen maga elé meredt, aztán megvonta a vállát.
– Néhány napja láttam utoljára… és nagyon kellemetlen volt.
– Kellemetlen?
Csen feszengett egy kicsit a székén, majd rám pislogott.
– Grete rettenetesen ki volt ütve, Debby. Amikor Félszemű
bedobta a törülközőt, és kénytelenek voltunk eladni az edzőtermet…
Grete az utcára került.
– Úgy érted, nem tudott elhelyezkedni egy másik edzőteremben?
– Most éppen apály van, Debby. Az emberek a számítógépük előtt
ücsörögnek ahelyett, hogy edzőterembe járnának. Grete nem talált
helyet. És annyi pénze sincs, hogy tisztességes kaját vehessen
magának.
Felálltam, miközben éreztem, hogy csak nehezen szedem a
levegőt.
– Húzz el hozzá – mondtam.
Csen csodálkozva meredt rám.
– Menjek el hozzá? És… mit mondjak neki, Debby?
– Azt, hogy már van munkája.
 29

Mr. Ortega elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki.

Negyvenes éveiben járhatott, kissé már kopaszodott, s ahogy felém
közeledett, biztos voltam benne, hogy esős időben fülsértően
gágognak a lúdtalpai. Különben jóképű férfi volt, megnyugtató
mosolyú. Hangja zengő bariton volt, s amikor beszéltem hozzá,
olyan figyelemmel csüngött rajtam, mintha tanító néni lettem volna, ő
pedig kisdiák. Mindemellett csíkos zakót és hozzá barna nadrágot
hordott, fekete csillogó cipővel.
Sima maffiózó is lehetett, de akár tisztességes üzletember is. Ez
utóbbiban azért egy kicsit kételkedtem.
Talán ő sem azt várta, akire számított. Farmerban voltam tetőtől
talpig, emellett fiatal voltam és védtelen. Egyedül, éjszaka, egy
külvárosi kocsmában. És kitömve készpénzzel, ahogy ígértem.
Amint beléptem a csehó ajtaján, Mr. Ortega fogadott. Mosolygott,
és felém nyújtotta védő karjait. Szükségem is volt védelemre, bár
elsősorban annak a táskának lett volna rá igazán szüksége, amelyet
a hónom alá szorítottam.
– Hol vannak a kísérői? – kérdezte jobbra-balra tekingetve Mr.
Ortega.
– Egyedül jöttem, nincs kísérőm – mosolyogtam rá.
Mr. Ortega nyelt néhányat, majd karon fogott és átvezetett a pult
előtt ácsorgók között, beirányított egy kis lépcsőházba, amelyből fa
lépcsősor vezetett az emeletre. Annak idején még nem így nézett ki
a helyiség; a lépcsőház és a lépcső csak később került bele.
Mr. Ortega szobájának a falát tetőtől talpig italreklámok borították.
Egyetlen nagy íróasztal volt csupán benne, ruhafogas, néhány szék
és egy nagy páncélszekrény.
– Kér valamit inni? – mosolygott rám erős fekete szemöldöke alól.
– Különben csodálom a bátorságát.
– Talán egy narancslevet – mondtam. – Gondolja, hogy
különösebb veszélynek lennék kitéve?
– Nem valami nyugodalmas erre a környék – mondta. – Főleg
éjszaka. Nem is kérettem volna ide, ha tudom, hogy egyedül jön.
Nem kísérte el senki?
– Minek az? – vontam meg a vállam.
 Mr. Ortega megcsóválta a fejét.
– Őszintén szólva nem tudok eligazodni magán, Miss O’Hara.
Maga vagány lánynak hiszi magát, mi?
– Úgy gondolom, az is vagyok – mondtam.
– Sokan hiszik ezt magukról – sóhajtotta.
– Nem hiszem, hogy tévednék.
– Látom, elhozta a pénzt – nézett a táskára.
– Meg akarja számolni?
Mr. Ortega legyintett egyet.
– Biztos vagyok benne, hogy megvan. Itt vannak a papírok is?
Felpattintottam a táskát és kivettem belőle az adásvételi
szerződést. A pénz alattuk volt, szépen kötegelve.
Ortega végigfutott a papírokon, aláírta őket, bólintott, majd gyorsan
becsukta a táska fedelét. A csapos jött felfelé egy üveg whiskyvel és
egy narancsleves üveggel a kezében.
– Nem gondolta meg? – bökött a whiskysüvegre.
– Maradnék a narancslénél.
– Ahogy óhajtja. Elmehetsz, Ralf.
Levette a Ralf hozta tálcáról a két üveget, öntött nekem egy
pohárkával a narancsléből, magának pedig a whiskyből.
– Arra, hogy megkötöttük az üzletet.
Ittam néhány kortyot, aztán menni készültem.
– Tudja, hol lakom – mondtam.
– Tudom – bólintott. – Különben nem érdekli, miért kértem
készpénzt magától?
– Nem – mondtam.
– Ahogy gondolja. Mi lenne, ha elvenném magától a papírokat, és
azt mondanám, hogy nem is ismerem magát?
– Bizonyára nem tenne ilyet – mondtam.
– Maga túlságosan naiv kislány – csóválta meg a fejét. – Vagy
pokolian bátor, vagy nincs egyedül. Különben kíváncsi lennék
valamire. Tudja, hogy ez a ház nem ér annyit, mint amennyit fizet
érte?
– Tudom – bólintottam. – A szakértőim felbecsülték.
– Akkor miért…
Haboztam egy kicsit, majd kinyögtem:
– Mert… itt születtem.
 Majd leesett a székről meglepetésében.
– Itt?
– Huszonöt évvel ezelőtt. Meg szeretném venni a szülőházamat.
Mindig is ez volt a tervem.
– Maga nem mond igazat – mosolygott.
– Hátha igen – mondtam.
Felálltam, hogy menjek. Ebben a pillanatban nagyot csattant
valami, majd olyan sötét lett, mint annak a cetnek a gyomrában
lehetett, amely Jónást vitte annak idején Ninivébe, még jóval a
Titanic elsüllyedése előtt.
Mivel annak idején Grete jól az agyamba véste, hogy hasonló
esetben mit kell tennem, fél pillanatig sem haboztam. Egyetlen
ugrással az íróasztalnál termettem, majd magammal rántva Mr.
Ortegát, eltűntem alatta.
– Mi a franc… ez? – nyögte rémülten Ortega. – Mit csinál maga…
velem?
– Maga mit csinált VELEM! – förmedtem rá.
– Esküszöm, én semmit…
Bár hihetően hangzott, óvakodtam elereszteni a nyakát. Sok
temetőben nyugszanak emberek, akik csábosan hihető szavaknak
engedve idő előtt eleresztették valakinek a nyakát, akiét pedig nem
kellett volna. Nem akartam felkerülni a listájukra.
Ami ezután következett, az már háborúra emlékeztetett. Hatalmas
csörömpölés kíséretében beszakadt az ablak; tokostól, üvegestől, s
beugrott rajta valaki. Ezután több huppanást is hallani véltem, amiből
arra következtettem, hogy nem egyetlen valaki tévesztette össze az
ablakot az ajtóval.
A következő pillanatban az ajtó is az ablak sorsára jutott. Jókora
robbanás rázta meg az asztalt – kissé meg is emelkedett felettünk.
Füst csapta meg az orrom és kaparni kezdte a torkomat. Én még
valahogy visszafojtottam a lélegzetemet, de Mr. Ortegának már nem
sikerült. Akkorát tüsszentett mellettem, hogy majd letépte az ereje a
kezemet a nyakáról.
– Maradjon nyugton, mert megölöm! – suttogtam a fülébe.
– Jézusom, én csak…
– Hol vannak? – hallottam egy érdes hangot, majd láttam, amint
egy vékony fénycsík elfut az asztal mellett.
 Nem hallottam a kérdésre a választ, de biztos voltam benne, hogy
a fénycsík nem tréfából futkározik a számtalan üvegcserép között.
Gyorsan cselekednem kell, mielőtt feldobnám a talpam!
Magam elé tartottam a táskát, és vártam, hogy a fénycsík
belopóddzon az íróasztal alá. Ehhez persze a lámpa gazdájának
meg kellett kerülnie az egymásra roskadt székeket. Ahogy felénk
közeledett, az üvegszilánkok keservesen csikorogtak a talpa alatt.
A lámpa fénye bekúszott az asztal alá és a táskába ütközött.
– Itt van! – kiáltotta egy újabb hang az ajtó felé. – Itt van a táska…
ők is…
Tovább nem folytathatta, mert amíg a helyzetünket jelentette
valakinek, óvatlanul a fejét is a zseblámpa után dugta.
Na, ezt nem kellett volna. Abban a pillanatban, ahogy bedugta az
asztal alá, célba vettem a táskával. Egészen pontosan az egyik
szemét. Kissé megperdítettem a táskát, és igyekeztem úgy ütni vele,
hogy a sarka egyenesen a szemét érje.
Nem is volt ezzel semmi baj. Mindent úgy tettem, ahogy annak
idején Keszegtől tanultam.
– Ne sajnáld a szemét, csillagom! – halottam hirtelen a felhőkön
túlról Keszeg hangját. – Ha kiütöd, marad neki még egy. Amint látod,
a szem fogyóeszköz. Nézz csak Félszeműre.
Az ordítás, ami ezután következett, egy sebzett oroszlánnak is
becsületére vált volna.
– Kiverte a szemem… ez a rohadék! Kiverte a szemem!
Lábak dobogtak, valaki ismét beugrott az ablakon, hangosan
szitkozódott, és rögvest el is zuhant a padlón. Valószínűleg az
üvegszilánkokon csúszott el.
– Te meg ki a franc vagy? – hallottam egy megrökönyödött hangot.
– Figyelj, Bob! Ki a franc ez a fickó?
A sikoltás, ami a kérdését követte, megremegtette az
üvegszilánkokat. Mintha jégcsapok csilingeltek volna fagyos,
decemberi éjszakán.
– Jézusom, ez… ez… vigyázz…!
Ütések puffantak, virágcserép zuhant a padlóra, valaki rémülten
kiáltozva nekiszaladt a falnak. Ajtó csapódott, lépcső recsegett, majd
gyors csattanások követték egymást, mint amikor a szakács a
bárdjával felaprít egy marhacombot.
 Bár szívesen kimásztam volna az asztal alól, türtőztettem magam.
Sötét volt az íróasztal mellett, csupáncsak egy közeli ház
homlokzatán villogó hirdetés vörös neonfénye világított be időről
időre a szobába.
– Jézusom! – lihegett mellettem Mr. Ortega. – Mi történik… itt?
Az üvöltés, a kiáltások betöltötték a szobát. Örökkévalóságnak
tűnt, amíg elcsendesült minden, és már csak valami elhaló
nyögdécselést hallottam az ajtó felől.
Kinyújtottam a kezem, és addig-addig kotorásztam, amíg nem
találtam egy hosszúkás üvegszilánkot a padlón. Éppen akkora volt,
és olyan formájú, amilyenre vágytam. Átkaroltam Mr. Ortegát – nem
volt könnyű azon a kis helyen –, és a nyakához szorítottam az
üveget.
– Ha megpróbál lelépni, elvágom a torkát – figyelmeztettem. –
Nemegyszer csináltam már… nem fog remegni a kezem.
Ez persze nem volt igaz, de Félszemű arra tanított, hogy nemcsak
a kemény tárgyak lehetnek hatásos fegyverek, hanem a kemény
hazugságok is. Csak kellő időben és kellő határozottsággal kell
bevetni őket.
– Eszem… ágában sincs – nyögte Ortega. – De mi a franc történt
itt?
– Kifelé! De lassan!
Mr. Ortega elkezdett kifelé mászni az asztal alól. Hirtelen
fájdalmasan feljajdult.
– Istenem, istenem!
Azt hittem, megvágta magát, vagy csak trükközik.
– Mi az ördög van magával? – kérdeztem, és kicsit meg is böktem
a nyakát az üveg hegyével.
– Az íróasztal lába – nyögte.
– Mi van vele?
– Eltört.
Ki a fenét érdekelt, hogy mi történt az íróasztal lábával, amikor
még mindig életveszélyben voltunk?
– Ez egy huszonegyedik Lajos korabeli asztal – nyögte. – Van
fogalma róla, mennyit ér?
Ekkor már biztos voltam benne, hogy Mr. Ortegának nem sok köze
lehet a támadáshoz. Ahhoz túlságosan is sajnálta az asztalát.
 Mivel fájdalmában egyre jobban fickándozott a kezeim között,
megpróbáltam megnyugtatni.
– Nem is volt huszonegyedik Lajos – mondtam.
– Akkor a franc tudja, hányadik. Jézusom!
– Mi van már megint?
– Valakinek a szájába nyúltam.
Ebben a pillanatban ismét felhangzott a dübörgés. Lábak dobogtak
a falépcsőn. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ide igyekeznek.
– Térdeljen fel! – üvöltöttem Ortegára.
Ortega ellenállás nélkül feltérdelt. Már ismert annyira, hogy nem is
próbált ellenkezni. Természetesen a nyakán hagytam az üveget,
magam pedig a háta mögé guggoltam.
Az ablak helyén beáramló langyos szél meglebegtette a hajam.
Mintha hűvös szellemkezek simogatták volna végig az arcom.
Mintha Keszeg üzent volna vele a túlvilágról.
A neonfény az ablakon olyan lüktetve vöröslött, mintha a város
felvágott ütőeréből zubogott volna elő a vér. Hirtelen olyan fényözön
borított be, hogy majd belevakultam. Nem láttam semmit, abban
azonban így is biztos voltam, hogy többen is állnak az ajtónál, és ők
világítanak rám. És abban is biztos voltam, hogy nem csak
elemlámpa van a kezükben.
– Csak nyugalom – intettem szabad kezemmel a fényforrások felé.
– Ha nem veszik el rólam a fényt, elvágom a nyakát!
– A francot vágsz el, kisanyám! – kiáltotta egy fenyegető hang,
amelyben Ralf, a csapos hangjára ismertem. – Szétloccsantom az
agyad, te…
– Ralf! – nyögte Mr. Ortega. – Meg ne próbáld! Ez a nő egy… fúria!
Ez tényleg elvágja a nyakamat.
– Akkor mit csináljunk… főnök?
– Mit csináljanak? – kérdezte tőlem Ortega, de meg sem merte
mozdítani a fejét.
– Tegyék le a fegyvereiket…
Ebben a pillanatban visszatért közénk az elveszett áram.
Váratlanul úgy felragyogtak a csillárok a fejünk felett, mint amikor
felrobban egy csillag a világegyetemben, és úgy szerteszét szórja a
fényét, hogy a fél galaxis belevakul.
 Amint a fénytenger elöntötte a szobát, mindenki felkiáltott az
elszörnyedéstől. Mr. Ortega irodájában mintha megvadult démonok
pusztítottak volna. Méghozzá vérszomjas démonok.
– Uramisten! – nyögte Ralf. – Ezt meg ki… csinálta? Ez a nő?
Igyekeztem úgy fordulni, hogy láthassam, min csodálkoznak.
Aztán, amikor megláttam, már nem csodálkoztam rajta, hogy ők
csodálkoznak.
Az egyik test az íróasztallal szemközti fal mellett feküdt. Korábban
említettem, hogy még az asztal alatt olyan hangokat hallottam,
mintha egy hentes minden erejét megfeszítve húst szeletelt volna a
bárdjával.
És éppen az is történt. A fal mellett heverő férfit kis túlzással
valóban felszeletelték. Legalább húsz csapás érte fejétől kezdve a
lábszáráig. Vére felfröccsent a falra, egészen a mennyezetig. Még
most is vérzett, de már nem lehetett benne élet.
A másik már kivérezte magát. Széttárt karokkal hevert a padlón az
üvegszilánkok tetején. Magas, szőke férfi volt, véres haja nagy
csomókban tapadt a fejére. Nyaka oldalra fordult, mintha eltörött
volna. Mivel a hátán feküdt, nem láttam rajta nagyobb sebhelyet; úgy
sejtettem, hogy hátba szúrhatták.
Furcsa zajokat hallottam a lépcső felől. Az ajtóban már nem állt
senki, sem Ralf, sem mások. Ralf valószínűleg odakint hányt a
lépcsőkorlátba kapaszkodva. A korlát recsegése és a félre nem
ismerhető hangok erre utaltak.
Ekkor hirtelen feltűnt valakinek a feje az ajtónyílásban. Csené volt.
– Most mit… csináljak, Debby? – kérdezte nagyokat nyelve.
– Húzz a fenébe! – intettem neki.
Mivel Mr. Ortega mindent hallott, nem lehettem kíméletes vele.
Akkorát ütöttem a tarkójára, amekkorát csak bírtam.
Mr. Ortega eldőlt, mint a krumpliszsák.
Kihúztam a zsebemből a telefonomat és hívtam a rendőrséget.
 30

Forlan hadnagynak önálló életre kelt a füle, amint megpillantotta a

szoba belsejét. És főleg engem. Úgy mozgott, mint az antilopoké az
afrikai szavannákon. Biztos voltam benne, hogy a hadnagy nemcsak
azt hallja a fülével, amit más halandó is, hanem sokkal többet. Ha
nem így lenne, az ellentmondana a természet törvényeinek. A
természet semmit nem tesz feleslegesen. A térmészet nem ragaszt
ránk feleslegesen nagy fület. De ha mégis megteszi, akkor sem
azért, hogy a legyeket hajtsuk el vele.
– Istenem, megint maga az? – kérdezte.
– Megint én – mondtam savanyú képpel.
– Jöjjön, álljunk félre, hagyjuk dolgozni a kollégákat. Ki itt a
tulajdonos?
– Én – mondtam.
– Na ne szórakozzon velem! – húzta össze a szemét. – Maga a
csehó tulajdonosa?
– Most már én – ismételtem. Aztán néhány szóval elmagyaráztam
neki, mi a helyzet.
– A fenébe! – csodálkozott hitetlenül rázogatva a fejét. Fülei
követték a feje mozgását. – És én ezt higgyem is el?
– Ott a táskám az asztal alatt. Benne vannak a papírok is és a
pénz is.
– Na, jöjjön, keressünk egy nyugodt helyet.
Ekkorra már volt nyugodt hely bőven. A vendégek a balhé
kitörésekor villámgyorsan felszívódtak. Még a sörüket sem itták ki,
amiről a félig teli poharak tanúskodtak.
Leültünk az ivóban, szemközt a pulttal. A csapos, Ralf, már a
rendőrség vendégszeretetét élvezte valamelyik félreeső
helyiségben. Amíg beszélgettünk, szinte minden percben újabb és
újabb rendőrök érkeztek a helyszínre. Volt, aki odaköszönt a
hadnagynak, de legtöbben a fülük botját sem mozgatták.
Valószínűleg más körzetekből irányították ide őket. Ebben a
városban egy darabolós gyilkosság – két áldozattal – nem tartozik a
mindennapi események közé.
– Akkor meséljen, Miss – mondta a hadnagy, és előkotort egy kis
noteszkát a zsebéből. – Hogy is volt csak?
 – Meg akartam venni a csehót – mondtam. – És meg is vettem.
– Mr. Ortegától?
– Tőle – bólintottam.
– Minek kell magának ez a düledező csehó?
– Újjáépíttetem – mondtam.
A hadnagy fürkészve nézett rám. Azt olvastam ki a tekintetéből,
hogy egyelőre olyan távol állok attól, hogy bármit is változtassak a
ház állapotán, mintha azt tervezném, hogy megemeltetem a gízai
piramisokat egy emelettel.
A hadnagy megcsóválta a fejét.
– Mi az ördögért izgatja magát ez a ház? Egy vagyont kell költenie
rá…
– Nosztalgiából – mondtam.
– Az meg mi a fene?
– Az a helyzet, hogy ez az épület nem volt mindig kocsma.
– Hát mi volt?
– Iskola – mondtam.
– Iskola? – hökkent meg.
– Maga nem járt még erre? – kérdeztem.
– Egy éve helyeztek át a nyugati partról.
– Testedző terem volt itt akkoriban – mondtam. – Sok hasznos
dologra megtanították az embert.
– Értem – bólintott. – Tehát nosztalgiából vette meg. Pénze
természetesen volt rá. Bevallom, már az első eset kapcsán, tudja,
amikor megtalálta Mr. Lloyd ügyvéd holttestét, kicsit utánanéztem
magának. Beszéltem Mitchell seriffel is. Azt mondta, maga
nyughatatlan teremtés, de nem bűnöző. Legkevésbé sem az.
Mitchell seriff kezességet is vállal magáért, ha kell.
– Ez nagyon szép tőle – biccentettem.
– Mondjam azt, hogy ez nekem édeskevés? Nos, mesélje el, hogy
történt a dolog.
Sóhajtottam és mesélni kezdtem. Elmondtam, hogy megalkudtam
Mr. Ortegával, az ügyintézést Mr. Hooker, cégem könyvelője
bonyolította le. Minden törvény szerint történt.
– Hogy került össze Mr. Ortegával? – kérdezte.
– Felhívtam, majd megbeszéltünk egy találkozót.
 – Egyből belement, hogy eladja magának az épületet, azaz a
kocsmát?
– Egyből.
– Miért?
– Mert megkérdeztem tőle, hogy mennyiért adná el, ő mondott egy
összeget, én pedig elfogadtam az ajánlatát. Ennyi.
– Értem. És miért készpénzben hozta a vételárat?
– Mert ő így kívánta.
– Nem mondta, miért?
– Nem.
– Nem kérdezte?
– Nem.
– Egyedül hozta ide, este, egy nyomorult táskában az összes
pénzt? – hitetlenkedett. – Maga tényleg ennyire… hogy is
mondjam…
– Hülye? – segítettem neki.
– Felelőtlen – mondta ő.
– Nem hittem, hogy bárki is megtámadhatna. Csak kevesen tudtak
az akcióról.
– Tényleg nem volt kísérője?
– Mondom, hogy nem volt.
Tisztában voltam vele, hogy nem hiszi el. Én sem hittem volna, ha
más akarja beadni nekem. Az volt az igazság, hogy Csen elkísért, és
végig ott ült a csehóban, később pedig, a mészárlás után feljött Mr.
Ortega szobájába. Úgy gondoltam, jobb, ha letagadom az ottlétét.
– Jól van – biccentett. – Szóval, mi is történt?
Elmondtam neki, hogy éppen odaadni készültem Mr. Ortegának a
táskát a pénzzel és a papírokkal, amikor megtámadtak bennünket.
Volt, aki az ablakon jött be – közben darabokra törte a tokot és az
üveget –, valaki pedig berobbantotta az ajtót. Valószínűleg az ivón
keresztül érkezett; ki kellene hallgatnia az ott lévőket, hátha feltűnt
nekik valami.
– Kösz a tanácsot – mondta. – Azután?
– Elkaptam Ortegát, és berántottam az asztal alá.
Megfenyegettem, hogy ha megmoccan, megölöm. Azt hiszem, ezzel
meg is mentettem az életét.
– És ha ő maga rendezte a bulit?
 – Nem tudom, mi történt – vonultam vissza. – Nem tudom, ki repült
be ajtón-ablakon át, ki ölt meg kit, egy kétségtelen: én átadtam a
pénzt, Mr. Ortega pedig átadta az általa aláírt papírokat. Lehet, hogy
valakik le akarták nyúlni a lét, de Mr. Ortega keze aligha lehetett
benne.
– Akkor mire tippel?
– Nem tudom, hadnagy. Lehet, hogy Mr. Ortega elfecsegte, hogy
nagyobb összeghez jut – ráadásul készpénzben –, és valaki
megpróbálta meglovasítani.
Forlan hadnagy hosszasan eltűnődve nézett maga elé.
Biztos voltam benne, hogy azon töri a fejét: akár én is lehettem a
kezdeményező. Egy megjátszott rablás, és az enyém marad a pénz
az épülettel együtt.
– Elmehetek? – kérdeztem.
– Elmehet, Miss O’Hara – mondta a hadnagy. – Megvan még a
névjegyem?
– A szívembe véstem – biztosítottam.
Mosolygott és csókot dobott felém.
De a mosolya hideg volt, mint a jég.
 31

Csen az ágya szélén ült egy meleg vizes lavórban áztatva a lábát.
– Beleütöttem valamibe, amikor kimásztam az ablakon – mondta.
– Akkor mesélj!
– Semmi különös – sóhajtotta. – Ott ültem az ivóban, de nem volt
semmi feltűnő. Egészen addig ott ültem, amíg valaki kirobbantotta az
ajtót.
– Nem láttál odalent semmi furcsát? Akkor hogy juthatott fel bárki
is az iroda ajtajához?
– Egyszerű – magyarázta Csen. – A WC-n keresztül. A WC kint
van a lépcsősor aljánál, ablaka a szomszéd telekre néz. Bárki
bemászhatott rajta, azután már csak fel kellett mennie a lépcsőn,
hogy szembe találja magát az iroda ajtajával. Erre nem
számíthattunk, Debby.
Valóban ez volt helyzet. Nem volt kis összeg, ami a táskában
lapult, ezért is vittem magammal Csent; arra azonban nem
számíthattam, hogy jó kis vérfürdőnek nézünk elébe.
– Ki lehetett az a két fickó, Csen?
– Ezt most komolyan kérdezed, vagy engem tesztelsz?
– Nem ismerem őket.
– Bob Franzi és Nigel Hart. Két nagyképű köcsög. Régebben még
hozzánk is be-bekukkantottak az edzőterembe. Néhány fogást
szerettek volna ellesni tőlünk.
– Sikerült nekik?
Csen legyintett egyet.
– Félszemű kiutálta őket, amiben én is partner voltam. Különben
Mr. Macy emberei.
– Ki az a Mr. Macy?
– Nem hallottál még róla?
Hiába erőltettem az agyam, nem ugrott be semmi.
Csen felfújta a képét, aztán lassan kiengedte a levegőt a szájából.
– Mr. Lucas Macy elsősorban drágakőben utazik. Néhány évvel
ezelőtt tűnt fel, mondhatni, a semmiből. A család állítólag Dél-
Afrikából származik – legalábbis a papírjaik szerint.
– Maffiózó?
Csen beledugta az ujját a vízbe és kavart egyet rajta.
 – Tisztességes üzletembernek tűnik. A szakmában
gyémántkirálynak hívják.
Hallgattam egy sort, aztán a szemébe néztem. Nem láttam semmi
gyanúsat benne, ha láttam valamit, akkor az inkább csak
kíváncsiság volt. Mintha ő maga is kíváncsi lett volna rá, hogy mi az
ördög is történt Mr. Ortega szobájában, és főleg: miért?
– Nézz a szemembe, Csen! – szorítottam meg a karját. – Nézz,
kérlek, a szemembe!
– Hiszen oda nézek, Debby.
– Te voltál?
Csen meghökkenve meredt rám.
– Én? Miről beszélsz, Debby?
– Azt kérdeztem, hogy te ölted-e meg azt a két fickót?
Csen kirántotta a lábát a lavórból és dühösen kiáltozni kezdett.
– Hogy… én? Dehogyis… én! Hogy gondolhatsz ilyet rólam?
– Csak tudni szeretném.
Csen sóhajtott és megrázta a fejét.
– Ne akard, Debby, hogy rohadtul bepipuljak. Hogy gondolod, hogy
én csak úgy… egyszerűen… darabokra vagdosok két embert…
– De megtehetnéd?
– Hogy a fenébe ne tehetném meg? Persze hogy megtehetném!
De nem teszem meg. Ezer módja van annak, hogy megnyugtassak
valakit, ha stukkerrel hadonászik, nem kell mindjárt hamburgert
csinálni belőle.
Immár határozottan sértődött volt a hangja.
– Nem hiszel nekem, Debby?
– Nem lehet, hogy annyira meg akartál védeni… hogy kissé
elragadott az indulat?
Csen összetette a két kezét, és felém nyújtotta, mintha imádkozni
akarna hozzám.
– Debby, kérlek, hiszen én végig lent dekkoltam az ivóban. Még
csak nem is sejtettem, hogy mi zajlik odafent. Ha tudtam volna,
persze hogy a segítségedre sietek… Én csak akkor mentem fel,
amikor már… halott volt a két fickó. De hiszen tudod.
Tudtam. És azt is tudtam, hogy Félszemű sem lehetett. Többek
között azért sem, mert be sem fért volna a WC ablakán.
– Akkor hát mi a fene történhetett? – kiáltottam indulatosan.
Csen felrántotta a vállát.
– Passz, Debby. Gőzöm sincs róla.
 32

A nap mozgalmasnak ígérkezett. Alighogy sikerült valamelyest

kipihenni magam, máris felzenélt a telefonom. Éppen akkor
másztam ki a kádból, még víztől csepegő kézzel nyúltam utána.
– Itt Ortega beszél – mondta az ismert hang.
Haboztam egy kicsit, hogy ne nyomjam-e ki a gombot, aztán
mégsem tettem. Elvégre nem volt semmi okom rá, hogy megtegyem.
– Miss O’Hara?
– Na mit gondol?
– Válthatnék magával néhány szót? – kérdezte.
– Az a helyzet, hogy nem tudom, alkalmas-e az időpont…
– Itt ülök a bárban.
Sóhajtottam és bólintottam, pedig úgysem láthatta.
– Rendben – mondtam. – Lemegyek.
Negyedórát még elszöszmötöltem a fürdőszobában, aztán
lelifteztem a bárba. A viszonylag korai idő ellenére már alig akadt
hely odalent; találkozókra siető férfiak és nők zsibongó hada
ücsörgött az asztaloknál, gyakran az órájukra pislogva. A szálloda
kifejezetten a Redrock Citybe érkező hivatalnokok számára épült,
akik be is teljesítették az építtetők óhajait. Úgy megtöltötték a
különben elegáns szállodát, hogy a jókora étterem már a kora
reggeli órákban tömve volt vendéggel.
Mr. Ortega felállva üdvözölt, majd odahozott nekem egy széket,
mivel az asztalok mellett álló ülőalkalmatosságok száma
folyamatosan változott.
– Nagyon csinos ma is – bókolt Mr. Ortega. – Csodálom a nők
regenerálódó képességét. Bárcsak én is ilyen lennék.
De nem volt ilyen. Egyáltalán nem. Gyűrött volt a képe, mint
nászéjszaka után a lepedő, szeme alatt vastag karikák sötétlettek.
Szája cserepes volt, mintha belázasodott volna az éjszaka. Ahogy
feltette az asztalra a kezét, láttam, hogy enyhén remeg.
– Sikerült kialudnia magát? – kérdezte.
– Nagyjából – mondtam.
Elhatároztam, hogy ha nem is leszek barátságtalan vele,
haverkodni sem fogok. Elvégre azon a rohadt üzleten kívül semmi
nem fűz hozzá. Barátnak még akkor sem fogadnám el, ha
huzamosabb időt kellene is édes kettesben eltöltenünk egy lakatlan
szigeten.
– Én sajnos… le sem hunytam a szemem. De nem is hunyhattam.
A zsaruk a nyakamon ültek, és egyetlen percre sem szálltak le
rólam. Még a WC-re is elkísértek.
– Ezt azért ne várja el tőlem – mondtam.
– Jézusom, hogy magának még van kedve a történtek után
humorizálni… Kér kávét?
Kértem.
Meg sem várva, hogy megérkezzék, azonnal rám vetette magát.
Szerencsére csak jelképesen.
– Beszélhetek őszintén?
– Hát ha muszáj – mondtam.
Előrehajolt és a szemembe fúrta a tekintetét.
– Rohadtul be vagyok szarva – mondta. – Féltem az életemet.
– Mindenki félti – vontam meg a vállam. Nem tehetek róla, de ezen
a reggelen tele voltam életbölcsességgel.
– Éppen ezért szeretnék magától megtudni valamit. Bár
valószínűleg úgysem mondja el.
– Hátha – mondtam. – Lekenyerezett a kávéval. Tehát?
– Maga csinálta azt a bulit?
Összehúztam a szemöldökömet.
– Úgy érti, hogy én rendeltem-e meg a mészárlást? Nem. Nem én
voltam.
– Nem is tudja, ki?
– Gőzöm sincs róla.
– Hazudik – mondta.
Pontosan tudtam, miért mondja.
– Miből gondolja?
– Abból, hogy amikor… az a két fickó már halott volt… egy
ismeretlen bejött az ajtón, maga pedig rászólt, hogy tűnjön el. Már
emlékszem rá.
– Mire emlékszik még?
– Arra, hogy aztán elfeketedett előttem minden. És most rohadtul
fáj a nyakam. Maga mire következtetne mindebből?
– Huzatot kapott volna a nyaka a szőnyegen?
 – Nem, kedvesem – mondta immár némi fenyegető éllel –, nem
kaptam huzatot. Maga lecsapott, mint a nyulat szokás. És miért?
Mert az a pasas volt a gyilkos, akit maga kizavart a szobából. Egy
kínai. Bizonyos Csen. Csak azt nem értem, mit akar tőlem Mr. Macy.
Maga az ő… hm… képviselője, igaz?
– Nem igaz – mondtam.
– Akkor mi volt ez? Valami magánakció? Jó, ne mondja, nem
akarom tudni. Elég, ha annyit tudok, hogy a két halott Mr. Macy
alkalmazottja volt. Ők szállítják neki a gyémántokat. És a maga
kínaija megölte őket. Maga milyen szerepet játszik az ügyben? Jó,
ezt se mondja el, ha nem akarja. Én csak… azt szeretném megtudni,
hogy mit vétettem Mr. Macy ellen? Szeretném, ha tudná, hogy nem
én ölettem meg az embereit… továbbá, ha közölné velem, hogy mit
akar egyáltalán tőlem? Pénzt? De hiszen ő nagymenő, én kisegér
vagyok hozzá képest. Soha semmit nem tettem ellene… Na
mindegy. Azért jöttem, hogy… szóval, vissza akarom csinálni az
üzletet.
– Nofene! – hökkentem meg. – És miért?
– Mert… egyszerűen magának akarom ajándékozni az épületet.
Vagy Mr. Macynek, ha igényt tart rá. Nem akarok pénzt érte. –
Zakója belső zsebébe nyúlt, és egy néhány lapból álló
papírcsomagot húzott elő belőle. – Itt van az ajándékozási okirat.
Csak a megfelelő nevet kell beírni a megfelelő helyre. Döntsék el,
hogy kit írnak bele. És arra kérem… Mr. Macyt, hogy… feledkezzék
meg rólam. Vagy ha valamilyen hibát követtem el, akár tudatlanul is,
közölje velem, és én mindent megteszek, hogy kiköszörüljem a
csorbát.
Éppen csak el nem sírta magát, annyira féltette az életét.
Eszem ágában sem volt elfogadni az ajánlatát, mégis elvettem tőle
a papírokat, hátha ettől megnyugszik egy kicsit.
– És ha azt mondom, hogy Mr. Macynek semmi köze az egészhez,
ahhoz mit szólna?
– Nem hinném el – mondta. – Az a két halott az ő embere volt. Az
ő jóváhagyása nélkül azok moccanni sem mernek. De nem is akarok
tudni semmiről.
Felsétáltam a szobámba, leültem egy karosszékbe, és a
gondolataimba mélyedtem. A történet egyre zavarosabbnak tűnt.
Csen nem gyilkolhatott, mert egészen addig az ivóban ült, amíg csak
rá nem döbbent, hogy történik odafent valami. Csen nem hazudik.
Ismerem annyira, hogy biztos legyek benne. Mr. Ortega sem
lehetett, elvégre együtt kuporgott velem az asztal alatt az életéért
rettegve. El akarta vajon venni tőlem a pénzt és az iratokat? Ez sem
stimmel. A halottak nem az ő emberei voltak, hanem ezé a bizonyos
Macyéi, akinek viszont semmi dolga nem volt sem Ortegával, sem
veLEM, sem a mi kis üzletünkkel. Akkor mi a fene ez az egész?
Fejtörésemet újabb telefon szakította meg. Ezúttal Forlan hadnagy
várt a földszinti bárban.
 33

Forlan hadnagynak vörösben játszottak a fülei, amit akár az elmúlt

éjszakának is tulajdoníthattam.
Ő sem tudta megállni, hogy Mr. Ortegához hasonlóan végig ne
nézzen rajtam.
– Bocsásson meg, hogy ilyen korán zaklatom – mondta, amikor
udvarias meghajlás után visszazökkent a székébe. – Úgy
gondoltam, kötelességem némi információval szolgálni az ön
számára.
– Nagyon kedves, hadnagy – próbáltam meg mosolyogni.
– Nos… az éjszaka rekonstruáltuk a történteket – mondta.
– Ez igazán érdekes – támadt fel bennem a kíváncsiság. – És mire
jöttek rá?
– Tudja maga egyáltalán, hogy kicsoda Lucas Macy?
– Hallottam róla valamit – biccentettem.
– A két halott… az ő alkalmazottja volt, és…
– Bocsánat… – szakítottam félbe álnokul. – Ugyanarról a Mr.
Macyről beszélünk? A gyémántkirályról?
– Róla – bólintott.
– Hm. És mi van vele? Ne mondja, hogy ő akarta elrabolni a
pénzem.
– Nem valószínű – rázta meg a fejét. – De a halottak az ő emberei
voltak.
– És?
– Egyelőre vizsgáljuk, hogy milyen szerepet játszottak a
mészárlásban.
– Főszerepet – mondtam. – Elvégre őket mészárolták le.
– Az a kérdés, hogy mit kerestek Mr. Ortega szobájában. Éppen
akkor, amikor ön is odafent volt.
– Hát ez bizony kérdés. Főleg számomra. Úgy néz ki ugyanis a
dolog, hogy engem akartak lemészárolni.
– Lehet, hogy csak a pénzt akarták.
– A dúsgazdag Macy emberei? Akik nem is gengszterek, mivel Mr.
Macy sem az, hanem feddhetetlen úriember. Maga ezt elhiszi?
– Egyelőre nincs válaszom rá, hogy mit akartak maguktól. És azt
sem tudom, hogy pontosan kitől. De nem is ez a legfontosabb
kérdés. Az sokkal fontosabb, hogy vajon ki mészárolta le őket.
– Ebben egyetértünk. Bár az első kérdést sem hanyagolnám el.
– Mind a két pasast machetével intézték el.
Ez kissé meghökkentett. Valahogy nem szoktak errefelé
machetével gyilkolni. Az ilyesmit inkább délebbre kedvelik, a mexikói
határon túl.
– Nem látott valakit az ivóban, aki machetével játszadozott volna?
– Alig voltam odalent – vontam meg a vállam. – De ha hosszabb
időt töltöttem is volna ott, akkor sem biztos, hogy észrevettem volna.
A machete jól elfér a nadrágszárban.
– Azért csak összeállt valami kép – folytatta a hadnagy. – Azzal
kezdődött a dolog, hogy maguk megállapodtak odafent Mr. Ortega
szobájában. Ön átadta neki a pénzt, ő pedig önnek az adásvételi
papírokat, igaz?
– Eddig stimmel.
– Aztán, amikor maga éppen menni készült… a két férfi, Mr. Macy
két embere, magukra támadt. Ez történt, igaz?
– Igaz.
– Amint beugrottak a szobába, miután kitörték az ajtót és betörték
az ablakot… valaki utánuk ugrott, minden valószínűség szerint az
ablakon át. Rájuk támadt és kaszabolni kezdte őket. Aminek aztán
meg is lett az eredménye… Végül valahogy odakeveredtek Mr.
Ortega emberei is… És még valamit – törte meg a beállott csendet,
miután rájött, hogy nem akarok kommentárt fűzni a történetéhez. –
Azért… találtunk valamit, ami erősen elgondolkodtat engem.
– Mi lenne az? – kérdeztem.
A zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy átlátszó plasztikzacskót.
– Ez – mondta.
A zacskóra meredtem, és majdnem felkiáltottam
meglepetésemben. Azt a kis kamukulcsot láttam benne, amit már
több helyen is megtaláltam. Aminek bizonyára jelentenie kell valamit,
bár egyelőre fogalmam sem volt róla, hogy mit.
A kulcs vörös volt, mintha vörös festékkel kenték volna be.
– Mit szól hozzá?
Nem szóltam semmit, csak a fejemet ingattam.
– Az egyik halott fickó szorította a markában, ezért nem vettük
azonnal észre. Ez egy széfkulcs utánzata. Egy véres
széfkulcsutánzat. Nem emlékezteti magát valamire?
– Mire kellene, hogy emlékeztessen? – vontam össze a
szemöldököm.
– Azt hittem, jelent valamit önnek – mondta. – Őszintén szólva
gőzöm sincs róla, hogy miért volt a pasas markában. Talán ki akart
nyitni vele valamit.
– Mr. Ortega széfjét…?
Mr. Forlan megcsóválta a fejét.
– Ezzel ugyan nem. Ezzel nem lehet semmilyen zárat kinyitni. Ez
egy úgynevezett nyerskulcs.
– Passz – mondtam. – Fogalmam sincs róla, hogy mit akarhat
jelenteni.
Mr. Forlan hallgatott egy kicsit, majd lemondóan legyintett.
– Hát itt tartunk. Valószínűleg jóval előrébb tartanánk, ha
elmondaná nekem az igazságot.
– Milyen igazságot? – hökkentem meg.
– Hogy miért történt mindaz, ami történt.
– Maga azt hiszi, hogy én tudom?
Forlan hadnagy rám mosolygott.
– Biztos vagyok benne.
– Téved, hadnagy.
A hadnagy tovább mosolygott.
– Ön nagyon szép és kívánatos nő, tudja-e?
– Maga most udvarolni akar nekem? – kérdeztem.
– Csak figyelmeztetni – mondta.
– Igazán? És mire?
– Hogy a szép és kívánatos nők is nagyon hamar elhervadnak a
börtönben. Ezt azért jegyezze meg magának.
– Megjegyzem – ígértem.
– Azon leszek, hogy mihamarabb megtörténjék. Aki bűnös, annak
bűnhődnie kell. Függetlenül a szépségétől és kívánatosságától.
– Ezt is megjegyzem magamnak.
– Csak gúnyolódjék – mosolygott. – Láttam már nemegyszer, hogy
szép és kívánatos nők ugyanúgy kinevettek engem, mint ahogy most
ön teszi, és láttam őket összeomolni a cellájuk előtt. Istenemre
mondom, nem éreztem kárörömet, de nem is sajnáltam őket.
 – Eszerint a gazfickókat sajnálja? Feltételezem, hogy gyilkolni
jöttek…
– Ó, dehogy! – tiltakozott a hadnagy. – Én csupán azt szeretném,
hogy a bűnösök megbűnhődjenek. Ha valaki megöl egy gyilkost,
maga is gyilkossá válik, és akkor már nincs különbség a kettő között.
Érti, mire célzok?
– Hogyne – bólintottam. – Másképpen mondva, ne várjak magától
könyörületet?
– Azt a legkevésbé – felelte Forlan hadnagy.
 34

Három napig szándékoztam még Redrock Cityben maradni. Erre az

időre a régi edzőteremmel kapcsolatos munkák megszervezése
miatt volt szükségem.
Először Csent és Félszeműt vettem elő. Amikor letelepedtünk egy
asztalhoz a bárban, úgy néztek rám, mintha egy kisebb isten lennék
egy fantáziadús vallási panteonban.
– Újjászervezzük az edzőtermet – ismertettem a programot. –
Megszüntetjük a kocsmát. Egyetértetek?
– A tiéd, Debby – vágott csodálkozó képet Félszemű. – Azt
csinálsz vele, amit akarsz. Nem kell hozzá az egyetértésünk.
– Én mégis szeretném, ha egyetértenétek velem.
– És… MI?
– Mint régen.
– Csináljuk a régi melót?
– Pontosan. Grete-nek is szóljatok.
– Nem is sejti a szexipar, hogy mit vesztett vele – vigyorgott Csen.
– És nem kell… mást csinálnunk? – kérdezte aztán immár némi
feszültséggel a hangjában.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
– Nem kell… állandóan körülötted lebzselnünk?
– Miért kellene?
Félszemű hozzám ugrott, felkapott és körbeforgott velem a
szobában.
– Már azt hittük, hogy testőröknek akarsz felfogadni bennünket…
Pedig az nem menne, Debby. Valakit ezerszer is földhöz teremteni
egyetlen óra alatt, az igen, de kussolni egy előszobában, és arra
várni, hogy kihajíthassunk egy szerencsétlen koldust, vagy
kidobáljuk az udvarról a gyerekek berugdosott labdáit, hát az nem
menne nekünk!
– Itt maradtok, és csináljátok, amit régen – mondtam. – Csak
vigyázzatok: Forlan hadnagy rajtatok tartja a szemét.
– Rajtunk ugyan tarthatja – vonta meg a vállát Félszemű. –
Ismersz bennünket. És mi lesz azzal az üggyel… tudod?
– Nem mi tettük, nincs több dolgunk vele. Holnap egyébként
hazautazom.
Csakhogy közbejött valaki.
Mint már annyiszor életemben.
 35

Reggel fél tízkor felcsengett a telefonom. Azt hittem, vagy Mr.

Ortega, vagy Mr. Forlan, esetleg Félszemű keres, de a hang
ismeretlen volt. Kissé magas, de így sem kellemetlen.
– Miss Debby O’Hara? – kérdezte a hang. – Itt Lucas Macy beszél.
Remélem, tudja, ki vagyok.
Olyannyira meglepett a dolog, hogy hirtelen elveszítettem a
beszélőképességemet. Szerencsére nem kellett soká várnom, hogy
visszanyerjem.
– Hát… örvendek, ha tényleg maga az.
– Úgy gondoltam… beszelnünk kellene egymással.
– Hát akkor beszéljünk – mondtam.
– Nem telefonon gondoltam. Elküldettem magáért egy kocsit. Már
úton is van.
Ez azért felhergelt egy kicsit. Mindig felhergel, ha valaki tutira akar
menni velem kapcsolatban, és nem óhajtja biztosítani számomra a
választás lehetőségét, hogy finom legyek.
– Biztos benne, hogy valóban találkozni akarok magával?
Ha azt mondta volna, hogy biztos, azonnal beszüntetem volna a
társalgást.
– Remélem.
– Es ha nem?
– Megfosztana a társaságától. Úgy hírlik, maga nagyon okos nő.
Imádok okos nőkkel beszélgetni.
Ő is okos volt. Pontosan tudta, mivel kell levennie a lábamról. Ha
szépségemre vagy kívánatosságomra hivatkozott volna, mint a
hadnagy, aligha fogadtam volna el az ajánlatát.
– Oké – mondtam. – Egy óra múlva érek csak rá.
– Ahogy óhajtja.
Leültem a kanapéra és magam elé bámultam. Erre azért nem
gondoltam volna. Ezzel a telefonnal ugyanis Mr. Macy beismerte,
hogy a halottak az ő emberei voltak. Ez majdnem ugyanaz volt,
mintha gyilkosságot ismert volna be, bár végül is az ő emberei voltak
az áldozatok.
Nem tagadom, kissé kalapált a szívem, amint lelifteztem a
kijárathoz. Alig léptem ki a forgóajtón, magas, sildes sapkás
fiatalember állt elém.
– Miss O’Hara?
– Az vagyok – mondtam.
– Egyetlen pillanat és itt a kocsi.
Valóban néhány másodperc múlva a bejáró elé gördült egy jókora
autó. Nem volt túl bizalomgerjesztő; első pillantásra halottaskocsira
emlékeztetett.
A sildes sapkás férfi kinyitotta az ajtót, én pedig beültem a kocsiba.
Bár nem voltam tisztában vele, hogy azokban a körökben, ahol
ilyen autókkal járnak, szokás-e az utasnak szóba állni a sofőrrel, én
mégis megpróbálkoztam vele.
– Milyen kocsi ez? – kérdeztem.
Nem is volt ostoba a kérdésem. A batár belülről egy sivatagi sejk
feleségének a budoárjára emlékeztetett. Volt benne minden, amire
egy szerelmi légyotthoz szükség lehet: széles kanapé, bárszekrény,
süppedő párna, kis hűtőszekrény, kis pipereszekrény és a csoda
tudja, mi még. Az illat is olyan volt benne, mint a szultánok
háremében.
– Páncélozott – dicsekedett a vezető.
– Soha nem utaztam még páncélozott kocsiban – próbáltam meg
lazán viselkedni. – Mr. Macy bizonyára féltheti az életét…
– Á, csak a buli miatt vette – magyarázta a sofőr. – Ilyen még nem
volt neki. Mr. Macynek nincs oka félteni az életét.
– Még sosem láttam ilyen kocsit – ismételtem.
– Nem is csodálom, Miss. Összesen három van belőle a világon.
Speciális megrendelésre készültek.
– És… hol használták őket?
– A Szovjetunióban – mondta.
Majdnem elharaptam a nyelvem meglepetésemben.
– Akkor… hogy került ez Mr. Macyhez?
– Úgy, hogy megvette. Tudja, amikor összeomlott az a cirkusz
odaát, méregdrágán kiárusították a korábbi nagymenők kocsijait. Ez,
amiben ül, a hadügyminiszteré volt. Ebben furikázott a Vörös téren a
díszszemlék alkalmával. Mr. Macy úgy döntött, hogy megveszi.
Állítólag valamelyik ős-őse onnan származott. Nosztalgiából vette
meg… bár már elég idejétmúlt darab. Viszont nagyon kényelmes.
 Ezzel aztán le is merült a társalgásunk akkumulátora. Ő a volán
fölé hajolt és vezetett, jómagam pedig élveztem a kocsi ringatását.
Nem akartam arra gondolni, hogy hova is megyek. Csak
reménykedtem benne, hogy nem ez lesz az utolsó autókázásom
életemben. És az is a volt szovjet hadügyminiszter kocsijában…
 36

Cirka egy órát tölthettem a Vörös teret is megjárt autó fedélzetén,

amikor végre megérkeztünk valahova. Amint befordultunk egy
rácsos kerítéssel határolt parkba, igyekeztem összekapni a
gondolataimat. Kezdtem megbánni, hogy eleget tettem a
meghívásnak. Vajon mi az ördögöt akarhat tőlem ez a Mr. Macy?
A villa olyan volt, mint amilyenek a nagymenők villái általában.
Filmsztárok, zenészek, vagy egyszerűen csak a gazdagok villáira
gondolok. Jókora park közepén épült, a parkban tavacska
hullámzott, a ház mellett közvetlenül úszómedence várta a
vendégeket. Nem volt hivalkodóan hatalmas, de nem volt lepukkant
sem, mint jó néhány múlt századi villa az Államokban. Látszott rajta,
hogy a gazdája nem veti meg a kényelmet, de nem is igyekszik
villogni a gazdagságával.
Ami ezután történt, arra képtelen vagyok minden részletében
visszaemlékezni. Zavarban voltam, és ez bizonyára meg is látszott
rajtam. Kínosan vigyáztam minden mozdulatomra, ezért a
környezetemre már nem fordíthattam akkora figyelmet, mint
szerettem volna. Csak homályosan emlékszem az inasra, aki
odaterelt a lifthez és megnyomta helyettem a gombot. A lift felvitt az
emeletre, ahol egy másik inas várt rám. Ő bekísért egy terembe,
végigvezetett rajta, ezután egy kis folyosóra jutottunk, majd még egy
termen át egy szobába. Útközben megfordult a fejemben, hogy ha
menekülnöm kellene, fogalmam sincs róla, hogy találnám meg a
kivezető utat. Valószínűleg sehogy.
A házigazda, Mr. Lucas Macy, magas, szikár férfi volt, rövid kis
kecskeszakállal és az ehhez illő bajusszal. Nemrég láttam egy
háborús filmet a televízióban, abban szerepelt egy hasonló férfi: a
francia hadügyminiszter. Még csíptető is volt a szemén, akárcsak Mr.
Macyén.
Amikor teljesen magamhoz tértem, már szemben ültem vele egy
kis asztalka mellett, egy meghittnek mondható dolgozószoba
sarkában. Ekkor már túl voltunk az ismételt bemutatkozáson.
Mr. Macy keresztbe tette hosszú lábait és rám mosolygott.
– Örülök, hogy itt van, Miss O’Hara. Mivel kínálhatom meg?
– Egy narancslevet kérek – mondtam határozottan.
 – Szó sem lehet róla – tiltakozott. – Remélem, nem allergiás a
borra?
– Az éppen nem, de…
– Csak egyetlen pohárkával – kérlelt. – Mit szólna egy…
Gőzöm nincs róla, miket mondott ezután, és természetesen
mindezt franciául. Alighanem a termelői pince nevét említette, talán
a termelő nevét is, plusz a bor márkáját. Csupán az évjáratot sikerült
úgy-ahogy megjegyeznem – ha jól értettem, 1980 körül készíthették.
– Inkább narancslevet…
– Csak egyetlen pohárkával – könyörgött. – Nem szeretnék
erőszakosnak látszani, pedig az vagyok. Azért kérem, mert…
sajnálnám magamnak felbontani, így pedig sosem ihatom meg. Nos,
segít rajtam?
Kénytelen voltam rábólintani, az inas pedig, aki behozta a bort,
kinyitotta az üveget. Mr. Macy megszagolta, majd elégedetten
elvigyorodott.
– Pompás. Kíváncsi vagyok, ön mit szól hozzá.
Ekkor már teljesen magamnál voltam. És igyekeztem is
megfelelően öntudatosan viselkedni. Beleszagoltam a pohárba és
ismét biccentettem.
– Szerintem is az.
Nem koccintottunk, csak kiittuk a poharainkat. Ő félig, én
felhajtottam az egészet. Feltehetően adtam egy pofont az illemnek,
de hát bánja a fene. Nem én akartam idejönni…
Mr. Macy sokadszorra is rám mosolygott, és a térdére tette a
kezét.
– Először is, engedje meg, Miss O’Hara, hogy végtelen hálámat
fejezzem ki, amiért elfogadta meghívásomat. Őszintén lekötelezett
vele.
Megköszörültem a torkomat, de nem válaszoltam. Mit is
mondhattam volna? Azt, hogy megtiszteltetésnek veszem a
meghívását? Őszintén szólva egyáltalán nem vettem annak, inkább
púp volt a hátamon.
– Bizonyára ismeri a nevemet, Miss O’Hara, bár akkor sem
sértődnék meg, ha sosem hallott volna még rólam. Ön, ugyebár,
nem itt lakik, az én ismertségem pedig nem terjed túl az
államhatáron.
 – Azt hiszem, túloz – mondtam.
– Ó, hát sokkal nagyobb hírű üzletemberek is vannak errefelé, mint
én – mondta. – Hogy lennék mérhető egy igazi nagymenőhöz? Nos,
Miss O’Hara, fura helyzetbe kerültünk mindketten. Olyanba, amilyet
egyikünk sem kívánt magának. Persze örülök, hogy megtisztelt a
látogatásával, maga… igazán vonzó nő, de őszintén megmondom,
zavarban is vagyok.
– Nemigen látszik magán – próbáltam én is szóhoz jutni.
– Mert megtanultam sikeresen legyűrni a zavaromat – mosolygott.
– Nem ment könnyen. De hogy visszatérjek a kiindulópontra, olyan
események zajlottak le nemrég… amelyek… hm… bizonyos
értelemben összehoztak bennünket. Gondolom, önt is meglátogatta
Forlan hadnagy.
– Meglátogatott – bólintottam.
– Összefüggést keres szerény személyem és ön között.
– Pedig nemigen van – mondtam.
– Továbbá az a helyzet, Miss O’Hara, hogy be kell valljam, gőzöm
sincs róla, mi történhetett. Jó lenne, ha ön és én megpróbálnánk
valahogy kibogozni a csomót… mielőtt még a sajtó kiszagolná a
dolgot. Engem kifejezetten kellemetlenül érintene. Ehhez kérném a
segítségét.
Hátradőltem a karosszékben és gondolkodni próbáltam.
– És ezt hogy képzeli? – kérdeztem.
– Beszélgessünk egy kicsit. Fogalmam sincs róla, mi is történt
valójában. Feltételezem, hogy önnek sincs. Mindenesetre maga
okos nő, hátha rájön valamire, ami az én fejemben meg se fordul.
Arra gondoltam, hogy szeretnék megtudni öntől néhány apróságot,
hátha megindítja az agyamban a motort.
– Oké – biccentettem. – Azzal a feltétellel, hogy bevezetőként én
kérdezhetek öntől valamit.
Apró felhő futott át az arcán. Talán azért, mert nem szokta meg,
hogy feltételeket állítsanak neki.
– Oké – mondta. – Kérdezzen.
– A halottak… az ön emberei voltak?
Mintha icipicit habozott volna, és ez nagyon nem tetszett nekem.
– Nem úgy, ahogy esetleg… mások gondolnák – mondta rövidke
szünet után.
 – Pardon?
– Ugyan már, Miss O’Hara, ne játsszunk a szavakkal. Azok a
fickók mind a ketten valóban az én „embereim” voltak, csak éppen
nem abban az értelemben, ahogy ön esetleg gondolja. A
keresztapák végrehajtóit nevezik a laikusok az „embereinek”. Vagy
az elnökét. Az ELNÖK EMBEREI. Bizonyára hallotta már ezt a kifejezést.
Nos, azok a fickók az én MUNKATÁRSAIM voltak, ha így jobban tetszik.
Kitűnő áruszállítók.
– Áruszállítók? – visszhangoztam.
Mr. Macy kinyújtotta a lábát és megsimogatta az állát.
– Ön bizonyára nem ért a gyémántüzlethez, igaz?
– Hát… nem – ismertem be.
– Ne féljen, nem akarok előadást tartani róla, de azt tudnia kell,
hogy az árut, mármint a gyémántot szállítani kell. A gyémánt nem
virtuális fizetőeszköz, hanem maga a materiális valóság – egy
széndarab, ha úgy tetszik, csak éppen jelentősen különbözik attól a
széntől, amilyennel régen a gőzhajókat fűtötték. A gyémántot
csiszolni kell, a tulajdonoshoz szállítani s a többi. Ilyenkor bizony
nem árt, ha vannak a közelben olyan kemény fickók, akik ott
sündörögnek a küldemény közelében, s nem tévesztik szem elől.
Hangsúlyozom, hogy ez teljesen legálisan történik. Néha ugyan a
rendőrség is biztosít kíséretet, de négyszemközt nyugodtan
bevallhatom, hogy ez nem sokat ér. A zsaruk vigyáznak magukra,
hogy ne érje baj őket. Ha mégiscsak történne valami, inkább veszni
hagyják az árut, mintsem közbeavatkozzanak. Erről azért lehetőleg
ne beszéljen Forlan hadnagynak. Ha a zsaruk nem csinálnak
semmit, azaz köpnek ránk, még mindig nem olyan nagy baj, mintha
rosszindulatúak lennének. Végezetül összefoglalva a feleslegesnek
tűnő locsogásomat: ezek a fickók, akiket mától kezdve nélkülöznöm
kell, tapasztalt, kemény fiúk voltak.
– És mégis kinyírták őket.
Mr. Macy mélyet sóhajtott.
– Hát ez az, amit én magam sem értek. Eddig azt hittem, hogy
őket még a mesebeli sárkányok sem győzhetik le.
– És mégis megölték őket…
– Ráadásul machetével. A zsaruk szerint egyetlen ember tette.
– Miből következtetnek erre?
 – Forlan és csapata a nyomokból olvasta ki. Állítólag! – emelte fel
a mutatóujját.
– Mit kerestek az emberei Mr. Ortegánál?
Mr. Macy megvonta a vállát.
– Amióta ez a tragédia megtörtént, egyfolytában ezen töröm a
fejem én is. Hogy mi az ördögöt akartak ott?
– Nem tudja?
– Sajnos nem.
– Ez hihetetlen – mondtam
– Pedig így van. Az embereim, akik mindeddig kizárólag az én
parancsaimnak engedelmeskedtek, kizárólag az én utasításaimat
hajtották végre, olyat tettek, amire hirtelenjében nem találok
magyarázatot. Illetve… Talán csak egyet.
– Igen? – támadt fel bennem ismét az érdeklődés.
Mr. Macy komoran nézett rám. Szemmel láthatóan még nem
döntötte el magában, hogy megossza-e velem az információt. Végül
aztán úgy döntött, hogy igen.
– Néhány hónapja történt valami – mondta. – Ellopták egy
szállítmányomat. A brüsszeli repülőtéren. Pedig ott voltak az
embereim.
– Azok ketten?
– Csakis. És mégis eltűnt egy komolyabb szállítmányom.
Gyémántra gondolok, természetesen.
– Nagy volt a kár?
– Attól függ, honnan nézzük – mondta Mr. Macy. – Anyagilag nem
volt jelentős. Elvégre a gyémántok biztosítva voltak. Viszont nem
voltam elégedett az embereimmel… Jelentős, a mindenkori szállítási
biztonságot érintő hibákat követtek ugyanis el. Felsorolhatnám, hogy
mik voltak azok, ha óhajtja, bár nem hiszem, hogy különösebb
jelentősége lenne a történtek után.
– Értem.
– Mondanom sem kell, hogy az embereim nem úszták meg
szárazon. Természetesen leteremtettem őket; megfenyegettem
mindkettőjüket, hogy a következő legkisebb hanyagság vagy
fegyelmezetlenség esetén repülnek.
– Tehát haladékot adott nekik.
 – Így is mondhatjuk. Azonkívül, ami talán mindenNÉL jobban
megviselte őket, hogy jelentős összegű pénzbüntetést róttam ki
rájuk. Amit be is fizettek.
– Értem – mondtam még egyszer. – Csak azt nem értem, hogy
miért mondja el ezt nekem?
– Azért – fogott a magyarázatba Mr. Macy –, mert van egy
elképzelésem. Hallgassa csak meg, talán érdekelni fogja. Nos, az
embereim megkapták a pénzbüntetést… és az az érzésem, hogy ez
annyira megviselte őket, hogy elkezdtek a saját szakállukra
nyomozni.
– Már értem – bólintottam. – Meg akarták keresni a tolvajokat.
– Csak ezt tudom elképzelni. Információkat szereztek, hogy hol
lehet a lopott áru. Ha meglovasítanak ugyanis valahonnan egy
szállítmányt, nem lehet azonnal piacra dobni. Pihentetni kell egy
ideig, s csak akkor előjönni vele, amikor már elült a por, amit a rablás
felvert. Ez pedig néha évekbe telik. Nos, az embereim talán kaptak
egy fülest és elindultak a megadott nyomon. Anélkül, hogy szóltak
volna nekem. Megjegyzem, eléggé önfejű volt mind a kettő. Mondja,
Miss O’Hara… emlékszik rá, hogy rohanták meg magukat?
– Hogy emlékszem-e? Persze hogy emlékszem. Az egyik az ajtót
törte be, a másik pedig az ablakot.
– Tehát úgy néz ki a dolog, hogy biztosak voltak benne: Mr. Ortega
irodájában vannak a gyémántjaim.
– Ezek szerint Mr. Ortegában vélték meglelni a tolvajt?
Mr. Macy megsimogatta a bajuszát.
– Ez is egy lehetőség.
– Miért? Van több is?
– Hát egy még biztosan van.
– Éspedig?
– Hogy önt akarták elkapni, Miss O’Hara!
 37

Önkéntelenül is felnevettem. Sok mindent feltételeztek már rólam

életem során, azt azonban még nem, hogy gyémánttolvaj lennék.
– Komolyan gondolja? – kérdeztem, és mosolyogva a fejemet
csóválgattam. – Ez akkora ostobaság, hogy… nem is tudom,
mekkora.
– Volt magánál egy táska – folytatta Mr. Macy. – Ilyen táskában
szokták szállítani a gyémántokat. Bizonyára azt hitték a
szerencsétlenek, hogy maga a gyémántokat viszi Mr. Ortegának,
mint orgazdának. Ezért követték önt, majd magukra támadtak, hogy
elvegyék. Ki akarták köszörülni a brüsszeli csorbát.
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
– Érthetetlen. Miért hitték volna, hogy nálam vannak az ön
gyémántjai? És hogy éppen Mr. Ortegának akarom eladni őket?
– Ismerte maga korábban is Mr. Ortegát?
– Dehogy ismertem.
Elmagyaráztam neki, hogy korábban fogalmam sem volt róla, ki a
hajdani edzőterem jelenlegi tulajdonosa, csupán meg akartam
vásárolni az épületet, hogy ismét edzőtermet csináljak belőle.
Amikor aztán sikerült kinyomoznom, ajánlatot tettem Mr. Ortegának.
Ő elfogadta, és éppen a vételárat adtam volna át neki, amikor ránk
törtek az emberei.
Mr. Macy szomorúan bólogatott. Biztos voltam benne, hogy nem
mondtam neki újdonságot. Forlan hadnagy feltehetően beszámolt
neki a nyomozás jelenlegi állásáról.
– Néhány évvel ezelőtt már laktam ebben a városban – mondtam
rövid hallgatás után.
– Valóban? – kérdezte. Fásult volt a hangja, nem igazán dobta fel
a közlésem.
– Valaki… követte a kocsimat.
Erre kissé feljebb emelte a fejét.
– Követte? Ez mit jelent?
– Valaki jeladót tett a kocsimra…
– És?
– Megbíztam egy magánzsarut, hogy nézzen utána, ki tehette rá.
– Hm.
 – A magánzsaru elvállalta a feladatot és el is végezte.
Mr. Macy nagy szemeket meresztett rám, de nem tett
megjegyzést.
– Azóta eltelt majd három év.
– Hm.
– Nemrég a magánzsaru felhívott. Közölt velem valamit az üggyel
kapcsolatban.
– Értem.
– Ideutaztam, mert különben is volt itt dolgom. Gondoltam,
felkeresem a zsarut. És fel is kerestem.
– És mi érdekeset tudott meg tőle?
– Megölték, mielőtt beszélhettem volna vele.
– Jézusom! – morogta Mr. Macy, és öntött még egy pohárkával
magának. Majd amikor rájött, hogy nincs egyedül, gyorsan az én
poharamat is teletöltötte.
– És… hogyan… mikor… kicsoda…?
– Mr. Lloydnak hívták – mondtam.
Ami következett, arra nem számítottam. Mr. Macy pohara éppen
elérte a száját, amikor kimondtam Mr. Lloyd nevét. Mr. Macy kiejtette
a kezéből a poharat. A pohár csattanva darabokra törött, a bor úgy
folyt végig az asztalon, mint a vér.
– Mr. Lloyd? – nyögte elhaló hangon Mr. Macy. – A hajdani Bell-
irodából?
– Ismeri? – hökkentem meg.
– Hogy a fenébe ne ismerném? – kiáltotta Mr. Macy, és
megpróbálta összekotorni az üvegcserepeket az asztalon. – Hiszen
újabban én szoktam ellátni megbízásokkal…
Néztünk egymásra szótlanul, és csak akkor vettünk mélyebb
lélegzetet, amikor a behívott inas már az asztalt törölgette.
 38

Mondanom sem kell, hogy Mr. Lloyd meggyilkolása felkeltette Mr.

