Professional Documents
Culture Documents
Authorized translation from the English language edition published by Prentice-Hall, Inc. Simon &
Schuster / A Viacom Company Upper Saddle River, New Jersey 07458 Copyright © 1996 by Prentice-Hall,
Inc. All rights reserved!
Panem Kft.
1385 Budapest, Pf. 809
Hungary
Fordította: Balogh Zoltán, Bámer Balázs, Harangozó Gábor, Korossy Khayll Balázs, Orvos Péter. Sági
Péter, Völgyesi Péter Műszaki szerkesztő: Érdi Júlia Borítóterv: Érdi Júlia
A Panem könyvek megrendelhetők az (1) 340-1515 hívószámú telefonon, illetve az 1385 Budapest, Pf. 809
levélcímen.
panem@mail.datanet.hu
http://www.panem.hu
Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben
tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel - elektronikus úton vagy más módon - közölni a kiadók
engedélye nélkül.
Tartalomjegyzék
Előszó ......................................................................................................................... 15
1. fejezet. Bevezetés................................................................................................... 19
1.5.3. NSFNET........................................................................................................71
1.5.4. Internet ..........................................................................................................73
1.5.5. Gigabites kísérleti hálózatok ........................................................................75
1.6. Példák adatkommunikációs szolgáltatásokra................................................78
1.6.1. SMDS - Switched Multimegabit Data Service..............................................78
1.6.2. X.25 hálózatok ..............................................................................................81
1.6.3. Frame relay....................................................................................................82
1.6.4. Szélessávú ISDN és ATM.............................................................................83
1.6.5. A szolgáltatások összehasonlítása.................................................................88
1.7. A hálózatok szabványosítása.........................................................................89
1.7.1. Ki kicsoda a távközlés világában?.................................................................89
1.7.2. Ki kicsoda a nemzetközi szabványosítás világában?....................................92
1.7.3. Ki kicsoda az Internet szabványosítási világában? ......................................93
1.8. Röviden a továbbiakról .................................................................................95
1.9. Összefoglalás.................................................................................................96
Feladatok.......................................................................................................96
Feladatok.....................................................................................................267
7.6.4. A Java..........................................................................................................747
7.6.5. Információ megtalálása a Hálón..................................................................760
7.7. Multimédia...................................................................................................764
7.7.1. A hang (audio).............................................................................................765
7.7.2. A mozgókép (video)....................................................................................767
7.7.3. Adattömörítés..............................................................................................771
7.7.4. Hálózati videózás ........................................................................................784
7.7.5. MBone - Digitális adatszóró gerinchálózat ................................................797
7.8. Összefoglalás...............................................................................................801
Feladatok.....................................................................................................802
8.1. Bevezetés.....................................................................................................808
8.2. TCP/IP és OSI alkalmazások ......................................................................811
8.2.1. Terminálkezelés ..........................................................................................812
8.2.2. Fájlátvitel.....................................................................................................818
8.2.3. Elektronikus üzenetkezelés és levelezés .....................................................823
FÜGGELÉK ..........................................................................................................853
F.l. Bevezetés.....................................................................................................855
F.2. X.25 ajánlás..................................................................................................855
F.2.1. Fizikai réteg..................................................................................................856
F.2.2. Adatkapcsolati réteg..................................,.................................................857
F.2.3. Csomag (hálózati) réteg ..............................................................................857
F.3. Terminál hozzáférés ....................................................................................865
F.4. X.25 hálózatok összekapcsolása..................................................................866
Tárgymutató ..........................................................................................................869
Előszó a magyar kiadáshoz
Andrew S. Tanenbaum
1. Bevezetés
Sok szervezet rendelkezik nagyszámú, egymástól távol eső helyeken működő számí-
tógéppel. Ilyen például egy több üzemből álló vállalat, amely minden egyes üzemében
működtet egy árunyilvántartó, termelést felügyelő, valamint bérszámfejtést végző szá-
mítógépet. Kezdetben valószínűleg minden számítógép önállóan dolgozott, de aztán
egyszer csak valamelyik vállalat vezetése úgy gondolta, hogy a számítógépeket össze-
köti annak érdekében, hogy begyűjthesse és összehasonlíthassa az egyes üzemekre vo-
natkozó információkat.
Kicsit általánosabban megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy a fenti példa probléma
az erőforrás-megosztásra. Az erőforrás-megosztás célja az, hogy a hálózatban levő
programok, adatok és eszközök - az erőforrások és a felhasználók fizikai helyétől füg-
getlenül - bárki számára elérhetők legyenek. Magyarán, ha egy felhasználó története-
sen 100 km-re van az általa elérni kívánt adatok fizikai helyétől, akkor pusztán ez a
tény ne akadályozza meg abban, hogy az adatokhoz ugyanúgy hozzáférjen, mintha
azok helyben lennének. Az előzőekben megfogalmazott célt úgy is mondhatnánk,
hogy megkísérlünk véget vetni a „földrajzi távolság zsarnokságának".
Egy másik cél a nagyobb megbízhatóság, amit alternatív erőforrások alkalmazá-
sával érhetünk el. Például legyen minden fájl két vagy több gépen is megtalálható, így
ha valamelyik fájlhoz nem férünk hozzá az egyik gépen (pl. hardverhiba következté-
ben), akkor ugyanannak egy másolatát elérhetjük egy másik gépen. Egyszerre több
központi egység (CPU) alkalmazása is növelheti a megbízhatóságot. Az egyik CPU
leállása esetén ugyanis a többi még átveheti a kiesőre jutó feladatokat, így a teljes
rendszer üzemképes marad, bár igaz, a teljesítőképessége csökkenni fog. A folyamatos
működés - akár hardverhiba esetén is - kulcsfontosságú a katonai, a banki, a légi
irányítási és más egyéb alkalmazásokban.
Egy újabb cél a takarékosság. A kis számítógépek sokkal jobb ár/teljesítmény
aránnyal rendelkeznek, mint nagyobb testvéreik. Az erőforrásgépek kb. tízszer gyor-
sabbak, mint az egyetlen chipből álló mikroprocesszorok, ugyanakkor kb. ezerszeres
az áruk. Ez az aránytalanság arra késztette a rendszertervezőket, hogy olyan rendsze-
reket építsenek ki, amelyekben minden felhasználónak saját személyi számítógépe
van, és az adatokat egy vagy több, közösen használt szerveren tárolják. Ebben a mo-
Hálózat
3. interaktív szórakoztatás.
BEVEZETÉS 23
összes többi alkalmazást ellehetetleníti. Talán egy évtized sem keli hozzá, és lehetővé
válik, hogy saját képernyőnkön azonnal megnézhessünk egy bármelyik országban
készített, tetszőlegesen régi filmet. Az új filmek interaktívvá válnak, azaz a felhaszná-
ló időnként saját maga is megváltoztathatja a történet menetét, amit persze egy minden
lehetséges esetre felkészített forgatókönyv tesz lehetővé. Az élő adások szintén
interaktívvá válhatnának azáltal, hogy a nézők részt vehetnének vetélkedő műsorok-
ban, vagy hogy kiválaszthatnák a vetélkedő személyeket stb.
Másfelől viszont lehet, hogy mégsem a hálózati videózás lesz a legkellemetlenebb
alkalmazás, hanem a játékok. Már vannak valós idejű szimulációs társasjátékok, mint
például a bújócska egy virtuális bunkerben, vagy egy olyan repülőgép-szimulátor,
amelyben az egyik csapatnak le kell lőnie az ellenséges csapat tagjait. Ha mindezt egy
speciális szemüveggel és 3 dimenziós, valós idejű, fénykép minőségű mozgóképekkel
tesszük, akkor egyfajta világméretű, elosztott virtuális valóságba jutunk.
Röviden arról van szó, hogy az információ, a kommunikáció és a szórakoztatás
összekapcsolásának lehetősége bizonyosan előidézi egy számítógép-hálózaton alapuló
új és erőteljes iparág kifejlődését.
1. adatszóró hálózatok,
2. kétpontos hálózatok,
magát: „Pista, gyere ide! Beszélni akarok veled." Bár a felszólítást mindenki hallja,
mégis csak Pista fog válaszolni. A többiek egyszerűen nem vesznek róla tudomást.
Egy másik jó példa az, amikor a repülőtéren felszólítják a 644-es járat utasait, hogy
fáradjanak a 12-es kapuhoz.
Az adatszóró rendszerek általában lehetó'vé teszik, hogy a csomag címmezőjében
egy speciális kód beállításával minden gép megcímezhető legyen. Ha az ilyen kóddal
ellátott csomagot elküldjük, akkor a hálózat összes gépe megkapja és feldolgozza azt.
Ezt a működési módot adatszórásnak (broadcasting) nevezzük. Néhány adatszóró
rendszerben arra is lehetőség nyílik, hogy a gépeknek csak egy meghatározott csoport-
ját címezzük meg. Ez a többesküldés (multicasting). A többesküldés jelölésére az
egyik lehetséges megoldás az, hogy fenntartunk neki egy bitet az n bites címzési me-
zőben. A maradék n-1 címbit pedig azonosíthat egy csoportot. Bármelyik gép „előfi-
zethet" egy tetszőleges csoportra, de akár az összesre is. Ha a csomagot egy adott cso-
portnak küldjük, akkor azt az összes olyan gép megkapja, amely arra a csoportra előfi-
zetett.
Ellentétben az adatszóró hálózatokkal, a kétpontos hálózatokban a gépek párosá-
val kapcsolódnak egymáshoz. Ilyen hálózatban a csomagok egy vagy több közbülső
állomás érintésével jutnak el a forrásállomástól a célállomásig. Mivel gyakran több le-
hetséges útvonal is létezik, és azok hossza különböző lehet, a kétpontos hálózatokban
különösen fontos szerep jut a forgalomirányítási algoritmusoknak. Bár vannak kivéte-
lek, mégis az általános szabály az, hogy a kisebb, földrajzi helyhez kötött hálózatok
inkább adatszóró hálózatok, míg a nagyobb kiterjedésű hálózatok rendszerint két pont
közötti összeköttetéseken alapuló hálózatok.
A hálózatokat kiterjedtségük szerint is osztályozhatjuk. Az 1.2. ábra a többprocesz-
szoros rendszerek ilyen csoportosítását mutatja. A legfelső szinten az adatfolyamgé-
pek (data flow mashincs) találhatók. Ezekben a számítógépekben számos funkcioná-
100 km Országban
Nagykiterjedésű hálózat
1 000 km Földrészen
lis elem dolgozik ugyanazon a feladaton, így nagyfokú párhuzamosság jellemzi őket.
A következő szint a több számítógépes rendszerek (multicomputers), amelyek na-
gyon rövid és rendkívül gyors síneken küldenek üzeneteket egymásnak. A több számí-
tógépes rendszerek után jönnek a valódi hálózatok, amelyekben a számítógépek hosz-
szú vezetékeken küldik egymásnak üzeneteiket. A hálózatokat három csoportra oszt-
hatjuk: lokális, nagyvárosi és nagy kiterjedésű hálózatokra. Végül, két vagy több háló-
zat összekapcsolása esetén pedig összekapcsolt hálózatokról (Internetwork) beszélünk.
A hálózat mérete azért fontos osztályozási szempont, mert az áthidalt távolságtól
függően különböző műszaki megoldásokat kell alkalmazni. Ebben a könyvben csak a
valódi hálózatokkal és azok összekapcsolásával fogunk foglalkozni. A továbbiakban
rövid ismertetést adunk a hálózatok hardver eszközeiről.
A lokális hálózat (Local Area Network, LAN) olyan magánhálózat, amely egyetlen
épületen belül vagy egy legfeljebb néhányszor tíz kilométer kiterjedésű területen talál-
ható. Széles körben használják őket hivatalokban és gyárakban személyi számítógé-
pek, valamint munkaállomások összekapcsolására, lehetővé téve ezzel a közös erőfor-
rások (pl. nyomtatók) megosztását és az üzenetküldést. A lokális hálózatokat három
dolog különbözteti meg a többi hálózattól: (1) a kiterjedésük, (2) az átviteli módjuk és
(3) a topológiájuk.
A LAN-ok mérete szigorúan korlátos, így az átviteli idő a legrosszabb esetben is
korlátos és előre ismert. Az időkorlát ismerete lehetővé teszi azt, hogy olyan rendsze-
reket valósítsanak meg, amelyek máskülönben nem volnának lehetségesek. Az idő-
korlát ezen kívül a hálózat felügyeletét is egyszerűbbé teszi.
A LAN-ok gyakran használnak olyan átviteli technikát, amely egyetlen kábelen
alapul, és amely kábelre az összes gép rácsatlakozik. Ez hasonlít azokhoz a telefonvo-
nalakhoz, amelyeket régen vidéken használtak. A hagyományos LAN-ok 10 Mb/s és
100 Mb/s közötti sebességgel működnek, kicsi a késleltetésük (néhányszor tíz mikro-
szekundum), és nagyon keveset hibáznak. Az újabb LAN-ok még nagyobb, eseten-
ként több száz Mb/s-os sebességgel működnek. Ebben a könyvben követjük azt a ha-
gyományt, hogy a vonali sebességet megabit/másodpercben (Mb/s), és nem pedig
megabájt/másodpercben (MB/s) adjuk meg. Esetünkben egy megabit az 1 000 000 bi-
tet és nem 1 048 576 (220) bitet jelent.
Az adatszóró LAN-ok különféle topológiával rendelkezhetnek. Az 1.3. ábra kettőt
mutat ezek közül. A sín topológiájú hálózatban bármelyik gép lehet master és küldhet
üzenetet. A többi gépnek ezalatt tartózkodnia kell az üzenetküldéstől. Abban az eset-
ben, ha egyszerre két vagy több gép is adni szeretne, akkor ezt a konfliktust valami-
lyen vezérlési mechanizmussal fel kell oldani. A vezérlési mechanizmus lehet köz-
pontosított vagy elosztott. Az IEEE 802.3-es szabvány - vagy népszerűbb nevén az
Ethernet™ - például egy sín topológiájú, elosztott vezérlésű hálózatot definiál,
amelynek sebessége 10 Mb/s vagy 100 Mb/s. Egy Ethernet hálózatban levő számító-
gép bármikor adhat, ha azonban két vagy több csomag ütközik, akkor mindkét számí-
tógépnek várni kell véletlen hosszú ideig az újraátvitel megkezdéséig.
Az adatszóró rendszerek második típusa a gyűrű topológiájú LAN. A gyűrűben
minden egyes bit a saját sebességével halad, és nem várja meg a csomagjához tartozó
többi bitet. Tipikus jelenség az, hogy az egyes bitek olyan rövid idő alatt érnek körbe a
gyűrűn, hogy azalatt csak néhány újabb bitet lehet elküldeni, vagyis gyakran a teljes
csomag elküldése előtt körbeérnek. Akárcsak más adatszóró rendszereknél, a gyűrű
topológiájú hálózatok esetén is szükség van valamilyen vezérlésre a többszörös hozzá-
férés miatt. Erre különböző módszereket használnak, amelyeket később be is muta-
tunk. Ilyen például az IEEE 802.5 szabvány szerinti (az IBM vezérjeles gyűrű) 4
Mb/s-os és 16 Mb/s-os sebességű, népszerű, gyűrű topológiájú LAN.
Az adatszóró hálózatokat két csoportra oszthatjuk aszerint is, hogy a csatornahoz-
zárendelés hogyan megy végbe. Ez alapján megkülönböztetünk statikus és dinamikus
hálózatokat. A statikus lefoglalás egyik tipikus esete az, amikor diszkrét időintervallu-
mokat definiálunk körforgó prioritással. Ennél a megoldásnál minden gép csak akkor
küldhet adatszórással üzenetet, amikor elérkezett az ő időszelete. Ha egy gépnek nincs
továbbítandó üzenete a neki szánt időszelet alatt, akkor a csatorna kihasználatlanul
marad. Emiatt a legtöbb rendszer inkább a csatornák dinamikus (azaz kérés alapján
történő) hozzárendelésével próbálkozik.
A közös csatorna dinamikus hozzárendelésekor központosított és elosztott módsze-
rek léteznek. Centralizált csatornahozzárendelés esetén mindig van egy olyan egység -
például egy sínvezérlő egység -, amely meghatározza, hogy ki adhat a következőnek.
Egyik lehetséges módja ennek, hogy miután megkapta a kéréseket, valamilyen belső
algoritmus alapján hoz döntést. Elosztott csatornahozzárendelés esetén nincs központi
egység, hanem mindegyik gépnek magának kell eldöntenie, hogy ad-e vagy sem. Azt
gondolhatnánk, hogy ez folyton káoszt eredményez, pedig még sincs így. A
későbbiekben látni fogunk olyan algoritmusokat, amelyeket arra találtak ki, hogy
káoszveszély esetén rendet teremtsenek.
A lokális hálózatok másik típusa két pont közötti összeköttetésekből épül fel, azaz
meghatározott gépeket külön vezetékekkel kapcsolnak össze. Az ilyen LAN-ok minia-
tűr nagy kiterjedésű hálózatok. Ezekről később lesz szó.
BEVEZETÉS 29
A MAN-ok esetében kulcsfontosságú az, hogy legyen egy olyan adatszóró közeg (a
802.6 esetén ez két kábelt jelent), amelyhez az összes gép csatlakozni tud. Ez ugyanis
nagymértékben leegyszerűsíti a tervezést a többi hálózathoz képest. A DQDB-vel
részletesebben is foglalkozunk majd a 4. fejezetben.
A nagy kiterjedésű hálózat (Wide Area Network, WAN) nagy földrajzi kiterjedésű
területeket, általában egy országot vagy egy földrészt fed le. Olyan gépeket foglal ma-
gába, amelyeket felhasználói (azaz alkalmazói) programok futtatására terveztek. Ezeket
a gépeket a hagyományoknak megfelelően hosztoknak (hosts) fogjuk nevezni, bár a
szakirodalomban a végrendszer (end system) kifejezés is előfordul néha. A hosztokat
egy kommunikációs alhálózat (communication subnet) vagy röviden alhálózat
BEVEZETÉS 31
router egy vagy több közbülső routeren keresztül küld el egy csomagot egy másik
routernek, akkor mindegyik közbülső router megvárja a teljes csomagot, tárolja azt,
amíg a megfelelő kimeneti vonal szabaddá nem válik, majd azon továbbküldi a cso-
magot. Az ilyen alhálózatot két pont közötti (point-to-point), tárol-és-továbbít
(store-and-forward) vagy csomagkapcsolt (packet-switched) alhálózatnak nevez-
zük. Szinte az összes nagy kiterjedésű hálózat (kivéve a műholdas hálózatokat) tárol-
és-továbbít típusú alhálózattal rendelkezik. Abban az esetben, ha a csomagok rövidek
és azonos méretűek, gyakran celláknak (cells) is nevezik őket.
A tárol-és-továbbít típusú alhálózatok esetén fontos tervezési kérdés, hogy a
routerek milyen topológia szerint kapcsolódjanak. Néhány lehetséges topológia az 1.6.
ábrán látható. Az ily módon tervezett lokális hálózatok rendszerint szimmetrikus topo-
lógiával rendelkeznek. Ellentétben velük, a nagy kiterjedésű hálózatoknak tipikusan
szabálytalan topológiájuk van.
A nagy kiterjedésű hálózatok másik jelentős csoportja a műholdas vagy földi rádiós
rendszerek. Ezekben a rendszerekben minden routernek antennája van, amelyen ke-
resztül adni és venni tud. A műhold kimenő adását minden router hallja, de az is elő-
fordul, hogy egy router a szomszédos routerek műholdnak szánt adásait is hallja. Van-
nak esetek, amikor a routerek olyan alhálózathoz kapcsolódnak, amelyben csak né-
hány router rendelkezik műholdas antennával. A műholdas hálózatok ennek megfele-
lően adatszóró rendszerek, és akkor a leghasznosabbak, amikor az adatszórás lehető-
sége fontos szempont.
Vezeték
Mobil Alkalmazás
nélküli
Nem Nem Telepített irodai munkaállomások
Hordozható számítógép egy szállodában;
Nem Igen
vonalkarbantartás
Igen Nem LAN a régi, kábelezetlen épületekben
Igen Igen Hordozható iroda; PDA árunyílvántartáshoz
55
(a) (b)
1.8. ábra. A mobil kommunikáció változatai, (a) Önálló mobil számítógépek, (b) Repülő LAN
34 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
A világon számos hálózat létezik, és ezek hardvere, valamint szoftvere sok esetben
eltér egymástól. Azok a felhasználók, akik egy adott hálózathoz kapcsolódnak, gyak-
ran szeretnének más hálózatokhoz kapcsolódó felhasználókkal is kommunikálni. Ez
az igény váltotta ki a különböző, egymással sokszor nem kompatíbilis hálózatok
összekapcsolását, amit általában egy átjárónak (gateway) nevezett számítógép segít-
ségével valósítanak meg. Az átjáró feladata az, hogy két hálózat között biztosítsa az
átjárhatóságot mind hardver, mind szoftver szempontjából. Az ily módon össze-
kapcsolt hálózatokat együttesen internetworknek vagy röviden internetnek hívjuk.
Az internet nem más, mint a lokális hálózatoknak egy olyan csoportja, amelyet egy
nagy kiterjedésű hálózat fog össze. Ha az 1.5. ábrán semmi mást nem változtatnánk
meg azon kívül, hogy az „alhálózat" feliratot kicserélnénk „WAN"-ra, akkor az ábra
tulajdonképpen egy internetet ábrázolna. Az egyetlen különbség az alhálózat és a
nagy kiterjedésű hálózat között az, hogy a nagy kiterjedésű hálózatban vannak hosz-
tok, az alhálózatban pedig nincsenek. Amennyiben a folytonos görbe vonallal határolt
rendszerben csak routerek vanak, akkor az egy alhálózat. Ha viszont a routereken kí-
vül felhasználókkal rendelkező hosztok is vannak benne, akkor az viszont már egy
nagy kiterjedésű hálózat.
A félreértések elkerülése érdekében felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy az
„internet" szót ezentúl mindig általános értelemben fogjuk használni. Ezzel szemben
az Internet (nagy kezdőbetűvel) azt a világméretű internetet jelöli, amely az egyete-
meket, a kormányhivatalokat, a vállalatokat - és hamarosan a magánszemélyeket is
-összeköti. Mind az internetről, mind pedig az Internetről később még bőven lesz szó
ebben a könyvben.
BEVEZETÉS 35
1.3.1. Protokollhierarchiák
Ahhoz, hogy ezt megtehesse, elküld egy üzenetet (angolul) a 2/3 interfészen keresztül
a tolmácsának, ahogy ez az 1.10. ábrán is látható. Az üzenet tartalma a következő:
„Szeretem a nyulakat." A tolmácsok megegyeztek egy semleges nyelvben, a holland-
ban, így tehát az üzenet a következőképpen hangzik: „Ik hou van konijnen." A nyelv
megválasztása a 2. réteg protokolljának a feladata, és kizárólag ennek a rétegnek a
társfolyamataitól függ. A tolmács ezek után átadja az üzenetet a titkárnőnek, hogy
továbbítsa azt, mondjuk faxon (1. réteg protokollja). Amikor a másik félhez megérke-
zik az üzenet, akkor azt lefordítják franciára, majd pedig tovább kerül a 2/3 interfészen
keresztül a 2-es filozófushoz. Vegyük észre, hogy az egyes protokollok teljesen
függetlenek egymástól, amennyiben az interfészek nem változnak. A tolmács holland-
ról átválthat mondjuk finnre, ha akar, feltéve, hogy megegyeztek benne, és egyikük
sem változtatja meg az interfészt az 1. vagy a 3. réteg felé. Hasonlóképpen, a titkárnők
fax helyett e-levelet vagy telefont is használhatnak anélkül, hogy megzavarnák (sőt
anélkül, hogy egyáltalán tájékoztatnák) a többi réteget. További információkat mind-
egyik folyamat csak a saját társfolyamatának küldhet. Ezek az információk már nem
jutnak el az eggyel magasabb réteghez.
Nézzünk meg most egy sokkal inkább műszaki jellegű példát. A kérdés az, hogy
hogyan tegyük lehetővé a kommunikációt az 1.11. ábrán látható ötrétegű hálózat leg-
felső rétege számára. Az 5. rétegben egy alkalmazói folyamat létrehoz egy üzenetet
(jelöljük ezt M-mel), majd átadja a 4. rétegnek, hogy továbbítsa azt. A 4. réteg az üze-
net azonosítása céljából egy fejrészt (header) illeszt az üzenet elejére, és továbbadja a
3. rétegnek. A fejrész vezérlő információkat tartalmaz, ami lehet például az üzenet
Forrásgép Célgép
H: fejrész (header); M: üzenet (message); T: farokrész (tailer) 1.11. ábra.
Az egyes rétegek feladata az, hogy szolgálatokat nyújtsanak a felettük levő rétegnek.
Ebben a bekezdésben pontosan és részletesen megmagyarázzuk, hogy mi a szolgálat,
de előtte még tekintsük át a téma legfontosabb kifejezéseit.
