SOÓS ZSOLT

A szociális munka alapjai

Lektorálta:
Rákó Erzsébet

Felelős szerkesztő: Kozma Béla

© Soós Zsolt, 2011

2. átdolgozott és bővített kiadás
A kiadás a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Támogatásával
a TÁMOP 5.4.4. programban valósult meg

Minden jog fenntartva! Bármilyen másolás,

sokszorosítás, ill. adatfeldolgozó rendszeren való
tárolás a kiadó előzetes engedélyéhez van kötve.

Kiadó:
Comenius Bt., Pécs • Felelős kiadó: a Bt. vezetője

7625 Pécs, Váradi A. u. 4.

Tel./Fax: 72/511 266

ISBN 963 86711 4 9

2011
 Tartalom

1. A SZOCIÁLIS MUNKA ÁLTALÁNOS ELMÉLETE . .... . . .... . . . .... . .... . . ... . ...... 6

1.1. A szociális munka mint gyakorlati tevékenység. . . .... . . . .. . . .... . . ....... . ....6
1.1.1. Milyen helyzetben?. . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . ... .. . . ....6
1.1.2. Milyen formában? A szociális munka munkaformái . .... . . . .. . . .... . ............ ...7
1.1.3. Mi célból? Rövid és hosszú távú célok . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . ..... . . . ..10
1.1.4. Hogyan? Direkt és indirekt beavatkozás .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . . ..10
1.1.5. Kivel? A TEAM munka jelentősége a szociális munkában . . . .. . . .... ............ ..12
1.1.6. Milyen feladatkörben?
A szociális szakember lehetséges szerepei ... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... .......... .13
1.1.7. A szociális munka lehetséges meghatározásai . .... . . .... . . . .. . . .... .. . ...........14
1.2. A szociális munka mint tudomány ... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ..... . . ..15
1.3. . A szociális munka tevékenységének lehetséges rendszerezése .... . ............. 16
1.3.1. Ökológiai célok a szociális munkában . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. .......16
1.3.2. Az emberi szükségletek jellemzői, a szükséglet-
kielégítéshez való hozzájárulás . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ..... . ... .17
1.3.3. A szociális munka alapvető megközelítési módja,
az ökológiai szemlélet alkalmazása a szociális munkában . . .. . . .... .............. .19
1.3.4. Ismeretek és képességek a szociális munkában .... . . .... . . . .. . . .... . ............ .24
1.3.5. A szociális munka végzéséhez szükséges képességek . .... . . . .. . . ................. ..28
1.4. A szociális munka célcsoportjai . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... .... . .. ... ..30
1.5. . Értékek, a szakmai etika és dilemmák a szociális munkában . . .... ............ ..32
1.5.1. A szociális munka néhány kitüntetett értéke . . .... . . .... . . . .. . . .... . ............ .33
1.5.2. A szociális munka etikai kérdései . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .........35
1.5.3. A szociális munka legfontosabb dilemmái ... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . .......... .36
1.6. Minőségfejlesztés a szociális munkában ... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ...... . ..42
1.6.1. Minőségbiztosítási ciklus, minőségfejlesztési folyamat ... . . . .. . . .... .......... ... .43
1.7. A segítő tevékenység kockázatai . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . ..44
1.7.1. A kiégés (burn out) veszélye . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... ... .44
1.7.2. A Helfer-szindróma . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . ..45
1.8. Szupervízió a szociális munkában .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . ...... ..46
1.8.1. A szupervízió fogalma, céljai .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... . ..46
1.8.2. A szupervízió sajátosságai és típusai . . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . ...... ..46

2
 Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 47
2. SZOCIÁLIS ESETMUNKA – SZOCIÁLIS MUNKA
EGYÉNEKKEL ÉS CSALÁDOKKAL . . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 53

2.1. Az esetmunka mint a legelterjedtebb munkaforma .... . . . .. . . .......... .. . . 53

2.2. . Az esetmunka történeti fejlődésének fontosabb állomásai ....................... . 53
2.3. . Problémamegoldás a szociális munkában . . . .... . . .... . . . .. . . .... ..... .. . . 57
2.3.1. A problémamegoldó modell alkalmazása .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . . 57
2.3.2. A problémamegoldó modell szakaszai . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ........ . .. . . 58
2.4. Krízisintervenció az esetmunkában .. . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ..... . . . .. . . 67
2.4.1. A krízisintervenciós modell . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ... ... . . . .. . . 69
2.4.2. A modell felépítése . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 69
2.4.3. A kompetencia kérdése. . . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ... . . . . .. . . 73
2.5. Kon iktuskezelés a szociális munkában,
a mediáció alkalmazási lehetőségei .. . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ........ . .. . . 73
2.5.1. Lehetséges kon iktus-megoldási stratégiák .. . . .... . . .... . . . .. . . ....... . . .. . . 74
2.6. A mediáció meghatározása, alapelvei. . .... . . .... . . .... . . . .. . ... ... . . . .. . . 75
2.6.1. A mediációs ülés szakaszai . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. ... .... . . . .. . . 76
2.6.2. A mediáció előnyei . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 77
2.7. A családsegítés feladatai, módszerei . . .... . . .... . . .... . . . .. ..... ... . . . .. . . 77
2.7.1. Változások a családsegítésben . . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. ... .... . . . .. . . 82
2.7.2. A családsegítésben kezelt problémák és beavatkozások .. . . . ...... .... . . . .. . . 82
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 85
3. CSOPORT ÉS KÖZÖSSÉG . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 89

3.1. A csoportok és közösségek szerepének változása . .... . . . .. . . .... . . . ...... 91

3.2. . A csoportokkal és a közösségekkel végzett
. szociális munka fejlődésének néhány állomása .. . . .... . . . .. . . .... . . ....... . 92
3.2.1. A settlement mozgalom elindítása .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . ..... . . . 94
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . . 95
4. SZOCIÁLIS MUNKA CSOPORTOKKAL .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... .... . .. . . 97

4.1. A csoportokkal végzett szociális munka modelljeinek

megjelenése, a csoportokkal és közösségekkel
végzett munka elkülönülése . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... .... . .. . . 97
4.2. A csoportokkal végzett szociális munka, a szociális
csoportmunka és a csoportterápia közötti különbségek . . . .. . . ............. . 102

3
 4.3. . Csoportok típusai .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 104
4.3.1. Önsegítő csoportok . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 105
4.4. A csoportok működése – csoportdinamikai jelenségek . . . .. ..... ..... . . .. . 106
4.4.1. A csoportdinamika meghatározása, területei . . .... . . .... . . . .. . . .......... .. . 106
4.4.2. Csoportstruktúra .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 110
4.4.3. A csoportban kialakuló szerepek típusai .... . . .... . . .... . . . .. . . ....... . . .. . 110
4.4.4. A csoportban előforduló destruktív szerepek
és kezelésük lehetséges módja.. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 111
4.5. Csoportok tervezése és elindítása .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 114
4.5.1. A tervezés lépései . . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 116
4.6. A csoportvezetés . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 121
4.6.1. Vezető stílusok . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 122
4.6.2. Páros vezetés . . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 122
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 123
5. KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS MUNKA . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 125

5.1. A közösségi szociális munka modelljei .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... 125
5.1.1. Közösségfejlesztés . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 126
5.1.2. A közösségfejlesztés és a településfejlesztés
kapcsolódási pontjai. .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 128
5.1.3. Közösségi akció .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 129
5.1.4. Az elméleti modellek kritikái. .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... 130
5.1.5. Közösségi tervezés . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 132
5.2. A települési szükségletek és
erőforrások feltárásának eszközei .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ..... . . . . .. . 133
5.2.1. Statisztikai adatbázisok használata ... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ..... . . . . .. . 133
5.2.2. Helyben beszerezhető adatok .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. ... .... . . . .. . 135
5.3. A települési – szomszédsági viszonyok feltérképezése
a közösségfejlesztésben – a közösségi felmérés lépései . ....... . .... . . . .. . 135
5.3.1. Helyszínbejárás .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 135
5.3.2. Interjú a közösségfejlesztésben . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . ..... . . . . .. . 137
5.3.3. Kérdőíves felmérés . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 138
5.3.4. Nyilvános beszélgetések – problémalista .... . . .... . ....... . . . .. . . .... . . . .. . 139
5.3.5. SWOT analízis . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 140
5.4. Információk gyűjtése és összegzése
a közösségi tervezés modelljében .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .... 141

4
 5.4.1. Problématérkép .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. ..141
5.4.2. A problématérkép készítésének lépései . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . .......142
5.4.3. Szociális térkép . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 143
5.5. Helyi szintű szociális programok
tervezése és megvalósítása . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ... . . 143
5.5.1. A tervezési és végrehajtási folyamat előfeltételei .. . . .... . . . .. . . .... . ....... . 143
5.5.2. A tervezési és végrehajtási folyamat lépései . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . 144
5.6. Érdekérvényesítés a közösségi tervezésben . . ................. . .. . . .... . ..... . . 147
5.6.1. „Puha” módszerek alkalmazása:
a „lobbizás” mint érdekérvényesítési eszköz . . .... . . .... . . . .. . . .... ....... . . 147
5.6.2. A lobbizás lehetséges típusai .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 148
5.6.3. Az érdeklődés fenntartása . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ...... . . .. . 154
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 154
6. SZOCIÁLIS ADMINISZTRÁCIÓ . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 158

6.1. Az adminisztráció fogalma . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 158

6.2. . Az adminisztráció céljai és haszna ... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... ... . .. . 159
6.3. . Az intézményi dokumentáció elemei . . .... . . .... . . .... . . . .. . . ...... . . .. . 160
6.3.1. A működés megindításához szükséges dokumentumok .... . . . .. . . ............... 160
6.3.2. A működés ellenőrzéséhez szükséges dokumentáció . .... . . . .. . . ............. . 168
6.3.3. A kliensekkel folytatott munkához
szükséges dokumentumok . . . .. . . .... . . .... . . .... . ..... . . . . .. . . .... . . . .. . 165
6.3.4. Az intézményi munka megismertetéséhez
kapcsolódó dokumentáció . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . ... . . 167
6.3.5. Az iratforgalom szabályozása .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . ..... . . 167
6.3.6. Az adminisztrációhoz szükséges alapvető
ismeretek és képességek . . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . ..... . . . .... . . . .. . 168
Feladatok és kérdések . .. . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 169

7. A SZOCIÁLIS MUNKA ETIKAI KÓDEXE .. . . .... . . .... . . .... . . . .. ..... ... . . . .. . 171

FELHASZNÁLT IRODALOM . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 176

Felhasznált jogszabályok . . .... . . . .. . . .... . . .... . . .... . . .... . . . .. . . .... . . . .. . 179

5
 A szociális munka általános elmélete

1.1. A szociális munka mint gyakorlati tevékenység

A szociális szakmák fejlődése Magyarországon sajátos utat járt be. A szocializmus

időszakában politikai okokból1 a szociális szektort jelentősen visszafejlesztették, egyes
területek működését (példának okáért a szociális célú civil szervezeteket) pedig szinte
teljesen ellehetetlenítették. A fentiek miatt az 1990-es évekig, néhány korábbi,
összességében meglehetősen kevés embert érintő kezdeményezéstől eltekintve (ideértve
többek között a Ferge Zsuzsa vezetésével az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen
„féllegálisan”2 elindított másoddiplomás szociálpolitikus képzést, vagy az egykori
Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán elindított szociális szervező képzést),
hazánkban nem képeztek szociális szakembereket. Az első szociális munkások 1993-
ban Szekszárdon, az első szociálpedagógusok pedig Esztergomban vehették át
diplomájukat.3 Közben elindult a középfokú szociális asszisztensek képzése, amely
képesítést később többféle specializálódott felsőfokú szociális szakképesítés váltott fel,
elindult az egyetemi szintű szociális munkás képzés, kiteljesedett az egyetemi szintű
szociálpolitikus képzés, s 1995-től már szociálpolitikai doktori program is működik az
Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. A szakma atalsága okán nem lehet csodálkozni
azon, hogy a mai napig kevéssé ismert a lakosság jelentős része előtt, hogy
tulajdonképpen mit takar a szociális munka megnevezés, mi lehet a feladata a szociális
területen tevékenykedőknek, milyen helyzetben, kiknek az életébe, mi célból és hogyan
avatkozhat be egy szakember. Az elmúlt évtized hozadékaként azonban némiképp
növekedett a szociális szakmák ismertsége, ami nyilvánvalóan elsődlegesen a területen
dolgozók érdeme.4 Ennek köszönhetően talán az már közismertté vált, hogy a szociális
szakmák esetében segítő hivatásról beszélhetünk.

1.1.1. MILYEN HELYZETBEN?

Amennyiben abból indulunk ki, hogy a szociális munka szociális segítő hivatásnak
tekinthető, nyilvánvalónak tűnik az a gondolat, hogy segíteni annak az embernek kell,
akinek valamilyen szociális, életvezetési vagy hasonló jellegű problémája van.
Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy valamennyiünk életében számos problémahelyzet
adódik, amelyeket igyekszünk magunk megoldani, vagy a problémamegoldásához
„természetes támaszaink”, azaz rokonaink, barátaink, szomszédaink segítségét kérni és
felhasználni, evidensnek tekinthető tehát, hogy valamely probléma léte önmagában még

6
nem indokol külső szakmai beavatkozást. A segítő beavatkozás további feltétele, hogy
az adott problémát5 a problémával küzdő személy nem képes önmaga, természetes
támaszainak segítségével, saját erőforrásai mozgósításával megoldani.6
A beavatkozás során segített személyt a szociális munkában kliensnek
nevezzük. Az elnevezés a helyenként még ma is használt „ügyfél” megnevezést váltotta
fel, ezzel is hangsúlyozva a szociális munka rugalmas, kötetlenebb, segítő jellegét, s
egyben ezzel is elhatárolva a szakmát a közigazgatás hivatalos, bürokratikus,
személytelen jellegétől.

1.1.2. MILYEN FORMÁBAN? A SZOCIÁLIS MUNKA MUNKAFORMÁI

Nem csupán egyéneknek lehetnek azonban problémái, sőt, a lehető legritkább esetben
érint valamely megoldatlan probléma egyetlen embert, hiszen többségében családban
élünk, s adott esetben egy édesapa munkanélkülisége, az abból eredő jövedelemhiány és
egyéb problémák (frusztráció, feszültség stb.) nyilvánvalóan kihatással vannak a
családban élő egyéb személyek, a feleség, a gyermekek életére is. A fenti esetben,
amikor valamely személyt vagy egy családot érint az adott probléma – tekintetbe véve,
hogy a szociális munkában széles körben elfogadott rendszerelmélet értelmében a
család tagját nem lehet elszigetelt egyénként kezelni7 – egyik alapvető célunk az adott
probléma megoldásában való segítségnyújtás, az adott „eset” eredményes kezelésében
való közreműködés. A szociális munka e munkaformáját nevezzük szociális
esetmunkának.
Az is tény ugyanakkor, hogy egy-egy problématípus (pl.: gyermeknevelési probléma,
szenvedélybetegség stb.) nem csupán néhány embert érint, amiből következően számos
előny származhat abból, ha a szociális szakember a hasonló problémákkal küzdő
személyeket egy csoportba szervezi, s a csoportot próbálja segíteni, amelynek tagjai
természetesen egymást is támogathatják. A szociális munka e munkaformáját nevezzük
csoportokkal végzett szociális munkának.
Végül megemlítendő, hogy egy helyi közösségnek, egy kistelepülésnek, egy városi
lakótelepen élőknek, vagy valamely társadalmi csoportnak (pl.: valamely település
peremén élő hátrányos helyzetű romáknak) is lehetnek közös problémái, a közösségi
kapcsolatok hiányától, az adott közösség érdekérvényesítési képességének gyengeségén
keresztül, a szociális szolgáltatások, vagy általában a megfelelő életfeltételek hiányáig
bezárólag. Amennyiben szociális szakemberek valamely helyi közösséget, vagy
társadalmi csoportot segítenek közös szükségleteik felismerésében és kielégítésében,
közösségi szociális munka munkaformáról beszélhetünk.
Nyilvánvaló, hogy mindegyik munkaformának vannak specialitásai, bizonyos
helyzetekben csak egyik vagy másik alkalmazható, amikor viszont van választási

7
lehetőség (pl.: gyermeknevelési problémákkal küzdő kliens esetében akár egyéni
esetkezeléssel, akár az ilyen problémával küzdők csoportba szervezésével kezelhető a
probléma), akkor a munkaformák előnyeit, illetve hátrányait kell mérlegelni. Az
esetkezelés egyik legnagyobb előnye, hogy a kliens nagyobb egyéni gyelemben
részesülhet, s rendszerint a családtagok bevonására is nagyobb lehetőséget ad, mint a
csoporttal végzett munka. Ellenben a csoportokkal vagy a közösségekkel végzett
munkában érvényesülhet a csoport, közösség „húzóereje”,8 a tagok egymástól is
tanulhatnak, és segíthetik egymást. Ugyanakkor e munkaformák esetében a szociális
szakembernek különösen oda kell gyelni arra, hogy a csoportban vagy közösségben
felszabaduló többlet energia pozitív, s ne destruktív irányba mozdítsa el a segítetteket
(mint ahogy az focimeccseken sajnálatosan gyakran előfordul).
A munkaformák különböznek a célzottak körében, s így eszközökben is, ám bizonyos
„szabályok” minden munkaforma vonatkozásában érvényesnek tekinthetők.
Valamennyi munkaforma vonatkozásában fontos:
– a szakmai alapelvek, továbbá
– az etikai elvek, az Etikai Kódex szabályainak betartása, valamint
– a szociális munka rövid és hosszú távú céljainak követése.

A fenti gondolatmenet már ad némi képet a szociális munka mibenlétéről, ám a

felvázolt kép nagyon is „egyoldalú”. Köztudomású, hogy valamely probléma
kialakulásának megelőzése rendszerint sokkal olcsóbb és humánusabb megoldás, mint a
már létező problémák kezelése, hiszen a preventív jellegű beavatkozások
alkalmazásával akár végleges kisiklások előzhetőek meg. Könnyű belegondolni abba,
hogy mennyivel humánusabb egy lakásfenntartási gondokkal küzdő családot
adósságkezelési tanácsadással és programmal segíteni lakása megtartásában, mint a
hajléktalanná váló szülőknek és gyermekeknek (rendszerint külön) lakhatási megoldást
találni közösségi szálláson, ami természetesen hosszútávon nem oldja meg a
hajléktalanság, és az azzal együtt járó problémák sokaságát. Mint ahogy hatásos drog
prevenciós programokkal adott esetben életeket lehet menteni, drága és fájdalmas
elvonókúrákat lehet „megspórolni”, s a lehetséges példák sora ez esetben is szinte
végtelen.
A preventív jellegű beavatkozások gyakran túlmutatnak a szűk értelemben vett
szociális munka területén, s a szociálpolitika, foglalkoztatáspolitika, egészségpolitika,
oktatás vagy más területek irányába vezetnek át.
A fenti okfejtésből következik, hogy a szociális munka gyakorlata egyszerre preventív és
korrektív jellegű, azaz egyszerre törekszik az egyénre, családra vagy közösségre káros
helyzetek kialakulásának megelőzésére (prevenció), valamint a kialakult
problémahelyzetek megoldásában való segítségnyújtásra (korrekció). Nincsen azonban

8
minden esetben lehetőség arra, hogy valamely problémahelyzetet sikerüljön
maradéktalanul felszámolni, számos esetben az erőforrások hiánya, a kedvezőtlen
körülmények miatt, csupán a problémahelyzet káros hatásainak enyhítésére
vállalkozhatunk. Ez alapján beszélhetünk teljes és részleges korrekcióról, az előbbi
esetén az adott problémát teljességében sikerül megoldani, míg a második esetben csak
a problémából eredő egyes káros hatások megszüntetésére vagy enyhítésére
vállalkozhatunk. Az érthetőség kedvéért érdemes valamennyi helyzetet példával is
érzékeltetni. Napjaink állampolgárai jövedelmük jelentős részét a munkaerőpiacon
szerzik, ám tudjuk azt is, hogy a munka nem csupán instrumentális tevékenység, azaz
nem csupán a jövedelemszerzés célját szolgálja, hanem egyben strukturálja
mindennapjainkat, önbecsülést és mások általi megbecsülést biztosít, szerencsés esetben
szolgálja önmegvalósításunkat is. A fentiek miatt a munkanélküliség súlyos, a
munkanélküli mellett annak családtagjait is sújtó problémának tekinthető. Vajon
megelőzhető-e, és hogyan előzhető meg a munkanélküliség kialakulása? Gyorsan
változó világunkban, amikor egyes iparágak megszűnnek, s közben újak keletkeznek,
vagyis amikor a gazdaságban folyamatos a struktúraváltás, elkerülhetetlen, hogy egyes
embercsoportok átmenetileg munkanélkülivé váljanak addig, amíg a megszűnő régi
szektorból át nem kerülnek egy újba, ami gyakran új képesítés megszerzését, vagy a
lakóhely megváltoztatását követeli meg. Ilyen strukturális munkanélküliségről
beszélhetünk a lovas kocsit gyártó üzemek bezárása miatt utcára került emberek
esetében, amely munkanélküliség jó esetben addig áll fenn, amíg ezen emberek meg
nem tanulják a gépkocsi összeszerelés mesterségét, s el nem helyezkednek egy
autógyárban. Mindez a gazdasági fejlődés elkerülhetetlen árának tekinthető. Van
azonban a munkanélküliségnek egy másik, rendszerint tartós formája, az úgynevezett
cirkuláris munkanélküliség, amikor a munkanélküliség nem strukturális okokra
vezethető vissza, hanem például az érintettek képzetlenségére, valamely térség
elmaradottságára, vagy egyéb okokra. E típusú munkanélküliség megfelelő
oktatáspolitika és foglalkoztatáspolitika alkalmazásával viszonylag jól kordában
tartható. A lehető legtöbb embert elérő képzési rendszer, amelyben a piaci igényeknek
megfelelő képzéseket működtetnek, segíthet a munkanélküliség kialakulásának
megelőzésében, csakúgy, mint a hátrányos helyzetű térségek gazdaságfejlődésének
támogatása. E rendszerek kellő hatékonyságú működtetése ugyanakkor a strukturális
munkanélküliség hatásos kezeléséhez is hozzájárulhatnak.9 Teljes korrekcióról
beszélhetünk akkor, ha az állástalan személy –adott esetben a szociális szakember
segítségével – új munkahelyet talál, vagy olyan oktatási programba kapcsolódik be,
amely tényleges elhelyezkedési lehetőséget biztosító képzettséget ad. Ez esetben a
munkanélküliséggel kapcsolatos valamennyi probléma megoldódik, a segített személy
újra képes ellátni családját, visszaszerzi megrendült önbizalmát, újra a társadalom
„teljes jogú tagjának” érezheti magát.

9
Részleges korrekció esetén a munkanélküli személy munkanélküli segélyben részesül,
ami biztosíthatja a család legalább minimális szintű megélhetését, ám nem kezeli a többi
káros hatást, nem szünteti meg magát a problémát. A részleges, csak a probléma káros
hatásait enyhíteni képes beavatkozásokat a szakma – a beavatkozás jellege miatt -
„tűzoltásnak”nevezi.10 Nyilvánvaló, hogy a probléma teljes felszámolása sokkal
kedvezőbb az érintettek számára, mint csupán egyes káros hatások kiküszöbölése vagy
enyhítése. Mindebből következőleg a segítő beavatkozás kapcsán többféle cél is
megfogalmazódik.

1.1.3. MI CÉLBÓL? RÖVID ÉS HOSSZÚ TÁVÚ CÉLOK

Amennyiben valamely probléma kialakulását nem sikerül megelőzni, a segítő

kapcsolat evidens rövidebb távra szóló célja, hogy a problémával küzdőnek segítsünk az
adott probléma megoldásában, ám a távlati cél ennél rendszerint messzebbre mutat. Az
esetek jelentős részében a hosszú távú cél az, hogy a kliens képessé váljon az önálló
problémamegoldásra, az egyes problémák megoldását segítő erőforrások
mozgósítására. Ismét egy példával érzékeltetve, természetesen óriási segítség, ha valaki
a szociális szakember segítségével állást talál magának, ám még nagyobb, ha a segítő
kapcsolat során megtanulja, hogyan kell állást keresni, hogyan célszerű megírni egy
szakmai önéletrajzot, hogyan célszerű állásinterjún viselkedni. Mindezen képességek
birtokában szükség esetén a későbbiekben vélhetően már önmaga is képes lesz
megfelelő munkát találni. Mindebből következik, hogy a szociális munka egyik
legfontosabbnak tartott jelmondata az, hogy; „Nem halat kell adni az éhezőnek, hanem
meg kell tanítani halászni.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy az úgynevezett
„tűzoltásra” soha ne lenne szükség, sőt, az esetek jelentős részében az ilyen jellegű
beavatkozások megelőzik a hosszú távú célt követő beavatkozásokat. A példa kedvéért
teljesen természetes, hogy az apa munkahelykeresésének időszakában a család átmeneti
segélyre szorulhat.

1.1.4. HOGYAN? DIREKT ÉS INDIREKT BEAVATKOZÁS

A szociális munkában megfogalmazott célok elérése során a szociális szakember

direkt és indirekt módon avatkozhat be a segített életébe.
Direkt beavatkozásról beszélünk akkor, ha a szakember folyamatos kapcsolatban áll a
klienssel, ha egy problémamegoldó folyamatban a szakember és a kliens vagy kliensek
között közvetlen interakció van. Példaképpen megemlítendő az a helyzet, amikor a férj
és feleség közötti kon iktusok megoldásában a szakember úgy vesz részt, hogy a
kon iktusok megbeszélése során jelen van, s úgymond „közvetít” a felek között,

10
megpróbálja a közös pontokra ráirányítani a gyelmet.11
Indirekt beavatkozás esetén a szakember és a kliens vagy kliensek között nincs tartós
közvetlen kapcsolat, sőt, akár az is előfordulhat, hogy a szakember nem is találkozik a
klienssel. Ezekben az esetekben a szakember vagy szakemberek egy csoportja olyan
programokat dolgoz ki és valósít meg, amelyek segíthetnek valamely probléma
kialakulásának megelőzésében, kialakult probléma hatékony kezelésében. E
munkamódszer a szakma fejlődésének viszonylag későbbi fázisában alakult ki, így
aligha véletlen, hogy Magyarországon ma még kevés példát találni indirekt
beavatkozásra, ám azokban az országokban, amelyekben a professzió fejlődése már
évszázados múltra tekint vissza, gyakran alkalmazzák ezt a módszert is. Az érthetőség
kedvéért nézzünk egy konkrét példát a német gyakorlatból. Az 1990-es évek elején a
müncheni szociális szakemberek többek között két jelentős problémával szembesültek.
Az egyik a bevándorlók körében jelentkező jelentős mértékű munkanélküliség, a másik
a város fokozódó hulladéktermelése. Szociális szakemberek egy csoportja ekkor civil
szervezetbe tömörült, s kidolgozott egy tervet, amely részben a keletkező ipari hulladék
(autók, számítógépek stb.) újrahasznosítását, részben a munkanélküli bevándorlók
foglalkoztatását szolgálta. A terv egy olyan szerelőcsarnok kialakítása volt, ahol
bevándorlókat alkalmaznak elhasznált autók, számítógépek szétszerelésére, s a
keletkezett ipari hulladék szétválogatására. Az alkalmazottak a zetés mellett
délutánonként tanfolyami képzésben vettek volna részt. Természetesen mindehhez
támogatók kellettek, kellett szerelőcsarnok, kellettek olyan cégek, amelyek átvették a
hulladékot. A csoportnak végül sikerült meggyőzni a program fontosságáról a várost, a
tartományt és a BMW céget, és sikerült kialakítani szerelőcsarnokokat, amelyekben
egyidejűleg több mint 100 embernek tudtak munkát adni, délutánonként pedig autó-
összeszerelést tanulhattak a programban résztvevők. Az egész projekt BMW felügyelet
alatt zajlott. A cég azon kívül, hogy átvette és újrahasznosította az ipari hulladékot,
azoknak a bevándorlóknak, akik egy év alatt megszerezték a szükséges képesítést,
szorgalmasan és megbízhatóan dolgoztak, a BMW gyárban biztosított
munkalehetőséget. Az 1990-es évek közepén a programban résztvevők közel fele jutott
így tartós, jól zető, megbecsült munkához – részben a programot kidolgozó és
megvalósító szociális szakembereknek köszönhetően. Megjegyzendő, hogy a szociális
szakemberek fogadónapokat is tartottak, és számos bevándorlót direkt eszközökkel is
segítettek, ami példa arra, hogy a két – a szociális szakemberektől nagyon különböző
képességeket igénylő – módszer a gyakorlatban összekapcsolódhat, s gyakran össze is
kapcsolódik.

11
 1.1.5. KIVEL? A TEAM MUNKA JELENTŐSÉGE A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN

Az adott programot aligha valósíthatta volna meg egyetlen ember, sőt, az esetek
többségében a „csupán” egyetlen családot érintő probléma hatékony kezeléséhez is
több, s gyakran többféle szakmát képviselő szakember együttműködése szükségeltetik.
A fentiek miatt a szociális munkát végzők rendszerint többen, csoportosan dolgoznak
együtt egy problémahelyzet vagy eset megoldásán. Ezt a munkamódszert nevezzük
team munkának. Az angol „team” szó magyarul csoportot jelent, s joggal vetődik fel,
Magyarországon miért nem csoportmunkáról beszélünk ez esetben. Mindez arra
vezethető vissza, hogy a szakma kialakulásának kezdetén hazánkban szocialista
rendszer volt, s ma már bármennyire meglepőnek hangzik is, joggal lehetett tartani attól,
hogy az emberek összekeverik a szociális csoportmunkát a szocialista munkacsoporttal,
vagy legalábbis a kifejezés mögött a szocializmushoz kötődő, politikai jellegű
cselekvéseket feltételeznek. Megjegyzendő az is, hogy a szakma neves képviselőinek
jelentős része ekkoriban igyekezett a szakma létjogosultságát is tagadó,
antidemokratikus szocialista rendszertől, a szocializmushoz erősebben kötődő
kifejezések használatának elutasításával is elhatárolódni. A fentiek miatt a szakmában
tevékenykedők tudatosan kezdték az angol „team” kifejezést használni, amely kifejezés
pedig mára már meghonosodott és elfogadottá vált a szociális munkában.
Kiemelendő, hogy a team-eknek is többféle típusa létezik, megkülönböztetünk
egymástól úgynevezett:
• Tartós szakmai team-eket, amikor több szakember valamely több embert érintő
probléma tartós megoldása érdekében, huzamosabb ideig dolgozik együtt.
Példaként megemlíthető a korábban felvázolt müncheni projektmegvalósítás,
vagy egy település idősproblémájának a kezelése bentlakásos idősotthon
megtervezésével és kialakításával.
• Eseti team-eket, amikor egy személy, család adott problémájának megoldása
érdekében dolgozik együtt több szakember. A példa kedvéért képzeljük el, hogy a
nyolcéves Pistikének hirtelen leromlik a tanulmányi eredménye, s az addig jó
magaviseletű kis ú agresszívvé válik. E helyzetet az osztályfőnök jelzi az iskola
gyermekvédelmi felelősének, aki felkeresve a családot (láthatjuk, hogy már a
kezdet kezdetén is szükségszerűen két ember együttműködésével indul az eset
kezelése) azt tapasztalja, hogy a szülők válnak, s a válás során a felek igyekeznek
a gyermeket is felhasználni egymás elleni „akcióikban”. A gyermek viselkedése
tehát e körülmények „lereagálása”, ám e helyzet nehezen orvosolható egyetlen
szakember közreműködésével. Az „ügy” vélhetően mediációs eljárást igényel,
amit a családsegítő szolgálat szakembere tud biztosítani, s lehet, hogy Pistikével
is tovább kell foglalkozni, ami a gyermekvédelmi felelős feladata maradhat, vagy

12
 rosszabb esetben a lelki sérülések olyan fokúak lehetnek, ami pszichológus
bevonását igényelheti. Mindezek mellett szükség lehet a tanárok nagyobb
toleranciájára is. Ennek „kiharcolásában” az osztályfőnök vállalhat szerepet. Jól
látható, hogy egy egyszerűnek tűnő eset is több szakember bevonását igényelheti,
s az is, hogy gyakran különféle szakmák képviselőinek kell együttműködnie. Az
olyan team-eket, amelyben többféle szakma képviselői dolgoznak együtt – legyen
szó akár tartós szakmai, vagy eseti teamről – interprofesszionális, azaz
„szakmaközi” team-eknek nevezzük.
A team-ek hatékony működéséhez természetesen megfelelő koordináció szükséges,
azaz szükség van egy úgynevezett esetgazdára, aki összefogja az adott szakmai
csoportot, ellátja a szervezési teendőket, szükség esetén iránymutatásokat ad a team
tagjainak. Az esetgazda rendszerint az a személy, aki leginkább képes átlátni az esetet,
aki a koordinációhoz szükséges erőforrásokkal, feltételekkel leginkább rendelkezik. A
fenti példában és az esetek jelentős részében a munkában részt vevő szociális intézmény
alkalmazottja lesz az esetgazda.

1.1.6. MILYEN FELADATKÖRBEN?

A SZOCIÁLIS SZAKEMBER LEHETSÉGES SZEREPEI

A fentiekből egyértelműen következik, hogy a szociális szakembereknek többféle

szerepe lehet, s a szakirodalomban is számos közelítés látott e tárgykörben napvilágot.
Az eddigiekből azonban egyértelműen következik, hogy alapvetően elkülöníthető
egymástól az elsődlegesen a direkt beavatkozáshoz kapcsolható „segítő”szerep, s az
elsődlegesen az indirekt beavatkozásokhoz kapcsolódó „menedzser”szerep.
Megemlítendő, hogy a menedzseri szerep gyakorlása végeredményében a kliensek
érdekeit kell szolgálja, azaz áttételesen ez esetben is beszélhetünk segítésről. E két
szerep részben azonos, részben különböző képességeket követel meg a szakembertől,
mindkét esetben szükséges a probléma- és erőforrás-feltárás, erőforrás-mozgósítás, a
tervezés képessége, s lehetne folytatni a sort. Ugyanakkor a segítő szerep némiképp
nagyobb fokú empatikus képességeket követelhet meg, míg a menedzser szerep inkább
igényli a mezo- és makroszintű gondolkodás képességét. Természetesen az alábbi
szerepeken belül is további szerepek létezhetnek, a segítő szerepében „fellépő” szociális
szakember felvállalhat kliense érdekében úgynevezett „érdekkijáró” szerepet, példának
okáért amikor kiharcolja, hogy az általa segített nagycsaládnak szociális bérlakást
utaljanak ki. Felvállalhatja adott esetben a „tanár” szerepét, például akkor, amikor
hátrányos helyzetű, állami gondozásban felnőtt szülőknek gyermeknevelési,
pénzkezelési tanácsokat ad, felvállalhatja a „katalizátor” szerepet akkor, amikor egy
helyi közösségben olyan folyamatokat indít el, amelyek következtében a közösségi

13
kapcsolatok megerősödnek, s a közösség „kitermeli” a saját vezetőit, s hosszasan
lehetne folytatni a lehetséges szerepek felsorolását. A szociális szakember feladata és
felelőssége, hogy képes legyen felmérni, hogy az adott szituációban melyik a leginkább
megfelelő, alkalmazandó szerep, s képes legyen annak adekvát alkalmazására.

1.1.7. A SZOCIÁLIS MUNKA LEHETSÉGES MEGHATÁROZÁSAI

A fentiekből jól látható, hogy a szociális munka rövid meghatározása nem egyszerű
feladat, gyakorlatilag lehetetlen egyetlen általános érvényű, teljes körű de níció
felvázolása. Ebből kifolyólag, mintegy összegzés gyanánt, a tankönyv e része két,
egymást némiképp kiegészítő meghatározást tartalmaz.
Hegyesi Gábor és Talyigás Katalin (1993: 10) de nícióját szerint;
„A szociális munka egy olyan kettős természetű szolgáltatás, mely
– egyrészt a konkrét helyzetben egyéneknek, családoknak, csoportoknak nyújt
segítséget problémáik megoldásában,
– másrészt – elsősorban szociálpolitikai és jogi eszközökkel – hozzájárul a
problémák megelőzéséhez”.
A jogi eszközök kiemelése nem véletlen, hiszen valamennyi szociális célú
támogatás, szociálpolitikai transzferjövedelem biztosítása jogszabályok alapján történik.
A példa kedvéért, jogszabály határozza meg, ki és milyen mértékben jogosult családi
pótlékra, GYED-re, GYES-re, amely családtámogatások egyik célja az, hogy a
gyermekvállalás ne jelentsen egyet a szegénységgel, a GYED és GYES folyósítása
esetében pedig az is, hogy a kisgyermekével otthonmaradó szülő kiesett jövedelme
némiképp pótlásra kerüljön. E támogatások tehát részben a gyermekes családok
elszegényedésének megelőzése érdekében jöttek létre és működnek – igaz, a
nagycsaládok esetében meglehetősen szerény sikerrel.
A szociális munka másik, a korábbi okfejtést összegző meghatározása szerint:
A szociális munka olyan professzió;
– amely egyéneknek, családoknak, csoportoknak és közösségeknek nyújt
segítséget problémáik megoldásában,
– hosszú távú célja, hogy a segített kliensek képessé váljanak problémáik
önálló, saját természetes támaszaik segítségével történő megoldására
(„képessé tétel”),
– egyszerre korrektív és preventív jellegű tevékenység, amely végzése során
direkt és indirekt módszerek alkalmazásával a cél nem csupán a
problémakezeléshez való hatékony hozzájárulás és az alkalmassá válás
segítése, hanem a problémák kialakulásának lehetőség szerinti megelőzése
is.

14
 1.2. A szociális munka mint tudomány

Még napjainkban is vita van a tekintetben, hogy a szociális munka tudománynak,

vagy „csupán” gyakorlati tevékenységnek, a szociális munka kapcsán megjelent
tanulmányok pedig „csak” a tapasztalatok összegzésének tekinthetőek-e. Mások nem a
szociális munka tudományos voltát, hanem önállóságát kérdőjelezik meg, s azt vallják,
a szociális munka nem tekinthető önálló tudományterületnek. Érvek és ellenérvek
egyaránt említhetőek valamennyi vonatkozásban.
Az önálló tudományosság melletti érvek szerint a szociális munka azért tekinthető
önálló tudományterületnek, mert:
– saját elméleti rendszerezéssel rendelkezik, a szociális munka irodalmak
könyvtárakat töltenek meg, sőt, a szociális szakembereknek saját
tudományos folyóirataik vannak,
– tudományterület, hiszen képviselőinek többségét világszerte a
felsőoktatásban képzik,
– tudomány, hiszen olyan nemzetgazdasági ágazatot (szociális szektor) képez,
amelyben milliárdok sorsa dől el, amihez összehangolt tervezés és hatékony
koordináció szükségeltetik, ami ismételten a tudományos tevékenységek
világába vezethet.
Mivel a szociális munka középpontjában az ember és az emberi kapcsolatok állnak,
így természetesen a társadalomtudományok körébe tartozó tudomány. Ugyanakkor
elmondható, hogy a tudomány alapjait nem túl régen fektették le, megjelenése a XIX.
századig vezethető vissza, amikor az Amerikai Egyesült Államokban és néhány európai
országban szinte egy időben indult el a szociális munka a tudománnyá válás útján.
Elmondható az is – csakúgy, mint számos más atal tudományról – hogy elméleti
alapjait jórészt más tudományokból vette át, különösen épít a szociológiára, jogra és a
pszichológiára, ám ezen alapokon napjainkra már önálló elméleti rendszert alakítottak
ki a szakma jeles képviselői. S végül elmondható, hogy tudományként és
tevékenységként is legszorosabban a szociálpolitikához kötődik, mondhatni, e két
terület egyazon érem két oldalának tekinthető, ahol a szociálpolitikához elsődlegesen a
makro- és mezoszintű tervezés, míg a szociális munkához a gyakorlati megvalósítás
köthető.
Mások ugyanakkor éppen ezt a szoros kapcsolódást tekintik problémának, továbbá az
alapok más tudományterületekről való átvételét, s vallják, hogy a szociális munka nem
önálló tudományterület.12
A fenti érvelések közül a tudományosság melletti érvek tűnnek erősebbnek, ám
megemlítendő, hogy a szociális munka valóban alapvetően gyakorlatorientált,

15
alkalmazott tudományterületnek tekinthető.

1.3. A szociális munka tevékenységének

lehetséges rendszerezése
1.3.1. ÖKOLÓGIAI CÉLOK A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN

A szociális munka hosszú távú célja rámutat az emberi létezés egyik fontos
aspektusára, arra, hogy az ember „társas lény”, méghozzá olyan társas lény, aki
másoktól teljesen elszigetelve nem képes szükségletei hatékony kielégítésére, akire hat
szociális környezete, akinek életére hatnak családtagjai, barátai, kollégái, de hat rá a
munkahelye, az ügyeit intéző hivatal stb., s aki maga is hatást gyakorol környezetére. A
kliens problémája a leggyakrabban éppen abból fakad, hogy a kliens és környezete
közötti egyensúly megbomlik, éppen ezért – Gordon és Schutz meglátása szerint – a
szociális munka az a szakma, „amely leginkább összpontosít az ember és környezetének
kölcsönhatására” (in Woods 1992: 33).
A fentiek miatt Pincus és Minaham meglátása szerint fontos a szociális munka céljait is
pontosabban meghatározni. A szerzőpáros szerint „a szociális munkában négy
összehangolt cél létezik:
– az egyén problémamegoldó és –kezelő képességeinek erősítése,
– az egyén és az őt forrásokkal, szolgáltatásokkal és lehetőségekkel ellátó
rendszerek közötti összeköttetés erősítése és biztosítása,
– az egyén forrásokkal, szolgáltatásokkal és lehetőségekkel ellátó rendszerek
hatékony és emberközpontú működésének biztosítása,
– pozitív hozzájárulás az állandóan változó szociálpolitikához” (in Woods
1992: 36–37).

Az elsőként említett célról a korábbiakban már esett szó, mint ahogy arról is, hogy a
preventív beavatkozások gyakran kívül esnek a szociális munka keretein, s gyakran
szociálpolitikai eszközök segítségével valósulnak meg, ezért a szociális szakemberek
fontos feladata a szociálpolitika fejlődéséhez való pozitív hozzájárulás. A második és
harmadik cél fontossága az ökológiai szemléletből fakad. A szociális szakember
felelőssége e tekintetben kettős, hiszen egyrészt segítenie kell a klienst abban, hogy a
közte és környezete közötti egyensúly a kliens szükségleteinek megfelelő kielégítése,
problémáinak megoldása érdekében helyreálljon. Ugyanakkor mivel az erőforrásokat
biztosító környezet napjainkban egyre nagyobb számban intézményekből áll, ideértve a
szociális és más céllal működő intézményeket is, a szakember feladata annak

16
elősegítése, hogy ezen intézmények humánus módon működjenek. Szociális
intézmények esetén mindez magától értetődő, ám a korábbiakban említett team munka
arra is ad némi lehetőséget, hogy a szakember más szakmák képviselőire, s ezáltal más
típusú intézmények működésére is hatást gyakorolhasson.
A fenti gondolatmenet két alapvető kérdést is felvet. Az első az, hogy vajon mi
jellemzi az emberi szükségleteket, s e jellemzők hogyan befolyásolhatják a szociális
munkát. A másik kérdés pedig az, hogy miben is áll a már többször említett ökológiai
megközelítés lényege.

1.3.2. AZ EMBERI SZÜKSÉGLETEK JELLEMZŐI,

A SZÜKSÉGLET-KIELÉGÍTÉSHEZ VALÓ HOZZÁJÁRULÁS

A szociális munkában többféle szükségletelmélet használatos, ám a tankönyv keretei

csupán egy, talán a legelterjedtebb, a szakmának leginkább kiindulópontját képező
elméletének bemutatására ad lehetőséget. Ezen elméletet egy amerikai pszichológus,
Abraham Maslow (1970) dolgozta ki. Az elmélet értelmében az emberi szükségletek
között megkülönböztetünk általános és speci kus szükségleteket, ami azt jelenti, hogy
vannak olyan alapvető szükségleteink, amelyekkel az emberi faj minden egyede bír.
Mindannyiunknak szüksége van ételre, hajlékra, a hideg vagy éppen a napsütés ellen
védő ruhára, de bizonyos fokban biztonságérzetre, valakihez való tartozásra, társas
kapcsolatokra is. Az általános szükségletek további jellemzője, hogy azok hierarchiába
rendeződve egymásra épülnek, amiből adódóan egyenesen következik, hogy amíg az
alacsonyabb szinteken lévő szükségleteink tartósan nincsenek megfelelően kielégítve,
addig magasabb szintű szükségleteink kielégítésére sem tudunk kellőképpen
koncentrálni.
E szükségletrendszer felépítését ábrázolja Maslow (1970) „szükséglethierarchia ábrája.”

17
 1. ábra: Maslow (1954) szükséglethierarchia rendszere

Jelentős fokú egyéni különbségek vannak azonban a tekintetben, hogy ki mit tekint
elfogadható szintű szükséglet-kielégítésnek. A téma szempontjából azonban még
lényegesebb, hogy általános és speci kus szükségleteink kielégítésének elvárható
szintje nem csak egyénenként különbözik, de társadalmilag is meghatározott, azaz
nagyban függ az adott társadalom fejlettségi fokától. Mindezt jól érzékelteti, hogy ma
már többé-kevésbé kidolgozott módszertani apparátus13 áll rendelkezésre ahhoz, hogy
mérni tudjuk, egy személy, család rendelkezik–e kellő forrással és feltételekkel ahhoz,
hogy szükségletei az adott társadalomban elvárható minimális szinten kielégítettek
legyenek.14
A speci kus szükségletek körébe egyrészt a társadalmi fejlettségtől függő különböző
szükségletek tartoznak bele, másrészt ide sorolandók az egyén ziológiás állapotából
fakadó különbségek is.15
A szociális munka egyik fontos célja az emberi szükségletek kielégítéséhez való
hozzájárulás, ám a fentiek miatt fontos, hogy a segítő beavatkozások során, a
beavatkozások sorrendiségének meghatározásakor, vegyük gyelembe a szükségletek
egymásra épülésének sorrendiségét. Mindez ismételten azt támasztja alá, hogy számos
esetben, például a munkanélküliségből eredő jövedelemhiány esetén, a beavatkozás a
ziológiai szükségletek kielégítéséhez szükséges támogatás megszerzésének
segítésével, vagyis „tűzoltással” indul, s csak ezt követik azok a beavatkozások,

18
amelyek a magasabb szintű szükségletek kielégítését szolgálják.

1.3.3. A SZOCIÁLIS MUNKA ALAPVETŐ MEGKÖZELÍTÉSI MÓDJA,

AZ ÖKOLÓGIAI SZEMLÉLET ALKALMAZÁSA A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN

Mint ahogy az a tankönyv korábbi oldalain olvasható, az ember szükségleteit

környezetének segítségével tudja kielégíteni, éppen ezért fontos feladat a szociális
munkában az ember és környezete közötti viszonyra való koncentrálás. A szociális
munka korábbi időszakában a környezet alatt kizárólag a társas környezetet értették, s a
cél kizárólag az ember és környezetének valamely tagja, vagy más társadalmi eleme
(munkahely vagy más intézmények) közötti viszony optimalizálására koncentrálódott.
Napjainkban már nem kérdéses, hogy az emberi létezés hosszú távú fennmaradása
csakis akkor lehetséges, ha nem „csupán” embertársainkkal élünk kellő harmóniában,
hanem a természeti környezettel is, ahonnan szükségleteink kielégítéséhez szükséges
javakat szerezzük az éltető oxigéntől az élelmiszerekig bezárólag. Éppen ezért a modern
szociális munkát már nem a szűk értelemben vett humán ökológiai szemlélet, hanem
egy olyan szemlélet jellemzi, amelyben a professzió céljai közé tartozik a természeti
környezet megóvására való törekvés is.
A humán ökológiai közelítés lényege tehát abban áll, hogy az ember magas szintű
szükséglet-kielégítése, ami a „teljes értékű emberi élet feltétele”, csak akkor valósulhat
meg, ha az egyén összhangban él környezetével. A szociális szakemberek egyik
feladata, hogy segítsék klienseiket életük kiteljesítésében, abban, hogy elérhessék a
WHO által megfogalmazott teljes egészség állapotát, ami nem csupán a betegség
hiánya, hanem az ember teljes testi, lelki és szociális jóléte. Amint látható, a humán
ökológiai közelítés középpontjában mindig maga az ember áll, az ember, aki
meghatározott szükségletekkel bír, aki – Welch (1987) meglátása szerint – különböző
szinteken lép interakcióba környezetével. Éppen ezért az emberi létezésnek is több
szintjét különböztethetjük meg, s e különböző szintek különféle szükségletek
kielégítéséhez járulhatnak hozzá.16 Ahhoz azonban, hogy a klienseknek az adott
helyzethez igazodó, adekvát módon tudjunk segíteni, ismernünk kell e szinteket, azt,
hogy mikor tekinthető jónak az adott szinten az egyén és természetes támaszai közötti
viszony, s miben nyilvánulhat meg a nem megfelelő működés. E kérdésekre Welch
(1987) elmélete alapján adható válasz.

19
 2. ábra: A humán ökológiai közelítés szintjei Welch értelmezése szerint
(in Woods 1992:33)

1. Az ember testileg.
2. Intraperszonális szint. (a gondolkodás és az
érzelmek).
3. Interperszonális szint (az egyes emberek közötti
interakciók ).
4. A család és más kiscsoportok.
5. A helyi közösség.
6. Az adott kultúra.
7. A nemzet, az állam, a társadalom.

Az ábrán lévő nyilak azt jelölik, hogy az

egyén és környezete között dinamikus viszony
áll fenn, azaz oda – vissza irányú hatások érvényesülnek. Az adott szintek egyben
természetesen a szociális szakemberek tevékenységének területeit is kijelölik.

A HUMÁN ÖKORENDSZER MINT TERMÉSZETES TÁMASZ ÉS MINT PROBLÉMAFORRÁS

(WOODS 1992:35)

Jól működő Nem jól működő

Szint
természetes támasz természetes támasz

I. zikai Kielégített zikai szükségletek (étel, Az alapvető zikai szükségletek

hajlék, biztonság). A test jól működik,
a betegség kezelhető.
II. Intraperszonális Hangulat és érzelmek pozitívak,
önértékelés jó. Negatív érzelmek
lehetségesek, de nem dominánsak
III. Interperszonális A kapcsolatok vegyesek és általában
pozitívak. Küzdelem van, de
kezelhető. A szexuális igények
kielégítettek.
IV. Család A család és/vagy más kiscsoportok
melegséget, a hozzátartozás érzését
nyújtják, a problémák idején pedig
támaszt.
kielégítetlenek. A betegség gyakoribb,
mint az egészséges állapot.
Fogyatékosság lehetséges.
A hangulatok és érzelmek általában
negatívak vagy nem kontrolláltak.
Alacsony önértékelés.
A problémamegoldó és döntéshozó
képesség fogyatékos.
Hiányoznak az alapvető támaszt és
szeretetet nyújtó kapcsolatok, illetve
ha vannak, akkor destruktívak.
Hiányzik a család, illetve más
kiscsoportok, vagy a bennük lévő
kapcsolatok destruktívak. Nincs
közeli hálózat, amelyhez fordulhatna,
amikor erre szüksége lenne.

20
V. Helyi közösségek A helyi környezet intézményei és
szervezetei alapvető társadalmi
szükségleteket elégítenek ki, pl.:
munka, oktatás, lakás, egészségügyi
ellátás stb..
VI. Kulturális Az egyén egy (valláson,
hagyományokon alapuló) kultúra
vagy szubkultúra részének érzi magát,
amely viselkedésmintát nyújt,
különösen a döntéshozatalok
időszakában.
VII. Állam, nemzet Az adott ország törvényei és
szociálpolitikája általános biztonság-
és igazságérzetet nyújtanak. Az élet-
és vagyonvédelem megoldott.
Közösségi intézmények és
szervezetek hiányoznak vagy nem jól
működnek. Az alapvető szociális
szükségletek részben vagy egészben
kielégítetlenek.
A kulturális identitás zavart vagy
kon iktusos. Dominál a rasszizmus, a
diszkrimináció és/ vagy az egyén
peremre szorul.
A gyors társadalmi változás kulturális
vákuumot vagy a kultúra elsorvadását
idézi elő.
A szociális, a politikai, a gazdasági
rendszer nem működik, igazságtalan
vagy totalitárius. Háború vagy
polgárháború
nehezítheti az egyén életét.

Welch elmélete képet ad az egyes szintekről, azok működéséről, ám annak

érdekében, hogy ezen elmélet valóban a gyakorlatban hasznosíthatóvá váljon, érdemes
végiggondolni, mi lehet az alapvető, leggyakoribb feladata és szerepe a szociális
szakembernek az egyes szinteken. Képzeljük magunkat egy családsegítő szolgálat
családgondozójának helyébe, s vegyük sorra lehetséges feladatainkat.
1. A zikai létezés szintjén keletkező problémákat, a szegénységből eredő
élelmiszerhiányt, a hajléktalanságot, betegséget saját eszközeinkkel nem tudjuk kezelni,
hiszen a szociális alapellátás intézményei segélyezési feladatokat nem látnak el. Ez
talán meglepőnek tűnik, ám nagyon is logikus, hogy például a családsegítő szolgálatok
(legalább is többségükben) nem segélyeznek, hiszen ez ellentmondhatna a hosszú távú
célunknak, a kliens problémamegoldó képessége erősítésének. Folyamatos segélyezés
esetén az adott hátrányos helyzetű családokra akár visszahúzó erővel is bírhatna a
támogatás, akár ellenösztönözhetné a család tagjait a probléma önerőből történő
megoldásában. Részben emiatt, a segélyezést elsődlegesen a polgármesteri hivatalok
látják el. Nem meglepő, hogy e szintéren a szakembernek alapvetően közvetítő szerepe
lehet, közvetít a kliens és azon intézmények, szolgáltatások között, akik képesek
erőforrásokat biztosítani a probléma megoldásához. Az együttműködő szakemberek
körébe elsősorban a polgármesteri hivatal szociális ügyeket intéző tisztviselői, a
hajléktalan szálló munkatársai, orvosok és védőnők tartozhatnak bele. Mindez nem
jelenti azt, hogy ez esetben csupán továbbküldjük a klienst, a családgondozó feladatai
közé tartozik a segélyezési lehetőségekről való felvilágosítás nyújtása, a segélykérelem
kitöltésében való segítségnyújtás is. E ponton ismételten a szakma egyik kardinális
kérdéséhez és problémájához jutunk el, ahhoz, hogy a segítségnyújtás semmiképp nem

21
azt kell jelentse, hogy a kliens helyett oldjuk meg a feladatot, hanem azt, hogy segítünk
abban, hogy a kliens maga oldja meg problémáját. Ezt a fajta segítési módot nevezzük
nondirektív segítségnyújtásnak, amely gyakorlati alkalmazása számos szociális
intézményben sajnálatosan kevéssé érvényesül. Egy űrlap kliens helyetti kitöltése
mindkét félnek kényelmes megoldás, csakhogy nem vezet a fő célunk irányába,17sőt!
Ha folyamatosan elvégezzük a kliens helyett a munkát, úgy nemhogy alkalmassá nem
válik az önálló problémamegoldásra, hanem egyre inkább függeni fog a szolgálattól. E
folyamat, vagy a korábban említett segélyezésre való „berendezkedés” a kliens
önállóságának elvesztéséhez, függő helyzetének fokozódásához, szakkifejezéssel élve
jóléti függőséghez vezethet.
2. Az intraperszonális szinten a beavatkozás jellege, a szociális szakember szerepe, a
probléma súlyosságától függ. Amennyiben a kliens nem tekinthető betegnek (pl.:
depresszió), akkor a szakember közvetlenül nyújthat a problémához igazodó segítséget
(pl.: problémamegoldó modell alkalmazásával). A lelki jellegű betegségek kezelése
azonban nem tartozik a szociális szakemberek kompetenciájába, ilyen probléma esetén
ismételten közvetítő szerepe van a szakembernek. Ez esetben az együttműködő
szakemberek közé leginkább a pszichológusok, pszichiáterek sorolhatóak.
3. A támaszt és szeretetet nyújtó kapcsolatok hiányának alapvetően kétféle oka lehet:
vagy már a kapcsolatok kialakítása is nehézséget okoz, azaz az egyén félelmei,
szorongásai miatt nem képes kapcsolatok kezdeményezésére, vagy pedig nem képes a
kialakított kapcsolatok tartós fenntartására. Ezen utóbbi probléma kapcsán az átlagosnál
is veszélyeztetettebb csoportnak tekinthetők az állami nevelőintézetekben felnőttek,
hiszen e gyermekeknek gyakran változott a lakóhelyük, gyakran változtak nevelőik,
szobatársaik, így kevéssé volt módjuk tartós kapcsolat fenntartására. 18 A szakember ez
esetben a kapcsolatkialakítási és fenntartási képesség erősítésében nyújthat segítséget,
ami nyilvánvalóan hosszú tanulási folyamatot és tartós együttműködést igényel.
Különösen hatásos munkaformának tekinthető a csoportokkal végzett munka, hiszen a
csoportban a kliens mintegy szükségszerűen gyakorolja a kapcsolatkialakítást. A jó
esetben önsegítő csoportként továbbműködő csoportban a tagok egymásnak is támaszt
jelenthetnek.19 Destruktív kapcsolatok esetén a szakember feladata a kapcsolat, a
kapcsolati problémák kezelésében való segítés, aminek jó eszköze lehet a mediáció.
Súlyosabb problémák esetén előfordulhat, hogy a klienseket párkapcsolati terápiák
végzésére kompetens szakemberhez (rendszerint szakpszichológushoz) kell irányítani.
4. Meglehetősen kiépült intézményrendszer jött létre és működik az adott szint
problémáinak kezelésére. A gyermekvédelemi alapellátási rendszerek egyik fő célja,
hogy segítsenek abban, hogy a családba született gyermekek a család problémái esetén
is családban maradhassanak és nőhessenek fel, míg a gyermekvédelmi szakellátások
azon gyermekeknek találnak „családhelyettesítő” megoldásokat (nevelőszülői ellátás,

22
lakásotthonok stb.), akiknek nincs családjuk, vagy akikről nem gondoskodnak szüleik.
A családsegítő szolgálatok, ahogy a nevükben is benne foglaltatik, szintén a családokat
segítik problémáik hatékony megoldásában, felmerülő kon iktusaik rendezésében. A
szinten alkalmazott eszköznek mindig a probléma típusához kell igazodnia, ettől
függően sor kerülhet családi kon iktusok esetén mediációra, valamely tartós probléma
esetén problémamegoldó modell alkalmazására, ám mindeközben akár egy kérőlap
kitöltésében is segíthet a kapcsolat kezdetén a szakember. Mivel a családban mindenféle
eddig említett probléma előfordulhat, minden eddig megemlített eszköz alkalmazható, s
a problémamegoldásban lehetségesen együttműködő szakemberek köre is széles,
megemlíthető valamennyi eddig felsorolt szakember.
5. A helyi közösségekkel kapcsolatos egyik probléma az intézmények, szolgáltatások
hiánya, vagy nem megfelelő működése lehet, ám ide sorolható problémaként a
munkalehetőségek hiánya is. A fenti problémák hazánkban elsősorban kistelepüléseken
jelentkeznek. Egy 2000-ben lezárult vizsgálat kimutatta, hogy az önkormányzatok közel
40%-ában – 1212, zömében kisebb lélekszámú településen – 1997 és 2000 között nem,
vagy csak részlegesen20 működtek a kötelező szociális alapellátások. Jól tudjuk, hogy e
települések jelentős részében munkalehetőségek sincsenek, és számos állami és piaci
szolgáltatás sem hozzáférhető. A fentiekből következően nem meglepő, hogy
Magyarországon a szegénység, kirekesztettség elsősorban a falvakban, különösen a
kisebbekben jelentkezik tömegesen, mint ahogy az sem véletlen, hogy e falvakra az
elnéptelenedés és elöregedés jellemző, ami tovább rontja az itt élők helyzetét.
Ugyanakkor még optimális infrastrukturális körülmények esetén sem beszélhetünk
„ideális” helyi közösségről, hiszen annak további feltétele, hogy a közösség valóban
„közösségként” működjön, a lakosok között legyenek „élő” kapcsolatok, szükség esetén
számíthassanak egymásra, s a közösség képes legyen összefogásra és saját érdekei
hatékony érvényesítésére is. Természetesen mindez megvalósíthatatlan lenne egy
nagyobb városban. Éppen ezért helyi közösségnek a szociális munkában olyan méretű
közösséget tekintünk, ahol az ott élők között gyakori szemtől-szembe interakció
lehetséges, s találhatóak olyan közös célok, amelyek az ott élők jelentős részét érintik. A
fentiek okán helyi közösségnek tekintünk egy kisebb falvat, egy városi lakótelepet, ahol
közös cél lehet egy lakótelepi park kialakítása, vagy a létező park rendben tartása stb. E
szinten, problématípustól függően, a közösségi szociális munka különböző modelljei, a
közösségi tervezés, a közösségfejlesztés vagy a közösségi akció modellje használható.
Az együttműködés körébe beletartoznak a helyi lakók, a helyi döntéshozók, s az
elérendő céltól függően mások is. Például ha a cél valamilyen szociális intézmény
működésének elindítása, akkor a tervezési és megvalósítási folyamatba rendszerint jogi,
pénzügyi és építésügyi szakembereket is bevonnak.
6–7. A szociális szakember magasabb szintekre való ráhatása egyre inkább közvetett.

23
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szakembereknek ne lenne feladata a
diszkrimináció és a rasszizmus elleni küzdelem, sőt, vannak is olyan szociális
szakemberekből álló emberi jogi szervezetek, amelyek kifejezetten e célból működnek.
Ugyanakkor pozitív irányú elmozdulás eléréséhez ez esetben is hosszú időre lehet
szükség. Még inkább érvényes a közvetettség az „igazságos társadalompolitikai
rendszerek működtetése vonatkozásában”. Talán az szögezhető le, hogy a rendszerek
igazságos és optimális működéséhez a gyakorlatban dolgozó szakemberek leginkább
úgy járulhatnak hozzá, ha munkájukat a szakmai és etikai elvek betartásával,
humánusan, diszkrimináció mentesen és igazságosságra törekedve végzik.
Természetesen ez a típusú hozzáállás csak akkor hiteles és példa értékű, ha nem csupán
a munkánkat, hanem egész életünket jellemzi.
Welch elméletének megalkotása óta eltelt időben a globalizációs hatások tovább
erősödtek, így e szintek akár további szintekkel egészíthetőek ki. Ilyen szint lehet az
Európai Unió, hiszem számos ország állampolgárai ma már az Európai Közösség
polgárai is, amely közösséggel szemben ugyanúgy megfogalmazódik igényként az
igazságos működés, az emberek szükséglet-kielégítéséhez való pozitív hozzájárulás stb.
A globalizáció jelenlegi fokát figyelembe véve, pedig akár maga a világ is egységes
szintnek tekinthető. Az azonban nagyon is vitatható – különös tekintettel az egyre
fokozódó, az emberi létezést is fenyegető környezetszennyezésre, a gazdag és szegény
országok, s a gazdag és szegény rétegek közötti egyenlőtlenségek növekedésére, az
amerikai tömegkultúra más kultúrákat maga alá gyűrő elterjedésére stb. – hogy a világ
gazdasági és kulturális egységesülésének e foka és módja, valóban a Föld lakossága
többségének érdekeit szolgálja-e.

1.3.4. ISMERETEK ÉS KÉPESSÉGEK A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN

Ahogy látható, a szociális szakembereknek képesnek kell lenniük felismerni, hogy az

adott helyzetben mi lehet a megfelelő beavatkozási mód, s természetesen képesnek kell
lenniük e beavatkozási módok alkalmazására. Mindez az ismeretek és képességek széles
körét követeli meg a szakemberektől. A szociális munka gyakorlásához szükséges
ismeretek körét – mások mellett – Morales és Sheafor (1989) rendszerezte sémába. E
sémát mutatja be az alábbi ábra.