Macy érdeklődését. Méghozzá alaposan. Nem volt mese; töviről
hegyire el kellett mesélnem neki a két évvel ezelőtt történteket. A
szüleim haláláról nem ejtettem szót, inkább úgy tüntettem fel a
dolgot, mintha Mr. Hooker lenne a főszereplő, s az egész ügy az ő
és a bolond felesége ügye lenne, amelybe csak véletlenül
csöppentem bele.
Futólag érintettem az autószerelő, dongalábú Joe-t is, aki
megtalálta a jeladót a kocsimon. Sőt, azt se hallgattam el, hogy a
meggyilkolt magánzsaru, Mr. Lloyd, azért hívott fel, mert a szerelőt,
azt a bizonyos Joe-t, majdnem halálra verték. Egyre azt
kérdezgették tőle, hogy nem talált-e valamit a kocsimban a jeladón
kívül is.
– Na és talált? – kérdezte izgatottan Mr. Macy.
– Dehogy talált! – legyintettem. – Mi az ördögöt találhatott volna?
Nem volt a kocsiban semmi egyéb, csupán a jeladó. Ám támadói ezt
nem akarták elhinni és csúnyán összeverték. Fogalmam sincs róla,
miért. Amikor Mr. Lloyd mindezt elmondta nekem, megértettem,
hogy ő is és én is veszélyben forgunk. Arról azonban fogalmunk
sincs, hogy miért. Idejöttem, hogy beszéljek vele… csakhogy
elkéstem. Mr. Lloydot meggyilkolták.
Láttam rajta, hogy rettentőn ideges. Felugrott, lépett kettőt az ablak
felé, aztán visszaült a székére.
– A fenébe is… valamibe belemásztam, az biztos. Fogalmam sincs
róla, hogy miért kell egy csónakban eveznem önnel, amikor
korábban fogalmam sem volt róla, hogy ön a világon van. Mi a franc
ez az egész?
Ahhoz képest, hogy korábban milyen udvarias volt, alaposan
megváltozott. Már nem válogatta meg a szavait, és mintha ráadásul
még engem hibáztatott volna. Nyilván most döbbent csak rá, hogy
olyan valaki ül vele szemben, aki a társadalmi ranglétra jóval
alacsonyabb fokán áll, mint ő, és ő mégis kénytelen a bizalmas
ügyeit megosztani vele.
– Mi a fene közöm lehet nekem magához és ehhez a tetves
ügyhöz? – morgolódott.
 – Nem tudom – mondtam. – Mindenesetre az ön emberei voltak,
akik ki akartak nyírni. Ha nem jön az a valaki a machetével, ki is
nyírtak volna, miközben maga ábrándozva a vörösborát iszogatja.
Felálltam és menni készültem, Mr. Macy azonban nem hagyta. Ő
is felugrott és visszanyomott a székbe.
– Várjon már, ne kapja fel a vizet! Bocsánatot kérek. Kissé talán
elvesztettem a fejem. Csak tudja, az én köreimben és ebben a
szakmában… hm… rettenetes kárt szenvedhet el az, aki homályos
ügyekbe keveredik. Márpedig akárhonnan is nézzük, az én
embereim rontottak rá magára és Mr. Ortegára, sőt még a
meggyilkolt magánzsaru is dolgozott nekem…
– Maga most sajnáltatja magát? – kérdeztem.
– Csak reálisan értékelem a helyzetemet – mondta. – Persze
mindez lehet véletlen is… és jó lenne, ha az lenne. Nem ismertem
ezt az Ortegát, gőzöm sincs róla, hogy a hülye munkatársaim miért
támadtak rá; magát sem ismertem; arról sincs fogalmam, hogy a
hülye munkatársaim miért támadtak magára. Mr. Lloydot viszont
ismertem, és ismerte ön is. Summa summarum: maga az összekötő
kapocs Mr. Ortega, Mr. Lloyd és köztem. A fenébe is, most mit
csináljunk?
Vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt megszólalhattam volna,
elkapta a karom, szabad kezével felkapta a félig teli üveget az
asztalról, öntött belőle a saját, friss poharába, majd az enyémbe is.
– Tankoljunk – mondta.
Hasztalan próbáltam kirántani a karom a szorításából, nem hagyta.
Természetesen pillanatok alatt megszabadulhattam volna tőle,
csakhogy akkor kénytelen lettem volna kissé összekuszálni a
fogsorát, erre viszont nem vitt rá a lélek.
Hogy végre megszabadulhassak tőle, biccentettem és felemeltem
a poharamat. Kicsit haboztam, hogy a képébe löttyintsem-e, de
inkább lenyeltem. Tényleg jó bor volt.
Miután Mr. Macy is leeresztette pohara tartalmát a torkán, az ajtó
felé intett.
– Gyerünk!
– Hé! Hé! – próbáltam meg lefékezni. – Hova a fenébe akar
menni?
– Látogatóba – mondta.
 – Ki az ördögöt akar…
Mr. Macy a fal mellett álló kis szekrénykéhez lépett, amely egy
páncélszekrény és egy cipősszekrény keveréke lehetett. Számzár
volt rajta, akár a páncélszekrényeken, viszont szemmel láthatóan
fából készült.
Úgy hajolt előre, hogy eltakarja előlem a számzárat, majd amikor
kinyílt a szekrény ajtaja, belenyúlt és kivett belőle egy 38-as Coltot.
Kitárta az ajtót, és elhúzódott előle, hogy betekintést nyerhessek a
szekrény belsejébe. Ámulva láttam, hogy telis-tele van fegyverrel.
– Nos? – kérdezte. – Kér egyet?
– Dehogy kérek – tiltakoztam. – Ön is jobban tenné, ha…
– Ahova megyünk, oda nem mehetünk fegyvertelenül – mondta.
Kezdett izgalmas lenni a dolog.
– Miért? Hova megyünk? – kérdeztem.
– A maga régi ismerőséhez, ahhoz a Joe nevű autószerelőhöz.
Remélem, még életben találjuk.
 39

Az az igazság, hogy én csak a JOE-RA emlékeztem, a szerelő

vezetéknevére nem. A nagyobb baj azonban az volt, hogy a műhely
címére sem emlékeztem. Így aztán legalább tíz telefonjába került a
sofőrnek, mire sikerült megtalálnunk a műhelyhez vezető utat.
Az elmúlt két év során Joe műhelye akkora változáson ment át,
hogy alig ismertem rá. A telepen felhalmozott autókarosszéria-
hegyek immár az égig értek; a kiszerelt és szétválogatott alkatrészek
nemkülönben. Ha a légi világban ennyi karosszéria állt volna a
babilóniaiak rendelkezésére, alighanem belőlük építették volna fel
Bábel tornyát. És talán még ma is állna.
A karosszériahegyek között megbúvó iroda is alaposan
megváltozott. Meg is nőtt és szét is terült. Mellette hatalmas,
labdarúgópályányi parkolóban egymáshoz szorultak az autócsodák.
– Emlékszik valamire? – kérdezte Mr. Macy.
– Hát, csak úgy nagyjából – mondtam.
– Melyik ajtón ment be?
– Talán azon a középsőn.
– Daniel, kérem… – fordult a sofőr félé.
– Igenis, Mr. Macy.
– Maga velünk jön.
– Igenis, Mr. Macy.
A második igenis után Daniel a feneke alá nyúlt és előhúzott egy
pisztolyt.
– Arra kérem, Daniel, hogy maga menjen előre. És tudja…
– Igenis, Mr. Macy.
Elindultunk az épület felé, amely így közelebbről egy modern
kastélynak tűnt. Esküdni mertem volna rá, hogy két évvel ezelőtt
egészen másmilyen volt.
Lassan az ajtóhoz értünk.
Mr. Macy megtorpant és aggódva pislogott körbe-körbe.
– Nincs kutya – mondta.
– Kutya? – hökkentem meg.
– Minden telepen van kutya.
– Hátha az épületben van.
– A telepeket általában nem pincsik őrzik.
 Mr. Macy intett Danielnek, aki tölcsért csinált a tenyeréből.
– Hé! Van itt valaki? – kiáltotta. Hangja kettészakadt a levegőben;
egyik része a karosszériahegyek, a másik pedig az épület belseje
felé vette az irányt.
Sehonnan sem érkezett válasz a kiáltására.
– Pedig nyitva volt a kapu – morogta Mr. Macy.
Daniel a levegőbe szimatolt, aztán lassan, előrenyújtva a
fegyverét, elindult befelé. Mr. Macy félrehajtotta a fejét, mintha a
karosszériahegyek között játszadozó szél zümmögését hallgatná.
– Legyek – mondta aztán. – Zümmögnek.
Daniel nem torpant meg, csak lépkedett előre rendületlenül.
– Hallod, Daniel? – morogta Mr. Macy. – Legyek.
Olyan jelentőségteljesen mondta, hogy kétség sem férhetett
hozzá, mire céloz.
– Hallom – felelte Daniel, de már nem láttam, honan, mert hirtelen
eltűnt a szemünk elől.
– Daniel? Itt vagy még?
Ajtó csapódott, csend támadt. Csak a zümmögés nem szünetelt.
Aztán megpillantottam a legyeket. Csoportokba verődve repdestek
a fogadóteremben – szoba helyett termet kell mondanom, elvégre
méretét tekintve inkább ez utóbbit érdemelte ki – majd néhányan
kiszakadtak egy nagyobb rajból, és az arcunknak vágódtak.
Mr. Macy felkiáltott, összegörnyedt, és úgy csapkodott a levegőbe,
mintha Jackie Channé akart volna változni.
– A francba is! – kiáltotta. – Ezek a rohadt legyek!
A legyek zöldek voltak, nagy hasúak, csillogó potrohúak, mintha
egy túlszínezett rajzfilmből szabadultak volna ki.
– Daniel? Hol a pokolban vagy? – ordította Mr. Macy a levegőt
csapkodva.
Ami azt illeti, csapkodtam én is. És nemcsak a legyeket, hanem a
rossz szagot is próbáltam elhajtani a közelemből.
Egyiket sem sikerült. Csak akkor hagytam abba a hisztérikusnak
tűnő csapkodást, amikor Daniel végre felbukkant az emeletre vezető
lépcső tetején.
– Itt vagyok, Mr. Macy.
A legyek, mintha csak előre látták volna a jövőt, kissé távolabbra
húzódtak tőlünk.
 – Mi van odafent?
Daniel hangja izgatott volt, mintha nehezére esett volna a beszéd.
– Hát… nem valami szép látvány.
– Felmegyek.
– Én az ön helyében nem tenném, Mr. Macy.
Mr. Macy azonban megtette. És felmenten én is utána a lépcsőn.
Nagyjából sejtettem, mi következik, ám csalódnom kellett. Mégsem
az következett, amire vártam, bár ez a jelenet sem volt kevésbé
gyomorforgató.
Amint Mr. Macy nyomában felsiettem a lépcsőn, még mindig a
legyeket csapkodva, először Danielt pillantottam meg. A folyosón
állt, amelyből szobák nyíltak jobbra is és balra is. A folyosón is
zöldhasú legyek hemzsegtek, csapatokba verődve rászálltak egy
fekete valamire, amely a folyosó mennyezetéről lógott lefelé, majd
ismét felrebbentek róla. Daniel nem messze tőle ácsorgott, szemét a
valamire szegezve, egyik kezében zsebkendőt tartott és az orrára
szorította, a másikkal pedig a stukkerével hadonászott.
Ahogy meghallotta háta mögött a lépteinket, megfordult, elvette az
orra elől a kendőt, és felénk intett vele.
– Kérem, Mr. Macy, jobb lenne, ha…
Ekkor már Mr. Macy orrán is ott volt a zsebkendője. Úgy szorította
rá, hogy egészen belevörösödött a keze.
– Mi ez… itt?
Daniel a feketeségre bökött.
– Kutya – mondta. – Egy… kutya.
– Kutya? – hökkent meg Mr. Macy. Bizonyára mást várt, akárcsak
jómagam.
– Biztos vagy benne?
– Négy lába van.
– Akkor azért nem láttunk kutyát odakint? Végül is mi… történt
vele?
– Megölték, és… megnyúzták – mondta Daniel. – Csak ne lenne
ilyen átkozottul büdös! – szaladt ki a száján. – Bocsánat, Miss…
Mr. Macy mélyeket sóhajtott és a homlokát törölgette.
– A francba! – nyögte. – A jó büdös francba!
– Menjek tovább, Mr. Macy?
– Indulj! – biztatta Mr. Macy.
 Daniel megkerülte a mennyezetről lelógó dögöt, aztán lenyomta az
első ajtó kilincsét. Az ajtó kinyílt. Úgy nyikorgott, mintha a
mennyezetről lelógó, megnyúzott kutya csikorgatta volna a fogát.
Ahogy az ajtó kinyílt, döglegyek csapata áramlott ki rajta. Mintha
örültek volna, hogy valaki kiszabadítja őket a rabságukból.
Daniel ismét csak előre dugta a stukkerét és belépett a szobába.
– A jóistenit neki! – sóhajtozott Mr. Macy. – Jobb lenne itt hagyni
ezt az egészet!
– Most már nem lehet – ráztam meg a fejem.
– Most már nem – bólintott Mr. Macy.
A megölt és megnyúzott kutya ott lógott közvetlenül mellettem.
Vicsorgott, mintha meg akarna fenyegetni. Egy vicsorgó kutya
élőben sem szép, hát még döglötten és megnyúzva! Nem volt
kedvem felnézni rá, amikor ellépkedtem alatta.
A legyek szerencsére elhúztak mellettünk. Én persze azért
felnéztem a kutyára. A mennyezetre akasztották egy fémkampóra,
amelyen korábban csillár lóghatott.
Alighogy az ajtóhoz értünk, Daniel lépett ki rajta. Nem látszott az
arcán különösebb megrázkódtatás, csupán a szeme lett valahogy
keskenyebb a megszokottnál. Mintha elkezdett volna kínaivá
változni.
– Egy másik kutya – mondta, befelé bökve a válla felett a
mutatóujját. – A haverja.
Ezzel a folyosón lógó kutyára célzott.
– Megnézzem a többit is?
Mr. Macy szó nélkül bólintott.
Daniel sorra járta a szobákat és valamennyibe bekukkantott.
Egyikben sem talált semmit. Sem kutyát, sem embert. Se nyúzottat,
se nyúzatlant.
Ez azért nem dobta fel különösebben a hangulatunkat.
Daniel pár perc után visszajött hozzánk.
– Most… merre? – kérdezte.
– Ki az udvarra! – vezényelt Mr. Macy. – De gyorsan!
Egyikünknek sem volt ellenvetése. Pillanatokkal később már az
épület előtt álltunk lihegve, mintha a döglegyek megkergettek volna
bennünket.
– A jóistenit neki! – nyögte Mr. Macy. – Azt a jóistenit neki!
 Daniel egyetlen pillanatra sem eresztette le a fegyverét – úgy
tartotta, hogy bármelyik pillanatban tüzelhessen vele, ha kell.
Közben többször is felmordult, mint az élő kutyák.
Mr. Macy ingerülten rákiáltott:
– Na mi van, Daniel?
Daniel csak a szemét meregette Mr. Macyre, de nem válaszolt.
Azaz dehogynem. Ha nem is szavakkal, azért válaszolt. Alig
észrevehető grimaszokat vágott, és ezt már nem lehetett a szag és a
döglegyek számlájára írni.
– Mi van veled? – értetlenkedett tovább Mr. Macy. – Mit
kacsingatsz?
Daniel ekkor abbahagyta a grimaszolást, és lehajtotta a fejét. Mr.
Macynek csak ekkor gyulladt világosság az agyában. Rám nézett,
majd Danielre.
– Jól van, Daniel. Előtte nyugodtan beszélhetsz. Mi van?
Daniel sóhajtott és barátságtalan pillantásokat vetett rám. Mintha
azt jelezte volna vele, hogy engem is szívesen látna a plafonon lógni
a kutya mellett. Pedig amúgy helyes fickónak tűnt.
– Mondom, hogy beszélhetsz. Miss O’Hara ugyanabban a cipőben
jár, mint én!
Daniel bólintott, majd a zsebébe nyúlt és kihúzott valamit belőle.
Aztán szó nélkül Mr. Macy felé mutatta.
Előrenyújtottam a nyakam, hogy lássam, mi az.
Mr. Macy értetlenül Danielre pislogott.
– Mi a franc ez, Daniel?
Daniel megvonta a vállát.
– Egy kulcs, Mr. Macy – mondta kedvetlenül. – Egy kulcs.
Éreztem, hogy egy láthatatlan kéz elkapja a torkom és
megszorongatja.
– Kulcs? –- hökkent meg Mr. Macy. – Milyen kulcs?
– Egy széfkulcs… utánzat – mondta Daniel.
Mr. Macynek lefittyedt az alsó ajka a csodálkozástól. Megfigyeltem,
hogy gyakran előfordul vele, ha számára érthetetlen jelenséggel
találja szemben magát.
– Széfkulcs… micsoda?
– Utánzat, Mr. Macy.
– Hogyhogy utánzat?
 – Nem igazi kulcs. Ezzel nem lehet semmit kinyitni. Játék.
Mr. Macy még egyszer a széfkulcsutánzatra meredt.
– Mi az az izé rajta?
Az izé fekete máznak tűnt. Mintha valaki megpróbálta volna
feketére festeni, de aztán félúton valamiért abbahagyta.
– Vér – mondta Daniel.
Mr. Macy megsimogatta a bajuszát. Kissé üveges volt a szeme.
Olyannyira megrázta Daniel kijelentése, hogy még az ismét
körülöttünk zümmögő legyekről is megfeledkezett.
– Hogyhogy… vér? – kérdezte hitetlenül.
– Vér, Mr. Macy – erősítette meg Daniel.
– Hol… találtad?
Daniel megköszörülte a torkát.
– A kutyák szájában – mondta.
Mr. Macy megtörölgette a homlokát.
– Melyikében?
– Mindegyikében – mondta Daniel.
– Beszélj már értelmesebben, az istenért!
Daniel bólintott és a zsebébe nyúlt. Már nem is csodálkoztunk
rajta, hogy ismét csak kihúz belőle egy kulcsot. Szakaszott olyan
volt, mint az első. Ezt is rászáradt vér borította.
– Ez a másik… kutya szájában volt.
Kissé megszédültem. Legyek, kutyák és véres kulcsok – mindez
kicsit sok volt mára. Bár nem lettem rosszul, azért alaposan
felkavarta a gyomromat a látvány.
Mr. Macy töprengett néhány másodpercig, majd Danielre mordult.
– Kend el rajtuk az ujjlenyomatodat – utasította. – És tedd őket
vissza a kutyák szájába!
Daniel szívott egyet az orrán.
– Biztos, hogy ezt akarja, Mr. Macy?
– Csak tedd, amit mondok.
– Igenis, Mr. Macy!
Azt már nem akartam végignézni, hogyan rakja vissza a kulcsokat
a kutyák szájába. Megfordultam és kihúztam az épületből. A legyek
makacsabbja nem adta fel a barátkozást; utánam repültek és ott
zümmögtek körülöttem.
 – A francba! – hallottam magam mögött Mr. Macy hangját. – Ezek
a rohadékok nem szakadnak le rólunk…
Megálltam az épület bejárata előtt és nagyokat slukkoltam a friss
levegőből. Mr. Macy nem szólt semmit, ő is a zsebébe nyúlt és
kotorászni kezdett benne. Talán már azon sem lepődtem volna meg,
ha ő is egy véres széfkulcsot húzott volna ki belőle. Szerencsére
csak egy fémkulacs volt.
– Húzza meg – nyújtotta felém.
Nem kellett sokat biztatnia. Mivel Mr. Macy volt olyan előrelátó és
lecsavarta a kulacs kupakját, nagyot kortyoltam belőle. Erős volt az
ital, égette a nyelőcsövemet, mintha parazsat nyeltem volna.
A maradékot Mr. Macy hajtotta fel. Szegény Danielnek egyetlen
csepp sem maradt.
– Jézusom – sóhajtotta. – Ez jólesett!
Tényleg jólesett. Megnyúzott kutyák és döglegyek hordái ellen
igazán jó orvosság egynéhány nyelet méregerős whisky.
– Van valami magyarázata… – kezdtem volna, de Mr. Macy
leintett.
– Egyelőre hagyjuk a magyarázatokat. Várjuk meg, amíg Daniel
visszatér.
– Végül is… ki ez a Daniel? – nyögtem. – Egy sofőr nem szokott…
– Daniel szokott – mondta Mr. Macy lezárva a vitát. – Várjuk meg.
Daniel hamarosan visszatért. Nem szólt egyetlen szót sem, de
láttam az arcán, hogy teljesítette a feladatát. Kissé merev volt ugyan
– egyebet nem voltam képes leolvasni róla. Végigjártatta a szemét a
környéken, aztán a karosszériákat vette szemügyre. Félrehajtotta a
fejét, majd szenvtelen arccal megszólalt.
– A legyek, Mr. Macy.
– Mi van velük már megint? – idegeskedett Mr. Macy.
Daniel az egyik égig érő karosszériatorony felé intett.
– Ott is vannak. Sokan.
Én is hallottam a zümmögést, de képtelen voltam megállapítani,
honnan jön a hang.
– Hol? – kérdezte Mr. Macy.
Daniel ismét csak ugyanabba az irányba mutatott, mint az imént.
Mr. Macy gyengéden megfogta a karomat.
– Talán jobb lenne, ha itt maradna.
 Nem szóltam semmit, csak tettem egy lépést a mutatott irányba.
– Hát… ahogy gondolja – morgott mögöttem Mr. Macy, és
eleresztette a karom.
Átmentünk két karosszéria-Himalája között, majd rábukkantunk
egy kis térre. Ahogy közelebb értünk hozzá, elkapott a nyugtalanság.
Immár nem a megnyúzott kutyák nyugtalanítottak, hanem a
mellettünk emelkedő karosszériaóriások. Ha ránk omlanának…
Mintha sivatagi oázis közelébe kerültünk volna. A hatalmas hegyek
között apró házacska húzódott, amolyan mézeskalács házikó, mint a
mesékben. És lássanak csodát: a házikónak piros volt a teteje, és
két kis tornyocska emelkedett ki belőle. Közvetlenül a ház mellett két
akkora emberfigura álldogált, hogy egészen a háztető magasságáig
ért a fejük. Két mesefigura: az egyik Hófehérke, a másik alighanem
Hamupipőke.
Nem tagadom, begörcsölt a lábam, ahogy megpillantottam őket. Mi
az ördög akar ez lenni?
A figurák mellett egy ugráló hálót és egyéb játékokat is
felfedeztem, bár nem voltam tisztában valamennyi funkciójával. És a
két pálmafáéval sem, amelyek a ház mellett pergették a leveleiket.
– Ez meg mi…? – tört ki belőlem önkéntelenül a kérdés.
– Játszóház – mondta Mr. Macy.
– Egy… gépkocsijavító műhelyben?
– Hát hogyne – bólintott Mr. Macy. – Amíg a kocsit javítják, a
gyerek elfoglalja magát.
Danielt azonban aligha hatotta meg a tulajdonos ötletessége, mert
felemelte az orrát és ismét beleszimatolt a levegőbe.
– Ismét? – kérdezte Mr. Macy.
Daniel bólintott majd elindult előre. Valahogy nem akaródzott
követnem, és Mr. Macy sem nagyon lelkesedhetett az ötletért, mert
meg sem moccant.
Ekkor tűnt csak fel, hogy az egyik pálmafa alatt hófehér sportkocsi
áll. Ilyen messziről nem ismertem fel a márkáját. Daniel éppen felé
tartott.
Mr. Macy hirtelen felhúzta a horgonyt, és úgy gonDOLTAM, hogy
jómagam sem maradhatok le mögötte. Én is látni akarom, amit ők
látnak!
 Hát láttam is. De nem volt benne sok köszönet. A kocsiban egy
férfi ült, fejét a kormányra hajtva. A nyitott ablakon át hömpölygő
döglegyek sorjáztak be; a férfi arcára szálltak, a kezére, meztelen
felsőtestére. A férfi nem tartotta fontosnak, hogy elkergesse őket. Ez
a férfi a volánnál már nem tartott fontosnak semmit. Őt már nem
érdekelték a világ problémái, sőt a sajátja sem.
A férfi a volánnál halott volt. Akkora vágás húzódott a nyakán,
hogy majdnem leszelte a fejét.
Amikor aztán a két, enyhén görbülő dongalábat is megláttam, már
pontosan tudtam, ki az áldozat.
Joe, a szerelő, aki két évvel ezelőtt szétkapta a kocsimat és
megtalálta benne a jeladót.
Joe, aki Lloyd barátja volt, akit szintén megöltek, és akinek az
irodájában találtak egy kulcsot. Éppen olyat, mint amilyeneket Daniel
talált a két kutya szájában.
És amilyet Daniel éppen akkor emelt fel a halott melletti ülésről.
Egy széfkulcsnak tűnő játékkulcsot.
 40

Mr. Macy meg sem kérdezte, hova akarom vitetni magam, én pedig
bölcsen hallgattam. Hagytam, hadd tartsa csak a kezében az
iránytűt.
Jó egy óra múlva már ismét egymással szemben ültünk Mr. Macy
dolgozószobájában. Macy harapnivalót hozatott, és hozzá vörösbort.
Daniel, ahogy megérkeztünk, már el is tűnt a szemem elől.
– Teljesen kivagyok – mondta még mindig furcsán és gyorsan
kapkodva a levegőt Mr. Macy. – Hát maga?
– Én sem érzem magam valami jól – mondtam.
– Ezért is hoztam ide – magyarázta. – Nem vitt volna rá a lélek,
hogy ezek után magára hagyjam a hoteljában. Legalább egyen
valami jót… ha tud. Ami engem illet… úgy érzem, hogy egyetlen
falatot sem tudnék lenyelni.
Én azonban képes voltam rá. Nagyon is. Amint megláttam az
asztalon az ízlésesen elkészített hidegtálakat, azonnal rám tört az
éhség. Bár nem kedvelem, ha idegenek előtt egyedül kell ennem,
ezúttal nem éreztem kellemetlennek. Lehet, hogy már nem találtam
Mr. Macyt idegennek?
– Irigylem magát – mondta. – Nem is sejti, mennyire irigylem.
– Bocsánat – mentegetőztem. – Alighanem kissé megfeledkeztem
magamról.
– Mintha már én is jobban lennék – sóhajtotta. – Ahogy maga
evett, amilyen jó étvággyal, az is könnyebbé teszi a dolgom. Átsegít
a krízisen. A fenébe is… meg tud nekem bocsátani, Miss O’Hara?
Amiért ilyen rettenetes helyzetbe hoztam.
– Nem tudhatta, mit találunk Joe műhelyében.
– A fenébe is, azért csak gondolnom kellett valami hasonlóra. Csak
tudja… az az igazság, hogy megrémültem. Olyan vagyok, hogy ha
érthetetlen dolgokkal találkozom, megrémülök. Márpedig, ami az
embereim betörését illeti, és a magánzsaru halálát, minden kétséget
kizáróan az érthetetlen kategóriába tartozik. Biztos voltam benne,
hogy ellenem irányul mindez.
– Még most is ezt gondolja?
– Nem tudom, mit gondoljak. Egyre csak oda lyukadunk ki, hogy
nem tudunk semmit és nem értünk semmit.
 – Na és a zsaruk? – kérdeztem. – Nem kellene értesítenünk őket a
Joe-nál tett látogatásunkról?
Mr. Macy megsimogatta a bajuszát.
– Maga szerint ezt kellene tennünk?
– Hát… őszintén szólva fogalmam sincs róla, hogy mit kellene
tennünk.
– Mi lenne ennek ön szerint a következménye? – kérdezte. – Már
ha szólnánk róla a zsaruknak?
– Nyomozni kezdenének, és talán megtalálnák a gyilkost –
mondtam.
– És bennünket is – szögezte le Mr. Macy.
– Ezt… hogy érti?
– Úgy, hogy ha bejelentjük, hogy ott jártunk, mi is gyanúba
kerülünk, ami sem önnek, sem nekem nem lenne jó. Bocsásson
meg, bevallók magának valamit, amit talán nem lett volna szabad
megtennem. Az az igazság, hogy kémkedtem maga után.
– Nofene! – hökkentem meg. – És ezt miért tette?
– Tisztába akartam jönni önnel. Tudni akartam, hogy kicsoda az,
akit az „embereim” meg akartak ölni. És meg is ölték volna, ha…
Szóval pontosan tudom, kicsoda maga. Okos, törekvő, szorgalmas
üzletasszony, aki a legjobb úton van afelé, hogy komoly karriert
fusson be az ingatlanbiznisz területén. Aztán itt vagyok én, aki mint
önnél jóval idősebb, már be is futottam azt a karriert, ami ön előtt áll.
Sem önnek, sem nekem nincs szükségem rá, hogy rossz hírünk
terjedjen. A rossz hír olyan, mint a betegség. Előbb csak idegileg
teszi tönkre az embert, aztán gazdaságilag is. Akit beburkol a rossz
hír, attól elmenekülnek az emberek. Egyszer csak azt veszi észre,
hogy lőttek a karrierjének. Előbb csak nem hívják meg egy-egy
estélyre vagy konferenciára, aztán elesik a jó üzletektől, majd
bizonyos idő után légüres térbe kerül. Ezt akarja?
– Nem, ezt nem akarom – mondtam, vagyis inkább suttogtam.
– Márpedig ez lesz a vége, ha a rendőrségre rohangálunk.
– De hiszen ők már… úgyis tudják, hogy mi történt… Mr. Ortega
irodájában.
– Éppen elég baj ez is. Ne tetézzük még azzal is, hogy újabb
gyilkosságra hívjuk fel a figyelmet, amelynek ugyancsak mi állunk a
legközepében.
 – Akkor mit tegyünk? – kérdeztem. – Nem hagyhatjuk csak úgy…
– Nem is fogjuk – mondta.
– Ezt nem értem.
– A rendőrség értesülni fog róla, hogy azt a fickót, Joe-t, vagy kit,
megölték a kutyáival együtt. Daniel majd gondoskodik róla, hogy így
legyen.
Úgy tettem, mintha a fejemet törném. És törtem is. Csak éppen
nem azon, amin ő gondolta. Azon túráztattam az agyam, hogy
megemlítsem-e neki azokat a kulcsokat, amelyeket még akkor
láttam, amikor őt nem is ismertem. Úgy döntöttem, hogy nem
említem meg.
– Biztos benne, hogy jól döntünk? – kérdeztem.
– A lehetőség szerint a legjobban – mondta.
– Rendben van – sóhajtottam. – Hallgatni fogok, mint a csuka.
Valóban nem hiányzik, hogy a zsaruk a nyakamra járjanak.
Elégedetten dörzsölte össze a tenyerét.
– Örülök, hogy így döntött – mondta. – Mi a szándéka a
továbbiakban?
– Van egy kis dolgom még itt, aztán hazautazom.
– Megkérdezhetem, hogy mi a dolga? Hátha tudnék segíteni
magának. Jól cseng a nevem errefelé.
– Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá, de azért köszönöm –
mosolyogtam. – Át szeretném alakítani Mr. Ortega ivóját azzá, ami
volt.
– Miért? Mi is volt?
– Edzőterem – mondtam. – De ezt mintha már említettem volna
önnek.
– Valóban? – kerekedett ki a szeme. – De… mi a fenéért van
szüksége magának egy edzőteremre?
– Nosztalgiából – mondtam.
– Miből?
– Valaha, nem is olyan régen, néhány barátom dolgozott benne,
aztán… valahogy kicsúszott a kezükből. Vissza szeretném adni
nekik.
– Már értem – mosolygott.
Pedig dehogyis értette. Honnan tudhatta volna, hogy két éve
egyfolytában gyötör a lelkifurdalás Keszeg halála miatt. Ha akkor
nem kérem a segítségüket, Keszeg még mindig élne. És akkor
Félszemű és Csen sem került volna az utcára. Miattam lettek
földönfutóvá, ha úgy tetszik. Az a legkevesebb, hogy segítek nekik
visszatalálni az életbe. Az odavezető út pedig kizárólag az
edzőtermen át visz.
– Azután?
– Azután pedig hazautazom. Gondolja, hogy lesz még gondom a
rendőrséggel?
Mr. Macy felállt, az ablakhoz ment, futólag kinézett rajta, majd
felsóhajtott.
– Nem akarok hamis illúziókat kelteni magában, de azt hiszem,
hogy lesz. Forlan hadnagy nem adja fel egykönnyen. Arra kérem,
akkor se mondjon mást, ha Forlan megszorongatja. Csak átvitt
értelemben gondolom persze…
– Rendben van – bólintottam. – Észnél leszek.
Reméltem, hogy valóban így is lesz majd.
 41

Az egész éjszakámat ébren töltöttem. Nem Joe halála kavarta fel a

lelkem, persze az is kavart egyet rajta, hanem a kulcsok. A két kulcs
a kutyák szájában, és a harmadik Joe mellett az ülésen.
Nem említettem Mr. Macynek, hogy már azelőtt is láttam hasonló
kulcsokat, hogy az emberei rám törtek volna. Én állok hát a
gyilkosságok közepében, nem ő. Minden, ami történt – Mr. Lloyd és
Joe meggyilkolása is – miattam történt. A kulcsokkal és a
gyilkosságokkal figyelmeztetni akar valaki valamire. Istenem, de
mire? Mi közöm nekem bármilyen széfkulcshoz, és bármilyen
széfhez. Széfem persze nekem is van az irodámban, ám semmi
olyat nem tartok benne, amiért érdemes lenne gyilkolni. Nincsenek
ékszereim, hogy belerejtsem őket, az értékpapírjaim bankban
vannak – annak van ugyan széfje, nem is egy, de mi közöm nekem a
bankszéfekhez általában?
Végigfutott rajtam a gondolat, hogy vajon nem a munkatársaim
akarnak-e valamiért bosszút állni rajtam. McDaniel, Barbara, Mr.
Hooker? Nem, az lehetetlen. Akkor meg mi a fene ez az egész?
Dühösen kimásztam az ágyból, ittam egy nagy pohár vizet, aztán
visszaültem az ágyam szélére. Nem feküdtem le, csupán a
szürkeségbe meresztettem a szemem.
– Miért nem jössz, amikor szükségem lenne rád? – tettem össze a
kezem. – Régen bezzeg előjöttél, ha akartam, ha nem. Jól van,
beismerem, sokszor siettél a segítségemre és sokat köszönhetek
neked, de most miért nem jössz? Tudom, hogy van okod a
sértődésre, elvégre sokszor meg akartam szabadulni tőled, akkor
bezzeg nem hallgattál rám, egyre velem töltötted az éjszakákat…
Aztán, amikor AZ A szörnyűség történt, leléptél. Miért, miért, miért? Ha
hallod, amit mondok, kérlek, ne engedd el a füled mellett. Bármit
megteszek, ha segítesz rajtam. Bent ülök valami szörnyűség kellős
közepében, gyilkosság gyilkosság hátán, és ezek a rohadt kulcsok
is… Nem tudom, mire valók, nem tudom, mit jelentenek, mit kellene
tennem velük, semmit sem tudok. Ostoba vagyok, pedig néha már
azt hittem magamban, hogy ennyi idős koromban nem érhet
meglepetés. Erre aztán alaposan rácáfolt az élet. Úgy érzem, hogy
dögkeselyűk keringenek felettem, s csak arra várnak, hogy a földre
zuhanjak és kivájhassák a szemem. Segíts, kérlek, segíts, segíts!
Mintha megmozdult volna előttem a levegő. Vibrált egy kicsit, a
szürkeség összesűrűsödött, majd ismét kitárult. Reménykedve
vártam, hogy itt teremjen előttem, mint régen, de nem jött. A levegő
hullámzott egy kicsit, végül megnyugodott.
– Gyere elő, kérlek! – imádkoztam hozzá. – Tudom, hogy itt vagy a
közelemben. Talán nem vagy képes szabadulni valamitől? Segíteni
akarnál, de nem tudsz? Legalább adj valami jelet, hogy itt vagy, hogy
figyelsz rám, hogy segíteni akarsz…
Ebben a pillanatban hatalmas csattanással kivágódott az ablak, és
jeges szél süvített be rajta. Mintha téli temetők hidegét éreztem
volna. Egyetlen másodperc alatt jéggé fagyott a lábam; a jeges szél
még a képeket is leverte a falról. Lekapta a takarómat az ágyról,
felemelte, megforgatta, hozzám vágta és betakart vele.
Vakon és süketen tapogatóztam a jeges szélben, nem láttam, és
nem hallottam semmit. Elöntött a vakrémület; úgy éreztem, hogy
meg akarnak ölni. Talán ő, talán más. Talán valamilyen rettenetes,
földöntúli erő mondta ki és hajtja végre rajtam a halálos ítéletet.
Hiába próbáltam letépni magamról a takarót, nem sikerült. Az a
fura képzetem támadt, hogy láthatatlan kezek szorítják rám, és addig
fogják szorítani, amíg meg nem fulladok.
Kiáltozni kezdtem, pedig tudtam, hogy hiába. Úgysem hallja meg
senki. Még néhány perc, és bye-bye, világ!
Amikor már felkészültem a halálra, valaki elkapott és
megszorongatott. Forogni kezdtem vele, s úgy éreztem, hogy a
valaki letekeri rólam a takarót. Egy férfi bukkant fel előttem.
Nagydarab fickó volt, és valamiféle egyenruha volt rajta.
Paszományos egyenruha, nadrágján sárga csíkkal. Körülötte pedig a
feldúlt ágy és földre esett, törött üvegű képek.
Egyszerre csak rádöbbentem, hol vagyok. A másvilágon.
Meghaltam és átértem ODA. Nem tudtam egészen pontosan, hogy
hova, de abban biztos voltam, hogy ilyen ruhát csak évszázadokkal
ezelőtt hordtak, abban a világban, amikor a fiatal nők még furcsa
fejfedőket viseltek, furcsa cipőkben és furcsa szoknyákban jártak. Ez
a férfi annak a világnak a lakója lehet.
 Ekkor a férfi megszólalt. Erős volt a hangja, mint a trombita, és
egészen jó az angol kiejtése.
– Jól van, Miss? – kérdezte.
Nem tudtam válaszolni, csak lihegtem a karjában, mint abban az
időben a lányok, ha egy férfi csiklandós malacságokat suttogott a
fülükbe. És feltétlenül elájultak a boldogságtól.
– Jól van, Miss? – kérdezte ismét.
– Jól… vagyok – nyögtem.
A férfi nagyot kiáltott.
– Hé, Fred! Csukd már be azt a kicseszett ablakot!
Távolból, talán az igazi földi világból szokatlan zajok szűrődtek
felém. Mintha üveg törött volna, sikoltások, ajtócsattanás, női és férfi
kiáltások. Végigfutott rajtam a vakrémület. Hátha a pokolba kerültem!
Nem hittem benne, hogy létezik, most aztán megnézhetem magam.
Valaki elfutott mellettem, majd nagyot reccsent valami a
közelemben.
– Becsuktam! – lihegte valaki. – De mi értelme, ha betört az
üvege?
– Azért csak csukd rá erősen. Hé, kisasszony, csak nem ájult el?
Visszatértem a valóságba. Mintha valóban a pokolból szabadultam
volna; itt-ott fájdalmat éreztem, és nem is hallottam egészen tisztán.
– Jól… vagyok – mondtam.
– Hé, Fred! – kiáltott egy hang. – A szomszéd szobában is
megsérült valaki.
– Magának meg vérzik az arca, Miss. Elvághatta egy üvegdarab.
– Mi… történt? – nyögtem.
A hang gazdája az ablak felé bökött.
– Tornádó. Egyik pillanatról a másikra csapott le ránk. Jöjjön
velem, kérem.
– Hova? – kérdeztem.
– Az orvosi rendelőbe. A harmadik emeleten van. Vérzik az arca.
– Maga… kicsoda? – kérdeztem, mert biztosra akartam menni.
Hátha csak átverés az egész, és én mégiscsak a pokolban vagyok.
– Az ajtónál szoktam állni odakint az utcán. Nem emlékszik rám,
Miss O’Hara? Berendeltek, hogy segítsek. Pokoli lehetett itt a huzat,
szerencsére kitépte az ajtaját láncostól, így legalább be tudtam jönni
magához. Máskülönben alighanem belefulladt volna a takarójába.
 Karon fogott és levezetett az orvosi rendelőbe.
Csak akkor lehettem biztos benne, hogy nem álmaim asszonya
akart megölni, amikor egyre másra szállították be a rendelőbe a
sebesülteket.
Gondolatban bocsánatot kértem tőle a gyanúsítgatásokért.
Reggelig persze nem aludtam egyetlen pillanatig sem.
Csípte a bőrömet a jód, amivel a doktor összekent.
 42

Amikor kora reggel belenéztem új szobám tükrébe – az éjszaka még

szobát is kellett váltanom –, egy-két kisebb horzsolástól eltekintve
nem láttam semmi különöset magamon. Kivéve a karikákat a
szemem alatt. Volt kettő is belőlük, olyan masszívak, hogy
tömítésnek lehetett volna használni őket.
Erőteljes kopogtatást hallottam, mire kinyitottam az ajtót. Egy kisfiú
állt odakint, névjeggyel a kezében. Felém nyújtotta, majd vigyorogva
eltette a borravalót, amit sikerült előkotornom valahonnan. A
névjegyre pillantottam.
RIDLEY MACY. Csupán ennyi állt rajta.
Megfordítottam. „Várom az étteremben” – feketedett az írás a
fehér papíron.
Felsóhajtottam és az ágyam szélére rogytam. Nem voltam valami
jó formában, nem is vitás. A horzsolások kicsit megkékültek az
arcomon, a jódot sem sikerült rendesen lemosnom róla, a karikáknak
pedig eszük ágában sem volt eltűnni a szemem alól.
Mindezeken kívül még az is idegesített, hogy mi a fenét akarhat
tőlem Mr. Macy? Ekkor döbbentem csak rá, hogy cinkostársak
lettünk. Elhallgattunk valamit a rendőrség elől, amit nem lett volna
szabad. Csak nem akar megzsarolni, vagy mi az ördög? Vagy
egyszerűen csak belém szeretett? Nem először fordulna elő, hogy
idősebb urak belém zuhannak. Vajon mi a fene lehet bennem, ami
annyira felkelti az idősödő férfiak figyelmét?
El is határoztam, hogy egyszer s mindenkorra tisztázni fogom vele
a helyzetet. Még egyszer nyomatékosan felhívom a figyelmét, hogy
hazamegyek, és nem törődöm többé Redrock Cityvel. Még akkor
sem akarok ezután találkozni vele, ha közös titkot is őrizgetünk a
szívünk mélyén.
Az étteremben ért a másik meglepetés. Nem láttam sehol Mr.
Macyt. Néhány asztalnál ücsörögtek már vendégek, s mindenki az
éjszakai viharról beszélt. Ki-ki elmesélte, hogy mi történt a
szobájával, és mi történt vele. Néhányuk arcán fehér kötés virított,
egy középkorú hölgyet pedig egyenesen támogatni kellett.
Csak Mr. Macy nem volt sehol.
 Már éppen indultam volna, hogy körülnézzek a recepció környékén
is, amikor egy magas, ismeretlen férfi bukkant fel mellettem.
– Jó reggelt, Miss O’Hara!
A férfi kreolbőrű, csinos fickó volt. Csíkos, barna, konzervatív
öltönyt viselt, szürke kalapot, csíkos nyakkendőt, és barátságos,
megnyerő mosolyt.
Csak néztem rá, és nagy zavaromban meg sem tudtam mukkanni.
– Jó… reggelt – nyögtem végül.
A férfi tovább mosolygott.
– Macy vagyok. Ridley Macy.
Most aztán végérvényesen belém rekedt a szó. Csak nem
álmodom, vagy lehet, hogy agyrázkódást kaptam az éjszaka?
– Maga… nem Mr. Macy! – tiltakoztam, ahogy megjött a hangom.
– De bizony hogy az vagyok – mosolygott. – Mr. Ridley Macy.
– Ez lehetetlen! Tegnap találkoztam vele, maga egy szélhámos, és
azonnal hívom a rendőrséget…
– Csak azt ne tegye! – tette össze a kezét. – A végén még rossz
híremet kelti, pedig mindent megteszek, hogy jófiúnak látsszam.
– De ha egyszer ön nem Mr. Macy!
A férfi a mellére tette mind a két kezét.
– RIDLEY Macy vagyok. Akit maga ismer, az LUCAS Macy.
Hirtelen megvilágosodott az agyam. Az a Mr. Macy, akit én
ismertem, valóban Lucas, ez pedig Ridley.
– Maga a fia? – tört ki belőlem.
– Szolgálatára, lady – mondta, és szertartásosan meghajolt
előttem. Közben a kalapja leugrott a fejéről, és felém gurult.
Önkéntelenül is lehajoltam érte, és ő is lehajolt, minek
következtében összeütöttük a fejünket.
Ő jókedvűen felnevetett, én már nem annyira, mivel éles fájdalom
hasított a homlokomba.
– Valami baj van? – kérdezte elkomorodva. – Csak nem sebesült
meg az éjszaka?
– Maga… honnan tud róla? – kérdeztem.
– Más sem folyik a rádióból hajnal óta. Őszintén szólva
nyugtalankodtam is egy kicsit maga miatt. Amikor meghallottam,
hogy a maga szállodáját is megcincálta a vihar…
– Stop! Honnan tudta, hogy hol lakom? Elárulta az édesapja?
 – Ó, dehogy – tiltakozott. – De nem ülnénk le? Megihatnánk egy
kávét.
Amikor megkaptuk a kávét, belekortyolt, majd a csészéje felett rám
mosolygott.
– Maga minden előzetes várakozásomat felülmúlja.
– Honnan tud maga egyáltalán rólam? – tudakoltam. – Azt mondja,
hogy nem az édesapjától?
– Nem közvetlenül tőle – mondta.
– Nem közvetlenül? Akkor hogyan?
– Közvetve.
– Ez meg mit jelentsen?
Mr. Ridley Macy sóhajtott és közelebb húzódott hozzám.
– Elárulok magának egy titkot. Esküdjön meg, hogy nem adja
tovább senkinek.
– Én nem is tudom… Nem szoktam…
– Akkor legalább ígérje meg.
– Jó. Megígérem.
– Megnéztem a felvételt. Amit apám készített magáról.
– Rólam? – hökkentem meg. – Miféle felvétel? Nem tudok
semmiféle felvételről.
– Naná, hogy nem tud! Az apám nem szokta kiállításra vinni őket.
– Mi a fenéről beszél?
Mr. Ridley Macy még lejjebb csavarta a hangerőt, pedig eddig sem
kiabált.
– Jobb, ha tőlem tudja meg, hogy az apám mindenkiről, akivel
csak kapcsolatba kerül, videofelvételeket készít. Van néhány rejtett
kamerája a szobájában…
– Ó, a jóistenit neki!
Mr. Macy a kezemre tette a kezét.
– Azért nem kell izgulnia. Apám kizárólag belső használatra készíti
őket.
– Ez meg mi az ördögöt jelentsen?
– Azt, hogy nyilvánosan nem használja fel őket.
– És nem nyilvánosan?
Mr. Macy elmosolyodott.
– Naná, hogy felhasználja, elvégre azért készíti őket. Apám
alaposan kielemzi a felvételeket; megpróbálja kitalálni, hogy ki is
valójában a másik, hogy megkereshesse a gyenge pontját. Az üzleti
életben ez nagyon fontos lehet.
– És törvényellenes – háborodtam fel.
Mr. Macy megvonta a vállát.
– Lehetséges, hogy az, bár ki tudja? Mint említettem is: apám
sohasem használja fel őket nyilvánosan.
Éreztem, hogy elszorul a torkom. Lassan kezdtem meggyőződni
róla, hogy mindazon emberi lényeknek legalább a fele, akikkel
életem során összehozott a végzet, aberrált. Valami nem úgy
működik a fejükben, ahogy működnie kéne. Szinte azonnal fel is
tettem magamnak a kérdést, vajon az enyém nem így működik-e?
– Nem is tudom, mit mondjak erre – tétováztam.
– Semmit – vonta meg ismét a vállát Mr. Macy. – Nem azért
árultam el mindezt, hogy kellemetlenséget okozzak vele önnek, és
persze az apámnak is. Csak… meg szerettem volna magyarázni, mi
késztetett rá, hogy felvegyem a kapcsolatot magával.
– Már meg sem merem kérdezni, hogy bukkant az izé… felvételre?
– Néha-néha belenézek az apám gyűjteményébe. Jókat szoktam
röhögni rajtuk.
– Remélem, rajtam is jót röhögött.
Mr. Macy arcán vörös hullámok futottak át.
– A fenébe is, dehogy! Éppen ellenkezőleg. El voltam bűvölve
magától. Olyannyira belefeledkeztem az ön nézegetésébe, hogy
majdnem le is buktam. Apám nem vette volna jó néven, ha rajtakap,
amint illegális tevékenységet folytatok a szobájában.
– És?
Mr. Macy mélyet sóhajtott.
– Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy beleszerettem önbe?
Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek.
– Maga, ha bele is szeretett valamibe, az csak egy videofelvétel.
– De már nem csak az.
Éreztem, hogy elpirulok. A fenébe is, már csak ez hiányzott
nekem…
– Igazán sajnálom, bár… meg vagyok győződve róla, hogy maga
sem gondolja komolyan. Maga egyáltalán nem ismer engem.
– Majd megismerem. Lesz rá időm.
 – Nem lesz – ráztam meg a fejem. – Holnap elutazom innen, és
nincs is szándékomban egyhamar visszajönni.
– Akkor majd meglátogatom.
– Kérem szépen…
Mr. Macy felemelte a kezét.
– Ígérem, hogy nem leszek tolakodó.
– Ezt el is várom, de…
– Nem tud eltéríteni a szándékomtól – mondta. – Én aranyásó
vagyok. Az aranyásók pedig közismerten makacs fickók. Addig nem
nyugszanak, amíg meg nem találják az aranyrögöt.
– Hogy jön ez ide? – értetlenkedtem.
– Én is az aranyrögöt keresem. Gyerekkorom óta. Azt, akivel le
akarom élni az életemet.
– Na és még nem találta meg? – kérdeztem.
– Néha azt hittem, igen, de aztán kiderült, hogy amit találtam, csak
hasonlít az aranyra, csupán valami sárga, értéktelen vacak. Ezért
tovább kell keresnem.
Nem tudom, hogyan történhetett, de valamiért már nem akartam
otthagyni, mint percekkel ezelőtt.
– Eszerint én is rajta vagyok a listán?
– Hát… én talán finomabban fogalmaztam volna, de ez az
igazság.
– Nézze, Mr. Macy…
– Ridley.
– Jól van, Ridley. Nagyon megtisztelő számomra, hogy felvett az
esetleges aranyrögei közé, de azért ehhez nekem is lenne némi
közöm.
Ridley előrehajolt.
– És meg is szeretném védeni magát… ha már így alakult a dolog.
– Miféle dolog? – hökkentem meg ismét.
Ridley sóhajtott.
– Figyelmesen végignéztem a felvételt, ami magáról készült. Apám
még talán meg is ölne, ha megtudná, hogy megnéztem és
meghallgattam a beszélgetésüket. Különben… van valami, amit
feltétlenül tudnia kell.
– Jézusom, micsoda?
Ridley sóhajtott.
 – Azt hiszem, hogy az apám is… egy kicsit beleesett magába.
Puff neki! Már csak ez hiányzott!
– Honnan veszi ezt… a marhaságot? – nyögtem.
– Onnan, hogy jó a szemem. Figyeltem az arcát, ahogy magát
bámulja. Majd felfalta a szemével. Pontosan tudom, mi játszódott le
benne.
– Micsoda?
– Az, ami most bennem. Az az érzésem, hogy apám nem fogja
kiengedni magát a kezéből. Ő egy pók, ezt jól jegyezze meg. Már
szövi is maga köré a hálót.
– És maga?
– Hát, ami azt illeti, én is szövöm. Illetve csak szőném.
– Az édesanyja mit szól mindehhez?
Ridley megvonta a vállát.
– Ő már semmit. Meghalt.
– Igazán sajnálom – mondtam. Fel akartam állni, de amikor Ridley
felemelte a mutatóujját, önkéntelenül is visszazöttyentem a
helyemre.
– Mindenről tudok – mondta. – Tudom, hogy magát meg akarták
ölni.
– És? – kérdeztem.
– Én… talán a segítségére lehetnék, hogy megtaláljuk az okát, és
azt is, aki a maga életére tör.
Ideje volt mennem. Ha nem akartam előre nem látható
konfliktusokba bonyolódni, mennem kellett. Pedig csinos férfi volt, és
okos is. És vonzó. Vagy ezt már említettem?
Felálltam és kezet nyújtottam neki.
– Most mennem kell, Ridley. Mondtam már magának, hogy holnap
hazautazom, és…
– Tudom, tudom. Nincs szándékában egyhamar visszajönni. Ezt
nagyon sajnálom, de tudomásul veszem.
– Feltételezem, hogy ha kihúzom innen a lábam, maga tüstént
megfeledkezik rólam.
– Gondolja? – mosolygott. – Gondoljon az aranyásókra.
Mosolyogtam én is, pedig nem volt kedvem hozzá. Megfordultam
és felmentem a szobámba.
 Jó ideig azon törtem a fejem, hogy vajon miért annyira szimpatikus
nekem ez a fiatalember.
Rövid töprengés után megtaláltam rá a választ.
Azért, mert hasonlított Rio Farmerre.
Reméltem, hogy ez a hasonlóság csak a külsejét érinti.
Hogy miért? Mert biztos voltam benne, hogy nem ez az utolsó
találkozásunk.
 43

Nem sokkal ezután felcsengett a telefonom. Mr. Lucas Macy – az

apa – volt a vonalban.
– O’Hara kisasszony? Örülök, hogy még nem utazott el.
– Miért? Történt valami? – kérdeztem, miközben arra gondoltam,
hogy bizonyára rögzíti ezt a beszélgetésünket is.
– Ó, semmi – felelte. – Csak éppen eszembe jutott.
– Valami konkrét?
– Csupán szerettem volna hallani a hangját.
– A hangomat? – kérdeztem vissza zavartan.
– A hangját.
– Jó, de… miért?
– Tetszik nekem.
– A… hangom?
– Az is. De most, hogy hallottam, már le is teszem. Mikor utazik?
– Holnap – mondtam.
– Hát akkor… jó utat!
– Köszönöm – mondtam.
Mr. Macy kinyomta a készüléke gombját.
Én meg csak ültem az ágyam szélén és a levegőbe bámultam.
Mi az ördög ez az egész?
 44

Ekkor döbbentem csak rá, hogy milyen hülye helyzetben is vagyok,

sőt a hülyét akár az életveszélyes jelzővel is megtoldhatom. Valaki
kulcsokat küldözget nekem – néha véres kulcsokat –, hullanak
körülöttem az emberek, mint a legyek – régi ismerőseim elsősorban
–, és nekem fogalmam sincs róla, hogy miért történik mindez.
Akárhova is megyek, minimum egy holttest marad utánam.
Megtehetném ugyan, hogy szólok Félszeműnek és Csennek;
ragadjanak rám és ne vegyék le rólam a szemüket, ám tisztában
voltam vele, hogy bármennyire is igyekeznék megvédeni magam, ha
valaki nagyon akar, azért megölhet. Még az elnököket is lelövik,
márpedig hol vagyok én tőlük…
Ekkor rám tört a félelem. Remegni kezdtem, mint a falevelek a
szélben. Talán lázam is volt: hideg hullámok futottak át rajtam,
amelyeket forróak követtek. Végigfeküdtem az ágyamon, és vártam,
hogy történjék velem valami.
Hirtelen úgy láttam, mintha megmozdulna velem szemben a
levegő, s lassan-lassan egy gyönyörű női arc bontakozott ki előttem
a hullámzásból. Mint amikor forró ólmot öntenek hideg vízbe, s a
zavaros, nyúlós kulimászból kibontakozik egy emberi arc.
Ő volt az. Álmaim asszonya.
Most is mérges volt, mint az utóbbi időben mindig. Vártam, hogy
egészen megmutassa magát, ósdi ruháját, cipőjét és nevetségesen
fura fejfedőjét, de nem lett belőle semmi. Még az arcából sem.
Hirtelen eltorzult, majd szétcsúszott és feloszlott a levegőben.
– Ne menj el! – nyújtottam felé esdeklőn a kezem. – Kérlek, ne
menj el!
Mégis elment. Otthagyott az ágyam szélén egyedül.
– Beszélj hozzám kérlek! – könyörögtem a még mindig hullámzó
levegőnek. – Magyarázd el, mi történik velem! Segíts!
Mindhiába.
Álmaim asszonya cserben hagyott.
Arra gondoltam, hogy talán nem is láthatom soha TÖBBÉ.
Soha, soha, soha!
 45

Mivel elmúlt vagy két óra Ridley Macy látogatása óta, úgy
gondoltam, hogy nyugodtan lemehetek az étterembe.
Természetesen felhozathattam volna a kávét a szobámba is, de nem
akartam egyedül maradni. Az volt a furcsa, hogy beszélgetni sem
akartam senkivel. Csupáncsak üldögélni volt kedvem, érezni, hogy
emberek vannak körülöttem.
Akadt üres asztal bőven. Mielőtt helyet foglaltam volna, azért
óvatosan körbepislogtam – az ördög nem alszik. Nem arra
gondoltam, hogy egy esetleges merénylő várakozik rám – arra nem
is akartam gondolni, elvégre úgysem tehettem volna ellene semmit
–, sokkal inkább attól tartottam, hogy Ridley Macy még mindig itt
ólálkodik valahol.
Szerencsémre nem láttam a környéken, és ez megnyugtatott. Bár
szimpatikus fiatalember volt, nem lett volna erőm flörtölni vele. De
mással sem.
Leültem, megrendeltem a kávét, aztán körbejártattam a szemem a
vendégeken. Nem láttam senkit, akit ismertem volna.
A pincér kihozta a tízóraimat, és éppen elkezdtem volna átadni
magam a kávé okozta boldogságnak, amikor valaki leült a velem
szemközti székre.
A csésze felett szemügyre vettem. Már az is meghökkentett,
amikor leült, elvégre volt a közelben üres asztal, elég, nem kellett
volna hozzám ülnie. De ez még nem volt minden. Ha azt mondom,
hogy a fiatalember, aki lecsüccsent a szemközti székre, furcsa
jelenség volt, nem mondok sokat vele. Apró gyerekteste volt, olyan
tíz-tizenkét éves fiúé, kezei-lábai vékonyak és hosszúak voltak, mint
a póké. Gyerektestén jókora fej billegett – vékony és hosszú nyak
tartotta –, szemei pedig nagyok, kerekek voltak, a fókabébik
szemére emlékeztettek.
Fejét félrebillentve vizsgálgatott, mintha arra lett volna kíváncsi,
hogy hús-vér lény vagyok-e. Merthogy ő nem annak nézett ki, az
biztos. Mesefigura volt valamelyik rajzfilmből, bár arra nem tudtam
rájönni, hogy melyikből.
Arra viszont ráéreztem, hogy a fickó nem normális. Gyengeelméjű,
és pénzt akar tőlem. Sóhajtottam, a zsebembe nyúltam, és
szerencsére találtam is benne némi aprót. Letettem elé az asztalra.
Gondoltam, felveszi és eliramodik vele.
A nagy fejű gyerek azonban nem nyúlt a pénz után. Nem vette fel,
és különben sem mutatta jelét, hogy felállni készülne. Csak nézett
rám rezzenéstelen fókatekintettel, mintha a bensőmbe akarna látni.
Aztán megszólalt. Kissé éles, csipogó hangon, mint ahogy a
madárfiókák csipognak. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában
kicsoda: egy óriási madárfióka.
– Ne ijedjen meg tőlem, Miss O’Hara.
Nem ijedtem meg, viszont eltátottam a számat. Csak néhány
másodpercnyi erőlködés után voltam képes kipréselni magamból
néhány szót.
– Maga… te… ismersz engem?
– Ismerlek – csipogta a madár. – Már láttalak.
– Hol? – kérdeztem, és a karomba csíptem, hogy nem álmodom-e.
Valószínűleg az történhetett, hogy lefeküdtem az ágyamra,
elaludtam és most álmodom. Azt álmodom, hogy egy madárfióka ül
velem szemben, és beszél hozzám.
– Az apámnál – mondta.
Ismét leesett az állam. Úgy látszik, vannak álmok, amelyek még
álmodva is lehetetlennek tűnnek.
– És ki a te… maga… te apád?
– Nem hasonlítok rá, mi? – kérdezte a nagy fejű fiú.
– Kire? – nyögtem.
– Hát az apámra.
– Ő… kicsoda?
– Hát Mr. Lucas Macy. Ki más lenne?
 46

Kis híja volt, hogy nem dobtam egy hátast a székkel együtt.
Igyekeztem ugyan leplezni azt a furcsa érzést, amely inkább taszító
volt, mint vonzó, de aztán hamar erőt vettem magamon.
– Te Mr. Lucas Macy fia vagy? – kérdeztem némi nyugalmat
erőltetve magamra.
– Hát persze – felelte.
– Nem is tudtam… illetve azt tudtam, hogy van neki egy… izé…
fia…
– Ridley – bólintott. – Nemrég járt itt. Beszélgettetek.
– Honnan tudod? – lepődtem meg.
– Mert láttam. Reggel óta itt vagyok.
– És… mit csinálsz itt?
– Veled akarok beszélni.
Az aprópénzre pillantottam, aztán lekaptam az asztalról.
– Bocsánat – mondtam.
Az eltűnő pénz után nézett, aztán megvonta a vállát.
– Nekem nem kell pénz. Sok pénzem van. Amikor kell valami,
akkor megveszem. Vegyek neked valamit?
– Kösz – nyögtem. – Jelenleg nem kell semmi, de nagyon kedves
vagy…
– Ha kell valami, csak szólj. Vagy telefonálj. Van mobilom. Csak
szólj, és én megveszem neked, amit csak akarsz. Van limitem, az
igaz, de majd megoldjuk valahogy.
– Köszönöm – ismételtem. – Egyelőre nincs semmire szükségem.
– Nagyon szép vagy – mondta a fiú. – Meglestelek az apám
videóján. És kedves is vagy. Nem olyan, mint Gilda.
– Ki az a… Gilda?
– Egy lány, akivel Ridley járt. Őt nem szerettem. Kiabált velem.
Néha. Azt mondta, hülye vagyok és nem akar egy fedél alatt élni
velem. Pedig nem is kellett volna. Összevesztek és Ridley elküldte.
Azt mondta nekem, hogy azért küldi el, mert Gilda nem aranyrög.
Érted?
– Hát… igyekszem – mondtam.
– Ismerted a srácokat, akik meghaltak?
– Milyen srácokat?
 – Hát Johnt és Nigelt.
Ők halhattak meg Mr. Ortega irodájában – GONDOLTAM.
– Csak futólag – mondtam. Így is volt.
– Rendes srácok voltak – mondta.
Erre nem szóltam semmit.
– De tényleg – bizonygatta. – Mindig megtanítottak valamire.
Például, hogy hogyan rúgjam tökön azt, aki szemtelenkedik velem.
Még ha nagyobb is nálam. De én azért nem rúgtam tökön senkit.
– Hát ez… dicséretes – mondtam.
– Megölték őket. Igaz ez?
– Igaz.
– Te ölted meg?
– Én? – hökkentem meg. – Honnan veszed ezt?
– Kihallgattam őket.
– Kik azok az ŐK?
– Ridley-t és apát. Rólad beszélgettek. Tudod, mit mondtak rólad?
Hogy minden megvan rajtad, ami egy férfinak csak kell.
– Ki mondta ezt?
– Apa mondta Ridley-nek. De Ridley-nek nem tetszett. Azt mondta
apának, hogy ne legyen közönséges. Aztán apa azt mondta, hogy
nem tud eligazodni rajtad. Azt mondta, hogy kívül angyal vagy, belül
pedig egy vérszomjas szörnyeteg. Ugye nem is igaz?
– Nem tudom – sóhajtottam. – Néha magam sem vagyok tisztában
vele.
Nem tudom, miért mondtam, hiszen valószínűleg úgysem értette
meg.
– Azt mondta apa, hogy gyilkos is lehetsz. Te ölted meg Johnt és
Nigelt. Ugye nem igaz?
– Már mondtam, hogy nem.
– Én hiszek neked. De a papa nem hisz.
– Őszintén sajnálom.
– Azt mondta, te és valami Mr. Ortega nevű pasas húzhattátok
csőbe őket.
– Azt nem mondta, miért?
– Mondta, de nem értettem.
– És mit felelt erre Ridley?
 – Azt, hogy ostobaság. Papa azt is mondta, hogy megöltél még két
másik embert is. Valami magánzsarut. Ő az egyik.
– És a másik? – kérdeztem, pedig tudtam rá a választ.
– Roncstelepről meg szerelőműhelyről beszélt Ridley-nek. És
döglött kutyákról. Az mondta, hogy azokat is te nyírtad ki. És kulcsot
tettél a kutyák szájába. Széfkulcsot. Igaz ez?
– Nem igaz – mondtam.
– Akkor miért mondta rólad?
– Ezt nem tudom.
– Jól van, én is úgy vagyok vele, mint Ridley. Nekem nagyon
tetszel, és nem hiszek el ilyen csúnyákat rólad. Biztos csak bele akar
keverni valaki valamibe. De majd én megtudom.
– Hogyan tudod meg?
– Majd nyomozok. Láttam nyomozós filmeket a tévében. Tudom,
hogyan kell csinálni. Eljöhetek mindennap hozzád?
Sajnáltam is egy kicsit, de idegesített is szegény.
– Sajnos nem lehet… mi is a neved?
– Emlyn – mondta. – Emlyn Macy.
– Furcsa neved van.
– Apám szerint skót.
– Nos, Emlyn, az a helyzet, hogy én holnap elutazom. És… csak
nagyon-nagyon sokára jövök vissza.
A fiú könyörgő tekintettel nézett rám.
– Nem tudnál maradni?
– Nem lehet, Emlyn – sajnálkoztam. – Én egy másik városban
élek.
– És… van férjed?
– Még nincs.
– És hapsid? Tudod, akivel ágyba bújtok, és mindenfélét csináltok,
amikről nem szeretek beszélni.
– Hát… tudod, Emlyn, ez olyan magánügy, amiről senkivel sem
beszél szívesen az ember.
– Értem – csipogta a fiú. – És soha nem is jössz ide vissza?
– Nem tudom. Talán majd még visszajövök.
– Én megvárlak. Legalább még növök egy kicsit… és… felnőtt is
leszek talán.
– Talán?
 – Ridley azt mondta, hogy sosem leszek felnőtt. Tudod, miért?
– Nem.
– Mert már az vagyok, csak más nem tud róla. Ezt is Ridley
mondta.
– Tudod, hogy hány éves vagy?
– Tudom – bólintott Emlyn.
– No mennyi? – kérdeztem, ahogy egy kisfiútól illik. – Nyolc,
kilenc?
– Huszonhét – mondta Emlyn Macy.
 47

Marisa könnyekkel a szemében fogadott, és ha nem tartotta volna

vissza a háziasszonya iránti kötelező tisztelet, talán a nyakamba is
ugrott volna.
– Ó, Miss Debby, csakhogy megjött! Istenem, már annyira vártam!
Ledobáltam a cuccaimat a szőnyegre és elégedetten elterültem a
kanapén.
– Egy jó fürdőre vágyom, Marisa – nyögtem. Nekem is könny
szökött a szemembe a boldogságtól, amikor a jól ismert díszpárnák
a fenekem alá simultak. Azért mégiscsak a legjobb itthon.
– Azonnal elkészítem a fürdőt – készségeskedett Marisa. – Ha
tudtam volna, előkészültem volna…
– Ne izgassa magát, Marisa – nyugtattam. – Nekem kellett volna
értesítenem magát, de valahogy kiment a fejemből. Minden rendben
volt, amíg távol jártam?
Marisa összeszorította a száját. Ebből kitalálhattam, hogy azért
nem volt rendben minden.
– Hát… én nem is tudom – mondta rövid hallgatás után.
– Mit nem tud, Marisa?
– Hát… hogy… szóval, van itt néhány apróság. Itt járt az a kis
ember – Mr. Hooker – többször is. Nem hitte el, hogy nem tudom a
címét.
– És?
– Morgolódott, hogy bizonyos papírokat alá kellene írnia, és hogy
az mégsem járja, hogy maga csak úgy, minden bejelentés nélkül
magára hagyja a céget. Így mondta.
– Majd elintézem – legyintettem.
– Mr. McDaniel is járt itt.
– Ő mit akart?
– Beszélni szeretett volna önnel. Valami kanadai cottage-dzsel
kapcsolatban.
– Hát még?
Marisa sóhajtott és furcsán nézett rám.
– Az a helyzet, Miss Debby, hogy… szóval nem voltak
zavartalanok az éjszakáim.
Éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon.
 – Ezt hogy érti? – kérdeztem. – Különben üljön le, Marisa.
– Inkább… állnék, ha megengedi.
– Szóval?
Marisa mélyet sóhajtott.
– Ugye tudja rólam, Miss Debby, hogy nem vagyok babonás?
– Tudom, Marisa.
– Bolíviai vagyok, arrafelé babonásak az emberek, de én nem
vagyok az. Sosem voltam az. Már gyerekkoromban sem hittem a
kísértetekben, szörnyekben, ezért nem is kedveltek a falubeliek. Az
apámat sem kedvelték, mert ő sem hitt bennük; tőle tanultam meg,
hogy ne féljek tőlük. Ezért is kellett eljönnöm abból a faluból. Amikor
meghalt az apám… nem volt maradásom. Azt mondták, én hozom
rájuk a bajt, mert abból aztán volt elég. A falunk egy magas hegy
lábánál feküdt, gyakran gördültek le róla kövek, néha földcsuszamlás
is volt. Egyszer félig betemette a falut a sár. Ja, és majd elfelejtettem
mondani, hogy a hegy tetején temető volt. Régi temető, így aztán a
halottak is lecsúsztak hozzánk. Emlékszem rá, hogy egy lány meg is
zavarodott szegény, amikor egy földcsuszamlás után reggel
kinyitotta az ajtaját – szerencsére a házát nem temette be a föld –,
és szembetalálta magát egy múmiával.
– Hát… nem szerettem volna a helyében lenni – mondtam lassan
leragadni készülő szempillákkal.
– Egy kisebb sárlavina után bejött a házunkba a falu vezetője
három másik ember kíséretében, és kerek perec kijelentették, hogy
szerintük miattam történik a sok baj. Megsértem a szellemeket és az
isteneket a hitetlenségemmel. Emiatt csúsznak le hozzánk a
halottak, emiatt döglenek a lámák, emiatt fújja ki a jeges szél az
elvetett magot a földből. Ezért a falu vezetője – aki egyébként
kedvelt engem – azt mondta, vagy kinyilatkoztatom mindenki előtt,
hogy már én is hiszek a régi istenekben, hiszem, hogy le-lejárnak
közénk, hiszek a rontó szellemekben is, vagy ha nem, hát bajom
lesz belőle. A többiek megölnek. Elvágják a torkomat és köveket
raknak rám, hogy soha többé ne találjon meg senki. Vagy ha ezt
nem akarnám megtenni, menjek el onnan mindörökre. Szedjem a
holmimat, húzzak el éjszaka, mert másnap reggel már nem akar ott
látni. Akkor már talán nem is tudna segíteni rajtam. Azonnal
felfogtam, miről van szó. Még az éjszaka meg akarnak ölni. Fogtam
hát a holmimat és leléptem.
Megállt és hallgatott. Mintha habozott volna, hogy folytassa-e.
– És? – biztattam.
– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem látok rémeket, és
nem hiszek a természetfeletti jelenségekben sem.
– Hát… ez dicséretes – ásítottam egy nagyot.
– Ám az utóbbi napokban… kicsit megingott a hitem ebben.
– Miben? – ásítottam még egyet.
– Ebben a házban kísértetek járnak, Miss Debby!
Egyből kinyílt a szemem.
– Kísértetek? Látta talán őket?
Marisa nemet intett.
– Csak a hangjukat hallottam.
– Hm. És… milyen volt a hangjuk?
– Furcsa. Mintha nem emberi lett volna. Mintha nem is tudom…
Mintha csak a hangjuk lett volna a házban, a testük nem.
– Nem tudná kissé értelmesebben elmondani, mi történt?
– Nehéz beszélni róla, Miss Debby – sóhajtotta Marisa. –
Hangokat hallottam, dünnyögést, recsegett a lépcső, mintha távoli
beszédet is hallottam volna, de egyetlen szavát sem értettem.
– Milyen nyelven beszéltek?
– Valószínűleg angolul.
– Mit gondol… mi lehetett ez? Kísértetek nincsenek.
– Mr. Wilson szerint indiánok.
– Ki az a Mr. Wilson?
– A harmadik szomszédunk. Csak pár napja költöztek ide.
– Mit mondott ez a Mr. Wilson?
– Hogy ezen a helyen, ahol a ház áll, valaha indián temető volt. És
a halottak szellemei beszélgetnek egymással éjszakánként.
– Maga ezt elhiszi?
– Nézze, Miss Debby, én már Bolíviában sem hittem a túlvilági
látogatásokban, és most sem hiszek. De ez a dolog, és az a másik…
– Miféle másik? – kérdeztem. Úgy elröppent rólam az álom, mint a
megriasztott pillangó a virágról.
– Maga bízott meg, hogy nézessem meg valakivel a pincét.
 – A beázás miatt – bólintottam. – Ha azt mondja, hogy indián
sírokat talált a pincében…
– Nem. Dehogy! – tiltakozott Marisa. – Bár, ami ott VAN…
– Mi van ott? – kérdeztem idegesen.
– Jöjjön velem, Miss Debby, megmutatom.
Lehunytam a szemem és csak feküdtem mozdulatlanul jó három-
négy percig anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna hozzá.
Marisa is hallgatott. Türelmesen megvárta, amíg magamhoz térek.
Szerencsére nem ajánlotta fel, hogy hoz hideg vizet vagy borogatást
tesz a homlokomra, és ezért hálás voltam neki.
Erőt vettem magamon, szívtam egyet az illatosítóval terhes
levegőből, sóhajtottam, majd felálltam.
– Hát akkor gyerünk, Marisa!
Lementünk a pincébe.
 48

Az volt a helyzet, hogy valóban meghagytam Marisának; amíg távol

vagyok, nézesse meg egy szakemberrel a pincét. Nagyobb esők
után rendszeresen beázott, s attól féltem, végérvényesen
bepenészedik a fal, és ki kell cseréltetnem a fél házat. Jobb az elejét
venni az ilyesminek.
A pince nem okozott különösebb meglepetést. Itt-ott nagyobb
foltokban hiányzott róla a vakolat, ám egyéb változást nem észleltem
rajta.
– Mik ezek az izék? – kérdeztem a vakolathiányos részekre
mutogatva.
– Emilio kalapácsának a nyoma.
– Ő kicsoda?
– A mester.
– És mit mondott a mester?
– Hát… szóval, megtalálta a beázás okát.
– Hol?
Marisa egy padlóhoz közeli, levert vakolatú, kopasz fal részre
mutatott.
– Ott.
– Hm. És mi volt ott?
– Csőrepedés. Megrepedt egy százéves szennyvízlefolyó cső.
– Megjavította legalább?
– Természetesen, Miss Debby.
– Akkor most mi a helyzet?
Marisa a mennyezetre nézett.
– Az a helyzet, hogy… amint Emilio után rendet raktam, találtam
valamit.
Jézusom, hát mégiscsak indiánok vannak a ház alatt?
– Mit? – kérdeztem bátorságot véve magamnak.
– Egy széfet, Miss Debby, egy falba épített széfet.
 49

Nem mondom, fejbekólintott a hír. Egyetlen másodperc alatt ezernyi

gondolat cikázott át az agyamon. Felötlöttek a régi „kísértetjárások”
az emlékezetemben. Nem álmaim asszonyára gondolok, nem, ő
más kategória. Arra gondoltam inkább, amikor egy éjszaka
felébredtem és egy démont pillantottam meg a folyosón. Xinia –
akkori házvezetőnőm – és Carlos – akkori kertészem, Xinia fia –
ugyan megesküdtek rá, hogy ők nem láttak semmit, nem hallottak
semmit, nem tudnak semmit, bizonyára rosszat álmodtam. Hittem
nekik, mi egyebet tehettem volna? Lelkem mélyén azonban ott
maradt némi bizonytalanság, hogy hátha mégis… Aztán Xinia és
Carlos eltűntek az életemből, s velük együtt a kísértetek is.
Körbepislogtam, de nem láttam semmi olyat, ami széfre
emlékeztetett volna. Üres volt a pince; gondos kezek kitakarítottak
belőle minden kacatot.
– Hol az a széf? – kérdeztem.
Marisa azonban nem a kérdésemre válaszolt.
– Emilio a falat ütögette a kalapácsával – akkor még nem bukkant
rá a szennyvízcsőre – felmászott hát egy létrára – most éppen a
garázsban van –, és közvetlenül a mennyezet alatt ütögette a falat.
Azt hitte, valahonnan fentről jöhet a beázás.
– Hol van?
– Ott, ni! Ahol az a fekete pötty van a falon.
Hiába meregettem a szemem, nem találtam semmit, ami széfre
emlékeztetett volna.
– Nem látok semmit – mondtam.
– Mert ráfestettem Emilio festékéből.
– Eszerint Emilio is tud róla?
– Emilio nem tud semmiről – legyintett. – Emilio nem tudhatta,
hogy mi van a falban – pontosabban szólva a két fal között, mert a
folyosónak is van fala, és a pincének is van fala, és a kettő között
van a széf. Szóval, amikor Emilio rácsapott a kalapácsával egy
helyre, és azt mondta, hogy alighanem kell itt lennie valamilyen
üregnek, kiküldtem a pincéből. Azt mondtam neki, aznapra elég, és
nem is fogott gyanút, mert estére járt már az idő. Szóval az az
igazság, hogy én magam bontottam ki a széfet. Előbb levertem a
vakolatot, aztán megtaláltam a széf ajtaját.
– Jézusom! – nyögtem. – És?
– Amint mondtam, felálltam a létrára, fogtam Emilio kalapácsát és
levertem vele a vakolatot. Ott volt előttem egy széf ajtaja. És… nem
volt bezárva.
Egyfolytában a falat bámultam, hátha észreveszem a széfet, de
nem vettem észre.
– Eszerint megtalálta, nem volt bezárva, és maga kinyitotta?
– Tudom, hogy hibát követtem el, Miss Debby, de nem tudhattam,
mihez tartsam magam. Ön nem adott nekem határozott utasítást
arra nézve, hogy mi a teendőm akkor, ha befalazott széfet találok a
pincében.
Kissé sértődött volt a hangja, mintha megbántottam volna.
– Jól tette – dicsértem meg. – Szóval?
– Felmásztam a létrán és kinyitottam a széf ajtaját, aztán…
– Aztán? – nyögtem.
– Átmegyek a garázsba Emilio létrájáért. Még mindig itt van,
alighanem holnap jön el érte.
Nem is tudom, mit válaszoltam, valószínűleg azt, hogy hozza csak
azt a létrát minél előbb. A falhoz támaszkodtam, és a verejtéket
törölgettem a homlokomról.
Marisa néhány perc múlva visszatért, kezében egy kettős létrával.
Letámasztotta, aztán felém intett.
– Másszon fel rá, Miss Debby! Itt egy faék, direkt azért csináltam.
– Miért?
– Hogy ki tudja nyitni vele az ajtót, ha beragadt volna. Ha lát egy
rést a falon, dugja be az éket. És próbálja meg aláfeszíteni…
Benyomtam a résbe az éket. Annak ellenére, hogy a rés valóban
nagyon keskenynek látszott, az ék simán belecsússzant. Nyeltem
egy nagyot, majd kissé felfelé emeltem.
Olyan váratlanul vágódott ki a széf vasajtaja, hogy hátrahőköltem,
és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
– Vigyázzon, Miss Debby! – aggódott odalent Marisa. – Nehogy
leessen nekem!
Nem estem le. Óvatosan szélesebbre tártam a széf ajtaját. Mivel a
mennyezeti fény nem volt képes bevilágítani, leszóltam volna
Marisának, hogy szerezzen egy zseblámpát, de a kezem már
öntudatlanul is megindult a széf belseje felé.
Alig nyúltam bele, máris beleütközött valamibe. Egy gömbölyű,
lyukas tárgyba.
Egy emberi koponyába.
Mivel Marisa már úgyis tudott róla, nem volt értelme titkolóznom
előtte. Így hát kivettem a koponyát a széfből, és futólag
megvizsgáltam. Bár nem vagyok szakértő, azért tanultam
antropológiát, így sikerült megállapítanom, hogy a koponya akár
indiáné is lehetett.
Marisán nem látszott, hogy megrendült volna tőle.
– Egy koponya – mondta.
Hónom alá vettem, aztán a másik kezemmel ismét benyúltam a
széfbe. Csak egyetlen papírlapot találtam benne. Kivettem – írás
látszott rajta, amit nem a létra tetején kuporogva akartam elolvasni.
Visszatettem a koponyát a széfbe, a papírt pedig a kezembe
szorítottam.
Már odalent voltam a padlón Marisa mellett, amikor rádöbbentem,
hogy alighanem ez az a széf, amelyre a halottak mellett és a kutyák
szájában talált kulcsok utalnak. Na és a koponya?
Marisa szólalt meg először.
– Tudja, mit jelent a koponya? – kérdezte.
– Mi…it? – nyögtem.
– Régen a kalózok tettek koponyát elrejtett kincsesládáikra, attól a
hittől vezérelve, hogy a koponya szelleme majd elűzi a
kincskeresőket a környékről.
– De hiszen itt nincs semmiféle kincs!
– Hát én azt nem tudhatom.
Jelentőségteljesen a kezemben tartott papírlapra nézett.
– Maga elolvasta? – kérdeztem.
Más talán hazudott volna, de ő nem. Marisa tetőtől talpig
becsületes volt, ezért biccentett.
– Igen. Elolvastam, Miss Debby.
– És?
Marisa megvonta a vállát.
– Nem értek belőle semmit. Most akkor… mi lesz, Miss Debby?
– Kezembe veszem a dolgot – mondtam magabiztosan.
Marisa a széf felé lesett.
– Éppen ettől féltem – mondta.
 50

Ami a széfben talált papírlap elolvasását illeti, nem kapkodtam el a

dolgot. Felmentünk a nappaliba, összeszedtem a cuccomat, majd
megkértem Marisát, hogy készítse el a fürdőmet. Úgy éreztem, hogy
magam képtelen lennék rá. Az utazás, a létramászás, a széf, a
koponya és a titokzatos papírlap kiszívták minden erőmet. JÓ, HA NEM
FULLADOK BELE A KÁDBA – gondoltam.
A fürdő aztán magamhoz térített. Marisa közben többször is
bekukkantott hozzám, annak ellenére, hogy határozottan
megtiltottam neki – de hát lehet-e egy aggódó házvezetőnőnek
bármit is megtiltani? Különben is csak az értem való aggodalom
nyitogattatta vele az ajtót. Attól tartott, hogy elalszom és netán
belefulladok a fürdőkádba, amire őszintén szólva meg is volt minden
esélyem.
Marisa azonban nem hagyta. Sokadszorra is benézett hozzám,
majd erőteljesen becsapta az ajtót.
Félórányi pancsikolás után kiszálltam a kádból. Úgy éreztem, hogy
a meleg fürdő kimosta belőlem az elmúlt napok szörnyűségeinek
egy részét. Persze volt, amit a világ legkellemesebb fürdővize sem
lett volna képes kimosni: például a machetével szétszabdalt fickókat
és a felakasztott, döglött kutyákat.
Átmentem a hálószobámba, elterültem az ágyamon – a saját
ágyamon végre! – aztán elővettem a nadrágom zsebéből a
papírlapot, amit a széfben találtam, és nekiálltam az olvasásának.
Azt mondom, hogy „nekiálltam”, pedig igazából nem is kellett
nekiállnom. Olyan sebesen olvastam, hogy mire elkezdtem volna,
jószerével már be is fejeztem.

