A GYÓGYPEDAGÓGIA ALAPFOGALMAI ÉS INTÉZMÉNYRENDSZERE I.

2. tétel: A fogyatékosság individuális perspektívája. A normalitás koncepciója és ennek

ellentmondásai. A sérülések szintjei, okai, primer és szekunder következményei

A gyógypedagógia központi fogalma a fogyatékosság, de fontos, hogy hogyan fejezzük ki a

különbséget „ép” és „fogyatékos” között. Maga a szóhasználat is hiányra, negatív eltérésre,
csökkent mértékű funkcióra, kisebb teljesítményekre utal.

Különféle paradigmák jelentek meg, elsőként Bleidick személyorientált-klinikai paradigmája

(1977, a medikális modellhez hasonlít), ami szerint egyénen belül, individuálisan, megfelelő
eszközökkel, tesztekkel lehet vizsgálni az eltéréseket, ok-okozati összefüggéseket, ezáltal a
fogyatékosság individuális minőséggé alakul, amit az átlaghoz hasonlít. Azt fejezi ki, hogy a
normához képest mit nem tud.

Hétköznapi tapasztalataink alapján is él bennünk egy kép az ép, egészséges fejlődés

menetéről. Az emberiség temérdek információt halmozott fel például arról, hogy az egyes
életkorokra milyen fejlődés jellemző. Természetesen bizonyos határokon belül minden
gyermek fejlődése más és más, kisebb-nagyobb egyéni különbségek mindig vannak. Egyesek
hamarabb kezdenek el mosolyogni, gagyogni, mászni. Amíg nem túl nagy a különbség, addig
normális (szabályszerű, átlagos) fejlődésről, ellenkező esetben sajátos fejlődésről beszélünk,

Fogyatékossággal akkor állunk szemben, ha valamilyen károsító tényező hatására teljesen

eltér az egyén fejlődése attól az úttól, amit a sérülés nélkül megtett volna. Hatásukra tehát
megváltozik az individuális fejlődés pályája, képességstruktúra és a személyiség is.

Habár a személyiségről egyre többet tudunk, még mindig nem eleget. A személyiség
szintetikus fogalom, felöleli az emberi szervezet összes sajátosságait, pszichés
tulajdonságaink összessége, valamint az egyén veleszületett és szerzett funkcionális egysége,
emiatt nehéz megállapítani a normalitás és a sérült személyiség között a határt. Az
úgynevezett normális, ép személyiségfejlődés normái sem állnak kellő pontossággal a
rendelkezésünkre, a személyiségfejlődés általános törvényszerűségei pedig a sérült
személyiség fejlődésére is jellemzőek. A tapasztalat mégis az, hogy a sérült személyiség
fejlődésmenete láthatóan különbözik az ép személyiség fejlődésétől. Eltér az átlagostól,
összességében teljesen más.

Ennek a személyközponti felfogásnak lényeges eleme, hogy a főtünetnek általában van

további tünete is, ugyanis az egyes funkciók egy másikkal szoros kölcsönhatásban van, így ha
az egyik megsérül, kihatással lesz mindazon területekre, amelyek ideális fejlődése feltételezné
az adott funkció zavartalan működését és fejlődését:

OK  primer következmény  szekunder következmény

(főszimptóma) (ide tud a gyp. belenyúlni)
Példa: hallássérülés (siket)  nem beszél  nem siketnéma!
 látássérülés  mozgásprobléma

Mindezek azonban a társas kapcsolatoktól való elszigetelődéshez és izolációhoz vezethetnek.