Az egyes rétegekben levő aktív elemeket általában entitásoknak (entities) vagy
funkcionális elemeknek nevezzük. Egy entitás lehet szoftver-entitás (mint például egy
folyamat), vagy hardver-entitás (mint például egy intelligens B/K chip). Az azonos ré-
tegben, de különböző gépeken levő entitásokat társcntitásoknak (peer entities) ne-
vezzük. Az n-edik réteg entitásai az (n + l)-edik réteg számára nyújtanak szolgálato-
kat. Ebben az esetben az n-edik réteget szolgáltatónak (service provider), míg az (n
+ l)-edik réteget szolgálatfelhasználónak (service user) nevezzük. Az n-edik réteg a
saját szolgálataihoz az (n - l)-edik réteg szolgálatait veszi igénybe. A nyújtott
szolgálatokat különböző osztályokba sorolhatjuk: ilyen például a gyors és drága, vagy
a lassú és olcsó kommunikáció.
A szolgálatokat a szolgálatelérési pontokon (Service Access Points, SAP) ke-
resztül lehet igénybe venni. Az n-edik réteg szolgálatelérési pontjai azok a helyek,
ahol az (n + l)-edik réteg igénybe veheti a rendelkezésére álló szolgálatokat. Minden
szolgálatelérési pontot egyértelműen azonosít egy cím. Például telefonhálózat esetén a
szolgálatelérési pontok a fali csatlakozók, amikhez a telefonkészüléket csatlakoztatni
lehet, a szolgálatelérési pontok címei pedig a telefonszámok. Ahhoz, hogy valakit fel-
hívjunk, ismernünk kell a szolgálatelérési pontjának a címét (azaz a telefonszámát).
Levélkézbesítés esetén a szolgálatelérési pont címe a levélcím vagy a postafiók száma.
Ha el akarunk küldeni egy levelet, tudnunk kell a címzett szolgálatelérési pontjának a
címét (azaz a postai címét).
adategységből (Service Data Unit, SDU) áll. Az SDU olyan információ, ami a háló-
zaton keresztül előbb a társentitáshoz jut, majd az (n + l)-edik réteghez kerül. A
vezérlő információ az eggyel alacsonyabb réteg munkáját segíti (például megadja az
SDU-ban levő bájtok számát), de magának az adatnak nem része.
Az SDU továbbítása érdekében az n-edik réteg entitása az SDU-t több részre
darabolhatja szét, és fejrésszel ellátva egyenként elküldheti az egyes darabokat. Az így
kialakított adategységeket protokoll adategységeknek (Protocol Data Units, PDU)
nevezzük. Ilyen protokoll adategység például a csomag. A protokoll adategységek fej-
részét a társentitások használják fel. Ezekből tudják meg, hogy mely protokoll adategy-
ségek tartalmaznak adatot, melyek vezérlési információt, melyek sorszámozást stb.
Összeköttetés
alapú
Összeköttetés
nélküli
Kérés-válasz Adatbázis-lekérdezés
44 SZÁM ÍTÓGÉP-HÁLÓZA TOK
Primitív Jelentés
Kérés Egy funkcionális elem azt akarja, hogy a szolgáltató tegyen valamit
Bejelentés A szolgáltató tájékoztatja a funkcionális elemet egy eseményről
Válasz A funkcionális elem válaszolni akar egy eseményre
Egy funkcionális elem korábbi kérésére adott válasz megérkezett,
Megerősítés
és erről tájékoztatja őt a szolgáltató
érdemes igénybe venni, ami olyan, mint a tértivevényes levélkézbesítés. Amikor a fel-
adó megkapja a tértivevényt, akkor teljesen biztos lehet abban, hogy a levelet kikézbe-
sítették a címzettnek, és nem veszett el útközben.
Egy újabb szolgálat a kérés-válasz szolgálat (request-reply service). Ennél a szol-
gálatnál az adó datagram formájában elküld egy kérést, amire érkezik a válasz. Ebbe a
kategóriába tartozik például az, amikor a helyi könyvtár adatbázisából lekérdezzük
azt, hogy hol beszélik az uighur nyelvet. A kérés-válasz szolgálatot általában a kliens-
szerver modellben használják: a kliens kér valamit, a szerver pedig válaszol a kérésre.
Az eddig tárgyalt szolgálattípusokat az 1.13. ábrán látható táblázatban foglaltuk össze.
1.3.5. Szolgálatprímitívek
1.15. ábra. Ahogyan Mari nénit meghívjuk a teadélutánra. A nyilak végénél levő számok a
szövegben tárgyalt nyolc sz.olgálatprimitívet jelölik
BEVEZETÉS
47
5. A rétegek számának elég nagynak kell lenni ahhoz, hogy eltérő feladatok ne kerül-
jenek szükségtelenül ugyanabba a rétegbe, viszont elég kicsinek kell lennie ahhoz,
hogy az architektúra ne váljon kezelhetetlenné.
A fizikai réteg
A fizikai réteg (physical layer) feladata az, hogy továbbítsa a biteket a kommuniká-
ciós csatornán. A rétegnek biztosítania kell azt, hogy az egyik oldalon elküldött l-es
bit a másik oldalon is 1-ként érkezzen meg, és ne pedig 0-ként. Ez a réteg tipikusan
olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy mekkora feszültséget kell használni a logikai 1,
és mekkorát a logikai 0 reprezentálásához, mennyi ideig tart egy bit továbbítása, az át-
vitel megvalósítható-e egyszerre mindkét irányban, miként jön létre az összeköttetés,
hogyan bomlik le az összeköttetés, ha már nincs szükség rá, hány érintkezője van a
hálózati csatlakozóknak, mire lehet használni az egyes érintkezőket stb. A tervezési
szempontok itt főleg az interfész mechanikai, elektromos és eljárási kérdéseire, vala-
mint a fizikai réteg alatt elhelyezkedő fizikai átviteli közegre vonatkoznak.
Az adatkapcsolati réteg
Az adatkapcsolati réteg (data link layer) legfontosabb feladata az, hogy a fizikai
szint szolgálatainak igénybevételével a hálózati réteg számára fel nem ismert átviteli
hibáktól mentes átvitelt biztosítson. Ez úgy valósul meg, hogy a küldő a bemenő ada-
tokat feldarabolja adatkeretekre (data frames) - amelyek tipikusan néhány száz vagy
néhány ezer bájtból állnak -, sorrendben elküldi a kereteket, majd végül (eldolgozza a
vevő által visszaküldött nyugtázó kereteket (acknowledgement frames). Mivel a
fizikai réteg pusztán csak elküldi és fogadja a bitfolyamot anélkül, hogy figyelné
annak jelentését vagy szerkezetét, így az adatkapcsolati réteg feladata az, hogy
létrehozza, illetve felismerje a kerethatárokat. Ezt úgy éri el, hogy a keretek elejére és
végére egy speciális bitmintát illeszt. Ha ezek a bitminták véletlenül megjelennek az
adatmezőben, akkor gondoskodni kell arról, nehogy a vevő hibásan keret-vége jelzés-
ként étrelmezze. A vonalon megjelenő zajok teljesen tönkre tehetnek egy keretet. Eb-
ben az esetben a forrásgép adatkapcsolati szoftverének újból el kell küldenie a keretet.
50 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
A hálózati réteg
használt címzési mód más, mint a második hálózatban; a második hálózat egyáltalán
nem fogadja a csomagot, mert az túl hosszú; a két hálózat protokollja különbözik és
így tovább. A hálózati rétegnek a feladata az, hogy legyőzze ezeket az akadályokat, és
lehetővé tegye az egymástól eltérő hálózatok összekapcsolását.
Az adatszóró hálózatokban az útvonalválasztás viszonylag egyszerű feladat, így
ezekben a hálózatokban a hálózati réteg gyakran elég vékony, sőt van, amikor nem lé-
tezik.
A szállítási réteg
A szállítási réteg (transport layer) legfontosabb feladata az, hogy adatokat fogadjon
a viszony rétegtől, feldarabolja azokat kisebb egységekre - ha szükséges -, továbbítsa
ezeket a hálózati rétegnek és biztosítsa azt, hogy minden kis egység hibátlanul megér-
kezzen a másik oldalra. Ráadásul, mindezt hatékonyan kell elvégezni és oly módon,
hogy a felsőbb rétegek számára rejtve maradjanak a hardver technológiában jelentkező
változások.
Normális körülmények között a szállítási réteg a viszony réteg által igényelt min-
den egyes szállítási összeköttetéshez külön hálózati összeköttetést hoz létre. Ha a szál-
lítási összeköttetés nagy átbocsátóképességet igényel, akkor a szállítási réteg létrehoz-
hat több hálózati összeköttetést is, amelyek között az áteresztőképesség növelése érde-
kében szétosztja az adatokat. Ha viszont egy hálózati összeköttetés kialakítása vagy
fenntartása költséges, akkor a szállítási réteg a költségek csökkentése érdekében egy
hálózati összeköttetésen belül több szállítási összeköttetést is nyalábolhat (multi-
plexelhet). Mindenesetre a szállítási rétegnek a multiplexelést a viszony réteg számára
transzparens módon kell végrehajtania.
A szállítási réteg azt is meghatározza, hogy milyen szolgálatokat kell a viszony
rétegnek, és végső soron a hálózat felhasználóinak nyújtani. A szállítási összeköttetés
legnépszerűbb típusa a hibamentes két pont közötti összeköttetés, amelynél az üzene-
tek vagy bájtok az elküldés sorrendjében érkeznek meg. Van viszont olyan szállítási
összeköttetés is, amely az egymás után elküldött üzenetek sorrendben történő megér-
kezését nem garantálja, vagy amelyik több célállomásnak adatszórással küld üzenete-
ket. A szolgálat típusa akkor dől el, amikor az összeköttetés felépül.
A szállítási réteg egy valódi végpontok közötti réteg, tehát a forrásállomás és a
célállomás között jön létre. Magyarán, a forrásgép egyik programja párbeszédet folytat
a célállomás egyik hasonló programjával, és ehhez felhasználják az üzenetek fejrészeit,
illetve vezérlő üzeneteket vesznek igénybe. Az alacsonyabb rétegek esetén a protokoll
mindig egy adott gép és annak közvetlen szomszédja közötti információcserét
határozza meg, míg a szállítási réteg protokollja a végpontok közötti párbeszédet
határozza meg függetlenül attól, hogy közöttük hány router van. Az 1., 2. és 3. rétegek
láncolt, a 4., 5., 6. és 7. rétegek pedig csak végpontok közötti összeköttetést valósíta-
nak meg. Mindezt jól illusztrálja az 1.16. ábra.
A legtöbb hoszt multiprogramozott, ami azt jelenti, hogy minden egyes hoszt egy-
szerre több összeköttetésbe is beléphet, és egyszerre többől is kiszállhat. Ezért szükség
van egy olyan módszerre, amivel megmondhatjuk, hogy melyik üzenet melyik össze-
5: SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
köttetéshez tartozik. A szállítási fejrész (H4 az 1.11. ábrán) kiválóan alkalmas arra,
hogy ilyen információt beletegyünk.
Amennyiben több üzenetsorozatot egy csatornára multiplexelünk, akkor a szállítási
rétegnek óvatosan kell bánnia a hálózaton belüli összeköttetések felépítésével és le-
bontásával. Ehhez szükség van valamilyen névadási mechanizmusra, amelynek segít-
ségével az egyik gépen futó folyamat megmondhatja, hogy melyik másik folyamattal
akar párbeszédet folytatni. Az információ áramlásának szabályozására is kell valami-
lyen mechanizmus, amely arra ügyel, hogy a gyorsabb hosztok ne árasszák el a lassab-
bakat. Ezt a mechanizmust forgalomszabályozásnak (flow control) nevezzük, és
kulcsfontosságú szerepet játszik a szállítási rétegben (és más rétegekben is). A hosztok
közötti forgalomszabályozás nem ugyanaz, mint a routerek közötti forgalomszabá-
lyozás, bár később látni fogjuk, hogy mindkettő hasonló elveken alapul.
A viszony réteg
A viszony réteg (session layer) feladata az, hogy a felhasználók között viszony
(session) létesítéséi tegye lehetó'vé. A viszony réteg a szállítási réteghez hasonlóan a
szokásos adatok átviteléről gondoskodik, de ezen kívül még olyan értéknövelt szolgá-
latokat is nyújt, amelyek bizonyos alkalmazások számára hasznosak lehetnek. A vi-
szony révén a felhasználó beléphet egy távoli, időosztásos rendszerbe, vagy fájlokat
mozgathat különböző gépek között.
A viszony rétegnek van olyan szolgálata, amely a párbeszéd irányítását végzi. A
viszony egyidejűleg vagy kétirányú adatforgalmat, vagy csak egyirányú adatforgalmat
tesz lehetővé. Ha az adatok egyszerre csak az egyik irányba mehetnek (az egy nyom-
távú vasúti sín analógiájára), akkor a viszony rétegnek kell figyelemmel kísérni, hogy
éppen melyik irány járható.
A viszony réteg feladata a vezérjelkezelés (token management) is. Egyes proto-
kolloknál fontos lehet az, hogy a két oldal ne próbálja meg ugyanazt a műveletet egy-
szerre végrehajtani. Az ilyen eseteket a viszony réteg vezérjelek segítségével oldja
meg. A kritikus műveleteket mindig az végezheti el, akinél a vezérjel van.
A viszony réteg szinkronizálást (synchronization) is végez. Gondoljuk csak meg,
mi történik akkor, amikor két gép között egy kétórás fájlátvitelt akarunk elvégezni,
miközben átlagosan egyóránként megszakad a kapcsolat. Miután a kapcsolat megsza-
kad, az egész átvitelt újra meg kell ismételnünk, ami alatt a kapcsolat valószínűleg ismét
meg fog szakadni. Ahhoz hogy ezt a problémát kivédjük, a viszony rétegnek ellenőrzési
pontokat kell az adatfolyamba beszúrni, így a kapcsolat megszakadása esetén csak
azokat az adatokat kell újból elküldeni, amelyek az ellenőrzési pont után következtek.
A megjelenítési réteg
Az alkalmazási réteg
Az 1.17. ábrán arra láthatunk példát, hogy miként lehet adatokat továbbítani az OSI
modellben. A küldő folyamat adatokat akar küldeni a vevő folyamatnak. A küldő fo-
lyamat odaadja az adatokat az alkalmazási rétegnek, amely az adatok elé beilleszti az
AH alkalmazási fejrészt (ami üres is lehet), majd az így kapott egységet továbbadja a
megjelenítés' rétegnek.
A megjelenítési réteg, különböző módon átalakíthatja ezt az egységet, esetleg ő is
kiegészíti egy fejrésszel, majd továbbadja a viszony rétegnek. Fontos, hogy megértsük,
a megjelenítési réteg nem tudja, hogy az alkalmazási rétegtől kapott adatok mely része
az AH, ha egyáltalán van olyan, és melyik a valódi felhasználói adat.
Ez a folyamat egészen addig ismétlődik, amíg az adatok el nem jutnak a fizikai ré-
tegig, ahol aztán valóban továbbítódnak a vevő géphez. Ahogy az üzenet az egyre ma-
gasabb rétegekhez kerül a másik gépen, a különböző fejrészek leválasztódnak róla,
végül megérkezik a vevő folyamathoz.
A dolog lényege az, hogy amíg a tényeleges adatátvitel az 1.17. ábrán függőleges
irányban történik, addig az egyes rétegek úgy működnek, mintha vízszintes irányban
továbbítanák az adatokat. Amikor például a küldő szállítási réteg kap egy üzenetet a
viszony rétegtől, akkor hozzáteszi a fejrészét, és elküldi a vevő szállítási rétegnek. Az
a tény, hogy az üzenetet valójában a saját gépén levő hálózati rétegnek kell odaadnia,
1.17. ábra. Példa az OSI hivatkozási modell használatára. Némelyik fejrész üres is lehet
(Forrás: H. C. Folts: Használata engedélyezve.)
BEVEZETÉS 55
a saját szempontjából teljesen érdektelen. Egy analóg példa az lehet, hogy amikor egy
tagalog nyelven beszélő diplomata felszólal az ENSZ-ben, akkor ő azt hiszi, hogy a
többi jelenlevő diplomatához szól. Az, hogy ő valójában csak a tolmácsához beszél,
pusztán részletkérdés.
Az internet réteg
egy adag külföldre szóló levelet a postaládába, akkor kis szerencsével azok jó része
meg is érkezik a helyes külföldi címre. Útjuk során a levelek nagy valószínűséggel ke-
resztül mennek egy-két nemzetközi postaközponton, azonban ebből a feladó semmit
nem vesz észre. Ráadásul, minden országnak (azaz hálózatnak) saját bélyege és saját
szabványos méretű borítékja van. Ezenkívül a kézbesítés szabályai is rejtve maradnak
az ügyfelek elől.
Az internet réteg meghatároz egy hivatalos csomagformátumot, illetve egy proto-
kollt, amelyet internet protokollnak (Internet Protocol, IP) hívnak. Az internet ré-
teg feladata az, hogy ahová csak lehetséges, kézbesítse az IP csomagokat. A csomagok
útvonalának meghatározása, valamint a torlódások elkerülése itt most a legfontosabb
feladat. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a TCP/IP modell internet rétege funkcióját
tekintve nagyon hasonlít az OSI modell hálózati rétegére. Ezt a megfeleltetést láthatjuk
az 1.18. ábrán.
A szállítási réteg
Az alkalmazási réteg
A TCP/IP modellben nincs viszony és megjelenítési réteg. Azért nem kerültek bele a modellbe,
mert nem volt rájuk szükség. Az OSI modellel kapcsolatos tapasztalok is azt mutatják, hogy a
legtöbb alkalmazás nemigen használja ki e két réteget.
A szállítási réteg fölött az alkalmazási réteg található. Ez tartalmazza az összes magasabb
szintű protokollt. Eredetileg csak a virtuális terminál (TELNET), a fájltranszfer (FTP) és az
elektronikus levelezés (SMTP) protokolljait tartalmazta, amelyeket az 1.19. ábrán is
feltüntettünk. A virtuális terminál lehetővé teszi, hogy bejelentkezzünk egy távoli gépre, és azon
dolgozzunk. A fájltranszfer protokoll segítségével hatékonyan tudunk adatokat átvinni egyik
gépről a másikra. Az elektronikus levelezés kezdetben a fájltranszfer egyik változata volt,
azonban később külön protokollt fejlesztettek ki a számára. Az évek során aztán számos más
protokollal bővítették az alkalmazási réteget. Ilyen például a Domain Name Service (DNS),
amely a hosztok nevét képezi le a hálózati címükre; az NNTP, amely hírlevelek szétküldését
teszi lehetővé; vagy a HTTP, amely a World Wide Web oldalak letöltését segíti.
58 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
A host-to-network réteg
Az internet réteg alatt egy nagy űr tátong. A TCP/IP hivatkozási modell ugyanis nem
mondja meg, hogy mi legyen itt, csak annyi megkötést tesz, hogy a hosztnak egy
olyan hálózathoz kell csatlakozni, amely az IP csomagok továbbítására alkalmas pro-
tokollal rendelkezik. Ez a protokoll hosztonként, illetve hálózatonként más és más le-
het. Ezzel a TCP/IP modellről szóló könyvek és cikkek nemigen foglalkoznak.
1. szolgálatok,
2. interfészek,
3. protokollok.
Sem az OSI, sem a TCP/IP modell és azok protokolljai nem tökéletesek. Mindkettőt
lehet bizonyos mértékig bírálni, és ezt meg is szokták tenni. Ebben és a következő be-
kezdésben ismertetünk néhány ilyen bírálatot. Először az OSI modellel kezdjük, és az-
tán térünk majd rá a TCP/IP modellre.
1989-ben, a könyv második kiadásának megjelenésekor még a témával foglalkozó
legtöbb szakembernek úgy tűnt, hogy az OSI modell és protokolljai meghódítják majd
a világot és minden mást elsöpörnek az útjukból. Mégsem ez történt. Vajon miért
nem? Egy kis kitekintés a tanulságokra biztosan nem hiábavaló. Az okok ugyanis a
következők voltak:
1. rossz időzítés,
2. rossz technológia,
3. rossz implementálás,
4. rossz üzletpolitika.
Rossz időzítés
Először vizsgáljuk meg az első okot, a rossz időzítést. Egy szabvány megjelentetésé-
nek időpontja rendkívül erősen befolyásolhatja annak sikerét. David Clark, az M.I.T.
munkatársa kidolgozott egy elméletet a szabványokról, amelyet ő „a két elefánt
apokalipszise" névvel illetett. Hogy mit is jelent ez, azt az 1.20. ábra szemlélteti.
Az ábra azt mutatja be, hogy egy új dolog megvalósítása mennyi munkát igényel.
A dolog felfedezése után óriási munka következik, viták zajlanak, cikkek jelennek
meg, találkozókra kerül sor. Aztán hamarosan egy kis szünet következik, majd a vál-
lalatok is felfedezik maguknak a dolgot, és több millárd dolláros beruházások indulnak
el.
Nagyon fontos, hogy a szabványosítást a két „elefánt" közötti időben kell elvégez-
ni. Ha túl korán, még a kutatások befejezése előtt készül el, akkor az újdonságról még
keveset tudunk, ami rossz szabványt eredményez. Ha viszont túl későn írjuk meg,
akkor addigra már számos vállalat, különböző irányokban nagy beruházásokba kez-
dett, és ezért nagyrészt figyelmen kívül hagyják a szabványt. Ha a két elefánt közötti
idő nagyon szűkös (mert mindenki igyekszik minél előbb elkészülni vele), akkor a
szabvány kifejlesztésén dolgozó emberek könnyen összeroppanhatnak.
BEVEZETÉS
Idő
1.20. ábra. „A két elefánt apokalipszise"
Sajnos úgy tűnik, hogy az OSI protokollok bizony összeroppantak. Mire az OSI
protokollok megjelentek, addigra a versenytárs TCP/IP protokollok már széles körben
elterjedtek a kutatóegyetemeken. Ugyan a több milliárd dolláros beruházások még
nem érték el a csúcsot, az oktatási szférában a piac már olyan nagy volt, hogy egy cso-
mó kereskedő cég elkezdte óvatosan árusítani a TCP/IP termékeket. Amikor az OSI
megjelent a piacon, nem akart támogatni egy második protokollkészletet egészen ad-
dig, amíg rá nem kényszerítették erre, így kezdetben nem tudta eladnia a termékeit. A
vállalatok egymásra vártak az első lépés megtételét illetően, így aztán mivel egyikük
sem lépett, az OSI-nál semmi nem történt.
Rossz technológia
A második probléma az volt az OSI-val, hogy sem a modell, sem a protokollok nem
voltak tökéletesek. A hétrétegű modellel kapcsolatos vitákból az tűnik ki, hogy a réte-
gek számának és tartalmának ez a fajta megválasztása az egyetlen lehetséges út volt,
vagy legalábbis az egyetlen ésszerű út. Azért ez távolról sem igaz. A viszony réteget
alig használja a legtöbb alkalmazás, a megjelenítési réteg pedig szinte teljesen üres.
Az ISO-nak benyújtott angol tervezet egyébként is csak öt réteget tartalmazott és nem
hetet. A viszony- és a megjelenítési réteggel szemben az adatkapcsolati és a hálózati
rétegnek viszont olyan sok feladata van, hogy több alrétegre kellett mindkettőt bonta-
ni. Természetesen valamennyi alrétegnek különböző funkciói vannak. Ugyan a nyil-
vánosság előtt szinte senki nem meri bevallani, de az OSI modellnek azért van hét ré-
tege, mert a tervezés időszakában az IBM-nek már volt egy saját hétrétegű protokoll-
modellje, amit hálózati rendszer architektúrának (System Network Architecture,
SNA™) hívtak. Azokban az időkben az IBM annyira meghatározó volt a számítás-
technikai iparban, hogy mindenki - beleértve a telefontársaságokat, az egymással ver-
senyző számítógépgyártókat, sőt még egyes kormányzatokat is - halálosan rettegtek
attól, nehogy az IBM kihasználja piaci befolyását, és mindenkire rákényszerítse az
SNA-t, amelyet bármikor önkényesen megváltoztathatott volna. Az OSI-val az volt te-
62 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
hát a cél, hogy az IBM modelljéhez hasonlóan létrehozzanak egy másik hivatkozási
modellt és egy másik protokollkészletet, amelyek aztán nemzetközi szabvánnyá vál-
nak, és nem egyetlen vállalat, hanem egy független szervezet, az ISO felügyeli azokat.
Az OSI modell a hozzá tartozó szolgálatdefiníciókkal és protokollokkal együtt
rendkívül bonyolult. Amikor a szabvány kinyomtatott fejezeteit egymásra pakolták,
akkor az többarasznyi vastagságú volt. A szabvány nehezen implementálható és nem
működik elég hatékonyan.
Szintén érthetetlen az is, hogy miért jelennek meg újra és újra az OSI egyes réte-
geiben olyan funkciók, mint amilyen a címzés, a forgalomszabályozás vagy a hibaja-
vítás. Saltzer és mások (1984) a könyvében rámutatott arra, hogy a hatékonyság érde-
kében a hibajavítást a legfelső rétegbe kell tenni, tehát gyakran teljesen fölösleges és
gazdaságtalan az alacsonyabb rétegekben többször megismételni.
Egy másik probléma az, hogy az egyes rétegekhez nem mindig lettek ésszerűen
hozzárendelve a különböző funkciók. A szabvány fejlődése során a virtuális terminál-
kezelés, ami most az alkalmazási rétegben van, sokáig a megjelenítési rétegben volt.
Végül azért került át az alkalmazási rétegbe, mert a bizottság nem tudta eldönteni,
hogy mire is jó a megjelenítési réteg. Erősen vitatható volt az, hogy az adatbiztonságot
és a titkosítást melyik rétegben célszerű elhelyezni, így mindkét funkció kimaradt a
modellből. A hálózatmenedzsment szintén hasonló okok miatt maradt ki az OSI mo-
dellből.