„Te rohadék!” – kezdődött a levél. – „Ha olvasod a levelemet, az

azt jelenti, hogy rám találtál. Talán nem is olyan nagy baj. Valamikor
úgyis szemtől szemben állunk majd egymással, és akkor kiderül,
melyikünk a jobb.
Calderát megöltem. Itt a koponyája. Ellenőriztetheted, ha akarod.
Vége a haverodnak. Mielőtt betettem volna ebbe a szaros lyukba,
ráköptem. Ha van Isten, akkor az örökkévalóságig a pokolban ég az
ördögök tüzén a rohadék.
 Tudom, Santana, hogy most más vagy, mint voltál, és talán rád
sem ismernék, ha szembetalálkoznánk egymással. De nem is kell,
hogy keresselek – te majd megkeresel engem. Ja, és úgy mellesleg
Salgadót is én juttattam a zsaruk kezére, és te is így jársz előbb
vagy utóbb. Csak az a kérdés, hogy melyikünknek sikerül előbb
megtalálnia a másikat.
Tudom, hogy alakot váltottál, de minden papír, ami a páncélodban
volt, most nálam van. Az orvosé is, aki átoperálta a képedet. Hacsak
kicsit is igyekszem, rájövök, hogy hol bujkálsz, és feladlak.
Bizonyítéknak pedig ott a sok papír arról, hogy miket csináltál. Ott
vannak rajtuk az ujjlenyomataid. De a DNS-mintáid is nálam vannak.
Hiába menekülsz előlem, Santana!
A te kedves kis Roxanád”

Letettem a papírlapot és magam elé bámultam. Őszintén szólva

nem értettem az egészből semmit. Azt pedig végképp nem, hogy
NEKEM mi közöm ehhez az egészhez.
Ahogy megnyugodtam, összefüggéseket kerestem a viselt dolgaim
és a levél között. Nem sokat találtam, Nem ismertem semmiféle
Roxanát, sem Calderát, sem Santanát, még csak nem is hallottam
ilyenekről. Neveik latin nevek voltak, nekem pedig alig volt
kapcsolatom latinokkal. Nekem csak a házvezetőnőim…
Döbbenten meredtem a levegőbe. Volt nekem bizony két
házvezetőnőm is Marisa előtt, akik latinok voltak. Ha jól emlékszem,
Xinia Morales Venezuelából jött Carlossal, a fiával együtt, és akkor
lépett le tőlem, amikor a szüleim halála után nyomoztam
Kanadában. Aztán Lucinda. Arra már nem emlékeztem, hogy ő
honnan jött… Ő is látott kísérteteket a házamban, nem csak én.
És az egyik kísértet, akit Lucinda látott, machetét hordott magánál.
Machete! – HÖKKENTEM MEG. Azt a két fickót machetével szabdalták
darabokra…! Jézusom, mi az ördög zajlik körülöttem?
 51

Mitchell seriff az íróasztalánál ült és vadul telefonált. Épp valakinek

az anyját szidta, majd lecsapta a telefonját az asztalra.
– Szervusz, Debby! – ordított rám. – Örülök, hogy látlak!
– Kösz a szíves fogadtatást – mosolyogtam. – Különben jól
vagyok.
A seriff ráütött a telefonjára, mintha az lenne a felelős a mérgéért.
– Ne haragudj, de baromira dühös vagyok – mondta
meghúzogatva a bajuszát. – Nem látszik rajtam?
– Mi látszana? – kérdeztem. – Csak úgy csöpög a képéről a
jóindulat.
– Jól van, a fene vigye el! – morogta, és levette a kalapját.
Amolyan széles karimájú cowboykalapja volt. – Vigye el az ördög.
Van még két perced?
– Persze – mondtam.
– Addigra megnyugszom.
– Elvesztette volna a seriff a választást? – kérdeztem.
– De felvágták ma a szád – pislantott rám. – Csak nem csilit
reggeliztél?
Mitchell seriff atyai jó barátom volt, és ha korábban voltak is
súrlódások köztünk – főleg a szüleim halála után közvetlenül –, az
idő elmosta őket. Most, hogy komoly üzletasszonynak számítottam a
városban, ismét visszatért közénk a régi jó hangulat. Elvégre volt
idő, amikor én voltam a város büszkesége, mivel volt szerencsem
elkapni egy sorozatgyilkost. Amikor később főiskolára mentem,
defektet kapott a viszonyunk – szerinte bűnös módon elhanyagoltam
a szüleimet. Mármint az O’Hara szüleimet. Később engem is
felelőssé tett a halálukért. Talán ha többet törődtem volna velük, nem
ölték volna meg őket. Talán én észrevettem volna, hogy készül
ellenük valami…
Megráztam a fejem. Ezen már túl voltam, kár lett volna elölről
kezdeni az önmarcangolást. Arról már nem is beszélve, hogy azóta
kiderült: O’Hara szüleim nem is az igazi szüleim. Hogy kik akkor az
igaziak? Erről talán jobb nem beszélni.
– Az a helyzet – dühöngött a seriff –, hogy ezek a mai legények
már egy döglött patkányt sem érnek.
 – Jó hasonlat – ismertem el.
– És igaz is. Annyi ész szorult beléjük, mint egy döglött patkányba.
Én annak idején egyedül voltam – volt ugyan segédem, de az
fabatkát sem ért –, nem tudom, emlékszel-e még…
– Emlékszem – mondtam.
– Volt egy öreg tragacsom, azzal kellett elkapnom a luxuskocsis
fickókat. És tudod, mit? El is kaptam őket. A tragaccsal a
sportkocsikat! Ezek a mostaniak – már három helyettesem is van –,
még ha sportkocsijuk lenne, sem lennének képesek elkapni egy
tragacsot. Nahát!
Befejezte, és mély sóhajtás után a képembe bámult.
– Te meg mit akarsz tőlem? Csak nem lopták el az aranyórádat?
– Nincs is aranyórám – mondtam.
– Akkor mi a helyzet?
– A régi időkről szeretnék ezt-azt megtudni, seriff.
Mitchell seriff ősz és kellőképpen bozontos szemöldöke alól
fürkészve nézett rám.
– Mi a fene, rád tört a nosztalgia?
– Könyvet írok – mondtam.
Még kerekebbre tágult a szeme.
– Könyvet? Mi a szarnak?
– Az unokáimnak – mondtam.
– Neked? Unokáid? – csodálkozott. – Hiszen neked úgy
istenigazából még bele sem markoltak a fenekedbe. Férfiakra
gondolok…
– Maga ezt meg honnan veszi? – háborodtam fel. Annál is inkább
felháborító volt a feltételezése, mert lényegében véve igaza volt. –
Szóval, könyvet írok. Az itteni életem is benne lesz.
– És?
– Szeretnék megtudni magától néhány apróságot, amelyekre már
nem emlékszem tisztán. Hátha maga emlékszik.
– Na ki vele. Mik azok?
Sóhajtottam és feltettem az első kérdést.
– Emlékszik még Xiniára?
– Kire? – hökkent meg.
– Xinia Moralesre.
– Az meg ki a csoda?
 – A házvezetőnőm VOLT.
– És?
– A fiával, Carlosszal élt nálunk, illetve a szüleimnél. Csinos
asszony volt, olyan negyven körüli, állítólag Venezuelából jött…
Mitchell seriff megvakargatta az orrát.
– Most, hogy mondod, emlékszem rá.
– Nem tudja, hogy került a szüleimhez? Én akkor főiskolás
voltam…
– Tudom – bólintott Mitchell seriff. – Nem jártál valami gyakran
haza. Pedig az anyád, Mrs. O’Hara… illetve a nevelőanyád…
illetve…
– Szóval?
– Várj csak, megpróbálok visszaemlékezni. Meg is van. Egy pasas
ajánlotta.
– Nekik?
– Nekem – mondta a seriff.
– Ez meg hogy lehet? – értetlenkedtem.
– Emlékszel még az FBI-emberre, Debby?
– Ethan Lordra?
– A fenébe is, hiszen neked jobb a memóriád, mint nekem, de ez
így is van rendjén. Egyszer vagy kétszer járt itt nálunk… még azután
is, hogy te már nem voltál itt. Tudod, az a fickó, akivel együtt
kaptátok el a sorozatgyilkost. Pedig akkor még csak tizenkét éves
voltál, Debby.
– Tizenhárom – javítottam ki.
– Nem mindegy? Mindenesetre még azután is itt ólálkodott egy
ideig, hogy te már rég a főiskolán voltál. És ott is belekeveredtél
valamibe, ha jól emlékszem.
– Jól emlékszik – mondtam.
– Nos, a fickó egyre itt szaglászott, és én meg is kérdeztem tőle,
hogy mi az ördögöt keres itt, amikor a sorozatgyilkos ügye
megoldódott, te pedig valahol az isten háta mögött élsz. Azt mondta,
hogy más ügyben jár-kel, de azt nem árulta el, hogy mire hajt.
Tudod, Debby, ezek az istenverte FBI-ügynökök mindenbe beleütik
az orrukat… Szóval, néha bepofátlankodott ide az irodámba, és
zavart a munkában. A végén már megkérdeztem tőle, hogy nem
engem figyel-e. Csak nevetett, majd komolyra fordította a szót. Azt
mondta, hogy van egy nőismerőse, egy latin nő a fiával, és munkát
keres nekik. Van zöldkártyájuk meg minden, az asszony házvezetői
munkát vállalna. Igen, most már valóban emlékszem a nevére is.
Xinia Morales. A fiú pedig Carlos.
– És maga?
– Az a helyzet, hogy az apád… illetve… na mindegy… szóval,
éppen néhány nappal azelőtt kérdezte tőlem, hogy nem tudok-e
ajánlani neki valakit, akit házvezetőnőként alkalmazhatnának. Te
nem voltál a térképen, anyádnak és apádnak egyre több lett a
munkája, a McDaniellel való kapcsolatuk egyre több időt követelt,
egyre vagyonosabbak lettek, szóval, megengedhettek maguknak
egy házvezetőnőt. Így aztán beajánlottam nekik Xinia Moralest.
– Addig nem is látta?
– Nem én. De ha egy FBI-ügynök kért meg rá…
– Aztán mi történt?
– Azt már nem tudom. Mrs. Morales bizonyára felkereste a
szüleidet, ők pedig alkalmazták.
– És Ethan Lord?
– Az FBI-ügynök? Lelépett. Úgy látszik, elfogytak a tennivalói.
– Xinia Morales?
– Te kérdezed tőlem? Elvégre a te házvezetőnőd is volt!
– Szó nélkül eltűntek…
– Nézd, Debby, ez közvetlenül azután történt, ha jól emlékszem,
miután megölték a szüleidet. Talán volt valami a fülük mögött, amit
még az FBI-ügynök sem tudhatott. Attól tarthattak, hogy a szüleid
meggyilkolása utáni nyomozás felderíthet valamit, amit nem
szerettek volna.
– Nem is hallott azóta róluk?
– Ha hallottam volna, elmondtam volna neked.
– Hát persze – bólintottam. – És Ethan Lord?
– Egyszer-kétszer még benézett hozzám – vonta meg a vállát.
– Nem tudja, mit akart errefelé? Nem kérdezte meg tőle?
– Mi a fenéért kérdeztem volna? Az FBI-osok sokat mászkálnak,
biztos jó napidíjat fizetnek nekik. Különben sem szokás egy
nyomozótól megkérdezni, hogy mit keres itt meg ott.
– Valaki azt mondta nekem, hogy már nincs a testületben…
kirúgták.
 Mitchell seriff nem csodálkozott annyira, mint ahogy illett volna.
– Ez is megesik.
– Állítólag elitta az eszét.
– Nem ritka az FBI-nál. Olyan megfeszített munkát végeznek, hogy
néha bizony az alkohol kikészíti őket. Nappal futkosás, nyomozás,
este pedig whisky tucatszám. Aztán valahogy kisiklik a dolog, és már
reggel is alkohollal kezdődik a napjuk.
– Oké – mondtam. – Ismer valami Caldera nevű fickót?
– Ismernem kellene? – kérdezte a seriff. – Nem rémlik, hogy
valaha is hallottam volna róla. Errefelé csak az utóbbi időben
szaporodtak el a latinok.
– Nem biztos, hogy errefelé lakott…
– Fiát hol?
– Nem tudom – vontam meg a vállam.
– Ha nem ismered, és azt sem tudod, hogy hol élt, akkor hogy illik
bele a regényedbe? Honnan tudsz egyáltalán róla?
Váratlanul ért a kérdése. Bele is zavarodtam volna a
magyarázatba rendesen. Ezért aztán felelet helyett inkább tovább
kérdeztem.
– És egy Santana nevű embert?
– Úgy látszik, ráhajtottál a latinokra. Csak nincs valami bajod
velük? A latinok rámenős fickók; mindent összeígérnek a csajoknak:
hogy lehozzák nekik a csillagokat az égről, hogy életük végéig a
tenyerükön hordozzák őket, a hülye libák meg beugranak nekik,
aztán egy reggel arra ébrednek, hogy felcsinálták őket, a
Santanáknak és Calderáknak pedig csak a hűlt helyüket találják.
Csak nem csináltak fel, Debby?
Olyan hülyén kérdezte, hogy röhögnöm kellett tőle.
– Nem, dehogy – vigyorogtam. – Csak valaki megkért…
– Jól van, nem kell hazudoznod. Nem ismerem a fickókat.
– És egy Roxana nevű nőt?
– Nevetni fogsz, de őt sem. Debby, te valamiben ismét töröd a
fejed – mondta gyanakodva. – Nehogy valami szart kavarj itt nekem,
hallod-e? Most pedig mars haza, mert dolgom van!
Kissé bántott ugyan, hogy úgy beszél velem, mintha taknyos
gyerek lennék, de hát Mitchell seriff ezer éve ismert, ismerte a
családunkat, ebből jogot formált magának, hogy néha
megengedhetetlen hangot használjon velem szemben. Akár meg is
haragudhattam volna rá, de mégsem tettem. Tudtam, hogy ahogy
mondani szokás: kérges külseje mögött érzékeny szív dobog, vagy
mi a fene.
Már kint voltam az utcán, amikor Mitchell utánam kiáltott az
ablakon át.
– Hé! Debby! Gyere csak ide!
Odasétáltam az ablak alá.
A seriff fürkészve nézett rám.
– Olyan fontosak neked ezek a latinok?
– Hát… szeretném tudni, kicsodák.
– Jól van. Kérdezd meg Harrisont.
– Ő kicsoda?
– Ott jön éppen.
A mutatott irányba néztem. Magas, szőke, napszemüveges zsaru
jött szembe velem. A parkoló felől közeledett, feltehetően nemrég
szállt ki a kocsijából. Amikor megpillantotta az ablakban ácsorgó
Mitchellt, hanyagul a kalapja széléhez érintette a kezét.
– Megfogták? – kérdezte Mitchell.
A férfi megvonta a vállát.
– Majdnem. Az utolsó pillanatban meglógott előlünk.
A seriff lemondóan legyintett.
– Sejthettem volna, hogy túljár az eszükön. Látja ezt a szép
kislányt itt?
Ez én voltam.
– Kíváncsi valamire, de én nem tudom kielégíteni a kíváncsiságát.
Maga tanult ember, hátha maga tudja, amit én nem.
Ezzel hátat fordított és becsukta az ablakot.
A férfi hozzám sétált és felém nyújtotta a kezét.
– Dan Harrison vagyok, seriffhelyettes. Segíthetek valamiben?
Olyan fenséges orrhangon beszélt, hogy elment tőle a kedvem,
pedig még meg sem jött.
– Keresek… valakiket… bizonyos embereket, de a seriff nem tud
róluk.
– Hátha én tudok – mondta. – Nem inna meg velem egy kávét,
Miss?
 Két perc múlva a sarki kávézóban ültünk. A férfi levette a kalapját
és a napszemüvegét is. Igazán csinos fiú volt, barna bőrű, kék
szemű. Ilyeneket szokott karácsonyi ajándékul hozni az egész évben
jól viselkedő lányoknak a Télapó.
– Hát akkor… Mr. Harrison…
– Dan.
– Én pedig Debby vagyok. Nem tudom, miért éppen önhöz
irányított Mr. Mitchell…
– Néhány évig az Eltűnt Személyek Hivatalában dolgoztam –
magyarázta. – Aztán itt kötöttem ki. A volt feleségem akart vidékre
költözni.
Tetszett a fickó, de azért nem annyira, hogy megfeledkeztem volna
róla, miért is kerestem fel a seriffet.
– Szóval… az a helyzet, hogy írok egy krimit – hazudtam. –
Valakitől kaptam egy tippet, hogy kiket lenne érdemes belevenni, de
nem tudom, hogy valóságos személyek-e… vagy csak, nem is
tudom…
Mr. Harrison szeme hidegen szegeződött rám.
– Tehát könyvet ír? És kik azok a titokzatos személyek?
– Először is egy bizonyos Santana nevű férfi.
– Csak ennyit tud róla?
– Csak ennyit – mondtam.
– És?
– Van egy Salgado nevű is.
– Értem.
– És egy nő. Bizonyos Roxana.
A férfi tekintete átfutott rajtam. Szó szerint. Mintha a mellkasomon
ment volna be, és a hátamon jött volna ki.
– Jól van – mondta. – Egy nem mondana semmit, de a három
együtt már igen.
– Tehát?
A férfi lehajtotta a fejét, mintha megpróbálná összeszedni a
gondolatait.
– Hát, ha helyesen következtetek, akkor az a bizonyos Salgado
HECTOR SALGADO lehet. Nem hallott még róla?
Nem hallottam. Nem hallottam még semmiféle Salgadóról. És ezt
meg is mondtam neki.
 – Pedig néhány évvel ezelőttig mindenki ismerte. Nagymenő volt
Texasban.
– Nagymenő? Ez mit jelent?
– Mindent – felelte Harrison.
– Mi mindent?
– Amit csak el tud képzelni. A kábítószer-kereskedelemtől kezdve
az embercsempészésig. Olyan volt, mint a kígyó; mindig kicsúszott a
zsaruk kezéből.
– Úgy érti… megszökött?
– Dehogy szökött. Ma már nem divat az Államokban megszökni.
Odaát, Mexikóban már inkább. Salgado a felszínen menő
üzletember volt, feddhetetlen, tisztességes adófizető polgár.
Mindenki sejtette ugyan, hogy miket művel, de lehetetlen volt
rábizonyítani bármit is. Ám végül mégiscsak börtönbe került. Valaki
keresztbe tette előtte a lábát. A zsaruk egy reggelen arra ébredtek
valamelyik őrszobán, hogy éjszaka ismeretlenek egy nagy, barna
dobozt hagytak a bejárat előtt. Lett is nagy futkosás, ahogy ilyenkor
szokás. Jöttek tűzszerészek, a helyszínelők, csoda tudja, még kik
nem, szóval, kibontották a dobozt, és mit találtak benne? Kitalálja?
– Inkább árulja el – kértem.
– Tízkilónyi bizonyítékot Salgado ellen. Súlyosan terhelő
bizonyítékot. Így aztán letartóztathatták és elítélték. Nem sokkal
később a börtönben meghalt. S hogy szebb legyen a történet,
verekedésben vesztette az életét. Biztos, hogy halálos ítéletet
hajtottak végre rajta.
– A konkurencia?
– Azt hiszem, Santana.
– Ő kicsoda?
– Jerry Santana. Ő még Salgadónál is nagyobb fiú volt. Ha létezik
a maffiózók között valamilyen hierarchia – márpedig miért ne létezne
–, akkor Salgado Santana alatt állt a rangsorban. Santana félt, hogy
a börtönbe került Salgado köpni fog, ezért megölette. Ezután
váratlan dolog történt. Feltűnt a porondon egy bizonyos Roxana.
Santana barátnője, egyesek szerint a felesége. Miután Salgado
meghalt a börtönben, megérkezett a már említett rendőrőrsre egy
másik barna csomag, ez már Santana elleni bizonyítékokkal teli. Bár
az anyag nem volt annyira egyértelmű, azaz nem bizonyította olyan
egyértelműen Santana bűnösségét, mint a másik barna csomag
Salgadóét, azért ahhoz elég volt, hogy megpróbálják rács mögé
dugni. A zsaruk a bizonyítékokat összegyűjtve vádat emeltettek
ellene, ám azzal azért tisztában lehettek, hogy ez nemigen lesz elég
a boldogsághoz. És nem is lett. Santana rohadtul nyeregben
érezhette magát, de iszonyatos meglepetés érte. A zsaruk, mint
koronatanút, egy nőt vezettek elő az egyik tárgyaláson: Roxanát.
Bocsánat, de a családnevét már elfelejtettem. Képzelheti, hogy ki
volt akadva Santana. amikor a saját barátnője vagy felesége
tanúskodott ellene. Sajnos a bíró elkövette azt a hibát, hogy nem
vetette azonnal őrizetbe Santanát. Santana valami átlátszó ürüggyel
kisétált a bíróságról, aztán nyoma veszett.
– Mennyi várna rá, ha elkapnák?
– Harminc év minimum. De ha gyilkosságokat is sikerülne
rábizonyítani, akkor jóval több. Szóval, Santana eltűnt. Beszélik,
hogy plasztikai műtétet végeztetett magán, és azóta is vígan él
valahol. Talán Monte-Carlóban, talán Dél-Afrikában vagy Párizsban
– senki sem tudja. Mindenesetre körözés alatt áll. Az Interpol is
keresi.
– Roxanával mi lett?
– Ő is eltűnt. És erre meg is volt minden oka. Amíg Santana
szabadlábon van, addig az élete közel sincs biztonságban. Santana
nem az az ember, aki belenyugszik abba, hogy veszített. Abba pedig
végképp nem, hogy a saját szeretője vagy felesége árulja el. Ha
még él, nyilván mindent megtesz, hogy megtalálja az asszonyt és
bosszút álljon rajta.
– Van remény rá, hogy megtalálja?
– Miért ne lenne? Megtalálni mindenkit meg lehet, csak idő kell
hozzá, és megfelelő apparátus. Egyébként nem olyan izgalmas a
történet, mint maga gondolja. Telis-tele van a világ maffiózók
árulkodó szeretőivel kapcsolatos sztorikkal. Tényleg meg akarja írni
Santana történetét?
– Maga mit tanácsol?
Harrison ismét rám nézett. Még mindig hideg volt a szeme, mint a
jég.
– Hát, ha tőlem vár tanácsot, akkor azt mondom, hogy ne tegye.
– Miért ne? – csaptam le rá.
 – Mert megütheti a bokáját. Santana bosszúálló fickó. Nagyon
fontos neki, hogy minél előbb feledésbe merüljön a története, s ne
kelljen percenként attól rettegnie, hogy váratlanul bilincs csattan a
csuklóján. Ám ha maga a könyvével felkavarja a szart, Santana – ha
él – nem lesz hálás érte. Írjon inkább valaki másról.
– Például?
– Van néhány jó történetem. A pórul járt autótolvajokról például.
Vidám történet; az olvasók hülyére röhögnék magukat rajta. Az
erőszak csak mérsékelten képviselteti magát benne, gyerekek is
olvashatják.
– Ezt még meg kell gondolnom.
– Hát, ha meggondolta, csak szóljon. Különben gyakran ír
könyveket?
– Még egyet sem írtam – vallottam be. – Ez lenne az első.
– Amint hallottam, maga gazdag üzletasszony. Mi a fenéért akar
írni?
– Mert feszeget valami – mondtam.
– Hogyhogy feszegeti?
– Itt… belülről. Valaki állandóan azt sugdossa a fülembe, hogy
tehetségem van hozzá, miért ne írjak?
Harrison legyintett és feltette a kalapját.
– Ne haragudjon, de a maga példája csak megerősíti az
elméletemet, hogy élete bizonyos pontján mindenki megbolondul
egy kicsit. Van, akinél tartós lesz a dolog, és megváltoztatja egész
lényét. Akadnak üzletemberek, akik otthagyják a munkájukat és
tengerésznek mennek; mások vesznek egy házat egy gyéren lakott,
indonéz szigeten, és életük végéig csak a naplementét nézik.
Feleségül vesznek egy ottani lányt, csinálnak neki tíz gyereket, és
boldogok.
– Úgy gondolja, hogy engem is ez a veszély fenyeget?
– Nagyon úgy néz ki.
– És maga? – kérdeztem. – Magát nem kísértette meg a vágy,
hogy otthagyja, amit addig csinált, és valami újba fogjon?
– Dehogynem – mondta. – Méghozzá nem is olyan régen. Mindig
is zsaru szerettem volna lenni, hát végül az lettem.
– Miért? Addig mi volt?
 Ismét a szemembe nézett. Mintha már nem lett volna olyan jeges a
tekintete.
– Hogy mi voltam előtte? Hát nézze… volt egy kis házam egy isten
háta mögötti indonéz szigeten. Volt feleségem és tíz gyerekem.
Disznókat tenyésztettem, és nagyon jól ment. Sok pénzem volt, és
minden áldott este kimentem a tengerpartra naplementét nézni. Egy
nap aztán, amikor a feleségem kezét fogva a naplementét néztem, a
tíz gyerek pedig ott játszott körülöttünk, belém nyilallt a felismerés,
hogy én mindig is seriffhelyettes szerettem volna lenni. Most itt
vagyok, és boldog vagyok. Mit szól hozzá?
– Megírhatom a sztoriját? – kérdeztem.
– Még csak az hiányozna! Kirúgnának és mehetnék vissza a
szigetemre.
Tetszett nekem a fickó.
De azért Ridley Macy jobban tetszett.
 52

Bár jogom lett volna megsértődni korábbi viselkedése miatt,

mégiscsak felhívtam Zsiráfot, azaz Morgan Hansent. Róla azt kell
tudni, hogy hajdani barátnőm, Mary-Lou unokatestvére volt, és
gyerekkorunkban halálosan szerelmes volt belém. Akkor még
magas, tohonya fickó volt; olyan, aki harmincéves korára
gusztustalan hájpacnivá válik, és ha talál valakit magának – mármint
feleségnek valót –, bizonyára ő is egy hasonlóan gusztustalan
hájpacni lesz.
Csakhogy Morgan Hansen nem ebbe az irányba haladt. Amikor
már főiskolás koromban ismét összefutottam vele, magas, karcsú
férfi volt, és az volt a vágya, hogy zsaru legyen. A kapcsolatunkban
is jelentős változás állt be. Bár még mindig szerelmes volt belém –
állítólag –, már nem akart mindenáron feleségül venni. Évek
múltával aztán végképp eltűnt a látómezőmből, bár telefonon néha
azért felhívtuk egymást.
Morgan felvette a telefont és harsányan belerikkantott.
– Istenem, Debby! A fenébe is, miért nem hívtál eddig?
– NEKEM kellett volna felhívnom TÉGED? – kérdeztem.
– Szóval megsértődtél – sóhajtotta. – Sejtettem.
Mentegetőzhetek?
– Egy percet adok rá.
– Jól van, Debby, az a helyzet, hogy pont egy elátkozott ügy
közepében voltam, és roppantul ki voltam borulva tőle. Utána fel
akartalak hívni, de… nem mertelek. Be kell vallanom: még mindig
tartok tőled. Ha rosszallóan néztél rám AKKORIBAN, egyből tele lett a
gatyám.
– Jól van, mentegetőzés elfogadva. Kérni szeretnék tőled valamit.
– Már emlékszem. Azért is volt tele a gatyám, mert attól
reszkettem, hogy megkérsz valamire, amit nem tudok teljesíteni.
– Emlékszel, mire kértelek a múltkor?
– Jaj, Debby, ne hozz kellemetlen helyzetbe.
– Ethan Lordról szeretnék megtudni valamit.
– Ő volt az a vörös fickó, aki…
– Ő volt, Zsiráf.
– És… mit szeretnél megtudni róla?
 – Mindent, ami csak megtudható.
– És… miért?
– Mondjuk, mert szerelmes voltam belé. És még mindig izgat a
sorsa.
Hallottam, ahogy összecsapja a tenyerét. Még jó, hogy a telefont
nem ejtette ki belőle.
– Te szerelmes voltál abba a ronda pasasba? Komolyan?
– Mindenesetre tudni szeretnék róla mindent.
– Jó. Várj egy kicsit.
Cirka öt percig tartottam a telefont. Már-már feladtam volna – azt
gondoltam, hogy Zsiráf ezzel a trükkel akar lerázni –, de hirtelen
beleszólt a készülékbe.
– Már nincs a testületnél.
– Az FBI-ra gondolsz?
– Természetesen.
– Azt nem tudod, hogy miért távozott?
– Nem – mondta. – Nincs indoklás.
– Valaki egyszer azt mondta nekem, egy FBI-os, hogy szétitta az
agyát és kirúgták.
– Hát… annak furcsa módon nincs nyoma.
– Miért furcsa módon?
– Mert kellene, hogy legyen. Meg szokták indokolni, ha kirúgnak
valakit.
– Akkor… mi történhetett?
Zsiráf meg sem mukkant. Én pedig megéreztem, hogy szívesen
elmondaná, amit tud vagy gondol, de attól fél, hogy valaki lehallgat
bennünket. Viszont attól is tarthat szegény, hogy ha ezúttal is kibújik
a válasz alól, soha többé nem állok szóba vele.
– Emlékszel Contadorra? Jim Contadorra?
Néhány pillanatig kutatnom kellett az emlékezetemben, de hamar
megtaláltam a megfelelő rekeszben a fickót.
– Egy osztályba jártunk – mondtam.
– Tudod, hogy rossz társaságba keveredett?
– Őszintén szólva…
– Kokódíler lett a szerencsétlen. Egyre menőbb cuccokban kezdett
járni, és mi rohadtul irigyeltük is érte.
 – Már emlékszem – mondtam. És valóban felötlött az
emlékezetemben Jim Contador képe. Ártatlan, nagy szemű kisfiúnak
nézett ki, aki háromig sem tud számolni. Ehhez képest viszont
nagyon is jól eligazodott a kokaincsomagok árát illetően.
– Nos, amikor lebukott, a zsaruk tanácsára a szülei átvitték egy
másik iskolába. Emlékszel?
– Hát, nemigen – mondtam. – Miért?
– Azért, mert beköpött a zsaruknak néhány nevet. Joggal lehetett
tartani tőle, hogy bosszút állnak rajta a megbízói, akár meg is ölik.
Így aztán a szülei elköltöztek egy másik államba, és Contador még
új nevet is kapott. Az iskolai évkönyvbe csak annyi került, hogy a
Contador nevű diák szüleivel együtt ismeretlen helyre költözött.
Úgy forogtak a fejemben a kerekek, hogy szinte hallottam a
zúgásukat.
– Hát… ennyit ezekről a szép időkről, Debby.
– Gondolod, hogy ha keresném, megtalálnám valahol…
Contadort?
– Fogalmam sincs róla. De én a helyedben nem keresném. Csak
ártanál neki.
– Kösz, Zsiráf – mondtam. – Valamikor azért összefuthatnánk.
– Én is nagyon szeretném, Debby. Van egy fura érzésem veled
kapcsolatban.
– Micsoda? – kérdeztem kíváncsian.
– Azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok beléd.
 53

Este volt, és nagyon ki voltam merülve. Az az igazság, hogy sokkal

nehezebb volt visszailleszkednem a munkába, mint szerettem volna.
Azok a feladatok, amelyek régebben nem jelentettek problémát,
most sziklafalként tornyosultak előttem. Fájt a fejem, elhagyottnak és
törődöttnek éreztem magam. Visszakívántam magam a múltba,
amikor még gyerek voltam, éltek O’Hara szüleim, és Zsiráf még
valóban szerelmes volt belém. Amos, Barbara és Mr. Hooker
szótlanul figyelték a vergődésemet. Aztán bizonyára összebeszéltek
a hátam mögött, mert délután Barbara bejött hozzám az irodámba.
Hóna alatt egy kis táskát hozott, kényszerített, hogy üljek be az egyik
karosszékbe, maga pedig leült szemben velem. Kinyitotta a táskát,
kivett belőle egy üveg vörösbort és kitette elém az asztalra.
– Dorbézolni fogunk! – jelentette ki határozottan. Felállt, kivett a
szekrény mélyéről két poharat és egy dugóhúzót.
Arra gondoltam, hogy tiltakoznom kellene, elvégre elvi kérdés volt
számomra, hogy munkahelyen ne igyák, de ezúttal nem tehettem
meg. Barbara kinyitotta az üveget, öntött a borból, aztán rám emelte
a poharát.
– A világ legszomorúbb lányára!
– Egyáltalán nem vagyok szomorú – tiltakoztam.
– Mikor néztél utoljára tükörbe, angyalom?
– Azért jöttél, hogy ezt megtudd tőlem?
– Pontosan. És addig nem mozdulok innen, amíg meg nem tudom.
Haboztam egy kicsit, aztán ittam még egy pohárral.
– Szereted a horrort? – kérdeztem, pedig felesleges volt, úgyis
tudtam, hogy utálja.
– Utálom – mondta. – Bár az élet maga is egy nagy horror.
– Te hívtad ki magad ellen a sorsot – mondtam. – Most már így is,
úgy is, végig kell hallgatnod.
Elmondtam neki mindent. A kezdetektől. Beszéltem a kulcsokról,
amiket a lakásomban találtam; a kakasról; Lloyd zsaru haláláról; Joe
haláláról; a döglött kutyákról, szájukban a széfkulcsokkal; a két
halottról Mr. Ortega irodájában; végül a széf megtalálásával fejeztem
be.
 Barbara meg sem mukkant. Egyetlenegyszer sem próbált meg
félbeszakítani vagy belekérdezni a szövegembe. Csak ült halálra
váltan, még inni is elfelejtett.
– Hát ennyi – mondtam, amikor befejeztem.
Barbara megrázta a fejét, mintha egy makacs legyet próbálna meg
elhessenteni róla.
– És ez… mind igaz, vagy csak a szórakoztatásomra…?
– Sajnos igaz, Barbara.
– Nem kellene szólni… a zsaruknak?
– Már tudnak majd mindenről. Egyelőre nem engem gyanúsítanak.
– Egyelőre?!
– Minden lehetséges.
– Jézusom! Miben tudnék… tudnánk… segíteni?
– Mondj el mindent Amosnak és Mr. Hookernek.
Felállt, hozzám hajolt és megsimogatta az arcomat.
– Szegény kicsi Debby…
Valóban az voltam.
 54

Másnap délután megszólalt odakint a csengő. Felhallatszott a

szobámba is, de azt hittem, olyan ügyben csenget valaki, amit
Marisa is el tud intézni. Így aztán nyugton maradtam és pihenni
próbáltam. Két perc múlva Marisa kopogott az ajtómon.
Amikor szóltam, hogy bejöhet, szinte úgy röppent be rajta. Mint
egy nagy, vidám madár. Összetette a kezét, úgy nézett rám.
– Jaj, Miss Debby! Jaj, istenem!
Egyetlen ugrással a szekrényemnél termettem, kirántottam belőle
a Berettámat, és az ajtóra fogtam.
– Mi történt, Marisa?
Marisa hozzám lépett és a mennyezet felé fordította a fegyver
csövét.
– Jaj, istenem, nehogy lelője nekem!
– Ki a fenéről beszél? – kérdeztem, miközben megpróbáltam
visszafordítani a fegyvert. – Eressze el a stukkert, de gyorsan!
Marisa eleresztette.
– Odakint van, jaj, istenem! Én még egy ilyen csinos pasast…
istenem, pont ilyet írt fel nekem az orvos!
– Megbolondult, Marisa? – förmedtem rá. – Hogy viselkedik?
– Jaj, bocsásson meg, Miss Debby – nyögte. – Úgy látszik,
valóban elment az eszem.
– Hol a fickó? – kérdeztem.
– Hát odalent – nyögte Marisa. – A hallban.
Úgy megzavarodtam Marisa lehetetlen viselkedésétől, hogy a
kezemben felejtettem a stukkert. Csak akkor tudatosult bennem,
hogy felfegyverkezve állok egy férfival szemben, amikor ráismertem.
Megtorpantam és megrökönyödve néztem rá.
– Maga az? Azt hittem…
Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mit hittem, így be sem
fejeztem a mondatot. Mr. Ridley Macy előbb mosolygott, aztán már
csak csodálkozott, amikor észrevette a kezemben a Berettát.
Egyetlen pillanatra eltátotta a száját, majd széttárta a karját.
– Sosem gondoltam, hogy én lennék a szíve csücske, de hogy
fegyvert fog rám, arra azért nem számítottam.
 – A fenébe is – nyögtem meglepetten. – Hát erre aztán nem voltam
felkészülve. Mi szél hozta errefelé, Mr. MACY?
– Ridley – javított ki.
– Hát persze – mondtam. – Mi szél hozta errefelé, Ridley?
– Gondoltam, benézek magához.
– De hiszen nem is adtam meg a címemet! Vagy igen?
– A zsaruk elárulták.
– Hát akkor kerüljön beljebb.
Ez inkább csak amolyan udvariassági formula volt, mintsem
tartalommal teli, lévén, hogy már így is beljebb került. Még beljebb
talán az ágyam lett volna.
Mr. Macy beleült az egyik karosszékbe, én pedig beletelepedtem a
másikba. Marisa közben leólálkodott az emeletről és
szolgálatkészen állt a közelünkben, miközben le nem vette volna a
szemét Mr. Macyről.
– Szép helyen lakik – mondta Ridley. – Szép a kertje is.
– Valóban szép. Bár még nem volt időm alaposabban is
megnézegetni. Esetleg valami üdítőt? – kérdeztem.
– Inkább csak vizet.
– Biztos?
– Most az esne jól.
Marisa elszáguldott, így kettesben maradtunk.
– Hogy van, Debby? – kérdezte ekkor Ridley. – Sikerült már
kihevernie a megrázkódtatásokat?
– Ahhoz még rövid volt az idő – mondtam. Akaratlanul is
megcsodáltam narancssárga öltönyét, amely egy kirakatban talán
rikítónak tűnhetett volna, rajta azonban egyáltalán nem volt az. És
hozzá a zöld nyakkendő! Jézusom, Debby… nehogy megint beleess
valakibe, akit nem is ismersz!
Marisa meghozta a vizet. Láttam rajta, hogy legszívesebben még
velünk maradna egy kicsit, de szigorú pillantásom kiparancsolta a
szobából.
– Látni szerettem volna – mondta ekkor Ridley.
– De hiszen nemrég látott.
– Most mondjam azt a hülyeséget, hogy minden percben magára
gondolok? Egy nap is nehezen múlik el úgy… hogy nem láthatom.
– Maga most udvarol nekem?
 – Istenem, hát észrevette? Bár a dolog furcsán egyedi.
– Micsoda? – hökkentem meg.
– Csak felhívnám a figyelmét, hogy a stukker még mindig ott van a
kezében.
Valóban ott volt. Úgy szorongattam, mintha az életem függne tőle.
– Bocsásson meg – nyögtem. – Csak a váratlan meglepetés…
Letettem a fegyvert az asztalra.
– Szóval… maga pokolian megtetszett nekem, Debby.
– Őszintén szólva zavarban vagyok – mondtam, igyekezve
könnyedre fordítani a beszélgetést. Mintha csak tréfálkoznánk
egymással. – Képes volt csak ezért idejönni…
Belenéztem a szemébe, és azonnal láttam, mi a helyzet. Bár lehet,
hogy valóban megtetszettem Ridley Macynek – miért is ne, elvégre
szemrevaló nő vagyok, vagy mi a fene? –, mégsem az lehet
egészen a helyzet, mint amiről eddig szó esett.
– Oké, most már látott – mondtam. – Ezután mi következik?
Ridley sóhajtott és az asztal lapjára bámult. Ekkor értettem meg,
hogy aligha csak a hirtelen fellángolt szerelem hajtotta hozzám.
– Moziba megyünk vagy táncolni? – kérdeztem.
Ridley ismét mélyet sóhajtott.
– Sejtettem – mondtam. – Maga más miatt járt erre, és mivel
maradt egy kis ideje, beugrott hozzám? Igaz?
Ridley a szemembe nézett. A világfájdalmat láttam csillogni benne.
– Sajnos, Debby, az a helyzet, hogy… szóval mindaz igaz, amit
mondtam, szívesen mennék magával moziba, még akkor is, ha nem
érdekelne a film, sőt akkor a legszívesebben, sőt a tánc is oké…
csak sajnos…
Nem tudom, miért, de megsajnáltam. Megfogtam a kezét és
megszorítottam.
– Ki vele, Ridley! Mi bántja?
Ridley maga elé bámult, aztán csak megszületett benne a nagy
elhatározás.
– Maga… beszélt a bátyámmal, igaz?
– Igen – feleltem.
– Hol?
– Felkeresett Redrock Cityben, a szállodában.
– Hm… és miről beszélgettek?
 – Már nem emlékszem rá valami jól – mondtam. Halvány
bosszúság hullámzott át rajtam. Nem kedvelem, ha valaki arról
faggat, hogy miről társalogtam valaki mással, ami, ugyebár, csak
rám és arra a másikra tartozik.
Ridley megsimogatta az állát.
– Talán mondott valami olyasmit, ami… – Itt megakadt és
várakozón nézett rám.
– Miért fontos ez magának? – kérdeztem.
Ridley mintha meg sem hallott volna.
– Beszélt magának a videofelvételekről is?
Nem volt oka, hogy hazudjak.
– Beszélt – bólintottam.
– Sejtettem – sóhajtotta. – Nehéz fickó, az biztos. Arról is beszélt,
amit az apánk mondott?
– Arról is – mondtam.
– Azt hiszem, Emlyn félreértett bizonyos szituációkat. Három napra
visszamenőleg megnéztem az összes felvételt, és borzasztóan
szégyellem magam.
– Nem hiszem, hogy szégyenkeznie kéne – mondtam. –
Mindenkinek jogában áll véleményt alkotni másokról.
– De nincs joga videofelvételeket készíteni! Most már én is
belátom…
– Én inkább azt mondanám, hogy nem illik.
– Bocsásson meg, hogy az apám úgy beszélt magáról, mint egy
bűnözőről. Különben ő is elnézést kér magától.
– Ezért jött el idáig?
– Az az igazság, hogy rohadt helyzetben vagyok. Több okból is. Az
első mindjárt maga, Debby. Tényleg pokolian tetszik nekem; jobb, ha
ezt mindjárt be is vallom. De őszintén! Nem tudom, minek nevezzem
ezt az érzést… Nem tudom. Nem is olyan rég még azt hittem, hogy
boldog leszek valakivel, de aztán nem jött össze.
– Gilda? – kérdeztem.
– Mindegy, nem?
– Dehogynem – bólintottam.
– Szóval, az a fontos, hogy… majd kijövök a gödörből, mert egy
picit benne vagyok.
Akkor mit szóljak én? – GONDOLTAM.
 – Apám valóban csúnyákat mondott magáról. Ezt nem tagadom.
Amikor aztán szemrehányást tettem neki mindenért, belátta, hogy
alaptalanul vádolta magát. Itt van a bocsánatkérése a telefonomon.
Lejátsszam?
– Felesleges.
Ridley bólintott.
– Én is így gondolom. Persze tudom, hogy ezzel nincs elintézve a
dolog, de… talán az idő majd fátylat borít rá. Szörnyűség, amivel az
apám megvádolta magát.
Elhallgatott és reménytelenül legyintett.
Lehajtotta a fejét, majd néhány másodpercnyi szünet után
felemelte.
– Mi a véleménye Emlynről?
– Gondolom, úgyis sejti, hogy mi lehet – vontam fel a vállam.
– Maga szerint elmebeteg, mi?
– Nem tudom – feleltem. – Nem tudom, hogy mondják
szakszerűen.
– Beleszeretett magába – sóhajtotta.
– Ugyan már, Ridley! – tört ki belőlem. – Hiszen ő még kisfiú! A
kisfiúk minden csinosabb nőbe könnyen beleszeretnek.
– Csakhogy ő ezt nagyon is komolyan gondolja.
– Csak nem akarja megkérni a nevében a kezem?
Elismerem, nagyon csúnya volt, és nem is kellett volna ezt
mondanom. Nem is akartam, de valahogy maguktól hullottak ki a
számból a szavak. Ahogy kihullottak, mindjárt meg is bántam.
– Bocsásson meg – mentegetőztem. – Az én idegeim sincsenek
egészen rendben. Maga tudja, min mentem keresztül…
– Persze hogy tudom – mondta szelíd, békülékeny hangon. –
Valamennyien ki vagyunk borulva. Meggyilkolták két
alkalmazottunkat, akik ha nem is voltak makulátlanul hófehér
angyalok, mégiscsak közel álltak hozzánk. És most még ez is!
– Micsoda? – értetlenkedtem.
– Hát Emlyn!
– Az a baj, hogy belém szeretett, azaz… megtetszettem neki?
– Az is – bólintott savanyúan. – Nem szeretem a konkurenciát. De
nem ez a legnagyobb baj.
 – Hát akkor micsoda? – öntött el ismét a nyugtalanság. Éreztem,
hogy még nem pakolt ki mindent a tarsolyából.
– Az, hogy… Emlyn eltűnt – mondta.
– Hogyhogy eltűnt? – hökkentem meg. – Világgá ment?
– Maga után jött és… itt bujkál valahol a környéken.
 55

Olyan meglepetésként ért a hír, hogy ha már nem ültem volna, biztos
beleroskadtam volna a karosszékbe.
– Hogyhogy… idejött? Honnan veszi ezt?
– A búcsúleveléből – mondta Ridley.
– Jézusom! És mit írt benne?
– Hogy idejön magához.
– És mit akar itt… csinálni?
– Hogyhogy mit akar? Magával akar élni… vagy inkább magánál
szeretne lakni. Másra úgysem képes.
– Hát ez… eléggé meglep engem – mondtam. – Maga tehát ezért
jött el hozzám?
– Részben – mondta.
– Akkor hiába fárasztotta magát – sóhajtottam. – Itt nincs. Még
csak nem is láttam.
– Biztos ebben? Telefonon sem…
– Úgy sem! Különben is, a hatóság hamar előkeríti. Apropó, járt
már a seriffnél?
– Először ide jöttem, magához.
– Van egyáltalán pénze a testvérének?
– Ez az, hogy van. Kimarkolt egy jelentősebb összeget a
páncélból, mielőtt eltűnt volna.
– Akkor lehet, hogy szállodába ment.
– Annyi esze nincs szegénynek. Különben is, Emlyn betegesen
irtózik az emberektől.
– Mit akar most tenni, Ridley?
Ridley mélyet sóhajtott.
– Sajnos nem ismerek senkit ebben a városban. Maga valami
seriffet említett. Megtenné, hogy beajánl neki?
Fél óra múlva Mitchell seriff irodájában voltunk.
 56

Mitchell gyanakodva méregette Ridley Macyt. Láttam a szemén,

hogy nem tetszik neki. Talán túlságosan is elegáns volt, túlságosan
narancssárga volt a zakója, és túlságosan zöld a nyakkendője.
Errefelé az emberek többsége másféle ruhában járt; még a bankok
környékén sem dívott a Wall Street-i divat.
Akkor azonban, amikor megtudta, hogy akit keresünk, szellemileg
korlátozott fiatalember, kissé megenyhült.
– Beszélni tud? – kérdezte Ridley-t.
– Tud – bólintott Ridley. – De néha sokkot kap, és olyankor nem
találja a szavakat. Próbál beszélni, de nem képes rá.
– Értem – bólintott a seriff. – Pénz van nála?
– Ötezer dollár – mondta Ridley.
A seriff akkorát ugrott, hogy majdnem beverte a fejét a plafonba.
– Mennyi?!
Ridley megismételte.
– Hogy az ördögbe jutott ennyi pénzhez?
Ridley elmondta, hogy Emlyn a család páncélszekrényéből vette
ki.
– Van annyi esze, hogy ne mutogassa? – kérdezte nem túl
udvariasan a seriff.
– Nem tudom – ingatta meg a fejét Ridley. – Még sosem volt ilyen
helyzetben.
– Értem. És miért lógott meg hazulról?
Ridley engedélyt kérőn pislogott rám. A seriff nem vette észre, és
tovább kérdezett.
– Maguk egy másik államban élnek. Miért ITT keresik? PONT ITT? Van
valami gyanújuk talán?
– Hát az éppen van – felelte Ridley. – Ugyanis az a helyzet,
hogy… szóval Miss Debby után jött.
Mitchell seriff Emlyn fényképére nézett. Ott hevert előtte az
asztalon.
– És miért?
– Mert szerelmes lett belé.
A seriff eltátotta a száját, de mindjárt be is csukta.
 – Megnézem, mit tehetek önért – mondta aztán. – Egészen biztos
benne, hogy egyáltalán ideért?
– Gyaníthatóan – vélte Ridley. – Sikerült kinyomoznom, hogy
távolsági buszra szállt, és ide váltott jegyet.
Ez még nekem is új volt.
– Rendben van – mondta Mitchell seriff. – Megteszem, ami tőlem
telik. Harrison majd a kezébe veszi az ügyet. Milyen számon tudnám
elérni magát?
Ridley bediktálta a telefonszámát, aztán elhagytuk a seriff irodáját.
Mielőtt még egészen elhagytuk volna, hátrapillantottam.
Mitchell seriff félig nyitott szájjal, elképedve bámult utánunk.
 57

A seriff hívása a legjobbkor érkezett. Ridley a mosdóban volt, a

pincérnő éppen lerakta a kávét az asztalra, és visszament a pult
mögé.
– Debby? – kérdezte Mitchell, amikor felvettem a telefont. – Ott
van a fickó?
– Itt – mondtam.
– Menj ki a mosdóba, hogy nyugodtan beszélhessünk.
– Felesleges – mondtam. – Ő van a mosdóban.
– Azért téged hívlak, mert nem ismerem a pasast, és nem
akarnám, hogy itt maradjon még egy hulla a nyakamon.
– Mi az ördögről beszél, seriff?
– Arra gondolok, nehogy szívrohamot kapjon és elpatkoljon, mert
akkor nekem kell gondoskodnom a hercehurcáról. Ezért jó lenne, ha
felkészítenéd…
– Mi a fenére készítsem fel? – kérdeztem, miközben éreztem,
hogy egyre gyorsabban ver a szívem.
– Hát… nincsenek valami jó híreim a számára – mondta a seriff.
– Végül is… megtalálták?
– Meg, kislány.
– Talán történt vele valami…
– Történt, hát.
– Súlyos?
– Meglehetősen.
– Mennyire az?
– Ez már filozófiai kérdés, kislány.
– Meg…halt?
– Meg, bizony.
– Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem. – Hol találták meg?
– Az autópálya mellett. Valószínűleg kilökték egy kocsiból.
– Ki…lökték?
– Előtte, a biztonság kedvéért, három golyót eresztettek a fejébe,
kislány.
– Jézusom!
– Én is pont ezt mondtam, amikor megpillantottam.
 58

Ridley-nek remegett a hangja a telefonban. Előbb azt hittem, a

vétellel van valami baj, aztán rádöbbentem, hogy az ő hangja remeg.
És ezen a remegő hangon mindjárt le is tegezett.
– Debby?
– Én vagyok, Ridley.
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, de… nem is tudom, hogy mondjam
el neked…
– Nyögd ki már végre, Ridley! – szakadt fel bennem az indulat.
– Gondolom, hogy rohadtul unod már az egész Macy családot…
– Hagyjuk a körítést – intettem le. – Miért hívtál?
– Hát… az apám megbolondult.
– Miből gondolod?
– Az a meggyőződése, hogy te ölted meg Emlynt.
– Azt is megmagyarázta, miért?
– Mert Emlyn kellemetlen volt neked. Szerinte egy gátlástalan
gyilkos vagy. Te ölted meg…
– Tudom. Én öltem meg a két barátodat Ortega kocsmájában;
Lloydot az irodájában; Joe-t az autóműhelyében… feltehetően az
elmúlt tíz év felderítetlen gyilkosságainak a nagy részét is én
követtem el Amerika-szerte…
– Az apám teljesen ki van akadva, és… úgy látom, elveszítette a
józan eszét.
– Hm. És miért mondod el ezt nekem?
– Mert… fel akar jelenteni.
Ekkor iszonyatos düh fogott el. Akkora, amekkora talán még soha
életemben. Vörös függöny ereszkedett a szemem elé, és már
jószerével nem is tudtam, mit beszélek.
Csak akkor hagytam abba az üvöltözést, amikor már úgy éreztem,
hogy letörnek az ujjaim. Nem történt egyéb, csupán a telefont
szorongattam a kezemben.
– Mondd meg annak a vén hülyének, hogy nyugodtan megteheti!
Te pedig nehogy még egyszer fel merj hívni, mert… mert…
– Nyugodj meg, Debby, kérlek, nyugodj meg. Én csak
figyelmeztetni szerettelek volna…
 Úgy vágtam a falhoz a készüléket, hogy darabokra törött.
Rávetettem magam az ágyamra és majd egy óráig zokogtam.
Amikor már elfogyott minden könnyem, felültem és feltartottam két
ujjam az égre. Egészen pontosan a mennyezet felé nyújtottam őket.
– Elkaplak! – kiáltottam, miközben rázott a düh és a fájdalom. –
Elkaplak, te rohadék!
Nem is tudom, mit feleltem volna rá, ha valaki megkérdezi tőlem,
pontosan kire gondolok.
 59

Mr. Macy aligha váltotta be a fenyegetését, mivel nem jelent meg

nálam a hatóság. Egy hét múlt el azóta, hogy Ridley figyelmeztetett,
ám nem történt semmi. Már-már azt hittem, üres handabandázás
volt az egész, és nagyobb jelentőséget tulajdonítok neki, mint
amekkorát megérdemel, amikor egy esős délelőttön mégiscsak
megérkezett két zsaru hozzám. Ázottak voltak, és rosszkedvűek. Az
egyik alacsony volt, szőke, malacképű; a másik valamivel
magasabb, szemüveges, a képe telis-tele pattanással.
– Miss O’Hara? – kérdezte a pattanásos, amikor beléptek a hallba,
ahova Marisa beengedte őket.
Láttam rajtuk, hogy nincsenek emberbarát hangulatban. Vizes volt
a nadrágszáruk, és mindkettejük cipőjéből víz folydogált a padlóra.
– Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen rohadt időben jöttünk, és
ez a víz is…
A padlón fénylő tócsákra mutatott.
Motyogtam valamit, hogy nem tesz semmit, Marisa majd feltörli. A
két fickó bólintott és szomorúan nézett rám.
A két pasas az FBI-tól volt.
– Egy illető halálának az ügyében nyomozunk – mondta a
pattanásos képű olyan szomorú ábrázattal, mintha saját, közeli
rokonának a meggyilkolása miatt ázott volna szivaccsá. – Ugye
tudja, kiről van szó?
– Nem vagyok egészen biztos benne – mondtam.
A pattanásos képű bólintott.
– Ismerte Mr. Emlyn Macyt?
– Természetesen – biccentettem.
– Vele kapcsolatban szeretnénk feltenni néhány kérdést.
– Csak tessék – sóhajtottam.
Marisa megjött a teával, amit kifejezetten hálás pillantásokkal
fogadtak. Még a tekintetük is megenyhült tőle.
Megitták, aztán ismét megkeményítették a szívüket, a szemüket,
és a hangjukat is.
– Tehát ön ismerte Mr. Emlyn Macyt, Miss O’Hara?
– Ismertem.
– Milyen viszony volt maguk között?
 – Hogy milyen viszony? – tétováztam. – Alighanem az anyját látta
bennem.
– Csak?
– Talán a barátnőjét is. A jövendő barátnőjét.
– Azt mondják… nem volt egészen normális. Maga szerint sem?
– Szerintem sem.
– Erőszakoskodott magával?
– Velem? – hökkentem meg. – Dehogyis. Egyáltalán nem.
– Hát akkor?
– Csak annyit mondott, hogy tetszem neki.
– És maga után szökött…
– Sajnálatos módon igen.
– Találkozott vele itt? Ebben a városban?
– Itt nem.
– Nem hívta fel magát, amikor ideérkezett?
– Nem.
– Biztos ebben?
– Persze hogy biztos vagyok. Emlékeznék rá, ha felhívott volna.
– De nem hívta fel?
– Mondom, hogy nem.
– Személyesen sem kereste fel magát?
– Úgy sem – sóhajtottam.
– Hogy értesült a haláláról?
– Várjon csak egy pillanatra – emeltem fel a mutatóujjamat. – Az
volt a helyzet, hogy a bátyja, Ridley Macy felkeresett. Tőle tudtam
meg, hogy Emlyn lelépett hazulról.
– De ő nem kereste fel magát?
– Nem – ismételtem türelmesen.
– Tehát, ha jól értem, Mr. Ridley Macy meglátogatta önt itt, a
lakásán, és magánál kereste a testvérét. Igaz?
– Valahogy így történt.
– Hogy volt tovább?
– Mr. Ridley Macy és én bejelentettük a seriffnek az eltűnését.
– Mármint Emlyn eltűnését…
– Mármint – bólintottam.
– Értem.
 – Később a serifftől tudtuk meg, hogy megtalálták Emlyn holttestét
az autópálya mellett.
– Mit érzett ekkor, Miss O’Hara?
Furcsa kérdés volt, de a szemem sem rebbent tőle.
– Sajnáltam.
– Miért?
– Mert… sajnálatra méltó volt.
– Nem zavarta magát, hogy Emlyn idejött maga után?
A pattanásos képű felém hajolt.
– Maga köztiszteletnek örvendő üzletasszony ebben a városban,
gondolom, sokan ismerik, tisztelik, a férfiak szeme pedig kocsányon
csüng, ha magára néznek.
– A magáé is? – kérdeztem rosszmájúan.
A zsaru először mosolyodott el.
– Én nem vagyok idevalósi – mondta. – De visszatérve önre…
Magának igencsak kellemetlen lett volna, ha gyengeelméjű „lovagja”
a maga nyomába szegődik, és… esetleg botrányt csinál.
– Miért csinált volna botrányt? – csodálkoztam.
– Mert az ilyen fickóktól minden kitelik. Képzelje csak el, maga mit
sem sejtve megy az utcán, vagy egy kiállítás megnyitóján a képeket
csodálja szépen kiöltözve, a férfiak szeme kocsányon lóg, s ekkor
feltűnik a láthatáron egy nagy fejű, gyerektestű nyomorék, és…
mondjuk, a maga lába elé veti magát és azt ordítozza, miközben
összefolyik taknya-nyála, hogy legyen a felesége.
Magam elé képzeltem a jelenetet, és önkéntelenül is
összerándultam. Ez pedig aligha kerülhette el a figyelmét.
– Ezek szerint már el is képzelte. Ez a maga esetében egyenlő lett
volna az öngyilkossággal.
– Ne tréfáljon…
– Eszem ágában sincs, hölgyem. Maga nevetségessé vált volna,
ami néha valóban egyenlő az öngyilkossággal. És ha a fickó nem
tágított volna maga mellől, magának annyi lett volna. Ezt ön mind
felmérte előre. Aztán arra gondolt, hogy minden feltűnés nélkül
lefújja a fickót a térképről.
Ivott egy korty teát és folytatta.
– Magának sok ismerőse van itt, talán olyanokat is ismer, akik
némi javadalmazásért bárkit hajlandók lefújni a térképről.
 – Ez ostobaság!
– Nem is annyira, hölgyem, nem is annyira. Volt már ilyen a
világtörténelemben. Persze az is lehet, hogy nincs ilyen ember
ebben a városban.
– Erre mérget vehet.
– Ez esetben viszont magának kellett kezébe vennie a dolgot.
– Úgy érti… én öltem meg őt?
– Előfordulhatna, nem?
– Önök azt állítják, hogy megöltem Mr. Emlyn Macyt?
– Álljunk csak meg egy pillanatra, hölgyem! – emelte lel az ujját a
pattanásos képű. – Mi nem állítunk semmit. Csak itt vagyunk és
beszélgetünk. Elméleteket állítunk fel és vetünk el. Csak
beszélgetünk. Oké?
– Oké – bólintottam.
– Hány kocsija van, Miss O’Hara?
– Egy – mondtam. – Hánynak kellene lenni?
– Egy városjáró és egy terepjáró. Ez a normális errefelé, nem?
– Nekem csak egy van.
– Hol tartja, hölgyem?
– A garázsban – mondtam.
– Megtekinthetnénk?
Haboztam egy pillanatig, aztán felvontam a vállam.
– Természetesen.
– Nem kell velünk jönnie, ha nem akar – mondta a pattanásos
képű. – Csak néhány pillantást vetnénk rá.
– Inkább magukkal megyek – emelkedtem fel.
– Csak nem tart tőle, hogy ellopjuk?
– Volt egyszer valaki – mondtam –, akinek az FBI megvizsgálta a
kocsiját. Találtak is benne két-három kis csomagocskát némi fehér
porral. Pechjére megengedte a nyomozóknak, hogy egyedül
vizsgálhassák meg az autóját.
– Feltételezi, hogy beleraknánk valamit a kocsijába?
– Dehogy feltételezem – tiltakoztam. – Hiszen csak beszélgetünk,
nem? És nem állítunk semmit.
A pattanásos képű elismerőn legyintett.
– Ügyes. Hát akkor jöjjön velünk, Miss O’Hara.
 Lementünk a garázsba, a két fickó pedig munkához látott. Öt perc
alatt átnézték az egész kocsit anélkül, hogy akár csak egy
csavarhúzó is lett volna náluk. Mégis biztos voltam benne, hogy
egyetlen négyzetcentiméter és egyetlen hajszál sem kerülte el a
figyelműket.
Azt hittem, ezzel vége a látogatásuknak, de visszajöttek velem a
hallba.
– Van fegyvere? – kérdezte a pattanásos képű.
– Egy Berettám – mondtam. – Engedéllyel.
Azt is megnézték, aztán visszaadták.
– Ennyi elég is – mondta a pattanásos képű. – Kérdezhetnék
valami intimet, Miss O’Hara?
– Ó, csak tessék – legyintettem könnyedén. – Imádok férfiaknak az
intim dolgaimról mesélni.
A pattanásos képű felém hajolt.
– Nagyon intim lesz, nem baj?
– Miért lenne az? – mosolyogtam. – Ma valahogy úgyis fel vagyok
dobva. Nos?
– Ön képes lenne embert ölni? Úgy értem, a saját kezével…
Őszintén szólva nem erre számítottam.
– Hogy ölni…? – hökkentem meg. Aztán egyetlen pillanat alatt
visszazökkentem a helyes kerékvágásba. – Minden további nélkül –
mondtam.
– Csak úgy?
– Nem csak úgy – ráztam meg a fejem. – Megfelelő indok is
kellene hozzá.
– Akármilyen fegyverrel?
– Mire gondol? – kérdeztem kíváncsian.
– Mondjuk… machetével is?
– Az micsoda?
– Bozótvágó kés.
– Ja, már tudom. Igen. Miért is ne?
– Maga most… komolyan beszél?
– Hát hogyne. Született gyilkos vagyok. Ezt örököltem… valakitől.
Erre már fel sem háborodtak. Mindketten meg voltak győződve
róla, hogy az orruknál fogva vezetem őket.
 Biztosak voltak benne, hogy miközben komolyan nézek rájuk, belül
majd megpukkadok a nevetéstől.
Pedig tényleg így gondoltam a dolgot.
És egyáltalán nem volt kedvem nevetgélni.
 60

Amikor elmentek, felhívtam Zsiráfot. Hallottam a hangján, hogy

igencsak foglalkoztathatja valami, s nincs sok kedve társalogni
velem.
– Ide figyelj, Zsiráf – mondtam neki. – Nem szeretnélek zavarni.
Fel szeretnék tenni neked egy kérdést, később is ráérsz válaszolni
rá, ha majd lesz egy kis időd.
– Hát akkor tedd fel, de gyorsan!
– Jerry Santanáról van szó. Tudod, aki eltűnt.
– Tudom, ki az a Jerry Santana – mondta idegesen. – Mi van vele?
– Szeretném megtudni, hogy volt-e gyereke?
– Santanának? Mi a fenéért…
– Kérlek, Morgan. Kérlek.
– Nem volt – mondta.
Kissé gyors volt a válasza, és gyanút is fogtam miatta.
– Biztos, vagy csak meg akarsz szabadulni tőlem?
– Holtbiztos, Debby, nekem elhiheted. Az a helyzet, hogy egy kicsit
utána is néztem Jerry Santanának, és még néhány jómadárnak a
környezetében. Amikor utoljára beszéltünk…
Le voltam lombozódva, nem is vitás.
– Most mi van veled? – kérdezte. – Csak nincs valami bajod?
Az volt a bajom, hogy lyukra futottam. Volt egy elméletem,
amelybe úgy kapaszkodtam, mint denevér a gerendába. Sajnos
pillanatok alatt semmi lett belőle.
– Nincs semmi baj, Zsiráf – mondtam. – Csak számítottam
valamire… sajnos nem jött be.
Zsiráf sóhajtott.
– Nézd, Debby, tudod, hogy imádlak, és szívesen meg is
hallgatnálak és segítenék, de most éppen…
Kinyomtam a telefonom gombját.
 61

Ebben a pillanatban ismét megszólalt. Azt hittem, Zsiráf az, és kikéri

magának az udvariatlanságomat, de nem kis meglepetésemre egy
gyanúsan ismerős hang szólt bele.
– Na végre – mondta az ismerős hang szemrehányón. – Maga
rajta ül a telefonján?
– Kivel beszélek? – kérdeztem, készen rá, hogy kinyomjam a
készülék gombját, ha valaki csak szórakozna velem. De ez az
ismerős hang…
– Na figyeljen ide – mondta a hang. – Van a maga közelében
ablak?
– Ablak? – hökkentem meg. – Az éppen van.
Fel voltam készülve, hogy azt feleli, akkor ugorjak ki rajta, vagy
valami hasonló szellemességgel borzolja az idegeimet.
Telefonbetyárok mindig is voltak, és mindig is lesznek. Már ameddig
telefon lesz.
– Akkor legyen kedves és nézzen ki rajta!
Kinéztem. Az ablak a kertre nyílt. Arra gondoltam, hogy áll odakint
valaki, talán egy régi ismerősöm, aki meg akar látogatni, de nem
láttam közel s távolban senkit. Az eső mindenkit tető alá kergetett.
– Kinéztem – mondtam.
– Mit lát odakint? – kérdezte a hang.
– A kertemet – mondtam. – Esik az eső.
– Nahát, ez az! Erre akartam felhívni a becses figyelmét.
– Az esőre? És… miért?
– Mert itt állok a buszmegállóban, és zuhog rám az eső, mivel a
megállónak elég keskeny a teteje, és éppen tizenkilencen
szorongunk egy három embernek is szűk helyen. Ebből pedig az a
nyilvánvaló következtetés vonható le, hogy ázom.
– Értem – mondtam. – És… úgy mellesleg hova IGYEKSZIK?
– Hova a fenébe igyekeznék, ha nem magához! Mit gondol, a saját
temetésemre megyek? Bár, ha megfázom, lehet, hogy valóban
feldobom a bakancsomat.
– Miért nem száll taxiba?
– Ennyi eszem nekem is van – felelte. – Ha lenne taxi, be is
szállnék. Különben már huszonnégyen állunk a tető alatt, közben
ugyanis megnövekedett a létszámunk.
– Azt szeretné, hogy magáért menjek?
– Persze hogy azt szeretném! Mi a fenét szeretnék, ha nem azt.
– És mégis… ha elmondaná… kicsoda maga?
– Na ne szórakozzon velem, Debby! Ha tudná, mi van a
táskámban, nem szórakozna.
– Mi van… benne?
Jaj, csak ne valami őrült legyen, és ne bomba legyen a táskájában!
– Az, hogy maga kicsoda, Debby. A maga őseiről szól ez, amit itt…
– Bob! – tört ki a számon a kiáltás. – Robert McKinley, maga az?
– Már huszonhét – mondta.
– Mi huszonhét? – nyögtem.
– Már ennyien tolongunk a megálló teteje alatt!
 62