24
 3. ÁBRA. MORALES ÉS SHEAFOR ISMERETELMÉLETI SÉMÁJA (MORALES  –  SHEAFOR 1989: 109)

Az ismeretek szélessége

az általános szociális munka ismeretei

egy adott szakterület ismeretei

egy adott intézmény működésének ismerete

adott kliensrendszer ismerete

Az ismeretek mélysége
egy bizonyos interakció ismerete

Minél szélesebb egy adott ismeretrendszer, annál többféle ismeret tartozik az adott
szinthez. Az általános szociális munkában számos dologgal tisztában kell lennünk, a
céloktól az eszközökig, az elvektől az értékekig bezárólag, ám ezek olyan kérdések,
amelyekkel hosszabb-rövidebb könyvek sora foglalkozik. A gyakorlatban tevékenykedő
szakembereknek azonban „csupán” annyira szükséges ismerni e kérdésköröket,
amennyire az feltétlenül elengedhetetlen a munkavégzéshez. A példa kedvéért
szükséges megismerni a szociális munka mibenlétét, lényegét, ám szükségtelen
ismernünk valamennyi szociális munka meghatározást, amelyből bizony akár több száz
létezhet a világban. Szükséges megismernünk a szakma egyik alapértékének tekinthető
igazságosság alapvető kritériumait, de nem várható el például John Rawls a témában
megírt több száz oldalas munkájának megtanulása,21 s lehetne folytatni a sort. Minél
lejjebb haladunk a rendszerben, az ismeretek köre annál szűkebb, ám ezen
információkat egyre pontosabban, egyre inkább részleteiben kell összegyűjtenünk,
feldolgoznunk és használnunk. Például a klienssel való közvetlen interakció során
minden gesztusnak jelentősége lehet, éppen ezért a verbális és nonverbális

25
kommunikáció minden elemére gyelnünk kell.
1. Az általános szociális munka ismerete: Ahogy a korábbiakban említettem, e
szinthez számos elméleti és gyakorlati ismeret tartozik, amely ismeretek jó része
más tudományterületekhez, vagy más tevékenységi területekhez köthető.
Valamennyi fontos ismeretnek azonban nem kerülhetünk birtokába, ám ez nem is
szükségszerű. Ronald Woods (1992: 40) megfogalmazásával élve gyakran elég
azt tudnunk, „hogy hová forduljunk minden olyan esetben, amikor további
ismeretekre van szükségünk. Tehát ahelyett, hogy magunk lennénk birtokában
minden ismeretnek, sokkal fontosabb az, hogy jól tudjunk együttműködni azokkal
az emberekkel, akiknek a kívánt tudás a birtokában van”.
2. Az adott gyakorlati terület ismerete: Többféleképpen osztályozhatóak azok a
területek, amelyeken a szociális szakemberek gyakorolhatják hivatásukat. Egy
ilyen osztályozás McKendrik (in Woods 1992) nevéhez fűződik, aki szerint hat fő
funkcionális terület különíthető el, amelyek újabb részekre oszthatóak. A
területek elkülönítése alapvetően a klienskör, s ehhez kapcsolódóan a
problémakör hasonlóságán alapul, azon, hogy sajátos demográ ai helyzetű, vagy
hasonló problémával küzdő csoportok gyakran hasonló, ám más csoportoktól
némiképp különböző beavatkozásokat igényelnek. A gyakorlati területek köre:
- gyermek-, ifjúsági- és családjóléti szolgáltatások,
- idősügy,
- fogyatékosügy,
- szenvedélybetegekkel és szenvedélybetegségekkel kapcsolatos szolgáltatások
(ideértve a prevenciót és a rehabilitációt),
- bűnmegelőzés és a büntetett előéletűek rehabilitációja,
- az élet minőségével kapcsolatos szolgáltatások, ideértve a lakásproblémák
kezelését (beleértve a hajléktalan ellátást),22 munkanélküliséget, szegénységet
stb..
Ahogy említettem, e területek is tovább tagolhatóak, a példa kedvéért
Magyarországon egyszerre működnek a gyermekvédelmi alapellátáshoz sorolható
gyermekjóléti szolgáltatások, s a családvédelemhez sorolható családsegítő szolgálatok.
A gyermekvédelmi szakellátás feladatkörébe az azon gyermekekről történő
gondoskodás tartozik, akiknek nincsenek szüleik, vagy szüleik nem gondozzák őket,
ugyanakkor e rendszeren belül is elkülöníthetőek a lakásotthonok, amelyekben
hivatásos nevelők felügyelete alatt állnak a gyermekek, és elkülöníthető a nevelőszülői
hálózat. E rendszerbe sorolhatóak az iskolákban dolgozó gyermekvédelmi felelősök, a
helyenként mellettük tevékenykedő iskolai szociális munkások, s lehetne folytatni a
sort, ami felveti annak kérdését, vajon nem aprózódott-e túl a rendszer, s vajon „a sok

26
bába között nem vész-e el a gyermek”  –  ám ez nagyon messze vezető, e könyv
keretei között nem megválaszolható kérdés.
Megválaszolandó azonban, hogy vajon mit jelent az „adott” szó az ismeretelméleti
rendszerben. Természetesen azt, hogy a szakembernek bár minden ágazatot ismernie
kell bizonyos mértékig, ám kiváltképp alaposan kell ismernie azt az ágazatot, amelyben
dolgozik.
3. Az adott intézmény ismerete: Egy szakember a hozzá forduló kliensnek csak
akkor tud segíteni, ha ismeri az őt alkalmazó intézmény erőforrásait, lehetőségeit
és korlátait. Természetesen e megismerésnek meg kell előznie az első
klienskapcsolatot. E megismerési folyamat első fontos állomása a hallgatók
képzésébe beépített terepgyakorlat. E mellett a szociális szakembereket alkalmazó
intézmények jó esetben biztosítanak némi „betanulási időt”, ami elsődlegesen
éppen a fenti célt szolgálja.
4. Az adott kliensrendszer ismerete: Kliensrendszer alatt azt a családot, csoportot
vagy közösséget értjük, amellyel a szociális szakember közvetlenül dolgozik. Az
ökológiai megközelítés alapján a hatásos és hatékony segítségnyújtás egyik
feltétele az egyén és környezete közötti viszonyra való koncentrálás. Példának
okáért kevéssé tudunk segíteni egy olyan édesanyának, aki pénzügyi problémák
miatt fordul hozzánk, ha nem ismerjük meg a családi kapcsolatokat, ha nem
szerezhetünk tudomást a pénzkezelési szokásokról. Adott esetben felesleges lehet
bármilyen újabb jövedelem megszerzése, ha a probléma oka az, hogy a családban
a férj kezeli a pénzügyeket, s közben szerencsejáték szenvedéllyel küzd.
Ugyanakkor egy csoportnak, közösségnek is csak akkor tudunk segíteni, ha a
csoporton, közösségen belüli kapcsolatokat és a tagok közötti viszonyokat is
ismerjük és értjük.
5. Az adott interakció ismerete: A segítő folyamatban óriási jelentősége van a
szakember – kliens interakciónak, hiszen rendszerint leginkább ezen interakció
során juthatunk információkhoz, s természetesen ekkor tudunk hatást gyakorolni
a segítettre. Valamennyi verbális és nonverbális információ sokat jelenthet. A
segítő kapcsolat kezdetén nem ritka, hogy a kliens szégyelli valódi problémáját,
ám mivel azt nem tudja kezelni, valamilyen más indokkal, kisebb problémával
fordul a szolgálathoz. Többek között ezért is fontos a probléma alapos
feltérképezése. Amikor a problémára irányuló kérdések kliens általi
megválaszolása során a verbális és nonverbális kommunikáció ellentétes,
rendszerint a kevésbé kontrollálható nonverbális jelzés lehet az irányadó. Az
előző példához visszatérve, az említett anyuka talán nem meri bevallani, hogy a
fő probléma a családon belüli alávetett helyzete, hogy nem szólhat bele a családi

27
 döntések meghozatalába, amiből más problémák is adódnak. Ez esetben nem
lenne meglepő, ha „A férjemmel jól megvagyunk.” mondatot szemlesütés,
elpirulás kísérné. Ebből az is következik, hogy nem „csak” az interakció fontos,
hanem annak okai és remélhető eredménye is. Végül fontos kiemelni, hogy tartós
klienskapcsolat esetén ott kell tudnunk folytatni, ahol előzőleg abbahagytuk, azaz
fontosak az előző találkozás tartalmi elemei, eredményei. Mindezt nagyban
megkönnyíti – s éppen ezért is nélkülözhetetlen - a gondos esetadminisztráció.

1.3.5. A SZOCIÁLIS MUNKA VÉGZÉSÉHEZ SZÜKSÉGES KÉPESSÉGEK

A kedves olvasó, aki nagy valószínűséggel éppen „a diák” szerepében olvassa e

könyvet, bizonyára hallotta már azt a tanárok kapcsán megfogalmazott mondatot,
miszerint: „Aki tudja, csinálja, aki nem tudja csinálni, tanítja.” Ezen (rendszerint
igaztalan) állítás fontos tanulsága az, hogy nem elegendő ismeretekkel és bizonyos
tudásokkal rendelkeznünk ahhoz, hogy kellő hatékonysággal tudjuk végezni
munkánkat, hanem ehhez szükség van bizonyos képességekre is. A szükséges
képességek felsorolása meghaladná e munka terjedelmét, így csak néhány alapvető
képességet emelek ki.

Az első – további magyarázatot nem igénylő – képesség;

• Az elméleti tudás gyakorlati alkalmazásának képessége, hiszen az itt tanultak
elsődleges célja nem a vizsga sikeres teljesítése, hanem az, hogy az olvasó
hatásosan és hatékonyan tudja segíteni majdani klienseit.
• E munka során a legfontosabb „munkaeszközünk” a saját személyiségünk, éppen
ezért megfelelő önismerettel kell rendelkeznünk. Nem elég azonban azt tudnunk,
hogy milyenek vagyunk, hanem azt is tudnunk kell, hogy viselkedésünk milyen
hatást vált ki másokból. Például ha a türelem és megértés eredményre vezet baráti
körben, akkor ez használandó a kliensek körében is, míg ellenpéldaként a gúny és
az ironikus viselkedés hozható fel, ami bizony száműzendő a segítő
kapcsolatokból.
• A megfelelő kommunikáció képessége: Szakmánk kommunikáción alapul. A
szakma gyakorlásához szükséges kommunikáció alapvetően kétszintű, egyrészt
képesnek kell lennünk a klienshez igazodóan kommunikálni, alapvető
követelmény, hogy kliensünk értse, amit mondunk, vagyis egy alacsonyabb
iskolázottságú kliens esetében lehetőleg ne használjunk idegen szavakat és
szakkifejezéseket. A klienshez igazodás természetesen nem jelenti a kliens –
adott esetben „argó” elemeket tartalmazó – stílusának átvételét. Törekednünk kell
arra, hogy kommunikációnk érthető és egyben példa értékű legyen. Emellett

28
 képesnek kell lennünk a team munka gördülékeny végzésére, ami pedig a
szakkifejezések, a jogi nyelvezet és fogalmak alapos ismeretét és pontos
használatát követeli meg.
• Empátia: A kifejezés beleérző képességet jelent, amire azért van szükség, hogy a
segítségnyújtás valóban a kliens igényeihez igazodhasson.
A professzió fontos alapelve a kliens szükségleteihez, igényeihez és lehetőségeihez
való igazodás. Mindez azt jelenti, hogy a segítségnyújtás folyamatában olyan
megoldásokat kell a klienssel közösen keresnünk egy-egy problémára, amit a
kliens is megfelelőnek tart. Ha a munkanélküli kliens két munkalehetőség közül
is választhat, s inkább kertészetben helyezkedik el, mintsem az irodai
adminisztratív álláslehetőséget választaná, akkor se próbáljuk meggyőzni a másik
választás helyességéről, ha nekünk az a munka jobban tetszene, hiszen a választás
nem a mi, hanem a kliens elvárásainak kell megfeleljen.
• Az információgyűjtés, -rendszerezés és -szelektálás képessége: E képességek
egyaránt szolgálják a probléma, s az azok kezelését segítő erőforrások
feltérképezését. Az információgyűjtés sokrétű lehet, ám kitüntetett szerepe van a
klienssel történő kommunikációnak. E tekintetben a szociális szakembernek
birtokában kell lennie az úgynevezett „értő gyelem” képességének, annak, hogy
a kliens kommunikációjának minden elemére koncentrál, s a beszélgetés
folyamatában már a kapott információ feldolgozásának is el kell kezdődnie. El
kell érnünk, hogy megértsük kliensünk cselekedeteinek mozgatórugóit, amihez
természetesen a már említett empátiás képességekkel is rendelkeznünk kell.
• A tervezés képessége, a tervek megvalósításának képessége, azaz a hatásos és
hatékony munkavégzés képessége. A szociális munka tervszerű tevékenység. A
kliensnek csakis akkor tudunk segíteni, ha a segítségnyújtás folyamata hosszú
távon megtervezett, ellenkező esetben a folyamat nem feltétlenül halad a kitűzött
cél irányába. Sajnálatos tény, hogy a szociális munka hatásossága és
hatékonysága kirívóan alacsony fokú hazánkban, aminek egyik oka az elméleti
ismeretek hiánya, s ami ennél is elszomorítóbb, az ismeretek alkalmazásának
gyakran tapasztalható elmaradása. A szakmában dolgozók jelentős része az
iskolapad elhagyása után egyszerűen nem használja a megtanult modelleket, a
megismert eszközöket, pedig elég belegondolnunk abba, mennyire lehetne sikeres
saját életünk tervezés nélkül? Mi lenne, ha nem terveznénk meg legalább egy
hónapra jövedelmünk beosztását? Ha nem terveznénk el azt, hogy mivel
szeretnénk foglalkozni, s ennek okán nem is tanulnánk semmit? Ha ez így van
saját életünkben, nyilvánvalóan így van a kliensében is, azaz az esetek jelentős
részében nem szerencsés az a gyakorlat, ha a klienssel csak éppen a következő

29
 teendőit beszéljük meg, s ha a várt siker elmarad, azonnal más irányba indulunk.
E tekintetben kell még fejlődnie a szakmai gyakorlatnak, elég ha arra gondolunk,
hogy célunk a „képessé tétel”, miközben a Magyarországon működő családsegítő
szolgálatokban többségben vannak a már évek, vagy évtizedek óta segítettek.23

1.4. A szociális munka célcsoportjai

A korábbiakban megfogalmazottakból a célzottak vonatkozásában két dolog

következik: egyrészt nyilvánvaló, hogy kliens bárki lehet, a segítségnyújtásból senki
sem zárandó és zárható ki. A szakma egyik fontos alapszabálya, hogy a szakember nem
lehet „személyválogató”, senkitől sem tagadhatja meg önkényesen a segítés lehetőségét.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne olyan ember, akivel nem tudunk
együttműködni, ám a megoldás ez esetben nem a segítségnyújtás megtagadása, hanem a
kliens más szakemberhez való irányítása. Ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok azt
mutatják, hogy a kirekesztett vagy hátrányos helyzetű, rosszabb lehetőségekkel és
érdekérvényesítési képességekkel rendelkező emberek fordulnak nagyobb arányban
szociális szakemberhez problémáik megoldása érdekében. Leggyakrabban tehát e
csoportokból kikerülők alkotják a szociális munka klienskörét, de vajon mit értünk
hátrányos, és mit értünk kirekesztett helyzet alatt? Van-e különbség a korábbi időkben
használt szegénység, depriváltság, és a napjainkban preferált kirekesztettség fogalmak
tartalma között? A kérdések megválaszolásához célszerű tisztázni a fenti fogalmakat.
Andorka Rudolf (1997: 121) meghatározásában; „A szegénység24 fogalmát az alacsony
jövedelem és az ebből adódó egyéb hátrányok, mint például a nem megfelelő
táplálkozás, rossz lakásviszonyok stb. megjelölésére szokták használni. A depriváció
szó szerint ››valamitől való megfosztottságok‹‹ jelent. Nemcsak a szegénység
megjelölésére használjuk, hanem például a gyermekeknek a ››szülői szeretettől való
megfosztottságára‹‹ is. Amikor a szegénység megjelölésére használjuk, akkor többnyire
azt értjük alatta, hogy a deprivált személy vagy család nélkülöz valamit, ami az adott
társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll, vagy amit az adott társadalomban
mindenki számára kívánatos, elérendő minimumnak tartunk. Ezért inkább relatív, mint
abszolút hátrányt jelent, és sokszor lényegesen tágabb körű hátrányokra vonatkoztatjuk,
mint amilyeneket a hagyományos szegénységfogalomba beleértünk. A hátrányos
helyzet fogalmat a depriváció magyar fordításaként értelmezhetjük.
A többszörösen hátrányos helyzet25 az olyan személyekre és családokra utal, akiknél
egynél több hátrány (például alacsony jövedelem és rossz egészségi állapot) jelentkezik.
Használata mögött az a megfontolás húzódik meg, hogy a hátrányok halmozódása
különösképpen megnehezíti az azokból való kiemelkedést”.

30
A fenti felsorolás okán felvetődik a kérdés, vajon mennyiben jelenthet mást, többet a
kirekesztés fogalma, mint a szegénység, hátrányos helyzet, vajon miért vált éppen a
„kirekesztés” az Európai Unió szociálpolitikai kulcsfogalmává, s ami lényegesebb,
miért tekinti az Európai Közösség a kirekesztés elleni küzdelmet egyik fő céljának. A
fogalom megismerése és az előző fogalmaktól való elhatárolása kissé hosszabb okfejtést
igényel.
A „kirekesztés” fogalom meglehetősen újkeletű a társadalomtudományokban, a
kifejezés első használója vélhetően René Lenoir volt, aki 1974-ben kiadott munkájában
úgy becsülte, hogy a francia népesség hozzávetőlegesen egy tizede van kizárva a
„társadalmi élet fő sodrából” (Lenoir, idézi Atkinson 1998: 9). Azóta a fogalom széles
körben elterjedt, ám használata, sőt hasznossága tekintetében sincs konszenzus.
Vitathatatlan, hogy a „szegénység” helyett ma már gyakrabban használt fogalom többet
ragad meg a társadalmi hátrányokból, mint az elégséges jövedelem hiányaként de niált
szegénység, hiszen a jövedelemhiány mellett, részben annak okán, az egyén, a család
kizáródhat a társadalmi lét olyan pozitívumaiból, mint a munkavégzés lehetősége, a
megfelelő lakáskörülmények, megfelelő oktatás, a társas kapcsolatok ápolásának
lehetősége, a politikai döntéshozatalban való részvétel stb.. Atkinson ugyanakkor arra is
rámutat, hogy bár a szegénység és kirekesztődés fogalmak szorosan kapcsolódnak
egymáshoz, egyenlőségjel nem tehető közéjük, sőt feltétlen kapcsolat sincsen, azaz
lehet kirekesztett valaki úgy, hogy nem szegény, s lehet szegény anélkül, hogy
kirekesztődne a „társadalmi élet fő sodrából” (Atkinson 1998: 3). Míg a gondolat első
része alapvetően akceptálható, kétségesnek tűnik annak elfogadhatósága, hogy a
szegénység nem jelent feltétlenül „kirekesztettséget” is. Tartós szegénység esetében
ezen állítás igazsága feltétlenül vitatható, elég Maslow (1970) szükséglethierarchiájára
gondolnunk, arra, hogy tartós szegénység esetén a szükségletrendszer alapjait képező
ziológiás szükségletek megfelelő szintű kielégítése sem biztosított.
E „szűk értelmezésben” használva a fogalom haszna és újdonsága megkérdőjelezhető,
hiszen ebben az értelemben a kirekesztés egybecseng a depriváció fogalmával,
gyakorlatilag ugyanazt a jelenséget írja le (Spéder 2002: 171). Mások arra hívják fel a
gyelmet, hogy a fogalom használatának lehet negatív hatása is, feltéve, ha e miatt a
szegény, és szegénység kifejezések tűnnek el, s válnak társadalomtudományi és
politikai tabuvá (Ferge 2000: 115).
Több szerző rámutat ugyanakkor arra, hogy a fogalom lényege a kirekesztés folyamat
jellegének hangsúlyozása (Ferge, 2000: 117, Havasi 2002: 60), annak a megvilágítása,
hogy egy olyan folyamatról van szó, amelyekben az egyes hátrányok halmozódása
gyakran egymásra épülő történések sorozatában valósul meg, amely folyamat végpontja
a tartós szegénység és depriváltság.26A fogalom ilyen formában történő használatának
szociálpolitikai hasznossága megkérdőjelezhetetlen, hiszen egy folyamatba be lehet
avatkozni, a kedvezőtlen végkifejlet kialakulását adekvát eszközök alkalmazásával el

31
lehet kerülni (Ferge 2000: 117).
A fentiekből következik, hogy klienseink jelentős része rosszabb helyzetű, ami gyakran
alacsonyabb fokú képzettséggel, az általánosan elterjedt társadalmi normáktól bizonyos
mértékben eltérő életvitellel párosulhat. A szakma kliensei között megtalálhatóak
lecsúszott hajléktalan emberek, fogyatékkal élők, hátrányos helyzetű romák stb., ami
még inkább humánus, előítélet mentes és toleráns beállítódást igényel a szakmában
dolgozóktól.

1.5. Értékek, a szakmai etika és dilemmák

a szociális munkában

Az elmúlt évtizedekben jelentős vita folyt arról, hogy vajon a szociális munka
„normatív” hivatásnak tekinthető-e? A szakemberek egy része, köztük Gordon és
Schutz úgy véli, hogy a szociális munka „nem normatív hivatás, mivel nem hirdet
semmilyen utópikus társadalomképet vagy ideális viselkedésformát” (in Woods 1992:
37). A szakemberek másik csoportja – köztük e sorok írója is – ellenben úgy gondolja,
hogy a szociális munka igenis normatív hivatás, hiszen vannak kitüntetett központi
értékei, amely értékek megvalósítására való törekvés a társadalom bizonyos irányú
megváltozását, megváltoztatását is szolgálja. S hogy milyen ez az irány, mely
társadalomkép felel meg inkább a szakmának? Természetesen egy humánusabb,
igazságosabb27 társadalom, amelyben nincsenek óriási szakadékok sem anyagi, sem
kapcsolati értelemben a társadalom egyes csoportjai között, ahol – Lenoir (idézi
Atkinson 1998: 9) szavaival élve – nem „rekesztődnek ki egyes rétegek a társadalmi élet
fő sodrából.”
A fenti ellentétes értelmezések ellenére abban szinte mindenki egyetért, hogy a
szakmában kitüntetett szerepe van az értékeknek és az etikának, éppen ezért fontos
tisztázni e kifejezések tartalmát.
Az értékek olyan kulturális alapelvek, amelyek meghatározzák, mit tartunk jónak,
helyesnek, és mit tartunk rossznak, helytelennek. Értékeink alapvetően befolyásolják
cselekedeteinket, s ezáltal magatartásunkat, mondhatni egész életünket.28 Értékeink
összessége alkotja értékrendszerünket.
Sokféle érték létezik, s közülük számos egymással versengő értéknek tekinthető, azaz az
egyik csak akkor erősödhet, ha a másik versengő érték gyengül, vagyis csakis egymás
„kárára” tudnak érvényesülni. Jó példa lehet erre a szolidaritás, ami egy közösségben
élők összetartozását fejezi ki, azt, hogy a közösség tagjai készek személyes áldozatot
hozni a közösségért, egymásért, s tudják, hogy ők maguk is számíthatnak a közösség

32
segítségére (azaz egyenlő helyzetű emberek, érdekeken alapuló közösségéről van szó),
és a verseny, amelyben a cél az egyéni siker elérése, amihez gyakran mások legyőzésén
keresztül vezet út. A modern kapitalista rendszerekben, ahogy erősödött a rendszer
mozgatórugójának tekinthető verseny, úgy gyengült a társadalmi szolidaritás.
A fenti példából kirajzolódik az értékek másik fontos jellemzője, az, hogy társadalmi
koronként, társadalmanként, de társadalmi rétegenként is változnak. Elég arra
gondolnunk, hogyan változott a műveltség szerepe az elmúlt évszázadokban, mint
ahogy láthatjuk, hogy a mélyszegénységgel küzdő (hagyományos kifejezéssel élve
nyomorgó) társadalmi csoportokban, azt az iskolai tudást, amely nem konvertálható
közvetlenül és gyorsan gazdasági haszonná, ma sem tekintik különösen értékesnek, s
ezáltal magát a tanulást és a műveltséget sem.

1.5.1. A SZOCIÁLIS MUNKA NÉHÁNY KITÜNTETETT ÉRTÉKE

Tolerancia: A mássággal szembeni türelem, a másság elfogadása. A szociális

szakember gyakran találkozik a középosztály polgári életvitelétől eltérő életvitelt
folytató, másféle értékeket valló emberekkel. Gyakran dolgozunk együtt olyan
emberekkel, akiket a társadalmi többség kevéssé fogad el, akikhez a lakosság jó része
előítéletesen viszonyul. Ide sorolhatóak a hajléktalanok, a szenvedélybetegek, vagy akár
a romák. Szociális szakemberként minden ember emberi méltóságát tiszteletben kell
tartanunk, s a beavatkozásunkat senkitől nem tagadhatjuk meg, s annak módját nem
befolyásolhatja a kliens személye. A példa kedvéért, teljesen mindegy, hogy a segítséget
kérő válni készülő orvos, vagy hajléktalan, vagy szegény roma atal, az első
találkozáskor ugyanúgy be kell hívnunk a szolgálathoz, ugyanúgy hellyel kell
kínálnunk, s ugyanolyan koncentrációval kell meghallgatnunk.
Humánum: Emberközpontúság, emberbarátság, aminek léte segítő hivatás esetén
magától értetődő.
Szabadság: Annak elfogadása, hogy az egyén jogosult saját életéről dönteni, feltéve, ha
e döntés másokat nem veszélyeztet. Mindez elsősorban a szociális szakemberrel való
együttműködés jellegében, annak önkéntességében nyilvánul meg. E „negatív”
(liberális) szabadságértelmezést, ami a külső korlátoktól való mentességet jelenti, amely
értelmezés további jellemzője, hogy a modern demokratikus rendszerekben csupán a
klasszikus polgári (pl.: tulajdonlás, vallás, szólás, sajtó stb. szabadságok) és politikai
(pl.: választás és választhatóság, szervezkedés szabadsága) szabadságjogok biztosítását
tartja fontosnak, a szakmában kiegészíti egy „pozitív”, a szociális szabadságjogok
fontosságát is hangsúlyozó értelmezés. A két értelmezés különbsége abban áll, hogy
ezen utóbbi szerint nem csupán az a fontos, hogy az adott személy maga dönthessen
életéről, gyakorolhassa polgári és politikai szabadságjogait, hanem az is, hogy

33
rendelkezzen olyan életfeltételekkel, hogy élete kiteljesedhessen, hogy valóban élni
tudjon jogaival. Visszagondolva Maslow szükségletrendszerére nem meglepő, hogy a
szegényebb rétegek kevésbé élnek választójogukkal, hiszen esetükben a mindennapi
létfenntartás is gondokba ütközik. Többek között ezért is fontosak a hátrányosabb
helyzetűeket célzó támogatások. S hogy mi következik mindebből a szociális munka
vonatkozásában? Az, hogy valamennyi kliensnek meg kell adni a szabadságot arra is,
hogy szükség esetén segítséget kérjen és kapjon a társadalomtól, a szociális
intézményektől és szakemberektől, de az is, hogy a segítő kapcsolat során a fontosabb
döntések meghozatalának joga a kliens kezében kell maradjon.
Egyenlőség: A szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek elutasítása, a társadalmi
egyenlőtlenségek csökkentésére való törekvés a szociális munka fontos értéke.
Hangsúlyozandó azonban, hogy többféle egyenlőségtípus létezik. Legtöbben
egyenlőségen klasszikusan az esélyegyenlőség biztosítását értik, azt, hogy származástól,
társadalmi helyzettől, nemtől stb. függetlenül mindenkinek ugyanolyan esélyeket kell
biztosítani az oktatásban, a munkaerőpiacon és más területeken. Mindez arra vezethető
vissza, hogy ezen értékeket zászlajukra tűző polgári forradalmak a születési előjogokra
épülő feudalizmus ellen küzdöttek. Az esélyegyenlőséget biztosító polgári
demokráciákban azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az egyenlő esélyek biztosítása
önmagában nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Elég arra gondolnunk, hogy
vajon valóban ugyanolyan eséllyel indul-e Petike és Józsika a 600 méteres
futóversenyen, mert bár mindkettőjüknek 600 métert kell futni, ám Petike heti
háromszor edz, édesanyja azon kívül, hogy viseli az edzés anyagi terheit, s elviszi az
edzésekre gyermekét, arra is oda gyel, hogy a kis ú táplálkozása, s a sportoláshoz
szükséges eszközök is optimálisak legyenek. Eközben Józsika nemhogy nem tud a
zetős edzésre járni, de két napja már csak az iskolai ebédet tudta megenni, s nincs
futócipője sem. Vajon valóban egyenlő esély van-e az egyidejű célba érésre? E
hipotetikus példán kívül elég, ha megnézzük, hogyan befolyásolja a családi háttér a
gyermekek továbbtanulását. Egy budapesti értelmiségi családból származó gyermeknek
ma sokszorosan több esélye van arra, hogy orvos, ügyvéd, esetleg tudós váljék belőle,
mint egy hátrányos helyzetű vidéki családban felnövőnek. Éppen ezért a szakma a
feltételek egyenlősítését, s ezáltal a kimenetek egyenlőbbé tételét tartja alapvetően
fontosnak, hiszen ez csökkentheti a társadalmi egyenlőtlenségeket. Azon típusú
beavatkozást, amikor hátrányos helyzetű csoportok másokhoz képest többlettámogatást
kapnak, „pozitív diszkriminációnak” nevezzük. Megemlítendő azonban, hogy az effajta
beavatkozásnak is vannak hátrányai, a legnagyobb az, hogy nem kellő gondosságú
alkalmazása esetén szembeállíthat egymással társadalmi csoportokat. Példa lehet erre az
Amerikai Egyesült Államok felsőoktatásában korábban viszonylag széles körben
alkalmazott azon gyakorlat, hogy hátrányos helyzetű színesbőrűek alacsonyabb felvételi
pontszámokkal kerülhettek be bizonyos „elit” szakokra (pl.: orvosképzés), mint a

34
fehérbőrűek. Azonkívül, hogy a képzésbe bekerülő színesbőrű felvételizőknél magasabb
pontszámot elérő, ám a képzésből mégis kimaradó fehérbőrűek pereket indítottak e
gyakorlat ellen, annak az előbbinél nagyobb hátránya, hogy a kimaradók nem a
döntéshozókat, hanem a „rosszabbul teljesítő, a helyüket mégis elvevő” színesbőrűeket
okolták, ami evidens módon jelentős feszültségforrást jelent a két társadalmi csoport
tagjai között. Hasonló helyzet játszódott le Magyarországon a faluszéli cigánytelepek
felszámolását és a hátrányos helyzetű romák felzárkóztatását megcélzó „C” lakásépítési
program esetén. A programban érintett falvak nem roma lakói a mai napig sérelmezik
ezen eljárást, aminek keretében „az ő gyermekeiknek nem épített lakást az állam”. E
problémák azonban legalábbis csökkenthetőek a pozitív diszkrimináció gondos
alkalmazása során. A példa kedvéért, aligha háborít fel tömegeket, ha a hátrányos
helyzetű családokban élő gyermekek ingyen felzárkóztató oktatásban részesülhetnek,
mint ahogy a „C” lakásokkal kapcsolatos magyarországi felháborodást is csökkenthette
volna annak kiemelt hangsúlyozása, hogy e házakat többnyire nem ingyen, hanem
hitelre kapták meg a cigány családok.
Szolidaritás: Mivel a fogalom meghatározása a korábbiakban megtörtént, itt csupán
annak kiegészítésére kerül sor. Az érdekközösség természetesen nem csupán kisebb
közösségek, hanem állam és nemzetközösségi szinten is érvényesülhet. E szintér
kapcsán elmondható, hogy az állam is felelős polgáraiért, a segítséget kérők az
adófizetők által befizetett forrásokból történő megsegítése e vonatkozásban a társadalmi
szolidaritás érvényre juttatásának egyik lehetséges formája.

1.5.2. A SZOCIÁLIS MUNKA ETIKAI KÉRDÉSEI

Fishkin (in Loewenberg–Dolgoff 1988: 182–183) megfogalmazásában: „Az etika (a

görög ethosz, szokás, használat, életmód jelentésű szóból származik), azzal a kérdéssel
foglalkozik, hogy valamely cselekvés morálisan helyes-e. (Azaz ma már inkább az
erkölcs szinonimájának tekinthető.29) Az egyetemes etika rávilágít azokra a
kötelezettségekre, amelyekkel az egyik ember tartozik a másiknak. Némely
kötelezettség tradicionális kapcsolatokon alapul (amilyen például az anya és a
kapcsolata). Azonban vannak olyan kötelezettségek, amely az egyik személy által
önkéntesen vállalt sajátos szerepeken nyugszik. Az utóbbi speciális kötelezettségek csak
annál jelennek meg, aki elfogadja ezt a speciális szerephelyzetet. A szakmai etika30 a
speciális kötelezettségek kodi kációja, amelynek vállalása abból következik, hogy
valaki önként választ egy hivatást, például a szociális munkát […] A professzionális
szociális munka etikája szándéka szerint segít a szociális munkát végzőnek a gyakorlat
morálisan helyes módjának felismerésében, illetve megtanítja arra, hogyan kell helyesen
döntenie – etikai szempontok alapján – szakmai szituációkban.”

35
Ahogy az a fentiekből is némiképp kitűnik, a szakmai etika alapvetően a társadalmi
etikából származik, ám bizonyos pontokon, s bizonyos tekintetben eltér attól. A szakma
etikai szabályait a Szociális Munka Etikai Kódexe tartalmazza, amely kódexet a szakma
képviselői alkotják meg és fogadják el, s amely tartalma kötelező valamennyi
szakember számára. A kódex, ahogy az a de nícióból kitűnik, iránymutatást ad a
szakembereknek abban, hogyan kell bizonyos szituációkban eljárni, példának okáért
hogyan kell a tudomásunkra jutott bizalmas információkat kezelni (titoktartás szabálya)
stb.. A kódex ismerete ugyanolyan fontos a szociális munkában, mint például a
közlekedési szabályok ismerete és betartása a járműközlekedésben, s mint ahogy ott, itt
is életek múlhatnak rajta.31A fentiek miatt az – e tankönyv végén is megtalálható –
etikai kódexet valamennyi szakembernek bizony pontosan meg kell tanulnia, s
alkalmaznia kell a mindennapi munkavégzésben.

1.5.3. A SZOCIÁLIS MUNKA LEGFONTOSABB DILEMMÁI

A szakma gyakorlása során számos dilemmával, azaz döntéshelyzettel kell

megküzdenünk, s mivel sokak szerint „majdnem minden szakmai döntéshez
hozzátartoznak „[…] az etikai aspektusok” (Loewenberg – Dolgoff 1988: 184), az etikai
kódex segítséget nyújthat számos kérdés helyes megválaszolásában. Ugyanakkor
Hegyesi Gábor (2002: 13) szerint magának a szakmának is számos dilemmát kellett
megoldania fejlődése során, sőt, maga a professzió leírható a szakmára jellemző sajátos
dilemmák rendszereként is. E megközelítésből kiindulva célszerű számba venni a
szakma fejlődése során meghatározó, ám a mai napig alapvető jelentőségű dilemmákat.
A beavatkozás dilemmája: E dilemma a társadalom egésze, illetve az azt képviselni
hivatott állam vonatkozásában először a szociálpolitika tekintetében jelent meg az
iparosodó Angliában. A XV–XVI. századi Angliában lezajló gazdasági változások, a
mezőgazdasági termelékenység növekedése, s még inkább a textilipar bővülése, a
gyapjú iránt megnövekedett kereslet miatt elinduló „bekerítések” hatására, több ezer
korábban vidéken élő, mezőgazdaságban dolgozó ember munkája vált feleslegessé.
Ezek az emberek, mivel elveszítették létük alapját, a megélhetés reményében városokba
kezdtek áramlani, ám a városok sem voltak képesek maradéktalanul felszívni a
rendelkezésre álló szabad munkaerőt. A fentiek eredményeképpen a koldulás, s a városi
lakosságot fenyegető (mai fogalommal élve „megélhetési”) bűnözés egyre nagyobb
mértékűre nőtt, hiszen a hagyományos segítő hálók részben szétfoszlottak, 32 részben
nem voltak elégségesek ilyen nagyságú probléma kezelésére.33 A társadalom egészének
érdekét szolgáló állami beavatkozás mondhatni szükségszerűvé vált, aminek
eredményeképpen 1601-ben megszületett I. Erzsébet „Szegénytörvénye”. A
beavatkozás dilemmája később a szűken értelmezett szociális munkában is megjelenik,

36
s arra kérdez rá, hogy van-e joga egy külső személynek beavatkozni egy autonóm család
életébe. A kérdés szükségszerűen a szociális munka professzionalizálódásának kezdetén
került középpontba, hiszen a kérdésre adódó válasz egyben arra is válasz, hogy szükség
van-e a szociális munkára, mint hivatásra. A szakmává válásban kiemelkedő
jelentősége van Mary Richmondnak, aki a képzési rendszer kialakításán és a szakmában
résztvevők zetett alkalmazottá válásának ösztönzésén keresztül, jelentős mértékben
járult hozzá a szociális munka professzionalizálódásához. Richmondnak többek között
meg kellett küzdeni azokkal a liberális elméletalkotókkal és szószólókkal, akik a
liberalizmus negatív szabadságjogait védelmezték. Az amerikai liberalizmus ereje
természetesen nem meglepő, hiszen sokak éppen az európai kötöttségektől, a túlzott
földesúri, később állami elnyomástól menekültek, s új hazájukban nem kértek az erős,
elnyomásra képes államból. Ezek az emberek azt hangsúlyozták, hogy a szabadság jog,
ám egyben kötelezettség. Jog arra, hogy úgy éljünk kötöttségektől mentesen, ahogyan
szeretnénk, ám kötelezettség arra, hogy magunknak teremtsük meg megélhetésünk
alapját, azaz ne várjunk külső, állami segítséget (Müller 1992). Ugyanakkor más
felfogásban – ahogy azt a korábbiakban említettem – a szabadság szabadság arra is,
hogy segítséget kérhessünk és kaphassunk. Az, hogy a vita milyen eredményre vezetett,
már e könyv tartalmából, sőt, címéből is kikövetkeztethető. Ám a beavatkozás
dilemmája ma is dilemma, csak sokkal inkább a mikor, hogyan és milyen feltételek
mellett kérdések vonatkozásában.
A szakember oldaláról megfogalmazható feltételek;
Egy kliens, egy család vagy közösség életébe akkor avatkozhatunk be, ha:
• feltételezzük, hogy a beavatkozás eredményeképpen javulhat a segített/segítettek
helyzete,
• ha kellő kompetenciával bírunk a segítés tekintetében, azaz megfelelő szakmai
felkészültséggel rendelkezünk (bizonyos szakmai felkészítésen az önkéntes
munkát végzőknek is át kell esniük, s ezen önkéntesek csakis szakember
irányítása mellett tevékenykedhetnek),
• ha erre intézményi felhatalmazással bírunk, azaz ha szociális intézmény,
szervezet hivatalos vagy önkéntes munkán alapuló munkatársai vagyunk. 34

A kliens oldaláról felmerülő feltételek;

• Az önkéntesség elve: A szociális munka alapesetben önkéntességen alapul, azaz a
szakember akkor avatkozhat be, ha a kliens ezt maga kéri. Ugyanakkor -
ellentétben azzal a sajnálatosan széles körben elterjedt félreértelmezéssel – az
önkéntesség elvét nem sérti az, ha a szakember értesülve valamely család
problémájáról felkeresi a családot, s felajánlja segítségét. Az önkéntesség elve
tehát nem azt követeli meg a szociális szakembertől, hogy irodájában ülve várja a

37
 kliensek jelentkezését (s zsörtölődjön, hogy nem jönnek), 35 hanem azt, hogy
alapeseten csak akkor avatkozzon be, ha a beavatkozással az illető személy,
család is egyetért.
• A kötelező együttműködés elve: Az alapeset alól kivételt jelentenek azon esetek,
amikor a kliens jogszabályi kötelezésből eredően köteles együttműködni
valamely szakemberrel. E körbe sorolható, amikor:
– a családban élő kiskorú veszélyeztetettsége36 miatt, annak megszüntetése
érdekében, államigazgatási eljárás során kötelezik a szülőt, szülőket a
gyermekjóléti szolgálat családgondozójával való együttműködésre,
– amikor a bűnelkövető atalkorút kötelezik a pártfogóval való
együttműködésre,
– amikor a droghasználó az „elterelést” választja a büntetés helyett, s
kötelezően részt vesz valamilyen rehabilitációs foglalkozáson.

Nem sorolható a kötelezés körébe, ám nyilvánvalóan be kell avatkoznunk közvetlen

életveszély esetén, legyen szó öngyilkossággal való fenyegetettségről vagy arról, hogy
feltételezhetjük, hogy kliensünk például valamely, akár felnőtt családtagját
veszélyezteti. Nyilvánvaló szakmai és emberi kötelességünk megpróbálni kliensünket
lebeszélni öngyilkossági, vagy felmerülő gyilkossági szándékáról. 37
A beavatkozás dilemmájához kapcsolható másik, ám inkább a közelmúltban, az
ember személyes szférájának, pontosabban e szféra „sérthetetlenségének”
felértékelődése miatt vált központi kérdéssé az egyéni autonómia, illetve annak
lehetőség szerinti védelme. A szakmában ez azt jelenti, hogy bár lehetőség van
beavatkozni, ám a beavatkozásnak olyannak kell lennie, hogy az a lehető legkisebb
mértékben sértse az egyén személyes autonómiáját. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy
az együttműködés kezdetén a felek megbeszélik, hogy mikor, milyen esetekben fognak
találkozni, hogy például a szakember csak az előzetesen megbeszélt időpontban fogja
felkeresni a klienst, hogy nem állít be váratlanul, hogy nem fogja hétvégén keresni 38
stb.. Ám mivel a magánélet sérthetetlensége a szakembert is megilleti, a kapcsolat
kezdetén azt is tisztázni kell, hogy a kliens mikor és hol keresheti a szakembert.
Alapesetben a kliens a szakembert a munkahelyén, azaz az adott szociális
intézményben, a megadott fogadónapokon találhatja meg, s természetesen üzenet
hagyására is lehetőséget kell biztosítani. A szakember és családja magánéletének
védelme érdekében célszerű elkerülni a kliensek saját otthonban való fogadását, azt,
hogy a szakembert otthonában, pihenőnapokon keressék kliensei. Kivételt jelent ez alól
a sürgősségi, vagyis a közvetlen életveszéllyel fenyegető helyzet (például valós
öngyilkossági veszély), amikor nyilvánvaló emberi kötelességünk a segítség sürgős

38
megadása.
Értékelő dilemma: A szakma fejlődése során, a beavatkozási dilemmához kapcsolódóan
megjelent annak dilemmája is, hogy vajon kit, kiket kell az államnak támogatni, kik
azok, akik „érdemesek” a segítségre, illetve kik, milyen segítségre „érdemesek”. E
tekintetben az állami beavatkozások egészen a XX. század első harmadáig többnyire
átvették az egyházi szegénysegélyezés azon elvét, miszerint „aki nem dolgozik, ne is
egyék”, vagyis a munkaképesek ellenszolgáltatás nélkül nem juthattak támogatáshoz. E
megfontolásban a szociálpolitikában gyakorlatilag minden támogatás mögött
meghúzódó „kevésbé választhatóság elve” fedezhető fel, amely lényege, hogy a
támogatásoknak olyannak kell lenniük, hogy a munkaképeseknek ne érje meg a munka
helyett a támogatást választani, hiszen a létünk alapját képező javakat munkavégzéssel
tudjuk előállítani. Mindez már az 1601. évi Szegénytörvény megvalósítása során is
érvényesült. Ekkor naturális támogatást elsősorban a munkaképtelenek kaphattak, míg a
munkaképeseket embertelen körülményeket között, dologházakban, éhbérért
dolgoztatták. Ezen elv alkalmazása Angliában tovább erősödött a törvény 1834-ben
bekövetkező változtatásakor (II. Szegénytörvény), amikor a direkt szociális munkát
végző „baráti látogató hölgyeket” (friendly visitors) – akik a mai családgondozáshoz
hasonló tevékenységeket láttak el – bevonták a segélyezéssel kapcsolatos döntési
mechanizmusba, akik környezettanulmány elkészítése után tehettek javaslatot arra,
hogy ki kapjon, s ki ne kaphasson segítséget. Ezen elvet, amely alapján a legtöbb
országban a munkaképeseket és a „nem megfelelő életvitelűeket” (pl.: „részegeseket”
stb.) kizárták a segítségből, „érdemességi elvnek” nevezzük. Az érdemességi elv a
munkanélküliség és szegénység problémáját elsősorban az egyének hibájának,
mondhatni, az egyén jellembeli hibái következményének tekintette, s nem vette
gyelembe a társadalmi működési mechanizmusok hatásait. E szemlélet széles körben
a Nagy Gazdasági Világválság idején (1929–1933) dőlt meg, amikor is óriási tömegek
veszítették el munkájukat a túltermelés, s az azt követő gyárbezárások és elbocsátások
következtében. Napjainkra a szociális munkában az „érdemességi elvet” teljesen
felváltotta az úgynevezett „rászorultsági elv”, amely lényege, hogy a szociális munkát
gyakorlónak valamennyi segítségre szorulónak és segítséget kérőnek meg kell próbálnia
segíteni. Ennek a változásnak számtalan oka van, ide sorolható a társadalmi működési
mechanizmusok hatásainak felismerése, továbbá annak az elvnek az elfogadása, hogy
adott esetben az egyén hibája (pl.: alkohol- vagy szerencsejátékkal kapcsolatos
problémák stb.) miatt nem büntethető az egész család. A legfontosabb ok azonban az,
hogy a szociális munka fő célja a segítettek életében pozitív irányú elmozdulás
elősegítése. A segítettek pedig éppen olyan problémák megoldásához kérnek segítséget,
amit egyedül nem képesek megoldani, példának okáért ide sorolható a
munkanélküliség, alkohol problémák stb.. Vajon egyáltalán mi szükség lenne a szociális
munkára akkor, ha ezen emberektől megtagadnánk a segítséget, s ezáltal a változtatás

39
lehetőségét?39
Kontroll- és elkötelezettségi dilemma: E dilemma a jóléti államok kiépülésének korában
jelent meg. Az 1950-es évektől az Amerikai Egyesült Államokban, s még inkább
Nyugat-Európában, a szociálpolitika egyre kiépültebb rendszere alakult ki, az állam
egyre szélesebb körű, s emelkedő színvonalú ellátásokat biztosított polgárai számára.
Mindez természetesen egyre több adó beszedését és újraelosztását igényelte, s mivel a
jóléti államok politikai berendezkedése demokratikus rendszerű, természetes igényként
merült fel annak ellenőrzése, hogy vajon jól használja-e fel az állam ezeket a jelentős
mértékű közpénzeket. Mindennek folyományaként természetszerűleg vetődik fel az a
kérdés is, vajon jogszerűen részesülnek-e támogatásban a támogatottak, s vajon
hozzájárul-e a támogatás a szociális munka céljainak eléréséhez. A fentiek a szociális
szakemberek vonatkozásában a kliens egyre erőteljesebb ellenőrzését követelték meg,
példának okáért a családokat segítő családgondozók feladatkörébe tartozott és tartozik
ma is, hogy bizonyos segélykérelmek esetén környezettanulmányt vegyenek fel akár
saját klienseik körében. Mindez némiképp paradox helyzetet eredményez, hiszen a
szociális munka a felek kölcsönös bizalmán alapuló hivatás, ám hogyan tartható fenn a
bizalom, ha a szakembernek a feladatkörébe tartozik az ellenőrzés. E kérdés a mai napig
alapkérdés, s bár válaszként megfogalmazódik, hogy a szakember szakmai és
állampolgári kötelessége a jogszabályok betartásának elősegítése, a visszaélések
elkövetésének megelőzése, ám a kérdés megválaszolása a gyakorlatban nem mindig
egyszerű. Nézzünk erre egy példát. Az 1990-es években Magyarországon kétféle
gázolajár létezett, egy jóval olcsóbb, adókkal nem terhelt, a gázolajat fűtésre
használóknak, s egy jóval drágább, a dízelüzemű járművekkel közlekedőknek. E helyzet
természetesen számos visszaélést eredményezett, ezért az 1990-es évek közepén a
gázolaj árát a magasabb szinten egységesítették, az olajjal fűtőknek pedig szociális
helyzetük függvényében kompenzációt biztosítottak. A támogatás jogosságáról a
támogatást folyósító hivatalok ügyintézőinek – köztük e sorok írójának – kellett
meggyőződniük. A támogatás folyósításának egyik feltétele az olajfűtés, a másik a
rászorultság volt. Természetesen nem okozott gondot a „nem javasolt” jelzés bejelölése
akkor (mert bizony ilyen is volt), amikor olajkályha nem volt a meglehetősen
luxusigényeket kielégítő házban, ám a ház előtt dízelüzemű Mercedes típusú
személygépkocsi állt. Fejtörést okozott azonban annak a helyzetnek a megítélése, ahol a
félig kész külterületi házban – ahol se víz, se áram nem volt, ahol a bútorzatot egy
asztal, két szék, és öt ágyként funkcionáló szivacsdarab jelentette (ami azt is jelzi, hogy
a családban három gyermek is élt) – egyetlen ócska fatüzelésű kályha volt. Ha az ember
a „nem jogosult” jelzést jelöli, hogyan számol el lelkiismeretével, hogyan vallhatja
magát továbbra is szociális munkásnak, ha a „jogosult” jelzést, akkor a jogszabályi és
munkáltatói követelményeknek mond ellent, esetleg saját állását is kockáztatja. A
helyzetet tovább nehezítette, hogy a környezettanulmányt felvevő pontosan tudta, hogy

40
a város átmeneti segélykerete az évben már kimerült. Vajon e sorok olvasója hogyan
döntene? Segítségképpen megemlítem, mindig jusson eszébe az olvasónak, mi a célja és
értelme a segítő munkának, s az, hogy szorult helyzetben bizony lehet a
lelkiismeretünkre hallgatni. Mindenesetre a példa nem csupán a kontroll dilemmát
példázza, hanem az úgynevezett elkötelezettségi dilemmát is, azt, hogy a szakember
kliens melletti elkötelezettsége szembekerülhet a munkaadójához kötődő alkalmazotti
státuszával. Bár az előző példa „megoldása” egyértelműnek tűnik, ennél bonyolultabb
helyzetek is léteznek mind a kliens, mind a szakember vonatkozásában, példának okáért
egy olyan szociális szakembernek, akinek magán kívül gyermekeiről is gondoskodnia
kell, nyilvánvalóan nem egyszerű feladat e döntéshelyzetekben megfelelő megoldást
találni, s mivel minden helyzet más és más, egyszerűen nincs egységes recept.
Ugyanakkor bár nincsenek egységes szabályok, alapelvként elfogadható, hogy a
szociális szakembernek kerülnie kell az olyan beavatkozást, ami a kliens helyzetének
romlását eredményezheti. A helyzetek bonyolultsága és gyakori kettőssége – Hegyesi
Gábor (2002: 24) szavaival élve – „folyamatos intellektuális és érzelmi kihívást jelent a
szociális munkásoknak”. A team munka és a szakmai szupervízió lehetősége azonban
nyilvánvalóan segíti a szakembereket abban, hogy jó döntéseket hozzanak, s abban,
hogy elkerüljék e stresszel járó helyzetek miatt is fellépő „kiégés” veszélyét. 40
A kontroll dilemma azonban nem csak a támogatások jogosultsága, hanem azok
hasznossága miatt is megfogalmazódott, különösen az 1970-es évektől, amikor a
kiépülő jóléti államok egyre jelentősebb forrásokat igényeltek, s egyre nagyobb,
bürokratikusabb rendszereket építettek ki. A jóléti államok 1970-es években beköszöntő
strukturális alapú gazdasági válságának41 okát számos, főként az úgynevezett „új
jobboldali ideológia” képviselői közé tartozó teoretikus (Hayek, Friedman stb.) a jóléti
állami berendezkedés következményének tekintette.42 E szerzők szerint a drága jóléti
állam fontos forrásokat von el a gazdaságtól, miközben a kiépült rászorultsági alapú
segélyezési rendszer csökkenti az emberek kezdeményezőkészségét, sőt, egyes
hátrányos helyzetű rétegeket teljesen a segélyből élésre motivál. Mindez   –
mondják  –  a jóléti rendszerben dolgozók érdekét is szolgája, mert a szegények léte
bizonyítja állásuk szükségességét. Mivel a 80-as években mind Amerikában, mind
Nagy-Britanniában új jobboldali elveket valló politikusok kerültek hatalomra (Ronald
Reagen, illetve Margarett Theacher személyében), s mivel e politikusok tevékenységét
gazdasági sikerek fémjelezték, az irányzat elvei megerősödtek, s más országok politikai
gyakorlatába is bekerültek. Ami a szociális munkát illeti, a fő célok közé a kevésbé
választhatóság elvének erősítése, a munkára ösztönzés, a támogatások jogosságának
alapos kontrollja került, vagyis a szociális szakemberek segítő funkciója mellett,
megerősödött a kontroll funkció. A szociális munka e felfogása azonban gyakorlatilag
nem változott meg Nagy-Britanniában akkor sem, amikor a Tony Blair vezette baloldali

41
kormány került hatalomra, sőt. E kormány, vélhetően a jobboldali orientációjú szavazók
megnyerése érdekében, tovább fokozta a szakemberek kontroll funkcióját, tovább
hangsúlyozta a helyi közösségek önsegítésének erősítését, az állami szerepvállalás
csökkentését és a munkára ösztönzést. A kormányzat egyik a szociális munkát érintő
jelmondata az volt, hogy „Nincsenek jogok kötelezettséget nélkül.”, ami gyakorlatilag
úgy értelmezhető, hogy nincsen támogatás munka nélkül (vagyis egy magát
baloldalinak valló kormányzat tipikusan új jobboldali szlogent használ). Ezen elvárás,
vagyis a segítő funkció háttérbe szorulása, a kontroll funkció előtérbe kerülése, a
hatásosság fokozott követelménye a szociális munka válságát eredményezte Nagy-
Britanniában – amely ország ez idáig szinte mindig meghatározónak bizonyult a szakma
fejlődése tekintetében. E válságból ma még kevéssé láthatóak a kivezető utak (Jordan
2003; Lorenz 2003).

1.6. Minőségfejlesztés a szociális munkában

A minőségfejlesztési (korábban „minőségbiztosítási”43) rendszerek célja, hogy a

szolgáltatások igénybe vevői a lehető legjobb minőségű szolgáltatást kaphassák, ami
nyilvánvalóan a fogyasztói elégedettséget szolgálja. Az iparban kialakított
minőségbiztosítási rendszerek a humán szférában is gyorsan meghonosodtak, ám e
területen való alkalmazásuk számos problémát vetett fel. Míg egy ipari termék esetén
könnyen mérhető a folyamatosan magas minőség megléte (pl.: az, hogy egy autó
festésekor a felvitt festékréteg állandó vastagságú-e), a humán szolgáltatások
minőségének mérése sokkalta nehezebb feladat, elég arra gondolnunk, mennyire nehéz
egzakt módon mérhetővé tenni, hogy egy kórházban dolgozó mentálhigiénés szakember
mennyiben járult hozzá egy beteg lelki egészségének javulásához. Különösen bonyolult
a helyzet a szociális munka területén, mivel e területen a „fogyasztó” rövid távú célja és
a „szolgáltató” hosszú távú szakmai célja gyakran ellentétes. A példa kedvéért, míg az
orvos és a beteg is akkor tekint egy műtéti beavatkozást kiváló minőségűnek, ha a beteg
testrész teljesen visszanyeri egészséges funkcióját, addig a szociális munka klienseinek
jó része pénzbeli segítséget várna a segítő szolgálatoktól, ami adott esetben még
gátolhatja is a szociális munka hosszú távú céljának elérését. A fentiek miatt az egyes
intézmények által nyújtott nem pénzbeli szolgáltatásokkal (pl.: családsegítés) a kliensek
egy része elégedetlen lehet akkor is, ha azok szakmailag jó minőségűnek tekinthetőek.
A fentiekből egyenesen következik, hogy bár a szociális munkában is elsődleges
szempont a kliens szükségleteiből és igényeiből való kiindulás, ám az e területen
alkalmazott minőségfejlesztési rendszerekben a „fogyasztói elvárások” mellett,
esetenként ezekkel ellentétesen, szakmai szempontokat is szükségszerű gyelembe

42
venni. A fentiek ellenére a legtöbb fejlett országban átfogó minőségbiztosítási
rendszerek működnek a szociális szektorban, sőt, a szociális munka e tankönyvben már
említett „válságjelenségei” okán, a minőségfejlesztés napjaink egyik központi kérdésévé
vált.
Hazánkban a minőségfejlesztési rendszerek kialakítása ma még „gyermekcipőben jár”,
ami elsősorban a szakma atalságának tudható be, hiszen a rendszerváltást követően a
hiányzó intézményeket (pl.: hajléktalan ellátás) kellett kialakítani, azaz elsődlegesen
mennyiségi követelményekre kellett koncentrálni. Emellett a szakképzések és a
szakképzettek hiánya is lehetetlenné tette e rendszerek kialakítását. Ma Magyarországon
ugyan léteznek a minőségbiztosítás egyes elemei, ideértve a meglehetősen tágan
meghatározott szakképzettségi előírásokat,44 s egyes kötelezően vezetendő
dokumentációs elemeket (pl.: egységes eset-nyilvántartási rendszer a
gyermekvédelemben45), ám átfogó, egységes minőségfejlesztési rendszer nem működik
a szociális munka területén. Napjainkra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van
átfogó minőségfejlesztési rendszerek kialakítására és működtetésére, hiszen ennek
hiányában a kliensek érdekei súlyosan sérülhetnek. A minőségbiztosítás szükségességét
jól példázza a hajléktalan ellátás rendszere. A gyorsan, ám gyakran nem a kliensek
szükségleteinek és igényeinek megfelelően kialakított (pl.: zsúfoltság) és működtetett
(pl.: a zárható szekrények hiánya miatt a vagyoni értékek biztonságának hiánya, a
kliensekkel való bánásmóddal kapcsolatos problémák stb.) intézmények egy része
annak ellenére kihasználatlan még télen is, hogy a férőhelyek száma a becslések szerint
csak a hajléktalanok számának harmadát-ötödét teszi ki.

1.6.1. MINŐSÉGBIZTOSÍTÁSI CIKLUS, MINŐSÉGFEJLESZTÉSI FOLYAMAT

„ Minőségbiztosítás nem létezhet intézményi küldetés, helyzetértékelés, célkitűzés és

tervezés és értékelés nélkül. Ezeket kell ciklusba foglalnunk ahhoz, hogy ne egyszeri
kampány, hanem működési elv legyen a minőségbiztosítás” (Horváth 1999: 289). A
ciklus egy folyamatosan működő, önmagába visszatérő körként írható le. E folyamat
első eleme (1.) a célmeghatározás, melyet a (2.) helyzetértékelés követ, a helyzetfeltárás
alapján (3.) határozza meg a szervezet a jövőképét, s (4.) tervezi meg a jövőkép
eléréséhez szükséges beavatkozást, amit (5.) a beavatkozás végrehajtása és (6.) a
végrehajtás értékelése követ.
A minőségfejlesztési folyamat természetesen ágazati szinten is megvalósulhat (pl.: a
gyermekvédelem területén stb.), ekkor első lépésként a fontosabb szakmai szervezetek
együttműködésével, alapvető szakmai konszenzusra építve (1.) kell meghatározni a
legfontosabb ágazati célokat. Ezt követően az ágazati céloknak megfelelően kell (2.)
kialakítani azt a sztenderdrendszert, amelyben foglalt szakmai eljárásmódokat,

43
szabályokat, valamennyi intézménynek követnie kell. Ezen eljárás- és
szabálygyűjteményt minőségbiztosítási kézikönyvnek nevezzük. E kézikönyvnek a
szociális munka területén kellően rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy a szakemberek
alkalmazkodni tudjanak a különböző esetekhez, ám egyben kellően konkrétnak is, hogy
megvalósulhasson a minőségfejlesztési rendszerek legfőbb követelményének tekinthető
átláthatóság, követhetőség és mérhetőség. A folyamat következő lépéseként (3.) a
minőségbiztosítást végzők (akik lehetnek belső ellenőrök, ám időnként feltétlenül
szükség van külső ellenőrzésre is) megvizsgálják, hogy az intézmény a
sztenderdrendszernek megfelelően működik-e, majd (4.) pontos határidők megadásával
konkrét javaslatokat tesznek az esetleges hibák korrigálására. A határidő leteltét (5.) a
korrekciók megtételének ellenőrzése követi. E rendszerek működése természetesen
csakis akkor lehet hatásos, ha (6.) a minőségi működtetés pozitívumokat eredményez, a
rossz minőségű ellátás biztosítását pedig szankciók követik (pl.: eltérő normatíva, az
intézmény bezárásának lehetősége stb.).
Ez utóbbi elv alkalmazása felveti annak veszélyét, hogy ha rossz körülmények között
működő intézményektől „büntetésből” további forrásokat vonunk el, akkor az nem
javítani, hanem rontani fog a helyzeten. Mivel Magyarországon a nanszírozási
rendszer számos esetben lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy egyes
szociális célú normatívákat más célra használjanak, s az önkormányzatok egy része a
szféra hátrányára él is ezzel a lehetőséggel, egy ilyen rendszer bevezetése inkább arra
ösztönözheti a fenntartókat, hogy az állam által e célra leutalt normatív támogatásokat
valóban szociális célokra fordítsák, sőt, adott esetben azokat kiegészítsék.

1.7. A segítő tevékenység kockázatai

1.7.1. A KIÉGÉS (BURN OUT) VESZÉLYE

A kiégés a segítő empátiás kapacitásának kimerüléseként értelmezhető. A kiégés

rendszerint krónikus emocionális terhelésre jön létre, reménytelenség és inkompetencia
érzésével társul, s a célok és ideálok elvesztésével jár. A kiégett segítő jellemzője az
emocionális kimerültség, a deperszonalizáció (vagyis az, hogy a segítő tárgyként kezeli
a klienst), s a személyes hatékonyság csökkenése. Az illúzió vesztett, dühös és gyakran
cinikus segítő inkább ártalmas, mint hasznos lehet a kliens számára, éppen ezért nagyon
fontos ezen állapot kialakulásának megelőzése. Ennek okán érdemes megvizsgálni,
mely lépései lehetnek e folyamatnak.
Farenkopf (In Lovász – Papp 2004) e folyamat három szakaszát különíti el:
1. Az első szakaszt a segítő megdöbbenése jellemzi, amely általában abból adódik,

44
 hogy a rendszerint középosztályi helyzetű segítő ekkor kerül szemtől–szembe
hátrányos helyzetű, kiszolgáltatott, gyakran embertelen viszonyok között élő
emberekkel.
2. Szakmai küldetés megélése, empátia és elkötelezettség kialakulása.
A fenti helyzetek arra motiválhatják a segítőt, hogy ő legyen az, aki segít a
„rábízott” embereken, s túlzott lelkesedése és hivatástudata irreális reményeket
kelthet a szakemberben.
3. Düh, cinizmus, általános kimerülés és illúzióvesztés. A segítő szakmában gyakran
megtapasztalt kudarcélmények, amihez a hivatás alacsony fokú megbecsültsége
társul,46 könnyen eredményezhet kiégést. Különösen nagy veszélynek vannak
kitéve a lelkes, de tapasztalatlan atalok, valamint az egyedül dolgozó segítők.
A kiégés megelőzésében kiemelkedő szerepe van a megfelelő, egymást támogató
munkahelyi kapcsolatoknak. A megelőzés másik, egyre elterjedtebb eszköze a szakmai
szupervízió.

1.7.2. A HELFER-SZINDRÓMA

E szindrómáról akkor beszélhetünk, ha a segítő a segítő foglalkozás választásával és

folytatásával, a másokon való segítéssel saját ingatag pszichés egyensúlyát igyekszik
fenntartani. „A hivatás mintegy droggá válik, a segítés más típusú érzelmek, például a
félelem, belső üresség, saját kívánságok elhárítására szolgál” (Fekete 1998, idézi
Lovász–Papp 2004: 195). Mindez a privát és szakmai élet sajátos kapcsolódásait,
torzulásait eredményezi.
Smitbauer (in Lovász–Papp 2004: 195) négy típust különít el e tekintetben:
• A „foglalkozás áldozata”, aki magánéletében, privát kapcsolataiban is a segítő
szerepét folytatja.
• „Éles hasítás”, azaz a magánélet és a hivatás kényszeres elválasztása, a
munkahelyen önmagát kontrolláló személy otthon „gyenge, sértett kisgyermek,
aki otthon követelőzhet, ami szakmai tevékenységében tiltott” (Lovász–Papp
2004: 195).
• A perfekcionalista a szakmai ideálokat a magánéletbe is átviszi, s nem bocsátja
meg magának a privát kudarcot, ami a szakmai kompetencia megkérdőjelezését
vonja maga után.
• A kalóz típusú segítő belső ürességét, szegényes kapcsolatrendszerét igyekszik
pótolni a szakmai tevékenységgel.
Ha a segítő következetesen hárítja saját érzelmeit, s az intimitás igényét hivatásában
éli ki, „előbb-utóbb megmerevedik a személyisége, a segítő kapcsolat zátonyra fut”
(Lovász–Papp 2004: 196). Mindamellett a segítő privát életbeli helyzete sem

45
rendeződik, e problémái sem oldódnak meg.
A fentiekből adódóan fontos, hogy a szociális szakmát választó ember átgondolja
választásának valós motivációit, s folyamatosan kontrollálja saját tevékenységét, életét.
Természetesen e tekintetben is segítséget jelenthetnek a megfelelő szakmai kapcsolatok
és a szupervízió (Lovász–Papp 2004).