Fontos, hogy a norma (az átlagos, az elvárt körülmény) folyamatosan változik, ez lehet
időbeli változás pl. autizmus nem volt korábban, helyi vagy kulturális és kontextus függő pl.
másképp öltözünk iskolába vagy templomba. A gyógyulás folyamatában használják az
anamnézist (visszaemlékezés), mikor az anyákat kérdezik ki, hogy „nem-e volt komplikáció a
terhesség során?”, ami szintén sokat segíthet az okok feltárásában. A fogyatékosság
irreverzibilis (visszafordíthatatlan), mivel javítani ugyan lehet rajta, de teljesen meggyógyítani
nem lehet a betegséggel szemben, az „egészséges” szint soha nem hozható helyre. Arra
törekszik, hogy a befolyásolt egyéb területeken okozott hiányokat kompenzálja, így a
másodlagos deficitek minél kisebbek legyenek. Például meg kell tanítania a hallássérült
gyermeket beszélni, hogy ne legyen kirekesztve a társas kapcsolatokból. Ezek célzott, tudatos,
mesterséges fejlesztések.

A gyógypedagógiának ez a modellje keresi a normalitás és abnormalitás közötti határt, ezért a

szakirodalom ezt a keretelméletet „személyorientált” vagy „klinikai” megközelítésnek nevezi.
A fogyatékosság az egyén szintjén lévő azon állapot, mikor nem csak mennyiségi, de
minőségi eltérések is észlelhetők a primer és szekunder tüneteit tekintve. A gyógypedagógus
és a többi segítő szakember munkája az ép és a megváltozott fejlődésmenet közti területen
folyik, célja az adott organikus sérülés káros hatásainak kiküszöbölése.

A tesztek végzése (hallásteljesítmény, látásteljesítmény stb) is fontos: defektusorientált

szemlélet a jellemző, hiszen ezek precízebb feltárásával tudja a lehető legjobban elválasztani
az épet a fogyatékos embertől, illetve azokat, akik igénylik speciális pedagógiai
kompetenciáját. Ő szabja meg a határt, így hierarchikus fölényben van klienseivel szemben
szaktudása által. Ez a felfogás szerint a fogyatékos feladata a nem-fogyatékoshoz való
alkalmazkodás.

A fogyatékosság szerzésének okait lehet osztályozni:

a) idő alapján: születés előtti – prenatális pl.Down-szindrómaszindróma=tünetegyüttes

közben – perinatális pl.oxigénhiányközp.idegrendszeri sérülés
utáni: posztnatális pl.fertőzések szövődményei
b) jellegük szerint:

ENDOGÉN EXOGÉN
szervezeten belüli, genetikai szervezeten kívüli, környezeti
familiáris/kromoszomális élettelen/biológiai/pszicho-szoc.
örökletes/pl.Down-szindróma fiz-kém-klimartikus/
mikrobiális-immun.-szimbi.
Egy idő után kritikák kezdtek megfogalmazódni az individuális megközelítést illetően,
ugyanis az ember soha nem áll előttünk elszigetelt individuumként, az ember annyira
szociális, mint amennyire biológiai lény, társadalomban élünk, ezáltal számos interakcióba
kerülünk nap, mint nap, az emberek hatnak egymásra.

Az interakciós partnerünk lehet egy ember, csoport vagy akár maga a társadalom is, de
mindig ez a partner minősít valakit fogyatékosnak.

Ennek a keretelméletnek a kulcsfogalma az Erwing Goffman amerikai szociálpszichológus

által leírt stigmatizáció fogalma, miszerint a társadalom rögzíti a személyek kategorizálásának
eljárásait és az elvárható jellemvonásokat. Azért tudunk idegenekkel rutinszerűen viselkedni,
mert megvannak egymással szemben az elvárásaink, hogyan fog a másik viselkedni, milyen
stílusban fog beszélni. Amíg ez problémamentes, addig az interakció is az, de amint a
virtuális/képletes identitás nem valósul meg, és szembesülünk a tényleges/aktuális
identitással, az hátrányos megkülönböztetéshez vezet. A jelentősnek tartott eltérés
felnagyítódik, és stigmaként, megkülönböztető jelként rajta marad.

3 csoport különösen gyakran válik a stagmatizáció áldozatává:

1. „evidens” fogyatékossággal élők, akiknél jól látszik a „másság”

2. „jellemhibával” rendelkezők, deviáns viselkedést produkálók
3. a többség által nem tolerált vallási és etnikai kisebbségek

Goffman az első csoportba tartozott, vaksága miatt szegregálták egy csak vakokból álló
közösségbe, ami őt teljesen kikészítette lelkileg a vakság, mint lemoshatatlan stigma. Ez az
egyik legnagyobb fájdalom, amivel a szülők is szembesülnek, hogy végig kell nézniük adott
esetben, ahogy a gyermekük elveszíti a barátait a lassú fejlődése miatt, meg kell birkózni az
emberek bámulásával, esetleges megjegyzéseikkel. Ezeknek köszönhetően pedig még
diszkriminálják is az érintettet és belekényszerítik a fogyatékos-szerep csapdájába.

Az Egészségügyi Világszervezet - WHO 1980: BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása)

felosztása szerint elkülönül a biológiai sérülés és a funkciózavarok, a fogyatékosság szintje.
Betegség  1. Sérülés, károsodás  2. Funkciózavar, fogyatékosság  3. Akadályozottság
az ember bio-pszicho-szociális egység
1. biológiai, organikus jellemzők, testi vagy értelmi sérülés
(pl. progresszív izomsorvadás – impairment)
2. vmilyen pszichés, a mindennapi életet akadályozó sérülés szövődménye
(pl. mozgászavar – disability)
3. szociális leágyazottság
(handicap)

A gyógypedagógus ebben a modellben tiszteletben tartja fogyatékos interakciós partnere

önmeghatározását, valamint az előző modell hierarchikus szakember-kliens viszonnyal
ellentétben itt a kliens-szolgáltató kapcsolat a jellemző. A fogyatékosság csak bizonyos
helyzetekben fogyatékosság, és ez a fogyatékosság érthető.
Tovább tágítva elérünk a RENDSZERELMÉLETI PARADIGMÁHOZ, ami intézményes szinten
vizsgálja a témát. Így láthatjuk, hogy vannak a többségi, a „normál” iskolák, és egy kisebb,
elkülönített szegmenst, a speciális vagy gyógypedagógiai iskolák alrendszerét is. A XVIII.
századtól kezdődően egymás után alakultak a különféle fogyatékossági típusba tartozó
gyermekek speciális iskolái eltérő tantervekkel, később már ezek is fokozatosság alapján
differenciálódnak. A többségi iskola nyit egy szelepet és kiáramoltatja, kiválasztja és egy
másik rendszerbe irányítja át azokat, akik nem képesek megfelelni a
teljesítményelvárásoknak. Ezt nevezzük KONTRASZELEKCIÓNAK. A gyógypedagógia
kompetenciakörébe utalják a fogyatékos gyermekeket, biztosítanak számukra elkülönített
iskolát speciális tantervvel, eljárással, eszközökkel, tanítókkal. A 70-es években azonban
igazolták Magyarországon, hogy nem helytálló. A gyermekek 1/3-a elkerülhette volna az ide
jutást, a szelekció nem pedagógiai problémára ad megoldást, hanem újratermeli azt a
társadalmi esélyegyenlőtlenséget és hátrányt, amit a többségi iskola nem képes kezelni.
Mindenki individuális adottságaihoz alkalmazkodó és az igényeket kielégítő előrehaladásra
lenne szükség, valamint a vizsgálatok alapján az általános iskola sok esetben a saját működési
zavarait vetíti bele az áthelyezett gyermekekbe. Őket nevezi fogyatékosnak, ahelyett, hogy
beismerné saját „fogyatékosságát” arra, hogy minden gyermeknek a neki legmegfelelőbb
oktatást tudja biztosítani.

A modern pedagógia válasza az ép és a fogyatékos gyermekek együttnevelése, az iskolai

integráció. Kiindulópontja a speciális nevelési szükségletek fogalma: a gyermekek egy része
segítség nélkül nem boldogul a versenyfutásban, speciális szükségletei vannak, melyeket
kompetens szakembereknek kell kielégíteniük.

Az integrálás minden esetben egyedi elbírálást igényel, s csak a megfelelő körülmények

megléte, a szükséges feltételek biztosítása esetén van értelme. Egy sokkal rugalmasabb és
differenciáltabb, az egyéni szükségletekhez jobban alkalmazkodó rendszer létrehozása a cél.