Bob McKinley professzor úgy nézett ki, mint egy igazi hajótörött, akit
nem sokkal azelőtt mentettek ki a vízből. Csuromvizes volt,
reszketett, és mindenbe beletörődve nézett maga elé. Marisa az
emeleten lázasan keresett valamilyen férfiruhát, vagy olyan valamit,
amit egy férfi is felvehet. Merthogy jelenleg még a saját ruhájában ült
– a vizesben! –, és nem volt hajlandó megválni tőle.
Már-már feladtam minden reményt, de végül is Marisa kutatását
siker koronázta: valamilyen régi bőrönd mélyén sikerült egy
fürdőköpenyre és egy pár papucsra bukkannia. Gőzöm sem volt
róla, kié lehetett a köpeny – Marisa később megesküdött, hogy nem
hozzá tartozik –, talán egyik ismerősünk hagyhatta nálunk, amikor
O’Hara szüleim még éltek.
Az a lényeg, hogy fél órámba került, amíg sikerült rávennem, hogy
cseréljen ruhát; vegye fel a köpenyt és vesse le a vizes öltönyét.
Először hallani sem akart róla, a végén azért csak hagyta magát
rábeszélni. Ott ült velem szemben fürdőköpenyben, papucsban, és
lemondó tekintettel nézett rám.
– Azt hiszem… nagyon meg fogok betegedni – mondta síri
hangon.
– Ez egyáltalán nem biztos – ellenkeztem.
– Amikor legutoljára megáztam… utána nagyon megbetegedtem.
– Nem minden megázás után betegszik meg feltétlenül az ember –
vigasztaltam. – Igya meg a teáját, meglátja, jobban lesz tőle.
Különben, hol ázott meg utoljára? Úgy értem, EZ ELŐTT?
– A Himalájában – mondta.
– Ejha! És mit keresett ott?
– Odacsaltak – mondta.
– Hogyhogy odacsalták? – hökkentem meg.
– Már említettem, hogy van egy bará… akarom mondani,
ismerősöm, egy ember, aki… néha a barátjának nevez, és… szóval,
vele voltam a Himalájában. Bizonyos Leslie L. Lawrence az illető.
– Mintha már beszélt volna róla – ráncoltam össze a homlokomat.
Ismerős volt a név.
– Kizárt a sátrából – panaszkodott. – Pontosabban szólva a
SÁTRUNKBÓL.
– Hogyhogy kizárta?
 – Mert… izé… az a helyzet, hogy nem egyedül volt odabent. És
nem figyelmeztetett korábban. Én meg… templomban voltam, egy
buddhista templomban. Ott volt dolgom, s amikor végeztem,
gondoltam, hazamegyek a sátrunkba, de nem mehettem, mert ő volt
benne, és… hm… egy nő. És be volt lakatolva az ajtaja… belülről.
Amikor be akartam menni, kiszólt, hogy ne zavarjam, mert egy
illetőt… egy norvég nőt jógázni tanít… illetve megismerteti a jóga
alapelemeivel. Ekkor én… visszamentem a kolostorba, és
szerencsére megtaláltam azt a szerzetest, akivel különben is lett
volna némi elintéznivalóm, és hosszan elbeszélgettem vele. Amikor
befejeztük, még mindig esett az eső. Abban a rohadt hideg, jeges
esőben visszatértem a sátrunkhoz, közben természetesen újra
megáztam, bár ez nem volt annyira lényeges, úgyis elég vizes
voltam már, és a kolostorban sem száradtam meg, mert ott is hideg
volt, így nyakig vizes ruhában kellett tárgyalnom a szerzetessel.
Szóval, gondolhatja, hogy nem volt valami kellemes dolog, és már
csak arra vágytam, hogy végre érjen véget a jógatanfolyam,
bemehessek a sátrunkba, és a tűz mellett megmelegíthessem
magam, de a tanfolyamnak még nem volt vége. Mr. Lawrence kiszólt
az ajtón, hogy bizonyos dolgokat meg kell ismételniük, ezért jó
darabig még nem mehetek be a sátrunkba, mire én mondtam, hogy
nyugodtan beengedhet, nem fogom zavarni őket, behúzódok egy
sarokba, és legfeljebb én is tanulok valamit a jógából, de ezt sem
akarta. Emiatt aztán jól megfáztam, és meg is betegedtem. És ha
nincs Grolma, talán még meg is haltam volna. Mindenesetre magas
volt a lázam, és már közel jártam a halálhoz, ekkor Grolma – ö egy
lány a faluból, aki néha Lawrence-szel ugyancsak jógázni szokott –
orvosságot készített nekem, amelyet meg kellett innom, bár azt
hittem, hogy bele fogok halni, olyan rettenetesen keserű volt, de
egyszerűen belém töltötte. Szerencsére sikerült valahogy
leerőltetnem a torkomon, és ettől jobban lettem. Azóta félek minden
megfázástól, az esőt pedig kifejezetten utálom, bár már azelőtt is
eléggé utáltam, hogy a Himalájába kerültem volna.
Megcsóválta a fejét, és a levegőbe bámult. Mintha saját maga
jelent volna meg gyerekként a saját szeme előtt, amint éppen az
esőt utálja.
 Amikor már úgy-ahogy rendbe jött, végre megkérdezhettem tőle,
hogy mit fedezett fel a származásommal kapcsolatban. Bár, őszintén
szólva, nem voltam már rá annyira kíváncsi, amennyire illett volna.
Belenyugodtam, hogy kétes származású egyén vagyok, szerfelett
gyanús génekkel; néha éjszakánként az ősanyám vagy ki a fene
jelenik meg előttem – de csak akkor, ha kedve szottyan rá. Nem
nyeretlen kétéves, az biztos, mert néha olyan tanácsokat ad, hogy
beleborzongok, de azért követni szoktam őket.
Amíg az asztal lapjára meregettem a szemem, McKinley engem
vizsgálgatott. Aggodalmas volt a tekintete. Arra gondoltam, hogy
talán már nem is saját maga miatt aggódik, hanem miattam. De mi
az ördögért kellett volna miattam aggódni?
– Emlékszik még, mit mondtam a múltkor magának? – kérdezte
végül.
– Mivel kapcsolatban? – tudakoltam.
– Hát az őseivel kapcsolatban.
– Sajnos igen – feleltem. – Remélem, tévesnek bizonyult a
feltételezése.
– Hát… nem – mondta. – Egyáltalán nem.
– Pedig bíztam benne.
– Egy bizonyos irat vagy… napló vagy visszaemlékezés
megerősítette mindazt, amit egy másik papír is megerősített.
– Napló? – hökkentem meg. – Kinek a naplója?
– Egy bizonyos őséé.
– És ha nem akarok tudni róla?
McKinley megvonta a vállát.
– Itt van nálam. És le is fordíttattam.
– Na, álljon csak meg a menet! – emeltem fel az ujjam. – Milyen
naplóról beszél?
– Egy nő írta – mondta.
– Milyen nő?
McKinley megvakarta a feje búbját.
– Talán jobb lenne, ha előbb… elolvasná – mondta.
– Ez van a táskájában?
– Ez.
– Komolyan gondolja, hogy… el kellene olvasnom?
 – Én a maga helyében elolvasnám. Ez magyarázattal szolgálna…
bizonyos jelenségekkel kapcsolatban.
– Álmaim asszonyára gondol?
– Hát, ha így nevezi, arra.
– Hogy került magához az a… napló?
– Véletlenül – mondta. – Bár az igazság, hogy talán nem is annyira
véletlenül.
– Ezt hogy értsem?
– Nézze, Debby, az a helyzet, hogy mi, akik sokat kutatunk
könyvtárakban, többnyire ismerjük egymást, és a könyvtárosokat is.
Büszkén mondhatom, hogy jómagam az Államok majd valamennyi
városában, és azok nagyobb könyvtáraiban megfordultam már.
Bizonyos célirányos kutatásokat végeztem bennük. Például a
mezopotámiai vízhasználat törvényei után kutattam.
– Víz…használat?
– Jó, nem tartozik egészen ide, de ha már kérdezte… Szóval,
voltak, ugye, a folyók, ezekben folyt a víz: ezekből öntözték a
mezopotámiai földművesek a földjeiket. Vízikerékkel emelték ki a
vizet a folyóból, és csatornák segítségével juttatták el a földekre. A
földek különböző nagyságúak voltak, így ki több vizet használt fel, ki
pedig kevesebbet. Azt, hogy ki mennyit fizessen a vízért – a földek
nagyságától függően –, és hogy mennyit kell a terményből a királyi
kincstárnak adózni, azt a törvénykönyvek határozták meg.
– Csak nem egy mezopotámiai könyvelő vagy adótisztviselő volt
az ősöm? – kérdeztem. – És egyszerűen agyoncsapta, aki nem
fizetett?
– Dehogy – legyintett.
– Már semmin sem lepődnék meg – mondtam beletörődő hangon.
– Ez csak példa volt arra nézve, hogy… Szóval, bizonyos
könyvtárakban erre vonatkozó írásos anyagot kerestem… nem
agyagtáblákat, hanem olyan törvényeket, amelyeket valaki már
könyv formájában kiadott. Érti?
– Igen. Illetve nem.
– Majd mindjárt megérti, hogy mire célzok. Szóval, a keresés, az
nem úgy megy, hogy elkezdek válogatni a könyvek között, hanem
megkérdezek ezt-azt, hogy nem látott-e ilyen és ilyen témájú
könyvet a könyvtárban. Csak úgy véletlenül. Egy könyvtárban
ezerféle könyv kerülhet a kutató kezébe, sok olyan is, ami egyáltalán
nem érdekli. De azért belelapoz és megnézni, hogy mégis mi lehet
benne. Aztán visszateszi a helyére. Néha előfordulhat, hogy valaki
pont ilyen könyvet keres. Ekkor jól jön neki a segítség.
– Mi lenne, ha egyszerűbben…
– Jól van, mondom. Szóval, megkérdeztem jó néhány könyvtárost
és néhány barátomat, hogy nem találkozott-e olyan irattal vagy
könyvvel, ami a maga nevével kapcsolatos… értem alatta, hogy az
eredeti nevével… és csodák csodájára, valaki felhívta a figyelmemet
egy kéziratra, amely Wisconsin állam egyik könyvtárában található,
és egy nőről szól, akinek ugyanaz a neve, mint az öné… volt.
– Várjon csak, várjon! – emeltem fel az ujjam. – Milyen névről
beszél?
– A Batoriról.
Nyeltem egy nagyot.
– És… milyen nyelven íródott az az izé?
– Magyarul.
– Akkor hogy a fenébe találtak rá?
– Véletlenül. Egy barátom hívta fel rá a figyelmemet. Azaz, egy volt
barátom, azaz, egy hol a barátom, hol pedig nem barátom. Már
többször is elhatároztam, hogy megszakítok vele minden
kapcsolatot, mert néha lehetetlen helyzetbe hoz, mint a Himalájában
is, amikor megáztam miatta, és kis híja volt, hogy el nem patkoltam.
– Maga arra az izé… Lawrence-re céloz?
– Őrá – mondta. – Ő találta meg a maga származásával
kapcsolatos…
– Hogy találta meg?
– Valamilyen ázsiai utazó kalandjaival kapcsolatos papírokat
keresett a múzeum levéltárában, amikor a kezébe került a napló…
Néhány évvel ezelőtt történt, de akkor nem tulajdonított neki
különösebb jelentőséget. Éppen csak beleolvasott, aztán vissza is
tette a helyére. De emlékezett rá. Így, amikor beszéltem neki
magáról…
– Még jó, hogy nem adott fel újsághirdetést.
– Ugyan már! – vörösödött el. – Csak nem képzeli, hogy
elkövetnék ilyen indiszkréciót. Ha így gondolja, én akár… bocsásson
meg, hogy a terhére voltam.
 Cirka húsz kemény percembe került, mire hajlandó volt
megbocsátani tapintatlanságomat. Ha nem kérek tőle bocsánatot,
holtbiztos, hogy kiment volna az esőre, és ki tudja, valaha is a
szemem elé került volna-e még.
Amikor végre hajlandó volt megbocsátani, és ivott még egy csésze
forró teát, folytatta az elbeszélését.
– Szóval, amikor megkérdeztem Lawrence-től, hogy nem hallott
vagy nem olvasott-e valamit az ön családjával kapcsolatban, nos,
eszébe jutott az a bizonyos iromány. Azt is elintézte, hogy
engedélyezzék számára egy másolat elkészítését.
– Mit kezdjek én egy magyar nyelvű papírköteggel? – kérdeztem
tanácstalanul.
– Lefordította angolra.
Éreztem, hogy mintha megmoccanna előttem a levegő. Mintha
álmaim asszonya készülődött volna megjelenni előttem. Aztán
McKinley táskájára ugrott a szemem. Mintha még az is mocorgott
volna. Valóság volt vajon mindez, vagy csak felajzott érzékszerveim
játszottak velem?
Őszintén be kellett vallanom magamnak, hogy lassan kezdett
érdekelni a dolog. Bár minden erőmmel igyekeztem letagadni
magam előtt, hogy izgatna a származásom, nem lehetett nem
megtörténtté tenni a dolgokat. Most már tudom, hogy O’Haráék csak
a nevelőszüleim voltak, hogy magyar származású vagyok, telis-tele
magyar génekkel, akik az ördög tudja, mire képesek. Jobb lett volna,
ha soha nem tudom meg az igazságot. Csakhogy késő bánat, eb
gondolat. Már tudok róluk, és a tudást nem lehet nem tudássá tenni.
Ez szép, okos mondat… azt hiszem, az emberiség haladásával
kapcsolatban olvastam valahol. Ha az ember már megismert valamit
– még ha oly rossz is –, nem lehet nem megtörténtté tenni.
– Miért törődik ez a Mr. Lawrence ennyire velem, hogy hajlandó
volt erre a, gondolom, nem kis munkára?
McKinley megvonta a vállát.
– Mert érdekelte a történet. És talán mert közösek a GÉNJEIK, vagy
bizonyos markerek közösek lehetnek…
– Semmiféle génem nem azonos annak a Lawrence-nek egyetlen
génjével vagy markerével sem, erről mondjon le! – csattantam fel. –
Hol vannak a papírok?
 McKinley feltette a táskáját az asztalra. Kinyitotta és egy
papírköteget emelt ki belőle.
– Itt a fordítás. Ha az eredetire is kíváncsi, el kell utaznia
Wisconsinba. Ám… nem lesz sok öröme a kéziratban.
– Miért?
– Mert nagyon nehéz olvasni, ezt Lawrence-től tudom. Némely
részét, nevetni fog, nyírfakéregre írták. Másik részét pedig egy
hajónapló kitépett lapjaira.
– Magyarul?
– Magyarul. Ezt már említettem. Itt van, olvassa el.
A kéziratcsomag felé nyújtottam a kezem, de elhúzta előlem.
– Várjon csak egy kicsit! – igyekezett csillapítani az
érdeklődésemet. – Mr. Lawrence mellékelt néhány megjegyzést a
fordításhoz.
– Ide vele!
McKinley megkocogtatta a homlokát.
– Itt van a fejemben. Nos, azt üzeni magának, hogy fordítás
közben meg kellett oldania egy fontos problémát, így a nyelvezete
ne vezesse félre magát.
– Ez emberi nyelvre lefordítva mit jelent?
– Azt, hogy az eredeti régi magyar nyelven íródott, egészen
pontosan XVII. századi magyar nyelven.
– Nekem tökéletesen mindegy.
– Azt mondta, sokat töprengett rajta, hogy a fordítás is XVII.
századi angol nyelven készüljön-e, de aztán úgy gondolta, hogy ez
neki legalább annyi nehézséget okozna, mint majd önnek, így nincs
semmi értelme. Ezért ne lepődjék meg, ha néha azt hiszi majd, hogy
tegnap játszódott a történet.
– Történet?
– Tőle tudom, hogy legalább annyira érdekes, mintha egy irodalmi
mű lenne.
– Oké, és mit üzent még a maga barátja?
– Jó szórakozást kíván hozzá. Ja, és még azt is üzeni, hogy a
műnek nincs sem eleje, sem vége. Szóval, elolvassa?
– Persze hogy elolvasom – mondtam. – Ha már így hozta a sors.
McKinley professzor két hétig maradt nálam, ám ez alatt az idő
alatt már egyetlen szót sem ejtettünk a naplóról, és Mr. Lawrence-ről
sem, aki egyébként ugyancsak professzor, mint ő, és hol bogarakat,
hol pedig kihalt szokásokat keres a Himalájában. Ebből aztán
rádöbbentem, hogy többen is vagyunk a világon.
Mármint bolondok.
A két hét alatt, amíg McKinley nálam tartózkodott, sok minden
történt. Például az, hogy Marisa úgy beleesett, mint légy a tejbe. És
ezt meg is mondta nekem. Pirulva a mellkasára tette a kezét, és
elárulta, hogy fülig szerelmes Bobba.
Akkorára tátottam a számat, mint egy víziló, ha elfogja az
álmosság.
– És ő? – kérdeztem.
– Azt hiszem… ő is érez valamit irányomban.
Kissé megbillent az agyam a fejemben, de igyekeztem, hogy
rezzenéstelen maradjon az arcom.
– Ezt miből sejti? – kérdeztem.
– Hát… beszélget velem. És közben olyan okosan néz rám.
– Na és maga?
– Hát… hallgatom.
– Na és… miről beszél?
– A vízikerekekről. Mezopotilomában.
– Hm. És mit mesél?
– Hogy milyen törvények voltak, amikor az emberek még kerékkel
merték a vizet. Hát nem marhaság? Ahelyett, hogy vödörrel merték
volna, vagy felhívták volna a vízműveket, kerekekkel szórakoztak.
De ő erről is úgy tud mesélni, de úgy… hogy meg kell a szívnek
hasadni töle…
Hogy aztán valóban „meghasadt-e a szíve” – ezt csak jelképesen
értem –, vagy hogy mi történt, nem tudom. Mindenesetre McKinley
az alatt a két hét alatt legalább öt kilót hízott. Marisa egyfolytában
etette, úgyhogy szegénynek alighanem a füléből is bárányborda
potyogott ki.
És azok a gyanús szünetek… Marisa néha felment McKinley
szobájába, ahonnan rövidesen Bob hangos magyarázata szűrődött
ki. Igazság szerint figyelmeztetnem kellett volna Marisát, hogy nem
illik rávarrnia magát egy vendégre, ám a körülmények arra
kényszerítettek, hogy ne szóljak neki. Kezdetben ugyanis McKinley
hosszú prédikációkat tartott Marisának, értem alatta, hogy ismertette
vele a vízikerék-használattal kapcsolatos törvényeket, az első akkád
uralkodótól kezdve az utolsó sumérig. Vagy megfordítva. Később az
előadások minősége megváltozott. Az első napok előadásait csak
rövid szünetek szakították meg – ezek alatt Bob alighanem levegőt
vett –, a szünetek aztán az idő előrehaladtával egyre
hosszabbodtak. Az utolsó napokban pedig már McKinley suttogva
magyarázhatta Marisának a vízikerekek törvényeit, mert nem
szivárgott ki hang a szobából.
Jómagam természetesen zavartalanul végeztem a munkámat az
irodában, nem figyeltem a napok múlására, így meglepődve kaptam
fel a fejem, amikor McKinley egy napon kijelentette, hogy lejárt a
vakációja, és másnap elutazik. Mivel Marisa is jelen volt, gyorsan
rápillantottam. Vörös volt az arca a sírástól. Különösen az orra
környéke és a szeme alja.
Így történt, hogy McKinley eltávozott, hátrahagyva a vörös orrú
Marisát és a kéziratot.
Én pedig egy este, bátorságot véve magamnak, elkezdtem olvasni
a Lawrence professzor fordította szöveget.
Talán nem kellett volna megtennem.
Talán el kellett volna égetnem úgy, olvasatlanul.
De elkezdtem olvasni.
Az első mondatok után eszembe ötlött a figyelmeztetés:
A tudást nem lehet nem tudássá változtatni.
Pedig néha nem ártana.
 63

A szöveg elejéről több oldal is hiányzik. Lehet, hogy sokkal több,

mint gondolnám. Ezt utólag megállapítani már lehetetlen, csak a
folytatásból gyanítom, hogy hosszabb szövegrész is eltűnhetett
belőle. (A fordító, Leslie L. Lawrence megjegyzése).

„…leültetett és komolyan nézett rám. Most is részeg volt, mint az

utóbbi időben gyakran, és én féltem, hogy bele talál halni ebbe a
nagy ivászatba. Vagy megölik. Nem is tudom, melyiktől féltem
jobban. Ahogy reggelente kimentem a csatornák partjára, már ott
szorgoskodtak a csuklyás emberek és halottakat húztak ki a vízből.
Ezeket az embereket éjszaka ölték meg a kocsmákban. Elvágták a
torkukat, és kész. Még arra sem vették a fáradságot, hogy köveket
kössenek a lábukra. De hát minek is? A halott előbb-utóbb úgyis
felbukkan.
Mi, gyerekek, reggelente ott álltunk, és találgattuk, hogy ezen az
éjszakán vajon kit vitt el az ördög. Voltak, akiket ismertünk, és
örömteli rikkantásokkal fogtuk közre.
– A vörös Jiinus! – nevetett egy kislány, és a halottra bökött. –
Ejvágták a tojkát. Ejvágták nekije…
Akkor már jól beszéltem a nyelvet, amelyet gyorsan tanultam meg.
Újvári uram is beszélte, mivel valaha korábban már megfordult
ebben a városban, és már akkor elsajátította a hollandok szavait.
Szóval itt éltem Újvári uram felügyelete alatt. Itt éltem már néhány
éve, de csak ritkán fordult elő, hogy Újvári uram komolyabban is
elbeszélgetett volna velem. Most azonban erre is sor került.
Újvári uramról valamit. Újvári uram lelkész volt, az új vallás
lelkésze, itt járt iskolába, és itt avatták pappá. Amikor idejöttünk – ő
és én –, még nem volt annyira részeges, mint manapság, csak
mértékkel ivott, és mértékkel volt részeg. Idő előrehaladtával aztán
egyre részegebb lett, és látszott rajta, hogy lassan, de biztosan
istent cserélt: a Mindenható helyett a bor istenét kezdte imádni.
Féltem tőle, hogy ennek nem lesz jó vége: vagy meghal magától,
vagy részegségében beleesik valamelyik csatornába és odafullad.
Ezt alighanem ő maga is sejtette, ezért történt, hogy beszélni akart
velem.
Úgy egyébként egy szobában laktunk – az én helyem a sarokban
volt, tarka lepedővel elválasztva a szoba többi részétől, amely Újvári
uramé volt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen köztünk a lepedő,
mert amúgy nagyon is istenfélő ember volt, és többször is elmondta
nekem, hogy bár a lányának tekint, és úgy is viselkedik velem
szemben, mégis, ha véletlenül rám pillantana, amikor például
mosakszom, már azzal is a paráznaság bűnébe esne. Nem szeretne
a pokolban főni csak azért, mert jó szívvel kimenekített abból az
országból, Magyarországról. Akkor, amikor az anyámat azzal a rút
rágalommal illették, amit én akkoriban még meg sem értettem,
micsoda.
Arra az időre csak homályosan emlékszem. Néha emberek tűnnek
fel a szemem előtt, akik berontanak a várba, ahol laktam, fáklyákkal
futkosnak ide-oda, nagy bajuszú emberek fognak meg más
embereket, és elhurcolják őket. Aztán szép ruhába öltözött férfiak
jönnek, beszélgetnek, mutogatnak, és nagyon örülnek valaminek.
Hallottam, hogy valaki, egy nő, talán az anyám, sikoltozik,
fenyegetőzik, végül elhallgat.
Arra már nem emlékszem, hogy pontosan hol voltam ekkor, a vár
melyik részében – már magára a várra is alig. Arra viszont igen,
hogy valaki berontott oda, ahol voltam, és nagyot kiáltott.
– Hol van a gyerek? Mondd meg, vagy megöllek!
Hirtelen sötétség borult rám, és valakinek a jó illata ütötte meg az
orrom. Meleg test simult az arcomhoz. Ma már tudom, hogy egy nő a
szoknyája alá bújtatott.
– Itt nincs semmiféle gyerek – felelte egy női hang.
– Akkor hol van?
– Ezt az asszonyomtól kérdezzék kegyelmetek!
Ezután ajtó csapódott, és a férfiak elmentek.
– Hej, ha kegyelmes atyád élne, nyársra húzná valamennyiüket! –
sóhajtotta egy női hang. – Na, mássz ki a szoknyám alól!
Hirtelen megszűnt a sötétség, a jó szag, s én ott álltam egy szoba
közepén Újvári uram, a pap előtt.
 – Hova vigyem? – riadozott mellettem a pap. – Ha elkapnak,
engem is felkoncolnak vele együtt!
– Gondoljon kegyelmed a jótéteményekre, amelyekkel asszonyom
halmozta el kegyelmedet. Tegyen valamit a lány érdekében, mert
megölik.
– Hátha nem.
– Nem hiszem, hogy Zrínyi uram vagy az a másik életben hagyná.
Az örökség miatt biztosan nem.
Újvári uram erre megfogta a kezem és maga után húzott.
Emlékszem, sötét volt odakint a várfalakon kívül, eső is esett, fáztam
és az anyámhoz akartam menni. Újvári uram azonban csak húzott
maga után, és el nem engedte mindaddig a kezem, amíg meg nem
érkeztünk a paplakba. Jártam itt már nem is egyszer az anyámmal
együtt, s mivel ismerősnek tűnt a hely, már nem is féltem annyira.
Újvári uram lefektetett és ott tartott a szobában egy ideig. Kaptam
enni-inni, de nem volt szabad kimennem az udvarra. Újvári uram
joggal tartott tőle, hogy valaki megláthat, és elárulja, hogy nála
vagyok. Én meg nem Értettem, hogy miért kell bujkálnom, vissza
akartam menni az anyámhoz. Újvári uram ekkor elmagyarázta, hogy
a várban most rossz emberek vannak, és bántani fognak, ha
észrevesznek. És az anyámat is bántani fogják.
Őszintén szólva nem is fogtam fel igazából, hogy mi történik
velem, azt hittem, olyan mesébe cseppentem, amilyeneket a dajkáim
szoktak mesélni nekem. Voltak ezekben a mesékben mindenféle
szörnyűséges alakok, gonosz boszorkányok, lidércek, tüzes ember
és vérszomjas törökök is. Nem hihettem mást, mint hogy ilyenek
törtek be a várba, és az anyámat sanyargatják. Ilyenkor számba
dugtam az öklömet és sokáig sírtam.
Mondom, nem sok emlékem maradt ebből az időből, hiszen
csupán öt-hat éves lehettem. Aztán egyszer csak megváltozott
valami. Újvári uram, aki eddig egy asszonyra bízott, maga jött oda
hozzám, és leült az ágyam szélére. Szerettem volna, ha megsimogat
vagy mond valamit az anyámról, de ő másfelé fordította a beszédje
rúdját. Miközben beszélt, éreztem a borszagot rajta.
– El kell mennünk innen, kislányom, de rögvest – hallottam a
hangját. – Elbujdosunk. Messzi országba megyünk, de hogy aztán
ott mi lesz velünk, azt már nem tudom. Talán amíg odaleszünk,
megnyugszik idehaza a világ, asszonyanyád visszakapja, ami neki
jár, a vejeit pedig becsukatja a király, és ha van cseppnyi
igazságérzet benne, a fejüket is veszi. Addig azonban rejtőzködnünk
kell, mert ha kiderül, hogy hol vagyunk, előbb veszik ők a mi
fejünket, mintsem a király venné az övékét.
Ezután hosszú utazás kezdődött. Közben alighanem meg is
betegedhettem, mert nem sokra emlékszem belőle. Amikor fel-
felriadtam álmomból, kocsikerekek zörgését hallottam, himbálódzott
alattam és körülöttem a világ. Néha akkor is felriadtam, amikor már
nem nyikorgott semmi, csak Újvári uram talpának a csattogása
hallatszott. Ebből kitaláltam – meg abból, hogy mozdulni sem tudtam
–, hogy Újvári uram a hátán cipel, és jól hozzá vagyok kötözve,
nehogy leessek róla. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy a
hosszú út alatt mit ettem, mit ittam, és hogy látott-e orvos. Még azt
sem tudom, hogy mikor végeztem el a dolgom – ezek valahogy nem
maradtak meg az emlékeztemben.
Aztán megérkeztünk ebbe a városba, ahol most vagyunk.
Amszterdamnak hívják, és nagyon szép. Tulajdonképpen itt
születtem másodszor, hiszen arra a másik világra már alig
emlékszem.
Az anyám arcára azonban igen. Akkor legalábbis emlékeztem, és
emlékszem ma is, csak valahogy mintha két anyám is élne az
emlékeimben. Az egyik – ezt még akkor láttam, amikor
Magyarországon Újvári uram bújtatott – gyönyörű nő volt, igazi
tündérlány. Szépségesen szép, amilyen csak a mesékben van.
Később már itt, ebben a városban, amikor megpróbáltam
visszaemlékezni rá, egészen másmilyenre emlékeztem. Ez az
anyám már egyáltalán nem volt szép, és kedves sem. Csak nézett
rám, barátságtalanul csúnya arcát mutatva felém, és én elsírtam
magam. Ez lenne az én anyám?
Világosabb emlékeim már ide, ehhez a városhoz köthetők. Itt
éltem Újvári urammal egy fedél alatt, és egészen természetes volt
számomra, hogy itt élünk, és hogy ketten vagyunk. Újvári uram nem
emlegette azt a régi világot, én pedig lassan megfeledkeztem róla.
Természetesnek vettem, hogy játszótársaim közül soknak van
testvére, némelyiküknek annyi, HOGY jószerével meg sem bírtam
számolni őket – nekem pedig nincs egy sem. Aztán másoknak van
apjuk meg anyjuk – nekem mindezeket Újvári uram pótolta. Vagy
legalábbis megpróbálta pótolni. Úgy egyébként el nem tudtam
gondolni, hogy Újvári uram miből vett nekünk élelmet és néha
nekem ruhát. Gyakran napokra is eltávozott; ilyenkor egyedül
maradtam, és csak a csatornák jelentettek némi vigaszt. Egyszer
aztán Újvári uram kikottyantotta, hogy a hollandus protestánsok
segítenek rajta, nekik prédikál itt meg ott, ezért kap valami kis
támogatást.
Újvári uram gondot fordított a tanításomra is. Ha visszajött az
útjairól, könyveket hozott – akkor már jól beszéltem a hollandus
nyelvet –, és leckéket adott fel nekem. Megtanított számolni, írni,
geográfiát is tanított, és persze a Biblia oktatásáról sem feledkezett
meg. Lassacskán azt vettem észre, hogy többet tudok a világról a
társaimnál, akik pedig iskolába jártak. Mert a hollandusoknál
iskolában tanulnak a gyerekek, bár őszintén szólva azokkal a
gyerekekkel nem sokat törődtek a tanítók, akikkel én a csatornák
partján játszottam. Ezeknek a szüleik szegények voltak, mint a
templom egere, nem is tudták kifizetni az iskolapénzt, ezért a hátulsó
sorokban ülhettek, mint később én is, az iskolában, miközben a
fizetősök elfoglalták az első helyeket. Ráadásul mi csak
hallgathattunk, nem volt szabad a tanítótól kérdeznünk, és ők sem
kérdeztek tőlünk – ezt csak a fizetősök tehették meg. Ám még így is
sokat tanultam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy minden
kérdésre tudnék válaszolni, amit a tanító feltesz, csak éppen nem
volt szabad. Nekünk, ingyen tanulóknak, nem.
Ha éppen nem volt iskola – sok ünnep volt, gyakran zárva tartott –,
a csatornák partjára mentünk és ott szórakoztattuk magunkat. Egyik
kedvenc szórakozásunk a halottak nézegetése volt. Amikor az
emberek kicsáklyázták a megölteket a vízből, ott szorongtunk
mellettük, amíg csak a felnőttek el nem kergettek minket.
Bármennyire szép volt ez a város, annyira veszélyes is. Újvári
uram elmagyarázta, hogy vannak olyan emberek, akinek elrohadt
már a lelke, és az ördög lakozik bennük. Ezek az emberek
gyerekeket fognak el, elhurcolják őket, és – főleg a lánygyerekekkel
– fertelmes dolgokat művelnek. Nem is meri kimondani, hogy miket,
ezért jól teszem, ha vigyázok magamra. Ő gyakran van távol, nem
lehet mindig mellettem. Ha valaki nagyon nézne engem, vagy
megszólít és édesség vagy szép ruha ígéretével el akar csalni,
forduljak meg, ne szóljak hozzá, fussak el. Őszintén szólva talán ha
egyszer szólt hozzám valaki – aztán hirtelen történt egy s más, amit
nem felejtek el. Soha. Talán… ezzel kezdődött valami, ami
meghatározta egész további életemet.
Történt, hogy egyszer csak elkezdtek eltünedezni gyerekek a
városból. Előbb csak suttogtak róla, de a társaim kiderítették, hogy
valóban eltűnt néhány gyerek. Mi nem ismertük őket, hiszen a város
másik részében, egy másik bandához tartoztak. Akkor már én is egy
banda tagja voltam, amely arrafelé tanyázott, ahol Újvári urammal
laktam.
Aztán jött a hír, hogy az egyik eltűntet – egy kislányt – megtalálták
az egyik csatornában. Kegyetlenül meggyilkolták. Csúnya dolgokat
csináltak vele; teste tele volt horzsolásokkal és vágásokkal, ruha
pedig nem is volt rajta. A torkát egy nagy késsel vagy karddal vágták
el.
Ettől kezdve a csatornák partján egyre több lett a polgárőr; fekete
csúcsos kalapot viseltek, és kikérdeztek bennünket, hogy hol lakunk,
mivel foglalkoznak a szüleink, valamint hogy nem láttunk-e gyanús
alakokat a csatornák körül őgyelegni. Mit is mondhattunk erre? Azt,
hogy persze hogy láttunk, elvégre mióta csak kiásták őket, a
csatornák partján mindig is gyanús alakok őgyelegtek.
Volt a szomszédos bandában egy nagyfiú, Martinnak hívták;
többször is összeverekedtünk az ő bandájával, szóval nagyon rossz
volt köztünk a viszony. Egyszer ez a Martin eljött hozzánk, egyedül a
bandája nélkül, és beszélni akart Olsennel, aki Dániából került
hozzánk. Hogy hogyan lett egy dán fiúból apátlan-anyátlan holland
árva, azt nem tudtuk, ő maga sosem beszélt róla. Mindenesetre, vad
fiú volt ez az Olsen, és bár a vezérünk volt, tartottunk tőle.
Szóval Martin eljött hozzánk egyedül, és beszélt Olsennel.
Elmondta, hogy egyre több gyerek holttestét találják meg a
csatornákban, az ő bandájából már hármat is megöltek. Ezért
szövetséget ajánl. Azt ajánlja, hogy fogjunk össze és együtt
kergessük meg azt a rohadékot, aki gyilkolja a gyerekeket. Miután
Olsen elfogadta az ajánlatot, elkezdtük figyelni a kocsmák környékét,
és azokét a házakét is, amikben rossz nők bujálkodtak – Újvári uram
így mondta – nagytermészetű férfiakkal.
Én magam nem gyakran vettem részt a keresésben, lévén, hogy
Újvári uramra néha roham jött rá részegsége idején, és akkor
segítenem kellett rajta. Ilyenkor magánkívül volt, ordítozott, meg
akarta ölni magát. Napokon át hideg vizes ruhával törölgettem a
homlokát, és megpróbáltam életben tartani.
Amikorra Újvári uram felgyógyult legújabb keletű rohamából,
társaim már kiderítették, hogy ki az, aki a gyerekeket öldösi. Többen
is látták, amint gyerekekkel tűnik el városszéli romos viskók között –
mert ilyenek is akadtak a gazdag városban –, másnap pedig a
szerencsétlenek rettenetes állapotban kerültek elő a csatornából.
Martin szerint egy Vandenburen nevű úriember az. Csakhogy ez a
Vandenburen érinthetetlen, a városi tanács tagja, nagy hatalmú
férfiú, szóba sem jöhet, hogy a városi tanács megbüntesse. Sőt, ha
valaki feljelentést tenne ellene, még őt magát büntetnék meg érte.
Vandenburen úr feddhetetlen ember, nagy hasznára van a városnak,
gyakran pénzt is bocsát a tanács rendelkezésére, ha az meg van
szorulva.
Szomorúan vettük tudomásul, hogy a bűnöst védi a gazdagsága –
és ha a törvényre számítunk, Vandenburen mindörökké büntetlen
marad. Martin azt javasolta, hogy nekünk kell megoldanunk a dolgot.
Nekünk kell ítélnünk Vandenburen felett.
Azt is elmondta, hogyan. Úgy, hogy meg kell ölnünk. El kell
kapnunk és megölnünk. Ha nem ezt tesszük, Vandenburen tovább
gyilkol, és ne csodálkozzunk, hogy egyszer majd mi is sorra
kerülünk. Vandenburen annyira utál bennünket, szegény
utcagyerekeket, hogy képes valamennyiünket kiirtani, a lányokkal
pedig a haláluk előtt még bujálkodik is.
Szó szót követett, s ennek során valóban halálra ítéltük
Vandenburent. Már csak az volt a kérdés, hogyan végezzünk vele.
Martinnak volt egy jó ötlete: cselt kell vetnünk neki.
Volt a bandában egy lány, Zelma, barna volt a bőre, mint a
kakaópor, és valahonnan messze délről származott. Egy tengerész
hozta az anyját a hollandusok közé, és feleségül is vette. Zelma
nagyobb volt nálunk, és megfigyeltem, hogy mindenféle dimbek és
dombok nőnek rajta, amilyenek rajtunk még nemigen látszottak.
Olsen úgy döntött, hogy legyen Zelma a csali.
Zelma előbb huzakodott egy kicsit, aztán kötélnek állt. Főleg azért,
mert megfigyelte, hogy Vandenburen úr már többször is rajta
felejtette a szemét a templomban. Zelma azt mondta, hogy ő
észreveszi az ilyet, mert ilyenkor bizseregni kezd a hátgerince.
Zelma éppen azon törte a fejét, hogyan kerülhetne kapcsolatba
Vandenburen úrral, amikor is Vandenburen úr megszólította az
utcán. Azt mondta neki, hogy ilyen szép lánnyal még nem találkozott
világéletében, és hogy ennyi szépség megérdemel egy kis jutalmat.
Épp a napokban jutott hozzá valami tengerentúli édességekhez,
olyanokhoz, amilyenek ott teremnek, ahol Zelma anyja korábban élt.
De az édesség otthon van, és ha Zelma este eljönne hozzá,
megkaphatná. Megmondta, hol lakik, és hogy várni fogja Zelmát.
Zelma természetesen mindent elmondott nekünk, Olsen és Martin
pedig kifőzték a haditervet. El kell kapnunk Vandenburent, és
móresre kell tanítanunk. Nem mindegyikünk volt tisztában vele, hogy
mit is jelent ez a móresre tanítás, így hát lelkesen helyeseltünk.
Vandenburen úr egy olyan házba hívta Zelmát, ahol senki sem
lakott. Vandenburen úrnak persze volt családja és rendes lakása is,
de ez, ahova Zelmát hívta, másik ház volt. Egy üres ház, bár ez is
Vandenburen úr tulajdona volt.
Zelma meg is érkezett a házhoz, Vandenburen úr pedig
beengedte. Csakhogy nem édességgel fogadta, hanem egy nagy
késsel. Elkapta Zelmát, torkának szegezte a kést, és arra
kényszerítette, hogy csupaszra vetkőzzék. Zelma nagyon meg volt
rémülve annak ellenére is, hogy tudta: ott vagyunk a közelében.
Vandenburen úr megmondta neki, hogy bujálkodni fognak, és ha
Zelma ellenáll, elvágja a torkát. Kezében a késsel ő is levetkőzött, és
meztelen volt már, amikor berontottunk a házba. Voltunk vagy tízen,
köztük Olsen és Martin. Rárontottunk Vandenburenre, kicsavartuk a
kést a kezéből – én inkább csak néző voltam, semmint résztvevő –,
és összekötöztük kezét-lábát. Úgy, ahogy volt, mezítelenül.
 Akkor Olsen és Martin megmondták neki, hogy meg fog fizetni
minden eddigi gonosztettéért, és a saját késével megbökdösték a
meztelen talpát. Vandenburen úr üvöltött, először letagadott
mindent, fenyegetőzött, hogy így meg úgy, de aztán, amikor látta,
hogy komoly a szándékunk, könyörgőre fogta a dolgot. Mindent
megígért, amit csak akarunk: ad pénzt, édességet, csak hagyjuk
elmenni. Esküdözött, hogy nem árul el bennünket, mindörökre
leszokik a bujálkodásról, és arról is, hogy másoknak ártson. Azt nem
akarta bevallani, hogy embert is ölt, ezt csak kicsit később vallotta
be. És hogy igazat mond, mi sem bizonyította jobban, mint hogy
pontosan leírta, hogyan követte el a gyilkosságokat, hol szúrta meg
az áldozatait, és hol hajította vízbe a holttesteket.
Vandenburen úr ott feküdt előttünk. Martin felszólította, hogy
imádkozzon egyet, mert az minden halálra ítéltnek kijár.
Vandenburen úr azonban nem imádkozott, hanem üvöltött, mint a
sakál. Szerencsére lakatlan volt a környék, ezért nem hallhatta meg
senki. Különben is, ki vette volna magának a bátorságot, hogy a
sötét, csillagtalan éjszakában utánajárjon, ki ordít és hol. Egy rendes
polgárnak ilyenkor már otthon kell tartózkodnia családja körében.
Az lett a vége a dolognak, hogy Martin beleszúrta a kést
Vandenburen oldalába, és továbbadta Olsennek. Olsen is megszúrta
és továbbadta a kést. Vandenburen úr vérzett, mint a megszúrt
disznó: csak úgy bugyogott a vér az oldalából. Én még soha nem
láttam embert annyira vérezni, mint őt. A kés kézről kézre járt,
mindenki választott magának egy még sértetlen helyet, és oda szúrt.
Egyszerre csak arra ocsúdtam, hogy valaki a kezembe nyomja a
kést. Én következtem.
Abban a pillanatban végigfutott a fejemen a rettenet, hogy bele
kell szúrnom a kést egy élő emberbe. Meg kell ölnöm egy embert,
akinek ugyancsak lelke van, mint nekünk. Csakhogy micsoda lélek
az, amelyik olyan dolgokra képes, mint Vandenburené!
Tovább nem gondolkodtam, hanem szúrtam. Arra a helyre,
amelyet már korábban kiválasztottam magamnak. Alaposan
meglepődtem, hogy nem az történt, amire számítottam. Arra
számítottam ugyanis, hogy ha szúrok, erősen kell szúrnom, mert az
emberi test is olyan ellenálló, mint például, ha fába szúrnék. Nem
tudom, miért gondoltam ezt, de ezt gondoltam. Mekkora volt aztán a
meglepetésem, amikor úgy szaladt bele a penge Vandenburen
testébe, mint a hegyes pálcika a lágy sajtba. Vandenburen ordított,
de aligha csupán az én szúrásomtól, mert olyannyira tele volt már
sebbel, hogy aligha csak egyetlen szúrást érzett, hanem az összeset
egyszerre.
Egyszer csak azt vettük észre, hogy Vandenburennek nyitva van a
szája, de nem ordít már. Nem mozdul, és nem ordít. Vandenburen
meghalt. Megöltük. És én is részese vagyok az emberölésnek.
– Na ez megvan – mondta Olsen beletörölgetve a kés pengéjét
egy rongyba, amelyet aztán a csatornába dobott. – Ki legyen a
következő?
Kicsit meghökkentem, mert azt hittem, ha megöljük Vandenburen
urat, akkor leállunk, és nem ölünk meg többé senkit, de Martin és
Olsen nem ezt akarták. Olsen azt mondta, hogy tele van a város
ilyen szemét alakokkal, mint amilyen Vandenburen volt, és sorban el
kell pusztítanunk valamennyit. Ezért Martinnal együtt úgy gondolták,
hogy sorban levadásszuk őket. Megtudjuk, kik azok a gazemberek,
akik gyerekeket ölnek, lányokkal bujálkodnak, s ezekre kimondjuk a
halálos ítéletet.
Őszintén szólva nem nagyon tetszett nekem a dolog, de mivel
hozzájuk tartoztam, engedelmeskednem kellett az akaratuknak.
Különben egyre kevesebb lett az időm; olyan jó volt az eredményem
az iskolában, hogy előre ülhettem az első padokba, és fizetnem sem
kellett az oktatásért. Így viszont a tanítók jobban odafigyeltek rám, és
kevesebbet hiányozhattam.
Ekkortájt történt, hogy egy alkalommal Újvári uram kissé
kapatoson jött haza, tett-vett az iratai között, majd rám nézett és azt
mondta, hogy üljek le vele szemben az asztalához. Engedelmesen
leültem, mert volt bennem elég tapasztalat, hogy tudjam: annál
hamarabb elalszik, minél inkább hagyom beszélni.
Újvári uram szöszmögött még egy kicsit; ezt ide tette, azt meg
oda, mintha csak az időt akarná húzni. Krákogott még egy sort,
aztán, amikor meggyőződött róla, hogy teljes figyelemmel hallgatom,
furcsa kijelentést tett.
– Meg jogok halni – mondta nyugodtan.
 Meg is lepett a kijelentése, meg nem is. Azt tudtam, hogy egyszer
mindenki meghal, bár ennek akkor egyáltalán nem voltam tisztában
a jelentőségével. Valahogy úgy gondoltam, hogy bár a halál minden
élő embert fenyeget, köztük engem is, én mégis mintha kivétel
lennék. Persze, értem is eljön majd valamikor a halál, csakhogy ez a
valamikor olyan távolinak tűnik, mintha nem is lenne igaz. Azért
mégis meglepett, amit mondott. Mintha félelmet éreztem volna a
hangjában.
Hát ami azt illeti, valóban volt is oka félni. Nem egy halálesetet
láttam már – Vandenburen úréról nem is beszélve –, hogy tudjam:
meghalni nem jó, nem szép és nem gusztusos dolog.
Hallgattam hát, mint a döglött hal, csak néztem rá, és vártam,
hogy folytassa. Hát ő folytatta is.
– Beteg vagyok – mondta. – Rohadtul az. Valami nem működik jól
a tüdőmben. A doktor azt mondta, hogy lassan felmondja a
szolgálatot: olyan lyukas, mint a rosta.
Ebben lehetett valami, magam is tapasztaltam, hogy az utóbbi
időben mennyire megváltozott a hangja, és a lélegzése is. Sípolt,
mint amikor a gőz kiáramlik a fazékból.
– Meg ne haljon itt nekem! – rivalltam rá, és éreztem, hogy elönt a
kétségbeesés. – Akkor mi lesz velem?
Ez a kérdés eddig még sosem foglalkoztatott igazán, elvégre, nem
volt oka, hogy ilyesmire gondoljak. Beír nem voltunk gazdagok, sőt
kifejezetten szegények voltunk, Újvári uram mindig összeprédikált
annyit, amennyiből jutott élelemre, ruhára, cipőre. Nem mondom,
hogy én lettem volna a város legszebben öltözött lánya, de azért
rongyos és büdös sem voltam.
– Hát éppen ez az – sóhajtotta Újvári uram. – Hogy mi lesz veled.
Nekem már végem, te meg még fiatalka vagy. Sajnálnám, ha
félrecsúszna az életed; elvégre nem azért hoztalak el
Magyarországról. Persze nem akarom egészen rád kenni a dolgot;
nekem magamnak is menekülnöm kellett, ha nem akartam, hogy
börtönbe vessenek vagy akár le is nyakazzanak. Méghozzá az
édesanyád miatt.
Ebből persze nem sokat értettem. Meg is lepett, hogy előhozta az
édesanyámat. Nem volt szokás nálunk, hogy róla beszélgessünk; ha
néha fel is tettem egy-egy kérdést vele kapcsolatban, Újvári uram
elmismásolta a dolgot. Világossá vált számomra, hogy nem szívesen
beszélne róla. Titok lengte körül a családomat, s nekem nem volt
módom, hogy megfejtsem a titkot. Később aztán már nem is igen
akartam. Pajtásaim közül többeket is a nagyszüleik vagy rokonaik
tartottak kegyelemkenyéren, mivel a szüleik megszűntek létezni.
Sokuk apja a tengerbe veszett, ami nem volt nagy szó errefelé. A
kikötő telis-tele volt hajóval, a hajók tengerésszel, s jó, ha minden
második hazatért közülük. A többi odaveszett egy olyan világban,
amelyről még csak álmodni sem mertünk.
Újvári uram ekkor kikotort a szoba sarkából egy borosüveget,
meghúzta, aztán folytatta a mondandóját.
– Itt az ideje, te lány, hogy megtudjad, ki voltál és ki vagy. Mert
még mindig az vagy, aki voltál, ha akarják mások, ha nem. A vér, az
vér. Akkor is benned folyik, ha mások nem szeretnék, hogy
egyáltalán folyjék benned vér. Szívesen kieresztenék.
Na, ebből aztán csak annyit értettem, hogy vannak, akik szívesen
megölnének. Mi a fene? Csak nem tudta meg a polgárőrség, hogy
megöltük Vandenburent, és most rajtam is el akarják verni a port?
– Azt tudod – mondta Újvári uram jót slukkolva az üvegből –, hogy
mi ketten, te meg én, Magyarországról jöttünk ide a hollandusok
közé. Emlékszel még Magyarországra?
Nem sokra emlékeztem. Csak töredékek maradtak meg bennem
abból a világból. Az anyám csúnya, és egyre homályosuló arca,
kiáltozások, menekülés. Semmi több. A többit elmosta a csatornák
locsogása.
– Akkor most jól figyelj rám – mondta Újvári uram, s undorodva
ellökte magától a palackot. – Atyád egykoron Magyarország
leggazdagabb embere volt. Majdnem az egész országot ő birtokolta.
És nagy vitéz is volt Úgy hívták, hogy Nádasdy Ferenc. Emlékszel
rá?
Nem emlékeztem. Sem rá, sem a nevére.
– Ő most hol van? – kérdeztem.
– Meghalt – mondta Újvári uram.
Na persze, gondoltam, ha nem halt volna meg, akkor én sem
lennék itt.
 – Nagy és erős ember volt – folytatta Újvári uram elmerengve. –
Akkoriban sokszor kellett csatáznia a törökökkel.
Őket ismertem. Gyakran megfordultak a kikötőben,
Törökországból jöttek, ami valószínűleg a világ végén van, tarka
ruhákban jártak, és nem olyan fejfedő volt a fejükön, mint a mi
férfijainkén. Hajókkal jöttek és soha nem látott árukat hoztak. Jó
illatú fűszereket és szagos teákat. De hát miért kellett ellenük
harcolni?
– El akarták foglalni Magyarországot – magyarázta Újvári uram –,
és több részét is elfoglalták. Ellenük harcolt az apád. Nagy és
bivalyerős ember volt. Mondják, hogy egyszer, egyik győzelme után
tábortüzet gyújtottak a csatamezőn, jóféle borral öntözték meg a
győzelmüket; apád felragadott a földről két halott törököt, és egyik
kezében az egyikkel, másik kezében a másikkal, táncolni kezdett a
tűz körül. Sokáig táncolt velük. Ilyen erős ember volt az apád.
– Akkor hogyhogy meghalt? – kérdeztem értetlenül.
Újvári uram megvonta a vállát.
– Az erős emberek is meghalnak. Méghozzá egyik pillanatról a
másikra. Ravasz dög a halál. Hagyja, hogy elbizakodjál,
halhatatlannak tekintsd magad, aztán egyszer csak puff! – lesújt rád.
Az apád is hirtelen halt meg.
Nem mondom, hogy különösebben megérintett volna annak az
ismeretlen embernek a halála, aki az apám volt, és akire egyáltalán
nem is emlékeztem. Lehet, hogy nem is láttuk egymást soha?
– Voltak testvéreid is – mondta sóhajtva Újvári uram. – Volt, aki
meghalt közülük, volt, aki pedig felnőtt és férjhez ment. Például Anna
és Katalin is. Nem emlékszel rájuk?
Meglepő módon emlékeztem. De csak a nevükre. Az arcukat nem
tudtam magam elé idézni. Hogy is tudtam volna, amikor még az
anyámra sem emlékeztem igazán.
– Szóval – folytatta Újvári uram – Anna és Katalin férjhez mentek.
Férjeik kiváló családok satnya utódai voltak. El akarták venni
anyádtól jogos birtokait, és Nádasdy uram birtokait is, amelyek
anyádat illették. És olyan dolgokkal vádolták meg őt, amik
megdöbbentettek mindenkit. Bevádolták az anyádat a királynál, az
ország uránál – persze csak részben volt az, mert a török is kitépte
belőle a maga koncát –, a király pedig hitelt adott a rágalmazóknak,
és… szörnyűséges tettet követett el anyád ellen.
Anyádat leánykori nevén Báthory Erzsébetnek hívták. Ő is gazdag
család sarja volt, sok kiváló rokona volt országszerte. Addig, amíg élt
az apád, egyiküknek sem volt mersze a vagyonára törni, még
magának a királynak sem, apád halála azonban felbátorította őket.
Mondják, hogy távoli, messzi országokban, ahol szerecsenek élnek,
élnek oroszlánok is; nagyon erős állatok, amelyeknek a családjait
nagy hatalmú és igen erős hím állat uralja. Néha több
oroszláncsaládot is összetart az erejével. Ám amikor megöregszik
és elpusztul, akkor a többi hím állat megrohanja a családokat,
kiragadják belőlük a nőstényeket, a kis oroszlánokat pedig megölik.
Hát így járt az anyád is. Apád halála után előjöttek a patkányok a
lyukaikból, és fel akarták falni anyádat. Ebben élen jártak anyád vejei
is… tudod, mi az?
– Mi? – kérdeztem.
– A leánytestvéreid férjei. Ők áhítoztak leginkább anyád
vagyonára. Össze is fogtak ellene, aztán jelentették a királynak
anyád viselt dolgait.
Talán azt várta, hogy megkérdezzem, mik azok a viselt dolgok, de
nem kérdeztem meg. Még fel sem fogtam igazán, hogy miről beszél.
Újvári uram megrázta a kiürült borospalackot, majd dühösen a
sarokba hajította.
– Anyád, született Báthory Erzsébet, furcsa asszony volt. Sok
furcsaságot vitt véghez, én is sokat hallottam róluk. De a saját
szememmel nem győződtem meg egyikről sem, csak hallomásból
értesültem róluk. Hogy mik voltak azok? Bár nem szívesen teszem,
mégis elmondom, hogy tudd, hátha még szükséged lesz egyszer a
tudásra, amikor én már nem leszek melletted, hogy a te nevedben is
leleplezzem az árulókat. Nos, hát sok minden gonoszsággal
vádolták meg, olyanokkal is, amelyeket nem szívesen említek…
nehogy megijesszelek vagy elrontsam velük az álmaidat.
Sóhajtozott egy kicsit, aztán folytatta.
– Sokan azt tartják anyádról, Báthory Erzsébetről, hogy őrült volt,
és rettenetesen gonosz tetteket követett el. Valaha egy vérszívó
költözött beléje, egy démon, amely vérrel táplálkozik. Kiválasztotta
lakóhelyének anyád testét, és ő már nem is az anyád, hanem egy
szörnyeteg.
Rám pislogott, hogy nem omlok-e össze vagy veszítem-e el az
eszméletemet, de egyiket sem tettem. Úgy hallgattam a történetét,
mintha valaki másról, egy ismeretlen személyről mesélne, nem az
anyámról. Később aztán rájöttem, miért történt így… Neki voltak
emlékei anyámról, nekem nem. Így ő mindig maga előtt látta, ha
akarta, én viszont nem.
– Anyád csúnya asszony volt, és ma is az, ha él még, bár nem
hallottam híreket azóta róla. Bezárták valahova, és többé ki sem
engedik onnan. Nos, folytatva a történetet, azzal vádolták anyádat,
hogy lányokat gyűjtött össze a falvakból, szemrevaló lányokat, és
felrendelte őket a várba szolgálni. Ott aztán a démon, amely benne
lakik, arra kényszerítette, hogy a vérüket ontsa.
– A vérüket… ontsa? – motyogtam.
– A démon szomjazott a vérre. Voltak anyádnak segítői a várban,
akik lefogták a lányokat, amíg anyád kínozta őket. Mégpedig úgy,
hogy a vérük folyjék. Késekkel sebeket vágott rajtuk, némelyiknek a
mellét is levágta, kiszúrta a szemét, és azt is mondták, hogy
sokaknak kieresztette a vérét, hogy benne fürödjék. Azt hitte – talán
a démon sugdosta neki –, hogy ha megfürdik a szép lányok vérében,
maga is megszépül. Ami, őszintén szólva, rá is fért volna.
Elképedve bámultam rá. Egyszerűen fel sem tudtam fogni a
szavai értelmét.
– Azzal vádolták, hogy seregnyi lányt ölt meg – talán több százat
is. El is fogytak a környékről a lányok; vagy megölte őket, vagy
elmenekültek. Akkor ő másik, messzibb falukba küldetett lányokért,
akiket ugyancsak rettenetesen megkínzott. Persze mindenki hallott
ezekről a szörnyűségekről, az ilyenek futótűzként terjednek. Én is
hallottam róluk… de sokáig nem hittem el. Aztán végül is kénytelen
voltam vele, amikor szavahihető emberek is állították, hogy mindaz,
amit rebesgetnek róla, igaz. És akkor nagyon elkeseredtem.
Mindaddig azt hittem, hogy az a sok lelki beszéd, amelyet anyáddal
folytattam – én jártam fel a várba a faluból prédikálni neki –, a mag,
amelyet elvetettem, jó talajra talál. De nem így volt. Anyád engem is
megtévesztett. Szép arcát mutatta felém – bár ezt csak lelki
értelemben mondom –, a valóságot viszont elrejtette előlem.
Csak annyit mondhatok neked, Orsi, hogy anyád bűnös volt,
amiről később én is meggyőződhettem. Amikor aztán bajba került,
nem tehettem semmit, majd Isten megítéli a cselekedeteit…
Az az igazság, hogy korábban sok jótéteménnyel halmozott el
engem. Amikor a faluba érkeztem mint fiatal lelkész, szegény
voltam, nem volt innom-ennem, csak az, amit a falusiak szánalomból
adtak nekem. Ha nem volt mit ennem, hát nem ettem. Aztán anyád
felfigyelt rám, és attól kezdve nem volt rossz sorom. Bőségesen lett
mindenem. Amikor anyádat bezárták a kastélyba, és a király
elrendelte, hogy a birtokait – az övét is, és azt is, amit nagyságos
férjétől, a te apádtól örökölt – adják a vejeinek, Katalin és Anna
férjének, egy szolgálóasszony azzal bízott meg, hogy mentselek ki
téged a mohó férgek karmai közül. Mert bizonyos volt előttünk, hogy
sem Katalin, sem Anna testvéred férjei nem tűrnék el, hogy te is
részesedj a birtokból, amelynek a megfelelő része örökségképpen
téged illetne. Az lenne az első dolguk, hogy megölnének, és
bejelentenék, hogy betegségben hunytál el. Ezért kellett a
hollandusok közé szöknünk, mert itt nem keresnek bennünket. De
ha keresnének, nem találnának meg. Itt annyiféle ember lakik, hogy
nem bukkanhatnak a nyomunkra. A te neved ugyan Nádasdy
Orsolya, azaz, Orsi, de én mindig is Báthory Orsinak neveztelek. Ha
mégiscsak utánad szimatolna valaki, ne tűnjön fel neki a neved,
elvégre ő bizonyára Nádasdy Orsiként keresne.
Otthon valószínűleg meg vannak győződve róla, hogy meghaltál:
te is és én is. Arrafelé manapság olyan idők járnak, hogy potyognak
az emberek, mint a legyek. Így hát valójában Nádasdy Orsolya vagy,
de ha valaki megkérdezi, hogy hívnak, a Báthoryt mondd, vagy még
jobban teszed, ha választasz magadnak egy hollandus nevet.
Szívott egyet az orrán, a kiürült palackra nézett, aztán megvonta a
vállát.
– Most pedig valami olyasmit mondok neked, amit nem szívesen
mondok ki, de mégis ki kell mondanom. Kérlek, ne haragudj meg
érte, csak a jóakarat beszél belőlem. Azt mondják odahaza, hogy a
vér nem válik vízzé. Ez pedig azt jelenti, hogy a vér hordozza az
ember tulajdonságait, ezek pedig minden utódban megismétlődnek.
Azt mondják, akinek a felmenője gonosz volt, maga is hajlamos arra,
hogy gonosszá váljék. A kérdés az, hogy hogyan. Te anyádtól
örökölhetted a vérét, azt a hajlamot, hogy… KÍVÁND A VÉRT. Mások vérét.
És a gonoszságot is, amely vérontásra ösztönöz. Ott vannak benned
anyád vércseppjei, amik akkor kerültek beléd, amikor még a
méhében voltál. Azt kellene mondanom, hogy születésedtől fogva
gonosz vagy, ám ez egyáltalán nincs így. Csupán a hajlam él
benned, hogy átadd magad a vérszomj démonának. Ha harcolsz
ellene, nem fog kitörni belőled soha. Ezt bízvást elhiheted, mert
mióta csak ismerlek, figyellek téged – jólelkű vagy, szeretetre méltó,
segítőkész, jámbor, és még sokáig sorolhatnám a jó
tulajdonságaidat. A gonosz démon el van temetve benned jó
mélyen. De mégis ott van. És csak arra vár, hogy egyszer
eluralkodhasson rajtad. Akkor jaj neked, Báthory Orsolya! Akkor
olyan leszel, mint az anyád, aki, mint mondottam, sok gonoszságot
követett el életében. Talán közel sem annyit, amennyivel
megvádolták, de hogy sokat elkövetett, az bizonyos. Vigyázz, hogy
ki ne engedd a démont a rejtekéből, óvd a lelked, hogy el ne
hatalmasodjék rajtad a gonosz! És most megáldalak… lányom!
Fejemre tette a tenyerét és mormolt valamit. Én meg nem tudtam,
mit tegyek. Nem éreztem semmit. Sem haragot, sem sajnálatot, sem
utálatot, sem vágyódást anyám iránt.
Újvári uram levette a fejemről a kezét és nagyot sóhajtott.
– Amit tudtam, megtettem, a lelkiismeretem tiszta. Csak az
nyugtalanít még, hogy mi lesz veled a halálom után. Nem hagyhatok
rád mást, mint a nyomorúságot, az összes vagyonom, amit itt látsz,
fabatkát sem ér. Ráadásul, ha nem tudod fizetni a bért, kiraknak
ebből a „palotából” is, és mehetsz a nagyvilágnak. Nyomortanyákra
és a rossz házakba, ahova befogadnak, ha szép vagy, és tiszta. Ez
a biztos útja annak, hogy elkárhozzon a lelked, és még a démon is
kiszabaduljon belőled. Ezért… félretettem némi pénzt, hogy ha
meghalok, egy kis időre szerényen bár, de megélhess belőle. Addig,
amíg nem találsz valami megélhetést magadnak.
Lehajtotta a fejét, mintha a cipőjében lenne eldugva a pénz, amit
nekem szánt.
 – Ha elfogadod a tanácsomat, elmész ebből az országból.
Szegény vagy, annak pedig kevés az esélye, hogy egy gazdag úrfi
beléd botoljék és feleségül vegyen. Ám kigondoltam neked valamit…
amiről ugyan nem tudom, hogy jó-e, vagy rossz, de talán érdemes
megpróbálkoznod vele. Tudod, hogy az a földrész, amin élünk, az
Európa?
– Már beszélt róla kegyelmed – bólintottam.
– Aztán ott van Ázsia. Ahonnan a törökök is jönnek, meg a sárga,
vágott szemű emberek.
Szótlanul bólintottam. Csak nemrég fosztott ki Olsen kettőt is
belőlük egy sötét sikátorban.
– Van egy harmadik is, amelyet Amerikának hívnak. Róla nem
tudok sokat, de azok az emberek, aki odamentek és visszajöttek,
csodás dolgokat mesélnek. Azt mondják, nagyon szép, és annyi ott
a föld és a gazdagság, hogy mindenkinek jut belőle. Aki odaér, és
földet kér a hatóságoktól, azonnal adnak neki. Aztán, ha megműveli,
megél belőle, még adót sem kell fizetnie. És nincsenek ott királyok
meg nemes emberek, csak… egyszerű emberek vannak. Magam
sem értem, hogyan lehetséges ez, de jól megvannak, csak az
indiánusok zavarják őket. Ezek vademberek, akik nem dolgoznak,
csak élnek a maguk módján. Fekszenek a gyümölcsöt termő fák
alatt, ha megéheznek, felnyúlnak érte és esznek belőle. Ha húsra
támad kedvük, nem kell mást tenniük, mint elhajítani egy vastag
botot; biztos, hogy eltalálnak vele egy nyulat, azt aztán megsütik
vagy megfőzik. Érthető, hogy nem kedvelik a fehér embereket – az ő
bőrük ugyanis vörös –, és harcolnak ellenük. A fehér embereknek
azonban van puskájuk, és legyőzik őket a csatákban, amelyeket
ellenük vívnak. Ezért én azt mondom neked, lányom, hogy próbálj
meg feljutni egy hajóra, amely embereket visz oda, hogy ott
letelepedjenek. Próbálj szerencsét Amerikában. Én akkor már
odafent leszek és megpróbálok kilincselni az Úr angyalainál, hogy
egyengessék az utadat. Hát… mindössze ez, Orsi lányom, amit el
akartam mondani neked. Most pedig elmegyek, hogy
kiszellőztessem egy kicsit a fejem.
Persze hogy tudtam, hova megy. Beül egy ivóba és addig iszik,
amíg nagyon részeg nem lesz.
 Megvártam, amíg elmegy, majd én is felkerekedtem. Kimentem a
csatornák partjára, hogy beszéljek a többiekkel.
Ami aztán ott történt, az úgy kifújta Újvári uramat és a történetét is
a fejemből, mint ahogy a tavaszi szél kikapja a meleget a kéményen
át a szobából.
 64