1.8. Szupervízió a szociális munkában

1.8.1. A SZUPERVÍZIÓ FOGALMA, CÉLJAI

A szociális munka szupervíziója az Amerikai Egyesül Államokban alakult ki a XX.

században, s a Marshall terv oktatási programjának egy komponenseként, az 1950-es
években Európába is átkerült, s meglehetősen gyorsan, széles körben elterjedt. Az
angolszász típusú szupervízió, amely rendszerint az adott szociális intézmény keretein
belül működik, egyidejűleg három különböző funkciót tölt be.
„1. Adminisztratív/kontroll funkció, amely az intézmény szervezeti működésének
érdekeit és a szolgáltatást tartja szem előtt.
2. Szupportív/segítő funkció, amely szupervizált stresszfeldolgozását,
problémaorientált haladást, a klienskapcsolatból adódó áttételes hatások
feldolgozását támogatja.
3. Oktatási/tanítási funkció, amely a szupervizált metodológiai jártasságát, technikai
készségek elsajátítását és az intervenciós hatásmechanizmus megértését segíti
elő” (Lovász – Papp 2004: 199).
Az elmúlt fél évszázadban a szupervízió Európában némiképp átalakult, az európai
gyakorlatban a szupervíziót az egyes intézményektől független szakemberek végzik,
ebből kifolyólag a kontroll funkcióval e modell nem rendelkezik. Ennek okán a
szupervízió az Európai modellben nem más, mint a segítő segítése, ami egyrészt a
munkahelyi stressz feldolgozása, s ezáltal a kiégés elkerülése, másrészt a szakember
szakmai fejlesztése érdekében valósul meg.
E célok elérése a segítő egyes eseteinek szupervízió során történő feldolgozásával
valósul meg.

1.8.2. A SZUPERVÍZIÓ SAJÁTOSSÁGAI ÉS TÍPUSAI

A „segítők segítése” egyik közelítésben egyrészt speciális tudást, másrészt szociális

szakmai ismereteket követel meg. Más közelítésben viszont az fogalmazható meg, hogy
vannak olyan tudások és képességek, amelyek valamennyi segítő szakma esetén
egyformán alkalmazhatóak, így a szupervízióhoz nincs szükség speciális szakmai

46
ismeretekre. Megjegyzendő azonban, hogy a szakmai fejlesztés funkciója speciális
szakmai ismeretek hiányában, adott esetben nehézségeket okozhat, sőt, esetenként akár
félreértésekhez is vezethet. Nyilvánvalóan nagy szerepe van e tekintetben a szupervízor
alapképzettségének, hiszen bizonyos szakmákban a szociális munkától némiképp eltérő
alapelvek fogalmazódhatnak meg. Példának okáért a pszichológia számos irányzata
szerint a klienssel való találkozásokat célszerű a szakember irodájában tartani, míg az
ökológiai orientációjú szociális munka megközelítése szerint a találkozásokra lehetőség
szerint a kliens otthonában kell sort keríteni.
A szupervíziónak többféle típusa különböztethető meg:
• Egyéni szupervízióról akkor beszélünk, ha a szupervízor egy időben egyetlen
szakemberrel végez szupervíziót. E meglehetősen ritka forma általában a
szakember személyes megkeresésére történik (ennek oka lehet pl.: az
elbizonytalanodás egy adott ügy kapcsán stb.), s rendszerint maga állja a
szupervízió költségeit is.
• Csoportszupervízió esetén különböző intézményekben dolgozó szakembereknek
szerveznek szupervíziót.
• Teamszupervíziót intézményi munkacsoportok részére szerveznek rendszerint a
munkahelyi zavarok kezelése, a hatékony együttműködés fejlesztése érdekében.
Ugyanakkor szervezetfejlesztés céljából is szervezhetnek szupervíziót, ha az
intézmény olyan átalakuláson esik át, amelyben a dolgozóknak új szerepet kell
elsajátítania, amely újfajta viszonyulásokat követel meg.
• Az úgynevezett „coaching” szupervízió intézményi vezetők
személyiségfejlesztése, a vezetői képességek fejlesztése érdekében jön létre
(Lovász - Papp 2004.)

Ez eddig leírtak alapján aligha kérdőjelezhető meg, hogy a szupervízió segítségével

elérendő célok meglehetősen fontosak, így fontos lenne annak az ideális állapotnak az
elérése, hogy a szakmában dolgozó valamennyi szakember számára hozzáférhetővé
váljék e szolgáltatás. Ezen ideális állapot elérését napjainkban elsősorban az
intézmények forráshiánya korlátozza.

FELADATOK ÉS KÉRDÉSEK

1. Határozza meg a szociális munka fogalmát a professzió, valamint a tudomány

oldaláról!
2. Sorolja fel azon érveket, amelyek megerősítik, hogy a szociális munka önálló
elméleti tudománynak tekinthető, s azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják

47
 bizonyítani!
3. Melyek a szociális munka munkaformái, melyek a munkaformák fő jellemzői és
az egyes munkaformák alkalmazásának előnyei és hátrányai?
4. Ismertesse a szociális munka rövid- és hosszú távú céljait!
5. Határozza meg, s példák segítségével értelmezze az alábbi fogalmakat: prevenció,
részleges- és teljes korrekció, direkt és indirekt beavatkozás, „segítő” szerep,
„menedzser” szerep!
6. Határozza meg, mit nevezünk team munkának, ismertesse a teamek típusait!
7. Ismertesse Abraham Maslow szükséglethierarchia rendszerét, azt, mit jelent az
általános emberi szükségletek egymásra épülése, s e tudás hogyan alkalmazandó a
segítő beavatkozások megtervezésekor!
8. Ismertesse az ökológiai megközelítés lényegét, Welch ökológiai rendszerének
egyes szintjeit!
9. Melyek a szociális munkában alkalmazandó legfontosabb ismeretek és
képességek?
10. Kik tartoznak bele a szociális munka szűkebb és tágabb célcsoportjába?
11. Melyek a szociális munka kitüntetett értékei és legfontosabb etikai szabályai?
12. Ismertesse a szociális munka fejlődéséhez kapcsolódó legfontosabb dilemmákat,
a dilemmákra adott szakmai válaszokat.
13. Milyen sajátosságai vannak a minőségfejlesztésnek a szociális munka területén,
melyek a minőségbiztosítási ciklus, s melyek a minőségbiztosítási folyamat
lépései?
14. Melyek a segítő tevékenység alapvető kockázatai, milyen módszerekkel előzhető
meg e kockázatok kialakulása?

JEGYZETEK

1 A rendszernek politikai legitimációja érdekében bizonyítania kellett, hogy a szocializmus a

létező legjobb társadalmi berendezkedés, jobb, mint a „munkásokat kizsákmányoló”
kapitalizmus. Emiatt a szocializmusban a szociális problémák létét is tagadni próbálták,
példának okáért sokáig a szegénység is tabutémának számított. A fentiek egyenes
következménye a szociálpolitikai rendszer visszafejlesztése, a szociális szakmák
kialakulásának akadályozása, hiszen ilyen szakmák létezése a problémák létezésének
elismerését jelentette volna.
2 A hallgatók hivatalosan szociológiát tanultak, s a helyzet bonyolultságát jól jelzi, hogy egy
hivatalos szociológia, s egy nem hivatalos szociálpolitika leckekönyvvel is rendelkeztek.
3 Ami a két szak első évfolyamain együttesen kevesebb, mint félszáz szakembert jelent.
4 Bár e tekintetben vitathatatlanul sokat tettek olyan népszerű amerikai sorozatok,

48
 amelyekben „vészhelyzet” esetén teljes természetességgel hívták segítségül a
gyermekvédelmi központ szociális munkását.
5 Példaként megemlíthető a munkanélküliségből eredő problémahelyzet, vagy a
párkapcsolati kon iktus, s a végtelenségig lehetne folytatni a felsorolást.
6 Fontos hangsúlyozni, hogy külső segítő szakember beavatkozásának további
követelményei, feltételei is vannak, e feltételeket a tankönyv későbbi oldalai tartalmazzák.
7 A példa kedvéért, egy alkohol problémával küzdő segített atal, miután a szociális
szakember ösztönzésére részt vesz egy elvonókúrán, onnan gyógyultan hazakerül. Ám, ha
valamennyi családtagja, közeli ismerőse továbbra is alkohol problémával küzd,
meglehetősen nagy esély van arra, hogy a környezet hatására az érintett személy újra
italozni kezdjen. A fenti esetben a család egységes rendszerként való kezelése, a többi
családtag egyidejű segítése jobb eredménnyel kecsegtethet.
8 Elég arra gondolnunk, ha futóedzésre szánjuk el magunkat, vajon egyedül szoktunk-e
kitartóbbak lenni, vagy ha többen vágunk neki a kitűzött távnak?
9 Ahogy a fenti példákból kitűnik, a prevenció gyakran valóban kívül esik a szűken
értelmezett szociális munka határain.
10 Hiszen tűzoltáskor megmentjük a családtagok életét, kimentünk néhány dolgot, de maga a
ház még lakhatatlan marad.
11 Ezen speciális, „mediációnak” nevezett eljárás részletesebb megismertetését a könyv
következő fejezete tartalmazza.
12 Több fejlett országban valóban nincs különálló szociálpolitikus és szociális
munkás/szociálpedagógus képzés, hanem e képzések egyetlen szociális képzésben
integrálódnak.
13 Amely módszertani apparátushoz természetesen a létminimum, illetve társadalmi minimum
számítások sorolandók.
14 Példának okáért ma Magyarországon e társadalmilag elvárható minimális szint többek
között tartalmazza, hogy az adott család lakásában villanyáramnak lennie kell, vagy
legalább is elvárható lenne, hogy legyen, míg Közép-Afrika egyes vidékein a villanyáram
csak a legszűkebb elit által elérhető luxusjószág, mint ahogy egy évszázaddal ezelőtt
hazánkban is annak számított.
15 Tartós betegséggel, vagy fogyatékkal élő embernek „speciális”, vagyis betegséggel vagy
fogyatékossággal nem küzdő embertársaiktól eltérő szükségletei is vannak, s rendszerint
általános szükségletei kielégítése is nagyobb nehézségekbe ütközik, így e szükségletek
kielégítése során több segítségre is szorulhat.
16 A fentiekből jól látható, hogy a szükségletelméleti és ökológiai közelítések meglehetősen
szorosan összekapcsolódnak.
17 Természetesen lehet olyan helyzet, amelyben a szociális szakembernek kell kitölteni a
segélykérelmet, példának okáért írástudatlan kliens, vagy egy kirabolt idős ember helyett is

49
 megírható a kérelem.
18 Részben éppen a fenti okok miatt, a korábbi nagy létszámú (200-300 férőhelyes),
személytelen, a gyermekek mindennapi életre való felkészítésre alkalmatlan „mamut
intézmények” helyett, az 1997. évi, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról
rendelkező XXXI. tv. (a továbbiakban „Gyermekvédelmi törvény”) hatására, az állami
gyermekvédelmi gondoskodásban felnövő gyermekeket napjainkban már lehetőség szerint
nevelőszülőknél, vagy maximum 12 férőhelyes, családiasabb jellegű lakásotthonokban,
vagy maximum 40 férőhelyes gyermekotthonokban nevelik.
19 Mindez persze nem azt jelenti, hogy a csoport fő célja az, hogy a tagok társat találjanak
maguknak, ami természetesen nem zárható ki, ám a direkt társkeresés célját szolgáló
csoportok megszervezése nyilvánvalóan más szakma kompetenciájába tartozik.
20 E települések a vonatkozó törvényi szabályozásban (1993. évi III. tv. a szociális
igazgatásról és szociális ellátásokról, a továbbiakban „Szociális törvény”) előírt 3
alapellátásból, a családsegítésből, szociális étkeztetésből és házi segítségnyújtásból 4 év
időszakában kevesebb mint egy, vagy maximum egy alapellátást biztosítottak a lakosság
számára. (Korintus – Hodosán – Papházi – Rácz – Szombathelyi 2002: 38).
21 E könyv írója mégis arra biztatja olvasóit, hogy minél több a tárgykörben megírt munkát
olvassanak el, hiszen ez csak hasznára válhat a gyakorlatban tevékenykedő
szakembereknek, sőt, mivel a munkák nagy része humánus szemléletet tükröz, bátran
állíthatom, nem csak szakemberek forgathatják haszonnal a szociális munkához (is)
kapcsolódó irodalmat, példának okáért Ralws Igazságosságelmélet című munkája jó szívvel
ajánlható bárkinek elolvasására.
22 Megjegyzendő, hogy a hajléktalanság nem kizárólagosan, sőt, nem is elsődlegesen
lakásproblémát jelent. Az e sorokat olvasók jelentős részének vélhetően még nincsen saját
lakása, ám ennek ellenére nyilvánvalóan mégsem tekintik magukat hajléktalannak, hiszen
vagy szülőknél, vagy albérletben, kollégiumban laknak. A hajléktalanság egyik fő
jellemzője az, hogy az illető személynek hiányzik az a támaszrendszere (rokonok, barátok
stb.), akik segítségével orvosolni tudná problémáit, ideértve lakásproblémáját is. További
jellemző a hátrányok és problémák gyakori halmozódása.
23 Mely tény felveti annak gyanúját, hogy egyes intézmények működése hozzájárulhat egyes
kliensek „jóléti függőségének” kialakulásához vagy megerősödéséhez.
24 Kiemelés tőlem.
25 Napjainkban a „többszörösen hátrányos helyzet” helyett, a szakmában inkább a
„halmozottan hátrányos helyzet” kifejezés használatos, ezzel is hangsúlyozva a hátrányok
egymásra rakódását, egymást erősítő jellegét.
26 Csak a példa kedvéért, egy munkahelyvesztés és újabb munkahely keresésének
sikertelensége eredményezheti azt, hogy a család nem tudja zetni a lakbért, vagy a hitelre
vásárolt lakás törlesztő részleteit, e feszültségterhes helyzetben a kapcsolat is könnyebben

50
 megromolhat, végül az érintettek hajlékukat és egymást is elveszíthetik.
27 Természetesen az, hogy mely társadalmat tekintjük „igazságosnak”, ismételten értelmezés
kérdése.
28 Mindez persze nem jelenti azt, hogy mindig értékeink szerint cselekszünk. Jó példa lehet
erre annak a diáknak az esete, aki elvei ellenére egy dolgozat megírása során „kísértésbe
esik” és „puskázik”. Amennyiben az illető diák a dolgozat megírása után lelkiismeret
furdalást érez, az meglehetősen jó jele annak, hogy a becsületesség fontos érték számára.
Értékeink követése jó eszköz a mardosó lelkiismeret-furdalás elkerülésére.
29 Közbevetés tőlem.
30 Kiemelés tőlem.
31 Éppen ezért szomorú az a tapasztalat, hogy az évek óta a területen dolgozó, gyakorló
szakemberek egy része nem ismeri a Szociális Munka Etikai Kódexének tartalmát.
32 A középkori faluközösségek tagjai, a szomszédság rendszerint segítette azon családot,
amelynek valamely okból nem volt elegendő termése, hiszen tudták, az alacsony
termelékenység miatt, az időjárási körülményeknek és más kiszámíthatatlan tényezőknek
kiszolgáltatva, csak összefogással, e faluközösségek szolidarisztikus működtetésével
tudnak védekezni e hatások ellen.
33 Az ekkorra kiépült egyházi szegénygondozásban nem volt kellő kapacitás ilyen tömegű
rászoruló megsegítésére.
34 Azaz, ha a könyvet olvasó megfelelő szakmai képesítéssel fog rendelkezni, ám mégis egy
bank ókban helyezkedik el, bizony nem kopogtathat be a veszekedő szomszédokhoz arra
való hivatkozással, hogy „nézzék, én szociális szakember vagyok, s holnaptól önöknek
hetente egyszer célszerű lenne velem együttműködni”. Persze mint jó szomszéd,
felajánlhatja a segítséget, vagy ha mégis teljesen hivatásszerűen szeretne eljárni, bizony
munkahelyet kell váltania, vagy legalábbis valamely szervezet önkéntesévé kell válnia.
35 Ezt inkább a „kényelmesség” elvének nevezhetnénk, mármint ha valóban létezne ilyen elv.
36 A veszélyeztetettségnek többféle, pedagógiai, jogi és szociológiai közelítése is létezik. A
szakemberek által a gyakorlatban alkalmazandó jogszabályi közelítés szerint a
„veszélyeztetettség: olyan  magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében
kialakult  állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja
vagy akadályozza” (1997 évi XXXI tv. 5 § n. bekezdés).
37 Bár abszurdnak tűnhet e feltételezés, ám sajnálatosan nem az, amire példa lehet a közelmúlt
egyik tragikus eseménye, amely során egy gyermekjóléti szolgálat látókörébe tartozó
családban ölte meg nevelőapját egy gyermekkorú kislány.
38 Kivételt képez bizonyos esetekben a kötelezett kliensek azon köre, akik tekintetében a
szociális szakember kontroll funkciót is betölt (pl.: rehabilitációban részvevő drogfogyasztó
„tisztaságának” szakorvossal közösen történő véletlenszerű ellenőrzése stb.).
39 Mindez megfeleltethető a bizonyos mértékig a szociális munka alapelveit megfogalmazó

51
 keresztényi hitvallás egyik elemének, pontosabban Jézus egyik példabeszédének, amit
annak kapcsán fogalmazott meg, hogy miért van bűnösökkel és vámosokkal: „Nem az
egészségesnek kell orvos, hanem a betegeknek” (Máté: 9.12–13).
40 A szupervízió és a kiégés a későbbiekben kerül részletes bemutatásra.
41 Amely válságot, a válság kirobbantó oka miatt, „olajválságként” szokás emlegetni.
42 Amely megállapítás több szempontból is erősen vitatható, s amely elvrendszer jóléti állam
bírálatának számos eleme elméleti úton és a tapasztalatok alapján is cáfolható. E vita
bemutatása azonban nem képezi e tankönyv tárgyát.
43 A humán szakmák esetében alkalmazott névváltás szemléletváltást is takar, hiszen
minőségfejlesztés esetén nem egyfajta stabil minőség fenntartására, hanem lehetőség
szerinti folyamatos fejlesztésére kell törekedni.
44 Számos olyan szakma képviselője végezhet szociális segítő tevékenységet, amely
képzésében egyetlen szociális jellegű tantárgy sem szerepel.
45 Amely elemek bevezetését a területen dolgozók óriási ellenállása kísérte végig.
46 E helyzetet jól érzékelteti egy „kiégett” családgondozó néhány mondata; „Miért dolgoznék
többet? Ha egy kliensem van, ugyanannyi zetést kapok, mintha harminc van. Amúgy meg
úgy sincs sok értelme ennek az egésznek.” E mondat a magyarországi minőségbiztosítási
rendszer fájó hiányára is jól mutat rá.

52
 SZOCIÁLIS ESETMUNKA – SZOCIÁLIS MUNKA
EGYÉNEKKEL ÉS CSALÁDOKKAL

2.1. AZ ESETMUNKA MINT

A LEGELTERJEDTEBB MUNKAFORMA

Az esetmunka a szociális munkaformák közül talán a leggyakrabban használt,

legelterjedtebb munkaformának tekinthető. Az esetmunka dominanciája különösen
azokban az országokban érvényesül hatványozottabban, amelyekben a szociális munka
mint professzió, csupán rövid múltra tekint vissza (mások mellett e körbe sorolható
valamennyi európai ex-szocialista ország). Úgy tűnik, át kell esni a szakmának bizonyos
fejlődési folyamaton ahhoz, hogy a csoportokkal és közösségekkel végzett munka és az
indirekt beavatkozások is elterjedtebbé váljanak. A szakma ez irányú kiteljesedését
azonban gátolhatja a kontroll funkció napjainkban történő előtérbe kerülése, ami
ismételten az esetmunka felé mozdíthatja el a szociális munkát. Mindez azért probléma,
mert az esetmunka kevéssé alkalmas preventív jellegű beavatkozásokra, bizonyos típusú
problémák pedig vagy kevésbé, vagy egyáltalán nem oldhatóak meg e munkaforma
segítségével, példának okáért helyi közösségek közös problémái a Magyarországon
csak néhány szakember által képviselt közösségi munkaforma segítségével lennének
kezelhetőek. Éppen ezért az esetmunka fontossága és előnyei ellenére – több
szakember, köztük Szöllősi Gábor (2004: 166) szerint – problémát jelent, hogy a
családsegítő és a gyermekjóléti szolgálatok jelentős része megragadt az esetmunka
alkalmazásánál, s e szolgálatokban „[…] kevésbé teljesülnek az egyéb feladatok.”

2.2. Az esetmunka történeti

fejlődésének fontosabb állomásai

A mai esetmunka előzményei már az állam szociálpolitikai beavatkozásának kezdete

előtti időkben (azaz 1601 előtt), a szociális gondoskodás korszakában is fellelhetőek,
amikor a segítségnyújtás a család, a szomszédság, a céhek, a lovagrendek, a városok, a

53
földesurak és az egyház feladatai közé tartozott. Ezen utóbbi szereplő tevékenysége az
állami beavatkozás kezdetéig kiemelkedő jelentőségűvé vált, mivel az egyház ekkor
már óriási mértékű erőforrásokat fordított az arra rászorulók megsegítésére. Ekkorra
kialakultak és működtek a szegénygondozás nyílt és zárt formái. A nyílt forma
jellemzője a szegények saját otthonukban, elsősorban természetbeni ellátás (pl.:
élelmiszer) nyújtásával történő segítése,1 ám az egyházhoz tartozó segítők - kezdetben
maguk a papok, majd az egyház fejlődésével párhuzamosan a diakónusok és
diakonisszák, később leginkább a női szerzetesek, azaz az apácák – gyakran az anyagi
segítségen túl, egyéb „személyes szolgáltatásokat” is biztosítottak. Ide sorolható az
apácák azon tevékenysége, hogy a betegeket és időseket segítették a mindennapi élethez
szükséges dolgokban (például mosásban, a tűzifa beszerzésében és a begyújtásban stb.),
valamint „lelki ügyekben” való tanácsadással is. E tevékenységek leginkább a mai házi
segítségnyújtás korai előzményének tekinthetőek, a tanácsadásnak emellett a jelenlegi
családgondozásban is jelentős szerepe van. Zárt szegénygondozásnak nevezzük azt az
ellátási formát, amelyben a gondozásra szorulókat a számukra létrehozott
intézményekben helyezik el, és ott gondoskodtak róluk. Ilyen egyházi intézmények
voltak az árvaházak és az úgynevezett „ispotályok”, amely intézménytípus a
szegényház, idősotthon és a kórház keverékének tekinthető. Ezeket az ispotályokat a
város lakóinak védelme érdekében a városok falain kívül helyezték el, s leginkább
súlyos, gyakran fertőzőbeteg, idős és magatehetetlen emberek gondozását látták el
bennük, amely tevékenység zikai és lelki gondozást is magában foglalt. E nyílt és zárt
formák később az állami szociálpolitikákban is megjelentek. 2
A fentiek ellenére a keresztény egyház mégsem e formák kialakítása miatt gyakorolt
igazán jelentős hatást a szociális munkára, hanem a zsidó – keresztény kultúrán alapuló
szemléletmódon keresztül, azon keresztül, hogy e vallásokban központi szerepet kap a
társadalom tagjainak azon erkölcsi kötelessége, hogy gondoskodjanak azokról a
szegényekről, akik nem képesek maguk ellátására. Mindez tetten érhető az Ószövetség
több profétájának kinyilatkoztatásában, vagy példának okáért az Újszövetség az
irgalmas szamaritániusról szóló példabeszédében.
A „világi esetkezelés” kialakulása: A nem egyházi indíttatású esetkezelés kialakulása
elsősorban a „friendly visiting”, azaz a „baráti látogatás” rendszerének kialakulásához
köthető. A baráti látogatók azok (mai fogalmi meghatározással élve) az „önkéntesként”
dolgozó, a szegények otthonaiban látogatásokat tevő, rendszerint jómódú hölgyek, akik
Angliában már a XIX. század elejétől, Németországban pedig a század közepétől fogva
(Eberfeldi rendszer) tevékenykedtek. Feladatuk elsősorban az volt, hogy a segélyt
igénylők jogosultságát a helyszínen, azaz otthonaikban vizsgálják meg, és szükség
esetén segítsenek a szegényeknek megfelelő támaszt (rokont vagy patrónust) találni. A
rendszert a skót Thomas Charmers (1780–1847) dolgozta ki. Charmers úgy találta, hogy

54
a település (Kilmany), ahol lelkészként dolgozott, túl sokat költ a szegények
támogatására, ám ennek nagyon kevés haszna van. Először itt, majd a rendszer sikere
után 1814-től a glasgow-i szegénygondozási körzetben szervezte újjá a szegények
segélyezését, a szomszédság segítő erejét mozgósító, zetést nem kérő
alkalmazottakkal. A rendszer működése a következőképpen zajlott. A baráti látogatók
megvizsgálták a kérelmező életviszonyait, s ha támogatásra „érdemesnek” találták,
kapcsolatba léptek a segélyt kérő rokonaival, barátaival és szomszédjaival, hogy
rábírják őket, gondoskodjanak az elesettekről, árvákról, idősekről, betegekről, értelmi
fogyatékossággal élőkről stb.. Amennyiben e próbálkozások nem vezettek sikerre,
megpróbáltak vagyonos jótevők után nézni, akik a szükséghelyzetbe került személyt,
családot patronálták, és csak ha ez sem sikerült, akkor nyújtott a település saját,
közpénzekből létrejött segélyalapjából támogatást a kérelmezőnek. Mindez még nem
vezetett volna el az esetmunka kialakulásához, csakhogy a baráti látogatók gyakran
„túlléptek hatáskörükön”, s a mindennapi életben hasznosítható tanácsokkal látták el a
meglátogatottakat, ami gyakorlatilag a mai esetmunka, szűkebben a mai családgondozás
előzményének tekinthető. A baráti látogatás módszere a XIX. században intézményesül,
s Charity Organisation Society (a továbbiakban COS) néven Angliában hálózattá
szerveződik, ám a módszer lényegi továbbfejlődése már az Amerikai Egyesült
Államokban történik meg. Ennek egyik fő oka – ahogy azt a korábbiakban említettem –
a bevándorlók azon szemlélete, hogy a lehető legkisebb állam működjön, ezért
Amerikában ez időben egyáltalán nem támogatták az állam jóléti szerepvállalását.
Mindez kevéssé okozott gondot addig, amíg a rendszerint aktív korú, életerős és tettre
kész bevándorlók könnyen szabad földterülethez jutottak, s képesek voltak maguk
ellátására. Később, e földterületek csökkenése, a munkalehetőségek beszűkülése miatt,
egyre inkább szükségessé vált a segítségnyújtás, amit azonban az állami szociálpolitika
hiányában az egyházi felekezetek láttak el. E széttagolt, átláthatatlan rendszer azonban
nem bizonyult hatékonynak, hiszen éppen az átláthatatlanság miatt egyesek akár
többszörösen részesülhettek ellátásban, mások pedig kimaradhattak, továbbá a rendszer
nem volt alkalmas arra, hogy a korszak igényeinek megfelelő „érdemességi”
szempontokat mérlegelni lehessen. Ennek okán Guerten tiszteletes kezdeményezésére
megalakult a baltimori COS, ami azonban nem segélyezési, hanem a segélyszervezetek
munkáját koordináló szervezetként működött. A szervezet alkalmazásában álló „baráti
látogatók” feladata ez esetben is a környezettanulmány készítés, az érdemesség
megállapítása, valamint egy olyan nyilvántartási rendszer működtetése volt, ami
elkerülhetővé tette a többszörös segélyezést. Emellett az amerikai „baráti látogatók” is
gyakran látták el tanácsokkal a segítségre szoruló családokat. E szervezet
alkalmazásában állt kezdetben pénztárosként, később vezetőként, az esetmunka „alapító
anyjának” tekintett Mary Richmond. Richmond – akinek szülei korai halálát követően
önmagáról kellett gondoskodnia – nem engedhette meg magának, hogy zetés nélküli

55
„baráti látogatóként” tevékenykedjen. Vezetőként érzékelte azt a problémát is, hogy az
önkéntes munkában dolgozó segítők motivációját nehéz hosszútávon fenntartani, s
mikorra e hölgyek beletanultak munkájukba, rendszerint férjhez mentek, gyermeket
szültek, s felhagytak e tevékenységgel. További problémát jelentett a segítő
tevékenység végzéshez szükséges elméleti ismeretrendszer kidolgozatlansága, az, hogy
emiatt mindent a gyakorlatban kellett megtanulni a segítőknek. A fentiek okán
Richmond új elveket hirdetett meg, a cél a segélyezés helyett a tanácsadás és az
„képessé tétel” lett. Nem a szegényeknek kell adni a pénzt, hanem a baráti
látogatóknak, akiket főállású, zetett alkalmazottakká kell tenni, s akiket képezni kell, s
akik így alkalmassá válnak a szociális munka hosszú távú céljainak megvalósítására. 3
Richmond, s egy vagyonának jelentős részét a baltimori COS-ra hagyó gazdag
vasútvállalkozó özvegyének segítségével, a XX. század elején valóban elkezdődik a
szociális munka oktatása a Columbia egyetemen. Jelentős mértékben növekszik a
szakmában a szociális munkát végző zetett alkalmazottak aránya is, azaz a szociális
munka óriásit lép előre a szakmává válás útján (Müller 1992). Richmond tevékenysége
mellett fontos azonban megemlíteni, hogy a XIX. század végén az európai COS
szervezetek is elkezdték – igaz, nem egyetemi szinten – képezni a bennük tevékenykedő
baráti látogatókat, ezzel is némiképp egységesítve a beavatkozás szabályait és menetét
(Kendall 1994). A fentieken túl, Richmond az első empirikus kutatáson alapuló átfogó
elméleti rendszer kidolgozásával is hozzájárult a szociális munka
professzionalizálódásához. Az 1917-ben megjelent „Szociális diagnózis” című
könyvében feltárta az esetmunka belső összefüggéseit, s azt vallotta, hogy csak alapos
információgyűjtéssel érthető meg a kliens problémája, ennek segítségével lehet
felállítani egy megfelelő diagnózist, ami pedig egy beavatkozási terv alapja lehet.
Mindez egy freudi nézetekre épülő, pszichológiai indíttatású, alapvetőn gyógyító jellegű
irányzatot indított el az esetmunkában (Hegyesi 2002). Az azóta eltelt közel száz évben
újabb és újabb irányzatok jelentek meg az esetmunkában, az 1930-as években
megjelenő funkcionalista közelítésektől, a különböző pszichológiai és szociológiai
irányzatokon keresztül, a problémamegoldó közelítésekig, s ezen új irányzatok hatására
az esetmunka – tanulván e közelítésekből – napjainkra több-szempontúvá érett. E
különböző közelítések közül az esetmunkára legjelentősebb hatást a korábbiakban
említett rendszerelmélet, a funkcionalizmus, amelyben a hangsúly a segítő folyamatra,
annak céljára, s ebből adódóan időkorlátaira koncentrál, valamint a problémamegoldó-
és a humán ökológiai közelítést gyakorolt, ám mondhatni, hogy a különböző
pszichológiai irányzatok hatásai is összeadódtak. Ennek következtében a több-
szempontú közelítések beépülése ellenére elmondható, hogy az esetmunka világszerte
alapvetően pszichológiai orientációjú maradt, magában hordozva ennek minden előnyét
és hátrányát.

56
 2.3. Problémamegoldás a szociális munkában

A problémamegoldó alapú közelítés a szociális munka fő céljaiból következőleg az

esetmunkában, a csoportokkal végzett, valamint a közösségi szociális munkában is
alapvető közelítési módnak tekinthető. E gondolkodásmód megjelenése és elterjedése a
szociális munkában, azon belül az esetkezelésben 1957-től, Helen Harris Perlman
„Szociális esetmunka: a problémamegoldó folyamat” című könyvének kiadásától
datálható. A munka óriási hatást gyakorolt a szociális munkára, különösképp az
esetmunka szemléletének alakulásában vált elsődleges jelentőségűvé. Az időközben
eltelt közel fél évszázad során a Perlman által megalkotott „problémamegoldó
modellnek” számos átalakított és továbbfejlesztett változata jelent meg, ám ezek
alapvető felépítésében kevéssé találhatóak lényegi különbségek. A problémamegoldó
jellegű gondolkodás először azonban nem a szociális munkában jelent meg. Az
előzmények között mindenképp megemlítendő a híres amerikai reformpedagógus,
Dewey „Így gondolkozunk” című munkája, amelyben a re ektív gondolkodás fázisait
vázolta fel. Dewey szerint valamennyien nap mint nap szembesülünk
problémahelyzetekkel, amelyeket azonban csak akkor tudunk hatékonyan kezelni, ha
alaposan megvizsgáljuk és értelmezzük a megoldandó helyzetet, számba vesszük a
lehetséges kezelési módokat, s kiválasztjuk a legoptimálisabbnak tűnő megoldást.
Összegezve megállapítható, hogy a problémamegoldást az alapos feltárás és a
tervszerű beavatkozás kell, hogy jellemezze. E tervszerűség hiányában előfordulhat,
hogy „a problémával küzdő ember kritikátlanul vagy hirtelen fog cselekedni, nem
megfelelő konklúziókat von le, elvéti a probléma természetét és számos más hibát
követhet el” (Compton – Galaway 1984: 142). E meglátással, amely vitathatatlanul
érvényes a szociális segítségnyújtás esetében is, mélységesen egyet lehet érteni. Ez az
az ok, amiért őszintén sajnálkozni lehet azon, hogy számos szakember nem használ
munkája során a tervszerű segítségnyújtást elősegítő modelleket, ez esetben pedig
marad az esetleges, kritikátlan és gyors, a hosszú távú célokat kevéssé szem előtt tartó
beavatkozás.

2.3.1. A PROBLÉMAMEGOLDÓ MODELL ALKALMAZÁSA

Az alkalmazás feltételei: Problémamegoldó modellt evidens módon

„problémahelyzetben” alkalmazhatunk. A szociális munkában problémahelyzetnek
tekinthető, ha a kliensnek olyan problémája van, amit saját maga természetes támaszai
segítségével nem képes megoldani. További feltétel, hogy a probléma ne legyen olyan
jellegű és hatású, ami azonnali, direkt beavatkozást igényel.

57
A problémahelyzettől el kell különíteni a krízishelyzetet. Krízis esetén a kliens lelki
egyensúlya megbomlik, ami nagyfokú feszültséggel jár együtt, és a kliens szorongását
eredményezi. A krízishelyzetben a „viselkedés fellazulhat, kirobbanó indulati reakciók
jelenhetnek meg, vagy az egyén lehangolt, passzív, tehetetlen, támasznélkülinek érzi
magát, és helyzetét reménytelennek értékeli” (Szabó é.n.: 49). Mivel az egyén nem
képes a nagyfokú feszültséget tartósan elviselni, ezért e helyzet azonnali és direkt
beavatkozást, azaz krízisintervenciós modell alkalmazását követeli meg a
szakemberektől.
Végül meg kell említeni az úgynevezett sürgősségi helyzetet. Sürgősségi helyzetben
nagy esélye van valamely tragédia (pl.: öngyilkosság) vagy károsodás (pl.: családtagok
bántalmazása) bekövetkezésének, emiatt ez az a helyzettípus, amely a leggyorsabb és
legintenzívebb beavatkozást igényli (Szabó é.n.).

2.3.2. A PROBLÉMAMEGOLDÓ MODELL SZAKASZAI

I. A KONTAKTUS FELVÉTELÉNEK FÁZISA

A szakember és a kliens között alapvetően kétfajta módon jöhet létre kontaktus.

Optimális esetben a kliens maga keresi fel a szolgálatot, vagy legalábbis elfogadja a
felajánlott segítséget. Ekkor – vagyis önkéntesség esetén – a kliens nyilvánvalóan
motivált az adott probléma megoldásában. A másik lehetőség, hogy a klienst kötelezik
az együttműködésre, ami annak az eredménye, hogy a kliens nem tartja problémának a
problémát, vagy esetleg látja azt, de nem tartja fontos, megoldandó problémának, s nem
akar változtatni helyzetén. Ez utóbbi esetben a folyamat első lépése a kliens
motivációjának kialakítása, vagy erősítése.
Önkéntesség esetén is különbséget kell tennünk a tekintetben, hogy van-e előzetes
információnk az adott esetről (pl.: az iskola jelzi, hogy Pistike iskolai viselkedése –
hirtelen agresszívvá vált, leromlott a teljesítménye stb. – arra utal, hogy a gyermek
családjában valami gond lehet), vagy pedig mi találkozunk először a segítséget kérővel.
Ez utóbbi esetben kliensük teljesen „tiszta lappal” indul, míg az előzőben óhatatlanul
kialakul valamilyen előzetes képünk az adott személyről, családról. Nem véletlenül
hívják e szakaszt „a kezdődő előítélet” szakaszának. E tekintetben fontos szabály, hogy
kezelnünk kell e kezdődő előítéletet, az semmiképpen nem gyakorolhat hatást
viselkedésünkre, a klienssel való bánásmódra. Mindez nem mindig egyszerű feladat,
különösen nem az, ha azt feltételezzük, hogy az adott családban a gyermek esetleg
szenvedhet. Nyilvánvaló azonban, hogy  –  a jogból átvett kifejezésekkel élve   –  a
szociális munka klienseit, az adott családban élőket is megilleti „az egyenlő bánásmód
joga” és „az ártatlanság vélelme” mindaddig, amíg meg nem győződtünk ennek

58
ellenkezőjéről.

1. A probléma meghatározása – bizalmi kapcsolat kialakítása

A fenti különbségek mellett is minden esetben a fázis első lépése:
– a megoldandó probléma vagy problémák pontos meghatározása, továbbá
– a későbbi együttműködés feltételének tekinthető bizalmi kapcsolat
kialakítása.
Mindez persze korán sem könnyű feladat, hiszen az adott problémát nézőponttól
függően másképp láthatja:
– maga a kliens,
– a kliens környezete, a klienssel kapcsolatban lévő rendszerek (családtagok,
munkahely, iskola stb.), és
– a szociális szakember.
A hatékony munka érdekében, valamennyi nézőpontot felhasználva, a szakembernek
és a kliensnek együtt kell olyan közös probléma de níciót találni, amit a kliens is
elfogad, s amit a szakember is reálisnak tart.
A bizalmi kapcsolat kiépítése jelentős fokban a szakemberen múlik, azon, hogy eléggé
nyitott, megértő, türelmes és empatikus-e, hogy megadja-e a kliensnek a minden
embernek kijáró tiszteletet. Mindez olyan „apróságok” függvénye, hogy a szakember
hellyel kínálja a klienst, hogy a beszélgetés során nem vele szemben ül egy íróasztal
mögött, hanem egy bizalmi légkör kialakítására lehetőséget biztosító interjúszobában, a
klienssel félig oldalhelyzetben helyezkedik el, hogy a nyitottságát kifejezve nem
kulcsolja össze kezeit, hogy oda gyel rá, hogy kommunikációja során
hanghordozásából és mondataiból a megértés és elfogadás, nem pedig az elítélés és
megvetés árad, s hosszasan lehetne folytatni a sort. A segítő folyamatban mindvégig
fontos hangsúlyozni a kapcsolat segítő, de szakmai jellegét, ami nem személytelen, de
konvencionális, udvarias viselkedésmód fenntartását jelenti.4 Mivel a kliens reakciói
rendszerint visszatükrözik hozzáállásunkat, ha a kliens együttműködőnek bizonyul, az
általában egyebek mellett azt is jelzi, hogy a fenti követelményeknek megfelelő volt
viselkedésünk.

2. Az előzetes cél meghatározása

A probléma meghatározását követően tisztázni kell:
– melyek a kliens rövid- és hosszú távú céljai, mit vár el a szakembertől, az
intézménytől,
– mit tartana a kliens környezete megfelelő problémamegoldásnak és célnak,
– mit tart a szakember reális és megvalósítható célnak, s mit tud ő, és az
intézmény felajánlani a kliensnek.

59
 A fenti célok akár jelentősen eltérhetnek egymástól, könnyen elképzelhető, hogy
például a családsegítő szolgálatot felkereső feleség válásának elősegítéséhez vár
segítséget a szolgálattól, míg a férj inkább azt szeretné, hogy próbálják meg helyrehozni
megromlott kapcsolatukat. A fenti esetben a beavatkozás akkor lehet eredményes, ha
sikerül olyan célt meghatározni, amely mindkét félnek megfelelő, s amit a szakember is
reálisnak tart. A célok köre meglehetősen széles lehet, a felek megállapodhatnak abban,
hogy adnak még egy esélyt egymásnak, de abban is, hogy a válás előtt egy időre
szétköltöznek, s megnézik, együtt, vagy külön jobb-e az életük stb.. E szakaszban van
azonban néhány alapszabály:
• A rövid- és hosszú távú célokat pontosan kell megnevezni, például nem sokat ér az
a célmeghatározás, miszerint „cél az adott probléma megoldása”.
• Tisztázni kell, hogy a szakember milyen célokban lehet, és nem lehet partner.
Soha nem lehetünk partnerek a kliens más emberek ellen irányuló céljai
megvalósításában. Az előző példához kapcsolódva, soha nem lehetünk partnerek
abban, ha a feleség vagy éppen a férj bosszút akar állni őt megcsaló házastársán, s
úgy akar elválni, hogy a válás eredményeképpen kiforgassa őt vagyonából, elérje,
hogy szinte soha ne láthassa közös gyermeküket stb..

3. Előzetes megegyezés
E szakaszban a realitások és korlátok végső tisztázása történik meg, annak tisztázása,
hogy miben tud, s miben nem tud segíteni a szakember, milyen erőforrásokat tud
felajánlani az intézmény a probléma megoldásához. Önkéntes kliens esetében e
szakaszban a kliens dönthet arról, hogy kíván-e az adott szakemberrel együttműködni.
Ahogy arról a korábbiakban szó esett, a szociális szakember ilyen típusú lehetősége
szakmájából adódóan korlátozottabb, hiszen a szakma egyik alapelve, hogy a
szakember nem lehet „személyválogató”. Természetesen kivételként előfordulhat, hogy
a szakember úgy érzékeli, nem tud hatékonyan együttdolgozni az adott klienssel. Ez
esetben megkérheti a klienst, hogy a hatásos beavatkozás érdekében valamelyik
kollégájával próbáljon meg együttműködni.
Amennyiben a felek a további együttműködés mellett döntenek, akkor tisztázni kell az
együttműködés kereteit, vagyis kölcsönösen meg kell egyezniük jogaikról és – az
„autonómia dilemma” kapcsán kifejtettek szerint – az együttműködés „határairól”.

4. Adatgyűjtés
Az előzetes megegyezést a következő szakasz munkájának előkészítése érdekében
rendszerint további információgyűjtés (a kliens és környezete lehetőségeiről, az elérhető
erőforrásokról stb.), valamint a meglévő információk összegzése követi.

60
 II. A SZERZŐDÉSKÖTÉS FÁZISA

A kliens és a szakember közötti szerződéskötés a szociális segítségnyújtás

elmaradhatatlan kelléke valamennyi munkaformában. Nem kell azonban feltétlenül
„írásba foglalt és ellenjegyzett” szerződésre gondolnunk, a szociális munkában a
szerződés megkötése történhet szóban is. Az esetkezelésben önkéntes kliens esetében
rendszerint szóbeli megállapodás történik, hiszen a kliens motivált problémája
megoldásában. A szóbeli szerződés nagy előnye, hogy az ilyen típusú megállapodás
nem rombolja a kliens és a szakember között létrejövő bizalmi kapcsolatot, vitathatatlan
hátránya pedig a visszakereshetőség hiánya. Amennyiben kliensünk kötelezés alapján
működik együtt velünk, példának okáért a családban élő kiskorú gyermek
veszélyeztetésének megszüntetése érdekében, a település jegyzője védelembe veszi a
kiskorút, s kötelezi a szülőket a gyermekjóléti szolgálat családgondozójával való
együttműködésre, akkor az együttműködést szabályozó megállapodást (sőt, még a
beavatkozási tervet is), kötelező írásba foglalni.

5. A szerződés megkötésének előkészítése – az értékelés szakasza

Adekvát szerződés megkötéséhez szükséges ismételten számba venni, hogy:
– a problémák hogyan viszonyulnak a kliens szükségletrendszeréhez, melyek a
problémák fő összetevői, mely tényezők járulnak hozzá a problémák
fennmaradásához, hogyan függhetnek egymással össze az egyes problémák.
E számbavétel célja annak megállapítása, hogy mely problémák kezelésével célszerű
a beavatkozást kezdeni. Az elsődleges problémák kiválasztását, illetve a problémák
hatékony kezelését szolgáló erőforrások kiválasztását és problémákhoz rendelését,
problémákra és erőforrásokra való összpontosításnak, szakkifejezéssel élve,
fókuszálásnak nevezzük. Ahogy az e meghatározásból kiderül, a fókuszálási
folyamatnak két szintje különíthető el. Az első szintnek az elsődleges problémák
kiválasztása, a másodiknak az adekvát erőforrások meghatározása és problémákhoz
rendelése tekinthető. Célszerű végiggondolni azon folyamatot, amely eredményeként a
klienssel közösen meghatározott problémák halmazából kiválasztjuk az elsőként
megoldandó problémákat, s számba venni azokat a szempontokat, amelyek alapján
célszerű meghoznunk döntésünket.
a) Ok – okozati viszonyok feltárása. Természetesen mindig a probléma oki tényezőit
kell megpróbálni felszámolni, hiszen ellenkező esetben, az okozati hatásokra való
koncentráláskor, csak a probléma kedvezőtlen hatásait tudjuk enyhíteni a tényleges
problémák megoldása helyett. A példa kedvéért, ha egy családanya arra panaszkodik,
hogy nem tud enni adni gyermekeinek, ám kiderül, hogy ennek elsődleges oka, hogy
egyébként jól kereső férje szinte összes pénzüket barátai rendszeres megvendégelésére

61
költi, akkor a szegénység csak okozati tényező, a probléma valódi oka a férj felelőtlen
magatartása.
b) A probléma szükséglethierarchia rendszerben elfoglalt helye. Az általános emberi
szükségletek egymásra épülése okán, először a szükséglethierarchia alsóbb szintjeihez
kapcsolódó problémákat ajánlatos kezelni.
c) A probléma súlyossága, a beavatkozás sürgőssége. Először a súlyosabb, sürgetőbb
problémák orvoslásához célszerű hozzálátni.
d) A problémában érintettek köre. A rendszerelméleti és ökológiai megközelítések
alapján ajánlatos azon problémák megoldását előtérbe helyezni, amelyek több embert,
adott esetben a kliens környezetét, családtagjait is érintik.
A fenti szempontok esetenként természetesen ellentmondhatnak egymásnak, ilyenkor
mindig a körülményektől, igényektől és lehetőségektől függően kell kiválasztani az
elsőként megoldandó problémát, vagy az egymással összefüggő problémákat.
A fókuszálás második szintjén a feladatunk a problémák megoldásához szükséges
erőforrások számbavétele. Erőforrások fellelhetőek magában a kliensben (általában nem
csupán a probléma okai, de a megoldáshoz szükséges „kulcs” is a kliensben keresendő),
s rendszerint fellelhetőek erőforrások a kliens szűkebb és tágabb környezetében is. Az
ökológiai megközelítés alkalmazása egyaránt sokat segíthet az alapvető problémák, és
az azok megoldásához szükséges erőforrások feltárásában.
A szociális munkában erőforrásnak tekinthető minden olyan dologi eszköz, személyes
segítség, legyen szó akár informális (pl.: rokonoktól, barátoktól származó), vagy akár
formális jellegű (intézményekből, szakemberektől származó) segítségről, amely
hozzájárulhat a kliens problémáinak megoldásához. A fentiek alapján tehát
elkülöníthetőek:
• Anyagi és nem anyagi jelegű erőforrások: az első csoportba sorolható a pénzbeli
és természetbeli támogatás, ideértve például a szociális segélyeket, a családban
élő gyermekek étkeztetését, de ideértve azt is, ha egy combnyaktörést szenvedett
lábadozó idősebb hölgynek az idősek klubja kölcsönöz egy járókeretet. A
második csoportba sorolhatóak a „személyes szolgáltatások”, példának okáért egy
egyedülálló anya gyermekére való felügyelet megoldása addig, amíg az anya
betegsége gyógyítása érdekében kórházi ellátásra szorul.
• Formális és informális támogatások: az előző példa folytatásaként, a gyermek
felügyeletéről gondoskodhatnak a helyi önkormányzat által fenntartott helyettes
szülői szolgálaton keresztül, de jó esetben a nyugdíjas nagymama is tud vigyázni
unokájára.
A problémamegoldó folyamat e szintjén az erőforrások felkutatása és számbavétele
kell megtörténjen. A szakember más módon tájékozódhat a formális és az informális
erőforrásokról.

62
A saját és más segítő intézmények által rendelkezésre bocsátható formális erőforrásokat
a szociális szakembernek a segítségnyújtás megkezdése előtt ismernie kell, hiszen ez
alapján lehet tisztázni, hogy ő és a szolgálat milyen erőforrásokhoz tudja hozzásegíteni
a klienst. Mindez azt jelenti, hogy egy családsegítő vagy gyermekjóléti szolgálatnál
dolgozó szakembernek ismernie kell azt, hogy mely intézmények miben tudják segíteni
a klienst, ismernie kell a kliensek számára elérhető szociális támogatásokat stb.. Mindez
nem jelenti azt, hogy egy szakembernek betéve kellene tudnia az összes támogatással
kapcsolatos valamennyi részletszabályt, jogosultsági feltételt stb., ám ezen ellátásokat
legalább annyiban ismernünk kell, hogy a kliens segítségkérésekor felmerülhessen a
valóban létező támogatás megszerzésének lehetősége, hogy tudjuk, mely támogatás
részletszabályainak és jogosultsági feltételeinek nézzünk utána.5
Az informális hálóban rejlő lehetőségeket a szakember a klienstől kapott
információkból ismerheti meg, azaz abból, hogy a segítő beszélgetés során a kliens
végiggondolja, kinek a segítségére számíthat. Egyes esetekben azonban előfordulhat,
hogy a kliens rosszul méri fel a segítő hálóban lévő lehetőségeket, vagy maga is
bizonytalan e tekintetben. Ilyenkor lehetőség van arra, hogy mi magunk is
utánanézzünk, hogy valóban léteznek-e, és mozgósíthatóak-e a kliens által megemlített
informális erőforrások. Önkéntes kliens esetében ehhez a kliens beleegyezésére van
szükség. Ismételten az előző példához visszatérve elképzelhető, hogy az anya úgy véli,
hogy egyedül élő idős nagybátyja vállalja majd a gyermek gondozását, s e feltételezését
arra alapozza, hogy a nagybácsi többször támogatta már őket anyagilag. A fenti esetben
mindenképp célszerűnek tűnik megbizonyosodni e lehetőség realitásáról.

6. A szerződés megkötésének előkészítése – a cselekvési terv elkészítésének szakasza.

A cselekvési terv nem más, mint annak a folyamatnak a lépésekre bontása, amely
elvezetheti a klienst a probléma megoldásához, s amely folyamat a kliens probléma-
megoldási képességének fejlesztéséhez is hozzájárulhat. A tervet a kliensnek és a
szociális szakembernek közösen kell elkészítenie. Meglehetősen hasznos lehet, ha nem
csupán egy, hanem legalább két tervet készítünk, ezzel is alternatívát kínálva a
kliensnek a pozitívumok és negatívumok mérlegelése alapján történő választásra, s nem
mellékes szempontként megteremtve annak lehetőségét is, hogy az először kiválasztott
terv esetleges kudarca esetén, kéznél legyen egy újabb felhasználható terv. E tervnek
számos követelménynek kell megfelelnie:
a) Igazodnia kell a kliens szükségleteihez és igényeihez. Mindez azt jelenti, hogy a
kliens elvárásai és szemléletmódja kell érvényesüljön, s ne a szociális szakember
ettől esetlegesen eltérő értékpreferenciája. Ez nagyfokú empátiát követel meg a
szakembertől.6
b) Igazodnia kell a kliens lehetőségeihez, azaz reálisnak kell lennie. Példának okáért

63
 munkanélküli, alacsony képzettségű és semmilyen gyakorlattal nem rendelkező
kliens esetében vélhetően irreális cél lehet valamilyen jól zető, stabil, szellemi
vagy adminisztratív munkakör megszerzésének a kitűzése.
c) Igazodnia kell a kliens képességeihez, vagyis a tervben az egymást követő
feladatok ütemezése se túl gyors, se túl lassú nem lehet. Az első esetben a kliens
nem lesz képes a tervnek megfelelően haladni, ebből következőleg saját helyzetét
kilátástalannak láthatja, önmagát pedig a probléma megoldására alkalmatlan
embernek érezheti. Túlzott lassúság, óvatosság esetén viszont azt érezheti, hogy
egy helyben toporognak, semmi sem történik, amiből következőleg feleslegesnek
ítélheti a segítő kapcsolatot.
d) Építeni kell a rendelkezésre álló erőforrásokra.
e) Számolnia kell a problémamegoldást korlátozó akadályokkal. Ilyen „korlát” lehet
példának okáért a házastársak közötti kapcsolati kon iktus rendezésében az a
szülő, aki beleszól a atalok kapcsolatába, a köztük lévő kon iktus kezelésébe,
ezáltal befolyásolva annak kimenetelét. Ez esetben cél lehet annak elérése, hogy a
kapcsolati kon iktusokat a felek kizárólag közösen, az említett szülő bevonása
nélkül próbálják kezelni.
f) A változó követelményekhez igazíthatónak, azaz rugalmasnak kell lennie.
Felgyorsult világunkban meglehetősen gyorsan változhatnak a körülmények, a
rendelkezésre álló lehetőségek, s ezek függvényében a tervnek is változtathatónak
kell lennie. Hiába terveztük úgy, hogy a már többször említett édesanya
gyermekére a nagymama vigyáz majd, ha időközben ő is megbetegszik, és maga
is segítségre szorul.

7. Prognosztizálás
A cselekvési terv kiválasztását követően, a segítőnek szakmai szempontok alapján
végig kell gondolnia, hogy reális-e a terv, ő maga bízik-e a megvalósítás sikerében.
Amennyiben a szakember úgy látja, hogy a terv megvalósításának kisebb az esélye,
mint az esetleges kudarcnak, akkor ezt a klienssel meg kell beszélni, s újra kell kezdeni
a tervezési folyamatot.
A fentieket követően meg lehet kötni a végleges szerződést, amely tartalmazza a
megoldandó probléma de niálását, az elérendő célt, annak elérésének módját, a sikeres
problémakezelés kritériumait, s természetesen azt, hogy e folyamat során mely
feladatai, kötelességei és jogai vannak a feleknek.

64
 III. A TERV VÉGREHAJTÁSÁNAK FÁZISA

8. A terv kivitelezése: az erőforrások mozgósítása

A terv kivitelezése során alapvető fontosságú azoknak az erőforrásoknak a
mozgósítása, amelyek hozzájárulhatnak a kliens problémáinak megoldásához. Az
erőforrások mozgósításakor szem előtt kell tartanunk a segítségnyújtás hosszú távú
célját, azaz a klienst kell abban segítenünk, hogy ő maga mozgósítsa az erőforrásokat.
Ezen elv egyaránt alkalmazandó – ahogy arról a nondirektivitás elve kapcsán már szó
esett – formális erőforrások (példának okáért egy rendszeres jövedelmet biztosító
ápolási díj megigénylésekor), s az informális, személyes segítségnyújtás körébe tartozó
erőforrások mozgósításakor. Ismét térjünk vissza az e részben már többször felhasznált
példához. Kliensünk elmondja, hogy édesanyjára mindig számíthatott, többször
vigyázott már hosszabb ideig unokájára, ám néhány hete összevesztek, így most
biztosan nem fog segíteni. Könnyen előfordulhat, hogy a kliens ehhez hozzáteszi, azt
szeretné, hogy beszéljük rá édesanyját, hogy vigyázzon kórházi kezelése alatt a
gyermekére, ami nyilvánvalóan nem járható út számunkra. Elég, ha belegondolunk
abba, mi is az e tekintetben először megoldandó probléma. Nem más, mint az anya és
lánya közötti kon iktus kezelése, viszonyuk rendezése, hiszen ez automatikusan
megoldja a gyermekfelügyelet problémáját is (ok – okozati viszonyok). Azt
természetesen felajánlhatjuk, hogy kliensünket elkísérjük édesanyjához, s próbálunk
közvetítő szerepet betöltve segíteni a kon iktushelyzet megoldásában.
A terv végrehajtásakor fontos alapelv, hogy a rendelkezésre álló tervet rugalmasan kell
kezelnünk, azaz változó körülmények esetén képesnek kell lenni a terv új helyzethez
való igazítására, módosítására. A kiválasztott terv sikertelensége esetén pedig képesnek
kell lennünk arra, hogy időben elővegyük az alternatív, „tartalék” tervünket.

IV. A KAPCSOLAT LEZÁRÁSÁNAK ÉS ÉRTÉKELÉSÉNEK FÁZISA

9. Befejezés
A problémamegoldó folyamat alapvetően háromféleképpen érhet véget:
– ideális esetben sikerül a problémát teljesen megoldani, miközben fejlődik a
kliens problémamegoldó képessége is,
– a problémát részlegesen sikerül megoldani,
– nem sikerül előrébb jutni a fennálló probléma kezelésében.

65
 A szociális munka hosszú távú céljának elérése és a jóléti függőség kialakulásának
elkerülése érdekében, a problémamegoldó folyamat során fontos időhatárokat
kitűznünk. Egy segítő folyamatnak még bonyolultabb esetekben is le kellene záródni
fél, vagy legfeljebb egy éven belül. (Az Amerikai Egyesült Államokban az átlagos segítő
folyamat rendszerint 3 hónapig tart, ez idő alatt a segítő és a kliens 8-12 alkalommal
találkozik (Epstein 1988 in Szabó é.n.)) Természetesen az együttműködés határideje is
rugalmasan kezelendő, szükség esetén akár kétszeresére is módosítható, ám adott
probléma kapcsán két évnél hosszabb idejű együttműködés már mindenképpen
indokolatlannak tekinthető. Ezen idő letelte után az esetet vagy le kell zárni, vagy ha a
probléma továbbra is fennáll, másik szakembernek kell átadni.
Minden variációra érvényes, hogy az eset lezárásának egyértelműnek kell lennie, a záró
megbeszélés alkalmával nyilvánvalóvá kell válnia, hogy az együttműködés véget ért, a
felek e probléma kapcsán többé nem találkoznak. Ez nem mindig könnyű, hiszen a
hosszú hónapok alatt a kliens és a szakember közel kerülhet egymáshoz. Éppen ezért
nagyon fontos már a kapcsolat elején tisztázni, a segítő folyamat során pedig
tudatosítani, hogy az együttműködés nem baráti, hanem szakmai jellegű, s egy idő után
véget fog érni (megjegyzendő, hogy az etika iránymutatások alapján a kliens és a
szakember közötti szakmai viszony fenntartása kötelező jellegű, példának okáért a felek
a segítő folyamat során nem kerülhetnek egymással intim viszonyba).
Ugyanakkor biztonságérzetet adhat kliensünknek, ha megadjuk annak lehetőségét, hogy
később is felkereshet bennünket, amennyiben olyan új problémája adódik, amivel
önállóan nem boldogul. Más közelítésben viszont feltételezhető, hogy e lehetőség -
amely mindenképp adott – problémamegoldó folyamat végén történő felkínálása a jóléti
függőség irányába is mozdíthatja a klienst. Adott esettől függően mindkét variáció
alkalmazása hasznos lehet, így minden esetben a szakembernek kell mérlegelni, hogy
melyik megoldás hordoz magában több előnyt, s melyik több veszélyt.

10. A folyamat közös értékelése

Mind sikeres, mind sikertelen együttműködés esetén értékelni kell a folyamatot,
végig kell gondolni, mely tényezők vezettek el a sikerhez, vagy eredményezték a
kudarcot. A siker esetén ez továbbfejlesztheti a kliens problémamegoldó képességét,
hiszen a sikerrel alkalmazott módszerek tudatosítása hozzájárulhat azok más
helyzetekben való hatásos alkalmazásához. További előnye az értékelésnek, hogy
hozzájárulhat a kliens önbizalmának és önbecsülésének növekedéséhez. Sikertelenség
esetén szintén lehet tanulni a folyamatból, jó esetben ily módon elkerülhető, hogy a
kliens a későbbiekben elkövesse ugyanazokat a hibákat.

66
 11. A folyamat szociális szakember általi értékelése (önértékelés)
Nem csupán a kliens, hanem a szakember is tanulhat a folyamatból, ezért szükséges
végiggondolni a folyamat egészét a probléma meghatározásától a lezárásig. Értékelnünk
és elemeznünk kell, mennyire bizonyultak hatékonynak az alkalmazott módszerek, mert
ugyan minden eset más és más, ám ha valamely módszer szinte sohasem válik be, azt
talán nem érdemes erőltetni, míg a gyakran eredményre vezető módszereket célszerű
lehet máskor is bevetni.

A problémamegoldó modell nagy előnye, hogy gondosan alkalmazva szinte bármilyen

típusú probléma megoldására alkalmas lehet. Kellő gondosság alatt pedig az értendő,
hogy sohasem szabad elfelejteni, hogy a modell csupán a segítés kerete, s mint keret
akkor jó, hasznos, ha „mankóként” és nem „béklyóként” szolgál, ami azt jelenti, hogy
mindig az adott esethez kell igazítani a modellt. Ebből kifolyólag egyes lépések
kimaradhatnak, felcserélődhetnek, egymásba csúszhatnak. A másik fontos szempont a
széles értelemben vett, a folyamat egésze kapcsán érvényesített nondirektivitás, az,
hogy csak segítsük, ösztönözzük a klienst, akinek végül magának kell eljutnia az egyes
szakaszokban a fontos döntések meghozatalához és a probléma megoldásához. A
modell akkor lehet hasznos eszköz kezünkben, ha kellőképp ismerjük, s rendelkezünk
azon tudásokkal és képességekkel, amelyek lehetővé teszik az adekvát alkalmazást.

2.4. KRÍZISINTERVENCIÓ AZ ESETMUNKÁBAN

A krízisintervenciós modell az előző részben ismertetett krízishelyzetben

alkalmazandó. Célszerű megvizsgálnunk, hogy rendszerint milyen körülmények között
alakulhatnak ki krízisek, s mi jellemzi a kialakulás folyamatát. E kérdések
megválaszolásához alapvetően Szabó Lajos (é.n.) tárgykörben megírt munkájára
támaszkodom.
A krízishelyzet problémahelyzetből akkor alakul ki, ha a problémahelyzetben
alkalmazott, az egyén vagy család által ismert és gyakran használt probléma-
feldolgozási módok nem megfelelőek, vagy elégtelenek. Különösen gyakran alakul ki
krízis akkor, ha:
• A probléma, amivel az egyén vagy család szembesül, túlzottan nagy (például egy
családtag halála).
• Az adott típusú problémával még nem találkozott az egyén vagy család (például
első gyermek születésével együtt járó új helyzet kezelése, válás stb.).
• A problémát akkor kellene megoldani, amikor a család sebezhetőbb, mert új
lakóhelyre költözött, a régi természetes támaszok (pl.: barátok) már kevésbé
elérhetőek, újak pedig még nincsenek.

67
 Augilera és Messick szerint a krízis kialakulása a következőképp modellezhető.

4. ábra. A krízis lezajlásának folyamata. Augilera és Messick (In Szabó é.n.: 50)

A szerzők meglátása szerint krízis akkor alakul ki, ha az egyensúlyi tényezők közül
egy vagy több nem megfelelő, ugyanakkor az inadekvát problémaészleléshez magától
értetődően az esetek döntő többségében inadekvát megoldási módok is kapcsolódnak. E
helyzetre is alkalmazható az a korábban más vonatkozásban bemutatott példa, amelyben
egy családban az apa szerencsejáték függősége miatt súlyos anyagi problémákkal
küzdenek, ám a család ezt bevételei elégtelenségeinek tulajdonítja (inadekvát észlelés),
s azok növelésével, adott esetben újabb és újabb hitelek felvételével próbálja orvosolni
(inadekvát megoldási mód), ami először anyagi, majd a folyamat későbbi
következményeként lelki jellegű krízist eredményezhet.
Az esetek jelentős részében az érintett személy, család, rendszerint külső szakmai
segítség nélkül próbál megbirkózni a krízishelyzettel, amely próbálkozás egyaránt járhat
kudarccal és sikerrel. A kudarcnak kettős kimenetele lehet, kialakulhat egy új, torz
egyensúlyi állapot, példának okáért a túlzott munkahelyi kihívások és terhek nyomán
kialakuló krízishelyzet esetén az érintett tartós betegszereppel azonosulhat. Más esetben
a krízishelyzet sürgősségi helyzetbe, s ezt követően akár tragédiába torkollhat. Sikeres
krízismegoldás esetén ugyanakkor rendszerint új, magasabb szintű egyensúlyi állapot
alakulhat ki, hiszen a siker nyomán növekedhet az egyén önértékelése, s felvérteződhet

68
olyan probléma-megoldási képességekkel, amelyeket később, más helyzetekben is
hasznosítani tud.
Nyilvánvaló tehát a beavatkozás fontossága, hiszen ez adott esetben tragédia
bekövetkezését, vagy torz egyensúlyi állapot kialakulását előzheti meg, ám a sikeres
beavatkozás akár a kliens a krízishelyzetet megelőző helyzeténél is jobb, magasabb
szintű egyensúlyi helyzetének kialakulását eredményezheti.