Amiatt is bírálják az eredeti szabványt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja az
összeköttetés nélküli szolgálatokat és protokollokat, miközben a lokális hálózatok
ezen az elven működnek. Később egy kiegészítést csatoltak a szabványhoz, amiben
kijavították ezt a hibát.
A legsúlyosabb kritika talán mégis az, hogy a modellt a kommunikációs szemlélet
uralja. A számítástechnika és a kommunikáció kapcsolatáról alig esik szó benne, de
még ha van is valamilyen választási lehetőség, akkor az teljesen használhatatlan mind
a hardver, mind a szoftver számára. Tekintsünk csak vissza például az 1.14. ábrán
felsorolt OSI primitívekre. Nézzük meg konkrétan az egyes primitíveket, és próbáljuk
meg leírni őket valamilyen programozási nyelven.
A CONNECT.request primitív viszonylag egyszerű. Elképzelhető egy olyan könyvtári
függvényként (connect), amelyet a programok meghívnak, ha összeköttetést akarnak
létesíteni. Vegyük következőnek a CONNECT.indication primitívet. Ha üzenet érkezett,
akkor azt jelezni kell a vevő folyamat számára. Ez csak megszakításkéréssel oldható
meg, ami nem éppen a legkedvezőbb megoldás egy magas szintű programozási
nyelven megírt program számára. Persze a legalsó rétegben sor kerül valamilyen
jelzésre (megszakításra).
Ha a program egy beérkező hívást várna, akkor meghívhatná a könyvtári receive
eljárást, hogy blokkolja saját magát. Azonban ebben az esetben, miért nem a receive
eljárást használjuk az indication primitív helyett? A receive eljárás a számítógépek
működésének a koncepcióját követi, míg az indication a primitív telefonét. A számító-
gép és a telefon persze nem ugyanaz. A telefon csöng. A számítógép nem csöng. A lé-
nyeg tehát az, hogy egy megszakításkéréssel vezérelt rendszer szemantikus modellje
nem igazán jó ötlet, és igencsak hadilábon áll a strukturált programozás modern szem-
léletével. Ilyen és ehhez hasonló problémákat tárgyal (Langsford, 1984).
BEVEZETÉS
Rossz implementálás
Rossz üzletpolitika
5 Alkalmazási réteg
4 Szállítási réteg
3 Hálózati réteg
2 Adatkapcsolati réteg
1 Fizikai réteg
SAP Fájlszerver ….
Alkalmazási
Szállítási NCP SPX
Hálózati IPX
figyelmen kívül kell hagyni. A Csomagtípus (Packet type) mező a különböző vezérlő-
csomagok megjelölésére szolgál. Mind a Forráscím (Source address), mind a Célállo-
máscím (Destination address) egy 32 bites hálózati címből, egy 48 bites gépcímből
(ez a 802-es LAN cím) és egy 16 bites, az adott géphez tartozó helyi címből (socket)
áll. Végül a csomag hátralevő részét az adatok töltik ki. Az adatmező maximális hosz-
szát az alacsonyabb szintű hálózat határozza meg.
Mindegyik szerver nagyjából egy másodpercenként szétküld egy olyan csomagot,
amiben megadja a saját címét, valamint azt, hogy milyen szolgáltatásokat nyújt. Ezek
az adatszórással szétküldött üzenetek az SAP protokollt (Service Advertising Proto-
col) használják. A csomagokat a router gépeken futó speciális ágens folyamatok felis-
merik és összegyűjtik, majd tartalmuk alapján létrehoznak egy olyan adatbázist, amely
a szerverekről vezet nyilvántartást.
Amikor egy kliens gép bootol, akkor adatszórással szétküld egy olyan üzenetet,
amelyben a legközelebbi szerver után érdeklődik. A helyi router gép ágens folyamata
észreveszi ezt az üzenetet, belenéz a szervereket nyilvántartó adatbázisába, és az üze-
net alapján kikeresi a legjobb szervert, amelynek az azonosítóját egy üzenetben aztán
el is küldi a kliensnek. A kliens most már felveheti az NCP kapcsolatot a megfelelő
szerverrel. A kapcsolatot felhasználva a kliens és a szerver megegyezik a csomagok
maximális méretében. Ettől kezdve a kliens hozzáfér a fájlrendszerhez és mindazok-
hoz a szolgáltatásokhoz, amelyeket az adott összeköttetés lehetővé tesz. Akár bele is
nézhet a szerver adatbázisába, hogy egy távolabbi szervert keressen.
1.5.2. ARPANET
adatát azzal, hogy a hoszttól a csomóponti géphez érkező üzeneteket egyszerűen csak
áttette a cél csomóponti gép és a cél hoszt közötti vonalra.
A hoszt szoftverproblémáinak megvitatására Larry Roberts, az ARPA munkatársa
1969 nyarán a Utah állambeli Snowbirdben szervezett egy találkozót a hálózatos szak-
emberek - elsősorban egyetemisták - részére. Az egyetemisták arra számítottak, hogy
a szakemberek majd bemutatják nekik a hálózatot és annak szoftverét, illetve, hogy
részfeladatokat kapnak a szoftver megírásából. Igencsak meglepődtek azon, hogy nem
jött el egy hálózatos szakember sem, és a hálózatról sem érkezett semmi hír. Így kény-
telenek voltak saját maguk kitalálni a feladatokat.
Ugyanakkor 1969 decemberében kezdett kibontakozni egy olyan kísérleti hálózat,
amelynek négy csomópontja volt; egy az UCLA-n, egy az UCSB-n, egy az SRI-n és
egy a Utahi Egyetemen. Azért került ez a négy hely kiválasztásra, mert mind a négy-
nél igen sokan dolgoztak ARPA-szerződéssel, továbbá mindegyiküknél különböző tí-
pusú és egymással inkompatíbilis számítógépek voltak (csak hogy még viccesebb le-
gyen a helyzet). A hálózat gyorsan terebélyesedett, és hamarosan behálózta az egész
országot. Az 1.25. ábra azt mutatja be, hogy hogyan terjeszkedett az ARPANET az el-
ső három évben.
A csomóponti gépek szoftverét később megváltoztatták, és a terminálok számára
lehetővé tették egy speciális csomóponti géphez, a csomóponti számítógéphez (Ter-
minal Interface Processor, TIP) történő csatlakoztatást, így nem kellett a hosztokon
keresztülmenni. Más változtatások is történtek a későbbiekben. Például egy csomó-
ponti géphez több hoszt is csatlakozhatott (takarékossági okokból), a hosztok több
csomóponti géppel is társaloghattak (a csomóponti gépek meghibásodásából eredő
problémák kivédése érdekében), illetve a hosztok és a csomóponti gépek közötti tá-
volságot megnövelték (annak érdekében, hogy a hosztokat az alhálózattól távol is el
lehessen helyezni).
A még gyerekcipőben járó ARPANET fejlődése érdekében, az ARPA kutatásokba
kezdett a műholdas hálózatok és a mobil csomagkapcsolású rádiós hálózatok területén is.
Az egyik híres demonstrációs kísérletben egy Kaliforniában közlekedő teherautó a cso-
magkapcsolású rádiós hálózat segítségével üzeneteket küldött az SRI-nek, ahonnan az
ARPANET-en továbbították azokat a keleti partra. Onnan az üzenetek a műholdas háló-
zaton keresztül jutottak el a londoni University College-be. Ezáltal lehetőség nyílt arra,
hogy Kaliforniában egy teherautón utazó kutató egy londoni számítógépet használhasson.
Ez a kísérlet ugyanakkor azt is világossá tette, hogy az ARPANET protokolljai
nem igazán megfelelőek több hálózatból álló rendszerek esetén. Ez az észrevétel a
protokollok további fejlesztéséhez vezetett, aminek csúcspontja a TCP/IP modell és a
TCP/IP protokollok kifejlesztése volt (Cerf és Kahn, 1974). A TCP/IP-t kifejezetten
az internet hálózatokon való kommunikációra tervezték, amire egyre nagyobb szükség
is volt, miután az ARPANET-hez kapcsolódó hálózatok száma rohamosan nőtt.
Annak érdekében, hogy ösztönözzék az új protokollok beilleszkedését a Berkeley-
féle UNIX-ba, az ARPA rengeteg szerződést ajánlott fel a BBN és a kaliforniai
Berkeley Egyetem munkatársai számára. A Berkeley kutatói kifejlesztettek egy ké-
nyelmes hálózati (socket) interfész programot, és számos alkalmazást, segédprogra-
mot, valamint hálózati menedzsment programot írtak annak érdekében, hogy a hálóza-
tok felhasználását még könnyebbé tegyék.
70 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
1.25. ábra. Az ARPANET fejlődése, (a) 1969. december, (b) 1970. július, (c) 1971. március,
(d) 1972. április, (e) 1972. szeptember
BEVEZETÉS
71
Az időzítés tökéletes volt. Sok egyetem pont akkoriban rendelte meg második vagy
harmadik VAX számítógépét egy LAN-nal együtt, ami összekapcsolta a számítógépe-
ket, viszont nem volt hozzá hálózati szoftverük. Amikor a 4.2BSD megjelent a
TCP/IP-val, a socketekkel és számos hálózati segédprogrammal, a teljes programcso-
magot pillanatok alatt átírták. Ráadásul a TCP/IP segítségével könnyű volt a LAN-
okat az ARPANET-hez csatlakoztatni, és ezt a lehetőséget sokan ki is használták.
1983-ra a több mint 200 csomóponti gépet és több száz hosztot tartalmazó
ARPANET már stabil és igencsak sikeres volt. Ekkor az ARPA a hálózat irányítását
átadta a DCA-nak (Defense Communications Agency), hogy az üzemeltesse tovább a
hálózatot. A DCA első lépése az volt, hogy leválasztotta a katonai részt (kb. 160 cso-
móponti gépet, amiből 110 az Egyesült Államokban volt, a többi pedig külföldön), és
egy külön alhálózatot hozott létre MILNET néven. A MÍLNET és a megmaradt kuta-
tói hálózat közé szigorúan ellenőrzött átjárókat építettek be.
A 80-as években további hálózatokkal, főleg LAN-okkal bővült az ARPANET.
Ahogy a gépek száma nőtt, egyre költségesebbé vált egy bizonyos hoszt megkeresése,
ezért létrehozták a DNS (Domain Naming System) rendszert. A DNS rendszer célja
az, hogy a gépeket domainekbe szervezze, és a hosztok neveit leképezze az IP címük-
re. Azóta a DNS egy olyan általánosított, elosztott adatbázisrendszerként működik,
amelyben az elnevezésekkel kapcsolatos mindenféle információt eltárolnak. Ezzel
részletesebben is foglalkozunk majd a 7. fejezetben.
1990-re az ARPANET-et megelőzték újabb hálózatok, olyanok, amelyek pont be-
lőle fejlődtek ki. Így az ARPANET elhalt és szétdarabolódott, de a hálózat kutatóinak
szívében tovább él, és emlékeikben örökre megmarad.
1.5.3. NSFNET
A 70-es évek vége felé az egyesült államokbeli Nemzeti Kutatási Alap (U.S. National
Science Found, NSF) felismerte, hogy az ARPANET-nek óriási hatása van az egyete-
mi kutatásokra, és ez tette lehetővé, hogy a kutatók országszerte hozzáférhessenek
bármilyen adathoz, és közös projekteken dolgozhassanak. Ugyanakkor ahhoz, hogy
egy egyetem az ARPANET-tel foglalkozhasson, kutatási szerződést kellett kötnie a
Védelmi Minisztériummal (a DoD-vel), amit azonban sok egyetem nem tudott elérni.
Az egyetemi hozzáférésnek ez a hiánya késztette az NSF-et arra, hogy létrehozzon egy
virtuális hálózatot, a CSNET-et. A CSNET központja egy olyan gép volt a BBN-nél,
amely a telefonvonalakon keresztül lehetővé tette az ARPANET-hez és más háló-
zatokhoz való kapcsolódást. A CSNET-et az egyetemi kutatóknak csak fel kellett hív-
niuk, és elküldhették e-leveleiket másoknak. A rendszer egyszerű volt ugyan, de mű-
ködött.
1984-ben az NSF az ARPANET-ből kiindulva, elkezdett kifejleszteni egy olyan
nagy sebességű hálózatot, amely minden egyetemi kutatócsoport számára nyitott volt.
Hogy rögtön egy konkrét lépést is tegyen, az NSF elhatározta, hogy a hat szuperkom-
puter központjának (San Diego, Boulder, Champaign, Pittsburgh, Ithaca, Princeton)
összekapcsolásához gerinchálózatot épít ki. Mindegyik szuperkomputer kapott egy
kistestvért, egy LSI-11 mikroszámítógépet. Ezt fuzzballnak hívták. A fuzzballokat
72 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
56 kb/s-os bérelt telefonvonalak kötötték össze. Ezáltal egy ugyanolyan alhálózat jött
létre, mint amilyet az ARPANET használt. A szoftver technológia viszont más volt; a
fuzzballok TCP/IP nyelven beszéltek kedettó'l fogva, így ez volt az első TCP/IP-s
nagy kiterjedésű hálózat.
Az NSF is letette az alapjait jó néhány (kb. 20) regionális hálózatnak, amelyeket
rákapcsolt a gerinchálózatra. Ez több ezer egyetem, kutatóintézet, könyvtár és múze-
um számára elérhetővé tette a szuperkomputereket, és lehetőséget biztosított arra,
hogy az emberek kommunikálni tudjanak egymással. A gerinchálózatot és a regionális
hálózatokat magába foglaló teljes hálózatot NSFNET-nek hívták. Az NSFNET egy
csomóponti gép és egy fuzzball közötti összeköttetéssel kapcsolódott ARPANET-hez
a Carnegie-Mellon Egyetem számítóközpontjában. Az első NSFNET gerinchálózat az
1.26. ábrán látható.
Az NSFNET azonnal nagy siker lett, és mindenki várta a folytatást. Az NSF ezért
hamarosan elkezdte tervezni a következő hálózatot, amelynek üzemeltetésére szerző-
dést kötött a michigani székhelyű MERIT konzorciummal. A 2-es számú gerincháló-
zathoz már 448 kb/s-os optikai kábeleket béreltek az MCI-től. A routerek IBM PC-RT
számítógépek voltak. Azonban hamarosan ez is kevésnek bizonyult, így 1990-re a 2-es
számú gerinchálózat sebességét megnövelték 1,5 Mb/s-ra.
Ahogy a fejlődés folytatódott, az NSF rájött arra, hogy a kormány nem tudja a vég-
telenségig támogatni a hálózatok fejlődését. Ráadásul, kereskedelmi szervezetek is rá
akartak kapcsolódni az NSFNET-re, azonban az NSF bérlői ehhez nem járultak hozzá.
Ezért az NSF arra ösztönözte a MERIT-et, az MCI-t és az EBM-et, hogy hozzanak létre
egy non-profit szervezetet, amely megnyitná az utat a hálózatok kereskedelmi for-
galomba helyezéséhez. Ez a szervezet, az ANS (Advanced Networks and Services)
BEVEZETÉS
73
1.5.4. Internet
1. Az Aurora egy olyan kísérleti hálózat volt, amely négy észak-keleti pontot kötött
össze: az M.I.T.-t, a Pennsylvania-i Egyetemet, az IBM T.J. Watson Laboratóriu-
mát és a New Jersey állambeli Morristownban található Bellcore-t. A 622 Mb/s-os
vonalakat az MCI-től, a Bell Atlantictól és a NYNEX-től bérelték. Az Aurorát el-
sősorban azért fejlesztették ki, hogy leteszteljék vele a Bellcore's Sunshine nevű
kapcsolóberendezését, illetve az IBM (saját tulajdonú) plaNET kapcsolóberendezé-
sét. A kutatás főbb területei a következők voltak: kapcsolástechnika, gigabites pro-
tokollok, forgalomirányítás, hálózatirányítás, elosztott virtuális memóriák, valamint
az együttműködés támogatása videokonferenciákkal. További részleteket (Clerk és
mások, 1993) művében olvashatunk erről.
pusának elkészítése volt, amelyhez több száz gigabites vonal csatlakozott. Ez a há-
lózat másodpercenként terrabit nagyságrendű adatmennyiséget lett volna képes fel-
dolgozni. A kutatások célja rákos betegek sugárterápiájának megtervezése volt 3
dimenziós képek segítségével. Mindezt úgy akarták megvalósítani, hogy az orvo-
sok folyamatosan tudják változtatni a besugárzás különböző paramétereit, és azon-
nal láthassák a daganatot és a környező szöveteket ért sugárzás mennyiségét
(Ransom, 1992).
1.27. ábra. LAN-ok összekapcsolása, (a) Négy LAN összekapcsolása bérelt vonalakkal,
(b) LAN-ok összekapcsolása SMDS segítségével
BEVEZETÉS
79
világméretűvé terjesszék ki. Az SMDS az első nyilvános, szélessávú (azaz nagy se-
bességű) kapcsolt szolgáltatás.
Annak érdekében, hogy az SMDS hasznosságát bemutathassuk, képzeljünk el egy
vállalatot, amelyiknek van négy irodája négy különböző városban, és mindegyik iro-
dájában van egy lokális hálózat. A vállalat össze szeretné kapcsolni a lokális hálóza-
tait, hogy csomagokat tudjon küldeni egyikről a másikra. Az egyik lehetséges megol-
dás az, hogy bérel hal nagy sebességű vonalat, és mindegyik hálózatot összeköti az
összes többivel. Ez a megoldás látható az 1.27.(a) ábrán. Ez persze járható út, csak ép-
pen költséges.
Egy másik lehetséges megoldás az, hogy SMDS-t használunk. Ezt az 1.27.(b) ábra
szemlélteti. A SMDS hálózat úgy működik, mint egy nagy sebességű gerinchálózat.
Lehetővé teszi, hogy bármelyik LAN-ról bármelyik LAN-ra csomagokat küldhessünk.
Az ügyfél irodájában levő LAN és a telefontársaság irodájában levő SMDS hálózat
között egy (rövid) bérelt vonal biztosítja az összeköttetést. Ez a vonal általában egy
DQDB-alapú nagyvárosi hálózat része, de persze más megoldások is lehetségesek.
Míg a telefontársaságok legtöbb szolgáltatását állandó intenzitású adatforgalomhoz
tervezték, addig az SMDS-t löketszerű forgalomhoz fejlesztették ki. Ez azt jelenti,
hogy egy csomagot gyorsan kell eljuttatni az egyik LAN-tól a másikig, ugyanakkor az
idő nagyobbik részében meg semmilyen forgalom nincs a két LAN között. Az 1.27.(a)
ábrán látható bérelt vonalas megoldásnak az a baja, hogy magas telefonszámlát ered-
ményez, ugyanis ha felépül az összeköttetés, akkor attól a pillanattól kezdve fizetni
kell érte függetlenül attól, hogy használjuk-e azt vagy sem. Ha gyakran megszakad a
vonal, akkor a bérelt vonalak drágák lesznek. Az SMDS árait viszont úgy alakították
ki, hogy ilyen esetekben is versenyképes legyen. Ha n számú LAN-t akarunk össze-
kapcsolni, akkor a teljes összeköttetést megvalósító hálózathoz n{n - l)/2 nagytávol-
ságú (azaz drága) vonalat kell bérelnünk, míg az SMDS esetén csak n rövid vezeték
szükséges a legközelebbi SMDS forgalomirányítóhoz való csatlakozáshoz.
Mivel az SMDS célja a lokális hálózatok közötti forgalom biztosítása, ezért elég
gyorsnak kell lennie. A szabványos sebesség 45 Mb/s, de néha ennél kisebb sebesség
is megengedett. A nagyvárosi hálózatok is képesek 45 Mb/s-os sebességgel működni,
de azok nem kapcsolt hálózatok, ezért ha négy LAN-t össze akarunk kötni egy nagy-
városi hálózattal, akkor a telefontársaságnak egy vezetékre kell felfűznie a négy LAN-t.
Ez viszont csak akkor lehetséges, ha azok egy városban vannak. Az SMDS révén
mindegyik LAN a telefontársaság egyik kapcsolóberendezésével van csak összekötve,
és a kapcsolók továbbítják a csomagokat az SMDS hálózaton keresztül a célállomás
felé. Útja során a csomag több kapcsolón is áthaladhat.
Az alap SMDS szolgáltatás egy egyszerű összeköttetés nélküli csomagkézbesítő
szolgáltatás. A csomag felépítését az 1.28. ábrán láthatjuk. A csomag három mezőt
tartalmaz, melyek a következők: a célállomás címe (ahová a csomagnak el kell jutnia),
a forrásállomás címe (aki küldi) és egy változó hosszúságú adatmező, amely maximá-
lisan 9188 bájtot tartalmazhat. Miután a küldő LAN-hoz kapcsolódó forrásállomás rá-
teszi a csomagot a vonalra, az SMDS minden tőle telhetőt elkövet, hogy a csomagot a
megfelelő irányba továbbítsa, persze ezt garantálni nem tudja.
A forrásállomás és a célállomás címe egy 4 bites kódból és egy azt követő telefon-
számból áll. A telefonszám legfeljebb 15 számjegyet tartalmazhat. Minden számjegyet
80 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
Bájt 8 8 9188
Rendeltetési
Forráscím Felhasználói adat
cím
deni, tehát kb. 180 alatt megy el az üzenet. Egy 100 000 bájt/s-os bérelt vonalon
ugyanez az adatmennyiség kb. 10 ms alatt továbbítódna. Az SMDS tehát kis késlelte-
téssel képes átvinni a ritkán előforduló, egymástól független löketeket, miközben az
átlagos átviteli sebesség a fenti érték alatt marad. Ez a mechanizmus szükség esetén
gyors válaszadást tesz lehetővé, ugyanakkor megakadályozza azt, hogy a felhasználó
nagyobb sávszélességet használjon fel, mint amennyiért fizet.
Számos régebbi hálózat, főleg az Egyesült Államokon kívül, az X.25 szabványt köve-
ti. Ezt a szabványt az CCITT fejlesztette ki a 70-es években azzal a céllal, hogy inter-
fészt biztosítson a nyilvános csomagkapcsolt hálózatok és az ügyfelei között.
A fizikai réteg protokollja, amit X.21-nek hívnak, a hoszt és a hálózat közötti fizi-
kai, elektromos és eljárási interfészt specifikálja. Igen kevés hálózat támogatja ezt a
szabványt, ugyanis az analóg jelzés helyett digitális jelzést igényel a telefonvonala-
kon. Közbülső lépésként ezért olyan analóg interfészt definiáltak, amely a közkedvelt
RS-232 szabványhoz hasonlít.
Az adatkapcsolati rétegnek számos (egymással nem igazán kompatíbilis) változata
van. Mindegyik a felhasználói készülék (hoszt vagy terminál) és a nyilvános hálózat
(router) közti telefonvonalak átviteli hibáival foglalkozik.
A hálózati réteg protokollja címzéssel, forgalomszabályozással, nyugtázással, meg-
szakításkéréssel és más ehhez hasonló feladatokkal foglalkozik. Ez a réteg a felhasz-
náló számára egy olyan virtuális áramkör felépítését teszi lehetővé, amelyen maximá-
lisan 128 bájtos csomagokat lehet elküldeni. Ezeknek a csomagoknak az átvitele meg-
bízható, és sorrendtartó. A legtöbb X.25 hálózat sebessége 64 kb/s, ami sok szempont-
ból használhatatlanná teszi őket. Ennek ellenére igencsak elterjedtek, amit azért nem
árt tudni.
Az X.25 összeköttetés alapú szolgáltatást nyújt, és mind a kapcsolt virtuális, mind
pedig az állandó virtuális áramköri működést támogatja. Kapcsolt virtuális áramkör
(switched virtual circuit) akkor jön létre, amikor egy számítógép úgy küld el egy
csomagot a hálózatban, hogy felhívja a távoü gépet. Ha létrejött az összeköttetés, ak-
kor a csomagokat el lehet küldeni. A csomagok mindig sorrendben érkeznek meg. Az
X.25 forgalomszabályozással is rendelkezik, ami biztosítja, hogy a gyorsabb forrásál-
lomások ne árasszák el a lassúbb vagy foglalt célállomásokat.
Az állandó virtuális áramkör (permanent virtual circuit) ugyanúgy működik,
mint a kapcsolt virtuális áramkör, csak ilyenkor az összeköttetés már előzőleg létrejön
a felhasználó és a szolgáltató közötti megállapodás alapján. Az összeköttetés állandó-
an él, így nincs szükség kapcsolatfelvételre. Ez a működési mód hasonlít a bérelt vo-
nalak működéséhez.
Mivel a világ tele van olyan terminálokkal, amelyek nem beszélik az X.25 nyelvét,
ezért létrehoztak olyan szabványokat, amelyek segítségével a rendes (nem intelligens)
terminálok kommunikálni tudnak az X.25 nyilvános hálózatokkal. A felhasználó vagy
a hálózat üzemeltetője lényegében egy olyan „fekete doboz"-t használ erre a célra,
amelyhez ezeket a terminálokat hozzá lehet csatlakoztatni. A fekete doboz neve cso-
82 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
A frame relay olyan szolgáltatás, amely azoknak lett kitalálva, akiknek teljesen le-
egyszerűsített, összeköttetés alapú átvitelre van szükségük ahhoz, hogy adataikat egy
A helyről egy B helyre továbbítsák elfogadható sebességgel és kis költséggel (Smith,
1993). Kialakulása az elmúlt két évtizedben bekövetkezett technológiai változásoknak
köszönhető. Húsz évvel ezelőtt a telefonvonalon keresztül történő adatátvitel még las-
sú, analóg és megbízhatatlan volt, a számítógépek pedig szintén lassúak és drágák. A
hibák kiküszöbölésére bonyolult protokollokra volt szükség, mivel a felhasználók szá-
mítógépei még túl drágák voltak ahhoz, hogy ezt a feladatot azokkal végeztessék el.