Egy romos ház közelében találtam rájuk. A háznak félig beomlott a

teteje, egyik fala kidőlt, arra azonban még jó volt, hogy elrejtsen
bennünket a kíváncsi tekintetek elől. Mire odaértem, Olsen már
közreadta, hogy mi a szándéka. A kedvemért rövidesen még
egyszer elmondta, hogy mit tervez a jövőben. A legközelebbi
jövőben.
Nos, Olsen kijelentette, hogy feltétlenül folytatnunk kell azt a
tevékenységet, amit elkezdtünk. Sokan vannak még ebben a
városban, akik nem érdemlik meg, hogy éljenek. Gazdag és gonosz
emberek; gyűlölik azokat, akiknek nincs fedél a fejük felett. Ezért
bérgyilkosokat fogadnak, hogy tüntessék el őket. Beszélt egyszer
egy városi tisztviselővel; ő elmondta neki, hogy hetente legalább tíz
szerencsétlent húznak ki a csatornákból – többnyire gyerekeket –,
akik apróbb vétségek miatt kerültek a víz fenekére. Olsen azt is
megtudta, hogy a gazdag polgárok „seprője” – ahogy ők maguk
nevezik – egy Stolz nevű német ember, aki végrehajtja az
utasításaikat. Nevezetesen, eltünteti a koldusgyerekeket a városból.
A mai reggelen is két gyerek elvágott nyakú holtteste került elő,
akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy ebben a városban éltek, és
hogy éhen ne haljanak, néha elemeltek innen-onnan apróbb
dolgokat. Olsen hozzátette, hogy a gazdagoknak szúrja a szemét a
sok szegény, de főleg a koldusgyerekek. A gazdagok gyerekei,
felhúzzák az orrukat és elfordítják a fejüket, ha elmegyünk mellettük.
Persze neki – mármint Olsennek – nem velük van baja, egyáltalán
nem – inkább ezzel a Stolzcal.
Ekkor már értettem, hogy mi a helyzet. Olsen azt akarja, hogy
kapjuk el ezt a Stolzot, és végezzünk vele.
Ami engem illet, nem rajongtam az ötletért. Egyrészt, mert nem
tudhattam, hogy Stolz valóban olyan gonosz volt-e, és valóban
elkövette-e mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket Olsen
elmondott róla, másrészt pedig tartottam tőle, hogy ha nagyon
belemerülünk a büntetésekbe, előbb-utóbb elkapnak bennünket a
polgárőrök, és mi is a csatornák fenekén végezzük.
 Olsen látta, hogy nem lobog bennünk a lelkesedés lángja, ezért
nem erőltette a dolgot. Csupán annyit kért, hogy este tízkor legyünk
az egyik hídnál, amely a főcsatornát íveli át. Nem volt senkinek
kifogása ellene; valamennyien olyan családból származtunk –
persze csak azok, akiknek volt egyáltalán valamiféle családja –, ahol
nem tűnik tragédiának, ha egy gyerek későn jár haza. Sajnos ilyen
voltam jómagam is. Újvári uram az utóbbi időben soká elmaradozott,
és néha haza sem jött éjszakára – arra gondoltam, hogy ki akarja
élvezni azt A kis időt, ami még megadatik neki.
Este tízkor ott voltam a hídnál. Szinte valamennyien ott lapultunk,
talán, ha egy-két gyerek hiányzott közülünk. Olsen jött legutoljáira,
és láthatóan örült, amikor észrevette, hogy mennyien vagyunk.
Lehettünk úgy tizenöten. Olsen ekkor a következőket mondta
nekünk:
Hamarosan jönni fog erre egy rosszarcú és rongyos ruhájú ember,
zsákkal a hátán. Nos, ezt az embert kell megfognunk. Nem szabad
azonnal megölnünk, csupán meg kell vizsgálnunk, hogy mi van a
zsákjában. Többet nem mondott. Akárhogy is faggattuk, nem volt
hajlandó válaszolni türelmetlen kérdéseinkre: egyre azt hajtogatta,
hogy ha jön az az ember a zsákkal a hátán, kapjuk el.
És valóban jött az ember. Éppen olyan volt, mint amilyennek
Olsen leírta. Görnyedt hátán zsákot cipelt; hosszú szakálla volt,
rongyos köpenye és fertelmes szaga. Már előbb megéreztük a
szagát, mint ahogy megpillantottuk volna.
Viszolyogva néztük, amint felénk közeledik. Amikor már közel
értünk hozzá, Olsen intett, mi körülfogtuk és elálltuk az útját. Ő
persze menekülni próbált, és addig-addig hadonászott a kezével és
a zsákkal is, amíg majdnem beleestünk a csatornába. Amikor pedig
elhajította a zsákot, és futásnak eredt volna, Olsen egyszerűen csak
a lábába szúrta a kését, és befogta a száját. Megfenyegette, hogy
ha kiáltozni kezd, elmetszi a torkát. Ettől kezdve a zsákos tartotta a
száját, bár láttam rajta hogy nagyon fájlalja a lábát, amelyből, ha
nem is ömlött, de azért folydogált a vér.
Olsen és még két nagyobb fiú segítettek neki a gyaloglásban.
Olsen olyan szeretettel fogta át a vállát, mintha bizony nem is ő
szúrta volna belé a kését.
 A zsák amúgy rettenetesen büdös volt: mintha dög lett volna
benne.
A házban, amelynek beomlott a teteje és az egyik fala is, végre
megpihentünk. Olsen ekkor felszólította az embert – Gusnak hívták
–, hogy nyissa ki a zsákot, és borítsa ki a földre, ami benne van. A
fickónak bár nagyon fájhatott a lába, nem volt mit tennie, mint hogy
engedelmeskedjék. Kinyitotta a zsák száját és kiöntötte elénk a
tartalmát.
Akkor majdnem rosszul lettem. A zsákból egy gyerek holtteste
került elő… de milyen állapotban! Ha csak egy icipicit lett volna
jobban szétvagdalva a feje, rá sem jöttünk volna, hogy ki az áldozat,
így azonban ráismertünk. Egy gyerek volt, aki már köztünk is
megfordult, de aztán elmaradt valamiért. Ez a szerencsétlen flótás
úgy nézett ki, mintha tűzifának aprították volna fel. Azonkívül
hiányoztak a belső részei, mintha egy ragadozó kiette volna őket.
Több helyen a bőr is le volt nyúzva a testéről, kopaszra nyírt
koponyája lyukas volt, és hiányzott az agya. Nem csoda, hogy
némelyikünket az ájulás kerülgetett a látványtól.
Voltak, akik azonnal meg akarták ölni a zsákost, de Olsen
visszatartotta őket. Őszintén szólva az én tenyerem is viszketett,
hogy kést szúrjak abba a rohadékba, mert meg voltunk győződve
róla, hogy ő ölte meg a szerencsétlen gyereket.
Olsen rámordult a fickóra, hogy beszéljen, mert ha nem, akkor
testének darabjai hamarosan összekeverednek a szerencsétlen fiú
darabjaival. Erre a rossz képű, zsákos férfi beszélni kezdett.
Elmondta, hogy néhány orvosnak és tudós professzornak szállít
holttesteket. Jól megfizetik érte. Egy-egy holttestért annyit fizetnek,
mintha egész álló hónapon át ásná a földet a csatornáknál. A tudós
professzoroknak azért kellenek a holttestek, hogy felboncolhassák
őket és megnézhessék, hogy mi van az emberben belül. Megnézik a
szívét, a máját és minden belső részét, hogy tanuljanak belőle. Mivel
élő embereken ezt nem tehetik meg, halottakat boncolnak fel.
Csakhogy ma már nem is olyan könnyű halottakhoz jutni. Azt is
elmondta, miért. Korábban ugyanis frissen elhalt embereket adtak ki
a temetőből azok, akiknek volt bátorságuk hozzá; ám egy véletlen
bezárta ezt a kaput. Történt ugyanis, hogy meghalt valaki, egy
tehetős ember, és néhányon elhatározták, hogy megszerzik a
holttestét. Csakhogy az egyik hozzátartozója nem messze, a
halottasházban őrködött, mert akkor már ott szálldosott a levegőben
a gyanú, hogy lopja valaki a holttesteket a temetőből. Ez a férfiú
aztán az éjszaka egy pontján kiment a halottasházból, hogy vessen
egy pillantást szerette sírjára, mikor is azt vette észre, hogy éppen
akkor nyitják ki ismeretlen emberek a halott koporsóját, és
megpróbálják kicibálni belőle az elhunytat. A férfiú ekkor ordítani
kezdett és a polgárőrséget hívta. A hullarablók elmenekültek ugyan,
de egyiküket hamarosan elfogták. Kínzások során beismerte, hogy
egyetemi professzorok bízták meg a tolvajlással. Holttest kellett
nekik a boncoláshoz, ők pedig ahelyett, hogy egy szerencsétlen,
rokontalan embert próbáltak volna megszerezni, véletlenül egy
gazdag polgár holttestét ásták ki. Tévedésükért halállal lakottak.
Ettől kezdve csaknem lehetetlen volt holttestet lopni a temetőből.
Az orvosok és bizonyos professzorok ugyanakkor kitartottak abbéli
szándékuk mellett, hogy minél több ismerethez jussanak az ember
belsejét illetően, ezért néhány pénzre áhítozónak a lelkére kötötték,
hogy szerezzenek nekik holttesteket onnan, ahonnan akarnak, csak
szerezzenek. Hát ez aztán felhívás volt a táncra. Sok gazember
ekkor úgy gondolta, úgy is lehet holttestet szerezni, hogy nem a
temetőből lopják ki. Nevezetesen: az utcákat járva elkapnak
olyanokat, akiket senki nem keres, senki nem vár haza – legyen az
gyerek vagy felnőtt. Abban is megállapodtak a professzorokkal, hogy
a boncolás utáni maradékot eltüntetik. Zsupsz, bele a csatornákba,
és kész!
Emberünk esküdözött, hogy ő nem gyilkos, nem ölt meg senkit, ő
csak a halottakat és a maradványaikat szállítja. Kegyelmezzünk meg
neki, ne vegyük el az életét, kisgyerekek várják otthon éhes szájjal,
van vagy tíz belőlük, és még éhen találnak halni, ha megöljük öt.
Készségesen bevallotta, hogy a gyilkosságok és a holttestekkel való
kereskedés hátterében az a Stolz nevű német ember áll, akiről már
tudunk, és akit Olsen meg akart ölni.
Olsen megkérdezte, hogy mi legyen. Mi csak álltunk némán, és
gondolkodtunk.
 Olsen ekkor ráparancsolt a zsákos emberre, hogy rakja vissza a
zsákba a maradványokat. Ezt készségesen megtette. Ezután
utasította, hogy vigye a zsákot a csatorna partjára, és dobja a vízbe.
Hozzátette, hogy mivel nehéz a zsák, ad két segítséget neki, hogy
ha elfáradt, és letenné, a vállára segítsék. Emberünk tiltakozott, elbír
vele egyedül is, de Olsen hajthatatlan maradt.
Olsen végignézett rajtunk, aztán azt mondta, hogy Rudy lesz az
egyik, Orsi, azaz én, pedig a másik. Az ember éppen a zsákkal volt
elfoglalva, amikor Olsen hirtelen a kezembe nyomott egy kést, úgy,
hogy az ember nem láthatta. Biztos voltam benne, hogy Rudy is
kapott egyet.
Amint kiértünk a csatorna partjára – szerencsére nem találkoztunk
senkivel, akinek a figyelmét felkelthettük volna –, lementünk egészen
közel a vízhez, és néztük, ahogy Gus kinyitja a zsákot és kidobálja
belőle a maradványokat. A zsákot meg akarta tartani magának, de
Rudy rászólt, hogy azt is dobja be a vízbe.
Az ember a víz fölé hajolt, Rudy pedig intett, hogy most!
Odaugrottam hozzá, átkaroltam és leszorítottam a karját, Rudy pedig
beleszúrta a kését a nyakába. Az ember leroskadt és megpróbált
ordítani, de Rudy elvágta a torkát. Biztonság kedvéért még én is
beleböktem a nyakába a késem.
A maradványok és a zsák után a zsákos ember is beleveszett a
vízbe. Ezután lemostuk a késeinket és a zsebünkbe dugtuk. Rudy
még megjegyezte, hogy ez az ember biztosan pokolra jut a
gonoszságáért, mi pedig a mennyországba, mert megszabadítottuk
egy gonosztól a világot. Tengerészektől hallotta, hogy a
spanyoloknál és egyéb országokban a papok maguk ölik meg a
gonoszokat. Megkínozzák és elégetik őket. Márpedig, ha egy pap
megteheti ezt, akkor mi miért ne tehetnénk meg? Később elárulta
nekem, az a terve, hogy maga is fellopódzik egy Spanyolországba
induló hajóra, pap lesz, és a gonoszokat fogja öldökölni. És
rettenetesen megkínozza őket. Már ki is talált néhány kínzást,
amelyeket majd azokon alkalmaz, akikben a gonosz lakik. Egyelőre
még nem volt módja kipróbálni őket, de ami késik, nem múlik.
Miután megtudtuk a zsákos embertől, hogy az a bizonyos Stolz
az, aki a szálakat mozgatja; ő veszi át a megrendelést a
professzoroktól, és ő veszi át tőlük a gyilkosságokért járó pénzt is,
amikből persze csak kis részt ad át azoknak, akik gyilkoltak, és ő
ezen gazdagodik, már nem aggályoskodtunk. Megmondtuk
Olsennek, hogy készek vagyunk megölni Stolzot. Ami pedig ezután
történt, abból kiderül, hogy ez a Stolz mennyire ostoba ember volt,
mert sikerült úgy becsapnunk, ahogy még a legkisebbet sem lehetett
volna közülünk.
Olsen maga volt az, aki felkereste Stolz urat. Elegáns házban
lakott, amelynek homlokzatán nagy vashorog díszelgett. Ez a csörlő
horga volt, amelyet – mármint a csörlőt – akkor használtak, amikor
bútorokat kellett felszállítani az emeleti lakásba, merthogy a keskeny
lépcsőn nem fértek volna fel. A csörlő segítségével felhúzták őket az
emeleti ablakig, azon át beemelték a szobába. Olsen elmondta Stolz
úrnak, hogy hallotta, mire van szüksége, nem érdekes, hogy ki
mondta, mindenesetre ő szívesen felvenne arra a bizonyos dologra
megrendelést. Látta, hogy erre felcsillan Stolz úr szeme. Stolz úr
megkérdezte, hogyan tudna hozzájutni ahhoz a bizonyos áruhoz,
amikor azt a helyet, ahonnan fellelni lehet, szigorúan őrzik. Olsen
erre azt válaszolta, hogy ez az ő dolga, Stolz úrnak csupán az lenne
a feladata, hogy kifizesse neki a kialkudott pénzt.
Nem volt nehéz elkapnunk Stolz urat. Olsen annyit duruzsolt neki,
olyan szakértelemmel – a nyak elvágását illetően legalábbis –, hogy
Stolz már mindent elhitt neki. Ezek után gyerekjáték volt csapdába
csalni. Én ebben már nem vettem részt, mert Újvári uram gyakorta
lett rosszul – egyre rövidültek a szünetek két rosszulléte között –, s
én otthon maradtam ápolni. Annál is szívesebben tettem, mivel
egyre újabb és újabb dolgokat tudtam meg tőle a famíliámról és
Magyarországról.
Aztán egyszer csak Olsen üzent értem. Azt üzente, hogy
mindenképpen el kell jönnöm a romos házba, mert megérdemlem,
hogy ott legyek, amikor felelősségre vonják Stolz urat.
Amikor beléptem a romos tanyára, Stolz úr már összekötözve
hevert a földön, és olyan félelem ült a szemében, amilyet még nem
láttam emberi szemben. Még a zsákos sem félt annyira, mint Stolz
úr. Főleg, amikor Olsen ismertette, hogy mi fog történni vele
hamarosan.
 – Az fog történni – magyarázta –, hogy egy olyan szörnyetegnek,
mint amilyen maga, Stolz úr, nem elég büntetés az, ha megölik.
Egyáltalán nem. Meg is kell kínozni, mint ahogy a papok teszik a
protestánsokkal vagy az ördög által megszállottakkal
Spanyolországban. Ott válogatott kínzásokat alkalmaznak, amikhez
viszont speciális szerszámok kellenek.
Ezért azt találta ki, hogy élve megnyúzzuk Stolz urat.
Arra a kérdésre pedig, hogy ki nyúzza meg, Olsen azt válaszolta,
hogy majd Ian. Ian ugyanis egy mészárosnak segédkezett néha, és
az ő feladata volt a juhok megnyúzása. S ha juhokat képes
megnyúzni, akkor embert is képes lesz, elvégre mi a különbség a
kettő között? Az emberen legfeljebb kevesebb a bunda…
Stolz úr persze jajgatott, és minden trükköt bevetett, hogy
megszabadulhasson tőlünk – mindhiába. Amikor elérkezett az idő,
Olsen betömte a száját egy ronggyal. Ekkor már úgy össze volt
kötözve, mint bizonyos sajtok, amiket füstölni visznek.
Megnyúztuk Stolz urat. Magam is részt vettem benne, bár csak
ímmel-ámmal. Gondolataim egyre Újvári uram körül forogtak, és
akörül, hogy mi lesz velem, ha valóban meghal. Menjek Amerikába?
Vagy addig öldössek embereket éjszakánként a csatornák partján,
amíg csak el nem kapnak a polgárőrök és ki nem végeznek?
Amikor utoljára szúrtam bele a késem Stolz úrba, elhatároztam,
hogy véget vetek az öldöklésnek. Bár így lehet, hogy halálom után a
mennyországba jutnék, én azért még ezen a világon is szerettem
volna élni egy kicsit.
Stolz úr a nyúzásba halt bele. Olsennek közben egy furcsa ötlete
támadt. De előtte még egy kicsit magáról a nyúzásról.
Először is mélységesen csalódtunk Ianban. Hiába nyúzott birkákat
a mészárosnál, rájött, hogy birkát nyúzni egészen más, mini embert.
Már csak azért is, mert a juhok már kimúltak, amikor hozzájuk nyúlt,
Stolz úr pedig még élt. Ez annyira felidegesítette, hogy csak kisebb
bőrdarabokat volt képes levágni róla. Amikor Olsen szemrehányást
tett neki érte, dühösen a földhöz vágta a kését, és azt mondta
Olsennek, hogy ha nem tetszik a munkája, nyúzza meg ő maga
Stolz urat.
 Utána többen is megpróbálták folytatni a nyúzást, köztünk
valamicskét én is, de egyszer csak azt vettük észre, hogy Stolz úr
már nem él.
Ekkor árulta el Olsen, hogy mi a terve. Azt mondta, Stolz úr akkora
gazember volt, hogy mindenkinek meg kell tudnia, mi történt vele.
Szolgáljon tanulságul a gazemberek számára, hogy minden
gonosztett elnyeri méltó büntetését. Ezért a félig megnyúzott
holttestét rákötjük egy kötélre, és csörlő segítségével felhúzzuk a
háza homlokzatára. Olsen persze tudta, hogy hol lakik.
Meg is tettük. Ez aztán akkora felháborodást keltett a városban,
amekkorára nem számítottunk. A polgárok nem azt nézték, hogy
miért halt meg Stolz úr, sokkal inkább azzal foglalkoztak, hogy ki
tehette. A gyilkost keresték, nem az áldozat bűneit firtatták.
Én akkoriban már egyre ritkábban voltam velük. Újvári uram
állapota tovább súlyosbodott. Csupán fél füllel hallottam, hogy mik
történnek a városban. Hogy a polgárőrök mindenfelé csapdákat
állítanak, és sorban kapják el a csavargókat. Nem sokat törődtem a
hírekkel, valamiért azt hittem, hogy engem nem fenyeget veszély.
Egy reggelen halva találtam az ágyán Újvári uramat. Fel volt
akadva a szeme és nem lélegzett. Az ágya mellett heverő üres
borosüveg arról árulkodott, hogy halála előtt alaposan felönthetett a
garatra. Nem is baj, legalább könnyebb volt neki az átmenet innen
oda.
A temetéssel szerencsére nem volt gondom. A háztulajdonos
értesítette azt a közösséget, ahol Újvári uram prédikálni szokott, ők
elvitték a holttestét, és állítólag tisztességgel eltemették. Egy
szemüveges úr később eljött hozzám, és megkérdezte, hogy most
mi lesz velem. Tudom-e? Mondtam, hogy nem. Erre azt felelte, hogy
ha tisztességes és istenfélő vagyok, elvisz magával és keres nekem
valami munkát. Ám én észrevettem, hogy úgy nézi a lábamat és a
fenekemet, hogy legszívesebben letépné rólam a ruhát. Nagy,
vörösben játszó gülü szemei voltak, s ahogy remegő, nyáladzó
száját néztem, arra gondoltam, hogy milyen szívesen szúrnám bele
Olsen kését…
Szerencsére nem történt semmi ilyesmi; ő sajnálkozva elment, én
pedig magamra maradtam.
 Két napig nem tudtam, mit csináljak, egyre csak a fejemet törtem.
Megkísértett a gondolat, hogy visszamenjek a romos házba
Olsenhez, de amikor már komolyan gondoltam erre, Ian
meglátogatott. Ki tudja, hogyan talált rám, elvégre senki nem tudta,
hol lakom, látogatókat Újvári uram miatt sosem fogadhattam. Ő
mégis megtalált. Azt kérdezte, hallottam-e róla, mekkora ribillió van a
városban; megtudták, hogy utcagyerekek embereket ölnek, ők
gyilkolták meg a szerencsétlen Stolz urat is, közösségük nagyra
becsült tagját; ördögi módon félig megnyúzták, és a saját háza
homlokzatára akasztották. Ezért hajtóvadászatot indítottak az
utcagyerekek után. Többeket elfogtak és meg is kínoztak. Elkapták
Olsent is, őt is megkínozták, bele is halt a kínzásokba, de nem árult
be senkit. Voltak azonban többen is, akik nem bírták a fájdalmat, és
mindent elárultak a polgárőröknek. Ian annyit hallott csak, hogy
rólam is tudnak, csak azt nem tudják, hogy hívnak, mivel senki nem
tudta megjegyezni a nevem. Csak azt tudják, hogy Orsi vagyok.
Éppen emiatt még nem is találtak rám. De hamarosan rám találnak.
Házról házra járnak és gyerekeket keresnek. El kell tűnnöm, ha nem
akarok a kezükre kerülni.
Elöntött a vakrémület. Nem halhatok még meg, elvégre Amerikába
kell jutnom.
Még ezen a napon kiköltöztem a szobából, amelyet Újvári
urammal osztottam meg. Még csak vissza se néztem rá. Minek?
Azon a véleményen voltam, hogy ha el kell hagynom valamit, akkor
szívfájdalom nélkül hagyjam el.
Elhagytam hát a házat, de fogalmam sem volt róla, hova menjek.
Így hát kisétáltam a kikötőbe és a hajókat nézegettem. Mivel jól
tudtam írni és olvasni, sorban elolvastam a hajók neveit. Többnyire
holland hajók voltak – a nevük után ítélve legalábbis –, de voltak
köztük angolok is. Akkor már beszéltem valamelyest angolul; a
bandában, ahova tartoztam, felbukkantak időnként angol gyerekek
is, akikkel meg kellett valahogy értetni magunkat. Márpedig a
gyerekek agya olyan, mint a viasz; ha egyszer bele ivódik valami,
örökre benne is marad a nyoma. Az én agyamba is beleivódott az
angol beszéd; ha nem is olyan jól, mint hollandusul, de azért angolul
is elboldogultam valahogy.
 Ott, a kikötőben aztán elkaptak a polgárőrök. Annyira bámultam a
hajókat, amelyek egyikébe-másikéba akár két házat is bele lehetett
volna rakni, hogy nem vettem észre a veszélyt. Az pedig ott
ólálkodott közvetlen közelemben.
A szerencsétlenségben azonban volt egy nagy szerencsém is,
pontosabban kettő. De menjünk csak sorjában.
Mivel azon a reggelen elhagytam a szobát, amelyben laktam, s
mivel nem volt hova mennem, úgy döntöttem, hogy kiválasztom a
leghasználhatóbb ruhadarabjaimat, a többit pedig hagyom a fenébe.
Az az öltözék, amelyet így összeraktam, egy jó erős nadrágból állt –
Újvári uramtól kaptam, s újkorában talán egy kis növésű felnőtté
lehetett –, fehér ingből, mellényből, zekéből, és egy sildes sapkából.
Amikor belenéztem Újvári uram hagyatékának ékes darabjába, egy
törött tükörbe, senki nem mondta volna meg, hogy lány vagyok. Nos,
ebben az öltözékben álltam a kikötőben, miközben a vészek ott
gyülekeztek a fejem felett.
A másik szerencse… nos, ez valóban furcsa volt. Amint a hajókat
nézegettem – némelyikük úgy magasodott fölém, hogy úgy éreztem
magam, mintha egy emeletes ház bejárata előtt állnék –, valaki
odafentről, a hajó fedélzetéről csak úgy, tréfaképpen leöntött egy
vödör koszos vízzel. Nem láttam, ki volt az, csak a nevetését
hallottam.
Ha láttam volna, ki tette, és ha tudtam volna, hogyan kell feljutni
egy ilyen hajóra, biztos utána mentem volna és az oldalába szúrtam
volna a késem – meg is érdemelte volna –, így azonban csak az
öklömet ráztam felfelé. Remélem, Isten nem értette félre.
A mocsokból, ami a fejemre ömlött, az arcomra is jutott bőven, s
éppen ezt törölgettem le magamról, amikor éreztem, hogy elkap
valaki. Jobbról is és balról is megragadtak, s mire felocsúdtam, már
egy csúcsos kalapos, alabárdos polgárőr előtt álltam. Mellettem is
álltak, két oldalról legalább négyen-öten, így szó sem lehetett róla,
hogy kitépjem magam a kezeik közül és elszaladjak.
A polgárőr, aki előttem állt, csípőre tette a kezét és a képembe
nézett.
– Most megvagy, jómadár – mondta gőgösen. – Most elkaptalak.
Ez igaz volt, tényleg elkapott.
 – Van valami neved, fiú?
Nem tudom, ki súghatott, talán Olsen, aki már meghalt, és egy
felhő széléről figyelhette, hogy mi történik velem, ő súghatta, hogy
mit mondjak.
– John – mondtam úgy igazítva a számat, ahogy az angolok
beszélnek. – John vagyok.
– Szóval, John – ráncolta össze a homlokát a polgárőr. – Angol
vagy?
– Az vagyok, uram.
– Hm. És mit keresel ebben a városban?
– Egy hajón jöttem, uram – mondtam gondosan ügyelve rá, hogy
tényleg angolnak hallják a szavaimat.
Szerencsére a polgárőrök nem ismerték jól a nyelvet, mert nem
vették észre, hogy csak utánzóm az angolokat, és a kiejtésem
jelentősen különbözik az övékétől.
– Egy hajón… dolgozom – mondtam.
– Melyik hajón? – tudakolta a csúcsos kalapú.
Belém szorult a levegő. Hirtelenjében nem tudtam, mit mondjak,
de aztán Olsen a felhő széléről ismét segített. Ha ő volt az, persze.
Azt súgta, hogy emlékezzek vissza valamelyik hajó nevére, amelyek
mellett elsétáltam. Főleg arra, amelyikről a fejemre öntötték a koszos
vizet.
Mi is volt csak a neve? Megvan! Maywind.
– A Maywinden – mondtam.
A polgárőr megvakarta a tokáját.
– Maywind? Az meg hol van?
– Nem messze – mutattam a hátam mögé. Titkon abban
reménykedtem, hogy erre majd elengednek. Talán elhiszik, hogy a
Maywinden vagyok matróz.
A csúcsos kalapú lehet, hogy el is engedett volna, ha egy másik,
egy lógó tokájú, meg nem szólal.
– Engedelmet, uram, de ez a gyerek akár hazudhat is.
– Miért hazudna? – fürkészte a képemet a csúcsos kalapú.
– Mert ezek a kölykök olyan rafináltak, hogy el sem tudja képzelni,
uram. Ön még új ember itt, nem ismerheti ezeket a kis csirkefogókat.
 A csúcsos kalapú még egyszer rám nézett, aztán megvonta a
vállát.
– Jól van, keressük meg azt a Maywindet, és kérdezzük meg,
hogy odatartozik-e. Te meg mi a fenétől vagy ilyen koszos?
– Hát… csak úgy – makogtam.
A tokás férfi szúrós szemekkel nézett rám, mintha a ruhum alá
akarna látni. Már-már attól tartottam, gyanakszik valamire. Mert, ha
felszólított volna, hogy toljam csak le a nadrágom, nagy
meglepetésben lett volna része. Számomra pedig tragédia lett volna.
Biztos lehettem benne, hogy minden polgárőr hallott már egy idegen
gyerekről, bizonyos Orsiról, akinek könnyen jár a kezében a kés.
Talán már azt is tudták, hogy magam is részt vettem egy-két féreg
megölésében.
Szerencsére nem vetkőztettek le, csupán oldalba taszítottak egy
alabárd nyelével.
Mit tehettem, elindultam arrafelé, ahol a Maywindet sejtettem. Még
aggódtam is egy kicsit, hogy nem találom majd meg, mert a sok hajó
miatt nehezen lehetett tájékozódni a kikötőben.
Ám azért csak megtaláltuk. A hajó fölénk magasodott. Kísérőim
aggódva tekingettek rá: láttam rajtuk, hogy semmi kedvük nincs
felmenni a fedélzetre. Keskeny, meredek, ingadozó pallókon kellett
volna végigmenniük, hogy a hajóra tehessék a lábukat. Szemem
sarkából láttam, hogy még a lógó tokájának is elment a kedve a
vállalkozástól. Ekkor viszont attól tartottam, hogy elvisznek magukkal
és börtönbe vetnek. Ott aztán hamar kiderül, hogy ki vagyok. S ha
rám bizonyítják, hogy amit gondolnak rólam, valóban megtettem,
aligha kerülhetem el a halálbüntetést.
Óriási szerencsémre – ez talán már a harmadik szerencse volt
ezen a napon – a kikötő egyik oszlopán ült egy ember, bőrzekében,
fején piros kendővel, és egy kis hálóval – halászhálóval –
szöszmötölt. Látható volt, hogy tengerész az illető. Csak ült
nyugodtan, fel sem nézett, amint ott álldogáltunk néhány méternyire
tőle, és kísérőim megbeszélték egymás között, hogy mit kezdjenek
velem. Egyszer pillantott csak rám, akkor is futólag.
A csúcsos kalapú összevont szemöldökkel nézegette a
tengerészt, majd odalépkedett hozzá. A tengerész felemelte a fejét.
Napbarnított, hiányos fogú, szakállas férfi volt, az ilyenekre mondják,
hogy vén tengeri medve. Ami azt illeti, nem sok jót láttam a
tekintetében.
A csúcsos kalapú megmarkolta a kezem és odapenderített a
tengerész elé.
– Hé! Tengerész! – szólította meg. – Ismeri ezt a gyereket?
– Nem tudok… hollandusul – mondta a tengerész.
– És angolul?
– Úgy már inkább.
– Maga a Maywinden dolgozik?
A férfi ismét csak rám nézett.
– Ezen hát.
– Aha. És… ismeri ezt a gyereket, itt?
A tengerész letette a lába mellé a hálót.
– Mér?
– Mert azt állítja, hogy ő is ezen a hajón dolgozik.
– Aszongya? – mondta a tengerész. – Akkor úgy is van.
A csúcsos kalapú a kalapja alá nyúlt, és megvakargatta a fejét.
– Most akkor úgy van, vagy nincs úgy? Azt állítja a fiú, hogy
Johnnak hívják, és ezen a hajón dolgozik.
– JA – mondta a tengerész.
– Szóval, ezen dolgozik?
– Mér? – kérdezte a tengerész. Aztán felém fordult. – Hé te, John,
gyere és tartsd ezt a hálót, hogy a fene vigye el a csavargó formád!
A kalapos sóhajtott.
– Hogy került a gyerek őrizetlenül a kikötőbe? Nem tudja, hogy
mennyi veszély… – Aztán csak legyintett egyet. – Legközelebb
jobban vigyázzon rá, mert ha még egyszer elkapjuk, bekasztlizzuk.
De előtte még szétrúgjuk a hátsóját.
– Ja – mondta a tengerész. – Majd vigyázok.
A csapat elvonult. Én pedig ott maradtam a tengerésszel.
Éreztem, hogy ő életem nagy lehetősége.
Amikor a járőr eltűnt a távolban, a tengerész rám mordult:
– Ereszd el a hálót! Húzz el és vigyázz magadra! Mert még
egyszer nem találsz egy olyan hülyét, mint én.
 Eszem ágában sem volt elereszteni a hálót. És akkor ismét csak
szerencsém volt, mert ahogy huzakodtunk, éppen visszafelé jött az
őrjárat. Ha tovább huzakodunk, észrevettek volna bennünket, és
egyből gyanúsak lettünk volna nekik. Ezért előrántottam a
zsebemből a késem, és az oldalának nyomtam a penge hegyét.
– Ha nem visz fel a hajóra, megölöm.
A tengerész elvigyorodott.
– Képes lennél rá?
– Ne akarja megtudni.
Ekkor elkomorodott a képe.
– Jól van – mondta. – Felviszlek a hajóra. De hogy élve lejössz-e
róla, azt nem garantálhatom.
Gyorsan felléptem a pallóra, amely a hajó belsejébe vezetett.
Fent voltam hát a Maywinden.
És jó ideig nem is jöttem le róla.
 65

Ahogy az őrjárat a semmibe veszett, a tengerész utolért és elkapta a

nyakam.
– Tudod, hogy hívnak engem, fiam?
– Nem, uram – nyögtem, mert igen kemény volt a szorítása.
– Bálnaölő Jeffnek – mondta. – De nemcsak bálnákat küldtem már
a másvilágra, hanem embereket is. És most mondok neked valamit,
fiam. Még egyszer nem mondom el. Ha még egyszer kést emelsz
rám, az lesz életed utolsó pillanata, amire majd visszaemlékszel a
pokolban. Én meg a mennyországból röhögök le rád.
– Maga miért kerülne oda? – kérdeztem, de nem mertem elkapni a
kezét, hogy lefejtsem a nyakamról. Csak a kést vágtam gyorsan
zsebre.
– Hogy mért kerülnék oda? – vigyorodott újra el. – Hát azért, hogy
a jó lelkeknek mutogassanak. Egyszer elmentem egy doktorhoz,
hogy vegyen ki a hátamból egy nyílhegyet. Amint a nyílhegyet
kapirgálta, láttam ám, hogy egy káposztásüvegben van valami az
asztala sarkán, amire alkoholt öntöttek. Kérdeztem, mi az. A doktor
azt mondta, hogy egy kétfejű kisgyerek. És tényleg az is volt. Azt
mondta, meg akarja őrizni, hogy a kíváncsi emberek, akik nem hiszik
el, hogy ilyen is létezik, megbizonyosodhassanak róla. Hát én is
ilyen leszek a mennyországban. Hogy az ottaniak elhiggyék, hogy
ilyen emberek is éltek a földön, mint én.
Én is elvigyorodtam, pedig nem volt kedvem hozzá. A keze még
mindig a nyakamat szorította.
– Miért kergetnek azok a fickók? – kérdezte.
Láttam a szemén, hogy nem nagyon szimpatizál a hatóságokkal.
– Megöltem egy polgárőrt – mondtam.
– Hogy a fenébe?
– Leszúrtam – mondtam. – Megerőszakolta az anyámat.
A tengerész elengedte a nyakam.
– Látom, hogy hazudni is tudsz. Mi a fenét akarsz, mit csináljak
veled?
– Vigyen el Amerikába – mondtam. – Oda akarok menni.
– Mit keresne egy lány Amerikában egyedül? – kérdezte.
 – El kell mennem innen. Tényleg keres a polgárőrség.
A tengerész sóhajtott.
– A Maywind éppen oda tart. Amerikába. Olyanokat viszünk, akik
ugyanúgy oda akarnak eljutni, mint te. Csakhogy azok fizetnek az
útért. Nem is keveset. Van pénzed?
Mondtam neki, hogy valamennyim van.
– Hát ez édeskevés – vakarta meg a fejét. – Meglátom, mit tehetek
érted. A pénzt majd később behajtom rajtad.
– De nekem… nincs több.
– Majd lesz – mondta a tengerész. – Ha kiköt a hajó Amerikában,
eladlak az indiánoknak. Ha egy főnök megvesz, te is jól jársz, és én
is. Az indián főnökök kedvelik a fehér bőrű feleségeket, és le sem
szállnak róluk addig, amíg azok ki nem pottyantanak öt-hat gyereket.
De itt a hajón vigyáznod kell. Te még nem ismered a tengerészeket.
Jószívűek és vidámak, de a rum és az asszony meg tudja
bolondítani őket. Ha megtudják, hogy nem állva pisilsz, nagy bajod
lehet belőle.
– Mindent vállalok, csak vigyen el.
A tengerész eleresztette a nyakamat.
– A kapitánytól függ minden – mondta.
 66

A kapitány, bizonyos Jack Brown viszonylag fiatal ember volt.

Parókát hordott és bodorította a szakállát. Már amennyi volt neki.
Néhány szál lengedezett csupán az állán, de az hosszú volt, mint az
öreg kínaiak szakálla. Nemegyszer láttam már öreg kínaiakat a
kikötőkben és a csatornák partján.
Jeff elmesélte, hogy Jack Brown kapitány kemény ember,
korábban a királyi tengerészet tisztje volt, de lefokozták, mert
csempészett a haditengerészet hajóin. Így aztán jelenleg egy
csoport gazdag ember hajóit vezeti: az Európából elkívánkozó
embereket viszi Amerikába.
Jeff a kapitány elé lökött és azt morogta utánam, hogy alkalmazni
kellene engem.
A kapitány rám nézett, aztán megvonta a vállát.
– Dobjátok a vízbe.
Nem lett volna akkora tragédia, elvégre még a kikötőben álltunk,
ám számomra azért mégiscsak az lett volna.
– Kár lenne érte – mondta Jeff.
– Miért? – kérdezte a kapitány.
– Mert nem kér fizetséget. Ingyen dolgozna, ha elvisszük
Amerikába.
A kapitány ismét rám nézett. Olyan volt a szeme, mint a romlott
sajt. Sárga és nyúlós.
– A púpos gyerek helyére – mondta Jeff.
A kapitány még egyszer megnézett.
– Biztos, hogy ennek nincs púpja?
Jeff néhányszor látványosan hátba vágott.
– Nincs, kapitány. Érezném, ha lenne.
– Nem is hiányzik semmije? Mindene megvan, ami egy
tengerésznek kell?
Jeff nyelt egyet.
– Mindene, kapitány.
– Jól van, akkor mondja el neki, Jeff, hogy mi lesz a dolga. Most
mondja el neki, mert ha elindultunk, három napig okádni fog, ha még
sosem volt hajón, akkor aztán beszélhet neki. Vegye át a púpos
dolgát, remélem, nem kell őt is a vízbe hajítanom…
Csak később tudtam meg, hogy elődömet, aki ugyancsak a
szakács mellett szolgált, a tengerbe dobták, ahol aztán
nyomorúságosan megfulladt. Az történt ugyanis, hogy egyszer csak
megállt a szél valahol Amerika felé félúton, s az istennek sem akart
ismét elindulni. A hajó csak állt és bánatosan lógatta a vitorláit. A
babonás matrózok felszólították a kapitányt, hogy a szakács púpos
kisegítőjét dobják a vízbe, mert a tengerészek régtől fogva tudják,
hogy ha nyomorék van a hajón, az felkelti a tengeri lények haragját,
és az egész hajót megbüntetik miatta. De ha bedobják a púpost a
vízbe, akkor megtörik az átok, elkezd fújni a szél, és csak úgy repül
a hajó.
Így aztán a kapitány nem tehetett mást, belehajíttatta a púpost a
vízbe. S mit tesz isten, azonnal meg is érkezett a szél, és a hajó
száguldani kezdett a hullámok hátán. Jeff még azt is hozzátette,
hogy ez néha nők esetében is megtörténik: a babonás tengerészek
szerint a nők legalább akkora bajt hozhatnak a hajóra, mint a
nyomorékok.
Nem sokkal később felszedtük a horgonyt és elindultunk Anglia
felé, hogy olyan embereket vegyünk a hajóra, akik Amerikát
szemelték ki új hazájuknak. Elindulásunk után valóban három napig
okádtam – úgynevezett tengeribetegséget kaptam –, de amikor
elmúlt, már nem betegedtem meg többé.
Kezdetben örültem, hogy a szakács mellé kerültem. Brian
Robinsonnak hívták, és igazi szakács volt egy vendéglőben, mielőtt
hajón vállalt volna munkát. Később megtudtam, hogy ő is menekült,
akárcsak jómagam. Abban a fogadóban ugyanis, ahol régebben
dolgozott, valami mérgezés történt, és őrá gyanakodtak. Robinson
nem várta meg, hogy kivizsgálják az ügyet, felszállt a Maywindre, és
le nem szállna róla, amikor Angliában áll éppen a hajó. Azt mondta,
hogy ő ugyan ártatlan, de amíg ez kiderülne, háromszor is
felakasztanák. Viszont valóban kiváló szakács volt: számos étel
elkészítésére megtanított, sőt még arra is, hogy hogyan lehet a
semmiből ételt varázsolni. Sokak szerint egyszer emberevők közé
keveredett, akikkel összebarátkozott, ezért nem ették meg. Tőlük
tanulta el, hogyan lehet emberhúsból nagyszerű fogásokat
összeütni.
Brian Robinsonnak megtetszettem valamiért, bár sejtelme sem
volt róla, hogy nő vagyok; de nem is azért, mert a férfiakhoz
vonzódott volna. Inkább, mert tanulékonynak bizonyultam. Nem úgy,
mint a másik konyhainas, bizonyos Fetter. Bili Fetter. Hát vele aztán
alaposan meggyűlt a bajom. Később.
Büszkén állíthatom, hogy a hosszú hónapok alatt, amit
Robinsonnal töltöttem, egészen jó szakács lett belőlem.
Megismertem a húsokat, a sütési és főzési módokat, a gyümölcsök
tárolását és aszalását, az édességek keverését. Persze csak akkor
került sor ezek elkészítésére, ha volt miből. Legtöbbnyire azonban
csak nagyon egyszerű ételeket készítettünk.
Angliában utasokat vettünk fel. Voltak vagy ötvenen, s úgy tele lett
velük a hajó, mint a tenger hallal. Akik a fenékbe kerültek, az esőtől
védve voltak ugyan, de rossz volt odalent a levegő, és olyan szagok
terjengtek, hogy majdnem elájultam tőlük. De aztán ezt is
megszoktam.
Akik viszont a fedélzeten húzták meg magukat, ki voltak
szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Alighogy kiértünk a nyílt
óceánra, két utast már bele is sodortak a hullámok a tengerbe. Akkor
éltem át először tengeri vihart – hogy is élhettem volna át korábban
–, és alaposan meg is voltam szeppenve attól, amit láttam és
tapasztaltam. Olyan rettenetes volt, hogy szavakkal el sem tudom
mondani. Az üvöltő szél, a tomboló hullámok, az egekbe repkedő
tajték egyre azt az érzést keltették bennem, hogy még néhány perc
és meghalok.
A tengerészeket azonban nem rémítette meg a vihar. A kapitány
többször is enni kért, és a hánykolódó padló ellenére úgy állt a
helyén, mint a cövek. Később aztán magam is megszoktam a
kisebb-nagyobb viharokat, és már nem féltem attól, hogy egyszer
csak a mélybe kerül a hajó a lábam alatt. Pedig ez is
megtörténhetett volna.
Azt a két szerencsétlent azonban úgy lekapták a hullámok a
fedélzetről, mint a szél a sapkát. Amikor a kapitánynak jelentették az
esetet, csak felvonta a vállát.
 – És? – kérdezte a tengerésztől, aki megvitte neki a hírt.
– Csak úgy mondom –felelte a tengerész.
– Ha akarod, utánaugorhatsz – biztatta a kapitány.
A tengerész vigyorgott és elment.
Ennyit az eltűntekről.
Engem szerencsére nem akartak belefojtani a hullámok a vízbe,
volt bajom anélkül is, elég.
Az első – és talán a legnagyobb – az volt, hogy nő voltam. Igaz,
tartózkodtak a hajón szép számmal nők, de azok valamennyien
tartoztak valakihez – én senkihez –, és azonkívül is: róluk mindenki
tudta, hogy nők, rólam senki. És meg is kellett őriznem az
inkognitómat, különben nagy baj származhatott volna belőle, ha
kiderül. Így aztán csak hébe-hóba mosakodtam és a szükségemet is
a lehető legnagyobb óvatossággal végeztem. Aludni a konyhában
aludtam egyedül.
Ami a körülöttem sürgölődő férfiakat illeti: mivel időm jelentős
részét a konyhában töltöttem, nemigen volt alkalmuk szorosabb
kapcsolatba kerülni velem. Pedig láttam a szemükön, hogy szívesen
elszórakoznának velem, mint ahogy a hajósinasokkal általában
elszórakoznak a matrózok.
Legközelebb Brian Robinson állt hozzám lelkileg és fizikailag
egyaránt. A fizikai közelséget úgy értem, hogy alig néhány
centiméternyire dolgoztunk egymástól; néha egymáshoz ért a
testünk és a kezünk, néha még az arcunk is. Hogy Brian Robinson
megsejtette-e, hogy más nemű vagyok, mint ő, még ma sem tudom
biztosan. Sőt, még csak nem is sejtem. Bárhogyan is legyen a dolog;
soha egyetlen szóval, de még csak mozdulattal sem árulta el, hogy
gyanakszik rám. Azt hiszem, teljesen mindegy volt neki, hogy milyen
nemű vagyok, csak végezzem el rendesen a munkámat. Efelől nem
is volt hiba.
Bill Fetterrel azonban merőben más volt a helyzet. Fetter is
konyhainas volt, akárcsak én, bár rangban felettem állt, és ezt
éreztette is velem. Nem mintha rangjelzések lettek volna a ruhájára
tűzve, csupán tapasztaltabb volt nálam, valamint többet forgott a
legénység, körében, mint én.
 Nos, ez a Bill Fetter kiszúrta, hogy nem vagyok férfi. De mielőtt
még tovább mesélném a történetet, néhány szót kell ejtenem
magáról Fetterről. A szakácsinas magas, sovány, vörös hajú kamasz
volt, néhány évvel idősebb, mint én, és nála visszataszítóbb fickót
még életemben nem láttam, pedig ez nagy szó, lévén, hogy eddigi
életemben sem kikencélt és tisztára súrolt emberi lények között
forgolódtam. Újvári uram – nyugodjék békében – sem azzal töltötte
idejét, hogy fürdőkben vakartassa a bőrét. És később már a szaga
sem versenyezhetett volna a cukrászok süteményeinek illatával. Ami
Fettert illeti, rókaképű, hiányos fogú, pattanásos arcú fickó volt,
hányinger kerülgetett, ha csak rám nézett. Ezt pedig gyakran
megtette. Hacsak tehette, mellém állt, olyan szorosan, hogy éreztem
a testét a ruhája alatt. Először azt hittem, a szűk hely miatt történik
mindez, aztán kénytelen voltam rájönni, hogy szándékosan
nyomakszik hozzám. És az arcát is igyekszik hozzám dörzsölni;
egyszer még végig is nyalta a képem.
Én meg, ahogy csak tudtam, igyekeztem elhúzódni tőle. Nagy
patáliát nem csaphattam – elvégre, ha rátámadok, én húzhatom a
rövidebbet. Bármelyik pillanatban lelepleződhetek. És hogy ennek mi
lehetne a következménye, arra gondolni se mertem.
Aztán mégiscsak megtörtént a baj. Egy napon, amikor egyedül
maradtam a konyhában – Robinson délutáni álmát aludta a közös
hálóhelyen –, úgy gondoltam, megmosakszom. Csendes volt az idő,
nem vágtattak hullámok a tengeren, éppen alkalmas volt a pillanat a
mosakodásra. Becsuktam hát a konyha ajtaját; a kilincs alá széket
támasztottam, meleg vizet forraltam egy dézsában, aztán
mosakodtam. Ruháim mintegy másfél méterre lehettek a dézsától,
amelybe végül is beleléptem.
Éppen bevizeztem és szappanozni kezdtem magam, amikor nagy
csattanással kirepült a szék a kilincs alól. Kivágódott az ajtó, és
széles vigyorral az arcán bevonult Bill Fetter. Bejött, gondosan
becsukta maga mögött az ajtót és visszatámasztotta a széket a
kilincs alá.
– Csak egy lány lehet ilyen hülye – mondta rajtam legeltetve a
szemét. – Még egy ajtót sem képes rendesen betámasztani.
 Nem tehettem mást, mint hogy takargattam magam, ahogy lehet,
csak hát két kezem volt csupán, takargatnivaló viszont eggyel több.
– Te lány vagy! – kiáltotta Fetter felcsillanó szemmel. – Sejtettem
én, hogy lány vagy! Most aztán a kezembe kerültél!
Tudtam én ezt jól. És azt is, hogy valahogy ki kell másznom a
bajból. Legszívesebben a képébe öntöttem volna a dézsa tartalmát,
csak hát mire mentem volna vele? A víz, ami benne volt, legfeljebb
lemosta volna róla a koszt, fájdalmat nem okozott volna neki. Ahhoz
már nem volt elég meleg.
Fetter a fejét csóválgatta, aztán odajött hozzám. Vigyorgott, és
lefejtette a kezeim a megfelelő helyekről.
– Ó, ez nagyon tetszik! – mondta és megsimogatta a mellem. –
Nagyon tetszik! Minden nagyon tetszik! Ha elmondom a többieknek,
nagyon fognak neki örülni. Sorban állnak majd az ajtó előtt.
– Brian majd megvéd – mondtam. Jeffről nem akartam szót ejteni.
Fetter piszkálgatni kezdte az orrát.
– Brian nem sokáig marad azután már életben – mondta. – Főleg,
ha megpróbál megvédeni. Az én kezemben van az életed.
Tovább simogatott és valami hánytatóan undorító mosoly ült ki
képére.
– Na ne félj, nem akarok én az életedre törni – nyugtatott meg. –
Egyáltalán nem. Inkább el szeretnék szórakozni veled. Nem akarok
osztozni rajtad másokkal. Na mit szólsz hozzá?
Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz.
– Ha már így történt, így történt – mondtam, és még sóhajtottam is
egy nagyot mellé. A sóhaj igazi volt.
– Szóval megegyeztünk? – kérdezte Fetter a száját nyalogatva. –
Csak én játszadozok el veled. A többieknek coki! Neked is jobb, ha
csak egy szeretőd van, nem egy egész hajónyi tengerész. Na, akkor
lássunk is hozzá.
Félreérthetetlen mozdulatokat tett. Még az sem zavarta, hogy
csuromvizes voltam.
– Jól van – mondtam. – De ne itt.
– Hát hol? – vigyorgott. – Talán az árbockosárban?
– Brian bármikor visszajöhet.
Ez egy kicsit lehiggasztotta a jókedvét.
 – A francba! – mondta. – Nincs itt egy talpalatnyi hely sem, ahol
egyedül maradhatna az ember.
– Én tudok egyet – mondtam.
– Igazán? És hol?
– A fedélzeten – mondtam.
– Ott? Annyi ott az ember, mint a hangyabolyban a hangya.
– Az árboc mellett van egy nagy ponyva. Ha az alá bújnánk be…
Fetter hiába erőltette az agyát, nem tudott visszaemlékezni a
ponyvára. Nem is csodálom, elvégre nem volt ott semmiféle
ponyva…
– Sötétedés után – mondtam, és elfordultam, hogy végre
abbahagyja az undorító simogatását. – Ott leszek a korlátnál.
Tovább is folytattuk volna az eszmecserét, de léptek koppantak az
ajtó előtt. Valaki lenyomta a kilincset, elégedetlenül dörmögött, majd
eltávozott.
– Legalább megnézlek, ahogy törülközöl – lihegte Fetter. Ekkor
már olyan volt, mint a bevadult kutya. Lihegett, kilógott a szájából a
nyelve, és nem is kellett nagyon ránéznem, hogy lássam, teljesen be
van indulva rám.
Nagylány voltam már, tudtam, hogy nem a káposztalevelek közül
szedik ki a gyereket, mint ahogy egy francia kisfiú mesélte még a
romos házban. És ő valóban hitt is ebben. Szóval, mindennel
tisztában voltam már, elvégre annak idején sokat beszélgettünk
ilyesmikről. Ahogy aztán múlt az idő, más jeleket is észrevettem
magamon, amik megkülönböztettek a fiúktól.
Törülköztem, és közben úgy tettem, mint a rossz lányok a
hollandusok földjén. Hányszor megfigyeltem, hogyan csábítják
magukhoz a férfiakat, leggyakrabban részeg tengerészeket.
Nos, ott a dézsában állva én is elkezdtem utánozni őket. Úgy
mozgattam a fenekemet, ahogy ők szokták, simogattam magam és
igyekeztem ravasz képpel kacsintgatni rá. Amikor megszáradtam,
felvettem a nadrágomat, az ingemet, és ezzel vége is lett a
műsornak.
Fetter elégedetten nézegetett. Ismét megsimogatott, de már csak
a ruhán keresztül.
 – Ezt vettem én észre rajtad – mondta reszkető hangon. – Gyanús
volt nekem a… – mondott egy szót, amit nem ismertem; talán angol
szó lehetett, de kétség sem férhetett hozzá, hogy az iskolában nem
ezt használják a megfelelő testrész megnevezésére.
A végén szerencsére csak lelépett tőlem. Az ajtóból azért
visszafordult és megfenyegetett.
– Ha átvernél, te kis cafka, hát a legrosszabbra számíts. Ha
kinyitom a számat, megfognak és behajítanak a tengerbe. De előbb
még… – itt ismét ismeretlen szavak következtek.
– Miért csapnálak be? – hízelegtem. – Te is tetszel nekem.
Nehéz volt kimondanom, de azért kimondtam. Ő meg komolyan
vette, a marhája.
– Akkor hát… sötétedés után – mondtam még mindig remegő
hangon.
– A ponyvánál.
– Ha nem leszel ott…
– Ott leszek.
Becsukta az ajtót és elinalt. Csak büdös, elviselhetetlen testszaga
maradt utána.
Most már tisztában voltam vele, hogy az ilyen fickók, mint Fetter,
miért nem jutnak a mennyországba.
Előttük – ha megérzi a szagukat – Szent Péter keményen bevágja
a mennyország kapuját.
 67

Mielőtt még folytatnám, beszélnem kell azokról az emberekről, akik

Amerikába tartottak. Zömükben németek voltak, de volt köztük
néhány angol is. Mint megtudtam, olyan vallási közösséghez
tartoztak, amelyik nem érezte jól magát Európában. Erről Brian
Robinson beszélt nekem. Elmondta, hogy sokan közülük egyáltalán
nem fogyasztanak húst. Ezen nem lepődtem meg annyira, mert az
utóbbi időben magam is leszoktam róla, bár az én leszokásomnak
semmi köze nem volt a valláshoz. Amikor először láttam kukacokat a
sonkában, rémültem elpanaszoltam Briannek, hogy férges a hús.
Brian erre csak megvonta a vállát.
– Szedd ki őket belőle.
– És… mit tegyek velük?
Brian kihúzott egy kövér kukacot a húsból, majd a tűzhely tüzére
dobta. Néhány szempillantásig nem történt semmi, aztán a féreg úgy
eldurrant, mint a puska. Néhány apró kis darabja és némi lé belőle
ráfröccsent az edényekre. Brian a köténye szélével letörölgette őket
és a vállamra vert.
– Így kell ezt csinálni.
Hát én csináltam is. Behajigáltam a tűzbe a férgeket, aztán
hallgattam a durrogásukat.
De húst nem ettem az egész út során, egyetlen falatot sem.
Visszatérve a kivándorlókra, nos, a németül beszélők
valamennyien egy faluból jöttek, vezetőjüket papnak mondták, de
nem volt semmi papos benne. Ugyanúgy öltözött, mint a többiek,
ugyanúgy beszélt, volt felesége és gyerekei is. Bár azok a hollandus
papoknak is voltak. Briantől tudom, hogy egészen másképp tisztelték
az Istent, mint más vallások, de hogy pontosan miképpen, azt Brian
sem tudta. Azt azonban igen, hogy ahol laktak, sok sérelmet kellett
kiállniuk, az állam elöljárói üldözték őket, és megtiltották nekik, hogy
úgy éljenek, ahogy szerettek volna. Mivel valamennyien igen erősek
voltak a hitükben, inkább elhagyták őseik földjét, hogy úgy
élhessenek, ahogy nekik tetszik. Arra gondoltak, hogy Amerika
éppen alkalmas lesz erre; ott nem nézi senki, hogy a másik hogyan
imádja az istenét.
 Amikor lehullott az éj, de a hold még nem jött fel, és fellegek
borították az eget, odaoldalogtam az árbochoz, ahova Fettert
hívtam, és a korláthoz támaszkodtam. Nem szívesen jártam
egyedül, sötétben a fedélzeten, mert soha nem lehetett tudni, milyen
szándék vezérli azt, akivel összetalálkozunk.
Persze nem csak az emberek miatt volt ez így. A tengerészek
tengeri életük során sokféle gonosz lénnyel találkoznak, akik a
vízben élnek vagy éppen szigetről szigetre bolyongónak a víz
felszínén járva. Vannak olyanok, amelyek a levegőből lesnek az
áldozataikra. A vízben él a hatalmas polip, amely képes egy hajót is
a víz alá rántani, embert meg különösképpen. A tenger felszínén rég
kivégzett kalózkapitányok lelkei mászkálnak, akik mélybe süllyedt
kincseiket keresik. Az égből gonosz, acélcsőrű madarak csapnak le
a mit sem sejtő tengerészekre. Mesélték, hogy egyszer korábban
egy ilyen madár a Maywindre is lecsapott. Brian maga is látta az
esetet, és látta a következményét is. Egy matróz állt éppen a
korlátnál, és a dolgát végezte, amikor a madár lecsapott az égből, és
magával vitte a… mindenki kitalálhatja, hogy mit. A matróz
meggyógyult ugyan, de el kellett hagynia a hajót, mert nem bírta
elviselni társai szüntelen csúfolódását.
Rövid pihenő után végigosontam a sötét hajón, és addig
keresgéltem, amíg rátaláltam a dühöngő Fetterre. Amikor meglátott,
felemelte a kezét, és úgy arcul ütött, hogy csak úgy csattant.
– Hazudtál! – kiáltotta dühtől fuldokolva. – Hazudtál nekem! Ha ezt
még egyszer megteszed, halál lánya vagy! Nincs ott semmilyen
ponyva.
– Biztosan elvitte valaki – mentegetőztem. Úgy zsibbadt az ütése
helye, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna.
– Akkor most hol…?
– A korlátnál – mondtam. És mutattam is, hogy hol gondolom.
Fetter körbepislogott, aztán bólintott.
– Jól van. Most nem jár erre senki. Döntsd a hátad a korláthoz! És
szabadítsd ki magad, hogy hozzád férhessek.
Úgy tettem, ahogy mondta. Ő pedig elvigyorodott és hozzám
nyomta magát.
Azaz a késemhez.
 Úgy fúródott a penge a meztelen hasába, hogy azt hittem, a hátán
jön ki a hegye.
Fetter arcán hitetlenkedő mosoly futott át. Odakapott, ahol a
penge behatolt a gyomrába, el is markolta a kés nyelét, de ahhoz
már nem volt ereje, hogy ki is rántsa magából.
Sóhajtott és előbb térdre rogyott, majd ráhanyatlott a korlátra.
Engem pedig rettenetes düh fogott el. Kirántottam belőle a kést,
és szúrtam és újra szúrtam. Ki tudja, hányszor szúrtam belé a
pengét, mire sikerült lecsillapodnom.
Éppen akkor bújt ki a hold egy fekete felhődarab mögül, amikor
befejeztem a szurkálást.
Lehajoltam, hogy belerugdossam a holttestét a vízbe, amikor
hirtelen egy árnyék magasodott fel mögöttem.
Halk, rémült sikolyt hallottam.
Egy idegen asszony állt a fedélzeten fehér főkötőben, hosszú,
bokáig érő szoknyában, fehér, fodros nyakú blúzban. Annak
ellenére, hogy nem igazán volt módunk a tisztálkodásra, a
hajófenéken utazóknak a legkevésbé, mégis friss szappan illatát
éreztem rajta.
Egy volt az Amerikába igyekvő németek közül.
Mondanom kellett volna neki valamit, de nem ismertem a nyelvét.
Így aztán hollandusul szóltam rá, hogy tűnjön el. Az is megfordult a
fejemben, hogy őt is Fetter után kellene küldenem.
Akkor hirtelen felcsapott egy kis hullám a fedélzetre és a tengervíz
az arcunkba fröccsent. Ahogy a víz hozzám ért, éreztem, hogy égni
kezd a bőröm. A nyakamon, a vállamon és a karomon is. Nem
gondolhattam másra, mint hogy Fetter, miközben hozzám nyomta
magát, megkarmolt és a nyakamba is harapott. Ezért ég a bőröm,
mint a parázs.
Kezemben a késsel, lábamnál a halott Fetterrel, ott álltam az
ismeretlen asszonnyal szemben. Talán megérezhette, hogy mi megy
végbe bennem, mert láttam, hogy kipottyan néhány könnycsepp a
szeméből. Kinyújtotta két ujját, és a nyakamhoz érintette. Ismét csak
mintha parázs hullott volna rám.
Az asszony ekkor a szemembe nézett, s anélkül, hogy egyetlen
szót is szólt volna, elkapta Fetter két karját. Néhány szempillantásnyi
várakozás után lehajoltam, és én a lábát kaptam el. Meglendítettük a
testét, és áthajítottuk a korláton.
Utánanéztem, hogy valóban belehullik-e a vízbe, nem akad-e fenn
valahol, de Fetter pillanatok alatt elérte a vizet és belemerült a
sötétségbe.
Mire visszafordultam, az asszony már nem volt mögöttem.
Letöröltem Fetter vérét a késemről, és visszamentem a konyhába,
hogy a holnap reggelre és ebédre szánt birkacombokból
kiszedegessem a férgeket.
 68

Fetter eltűnése nagyobb izgalmat okozott, mint gondoltam volna.

Nem mintha annyira hiányzott volna bárkinek is, csupán az izgatott
mindenkit, hogy miképpen tűnhetett el. Ha megcsúszott és valahogy
a tengerbe esett volna, hamar napirendre tértek volna felette, de hát
ki tudhatta, mi történt vele valójában. Megeshetett, hogy egy vízből
kinyúló óriási polipkar kapta el; megtörténhetett, hogy egy halott
kalózkapitány lelkének volt szüksége új inasra; de az is lehet, hogy a
levegőből csapott le rá az óriási, acélcsőrű madár.
Szerencsére ekkor már közel jártunk a parthoz. Jack Brown
kapitány a legénység óhajának engedve éjszakai őrséget rendelt el;
az örök egy része a vizet fürkészte, másik része pedig a levegőt.
Aztán, mikor eltelt néhány nap, és ezalatt nem történt semmi, elmúlt
a félelem. Főleg, hogy a kapitány számítása szerint három nap
múlva elérjük a partot, ahol kiköthetünk.
Három nap elmúltával aztán ki is kötöttünk.
Ha valaki azt hinné, hogy az a kikötő, ahol a hajók befutottak,
hasonlatos volt ahhoz, amelyben a hollandusok között felnőttem, hát
nagyot tévedne. A kikötő tulajdonképpen egy nagy öböl volt, és ki
sem volt kotorva rendesen, mert mindenféle csúf bokrok és furcsa
fák nőttek körös-körül, ám hiába kerestem a várost, nem láttam
semerre. Gondoltam, hogy a fák mögött rejtőzik valahol. Meg is
kérdeztem Brian Robinsontól, hogy hol van a város, mire ő nagy
szemeket meresztett rám.
– Milyen város?
Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mi a város neve, eddig
nem különösebben érdeklődtem iránta, az volt csupán fontos
számomra, hogy minél előbb a szárazföldre tehessem a lábam.
Nagyon hosszú ideig tartott az út… kezdetben még számoltam a
napokat, aztán valahogy összekeveredtek egymással. Minden
figyelmemet lekötötték a hajó eseményei – többek között az, hogy
vigyázzak magamra.
– Hát a város – kérdeztem újra.
Brian Robinson megvonta a vállát.
 – Hát én biza, azt nem tudom. Még sosem láttam, és nem is
hallottam felőle.
– Akkor honnan tudja egyáltalán, hogy létezik?
Robinson újra csak a vállát vonogatta.
– Létezik, mert a kapitány mondta. Ő már járt itt.
Persze megkérdezhettem volna a kapitánytól is, hogy hol a város
és hogy hívják, de nem volt olyan fontos, hogy azonnal megtudjam.
Majd később úgyis megtudom. Hát meg is tudtam.
Bár ebben nem volt túl sok köszönet.
Erre csak akkor döbbentem rá, amikor néhány tengerész
csónakba szállt és kievezett a partra. Mindenki feszülten figyelte a
fedélzetről, hogy mi történik velük, de nem történt semmi említésre
méltó. Akkor már tudtam, hogy ezen a földön, Amerikában,
indiánusok laknak, akiknek olyan színű a bőrük, mint a réz, ha rásüt
a nap, s ezek bizony nem mindig barátságosak a fehér emberekkel,
ahogy hívnak bennünket. Bár számítottunk rá, hogy ezek az
indiánusok talán nem akarnak a partra engedni bennünket, semmi
gonosz dolog nem történt, csupán egy rongyos ruhás fehér ember
futott ki a bokrok közül, és amikor meglátott bennünket, azaz a
csónakot a part felé közeledni, vadul integetni kezdett, és még
táncolt is örömében.
A tengerészek behúzták a csónakba, majd visszafordultak vele a
hajóra. Amint felkerült a fedélzetre, én is odaférkőztem a közelébe,
hogy lássam, végül is kicsoda.
Hát ez az ember majdhogynem élőhalott volt, mintha éppen
ezekben a percekben gondolta volna úgy a lelke, hogy szedi a
cókmókját és kiszáll belőle jobb helyet keresni magának. Olyan
sovány volt, hogy a csontjai majd kiszúrták a bőrét, a feje pedig
kiköpött halálfej. Közelebb volt a halálhoz, mint az élethez szegény.
Ez az ember aztán olyan dolgokat mesélt nekünk, hogy elment a
kedvem Amerikától, és legszívesebben visszafordultam volna a
hollandusok közé. Csakhogy ezzel azt kockáztattam volna, hogy a
holland polgárőrök elkapnak, és gyilkosság miatt felkötnek. Máshova
meg hova mehettem volna?
Nos, hogy mit mesélt ez az ember? Mielőtt elmondom, tudni kell,
hogy két évvel ezelőtt érkeztek arra a helyre, amely nem messze a
fák és bokrok között húzódik. Százötvenen voltak, többségükben
valamilyen egyház hívei; a nevét végül is nem jegyeztem meg. Majd
minden menekült csoport másféleképpen nevezte ugyanis a hitét, és
másféleképpen is gyakorolta azt. Rendszerint elkülönültek
egymástól, és néha késhegyre menő vitákat folytattak, hogy melyik
csoport imádja igaz módon az Istent. Persze, mindegyik a maga hitét
tartotta az igazinak.
Százötvenen voltak kezdetben, és most húszra csökkent a
számuk. Nem az indiánok irtották ki őket, bár a kezdeti jó viszony
már nem volt a régi. Ennek pedig az volt az oka, hogy az Amerika
földjére lépő emberek gyámolításra szoruló vadaknak tartották az itt
talált embereket, és mindenképpen Krisztus hitére akarták téríteni
őket. Az itteniek viszont nem akarták ezt.
Az lett aztán a dolog vége, hogy a kezdetben barátságos
indiánusok hátat fordítottak nekik, és nem segítették őket a
viszontagságok közepette. Emberünk Európában földműves volt,
értett a földhöz, ő tudta is, hogyan és mit kell termeszteni. Azok az
emberek viszont, akik vele érkeztek, nem nagyon konyítottak hozzá.
Többnyire városlakók voltak, mesterek, mesterlegények, de
adóvégrehajtó is akadt közöttük. Ezek az emberek nem tudták
megkülönböztetni az egyik növényt a másiktól, hogy pedig miképpen
kell megtermelniük őket, arról fogalmuk sem volt. Márpedig itt
mindenkinek magának kellett megtermelnie, amit meg akart enni.
Azt is elmondotta még ez a csontsovány ember, hogy két éve,
amióta ideérkeztek, jószerével éheznek, és hullanak, mint a legyek.
Az indiánok megmutatták ugyan nekik, hogy miképpen lehet
termeszteni bizonyos növényeket, de hiába veselkedtek neki a
munkának, nem sikerült a tervük. Az elvetett növénymagok nem
keltek ki; a vadak, amelyekre vadászni lehetett volna, behúzódtak az
erdőkbe; aztán jött a kegyetlen tél. Egyetlen tél alatt ötvenen
távoztak a településről. A másvilágra. Gyerekek nagy számmal, és
asszonyok is.
Láttam a fedélzeten összegyűltek szemében az aggodalmat, de
láttam az elszántságot is. A pap pedig bátorította őket, hogy Isten
országába nem mindig vezet kikövezett út; néha nagyon is meg kell
szenvedni ahhoz, hogy végül is odajusson az ember. Intett, mire
valamennyien énekelni kezdtek. Bár az ének valóban lelkesítő volt,
nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy cseberből vederbe
estem. A hollandusok között szegény voltam Újvári urammal együtt,
de azért mindig volt mit ennünk. Újvári uram rendre összeprédikált
annyit, hogy fenntarthassuk az életünket. Sőt, még annál többet is.
És most majd mi lesz velem? Bár nem kell attól tartanom, hogy a
polgárőrök felakasztanak, éhen fogok halni. Ez volt csak igazán
cseberből vederbe.
Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy itt maradok. Pedig maga a
kapitány tette fel a kérdést, hogy nem akarok-e velük tartani további
útjukon. Nem volt egészen világos az úti céljuk, de a partok mentén,
dél felé óhajtottak hajózni, amerre sokkal barátságosabb volt az idő.
Az a hír járta, hogy annyi arrafelé az arany, hogy csak le kell hajolni
érte. Úgy hevernek az aranyrögök a földön, mint másutt a kutyaszar.
Ha van kedvem, menjek velük.
Tudtam én, hogyne tudtam volna, hogy a kapitány miért invitál a
továbbmenetelne. Brian Robinson bizonyára elpanaszolta neki hogy
Fetter halála és az én távozásom után nem maradt inasa az
ételkészítéshez, egyedül pedig nem bírja a munkát. Ezért szerette
volna a kapitány, hogy velük maradjak.
Csakhogy nem maradhattam. Egyszerűen azért, mert egyre
inkább látszott rajtam, hogy a női nemből való vagyok. Melleim egyre
növekedtek, és az arcom is átalakult. Valahogy másmilyen lett, mint
eddig volt. Olyan lányos. És a csípőm is…
Biztos voltam benne, hogy rövidesen mindenki megtudná az
igazságot, s akkor ki tudja, mi történne velem.
Megerőszakolhatnának, vagy éppen kidobhatnának a nyílt tengeren
a hajóból.
Itt kellett hát maradnom. Újvári uram is meghagyta, hogy menjek
Amerikába, hát most itt vagyok. Titokban abban reménykedtem,
hogy Újvári uram itt van valahol a közelemben láthatatlanul, és
igazgatja az utamat. Ha egyáltalán figyel rám odaátról. Mert
megeshet, hogy odaát is többet foglalkozik a fiaskóval, mint velem.
Akaratlanul is elvigyorodtam. Elképzeltem magamban, hogy a
mennyországban Újvári uram bemegy egy ottani kocsmába, kér
magának egy adag sert, s csak akkor veszi észre, hogy az
üvegében nem ser van, hanem szenteltvíz, amikor már belekóstolt.
Azóta csak járja az égi vendéglőket, igazi sert keresve, s közben
teljesen megfeledkezik rólam…
Akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy mit hoz
a jövő. Hogy igen jól választottam, amikor a maradás mellett
döntöttem. Ha a hajón maradok, bízvást csatlakozhattam volna
Újvári uramhoz odaát a másvilágon. Igaz, akkor nem kerülhettem
volna ebbe az ocsmány helyzetbe, amiben most vagyok… Talán
jobb lett volna valóban meghalnom akkor… csakhogy akkor sosem
találkoztam volna a varázslóval, sosem avatott volna be a nagy
titokba, hogy hogyan tudok még a halálom után is… visszatérni és…
segíteni annak, aki megérdemli.
Akkor még nem tudtam, hogy a hajó néhány hónappal később
kísértethajóvá válik, amely halottakkal a fedélzetén bolyong a
végtelen tengereken, s nem akad élő ember, aki meg merné állítani,
vagy fel merne szállni rá. Merthogy nem sokkal azután, hogy
elhagyta a partot, ahol mi kiszálltunk, járvány tört ki rajta, és mind
egy szálig elpusztította a legénységet. Meghalt a kapitány, Jack
Brown is, meghalt Brian Robinson is, és mindenki más. Ha akkor
rajta vagyok a hajón, én is meghalok. Bár, mint mondottam,
meghalok így is… hacsak a varázslónak nem sikerül valahogy
megmentenie. Ha nem, akkor nyomorultul elpusztulok. Csak abban
bízom, hogy a varázsló elviszi majd a gyermeket és… megtanítja
mindarra, amit nekem megmutatott.
Most pedig, halálom előtt néhány órával, folytatom a
történetemet…”

De nem folytatta.
A papírlapok kihullottak a kezemből. A naplónak, vagy bárhogyan
is nevezzem, nem volt folytatása.
Csupán egyetlen lap maradt még olvasatlan: annak a Leslie L.
Lawrence nevű fickónak a hozzám intézett levele, aki a naplót
lefordította angolra.

„Kedves Miss Báthory”

 – kezdődött a levél.