2.4.1. A KRÍZISINTERVENCIÓS MODELL

Mivel ez esetben is problémamegoldási folyamatról van szó, a modell szerkezete

hasonló a problémamegoldó modell felépítéséhez, ám jelentős különbség van a modell
alkalmazásában és időbeni ütemezésében. Mivel célunk a krízishelyzetből való
kimozdítás, a feszültség azonnali csökkentése (amivel adott esetben tragédia előzhető
meg), nondirektív beavatkozás alkalmazására nincs sem idő, sem mód. Ezért
krízisintervencióban az egyik legfontosabb alapelv – problémamegoldó modellel
ellentétesen – a közvetlen, vagy más szóval direkt beavatkozás. Ezen alapelv a modell
ütemezését is szorosabbá teszi, az első megbeszélésnek 24 órán belül kell megtörténnie,
s ezt követően ritkulhatnak a találkozások heti néhány, majd heti egy alkalomra, míg a
problémamegoldó modellben alapesetben a heti egyszeri találkozás tekinthető
átlagosnak. Jóval rövidebb maga az egész folyamat, a krízisintervenció 5-6 ülést
igényel, így maximum néhány hetet vesz igénybe.

2.4.2. A MODELL FELÉPÍTÉSE

1. A kapcsolat kialakítása
A direktivitás elve már az első ülésen aktivitást követel meg a szakembertől, ami azt
jelenti, hogy az ülést végig a szakember irányítja, ő ismerteti annak célját, meghatározza
a szabályokat (pl.: család esetében egyszerre egy ember beszélhet, mindenki csak a saját
nevében szólhat stb.).7 Ez a fajta aktivitás és irányítás azért lényeges, mert a kliens
érezheti, hogy a szakember kompetens a probléma kezelésében, ami reménnyel töltheti
el, ugyanakkor azt is érzi, hogy történik valami, elindult a helyzet kezelése. Mindez
önmagában feszültségcsökkentő hatású lehet, s elősegítheti az első ülés másik fontos
céljának elérését, azt, hogy a kliens a második ülésre is eljöjjön.
A szakember másik fontos feladata a feszültség fokának folyamatos gyelemmel
kísérése, hiszen annak szintje az ülés folyamán változhat. Amennyiben a szakember
valamely téma megbeszélése kapcsán a feszültség növekedését észleli, úgy az első
ülésen fontos más téma irányába elmozdítani a kommunikációt. Példának okáért ha a
családban élő serdülő valamely problémája indította el a krízist, ilyen feszültséget

69
növelő téma lehet, ha a szülők a gyerek lustaságáról kezdenek beszélni, arról, hogy nem
segít semmiben. Ez esetben sikeres elterelés lehet az arra való rákérdezés, hogy
konkrétan mely házimunkák kapcsán várnák el a gyermek segítségét.
Az ülés céljai okán a pozitív kapcsolat kialakítására és fenntartására, a kliens esetleges
ellenállásának leküzdésére kell törekednünk. Ennek érdekében fontos a pozitív emberi
vonásokra fókuszálnunk, sőt, gyakran szükség lehet a helyzet „pozitívra fordítására”,
melynek leggyakrabban alkalmazott technikája az úgynevezett „átcímkézés”.
Átcímkézés során a krízishelyzetet okozó negatív tulajdonságokkal, vagy súlyos
problémákkal küzdő klienst másképp jelenítjük meg az ülésen, példának okáért a
krónikus alkoholistát „keményen dolgozó, fáradt apaként”. Hangsúlyozandó azonban,
hogy e technika alkalmazása csupán az első ülésre vonatkozóan javasolt, ugyanis a
tartós alkalmazás nehezíti, sőt, adott esetben lehetetlenné is teheti a probléma tényleges
kezelését. Vannak azonban a kliens ellenállását, illetve a feszültséget csökkentő olyan
technikák is, amelyek a probléma megoldásának irányába mozdíthatják a klienst;
• Lényeghez kapcsolás, vagyis amikor a segítő mond valami lényegeset, ám a
mondanivaló végén másra fókuszál. (pl.: Úgy vélem ön és a felesége is aggódik
amiatt, hogy egyre többet iszik, de biztosan számos tekintetben jól működhet a
házasságuk, hiszen ide is együtt jöttek el.)
• Igen manőver, amikor valamelyik fél a másikat fenyegető mondatát elfogadjuk,
ám a másik fél számára feszültségcsökkentő módon folytatjuk a mondatot. (pl.:
Anya: Peti annyira kezelhetetlen mostanában, semmi nem jó neki, borzasztóan
rosszul viselkedik, egyszerűen elviselhetetlen lett. Szakember: Igen, nehéz
korszak ez a gyermekek életében, sok gond van velük, ugyanakkor sokszor
kedvesek és szeretetre méltóak is.)
• Fordított kommentár, amikor az ellen érvelünk, amit elvárnánk a klienstől. (Egy
sor problémát kellene tisztázni a gyermekével kapcsolatosan, de tudom, hogy
nagyon elfoglalt, s biztosan nem tud több időt szakítani Péter problémáinak
megbeszélésére.)

Az első ülésen alkalmazandó fontos alapelv, hogy ha ellenállást érzékelünk, nem

szabad tovább erőltetni álláspontunkat, mert ez általában tovább növelni a kliens
defenzióját. Ilyenkor új irányba kell terelnünk a kommunikációt.

2. A probléma, a segítő források és a kliens énerejének vizsgálata

E szakaszban először az aktuális helyzetet, majd a krízis folyamatát, a krízist kiváltó
problémát, végül a kliens énerejét kell feltérképezni.
Aktuális helyzet: A folyamat kezdetén mindig meg kell vizsgálni, hogy az adott helyzet
krízis-, vagy pedig sürgősségi helyzetnek tekinthető-e, hiszen ettől függően kell

70
kiválasztani az alkalmazandó modellt. Családok esetében szükséges áttekinteni a család
belső viszonyait is.
A krízis folyamata: A krízis folyamatának áttekintése, az ok – okozati viszonyok
feltárása a kliens számára is nyomon követhetővé és érthetővé teszi, hogy mi történt.
Mindez az érzelmi viszonyulásról, ami fenyegető lehet, a kilátástalanság, bűntudat és
önvád érzését keltheti, a klienst az értelmi viszonyulás irányába mozdíthatja el, ami
csökkentheti a negatív érzéseket, s ezáltal a feszültséget, szorongást is. Arra
ösztönözheti a klienst, hogy tényeket mérlegeljen, s gondolkozzon a megoldásról. E
szakaszban fontos azt is kideríteni, hogy mit tettek eddig a probléma megoldása
érdekében, s az milyen eredményre vezetett. Mindez azért kiemelkedően fontos, mert e
feltérképezés hiányában a segítő olyan tanácsot adhat, olyan korábban már próbált
megoldást javasolhat, ami nem vezetett eredményre. Egy ilyen tanács nyilvánvalóan
növelheti a kilátástalanság érzését.
A krízist kiváltó probléma: A problémade níció ez esetben is közös munka, hiszen a
közösen meghatározott de níciót inkább sajátjának érezheti a kliens, így az motiválóbb
lehet. Ugyanakkor a kliens ellenállásának elkerülése érdekében gondosan gyelni kell
arra, hogy a problémade níció ne legyen „fenyegető” a kliensre nézve. A példa
kedvéért, nem szerencsés, ha az kerül explicite megfogalmazásra, hogy a gond a férj
krónikus alkoholizmusa, szerencsésebb megfogalmazás lehet az, hogy a férj utóbbi
időben túlzottá vált alkoholfogyasztásából eredhetnek a problémák.
A kliens énereje: Az énerő vizsgálata már átvezet a következő fázisba, ugyanis a
tervezés és mobilizálás során alapelv, hogy a lehető legnagyobb mértékben a kliens
énerejét kell felhasználni a probléma megoldására, s a lehető legkevesebb járulékos
feszültséggel szabad terheli a folyamatot, ugyanis a hatásosság az énerő
felhasználásával rendszerint pozitívan, a járulékos feszültség növekedésével rendszerint
negatívan korrelál.
Előfordulhat, hogy a kliens énereje nem bizonyul elégségesnek. E helyzet egyrészt a
szakember fokozottabb támogatását igényli, másrészt szükségessé teheti egyéb külső
támogató erőforrások bevonását.

3. A megoldási terv kialakítása, mobilizálás és feladatadás

A tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy e szakasz leginkább akkor lehet sikeres, ha a
fent említett alapelvek betartása mellett, a kliens ülésről–ülésre konkrét, megvalósítható
és mérhető feladatokat kap, melynek segítségével az addig kaotikus helyzet
rendezéséhez is hozzálát, másrészt a feladatra való koncentrálás rendszerint
feszültségcsökkentő hatású. A feladatnak e modellben is igazodnia kell a kliens
lehetőségeihez és képességeihez, olyannak kell lennie, amit a kliens lehetőleg saját
énerejének mozgósításával meg tud oldani. A cél ez esetben is a problémamegoldás

71
irányába való elmozdulás és az önbizalom növelése. Megjegyzendő azonban, hogy nem
egyszerű megfelelő feladatot adni, ugyanis egyszerre kell arra törekedni, hogy a feladat
biztosan megoldható legyen, másrészt legyen elég nagy és nehéz ahhoz, hogy annak a
kliens kellő jelentőséget tulajdoníthasson. Természetesen előfordulhat, hogy a kliens
nem tudja megoldani a kapott feladatot, s valamilyen kifogással áll elő a következő
ülésen. Krízisintervenció során a feszültségi szint alacsonyan tartása érdekében a
szakembernek akceptálni kell e kifogásokat, sőt, szükség lehet „a felelősség időleges
átvállalására” is, azaz arra, hogy a szakember magára vállalja a kudarc felelősségét. (pl.:
„Biztosan túlzottan nehéz feladatot adtam”.) Amennyiben úgy érezzük, hogy a krízis
hatékony kezeléséhez feltétlenül fontos megoldani az adott feladatot, alkalmazható a
rendszerint mozgósító hatású „ne tegyünk semmit” paradox manőver. („Sajnálom, hogy
ennyire erőltettem, most biztosan pihenésre van szüksége, inkább ne tegyünk semmit a
következő ülésig.”)
A krízisintervenció, így a feladatadás fontos alapelve a fokozatosság és a cél irányába
haladás, fontos tehát, hogy a feladatok egymásra épüljenek, s szolgálják a cél elérését.
Minden ülésnek a feladat értékelésével kell kezdődnie, s új feladat adásával végződnie,
miközben a segítőnek fokozatosan csökkentenie kell támogatását, s ezzel párhuzamosan
növelnie kell a kliens önállóságát.

4. Lezárás és nyomonkövetés
A lezárás előkészítése már az első ülésen megtörténik azzal, hogy a szakember
tisztázza, csupán néhány alkalommal fognak találkozni, s ezalatt próbálják meg közösen
megoldani az adott problémát. A lezárás elindítása az ülések gyakoriságának és
időtartamának csökkentésével indul. A záróülésen – a problémamegoldó modellhez
hasonlóan – át kell tekinteni, s értékelni kell a folyamatot. Mivel a probléma rendszerint
nem oldódik meg teljesen e néhány hét alatt, azt is tisztázni kell a klienssel, hogy
milyen irányba haladjon tovább. E tekintetben támaszt jelent az addigi eredmények
megerősítése, hiszen ez javíthatja a kliens önértékelését, növelheti önbizalmát, erősítheti
a segítő kapcsolatban szerzett, új típusú probléma-megoldási képességeit.
Krízisintervenció során a kliens számára kitüntetett fontossággal bír a biztonság érzése,
így mindig meg kell adni a lehetőséget a kliensnek arra, hogy a későbbiekben segítséget
kérjen, s egyben tájékoztatni kell arról, hogy egy-két hónapon belül a szakember
informálódni fog helyzetéről. Ezt az utolsó ülést követő 4-6. héten, írásos tájékoztató
kiküldésével célszerű megtenni, s ha nincs különösebb baj, a szakember ilyenkor kilép a
folyamatból.

72
 2.4.3. A KOMPETENCIA KÉRDÉSE.

A krízisintervenciós modell gyakorlati alkalmazása számos speciális tudást és

képességet követel meg. Éppen ezért a szakemberek egy része   – köztük e sorok
írója  –  úgy véli, hogy önmagában egy szociális alapképzettség nem biztosítja, nem
biztosíthatja ezeket a speciális tudásokat és képességeket. A fentiekből következően a
modellt e speciális tudásokkal rendelkezők, példának okáért az egyes családsegítő
szolgálatoknál dolgozó klinikai szakpszichológusok, vagy speciális terápiás
képzésekben részesülő szakemberek alkalmazhatják.

2.5. KONFLIKTUSKEZELÉS A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN,

A MEDIÁCIÓ ALKALMAZÁSI LEHETŐSÉGEI

A problémahelyzetek egyik típusa az, amikor kapcsolatainkban kon iktusok

keletkeznek. A családi, rokoni, baráti, munkahelyi kapcsolatokban kon iktusok
időnkénti kialakulása természetesnek tekinthető, sőt, ha egy családon belül soha semmi
kapcsán nem alakul ki kon iktushelyzet, az gyakran a családtagok közötti kapcsolatok
egyenlőtlen, hierarchikus jellegéről, egyes családtagok teljes alávetettségéről, vagy
pedig a kapcsolatok ridegségéről, a családtagok egymással szembeni közömbösségéről
tanúskodhat (példának okáért ide sorolhatóak az úgynevezett „kihűlt házasságok”).
E tekintetben probléma abból adódik, ha az interperszonális kon iktusban érintett felek
nem tudják megfelelően kezelni a kapcsolatban keletkező kon iktusaikat.
Leggyakrabban családokon belüli, tipikusan házastársak vagy élettársak közötti
kon iktusokkal fordulnak emberek a szociális intézményekhez, nem ritka azonban a
szülő – gyermek viszony tartósan kon iktusos jellege sem. Mielőtt azonban –
elsősorban Geskó Sándor (1998) munkájára támaszkodva – rátérnénk arra, hogyan,
milyen eszközökkel járulhatunk hozzá a kon iktusok kezeléséhez, célszerű
meghatározni, mit értünk interperszonális kon iktus alatt, a kon iktusoknak mely
típusai különböztethetőek meg, s mi jellemzi a kon iktusok kialakulásának és
lezajlásának folyamatát.
„A kon iktus – Boulding (idézi Geskó 1998) meghatározása szerint8 – emberek vagy
emberek csoportjai közötti versengés egy formája. Akkor lép fel, ha két vagy több
személy verseng olyan célokért vagy korlátozott javakért, melyek ténylegesen vagy az ő
észlelésük szerint nem érhetőek el mindannyiuk számára”.
E meghatározásból kiderül, hogy a kon iktus alapulhat valós érdekkülönbségen, de
alapulhat a helyzet rossz értelmezésén, téves információkon is. Az előbbi típust „érdek”,

73
az utóbbit „információ alapú kon iktusnak” nevezzük, s példának okáért az első
típusba sorolható kon iktus adódhat abból, ha a férj a család autóját szeretné kicserélni,
a feleség pedig a ház bútorzatát, persze ennél kisebb kérdések kapcsán is kialakulhatnak
érdekkon iktusok (pl.: ki mosogasson). Az utóbbira tipikus példa lehet a dél-amerikai
sorozatok kedvenc témájaként is szereplő intrika, amely a felek közötti nyílt és őszinte
kommunikációval könnyen megelőzhető, vagy kezelhető. E típusok mellett
beszélhetünk még „érték alapú kon iktusról”, amely rendszerint egymáshoz közel álló
felek eltérő világszemléletéből adódhat. Példaként említhető az, ha a vallásos feleség
egyházi iskolába szeretné járatni a gyermeket, az ateista férj pedig ezt feleslegesnek,
vagy akár károsnak tartja. Létezik úgynevezett „strukturális alapú kon iktus”. Ebben a
családon belül valamelyik fél alárendelt pozícióba kerül, amely helyzet tartósan aligha
viselhető el.9 Végül megemlíthető a „kapcsolati alapú” kon iktus, amely abból ered,
hogy a felek közötti tartósabb kapcsolat már megromlott, s ez eleve negatív
viszonyulást eredményez.

A kon iktusok kialakulásának folyamata a következőképp írható le:

1. Kon iktusjelek, amikor a felek indirekt módon jelzik problémájukat (például a
hazaérkező férj gúnyosan megjegyzi, „úgy látom, ma sem volt időd kitakarítani”).
2. Vita, amikor a felek próbálják saját álláspontjukat érvényesíteni, ám oda gyelnek
egymásra és meggyőzhetőek, vagy képesek a megegyezésre.
3. Polarizáció, amikor a felek a másik által elmondottakból már csak az álláspontjukkal
ellentétes tartalmakat veszik észre.
4. Szegregáció, amikor a felek már nem hajlandóak egymással kommunikálni.
5. Destrukció, amely jobb esetben a kapcsolatra (pl.: a feleség elköltözik), rosszabb
esetben az emberre (bántalmazás) irányulhat.
6. Kimerülés, a kapcsolat kihűlt, a felek elhidegülnek egymástól és érdektelenek
egymással szemben.
A folyamat során a feszültség az ötödik szakaszig intenzíven nő, majd a hatodikban
hirtelen jelentősen mérséklődik. Természetesen az esetek döntő többségében e folyamat
nem zajlik le teljesen, a felek jó esetben képesek eredményesen megvitatni a fennálló
problémát, illetve számos esetben valamelyik fél vagy gyelmetlenségből, vagy
tudatosan már a jelekre sem reagál, s így elkerüli (legalább is időlegesen) a kon iktus
kialakulását.

2.5.1. LEHETSÉGES KONFLIKTUS-MEGOLDÁSI STRATÉGIÁK10

A kon iktus-kezelésben alapvetően két egymástól relevánsan különböző stratégia

különíthető el, a „pozícionális”, illetve a „problémamegoldó” stratégia. Pozícionális
kon iktuskezelés esetén a felek a másik legyőzésével, saját akaratuk érvényesítésével

74
próbálják kezelni a kon iktust. Győzelmük érdekében jellemzően „magasan határozzák
meg a nyitópozíciójukat”, amelyből aztán látszatengedményeket tesznek, gyakran
alkalmazott eszköz a másik fél félrevezetése, becsapása, s így természetesen hiányzik a
nyíltság és őszinteség, a felek fontos információkat titkolhatnak el egymás elől. A példa
kedvéért, a házimunka végzésén vitatkozó házastársak közül a férj azzal indíthat, hogy
ezután még az autót sem fogja lemosni, holott nem is hagyná, hogy a feleség esetleg
véletlenül megkarcolja az imádott járművet („magas nyitópozíció”), miközben a feleség
nem mondja el, hogy a szomszédban lakó édesanyja hetente kétszer besegít a
házimunkába („információ eltitkolása”).
E megoldási mód időleges sikereket hozhat ugyan, ám a legyőzött fél elégedetlen és
dühös lesz, s mielőbbi visszavágásra fog törekedni. E stratégia láthatóan sokkal inkább
rombolja, mint erősíti a kapcsolatokat.
Problémamegoldó stratégia esetén a felek nem egymással állnak szemben, hanem
egymás mellett állnak annak érdekében, hogy megoldják a kon iktushelyzetet
eredményező problémát. Míg az előző stratégiában a fókusz egymáson, egymás
legyőzésén, ebben a problémán, annak megoldásán van. Ennek érdekében a felek
nyíltak és őszinték, s nyitottak olyan megoldások felkutatására, ami mindannyiuk
számára kielégítő lehet. Amennyiben sikeres ez a fajta kon iktusmegoldás, az
rendszerint erősíti a felek kapcsolatát. Ez utóbbi típusú kon iktuskezelést segítő
módszer, a szakmában egyre gyakrabban alkalmazott mediáció.

2.6. A MEDIÁCIÓ MEGHATÁROZÁSA, ALAPELVEI

A mediáció olyan közvetítési és tárgyalást segítő eljárás, amely során egy külső,
pártatlan közvetítő segíti a vitás feleket abban, hogy vitás ügyüket, kon iktusaikat
tárgyalásos úton próbálják rendezni, és e tárgyalások során mindkét fél számára
elfogadható, tartós megállapodás szülessen. Mediációra sor kerülhet akár családon
belüli, akár települési szintű - példának okáért önkormányzati intézmények közötti -
kon iktusok esetében is. Interperszonális kon iktusok esetén csupán a kon iktus
„polarizáció” vagy „szegregáció” szakaszában kerülhet sor az eljárásra, hiszen a vita
szakaszában még van remény arra, hogy a felek önmaguk oldják meg a
kon iktushelyzetet, destrukció vagy kimerülés szakaszában pedig már rendszerint
minimális az esélye a kon iktus megbeszélésen alapuló rendezésének. A de nícióból
kiderül, hogy a mediátornak pártatlannak kell lennie, azaz például nem állhat rokoni
vagy baráti kapcsolatban egyik féllel sem, „kívülállónak” lennie, azaz nem lehet érintett
a kon iktusban (például, ha két intézmény között vita alakul ki a közös szolgálati autó
használata kapcsán, az érintett intézményekben dolgozók nem láthatnak el mediátori

75
szerepet). Végül megemlítendő, hogy a mediátornak megfelelő felkészültséggel, azaz
mediátori képzettséggel kell rendelkeznie.
Fontos alapszabály, hogy a mediációs eljárás során a mediátor soha nem hoz döntéseket
a résztvevők helyett, hanem segíti őket olyan helyzetbe kerülni, amelyben a felek
maguk hozhatnak megállapodáshoz vezető döntéseket.

2.6.1. A MEDIÁCIÓS ÜLÉS SZAKASZAI

1. Bevezetés, a szabályok ismertetése: E szakaszban a mediátor ismerteti az eljárás

célját, menetét, s azon konstruktív, a problémamegoldást segítő szabályokat,
amelyeket a feleknek be kell tartaniuk (pl.: nem vághatnak egymás szavába, nem
tehetnek sértő megjegyzéseket a másik félre stb.).
2. Monológ: A felek egymással egyező időkeretben ismertetik saját álláspontjukat,
amely ismertetést a másik fél nem szakíthatja meg.
3. Eszmecsere vagy vita: E szakaszban a felek próbálják érvényesíteni
álláspontjukat, ám a mediátor segítségével lehetőség van az álláspontok – az
egyébként gyakran létező közös elemek kiemelése általi – közelítésére.
4. A megállapodás kidolgozása. A lehetőségek, ezek előnyeinek és hátrányainak
végiggondolása.
5. A megállapodás megírása. A megállapodás véglegessé válása után a felek írásba
foglalják és ellenjegyzik a megállapodást. Fontos hangsúlyozni, hogy a mediáció
„csupán” lehetőséget jelent a feleknek, azon nem kötelező részt venni, nem
kötelező egyezségre jutni, ám ha ez megtörténik és írásba foglalják, attól kezdve
ezen iratanyag éppen olyan kötelező érvényűvé válik, mint bármely más
szerződés.
6. Lezárás. Ebben a szakaszban történik meg a folyamat értékelése. A felek
elégedettségét, s ezáltal a megállapodás betartásának esélyét növelheti a
pozitívumok kihangsúlyozása. Az értékelésnek a problémamegoldó modellben
ismertetett pozitívumai természetesen a mediációban is érvényesülnek.

A folyamat eredményességéhez feltétlenül hozzájárul az, ha megfelelő

körülményeket biztosítunk, a jó légkör mellett fontos a felek megfelelő zikai
elhelyezése, mivel jelentős szerepe van a nonverbális kommunikációnak, fontos, hogy a
felek jól lássák egymást, ugyanakkor kerülni kell a hierarchikus elhelyezést (előnyös
lehet a körben történő elrendezés), s végül mivel ezen ülések rendszerint hosszúak,
gyelni kell a résztvevők kényelmére is.

76
 2.6.2. A MEDIÁCIÓ ELŐNYEI

Jelentős előnynek tekinthető, hogy a döntés joga nem kerül ki az érintettek kezéből,
a résztvevő felek rendszerint kisebb lelki sérüléseket szenvednek el, mint bírósági
eljárás során, s az eljárás rendszerint jóval olcsóbb,11 mint a kon iktus bírósági úton
történő megoldása.

2.7. A CSALÁDSEGÍTÉS FELADATAI, MÓDSZEREI

A családsegítés fő funkciója magából a névből kiderül. Fontos azonban elkülöníteni

egymástól:
– a családok megélhetését segítő pénzbeli és természetbeli támogatásokat,
valamint
– a családokat segítő szolgáltatásokat.12

A szolgáltatási rendszer alapintézményei a családsegítő szolgálatok. A családok

segítését megcélzó intézménytípust 1985-ben hozták létre „családsegítő központ”
néven, mintegy modellkísérlet gyanánt, mégpedig a Magyar Tudományos Akadémia
„Társadalmi beilleszkedési zavarokat” vizsgáló kutatássorozatának eredményeként. A
kutatási zárótanulmány készítői úgy vélték, a mind nagyobb számban előforduló
deviáns jelenségek, beilleszkedési problémák megelőzését és kezelését szolgálhatná
egy, a Magyarországon még szinte ismeretlen szociális munka eszközeit használó,
mindenki számára elérhető napközbeni szolgáltatást nyújtó intézmény kialakítása. E
modellkísérletet a döntéshozók sikeresnek találták, s 1987-ben döntés született egy 100-
110 intézményt magába foglaló országos hálózat kialakításáról. Ettől kezdve az
intézmények száma gyors növekedésnek indult. A családsegítésben újabb mérföldkövet
jelentett a „Szociális törvény” 1993. évi elfogadása, amely a családsegítő szolgálatokat
a valamennyi település által kötelezően ellátandó személyes szolgáltatások körébe
sorolta. Bár ettől kezdve a szolgálatok száma jelentős mértékben növekedett, a törvényi
kötelezés ellenére, 2001-ben a települések 41,4%-ában, döntően kisebb, hátrányos
helyzetű településeken, részben forrás, részben az igények hiányára hivatkozva, nem
biztosították a szolgáltatást (Lovász – Papp 2004). A szolgálatok vonatkozásában
jelentős változást eredményezett a „Gyermekvédelmi törvény” elfogadása, pontosabban
az, hogy a törvény rendelkezett a gyermekvédelmi rendszer alapellátási intézményeként
funkcionáló gyermekjóléti szolgálatok kötelező kialakításáról. A vonatkozó jogi
szabályozásokat (apróbetűs rész), valamint a két szolgálattípus működését
összehasonlítva, számos hasonlóság és átfedés fedezhető fel.

77
 1993. évi III. törvény A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról
64. § (1) A családsegítés a szociális vagy mentálhigiénés problémák, illetve egyéb
krízishelyzet miatt segítségre szoruló személyek, családok számára az ilyen helyzethez vezető okok
megelőzése, a krízishelyzet megszüntetése, valamint az életvezetési képesség megőrzése céljából
nyújtott szolgáltatás.
(2) A családok segítése érdekében veszélyeztetettséget és krízishelyzetet észlelő jelzőrendszer
működik. A jegyző, továbbá a szociális, egészségügyi szolgáltató, intézmény, valamint a
gyermekjóléti szolgálat, a pártfogói felügyelői és a jogi segítségnyújtói szolgálat jelzi, a
társadalmi szervezetek, egyházak és magánszemélyek jelezhetik a családsegítést nyújtó
szolgáltatónak, intézménynek, ha segítségre szoruló családról, személyről szereznek tudomást.
(3) A (2) bekezdés szerint kapott jelzés alapján a családsegítést nyújtó szolgáltató, intézmény
feltérképezi az ellátási területen élő szociális és mentálhigiénés problémákkal küzdő családok,
személyek körét, és személyesen felkeresve tájékoztatja őket a családsegítés (4) bekezdésben
megjelölt céljáról, tartalmáról.
(4) A családsegítés keretében biztosítani kell
a) a szociális, életvezetési és mentálhigiénés tanácsadást,
b) az anyagi nehézségekkel küzdők számára a pénzbeli, természetbeni ellátásokhoz, továbbá a
szociális szolgáltatásokhoz való hozzájutás megszervezését,
c) a családgondozást, így a családban jelentkező működési zavarok, illetve konfliktusok
megoldásának elősegítését,
d) közösségfejlesztő, valamint egyéni és csoportos terápiás programok szervezését,
e) a tartós munkanélküliek, a fiatal munkanélküliek, az adósságterhekkel és lakhatási
problémákkal küzdők, a fogyatékossággal élők, a krónikus betegek, a szenvedélybetegek, a
pszichiátriai betegek, a kábítószer-problémával küzdők, illetve egyéb szociálisan rászorult
személyek és családtagjaik részére tanácsadás nyújtását,
f) a családokon belüli kapcsolaterősítést szolgáló közösségépítő, családterápiás,
konfliktuskezelő mediációs programokat és szolgáltatásokat, valamint a nehéz élethelyzetben élő
családokat segítő szolgáltatásokat.
(5) A családsegítés keretében végzett tevékenységnek - a szolgáltatást igénybe vevő érdekében,
mások személyiségi jogainak sérelme nélkül - a szükséges mértékig ki kell terjednie az igénybe
vevő környezetére, különösen családjának tagjaira. Kiskorú személyre a családsegítés akkor
terjedhet ki, ha
a) a kiskorú családtagjának ellátása a családsegítés keretében indult, és
b) a kiskorú érdekei - a gyermekjóléti szolgáltatás igénybevétele nélkül - e szolgáltatás
keretében is megfelelően biztosíthatók.

1997. évi XXXI. törvény A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról

39. § (1) A gyermekjóléti szolgáltatás olyan, a gyermek érdekeit védő speciális személyes
szociális szolgáltatás, amely a szociális munka módszereinek és eszközeinek felhasználásával
szolgálja a gyermek testi és lelki egészségének, családban történő nevelkedésének elősegítését, a
gyermek veszélyeztetettségének megelőzését, a kialakult veszélyeztetettség megszüntetését, illetve

78
a családjából kiemelt gyermek visszahelyezését.
(2) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a gyermek testi, lelki egészségének, családban
történő nevelésének elősegítése érdekében
a) a gyermeki jogokról és a gyermek fejlődését biztosító támogatásokról való tájékoztatás, a
támogatásokhoz való hozzájutás segítése,
b) a családtervezési, a pszichológiai, a nevelési, az egészségügyi, a mentálhigiénés és a káros
szenvedélyek megelőzését célzó tanácsadás vagy az ezekhez való hozzájutás megszervezése,
c) a válsághelyzetben lévő várandós anya támogatása, segítése, tanácsokkal való ellátása,
valamint számára a családok átmeneti otthonában igénybe vehető ellátáshoz való hozzájutás
szervezése,
d) a szabadidős programok szervezése,
e) a hivatalos ügyek intézésének segítése.
(3) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése
érdekében
a) a veszélyeztetettséget észlelő és jelző rendszer működtetése, a nem állami szervek, valamint
magánszemélyek részvételének elősegítése a megelőző rendszerben,
b) a veszélyeztetettséget előidéző okok feltárása és ezek megoldására javaslat készítése,
c) az a) pontban, valamint a 17. § (1) bekezdésében meghatározott személyekkel és
intézményekkel való együttműködés megszervezése, tevékenységük összehangolása,
d) tájékoztatás az egészségügyi intézményeknél működő inkubátorokból, illetve abba a
gyermek örökbefogadáshoz való hozzájárulás szándékával történő elhelyezésének lehetőségéről.
(4) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a kialakult veszélyeztetettség megszüntetése
érdekében
a) a gyermekkel és családjával végzett szociális munkával (a továbbiakban: családgondozás)
elősegíteni a gyermek problémáinak rendezését, a családban jelentkező működési zavarok
ellensúlyozását,
b) a családi konfliktusok megoldásának elősegítése, különösen a válás, a gyermekelhelyezés és
a kapcsolattartás esetében,
c) kezdeményezni
ca) egyéb gyermekjóléti alapellátások igénybevételét,
cb) szociális alapszolgáltatások, különösen a családsegítés igénybevételét,
cc) egészségügyi ellátások igénybevételét,
cd) pedagógiai szakszolgálatok igénybevételét, vagy
ce) a gyermek védelembe vételét vagy súlyosabb fokú veszélyeztetettség esetén a gyermek
ideiglenes hatályú elhelyezését, átmeneti vagy tartós nevelésbe vételét.
d) javaslat készítése a veszélyeztetettség mértékének megfelelően
da) a gyermek védelembe vételére, illetve a családi pótlék természetbeni formában történő
nyújtására,
db) a gyermek tankötelezettsége teljesítésének előmozdítására,
dc) a gyermek családjából történő kiemelésére, a leendő gondozási helyére vagy annak
megváltoztatására.

79
 (5) A gyermekjóléti szolgáltatás feladata a családjából kiemelt gyermek visszahelyezése
érdekében
a) a családgondozás biztosítása - az otthont nyújtó ellátást, illetve a területi gyermekvédelmi
szakszolgáltatást végző intézménnyel együttműködve - a család gyermeknevelési körülményeinek
megteremtéséhez, javításához, a szülő és a gyermek közötti kapcsolat helyreállításához,
b) utógondozó szociális munka (a továbbiakban: utógondozás) biztosítása - az otthont nyújtó
ellátást, illetve a területi gyermekvédelmi szakszolgáltatást végző intézménnyel együttműködve - a
gyermek családjába történő visszailleszkedéséhez.
Gyermekjóléti szolgálat
40. § (1) A települési önkormányzat a 39. §-ban meghatározott gyermekjóléti szolgáltatás
feladatait önálló intézményként, illetve családsegítő szolgálat, vagy a 96. § (4)-(5) bekezdései
szerinti egészségügyi vagy közoktatási intézmény szervezeti és szakmai tekintetben önálló
intézményegységként, illetve a külön jogszabályban meghatározott képesítési előírásoknak
megfelelő személy foglalkoztatásával biztosítja (a továbbiakban együtt: gyermekjóléti szolgálat).
(2) A gyermekjóléti szolgálat - összehangolva a gyermekeket ellátó egészségügyi és nevelési-
oktatási intézményekkel, illetve szolgálatokkal - szervezési, szolgáltatási és gondozási feladatokat
végez. Tevékenysége körében a 39. §-ban foglaltakon túl
a) folyamatosan figyelemmel kíséri a településen élő gyermekek szociális helyzetét,
veszélyeztetettségét,
b) meghallgatja a gyermek panaszát, és annak orvoslása érdekében megteszi a szükséges
intézkedést,
c) elkészíti a védelembe vett gyermek gondozási-nevelési tervét, illetve a települési
önkormányzat jegyzőjének megkeresésére a családi pótlék természetbeni formában történő
nyújtásához kapcsolódó pénzfelhasználási tervet (a továbbiakban: pénzfelhasználási terv),
d) szervezi a - legalább három helyettes szülőt foglalkoztató - helyettes szülői hálózatot, illetve
működtetheti azt, vagy önálló helyettes szülőket foglalkoztathat,
e) segíti a nevelési-oktatási intézmény gyermekvédelmi feladatának ellátását,
f) felkérésre környezettanulmányt készít,
g) kezdeményezi a települési önkormányzatnál új ellátások bevezetését,
h)(törölve)
i) biztosítja a gyermekjogi képviselő munkavégzéséhez szükséges helyiségeket,
j) részt vesz a külön jogszabályban meghatározott Kábítószerügyi Egyeztető Fórum
munkájában,
k) nyilvántartást vezet a helyettes szülői férőhelyekről.
(3) Gyermekjóléti központnak minősül az az önálló intézményként, illetve szervezeti és szakmai
szempontból önálló intézményegységként működő gyermekjóléti szolgálat, amely az általános
szolgáltatási feladatain túl a gyermek családban nevelkedésének elősegítése, a gyermek
veszélyeztetettségének megelőzése érdekében a gyermek igényeinek és szükségleteinek megfelelő
önálló egyéni és csoportos speciális szolgáltatásokat, programokat nyújt. Így
a) utcai és lakótelepi szociális munkát,
b) kapcsolattartási ügyeletet,

80
 c) kórházi szociális munkát,
d) készenléti szolgálatot
biztosít.
(4) Az (1)-(3) bekezdés szerinti gyermekjóléti szolgáltatás térítésmentes.
(5) Gyermekjóléti szolgálatot, gyermekjóléti központot egyházi és más nem állami fenntartó is
működtethet.

Mindkét szolgáltatás feladata a családok közvetlen segítése, valamint egyfajta segítő

intézmények közötti koordinációs szerepkör betöltése, részben prevenciós, részben
korrekciós céllal. Elmondható, hogy mindkét intézménytípus meglehetősen komplex
feladatrendszerrel bír, s hogy a működés során a kezelt problémáknak és az adott
település adottságainak megfelelő szociális munka módszereket kell alkalmazni. Az
intézmények működésének szabályozása arra enged következtetni, hogy valójában a
segítség fókuszán van hangsúlybeli különbség. A családsegítésben a család egészének
érdeke, a gyermekjóléti szolgáltatásban a gyermek érdeke az elsődleges, ezért ha a
gyermek érdeke azt megköveteli, a szülő államigazgatási eljárás keretében kötelezhető a
gyermekjóléti szolgálattal való együttműködésre, míg a családsegítő szolgálattal való
együttműködés mindig önkéntességen alapul.13 Abban tehát nincs vita, hogy a gyermek
segítése nem történhet meg a család segítése nélkül, azonban abban van egy
Magyarországon el nem dőlt vita – ahogy azt a két intézménytípus egymás melletti
létezése is mutatja – hogy adott esetben a gyermek, gyermekek, vagy pedig a család
többi tagjának ezzel esetenként ellentétes érdeke kell, hogy érvényesüljön. A
jogszabályi különbözőségnél is kisebb különbséget mutat az intézmények gyakorlati
működése, a gyermekjóléti szolgálatok 1997. évi megalakulása óta viták vannak a
tekintetben, hogy mi a különbség a két szolgálat munkája között, illetve hol húzódhat
meg a határ a két, egyébként leggyakrabban egy intézmény keretein belül működtetett
intézménytípus között. A tárgykörben készült néhány vizsgálat14 több intézmény
kapcsán kimutatta, hogy sem a kezelt problémákban, sem a célokban, sem az
alkalmazott eszközökben nincsenek jelentős különbségek. Számos intézményben pedig
ugyanaz a dolgozó délelőtt négy órában „családsegítős”, délután négyben pedig
„gyermekjólétis” családgondozóként tevékenykedik, s végzi ugyanúgy, ugyanazokat a
feladatokat. Megemlítendő azonban, hogy e „látszat kettősségnek” is van előnye, hiszen
egy többproblémás család ügyeit így egy családgondozó kezelheti, ezáltal kisebb
alkalmazkodási terhet róva a családra, s ez esetben az információ több ember közötti
elsikkadásának a veszélye is kisebb. A szakma számos neves képviselője – például
Szöllősi Gábor vagy Domszky András – szerint, van értelme a két szolgáltatástípus
egyidejű létezésének, s elviekben, s néhány intézmény esetében a gyakorlatban is, több
speciális, és csak az adott intézménytípusra jellemző sajátos feladatot látnak el e

81
szolgálatok. Ugyanakkor kevéssé van vita abban, hogy az intézmények döntő
hányadánál a gyakorlati munkában nincsenek markáns különbségek, a szolgálatok
működési tevékenységében a családsegítési feladatok esetmunka központú ellátása a
domináns (Szöllősi 2004). Éppen ezért – részben a nanszírozási problémák miatt is –
talán joggal vetődhet fel kérdésként, vajon nem lenne-e szerencsésebb ezen
intézmények integrálása, ami egyes vezetői posztok megszűnése eredményeként
nyilvánvalóan költség-csökkenést is eredményezhetne, s talán kevésbé aprózná el a
mozgósítható erőforrásokat. Ehhez persze el kellene dönteni a korábban említett
beavatkozási prioritás problémáját.

2.7.1. VÁLTOZÁSOK A CSALÁDSEGÍTÉSBEN

A Szociális törvény 2005. évi módosítása következtében a családsegítés kikerült a

kötelezően ellátandó személyes szolgáltatást biztosító intézmények köréből, s ez évtől a
feladatot „csupán” a kétezer főnél nagyobb településeken kell ellátni (vagyis a
jogszabályváltozás gyakorlatilag legalizálta a fennálló helyzetet). A gyermekjóléti
szolgálatok működtetése továbbra is valamennyi településen kötelező maradt, így a
kistelepülések jelentős részében15 megszűnt a korábban feszegetett kettősség
problémája. Kérdés azonban, hogy ha tudjuk, hogy a szegénység és kirekesztettség
hazánkban éppen kistelepüléseken jelentkezik halmozottan, akkor vajon a jogalkotó
miért éppen itt tartja szükségtelennek a családsegítő szolgálatok működtetését, miért
tarja szükségesnek azt az átlagosan jobb helyzetű városokban. A félreértés elkerülése
érdekében fontos hangsúlyozni, az esetleges változtatás során nem a családsegítő
szolgálatok felszámolását, hanem a két intézménytípus integrálását lehetne
megvalósítani, ugyanis a szolgálatok szükségességét jól jelzik forgalmi adataik is.

2.7.2. A CSALÁDSEGÍTÉSBEN KEZELT PROBLÉMÁK ÉS BEAVATKOZÁSOK

A szolgálatoknál a korábban már említett 2001. évi átfogó felmérés eredményei

szerint 460 317 problémát kezeltek. Leggyakrabban, az esetek közel harmadában „több
probléma együttesen fordult elő” (134 497), az esetek közel negyedében „anyagi
problémával” (108 092) fordultak a szolgálatokhoz, ezt követte a „segítségkérés
hivatalos ügyintézésben” (82 597), valamint az „információkérés” (58 262). E
problémák kezelése során az esetek jelentős részében – ahogy a korábbiakban
említettem – a szakemberek esetkezelés központú „családgondozással” próbáltak
segíteni.

Az eltelt időszakban újabb országos hatókörú kutatás nem történt, viszont a (2010-től

82
Nemzeti) Szociális és Munkaügyi Intézet 2009-ben részletesen megvizsgálta három
kistérség (a Bátonyterenyei, a Nagyatádi és a Téti) szolgáltatási rendszerét.16 A kutatás
során szerzett talán egyik leglényegesebb információ az, hogy a két szolgáltatástípus a
vizsgált kistérségekben a gyakorlatban egyáltalán nem különíthető el egymástól.
Emellett a Téti kistérségben – és számos más szolgáltatónál – szerzett tapasztalatok is
arról tanúskodnak, hogy a „két” szolgáltatás a gyakorlatban nem „csak” összevontan,
hanem valóban „egyfajta” szolgáltatásként funkcionál, az azokban dolgozók szinte
azonos – az alábbi ábrán részletezett - „családgondozói” feladatokat végeznek.

5.ábra. Tevékenységarányok a családsegítésben és a gyermekjólét szolgáltatásban17

40
35
30
25 1 Téti kistérség
20 2 Nagyatádi kistérség
15 3 Bátonyterenyei kistérség
10
5
0
szupervízió,
Tanácsadás

egyéb
Szakm mb
Ügyeleti idő
Adminisztráció
Fizikai jellegű
Ment -egyéni

hatósági jel

Nem ért.
Ebédelés,
Pályázati,
Ügyintézés,

Közlekedés,
Ment-csoportos

Családlátogatás

A kapott eredmények – egykori családgondozóként és szociális munkát tanító főiskolai

oktatóként is – meglepőek, némiképp megdöbbentőek.
A képzés során a szociális munka hosszú távú céljának („képessé tevés”) elérése
érdekében arra készítjük fel a majdani „családsegítőket”, hogy a szociális munka
különféle eszközeit és modelljeit alkalmazva, elsősorban mentális segítségnyújtás révén
segítsék klienseiket.
- A fentiek ellenére a „mentális segítségnyújtás” és a „tanácsadás” egyik kistérségi
szolgáltatónál sem éri a 10%-os tevékenységi arányt sem (6,7 - 9,9%), a csoportokkal
végzett munka pedig szinte hiányzik a családsegítésből (17. jegyzet).
Mindez egyaránt felveti a szolgáltatási és a képzési rendszer újragondolásának
szükségességét.
- Ahogy azt a grafikon, s a tevékenységekre vonatkozó táblázat (17. jegyzet) mutatja, a
tevékenységek némiképp irreálisan magas részét teszi ki az adminisztráció (19-20,4%).
Mindez egyrészt azt jelzi, hogy e szolgáltatásokban – amelyekben a gondos
adminisztráció elengedhetetlen a hatásos esetmunkához, a helyettesítéshez és az

83
esetátadáshoz – vélhetően némiképp valóban túlzott adminisztrációs terhek lehetnek.
Ugyanakkor feltételezhető, hogy egyes esetekben a tényleges adminisztrációra fordított
idő a valóságban némiképp kevesebb lehet, a kódolási tapasztalatok alapján úgy tűnik,
esetenként az „adminisztráció” bejegyzés a tényleges munkatevékenység hiányát is
leplezhette.18
- Szintén kiemelkedően magas az „ügyintézésre” fordított idő, amelybe a „telefonos
ügyintézés” is beletartozik. E magas aránnyal kapcsolatban azonban megemlítendő,
hogy azon korábbi céllal ellentétben, hogy a segítő munka élesen különüljön el az
„ügyekre és nem személyre” koncentráló, ügyintézés központú adminisztratív hivatali
munkától, jelentős „visszalépés” történhetett az elmúlt időszakban. Úgy tűnik, a
családsegítő szolgálatok esetenként a „nehezebb ügyfelektől” mentesítik a hivatali
ügyintézésben elviekben szintén segítséget nyújtó önkormányzati hivatalokat.
Mindazonáltal magam is úgy vélem, a jelenlegi rendszerben fontos, hogy a
családgondozók segítsék klienseik hivatalos ügyintézését, ideális esetben pedig segítség
őket abban, hogy képessé váljanak ügyeik önálló intézésére.
A fentiek miatt a családsegítő szolgálatok és a polgármesteri hivatalok közötti
munkamegosztás is átgondolásra szorul.
- Problémaként jelenik meg a családlátogatások nagyon alacsony aránya, hiszen a
„humán ökológiai megközelítés” (Welch 1987) alapján lehetőség szerint a kliens
otthonában kell megtörténnie a segítségnyújtásnak. Ugyanakkor elképzelhető, hogy
számos esetben a „tanácsadás”, vagy a „mentális segítségnyújtás” is a kliens otthonában
történhetett – igaz, a családlátogatási arányok még abban az esetben is nagyon
alacsonyak maradnak, ha valamennyi ilyen tevékenységről azt feltételezzük, hogy a
család otthonában történt.
A probléma létét megerősítik a vizsgálat során elkészített fókuszcsoport interjúk is:
„Vannak olyan körzetek, ahol a szociális-gyerekjóléti munkatársak látszólag inkább a
központból végzik a feladataikat [...]” (Beszámoló 2009/10).
- Bár valamennyi szolgáltató kistérségi rendszerű, az utazási idő egyik intézményben
sem éri el a 15%-ot, ami egyrészt az optimális szolgáltatásszervezésből (az egyes
mikro-térségekben lakók alkalmazásából), másrészt a családlátogatások alacsony
arányából is adódhat.
A vizsgálat során, de a főiskolai képzésben a terepekkel való együttműködés során
szerzett tapasztalatok is azt mutatják, hogy a szolgálatoknál dolgozók jelentős hányada
(köztük jelentős számú felsőfokú szociális szakképzettséggel rendelkező segítő)
egyáltalán nem alkalmazza a nemzetközi gyakorlatban egyébként jól bevált elméleti
modelleket, így a segítségnyújtás gyakran kevéssé tervezett, ad-hoch jellegű marad.
Nyilvánvalóan ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a szolgálatoknál segített kliensek
jelentős hányada évek, sőt, esetenként évtizedek óta kapcsolatban áll az adott
intézménnyel, ami a hosszú távú cél megvalósításának sikertelenségre, a jóléti függőség

84
tömegessé válására utalhat. A fentiek miatt fennállhat annak veszélye, hogy;
„Módszertani minőségi forradalom nélkül intézményeink a reménytelen látszatműködés
állapotába kerülhetnek” (Lovász - Papp 2004: 102).

Feladatok és kérdések

1. Ismertesse a szociális esetmunka történelmi fejlődésének legfontosabb állomásait!

2. Milyen szerepe volt az esetmunka kialakulásában Mary Richmondnak?
3. Határozza meg, hogy a szociális esetmunkában mely helyzet nevezhető
problémahelyzetnek, krízishelyzetnek, illetve sürgősségi helyzetnek!
4. Ismertesse a problémamegoldó- és a krízisintervenciós modell felépítését!
5. Határozza meg, mi a döntő különbség a problémamegoldó- és a krízisintervenciós
modellben alkalmazott beavatkozási elvek között, magyarázza a különbség okát!
6. Határozza meg az interperszonális kon iktus fogalmát, ismertesse típusait, a
kon iktusfejlődés folyamatát és a kon iktuskezelés fajtáit.
7. Határozza meg a mediáció fogalmát, ismertesse a mediációs ülés célját és
menetét!
8. Ismertesse a családsegítő intézmények kialakulásának és fejlődésének történetét,
a családsegítés főbb hazai jellemzőit!
9. Milyen hasonlóságok és különbségek tapasztalhatóak a családsegítő- és a
gyermekjóléti szolgálatok működésének jogi szabályozása, s a működés
gyakorlati tapasztalatai tekintetében?
10. Napjainkban melyek a családgondozók által leggyakrabban végzett
munkatevékenységek, ezek típusai, aránya, milyen szakmai kérdéseket vethet fel?

Jegyzetek

1 Az egyház segélyezési tevékenységét ez időben „alamizsnálkodásnak” nevezték, s a

segítség kiterjedtségét jól jelzi azon adat, miszerint a jelentős anyagi javakkal rendelkező
európai egyházközösségek átlagban bevételeik negyedét fordították a szegények
megsegítésére.
2 Ahogy a korábbiakban említettem, e felosztás már I. Erzsébet Szegénytörvényben tetten
érhető.
3 E közelítés miatt akkor, és azóta is sokan (példának okáért az „új jobboldali ideológia”
számos, a korábbiakban említett képviselője) bírálták Richmondot, sőt, magát a szociális
munkát, hiszen a bírálók olvasatában ez azt jelenti, hogy a szakma elsősorban a benne
dolgozó, többségében középosztályba tartozó „hölgyek”, s nem segítségre szorulók érdekeit
szolgálja.

85
 4 A szakember bemutatkozása soha nem maradhat el, s bemutatkozáskor mindig célszerű a
szakember státuszát is meghatározni, azaz a bemutatkozás példának okáért így hangzik:
„Nagy Gábor családgondozó vagyok”. Ez a típusú bemutatkozás segít tisztázni a kapcsolat
határait, ám egyben reménykeltő is, mivel a kliens érzékelheti, jó helyen van, hiszen
megfelelő segítő szakemberrel beszél.
5 Számos intézményben e tekintetben is komoly hiányosságok tapasztalhatóak, legalábbis
elgondolkodtatóak azok az esetek, amelyekben az évek óta családsegítő vagy gyermekjóléti
szolgálatnál dolgozó családgondozók sem a „Szociális törvény”, sem a „Gyermekvédelmi
törvény” fő elemeit nem ismerik.
6 Az előző fejezetben az empátia kapcsán megfogalmazott példa természetesen erre az esetre
is érvényes.
7 Bár a szakembernek a krízisintervenció során némiképp határozottabbnak kell lennie, a
problémamegoldó modellben említett viszonyulások jó része (nem személytelen, de
konvencionális, udvarias légkör stb.) e modellben is érvényes.
8 Közbevetés tőlem.
9 Munkahelyi relációban az alá–fölé rendeltség a vezető-vezetett viszonyban magától
értetődő, s rendszerint csak akkor eredményez kon iktust, ha a vezető visszaél hatalmával,
vagy a beosztott nem fogadja el beosztotti pozícióját (pl.: szintén vezetőnek pályázott, s a
vezetővel azonos, vagy magasabb képzettsége van stb.).
10 A kon iktuskezelésnek léteznek úgynevezett egyéni stratégiái, ide sorolható a versengés,
az alkalmazkodás vagy behódolás, az elkerülés, a kompromisszum és a problémamegoldás.
Ezen egyéni stratégiák alaposabb ismertetésére a terjedelmi korlátok miatt nem
vállalkozhatom.
11 A családsegítő szolgálat által biztosított interperszonális mediáció ingyenes.
12 A tankönyv témájából következően, csakis az intézményes segítség néhány jellemzőjét
mutatom be.
13. Igaz, az együttműködés elmulasztása egyes esetekben – pl.: adósságkezelési szolgáltatás - a
klienseknek anyagi hátrányt eredményez.
14 Pl.: Balaicz (2005), Szociális és Munkaügyi Intézet (2009), továbbá számos más
szakdolgozat (NYME-AK).
15. A családsegítés önkéntes alapon - viszont állami normatív finanszírozással - továbbra is
bárhol működtethető, így számos kistelepülésben fenntartották a döntően kistérségi
társulásban működtetett családsegítő szolgálatokat is.
16. A vizsgálatban szakmai tanácsadóként, illetve az egyik kistérség kutatási vezetőjeként
vettem részt.

86
17. Tevékenységarányok a családsegítésben és a gyermekjólét szolgáltatásban

Téti Nagyatádi Bátonyterenyei

kistérség kistérség kistérség
1. Adminisztráció Count 146 331 430 907
% within Kistérség 19,2 20,4 19,0 19,5
2. Fizikai jellegű segítségnyújtás Count 5 13 26 44
% within Kistérség 0,7 0,8 1,1 0,9
3. Mentális segítségnyújtás - egyéni Count 47 86 118 251
% within Kistérség 6,2 5,3 5,2 5,4
4. Mentális segítségnyújtás – csoportos,
csoportokkal végzett szoc. munka Count 7 35 42
% within Kistérség 0,4 1,5 0,9
5. Tanácsadás Count 27 23 107 157
% within Kistérség 3,5 1,4 4,7 3,4
6. Ügyintézés, információnyújtás, -kérés,
-átadás Count 266 260 441 967
% within Kistérség 35,0 16,0 19,5 20,8
7. Együttműködésre kötelezettekkel
kapcsolatos, és egyéb hatósági jellegű
feladatok Count 10 29 31 70
% within Kistérség 1,3 1,8 1,4 1,5
8. Családlátogatás, kliens otthonában
végzett munka Count 17 109 68 194
% within Kistérség 2,2 6,7 3,0 4,2
9. Ügyeleti/ügyfélfogadási idő Count 4 25 65 94
% within Kistérség 0,5 1,5 2,9 2,0
10. Szakmai megbeszélés,
együttműködés Count 76 83 167 326
% within Kistérség 10,0 5,1 7,4 7,0
11. Szupervízió, önismereti csoport,
szakmai fejlesztés Count 5 16 21 42
% within Kistérség 0,7 1,0 0,9 0,9
12. Pályázati, fejlesztési, szervezési,
vezetői munka Count 22 116 84 222
% within Kistérség 2,9 7,1 3,7 4,8
13. Nem munka jellegű tevékenység
(ebédelés, kávészünet, saját ügyek
intézése stb.) Count 17 60 113 190
% within Kistérség 2,2 3,7 5,0 4,1
14. Közlekedés, utazás (dolgozó) Count 19 207 331 557
% within Kistérség 2,5 12,7 14,6 12,0
15. Egyéb Count 48 79 48 175
% within Kistérség 6,3 4,9 2,1 3,8
16. Nem értelmezhető információk Count 52 182 179 413

% within Kistérség 6,8 11,2 7,9 8,9

87
18. Példának okáért volt olyan, hogy a családgondozónak napi egy-két kliense volt, amely egy-két
esetet délutánonként két órában adminisztrált, s ezt pénteken „egész napos adminisztráció”
követte.

88
 Csoport és közösség
A két fogalom elkülönítése nem is annyira egyszerű, elég ha belegondolunk e szavak
mindennapi használatába. Például teljesen rendjén valónak érezzük, ha valaki azt
mondja; „Még csak három hete járok egy önsegítő csoportba, de már ennyi idő alatt
igazi közösséggé kovácsolódtunk.” E példamondat egyértelműen arra utal, hogy a
közösség normatív, azaz értéktartalommal bíró fogalom. Csupán ez alapján azonban
nem különíthetjük el egymástól a csoportokat és a közösségeket. Vegyünk egy másik
példát. A társadalomban leggyakrabban előforduló, legkisebb természetes csoport a
család. Ha családról beszélünk, nem csupán egymás mellett, hanem jó esetben egymást
segítve, együtt élő emberek csoportjáról beszélhetünk, s aligha vitatható, hogy a család
is erős értéktartalommal bír. A két fogalom könnyen átvezet egymásba, sőt, a határok is
nagyon képlékenyek. Mindezt jól szemlélteti Ferdinand Tönnies1 német szociológus
1887-ben megjelent „Közösség és társadalom” című munkája. Ebben Tönnies úgy ír a
közösségről, mint emberek olyan természetes módon létrejött csoportjáról, amelyben a
tagok között szemtől-szembe interakció van, jellemző a tagok összetartása, s a
kapcsolatok melegsége. Példaként megemlíti a görög poliszokat, a középkori falvakat,
azaz a nagyobb lokális közösségeket, de megemlíti a ma feltétlenül kiscsoportként
aposztrofált családot is. Ezzel szemben a társadalmat olyan mesterséges
képződménynek tartja, amelyben az emberek csupán egymás mellett élnek, ám a
(civilizát együttélést biztosító)2 közös normák és szabályok fenntartása érdekében,
cselekedeteikkel hozzájárulnak e formáció működéséhez. A társadalmat a
személytelenség, a működési mechanizmusok általi irányítottság, a ridegség jellemzi.
Tönnies szerint a közösségek értékes „képződmények”, a társadalom viszont nem bír
„önértékkel” (Varga – Vercseg 2001). Vélhetően Tönnies munkája is befolyásolhatta
Charles Cooley (in Forgács 1985) csoportelméletét, amely tulajdonképpen Tönnies
gondolatainak kisebb csoportokra való alkalmazása. Cooley megkülönbözteti egymástól
az elsődleges, illetve a másodlagos csoportokat. Elsődleges csoportnak tekinti azokat,
amelyekben a tagok „egész személyiségükkel” fordulnak egymás felé. Ilyen a jól
működő család, a barátság, amelyben a felek a másik életének minden mozzanatára

89
oda gyelnek, példának okáért az anyát nem csupán az érdekli, hogy Pistike hányast
kapott matematikából, de az is, hogy kibékült-e barátjával, akivel tegnap összevesztek.
Ezzel szemben a másodlagos csoportok valamely külsődleges cél elérése érdekében
jönnek létre és működnek, s benne a felek csak személyiségük egy részével érintkeznek,
például egy focicsapat játékosai és edzője a taktikát beszélik meg, az egy
munkacsoportban dolgozók pedig a munka kapcsán kommunikálnak. Tehát a közösség
és a csoport kapcsán is létezik egy értékterhelt, dichotóm, ugyanakkor túlzottan is
sarkos, mesterséges szétválasztás, hiszen bizony vannak „valódi közösség nélküli”
kistelepülések, vagy olyan családok, amelyekben a felek meglehetősen felületesen
érintkeznek egymással, s léteznek egymással bensőséges kapcsolatokat ápoló, szolidáris
munkahelyi csoportok is (Forgács 1985).
Látható, hogy csoportok és közösségek elhatárolása nem egyszerű feladat. A szociális
munkában az elhatárolásban az a gyakorlati közelítés vált napjainkra elterjedté, hogy
alapvetően méret szerint tesznek különbséget, s a közösségi szociális munka körébe
sorolják a lokális, települési közösségekkel3 végzett, továbbá az azonos problémákkal
küzdő, vagy hasonló helyzetű nagyobb létszámú embercsoport segítését. Példaként
megemlíthető egy nagyváros mozgáskorlátozottait összefogó, érdek-érvényesítését
segítő alapítvány tevékenysége, vagy a kirekesztett helyzetű romák integrációját segítő,
a romák és nem romák közötti viszony javítását célul kitűző segítő beavatkozás.
Csoportokkal végzett munkának tekintjük, ha az azonos problémákkal küzdő, egy
csoportba integrált kliensek létszáma nem haladja meg a kiscsoport kereteit.
Megjegyzendő azonban, hogy a tekintetben is vita van, mekkora létszámú csoport
tekinthető kiscsoportnak. Alapelvként elfogadható, hogy kiscsoportnak tekinthető az a
csoport, „melynek minimális létszáma három, maximális létszáma pedig annyi fő,
amennyi mellett még lehetőség van a tagok személyes ismertségére, rendszeres
érintkezésére, interaktív kapcsolattartására” (Szabó 1999: 72). E létszámot a kutatók 10
és 20 fő között szokták meghatározni, míg legtöbben – csoporttípustól függően4 – a 7-
10 főt tarják a csoportmunkára legideálisabbnak.
Végül a csoport fogalmának tisztázása érdekében el kell különíteni egymástól a formális
és informális csoportokat (ami bizonyos fokban a Cooley féle megközelítés
„értékmentes” analógiájának tekinthető). A formális csoport olyan mesterséges
képződmény, amelyet valamely külsődleges cél elérése érdekében hoznak létre,
nagysága behatárolt, a tagoknak megvan a speciális célorientált szerepük, kapcsolataik
kötöttek és szabályozottak. Ilyen formális csoportnak tekinthető egy munkahelyi team,
de ide sorolhatóak a szociális munkában megszervezett csoportok, amelyekben a cél a
tagok segítésével a problémáik megoldásában való segítségnyújtás és a „képessé tétel”.
Ezzel szemben az informális csoport „olyan emberi együttes, amely intézményes
mechanizmusok által nem szabályozott, tagjai saját elhatározásból, érzelmi alapon

90
kapcsolódnak egymáshoz, az individualitásuk (hajlamaik, igényeik, ízlésük), valamint
közös érdekeik és értékeik szabta keretként vállalják a kollektívához való tartozást […]
Informális csoport a család, a baráti társaság és minden olyan érzelmi alapon álló
kötelék, amelyet nem kívülről szerveznek” (Szabó 1999: 72). Ugyanakkor e merev
elhatárolás ez esetben sem indokolt, hiszen munkahelyeken is kialakulhatnak, sőt,
rendszerint ki is alakulnak kisebb informális csoportok. A modern munkaerő
szervezésben – Mayo (in Andorka 1997) azon kísérleti eredményeire alapozva, hogy a
jó munkahelyi kapcsolatok is hozzájárulnak a hatékonyság növekedéséhez – gyakran
kifejezetten törekednek e kapcsolatok erősítésére. Fontos tehát, hogy a dolgozók
igényeinek is megfeleljen a munkahely, ami természetesen a szociális munka területén
is érvényes.5 Emellett az informális csoportok működése is szabályozott bizonyos
fokban, elég arra gondolni, hogy maga a házasság is formális szerződésen alapul, igaz,
ennek „alapesetben” kevés közvetlen hatása van a család működésére. Az azonban
vitathatatlan, hogy a kötetlen informális csoportok működését is jelentősen
befolyásolják a társadalmi normák, a szokások, hagyományok, vagyis számos íratlan
szabályt kell ez esetben is betartani.

3.1. A csoportok és közösségek szerepének változása

Az elmúlt évszázadok óriási léptékű változásokat eredményeztek az emberi

társadalmakban. Az iparosodás, s az ezt kísérő urbanizáció, továbbá a társadalmi -
gazdasági rendszerek bonyolultabbá válása, a változó társadalmi normák, és számos
egyéb ok miatt az informális csoportok jelentősége csökkent a társadalmakban. E
csoportok problémáit jól jelzi a család szerepének, funkcióinak és stabilitásának
változása, sőt, egyesek szerint a család válsága,6 míg más kutatási eredmények a baráti
kapcsolatok számának, a barátság értének csökkenéséről, és e kapcsolatok
instrumentalizálódásáról számolnak be (Albert – Dávid 1998). Az informális csoportok
jelentőségének csökkenésével párhuzamosan, jelentős mértékben megnövekedett a
formális csoportok szerepe, ám e kívülről szervezett csoportok esetében a tagok közötti
kapcsolatteremtés és fenntartás több nehézséget, s több problémát is eredményezhet.
Nem véletlen, hogy egyre több ember küzd ilyen típusú problémákkal, jelentős részben
ebből következően – legalábbis nemzetközi szinten - a csoportokkal végzett
munkaforma egyre nagyobb szerephez jut a szociális munkában. Az említett változások
talán még drasztikusabban hatottak a lokális közösségekre, elég Tönnies meglátásaira
gondolni, aki már a múlt század végén a meleg, baráti, összetartó közösségek eltűnése
miatt aggódott, hiszen a falvak eltűnése és a nagyvárosok megjelenése egyértelműen ez
irányba hatott, és hat napjainkban is. Példaként megemlíthető, hogy a kistelepülések
jelentős részében a mai napig köszönnek egymásnak az emberek, sőt, a szolidaritás,

91
egymásra gyelés és egymás segítése is gyakran tetten érhető, miközben a nagyvárosi
lakótelepeken gyakran még a szomszédok sem ismerik egymást. A XX. századi
változások a helyi közösségek szerepének csökkenését, az elidegenedés fokozódását
eredményezték, csakhogy az ember „társas lény”, szüksége van kapcsolatokra,
melegségre. Ennek okán az 1930-as években önálló munkaformaként megjelent, majd
egyre nagyobb jelentőségre tett szert a közösségi szociális munka. Nyilvánvaló
azonban, hogy e munkaformák kialakulását is jóval hosszabb fejlődési időszak előzte
meg.