A helyzet azóta gyökeresen megváltozott. A bérelt telefonvonalak ma már gyorsak,
digitálisak és megbízhatók, miközben a számítógépek is gyorsak lettek, viszont az
áruk jelentősen lecsökkent. Így most már egyszerűbb protokollok is elegendőek, mivel
a feladatok jelentős részét a hálózat helyett a felhasználó számítógépe is el tudja vé-
gezni. Ez az a környezet, amelyre a frame relay-t kitalálták.
A frame relay leginkább egy virtuális, bérelt vonalhoz hasonlítható. Az ügyfél egy
állandó virtuális áramkört bérel két pont között, és azon keresztül küldhet kereteket
(azaz csomagokat) egyik helyről a másikra. A keret maximális mérete 1600 bájt lehet.
Arra is van mód, hogy az állandó virtuális áramkört egy adott hely és több másik hely
között béreljük, ugyanis minden keret tartalmaz egy 10 bites mezőt annak kiválasztá-
sára, hogy melyik virtuális áramkört használjuk.
A valódi és a virtuális bérelt vonal között az a különbség, hogy valódi bérelt vonal
esetén a felhasználó egész nap maximális sebességgel küldhet adatot, míg virtuális vo-
nal esetén csak a löketszerű adatokat lehet maximális sebességgel elküldeni, viszont
hosszabb távon az átlagos kihasználtságnak egy előre meghatározott szint alatt kell
maradnia. Ugyanakkor a virtuális vonalért sokkal kevesebbet kell fizetni, mint a való-
di, fizikai vonalért.
A frame relay a bérelt vonalakon túl még az X.25 állandó virtuális áramkörével is
versenyképes, igaz, ez utóbbi nagyobb sebességgel, általában 1,5 Mb/s-mal dolgozik,
viszont kevesebb opciót tartalmaz.
A frame relay minimális szolgáltatást nyújt. Feladata elsősorban az, hogy meghatá-
rozza a keretek elejét és végét, és felismerje az átviteli hibákat. Ha egy hibás keret ér-
kezik, a frame relay egyszerűen eldobja. Ha hiányzik egy keret, akkor azt a felhaszná-
lónak kell észrevennie, és a pótlásához szükséges lépéseket neki kell megtennie. Az
X.25-tel szemben a frame relay nem foglalkozik nyugtázással és a hagyományos for-
galomszabályozással. Ellenben van egy bit a fejrészben, amellyel a kapcsolat végén
jelezni lehet a másik oldalnak, hogy hiba történt. Ennek a bitnek az álh'tása szintén a
felhasználó dolga.
BEVEZETÉS 83
Báj 5 48
t
Fejrész Felhasználói adat
technológia (ami a felhasználó elől rejtve marad) és egy lehetséges szolgáltatás (ami
viszont látható a felhasználó számára). A szolgáltatást néha cellakapcsolásnak (cell
relay)-nek is hívják a frame relay mintájára.
A cellakapcsolási technológia nagy áttörést jelent a 100 éves hagyománnyal ren-
delkező telefonos vonalkapcsoláshoz képest (amikor is rézvezetéken jön létre a kap-
csolat). A cellakapcsolás kialakulásának számos oka van, amelyek közül csak néhá-
nyat említenénk meg. Először is, a cellakapcsolás rendkívül flexibilis, és mind az ál-
landó sebességű (audio, video), mind a változó sebességű (adat) forgalmat könnyen
kezeü. Másodszor, a rendkívül nagy (másodpercenként akár több gigabites) átviteli
sebesség miatt a cellák digitális kapcsolása könnyebb feladat, mint a hagyományos
multiplexelés, különösen optikai kábelek esetén. Harmadsorban, a televíziós műsor-
szórás szempontjából az adatszórásnak óriási jelentősége van, mivel azt a vonalkap-
csolás nem teszi lehetővé, a cellakapcsolás viszont igen.
Az ATM hálózatok összeköttetés alapúak. Az összeköttetés létesítéséhez először el
kell küldeni egy üzenetet, ami a kapcsolat felépítését kezdeményezi. Ha a kapcsolat
felépült, akkor a cellák mindig ugyanazon az útvonalon továbbítódnak a célállomás
felé. A cellák megérkezését semmi nem garantálja, viszont a cellák mindig az elküldés
sorrendjében érkeznek meg. Ha az l-es és a 2-es cellát ebben a sorrendben küldjük el,
és mindkettő meg is érkezik, akkor biztos, hogy ugyanebben a sorrendben érkeztek
meg, és nem előbb a 2-es, aztán az l-es.
Az ATM hálózatok a hagyományos nagy kiterjedésű hálózatokhoz hasonlóan vo-
nalakból és kapcsolóberendezésekből (router) épülnek fel. A tervezett átviteli sebes-
ség 155 Mb/s és 622 Mb/s, de gigabites nagyságrendű sebességekre is lehetőséget biz-
tosít. Azért esett a 155 Mb/s-os alapsebességre a választás, mert nagyjából enynyi
szükséges a nagyfelbontású televíziós képek átviteléhez. A pontosan 155,52 Mb/s-os se-
bességet az AT&T SONET adatátviteü rendszerrel való kompatibilitás miatt válasz-
tották. A 622 Mb/s-os sebességet pedig úgy határozták meg, hogy az négy 155 Mb/s-os
csatornát tudjon kiszolgálni. Most már mindenki számára világos, hogy miért is mű-
ködnek egyes gigabites kísérleti hálózatok 622 Mb/s-os sebességgel: ugyanis ATM-et
használnak.
Amikor az ATM-et tervezték, a viták látszólag az otthoni hálózati videózásról és a
telefonhálózat lecseréléséről folytak. Azóta viszont más fejlesztések váltak fontossá.
Sok intézménynél kevésnek bizonyult a területükön vagy az épületeikben levő lokális
hálózatok sávszélessége, és arra kényszerültek, hogy egy olyan hálózatot hozzanak
létre, amelynek a sávszélessége meghaladja egy önálló LAN sávszélességét. Ezen kí-
vül a kliens-szerver alapú rendszerekben egyes alkalmazásoknak igen nagy sebességű
kommunikációra van szükségük a szerverrel. Ezekre a feladatokra minden bizonnyal
az ATM a legmegfelelőbb. Ugyanakkor kicsit gyanús, hogy miért változott meg a
kezdeti cél a kis sebességű analóg telefonhálózatok nagy sebességű digitális rendsze-
rekre való teljes lecseréléséről az intézmények területén levő Ethernet-hálózatok
összekapcsolására. Az ATM-mel összekapcsolt lokális hálózatokról (Kavak, 1995;
Newman, 1994 és Truong és mások, 1995) műveiben olvashatunk.
Arra is érdemes egy kis figyelmet szentelni, hogy a különböző ATM-et használó
intézményeknek különböző (főleg gazdasági) érdekeik vannak. Leginkább a nagytá-
volságú telefonhálózatok üzemeltetői és a telefontársaságok érdekeltek a telefonháló-
BEVEZETÉS 85
Térjünk most vissza az ATM technológiára, főként arra, hogy miként használják majd
(a jövőbeli) távbeszélőrendszerekben. Az ATM-en alapuló szélessávú ISDN-nek is
van saját hivatkozási modellje, ami különbözik mind az OSI mind a TCP/IP modell-
től. Ezt a modellt az 1.30. ábra szemlélteti. A modell három rétegből áll: a fizikai, az
ATM és az ATM adaptációs rétegből. A legfelső réteg felett bármi lehet, amit csak a
felhasználó akar.
A fizikai réteg a fizikai átviteli közeggel foglalkozik. Idetartoznak a feszültség-
szintek, a bitidőzítések és még sok minden más. Az ATM nem ír elő szabályokat a fi-
zikai közegre, hanem csak annyit mond, hogy az ATM cellákat elküldheti maga az
ATM hálózat saját elektromos vagy optikai kábelein, de arra is van mód, hogy a cellá-
kat becsomagoljuk egy másik adatátviteli rendszer csomagjának adatmezejébe. Ma-
gyarán az ATM-et úgy tervezték, hogy független legyen az átviteli közegtől.
Az ATM réteg (ATM layer) a cellákkal és azok továbbításával foglalkozik. Defi-
niálja a cella felépítését, és megadja a fejrész egyes mezőinek a jelentését. A virtuális
áramkörök felépítése és lebontása szintén ennek a rétegnek a feladata, akárcsak a tor-
lódásvédelem.
Mivel a legtöbb alkalmazás nem akar a cellákkal közvetlenül foglalkozni (bár né-
hány alkalmazás megtehetné ezt), ezért az ATM réteg felett létrehoztak még egy réte-
get, amely a felhasználó számára a cellánál nagyobb méretű csomagok elküldését teszi
lehetővé. Az ATM interfész feldarabolja ezeket a csomagokat, az így kapott cellákat
egyesével továbbítja, és a másik oldalon pedig újból összerakja őket egy csomagba.
Ez a réteg az ATM adaptációs réteg (ATM Adaptation Layer, AAL).
Szemben a korábbi kétdimenziós modellekkel az ATM modell egy háromdimen-
ziós modell, amint ez az 1.30. ábrán is látható. A felhasználói sík (user plane) az
adatok továbbításával, forgalomszabályozással, hibajavítással és más felhasználói
funkciókkal foglalkozik. A vezérlési sík (control plane) feladata a kapcsolatme-
nedzsment. A rétegmenedzsment (layer management) és síkmenedzsment (plane man-
agement) síkok célja az erőforrások kezelése, illetve a rétegek közötti koordináció.
A fizikai és az AAL réteg két alrétegre bomlik, amelyek közül az alsó a szükséges
rétegfeladatokat látja el, a felső (konvergencia alréteg) pedig az eggyel feljebb levő
Az ATM jövője
gyorsan végbemenni, ugyanis forradalmi változásról van szó, nem pedig egy fejlődési
folyamatról. Márpedig a forradalmak sosem mennek simán.
Az ATM világméretű elterjesztésének gazdasági vonatkozásait szintén figyelembe
kell venni. A jelenlegi távbeszélőrendszerek jelentős részét ugyanis le kell majd cse-
rélni. De vajon ki fogja mindezt finanszírozni? Mennyit akarnak majd fizetni a fel-
használók a hálózati videózásért, amikor a szomszédos videokölcsönzőből néhány
dollárért kivehetik ugyanazt a filmet? Végül az is alapvető kérdés, hogy hol érhetők
majd el ezek az emelt szintű szolgáltatások. Ha a hálózat biztosítja ezeket a szolgálta-
tásokat, akkor abból a telefontársaságok profitálnak, ha viszont a hálózathoz csatla-
koztatott számítógépek biztosítják, akkor az a gépek gyártóinak és üzemeltetőinek
jelent hasznot. A felhasználóknak nincs miért aggódniuk, annál inkább a telefontársa-
ságoknak és a számítógép-forgalmazóknak, ami bizonyára befolyásolni fogja majd az
érdekeiket abban, hogy mi történjen az ATM-mel.
Lehet hogy az olvasó eltöpreng azon, hogy miért van olyan sok inkompatíbilis és egy-
mást átfedő szolgáltatás, mint például a DQDB, az SMDS, a frame relay, az ATM stb.
Az alapvető oka ennek az, hogy 1984-ben feldarabolták az AT&T-t, és ezzel verseny-
helyzetet teremtettek a távközlési iparban. A különböző érdekeltségekkel és technoló-
giákkal rendelkező cégek ma már szabadon kínálhatnak bármilyen szolgáltatást, amire
szerintük igény van, és sokan közülük ezt bosszúból teszik.
Visszatérve a fejezetben érintett szolgáltatásokhoz, célszerű megemlíteni, hogy a
DQDB egy olyan nem kapcsolt, nagyvárosi hálózati technológia, amely 53 bájt hosz-
szúságú cellák (amelyekben 44 bájtos az adatmező) hosszú vezetékeken történő to-
vábbítását teszi lehetővé egy adott városon belül. Az SMDS egy kapcsolt datagram
technológia, ami 45 Mb/s-os sebességgel továbbítja a datagramokat a hálózatban. Az
Frame
Jellemző DQDBM SMDS X.25 ATM AAL
relay
Összeköttetés Van Nincs Van Van Van
Normális
45 45 .064 1.5 155
sebesség (Mb/s)
Kapcsolás Nincs Van Van Nincs Van
Fix méretű
Van Nincs Nincs Nincs Nincs
adatmező
Adatmező maxi-
44 9188 128 1600 Változó
mális hossza
Állandó virtuális
Nincs Nincs Van Van Van
áramkörök
Többesküldés Nincs Van Nincs Nincs Van
X.25 egy régebbi összeköttetés alapú hálózati technológia, amely kisméretű, változó
hosszúságú csomagok 64 kb/s-os sebességgel történő átvitelére alkalmas. A frame
relay olyan szolgáltatás, amely virtuális bérelt vonalakon kb. 1,5 Mb/s-os adatátvitelt
valósít meg. Végül az ATM célja pedig az, hogy cellakapcsolásra váltsa le a teljes vo-
nalkapcsolt telefonhálózatot, és képes legyen mind adatokat, mind televíziós adásokat
továbbítani. Az előbb felsorolt versenytársak közötti leglényegesebb különbségeket az
1.32. ábrán látható táblázatban foglaltuk össze.
250 000 dollárnak felel meg). Az ITU-T jelentőségét bizonyítja az is, hogy a tagok
rendesen fizetik a tagdíjat, annak ellenére, hogy a hozzájárulás teljesen önkéntes.
Azáltal, hogy lassan befejeződik a távközlés országos szintről globális méretűvé
alakulása, a szabványoknak egyre fontosabb szerep jut, és ezért egyre több szervezet
kíván részt venni a kialakításukban. Az ITU-ról további részleteket (Irmer, 1994) mű-
vében olvashatunk.
2
Igazság szerint az ISO valódi neve International Organization for Standardization.
BEVEZETÉS
93
1.9. Összefoglalás
Az üzleti élet és a magánszemélyek számára egyaránt hasznos számítógép-hálózatokat
sokféle szolgáltatáshoz lehet felhasználni. A vállalatoknál közös szerverre csatlakozó
személyi számítógépekből álló hálózatok rugalmasságot és jó teljesítmény/ár arányt
biztosítanak. A magánszemélyek pedig a hálózat révén különböző információkhoz és
szórakozási lehetőségekhez juthatnak.
A hálózatoknak négy nagy csoportja van: a lokális, a nagyvárosi és a nagy kiterje-
désű hálózatok, valamint az internet. Ezek közül mindegyiknek megvan a maga fizikai
jellemzője, technológiája, sebessége és helye. A lokális hálózatok épületen belül
működnek, a nagyvárosi hálózatok egy városnyi területet fednek le, a nagy kiterjedésű
hálózatok pedig egy egész országot vagy földrészt hálóznak be. A LAN-ok és a MAN-
ok nem kapcsolt hálózatok (azaz nincsen bennük router), a WAN-ok viszont kapcsolt
hálózatok.
A hálózati szoftvereket olyan protokollok, azaz szabályok alkotják, amelyek segít-
ségével a folyamatok kommunikálni tudnak egymással. A protokollok lehetnek össze-
köttetés alapúak vagy összeköttetés nélküliek. A legtöbb hálózat támogat valamilyen
protokollhierarchiát, ami azt jelenti, hogy minden réteg szolgálatokat nyújt a felette
álló rétegnek, és elrejti azok elől az alacsonyabb rétegek működésének részleteit. A
protokollkészletek tipikusan az OSI vagy a TCP/IP modellen alapulnak. Mindkét mo-
dellben megtalálható a hálózati, a szállítási és az alkalmazási réteg, a többi rétegnél
viszont már különbségek vannak.
A legismertebb hálózatok közé tartozik a Novell NetWare-je, az ARPANET (már
nem működik), az NSFNET, az Internet és számos gigabites kísérleti hálózat. A háló-
zati szolgáltatások közül a DQDB-t, az SMDS-t, az X.25-öt, a frame relay-t és a széles-
sávú ISDN-t érdemes megemlíteni, amelyek mind beszerezhetők a számos forgalmazó
valamelyikétől. A piac majd eldönti, hogy ezek közül melyik fut be és melyik nem.
Feladatok
3. Egy két pont közötti összeköttetéseken alapuló alhálózatban öt routert kell össze-
kapcsolni. A tervező az egyes routerek közé nagy sebességű, közepes sebességű
vagy kis sebességű vonalakat tehet, de arra is van lehetősége, hogy ne kösse össze
azokat. Ha egy számítógépnek 100 ms-ra van szüksége ahhoz, hogy kiépítsen és
megvizsgáljon egy adott topológiát, akkor mennyi ideig tart az összes végigvizs-
gálása annak érdekében, hogy megtaláljuk azt az egyet, amelyik a leginkább meg-
felel a kívánt terhelésnek?
(b) Adatátvitel.
11. Mondjunk két okot arra, hogy miért érdemes protokollrétegeket használni!
12. Mondjunk két olyan dolgot, ami az OSI hivatkozási modellben és a TCP/IP hivat-
kozási modellben ugyanaz! Ezek után mondjunk két olyat is, ami különböző!
13. A Különleges Festők nevű cég igazgatójának az az ötlete támad, hogy a helyi sör-
főzdével együttműködve kifejleszthetnének egy láthatatlan sörösdobozt (környe-
zetvédelmi okokból). Az igazgató megkéri a jogi osztályt, hogy tanulmányozza a
tervet, a jogi osztály pedig továbbítja azt a mérnöki csoporthoz. Ezt követően a
főmérnök felhívja telefonon a másik céget, hogy megbeszéljék a részleteket. A
mérnökök az eredményről tájékoztatják a saját jogi osztályaikat, amelyek ezután
telefonon tisztázzák egymás közt a jogi kérdéseket. Végül a két cég igazgatója
megvitatja egymással a terv pénzügyi vonatkozásait. Vajon ez a példa többrétegű
protokollnak számít-e az OSI modell értelmében?
14. A legtöbb hálózatban az adatkapcsolati réteg feladata az, hogy átviteli hiba esetén
a hibás keretek újraadásáról gondoskodjon. Ha egy keret meghibásodásának való-
színűsége p, és a nyugtázó keretek sosem vesznek el, akkor átlagosan hányszor
kell elküldeni egy keretet?
20. Az Internet mérete 18 hónaponként nagyjából megduplázódik. Bár senki nem tud
pontos értéket mondani, egyes becslések szerint 1996 januárjában közel 7 millió
hoszt kapcsolódott az Internetre. Ezeknek a számoknak az alapján próbáljuk meg
kiszámítani, hogy 2008-ra várhatóan hány hoszt kapcsolódik majd az Internetre!
21. Miért tervezték az SMDS-t összeköttetés nélkülire, és a frame relay-t pedig össze-
köttetés alapúra?
22. Tegyük fel, hogy Bundás névre hallgató bernáthegyi kutyánkat arra képeztük ki,
hogy az unicumosüveg helyett egy 8 mm-es Exabyte kazettákat tartalmazó dobozt
cipeljen a nyakában. (A balesetet esetünkben most az jelenti, hogy megtelik a
diszkünk.) A kazetták mindegyike 7 gigabájtos. Akárhol is vagyunk, a kutya 18
km/h sebességgel jut el hozzánk. Mekkora az a távolság, amelyen Bundás na-
gyobb sávszélességet biztosít, mint egy 155 Mb/s-os ATM vonal?
23. Amikor egyik számítógépről a másikra viszünk át egy fájlt, akkor (legalább) két
nyugtázási stratégia lehetséges. Az első változatban a fájlt csomagokra osztjuk fel,
és azokat a vevő egyenként nyugtázza, de az egész átviteli folyamatra nem ad
nyugtát. A másik változatban a vevő a csomagokra nem ad nyugtát, viszont az
egész fájl átvitelét nyugtázza, amikor az teljesen megérkezett. Vitassuk meg a két
változatot!
24. Tegyük fel, hogy az 1.28. ábrán látható SMDS csomagot be kell illeszteni az OSI
protokollhierarchiába. Melyik rétegbe tennénk?
25. Adjuk meg egy előnyös és egy hátrányos tulajdonságát a bérelt vonalon alapuló
frame relay-nek.
27. Adjuk meg két előnyét és két hátrányát annak, hogy a hálózati protokollokat nem-
zetközileg szabványosítják!
28. Amikor egy rendszer egy rögzített és egy elmozdítható részből épül fel (mint
például a lemezmeghajtó és a mágneslemez), fontos, hogy az ilyen rendszert szab-
ványosítsuk, ugyanis csak így érhető el, hogy a különböző gyártók által forgalom-
ba hozott rögzített és elmozdítható részek együtt is működőképesek legyenek. So-
roljunk fel három olyan dolgot a számítástechnika területén kívül, amelynél nem-
zetközi szabvány létezik! Ezek után soroljunk fel három olyat is, amelynél nem
létezik ilyen szabvány!
•
2. A fizikai réteg
2.1.1. Fourier-analízis
(2.1)
ezért az összegnek csak egyetlen tagja marad: an. A bn-es kifejezések összege kiesik.
Hasonlóan, ha a (2.1) egyenlet mindkét oldalát cos(2pikft)-vel szorozzuk meg, majd 0
és T között integrálunk, akkor megkapjuk bn-t. Ha viszont az egyenlet mindkét oldalát
egyből integráljuk, akkor megkaphatjuk a c-t. Az előbb említett műveletek végrehajtá-
sa után a következőket kapjuk:
H. Nyquist már 1924-ben rájött az említett sávkorlát létezésére, és felállított egy kép-
letet a véges sávszélességű, zajmentes csatornán másodpercenként átvihető maximális
adatmennyiség kiszámítására. Aztán 1948-ban Claude Shannon kiterjesztette Nyquist
elméletét a véletlenszerű (azaz termodinamikus) zajjal terhelt csatornákra (Shannon,
1948). A következőkben ezeket a már klasszikusnak számító eredményeket foglaljuk
össze röviden.
Nyquist bebizonyította, hogy ha egy tetszőleges jelet egy H sávszélességű alulát-
eresztő szűrőn bocsátunk át, akkor a szűrt jelből másodpercenként vett (pontosan) 2H
minta alapján az eredeti jel helyreállítható. Másodpercenként 2H mintánál többet nem
érdemes venni a jelből, mivel a szűrő kiszűrné azokat a magasabb frekvenciájú kom-
ponenseket, amelyeket a mintavételezéssel helyre tudnánk állítani. Ha a jelnek V kü-
lönböző diszkrét szintje van, akkor a Nyquist-tétel a következőt mondja ki:
Például egy zajmentes, 3 kHz sávszélességű csatornán bináris (azaz kétszintű) jelek
továbbítása esetén nem lehet 6000 b/s-nál nagyobb adatsebességet elérni.
A FIZIKAI RÉTEG
105
Például egy 3000 Hz sávszélességű csatornán 30 dB jel-zaj viszony esetén (ami a táv-
beszélőrendszerek analóg részében egy tipikus érték) az adatátviteli sebesség sosem
lehet több, mint 30 000 b/s. Itt most nem számít sem az, hogy a jelnek hány szintje
van, sem az, hogy milyen gyakorisággal veszünk mintát belőle. Shannon képlete in-
formációelméleti megfontolásokon alapul, és minden olyan csatornára érvényes,
amelyben Gauss-zaj (termikus zaj) van jelen. Az ellenpéldák ugyanabba a kategóriába
esnek, mint az örökmozgók. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a fenti képlet az
adatátviteli sebességnek csak felső korlátot szab. Ezt a felső korlátot a valóságos rend-
szerek csak nagyon ritkán érik el.
A csavart érpár alkalmas mind analóg, mind digitális jelátvitelre. A vezetékek sáv-
szélessége a vastagságától és az áthidalt távolságtól függ, de sok esetben néhány Mb/s
sebességet is cl lehet velük érni pár kilométeres távolságon belül. Megfelelő teljesít-
ményüknek és alacsony áruknak köszönhetően a csavart érpárokat széles körben hasz-
nálják, és ez várhatóan így marad még jó néhány évig.
A csavart érpárnak számos változata van, de a számítógép-hálózatok szempontjá-
ból ezek közül csak kettőnek van jelentősége. A 3-as kategóriájú csavart érpár két fi-
noman egymás köré tekert, szigetelt vezetékből áll. Általában négy ilyen érpárt fognak
össze egy műanyag köpennyel, ami védi, és egyben tartja a nyolc vezetéket. 1988 előtt
a legtöbb irodaházban minden emeleten volt egy 3-as kategóriájú kábel, amely egy
központi elosztódobozból kiindulva az összes irodahelyiségbe vezetett. Ez lehetővé
tette, hogy minden hivatalban négy rendes telefon vagy két többvonalas telefon mű-
ködhessen. 1988 után a fejlettebb, 5-ös kategóriájú csavart érpárt kezdték el használ-
ni. Ez lényegében megegyezett a 3-as kategóriájú vezetékkel, a különbség csak annyi
volt, hogy egységnyi hosszon többet csavarodott, és teflonos szigeteléssel látták el. Ez
a megoldás a vezetékek között kisebb áthallást, és nagyobb távolság esetén is jobb
minőségű jelátvitelt eredményezett. Ennek köszönhetően ezek sokkal jobban meg-
feleltek a nagy sebességű számítógépes adatátvitel követelményeinek. Ezt a két ká-
belfajtát gyakran árnyékolatlan csavart érpárnak (Unshielded Twisted Pair, UTP)
is hívják, így különböztetve meg az IBM által a 80-as évek elején kifejlesztett vastag
és drága árnyékolt csavart érpártól, ami az IBM hálózatain kívül nemigen terjedt el.