„Ismeretlenül is üdvözlöm önt. Engedje meg, hogy a barátaim közé

soroljam, mivel aki az én Bob McKinley barátomnak a barátja, az az
én barátom is. Személyesen szerettem volna átnyújtani önnek a
fordítást, de váratlanul közbejött valami, ami megakadályozott
benne. Ez pedig egy himalájai út, amelyet nem lehetett
elhalasztanom. McKinley barátom feltehetően beszélt már önnek
rólam, így nem titok ön előtt, hogy gyakran megfordulok a nagy
hegyek és az ottani vallás papjai között. McKinley professzor
bizonyára óvta is önt tőlem, bár megjegyzem ezzel kapcsolatban,
hogy jóllehet, a professzor kiváló férfiú, nagy tudós és bátor ember…
bizonyos dolgokban azonban csínján kell bánni vele. Elsősorban,
ami a szavahihetőségét illeti. Főleg, ha a szavahihetőség velem
kapcsolatos. Barátom hajlamos arra, hogy ne egészen az
igazságnak megfelelő képet fesse rólam; gyakran túlzásokba esik,
és a többi. S bár harapófogóval sem lehetett sokat kihúznom belőle
önnel kapcsolatban – hogy kíváncsi-e egyáltalán a naplót érintő
kommentárjaimra –, néhány szóval mégiscsak le kell írnom, hogy mi
a véleményem a feltárt tényeket illetően. Nos, ön, Miss Báthory, egy
magyar főnemesi család leszármazottja, s immár nem titok ön előtt
sem, hogy őse, bizonyos Nádasdy Orsolya – a magyar nevek kissé
különböznek azoktól, amelyeket ön nyilvánvalóan megszokott, más
például a sorrendjük, de ezt majd a professzor elmagyarázza önnek
– miképpen került Amerikába, és hogy mi történt itt vele. Súlyos
tragédiát sejtek a befejezetlen kéziratot olvasván, és csak abban
reménykedem, hogy ha visszatértem a Himalájából, sikerül
rábukkannom a napló folytatására is. Bízom benne, hogy jó nyomon
járok. Van egy barátom, az elmúlt évszázadok kéziratainak a
szakértője, aki elsősorban a ma már porrá vált bevándorlók naplóival
foglalkozik. Nos, őtőle tudom, hogy látott egy magyar nyelvű
naplótöredéket valamelyik könyvtárban. Megígérte, hogy amint
hazatérek, megkeresi nekem és a rendelkezésemre bocsátja. Ha
minden igaz, akkor az ön ősanyja szól majd benne önhöz a
túlvilágról. Addig is szíves türelmét kérem, és ne higgye el
kritikátlanul McKinley-nek, amit rólam állít.
Szeretettel üdvözli:
Leslie L. Lawrence.”
 69

Ültem az ágyam szélén és a levegőbe meredtem. Odakint

holdvilágos éjszaka volt, kellemes, frissítő szél fújdogált, és egy
kutya ugatott a távolban. Bárhogyan is meregettem a szemem,
semmi nem történt, ami arra utalt volna, hogy álmaim asszonya meg
kívánna jelenni előttem.
– Hát akkor így állunk, ősmama – sóhajtottam, és lepottyantottam
a szőnyegre a naplót. – Most már legalább sejtem, ki vagy. Nem
méltóztatnál megjelenni előttem?
Nem méltóztatott. Csak a kutya vonított odakint. Mintha árnyalakot
látott volna ellebbenni a bokrok között.
– Azért jó kis darab lehettél, ősmama – folytattam. – Neked aztán
nem voltak gátlásaid. Ha bajba kerültél, fogtad a késed, és
használtad is rendesen. Csakhogy nekem ezt nem szabad, Orsi
nagyi. Ma már más a világ, bár azért a te idődben sem lehetett
összevissza gyilkolászni. Szóval, így érkeztél egy másik világból
Amerikába… Most aztán nekem kell megküzdenem az
örökségeddel. Te még nem hallottál a genetikáról, Orsi nagyi, nem
tudhattad, hogy az a valami – talán nevezzük hajlamnak –, amely ott
lakozott a te anyád, egy másik ősöm vérében, itt fog úszkálni az én
ereimben is. Mindenesetre kösz az ajándékot. De tényleg. Nem
egyszer megmentettél már, és ezt nagyon köszönöm, bár, őszintén
szólva, van néhány apróság, ami nem nagyon tetszik nekem,
mármint az őseimet, titeket illetően.
Először is, itt van mindjárt ez a vérben fürdőzés. Lehet, hogy nem
is igaz, az emberek hajlandók néha eltúlozni a borzalmakat, de
azért, ahogy Afrikában mondják, nem hajlong a pálmafa, ha nem
fújja a szél. Ez azt jelenti, hogy talán mégiscsak lehetett benne
valami. Szóval, ha megtörtént, hát finoman szólva sem volt szép
dolog, és nekem se valami felemelő erre gondolnom. Egyszer régen,
még a te életed előtt, élt egy királynő Egyiptomban, akit
Kleopátrának hívtak. Lehet, hogy hallottál is róla, ha mástól nem, hát
mentorodtól, ettől az Újvári nevű paptól, akit te URAMNAK nevezel. Nos,
ez a királynő a legenda szerint szamártejben fürdött, mert így akart
megfiatalodni. A szamártej még valahogy elmegy, de fiatal szüzek
vére… hát ez finoman szólva is nagyon kiábrándító. Aztán itt van ez
a sok kínzás, a jobbágylányok megsebesítése, és sok egyéb
szörnyűség… Sajnos, nagyi, ez mind megfeküdte a gyomromat.
Őszintén szólva fel is mondanám a veletek való rokonságot, ha
lehetne. De sajnos nem lehet. A gének, nagyi, olyan cucc, amitől
nem szabadulhatunk meg. És tudod, mi a légszörnyűbb az
egészben? Hogy néha ugyanúgy gondolkodom, mint te. Merem
remélni, hogy te azért a vérben fürdő rokon ősanyám szelídített
változata vagy. Bár azok a hollandiai embervadászatok… és az a
hideg nyugalom, ahogy annak a Fetter nevű görénynek belenyomtad
a hasába a bökőt, hát az se semmi. Persze tudom én, hogy más a
világ, más erkölcsök, de azért mégis…
Szóval, ez vagy te, és ez vagyok én. Te szoktál hát megjelenni
nekem és segíteni. Ezzel kapcsolatban is lenne azért néhány
kérdésem, ha szemtől szemben állnánk egymással. Először is, hogy
a csudába tudsz megjelenni? Ez az a csoda, amit a varázslótól
tanultál? Hogy ismerkedtél meg vele, és mire tanított? Mert nemcsak
arról van szó, hogy diszkréten megjelensz nekem néha, hanem
mások is látnak, Orsi nagyi, bizony. Hát ez azért nagyobb
teljesítmény, mintha csak nekem jelennél meg egyedül.
Néha azon is elgondolkodom, vajon van-e valami összefüggés
aközött, hogy te Hollandiába menekültél, olt élted a gyerekkorodat,
és az én nevelőanyám is holland volt. Lehet, hogy semmi? Vagy te
igazgattad így a sorsomat?
Egyébként is, gondolom, hogy mindent tudsz rólam. Ha így van,
akkor tudnod kell, hogy magam is szerencsétlen vagyok, mint azok a
felmenőim, akikről tőled tudok. Mert van, ugye, az ősmama, hogy is
hívják, na… Báthory Erzsébet, tudod, a vérben fürdős, aztán itt vagy
te a késeddel, hát egyikőtökről sem mondható el, hogy élete nagy
részében úszott a boldogságban. Amint az a naplódból kivehető, ő is
alaposan megbűnhődött a vérben fürdés miatt. Egyelőre még nem
tudom, mi lett a dolog vége, de megígérem, hogy hamarosan veszek
egy könyvet, és megtudok belőle mindent, ami csak a családfámmal
kapcsolatos. Lehet, hogy azok után majd, amiket megtudtam rólatok,
felliftezek a legközelebbi felhőkarcoló tetejére, és leugrom róla.
Ezzel aztán meg is szakad a vérben fürdő nők vonala. Hacsak nincs
elrejtve valahol még néhány testvérem, akik ugyanazokat a géneket
hordozzák, amelyeket én. Akkor viszont felesleges ugranom,
magamtól hiába mentem meg az emberiséget, ha másokban még
marad a génjeimből.
Amint olvastam, téged sem a boldogság ringatott gyerekkorodban.
Úgy tűnik, hogy valahogy vonzzuk a boldogtalanságot. Amikor úgy
hisszük, hogy jól érezzük magunkat ezen a világon, történik valami,
ami leránt bennünket a mennyekből a sárba. Veled is ezt történt, mi?
Igazán szeretném megismerni a naplód folytatását. Nagyon
szeretném. Tudod, miért? Mert arra gondolok, hogy te meg én
valahogy egyek vagyunk.
És tudod, mi zavar még, Orsi nagyi? Hogy honnan van az a szép
ruhád, amiben megjelensz? Ha jól sejtem, nem vittél magaddal
ünnepi viseletet sem a hollandok közé, sem pedig Amerikába. Azt
sem hiszem, hogy az indiánok adták volna neked ajándékba. Eddig
azt hittem, hogy magyar ruha, amiben vagy, közben meg kiderült,
hogy rongyos koldusként léptél Amerika földjére.
Szóval, Orsi nagymama, be kell valljam, hogy nem leledzem
valami jó passzban. Annak ellenére sem, hogy kívülről nézve
irigylésre méltó személy vagyok. Mások, valamint a saját tükröm
szerint szemrevaló nő vagyok, túl a gyermekkoron, de már az ifjúság
első évein is. Okos vagyok, gazdag is – jóllehet, ebben az
országban azért viszonylagos, hogy ki számít gazdagnak –, csinos,
néznivaló, bár ez utóbbit néha kissé másképpen mondják.
És van még valami, amit a szemedre kell hánynom, bár nem
tudom, nem vagyok-e igazságtalan, ha a te fejedre olvasom, mert
valószínű, hogy te is inkább áldozat vagy… a gének áldozata. Az a
helyzet, hogy valahogy… vonzzanak a gyilkosságok. Nem én
gyilkolok – szerencsére –, hanem más gyilkol a közelemben. Persze
néha engem is elfog a vágy, de szerencsére eddig még sikerült
leküzdenem. Jó, tudom, hogy ami késik, nem múlik… Szóval, a
szüleimet állítólag autóbaleset érte, a nevelőszüleimet, akiktől az
O’Hara nevet kaptam, meggyilkolták. Már gyerekkoromban
összeakadtam egy sorozatgyilkossal, akit sikerült lelepleznem. Ki
lehetett volna más, mint az egyik iskolatársam apja? És engem is
majdnem megölt. Abban a történetben is folyt a vér rendesen…
Aztán megismerkedtem valakivel, akibe úgy beleestem, mint részeg
az árnyékszékbe. Csakhogy kiderült, az a fickó nem engem akart –
bár nagyon úgy hittem –, megelégedett volna a pénzemmel is. És mi
lett a vége? Megölte a nevelőszüleimet.
Sóhajtottam, lehajoltam, és összeszedegettem a kéziratlapokat a
szőnyegről.
– S most, amikor végre úgy éreztem, hogy rendben vagyok, ismét
csak felbukkant a mélyből egy szörnyeteg, és az életemre tör.
Rettenetes dolgok történnek a közelemben, amelyekről fogalmam
sincs, hogy miért történnek, és nekem mi a szerepem bennük. Valaki
egy kulcsot keres rajtam, amely egy széfet nyitna. Csakhogy milyen
széfet? Igaz, hogy találtam egyet a pincénkben, de abban
lényegében nem volt semmi. Kérlek szépen, Orsi nagyi, hallgasd
meg a kérésemet. Jelenj meg valahogy ebben a világban, és csinálj
rendet körülöttem. Én nagyon jó kislány vagyok, azt szeretném, ha
szeretnének, és én magam is szerethessek. Szeretném, ha rendben
mennének a dolgaim, és nem kellene lidércekkel hadakoznom. Ugye
megteszed, amire kérlek?
Nem tette meg. Csak az éjszakai, langyos szél lebegtette meg a
függönyöket.
Orsi nagyi nem jött, hogy segítsen nekem.
Ez esetben viszont nekem kell segítenem saját magamon.
 70

Az éjszaka hátralévő részében tervet kovácsoltam magamban.

Abban egyetlen pillanatig sem kételkedtem, hogy minden
szörnyűségnek – gyilkosságoknak, véres kulcsoknak – köze van
hozzám. Vagy köze van a múltamhoz. Most már csak azt kellett
kiderítenem, hogy vajon micsoda? Addig-addig erőltettem az agyam,
amíg lassan-lassan kezdett összeállni egy kép. Még nem tudtam,
hogy elkaptam-e az igazság lába szárát, vagy csak élénk fantáziám
vezetett ingoványos területre, mindenesetre kiagyaltam valamit, és
úgy döntöttem, hogy végigjátszom a játszmát. Lehet, hogy nem lesz
jó vége; lehet, hogy nem élem túl, de akkor is meg kell próbálnom.
Immár biztos voltam benne, hogy az a sok széfkulcs figyelmeztetés,
amely nekem szól. Valaki akar tőlem valamit, s ami eddig történt,
csak gyengéd felhívás arra, hogy mi fog történni, ha nem adom
elő… a mit is?
Tettem egy utolsó kísérletet. Ráfektettem az ágyamra Orsi ősöm
naplóját – pontosabban annak angolra fordított változatát –, és
lassan végiglapoztam. Éppen cseperegni kezdett odakint az eső; az
esti nyugalom után fekete felhők borították be az eget, s néhány
távoli dördülés jelezte, hogy nem messze alighanem zivatar tombol.
Úgy gondoltam, hogy az ilyen idő a legjobb a szellemek
megidézésére. Rátettem tehát az ágyamra a naplót, végiglapoztam,
az ablakhoz léptem, és behúztam a sötétítő függönyt. Mivel a vihar,
a dörgés növekvő erősségét figyelembe véve, egyre közeledett, úgy
gondoltam, itt az utolsó kísérlet ideje. Ölembe vettem a naplót, és a
szoba immár sötét belsejébe néztem.
– Itt az utolsó alkalom, hogy segíthess rajtam – mondtam. –
Tudom, hogy hallasz, ám valamiért mégsem akarsz kapcsolatba
lépni velem. Így is jó. Akkor én következem. Lehet, hogy marhaságot
csinálok, de meg kell próbálnom úrrá lenni az eseményeken, és
önmagamon is. Lehet, hogy mindent elrontok, és lehet, hogy meg is
halok. Az utolsó rohadt alkalom, hogy segíts nekem. Megteszed?
Nem tette meg. Akkor sem bukkant elő, amikor egy erős széllökés
következtében félrecsúszott a sötétítő függöny, majd
összetekeredett és lehullott a padlóra. Az ablaküveg csörrenve
kitörött, és a berontó szél a falhoz vágta a párnámat. Éppen úgy,
mint Redrock Cityben, amikor rátört a tornádó a városra.
– Hát mégiscsak itt vagy? – kérdeztem reménykedve. – Mondd
meg, mit tegyek?
Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Egy üvegdarab
kipattant az ablakkeretből – alig néhány hegyes szilánk maradt
csupán benne –, és az arcomnak vágódott. Éreztem, hogy felsérti a
bőröm az ajkam felett, aztán lehullott a szőnyegre. A szélroham
lerántotta a lepedőt is az ágyról, és rám terítette.
Rémülten próbáltam lefejteni magamról. Most már nem voltam
biztos benne, hogy Orsi nagyi akar-e kapcsolatba kerülni velem,
vagy más természetfeletti jelenés. Talán kinyitottam egy kaput,
amelyen át nemcsak álmaim asszonya lépett át ebbe a világba.
Megszabadultam a lepedőtől és lehajítottam a szőnyegre. Láttam,
hogy piroslik valami a közepén.
Vér volt, a saját vérem.
Azt is láttam, hogy a vérem rárajzolt valamit a fehér anyagra;
valamit, aminek határozott formája van.
Az ábra fölé hajoltam.
Akárki is rajzolta, szépen rajzolt. Egyetlen pillanatig sem volt
kétséges előttem, hogy mit ábrázol a rajz.
Egy kést.
Biztos voltam benne, hogy Orsi nagyi mégiscsak adott tanácsot
nekem.
Csupán az volt a kérdés, hogy megfogadom-e.
 71

Reggel, amikor lementem a konyhába, Marisát találtam a kávéfőző

mellett. Még mindig sápadt volt az arca az éjszakai vihartól.
– Jézusom, Miss Debby, hogy mi volt itt az éjjel! – csóválta meg a
fejét, és mindjárt keresztet is vetett. – Azt hittem, nem éljük túl. Látta,
amit én láttam?
– Miért, te mit láttál? – kérdeztem.
– Hát a szelet meg a villámokat. És néha olyan világos volt, mintha
nappal lenne. A Bronson gyerek viszont ufót látott. Egy csészealj
szállt le a kertjükben, és kis zöld emberek jöttek elő belőle. Olyan
nagy szeműek, tudja, mint a filmekben. Alig tudott elmenekülni
előlük. Azt állítja, hogy el akarják kapni és fel akarják boncolni. Nem
tudja véletlenül, hogy azok az átkozottak miért akarnak felboncolni
bennünket? Van már CT meg MRI meg mindenféle más készülék,
amit használhatnának, ám ezek a rohadékok mindenáron boncolni
akarnak. Nem tudja, mi a fenéért…? Jézusom, hiszen a kisasszony
megsérült! – csapta össze a kezét. – Csak nem akarták felboncolni
önt is, Miss Debby?
– Csupán egy üvegszilánk repült neki – mondtam.
– Üvegszilánk? – csapta össze a kezét. – Hogy repülhetett be az
ablakon?
Magyarázat helyett megfogtam a karját, és leültettem magammal
szemben.
– Figyeljen ide, Marisa! – kezdtem nagyon komolyan. – Szeretnék
valamit megbeszélni magával. Valami nagyon komoly dolgot.
– Hát csak… tessék – mondta halálsápadtan.
– Ugye még mindig azt állítja, Oliviónak köszönheti, hogy
megtalálta a széfet a falban?
– Neki, Miss Debby, pontosan neki. Csak nincs valami baj vele?
– Szeretnék találkozni vele…
Marisa bólintott, de még mindig sápadt volt, mint a fal.
– Mikor… szeretné?
– Most, Marisa.
Marisa bólintott.
– Talán még otthon találom. De nem akarna még egy kávét?
– Menjen Olivióért, Marisa.
Fél óra múlva érkezett vissza Olivióval együtt.
 72

Olivio alacsony, vézna kis emberke volt; kék kezeslábasa legalább

két számmal volt nagyobb a kelleténél. Biztos voltam benne, hogy
egy leárazáson vette, s ez volt az üzletben a legkisebb szám.
Nem sokat teketóriáztam; amint megérkezett, üdvözöltem, majd
levittem a pincébe.
– Szóval itt cserélte ki a megrepedt csövet, Olivio? – kérdeztem
tőle.
Olivio gyanakodva bámult rám.
– Talán még mindig baj van vele?
– Nem, Olivio, nincs semmi probléma a csővel. Más miatt kérettem
ide.
Olivio vékony kis arcán átfutott valami. Alighanem a
megkönnyebbülés.
– Hogy áll jelenleg munkával, Olivio? – kérdeztem.
Olivio megvakargatta a feje búbját.
– Hogy hogyan állok? Hát, mindig akad ez-az…
Ebből aztán ki is kiderült számomra, hogy Oliviónak jelenleg aligha
van munkája.
– Szeretném, ha sürgősen megcsinálna nekem valamit.
Olivio végigjáratta a szemét a pince falain.
– Itt gondolja, lent, Miss O’Hara? – kérdezte.
– Itt – bólintottam.
– És… mit kellene csinálnom?
Nagyon komolyan néztem a szemébe, nagyon-nagyon komolyan.
– Titokban kell dolgoznia – mondtam. – Senkinek nem szabad
szólnia róla. Érti?
– Hát… – mondta Olivio. – Hát…
– El akarok itt rejteni valamit – folytattam. – Tudja, manapság
egyre több a betörés, biztosra akarok menni.
– Értem, Miss O’Hara.
– Még Marisának sem beszélhet róla! – dörrentem rá – Csak
annyit mondjon neki, hogy érdeklődtem a csőhálózat állapota felől.
Oké?
– Oké, Miss O’Hara.
Megfordultam és a pince hátulsó falára mutattam.
 – Oda kellene csinálnia egy széfet.
Olivio eltátotta a száját, aztán megvakarta a fejét. Füléhez emelte
az egyik tenyerét, mint aki rosszul hall.
– Széfet? – kérdezte hitetlenkedve.
– Széfet – bólintottam.
– És… milyet?
Elmagyaráztam neki, milyet. Legyen akkora, mintha egy
páncélszekrényt akarnánk elhelyezni benne, jóllehet, mégsem
páncélszekrény kerül majd bele. Csupán egy vasajtó.
– Vasajtó? – hökkent meg. – Hogyhogy vasajtó?
– A maga dolga lesz, hogy szerezzen egyet – egy páncélszekrény
ajtajáról lenne szó. Tud ilyet szerezni?
– Talán Mike vastelepén.
– Ragyogó ötlet. Szóval, szerez egyet, és úgy hozza be a házba,
hogy senki ne figyelhessen fel rá.
– Na és… Marisa?
– Felhív telefonon, megmondja, mikor jön, és én addigra
eltávolítóm őt itthonról.
– Bocsásson meg, Miss O’Hara, de ez sokba fog kerülni.
– Maga azzal ne törődjék – legyintettem.
– De hát… már elnézést, ha csak egy vasajtó kerül az üreg elé…
az szart sem ér. Kiütnek két téglát és kiesik az egész.
– Csinálja olyan erősre, amilyenre csak tudja. És a hátulja is
legyen olyan, hogy kívülről, azaz a lépcső felől szellőzhessen egy
kicsit.
Olivio rémülten meredt rám.
– Csak nem…?
Ez bizonyára azt akarta jelenteni, vajon nem arra gondolok-e, hogy
valakit bezárjak az üregbe. Valakit, akit elraboltam. Mondjuk, egy
gyereket. Éppen az elmúlt napokban jelent meg az újságokban,
hogy a szomszédos megyében két gyerek is eltűnt, gyaníthatóan
elrabolták őket.
Kihúztam néhány papírlapot a naplóból, amit magammal hoztam.
– Látja ezeket, Olivio?
– Látom… Miss O’Hara.
– Nos, ezek a papírok a családunk bizonyos titkait őrzik. Nekem
nagyon fontosak. Van a családunknak egy ága, és szeretné
megszerezni…
Itt egy rövidebb hadova következett bizonyos családi
háborúságról, amelyből szegény Olivio árva mukkot sem értett. De
azért megnyugtató volt számára, hogy nem elrabolt gyerekeket
akarok az üregben őrizni.
– Levegőre pedig azért van szükségem, nehogy a levelek
megpenészedjenek.
Láttam, hogy nagyon gyorsan felderült a képe.
– Mekkora legyen az üreg, Miss O’Hara?
Mutattam, hogy mekkora.
Olivio ismét megvakarta a fejét.
– Nem lesz ez túl nagy néhány papírnak?
– Ez még nem az összes, amit itt lát, Olivio. Két zsákkal van
belőlük.
Ez aztán végképp megnyugtatta. Mosolygott és megfenyegetett a
mutatóujjával.
– Ravasz, nagyon ravasz. Megcsinálom én, hogyne csinálnám
meg. Csak aztán rejtse el jól azokat a papírokat, nehogy addig is
ellopják a fickók.
– Mennyi időre van szüksége, Olivio?
– Sürgősségi pótlékkal vagy nélküle?
– Sürgősségi pótlékkal – mondtam.
– Három napra, Miss O’Hara.
– Akkor megegyeztünk.
Úgy éreztem, megkezdődött a csata, amely életre-halálra megy.
Most már csak ügyesnek kell lennem.
Ebben a pillanatban megjelent előttem a levegőben egy kép. Nem,
nem álmaim asszonya volt az. Nem bizony.
A lepedőm jelent meg előttem.
Rajta a véremmel rárajzolt kés.
Elmosolyodtam és mélyet sóhajtottam.
– Jól van, nagyi – mondtam. – Értem, amit üzensz.
Olyan leszek, amilyennek szeretnél.
Könyörtelen.
 73

Három napig nem tettem tiszteletemet az irodámban, illett végre

bemennem. Azt a három napot, amíg Olivio el nem készítette, amire
kértem, otthon töltöttem. Amikor kész lett, lementem megnézni.
Őszintén szólva majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam,
hogy mit csinált. Olivio olyan munkát végzett, hogy bármilyen mester
megirigyelhette volna.
Az üreg akkora volt, hogy néhány bőröndnyi irat simán
beleférhetett. Egy páncélszekrény ajtaja zárta le, s aki nem tudta,
hogy nincs mögötte igazi páncélszekrény, joggal hihette, hogy egy
valódi, elrejtett kincsre bukkant. Olivio megmutatta, hogyan kell
kinyitni, aztán meghajolt előttem.
– Használja egészséggel, Miss O’Hara.
Még egyszer a lelkére kötöttem, hogy hallgasson az üregről,
szándékomban áll még egyéb munkákkal is megbízni, de csak
akkor, ha nem szivárog ki semmi a pincéből. És most nem a vízre
gondolok, hanem a titokra.
Amikor végre bementem az irodámba, McDaniel, azaz Amos,
furcsa képpel fogadott. Mintha neheztelést láttam volna rajta, és
egyebet is, amiről fogalmam sem volt, mi lehet. Jól ismertem arca
minden kis rezdülését, jó- vagy rosszkedvének apró
megnyilvánulásait – elvégre együtt dolgoztunk már évek óta, de ezt
a kifejezést még nem láttam.
El voltam készülve rá, hogy szapora szemrehányásokat zúdít majd
rám, amiért az utóbbi időben hanyagoltam a céget, s már előre
behúztam a nyakam. És nem is tévedtem. Amos
szemrehányásokkal kezdte.
– Hol az isten csodájában jártál az utóbbi időben, Debby?
Inkább aggódó volt a hangja, mint ingerült.
– Hát… gyengélkedtem egy kicsit – mondtam.
– Te, Debby, tudsz te egyáltalán arról, hogy az elmúlt évszázadban
feltalálták a telefont?
– Bocs, Amos – mentegetőztem. – Nem volt kedvem senkivel
beszélgetni.
– Jól van, megértem, hogy zavar az a néhány gyilkosság. ..
– Zavar? Ez enyhe kifejezés.
 – De hát nem téged gyanúsítanak!
– Még – mondtam.
– Emiatt nyugtalankodsz? Mivel nem követtél el semmit, nem is
vonhatnak felelősségre érte. Nos, Debby, történt közben egy s más.
– Micsoda? – kérdeztem, és vártam a rossz hírt.
– Mi történt az orroddal?
– Olyanba ütöttem, amibe nem kellett volna.
– Mintha valaki le akarta volna nyisszantani a hegyét. Remélem…
Néhány mondatban elmondtam neki, hogy egy viharban
elszabadult üvegszilánk sebzett meg.
Észrevettem, hogy alig figyel rám. Neki annyi is elég volt, hogy
nem merényletet követtek el ellenem, a többi nem igazán érdekelte.
Tudtam, hogy valami nagyon fontos forog a nyelve hegyén, csak
még nem mondta ki.
Aztán kimondta.
– Te, Debby? – kérdezte csak úgy mellesleg. – Emlékszel még
arra a telekre, a város szélén, a Toledóba vezető országút mellett?
Hogyne emlékeztem volna. Késhegyig menő vitát folytattunk, hogy
megvegyük-e, vagy sem. Ő amellett kardoskodott, hogy hagyjuk a
fenébe, értéktelen mocsaras terület, még akkor sem érdemes a
megvételre, ha jószerével fillérekért megkaphatjuk. Én meg csak
hajtogattam a magamét, hogy vegyük csak meg, a vége aztán az
lett, hogy az erőszakosságom győzött. Bár Amos azonnal
kijelentette, hogy ez élete legrosszabb befektetése.
– Az az igazság… hogy nem akartam megvenni. De te addig
erősködtél, amíg… Mindig is ilyen voltál, akaratos és makacs.
Megvert engem az isten veled!
– Jól van – sóhajtottam. – Enyém volt a javaslat, enyém a kár is!
Amos arcán ekkor széles mosoly terült szét.
– Az egy aranybánya, Debby! Képzeld el, hivatalosan közölték
velem, hogy arra építik meg a vasút egy újabb szárnyát… Debby, az
istenit neki, az a telek most a kétszázszorosát éri annak, mint
amennyiért megvettük. Még Mr. Hooker is beszállt, és most ő is
nagyot szakított.
Odaugrott hozzám, felkapott és forogni kezdett velem a szobában.
Még mindig forgott, amikor belépett az ajtón Barbara.
Természetesen tálcát tartott a kezében, rajta egy üveg bort és
poharakat.
– Mit nem látok? – hökkent meg az ajtóban. – Úgy látom, én
felesleges is vagyok…
Aztán mindjárt abba is hagyta. Rádöbbent, hogy az ilyen tréfák
mindannyiunkban rossz emlékeket ébresztenek.
De azért az üveg bort csak megittuk.
 74

Mr. Hooker maga volt a másfél méternyi boldogság. Legszívesebben

megcsókolt volna, csak az illem tartotta vissza tőle. Na meg az, hogy
jóval magasabb voltam nála, és ugrálnia kellett volna, hogy elérjen.
– Ezt jól megcsinálta, Miss Debby! – rikkantotta elismerőn. – A
végén még én tanulhatok magától, nem megfordítva. De azért
nekem is van elég eszem, mi? Ha nem lenne, nem szálltam volna
bele a vételbe.
Nem is emlékeztem rá, hogy ő is beszállt, annyi minden történt
velem azóta, hogy az idő elmosta az emlékeimet.
Miután kiörvendeztük magunkat, intettem, hogy húzzon magának
egy széket, aztán rámosolyogtam.
– Szeretnék kérni magától valamit, Arthur.
– Amit csak akar, Miss Debby. Csak ne kelljen élőlényeket ölnöm,
ne kelljen olyan helyre mennem, ahol megfázhatok, ne kelljen…
– Semmi vész – nyugtattam meg. – Csupán néhány papírkötegre
lenne szükségem.
Mr. Hooker eltátotta a száját.
– Papírkö… Milyenre?
Mondtam neki, hogy szépen csomagolt papírkötegekre. Szalaggal
átkötve. A piros szalag lenne a legjobb.
– De hát… piros… szalag…
– Legalább három csomag kell. Legyen, darabonként, mondjuk, öt
kiló.
– És… mi lenne bennük? – kérdezte nagyot nyelve.
– Papírok.
– Milyen… papírok?
– Ezt magára bízom.
– Csak úgy… papírok?
– Csak úgy.
Megcsóválta a fejét és mosolyogni próbált.
– Maga ismét csak… töri valamin a buksiját, igaz?
– Beismerem – bólintottam.
– És… mi lenne a nyereség, ha sikerülne, amit eltervezett? Mit
nyerhet vele?
– Az életemet.
 75

Hazamentem és munkához láttam. Ez konkrétan abban nyilvánult

meg, hogy még egyszer végiggondoltam mindazt, amit egyszer már
jól megrágtam magamban. Tudtam, hogy nem szabad hibáznom.
Olyan erőkkel állok szemben, amelyek mindent megtesznek, hogy
elpusztítsanak. Márpedig nekem le kell számolnom velük, különben
életem végéig ott lebeg felettem a halál angyala, és igencsak
kérdéses, hogy meddig tart ez az „életem végéig”.
Onnan indultam el, hogy amikor elhagytam a szüleim – akkor még
fogalmam sem volt róla, hogy a NEVELŐSZÜLEIM – házát, csak ők ketten
éldegéltek benne. Másképpen nem is történhetett volna, elvégre
ahhoz nem volt elég pénzük, hogy bejárónőt vagy házvezetőnőt
alkalmazzanak. De hát nem is volt rá szükségük. Kettesben voltak,
nem voltak idősek, így könnyedén megbirkózhattak a háztartás
gondjaival.
Csakhogy az alatt az idő alatt, amíg én a főiskolán tanultam,
történt valami, amire, azt hiszem, egyikünk sem számított.
Nevezetesen, hogy O’Hara szüleimmel igencsak elkezdett futni a
szekér. Összejöttek a McDaniel házaspárral, beléptek az
ingatlanszektorba, s csodák csodájára meggazdagodtak. Méghozzá
alaposan. Ekkor viszont már szükségük volt valakire, aki leveszi a
vállukról a megváltozott életük okozta terheik nagy részét.
Miután a szüleimet meggyilkolták a medvék, és én végleg
hazatértem, megismerkedtem Xinia Moralesszel. Xinia, ha jól
emlékszem, Venezuelából érkezett az Államokba, s a papírjai is
rendben voltak. Vele jött a fia is – Carlos –, akit később mint kertészt
alkalmaztam. Carlos tizennyolc év körüli fiatalember lehetett; néha
azt hittem, hogy szerelmes belém, néha viszont mintha gyűlölt volna.
Aztán egyszer csak a testőrömül szegődött. Mindenkire gyanakodott,
aki a közelembe férkőzött; árgus szemekkel figyelte, hogy nem
akarnak-e bántani vagy ilyesmi…
Mielőtt folytattam volna a visszaemlékezést, egy kicsit Ethan
Lordon jártattam az eszem. Ethan Lord FBI-ügynök volt, és annak az
ügynek a kapcsán kerültem kapcsolatba vele, amelyet később én
oldottam meg. Elkaptam egyik iskolatársam apját, akiről később
kiderült, hogy keresett sorozatgyilkos.
 Leleplezése majdhogynem Ethan Lord életébe került. Ezt aztán
soha sem bocsátotta meg nekem. Bár később is tartottuk a
kapcsolatot egymással, nem volt felhőtlen a barátságunk. Mindig volt
valami furcsa feszültség köztünk, amelyre akkor nem találtam
magyarázatot.
Most azonban már találok. Biztos vagyok benne hogy tudat alatt
szerelmes voltam Ethanbe, annak ellenére, hogy óriási korkülönbség
lehetett köztünk. És ami a legfurcsább: ő is belém szeretett.
Képzeljék el a fura helyzetet: tizenhárom éves lehettem, amikor
megismerkedtünk, ő pedig negyven körül – akár az apám is lehetett
volna. Valószínűleg azért viselkedett velem gyakran barátságtalanul,
mert mindenáron meg akart szabadulni attól, amit irántam érzett. És
ezt úgy képzelte el, hogy ha minél kevesebbet lát és minél
barátságtalanabbul bánik velem, egyszer csak megtörik az a furcsa
kapcsolat, amely összetart bennünket. Mindehhez még azt is hozzá
kell tennem, hogy Ethan Lord egyáltalán nem volt az az eszményi
férfi. Sőt, inkább csúnya volt, mint szép. És én mégis beleszerettem.
Ki érti ezt? Ki képes megértem egy tinédzser lelkét? Ő maga
legkevésbé.
Ethan Lord aztán egyszer csak kisétált az életemből. Amikor
utoljára tudakozódtam utána, már nem tartózott az FBI kötelékébe.
Egy tisztviselő szerint elbocsátották, mert „elitta az eszét”. Nem volt
nehéz elhinnem, hiszen Ethan egyáltalán nem vetette meg az italt.
És néha milyen toprongyos tudott lenni, te jóságos isten!
Egy alkalommal, amikor még Xinia volt a házvezetőnőm, furcsa
éjszakai vízióban volt részem. Ha az volt egyáltalán.
Ökölbe szorítottam a kezem és behunytam a szemem. Hogy is volt
csak?
Nos, úgy volt, hogy éjszaka furcsa zajra ébredtem. Ethant akkor
már jó ideje nem láttam, s úgy tudtam, hogy már nincs az FBI-nál.
Éjszakai víziómban azonban mégiscsak neki jutott a főszerep.
Arra riadtam, hogy valaki mászkál a lakásban; pontosabban
szólva, éppen az emeletre igyekszik fel a recsegő falépcsőn.
Gyorsan a kezembe kaparintottam egy minden eshetőségre készen
az ágyam mellett tartott baseballütőt, majd villámsebesen kitártam
az ajtót, hogy ha valaki rossz szándékkal közeledne felém, fejbe
vághassam vele.
 Ahogy felemeltem a baseballütőt és kidugtam volna a fejem a
folyosóra, megdöbbenve láttam, hogy még ha akarnék se tudnék
kimenni, mivel egy szörnyeteg áll az ajtóm előtt. De komolyan. Egy
vörös, hosszú szakállú szőrmók; haja csimbókos a kosztól, a szaga
pedig, te jóságos isten!
A szemei – most már pontosan vissza tudok emlékezni rá – Ethan
Lord véreres szemei voltak.
Mielőtt lesújthattam volna az ütővel, történt valami, amire pontosan
nem tudok már visszaemlékezni. Xinia hangjára viszont emlékszem,
amint szemrehányást tett a rosszarcú démonnak – talán a túlvilági
Ethan Lordnak –, hogy mi a fenéért ment fel a szobámhoz, mire a
vörös szőrmók kinyögte, hogy nem volt képes ellenállni. Hogy kinek?
Feltehetően nekem. Meg akart nézni, mert már néhány éve nem
látott. Ma már esküdni mernék rá, hogy Ethan Lord, a kirúgott FBI-
ügynök volt az. De hogy mi keresnivalója lehetett éjszaka a
házamban, honnan ismerte Xiniát és a fiát, Carlost, fel nem
foghattam.
Annyira emlékszem még, hogy leejtettem a baseballütőt – ha
leejtettem –, aztán egyszerre mintha valaki zsebkendőfélét szorított
volna az orromra. Ezzel aztán ki is ütött. Késő délelőtt volt, mire
magamhoz tértem.
Természetesen felelősségre vontam Xiniát a történtekért, ő
azonban úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Letagadta, hogy bárki
is bejött volna az éjszaka a házunkba, hogy ő beszélt volna vele,
hogy az illető feljött volna a lépcsőn… Szóval, mindent tagadott. Azt
is, hogy elkábítottak volna. Ja és Carlos is letagadott mindent.
Hogy mégis miért nem feszegettem tovább a dolgot? Mert magam
sem voltam tisztában vele, hogy vajon valóban megtörtént-e, amit
megtörténtnek vélek, vagy csak kipurcant idegeim játszadoznak
velem. Nemrég veszítettem el a szüleimet, szörnyű körülmények
között, ráadásul azzal a ténnyel is szembesülnöm kellett, hogy akiket
elvesztettem, nem is a valódi szüleim voltak. Csoda hát, hogy
bizonytalan voltam magamban?
Itt aztán véget is érhetne a történet, ha nem következett volna be
még egyszer a látogatás. Vagy ki tudja, hányszor.
A lényeg mindenesetre az, hogy amikor visszatértem Kanadából,
ahol a szüleim holttestét őrizte a hatóság, Xiniának és Carlosnak hűlt
helyét találtam. Nem tudom, miért léptek le tőlem, talán nem találták
elég nyugalmasnak a háztartásomat.
Nem gondoltam én többé rájuk, dehogy is gondoltam!
Elraktároztam őket a lelkem mélyén, mint régi, kedves barátokat,
aztán szereztem egy másik bejárónőt, Lucindát.
És akkor ismét történt valami, amit nem tudtam, hova tegyek.
Lucinda panaszkodott, hogy néhány éjszakán, amikor nem
tartózkodtam otthon – ez abban az időben volt, amikor a szüleim
gyilkosa után nyomoztam –, furcsa lények jelentek meg a
házamban. Lucinda meg volt győződve róla, hogy kísértetek,
tekintve, hogy a szóbeszéd szerint a házunk régi, indián temetőre
épült. Csakhogy a „kísértetek” egyáltalán nem voltak indiánok. A
koszos, vörös szakállú, ápolatlan fickó biztosan nem. A csinos,
barna asszony, akinek csak úgy ragyogott a fekete szeme, szintúgy
nem volt indián, és a harmadik, egy fiatal legény, aki machetét tartott
a kezében, sem.
Lucinda szerint kerestek valamit. A vörös még szemrehányást is
tett a másik kettőnek, hogy mi a fenéért kellett valamit elrejteni…
Lucinda aztán többre nem is emlékezett. Amikor végleg hazajöttem,
megszűntek a kísértetjárások.
Ahogy még egyszer végigrágtam magam a történeten, ismét csak
arra a megállapításra jutottam, hogy a vörös képű, szakállas és
büdös ember nem lehetett más, csak Ethan Lord. Mégpedig az élő,
nem a halott Ethan Lord. A nő Xinia Morales, a fia pedig Carlos
Padilla. És már azt is tudom, mit kerestek. A széfet a falban. Hogy
aztán mit találtak benne, nem tudom, mindenesetre nekem már csak
egy koponya és egy levél jutott a felfedezésből. A koponyáról
fogalmam sem volt, mit akar jelenteni, talán egyszerűen csak
fenyegetésnek szánták, a levél pedig… Vele kapcsolatban is csak
halvány elképzeléseim voltak. Biztos voltam benne, hogy nagy
életre-halálra menő játszma folyik valakik között, s a harc egyik
helyszíne éppen az én házam. A háztulajdonosnak – azaz nekem –
pedig halvány gőze sincs róla, hogy mi a fene ez az egész.
Ez azért persze túlzás volt. Lassan kezdett megvilágosodni az
agyam. Csak éppen még hiányzott valami, egy kapocs, amely
néhány, látszólag egymással össze nem függő eseményt fog egybe.
Gyerünk, keressük hát meg a kapcsot!
 76

Még azon a délutánom meglátogatott valaki, akire legkevésbé sem

számítottam. Majd hanyatt estem meglepetésemben, amikor
kinyitottam az ajtót, és Mr. Lucas Macyt láttam magam előtt.
Méghozzá, nem is akármilyen Lucas Macyt! Ha megkérdezték volna
tőlem, vajon melyik csinos színészre hasonlított az igazán
szívdöglesztők fajtájából, alighanem azt kellett volna válaszolnom,
hogy valamennyire. Ő maga volt A TÖKÉLETES FÉRFI. Karcsú, tisztes,
őszes halántékú, galambszürke öltönyének árából alighanem kisebb
kertes házat lehetett volna venni.
A rózsacsokorban, amelyet a kezében tartott, minimum száz rózsa
szorongott egymás mellett. Arcán furcsa kifejezés ült, amelynek
minden részletét ki kellett volna elemeznem. Ült rajta öröm, hogy
ismét lát engem; ült rajta bocsánatkérés, mindazért, amit elkövetett
ellenem; szorongás, hogy vajon megbocsátok-e neki. És akkor csak
néhányat soroltam fel a sok közül.
Nem szólt egyetlen szót sem, csak tartotta a csokrot a kezében,
valahol félúton afelé, hogy átnyújtsa nekem. Készen rá, hogy
elveszem tőle, a földhöz vágom és megtaposom.
Egyetlen szót sem szólt. És ezt volt a nyerő. Ha mentegetőzni
kezd vagy bűbájoskodni próbál, a képében landolt volna a csokor.
Így azonban megesett rajta a szívem. Megesett…?
– Jöjjön be – mondtam.
Marisa ott állt mögöttem, mint egy anyatigris, készen rá, hogy
legkisebb gyanús mozdulatára kilökje az ajtón.
Intettem Marisának, mire elvette Mr. Macytől a csokrot.
– Tegye vázába, Marisa.
Marisa tétován a konyha felé indult.
– Foglaljon helyet – mondtam szárazon és az egyik karosszékre
mutattam.
Mr. Macy leült, de még mindig nem röppent ki a szorongás a
tekintetéből.
– Bizonyára csodálkozik, Miss O’Hara… hogy ily váratlanul…
– Valóban csodálkozom – bólintottam. Igyekeztem, hogy ne legyen
túl barátságos a hangom, de ne legyen túl elutasító sem.
 – Én sem gondoltam volna, hogy… azok után, egyszer még a saját
házában…
Nem fejezte be, csak legyintett egyet.
– Miben lehetek a szolgálatára, Mr. Macy? – kérdeztem.
A férfi felém hajolt.
– Mondja… nagyon gyűlöl engem?
Majd a mennyezetig szaladt fel a szemöldököm.
– Gyűlölni? – kérdeztem. – Ez nem a megfelelő szó. Dehogy
gyűlölöm önt, Mr. Macy! Üzletasszony vagyok, nem engedhetem
meg magamnak azt a luxust, hogy bárkit is gyűlöljek. Ha gyűlölném
magát, ha engedném, hogy eluralkodjék rajtam ez az érzés, csak
magamnak ártanék vele. Rosszul érezném magam egy jelentéktelen
ügy miatt. Nekem nincs időm rá, hogy olyanokat gyűlöljek, akik nem
jelentenek nekem semmit. Ha belerúgok mezítláb a küszöbbe, és
megkékül tőle az ujjam, miért gyűlölném a küszöböt?
– Ez tetszik nekem – mosolygott Mr. Macy. S hogy éreztesse,
mennyire tetszik, megsimogatta vékonyka bajuszát.
– Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdeztem.
– Azért jöttem, hogy… bocsánatot kérjek. Ridley elárulta nekem,
hogy… szóval, tudja, hogy miket gondoltam és miket hordtam össze
önről. Ez… megbocsáthatatlan… és én mégis…
– Felejtse el – legyintettem. – Én is elfelejtettem.
– De én meggyanúsítottam önt!
– Mások is megtették már – mondtam.
– Sokan voltak?
– Elegen. De már a nevükre sem emlékszem.
– Eszerint az enyémre sem fog?
– Tartok tőle. Különben kellene?
Imponált nekem, ahogy többször is gondosan elválasztott, őszes
hajához nyúlt és megsimogatta. Vonzó volt, igazán vonzó.
– Ön nagyon kemény lány, Debby – mondta elismerőn.
– Ilyen a természetem – vontam meg a vállam.
– Gondolom, ölni is képes, ha kell.
– Hát persze. De nem én öltem meg az embereit. Erre mérget
vehet… Most pedig, ha megbocsát…
Ő azonban nem állt fel.
 – Csak még egy percre… kérem. Még egyszer hangsúlyozom,
hogy már nem hiszem, hogy ön lenne a gyilkos, vagy akár csak ön
bérelt volna fel bárkit is.
– Ezt örömmel hallom.
– És azok az ostoba felvételek…
– Remélem, megnézegeti őket lefekvés előtt – mondtam. – Vagy
nem meri? Attól tart, hogy baj lesz éjszaka?
Akkor váratlanul kitört, mint a tűzhányó.
– Kérem… Miss O’Hara… nekem megölték a fiamat!
– Tudok róla – mondtam.
– Fejbe lőtték, mint egy kutyát.
Félrehajtottam a fejem, úgy néztem rá.
– Engem gyanúsít azzal a gyilkossággal is?
– Ó, istenem, dehogy! Tudom, miért járt itt az a szerencsétlen
kölyök. Szerelmes volt magába… Azt reméltem, maga talán többet
tud róla, és… bármilyen is volt, mégiscsak a fiam volt…
– Sajnálom – mondtam.
– Nem csodálom, hogy… beleszeretett magába… ha én is fiatal
lennék… vagy akár csak fiatalabb, de mit is beszélek, hiszen még
jószerével ki sem hűlt a fiam.
– Ne mondja, hogy a felvételeket nézegetve maga is belém
szeretett?
– Istenem, ne legyen már ilyen kegyetlen! Csupán annyit ígérjen
meg, hogy… nem utoljára találkoztunk, és… ha megtud valamit a
fiamról… Megengedi, hogy néha-néha meglátogassam?
– Hogyne – feleltem. – Az irodámban. Tudja, hol van. Ha lenne
valami üzlete számomra, nyugodtan keressen fel.
– Magának valóban ilyen kemény a lelke? – kérdezte.
– Lélek? – vágtam csodálkozó képet. – Mi az?
Amikor elment, Marisa bedugta a fejét az ajtón.
– Mit csináljak a virágokkal, Miss Debby?
– Dobja őket a szemetesbe – mondtam.
 77

Nem sokkal ezután ismét kopogtattak az ajtón, majd a csengő is

megszólalt.
Azt hittem, Mr. Macy jött vissza. Sokat nem is tévedtem, mert
valóban Mr. Macy állt odakint. Csak nem Lucas Macy, hanem Ridley
Macy. Apa után a fia.
Gondterhelten lépett be a szobába, és azonnal bele is csüccsent
az egyik karosszékbe. Örültem neki, hogy nem abba, amelyikbe az
apja.
– Valaki kinyírta – mondta elkeseredve. – A rohadt életbe!
– A pénze? – kérdeztem.
– Na mit gondolsz? Egy vas sem volt nála.
– Rablógyilkosság?
– Persze hogy az! A fenébe is, hogy nem tudtam vigyázni rá!
Megígértem anyánknak, mielőtt meghalt volna, hogy rajta tartom a
szemem. De hát meddig tarthattam volna rajta? Elvégre huszonhét
éves volt. Mégis… jobban kellett volna figyelnem rá.
– Mit szándékozol most tenni? – kérdeztem.
– Amint lehet, hazaszállíttatom a holttestét.
– Mit mond a seriff?
– Semmit. Nem nagyon izgatja a dolog. Azt mondta, az autópályán
elkövetett gyilkosságok nem tartoznak a hatáskörébe. Az FBI
nyomoz az ügyben.
Hallgatott egy kicsit, majd felkapta a fejét.
– Itt járt az apám?
– Honnan tudod? – kérdeztem.
Ridley Macy felnevetett. Kicsit károgó volt a nevetése.
– Láttam a rózsacsokrot.
– Meglested az apádat?
– Csak a csokrot láttam. Te nagyon tetszel neki, Debby, és valóban
iszonyúan megbánta mindazt, amit elkövetett ellened, és komolyan
gondolta azokat a rózsákat. Meg kell mondjam, Debby, hogy az
apám… hogy is fejezzem ki magam, nem közömbös irántad.
– Belém szeretett volna?
– Nem annyira, mint én.
– Mi van a rózsacsokorral? Te is küldesz egyet?
 – Az nem az én stílusom – mondta. – Főleg, hogy tudom, mi lesz a
sorsa. Az övé is a szemetesedben landolt. Láttam, amikor a
házvezetőnőd kivitte. Kell az nekem? Szóval, azért jöttem, hogy
időlegesen elköszönjek tőled. Haza kell mennem, a temetést is
intéznem kell, egyszóval… csak azt kérem, hogy néhanapján hadd
láthassalak. Egy kávé, más semmi. Aztán majd meglátjuk.
– Megtisztelsz vele – mondtam.
Félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám.
– Tudod, min gondolkozom? – kérdezte.
– Nos?
– Hogy milyen lehet… megcsókolni téged. Alaposan és hosszan.
Lebiggyedt a csókos ajkam.
– Miért nem próbálod meg?
– Nem szeretném elrontani a dolgomat. Ami késik, nem múlik.
Ez volt az én véleményem is.
Csak én nem a csókra gondoltam.
 78

Ami ezután következett, azt „porszívó hadmüvelet”-nek neveztem el.

S mivel a porszívó hadművelethez porszívó is kell, megbíztam
Marisát, hogy rendeljen nekem azonnali kiszállítással egyet.
Marisa csak nézett rám értetlenül, még a száját is eltátotta
megrökönyödésében.
– Porszívót, Miss Debby? De hát… minek? Van porszívónk, nem is
egy.
– Nekem egy kicsi kell – mondtam. – Amolyan kézi porszívó. És
vadonatúj.
Marisa aggódva pislogott rám. Biztos voltam benne, hogy azt hiszi,
megbolondultam. Ebben talán lehetett is valami.
– Nem kell ide kiszállítás – mondta végül, amikor végre magához
tért. – Beugróm a kocsiba, és egy óra múlva itt a porszívó.
– Akkor menjen – bocsátottam el.
Annál is jobb volt, hogy maga ment a porszívó után, mert úgyis
egyedül akartam maradni. Nem akartam, hogy ott lábatlankodjék
körülöttem; azt meg főleg nem, hogy kérdéseket tegyen fel nekem.
Amikor elhúzott, felmentem a padlásra. Amióta a szüleimet
megölték, még nem voltam odafent, bár addig se gyakran. Nem volt
ott semmi keresnivalóm. Most azonban igen. És ideges is voltam
miatta, hátha nem találok olyasmit, amire szükségem lenne. Óriási
mázlim volt, hogy találtam.
Az első fontos tárgy, amire rábukkantam, Xinia egyik ruhája volt.
Az a ruha, amelyik valaha Jenny O’Hara anyámé volt, s amelyet
később Xiniának ajándékozott. Ez volt az a ruha, amelyben Xiniát
először megpillantottam. Mentegetődzött is szegény, hogy anyám
ajándékozta neki a ruhát; attól tartott, hogy meggyanúsítom az
eltulajdonításával. Bár áldásomat adtam rá, hogy csak viselje
nyugodtan, Xinia nem vette fel többé. Valószínűleg nem akart rossz
érzéseket kelteni bennem.
Szóval, megtaláltam Xinia ruháját. Óvatosan kivettem a többi,
többnyire portörlő rongynak való kacat közül, a sarokba hajítottam,
majd visszatértem oda, ahol a ruhát találtam. Rövid matatás után
kihúztam a csomagból egy férfiinget. Carlos ingét.
 Ha akartam volna, elgondolkodhattam volna rajta, hogy vajon miért
nem vitték magukkal a ruhákat, de aztán megvontam a vállam, és
nem erőltettem a dolgot. Volt min törni a fejemet enélkül is.
Utolsó pillantásaimmal, mielőtt lementem volna a padlásról, még
felfedeztem néhány gyerekkori játékomat. Egy elsüllyedt világból,
amely már nem tér vissza soha többé. Szipogtam egy kicsit, de azért
nem sírtam. Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. Ha
nagyon eleresztem magam, a végén még a mennyországban
fejezhetem be a sírdogálást. Ha egyáltalán oda kerülök…
Xinia ruháját és Carlos ingét rádobtam az egyik fotelra, majd
behunytam a szemem és várakoztam. Mivel az elmúlt éjszakákon
keveset és rosszul aludtam, elszundítottam, és csak Marisa lágy
hangjára ébredtem fel. Na és arra, hogy a vállamat rázogatja.
– Megjöttem, Miss Debby.
Valóban megjött. Hóna alatt egy jókora dobozzal.
– Meghoztam, Miss Debby.
– Azt mondtam, hogy egy kis, kézi porszívót hozzon – dörzsöltem
ki az álmot a szememből.
– Ez az, Miss Debby. Ekkora dobozba rakják ezek az ütődöttek.
– Most pedig menjen el sétálni, Marisa – utasítottam.
Marisa ismét eltátotta a száját. Most már biztos volt benne, hogy
elment az eszem.
– Hova menjek? – nyögte.
– Sétálni – ismételtem. – Szépen süt odakint a nap.
– De hát nekem dolgom van még…
– Jól van, akkor azt csinálja. Csak arra kérem, hogy amíg nem
hívom, ne jöjjön be a hallba.
Marisa ekkor már halálsápadt volt. Biztos volt benne, hogy csinálni
akarok valamit magammal, ám el nem tudta képzelni, hogyan. Miért
kell ahhoz kézi porszívó, ha meg akarom ölni magam?
Nagy nehezen mégiscsak kituszkoltam a hallból. A békesség
kedvéért még egy komoly feladatot is adtam neki. Megbíztam, hogy
szedje ki Mr. Macy rózsáit a szemetesből, vigye el az utca végéig, és
ott dobja bele a konténerbe.
– De… miért? – nyögte Marisa.
Azt mondtam neki, hogy Mr. Macy bármelyik pillanatban
visszatérhet, és hogy venné ki magát, ha megpillantaná drága
pénzen vett rózsáit a szemetesünkben.
Láttam Marisán, hogy egyáltalán nem hiszi el, amit mondok, s
olyan szomorú szemekkel nézett rám, hogy megsajnáltam.
Odaléptem hozzá és megsimogattam az arcát.
– Nem lesz semmi baj, Marisa.
Reménykedtem benne, hogy így is lesz.
 Legalábbis a közeljövőben

Amikor Marisa mögött becsattant az ajtó, kinyitottam a porszívó

dobozát. Kivettem belőle a kis készüléket, aztán leterítettem Xinia
ruháját a padlóra. Amikor kiterült, beleképzeltem Xiniát. Furcsa volt,
de már nem emlékeztem élesen az arcára.
Alaposan kiporszívóztam a ruhát. Amikor kész lettem, kiemeltem a
készülékből a porzsákot és félretettem. Ezután betettem egy tartalék
zsákot – volt belőlük vagy egy tucatra való –, s Carlos ingét vettem
sorra. Ezt is alaposan kiporszívóztam.
Ezután a két karosszék következett. Az volt az első, amelyben Mr.
Lucas Macy ült, másodiknak Ridley Macy széke maradt. Ahogy
végeztem az egyikkel, ki cseréltem a zsákot, és újat tettem a
porszívóba.
Nem tartott soká a művelet. Amikor befejeztem és az órámra
pillantottam, megállapítottam, hogy mindössze fél órát vett igénybe.
Visszavittem Xinia és Carlos ruháit a padlásra, helyükre toltam a
székeket aztán már rendben is volt minden. Mire Marisa visszajött,
már az egyik karosszékben olvasgattam.
Marisa majdnem megcsókolt örömében, hogy életben talált.
– Jézusom, Miss Debby, Jézusom! Én meg már azt hittem, hogy…
Nem kellett részleteznie, mit hitt. Úgyis látszott rajta.
– Csak kissé egyedül akartam maradni, Marisa – mondtam
békülékenyen.
– De hát miért nem szólt, Miss Debby? Békén hagyom én magát,
ha kéri. De… miért volt szükség ehhez porszívóra?
– Mert meditáltam – mondtam.
Marisa tudta, hogy mi az a meditáció.
– De a porszívó…
– Tudja, hogy nemrég Keleten jártam, Marisa?
 – Hát… nem tudtam, Miss Debby. Nem szólt róla.
– Akkor még nem is ismertem. Szóval, egy barlangban meditáltam,
és… a barlang alatt zúgott a tenger.
– A tenger…? – nyögte Marisa.
– A tenger zúgására ragyogóan lehet meditálni. A meditáció pedig
pihentet, és új elhatározásokra ösztönöz.
– Igen, de a porszívó…
– A porszívónak olyan a hangja, mint a zúgó tengeré. Azt akartam
utánozni. Érti már?
– Azért szólhatott volna…
– Legközelebb szólok, Marisa.
Marisa kivonult a szobából, ám a küszöbről még visszanézett rám.
Láttam a szemén, hogy meg van győződve róla: komplett őrült
vagyok.
 2

Bizonyos értelemben az is voltam. De ha meg akartam oldani ezt a

nyomorult ügyet, és ha további éjszakáimat nyugodtan akartam
tölteni egykori nevelőszüleim egykori házában, cselekednem kellett.
Különben alighanem hosszú-hosszú álom vár rám.
Először Zsiráfot, azaz Morgan Hansent hívtam fel. Reméltem,
maradt még annyi gyerekkori rajongásából, hogy nem nyomja ki
azonnal a telefonja gombját. Tiszta lelkiismerettel megtehetné,
elvégre már így is sokat tett értem.
– Morgan – szólt bele a telefonba.
– Debby vagyok – mondtam.
Szinte láttam, ahogy végigfut rajta a rémület. Nem volt kétséges
számára, hogy ismét csak kérni akarok tőle valamit. Valami
lehetetlent. Ha nem volna az, akkor nem őt hívtam volna. Ennyire
egyszerű a dolog.
Ám azért igyekezett leplezni a félelmét.
– Üdv, Debby! Örülök, hogy felhívtál.
– Legalább ne hazudj – mondtam.
– Jól van, akkor csak kicsit örülök.
– Sok a dolgod?
– Éppen százan várnak rám.
– Biztos vagy benne?
– Beismerem, eltúloztam a számot. Csak kilencvenöten vannak.
– Valamennyi komoly ügy?
– A fenébe is, dehogy. Épp az a dühítő, hogy csupa jelentéktelen
aprósággal háborgatnak. Az egyiknek például lelőtték a nagyapját
egy vendéglőben; a másiknak a gyerekével egy sorozatgyilkos
végzett, a harmadik feleségére rágyújtották a házat, a negyedik…
folytassam?
– Örömmel végighallgatnám valamennyit, de gyorsan múlik az idő.
Már nincs sok hátra.
– Mihez? – kérdezte.
– Ahhoz, hogy megöljenek.
– Viccelsz?
– Ilyennel nem szoktam viccelni.
– Dehogynem szoktál, Debby. De még mindig élsz.
 – Mert mindig segítettél nekem.
– Jól van – sóhajtotta. – Miről van szó?
Elmondtam neki, hogy miről. Még csak az elején jártam, de máris
félbeszakított.
– Ez sokba kerül, és legalább két hónap…
– Nekem csak pár napom maradt rá.
– A jóistenit neki, akkor miért csak most szólsz?
– Mert csak most vált világossá előttem, hogy mit kell tennem.
– Hogy fogod eljuttatni hozzám?
Ez már a megadást jelentette.
– Postán.
– Postán? – hökkent meg? – Az legalább két nap.
– Van jobb ötleted?
– Várj – mondta rövid hallgatás után. – Csak egy percet kérek.
Nem tudtam, mire való az egy perc, de éreztem, hogy feltétlenül
szüksége van rá. És pontosan egy perc múlva bele is szólt a
telefonba.
– Vidd be a cuccot Mitchell seriffhez. Ő tudja, mit kell kezdenie
vele.
– Mitchell? – kérdeztem csalódottan.
– Tudja, mit kell tennie, légy nyugodt. És ha megvan az eredmény,
tőle fogod megtudni.
– Biztos, hogy megbeszélted vele?
– Debby?
– Na mi van?
– Szabad vagy még?
– Ezt hogy érted?
– Hogy a fenébe érteném? Ahogy most a telefonban hallom a
hangod, megbizsergetett valami. Lehet, hogy még mindig szerelmes
vagyok beléd?
– Vannak így vele néhányan – mondtam.
– A francba! Tudtam én, hogy nagy a konkurencia. Remélem,
ezzel azért szerzek néhány jó pontot nálad.
Valóban szerzett.
 3

Mitchell papa nem volt valami boldog, hogy betértem hozzá. Csak a
jóképű Harrison helyettesnek villant öröm a kék szemében.
Mitchell sóhajtott, és felém nyújtotta a kezét.
– Hol a cucc?
Leraktam elé a kis csomagot, amelyet gondosan
körberagasztottam szigszalaggal.
Mitchell seriff a fiókjába tette, majd rám nézett. Nyílt rosszallás volt
a tekintetében.
– Mit kavarsz már megint te itt, Debby?
– Nem kavarok én semmit. Csak bizonyos…
– Megvert engem veled az isten – mondta meglegyezgetve a
kalapjával az arcát. – Egyszer még majd kinyírnak, és azzal is csak
nekem adsz munkát. Utálok helyszínelni, utálom, ha megölik a jó
ismerőseimet, utálom, ha temetnem kell őket. Márpedig neked az
arcodra van írva, hogy nem ágyban, párnák között dobod fel a
talpad. És nem is valami nyugalmas szegényházban.
Mosolyogtam, elővettem egy borítékot a zsebemből, és az orra alá
dugtam.
– Mi ez, Debby? – hökkent meg.
– Egy kis adomány a korszerűsítésre.
– Mi a franc az a korszerűsítés? Engem akarsz talán
korszerűsíteni ezzel a fogpasztareklám-mosolyú Harrisonnal,
például?
– Inkább a légkondit – mondtam. – Vehetne egy újat, mert ez nem
működik.
– Nekem mondod, szívem? – legyezte meg ismét az arcát.
Belekukkantott a borítékba, és egyből felderült a képe.
– Máris küldöm a cuccot, Debby. De ha akarod, magam viszem el
térden csúszva Washingtonig.
– Milyen intézményben dolgozik Morgan Hansen? – csaptam le rá.
Mitchell seriff azonban észnél volt. Még az adományom sem
tompította a figyelmét.
– Gőzöm sincs róla, Debby – mondta. – Egyet tudok csak. Csupán
az elnöknek tartoznak beszámolási kötelezettséggel. Akarsz még
valamit?
Nem akartam.
 4

Mivel ragyogón tiszta volt az idő, kiültem egy padra, és ismét csak
elővettem a telefonom. Csak hosszabb csengetés után szóltak bele
a másik oldalon.
– Te vagy az, aranyom?
– Én vagyok, Csen.
– És hogy vagy, Debby? Tudod, hogy nagyon hiányzol?
– Megvagyok. És ti?
– Lassan mi leszünk a legmenőbb szalon az Államokban. Mit
szólsz hozzá?
Ettől kicsit megijedtem. Mi van akkor, ha az, aki az életemre tör,
kiszimatolja a dolgot, és azt képzeli, hogy az edzőterem működtetői
is benne vannak abban az ügyben, amelyben nekem jutott a naiva
szerepe.
– Örülök neki – mondtam bizonytalanul. – Azt szeretném
megkérdezni, hogy tudna-e az edzőterem néhány napra nélkülözni
benneteket?
– Naná! – rikkantotta Csen. – Úgyis megpenészedünk már az
unalomtól.
– Félszemű is?
– Ő még jobban, mint én.
– Szóval, szükségem lenne rátok.
– Utasítás?
Megmondtam neki, mit kérek tőlük. Jöjjenek ide és költözzenek be
egy szállóba. Azt is megmondtam nekik, hogy melyikbe. A város
szélén ismertem egy túl elegánsnak aligha mondható motelt, melyet
főleg kamionosok használnak, így elég nagy ott a jövés-menés.
Maradjanak ott, amíg nem hívom őket.
– Mennyire sürgős a dolog, Debby?
– Három nap múlva indulhattok.
– Ott leszünk.
Éppen akkor nyomtam ki a telefon gombját, amikor letelepedett
mellém a padra a seriffhelyettes, Mr. Harrison.
Behunyta a szemét, mintha ott sem lennék a közelében. De ott
voltam. És éreztem is, hogy ott vagyok. Ha nem láttam volna is
éreztem volna a jelenlétét. Bizseregni kezdett a bőröm, és a torkom
is összeszűkült, mintha valaki fojtogatott volna.
– Hogy van, Miss O’Hara? – szólított meg, majd lassan kinyitotta a
szemét.
– Hát maga? – kérdeztem.
– Ragyogóan – bólintott. – Éppen tegnap este találkoztam a kis
fickóval.
– Kivel? – hökkentem meg.
– A kis hapsival, akit kinyírtak. Mr. Emlyn Macyvel.
– Hogyhogy találkozott vele?
– Úgy értem, a holttestével találkoztam. Nem volt kellemes érzés.
– És… miért mondja el ezt nekem?
– Mert tudom, hogy ismerte. Mr. Macy árulta el nekem egy sör
mellett. Nem is tudtam, hogy szerelmes volt magába.
– Megesik, hogy belém szeret valaki – mondtam, de nyomban el is
szégyelltem magam. Rio Farmer halála óta nem szeretett belém
senki, és ez megfordítva is igaz, arról nem is beszélve, hogy Rio
nem is volt igazán szerelmés belém. Ő csak pénzt akart. Vajon miért
van az, hogy a legtöbb férfi úgy bámul rám, mintha én lennék a
tündérek fejedelemasszonya, vagy legalábbis egy valóságshow
nyertese, és mégsem szeret úgy igazából senki belém. Ördög tudja,
talán bennem van a hiba. Talán meglátszik rajtam, hogy
kapcsolatban állok a túlvilággal? Még ha ez a kapcsolat nem is
mindig olyan, amilyennek én szeretném, hogy legyen.
– Mr. Emlyn Macy még gyerek volt – mondtam.
– Úgy tudom, közel járt a harminchoz.
– Az agya egy kisgyereké volt.
– És idejött maga után…
Erre nem volt mit mondanom.
– Tudja, miért halt meg? – kérdezte.
– Rablógyilkosság – mondtam. – Önnek jobban kell tudnia, elvégre
ön nyomozott utána, nem én.
Harrison megrázta a fejét.
– Nem rablógyilkosság volt.
Mintha mellbe vágtak volna.
– De hiszen… eltűnt a pénze. Ötezer dollár.
– Nem tűnt el – mondta.
 – Akkor hogyhogy…
– Megtaláltam a szállodai szobájában. A szőnyeg alatt.
– Maga… találta meg?
– Én.
– És mennyi… pénzt talált?
– Négyezer-kilencszáz dollárt.
– Ezt… más is tudja?
– Persze – bólintott. – Azonnal közöltem Mitchell seriffel.
– És?
– Jelentette az illetékeseknek. Felhívta a Macy családot, most már
ők is tudják.
– Akkor… miért ölték meg?
– Ez itt a kérdés. Valószínűleg önhöz igyekezett, amikor elkapták.
Fejbe lőtték és kidobták egy kocsiból. A gyilkosság talán a kocsiban
történhetett.
Villámsebesen futkostak a fejemben a gondolatok.
– És ezt… valakik kapcsolatba hozzák velem?
– Még nem, de megtörténhet. Mr. Lucas Macy és a másik fia arra
gondolhatnak, hogy a fiú maga után szökött, maga pedig… hogy is
mondjam csak… eltűntette őt. És tudja, miért?
– Hogyne tudnám – bólintottam. – Azért, mert zavarta a köreimet.
Megbízható, jó nevű üzletasszony vagyok, nem engedhetem meg
magamnak, hogy egy hülye legyeskedjen körülöttem. Különben
nevetségessé válhatok. A nevetségesség pedig öl. Így hát én csak
megelőztem a bajt.
– Jól látja a helyzetet – mondta.
– Maga szerint mit fog tenni a két Macy?
Harrison megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs róla. Meggyilkolni biztosan nem fogják, elvégre
ők is tiszteletre méltó üzletemberek. Persze ha bármivel is
megpróbálkoznának, amit különben nem hiszek, itt vagyok én, hogy
megvédjem magát.
– Ezt előre is köszönöm – mondtam. – Bár sem Mr. Lucas, sem
pedig Mr. Ridley Macy nem hiszi, hogy én öltem volna meg Emlynt.
Ezt ők maguk mondták nekem.
– Akkor még nem tudták, hogy megvan az ötezer dollár, illetve
hogy nem rablógyilkosság történt.
 Megtudtam, amit tudni akartam.
Felálltam és elköszöntem tőle.
Mentem tovább szőni a hálót.
McDaniel is és Mr. Hooker is elszörnyedt, amikor megtudták, hogy
mi a tervem. Először mindketten vadul tiltakozni kezdtek, aztán
amikor tovább magyaráztam nekik, hogy az életem a tét, és hogy ha
nem teszik azt, amit mondok, akkor lehet, hogy néhány napon belül
megrendelhetik a virágcsokrot a temetésemre, végül is, nagy
nehezen bár, de beadták a derekukat.
Másnap délután McDaniel Mr. Hookerrel együtt besétált a
bankunkba, és hosszasan tanácskozott Mr. Haley-vel, a
vezérigazgatóval. Nem akarok senkit a részletekkel untatni, de
hamarosan megjelent egy közlemény a helyi lapokban – három is
volt belőlük –, amely szerint cégünknek likviditási gondjai vannak,
ezért a bank egyelőre zárolta a folyószámlánkat. Ez pedig
egyszerűen és érthetően annyit jelentett, hogy gyakorlatilag
tönkrementünk.
Természetesen nagy port vert a bejelentésünk. Igaz, nem álltak az
ajtónk előtt tönkrement emberek hadai – egyedül mi mentünk tönkre,
a tulajdonosok. Három nap múlva már aligha akadt ember a
megyénkben, aki ne tudta volna, hogy mi történt velünk. Egymás
után kaptuk a telefonokat; voltak köztük igazán együtt érzők is, de a
legtöbbje kárörvendő volt. Ám olyanok is akadtak, akik nem vették
be a dolgot.
Délután jelzett a telefonom. Éppen akkor, amikor a következő
lépésen gondolkodtam. Ekkor döbbentem csak rá, hogy akkora
kockázatot vállaltam, mint az az ember, aki egy szál kötélen átsétált
a Niagara felett. Nemcsak szakmai tudásra volt szükségem, hanem
mázlira is. Méghozzá nem is kevésre.
Az volt a kérdés, hogy nekem vajon lesz-e elég belőle.
Zsiráf volt a hívó.
– Debby?
– Zsiráf… azaz Morgan?
– Ne Morganezz itt nekem, hé! – rontott rám. – Inkább arról
beszélj, hogy mi az isten csodája történik ott nálatok?
– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem ártatlanul.
– Na ne szórakozz velem, hallod?! Mi ez az egész, halljam!
 – Nem olvastad az újságban?
– Éppen ez az, hogy olvastam!
– Akkor tudsz mindent.
– A fenébe is, dehogy tudok! Utánanézettem… illetve néztem…
illetve, na mindegy, szóval az a gyanúm, hogy mesterkedsz
valamiben, Debby. A fenébe is… az az érzésem, hogy Columbo
feleségét játszod. Azt hiszed, hogy még mindig az a kislány vagy,
akinek pokoli szerencsével sikerült elkapnia egy sorozatgyilkost?
– Azért később sem tétlenkedtem – mondtam önérzetesen.
– Hagyd a fenébe a múltat!
– Te hoztad elő, nem én!
– Mi a fenét akarsz te egyáltalán? – dühöngött. – Mi az ördögöt
akarsz csinálni?
– Csak volt egy bejelentésem a nagyvilág számára.
– Te belemásztál valamibe, Debby, és most megpróbálsz kimászni
belőle. Ha elmondod, mi történt – azonkívül, hogy aggódsz az
életedért –, megpróbálok segíteni rajtad.
– Már segítettél – mondtam. – Nálad van a cucc?
– Nincs nálam, de folyamatban van a vizsgálat. Hamarosan
meglesz az eredmény, de légy szíves, ne tereld el a lényegről a
figyelmemet. Debby, nekem van egy szörnyű gyanúm.
– Az, hogy meg akarom ölni magam?
– Egy frászt! – dühöngött. – Nem az a típus vagy, aki hajlamos az
öngyilkosságra. Te le akarsz lépni, kisanyám!
– Lelépni? Hova? – kérdeztem.
– Akárhova. Debby… istenem… te rossz társaságba keveredtél!
Nem tudom, ki az a Mr. McDaniel és Mr. Hooker, de az az érzésem,
hogy nagyon átvágtak téged, Debby. Te ki akarsz venni annyi pénzt
a cégből, amennyit csak tudsz, aztán el akarsz tűnni a világ szeme
elől. De ez nem fog menni, Debby! Megtalálnak, börtönbe csuknak,
és akkor már én sem tudok segíteni rajtad. Kivel akarsz lelépni? Ki
vele!
– Megígérek neked valamit, Zsiráf – nyugtattam. – Akár meg is
esküszöm rá.
– Mire? Jézusom!
– Arra, hogy addig, amíg meg nem lesz a vizsgálat eredménye,
nem csinálok semmit.
 – De hiszen már annyi mindent csináltál eddig is, hogy nincs
visszaút.
– Meg fogsz lepődni a végén.
– Én már most is nagyon meg vagyok lepődve. Legszívesebben
odamennék hozzád, elkapnálak, és…
– És?
– Elrejtenélek – sóhajtotta. – Te, Debby, én rájöttem valamire.
– Igazán, mire?
– Hogy te fontosabb vagy nekem… mint a… mint a…
– A munkádra gondolsz?
– Szégyellem, de arra. Odamenjek hozzád?
Magam is meglepődtem, hogy ilyen gyengéden suttogom bele a
telefonba:
– Ne aggódj értem… Morgan.
Aztán kinyomtam a gombot.
 5

Mitchell seriff nem az irodájába hívott, hanem abba a motelbe,

amelyikben Csen és Félszemű is lakott – ha már egyáltalán ideértek.
Abban bíztam, hogy ha megpillantanak sem fognak kurjongatva a
nyakamba esni.
Mitchell seriff, amint észrevett, a felszolgáló lány felé intett.
– Még egy kávét, Lisa.
– Beszélni akart velem, seriff? – ültem le vele szemben.
A seriff megsimogatta a bajuszát, majd az asztalra csapott a
tenyerével.
– Hallani akarom, Debby!
– Mit? – kérdeztem ártatlan szemekkel. Legalábbis úgy akartam
nézni.
– Mi a franc ez a cégeddel?
– Egy kis likviditási probléma – mondtam.
– Egy frászt! – mordult rám a seriff. – Te kavarsz valamit, Debby.
– Dehogy, seriff!
A seriff megvárta, amíg iszom néhány kortyot, aztán ismét
megsimogatta a bajuszát.
– Beszéltem valakivel, Debby.
– Kivel? – kíváncsiskodtam.
– Egy emberrel. Maradjunk ennyiben. Érti a szakmáját. Azt
mondta, el sem tudja képzelni, hogy ez történt veled.
– Pedig ez történt.
– Tudod, mit mondott nekem az az ember?
– Na mit?
– Hogy ismerve a céged állapotát, csak egyetlenegy esetben
érthető a dolog.
– Hm. És milyen esetben?
A seriff előrehajolt és suttogóra fogta a hangját.
– Ha valaki megzsarolt, te lány. Megzsarolt valamivel, és meg
akarja kaparintani a céged. Erről van szó?
– Dehogyis, seriff!
– Mert ha erről, akkor ehhez nekem is lesz néhány szavam, de
ahhoz az kell, hogy őszintén elmondj mindent.
– De hát nincs nekem semmi takargatnivalóm – tiltakoztam.
 Átnyúlt az asztal felett és elkapta a csuklóm.
– Kedveltem a szüleidet, Debby, és téged is kedvellek. Sokszor
morogtam rád, mint a bolhás kutya, de a szívem mélyén drukkoltam
neked. Örültem, hogy sokra vitted. Most pedig… hogy nehézségeid
támadtak, már csak a szüleidre való tekintettel sem eresztem el a
kezed. Csak azt mondd meg nekem, hogy tudnék segíteni rajtad?
– Nincs szükségem segítségre, seriff.
– Majd lesz – mondta. – Majd lesz. Megismerkedtél már az új
emberemmel, ezzel a Harrison helyettessel?
– Tudja, hogy igen.
– Láttam, hogy beszélgettetek. Nos, hát… figyelmeztetni
szeretnélek, kislány.
– Kíváncsivá tesz, seriff.
– Ez a fickó kommandós volt, mielőtt leszerelték volna. Tudom is,
hogy miért. Valahol Bagdadban, vagy hol a csodában, halomra lőtt
egy mecsetnyi embert. Állítólag azzal bízták meg, hogy fogja el őket,
de ő meg sem kísérelte. Lekaszabolta valamennyit. Bírósági
tárgyalás lett a dologból, majd leszerelték.
– Mennyiben tartozik ez rám? – kérdeztem.
– Annyiban, hogy ez az ember nem ismer könyörületet. Nézz jól a
szemébe, és el fogsz borzadni tőle.
– Már belenéztem – mondtam. – És nem azt láttam benne, amit
maga.
– Éppen ettől féltem.
– Hogy beleszeretek?
– Egy frászt! Sokkal inkább attól, hogy csapdába esel, Debby.
– Lenne szíves ezt érthetőbben megmagyarázni?
– A helyettesem, ez a Harrison, meg van győződve róla, hogy
gyilkos vagy. Méghozzá sorozatgyilkos. Ki tudja, hány embert
ölhettél már meg. Kinyomozta, hogy Redrock Cityben milyen
eljárások folynak ellened, és száz százalékig biztos benne, hogy te
ölted meg Mr. Emlyn Macyt is. Továbbá arról is meg van győződve,
hogy én nem teszek semmit, hogy kiderüljön az igazság; más szóval
futni hagylak. Fiatal éveit New Yorkban töltötte, ezért azt hiszi, hogy
minden kisvárosban mindenki ismer mindenkit, ezáltal minden
kisváros egy bűntanya, ahol a rendőrök csak dísznek vannak, mint a
sapkabojt. Az a véleménye, hogy én ismerlek téged, te ismersz
engem, én ismertem a szüleidet, és így tovább, tehát nem akarom,
hogy valaha is kiderüljön rólad valami: bizonyítékokat rejtek el vagy
semmisítek meg, ha kell, csak hogy mentsem az irhádat. De ő
megfogadta, hogy elkap téged, és kifordít a bőrödből. Már-már
megszállottja a dolognak, pedig még alig ismer. Meg akarja mutatni,
hogy okosabb nálad – ez valami mániákus versenyszellem-túltengés
lehet nála –, és hogy még a legokosabb gazembert is el lehet kapni.
– Ez vagyok én?
– Ez. Csak vigyázz vele, Debby. Ez az ember nem ismer kíméletet.
– Én sem – mondtam.
 6

Mr. Lucas Macy délután telefonált. Éppen akkor, amikor

megpróbáltam kitalálni, hogy van-e esélyem a túlélésre. Nem tudom,
említettem-e már, hogy amikor fenn jártam a padláson, és Xinia,
valamint Carlos ruhái körül ügyködtem, rátaláltam gyerekkori
játékaimra, és le is hoztam magammal egy dobókockát. Egy
egyszerű, társasjátékhoz való dobókockát. Mielőtt megszólalt volna
a telefon, éppen ezzel játszottam.
Azt mondtam magamnak, hogy ha egyest dobok, annyit jelent,
hogy belebukom a tervembe, és talán még az életemet is
elveszítem. Ha hatost dobok, én nyerek.
Éppen abban a pillanatban dobtam hatost, amikor megszólalt a
telefon.
– Miss O’Hara? – hallottam Mr. Lucas Macy hangját.
– Én vagyok.
– Bocsásson meg, hogy… felhívtam, de… nem zavarom?
– Nem – mondtam.
– Szóval, valaki szólt nekem, hogy van valami az egyik újságban,
ami érdekelni fog. Az interneten is fent van.
– Szóval már tud róla.
– Nem akarom elhinni. Nem is tudom, meg merjem-e kérdezni…
– Csak nyugodtan – biztattam. – Már túl vagyok a nehezén.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy kezdek hozzászokni a helyzethez. Nem én vagyok az
első gazdag ember, aki egyik napról a másikra elveszíti a vagyonát.
– Mondja, hogy az ördögbe csinálta?
– Szerencséje van, hogy nem tudja, milyen könnyű elveszíteni
valamit, amihez ragaszkodunk.
– Én ne tudnám? – hökkent meg. – És Emlyn?
– Bocsásson meg, nem erre gondoltam.
– Tulajdonképpen mit csinált?
– Engedje meg, hogy erről ne beszéljek. Mindenkinek jogában áll
hülyének lenni. Én is az voltam.
– Figyeljen ide, Debby – mondta. – Ha már kiejtettem a számon
Emlyn nevét, meg kell, hogy nyugtassam, nem én állok a háttérben,
nem is lenne hozzá hatalmam. Különben is: biztos vagyok benne,
hogy nem ön ölte meg.
– Köszönöm, de nemrég még nem ezt mondta.
– Reméltem, hogy a rózsacsokor örökre törli a gyanúsításomat.
– Ha maga mondja.
– Én mondom. Egyáltalán nem hiszem, hogy magának bármi köze
is lenne a gyilkossághoz. Még akkor is ezt hiszem, ha beigazolódott,
hogy nem rablógyilkosság történt.
– Végül is mit akar tőlem, Lucas?
– Segíteni magának – mondta.
– Hogy tudna segíteni?
– Az az én dolgom.
– Meglehetősen sok készpénzre lenne szükségem.
– Tudom.
– Mennyire gondol?
– Ezt később majd megbeszéljük.
– Ami a kamatot illeti…
– Kamatról nincs szó – mondta. – Kössünk üzletet.
– Mit kérne tőlem? A kezemet?
– Nem is rossz ötlet. De az csak később lesz aktuális. A lényeget
nem lehet telefonon megbeszélni.
– Menjek el önhöz?
– Majd én megyek önhöz.
– Mikor? – kérdeztem.
– Öt perc múlva. A sarokról beszélek.
Mostanában egyre gyakrabban vették fel ezt a szokást az
ismerőseim.
Öt perc múlva valóban nálam volt. Abban a székben ült, ahol nem
is olyan régen.
 7

– Gondolom, azért ilyen óvatos, mert lehallgatják – mondtam,

amikor már kényelmesen helyet foglalt a karosszékben.
– Engem? – csodálkozott. – Miért hallgatnának le? Ha kettőnk
közül lehallgatnak valakit, akkor az nem én vagyok.
– Engem miért…?
– Naiv gyermek – csóválta meg a fejét. – Vagy csak úgy tesz?
Hogy miért hallgatják le? Mert a zsaruk szerint legalább öt
gyilkosság száradhat a lelkén. Persze bizonyítani egyiket sem lehet.
Van egy nagy-nagy gyanúm magával kapcsolatban, Debby.
– Micsoda?
– Hogy maga ördög, angyalbőrben. Így szokták mondani? Akkor
hát beszéljünk őszintén. Önnek sürgősen pénzre van szüksége. Sok
pénzre. Ami nekem van. Viszont nekem is szükségem lenne
valamire, ami magának van.
– Ez valami erotikus ajánlat? – kérdeztem.
– Ajánlatnak az, de nincs közvetlen kapcsolatban az erotikával.
– Eszerint nem akar feleségül venni. Pedig úgy olcsón
megkaphatna mindent, és még engem is.
– Megfontolandó – biccentett –, de a feleségem halála óta nem
rajongok a házasságért. Nem szeretnék ugyanabba a folyóba
kétszer belelépni. Viszont szeretnék üzletet kötni magával. Ismétlem:
magának van valamije, amit szívesen megvennék magától.
– Mire gondol?
– Egy széfre, Debby.
Ettől kissé nyugtalan lettem.
– Honnan az ördögből tud maga róla?
– Elég annyi, hogy tudok. Valahol – talán éppen ebben az
épületben – rejtőzködik egy széf, amelyet volt szíves megtalálni.
Igaz?
– És ha igen?
– Meg szeretném venni magától.
– Hm. Tudja egyáltalán, hogy mi van benne?
– Tudom.
– Honnan tudja?
– Ez maradjon az én titkom.
 – Rendben van – mondtam. – Tegyük fel, hogy valóban találtam
egy széfet, kinyitottam, és találtam valamit benne. Mondjuk, egy
paksamétát. Papírokat, mindenfélét. Mennyit érne meg ez
magának?
– Annyit, amennyivel kipótolhatná azt az összeget, ami eltűnt a
vállalkozásából. Amennyivel helyreállíthatná a cége becsületét.
– Ez jókora összeg.
– Tisztában vagyok vele.
– Maga szerint mit tartalmaznak azok a papírok?
Úgy látszott, hogy nem akar elhallgatni előlem semmi lényegeset.
– Bizonyítékokat egy bizonyos Jerry Santana ellen. Feljegyzéseket
a viselt dolgairól.
– És ha… megkapja őket?
– Megkeresem Santanát. Az a reménység éltet, hogy ezeknek a
papíroknak a segítségével a nyomára bukkanok.
– És ha téved?
– Akkor vesztettem – mondta. – Úgy értem, hogy elvesztettem azt
a pénzt, amiért megvettem magától a széf tartalmát.
– Akkor mi lesz?
Savanyú képpel széttárta a karját.
– Mi lenne? Karcsúbb lesz a folyószámlám. Úgy egyébként pedig
folytatom a kutatást.
– Miért kell magának annyira ez a Jerry Santana?
– Mert megölte a feleségemet – mondta.
– És ha sikerül megtalálnia?
– Természetesen megölöm – mondta Mr. Macy, és megsimogatta
finom, őszes halántékát. – Megölöm a rohadékot!
 8

Haboztam egy kicsit, mintha az összeg nagyságán törném a fejem.