3.2. A csoportokkal és a közösségekkel végzett

szociális munka fejlődésének néhány állomása

A szociális gondoskodás időszakában a csoportokkal és közösségekkel végzett

szociális munkának kevésbé találhatóak olyan jól körülhatárolható előzményei, mint az
esetmunkának. Ugyan létezett az egyházi szegénygondozás zárt, intézményi formája, s
ezekben az intézményekben (ispotályokban, árvaházakban) vélhetően létezhettek olyan
foglalkozások, amelyeken a gondozottak többsége részt vehetett, ám joggal
feltételezhető, hogy e foglalkozások elsősorban vallási jellegűek lehettek, s e
„csoportok” működési elve is relevánsan különbözhetett azon elvektől, amelyek
napjaink szociális munkájában elfogadottak.7 E munkaformák legjelentősebb konkrét
előzményének a Samuel Barnett tiszteletes kezdeményezésére az 1800-as évek végén
Londonban elinduló „settlement mozgalom” tekinthető. A XIX. századi Angliában az
1834-ben elfogadott „Új Szegénytörvény” volt érvényben, amely tulajdonképpen I.
Erzsébet 1601. évi Szegénytörvénye „szigorított változatának” tekinthető. E törvény két
fő elve, az érdemesség – érdemtelenség, továbbá a kevésbé választhatóság elve volt.
Ezen elvek gyakorlati megvalósulásaként materiális támogatást csak azok kaphattak,
akik koruk vagy egészségi állapotuk miatt képtelenek voltak munkavégzésre, míg a
munkaképesek ellátására dologházakat hoztak létre és működtettek. A dologházakat a
kevésbé választhatóság szigorú érvényre juttatásával alakították ki. Az épületet a bent
tartózkodók csak engedéllyel hagyhatták el, az intézményben reggeltől estig
munkavégzés (gyakran kóctépés) folyt, s a kikerüléshez pénzzel kellett „megváltani”
magukat az „érdemtelen ellátottaknak”, ami az alacsony bérek, továbbá a szállás és az
élelmezés költségének levonása miatt, reménytelenül hosszú időt vett igénybe.
Mindezek mellett a bekerült házastársakat is elszeparálták egymástól, mondván, ne
szaporodjon a nyomor. Az intézmény sokkal inkább börtönhöz, mint az arra
rászorulókat segítő intézményhez hasonlított. A fentiek miatt nem lehet csodálkozni

92
azon, hogy a dologházak valóban elrettentő hatásúak voltak, a nincstelenek jó része
inkább az éhezést vagy a bűnözést választotta, vagy megpróbált nem állami, rendszerint
egyházi és nőegyleti adományokhoz hozzájutni, amelyekre nem vonatkoztak e szigorú
szabályok. Mindamellett e szervezetek sem támogattak mindenkit automatikusan, az
érdemesség elbírálása a szociális esetmunka előfutárainak tekintett „baráti látogatók”
feladata volt.
A rendszer működésének hatásossága erősen megkérdőjelezhető, a XIX. század
második felére már metropolisszá duzzadt London lakosságából egy korabeli felmérés
szerint közel egy millióan éltek mérhetetlen nyomorban, a jótékonysági szervezetekre
támaszkodva, vagy a bűnöző életmódot választva. E körülmények között lelkes,
szociálisan érzékeny cambridge-i diákok, 1883 nyarán nyílt levélben keresték meg az
ekkor a szociális ügyek kapcsán megfogalmazott haladó nézetei miatt már ismerté vált
Barnettet. A Barnettnek címzett levélben feltett legfontosabb kérdés arra vonatkozott,
hogyan lehetne hatékonyan segíteni a szegényeken, s mit tehetnek ennek érdekében az
ekkor még szinte kizárólag jómódú családokból verbuválódott egyetemisták. A levélre
Barnett egy az oxfordi egyetemen megtartott beszédében válaszolt, amelyben a szociális
munka új szemléletű megközelítését, s egy teljesen új típusú beavatkozási lehetőséget
világított meg. Barnett e diákgyűlésen tézisként azt hangsúlyozta, hogy a nyomor
enyhítéséhez és a szociális reformok előmozdításához nem a diákok szüleinek pénze és
együttérzése szükségeltetik, hanem maguk a diákok, „egész személyiségük és teljes
életük” (Müller 1992: 17). A gond ugyanis magában a segítés szemléletében van, ami a
jótékonyságon alapul a szolidaritás helyett. Ennek elsődleges oka az, hogy (a korabeli
viszonyok között)8 a jómódú és a rossz helyzetű emberek egymástól teljesen
elszeparálva élnek, s „az angol közigazgatás egy művelt, sok szabadidővel rendelkező
társadalmi osztály előfelvetésein alapulva működik” (Müller 1992: 16). Barnettnek
konkrét elképzelése volt a helyzet lehetséges orvoslására. Meglátása szerint a
nyomornegyedekben olyan kihelyezett egyetemi „telepeket” (university settlement 9)
kell létrehozni, ahová kiköltöznek a gazdag családokból származó egyetemisták, és
szabadidejük egy részét – önkéntes munkában – a szegényekkel végzett szociális
munkával töltik, amely alapelveit azonban gyökeresen meg kell változtatni. A
settlementnek olyan „nyitott háznak” kell lennie, amelyben mód van arra, hogy a
különböző társadalmi osztályok megismerhessék egymást, s tanulhassanak egymástól,
vagyis szakítani kell az alá–fölé rendeltségi viszonyt indukáló lantrópiával, helyette a
társadalmi szolidaritás fokozására kell törekedni. Emellett a szociális munkában
szakítani kell az adakozással, amely az adakozó és az adományt elfogadó számára is
kellemetlen, s amely nem vezeti ki a társadalom széles rétegeit a nyomorból, sőt, inkább
segélyből élésre ösztönzi a szegényeket (jóléti függőség). E helyett abban kell segíteni a
szegényeket, hogy megtanulják, hogyan szervezhetik meg maguk saját életüket, s hogyan

93
teremthetik munkával elő a megélhetéshez szükséges javakat. Az első settlement
létrehozásán, s a settlement mozgalom elindításán kívül, Barnett jelentős mértékben
hozzájárult a modern szociális munka szemléletének kialakulásához, hiszen
mondataiból jól kiolvasható, hogy küzdött a társadalmi távolságok csökkentéséért, egy
szolidárisabb, „befogadóbb” társadalom kialakításáért, azaz tulajdonképpen a
kirekesztés elleni küzdelem egy nagyon korai szószólójának tekinthető. Látható az is,
hogy a segítő folyamatban résztvevők tekintetében a partneri viszony fontosságát
hangsúlyozta,10 s e mellett már a XIX. században – Mary Richmond fellépésével közel
egyidőben – megfogalmazta a szociális munka hosszú távú célját („képessé tétel”).

3.2.1. A SETTLEMENT MOZGALOM ELINDÍTÁSA

Barnettnek már elképzelése megismertetését követő néhány hónap eltelte után

sikerült nagyszámú támogatót találnia, így tanárokkal és diákokkal 1883 novemberében
e reformelképzelések megvalósítását célként kitűző egyesületet alapítottak. A rövid
időn belül jelentős pénzeszközökhöz jutott egyesület a következő évben már
megnyitotta a szegénységkutatásairól elhíresült szociológusról, Alfred Toynbee-ról
elnevezett első settlementet (Toynbee Hall). A settlementbe kezdetben három diák
költözött, amely szám hamarosan jelentősen bővült, miközben újabb és újabb telepeket
hoztak létre kezdetben Londonban, néhány évvel, évtizeddel később pedig már
Amerikában, s Európa számos országában, köztük Magyarországon is. E settlementek
olyan „nyitott házként” működtek, amelyben mód nyílt az egymástól való tanulásra. A
működés másik jellemzője, hogy az intézményben közös érdeklődésen alapult klubok,
valamint azonos problémák megbeszélését célként kitűző csoportok (pl.: lányanyák
csoportja) alakultak és működtek. E csoportokban nem voltak formális vezetők, a tagok
mellérendelt, partneri viszonyban álltak egymással, így e csoportok gyakorlatilag a
csoportokkal végzett munkaforma első megjelenésének tekinthetőek. A fentiek mellett a
settlementekben oktatási tevékenységet is folytattak, a vasárnapi iskolától a felnőttek
képzéséig, igazodva a helyben jelentkező szükségletekhez. Végül megemlítendő, hogy
Barnették a fogadásaikra, a komolyzenei koncertekre, a kiállításokra és a
felolvasóestekre nem csupán más jómódú polgárokat, hanem a környék szegényeit is
meghívták, de megszervezték és nanszírozták szegény gyermekek külföldi
nyaraltatását, s játszótereket alakítottak ki a szegénynegyedekben. E meglehetősen nagy
megrökönyödést kiváltó módszerek célja nyilvánvaló, közelebb akarták hozni
egymáshoz a különböző társadalmi osztályokat, s a szegényeknek meg kívánták mutatni
az élet szépségeit. A fenti elvek, célok és módszerek nem csupán a csoportokkal végzett,
hanem a helyi szükségletek kielégítésére, a rosszabb helyzetű társadalmi csoportok
helyzetének javítására, a helyi közösség erősítésére fókuszáló közösségi szociális munka

94
első megjelenésének is tekinthetőek.
Ezen új típusú beavatkozások azonban - párosulva a segélyezési tevékenység
csökkentésével - nem csupán a jómódúak, de a szegények egy részében is ellenérzéseket
váltottak ki. Az előbbi csoportba tartozók gyakran gúnyolódtak azon, hogy Barnették az
éhhalál szélén állókat koncertekkel próbálják megsegíteni, míg a helyiek közül
néhányan többször is kővel dobálták meg a házaspár házának ablakait, mint ahogy azzal
a mondattal is többször szembesültek, hogy; „Ti belőlünk éltek.” Kérdéses, hogy vajon
valóban hasznos volt e reformok gyors, és radikális bevezetése, ugyanakkor a
szemléletbeli változások, s a settlement mozgalom térhódítása mindenképp
pozitívumnak tekinthető. Nyilvánvalónak tűnik az is, hogy a házaspárt a jó szándék
motiválta, példaként megemlíthető, hogy a helyi lakhatási gondok enyhítése érdekében
bérházakat újítottak fel, s adtak ki önköltségen, amelyhez a pénz Henriette Barnett
ékszereinek eladásából teremtették elő.
A settlement mozgalom túlélte alapítóit, ám a settlementek jelentősen megváltoztak az
idők folyamán. Már Henriette Barnett is arról panaszkodott, hogy a szegénység
vizsgálatára könnyebb diákokat találni, mint a szegények segítésére. Barnett halála után,
1913-ban végzett vizsgálata során Werner Picht (in Müller 1992: 40) már azt
tapasztalja, hogy „Toynbee Hall szemináriumain és kurzusain jelentősen visszaesett a
munkások részvételi aránya, még a bennlakók felnőttpedagógiai aktivitása is
messzemenően csökkent […] a settlement egyre inkább arra teremt egyedülálló
alkalmat, hogy legyen egy hely, ahol bemutató tanítás, valamint a leendő
társadalomtudósok és közigazgatási tisztviselők kísérletei folynak”. A mai néhány
fennmaradt settlementben - Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban - elsősorban
bevándorlókkal, etnikai kisebbségek tagjaival foglalkoznak, s központi elemmé vált a
társadalmi integráció elsősorban oktatáson (pl.: nyelvoktatás) keresztüli segítése. E
munkát azonban már nem a főként az olcsó szállás miatt bentlakó egyetemisták, hanem
zetett szakemberek végzik (Müller 1992).

Feladatok és kérdések

1. Határozza meg az alábbi fogalmakat: formális csoport, informális csoport,

elsődleges csoport, másodlagos csoport, kiscsoport!
2. Hol húzhatóak meg a beavatkozás kereteit kijelölő „helyi közösség” határai a
közösségi szociális munkában?
3. Ismertesse a settlement mozgalom kialakulásának és fejlődésének legfontosabb
állomásait!
4. Mely okok járultak hozzá ahhoz, hogy a XX. század második felében a nyugati
országokban egyre jelentősebbé vált a csoportokkal és a közösségekkel végzett

95
 szociális munka?

Jegyzetek

1 A szerző nevét a különböző szakirodalmak másképp jelenítik meg, egyes irodalmakban a

fentitől eltérően Toennies szerepel (pl.: Forgács 1985). Mivel a fenti irodalmak angol
munkák fordításai, feltételezhető, hogy az angolban hiányzó „ö” betűt alakíthatták „œ”-ra,
ezért a gyakrabban előforduló, logikusabbnak tűnő Tönnies megnevezés használata mellett
döntöttem, ám mivel csak fordításokhoz sikerült hozzájutnom, a névhasználat tekintetében
sajnos fennáll a tévedés lehetősége.
2. A Tönnies gondolatmenetét értelmező zárójeles közbevetés tőlem származik.
3 Az ökológiai megközelítés kapcsán már ismertettem, hogy milyen méretű lakossági
csoportot tekinthetünk valóban „helyi közösségnek” (kisebb faluban, egy lakótelepen élők
stb.).
4 A nagyon erős bevonódást igénylő csoportokban, példának okáért erőszak áldozatává vált
nők csoportjában, az intimitást inkább biztosító, kisebb létszám tarható optimálisnak.
5 Ami azonban nem szabadna, hogy azt jelentse, amit sajnos esetenként lehet tapasztalni,
hogy a fenti elvre való hivatkozással a dolgozók érdekei fontosabbá váljanak a kliensek
érdekeinél, ami akár az egész működés öncélúvá válásához vezethet.
6 Nézőpont kérdése, hogy a jelentős mérvű, és folyamatosan növekvő válási arányokat, a
csökkenő házasságkötési és gyermekvállalási hajlandóságot a család, mint intézmény
válságának tekintjük-e. Mindenesetre bizakodásra adhat okot, hogy hazánkban jelenleg
(még?) a párok többsége házasságban éli életét. Kevésbé bizalomkeltő az egy szülőképes
korú nőre jutó átlagosan 1,3 körüli (KSH 2010) gyermekszám, hiszen változatlan
tendenciák esetén ez a társadalom elöregedését és jelentős fogyását eredményezi.
7 Áttételes támogató, segítő hatás nyilvánvalóan ez esetben is érvényesülhetett, hiszen az
Istenhez vezető út megmutatása segítheti az egyén lelki egyensúlyának kialakulását vagy
megszilárdulását, s a zsidó–keresztény erkölcsi elvek érvényesítésére törekvés is
nyilvánvalóan kedvező hatású a társadalom egészére nézve.
8 Közbevetés tőlem.
9. A mozgalom megnevezésére világszerte, így Magyarországon is, az eredeti angol szót
használják, így e jegyzetben is a szakmában elterjedt megnevezés használata mellett
döntöttem.
10 Megjegyzendő, hogy a XIX. században radikálisnak tekinthető nézeteivel számos
befolyásos ember, sőt, kezdetekben egyházi felettesei rosszallását is kivívta, hiszen
ekkoriban az egyházi szemléletben az adakozás lantrópikus jellege, Istennek tetsző volta
hangsúlyos elem volt.

96
 Szociális munka csoportokkal

4.1. A csoportokkal végzett szociális munka

modelljeinek megjelenése, a csoportokkal és
közösségekkel végzett munka elkülönülése

A különböző modellek a csoportokkal végzett munkában a társadalmi változásokkal,

továbbá a szociális munka, valamint a napjainkra megszilárdult szakmai alapelvek
fejlődésével párhuzamosan, azok termékenyítő hatásának eredményeképpen alakultak
ki.
Bár e modellek kialakulása és fejlődése között van bizonyos fokú időbeni átfedés,
mégis, az elsőként kialakult modellnek a társadalmi célmodell tekinthető. E modell
sokkal inkább bizonyos társadalmi és szakmai tapasztalatokon alapuló elvek és
attitűdök összegzésének, mint kidolgozott elméleti modellnek tűnik. „A társadalmi
célmodell kulcsfontosságú fogalmai a ››társadalmi tudatosság‹‹ és a ››társadalmi
felelősség‹‹. A szociális csoportmunka funkciója az, hogy szélesítse az értő, képzett
polgárok körét” (Papell  –  Rothman 1980: 86). Ehhez kapcsolódóan Ginsberg és
Goldberg (1962, idézi Papell – Rothman 1980: 86) a szociális szakemberek feladata
kapcsán azt fogalmazza meg, hogy; „A mi szerepünk és funkciónk […] hogy segítsünk
cselekvési alternatívák megfogalmazásában, melyek remélhetőleg felkészült politikai és
társadalmi cselekvéseket eredményeznek.” A fenti mondatokat értelmezve láthatjuk,
hogy e modellben elsősorban azokra koncentrálnak, akik még nem „értők”, akik
képzetlenek, s akik emiatt kevésbé képesek és készek aktív társadalmi szerepvállalásra.
E modell képviselői harcot hirdetnek a társadalmi kirekesztés ellen, célul tűzik ki a
társadalmi aktivitás fokozását, amely aktivitással befolyásolhatóak, alakíthatóak a helyi
és az össztársadalmi viszonyok. Látható, hogy a modellben a társadalmi aktivitás
fokozása önértékkel bír, ami arra vezethető vissza, hogy a modell képviselői azt vallják,
hogy „szoros kapcsolat van az ember társadalmi aktivitása és a lelki egészsége között”
(Papell – Rothman 1980: 88), vagyis társadalmi részvétel nélkül nem élhető teljes élet.
További alapelv, hogy minden ember képes a társalom életében valamilyen formájú
részvételre, ezért a szociális szakemberek feladata vagy a fejlesztés, az
érdekérvényesítési képesség fokozása, vagy csupán az érdeklődés felkeltése és az
aktivitásra ösztönzés. A fenti alapelvek, nézetek egy része (pl.: a társadalmi aktivitás
önértéke) némiképp a szocialista ideológiához köthető, s nyilvánvalóan nem véletlen

97
ezen elvek egy részének korai, a széles társadalmi rétegek számára embertelen
körülményeket eredményező vadkapistalista viszonyok közötti megjelenése. A modell a
XX. század közepére némiképp ugyan megváltozott, ám mivel annak képviselői az
egyes társadalmi csoportok életkörülményeinek javítását a társadalmi viszonyok
tervszerű módosításán keresztül tartják elérhetőnek, a modell ma is elsősorban a
szociáldemokrata ideológiához köthető. E megállapítás csupán a modell elvi
alapvetéseire vonatkozik, természetesen ez esetben sem szabad a szociális
szakembernek semmilyen politikai nézőpontot ráerőltetni a kliensekre. Csupán arról van
szó, hogy a szakembernek segítenie kell a helyi csoportokat, különösképp a
hátrányosabb helyzetű csoportokat abban, hogy képesek legyenek érdekeik hatékonyabb
érvényesítésére, s ezen keresztül szükségleteik jobb kielégítésére. Az eddigiek alapján
látható, hogy „A társadalmi célmodell a csoportmunka szolgáltatásait elsősorban
közösségi szintű tevékenységnek, a csoportot működtető intézményt pedig a
lakókörnyezet integrált részének tekinti. Egy ilyen iroda […] érzékenyen reagál a
lakóközösség különböző részeinek érdekeire és igényeire, és hajlandó kezdeményezni
és toborozni a közösségi tevékenység céljából” (Papell – Rothman 1980: 89). A modell
fókusza tehát nem a csoporton, nem is a csoportban lévő egyénen, hanem a közösségen
van, s e modell alapelvei sokkal inkább XX. században a csoportokkal végzett munkától
elkülönülő, önálló munkaformaként kialakult közösségi szociális munka alapjának
tekinthetőek. Vagyis e modell ma már a közösségi munka alapmodelljének tekinthető,
így azok a jellemzők érvényesek rá, amelyek az egész közösségi munkára, azaz
segítségével inkább több embert érintő, helyi szintű problémákat lehet kezelni.
Megjegyzendő azonban, hogy a modell néhány normatív jellegű felvetése vitatható.
Vitatható, hogy vajon valóban szükséges e társadalmi, politikai aktivitás a teljes élethez,
a boldogsághoz. A tapasztalatok ezt nem mindig támasztják alá. Szemléletmódunktól
függ annak megítélése is, hogy vajon mekkora lehetőség van a társadalmi viszonyok
befolyásolására. Azok, akik szerint a társadalom működése napjainkban
makrodeterminisztikusan, intézményesült és lassan változtatható normák és szabályok
által meghatározott, úgy vélik, az egyes embereknek, kiscsoportoknak kevés ráhatása
lehet a társadalmi folyamatokra, de még e korlátozott ráhatás is csak helyi szinten
érvényesülhet. Ellenben akik a társadalmat mikro szintről építkező rendszernek tekintik,
a társadalmi normák és szabályok ember alkotta jellegét hangsúlyozzák, azokat akár
kiscsoportok által könnyen és radikálisan változtathatónak tartják.
A Gyógyító modell a XX. század ötvenes éveiben alakult ki, s elsősorban az Amerikai
Egyesült Államokban terjedt el meglehetősen rövid idő alatt.
A modell képviselői egyértelműen a makrodeterminisztikus megközelítésből próbálják
értelmezni a világ működését, azaz a társadalmat kialakult, nehezen módosítható
rendszernek tekintik. Ám ha a társadalom nem módosítható, akkor célként csak azon

98
emberek segítése tűzhető ki, akik az adott társadalmi körülmények között nem képesek
problémáik orvoslására. A cél tehát a segítségre szorulók gyógyítása, rehabilitációja,
alkalmazkodó képességének javítása lehet. Már e szavak jól jelzik a modell klinikai
jellegét. E szemlélet ötvenes évekbeli megerősödése bizonyos mértékben érthető, hiszen
ekkor már óriási méretű adminisztratív rendszerek működtek, a mindennapi életet
szabályok és normák sokasága szabályozta. Fontos kiemelni, hogy az időszak a jóléti
államok kialakulásának időszaka. Ekkor a munkanélküliség minimális mértékű volt a
nyugati társadalmakban, a reálbérek folyamatosan nőttek, miközben a
társadalombiztosítási programok és az oktatási rendszer hihetetlen mérvű expanziója
valósult meg, s az össztársadalmi hangulat alapvetően pozitív volt. 1 Ha valaki e már –
már ideális működésű társadalmakban segítségre szorult, akkor annak az embernek
csődöt mondott az alkalmazkodó és problémamegoldó képessége, azaz betegnek volt
tekinthető, s gyógyításra, rehabilitációra szorult – vélték a modell képviselői.
Megjegyzendő azonban, hogy e klinikai, terápiás jellegű modell 1960–70-es évekbeli
amerikai térhódításának ennél „praktikusabb” okai is voltak. Ez az az időszak, amikor –
vélhetően részben divatjelenségként – először jelentkezik jelentős mértékű kereslet
terápiás, pszichológiai, pszichiátriai csoportok iránt. Ugyanakkor az e területeknél jóval
alacsonyabb presztízsű szociális munka csoportokra kevéssé jelentkezett zetőképes
kereslet, így ha a szociális szakemberek terápiás jellegű, s terápiásnak nevezett
csoportokat indítottak, magukat csoportterapeutának, s nem szociális munkásnak
nevezték, azzal egyszerre tehettek szert magasabb presztízsre és jövedelemre.
A modell céljához igazodnak az abban alkalmazott alapelvek, amelyek jelentős része
gyakorlatilag szakít a szociális munka alapelveivel. Az egyik fontos elv, hogy a
hangsúly az egyénen, pontosabban az egyén a csoport keretei között megoldandó egyéni
problémáján van. A csoport tehát csupán az egyéni problémák megoldásának színtere és
eszköze. A modellben központi szerep jut a csoportot vezető szociális szakembernek,
akinek klinikai tudása adja tekintélyét, e szakmai tekintély pedig fontos eszköz a
csoport vezetésében. Mindez alá – fölé rendeltségi, s nem a szociális munkában
alapvetőnek tekintett partneri viszonyt indukál, hiszen a vezető az, aki meghatározza az
egyéni terápiás célokat, s ehhez igazítva a csoportcélt, aki olyan norma és értékrendszer
kialakítását ösztönzi, ami megfelel e céloknak, s aki ennek megfelelően előre
strukturálja a csoportot (Papell - Rothman 1980: 95). A felsorolásból látható, hogy nem
csupán a partnerség nem biztosított, hanem az sem, hogy a megoldások a kliens
igényeire, elvárásaira épüljenek, s e beavatkozás a kliens kezdeményezéseinek sem ad
teret, mivel a szakember mindvégig kontrollálja és irányítja a csoportot. A modell
szemléletmódja abban is eltér a szociális munkában elfogadottól, hogy; „Szakít azzal a
hagyománnyal, hogy a csoportmunkás az emberekkel természetes közegükben,
mindennapi tevékenységük végzése során lép kapcsolatba” (Papell -Rothman 1980: 94).

99
Ehelyett a segítés kizárólagos terévé - egyes pszichológia, pszichiátria irányzatok
alapvetéseinek megfelelően – az intézmény válik.
A modell tehát a szociális munka több alapelvét is sérti, másrészt olyan klinikai
tudásokat feltételez, amelyek nem szerezhetőek meg szociális alapképzésekben. Mindez
természetesen nem jelenti azt, hogy terápiás jellegű csoportok működtetésére ne lenne
szükség, vagy a működésüknek ne lennének hasznai, csupán annyit jelent, hogy a
terápiás jellegű csoportok elvi és gyakorlati okokból alapvetően kívül esnek a szociális
szakemberek kompetenciáján.
A reciprok modell kialakítása William Schwarz nevéhez köthető. „A modell egyaránt
szolgálja az egyént és a társadalmat” (Papell – Rothman 1980: 96). Mindez azt jelenti,
hogy a modell megpróbálja integrálni a korábbi modellek hasznosítható elemeit. A
modell az általános szociális munka elveknek megfelelően humán ökológiai szemléletű,
fókuszában az egyén és környezete közötti kapcsolat áll, „[…] a kiscsoport pedig az a
közeg, melyben az egyéni és társadalmi működés védett körülmények között
befolyásolható. A szociális munka lehetséges funkciói pedig széles skálán mozognak a
megelőzéstől […] egészen a gyógyításig” Papell  –  Rothman 1999: 97). Mivel
általánosságban sem kitüntetett társadalmi, sem egyéni terápiás célok nincsenek, a
középpontban maga a csoport áll. E megközelítésben a segítő tevékenység alapvető
célja, hogy a csoportot segítse abban, hogy az a céltól függetlenül a „kölcsönös segítés
színterévé” válhasson, olyan szintérré, ahol a csoportdinamikai folyamatok hatásait
kihasználva a csoport tagjai egymást segítve oldják meg egyéni problémáikat, s jutnak
el a közös csoportcél eléréséig. Mindebből következik, hogy a folyamat során jelentős
hangsúly van azon, hogy a tagok bekapcsolódjanak a csoporton belül zajló „[…]
interperszonális kapcsolatok folyamatába […] ezért a modell az egyént elsősorban a
kölcsönös kapcsolatok kialakítására való motiváltsága és képessége szempontjából
vizsgálja” (Papell – Rothman 1980: 97). Az ökológiai szemléletnek megfelelően a
munka nem korlátozódik feltétlenül „csupán” a csoportülésekre, például a csoportvezető
szociális szakember ösztönözheti a tagokat, hogy a segítő folyamat lezárása után
önsegítő csoportként működjenek tovább, vagy fennmaradó problémáik megoldásában
próbálják segíteni egymást. Például egy gyermekeiket egyedül nevelő anyák problémái
kapcsán működtetett csoport tagjai szombatonként közösen megszervezhetik a
gyermekek felügyeletét, s így időnként tudnak pihenni, vagy ki tudnak mozdulni
otthonról. E modellben a szakember szerepe döntően eltér attól, ami a gyógyító modellt
jellemzi, folyamatosan kivonja magát a csoportmunkából, s a tagoknak adja át a
kezdeményezést, ami alól természetesen kivételt képeznek a gyermekcsoportok és a
súlyos értelmi fogyatékkal élők csoportjai. Emellett az általános szociális munka
elveknek megfelelően „csupán” segíti, motiválja, szükség esetén befolyásolja, ám a szó

100
szorosan vett értelmében nem irányítja a csoportot. E csoport működése során a segítő
beavatkozás hosszú távú céljait szem előtt tartva a „csoportvezető nem a kliensért,
hanem a klienssel együtt tesz valamit” (Papell - Rothman 1980: 98). Mindez partneri
viszonyt feltételez, s a szakembertől is nagyfokú bevonódást, valós csoporttagságot
követel meg. Ez esetben nyilvánvalóan nem lehet vezetői tekintélyre támaszkodni, sőt,
Schwarz szerint e helyett a csoportvezető kötelező feladatai közé tartozik a szakma
demiszti kálása,2 annak a nimbusznak a lerombolása, hogy a szakember jobban tudja,
mire van szüksége a csoporttagoknak, mint ők maguk. Ami talán ennél is nehezebb,
hogy ez a modell teljes nyíltságot és őszinteséget követel meg a szociális szakembertől,
megköveteli azt, hogy ő is megossza a csoporttal kételyeit, érzéseit.
Számos pozitívuma mellett e modellel kapcsolatosan is megfogalmazhatóak kritikák.
A „túlzott” demiszti káció adott esetben akár káros is lehet, hiszen a kliens azért keresi
fel a szolgálatot, mert nem képes önállóan megoldani problémáját, s ezért szakértői
segítséget vár. A szakértői tekintély teljes lerombolása a kliens azon hitét is
lerombolhatja, hogy a csoportban valódi segítséget kaphat. A partneri viszony, a
szakmai vezető teljes őszintesége a klienseknek is meglepő lehet, s zavart
eredményezhet. Mindez hatványozottan érvényes lehet hazánkban, ahol a képzettségi,
illetve a vezető szintek szerint jelentős fokú tekintélytiszteletre szocializálódunk
családunkban gyakran éppen úgy, mint a még napjainkban is poroszos elveket és
gyakorlatot követő oktatási rendszerben. A modellel kapcsolatos másik kritika, hogy
vitatható azon normatív felvetése, miszerint a „közösséghez tartozás iránti motiváció
mindig produktív az egyén és/vagy a társadalom szempontjából.” (Papell – Rothman
1980: 99). Ha az egyénnek a csoportban erősödik azon motivációja, hogy valamely
közösséghez tartozzon, ám nem erősödnek meg azon képességei, amelyek segítik
valamely közösségbe való bekapcsolódását, vagy ahhoz való tartós kapcsolódását, a
motiváció erősödése akár károsnak is tekinthető. A legnagyobb hiány azonban az, hogy
a modell csak elvi alapvetéseket tartalmaz, de semmit sem mond a segítő folyamat
lehetséges lépéseiről, gyakorlatilag nem „modellezi” a folyamatot, sőt, a modellből
hiányzik a csoportprogram bárminemű tisztázása, s így kevés támaszt biztosít a
gyakorló szakembereknek.

101
 A csoportokkal végzett munka modelljeinek főbb jellemzői

Modellek társadalmi célmodell gyógyító modell reciprok modell

Társadalomkép mikro szociológiai makrodetermisztikus a makrodeterminisztikus

megközelítés megközelítés és mikro-közelítésekből
egyaránt építkezhet a csoport
típusától függően

Alapvető cél megelőzés, ellátás és gyógyítás, rehabilitáció, a a csoport típusától

„képessé tétel”, társadalmi függően a rehabilitációs
ezen keresztül a helyi- alkalmazkodó céloktól a helyi közösségi célok
és össztársadalmi képesség fokozása eléréséig
viszonyok módosítása

A segítségnyújtás a helyi közösség, a csoportban lévő a kiscsoport egésze,

fókusza különösen annak egyének valamint a csoport és
valamilyen hátránnyal küzdő a környezete közötti
csoportja viszony (ökológiai
közelítés)

A csoportvezető katalizáló, ösztönző, tanító, fejlesztő, katalizáló, ösztönző, aki

elsődleges fejlesztő, tanító, „képessé irányító, aki a folyamatosan kivonul és
szerepe tevő”, aki folyamatosan folyamat végéig hatalmát átadja a
kivonul és hatalmát vezeti és kontrollálja csoportnak
átadja a közösségnek a csoport működését

A modell a közösségi szociális munka a szociális munka a csoportokkal végzett munka

értékelése alapjának kompetencia körén alapját képező, ám
tekintjük kívül eső, terápiás jellegű kidolgozottságában még
modell fejlesztendő modell

4.2. A csoportokkal végzett szociális munka,

a szociális csoportmunka és a csoportterápia
közötti különbségek

A csoportokkal végzett szociális munka, valamint a szociális csoportmunka

kifejezések gyakran szinonimaként használatosak, amit sem a szavak konkrét jelentése,
sem a vonatkozó szakirodalmi háttér nem indokol. A szavak jelentéséből kiindulva, ha
csoportokkal végzünk munkát, akkor szerepünk némiképp más, mint a csoport tagjainak
szerepe, s a szó jelentése azt sugallja, hogy a szakember elsődlegesen a csoport
egészével dolgozik. A csoportmunka egy olyan csoportot feltételez, amelyben ugyan

102
lehet vezető, de a tagok alapvetően hasonló helyzetben vannak, vagy mindannyian
valamely saját problémát próbálnak orvosolni (pl.: önsegítő csoportok), vagy valamely
külsődleges célt próbálnak elérni (pl.: szakmai teamek). Ha csupán a szóhasználatból
indulnánk ki, csoportokkal végzett munka alatt olyan segítő céllal létrehozott
csoportokat érthetnénk, amelyben a szakember valamely problémával küzdő
emberekkel folytat közvetlen munkát. A csoportmunkát pedig a szakemberek, vagy akár
szakemberek és kliensek munkacsoportjaként értelmezhetnénk, amelyben a csoport
tagjai közösen dolgoznak valamely külsődleges cél elérése érdekében (pl.: tervet
készítenek egy új ellátás bevezetésére, egy esetet próbálnak közösen megoldani stb.).
Akár e felosztás is elfogadható, és talán alkalmazható lehet, ám a tényleges alkalmazást
mindenképpen nehezíti, hogy a nemzetközi szakirodalomban a csoportokkal végzett és
a csoportmunka elkülönítése nem a fenti kritériumokon alapul. A szociális munka
enciklopédiája alapján a „klasszikus szociális csoportmunka” és a „csoportokkal végzett
munka” között számos hasonlóság, ugyanakkor számos hangsúlybeli különbség
fedezhető fel. A klasszikus modellben a csoportvezető alapvetően a csoport egészére
koncentrál, a működés a szociális munka elveknek megfelelően mindig demokratikus, a
fő hangsúly gyakran össztársadalmi célok elérésén, és olyan társadalmi problémák
kezelésén van, mint a szegénység, hátrányos helyzet, továbbá kiemelt jelentősége van a
demokratikus viszonyok erősítésének is. E megközelítés mögött alapvetően a társadalmi
célmodell alapelvei húzódnak meg. A csoportokkal végzett munkában a hangsúly lehet a
csoporton, de a csoporttagokon is. A csoportvezetői kontroll mértéke, a vezetői stílus
igazodhat a csoport követelményeihez. A fő cél olyan kölcsönös segítő közeg
kialakítása, amely alkalmat teremt a tagok problémáinak kezelésére. A folyamat során a
csoportvezető folyamatosan kivonul a csoportból, ami akár önsegítő csoportként
működhet tovább, de a tagok akár formális szervezetet (pl.: egyesületet) is alakíthatnak.
A csoportokkal végzett munkában tehát alapvetően a reciprok modell elvei
érvényesülnek.
Megjegyzendő, hogy a nemzetközi és a hazai szakirodalomban is érvényesül egy ahhoz
hasonló felosztás, amelyet a „szavak értelme” szerinti felosztásnál ismertettem. A
szakirodalom megkülönbözteti a „terápiás” (a tagok problémakezelésének segítése),
illetve a „feladatcsoportokat” (külsődleges feladatcél elérése), ezeken belül pedig
további speciális célú csoporttípusokat. Példának okáért terápiás csoport lehet
oktatócsoport, egyénre orientált változtatási csoport stb., míg a feladat csoportok közé
soroljuk a bizottságokat, az esetkezelési konferenciát, vagy az általános szociális munka
részben részletesen ismertetett szakmai team-et (Németh 2002: 191).
A terápiás megnevezés kissé megtévesztő lehet, ugyanis e csoportokat élesen el kell
választani a csoportterápiától. Csoportterápia alkalmazásakor a hangsúly az egyénen, az
egyén problémáján van, a csoport csupán a gyógyítás eszköze. A terapeuta a

103
csoporttagok egyéni céljainak megfelelően szelektál a tagok közül, mindvégig irányítja
a csoportot, ő maga jelöli meg az egyéni célokat, a tagok közötti kommunikáció
mellékes, sőt, nemritkán tiltott. Talán e néhány elemből is látható, hogy a csoportterápia
nem tartozik a szociális munka hatókörébe, a szociális alapdiplomával rendelkezők
szakmai kompetenciáján kívül eső módszernek tekinthető. A fentiek miatt többen ma
már nem a „terápiás”, hanem a „segítő” csoport megnevezést használják.

4.3. Csoportok típusai

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a csoportoknak számos különböző típusát

alkalmazzák a szociális munkában, így csupán a különböző csoportformák és az
önsegítő csoportok bemutatására vállalkozhatom.
Egyfajta felosztásban megkülönböztethetjük egymástól a korábbiakban ismertetett
feladat- és terápiás/segítő csoportokat. A terjedelmi korlátok miatt, s abból kifolyólag,
hogy az első fejezetben részleteiben foglalkoztam a team munkával, a fejezet későbbi
részeiben alapvetően a segítő csoportokkal foglalkozom.
El szokás különíteni egymástól a kislétszámú (3-5 fő), a közepes (6-9 fő) és a
nagylétszámú (10-20 fő) kiscsoportokat. A kisebb létszám előnye, hogy nagyfokú
intimitást biztosít, feltétlenül igényli a tagok bevonódását, nagyobb a késztetés a
megjelenésre (hiszen egy-két hiányzó esetén elmarad a csoportülés). Nagyobb létszám
esetén többféle szempont, közelítés jelenhet meg, a nagyobb csoport segíti az
alkalmazkodó képesség fejlődését, s nincs túlzott aktivitáskényszer, s ha valaki
megbetegszik vagy kiválik a csoportból, az még működőképes marad.
Megkülönböztetjük az önkéntes alapú, s a kötelező csoportokat (pl.: párfogói csoport).
A motiváció növelése érdekében, a kötelező csoportok esetén is célszerű a csoport
önkéntes jellegét erősíteni, ami azt jelenti, hogy bár a részvétel továbbra is kötelező
marad, de az elvégzendő tevékenységek tekintetében választási lehetőségeket lehet
biztosítani a tagoknak.
Elkülöníthetjük egymástól a nyitott és zárt csoportokat. Zárt csoportban a csoport
létszáma csak valamely csoporttag kiválása esetén változhat meg, új tagok nem
léphetnek be a csoportba. Nyitott csoportban az összetétel folyamatosan változhat, a
csoporthoz a működés során új tagok csatlakozhatnak.
A zárt csoport előnye, hogy nagyobb fokú intimitást biztosít, hiszen a tagok
megismerhetik egymást, s kölcsönös bizalom alakulhat ki közöttük, ami segíti a
résztvevők „megnyílását”. További előny, hogy a tagok állandósága miatt bármilyen
tanulási folyamat végigvihető, ellenben a nyitott csoporttal, melynek viszont éppen az
az előnye, hogy fokozza az alkalmazkodási képességet. Nyitott csoportokat többnyire
olyan esetekben alkalmaznak, ha nincsen mód zárt csoport működtetésére. Tipikus

104
alkalmazási terület a kórházi „stressz oldó” csoportok működtetése, ahol részben a
változó betegösszetétel, részben pedig a csoportműködtetés célja okán csakis nyitott
csoport működtethető.

4.3.1. ÖNSEGÍTŐ CSOPORTOK

Az önsegítő csoportok első megjelenése a XX. századra, míg tömeges elterjedésük a

század második felére tehető (Baráth 2002). A fentiekből következően nem véletlen,
hogy a vonatkozó de níció megalkotása sem tekint vissza hosszú előzményekre, ezért
több, egymást kiegészítő jellegű de níció él egymás mellett. Katz (1981, idézi Németh
2002: 205) értelmezésében „Az önsegítő csoportok a kölcsönös segítésre és egy
speciális cél elérésére alakult önkéntes kiscsoport struktúrák. Rendszerint azonos
élethelyzetű emberek hozzák létre, egymás kölcsönös segítésére. Társulásuk célja egy
közös szükséglet kielégítése, közös egészségkárosodás vagy probléma leküzdése, a
kívánt társadalmi, illetve személyes változás előidézése. Az ilyen csoportok
kezdeményezői és tagjai úgy látják, szükségleteiket nem elégítik ki, vagy nem tudják
kielégíteni a meglévő szociális és egészségügyi intézmények. Az önsegítő csoportok
szemtől szembeni interakciókat és a tagok személyes felelősségét hangsúlyozzák.
Gyakran anyagi segítséget és érzelmi támogatást egyaránt nyújtanak egymásnak,
gyakran egy »ügyre« orientáltak, és olyan ideológiát vagy értékeket hirdetnek, melyek
révén tagjaik fokozottabb mértékben nyerhetik el személyes kompetenciájukat.” Katz
meglehetősen részletes de nícióját a szociális munka szótárában található
meghatározás annyiban egészíti ki, hogy kihangsúlyozza e csoportok nem hivatalos
jellegét, azt, hogy annak munkájában külső segítők közvetlen módon nem vesznek, s
nem is vehetnek részt (Gosztonyi – Pikk 1996).
Az önsegítő csoportok jellemzőit Németh László (2002: 205) a következőképp foglalja
össze; „Az önsegítő csoport legfőbb jellemzői: minden csoporttagnak egyenlő jogai
vannak; nincs kijelölt vezető, minden csoporttag önálló, saját maga vezetője; a csoport
saját felelősségére hoz döntéseket, a tagok saját problémáik miatt keresik fel a csoportot
és nem azért, hogy másokon segítsenek; a részvétel ingyenes, leszámítva a
helyiségbérlet díját, amit megosztanak egymás között.”
Az első önsegítő csoportokat az angolszász országokban, pontosabban az Amerikai
Egyesült Államokban hozták létre a múlt század elején. Mindez nem véletlen, hiszen a
korábban már részletezett ideológiai sajátosságok miatt, a rászorulók kevéssé
számíthattak az állam segítségére, a társadalom elvárta tőlük, hogy próbálják saját
maguk kezelni problémáikat. Kezdetben rendszerint gyógyulni vágyó alkoholbetegek
alakítottak olyan csoportokat, amelyek az önsegítő csoportok elveit alkalmazták. E
csoportokat az egyik első ilyen csoport működési helye miatt, ma „Minnesota

105
modellnek” szokás nevezni. E modellből alakult ki a világ legtöbb fejlett országában
működő „Anonim Alkoholisták Klubja” (AA), amely valójában önsegítő csoportok
rendszerének tekinthető. Napjainkban már számos önsegítő csoport működik mind a
fejlett, mind a fejlődő országokban, amely csoportok a legkülönféle problémák
(gyermeknevelési gondok, betegségben szenvedők támogatása stb.) kezelését tűzik
maguk elé (Baráth 2002). Bár e csoportok munkájában a szakemberek, intézmények
közvetlen módon nem vesznek rész, működésüket segíthetik erőforrások rendelkezésre
bocsátásával (pl.: terem biztosítása), a potenciális csoporttagok informálásával, a
csoport és az intézmény kliensei közötti koordinációval, pályázati források
megszerzéséhez nyújtott tanácsadási tevékenységgel stb.. Mindez azért is kívánatos,
mert sikeres működés esetén e csoportok jelentős terhet vesznek le a helyi
önkormányzatok és az állam „válláról”.

4.4. A csoportok működése –

csoportdinamikai jelenségek

A csoportok vezetőinek és a csoportok működését megszervező szakembereknek

egyaránt szükséges ismerni azokat az alapvető csoportdinamikai folyamatokat, amelyek
jellemzik a csoportok működését, hiszen ezek alapvetően befolyásolják a csoport
működési környezetének kialakítását is. A példa kedvéért, csoportokban különféle
speciális interakciós minták alakulhatnak ki, s egy-egy minta speciális előnyöket és
hátrányokat hordoz magában. Nyilvánvaló, hogy a csoport típusától és a
csoportfeladattól függ, hogy mely interakciós minta lehet kedvező. Ezen interakciós
minták kialakulását viszont a tagok elhelyezésével bizonyos mértékig befolyásolni
tudjuk.

4.4.1. A CSOPORTDINAMIKA MEGHATÁROZÁSA, TERÜLETEI

A csoportdinamikának többféle meghatározása létezik, amelyek között kevéssé

tapasztalhatóak tartalmi eltérések. Éppen ezért e tankönyvben Toseland és Rivas
(1984b) egyszerű, világos de nícióját használom. A szerzőpáros a következőképp
magyarázza a csoportdinamika jelentését. „Minden rendszer elemekből és ezek
interakcióiból épül fel. A feladat- és terápiás csoportokat mint társadalmi rendszereket
tehát úgy de niálhatjuk, mint embereket és azok interakcióit. Ezeket az interakciókat
gyakran csoportfolyamatoknak nevezik. A csoportfolyamat olyan egyedülálló erőket
indukál, melyek hatással vannak a csoporttagokra és a csoport egészére. A

106
csoportfolyamat által indukált erőket nevezzük csoportdinamikának” (Toseland – Rivas
1984b: 101). A csoportdinamikának számos területe létezik, amelyek alapos bemutatása
meghaladná e könyv kereteit, emiatt csupán a csoportdinamika néhány fontos
területének alapszintű bemutatására vállalkozhatom.

Kommunikációs és interakciós minták: A csoportok interakciós és kommunikációs

mintázata rendszerint meglehetősen bonyolult, ám amennyiben képesek vagyunk átlátni
e rendszert, az sokat elárul a csoportról, például a többet kommunikálók
dominanciájáról,3 arról, hogy vannak-e alcsoportok vagy párok a csoporton belül stb..
Ahogy említettem, többféle kommunikációs mintázat létezik, például
megkülönböztethetjük a „körszerű” mintát, amikor az információk körben futnak végig
a csoporton, vagy a „kerék” mintázatot, amikor mindig egy központi szereplő
közvetítésével megy tovább az információ. Míg a körszerű információáramlás a
csoportkohézió erősítéséhez járulhat hozzá, addig a kerék típusú az olyan
csoportfeladatok megoldását segítheti, amelyek jelentős mérvű koordinációt igényelnek.
A kommunikációs mintázatot a csoportvezető a tagok elhelyezésének módosításával a
csoportcéloknak megfelelően befolyásolhatja.
A csoportkohéziót „úgy határozhatjuk meg, hogy az a tagokat a csoporthoz kötő, és a
csoportban megtartó erők összessége.” (Festinger 1950, idézi Toseland és Rivas 1984b:
112). A megfelelő szintű kohézió elengedhetetlen a csoport működéséhez, ám a csoport
vonzerejének növelése nem egyszerű feladat, mivel az egyes tagok más-más okok miatt
vonzódhatnak egy csoporthoz. Például a magányos, kevés kapcsolattal rendelkező
emberek társas szükségleteit elégítheti ki a csoport, míg mások elsődlegesen azt
remélik, hogy a csoport segítségével képesek lesznek megoldani problémájukat, de
vannak olyan emberek is, akiket a csoportfeladatok élvezetessége vonzhat stb..
Nyilvánvaló, hogy a kohézió növeléséhez szükséges a tagok igényeit összehangoltan
gyelembe venni. Fontos megjegyezni, hogy a csoport vonzerejét nem feltétlenül
növeli, ha a csoportműködést mindig a könnyedség jellemzi, ha a megoldandó feladatok
mindig egyszerűek és élvezetesek. A kutatási eredmények és a társadalmi tapasztalatok
egyaránt azt mutatják, hogy erősebben vonzódunk és ragaszkodunk azokhoz a
csoportokhoz, amelyekbe való bekerülésért, és amelyekben való bennmaradásért
komoly erőfeszítéséket kell tennünk (Forgács 1985). Példaképp érdemes végiggondolni,
hogy milyen értéke van a társadalom és magunk szemében is egy olyan képzettségnek,
amit nem túlzottan nehéz megszerezni, s amivel szinte mindenki rendelkezik (pl.:
általános iskolai végzettség), és mennyire büszkék és összetartóak azon szakmák tagjai
(pl.: orvosok), amelyekben a képzettség megszerzése nagy energia-befektetést igényel?
Megjegyzendő azonban, hogy minél erősebb a kohézió, rendszerint annál inkább

107
jellemzi a konformitás a csoportot. A konformitás bizonyos foka elengedhetetlen a
csoport működéséhez, ám túlzott konformitás esetén a csoportcél eléréséhez fontos, a
csoport általános nézőpontjától eltérő nézőpontok maradhatnak rejtve, sőt, ilyen
esetekben megnő a rossz döntésekhez való ragaszkodás, s a „csoportfertőzés” veszélye
is.
Csoportfertőzés: A csoportban a tagok hajlamossá válhatnak arra, hogy kevesebb
személyes felelősséget érezzenek cselekedeteikért, mint akkor, ha egyedül
cselekszenek. Ilyenkor a tagok esetenként olyan, akár agresszív cselekedeteket is
elkövethetnek, amit egyedül nem tennének meg, mivel a csoport úgymond „elrejti” az
egyént. Ez annál inkább érvényesülhet, minél inkább rejtve érzik magukat a tagok,
példának okáért az „egyen mezbe” öltözött, arcukat kendővel beburkoló
futballszurkolók mindenki által jól ismert kegyetlenkedései említhetőek meg (Forgács
1985: 328). Bár ilyen nyílt kegyetlenkedések kevéssé valószínűsíthetőek szociális
munka csoportok esetében, ám a túlzottan kohezív, konform csoportokban nem ritka a
kilógó taggal szembeni burkolt agresszió, amit a csoportvezetőnek képesnek kell lenni
felismerni, s a folyamat nyílttá tételével kezelni is.
„A szociális kontroll4 fogalmát olyan folyamatokra szokták használni, melyek révén a
csoport eléri a megfelelő működéshez szükséges engedelmeskedést és konformitást […]
Bizonyos fokú engedelmesség és konformitás nélkül egy csoport sem képes
fennmaradni. Enélkül a társadalmi interakció kaotikussá és kiszámíthatatlanná válna”
(Toseland – Rivas 1984b: 114). A szociális kontroll a csoport által elfogadott normákon
alapul, a csoportnorma pedig nem más, mint egyfajta szabálygyűjtemény, amely
meghatározza a tagok számára a csoportban az elvárt, a megengedett és a tiltott
magatartások körét. A normák követése elismerést, megszegésük pedig büntetést von
maga után. Ennek mértéke csoportmunka esetén a rosszallástól a kizárásig terjedhet.
A szociális kontroll bizonyos fokára tehát szükség van, hiszen ez teszi működőképessé a
csoportot, s a kontrollt a tagok és a szociális szakember felhasználhatja a deviáns tagok
viselkedésének szabályozására is. Ugyanakkor, ahogy az a korábbiakból kiderül, a
túlzott kontroll és konformitás csökkenti a kezdeményezőkészséget, sőt, egy bizonyos
határon túl a csoport vonzerejét is. Fontos feladat tehát a normák olyan közös
meghatározása, ami hozzájárul a szociális kontroll optimális szintjének kialakulásához.
„A csoportkultúra5 a csoportokra jellemző értékítéletek, nézetek, szokások és
hagyományok együttese (Olmstead 1959, idézi Toseland – Rivas 1984b: 119). A
csoportkultúra a tagok értékeiből, nézeteiből és szokásaiból folyamatosan alakul ki úgy,
hogy ezek a kommunikáció folyamatában mindenki által ismerté vállnak, s a csoport az
egyes elemekből kialakít egy olyan közös alapot, melyet valamennyi csoporttag elfogad
közös kulturális minimumnak. Heterogén csoportok esetében a közös alapig való eljutás
- éppen a tagok különbözősége miatt - nem mindig egyszerű feladat. Ez esetben a közös

108
alap kialakításában jelentős szerepe lehet a csoport vezetőjének, akinek főként közvetítő
és kooperációs feladatai vannak e tekintetben.
Csoportfejlődés: A szociálpszichológiai szakirodalomban a csoportfejlődés négy
szakaszát szokás elkülöníteni egymástól, az alakulás szakaszát, amelyben a tagok
megismerik egymást és a csoport előtt álló feladatokat. A viharzást, amelyben felszínre
kerülnek az egyéni különbségek, s elindul egyfajta harc a jobb csoportszerepek
kisajátítása céljából. E szakasz kon iktusokkal terhelt, s a csoportfejlődés
legkritikusabb szakaszának tekinthető. A normázás szakaszában a „szerepek kiosztása”
nagyrészt lezárul, vagyis lezajlik a csoport strukturálódása, kialakulnak a közös
csoportnormák, amelyek elfogadása révén a kon iktusok többsége megoldódik. A
működés szakaszában a megszilárdult struktúra lehetővé teszi a „normális”
csoportműködést (Forgács 1985: 320).
A csoportfejlődés effajta szakaszolása csak egyetlen létező megközelítés a számos
különböző közelítések közül, a szociális munka területén ettől némiképp eltérő, a
professzió sajátságaihoz igazodó szakaszolásokkal találkozhatunk. Garland, Jones és
Kolodny (in Whittaker 1980: 246–247) egy ötszakaszos modellt vázolt fel:
A modell első szakasza az „ismerkedési szakasz”. Ebben a tagok még zárkózottak, a
közeledés – távolságtartás kérdése tekinthető a fő dilemmának, a tagoknak
meglehetősen ambivalens érzései vannak a csoportmunkába való bevonódás kapcsán. A
csoportvezető feladata, hogy segítse az ambivalens érzések leküzdését, a zárkózottság
feloldását. Ebben a közös vonások, jellemzők feltárása jelentős segítséget jelenthet.
A második szakasz a „hatalom és kontroll szakasza”, amely alapvetően a „viharzás”
szakaszának feleltethető meg, hiszen ez esetben is harc indul a fontos szerepek, a
csoporthierarchiában magasabb presztízsűnek tekintett pozíciók (pl.: belső vezető)
megszerzéséért. A csoportvezető fontos feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy a
szakasz olyan elfogadható keretek között menjen végbe, ami még lehetővé teszi a
későbbiekben a kölcsönös segítő közeg kialakulását.
A harmadik szakasz az „intimitás” szakasza. Ebben a tagok személyes bevonódása
intenzívvé válik, nyíltabban merik kifejezni érzéseiket.
A negyedik szakasz a „differenciálódás” szakasza, amelyben a csoporttagok képesek
elfogadni egymást, saját szerepüket, illetve képessé válnak arra, hogy elfogadják a
csoportot vezető szakember sajátos helyzetű szerepét. A csoportműködés e szakaszban
funkcionális jelleget ölt, azaz a csoport a csoportcél elérésére koncentrál.
Az utolsó szakasz a „lezárás”, amelyben a csoportvezető világossá teszi, hogy a munka
az adott csoportformában véget ért. Csoportmunka lezárása esetében is hasznos és
fontos a csoportmunka áttekintése, a folyamat és az eredmények elemző értékelése.

109
 4.4.2. CSOPORTSTRUKTÚRA

Ahogy a korábbiakban említettem, a csoport fejlődése során a csoport strukturálódik,

ami azt jelenti, hogy a tagok viszonylag állandó és stabil pozíciót foglalnak el a
csoportban. „Ezeket a különböző pozíciókat a személyek státuszának, sajátos
szerepeiknek, rangjuknak vagy az olyan klikkeknek vagy alcsoportoknak megfelelően
írhatjuk le, melyekhez azok tartoznak. Ha egy csoport létrejött, a későbbiekben a napi
interakciók történéseinek nagy része bejósolható a már létező csoportstruktúra alapján”
(Forgács 1985: 321).
A csoportstruktúra feltérképezésének, a tagok egymáshoz való viszonya
megismerésének alapvető eszköze a Moreno által kifejlesztett szociometriai vizsgálat. A
vizsgálat során a tagok pozitív és negatív viszonyulásait mérhetik fel, mégpedig úgy,
hogy a tagoknak egy elképzelt szituáció kapcsán arról kell nyilatkoznia, hogy ki az,
vagy kik azok, akinek a közelségét szívesen vennék, vagy éppen ellenkezőleg. (Pl.: Egy
kirándulás alkalmával kivel laknál szívesen egy szobában, s kivel nem? 6) A
szociometriai vizsgálat eredményeinek vizuális ábrázolása a szociogram, ami a
csoporttagok helyzetét, a tagok egymáshoz való viszonyát ábrázolja.

4.4.3. A CSOPORTBAN KIALAKULÓ SZEREPEK TÍPUSAI7

A kialakult struktúrában a tagok különböző szerepeket töltenek be, de vajon mit

érthetünk „szerep” alatt? A téma neves kutatója, Ackerman (1954, idézi Schulman
1979: 165) szerint „az egyénnek van egy személyes »belső énje« és egy a társas
érintkezésben megjelenő »külső énje«, az utóbbi a személyiség kifelé orientált
aspektusait hangsúlyozza […] Amikor a kliensek egy csoporthoz csatlakoznak, »külső
énjüket« mutatják, így alkalmazkodnak a csoportban megjelenő feszültségekhez és
igényekhez. Cselekvési mintáik »társas szerepüket« tükrözik.” A csoportszerep tehát –
ahogy azt a színházból átvett megnevezés is mutatja – valóban egy felvett viselkedési
mód. Ugyanakkor Ackerman arra is rámutat, ha a „belső én” és a mutatott „külső én”
nincs összhangban, ha a tag csak a csoport kedvéért erőltet magára valamely tőle idegen
szerepet, akkor ez súlyos belső kon iktusokhoz vezethet, s megakadályozza a tag valós
problémáinak kezelését. A csoportvezető szakember egyik fontos feladata éppen ezért
az, „hogy segítsen az egyénnek megtalálni a módot arra, hogy szabadon kifejezhessék
»belső énjüket« a csoportban” (Schulman 1979: 165).
A csoportban kialakuló szerepek másik jellemzője, hogy azok egy része konstruktívnak,
azaz építő jellegűnek tekinthető, olyannak, amelyek segítenek elérni a kitűzött
csoportcélt (pl.: belső vezető, koordinátor, közvetítő stb.). A szerepek másik köre
destruktív, romboló és akadályozó jellegű (pl.: bűnbak, kapuőr, defenzív tag, deviáns

110
tag stb.). A csoportvezető egyik feladata, hogy képes legyen felismerni a csoportban
létrejövő szerepek típusait, s képes legyen arra, hogy elősegítse a konstruktív szerepek
kialakulását, s a destruktív szerepek hatékony kezelését.

4.4.4. A CSOPORTBAN ELŐFORDULÓ DESTRUKTÍV SZEREPEK

ÉS KEZELÉSÜK LEHETSÉGES MÓDJA

A csoportokban egyik leggyakrabban előforduló szerep a „bűnbak” szerepe.

Azokban a csoportokban fordul elő, amelyekben a tagok nem akarnak szembenézni
saját problémájukkal, mert az túlzottan negatív rájuk nézve, vagy az adott problémával
küzdő embereket elítélendőnek, megvetendőnek tartják. Ez esetben a csoport tagjai saját
problémájukat „kivetítik” egy tagra, mégpedig rendszerint arra, aki leginkább hordozza
az adott probléma jegyeit.8 E tagot a csoport egésze támadja, hiszen saját problémáinkat
nehezebb elfogadni, mint bármilyen más problémát. A bűnbakkal szembeni agresszió
gyermekcsoportban nyíltan, míg felnőtt-csoportban leplezettebb formában jelenik meg.
A bűnbak rendszerint vállalja a szerepet, aminek az oka gyakran az, hogy nem képes
elfogadni saját problémáját, s így próbálja büntetni magát, más esetben egyszerűen más
viszonyok között, példának okáért saját családjában is e szerepre szocializálódott, így
mintegy természetesen követi a megszokott mintákat. Bűnbakképzéskor egy
csoportszintű hárítási mechanizmus játszódik le, ami abból is kiderül, hogy amennyiben
a bűnbak kilép a csoportból, a csoport rövid időn belül választ magának egy újabb
bűnbakot. A bűnbakképzés megakadályozza azt, hogy a tagok szembenézzenek saját
problémájukkal, így lehetetlenné teszi annak kezelését.
E szituációban a leggyakrabban elkövetett vezetői hiba az, hogy a csoportvezető
megsajnálja a bűnbakot, s védelmére kell. Ilyenkor a csoport két táborra szakad,
egyikben a bűnbak és a csoportvezető, míg a másikban a többi tag helyezkedik el. E
helyzet a csoport többi tagját arra sarkallja, hogy még inkább támadják a bűnbakot, „aki
miatt már a csoportvezető is szembekerült velük”. Ez a fajta beavatkozás nyilvánvalóan
nem vezet el a helyzet megoldásához, sőt, tovább rontja azt. Nézzünk egy példát a
bűnbakképzésre. Fiatal úk esetében gyakori probléma, hogy szívesen
kezdeményeznének beszélgetést lányokkal, ám nem merik megtenni az első lépéseket.
Ez esetben azonban, ha ezt bevallanák, a csoporton belüli presztízsük jelentősen
csökkenne, ezért gyakran inkább a leggátlásosabb, legügyetlenebb tagot teszik felelőssé
a kudarcért („Miatta nem hajlandóak a lányok velünk szóba állni”). Ha a csoportvezető
megvédi a bűnbakot, s ezzel tovább mérgesíti a helyzetet, könnyen lehet, hogy a bűnbak
még rosszabb helyzetbe kerül, a feldühödött úcsoport akár csoportülés után is
folytathatja a csoporton belül elindult „harcot”. Megoldást a bűnbakképzési
mechanizmus láthatóvá tétele, okainak elmagyarázása eredményezhet.