Egy másik, széles körben használt átviteli közeg a koaxiális kábel (coaxial cable),
amit a kedvelői egyszerűen csak „koax"-nak hívnak. Mivel ez jobb árnyékolással ren-
delkezik, mint a csavart érpár, ezért nagyobb sebességgel nagyobb távolságot lehet
vele áthidalni. Kétfajta koaxiális kábel létezik. Az egyik az 50 Ω -os kábel, amelyet el-
sősorban digitális átvitelhez használnak. Ebben a bekezdésben erről lesz szó. A másik
a 75 Q-os kábel, amelyet viszont elsősorban analóg átvitel esetén használnak. Erről a
kábelről a következő bekezdésben szólunk majd. A kettő közötti eltérésnek inkább
történelmi, semmint műszaki okai vannak. (Például a korai dipól antennáknak 300 Q-os
impedanciájuk volt, és könnyű volt hozzájuk 4:1 arányú impedanciaillesztő transzfor-
mátort építeni.
A koaxiális kábel közepén tömör rézhuzalmag van, amelyet szigetelő vesz körül. A
szigetelő körül sűrű szövésű hálóból álló vezető található. A külső vezetőt mechanikai
védelmet is biztosító műanyag burkolattal vonják be. A koaxiális kábel szerkezetét a
2.3. ábrán láthatjuk.
A koaxiális kábel szerkezetének és árnyékolásának köszönhetően kifejezetten alkal-
mas nagy sávszélességű jelek továbbítására, miközben a zajérzékenysége igen csekély.
Az elérhető sávszélesség a kábel hosszától függ. Egy 1 km-es kábellel akár 1-2 Gb/s-os
átviteli sebességet is elérhetünk. Hosszabb kábeleket is használhatunk ugyan, de
ilyenkor vagy lecsökken az átviteli sebesség, vagy rendszeresen fel kell erősíteni a
jelet. A koaxiális kábeleket széles körben alkalmazzák a telefonhálózatoknál, bár az
utóbbi időkben a nagy távolságú átviteli rendszerekben egyre inkább optikai kábelekre
cserélik le azokat. Csak az Egyesült Államokban naponta 1000 km optikai kábelt fek-
tetnek le (amennyiben egy 100 km-es szakaszon 10-es kötegekben lefektetett kábelt
1000 km-nek vesszük). A Sprint nevű cégnek már csak optikai kábelei vannak, de a
többi nagy szolgáltató is gyorsan közelít ehhez az állapothoz. Ugyanakkor a koaxiáüs
kábel még mindig nagyon elterjedt a kábeltelevíziózásnál és néhány lokális hálózatnál.
A másikfajta koaxiális kábeles rendszer analóg átvitelt valósít meg a szabványos ká-
beltelevíziós kábelezésben. Ezt a kábelt szélessávú (broadband) koaxiális kábelnek
nevezzük. Bár a „szélessávú" kifejezés a telefonos világból származik, ahol a 4 kHz-
nél szélesebb sávokat már szélessávnak nevezik, azonban a számítógép-hálózatok vi-
lágában ez azokra a vezetékes hálózatokra vonatkozik, amelyekben analóg módon tör-
ténik az adatátvitel (Cooper, 1986).
Mivel a szélessávú hálózatok a szabványos kábeltelevíziós technikát használják,
így a kábelek 300 MHz (sőt, gyakran 450 MHz) sávszélességet biztosítanak, és az
analóg átvitelnek köszönhetően közel 100 km-es távolság áthidalására képesek,
ugyanis az analóg jelátvitel sokkal kevésbé kritikus, mint a digitális. Ahhoz, hogy egy
analóg hálózaton digitális adatokat továbbíthassunk, valamennyi hálózati interfésznek
olyan elektronikával kell rendelkeznie, amely a kimenő bitfolyamot analóg jelekké, a be-
érkező analóg jeleket pedig bitfolyammá alakítja át. Az elektronikus áramkörök típu-
sától függően 1 b/s adatsebesség durván 1 Hz sávszélességet igényel. Fejlettebb mo-
dulációs eljárásokkal magasabb frekvencián több bit is átvihető másodpercenként.
A szélessávú rendszereket általában több csatornára osztják fel. A televíziós mű-
sorszórásban rendszerint 6 MHz-es csatornákat használnak. Minden egyes csatornát a
többitől függetlenül lehet használni analóg televíziós jelek, CD-minőségű hangok (1,4
Mb/s) vagy mondjuk 3 Mb/s-os sebességei digitális adatok átvitelére. A televíziós je-
leket és az adatokat ugyanazon a kábelen egyszerre is lehet továbbítani.
Az alapsávú és a szélessávú rendszerek között az a leglényegesebb különbség,
hogy a szélessávú rendszerek általában nagy területet fednek le, ezért szükség van a
jelek rendszeres analóg erősítésére. Ezek az erősítők a jeleket csak egy irányba tudják
továbbítani, így a számítógép nem tudja elküldeni a csomagjait egy „fölötte" levő má-
sik gépnek, amennyiben a két számítógép között csak egy erősítő van. Ennek a prob-
A FIZIKAI RÉTEG 109
2.5. ábra. (a) Egy üvegszál belsejében a fénysugár három különböző szögben érkezik az üveg
és a levegő határához. (b) A teljes belső visszaverődés miatt a fénysugár az üvegszálon belül
marad
112 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
A fényvezető szál üvegből készül, az üveg pedig homokból. A homok olcsó és a ter-
mészetben korlátlan mennyiségben fellelhető anyag. Az üveggyártást már az egyipto-
miak is ismerték, bár ők még nem tudtak 1 mm-nél vékonyabb átlátszó üveget készí-
teni. Az ablaknak is alkalmas, átlátszó üveget a reneszánsz korban fejlesztették ki. A
mai fényvezető szálakban az üveg annyira átlátszó, hogy ha az óceánt víz helyett ezzel
az üveggel töltenénk meg, akkor a tenger fenekét olyan tisztán lehetne látni, mint
ahogy tiszta időben a földfelszínt egy repülőgép fedélzetéről.
A fényerősség csökkenését az üvegben a fény hullámhossza határozza meg. Az
optikai kábelnek használt üvegben a csillapítás a 2.6. ábrán látható módon alakul. A
csillapítást decibelben, míg a távolságot hneáris skála mentén, kilométerben adtuk
meg. A decibelben mért csillapítást a következő képlet alapján számolhatjuk ki:
Fénykábelek
2.7. ábra. (a) Fényvezető szál oldalnézetben. (b) Három fényvezető szálból álló kábel
keresztmetszete
114 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
látozza az adatsebességet kb. 1 Gb/s-ra. A termikus zaj szintén problémát jelent, ezért
a fénysugárnak elegendő energiával kell rendelkeznie ahhoz, hogy detektálni lehes-
sen. Ha a fényimpulzusok elég nagy energiával rendelkeznek, akkor a hibaarány tet-
szőlegesen kicsi lehet.
A fényvezető szálas kábeleket mind a lokális, mind pedig a nagy kiterjedésű hálóza-
tokban jól lehet alkalmazni, bár az ilyen hálózatokhoz történő csatlakozás korántsem
olyan egyszerű, mint az Ethernet esetében. A probléma megoldását az a felismerés
könnyíti meg, hogy egy gyűrű topológiájú hálózat valójában két pont közötti össze-
köttetésekből áll, ahogy ezt a 2.9. ábrán is láthatjuk. A fényimpulzusok sorozatát
mindegyik számítógép interfésze átengedi magán, és a következő adatvonalon továb-
bítja. Az interfész egyben T csatlakozóként is működik, és lehetővé teszi a számítógép
számára, hogy üzeneteket küldjön és fogadjon.
Az interfészeknek két típusa van. A passzív interfész két csatlakozóval kapcsolódik
a főszálhoz. Az egyik csatlakozó egy LED-et vagy egy lézerdiódát tartalmaz a végén
(adattovábbítás céljából), míg a másik egy fotodiódát (vétel céljából). A csatlakozók
teljesen passzívak, így rendkívül megbízhatóak. Ha például a LED vagy a fotodióda
meghibásodik, akkor a gyűrű nem szakad meg, csak a számítógép kapcsolódik le a
gyűrűről.
Az interfészek másik típusát a 2.9. ábrán látható aktív ismétlő (active repeater)
jelenti. Az aktív ismétlő a beérkező fényjelet villamos jellé alakítja, szükség szerint
felerősíti, ha gyenge, majd visszaalakítja fényjellé, és úgy továbbítja. A számítógép és
a jelgenerátor közötti interfész egy hagyományos rézvezeték. Manapság már tisztán
optikai ismétlőket is alkalmaznak. Ezekben az ismétlőkben nincs szükség optikai-
villamos-optikai átalakításra, ezért rendkívül nagy adatátviteli sebességet tesznek
lehetővé.
Ha egy aktív ismétlő meghibásodik, akkor a gyűrű megszakad, és a hálózat műkö-
dése leáll. Ugyanakkor, mivel a jelet mindegyik interfész előállítja, két összekapcsolt
számítógép között akár több kilométer is lehet, miközben gyakorlatilag semmi nem
korlátozza a gyűrű teljes méretét. A passzív interfészek minden csatlakozásnál elvesz-
tenek valamennyi fényt, ezért az ilyen gyűrűre kapcsolódó számítógépek száma, illet-
ve a gyűrű mérete erősen korlátozott.
Egy fényvezető szálas lokális hálózat nem csak gyűrű topológiájú lehet. A 2.10.
ábrán látható passzív csillag (passive star) topológia segítségével hardver alapú adat-
szórást is meg lehet valósítani. Ebben a hálózatban az interfészek adóegységeiből
fényvezető szálak futnak egy üveghenger egyik végébe, ahogy ez a 2.10. ábrán is lát-
ható. Hasonló módon, az üveghenger másik végéből optikai szálak jönnek ki, és mennek
az összes interfész vevő egységéhez. Amikor valamelyik interfész kiad egy fényimpul-
zust, akkor az a passzív csillagban szétterjed, és eljuttatja a fényimpulzust az összes
vevő egységhez. Így jön létre az adatszórás. A passzív csillag a beérkező fényjeleket
tulajdonképpen összekeveri, és az így kapott vegyes jelet az összes kimeneti vonalon
továbbítja. Mivel a beérkező energia szétoszlik a kimeneti vonalak között, ezért az
ilyen hálózatokon a számítógépek számát a fotodiódák érzékenysége határozza meg.
Vannak, akik azt hiszik, hogy a jövőben csak kétféle kommunikáció lesz: a fényve-
zető szálas és a vezeték nélküli. Minden helyhez kötött (tehát nem elmozdítható) szá-
mítógép, telefon, fax stb. fényvezető szálas lesz, míg az összes mobil eszköz vezeték
nélküli.
Persze bizonyos körülmények között a vezeték nélküli átvitel előnyösebb lehet a
helyhez kötött berendezések esetén is. Ha például egy vezeték kihúzása nehézségekbe
(pl. magas hegy, őserdő, folyó stb.) ütközik, akkor a vezeték nélküli megoldás jobbnak
tűnhet. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a modern vezeték nélküli digitális adatátvitel
a Hawaii-szigeteken jelent meg először, ugyanis itt a Csendes-óceán óriási vízfelületei
teljesen elszigetelték egymástól a felhasználókat, és így a hagyományos telefonhálózat
alkalmatlan volt adatátviteü célokra.
λ f=c
(2.2)
módon visszaverődnek a földre. (Az ionoszféra a földfelszín felett 100 és 500 km kö-
zötti magasságban található légréteg, amelyben elektromosan töltött részecskék mo-
zognak.) Bizonyos légköri feltételek mellett a hullámok többször is visszaverődhet-
nek. Az amatőr rádiósok ezeket a sávokat használják nagy távolságú beszélgetéseik-
hez. A hadsereg szintén használja a HF és a VHF sávot.
Ahogy azt az elhalkulásnál is tettük, a jelenséget úgy lehet kivédeni, hogy kikap-
csoljuk azokat a vonalakat, amelyek esős területeken mennek keresztül, és megkerül-
jük az esőzónát.
Összefoglalva az eddigieket, a mikrohullámú átvitelt olyan széles körben használ-
ják a nagytávolságú távbeszélőrendszerekben, a celluláris telefonhálózatokban, a tele-
víziós műsorszórásban és még sok más területen, hogy komoly frekvenciahiány lépett
fel. Az optikai kábellel szemben ugyanis számos előnye van. A legfontosabb talán az,
hogy a vezetékek nem igényelnek útvonalat. Bőven elég 50 km-enként egy kis földda-
rabot megvenni, egy mikrohullámú adótornyot ráépíteni, és a telefonrendszert átvezetve
rajta közvetlenül is tudunk kommunikálni. Ennek a módszernek köszönheti az MCI,
hogy olyan gyorsan fejlődött, amikor nagytávolságú telefonszolgáltatással kezdett el
foglalkozni. (A Sprint más utat választott. Ezt a céget a Southern Pacific Railroad
hozta létre, amely nagy mennyiségű útvonal birtokában volt, és a fényvezető kábeleket
egyszerűen az utak mellé a földbe fektette.)
A mikrohullámú technológia viszonylag nem drága. Két egyszerű adótorony fel-
építése (ami akár egy négy huzallal kifeszített oszlop is lehet) és egy-egy antenna rá-
helyezése olcsóbb lehet, mint 50 kilométernyi fényvezető kábel lefektetése egy zsúfolt
városrészben vagy a hegyekben. Még a telefontársaságoktól bérelt fényvezető kábe-
leknél is olcsóbb, különösen akkor, ha a telefontársaságnak még nem fizették ki azok-
nak a rézvezetékeknek az árát, amelyeket fényvezető kábelekre cserélt le.
A nagytávolságú adatátvitelen kívül a mikrohullámoknak van még egy fontos fel-
használási területe, nevezetesen az ipari/tudományos/orvosi célra használható sávok.
Ezek a sávok nem tartoznak állami felügyelet alá, így használatukhoz nincs szükség
hivatalos engedélyekre. Egyetlen nemzetközileg elfogadott ilyen sáv van, ez a 2,400-
2,484 GHz-es tartomány. Ezenkívül az Egyesült Államokban és Kanadában még to-
vábbi két ilyen sáv létezik, a 902-928 MHz-es tartomány, illetve az 5,725-5,850 GHz-es
tartomány. Ez utóbbi tartomány sávjait vezeték nélküli telefonoknál, garázsajtónyi-
tókban, HIFI-készülékek távirányítóiban, biztonsági bejáratoknál stb. használják. A
legjobb, 900 MHz-es sáv, ma már igen zsúfolt. Az ebben a frekvenciasávban működő
készülékeket csak Észak-Amerika területén szabad használni. A magasabb frekven-
cián működő berendezések sokkal drágább elektronikát igényelnek, és működésüket a
mikrohullámú sütők, valamint a radarállomások megzavarhatják. Mindezek ellenére
ezek a sávok a kistávolságú, vezeték nélküli hálózati alkalmazásokban rendkívül nép-
szerűek, mivel a frekvenciák engedélyeztetésével nincs gond.
lámoktól a látható fény felé, a hullámok annál inkább fényhullámként, és annál ke-
vésbé rádióhullámként viselkednek.
Másfelől persze előnynek is vehetjük, hogy az infravörös hullámok nem hatolnak át a
falakon. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az egyik szobában levő infravörös rendszer nem
zavarja a szomszédos szobában levő másik ilyen rendszert. Pontosan emiatt az infra-
vörös rendszerek biztonsági szempontból nagyobb védelmet jelentenek, mint a rádió-
hullámú rendszerek. Ennek köszönhető, hogy szemben a rádióhullámú rendszerekkel
az infravörös rendszerek üzemeltetéséhez nincs szükség hivatalos engedélyeztetésre.
Az infravörös hullámok - a fent említett tulajdonságaik miatt - jó eséllyel pályáz-
nak az épületen belüli vezeték nélküli lokális hálózatok átviteli rendszerének szerepé-
re. Például az épületben található számítógépeket és irodákat fel lehetne szerelni vi-
szonylag kis fokuszáltságú (azaz valamennyire minden irányba terjedő) infravörös
hullámú adókkal és vevőkkel. Ily módon az infravörös adó-vevővel ellátott hordoz-
ható számítógépeket nem kéne fizikailag is a közelben levő lokális hálózatra csatla-
koztatni. Ha az emberek a hordozható számítógépükkel együtt mennek el egy értekez-
letre, akkor egyszerűen csak le kell ülniük a tárgyalóteremben, és mindenki minden-
kivel kapcsolatba kerül anélkül, hogy hálózatra csatlakoznának. Az infravörös kom-
munikációs rendszereket nem lehet a szabadban használni, mert a Nap ugyanolyan
erősen süt az infravörös tartományban, mint a látható fény tartományában. Az infravö-
rös kommunikációról (Adams és mások, 1993; valamint Bantz és Bauchot, 1994) mű-
veiben olvashatunk bővebben.
A vezeték nélküli fényjelzést már évszázadok óta használják. Paul Revere nevezetes
útja előtt bináris fényjeleket küldött a bostoni Old North Church tornyából. Ennek egy
modern változata az, amikor két épület lokális hálózatát a tetejükre szerelt lézerek se-
gítségével kapcsoljuk össze. A lézert alkalmazó koherens optikai adatátvitel alapvető-
en egyirányú, így mindkét épületnek külön lézerforrásra és fényérzékelőre van szük-
sége. Ez a megoldás igen nagy sávszélességgel rendelkezik, és nagyon olcsó. Vi-
szonylag egyszerű egy ilyen rendszert kiépíteni, és szemben a mikrohullámmal, nincs
szükség hivatalos engedélyeztetésre.
A nagyon keskeny lézersugár nem csak előnyös, hanem bizonyos tekintetben hátrá-
nyos is. Ahhoz, hogy egy 1 mm széles lézersugarat egy 500 m-re levő, 1 mm széles
célra irányítsunk, Annie Oakley célzóképességére lenne szükségünk. Annak érdeké-
ben, hogy a lézersugarak kissé szórjanak, lencséket helyeznek a fény útjába.
A lézer egyik nagy hátránya, hogy esőn és sűrű ködön nem képes áthatolni, napsü-
tésben viszont remekül működik. Persze ez sem mindig igaz. A szerző volt egyszer
egy modern szállodában megrendezett európai konferencián, ahol a szervezők gondo-
san előkészítettek egy terminálszobát a résztvevők számára, hogy az unalmas előadá-
sok alatt e-leveleiket tudják olvasgatni. Mivel a helyi telefontársaság nem volt hajlan-
dó 3 napra egy csomó vonalat kiépíteni, ezért a szervezők egy lézert tettek föl a tetőre,
és megcélozták vele a néhány kilométerre levő egyetem számítógép-központjának
épületét. A konferencia előtti estén az egészet kipróbálták, és tökéletesen működött.
A FIZIKAI RÉTEG
125
2.4. A távbeszélőrendszerek
Amikor két olyan számítógép között kell kapcsolatot teremteni, amelyek ugyanahhoz
a céghez vagy szervezethez tartoznak, és elég közel vannak egymáshoz, akkor a leg-
egyszerűbb megoldás az, ha a két gépet egy vezetékkel közvetlenül összekötjük. Így
működnek a lokális hálózatok. Ha viszont a távolságok már nagyok, több gépről van
szó, vagy a vezetékeknek közutakat, közterületeket kellene keresztezniük, akkor a ma-
gánvezetékek lefektetése szinte megfizethetetlenül drága. Ráadásul, a legtöbb ország-
126 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
Amikor Alexander Graham Bell 1876-ban feltalálta a telefont (éppen pár órával ve-
télytársa, Elisha Gray előtt), már óriási szükség volt a találmányára. Kezdetben az üz-
letet csak a párosával árusított telefonkészülékek jelentették. A készülékek közötti ve-
zeték kihúzása a felhasználó feladata volt. Az áramkör a földben zárult. Ha egy tele-
A FIZIKAI RÉTEG
127
3. Kapcsolóközpontok.
130 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
1984 előtt évtizedekig a Bell System látta el mind a helyi, mind a nagytávolságú szol-
gáltatásokat az Egyesült Államok legnagyobb részén. A 70-es években az amerikai
kormány kezdte úgy érezni, hogy a Bell System utódja, az AT&T jogtalan monopó-
liumra tör, ezért pert indított ellene, és a feldarabolását kezdeményezte. A kormány
megnyerte a pert, és 1984. január l-jétől az AT&T-t felosztották több részre. Létrejött
az AT&T Long Lines, megalakult 23 Bell Üzemeltető Vállalat (Bell Operating
Company, BOC) és még néhány kisebb cég. A 23 BOC több regionális BOC-ba
(RBOC) tömörült a gazdaságosabb üzemeltetés érdekében. Az Egyesült Államok táv-
közlési rendszerének jellege egy bírósági ítélet (és nem pedig a törvényhozás döntése)
következtében pillanatok alatt megváltozott.
A jogfosztás pontos részleteit az ún. MFJ (Modified Final Judgment) dokument
2.16. ábra. A helyi körzetek, a helyi szolgáltatók és a közvetítő távbeszélő szolgáltatók közötti
kapcsolat. A körök helyi szolgáltatók telefonközpontjait jelölik. A számozott hatszögek a közvetítő
távbeszélő szolgáltatókat jelölik
A FIZIKAI RÉTEG
131
2.17. ábra. Analóg és digitális adatátvitel két számítógép között. Az átalakításokat a modemek
és a kodekek végzik
A FIZIKAI RÉTEG
133
csak azoknak a cégeknek éri meg, amelyek az épületükön belül magánhálózatot tarta-
nak fenn.
A következő bekezdésben arról lesz szó, hogy milyen problémákat jelent az analóg
átvitel, és elmondjuk, hogy miként lehet digitális adatokat továbbítani analóg áramkö-
rökkel. Ismertetünk majd két általánosan használt modem interfészt is, az RS-232-C-t
és az RS-449-et.
Modemek
2.19. ábra. Kombinált moduláció. (a) 3 bit/baud-os moduláció. (b) 4 bit/baud-os moduláció
136 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
A 9600 b/s után a 14 400 b/s következik. Ezt a szabványt V.32 bis-nek hívják. A 14
400 b/s-os sebességet úgy érik el, hogy egy 2400 baud-os vonalon 6 bitet visznek át
egy jelváltással. Egy V.32 bis szabvány szerinti modem csillagkép mintázata 64
pontot tartalmaz. A fenti sebességet a faxmodemek használják bittérkép formájában
előállított képek továbbítására. A V.32 bis után a V.34 jön, ami már 28 800 bitet to-
vábbít másodpercenként.
Amikor már ilyen sok pont van a csillagkép mintázatban, akkor elég egy kis zaj az
amplitúdó vagy a fázis detektálásakor, és máris hibás lesz a vétel, ráadásul egyszerre 6
bit megy tönkre. A hibák valószínűségének csökkentése érdekében sok modem egy
paritás bitet ad a mintához, ezáltal 128 pontos lesz a csillagkép mintázatuk. Az egyes
pontokat úgy kódolják, hogy minél könnyebben felismerhessük a hibás vételt. Az
ilyen kódolást rácsos kódolásnak (trellis coding) hívják.
Az eddigiektől lényegesen eltérő megoldást alkalmaznak a nagy sebességű adatát-
vitelnél. Az itt rendelkezésre álló 3000 Hz-es sávszélességet 512 keskeny - mondjuk
20 b/s-os - csatornára osztják fel. Ez a megoldás azt feltételezi, hogy a modem saját
processzorral rendelkezik. Előnye viszont, hogy lehetőséget biztosít a túlságosan zajos
csatornák kiiktatására. Az ilyen elven működő modemek általában kompatíbilisek a
V.32 és V.34 modemekkel, így tehát alkalmasak arra, hogy a szabványos modemekkel
kommunikáljanak.
Ma már sok modembe beépítenek adattömörítő és hibajavító eljárásokat. Ennek az
a nagy előnye, hogy a meglevő szoftverek megváltoztatása nélkül is lehetőség nyílik
nagyobb adatátviteli sebességre. Az egyik legnépszerűbb tömörítési eljárás, az MNP 5
futás-hossz alapú (run-length) kódolással tömöríti össze az egymást követő azonos
bájtokat. A faxmodemek is futás-hossz alapú kódolást alkalmaznak, ugyanis faxolás
során gyakori az egymást követő 0-k sorozata (üres papír). Szintén elterjedt tömörítési
eljárás a V.42 bis szabványban leírt Ziv-Lempel-féle algoritmus, amit a Compressben
és más programokban is használnak (Ziv és Lempel, 1977).
Még modemek használata esetén is fellép a telefonvonalakon a visszhanghatás. Egy
hosszú vonal végén a jel megérkezésekor valamennyi visszaverődik belőle, és ez pont
olyan hatást kelt, mint a magas hegyekben megfigyelhető akusztikus visszhang. Az
elektromágneses hullámok visszaverődésére jó példa az, amikor egy sötét szobában
este az ablak felé vakuzunk. Ilyenkor az ablakról visszaverődik a vaku fénye. (Ennek az
a magyarázata, hogy az ablaküveg és a levegő találkozásánál az energia egy része
visszaverődik felénk.) Az adatátviteli vonalak esetében - leggyakrabban a helyi
központban az előfizetői hurok lezárásánál - ugyanez a jelenség játszódik le.