Mr. Macy kitalálhatta, mire gondolok, mert megnyugtatón a
karomra tette a kezét.
– Ne nyugtalankodjék a pénz miatt. Van belőle éppen elég.
– Nem szeretném megzsarolni magát.
– Ugyan már, Debby. Nekem az az ember sokat megér. –
Előrehajolt és ismét megsimogatta a karom. – Elmesélek magának
valamit. Nem lesz hosszú, ne féljen. Úgy kezdődött a dolog, hogy jól
menő kereskedő voltam már, és a politikai karrierem is beindulni
látszott, amikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Elly
rúdtáncos volt, és nagyon népszerű bizonyos körökben.
Önkéntelenül is Barbara és Amos jutott eszembe. Úgy látszik, az
életben gyakran megismétlődnek ugyanazok a helyzetek.
– A bár, ahol Elly dolgozott, egy Jerry Santana nevű fickó tulajdona
volt, aki ragaszkodott Ellyhez. A tulajdonának tekintette. Én pedig
afféle fiatal, gazdag és merész fickó, úgy döntöttem, hogy elveszem
Santanától.
– Csak úgy? – kérdeztem.
– Ha előtte beszélek vele, lehet, hogy békésen is elintézhettük
volna a dolgot. Én azonban fogtam Ellyt, elvittem Las Vegasba, és
ott összeházasodtunk. Santana még gratuláló levelet is küldött.
– Eszerint szent lett a béke.
– Ezt gondoltam én is. Csakhogy Santana ravasz, mint a kígyó, és
olyan könyörtelen is. Látszólag megbékélt a dologgal – mármint
azzal, hogy elveszítette a legjobb rúdtáncosát –, és békén hagyott.
Megszülettek a gyerekeink. Előbb Emlyn, aki sok gondot okozott
nekünk. Nem kell magyaráznom, miért. Természetesen azonnal
megvizsgáltattuk magunkat, méghozzá a legjobb doktorokkal, de
nem találtak semmi rendellenességet egyikünkben sem, amiből arra
lehetett volna következtetni, hogy összeférhetetlenség áll fenn
köztünk. Később született egy másik gyerekünk is, Ridley. Ő
rendben van, ahogy arról ön is meggyőződhetett. És akkor… történt
valami, ami… szóval, rettenetes volt.
Hallgatott egy kicsit, nyelt néhányat, alighanem a könnyeit.
 – Elkaptak az egyik kórházban egy csecsemőgondozót, aki
kegyetlen dolgokat művelt az újszülöttekkel. Hogy pontosan mit tett,
őszintén szólva nem tudom, az orvosok azt mondták, hogy
méreginfúziót adott be nekik, amitől nyomorékok lettek. Cirka száz
csecsemőt tett nyomorékká a rohadék. Köztük Emlynt is.
– Véletlen volt… vagy…?
– Dehogy volt véletlen – mondta összeszedve magát Mr. Macy. –
Santana bízta meg vele. Így állt bosszút rajtam.
– Egészen biztos ez?
– Bevallott mindent. Azt is, hogy valaki megfizette, hogy ezt tegye
a… gyerekemmel.
– Biztos, hogy Santana volt a megbízó?
– Nem személyesen tárgyalta meg az ügyet a gyilkos
gazemberrel, az igaz, de nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki tehette.
Sőt, két nappal később felhívott, és megkérdezte, hogy van a
gyerekem. Csak úgy sütött a diadal a hangjából. A feleségem soha
nem tudta kiheverni a tragédiát. Hiába született később Ridley, nem
tudta elfejteni, hogy miért olyan Emlyn, amilyen.
– Azt mondta, Santana ölte meg a feleségét.
– Igen – bólintott. – Fiatalon halt meg. Biztos vagyok benne, hogy
a bánat ölte meg. És a gyűlölet, amelyet Santana iránt érzett. És a
tehetetlenség.
– Nem próbálta meg elkapni Santanát?
– Dehogynem. Csakhogy nem lehet bizonyíték nélkül megvádolni
senkit. A tettesnek fogalma sem volt róla, hogy ki volt a megbízója, ő
csak a közvetítővel találkozott.
– Amint tudom, Santana lebukott.
– Én ezt nem így mondanám – sóhajtotta. – Nem az
igazságszolgáltatás derített fényt az üzelmeire, inkább elérte őt is a
bandavezérek rémálma: megunták az emberei, és elkezdtek nem
engedelmeskedni neki. Mert Jerry Santana akkor már igazi
nagymenő volt; korábban jó néhány kisebb banda is csatlakozott
hozzá. Nem tudom, volt-e köztük rendőrségi informátor, de egy
biztos: a hatóságoknak egyre több bizonyíték állt rendelkezésükre
Santana bűnös üzelmeit illetően. Már csak órák kérdése volt, hogy
letartóztatják, amikor is sikerült lelépnie. Csakhogy a zsaruk elfogták.
És ennek Santana kapzsisága volt az oka.
 – Kapzsisága?
– Biztonságba akarta helyezni a bélyeggyűjteményét.
– Maga most ugrat engem?
– Dehogy ugratom, Debby! Egyszerűen imádta a gyűjteményét, és
nem tudta volna elviselni, hogy elveszítse. Ekkor elkapták a zsaruk.
Santanának később mégiscsak sikerült meglógnia előlük…
– A bíróság épületéből szökött meg – mondtam.
– Úgy van – bólintott. – Aztán jött az óriási meglepetés. Kiderült,
hogy ki az az informátor, aki bizonyítékokat gyűjtött ellene. És épp az
előtte való napon adta át őket a zsaruknak, hogy a bírósági tárgyalás
megkezdődött volna. Az áruló nem kért zárt tárgyalást, bátran a
kamerák elé állt. Akkoriban ez nagy érdeklődést keltett a
közvéleményben. Tudja, ki volt az a valaki?
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Roxana. Santana felesége.
 9

Lehajtotta a fejét, és a fogát csikorgatta. Olyannyira feldúlták a saját

szavai, hogy remegett az egész teste.
– Bocsásson meg, Miss O’Hara – szabadkozott aztán magához
térve. – A mai napig feldúl, ha Santanáról kell beszélnem.
– Mi történt Roxanával? – kérdeztem.
– Eltűnt. Megtette a vallomását, amely akár a méregszobába is
juttatta volna Sántánál, aztán köddé vált.
– Gondolja, hogy eltüntették?
– Biztos vagyok benne. Roxana vádalkut kötött a bírósággal.
Miután vallomást tett, részt vett egy tanúvédelmi programban és új
személyazonosságot kapott. Ha minden jól megy, soha senki nem
fogja megtalálni.
– De hiszen akkor a Santana ellen szóló bizonyítékok nyilvánosak!
– Már amelyek megvannak. Mert később kiderült, hogy a ravasz
Roxana nem adott át mindent a nyomozóknak. A LÉNYEGET nem adta
át.
– Miféle lényeget?
– Hogy hol van Santana eldugott pénze, és hol vannak a
disznóságait leleplező papírok. Milliárdokról van szó, Miss O’Hara,
milliárdokról!
Hirtelen megértettem, honnan fúj a szél. Mr. Macy Jerry Santana
milliárdjaira hajt. És erre hajt Roxana is.
– Akár én is igényt tarthatnék rá – mondtam.
Mr. Macy megrázta a fejét.
– Nem ajánlanám, Miss O’Hara. Tele van a világ olyanok sírjaival,
akik, kijátszva a társaikat, maguknak akartak megkaparintani
valamit, ami nem őket illette.
– Ez fenyegetés? – kérdeztem.
– Dehogy. Csupán tény. És ha most azt mondanám, hogy engem
nem érdekel Santana elrejtett pénze, engem maga Santana érdekel,
elhinné?
– Nem.
– Látja. Ezért is nem bizonygatom, hogy fütyülök a pénzre. Maga
azt tesz, amit csak akar. De ha rám hallgat, nagyon vigyáz magára.
Sokan számítanak rá, hogy egyszer csak mozgolódás támad
Santana körül, akkor aztán lecsaphatnak arra, aki a pénze után
nyújtja kicsi kezét.
– Miből gondolja, hogy nekem is van közöm Santana kincseihez?
– Ó, ebben biztos vagyok. Valahogy kiszivárgott, hogy a Jerry
Santanát végérvényesen kompromittáló iratokat egy széf rejti.
Roxana rejtette el benne, hogy ha eljön az idő, elővegye őket. Ha
majd Santana előkerül, mert elő fog kerülni, az biztos. Santana nem
az az ember, aki lemond pár milliárdról. Nézze, Miss O’Hara,
említettem, hogy mások is keresik Roxanát és a széfet. Valaki, aki
szintén a pénzre áhítozott, elmondott nekem néhány apróságot. Ő
említette, hogy Roxana új személyazonosságot kapott és eltűnt
Amerika mélységeiben. Ismer ugyanis valakit, aki ennek a
tanúvédelmi programnak a vezetője volt. Egy FBI-os ürge.
– FBI-os ürge? – hökkentem meg. – Kicsoda?
Mr. Macy vett egy mély lélegzetet.
– Egy bizonyos Ethan Lord. Ismeri?
 10

Az asztal alá dugtam a kezem, hogy elrejtsem a remegését.

– Az az igazság – folytatta Mr. Macy –, hogy néha alvilági
alakokkal is kapcsolatba kellett kerülnöm, hogy Santana nyomára
bukkanhassak. Nos, kapcsolatba is kerültem eggyel, aki ismert
mindenkit, aki a program tagja volt. Aki új életet biztosított a védett
személyeknek. Szerzett nekik munkát és lakást is. Ez az Ethan Lord
nevű FBI-os fickó foglalkozott Roxanával. Ki tudja, hogyan, egy
titkos irat jutott az emberem kezébe, amely arról szólt, hogy Roxana
az ön házában kapott munkát, és új személyazonosságot is, persze.
– Ön ezt… régóta tudja?
– Őszintén szólva jó ideje.
– Akkor miért csak most…
– Mert az a gyanúm, hogy már más is tudja. Az én életem is drága,
nem csak az öné.
– Gondolja, hogy… Santana is képben van?
– Biztos vagyok benne. És abban is biztos vagyok, hogy itt
ólálkodik már a környéken egy csinos fiú képében.
– De hiszen… ő már nem fiatal ember!
– De az alkalmazottja az. Elly, a feleségem, nagyon jól ismerte
Santana észjárását. Máskor is előfordult már, hogy Santana
igyekezett egy-egy gazdag vagy éppen nagy hatalmú hölgy
bizalmába férkőzni, és ezt sosem személyesen tette, hanem
választott egy feltűnően jóképű fiatalembert, akibe a hülye liba
belezúgott. Apropó, nincs valaki, aki megfelelne ennek a képnek?
Fiatal, jóképű, csak nemrég bukkant fel a környéken, és
mindenekelőtt bizalmat gerjesztő.
– Lehet… rendőr is? – kérdeztem.
– Miért ne?
– Az isten verje meg! – pattantam fel. – Az isten verje meg!
– Na ugye – bólogatott Mr. Macy. – Azt akarja mondani, hogy már
itt is van?
Csak álltam az asztal mellett, és Mr. Harrisonra, a fiatal, jóképű
seriffhelyettesre gondoltam.
 11

– Nos, akkor megegyeztünk? – kérdezte Mr. Macy.

– Várjon egy pillanatra – hűtöttem le. – Hetek óta a nyomomban jár
valaki, és gyilkol, azonkívül fenyegetve érzem magam. Ha
elmondanám, mik történtek…
– Santana magára szállt – bólintott Mr. Macy. – És ez nagy baj.
– Ez az.
– Santana a tettek embere. Ha meg akarja öletni magát, nem
habozik megtenni. Ám addig biztonságban van, amíg nincs a
kezében a széf tartalma. Ha ideadja nekem, megszabadul
Santanától.
– Azt hiszi, futni hagy?
– Már nem áll érdekében bántani magát. Tudja, hogy én vagyok az
ellenfele, nem ön.
– Eszerint Emlynt is ő ölette meg?
– Ő, a rohadék.
– Elfogadom az ajánlatát – mondtam.
– Az összeg?
– Számítsa ki, mennyi a veszteségem, és szorozza meg kettővel.
– Elfogadom.
– Az a helyzet, hogy el kell mennem valahova a cuccért. Értesítem,
ha már megvan. Megmondom, hova kell érte jönnie.
– Ugye nem próbál meg becsapni, Debby?
– Eszem ágában sincs – mondtam. – Maga jó üzletet ajánl nekem.
Megszabadít az adósságaimtól, Santanától és az embereitől is. Ez
csak megér néhány papírdarabot, nem?
– Nekem feltétlenül.
Amikor elment, elégedetten dőltem hátra. Úgy éreztem, valóban jó
üzletet kötöttem.
Egészen addig saját dicsfényemben sütkéreztem, amíg fel nem
zenélt a telefonom.
– Debby? Itt Mitchell seriff.
– Üdv, seriff, csak nincs valami baj?
Már a hangján éreztem, hogy van.
– Hát… ami azt illeti, Debby, van.
– Jézusom, micsoda?
 Éreztem, hogy megindul alattam a szőnyeg, és az asztal szélébe
kellett kapaszkodnom, hogy be ne csússzak alá.
– Hát… az a helyzet, Debby, hogy ismét történt egy gyilkosság.
Fekete foltok kezdtek futkározni a szemem előtt.
– És… kit…? – nyögtem.
– Mr. Macyt – mondta.
– Jézusom, hiszen épp az imént ment el tőlem!
– Az lehetetlen! Reggel ölhették meg.
– Melyik Macyről beszél?
– Mr. Ridley Macyről.
– Én meg az apjáról… Hogyhogy megölték?
– Hogyhogy? Úgy, ahogy más embereket is meg szoktak ölni.
Megölték, és kész.
– És… hogyan?
– Fejbe lőtték.
– Hol?
– Jó kérdés. Az autópálya mellett találtak rá.
– Ki… találta meg?
– Mr. Harrison. Tudod, az új helyettesem. Ő bukkant rá Emlynre is.
Úgy látszik, hogy a Macy családnak az autópályák jelentik a
végzetet. Te, Debby… hol jártál te tegnap este és ma reggel között?
– Az ágyamban, seriff.
– Biztos vagy benne?
– Persze hogy az vagyok!
– Egyedül szuszogtál az ágyikódban?
– No de seriff…
– Csak azért kérdezem, mert a kamerák leolvasták az autó
rendszámát, amelyből Mr. Macyt kidobták.
– És? – kérdeztem.
– A te autód rendszáma, Debby. És a kocsi típusa is azonos a
tiéddel. Be tudnál jönni hozzám egy kis eszmecserére, Debby?
Beleroskadtam egy fotelbe és a fejemet törtem. Egészen eddig azt
hittem, hogy én vagyok a pók, és én szövöm a hálót a légy köré.
Aztán kiderült valami rettenetes.
Hogy nem a pók vagyok, hanem a légy.
 12

A következő telefont Zsiráftól kaptam. Kissé felháborodottnak tűnt a

hangja, bár érezhetően csillapítani igyekezett a méltatlankodását.
– Mondd, Debby, te szórakozol velem?
– Miről van szó, Morgan? – nyögtem a készülékbe.
– Furcsa a hangod. Jól vagy?
– Csak megfáztam egy kicsit.
– Azért hívlak, mert… megkaptam az anyagot. Megvizsgálták, és
már itt is az eredmény, bár azt mondták, hogy a rövid határidő miatt
nem ezerszázalékos.
– Igen? Akkor mi a baj?
– Azzal etettél, hogy azért van szükséged a minták eredményére,
mert… meg akarod tudni, hogy van-e a minták gazdái között etnikai
kapcsolat.
– És?
– Nincs, Debby. Nincs.
Elképedve bámultam magam elé.
– Hogyhogy nincs?
– Úgy, hogy nincs. Azok között az emberek között, akiktől a minták
származnak, semmiféle genetikai kapcsolat nincs.
– Biztos ez?
– Imént említettem, hogy a sietség következtében…
– Emlékszem még rá. Hát akkor… nem is tudom, hogy köszönjem
meg neked…
– Vannak elképzeléseim – mondta.
– Jól van – sóhajtottam. – Majd ezt még megbeszéljük.
– Debby? – kérdezte aztán rövidke szünet után. Biztos, hogy nem
akarsz te elkövetni valami eget rengető ostobaságot?
– Nem tudom, Zsiráf.
– Nem lenne jobb, ha odamennék és rendet vágnék a
rendetlenségben? Jó, ehhez várnod kellene egy hetet… nem … két
hetet, illetve…
Letettem a telefont.
Sürgetett az idő.
 13

A seriff hivatalába menet először a garázsomba kukkantottam be.

Úgy volt, ahogy gondoltam: a kocsim nem állt a helyén. Mivel
gyakran úgy sétáltam be a munkahelyemre, korábban fel sem tűnt,
hogy hiányzik.
Besiettem a seriff hivatalába. Nemcsak Mitchellt, hanem Harrisont
is odabent találtam. Amikor beléptem az ajtón, láttam, hogy
közömbösen elfordítja rólam a szemét.
Mitchell nagyot sóhajtott, és hátratolta a székét. Harrison felállt,
nem hagyta, hogy becsukjam magam mögött az ajtót; elkapta a
kilincset, és rám sem nézve kisétált a szobából.
– Ülj le, Debby – mondta Mitchell.
Leültem.
Mitchell rám nézett és megcsóválta a fejét.
– Mi az istennyilát kavarsz már megint, te lány?
Várta a válaszomat, és meg is kapta, csak éppen nem azt, amire
várt.
– Bejelentést szeretnék tenni – mondtam.
– Nofene! – hökkent meg. – Vallomást?
– Bejelentést.
– Mivel kapcsolatban?
– A kocsimmal – mondtam. – Ellopták a kocsimat.
Mitchell megsimogatta a bajuszát.
– Mikor?
– Nem tudom pontosan – ráztam meg a fejem. – Nem járok vele
mindennap.
– Értem – mondta. Felvette a kalapját az asztalról, és meglegyezte
vele a képét. – Sejted, hogy nagy bajban vagy, Debby?
– Másnak is lopták már el a kocsiját – vontam meg a vállam. –
Egyébként is én vagyok a károsult…
A seriff ekkor, elveszítve a türelmét, ökölbe szorított kezével jó
nagyot csapott az asztalra. Akkorát, hogy ugrálni kezdett rajta a
hamutartó.
– Ne szórakozz velem, Debby, ne szórakozz, a fene vigyen el!
Egyre azon vagyok, hogy megpróbáljam megdumálni magam, hogy
te nem tehettél ilyet, te nem lehetsz gyilkos. Erre ahelyett, hogy
megkönnyítenéd a helyzetemet, inkább megnehezíted.
– De amikor így van, seriff. Tényleg ellopták a kocsimat.
– Nem is ez a probléma, te lány, hanem az, hogy megölték azt a
fickót. A bátyja után öt is. Itt valami nagyon bűzlik, kislány. És bár
minden erőmmel küzdők az érzés ellen, valami azt súgja nekem,
hogy te vagy ennek a bulinak a kellős közepén.
– Hát csak küzdjön – mondtam szándékosan hanyagul. – Ez a
dolga, nem?
Mitchell ismét az asztalra vágott. Talán már nem ütött akkorát, de
azért a hamutartó újra táncba kezdett.
– Te hergelsz engem, Debby?
– Eszem ágában sincs – tiltakoztam. – Csupán az igazságot
mondom.
– Pedig azt teszed. Mintha szántszándékkal akarnál bajt okozni
magadnak. Ha így folytatod, kénytelen leszek bevarrni téged.
Harrison azt mondta, nem lenne meglepve, ha te lennél a hunyó.
– Mármint én követtem volna el a gyilkosságokat?
– Egy tanfolyamon tanították neki, hogy a sorozatgyilkosok néha
jobb sorsra érdemes emberekből kerülnek ki, akik valaha, gyakran
gyerekkorukban, személyesen is ismertek sorozatgyilkosokat. Ez
aztán olyan sokkot váltott ki belőlük, hogy ha később problémájuk
támadt, maguk is ezt a lehetőséget választották a megoldására. A
sorozatgyilkosok láthatatlan kórt terjesztenek, és…
– Már értem, mire céloz – mondtam. – Annak idején én is
kapcsolatba kerültem egy sorozatgyilkossal, sőt ha jól emlékszem,
segítettem is magának elkapni a fickót. Ez pedig annyit jelenthet,
hogy magam is hajlamos vagyok a sorozatgyilkossá válásra. Ezt
mondta magának Harrison?
– Hát… hasonlót.
Kockáztatnom kellett, nem volt mese.
– Letartóztat? – kérdeztem.
Mitchell sóhajtott.
– Ezen töröm a fejem.
Éreztem, hogy borotvaélen táncolok. Ha Mitchell lecsukat,
veszélybe kerül minden, amit elterveztem.
 – Figyeljen ide, seriff. Annak idején én adtam a kezébe a
sorozatgyilkost. Igaz?
– Mondjuk.
– Kössünk üzletet.
– Milyen üzletet?
– Ha nem csuk le, és ad nekem két napot, elkapom a tettest.
Mitchell megrökönyödve nézett rám.
– Tudod te, hogy mit beszélsz?
– Tudom – bólintottam.
– És ha meglépsz közben?
– Ugyan már, seriff. Ha ezt akarnám, már régen megtehettem
volna. Különben sem sokat veszítene vele, ha meglépnék. Nem is a
magáé az ügy. Vagy a megye vagy az FBI veszi át a munkát. Nos? A
maga egzisztenciáját úgysem veszélyezteti semmi.
– Hát én nem is tudom… mit szólna hozzá Harrison. Megígértem
neki…
– Maga megígérte neki, hogy letartóztat engem?
– Nem mondtam biztosra.
– Majd én beszélek vele.
– De semmi nagy balhé, Debby, megígéred?
– Hát persze – mondtam.
 14

Az az igazság, hogy fogalmam sem volt róla, mit is mondhatnék

Harrisonnak; arra gondoltam, hogy majd ha megpillantom, csak
eszembe jut valami. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy ne
csukjanak le, hagyják befejezni, amibe belekezdtem.
Harrison a kocsija mellett állt, és egy vizes szivaccsal törölgette.
Amikor kiléptem az ajtón, csalódott kifejezés suhant át az arcán.
Közel állt a kocsijával az ajtóhoz, nyilván arra várt, hogy a seriff
beszólítsa és közölje vele, hogy le vagyok tartóztatva.
Mivel nem volt idő udvariaskodásra, odamentem hozzá és
megálltam vele szemben. Láttam, hogy nincs nála fegyver.
Valószínűleg bent lehetett a kocsijában.
– Hogy van, Harrison? – kérdeztem csípőre téve a kezem. –
Mitchell seriff említette, hogy arra gyanakszik, én vagyok a gyilkos.
Igaz ez?
Harrison összeszorította a száját.
– Egyelőre úgy néz ki a dolog.
– Mi néz ki úgy?
– Sajnos, Miss O’Hara, ön az első számú gyanúsítottam.
– Nagy marha maga, Harrison – ugrott ki a számon.
Harrison szeme összeszűkült.
– Ezzel nem megy semmire, Miss O’Hara. Sajnálom magát, de…
le kell tartóztatnom. Látom, hogy Mitchell nem tette meg. Akkor hát
nekem kell megtennem.
– Ő a főnök, nem?
– Bizonyos esetekben ez nem számít.
– Márpedig semmi kedvem hűvösre kerülni. Ártatlan vagyok.
– Ez majd kiderül. Őszintén szólva nem sok esélyt látok rá.
– Pedig ajánlatot akartam tenni önnek.
– Vesztegetés?
– Kérek magától két napot. Aztán bekasztlizhat, ha még akkor is
úgy gondolja.
– Nem tehetem… Miss O’Hara – sóhajtotta szomorúan. – Le kell
tartóztatnom önt. Ezért meg is kérem szépen, hogy álljon ide a
kocsihoz és tegye hátra a kezét.
– Eszemben sincs – mondtam.
 – Maga megőrült? Ellenáll a rendőrségnek? A seriffhelyettesnek?
Már ugrott is. Két karját kitárva, hogy elkaphasson.
Gyerekjáték volt kitérnem előle. Lendülettől hajtva elrobogott
mellettem, s már-már azt fontolgattam, hogy nem bántom szegényt,
ám ekkor tett egy oldalazó mozdulatot, és úgy istenigazából a
képembe vágott. Csak úgy csattant a tenyere az arcomon.
Még mindig türtőztetnem kellett volna magam, de éreztem, hogy
nem vagyok rá képes. Ellenállhatatlan erő kerített hatalmába.
Anélkül mozgott a testem, hogy az agyam mozgatta volna. Éreztem,
hogy a harag és a gyűlölet mozgatja. Ha ez a fickó Santana
embere…
Ezután minden úgy történt, mintha néző lennék a moziban. Külső
szemlélőként láttam magam, ahogy elkapom a fickót, és nagy erővel
a kocsi oldalának taszítom. Ha magamnál vagyok, bizonyára sokkal
kíméletesebben bántam volna vele, de nem voltam magamnál.
Csattanást hallottam, aztán Mr. Harrison szép lassan lecsorgott a
karosszériáról.
Annyi ereje maradt csak, hogy még egyszer támadjon. És
másodjára sem járt különbül, mint először. Ezúttal a motorház
tetejére zuhant rá, és a másik oldalon pottyant le róla. Úgy éreztem,
olyan bivalyerős vagyok, hogy talán még a kocsit is fel tudnám
emelni.
Aztán lassan csillapodott bennem a düh. Amit láttam, örömmel
töltött el, de azért némi aggodalommal is.
Felbukkant előttem álmaim asszonya.
Ezúttal csak néhány pillanatra, és csak az arca. Ott láttam magam
előtt alig néhány méternyire. Olyan düh csillogott fekete szemében,
hogy megrettentem tőle.
Néhány pillanatig tartott csak, aztán a látomás feloszlott a
levegőben.
Nekidőltem a kocsi karosszériájának és a nyomát kerestem a
lebegő árnyékok között.
Beszélni akartam vele, de csak néhány szót voltam képes kiejteni
a számon.
– Köszönöm, Orsi nagyi! Köszönöm!
 15

A történet majd minden szereplője itt volt már a közelemben, csak

még az egyik főszereplő hiányzott. Róla nem tudtam semmit, ennek
ellenére rá építtettem a győzelmemet.
Besétáltam a helyi újság szerkesztőségébe Ms. Morrishoz. Ms.
Morris szerencsére nem tartózkodott házon kívül, de éppen tárgyalt
valakivel. Rövid várakozás után az illető távozott, engem pedig
széles mosoly kíséretében beinvitált a szobájába.
– Isten hozta, Miss O’Hara.
Ms. Morris középkorú, elegánsan öltözött hölgy volt, enyhén
vöröses haja hátul lófarokban volt összefogva. Bőre barna volt, és
latin eredetre utalt. Ő volt a hirdetési osztály vezetője: hivatalból jól
ismertük egymást. Cégünk gyakran hirdetett a lapjukban, s vagy Mr.
Hooker vagy jómagam tartottuk vele a kapcsolatot. Éppen a
napokban említette Amos, hogy nem ártana felvennünk egy PR-
menedzsert, bár mindketten ösztönösen irtóztunk az új
munkatársaktól.
– Foglaljon helyet, Miss O’Hara.
Ott csillogott a szemében az együttérzés. Ő is tudta, mint
mindenki, akivel csak kapcsolatban álltunk, hogy cégünknek nem
várt nehézségei támadtak, s bizonyára drukkolt is nekünk, hogy
minél előbb oszoljanak el a viharfelhők a fejünk fölül. Elvégre
szorgalmas megrendelők voltunk, nem szeretett volna elveszíteni
bennünket.
– Mit tehetek önért, Miss O’Hara?
Úgy gondoltam, úgy teszek, mintha valóban bajban lennénk.
– Talán már értesült róla, Ms. Morris, hogy bizonyos problémák
jelentkeztek a cégünkkel kapcsolatban.
– Valóban, Miss O’Hara.
– Nos, ez ügyben szeretnék egy hirdetést feladni.
Ms. Morrisnak a pillája sem rezdült. Még csak célzást sem tett rá,
hogy vajon van-e annyi pénzünk, hogy ki tudjuk fizetni a hirdetés
árát. Túl jó üzlettársak voltunk ahhoz, hogy ne kockáztasson egy
kicsit.
– Különben készpénzben fizetek – mondtam.
Ms. Morris rám mosolygott.
 – Nem feltétlenül szükséges, Miss O’Hara. Úgy intézzük a dolgot,
mint régen.
– Bekerülne a délutáni kiadásba?
– Természetesen.
– Esetleg a rádióba?
– Ha óhajtja, mind a háromba.
– A tévébe?
– Óránként, a tarifa szerint.
– Köszönöm. Átutalom az összeget – ígértem.
Délután az említett médiumok óránként közölték a hirdetésemet.
„Kedves X. Nagy szükségem lenne magára. Kérem, keressen fel
mielőbb! S. itt lesz nálam. Jó lenne, ha jelen lenne! D.”
Bíztam benne, hogy X. megérti a kérésemet, és segít rajtam.
Mert a hirdetésemben ígértem is neki valamit. Ebből a néhány
szóból is megértheti, hogy mire számíthat.
Abban bíztam, hogy meg is tudom tartani az ígéretemet.
 16

Elmúlt egy nap, és nem történt semmi. Senki nem hívott, és

személyesen sem keresett fel senki. Egyedüli pozitív tényként
említhetném, hogy Mitchell seriff sem tette tiszteletét nálam, és Mr.
Harrison sem. Az aggodalom azonban még mindig ott vibrált
bennem. Mi van, ha az utolsó pillanatban mégiscsak megjelennek
nálam és bilincset tesznek rám? Akkor sajnos jó darabig rajtam is
marad.
Reggel felhívtam a számát. Amikor beleszólt, rémült volt a hangja,
mintha éppen egy horrorfilmet nézett volna.
– Felkészült? – kérdeztem tőle.
– Istenem, dehogy – nyögte. – Lehet erre felkészülni?
– Bízom magában – mondtam.
– Jézusom! – nyögte. – De miért éppen bennem?
– Tudja jól.
– Istenem, miért nem születtem nagyobbnak?
– Dél körül jöjjön át hozzám a cuccokkal együtt.
– Uramisten! Máris?
– Van még néhány órája.
– Már két napja nem tudok aludni – panaszkodott.
– Dőljön le egy kicsit.
– És ha… tegyük fel… mondjuk… megbetegednék?
– Akkor aláírja vele a halálos ítéletemet – mondtam.
– Jézusom, hát miért akaszt ekkora terhet a nyakamba?
– Biztos vagyok benne, hogy megbirkózik vele.
– Csak én lennék ennyire biztos magamban…
Váltottunk még néhány szót, aztán kinyomtam a gombot. Alighogy
kinyomtam, máris felhangzott a telefon zenéje.
– Miss O’Hara?
– Én vagyok, Mr. Macy. Engedje meg, hogy…
– Felesleges – szakított félbe. – Felesleges beszélnünk róla, maga
úgysem foghatja fel, hogy mit érzek. Most, hogy ez történt… el
akarom hagyni ezt az országot. Mielőbb hozzá óhajtok jutni a széf
tartalmához. Mikor mehetek érte?
– Hat óra felé jó lesz?
– Kitűnő – mondta.
 – Most már csak a pénz a kérdéses. Hogy juttatja el hozzám?
– Magammal viszem – mondta.
– Miben hozza?
– Táskában, természetesen.
– Nem lesz ebből probléma?
– Miért lenne?
– Gondolom, egyedül jön.
– Természetesen. Azaz… nem. Kell valaki, aki vigyáz a cuccra.
– Rendben van. Velem is lesz valaki.
– Kicsoda?
– Egy régi barátom. Nyugodtan megbízhat benne. Ahogy én a
maga emberében.
– Rendben van. Akkor hát hol találkozunk?
– Jöjjön a lakásomra. És hozza be az emberét is a lakásba.
– Hát, ha így akarja…
– Így akarom – mondtam.
 17

Marisa könnyebb falatnak ígérkezett, mint amilyennek gondoltam.

Amikor megértette, miről van szó, azt vártam, hogy sopánkodni
kezd, vagy rémülten elrohan, ő azonban csak megbiccentette a fejét.
– Oké, Miss Debby.
Ettől aztán meg is hökkentem egy kicsit.
– Tudja egyáltalán, mit vállal, Marisa?
– Sejtem.
– És?
Marisa megvonta a vállát.
– Nagyon jól érzem magam itt, Miss Debbynél, és hálás vagyok,
hogy befogadott.
Ekkor történt valami, amire egyáltalán nem számítottam. Marisa
rám pislogott, majd egyszer csak elnevette magát.
– Ó, a fenébe is, Miss Debby, ne nézzen már úgy rám, mint egy
hat hónapos csecsemőre. Magának gőze sincs róla, hogy milyen
múlt áll mögöttem.
Tényleg nem volt. Hogy az ördögbe lett volna? Csak annyit tudtam
róla, hogy van zöldkártyája, és hogy amerikai útlevelet szeretne
majd szerezni.
– Milyen… múlt? – hökkentem meg.
– Maga megbízott bennem – mondta ellágyuló hangon. –
Elmondott magáról olyat, amit normális ember nem mond el a
házvezetőnőjének, s ezzel tulajdonképpen a kezembe tette az életét.
Illik, hogy ön is megtudjon rólam valamit. Nem részletezem a dolgot,
de valaha, egy őserdőben a géppisztolyom volt a hálótársam, és az
istenem is. Hozzá imádkoztam, amíg rá nem jöttem, hogy az egyik
diktatúra olyan, mint a másik. Később otthagytam az erdőt, és
igyekeztem elfelejteni. Ám amit ott tanultam, az nem hagyja
elfelejtetni magát.
– És ha történik magával valami?
– Csak egyet sajnálnék – mondta. – Tudja, mit? Vagy inkább kit?
– Kit? – tátottam el a számat.
– A maga vörös, szemüveges barátját. Azért meg tudnék dögleni.
– Mr. McKinley-re gondol?
 – Rá, hogy egyem a szívét. Azt hiszem, én sem vagyok közömbös
számára. Ez abból is látszik, hogy meg akarta ismertetni velem az
akkád vagy micsoda ékírást. Hát… aztán az lett a vége, hogy én
ismertettem meg vele valamit… és nagyobb örömöt jelentett neki,
mint az ékírás… Na látja, őt sajnálnám.
 18

Késő délután volt, amikor Marisa berontott a szobámba.

– Bocsásson meg, Miss Debby, hogy csak így lóhalálában…
– Történt valami? – emeltem fel a fejem. Éppen az asztalnál ültem
és kitettem a pontot a végrendeletem végére. Merthogy éppen azt
írtam. S nehogy bárki is túlzásnak tartsa e tevékenységemet, vagy
akár csak a hisztéria, vagy a félelem megjelenési formájának, el kell
mondanom, hogy az elmúlt évek során szép kis vagyonra tettem
szert. Nem volt se kutyám, se macskám, akire rámaradt volna, ha
végrendelet nélkül otthagyom a fogam a pincében.
– Egy nő… érkezett – lihegte Marisa. – Mit csináljak vele? Lőjem
le?
– Maradjon a közelemben, legalább addig, amíg beengedem.
– Nem lenne jobb, ha én engedném be?
– Csinálja, amit mondtam.
Lesétáltam a lépcsőn a hallba. Az üvegajtón át a lassan
lenyugodni készülő nap szépen kirajzolta az odakint várakozó
körvonalait.
– Nem lesz probléma, Marisa.
– Hát… maga tudja.
Marisa eltűnt a hátam mögül, ám biztos voltam benne, hogy a
konyha ajtaja mögött hallgatózik.
Kinyitottam az ajtót. Ismeretlen, sárga nadrágot és sárga blúzt
viselő nő nézett szembe velem.
– Istenem… – nyögtem – Maga az?
A nő mosolygott – furcsa, kissé merev volt a mosolya.
– Én, Miss Debby.
– Őszintén szólva…
A nő behunyta a szemét.
– Már itt is vannak – mondta. – Egy kocsiban a szomszéd ház
előtt. Ne nézzen oda!
– Jöjjön gyorsan…
Villámgyorsan belém fojtotta a szót.
– Ki ne mondja a nevemet!
– De hiszen…
 – Lehet, hogy lehallgatnak bennünket. Túl közel vagyunk a
kocsihoz.
Bejött a hallba, körbe fordult, majd ismét rám mosolygott.
– Olyan, mint régen, de mégis más.
– Eltelt azóta egy kis idő – mondtam. – Különben nem gondolja,
hogy némi magyarázattal tartozik a távozását illetően?
– El kellett tűnnöm – mondta a nő. – Méghozzá sürgősen. Úgy
tűnt, hogy a nyomomra bukkantak. Tulajdonképpen nem is én
voltam, aki menni akart, hanem E. parancsolt rám.
Előhúzta a zsebéből a telefonját, megnyomott rajta egy gombot,
aztán körbeforgatta a készüléket a hallban.
– Van valami terve?
Öt perc alatt elmondtam neki mindent. Meghallgatta, aztán
bólintott.
– Rendben van. Ha szerencsénk van, elkaphatjuk.
– Ismeri a maga új arcát?
– Biztosan nem.
– És C.? – kérdeztem.
A nő rám pillantott.
– Mit tud róla?
– Semmit.
– Jobb is. Elárult a nyomorult. Ezért is kellett ismét kés alá
feküdnöm. Pedig már nagyon utálom. Lassan, ha a tükörbe nézek,
meg sem ismerem magamat. Mintha egy idegen nézne vissza rám.
– Talán most majd megváltozik minden.
– Talán.
– Mindenesetre készüljön fel a találkozásra.
Felmentem a szobámba, betettem egy borítékba a
végrendeletemet, majd levonultam a hallba, és bevetettem magam
egy karosszékbe.
Vártam, hogy csengessenek.
 19

Már sötét volt odakint, amikor felhangzott a csengetés.

Felálltam, vettem egy mély lélegzetet, aztán az ajtóhoz mentem.
Mr. Lucas Macy állt odakint, felhajtott gallérral, kalappal a fején.
Kezében nagy méretű aktatáskát tartott.
– Jó estét, Miss Debby! – Meghajolt előttem, és a kalapja
karimájához érintette a kezét.
– Csak így, egyedül? – csodálkoztam. – Arról volt szó, hogy
magával hoz valakit.
Mr. Macy megvonta a vállát.
– Meggondoltam magam. Úgy döntöttem, hogy felesleges másokat
is beavatnom az üzleti ügyeimbe.
– Jöjjön be – biztattam.
Mr. Macy bejött. Végigjártatta a szemét rajtam, aztán elégedetten
felsóhajtott.
– Csinos. Pokolian csinos.
– Köszönöm a bókot.
– Ez az igazság, hölgyem.
– Kér valamit inni?
Mr. Macy az órájára pillantott.
– Az az igazság, hogy nincs sok időm, Miss O’Hara. Bonyolítsuk le
gyorsan a dolgot, aztán már itt sem vagyok.
– Mikor lesz a temetés? – kérdeztem.
– Hogy mikor lesz? – csodálkozott. Láttam, hogy zavar hullámzik
át az arcán. – Hát… melyiket kérdezi?
– Mind a kettőt.
– Őszintén szólva nem is tudom… Nincs jelentősége.
– Hogyhogy nincs?
– Hosszú lenne elmagyaráznom. Inkább intézzük el az ügyünket.
– Tudja, min töröm a fejemet már egy ideje, Mr. Macy? –
kérdeztem összeráncolva a homlokomat. – Hogy ön mintha nem
gyászolná elég mélyen a fiait.
– Nem elég mélyen? – hökkent meg. – Mit akar ez jelenteni?
– Nem is tudom. Nem vagyok pszichológus, sem temetkezési
vállalkozó, de azért úgy gondolom, hogy ha a szülők jó viszonyban
vannak a gyermekeikkel, s azok, ne adj’ isten, eltávoznának az élők
sorából, a szerencsétlen hátramaradottak jobban meg szokták
gyászolni őket, nem gondolja?
– Nem tudom, Miss O’Hara – mondta türelmetlenül. – Nem
vagyunk egyformák. Egyikünk látványosabban kimutatja az
érzelmeit, míg a másik inkább magába zárja a bánatát. Én, úgy
látszik, ez utóbbiak közé tartozom.
– Tuti, hogy maga nem az a jajongó típus. Biztos, hogy ez az oka
annak, hogy… mintha kissé közömbösnek mutatkozna a fiai halálát
illetően? Olyannyira, hogy még gyászjelentést sem nyomtatott.
– Majd a temetés előtt… Bár ez mifelénk nincs szokásban. Úgy
értem, Redrock Cityben. Az én bánatom belülről fakad, és nem
tartozik a nyilvánosságra. Ezért érzi úgy, hogy nem mutatok kellő
gyászt.
– Biztos, hogy ezért? – kérdeztem.
Láttam, hogy meghökken és megütődve néz rám.
– Mi az ördögre céloz, Miss O’Hara?
– Például arra, hogy… talán a maga fiai nem is a maga fiai?
Úgy pattant fel, hogy a táska leesett az asztalkáról. Utánakapott,
de aztán hagyta a szőnyegen heverni.
– Mi az ördögről beszél?
– Biztos, hogy Emlyn az ön fia volt?
– Maga megbolondult, Miss O’Hara! – csattant fel. – Mi a fenét
akar ez jelenteni?
– Abban is biztos, hogy Ridley is az ön fia volt?
– Micsoda…? Ezt nem is értem… Hogy lehet olyan tapintatlan,
hogy ilyen kérdéseket tesz fel nekem, amikor még alig hűlt ki a
holttestük? A papírokat akarom!
– Csak még egy kis türelem, Mr. Macy. Az a helyzet, hogy van
néhány biológus és genetikus ismerősöm.
– Na és?!
– Amellett született gyanakvó vagyok.
– És született lúzer – mondta fenyegető hangon. – Maga nem is
sejti, hogy a tűzzel játszik.
– Dehogynem – legyintettem. – Néhány napja tisztában vagyok
vele. De hogy rövidre fogjam a mondókámat: amikor először járt
nálam Ridley, és ön is… mindkettejüktől vettem egy kis mintát.
– Mintát? – hökkent meg. – Milyen mintát?
 – DNS-meghatározáshoz.
– Ez meg mi a szart jelentsen?
– Emlyntől nem kellett mintát vennem… ő maga volt a minta.
– Tőlem aztán nem vett mintát! – rázta meg a fejét. – Maga blöfföl,
kicsim. És Ridley-től sem vett, az biztos. Észrevettem volna, és ő is
észrevette volna.
– Begyűjtöttem néhány szál hajukat.
Ekkor döbbent csak rá, hogy nem blöffölök.
– Az istenit neki… de hát miért?
– Mert tudni szerettem volna, hogy önök valóban egy családot
alkotnak-e. A DNS-vizsgálat kimutatta, hogy egyik „gyermekének”
sem ön az apja. Sőt, köztük sincs semmiféle rokoni kapcsolat.
Immár nem tiltakozott, inkább várakozón nézett rám.
– Ez pedig azt jelenti, hogy önök nem egy család. A meggyilkoltak
nem az ön fiai, következésképpen ön nem lehet az apjuk.
Vártam, hogy előjöjjön valamivel, de még mindig hallgatott.
– Ez aztán felveti azt a kérdést, hogy vajon ki ölte meg őket? Akár
ön is megölhette, nem? Ha meg is gyilkolta őket, nem a saját fiait
gyilkolta meg.
– Miért öltem volna meg őket? – szólalt meg megtörve a
hallgatását.
– Megtették a kötelességüket… nem volt többé szüksége rájuk.
Hogy el ne járhasson a szájuk, kikapcsolta őket a játékból.
– Valami nem stimmel – rázta meg a fejét. – Hibás A
következtetése. Emlynt nem én öltem meg. Vele Ridley végzett.
– Ez is benne volt a pakliban – bólintottam.
– Maga okos, nagyon okos kislány – mondta, és a zsebébe nyúlt.
– Remélem, nem akar valami ostobaságot csinálni
– Eszemben sincs – mondtam. – Elvégre csak beszélgetünk.
– Így már más – biccentett. Kihúzott a zsebéből egy pisztolyt, majd
utána egy hangtompítót is. Lassú, komótos mozdulatokkal rátekerte
a fegyver csövére.
– Kár magáért – mondta. – Üzletet akartam kötni önnel, de… azt
hiszem, nem megy. Meg kell ölnöm magát.
– Azt pokolian rosszul tenné – mondtam. – Ha megöl, sohasem jut
hozzá azokhoz a papírokhoz, amelyekért annyira odavan.
– Kiverem magából – mondta.
 Átnyúlt az asztal felett, és a homlokomhoz nyomta a pisztolya
csövét.
– Csak egy icipici mozdulat, és…
– Soha nem kapja meg a papírjait.
– Ebben lehet valami – sóhajtotta. – Talán megtalálnám maga
nélkül is, talán nem. Ha ebben a házban ölöm meg magát, lehet,
hogy a zsaruk bukkannak rá – ha egyáltalán itt rejtette el. Itt rejtette
el?
– Titok – mondtam.
– Átkozott kis dög! – csóválta meg a fejét. – Kedvem lenne felvinni
magát a hálószobájába, és csak azután fojtanám meg, miután jól…
– Ne legyen közönséges – figyelmeztettem. – Egy Macytől nem
ezt várná el az ember.
– Tudja, mekkora kísértést érzek, hogy meghúzzam a ravaszt?
Naná, hogy tudtam. Verejtékben is fürdött tőle a testem;
szerencsére az arcomra még nem jutott belőle. Úgy istenigazából
elkapott a halálfélelem. Nem lehettem biztos benne, hogy ha
valóban meghúzza a ravaszt, idejében megjelenik-e álmaim
asszonya, azaz Orsi nagyi, hogy elkapdossa a repülő golyókat.
– Még az is megfordult a fejemben, hogy ön nem is Mr. Macy.
Hanem valaki más.
– Ugyan kicsoda lennék?
Nem zavartattam magam.
– Csakhogy… annak a valakinek nem voltak gyerekei, önnek
viszont igen. Ez némiképpen megzavart, ezért is kértem a DNS-
mintákat. Most aztán képzelheti, hogy mit érzek. Azzal szemben,
amit eddig hittem, magának még sincsenek gyerekei. Tudja, mit
gondolok én erről?
– Nem – mondta. – De nem is érdekel.
– Dehogynem érdekli – tiltakoztam. – Másra sem vágyik, mint hogy
meghallgasson. Nos, az a helyzet, hogy szerintem ön azért
alkalmazta gyerekeiként a két fiút, hogy lelohassza azok
lelkesedését, akik arra gyanakodnának, hogy ön azonos egy
bizonyos nagyon keresett fickóval, elvégre önnek gyerekei vannak,
ANNAK A FICKÓNAK pedig nincsenek. Aztán valahogy nem tetszett nekem
az a mese sem a rúdtáncosnővel és a gyűlölettel, amely eltöltötte
Santana iránt. Megkértem valakit, hogy nézzen utána az ön
múltjának.
– Remélem, örömét lelte benne.
– Sajnos nem – sóhajtottam. – Önnek nincs is múltja, Mr. Macy.
– Talán rossz munkát végzett a megbízottja.
– Ön azt mondta nekem, hogy gyűlöli Santanát, az ön elhunyt
felesége volt főnökét, s ezért olyan dokumentumokat gyűjt,
amelyekkel börtönbe küldheti.
– Ezt mondtam volna?
– Ezt bizony. Később aztán kiderült, hogy nem is annyira a
bizonyítékok izgatják önt, sokkal inkább Santana vagyonára
vadászik.
– Na és? Üzletet kötöttünk. Maga megkapja a pénzét, én a
papírokat, de hogy mit csinálok velük, ahhoz önnek semmi köze.
– Van egy megszállott ismerősöm, aki belevetette magát az ön
múltjába. Nos, ön valóban egy múlt nélküli ember, Mr. Macy. Nincs
nyoma, hogy bármikor is létezett volna. Vagy hogy a felesége
létezett volna, a gyerekeiről már nem is beszélve. Ön valaki más, Mr.
Macy, mint akinek mutatni szeretné magát.
Mr. Macy rám nézett, aztán vidáman elnevette magát.
– Istenem, de ostobák is tudnak lenni az emberek! Ne haragudjék
rám, nem szoktam hölgyeket sértegetni, de ez azért magára is
vonatkozik.
– Nem szép, hogy ilyet mond rólam – csóváltam meg a fejem.
Mr. Macy felvonta a vállát.
– De hát mi mást mondhatnék? Maga, kedvesem, csapdát állított
nekem. Tudom, hogy a széf lent van a pincében, maga oda akar
csalni engem, hogy ott aztán történjék velem valami. Vallja be, de
őszintén, rajtunk kívül van valaki a házban?
– Senki – ráztam meg a fejem.
– Na látja, már ez is egy nagy hiba – emelte fel a mutatóujját.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Hogy maga hülyének néz engem. Azt hitte, beveszem, hogy
egyedül akar fogadni egy üres házban? Hogy még csak fegyvere
sincs? Annyira ártatlan lélek, hogy fel sem tételezi rólam: esetleg
ellenszolgáltatás nélkül akarom megszerezni az árut?
– Erre valóban nem gondoltam. Vagyis… csak alig.
 – Ez az, amit nem hiszek el. És nem hittem el már akkor sem,
amikor először beszéltünk az üzletről. Maga, kedvesem, borzasztó
okosnak és előrelátónak képzeli magát, miközben hát, hogy is
mondjam csak… nem egy Einstein.
– Pedig én… arra gondoltam…
– Tudom, mire gondolt – legyintett. – Arra, hogy én elhiszem, hogy
maga egyedül van, aztán amikor lementünk volna édes kettesben a
pincébe, hogy átadja nekem a széf tartalmát, akkor egyszerre csak –
hipp-hopp! – előkerülnek az elrejtett emberei, és elkapnak.
Netalántán meg is ölnek.
– De ha egyszer nem vagyok annyira okos…
– Ugyan már – legyintett –, ölni a hülyék is tudnak. – Sóhajtott,
aztán folytatta. – Nos, kedves Miss O’Hara, ha nem tévedek,
pillanatnyilag rajtunk kívül ketten tartózkodnak még a házában. Az
egyik a házvezetőnője, a másik pedig… nos, igen. Minden
valószínűség szerint Roxana. Hogy is hívják újabban?
– Honnan veszi ezt a…
– Onnan, hogy én odafigyelek olyasmikre is, amik meg sem
fordulnak az ön bájos kis fejecskéjében. Hogy ne beszéljek
rejtvényekben, tegnap este három emberemet állítottam rá a háza
megfigyelésére. Egy légy sem repülhetett be vagy ki belőle úgy,
hogy tudomásom ne lett volna róla. Ezért tudom pontosan, hogy
hányan vannak idebent.
Nem volt mese, lépnem kellett egyet előre.
– Ebben az esetben nagy balhé lesz hamarosan – mondtam, és
igyekeztem, hogy fenyegetőn legörbüljön a szám.
– Nem lesz itt semmiféle balhé – legyintett. – Hacsak nem
próbálkozik valami ostobasággal.
– Jól van – mondtam. – Azt hiszem, idáig maga volt előnyben, de
most én lépek. Be kell vallanom önnek, hogy valóban ketten vannak
még rajtunk kívül a házban. Roxana, Santana felesége, és Marisa, a
házvezetőnőm… És állig fel vannak fegyverkezve.
Azt hittem, erre majd felugrik és hadonászni kezd, ám ülve maradt
és sajnálkozva nézett rám.
– Naiv gyerek – mondta. – Egyre inkább kezdem sajnálni magát.
Sem Santana felesége, sem a maga házvezetőnője nincsenek már
abban a helyzetben, hogy az ön segítségére siethessenek.
 Úgy megrémültem, hogy majd hanyatt estem tőle.
– Mit mond? – nyögtem.
– Sam! – kiáltott egy nagyot Mr. Macy. – Minden rendben?
Az emeletről, a szobám felől jött a válasz.
– Minden rendben, főnök!
– Hozzátok le őket!
Erre azért nem számítottam. Meg is rándult tőle a vállam, ráadásul
mind a kettő. Mr. Macy észrevette, és rám is szólt.
– Csak nyugalom.
– De hát… hogyan…?
– Hogyan jöttek be az ön házába az embereim? – kérdezte. –
Nagyon egyszerűen. Felmásztak hátulról a tetőre, aztán bemásztak
az ablakán át a szobájába. És mit tesz isten, mit találtak ott? A maga
volt és jelenlegi házvezetőnőjét, amint töltött géppisztolyokkal
babrálnak. Frednek van némi tapasztalata a betörésben: valaha így
kezdte a karrierjét. Szóval lézervágóval kiemelt egy kis darabkát az
ablak üvegéből, és a lyukon benyúlva kinyitotta az ablakot. A többi
már még könnyebben ment.
Levert voltam, mint a karó. És ez meg is látszott rajtam. Nem
tudtam leplezni, hogy nagyot csalódtam magamban. Egyre
idegesebben feszengtem a székemen – nem örül neki az ember, ha
látja, hogy szépen kimódolt terve szart sem ér. Bocsánat, de így van.
– Fent vagytok még, Fred? – kérdezte a lépcső felé fordulva Mr.
Macy.
– Itt vagyunk, főnök.
– A hölgyek?
– Alszanak.
– A fegyverek?
– Itt vannak azok is. Hova tegyük őket?
– Dugják az ágy alá.
Mr. Macy megcsóválta a fejét.
– Ennyi volt az egész. Egyszerű, nem? Csak egy kis figyelem és
ötletesség kell hozzá. – Lehajolt, felvette a táskáját, rátette az
asztalra, fél kézzel felém fordította, majd elém tolta.
– Nézze csak meg.
Engedelmesen felpattintottam a fedelét.
– Ez meg… micsoda? – tört ki belőlem.
 – Nem hinném, hogy nem tudja, micsoda.
Persze hogy tudtam. Nem volt nehéz felismernem őket. Sőt, nem
felismerni lett volna nagy művészet.
A táskában ugyanis két tégla nyugodott, papírba csomagolva.
– Hogy össze ne koszolják a kedvenc táskámat – magyarázta. –
Nos, mit szól hozzá?
– Maga gazember! – sziszegtem a képébe, mint egy kobra.
– Olállá! – nevetett. – Rájött? Én ugyan inkább ügyes fickónak
hívom magam, de ha önnek a maga terminológiája jobban tetszik…
hát csak tessék!
– Magának ennyit számít egy egyezség?
– Ne mondja, hogy maga komolyan gondolta – csodálkozott. –
Ennyire nem lehet ostoba.
Olyan szemekkel néztem rá, hogy meggyőződhetett belőle:
valóban ilyen ostoba vagyok.
Macy megrázkódott és megsimogatta a bajuszát.
– Istenem… ne csináljon ilyet, és főleg ne nézzen így rám, mert a
végén még megsajnálom. Hé, Sam!
– Igen, főnök?
– Hozzák le őket!
Lépcső recsegett, majd felbukkant a legfelső lépcsőfokon egy
izmos, zömök fickó. Jókora csomagot hozott a vállán. A csomag
Xinia-Roxana volt. A pasas, Sam, úgy hozta lefelé, mint a
liszteszsákot szokás: a vállára hajítva. Xinia-Roxana feje a pasas
hátán lógott lefelé, két karja majd a lépcsőt seperte. Egykori
házvezetőnőm valóban nem volt magánál. És Marisa sem. Marisát a
Fred nevű fickó hozta, s szemmel láthatóan ő is aludt, mint a tej.
Fel akartam ugrani a helyemről, de Mr. Macy ismét visszatartott.
– Csak nyugalom, Miss O’Hara. Nem haltak meg, csak alszanak.
Ült és várt. Az emberei is csak álltak a lépcső alján, s úgy néztek a
levegőbe, mintha azt az utasítást kapták volna, hogy a levegőn kívül
nem szabad semmire nézniük.
– Nem kérdezi meg, hogy mire várunk? – kérdezte tenyereit
dörzsölgetve Mr. Macy. Előtte már letette a stukkert az asztal
szélére. Jó messze tőlem, hogy ne érhessem el. – Nos, hogy mire is
várunk? Hát azokra, akiket maga idehívott. Mert ugye idehívott
néhány embert, hogy véget vessenek az egésznek.
 – Nem hívtam én senkit sehova!
Mr. Macy mosolya olyan nyájas és ragadós volt, mint a Barbie
babáké.
– Be akar csapni, Miss O’Hara?
Mesterien játszott velem, nem is vitás. Úgy gondolta, így török meg
a legkönnyebben. Ha összeomlok, mint az ikertornyok, könnyebben
odaadom neki, amit akar. Nem kell falat bontania, vagy
felrobbantania a pincét, ami kellemetlen következményekkel is
járhatna.
Az órájára pillantott, aztán a két alvó nőre bökött.
– Vigyétek ki őket a konyhába, aztán gyertek vissza!
A két fickó bólintott, és a hónuk alá nyúlva áthúzták Xiniát és
Marisát a konyhába.
Alighogy visszatértek, megszólalt a csengő.
– Kezd izgalmassá válni a dolog – mondta Mr. Macy. – Sam!
Figyelj!
– Figyelek, főnök.
– Kérdezze meg, hogy ki az – utasított Mr. Macy. – Ugye nem kell
figyelmeztetnem…
– Felesleges – ráztam meg a fejem.
– Ha mégis megtenné… meghal. És ezt nagyon komolyan
mondom.
– Úgy is vettem – bólintottam.
Ekkor Mr. Macy elém lógatta a mézes madzagot.
– Ha rendesen viselkedik, megúszhatja élve.
– Igazán? – kaptam az utolsó szalmaszál után. Nagyon kellett
igyekeznem, hogy ne csalódjon bennem. Úgy viselkedjek, ahogyan
elvárja tőlem.
– Ugyan már, Miss O’Hara! Nem fog itt meghalni senki. Nem
vagyok gyilkos típus… nem ölnék meg senkit, hacsak rá nem
kényszerítenek. A maga esetében teljesen feleslegesnek tartanám a
gyilkolást. Maga szépen odaadja nekem az engem érdeklő
papírokat, és soha többé nem lát bennünket. Ha pedig azt az illúziót
ápolgatná magában, hogy majd utánunk ered, csak feleslegesen
strapálná magát. A mi arcunk néhány nap múlva örökre eltűnik.
Úgyhogy felesleges lenne megölnünk bárkit is… Ha azonban valami
meggondolatlanságra ragadtatná magát… Például megpróbálna
segítségért kiáltani… Eljátszaná az esélyt az életben maradásra.
Érti, amit mondok?
– Értem – bólintottam.
– Akkor hát kérdezze meg, kicsoda.
– Ki van odakint? – kérdeztem engedelmesen.
– Találd ki – hallottam egy női hangot. Meghűlt a vér az ereimben:
Barbara hangja volt.
– Ez ki? – kérdezte halkan Mr. Macy.
– A társam felesége.
– Miért hívta ide? Ő is géppisztolyt rejteget a bugyijában?
– Fogalmam sem volt róla, hogy idejön.
– Kérdezze meg tőle, egyedül van-e!
– Ott van Amos is? – kérdeztem nagyot nyelve.
– Persze hogy itt van. Két üveg vöröset szorongat a markában. Azt
mondja, örülni fogsz, ha végre kinyitod azt a nyomorult ajtót.
Ebben azért nem voltam olyan biztos.
A két kísérő az ajtó két oldalára állt, majd Mr. Macyre nézett. Mr.
Macy bólintott.
– Oké. Eressze be őket.
Az ajtóhoz léptem és kinyitottam.
Igyekeztem közömbös képet vágni, nehogy valamit is leolvassanak
róla. Ha megpróbálnának elmenekülni, alighanem nagyon rosszul
járnánk valamennyien.
– Jézusom, Debby! – ugrott nekem Barbara. – Jézusom, te és
Amos aztán a szerencse gyerekei vagytok! Már megint bejött egy
nagy buli…
Amos is feltűnt mögötte.
Aztán ő is és Barbara is elkezdtek repülni. Méghozzá szó szerint.
Sam és Fred elkapták a karjukat és berántották őket a hallba. Olyan
erővel, hogy felemelkedtek a levegőbe és rövid repülés után a
szőnyegen kötöttek ki.
Néhány másodpercig összegabalyodva, mozdulatlanul feküdtek,
majd lassan elkezdtek mozgolódni, mint az ébredező polip. Hol egy
láb, hol egy kéz lógott ki a gombolyagból. Néhány másodperc múlva
aztán elváltak egymástól, és olyan képet vágtak, amelyet soha nem
felejtek el. Hogy mi minden volt az arcukra írva, fel sem lehet sorolni.
Ha nekikezdenék, alighanem olyan vastag könyv telne ki belőle, mint
a HÁBORÚ ÉS BÉKE.
– Csak nyugalom, hölgyem és uram! – lépett melléjük Mr. Macy. –
Éppen egy intenzív üzleti tárgyalás közepébe cseppentek. De sebaj,
kettővel több vagy kevesebb, úgysem számít. Ám mivel a tárgyalás
bizalmas természetű, meg kell kérnem önöket, hogy arra a rövid
időre, amíg végzünk, fáradjanak át a szemben lévő konyhába. Ja, és
hogy el ne felejtsem, találnak ott két alvó nőszemélyt, nyugodtan
beszélhetnek hangosan is, nem fogják felzavarni őket. Továbbá meg
kell kérnem önöket, hogy ne próbáljanak például kilépni az ablakon.
Van odakint egy emberem, aki kérdezősködés nélkül lő. Úgy
egyébként néhány perc – talán fél óra – múlva túl is lesznek
mindenen, és holnap már kacarászni fognak a mai nagy
ijedségükön. Kísérd át őket, Sam.
Ebben a pillanatban ismét megszólalt odakint a csengő.
Mr. Macy szótlanul rám bökött. Értettem belőle, hogyne értettem
volna.
– Ki van odakint? – kérdeztem.
– Ki a fene lenne? – dörmögte a jól ismert hang. – csak nincs
eldugulva a füled?
– Seriff?
– A francba is, hát persze. Már elfelejtetted, hogy éppen te hívtál
ide?
– Dehogy felejtettem – mondtam. – Várjon egy kicsit.
Mr. Macy mosolyogva nézett rám.
– Ó, hát a seriff is? Persze gondolhattam volna. De miért is ne?
Engedje be, Miss O’Hara.
A seriff öntudatosan lépett be a hallba. Éppen le akarta venni a
kalapját, amikor észrevette, hogy többen is vannak idebent.
Megtorpant és gyanakodva rám bámult.
– Nem mondtad, Debby, hogy mások is lesznek itt…
Ekkor megérezte a hátán a fegyver csövét. Sam állt mögötte. A
seriff volt annyira tapasztalt, hogy nem fordult meg. Inkább felemelte
mindkét kezét.
– A seriff vagyok – mondta fenyegetőn.
Aztán Mr. Macyn akadt meg a tekintete.
 – Mr. Macy? – kérdezte csodálkozva. – Mi a csodát keres maga
itt? És mit jelentsen ez az egész?
– Van egy kis elintéznivalóm Miss O’Harával – mondta.
A seriff le akarta engedni a kezét, de Macy rákiáltott.
– Hagyja csak fent a kezét, seriff. Vedd el tőle a fegyverét, Sam!
Sam szakavatott kézzel fegyverezte le a seriffet. Mitchell seriff
mogorva képpel nézett Mr. Macyre.
– Ez már nem játék, Mr. Macy, remélem, tudja. Hatóság elleni
erőszaknak hívják. Továbbá figyelmeztetném az önbíráskodásra is.
A gyilkosság akkor is gyilkosság. .. Különben sem Miss O’Hara ölte
meg a fiait.
– Ki mondta, hogy ő ölte meg? – kérdezte Mr. Macy.
– Hát nem ezért csinálja a cirkuszt? Tudom, rettentően fájdalmas
ez önnek, meg tudom érteni az elkeseredését, de bizton állíthatom,
hogy Miss O’Hara valóban ártatlan. Nem ő ölte meg egyik fiát sem.
– Tudom – bólintott Mr. Macy. – Tisztában vagyok vele.
– Akkor viszont… Miért? Ön szerint ki ölte meg őket?
– Nem találja ki?
Mitchell seriff meghúzogatta a bajuszát.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom találós
kérdésekkel szórakoztatnunk egymást. Ki ölte hát meg Mr. Ridley és
Mr. Emlyn Macyt?
– Én – felelte Mr. Macy. – Ki más? Az egyiket a saját kezemmel, a
másikat más keze által.
 20

Mitchell seriff még mindig nem fogta fel, mire megy ki a játék. Azt
hitte, hogy Mr. Macy még mindig engem tekint fiai gyilkosának és
bosszút akar állni rajtam.
Most viszont, hogy Mr. Macy magára vállalta a gyilkosságokat,
kezdett nem érteni semmit.
– Nem Debbyre gyanakszik? – kérdezte zavarodottan. – Akkor mi
ez az egész? És miért vette el a fegyveremet? Bármi is legyen a
magyarázat rá, erre nincs mentség. Ezért ülni fog. És mit jelentsen
az, hogy ön ölte meg őket? Ez… teljességgel érthetetlen. Mi folyik itt
egyáltalán, Debby?
Nem volt időm válaszolni rá, és nem is tudtam hirtelenjében, mit
mondjak, de nem is volt rá szükség, mert ismét csak megszólalt a
csengő.
– Debby? – kérdezte egy hang. – Nem nyitnád ki végre az ajtót?
Mr. Macy ismét rám mosolygott.
– Csak nem a két testőre?
– Honnan tud maga róluk?
– Nem akarok nagyképű lenni, de mindent tudok magáról. Engedje
be őket… Vagy várjon csak egy kicsit… Sam, kísérd be a konyhába
a seriffet, és szólj Frednek, hogy vigyázzon rá. Ez egy öreg,
tapasztalt róka, mindenre képes.
– Fred is az – vigyorgott Sam.
– Azért csak vigyázzon. Hé, mi lesz már, Miss O’Hara?
– Máris megyek – mondtam.
Kinyitottam az ajtót; Félszemű és Csen beléptek a hallba.
Igyekeztem önfeledten mosolyogni, ám minden erőfeszítésem
ellenére sem sikerülhetett valami jól, mert alighogy átlépte a
küszöböt, Félszemű máris ugrott volna vissza, de ugrás közben
egyszerűen fennakadt Samen.
Félszemű és Csen arra eszméltek, hogy két fegyver csöve is
irányul rájuk. Az egyik Mr. Macy pisztolya, a másik Sam kis
automatája volt.
– Csak nyugalom – figyelmeztette őket Mr. Macy. – Nincs értelme
kekeckedni. Elvisszük, amit kell, aztán már itt sem vagyunk. Az az
érdeke mindenkinek, hogy ne folyjon vér, és ha rajtam múlik, nem is
fog. Van fegyverük? Gondolom, nincs. Maguknak nincs rá
szükségük.
Csen és Félszemű rám néztek.
Igyekeztem beléjük szuggerálni, hogy ne próbálkozzanak
semmivel. Csak reménykedhettem benne, hogy vették az adást, és
megértették, hogy nem azért hoztam ide őket, hogy a segítségemre
legyenek. Inkább azért, hogy megmentsem az életüket. Nagyon úgy
nézett ki a dolog, hogy valaki – természetesen tisztában voltam vele,
kicsoda – sorra levadássza mindazon ismerőseimet, akik akkor
voltak a segítségemre, vagy akár csak kapcsolatban álltak velem,
amikor szüleim halálának ügyében nyomoztam.
Nem tudom, megértették-e, de egyelőre nem mozdultak.
– Sam! – emelte fel a mutatóujját Mr. Macy. – Mutasd meg az
uraknak a konyhát!
– Ezer örömmel, főnök.
Csen és Félszemű ismét rám pislogtak.
Észrevétlenül megráztam a fejem. Éppen csak egy icipicit. Abban
reménykedtem, hogy ők észrevették, Mr. Macy és Sam pedig nem.
Ebben a pillanatban mintha dulakodás zaja szűrődött volna be az
ajtón. Mr. Macy felkapta a fejét, és a konyhából visszatérő Samre
nézett.
– Ez meg mi a fene?
– Talán Ben – mondta Sam.
– Bennek a kocsiban kellett volna maradnia.
– Hátha történt valami odakint.
– A konyhában minden rendben?
– Rendben, főnök.
– Akkor menj az ajtóhoz, és nézd meg, mi az.
Sam az ajtóra pislogott. Odakint megerősödtek a fura zajok.
Puffanások, káromkodás, nyögések hallatszottak.
– Álljon félre, Miss O’Hara! Nem szeretném, ha idő előtt
megsebesülne.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy vajon mit jelent ez az IDŐ ELŐTT,
aztán mégsem tettem. Úgyis tudtam, milyen jövőt szán nekem.
Sam az ajtóra fogta az automatáját.
– Hé! Sam!
– Főnök?
 – Nehogy szétlődd nekem az ajtót! Akár Bent is eltalálhatod!
Sam bólintott, megfogta az ajtókilincset, de nyomban le is kapta
róla a kezét, amikor megszólalt odakint egy hang.
– Nyissa ki, Miss O’Hara!
Ez kétségtelenül meglepetés volt, bár közel sem akkora, hogy
dobjak tőle egy hátast. Szívem mélyén számítottam erre is.
Kérdőn Mr. Macyre néztem.
Mr. Macy megvakargatta az orrát a fegyvere csövével.
– Ez meg ki a fene?
– A seriffhelyettes – mondtam.
– Mi az ördögöt akar itt?
– Gőzöm sincs róla.
Pedig dehogynem volt.
– Kérem, Miss O’Hara! Azonnal engedjen be! A hatóság nevében
felszólítom, hogy nyissa ki az ajtót! Ha nem nyitja ki, betöröm!
Mr. Macy oldalba bökte Samet.
– Bújj el a szék mögé, és ha intek, kapd el a fickót!
– Maga hol lesz, főnök?
– A másik szék mögött.
– És a nő?
Ez én voltam.
– Te csak engem figyelj.
Mr. Macy ekkor felém fordult.
– Ugye tisztában van vele…
– Tisztában – szakítottam félbe ingerülten.
– Akkor csinálja!
Óvatosan kinyitottam az ajtót; előbb egy pisztolycső bukkant fel
benne, majd Mr. Harrison is. Szakasztott olyan volt, mint a
túszszedőkre törő főhős a megfelelő zsánerű filmekben. Maga volt a
kiköpött MACSÓ. A hideg, kék szemű, rezzenetlen képű, barna bőrű
macsó, aki előtt nincs lehetetlen, és úgy mellesleg halhatatlan is.
Zümmögjenek körülötte a golyók, mint a méhek, soha egyetlenegy
sem találja el. Nem szerettem volna, ha éppen Mr. Harrison
szenvedné el e hiedelem cáfolatát.
A fegyver csöve egyenesen rám irányult.
Mr. Harrison kék szemmel, rezzenetlen arccal lépte át a küszöböt,
és azonnal rám is kiáltott.
 – Miss Deborah O’Hara, a törvény nevében…
Engedelmesen feltartottam a kezem.
– Megspórolhatja magának a szövegét. Mi a fenét akar tőlem?
– Letartóztatni – mondta Harrison. – Gyilkosság gyanújával. Ön
megölte Mr. Ridley és Mr. Emlyn Macyt. Feküdjön a padlóra, tegye
hátra a kezét…
Harrison már első pillantásával felmérte, hogy ki lehet még rajtam
kívül a szobában, s úgy látta, hogy senki. Éppen ismét rám kiáltott
volna, amikor az egyik karosszék mögül előbukkant Mr. Macy,
fegyverével a kezében. Egyetlen pillanat telt csak el, de ez is elég
volt ahhoz, hogy Sam is kidugja a másik karosszék mögül az
automatáját. S ahogy kidugta, meg is birizgálta vele Mr. Harrison
lábát.
– Csak lassan a testtel! – figyelmeztette. – Csak lassan a testtel!
Harrison meghökkent. Még mindig a fegyverét szorongatta, de
közben a lábát is figyelte, hogy ki az ördög kaparászik körülötte.
Mr. Harrison rádöbbent, hogy egyetlen esélye az, ha támad.
És támadott is.
Meghúzta a fegyvere ravaszát. Annyi időm maradt csak, hogy a
szőnyegre vessem magam, abban a hiú reményben, hogy így talán
majd elkerülnek golyók.
Három lövés csattant egymás után. Annyit láttam csak, hogy Mr.
Harrison meginog és rázuhan az egyik karosszékre. A másik
karosszék mellett Sam ácsorgott a karját szorongatva.
– Eltalált? – kérdezte az ugyancsak feltápászkodó Mr. Macy.
– A karomat, főnök.
– Mutasd!
Rövid csend.
– Csak a bőrödet horzsolta – nyugtatta meg Mr. Macy.
– Lelőhetem a rohadékot, főnök?
– Várj egy kicsit. Megy talán a vonatod?
– Nem, főnök.
– Akkor várj.
Macy odament a karosszékben nyögdécselő Harrisonhoz, és fölé
hajolt.
– Magával meg mi van? – kérdezte. – Sose mondta még magának
az édesanyja, hogy előbb gondolkozz, aztán cselekedj?
 Harrison nem válaszolt. Láttam, hogy verejtékben úszik az arca.
– Nem fogják levágni a lábát – nyugtatta meg Mr. Macy. – Erre
akár meg is esküdhetek.
– Mr. Macy? – ismerte fel hirtelen a fölé hajlót Harrison. – Maga
az?
– Nem úgy nézek ki?
– Mit keres… maga itt?
– Hosszú történet – tért ki a válasz elől Mr. Macy.
– Segítene nekem? – kérdezte Harrison. – Valaki lábon lőtt… Ki ez
a fickó itt?
– Ez? – kérdezte Mr. Macy. – Ő Sam.
– És… ő lőtt lábon?
– Mi a fenét keres maga itt? – bosszankodott Mr. Macy. – Maga
tényleg azt hiszi, hogy Miss O’Hara ölte meg a fiai… illetve…
– Biztos vagyok benne. Jó a szimatom, nekem elhiheti. Csak ritkán
szoktam tévedni.
– De akkor nagyot, mi?
– Ezt… hogy érti, Mr. Macy?
– Ez is hosszú történet. Mi volt az a zaj odakint?
– Hát… megtámadott egy pasas. Éppen be akartam jönni a házba,
hogy letartóztassam Miss O’Harát, amikor rám támadt valaki.
Kénytelen voltam ártalmatlanná tenni.
– Megölte?
– Csak… fejbe ütöttem egy kicsit.
– Hol van most?
– Az ajtó előtt fekszik.
– Nézd meg, Sam!
Sam kinyitotta az ajtót és eltűnt a sötétségben. Még egy perc sem
múlhatott el, már jött is vissza. Egy hirtelenszőke, vérző arcú fickót
támogatott befelé. A fickó éppen a szemét nyitogatta, és láthatóan
fogalma sem volt róla, hogy hol van.
– Hogy s mint, Ben? – kérdezte tőle Mr. Macy. – Felébredtél?
Álmodtál valami szépet?
– Esküszöm, Mr. Macy, én nem…
– Nem abban állapodtunk meg, Ben, hogy semmilyen körülmények
között nem hagyod el a kocsit, fiam?
 – Muszáj volt, főnök – nyögte Ben. – Ez a fickó… – és Mr.
Harrisonra mutatott – be akart mászni az ablakon. Ha hagyom…
meglephette volna önt.
– Hát ez valóban váratlan helyzet – ismerte el Mr. Macy. – Ezután
nekiestél, mi?
– Hát volt egy kis verekedés köztünk. Ha nem botlok bele a
lépcsőbe… Nagy bajt csináltam, Mr. Macy?
Mr. Macy megveregette a vállát.
– Nincs semmi baj, Ben. Az a lényeg, hogy elkaptuk a fickót.
Az volt a legfurcsább az egészben, hogy a seriffhelyettest még
mindig nem érte el a megvilágosodás. Csak ült a földön, immár
fegyver nélkül, egy kicsi, lassan növekvő vértócsában és ide-oda
kapkodta a fejét.
Mr. Macy sóhajtott, és Sam felé intett.
– Vidd be ezt is a konyhába. Vagy várj csak… Azt hiszem,
felesleges. Inkább szólj Frednek, hogy terelje ki őket is. – Felém
fordult, és ismét csak megkaparászta az orrát a stukkere csövével. –
Tehát… ha jók az értesüléseim… a pincében van a széf?
– Ott van – bólintottam.
– Tereld le őket, Sam. Szólj Frednek, hogy segítsen. Valamennyien
lemegyünk a pincébe. Ben, te ezt a fickót támogatod lefelé… Az a
kívánságom, hogy élve érjen le, oké?
– Muszáj, főnök?
– A fejeddel felelsz érte. Nem szeretem a komplikációkat.
– Ahogy akarja, főnök.
– Hé! – tiltakoztam felemelkedve a szőnyegről. – Hogy képzeli ezt?
Ez a mi üzletünk: az enyém és az öné. Minek ez a nézősereg?
– Nem maradhat idefent senki! – mondta Mr. Macy. – Nem
szeretnék kellemetlen meglepetést. Feltűnhet valakinek, hogy eltűnt
a seriff, és keresni kezdi. Na, nyomás lefelé!
Úgy nézhettünk ki, mint egy csonka-bonka, egyensúlyzavaros,
sebesült zarándokcsapat, amely a legközelebbi kegyhely irányába
vonul, hogy az ottani ereklyék segítségével visszanyerje az
egészségét. Amitől kinézetre eléggé messze voltunk még.
A pince nem volt bálterem, eléggé össze kellett szorulnunk benne,
hogy elférjünk. Ez nem is tetszett valami nagyon Mr. Macynek.
 – A fenébe is – morogta. – Talán mégiscsak fent kellett volna
hagynunk őket. Olyanok vagyunk, mint a szardíniák a
konzervdobozban.
Azért csak elfértünk valahogy. Lent volt a már magához tért Xinia-
Roxana és Marisa is – mindketten szemrehányón néztek rám. Nem
értették, miért hagytam olyan könnyen legyőzni magam. Mitchell
seriff is hasonlóra gondolhatott, mert dühösen pislogott felém.
Barbara és Amos nem sokat értett az egészből. Amos levette a
zakóját, és Barbarára terítette. Mr. Harrison sóhajtozva leroskadt a
kőpadlóra. Félszemű és Csen érdeklődve figyelték a falakat, mintha
arról akarnának meggyőződni, hogy elférne-e rajtuk néhány freskó.
– Tehát itt van valahol a széf… Hm. Igaz, Roxana?
– Dögölj meg! – sziszegte Xinia-Roxana.
Mr. Macy bólintott, majd csak úgy lendületből lekent neki egy
hatalmas pofont.
– Csak a megszokás kedvéért – mondta. – Hiányzott már, ugye,
bébi?
– Kár, hogy nem öltelek meg – sóhajtotta Roxana. – Megtehettem
volna.
– Mondanám, hogy az ember tanul a hibáiból – mosolygott Mr.
Macy. – De neked hiába is mondanám. Tudod jól, hogy nem lesz
több alkalmad kijavítani őket. Nos, akkor hol is az a széf?
Xinia-Roxana rám nézett. Alig észrevehetően bólintottam. Még
mintha a sarokba helyezett létra is bólintott volna.
– Sam! Tedd a létrát a falhoz, és nézd meg, hogy valóban van-e ott
valami!
Sam nekitámasztotta a falhoz a folyosón talált rövid kis létrát,
felment rajta, majd egészen közelről megvizsgálta a falat.
– Itt van egy ajtó, főnök.
– Akkor nyisd ki.
– És ha…
– Nyisd ki, ha mondom!
Sam kinyitotta, de nyitás közben igyekezett elfordítani a fejét – ha
bomba lenne benne, ne egyenesen a képébe robbanjon.
– Mi van benne, Sam?
Sam beletúrt a széfbe. Amikor visszahúzta a kezét, csalódottság
ült az arcán.
 – Ebben… nincs semmi, főnök.
– Miss O’Hara?
– Persze hogy nincs – mondtam. – Azt akartam, hogy maga is
lássa. Volt ugyan benne valami – az, amit maga annyira keres –, de
azt Ethan Lord és Roxana elvitték.
– Hova?
– Négylépésnyire.
Mr. Macy meghökkenve nézett rám.
– Hogyhogy négylépésnyire? Mi az ördög ez az egész?
– Ethan Lord tanácsára nem vitték ki a papírokat a házból, Xinia és
Carlos menekülése után sem. Lord nem volt biztos benne, hogy
Santana emberei nem tartják-e megfigyelés alatt a környéket –
esetleg valaki az operáció ellenére is felismerhette Roxanát vagy
Carlost – ezért azt javasolta, hogy építsenek még egy széfet a másik
közelében. Ebbe rejtsék el a papírokat. Ha Santana rá is bukkanna a
széfre – az elsőre –, bizonyára esze ágába sem jutna, hogy az
anyag ott hever egy másik széfben, alig pár lépésnyire tőle.
Mr. Macy elkapta a karomat.
– Hol az a másik széf?
Kénytelen voltam a nagyon hülyét játszani.
– Ha megmutatom… elenged? – kérdeztem.
– Valamennyiüket – bólintott Mr. Macy. – Nincs már szükségem
magukra… Engem csak a széf tartalma érdekel. – Xinia-Roxanára
nézett és elmosolyodott. – Nekem az is megfelelő elégtétel, ha látom
ennek a nőnek az arcát… amint visszaszerzem tőle az ellopott
dokumentumokat. Több tízmillió dollárról van szó. Mutassa meg a
széfet, mert ha kell, szétveretem az egész pincét. És akkor már nem
tudom garantálni az önök testi épségét…
Azt hiszem, nem akadt senki köztünk, aki hitt volna neki.
Valamennyien biztosak voltunk benne, hogy Mr. Macy csak azért
nyugtatgat bennünket és hazudik összevissza, mert el akarja kerülni
a pánikot.
Mindnyájan tudtuk, hogy ha rajta múlik, soha többé nem
szabadulunk élve a pincéből. De senki nem kiabált, nem jajgatott,
nem kapta el a hisztéria – csendben vártuk az elkövetkezőket.
Egyedül Mr. Harrison nem értett még mindig semmit.
 – De Mr. Macy, kérem, miért csinálja ezt? – kérdezte értetlenül, a
lábát emelgetve, mintha attól enyhült volna a fájdalma. – Hiszen mi
nem gyanúsítjuk semmivel. Megvan a gyilkos: Miss O’Hara. Engedje
meg, hogy letartóztassam… és magyarázza meg, hogy mi a franc ez
a széf dolog? Ígérem, utána fogok járni, és…
– Hallgass már, te hülye! – förmedt rá a seriff.
– No de seriff! – háborodott fel Mr. Harrison. – Hogy beszél velem?
Nem érdemeltem meg… Jelenteni fogom az illetékes helyen, hogy…
És ön is, Mr. Macy, mért nem hagyja a hatóságra a dolgot? Rám
lőttek, és ezért még valaki ülni fog…
– Duguljon már el! – kiáltott rá Xinia-Roxana. – Inkább imádkozzon
egyet, mielőtt Santana megöli!
– Santana? – hökkent meg Harrison. – Hogy jön ide Santana?
– Úgy, hogy én vagyok az – mondta mosolyogva Mr. Macy.
 21

Nem mondanám, hogy összepisiltük magunkat a meglepetéstől. Mr.

Harrisont azonban villámcsapásként érte a beismerés.
– Ön… Mr. Santana?! Ez lehetetlen. Itt van a zsebemben a
fényképe. Maga nem Santana!
A Fred nevű fickó Santanához fordult.
– Nem lenne jobb most mindjárt kinyírni őket?
– Hol az a széf, Miss O’Hara? – kérdezte vérfagyasztó
nyugalommal Mr. Macy.
– Ott – mutattam a szemközti falra.
Mindenki arrafelé fordult és a fehér falra bámult.
Santana fenyegetőn felemelte a kezét.
– Ha a bolondját járatja velem, megjárja. Van valamilyen szerszám
a környéken?
– Felesleges – mondtam. – Csak le kell tépni a tapétát.
– Sam! Fred! Gyerünk!
Fred és Sam nekiláttak a munkának. Sokkal könnyebben ment,
mint gondolták. Mintha a tapéta magától a kezükhöz tapadt volna.
Pár perc múlva szabaddá vált a széf ajtaja.
– Jó nagy – dicsérte elismerőn Fred. – Akkora, mint egy
páncélszekrény.
– Hogy lehet kinyitni? – dörzsölte a tenyerét Mr. Macy.
– Húzza csak kifelé az ajtót – mondtam.
– Gyerünk, Fred!
– Húzom, főnök.
Fred nekirugaszkodott, s akkorát rántott rajta, hogy az egész ajtó a
kezében maradt.
Santana előrelépett és előkotort a zsebéből egy elemlámpát.
Bevilágított vele a széfbe. Barna csomagolópapírba kötött
csomagocskákat látott benne.
– Jézusom! – nyögte Santana. – Remélem, a legfontosabb is
köztük van… – Úristen, Debby, kedvem lenne életben hagyni
magát… Sajnos nem tehetem. De azért roppant hálás vagyok
önnek. Gyerünk, Sam, Fred, szedjétek ki a széfből a cuccokat!
Gyorsan, fiúk! Aztán elintézzük őket…
 Ebben a pillanatban történt valami. Ben, Fred és Sam mellett
kirepült valami a széfből. Mintha egy szárnyatlan madár lett volna.
Meg még egy, majd még egy.
Mindhárom szárnyatlan madár lezuhant a pince kőpadlójára és
ontani kezdte magából a füstöt. Csupán annyit láttam a sűrű füstön
át, hogy valaki a tétován dülöngélő testeket félrelökdösve az ajtóhoz
rohan.
Egy kis, zöld emberke volt, nagy, kerek, csészealjnyi szemekkel, s
valószínűleg egyenesen a Marsról érkezett hozzánk.
Gondoltam én. És még sok hasonló ostobaságra is gondoltam.
Ezeket szerencsére később kifújta az álom a szememből.
A zöld emberke vartyogott valamit, megpróbált felrázni, de ekkor
elcsúszott előlem a valóság, és belehullottam egy másik dimenzióba.
Elvesztettem az eszméletemet.
 Mindenre van magyarázat (?)

Mitchell seriff meglegyezte az arcát széles karimájú kalapjával, és

rám meresztette a szemét. Nem volt valami barátságos a nézése.
Egyik szeme valahogy keskenyebbnek látszott a másiknál, ami
korántsem születési hibára utalt. A pincében történt dulakodás során
jól képen teremthette valaki, annak a nyomát viselte az arcán.
Amikor néha kicsit elgondolkodott a történteken, önkéntelenül is
egyik első fogához nyúlt, és megmozgatta egy kicsit. Alighanem ez
is a már említett dulakodás következtében tanult meg táncolni.
Mielőtt belekezdtem volna a hosszabb magyarázatba, Harrison
üres asztala és széke felé intettem.
– Harrison?
– Beteg – mondta Mitchell. – Ápolja magát.
– A lábát? – kérdeztem.
– Azt is. De leginkább az önérzetét.
– Azaz?
– Nem tudta megemészteni, hogy hülyét csináltál belőle.
– Nem csináltam én hülyét senkiből, csupán… logikusan
gondolkodtam.
– Ezért van kiakadva. El nem tudta volna képzelni, hogy egy
lánynak több esze legyen, mint neki.
– Maga el tudta? – kérdeztem.
– Én sem – bólintott a seriff. – Úgy általában. De te más vagy,
Debby. Más kategória.
– Kösz, seriff.
– De azért mondanék én neked valamit.
– Ki vele! El tudom viselni a dicséretet. Miről van SZÓ?
Mitchell sóhajtott és megrázta a fejét.
 – Isten legyen irgalmas ahhoz, akinek egyszer a felesége leszel.
Óriási szerencsémre már túl öreg vagyok hozzád.
Ittunk néhány korty teát, aztán Mitchell papa sürgetőn nézett rám.
– Nos, Debby? Kész vagy?
– Hát persze – mondtam. – Hol kezdjem?
– Beszélj egy kicsit Xiniáról. Egészen jóravaló kis asszonyka volt.
– Asszonyka? – hökkentem meg. – Én azért nem ezt a kifejezést
használnám.
– Meg sem kérdem, mit. Ismerem az éles nyelvedet.
– Ne képzeljen semmi rosszat rólam. Xinia valóban rendes nő…
volt.
– Miért? Most hol van? Csak nem…
– Nem halt meg, ha arra gondol. Vagy ki tudja. Mindenesetre
lelépett. Röviddel azután, hogy Santanát letartóztatták. Azt hiszem,
Xinia még mindig tart tőle.
– De hiszen valóban a börtönben csücsül.
– Santanától minden kitelik, seriff. Xinia nem bízza magát a
börtönrácsokra. Tisztában van vele, hogy ha Santana még egyszer
szabadlábra kerülne, végezne vele. Ezért lemerült a mélybe, és nem
is biztos, hogy valaha is felmerül.
– Azért beszélj csak egy kicsit róla.
– Hol is kezdjem? – sóhajtottam. – Nos, Xinia-Roxana Santana
felesége volt. Amint hallottam, kegyetlen házasság volt ez. Bár
Roxanának nem volt semmire gondja, el kellett viselnie Santana
zsarnokságát. Csakhogy az emberi természet olyan, hogy előbb-
utóbb megunja a zsarnokságot, és megpróbálja lerázni magáról az
igát. Bizonyos idő után Roxana is eljutott ide. Egy alkalommal, talán
egy alapos verés után, amit Santanától kapott, elszakadt a cérna, és
elhatározta, hogy kinyírja Santanát. Ettől kezdve szorgalmasan
gyűjtögette ellene a terhelő bizonyítékokat. Tudta, hogy ezek nélkül
csak a saját halálos ítéletét írná alá, ha megvádolná Santanát.
– Milyen bizonyítékokról van szó?
– Ezzel jó darabig én sem voltam tisztában. Azt hittem, hogy
fényképekről, esetleg hangszalagokról, papírokról, pénzről, vagy
éppen bankszámlaszámokról, széfkódokról és ki tudja, még miről.
Csakhogy ebben tévedtem. Bár Roxana gyűjteményében valóban
volt kompromittáló anyag, elég, akadt még valami, ami Santana
életébe kerülhetett volna. És ez a valami volt, ami miatt Santana
hajszát indított Roxana gyűjteményének a megszerzésére. A többi
nem izgatta különösebben: ettől a valamitől azonban úgy félt, mint a
tűztől.
Mitchell seriff meglegyezgette a képét a kalapjával.
– Kíváncsivá teszel, te lány.
– Nem is sejti, mi lehetett az a valami?
– Honnan a fenéből sejteném?
– Egy haj tincs, seriff – mondtam. – És némi körömdarab.
– Mi a franc? – tátotta el a száját a seriff.
– Mindez akkoriban történt, amikor a DNS-vizsgálatok még éppen
csak elkezdődtek. Roxana olvasott valahol róluk, és elmélázott azon,
mi lenne, ha csak úgy félretenne a jobb időkre valamit, ami szükség
esetén feltétlenül bizonyítaná Santana személyazonosságát.
– Ne vacakolj, Debby, én ebből egy kukkot sem értek.
– Nos, Roxana úgy gondolta, hogy Santanának egyszer még
szüksége lehet rá, hogy arcot változtasson. Ilyesmi elő szokott
fordulni azokban a körökben, ahol ő mozgott. Ez pedig annyit jelent,
hogy ha Santana egyszer átoperáltatja a képét és új
személyazonosságot kap, soha senki nem bukkan rá. Soha senki
nem lesz képes azonosítani. Hacsak…
– Már kezdem kapiskálni – csillant fel a seriff szeme.
– Tegyük fel, hogy Santanából valami más lesz. Más lesz az arca,
megváltoznak a szokásai, megváltozik a habitusa, de a DNS-e nem
változik meg soha. És ha valakinek a birtokában van valami, amiből
meghatározható a korábbi Santana DNS-e, valamint azé is, akivé
vált, a kettő egybe fog esni. Nézzen ki bárhogyan is ez az új ember,
a két DNS azonossága elárulja. Érti már, seriff?
– Igyekszem.
– Így tehát Santana sorsa bizonyos értelemben a felesége
kezében volt. Csakhogy erről Santanának fogalma sem volt. Úgy állt
a DNS-ekkel, mint maga.
– Ezt kikérem magamnak! – háborodott fel a seriff. – Te csak ne
hasonlítgass engem holmi gengszterekhez!
– Pedig néhány okos tudós azt állítja, hogy a bűnözők és a
bűnüldözők lelke nagyon is közel áll egymáshoz. Csupán a véletlen
műve, hogy melyikük köt ki a piros, és melyikük a zöld sarokban.
 – Ez meg mi a szar?
– Nem jár bokszmeccsekre, seriff?
– Még csak az kéne, anélkül is majdnem kiverte a szemem a
maga barátja.
– Melyik?
– A törpe. Rémületében a szemembe vágta a gázmaszkját.
Különben honnan tudta meg Santana, hogy a hajtincse és a körmei
a felesége gyűjteményében vannak?
– Roxana megüzente neki, miután megszökött tőle. Ezután fel is
jelentette Santanát, aki hiába tiltakozott a vádak ellen, letartóztatták.
Csakhogy óriási szerencséjére sikerült meglépnie, és gyorsan át is
fazoníroztatta magát. Mr. Santana megszűnt létezni, megszületett
viszont Mr. Macy. És születése pillanatától kezdve a kompromittáló
anyag után vetette magát.
– Hogy tudta meg egyáltalán Santana, hogy Roxana egy széfbe
rejtette a bizonyítékokat?
– Nos, ennek is megvan a maga története. Hogy ki volt eredetileg
Carlos – akit maga is ismert – nem tudom, de ő is részese volt
Roxana lelépésének. Másképpen szólva, vele szökött, azaz ő is
Santana árulója lett. A hatósággal kötött vádalku következtében
ezután már úgy szerepelt, mint Roxana, azaz akkor már Xinia fia.
– De a valóságban nem az volt?
– Bravó, seriff!
– Akkor ki a fene? Roxana szeretője?
– Ahhoz túl fiatal volt. Mindenesetre az a lényeg, hogy Carlos
sokáig Roxana, azaz Xinia fiaként szerepelt, aztán egyszer csak
meggondolta magát. Visszament Santanához. Santana tőle tudta
meg, hogy Roxana egy rejtett széfben őrzi a bizonyítékokat.
Méghozzá az O’Hara-házban.
– Remélem, Santana kinyírta a fickót.
– Erről nem volt időm megkérdezni Roxanát. És arról sem, hogy
Carlos hogyan találta meg Santanát, aki ekkor már Mr. Macy volt. A
széfet különben hárman készítették: Xinia, Carlos és Ethan Lord. De
a kulcsát Xinia őrizte. Ezt árulta el a „megtért” Carlos Santanának.
És Santana mindenáron meg akarta szerezni a haját és a körmét.
– De elkésett vele, mi?
 – Ahogy mondja, seriff. Ethannek később valamiért nem tetszett az
ötlet, ezért azt ajánlotta Xiniának, hogy mégse az én pincémben
tartsák a bizonyítékokat, hanem valahol másutt. A pincében lévő
széfet kiürítették, elfalazták az ajtaját, Xinia pedig beletett egy
Santanának címzett levelet és egy koponyát. A koponya nem fontos,
ez csak Santana bosszantásául szolgált, nem tartozik közvetlenül a
történetünkhöz. Ettől kezdve a bizonyíték eltűnt a szemünk elől.
– Santana nem is kereste nálad a széfet?
– Dehogyisnem. Többször előfordult, hogy Marisa, a
házvezetőnőm, kísértetjárásra ébredt éjszaka. Valószínűleg Santana
járt nálam. Végül megtalálta az üres széfét. Összegezve az
elmondottakat: Xinia és a másik kettő készített a pincémben egy
széfet, beletették a belevalót, majd Xinia Ethan utasítására kivette
belőle és általam ismeretlen helyre rejtette. Hogy hová, arról Carlos
sem tudott. Később Santana rábukkant ugyan a széfre, de amit
keresett, az már nem volt benne.
– Visszatérve Xiniára?
– Amikor a szüleim halála ügyében Kanadában jártam, Carlosszal
együtt eltűnt. Nyilván Ethan rendelkezett így. És ezzel meg is
mentette Xinia életét. Santana soha többé nem ismerhette fel, mivel
az ő arcát is megváltoztatták. Santana különben meg volt győződve
róla, hogy én is tudok a széfről. Úgy gondolta, Xinia, azaz Roxana,
összebarátkozott velem, aki már kapott el gyilkost, s elárulta nekem
az újabb rejtekhely titkát, ami ugyancsak a házamban lehet. Mivel
Xinia eltűnt a szeme elől, Carlos pedig nem tudott az új rejtekhelyről,
Xinián kívül csak én ismerhettem az annyira áhított titkot. Mellesleg
Santana valószínűleg állandó megfigyelés alatt tartott, s végül arra a
megállapításra jutott, hogy kemény lány vagyok, engem nem lehet
csak úgy megijeszteni.
– Hé, hé! Állj csak le, kislány. Csak halkan kérdezem: nem vagy te
egy kicsit eltelve önmagaddal?
– Úgy gondolja, seriff?
– Meg ne sértődj itt nekem, mert kénytelen leszek fenéken
billenteni. Inkább arról beszélj, hogy mi történt ezután.
Sóhajtottam egyet és folytattam.
– Santana, azaz már Mr. Macy, úgy döntött, hogy velem szemben
speciális módszert kell alkalmaznia. Ha erőszakkal próbálkozik, nem
tudhat meg tőlem semmit. Ezért elhatározta, hogy csapdákat állít
nekem.
– Nevezetesen?
– Először is meg akart ismerni tetőtől talpig. Bizonyára egyre ott
nyüzsögtek körülöttem az emberei, akik profilt készítettek rólam.
Amikor ez megtörtént, Santana úgy gondolta, hogy a gázra lép.
Keményen kezdi, és még keményebben folytatja. A végén pedig,
amikor már jól össze leszek zavarodva, sőt összetörve, könnyen
megnyílok előtte. Főleg, ha addig összebarátkozik velem. Így aztán
kezdetét is vette az akció.
– Állj csak meg egy pillanatra, hé! Xinia tehát eltűnt az életedből.
És a mostani házvezetőnőd, hogy is hívják…
– Marisa – mondtam.
– Remélem, ő nincsen benne a buliban…
– Dehogyis. Marisa rendes lány. Igaz, hogy mint marxista gerilla
részese volt néhány tömeggyilkosságnak az őserdőben, de most
már szelíd, mint egy házinyúl.
– Hahaha! – nevetett Mitchell seriff. – Marisa, mint tömeggyilkos
gerilla! Hát ez jó vicc. Ha valakinek az ártatlanságára mérget mernék
venni, akkor az ő, Debby. Ha nem volnék nős… – csettintett egyet,
mint aki nagyon is megtenne valamit, amit sajnos nem tehet. – No,
folytasd, te lány!
– Mint említettem, Santana, aki közben a gazdag Mr. Macyvé lett,
viszonylag rövid idő alatt mindent megtudott rólam, amit csak tudni
lehet. Tisztában volt a közelmúltammal, azzal, hogy a szüleim
meghaltak; hogy mit tettem az elmúlt évek során; azzal is, hogy
kikkel kerültem közeli viszonyba. Ezután megkezdte a „széfkulcs”
hadjáratát.
– Na, erről többet szeretnék hallani.
– Említettem már, hogy Santana, azaz Mr. Macy azt hitte, hogy
tudom, hol találhatók az ellene szóló bizonyítékok. Ezért éreztetni
akarta velem, hogy valaki nagyon is igényt tart rájuk. Szándékai
igencsak komolyak. S hogy ezt megértsem, úgy gondolta,
széfkulcsokkal ijeszt rám. Ha meglátom a széfkulcsot a lakásomban,
és a barátaim is felfedeznek néhányat, azonnal meg fogom érteni,
hogy a kulcs jelkép. A széfben őrzött cucc jelképe. Sőt, ahogy most
visszaemlékszem, nem is széfkulccsal kezdte, hanem egy kis sima
fenyegetéssel. Néhány emberével felkereste Joe-t, aki annak idején
a kocsimat szerelte, és alaposan összeverték. Közben az én
nevemet is emlegették. A megfélemlítési akció része volt ez is,
azonkívül kíváncsiak voltak rá, nem talált-e valami gyanúsat a
kocsimban Joe.
– Mi a fenét találhatott volna?
– Például egy kis széfet a kocsim kárpitozása mögött. Aztán szép
sorjában felbukkantak a széfkulcsok. Az első Mr. Hookernél.
Többször is betörtek hozzá, és egy széfkulcsot tettek az asztalára.
Majd engem is kezelésbe vettek. Többek között levágott fejű kakast
találtam a hűtőszekrényemben. Őszintén szólva arra gyanakodtam,
hogy valami vudu-őrültek szórakoznak velem, de aztán találtam a
párnám alatt egy „meggyilkolt” medvét is. Ez utalás lehetett a
szüleim halálára. És nálam is felbukkant a széfkulcs. A véres
széfkulcs. Erre már nem lehetett nem odafigyelnem. Sejtettem, hogy
aligha vudu átokról lehet szó. Az én asztalomra helyezett kulcs és a
Mr. Hookernél talált kulcs valahogy összefügg egymással. Még arra
is gondoltam, hátha a cégre vetette ki valaki a hálóját, és a széf azt
jelenti, hogy meg akarja vásárolni. Talán egy maffiózócsapat. Mi
egyébre gondolhattam volna?
– Ezután következett Mr. Lloyd, ha nem tévedek.
Sóhajtottam egy nagyot, miközben megjelent előttem a halott Mr.
Lloyd arca.
– Nála is találtam egy széfkulcsot. Egy véres széfkulcsot.
Összesen már három kulcsom volt, de még fogalmam sem volt róla,
hogy mi célból kapom őket. Mr. Lloyd meggyilkolása… Hát az
alaposan rám ijesztett. Immár tisztában voltam vele, hogy bárki is
akar valamit tőlem, nincsenek gátlásai. Meg is öl, ha kell. De miért,
vajon miért? Fogalmam sem volt róla. Nem tehettem mást,
tapogatóztam tovább. Közben azért egyébre is figyelnem kellett.
Megvettem azt az edzőtermet, ahol évekkel ezelőtt verekedni
tanultam…
– Te verekedni tanultál? – hökkent meg a seriff. – Bár ha jobban
belegondolok, soha nem állt távol tőled az ilyesmi. Nem voltál az a
békés gyerek, Debby.
– Az a lényeg – folytattam –, hogy Mr. Lloyd halála mélyen
megrendített. Úgy éreztem, hogy én vagyok az oka az elmúlásának.
Ami pedig ezután következett, az már maga volt a rémálom.
Említettem, hogy megvettem azt a hajdani edzőtermet, amelyben
valaha verekedni tanultam, s amelyben azóta már egy csehó
üzemelt. Tulajdonosa egy bizonyos Mr. Ortega volt. Azok a
barátaim… akik korábban az edzőtermet üzemeltették, már nem
dolgoztak a szakmában. Őszintén szólva sehol sem dolgoztak. Nos,
őket szerettem volna egy kicsit gatyába rázni úgy, hogy
visszavásárolom az edzőtermet, amelyet korábban ostoba módon
elkótyavetyéltek.
Mivel a seriff nem látszott különösebben érdeklődni sem az
edzőterem, sem a barátaim iránt, nem sok szót vesztegettem rájuk.
Nem magyaráztam el neki, hogy felelősséget éreztem értük: elvégre
akkor kezdődött a lerobbanásuk, amikor megölték a barátjukat,
Keszeget. Keszeg miattam halt meg… Hogy a fenébe ne éreztem
volna felelősséget a többiek iránt?
– Várj csak egy kicsit! – emelte fel az ujját a seriff. – Ismerted te
már korábban is ezt az Ortegát?
– Dehogy ismertem. Még csak nem is láttam soha. Kinyomoztam a
telefonszámát, aztán felhívtam és megkérdeztem tőle, mennyiért
adná el a csehóját. Mr. Ortega nem az a kérdezős fajta, nem
érdekelte, miért kellene nekem az a lepusztult csövestanya, hanem
azonnal mondott egy összeget. Cirka a háromszorosát annak, mint
amennyit megér. Én persze kapásból igent mondtam.
– És még rólad mondják, hogy kiváló üzletasszony vagy –
sóhajtotta a seriff.
– Mindenképpen meg akartam venni. Meg is beszéltük a randevút
Ortegánál. Ő készpénzt kért, én pedig betettem egy táskába a pénzt.
– Mi a fenéért kellett neki készpénz?
– Vannak ötleteim, de ezekkel nem akarnám fárasztani, seriff. Az a
lényeg, hogy Ortega tiszta lapokkal játszott. Ami ezután történt…
– Rátok támadtak – bólintott a seriff.
– Egyszerre csak égszakadás-földindulás – méghozzá szó szerint.
Két fickó támadt ránk. Mr. Ortega emberei ugyan megpróbáltak a
segítségünkre sietni, de nem jött össze nekik. Volt azonban valaki,
aki megtette helyettük. Egy fickó machetével… egyszerűen
darabokra vagdosta a támadókat. Aztán lelépett. Én meg csak ültem
az asztal alatt, ha jól emlékszem, és fogalmam sem volt róla, hogy
mi történhetett, és főleg miért. Aztán ismét az az elátkozott
széfkulcs… Forlan hadnagy is talált egyet – ha jól emlékszem, az
egyik halott markában. Ezután megismerkedtem Mr. Macyvel.
– Azaz Santanával – biccentett a seriff.
– Természetesen fogalmam sem volt róla, hogy ő a lelépett
Santana. Addig még csak nem is hallottam róla.
– Várj, Debby, ne siess! – emelte fel ismét a mutatóujját a seriff. –
Akkor miből jöttél rá, hogy a két halott Mr. Macy embere?
– Nem én jöttem rá – sóhajtottam. – Közismert figurák voltak; kis
túlzással az egész város ismerte őket. Mindenki tudta, hogy Mr.
Macy alkalmazottai. Nem voltak bűnözök, ha erre gondol. Mármint a
látszat szerint nem. Mr. Macy szállítói voltak – ők vitték a
gyémántokat ide-oda. Merthogy Mr. Macy gyémántkereskedelemmel
foglalkozott.
– Valóban? – kérdezte a seriff.
– Valóban – feleltem. – Miután Mr. Macyvé változott, meg kellett
élnie valamiből. De ez egy külön történet. Mindenesetre Mr. Macy
dúsgazdag ember volt, nem volt rászorulva arra, hogy ellopja a
pénzemet, amit Ortegának vittem. Pedig a támadás éppen erre utalt
volna.
– Akkor miért törtek be Ortegához, miért…
– Hosszú ideig én sem tudtam. Ma már tudom. Természetesen Mr.
Macy utasítására tették. Az lett volna a céljuk vele, mint amiért Mr.
Lloydot megölték. Az én megfélemlítésem. A két fickónak meg kellett
volna ölnie Mr. Ortegát, engem is megsebesíteni, majd hátrahagyni a
széfkulcsot. A véres széfkulcsot. Csakhogy valaki beleköpött a
levesükbe. Méghozzá alaposan. Brutálisan meggyilkolta őket, majd
elmenekült.
– Van valami elképzelésed róla, hogy ki tehette?
– Van – mondtam.
– Kicsoda? A fenébe is, ne kelljen minden szót harapófogóval
kihúznom belőled… Ki vele!
– Carlos – mondtam. – Xinia „fia”. Róla szinte semmit sem tudok.
És Xinia sem. Talán ismét Santana ellen fordult. Carlos valaha…
szerelmes volt belém.
– Nafene! – mordult fel a seriff. – Te aztán gyűjtőd a jómadarakat,
Debby. Szerencsére Al Capone nem él már, mert ha élne, rövidesen
beléd szeretne.
– Carlos bizonyára bujkált valahol a közelemben, és vigyázott rám,
nehogy Santana árthasson nekem.
– Szép kis védelmezőid vannak neked, Debby – sóhajtotta a seriff.
– Ez a pasas, Carlos, úgy váltogatta a gazdáit, mint más a gatyáját.
Milyen ember lehet az ilyen?
– Nehéz gyerekkora volt – mondtam.
– Tudod, mit? Nekem is az volt.
– Ezután Mr. Macy következett – folytattam, mivel nem akartam
megismerkedni a seriff feltehetően zaklatott gyerekkorával. – Mr.
Macy meghívott magához és elbeszélgetett velem. Tőle tudtam meg,
hogy kicsoda a két meggyilkolt fickó. Beszélgetés közben úgy terelte
a szót, hogy Joe-nál, az autószerelőnél lyukadjunk ki. Szó szót
követett, majd elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a pasast. Ekkor
még nem gyanakodtam rá, elvégre nem volt semmi különös abban,
hogy tudni akarta, ki ölte meg az embereit. Így aztán elmentünk Joe-
hoz, és meg is találtuk. Előbb a kutyáit, aztán őt magát. Ha
megengedi, nem beszélnék részletesebben róla. Olyan jelenetek
tárultak a szemem elé, hogy el sem hinném, ha nem lettem volna ott.
És ott is találtunk néhány kulcsot. Véres széfkulcsokat. Részben a
kutyák szájában, részben Joe mellett… Mert Joe-t is megölték…
– Jól van – legyintett a seriff. – Nem szükséges részletezned a
dolgot.
– Ez is az idegeim ellen indított hadjárat része volt. Mr. Macy
természetesen velem „idegeskedett”. Ő is kiborult, szóval úgy
viselkedett, ahogy viselkednie kellett volna, ha tényleg az, akinek
mondja magát. Mondanom sem kell, hogy a gyilkosságot is ő követte
el. Vagy inkább az emberei.
– Jól van, Debby, nem vagyok gyengeelméjű, hogy ne tudjam.
Ezután?
– Hazajöttem. Redrock Cityben már nem volt semmi keresnivalóm,
Macy tudta, hol lakom, hol a munkahelyem, mindent tudott rólam.
Ezért eztán elengedett. Majd új, meghökkentő tervet eszelt ki.
– Nocsak, nocsak – hajolt előre a seriff. – Mi volt az?
– Bevetette ellenem a „fiait”. Hogy próbálják meg kiszedni belőlem,
hol lehet Roxana elrejtett széfje. Ami a „fiait” illeti, két emberét bízta
meg a szerepeik eljátszásával. Úgy gondolta, hogy ha valaha
bárkiben is az a gyanú támadna, hogy ő azonos az eltűnt
Santanával, vegye el a gyanakvását az a tény, hogy Santanának
nem voltak gyerekei, neki pedig kettő is.
– És ki volt az a két… rohadék?
– Már meghaltak, seriff.
– Tudom, hogy a fenébe ne tudnám. Ám az én hivatalomban nem
szokás dicsérni a halott bűnözőket.
– Ki tudja, kik voltak? Santana mindenesetre jól válogatta ki őket.
Az egyik a sármjával bűvölhetett volna el… a másik…
– No és elbűvölt?
– Hát… volt valami benne, ami tetszett nekem.
– A fenébe! Bennem nem látsz ilyet, Debby?
– Őszintén szólva magában is van valami, ami roppantul imponál
és tetszik nekem.
– Na ugye? – feszítette ki a mellét. – Megtudhatnám, hogy mi az?
– A kalapja, seriff – mondtam. – Ha éppen magán van.
A seriff felmordult, mint egy dühös medve.
– Valami arra késztet engem, Debby, hogy zárjalak be a fogdába.
Mit szólsz hozzá? A fenébe is, tehát elbűvölt a fickó. És mire ment
ezzel a nagy bűvöléssel?
– Az volt a feladata, hogy játssza meg: szerelmes belém.
– Na és megjátszotta?
– Be is vallotta nekem. Sőt, még azt is, hogy az apja
nemkülönben. Mindenféle videofelvételekre hivatkozott, amelyek azt
voltak hivatottak bizonyítani, hogy az öreg kecske is megnyalja a sót.
– Most rám célzol, Debby? – kérdezte fenyegető morgással.
– Isten ments! – tiltakoztam. – Kizárólag Mr. Macyt jellemeztem
vele.
– Na és… valóban meg akarta nyalni… a sót?
– Nem maradt rá ideje. És Mr. Macyt nem is érdekeltem igazán.
Neki csak a hajtincse és a körömdarabkái lebegtek a szeme előtt.
De azért mindent megtett, hogy kiszedesse a „fiaival” belőlem a
titkot. A széf titkát. A másik ifjú Macy, Emlyn – talán vele kellett volna
kezdenem – viszont más oldalról közelített meg. Mondanom sem
kell, hogy benne is nagy szerelem lobogott irányomban, olyannyira,
hogy még „utánam is szökött”. Ő másféle érzelmeimre kívánt hatni.
Neki a még szunnyadó anyai érzéseimet kellett volna felébresztenie.
 – De te nem kottyantottad ki nekik a széf titkát?
– Hogy a fenébe kottyantottam volna ki, amikor fogalmam sem volt
róla, hol van? És abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán létezik-
e.
– Erre végül Mr. Macy is rájött, mi?
– Valószínűleg úgy érezte, hogy hiába volt minden erőfeszítése, én
sem tudok semmit az elrejtett bizonyítékokról. Bár többször is
átvizsgálta a pincémet, és csak az üres széfre bukkant rá, egyre ott
kísértett benne a kisördög, hogy hátha. Hátha mégiscsak van ott
még egy rejtett széf. Úgy eldugva, hogy képtelenek megtalálni. S én
tudom, hogy hol van.
– A két fiát később megölte valaki.
– Emlynt például az „öccse”, Ridley.
– Biztos vagy benne?
– Ez a legkézenfekvőbb magyarázat. Ő pontosan tudta, hol
található Emlyn. Ezt Mr. Macy be is vallotta nekem.
– Felesleges lett, tehát kinyírták.
– Ez volt az egyik oka.
– Na és másik?
– Feltehetőleg a „fiai” olyan lelkesen beszéltek rólam Mr. Macynek,
hogy megijedt. Attól tartott, hogy Emlyn és Ridley elkotyognak
valamit, amiből rájövök, hogy ő a keresett Santana. Akinek a lelkén
számtalan gyilkosság szárad. Ezért kinyíratta Emlynt…
– Ő azért nem volt gyengeelméjű, igaz?
– Dehogyis volt az! Egy gyengeelméjűt csak egy másik
gyengeelméjű bízott volna meg ilyen feladattal.
– Szóval, Emlynt Ridley ölte meg. Na és őt?
– Másvalaki. Talán éppen Mr. Macy. De lehet, hogy valamelyik
ítélet-végrehajtója. Mindenesetre ekkor rádöbbentem a nagy
igazságra. Vagy ő, vagy én. Lehetetlen visszatérnem korábbi
életemhez mindaddig, amíg Mr. Macy, azaz Santana, nem kerül
börtönbe. Ha nem kapom el, bármikor meggyilkolhat. Akár évek
múlva is. Azt pedig nem óhajtottam, hogy rettegéssel teljen minden
napom, vagy hogy én is átoperáltathassam magam valaki mássá.
Ezért úgy döntöttem, hogy hazárdjátékba kezdek. Elhitetem Mr.
Macyvel, hogy valóban nálam van, amit keres, és éppen a pincében,
egy széfben.
 – Na, erre kíváncsi vagyok.
– Azért említettem hazárdjátékot, mert minden Xinián, azaz
Roxanán múlott. Írtam neki egy levelet, amelyben közöltem vele,
hogy nagy szükségem lenne rá.
– Honnan a fenéből tudtad meg a címét? Hiszen azt mondtad,
hogy fogalmad sincs, hová tűnhetett.
– Feladtam egy újsághirdetést.
A seriff a homlokához kapott.
– Te jó ég. Abban reménykedtél, hogy elolvassa?
– Ez volt a játék lényege. Tisztában voltam vele, hogy erre nem
sok az esélyem. Elvégre lehetséges, hogy Xinia, azaz Roxana, nem
is ebben az államban él, lehet, hogy külföldre költözött. Venezuelába
például. Az is lehet, hogy nem olvas újságot. Mindenesetre feladtam
a hirdetést és vártam. Aztán megérkezett.
– A válasz?
– Xinia képében. Azaz dehogy! Belül ő volt, kívül azonban valaki
más. Egy ismeretlen nő.
– Láttam – bólintott a seriff.
– Nos, ő eljött hozzám.
– Miért?
– Mert szeretett. És ő is azt akarta, hogy Santana kerüljön oda,
ahol már rég lennie kellett volna. Én pedig tisztában voltam vele,
hogy Mr. Macy azonnal értesül róla.
A seriff eltátotta a száját.
– Hogy a fenébe…
– Biztos voltam benne, hogy Mr. Macy megfigyelés alatt tartja a
házamat. Megfigyelői azonnal jelentik neki, ha gyanús mozgást
észlelnek a környéken. Ez aztán be is következett. Megérkezett
Xinia. A megfigyelők nyilván felvételeket készítettek róla, s Santana
felismerte az ismeretlen nőben a volt feleségét, Roxanát. Ekkor már
biztos volt benne, hogy valami fontos történik nálam. És be is
igazolódott a gyanúja. Másnap este nagy nyüzsi volt a házam körül.
Santana elérkezettnek látta az időt, hogy lecsapjon rám és
megszerezze a széf tartalmát. Hát így történt.
– De az a széf… Mr. Hookerrel… te gondoltad ezt ki, Debby?
– Na mit gondol? Xinia még tett hozzá ezt azt, de végül is az én
tervem valósult meg.
 – És az a gázmicsoda, amitől még néha most is megfájdul a fejem,
az is a te ötleted volt?
– Marisáé – mondtam.
– Ki a fene nézné ki belőle?
– Marisának valaha ez volt a szakmája – vontam meg a vállam. –
Rejtekhelyeket épített a dzsungelben.
A seriff meglegyezte magát a kalapjával.
– Van itt még két apróság, ami nem megy a fejembe, Debby.
– Ki vele, micsoda?
– Az egyik, hogy miért csináltad azt a cirkuszt azzal a
hülyéskedéssel?
– Nem tudná ezt dekódolni, seriff?
– Azzal, hogy a céged rossz hírét keltetted.
– Azt akartam, hogy Mr. Macy bekapja a horgot.
– Milyen horgot?
– Hogy pénzre van szükségem. S mivel készpénzt kértem tőle,
mint annak idején Mr. Ortega tőlem, Mr. Macy arra gondolt, hogy
ezzel az ürüggyel feltűnés nélkül behozhatja a cimboráit a házamba.
Nemcsak Santanát akartam elkapni, hanem az embereit is, akik jól
jöhetnek még a bírósági tárgyaláson. Mindig akad olyan, aki, hogy
mentse a bőrét, hajlandó beköpni a főnökét.
– Te beleláttál Santana fejébe? – ámult el.
– Nemcsak hogy beleláttam, hanem meg is könnyítettem a dolgát.
Ürügyet adtam rá, hogy magával hozza a díszes bandáját, mint a
pénzes táska őreit. Bár talán enélkül is bejöttek volna…
– Neked aztán csavaros az eszed, hallod-e? De nem tudtad volna
ezt valahogy egyszerűbben elintézni?
– Ez jutott az eszembe.
– Most aztán dolgozhatsz, hogy visszaállítsd a céged iránti
bizalmat.
– Azt hiszem, menni fog.
– Hát, te tudod. A másik, amit kérdezni akartam, hogy mi az
ördögnek kellett odacsődítened annyi ismerőst a házadba? Elég
lettem volna én is.
– Sajnáltam volna, seriff, ha eltalálja egy kóbor golyó. Már ha
egyáltalán lövöldözésre került volna sor.
– Te sajnáltál volna engem? Egyem a szíved…
 – Ez persze rizikós vállalkozás is volt a részemről. Csalit lógattam
Mr. Macy orra elé. Felkínáltam neki a barátaimat. Méghozzá tálcán.
És ő rá is harapott.
– Mi az ördögről beszélsz?
– Santana nem tudhatta, kinek beszéltem a széfről, ki tud róla,
ezért rettenetesen örült, hogy a barátaim egytől egyig összegyűltek
nálam. Így, ha mindnyájunkat megöl, vége is a történetnek. Senki
nem tudja már, hogy ki volt valaha. Megmarad a feddhetetlen Mr.
Macynek. Ezért hívtam ide például Félszeműt és Csent is. Azt a
látszatot keltettem, hogy van a házamban valami, aminek
megőrzéséhez ennyi ember szükséges. Emiatt aztán neki is el kellett
hoznia minden alkalmazottját.
A seriff csak hümmögött, de nem szólt semmit.
Magyarázkodásként felhívhattam volna a figyelmét még ezernyi
apróságra, de nem tartottam fontosnak őket. A történet így is kerek –
Santana oda kerül, ahova már rég kerülnie kellett volna.
Boldognak és elégedettnek kellett volna lennem.
De nem voltam az.
 2

Volt néhány dolog, ami nem hagyott nyugodni. Az első mindjárt az,
hogy nem voltam biztos benne, vajon miért akarták Mr. Macy
emberei kirabolni Mr. Ortegát. Talán valóban a saját szakállukra
dolgoztak, azaz be akarták pótolni azt a jövedelemkiesést, amivel
Mr. Macy büntetése sújtotta őket? És valóban Carlos végzett volna
velük? Carlos rejtélyes figura volt ebben a történetben. Valóban
elárulta Ethan Lordot és visszakönyörögte magát Mr. Macyhez? Ha
így történt, mi lett vele? És mi lett Ethan Lorddal? Valóban elitta az
eszét, vagy csak egy nagyobb játszma részese volt? Ki tudja?
Bár nem voltam biztos néhány dologban, azért mégis büszke
voltam magamra. Akárhogy is, de megoldottam az ügyet. Börtönbe
juttattam egy veszélyes bűnözőt, egy sokszoros gyilkost. S mindezt
én tettem, egyedül. Legalábbis én terveltem ki a módját, hogy élete
végéig rács mögé kerüljön. Reméltem, hogy a túlvilágon is
figyelemmel kísérik a tetteimet, s Orsi nagyi meg van elégedve
velem.
Minden büszkeségem ellenére sem volt időm álmodozni. Itt volt
mindjárt a cégem becsületén esett folt, amelyet le kellett vakarnom
róla. Hogy ezt megtegyem, vásároltam gyorsan egy újabb
földterületet, hogy mindenki láthassa: a cég él és virágzik.
Természetesen hálásan megköszöntem Amosnak és Barbarának,
hogy szó nélkül elfogadták a tervemet, amely akkor csupán egy
eszeveszett ötletnek látszott. Őket kettejüket jobban megviselték a
pincében történtek, mint engem: nagy megkönnyebbülésükben még
szemrehányni is elfelejtettek, amiért belerángattam őket ebbe a
kétes kimenetelű kalandba.
Mr. Hooker sem tett szemrehányást. Éppen ellenkezőleg. Amikor a
történtek után első ízben futottunk össze az irodában, a különben
félénk könyvelőnk kidüllesztette a mellét és rám kacsintott.
– Ezt aztán jól elintéztük, igaz, Debby kisasszony?
Marisa is büszke volt, bár őt még annyira sem rázta meg a dolog,
mint a többieket. Láttam rajta, hogy némi nosztalgia ébredezik a
szívében a régi élete után, de szerencsére nem tartott soká. Nem
ment vissza marxista gerillának, inkább a házvezetőnőséget
választotta. Többek között alighanem azért is, mert már lecsengett a
marxista gerillák ideje. Ma már Fidel is csak árnyéka valamikori
önmagának…
Xinia búcsú nélkül tűnt el. Egy éjszakát még nálam töltött, aztán
másnap hajnalban lelépett. És jól is volt, hogy így történt. Nem
akartam tudni róla, hova ment, és most éppen kicsoda. Néha a NEM
TUDÁS ÉRTÉKESEBB A TUDÁSNÁL.
Aztán egy éjszaka furcsa álmot láttam. Bár lehet, hogy nem is
álom volt, inkább mintha egy másik dimenzióból figyeltem volna a
történteket. Az ágyamon végigheverve olvastam egy könyvet, amikor
hirtelen kiesett a kezemből. Nem úgy, mint amikor csak úgy magától
kicsúszik, az én kezemből egyszerűen kirántotta valaki. Ott hevert a
szőnyegen, nem messze az ágyamtól.
Éppen lehajoltam érte, amikor hullámozni kezdett előttem a
levegő; összesűrűsödött, majd nyúlni kezdett, mint a
tangóharmonika. Aztán megjelent előttem ő. Álmaim asszonya.
Ugyanolyan volt, mint régen, amikor még gyakrabban látogatott
meg. Abba a szép, régi ruhájába volt öltözve, lakkcipőben,
főkötőben, horgolt kendővel a vállán. És hogy villogott a szeme!
Nem tudtam eldönteni, hogy az elégedettségtől vagy a haragtól.
Aztán hirtelen elmosolyodott. Nagy, fekete szeme megtelt
szeretettel. Úgy mosolygott rám, mint igazi nagymama az unokájára.
A levegő tovább hullámzott, és ahelyett, hogy eltűnt volna benne,
újabb alakok bukkantak fel előttem. Egyikük fiatalember volt, barna
bőrű, csinos arcú. Kezében machetét tartott, és mintha tisztelgésül
felém emelte volna. Xinia „fia” volt, Carlos Padilla. A másik koszos,
vörös szakállú, toprongyos koldus. Ethan Lord.
Kiáltani akartam, de nem volt erőm hozzá. Csak tátogtam, mint hal
a szárazon. Egészen addig, amíg el nem tűntek előlem.
Párnámra hajtottam a fejem, és már nem is voltam annyira biztos
benne, hogy egymagam oldottam meg Xinia széfjének az ügyét.
Valószínűleg mások is segítettek benne.
Ők hárman a túlvilágról.
Orsi nagyi, Ethan Lord és Carlos Padilla.
 3

A harmadik vagy negyedik nap délutánján, amikor a seriff a maga

részéről végérvényesen lezártnak tekintette az ügyet, közvetlenül az
irodája előtt elém toppant Harrison seriffhelyettes.
Olyan bűnbánó volt a képe, mintha ő ette volna meg azt a
bizonyos almát a paradicsomban, nem Éva. Ő is csokrot tartott a
kezében, méghozzá rózsacsokrot. Ez aztán valahogy be is
árnyékolta a hangulatomat, mert Mr. Macy csokrára emlékeztetett.
Harrison alighanem fél térdre is ereszkedett volna, ha nem félti a
nadrágját.
– Meg tud nekem bocsátani, Debby?
Megnyugtattam, hogy már meg is bocsátottam. Még biztattam is,
hogy ne szívja mellre a történteket. Elvégre lőttem már én is bakot.
Harrison a kezembe nyomta a csokrot, majd felkapta a fejét.
– Miről beszél, Debby?
– Hát arról, hogy maga gyilkosnak nézett engem.
– Én ezt nem neveznem baklövésnek – tiltakozott. – Én csak
logikusan gondolkodtam.
– Azt nevezi maga logikus gondolkodásnak, hogy egy ártatlant
tartott gyilkosnak?
– Nézze, Debby – mondta jó magasra felrántva a szemöldökét. –
Elvégre a vak tyúk is talál szemet.
– Ez vagyok én? – kérdeztem.
– Ó, ez csak egy közmondás. Maga véletlenül ráhibázott
valamire… én viszont GONDOLKODTAM, és arra a megállapításra jutottam,
hogy a gondolatmenetemben nem volt hiba, csupán az eredmény…
hm… de ez akkor sem baklövés.
Az volt a legszörnyűbb, hogy végig kellett hallgatnom az
ostobaságait, miközben… Istenem, olyan szép volt, mint egy angyal!
És férfias, és vonzó, és én úgy olvadoztam tőle, mint a csokoládé a
napon. Csak ne hajtogatta volna a hülyeségeit! Akkor azonban
rohadtul elfutott a méreg, amikor azt kezdte bizonygatni, hogy
minden látszat ellenére a férfiak gondolkodását jellemzi elsősorban a
logika, a nők inkább a szerencséjükben bízhatnak. Ebből pedig
egyenesen következett, hogy bár én kaptam el Santanát, a valóság
egy magasabb szintjén ő kapta el. Mivelhogy természetesen én nem
vagyok képes logikusan gondolkodni. Őszintén szólva az elején még
abban reménykedtem, hogy talán ugrat, aztán rájöttem, nagyon is
komolyan beszél a fickó.
– Szóval… azt szeretném, Debby, ha megbocsátana nekem.
– Végül is mit bocsássak meg magának? – kérdeztem. – Maga a
nyerő, én pedig a vesztes. Mit kellene megbocsátanom?
– Hogy néha olyan ridegen viselkedtem magával… de az az
igazság, hogy ha nyomozok, se nem látok, se nem hallok. Csak
nyomozok. Bár lerítt magáról, hogy szívesen… hm… töltené velem
az idejét, nem viselkedhettem úgy, mintha minden rendben lenne
maga körül. De most, hogy vége a dalnak, marad egy csipetnyi
szabadidőm a hétvégére, és ezt szívesen tölteném magával. Van
egy kis házam a Black-tónál, felmehetnénk oda, és én nyugodtan
elmagyaráznám magának, hogy hogyan kaptam volna el Santanát,
ha maga… ej, hát kénytelen vagyok kimondani… ha maga nem
lábatlankodik körülöttem.
Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek.
Mr. Harrisont ki kellett húznom a táncrendemből. Csak az volt a
baj, hogy más név meg nem volt benne.
 4

A következő héten két fontos dolog is történt velem. Az egyik, hogy

Marisa majdnem megfojtott. Nekem ugrott, átkarolt, és úgy
összeszorította a mellkasomat, hogy már-már arra gondoltam, ha
meg akarom úszni élve, kénytelen vagyok hűséges alkalmazottamat
a falhoz kenni.
– Jaj, istenem! Jaj, jaj! – jajveszékelt Marisa.
Nagy félelmet azonban nem láttam az arcán. Sokkal inkább valami
mást.
Éppen indítottam volna az akciót, amikor Marisa magától is
elengedett.
– Itt van! Itt van! – lelkendezett.
Felém nyújtotta a telefonomat, amelyet szokás szerint a hallban
felejtettem. Fülemhez szorítottam, és anélkül szóltam bele, hogy
tudtam volna, ki van a túloldalon.
Amikor meghallottam a hangját, összerezzentem örömömben.
– Bob? – kérdeztem. – McKinley professzor?
– Na mit gondol? – kérdezte diszkréten rikácsolva. – Itt állok a
buszmegállóban.
Önkéntelenül is az ablak felé kaptam a tekintetem. Nem esett az
eső, ragyogott a nap, csak egy kis szellő lengette a függönyöket.
– Remélem, nem esik – mondtam.
– Ha az esőre gondol, az nem – sóhajtotta mély lélegzetet véve. –
Viszont rohadtul éget a nap. Itt állok a megálló teteje alatt. És pont
rám süt.
– A tető alatt? – hökkentem meg.
– Lyukas! – dühöngött. – Egy garázda kölyök kiütötte valamivel.
– Álljon kicsit odébb – javasoltam. – Amíg odaérek.
– Tizennyolcan vagyunk a tető alatt, Debby – morogta mártírkodva.
– És pont én állok a lyuk alatt. Még szerencse, hogy nem látok
semmit, így nem tudok beszámolni a népességnövekedés üteméről.
– Hogyhogy nem lát? – ijedtem meg. – Csak nincs valami…
– Ez a rohadt szél telefújta a szemem homokkal.
Marisa később megszabadította a homoktól. Órákig kezelte a
szobájában, nagy csendben, és nagy odaadással.
 5

– Hol járt az utóbbi időben, Bob? – kérdeztem tőle, amikor Marisa

már kivarázsolta a homokot a szeméből. A kezelést naponta
megismételte, mivel McKinley elutasította az ajánlatomat, hogy
orvoshoz menjen. Azt mondta, hogy Marisának csodás keze és nagy
türelme van.
– Hogy hol jártam? – kérdezett vissza. – Ha hiszi, ha nem, a
Himalájában.
– Vele? – hökkentem meg.
– Vele – bólintott.
– Pedig korábban esküdözött, hogy soha többé nem megy azzal a
Lawrence-szel a Himalájába.
– Becsapott – sóhajtotta. – Mint mindig. De azért találtam egy régi
tekercsképet, amin… – Hosszabb magyarázatba kezdett arról, hogy
a képen látható MANDALA tulajdonképpen a kolostori földhasználat
rendjét eleveníti meg kép formájában, s hogy a rajta látható démon
egyik foga a kolostor speciális helyzetét ábrázolja…
Úgy kikapcsolt az agyam, mint a túlterhelt motor. Csak akkor
tértem magamhoz, amikor a magyarázata panaszkodásba csapott
át.
– Hát nehéz vele kibírni, az biztos! Majdnem elsodort bennünket
egy áradás, aztán lavina vitte el a sátrunkat, ráadásul még egy
ember ránk is lőtt. Egy vadász.
– Csak nem tévesztette össze magukat egy nyúllal?
– Éppen ellenkezőleg. Valami történhetett a közeli faluban, amit
ma sem értek. Mr. Lawrence gyakran sétálgatott arrafelé, és sétái
során összebarátkozott egy pásztor lányával… A lány ismerte az
összes környékbeli sziklafeliratot, és sorban megmutogatta őket
neki. Csakhogy az a lány már egy vadász választottja volt, és ki
tudja, miért, de… a pasas elkezdett vadászni ránk. Zavaros egy
történet, szent igaz… Mindenesetre a fickó csaknem puskavégre
kapott bennünket. De várjon csak, majd elfelejtem… Mr. Lawrence
küldött magának valamit.
Előhúzott a táskájából egy paksamétát, és az asztalra tette.
– Megtalálta annak a naplónak a másik felét, amelynek az első
felét már elküldte magának. Le is fordította angolra.
 Legszívesebben azonnal belekezdtem volna az olvasásába, de
aztán későbbre halasztottam. Történt ugyanis valami, ami
fontosabbnak látszott, mint Lawrence kézirata.
Váratlanul felhívott Morgan, azaz Zsiráf.
 6

– Hogy vagy, Debby? – kérdezte. Éreztem, hogy furcsán vibrál a

hangja.
– Mitől vagy ennyire feldobva? – tudakoltam.
Morgan hallgatott egy kicsit, mintha azon tanakodna, hogy
elmondja-e, amire gondol.
– Hát… tőled – mondta rövid habozás után. – Örülök, hogy…
hallom a hangod. És gratulálni is szeretnék.
– Köszönöm. Sokat segítettél nekem.
– De nem… ezért hívtalak fel, Debby…
– Hanem?
El voltam készülve rá, hogy ismét csak csalódnom kell. Dehogyis
azért hívott, mert a hangom hiányzott neki, feltehetően valami
viszontszívességet akar kérni tőlem.
– Hát akkor mondd, Zsiráf – sóhajtottam. Attól tartottam, hogy
észreveszi a szavaim mögött rejtező csalódottságot.
– Az a helyzet, hogy… elintéztem valamit egy nagykutyának –
mondta.
– Tessék? – hökkentem meg.
– Sajnos ennél világosabban nem beszélhetek. Szóval, az a
lényeg, hogy kaptam valakitől egy kétszemélyes luxusutazást
Brazíliába. Egy hét múlva indul a hajó Miamiból.
– És? – kérdeztem.
– Arra gondoltam, hogy megkérdem… nem lenne-e kedved, izé…
szóval velem jönni. Persze, ha nem akarsz, nem sértődöm meg,
és…
– Ki mondta, hogy nem akarok? – kérdeztem.
Mintha ez a hang nem is az enyém lett volna.
– Te tényleg… te jó ég… csak éppen… az a helyzet, Debby, hogy
ez egy kétszemélyes kabin, és…
– És? – kérdeztem.
– Hát… semmi.
– Mehetek csomagolni? – kérdeztem.
– Debby, én… nem is tudom… én annyira örülök, hogy… nem
tudom megígérni, hogy… azt hiszem, majd jó néhányszor rendre kell
utasítanod, mert… azt hiszem, én… rossz fiú leszek ezen az úton…
Debby…
Kezemben a telefonnal megperdültem a szoba közepén.
– Ezt el is várom tőled, Zsiráf!
Lágy szellő simította meg az arcom, mintha hűvös tenyér
simogatása lett volna.
Pedig odakint a kertben állni látszott a levegő.