111
A „kapuőr”szerepben lévő személy „őrzi azt a kaput”, amelyen a csoportnak át kellene
jutnia ahhoz, hogy az adott problémát képesek legyenek megoldani. E hasonlat
tulajdonképpen azt jelenti, hogy ha a csoport kezd „mélyebbre ásni”, a tagok a
problémát érintő leglényegesebb kérdésekről kezdenek beszélni, a kapuőr az, aki eltereli
a szót, másról próbál beszélni, vagy gyakran elvicceli, „elpoénkodja” a szituációt. A
kapuőrt rendszerint mélyebben érinti a probléma, ám valami okból azzal nem akar a
csoport előtt szembesülni. Példának okáért, ha egy női csoport tagjai kapcsolati
problémákkal küzdenek, s az egyik tag problémája főként abból ered, hogy korábban
szexuális erőszak áldozata lett, ám ezt szégyelli, s nem kívánja a csoport elé tárni. Mivel
azonban kapcsolati problémáját rendezni szeretné, mégis eljön a csoportba. Kapuőr
jelenléte esetén a csoport nem képes megoldani a problémát, ezért a csoportvezetőnek rá
kell kérdezni, hogy miért cselekszik így. Ha a kapuőr a csoport előtt elhárítja a választ,
akkor továbberőltetés helyett célszerű a csoportülés után, személyes beszélgetés során
tisztázni a helyzetet. Megoldást jelent, ha a kapuőr képessé válik arra, hogy a csoport
többi tagjával megossza problémáját. Ennek hiányában egyéni esetkezelés segítségével
próbálhatják kezelni a problémát.
A „defenzív tag” az, aki a csoport előtt, sőt, rendszerint önmaga előtt is tagadja, hogy az
adott probléma őt is érintené. A defenzív tag tehát hárít a probléma beismerése, vagy a
probléma vonatkozásában saját felelőségének elfogadása kapcsán. Ő az, aki azt mondja,
hogy; „Nem is értem miről beszéltek, mindez engem nem érint.” vagy „Vannak ilyen
problémák nálunk is, de én már mindent megtettem, amit ember megtehet, minden a
feleségemen múlik.” stb.. A csoportfolyamatok kezdetén a csoport rendszerint próbálja
győzködni a tagot arról, hogy ha nem lenne problémája, vagy teendője, nem lenne a
csoportban. E győzködésre általában egyre hevesebb ellenállás a válasz. (A defenzív tag
ez esetben gyakran „Igen, de” mondatkezdéssel indítja válaszait, ami segíthet a szerep
felismerésében.) Mivel azonban „lelke mélyén” mégis érzi hogy gond van, újra és újra
eljön a csoportülésre. Az adott szituációra adható legrosszabb válasz a defenzív tag
erőltetése, ugyanis a tagadás – ahogy arra Lewin már az 1950-es évek elején rámutatott
– valamely fájdalmas probléma kezelési módja. E tagadás kvázi állandó, (bár torz)
szociális egyensúlyt biztosít az egyénnek. Ez esetben a csoporttag a „szembesítést” ezen
egyensúlyi helyzete elleni támadásként éli meg. Megoldást olyan beavatkozási mód
hozhat, ami kimozdítja az egyént ezen kvázi egyensúlyi helyzetből, feloldja azt, majd
elindítja egy új egyensúlyi helyzet felé, végül segít azt megszilárdítani. A módszer ez
esetben is a folyamat elmagyarázása, s a türelem, hiszen ilyen jelentős változásokhoz a
defenzív tagnak hosszabb időre lehet szüksége.
„Hallgatag tag”. Teljesen természetes, hogy az egyes tagok megnyílásához több idő,
azaz több csoportülés szükségeltetik, s az is, hogy a tagok különböző mértékben
kapcsolódnak be a csoportkommunikációba. Semmilyen szabály nem írja elő, hogy

112
mindenkinek ugyanannyit kell beszélnie. Hallgatag tagról csak akkor beszélhetünk, ha a
csoporttag huzamosabb időn keresztül teljesen, vagy majdnem teljesen kivonja magát a
csoportkommunikációból, azaz nem, vagy szinte sosem beszél. A csoportvezetők
rendszerint úgy vélik, hogy az adott tag nem ért egyet a csoportban folyó munkával,
vagy a vezetői stílussal és módszerekkel, s ezért nem beszél. Bár ez is egy lehetőség, az
esetek többségében a tagot gátlásossága akadályozza a csoportmunkába való
bekapcsolódásba, az, hogy attól tart, hogy „valami rosszat fog mondani, amit a többiek
majd helytelenítenek”. Fontos, hogy tisztázzuk a taggal hallgatásának okát, ha a
csoporton belül erre nincsen mód, azaz ha a tag elzárkózik a tisztázástól, akkor a
csoportülést követő személyes beszélgetés során. Amennyiben az ok a tag gátlásossága,
úgy a csoportvezető „a felelősség részleges átvételével” segítheti a kliens megszólalását,
azzal, hogy megállapodik a taggal valamilyen jelben, s ha a tag jelez, akkor rákérdez a
véleményére.9 Másik lehetséges módszerként körkérdés intézhető minden taghoz,
melynek megválaszolására a hallgatag tag is felkészülhet. Néhány ilyen eset után -
feltéve ha nincsenek negatív visszajelzések – rendszerint valamennyi tag
„megnyugszik” és képes lesz igénye szerint bekapcsolódni a kommunikációba, vagyis e
módszer akár a hallgatag tag szerep kialakulásának megelőzésére is alkalmas lehet.
„Deviáns10 tagról” olyan csoporttag esetén beszélünk, akinek viselkedése eltér a
csoportban elfogadott normáktól. Az eltérés lehet enyhe fokú (pl.: fontos téma
megbeszélésekor a tag kibámul az ablakon), s lehet akár extrém jellegű és/vagy
erősségű is (pl.: a tag a tiltás ellenére többször rágyújt, szitkozódik, ordibál,
fenyegetőzik stb.). A szereppel kapcsolatos probléma, hogy a tag jelenléte feszélyezi az
egész csoportot, s magát a csoportvezetőt is. Jellemző, hogy a csoportvezető gyakran ez
esetben is személye elleni támadásként, a csoportmunka megkérdőjelezéseként értékeli
a tag viselkedését. A deviáns viselkedésnek valóban szinte mindig van valamilyen nem
verbalizált üzenete, ám általában meglehetősen nehéz kideríteni ezen üzenet tartalmát.
Az esetek jelentős részében a tag magára akarja vonni a csoport gyelmét. Ennek az
alapja nem ritkán az, hogy saját problémáját hatalmasnak, helyzetét mindenkinél
rosszabbnak véli, s úgy érzi, megilleti őt e „kicsikart” gyelem. A meg gyelések
alapján a személyes, nagyobbnak megélt veszteségek gyakran eredményeznek deviáns
viselkedést.
Mivel a csoport egészként is funkcionál, a tagok hatnak egymásra, s a
csoportfolyamatok is minden tagra, valóban előfordulhat, hogy a deviáns tag
viselkedése az adott esetben autokratikus stílusú csoportvezető ellen irányul (pl.: kiabál
a csoportvezetővel, megkérdőjelezve annak hozzáértését stb.). Ez esetben az elnyomott
tagok „termelik ki” a deviáns tagot, akinek viselkedésén látszólag megütköznek, ám akit
a vezető háta mögött bátorítanak („végre valaki jól megmondta neki”).
A deviáns taggal kapcsolatban a vezetőnek kettős feladata van. Egyrészt – különösen a

113
csoportműködés korai szakaszában, amikor még nem szilárdultak meg a csoportnormák,
s nem alakult ki a csoport belső kontrollja – képesnek kell lenni a deviáns magatartás
kontrollálására, arra, hogy elérje, hogy a tag hagyjon fel deviáns viselkedésével.
Szükség esetén a szakembernek arra is képesnek kell lennie, hogy a tagot elküldje a
csoportból (pl.: fenyegető agresszív viselkedés, a csoportmunka tartós ellehetetlenítése a
kommunikáció totális kisajátításával stb.). Valamennyi esetben szükség van ugyanakkor
a viselkedés okainak vagy a csoport előtti, vagy ennek sikertelensége esetén, személyes
beszélgetés során történő feltárására, s az okoktól függően a szükséges lépések
megtételére. (Pl.: a tag egyéni esetkezelésre irányítására, vagy annak az adekvát módon
történő – pl.: SWOT analízissel11 – felmérésére, mennyire elégedettek a tagok a vezetői
stílussal stb.).
A „belső vezető” szerepének félreértelmezése: A belső vezető szerepe alapvetően
konstruktív jellegű, így nem maga a szerep, hanem rendszerint annak félreértése és
rossz vezetői kezelése okoz problémákat.12 Leggyakoribb hiba, hogy a belső vezető
fellépését a csoportvezető saját személye elleni támadásként, s alapvetően deviáns
magatartásként értelmezi, úgy érzi, a tag lázad az irányítás, vezetés, a csoportnormák és
szabályok ellen. Ilyenkor a vezető igyekszik megőrizni hatalmát, megfékezni és
legyőzni a belső vezetőt. Ha a belső vezetőt a tagok elfogadják, ez óhatatlanul a csoport
és a szakmai vezető közötti kon iktusokhoz vezet, s rendszerint ahhoz, hogy a belső
vezető és a csoport felveszi a kesztyűt, s visszatámad. A folyamat elmérgesedésekor
már valóban előfordulhatnak deviáns jelenségek. A csoportvezetőnek azonban képesnek
kell lennie arra, hogy felismerje a belső vezetőt (ha előbb nem, legkésőbb a csoporttal
való kon iktusok folyamatossá válásakor, ami meglehetősen egyértelmű jelnek
tekinthető), s képesnek kell lennie felhasználni a belső vezető létét a csoportcélok
eléréshez. Mindez aktív együttműködést, a hatalom megosztását, felnőtt-csoport esetén
pedig annak fokozatos átadását követeli meg.

4.5. Csoportok tervezése és elindítása

Bár nemzetközi összehasonlításban a csoportokkal végzett munka még kevéssé

elterjedt hazánkban, ám a magyar szociális intézményekben is egyre gyakrabban
szerveznek csoportokat különböző problémákkal küzdők számára. E csoportok egy
része a szociális munka kompetencia körébe tartozik, más része terápiás jellegű, s az
intézmények egyre gyakrabban biztosítanak teret és eszközöket önsegítő csoportok
számára is. Mivel a csoportok megszervezése, vagy legalábbis az ebben való
segítségnyújtás csoporttípustól függetlenül feladata a szociális szakembereknek, a
csoportokkal végzett munka kapcsán vélhetően ez az a feladattípus, amit leggyakrabban
kell végezniük a területen dolgozóknak. Emiatt célszerű végigkövetni a csoportok

114
megszervezésének folyamatát. E folyamatot alapvetően Toseland és Rivas (1984a)
modellje alapján mutatom be, azonban a modellt némiképp a magyarországi
viszonyokra alkalmazva és helyenként kibővítve ismertetem.
Csoportok szervezésekor a szervezőnek egyaránt gyelnie kell:
– a leendő csoporttagokra,
– a csoportra, mint egészre,
– a csoport környezetére.
A csoporttagok kapcsán fontosak azok a motivációk, elvárások és célkitűzések,
amelyekkel a tagok a csoportba lépnek, amely elvárásoknak és célkitűzéseknek
bizonyos fokban meg kell felelnie a csoportban folyó munkának, máskülönben a kezdeti
motiváltság könnyen alábbhagyhat, s tag akár ki is léphet a csoportból. A csoport, mint
egész kapcsán a szervezőnek is bizonyos mértékig tisztában kell lennie az alapvető
csoportdinamikai folyamatokkal, azzal, hogy hogyan fejlődhet a csoport, milyen
különböző kommunikációs láncok alakulhatnak ki, ezek közül melyik lehet kedvező a
csoportcél elérése vonatkozásában stb.. E tudásokra szükség van ahhoz, hogy a
feltételeket (például a csoportterem berendezését) a csoportnak és a kitűzött
csoportcélnak megfelelően tudjuk kialakítani. Végül gyelnünk kell a környezetre,
hiszen a csoport nem „légüres térben” működik, a csoport és környezete hatást gyakorol
egymásra. E tényezőt a szervezők gyakran gyelmen kívül hagyják, amiből akár
kellemetlen helyzetek, kon iktusok is adódhatnak. Példának okáért, ha egy lakótelepi
családsegítő szolgálat rehabilitációs céllal csoportot szervez bűnelkövető ataloknak,
ám a környezetet erre nem készíti fel, nem ad felvilágosítást arról, hogy mit szerveznek
és miért, hogy a tagok mit fognak és mit nem fognak csinálni e foglalkozásokon stb.,
könnyen lehet, hogy a helyiek értesülvén a csoport működéséről tiltakozó akciókba
kezdenek. E folyamat nem csak a tájékozatlan és ezért is félő lakosokat viseli meg, de
azokat a atalokat is, akik adott esetben csoportülésre igyekezvén ellenséges
emberekkel, s „bűnözők tűnjetek el innen” feliratú táblákkal találják szembe magukat.
Fontos alapelv, hogy csoportot csak olyan esetben indítsunk, ha helyi szinten van olyan
jellegű probléma, ami csoport működtetésével kezelhető, s van kellő igény a csoport
elindítására. Mindez azt jelenti, hogy csoportot vagy kliensek kezdeményezése, vagy
olyan vizsgálati eredmények, információk birtokában indíthatunk, ami indokolttá teszi a
beavatkozást. A szükségletekre és igényekre való reagálás elve természetesen
valamennyi szociális célú beavatkozás esetében alapelvnek tekintendő. Ez az elv azért
hangsúlyozandó, mert jelentős forráshiánnyal küzdő intézmények esetében nagy
csábítást jelentenek azok a pályázati kiírások, amelyek segítségével az intézmény
többletforrásokhoz juthat. Emiatt gyakori, hogy az intézmény olyan programot próbál
indítani, ami megfelelő nanszírozásban részesül, még akkor is, ha az adott program a
települési jellemzők okán inadekvát. (Példának okáért, ha olyan középváros indít

115
hajléktalanok reintegrációját megcélzó programot, ahol nincsenek hajléktalanok, s ahol
ennek okán végül is nem hajléktalanokat, hanem például saját lakással nem rendelkező
személyeket vonnak be a programba, s nekik indítanak „(ál)integrációs
csoportfoglalkozást”.) Nyilvánvaló, hogy e beavatkozások nem szolgálják a lakosság, a
potenciális kliensek érdekeit, csupán öncélú intézményi érdekeket.

4.5.1. A TERVEZÉS LÉPÉSEI

1. A célok kitűzése. A célokat elég szélesen kell meghatározni ahhoz, hogy az

egymástól bizonyos mértékig különböző egyéni célok „beleférjenek” a kitűzött
csoportcélba, de kellően szűken, specializáltan annak érdekében, hogy az egymástól
eltérő célok bizonyos összhangja megvalósulhasson. Ha a célok túl szűkkörűen
meghatározottak, elképzelhető, hogy nem lesz elegendő csoporttag, ha túlzottan
szélesek, az pedig lehetetlenné teszi adekvát, problémacentrikus kommunikáció
kialakítását, akadályozza a csoportkohézió létrejöttét, gyakorlatilag tényleges közös cél
nélkül lehetetlenné válik a csoportmunka. Ilyen túlzottan széleskörű célmeghatározás
lehet, ha gyermeknevelési problémák kezelése érdekében egyedülálló szülőknek
szervezünk csoportot, ahová kisgyermekes és kamaszokat nevelő szülők is eljönnek. Ez
esetben az előforduló problémák annyira különbözőek, hogy az a két különböző
csoportba tartozók számára érdektelenné teszi a másik típusú problémáról való
beszélgetést. A jó megoldás adott helyzetben az, ha a kamaszokat, illetve a
kisgyermekeket nevelő szülőknek külön csoportot szervezünk, ami még mindig elég
széles célmeghatározás kellő számú csoporttag bevonására. A célmeghatározás akkor
tekinthető sikeresnek, ha a tagok válaszolni tudnak azokra a kérdésekre, hogy; Miért
vannak a csoportban? Mit csinálnak majd? Mit akarnak elérni?
2. A potenciális tagság felmérése. Potenciális csoporttagnak az tekinthető, akit érint az a
probléma, melynek kezelése érdekében a csoport létrejön, s aki elfogadja a csoportot
olyan eszköznek, amely segítségével problémája kezelhetővé válik. Míg az első
jellemző bizonyos esetekben (pl.: egyszülős családok száma) statisztikai adatok13
segítségével is feltárható, a második csak akkor, ha a szolgálat közvetlen kontaktusba
lép a problémában érintett személlyel.
A statisztikai adatok használata mellett elvileg mód van kérdőíves vizsgálat
lefolytatására is, de egy ilyen vizsgálat költségei túlzottan magasak, egy-egy esetben
sokszorosan meghaladhatnák a csoportműködtetés költségeit. Lehetőség van arra is,
hogy az adott településen felhívást tegyünk közzé egy elindítandó csoportról, ám a
tapasztalatok azt mutatják, hogy e felhívásokra rendszerint olyan kisszámú érdeklődő
jelentkezik, ami a ténylegesen érintetteknek csak töredékét teszi ki. Az egyik legjobban
használható, ám csak az intézményekkel már kapcsolatba került emberekről információt

116
adó módszer a szolgálat saját kliensekkel kapcsolatos adatbázisának, valamint más, a
szolgálattal együttműködő intézmények adatbázisának a használata.
Az, hogy mi a folyamat harmadik lépése, az intézmény lehetőségének függvényében
változik. Amennyiben a források csak az intézményi épület valamely adott méretű
termének használatára adnak lehetőséget, akkor a következő lépés a csoport működési
környezetének kialakítása, ami ez esetben az adott terem szükséges eszközökkel való
felszerelését jelenti. Ideális esetben lehetőség van arra, hogy a csoport megalakulása
után történjen meg a csoport jellemzőinek és a csoporttagok igényeinek megfelelő
környezetet kialakítása. E könyvben ezen ideális állapotot feltételezve folytatom a
folyamat ismertetését.
3. Tagtoborzás. A tagok toborzása történhet közvetlen és közvetett módon. Előbbi
esetben a szolgálat személyre szólóan keresi meg a potenciális tagot, s ajánlja fel a
csoportban való részvétel lehetőségét. A közvetlen módszer alkalmazása esetén a
megkeresés történhet személyesen, telefonon vagy írásban. Minél személyesebb jellegű
a kapcsolatfelvétel, annál nagyobb az esélye a potenciális tag csoportmunkába való
bekapcsolódásának, ugyanakkor a személyes megkeresés nagyobb időbeni és anyagi
(közlekedési költség) ráfordítást igényel. Személyes és telefonos megkeresés esetén
mindig lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a megkeresett megváltoztassa szándékát,
akár be kívánt kapcsolódni a munkába, akár nem. Mindez azt jelenti, hogy mindkét
esetben legalább kétszer kell megkeresnünk a potenciális tagot, ám a második
kapcsolatfelvételt – az első típusától függetlenül – elegendő telefonon keresztül
lebonyolítani.
A közvetett tagtoborzás történhet a helyi médián keresztül, „társadalmi célú
hirdetéssel”, s történhet szórólapok, plakátok megfelelő, azaz a potenciális tagok
látókörébe eső helyekre történő elhelyezésével (minden esetben célszerű forgalmas
helyekre, pl.: buszmegállókhoz stb. elhelyezni plakátokat, ám emellett gyelembe kell
venni a célcsoport sajátosságait, pl.: idősek számára indított csoport esetén célszerű
lehet az orvosi rendelőben, a templom környékén stb. elhelyezni plakátot). E
plakátokkal, szórólapokkal kapcsolatos követelmény, hogy azok legyenek
gyelemfelkeltőek, de oly módon, hogy a gyelemfelkeltés céljából használt
motívumok, képek, kapcsolódjanak a csoport témájához. Fontos követelmény az
áttekinthetőség, a tömörség, azaz csupán a legfontosabb információkat szabad
feltüntetnünk. Ezek közé tartozik a csoport elindításának célja, az, hogy kik vehetnek
részt, hogy ingyenes-e vagy sem, hogy hol és mikor lesz az első találkozó, s milyen
rendszerességű elfoglaltságot jelent a csoporttagság, hogy kinél lehet további
információkat beszerezni, s milyen pótlólagos szolgáltatásokat biztosítanak. (Pl.:
gyermeknevelési gondokkal küzdő kisgyermekes egyedülálló szülők csoportjának
megszervezésekor gondoskodni kell a gyermekek felügyeletéről, s ezt a szórólapon is
fel kell tüntetni). A közvetett módszerek rendszerint kisebb ráfordítást igénylő, de

117
kevésbé hatásos technikák.
Ha a potenciális tagok megkeresése személyesen történik, akkor is fontos meghirdetni
nyilvánosan a csoportot, hiszen ezzel biztosítható, hogy azok is igénybe vehessék e
lehetőséget, akik korábban nem kerültek kapcsolatba a szolgálattal, illetve az azzal
együttműködő intézményekkel. Mindez egyaránt tekinthető szakmai, etikai, és
demokratikus rendszerekben bizonyos fokig az állampolgári jogokhoz kapcsolódó
kérdésnek.
4. A csoport összeállítása, strukturálása. A szociális munkában részben amiatt, hogy
vannak olyan csoportok, amelyek munkájában adott személyeknek kötelezően részt kell
venniük (pl.: pártfogói csoport, vagy drogelterelés esetén rehabilitációs csoport),
részben a rászorultsági alapú beavatkozás szakmai alapelve miatt, a csoportok jelentős
részében nincs külön szelekciót eredményező csoport összeállítás. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy soha senki nem maradhat ki a csoportból, példának okáért ha
valakinek nem megfelelő az időpont, ha céljai nem egyeznek a csoportcéllal, ha
személyisége miatt (pl.: túlzott introveltáltság vagy éppen exroveltáltság) nem alkalmas
csoportmunkára, és számos más esetben a csoportvezetőnek tisztázni kell e tényeket a
segítséget kérővel, és segítenie kell más, megfelelőbb lehetőséget (pl.: esetmunka)
találni. A szó szoros értelmében vett, és terápiás csoportokban gyakran alkalmazott
előzetes strukturálásra tehát nem mindig kerül sor, e strukturálás inkább azon esetekre
szorítkozik, amikor a jelentkezők száma meghaladja a tervezett csoport kereteit (igaz,
magának a csoport létszámának meghatározása is a strukturálás elemei közé tartozik).
Ezen egyébként nem túlzottan gyakori esetben szükségszerű azokat kiválasztani, akik a
csoportban maradhatnak, jó esetben pedig lehetőség adódhat két párhuzamos csoport
elindítására is.
Amennyiben sor kerül strukturálásra, úgy alapvetően a homogenitás – heterogenitás
szempontjai alapján történik meg a csoporttagok kiválasztása, amely szempontok
egyaránt érvényesek a kor, a nem és a szocio-kulturális jellemzők vonatkozásában.
Amennyiben hasonló korú, képzettségű, s egyéb hasonló jellemzőkkel bíró embereket
integrálunk egy csoportba (homogén csoport), az nyilvánvalóan könnyíti a felek közötti
kommunikációt és megértést, s erősítheti a csoportkohéziót. Ugyanakkor hasonló
helyzetben lévő emberek bevonása esetén fennáll a veszélye, hogy a csoporttagok
hasonló közelítéseket alkalmazhatnak, míg heterogén csoportban a különböző helyzetű
tagok más-más szempontokat világíthatnak meg, így a problémafeltárás, s a probléma-
megoldási módok felvázolása is teljesebb lehet. A homogén csoportban nagyobb esélye
van a gördülékeny csoportműködésnek, a heterogén csoport tagjai viszont vélhetően
inkább tanulhatnak új, hasznosítható dolgokat egymástól, 14 s e csoportok növelhetik a
tagok alkalmazkodó képességét, másokkal szembeni toleranciáját is. E szempontok
természetesen érvényesek a „nem” tekintetében is, ám ha különböző nemű embereknek
kell együttműködni, az jelentős mértékben befolyásolhatja a csoportfolyamatokat. Elég

118
ha arra gondolunk, hogy sokkal inkább akarunk megfelelni a tőlünk különböző
neműeknek, úgy érezzük, hogy ilyenkor nagyobb a tétje annak, hogy milyen képet
mutatunk magunkról. Ez természetesen befolyásolja azt, hogy a tagok mennyire tudnak
nyíltak és őszinték lenni. Bár e jellemző minden korosztályra érvényes, ám a serdülők
csoportjaiban még fokozottabban érvényesül e hatás, sőt, sokak szerint ebben az
életkorban a nemileg vegyes csoportokban magáról a problémáról is elterelődik a
gyelem.15 A nemileg heterogén csoportok kialakítását és működtetését nehezítő másik
jellemző, hogy bizonyos témák nők és férfiak között napjainkban is tabutémának
számítanak, ami bizonyos esetekben szintén gátolhatja az eredményes csoportmunkát.
Fontos hangsúlyozni, a heterogenitás előnyei ez esetben is érvényesek, s a nemileg
heterogén csoportok működtetésének számos más előnye is van, példának okáért e
csoportok a gyakorlás színterének megteremtésével, segíthetnek a partneri kapcsolat
vonatkozásában megnyilvánuló kapcsolatteremtési problémák leküzdésében. Az, hogy
heterogén vagy homogén csoportok létrehozására célszerű-e törekedni, mindig a
csoportprobléma típusától, s a csoport ehhez igazodó céljától függ.

5. A tagok tájékoztatása a csoportról

A tagok tájékoztatása a csoportvezető és a tag közötti első személyes találkozás
alkalmával történik meg. A csoportvezető potenciális tagokkal való első
kapcsolatteremtését orientációnak nevezzük. E kapcsolatteremtés történhet minden
leendő taggal külön-külön, ám gyakoribb a kiscsoportos orientáció (kivéve, ha a
tagtoborzás személyesen történt), részben hatékonysági okokból, részben azért, mert ez
esetben a csoportvezető azt is meg gyelheti, hogyan viselkednek a potenciális tagok
egymás társaságában. Az orientáció során mód van a potenciális tagok elvárásainak
pontosítására, fontos információk begyűjtésére, miközben a tagok is fontos, alapvető
információkhoz jutnak. Az orientáció során egy hármas követelményrendszernek kell
eleget tenni. Toseland és Rivas (1984: 268) szavaival élve; „Az orientációs módszerek
célja, hogy 1. elmagyarázzák a csoport célját, 2. megismertessék a tagokat a
csoportfolyamatokkal és 3. vizsgálják a tagok alkalmasságát.” Mindez azt jelenti, hogy
a csoportvezető részleteiben ismerteti az alapvető, ám később közösen pontosítandó
csoportcélt, s megvilágítja, hogy a tagok mire számíthatnak a csoportmunka során.
Gyakori és szemléletes módszer csoportmunkát bemutató videók levetítése. Fontos,
hogy a leendő tagok tisztán látása érdekében tudatosítani kell, hogy a csoportfejlődés
bizonyos szakaszaiban előfordulhatnak viták, kialakulhatnak feszültségek, amely
jelenségek a csoportműködés természetes, elkerülhetetlen velejárói. Az orientáció során
a potenciális tagok eldöntik, hogy a majdani történések megfelelnek-e várakozásaiknak,
s akarnak-e a csoportmunkában részt venni. Ugyanakkor „vannak bizonyos tényezők,
melyek miatt a tagok esetleg nem felelnek meg a kiválasztási kritériumoknak. Ilyenek:

119
1. a közlekedési nehézségek, illetve egyéb gyakorlati megfontolások, 2. személyes
tulajdonságok [...] 3. olyan szükségletek, elvárások és célkitűzések, melyek nem esnek
egybe a többi csoporttagéval” Toseland – Rivas 1984a: 270). Míg az 1. és 3. szempont
egyértelmű, a személyes tulajdonságok egy alkalom alapján történő megítélése, sőt,
annak a megítélése, hogy az adott tulajdonság túlzottan veszélyezteti-e a csoport
optimális működését, egyáltalán nem könnyű feladat. Példának okáért vajon mi a
teendő, ha a csoportos orientáció során valaki „túl sokat” beszél, s kevéssé hagyja
szóhoz jutni a többieket. Lehet, hogy olyan ember az illető, aki mindig szeret a
középpontban lenni, kevéssé törődve a többiekkel, ami akár ellehetetleníti a
csoportmunkát, ám az is lehet, hogy csak idegességét, zavartságát próbálja így leplezni,
s a következő ülésen már másképp viselkedne. Nyilvánvaló, hogy a fenti eset személyes
beszélgetést igényel, ami alapján eldönthető a további teendő, az, hogy bízva abban,
hogy az illető képes lesz alkalmazkodni, bekerülhet a csoportba, vagy az, hogy mivel az
adott személy kiemelkedően sok személyes gyelmet igényel, inkább az egyéni
esetkezelés lehetősége felé irányítjuk.

6. Szerződéskötés
Csoportokkal végzett munka során a csoportvezetőnek szerződést kell kötnie a
csoporttal a közös csoportcélok elérése, s külön szerződést kell kötnie valamennyi
taggal a tagok egyéni céljainak elérése kapcsán. A csoporttal kötött szerződésben a
célon kívül meg kell határozni azokat a mércéket, amelyekkel mérhető a csoport
eredményessége. Emellett a szerződésben olyan praktikus kérdéseket is tisztázni kell,
mint a csoport-összejövetelek gyakorisága16, időtartalma és a jelenléti követelmények.
Tisztázni kell, hogy mi az a kommunikációs stílus, ami megengedett, s mi tiltott (pl.:
egymás szidalmazása, kigúnyolása stb.), s azt is, hogy a titoktartás szabálya a
csoportban nem csupán a csoportvezetőre, de a tagokra is érvényes. Bár ez esetben is
köthető szóbeli megállapodás, mivel a szerződés több ember együttműködését
szabályozza, a későbbi viták egy része megelőzhető a szerződés írásba foglalásával. A
tagokkal megkötött szerződésbe a célok mellett bele kell foglalni az elvárt viselkedés
kritériumait, valamint az elvégzendő feladatok körét, amely segítheti a klienst célja
elérésében. A sikeresség mérésének szempontjait ez esetben is előre tisztázni kell.

7. A csoport működési környezetének előkészítése

Amennyiben van lehetőség a működési környezet kialakítására, azaz nem csupán az
intézmény egy adott termét tudjuk használni, alapvetően két szempontot kell
gyelembe vennünk. A terem kiválasztásakor egyrészt törekedni kell a helyszín
megközelíthetőségére, ami azt jelenti, hogy helyszínként lehetőleg központi,
tömegközlekedési eszközökkel jól megközelíthető helyet kell kiválasztanunk. Másrészt

120
természetesen gyelnünk kell a terem adottságaira is. Fontos, hogy a terem megfelelő,
a csoportlétszámhoz igazodó méretű legyen, azaz ne legyen túl nagy, mert így egyesek
kivonódhatnak a csoportmunkából, s a nagy személyközi távolságok a kommunikációt
is nehezítik, főként intimitást, s „halk beszédet” igénylő kényes témák esetén. Túl kicsi
teremben viszont a tagok megsérthetik egymás intim szféráját, ami feszültséget, zavart
okoz, s ez akár ellehetetlenítheti a munkát.17 Megemlítendő, hogy gyermekcsoportok
számára, amelyekben a mozgást, aktivitást igénylő tevékenységek a csoportmunka
„kötelező” elemei, nyilvánvalóan nagyobb termet kell választani, mint a
felnőttcsoportoknak. Fontos a terem megfelelő berendezése, melynek igazodnia kell a
csoport típusához, a működési célhoz, sőt, adott esetben a csoportmunka egyes
szakaszaihoz is. Példának okáért valamennyi segítő jellegű csoportban fontos, hogy a
tagok valamennyien láthassák egymást, azaz fontos a körben való elhelyezkedés.
Könnyíti a csoporttagok feloldódását, ha a közeg nem túl hivatalos, ha nem irodaszékek,
hanem könnyű relaxációs fotelek vannak a teremben. Fontos a terem hangulata is,
hiszen a jó hangulatú terem javítja közérzetünket, növeli lelkesedésünket stb..18
Ellenben ha a csoport előtt valamilyen adminisztratív jellegű feladat áll, példának okáért
döntenek arról, hogy egyesületet hoznak létre, vagy feladat csoportok esetében, a
berendezésnek és a terem hangulatának a munkavégzést kell segítenie. Ez esetben
célszerű a munkavégzést segítő íróasztalokat elhelyezni, s irodaszékek alkalmazásával
utalni arra, hogy itt bizony munkának kell folynia. S végül fontos gondoskodnunk a
szükséges eszközökről (pl.: projektor, dvd lejátszó), amelyek működőképességéről a
csoportülés előtt kell meggyőződnünk.

4.6. A csoportvezetés

A fejezet korábbi részei a csoportvezető feladataival kapcsolatos számos információt

tartalmaznak, így e részben csupán a lehetséges csoportvezetői stílusok, s ezek szociális
munkában való alkalmazásának, továbbá a kettős vezetésnek a bemutatására
szorítkozom.
Amennyiben a szakmában elterjedt reciprok modell alapelveiből indulunk ki, láthatjuk,
hogy a szociális munka területén a csoportvezető némiképp sajátos szerepben van. A
vezetői hatalom természetesen e csoportok esetében is elsődlegesen az intézményi
pozícióból ered, abból, hogy a csoportvezető valamely intézmény hivatalos
alkalmazottja (legitim hatalom). A hatalom másik forrása rendszerint a csoportvezető
szakértelme (szakértői hatalom). Ez esetben azonban a csoportvezető csoportmunkába
való teljes bevonódása gyengítheti e hatalmi forrásokat, ami nehezítheti a vezető
feladatát akkor, ha a csoport rossz irányba mozdul, ha a tagokra negatív hatást gyakorló

121
belső vezető ragadja magához a kezdeményezést, vagy ha agresszívvá váló deviáns
tagokat kell megfékezni. Amennyiben a vezető szakmailag felkészült, ha
tevékenységével valóban a csoport optimális működését és a csoportcél elérését
szolgálja, ha a tagokhoz való viszonya pozitív és humánus, e hatalomvesztés
bekövetkezése kevéssé valószínű, hiszen a fennmaradt szakértői hatalom mellett a
kialakuló „vonatkozási hatalom” (tehát az, hogy a személyes jellemzők okán a többi tag
tiszteli a csoportvezetőt) is erősíti a vezetői helyzetet.19
A csoportvezetőnek e hatalmi helyzetét a csoport szolgálatába kell állítania, ami azt is
jelenti, hogy a folyamat optimális alakulása esetén képesnek kell lenni e hatalom
csoportra, vagy annak belső vezetőjére való átruházására.

4.6.1. VEZETŐ STÍLUSOK

Lewin kutatásai alapján alapvetően három vezetői stílust szokás elkülöníteni; az

autokratikus, a lasseiz faire és a demokratikus stílust. Az autokratikus stílusú (autoriter)
vezető nem osztja meg hatalmát a csoporttal, az egyes döntések tekintetében nem kéri ki
a tagok véleményét, hanem azokat saját belátása szerint egyedül hozza meg. A csoport
működtetésekor utasításokat ad, a tagoktól pedig feltétel nélküli végrehajtást vár el. A
lasseiz faire stílusú vezető valójában nem irányít, hagyja, hogy a csoportfolyamatok
véletlenszerűen alakuljanak. Az ilyen vezető gyakorlatilag magára hagyja a csoportot,
ami a fejlődés kezdetén álló csoportok esetében, amikor még nincsenek kialakult
normák és szabályok, káoszhoz és a csoport széteséséhez vezethet. A demokratikus
vezető hatalmát megosztja a tagokkal, akiket bevon az egyes döntési folyamatokba. Az
ilyen csoportban a döntéseket nem egy személy, hanem a csoport közösen hozza meg
(csoportdöntés). A szociális munkában a vezetőnek alapvetően demokratikus módon kell
irányítania a csoportot, a folyamat utolsó szakaszában a hatalom fokozatos átadása a
vezető csoportmunkából történő fokozatos kivonulását, azaz egyre jelentősebb fokban a
lasseiz faire módú irányítást követeli meg. Egyes esetekben, példának okáért deviáns
tag agresszív viselkedése esetén, átmenetileg a csoportvezető ellentmondást nem tűrő,
autoriter fellépése is indokolt lehet.20 A vezetőnek tehát a csoport szükségleteihez, az
adott helyzethez kell igazítania stílusát, s mind a működtetés, mind a csoportnormák
kialakítása során adekvát módon kell alkalmaznia a legkülönbözőbb stílusokhoz
kapcsolódó eszközöket (pl.: jutalmazás, büntetés stb.) is.

4.6.2. PÁROS VEZETÉS

A szociális munka területén is egyre gyakrabban előfordul, hogy két szakember

együtt irányít egy csoportot. E forma bár némiképp költségesebb, ha a két vezető képes

122
megfelelő együttműködésre – ami némiképp gyakorlat kérdése is – szinte csak
előnyöket hordoz magában. Két szakember más-más nézőpontból könnyebben
felfedezheti a csoportban kialakuló destruktív szerepeket, kisebb az esélye az
autokratikus vezetésnek, könnyebb kezelni a deviáns magatartást, s hosszasan lehetne
sorolni a szinte evidens előnyöket. Megjegyzendő, hogy adott esetben a szakembernek
is lehet „rosszabb napja”, a csoportvezető is elbizonytalanodhat egy-egy szituációban.
Ilyenkor egy vezetőtárs segítsége a vezető és a csoport számára is különösen jelentős
hasznokkal járhat.

Feladatok és kérdések

1. Melyek a legjelentősebb különbségek a csoportokkal végzett szociális munka

különböző modelljei között?
2. Milyen típusú csoportok különböztethetőek meg a szociális munkában?
3. Ismertesse az önsegítő csoportok legfontosabb jellemzőit, a szociális
szakembereknek az önsegítő csoportokkal kapcsolatos lehetséges teendőit!
4. Határozza meg a csoportdinamika fogalmát, ismertesse legfontosabb területeit!
5. Milyen konstruktív és destruktív szerepek fordulhatnak elő a csoportmunkában,
milyen módszerekkel kezelhetőek az egyes destruktív szerepek?
6. Ismertesse a csoportok tervezésének és elindításának lépéseit!
7. Ismertesse a különböző csoportvezetői stílusok legfontosabb jellemzőit, sorolja
fel, milyen forrásokból származhat a csoportvezető hatalma!

Jegyzetek

1 Amit jól jelez a születésszámok második világháborút követő jó évtizednyi jelentős mérvű
növekedése (baby boom).
2 A szakmák miszti kálása rendszerint tudatos, hiszen olyan miszti kációs eszközökkel,
mint a speciális, csak a „beavatottak” által értett szaknyelv használata stb., távol tarthatóak
a „kontárok”, egyúttal jelzés arra, hogy e speciális tudás fontos, s meg zetendő. S hogy
miért hívjuk e folyamatot miszti kációnak? Elég az orvosi latinnal a kórházi ágy felett
konzultáló orvosokra gondolni, akiket gyakran hajlamosak vagyunk „mindenre képes
varázslónak tartani”, olyanoknak, amilyen halandó ember, különösen mi magunk sohasem
lehetünk. Persze az adott orvos hasonló dolgot érezhet, ha befektetési bankárok érthetetlen
kommunikációját hallgatja, amely végeredményeként jelentősen megszaporodhat a
befektetett jövedelem.
3 Megjegyzendő, hogy számos vizsgálat azt mutatta ki, hogy a legtöbbet kommunikáló tagok
általában meglehetősen népszerűtlenek a csoportban. A tagok leggyakrabban inkább a
második legtöbbet kommunikáló emberről gondolják, hogy „kellően okos, intelligens, ért a

123
 témához, de hallgatni is tud” (Forgák é.n.).
4 Kiemelés tőlem.
5 Kiemelés tőlem.
6 Gyermekcsoportokban a negatív kérdések feltétele nem javasolt, mivel ez tovább ronthatja
a csoportban lévő rossz helyzetű gyermek pozícióját, sőt, akár teljes kiközösítéshez, nyílt
agresszióhoz is vezethet. Mások felnőtt csoportokban is helytelenítik a negatív kérdések
feltételét.
7 A csoportszerepek és a destruktív szerepek lehetséges kezelésének bemutatásakor
alapvetően Lawrence Schulman (1979) munkájára támaszkodom.
8 E kivetítési folyamatot projekciónak nevezzük.
9 Mindez azért jelenti a felelősség részleges átvételét, mert a kliensnek a célzottan neki feltett
kérdésre kell válaszolnia, így a felelősség megoszlik a kérdező és a kérdezett, vagyis a tag
és a csoportvezető között.
10 Az eredeti latin szó eltérést, elhajlást jelent.
11 A módszer a könyv későbbi részében kerül bemutatásra.
12 Eltekintve azon esettől, amikor olyan személy válik belső vezetővé, aki rossz irányba viszi
el a csoportot. E jelenség sajnos nem csupán bűnözői körökben fordulhat elő, hanem a
szociális munka területén is (pl.: a drogrehabilitációs csoportban a tényleges leszokásban
kevéssé motivált, a többieket is a folytatásra ösztönző személy stb.), ám a csoportvezetőnek
képesnek kell lennie arra, hogy felismerje ezen eseteket. A tévedés és félreértés veszélye
természetesen ez esetben is fennáll.
13 A statisztikai eszközök használatát a következő fejezetben tárgyalom részletesebben.
14 Fontos hangsúlyozni a tanulási lehetőség kölcsönösségét, példának okáért egy magasan
képzett atalember is sokat tanulhat egy képzetlen, ám sok bölcsességgel megáldott
idősebb tagtól.
15 Számos híres angol elit középiskolákban részben a hagyomány, részben e nézetek miatt a
mai napig nem koedukált az oktatás.
16 Ez mindig megállapodás kérdése, a leggyakoribb a heti csoportülések alkalmazása.
17 Elég arra gondolnunk, milyen zavartan viselkedünk akkor, amikor szűk liftben kell
többekkel együttutaznunk. Ilyen esetben, mivel amúgy is egymás intimszférájában
vagyunk, lehetőség szerint igyekszünk elkerülni a közvetlen szemkontaktus felvételét.
18 A terem hangulatának javítása nem igényel jelentős anyagi ráfordítást, egy-egy virág
elhelyezése, gyermekrajzok, poszterek kirakása a falra könnyen megoldható feladat. Éppen
ezért érhetetlen, hogy számos szociális intézményben gyakran kórházi hangulatot árasztó
csupasz, fehér falakat, virág nélküli környezetet láthatunk.
19 A vezető hatalma más forrásokból is eredhet, a fentiek mellett beszélhetünk információ
alapú, kapcsolati, jutalmazó és kényszerítő hatalomról is (Toseland – Rivas 1984c: 129).
20 A fentiek mellett más típusú vezetési stílusok is léteznek, beszélhetünk „kényúr típusú”,
jutalmazással és büntetéssel irányító vezetőről, „karizmatikus”, azaz személyes
vonzerejének felhasználásával irányító vezetőről, és számos más „típusról”, amelyek
bemutatása azonban meghaladná e könyv terjedelmét.

124
 Közösségi szociális munka

A közösségi és a csoportokkal végzett szociális munka közös gyökerei miatt a két

munkaformával kapcsolatos történeti fejlődés egyes elemeinek és néhány
alapfogalomnak a bemutatására már az előző fejezetekben sor került. Ezért e fejezetben
nem szükséges újra de niálni a közösség, vagy a közösségi szociális munka fogalmát, s
nem szükséges a szakmai fejlődés kezdeteiről (settlement mozgalom) sem (újra) írni.
Így e részben – építve az előzőekre – a történeti fejlődésnek már csupán a XX. századi
fontosabb állomásait, pontosabban a közösségi szociális munka különböző modelljeinek
a kialakulását és fejlődését, s azok fontosabb jellemzőit ismertetem.

5.1. A közösségi szociális munka modelljei

A XX. század első felében a közösségi szociális munka legdinamikusabban az

Amerikai Egyesült Államokban fejlődött, ám a „közösségi munka” névvel illetett
beavatkozások között jelentős különbségek voltak. Egyes projektekben a helyi
közösségi kapcsolatok megerősítését, másokban az intézményi szociális szolgáltatások
fejlesztését tűzték ki célul. Ezek mellett működtek olyan programok is, amelyekben a
cél a „hatalom nélküli” helyi lakosság érdekérvényesítési képességének fejlesztése,
„valódi hatalommal való felruházása” volt. Mindez több dilemmát is felvetett és felvet
napjainkban is, vajon;
• A beavatkozásoknak törekednie kell-e a helyi gazdasági, társadalmi és hatalmi
viszonyok gyökeres megreformálására, vagy csupán a társadalmi-gazdasági
működés veszteseit segítő támogatási és intézményrendszer fejlesztését kell
célként kitűzni?
• A fenti kérdésre adott válasz nyilvánvalóan attól is függ, hogy e helyi, egyébiránt
demokratikus választásokon alapuló rendszerek működését elfogadhatónak
tartjuk-e, s azt feltételezzük, hogy a helyi vezetők alapvetően a lakosság
érdekében tevékenykednek, vagy éppen ennek az ellenkezőjét gondoljuk, e

125
 rendszerek működését igazságtalannak tartjuk, s azt feltételezzük, hogy a helyi
vezetők rendszerint saját, vagy a nyomásgyakorlásra inkább képes erősebb helyi
csoportok érdekeit tarják szem előtt?
• Kérdés, hogy azt gondoljuk-e, hogy a lakosság helyzete a helyi közösség erősítése
által javítható-e inkább, vagy olyan intézményi szolgáltatások által, amelyek
hozzájárulnak a lakosság szükségleteinek kielégítéséhez?

Mivel e kérdésekre egymástól jelentős mértékben eltérő válaszok adhatóak, mintegy

evidensnek tekinthető, hogy a közösségi szociális munkában egymástól fókuszában, fő
céljában és módszereiben jelentősen eltérő modellek alakultak ki. Jack Rothman (in
Gosztonyi 2002) alapvetően három modellt különböztet, a:
– közösségfejlesztést, a
– közösségi tervezést, amelyhez szorosan kapcsolódik a közösségi szervezés,
valamint a
– közösségi cselekvés vagy közösségi akció modelljét.

5.1.1. KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS

Közösségfejlesztés alatt valamely lokális közösség erősítését érjük, vagyis a cél a

közösségi kapcsolatok fejlesztése, annak elérése, hogy a helyi lakosság valóban
szolidáris, egymást segítő, saját közös érdekeit érvényesíteni, saját problémáit
megoldani képes „valódi közösséggé” váljon. A fenti célokból kifolyólag „a
közösségfejlesztésben a nevelési célok és a problémamegoldó képességek fejlesztése
vált elsődlegessé. A folyamat során – közösségi részvétellel és önsegítéssel – a helyi
lakosok folyamatosan együttműködő kapcsolatrendszerének (hálójának) kiépítésére, és
a polgárok demokratikus készségei fejlesztésére törekedtek […] E szemléletre épült
számos felnőttnevelési-, és továbbképzési program” (Gosztonyi 2002: 235). Ez a típusú
beavatkozás a szociológiai harmónia elméletek téziseire építkezik, a helyi társadalom
alapvetően harmonikus működését feltételezi, amelyben a zavarok oka a helyi lakosság
bizonyos képességeinek fejletlensége, vagy a helyi közéleti részvétel hiánya lehet.
Amennyiben helyi szinten a rosszabb és jobb helyzetű rétegek, vezetők és
választópolgárok között problémák keletkeznek, úgy ezek nagyrészt az ismeretek
hiányára, vagy egymás meg nem értésére vezethetőek vissza, s ez esetben a szakember
feladata a fejlesztés és a különböző csoportok közötti közvetítés lehet. E ponton
szükségszerűnek tűnik említést tenni a közösségi szociális munka magyarországi
fejlődéséről. Ahogy azt a kötet első részében ismertettem, a szociális munka fejlődését
jelentősen gátolta a szocialista típusú berendezkedés. Ezzel szemben a népművelői,
felnőtt-nevelői tevékenység kívánatosnak számított, hiszen a rendszer ezzel is

126
bizonyította, hogy a tanulás, az információk széles körben hozzáférhetőek mindenki
számára, miközben a pártvezetők e tevékenységben az ideológiai nevelés lehetséges
eszközét is látták. E tevékenységek folytatásának lehetőségét jól mutatja, hogy szinte a
legkisebb településeken is művelődési házak épültek, s ezen intézményekben
rendszerint kulturális vagy oktatási programok zajlottak, de ezen épületek teret
biztosítottak a szórakozásnak (pl.: táncestek stb.), s természetesen a politikai
programoknak is. Nyilvánvaló azonban, hogy a szocialista diktatúra időszakában csakis
olyan fejlesztő jellegű beavatkozások voltak megengedettek, amelyek sem a társadalmi
berendezkedést, sem a helyi hatalmi viszonyokat nem érintették, azaz ebben az
időszakban kizárólag a közösségfejlesztésnek volt tere hazánkban, amely tevékenységet
elsősorban népművelők végezték. Fontos kiemelni, hogy az 1970-es évektől e
tevékenységben progresszívebb elemek is megjelentek, e körbe sorolható az
úgynevezett „Nyitott ház” kísérlet, „melynek során a formális és informális szolgáltatási
és információs kereslet - kínálat egymáshoz illesztésével, és a helyi közösségi terek
kialakításával próbálkoztak” (Gosztonyi 2002: 245). Mindez azt jelenti, hogy ebben az
időszakban a közösségfejlesztés „kiszabadult” a művelődési intézmények falai és a
felnőttnevelés szűkös keretei közül. Ezt követően 1983-ban Varga A. Tamás
vezetésével lezajlott az első „klasszikusnak” mondható közösségfejlesztési kísérlet egy
bakonyi térségben, amelyet aztán újabb és újabb beavatkozások követtek. A szakma
magyarországi fejlődése tehát meglehetősen sajátos, hiszen ellentétben a nyugati
fejlődési úttal, hazánkban a népművelői tevékenységből nőtt ki a közösségfejlesztés, s e
tevékenység alapjaira építve, a rendszerváltás követően alakult ki a közösségi szociális
munka, amely munkaforma azonban ma is sajnálatosan marginális szerepet tölt be a
szociális munkában.
A közösségfejlesztés talán legismertebb modellje a közösségi szociális munkában
napjainkra klasszikusává vált Biddle (1988) szerzőpáros nevéhez köthető. A terjedelmi
korlátok nem adnak lehetőséget e modell lépéseinek részletes megismertetésére, így
csupán a modell a közösségi akció modellel szöges ellentétben álló alapelveinek, s
érdekérvényesítési technikáinak bemutatására vállalkozhatom. A szerzőpáros egyik
alaptézise, hogy valamely probléma kezelését, valamely helyi igény kielégítését,
lehetőleg az érintettek együttműködésével, „harmonikus légkörben”, éppen ezért
kompromisszumkereső módon kell megvalósítani. A modell kidolgozói természetesen
tisztában vannak azzal, hogy jelentősebb helyi problémák kezeléséhez rendszerint olyan
helyi erőforrások is szükségesek, amelyek felett a település irányítói, a helyi politikai
döntéshozók rendelkeznek. Ezért a helyi lakosságnak céljai elérése érdekében fontos
megfelelő, stabil, tartós kapcsolatot kiépíteni a helyi döntéshozókkal. A kulcsszó az
együttműködés, ami az érintettek kölcsönös bizalmán alapulhat. A fentiek
megvalósítása azonban nem mindig egyszerű, ezért Biddle-ék e kapcsolatkialakítás

127
korai szakaszában fontosnak tartják a segítő szakemberek szerepét, ugyanis amíg a
közösség nem erősödik meg, amíg saját projektek sikeres megvalósítása által nem
szereznek kellő önbizalmat, amíg nem ismerik ki a helyi politika és bürokrácia
útvesztőit, kisebb az esély arra, hogy önállóan sikeresek legyenek megfelelő partneri
kapcsolatok kialakításában. A folyamat során cél egy aktív helyi lakosokból álló
közösségszervező „mag” kialakítása, amely a későbbiekben fokozatosan átveszi a
kezdeményezés és szervezés feladatait a szociális szakemberektől, ezzel lehetőséget
teremtve számukra a folyamatból való kivonulásra. A segítő szakemberek folyamatba
való bekapcsolódása sem garancia azonban a lakosság és a vezetők közötti megfelelő
kapcsolat kialakítására, s pláne nem az költségigényes helyi projektek megvalósításának
a helyi önkormányzat általi támogatására. Éppen ezért Biddle-ék végső esetben
elfogadhatónak tartják bizonyos fokú nyomásgyakorlás alkalmazását. Ugyanakkor úgy
vélik, ez esetben is a „puhább” módszerek alkalmazását kell preferálni, mert a
„kemény” érdekérvényesítési eszközök alááshatják a felek későbbi harmonikus
együttműködését. Megfelelő kezdeti nyomásgyakorló eszköznek a helyi közösség más
közösségekkel, nonpro t szervezetekkel stb. való együttműködését, s a közös fellépést,
a helyi vezetők közös megkeresését tartják. Mindez azért lehet hatékony, mert több
közösség, szervezet összefogása egy probléma kezelésének érdekében, feltétlenül növeli
az ügy súlyát. Ennél keményebb, s mindenképp csak végső eszköznek tartják a sajtó
informálását, s még inkább igaz ez helyi felvonulások, tüntetések megszervezésére –
amelyeken természetesen a demokratikus szabályok és a törvényesség betartása
alapkövetelmény.

5.1.2. A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS ÉS A TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS

KAPCSOLÓDÁSI PONTJAI

A két fogalom bár kapcsolódik egymáshoz, a mindennapokban gyakran hallható

szinonim használatuk helytelen. Éppen ezért fontos tisztázni a különbségeket, de
egyben a kapcsolódási pontokat is.
Településfejlesztés alatt valamely település infrastrukturális fejlesztése értendő.
Nyilvánvaló, hogy a település- és közösségfejlesztés egymást erősítő hatással bírhatnak,
példának okáért településfejlesztés során kialakíthatnak olyan „közösségi tereket”,
amelyek lehetőséget adhatnak a közösségi élet fejlődésére. Megjegyzendő azonban,
hogy a nemzetközi és a hazai tapasztalatok is azt mutatják, hogy önmagukban az
infrastrukturális lehetőségek nem eredményeznek aktív közösségi életet. Példaként
említhetőek azok az angliai városfejlesztések, amelyek során új, „közösségi városokat”
alakítottak ki, előre tervezett nyitott és fedett „agorákkal”, számos sportpályával, tágas
parkokkal. Csakhogy mivel e településekről az ott élők a környékbeli nagyvárosokba
jártak el dolgozni és tanulni, e közösségi terek még hétvégenként is üresek maradtak,

128
mivel az eljáró helyiek között nem alakultak ki baráti szálak, valódi közösségi
kötelékek. Ugyanígy számos magyarországi településen kudarcként értékelhető a
„faluházak” kialakítása, mivel önmagukban ezen épületek itt sem eredményeztek
„pezsgő közösségi életet”, sőt, számos helyen ma már kihasználatlanul, üresen állnak.
Rendszerint jóval több településfejlesztési eredményt is magában hordoz egy helyi
közösség fejlesztése, mivel a megerősített, szükségletei és érdekei felismerésére képesé
vált közösségek előbb-utóbb igényeiknek megfelelő fejlesztésekbe kezdenek. Mindez
némiképp szükségszerű is, hiszen a kidolgozott közösségfejlesztési modellek egyik
legfontosabb eleme a lakossági szükségletek kielégítését segítő újabb és újabb projektek
kitűzése és megvalósítása. Igaz ugyanakkor, hogy e fejlesztések gyakran kis léptékűek,
példának okáért egy játszótér kialakítására, park rendbetételére stb. szorítkoznak, s az
sem ritkaság, hogy a helyi közösségek kezdeti lelkesedése később alábbhagy.

5.1.3. KÖZÖSSÉGI AKCIÓ

A modell alapító atyjának az agresszív módszereiről elhíresült Saul D. Alinsky

tekinthető. A modell alapvetően a kon iktuselméleti szociológiai megközelítésekből
építkezik, vagyis képviselői a társadalom működésében kevéssé látnak harmóniát, azt
inkább a társadalom tagjainak, még inkább a társadalom különböző csoportjainak az
erőforrások megszerzéséért folytatott harcaként értelmezik. Alinsky nem hagy kétséget
a felöl, hogy a közösségi szociális munkát végző szakembereknek e harcban a
gyengébbek, elesettebbek, hatalom nélküliek pártjára kell állnia. A fentiek miatt a
szerző úgy véli, hogy a helyi közösség szociális szükségleteinek kielégítése rendszerint
csak akkor lehet sikeres, ha e szükségletek kielégítésére, vagy legalább az ehhez való
hozzájárulásra rákényszerítik a helyi vezetőket. Éppen ezért a helyi szükségletek
kielégítése érdekében egy megtervezett harcot kell folytatni a hatalom birtokosaival
szemben, amelyben a cél a helyi társadalmi viszonyok jelentős módosítása, a lakosság
valódi hatalommal való felruházása, ami a közösségi akarat formális döntéshozókra
való rákényszerítését jelenti.
A „háborúban” persze sokféle eszköz megengedett, sőt, a „kemény” eszközök általában
hatásosabbak. Alinsky (1972, in Zastrow 1982: 58) szerint a siker érdekében rendszerint
szükségszerű a hatalom birtokosait kibillenteni egyensúlyi állapotukból, s el kell érni,
hogy „[…] zavart, frusztrációt és félelmet keltsünk az ellenfélben.” Az idézett fél
mondat sokat elárul, elárulja, hogy a modell képviselői ellenfelet és nem partnert látnak
a hatalom birtokosaiban, de azt is, hogy ellenfelet, s nem ellenséget. E cél elérésének
rendszerint fontos eszköze az ellenfél megszemélyesítése, mivel a helyi közösség inkább
képes harcolni egy megnevezett hús-vér helyi vezető ellen, mint a személytelen
bürokrácia ellen, amelyben elsikkadhat a felelősség. A másik fontos eszköz az ügy
dramatizálása, ami olyan „kétélű fegyverként” működik, melynek segítségével

129
lehetőség van a helyi közösség nagyobb arányú mozgósítására, egyben a hatalom
birtokosainak megzavarására és megrémisztésére is. A két módszer együttes
alkalmazásának lényege az, hogy a problémát úgy kell feltüntetni, mint súlyos, sokakat
érintő és gyors beavatkozást igénylő problémát, s ezt minél gyorsabban, minél több
emberrel kell tudatni. Ebben a sajtó felhasználása, valamint nyilvános tüntetések
megszervezése jelenthet nagy segítséget (dramatizálás). Ugyanakkor meg kell jelölni az
a személyt, vagy azokat a személyeket, akik felelősek a probléma kialakulásáért és
fennállásáért, s akiknek egyben módjukban áll a probléma kezelése érdekében
intézkedni. Rendszerint a helyi politikai vagy közigazgatási vezetők kerülhetnek így
megcélzásra (megszemélyesítés). Mindez valóban zavart, félelmet, frusztrációt, s ezen
érzések eredményeképpen a problémakezelés érdekében tett erőfeszítéseket
eredményezhet.1 Alinsky végkövetkeztetése az, hogy a jól megtervezett és kivitelezett
harc eredménye a helyi közösség győzelme lesz. Úgy véli, hogy módszere
alkalmazásakor – egyetértve nem kisszámú bírálójával – valóban sérülnek az etikett
szabályai, ám: „Egy hadsereget nem lehet az etikett szabályai szerint vezetni” (Alinsky
1972, idézi Zastrow 1982: 58). E szabályok esetenkénti megsértését tehát a helyi
lakosság érdekében megvalósuló eredmények még elfogadható árának tartja (Zastrow
1982).

5.1.4. AZ ELMÉLETI MODELLEK KRITIKÁI

A két modell felfogásában jól láthatóan alapvető különbségek vannak abban, hogy a
szerzők mit gondolnak a társadalomról, annak működéséről. Azt alapvetően egy
harmonikus rendszernek tekintik, amelyben néha adódhatnak problémák, vagy egy
olyan „állandó hadszíntérnek”, ahol folyamatosan harc folyik a szükséglet kielégítést
biztosító javakért, folyamatosan különböző csoportok egymással ellentétes érdekei
feszülnek egymásnak. A modellekkel kapcsolatos kritikák is döntően ezen alapvető
nézetkülönbségek mentén fogalmazhatóak meg. Biddle-ék modelljének kritikája lehet,
hogy a kompromisszumra törekvés rendszerint alapvetően a fennálló hatalmi
viszonyokat konzerválja, azaz nem ad valódi hatalmat a közösség kezébe, így csak
kisebb eredményeket lehet elérni, vagyis a módszer nem eléggé hatásos. Ezen
eredmények gyakran ráadásul - legalább részben – a hatalom „jótéteményeinek”
tekinthetőek, ami pedig csak tovább erősíti a helyi vezetők hatalmi helyzetét. Alinsky
modelljével kapcsolatosan is számos kritika megfogalmazható. Az egyik fő probléma,
hogy adottnak veszi, hogy a hatalom birtokosai a szociális kérdésekkel kapcsolatban
negatív hozzáállást tanúsítanak.2 Ebből következően a modell egyik alapgondolataként
az „Inkább te lőj először, mint téged lőjenek le!” elv olvasható ki, az „Először tárgyalj, s
csak aztán lőj!” helyett. Alinsky modelljét napjainkban a korábbiakban ismertetett

130
„pozícionális kon iktuskezelési technika közösségi szintű megvalósulásaként”
tarthatjuk számon, vagyis a felek nem bíznak meg a másikban, ezért fontos, hogy
kedvező kezdeti tárgyalási pozíciót érjenek el (pl.: az ellenfél zavarba ejtésével és
megfélemlítésével), a cél pedig a probléma másik fél legyőzése általi megoldása. E
technika, ha hozhat is rövid távú sikereket, a kölcsönös bizalmatlanság fokozódása
miatt, nyilvánvalóan megnehezítheti a lakosság és a vezetők későbbi együttműködését.
Végül, de nem utolsó sorban, a konkrét személyek megtámadására3 irányuló módszer
nem csak az etikett, de a szociális munka etikai szabályait is sérti.
A hibák mellett mindkét modellnek vannak erősségei is. A helyi közösség problémáira
fogékony, alapvetően együttműködésre hajlandó helyi vezetés is mulaszthat el
beavatkozást információhiány, vagy a megfelelő szakmai felkészültség hiánya miatt. Ez
esetben az együttműködésre törekvő megközelítés úgy lehet kellően hatásos, hogy
közben megteremti a későbbi gördülékeny együttműködés feltételeit is. Ugyanakkor
egy a szociális problémákra, azok megoldására kevéssé fogékony helyi vezetés adott
probléma kezeléséhez való hozzáállásán nyilvánvalóan sokat változtathat az ügy
dramatizálása, példának okáért a sajtón keresztüli nyomásgyakorlás. A szociális
munkában elég tapasztalat gyűlt össze az elmúlt évtizedekben ahhoz, hogy napjaink
aktív szakemberei képesek legyenek felismerni, hogy milyen szituációban, mely
eszközök alkalmazása lehet úgy eredményes, hogy azáltal a szakma etikai szabályai sem
sérülnek.

A modellek magyarországi alkalmazhatósága

A magyar viszonyok számos tekintetben eltérnek azon XX. századi amerikai
társadalmi viszonyoktól, amelyek vonatkozásában a fenti elméletek kidolgozásra
kerültek. Az egyik már korábban említett probléma a szakma „ atalsága”, a sok
esetben ebből eredő tapasztalansága és felkészületlensége.4 A másik jelentős különbség,
hogy Magyarországon 40 éven keresztül, egészen az 1989-ben bekövetkező
rendszerváltásig, nem demokratikus, hanem diktatórikus berendezkedés működött. Ez
akkor is lényeges elem, ha a szocializmus utolsó időszakát már megengedőbb, „puha”
diktatúra jellemezte. A 35-40 évesnél idősebb nemzedékek zsigereibe bizonyos
mértékig bevésődött az az időszak, amikor gyülekezési és szervezkedési tilalom volt
érvényben, amikor még egyesületeket is csak korlátozások mellett lehetett létrehozni és
működtetni, amikor a felsőbb döntések megkérdőjelezhetetlenek voltak… A fent
említett „berögződött félelmek” miatt a radikálisabb eszközök (pl.: tüntetések)
használata kevéssé lehet népszerű a szakma jelentős részét kitevő középkorú, és idősebb
szakemberek számára. A radikális eszközöknek a szociális szakmában meg gyelhető
népszerűtlensége azonban nem csak a történelmi előzményeknek, hanem a szociális
szolgáltatási rendszer mai magyarországi felépítésének is „köszönhető”. A nonpro t

131
szféra kiépületlensége okán a szociális szakemberek döntő többsége önkormányzati
alkalmazott, a saját munkáltatóval szemben pedig aligha van mód a radikális eszközök
használatának támogatására. Az a nyugati országokban gyakran alkalmazott módszer,
miszerint ilyenkor a civil szférában dolgozó szakembereket lehet segítségül hívni – akik
mint az önkormányzattól függetlenül tevékenykedő segítők felvállalhatnak ilyen
eszközöket – sok esetben szintén kevéssé alkalmazható Magyarországon. Ennek oka
alapvetően nanciális természetű, tudniillik a magánadományozás nemzetközi
viszonylatban mérve alacsony foka miatt, e szervezetek működési költségeinek jelentős
részét gyakran éppen a helyi önkormányzatok állják. Emiatt, e radikális eszközök
alkalmazásának támogatásával, az adott szervezet rosszabb esetben akár önkormányzati
forrásainak megszüntetésére is számíthat.
Mindebből következően Magyarországon arra lehet számítani, hogy a szakma többsége
jelenleg a „puhább” eszközök, valamint a keményebb eszközök óvatosabb alkalmazását
tarthatja elfogadhatónak.

5.1.5. KÖZÖSSÉGI TERVEZÉS

Jack Rothman (idézi Gosztonyi 2002: 237) szerint; „A közösségi tervezés tartós
társadalmi problémák, mint a bűnözés, a lakáshiány […] technikai problémamegoldó
folyamata, melyet az ésszerűség, a tudatos előrelátás, az ellenőrzés alatt tartott
(kontrollált) változás jellemez.” „A helyi társadalmi szintű tervezéshez szorosan
kapcsolódó közösségszervezés5 fogalmát egy 1939-es konferencián használták első
ízben Amerikában. Ez alkalommal hangsúlyozták először a népjóléti programok és
szolgáltatások jelentőségét, így emelve a professzió szintjére a közösségi munkát”
(Gosztonyi 2002: 237). E modellben a problémák kezelésében a szakember
kulcsfontosságú szerepre tesz szert, mivel a helyi szinten begyűjtött információk
segítségével, a helyi szükségletek, problémák és erőforrások felkutatása után, a
szakemberek feladata lesz egy kivitelezhető fejlesztési terv elkészítése. E terv a helyi
döntéshozók és a helyi adminisztráció, azaz az önkormányzatok rendelkezésre álló
forrásai felett kontrollt gyakorló testület és szervezet felügyelete mellett készül. E
folyamat így sokkal inkább „a szakmai és a politikai elit” (Gosztonyi 2002: 237),
mintsem a helyi lakosság és a helyi vezetők konszenzusának tekinthető. Nyilvánvaló
azonban, hogy a szakember a szakmai tudása mellett, jó esetben a helyi lakosság
szükségleteire, igényeire épít, azaz a lakosság érdekeit is képviseli. A fentieket
végiggondolva a modell tartalmát talán jobban tükrözné a „szociális tervezés”
megnevezés.
A modellek kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy azok ez esetben is csupán kereteket
biztosítanak a beavatkozásnak, amelyet a helyi szükségletekhez, igényekhez és

132
lehetőségekhez kell igazítani. Fontos ismételten kiemelni, hogy az egyes beavatkozások
alkalmával e modellek eszközei módosíthatóak, illetve az egyes modellek elemei akár
kombinálhatóak is.

5.2. A települési szükségletek és erőforrások

feltárásának eszközei

Az eddigiekből vélhetően kiderült, hogy bármely modell alkalmazása esetén az első

lépés mindig azonos, a segítő beavatkozásnak minden esetben a helyi viszonyok alapos
feltérképezésével kell indulnia. E feltérképezésnek a lehető legszélesebb körűnek kell
lennie, hiszen a kezelendő problémák típusai, s így a kitűzhető célok és alkalmazandó
módszerek nagymértékben függnek a helyi lakosság demográ ai és szocio-kulturális
jellemzőitől, a közösségi élet minőségétől, a helyi hatalmi viszonyok jellegétől,
maguktól a döntéshozóktól (demokratikus vagy autoriter vezetés stb.), és számos más
tényezőtől.

5.2.1. STATISZTIKAI ADATBÁZISOK HASZNÁLATA

Egy településről számos információhoz juthatunk már akár az előtt, hogy

személyesen elmentünk volna a fejlesztés helyszínére. A magyar települések kapcsán
meglehetősen széleskörű és megbízható statisztikai adatbázis áll rendelkezésre. A
Központi Statisztikai Hivatal (KSH) folyamatosan gyűjti a demográ ai jellemzőkkel, a
foglalkoztatottsággal, a jövedelmek alakulásával, az iskolázottsággal, a lakhatással stb.
kapcsolatos adatokat éppúgy, mint a szociális vagy egyéb intézményi ellátás fontosabb
adatait. Ezek az adatok a KSH Település Statisztikai Rendszerében (T-STAR)
településenként összesítve rendelkezésre állnak, igaz, ezen adatbázis használata
díjköteles. Időigényesebb, ám költségkímélőbb módszerként az adatok jó része
tematikus KSH kiadványok segítségével is összegyűjthető. A folyamatos adatgyűjtések
mellett, a Hivatal a tízévenként sorra kerülő6 népszámlálás során számos más
vonatkozásban is megkérdezi a lakosságot, s e felmérés másik fontos jellemzője, hogy
ez esetben a cél a teljes körű, minden lakosra kiterjedő adatgyűjtés. 7
E könyv terjedelmi korlátai nem adnak lehetőséget valamennyi fontos statisztikai
jellemző szerepének részletező bemutatására, így csupán néhány adattípus példaként
szolgáló felvázolására vállalkozhatom.
Demográ ai jellemzők: A település kor szerinti összetétele meghatározó egy

133
közösségfejlesztési, s még inkább az egy közösségi tervezési folyamatban. Nyilvánvaló,
hogy amennyiben a lakosság jelentős hányada időskorú, akkor ez más típusú
szolgáltatásokat tesz szükségessé, mintha zömében atal, gyermekes családok laknak
az adott településen. Az első esetben az idősellátás, az utóbbiban az oktatási, nevelési
intézmények fejlesztése lehet szükséges. Megjegyzendő azonban, hogy az elöregedő és
elnéptelenedő kistelepüléseken gyakran elkövetett hiba, hogy e falvakban semmilyen
szolgáltatást, kulturális és szórakozási lehetőséget nem biztosítanak a kisszámú atal
számára, ami aztán természetesen hozzájárul e atalok településről való elköltözéséhez,
így a falu tovább öregszik és fogy (Soós 2003).
A népmozgalmi adatokból, azaz a születés és halálozás, valamint a vándorlás
tendenciájából nem csupán a jelenbeli, hanem – legalábbis nagyságrendileg - a jövőbeni
demográ ai jellemzőket is meg lehet jósolni. Ezen felül a vándorlási adatok rendszerint
azt is jelzik, ha az emberek elégedetlenek jelenbeli helyzetükkel, s jövőjüket
kedvezőtlennek ítélik meg az adott helyen, hiszen ilyenkor gyakran „a lábukkal
szavaznak”, vagyis elköltöznek az adott településről. Bár a vándorlási de cit
kedvezőtlen helyzetet sejtet, a bevándorlási többlet nem feltétlenül jelenti azt, hogy az
adott település jó adottságokkal bír. Egy település ugyanis számos ok miatt lehet vonzó,
lehet azért, mert közel van a munkalehetőségeket és szolgáltatásokat biztosító városhoz,
mert jó közlekedési adottságokkal és fejlett infrastruktúrával bír, miközben megőrizte
falusias jellegét, a csendet, a jó levegőt stb.. Lehet azonban vonzó a városoktól távol
eső, pusztuló település is azoknak a hátrányos helyzetű városi családoknak, amelyekben
adott esetben a szülők elveszítették munkájukat és a család adósságokat halmozott fel,
és/vagy bérelt lakásban él, s nem bírja viselni a városi élet nagyobb költségeit stb..
Egyre erősödő tendencia, hogy a városoktól távolabb eső, rossz helyzetű települések
létszáma hátrányos helyzetű, segítségre szoruló családok kiköltözése miatt növekszik.
Ez két szempontból is kedvezőtlenül érintheti a települést, egyrészt a rossz anyagi
helyzetű önkormányzatnak több szociális támogatást kellene zetnie, miközben
bevételei kevéssé nőnek, mert a kiköltözők nem tudnak hozzájárulni az önkormányzat
működéséhez. A másik, a közösségfejlesztési folyamatot jelentősen befolyásoló
tényező, hogy „az új jövevényeket” gyakran nehezen fogadják be a települések régi
lakói, sőt, nem ritkák a települési normáktól eltérő életmódot folytató „bevándorlók” és
az „őslakosság” közötti kon iktusok sem, ami nyilvánvalóan speciális beavatkozást
igényel. E példa azonban jól mutat rá a statisztikai adatokból levont következtetések
veszélyeire, hiszen míg fel nem keressük a települést, nem beszélünk a helyiekkel, nem
tudhatjuk biztosan, hogy adott esetben milyen okai vannak egy jelentős mérvű
vándorlási többletnek. A fenti adatokon kívül nagy jelentőségű a lakosság képzettségi és
foglalkoztatottsági szintje, a jövedelmi helyzete, a nemzetiségi és etnikai kisebbségek
aránya, a lakások komfortossága, az infrastruktúra fejlettsége, a közművek mellett
ideértve a közintézményeket és egyéb szolgáltatási egységeket, s a közlekedési

134
feltételek milyensége.

5.2.2. HELYBEN BESZEREZHETŐ ADATOK

Bizonyos szociális és oktatási adatok szintén hozzáférhetőek KSH kiadványokból,

példaként említhető a rendszeres szociális segélyből élők, vagy a különböző típusú
oktatási intézményekben tanulók száma. Ugyanakkor e területek kapcsán pontos,
részletes és napra kész információkat a helyi önkormányzattól, illetve maguktól az
intézményektől kaphatunk. A helyi önkormányzatokban számszerűen nyilvántartják a
támogatottakat, azt, hogy hányan, milyen típusú és összegű támogatásban részesültek. A
helyi gyermekjóléti szolgálatban – amely szolgáltatás a legtöbb településen működik -
felvilágosítást tudnak adni arról, hogy kik azok, akik rendszeres segítségre szorulnak, s
milyen típusú segítséget biztosítanak számukra. A helyi oktatási intézményekben pedig
tudják, hogy mely gyermekek küzdenek tanulási nehézségekkel vagy más
problémákkal, mi jellemzi az iskolai teljesítményeket és a továbbtanulást. Ezen adatok
beszerzése természetesen azt igényli, hogy a közösségfejlesztő kapcsolatba lépjen, s jó
kapcsolatot alakítson ki e szervezetekben, intézményekben dolgozókkal. A jó,
együttműködő kapcsolat kialakítása azonban nem csupán az információgyűjtéshez,
hanem a fejlesztési munkához is elengedhetetlen.

5.3. A települési–szomszédsági viszonyok

8
feltérképezése a közösségfejlesztésben –
a közösségi felmérés lépései

5.3.1. HELYSZÍNBEJÁRÁS

A közösségfejlesztés fontos lépése a fejleszteni kívánt település vagy településrész

bejárása. Ezen egyszerű módszer alkalmazásával számos fontos információ birtokába
juthatunk. Bár vannak olyan tanulmányok,9 amelyek számos meg gyelendő
szempontot, és a település szempontjából a települési sajátságokról „árulkodó jelet”
sorolnak fel, s valóban beszélhetünk bizonyos mértékig egységes szempontokról, ám
azt, hogy a közösségi munka folyamán mi bizonyul lényeges információnak, a folyamat
e kezdeti szakaszában még nem lehet tudni. Ezért a helyszínbejárás alkalmával, vagy
legkésőbb közvetlenül a bejárást követően, célszerű a lehető legtöbb információt

135
feljegyezni, hiszen később lehet szelektálni, ám a meg gyelt, de le nem jegyzett
információk később könnyen a feledés homályába vesznek. Egy másik kedvelt módszer,
hogy a helyszínbejárás során a közösségi munkások viszik magukkal a település
térképét, így a fontosnak vélt dolgok kapcsán azok előfordulásának helyét is be tudják
jelölni.10 A modern technika fejlődése ugyan lehetőséget ad más eszközök, például
videokamera alkalmazására, ám később az így felvett filmanyag egy jegyzetnél jóval
nehezebben használható, sőt, e módszer akár gyanakvást is kelthet azokban a
helyiekben, akikkel később együtt kell dolgoznunk. Fontos alapelv, hogy a
helyszínbejárás gyalog történjen, ugyanis autóból szemlélődve fontos részletek
kerülhetik el gyelmünket, s elszalasztjuk annak lehetőségét is, hogy kontaktusba
kerülhessünk a helyiekkel, s meg gyelhessük, hogyan reagálnak az idegenekkel való
találkozásra. A másik lényeges alapelv, hogy a helyszínbejáráson célszerű több
közösségi munkásnak részt venni, egyrészt azért, mert „több szem többet lát”, másrészt
azért, mert azonos dolgokat különbözőképpen értelmezhetünk és értékelhetünk, így ha
csupán egy fejlesztő szakember járja be a helyszínt, nem csupán információk, de
nézőpontok is elvesznek, s nem lesz mód a látottak közös értelmezésére és értékelésére.
E ponton szükséges kiemelni, legyen szó bármilyen modellről, akár a település
közösségének megerősítéséről, akár közöségi tervezésről, ez a fajta beavatkozás
feltétlenül közösségi szociális munka team kialakítását igényli. Már a felmérés is nagy
nehézségeket okozhat egy embernek, ám a későbbi teendőket, a nyilvános beszélgetések
levezetését, a számos szervezési feladatot, a rengeteg információ feldolgozását, a
helyiekkel való folyamatos kapcsolattartást egyszerűen képtelen egy ember ellátni. Egy
ilyen típusú munkában az is különösen lényeges, hogy a segítő alaposan átgondolja a
beavatkozási irányok helyességét, ám ha egyetlen szakember dolgozik a településen, őt
a lelkes helyi lakosság könnyen magával ragadhatja, ami irreális célok kitűzéséhez és
kudarchoz vezethet. Megemlítendő az is, hogy a nyilvános beszélgetés elakadásakor
kettős vezetés esetén könnyebb lehet átlendülni a holtpontokon, de könnyebb lehet egy
elmérgesedő vitát is kezelni, s a segítés természetesen egymás ösztönzésére, bátorítására
is kiterjedhet, s a végtelenségig lehetne sorolni a team munka szükségességét
alátámasztó példákat.
Sajnos nincs mód az összes szempont felvázolására abban a tekintetben, hogy miről
adhat információt a helyszínbejárás, így ez esetben is csak néhány példát mutatok be. A
helyszínbejárás során láthatjuk, hogy a helyiek hogyan építkeznek, elzárják-e magukat
átláthatatlan betonkerítésekkel, ami a közösségi beavatkozás nehézségét vetítheti előre,
vagy éppen ellenkezőleg, csak jelképes kerítések vannak. Láthatjuk, ha ügyelnek
környezetük tisztaságára, vagy ha éppen ellenkezőleg, mindent ellep a gaz, ami arra
utalhat, hogy a helybéliek kilátástalannak tartják helyzetüket, s apatikus állapotba
süllyedtek. Ha viszont a saját porta rendezett, de a közösségi helyek szemetesek, az az

136
erőteljes individualizálódásra utalhat, ami szintén megnehezítheti a beavatkozók dolgát.
Természetesen más jellemzők megfigyelése is lényeges információkat adhatnak, például
az autók meg gyeléséből szintén leszűrhetőek bizonyos következtetések. Ha egy
település autóparkja régi autókból áll, az nyilvánvalóan utal a jövedelmi helyzetre, de
utalhat arra is, hogy az autónak kevéssé van presztízsfunkciója (pl.: ha a házak
gyönyörűek), vagy akár arra is, hogy a helyiek a jól bevált dolgokhoz ragaszkodnak, s
idegenkednek az újtól.11 Ez értelmezhető úgy is, hogy nehéz lesz a folyamat elindítása,
de feltételezhetjük azt is, hogy ez esetben a feledésbe merült hagyományokat (például
gazdakörök működtetése) könnyebben lehet majd feléleszteni. A lakók házai, autói
mellett érdemes megszemlélni a közintézményeket, példának okáért megnézni, hogy a
helyi művelődési ház faliújságán van-e valamilyen aktuális programra meghívó
kifüggesztve. Ha augusztust írunk, s a legutóbbi meghívó az az évi anyák napi
ünnepségre invitál, aligha kétséges, az intézmény működése néhány program
megszervezésére szorítkozhat. Természetesen mód van arra, hogy a helyiekkel szóba
elegyedjünk, bár ezt nem szükségszerű már ez első alkalommal megtennünk. Már a
reakciók is árulkodóak lehetnek, az, hogy az utcán haladva rosszalló, gyanakvó, vagy
éppen ellenkezőleg, nyitott tekintetekkel találkozunk, esetleg ránk is köszönnek.
Amennyiben szóba elegyedünk a helyiekkel, természetesen barátságosan kell
viselkednünk, s röviden ismertetnünk kell ottlétünk célját, s nyugodtan
megkérdezhetjük, mit tartanak fontos, megnézendő dolognak, ki az, akivel célszerű
lenne beszélnünk, s ők mit szeretnek, és mit változtatnának meg a településen.

5.3.2. INTERJÚ A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉSBEN

A közösségfejlesztésben alkalmazott interjúkat a helyi döntéshozókkal, valamint

azokkal a helyi lakosokkal készítjük, akiket helyi szinten prominens,
„véleményformáló” személynek tartanak. Mivel a kezdeti szakaszban nehéz lehet
megtalálni ezeket az embereket, így szükségszerűen alkalmazandó a szociológiai
felmérésekben használt „hólabda módszer”, vagyis az, hogy interjú alanyunkat
megkérdezzük, hogy ki az, akit ő érdemesnek tart arra, hogy felkeressük és interjút
készítsünk vele. Első körben feltétlenül azokat az embereket célszerű megkeresnünk,
akik bevonhatóak egy fejlesztési folyamatba, s akik mozgósító erővel bírhatnak. Rajtuk
kívül hasznos lehet felkeresni a helyi közintézményeket, s azok vezetőivel is célszerű
interjút készíteni. Ez az információszerzésen kívül a későbbi általában szükségszerű
együttműködést is előkészítheti.12 S végül – bár a szakirodalomban erre kevéssé találni
utalást – hasznos lehet hatalommal és befolyással nem bíró embereket is megkérdezni,
hiszen elképzelhető, hogy a helyi vezetés és a lakosok között nincs aktív és rendszeres
párbeszéd, s a helyi formális és informális döntéshozók teljesen másképp látják és
értékelik a helyi viszonyokat, mint a lakosság többsége.

137
A közösségfejlesztésben alkalmazott interjú sajátos, speciális interjú, amelyben a
„települési közérzettel” kapcsolatban teszünk fel kérdéseket, továbbá arra vagyunk
kíváncsiak, hogy a kérdezett hajlandó-e feladatot vállalni a fejlesztési folyamatban.
Varga A. Tamás és Vercseg Ilona (2001: 118) az alábbi általános kérdések feltételét
javasolja:
• „Milyennek látja települését?
• Mit jelent számára e település polgárának lenni?
• Mi a jó az itteni életben?
• Mi a rossz az itteni életben?
• Ha rajta állna, min változtatna és hogyan?
• Vállalna-e tevőleges szerepet e problémák megoldásában? Ha igen milyet?
• Kit tartana arra alkalmasnak a településen, hogy bevonjuk ebbe a munkába?
• Eljönne-e a (mondjuk) egy hét múlva rendezendő közös és nyilvános
beszélgetésre, ahová minden beszélgetőpartnerünket meghívunk?”

Mint minden interjúhelyzetben, ez esetben is a szituációtól és a beszélgetőpartnertől

függ, hogy milyen a témához kapcsolódó egyéb kérdések vetődnek fel.

5.3.3. KÉRDŐÍVES FELMÉRÉS

Külön kérdőíves felmérésre akkor lehet szükség, ha nagyobb településen dolgozunk,

ha a közösségfejlesztői kapacitás nem elegendő kellő számú interjú elkészítéséhez, vagy
ha azt vélelmezzük, hogy az interjúk – amelyek elkészítése során rendszerint nagyobb
arányban a település prominens személyeit kérdezzük meg – nem feltétlenül tükrözik a
többségi véleményt. A cél ez esetben is a lakossági közérzet és az aktivitási hajlandóság
megvizsgálása, s e cél eléréséhez rendszerint jól használható a Varga A. Tamás és
Vercseg Ilona (2001: 128–129) által kidolgozott, a gyakorlatban már többször sikerrel
alkalmazott „mintakérdőív”. Ebben a szerzőpáros 12 tematikus kérdésben kéri ki a
helyi lakosság véleményét a helyi foglalkoztatottságról, a lakáshelyzetről, a környezet
állapotáról, az idős korosztály és a atalok helyzetéről, a szabadidős lehetőségekről, a
helyi társadalmi életről és aktivitásról, a helyi közigazgatásról és önkormányzatról, az
oktatásról, művelődésről, egészségügyről és más helyi szolgáltatásokról.
A fentiek mellett a kérdezett a kérdőívben nem szereplő, de fontosnak tartott kérdés
tekintetében is leírhatja mondanivalóját (13. kérdés), végül a kérdőív annak
megkérdezésével zárul, hogy a válaszadó részt venne-e személyesen a helyi közösség
fejlesztésében (Varga – Vercseg 2001: 128–129).
Fontos megemlíteni, hogy az említettektől eltérő felmérési módszerek is léteznek,
közösségfejlesztés során egyre gyakrabban használják az úgynevezett „jövőműhely

138
módszert”, ami felmérési és aktivizáló módszernek egyaránt alkalmas, ám inkább
„érettebb”, együttműködőbb közösségek esetén alkalmazható. Ennek részletes leírása
megtalálható Varga A Tamás és Vercseg Ilona (2001) e könyvben már többször
hivatkozott munkájában.

5.3.4. NYILVÁNOS BESZÉLGETÉSEK  –  PROBLÉMALISTA

A „nyilvános beszélgetés” olyan a lakosság egésze számára rendezett fórum,

amelyen a település lakóit szólítjuk meg, részben információgyűjtés céljából, részben
pedig azért, hogy a jelenlévőket ösztönözzük a közösségfejlesztésben való részvételre.
Ahogy az a korábbiakból kiderült, a nyilvános beszélgetésre személyesen hívjuk meg
interjúalanyainkat, míg a lakosság tájékoztatása közvetett formában történik meg,
plakátok, szórólapok, vagy ha van, a helyi média felhasználásával. A beszélgetést a
közösségi munkások strukturálják és vezetik. A segítő folyamatban részt vevő
szakemberek ezen az ülésen mutatkoznak be először nyilvánosan, majd ismertetik
jelenlétük célját, s elérendő céljaikhoz a lakosság közreműködését, segítségét kérik. Az
ülés következő szakaszában a szakemberek ismertetik az interjúk, s az egyéb módszerek
segítségével összegyűjtött problémák listáját. A jelenlévőknek az ülésen módjukban áll
saját meglátásaikkal bővíteni a problémák körét. Az ülés későbbi részében elindulhat az
az eszmecsere, amely során a helyiek kiválasztják a legfontosabbnak tartott kezelendő
problémákat, s ezt követően indulhat el a későbbiekben a cselekvési terv közös
kidolgozása és végrehajtása. Fontos alapelv, hogy nem szabad a helyieket, s magát a
folyamatot siettetni, kellő időt kell biztosítani arra, hogy a fejlesztők a helyiekkel
közösen összeállítsák a fő problémák listáját, meghatározzák a célok és teendők körét.
A gyakorlatban a nyilvános beszélgetések fő problémája a kezdeti alacsony aktivitás,
gyakran kevesebben jelennek meg az ülésen, mint ahány interjú elkészült. Ez esetben
kísérletet kell tenni azon (néhány helyi lakosból álló) „mag” kialakítására, amely a
folyamat katalizátora lehet, s ösztönözni kell a jelenlévőket, hogy próbálják bevonni a
folyamatba azokat, akiket erre alkalmasnak és késznek tartanak. A másik fő probléma a
jelenlevők gyakran megnyilvánuló szkepticizmusa és türelmetlensége. A megjelentek
gyakran hangsúlyozzák, hogy kevés esélyt látnak arra, hogy bármi történni fog, s
gyakran hivatkoznak arra is, hogy nincsenek megfelelő adottságaik a fejlődésre. Ez
esetben mindig szükséges tisztázni, hogy új, az eddigi esetlegesen sikertelen
próbálkozásoktól eltérő programról van szó. A szakemberek feladata tehát ilyen
esetekben a „remény adás” és az „aktivitásra ösztönzés”, annak tisztázása, hogy a
helyiek nélkül valóban nem lehet sikeres a folyamat, ám mindig van lehetőség egyes
problémák hatásos kezelésére.

139
 5.3.5. SWOT ANALÍZIS

A cselekvési terv kidolgozásának megkezdése előtt feltétlenül célszerű összegezni és

értékelni az összegyűjtött információkat. Ennek jó eszköze lehet a SWOT analízis. Az
angol mozaik szó a strenghst (erősségek), weaknesses (gyengeségek), opportunities
(lehetőségek), threats (veszélyek) szavakból áll össze (Horváth 1999: 295). Ez a
vállalati szektorban kifejlesztett egyszerű, ráfordításokat nem igénylő módszer
meglehetősen jól alkalmazható a szociális munka bármely területén (a közösségi
munkán kívül alkalmas intézmények, szakmai teamek, csoportok működésének
elemzésére is). A módszer alkalmazása során a felmérés e pontján a település erősségei,
az abból fakadó lehetőségek, valamint a gyengeségek, s az azok miatt esetlegesen
kialakuló veszélyek kerülnek összegzésre. Ugyanakkor a módszer segítségével célszerű
magát a beavatkozási folyamatot is – akár többször – megvizsgálni, s hasznos lehet, ha
a szakmai team és a fejlesztői „mag” is folyamatos „önellenőrzést” tart. Az alkalmazás
során követendő szabály, hogy a csoport tagjai korlátozott számú (rendszerint 2-5
közötti), az általuk legfontosabbnak tartott erősséget, gyengeséget, lehetőséget és
veszélyt soroljanak fel a vizsgálandó terület (pl.: team munka, vezetői tevékenység,
vagy szinte bármi más) vonatkozásában. A másik szabály, hogy e felsorolás írásban
történjen, csak az összegzés kerüljön fel egy közös táblára, így ugyanis elkerülhető a
komform hatás (az előző hozzászólóhoz való alkalmazkodás), s e forma a nyíltságnak,
őszinteségnek is nagyobb teret biztosít, elég abba belegondolni, ha a mag tagjai
autoriternek érzik a csoportvezető vezetői stílusát, ezt nyilvánvalóan könnyebb írásban,
név nélkül megfogalmazni. Mindez nem jelenti azt, hogy a folyamat során ne kellene a
legnagyobb nyíltságra és őszinteségre törekedni, ám ez nem mindig egyszerű,
különösen nem az olyan emberek esetében, akik még csak néhány alkalommal
találkoztak. Az összegyűjtött jellemzőkből azokat kell kiválasztani, amelyeket a csoport
többsége megjelenített, hiszen – folytatva az előző példát – ha egy 8-10 fős magból
csupán egyetlen ember érzi autoriter stílusúnak a vezetőt, vélhetően inkább személyes
sérelmek húzódhatnak meg a háttérben. A felmérésnek természetesen csak akkor van
értelme, ha a kapott információkat valóban hasznosítjuk, azaz ha erősségeinket
kamatoztatni próbáljuk, s törekszünk gyengeségeink kiküszöbölésére, a veszélyek
elkerülésére, s a lehetőségek minél teljesebb kiaknázására.
Az összegyűjtött és rendszerezett információk képezik az elkészítendő cselekvési terv
alapját. Természetesen a közösségi szociális munka kapcsán is érvényesek a
problémamegoldó modellben ismertetett alapelvek (a kliens igényeiből való kiindulás, a
képességek, lehetőségek és a realitások gyelembevétele stb.), csak ez esetben a
település összlakossága tekinthető kliensnek. Mindez némiképp nehezíti feladatunk,
hiszen ez esetben több ember igényeit kell megfelelő módon összehangolni. Szintén

140
fontos alapelv a külső segítők fokozatos kivonulása, s a vezetői szerep fokozatos
átadása a mag tagjainak. Valóban sikeres beavatkozásról akkor beszélhetünk, ha a
közösségi munkások kivonulása után a közösségfejlesztés, a közösség problémáinak
kezelésére való törekvés folyamatos marad, ha a közösség újabb és újabb célokat tűz ki
és valósít meg. Mindezt nagyban segítheti, ha a folyamat során kialakul egy formális
szervezet, egy olyan egyesület, amely a közösségfejlesztés céljából jön létre és
működik.

5.4. INFORMÁCIÓK GYŰJTÉSE ÉS ÖSSZEGZÉSE

A KÖZÖSSÉGI TERVEZÉS MODELLJÉBEN

Közösségi tervezés esetében az adatok gyűjtése és értékelése némiképp eltér a

közösségfejlesztési folyamatban alkalmazott módszerektől. Természetesen ez esetben is
alapvetően támaszkodunk a statisztikai adatokra, s alkalmazható az interjú és a
kérdőíves módszer, sőt, nyilvános beszélgetésekre is van lehetőség. A különbség a
felmérés tartalmában van, melynek igazodnia kell a beavatkozás céljához, ami ez
esetben a helyi szinten jelentkező szociális problémák kezelése a támogatási és az
intézményrendszer fejlesztése által. A tartalom kapcsán tehát a felmérés arra fókuszál,
hogy melyek a kezelésre váró helyi szociális problémák, milyen módon lehetne ezeket
kezelni, hogyan működik a helyi szociális ellátórendszer, s azon mit lenne célszerű
változtatni. A kapott információk ez esetben szintén értékelhetőek SWOT analízis
segítségével, ám gyakrabban alkalmazott, s talán e modellben adekvátabbnak tekinthető
módszer a problématérkép vagy szociális térkép készítése és használata.

5.4.1. PROBLÉMATÉRKÉP

A problématérkép alkalmazásának módszerét „a chicagói városszociológiai iskola,

Burgess, Park és társai fejlesztették ki »az emberi életmóddal összefüggő idő- és térbeli
kapcsolatok kutatására«” (Park – Burgess – McKenzie 1925, idézi Lovász – Papp 2004:
134). A módszer lényege, hogy a település valódi térképén a települési viszonyok
feltárását végzők bejelölik a problémák kezelése szempontjából legfontosabbnak vélt
adatokat, azaz jelölik, hol élnek nagycsaládosok, idősek, de megjeleníthetőek a térképen
az iskolázottsági és jövedelmi viszonyok stb.. Ezeket az adatokat aztán a kutatók
összevethetik a helyben megjelenő olyan problémákkal, mint a szegénység, a lakások
lepusztulása, a bűnözés stb.. A térkép tehát lehetőséget ad azon tényezők, vagy szakmai
kifejezéssel élve azon „szociális indikátorok” feltárására, amelyek nagy valószínűséggel

141
problémahelyzetek kialakulását eredményezhetik.
Az eredeti módszer sokat változott az idők folyamán, sőt, jelenleg e módszer többféle
verziója is létezik. A leglényegesebb változásnak az tekinthető, hogy a módszert a
kialakítását követő évtizedekben már nem csupán kutatási, hanem fejlesztési célzattal
kezdték el alkalmazni, elsősorban a közigazgatás területén. E tendencia
Magyarországon is érvényesült, már a Magyary Zoltán nevével fémjelzett, 1930-as
években elindított közigazgatási reform vizsgálati alapját is e térképek adták.13 A
probléma és szociális térképek a rendszerváltást követő időszakban újra előtérbe
kerültek, ekkor becslések szerint félezernél több település készíttetett ilyen térképet,
azonban ezek többsége sajnálatosan inkább dekorációs, mintsem tényleges beavatkozási
célokat szolgált.

5.4.2. A PROBLÉMATÉRKÉP KÉSZÍTÉSÉNEK LÉPÉSEI

1. A felhasználandó adatok, indikátorok kiválasztása és gyűjtése. E szakaszban az

áttekinthetőség érdekében célszerű annyi térképet használni, ahány indikátorunk
van.
2. A bontás kialakítása, azaz annak eldöntése, hogy hol húzódjanak meg a vizsgálati
határok. Kisebb és közepes méretű településeken leggyakrabban a település
egészét szokás egységként megjelölni, míg nagyobb településeken több, a
szociális ellátási körzetnek megfelelő vizsgálati egységet célszerű kialakítani.
3. A mutatók alapján kartogram készítése, azaz a fontosabb indikátorok áttekinthető
egységes megjelenítése. E megjelenítés során szükséges többféle egymástól jól
elkülöníthető színt és szimbólumot alkalmaznunk. A szociális indikátorok által
jelzett tények megjelenítése mellett, meg kell jeleníteni a problémák kezelését
célzó helyi intézményeket (pl.: munkaügyi központ, családsegítő szolgálat stb.), a
szolgáltatások tényleges igénybevevőinek, s azoknak a potenciális
igénybevevőknek a lakóhelyét, akik nem léptek kapcsolatba az intézményekkel.
4. Az eredmények elemzése és hasznosítása. A térképből kitűnhet, hogy nincs-e
intézményi hiány, hogy a működő intézmény megfelelő helyen van-e, hogy az
elhelyezkedés nem akadályozza-e az igénybevételt, hogy nem rekesztődnek-e ki
egyes csoportok az ellátásból stb.. A problématérképek elkészítésének valójában
csakis akkor van értelme, ha ezen információk tényleges beavatkozások alapjául
szolgálnak, azaz ha térkép elkészítését adekvát beavatkozások követik, példának
okáért a szükségleteknek és igényeknek megfelelően a település idősek lakta
körzetében alakítják ki az idősek napközi otthonát, a halmozottan hátrányos
helyzetű családok otthonainak közelében építik fel az e családokban felnövő
gyermekek korai fejlesztését célként kitűző „biztos kezdet” házakat stb..

142
 5.4.3. SZOCIÁLIS TÉRKÉP

Szociális térképnek azt a típusú problématérképet nevezzük, amely a helyi szociális

jellegű problémák feltárását célozza meg. E térképeken tipikusan a munkanélküliek,
alacsony képzettségűek, rendszeres segélyezettek, a helyi szociális szolgáltatásokkal
rendszeres kapcsolatban állók, idősek, nagycsaládosok stb., valamint a szociális
intézményrendszer elemei, s a köztük lévő kapcsolat kerül felvázolásra. A szociális
térkép tehát egy adott szempont szerint szűkített problématérkép, amely elkészítésére és
használatára a problématérképpel azonos szabályok vonatkoznak.

5.5. Helyi szintű szociális programok

tervezése és megvalósítása

Bár a közösségi szociális munka viszonylag marginális területe Magyarországon a

szociális munkának, a szociális képzések kiépülésének eredményeképpen a szociális
intézményekben és a közigazgatásban egyre nagyobb számban dolgoznak képzett,
változtatásra, fejlesztésre kész szakemberek. Éppen ezért egyre gyakrabban
fogalmazódik meg helyi szinten az igény e szakemberek körében a helyi szociális
ellátórendszer szakmai kritériumok szerinti bővítésére, átalakítására, azaz a közösségi
tervezés modelljének alkalmazására. Ezért fontosnak tűnik legalább érintőlegesen
áttekinteni a modell megvalósításának, azaz a helyi szintű szociális tervezésnek a
folyamatát.

5.5.1. A TERVEZÉSI ÉS VÉGREHAJTÁSI FOLYAMAT ELŐFELTÉTELEI

A szociális tervezés, s ennek kapcsán helyi szintű problémák hatékony kezelését

célként kitűző önkormányzati, vagy az önkormányzatok működtetése alatt álló
intézményi programok megvalósításának feltétele az, hogy a helyi döntéshozók
támogassák elképzeléseinket.14 Erre akkor számíthatunk, ha a helyi döntéshozók is
fontosnak tartják a szociális rendszer hatékony működését, vagy ha olyan probléma
kezelését tűzzük ki célul, melyet a döntéshozók is kezelendőnek tartanak. Számos
példát találhatunk arra, hogy valamely helyi szinten – szociális szakemberek, civil
szervezetek stb. által – feltárt probléma kezelése azért marad el, mert az adott ügy helyi
szinten nem válik valódi „üggyé”, azaz vagy el sem jut a döntéshozókig, vagy a
döntéshozók azt nem tartják kellő jelentőségűnek. Ez gyakran abból ered, hogy a
szociális beavatkozások célzottai rendszerint hátrányos vagy kirekesztett helyzetű,

143
alacsony érdekérvényesítési potenciállal rendelkező lakosok.
Ilyen esetekben az alapvető feladat meggyőzni a helyi politikai döntéshozókat és a
döntés-előkészítőket15 arról, hogy az adott probléma kezelésre érdemesnek tartható, s az
önkormányzat által kezelendő. Ezen előkészítő szakasz feladata tehát gyakran
„érdekérvényesítési”, s nem szakmai jellegű. Ugyanakkor a hatékony érdekérvényesítés
fontos feltétele a megfelelő információkkal való rendelkezés, vagyis az
érdekérvényesítési teendőket szükségszerűen megelőzik bizonyos szakmai, főként
adatgyűjtési, -feldolgozási és tervezési teendők. Alaposan ismernünk kell a problémát,
annak környezetét, a rendelkezésre álló erőforrásokat, a beavatkozás elmaradásának
lehetséges veszélyeit, s rendelkeznünk kell legalább egy vázlatos beavatkozási tervvel
ahhoz, hogy szükség esetén képesek legyünk meggyőzni a döntéshozókat. Talán az
eddigiekből már kiderült, ezen érdekérvényesítési tevékenység rendszerint az
önkormányzati intézményekben dolgozó szociális szakemberek feladatai közé tartozik,
azaz a hatékony, jól működő rendszerek kialakításához nem csak szakmai, de
érdekérvényesítési teendőket is el kell látnunk.16 A munka másik előfeltétele a
megfelelő szakmai team kialakítása, hiszen ez a típusú tervezés is több, s gyakran
többféle képzettségű szakember együttműködését igényli. A program tartalmától függ,
hogy a szociális szakembereken kívül, milyen más képzettségű szakembereket célszerű
bevonni a folyamatba. Példának okáért egy új önkormányzati intézmény kialakításához,
működésének sikeres megtervezéséhez szükség van a jogi követelményekkel tisztában
lévő jogi – igazgatási szakemberre, a pénzügyi követelményekkel tisztában lévő
szakemberre, de szükség lehet olyan műszaki szakemberre is, aki képes egy
önkormányzati épület átalakításának megtervezésére, s ennek költségeinek a
kikalkulására. Feltétlenül hasznos a team munkájába bevonni olyan szakembert, aki
dolgozott azonos típusú intézményben, hiszen a működtetés során már volt alkalma
megtapasztalni, mely dolgokra lehet feltétlenül szükség az adott típusú intézményben.

5.5.2. A TERVEZÉSI ÉS VÉGREHAJTÁSI FOLYAMAT LÉPÉSEI

1. Szociális diagnózis készítése, azaz a helyi problémáknak és az ellátórendszer

jellemzőinek, továbbá a helyi szinten rendelkezésre álló erőforrásoknak az „előkészítés
szakaszában” ismertetettek szerinti feltárása.
2. Szociális prognózis készítése. Annak a megjóslása, hogy a feltárt probléma kapcsán
érintett lakosság helyzete hogyan változhat, ha nem történik beavatkozás. E
prognosztizálás során fontos megbecsülni az esetlegesen bekövetkező hátrányok és
károk mértékét is. Fontos arra is választ találnunk, hogy az adott típusú probléma
kezelhetőnek tűnik-e adott szinten, vagy a probléma jellege, és/vagy a települési
körülmények miatt, más szintektől (például a megyei közigazgatástól) várható annak
kezelése. Ha a probléma helyi szinten nem kezelhető, kezdeményezni kell az illetékes

144
szerveknél annak megoldását.
3. Amennyiben a probléma helyi szinten kezelhetőnek tűnik, a folyamat e pontján, a
célok konkrét meghatározása előtt, szükséges a begyűjtött információkat rendszerezni
és újraértékelni.
4. Célmeghatározás. A konkrét elérendő célok kijelölése annak érdekében, hogy a
gyakran évekig tartó programmegvalósítás során a folyamat ne ágazzon el felesleges
irányokba, vagyis mindvégig konzekvensen tudjuk az erőforrásokat az elérendő
céloknak megfelelően, hatásosan és hatékonyan felhasználni.
5. Eszköz hozzárendelés: A cél eléréséhez - a szükségletek és lehetőségek ismeretében -
ki kell választani a legmegfelelőbb eszközt. A szociálpolitika széles repertoárjából, a
problémakezelés több eszköze közül választhatunk;
a) Pénzt adunk a problémával küzdő személynek, aki (amennyiben erre van
lehetőség) abból megvásárolhatja a problémakezeléshez szükséges árut (pl.:
élelmiszer, tűzifa), szolgáltatást (pl.: gondozónő időnkénti alkalmazása heti
bevásárlásra, takarításra stb.).
b) Kizárólag adott árura, szolgáltatásra beváltható utalványt (vocher) adunk az
érintetteknek. Ez esetben a szolgáltatást nyújtó szervezettel/szervezetekkel is meg
kell állapodnunk (utalvány-elszámolás).
c) Egy már meglévő intézményen keresztül biztosítunk szolgáltatást (pl.: a házi
gondozói szolgálaton keresztül szakmai létszámbővítéssel házi betegellátást),
indítunk el, és működtetünk új programot (pl.: a gyermekjóléti szolgálat ingyenes
nyári tábort szervez rászoruló szegény családok gyermekeinek).
d) Új önkormányzati intézményt, vagy új intézményrészleget (bővítés) alakítunk ki
(pl.: az új problémaként felmerülő hajléktalan „ügy” kezelésére).
e) Más helyi önkormányzattal/önkormányzatokkal közösen alakítunk ki új
intézményt (amennyiben a probléma máshol is jelen van, egy intézmény
működtetésével kezelhető, s erre megvan a másik
önkormányzatban/önkormányzatokban is a szándék és a lehetőség).
f) Nonpro t vagy pro torientált szervezettel ellátási szerződést kötünk a
szolgáltatás biztosítására (akár új probléma jelentkezése esetén, akár akkor, ha
egy már kezelt probléma e módszerrel olcsóbban, hatékonyabban vagy
színvonalasabban orvosolható).

Mindegyik formának számos előnye és hátránya van, 17 így a választásnak mindig az

adott körülményekhez, viszonyokhoz és lehetőséghez kell igazodnia. Fontos alapelv
azonban, hogy a döntés meghozatalakor célszerű hatékonysági (gazdasági) és minőségi
(szakmai) szempontokat egyaránt gyelembe venni.
6. Részletes cselekvési terv kidolgozása, részcélok meghatározása. E szakaszban

145
részletesen kell meghatározni az elvégzendő teendőket, megjelölve a feladatok
elvégzésének felelőseit és az egyes részcélok elérésének határidejét annak érdekében,
hogy a megvalósítás ütemezését tartani lehessen. A tervezés kapcsán gyakorlatilag a
program típusától függetlenül, azaz attól függetlenül, hogy valamely probléma
kezelésére új intézményt hozunk létre, vagy csupán egy időszakosan jelentkező
problémát próbálunk a rendelkezésre álló források átcsoportosításával kezelni, 18 minden
esetben szükséges a szakmai, a pénzügyi és a jogi szempontokat is végiggondolni. A
tervezés során tehát feladat;
• A szakmai teendők kidolgozása, mégpedig oly módon, hogy az megfeleljen a
vonatkozó jogi szabályozásnak (például új intézmény létrehozásakor az
intézményalapítás és működtetés jogszabályi követelményeinek).
• A program kialakításához és működtetéséhez szükséges költségvetés
megtervezése.
A szakmai terv elkészítésekor alapvetően ugyanazon szakmai alapelveket szükséges
szem előtt tartani, mint a szociális munkában alkalmazott egyéb tervek készítésekor.
A pénzügyi tervek elkészítésekor természetesen elkülönítve kell kezelni a kialakítási és
a majdani működtetési költségvetést. Mindkét típusú költségvetés kapcsán
alapkövetelmény, hogy a program pénzügyileg is legyen reális, az önkormányzat által
megvalósítható és fenntartható. Szintén fontos a költségvetések kiadási és bevételi
oldalának olyan egyensúlya, amelyben bizonyos mértékű tartalék is szerepel a nem várt
kiadások kezelhetősége érdekében. Hosszú távú, több évig húzódó programkialakítás
esetén (pl.: nagyobb intézmény felépítése), a kialakítási költségvetésben feltétlenül
szükséges kalkulálni a várható in áció mértékével.19 Szintén a megvalósítási
költségvetéssel kapcsolatos elv, hogy célszerű több költségvetést készíteni, olyan
„biztos” költségvetést, amely csupán a már rendelkezésre álló önkormányzati forrásokra
épít, s olyat, amely számol az esetlegesen megszerezhető (pl.: pályázati úton,
adománygyűjtéssel, rendezvények szervezésével stb.) „lehetőség források” egy részével.
7. A program megvalósítása és értékelése. E szakaszban történik meg a
megvalósításhoz szükséges erőforrások mozgósítása (pl.: pályázat készítés), valamint a
tervbe foglalt többi teendő elvégzése. Ilyen típusú beavatkozáskor is szükséges a
folyamatot időnként értékelni, amelyre ebben az esetben is alkalmas eszköz a SWOT
analízis. A megvalósítás végén (pl.: új önkormányzati intézmény kialakítása és a
dolgozók felvétele után) feltétlenül szükség van egy átfogó értékelésre, amely
elkészítése során meg kell néznünk, hogy a megvalósított projekt, az elért eredmény
összhangban van-e a kitűzött célokkal, a szakmai és etikai elvekkel, s megfelel-e a jogi
és pénzügyi követelményeknek. Amennyiben valamely tekintetben hiányosságokat
vagy hibákat tapasztalunk, úgy természetesen még a programműködtetés megkezdése
előtt meg kell próbálni azokat kiküszöbölni.

146
8. A működtetés biztosítása. A feed back szerepe és jelentősége. Valójában a program
működtetésének megindítása után derül ki, hogy az adott projekt mennyiben váltotta be
a hozzáfűzött reményeket. Sikeres indítás esetén sem szabad azonban az adott
programot, a kialakított intézményi struktúrát és működést stb. megváltoztathatatlannak
tekinteni. Bármely programműködtetés során törekedni kell a megfelelő minőségű
szolgáltatás biztosítására, a kliensek szükségleteihez, igényeihez való igazodásra. Ezért
szükséges a programban érintett kliensek véleményét folyamatosan monitorozni,
példának okáért egy bentlakásos idősotthonban célszerű rendszeresen megkérdezni az
idősek véleményét a működésről (mi az ami jó, mi az amit meg kellene változtatni).
Mindezt célszerű informális úton, a kliensekkel való beszélgetés alkalmával, s formális,
rendszeres gyűlések, megbeszélések megszervezése által is biztosítani. Ugyanakkor
mivel az idősek gyakran nem merik elmondani problémáikat, a fenti módszernél
informatívabb lehet az időseket látogató hozzátartozók megkérdezése, akikkel a
bentlakók rendszerint nyíltabbak.
A fentiek mellett célravezető lehet az anonim írásbeli visszajelzés lehetőségének
biztosítása, példának okáért egy véleményfüzet, véleményláda alkalmazása. A
visszacsatolásnak azonban csak akkor van értelme, ha a megfogalmazott és
megvalósítható javaslatokat az érintettekkel megvitatva beépítjük az adott programba.
A „feed back” lehetőségét természetesen a dolgozóknak is biztosítani kell.
A programműködtetéssel kapcsolatos fontos elv, hogy a működés, a
működtetés tapasztalataira építve mindig képesnek és késznek kell lenni az újításra, a
változtatásra, amennyiben ezzel a probléma hatékonyabb kezelését, a kliensek
megfelelőbb segítését szolgáljuk.

20
5.6. Érdekérvényesítés a közösségi tervezésben

Ahogy arról a korábbiakban szó esett, érdekérvényesítési teendőink elsősorban akkor

adódnak, ha a megoldandó probléma kezelését a döntéshozók nem támogatják. Mivel ez
esetben eredmény rendszerint a döntéshozókkal való pozitív viszony kialakításától és
fenntartásától remélhető, a közösségi tervezésben alapvetően „puhább”
érdekérvényesítési módszerekre támaszkodhatunk.

5.6.1. „PUHA” MÓDSZEREK ALKALMAZÁSA:

A „LOBBIZÁS” MINT ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉSI ESZKÖZ

Amikor lobbizásról beszélünk, valószínűleg mindannyian hasonló „dologra”

gondolunk, „tudjuk miről van szó”. Ennek ellenére nem könnyű feladat pontosan
meghatározni ezt a tevékenységet. Egy ilyen lehetséges meghatározás a következő;

147
Lobbizás: Az adott tekintetben döntési pozícióban lévők vonatkozásában megnyilvánuló
érdekérvényesítés sajátos technikája.
A lobbizásnak több típusa van, s erről többféle kategorizálás is készült. Az alábbiakban
– alapvetően Győri Péter gondolataira támaszkodva - egy ilyen lehetséges kategorizálási
kísérletet mutatok be.

5.6.2. A LOBBIZÁS LEHETSÉGES TÍPUSAI21

1. Formális lobbizás 2. Informális lobbizás

1/a: 1/b: 1/a: 1/b:

Folyamatos lobbizás Szituatív lobbizás Folyamatos lobbizás Szituatív lobbizás

Formális és informális lobbizás

Formális lobbizás esetén bizonyos keretek között, „ki nem mondott”, ám a felek által
tiszteletben tartott szabályok betartásával történik az érdekérvényesítés. E folyamatban
a felek egy-egy intézményt vagy szervezetet mintegy „hivatalos minőségükben”
képviselnek. Informális lobbizás esetén nincsenek ilyen keretek, szabályok, s a „felek”
nem elsősorban mint adott szervezet képviselői vannak jelen a folyamatban, hanem
mintegy „magánszemélyként”. Egy példával érzékeltetve: formális lobbizáskor az
intézményvezető konzultál a polgármesterrel az intézményi költségvetés ügyében, míg
ugyanezen eset informális lobbizás esetén úgy írható le, hogy Rózsika beszélget
Jánossal az általa irányított intézmény szűkös pénzügyi lehetőségeinek javítása
érdekében.
Mindkettő lehet hatékony technika, ám az informális lobbizás már kissé ingoványos
terület, amely alkalmazása során már felmerülhetnek bizonyos érintkezési pontok nem
törvényes tevékenységekkel (korrupció). További gond, hogy az informális lobbizás
segítségével kiharcolt támogatás esetén, a támogatást nyújtó önkormányzati politikus
később könnyebben „nyújthat be számlát” a támogatott intézménynek, adott esetben a
szakmai etika szabályaiba ütköző kéréssel előállva.22 A fentiek miatt a későbbiekben
kizárólag az általam elfogadhatónak tartott formális lobbizás altípusaival foglalkozom.

„Folyamatos” és „szituatív” lobbizás

Különbséget kell tenni abban is, hogy a lobbitevékenység az intézmény, szervezet
folyamatos menedzselésére, vagy „csak” egy konkrét program, akció megvalósítására
irányul. Az első esetben folyamatos, az utóbbiban szituatív lobbizásról beszélhetünk.
Természetesen jó esetben e két típus az intézmény működésének mindennapjaiban
összekapcsolódik, kiegészíti egymást. Alapelvként megfogalmazható, hogy ahhoz, hogy

148
adott szituációban hatásosan tudjunk lobbizni, kellő elismertséggel kell rendelkeznünk a
döntéshozók körében, azaz a szituatív lobbizás szükséges előfeltétele a folyamatos
lobbitevékenység.

A folyamatos lobbizásról
Ez a tevékenység tehát nem más, mint az adott szociális intézmény folyamatos
menedzselése, az intézmény működésének láthatóvá tétele és „képben tartása”,
munkájának elismertetése annak érdekében, hogy adott problémák megoldása, az ezt
szolgáló programok megvalósítása során, az intézmény támaszkodni tudjon erre az
elismertségre és kialakított kapcsolatrendszerre. A szociális intézményekben dolgozó
szakemberek fontos feladatai közé tartozik tehát munkájuk elismertetése, annak elérése,
hogy a helyi döntéshozók „szóba álljanak velük”, sőt, szakmai kérdésekben lehetőség
szerint hallgassanak is rájuk.
Ennek vannak bizonyos előfeltételei, ilyen előfeltétel a hatékony és eredményes
munkavégzés, valamint a megfelelő PR tevékenység.
A szociális szakemberek munkájuk kezdetén arra esküsznek fel, hogy tevékenységükkel
klienseik érdekeit fogják szolgálni. A szívvel-lélekkel és természetesen kellő
szakértelemmel történő munkavégzés szakmai, s egyben erkölcsi kötelességünk is! E
nélkül természetesen arra sem lehet számítani, hogy a döntéshozók helyi szinten
elismerjék a szociális munka fontosságát, elfogadják és respektálják a szociális
szakembereket. Egy intézménynek, szervezetnek, a bennük dolgozó szakembereknek
azonban – bár vitathatatlanul ez a legfontosabb kötelességük – nem elegendő
munkájukat jól elvégezni, képesnek kell lenni arra is, hogy a jó munkavégzést a
laikusok, köztük a laikus helyi döntéshozók számára is láthatóvá tegyék. Ennek vannak
bizonyos, részben szakmai célokat, részben az intézményi szintű érdekérvényesítést is
szolgáló eszközei;

1. Intézményi/szervezeti ismertetők készítése és terítése.

Az intézmény/szervezet tevékenységéről rövid, áttekinthető és gyelemfelkeltő
ismertető készítése, illetve ennek különböző „stratégiai helyeken” való elhelyezése
annak érdekében, hogy az intézmény működéséről, tevékenységeiről tudjanak:
– a településen élők, a szolgáltatások potenciális igénybevevői (kliensek),
– az önkormányzati döntések előkészítői és a döntéshozók,
– más szociális tevékenységet végző intézmények, szervezetek munkatársai,
– más önkormányzati intézmények dolgozói.
Ezért ezeket az ismertetőket az intézményen kívül is el kell helyezni, példának
okáért a polgármesteri hivatalban, más szociális vagy egyéb önkormányzati
intézményekben, de akár a helyi postán, vagy egy forgalmas bevásárlóközpontokban.23

149
 2. A HELYI NYILVÁNOSSÁG FELHASZNÁLÁSA - AKTÍV MÉDIAPOLITIKA
A helyi média óriási lehetőséget nyújthat a szociális intézményeknek, szervezetnek,
maguk és munkájuk megismertetésére. Az intézmény első feladata e tekintetben a
kapcsolat felvétele a helyi médiával. Ennek során meg kell ismertetni az intézmény
tevékenységét, amire kiválóan alkalmas egy jól elkészített intézményismertető –
természetesen az intézményi működés fontos elemeinek szóbeli kiemelése melletti –
átadása. Szerencsés e kapcsolatfelvételt olyan alkalomra időzíteni, amikor az intézmény
valamilyen konkrét és aktuális hírrel is tud szolgálni (például ilyen lehet a helyi
lakosságot érintő valamely rendezvény közelgő megszervezése). Ennek hiányában
fennáll a veszély, hogy maga az intézményi működés nem számít hírértékűnek, s az
intézmény nem fog megjelenni a helyi médiában. Nem elhanyagolandó szempont az
sem, hogy az első találkozás ez esetben is meghatározó lehet a későbbi kapcsolat
vonatkozásában. A jó kapcsolat kialakítása során elérhető és elérendő, hogy az
intézmény megjelenjen a helyi médiában, szolgáltatásait rendszeresen bemutassák,
illetve az oda gyelés, érdeklődés fenntartása érdekében a fontosabb eseményekről, új
programokról készüljön egy-egy riport vagy beszámoló.24

3. INTÉZMÉNYI JELENTÉSEK, BESZÁMOLÓK

A közintézmények kötelezettségei közé tartozik, hogy tevékenységükről évente
legalább egyszer a fenntartó önkormányzat képviselőtestületének írásban be kell
számolniuk. A laikus döntéshozók számára az éves szakmai munkáról, egy-egy projekt
megvalósításáról készített beszámolók az intézmény folyamatos lobbizásának részét is
képezik. Ezért (is) törekedni kell arra, hogy a beszámoló érthető, világos, 25 a
pozitívumokat kiemelő, ám a problémákat nem eltitkoló, s éppen ezért hiteles legyen.
Ezenkívül fontos, hogy az írás felkeltse a laikus képviselők érdeklődését. Hosszú,
„száraz”, adminisztratív jellegű beszámoló készítése helyett, célszerű olyan munkát
beadni, amely kellően „színes” ahhoz, hogy a képviselők érdeklődését felkeltse, s
kellően rövid, lényegre törő és áttekinthető ahhoz, hogy a felkeltett érdeklődés az anyag
elolvasásának végéig kitartson.26 A munka színessé tételének, az érdeklődés
felkeltésének hasznos eszköze lehet az intézményi működés fontosabb adatait
megjelenítő gra konok beszámolóba való beillesztése. Amennyiben ezek a beszámolók
folyamatosan, mindenki számára érthető módon „visszaigazolják” az intézmény hatásos
és hatékony működését, ezáltal az intézmény elismertsége relevánsan nőhet. Ez a
későbbiekben egy-egy konkrét program kapcsán is jól kamatoztatható.

A SZITUATÍV LOBBIZÁSRÓL
Amikor egy adott program megvalósítása érdekében fejtünk ki lobbitevékenységet –

150
adott esetben építve a folyamatos lobbizás során elért eredményekre – a következőkben
felsoroltaknak célszerű eleget tennünk.

„MOZGÓSÍTÓ JELLEGŰ PROBLÉMAISMERTETÉS”27

Az első „szabály” a probléma első megvizsgálásakor szerzett, rendszerezett
információk hatékony felhasználása. Képesnek kell lennünk arra, hogy a problémát úgy
tudjuk bemutatni, mint fontos, megoldás után kiáltó probléma, melynek kezelése fontos
helyi társadalmi érdek,28 természetesen csakis akkor, ha valóban az!

CÉLSZEMÉLYEK KIJELÖLÉSE – LOBBIPARTNEREK KERESÉSE

Egy intézmény, illetve annak képviseletében egyedül fellépő személy gyakran (ez
mindig a helyi viszonyok függvénye) képtelen elérni célját, tudni illik valamely
probléma helyi szintű kezelését. Azonban amennyiben képes megfelelő társakat,
lobbipartnereket szerezni, közösen fellépve gyakran eredményt tudnak elérni. Az, hogy
ki lehet alkalmas lobbipartner, ismételten a helyi viszonyok, s természetesen a kezelésre
váró probléma típusának függvénye;
• Lehet jó lobbipartner egy nonpro t szervezet, annak képviselője. Mindenképpen
előnyös lehet az adott személy nagyobb autonómiája, szabadsága, hiszen a
nonpro t szervezet nincs betagozódva az önkormányzati hierarchiába. Ez a
helyzet nagyobb szabadságot, lehetőséget biztosít az érdekérvényesítés
folyamatában is, természetesen csak abban az esetben, ha e szervezet – a
korábban ismertetett módon (támogatások) - anyagilag nem függ az
önkormányzattól. Többletelőnyt jelenthet, ha a szervezet már foglalkozott a
problémával, s így vannak arról információi (adott probléma kapcsán már eljutott
korábban a problémakezelés kezdeményezéséig, de az helyi szinten nem vált
„üggyé”, így nem történt meg a kezelés).
• Lobbitársként számításba jöhetnek más szociális intézmények dolgozói, vezetői
is, különösen akkor, ha az adott problémát – amely ugyan nem az ő tevékenységi
körükbe tartozik – működésük során ők is érzékelik (például az idősek klubja felé
kérések érkeznek, hogy az elhanyagolt gyermekek étkeztetését is oldják meg).
Az, hogy a probléma több helyen is folyamatosan megjelenik, kiemelheti annak
súlyosságát, a beavatkozás sürgősségét.
• Jó esetben lobbitárs lehet a formális döntéshozók irányában a polgármesteri
hivatal szociális irodájának vezetője. A szociális irodák vezetői gyakorlati
munkájuk során többnyire felvérteződnek a szociális ügyek iránt bizonyos fokú
érzékenységgel akkor is, ha nem szociális, hanem adott esetben igazgatási
szakemberek. Lobbitárssá teheti a szociális iroda vezetőjét a bizonyos fokú közös

151
 érdek, hiszen egy új szociális intézmény kialakításakor a szociális szektor súlya,
ezáltal tulajdonképpen bizonyos mértékig helyi hatalmi szerepe is növekszik.
Ugyanakkor bizonyos mértékű ellenérdekeltség is fennáll, hiszen egy új
szolgáltatás megszervezése, intézmény kialakítása, s majdani működtetése plusz
terheket ró a helyi közigazgatásra a tervezés, a kivitelezés, és a működtetés
fázisában (kontroll funkciók) is. Kedvezőtlen esetben az ellenérdekeltség
nagyobb, mint az érdekeltség, s az irodavezető nem mint lobbitárs, hanem mint
meggyőzendő, döntés-előkészítésben részt vevő célszemély jön számításba.

POLITIKAI CÉLSZEMÉLYEK MINT LEHETSÉGES LOBBIPARTNEREK

• Az adott kérdésben lobbitársként általában számításba jöhet a szociális bizottság
elnöke. Jó esetben a bizottság elnöke maga is szociális szakember, de legalábbis
többnyire nyitott a szociális kérdések vonatkozásában. Hasonlatosan a szociális
irodához, tulajdonképpen az ott említettekben azonos okokból itt is fennállhat az
érdekeltség, s az ellenérdekeltség is. Ez utóbbi azonban ez esetben talán kisebb,
hiszen a konkrét szakmai munkát nem a képviselők, hanem a hivatal, és a
szociális intézmények dolgozói végzik.
• Természetesen más bizottsági vagy testületi tag is megnyerhető, aki nyitott a ügy
vonatkozásában, vagy különösen érdekelt annak megoldásában. (Például akinek a
választói körzetében a probléma, vagy annak jelentős része összpontosul, így
annak hatásos kezelése politikai hasznot jelenthet számára, vagy helyzeténél,
koránál stb. fogva maga vagy családja, ismerősei is érintettek, s így igazán át
tudja érezni a probléma súlyát stb.).
• Ha van, a területet felügyelő alpolgármester, vagy maga a polgármester is
számításba jöhet – utóbbi különösen kisebb településeken – nem csak mint
meggyőzendő döntéshozó, hanem a képviselőtestület irányában az ügyet felkaroló
lobbipartnerként is. Ez akkor működhet leginkább, ha a polgármester nyitott a
szociális kérdések vonatkozásában, vagy ha az adott probléma kezeléséből –
annak okán, hogy a település lakosainak többsége fontosnak tartja az adott
probléma hatékony kezelését – jelentős politikai előny is származhat.29

A CÉLSZEMÉLYEK MÁSIK CSOPORTJA: MEGGYŐZENDŐ DÖNTÉSHOZÓK ÉS DÖNTÉS-

ELŐKÉSZÍTŐK
E tekintetben a következő szereplők jöhetnek számításba, feltéve, ha lobbipartnernek
nem sikerült megnyerni őket;
A politikai döntéshozatal szempontjából; a polgármester, a szociális bizottság elnöke, a
pénzügyi bizottság elnöke (hiszen valamennyi program pénzügyileg is megvitatásra
kerül), más testületi és bizottsági tagok.

152
A döntés-előkészítés szempontjából; a jegyző, (vagyis a hivatal működtetéséért felelős
adminisztratív vezető), a szociális iroda vezetője, a pénzügyi iroda vezetője, az ügyben
érintett ügyintézők.

A szituatív lobbizás eszközei

A folyamatos és a szituatív lobbizás között meg gyelhetőek bizonyos átfedések.
Ezért e fejezetben a korábbiakban már kifejtett részek csak megemlítésre kerülnek.
A szituatív lobbizás esetén alkalmazandó eszközök;
• A kulcsszerepben lévő célszemélyek meggyőzésének első lépése természetesen ez
esetben is a „mozgósító jellegű problémaismertetés”.
• Hatékony eszköz lehet a lobbitársak segítségének igénybevétele, a közös fellépés
általi „nyomásgyakorlás”.
• A helyi nyilvánosság, a helyi média igénybevétele a nyomásgyakorlásban
nemzetközi szinten jó ideje gyakran alkalmazott, bevált módszer. A helyi
médiumok felhasználása Magyarországon is meglehetősen hatékony eszköze
lehet a „nyomásgyakorlásnak”. A helyi lakosság jelentős része, a politikai
szereplők releváns többsége rendszerint gyelemmel kíséri a helyi médiát, hiszen
így információkat szerezhet munkájához, s mérheti saját tevékenysége
népszerűségét is (a testület, a bizottságok munkáját bemutató/értékelő cikkek és
az olvasói levelek, vélemények elolvasásával, riportok meghallgatásával,
megnézésével). Amennyiben a helyi politika képviselői az írott vagy elektronikus
médiában is találkoznak a problémával, úgy annak a súlyát ez mindenképpen
növeli.
• Amennyiben az előző eszközök együttes alkalmazása sem hozza meg a várt
eredményt, vagyis ha a helyi döntéshozók az adott probléma kezelését továbbra is
elutasítják, a fennálló probléma kezelése, a közösség szükségleteinek kielégítése
érdekében aláírásgyűjtési akció, vagy – a törvényi előírások betartása mellett –
demostráció is szervezhető.
A döntéshozók ezen eszközökkel való befolyásolását az önkormányzati
intézményekben dolgozók helyzetükből adódóan aligha kezdeményezhetik.
Éppen ezért, szükség esetén e teendő a ténylegesen független nonpro t
szervezetek alkalmazottaira, az önkéntes segítőkre, vagy az érintett helyi
lakosokra vár.

Bár e tekintetben a különböző felfogások között jelentősek az eltérések, mintegy

általános kiindulópontnak az a megközelítés tűnik elfogadhatónak, hogy általában
célszerű a döntéshozókkal megegyezésre törekedni, s csak ennek eredménytelensége
esetén bevetni a fent említett nyomásgyakorló eszközöket. Ezen eszközök

153
alkalmazásakor pedig a fokozatosság elvének betartása tekinthető általában követendő
szabálynak. Ebben az eszközök fent felvázolt sorrendje lehet irányadó. Mindez azonban
semmiképp nem tekinthető „kőbe vésett”, megváltoztathatatlan szabálygyűjteménynek,
a problémától, annak súlyosságától, a beavatkozás sürgősségétől, a helyi viszonyoktól,
és számtalan egyéb körülménytől függően változhat, hogy mely módszert célszerű
alkalmazni. E tekintetben tehát a helyzetfüggő, rugalmas módszerkiválasztás
„alapelvét” célszerű követni.

5.6.3. AZ ÉRDEKLŐDÉS FENNTARTÁSA

Amennyiben tevékenységünk eredményes, úgy e szakasz végeztével konstatálhatjuk,

hogy a döntés előkészítőket és a döntéshozókat sikerült meggyőzni, s az adott üggyel
kapcsolatosan megtörténtek az első lépések. (Például a képviselőtestület felkéri a
szociális iroda vezetőjét, hogy a következő ülésig vizsgálja meg a problémát, s
ismertesse a vizsgálat eredményeit). Aligha nevezhető tevékenységünk sikeresnek
akkor, ha a folyamat itt megreked, s a problémakezelés helyett (az elhaló érdeklődés
miatt), csupán a probléma formális, s nem tényleges rendezése történik meg. Ilyen,
relatíve gyakran alkalmazott, a döntéshozókat pozitívan feltüntető, ám a
problémakezelés szempontjából kedvezőtlennek tekinthető „ gyelem elterelő”
módszer, ha képviselőtestület kinyilvánítja, a probléma kezelése fontos helyi érdek, ám
az adott év szűkös lehetőségei miatt, arra a következő költségvetési évben fognak
visszatérni (azaz gyakorlatilag az ügyben semmi nem történik). Az ilyen megoldásokat
megelőzendő, fenn kell tartanunk az üggyel kapcsolatos folyamatos érdeklődést, a
probléma megoldásával szembeni elkötelezettséget. E szempontból szinte biztosíték
lehet az, ha sikerül elérni, hogy a probléma kezelésének politikai és szakmai felelősei
legyenek.
A probléma tényleges kezelése még nagyobb valószínűséggel megtörténik, ha nem
„csak” a politikai és a szakmai felelős kerül kijelölésre, hanem e felelősök
felhatalmazást kapnak arra is, hogy a probléma kezelését szolgáló program
megtervezése, s majdani hatékony megvalósítása érdekében szakmai teamet alakítsanak
ki.

Feladatok és kérdések

1. Ismertesse a közösségi szociális munka modelljeit, a modellek alapvető elveit és

legfontosabb elemeit!
2. Melyek a helyi szintű szükségletek és erőforrások feltárásának legfontosabb
eszközei?

154
 3. Ismertesse a SWOT analízis és a problématérkép elkészítésének folyamatát, ezen
eszközök alkalmazásának előnyeit!
4. Ismertesse a helyi szintű szociális programok megtervezésének és
megvalósításának lépéseit!
5. Mi a célja, és milyen eszközei vannak a kliensek visszacsatolásának az egyes
programok megvalósítása, illetve a szociális intézmények működtetése során?
6. Határozza meg a lobbizás fogalmát, ismertesse típusait!
7. Milyen eszközei vannak a folyamatos és a szituatív lobbizásnak?

Jegyzetek

1 A példa kedvéért érdemes belegondolni azon helyi vezető helyzetébe, akit egy
gyermekétkeztetési program megszűntetése miatt felelősnek tartanak a szegény
családokban élő gyermekek éhezéséért, aki a médiában, tüntetésen szembesül az ellene
irányuló támadásokkal és ellenszenvvel.
2 Ez természetesen a szerző társadalom felfogásából eleve adódik.
3 Ami természetesen nem jelenti azt, hogy konkrét hibák vagy visszaélések esetében ne
lehetne, sőt, adott esetben ne kellene megkeresni és felelősségre vonni a felelősöket.
4 A területen dolgozók jelentős része ma még nem rendelkezik szakirányú diplomával. Ennek
következtében gyakran tapasztalhatóak bizonyos módszertani hiányosságok.
5 Kiemelés tőlem.
6 A legutóbbi teljes körű adatgyűjtés 2001-ben volt, a következőre 2011 őszén kerül sor.
7 Valójában teljes körű adatgyűjtésről sohasem beszélhetünk, hiszen mindig vannak olyanok,
akik vagy nem rendelkeznek bejelentett lakcímmel, vagy nem tartózkodnak már a
bejelentett címen, de új tartózkodási helyüket nem jelentették be stb.. Őket a
kérdezőbiztosok nem találják meg, ám az adatgyűjtés így is közel teljes körűnek tekinthető.
8 Az információgyűjtést taglaló részekben külön nem foglalkozom a közösségi akció
modelljével, mivel ez esetben az információgyűjtés módszerei azonosak a két másik modell
kapcsán bemutatásra kerülőkkel. Bizonyos különbség csupán a gyűjtött információk
típusában van, a helyi problémák és erőforrások feltérképezése mellett, e modellben
kiemelt hangsúly van a gyakran nehezen átlátható tényleges helyi hatalmi viszonyok (pl.:
ha a hatalom hivatalos képviselői, és a tényleges hatalommal, befolyással bírók nem
azonosak) feltérképezésén.
9 Példának okáért Rachelle B. Warren – Donald I. Warren (1977): Szomszédságok
megismerése (feltérképezése) című munkája, melynek számos szempontja alapvetően az
Amerikai Egyesült Államokban lehet releváns.
10 E módszer inkább nagyobb méretű, ismeretlen településeken alkalmazandó.
11 Példaképp álljon itt egy történet. Az 1990-es évek közepétől 1999-ig egy Szolnok megyei
kisvárosban dolgoztam, ahol a helyi autópark legalább 70-80%-a Lada típusú személyautó
volt. Ezt részint indokolta a település szegénysége, ám azt, hogy számos jómódú helyi

155
 lakosnak szintén Ladája volt, már kevésbé. Az általam sokszor feltett „Miért éppen Lada?”
kérdésre a válasz az esetek körülbelül felében az „Erre futja.” típusú, másik felében pedig a
„Mindig is ez volt, sose volt baj velük. Ki tudja, bírnák-e a nyugati autók ezeket az utakat,
nem bízom bennük.” típusú válaszok születtek.
12 Az intézmények állapota, berendezése, a dolgozók hangulata, reakciói stb. önmagukban
jelentős információnak tekinthetőek, így az intézményvezető intézményben történő
megkeresése egyidejűleg kettős haszonnal kecsegtet.
13 Magyar mintaprojekt gyanánt elsőként Komárom vármegye közigazgatási reformját
tervezték meg. A cél a „szociális vármegye” kialakítása volt. E koncepció kidolgozása
során több mint 30 problématérkép készült el.
14 Civil szervezetek ilyen típusú programtervezése nem igényli feltétlenül a helyi
önkormányzat támogatását, ám e szektor még kevéssé kiépült, s meglehetősen tőkeszegény
hazánkban, így napjainkban a szociális intézmények többsége (még?) önkormányzati
fenntartású. Ugyanakkor fontos azt is megemlíteni, hogy a civil szervezetek jelentős része
az általa vállalt közfeladatokat a helyi önkormányzattal kötött szerződés alapján, az
önkormányzat által továbbutalt állami normatív nanszírozás felhasználásával látja el, azaz
az együttműködés az esetek többségében ilyenkor is szükségszerű.
15 Ez azért szükséges, mert helyi szinten rendszerint óriási szerepe van a döntés-előkészítést
végző közigazgatási dolgozóknak, hiszen a döntéseket előkészítők javaslatai alapvetően
befolyásolják a döntéshozókat.
16 A fejezet későbbi részében a hogyan kérdésére is kitérek.
17 Ezen előnyök és hátrányok taglalásával több munka is foglalkozik, többek között e sorok
írójának egyik, e tankönyv megírásához is felhasznált tanulmánya (Soós 2005).
18 Példának okáért a nyári szünetben csellengő gyermekeknek a szabadidő hasznos eltöltését
biztosító nyári szabadidős lehetőségek szervezése a gyermekjóléti szolgálat és az iskolai
gyermekvédelmi felelős bevonásával.
19 Napjainkban az in áció kalkulálása mellett gyakran teljes körű diszkontálást, azaz
jelenértékre számítást szokás végezni a költségvetések kialakításakor. E folyamat során a
várható befektetés mai értékét számítjuk ki, azaz ez esetben is kalkulálnunk kell az
in ációval, de gyelembe kell vennünk az úgynevezett „haszonáldozati” vagy „alternatív”
költséget, azt, hogy milyen hasznoktól esünk el azáltal, hogy a befektetett eszközöket e
célra különítjük el, s nem egyéb célra hasznosítjuk. (Tipikusan a pénzügyi befektetés
átlagos hozamaival, a befektetett eszközök értékcsökkenésével, a várható in ációval és a
program által nyert hozamok kalkulálásával szokás e programokat gazdaságilag értékelni).
20 Az érdekérvényesítés feladata rendszerint a helyi szociális intézményekben dolgozó
szakemberek teendői közé sorolható, ezért ebből a szempontból nézve tekintem át a
lehetséges érdekérvényesítési eszközök körét.
21 E kategorizálás Győri Péter 1998-ban az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Szociológiai és
Szociálpolitikai Intézet szociálpolitika képzésében megtartott „önkormányzati
szociálpolitika” megnevezésű előadásán hangzott el.

156
22 Példának okáért a kliensek körében folytatandó választási korteskedésre kérheti a
támogatott intézmény vezetőjét.
23 Az intézmény típusától, s az intézmény által biztosított szolgáltatásoktól függ, mely
területen célszerű elhelyezni plakátokat és szórólapokat. Példának okáért a gyermekjóléti
szolgálat helyesen teszi, ha saját intézményi ismertetőjét az oktatási intézmények és a
szociális iroda mellett, a gyermekorvosi rendelő várótermében is elhelyezi.
24 A gyakran hírhiánnyal küzdő kis helyi média rendszerint jó néven veszi, ha felhasználható
anyagok birtokába jut.
25 Bár alapvető cél, hogy a munka érthető és világos legyen, mégis, néhány, a laikus
döntéshozók számára vélhetően ismeretlen szakkifejezést érdemes becsempészni a
beszámolóba, ugyanis ez is segíthet abban, hogy a döntéshozók jobban elfogadják a
beszámolót beterjesztő intézményben dolgozók szakmai kompetenciáját.
26 Nem szabad elfelejteni, hogy a helyi képviselők – különösen nagyobb településeken –
rengeteg elolvasandó iratot, köztük számtalan intézményi beszámolót is megkapnak.
27 E lépés gyakorlatilag Alinsky „probléma dramatizálási” módszerének felel meg.
28 Gyermekekre irányuló program esetén (ilyen lehet példának okáért szegény családok
gyerekeinek táboroztatása) ki lehet emelni az idősebb nemzedék gyermekekkel szembeni
kollektív felelősségét, valamint azt, hogy bárki kerülhet nehéz helyzetbe, az is, aki most
éppen nincs abban (elég lehet ehhez egy munkahelyvesztés, betegség vagy baleset), így a
program rendszeres, hosszú távú működtetése adott esetben bármely család gyermekeinek
hasznára válhat.
29 Tudvalevőleg jelentős előny származhat abból egy választási forduló során, ha az adott
polgármester hivatali ideje alatt egy fontosnak tartott problémát sikerül megoldani.

157
 Szociális adminisztráció

Ha a területen dolgozó szakemberekkel az adminisztrációról beszélgetünk, akkor

rendszerint olyan mondatok hangzanak el, hogy; „Az adminisztráció felesleges nyűg.”
„Az adminisztráció elveszi az időt a valódi munkától.” De valóban felesleges-e az
adminisztráció? A válasz nyilvánvalóan nemleges.

6.1. Az adminisztráció fogalma

A szociális adminisztrációt kétféleképpen értelmezhetjük, szűk értelemben csupán az

ügyvitelhez kapcsolódó dokumentációs feladatokat szokás idesorolni (vagyis például a
kliensekkel és a kliensforgalommal kapcsolatos adatok gyűjtését, rögzítését és
tárolását). Napjainkban azonban egyre elterjedtebb az a megközelítés, amely szerint az
adminisztráció körébe kell sorolni – a szó angol értelmezése alapján – a szervezéshez,
vezetéshez és irányításelmélethez kapcsolódó dokumentációs tevékenységeket is.
(Példának okáért olyan dokumentációkat, mint az intézményi ismertetők és beszámolók,
szakmai tervek stb.). Ebben az értelmezésben tehát az adminisztráción az intézmény
működtetése, s az ehhez kapcsolódó valamennyi vezetési, szervezési és ügyviteli jellegű
tevékenység érthető. Ha ez utóbbi megközelítést vesszük alapul, láthatjuk, hogy egy
intézményben gyakorlatilag szinte minden munkatársnak vannak adminisztrációs
feladatai. Az intézményvezetők adminisztrációs kötelezettségei a vezetéshez, a
tervezéshez és az irányításhoz kapcsolódnak elsősorban,1 a gyakorló szociális
szakembereknek inkább a kliensekkel kapcsolatos feladataikat kell adminisztrálniuk, az
elsődlegesen adminisztratív feladatokat végző asszisztenseknek pedig elsősorban az
intézményi működéshez szükséges dokumentációs feladatokat kell ellátniuk (Talyigás
2003).

158
 6.2. Az adminisztráció céljai és haszna

1. Az esetdokumentáció típusú adminisztráció talán legfontosabb haszna, hogy

nyomon követhetővé teszi a kliensekkel folytatott munkát, így az együttműködés
akár nagyszámú kliens, vagy helyettesítés esetén is gördülékeny és hatékony
lehet. Nyilvánvalóan ez csak akkor érvényes, ha az elkészített dokumentációt
használjuk is, példának okáért a kliensről leírt esetnaplót találkozás előtt
átolvassuk. Ez azért is fontos, mert – ahogy arról a korábbiakban már szó esett - a
szakember nélkülözhetetlen képessége, hogy tudnia kell a klienssel való
kommunikációt és munkát ott folytatni, ahol az előző találkozás alkalmával
abbahagyták. Ráadásul e napló írása vagy újraolvasása során is feltűnhetnek
olyan dolgok, amelyeken korábban átsiklottunk.
2. Az adminisztráció másik célja az intézményi munka ellenőrzése, s ezen keresztül a
minőségi munkavégzéshez való hozzájárulás. E célt részben a forgalmi adatok
nyilvántartása (ide sorolva a munkatársak által vezetett munkanaplót is), részben
az intézményi beszámolók szolgálják, hiszen ezen adatokból kiderülhet, hogy az
adott intézményben milyen ráfordításokkal, hányan, hány kliensnek nyújtottak
segítséget. A fentiek mellett az esetdokumentációk – az etikai szabályok
betartásával történő – értékelő ellenőrzése is szolgálhat minőségbiztosítási
célokat. Ez a fajta adminisztráció tehát bizonyos mértékig átláthatóvá teszi az
intézmények működését, ami demokratikus államokban, különösen hazánkban,
ahol a szociális intézmények többsége közpénzből, azaz az állampolgárok által
be zetett adókból működik, fontos alapkövetelmény.
3. A széles értelemben vett adminisztráció, amely körébe soroljuk többek között az
intézményi ismertetőket is, hozzájárul ahhoz, hogy a szolgáltatások potenciális
igénybevevői információhoz jussanak a számukra elérhető szolgáltatásokról.
4. Valamennyi szervezet működéséhez szükség van bizonyos szabályok betartására,
amelyek hiánya kaotikus működéshez, s akár a szervezeti munka
ellehetetlenüléséhez vezethet. A folyamatos intézményi működés biztosításához
elengedhetetlenek bizonyos típusú adminisztratív tevékenységek, példának okáért
elengedhetetlen szabályozni és dokumentálni az intézmény pénzhasználatát, a
szolgálati autó használatát stb..
Amennyiben a fenti célokat szem előtt kívánjuk tartani, az bizonyos alapelvek
betartását követeli meg az egyes intézményektől. Talyigás Katalin (2002: 287)
megfogalmazásával élve, „a szociális munka adminisztrációjának alapelve, hogy a
szolgáltatást mindig az igénybe vevők érdekének gyelembevételével kell
megterveznünk és megszerveznünk, miközben a programok anyagi, tárgyi és személyi

159
feltételeit is biztosítani kell. A klienscentrikus megközelítés mellett külön
hangsúlyoznunk kell a munkatársakkal való foglalkozás fontosságát. A humán
szolgáltató szervezetet (a lelkileg megterhelő, súlyos feszültségekkel járó
munkakörülményeket) a munkatársak érdekeit is gyelembe véve kell működtetni. A
szervezetnek ugyanakkor meg kell felelni azoknak a rendszerbeli követelményeknek is,
melyek működése a területen érvényes.”

2
6.3. Az intézményi dokumentáció elemei
6.3.1. A MŰKÖDÉS MEGINDÍTÁSÁHOZ SZÜKSÉGES DOKUMENTUMOK

Már az intézmény működésének elindulása előtt számos adminisztratív jellegű

feladatot kell elvégezni. Ahhoz, hogy egy szociális intézmény működési engedélyt 3
kapjon, s elkezdhesse tevékenységét, először ki kell alakítani azt a jogszabályi
környezetet (is), amely keretet ad a későbbi működésnek, s megfelelően szabályozza
azt. Költségvetési intézmények esetében az intézményi működés elkezdéséhez
szükséges legfontosabb iratanyagok köre a következő:
– alapító okirat, szakmai terv/program, nappali ellátást nyújtó és bentlakásos
intézmények esetében házirend, a működés nem kötelező, ám azt segítő, így
szükségesnek tekinthető feltételeként a munkaköri leírások és a felelősségi
szabályok. Ezek mellett minden intézményben szükséges bizonyos
gazdasági (pl.: pénzkezelési) és műszaki jellegű (pl.: tűzvédelmi,
munkavédelmi), valamint az előző kategóriákba nem besorolható egyéb (pl.:
iratkezelés, érdekképviseleti fórum működésének szabályozása stb.)
szabályzatokat is megalkotni. Ezek egy részének kidolgozása és alkalmazása
valamennyi intézmény kötelező feladata, más részük esetében ez az
intézmény jogállásától, illetve felszereltségétől és működési jellemzőitől függ
(példának okáért gépjármű használati szabályzatra nyilvánvalóan csak akkor
van szükség, ha az intézményben dolgozók munkájuk végzéséhez igénybe
vehetnek szolgálati vagy saját gépjárművet).
Alapító okirat: rövid, tömör, lényegre törő és pontos megfogalmazásban tartalmazza;
• Az intézmény alapítójának adatait (név, cím, székhely, adószám, számlaszám).
• Az intézmény adatait (név, cím, székhely, adószám, számlaszám).
• Az intézmény által ellátandó feladatok, tevékenységek körét, az ellátási területet,
a tevékenységek ellátása által megcélzott klienscsoportok felsorolását.
• Az intézményi jogállás típusát, ami egyben az intézmény fenntartója és az
intézmény közötti viszonyt is alapvetően meghatározza.

160
 Az alapító okiratot az intézmény fenntartója készíti és fogadja el, önkormányzati
fenntartású intézmény esetén az önkormányzat képviselőtestülete hozza meg a
szükséges döntést.
Az intézményi jogállás lehetséges típusai:
1. Szakmailag és pénzügyileg is az önkormányzat „alá” tartozó, jogi és gazdasági
önállósággal nem rendelkező szerv. (Tipikusan „egyszemélyes” intézmények
esetében alkalmazott forma.)
2. Az önkormányzattól szakmailag független (ám kontrollált), de pénzügyileg
alárendelt, önálló jogi személyként működő, de nem önállóan gazdálkodó
költségvetési szerv.
3. Szakmailag és pénzügyileg is független (de kontrollált), önálló jogi
személyiséggel és gazdálkodási jogkörrel rendelkező költségvetési szerv.
Elsősorban a lehetőségek, valamint a felek adott kérdéssel kapcsolatos elképzelései,
továbbá a két fél közötti bizalom léte vagy éppen hiánya határozza meg a jogállással
kapcsolatos döntés eredményét. A lehetőség azáltal, hogy a 3. pontban említett forma
esetén jól képzett és az önálló gazdálkodásban jártas szakemberek foglalkoztatására van
szükség, illetve foglalkoztatásukhoz pénz szükségeltetik, míg az 1-2. formában az
önkormányzat pénzügyi gazdálkodó szerve rendszerint új munkaerő felvétele nélkül is
képes ellátni az intézmény gazdálkodásával kapcsolatos teendőket. A bizalom pedig
azáltal, hogy az önkormányzat bízik-e abban, hogy az önállóan gazdálkodó intézmény
képes lesz-e, és akar is takarékosan, költség-hatékonyan, az adott pénzügyi kereten belül
maradva gazdálkodni, s át meri-e ruházni az intézményre a gazdasági döntések
meghozatalának jogát is.4
Az önálló gazdálkodás előnye a gyors reagálási képesség egy-egy új problémára,
illetve a felelősségtudat növelése, s ezáltal a felelősségteljesebb gazdálkodás - az
intézményi gazdálkodási felelősség kizárólagossága révén.5 Előny még az anyagi
viszonyok, a költségek és a bevételek intézményen belüli jobb áttekinthetősége, illetve
települési önkormányzati szinten az önkormányzat pénzkezelő szerve túl-hatalmának
csökkentése a gazdasági decentralizáció révén. Hátránya leginkább a gazdasági
szakember alkalmazásának szükségessége miatt fellépő többletforrás igény, amely kis
létszámú, néhány fős intézmény esetében valóban indokolatlanul magas lehet. A fentiek
alapján elmondható, hogy a jogállásnak az adott intézményi lehetőségekhez és
szükségletekhez kell igazodnia.

A Szakmai terv
Magyarországon a szociális intézmények elindításának az 1990-es évek közepétől
feltétele a szakmai terv elkészítése, amely irat tulajdonképpen az alapító okirathoz

161
kapcsolódó, az intézmény által elkészített, rendszerint rövid és kevéssé informatív
szervezeti- és működési szabályzatot (SzMSz) váltotta fel. Ugyanakkor ma is lehetőség
van arra, hogy az intézmény működését - a Szakmai terv mellett - SzMSz-ben is
szabályozzák. A szakmai terv elkészítése az intézményvezető feladata, ám jó esetben e
tervet az intézmény munkatársai közösen dolgozzák ki.
A szakmai tervnek részletesen kell szabályoznia az intézményi működés valamennyi
kérdését, ideértve;
1. Az intézményi feladatokat, a feladatellátás módját, formáit, az intézményi
szolgáltatásokat.
2. Az intézmény szervezeti kérdéseit (pl.: intézményi döntéshozatali hierarchia).
3. A szolgáltatásokért zetendő térítési díjak és egyszeri hozzájárulások mértékét.
4. Az éves (működési) költségvetést.6
5. Nappali ellátást nyújtó vagy bentlakásos intézmény esetén a házirendet.
A házirend az intézményen belüli életet szabályozza úgy, hogy ezáltal a lehető
legkedvezőbb életfeltételeket biztosítsa az ellátást igénybevevők számára. E szabályok
közé sorolható a nyitva tartás rendje, az étkezések időpontja, bentlakásos
intézményekben annak meghatározása, hogy hány órától kell – a többiekre való
tekintettel – csendesebben használni a technikai eszközöket stb.. Mivel e szabályok a
kliensek érdekeik kell szolgálják, a házirendnek értelemszerűen a kliensek közös,
egyeztetett igényein kellene alapulnia, miközben e szabályzatnak – paradox módon – a
működési engedély megadásának feltételeként, már az intézmény működésének
megkezdése előtt meg kell születnie. Ezen ellentmondás azonban kezelhető, hiszen e
házirendet tekinthetjük egy olyan kiindulási alapnak, amely a kliensekkel történő
konzultáció után igény vagy szükség szerint módosítható.

Pénzkezelési szabályzat
A pénzkezelési szabályzat tartalmát a vonatkozó jogszabályi előírások alapvetően
meghatározzák. A jogi szabályozáson kívül a tartalom döntően az intézmény
jogállásától függ, hiszen ettől függően van lehetőség önálló gazdálkodásra. A csak
szakmai önállósággal működő intézmények esetében az intézményi erőforrások
felhasználása némiképp körülményes és időigényes, hiszen a tervezett beszerzésekhez
pénz kell igényelni a fenntartótól, pontosabban annak pénzügyi részlegétől (pénzügyi
iroda), ezen igénylést „befogadják”, feldolgozzák, s csak ezt követően kerülhet sor a
pénz átutalására. Amennyiben az intézményi működés minden mozzanata kapcsán
végig kellene haladni ezen eljárásmódon, akár papír és írószer beszerzésnél, vagy
idősek klubjában a tízórai és az uzsonna megvásárlásánál, az nyilvánvalóan
ellehetetlenítené a működést. Ennek elkerülése érdekében ezen intézmények

162
rendelkeznek egy olyan havi készpénzkerettel, amit e célokra felhasználhatnak, s amivel
a hónap végén kell elszámolniuk. Ezt a keretet nevezzük „intézményi ellátmánynak.”

Munkaköri leírások
Az intézményi feladatellátás szabályozásának teljességéhez hozzátartoznak a
korrekt, pontos munkaköri leírások is. Ezeknek tartalmaznia kell:
– az ellátandó feladatokat,
– a feladatellátás módját, helyét és idejét, s ha nincs külön felelősségi
szabályzat,
– a felelősségi szabályokat.
Az iratot az intézményvezető készíti el – lehetőség szerint – a dolgozóval közösen,
konszenzusos formában, azonban annak szem előtt tartásával, hogy az intézmény
működése, a szolgáltatások biztosításának módja, alapvetően és elsődlegesen a kliensek
érdekeit kell hogy szolgálja, azaz a nehéz, kellemetlen feladatokat sem lehet elkerülni „a
dolgozókra tekintettel”, ha ez ellentétes a kliensek érdekéivel. Az irat elkészítése
mindkét fél érdekét szolgálja, hiszen a munkaköri leírás megléte esetén a dolgozó nem
kötelezhető olyan munkára, amit a leírás nem tartalmaz, ugyanakkor a munkáltató
elvárhatja azon feladatok ellátását, amelyek szerepelnek a leírásban.

A felelősség kérdése és a felelősségre vonási szabályok

A vezető és a beosztottak közötti kapcsolatnak bizalomra kell épülnie, ám ennek
ellenére szükség lehet konkrét felelősségi és felelősségre vonási szabályok
kidolgozására. A felelősségre vonási szabályok kapcsán tisztázni kell, hogy milyen
típusú tevékenységek számítanak vétségnek, s azt is, hogy ezek elkövetése milyen
következményekkel jár. A felelősségre vonás kapcsán fontos alapelv a „fokozatosság
elve”, például ha a dolgozó igazolatlanul távol marad munkahelyétől, először szóbeli, 7
majd írásbeli gyelmeztetésben lehet részesíteni, s végső esetben felmondással
megszüntethető a munkaviszonya. Ezen elv alkalmazásától, ha a dolgozó súlyos
vétséget követ el, természetesen el lehet, sőt, el kell térni (példának okáért ha a
munkavállaló bűncselekményt követ el az intézményben).
Ha az előzőekben említett iratanyagok elkészítése megfelelő volt, úgy a dolgozók
tudják, hogy mi a feladatuk, hogyan kell azt ellátniuk, de tudniuk kell azt is, hogy
milyen következményei vannak a feladatok el nem végzésének, vagy nem megfelelő
formában, módon történő ellátásának.

6.3.2. A MŰKÖDÉS ELLENŐRZÉSÉHEZ SZÜKSÉGES DOKUMENTÁCIÓ

Forgalmi naplót személyes szolgáltatásokat nyújtó intézményekben kell vezetni. E

163
körbe tartoznak a családsegítő és a gyermekjóléti szolgálatok. A forgalmi napló
kötelező tartalmát jogszabály határozza meg, abban szerepelnie kell dátumnak,
sorszámnak, a kliensre vonatkozó fontosabb adatoknak, annak, hogy a kliens maga
kereste-e fel a szolgálatot, vagy más szerv küldte-e, ez utóbbi esetben a „küldő” szerv
megnevezését is rögzíteni kell. A naplónak tartalmaznia kell a probléma típusát, az eset
rövid leírását, azt, hogy ki volt az ügyeletes, s ki lett az esetfelelős, s végül azt is, hogy
milyen típusú beavatkozás történt. A fentieken túl a szolgálat – az adatvédelmi
szabályok betartásával – szükség szerint bővítheti a feljegyzendő adatok körét. A
forgalmi napló vezetése elsősorban statisztikai célokat szolgál, nyomon követhetővé
teszi, hogy a szolgálat erőforrásaival hány esetben, hány embernek nyújtott segítséget.
Ugyanakkor a napló a mindennapi munkát is segíti, elég arra gondolni, hogy a
munkatársak helyettesítés esetén megnézhetik, hogy az adott kliens milyen problémával
fordult korábban a szolgálathoz, s milyen beavatkozás történt már az eset kapcsán.

MUNKANAPLÓ
A munkanapló a szociális szakember által elvégzett feladatokat, s az ezekre fordított
időt tartalmazza. A térítésköteles szolgáltatások esetében – példának okáért a házi
segítségnyújtásban – kötelező munkanaplót vezetni, amelyet a kliensnek is ellen kell
jegyeznie. Térítésmentes szolgáltatásokat biztosító intézményekben (családsegítés,
gyermekjóléti szolgáltatás) nincs ilyen kötelezettség, ám a minőségbiztosítás részeként,
egyrészt a munkavégzés áttekinthetősége miatt, másrészt motiváló hatása miatt,8
ezekben az intézményekben is hasznos lehet a munkanapló vezetésének előírása.

BESZÁMOLÓK
A munkavégzés ellenőrzésének másik eszköze a beszámoló. Célszerű elkülöníteni
egymástól az úgynevezett „intézményi beszámolót”, amely a szervezet egész éves
tevékenységére vonatkozik, illetve az egyes munkatársak munkájára vonatkozó
beszámolókat. Az önkormányzat által fenntartott intézmény vezetője évente köteles
írásban az intézmény működéséről beszámolni a település képviselőtestületének. E
beszámolónak tartalmaznia kell a nanszírozás felhasználását, s annak szakmai
indokait is.9 Nem kötelező, de hasznosak lehetnek a munkatársak munkavégzéssel
kapcsolatos beszámolói, kiváltképp akkor, ha azok elkészítését előre rögzített
szempontsor segíti, ugyanis e beszámolók nem „csupán” az ellenőrzést szolgálhatják.
Bárdos Kata (2002: 149) szavaival élve; „A napi munka folyamatában a tevékenység
olyan szerteágazó, hogy áttekinthetetlenné válhat, az időnkénti összerendezés,
összefoglalás strukturálhatja a tennivalókat. A vezetői beszámoltatás segítséget adhat
egy szervezet egységes munkamódjának kialakításában, szakmai visszajelzéseket,

164
információkat nyújthat.”

EGYÉB (BELSŐ) SZABÁLYZATOK

Mindig az adott intézménytől, szolgáltatástól függ, hogy milyen egyéb szabályok
megalkotása szükségeltetik, ám ezeket célszerű később, a működés során, a
munkatársakkal egyetértésben kidolgozni. Különösen nagyobb intézményekben ilyen
szabály lehet például a technikai eszközök (fénymásoló, telefon stb.) használatának
szabályozása az intézményi pazarlás elkerülése érdekében (pl.: célszerű lehet
nyilvántartási füzetet vezetni a fénymásoló használatáról, ki, hány oldalt, milyen célból
másolt stb.). Ezzel elkerülhetőek a túlzott magánhasználatból eredő magas
többletköltségek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy a
dolgozók egyetlen oldalt sem fénymásolhatnak maguknak, vagy ne szólhatnának haza
telefonon, sőt arról sem, hogy minden intézményben szükséges e tevékenységek
szabályozása, kisebb, jól összeszokott teamek esetében elég lehet csupán megbeszélni
az eszközhasználatot (pl.: haza lehet szólni, de a barátokkal folytatott hosszú távolsági
magánbeszélgetés kerülendő).

6.3.3. A KLIENSEKKEL FOLYTATOTT MUNKÁHOZ

SZÜKSÉGES DOKUMENTUMOK

ESETNAPLÓ
Naplószerűen tartalmazza az esettel kapcsolatos valamennyi fontos történést,
magának az esetkezelésnek a folyamatát az első találkozástól az utolsóig, az induló
probléma meghatározásától a lezárásig. A napló fő célja az, hogy a szakember munkáját
segítse, részben a konkrét esetben, részben a szakmai képességek fejlesztése
tekintetében, hiszen az esetnapló a szakmai szupervíziót is segítheti.

Esetdosszié
Az esetek áttekinthetővé tételét és kezelhetőségét segíti az esetdosszié használata. Ez
egy olyan egyszerű kartontároló, ami tartós, egyben alkalmas arra, hogy rákerüljön a
kliens neve, és legalább azon adatai, amelyek alapján nyilvántartjuk. További
követelmény, hogy kellően széles legyen ahhoz, hogy az esetnaplót és az esettel
kapcsolatos fontos mellékelt iratmásolatokat (pl.: az ügyben írt és kapott leveleket,
feljegyzéseket stb.) is tárolni tudjuk benne. Az áttekinthetőséget és kezelhetőséget segíti
ezen iratok keletkezési időrendben történő tárolása. Az esetdossziénak tartalmaznia kell
a klienssel kapcsolatos fontosabb adatokat (pl.: név, kor, probléma jellege stb.)
megjelenítő egységesített adatlapot, továbbá „a dossziéról ki kell derülni, folyamatos
ügyről van-e szó, vagy olyanról, amit már lezártunk; ha a kliens elhunyt, azt is érdemes

165
jelezni. Ránézésre ki kell derüljön, ki az »esetfelelős« és fel kell tüntetni az ebben
bekövetkezett változásokat is” (Bárdos 2002: 148).

Esettanulmány
Az esettanulmány a szakemberek munkáját segítő, ám sokkal inkább tudományos,
mint adminisztratív jellegűnek tekinthető „irat”. Az esettanulmány valamely eset
kapcsán a segítő folyamat, vagy ennek valamely epizódjának elemző bemutatása. Ettől
el kell különíteni az esetleírást vagy esetismertetést, ami az eset feldolgozás és elemzés
nélküli bemutatása. Az esetismertetésnek inkább szupervíziós ülés elindításakor, vagy
esetmegbeszélő teamen lehet hasznát venni. Az eset értelmezés nélküli leírása a
szakemberek képességeinek, tudásának fejlesztését értelemszerűen kevésbé szolgálja,
mint egy esettanulmány elkészítése.
Esettanulmány a szociális munka valamennyi munkaformájában készíthető, ám
vitathatatlan, hogy a szociális esetmunka kapcsán születik messze a legtöbb tanulmány.
Ez részben annak a következménye, hogy a kezelt esetek száma sokszorosan
meghaladja a csoportokkal végzett, vagy a közösségi szociális munka munkaformákban
történő segítségnyújtás számát. A másik, „praktikus oka” az, hogy a legtöbb felsőfokú
szociális képzésben a hallgatók kötelező gyakorlati feladatai közé tartozik valamely eset
elemző bemutatása, továbbá szakdolgozatok készítésekor is meglehetősen kedvelt
módszertani eszköz az esettanulmány. Bár e tanulmány segítheti az adott eset kezelését,
mégis ritka, hogy intézményi belső használatra készüljenek esettanulmányok, ahogy az
az előzőekből is következik, a tanulmányok döntő többsége publikációs célból készül, s
jó esetben a szélesebb szakmai közönség okulását szolgája.

AZ ESETTANULMÁNY TÍPUSAI
Bárdos Kata (2002) felosztása szerint alapvetően két típus különíthető el, a
hosszmetszeti, illetve a keresztmetszeti esettanulmány. A hosszmetszeti „célja lehet,
hogy egy különleges sorsot mutasson be, vagyis tipikus esetként szolgáljon egy
intézmény, szervezet gyakorlatában, egy tanulási folyamatról szóljon, amely során
megtanulunk esetekkel dolgozni, ismertesse a megismerés, feldolgozás módját.
Lehetőséget ad arra, hogy egy-egy valóban végig vitt ügyet alaposan elemezzünk […] a
keresztmetszeti (epizódszerű), amely a kliens problémáját, a vele kapcsolatos
történéseket egy adott téma köré rendezi (lakásügy, rokkantsági nyugdíj intézése).
Módot adhat más kliensek hasonló helyzeteinek összevetésére, elakadás esetén a
továbblépésre” (Bárdos 2002: 144).

AZ ESETTANULMÁNY ALAPVETŐ TARTALMI ELEMEI

A hosszmetszeti esettanulmányok elkészítésekor a kliensre, s a kliens

166
életkörülményeire vonatkozó alapvető adatok, valamint az adott eset kapcsán a
problémamegoldó10 vagy krízisintervenciós folyamat lépéseinek az elemző bemutatása
történik meg.

A TANULMÁNY FELÉPÍTÉSE
A hosszmetszeti tanulmányok rendszerint a klienssel kapcsolatos alapvető adatok
(neme, kora, családi kapcsolatainak és életkörülményeinek jellemzői, szükség esetén
végzettsége és foglalkozása) bemutatásával kezdődnek. E bemutatáskor is érvényesülnie
kell a titoktartás szabályának, azaz gyelni kell arra, hogy a kliens ne váljék
azonosíthatóvá.11 A tanulmányban fontos megjeleníteni, hogy milyen módon került
kapcsolatba a kliens az intézménnyel, hiszen az eset sikerességét nagyban befolyásolja,
hogy jobban motivált önkéntes, vagy kötelezett kliensről van-e szó. Fontos
megjeleníteni a problémát, amit a kliens hozott, valamint a beavatkozás alapjául
szolgáló (ideális esetben közös) végleges problémadefiníciót. A legtöbb esetben szükség
van az esetelőzmény részletes bemutatására, vagyis annak bemutatására, mi történt az
adott probléma kapcsán a segítő beavatkozás megkezdése előtt. Mivel e tanulmányok fő
célja az, hogy segítségükkel fejlődhessen a problémamegoldó képességünk, a
tanulmány lényegi része annak elemző bemutatása, hogy milyen beavatkozások
történtek az ügyben, ennek során milyen erőforrásokat mozgósítottak, s ezek milyen
hatásokat eredményeztek. Fontos, hogy az elemzés amennyire lehet elfogulatlan,
objektív és őszinte legyen, s járjon annak átgondolásával, hogy mi az, amit esetleg más
módon kellett volna megtenni.12 Amennyiben folyamatban lévő esetről van szó,
tisztázni kell, hogy hol áll most az ügy, s milyen további beavatkozásokat terveznek.
Lezárt eset kapcsán ismertetni kell az elért eredményeket, kiemelve azon tényezőket,
amelyek hozzájárultak az eset sikeres lezárásához. Sikertelenség esetén szintén szükség
van azon tényezők számbavételére, amelyek hozzájárulhattak a kudarchoz. A
tanulmányok rendszerint a legfontosabb tanulságokat összegző megállapításokkal
zárulnak.

6.3.4. AZ INTÉZMÉNYI MUNKA MEGISMERTETÉSÉHEZ

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTÁCIÓ

Az intézményi munka megismertetéséhez kapcsolódó feladatok közé tartozik az

intézményi ismertetők készítése és megfelelő helyen történő elhelyezése. E témáról az
előző fejezetben található részletes ismertetés.

167
 6.3.5. AZ IRATFORGALOM SZABÁLYOZÁSA

Kiadmányozás: Az intézmények alapdokumentációja tartalmazza a kiadmányozás

rendjét, ami nem más, mint annak szabályozása, hogy az egyes iratanyagokat az
intézmény mely dolgozói jogosultak elkészíteni és aláírásukkal ellenjegyezni, s mely
dokumentumot milyen pecséttel kell ellátni. Gyakran alkalmazott elv, hogy a kimenő
leveleket a szociális szakember mellett, a működésért felelős szakmai vezető is aláírja,
amellyel intézményes felelősséget vállal a benne foglaltakért, s egyben e tekintetben a
szakmai ellenőrzést is gyakorolja (Bárdos 2002: 153). A másik gyakori változat, hogy
az egyes esetekkel kapcsolatban megírt leveleket (pl.: valamely kliens ügyével
kapcsolatos együttműködés során) kiadmányozhatják a szociális szakemberek, az
intézményvezető pedig a szervezet egészével, annak működésével kapcsolatos ügyeket
kiadmányozza.
Iktatás: Az iktatás az egyes intézmények, szervezetek kimenő és bejövő levelezését
segítő, átláthatóvá és nyomon követhetővé tevő adminisztratív eljárás, amely során
külön erre rendszeresített iktatókönyvben jegyzik fel a küldőt, a címzettet, a levél
témáját, ha van, az előzményét, az ügy felelősét, s gyakran azt is, hol található a
beérkezett irat, vagy az elküldött irat másolata.
Postázás: Az iktatókönyv mellett az intézmények rendszeresített postakönyvet is
használnak, amelyben a megírt levelek feladásának tényét és időpontját, továbbá ennek
költségeit rögzítik.13

6.3.6. AZ ADMINISZTRÁCIÓHOZ SZÜKSÉGES

ALAPVETŐ ISMERETEK ÉS KÉPESSÉGEK

Ahhoz, hogy a felsorolt valamennyi teendőt képesek legyünk ellátni, azaz ahhoz,
hogy képesek legyünk egy szociális intézmény vezetésére, rendelkeznünk kell az
információgyűjtés, -feldolgozás és -elemzés képességével, képesnek kell lennünk
hosszú távú tervezésre eseti és intézményi szinten egyaránt, rendelkeznünk kell a
szervezés, a koordináció és az irányítás képességével. E felsorolt képességek
többségével (információgyűjtés és -elemzés, esetmunka megtervezése, szervezés)
valamennyi szakembernek rendelkeznie kell. A segítő munkakörben dolgozóknak és az
intézményvezetőknek képesnek kell lenniük arra is, hogy a kliensek, illetve az
intézmény hivatalos ügyeiben a jogszabályoknak megfelelően tudjanak eljárni, ami azt
jelenti, hogy képesnek kell lenni hivatalos ügyiratok értelmezésére, valamint egy
hivatalos beadvány korrekt, jogszerű megszerkesztésére. Az adminisztratív teendők
ellátása valamennyi dolgozótól megköveteli az intézményi dokumentáció elemeinek,
céljának és folyamatának ismeretét, a rendszerezés képességét, a pontosságot, s

168
napjainkban már a legalább felhasználói szintű számítástechnikai ismereteket is.

FELADATOK ÉS KÉRDÉSEK

1. Mi a különbség a szociális adminisztráció szűk és széles értelmezése között?

2. Ismertesse, miért fontos, és milyen előnyökkel jár a gondos intézményi
adminisztráció!
3. Ismertesse a szociális intézmények működésének elindításához szükséges,
valamint az intézmények működésének ellenőrzéséhez kapcsolódó dokumentáció
elemeit!
4. Ismertesse a szociális intézmények jogállásának lehetséges típusait, az egyes
típusok előnyeit és hátrányait!
6. Ismertesse a szociális munkában alkalmazott esettanulmányok típusait, az egyes
tanulmánytípusok gyakorlati hasznait!
7. Ismertesse a hosszmetszeti esettanulmány legfontosabb tartalmi elemeit!
8. Milyen eszközei vannak az iratforgalom intézményi szabályozásának?

JEGYZETEK

1 Abban lehet némi igazság, különösen nagyobb intézmények esetében, hogy az

intézményvezetők feladatainak ma már legnagyobb hányadát a szélesen értelmezett
adminisztratív teendők töltik ki.
2 E tankönyvben a terjedelmi korlátok miatt, csupán az intézmények működése
szempontjából legjelentősebbnek ítélt iratanyagokat ismertetem.
3 Amely irat természetesen az intézményi dokumentáció részét képezi.
4 Megjegyzendő, hogy a forráshiánnyal küzdő önkormányzatok gyakran azért hagyják
maguknál a pénzügyi döntés lehetőségét, mert ez esetben, ha szükséges, könnyebben
tudnak anyagi eszközöket átcsoportosítani, példának okáért az intézményi költségvetés egy
részének visszatartásával.
5 A nem önállóan gazdálkodó intézmények költségvetési korlátai „puhábbak” lehetnek,
költségtúllépés esetén könnyebben módot lehet találni egyéb önkormányzati források
mozgósítására, különösen, ha nincs az önkormányzatitól elkülönített intézményi számla.
6 A költségvetés elkészítéséhez kapcsolódó, ám Magyarországon egyre gyakrabban be nem
tartott alapelvnek tekinthető az, hogy a bevételi és kiadási oldalnak egyensúlyban kell
lennie.
7 Megjegyzendő, hogy a szóbeli gyelmeztetésről is jegyzőkönyvet kell készíteni.

169
 8 Hiszen e naplóba azért mégsem írható az, hogy „ma nem volt kedvem családot látogatni,
így az irodában üldögéltem”.
9 E beszámoló részletesebb ismertetését a közösségi szociális munka fejezet tartalmazza.
10 Ideértve a problémamegoldó modellt, a mediációs eljárást, s más problémamegoldó
eljárásokat is.
11 Gyakori hiba, hogy a tanulmányok készítői monogramokat használnak a kliens nemének
megjelenítése nélkül (pl.: K.ZS. hét éves, szótlan, magába forduló kisgyerek stb.). E
probléma keresztnevek, vagy szükség esetén ktív keresztnevek alkalmazásával
áthidalható.
12 A tanulmányok jelentős részében e lényegi részek teljesen kidolgozatlanok maradnak. A
szakma tekintetében releváns kérdés, hogy e tanulmányokban a lényegi rész a szerzők
tájékozatlansága miatt, vagy amiatt sikkad-e el, hogy az adott ügyekben nem történtek
érdemleges beavatkozások.
13 A dokumentáció többi, kifejezetten gyakorlati elemének (pl.: útnyilvántartás stb.)
bemutatására e jegyzetben sem lehetőség, s vélhetően szükség sincs, hiszen a további iratok
megismerhetőek az oktatási intézmények által szervezett gyakorlatok alkalmával, vagy akár
a mindennapokban is.

170
 A szociális munka etikai kódexe

ELŐSZÓ

1. A Szociális Munka Etikai Kódexe a szociális munka gyakorlását meghatározó

szakmai etikai normákat tartalmazza.
2. A Szociális Munka Etikai Kódexe az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatára, az ENSZ a
Gyermek Jogairól szóló Egyezményre, az Emberi Jogok Európai Egyezményére
valamint a Szociális Munkások Nemzetközi Szövetségének Szakmai Kódexére
támaszkodik.
3. Az Etikai Kódex a szociális munka folyamatában résztvevők értékeinek és emberi
méltóságának megőrzését, helyreállítását és kiteljesítését szolgálja, valamint elősegíti a
szakma elkerülhetetlen etikai dilemmáiban való eligazodást és azok feloldását.
4. A szociális munka olyan szakmai tevékenység, amely a szociális munkás felelősségét
meghatározó etikai elveken alapul. A szociális munkás felelőssége, hogy saját
kompetenciáján belül – a tevékenység szolgáltató vagy hatósági jellegének megfelelően
– nyújtson szakmai szolgáltatásokat.
5. A szociális munka jogszabályban meghatározott képesítési követelmények alapján
elsajátítható szakmai ismeretekre, tapasztalatokra, készségekre és értékekre épül.
6. A szociális munkás felelőssége a kliensekkel, a munkatársakkal, a munkaadókkal,
egyéb szakmák képviselőivel való együttműködésre terjed ki.
7. A szociális munkás felelősséget vállal a kliensek érdekeinek érvényesítésében.

ALAPELVEK

8. A szociális munkás tiszteletben tartja minden ember méltóságát, értékét, jogait,

céljait és szándékait.
9. A szociális munkás – az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének megfelelően – a kliens
vagy kliensek hátrányos megkülönböztetése nélkül végzi munkáját.

171
10. A szociális munkás felelőssége a döntéshozók, valamint a közvélemény gyelmét
felhívni mindarra, amiben a kormányzat, a társadalom vagy egyes intézmények
felelősek a nélkülözés és a szenvedés kialakulásáért, illetve amivel akadályozzák ezek
enyhítését. A szociális munkás joga és kötelessége, hogy ennek érdekében szakmai és
társadalmi érdekérvényesítő szervezetekhez forduljon. Az Etikai Kódexet aláíró és
csatlakozó szakmai szervezetek joga és kötelessége eljárni ezen ügyekben.
11. A szociális munkás az általános adatvédelmi szabályokon túl is köteles biztosítani a
titoktartást és az információk felelős kezelését, de társadalmi felelőssége vagy egyéb
kötelezettségek módosíthatják ezt a felelősségét, amit mindenkor a kliens tudomására
kell hoznia.
A titoktartás minden szóbeli, írásbeli, hang- és képanyagra rögzített és az azokból
kikövetkeztethető információra, az esettanulmányokra, esetismertetésekre és
publikációkra is vonatkozik.
12. A szociális munkás a kliens kiszolgáltatott helyzetével nem él vissza. Munkája
során a segítségnyújtása döntő, és csak ennek részeként, az együttműködés érdekében
végez kontroll tevékenységet – különös tekintettel – az együttműködésre kötelezett
kliensekre.
13. Az Etikai Kódexet aláíró szervezetek biztosítják, hogy tagjaik megfelelhessenek az
etikai elvárásoknak.
14. A szociális munkás a kliens érdekeit képviseli, de tiszteletben tartja mások érdekeit
is.
15. A kliens és a szociális munkás kapcsolata a bizalmon alapul.
16. A szociális munkás arra törekszik, hogy az általa nyújtott szolgáltatások –
megkülönböztetés nélkül – mindenki számára elérhetőek legyenek.
17. A szociális munkában összeférhetetlen a szociális munkás és a kliens közötti rokoni,
baráti, közvetlen munkatársi, szerelmi, üzleti (haszonszerzésen alapuló) kapcsolat.
18. A kliens megválaszthatja a szociális munkást, amennyiben az intézmény működése
ezt lehetővé teszi.
A szociális munkás – szakmai megfontolás után, és/vagy összeférhetetlenség esetén –
megszakíthatja a segítő kapcsolatot úgy, hogy gondoskodik a kliens további szakmai
segítéséről.
19. A szociális munkás arra törekszik, hogy elhárítson, kiküszöböljön és elkerüljön
minden olyan befolyásoló tényezőt, amely a tárgyilagos munkavégzését gátolja.
20. A kliensek számára juttatott javakból a szociális munkás nem részesülhet.
21. Az intézmény számára juttatott javakból a szociális munkás részesülhet,
amennyiben azok elosztásáról az intézmény belső szabályzatában egyértelműen határoz,
és az elosztás szabályait nyilvánossá teszi.
22. A szociális munkás előzetesen tájékoztatja a kliensét az általa igénybe vett
szolgáltatás esetleges anyagi feltételeiről.

172
A szociális munkás egyéb ellenszolgáltatást nem kérhet, és nem fogadhat el.
23. A szociális munkás nem használhatja fel a segítő folyamatot pártpolitikai célok vagy
a vallási meggyőződés befolyásolása érdekében.
24. Amennyiben a szociális szolgáltatás igénybevétele kötött valamilyen
elkötelezettséghez, azt a klienssel előre közölni kell.
25. A kliens – a szociális munkásra vonatkozó panaszát – az érintett felek bevonásával
meg kell vizsgálni.
26. A szociális munkás nem avatja be a klienst a munkahelyi vitákba.

II. A SZOCIÁLIS MUNKÁS ÉS A SZAKMA KAPCSOLATA

27. Az önkéntesek, a laikusok, a gyakornokok szolgáltatásba való bevonásáért,

illetve az általuk nyújtott szolgáltatások minőségéért az őket bevonó szociális munkásé,
illetve az intézményvezetőjéé a felelősség.
28. A szociális munkás felelősséggel tartozik az általa vezetett segítő folyamatért, annak
szociális minőségéért.
29. A szociális munkás ne vállaljon el olyan feladatot, amelyben tevékenységét
visszaélésre vagy emberellenes célokra használhatják fel.
30. A szociális munkás arra törekszik, hogy a szociális szférában tevékenykedő
intézmények, szervezetek és szakemberek együttműködjenek, szakmaközi
egyeztetéseket, fórumokat hozzanak létre.
31. A szociális munkás kötelessége, hogy folyamatosan kövesse nyomon a szakma
fejlődését, a változását és azt alkalmazza munkájában.

III. A SZOCIÁLIS MUNKÁS ÉS A MUNKATÁRSAK KAPCSOLATA

32. A szociális munkában és a munkatársak kapcsolatában alapvető érték az

együttműködés.
A szociális munkás tiszteletben tartja munkatársai nézeteit, tekintettel van
képzettségükre és kötelezettségeikre.
33. A szociális munkás munkatársaival való kapcsolatát a bizalom, a tisztelet és a
szolidaritás határozza meg, ezek azonban nem fedhetik el a szakmai problémákat.
34. A szociális munkás szaktudását, gyakorlati tapasztalatait és szakmai információit
munkatársaival megosztja, különös tekintettel a pályakezdőkre és a gyakornokokra
35. Más szakemberekkel történő együttműködés során a szociális munkás azok
kompetenciahatárait tiszteletben tartja, ez azonban saját felelősségét az eset további
kezelésében nem csökkentheti.
36. A szociális munkás tiszteletben tartja munkatársai és más szakemberek a sajátjától
eltérő véleményét és munkamódszerét, kritikájának felelős módon, az érintett

173
bevonásával ad hangot.
37. A szociális munkást munkatársaival való magánjellegű kapcsolatai nem
befolyásolhatják abban, hogy szakmai tevékenységét legjobb tudása és meggyőződése
szerint végezze.
38. A szociális munkás védi munkatársait az igazságtalan eljárásokkal szemben.
Támogatja őket a kliensek és a szakma érdekei miatt vállalt esetleges
összeütközésekben.
39. A szociális munkás munkatársa helyettesítésekor tekintettel van annak érdekeire,
szakmai munkájára és a klienssel kialakított kapcsolatára.
40. A szociális munkás és az őt foglalkoztató intézmény, szervezet felelőssége, hogy
csak feladatai ellátására alkalmas állapotban kerüljön közvetlen kliens-közelbe.

IV. A SZOCIÁLIS MUNKÁS MUNKAHELYÉHEZ

ÉS A TÁRSADALOMHOZ VALÓ VISZONYA

41. A szociális munkás arra törekszik, hogy munkahelyén az Etikai Kódex elvei, értékei
érvényesüljenek. Az Etikai Kódex kerüljön be az intézmény szervezeti és működési
szabályzatába. Amennyiben a fenti célok elérésében a szociális munkást huzamosabb
ideig akadályozzák, akkor segítségért az Etikai Kollégiumhoz fordulhat.
42. A szociális munkás arra törekszik, hogy munkahelye szakmapolitikáját és
gyakorlatát javítsa, növelve ezzel a szolgáltatások hatékonyságát és színvonalát. Ennek
érdekében vegyen részt esetmegbeszélő csoporton, szupervízión vagy más szakmai
továbbképzéseken.
43. A segítő munka során a szociális munkás védelemre jogosult a vele, intézményével
vagy kliensével szembeni jogsértő vagy etikátlan bánásmóddal szemben. Ha az etikai
sérelem akár intézmények, akár személyek részéről éri, védelemért munkáltatójához,
illetve annak fenntartójához, vagy az Etikai Kollégiumhoz fordulhat
44. Amennyiben a szociális munkás tudomására jut a kliens jogsérelme,
bántalmazottsága, vagy függő, kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés, vizsgálatot
kezdeményezhet, és az Etikai Kollégiumhoz fordulhat bejelentéssel.
45. A szociális munkás közszereplést vállalva minden esetben közli, hogy milyen
minőségben, kinek a nevében (egyén, munkahely, szakma, párt, egyház, szervezet stb.)
nyilatkozik vagy cselekszik.
46. A Szociális Munka Etikai Kódexe az aláíró szervezetek minden tagjára nézve
kötelező. A szociális munkás kötelessége az Etikai Kódexben foglaltak betartása és
törekszik annak betartatására, abban az esetben is, ha nem szociális intézményben végzi
munkáját.

174
ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK AZ ETIKAI KÓDEXHEZ

1. Az Etikai Kódexet aláíró szervezeteknek biztosítaniuk kell, hogy tagjaik

megfelelhessenek az etikai elvárásoknak és a szakmai kötelezettségeknek.
2. Az etikai alapelvek és normák nem helyettesítik a szakma működési feltételeit:
– kiépült intézményhálózatot, a szükséges tárgyi feltételekkel együtt,
– szakemberek felkészültségét,
– szakmai szabályok ismeretét,
– szociális munka egyéb szabályozási szintjeit,
– szociális munka társadalmi presztízsét, az érdekvédelmet.
3. A szociális munka Etikai Kódexe nyilvános, a szociális szolgáltatást igénybevevők és
az együttműködő intézmények/szervezetek számára hozzáférhetővé kell tenni.
4. Az Etikai Kollégium állásfoglalásai nyilvánosságra kerülnek.
5. A Szociális Szakmai Szövetség legalább ötévente vizsgálja felül a Szociális munka
Etikai Kódexét. A benyújtott változtatási javaslatokat szakmai nyilvánosság előtt,
konferencián kell megvitatni.

Elfogadásra került: A Szociális Szakmai Szövetség 2005. április 29-i Küldöttgyűlésén.

Az Etikai Kódexet aláíró szervezetek:

Hajléktalan Szolgálatok Tagjainak Országos Egyesülete
Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület
Kurt Lewin Alapítvány
Magyar Családsegítő-  és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesülete
Magyarországi Szociális Szakembereket Képző Iskolák és Oktatók Egyesülete
Nonpro t Humán Szolgáltatók Országos Szövetsége
Regionális Forrásközpontok Országos Egyesülete
Szociális Igazgatók Magyarországi Egyesülete
Szociális Intézmények Országos Szövetsége
Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete

175
 FELHASZNÁLT IRODALOM
Albert Fruzsina – Dávid Veronika (1998): A barátságról. In: Andorka Rudolf –
Kolosi Tamás – Vukovics György: Társadalmi Riport. 1998. Budapest,
TÁRKI, 257–276.
Alinsky, Saul D. (1972): A cél. In: Gosztonyi Géza (szerk.) (é.n.): A szociális munka
elmélete és gyakorlata 3. kötet. Közösségi Szociális Munka. Salgótarján,
Népjóléti Képzési Központ, 119–131.
Andorka Rudolf (1997): Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris.
Balaicz Barbara (2005): A zalaegerszegi Családsegítő- és Gyermekjóléti Szolgálat
működésének hasonlóságai és különbségei (szakdolgozat). Győr, NYME AK.
Baráth Árpád (2002): Önsegítő csoportok, társadalmi csoportok és szociális munka:
a 21. század kihívásai. In: Kozma Judit (szerk.): Kézikönyv szociális
munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 300–323.
Bárdos Kata (2002): Alapvető eszközök a szociális munkában. In: Kozma Judit
(szerk.): Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai
Szövetség, 128–156.
Biddle, William W.  –  Biddle, Loureide J. (1988): A közösségfejlesztési folyamat.
Budapest, Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete.
Compton, Beluah, R. – Galaway, Burt (1984): Problémamegoldás: a szociális
munka folyamata. In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka.
Budapest, Semmelweis Kiadó, 138–160.
Enciklopedia of social work (1987): A csoportmunka gyakorlatának áttekintése. In:
Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal.
Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 17–35.
Ferge Zsuzsa (2000): Elszabaduló egyenlőtlenségek. Budapest, Hilscher Rezső
Szociálpolitikai Egyesület.
Ferge Zsuzsa – Tausz Katalin – Darvas Ágnes (2002): Küzdelem a szegénység és a
társadalmi kirekesztés ellen. 1. kötet. Budapest, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal
Közép- és Kelet Európai Iroda.
Forgács József (é. n.): A társas érintkezés szociálpszichológiája. Budapest, Kairosz.
Geskó Sándor (1998): Kon iktusmegelőzés és kon iktuskezelés. Budapest, Partners

176
 Hungary.
Gosztonyi Géza (2002): Közösségi szociális munka. In: Kozma Judit (szerk.):
Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 230–
284.
Gosztonyi Géza (szerk.)(1996): Mi a szupervízió? Álláspontok a szociális munka
szupervíziójáról. Budapest, Budapesti Szociális Forrásközpont.
Gosztonyi Géza – Pik Katalin (1998): A szociális munka szótára. Budapest, Szociális
Munkások Egyesülete, Gra t Pencil Kiadó.
Havasi Éva (2002): Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon.
Szociológiai Szemle (4), 51–71.
Hegyesi Gábor – Kozma Judit (2002): A szociális munka – áttekintés. In: Kozma
Judit (szerk.): Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai
Szövetség, 13–37.
Horváth Attila (1999): Minőségbiztosítási technikák óvodákban és iskolákban. In:
Lappints Árpád (szerk.) (2000). A vezetés alapkérdései. Szöveggyűjtemény. Pécs,
Comenius Bt. 244–303.
Horváth Izidorné (2004): A szociális munka elmélete. In: Horváth Izidorné – Dr.
Lazáry Györgyné – Vass Péter. Szociális alapismeretek. Budapest, Nemzeti
Család- és Szociálpolitikai Intézet, 143–225.
Kendall, Katherine A. (1987): Szociális munkások képzése világszerte. In: Hegyesi
Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka. Budapest, Semmelweis Kiadó,
17–31.
Korintus Mihályné – Hodosán Rózsa – Papházi Tibor – Rácz Andrea –
Szombathelyi Szilvia (2002): A szociális és gyermekjóléti alapellátások
helyzetének áttekintése. In: Korintus Mihályné Dr. (Kutatási igazgató):
Kistelepülési hátrányok – alapellátási nehézségek (tanulmánykötet). Budapest,
NCSSZI, 7–46.
Loewenberg, Frank – Dolgoff, Ralph (1988): Etikai választások a segítő
foglalkozásokban. In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994): A
szociális munka elmélete és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka.
Budapest, Semmelweis Kiadó, 181–190.
Lovas Zsuzsa – Herczog Mária (1999): Mediáció, avagy a fájdalommentes
kon iktuskezelés. Budapest, Múzsák.
Lovász Zsuzsanna – Papp Győző (2004): Családvédelem, családgondozás.
Budapest, NCSSZI.
Maslow, Abraham T. (1970): Personality and motivation. New York: Harper and
Row, (2nd ed.)
Morales, Armando – Sheafor, Bradford A. (1989): A szociális munka ismeretalapja.
In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994): A szociális munka elmélete
és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka. Budapest, Semmelweis Kiadó,
101–116.
Müller, Wolfgang C. (1992): Hogyan vált a segítségnyújtás hivatássá? A szociális
munka módszertanának története 1883–1945. Budapest, T-TWINS.
Németh László (2002): Szociális munka csoportokkal. In: Kozma Judit (szerk.):
Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 186–

177
 229.
Pappel, Chaterine P. – Rothman, Beluah (1980): Szociális csoportmunka modellek:
tartalom és örökség. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna –Talyigás
Katalin (szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet.
Szociális munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskola, 86–100.
Pik Katalin (2001): A szociális munka története Magyarországon. Budapest,
Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület.
Schulman, Lawrence (1979): Egyén a csoportban. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit
– Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 164–202.
Somorjai Ildikó (szerk.) (2001): Kézikönyv a szociális munka gyakorlatához.
Budapest, Szociális Szakmai Szövetség.
Soós Zsolt (2009): A szociális alapszolgáltatások funkcionális összekapcsolása I-II.
Kutatási beszámolók. Budapest: Szociális és Munkaügyi Intézet
Soós Zsolt (2003): És mi lesz az aprófalvakkal? Esettanulmány Győr–Moson–
Sopron megye négy zárványtelepüléséről. Kézirat.
Soós Zsolt (2004): Kistérségi szintű szociálpolitikai rendszerek fejlesztési
lehetőségei, különös tekintettel az önkormányzatok, nonpro t és pro torientált
szervezetek lehetséges együttműködésére. In: Némedi Dénes – Szabadi Vera
(szerk.) (2005): Kötő-jelek 2004. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem
Társadalomtudományi Kar Szociológiai Doktori Iskolájának Évkönyve.
Budapest, ELTE – TÁTK Szociológiai Doktori Iskola, 151–184.
Soós Zsolt (1999): Programtervezés a helyi szociálpolitikában – az intézmény-
alapítás és -bővítés módszertani problémái egy konkrét példán bemutatva
(szakdolgozat). Budapest. ELTE SZSZI.
Spéder Zsolt (2002): Szegénység Magyarországon – az arányosított deprivációs
index koncepciója alapján. Szociológiai Szemle (4), 171–189.
Szabó István (1998): Bevezetés a szociálpszichológiába. Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó.
Szabó Lajos (é.n.): Krízisintervenció a szociális esetmunkában. A krízisintervenció
alapelvei. In: Tánczos Éva (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 2. kötet. Szociális munka egyénekkel és családokkal. Salgótarján,
Népjóléti Képzési Központ, 48–65.
Szalai Júlia (2003): A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló
Magyarországán. Szociológiai Szemle (4), 34–50.
Szöllősi Gábor (szerk.) (2004): Gyermekjóléti alapellátás. Budapest, Nemzeti
Család- és Szociálpolitikai Intézet.
Talyigás Katalin (2002): A szociális munka adminisztrációja. In: Kozma Judit
(szerk.): Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest, Szociális Szakmai
Szövetség, 285–293.
Teleki Béla (2003): Szociális munka elmélete. Kecskemét, Korda Kiadó.
Tony Atkinson (1998): Társadalmi kirekesztődés, szegénység és munkanélküliség.
Esély (4), 3–18.
Toseland, Ronald W. – Rivas, Robert F. (1984a): A csoport megtervezése és

178
 elindítása. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin
(szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális
munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző
Főiskola, 253–310.
Toseland, Ronald W. – Rivas, Robert F. (1984b): Csoportdinamika. In: Hegyesi
Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal.
Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 101–123.
Toseland, Ronald W. – Rivas, Robert F. (1984c): A csoportvezetésről. In: Hegyesi
Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna – Talyigás Katalin (szerk.) (1999):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 4. kötet. Szociális munka csoportokkal.
Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 127–163.
Tönnies, Ferdinand (1983): Közösség és társadalom. In: Gosztonyi Géza (szerk.)
(é.n.): A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet. Közösségi Szociális
munka. Salgótarján, Népjóléti Képzési Központ, 17–18.
Turner, Francis J. (1986): Az elméletek sokféleségén alapuló szemlélet a szociális
munka gyakorlatában. Tánczos Éva (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és
gyakorlata 2. kötet. Salgótarján, Szociális munka egyénekkel és családokkal.
Népjóléti Képzési Központ, 22–32.
Varga A. Tamás – Vercseg Ilona (2001). Közösségfejlesztés. Budapest, Magyar
Művelődési Intézet.
Warren, Rachelle B. – Warren, Donald I. (1977): Szomszédságok megismerése. In:
Gosztonyi Géza (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet.
Közösségi szociális munka. Salgótarján, Népjóléti Képzési Központ, 149–161.
Welch, G. (1987): An Intagrated Approach to Social Work Practice. In B. W.
McKendrick (ed.): Introduction to Social Work in South Afrika. Pinetown: Owen
Burgess, 152-176.
Whittaker, James (1980): A csoportfejlődés ötszakaszos modellje és alkalmazásának
gyakorlati vonatkozásai. In: Hegyesi Gábor – Kozma Judit – Szilvási Léna –
Talyigás Katalin (szerk.) (1999): A szociális munka elmélete és gyakorlata 4.
kötet. Szociális munka csoportokkal. Budapest, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskola, 245–252.
Woods, Ronald (1992): A szociális munkások tevékenységeinek egy lehetséges
rendszerezése. In: Hegyesi Gábor – Talyigás Katalin (szerk.) (1994):
A szociális munka elmélete és gyakorlata 1. kötet. Általános szociális munka.
Budapest, Semmelweis Kiadó, 32–45.
Zastrow, Charles (1982): A szociális munka közösségi gyakorlata. In: Gosztonyi
Géza (szerk.) (é.n.): A szociális munka elmélete és gyakorlata 3. kötet. Közösségi
Szociális munka. Salgótarján, Népjóléti Képzési Központ, 33–77.

FELHASZNÁLT JOGSZABÁLYOK

1993 évi III. törvény A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról.

1997. évi XXXI. törvény A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról.

179