A visszhanghatás miatt van az, hogy telefonálás közben kis késleltetéssel a saját
hangunkat halljuk vissza. Pszichológiai tanulmányok szerint ez sok embert kifejezet-
ten zavar, emiatt dadogni kezdenek, vagy teljesen összezavarodnak. A probléma kikü-
szöbölése érdekében a 2000 km-nél hosszabb vezetékeknél visszhangelnyomókat
építettek be a rendszerbe. (Rövidebb vonalaknál a visszhang olyan gyorsan ér vissza,
hogy az embereket általában nem zavarja.) A visszhangelnyomó olyan berendezés,
amely érzékeli az egyik irányból érkező emberi hangokat, és ilyenkor a másik irányba
haladó jeleket teljesen kiszűri. A visszhangelnyomó tehát lényegében egy olyan erősí-
tő, amit egy beszédérzékelő áramkör vezérlő jele ki-be kapcsolgat.
Amikor az egyik fél abbahagyja a mondandóját, és a másik fél kezd el beszélni, ak-
A FIZIKAI RÉTEG
137
Visszhangeln
yomó (a)
RS-232-C és RS-449
2.21. ábra. Néhány alapvető RS-232-C áramkör. A zárójelbe tett számok az érintkezők
sorszámát adják meg
A FIZIKAI RÉTEG
139
Frekvenciaosztásos multiplexelés
A 2.24. ábrán azt láthatjuk, hogy frekvenciaosztással hogyan lehet három beszédátvi-
telre szánt telefonvonalat egy csatornára multiplexeim. Hangcsatornák esetén a szűrők
a rendelkezésre álló sávszélességet körülbelül 3000 Hz-re korlátozzák. Ha több csa-
tornát multiplexeinek össze, akkor a csatornák megfelelő szétválasztása érdekében
4000 Hz-et biztosítanak minden csatorna számára. Először a hangcsatornák frekven-
ciáját tolják el, mindegyiket különböző mértékben. Ezt követően összefogják a csator-
Hullámhosszosztásos multiplexelés
fényenergiát. A két sugár áthalad a prizmán vagy az optikai rácson, és azt követően
együtt haladnak tovább a távoli célpontig, ahol aztán újból szétválasztják őket.
Ebben semmi újdonság nincs. Miután mindegyik csatorna saját frekvenciatarto-
mánnyal rendelkezik, és ezek a tartományok nem lapolódnak át, a csatornákat egyet-
len nagytávolságú fényvezető szálra lehet multiplexeim. A villamos FDM-től mind-
össze annyiban különbözik, hogy az optikai rácsnak köszönhetően ez az optikai rend-
szer teljesen passzív, ezért rendkívül megbízható.
Meg kell jegyeznünk, hogy a WDM azért olyan népszerű, mert egy fényvezető szá-
lon tipikusan csak néhány GHz-es hullámok továbbíthatók. Ennek az az oka, hogy je-
lenleg a villamos-optikai átalakítók nem tudnak nagyobb sebességgel működni. Mivel
egy fényvezető szál teljes sávszélessége 25 000 GHz körül van (lásd a 2.6. ábrát),
ezért lehetőség kínálkozik arra, hogy több csatornát egy nagytávolságú vonalra multi-
plexelve továbbítsunk. Ehhez viszont az szükséges, hogy az összes bejövő csatorna
különböző frekvenciát használjon.
A WDM eljárás egyik lehetséges alkalmazási területe a korábban ismertetett FTTC
rendszer. Kezdetben a telefontársaság a helyi központból kihúzhatna egy fényvezető
szálat a körzeti kábelrendező dobozba, amelyben a fényvezető szál a háztartásokba
vezető csavart érpárokhoz kapcsolódna. Aztán évekkel később, amikor a fényvezető
szál már olcsóbb lesz, és nőnek az igények, akkor a csavart érpárokat ki lehetne cse-
rélni fényvezető szálakra, és az előfizetői hurkok hullámhosszosztásos multiplexelés-
sel jutnának el a fényvezető szálakon a helyi központba.
A 2.25. ábrán látható rendszer fix hullámhosszokkal dolgozik. Az l-es szál bitjei a
3-ashoz mennek, a 2-es szál bitjei pedig a 4-es szálhoz. Az l-es szálról nem lehet
adatot küldeni a 4-es szálra. Viszont lehet kapcsolt hullámhosszosztásos rendszert is
építeni. Egy ilyen berendezés több bemenő és több kimenő fényvezető szálat tartal-
maz, és bármelyik bemenő szálról bármelyik kimenő szálra lehet adatot küldeni. A
kapcsoló általában egy passzív csillag, amit az összes bejövő fényvezető szál fénye
megvilágít. Bár a fény ereje n-ed részére csökken, ha a passzív csillagnak n kimenő
vonala van, mégis az ilyen rendszerek akár több száz csatorna működtetésére is alkal-
masak.
Természetesen, ha az egyik bejövő szálon érkező fény hullámhossza 1,50206 mik-
ron, és elvileg bármelyik kimenő szálon továbbítódhat, akkor az összes kimenő szál
esetén szükség van egy hangolható szűrőre, amely rá tud hangolódni az 1,50206 mik-
ronos hullámhosszra. Ilyen optikailag hangolható szűrőket a Fabry-Perot-féle és a
Mach-Zehnder-féle interferométerből lehet előállítani. Az is egy lehetséges megoldás,
hogy a bemenő szálaknál alkalmazunk hangolható szűrőket, és a kimenő szálak hul-
lámhosszát rögzítjük. Mindkét oldalt túl drága lenne hangolhatóvá tenni, és amúgy
sincs túl sok értelme.
Időosztásos multiplexelés
pontba az összes adat egy 28,8 kb/s-os modulált analóg szinuszos jel formájában jut
el. Az lenne az igazi, ha a szolgáltató az előfizetői hurkot közvetlenül az impulzus-
kód-modulációval működő trönkökhöz tudná kapcsolni, és így a számítógépek a digi-
tális adatokat egyből az 1,544 vagy 2,048 Mb/s-os előfizetői hurkokra tudnák kikül-
deni. Sajnos az előfizetői hurkok még sokáig nem fognak tudni ilyen sebességgel mű-
ködni.
Az időosztásos multiplexelés lehetővé teszi, hogy a T1 vivőket egy magasabb ren-
dű vivőbe multiplexeljük. Ennek módja a 2.28. ábrán látható. A bal oldalon látható
négy T1 vivőt egy T2 vivőre multiplexeljük. Míg a 24 hangcsatorna T1 keretté történő
átalakításakor bájt alapon végzik a multiplexelést, addig a T2 és a felette levő szin-
teken a multiplexelést bitenként hajtják végre. A négy 1,544 Mb/s-os T1 bitfolyam
6,176 Mb/s-os bitfolyamot jelentene, azonban a T2 vivő valójában 6,312 Mb/s-os.
Ennek az az oka, hogy keretezéshez és a vivő elcsúszásából adódó hibák helyreállítá-
sához extra bitekre van szükség.
A következő szinten hat T2 bitfolyam alkot egy T3 bitfolyamot, majd pedig hét T3
bitfolyamot egyesítenek egy T4 bitfolyamba. Keretezéshez és a hibák korrigálásához
minden szinten valamennyivel több adatot továbbítanak az eredetinél.
Ahogy kicsi az egyetértés az Egyesült Államok és a világ többi országa között az
alapvivőt illetően, úgy abban sincs egyetértés, hogy a vivőket hogyan multiplexeljék
magasabb frekvenciájú vivőkre. Mivel az Egyesült Államokban használt multiplexelé-
si mód - azaz először 4, majd 6, végül 7 csatorna összefogása - nem nyerte el a többi
ország tetszését, ezért a CCITT ezt úgy szabványosította, hogy minden szinten 4 csa-
tornát kell összefogni. Ezenkívül a keretezést és a hibajavítást is másképpen definiálta.
A 32, 128, 512, 2048 és 8192 csatornából álló CCITT hierarchia megfelelő sebességei
a következők: 2,048; 8,848; 34,304; 139,264 és 565,148 Mb/s.
SONET/SDH
elküldése közben kap a forrásállomás hasznos adatokat, akkor nem kell megvárnia,
amíg a következő keret elkezdődik, hanem az aktuális keretbe beillesztheti az adato-
kat. A SONET-nek ez a tulajdonsága akkor is hasznos lehet, amikor az adatok nem
férnek bele pontosan egy keretbe. Ez történik például az 53 bájtos ATM cellákkal. A
vonal fejrészének első sora az első teljes cella elejére mutat, így biztosítja a szinkroni-
zációt.
A szekció, a vonal és az elérési út fejrésze bőségesen tartalmaz olyan bájtokat,
amelyek az üzemeltetés, az adminisztráció és a karbantartás céljait szolgálják. Mivel
minden bájt 8000-szer fordul elő másodpercenként, ezért ezek egy külön PCM csator-
nát adnak ki. A bájtok közül három hangcsatornaként szolgál a szekciókat, a vonalakat
és az elérési utakat karbantartó személyzet számára. A többi bájtot keretezésre, pa-
ritásvizsgálatra, hibamonitorozásra, azonosításra, órajelre, szinkronizációra és egyéb
más feladatokra tartják fenn. Bellamy (1991) részletesen ismerteti az összes mező je-
lentését.
A becsatlakozó adatfolyamok (tributaries) multiplexelése fontos szerepet játszik
a SONET-ben. A multiplexelés menetét a 2.31. ábra mutatja. A bal oldalon különböző
kis sebességű adatfolyamokkal kezdünk, ezeket konvertáljuk át a SONET STS-1
adatsebességére. Sokszor az adatfolyamot ki kell egészíteni jelentés nélküli adatokkal,
hogy kiadódjon az 51,84 Mb/s-os sebesség. A következő lépésben három adatfolya-
mot multiplexelünk össze egy 155,52 Mb/s-os STS-3 kimeneti adatfolyamba, amely-
ből négyet összefogva végül az STS-1 alapsebesség 12-szeresét kapjuk. Ekkor össze-
tömörítjük az adatokat, hogy megakadályozzuk a szinkronból való kiesést a sok egy-
mást követő 0 vagy 1 miatt, és a villamos jeleket optikai jelekké alakítjuk.
A multiplexelés bájtonként történik. Például, amikor három 51,48 Mb/s-os STS-1
lapolják egymást, tehát először az első adatfolyam első oszlopa, majd a második adat-
folyam első oszlopa, végül a harmadik adatfolyam első oszlopa, ezt követően pedig az
első adatfolyam második oszlopa stb. kerül továbbításra, ami egy 270 oszlop széles és
9 sor magas keretet jelent.
Az OC-3c adatfolyamban az aktuális felhasználói adatok mennyisége valamivel
nagyobb, mint az OC-3 adatfolyamban (148,608 Mb/s helyett 149,760 Mb/s), ugyanis
az SPE csak egyszer tartalmazza az elérési út fejrészét, míg három különböző OC-1
adatfolyam multiplexelése esetén az OC-3 adatfolyam háromszor tartalmazza azt.
Magyarán az OC-3c vivővel a 270 oszlopból 260-at lehet elküldeni, míg az OC-3 vi-
vővel csak 258-at. A keretek magasabb rendű összefűzésére (pl. OC-12c) szintén van
lehetőség.
Ezek után talán már világos, hogy miért használ az ATM 155 Mb/s-os adatátviteli
sebességet: azért, hogy az ATM cellákat a SONET OC-3c trönkökön is továbbítani le-
hessen. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a 155 Mb/s-os sebesség bruttó sebesség,
mivel magába foglalja a SONET fejrészeket. Ráadásul, az idők során valaki a 155,52
Mb/s-ot hibásan 155 Mb/s-ra kerekítette, és ma már mindenki ezt az értéket használja
- hibásan.
A SONET fizikai rétegét négy alrétegre osztották, ahogy ez a 2.33. ábrán is látható.
A legalsó alréteg a foton alréteg (photonic sublayer). Ez az alréteg a felhasznált
fényvezető szál és az azon továbbított fény fizikai tulajdonságait specifikálja. A mara-
dék három alréteg megfelel a szekciónak, a vonalnak és az elérési útnak. A szekció al-
réteg a fényvezető szálakkal történő két pont közötti összeköttetésekkel foglalkozik.
Az egyik oldalon szabványos kereteket állít elő, a másik oldalon pedig feldolgozza
azokat. A szekciók az ismétlőknél kezdődnek, és ott is érnek véget. Az ismétlők fel-
erősítik a jeleket és újra előállítják a biteket, de az adatokat nem változtatják meg és
nem is dolgozzák fel.
A vonal alréteg a becsatlakozó adatfolyamok multiplexelésével és demultiplexelé-
sével foglalkozik. A vonal alréteg számára az ismétlők transzparensek. Amikor egy
multiplexer biteket továbbít egy optikai szálon, akkor elvárja, hogy a bitek a közbülső
ismétlők számától függetlenül változatlanul eljussanak a következő multiplexerig. A
Vonalkapcsolás
Amikor felhívunk valakit, vagy a számítógép végrehajt egy telefonhívást, akkor a táv-
beszélőrendszer kapcsolóberendezése keres egy olyan fizikai vonalat vagy áramkört
(ami lehet rézvezeték, fényvezető szál vagy akár rádióhullám), amelynek segítségével
a saját telefonkészülékünket a hívott fél készülékével összekapcsolja. Ezt a kapcsolási
módot vonalkapcsolásnak vagy áramkör kapcsolásnak (circuit switching) nevez-
zük. A vonalkapcsolást vázlatosan a 2.34.(a) ábrán láthatjuk. A hat négyszög mind-
egyike egy-egy telefonközpontot jelent (helyi központ, távhívó központ stb.). Ezen az
ábrán minden központnak három bemenő és három kimenő vonala van. Amikor a
központon keresztül létrejön egy összeköttetés, akkor a hívást kezdeményező bemenő
156 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
vonal és valamelyik kimenő vonal között fizikai kapcsolat létesül. Ezt jelképezik a
szaggatott vonalak.
A távbeszélőrendszerek kezdeti időszakában a kapcsolat úgy jött létre, hogy a tele-
fonkezelő a hívó és a hívott fél vezetékét egy kapcsolóvezetékkel (jumper cable) kö-
tötte össze. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes kis történetünk az automata telefon-
központról, amit a 19. században egy Almon B. Strowger nevű temetkezési vállalkozó
fejlesztett ki. Nem sokkal a telefon feltalálása után, amikor valaki meghalt, valamelyik
hozzátartozó felhívta a telefonközpontot, és a következőt mondta a kezelőnek: „Ké-
rem, kapcsoljon egy temetkezési vállalkozót!" Mr. Strowger legnagyobb sajnálatára
azonban két ilyen vállalkozó is volt a városban, és pont a másik vállalkozó felesége
volt a telefonkezelő. Hamar rájött tehát arra, hogy vagy feltalálja az automata telefon-
központot vagy tönkremegy. Végül az első utat választotta. Még közel 100 évvel a
történet után is világszerte Strowger-kapcsolónak nevezték a telefonközpontot. (Arról
már nem szól a történet, hogy a munkanélkülivé vált központos kapott-e állást a tuda-
kozóban, ahol olyan kérdésekre kellett válaszolnia, mint például: „Meg tudná adni,
kérem, egy temetkezési vállalkozó telefonszámát?"
A 2.34.(a) ábrán látható elrendezés persze nagyon leegyszerűsített, hiszen két te-
lefonkészülék között a „rézvezetékes" kapcsolat egyes részei akár olyan mikrohullá-
lom ugrásszerű növekedése oly mértékben eláraszthat egy routert, hogy annak megtel-
het a memóriája, és ezáltal elveszhetnek csomagok.
A vonalkapcsolással ellentétben csomagkapcsolásnál a routernek lehetősége van a
sebesség és a kódkonverzió megválasztására, sőt bizonyos fokig hibajavítást is képe-
sek végezni. Mindezek ellenére egyes csomagkapcsolt hálózatokban előfordul, hogy a
csomagok rossz sorrendben érkeznek meg a célállomáshoz. Vonalkapcsolt hálózatban
az üzenetek sorrendje sohasem rendeződik át.
További különbség, hogy a vonalkapcsolás teljesen transzparens. Az adó és a vevő
olyan adatsebességet, formátumot és keretezési módot használhat, amilyet csak akar.
Mindezekről a szolgáltató nem tud, és nem is érdekli őt. Csomagkapcsolásnál viszont
a szolgáltató meghatároz bizonyos alapparamétereket. A különbség majdnem az, mint
az autóút és a vasút között. Az elsőnél a felhasználótól függ, hogy milyen méretű, se-
bességű és típusú járművel közlekedik, míg a második esetben az üzemeltető határoz-
za azt meg. Ez a transzparens tulajdonság az, ami lehetővé teszi hangok, adatok és
faxok együttes továbbítását a telefonhálózaton.
Végül van még egy különbség a vonalkapcsolt és a csomagkapcsolt hálózatok kö-
zött, ez pedig a számlázás algoritmusa. A csomagkapcsolt szolgáltatók általában a to-
vábbított bájtokat (vagy csomagokat), és az összeköttetések időtartamát egyaránt fi-
gyelembe veszik számlázáskor. Az átviteli távolság viszont nem számít, kivéve persze
a nemzetközi összeköttetéseket. Vonalkapcsolt hálózatoknál a díjak csak a távolságtól
és az összeköttetések időtartamától függenek, és függetlenek a forgalom nagyságától.
A két kapcsolási mód közötti különbségeket a 2.36. ábrán látható táblázat tartalmazza.
Mind a vonalkapcsolás, mind a csomagkapcsolás olyan fontos dolog, hogy hama-
rosan visszatérünk rájuk, és részletesen is bemutatjuk a különböző használatos mód-
szereket.
Kapcsolóhierarchia
Érdemes egy pár szót ejteni arról, hogy a mai vonalkapcsolt távbeszéló'rendszerben
hogyan valósul meg a kapcsolók közötti forgalomirányítás. A következőkben az
AT&T rendszerét fogjuk bemutatni, de más telefontársaságok és országok ugyanezt az
elvet követik. A távbeszélőrendszer központjait öt osztályba lehet sorolni. Ezeket a
2.37. ábrán láthatjuk. Van 10 regionális kapcsolóközpont, amelyek teljes összekötte-
tésben állnak egymással 45 nagy sávszélességű fényvezető szálas trönkön keresztül. A
regionális központok alatt 67 szekció központ, 230 primer központ, 1300 távhívó köz-
pont és 19 000 helyi központ található. Az alsó négy szintet eredetileg fastruktúrába
szervezték.
A hívások általában a lehető' legalacsonyabb szintű központba futnak be. Így pél-
dául ha egy eló'fizető, aki az l-es helyi központhoz kapcsolódik, felhív egy másik elő-
fizetó't, aki szintén az l-es helyi központhoz kapcsolódik, akkor a hívás abban a köz-
pontban fog lezajlani. Ha viszont az l-es helyi központhoz kapcsolódó előfizető' egy
olyan előfizetőt hív fel, aki a 2-es helyi központhoz csatlakozik, akkor a kapcsolást az l-
es távhívó központ végzi (lásd 2.37. ábra). Ugyanakkor, ha valaki az l-es helyi
központból a 4-es helyi központba akar telefonálni, akkor a kapcsolat az l-es primer
központban jön létre és így tovább. Egy egyszerű fastruktúra segítségével csak egyet-
len legrövidebb út létezik, és a kapcsolat általában e mentén jön létre.
Az évek során a telefontársaságok felfigyeltek arra, hogy vannak olyan utak, ame-
lyek a többinél jobban le vannak terhelve. Például rengeteg hívás zajlott le New York
és Los Angeles között. Ahelyett, hogy a kapcsolási hierarchiát használták volna, egy-
szerűen kiépítettek egy közvetlen trönköt (direct trunk) a leterhelt vonalak mentesí-
tésére. A 2.37. ábrán az ilyen összeköttetésekből láthatunk néhányat szaggatott vonal-
lal jelölve. A következmény az lett, hogy számos hívás ma már több lehetséges kap-
csolási útvonal mentén is megvalósulhat. A kiválasztott útvonal általában a közvetlen
összeköttetés mentén jön létre, de ha az ehhez szükséges trönk teljesen telített, akkor
egy másik útvonalon valósul meg. Ez a bonyolult forgalomirányítás ma már nem je-
lent problémát, ugyanis egy korszerű kapcsológép, mint amilyen az AT&T 5 ESS gé-
pe, lényegében nem más, mint egy olyan általános célú számítógép, amely óriási meny-
nyiségű speciális B/K eszközzel rendelkezik.
Keresztrudas kapcsoló
2.38. ábra. Keresztrudas kapcsoló. (a) Összeköttetések nélkül, (b) Három összeköttetéssel (0-
s vonal és 4-es vonal, 1-es vonal és 7-es vonal, illetve 2-es vonal és 6-os vonal)
kereszteződést jelent. Bár ennyi tranzisztorkapcsolót be lehet építeni egy VLSI chip-
be, azonban 1000 lábat már nem lehet egy ilyen eszközön kialakítani. Így a keresztru-
das kapcsolók inkább csak viszonylag kis helyi központok esetén használhatók.
Térosztásos kapcsolók
létezik minden bemenet és kimenet között attól függően, hogy melyik közbülső ke-
resztrudas kapcsolót használjuk. A 2.39.(b) ábrán minden bemenet-kimenet párhoz
három lehetséges útvonal tartozik. Ha a középső fokozat k keresztrudas kapcsolót tar-
talmaz (ahol k egy tervezési paraméter), akkor k különböző útvonal lehetséges.
Számoljuk most ki azt, hogy egy háromfokozatú kapcsoló esetén hány keresztező-
désre van szükség. Az első fokozatban Nln keresztrudas kapcsoló van, és mindegyik
nk kereszteződéssel rendelkezik. Ez eddig Nk kereszteződés. A második fokozatban k
keresztrudas kapcsoló van, és ezek mindegyike (Nln)2 kereszteződést tartalmaz. A
harmadik fokozat megegyezik az elsővel. A három szint kereszteződéseit összeadva a
következőt kapjuk:
jezése előtt foglalt jelzést kapunk. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az összekötte-
tés a blokkolás miatt nem tud létrejönni.
Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a k, annál drágább a kapcsoló, de persze annál
kisebb a blokkolás valószínűsége. 1953-ban Clos bebizonyította, hogy k = 2n- 1 ese-
tén a kapcsoló soha nem blokkol (Clos, 1953). Más kutatók a hívások jellemzőit ta-
nulmányozták annak érdekében, hogy olyan kapcsolót tudjanak építeni, amely elméle-
tileg ugyan blokkoló, a gyakorlatban azonban szinte sohasem.
Időosztásos kapcsoló
A 2.40. ábrán egy teljesen másfajta kapcsolót, egy időosztásos kapcsolót (time divi-
sion switch) láthatunk. Az időosztásos kapcsoló az n bemeneti vonalat sorban egymás
után megvizsgálja, és egy n időrésből álló bemeneti keretet hoz létre. Mindegyik idő-
rés k bitből áll. T1 sebességű kapcsolók esetén az időrések 8 bitesek, és a kapcsolók
másodpercenként 8000 keretet dolgoznak fel.
2.41. ábra. Példa az ISDN rendszer felhasználására. (a) Magáncélra. (h) Üzleti célokra
PBX igénybevételével
168 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
egy passzív busz kábele köthető rá. A kábelre legfeljebb nyolc ISDN telefon, terminál,
riasztó és egyéb eszköz fűzhető fel a lokális hálózatokhoz hasonló módon. Az ügyfél
szempontjából a hálózat határát az NT1 berendezés csatlakozója jelenti.
A komolyabb üzleti vállalkozások számára a 2.41.(a) ábrán látható modell nem
igazán megfelelő, ugyanis gyakran egyszerre több telefonbeszélgetést folytatnak, mint
amennyit a sín kezelni képes. Ezért ilyen esetekben a 2.41.(b) ábrán látható modellt
használják. Ebben a modellben az NT1 berendezéshez egy NT2 jelű alközpont (Pri-
vate Branch eXchange, PBX) kapcsolódik, és ez szolgál valódi interfészként a tele-
fonok, terminálok és egyéb berendezések felé. Az ISDN alközpont nem sokban külön-
bözik az ISDN központtól, bár általában kisebb, és csak kevesebb beszélgetést tud
egyszerre kezelni.
A CCITT négy referenciapontot határozott meg a különböző berendezések között.
Ezek az R, S, T és U referenciapontok, amelyek a 2.41. ábrán is láthatók. Az U refe-
renciapont a szolgáltató ISDN központja és az NT1 berendezés között van. Napjaink-
ban ez kétvezetékes csavart érpár, de a későbbiekben valószínűleg már fényvezető szál
lesz. A T referenciapont az, amit az NT1 berendezés csatlakozója az ügyfeleknek
nyújt. Az S referenciapont az ISDN alközpont és az ISDN terminálok közötti inter-
fész. Az R referenciapont a termináladapterek és a nem ISDN terminálok között te-
remt kapcsolatot. Az R referenciapontnál sokféle interfész használható.
