Professional Documents
Culture Documents
Tankönyv 2 Szoc Adminisztráció
Tankönyv 2 Szoc Adminisztráció
Lektorálta:
Rákó Erzsébet
Kiadó:
Comenius Bt., Pécs • Felelős kiadó: a Bt. vezetője
2011
Tartalom
1. A SZOCIÁLIS MUNKA ÁLTALÁNOS ELMÉLETE . .... . . .... . . . .... . .... . . ... . ...... 6
1.1. A szociális munka mint gyakorlati tevékenység. . . .... . . . .. . . .... . . ....... . ....6
1.1.1. Milyen helyzetben?. . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . ... .. . . ....6
1.1.2. Milyen formában? A szociális munka munkaformái . .... . . . .. . . .... . ............ ...7
1.1.3. Mi célból? Rövid és hosszú távú célok . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . ..... . . . ..10
1.1.4. Hogyan? Direkt és indirekt beavatkozás .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . . ..10
1.1.5. Kivel? A TEAM munka jelentősége a szociális munkában . . . .. . . .... ............ ..12
1.1.6. Milyen feladatkörben?
A szociális szakember lehetséges szerepei ... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... .......... .13
1.1.7. A szociális munka lehetséges meghatározásai . .... . . .... . . . .. . . .... .. . ...........14
1.2. A szociális munka mint tudomány ... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ..... . . ..15
1.3. . A szociális munka tevékenységének lehetséges rendszerezése .... . ............. 16
1.3.1. Ökológiai célok a szociális munkában . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. .......16
1.3.2. Az emberi szükségletek jellemzői, a szükséglet-
kielégítéshez való hozzájárulás . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ..... . ... .17
1.3.3. A szociális munka alapvető megközelítési módja,
az ökológiai szemlélet alkalmazása a szociális munkában . . .. . . .... .............. .19
1.3.4. Ismeretek és képességek a szociális munkában .... . . .... . . . .. . . .... . ............ .24
1.3.5. A szociális munka végzéséhez szükséges képességek . .... . . . .. . . ................. ..28
1.4. A szociális munka célcsoportjai . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... .... . .. ... ..30
1.5. . Értékek, a szakmai etika és dilemmák a szociális munkában . . .... ............ ..32
1.5.1. A szociális munka néhány kitüntetett értéke . . .... . . .... . . . .. . . .... . ............ .33
1.5.2. A szociális munka etikai kérdései . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .........35
1.5.3. A szociális munka legfontosabb dilemmái ... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . .......... .36
1.6. Minőségfejlesztés a szociális munkában ... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ...... . ..42
1.6.1. Minőségbiztosítási ciklus, minőségfejlesztési folyamat ... . . . .. . . .... .......... ... .43
1.7. A segítő tevékenység kockázatai . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . ..44
1.7.1. A kiégés (burn out) veszélye . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... ... .44
1.7.2. A Helfer-szindróma . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . ..45
1.8. Szupervízió a szociális munkában .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . ...... ..46
1.8.1. A szupervízió fogalma, céljai .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... . ..46
1.8.2. A szupervízió sajátosságai és típusai . . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . ...... ..46
2
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 47
2. SZOCIÁLIS ESETMUNKA – SZOCIÁLIS MUNKA
EGYÉNEKKEL ÉS CSALÁDOKKAL . . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 53
3
4.3. . Csoportok típusai .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 104
4.3.1. Önsegítő csoportok . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 105
4.4. A csoportok működése – csoportdinamikai jelenségek . . . .. ..... ..... . . .. . 106
4.4.1. A csoportdinamika meghatározása, területei . . .... . . .... . . . .. . . .......... .. . 106
4.4.2. Csoportstruktúra .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 110
4.4.3. A csoportban kialakuló szerepek típusai .... . . .... . . .... . . . .. . . ....... . . .. . 110
4.4.4. A csoportban előforduló destruktív szerepek
és kezelésük lehetséges módja.. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 111
4.5. Csoportok tervezése és elindítása .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 114
4.5.1. A tervezés lépései . . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 116
4.6. A csoportvezetés . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 121
4.6.1. Vezető stílusok . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 122
4.6.2. Páros vezetés . . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 122
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 123
5. KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS MUNKA . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 125
5.1. A közösségi szociális munka modelljei .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... 125
5.1.1. Közösségfejlesztés . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 126
5.1.2. A közösségfejlesztés és a településfejlesztés
kapcsolódási pontjai. .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 128
5.1.3. Közösségi akció .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 129
5.1.4. Az elméleti modellek kritikái. .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... 130
5.1.5. Közösségi tervezés . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 132
5.2. A települési szükségletek és
erőforrások feltárásának eszközei .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ..... . . . . .. . 133
5.2.1. Statisztikai adatbázisok használata ... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ..... . . . . .. . 133
5.2.2. Helyben beszerezhető adatok .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. ... .... . . . .. . 135
5.3. A települési – szomszédsági viszonyok feltérképezése
a közösségfejlesztésben – a közösségi felmérés lépései . ....... . .... . . . .. . 135
5.3.1. Helyszínbejárás .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 135
5.3.2. Interjú a közösségfejlesztésben . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ..... . . . . .. . 137
5.3.3. Kérdőíves felmérés . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 138
5.3.4. Nyilvános beszélgetések – problémalista .... . . .... . ....... . . . .. . . .... . . . .. . 139
5.3.5. SWOT analízis . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 140
5.4. Információk gyűjtése és összegzése
a közösségi tervezés modelljében .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... 141
4
5.4.1. Problématérkép .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. ..141
5.4.2. A problématérkép készítésének lépései . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . .......142
5.4.3. Szociális térkép . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 143
5.5. Helyi szintű szociális programok
tervezése és megvalósítása . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ... . . 143
5.5.1. A tervezési és végrehajtási folyamat előfeltételei .. . . .... . . . .. . . .... . ....... . 143
5.5.2. A tervezési és végrehajtási folyamat lépései . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . 144
5.6. Érdekérvényesítés a közösségi tervezésben . . ................. . .. . . .... . ..... . . 147
5.6.1. „Puha” módszerek alkalmazása:
a „lobbizás” mint érdekérvényesítési eszköz . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . 147
5.6.2. A lobbizás lehetséges típusai .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 148
5.6.3. Az érdeklődés fenntartása . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ...... . . .. . 154
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 154
6. SZOCIÁLIS ADMINISZTRÁCIÓ . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 158
7. A SZOCIÁLIS MUNKA ETIKAI KÓDEXE .. . . .... . . .... . . .... . . . .. ..... ... . . . .. . 171
5
A szociális munka általános elmélete
Amennyiben abból indulunk ki, hogy a szociális munka szociális segítő hivatásnak
tekinthető, nyilvánvalónak tűnik az a gondolat, hogy segíteni annak az embernek kell,
akinek valamilyen szociális, életvezetési vagy hasonló jellegű problémája van.
Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy valamennyiünk életében számos problémahelyzet
adódik, amelyeket igyekszünk magunk megoldani, vagy a problémamegoldásához
„természetes támaszaink”, azaz rokonaink, barátaink, szomszédaink segítségét kérni és
felhasználni, evidensnek tekinthető tehát, hogy valamely probléma léte önmagában még
6
nem indokol külső szakmai beavatkozást. A segítő beavatkozás további feltétele, hogy
az adott problémát5 a problémával küzdő személy nem képes önmaga, természetes
támaszainak segítségével, saját erőforrásai mozgósításával megoldani.6
A beavatkozás során segített személyt a szociális munkában kliensnek
nevezzük. Az elnevezés a helyenként még ma is használt „ügyfél” megnevezést váltotta
fel, ezzel is hangsúlyozva a szociális munka rugalmas, kötetlenebb, segítő jellegét, s
egyben ezzel is elhatárolva a szakmát a közigazgatás hivatalos, bürokratikus,
személytelen jellegétől.
Nem csupán egyéneknek lehetnek azonban problémái, sőt, a lehető legritkább esetben
érint valamely megoldatlan probléma egyetlen embert, hiszen többségében családban
élünk, s adott esetben egy édesapa munkanélkülisége, az abból eredő jövedelemhiány és
egyéb problémák (frusztráció, feszültség stb.) nyilvánvalóan kihatással vannak a
családban élő egyéb személyek, a feleség, a gyermekek életére is. A fenti esetben,
amikor valamely személyt vagy egy családot érint az adott probléma – tekintetbe véve,
hogy a szociális munkában széles körben elfogadott rendszerelmélet értelmében a
család tagját nem lehet elszigetelt egyénként kezelni7 – egyik alapvető célunk az adott
probléma megoldásában való segítségnyújtás, az adott „eset” eredményes kezelésében
való közreműködés. A szociális munka e munkaformáját nevezzük szociális
esetmunkának.
Az is tény ugyanakkor, hogy egy-egy problématípus (pl.: gyermeknevelési probléma,
szenvedélybetegség stb.) nem csupán néhány embert érint, amiből következően számos
előny származhat abból, ha a szociális szakember a hasonló problémákkal küzdő
személyeket egy csoportba szervezi, s a csoportot próbálja segíteni, amelynek tagjai
természetesen egymást is támogathatják. A szociális munka e munkaformáját nevezzük
csoportokkal végzett szociális munkának.
Végül megemlítendő, hogy egy helyi közösségnek, egy kistelepülésnek, egy városi
lakótelepen élőknek, vagy valamely társadalmi csoportnak (pl.: valamely település
peremén élő hátrányos helyzetű romáknak) is lehetnek közös problémái, a közösségi
kapcsolatok hiányától, az adott közösség érdekérvényesítési képességének gyengeségén
keresztül, a szociális szolgáltatások, vagy általában a megfelelő életfeltételek hiányáig
bezárólag. Amennyiben szociális szakemberek valamely helyi közösséget, vagy
társadalmi csoportot segítenek közös szükségleteik felismerésében és kielégítésében,
közösségi szociális munka munkaformáról beszélhetünk.
Nyilvánvaló, hogy mindegyik munkaformának vannak specialitásai, bizonyos
helyzetekben csak egyik vagy másik alkalmazható, amikor viszont van választási
7
lehetőség (pl.: gyermeknevelési problémákkal küzdő kliens esetében akár egyéni
esetkezeléssel, akár az ilyen problémával küzdők csoportba szervezésével kezelhető a
probléma), akkor a munkaformák előnyeit, illetve hátrányait kell mérlegelni. Az
esetkezelés egyik legnagyobb előnye, hogy a kliens nagyobb egyéni gyelemben
részesülhet, s rendszerint a családtagok bevonására is nagyobb lehetőséget ad, mint a
csoporttal végzett munka. Ellenben a csoportokkal vagy a közösségekkel végzett
munkában érvényesülhet a csoport, közösség „húzóereje”,8 a tagok egymástól is
tanulhatnak, és segíthetik egymást. Ugyanakkor e munkaformák esetében a szociális
szakembernek különösen oda kell gyelni arra, hogy a csoportban vagy közösségben
felszabaduló többlet energia pozitív, s ne destruktív irányba mozdítsa el a segítetteket
(mint ahogy az focimeccseken sajnálatosan gyakran előfordul).
A munkaformák különböznek a célzottak körében, s így eszközökben is, ám bizonyos
„szabályok” minden munkaforma vonatkozásában érvényesnek tekinthetők.
Valamennyi munkaforma vonatkozásában fontos:
– a szakmai alapelvek, továbbá
– az etikai elvek, az Etikai Kódex szabályainak betartása, valamint
– a szociális munka rövid és hosszú távú céljainak követése.
8
minden esetben lehetőség arra, hogy valamely problémahelyzetet sikerüljön
maradéktalanul felszámolni, számos esetben az erőforrások hiánya, a kedvezőtlen
körülmények miatt, csupán a problémahelyzet káros hatásainak enyhítésére
vállalkozhatunk. Ez alapján beszélhetünk teljes és részleges korrekcióról, az előbbi
esetén az adott problémát teljességében sikerül megoldani, míg a második esetben csak
a problémából eredő egyes káros hatások megszüntetésére vagy enyhítésére
vállalkozhatunk. Az érthetőség kedvéért érdemes valamennyi helyzetet példával is
érzékeltetni. Napjaink állampolgárai jövedelmük jelentős részét a munkaerőpiacon
szerzik, ám tudjuk azt is, hogy a munka nem csupán instrumentális tevékenység, azaz
nem csupán a jövedelemszerzés célját szolgálja, hanem egyben strukturálja
mindennapjainkat, önbecsülést és mások általi megbecsülést biztosít, szerencsés esetben
szolgálja önmegvalósításunkat is. A fentiek miatt a munkanélküliség súlyos, a
munkanélküli mellett annak családtagjait is sújtó problémának tekinthető. Vajon
megelőzhető-e, és hogyan előzhető meg a munkanélküliség kialakulása? Gyorsan
változó világunkban, amikor egyes iparágak megszűnnek, s közben újak keletkeznek,
vagyis amikor a gazdaságban folyamatos a struktúraváltás, elkerülhetetlen, hogy egyes
embercsoportok átmenetileg munkanélkülivé váljanak addig, amíg a megszűnő régi
szektorból át nem kerülnek egy újba, ami gyakran új képesítés megszerzését, vagy a
lakóhely megváltoztatását követeli meg. Ilyen strukturális munkanélküliségről
beszélhetünk a lovas kocsit gyártó üzemek bezárása miatt utcára került emberek
esetében, amely munkanélküliség jó esetben addig áll fenn, amíg ezen emberek meg
nem tanulják a gépkocsi összeszerelés mesterségét, s el nem helyezkednek egy
autógyárban. Mindez a gazdasági fejlődés elkerülhetetlen árának tekinthető. Van
azonban a munkanélküliségnek egy másik, rendszerint tartós formája, az úgynevezett
cirkuláris munkanélküliség, amikor a munkanélküliség nem strukturális okokra
vezethető vissza, hanem például az érintettek képzetlenségére, valamely térség
elmaradottságára, vagy egyéb okokra. E típusú munkanélküliség megfelelő
oktatáspolitika és foglalkoztatáspolitika alkalmazásával viszonylag jól kordában
tartható. A lehető legtöbb embert elérő képzési rendszer, amelyben a piaci igényeknek
megfelelő képzéseket működtetnek, segíthet a munkanélküliség kialakulásának
megelőzésében, csakúgy, mint a hátrányos helyzetű térségek gazdaságfejlődésének
támogatása. E rendszerek kellő hatékonyságú működtetése ugyanakkor a strukturális
munkanélküliség hatásos kezeléséhez is hozzájárulhatnak.9 Teljes korrekcióról
beszélhetünk akkor, ha az állástalan személy –adott esetben a szociális szakember
segítségével – új munkahelyet talál, vagy olyan oktatási programba kapcsolódik be,
amely tényleges elhelyezkedési lehetőséget biztosító képzettséget ad. Ez esetben a
munkanélküliséggel kapcsolatos valamennyi probléma megoldódik, a segített személy
újra képes ellátni családját, visszaszerzi megrendült önbizalmát, újra a társadalom
„teljes jogú tagjának” érezheti magát.
9
Részleges korrekció esetén a munkanélküli személy munkanélküli segélyben részesül,
ami biztosíthatja a család legalább minimális szintű megélhetését, ám nem kezeli a többi
káros hatást, nem szünteti meg magát a problémát. A részleges, csak a probléma káros
hatásait enyhíteni képes beavatkozásokat a szakma – a beavatkozás jellege miatt -
„tűzoltásnak”nevezi.10 Nyilvánvaló, hogy a probléma teljes felszámolása sokkal
kedvezőbb az érintettek számára, mint csupán egyes káros hatások kiküszöbölése vagy
enyhítése. Mindebből következőleg a segítő beavatkozás kapcsán többféle cél is
megfogalmazódik.
10
megpróbálja a közös pontokra ráirányítani a gyelmet.11
Indirekt beavatkozás esetén a szakember és a kliens vagy kliensek között nincs tartós
közvetlen kapcsolat, sőt, akár az is előfordulhat, hogy a szakember nem is találkozik a
klienssel. Ezekben az esetekben a szakember vagy szakemberek egy csoportja olyan
programokat dolgoz ki és valósít meg, amelyek segíthetnek valamely probléma
kialakulásának megelőzésében, kialakult probléma hatékony kezelésében. E
munkamódszer a szakma fejlődésének viszonylag későbbi fázisában alakult ki, így
aligha véletlen, hogy Magyarországon ma még kevés példát találni indirekt
beavatkozásra, ám azokban az országokban, amelyekben a professzió fejlődése már
évszázados múltra tekint vissza, gyakran alkalmazzák ezt a módszert is. Az érthetőség
kedvéért nézzünk egy konkrét példát a német gyakorlatból. Az 1990-es évek elején a
müncheni szociális szakemberek többek között két jelentős problémával szembesültek.
Az egyik a bevándorlók körében jelentkező jelentős mértékű munkanélküliség, a másik
a város fokozódó hulladéktermelése. Szociális szakemberek egy csoportja ekkor civil
szervezetbe tömörült, s kidolgozott egy tervet, amely részben a keletkező ipari hulladék
(autók, számítógépek stb.) újrahasznosítását, részben a munkanélküli bevándorlók
foglalkoztatását szolgálta. A terv egy olyan szerelőcsarnok kialakítása volt, ahol
bevándorlókat alkalmaznak elhasznált autók, számítógépek szétszerelésére, s a
keletkezett ipari hulladék szétválogatására. Az alkalmazottak a zetés mellett
délutánonként tanfolyami képzésben vettek volna részt. Természetesen mindehhez
támogatók kellettek, kellett szerelőcsarnok, kellettek olyan cégek, amelyek átvették a
hulladékot. A csoportnak végül sikerült meggyőzni a program fontosságáról a várost, a
tartományt és a BMW céget, és sikerült kialakítani szerelőcsarnokokat, amelyekben
egyidejűleg több mint 100 embernek tudtak munkát adni, délutánonként pedig autó-
összeszerelést tanulhattak a programban résztvevők. Az egész projekt BMW felügyelet
alatt zajlott. A cég azon kívül, hogy átvette és újrahasznosította az ipari hulladékot,
azoknak a bevándorlóknak, akik egy év alatt megszerezték a szükséges képesítést,
szorgalmasan és megbízhatóan dolgoztak, a BMW gyárban biztosított
munkalehetőséget. Az 1990-es évek közepén a programban résztvevők közel fele jutott
így tartós, jól zető, megbecsült munkához – részben a programot kidolgozó és
megvalósító szociális szakembereknek köszönhetően. Megjegyzendő, hogy a szociális
szakemberek fogadónapokat is tartottak, és számos bevándorlót direkt eszközökkel is
segítettek, ami példa arra, hogy a két – a szociális szakemberektől nagyon különböző
képességeket igénylő – módszer a gyakorlatban összekapcsolódhat, s gyakran össze is
kapcsolódik.
11
1.1.5. KIVEL? A TEAM MUNKA JELENTŐSÉGE A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN
Az adott programot aligha valósíthatta volna meg egyetlen ember, sőt, az esetek
többségében a „csupán” egyetlen családot érintő probléma hatékony kezeléséhez is
több, s gyakran többféle szakmát képviselő szakember együttműködése szükségeltetik.
A fentiek miatt a szociális munkát végzők rendszerint többen, csoportosan dolgoznak
együtt egy problémahelyzet vagy eset megoldásán. Ezt a munkamódszert nevezzük
team munkának. Az angol „team” szó magyarul csoportot jelent, s joggal vetődik fel,
Magyarországon miért nem csoportmunkáról beszélünk ez esetben. Mindez arra
vezethető vissza, hogy a szakma kialakulásának kezdetén hazánkban szocialista
rendszer volt, s ma már bármennyire meglepőnek hangzik is, joggal lehetett tartani attól,
hogy az emberek összekeverik a szociális csoportmunkát a szocialista munkacsoporttal,
vagy legalábbis a kifejezés mögött a szocializmushoz kötődő, politikai jellegű
cselekvéseket feltételeznek. Megjegyzendő az is, hogy a szakma neves képviselőinek
jelentős része ekkoriban igyekezett a szakma létjogosultságát is tagadó,
antidemokratikus szocialista rendszertől, a szocializmushoz erősebben kötődő
kifejezések használatának elutasításával is elhatárolódni. A fentiek miatt a szakmában
tevékenykedők tudatosan kezdték az angol „team” kifejezést használni, amely kifejezés
pedig mára már meghonosodott és elfogadottá vált a szociális munkában.
Kiemelendő, hogy a team-eknek is többféle típusa létezik, megkülönböztetünk
egymástól úgynevezett:
• Tartós szakmai team-eket, amikor több szakember valamely több embert érintő
probléma tartós megoldása érdekében, huzamosabb ideig dolgozik együtt.
Példaként megemlíthető a korábban felvázolt müncheni projektmegvalósítás,
vagy egy település idősproblémájának a kezelése bentlakásos idősotthon
megtervezésével és kialakításával.
• Eseti team-eket, amikor egy személy, család adott problémájának megoldása
érdekében dolgozik együtt több szakember. A példa kedvéért képzeljük el, hogy a
nyolcéves Pistikének hirtelen leromlik a tanulmányi eredménye, s az addig jó
magaviseletű kis ú agresszívvé válik. E helyzetet az osztályfőnök jelzi az iskola
gyermekvédelmi felelősének, aki felkeresve a családot (láthatjuk, hogy már a
kezdet kezdetén is szükségszerűen két ember együttműködésével indul az eset
kezelése) azt tapasztalja, hogy a szülők válnak, s a válás során a felek igyekeznek
a gyermeket is felhasználni egymás elleni „akcióikban”. A gyermek viselkedése
tehát e körülmények „lereagálása”, ám e helyzet nehezen orvosolható egyetlen
szakember közreműködésével. Az „ügy” vélhetően mediációs eljárást igényel,
amit a családsegítő szolgálat szakembere tud biztosítani, s lehet, hogy Pistikével
is tovább kell foglalkozni, ami a gyermekvédelmi felelős feladata maradhat, vagy
12
rosszabb esetben a lelki sérülések olyan fokúak lehetnek, ami pszichológus
bevonását igényelheti. Mindezek mellett szükség lehet a tanárok nagyobb
toleranciájára is. Ennek „kiharcolásában” az osztályfőnök vállalhat szerepet. Jól
látható, hogy egy egyszerűnek tűnő eset is több szakember bevonását igényelheti,
s az is, hogy gyakran különféle szakmák képviselőinek kell együttműködnie. Az
olyan team-eket, amelyben többféle szakma képviselői dolgoznak együtt – legyen
szó akár tartós szakmai, vagy eseti teamről – interprofesszionális, azaz
„szakmaközi” team-eknek nevezzük.
A team-ek hatékony működéséhez természetesen megfelelő koordináció szükséges,
azaz szükség van egy úgynevezett esetgazdára, aki összefogja az adott szakmai
csoportot, ellátja a szervezési teendőket, szükség esetén iránymutatásokat ad a team
tagjainak. Az esetgazda rendszerint az a személy, aki leginkább képes átlátni az esetet,
aki a koordinációhoz szükséges erőforrásokkal, feltételekkel leginkább rendelkezik. A
fenti példában és az esetek jelentős részében a munkában részt vevő szociális intézmény
alkalmazottja lesz az esetgazda.
13
kapcsolatok megerősödnek, s a közösség „kitermeli” a saját vezetőit, s hosszasan
lehetne folytatni a lehetséges szerepek felsorolását. A szociális szakember feladata és
felelőssége, hogy képes legyen felmérni, hogy az adott szituációban melyik a leginkább
megfelelő, alkalmazandó szerep, s képes legyen annak adekvát alkalmazására.
A fentiekből jól látható, hogy a szociális munka rövid meghatározása nem egyszerű
feladat, gyakorlatilag lehetetlen egyetlen általános érvényű, teljes körű de níció
felvázolása. Ebből kifolyólag, mintegy összegzés gyanánt, a tankönyv e része két,
egymást némiképp kiegészítő meghatározást tartalmaz.
Hegyesi Gábor és Talyigás Katalin (1993: 10) de nícióját szerint;
„A szociális munka egy olyan kettős természetű szolgáltatás, mely
– egyrészt a konkrét helyzetben egyéneknek, családoknak, csoportoknak nyújt
segítséget problémáik megoldásában,
– másrészt – elsősorban szociálpolitikai és jogi eszközökkel – hozzájárul a
problémák megelőzéséhez”.
A jogi eszközök kiemelése nem véletlen, hiszen valamennyi szociális célú
támogatás, szociálpolitikai transzferjövedelem biztosítása jogszabályok alapján történik.
A példa kedvéért, jogszabály határozza meg, ki és milyen mértékben jogosult családi
pótlékra, GYED-re, GYES-re, amely családtámogatások egyik célja az, hogy a
gyermekvállalás ne jelentsen egyet a szegénységgel, a GYED és GYES folyósítása
esetében pedig az is, hogy a kisgyermekével otthonmaradó szülő kiesett jövedelme
némiképp pótlásra kerüljön. E támogatások tehát részben a gyermekes családok
elszegényedésének megelőzése érdekében jöttek létre és működnek – igaz, a
nagycsaládok esetében meglehetősen szerény sikerrel.
A szociális munka másik, a korábbi okfejtést összegző meghatározása szerint:
A szociális munka olyan professzió;
– amely egyéneknek, családoknak, csoportoknak és közösségeknek nyújt
segítséget problémáik megoldásában,
– hosszú távú célja, hogy a segített kliensek képessé váljanak problémáik
önálló, saját természetes támaszaik segítségével történő megoldására
(„képessé tétel”),
– egyszerre korrektív és preventív jellegű tevékenység, amely végzése során
direkt és indirekt módszerek alkalmazásával a cél nem csupán a
problémakezeléshez való hatékony hozzájárulás és az alkalmassá válás
segítése, hanem a problémák kialakulásának lehetőség szerinti megelőzése
is.
14
1.2. A szociális munka mint tudomány
15
alkalmazott tudományterületnek tekinthető.
A szociális munka hosszú távú célja rámutat az emberi létezés egyik fontos
aspektusára, arra, hogy az ember „társas lény”, méghozzá olyan társas lény, aki
másoktól teljesen elszigetelve nem képes szükségletei hatékony kielégítésére, akire hat
szociális környezete, akinek életére hatnak családtagjai, barátai, kollégái, de hat rá a
munkahelye, az ügyeit intéző hivatal stb., s aki maga is hatást gyakorol környezetére. A
kliens problémája a leggyakrabban éppen abból fakad, hogy a kliens és környezete
közötti egyensúly megbomlik, éppen ezért – Gordon és Schutz meglátása szerint – a
szociális munka az a szakma, „amely leginkább összpontosít az ember és környezetének
kölcsönhatására” (in Woods 1992: 33).
A fentiek miatt Pincus és Minaham meglátása szerint fontos a szociális munka céljait is
pontosabban meghatározni. A szerzőpáros szerint „a szociális munkában négy
összehangolt cél létezik:
– az egyén problémamegoldó és –kezelő képességeinek erősítése,
– az egyén és az őt forrásokkal, szolgáltatásokkal és lehetőségekkel ellátó
rendszerek közötti összeköttetés erősítése és biztosítása,
– az egyén forrásokkal, szolgáltatásokkal és lehetőségekkel ellátó rendszerek
hatékony és emberközpontú működésének biztosítása,
– pozitív hozzájárulás az állandóan változó szociálpolitikához” (in Woods
1992: 36–37).
Az elsőként említett célról a korábbiakban már esett szó, mint ahogy arról is, hogy a
preventív beavatkozások gyakran kívül esnek a szociális munka keretein, s gyakran
szociálpolitikai eszközök segítségével valósulnak meg, ezért a szociális szakemberek
fontos feladata a szociálpolitika fejlődéséhez való pozitív hozzájárulás. A második és
harmadik cél fontossága az ökológiai szemléletből fakad. A szociális szakember
felelőssége e tekintetben kettős, hiszen egyrészt segítenie kell a klienst abban, hogy a
közte és környezete közötti egyensúly a kliens szükségleteinek megfelelő kielégítése,
problémáinak megoldása érdekében helyreálljon. Ugyanakkor mivel az erőforrásokat
biztosító környezet napjainkban egyre nagyobb számban intézményekből áll, ideértve a
szociális és más céllal működő intézményeket is, a szakember feladata annak
16
elősegítése, hogy ezen intézmények humánus módon működjenek. Szociális
intézmények esetén mindez magától értetődő, ám a korábbiakban említett team munka
arra is ad némi lehetőséget, hogy a szakember más szakmák képviselőire, s ezáltal más
típusú intézmények működésére is hatást gyakorolhasson.
A fenti gondolatmenet két alapvető kérdést is felvet. Az első az, hogy vajon mi
jellemzi az emberi szükségleteket, s e jellemzők hogyan befolyásolhatják a szociális
munkát. A másik kérdés pedig az, hogy miben is áll a már többször említett ökológiai
megközelítés lényege.
17
1. ábra: Maslow (1954) szükséglethierarchia rendszere
Jelentős fokú egyéni különbségek vannak azonban a tekintetben, hogy ki mit tekint
elfogadható szintű szükséglet-kielégítésnek. A téma szempontjából azonban még
lényegesebb, hogy általános és speci kus szükségleteink kielégítésének elvárható
szintje nem csak egyénenként különbözik, de társadalmilag is meghatározott, azaz
nagyban függ az adott társadalom fejlettségi fokától. Mindezt jól érzékelteti, hogy ma
már többé-kevésbé kidolgozott módszertani apparátus13 áll rendelkezésre ahhoz, hogy
mérni tudjuk, egy személy, család rendelkezik–e kellő forrással és feltételekkel ahhoz,
hogy szükségletei az adott társadalomban elvárható minimális szinten kielégítettek
legyenek.14
A speci kus szükségletek körébe egyrészt a társadalmi fejlettségtől függő különböző
szükségletek tartoznak bele, másrészt ide sorolandók az egyén ziológiás állapotából
fakadó különbségek is.15
A szociális munka egyik fontos célja az emberi szükségletek kielégítéséhez való
hozzájárulás, ám a fentiek miatt fontos, hogy a segítő beavatkozások során, a
beavatkozások sorrendiségének meghatározásakor, vegyük gyelembe a szükségletek
egymásra épülésének sorrendiségét. Mindez ismételten azt támasztja alá, hogy számos
esetben, például a munkanélküliségből eredő jövedelemhiány esetén, a beavatkozás a
ziológiai szükségletek kielégítéséhez szükséges támogatás megszerzésének
segítésével, vagyis „tűzoltással” indul, s csak ezt követik azok a beavatkozások,
18
amelyek a magasabb szintű szükségletek kielégítését szolgálják.
19
2. ábra: A humán ökológiai közelítés szintjei Welch értelmezése szerint
(in Woods 1992:33)
1. Az ember testileg.
2. Intraperszonális szint. (a gondolkodás és az
érzelmek).
3. Interperszonális szint (az egyes emberek közötti
interakciók ).
4. A család és más kiscsoportok.
5. A helyi közösség.
6. Az adott kultúra.
7. A nemzet, az állam, a társadalom.
20
V. Helyi közösségek A helyi környezet intézményei és Közösségi intézmények és
szervezetei alapvető társadalmi szervezetek hiányoznak vagy nem jól
szükségleteket elégítenek ki, pl.: működnek. Az alapvető szociális
munka, oktatás, lakás, egészségügyi szükségletek részben vagy egészben
ellátás stb.. kielégítetlenek.
VI. Kulturális Az egyén egy (valláson, A kulturális identitás zavart vagy
hagyományokon alapuló) kultúra kon iktusos. Dominál a rasszizmus, a
vagy szubkultúra részének érzi magát, diszkrimináció és/ vagy az egyén
amely viselkedésmintát nyújt, peremre szorul.
különösen a döntéshozatalok A gyors társadalmi változás kulturális
időszakában. vákuumot vagy a kultúra elsorvadását
idézi elő.
VII. Állam, nemzet Az adott ország törvényei és A szociális, a politikai, a gazdasági
szociálpolitikája általános biztonság- rendszer nem működik, igazságtalan
és igazságérzetet nyújtanak. Az élet- vagy totalitárius. Háború vagy
és vagyonvédelem megoldott. polgárháború
nehezítheti az egyén életét.
21
azt kell jelentse, hogy a kliens helyett oldjuk meg a feladatot, hanem azt, hogy segítünk
abban, hogy a kliens maga oldja meg problémáját. Ezt a fajta segítési módot nevezzük
nondirektív segítségnyújtásnak, amely gyakorlati alkalmazása számos szociális
intézményben sajnálatosan kevéssé érvényesül. Egy űrlap kliens helyetti kitöltése
mindkét félnek kényelmes megoldás, csakhogy nem vezet a fő célunk irányába,17sőt!
Ha folyamatosan elvégezzük a kliens helyett a munkát, úgy nemhogy alkalmassá nem
válik az önálló problémamegoldásra, hanem egyre inkább függeni fog a szolgálattól. E
folyamat, vagy a korábban említett segélyezésre való „berendezkedés” a kliens
önállóságának elvesztéséhez, függő helyzetének fokozódásához, szakkifejezéssel élve
jóléti függőséghez vezethet.
2. Az intraperszonális szinten a beavatkozás jellege, a szociális szakember szerepe, a
probléma súlyosságától függ. Amennyiben a kliens nem tekinthető betegnek (pl.:
depresszió), akkor a szakember közvetlenül nyújthat a problémához igazodó segítséget
(pl.: problémamegoldó modell alkalmazásával). A lelki jellegű betegségek kezelése
azonban nem tartozik a szociális szakemberek kompetenciájába, ilyen probléma esetén
ismételten közvetítő szerepe van a szakembernek. Ez esetben az együttműködő
szakemberek közé leginkább a pszichológusok, pszichiáterek sorolhatóak.
3. A támaszt és szeretetet nyújtó kapcsolatok hiányának alapvetően kétféle oka lehet:
vagy már a kapcsolatok kialakítása is nehézséget okoz, azaz az egyén félelmei,
szorongásai miatt nem képes kapcsolatok kezdeményezésére, vagy pedig nem képes a
kialakított kapcsolatok tartós fenntartására. Ezen utóbbi probléma kapcsán az átlagosnál
is veszélyeztetettebb csoportnak tekinthetők az állami nevelőintézetekben felnőttek,
hiszen e gyermekeknek gyakran változott a lakóhelyük, gyakran változtak nevelőik,
szobatársaik, így kevéssé volt módjuk tartós kapcsolat fenntartására. 18 A szakember ez
esetben a kapcsolatkialakítási és fenntartási képesség erősítésében nyújthat segítséget,
ami nyilvánvalóan hosszú tanulási folyamatot és tartós együttműködést igényel.
Különösen hatásos munkaformának tekinthető a csoportokkal végzett munka, hiszen a
csoportban a kliens mintegy szükségszerűen gyakorolja a kapcsolatkialakítást. A jó
esetben önsegítő csoportként továbbműködő csoportban a tagok egymásnak is támaszt
jelenthetnek.19 Destruktív kapcsolatok esetén a szakember feladata a kapcsolat, a
kapcsolati problémák kezelésében való segítés, aminek jó eszköze lehet a mediáció.
Súlyosabb problémák esetén előfordulhat, hogy a klienseket párkapcsolati terápiák
végzésére kompetens szakemberhez (rendszerint szakpszichológushoz) kell irányítani.
4. Meglehetősen kiépült intézményrendszer jött létre és működik az adott szint
problémáinak kezelésére. A gyermekvédelemi alapellátási rendszerek egyik fő célja,
hogy segítsenek abban, hogy a családba született gyermekek a család problémái esetén
is családban maradhassanak és nőhessenek fel, míg a gyermekvédelmi szakellátások
azon gyermekeknek találnak „családhelyettesítő” megoldásokat (nevelőszülői ellátás,
22
lakásotthonok stb.), akiknek nincs családjuk, vagy akikről nem gondoskodnak szüleik.
A családsegítő szolgálatok, ahogy a nevükben is benne foglaltatik, szintén a családokat
segítik problémáik hatékony megoldásában, felmerülő kon iktusaik rendezésében. A
szinten alkalmazott eszköznek mindig a probléma típusához kell igazodnia, ettől
függően sor kerülhet családi kon iktusok esetén mediációra, valamely tartós probléma
esetén problémamegoldó modell alkalmazására, ám mindeközben akár egy kérőlap
kitöltésében is segíthet a kapcsolat kezdetén a szakember. Mivel a családban mindenféle
eddig említett probléma előfordulhat, minden eddig megemlített eszköz alkalmazható, s
a problémamegoldásban lehetségesen együttműködő szakemberek köre is széles,
megemlíthető valamennyi eddig felsorolt szakember.
5. A helyi közösségekkel kapcsolatos egyik probléma az intézmények, szolgáltatások
hiánya, vagy nem megfelelő működése lehet, ám ide sorolható problémaként a
munkalehetőségek hiánya is. A fenti problémák hazánkban elsősorban kistelepüléseken
jelentkeznek. Egy 2000-ben lezárult vizsgálat kimutatta, hogy az önkormányzatok közel
40%-ában – 1212, zömében kisebb lélekszámú településen – 1997 és 2000 között nem,
vagy csak részlegesen20 működtek a kötelező szociális alapellátások. Jól tudjuk, hogy e
települések jelentős részében munkalehetőségek sincsenek, és számos állami és piaci
szolgáltatás sem hozzáférhető. A fentiekből következően nem meglepő, hogy
Magyarországon a szegénység, kirekesztettség elsősorban a falvakban, különösen a
kisebbekben jelentkezik tömegesen, mint ahogy az sem véletlen, hogy e falvakra az
elnéptelenedés és elöregedés jellemző, ami tovább rontja az itt élők helyzetét.
Ugyanakkor még optimális infrastrukturális körülmények esetén sem beszélhetünk
„ideális” helyi közösségről, hiszen annak további feltétele, hogy a közösség valóban
„közösségként” működjön, a lakosok között legyenek „élő” kapcsolatok, szükség esetén
számíthassanak egymásra, s a közösség képes legyen összefogásra és saját érdekei
hatékony érvényesítésére is. Természetesen mindez megvalósíthatatlan lenne egy
nagyobb városban. Éppen ezért helyi közösségnek a szociális munkában olyan méretű
közösséget tekintünk, ahol az ott élők között gyakori szemtől-szembe interakció
lehetséges, s találhatóak olyan közös célok, amelyek az ott élők jelentős részét érintik. A
fentiek okán helyi közösségnek tekintünk egy kisebb falvat, egy városi lakótelepet, ahol
közös cél lehet egy lakótelepi park kialakítása, vagy a létező park rendben tartása stb. E
szinten, problématípustól függően, a közösségi szociális munka különböző modelljei, a
közösségi tervezés, a közösségfejlesztés vagy a közösségi akció modellje használható.
Az együttműködés körébe beletartoznak a helyi lakók, a helyi döntéshozók, s az
elérendő céltól függően mások is. Például ha a cél valamilyen szociális intézmény
működésének elindítása, akkor a tervezési és megvalósítási folyamatba rendszerint jogi,
pénzügyi és építésügyi szakembereket is bevonnak.
6–7. A szociális szakember magasabb szintekre való ráhatása egyre inkább közvetett.
23
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szakembereknek ne lenne feladata a
diszkrimináció és a rasszizmus elleni küzdelem, sőt, vannak is olyan szociális
szakemberekből álló emberi jogi szervezetek, amelyek kifejezetten e célból működnek.
Ugyanakkor pozitív irányú elmozdulás eléréséhez ez esetben is hosszú időre lehet
szükség. Még inkább érvényes a közvetettség az „igazságos társadalompolitikai
rendszerek működtetése vonatkozásában”. Talán az szögezhető le, hogy a rendszerek
igazságos és optimális működéséhez a gyakorlatban dolgozó szakemberek leginkább
úgy járulhatnak hozzá, ha munkájukat a szakmai és etikai elvek betartásával,
humánusan, diszkrimináció mentesen és igazságosságra törekedve végzik.
Természetesen ez a típusú hozzáállás csak akkor hiteles és példa értékű, ha nem csupán
a munkánkat, hanem egész életünket jellemzi.
Welch elméletének megalkotása óta eltelt időben a globalizációs hatások tovább
erősödtek, így e szintek akár további szintekkel egészíthetőek ki. Ilyen szint lehet az
Európai Unió, hiszem számos ország állampolgárai ma már az Európai Közösség
polgárai is, amely közösséggel szemben ugyanúgy megfogalmazódik igényként az
igazságos működés, az emberek szükséglet-kielégítéséhez való pozitív hozzájárulás stb.
A globalizáció jelenlegi fokát figyelembe véve, pedig akár maga a világ is egységes
szintnek tekinthető. Az azonban nagyon is vitatható – különös tekintettel az egyre
fokozódó, az emberi létezést is fenyegető környezetszennyezésre, a gazdag és szegény
országok, s a gazdag és szegény rétegek közötti egyenlőtlenségek növekedésére, az
amerikai tömegkultúra más kultúrákat maga alá gyűrő elterjedésére stb. – hogy a világ
gazdasági és kulturális egységesülésének e foka és módja, valóban a Föld lakossága
többségének érdekeit szolgálja-e.
24
3. ÁBRA. MORALES ÉS SHEAFOR ISMERETELMÉLETI SÉMÁJA (MORALES – SHEAFOR 1989: 109)
Az ismeretek szélessége
Minél szélesebb egy adott ismeretrendszer, annál többféle ismeret tartozik az adott
szinthez. Az általános szociális munkában számos dologgal tisztában kell lennünk, a
céloktól az eszközökig, az elvektől az értékekig bezárólag, ám ezek olyan kérdések,
amelyekkel hosszabb-rövidebb könyvek sora foglalkozik. A gyakorlatban tevékenykedő
szakembereknek azonban „csupán” annyira szükséges ismerni e kérdésköröket,
amennyire az feltétlenül elengedhetetlen a munkavégzéshez. A példa kedvéért
szükséges megismerni a szociális munka mibenlétét, lényegét, ám szükségtelen
ismernünk valamennyi szociális munka meghatározást, amelyből bizony akár több száz
létezhet a világban. Szükséges megismernünk a szakma egyik alapértékének tekinthető
igazságosság alapvető kritériumait, de nem várható el például John Rawls a témában
megírt több száz oldalas munkájának megtanulása,21 s lehetne folytatni a sort. Minél
lejjebb haladunk a rendszerben, az ismeretek köre annál szűkebb, ám ezen
információkat egyre pontosabban, egyre inkább részleteiben kell összegyűjtenünk,
feldolgoznunk és használnunk. Például a klienssel való közvetlen interakció során
minden gesztusnak jelentősége lehet, éppen ezért a verbális és nonverbális
25
kommunikáció minden elemére gyelnünk kell.
1. Az általános szociális munka ismerete: Ahogy a korábbiakban említettem, e
szinthez számos elméleti és gyakorlati ismeret tartozik, amely ismeretek jó része
más tudományterületekhez, vagy más tevékenységi területekhez köthető.
Valamennyi fontos ismeretnek azonban nem kerülhetünk birtokába, ám ez nem is
szükségszerű. Ronald Woods (1992: 40) megfogalmazásával élve gyakran elég
azt tudnunk, „hogy hová forduljunk minden olyan esetben, amikor további
ismeretekre van szükségünk. Tehát ahelyett, hogy magunk lennénk birtokában
minden ismeretnek, sokkal fontosabb az, hogy jól tudjunk együttműködni azokkal
az emberekkel, akiknek a kívánt tudás a birtokában van”.
2. Az adott gyakorlati terület ismerete: Többféleképpen osztályozhatóak azok a
területek, amelyeken a szociális szakemberek gyakorolhatják hivatásukat. Egy
ilyen osztályozás McKendrik (in Woods 1992) nevéhez fűződik, aki szerint hat fő
funkcionális terület különíthető el, amelyek újabb részekre oszthatóak. A
területek elkülönítése alapvetően a klienskör, s ehhez kapcsolódóan a
problémakör hasonlóságán alapul, azon, hogy sajátos demográ ai helyzetű, vagy
hasonló problémával küzdő csoportok gyakran hasonló, ám más csoportoktól
némiképp különböző beavatkozásokat igényelnek. A gyakorlati területek köre:
- gyermek-, ifjúsági- és családjóléti szolgáltatások,
- idősügy,
- fogyatékosügy,
- szenvedélybetegekkel és szenvedélybetegségekkel kapcsolatos szolgáltatások
(ideértve a prevenciót és a rehabilitációt),
- bűnmegelőzés és a büntetett előéletűek rehabilitációja,
- az élet minőségével kapcsolatos szolgáltatások, ideértve a lakásproblémák
kezelését (beleértve a hajléktalan ellátást),22 munkanélküliséget, szegénységet
stb..
Ahogy említettem, e területek is tovább tagolhatóak, a példa kedvéért
Magyarországon egyszerre működnek a gyermekvédelmi alapellátáshoz sorolható
gyermekjóléti szolgáltatások, s a családvédelemhez sorolható családsegítő szolgálatok.
A gyermekvédelmi szakellátás feladatkörébe az azon gyermekekről történő
gondoskodás tartozik, akiknek nincsenek szüleik, vagy szüleik nem gondozzák őket,
ugyanakkor e rendszeren belül is elkülöníthetőek a lakásotthonok, amelyekben
hivatásos nevelők felügyelete alatt állnak a gyermekek, és elkülöníthető a nevelőszülői
hálózat. E rendszerbe sorolhatóak az iskolákban dolgozó gyermekvédelmi felelősök, a
helyenként mellettük tevékenykedő iskolai szociális munkások, s lehetne folytatni a
sort, ami felveti annak kérdését, vajon nem aprózódott-e túl a rendszer, s vajon „a sok
26
bába között nem vész-e el a gyermek” – ám ez nagyon messze vezető, e könyv
keretei között nem megválaszolható kérdés.
Megválaszolandó azonban, hogy vajon mit jelent az „adott” szó az ismeretelméleti
rendszerben. Természetesen azt, hogy a szakembernek bár minden ágazatot ismernie
kell bizonyos mértékig, ám kiváltképp alaposan kell ismernie azt az ágazatot, amelyben
dolgozik.
3. Az adott intézmény ismerete: Egy szakember a hozzá forduló kliensnek csak
akkor tud segíteni, ha ismeri az őt alkalmazó intézmény erőforrásait, lehetőségeit
és korlátait. Természetesen e megismerésnek meg kell előznie az első
klienskapcsolatot. E megismerési folyamat első fontos állomása a hallgatók
képzésébe beépített terepgyakorlat. E mellett a szociális szakembereket alkalmazó
intézmények jó esetben biztosítanak némi „betanulási időt”, ami elsődlegesen
éppen a fenti célt szolgálja.
4. Az adott kliensrendszer ismerete: Kliensrendszer alatt azt a családot, csoportot
vagy közösséget értjük, amellyel a szociális szakember közvetlenül dolgozik. Az
ökológiai megközelítés alapján a hatásos és hatékony segítségnyújtás egyik
feltétele az egyén és környezete közötti viszonyra való koncentrálás. Példának
okáért kevéssé tudunk segíteni egy olyan édesanyának, aki pénzügyi problémák
miatt fordul hozzánk, ha nem ismerjük meg a családi kapcsolatokat, ha nem
szerezhetünk tudomást a pénzkezelési szokásokról. Adott esetben felesleges lehet
bármilyen újabb jövedelem megszerzése, ha a probléma oka az, hogy a családban
a férj kezeli a pénzügyeket, s közben szerencsejáték szenvedéllyel küzd.
Ugyanakkor egy csoportnak, közösségnek is csak akkor tudunk segíteni, ha a
csoporton, közösségen belüli kapcsolatokat és a tagok közötti viszonyokat is
ismerjük és értjük.
5. Az adott interakció ismerete: A segítő folyamatban óriási jelentősége van a
szakember – kliens interakciónak, hiszen rendszerint leginkább ezen interakció
során juthatunk információkhoz, s természetesen ekkor tudunk hatást gyakorolni
a segítettre. Valamennyi verbális és nonverbális információ sokat jelenthet. A
segítő kapcsolat kezdetén nem ritka, hogy a kliens szégyelli valódi problémáját,
ám mivel azt nem tudja kezelni, valamilyen más indokkal, kisebb problémával
fordul a szolgálathoz. Többek között ezért is fontos a probléma alapos
feltérképezése. Amikor a problémára irányuló kérdések kliens általi
megválaszolása során a verbális és nonverbális kommunikáció ellentétes,
rendszerint a kevésbé kontrollálható nonverbális jelzés lehet az irányadó. Az
előző példához visszatérve, az említett anyuka talán nem meri bevallani, hogy a
fő probléma a családon belüli alávetett helyzete, hogy nem szólhat bele a családi
27
döntések meghozatalába, amiből más problémák is adódnak. Ez esetben nem
lenne meglepő, ha „A férjemmel jól megvagyunk.” mondatot szemlesütés,
elpirulás kísérné. Ebből az is következik, hogy nem „csak” az interakció fontos,
hanem annak okai és remélhető eredménye is. Végül fontos kiemelni, hogy tartós
klienskapcsolat esetén ott kell tudnunk folytatni, ahol előzőleg abbahagytuk, azaz
fontosak az előző találkozás tartalmi elemei, eredményei. Mindezt nagyban
megkönnyíti – s éppen ezért is nélkülözhetetlen - a gondos esetadminisztráció.
28
képesnek kell lennünk a team munka gördülékeny végzésére, ami pedig a
szakkifejezések, a jogi nyelvezet és fogalmak alapos ismeretét és pontos
használatát követeli meg.
• Empátia: A kifejezés beleérző képességet jelent, amire azért van szükség, hogy a
segítségnyújtás valóban a kliens igényeihez igazodhasson.
A professzió fontos alapelve a kliens szükségleteihez, igényeihez és lehetőségeihez
való igazodás. Mindez azt jelenti, hogy a segítségnyújtás folyamatában olyan
megoldásokat kell a klienssel közösen keresnünk egy-egy problémára, amit a
kliens is megfelelőnek tart. Ha a munkanélküli kliens két munkalehetőség közül
is választhat, s inkább kertészetben helyezkedik el, mintsem az irodai
adminisztratív álláslehetőséget választaná, akkor se próbáljuk meggyőzni a másik
választás helyességéről, ha nekünk az a munka jobban tetszene, hiszen a választás
nem a mi, hanem a kliens elvárásainak kell megfeleljen.
• Az információgyűjtés, -rendszerezés és -szelektálás képessége: E képességek
egyaránt szolgálják a probléma, s az azok kezelését segítő erőforrások
feltérképezését. Az információgyűjtés sokrétű lehet, ám kitüntetett szerepe van a
klienssel történő kommunikációnak. E tekintetben a szociális szakembernek
birtokában kell lennie az úgynevezett „értő gyelem” képességének, annak, hogy
a kliens kommunikációjának minden elemére koncentrál, s a beszélgetés
folyamatában már a kapott információ feldolgozásának is el kell kezdődnie. El
kell érnünk, hogy megértsük kliensünk cselekedeteinek mozgatórugóit, amihez
természetesen a már említett empátiás képességekkel is rendelkeznünk kell.
• A tervezés képessége, a tervek megvalósításának képessége, azaz a hatásos és
hatékony munkavégzés képessége. A szociális munka tervszerű tevékenység. A
kliensnek csakis akkor tudunk segíteni, ha a segítségnyújtás folyamata hosszú
távon megtervezett, ellenkező esetben a folyamat nem feltétlenül halad a kitűzött
cél irányába. Sajnálatos tény, hogy a szociális munka hatásossága és
hatékonysága kirívóan alacsony fokú hazánkban, aminek egyik oka az elméleti
ismeretek hiánya, s ami ennél is elszomorítóbb, az ismeretek alkalmazásának
gyakran tapasztalható elmaradása. A szakmában dolgozók jelentős része az
iskolapad elhagyása után egyszerűen nem használja a megtanult modelleket, a
megismert eszközöket, pedig elég belegondolnunk abba, mennyire lehetne sikeres
saját életünk tervezés nélkül? Mi lenne, ha nem terveznénk meg legalább egy
hónapra jövedelmünk beosztását? Ha nem terveznénk el azt, hogy mivel
szeretnénk foglalkozni, s ennek okán nem is tanulnánk semmit? Ha ez így van
saját életünkben, nyilvánvalóan így van a kliensében is, azaz az esetek jelentős
részében nem szerencsés az a gyakorlat, ha a klienssel csak éppen a következő
29
teendőit beszéljük meg, s ha a várt siker elmarad, azonnal más irányba indulunk.
E tekintetben kell még fejlődnie a szakmai gyakorlatnak, elég ha arra gondolunk,
hogy célunk a „képessé tétel”, miközben a Magyarországon működő családsegítő
szolgálatokban többségben vannak a már évek, vagy évtizedek óta segítettek.23
30
A fenti felsorolás okán felvetődik a kérdés, vajon mennyiben jelenthet mást, többet a
kirekesztés fogalma, mint a szegénység, hátrányos helyzet, vajon miért vált éppen a
„kirekesztés” az Európai Unió szociálpolitikai kulcsfogalmává, s ami lényegesebb,
miért tekinti az Európai Közösség a kirekesztés elleni küzdelmet egyik fő céljának. A
fogalom megismerése és az előző fogalmaktól való elhatárolása kissé hosszabb okfejtést
igényel.
A „kirekesztés” fogalom meglehetősen újkeletű a társadalomtudományokban, a
kifejezés első használója vélhetően René Lenoir volt, aki 1974-ben kiadott munkájában
úgy becsülte, hogy a francia népesség hozzávetőlegesen egy tizede van kizárva a
„társadalmi élet fő sodrából” (Lenoir, idézi Atkinson 1998: 9). Azóta a fogalom széles
körben elterjedt, ám használata, sőt hasznossága tekintetében sincs konszenzus.
Vitathatatlan, hogy a „szegénység” helyett ma már gyakrabban használt fogalom többet
ragad meg a társadalmi hátrányokból, mint az elégséges jövedelem hiányaként de niált
szegénység, hiszen a jövedelemhiány mellett, részben annak okán, az egyén, a család
kizáródhat a társadalmi lét olyan pozitívumaiból, mint a munkavégzés lehetősége, a
megfelelő lakáskörülmények, megfelelő oktatás, a társas kapcsolatok ápolásának
lehetősége, a politikai döntéshozatalban való részvétel stb.. Atkinson ugyanakkor arra is
rámutat, hogy bár a szegénység és kirekesztődés fogalmak szorosan kapcsolódnak
egymáshoz, egyenlőségjel nem tehető közéjük, sőt feltétlen kapcsolat sincsen, azaz
lehet kirekesztett valaki úgy, hogy nem szegény, s lehet szegény anélkül, hogy
kirekesztődne a „társadalmi élet fő sodrából” (Atkinson 1998: 3). Míg a gondolat első
része alapvetően akceptálható, kétségesnek tűnik annak elfogadhatósága, hogy a
szegénység nem jelent feltétlenül „kirekesztettséget” is. Tartós szegénység esetében
ezen állítás igazsága feltétlenül vitatható, elég Maslow (1970) szükséglethierarchiájára
gondolnunk, arra, hogy tartós szegénység esetén a szükségletrendszer alapjait képező
ziológiás szükségletek megfelelő szintű kielégítése sem biztosított.
E „szűk értelmezésben” használva a fogalom haszna és újdonsága megkérdőjelezhető,
hiszen ebben az értelemben a kirekesztés egybecseng a depriváció fogalmával,
gyakorlatilag ugyanazt a jelenséget írja le (Spéder 2002: 171). Mások arra hívják fel a
gyelmet, hogy a fogalom használatának lehet negatív hatása is, feltéve, ha e miatt a
szegény, és szegénység kifejezések tűnnek el, s válnak társadalomtudományi és
politikai tabuvá (Ferge 2000: 115).
Több szerző rámutat ugyanakkor arra, hogy a fogalom lényege a kirekesztés folyamat
jellegének hangsúlyozása (Ferge, 2000: 117, Havasi 2002: 60), annak a megvilágítása,
hogy egy olyan folyamatról van szó, amelyekben az egyes hátrányok halmozódása
gyakran egymásra épülő történések sorozatában valósul meg, amely folyamat végpontja
a tartós szegénység és depriváltság.26A fogalom ilyen formában történő használatának
szociálpolitikai hasznossága megkérdőjelezhetetlen, hiszen egy folyamatba be lehet
avatkozni, a kedvezőtlen végkifejlet kialakulását adekvát eszközök alkalmazásával el
31
lehet kerülni (Ferge 2000: 117).
A fentiekből következik, hogy klienseink jelentős része rosszabb helyzetű, ami gyakran
alacsonyabb fokú képzettséggel, az általánosan elterjedt társadalmi normáktól bizonyos
mértékben eltérő életvitellel párosulhat. A szakma kliensei között megtalálhatóak
lecsúszott hajléktalan emberek, fogyatékkal élők, hátrányos helyzetű romák stb., ami
még inkább humánus, előítélet mentes és toleráns beállítódást igényel a szakmában
dolgozóktól.
Az elmúlt évtizedekben jelentős vita folyt arról, hogy vajon a szociális munka
„normatív” hivatásnak tekinthető-e? A szakemberek egy része, köztük Gordon és
Schutz úgy véli, hogy a szociális munka „nem normatív hivatás, mivel nem hirdet
semmilyen utópikus társadalomképet vagy ideális viselkedésformát” (in Woods 1992:
37). A szakemberek másik csoportja – köztük e sorok írója is – ellenben úgy gondolja,
hogy a szociális munka igenis normatív hivatás, hiszen vannak kitüntetett központi
értékei, amely értékek megvalósítására való törekvés a társadalom bizonyos irányú
megváltozását, megváltoztatását is szolgálja. S hogy milyen ez az irány, mely
társadalomkép felel meg inkább a szakmának? Természetesen egy humánusabb,
igazságosabb27 társadalom, amelyben nincsenek óriási szakadékok sem anyagi, sem
kapcsolati értelemben a társadalom egyes csoportjai között, ahol – Lenoir (idézi
Atkinson 1998: 9) szavaival élve – nem „rekesztődnek ki egyes rétegek a társadalmi élet
fő sodrából.”
A fenti ellentétes értelmezések ellenére abban szinte mindenki egyetért, hogy a
szakmában kitüntetett szerepe van az értékeknek és az etikának, éppen ezért fontos
tisztázni e kifejezések tartalmát.
Az értékek olyan kulturális alapelvek, amelyek meghatározzák, mit tartunk jónak,
helyesnek, és mit tartunk rossznak, helytelennek. Értékeink alapvetően befolyásolják
cselekedeteinket, s ezáltal magatartásunkat, mondhatni egész életünket.28 Értékeink
összessége alkotja értékrendszerünket.
Sokféle érték létezik, s közülük számos egymással versengő értéknek tekinthető, azaz az
egyik csak akkor erősödhet, ha a másik versengő érték gyengül, vagyis csakis egymás
„kárára” tudnak érvényesülni. Jó példa lehet erre a szolidaritás, ami egy közösségben
élők összetartozását fejezi ki, azt, hogy a közösség tagjai készek személyes áldozatot
hozni a közösségért, egymásért, s tudják, hogy ők maguk is számíthatnak a közösség
32
segítségére (azaz egyenlő helyzetű emberek, érdekeken alapuló közösségéről van szó),
és a verseny, amelyben a cél az egyéni siker elérése, amihez gyakran mások legyőzésén
keresztül vezet út. A modern kapitalista rendszerekben, ahogy erősödött a rendszer
mozgatórugójának tekinthető verseny, úgy gyengült a társadalmi szolidaritás.
A fenti példából kirajzolódik az értékek másik fontos jellemzője, az, hogy társadalmi
koronként, társadalmanként, de társadalmi rétegenként is változnak. Elég arra
gondolnunk, hogyan változott a műveltség szerepe az elmúlt évszázadokban, mint
ahogy láthatjuk, hogy a mélyszegénységgel küzdő (hagyományos kifejezéssel élve
nyomorgó) társadalmi csoportokban, azt az iskolai tudást, amely nem konvertálható
közvetlenül és gyorsan gazdasági haszonná, ma sem tekintik különösen értékesnek, s
ezáltal magát a tanulást és a műveltséget sem.
33
rendelkezzen olyan életfeltételekkel, hogy élete kiteljesedhessen, hogy valóban élni
tudjon jogaival. Visszagondolva Maslow szükségletrendszerére nem meglepő, hogy a
szegényebb rétegek kevésbé élnek választójogukkal, hiszen esetükben a mindennapi
létfenntartás is gondokba ütközik. Többek között ezért is fontosak a hátrányosabb
helyzetűeket célzó támogatások. S hogy mi következik mindebből a szociális munka
vonatkozásában? Az, hogy valamennyi kliensnek meg kell adni a szabadságot arra is,
hogy szükség esetén segítséget kérjen és kapjon a társadalomtól, a szociális
intézményektől és szakemberektől, de az is, hogy a segítő kapcsolat során a fontosabb
döntések meghozatalának joga a kliens kezében kell maradjon.
Egyenlőség: A szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek elutasítása, a társadalmi
egyenlőtlenségek csökkentésére való törekvés a szociális munka fontos értéke.
Hangsúlyozandó azonban, hogy többféle egyenlőségtípus létezik. Legtöbben
egyenlőségen klasszikusan az esélyegyenlőség biztosítását értik, azt, hogy származástól,
társadalmi helyzettől, nemtől stb. függetlenül mindenkinek ugyanolyan esélyeket kell
biztosítani az oktatásban, a munkaerőpiacon és más területeken. Mindez arra vezethető
vissza, hogy ezen értékeket zászlajukra tűző polgári forradalmak a születési előjogokra
épülő feudalizmus ellen küzdöttek. Az esélyegyenlőséget biztosító polgári
demokráciákban azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az egyenlő esélyek biztosítása
önmagában nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Elég arra gondolnunk, hogy
vajon valóban ugyanolyan eséllyel indul-e Petike és Józsika a 600 méteres
futóversenyen, mert bár mindkettőjüknek 600 métert kell futni, ám Petike heti
háromszor edz, édesanyja azon kívül, hogy viseli az edzés anyagi terheit, s elviszi az
edzésekre gyermekét, arra is oda gyel, hogy a kis ú táplálkozása, s a sportoláshoz
szükséges eszközök is optimálisak legyenek. Eközben Józsika nemhogy nem tud a
zetős edzésre járni, de két napja már csak az iskolai ebédet tudta megenni, s nincs
futócipője sem. Vajon valóban egyenlő esély van-e az egyidejű célba érésre? E
hipotetikus példán kívül elég, ha megnézzük, hogyan befolyásolja a családi háttér a
gyermekek továbbtanulását. Egy budapesti értelmiségi családból származó gyermeknek
ma sokszorosan több esélye van arra, hogy orvos, ügyvéd, esetleg tudós váljék belőle,
mint egy hátrányos helyzetű vidéki családban felnövőnek. Éppen ezért a szakma a
feltételek egyenlősítését, s ezáltal a kimenetek egyenlőbbé tételét tartja alapvetően
fontosnak, hiszen ez csökkentheti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Azon típusú
beavatkozást, amikor hátrányos helyzetű csoportok másokhoz képest többlettámogatást
kapnak, „pozitív diszkriminációnak” nevezzük. Megemlítendő azonban, hogy az effajta
beavatkozásnak is vannak hátrányai, a legnagyobb az, hogy nem kellő gondosságú
alkalmazása esetén szembeállíthat egymással társadalmi csoportokat. Példa lehet erre az
Amerikai Egyesült Államok felsőoktatásában korábban viszonylag széles körben
alkalmazott azon gyakorlat, hogy hátrányos helyzetű színesbőrűek alacsonyabb felvételi
pontszámokkal kerülhettek be bizonyos „elit” szakokra (pl.: orvosképzés), mint a
34
fehérbőrűek. Azonkívül, hogy a képzésbe bekerülő színesbőrű felvételizőknél magasabb
pontszámot elérő, ám a képzésből mégis kimaradó fehérbőrűek pereket indítottak e
gyakorlat ellen, annak az előbbinél nagyobb hátránya, hogy a kimaradók nem a
döntéshozókat, hanem a „rosszabbul teljesítő, a helyüket mégis elvevő” színesbőrűeket
okolták, ami evidens módon jelentős feszültségforrást jelent a két társadalmi csoport
tagjai között. Hasonló helyzet játszódott le Magyarországon a faluszéli cigánytelepek
felszámolását és a hátrányos helyzetű romák felzárkóztatását megcélzó „C” lakásépítési
program esetén. A programban érintett falvak nem roma lakói a mai napig sérelmezik
ezen eljárást, aminek keretében „az ő gyermekeiknek nem épített lakást az állam”. E
problémák azonban legalábbis csökkenthetőek a pozitív diszkrimináció gondos
alkalmazása során. A példa kedvéért, aligha háborít fel tömegeket, ha a hátrányos
helyzetű családokban élő gyermekek ingyen felzárkóztató oktatásban részesülhetnek,
mint ahogy a „C” lakásokkal kapcsolatos magyarországi felháborodást is csökkenthette
volna annak kiemelt hangsúlyozása, hogy e házakat többnyire nem ingyen, hanem
hitelre kapták meg a cigány családok.
Szolidaritás: Mivel a fogalom meghatározása a korábbiakban megtörtént, itt csupán
annak kiegészítésére kerül sor. Az érdekközösség természetesen nem csupán kisebb
közösségek, hanem állam és nemzetközösségi szinten is érvényesülhet. E szintér
kapcsán elmondható, hogy az állam is felelős polgáraiért, a segítséget kérők az
adófizetők által befizetett forrásokból történő megsegítése e vonatkozásban a társadalmi
szolidaritás érvényre juttatásának egyik lehetséges formája.
35
Ahogy az a fentiekből is némiképp kitűnik, a szakmai etika alapvetően a társadalmi
etikából származik, ám bizonyos pontokon, s bizonyos tekintetben eltér attól. A szakma
etikai szabályait a Szociális Munka Etikai Kódexe tartalmazza, amely kódexet a szakma
képviselői alkotják meg és fogadják el, s amely tartalma kötelező valamennyi
szakember számára. A kódex, ahogy az a de nícióból kitűnik, iránymutatást ad a
szakembereknek abban, hogyan kell bizonyos szituációkban eljárni, példának okáért
hogyan kell a tudomásunkra jutott bizalmas információkat kezelni (titoktartás szabálya)
stb.. A kódex ismerete ugyanolyan fontos a szociális munkában, mint például a
közlekedési szabályok ismerete és betartása a járműközlekedésben, s mint ahogy ott, itt
is életek múlhatnak rajta.31A fentiek miatt az – e tankönyv végén is megtalálható –
etikai kódexet valamennyi szakembernek bizony pontosan meg kell tanulnia, s
alkalmaznia kell a mindennapi munkavégzésben.
36
s arra kérdez rá, hogy van-e joga egy külső személynek beavatkozni egy autonóm család
életébe. A kérdés szükségszerűen a szociális munka professzionalizálódásának kezdetén
került középpontba, hiszen a kérdésre adódó válasz egyben arra is válasz, hogy szükség
van-e a szociális munkára, mint hivatásra. A szakmává válásban kiemelkedő
jelentősége van Mary Richmondnak, aki a képzési rendszer kialakításán és a szakmában
résztvevők zetett alkalmazottá válásának ösztönzésén keresztül, jelentős mértékben
járult hozzá a szociális munka professzionalizálódásához. Richmondnak többek között
meg kellett küzdeni azokkal a liberális elméletalkotókkal és szószólókkal, akik a
liberalizmus negatív szabadságjogait védelmezték. Az amerikai liberalizmus ereje
természetesen nem meglepő, hiszen sokak éppen az európai kötöttségektől, a túlzott
földesúri, később állami elnyomástól menekültek, s új hazájukban nem kértek az erős,
elnyomásra képes államból. Ezek az emberek azt hangsúlyozták, hogy a szabadság jog,
ám egyben kötelezettség. Jog arra, hogy úgy éljünk kötöttségektől mentesen, ahogyan
szeretnénk, ám kötelezettség arra, hogy magunknak teremtsük meg megélhetésünk
alapját, azaz ne várjunk külső, állami segítséget (Müller 1992). Ugyanakkor más
felfogásban – ahogy azt a korábbiakban említettem – a szabadság szabadság arra is,
hogy segítséget kérhessünk és kaphassunk. Az, hogy a vita milyen eredményre vezetett,
már e könyv tartalmából, sőt, címéből is kikövetkeztethető. Ám a beavatkozás
dilemmája ma is dilemma, csak sokkal inkább a mikor, hogyan és milyen feltételek
mellett kérdések vonatkozásában.
A szakember oldaláról megfogalmazható feltételek;
Egy kliens, egy család vagy közösség életébe akkor avatkozhatunk be, ha:
• feltételezzük, hogy a beavatkozás eredményeképpen javulhat a segített/segítettek
helyzete,
• ha kellő kompetenciával bírunk a segítés tekintetében, azaz megfelelő szakmai
felkészültséggel rendelkezünk (bizonyos szakmai felkészítésen az önkéntes
munkát végzőknek is át kell esniük, s ezen önkéntesek csakis szakember
irányítása mellett tevékenykedhetnek),
• ha erre intézményi felhatalmazással bírunk, azaz ha szociális intézmény,
szervezet hivatalos vagy önkéntes munkán alapuló munkatársai vagyunk. 34
37
kliensek jelentkezését (s zsörtölődjön, hogy nem jönnek), 35 hanem azt, hogy
alapeseten csak akkor avatkozzon be, ha a beavatkozással az illető személy,
család is egyetért.
• A kötelező együttműködés elve: Az alapeset alól kivételt jelentenek azon esetek,
amikor a kliens jogszabályi kötelezésből eredően köteles együttműködni
valamely szakemberrel. E körbe sorolható, amikor:
– a családban élő kiskorú veszélyeztetettsége36 miatt, annak megszüntetése
érdekében, államigazgatási eljárás során kötelezik a szülőt, szülőket a
gyermekjóléti szolgálat családgondozójával való együttműködésre,
– amikor a bűnelkövető atalkorút kötelezik a pártfogóval való
együttműködésre,
– amikor a droghasználó az „elterelést” választja a büntetés helyett, s
kötelezően részt vesz valamilyen rehabilitációs foglalkozáson.
38
megadása.
Értékelő dilemma: A szakma fejlődése során, a beavatkozási dilemmához kapcsolódóan
megjelent annak dilemmája is, hogy vajon kit, kiket kell az államnak támogatni, kik
azok, akik „érdemesek” a segítségre, illetve kik, milyen segítségre „érdemesek”. E
tekintetben az állami beavatkozások egészen a XX. század első harmadáig többnyire
átvették az egyházi szegénysegélyezés azon elvét, miszerint „aki nem dolgozik, ne is
egyék”, vagyis a munkaképesek ellenszolgáltatás nélkül nem juthattak támogatáshoz. E
megfontolásban a szociálpolitikában gyakorlatilag minden támogatás mögött
meghúzódó „kevésbé választhatóság elve” fedezhető fel, amely lényege, hogy a
támogatásoknak olyannak kell lenniük, hogy a munkaképeseknek ne érje meg a munka
helyett a támogatást választani, hiszen a létünk alapját képező javakat munkavégzéssel
tudjuk előállítani. Mindez már az 1601. évi Szegénytörvény megvalósítása során is
érvényesült. Ekkor naturális támogatást elsősorban a munkaképtelenek kaphattak, míg a
munkaképeseket embertelen körülményeket között, dologházakban, éhbérért
dolgoztatták. Ezen elv alkalmazása Angliában tovább erősödött a törvény 1834-ben
bekövetkező változtatásakor (II. Szegénytörvény), amikor a direkt szociális munkát
végző „baráti látogató hölgyeket” (friendly visitors) – akik a mai családgondozáshoz
hasonló tevékenységeket láttak el – bevonták a segélyezéssel kapcsolatos döntési
mechanizmusba, akik környezettanulmány elkészítése után tehettek javaslatot arra,
hogy ki kapjon, s ki ne kaphasson segítséget. Ezen elvet, amely alapján a legtöbb
országban a munkaképeseket és a „nem megfelelő életvitelűeket” (pl.: „részegeseket”
stb.) kizárták a segítségből, „érdemességi elvnek” nevezzük. Az érdemességi elv a
munkanélküliség és szegénység problémáját elsősorban az egyének hibájának,
mondhatni, az egyén jellembeli hibái következményének tekintette, s nem vette
gyelembe a társadalmi működési mechanizmusok hatásait. E szemlélet széles körben
a Nagy Gazdasági Világválság idején (1929–1933) dőlt meg, amikor is óriási tömegek
veszítették el munkájukat a túltermelés, s az azt követő gyárbezárások és elbocsátások
következtében. Napjainkra a szociális munkában az „érdemességi elvet” teljesen
felváltotta az úgynevezett „rászorultsági elv”, amely lényege, hogy a szociális munkát
gyakorlónak valamennyi segítségre szorulónak és segítséget kérőnek meg kell próbálnia
segíteni. Ennek a változásnak számtalan oka van, ide sorolható a társadalmi működési
mechanizmusok hatásainak felismerése, továbbá annak az elvnek az elfogadása, hogy
adott esetben az egyén hibája (pl.: alkohol- vagy szerencsejátékkal kapcsolatos
problémák stb.) miatt nem büntethető az egész család. A legfontosabb ok azonban az,
hogy a szociális munka fő célja a segítettek életében pozitív irányú elmozdulás
elősegítése. A segítettek pedig éppen olyan problémák megoldásához kérnek segítséget,
amit egyedül nem képesek megoldani, példának okáért ide sorolható a
munkanélküliség, alkohol problémák stb.. Vajon egyáltalán mi szükség lenne a szociális
munkára akkor, ha ezen emberektől megtagadnánk a segítséget, s ezáltal a változtatás
39
lehetőségét?39
Kontroll- és elkötelezettségi dilemma: E dilemma a jóléti államok kiépülésének korában
jelent meg. Az 1950-es évektől az Amerikai Egyesült Államokban, s még inkább
Nyugat-Európában, a szociálpolitika egyre kiépültebb rendszere alakult ki, az állam
egyre szélesebb körű, s emelkedő színvonalú ellátásokat biztosított polgárai számára.
Mindez természetesen egyre több adó beszedését és újraelosztását igényelte, s mivel a
jóléti államok politikai berendezkedése demokratikus rendszerű, természetes igényként
merült fel annak ellenőrzése, hogy vajon jól használja-e fel az állam ezeket a jelentős
mértékű közpénzeket. Mindennek folyományaként természetszerűleg vetődik fel az a
kérdés is, vajon jogszerűen részesülnek-e támogatásban a támogatottak, s vajon
hozzájárul-e a támogatás a szociális munka céljainak eléréséhez. A fentiek a szociális
szakemberek vonatkozásában a kliens egyre erőteljesebb ellenőrzését követelték meg,
példának okáért a családokat segítő családgondozók feladatkörébe tartozott és tartozik
ma is, hogy bizonyos segélykérelmek esetén környezettanulmányt vegyenek fel akár
saját klienseik körében. Mindez némiképp paradox helyzetet eredményez, hiszen a
szociális munka a felek kölcsönös bizalmán alapuló hivatás, ám hogyan tartható fenn a
bizalom, ha a szakembernek a feladatkörébe tartozik az ellenőrzés. E kérdés a mai napig
alapkérdés, s bár válaszként megfogalmazódik, hogy a szakember szakmai és
állampolgári kötelessége a jogszabályok betartásának elősegítése, a visszaélések
elkövetésének megelőzése, ám a kérdés megválaszolása a gyakorlatban nem mindig
egyszerű. Nézzünk erre egy példát. Az 1990-es években Magyarországon kétféle
gázolajár létezett, egy jóval olcsóbb, adókkal nem terhelt, a gázolajat fűtésre
használóknak, s egy jóval drágább, a dízelüzemű járművekkel közlekedőknek. E helyzet
természetesen számos visszaélést eredményezett, ezért az 1990-es évek közepén a
gázolaj árát a magasabb szinten egységesítették, az olajjal fűtőknek pedig szociális
helyzetük függvényében kompenzációt biztosítottak. A támogatás jogosságáról a
támogatást folyósító hivatalok ügyintézőinek – köztük e sorok írójának – kellett
meggyőződniük. A támogatás folyósításának egyik feltétele az olajfűtés, a másik a
rászorultság volt. Természetesen nem okozott gondot a „nem javasolt” jelzés bejelölése
akkor (mert bizony ilyen is volt), amikor olajkályha nem volt a meglehetősen
luxusigényeket kielégítő házban, ám a ház előtt dízelüzemű Mercedes típusú
személygépkocsi állt. Fejtörést okozott azonban annak a helyzetnek a megítélése, ahol a
félig kész külterületi házban – ahol se víz, se áram nem volt, ahol a bútorzatot egy
asztal, két szék, és öt ágyként funkcionáló szivacsdarab jelentette (ami azt is jelzi, hogy
a családban három gyermek is élt) – egyetlen ócska fatüzelésű kályha volt. Ha az ember
a „nem jogosult” jelzést jelöli, hogyan számol el lelkiismeretével, hogyan vallhatja
magát továbbra is szociális munkásnak, ha a „jogosult” jelzést, akkor a jogszabályi és
munkáltatói követelményeknek mond ellent, esetleg saját állását is kockáztatja. A
helyzetet tovább nehezítette, hogy a környezettanulmányt felvevő pontosan tudta, hogy
40
a város átmeneti segélykerete az évben már kimerült. Vajon e sorok olvasója hogyan
döntene? Segítségképpen megemlítem, mindig jusson eszébe az olvasónak, mi a célja és
értelme a segítő munkának, s az, hogy szorult helyzetben bizony lehet a
lelkiismeretünkre hallgatni. Mindenesetre a példa nem csupán a kontroll dilemmát
példázza, hanem az úgynevezett elkötelezettségi dilemmát is, azt, hogy a szakember
kliens melletti elkötelezettsége szembekerülhet a munkaadójához kötődő alkalmazotti
státuszával. Bár az előző példa „megoldása” egyértelműnek tűnik, ennél bonyolultabb
helyzetek is léteznek mind a kliens, mind a szakember vonatkozásában, példának okáért
egy olyan szociális szakembernek, akinek magán kívül gyermekeiről is gondoskodnia
kell, nyilvánvalóan nem egyszerű feladat e döntéshelyzetekben megfelelő megoldást
találni, s mivel minden helyzet más és más, egyszerűen nincs egységes recept.
Ugyanakkor bár nincsenek egységes szabályok, alapelvként elfogadható, hogy a
szociális szakembernek kerülnie kell az olyan beavatkozást, ami a kliens helyzetének
romlását eredményezheti. A helyzetek bonyolultsága és gyakori kettőssége – Hegyesi
Gábor (2002: 24) szavaival élve – „folyamatos intellektuális és érzelmi kihívást jelent a
szociális munkásoknak”. A team munka és a szakmai szupervízió lehetősége azonban
nyilvánvalóan segíti a szakembereket abban, hogy jó döntéseket hozzanak, s abban,
hogy elkerüljék e stresszel járó helyzetek miatt is fellépő „kiégés” veszélyét. 40
A kontroll dilemma azonban nem csak a támogatások jogosultsága, hanem azok
hasznossága miatt is megfogalmazódott, különösen az 1970-es évektől, amikor a
kiépülő jóléti államok egyre jelentősebb forrásokat igényeltek, s egyre nagyobb,
bürokratikusabb rendszereket építettek ki. A jóléti államok 1970-es években beköszöntő
strukturális alapú gazdasági válságának41 okát számos, főként az úgynevezett „új
jobboldali ideológia” képviselői közé tartozó teoretikus (Hayek, Friedman stb.) a jóléti
állami berendezkedés következményének tekintette.42 E szerzők szerint a drága jóléti
állam fontos forrásokat von el a gazdaságtól, miközben a kiépült rászorultsági alapú
segélyezési rendszer csökkenti az emberek kezdeményezőkészségét, sőt, egyes
hátrányos helyzetű rétegeket teljesen a segélyből élésre motivál. Mindez –
mondják – a jóléti rendszerben dolgozók érdekét is szolgája, mert a szegények léte
bizonyítja állásuk szükségességét. Mivel a 80-as években mind Amerikában, mind
Nagy-Britanniában új jobboldali elveket valló politikusok kerültek hatalomra (Ronald
Reagen, illetve Margarett Theacher személyében), s mivel e politikusok tevékenységét
gazdasági sikerek fémjelezték, az irányzat elvei megerősödtek, s más országok politikai
gyakorlatába is bekerültek. Ami a szociális munkát illeti, a fő célok közé a kevésbé
választhatóság elvének erősítése, a munkára ösztönzés, a támogatások jogosságának
alapos kontrollja került, vagyis a szociális szakemberek segítő funkciója mellett,
megerősödött a kontroll funkció. A szociális munka e felfogása azonban gyakorlatilag
nem változott meg Nagy-Britanniában akkor sem, amikor a Tony Blair vezette baloldali
41
kormány került hatalomra, sőt. E kormány, vélhetően a jobboldali orientációjú szavazók
megnyerése érdekében, tovább fokozta a szakemberek kontroll funkcióját, tovább
hangsúlyozta a helyi közösségek önsegítésének erősítését, az állami szerepvállalás
csökkentését és a munkára ösztönzést. A kormányzat egyik a szociális munkát érintő
jelmondata az volt, hogy „Nincsenek jogok kötelezettséget nélkül.”, ami gyakorlatilag
úgy értelmezhető, hogy nincsen támogatás munka nélkül (vagyis egy magát
baloldalinak valló kormányzat tipikusan új jobboldali szlogent használ). Ezen elvárás,
vagyis a segítő funkció háttérbe szorulása, a kontroll funkció előtérbe kerülése, a
hatásosság fokozott követelménye a szociális munka válságát eredményezte Nagy-
Britanniában – amely ország ez idáig szinte mindig meghatározónak bizonyult a szakma
fejlődése tekintetében. E válságból ma még kevéssé láthatóak a kivezető utak (Jordan
2003; Lorenz 2003).
42
venni. A fentiek ellenére a legtöbb fejlett országban átfogó minőségbiztosítási
rendszerek működnek a szociális szektorban, sőt, a szociális munka e tankönyvben már
említett „válságjelenségei” okán, a minőségfejlesztés napjaink egyik központi kérdésévé
vált.
Hazánkban a minőségfejlesztési rendszerek kialakítása ma még „gyermekcipőben jár”,
ami elsősorban a szakma atalságának tudható be, hiszen a rendszerváltást követően a
hiányzó intézményeket (pl.: hajléktalan ellátás) kellett kialakítani, azaz elsődlegesen
mennyiségi követelményekre kellett koncentrálni. Emellett a szakképzések és a
szakképzettek hiánya is lehetetlenné tette e rendszerek kialakítását. Ma Magyarországon
ugyan léteznek a minőségbiztosítás egyes elemei, ideértve a meglehetősen tágan
meghatározott szakképzettségi előírásokat,44 s egyes kötelezően vezetendő
dokumentációs elemeket (pl.: egységes eset-nyilvántartási rendszer a
gyermekvédelemben45), ám átfogó, egységes minőségfejlesztési rendszer nem működik
a szociális munka területén. Napjainkra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van
átfogó minőségfejlesztési rendszerek kialakítására és működtetésére, hiszen ennek
hiányában a kliensek érdekei súlyosan sérülhetnek. A minőségbiztosítás szükségességét
jól példázza a hajléktalan ellátás rendszere. A gyorsan, ám gyakran nem a kliensek
szükségleteinek és igényeinek megfelelően kialakított (pl.: zsúfoltság) és működtetett
(pl.: a zárható szekrények hiánya miatt a vagyoni értékek biztonságának hiánya, a
kliensekkel való bánásmóddal kapcsolatos problémák stb.) intézmények egy része
annak ellenére kihasználatlan még télen is, hogy a férőhelyek száma a becslések szerint
csak a hajléktalanok számának harmadát-ötödét teszi ki.
43
szabályokat, valamennyi intézménynek követnie kell. Ezen eljárás- és
szabálygyűjteményt minőségbiztosítási kézikönyvnek nevezzük. E kézikönyvnek a
szociális munka területén kellően rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy a szakemberek
alkalmazkodni tudjanak a különböző esetekhez, ám egyben kellően konkrétnak is, hogy
megvalósulhasson a minőségfejlesztési rendszerek legfőbb követelményének tekinthető
átláthatóság, követhetőség és mérhetőség. A folyamat következő lépéseként (3.) a
minőségbiztosítást végzők (akik lehetnek belső ellenőrök, ám időnként feltétlenül
szükség van külső ellenőrzésre is) megvizsgálják, hogy az intézmény a
sztenderdrendszernek megfelelően működik-e, majd (4.) pontos határidők megadásával
konkrét javaslatokat tesznek az esetleges hibák korrigálására. A határidő leteltét (5.) a
korrekciók megtételének ellenőrzése követi. E rendszerek működése természetesen
csakis akkor lehet hatásos, ha (6.) a minőségi működtetés pozitívumokat eredményez, a
rossz minőségű ellátás biztosítását pedig szankciók követik (pl.: eltérő normatíva, az
intézmény bezárásának lehetősége stb.).
Ez utóbbi elv alkalmazása felveti annak veszélyét, hogy ha rossz körülmények között
működő intézményektől „büntetésből” további forrásokat vonunk el, akkor az nem
javítani, hanem rontani fog a helyzeten. Mivel Magyarországon a nanszírozási
rendszer számos esetben lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy egyes
szociális célú normatívákat más célra használjanak, s az önkormányzatok egy része a
szféra hátrányára él is ezzel a lehetőséggel, egy ilyen rendszer bevezetése inkább arra
ösztönözheti a fenntartókat, hogy az állam által e célra leutalt normatív támogatásokat
valóban szociális célokra fordítsák, sőt, adott esetben azokat kiegészítsék.
44
hogy a rendszerint középosztályi helyzetű segítő ekkor kerül szemtől–szembe
hátrányos helyzetű, kiszolgáltatott, gyakran embertelen viszonyok között élő
emberekkel.
2. Szakmai küldetés megélése, empátia és elkötelezettség kialakulása.
A fenti helyzetek arra motiválhatják a segítőt, hogy ő legyen az, aki segít a
„rábízott” embereken, s túlzott lelkesedése és hivatástudata irreális reményeket
kelthet a szakemberben.
3. Düh, cinizmus, általános kimerülés és illúzióvesztés. A segítő szakmában gyakran
megtapasztalt kudarcélmények, amihez a hivatás alacsony fokú megbecsültsége
társul,46 könnyen eredményezhet kiégést. Különösen nagy veszélynek vannak
kitéve a lelkes, de tapasztalatlan atalok, valamint az egyedül dolgozó segítők.
A kiégés megelőzésében kiemelkedő szerepe van a megfelelő, egymást támogató
munkahelyi kapcsolatoknak. A megelőzés másik, egyre elterjedtebb eszköze a szakmai
szupervízió.
1.7.2. A HELFER-SZINDRÓMA
45
rendeződik, e problémái sem oldódnak meg.
A fentiekből adódóan fontos, hogy a szociális szakmát választó ember átgondolja
választásának valós motivációit, s folyamatosan kontrollálja saját tevékenységét, életét.
Természetesen e tekintetben is segítséget jelenthetnek a megfelelő szakmai kapcsolatok
és a szupervízió (Lovász–Papp 2004).
46
ismeretekre. Megjegyzendő azonban, hogy a szakmai fejlesztés funkciója speciális
szakmai ismeretek hiányában, adott esetben nehézségeket okozhat, sőt, esetenként akár
félreértésekhez is vezethet. Nyilvánvalóan nagy szerepe van e tekintetben a szupervízor
alapképzettségének, hiszen bizonyos szakmákban a szociális munkától némiképp eltérő
alapelvek fogalmazódhatnak meg. Példának okáért a pszichológia számos irányzata
szerint a klienssel való találkozásokat célszerű a szakember irodájában tartani, míg az
ökológiai orientációjú szociális munka megközelítése szerint a találkozásokra lehetőség
szerint a kliens otthonában kell sort keríteni.
A szupervíziónak többféle típusa különböztethető meg:
• Egyéni szupervízióról akkor beszélünk, ha a szupervízor egy időben egyetlen
szakemberrel végez szupervíziót. E meglehetősen ritka forma általában a
szakember személyes megkeresésére történik (ennek oka lehet pl.: az
elbizonytalanodás egy adott ügy kapcsán stb.), s rendszerint maga állja a
szupervízió költségeit is.
• Csoportszupervízió esetén különböző intézményekben dolgozó szakembereknek
szerveznek szupervíziót.
• Teamszupervíziót intézményi munkacsoportok részére szerveznek rendszerint a
munkahelyi zavarok kezelése, a hatékony együttműködés fejlesztése érdekében.
Ugyanakkor szervezetfejlesztés céljából is szervezhetnek szupervíziót, ha az
intézmény olyan átalakuláson esik át, amelyben a dolgozóknak új szerepet kell
elsajátítania, amely újfajta viszonyulásokat követel meg.
• Az úgynevezett „coaching” szupervízió intézményi vezetők
személyiségfejlesztése, a vezetői képességek fejlesztése érdekében jön létre
(Lovász - Papp 2004.)
FELADATOK ÉS KÉRDÉSEK
47
bizonyítani!
3. Melyek a szociális munka munkaformái, melyek a munkaformák fő jellemzői és
az egyes munkaformák alkalmazásának előnyei és hátrányai?
4. Ismertesse a szociális munka rövid- és hosszú távú céljait!
5. Határozza meg, s példák segítségével értelmezze az alábbi fogalmakat: prevenció,
részleges- és teljes korrekció, direkt és indirekt beavatkozás, „segítő” szerep,
„menedzser” szerep!
6. Határozza meg, mit nevezünk team munkának, ismertesse a teamek típusait!
7. Ismertesse Abraham Maslow szükséglethierarchia rendszerét, azt, mit jelent az
általános emberi szükségletek egymásra épülése, s e tudás hogyan alkalmazandó a
segítő beavatkozások megtervezésekor!
8. Ismertesse az ökológiai megközelítés lényegét, Welch ökológiai rendszerének
egyes szintjeit!
9. Melyek a szociális munkában alkalmazandó legfontosabb ismeretek és
képességek?
10. Kik tartoznak bele a szociális munka szűkebb és tágabb célcsoportjába?
11. Melyek a szociális munka kitüntetett értékei és legfontosabb etikai szabályai?
12. Ismertesse a szociális munka fejlődéséhez kapcsolódó legfontosabb dilemmákat,
a dilemmákra adott szakmai válaszokat.
13. Milyen sajátosságai vannak a minőségfejlesztésnek a szociális munka területén,
melyek a minőségbiztosítási ciklus, s melyek a minőségbiztosítási folyamat
lépései?
14. Melyek a segítő tevékenység alapvető kockázatai, milyen módszerekkel előzhető
meg e kockázatok kialakulása?
JEGYZETEK
48
amelyekben „vészhelyzet” esetén teljes természetességgel hívták segítségül a
gyermekvédelmi központ szociális munkását.
5 Példaként megemlíthető a munkanélküliségből eredő problémahelyzet, vagy a
párkapcsolati kon iktus, s a végtelenségig lehetne folytatni a felsorolást.
6 Fontos hangsúlyozni, hogy külső segítő szakember beavatkozásának további
követelményei, feltételei is vannak, e feltételeket a tankönyv későbbi oldalai tartalmazzák.
7 A példa kedvéért, egy alkohol problémával küzdő segített atal, miután a szociális
szakember ösztönzésére részt vesz egy elvonókúrán, onnan gyógyultan hazakerül. Ám, ha
valamennyi családtagja, közeli ismerőse továbbra is alkohol problémával küzd,
meglehetősen nagy esély van arra, hogy a környezet hatására az érintett személy újra
italozni kezdjen. A fenti esetben a család egységes rendszerként való kezelése, a többi
családtag egyidejű segítése jobb eredménnyel kecsegtethet.
8 Elég arra gondolnunk, ha futóedzésre szánjuk el magunkat, vajon egyedül szoktunk-e
kitartóbbak lenni, vagy ha többen vágunk neki a kitűzött távnak?
9 Ahogy a fenti példákból kitűnik, a prevenció gyakran valóban kívül esik a szűken
értelmezett szociális munka határain.
10 Hiszen tűzoltáskor megmentjük a családtagok életét, kimentünk néhány dolgot, de maga a
ház még lakhatatlan marad.
11 Ezen speciális, „mediációnak” nevezett eljárás részletesebb megismertetését a könyv
következő fejezete tartalmazza.
12 Több fejlett országban valóban nincs különálló szociálpolitikus és szociális
munkás/szociálpedagógus képzés, hanem e képzések egyetlen szociális képzésben
integrálódnak.
13 Amely módszertani apparátushoz természetesen a létminimum, illetve társadalmi minimum
számítások sorolandók.
14 Példának okáért ma Magyarországon e társadalmilag elvárható minimális szint többek
között tartalmazza, hogy az adott család lakásában villanyáramnak lennie kell, vagy
legalább is elvárható lenne, hogy legyen, míg Közép-Afrika egyes vidékein a villanyáram
csak a legszűkebb elit által elérhető luxusjószág, mint ahogy egy évszázaddal ezelőtt
hazánkban is annak számított.
15 Tartós betegséggel, vagy fogyatékkal élő embernek „speciális”, vagyis betegséggel vagy
fogyatékossággal nem küzdő embertársaiktól eltérő szükségletei is vannak, s rendszerint
általános szükségletei kielégítése is nagyobb nehézségekbe ütközik, így e szükségletek
kielégítése során több segítségre is szorulhat.
16 A fentiekből jól látható, hogy a szükségletelméleti és ökológiai közelítések meglehetősen
szorosan összekapcsolódnak.
17 Természetesen lehet olyan helyzet, amelyben a szociális szakembernek kell kitölteni a
segélykérelmet, példának okáért írástudatlan kliens, vagy egy kirabolt idős ember helyett is
49
megírható a kérelem.
18 Részben éppen a fenti okok miatt, a korábbi nagy létszámú (200-300 férőhelyes),
személytelen, a gyermekek mindennapi életre való felkészítésre alkalmatlan „mamut
intézmények” helyett, az 1997. évi, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról
rendelkező XXXI. tv. (a továbbiakban „Gyermekvédelmi törvény”) hatására, az állami
gyermekvédelmi gondoskodásban felnövő gyermekeket napjainkban már lehetőség szerint
nevelőszülőknél, vagy maximum 12 férőhelyes, családiasabb jellegű lakásotthonokban,
vagy maximum 40 férőhelyes gyermekotthonokban nevelik.
19 Mindez persze nem azt jelenti, hogy a csoport fő célja az, hogy a tagok társat találjanak
maguknak, ami természetesen nem zárható ki, ám a direkt társkeresés célját szolgáló
csoportok megszervezése nyilvánvalóan más szakma kompetenciájába tartozik.
20 E települések a vonatkozó törvényi szabályozásban (1993. évi III. tv. a szociális
igazgatásról és szociális ellátásokról, a továbbiakban „Szociális törvény”) előírt 3
alapellátásból, a családsegítésből, szociális étkeztetésből és házi segítségnyújtásból 4 év
időszakában kevesebb mint egy, vagy maximum egy alapellátást biztosítottak a lakosság
számára. (Korintus – Hodosán – Papházi – Rácz – Szombathelyi 2002: 38).
21 E könyv írója mégis arra biztatja olvasóit, hogy minél több a tárgykörben megírt munkát
olvassanak el, hiszen ez csak hasznára válhat a gyakorlatban tevékenykedő
szakembereknek, sőt, mivel a munkák nagy része humánus szemléletet tükröz, bátran
állíthatom, nem csak szakemberek forgathatják haszonnal a szociális munkához (is)
kapcsolódó irodalmat, példának okáért Ralws Igazságosságelmélet című munkája jó szívvel
ajánlható bárkinek elolvasására.
22 Megjegyzendő, hogy a hajléktalanság nem kizárólagosan, sőt, nem is elsődlegesen
lakásproblémát jelent. Az e sorokat olvasók jelentős részének vélhetően még nincsen saját
lakása, ám ennek ellenére nyilvánvalóan mégsem tekintik magukat hajléktalannak, hiszen
vagy szülőknél, vagy albérletben, kollégiumban laknak. A hajléktalanság egyik fő
jellemzője az, hogy az illető személynek hiányzik az a támaszrendszere (rokonok, barátok
stb.), akik segítségével orvosolni tudná problémáit, ideértve lakásproblémáját is. További
jellemző a hátrányok és problémák gyakori halmozódása.
23 Mely tény felveti annak gyanúját, hogy egyes intézmények működése hozzájárulhat egyes
kliensek „jóléti függőségének” kialakulásához vagy megerősödéséhez.
24 Kiemelés tőlem.
25 Napjainkban a „többszörösen hátrányos helyzet” helyett, a szakmában inkább a
„halmozottan hátrányos helyzet” kifejezés használatos, ezzel is hangsúlyozva a hátrányok
egymásra rakódását, egymást erősítő jellegét.
26 Csak a példa kedvéért, egy munkahelyvesztés és újabb munkahely keresésének
sikertelensége eredményezheti azt, hogy a család nem tudja zetni a lakbért, vagy a hitelre
vásárolt lakás törlesztő részleteit, e feszültségterhes helyzetben a kapcsolat is könnyebben
50
megromolhat, végül az érintettek hajlékukat és egymást is elveszíthetik.
27 Természetesen az, hogy mely társadalmat tekintjük „igazságosnak”, ismételten értelmezés
kérdése.
28 Mindez persze nem jelenti azt, hogy mindig értékeink szerint cselekszünk. Jó példa lehet
erre annak a diáknak az esete, aki elvei ellenére egy dolgozat megírása során „kísértésbe
esik” és „puskázik”. Amennyiben az illető diák a dolgozat megírása után lelkiismeret
furdalást érez, az meglehetősen jó jele annak, hogy a becsületesség fontos érték számára.
Értékeink követése jó eszköz a mardosó lelkiismeret-furdalás elkerülésére.
29 Közbevetés tőlem.
30 Kiemelés tőlem.
31 Éppen ezért szomorú az a tapasztalat, hogy az évek óta a területen dolgozó, gyakorló
szakemberek egy része nem ismeri a Szociális Munka Etikai Kódexének tartalmát.
32 A középkori faluközösségek tagjai, a szomszédság rendszerint segítette azon családot,
amelynek valamely okból nem volt elegendő termése, hiszen tudták, az alacsony
termelékenység miatt, az időjárási körülményeknek és más kiszámíthatatlan tényezőknek
kiszolgáltatva, csak összefogással, e faluközösségek szolidarisztikus működtetésével
tudnak védekezni e hatások ellen.
33 Az ekkorra kiépült egyházi szegénygondozásban nem volt kellő kapacitás ilyen tömegű
rászoruló megsegítésére.
34 Azaz, ha a könyvet olvasó megfelelő szakmai képesítéssel fog rendelkezni, ám mégis egy
bank ókban helyezkedik el, bizony nem kopogtathat be a veszekedő szomszédokhoz arra
való hivatkozással, hogy „nézzék, én szociális szakember vagyok, s holnaptól önöknek
hetente egyszer célszerű lenne velem együttműködni”. Persze mint jó szomszéd,
felajánlhatja a segítséget, vagy ha mégis teljesen hivatásszerűen szeretne eljárni, bizony
munkahelyet kell váltania, vagy legalábbis valamely szervezet önkéntesévé kell válnia.
35 Ezt inkább a „kényelmesség” elvének nevezhetnénk, mármint ha valóban létezne ilyen elv.
36 A veszélyeztetettségnek többféle, pedagógiai, jogi és szociológiai közelítése is létezik. A
szakemberek által a gyakorlatban alkalmazandó jogszabályi közelítés szerint a
„veszélyeztetettség: olyan magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében
kialakult állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja
vagy akadályozza” (1997 évi XXXI tv. 5 § n. bekezdés).
37 Bár abszurdnak tűnhet e feltételezés, ám sajnálatosan nem az, amire példa lehet a közelmúlt
egyik tragikus eseménye, amely során egy gyermekjóléti szolgálat látókörébe tartozó
családban ölte meg nevelőapját egy gyermekkorú kislány.
38 Kivételt képez bizonyos esetekben a kötelezett kliensek azon köre, akik tekintetében a
szociális szakember kontroll funkciót is betölt (pl.: rehabilitációban részvevő drogfogyasztó
„tisztaságának” szakorvossal közösen történő véletlenszerű ellenőrzése stb.).
39 Mindez megfeleltethető a bizonyos mértékig a szociális munka alapelveit megfogalmazó
51
keresztényi hitvallás egyik elemének, pontosabban Jézus egyik példabeszédének, amit
annak kapcsán fogalmazott meg, hogy miért van bűnösökkel és vámosokkal: „Nem az
egészségesnek kell orvos, hanem a betegeknek” (Máté: 9.12–13).
40 A szupervízió és a kiégés a későbbiekben kerül részletes bemutatásra.
41 Amely válságot, a válság kirobbantó oka miatt, „olajválságként” szokás emlegetni.
42 Amely megállapítás több szempontból is erősen vitatható, s amely elvrendszer jóléti állam
bírálatának számos eleme elméleti úton és a tapasztalatok alapján is cáfolható. E vita
bemutatása azonban nem képezi e tankönyv tárgyát.
43 A humán szakmák esetében alkalmazott névváltás szemléletváltást is takar, hiszen
minőségfejlesztés esetén nem egyfajta stabil minőség fenntartására, hanem lehetőség
szerinti folyamatos fejlesztésére kell törekedni.
44 Számos olyan szakma képviselője végezhet szociális segítő tevékenységet, amely
képzésében egyetlen szociális jellegű tantárgy sem szerepel.
45 Amely elemek bevezetését a területen dolgozók óriási ellenállása kísérte végig.
46 E helyzetet jól érzékelteti egy „kiégett” családgondozó néhány mondata; „Miért dolgoznék
többet? Ha egy kliensem van, ugyanannyi zetést kapok, mintha harminc van. Amúgy meg
úgy sincs sok értelme ennek az egésznek.” E mondat a magyarországi minőségbiztosítási
rendszer fájó hiányára is jól mutat rá.
52
SZOCIÁLIS ESETMUNKA – SZOCIÁLIS MUNKA
EGYÉNEKKEL ÉS CSALÁDOKKAL
53
földesurak és az egyház feladatai közé tartozott. Ezen utóbbi szereplő tevékenysége az
állami beavatkozás kezdetéig kiemelkedő jelentőségűvé vált, mivel az egyház ekkor
már óriási mértékű erőforrásokat fordított az arra rászorulók megsegítésére. Ekkorra
kialakultak és működtek a szegénygondozás nyílt és zárt formái. A nyílt forma
jellemzője a szegények saját otthonukban, elsősorban természetbeni ellátás (pl.:
élelmiszer) nyújtásával történő segítése,1 ám az egyházhoz tartozó segítők - kezdetben
maguk a papok, majd az egyház fejlődésével párhuzamosan a diakónusok és
diakonisszák, később leginkább a női szerzetesek, azaz az apácák – gyakran az anyagi
segítségen túl, egyéb „személyes szolgáltatásokat” is biztosítottak. Ide sorolható az
apácák azon tevékenysége, hogy a betegeket és időseket segítették a mindennapi élethez
szükséges dolgokban (például mosásban, a tűzifa beszerzésében és a begyújtásban stb.),
valamint „lelki ügyekben” való tanácsadással is. E tevékenységek leginkább a mai házi
segítségnyújtás korai előzményének tekinthetőek, a tanácsadásnak emellett a jelenlegi
családgondozásban is jelentős szerepe van. Zárt szegénygondozásnak nevezzük azt az
ellátási formát, amelyben a gondozásra szorulókat a számukra létrehozott
intézményekben helyezik el, és ott gondoskodtak róluk. Ilyen egyházi intézmények
voltak az árvaházak és az úgynevezett „ispotályok”, amely intézménytípus a
szegényház, idősotthon és a kórház keverékének tekinthető. Ezeket az ispotályokat a
város lakóinak védelme érdekében a városok falain kívül helyezték el, s leginkább
súlyos, gyakran fertőzőbeteg, idős és magatehetetlen emberek gondozását látták el
bennük, amely tevékenység zikai és lelki gondozást is magában foglalt. E nyílt és zárt
formák később az állami szociálpolitikákban is megjelentek. 2
A fentiek ellenére a keresztény egyház mégsem e formák kialakítása miatt gyakorolt
igazán jelentős hatást a szociális munkára, hanem a zsidó – keresztény kultúrán alapuló
szemléletmódon keresztül, azon keresztül, hogy e vallásokban központi szerepet kap a
társadalom tagjainak azon erkölcsi kötelessége, hogy gondoskodjanak azokról a
szegényekről, akik nem képesek maguk ellátására. Mindez tetten érhető az Ószövetség
több profétájának kinyilatkoztatásában, vagy példának okáért az Újszövetség az
irgalmas szamaritániusról szóló példabeszédében.
A „világi esetkezelés” kialakulása: A nem egyházi indíttatású esetkezelés kialakulása
elsősorban a „friendly visiting”, azaz a „baráti látogatás” rendszerének kialakulásához
köthető. A baráti látogatók azok (mai fogalmi meghatározással élve) az „önkéntesként”
dolgozó, a szegények otthonaiban látogatásokat tevő, rendszerint jómódú hölgyek, akik
Angliában már a XIX. század elejétől, Németországban pedig a század közepétől fogva
(Eberfeldi rendszer) tevékenykedtek. Feladatuk elsősorban az volt, hogy a segélyt
igénylők jogosultságát a helyszínen, azaz otthonaikban vizsgálják meg, és szükség
esetén segítsenek a szegényeknek megfelelő támaszt (rokont vagy patrónust) találni. A
rendszert a skót Thomas Charmers (1780–1847) dolgozta ki. Charmers úgy találta, hogy
54
a település (Kilmany), ahol lelkészként dolgozott, túl sokat költ a szegények
támogatására, ám ennek nagyon kevés haszna van. Először itt, majd a rendszer sikere
után 1814-től a glasgow-i szegénygondozási körzetben szervezte újjá a szegények
segélyezését, a szomszédság segítő erejét mozgósító, zetést nem kérő
alkalmazottakkal. A rendszer működése a következőképpen zajlott. A baráti látogatók
megvizsgálták a kérelmező életviszonyait, s ha támogatásra „érdemesnek” találták,
kapcsolatba léptek a segélyt kérő rokonaival, barátaival és szomszédjaival, hogy
rábírják őket, gondoskodjanak az elesettekről, árvákról, idősekről, betegekről, értelmi
fogyatékossággal élőkről stb.. Amennyiben e próbálkozások nem vezettek sikerre,
megpróbáltak vagyonos jótevők után nézni, akik a szükséghelyzetbe került személyt,
családot patronálták, és csak ha ez sem sikerült, akkor nyújtott a település saját,
közpénzekből létrejött segélyalapjából támogatást a kérelmezőnek. Mindez még nem
vezetett volna el az esetmunka kialakulásához, csakhogy a baráti látogatók gyakran
„túlléptek hatáskörükön”, s a mindennapi életben hasznosítható tanácsokkal látták el a
meglátogatottakat, ami gyakorlatilag a mai esetmunka, szűkebben a mai családgondozás
előzményének tekinthető. A baráti látogatás módszere a XIX. században intézményesül,
s Charity Organisation Society (a továbbiakban COS) néven Angliában hálózattá
szerveződik, ám a módszer lényegi továbbfejlődése már az Amerikai Egyesült
Államokban történik meg. Ennek egyik fő oka – ahogy azt a korábbiakban említettem –
a bevándorlók azon szemlélete, hogy a lehető legkisebb állam működjön, ezért
Amerikában ez időben egyáltalán nem támogatták az állam jóléti szerepvállalását.
Mindez kevéssé okozott gondot addig, amíg a rendszerint aktív korú, életerős és tettre
kész bevándorlók könnyen szabad földterülethez jutottak, s képesek voltak maguk
ellátására. Később, e földterületek csökkenése, a munkalehetőségek beszűkülése miatt,
egyre inkább szükségessé vált a segítségnyújtás, amit azonban az állami szociálpolitika
hiányában az egyházi felekezetek láttak el. E széttagolt, átláthatatlan rendszer azonban
nem bizonyult hatékonynak, hiszen éppen az átláthatatlanság miatt egyesek akár
többszörösen részesülhettek ellátásban, mások pedig kimaradhattak, továbbá a rendszer
nem volt alkalmas arra, hogy a korszak igényeinek megfelelő „érdemességi”
szempontokat mérlegelni lehessen. Ennek okán Guerten tiszteletes kezdeményezésére
megalakult a baltimori COS, ami azonban nem segélyezési, hanem a segélyszervezetek
munkáját koordináló szervezetként működött. A szervezet alkalmazásában álló „baráti
látogatók” feladata ez esetben is a környezettanulmány készítés, az érdemesség
megállapítása, valamint egy olyan nyilvántartási rendszer működtetése volt, ami
elkerülhetővé tette a többszörös segélyezést. Emellett az amerikai „baráti látogatók” is
gyakran látták el tanácsokkal a segítségre szoruló családokat. E szervezet
alkalmazásában állt kezdetben pénztárosként, később vezetőként, az esetmunka „alapító
anyjának” tekintett Mary Richmond. Richmond – akinek szülei korai halálát követően
önmagáról kellett gondoskodnia – nem engedhette meg magának, hogy zetés nélküli
55
„baráti látogatóként” tevékenykedjen. Vezetőként érzékelte azt a problémát is, hogy az
önkéntes munkában dolgozó segítők motivációját nehéz hosszútávon fenntartani, s
mikorra e hölgyek beletanultak munkájukba, rendszerint férjhez mentek, gyermeket
szültek, s felhagytak e tevékenységgel. További problémát jelentett a segítő
tevékenység végzéshez szükséges elméleti ismeretrendszer kidolgozatlansága, az, hogy
emiatt mindent a gyakorlatban kellett megtanulni a segítőknek. A fentiek okán
Richmond új elveket hirdetett meg, a cél a segélyezés helyett a tanácsadás és az
„képessé tétel” lett. Nem a szegényeknek kell adni a pénzt, hanem a baráti
látogatóknak, akiket főállású, zetett alkalmazottakká kell tenni, s akiket képezni kell, s
akik így alkalmassá válnak a szociális munka hosszú távú céljainak megvalósítására. 3
Richmond, s egy vagyonának jelentős részét a baltimori COS-ra hagyó gazdag
vasútvállalkozó özvegyének segítségével, a XX. század elején valóban elkezdődik a
szociális munka oktatása a Columbia egyetemen. Jelentős mértékben növekszik a
szakmában a szociális munkát végző zetett alkalmazottak aránya is, azaz a szociális
munka óriásit lép előre a szakmává válás útján (Müller 1992). Richmond tevékenysége
mellett fontos azonban megemlíteni, hogy a XIX. század végén az európai COS
szervezetek is elkezdték – igaz, nem egyetemi szinten – képezni a bennük tevékenykedő
baráti látogatókat, ezzel is némiképp egységesítve a beavatkozás szabályait és menetét
(Kendall 1994). A fentieken túl, Richmond az első empirikus kutatáson alapuló átfogó
elméleti rendszer kidolgozásával is hozzájárult a szociális munka
professzionalizálódásához. Az 1917-ben megjelent „Szociális diagnózis” című
könyvében feltárta az esetmunka belső összefüggéseit, s azt vallotta, hogy csak alapos
információgyűjtéssel érthető meg a kliens problémája, ennek segítségével lehet
felállítani egy megfelelő diagnózist, ami pedig egy beavatkozási terv alapja lehet.
Mindez egy freudi nézetekre épülő, pszichológiai indíttatású, alapvetőn gyógyító jellegű
irányzatot indított el az esetmunkában (Hegyesi 2002). Az azóta eltelt közel száz évben
újabb és újabb irányzatok jelentek meg az esetmunkában, az 1930-as években
megjelenő funkcionalista közelítésektől, a különböző pszichológiai és szociológiai
irányzatokon keresztül, a problémamegoldó közelítésekig, s ezen új irányzatok hatására
az esetmunka – tanulván e közelítésekből – napjainkra több-szempontúvá érett. E
különböző közelítések közül az esetmunkára legjelentősebb hatást a korábbiakban
említett rendszerelmélet, a funkcionalizmus, amelyben a hangsúly a segítő folyamatra,
annak céljára, s ebből adódóan időkorlátaira koncentrál, valamint a problémamegoldó-
és a humán ökológiai közelítést gyakorolt, ám mondhatni, hogy a különböző
pszichológiai irányzatok hatásai is összeadódtak. Ennek következtében a több-
szempontú közelítések beépülése ellenére elmondható, hogy az esetmunka világszerte
alapvetően pszichológiai orientációjú maradt, magában hordozva ennek minden előnyét
és hátrányát.
56
2.3. Problémamegoldás a szociális munkában
57
A problémahelyzettől el kell különíteni a krízishelyzetet. Krízis esetén a kliens lelki
egyensúlya megbomlik, ami nagyfokú feszültséggel jár együtt, és a kliens szorongását
eredményezi. A krízishelyzetben a „viselkedés fellazulhat, kirobbanó indulati reakciók
jelenhetnek meg, vagy az egyén lehangolt, passzív, tehetetlen, támasznélkülinek érzi
magát, és helyzetét reménytelennek értékeli” (Szabó é.n.: 49). Mivel az egyén nem
képes a nagyfokú feszültséget tartósan elviselni, ezért e helyzet azonnali és direkt
beavatkozást, azaz krízisintervenciós modell alkalmazását követeli meg a
szakemberektől.
Végül meg kell említeni az úgynevezett sürgősségi helyzetet. Sürgősségi helyzetben
nagy esélye van valamely tragédia (pl.: öngyilkosság) vagy károsodás (pl.: családtagok
bántalmazása) bekövetkezésének, emiatt ez az a helyzettípus, amely a leggyorsabb és
legintenzívebb beavatkozást igényli (Szabó é.n.).
58
ellenkezőjéről.
59
A fenti célok akár jelentősen eltérhetnek egymástól, könnyen elképzelhető, hogy
például a családsegítő szolgálatot felkereső feleség válásának elősegítéséhez vár
segítséget a szolgálattól, míg a férj inkább azt szeretné, hogy próbálják meg helyrehozni
megromlott kapcsolatukat. A fenti esetben a beavatkozás akkor lehet eredményes, ha
sikerül olyan célt meghatározni, amely mindkét félnek megfelelő, s amit a szakember is
reálisnak tart. A célok köre meglehetősen széles lehet, a felek megállapodhatnak abban,
hogy adnak még egy esélyt egymásnak, de abban is, hogy a válás előtt egy időre
szétköltöznek, s megnézik, együtt, vagy külön jobb-e az életük stb.. E szakaszban van
azonban néhány alapszabály:
• A rövid- és hosszú távú célokat pontosan kell megnevezni, például nem sokat ér az
a célmeghatározás, miszerint „cél az adott probléma megoldása”.
• Tisztázni kell, hogy a szakember milyen célokban lehet, és nem lehet partner.
Soha nem lehetünk partnerek a kliens más emberek ellen irányuló céljai
megvalósításában. Az előző példához kapcsolódva, soha nem lehetünk partnerek
abban, ha a feleség vagy éppen a férj bosszút akar állni őt megcsaló házastársán, s
úgy akar elválni, hogy a válás eredményeképpen kiforgassa őt vagyonából, elérje,
hogy szinte soha ne láthassa közös gyermeküket stb..
3. Előzetes megegyezés
E szakaszban a realitások és korlátok végső tisztázása történik meg, annak tisztázása,
hogy miben tud, s miben nem tud segíteni a szakember, milyen erőforrásokat tud
felajánlani az intézmény a probléma megoldásához. Önkéntes kliens esetében e
szakaszban a kliens dönthet arról, hogy kíván-e az adott szakemberrel együttműködni.
Ahogy arról a korábbiakban szó esett, a szociális szakember ilyen típusú lehetősége
szakmájából adódóan korlátozottabb, hiszen a szakma egyik alapelve, hogy a
szakember nem lehet „személyválogató”. Természetesen kivételként előfordulhat, hogy
a szakember úgy érzékeli, nem tud hatékonyan együttdolgozni az adott klienssel. Ez
esetben megkérheti a klienst, hogy a hatásos beavatkozás érdekében valamelyik
kollégájával próbáljon meg együttműködni.
Amennyiben a felek a további együttműködés mellett döntenek, akkor tisztázni kell az
együttműködés kereteit, vagyis kölcsönösen meg kell egyezniük jogaikról és – az
„autonómia dilemma” kapcsán kifejtettek szerint – az együttműködés „határairól”.
4. Adatgyűjtés
Az előzetes megegyezést a következő szakasz munkájának előkészítése érdekében
rendszerint további információgyűjtés (a kliens és környezete lehetőségeiről, az elérhető
erőforrásokról stb.), valamint a meglévő információk összegzése követi.
60
II. A SZERZŐDÉSKÖTÉS FÁZISA
61
költi, akkor a szegénység csak okozati tényező, a probléma valódi oka a férj felelőtlen
magatartása.
b) A probléma szükséglethierarchia rendszerben elfoglalt helye. Az általános emberi
szükségletek egymásra épülése okán, először a szükséglethierarchia alsóbb szintjeihez
kapcsolódó problémákat ajánlatos kezelni.
c) A probléma súlyossága, a beavatkozás sürgőssége. Először a súlyosabb, sürgetőbb
problémák orvoslásához célszerű hozzálátni.
d) A problémában érintettek köre. A rendszerelméleti és ökológiai megközelítések
alapján ajánlatos azon problémák megoldását előtérbe helyezni, amelyek több embert,
adott esetben a kliens környezetét, családtagjait is érintik.
A fenti szempontok esetenként természetesen ellentmondhatnak egymásnak, ilyenkor
mindig a körülményektől, igényektől és lehetőségektől függően kell kiválasztani az
elsőként megoldandó problémát, vagy az egymással összefüggő problémákat.
A fókuszálás második szintjén a feladatunk a problémák megoldásához szükséges
erőforrások számbavétele. Erőforrások fellelhetőek magában a kliensben (általában nem
csupán a probléma okai, de a megoldáshoz szükséges „kulcs” is a kliensben keresendő),
s rendszerint fellelhetőek erőforrások a kliens szűkebb és tágabb környezetében is. Az
ökológiai megközelítés alkalmazása egyaránt sokat segíthet az alapvető problémák, és
az azok megoldásához szükséges erőforrások feltárásában.
A szociális munkában erőforrásnak tekinthető minden olyan dologi eszköz, személyes
segítség, legyen szó akár informális (pl.: rokonoktól, barátoktól származó), vagy akár
formális jellegű (intézményekből, szakemberektől származó) segítségről, amely
hozzájárulhat a kliens problémáinak megoldásához. A fentiek alapján tehát
elkülöníthetőek:
• Anyagi és nem anyagi jelegű erőforrások: az első csoportba sorolható a pénzbeli
és természetbeli támogatás, ideértve például a szociális segélyeket, a családban
élő gyermekek étkeztetését, de ideértve azt is, ha egy combnyaktörést szenvedett
lábadozó idősebb hölgynek az idősek klubja kölcsönöz egy járókeretet. A
második csoportba sorolhatóak a „személyes szolgáltatások”, példának okáért egy
egyedülálló anya gyermekére való felügyelet megoldása addig, amíg az anya
betegsége gyógyítása érdekében kórházi ellátásra szorul.
• Formális és informális támogatások: az előző példa folytatásaként, a gyermek
felügyeletéről gondoskodhatnak a helyi önkormányzat által fenntartott helyettes
szülői szolgálaton keresztül, de jó esetben a nyugdíjas nagymama is tud vigyázni
unokájára.
A problémamegoldó folyamat e szintjén az erőforrások felkutatása és számbavétele
kell megtörténjen. A szakember más módon tájékozódhat a formális és az informális
erőforrásokról.
62
A saját és más segítő intézmények által rendelkezésre bocsátható formális erőforrásokat
a szociális szakembernek a segítségnyújtás megkezdése előtt ismernie kell, hiszen ez
alapján lehet tisztázni, hogy ő és a szolgálat milyen erőforrásokhoz tudja hozzásegíteni
a klienst. Mindez azt jelenti, hogy egy családsegítő vagy gyermekjóléti szolgálatnál
dolgozó szakembernek ismernie kell azt, hogy mely intézmények miben tudják segíteni
a klienst, ismernie kell a kliensek számára elérhető szociális támogatásokat stb.. Mindez
nem jelenti azt, hogy egy szakembernek betéve kellene tudnia az összes támogatással
kapcsolatos valamennyi részletszabályt, jogosultsági feltételt stb., ám ezen ellátásokat
legalább annyiban ismernünk kell, hogy a kliens segítségkérésekor felmerülhessen a
valóban létező támogatás megszerzésének lehetősége, hogy tudjuk, mely támogatás
részletszabályainak és jogosultsági feltételeinek nézzünk utána.5
Az informális hálóban rejlő lehetőségeket a szakember a klienstől kapott
információkból ismerheti meg, azaz abból, hogy a segítő beszélgetés során a kliens
végiggondolja, kinek a segítségére számíthat. Egyes esetekben azonban előfordulhat,
hogy a kliens rosszul méri fel a segítő hálóban lévő lehetőségeket, vagy maga is
bizonytalan e tekintetben. Ilyenkor lehetőség van arra, hogy mi magunk is
utánanézzünk, hogy valóban léteznek-e, és mozgósíthatóak-e a kliens által megemlített
informális erőforrások. Önkéntes kliens esetében ehhez a kliens beleegyezésére van
szükség. Ismételten az előző példához visszatérve elképzelhető, hogy az anya úgy véli,
hogy egyedül élő idős nagybátyja vállalja majd a gyermek gondozását, s e feltételezését
arra alapozza, hogy a nagybácsi többször támogatta már őket anyagilag. A fenti esetben
mindenképp célszerűnek tűnik megbizonyosodni e lehetőség realitásáról.
63
munkanélküli, alacsony képzettségű és semmilyen gyakorlattal nem rendelkező
kliens esetében vélhetően irreális cél lehet valamilyen jól zető, stabil, szellemi
vagy adminisztratív munkakör megszerzésének a kitűzése.
c) Igazodnia kell a kliens képességeihez, vagyis a tervben az egymást követő
feladatok ütemezése se túl gyors, se túl lassú nem lehet. Az első esetben a kliens
nem lesz képes a tervnek megfelelően haladni, ebből következőleg saját helyzetét
kilátástalannak láthatja, önmagát pedig a probléma megoldására alkalmatlan
embernek érezheti. Túlzott lassúság, óvatosság esetén viszont azt érezheti, hogy
egy helyben toporognak, semmi sem történik, amiből következőleg feleslegesnek
ítélheti a segítő kapcsolatot.
d) Építeni kell a rendelkezésre álló erőforrásokra.
e) Számolnia kell a problémamegoldást korlátozó akadályokkal. Ilyen „korlát” lehet
példának okáért a házastársak közötti kapcsolati kon iktus rendezésében az a
szülő, aki beleszól a atalok kapcsolatába, a köztük lévő kon iktus kezelésébe,
ezáltal befolyásolva annak kimenetelét. Ez esetben cél lehet annak elérése, hogy a
kapcsolati kon iktusokat a felek kizárólag közösen, az említett szülő bevonása
nélkül próbálják kezelni.
f) A változó követelményekhez igazíthatónak, azaz rugalmasnak kell lennie.
Felgyorsult világunkban meglehetősen gyorsan változhatnak a körülmények, a
rendelkezésre álló lehetőségek, s ezek függvényében a tervnek is változtathatónak
kell lennie. Hiába terveztük úgy, hogy a már többször említett édesanya
gyermekére a nagymama vigyáz majd, ha időközben ő is megbetegszik, és maga
is segítségre szorul.
7. Prognosztizálás
A cselekvési terv kiválasztását követően, a segítőnek szakmai szempontok alapján
végig kell gondolnia, hogy reális-e a terv, ő maga bízik-e a megvalósítás sikerében.
Amennyiben a szakember úgy látja, hogy a terv megvalósításának kisebb az esélye,
mint az esetleges kudarcnak, akkor ezt a klienssel meg kell beszélni, s újra kell kezdeni
a tervezési folyamatot.
A fentieket követően meg lehet kötni a végleges szerződést, amely tartalmazza a
megoldandó probléma de niálását, az elérendő célt, annak elérésének módját, a sikeres
problémakezelés kritériumait, s természetesen azt, hogy e folyamat során mely
feladatai, kötelességei és jogai vannak a feleknek.
64
III. A TERV VÉGREHAJTÁSÁNAK FÁZISA
9. Befejezés
A problémamegoldó folyamat alapvetően háromféleképpen érhet véget:
– ideális esetben sikerül a problémát teljesen megoldani, miközben fejlődik a
kliens problémamegoldó képessége is,
– a problémát részlegesen sikerül megoldani,
– nem sikerül előrébb jutni a fennálló probléma kezelésében.
65
A szociális munka hosszú távú céljának elérése és a jóléti függőség kialakulásának
elkerülése érdekében, a problémamegoldó folyamat során fontos időhatárokat
kitűznünk. Egy segítő folyamatnak még bonyolultabb esetekben is le kellene záródni
fél, vagy legfeljebb egy éven belül. (Az Amerikai Egyesült Államokban az átlagos segítő
folyamat rendszerint 3 hónapig tart, ez idő alatt a segítő és a kliens 8-12 alkalommal
találkozik (Epstein 1988 in Szabó é.n.)) Természetesen az együttműködés határideje is
rugalmasan kezelendő, szükség esetén akár kétszeresére is módosítható, ám adott
probléma kapcsán két évnél hosszabb idejű együttműködés már mindenképpen
indokolatlannak tekinthető. Ezen idő letelte után az esetet vagy le kell zárni, vagy ha a
probléma továbbra is fennáll, másik szakembernek kell átadni.
Minden variációra érvényes, hogy az eset lezárásának egyértelműnek kell lennie, a záró
megbeszélés alkalmával nyilvánvalóvá kell válnia, hogy az együttműködés véget ért, a
felek e probléma kapcsán többé nem találkoznak. Ez nem mindig könnyű, hiszen a
hosszú hónapok alatt a kliens és a szakember közel kerülhet egymáshoz. Éppen ezért
nagyon fontos már a kapcsolat elején tisztázni, a segítő folyamat során pedig
tudatosítani, hogy az együttműködés nem baráti, hanem szakmai jellegű, s egy idő után
véget fog érni (megjegyzendő, hogy az etika iránymutatások alapján a kliens és a
szakember közötti szakmai viszony fenntartása kötelező jellegű, példának okáért a felek
a segítő folyamat során nem kerülhetnek egymással intim viszonyba).
Ugyanakkor biztonságérzetet adhat kliensünknek, ha megadjuk annak lehetőségét, hogy
később is felkereshet bennünket, amennyiben olyan új problémája adódik, amivel
önállóan nem boldogul. Más közelítésben viszont feltételezhető, hogy e lehetőség -
amely mindenképp adott – problémamegoldó folyamat végén történő felkínálása a jóléti
függőség irányába is mozdíthatja a klienst. Adott esettől függően mindkét variáció
alkalmazása hasznos lehet, így minden esetben a szakembernek kell mérlegelni, hogy
melyik megoldás hordoz magában több előnyt, s melyik több veszélyt.
66
11. A folyamat szociális szakember általi értékelése (önértékelés)
Nem csupán a kliens, hanem a szakember is tanulhat a folyamatból, ezért szükséges
végiggondolni a folyamat egészét a probléma meghatározásától a lezárásig. Értékelnünk
és elemeznünk kell, mennyire bizonyultak hatékonynak az alkalmazott módszerek, mert
ugyan minden eset más és más, ám ha valamely módszer szinte sohasem válik be, azt
talán nem érdemes erőltetni, míg a gyakran eredményre vezető módszereket célszerű
lehet máskor is bevetni.
67
Augilera és Messick szerint a krízis kialakulása a következőképp modellezhető.
4. ábra. A krízis lezajlásának folyamata. Augilera és Messick (In Szabó é.n.: 50)
A szerzők meglátása szerint krízis akkor alakul ki, ha az egyensúlyi tényezők közül
egy vagy több nem megfelelő, ugyanakkor az inadekvát problémaészleléshez magától
értetődően az esetek döntő többségében inadekvát megoldási módok is kapcsolódnak. E
helyzetre is alkalmazható az a korábban más vonatkozásban bemutatott példa, amelyben
egy családban az apa szerencsejáték függősége miatt súlyos anyagi problémákkal
küzdenek, ám a család ezt bevételei elégtelenségeinek tulajdonítja (inadekvát észlelés),
s azok növelésével, adott esetben újabb és újabb hitelek felvételével próbálja orvosolni
(inadekvát megoldási mód), ami először anyagi, majd a folyamat későbbi
következményeként lelki jellegű krízist eredményezhet.
Az esetek jelentős részében az érintett személy, család, rendszerint külső szakmai
segítség nélkül próbál megbirkózni a krízishelyzettel, amely próbálkozás egyaránt járhat
kudarccal és sikerrel. A kudarcnak kettős kimenetele lehet, kialakulhat egy új, torz
egyensúlyi állapot, példának okáért a túlzott munkahelyi kihívások és terhek nyomán
kialakuló krízishelyzet esetén az érintett tartós betegszereppel azonosulhat. Más esetben
a krízishelyzet sürgősségi helyzetbe, s ezt követően akár tragédiába torkollhat. Sikeres
krízismegoldás esetén ugyanakkor rendszerint új, magasabb szintű egyensúlyi állapot
alakulhat ki, hiszen a siker nyomán növekedhet az egyén önértékelése, s felvérteződhet
68
olyan probléma-megoldási képességekkel, amelyeket később, más helyzetekben is
hasznosítani tud.
Nyilvánvaló tehát a beavatkozás fontossága, hiszen ez adott esetben tragédia
bekövetkezését, vagy torz egyensúlyi állapot kialakulását előzheti meg, ám a sikeres
beavatkozás akár a kliens a krízishelyzetet megelőző helyzeténél is jobb, magasabb
szintű egyensúlyi helyzetének kialakulását eredményezheti.
1. A kapcsolat kialakítása
A direktivitás elve már az első ülésen aktivitást követel meg a szakembertől, ami azt
jelenti, hogy az ülést végig a szakember irányítja, ő ismerteti annak célját, meghatározza
a szabályokat (pl.: család esetében egyszerre egy ember beszélhet, mindenki csak a saját
nevében szólhat stb.).7 Ez a fajta aktivitás és irányítás azért lényeges, mert a kliens
érezheti, hogy a szakember kompetens a probléma kezelésében, ami reménnyel töltheti
el, ugyanakkor azt is érzi, hogy történik valami, elindult a helyzet kezelése. Mindez
önmagában feszültségcsökkentő hatású lehet, s elősegítheti az első ülés másik fontos
céljának elérését, azt, hogy a kliens a második ülésre is eljöjjön.
A szakember másik fontos feladata a feszültség fokának folyamatos gyelemmel
kísérése, hiszen annak szintje az ülés folyamán változhat. Amennyiben a szakember
valamely téma megbeszélése kapcsán a feszültség növekedését észleli, úgy az első
ülésen fontos más téma irányába elmozdítani a kommunikációt. Példának okáért ha a
családban élő serdülő valamely problémája indította el a krízist, ilyen feszültséget
69
növelő téma lehet, ha a szülők a gyerek lustaságáról kezdenek beszélni, arról, hogy nem
segít semmiben. Ez esetben sikeres elterelés lehet az arra való rákérdezés, hogy
konkrétan mely házimunkák kapcsán várnák el a gyermek segítségét.
Az ülés céljai okán a pozitív kapcsolat kialakítására és fenntartására, a kliens esetleges
ellenállásának leküzdésére kell törekednünk. Ennek érdekében fontos a pozitív emberi
vonásokra fókuszálnunk, sőt, gyakran szükség lehet a helyzet „pozitívra fordítására”,
melynek leggyakrabban alkalmazott technikája az úgynevezett „átcímkézés”.
Átcímkézés során a krízishelyzetet okozó negatív tulajdonságokkal, vagy súlyos
problémákkal küzdő klienst másképp jelenítjük meg az ülésen, példának okáért a
krónikus alkoholistát „keményen dolgozó, fáradt apaként”. Hangsúlyozandó azonban,
hogy e technika alkalmazása csupán az első ülésre vonatkozóan javasolt, ugyanis a
tartós alkalmazás nehezíti, sőt, adott esetben lehetetlenné is teheti a probléma tényleges
kezelését. Vannak azonban a kliens ellenállását, illetve a feszültséget csökkentő olyan
technikák is, amelyek a probléma megoldásának irányába mozdíthatják a klienst;
• Lényeghez kapcsolás, vagyis amikor a segítő mond valami lényegeset, ám a
mondanivaló végén másra fókuszál. (pl.: Úgy vélem ön és a felesége is aggódik
amiatt, hogy egyre többet iszik, de biztosan számos tekintetben jól működhet a
házasságuk, hiszen ide is együtt jöttek el.)
• Igen manőver, amikor valamelyik fél a másikat fenyegető mondatát elfogadjuk,
ám a másik fél számára feszültségcsökkentő módon folytatjuk a mondatot. (pl.:
Anya: Peti annyira kezelhetetlen mostanában, semmi nem jó neki, borzasztóan
rosszul viselkedik, egyszerűen elviselhetetlen lett. Szakember: Igen, nehéz
korszak ez a gyermekek életében, sok gond van velük, ugyanakkor sokszor
kedvesek és szeretetre méltóak is.)
• Fordított kommentár, amikor az ellen érvelünk, amit elvárnánk a klienstől. (Egy
sor problémát kellene tisztázni a gyermekével kapcsolatosan, de tudom, hogy
nagyon elfoglalt, s biztosan nem tud több időt szakítani Péter problémáinak
megbeszélésére.)
70
kiválasztani az alkalmazandó modellt. Családok esetében szükséges áttekinteni a család
belső viszonyait is.
A krízis folyamata: A krízis folyamatának áttekintése, az ok – okozati viszonyok
feltárása a kliens számára is nyomon követhetővé és érthetővé teszi, hogy mi történt.
Mindez az érzelmi viszonyulásról, ami fenyegető lehet, a kilátástalanság, bűntudat és
önvád érzését keltheti, a klienst az értelmi viszonyulás irányába mozdíthatja el, ami
csökkentheti a negatív érzéseket, s ezáltal a feszültséget, szorongást is. Arra
ösztönözheti a klienst, hogy tényeket mérlegeljen, s gondolkozzon a megoldásról. E
szakaszban fontos azt is kideríteni, hogy mit tettek eddig a probléma megoldása
érdekében, s az milyen eredményre vezetett. Mindez azért kiemelkedően fontos, mert e
feltérképezés hiányában a segítő olyan tanácsot adhat, olyan korábban már próbált
megoldást javasolhat, ami nem vezetett eredményre. Egy ilyen tanács nyilvánvalóan
növelheti a kilátástalanság érzését.
A krízist kiváltó probléma: A problémade níció ez esetben is közös munka, hiszen a
közösen meghatározott de níciót inkább sajátjának érezheti a kliens, így az motiválóbb
lehet. Ugyanakkor a kliens ellenállásának elkerülése érdekében gondosan gyelni kell
arra, hogy a problémade níció ne legyen „fenyegető” a kliensre nézve. A példa
kedvéért, nem szerencsés, ha az kerül explicite megfogalmazásra, hogy a gond a férj
krónikus alkoholizmusa, szerencsésebb megfogalmazás lehet az, hogy a férj utóbbi
időben túlzottá vált alkoholfogyasztásából eredhetnek a problémák.
A kliens énereje: Az énerő vizsgálata már átvezet a következő fázisba, ugyanis a
tervezés és mobilizálás során alapelv, hogy a lehető legnagyobb mértékben a kliens
énerejét kell felhasználni a probléma megoldására, s a lehető legkevesebb járulékos
feszültséggel szabad terheli a folyamatot, ugyanis a hatásosság az énerő
felhasználásával rendszerint pozitívan, a járulékos feszültség növekedésével rendszerint
negatívan korrelál.
Előfordulhat, hogy a kliens énereje nem bizonyul elégségesnek. E helyzet egyrészt a
szakember fokozottabb támogatását igényli, másrészt szükségessé teheti egyéb külső
támogató erőforrások bevonását.
71
irányába való elmozdulás és az önbizalom növelése. Megjegyzendő azonban, hogy nem
egyszerű megfelelő feladatot adni, ugyanis egyszerre kell arra törekedni, hogy a feladat
biztosan megoldható legyen, másrészt legyen elég nagy és nehéz ahhoz, hogy annak a
kliens kellő jelentőséget tulajdoníthasson. Természetesen előfordulhat, hogy a kliens
nem tudja megoldani a kapott feladatot, s valamilyen kifogással áll elő a következő
ülésen. Krízisintervenció során a feszültségi szint alacsonyan tartása érdekében a
szakembernek akceptálni kell e kifogásokat, sőt, szükség lehet „a felelősség időleges
átvállalására” is, azaz arra, hogy a szakember magára vállalja a kudarc felelősségét. (pl.:
„Biztosan túlzottan nehéz feladatot adtam”.) Amennyiben úgy érezzük, hogy a krízis
hatékony kezeléséhez feltétlenül fontos megoldani az adott feladatot, alkalmazható a
rendszerint mozgósító hatású „ne tegyünk semmit” paradox manőver. („Sajnálom, hogy
ennyire erőltettem, most biztosan pihenésre van szüksége, inkább ne tegyünk semmit a
következő ülésig.”)
A krízisintervenció, így a feladatadás fontos alapelve a fokozatosság és a cél irányába
haladás, fontos tehát, hogy a feladatok egymásra épüljenek, s szolgálják a cél elérését.
Minden ülésnek a feladat értékelésével kell kezdődnie, s új feladat adásával végződnie,
miközben a segítőnek fokozatosan csökkentenie kell támogatását, s ezzel párhuzamosan
növelnie kell a kliens önállóságát.
4. Lezárás és nyomonkövetés
A lezárás előkészítése már az első ülésen megtörténik azzal, hogy a szakember
tisztázza, csupán néhány alkalommal fognak találkozni, s ezalatt próbálják meg közösen
megoldani az adott problémát. A lezárás elindítása az ülések gyakoriságának és
időtartamának csökkentésével indul. A záróülésen – a problémamegoldó modellhez
hasonlóan – át kell tekinteni, s értékelni kell a folyamatot. Mivel a probléma rendszerint
nem oldódik meg teljesen e néhány hét alatt, azt is tisztázni kell a klienssel, hogy
milyen irányba haladjon tovább. E tekintetben támaszt jelent az addigi eredmények
megerősítése, hiszen ez javíthatja a kliens önértékelését, növelheti önbizalmát, erősítheti
a segítő kapcsolatban szerzett, új típusú probléma-megoldási képességeit.
Krízisintervenció során a kliens számára kitüntetett fontossággal bír a biztonság érzése,
így mindig meg kell adni a lehetőséget a kliensnek arra, hogy a későbbiekben segítséget
kérjen, s egyben tájékoztatni kell arról, hogy egy-két hónapon belül a szakember
informálódni fog helyzetéről. Ezt az utolsó ülést követő 4-6. héten, írásos tájékoztató
kiküldésével célszerű megtenni, s ha nincs különösebb baj, a szakember ilyenkor kilép a
folyamatból.
72
2.4.3. A KOMPETENCIA KÉRDÉSE.
73
az utóbbit „információ alapú kon iktusnak” nevezzük, s példának okáért az első
típusba sorolható kon iktus adódhat abból, ha a férj a család autóját szeretné kicserélni,
a feleség pedig a ház bútorzatát, persze ennél kisebb kérdések kapcsán is kialakulhatnak
érdekkon iktusok (pl.: ki mosogasson). Az utóbbira tipikus példa lehet a dél-amerikai
sorozatok kedvenc témájaként is szereplő intrika, amely a felek közötti nyílt és őszinte
kommunikációval könnyen megelőzhető, vagy kezelhető. E típusok mellett
beszélhetünk még „érték alapú kon iktusról”, amely rendszerint egymáshoz közel álló
felek eltérő világszemléletéből adódhat. Példaként említhető az, ha a vallásos feleség
egyházi iskolába szeretné járatni a gyermeket, az ateista férj pedig ezt feleslegesnek,
vagy akár károsnak tartja. Létezik úgynevezett „strukturális alapú kon iktus”. Ebben a
családon belül valamelyik fél alárendelt pozícióba kerül, amely helyzet tartósan aligha
viselhető el.9 Végül megemlíthető a „kapcsolati alapú” kon iktus, amely abból ered,
hogy a felek közötti tartósabb kapcsolat már megromlott, s ez eleve negatív
viszonyulást eredményez.
74
próbálják kezelni a kon iktust. Győzelmük érdekében jellemzően „magasan határozzák
meg a nyitópozíciójukat”, amelyből aztán látszatengedményeket tesznek, gyakran
alkalmazott eszköz a másik fél félrevezetése, becsapása, s így természetesen hiányzik a
nyíltság és őszinteség, a felek fontos információkat titkolhatnak el egymás elől. A példa
kedvéért, a házimunka végzésén vitatkozó házastársak közül a férj azzal indíthat, hogy
ezután még az autót sem fogja lemosni, holott nem is hagyná, hogy a feleség esetleg
véletlenül megkarcolja az imádott járművet („magas nyitópozíció”), miközben a feleség
nem mondja el, hogy a szomszédban lakó édesanyja hetente kétszer besegít a
házimunkába („információ eltitkolása”).
E megoldási mód időleges sikereket hozhat ugyan, ám a legyőzött fél elégedetlen és
dühös lesz, s mielőbbi visszavágásra fog törekedni. E stratégia láthatóan sokkal inkább
rombolja, mint erősíti a kapcsolatokat.
Problémamegoldó stratégia esetén a felek nem egymással állnak szemben, hanem
egymás mellett állnak annak érdekében, hogy megoldják a kon iktushelyzetet
eredményező problémát. Míg az előző stratégiában a fókusz egymáson, egymás
legyőzésén, ebben a problémán, annak megoldásán van. Ennek érdekében a felek
nyíltak és őszinték, s nyitottak olyan megoldások felkutatására, ami mindannyiuk
számára kielégítő lehet. Amennyiben sikeres ez a fajta kon iktusmegoldás, az
rendszerint erősíti a felek kapcsolatát. Ez utóbbi típusú kon iktuskezelést segítő
módszer, a szakmában egyre gyakrabban alkalmazott mediáció.
A mediáció olyan közvetítési és tárgyalást segítő eljárás, amely során egy külső,
pártatlan közvetítő segíti a vitás feleket abban, hogy vitás ügyüket, kon iktusaikat
tárgyalásos úton próbálják rendezni, és e tárgyalások során mindkét fél számára
elfogadható, tartós megállapodás szülessen. Mediációra sor kerülhet akár családon
belüli, akár települési szintű - példának okáért önkormányzati intézmények közötti -
kon iktusok esetében is. Interperszonális kon iktusok esetén csupán a kon iktus
„polarizáció” vagy „szegregáció” szakaszában kerülhet sor az eljárásra, hiszen a vita
szakaszában még van remény arra, hogy a felek önmaguk oldják meg a
kon iktushelyzetet, destrukció vagy kimerülés szakaszában pedig már rendszerint
minimális az esélye a kon iktus megbeszélésen alapuló rendezésének. A de nícióból
kiderül, hogy a mediátornak pártatlannak kell lennie, azaz például nem állhat rokoni
vagy baráti kapcsolatban egyik féllel sem, „kívülállónak” lennie, azaz nem lehet érintett
a kon iktusban (például, ha két intézmény között vita alakul ki a közös szolgálati autó
használata kapcsán, az érintett intézményekben dolgozók nem láthatnak el mediátori
75
szerepet). Végül megemlítendő, hogy a mediátornak megfelelő felkészültséggel, azaz
mediátori képzettséggel kell rendelkeznie.
Fontos alapszabály, hogy a mediációs eljárás során a mediátor soha nem hoz döntéseket
a résztvevők helyett, hanem segíti őket olyan helyzetbe kerülni, amelyben a felek
maguk hozhatnak megállapodáshoz vezető döntéseket.
76
2.6.2. A MEDIÁCIÓ ELŐNYEI
Jelentős előnynek tekinthető, hogy a döntés joga nem kerül ki az érintettek kezéből,
a résztvevő felek rendszerint kisebb lelki sérüléseket szenvednek el, mint bírósági
eljárás során, s az eljárás rendszerint jóval olcsóbb,11 mint a kon iktus bírósági úton
történő megoldása.
77
1993. évi III. törvény A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról
64. § (1) A családsegítés a szociális vagy mentálhigiénés problémák, illetve egyéb
krízishelyzet miatt segítségre szoruló személyek, családok számára az ilyen helyzethez vezető okok
megelőzése, a krízishelyzet megszüntetése, valamint az életvezetési képesség megőrzése céljából
nyújtott szolgáltatás.
(2) A családok segítése érdekében veszélyeztetettséget és krízishelyzetet észlelő jelzőrendszer
működik. A jegyző, továbbá a szociális, egészségügyi szolgáltató, intézmény, valamint a
gyermekjóléti szolgálat, a pártfogói felügyelői és a jogi segítségnyújtói szolgálat jelzi, a
társadalmi szervezetek, egyházak és magánszemélyek jelezhetik a családsegítést nyújtó
szolgáltatónak, intézménynek, ha segítségre szoruló családról, személyről szereznek tudomást.
(3) A (2) bekezdés szerint kapott jelzés alapján a családsegítést nyújtó szolgáltató, intézmény
feltérképezi az ellátási területen élő szociális és mentálhigiénés problémákkal küzdő családok,
személyek körét, és személyesen felkeresve tájékoztatja őket a családsegítés (4) bekezdésben
megjelölt céljáról, tartalmáról.
(4) A családsegítés keretében biztosítani kell
a) a szociális, életvezetési és mentálhigiénés tanácsadást,
b) az anyagi nehézségekkel küzdők számára a pénzbeli, természetbeni ellátásokhoz, továbbá a
szociális szolgáltatásokhoz való hozzájutás megszervezését,
c) a családgondozást, így a családban jelentkező működési zavarok, illetve konfliktusok
megoldásának elősegítését,
d) közösségfejlesztő, valamint egyéni és csoportos terápiás programok szervezését,
e) a tartós munkanélküliek, a fiatal munkanélküliek, az adósságterhekkel és lakhatási
problémákkal küzdők, a fogyatékossággal élők, a krónikus betegek, a szenvedélybetegek, a
pszichiátriai betegek, a kábítószer-problémával küzdők, illetve egyéb szociálisan rászorult
személyek és családtagjaik részére tanácsadás nyújtását,
f) a családokon belüli kapcsolaterősítést szolgáló közösségépítő, családterápiás,
konfliktuskezelő mediációs programokat és szolgáltatásokat, valamint a nehéz élethelyzetben élő
családokat segítő szolgáltatásokat.
(5) A családsegítés keretében végzett tevékenységnek - a szolgáltatást igénybe vevő érdekében,
mások személyiségi jogainak sérelme nélkül - a szükséges mértékig ki kell terjednie az igénybe
vevő környezetére, különösen családjának tagjaira. Kiskorú személyre a családsegítés akkor
terjedhet ki, ha
a) a kiskorú családtagjának ellátása a családsegítés keretében indult, és
b) a kiskorú érdekei - a gyermekjóléti szolgáltatás igénybevétele nélkül - e szolgáltatás
keretében is megfelelően biztosíthatók.
78
a családjából kiemelt gyermek visszahelyezését.
(2) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a gyermek testi, lelki egészségének, családban
történő nevelésének elősegítése érdekében
a) a gyermeki jogokról és a gyermek fejlődését biztosító támogatásokról való tájékoztatás, a
támogatásokhoz való hozzájutás segítése,
b) a családtervezési, a pszichológiai, a nevelési, az egészségügyi, a mentálhigiénés és a káros
szenvedélyek megelőzését célzó tanácsadás vagy az ezekhez való hozzájutás megszervezése,
c) a válsághelyzetben lévő várandós anya támogatása, segítése, tanácsokkal való ellátása,
valamint számára a családok átmeneti otthonában igénybe vehető ellátáshoz való hozzájutás
szervezése,
d) a szabadidős programok szervezése,
e) a hivatalos ügyek intézésének segítése.
(3) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése
érdekében
a) a veszélyeztetettséget észlelő és jelző rendszer működtetése, a nem állami szervek, valamint
magánszemélyek részvételének elősegítése a megelőző rendszerben,
b) a veszélyeztetettséget előidéző okok feltárása és ezek megoldására javaslat készítése,
c) az a) pontban, valamint a 17. § (1) bekezdésében meghatározott személyekkel és
intézményekkel való együttműködés megszervezése, tevékenységük összehangolása,
d) tájékoztatás az egészségügyi intézményeknél működő inkubátorokból, illetve abba a
gyermek örökbefogadáshoz való hozzájárulás szándékával történő elhelyezésének lehetőségéről.
(4) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a kialakult veszélyeztetettség megszüntetése
érdekében
a) a gyermekkel és családjával végzett szociális munkával (a továbbiakban: családgondozás)
elősegíteni a gyermek problémáinak rendezését, a családban jelentkező működési zavarok
ellensúlyozását,
b) a családi konfliktusok megoldásának elősegítése, különösen a válás, a gyermekelhelyezés és
a kapcsolattartás esetében,
c) kezdeményezni
ca) egyéb gyermekjóléti alapellátások igénybevételét,
cb) szociális alapszolgáltatások, különösen a családsegítés igénybevételét,
cc) egészségügyi ellátások igénybevételét,
cd) pedagógiai szakszolgálatok igénybevételét, vagy
ce) a gyermek védelembe vételét vagy súlyosabb fokú veszélyeztetettség esetén a gyermek
ideiglenes hatályú elhelyezését, átmeneti vagy tartós nevelésbe vételét.
d) javaslat készítése a veszélyeztetettség mértékének megfelelően
da) a gyermek védelembe vételére, illetve a családi pótlék természetbeni formában történő
nyújtására,
db) a gyermek tankötelezettsége teljesítésének előmozdítására,
dc) a gyermek családjából történő kiemelésére, a leendő gondozási helyére vagy annak
megváltoztatására.
79
(5) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a családjából kiemelt gyermek visszahelyezése
érdekében
a) a családgondozás biztosítása - az otthont nyújtó ellátást, illetve a területi gyermekvédelmi
szakszolgáltatást végző intézménnyel együttműködve - a család gyermeknevelési körülményeinek
megteremtéséhez, javításához, a szülő és a gyermek közötti kapcsolat helyreállításához,
b) utógondozó szociális munka (a továbbiakban: utógondozás) biztosítása - az otthont nyújtó
ellátást, illetve a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatást végző intézménnyel együttműködve - a
gyermek családjába történő visszailleszkedéséhez.
Gyermekjóléti szolgálat
40. § (1) A települési önkormányzat a 39. §-ban meghatározott gyermekjóléti szolgáltatás
feladatait önálló intézményként, illetve családsegítő szolgálat, vagy a 96. § (4)-(5) bekezdései
szerinti egészségügyi vagy közoktatási intézmény szervezeti és szakmai tekintetben önálló
intézményegységként, illetve a külön jogszabályban meghatározott képesítési előírásoknak
megfelelő személy foglalkoztatásával biztosítja (a továbbiakban együtt: gyermekjóléti szolgálat).
(2) A gyermekjóléti szolgálat - összehangolva a gyermekeket ellátó egészségügyi és nevelési-
oktatási intézményekkel, illetve szolgálatokkal - szervezési, szolgáltatási és gondozási feladatokat
végez. Tevékenysége körében a 39. §-ban foglaltakon túl
a) folyamatosan figyelemmel kíséri a településen élő gyermekek szociális helyzetét,
veszélyeztetettségét,
b) meghallgatja a gyermek panaszát, és annak orvoslása érdekében megteszi a szükséges
intézkedést,
c) elkészíti a védelembe vett gyermek gondozási-nevelési tervét, illetve a települési
önkormányzat jegyzőjének megkeresésére a családi pótlék természetbeni formában történő
nyújtásához kapcsolódó pénzfelhasználási tervet (a továbbiakban: pénzfelhasználási terv),
d) szervezi a - legalább három helyettes szülőt foglalkoztató - helyettes szülői hálózatot, illetve
működtetheti azt, vagy önálló helyettes szülőket foglalkoztathat,
e) segíti a nevelési-oktatási intézmény gyermekvédelmi feladatának ellátását,
f) felkérésre környezettanulmányt készít,
g) kezdeményezi a települési önkormányzatnál új ellátások bevezetését,
h)(törölve)
i) biztosítja a gyermekjogi képviselő munkavégzéséhez szükséges helyiségeket,
j) részt vesz a külön jogszabályban meghatározott Kábítószerügyi Egyeztető Fórum
munkájában,
k) nyilvántartást vezet a helyettes szülői férőhelyekről.
(3) Gyermekjóléti központnak minősül az az önálló intézményként, illetve szervezeti és szakmai
szempontból önálló intézményegységként működő gyermekjóléti szolgálat, amely az általános
szolgáltatási feladatain túl a gyermek családban nevelkedésének elősegítése, a gyermek
veszélyeztetettségének megelőzése érdekében a gyermek igényeinek és szükségleteinek megfelelő
önálló egyéni és csoportos speciális szolgáltatásokat, programokat nyújt. Így
a) utcai és lakótelepi szociális munkát,
b) kapcsolattartási ügyeletet,
80
c) kórházi szociális munkát,
d) készenléti szolgálatot
biztosít.
(4) Az (1)-(3) bekezdés szerinti gyermekjóléti szolgáltatás térítésmentes.
(5) Gyermekjóléti szolgálatot, gyermekjóléti központot egyházi és más nem állami fenntartó is
működtethet.
81
szolgálatok. Ugyanakkor kevéssé van vita abban, hogy az intézmények döntő
hányadánál a gyakorlati munkában nincsenek markáns különbségek, a szolgálatok
működési tevékenységében a családsegítési feladatok esetmunka központú ellátása a
domináns (Szöllősi 2004). Éppen ezért – részben a nanszírozási problémák miatt is –
talán joggal vetődhet fel kérdésként, vajon nem lenne-e szerencsésebb ezen
intézmények integrálása, ami egyes vezetői posztok megszűnése eredményeként
nyilvánvalóan költség-csökkenést is eredményezhetne, s talán kevésbé aprózná el a
mozgósítható erőforrásokat. Ehhez persze el kellene dönteni a korábban említett
beavatkozási prioritás problémáját.
Az eltelt időszakban újabb országos hatókörú kutatás nem történt, viszont a (2010-től
82
Nemzeti) Szociális és Munkaügyi Intézet 2009-ben részletesen megvizsgálta három
kistérség (a Bátonyterenyei, a Nagyatádi és a Téti) szolgáltatási rendszerét.16 A kutatás
során szerzett talán egyik leglényegesebb információ az, hogy a két szolgáltatástípus a
vizsgált kistérségekben a gyakorlatban egyáltalán nem különíthető el egymástól.
Emellett a Téti kistérségben – és számos más szolgáltatónál – szerzett tapasztalatok is
arról tanúskodnak, hogy a „két” szolgáltatás a gyakorlatban nem „csak” összevontan,
hanem valóban „egyfajta” szolgáltatásként funkcionál, az azokban dolgozók szinte
azonos – az alábbi ábrán részletezett - „családgondozói” feladatokat végeznek.
40
35
30
25 1 Téti kistérség
20 2 Nagyatádi kistérség
15 3 Bátonyterenyei kistérség
10
5
0
szupervízió,
Tanácsadás
egyéb
Szakm mb
Ügyeleti idő
Adminisztráció
Fizikai jellegű
Ment -egyéni
hatósági jel
Nem ért.
Ebédelés,
Pályázati,
Ügyintézés,
Közlekedés,
Ment-csoportos
Családlátogatás
83
esetátadáshoz – vélhetően némiképp valóban túlzott adminisztrációs terhek lehetnek.
Ugyanakkor feltételezhető, hogy egyes esetekben a tényleges adminisztrációra fordított
idő a valóságban némiképp kevesebb lehet, a kódolási tapasztalatok alapján úgy tűnik,
esetenként az „adminisztráció” bejegyzés a tényleges munkatevékenység hiányát is
leplezhette.18
- Szintén kiemelkedően magas az „ügyintézésre” fordított idő, amelybe a „telefonos
ügyintézés” is beletartozik. E magas aránnyal kapcsolatban azonban megemlítendő,
hogy azon korábbi céllal ellentétben, hogy a segítő munka élesen különüljön el az
„ügyekre és nem személyre” koncentráló, ügyintézés központú adminisztratív hivatali
munkától, jelentős „visszalépés” történhetett az elmúlt időszakban. Úgy tűnik, a
családsegítő szolgálatok esetenként a „nehezebb ügyfelektől” mentesítik a hivatali
ügyintézésben elviekben szintén segítséget nyújtó önkormányzati hivatalokat.
Mindazonáltal magam is úgy vélem, a jelenlegi rendszerben fontos, hogy a
családgondozók segítsék klienseik hivatalos ügyintézését, ideális esetben pedig segítség
őket abban, hogy képessé váljanak ügyeik önálló intézésére.
A fentiek miatt a családsegítő szolgálatok és a polgármesteri hivatalok közötti
munkamegosztás is átgondolásra szorul.
- Problémaként jelenik meg a családlátogatások nagyon alacsony aránya, hiszen a
„humán ökológiai megközelítés” (Welch 1987) alapján lehetőség szerint a kliens
otthonában kell megtörténnie a segítségnyújtásnak. Ugyanakkor elképzelhető, hogy
számos esetben a „tanácsadás”, vagy a „mentális segítségnyújtás” is a kliens otthonában
történhetett – igaz, a családlátogatási arányok még abban az esetben is nagyon
alacsonyak maradnak, ha valamennyi ilyen tevékenységről azt feltételezzük, hogy a
család otthonában történt.
A probléma létét megerősítik a vizsgálat során elkészített fókuszcsoport interjúk is:
„Vannak olyan körzetek, ahol a szociális-gyerekjóléti munkatársak látszólag inkább a
központból végzik a feladataikat [...]” (Beszámoló 2009/10).
- Bár valamennyi szolgáltató kistérségi rendszerű, az utazási idő egyik intézményben
sem éri el a 15%-ot, ami egyrészt az optimális szolgáltatásszervezésből (az egyes
mikro-térségekben lakók alkalmazásából), másrészt a családlátogatások alacsony
arányából is adódhat.
A vizsgálat során, de a főiskolai képzésben a terepekkel való együttműködés során
szerzett tapasztalatok is azt mutatják, hogy a szolgálatoknál dolgozók jelentős hányada
(köztük jelentős számú felsőfokú szociális szakképzettséggel rendelkező segítő)
egyáltalán nem alkalmazza a nemzetközi gyakorlatban egyébként jól bevált elméleti
modelleket, így a segítségnyújtás gyakran kevéssé tervezett, ad-hoch jellegű marad.
Nyilvánvalóan ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a szolgálatoknál segített kliensek
jelentős hányada évek, sőt, esetenként évtizedek óta kapcsolatban áll az adott
intézménnyel, ami a hosszú távú cél megvalósításának sikertelenségre, a jóléti függőség
84
tömegessé válására utalhat. A fentiek miatt fennállhat annak veszélye, hogy;
„Módszertani minőségi forradalom nélkül intézményeink a reménytelen látszatműködés
állapotába kerülhetnek” (Lovász - Papp 2004: 102).
Feladatok és kérdések
Jegyzetek
85
4 A szakember bemutatkozása soha nem maradhat el, s bemutatkozáskor mindig célszerű a
szakember státuszát is meghatározni, azaz a bemutatkozás példának okáért így hangzik:
„Nagy Gábor családgondozó vagyok”. Ez a típusú bemutatkozás segít tisztázni a kapcsolat
határait, ám egyben reménykeltő is, mivel a kliens érzékelheti, jó helyen van, hiszen
megfelelő segítő szakemberrel beszél.
5 Számos intézményben e tekintetben is komoly hiányosságok tapasztalhatóak, legalábbis
elgondolkodtatóak azok az esetek, amelyekben az évek óta családsegítő vagy gyermekjóléti
szolgálatnál dolgozó családgondozók sem a „Szociális törvény”, sem a „Gyermekvédelmi
törvény” fő elemeit nem ismerik.
6 Az előző fejezetben az empátia kapcsán megfogalmazott példa természetesen erre az esetre
is érvényes.
7 Bár a szakembernek a krízisintervenció során némiképp határozottabbnak kell lennie, a
problémamegoldó modellben említett viszonyulások jó része (nem személytelen, de
konvencionális, udvarias légkör stb.) e modellben is érvényes.
8 Közbevetés tőlem.
9 Munkahelyi relációban az alá–fölé rendeltség a vezető-vezetett viszonyban magától
értetődő, s rendszerint csak akkor eredményez kon iktust, ha a vezető visszaél hatalmával,
vagy a beosztott nem fogadja el beosztotti pozícióját (pl.: szintén vezetőnek pályázott, s a
vezetővel azonos, vagy magasabb képzettsége van stb.).
10 A kon iktuskezelésnek léteznek úgynevezett egyéni stratégiái, ide sorolható a versengés,
az alkalmazkodás vagy behódolás, az elkerülés, a kompromisszum és a problémamegoldás.
Ezen egyéni stratégiák alaposabb ismertetésére a terjedelmi korlátok miatt nem
vállalkozhatom.
11 A családsegítő szolgálat által biztosított interperszonális mediáció ingyenes.
12 A tankönyv témájából következően, csakis az intézményes segítség néhány jellemzőjét
mutatom be.
13. Igaz, az együttműködés elmulasztása egyes esetekben – pl.: adósságkezelési szolgáltatás - a
klienseknek anyagi hátrányt eredményez.
14 Pl.: Balaicz (2005), Szociális és Munkaügyi Intézet (2009), továbbá számos más
szakdolgozat (NYME-AK).
15. A családsegítés önkéntes alapon - viszont állami normatív finanszírozással - továbbra is
bárhol működtethető, így számos kistelepülésben fenntartották a döntően kistérségi
társulásban működtetett családsegítő szolgálatokat is.
16. A vizsgálatban szakmai tanácsadóként, illetve az egyik kistérség kutatási vezetőjeként
vettem részt.
86
17. Tevékenységarányok a családsegítésben és a gyermekjólét szolgáltatásban
87
18. Példának okáért volt olyan, hogy a családgondozónak napi egy-két kliense volt, amely egy-két
esetet délutánonként két órában adminisztrált, s ezt pénteken „egész napos adminisztráció”
követte.
88
Csoport és közösség
A két fogalom elkülönítése nem is annyira egyszerű, elég ha belegondolunk e szavak
mindennapi használatába. Például teljesen rendjén valónak érezzük, ha valaki azt
mondja; „Még csak három hete járok egy önsegítő csoportba, de már ennyi idő alatt
igazi közösséggé kovácsolódtunk.” E példamondat egyértelműen arra utal, hogy a
közösség normatív, azaz értéktartalommal bíró fogalom. Csupán ez alapján azonban
nem különíthetjük el egymástól a csoportokat és a közösségeket. Vegyünk egy másik
példát. A társadalomban leggyakrabban előforduló, legkisebb természetes csoport a
család. Ha családról beszélünk, nem csupán egymás mellett, hanem jó esetben egymást
segítve, együtt élő emberek csoportjáról beszélhetünk, s aligha vitatható, hogy a család
is erős értéktartalommal bír. A két fogalom könnyen átvezet egymásba, sőt, a határok is
nagyon képlékenyek. Mindezt jól szemlélteti Ferdinand Tönnies1 német szociológus
1887-ben megjelent „Közösség és társadalom” című munkája. Ebben Tönnies úgy ír a
közösségről, mint emberek olyan természetes módon létrejött csoportjáról, amelyben a
tagok között szemtől-szembe interakció van, jellemző a tagok összetartása, s a
kapcsolatok melegsége. Példaként megemlíti a görög poliszokat, a középkori falvakat,
azaz a nagyobb lokális közösségeket, de megemlíti a ma feltétlenül kiscsoportként
aposztrofált családot is. Ezzel szemben a társadalmat olyan mesterséges
képződménynek tartja, amelyben az emberek csupán egymás mellett élnek, ám a
(civilizát együttélést biztosító)2 közös normák és szabályok fenntartása érdekében,
cselekedeteikkel hozzájárulnak e formáció működéséhez. A társadalmat a
személytelenség, a működési mechanizmusok általi irányítottság, a ridegség jellemzi.
Tönnies szerint a közösségek értékes „képződmények”, a társadalom viszont nem bír
„önértékkel” (Varga – Vercseg 2001). Vélhetően Tönnies munkája is befolyásolhatta
Charles Cooley (in Forgács 1985) csoportelméletét, amely tulajdonképpen Tönnies
gondolatainak kisebb csoportokra való alkalmazása. Cooley megkülönbözteti egymástól
az elsődleges, illetve a másodlagos csoportokat. Elsődleges csoportnak tekinti azokat,
amelyekben a tagok „egész személyiségükkel” fordulnak egymás felé. Ilyen a jól
működő család, a barátság, amelyben a felek a másik életének minden mozzanatára
89
oda gyelnek, példának okáért az anyát nem csupán az érdekli, hogy Pistike hányast
kapott matematikából, de az is, hogy kibékült-e barátjával, akivel tegnap összevesztek.
Ezzel szemben a másodlagos csoportok valamely külsődleges cél elérése érdekében
jönnek létre és működnek, s benne a felek csak személyiségük egy részével érintkeznek,
például egy focicsapat játékosai és edzője a taktikát beszélik meg, az egy
munkacsoportban dolgozók pedig a munka kapcsán kommunikálnak. Tehát a közösség
és a csoport kapcsán is létezik egy értékterhelt, dichotóm, ugyanakkor túlzottan is
sarkos, mesterséges szétválasztás, hiszen bizony vannak „valódi közösség nélküli”
kistelepülések, vagy olyan családok, amelyekben a felek meglehetősen felületesen
érintkeznek egymással, s léteznek egymással bensőséges kapcsolatokat ápoló, szolidáris
munkahelyi csoportok is (Forgács 1985).
Látható, hogy csoportok és közösségek elhatárolása nem egyszerű feladat. A szociális
munkában az elhatárolásban az a gyakorlati közelítés vált napjainkra elterjedté, hogy
alapvetően méret szerint tesznek különbséget, s a közösségi szociális munka körébe
sorolják a lokális, települési közösségekkel3 végzett, továbbá az azonos problémákkal
küzdő, vagy hasonló helyzetű nagyobb létszámú embercsoport segítését. Példaként
megemlíthető egy nagyváros mozgáskorlátozottait összefogó, érdek-érvényesítését
segítő alapítvány tevékenysége, vagy a kirekesztett helyzetű romák integrációját segítő,
a romák és nem romák közötti viszony javítását célul kitűző segítő beavatkozás.
Csoportokkal végzett munkának tekintjük, ha az azonos problémákkal küzdő, egy
csoportba integrált kliensek létszáma nem haladja meg a kiscsoport kereteit.
Megjegyzendő azonban, hogy a tekintetben is vita van, mekkora létszámú csoport
tekinthető kiscsoportnak. Alapelvként elfogadható, hogy kiscsoportnak tekinthető az a
csoport, „melynek minimális létszáma három, maximális létszáma pedig annyi fő,
amennyi mellett még lehetőség van a tagok személyes ismertségére, rendszeres
érintkezésére, interaktív kapcsolattartására” (Szabó 1999: 72). E létszámot a kutatók 10
és 20 fő között szokták meghatározni, míg legtöbben – csoporttípustól függően4 – a 7-
10 főt tarják a csoportmunkára legideálisabbnak.
Végül a csoport fogalmának tisztázása érdekében el kell különíteni egymástól a formális
és informális csoportokat (ami bizonyos fokban a Cooley féle megközelítés
„értékmentes” analógiájának tekinthető). A formális csoport olyan mesterséges
képződmény, amelyet valamely külsődleges cél elérése érdekében hoznak létre,
nagysága behatárolt, a tagoknak megvan a speciális célorientált szerepük, kapcsolataik
kötöttek és szabályozottak. Ilyen formális csoportnak tekinthető egy munkahelyi team,
de ide sorolhatóak a szociális munkában megszervezett csoportok, amelyekben a cél a
tagok segítésével a problémáik megoldásában való segítségnyújtás és a „képessé tétel”.
Ezzel szemben az informális csoport „olyan emberi együttes, amely intézményes
mechanizmusok által nem szabályozott, tagjai saját elhatározásból, érzelmi alapon
90
kapcsolódnak egymáshoz, az individualitásuk (hajlamaik, igényeik, ízlésük), valamint
közös érdekeik és értékeik szabta keretként vállalják a kollektívához való tartozást […]
Informális csoport a család, a baráti társaság és minden olyan érzelmi alapon álló
kötelék, amelyet nem kívülről szerveznek” (Szabó 1999: 72). Ugyanakkor e merev
elhatárolás ez esetben sem indokolt, hiszen munkahelyeken is kialakulhatnak, sőt,
rendszerint ki is alakulnak kisebb informális csoportok. A modern munkaerő
szervezésben – Mayo (in Andorka 1997) azon kísérleti eredményeire alapozva, hogy a
jó munkahelyi kapcsolatok is hozzájárulnak a hatékonyság növekedéséhez – gyakran
kifejezetten törekednek e kapcsolatok erősítésére. Fontos tehát, hogy a dolgozók
igényeinek is megfeleljen a munkahely, ami természetesen a szociális munka területén
is érvényes.5 Emellett az informális csoportok működése is szabályozott bizonyos
fokban, elég arra gondolni, hogy maga a házasság is formális szerződésen alapul, igaz,
ennek „alapesetben” kevés közvetlen hatása van a család működésére. Az azonban
vitathatatlan, hogy a kötetlen informális csoportok működését is jelentősen
befolyásolják a társadalmi normák, a szokások, hagyományok, vagyis számos íratlan
szabályt kell ez esetben is betartani.
91
egymásra gyelés és egymás segítése is gyakran tetten érhető, miközben a nagyvárosi
lakótelepeken gyakran még a szomszédok sem ismerik egymást. A XX. századi
változások a helyi közösségek szerepének csökkenését, az elidegenedés fokozódását
eredményezték, csakhogy az ember „társas lény”, szüksége van kapcsolatokra,
melegségre. Ennek okán az 1930-as években önálló munkaformaként megjelent, majd
egyre nagyobb jelentőségre tett szert a közösségi szociális munka. Nyilvánvaló
azonban, hogy e munkaformák kialakulását is jóval hosszabb fejlődési időszak előzte
meg.
92
azon, hogy a dologházak valóban elrettentő hatásúak voltak, a nincstelenek jó része
inkább az éhezést vagy a bűnözést választotta, vagy megpróbált nem állami, rendszerint
egyházi és nőegyleti adományokhoz hozzájutni, amelyekre nem vonatkoztak e szigorú
szabályok. Mindamellett e szervezetek sem támogattak mindenkit automatikusan, az
érdemesség elbírálása a szociális esetmunka előfutárainak tekintett „baráti látogatók”
feladata volt.
A rendszer működésének hatásossága erősen megkérdőjelezhető, a XIX. század
második felére már metropolisszá duzzadt London lakosságából egy korabeli felmérés
szerint közel egy millióan éltek mérhetetlen nyomorban, a jótékonysági szervezetekre
támaszkodva, vagy a bűnöző életmódot választva. E körülmények között lelkes,
szociálisan érzékeny cambridge-i diákok, 1883 nyarán nyílt levélben keresték meg az
ekkor a szociális ügyek kapcsán megfogalmazott haladó nézetei miatt már ismerté vált
Barnettet. A Barnettnek címzett levélben feltett legfontosabb kérdés arra vonatkozott,
hogyan lehetne hatékonyan segíteni a szegényeken, s mit tehetnek ennek érdekében az
ekkor még szinte kizárólag jómódú családokból verbuválódott egyetemisták. A levélre
Barnett egy az oxfordi egyetemen megtartott beszédében válaszolt, amelyben a szociális
munka új szemléletű megközelítését, s egy teljesen új típusú beavatkozási lehetőséget
világított meg. Barnett e diákgyűlésen tézisként azt hangsúlyozta, hogy a nyomor
enyhítéséhez és a szociális reformok előmozdításához nem a diákok szüleinek pénze és
együttérzése szükségeltetik, hanem maguk a diákok, „egész személyiségük és teljes
életük” (Müller 1992: 17). A gond ugyanis magában a segítés szemléletében van, ami a
jótékonyságon alapul a szolidaritás helyett. Ennek elsődleges oka az, hogy (a korabeli
viszonyok között)8 a jómódú és a rossz helyzetű emberek egymástól teljesen
elszeparálva élnek, s „az angol közigazgatás egy művelt, sok szabadidővel rendelkező
társadalmi osztály előfelvetésein alapulva működik” (Müller 1992: 16). Barnettnek
konkrét elképzelése volt a helyzet lehetséges orvoslására. Meglátása szerint a
nyomornegyedekben olyan kihelyezett egyetemi „telepeket” (university settlement 9)
kell létrehozni, ahová kiköltöznek a gazdag családokból származó egyetemisták, és
szabadidejük egy részét – önkéntes munkában – a szegényekkel végzett szociális
munkával töltik, amely alapelveit azonban gyökeresen meg kell változtatni. A
settlementnek olyan „nyitott háznak” kell lennie, amelyben mód van arra, hogy a
különböző társadalmi osztályok megismerhessék egymást, s tanulhassanak egymástól,
vagyis szakítani kell az alá–fölé rendeltségi viszonyt indukáló lantrópiával, helyette a
társadalmi szolidaritás fokozására kell törekedni. Emellett a szociális munkában
szakítani kell az adakozással, amely az adakozó és az adományt elfogadó számára is
kellemetlen, s amely nem vezeti ki a társadalom széles rétegeit a nyomorból, sőt, inkább
segélyből élésre ösztönzi a szegényeket (jóléti függőség). E helyett abban kell segíteni a
szegényeket, hogy megtanulják, hogyan szervezhetik meg maguk saját életüket, s hogyan
93
teremthetik munkával elő a megélhetéshez szükséges javakat. Az első settlement
létrehozásán, s a settlement mozgalom elindításán kívül, Barnett jelentős mértékben
hozzájárult a modern szociális munka szemléletének kialakulásához, hiszen
mondataiból jól kiolvasható, hogy küzdött a társadalmi távolságok csökkentéséért, egy
szolidárisabb, „befogadóbb” társadalom kialakításáért, azaz tulajdonképpen a
kirekesztés elleni küzdelem egy nagyon korai szószólójának tekinthető. Látható az is,
hogy a segítő folyamatban résztvevők tekintetében a partneri viszony fontosságát
hangsúlyozta,10 s e mellett már a XIX. században – Mary Richmond fellépésével közel
egyidőben – megfogalmazta a szociális munka hosszú távú célját („képessé tétel”).
94
első megjelenésének is tekinthetőek.
Ezen új típusú beavatkozások azonban - párosulva a segélyezési tevékenység
csökkentésével - nem csupán a jómódúak, de a szegények egy részében is ellenérzéseket
váltottak ki. Az előbbi csoportba tartozók gyakran gúnyolódtak azon, hogy Barnették az
éhhalál szélén állókat koncertekkel próbálják megsegíteni, míg a helyiek közül
néhányan többször is kővel dobálták meg a házaspár házának ablakait, mint ahogy azzal
a mondattal is többször szembesültek, hogy; „Ti belőlünk éltek.” Kérdéses, hogy vajon
valóban hasznos volt e reformok gyors, és radikális bevezetése, ugyanakkor a
szemléletbeli változások, s a settlement mozgalom térhódítása mindenképp
pozitívumnak tekinthető. Nyilvánvalónak tűnik az is, hogy a házaspárt a jó szándék
motiválta, példaként megemlíthető, hogy a helyi lakhatási gondok enyhítése érdekében
bérházakat újítottak fel, s adtak ki önköltségen, amelyhez a pénz Henriette Barnett
ékszereinek eladásából teremtették elő.
A settlement mozgalom túlélte alapítóit, ám a settlementek jelentősen megváltoztak az
idők folyamán. Már Henriette Barnett is arról panaszkodott, hogy a szegénység
vizsgálatára könnyebb diákokat találni, mint a szegények segítésére. Barnett halála után,
1913-ban végzett vizsgálata során Werner Picht (in Müller 1992: 40) már azt
tapasztalja, hogy „Toynbee Hall szemináriumain és kurzusain jelentősen visszaesett a
munkások részvételi aránya, még a bennlakók felnőttpedagógiai aktivitása is
messzemenően csökkent […] a settlement egyre inkább arra teremt egyedülálló
alkalmat, hogy legyen egy hely, ahol bemutató tanítás, valamint a leendő
társadalomtudósok és közigazgatási tisztviselők kísérletei folynak”. A mai néhány
fennmaradt settlementben - Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban - elsősorban
bevándorlókkal, etnikai kisebbségek tagjaival foglalkoznak, s központi elemmé vált a
társadalmi integráció elsősorban oktatáson (pl.: nyelvoktatás) keresztüli segítése. E
munkát azonban már nem a főként az olcsó szállás miatt bentlakó egyetemisták, hanem
zetett szakemberek végzik (Müller 1992).
Feladatok és kérdések
95
szociális munka?
Jegyzetek
96
Szociális munka csoportokkal
97
ezen elvek egy részének korai, a széles társadalmi rétegek számára embertelen
körülményeket eredményező vadkapistalista viszonyok közötti megjelenése. A modell a
XX. század közepére némiképp ugyan megváltozott, ám mivel annak képviselői az
egyes társadalmi csoportok életkörülményeinek javítását a társadalmi viszonyok
tervszerű módosításán keresztül tartják elérhetőnek, a modell ma is elsősorban a
szociáldemokrata ideológiához köthető. E megállapítás csupán a modell elvi
alapvetéseire vonatkozik, természetesen ez esetben sem szabad a szociális
szakembernek semmilyen politikai nézőpontot ráerőltetni a kliensekre. Csupán arról van
szó, hogy a szakembernek segítenie kell a helyi csoportokat, különösképp a
hátrányosabb helyzetű csoportokat abban, hogy képesek legyenek érdekeik hatékonyabb
érvényesítésére, s ezen keresztül szükségleteik jobb kielégítésére. Az eddigiek alapján
látható, hogy „A társadalmi célmodell a csoportmunka szolgáltatásait elsősorban
közösségi szintű tevékenységnek, a csoportot működtető intézményt pedig a
lakókörnyezet integrált részének tekinti. Egy ilyen iroda […] érzékenyen reagál a
lakóközösség különböző részeinek érdekeire és igényeire, és hajlandó kezdeményezni
és toborozni a közösségi tevékenység céljából” (Papell – Rothman 1980: 89). A modell
fókusza tehát nem a csoporton, nem is a csoportban lévő egyénen, hanem a közösségen
van, s e modell alapelvei sokkal inkább XX. században a csoportokkal végzett munkától
elkülönülő, önálló munkaformaként kialakult közösségi szociális munka alapjának
tekinthetőek. Vagyis e modell ma már a közösségi munka alapmodelljének tekinthető,
így azok a jellemzők érvényesek rá, amelyek az egész közösségi munkára, azaz
segítségével inkább több embert érintő, helyi szintű problémákat lehet kezelni.
Megjegyzendő azonban, hogy a modell néhány normatív jellegű felvetése vitatható.
Vitatható, hogy vajon valóban szükséges e társadalmi, politikai aktivitás a teljes élethez,
a boldogsághoz. A tapasztalatok ezt nem mindig támasztják alá. Szemléletmódunktól
függ annak megítélése is, hogy vajon mekkora lehetőség van a társadalmi viszonyok
befolyásolására. Azok, akik szerint a társadalom működése napjainkban
makrodeterminisztikusan, intézményesült és lassan változtatható normák és szabályok
által meghatározott, úgy vélik, az egyes embereknek, kiscsoportoknak kevés ráhatása
lehet a társadalmi folyamatokra, de még e korlátozott ráhatás is csak helyi szinten
érvényesülhet. Ellenben akik a társadalmat mikro szintről építkező rendszernek tekintik,
a társadalmi normák és szabályok ember alkotta jellegét hangsúlyozzák, azokat akár
kiscsoportok által könnyen és radikálisan változtathatónak tartják.
A Gyógyító modell a XX. század ötvenes éveiben alakult ki, s elsősorban az Amerikai
Egyesült Államokban terjedt el meglehetősen rövid idő alatt.
A modell képviselői egyértelműen a makrodeterminisztikus megközelítésből próbálják
értelmezni a világ működését, azaz a társadalmat kialakult, nehezen módosítható
rendszernek tekintik. Ám ha a társadalom nem módosítható, akkor célként csak azon
98
emberek segítése tűzhető ki, akik az adott társadalmi körülmények között nem képesek
problémáik orvoslására. A cél tehát a segítségre szorulók gyógyítása, rehabilitációja,
alkalmazkodó képességének javítása lehet. Már e szavak jól jelzik a modell klinikai
jellegét. E szemlélet ötvenes évekbeli megerősödése bizonyos mértékben érthető, hiszen
ekkor már óriási méretű adminisztratív rendszerek működtek, a mindennapi életet
szabályok és normák sokasága szabályozta. Fontos kiemelni, hogy az időszak a jóléti
államok kialakulásának időszaka. Ekkor a munkanélküliség minimális mértékű volt a
nyugati társadalmakban, a reálbérek folyamatosan nőttek, miközben a
társadalombiztosítási programok és az oktatási rendszer hihetetlen mérvű expanziója
valósult meg, s az össztársadalmi hangulat alapvetően pozitív volt. 1 Ha valaki e már –
már ideális működésű társadalmakban segítségre szorult, akkor annak az embernek
csődöt mondott az alkalmazkodó és problémamegoldó képessége, azaz betegnek volt
tekinthető, s gyógyításra, rehabilitációra szorult – vélték a modell képviselői.
Megjegyzendő azonban, hogy e klinikai, terápiás jellegű modell 1960–70-es évekbeli
amerikai térhódításának ennél „praktikusabb” okai is voltak. Ez az az időszak, amikor –
vélhetően részben divatjelenségként – először jelentkezik jelentős mértékű kereslet
terápiás, pszichológiai, pszichiátriai csoportok iránt. Ugyanakkor az e területeknél jóval
alacsonyabb presztízsű szociális munka csoportokra kevéssé jelentkezett zetőképes
kereslet, így ha a szociális szakemberek terápiás jellegű, s terápiásnak nevezett
csoportokat indítottak, magukat csoportterapeutának, s nem szociális munkásnak
nevezték, azzal egyszerre tehettek szert magasabb presztízsre és jövedelemre.
A modell céljához igazodnak az abban alkalmazott alapelvek, amelyek jelentős része
gyakorlatilag szakít a szociális munka alapelveivel. Az egyik fontos elv, hogy a
hangsúly az egyénen, pontosabban az egyén a csoport keretei között megoldandó egyéni
problémáján van. A csoport tehát csupán az egyéni problémák megoldásának színtere és
eszköze. A modellben központi szerep jut a csoportot vezető szociális szakembernek,
akinek klinikai tudása adja tekintélyét, e szakmai tekintély pedig fontos eszköz a
csoport vezetésében. Mindez alá – fölé rendeltségi, s nem a szociális munkában
alapvetőnek tekintett partneri viszonyt indukál, hiszen a vezető az, aki meghatározza az
egyéni terápiás célokat, s ehhez igazítva a csoportcélt, aki olyan norma és értékrendszer
kialakítását ösztönzi, ami megfelel e céloknak, s aki ennek megfelelően előre
strukturálja a csoportot (Papell - Rothman 1980: 95). A felsorolásból látható, hogy nem
csupán a partnerség nem biztosított, hanem az sem, hogy a megoldások a kliens
igényeire, elvárásaira épüljenek, s e beavatkozás a kliens kezdeményezéseinek sem ad
teret, mivel a szakember mindvégig kontrollálja és irányítja a csoportot. A modell
szemléletmódja abban is eltér a szociális munkában elfogadottól, hogy; „Szakít azzal a
hagyománnyal, hogy a csoportmunkás az emberekkel természetes közegükben,
mindennapi tevékenységük végzése során lép kapcsolatba” (Papell -Rothman 1980: 94).
99
Ehelyett a segítés kizárólagos terévé - egyes pszichológia, pszichiátria irányzatok
alapvetéseinek megfelelően – az intézmény válik.
A modell tehát a szociális munka több alapelvét is sérti, másrészt olyan klinikai
tudásokat feltételez, amelyek nem szerezhetőek meg szociális alapképzésekben. Mindez
természetesen nem jelenti azt, hogy terápiás jellegű csoportok működtetésére ne lenne
szükség, vagy a működésüknek ne lennének hasznai, csupán annyit jelent, hogy a
terápiás jellegű csoportok elvi és gyakorlati okokból alapvetően kívül esnek a szociális
szakemberek kompetenciáján.
A reciprok modell kialakítása William Schwarz nevéhez köthető. „A modell egyaránt
szolgálja az egyént és a társadalmat” (Papell – Rothman 1980: 96). Mindez azt jelenti,
hogy a modell megpróbálja integrálni a korábbi modellek hasznosítható elemeit. A
modell az általános szociális munka elveknek megfelelően humán ökológiai szemléletű,
fókuszában az egyén és környezete közötti kapcsolat áll, „[…] a kiscsoport pedig az a
közeg, melyben az egyéni és társadalmi működés védett körülmények között
befolyásolható. A szociális munka lehetséges funkciói pedig széles skálán mozognak a
megelőzéstől […] egészen a gyógyításig” Papell – Rothman 1999: 97). Mivel
általánosságban sem kitüntetett társadalmi, sem egyéni terápiás célok nincsenek, a
középpontban maga a csoport áll. E megközelítésben a segítő tevékenység alapvető
célja, hogy a csoportot segítse abban, hogy az a céltól függetlenül a „kölcsönös segítés
színterévé” válhasson, olyan szintérré, ahol a csoportdinamikai folyamatok hatásait
kihasználva a csoport tagjai egymást segítve oldják meg egyéni problémáikat, s jutnak
el a közös csoportcél eléréséig. Mindebből következik, hogy a folyamat során jelentős
hangsúly van azon, hogy a tagok bekapcsolódjanak a csoporton belül zajló „[…]
interperszonális kapcsolatok folyamatába […] ezért a modell az egyént elsősorban a
kölcsönös kapcsolatok kialakítására való motiváltsága és képessége szempontjából
vizsgálja” (Papell – Rothman 1980: 97). Az ökológiai szemléletnek megfelelően a
munka nem korlátozódik feltétlenül „csupán” a csoportülésekre, például a csoportvezető
szociális szakember ösztönözheti a tagokat, hogy a segítő folyamat lezárása után
önsegítő csoportként működjenek tovább, vagy fennmaradó problémáik megoldásában
próbálják segíteni egymást. Például egy gyermekeiket egyedül nevelő anyák problémái
kapcsán működtetett csoport tagjai szombatonként közösen megszervezhetik a
gyermekek felügyeletét, s így időnként tudnak pihenni, vagy ki tudnak mozdulni
otthonról. E modellben a szakember szerepe döntően eltér attól, ami a gyógyító modellt
jellemzi, folyamatosan kivonja magát a csoportmunkából, s a tagoknak adja át a
kezdeményezést, ami alól természetesen kivételt képeznek a gyermekcsoportok és a
súlyos értelmi fogyatékkal élők csoportjai. Emellett az általános szociális munka
elveknek megfelelően „csupán” segíti, motiválja, szükség esetén befolyásolja, ám a szó
100
szorosan vett értelmében nem irányítja a csoportot. E csoport működése során a segítő
beavatkozás hosszú távú céljait szem előtt tartva a „csoportvezető nem a kliensért,
hanem a klienssel együtt tesz valamit” (Papell - Rothman 1980: 98). Mindez partneri
viszonyt feltételez, s a szakembertől is nagyfokú bevonódást, valós csoporttagságot
követel meg. Ez esetben nyilvánvalóan nem lehet vezetői tekintélyre támaszkodni, sőt,
Schwarz szerint e helyett a csoportvezető kötelező feladatai közé tartozik a szakma
demiszti kálása,2 annak a nimbusznak a lerombolása, hogy a szakember jobban tudja,
mire van szüksége a csoporttagoknak, mint ők maguk. Ami talán ennél is nehezebb,
hogy ez a modell teljes nyíltságot és őszinteséget követel meg a szociális szakembertől,
megköveteli azt, hogy ő is megossza a csoporttal kételyeit, érzéseit.
Számos pozitívuma mellett e modellel kapcsolatosan is megfogalmazhatóak kritikák.
A „túlzott” demiszti káció adott esetben akár káros is lehet, hiszen a kliens azért keresi
fel a szolgálatot, mert nem képes önállóan megoldani problémáját, s ezért szakértői
segítséget vár. A szakértői tekintély teljes lerombolása a kliens azon hitét is
lerombolhatja, hogy a csoportban valódi segítséget kaphat. A partneri viszony, a
szakmai vezető teljes őszintesége a klienseknek is meglepő lehet, s zavart
eredményezhet. Mindez hatványozottan érvényes lehet hazánkban, ahol a képzettségi,
illetve a vezető szintek szerint jelentős fokú tekintélytiszteletre szocializálódunk
családunkban gyakran éppen úgy, mint a még napjainkban is poroszos elveket és
gyakorlatot követő oktatási rendszerben. A modellel kapcsolatos másik kritika, hogy
vitatható azon normatív felvetése, miszerint a „közösséghez tartozás iránti motiváció
mindig produktív az egyén és/vagy a társadalom szempontjából.” (Papell – Rothman
1980: 99). Ha az egyénnek a csoportban erősödik azon motivációja, hogy valamely
közösséghez tartozzon, ám nem erősödnek meg azon képességei, amelyek segítik
valamely közösségbe való bekapcsolódását, vagy ahhoz való tartós kapcsolódását, a
motiváció erősödése akár károsnak is tekinthető. A legnagyobb hiány azonban az, hogy
a modell csak elvi alapvetéseket tartalmaz, de semmit sem mond a segítő folyamat
lehetséges lépéseiről, gyakorlatilag nem „modellezi” a folyamatot, sőt, a modellből
hiányzik a csoportprogram bárminemű tisztázása, s így kevés támaszt biztosít a
gyakorló szakembereknek.
101
A csoportokkal végzett munka modelljeinek főbb jellemzői
102
lehet vezető, de a tagok alapvetően hasonló helyzetben vannak, vagy mindannyian
valamely saját problémát próbálnak orvosolni (pl.: önsegítő csoportok), vagy valamely
külsődleges célt próbálnak elérni (pl.: szakmai teamek). Ha csupán a szóhasználatból
indulnánk ki, csoportokkal végzett munka alatt olyan segítő céllal létrehozott
csoportokat érthetnénk, amelyben a szakember valamely problémával küzdő
emberekkel folytat közvetlen munkát. A csoportmunkát pedig a szakemberek, vagy akár
szakemberek és kliensek munkacsoportjaként értelmezhetnénk, amelyben a csoport
tagjai közösen dolgoznak valamely külsődleges cél elérése érdekében (pl.: tervet
készítenek egy új ellátás bevezetésére, egy esetet próbálnak közösen megoldani stb.).
Akár e felosztás is elfogadható, és talán alkalmazható lehet, ám a tényleges alkalmazást
mindenképpen nehezíti, hogy a nemzetközi szakirodalomban a csoportokkal végzett és
a csoportmunka elkülönítése nem a fenti kritériumokon alapul. A szociális munka
enciklopédiája alapján a „klasszikus szociális csoportmunka” és a „csoportokkal végzett
munka” között számos hasonlóság, ugyanakkor számos hangsúlybeli különbség
fedezhető fel. A klasszikus modellben a csoportvezető alapvetően a csoport egészére
koncentrál, a működés a szociális munka elveknek megfelelően mindig demokratikus, a
fő hangsúly gyakran össztársadalmi célok elérésén, és olyan társadalmi problémák
kezelésén van, mint a szegénység, hátrányos helyzet, továbbá kiemelt jelentősége van a
demokratikus viszonyok erősítésének is. E megközelítés mögött alapvetően a társadalmi
célmodell alapelvei húzódnak meg. A csoportokkal végzett munkában a hangsúly lehet a
csoporton, de a csoporttagokon is. A csoportvezetői kontroll mértéke, a vezetői stílus
igazodhat a csoport követelményeihez. A fő cél olyan kölcsönös segítő közeg
kialakítása, amely alkalmat teremt a tagok problémáinak kezelésére. A folyamat során a
csoportvezető folyamatosan kivonul a csoportból, ami akár önsegítő csoportként
működhet tovább, de a tagok akár formális szervezetet (pl.: egyesületet) is alakíthatnak.
A csoportokkal végzett munkában tehát alapvetően a reciprok modell elvei
érvényesülnek.
Megjegyzendő, hogy a nemzetközi és a hazai szakirodalomban is érvényesül egy ahhoz
hasonló felosztás, amelyet a „szavak értelme” szerinti felosztásnál ismertettem. A
szakirodalom megkülönbözteti a „terápiás” (a tagok problémakezelésének segítése),
illetve a „feladatcsoportokat” (külsődleges feladatcél elérése), ezeken belül pedig
további speciális célú csoporttípusokat. Példának okáért terápiás csoport lehet
oktatócsoport, egyénre orientált változtatási csoport stb., míg a feladat csoportok közé
soroljuk a bizottságokat, az esetkezelési konferenciát, vagy az általános szociális munka
részben részletesen ismertetett szakmai team-et (Németh 2002: 191).
A terápiás megnevezés kissé megtévesztő lehet, ugyanis e csoportokat élesen el kell
választani a csoportterápiától. Csoportterápia alkalmazásakor a hangsúly az egyénen, az
egyén problémáján van, a csoport csupán a gyógyítás eszköze. A terapeuta a
103
csoporttagok egyéni céljainak megfelelően szelektál a tagok közül, mindvégig irányítja
a csoportot, ő maga jelöli meg az egyéni célokat, a tagok közötti kommunikáció
mellékes, sőt, nemritkán tiltott. Talán e néhány elemből is látható, hogy a csoportterápia
nem tartozik a szociális munka hatókörébe, a szociális alapdiplomával rendelkezők
szakmai kompetenciáján kívül eső módszernek tekinthető. A fentiek miatt többen ma
már nem a „terápiás”, hanem a „segítő” csoport megnevezést használják.
104
alkalmazási terület a kórházi „stressz oldó” csoportok működtetése, ahol részben a
változó betegösszetétel, részben pedig a csoportműködtetés célja okán csakis nyitott
csoport működtethető.
105
modellnek” szokás nevezni. E modellből alakult ki a világ legtöbb fejlett országában
működő „Anonim Alkoholisták Klubja” (AA), amely valójában önsegítő csoportok
rendszerének tekinthető. Napjainkban már számos önsegítő csoport működik mind a
fejlett, mind a fejlődő országokban, amely csoportok a legkülönféle problémák
(gyermeknevelési gondok, betegségben szenvedők támogatása stb.) kezelését tűzik
maguk elé (Baráth 2002). Bár e csoportok munkájában a szakemberek, intézmények
közvetlen módon nem vesznek rész, működésüket segíthetik erőforrások rendelkezésre
bocsátásával (pl.: terem biztosítása), a potenciális csoporttagok informálásával, a
csoport és az intézmény kliensei közötti koordinációval, pályázati források
megszerzéséhez nyújtott tanácsadási tevékenységgel stb.. Mindez azért is kívánatos,
mert sikeres működés esetén e csoportok jelentős terhet vesznek le a helyi
önkormányzatok és az állam „válláról”.
106
csoportfolyamat által indukált erőket nevezzük csoportdinamikának” (Toseland – Rivas
1984b: 101). A csoportdinamikának számos területe létezik, amelyek alapos bemutatása
meghaladná e könyv kereteit, emiatt csupán a csoportdinamika néhány fontos
területének alapszintű bemutatására vállalkozhatom.
107
jellemzi a konformitás a csoportot. A konformitás bizonyos foka elengedhetetlen a
csoport működéséhez, ám túlzott konformitás esetén a csoportcél eléréséhez fontos, a
csoport általános nézőpontjától eltérő nézőpontok maradhatnak rejtve, sőt, ilyen
esetekben megnő a rossz döntésekhez való ragaszkodás, s a „csoportfertőzés” veszélye
is.
Csoportfertőzés: A csoportban a tagok hajlamossá válhatnak arra, hogy kevesebb
személyes felelősséget érezzenek cselekedeteikért, mint akkor, ha egyedül
cselekszenek. Ilyenkor a tagok esetenként olyan, akár agresszív cselekedeteket is
elkövethetnek, amit egyedül nem tennének meg, mivel a csoport úgymond „elrejti” az
egyént. Ez annál inkább érvényesülhet, minél inkább rejtve érzik magukat a tagok,
példának okáért az „egyen mezbe” öltözött, arcukat kendővel beburkoló
futballszurkolók mindenki által jól ismert kegyetlenkedései említhetőek meg (Forgács
1985: 328). Bár ilyen nyílt kegyetlenkedések kevéssé valószínűsíthetőek szociális
munka csoportok esetében, ám a túlzottan kohezív, konform csoportokban nem ritka a
kilógó taggal szembeni burkolt agresszió, amit a csoportvezetőnek képesnek kell lenni
felismerni, s a folyamat nyílttá tételével kezelni is.
„A szociális kontroll4 fogalmát olyan folyamatokra szokták használni, melyek révén a
csoport eléri a megfelelő működéshez szükséges engedelmeskedést és konformitást […]
Bizonyos fokú engedelmesség és konformitás nélkül egy csoport sem képes
fennmaradni. Enélkül a társadalmi interakció kaotikussá és kiszámíthatatlanná válna”
(Toseland – Rivas 1984b: 114). A szociális kontroll a csoport által elfogadott normákon
alapul, a csoportnorma pedig nem más, mint egyfajta szabálygyűjtemény, amely
meghatározza a tagok számára a csoportban az elvárt, a megengedett és a tiltott
magatartások körét. A normák követése elismerést, megszegésük pedig büntetést von
maga után. Ennek mértéke csoportmunka esetén a rosszallástól a kizárásig terjedhet.
A szociális kontroll bizonyos fokára tehát szükség van, hiszen ez teszi működőképessé a
csoportot, s a kontrollt a tagok és a szociális szakember felhasználhatja a deviáns tagok
viselkedésének szabályozására is. Ugyanakkor, ahogy az a korábbiakból kiderül, a
túlzott kontroll és konformitás csökkenti a kezdeményezőkészséget, sőt, egy bizonyos
határon túl a csoport vonzerejét is. Fontos feladat tehát a normák olyan közös
meghatározása, ami hozzájárul a szociális kontroll optimális szintjének kialakulásához.
„A csoportkultúra5 a csoportokra jellemző értékítéletek, nézetek, szokások és
hagyományok együttese (Olmstead 1959, idézi Toseland – Rivas 1984b: 119). A
csoportkultúra a tagok értékeiből, nézeteiből és szokásaiból folyamatosan alakul ki úgy,
hogy ezek a kommunikáció folyamatában mindenki által ismerté vállnak, s a csoport az
egyes elemekből kialakít egy olyan közös alapot, melyet valamennyi csoporttag elfogad
közös kulturális minimumnak. Heterogén csoportok esetében a közös alapig való eljutás
- éppen a tagok különbözősége miatt - nem mindig egyszerű feladat. Ez esetben a közös
108
alap kialakításában jelentős szerepe lehet a csoport vezetőjének, akinek főként közvetítő
és kooperációs feladatai vannak e tekintetben.
Csoportfejlődés: A szociálpszichológiai szakirodalomban a csoportfejlődés négy
szakaszát szokás elkülöníteni egymástól, az alakulás szakaszát, amelyben a tagok
megismerik egymást és a csoport előtt álló feladatokat. A viharzást, amelyben felszínre
kerülnek az egyéni különbségek, s elindul egyfajta harc a jobb csoportszerepek
kisajátítása céljából. E szakasz kon iktusokkal terhelt, s a csoportfejlődés
legkritikusabb szakaszának tekinthető. A normázás szakaszában a „szerepek kiosztása”
nagyrészt lezárul, vagyis lezajlik a csoport strukturálódása, kialakulnak a közös
csoportnormák, amelyek elfogadása révén a kon iktusok többsége megoldódik. A
működés szakaszában a megszilárdult struktúra lehetővé teszi a „normális”
csoportműködést (Forgács 1985: 320).
A csoportfejlődés effajta szakaszolása csak egyetlen létező megközelítés a számos
különböző közelítések közül, a szociális munka területén ettől némiképp eltérő, a
professzió sajátságaihoz igazodó szakaszolásokkal találkozhatunk. Garland, Jones és
Kolodny (in Whittaker 1980: 246–247) egy ötszakaszos modellt vázolt fel:
A modell első szakasza az „ismerkedési szakasz”. Ebben a tagok még zárkózottak, a
közeledés – távolságtartás kérdése tekinthető a fő dilemmának, a tagoknak
meglehetősen ambivalens érzései vannak a csoportmunkába való bevonódás kapcsán. A
csoportvezető feladata, hogy segítse az ambivalens érzések leküzdését, a zárkózottság
feloldását. Ebben a közös vonások, jellemzők feltárása jelentős segítséget jelenthet.
A második szakasz a „hatalom és kontroll szakasza”, amely alapvetően a „viharzás”
szakaszának feleltethető meg, hiszen ez esetben is harc indul a fontos szerepek, a
csoporthierarchiában magasabb presztízsűnek tekintett pozíciók (pl.: belső vezető)
megszerzéséért. A csoportvezető fontos feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy a
szakasz olyan elfogadható keretek között menjen végbe, ami még lehetővé teszi a
későbbiekben a kölcsönös segítő közeg kialakulását.
A harmadik szakasz az „intimitás” szakasza. Ebben a tagok személyes bevonódása
intenzívvé válik, nyíltabban merik kifejezni érzéseiket.
A negyedik szakasz a „differenciálódás” szakasza, amelyben a csoporttagok képesek
elfogadni egymást, saját szerepüket, illetve képessé válnak arra, hogy elfogadják a
csoportot vezető szakember sajátos helyzetű szerepét. A csoportműködés e szakaszban
funkcionális jelleget ölt, azaz a csoport a csoportcél elérésére koncentrál.
Az utolsó szakasz a „lezárás”, amelyben a csoportvezető világossá teszi, hogy a munka
az adott csoportformában véget ért. Csoportmunka lezárása esetében is hasznos és
fontos a csoportmunka áttekintése, a folyamat és az eredmények elemző értékelése.
109
4.4.2. CSOPORTSTRUKTÚRA
110
tag stb.). A csoportvezető egyik feladata, hogy képes legyen felismerni a csoportban
létrejövő szerepek típusait, s képes legyen arra, hogy elősegítse a konstruktív szerepek
kialakulását, s a destruktív szerepek hatékony kezelését.
111
A „kapuőr”szerepben lévő személy „őrzi azt a kaput”, amelyen a csoportnak át kellene
jutnia ahhoz, hogy az adott problémát képesek legyenek megoldani. E hasonlat
tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha a csoport kezd „mélyebbre ásni”, a tagok a
problémát érintő leglényegesebb kérdésekről kezdenek beszélni, a kapuőr az, aki eltereli
a szót, másról próbál beszélni, vagy gyakran elvicceli, „elpoénkodja” a szituációt. A
kapuőrt rendszerint mélyebben érinti a probléma, ám valami okból azzal nem akar a
csoport előtt szembesülni. Példának okáért, ha egy női csoport tagjai kapcsolati
problémákkal küzdenek, s az egyik tag problémája főként abból ered, hogy korábban
szexuális erőszak áldozata lett, ám ezt szégyelli, s nem kívánja a csoport elé tárni. Mivel
azonban kapcsolati problémáját rendezni szeretné, mégis eljön a csoportba. Kapuőr
jelenléte esetén a csoport nem képes megoldani a problémát, ezért a csoportvezetőnek rá
kell kérdezni, hogy miért cselekszik így. Ha a kapuőr a csoport előtt elhárítja a választ,
akkor továbberőltetés helyett célszerű a csoportülés után, személyes beszélgetés során
tisztázni a helyzetet. Megoldást jelent, ha a kapuőr képessé válik arra, hogy a csoport
többi tagjával megossza problémáját. Ennek hiányában egyéni esetkezelés segítségével
próbálhatják kezelni a problémát.
A „defenzív tag” az, aki a csoport előtt, sőt, rendszerint önmaga előtt is tagadja, hogy az
adott probléma őt is érintené. A defenzív tag tehát hárít a probléma beismerése, vagy a
probléma vonatkozásában saját felelőségének elfogadása kapcsán. Ő az, aki azt mondja,
hogy; „Nem is értem miről beszéltek, mindez engem nem érint.” vagy „Vannak ilyen
problémák nálunk is, de én már mindent megtettem, amit ember megtehet, minden a
feleségemen múlik.” stb.. A csoportfolyamatok kezdetén a csoport rendszerint próbálja
győzködni a tagot arról, hogy ha nem lenne problémája, vagy teendője, nem lenne a
csoportban. E győzködésre általában egyre hevesebb ellenállás a válasz. (A defenzív tag
ez esetben gyakran „Igen, de” mondatkezdéssel indítja válaszait, ami segíthet a szerep
felismerésében.) Mivel azonban „lelke mélyén” mégis érzi hogy gond van, újra és újra
eljön a csoportülésre. Az adott szituációra adható legrosszabb válasz a defenzív tag
erőltetése, ugyanis a tagadás – ahogy arra Lewin már az 1950-es évek elején rámutatott
– valamely fájdalmas probléma kezelési módja. E tagadás kvázi állandó, (bár torz)
szociális egyensúlyt biztosít az egyénnek. Ez esetben a csoporttag a „szembesítést” ezen
egyensúlyi helyzete elleni támadásként éli meg. Megoldást olyan beavatkozási mód
hozhat, ami kimozdítja az egyént ezen kvázi egyensúlyi helyzetből, feloldja azt, majd
elindítja egy új egyensúlyi helyzet felé, végül segít azt megszilárdítani. A módszer ez
esetben is a folyamat elmagyarázása, s a türelem, hiszen ilyen jelentős változásokhoz a
defenzív tagnak hosszabb időre lehet szüksége.
„Hallgatag tag”. Teljesen természetes, hogy az egyes tagok megnyílásához több idő,
azaz több csoportülés szükségeltetik, s az is, hogy a tagok különböző mértékben
kapcsolódnak be a csoportkommunikációba. Semmilyen szabály nem írja elő, hogy
112
mindenkinek ugyanannyit kell beszélnie. Hallgatag tagról csak akkor beszélhetünk, ha a
csoporttag huzamosabb időn keresztül teljesen, vagy majdnem teljesen kivonja magát a
csoportkommunikációból, azaz nem, vagy szinte sosem beszél. A csoportvezetők
rendszerint úgy vélik, hogy az adott tag nem ért egyet a csoportban folyó munkával,
vagy a vezetői stílussal és módszerekkel, s ezért nem beszél. Bár ez is egy lehetőség, az
esetek többségében a tagot gátlásossága akadályozza a csoportmunkába való
bekapcsolódásba, az, hogy attól tart, hogy „valami rosszat fog mondani, amit a többiek
majd helytelenítenek”. Fontos, hogy tisztázzuk a taggal hallgatásának okát, ha a
csoporton belül erre nincsen mód, azaz ha a tag elzárkózik a tisztázástól, akkor a
csoportülést követő személyes beszélgetés során. Amennyiben az ok a tag gátlásossága,
úgy a csoportvezető „a felelősség részleges átvételével” segítheti a kliens megszólalását,
azzal, hogy megállapodik a taggal valamilyen jelben, s ha a tag jelez, akkor rákérdez a
véleményére.9 Másik lehetséges módszerként körkérdés intézhető minden taghoz,
melynek megválaszolására a hallgatag tag is felkészülhet. Néhány ilyen eset után -
feltéve ha nincsenek negatív visszajelzések – rendszerint valamennyi tag
„megnyugszik” és képes lesz igénye szerint bekapcsolódni a kommunikációba, vagyis e
módszer akár a hallgatag tag szerep kialakulásának megelőzésére is alkalmas lehet.
„Deviáns10 tagról” olyan csoporttag esetén beszélünk, akinek viselkedése eltér a
csoportban elfogadott normáktól. Az eltérés lehet enyhe fokú (pl.: fontos téma
megbeszélésekor a tag kibámul az ablakon), s lehet akár extrém jellegű és/vagy
erősségű is (pl.: a tag a tiltás ellenére többször rágyújt, szitkozódik, ordibál,
fenyegetőzik stb.). A szereppel kapcsolatos probléma, hogy a tag jelenléte feszélyezi az
egész csoportot, s magát a csoportvezetőt is. Jellemző, hogy a csoportvezető gyakran ez
esetben is személye elleni támadásként, a csoportmunka megkérdőjelezéseként értékeli
a tag viselkedését. A deviáns viselkedésnek valóban szinte mindig van valamilyen nem
verbalizált üzenete, ám általában meglehetősen nehéz kideríteni ezen üzenet tartalmát.
Az esetek jelentős részében a tag magára akarja vonni a csoport gyelmét. Ennek az
alapja nem ritkán az, hogy saját problémáját hatalmasnak, helyzetét mindenkinél
rosszabbnak véli, s úgy érzi, megilleti őt e „kicsikart” gyelem. A meg gyelések
alapján a személyes, nagyobbnak megélt veszteségek gyakran eredményeznek deviáns
viselkedést.
Mivel a csoport egészként is funkcionál, a tagok hatnak egymásra, s a
csoportfolyamatok is minden tagra, valóban előfordulhat, hogy a deviáns tag
viselkedése az adott esetben autokratikus stílusú csoportvezető ellen irányul (pl.: kiabál
a csoportvezetővel, megkérdőjelezve annak hozzáértését stb.). Ez esetben az elnyomott
tagok „termelik ki” a deviáns tagot, akinek viselkedésén látszólag megütköznek, ám akit
a vezető háta mögött bátorítanak („végre valaki jól megmondta neki”).
A deviáns taggal kapcsolatban a vezetőnek kettős feladata van. Egyrészt – különösen a
113
csoportműködés korai szakaszában, amikor még nem szilárdultak meg a csoportnormák,
s nem alakult ki a csoport belső kontrollja – képesnek kell lenni a deviáns magatartás
kontrollálására, arra, hogy elérje, hogy a tag hagyjon fel deviáns viselkedésével.
Szükség esetén a szakembernek arra is képesnek kell lennie, hogy a tagot elküldje a
csoportból (pl.: fenyegető agresszív viselkedés, a csoportmunka tartós ellehetetlenítése a
kommunikáció totális kisajátításával stb.). Valamennyi esetben szükség van ugyanakkor
a viselkedés okainak vagy a csoport előtti, vagy ennek sikertelensége esetén, személyes
beszélgetés során történő feltárására, s az okoktól függően a szükséges lépések
megtételére. (Pl.: a tag egyéni esetkezelésre irányítására, vagy annak az adekvát módon
történő – pl.: SWOT analízissel11 – felmérésére, mennyire elégedettek a tagok a vezetői
stílussal stb.).
A „belső vezető” szerepének félreértelmezése: A belső vezető szerepe alapvetően
konstruktív jellegű, így nem maga a szerep, hanem rendszerint annak félreértése és
rossz vezetői kezelése okoz problémákat.12 Leggyakoribb hiba, hogy a belső vezető
fellépését a csoportvezető saját személye elleni támadásként, s alapvetően deviáns
magatartásként értelmezi, úgy érzi, a tag lázad az irányítás, vezetés, a csoportnormák és
szabályok ellen. Ilyenkor a vezető igyekszik megőrizni hatalmát, megfékezni és
legyőzni a belső vezetőt. Ha a belső vezetőt a tagok elfogadják, ez óhatatlanul a csoport
és a szakmai vezető közötti kon iktusokhoz vezet, s rendszerint ahhoz, hogy a belső
vezető és a csoport felveszi a kesztyűt, s visszatámad. A folyamat elmérgesedésekor
már valóban előfordulhatnak deviáns jelenségek. A csoportvezetőnek azonban képesnek
kell lennie arra, hogy felismerje a belső vezetőt (ha előbb nem, legkésőbb a csoporttal
való kon iktusok folyamatossá válásakor, ami meglehetősen egyértelmű jelnek
tekinthető), s képesnek kell lennie felhasználni a belső vezető létét a csoportcélok
eléréshez. Mindez aktív együttműködést, a hatalom megosztását, felnőtt-csoport esetén
pedig annak fokozatos átadását követeli meg.
114
megszervezésének folyamatát. E folyamatot alapvetően Toseland és Rivas (1984a)
modellje alapján mutatom be, azonban a modellt némiképp a magyarországi
viszonyokra alkalmazva és helyenként kibővítve ismertetem.
Csoportok szervezésekor a szervezőnek egyaránt gyelnie kell:
– a leendő csoporttagokra,
– a csoportra, mint egészre,
– a csoport környezetére.
A csoporttagok kapcsán fontosak azok a motivációk, elvárások és célkitűzések,
amelyekkel a tagok a csoportba lépnek, amely elvárásoknak és célkitűzéseknek
bizonyos fokban meg kell felelnie a csoportban folyó munkának, máskülönben a kezdeti
motiváltság könnyen alábbhagyhat, s tag akár ki is léphet a csoportból. A csoport, mint
egész kapcsán a szervezőnek is bizonyos mértékig tisztában kell lennie az alapvető
csoportdinamikai folyamatokkal, azzal, hogy hogyan fejlődhet a csoport, milyen
különböző kommunikációs láncok alakulhatnak ki, ezek közül melyik lehet kedvező a
csoportcél elérése vonatkozásában stb.. E tudásokra szükség van ahhoz, hogy a
feltételeket (például a csoportterem berendezését) a csoportnak és a kitűzött
csoportcélnak megfelelően tudjuk kialakítani. Végül gyelnünk kell a környezetre,
hiszen a csoport nem „légüres térben” működik, a csoport és környezete hatást gyakorol
egymásra. E tényezőt a szervezők gyakran gyelmen kívül hagyják, amiből akár
kellemetlen helyzetek, kon iktusok is adódhatnak. Példának okáért, ha egy lakótelepi
családsegítő szolgálat rehabilitációs céllal csoportot szervez bűnelkövető ataloknak,
ám a környezetet erre nem készíti fel, nem ad felvilágosítást arról, hogy mit szerveznek
és miért, hogy a tagok mit fognak és mit nem fognak csinálni e foglalkozásokon stb.,
könnyen lehet, hogy a helyiek értesülvén a csoport működéséről tiltakozó akciókba
kezdenek. E folyamat nem csak a tájékozatlan és ezért is félő lakosokat viseli meg, de
azokat a atalokat is, akik adott esetben csoportülésre igyekezvén ellenséges
emberekkel, s „bűnözők tűnjetek el innen” feliratú táblákkal találják szembe magukat.
Fontos alapelv, hogy csoportot csak olyan esetben indítsunk, ha helyi szinten van olyan
jellegű probléma, ami csoport működtetésével kezelhető, s van kellő igény a csoport
elindítására. Mindez azt jelenti, hogy csoportot vagy kliensek kezdeményezése, vagy
olyan vizsgálati eredmények, információk birtokában indíthatunk, ami indokolttá teszi a
beavatkozást. A szükségletekre és igényekre való reagálás elve természetesen
valamennyi szociális célú beavatkozás esetében alapelvnek tekintendő. Ez az elv azért
hangsúlyozandó, mert jelentős forráshiánnyal küzdő intézmények esetében nagy
csábítást jelentenek azok a pályázati kiírások, amelyek segítségével az intézmény
többletforrásokhoz juthat. Emiatt gyakori, hogy az intézmény olyan programot próbál
indítani, ami megfelelő nanszírozásban részesül, még akkor is, ha az adott program a
települési jellemzők okán inadekvát. (Példának okáért, ha olyan középváros indít
115
hajléktalanok reintegrációját megcélzó programot, ahol nincsenek hajléktalanok, s ahol
ennek okán végül is nem hajléktalanokat, hanem például saját lakással nem rendelkező
személyeket vonnak be a programba, s nekik indítanak „(ál)integrációs
csoportfoglalkozást”.) Nyilvánvaló, hogy e beavatkozások nem szolgálják a lakosság, a
potenciális kliensek érdekeit, csupán öncélú intézményi érdekeket.
116
adó módszer a szolgálat saját kliensekkel kapcsolatos adatbázisának, valamint más, a
szolgálattal együttműködő intézmények adatbázisának a használata.
Az, hogy mi a folyamat harmadik lépése, az intézmény lehetőségének függvényében
változik. Amennyiben a források csak az intézményi épület valamely adott méretű
termének használatára adnak lehetőséget, akkor a következő lépés a csoport működési
környezetének kialakítása, ami ez esetben az adott terem szükséges eszközökkel való
felszerelését jelenti. Ideális esetben lehetőség van arra, hogy a csoport megalakulása
után történjen meg a csoport jellemzőinek és a csoporttagok igényeinek megfelelő
környezetet kialakítása. E könyvben ezen ideális állapotot feltételezve folytatom a
folyamat ismertetését.
3. Tagtoborzás. A tagok toborzása történhet közvetlen és közvetett módon. Előbbi
esetben a szolgálat személyre szólóan keresi meg a potenciális tagot, s ajánlja fel a
csoportban való részvétel lehetőségét. A közvetlen módszer alkalmazása esetén a
megkeresés történhet személyesen, telefonon vagy írásban. Minél személyesebb jellegű
a kapcsolatfelvétel, annál nagyobb az esélye a potenciális tag csoportmunkába való
bekapcsolódásának, ugyanakkor a személyes megkeresés nagyobb időbeni és anyagi
(közlekedési költség) ráfordítást igényel. Személyes és telefonos megkeresés esetén
mindig lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a megkeresett megváltoztassa szándékát,
akár be kívánt kapcsolódni a munkába, akár nem. Mindez azt jelenti, hogy mindkét
esetben legalább kétszer kell megkeresnünk a potenciális tagot, ám a második
kapcsolatfelvételt – az első típusától függetlenül – elegendő telefonon keresztül
lebonyolítani.
A közvetett tagtoborzás történhet a helyi médián keresztül, „társadalmi célú
hirdetéssel”, s történhet szórólapok, plakátok megfelelő, azaz a potenciális tagok
látókörébe eső helyekre történő elhelyezésével (minden esetben célszerű forgalmas
helyekre, pl.: buszmegállókhoz stb. elhelyezni plakátokat, ám emellett gyelembe kell
venni a célcsoport sajátosságait, pl.: idősek számára indított csoport esetén célszerű
lehet az orvosi rendelőben, a templom környékén stb. elhelyezni plakátot). E
plakátokkal, szórólapokkal kapcsolatos követelmény, hogy azok legyenek
gyelemfelkeltőek, de oly módon, hogy a gyelemfelkeltés céljából használt
motívumok, képek, kapcsolódjanak a csoport témájához. Fontos követelmény az
áttekinthetőség, a tömörség, azaz csupán a legfontosabb információkat szabad
feltüntetnünk. Ezek közé tartozik a csoport elindításának célja, az, hogy kik vehetnek
részt, hogy ingyenes-e vagy sem, hogy hol és mikor lesz az első találkozó, s milyen
rendszerességű elfoglaltságot jelent a csoporttagság, hogy kinél lehet további
információkat beszerezni, s milyen pótlólagos szolgáltatásokat biztosítanak. (Pl.:
gyermeknevelési gondokkal küzdő kisgyermekes egyedülálló szülők csoportjának
megszervezésekor gondoskodni kell a gyermekek felügyeletéről, s ezt a szórólapon is
fel kell tüntetni). A közvetett módszerek rendszerint kisebb ráfordítást igénylő, de
117
kevésbé hatásos technikák.
Ha a potenciális tagok megkeresése személyesen történik, akkor is fontos meghirdetni
nyilvánosan a csoportot, hiszen ezzel biztosítható, hogy azok is igénybe vehessék e
lehetőséget, akik korábban nem kerültek kapcsolatba a szolgálattal, illetve az azzal
együttműködő intézményekkel. Mindez egyaránt tekinthető szakmai, etikai, és
demokratikus rendszerekben bizonyos fokig az állampolgári jogokhoz kapcsolódó
kérdésnek.
4. A csoport összeállítása, strukturálása. A szociális munkában részben amiatt, hogy
vannak olyan csoportok, amelyek munkájában adott személyeknek kötelezően részt kell
venniük (pl.: pártfogói csoport, vagy drogelterelés esetén rehabilitációs csoport),
részben a rászorultsági alapú beavatkozás szakmai alapelve miatt, a csoportok jelentős
részében nincs külön szelekciót eredményező csoport összeállítás. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy soha senki nem maradhat ki a csoportból, példának okáért ha
valakinek nem megfelelő az időpont, ha céljai nem egyeznek a csoportcéllal, ha
személyisége miatt (pl.: túlzott introveltáltság vagy éppen exroveltáltság) nem alkalmas
csoportmunkára, és számos más esetben a csoportvezetőnek tisztázni kell e tényeket a
segítséget kérővel, és segítenie kell más, megfelelőbb lehetőséget (pl.: esetmunka)
találni. A szó szoros értelmében vett, és terápiás csoportokban gyakran alkalmazott
előzetes strukturálásra tehát nem mindig kerül sor, e strukturálás inkább azon esetekre
szorítkozik, amikor a jelentkezők száma meghaladja a tervezett csoport kereteit (igaz,
magának a csoport létszámának meghatározása is a strukturálás elemei közé tartozik).
Ezen egyébként nem túlzottan gyakori esetben szükségszerű azokat kiválasztani, akik a
csoportban maradhatnak, jó esetben pedig lehetőség adódhat két párhuzamos csoport
elindítására is.
Amennyiben sor kerül strukturálásra, úgy alapvetően a homogenitás – heterogenitás
szempontjai alapján történik meg a csoporttagok kiválasztása, amely szempontok
egyaránt érvényesek a kor, a nem és a szocio-kulturális jellemzők vonatkozásában.
Amennyiben hasonló korú, képzettségű, s egyéb hasonló jellemzőkkel bíró embereket
integrálunk egy csoportba (homogén csoport), az nyilvánvalóan könnyíti a felek közötti
kommunikációt és megértést, s erősítheti a csoportkohéziót. Ugyanakkor hasonló
helyzetben lévő emberek bevonása esetén fennáll a veszélye, hogy a csoporttagok
hasonló közelítéseket alkalmazhatnak, míg heterogén csoportban a különböző helyzetű
tagok más-más szempontokat világíthatnak meg, így a problémafeltárás, s a probléma-
megoldási módok felvázolása is teljesebb lehet. A homogén csoportban nagyobb esélye
van a gördülékeny csoportműködésnek, a heterogén csoport tagjai viszont vélhetően
inkább tanulhatnak új, hasznosítható dolgokat egymástól, 14 s e csoportok növelhetik a
tagok alkalmazkodó képességét, másokkal szembeni toleranciáját is. E szempontok
természetesen érvényesek a „nem” tekintetében is, ám ha különböző nemű embereknek
kell együttműködni, az jelentős mértékben befolyásolhatja a csoportfolyamatokat. Elég
118
ha arra gondolunk, hogy sokkal inkább akarunk megfelelni a tőlünk különböző
neműeknek, úgy érezzük, hogy ilyenkor nagyobb a tétje annak, hogy milyen képet
mutatunk magunkról. Ez természetesen befolyásolja azt, hogy a tagok mennyire tudnak
nyíltak és őszinték lenni. Bár e jellemző minden korosztályra érvényes, ám a serdülők
csoportjaiban még fokozottabban érvényesül e hatás, sőt, sokak szerint ebben az
életkorban a nemileg vegyes csoportokban magáról a problémáról is elterelődik a
gyelem.15 A nemileg heterogén csoportok kialakítását és működtetését nehezítő másik
jellemző, hogy bizonyos témák nők és férfiak között napjainkban is tabutémának
számítanak, ami bizonyos esetekben szintén gátolhatja az eredményes csoportmunkát.
Fontos hangsúlyozni, a heterogenitás előnyei ez esetben is érvényesek, s a nemileg
heterogén csoportok működtetésének számos más előnye is van, példának okáért e
csoportok a gyakorlás színterének megteremtésével, segíthetnek a partneri kapcsolat
vonatkozásában megnyilvánuló kapcsolatteremtési problémák leküzdésében. Az, hogy
heterogén vagy homogén csoportok létrehozására célszerű-e törekedni, mindig a
csoportprobléma típusától, s a csoport ehhez igazodó céljától függ.
119
1. a közlekedési nehézségek, illetve egyéb gyakorlati megfontolások, 2. személyes
tulajdonságok [...] 3. olyan szükségletek, elvárások és célkitűzések, melyek nem esnek
egybe a többi csoporttagéval” Toseland – Rivas 1984a: 270). Míg az 1. és 3. szempont
egyértelmű, a személyes tulajdonságok egy alkalom alapján történő megítélése, sőt,
annak a megítélése, hogy az adott tulajdonság túlzottan veszélyezteti-e a csoport
optimális működését, egyáltalán nem könnyű feladat. Példának okáért vajon mi a
teendő, ha a csoportos orientáció során valaki „túl sokat” beszél, s kevéssé hagyja
szóhoz jutni a többieket. Lehet, hogy olyan ember az illető, aki mindig szeret a
középpontban lenni, kevéssé törődve a többiekkel, ami akár ellehetetleníti a
csoportmunkát, ám az is lehet, hogy csak idegességét, zavartságát próbálja így leplezni,
s a következő ülésen már másképp viselkedne. Nyilvánvaló, hogy a fenti eset személyes
beszélgetést igényel, ami alapján eldönthető a további teendő, az, hogy bízva abban,
hogy az illető képes lesz alkalmazkodni, bekerülhet a csoportba, vagy az, hogy mivel az
adott személy kiemelkedően sok személyes gyelmet igényel, inkább az egyéni
esetkezelés lehetősége felé irányítjuk.
6. Szerződéskötés
Csoportokkal végzett munka során a csoportvezetőnek szerződést kell kötnie a
csoporttal a közös csoportcélok elérése, s külön szerződést kell kötnie valamennyi
taggal a tagok egyéni céljainak elérése kapcsán. A csoporttal kötött szerződésben a
célon kívül meg kell határozni azokat a mércéket, amelyekkel mérhető a csoport
eredményessége. Emellett a szerződésben olyan praktikus kérdéseket is tisztázni kell,
mint a csoport-összejövetelek gyakorisága16, időtartalma és a jelenléti követelmények.
Tisztázni kell, hogy mi az a kommunikációs stílus, ami megengedett, s mi tiltott (pl.:
egymás szidalmazása, kigúnyolása stb.), s azt is, hogy a titoktartás szabálya a
csoportban nem csupán a csoportvezetőre, de a tagokra is érvényes. Bár ez esetben is
köthető szóbeli megállapodás, mivel a szerződés több ember együttműködését
szabályozza, a későbbi viták egy része megelőzhető a szerződés írásba foglalásával. A
tagokkal megkötött szerződésbe a célok mellett bele kell foglalni az elvárt viselkedés
kritériumait, valamint az elvégzendő feladatok körét, amely segítheti a klienst célja
elérésében. A sikeresség mérésének szempontjait ez esetben is előre tisztázni kell.
120
természetesen gyelnünk kell a terem adottságaira is. Fontos, hogy a terem megfelelő,
a csoportlétszámhoz igazodó méretű legyen, azaz ne legyen túl nagy, mert így egyesek
kivonódhatnak a csoportmunkából, s a nagy személyközi távolságok a kommunikációt
is nehezítik, főként intimitást, s „halk beszédet” igénylő kényes témák esetén. Túl kicsi
teremben viszont a tagok megsérthetik egymás intim szféráját, ami feszültséget, zavart
okoz, s ez akár ellehetetlenítheti a munkát.17 Megemlítendő, hogy gyermekcsoportok
számára, amelyekben a mozgást, aktivitást igénylő tevékenységek a csoportmunka
„kötelező” elemei, nyilvánvalóan nagyobb termet kell választani, mint a
felnőttcsoportoknak. Fontos a terem megfelelő berendezése, melynek igazodnia kell a
csoport típusához, a működési célhoz, sőt, adott esetben a csoportmunka egyes
szakaszaihoz is. Példának okáért valamennyi segítő jellegű csoportban fontos, hogy a
tagok valamennyien láthassák egymást, azaz fontos a körben való elhelyezkedés.
Könnyíti a csoporttagok feloldódását, ha a közeg nem túl hivatalos, ha nem irodaszékek,
hanem könnyű relaxációs fotelek vannak a teremben. Fontos a terem hangulata is,
hiszen a jó hangulatú terem javítja közérzetünket, növeli lelkesedésünket stb..18
Ellenben ha a csoport előtt valamilyen adminisztratív jellegű feladat áll, példának okáért
döntenek arról, hogy egyesületet hoznak létre, vagy feladat csoportok esetében, a
berendezésnek és a terem hangulatának a munkavégzést kell segítenie. Ez esetben
célszerű a munkavégzést segítő íróasztalokat elhelyezni, s irodaszékek alkalmazásával
utalni arra, hogy itt bizony munkának kell folynia. S végül fontos gondoskodnunk a
szükséges eszközökről (pl.: projektor, dvd lejátszó), amelyek működőképességéről a
csoportülés előtt kell meggyőződnünk.
4.6. A csoportvezetés
121
belső vezető ragadja magához a kezdeményezést, vagy ha agresszívvá váló deviáns
tagokat kell megfékezni. Amennyiben a vezető szakmailag felkészült, ha
tevékenységével valóban a csoport optimális működését és a csoportcél elérését
szolgálja, ha a tagokhoz való viszonya pozitív és humánus, e hatalomvesztés
bekövetkezése kevéssé valószínű, hiszen a fennmaradt szakértői hatalom mellett a
kialakuló „vonatkozási hatalom” (tehát az, hogy a személyes jellemzők okán a többi tag
tiszteli a csoportvezetőt) is erősíti a vezetői helyzetet.19
A csoportvezetőnek e hatalmi helyzetét a csoport szolgálatába kell állítania, ami azt is
jelenti, hogy a folyamat optimális alakulása esetén képesnek kell lenni e hatalom
csoportra, vagy annak belső vezetőjére való átruházására.
122
megfelelő együttműködésre – ami némiképp gyakorlat kérdése is – szinte csak
előnyöket hordoz magában. Két szakember más-más nézőpontból könnyebben
felfedezheti a csoportban kialakuló destruktív szerepeket, kisebb az esélye az
autokratikus vezetésnek, könnyebb kezelni a deviáns magatartást, s hosszasan lehetne
sorolni a szinte evidens előnyöket. Megjegyzendő, hogy adott esetben a szakembernek
is lehet „rosszabb napja”, a csoportvezető is elbizonytalanodhat egy-egy szituációban.
Ilyenkor egy vezetőtárs segítsége a vezető és a csoport számára is különösen jelentős
hasznokkal járhat.
Feladatok és kérdések
Jegyzetek
1 Amit jól jelez a születésszámok második világháborút követő jó évtizednyi jelentős mérvű
növekedése (baby boom).
2 A szakmák miszti kálása rendszerint tudatos, hiszen olyan miszti kációs eszközökkel,
mint a speciális, csak a „beavatottak” által értett szaknyelv használata stb., távol tarthatóak
a „kontárok”, egyúttal jelzés arra, hogy e speciális tudás fontos, s meg zetendő. S hogy
miért hívjuk e folyamatot miszti kációnak? Elég az orvosi latinnal a kórházi ágy felett
konzultáló orvosokra gondolni, akiket gyakran hajlamosak vagyunk „mindenre képes
varázslónak tartani”, olyanoknak, amilyen halandó ember, különösen mi magunk sohasem
lehetünk. Persze az adott orvos hasonló dolgot érezhet, ha befektetési bankárok érthetetlen
kommunikációját hallgatja, amely végeredményeként jelentősen megszaporodhat a
befektetett jövedelem.
3 Megjegyzendő, hogy számos vizsgálat azt mutatta ki, hogy a legtöbbet kommunikáló tagok
általában meglehetősen népszerűtlenek a csoportban. A tagok leggyakrabban inkább a
második legtöbbet kommunikáló emberről gondolják, hogy „kellően okos, intelligens, ért a
123
témához, de hallgatni is tud” (Forgák é.n.).
4 Kiemelés tőlem.
5 Kiemelés tőlem.
6 Gyermekcsoportokban a negatív kérdések feltétele nem javasolt, mivel ez tovább ronthatja
a csoportban lévő rossz helyzetű gyermek pozícióját, sőt, akár teljes kiközösítéshez, nyílt
agresszióhoz is vezethet. Mások felnőtt csoportokban is helytelenítik a negatív kérdések
feltételét.
7 A csoportszerepek és a destruktív szerepek lehetséges kezelésének bemutatásakor
alapvetően Lawrence Schulman (1979) munkájára támaszkodom.
8 E kivetítési folyamatot projekciónak nevezzük.
9 Mindez azért jelenti a felelősség részleges átvételét, mert a kliensnek a célzottan neki feltett
kérdésre kell válaszolnia, így a felelősség megoszlik a kérdező és a kérdezett, vagyis a tag
és a csoportvezető között.
10 Az eredeti latin szó eltérést, elhajlást jelent.
11 A módszer a könyv későbbi részében kerül bemutatásra.
12 Eltekintve azon esettől, amikor olyan személy válik belső vezetővé, aki rossz irányba viszi
el a csoportot. E jelenség sajnos nem csupán bűnözői körökben fordulhat elő, hanem a
szociális munka területén is (pl.: a drogrehabilitációs csoportban a tényleges leszokásban
kevéssé motivált, a többieket is a folytatásra ösztönző személy stb.), ám a csoportvezetőnek
képesnek kell lennie arra, hogy felismerje ezen eseteket. A tévedés és félreértés veszélye
természetesen ez esetben is fennáll.
13 A statisztikai eszközök használatát a következő fejezetben tárgyalom részletesebben.
14 Fontos hangsúlyozni a tanulási lehetőség kölcsönösségét, példának okáért egy magasan
képzett atalember is sokat tanulhat egy képzetlen, ám sok bölcsességgel megáldott
idősebb tagtól.
15 Számos híres angol elit középiskolákban részben a hagyomány, részben e nézetek miatt a
mai napig nem koedukált az oktatás.
16 Ez mindig megállapodás kérdése, a leggyakoribb a heti csoportülések alkalmazása.
17 Elég arra gondolnunk, milyen zavartan viselkedünk akkor, amikor szűk liftben kell
többekkel együttutaznunk. Ilyen esetben, mivel amúgy is egymás intimszférájában
vagyunk, lehetőség szerint igyekszünk elkerülni a közvetlen szemkontaktus felvételét.
18 A terem hangulatának javítása nem igényel jelentős anyagi ráfordítást, egy-egy virág
elhelyezése, gyermekrajzok, poszterek kirakása a falra könnyen megoldható feladat. Éppen
ezért érhetetlen, hogy számos szociális intézményben gyakran kórházi hangulatot árasztó
csupasz, fehér falakat, virág nélküli környezetet láthatunk.
19 A vezető hatalma más forrásokból is eredhet, a fentiek mellett beszélhetünk információ
alapú, kapcsolati, jutalmazó és kényszerítő hatalomról is (Toseland – Rivas 1984c: 129).
20 A fentiek mellett más típusú vezetési stílusok is léteznek, beszélhetünk „kényúr típusú”,
jutalmazással és büntetéssel irányító vezetőről, „karizmatikus”, azaz személyes
vonzerejének felhasználásával irányító vezetőről, és számos más „típusról”, amelyek
bemutatása azonban meghaladná e könyv terjedelmét.
124
Közösségi szociális munka
125
rendszerek működését igazságtalannak tartjuk, s azt feltételezzük, hogy a helyi
vezetők rendszerint saját, vagy a nyomásgyakorlásra inkább képes erősebb helyi
csoportok érdekeit tarják szem előtt?
• Kérdés, hogy azt gondoljuk-e, hogy a lakosság helyzete a helyi közösség erősítése
által javítható-e inkább, vagy olyan intézményi szolgáltatások által, amelyek
hozzájárulnak a lakosság szükségleteinek kielégítéséhez?
5.1.1. KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS
126
bizonyította, hogy a tanulás, az információk széles körben hozzáférhetőek mindenki
számára, miközben a pártvezetők e tevékenységben az ideológiai nevelés lehetséges
eszközét is látták. E tevékenységek folytatásának lehetőségét jól mutatja, hogy szinte a
legkisebb településeken is művelődési házak épültek, s ezen intézményekben
rendszerint kulturális vagy oktatási programok zajlottak, de ezen épületek teret
biztosítottak a szórakozásnak (pl.: táncestek stb.), s természetesen a politikai
programoknak is. Nyilvánvaló azonban, hogy a szocialista diktatúra időszakában csakis
olyan fejlesztő jellegű beavatkozások voltak megengedettek, amelyek sem a társadalmi
berendezkedést, sem a helyi hatalmi viszonyokat nem érintették, azaz ebben az
időszakban kizárólag a közösségfejlesztésnek volt tere hazánkban, amely tevékenységet
elsősorban népművelők végezték. Fontos kiemelni, hogy az 1970-es évektől e
tevékenységben progresszívebb elemek is megjelentek, e körbe sorolható az
úgynevezett „Nyitott ház” kísérlet, „melynek során a formális és informális szolgáltatási
és információs kereslet - kínálat egymáshoz illesztésével, és a helyi közösségi terek
kialakításával próbálkoztak” (Gosztonyi 2002: 245). Mindez azt jelenti, hogy ebben az
időszakban a közösségfejlesztés „kiszabadult” a művelődési intézmények falai és a
felnőttnevelés szűkös keretei közül. Ezt követően 1983-ban Varga A. Tamás
vezetésével lezajlott az első „klasszikusnak” mondható közösségfejlesztési kísérlet egy
bakonyi térségben, amelyet aztán újabb és újabb beavatkozások követtek. A szakma
magyarországi fejlődése tehát meglehetősen sajátos, hiszen ellentétben a nyugati
fejlődési úttal, hazánkban a népművelői tevékenységből nőtt ki a közösségfejlesztés, s e
tevékenység alapjaira építve, a rendszerváltás követően alakult ki a közösségi szociális
munka, amely munkaforma azonban ma is sajnálatosan marginális szerepet tölt be a
szociális munkában.
A közösségfejlesztés talán legismertebb modellje a közösségi szociális munkában
napjainkra klasszikusává vált Biddle (1988) szerzőpáros nevéhez köthető. A terjedelmi
korlátok nem adnak lehetőséget e modell lépéseinek részletes megismertetésére, így
csupán a modell a közösségi akció modellel szöges ellentétben álló alapelveinek, s
érdekérvényesítési technikáinak bemutatására vállalkozhatom. A szerzőpáros egyik
alaptézise, hogy valamely probléma kezelését, valamely helyi igény kielégítését,
lehetőleg az érintettek együttműködésével, „harmonikus légkörben”, éppen ezért
kompromisszumkereső módon kell megvalósítani. A modell kidolgozói természetesen
tisztában vannak azzal, hogy jelentősebb helyi problémák kezeléséhez rendszerint olyan
helyi erőforrások is szükségesek, amelyek felett a település irányítói, a helyi politikai
döntéshozók rendelkeznek. Ezért a helyi lakosságnak céljai elérése érdekében fontos
megfelelő, stabil, tartós kapcsolatot kiépíteni a helyi döntéshozókkal. A kulcsszó az
együttműködés, ami az érintettek kölcsönös bizalmán alapulhat. A fentiek
megvalósítása azonban nem mindig egyszerű, ezért Biddle-ék e kapcsolatkialakítás
127
korai szakaszában fontosnak tartják a segítő szakemberek szerepét, ugyanis amíg a
közösség nem erősödik meg, amíg saját projektek sikeres megvalósítása által nem
szereznek kellő önbizalmat, amíg nem ismerik ki a helyi politika és bürokrácia
útvesztőit, kisebb az esély arra, hogy önállóan sikeresek legyenek megfelelő partneri
kapcsolatok kialakításában. A folyamat során cél egy aktív helyi lakosokból álló
közösségszervező „mag” kialakítása, amely a későbbiekben fokozatosan átveszi a
kezdeményezés és szervezés feladatait a szociális szakemberektől, ezzel lehetőséget
teremtve számukra a folyamatból való kivonulásra. A segítő szakemberek folyamatba
való bekapcsolódása sem garancia azonban a lakosság és a vezetők közötti megfelelő
kapcsolat kialakítására, s pláne nem az költségigényes helyi projektek megvalósításának
a helyi önkormányzat általi támogatására. Éppen ezért Biddle-ék végső esetben
elfogadhatónak tartják bizonyos fokú nyomásgyakorlás alkalmazását. Ugyanakkor úgy
vélik, ez esetben is a „puhább” módszerek alkalmazását kell preferálni, mert a
„kemény” érdekérvényesítési eszközök alááshatják a felek későbbi harmonikus
együttműködését. Megfelelő kezdeti nyomásgyakorló eszköznek a helyi közösség más
közösségekkel, nonpro t szervezetekkel stb. való együttműködését, s a közös fellépést,
a helyi vezetők közös megkeresését tartják. Mindez azért lehet hatékony, mert több
közösség, szervezet összefogása egy probléma kezelésének érdekében, feltétlenül növeli
az ügy súlyát. Ennél keményebb, s mindenképp csak végső eszköznek tartják a sajtó
informálását, s még inkább igaz ez helyi felvonulások, tüntetések megszervezésére –
amelyeken természetesen a demokratikus szabályok és a törvényesség betartása
alapkövetelmény.
128
mivel az eljáró helyiek között nem alakultak ki baráti szálak, valódi közösségi
kötelékek. Ugyanígy számos magyarországi településen kudarcként értékelhető a
„faluházak” kialakítása, mivel önmagukban ezen épületek itt sem eredményeztek
„pezsgő közösségi életet”, sőt, számos helyen ma már kihasználatlanul, üresen állnak.
Rendszerint jóval több településfejlesztési eredményt is magában hordoz egy helyi
közösség fejlesztése, mivel a megerősített, szükségletei és érdekei felismerésére képesé
vált közösségek előbb-utóbb igényeiknek megfelelő fejlesztésekbe kezdenek. Mindez
némiképp szükségszerű is, hiszen a kidolgozott közösségfejlesztési modellek egyik
legfontosabb eleme a lakossági szükségletek kielégítését segítő újabb és újabb projektek
kitűzése és megvalósítása. Igaz ugyanakkor, hogy e fejlesztések gyakran kis léptékűek,
példának okáért egy játszótér kialakítására, park rendbetételére stb. szorítkoznak, s az
sem ritkaság, hogy a helyi közösségek kezdeti lelkesedése később alábbhagy.
129
lehetőség van a helyi közösség nagyobb arányú mozgósítására, egyben a hatalom
birtokosainak megzavarására és megrémisztésére is. A két módszer együttes
alkalmazásának lényege az, hogy a problémát úgy kell feltüntetni, mint súlyos, sokakat
érintő és gyors beavatkozást igénylő problémát, s ezt minél gyorsabban, minél több
emberrel kell tudatni. Ebben a sajtó felhasználása, valamint nyilvános tüntetések
megszervezése jelenthet nagy segítséget (dramatizálás). Ugyanakkor meg kell jelölni az
a személyt, vagy azokat a személyeket, akik felelősek a probléma kialakulásáért és
fennállásáért, s akiknek egyben módjukban áll a probléma kezelése érdekében
intézkedni. Rendszerint a helyi politikai vagy közigazgatási vezetők kerülhetnek így
megcélzásra (megszemélyesítés). Mindez valóban zavart, félelmet, frusztrációt, s ezen
érzések eredményeképpen a problémakezelés érdekében tett erőfeszítéseket
eredményezhet.1 Alinsky végkövetkeztetése az, hogy a jól megtervezett és kivitelezett
harc eredménye a helyi közösség győzelme lesz. Úgy véli, hogy módszere
alkalmazásakor – egyetértve nem kisszámú bírálójával – valóban sérülnek az etikett
szabályai, ám: „Egy hadsereget nem lehet az etikett szabályai szerint vezetni” (Alinsky
1972, idézi Zastrow 1982: 58). E szabályok esetenkénti megsértését tehát a helyi
lakosság érdekében megvalósuló eredmények még elfogadható árának tartja (Zastrow
1982).
A két modell felfogásában jól láthatóan alapvető különbségek vannak abban, hogy a
szerzők mit gondolnak a társadalomról, annak működéséről. Azt alapvetően egy
harmonikus rendszernek tekintik, amelyben néha adódhatnak problémák, vagy egy
olyan „állandó hadszíntérnek”, ahol folyamatosan harc folyik a szükséglet kielégítést
biztosító javakért, folyamatosan különböző csoportok egymással ellentétes érdekei
feszülnek egymásnak. A modellekkel kapcsolatos kritikák is döntően ezen alapvető
nézetkülönbségek mentén fogalmazhatóak meg. Biddle-ék modelljének kritikája lehet,
hogy a kompromisszumra törekvés rendszerint alapvetően a fennálló hatalmi
viszonyokat konzerválja, azaz nem ad valódi hatalmat a közösség kezébe, így csak
kisebb eredményeket lehet elérni, vagyis a módszer nem eléggé hatásos. Ezen
eredmények gyakran ráadásul - legalább részben – a hatalom „jótéteményeinek”
tekinthetőek, ami pedig csak tovább erősíti a helyi vezetők hatalmi helyzetét. Alinsky
modelljével kapcsolatosan is számos kritika megfogalmazható. Az egyik fő probléma,
hogy adottnak veszi, hogy a hatalom birtokosai a szociális kérdésekkel kapcsolatban
negatív hozzáállást tanúsítanak.2 Ebből következően a modell egyik alapgondolataként
az „Inkább te lőj először, mint téged lőjenek le!” elv olvasható ki, az „Először tárgyalj, s
csak aztán lőj!” helyett. Alinsky modelljét napjainkban a korábbiakban ismertetett
130
„pozícionális kon iktuskezelési technika közösségi szintű megvalósulásaként”
tarthatjuk számon, vagyis a felek nem bíznak meg a másikban, ezért fontos, hogy
kedvező kezdeti tárgyalási pozíciót érjenek el (pl.: az ellenfél zavarba ejtésével és
megfélemlítésével), a cél pedig a probléma másik fél legyőzése általi megoldása. E
technika, ha hozhat is rövid távú sikereket, a kölcsönös bizalmatlanság fokozódása
miatt, nyilvánvalóan megnehezítheti a lakosság és a vezetők későbbi együttműködését.
Végül, de nem utolsó sorban, a konkrét személyek megtámadására3 irányuló módszer
nem csak az etikett, de a szociális munka etikai szabályait is sérti.
A hibák mellett mindkét modellnek vannak erősségei is. A helyi közösség problémáira
fogékony, alapvetően együttműködésre hajlandó helyi vezetés is mulaszthat el
beavatkozást információhiány, vagy a megfelelő szakmai felkészültség hiánya miatt. Ez
esetben az együttműködésre törekvő megközelítés úgy lehet kellően hatásos, hogy
közben megteremti a későbbi gördülékeny együttműködés feltételeit is. Ugyanakkor
egy a szociális problémákra, azok megoldására kevéssé fogékony helyi vezetés adott
probléma kezeléséhez való hozzáállásán nyilvánvalóan sokat változtathat az ügy
dramatizálása, példának okáért a sajtón keresztüli nyomásgyakorlás. A szociális
munkában elég tapasztalat gyűlt össze az elmúlt évtizedekben ahhoz, hogy napjaink
aktív szakemberei képesek legyenek felismerni, hogy milyen szituációban, mely
eszközök alkalmazása lehet úgy eredményes, hogy azáltal a szakma etikai szabályai sem
sérülnek.
131
szféra kiépületlensége okán a szociális szakemberek döntő többsége önkormányzati
alkalmazott, a saját munkáltatóval szemben pedig aligha van mód a radikális eszközök
használatának támogatására. Az a nyugati országokban gyakran alkalmazott módszer,
miszerint ilyenkor a civil szférában dolgozó szakembereket lehet segítségül hívni – akik
mint az önkormányzattól függetlenül tevékenykedő segítők felvállalhatnak ilyen
eszközöket – sok esetben szintén kevéssé alkalmazható Magyarországon. Ennek oka
alapvetően nanciális természetű, tudniillik a magánadományozás nemzetközi
viszonylatban mérve alacsony foka miatt, e szervezetek működési költségeinek jelentős
részét gyakran éppen a helyi önkormányzatok állják. Emiatt, e radikális eszközök
alkalmazásának támogatásával, az adott szervezet rosszabb esetben akár önkormányzati
forrásainak megszüntetésére is számíthat.
Mindebből következően Magyarországon arra lehet számítani, hogy a szakma többsége
jelenleg a „puhább” eszközök, valamint a keményebb eszközök óvatosabb alkalmazását
tarthatja elfogadhatónak.
Jack Rothman (idézi Gosztonyi 2002: 237) szerint; „A közösségi tervezés tartós
társadalmi problémák, mint a bűnözés, a lakáshiány […] technikai problémamegoldó
folyamata, melyet az ésszerűség, a tudatos előrelátás, az ellenőrzés alatt tartott
(kontrollált) változás jellemez.” „A helyi társadalmi szintű tervezéshez szorosan
kapcsolódó közösségszervezés5 fogalmát egy 1939-es konferencián használták első
ízben Amerikában. Ez alkalommal hangsúlyozták először a népjóléti programok és
szolgáltatások jelentőségét, így emelve a professzió szintjére a közösségi munkát”
(Gosztonyi 2002: 237). E modellben a problémák kezelésében a szakember
kulcsfontosságú szerepre tesz szert, mivel a helyi szinten begyűjtött információk
segítségével, a helyi szükségletek, problémák és erőforrások felkutatása után, a
szakemberek feladata lesz egy kivitelezhető fejlesztési terv elkészítése. E terv a helyi
döntéshozók és a helyi adminisztráció, azaz az önkormányzatok rendelkezésre álló
forrásai felett kontrollt gyakorló testület és szervezet felügyelete mellett készül. E
folyamat így sokkal inkább „a szakmai és a politikai elit” (Gosztonyi 2002: 237),
mintsem a helyi lakosság és a helyi vezetők konszenzusának tekinthető. Nyilvánvaló
azonban, hogy a szakember a szakmai tudása mellett, jó esetben a helyi lakosság
szükségleteire, igényeire épít, azaz a lakosság érdekeit is képviseli. A fentieket
végiggondolva a modell tartalmát talán jobban tükrözné a „szociális tervezés”
megnevezés.
A modellek kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy azok ez esetben is csupán kereteket
biztosítanak a beavatkozásnak, amelyet a helyi szükségletekhez, igényekhez és
132
lehetőségekhez kell igazítani. Fontos ismételten kiemelni, hogy az egyes beavatkozások
alkalmával e modellek eszközei módosíthatóak, illetve az egyes modellek elemei akár
kombinálhatóak is.
133
közösségfejlesztési, s még inkább az egy közösségi tervezési folyamatban. Nyilvánvaló,
hogy amennyiben a lakosság jelentős hányada időskorú, akkor ez más típusú
szolgáltatásokat tesz szükségessé, mintha zömében atal, gyermekes családok laknak
az adott településen. Az első esetben az idősellátás, az utóbbiban az oktatási, nevelési
intézmények fejlesztése lehet szükséges. Megjegyzendő azonban, hogy az elöregedő és
elnéptelenedő kistelepüléseken gyakran elkövetett hiba, hogy e falvakban semmilyen
szolgáltatást, kulturális és szórakozási lehetőséget nem biztosítanak a kisszámú atal
számára, ami aztán természetesen hozzájárul e atalok településről való elköltözéséhez,
így a falu tovább öregszik és fogy (Soós 2003).
A népmozgalmi adatokból, azaz a születés és halálozás, valamint a vándorlás
tendenciájából nem csupán a jelenbeli, hanem – legalábbis nagyságrendileg - a jövőbeni
demográ ai jellemzőket is meg lehet jósolni. Ezen felül a vándorlási adatok rendszerint
azt is jelzik, ha az emberek elégedetlenek jelenbeli helyzetükkel, s jövőjüket
kedvezőtlennek ítélik meg az adott helyen, hiszen ilyenkor gyakran „a lábukkal
szavaznak”, vagyis elköltöznek az adott településről. Bár a vándorlási de cit
kedvezőtlen helyzetet sejtet, a bevándorlási többlet nem feltétlenül jelenti azt, hogy az
adott település jó adottságokkal bír. Egy település ugyanis számos ok miatt lehet vonzó,
lehet azért, mert közel van a munkalehetőségeket és szolgáltatásokat biztosító városhoz,
mert jó közlekedési adottságokkal és fejlett infrastruktúrával bír, miközben megőrizte
falusias jellegét, a csendet, a jó levegőt stb.. Lehet azonban vonzó a városoktól távol
eső, pusztuló település is azoknak a hátrányos helyzetű városi családoknak, amelyekben
adott esetben a szülők elveszítették munkájukat és a család adósságokat halmozott fel,
és/vagy bérelt lakásban él, s nem bírja viselni a városi élet nagyobb költségeit stb..
Egyre erősödő tendencia, hogy a városoktól távolabb eső, rossz helyzetű települések
létszáma hátrányos helyzetű, segítségre szoruló családok kiköltözése miatt növekszik.
Ez két szempontból is kedvezőtlenül érintheti a települést, egyrészt a rossz anyagi
helyzetű önkormányzatnak több szociális támogatást kellene zetnie, miközben
bevételei kevéssé nőnek, mert a kiköltözők nem tudnak hozzájárulni az önkormányzat
működéséhez. A másik, a közösségfejlesztési folyamatot jelentősen befolyásoló
tényező, hogy „az új jövevényeket” gyakran nehezen fogadják be a települések régi
lakói, sőt, nem ritkák a települési normáktól eltérő életmódot folytató „bevándorlók” és
az „őslakosság” közötti kon iktusok sem, ami nyilvánvalóan speciális beavatkozást
igényel. E példa azonban jól mutat rá a statisztikai adatokból levont következtetések
veszélyeire, hiszen míg fel nem keressük a települést, nem beszélünk a helyiekkel, nem
tudhatjuk biztosan, hogy adott esetben milyen okai vannak egy jelentős mérvű
vándorlási többletnek. A fenti adatokon kívül nagy jelentőségű a lakosság képzettségi és
foglalkoztatottsági szintje, a jövedelmi helyzete, a nemzetiségi és etnikai kisebbségek
aránya, a lakások komfortossága, az infrastruktúra fejlettsége, a közművek mellett
ideértve a közintézményeket és egyéb szolgáltatási egységeket, s a közlekedési
134
feltételek milyensége.
5.3.1. HELYSZÍNBEJÁRÁS
135
feljegyezni, hiszen később lehet szelektálni, ám a meg gyelt, de le nem jegyzett
információk később könnyen a feledés homályába vesznek. Egy másik kedvelt módszer,
hogy a helyszínbejárás során a közösségi munkások viszik magukkal a település
térképét, így a fontosnak vélt dolgok kapcsán azok előfordulásának helyét is be tudják
jelölni.10 A modern technika fejlődése ugyan lehetőséget ad más eszközök, például
videokamera alkalmazására, ám később az így felvett filmanyag egy jegyzetnél jóval
nehezebben használható, sőt, e módszer akár gyanakvást is kelthet azokban a
helyiekben, akikkel később együtt kell dolgoznunk. Fontos alapelv, hogy a
helyszínbejárás gyalog történjen, ugyanis autóból szemlélődve fontos részletek
kerülhetik el gyelmünket, s elszalasztjuk annak lehetőségét is, hogy kontaktusba
kerülhessünk a helyiekkel, s meg gyelhessük, hogyan reagálnak az idegenekkel való
találkozásra. A másik lényeges alapelv, hogy a helyszínbejáráson célszerű több
közösségi munkásnak részt venni, egyrészt azért, mert „több szem többet lát”, másrészt
azért, mert azonos dolgokat különbözőképpen értelmezhetünk és értékelhetünk, így ha
csupán egy fejlesztő szakember járja be a helyszínt, nem csupán információk, de
nézőpontok is elvesznek, s nem lesz mód a látottak közös értelmezésére és értékelésére.
E ponton szükséges kiemelni, legyen szó bármilyen modellről, akár a település
közösségének megerősítéséről, akár közöségi tervezésről, ez a fajta beavatkozás
feltétlenül közösségi szociális munka team kialakítását igényli. Már a felmérés is nagy
nehézségeket okozhat egy embernek, ám a későbbi teendőket, a nyilvános beszélgetések
levezetését, a számos szervezési feladatot, a rengeteg információ feldolgozását, a
helyiekkel való folyamatos kapcsolattartást egyszerűen képtelen egy ember ellátni. Egy
ilyen típusú munkában az is különösen lényeges, hogy a segítő alaposan átgondolja a
beavatkozási irányok helyességét, ám ha egyetlen szakember dolgozik a településen, őt
a lelkes helyi lakosság könnyen magával ragadhatja, ami irreális célok kitűzéséhez és
kudarchoz vezethet. Megemlítendő az is, hogy a nyilvános beszélgetés elakadásakor
kettős vezetés esetén könnyebb lehet átlendülni a holtpontokon, de könnyebb lehet egy
elmérgesedő vitát is kezelni, s a segítés természetesen egymás ösztönzésére, bátorítására
is kiterjedhet, s a végtelenségig lehetne sorolni a team munka szükségességét
alátámasztó példákat.
Sajnos nincs mód az összes szempont felvázolására abban a tekintetben, hogy miről
adhat információt a helyszínbejárás, így ez esetben is csak néhány példát mutatok be. A
helyszínbejárás során láthatjuk, hogy a helyiek hogyan építkeznek, elzárják-e magukat
átláthatatlan betonkerítésekkel, ami a közösségi beavatkozás nehézségét vetítheti előre,
vagy éppen ellenkezőleg, csak jelképes kerítések vannak. Láthatjuk, ha ügyelnek
környezetük tisztaságára, vagy ha éppen ellenkezőleg, mindent ellep a gaz, ami arra
utalhat, hogy a helybéliek kilátástalannak tartják helyzetüket, s apatikus állapotba
süllyedtek. Ha viszont a saját porta rendezett, de a közösségi helyek szemetesek, az az
136
erőteljes individualizálódásra utalhat, ami szintén megnehezítheti a beavatkozók dolgát.
Természetesen más jellemzők megfigyelése is lényeges információkat adhatnak, például
az autók meg gyeléséből szintén leszűrhetőek bizonyos következtetések. Ha egy
település autóparkja régi autókból áll, az nyilvánvalóan utal a jövedelmi helyzetre, de
utalhat arra is, hogy az autónak kevéssé van presztízsfunkciója (pl.: ha a házak
gyönyörűek), vagy akár arra is, hogy a helyiek a jól bevált dolgokhoz ragaszkodnak, s
idegenkednek az újtól.11 Ez értelmezhető úgy is, hogy nehéz lesz a folyamat elindítása,
de feltételezhetjük azt is, hogy ez esetben a feledésbe merült hagyományokat (például
gazdakörök működtetése) könnyebben lehet majd feléleszteni. A lakók házai, autói
mellett érdemes megszemlélni a közintézményeket, példának okáért megnézni, hogy a
helyi művelődési ház faliújságán van-e valamilyen aktuális programra meghívó
kifüggesztve. Ha augusztust írunk, s a legutóbbi meghívó az az évi anyák napi
ünnepségre invitál, aligha kétséges, az intézmény működése néhány program
megszervezésére szorítkozhat. Természetesen mód van arra, hogy a helyiekkel szóba
elegyedjünk, bár ezt nem szükségszerű már ez első alkalommal megtennünk. Már a
reakciók is árulkodóak lehetnek, az, hogy az utcán haladva rosszalló, gyanakvó, vagy
éppen ellenkezőleg, nyitott tekintetekkel találkozunk, esetleg ránk is köszönnek.
Amennyiben szóba elegyedünk a helyiekkel, természetesen barátságosan kell
viselkednünk, s röviden ismertetnünk kell ottlétünk célját, s nyugodtan
megkérdezhetjük, mit tartanak fontos, megnézendő dolognak, ki az, akivel célszerű
lenne beszélnünk, s ők mit szeretnek, és mit változtatnának meg a településen.
137
A közösségfejlesztésben alkalmazott interjú sajátos, speciális interjú, amelyben a
„települési közérzettel” kapcsolatban teszünk fel kérdéseket, továbbá arra vagyunk
kíváncsiak, hogy a kérdezett hajlandó-e feladatot vállalni a fejlesztési folyamatban.
Varga A. Tamás és Vercseg Ilona (2001: 118) az alábbi általános kérdések feltételét
javasolja:
• „Milyennek látja települését?
• Mit jelent számára e település polgárának lenni?
• Mi a jó az itteni életben?
• Mi a rossz az itteni életben?
• Ha rajta állna, min változtatna és hogyan?
• Vállalna-e tevőleges szerepet e problémák megoldásában? Ha igen milyet?
• Kit tartana arra alkalmasnak a településen, hogy bevonjuk ebbe a munkába?
• Eljönne-e a (mondjuk) egy hét múlva rendezendő közös és nyilvános
beszélgetésre, ahová minden beszélgetőpartnerünket meghívunk?”
138
módszert”, ami felmérési és aktivizáló módszernek egyaránt alkalmas, ám inkább
„érettebb”, együttműködőbb közösségek esetén alkalmazható. Ennek részletes leírása
megtalálható Varga A Tamás és Vercseg Ilona (2001) e könyvben már többször
hivatkozott munkájában.
139
5.3.5. SWOT ANALÍZIS
140
fontos alapelv a külső segítők fokozatos kivonulása, s a vezetői szerep fokozatos
átadása a mag tagjainak. Valóban sikeres beavatkozásról akkor beszélhetünk, ha a
közösségi munkások kivonulása után a közösségfejlesztés, a közösség problémáinak
kezelésére való törekvés folyamatos marad, ha a közösség újabb és újabb célokat tűz ki
és valósít meg. Mindezt nagyban segítheti, ha a folyamat során kialakul egy formális
szervezet, egy olyan egyesület, amely a közösségfejlesztés céljából jön létre és
működik.
5.4.1. PROBLÉMATÉRKÉP
141
problémahelyzetek kialakulását eredményezhetik.
Az eredeti módszer sokat változott az idők folyamán, sőt, jelenleg e módszer többféle
verziója is létezik. A leglényegesebb változásnak az tekinthető, hogy a módszert a
kialakítását követő évtizedekben már nem csupán kutatási, hanem fejlesztési célzattal
kezdték el alkalmazni, elsősorban a közigazgatás területén. E tendencia
Magyarországon is érvényesült, már a Magyary Zoltán nevével fémjelzett, 1930-as
években elindított közigazgatási reform vizsgálati alapját is e térképek adták.13 A
probléma és szociális térképek a rendszerváltást követő időszakban újra előtérbe
kerültek, ekkor becslések szerint félezernél több település készíttetett ilyen térképet,
azonban ezek többsége sajnálatosan inkább dekorációs, mintsem tényleges beavatkozási
célokat szolgált.
142
5.4.3. SZOCIÁLIS TÉRKÉP
143
alacsony érdekérvényesítési potenciállal rendelkező lakosok.
Ilyen esetekben az alapvető feladat meggyőzni a helyi politikai döntéshozókat és a
döntés-előkészítőket15 arról, hogy az adott probléma kezelésre érdemesnek tartható, s az
önkormányzat által kezelendő. Ezen előkészítő szakasz feladata tehát gyakran
„érdekérvényesítési”, s nem szakmai jellegű. Ugyanakkor a hatékony érdekérvényesítés
fontos feltétele a megfelelő információkkal való rendelkezés, vagyis az
érdekérvényesítési teendőket szükségszerűen megelőzik bizonyos szakmai, főként
adatgyűjtési, -feldolgozási és tervezési teendők. Alaposan ismernünk kell a problémát,
annak környezetét, a rendelkezésre álló erőforrásokat, a beavatkozás elmaradásának
lehetséges veszélyeit, s rendelkeznünk kell legalább egy vázlatos beavatkozási tervvel
ahhoz, hogy szükség esetén képesek legyünk meggyőzni a döntéshozókat. Talán az
eddigiekből már kiderült, ezen érdekérvényesítési tevékenység rendszerint az
önkormányzati intézményekben dolgozó szociális szakemberek feladatai közé tartozik,
azaz a hatékony, jól működő rendszerek kialakításához nem csak szakmai, de
érdekérvényesítési teendőket is el kell látnunk.16 A munka másik előfeltétele a
megfelelő szakmai team kialakítása, hiszen ez a típusú tervezés is több, s gyakran
többféle képzettségű szakember együttműködését igényli. A program tartalmától függ,
hogy a szociális szakembereken kívül, milyen más képzettségű szakembereket célszerű
bevonni a folyamatba. Példának okáért egy új önkormányzati intézmény kialakításához,
működésének sikeres megtervezéséhez szükség van a jogi követelményekkel tisztában
lévő jogi – igazgatási szakemberre, a pénzügyi követelményekkel tisztában lévő
szakemberre, de szükség lehet olyan műszaki szakemberre is, aki képes egy
önkormányzati épület átalakításának megtervezésére, s ennek költségeinek a
kikalkulására. Feltétlenül hasznos a team munkájába bevonni olyan szakembert, aki
dolgozott azonos típusú intézményben, hiszen a működtetés során már volt alkalma
megtapasztalni, mely dolgokra lehet feltétlenül szükség az adott típusú intézményben.
144
szerveknél annak megoldását.
3. Amennyiben a probléma helyi szinten kezelhetőnek tűnik, a folyamat e pontján, a
célok konkrét meghatározása előtt, szükséges a begyűjtött információkat rendszerezni
és újraértékelni.
4. Célmeghatározás. A konkrét elérendő célok kijelölése annak érdekében, hogy a
gyakran évekig tartó programmegvalósítás során a folyamat ne ágazzon el felesleges
irányokba, vagyis mindvégig konzekvensen tudjuk az erőforrásokat az elérendő
céloknak megfelelően, hatásosan és hatékonyan felhasználni.
5. Eszköz hozzárendelés: A cél eléréséhez - a szükségletek és lehetőségek ismeretében -
ki kell választani a legmegfelelőbb eszközt. A szociálpolitika széles repertoárjából, a
problémakezelés több eszköze közül választhatunk;
a) Pénzt adunk a problémával küzdő személynek, aki (amennyiben erre van
lehetőség) abból megvásárolhatja a problémakezeléshez szükséges árut (pl.:
élelmiszer, tűzifa), szolgáltatást (pl.: gondozónő időnkénti alkalmazása heti
bevásárlásra, takarításra stb.).
b) Kizárólag adott árura, szolgáltatásra beváltható utalványt (vocher) adunk az
érintetteknek. Ez esetben a szolgáltatást nyújtó szervezettel/szervezetekkel is meg
kell állapodnunk (utalvány-elszámolás).
c) Egy már meglévő intézményen keresztül biztosítunk szolgáltatást (pl.: a házi
gondozói szolgálaton keresztül szakmai létszámbővítéssel házi betegellátást),
indítunk el, és működtetünk új programot (pl.: a gyermekjóléti szolgálat ingyenes
nyári tábort szervez rászoruló szegény családok gyermekeinek).
d) Új önkormányzati intézményt, vagy új intézményrészleget (bővítés) alakítunk ki
(pl.: az új problémaként felmerülő hajléktalan „ügy” kezelésére).
e) Más helyi önkormányzattal/önkormányzatokkal közösen alakítunk ki új
intézményt (amennyiben a probléma máshol is jelen van, egy intézmény
működtetésével kezelhető, s erre megvan a másik
önkormányzatban/önkormányzatokban is a szándék és a lehetőség).
f) Nonpro t vagy pro torientált szervezettel ellátási szerződést kötünk a
szolgáltatás biztosítására (akár új probléma jelentkezése esetén, akár akkor, ha
egy már kezelt probléma e módszerrel olcsóbban, hatékonyabban vagy
színvonalasabban orvosolható).
145
részletesen kell meghatározni az elvégzendő teendőket, megjelölve a feladatok
elvégzésének felelőseit és az egyes részcélok elérésének határidejét annak érdekében,
hogy a megvalósítás ütemezését tartani lehessen. A tervezés kapcsán gyakorlatilag a
program típusától függetlenül, azaz attól függetlenül, hogy valamely probléma
kezelésére új intézményt hozunk létre, vagy csupán egy időszakosan jelentkező
problémát próbálunk a rendelkezésre álló források átcsoportosításával kezelni, 18 minden
esetben szükséges a szakmai, a pénzügyi és a jogi szempontokat is végiggondolni. A
tervezés során tehát feladat;
• A szakmai teendők kidolgozása, mégpedig oly módon, hogy az megfeleljen a
vonatkozó jogi szabályozásnak (például új intézmény létrehozásakor az
intézményalapítás és működtetés jogszabályi követelményeinek).
• A program kialakításához és működtetéséhez szükséges költségvetés
megtervezése.
A szakmai terv elkészítésekor alapvetően ugyanazon szakmai alapelveket szükséges
szem előtt tartani, mint a szociális munkában alkalmazott egyéb tervek készítésekor.
A pénzügyi tervek elkészítésekor természetesen elkülönítve kell kezelni a kialakítási és
a majdani működtetési költségvetést. Mindkét típusú költségvetés kapcsán
alapkövetelmény, hogy a program pénzügyileg is legyen reális, az önkormányzat által
megvalósítható és fenntartható. Szintén fontos a költségvetések kiadási és bevételi
oldalának olyan egyensúlya, amelyben bizonyos mértékű tartalék is szerepel a nem várt
kiadások kezelhetősége érdekében. Hosszú távú, több évig húzódó programkialakítás
esetén (pl.: nagyobb intézmény felépítése), a kialakítási költségvetésben feltétlenül
szükséges kalkulálni a várható in áció mértékével.19 Szintén a megvalósítási
költségvetéssel kapcsolatos elv, hogy célszerű több költségvetést készíteni, olyan
„biztos” költségvetést, amely csupán a már rendelkezésre álló önkormányzati forrásokra
épít, s olyat, amely számol az esetlegesen megszerezhető (pl.: pályázati úton,
adománygyűjtéssel, rendezvények szervezésével stb.) „lehetőség források” egy részével.
7. A program megvalósítása és értékelése. E szakaszban történik meg a
megvalósításhoz szükséges erőforrások mozgósítása (pl.: pályázat készítés), valamint a
tervbe foglalt többi teendő elvégzése. Ilyen típusú beavatkozáskor is szükséges a
folyamatot időnként értékelni, amelyre ebben az esetben is alkalmas eszköz a SWOT
analízis. A megvalósítás végén (pl.: új önkormányzati intézmény kialakítása és a
dolgozók felvétele után) feltétlenül szükség van egy átfogó értékelésre, amely
elkészítése során meg kell néznünk, hogy a megvalósított projekt, az elért eredmény
összhangban van-e a kitűzött célokkal, a szakmai és etikai elvekkel, s megfelel-e a jogi
és pénzügyi követelményeknek. Amennyiben valamely tekintetben hiányosságokat
vagy hibákat tapasztalunk, úgy természetesen még a programműködtetés megkezdése
előtt meg kell próbálni azokat kiküszöbölni.
146
8. A működtetés biztosítása. A feed back szerepe és jelentősége. Valójában a program
működtetésének megindítása után derül ki, hogy az adott projekt mennyiben váltotta be
a hozzáfűzött reményeket. Sikeres indítás esetén sem szabad azonban az adott
programot, a kialakított intézményi struktúrát és működést stb. megváltoztathatatlannak
tekinteni. Bármely programműködtetés során törekedni kell a megfelelő minőségű
szolgáltatás biztosítására, a kliensek szükségleteihez, igényeihez való igazodásra. Ezért
szükséges a programban érintett kliensek véleményét folyamatosan monitorozni,
példának okáért egy bentlakásos idősotthonban célszerű rendszeresen megkérdezni az
idősek véleményét a működésről (mi az ami jó, mi az amit meg kellene változtatni).
Mindezt célszerű informális úton, a kliensekkel való beszélgetés alkalmával, s formális,
rendszeres gyűlések, megbeszélések megszervezése által is biztosítani. Ugyanakkor
mivel az idősek gyakran nem merik elmondani problémáikat, a fenti módszernél
informatívabb lehet az időseket látogató hozzátartozók megkérdezése, akikkel a
bentlakók rendszerint nyíltabbak.
A fentiek mellett célravezető lehet az anonim írásbeli visszajelzés lehetőségének
biztosítása, példának okáért egy véleményfüzet, véleményláda alkalmazása. A
visszacsatolásnak azonban csak akkor van értelme, ha a megfogalmazott és
megvalósítható javaslatokat az érintettekkel megvitatva beépítjük az adott programba.
A „feed back” lehetőségét természetesen a dolgozóknak is biztosítani kell.
A programműködtetéssel kapcsolatos fontos elv, hogy a működés, a
működtetés tapasztalataira építve mindig képesnek és késznek kell lenni az újításra, a
változtatásra, amennyiben ezzel a probléma hatékonyabb kezelését, a kliensek
megfelelőbb segítését szolgáljuk.
20
5.6. Érdekérvényesítés a közösségi tervezésben
147
Lobbizás: Az adott tekintetben döntési pozícióban lévők vonatkozásában megnyilvánuló
érdekérvényesítés sajátos technikája.
A lobbizásnak több típusa van, s erről többféle kategorizálás is készült. Az alábbiakban
– alapvetően Győri Péter gondolataira támaszkodva - egy ilyen lehetséges kategorizálási
kísérletet mutatok be.
148
adott szituációban hatásosan tudjunk lobbizni, kellő elismertséggel kell rendelkeznünk a
döntéshozók körében, azaz a szituatív lobbizás szükséges előfeltétele a folyamatos
lobbitevékenység.
A folyamatos lobbizásról
Ez a tevékenység tehát nem más, mint az adott szociális intézmény folyamatos
menedzselése, az intézmény működésének láthatóvá tétele és „képben tartása”,
munkájának elismertetése annak érdekében, hogy adott problémák megoldása, az ezt
szolgáló programok megvalósítása során, az intézmény támaszkodni tudjon erre az
elismertségre és kialakított kapcsolatrendszerre. A szociális intézményekben dolgozó
szakemberek fontos feladatai közé tartozik tehát munkájuk elismertetése, annak elérése,
hogy a helyi döntéshozók „szóba álljanak velük”, sőt, szakmai kérdésekben lehetőség
szerint hallgassanak is rájuk.
Ennek vannak bizonyos előfeltételei, ilyen előfeltétel a hatékony és eredményes
munkavégzés, valamint a megfelelő PR tevékenység.
A szociális szakemberek munkájuk kezdetén arra esküsznek fel, hogy tevékenységükkel
klienseik érdekeit fogják szolgálni. A szívvel-lélekkel és természetesen kellő
szakértelemmel történő munkavégzés szakmai, s egyben erkölcsi kötelességünk is! E
nélkül természetesen arra sem lehet számítani, hogy a döntéshozók helyi szinten
elismerjék a szociális munka fontosságát, elfogadják és respektálják a szociális
szakembereket. Egy intézménynek, szervezetnek, a bennük dolgozó szakembereknek
azonban – bár vitathatatlanul ez a legfontosabb kötelességük – nem elegendő
munkájukat jól elvégezni, képesnek kell lenni arra is, hogy a jó munkavégzést a
laikusok, köztük a laikus helyi döntéshozók számára is láthatóvá tegyék. Ennek vannak
bizonyos, részben szakmai célokat, részben az intézményi szintű érdekérvényesítést is
szolgáló eszközei;
149
2. A HELYI NYILVÁNOSSÁG FELHASZNÁLÁSA - AKTÍV MÉDIAPOLITIKA
A helyi média óriási lehetőséget nyújthat a szociális intézményeknek, szervezetnek,
maguk és munkájuk megismertetésére. Az intézmény első feladata e tekintetben a
kapcsolat felvétele a helyi médiával. Ennek során meg kell ismertetni az intézmény
tevékenységét, amire kiválóan alkalmas egy jól elkészített intézményismertető –
természetesen az intézményi működés fontos elemeinek szóbeli kiemelése melletti –
átadása. Szerencsés e kapcsolatfelvételt olyan alkalomra időzíteni, amikor az intézmény
valamilyen konkrét és aktuális hírrel is tud szolgálni (például ilyen lehet a helyi
lakosságot érintő valamely rendezvény közelgő megszervezése). Ennek hiányában
fennáll a veszély, hogy maga az intézményi működés nem számít hírértékűnek, s az
intézmény nem fog megjelenni a helyi médiában. Nem elhanyagolandó szempont az
sem, hogy az első találkozás ez esetben is meghatározó lehet a későbbi kapcsolat
vonatkozásában. A jó kapcsolat kialakítása során elérhető és elérendő, hogy az
intézmény megjelenjen a helyi médiában, szolgáltatásait rendszeresen bemutassák,
illetve az oda gyelés, érdeklődés fenntartása érdekében a fontosabb eseményekről, új
programokról készüljön egy-egy riport vagy beszámoló.24
A SZITUATÍV LOBBIZÁSRÓL
Amikor egy adott program megvalósítása érdekében fejtünk ki lobbitevékenységet –
150
adott esetben építve a folyamatos lobbizás során elért eredményekre – a következőkben
felsoroltaknak célszerű eleget tennünk.
151
érdek, hiszen egy új szociális intézmény kialakításakor a szociális szektor súlya,
ezáltal tulajdonképpen bizonyos mértékig helyi hatalmi szerepe is növekszik.
Ugyanakkor bizonyos mértékű ellenérdekeltség is fennáll, hiszen egy új
szolgáltatás megszervezése, intézmény kialakítása, s majdani működtetése plusz
terheket ró a helyi közigazgatásra a tervezés, a kivitelezés, és a működtetés
fázisában (kontroll funkciók) is. Kedvezőtlen esetben az ellenérdekeltség
nagyobb, mint az érdekeltség, s az irodavezető nem mint lobbitárs, hanem mint
meggyőzendő, döntés-előkészítésben részt vevő célszemély jön számításba.
152
A döntés-előkészítés szempontjából; a jegyző, (vagyis a hivatal működtetéséért felelős
adminisztratív vezető), a szociális iroda vezetője, a pénzügyi iroda vezetője, az ügyben
érintett ügyintézők.
153
alkalmazásakor pedig a fokozatosság elvének betartása tekinthető általában követendő
szabálynak. Ebben az eszközök fent felvázolt sorrendje lehet irányadó. Mindez azonban
semmiképp nem tekinthető „kőbe vésett”, megváltoztathatatlan szabálygyűjteménynek,
a problémától, annak súlyosságától, a beavatkozás sürgősségétől, a helyi viszonyoktól,
és számtalan egyéb körülménytől függően változhat, hogy mely módszert célszerű
alkalmazni. E tekintetben tehát a helyzetfüggő, rugalmas módszerkiválasztás
„alapelvét” célszerű követni.
Feladatok és kérdések
154
3. Ismertesse a SWOT analízis és a problématérkép elkészítésének folyamatát, ezen
eszközök alkalmazásának előnyeit!
4. Ismertesse a helyi szintű szociális programok megtervezésének és
megvalósításának lépéseit!
5. Mi a célja, és milyen eszközei vannak a kliensek visszacsatolásának az egyes
programok megvalósítása, illetve a szociális intézmények működtetése során?
6. Határozza meg a lobbizás fogalmát, ismertesse típusait!
7. Milyen eszközei vannak a folyamatos és a szituatív lobbizásnak?
Jegyzetek
1 A példa kedvéért érdemes belegondolni azon helyi vezető helyzetébe, akit egy
gyermekétkeztetési program megszűntetése miatt felelősnek tartanak a szegény
családokban élő gyermekek éhezéséért, aki a médiában, tüntetésen szembesül az ellene
irányuló támadásokkal és ellenszenvvel.
2 Ez természetesen a szerző társadalom felfogásából eleve adódik.
3 Ami természetesen nem jelenti azt, hogy konkrét hibák vagy visszaélések esetében ne
lehetne, sőt, adott esetben ne kellene megkeresni és felelősségre vonni a felelősöket.
4 A területen dolgozók jelentős része ma még nem rendelkezik szakirányú diplomával. Ennek
következtében gyakran tapasztalhatóak bizonyos módszertani hiányosságok.
5 Kiemelés tőlem.
6 A legutóbbi teljes körű adatgyűjtés 2001-ben volt, a következőre 2011 őszén kerül sor.
7 Valójában teljes körű adatgyűjtésről sohasem beszélhetünk, hiszen mindig vannak olyanok,
akik vagy nem rendelkeznek bejelentett lakcímmel, vagy nem tartózkodnak már a
bejelentett címen, de új tartózkodási helyüket nem jelentették be stb.. Őket a
kérdezőbiztosok nem találják meg, ám az adatgyűjtés így is közel teljes körűnek tekinthető.
8 Az információgyűjtést taglaló részekben külön nem foglalkozom a közösségi akció
modelljével, mivel ez esetben az információgyűjtés módszerei azonosak a két másik modell
kapcsán bemutatásra kerülőkkel. Bizonyos különbség csupán a gyűjtött információk
típusában van, a helyi problémák és erőforrások feltérképezése mellett, e modellben
kiemelt hangsúly van a gyakran nehezen átlátható tényleges helyi hatalmi viszonyok (pl.:
ha a hatalom hivatalos képviselői, és a tényleges hatalommal, befolyással bírók nem
azonosak) feltérképezésén.
9 Példának okáért Rachelle B. Warren – Donald I. Warren (1977): Szomszédságok
megismerése (feltérképezése) című munkája, melynek számos szempontja alapvetően az
Amerikai Egyesült Államokban lehet releváns.
10 E módszer inkább nagyobb méretű, ismeretlen településeken alkalmazandó.
11 Példaképp álljon itt egy történet. Az 1990-es évek közepétől 1999-ig egy Szolnok megyei
kisvárosban dolgoztam, ahol a helyi autópark legalább 70-80%-a Lada típusú személyautó
volt. Ezt részint indokolta a település szegénysége, ám azt, hogy számos jómódú helyi
155
lakosnak szintén Ladája volt, már kevésbé. Az általam sokszor feltett „Miért éppen Lada?”
kérdésre a válasz az esetek körülbelül felében az „Erre futja.” típusú, másik felében pedig a
„Mindig is ez volt, sose volt baj velük. Ki tudja, bírnák-e a nyugati autók ezeket az utakat,
nem bízom bennük.” típusú válaszok születtek.
12 Az intézmények állapota, berendezése, a dolgozók hangulata, reakciói stb. önmagukban
jelentős információnak tekinthetőek, így az intézményvezető intézményben történő
megkeresése egyidejűleg kettős haszonnal kecsegtet.
13 Magyar mintaprojekt gyanánt elsőként Komárom vármegye közigazgatási reformját
tervezték meg. A cél a „szociális vármegye” kialakítása volt. E koncepció kidolgozása
során több mint 30 problématérkép készült el.
14 Civil szervezetek ilyen típusú programtervezése nem igényli feltétlenül a helyi
önkormányzat támogatását, ám e szektor még kevéssé kiépült, s meglehetősen tőkeszegény
hazánkban, így napjainkban a szociális intézmények többsége (még?) önkormányzati
fenntartású. Ugyanakkor fontos azt is megemlíteni, hogy a civil szervezetek jelentős része
az általa vállalt közfeladatokat a helyi önkormányzattal kötött szerződés alapján, az
önkormányzat által továbbutalt állami normatív nanszírozás felhasználásával látja el, azaz
az együttműködés az esetek többségében ilyenkor is szükségszerű.
15 Ez azért szükséges, mert helyi szinten rendszerint óriási szerepe van a döntés-előkészítést
végző közigazgatási dolgozóknak, hiszen a döntéseket előkészítők javaslatai alapvetően
befolyásolják a döntéshozókat.
16 A fejezet későbbi részében a hogyan kérdésére is kitérek.
17 Ezen előnyök és hátrányok taglalásával több munka is foglalkozik, többek között e sorok
írójának egyik, e tankönyv megírásához is felhasznált tanulmánya (Soós 2005).
18 Példának okáért a nyári szünetben csellengő gyermekeknek a szabadidő hasznos eltöltését
biztosító nyári szabadidős lehetőségek szervezése a gyermekjóléti szolgálat és az iskolai
gyermekvédelmi felelős bevonásával.
19 Napjainkban az in áció kalkulálása mellett gyakran teljes körű diszkontálást, azaz
jelenértékre számítást szokás végezni a költségvetések kialakításakor. E folyamat során a
várható befektetés mai értékét számítjuk ki, azaz ez esetben is kalkulálnunk kell az
in ációval, de gyelembe kell vennünk az úgynevezett „haszonáldozati” vagy „alternatív”
költséget, azt, hogy milyen hasznoktól esünk el azáltal, hogy a befektetett eszközöket e
célra különítjük el, s nem egyéb célra hasznosítjuk. (Tipikusan a pénzügyi befektetés
átlagos hozamaival, a befektetett eszközök értékcsökkenésével, a várható in ációval és a
program által nyert hozamok kalkulálásával szokás e programokat gazdaságilag értékelni).
20 Az érdekérvényesítés feladata rendszerint a helyi szociális intézményekben dolgozó
szakemberek teendői közé sorolható, ezért ebből a szempontból nézve tekintem át a
lehetséges érdekérvényesítési eszközök körét.
21 E kategorizálás Győri Péter 1998-ban az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Szociológiai és
Szociálpolitikai Intézet szociálpolitika képzésében megtartott „önkormányzati
szociálpolitika” megnevezésű előadásán hangzott el.
156
22 Példának okáért a kliensek körében folytatandó választási korteskedésre kérheti a
támogatott intézmény vezetőjét.
23 Az intézmény típusától, s az intézmény által biztosított szolgáltatásoktól függ, mely
területen célszerű elhelyezni plakátokat és szórólapokat. Példának okáért a gyermekjóléti
szolgálat helyesen teszi, ha saját intézményi ismertetőjét az oktatási intézmények és a
szociális iroda mellett, a gyermekorvosi rendelő várótermében is elhelyezi.
24 A gyakran hírhiánnyal küzdő kis helyi média rendszerint jó néven veszi, ha felhasználható
anyagok birtokába jut.
25 Bár alapvető cél, hogy a munka érthető és világos legyen, mégis, néhány, a laikus
döntéshozók számára vélhetően ismeretlen szakkifejezést érdemes becsempészni a
beszámolóba, ugyanis ez is segíthet abban, hogy a döntéshozók jobban elfogadják a
beszámolót beterjesztő intézményben dolgozók szakmai kompetenciáját.
26 Nem szabad elfelejteni, hogy a helyi képviselők – különösen nagyobb településeken –
rengeteg elolvasandó iratot, köztük számtalan intézményi beszámolót is megkapnak.
27 E lépés gyakorlatilag Alinsky „probléma dramatizálási” módszerének felel meg.
28 Gyermekekre irányuló program esetén (ilyen lehet példának okáért szegény családok
gyerekeinek táboroztatása) ki lehet emelni az idősebb nemzedék gyermekekkel szembeni
kollektív felelősségét, valamint azt, hogy bárki kerülhet nehéz helyzetbe, az is, aki most
éppen nincs abban (elég lehet ehhez egy munkahelyvesztés, betegség vagy baleset), így a
program rendszeres, hosszú távú működtetése adott esetben bármely család gyermekeinek
hasznára válhat.
29 Tudvalevőleg jelentős előny származhat abból egy választási forduló során, ha az adott
polgármester hivatali ideje alatt egy fontosnak tartott problémát sikerül megoldani.
157
Szociális adminisztráció
158
6.2. Az adminisztráció céljai és haszna
159
feltételeit is biztosítani kell. A klienscentrikus megközelítés mellett külön
hangsúlyoznunk kell a munkatársakkal való foglalkozás fontosságát. A humán
szolgáltató szervezetet (a lelkileg megterhelő, súlyos feszültségekkel járó
munkakörülményeket) a munkatársak érdekeit is gyelembe véve kell működtetni. A
szervezetnek ugyanakkor meg kell felelni azoknak a rendszerbeli követelményeknek is,
melyek működése a területen érvényes.”
2
6.3. Az intézményi dokumentáció elemei
6.3.1. A MŰKÖDÉS MEGINDÍTÁSÁHOZ SZÜKSÉGES DOKUMENTUMOK
160
Az alapító okiratot az intézmény fenntartója készíti és fogadja el, önkormányzati
fenntartású intézmény esetén az önkormányzat képviselőtestülete hozza meg a
szükséges döntést.
Az intézményi jogállás lehetséges típusai:
1. Szakmailag és pénzügyileg is az önkormányzat „alá” tartozó, jogi és gazdasági
önállósággal nem rendelkező szerv. (Tipikusan „egyszemélyes” intézmények
esetében alkalmazott forma.)
2. Az önkormányzattól szakmailag független (ám kontrollált), de pénzügyileg
alárendelt, önálló jogi személyként működő, de nem önállóan gazdálkodó
költségvetési szerv.
3. Szakmailag és pénzügyileg is független (de kontrollált), önálló jogi
személyiséggel és gazdálkodási jogkörrel rendelkező költségvetési szerv.
Elsősorban a lehetőségek, valamint a felek adott kérdéssel kapcsolatos elképzelései,
továbbá a két fél közötti bizalom léte vagy éppen hiánya határozza meg a jogállással
kapcsolatos döntés eredményét. A lehetőség azáltal, hogy a 3. pontban említett forma
esetén jól képzett és az önálló gazdálkodásban jártas szakemberek foglalkoztatására van
szükség, illetve foglalkoztatásukhoz pénz szükségeltetik, míg az 1-2. formában az
önkormányzat pénzügyi gazdálkodó szerve rendszerint új munkaerő felvétele nélkül is
képes ellátni az intézmény gazdálkodásával kapcsolatos teendőket. A bizalom pedig
azáltal, hogy az önkormányzat bízik-e abban, hogy az önállóan gazdálkodó intézmény
képes lesz-e, és akar is takarékosan, költség-hatékonyan, az adott pénzügyi kereten belül
maradva gazdálkodni, s át meri-e ruházni az intézményre a gazdasági döntések
meghozatalának jogát is.4
Az önálló gazdálkodás előnye a gyors reagálási képesség egy-egy új problémára,
illetve a felelősségtudat növelése, s ezáltal a felelősségteljesebb gazdálkodás - az
intézményi gazdálkodási felelősség kizárólagossága révén.5 Előny még az anyagi
viszonyok, a költségek és a bevételek intézményen belüli jobb áttekinthetősége, illetve
települési önkormányzati szinten az önkormányzat pénzkezelő szerve túl-hatalmának
csökkentése a gazdasági decentralizáció révén. Hátránya leginkább a gazdasági
szakember alkalmazásának szükségessége miatt fellépő többletforrás igény, amely kis
létszámú, néhány fős intézmény esetében valóban indokolatlanul magas lehet. A fentiek
alapján elmondható, hogy a jogállásnak az adott intézményi lehetőségekhez és
szükségletekhez kell igazodnia.
A Szakmai terv
Magyarországon a szociális intézmények elindításának az 1990-es évek közepétől
feltétele a szakmai terv elkészítése, amely irat tulajdonképpen az alapító okirathoz
161
kapcsolódó, az intézmény által elkészített, rendszerint rövid és kevéssé informatív
szervezeti- és működési szabályzatot (SzMSz) váltotta fel. Ugyanakkor ma is lehetőség
van arra, hogy az intézmény működését - a Szakmai terv mellett - SzMSz-ben is
szabályozzák. A szakmai terv elkészítése az intézményvezető feladata, ám jó esetben e
tervet az intézmény munkatársai közösen dolgozzák ki.
A szakmai tervnek részletesen kell szabályoznia az intézményi működés valamennyi
kérdését, ideértve;
1. Az intézményi feladatokat, a feladatellátás módját, formáit, az intézményi
szolgáltatásokat.
2. Az intézmény szervezeti kérdéseit (pl.: intézményi döntéshozatali hierarchia).
3. A szolgáltatásokért zetendő térítési díjak és egyszeri hozzájárulások mértékét.
4. Az éves (működési) költségvetést.6
5. Nappali ellátást nyújtó vagy bentlakásos intézmény esetén a házirendet.
A házirend az intézményen belüli életet szabályozza úgy, hogy ezáltal a lehető
legkedvezőbb életfeltételeket biztosítsa az ellátást igénybevevők számára. E szabályok
közé sorolható a nyitva tartás rendje, az étkezések időpontja, bentlakásos
intézményekben annak meghatározása, hogy hány órától kell – a többiekre való
tekintettel – csendesebben használni a technikai eszközöket stb.. Mivel e szabályok a
kliensek érdekeik kell szolgálják, a házirendnek értelemszerűen a kliensek közös,
egyeztetett igényein kellene alapulnia, miközben e szabályzatnak – paradox módon – a
működési engedély megadásának feltételeként, már az intézmény működésének
megkezdése előtt meg kell születnie. Ezen ellentmondás azonban kezelhető, hiszen e
házirendet tekinthetjük egy olyan kiindulási alapnak, amely a kliensekkel történő
konzultáció után igény vagy szükség szerint módosítható.
Pénzkezelési szabályzat
A pénzkezelési szabályzat tartalmát a vonatkozó jogszabályi előírások alapvetően
meghatározzák. A jogi szabályozáson kívül a tartalom döntően az intézmény
jogállásától függ, hiszen ettől függően van lehetőség önálló gazdálkodásra. A csak
szakmai önállósággal működő intézmények esetében az intézményi erőforrások
felhasználása némiképp körülményes és időigényes, hiszen a tervezett beszerzésekhez
pénz kell igényelni a fenntartótól, pontosabban annak pénzügyi részlegétől (pénzügyi
iroda), ezen igénylést „befogadják”, feldolgozzák, s csak ezt követően kerülhet sor a
pénz átutalására. Amennyiben az intézményi működés minden mozzanata kapcsán
végig kellene haladni ezen eljárásmódon, akár papír és írószer beszerzésnél, vagy
idősek klubjában a tízórai és az uzsonna megvásárlásánál, az nyilvánvalóan
ellehetetlenítené a működést. Ennek elkerülése érdekében ezen intézmények
162
rendelkeznek egy olyan havi készpénzkerettel, amit e célokra felhasználhatnak, s amivel
a hónap végén kell elszámolniuk. Ezt a keretet nevezzük „intézményi ellátmánynak.”
Munkaköri leírások
Az intézményi feladatellátás szabályozásának teljességéhez hozzátartoznak a
korrekt, pontos munkaköri leírások is. Ezeknek tartalmaznia kell:
– az ellátandó feladatokat,
– a feladatellátás módját, helyét és idejét, s ha nincs külön felelősségi
szabályzat,
– a felelősségi szabályokat.
Az iratot az intézményvezető készíti el – lehetőség szerint – a dolgozóval közösen,
konszenzusos formában, azonban annak szem előtt tartásával, hogy az intézmény
működése, a szolgáltatások biztosításának módja, alapvetően és elsődlegesen a kliensek
érdekeit kell hogy szolgálja, azaz a nehéz, kellemetlen feladatokat sem lehet elkerülni „a
dolgozókra tekintettel”, ha ez ellentétes a kliensek érdekéivel. Az irat elkészítése
mindkét fél érdekét szolgálja, hiszen a munkaköri leírás megléte esetén a dolgozó nem
kötelezhető olyan munkára, amit a leírás nem tartalmaz, ugyanakkor a munkáltató
elvárhatja azon feladatok ellátását, amelyek szerepelnek a leírásban.
163
körbe tartoznak a családsegítő és a gyermekjóléti szolgálatok. A forgalmi napló
kötelező tartalmát jogszabály határozza meg, abban szerepelnie kell dátumnak,
sorszámnak, a kliensre vonatkozó fontosabb adatoknak, annak, hogy a kliens maga
kereste-e fel a szolgálatot, vagy más szerv küldte-e, ez utóbbi esetben a „küldő” szerv
megnevezését is rögzíteni kell. A naplónak tartalmaznia kell a probléma típusát, az eset
rövid leírását, azt, hogy ki volt az ügyeletes, s ki lett az esetfelelős, s végül azt is, hogy
milyen típusú beavatkozás történt. A fentieken túl a szolgálat – az adatvédelmi
szabályok betartásával – szükség szerint bővítheti a feljegyzendő adatok körét. A
forgalmi napló vezetése elsősorban statisztikai célokat szolgál, nyomon követhetővé
teszi, hogy a szolgálat erőforrásaival hány esetben, hány embernek nyújtott segítséget.
Ugyanakkor a napló a mindennapi munkát is segíti, elég arra gondolni, hogy a
munkatársak helyettesítés esetén megnézhetik, hogy az adott kliens milyen problémával
fordult korábban a szolgálathoz, s milyen beavatkozás történt már az eset kapcsán.
MUNKANAPLÓ
A munkanapló a szociális szakember által elvégzett feladatokat, s az ezekre fordított
időt tartalmazza. A térítésköteles szolgáltatások esetében – példának okáért a házi
segítségnyújtásban – kötelező munkanaplót vezetni, amelyet a kliensnek is ellen kell
jegyeznie. Térítésmentes szolgáltatásokat biztosító intézményekben (családsegítés,
gyermekjóléti szolgáltatás) nincs ilyen kötelezettség, ám a minőségbiztosítás részeként,
egyrészt a munkavégzés áttekinthetősége miatt, másrészt motiváló hatása miatt,8
ezekben az intézményekben is hasznos lehet a munkanapló vezetésének előírása.
BESZÁMOLÓK
A munkavégzés ellenőrzésének másik eszköze a beszámoló. Célszerű elkülöníteni
egymástól az úgynevezett „intézményi beszámolót”, amely a szervezet egész éves
tevékenységére vonatkozik, illetve az egyes munkatársak munkájára vonatkozó
beszámolókat. Az önkormányzat által fenntartott intézmény vezetője évente köteles
írásban az intézmény működéséről beszámolni a település képviselőtestületének. E
beszámolónak tartalmaznia kell a nanszírozás felhasználását, s annak szakmai
indokait is.9 Nem kötelező, de hasznosak lehetnek a munkatársak munkavégzéssel
kapcsolatos beszámolói, kiváltképp akkor, ha azok elkészítését előre rögzített
szempontsor segíti, ugyanis e beszámolók nem „csupán” az ellenőrzést szolgálhatják.
Bárdos Kata (2002: 149) szavaival élve; „A napi munka folyamatában a tevékenység
olyan szerteágazó, hogy áttekinthetetlenné válhat, az időnkénti összerendezés,
összefoglalás strukturálhatja a tennivalókat. A vezetői beszámoltatás segítséget adhat
egy szervezet egységes munkamódjának kialakításában, szakmai visszajelzéseket,
164
információkat nyújthat.”
ESETNAPLÓ
Naplószerűen tartalmazza az esettel kapcsolatos valamennyi fontos történést,
magának az esetkezelésnek a folyamatát az első találkozástól az utolsóig, az induló
probléma meghatározásától a lezárásig. A napló fő célja az, hogy a szakember munkáját
segítse, részben a konkrét esetben, részben a szakmai képességek fejlesztése
tekintetében, hiszen az esetnapló a szakmai szupervíziót is segítheti.
Esetdosszié
Az esetek áttekinthetővé tételét és kezelhetőségét segíti az esetdosszié használata. Ez
egy olyan egyszerű kartontároló, ami tartós, egyben alkalmas arra, hogy rákerüljön a
kliens neve, és legalább azon adatai, amelyek alapján nyilvántartjuk. További
követelmény, hogy kellően széles legyen ahhoz, hogy az esetnaplót és az esettel
kapcsolatos fontos mellékelt iratmásolatokat (pl.: az ügyben írt és kapott leveleket,
feljegyzéseket stb.) is tárolni tudjuk benne. Az áttekinthetőséget és kezelhetőséget segíti
ezen iratok keletkezési időrendben történő tárolása. Az esetdossziénak tartalmaznia kell
a klienssel kapcsolatos fontosabb adatokat (pl.: név, kor, probléma jellege stb.)
megjelenítő egységesített adatlapot, továbbá „a dossziéról ki kell derülni, folyamatos
ügyről van-e szó, vagy olyanról, amit már lezártunk; ha a kliens elhunyt, azt is érdemes
165
jelezni. Ránézésre ki kell derüljön, ki az »esetfelelős« és fel kell tüntetni az ebben
bekövetkezett változásokat is” (Bárdos 2002: 148).
Esettanulmány
Az esettanulmány a szakemberek munkáját segítő, ám sokkal inkább tudományos,
mint adminisztratív jellegűnek tekinthető „irat”. Az esettanulmány valamely eset
kapcsán a segítő folyamat, vagy ennek valamely epizódjának elemző bemutatása. Ettől
el kell különíteni az esetleírást vagy esetismertetést, ami az eset feldolgozás és elemzés
nélküli bemutatása. Az esetismertetésnek inkább szupervíziós ülés elindításakor, vagy
esetmegbeszélő teamen lehet hasznát venni. Az eset értelmezés nélküli leírása a
szakemberek képességeinek, tudásának fejlesztését értelemszerűen kevésbé szolgálja,
mint egy esettanulmány elkészítése.
Esettanulmány a szociális munka valamennyi munkaformájában készíthető, ám
vitathatatlan, hogy a szociális esetmunka kapcsán születik messze a legtöbb tanulmány.
Ez részben annak a következménye, hogy a kezelt esetek száma sokszorosan
meghaladja a csoportokkal végzett, vagy a közösségi szociális munka munkaformákban
történő segítségnyújtás számát. A másik, „praktikus oka” az, hogy a legtöbb felsőfokú
szociális képzésben a hallgatók kötelező gyakorlati feladatai közé tartozik valamely eset
elemző bemutatása, továbbá szakdolgozatok készítésekor is meglehetősen kedvelt
módszertani eszköz az esettanulmány. Bár e tanulmány segítheti az adott eset kezelését,
mégis ritka, hogy intézményi belső használatra készüljenek esettanulmányok, ahogy az
az előzőekből is következik, a tanulmányok döntő többsége publikációs célból készül, s
jó esetben a szélesebb szakmai közönség okulását szolgája.
AZ ESETTANULMÁNY TÍPUSAI
Bárdos Kata (2002) felosztása szerint alapvetően két típus különíthető el, a
hosszmetszeti, illetve a keresztmetszeti esettanulmány. A hosszmetszeti „célja lehet,
hogy egy különleges sorsot mutasson be, vagyis tipikus esetként szolgáljon egy
intézmény, szervezet gyakorlatában, egy tanulási folyamatról szóljon, amely során
megtanulunk esetekkel dolgozni, ismertesse a megismerés, feldolgozás módját.
Lehetőséget ad arra, hogy egy-egy valóban végig vitt ügyet alaposan elemezzünk […] a
keresztmetszeti (epizódszerű), amely a kliens problémáját, a vele kapcsolatos
történéseket egy adott téma köré rendezi (lakásügy, rokkantsági nyugdíj intézése).
Módot adhat más kliensek hasonló helyzeteinek összevetésére, elakadás esetén a
továbblépésre” (Bárdos 2002: 144).
166
életkörülményeire vonatkozó alapvető adatok, valamint az adott eset kapcsán a
problémamegoldó10 vagy krízisintervenciós folyamat lépéseinek az elemző bemutatása
történik meg.
A TANULMÁNY FELÉPÍTÉSE
A hosszmetszeti tanulmányok rendszerint a klienssel kapcsolatos alapvető adatok
(neme, kora, családi kapcsolatainak és életkörülményeinek jellemzői, szükség esetén
végzettsége és foglalkozása) bemutatásával kezdődnek. E bemutatáskor is érvényesülnie
kell a titoktartás szabályának, azaz gyelni kell arra, hogy a kliens ne váljék
azonosíthatóvá.11 A tanulmányban fontos megjeleníteni, hogy milyen módon került
kapcsolatba a kliens az intézménnyel, hiszen az eset sikerességét nagyban befolyásolja,
hogy jobban motivált önkéntes, vagy kötelezett kliensről van-e szó. Fontos
megjeleníteni a problémát, amit a kliens hozott, valamint a beavatkozás alapjául
szolgáló (ideális esetben közös) végleges problémadefiníciót. A legtöbb esetben szükség
van az esetelőzmény részletes bemutatására, vagyis annak bemutatására, mi történt az
adott probléma kapcsán a segítő beavatkozás megkezdése előtt. Mivel e tanulmányok fő
célja az, hogy segítségükkel fejlődhessen a problémamegoldó képességünk, a
tanulmány lényegi része annak elemző bemutatása, hogy milyen beavatkozások
történtek az ügyben, ennek során milyen erőforrásokat mozgósítottak, s ezek milyen
hatásokat eredményeztek. Fontos, hogy az elemzés amennyire lehet elfogulatlan,
objektív és őszinte legyen, s járjon annak átgondolásával, hogy mi az, amit esetleg más
módon kellett volna megtenni.12 Amennyiben folyamatban lévő esetről van szó,
tisztázni kell, hogy hol áll most az ügy, s milyen további beavatkozásokat terveznek.
Lezárt eset kapcsán ismertetni kell az elért eredményeket, kiemelve azon tényezőket,
amelyek hozzájárultak az eset sikeres lezárásához. Sikertelenség esetén szintén szükség
van azon tényezők számbavételére, amelyek hozzájárulhattak a kudarchoz. A
tanulmányok rendszerint a legfontosabb tanulságokat összegző megállapításokkal
zárulnak.
167
6.3.5. AZ IRATFORGALOM SZABÁLYOZÁSA
Ahhoz, hogy a felsorolt valamennyi teendőt képesek legyünk ellátni, azaz ahhoz,
hogy képesek legyünk egy szociális intézmény vezetésére, rendelkeznünk kell az
információgyűjtés, -feldolgozás és -elemzés képességével, képesnek kell lennünk
hosszú távú tervezésre eseti és intézményi szinten egyaránt, rendelkeznünk kell a
szervezés, a koordináció és az irányítás képességével. E felsorolt képességek
többségével (információgyűjtés és -elemzés, esetmunka megtervezése, szervezés)
valamennyi szakembernek rendelkeznie kell. A segítő munkakörben dolgozóknak és az
intézményvezetőknek képesnek kell lenniük arra is, hogy a kliensek, illetve az
intézmény hivatalos ügyeiben a jogszabályoknak megfelelően tudjanak eljárni, ami azt
jelenti, hogy képesnek kell lenni hivatalos ügyiratok értelmezésére, valamint egy
hivatalos beadvány korrekt, jogszerű megszerkesztésére. Az adminisztratív teendők
ellátása valamennyi dolgozótól megköveteli az intézményi dokumentáció elemeinek,
céljának és folyamatának ismeretét, a rendszerezés képességét, a pontosságot, s
168
napjainkban már a legalább felhasználói szintű számítástechnikai ismereteket is.
FELADATOK ÉS KÉRDÉSEK
JEGYZETEK
169
8 Hiszen e naplóba azért mégsem írható az, hogy „ma nem volt kedvem családot látogatni,
így az irodában üldögéltem”.
9 E beszámoló részletesebb ismertetését a közösségi szociális munka fejezet tartalmazza.
10 Ideértve a problémamegoldó modellt, a mediációs eljárást, s más problémamegoldó
eljárásokat is.
11 Gyakori hiba, hogy a tanulmányok készítői monogramokat használnak a kliens nemének
megjelenítése nélkül (pl.: K.ZS. hét éves, szótlan, magába forduló kisgyerek stb.). E
probléma keresztnevek, vagy szükség esetén ktív keresztnevek alkalmazásával
áthidalható.
12 A tanulmányok jelentős részében e lényegi részek teljesen kidolgozatlanok maradnak. A
szakma tekintetében releváns kérdés, hogy e tanulmányokban a lényegi rész a szerzők
tájékozatlansága miatt, vagy amiatt sikkad-e el, hogy az adott ügyekben nem történtek
érdemleges beavatkozások.
13 A dokumentáció többi, kifejezetten gyakorlati elemének (pl.: útnyilvántartás stb.)
bemutatására e jegyzetben sem lehetőség, s vélhetően szükség sincs, hiszen a további iratok
megismerhetőek az oktatási intézmények által szervezett gyakorlatok alkalmával, vagy akár
a mindennapokban is.
170
A szociális munka etikai kódexe
ELŐSZÓ
ALAPELVEK
171
10. A szociális munkás felelőssége a döntéshozók, valamint a közvélemény gyelmét
felhívni mindarra, amiben a kormányzat, a társadalom vagy egyes intézmények
felelősek a nélkülözés és a szenvedés kialakulásáért, illetve amivel akadályozzák ezek
enyhítését. A szociális munkás joga és kötelessége, hogy ennek érdekében szakmai és
társadalmi érdekérvényesítő szervezetekhez forduljon. Az Etikai Kódexet aláíró és
csatlakozó szakmai szervezetek joga és kötelessége eljárni ezen ügyekben.
11. A szociális munkás az általános adatvédelmi szabályokon túl is köteles biztosítani a
titoktartást és az információk felelős kezelését, de társadalmi felelőssége vagy egyéb
kötelezettségek módosíthatják ezt a felelősségét, amit mindenkor a kliens tudomására
kell hoznia.
A titoktartás minden szóbeli, írásbeli, hang- és képanyagra rögzített és az azokból
kikövetkeztethető információra, az esettanulmányokra, esetismertetésekre és
publikációkra is vonatkozik.
12. A szociális munkás a kliens kiszolgáltatott helyzetével nem él vissza. Munkája
során a segítségnyújtása döntő, és csak ennek részeként, az együttműködés érdekében
végez kontroll tevékenységet – különös tekintettel – az együttműködésre kötelezett
kliensekre.
13. Az Etikai Kódexet aláíró szervezetek biztosítják, hogy tagjaik megfelelhessenek az
etikai elvárásoknak.
14. A szociális munkás a kliens érdekeit képviseli, de tiszteletben tartja mások érdekeit
is.
15. A kliens és a szociális munkás kapcsolata a bizalmon alapul.
16. A szociális munkás arra törekszik, hogy az általa nyújtott szolgáltatások –
megkülönböztetés nélkül – mindenki számára elérhetőek legyenek.
17. A szociális munkában összeférhetetlen a szociális munkás és a kliens közötti rokoni,
baráti, közvetlen munkatársi, szerelmi, üzleti (haszonszerzésen alapuló) kapcsolat.
18. A kliens megválaszthatja a szociális munkást, amennyiben az intézmény működése
ezt lehetővé teszi.
A szociális munkás – szakmai megfontolás után, és/vagy összeférhetetlenség esetén –
megszakíthatja a segítő kapcsolatot úgy, hogy gondoskodik a kliens további szakmai
segítéséről.
19. A szociális munkás arra törekszik, hogy elhárítson, kiküszöböljön és elkerüljön
minden olyan befolyásoló tényezőt, amely a tárgyilagos munkavégzését gátolja.
20. A kliensek számára juttatott javakból a szociális munkás nem részesülhet.
21. Az intézmény számára juttatott javakból a szociális munkás részesülhet,
amennyiben azok elosztásáról az intézmény belső szabályzatában egyértelműen határoz,
és az elosztás szabályait nyilvánossá teszi.
22. A szociális munkás előzetesen tájékoztatja a kliensét az általa igénybe vett
szolgáltatás esetleges anyagi feltételeiről.
172
A szociális munkás egyéb ellenszolgáltatást nem kérhet, és nem fogadhat el.
23. A szociális munkás nem használhatja fel a segítő folyamatot pártpolitikai célok vagy
a vallási meggyőződés befolyásolása érdekében.
24. Amennyiben a szociális szolgáltatás igénybevétele kötött valamilyen
elkötelezettséghez, azt a klienssel előre közölni kell.
25. A kliens – a szociális munkásra vonatkozó panaszát – az érintett felek bevonásával
meg kell vizsgálni.
26. A szociális munkás nem avatja be a klienst a munkahelyi vitákba.
173
bevonásával ad hangot.
37. A szociális munkást munkatársaival való magánjellegű kapcsolatai nem
befolyásolhatják abban, hogy szakmai tevékenységét legjobb tudása és meggyőződése
szerint végezze.
38. A szociális munkás védi munkatársait az igazságtalan eljárásokkal szemben.
Támogatja őket a kliensek és a szakma érdekei miatt vállalt esetleges
összeütközésekben.
39. A szociális munkás munkatársa helyettesítésekor tekintettel van annak érdekeire,
szakmai munkájára és a klienssel kialakított kapcsolatára.
40. A szociális munkás és az őt foglalkoztató intézmény, szervezet felelőssége, hogy
csak feladatai ellátására alkalmas állapotban kerüljön közvetlen kliens-közelbe.
41. A szociális munkás arra törekszik, hogy munkahelyén az Etikai Kódex elvei, értékei
érvényesüljenek. Az Etikai Kódex kerüljön be az intézmény szervezeti és működési
szabályzatába. Amennyiben a fenti célok elérésében a szociális munkást huzamosabb
ideig akadályozzák, akkor segítségért az Etikai Kollégiumhoz fordulhat.
42. A szociális munkás arra törekszik, hogy munkahelye szakmapolitikáját és
gyakorlatát javítsa, növelve ezzel a szolgáltatások hatékonyságát és színvonalát. Ennek
érdekében vegyen részt esetmegbeszélő csoporton, szupervízión vagy más szakmai
továbbképzéseken.
43. A segítő munka során a szociális munkás védelemre jogosult a vele, intézményével
vagy kliensével szembeni jogsértő vagy etikátlan bánásmóddal szemben. Ha az etikai
sérelem akár intézmények, akár személyek részéről éri, védelemért munkáltatójához,
illetve annak fenntartójához, vagy az Etikai Kollégiumhoz fordulhat
44. Amennyiben a szociális munkás tudomására jut a kliens jogsérelme,
bántalmazottsága, vagy függő, kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés, vizsgálatot
kezdeményezhet, és az Etikai Kollégiumhoz fordulhat bejelentéssel.
45. A szociális munkás közszereplést vállalva minden esetben közli, hogy milyen
minőségben, kinek a nevében (egyén, munkahely, szakma, párt, egyház, szervezet stb.)
nyilatkozik vagy cselekszik.
46. A Szociális Munka Etikai Kódexe az aláíró szervezetek minden tagjára nézve
kötelező. A szociális munkás kötelessége az Etikai Kódexben foglaltak betartása és
törekszik annak betartatására, abban az esetben is, ha nem szociális intézményben végzi
munkáját.
174
ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK AZ ETIKAI KÓDEXHEZ
175
FELHASZNÁLT IRODALOM
Albert Fruzsina – Dávid Veronika (1998): A barátságról. In: Andorka Rudolf –
Kolosi Tamás – Vukovics György: Társadalmi Riport. 1998. Budapest,
TÁRKI, 257–276.
Alinsky, Saul D. (1972): A cél. In: Gosztonyi Géza (szerk.) (é.n.): A szociális munka
elmélete és gyakorlata 3. kötet. Közösségi Szociális Munka. Salgótarján,
Népjóléti Képzési Központ, 119–131.
Andorka Rudolf (1997): Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris.
Balaicz Barbara (2005): A zalaegerszegi Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálat
működésének hasonlóságai és különbségei (szakdolgozat). Győr, NYME AK.
Baráth Árpád (2002): Önsegítő csoportok, társadalmi csoportok és szociális munka:
a 21. század kihívásai. In: Kozma Judit (szerk.): Kézikönyv szociális
munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 300–323.
Bárdos Kata (2002): Alapvető eszközök a szociális munkában. In: Kozma Judit
(szerk.): Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai
Szövetség, 128–156.
Biddle, William W. – Biddle, Loureide J. (1988): A közösségfejlesztési folyamat.
Budapest, Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete.
Compton, Beluah, R. – Galaway, Burt (1984): Problémamegoldás: a szociális
munka folyamata. In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka.
Budapest, Semmelweis Kiadó, 138–160.
Enciklopedia of social work (1987): A csoportmunka gyakorlatának áttekintése. In:
Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal.
Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 17–35.
Ferge Zsuzsa (2000): Elszabaduló egyenlőtlenségek. Budapest, Hilscher Rezső
Szociálpolitikai Egyesület.
Ferge Zsuzsa – Tausz Katalin – Darvas Ágnes (2002): Küzdelem a szegénység és a
társadalmi kirekesztés ellen. 1. kötet. Budapest, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal
Közép- és Kelet Európai Iroda.
Forgács József (é. n.): A társas érintkezés szociálpszichológiája. Budapest, Kairosz.
Geskó Sándor (1998): Kon iktusmegelőzés és kon iktuskezelés. Budapest, Partners
176
Hungary.
Gosztonyi Géza (2002): Közösségi szociális munka. In: Kozma Judit (szerk.):
Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 230–
284.
Gosztonyi Géza (szerk.)(1996): Mi a szupervízió? Álláspontok a szociális munka
szupervíziójáról. Budapest, Budapesti Szociális Forrásközpont.
Gosztonyi Géza – Pik Katalin (1998): A szociális munka szótára. Budapest, Szociális
Munkások Egyesülete, Gra t Pencil Kiadó.
Havasi Éva (2002): Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon.
Szociológiai Szemle (4), 51–71.
Hegyesi Gábor – Kozma Judit (2002): A szociális munka – áttekintés. In: Kozma
Judit (szerk.): Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai
Szövetség, 13–37.
Horváth Attila (1999): Minőségbiztosítási technikák óvodákban és iskolákban. In:
Lappints Árpád (szerk.) (2000). A vezetés alapkérdései. Szöveggyűjtemény. Pécs,
Comenius Bt. 244–303.
Horváth Izidorné (2004): A szociális munka elmélete. In: Horváth Izidorné – Dr.
Lazáry Györgyné – Vass Péter. Szociális alapismeretek. Budapest, Nemzeti
Család- és Szociálpolitikai Intézet, 143–225.
Kendall, Katherine A. (1987): Szociális munkások képzése világszerte. In: Hegyesi
Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka. Budapest, Semmelweis Kiadó,
17–31.
Korintus Mihályné – Hodosán Rózsa – Papházi Tibor – Rácz Andrea –
Szombathelyi Szilvia (2002): A szociális és gyermekjóléti alapellátások
helyzetének áttekintése. In: Korintus Mihályné Dr. (Kutatási igazgató):
Kistelepülési hátrányok – alapellátási nehézségek (tanulmánykötet). Budapest,
NCSSZI, 7–46.
Loewenberg, Frank – Dolgoff, Ralph (1988): Etikai választások a segítő
foglalkozásokban. In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994): A
szociális munka elmélete és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka.
Budapest, Semmelweis Kiadó, 181–190.
Lovas Zsuzsa – Herczog Mária (1999): Mediáció, avagy a fájdalommentes
kon iktuskezelés. Budapest, Múzsák.
Lovász Zsuzsanna – Papp Győző (2004): Családvédelem, családgondozás.
Budapest, NCSSZI.
Maslow, Abraham T. (1970): Personality and motivation. New York: Harper and
Row, (2nd ed.)
Morales, Armando – Sheafor, Bradford A. (1989): A szociális munka ismeretalapja.
In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994): A szociális munka elmélete
és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka. Budapest, Semmelweis Kiadó,
101–116.
Müller, Wolfgang C. (1992): Hogyan vált a segítségnyújtás hivatássá? A szociális
munka módszertanának története 1883–1945. Budapest, T-TWINS.
Németh László (2002): Szociális munka csoportokkal. In: Kozma Judit (szerk.):
Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 186–
177
229.
Pappel, Chaterine P. – Rothman, Beluah (1980): Szociális csoportmunka modellek:
tartalom és örökség. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna –Talyigás
Katalin (szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet.
Szociális munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskola, 86–100.
Pik Katalin (2001): A szociális munka története Magyarországon. Budapest,
Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület.
Schulman, Lawrence (1979): Egyén a csoportban. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit
– Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 164–202.
Somorjai Ildikó (szerk.) (2001): Kézikönyv a szociális munka gyakorlatához.
Budapest, Szociális Szakmai Szövetség.
Soós Zsolt (2009): A szociális alapszolgáltatások funkcionális összekapcsolása I-II.
Kutatási beszámolók. Budapest: Szociális és Munkaügyi Intézet
Soós Zsolt (2003): És mi lesz az aprófalvakkal? Esettanulmány Győr–Moson–
Sopron megye négy zárványtelepüléséről. Kézirat.
Soós Zsolt (2004): Kistérségi szintű szociálpolitikai rendszerek fejlesztési
lehetőségei, különös tekintettel az önkormányzatok, nonpro t és pro torientált
szervezetek lehetséges együttműködésére. In: Némedi Dénes – Szabadi Vera
(szerk.) (2005): Kötő-jelek 2004. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem
Társadalomtudományi Kar Szociológiai Doktori Iskolájának Évkönyve.
Budapest, ELTE – TÁTK Szociológiai Doktori Iskola, 151–184.
Soós Zsolt (1999): Programtervezés a helyi szociálpolitikában – az intézmény-
alapítás és -bővítés módszertani problémái egy konkrét példán bemutatva
(szakdolgozat). Budapest. ELTE SZSZI.
Spéder Zsolt (2002): Szegénység Magyarországon – az arányosított deprivációs
index koncepciója alapján. Szociológiai Szemle (4), 171–189.
Szabó István (1998): Bevezetés a szociálpszichológiába. Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó.
Szabó Lajos (é.n.): Krízisintervenció a szociális esetmunkában. A krízisintervenció
alapelvei. In: Tánczos Éva (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 2. kötet. Szociális munka egyénekkel és családokkal. Salgótarján,
Népjóléti Képzési Központ, 48–65.
Szalai Júlia (2003): A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló
Magyarországán. Szociológiai Szemle (4), 34–50.
Szöllősi Gábor (szerk.) (2004): Gyermekjóléti alapellátás. Budapest, Nemzeti
Család- és Szociálpolitikai Intézet.
Talyigás Katalin (2002): A szociális munka adminisztrációja. In: Kozma Judit
(szerk.): Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai
Szövetség, 285–293.
Teleki Béla (2003): Szociális munka elmélete. Kecskemét, Korda Kiadó.
Tony Atkinson (1998): Társadalmi kirekesztődés, szegénység és munkanélküliség.
Esély (4), 3–18.
Toseland, Ronald W. – Rivas, Robert F. (1984a): A csoport megtervezése és
178
elindítása. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin
(szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális
munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző
Főiskola, 253–310.
Toseland, Ronald W. – Rivas, Robert F. (1984b): Csoportdinamika. In: Hegyesi
Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal.
Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 101–123.
Toseland, Ronald W. – Rivas, Robert F. (1984c): A csoportvezetésről. In: Hegyesi
Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal.
Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 127–163.
Tönnies, Ferdinand (1983): Közösség és társadalom. In: Gosztonyi Géza (szerk.)
(é.n.): A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet. Közösségi Szociális
munka. Salgótarján, Népjóléti Képzési Központ, 17–18.
Turner, Francis J. (1986): Az elméletek sokféleségén alapuló szemlélet a szociális
munka gyakorlatában. Tánczos Éva (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 2. kötet. Salgótarján, Szociális munka egyénekkel és családokkal.
Népjóléti Képzési Központ, 22–32.
Varga A. Tamás – Vercseg Ilona (2001). Közösségfejlesztés. Budapest, Magyar
Művelődési Intézet.
Warren, Rachelle B. – Warren, Donald I. (1977): Szomszédságok megismerése. In:
Gosztonyi Géza (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet.
Közösségi szociális munka. Salgótarján, Népjóléti Képzési Központ, 149–161.
Welch, G. (1987): An Intagrated Approach to Social Work Practice. In B. W.
McKendrick (ed.): Introduction to Social Work in South Afrika. Pinetown: Owen
Burgess, 152-176.
Whittaker, James (1980): A csoportfejlődés ötszakaszos modellje és alkalmazásának
gyakorlati vonatkozásai. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna –
Talyigás Katalin (szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és gyakorlata 4.
kötet. Szociális munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskola, 245–252.
Woods, Ronald (1992): A szociális munkások tevékenységeinek egy lehetséges
rendszerezése. In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka.
Budapest, Semmelweis Kiadó, 32–45.
Zastrow, Charles (1982): A szociális munka közösségi gyakorlata. In: Gosztonyi
Géza (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet. Közösségi
Szociális munka. Salgótarján, Népjóléti Képzési Központ, 33–77.
FELHASZNÁLT JOGSZABÁLYOK
179