A CCITT-nek nem állt szándékában, hogy a fenti csatornákat tetszés szerint lehessen
kombinálni a digitális bitcsövön. Eddig három kombinációt szabványosítottak:
1. Alapsebesség: 2B + 1D
2. Primer sebesség: 23B + 1D (Egyesült Államok, Japán) vagy 30B + 1D (Európa)
3. Hibrid sebesség: 1A + 1C
Röviden arról van tehát szó, hogy 100 év összegyűjtött tapasztalatainak a kihajítása
és a külső, valamint belső berendezések dollármilliárdokba kerülő lecserélése nem ép-
pen egy olyan kis lépés, amit lazán meg lehetne tenni. Ugyanakkor a telefontársaságok
számára nyilvánvaló, hogy ha nem teszik meg ezt a szükséges lépést, akkor a ká-
beltévés cégek bizonyára meg fogják tenni helyettük, gondoljunk csak a hálózati vi-
deózásra. Bár nagyon valószínű, hogy a meglevő PSTN és keskenysávú ISDN még
legalább egy évtizeden át jelen lesz, a távolabbi jövőt minden bizonnyal az ATM je-
lenti, ezért a könyv további részeiben behatóan fogjuk tanulmányozni azt. Rögtön eb-
ben a fejezetben el is kezdjük a fizikai réteggel.
2.43. ábra. A szaggatott vonal egy virtuális áramkört jelöl. A virtuális áramköröket
a kapcsolókban található táblázatok bejegyzései határozzák meg
Mint korábban már említettük, az ATM aszinkron transzfer módot jelent. Ezt az átvi-
teli módot a szinkron T1 vivővel érdemes szembeállítani. Ezt az összehasonlítást
szemlélteti a 2.44.(a) ábra. Egy T1 keret mindig pontosan 125 us-onként generálódik.
Ezt a frekvenciát egy master órajel biztosítja. Minden keret k-adik időrése egy adott (k-
adik) forrásállomásnak az adataiból tartalmaz egy bájtot. A T1 rendszer szinkron
működésű.
Ezzel szemben az ATM-nél nincs szükség arra, hogy a cellák a különböző forrásál-
lomásoktól szigorúan meghatározott sorrendben továbbítódjanak. A 2.44.(b) ábra
A FIZIKAI RÉTEG
173
feladata az, hogy mindkét irányba egységes interfészt szolgáltasson az ATM réteg
számára, Kifelé menet az ATM réteg a cellákat szép sorban elküldi, a PMD alréteg
szükség esetén kódolja, majd egyetlen bitfolyamként továbbítja azokat.
Befelé jövet a PMD alréteg leveszi a vonalról a biteket, és továbbítja a bitfolyamot
a TC alrétegnek. A cellahatárok sehogyan nincsenek megjelölve. A TC alréteg felada-
ta az, hogy kiderítse, hol kezdődnek, és hol végződnek a cellák. Ez a feladat nem csak
nehéz, de elméletileg lehetetlen is. Így a TC alrétegnek nincs könnyű dolga. Mivel a
TC alréteg feladata a cellák keretezése, és ez adatkapcsolati szintű funkció, ezért erről
a 3. fejezetben lesz szó. Az ATM fizikai rétegéről bővebben (Rao és Hatamian, 1995)
művében olvashatunk.
A cellák az ATM sebességével, tehát általában kb. 150 Mb/s-os sebességgel érkez-
nek a kapcsolóba. Ez másodpercenként valamivel több, mint 360 000 cellát jelent,
amiből az következik, hogy a kapcsoló egy ciklusának kb. 2,7 us-ig kell tartania. A
kereskedelmi forgalomban kapható kapcsolók bemeneteinek száma 16 és 1024 között
van, tehát a kapcsolónak 2,7 µ s-onként 16... 1024 cellából álló csoportot kell tudnia
fogadni és kapcsolni. 622 Mb/s-os adatsebesség mellett a kapcsolószerkezet 700 ns-
on-ként kap egy új cellacsoportot. Ilyen kapcsolók megépítését az teszi lehetővé, hogy
a cellák rövidek és fix (53 bájt) hosszúságúak. Nagyobb méretű és változó hosszúságú
csomagok nagy sebességű kapcsolása ennél sokkal bonyolultabb lenne. Ezért használ
tehát az ATM rövid és fix méretű cellákat.
Az ATM kapcsolókat a következő két szempont vezérli:
A következő lehetőség az, hogy minden bemeneti vonalhoz puffert teszünk. Ha két
vagy több cella ütközik, akkor az egyiket továbbítjuk, a többit pedig tároljuk a követ-
kező órajelig. A továbbítandó cella kiválasztása történhet véletlenszerűen vagy cikli-
kusan, de arra mindig ügyelni kell, hogy ne részesüljön valamelyik - mondjuk a leg-
kisebb sorszámú - vonal szisztematikusan előnyben, ugyanis ezzel az alacsonyabb
sorszámú vonalak gyakrabban lennének kiszolgálva, mint a magasabb sorszámúak. A
2.46.(a) ábra egy kapcsoló első ciklusának az elejét mutatja, amikor a négy bemenetre
érkező cella sorrendben a 2-es, 0-s, 2-es és l-es kimentre akar eljutni. Mivel a 2-es
kimenet esetén ütközés lenne, ezért csak az egyik cella mehet tovább. Tegyük fel,
hogy ez a 0-s bemenetre érkező cella. A második ciklus kezdetén, amit a 2.46.(b) ábra
mutat, három cella eljutott a kimenetekre, a 2-es vonalon levő cella tárolódott, és to-
vábbi két cella érkezett még a kapcsolóhoz. Csak a negyedik ciklus elejére ürül ki a
kapcsoló bemenete, ahogy ezt a 2.46.(d) ábrán is láthatjuk.
A bemeneti sorbaállítással (input queueing) az a gond, hogy egy cella feltartózta-
tása esetén az adott cella megakadályozza a mögötte álló cellák továbbjutását, pedig
nem kizárt, hogy azokat egyébként lehelne kapcsolni. Ezt a jelenséget soreleji
blokkolásnak (head-of-line blocking) nevezzük. A példában bemutatott esetnél a va-
lóság általában sokkal bonyolultabb, ugyanis egy 1024 bemenettel rendelkező kapcso-
lónál az ütközést addig nem lehet felismerni, amíg a cellák valójában át nem jutottak a
kapcsolószerkezeten, és nem versenyeznek egy adott kimeneti vonalért. Az, hogy a
cellákat bemenő sorban várakoztatjuk, amíg nem érkezik egy olyan jelzés, hogy átme-
hetnek a kapcsolón, külön vezérlő logikát és ellentétes irányú jelzéseket tesz szüksé-
gessé, továbbá megnöveli a késleltetést. Van egy olyan megoldás is, hogy a visszauta-
sított cellák egy visszaforgató sínre (recirculating bus) kerülnek, amely a következő
ciklusokban újra a bemenetekre küldi a cellákat. Azonban a kapcsolónak vigyáznia
kell arra, hogy melyik cellát melyik bemenetre teszi, ugyanis a virtuális áramkörökön
belül nem rendezheti át a cellák eredeti sorrendjét.
Szintén egy lehetséges megoldás az is, hogy a kimeneti oldalon képezünk várakozó
sorokat (output queueing), ahogy ezt a 2.47. ábrán is láthatjuk. Ezzel kivédhetjük a
soreleji blokkolást. Ezen az ábrán ugyanaz a bemeneti elrendezés látható, mint az elő-
zőn, de most az egy cikluson belül ugyanarra a kimenetre igyekvő cellák átmehetnek a
kapcsolón. Az egyik közülük rákerül a kimeneti vonalra, a többi viszont bekerül a ki-
meneti sorba. Ez látható a 2.47.(b) ábrán. Ennél a megoldásnál a négy ciklus helyett
három is elég az összes cella továbbításához. Karol és mások (1987) bebizonyította,
hogy a kimeneti sorbaállítás általában hatékonyabb, mint a bemeneti sorbaállítás.
A kiütő kapcsoló
Most vizsgáljunk meg alaposabban is egy olyan ATM kapcsolót, amelyik kimeneti
sorbaállítást alkalmaz. Ez a kiütő kapcsoló (knockout switch) (Yeh és mások, 1987),
amelynek egy nyolc bemenettel és nyolc kimenettel rendelkező változatát a 2.48. áb-
rán láthatjuk. Minden bemenet egy olyan belső sínre csatlakozik, amelyen az adott
ciklusban beérkező cellák azonnal megjelennek. Nagymértékben leegyszerűsíti az esz-
közt és az időzítéseket, ha sínenként csak egy meghajtó van.
A kiütő kapcsoló minden cella megérkezésekor hardveresen megvizsgálja a cella
fejrészét, és megkeresi benne a virtuális áramkörre vonatkozó információkat, majd a
forgalomirányító táblázat alapján kiválasztja a megfelelő kapcsolási kereszteződést. A
cella ezután megindul a sínen, és amikor elért a megfelelő kereszteződéshez, akkor rá-
fordul a kimeneti vonalra. Egyszerre több cella, vagy adott esetben az összes cella rá-
kerülhet ugyanana a kimenetre. Sőt, arra is van lehetőség, hogy a sínen egyszerre több
kereszteződés kiválasztásával egy cella több kimenetre is eljusson.
Az ütközések kivédésének legegyszerűbb módja az, hogy a cellákat a kimeneti ol-
dalon puffereljük. Egy 1024 kimenettel rendelkező kapcsoló esetén a legrosszabb
esetre méretezve ez 1024 kimeneti puffert jelentene. A gyakorlatban azonban kicsi a
valószínűsége annak, hogy ennyi pufferre van szükség. Ésszerű kialakítás esetén ennél
jóval kevesebb (n) kimeneti puffer is elegendő'.
Abban a nem túl valószínű esetben, amikor egy cikluson belül több cella érkezik,
mint amennyit a kapcsoló kezelni tud, a kimeneti vonalakhoz tartozó koncentrátorok n
cellát kiválasztanak, a többit pedig eldobják. A koncentrátor egy intelligens áramkör,
amely a kiválasztást igazságosan hajtja végre. Ugyanazt a kieséses módszert alkal-
mazza, mint amilyen sportversenyeken a negyeddöntő, az elődöntő és a döntő.
Elméletileg minden cella külön kimeneti sorba kerül (hacsak nem valamelyik teli
van, és emiatt az adott cellát el kell dobni). Azonban a rendelkezésre álló idő alatt az
összes cellát nem lehet egyetlen sorba betenni, ezért minden kimeneti sort több sorral
szimulálnak. A kiválasztott cellák egy shifterbe kerülnek, amely egyenletesen szét-
osztja őket az n kimeneti sor között. Mindez egy vezérjel segítségével történik oly
módon, hogy a vezérjel mindig kijelöli a következő sort, így a virtuális áramkörökön
belül megmarad a cellák eredeti sorrendje. Az n értékének változtatásával a tervező a
megkívánt cellavesztési arány függvényében tudja kialakítani a kapcsoló piaci árát.
A Batcher-banyan kapcsoló
2.49. ábra. (a) 8 bemenettel és 8 kimenettel rendelkező banyan kapcsoló. (b) Két cella
útvonala a banyan kapcsoló belsejében
harmadik szinten a jobb oldali (tehát a legkisebb helyértékű) bitet vizsgálja meg. A
2.49.(b) ábrán két cellát láthatunk, ezek közül az egyik a 0-s bemenetre érkezett, és a
6-os kimenetre megy, míg a másik a 3-as bemenetre érkezett, és az l-es kimenetre
megy. Az első cella esetében a kimenet bináris címe 110, tehát az első és a második
szintet az alsó, a harmadik szintet pedig a felső porton hagyja el. Hasonló módon, a
másik cella, ami a 001 címet kapta, az első és a második szintet a felső, míg a har-
madik szintet az alsó porton hagyja el.
Sajnos a banyan kapcsolóban is történhet ütközés, méghozzá akkor, amikor két cella
egyszerre szeretné egy kapcsolóelemnek ugyanazt a portját elhagyni. Ilyen ütközések
sorozatát láthatjuk a 2.50.(a) ábrán. Az első szinten a következő kimenet párok esetén
ütköznek cellák: (5, 7); (0, 3); (6, 4) és (2, 1). Tegyük fel, hogy ezeknél az üt-
közéseknél az 5-Ös, a 0-s, a 4-es és az l-es kimenetre igyekvő cella jut tovább. A má-
sodik szinten a (0, 1) és az (5, 4) kimenet párok esetén ütköznek a cellák. Győzzön
most az l-es és az 5-ös kimenet, ezekre tehát eljutottak a cellák.
Vegyük most szemügyre a 2.50.(b) ábrát. Itt mind a nyolc cella ütközés nélkül eljut
a megfelelő kimenetre. Levonhatjuk tehát a következtetést: a bemenetektől függően a
banyan kapcsoló jól is meg rosszul is csinálhatja a forgalomirányítást.
A Batcher-banyan kapcsoló lényege az, hogy olyan kapcsolót teszünk a banyan kap-
csoló elé, amely úgy permutálja a cellákat, hogy a banyan kapcsolóban ne legyen cella-
vesztés. Például, ha a beérkező cellákat a kimenetek alapján úgy csoportosítjuk, hogy
180 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
2.50. ábra. (a) Egymással ütköző cellák a banyan kapcsolóban. (b) Ütközésmentes
forgalomirányítás a banyan kapcsolóban
A 2.51. ábra bal oldalán egy nyolc bemenettel rendelkező Batcher-kapcsolót ábrá-
zoltunk. Az első fokozat páronként rendezi a cellákat. A következő két fokozat 4 utas
fűzést valósít meg, míg az utolsó három fokozat 8 utas fűzést végez. Általánosítva azt
mondhatjuk, hogy n bemenet esetén a Batcher-kapcsoló komplexitása nlog2n-nel ará-
nyos. Ha k cella érkezik a bemenetekre, akkor a Batcher-kapcsoló az első k kimenetre
rendezi sorba a cellákat.
Miután a cellák elhagyják a Batcher-kapcsolót, kissé átrendeződnek, majd megje-
lennek a banyan kapcsoló bemenetein. Végeredményként az összes cella a banyan
kapcsoló megfelelő kimenetére jut.
Az összetett Batcher-banyan kapcsoló belső működésére egy konkrét példát látha-
tunk a 2.52. ábrán. Itt a cellák a 2-es, 3-as, 4-es és 5-ös bemenetekre érkeztek, és sor-
rendjüknek megfelelően a 6-os, 5-ös, l-es, illetve 4-es kimenetekre szeretnének eljutni.
Először az 5-ös, a 6-os cella lép be ugyanabba a kapcsolóelembe. A 6-os cella címe
nagyobb, ezért a nyíl irányába eső porton halad tovább, míg az 5-ös cella a másik
porton. Itt most nem volt csere. Az l-es és a 4-es cella esetén csere történik, ugyanis az
alul érkező 4-es cella felül megy tovább. A vastag vonalak a cellák útját jelzik a
kapcsoló belsejében egészen a kimenetekig.
Figyeljük meg, hogy a négy cella nagyság szerinti sorrendben érkezik meg a
Batcher-kapcsoló felső négy kimenetére. Ezt követően a cellák átmennek egy rendező
hálózaton (shuffle network), majd bekerülnek a banyan kapcsolóba, amely már ütkö-
zések nélkül továbbíthatja őket.
Elvileg a Batcher-banyan kapcsoló ideális lenne ATM kapcsolónak, azonban két
dolgot eddig figyelmen kívül hagytunk: a kimeneti vonalakon történő ütközéseket, és
a többesküldést. Ha két vagy több cella ugyanarra a kimeneti vonalra akar eljutni, ak-
kor a Batcher-banyan kapcsoló ezt nem tudja kezelni, így ismét elő kell venni a puffe-
relést. Az egyik lehetséges megoldás az, hogy a Batcher- és a banyan kapcsoló közé
egy csapdahálózatot (trap network) helyezünk. A csapdahálózat feladata az, hogy ki-
szűrje az azonos kimenetre igyekvő cellákat, és visszaforgassa őket a későbbi ciklu-
sokban, miközben persze ügyel arra, hogy a virtuális áramkörökön ne rendezze át a
182 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
cellák eredeti sorrendjét. (Most már az is tisztán látszik, hogy a cellák sorrendjének
megtartása sokkal bonyolultabb feladat, mint amilyennek első ránézésre tűnik.) A ke-
reskedelemben kapható kapcsolóknak a többesküldést meg kell tudniuk valósítani.
Az első Batcher-banyan ATM kapcsolót Huang és Knauer (1984) tervezte, és a
neve Starlite2 volt. A következő modellek a Moonshine3 (Hui, 1987) és a Sunshine4
(Giacopelli és mások, 1991) nevet viselték. El kell ismerni, hogy az ezeket kifejlesztő
szakembereknek volt némi humorérzékük. A Starlite, a Moonshine és a Sunshine
elsősorban a csapdahálózat kialakításában és a többesküldés kezelésében különböz-
nek.
2
magyarul „csillagfény" (szerk.)
3
magyarul „holdfény" (szerk.)
* magyarul „napfény" (szerk.)
A FIZIKAI RÉTEG
183
nyi csipogót tartanak maguknál. A csipogóknak általában van egy kis képernyőjük is,
amire rövid üzeneteket tudnak kiírni.
Ha fel akarunk hívni valakit a személyhívóján, akkor először fel kell hívni a szol-
gáltatót, meg kell adni egy biztonsági kódot, majd a hívott csipogó számát, és ezután
vagy a saját telefonszámunkat hagyjuk meg, vagy egy rövid üzenetet küldünk el. A hí-
vást fogadó számítógép vezetékes vonalon továbbítja azt egy hegytetőn levő antenná-
nak, amely vagy egyből szétsugározza a hívást (helyi személyhívás), vagy továbbítja
egy központi műholdnak (távolsági személyhívás), és az sugározza szét. Amikor a csi-
pogó a saját számát érzékeli a beérkező rádióhullámokon, akkor jelez, és kiírja a
visszahívandó telefonszámot. Arra is van lehetőség, hogy egy hívással egyszerre több
ember személyhívójára is üzenjünk.
A korszerűbb személyhívó rendszerek már közvetlenül a számítógéphez csatlakoz-
nak, és nem csak telefonszámok, hanem hosszabb üzenetek fogadására is alkalmasak.
A számítógép a beérkező adatokat egyből feldolgozza. Egy ilyen rendszerrel például
egy kereskedelmi cég naprakészen tudná tartani az árait az utazó ügynökei hordozható
számítógépében.
Jelenleg a legtöbb személyhívó rendszer egyirányú adatátvitelt valósít meg a köz-
ponti számítógép és a sok-sok vevőkészülék között. Nincs gond azzal, hogy ki beszél-
het következőnek, és a felhasználók nem versenyeznek egymással a csatornákért, mi-
vel az egész rendszerben csak egyetlen adó van.
A személyhívó rendszerek sávszélességigénye kicsi, ugyanis minden üzenet legfel-
jebb 30 bájtot tesz ki. A régebbi személyhívó rendszerek különböző frekvenciákon
üzemelnek a 150-174 MHz-es sávban. A mai korszerűbb rendszerek már a 930-932
MHz-es sávot használják. Ezen a frekvencián egy 1 Mb/s-os műholdas sáv percenként
több mint 240 000 személyhívót tud kiszolgálni. A 2.53.(a) ábra egy egyirányú sze-
mélyhívó rendszer működését szemlélteti, ahol az összes üzenet egy adott frekvencián
egy irányba halad. Később látni fogjuk, hogy ez miben különbözik a mobiltelefon-
rendszertől, ahol az üzenetek két irányba mennek, a két irány különböző frekvenciát
használ, és hívásonként más és más frekvenciapár kerül kiosztásra. Ennek a rendszer-
nek a működését a 2.53.(b) ábra szemlélteti. Az itt felsorolt különbségek miatt sokkal
egyszerűbb egy személyhívó rendszer, és jóval olcsóbb üzemeltetni, mint egy mobil-
telefon-rendszert.
A vezeték nélküli telefon eredeti célja az volt, hogy lehetővé tegye a telefonálást ak-
kor is, amikor az ember a ház körül van. A vezeték nélküli telefon két részből áll: egy
alapállomásból (base station) és egy telefonkészülékből. A kettőt mindig együtt áru-
sítják. Az alapállomás hátlapján szabványos csatlakozó aljzat van, így az alapállomást
(vezeték segítségével) a telefonhálózathoz lehet csatlakoztatni. A telefonkészülék kis
teljesítményű rádióhullámokon keresztül kommunikál az alapállomással. A hatótávol-
ság tipikusan 100 és 300 méter között van.
Mivel az első vezeték nélküli telefonok csak a saját alapállomásukkal kommunikál-
tak, ezért nem volt szükség szabványosításukra. Az olcsóbb készülékek egy része fix
frekvenciát használt, amit a gyártó határozott meg. Ha véletlenül a szomszéd vezeték
nélküli készüléke is ugyanazt a frekvenciát használta, akkor mindketten hallhatták a
másiknak érkező hívásokat is. A drágább készülékek lehetővé tették, hogy a felhasz-
náló maga állítsa be a kívánt frekvenciát.
A vezeték nélküli telefonok első generációja, amit az Egyesült Államokban CT-1,
míg Európában CEPT-1 néven ismertek, még teljesen analóg volt. Gyakran előfordult,
hogy ezek a készülékek zavarták egymást a rádióval vagy a tévével. A gyenge vételi
lehetőség és a biztonság hiánya arra késztette a gyártókat, hogy kifejlesszenek egy
szabványos digitális rendszert. Így született meg Angliában a CT-2. Az első CT-2
készülékek csak kezdeményezni tudták a hívásokat, fogadni nem. Ezért miután az első
néhány darabot eladták, a gyártót erős kritika érte a hiányosság miatt, így gyorsan át-
tervezte a készülékeket. A CT-1 változathoz hasonlóan, a telefonkészüléknek ennél is
az alapállomás néhány száz méteres körzetében kellett lennie, ami alkalmassá tette a
ház körüli vagy irodán belüli használatra, de nem tette lehetővé a használatát autóban
és városi séta közben.
1992-ben megjelent a vezeték nélküli telefonok harmadik generációja, a CT-3, ami
már lehetőséget biztosított az alapállomástól távoli barangolásra is. Ez a technológia
már közel áll a celluláris telefon technológiájához, amiről a következő bekezdésekben
lesz szó.
levő adókat használt, azonban az adáshoz és a vételhez külön frekvencia állt rendelke-
zésre, így a beszélgetésekhez többet már nem kellett az átkapcsoló gombot használni.
Mivel a mobiltelefonokról kimenő hívások más frekvenciát vettek igénybe, mint a be-
érkező hívások, ezért a telefonálók nem hallhatták egymás beszélgetéseit (szemben a
taxisok által használt CB-adó-vevőkkel).
Az IMTS 23 csatornát tartott fenn a 150 MHz és 450 MHz közötti frekvenciatarto-
mányban. A csatornák kis száma miatt a felhasználóknak gyakran hosszú ideig vára-
kozniuk kellett a tárcsahangra. A nagy teljesítményű hegyi adótornyok miatt pedig a
szomszédos rendszereket több száz kilométer távolságra lehetett csak telepíteni az in-
terferenciák elkerülése érdekében. A lényeg az, hogy ez a rendszer nem volt praktikus
a korlátozott kapacitása miatt.
Korszerű mobiltelefon-rendszerek
2.54. ábra. (a) A szomszédos cellák különböző frekvenciát használnak. (b) Több felhasználó
esetén csökkenteni lehet a cellák méretét
186 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
különböző, 10 km átmérőjű cella fér el, és egy frekvenciát az egymástól távolabb eső
cellákban összesen 5-10 hívásra lehet felhasználni. Ráadásul, a kisebb méretű cellák
miatt kisebb sugárzási teljesítményre van szükség, ami lehetővé teszi kisebb és ol-
csóbb eszközök előállítását. A kézben is elférő mobiltelefonok sugárzási teljesítménye
0,6 W, az autókban található mobiltelefonoké pedig tipikusan 3 W, ami az FCC elő-
írásaiban a legmagasabb megengedett érték.
A frekvenciák többszörös felhasználásának elvét a 2.54.(a) ábra szemlélteti. A cel-
lák általában nagyjából kör alakúak, de most az egyszerűség kedvéért hatszögekkel
ábrázoljuk őket. A 2.54.(a) ábrán látható cellák mérete megegyezik. A cellák hetesé-
vel egy-egy csoportot alkotnak. Az ábrán látható betűk a frekvenciacsoportokat jelö-
lik. Vegyük észre, hogy az azonos frekvenciacsoportok között mindig kétcellányi tá-
volság van, így a frekvenciacsoportok jól elkülönülnek egymástól, és csak kismérték-
ben zavarják egymást.
Sokszor komoly gondot jelent a bázisállomás antennájának a földfelszín felett lehe-
tőleg minél magasabban történő elhelyezése. Ennek a problémának a megoldása né-
hány távközlési szolgáltató céget arra késztetett, hogy tető alá hozzon egy megállapo-
dást a római katolikus egyházzal, lévén hogy az egyháznak az antennák elhelyezésére
kifejezetten alkalmas épületei vannak világszerte, és ezeknek az épületeknek egy kö-
zös gazdája van.
Azokon a területeken, ahol a felhasználók száma már olyan nagy, hogy a rendszer
kezd túlterhelt lenni, csökkentették a sugárzási teljesítményt, és a túlterhelt cellákat
további még kisebb cellákra osztották fel. Ezzel a módszerrel a frekvenciákat még
többször lehet felhasználni, ahogy ezt a 2.54,(b) ábra is mutatja. A cellák méretének
meghatározása igen bonyolult feladat, amiről többek közt (Hac, 1995) művében olvas-
hatunk.
Minden cella közepén van egy bázisállomás, amely a cellában tartózkodó mobilte-
lefonok adásait veszi. A bázisállomás számítógépből és egy antennához csatlakozó
adó-vevőből áll. Kisebb rendszerek esetén az összes bázisállomás egyetlen mobiltele-
fon-központtal (Mobile Telephone Switching Office, MTSO) vagy mobil kapcso-
lóközponttal (Mobile Switching Center, MSC) áll összeköttetésben. Nagyobb rend-
szereknél több mobiltelefon-központra van szükség, amelyek aztán egy másodszintű
mobiltelefon-központhoz kapcsolódnak, és így tovább. A mobiltelefon-központok lé-
nyegében olyan helyi központok, mint amilyenek a vezetékes telefonhálózatban van-
nak, és legalább egy ilyen központ valóban össze is van kötve egy vezetékes helyi
központtal. A mobiltelefon-központok egymással, a bázisállomásokkal és a nyilvános
kapcsolt telefonhálózattal csomagkapcsolt hálózaton keresztül kommunikálnak.
A mobiltelefonok mindig valamelyik meghatározott cellában tartózkodnak, és az
adott cella bázisállomásának felügyelete alá esnek. Amikor a mobiltelefon elhagy egy
cellát, akkor a cella bázisállomása érzékeli a telefon jelének gyengülését, és körbekér-
dezi az összes szomszédos cellát, hogy azok mekkora teljesítményt érzékelnek a kér-
déses telefonnál. A bázisállomás ezek után átadja a mobiltelefon felügyeletét annak a
cellának, amelyik a legerősebb jelet veszi a telefontól, azaz ahol a telefon éppen tar-
tózkodik. Ezt követően a mobiltelefon tájékoztatást kap az új központról, és ha éppen
telefonbeszélgetés zajlik, akkor át kell térnie egy másik csatornára, ugyanis a régit
A FIZIKAI RÉTEG
187
nem lehet használni egyik szomszédos cellában sem. Ez a folyamat, az átadás (hand-
off), ami kb. 300 ms-ig tart. A csatornakiosztást a mobiltelefon-központ végzi, amely
egyben a rendszer irányítóközpontja is. A bázisállomások igazából csak rádiós relé ál-
lomások.
Csatornák
Hívásmenedzsment
A biztonság kérdései
A telefonos világ álma egy olyan kisméretű, vezeték nélküli telefon, amelyet a ház kö-
rül is lehet használni, és a világon mindenhova el lehet vinni. Mindig ugyanaz lenne a
hívószáma attól függetlenül, hogy éppen hol van, így az embereknek csak egy telefon-
számra lenne szükségük. (A korszerű mobiltelefon-rendszerben az otthoni vezetékes
telefonnak és a mobiltelefonnak más a száma.) Már jelenleg is nagy erőkkel dolgoz-
nak egy ilyen rendszer kifejlesztésén (Lipper és Rumsewicz, 1994), amelyet az Egye-
sült Államokban személyi hírközlő szolgáltatásnak (Personal Communications
Services, PCS), míg Európában személyi hírközlő hálózatnak (Personal Commu-
nications Network, PCN) hívnak. A távbeszélőrendszerek világában az Egyesült Ál-
lamok mindig egy kicsit különcködik. Szerencsére a műszaki megoldások nagy része
megegyezik.
A személyi hírközlő szolgáltatás szintén a celluláris technológián alapul, de itt
olyan mikrocellákat alkalmaznak, amelyeknek az átmérője csak 50 és 100 méter kö-
zött van. Ez rendkívül kis sugárzási teljesítményt (1/4 W) tesz lesz lehetővé, aminek
köszönhetően nagyon kicsi és könnyű készülékek jelentek meg a piacon. Ugyanakkor
sokkal több cellára van szükség, mint a korszerű mobiltelefon-rendszerben, ahol egy
cella átmérője 20 km. Ha úgy számolunk, hogy egy mikrocella átmérője 1/200-a a
korszerű mobiltelefon-rendszerben használt celláénak, akkor egy ugyanakkora terület
lefedéséhez 40 000-szer több cella kell. Egy teljesen új személy hírközlő rendszer ki-
építése persze nyilvánvalóan sokkal nagyobb infrastrukturális beruházást jelent, mint
egy korszerű mobiltelefon-rendszer kiépítése, még akkor is, ha a mikrocellák jóval ol-
csóbbak, mint a korszerű mobiltelefon-rendszerben használt cellák. Néhány telefon-
társaság rájött arra, hogy a telefonpóznák kiváló helyet biztosítanak a kenyérpirító mé-
retű bázisállomásoknak, így jelentó'sen csökkenlek a beruházás költségei. A póznákra
szerelt bázisállomásokat idó'nként telepontoknak (telepoints) is hívják. Az, hogy há-
nyat és hová tegyenek belőlük, igen bonyolult kérdés, amiről többek közt (Steele és
mások, 1995a, 1995b) műveiben olvashatunk.
Az Egyesült Államok kormánya (pontosabban az FCC) a személyi hírközlő szol-
gáltatás révén még a levegőből is pénzt csinált. 1994 és 1995 folyamán árverésre bo-
csátotta a személy hírközlő szolgáltatás frekvenciatartományát (1,7-2,3 GHz). Az ár-
verés 7,7 milliárd dollárt hozott az amerikai kormánynak. Ez az árveréses módszer a
korábbi sorsolásos frekvenciakiosztási módszert váltotta le, ugyanis régebben azok a
cégek, amelyek nem voltak érdekeltek a távközlésben, üzérkedtek a sávokkal. Amikor
egy ilyen cég hozzájutott egy frekvenciasávhoz, akkor rögtön eladta több millió dol-
lárért egy olyan cégnek, aki nem nyert a sorsoláson.
Azonban semmi nincs ingyen, még a kormánynak sem. Az 1,7 GHz és 2,3 GHz
közötti frekvenciatartományt már teljes egészében kiosztották. Ezek a felhasználók
kapnak majd egy másik sávot, és a kormány felszólította őket, hogy térjenek át arra a
sávra. Igen ám, csakhogy az antennák mérete függ a frekvenciától, és emiatt a felhasz-
nálóknak most sok milliárd dolláros beruházásaikról (antennák, adókészülékek stb.)
kellene egy csapásra lemondaniuk. Különböző érdekcsoportok javaslatokat terjesztet-
tek elő az amerikai kormánynak arról, hogy ki fedezze mindezeknek a költségeit. A
végeredmény az, hogy az ezredforduló előtt a PCS már valószínűleg nem terjed el
széles körben. A frekvenciák felhasználásáról bővebben (Youssef és mások, 1995)
művében olvashatunk.
Feladatok
5. Mekkora jel-zaj viszony szükséges ahhoz, hogy egy T1 vivőt egy 50 kHz-es vo-
nalon továbbítsunk?
10. A 2.6. ábrán a bal oldali sáv keskenyebb, mint a másik kettő. Miért?
12. Az elhalkulás akkor a legnagyobb, amikor két hullám egymáshoz képest 180 fo-
kos fáziskéséssel esik be. Mekkora útkülönbséggel kell rendelkeznie két 1 GHz-es
hullámnak ahhoz, hogy egy 50 km-es összeköttetés esetén az elhalkulás maximá-
lis legyen?
i
200 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
13. Egy 1 mm széles lézersugárral becélozunk egy 1 mm széles detektort, ami tőlünk
100 méterre van egy háztetőn. Mekkora szögeltérése lehet (fokban) a lézersugár-
nak, hogy még eltalálja a detektort?
14. Egy egyszerű távbeszélőrendszer két helyi központból és egy olyan távhívó köz-
pontból áll, amelyhez mindkét helyi központ egy 1 MHz-es duplex trönkön ke-
resztül kapcsolódik. Egy átlagos telefonkészüléken egy 8 órás munkanapon 4 hí-
vást bonyolítanak le. Egy hívás átlagosan 6 percig tart. A hívások 10%-a távhívás
(tehát a távhívó központon keresztül zajlik le). Maximálisan hány telefont tud ke-
zelni egy helyi központ, ha 4 kHz-es áramköröket feltételezünk?
15. Egy helyi telefontársaságnak 10 millió előfizetője van. Minden készüléke rézve-
zetékkel kapcsolódik a telefonközponthoz. A vezetékek átlagos hossza 10 km.
Mennyit ér az előfizetői hurkokban található réz? Tegyük fel, hogy a vezetékek
keresztmetszete kör, átmérője pedig 1 mm. A réz sűrűsége 9 g/cm3, és kilogram-
monként 3 dollárt adnak érte.
16. A nagy teljesítményű mikroprocesszorok ára annyira lecsökkent, hogy már megéri
őket beépíteni a modemekbe. Hogyan befolyásolhatja ez a telefonvonal hibáinak
kezelését?
17. A 2.19. ábrán látható modemhez hasonlóan egy másik modem csillagkép mintá-
zatának adatpontjai a következők: (1, 1), (1, -1), (-1, 1), (-1, -1). Mekkora adat-
átviteli sebesség érhető el egy ilyen modemmel 1200 baud esetén?
18. A 2.19. ábrán látható modemhez hasonlóan egy másik modem csillagkép mintá-
zatának adatpontjai a következők: (0, 1), (0, 2). Fázismodulációt vagy amplitúdó-
modulációt használ a modem?
23. Hány százalékos rátartással rendelkezik egy T1 vivő; azaz mennyi jut valójában
az 1,544 Mb/s-os adatátviteli sebességből a felhasználónak?
24. Hasonlítsuk össze annak a két 4 kHz-es zajmentes csatornának a maximális adat-
átviteli sebességét, ahol az egyik analóg kódolással mintánként 2 bitet továbbít, a
másik pedig a T1 PCM rendszerét használja!
26. Mi a különbség - ha van ilyen - egy modem demodulátor része és egy kodek kó-
doló része között? (Végül is mindkettő analóg jeleket alakít át digitális jelekké.)
27. Analóg jeleket egy 4 kHz-es csatornán 125 µ s-onként mintavételezve digitálisan
továbbítunk. Másodpercenként hány bitet tudunk valójában elküldeni a következő
kódolási eljárásokkal:
(c) Deltamoduláció.
29. A SONET órajelének pontossága kb. 10-9. Mennyi idő alatt csúszik el az óra egy
bitidőnyit? Mi következik a számításokból?
30. A 2.32. ábrán látható OC-3 felhasználói adatsebesség 148,608 Mb/s. Mutassuk
meg, hogyan jön ki ez az érték a SONET OC-3 paramétereiből!
32. Adott három n csomópontból álló csomagkapcsolt hálózat. Az első egy olyan
csillag topológiájú hálózat, amelyben van egy központi kapcsoló. A második há-
lózat egy (kétirányú) gyűrű, míg a harmadik egy olyan teljesen összekapcsolt há-
lózat, amelyben minden csomópont minden csomóponttal össze van kötve. Me-
202 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
33. Hasonlítsuk össze egy x bites, k darab csomóponton átjutott üzenet késleltetését
egy vonalkapcsolt és egy (alig terhelt) csomagkapcsolt hálózatban! Ha a kapcso-
latfelépítés ideje s másodperc, a terjedési idő csomópontonként d másodperc, a
csomagméret p bit és az adatátviteli sebesség b b/s, akkor milyen feltételek esetén
lesz a csomagkapcsolt hálózat késleltetése kisebb?
34. Tegyük fel, hogy x bitnyi felhasználói adatot csomagok sorozataként továbbítunk
egy csomagkapcsolt hálózatban úgy, hogy a csomagok k darab csomóponton
mennek keresztül. Tegyük fel továbbá, hogy minden csomag p adatbitet és h fej-
részbitet tartalmaz, ahol x>>p + h. Az adatvonalak átviteli sebessége b b/s, a vo-
nali késleltetés pedig elhanyagolható. A p mely értékénél lesz a teljes késleltetés a
legkisebb?
35. Hány kereszteződése van a 2.39.(a) és 2.39.(b) ábrán látható kapcsolóknak? Ha-
sonlítsuk össze ezt az értéket egy 16 × 16-os, egyfokozatú keresztrudas kapcsoló
kereszteződéseinek számával!
37. A 2.39.(a) ábrán látható kapcsoló egy lehetséges változata az, amikor a négy darab
négyes kapcsoló helyett két darab nyolcas kapcsolót veszünk (tehát n = 4 és
helyett n = 8). Egy ilyen kapcsoló csökkentené a hardverköltségeket, mivel csak
két koncentrátorra lenne szükség a bemeneten és a kimeneten. Mi a legerősebb el-
lenérv egy ilyen kapcsoló megépítése ellen?
38. Hány vonalat tud egy időosztásos kapcsoló kezelni, ha a RAM hozzáférési idő 50 ns?
39. Hány bites RAM-pufferre van szüksége egy időréscserélőnek, ha a bemeneti min-
ták 10 bitesek, és 80 bemeneti vonal van?
41. Mennyi ideig tart egy A/4-es (21 cm x 30 cm) kép elfaxolása az ISDN B csator-
nán, ha a faxgép 118 pixel/cm felbontással digitalizál, és egy pixelt 4 biten ábrá-
zol? A mai faxgépek ennél még a hagyományos telefonvonalakon is gyorsabbak.
Hogyan lehetséges ez?
42. Adjuk meg az ISDN hálózatban használt NT12 berendezés előnyeit és hátrányait
az NT1 és NT2 berendezésekkel szemben!
A FIZIKAI RÉTEG
203
43. A 2.50.(a) ábrán cellák ütközését láthatjuk, amint egy banyan kapcsolón áthalad-
nak. Az ütközések az első és a második fokozatban történnek. Lehet-e ütközés a
harmadik fokozatban? Ha igen, akkor milyen feltételek esetén?
44. A következő feladat megoldásához lépésről lépésre kell követnünk néhány cellát
egy Batcher-banyan kapcsolóban. A 0-tól 3-ig terjedő bemeneti vonalakra négy
cella érkezik. A cellák sorrendben a 3-as, 5-ös, 2-es és l-es kimenetekre akarnak
eljutni. Határozzuk meg a továbbjutó cellákat a Batcher-kapcsoló mind a hat
szintjén, és a banyan kapcsoló mind a négy szintjén! Amelyik vonalon nincs cella,
oda tegyünk egy „-" jelet!
45. Ismételjük meg az előző feladatot úgy, hogy a bemenetekre érkező cellák sorrend-
ben az alábbi kimenetekre akarnak eljutni: (7, -, 6, -, 5, -, 4, -).
46. Egy ATM kapcsoló 1024 bemenettel és 1024 kimenettel rendelkezik. A vonalak
622 Mb/s-os SONET sebességgel rendelkeznek, tehát a felhasználó számára kb.
594 Mb/s-os átvitelt tesz lehetővé. Mekkora teljes sávszélességre van szüksége a
kapcsolónak ahhoz, hogy ekkora terhelést kezelni tudjon? Másodpercenként hány
cellát kell tudnia feldolgozni?
48. Becsüljük meg azt, hogy nagyjából hány 100 m átmérőjű PCS cellára van szükség
ahhoz, hogy San Franciscot (120 km2) lefedjük!
49. Amikor mobiltelefonon beszélünk, és egyik cellából átlépünk egy másik cellába,
akkor időnként hirtelen megszakad a vonal, még akkor is, ha egyébként az adó és
vevő berendezések tökéletesen működnek. Vajon miért?
50. Az Iridium projekt 66 alacsony röppályás műholdja hat láncot alkot a Föld körül.
Abban a magasságban, ahol tartózkodnak, a periódusidő 90 perc. Egy helyhez kö-
tött földi adóállomás számára átlagosan mennyi ideig „látható" egy ilyen műhold?
3. Az adatkapcsolati réteg
len kereteket küld a célgép felé, amely nem nyugtázza a keretek megérkezését. Sem-
miféle kapcsolatot nem építenek fel előzetesen, illetve nem bontanak le az átvitel után.
Ha egy keret a vonali zaj miatt elveszik, nem történik kísérlet a helyreállítására az
adatkapcsolati rétegben. Ez a szolgálati osztály abban az esetben megfelelő, ha a hiba-
arány nagyon alacsony, így a hibák javítása a felsőbb rétegekre hagyható, valamint
valós idejű forgalom esetén (pl. beszédátvitel), amikor a későn érkező adat rosszabb,
mint a hibás adat. A legtöbb lokális hálózat nyugtázatlan összeköttetés nélküli szolgá-
latot alkalmaz az adatkapcsolati rétegben.
A következő lépés a megbízhatóság irányába a nyugtázott összeköttetés nélküli
szolgálat. Ezen szolgáltatás esetén sincs felépített kapcsolat, de minden egyes elkül-
dött keret megérkezését nyugtázza a célállomás, így a küldő értesül arról, hogy a keret
megérkezett-e, vagy sem. Ha egy keret nem érkezik meg meghatározott időn belül,
újra lehet küldeni. Ez a szolgálat megbízhatatlan csatornák (pl. vezeték nélküli rend-
szerek) esetén hasznos.
Talán érdemes hangsúlyozni, hogy a nyugtázás megvalósítása az adatkapcsolati ré-
tegben sohasem elvárás, csak optimalizáció. A szállítási rétegben mindig meg lehet
várni az elküldött üzenet nyugtázását. Ha a nyugta az időzítő lejárta előtt nem érkezik
meg, a küldő újraküldheti az üzenetet. A probléma ezzel a stratégiával az, hogy ha az
átlagos üzenet mondjuk 10 keretből áll, és általában a keretek 20 százaléka elveszik,
nagyon sokáig tarthat, anüg az üzenet hibátlanul érkezik meg. Ha minden keretet
egyenként nyugtázunk, és szükség esetén újraküldünk, sokkal gyorsabban jut át az
egész üzenet. Megbízható csatornákon, mint például az üvegszál, a többletköltség mi-
att a bonyolult adatkapcsolati protokoll használata szükségtelen, de vezeték nélküli át-
viteli csatornákon a csatorna megbízhatatlansága miatt nagyon megéri.
Visszatérve a szolgálatokhoz, a legkifinomultabb szolgálat, amit az adatkapcsolati
réteg a hálózati rétegnek nyújthat az összeköttetés alapú szolgálat. Ezt alkalmazva a
forrás- és a célszámítógép felépít egy összeköttetést, mielőtt az adatátvitelt megkezde-
3.1.2. Keretezés
1. Karakterszámlálás.
3.3. ábra. Egy karakterfolyam. (a) Hiba nélkül. (b) Egy hibával
AZ ADATKAPCSOLATI RÉTEG
209
3.4. ábra. (a) A hálózati réteg által küldött adat. (b) A karakterbeszúrás utáni adat.
(c) A vevőoldali hálózati rétegnek továbbadott adat
210 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK
3.5. ábra. Bitbeszúrás. (a) Az eredeti adat. (b) Az átviteli vonalon megjelenő adat. (c) A vevő
memóriájában megjelenő, a beszúrt bitek törlése utáni adat
alábbiak szerint működik: minden keret egy speciális, jelző (flag) bájtnak nevezett
bitmintával kezdődik. Ez a 01111110. Amikor az adó adatkapcsolati rétege öt egymást
követő 1 -es bitet talál az adatok között, automatikusan beszúr egy 0-t a kimenő
bitfolyamba. Ez a bitbeszúrás (bit stuffing) analóg a karakterbeszúrással, amelyben
egy DLE-t szúrtunk be a kimenő karakterfolyamba az adatok között levő DLE elé.
Amikor a vevő öt egymást követő 1 -es bitet talál, melyet egy 0-s követ, automati-
kusan törli a 0-s bitet. Ahogyan a karakterbeszúrás teljesen átlátszó a hálózati réteg
számára mindkét számítógépben, a bitbeszúrás is az. Ha a felhasználói adat tartalmaz-
za a jelző bájt bitmintáját (01111110), ez 011111010-ként továbbítódik, de a vevő me-
móriájában már 01111110 jelenik meg. A 3.5. ábra egy példát mutat a bitbeszúrásra.
A bitbeszúrásos módszer segítségével egyértelműen felismerhetők a kerethatárok:
ha a vevő szem elől téveszti a határokat, semmi mást nem kell tennie, mint a bemeneti
bitfolyamban a jelző mintát keresnie, hiszen a minta csak kerethatárokon fordulhat elő,
az adatok között sohasem.
Az utolsó keretezési eljárás olyan hálózatokban használható, ahol a fizikai rétegbeli
kódolás redundanciát tartalmaz. Például néhány LAN egy adatbitet két fizikai szinten
kódol: az l-es bit egy fizikai magas-alacsony pár, a 0-s pedig egy alacsony-magas. A
magas-magas és alacsony-alacsony kombinációk nem használatosak adatbitek kódolá-
sára (ezeket lehet a kerethatárok jelzésére használni). Az elgondolás azon alapul, hogy
minden bit tartalmazzon átmenetet a közepénél, így a vevő könnyedén megtalálhatja a
bithatárokat. Az érvénytelen fizikai kódok ilyetén alkalmazása része a 802-es LAN
szabványnak, melyet a 4. fejezetben fogunk tanulmányozni.
Végül megjegyezzük, hogy sok adatkapcsolati protokoll a nagyobb biztonság
érdekében a karakterszámlálás és valamelyik másik módszer kombinációját alkalmaz-
za. Amikor egy keret megérkezik, a protokoll a karakterszámmező alapján keresi meg
a keret végét. Csak akkor fogadja el a keretet érvényesnek, ha a megfelelő határoló jel
a megfelelő helyen megvan, és az ellenőrző összeg is helyes. Ellenkező esetben a be-
meneti adatfolyamban megkeresi a következő határoló jelet.
3.1.3. Hibavédelem
meg. Tételezzük fel, hogy az adó folyamatosan bocsátotta ki a kereteket attól függet-
lenül, hogy azok megfelelően megérkeztek-e. Ez jó lehet a nyugtázatlan összeköttetés
nélküli szolgálathoz, de bizonyára nem lenne jó a megbízható, összeköttetés alapú
szolgálathoz.
A biztonságos átvitel megvalósításának általános módja az, hogy az adónak vala-
milyen visszacsatolást biztosítunk arról, hogy mi történik a vonal másik végén. Tipi-
kusan az adó megköveteli a vevőtől, hogy speciális vezérlő kereteket küldjön vissza,
melyek pozitív vagy negatív nyugtát hordoznak a bejövő keretekről. Ha a küldő pozi-
tív nyugtát kap egy keretről, tudja, hogy a keret rendben megérkezett. A negatív nyug-
ta ellenben azt jelenti, hogy valami nincs rendben, és a keretet újra kell adni.
További komplikáció származik abból, hogy hardver hibák (pl. zaj) okozhatják egy
keret teljes eltűnését. Ebben az esetben az adó egyáltalán nem reagál, mivel nincs is
mire reagálnia. Tisztán látszik, hogy az a protokoll, amelyben a küldő a keret elküldé-
se után vár a pozitív vagy negatív nyugtára, örökre felfüggesztődne, ha egy keret egy-
szer teljesen elveszne a hibásan működő hardver miatt.
Ezt a lehetőséget az adatkapcsolati rétegben időzítők bevezetésével küszöbölik ki.
Amikor az adó továbbít egy keretet, általában egy időzítőt is elindít. Az időzítő úgy
van beállítva, hogy lejártáig legyen elég idő arra, hogy a keret elérje a célt, ott feldol-
gozásra kerüljön és a nyugta visszatérjen az adóhoz. Normális esetben a keret helyesen
megérkezik, és a nyugta visszaér, mielőtt az időzítő lejárna. Ekkor az időzítő törlődik.
Ha viszont a keret vagy a nyugta elveszik, az időzítő lejár, és jelzi az adónak, hogy
valószínűleg hiba történt. A nyilvánvaló megoldás: egyszerűen újra elküldeni a keretet.
Ha azonban a kereteket többször továbbítjuk, fennáll a veszélye annak, hogy a vevő
többször veszi ugyanazt a keretet, és többször adja át a hálózati rétegnek. Hogy ezt
megakadályozzuk, általában a kimenő kereteknek sorszámot adunk, hogy a vevő meg
tudja különböztetni az újraadott kereteket az eredetiektől.
Az adatkapcsolati réteg feladatának fontos része az, hogy az időzítőket és a számlá-
lókat úgy kezelje, hogy biztosítani tudja, a keretek pontosan egyszeri (nem több és
nem kevesebb) megérkezését a célállomás hálózati rétegéhez. E fejezet egy későbbi
részében részletesen tanulmányozni fogjuk egy sor egyre bonyolultabb példán keresz-
tül, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani.
3.1.4. Forgalomszabályozás
Egy másik fontos tervezési kérdés, amely megjelenik az adatkapcsolati rétegben (és a
felsőbb rétegekben is) az, hogy mit tegyünk azzal az állomással, amelyik rendszeresen
gyorsabban akarja adni a kereteket, mint a vevő azokat fogadni tudná. Ez a szituáció
könnyen előállhat akkor, ha az adó egy gyors (vagy kevéssé terhelt) számítógép, a
vevő pedig egy lassú (vagy erősen leterhelt) gép. Az adó folyamatosan pumpálja kifelé
a kereteket egészen addig, míg a vevőt teljesen el nem árasztja. Még ha az átvitel
hibamentes is, a vevő egy bizonyos ponttól kezdve nem lesz képes kezelni a folyton
érkező kereteket, és néhányat el fog veszíteni. Világos, hogy valamit tenni kell, hogy
megakadályozzuk ennek kialakulását.
212 SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATOK