TRISHA ASHLEY

CSAK
MAGADRA
SZÁMÍTHATSZ?

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: Trisha Ashley
A m ű eredeti cím e: Ev ery Wom an for Herself

A m űv et eredetileg kiadta:
Av on, a div ision of HarperCollins Publishers,
7 7 —85 Fulham Palace Road, London W6 8JB

Copy right © 2 01 4 by Trisha Ashley

Fordította: Benedek Dorotty a

A szöv eget gondozta: Egy ed Erika
A borítót terv ezte: Magocsa-Horv áth Év a

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

ISSN 2 06 1 -9 3 3 2
ISBN 9 7 8 9 6 3 3 9 9 84 2 7

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Készült a Generál Ny om dában, Szegeden
Felelős v ezető: Huny a Ágnes

Édesapámnak, Alfred Wilson Longnak, szeretettel.

 Előszó

NAGY ÖRÖMMEL HALLOTTAM, hogy az Avon újra

megjelenteti a Minden nő önmagáért című könyvemet, mert be
kell valljam, máig ez a kedvenc szerzeményem. Kétségkívül nagy
sikernek örvend az olvasók körében is, mivel nem is olyan régen
megválasztották az elmúlt ötven év három legjobb romantikus
regénye egyikének, ami óriási megtiszteltetés.
Mivel nem írtam újra, csupán gatyába ráztam pár
félresikerült helyen, kifésültem a haját, és megbizonyosodtam
róla, hogy van nála tiszta zsebkendő, így egyértelműen a saját
korát (2002-ben jelent meg először a Piatkusnál) idézi.
Gondoljanak bele, micsoda felüdülés lesz ellátogatni egy távoli
yorkshire-i völgybe, ahol mérföldekre sehol semmi térerő, és
csak zabolátlan, telefonos internetkapcsolatot találni. A Brontë
család elég jól elboldogult ezek nélkül, remélem, ezzel Önök is így
lesznek.
Jó olvasást!
Trisha Ashley
 1. fejezet
Földönkívüli megszállás: 2001

HAJNALBAN KELTEM, hogy elkészítsem a Hizlaló Reggelit,

mielőtt Mattet kiviszem a reptérre, ám rá kellett döbbennem,
hogy az űrlények az éjszaka folyamán elrabolták a férjemet, és
egy érthetetlenül aljas teremtményt hagytak itt helyette.
Gondolom, rossz napja lehetett a klónozójának. Határozottan
emlékszem, hogy egy szelíd, hosszú hajú, verseket szavaló,
társadalmi felelősségtudattal rendelkező Jason King-
hasonmáshoz mentem hozzá, de ami most velem szemben ült a
reggelizőasztalnál, az egy indulatos, középkorú, pocakos, őszülő
üzletember volt, tojássárgától maszatos Frank Zappa-bajusszal.
Ám engem nem tudott megtéveszteni. A földönkívüli takony
perdöntő bizonyíték volt.
Nem volt szép látvány, valahol mégis lenyűgözött.
A konyhai tükör elé léptem, megnézni, hogy én is változtam-e,
de nem, még mindig úgy néztem ki, mint egy miniatűr Morticia
Addams.
– Charlie – szólt a Matt-szerű lény türelmetlenül –, hallod,
amit mondok? Válni akarok.
Határozottan hallottam. Mégis, mit gondolt, mi rántotta le a
megtévesztő hályogot a szememről? Csak hát, ideiglenesen
megnémultam, miközben majdnem egy negyed évszázad
házaséletének a képei peregtek le előttem Hogarth-szerű
rajzokként: Egy elhidegülés története.
A belső mozi szakadozva véget ért.
– Igen – bólintottam végül.
Hallottam.
Sajnos a memóriám nem az a szelektív fajta, nem vidám
napóra, ami csak a boldog órákra emlékszik vissza, így az
emlékképeimet szabadon szaggatták a veszteségek. Elvesztett
anya, elvesztett szüzesség, elvesztett gyerekek, elveszített férj,
elveszve az űrben.
Charlie Rhymer, ez az életed.
Valamilyen okból kifolyólag Mattet megzavarta a reakcióm.
– Elhidegültünk egymástól, mióta elvállaltam ezeket a külföldi
megbízatásokat, és arra jutottam, hogy így lesz a legjobb
mindkettőnknek. Ami azt illeti, akár most rögtön elválhatunk,
tekintve, hogy már több mint két éve külön élünk.
– Hogy élnénk külön, amikor itt vagy? – kérdeztem,
miközben próbáltam felfogni, pontosan mit is jelent ez a
kifejezés.
– De igazából nem vagyok itt, nem? – mutatott rá
türelmetlenül. – Szaúd-Arábiában vagyok.
– De a megbízások között hazajössz, viszonylag hosszú
szabadságokra. És te mondtad, hogy jobb, ha én nem megyek
veled.
– Utáltad volna. Még a házból sem szeretsz kilépni, nemhogy
az országból.
– De ez itt York. Itt nem igazán jó kint lenni. Otthon jól
elvagyok.
– Ez az otthonod.
– Upvale-re gondoltam, és a Fekete kutya-lápra.
– Annak idején alig vártad, hogy ott hagyhasd értem.
– Annak a szerelem, egy nem tervezett terhesség és apám
volt az oka.
– Charlie, nem arról van szó, hogy már ne kedvelnélek... –
kezdte Matt komolyan.
– Ó, köszi! – jegyeztem meg. – Hálás köszönet, hogy
megtűrtél magad mellett!
Erről nem vett tudomást. Abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán meghallotta... mint általában a legtöbb dolgot, amit
mondtam.
– Csak arról van szó, hogy semmi előnyöm nem származik
ebből a házasságból – folytatta.
– Ez úgy hangzik, mintha valami bank lennék. Mégis, mire
számítottál? Hogy többet kapsz vissza, mint amennyit
befektettél?
– Legalább gyerekek nincsenek, hogy bonyolítsák a dolgokat
– jegyezte meg, ami elég övön aluli ütés volt.
Kezdtem rosszul lenni ettől a beszélgetéstől.
– Sajnálom, hogy így alakult, Charlie, de így tényleg nem
folytathatjuk. Felajánlottak egy hosszabb megbízást Japánban,
és nem engedhetem meg magamnak, hogy továbbra is két
háztartást tartsak fent.
– De a ház... a jelzálog? – bukdácsolt tovább az agyam most,
hogy a sokk első hullámai összecsaptak a fejem felett. – Most mi
lesz?
– A válást hamar elintézik, ha közös megegyezésre jutunk. Az
ügyvédem elküldi a papírokat, amiket alá kell írnod. Utána
fizetek neked tartásdíjat, úgyhogy semmi miatt nem kell
aggódnod. Az ügyvéd majd felveszi veled a kapcsolatot, és
mindent elmagyaráz.
– Igazán? Ezzel foglalkoztál ezen a héten? A válásunkat
intézted? Miért nem beszéltél róla, ahelyett, hogy fait accompli
közlöd velem az utolsó itthon töltött reggeleden? Végül is én
semmit nem tettem, nem?
– Nem, te semmit nem tettél – értett egyet kurtán. – Talán
épp erről van szó. Én haladtam előre, te viszont nem. Más
nőknek van családjuk és karrierjük, meg hobbijuk. Talán most,
hogy már negyvenéves vagy, ideje körbenézned a világban.
Házaséletünk huszonhárom éve alatt be voltam bábozódva, és
most hirtelen felhasítják a gubómat, és közük velem, hogy legyek
pillangó?
Matt felállt az asztaltól.
– Majd hívlak Szaúd-Arábiából. Addig lesz időd ezt
végiggondolni.
A kérdések máris buborékokként pezsegtek felszínre, mint
például: Mikor találkozott ezzel az ügyvéddel? Mióta tervezte
ezt? Hogy érti azt, hogy tartásdíjat fizet nekem? Egy másik nő áll
emögött? Ki a fenének kellene ő?
– Siess! Hozd a kocsit, amíg én összeszedem a csomagjaimat –
csattant az Űrlény a férjem elfogadható alakításában.
– Tessék?
– El kell érnem a gépet. Ideje indulnunk!
Tényleg ideje volt. Kimentem az üvegházba, és gondosan
becsuktam magam mögött az ajtót. Bár egészen aprócska volt, a
közepén, ahol a festőállványom és az asztalom állt, a trópusi
növények teljesen eltakartak. Pálmák, bambuszok, banánfák és
egy nagy cserépben fügefa... Sűrű lombok és meleg, enyhén
párás levegő.
Matt párszor kiabálva megkocogtatta az üveget, mint valami
tébolyodott molylepke, de én kikapcsoltam a hangját, felvettem
egy ecsetet, és folytattam a kis, meztelen, guggoló alak
megfestését a burjánzó erdő szívében. Úgy nézett ki, mint Steve,
a jóképű fiatal kertész a parkban. Az erdő aljnövényzetében
egyértelműen valami fenyegető rejtőzött.
Talán én. Gyakran támadtak róla buja gondolataim, amikor
kimentem az üvegházba festegetni, csak hát a növények nem
sok rejtekhelyét nyújtottak, ahova behúzhattam volna, még ha
hajlandó lett is volna rá. Ez az élet egyik fintora: ahogy öregszel,
egyre kevesebb pasit kívánsz meg, és azok is olyanok, akik
kétszer már nem néznek meg téged. Amikor a legutóbbi
születésnapom rám nyomta a negyvenes bélyeget, tudtam, hogy
ennyi volt.
Még a házasságom előtt kellett volna kiélnem a vad
vágyaimat, mert most már túl késő.
Néha eltöprengtem, hogy vajon a testem akkor is kilökte
volna-e magából a magzatokat, ha nem Matt lett volna az apjuk.
Most, hogy már tudom, ő valójában egy űrlény, feltételezem,
hogy egyszerűen összeférhetetlenek a génjeink.
De már erre rájönni is túl késő.

Jóval később jól ismert, hangos puffanás és nyüszítés térített

magamhoz. Flossie, a spánielem megint megpróbált átjönni az
üvegajtón. Ha előjött a rejtekhelyéről, az azt jelentette, hogy
Matt végül elment egyedül.
Flossie-nak nem sok ész jutott, de azt felfogta, hogy Matt ki
nem állhatja, és hogy biztonságosabb nem az útjába kerülnie.
Persze néha megfeledkezett erről, főleg akkor, amikor erőt vett
rajta a falánkság, mint előző reggel is, amikor Matt lábánál
nyáladzott a reggelinél, aki belerúgott, amikor azt hitte, nem
látom.
Utána felmentem a fürdőszobába, és az összes nagy
ezüstgyűrűmet jó erősen lesúroltam a fogkeféje és egy kis
poralapú csempetisztító segítségével. A gyűrűimnek
határozottan jót tett a tisztítás, és arra számítottam, hogy ez
Matt fogaival sem lesz másként.
Flossie most az étkezőben ült, az üvegház ajtajának túloldalán,
és kissé kábának tűnt. Ez nem szokatlan nála. Vidáman csóválta
a farkát, amikor észrevette, hogy közeledek.
Az asztalt a reggeli után maradt hulladék borította. Az Űrlény
hagyott egy üzenetet a teáskanna alatt, miszerint taxit kellett
hívnia, és ha lekési a csatlakozását, az az én hibám lesz.
Ott hagyta az ügyvéd nevét és címét is, aki majd mindent
elmagyaráz nekem.
Azt kívántam, bár tényleg így tenne valaki.
Miért nem ismerem fel soha a jeleket, csak jó pár évvel
azután, amikor valami már bekövetkezett? Sosem tudom, merre
tartok, csak azt, hogy hol tartottam azelőtt.
Ahogy Joni Mitchell mondja, nem tudod, mid van, amíg el nem
veszítetted. Én mindig csak azt tudom, mim volt valaminek az
elején. Vagy azt, hogy mit gondoltam, mim volt az egésznek az
elején? Vagy tényleg azom volt, amiről gondoltam, hogy volt, de
időközben elcseréltem egy földönkívülire? Vajon a velem való
hosszú együttélés változtatta Mattet földönkívülivé?
Egy dologban igaza volt: megváltozott. Viszont én nem sokat
változtam.
Ez nyilván az én hibám.
Számba vettem a legmélyebb érzéseimet, de rájöttem, hogy
nincsenek ilyenjeim, olyan vagyok, mint egy kifújt tojás: csak héj
és üresség.
Talán a tengert hallani lehetne, ha valaki a füléhez tenne, de
ennyi.
 2. fejezet
Padlásgondok

EGÉSZ ÉJJEL ÉBREN FEKÜDTEM, miközben az agyam egy

kerékben futkosó hörcsögnek képzelte magát. Másnap reggel,
amikor letántorogtam, Matt ügyvédjének a levelét találtam a
postaládában.
Nem szégyentelenül gyors ez? A levél szerint, mivel Matt és
én közös megegyezésre jutottunk (valóban?), és a
házasságunkból nem születtek gyerekek, nem volt szükségem
saját ügyvédre, csak írjam alá a pontozott vonalon, amikor majd
kérik, és ne csináljak cirkuszt.
Az egyetlen jó dolog Matt hirtelen robbant bombájában az
volt, hogy ráébresztett, tényleg űrlénnyé változott, ráadásul
korosodó fajtává. Ki tudja, egyébként mennyi ideig tartott volna
rájönnöm, hogy a sziklás, elhagyatott vidékeken át vezető lassú
utat az ötven felé egy zsémbes öregemberrel készülök megtenni
kéz a kézben? (És mivel nem egy nepáli hegylakó, biztosan
eltévedtünk volna.)

Egy vagy két nappal később Matt telefonált, és a szokásos

parancsolgató stílusában a lelkemre kötötte, hogy tegyem azt,
amit mondott, ő pedig majd gondoskodik rólam anyagilag.
Ez elég újszerű lenne.
És határozottan fenyegetés rejlik mögötte...
Befejeztem a festményt, a felsejlő veszély miniatúrái a
specialitásom.
Amikor a lápvidék végtelen terében éltem, megnyúlt,
keskeny tájképeket festettem, amiken az apró alakok itt-ott
felbukkanó ékszerekként jelentek meg. Ám amint átkerültem a
város klausztrofób környezetébe (még ha az olyan szép is, mint
York), egyre kisebb képeket festettem, amiken a pöttöm alakok
fenyegető dzsungelnövényzet alatt kuporognak.
Egész szépen vitték őket a Waugh Festménynek, egy helyi
galériának köszönhetően. Vaddie Waugh, a tulajdonos szerint
azért, mert olyan kicsik, hogy könnyen hordozhatóak. Vagy mert
az emberek szeretik, ha valami kicsi, sötét és fenyegető
dekoráció lóg a falukon?

Egy ideig senkinek sem meséltem a válásról, mert nem tűnt

valóságosnak. És különben is, az ilyet elég csak a családnak
elmondani. Mondjuk, őszintén szólva egyelőre nem telefonáltam
haza sem, és nem vallottam be, hogy nemcsak anyaként, de
feleségként is megbuktam.
Az ügyvéd tényleg mindent elmagyarázott, de szinte azonnal
el is veszítettem a fonalat. Csupán annyit értettem meg, hogy
anyagilag a béka segge alatt vagyunk, úgyhogy nincs értelme a
ház felét vagy nagy tartásdíjat követelnem. A tartásdíj, amit
Matt felajánlott, csupán nyomorúságos alamizsna volt, de a
festményeimből származó bevétellel együtt, úgy gondoltam, elég
lesz. Száműzött nő leszek, akinek azért fizet a volt férje, hogy
távol maradjon tőle.

Tudtam, hogy a házat nem tudnám fenntartani, de az

üvegházat sajnáltam. Haza kell mennem a paplakba, Upvale-be,
de hová tegyem a dzsungelemet? Többé nem tudnék anélkül
festeni.
Munkát kell találnom, és egy saját házat, amit ki tudok fizetni,
mert bármennyire szívesen megyek is haza, hosszú távon nehéz
lenne ott maradnom, miután ennyi éven át volt saját életterem.
Megélni még csak-csak meg tudnék a festésből, de hitelt már
nem tudnék fizetni belőle.
Körülnéztem a házban, és elképedtem, hogy Matt mennyi
mindent eltávolított anélkül, hogy észrevettem volna. A
berendezés és a felszerelések kilencvenkilenc százalékát nem is
kívántam megtartani, mivel azokat nem én válogattam össze, sőt
éppen annyira idegenek voltak számomra, mint most már Matt.
Mehetett minden egy aukciósházba, ami mindent befogad, de
gondoltam, jobb, ha előbb megkérdezem az Űrlénytől, hogy meg
akar-e belőlük tartani valamit.
Már ha telefonál még valaha. Felhagyott azzal, hogy minden
második este rám csörögjön, és ellenőrizzen (bár ennyi év után
tudnia kellett, hogy vagy itt vagyok, vagy fönt Upvale-ben),
csupán egyetlen, figyelmeztető hívást kaptam tőle.

Néhány héttel a felfedezésem után, hogy Matt egy űrlény, a

legkellemetlenebb vendégnek, Angie-nek nyitottam ajtót. Ő
Matt legjobb barátjának és kollégájának, a visszataszító Tapizó
Gregnek az elgyötört felesége.
– Angie! Mit keresel itt? Azt hittem, Greg szerződése még
három hétig nem jár le.
Ha tudtam volna, hogy itthon van, nem nyitom ki az ajtót
anélkül, hogy előtte az emeleti ablakból nem ellenőrzőm, ki az.
Egy köteg magazint és egy doboz csokoládét nyomott a
kezembe.
– Ezeket neked hoztam – közölte olyan fojtott hangon, mint
aki egy beteghez jött látogatóba.
Azután beslattyogott mellettem a házba, fullasztó parfüm és
nikotin mérgező gázfelhőjét húzva maga után. Ha Angie-t egy
víztározóba mártanák, az azonnal besárgulna, és több várost is
megmérgezne.
Követtem a nappaliba, ahol levetette magát Matt egyik
minimalista, fehér bőr- és nyírfa székébe. Úgy tűnt, meglepően
kényelmesen ül, bár ő maga is csupa ín és bőr volt.
– Ott kellett hagynom Greget, és korábban hazajönni, mert a
takarítók szerint furcsa hangok hallatszanak a padlásról. De
különben is, miután Matt mesélt nekünk a válásról, tudtam,
hogy szét fogsz esni! És mivel rajtunk kívül nincsenek barátaid,
azt mondtam Gregnek: „Jobb, ha visszamegyek, és segítek
szegény Charlie-nak.”
Angie soha nem volt a barátom. Annyira örültem a
látogatásának, mint egy fogtályognak.
– Nem estem szét – biztosítottam, és így is volt, mert újabban
semmi sem tűnt valóságosnak. Nem tudtam eldönteni, hogy
vajon évekig éltem álomvilágban, és most ébredtem fel, vagy
pont fordítva. Csipkerózsika a dzsungelében. – Sokkal inkább
olyan, mintha belülről feszítene valami... mintha befelé
zuhannék. Egy nap majd csak egy pukkanást lehet hallani, és
már el is tűntem, mint egy buborék.
– Szegénykém! Tessék, tudtam, hogy az a legjobb, ha
visszajövök. Nézd a jó oldalát, drágám: legalább barátságosan
zajlik a válásotok, úgyhogy gyorsan túl lesztek rajta. És
tartásdíjat fizet neked, bár gondolom, nem lesz szükséged sok
pénzre, mert visszamész ahhoz a bolond családodhoz. Láttad
tegnap este a hírekben a nővéredet, Anne-t? Egyfolytában
lövedékek röpködtek a feje körül, de ő csak beszélt és beszélt.
– Emilynek, az idősebbik nővéremnek van olyan hatodik
érzékfélesége, és biztosan tudja, hogy Anne legyőzhetetlen a
golyókkal szemben. És nem tudom, miért mondod, hogy a
családom bolond. Matt alig várta, hogy feleségül vegyen, amikor
rájött, ki az apám, még ha most minél előbb szabadulna is tőlem.
– Anne, Emily... a bátyádat pedig Branwellnek hívják, igaz?
Mégis, mit akartak a szüleid, kitenyészteni a saját Brontë
családjukat?
– Igen, nos, legalábbis apám. Úgy gondolta, ha újrateremti azt
az ingergazdag környezetet, és mi mégsem leszünk irodalmi
zsenik, vagy Branwell íróóriás, akkor az az ő elméletét támasztja
alá. Tudod, mint a könyvében: Branwell: A zseni forrása.
Zavarodott arckifejezéséből ítélve nyilván nem tudta.
– A Charlie pedig a Charlotte becézése, természetesen.
Amikor apánk elveszítette kezdeti lelkesedését a kísérlet iránt,
mindannyiunkat elküldött a helyi iskolába. Em nem bánta, hogy
csak Elcseszett Emilyként ismerik, én viszont nagyon untam a
Skarlát Charlotte, a Szajha becenevet. Szerencsére a családom
mindig is Charlie-nak hívott.
– Fura! – motyogta. – Gondolom, akkor tényleg visszamész
oda.
– Kénytelen leszek, de nem térhetek csak úgy vissza, mintha
az elmúlt huszonhárom év meg sem történt volna.
Bár amikor hazamegyek, mindig olyan érzés, mintha soha el
sem mentem volna. Minden ugyanolyan: Em vezeti a háztartást,
miközben a lápot járja, és a jövedelmező verseit írja az
üdvözlőlapokra; Gloria és Walter Mundi végzi a házimunkát, elég
rendszertelenül, és gondozza a kertet; apám a rossz hírű
életrajzait írja, miközben a legújabb hódítását beköltözteti a
nyári lakba; Bran és Anne pedig időnként hazalátogat.
És a lápvidék. A Fekete kutya-lápon soha semmi nem
változik, kivéve az évszakokat. Ettől érzem ott annyira
biztonságban magam, és annyira bizonytalanul itt, Yorkban.
– Szerezhetnél magadnak valami kis állást, nem? – javasolta
Angie. – Még nem vagy annyira idős.
– Milyen munkát találhatnék? Különben is, talán elég pénzt
fogok keresni a képeimmel, ha több kiállításom lesz.
– Egy londoni galéria, az kéne neked.
Megborzongtam.
– Én képtelen lennék Londonba menni! Tetőtől talpig vidéki
lány vagyok, utálom a nagyvárosokat.
– Ne légy ilyen nyámnyila! – jegyezte meg Angie
türelmetlenül. – Most, hogy elmúltál negyven, itt az ideje, hogy
felhagyj ezzel a félénk, gyámoltalan, határozatlan hozzáállással.
Sötét pillantást vetettem rá. Talán visszahúzódó, makacs és
csendes vagyok, de mindig is a saját utamat jártam, ahogy azt
mostanra már megtanulhatta volna. Egy introvertált
exhibicionista vagyok. Miért kéne szeretnem a tömeget?
Egyszerűen nem vagyok az a csordaállat típus.
Angie-t bezzeg senki nem vádolhatja azzal, hogy gyámoltalan
vagy félénk lenne. Legalább tíz évvel idősebb nálam, de a haját
féktelen vörösesbarnára festi, tarantellapók lábakhoz hasonlatos
szempillákat visel, az arca pedig az összes ismert kozmetikai
fogás palettája. A teste karcsú, barna és feszes, eltekintve krepp-
papír bőrétől.
Flossie becsoszogott a konyhában lévő kosarától, és nagyokat
tüsszentve az orrát ráncolta Angie felé, mielőtt bemászott az
ölembe, és olyan kifejezéstelen tekintettel meredt a kéretlen
vendégre, amilyenre csak a Cavalier Queen Charlotte spánielek
képesek. Szent meggyőződésem, hogy egy korai, félresikerült
klónozási kísérlet eredményei.
– Szerencse, hogy nincsenek gyerekek, akiknek a
felügyeletéről vitatkozni lehetne – nézett Angie Flossie-ra.
Megtanultam, hogy ne vegyem magamra, amikor az emberek
ilyesmiket mondanak nekem. Mintha én nem akartam volna
elkeseredetten gyerekeket.
– Nem, nincsenek, és Matt Flossie-t is utálta mindig, úgyhogy
rajta sem fogunk összeveszni.
– Tehát minden rendben? Matt szerint a válás első szakasza
pár hét alatt lezajlik, és hat hétre rá már véglegesítik is. Hát nem
gyors az egész?
– De csak azért, mert nem ellenkezem semmiben, még saját
ügyvédem sincs, és közvetítőhöz sem fordulhatunk, mert két
különböző országban élünk.
– Matt szerint nincs is szükséged ügyvédre, mert a ház az ő
nevén van, és az utolsó szögig jelzálog van rajta, ráadásul
rengeteg az adóssága, így nem marad semmi, amin osztozni
lehetne. De biztos vagyok benne, hogy nagylelkű lesz a
tartásdíjjal. Rendben leszel.
– Igen, bár úgy sejtem, hogy bármilyen enyhe nagylelkűség
kerítette is most hatalmába, az idővel alábbhagy, mint az
Értelem és érzelemben.
Angie kifejezéstelen tekintettel bámult rám.
– Tudod, Angie, amiben úgy volt, hogy az özvegy és a lányai a
mostohafiúhoz költöztek, aki mindent megörökölt, azzal, hogy ő
majd gondoskodik róluk, de ez a gondoskodás aztán egy sovány
malacot érő alamizsnában merült ki.
Angie nem igazán szokott olvasni. Egy teljes percig bámult
rám tátott szájjal.
– Sovány malac?
– Nem szó szerint, legalábbis Matt esetében. Hogy is
küldhetné nekem malacot Szaúd-Arábiából? Vagy Japánból,
ahová állítólag legközelebb megy. Elképesztő, mennyien akarnak
megtanulni angolul.
– Hál’ istennek, Gregnek is felajánlottak egy japán
megbízatást. Nekem tetszik. – Bizonytalanul körbenézett. – Mit
fogsz kezdeni ezzel a sok mindennel? Nem viheted fel az egészet
Upvale-be, nem igaz?
– Nem, de amúgy sem akarnám, a berendezés nagy részét
sosem éreztem magaménak. A legtöbbet Matt választotta, a
dolgok egy része pedig már itt volt, amikor összeházasodtunk.
Kevés dolgot választottunk közösen. Hacsak Matt nem kér belőle
valamit, eladom őket. Vannak cégek, akik eljönnek, mindent
felpakolnak, és elviszik helyetted egy aukciósházba.
– Igen, de gondolom, nem kapnál értük sokat. Matt nem
akarja őket eltenni?
– Úgy néz ki, nem. Valószínűleg régóta tervezgette ezt, jóval a
legutóbbi szabadsága előtt, mert már el is vitte minden
személyes holmiját egy raktárba anélkül, hogy észrevettem
volna.
– Hát, nem vagy valami jó megfigyelő, ugye? Kicsit elvarázsolt
vagy. Meg a növényeidbe temetkezel.
– Talán megtartok néhány dolgot, mert nem hiszem, hogy
sokáig bírnám otthon. Azok után biztosan nem, hogy évekig a
saját házamban éltem. És a növényeimet is tennem kell
valahova.
– Szerintem Upvale nem hangzik valami izgalmasan. Matt azt
mondta, az egész csupán egyetlen macskaköves utcából áll, mint
egy Hovis reklámban, három utcalámpával, fél tucat házzal, a
paplakotokkal és egy csomó, farmokra vezető földúttal.
– Ennél azért több ház van Upvale-ben, csak elszórtan. Az
egyetlen macskaköves rész pedig körülbelül száz méter a
kocsma előtt.
– Nem is tudtam, hogy van kocsma. Civilizáció!
– Igen, a Fekete Kutya, a helyi legenda után. Ott van Fekete
kutya-láp is, amit ez a hatalmas, visszataszító, agyaras lény
kísért, vérben forgó szemmel és nyáladzó...
Angie megborzongott.
– Elég lesz, köszi. A hülye zajokkal a padláson meg a démoni
kutyával egy szemhunyásnyit sem aludnék magányomban.
– Ja, tényleg, a zajok a padláson. Lehet, hogy kísérteted van,
Angie?
Lehetne, a sok kisállat kísértete, amik a kozmetikai kísérletek
során veszítették életüket.
– Nem. Mókusaim.
– Mókusaid? Mókusok vannak a padlásodon? Milyen színűek?
Olyan aranyos kis vöröses Bikkmakk Mókus-szerűek vagy nagy
szürkék?
– Mit számít az? Mindkettő kártevő, és darabokra szedték a
bútort, amit odafent tároltam! Mókusok! Felfalták a székek, az
ingaóra és egy szép komód összes farészét. Még az a szerencse,
hogy nem patkányok. Először azokra gondoltam, amikor szerdán
hazaértem, és meghallottam azokat a furcsa kaparászó hangokat.
Te is rájuk gondoltál volna, nem, Charlie?
– Tessék? – tértem vissza nagy nehezen a valóságba a saját
problémáimból. – Szerintem én magam vagyok az őrült nő a
padláson, vagy nemsokára az leszek. Talán fel kéne költöznöm a
mókusaidhoz.
– Ki beszélt itt őrült nőről? – kérdezte Angie ingerülten. –
Koncentrálj, Charlie! Azok a kis fapatkányok megették az összes
gyönyörű bútort, amit anyám rám hagyott. Mármint, mit
mondok majd a biztosítónak? Hogy „a mókusok megették a
bútoraimat”?
– „A menyétek feltépték a húsomat”!{1 } – kiáltottam fel,
felkapva a fejemet. – Már el is feledkeztem erről a számról,
pedig az idősebbik nővérem, Em sokat játszotta régebben. Nem
Frank Zappa és a The Mothers of Invention énekli? Nem, inkább
Jethro Tull. Ezek Em kedvencei, úgyhogy biztos az egyiküktől
van.
Angie felsóhajtott.
– Nem menyétek, mókusok – felelte hűvös, éles hangon.
Micsoda főnővér vált volna belőle, ha nem áll össze Greggel és
hagyja ott a nővér állását! Vagy börtönőr.
– Bocsi, csak eszembe jutott róla az a dal, és... de folytasd! A
mókusok megették a bútoraidat?
– Igen. A szürkék.
– Hogy jutottak be? Kell ott lennie egy résnek.
– Igen, van egy kicsi, és pont megtalálták. De azért a biztosító
szerintem fizetni fog végül.
– Hacsak a mókusok nem Isten akaratából vannak ott, Angie.
– Ne butáskodj! Már hogy jelentenék a mókusok Isten
akaratát?
– Sosem lehet tudni. Amikor a kerítésünk beomlott, azt
mondták, a vakondok ásták őket alá, és az isteni jel volt, tehát...
– Ugye most csak viccelsz? – kérdezte óvatosan.
Bátorítóan rámosolyogtam.
– Biztosan fizetnek. Milyen kár a bútorokért! Volt, ami
kimondottan tetszett közülük, főleg az a dudorokkal teli,
háromszög alakú szék. Mondjuk az alja nem olyan alakú, ugye?
És azokkal a kiálló részekkel úgysem volt valami kényelmes,
meg bár egy szoba sarkába épp befért volna, az emberek
általában nem szeretnek a sarokba ülni, nem igaz? Így vehetsz
helyette valami praktikusabb ülőalkalmatosságot, amikor
megkapod a pénzt.
– Most csak elterelted a témát.
– Muszáj elterelnem, Angie, időpontom van a fodrászhoz. –
Amit egyszerűen ki nem állhatok, de a hajtövemnél már látszott
az eredeti hajszínem.
– Ez a halottfekete gótstílus a sötét sminkkel és a lilás rúzzsal
már nagyon idejétmúlt – mért végig komolyan.
– Tudom, de Matt ragaszkodik hozzá, és...
Ekkor hirtelen rájöttem, hogy már nem számít, mit szeret
vagy nem szeret Matt. Nincs itt, hogy kiakadjon, ha már nem
festetem a hajam, és nem erős, sötét sminket és vámpírszerű,
fekete ruhákat viselek. ..
Ezzel a külsővel amúgy is egyre kevésbé voltam önmagam,
ahogy idősebb lettem. Mármint, tizenhét évesen még ez voltam
én, amikor Matt-tel eljöttem otthonról, de nem hittem volna,
hogy egész életemre megrekedek abban a korszakomban.
De most azt tehetek, amit akarok.
– Azt tehetem, amit akarok – közöltem Angie-vel is vidáman.
– Mindig is azt tetted – jegyezte meg keserűen. – Nem épp ez
volt a probléma?
– Csak a nagyobb dolgokban, az olyanokban, amik
számítanak, mint például a festés. A kis dolgokban Matt teljesen
szabad utat kapott. Én pedig észre sem vettem, hogy
problémáink vannak.
Már épp hozzá akartam tenni, hogy addig a reggelig, amikor
Matt bejelentette, hogy válni akar, azt sem vettem észre,
mennyire öreg, de még épp időben állítottam le magam: Angie-
hez és Greghez hasonlóan, Matt jó tíz évvel idősebb nálam.
Greg egy rémes, vörös képű vén kéjenc, aki minden nőre
megpróbálja rávetni magát, amint kettesben marad velük.
Olyan, mint apa, csak az oroszlánszerű alkat előnyei nélkül, és
apa szigorúan csak egy szeretőt tart egyszerre.
– Greg néhány héten belül hazajön, ha szükséged van
segítségre – ajánlotta fel Angie.
– Ó, nem, köszönöm, Angie – vágtam rá. – Biztos megleszek.
Tekintete a magazinokra siklott, amiket hozott, és lecsapott a
legfelsőre.
– Hát ez meg mit keres itt? A Surprise!-nak ezt a számát nem
is akartam elhozni. Direkt megtartottam, mert vannak benne
képek erről a lehengerlő Mace Northról.
– Kiről?
Megmutatta a magazint, én pedig (noha elég meghatározó
arcvonásokkal rendelkezett) a felismerés legcsekélyebb jele
nélkül mértem végig a férfit a fotón. Enyhén ferde, mélyen rejlő,
sötét szeme mintha vizslatva nézett volna vissza rám
(valószínűleg talált bennem némi kivetnivalót).
– Biztos ismered! Híres színész, és olyan megnyerő hangja
van, mint Jeremy Ironsnak.
– Tudod, nem igazán nézek tévét. De nekem kissé
valószínűtlen párosításnak tűnik ezzel az arccal – jegyeztem
meg. – Olyan... barbár.
– A tatár vére miatt.
– Ó? Azt hittem, a tatárt húsokhoz esszük – feleltem kissé
ellenszenvesen.
– Az a tartár, ez pedig egy hely Oroszországban. Vagy
Mongóliában? A nagy sztyeppe, bozótvidék, vagy valami ilyesmi.
A dédanyja tatár volt, onnan örökölte a mesés arccsontját meg
ezt a gyere-az- ágyamba szemet... – A magazinra meredt, és
felsóhajtott. – Mint a fiatal Bryan Ferry Rudolf Nureyevvel
keresztezve.
– Rudolf Nureyev halott.
– Jó, de biztos láttál róla képeket.
– Igen, csak nekem a harisnyás férfiak nem igazán jönnek be.
Sosem szerettem volna Marian lenni.
Egy perc múlva halványan elmosolyodott: napfelkelte a
Yellowstone Canyon felett.
– Magadra hagylak a kis poénjaiddal – emelkedett fel, és a
Surprise! példányát határozottan a hóna alá kapta. – Jobb, ha
megyek, és megoldom ezt a tetőpatkány ügyet. Hamarosan
kisöpröm onnan azokat a kis mocskokat.
A túloldalon parkolt, Miss Grinch háza előtt, akinek ez
biztosan nem tetszett, mert nem szereti, ha valami előtte áll,
mivel úgy nem láthatja, mit csinálnak a szomszédjai. Ha Angie
férfi lenne, aki a férjem távolléte alatt látogat meg, azonnal átjött
volna egy tejes- vagy cukrosüveggel, hogy rajtakapjon a képzelt
vétségen.
Szerintem még soha semmi meglepővel nem szolgáltam neki.
Micsoda csalódás lehetek! Az ember azt hinné, mostanra
elveszítette az érdeklődését. Angie-n és Gregen kívül más
barátja nem zargatott Mattnek, amikor ő nem volt otthon, és ha
Greg tűnt fel az ajtóban, amikor egyedül voltam, úgy tettem,
mintha nem lennék itthon.
Mindig ellenőriztem az emeleti ablakból, hogy ki jött, azóta a
kellemetlen eset óta, ami nem sokkal azután történt, hogy
hozzámentem Matthez, amikor is Greg egyedül talált itthon, és
rettenetesen barátságos volt, megerőszakoláshoz közelien
barátságos.
A partikon még Angie előtt is így viselkedett, de úgy tűnt, őt
ez nem érdekli különösebben. Talán azt hiszi, hogy csak a szája
jár, de lépni már nem tud. Talán tényleg ilyen, ha arra kerül sor.
Nem szándékoztam kideríteni.

Amikor Angie elment, végre felhívtam Emet, az upvale-i

paplak főnökét, beszámoltam neki a közelgő válásról, és
megkérdeztem, hogy lakhatok-e egy ideig otthon.
– Persze – felelte.
– Elmondod mindenkinek? Apának?
– Ő mindig is semmirekellőnek tartotta Mattet. Különben
sem fogja annyira érdekelni, új szeretője van.
Felnyögtem.
– Már a nyári lakban van?
– Még nem. Kibérelt egy házat a völgyben. De folyton itt
lebzsel, és nem bírják levenni egymásról a kezüket. Undorító. És
van két ikerlánya, akik csak üldögélnek itt vihorászva. Mindig itt
hagyja őket, amikor elmegy valahova apával.
Gondolom, még mindig jobb, mintha egy üres házban hagyná
őket... bár nem sokkal. Em nem szereti a gyerekeket, úgyhogy
valószínűleg úgy vette, hogy semmi köze hozzájuk, hiába vannak
a házban.
 – Még nem volt olyan nője, akinek gyereke is lett volna, ugye?
– Nem, hacsak nem számoljuk Bran anyját. De az véletlen
volt. Valószínűleg úgyis megunja, ha nem költözik be a kisházba.
Tudod, mennyire kényelmes.
– Flossie üdvözöl – mondtam.
Em hangja azonnal lágyabb lett, mézes-mázos baritonra
váltott.
– Puszild meg helyettem a fényes fekete orrán, és mondd meg
neki, hogy Frost alig várja, hogy idejöjjön, és itt lakjon!
Flossie rettegett Frosttól, az óriási, szürke lurchertől, akinek a
viselkedése sokszor megkérdőjelezhető (tényleg kicsit olyan,
mint apa), de azért értékeltem a kedves megjegyzést.
– Megmondom. És köszi, Em!
– Semmit nem csináltam.
– Csak... itt vagy.
– Hol máshol lennék? – kérdezte zavarodottan.
 3. fejezet
Lesújtó események

VÉGÜL NEM MENTEM EL A FODRÁSZHOZ, amitől olyan

érzésem volt, mintha lógnék az iskolából. Rájöttem, hogy soha
többé nem kell beülnöm abba a fura szagú kínzókamrába.
A dolgok most már annyira felgyorsultak, hogy úgy
döntöttem, összepakolom a cuccaimat. Amit nem akartam
magammal vinni, azt bevittem a kis vendégszobába, ami félig
gyerekszobának volt kialakítva, az elhagyott remények
helyszíneként, úgyhogy teljesen megfelelt a célnak. Mindent,
amit vinni akartam, a nappali egyik végében halmoztam fel.

Átlapoztam a magazinokat, amiket Angie hagyott ott, és

szörnyen ideges lettem: úgy tűnt, egyiknek sincs semmi köze
ahhoz a valósághoz, amiben én élek.
Ennyi erővel akár Gazdag Fiatal Agyhalott Anorexiás
Londoni Divatmajmoló Magazin is lehetne a címük, és kész. Hol
vannak a hozzám hasonló nőknek szóló magazinok? Mondjuk,
Csóró Leharcolt Északi Spiné? Kénytelen leszek megírni a
sajátomat:

CSÓRÓ LEHARCOLT ÉSZAKI SPINÉ: I . SZÁM

A mottó: Minden nő önmagáért!

Köszöntjük új magazinunk olvasói sorában, amit az

 idősebb, elnyűttebb közönségnek állítottunk össze. Bár
elsősorban az északi nőknek írunk, cikkeink azon déliek
számára is felbecsülhetetlen értékűek lehetnek, akik épp a
huskyjaikat fogják be, készen állva arra, hogy meghódítsák
a Fagyos Északot, mivel lapunk számos kulturális utalást
rejt.
A többi Csóró Leharcolt Déli Spinének üzenjük: miért
nem írják meg a saját magazinjukat, amiben az általuk
fontosnak tartott témákkal foglalkozhatnak!
Szívesen vesszük az olvasói leveleket, kivéve azokat a
hízelgő fajtákat, amik csak arról szólnak, hogy milyen
fantasztikus a magazinunk. Ezt tudjuk, úgyhogy az ég
szerelmére, írjanak valamiről! Ha zavarba ejtő, személyes
problémával küzdenek, írjanak Charlie nővér „Bizalmasan”
rovatába: csak a teljes olvasóközönséggel osztja meg a
gondjaikat...

Úgy gondoltam, lenyűgöző új hobbit találtam.

A házat már piacra dobták, és Matt az ügyvédjén keresztül

azt üzente, hogy az összes bevétel felét nekem adja, bár már
előre láttam, hogy az egészet elviszik majd a rejtélyes adósságok
és a hiteltúllépés. Úgysem éreztem soha az én házamnak,
úgyhogy nem igazán érdekelt. Matt azt is megüzente, hogy már
mindent eltett a házból, amit akart, és mindegy, mit csinálok a
többi holmival.
Milyen elfoglalt lehetett az alatt az egy hét alatt itthon, és
mennyire figyelmetlen voltam, hogy nem vettem észre.
Fizeti a hitelt és a rezsit, amíg el nem adjuk a házat, de
valamiért semmi plusz pénzt nem küldött erre a hónapra ételre
meg ilyenekre. Ez csupán tévedés, vagy máris eljutottunk a
sovány malacig?
Láttam, hogy most már el kell kezdenem eladni a bútorokat
(bármilyen furcsa látvány lesz is az a ház leendő vevőinek), ezért
elmentem a szupermarketbe, és annyi kartondobozt szedtem
össze, amennyi csak befért az ősöreg CV2-mbe.
 Ezenkívül felhalmoztam egy nagy adag, tartós élelmiszerekből
álló ellátmányt, mint például sült babot, olívabogyót, vörösbort
és kutyakaját, mielőtt teljesen elfogyna a pénzem.

Em hívott: apám szeretője és a gyerekei beköltöztek a házba,

és csak pusztítást hagynak maguk után, mint Angie mókusai.
Eddig még egyik szeretőnek sem sikerült így kikerülnie a
nyári lakot. Em máris nekikezdett a megszálló elleni
offenzívának. Nagyon ért az offenzívákhoz. Remélte, hogy még
azelőtt elkergeti őket, hogy én hazaköltözöm, de addig az a nő
megszállása alatt tartja az én szobámat! Ez végtelenül dühített,
annak ellenére, hogy Em kihozta onnan az összes személyes
holmimat, és feltette őket az egyik, a két kislányt pedig a másik
padlásra.
Sokkal jobban örült volna a mókusoknak, ahogy én is.
Miért pont az én szobámban kell laknia? Miért nem Branében
vagy Anne-ében?
Az idegenek jelenléte az utolsó megmaradt szentélyemben
volt az utolsó csepp a pohárban. A földönkívüliek most már egész
Yorkshire-t lerohanják.
– Ne aggódj, eltüntetem őket innen – jelentette ki Em
eltökélten. – Apa nem fogja őket megtűrni itt, ha elmúlik a
szexuális újdonság varázsa. Tudod, milyen. Utána
visszarendezem a szobádat úgy, ahogy volt.
– De már sosem lesz ugyanaz – feleltem szomorúan, mert
most tényleg úgy éreztem magam, mint akit kisemmiztek.
Már csak sodródtam.
Meséltem Emnek a Csóró Leharcolt Északi Spinétől.
Csodálatos ötletnek találta, és azt mondta, majd ír hozzá néhány
inspiráló verset vagy főzési tippet, mint például: „Yorkshire-ben
mi disznóaprólékból főzött húsgombócot eszünk.”
Emnek különös tehetsége van az értelmetlen, vicces
versekhez, amik nagyon kelendőek: gyakorlatilag mintha
minden üdvözlőlapon rajta lenne az egyik műve.
Emlékeztetett rá, hogy mindannyiunknak volt hordozható
írógépe. Apa akkor vette őket, amikor egyértelművé vált, hogy
} 2 {
nem fogunk Gondal-szerű történeteket írni a kis
jegyzetfüzetekbe, amiket tőle kaptunk. Talán arra gondolt, hogy
inkább valami 20. századi eszközre lenne szükségünk?
Amikor megtaláltam az enyémet, a tintaszalag papírvékonyra
száradt, újat venni pedig reménytelen küldetésnek bizonyult,
mivel a számítógépek kora rég beelőzött. Amikor végül sikerült
egy szalagot levadásznom, az nem a megfelelő típus volt, így
kézzel kellett feltekernem a régi tekercsekre. Attól féltem,
életem hátralevő részére piros és kék marad a kezem.
De legalább működött.

CSÓRÓ LEHARCOLT ÉSZAKI SPINÉ

A szám tartalmából:
Dobd fel azt a szoknyát!
Átlagos női idomok
Felesleges szőrzet
Bulimia kezdőknek: mit tegyünk, ha a testünk nem tud
megválni az ételtől

A hajtövem lassan ezüstös színű lett, miközben a válási

procedúra kordéként gurult a végső célja felé. Mindig is hosszú
hajam volt, és nem gondoltam, hogy az a sok festék egyszer kijön
majd belőle. De azért érdekesen festett, inkább borzszerűen,
mint szörnyellásan.
A ruháimmal nem sokat tudtam kezdeni, mivel mindegyik
fekete volt. Főleg használtruha-boltokból és jótékonysági
vásárokon válogattam őket össze. Volt néhány könnyed Ghost
márkájú darab is, amiket Matt, ki tudja, milyen áron vagy
milyen hitelkártyával szerzett be Londonban, de azok is feketék
voltak.
Mivel már nem ugyanaz az ember voltam, aki megszökött
Matttel, nem tűnt helyénvalónak, hogy ugyanúgy nézzek ki,
főleg ha visszaköltözöm Upvale-be. Visszatérek oda, ahonnan
indultam, de oda egy másik énemnek kell visszatérnie.
Aki nekem is új.
Elég elszomorító volt összepakolni a házat, és vele együtt az
álmaimat. Eljött az a pillanat is, amikor az aukciós furgon elvitte
a házastársi ágyunkat... Nagyon szimbolikus.
Nem mintha valaha is szerettem volna.
Angie folyton hívogatott, felajánlotta a segítségét, de ez merő
kíváncsiskodás volt. Greg is visszatért, de hozzám nem jutott be,
még ha előbb odatelefonált is, hogy meggyőződjön róla, otthon
vagyok. Remélem, értette a célzást.
Nemsokára ismét elrepül (mindketten elrepülnek), nekem
pedig nem kell őket látnom soha többé, ahogy Matt többi
barátját sem. Legalább egy pozitív oldala van a válásnak.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT DIVATMAJMOLÓ JEGY ZETEI: I .

A használtruha-vásárlás feltételei:
1. Illik rád.
2. Nincsenek rajta észrevehető lyukak és foltok.
3. Még (épphogy) megengedheted magadnak.
4. A címkéjén nem az áll, hogy „Csak vegytisztítás”.
5. A színétől nem úgy festesz, mint egy döglött marslakó.
6. Elfed/felfed minden idomot a társadalmilag elfogadott
módon.

Felhívtam Anne londoni lakását, és most az egyszer otthon

találtam. A normális telefonhangja annyira
megkülönböztethetetlen volt az üzenetrögzítőjétől, hogy
elkezdtem üzenetet mondani neki, mikor közbevágott.
– Anne, Charlie vagyok...
– Szerinted ennyi év után nem ismerem fel a hangodat?
– Ó, ott vagy! Jó. Red is ott van?
– Nem. Bosznia-Hercegovinában van.
– Azt hittem, ott most semmi fontos nem történik.
– Nem is. Jön vissza.
– Em mondta, hogy válok?
– Igen. Rohadt jó ötlet.
– Nem az enyém volt, de már kezdem megszokni. Azt hiszem,
hogy bár mélyen sokkolt és eléggé felkavart, nem tört össze a
szívem. Inkább az bosszant, hogy ennyi éven át hűséges voltam.
Nem kellett volna törődnöm vele.
 – Em szerint eladod a házat, és hazamész.
– Igen. Nem lesz sok pénzem, úgyhogy egy ideig otthon kell
laknom, amíg ki tudok bérelni egy saját lakást. De ehhez vagy
többet kell festenem, vagy találnom kell valami munkát.
– Apa szeretője beköltözött a házba.
– Nemcsak oda, hanem az én szobámba is. Ha Em nem
szabadul meg tőle hamarosan, akkor a nyári lakba kell
költöznöm.
– Talán tetszeni fog. Otthon, de mégis függetlenül. Bent eszel,
kint laksz.
– Igen... Ó, pár napja láttalak a hírekben. Szép a mellényed,
illik hozzád a khaki.
– Még jó, mindig azt hordom. Mint te a feketét.
– Azt hiszem, most változtatok.
– Em is a változtatáson gondolkodik: hogy a fekete mágiához
fordul, vagy a szürkéhez. A lényeg, hogy a wicca{3} egy sötétebb
oldalához – tette hozzá Anne semleges hangon.
– Igen, de jó ötlet ez?
– Ki tudja? Senki nem állhat Em útjába, ha egyszer a fejébe
vesz valamit.
– Ez igaz. Gondolom, mostanra már a nőt is kezelésbe vette.
Ellátogatsz mostanában Upvale-be?
– Talán, néhány hét múlva. Attól függ.
Néhány, az ügyvédről és egy előnyösebb tartásdíjról szóló
bátorító szó után letette. Nem gondoltam, hogy Matt bármiből is
többet tudna adni, úgyhogy hiábavaló és fárasztó lett volna
erőltetni.

Újabb nagy adag dobozzal tértem vissza a boltból, a lábammal

kellett becsuknom magam mögött az ajtót.
Flossie még mindig a konyhában horkolt, pont úgy feküdt,
mint amikor elmentem: a hátán, az iglu alakú, szőrmés sátrában,
a feje kilógott a nyíláson, a füle szétterült a padlón. Akkor sem
ébredt fel, amikor elkezdtem zörögve bepakolni a felesleges
edényeket a dobozokba.
Amikor lábujjhegyre álltam a konyhai fellépő legmagasabb
fokán, és leakasztottam az öntöttvas serpenyőt a plafonról lógó
polcról (nagyon kényelmes volt így Mattnek, aki sosem főzött, és
egyáltalán nem az nekem, aki viszont igen), egy nagyon is
ismerős kéz megragadott hátulról.
– Hát egyedül vagyunk végre? – szólt az önelégült, szörnyen
ismerős hang. – Nem is tudod, milyen régóta akartam megfogni
ezeket! – Azzal fájdalmasan belém markolt, mint aki túl lelkesen
ellenőrzi egy gyümölcs érettségét.
Sajnos ezek voltak az utolsó szavai Angie férjének, Gregnek.
Ha ezt tudta volna, talán valami kevésbé közhelyeset mond.
Mondjuk, mintha minden egyes szavát egy viktoriánus
melodrámából vette volna, szóval, talán mégsem.
Összerezzentem, és elveszítettem az egyensúlyomat, így nem
tudtam megakadályozni, hogy a kezemben lévő súlyos serpenyő
lefelé lendüljön és találkozzon a fejével.
Különös, furcsán csattanó, mégis tompa hangon ütődött a
koponyájának. Mint amikor egy görögdinnyét eltalálnak egy
krikettütővel. Szerintem soha életemben nem fogom elfelejteni.
Valójában ez a kisebb serpenyő volt, de szerencsétlenségére
valószínűleg nagyon vékony volt a koponyacsontja. Hozzá kell
tennem, hogy a nagyobbik serpenyőt még kétkezes fogással is
inkább leejtettem, semmint belendítettem volna. Gregnek
semmilyen szempontból nem volt szerencséje.
Óvatosan leléptem. Greg úgy vonaglott a lábamnál, mint egy
haldokló rovar, aztán nem mozdult többé.
Nem halt meg, ugye? Nem halt meg?
Valaki hosszan kifújta a levegőt, és amikor felnéztem, Miss
Grinch állt az ajtóban, vézna ujját aszott ajkára nyomta, ahogy
Shakespeare fogalmaz. Másik kezének ernyedt ujjai közül egy
üres tejesüveg lógott.
– Biztos nem zártam be az ajtót – jegyeztem meg mellékesen.
– Mindig vigyázok, főleg amikor tudom, hogy Greg itthon van, a
városban... de nem volt könnyű ezzel a sok dobozzal.
Persze Miss Grinchet majd’ szétvetette a kíváncsiság, így
követte Greget be a házba. Talán még lábujjhegyre is állt az
előszobában, épp mögötte.
– Meghalt? – kérdezte, és belépett a szobába, épp amikor
elgyengült ujjaim közül kiesett a serpenyő.
(Greg lábán landolt egy reccsenéssel, de akkor ez őt már nem
érdekelte.)
 – Elesett vagy fellöktem? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem mintha nem érdemelte volna meg! Ilyen ocsmányul
viselkedni egy védtelen nővel – felelte komolyan. – Keress egy
tükröt, és tedd a szájához!
Nem bírtam uralkodni magamon, felkuncogtam.
– Egy tükröt? Miért akarná most magát nézegetni?
– Szedd össze magad, te lány! – csattant fel. – A tükör
bepárásodik, ha lélegzik. Itt van egy, majd én megcsinálom. –
Azzal leakasztotta a kis, fenyőfa keretű, négyszögletes tükröt a
falról, az óra alól. – Te addig hívd a 999-et!
Ezt sikerült megtennem, bár az ujjaimat élettelenebbeknek
éreztem, mint amilyennek Greg tűnt.
– Mentők! Baleset! Vészhelyzet! – daráltam. – A tükör nem
párásodik be!
– Honnan beszél, kérem?
– Itt Miss Grinch beszél – vette ki a kezemből a kagylót. –
Szerintem nem kell sietniük. Már meghalt. – Megadta a
telefonkezelőnek a nevemet és a címemet, majd még hozzátette:
– Csak mentőkre van szükségünk, a rendőrségre nem. Ez egy
rendes környék, és a Grinch családból még soha senkinek nem
volt dolga a rendőrséggel.
– Kivéve azt, aki ellopta a karácsonyt – jegyeztem meg
segítőkészen.

Persze végül a rendőrség is kijött, Miss Grinch

felháborodására. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire
fogok örülni egy kíváncsiskodó szomszédnak.
Ha Miss Grinch nincs ott, biztos, hogy gyilkossági váddal
kellett volna szembenéznem, de ő elmesélte, hogyan követte
Greget be a házba, és látta az egész szerencsétlen balesetet.
Ha Greg nem ront rám hirtelen, amikor épp a serpenyőért
nyúlok, miközben fogalmam sem volt arról, hogy nem vagyok
egyedül, ez nem következett volna be.
A serpenyőt lefoglalták, de engem nem vittek el, bár
bűnösnek éreztem magam, amiért kioltottam egy életet, és
minden ellenkezés nélkül elmentem volna velük.
Flossie is felébredt végre a hangos és kimerítő felfordulás
közepette, kinézett az iglujából, majd visszahúzódott, amíg
mindenki el nem ment, kivéve Miss Grinchet és engem. Flossie-t
könnyen megzavarták a hangos zajok és a nagy lábak.
Később Miss Grinch a kezembe nyomott egy kis pohár
színtelen folyadékot, és ragaszkodott hozzá, hogy megigyam.
Megesküdnék, hogy azt mondta, gin és ópium van benne, de ez
csak nem lehet igaz!
Bármi volt is az, rögtön kiütött.
 4. fejezet
Megnyírva

AZNAP KÉSŐ ESTE ANGIE DÖRÖMBÖLT AZ AJTÓMON,

hisztérikusan kiáltozva, hogy „Kurva! Lotyó! Gyilkos!”. Csak az
utóbbit éreztem igazán helytállónak.
Szerencsére épp az emeleti kiugró ablakfülkében ültem (mivel
az álom messzire elkerült), és a lábam túlságosan elzsibbadt
ahhoz, hogy lemenjek, máskülönben a bűntudat valószínűleg
rábírt volna, hogy engedjem be.
Egy idő múlva több szomszédos házban is kigyúltak a fények,
beleértve Miss Grinchét is, majd nem sokkal később egy
rendőrautó fékezett le csendesen, és eltávolította Angie-t.
Erőtlen, távolodó „Disznók! Disznók! A gyilkost tartóztassák
le!” kiáltások hallatszottak, majd az utca lassan visszasüppedt
sötét csendjébe.

Gondolkoztam, hogyan közöljem a hírt Matt-tel, de mint

később kiderült, feleslegesen, mert Angie megtette helyettem.
Matt felhívott, és röviden tájékoztatott, a továbbiakban csak
az ügyvéden keresztül beszélünk, majd le is rakta.
Gondolom, az, hogy megöltem a legjobb barátját, elég komoly
összeférhetetlenségnek bizonyult.

Miss Grinch továbbra is vigaszom és vezetőm maradt ebben a

rémálomban. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna nélküle, ami
elég messze állt attól, amit azelőtt gondoltam róla, hogy a
védelmem koronatanúja lett.
Ő lett a legeslegjobb barátom. Nem annyira anya, mint inkább
egy savanyú vénkisasszony figura. Mindenkinek kéne, hogy
legyen egy a közelében, de sajnos ez egy kihalófélben lévő faj.
Em eljött volna hozzám pár napra, de apa legújabb szeretője
még mindig parazitaként élősködik rajtuk. A háztartás
működtetése mindig is Em előjoga volt, és nem állhatta a
beavatkozást, főleg nem egy hatalomátvételi kísérletet. Ez nyílt
háborút jelentett.
Normális esetben ez rettenetesen érdekelt volna, főleg mivel
az egyik küzdő fél elfoglalta a szobám megszentelt földjét, de egy
ideje gépiesen éltem a napokat. Aláírtam mindent, amit az
ügyvéd küldött. Matt, a szavához híven, megszüntetett minden
személyes kontaktust.
Ahogy levettem, szerencsés leszek, ha egyáltalán egy nagyon
sovány malacot kapok.
Miss Grinch, Anne-hez hasonlóan, sürgetett, hogy fogadjak én
is ügyvédet, és harcoljak ki egy előnyösebb egyezséget, de
amennyire én láttam, nem maradt más utánunk, mint adósságok
és egy eltűnt férj, ezek közül meg egyiknek a fele sem kellett.
Különben sem éreztem már úgy, hogy bármit is
megérdemelnék.
Csak arra a szörnyű koppanásra tudtam gondolni, amikor a
serpenyő nekicsapódott Greg fejének, és kínzott a gondolat, hogy
esetleg megelőzhettem volna. Mármint, amikor leütöttem,
tényleg le akartam ütni? Vagy valóban baleset volt? Volt olyan
pillanat, amikor eltéríthettem volna a végzetes ütést?
Azt gondoltam, nem, de nem voltam biztos benne. Gyilkosnak
éreztem magam, mivel tényleg megöltem valakit.
Miss Grinch ezt nem értette meg. Szerinte Isten a szívembe
lát, és aszerint ítéli meg a tettemet, de attól féltem, hogy ezt már
megtette. Csak nem árulja el, mire jutott.

Sokan jöttek megnézni a házat, bár azt nem tudom, hányukat

vonzotta csupán a véres jelenet híre. Miss Grinch olyan
hatékonysággal vezette le ezeket a háznéző sétákat, amik Anne
és Em munkatempóját idézték. Talán ezért is kedveltem meg
annyira.
 A bútorokat is segített összepakolni, és nemsokára néhány
nélkülözhetetlen tárgyon kívül minden az aukciósházba került.
Nem tartottam meg sok mindent, ellenérzéssel viseltettem azok
iránt a dolgok iránt, amik Mattre emlékeztettek (és rajta
keresztül Gregre), és ezt a legtöbb tárgyról el lehetett mondani.
Minden, amit nem tudtam eladni, a legközelebbi használt holmik
boltjába vagy a kukába került.
Elküldtem egy kis furgonnyi dolgot Emnek, hogy rakja el őket
nekem. A sofőr nem kért sokat, de túlságosan készségesnek sem
volt mondható, főleg amikor a növényeim jöttek szóba. Állította,
hogy szénanáthában szenved, és egyiket sem volt hajlandó
magával vinni, így arra kényszerültem a költözésnél, hogy a
lehető legtöbb dolgot zsúfoljam be a CV2-mbe. Csak ahhoz le kell
engednem a tetőt, hiába lesz már hűvös a trópusi növények
szállításához. A kisebbek közül többet Miss Grinchnek
ajándékoztam. Nagyon örült nekik. Azok legalább jó helyre
kerültek.
Végül már csak én, Flossie és néhány apróság maradt. Akár
egy hajótörés túlélői, maradtunk a vizsgálat végéig.
Angie még kétszer tűnt fel sikító szellemként késő este a
küszöbömön, de mindkétszer még gyorsabban eltávolították,
mint első alkalommal.
Elkezdtem fejméretű görögdinnyéket vásárolni.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT KERTÉSZ T IPPJEI: I.

Mindig tarts egy margarinos doboznyi komposztot az

ablakpárkányon, és valahányszor gyümölcsöt eszel, nyomd
bele a magját vagy a maghéját! Locsold naponta, és végül
valami kinő belőle. A módszer érdekessége, hogy halvány
fogalmad sem lesz róla, mi az.

Még zsibbadt állapotomban is (ami addigra mintha a

részemmé vált volna, mint az állandó talajmenti fagy)
szörnyűnek éltem meg a tárgyalást, ami Miss Grinch nélkül akár
gyilkossági tárgyalás is lehetett volna, ami még sokkal rosszabb
lett volna.
 A barátságos nyomozó törékeny virágszálként bánt velem,
Miss Grinchet pedig tiszteletteljesen kezelte, de Angie-t
határozottan eltávolíttatta a teremből, amikor hisztériás
rohamot kapott, és halálbüntetést követelt.
Még akkor is azt kiáltozta, hogy „Gyilkos! Gyilkos!”, amikor
kivezették.
A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, bár a nyomozó
biztosított róla, hogy a dolog egyáltalán nem az én hibám volt, és
biztatott, hogy felejtsem el az egészet.
A bíróság végül véletlen balesetből származó halálesetként
zárta le az ügyet.
A nyomozó összegzésként tartott egy kis beszédet arról, hogy
azok, akik behódoltak a jelenlegi öntöttvasserpenyő-őrületnek,
jobb, ha nem a plafonról lógatják le, nekem pedig meg kellett
ebben erősítenem.
Amikor kiértem a tárgyalásról, a helyi újságírók jelenléte
felbátorította Angie-t, hogy élete alakítását nyújtsa, mikor
észrevett engem.
– Gyilkos! – kiabálta monoton hangon, majd fekete fátylát a
vállára dobta, és vérvörös karmokkal, megháborodott
hárpiaként nekem ugrott. – Gyilkos szajha!
Hát ez új volt! Miért pont szajha? Épp hogy azért halt meg a
férje, mert ellenálltam a vágyainak. És Angie pontosan tudja,
milyen volt.
Szerencsére páran lefogták, mivel engem ledermesztettek a
kíváncsi pillantások.
– Ezt nem hagyom annyiban. Igazságot szolgáltatok az én
szegény Gregemnek! – üvöltötte Angie. – Bárhová mész,
megtalállak, és gondoskodom róla, hogy az emberek megtudják,
milyen nő vagy valójában!
Azt kívántam, bár én tudnám, milyen nő vagyok is valójában.
– Sosem fogod tudni elfelejteni.
Nos, ez határozottan igaz.
– Bárhova mész is, én követlek – tette hozzá hirtelen
kimerültnek tűnő hangon, miközben erőtlenül csüngött a
kezekben, amik nem sokkal azelőtt megfékezték. – Nem
menekülhetsz.
Sehová nem futhatok, sehol el nem bújhatok...
 – Miért, Angie? – kérdeztem. – Mostanra már rájöhettél
volna, hogy nem akartam megölni Greget. Nem gondolod, hogy
így is elég rosszul érzem magam miatta?
– Nem, de gondoskodom róla, hogy megtudd, milyen érzés a
szenvedés... barátok nélkül, egyedül... mint én.
A kezét drámaian a szeméhez kapta, és megtört zokogást
hallatott.
– De Angie, Greg hívatlanul jött be a házamba, és illetlenül
rám támadt! És nyilván tudod, hogy többször is hűtlen volt
hozzád.
– Igen, de egyik nő sem ölte meg!
Ezzel nem vitatkozhattam. És minél inkább tiltakoztam, annál
bűnösebbnek éreztem magam. Tényleg nem tudtam volna
eltéríteni azt a végzetes ütést?
– Különben is, bármit művelt, szeretett engem – szónokolt
tovább Angie tragikus arckifejezéssel.
– Talán igen, de mindenkivel összefeküdt, akivel csak tudott –
mutattam rá.
– Azok jelentéktelen ügyek voltak.
A hallgatóság erre ránk zúdította a kérdéseit, de Miss Grinch
hirtelen mellettem termett, megragadott, és az emberek közti
egyik résen át sietve a várakozó taxihoz húzott.
– Milyen magas volt Greg? – suttogtam, miközben
beszálltunk. – Sikerült kiderítenie?
– Pontosan százhetvennyolc centi, aranyom – válaszolta.
Visszanézve láttam, hogy Angie Lady Macbeth stílusban
folytatja a műsorát a lépcsőn.
– Bár meghalnék! – jegyeztem meg tompán. – Már semmi
értelme az életemnek.
– Istennek még nyilván szándéka van veled – felelte Miss
Grinch higgadtan.
– Talán hogy komposzt legyek? – vetettem fel.
– Ha úgy tetszik, mindannyian Isten komposztjai vagyunk –
mondta. – Érdekes, eddig még soha nem gondoltam így erre.
Mindegy, biztosra veszem, hogy tartogat még számodra valamit.
Isten útjai kifürkészhetetlenek.
– Akárcsak a serpenyőké – értettem egyet.
Néma csendben tettük meg az utat hazáig.
 Miss Grinch megvette a helyi lapokat, de szerencsére nem
érdemeltem ki a címoldalt. Gondolom, még Angie alakításával is
csak nyúlfarknyi sztorit tudtak kipréselni egy háztartási
balesetből anélkül, hogy vádaskodást sugallnának.
Végig Mrs. Charlotte Fryként hivatkoztak rám (bár mindig is
a leánykori nevemet használtam), és több képet is betettek
rólam, amiken nagyon kicsinek és furcsának tűnök. Mint egy
üveges tekintetű nyúl a fenyegetően fölé magasodó Angie előtt
kuporogva.
A hajtövemnél most már körülbelül két centiméteren lekopott
a festék.
– Mindig is különösnek találtam ezt a sötét, kékesfekete
árnyalatot – tanulmányozta Miss Grinch az egyik különösen
ocsmány képet.
– Ilyen volt a természetes hajszínem.
– Hidd el, a nők hibát követnek el, ha negyvenéves koruk
után sötétre festetik a hajukat. A bőröd elveszítette a fiatalság
friss hamvasságát, és túlságosan szembeötlő a különbség.
– Tudom, de Matt azt akarta, hogy fekete maradjon. Tetszett
neki az a gót stílus a hosszú hajammal és a sötét sminkemmel,
mert szerinte attól fiatalabbnak tűnök. Jóval idősebb nálam, így
afféle kirakatfeleség voltam a számára, tudja?
– Igen, de most már azt csinálsz, amit szeretnél, aranyom.
– Nem biztos, hogy érdekel.
– Megkérem a fodrászomat, hogy jöjjön át, és kezdjen vele
valamit... hogy olyan legyen, amilyennek Isten teremtette.
– Isten úgy teremtett, hogy a hajam harmincéves koromban
megőszüljön, mint az anyámnak, de a szemöldököm és a
szempillám sötét maradjon.
Anya Lally Tooke. És úgy fest a radikális, feminista
könyveinek a borítóján meg a tévében, mintha rizsporos parókát
viselne, de még így is jól néz ki. Ugyanolyan nagy, sötét szemünk
van, a lila szőlő árnyalatával.
Mattet mindig is lenyűgözte apa hírneve (vagy hírhedtsége),
és úgy hurcolta be a nevét a beszélgetésekbe, mint egy kutya a
büdös, visszataszító zsákmányát.
– Az apósom, Ranulf Rhymer...
A tőlünk messzire szakadt anyámmal kapcsolatban sosem
érzett így, de igazából én sem: az a kéz nem is igazán ringatta a
bölcsőmet, inkább hegyes végű darabokat tört le belőle, és véres
harcot vívott velük, mielőtt örökre lelépett.
– Elkezdhetnél a feketénél élénkebb színeket viselni –
javasolta Miss Grinch, aki közben a saját gondolatmenetét
folytatta.
– Nincs másom. Különben is, a ruháim nagy részét
használtruha boltokban és jótékonysági vásárokon szereztem be.
– Ideje változtatnod.
– Nem engedhetem meg magamnak.
– A fodrászom nagyon olcsó – biztosított, és göndörített,
vöröses- szőkés-őszes haját elnézve ezt el is hittem.

Igaza volt, a fodrásza tényleg olcsó volt. A pillanatnyi őrület

hevében, amit a postán érkezett, még nem jogerős válókereseti
határozat idézett elő, felhívtam, és teljesen levágattam a
hajamat. Nagyon katartikus élmény volt a változás.
Rövid lett, mint egy fegyencnek, és teljesen ősz. Az erős
sminket is elhagytam, amivel, a megnyírt hajammal együtt, úgy
festettem, mint egy selyemmajom. A bő, fekete ruhák (kicsit
lefogytam) és a nagy csizmák most már nevetségesen néztek ki
rajtam.
Elfelejtettem, hogyan kell enni és aludni, ezért lógott rajtam
minden, de elfogyott a pénzem, úgyhogy a szökött elítélt
külsőnek még egy ideig maradnia kellett.

Ritka telefonhívás jött anyától Amerikából.

Legutóbb akkor hívott, miután hozzámentem Matthez.
Közölte, hogy szánalmas, elnyomott tagadása vagyok
mindannak, amiért a női mozgalom valaha küzdött. Talán így is
volt. És talán másmilyen lettem volna, ha minket, gyerekeket is
magával visz, amikor elmenekül apától. De ez nem biztos.
Ezúttal gratuláló hívást eresztett meg, miután hallott Halott
Gregről.
– Szép húzás! – dicsért meg. – Egy csapás egyenesen a férfi
elnyomás szívébe.
– Inkább a fejére, anya. És nem vagyok rá büszke. Elég nehéz
együtt élni a tudattal, hogy megöltem valakit.
– Az ő bűne, saját magának köszönhette.
– Igaz, de ettől még nem érzem jobban magam. Anya, tudod,
hogy Matt és én válunk? Már csak a jogerős határozatra várunk.
Némi szünet.
– Jó lenne, ha eljönnél hozzám egy időre – felelte végül,
mintha megkértem volna rá. – De attól tartok, hogy nemsokára
előadó körútra indulok az új könyvemmel, és... de várjunk csak!
Te is velem jöhetnél, és mindenkinek elmesélhetnéd...
– Nem, köszi! – vágtam rá. – Hazamegyek Upvale-be.
– Kinyithatod a ketrec ajtaját, de nem kényszerítheted az
állatot, hogy kijöjjön – jegyezte meg rejtélyesen, nagyot sóhajtva.
 5. fejezet
A tékozló lány

KÜLÖNÖS ÉRZÉS VOLT VÉGLEG HAZATÉRNI ÚGY,

hogy nem mehettem vissza a téglalap alakú, magas plafonú
szobámba a régi, kamaszkori bútoraim közé.
Persze az évek során időről időre visszamenekültem,
általában egyedül. Ennyi nagy, magabiztos ember között Matt
mindig kicsinek érezte magát, azt hiszem. (Amilyen egyébként is
volt.)
Apu, Em és Anne megrémítették, de Branwellt szerintem nem
tartotta fenyegetőnek, csak ütődöttnek. Amikor az esküvőnk
után nem sokkal megkérdeztem Brant, hogy kedveli-e Mattet,
bizonytalanul csak annyit felelt:
– Kit?
Matt mindig is féltékeny volt arra a megnyúlt, de még el nem
vágott köldökzsinórra, ami engem (és minket, Rhymereket
mind) Upvale-hez köt. Különös módon észre sem vettem, hogy
ez létezik, amíg nem kezdtem a határait feszegetni azzal, hogy
megszöktem Matt-tel.
Még Anne, a világot bejáró tévériporter is visszatért időről
időre, hogy a Fekete kutya-lápon pihenje ki magát, mielőtt
visszaindult a távoli csataterekre. Ha a világban bárhol
konfliktus zajlott, Anne is ott volt a khaki egyenruhájában és a
többzsebes mellényében. Úgy tűnt, a háborúk nem tartanak
sokáig, miután megérkezett, gondolom, csak vetettek rá egy
pillantást, és összefogtak egy nagyobb veszedelemmel szemben.
A Halálos Csapás óta többször is kerestem Anne-t a londoni
lakásán (egyszerű, minimalista, amin egyszerű, minimalista,
külföldi tudósító barátjával, Reddel osztozott), de csak az
üzenetrögzítője válaszolt. Emnek egyszer sikerült elcsípnie a
barátját, de ő csak annyit mondott, hogy Anne nincs otthon, és
letette a telefont.
Anne, Em és apa mind nagy termetűek, jó kiállásúak, erős
csontozatú, ijesztően céltudatos emberek, sűrű, hullámos, világos
hajjal: igazi oroszlánszerű megjelenéssel. Talán ezért volt Matt
ideges a jelenlétükben, attól tartott, ő lesz a szerencsétlen zebra
az itatónál.
Én azonban alacsony vagyok, sötét tónusokkal (vagyis most
alacsony, ősz tónusokkal), mint anya, de nem vagyok az a
törékeny virágszál, akinek tűnök. Bran is vékony alkatú, de
izmos, sötét, vörösesbarna hajjal, mint egy frissen meghámozott
gesztenye, és különösen világos, barna szemmel. Szerintünk a
lengyel édesanyja családjától örökölhette a vonásait, akire alig
emlékszünk abból a rövid időből, amikor bébiszitteri, szeretői és
nagyon is kelletlen anyai minősítésben nálunk lakott. Még Em
sem, aki a legidősebb.
Amióta csak az eszemet tudom, Em vezeti a háztartást Gloria
Mundi és a testvére, Walter segítségével. Különös módon a
háziasszonyi teendők iránti készség nem igazán szivárgott át
belém, el kellett mennem, és keresnem egy könyvet a témában.
Azt nem lehet mondani, hogy nem próbáltam meg, csak éppen a
természet művésznek szánt, nem háziasszonynak.
Az upvale-i paplak sosem látott papot, a név apa Brontë-
mániájának az eredménye. Téglalap alakú, szilárd, kőből épített
ház, kicsi, rendezett kerttel, amit mohás kavicsok és vörös
rózsák választanak el az úttól. Mögötte a föld meredeken lejt
lefelé a patakhoz, úgyhogy a konyha és a mosókonyha a domb
oldalába épült, az út szintje alá, a völgyre nézve.
Az alatt pedig ott van a föld szintje alatt megbúvó kisház, amit
nyári laknak hívunk, és ami szintén félig a dombba ékelődik. A
házzal egy kanyargó és elég nyirkos csigalépcső köti össze, a
tetején és az alján egy-egy tölgyfaajtóval.
A nyári lak szűk, egyenetlen ösvényben folytatódik, ami egy
másik kisházhoz vezet, ami, amikor legutóbb láttam, még
elhagyatottan állt, de Em szerint nemrég felújították, és eladták
valami színésznek. Aztán ott van a Kisbagoly Farm, ahol Madge
és idős édesapja, Bob lakik.
Em sosem olajozza a paplak nyári lakhoz vezető ajtaját, hogy a
nyikorgó hangból hallja, amikor idegen megszálló (vagyis apa
látszólag végtelen szeretőinek sorából az egyik) lép a területére.
Ám ezúttal a háta mögött osontak be a megszállók.

Konyhai kártevők
1) Apád szeretője
2) Apád szeretőjének a gyerekei
3) Apád...

– A furgon rendben ideért – közölte Em, amikor felhívtam a

furcsán lecsupaszított házamból. – Mindent bepakoltam a
kisházba, azokat is, amiket a szobádból kimenekítettem. Eddig a
padláson őriztem őket. Walter mindent lehozott.
– Különös érzés a kisházba visszamenni. De még mindig sok a
holmim, a kocsim tele lesz a növényeimmel, hiába vett magához
néhányat Miss Grinch. Nem tudom, hová teszem őket, de
kellenek, ha még valaha festeni akarok. Most nem megy a
dzsungelem nélkül.
De vajon fogok még valaha festeni? A Nagy Serpenyőlendítés
óta festői válságban szenvedek. És ha festek, vajon visszatérek a
régi, upvale-i stílusomhoz, vagy kialakítok valamit a kettő
között?
– Fogsz még festeni – jelentette ki Em, mintegy isteni
kinyilatkoztatásként, vagy inkább wicca kinyilatkoztatásként és
Walter épít neked üvegházat a kisház elé, csak ő persze
verandának hívja.
– Miből?
– Valakitől kapott néhány régi ajtót és ablakot, a tetejéhez
pedig tiszta hullámlemezes műanyagot használ. Mondtam neki,
hogy olyasmire van szükséged, mint a barátja, George
galambháza, csak sokkal világosabbnak kell lennie, és azonnal
megértette. Hetek óta dolgozik rajta, most is hallom, ahogy
kalapál.
– Ez csodálatos – feleltem, miközben a torkomban gombóc
képződött ettől a kedves gesztustól.
 – Apa egyre csak panaszkodik, de közben nem dolgozik,
túlságosan lefoglalja a kamatyolás. Az a nő annyira telhetetlen,
hogy az már zavarba ejtő. Egyik éjjel rajtakaptam apát, ahogy
felcipeli a nőt a lépcsőn. Ez tutira nem tesz jót a hátának.
– De mindig is ilyen volt, Em.
– Ez most más. Először is beköltözött a házba a kölykeivel.
Mint Angie mókusai. Reméltem, hogy Angie nem követ odáig
és költözik be ő is a házba.
– Apa nem bánja, hogy végleg hazamegyek?
– Nem érdekli. Csak annyit mondott, hogy fizetned kell majd
az eltartásodért, úgyhogy a szeretője nyilván drága mulatság.
– Igaza van, Em, és nem maradhatok örökre a nyári lakban.
Előbb- utóbb majd kelleni fog az új szeretőnek. Találnom kell
valami munkát, és kibérelni egy helyet. Matt egy fityinget sem
küldött, mióta leütöttem Greget. Tudtam, hogy csak a sovány
malac marad, és az is csak akkor, ha szerencsém van. De amúgy
sem kell már a pénze. Nem érdemlem meg azok után, hogy
megöltem a barátját.
– Baleset volt, és jogosult vagy tartásdíjra, folyamatosan ezt
szajkózzuk neked. Valamiből élned kell, amíg ismét festeni nem
kezdesz, úgyhogy...
– Ha még festek valaha – szúrtam közbe pesszimistán.
Em erre nem reagált.
– Úgyhogy szereztem neked egy részmunkaidős állást, hétfőn
kezdesz.
A pánik éles karmokkal szorította össze a gyomromat.
– Egy munkát! Mégis, milyet?
– Kisegítő leszel a Szivárvány Óvodában, kissé lejjebb az
utcában. Nem ismered. Alapítottak itt a Szirtházban egy önellátó
kommunát, amihez egy haladó szemléletű óvoda is tartozik.
– Montessori, Steiner vagy ilyesmi?
– Valami olyasmi. Elég gyakran cserélődik a személyzet,
valószínűleg azért, mert nem fizetnek sokat, úgyhogy mindig
kétségbeesetten keresik az új embereket.
– Tudják, hogy gyilkos vagyok?
– Nem vagy gyilkos, és a balesetekből nem lesz nemzeti
címlapsztori, úgyhogy valószínűleg nem.
– Ó, Em, nem hiszem, hogy menne. Semmit nem tudok a
gyerekekről, és...
– Azért megpróbálhatod. Aztán majd akad más, vagy
elkezdesz megint festeni.
– Vaddie a galériából egyre csak kéri az újabbakat, de már
minden kész képem náluk van.
– Vissza kell jönnöd ide, és a láp meggyógyít. Gloria pedig főz
majd erősítőt. Meglátod, minden rendben lesz.
Gloria igazi füvesasszony, tőle tanulta Em mindazt, amit tud,
de ő főzi a legrettenetesebb ízű italokat.
– Furcsa lesz a szeretők házában lakni.
– Gloria Mundi addig suvickolja, amíg nem ragyog, és
megolajoztam a konyhaajtót, úgyhogy úgy jössz-mész, ahogy
kedved tartja anélkül, hogy bárki észrevenné.
– Köszönöm, Em! -- mondtam hálásan. – Sok gondot okozok
neked.
– Nem, nem okozol, tudod, hogy szeretek rendezkedni. Ez a
Jessica nőszemély okoz gondot. Segítened kell majd innen
eltüntetni.
– Apa szeretői sosem maradnak sokáig – biztosítottam. –
Bran anyja maradt a legtovább, de csak azért, mert meg akarta
szülni Brant, mielőtt hazamegy. Nem hiszem, hogy apával
bármilyen módon is kommunikáltak volna, miután Bran
megfogant.
– Á, igen, Bran. A minap telefonált az egyetemről. Úgy tűnik,
megjelent előtte Thot főpapnője, és arra intette, hogy ne
használjon mobiltelefont, mert gonosz szellemek költöznek belőle
a fejébe. Nem hallottam túl tisztán, mert eltartotta a készüléket
a fülétől, aztán egy suhanó hang és egy loccsanás hallatszott,
mielőtt megszakadt a vonal, szóval szerintem bedobta a folyóba.
– Áh!
– Igen, úgyhogy készenlétbe állítottam Rob taxiját, hogy
menjen, és hozza el. Nem hiszem, hogy Bran diákjai észreveszik a
hiányát, ha hazajön egy kis szünetre. Sokszor amúgy is elfelejti,
hogy vannak egyáltalán diákjai, amikor meg mégis eszébe jut,
valószínűleg valamilyen ősi nyelven tart nekik előadást, amit
nem értenek. De úgy tűnik, a könyve nagyszerű lesz.
– Biztosan van valami oka, hogy az egyetem elviseli a
furcsaságait azon kívül, hogy nagyobb az IQ-ja, mint az összes
többi tanárnak együttvéve.
– A farka is nagyobb, mint bármelyik másik tanárnak –
jegyezte meg Em, ami igaz is.
Még gyerekként is, amikor a jeges patakban fürödtünk
meztelenül, láttuk, hogy Bran ezen a területen lenyűgöző
adottságokkal rendelkezik. De hacsak Thot főpapnője nem
jelenik meg előtte szilárdabb formában, és ábrázolja számára a
szerelmet diagramokkal, attól félek, ez az előnye teljesen kárba
vész.
– Nem hiszem, hogy ez különösebben lenyűgöző hatást
keltene az akadémiai körökben – feleltem.
– Talán nem. Megkértem őket, hogy hívjanak, ha egy-két
napon belül nem nyugszik meg, és akkor Rob elindulhat érte.
Rob ismerte Bran furcsaságait, és mindig örült, amikor Bran
ősi, szent egyeteméhez (ami meglepő módon elfogadta
különcségét) autózhatott, és mindenféle felfordulás nélkül
visszahozhatta.
– Hát, gondolom, Brant nem rakhatjuk a nyári lakba –
mondtam, bár még mindig fájt, hogy engem raktak ki a házból a
szerető miatt.
– Volt egy látomásom Anne-ről – mondta Em, az én
gondolataimban is olvasva. – Nehéz helyzetben van, és
nemsokára hazajön gyógyulni.
– Spirituálisan vagy máshogy? Nem lőtték meg, ugye? Mintha
azt mondtad volna, hogy képtelenség meglőni.
– Szerintem nem ilyen sérülésről van szó – felelte Em
bizonytalanul. – De biztosan nem tudom megmondani, a
jóslataim egyre homályosabbak: mintha elment volna a kép.
Komolyan, mi értelme ragaszkodnom a szüzességemhez, hogy
megtartsam a képességeimet, amikor csak az unalmas, evilági
dolgokat látom? Soha nem látok tisztán semmi különösen
izgalmasat. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ennyi erővel a
boszorkányság sötétebbik oldalát is felfedezhetem.
– Csak ne hozz elhamarkodott döntéseket! – könyörögtem
neki. – Főleg ne tégy semmi... Aleister Crowley {4}-szerűt.
– Az a magamutogató! Határozottan nem. Inkább azon
gondolkodom, hogy csatlakozom a helyi
boszorkánygyülekezethez, és teljesen elsajátítom az Ősi
Mesterséget... és talán egy megfelelő férfit. Lilithnek van egy.
– Mi, megfelelő férfija?
– Nem, boszorkánygyülekezete.
– És egészen pontosan mit értesz megfelelő férfi alatt?
– Olyat, aki nagy, erős, csendes és alkalmazkodó.
Egyúttal a „bátor”-t is hozzátehette volna a szükséges
képességek listájához. Láttam már erős férfiakat sarkon fordulni
és elrohanni, amikor meglátták Emet.
– A színész egész kívánatos lent, a kisházban – töprengett. –
És Gloria szerint nagy nőfaló hírében áll, úgyhogy szörnyen
megfelelő lenne.
– Em! Nem gondolhatod komolyan.
– Mikor érkezel holnap? – kérdezte, témát váltva.
– Kora délután, remélem, de havat mondanak, amitől
nehezebb lesz átjutni a Ramshaw-dombokon és a Fekete kutya-
lápon. Nem tudom, miért, de csak azon az úton tudok
visszamenni.
– Azért, mert arra mentél el Matt-tel, és le kell írnod a teljes
Visszatérő Kört – magyarázta Em.
– Rázós lesz, ha erősen havazik.
– Menni fog, a CV2 csak átcsusszan a magaslatokon. De
Flossie-t jól bugyoláld be! Ezek a kis spánielek mind
beltenyésztésűek, könnyen megfázhat.
– Igen, és a növényeket is. Kissé trópusiak egy téli, lápi
autókázáshoz, leengedett tetővel.
– Rendben megérkezel. Tudnám, ha másként lenne – mondta
Em komolyan, majd prózaibb hangon hozzátette: – Akkor
holnap. Vezess le egyenesen a kisházhoz! A kulcs a békában van.
Walter majd kipakolja a holmidat, amíg mi megbeszéljük a
dolgokat.

Amikor felértem a Ramshaw-dombokra, a Fekete kutya-láp

(ami most Fehér kutya-láppá változott) kvarcként csillogott
alattam. A hatalmas fehérségről visszaverődő, ragyogó fényben
mintha megtisztultam volna.
Abban a pillanatban én is egy kutyára hasonlítottam: igazi
korcs voltam. Rövidre nyírt, fehér haj és lazán lógó, fekete
ruhák... inkább Fester nagybácsi, mint Morticia.
És ha már a kutyáknál tartunk, Flossie műszőrmével
szegélyezett, az anyósülés elé helyezett iglujának mélyéről
horkolás hallatszott. Maga az anyósülés és a kocsi többi része is a
kedves, óriási növényeimmel (füge-, citrom-, pálma- és
banánfákkal) volt telezsúfolva. Újságpapírba és több réteg
buborékfóliába csomagoltam őket, és úgy nyúltak ki az autó
nyitott tetején, mint megannyi statiszta a Testrablók
támadásában. A látási viszonyaim kábé a nullával voltak
egyenlőek.
Magamra vonzottam pár furcsa pillantást, amikor elindultam,
de minél közelebb értem az otthonomhoz, annál kevesebben
vettek rólunk tudomást. Nyugat-Yorkshire népe képes minden
apró részletet magába szívni anélkül, hogy az emberre nézne.
Kívülről majd’ megfagytam, a kezem a kormányra tapadt.
Belül is úgy éreztem, mintha minden szervem jéggé dermedt
volna, attól a pillanattól kezdve, hogy Greg meghalt, csak most
kiegészült a remény melegségének halvány érzésével.
– Mindjárt otthon vagy, Charlie, most már minden rendben
lesz – bátorítottam magam, miközben lesiklottunk a Szakadék
Szerpentinen.
De ekkor a Hókirálynő Angie hangján azt suttogta:
– Már soha többé nem lesz rendben semmi.
– Talán nem, Angie – mondtam ki hangosan. – De legalább a
megfelelő helyen fog minden rosszul alakulni.
 6. fejezet
Pesto a konyhában

CSÓRÓ LEHARCOLTAK FORTÉLY AI:

T ÉPD SZÉT , T ŰZD ÖSSZE ÉS T ÖMD KI

Első tipp: Azoknak, akik Lustontól délre élnek, azt javaslom,

hogy vágják apró darabokra ezt a magazint, majd cellux
segítségével ragasszák össze eltérő sorrendben, mivel ez
többórányi szórakozást jelent, és utána is épp annyi értelme
lesz.

A PAPLAK MÖGÖTT LEFORDULTAM A HAVAS

ÚTRÓL, és csúszkálva megálltam, inkább a szerencsének, mint
az ítélőképességemnek köszönhetően, az évszakhoz cseppet sem
illő nevű nyári lak fala mellett. Ez jobban hasonlít egy dombba
vájt hobbitüregre, mint bármi másra, a fenyegetően fölé
magasodó paplak súlyos tömegével, ami készen áll arra, hogy
leszánkózzon a dombon, mindent elsöpörve maga előtt.
A kisház előtt most egy rozoga, félig üvegezett kitoldás
díszelgett élénk tengerkék színben. Az ajtajára ráfért volna még
egy réteg festék, mert a „Nők” felirat még halványan kivehető
volt rajta, bár a szívecske alakú kivágást nagyon ízlésesnek
találtam.
Walter igazán kitett magáért.
Épp szipogva letöröltem az elérzékenyüléstől megeredt
könnyeimet, amikor hirtelen hang csendült a hátam mögött.
Olyan bársonyosan és dallamosan csengett, mint egy cselló, mire
összerándultam, és dervisként megpördültem.
– Maga felelős ezért a kinövésért Upvale gyönyörű arcán?
A sarkvidéki szél jeges ujjai végighullámzottak bő, fekete
ruháim számos rétegén, és ki kellett söpörnöm a hálófinomságú
gyapjúsálat a szememből, hogy megláthassam a férfit, aki
megszólított.
Nagyon magas volt, még Emnél is magasabb, és sötét, vastag
szemhéja alatt ülő szeme egyfajta fáradt óvatossággal nézett
rám, mintha olyan meglepetésajándék lennék, amire nem
vágyott. A kezében óriási játék mackót tartott.
– Nem hiszem, hogy egy olyan férfinak, aki piros paplanban és
egy udvari bolondéhoz hasonló sapkában mászkál, joga van
megjegyzéseket tenni a házamra – feleltem hűvösen, bár
különös öltözéke valójában közel sem nézett ki rajta olyan
nevetségesen, mint ahogy hangzott.
Bezzeg a verandám, ahogy Walter hívta, az határozottan
nevetséges volt.
A játék mackót nem említettem, hátha érzékeny rá. Bran
például mindenhová magával viszi a zsebében puha játékát,
Breki urat, de az legalább kicsi.
– Ez síöltözet – magyarázta, és meglepően egyenes orra fölül
lenézett rám.
– Upvale-ben nem. Ennyi erővel akár a hátára is írhatná,
hogy „idegen”. Gondolom, maga a színész. Em mondta, hogy
beköltözött a kisházba az ösvény végén – mondtam olyan
hangsúllyal, amitől a férfi valamiféle kórságnak tűnt. – A nevét
nem említette.
Az a része, amit láthattam a felhajtott gallér és a szemébe
húzott sapka között (magasan ülő, szoborszerű arccsont, enyhén
ferde szem és elnehezültnek tűnő szemhéj) valahonnan ismerős
volt, még egy olyasvalakinek is, aki ritkán néz tévét vagy
filmeket.
– Inkognitóban vagyok.
– Nekem úgyis jó. Nem hinném, hogy leküzdhetetlen vágyat
éreznék, hogy eldicsekedjek, összefutottam magával. Vagy a
mackójával – tettem hozzá, megkockáztatva.
– A mackómmal? – ismételte, furcsa pillantást vetve rám, de
lehet, hogy csak azért, mert a kötött kabátom fekete
denevérszárnyként csapdosott mögöttem.
– Nem lenne szabad megemlítenem a mackót? Mozog –
tettem hozzá elképedve.
És valóban, most már nemcsak mozgott, hanem motyogott is.
A feje elfordult, és egy álmában összeráncolt arcocskát
pillantottam meg, amit mézbarna szőrme és kerek fülek
kereteztek. Aztán visszasimult a piros paplanba.
Ettől és a tengerkék verandától kezdtem bepánikolni. Upvale
eddig soha nem változott, az egyetlen biztos pontom volt a
fenyegető világban. Fellélegeztem, amikor a színész egyetlen szó
nélkül (hacsak nem számítjuk azt, ami egy elmotyogott
„Ütődöttek!”-nek hangzott) eloldalazott mellettem, majd nagy
léptekkel elindult a keskeny úton szőrös barátjával.
Kirángattam az én szőrös barátomat az autó meleg odvából,
mire bizonytalanul, meglepve nézett körül: a világ megváltozott,
miközben aludt, megint.
A kulcs szokás szerint a kőbéka szájában volt elrejtve, néhány
apró fadarabkával, amikre mintha rúnákat véstek volna,
valamint egy köteg szárított gyógynövénnyel. Ez utóbbiakat ott
hagytam, ahol voltak.
Átvágtunk Walter remekművén, és kinyitottam a kisház
ajtaját. Levendula, bútorápoló és fehérítő illatának meleg, furcsa
elegye fogadott és ölelt körül. Nem érződött egyetlen korábbi
szerető szaga sem, Gloria Mundi bizonyára megszabadult
létezésük minden nyomától. Egyszerűen csak otthonos illata volt.
Mögöttem Flossie végigtipegett a nagy, lapos kövekből
kirakott padlón, miközben felmentem a lépcsőn a paplak
konyhájához, és kinyitottam a furcsán csendes ajtót.
Ínycsiklandó illat szállt a levegőben, könnyen be lehetett
azonosítani a marhafaggyús tésztában sülő, steakes-vesés pitét.
Em a konyhaasztalnál ült, és almát magozott, amit aztán egy
vízzel teli agyagedénybe pottyantott.
– Hát megjöttél – közölte anélkül, hogy felnézett volna a
munkából. – Tedd fel a kannát, biztosan átfagytál! Hol van
Flossie?
Flossie ekkor, egy kis fújtatóhoz hasonlatos zihálással felhúzta
magát az utolsó lépcsőfokon is, bizonytalanul körülnézett, majd
egyenesen a fatüzelésű tűzhelyhez indult a sarokba, mint egy
bozontosan felkárpitozott, hőkövető rakéta.
– Biztosan fázik – jegyezte meg Em szeretetteljesen. –
Melegítek neki egy kis tejet.
– Nem fázik, átaludta az idevezető utat az iglujában. Én
fagytam át teljesen, mert le kellett engednem a tetőt a
növényeknek. Hol van Walter?
Mintegy végszóra az ajtó kitárult, és egy bütykös és vidám kis
kobold bicegett be rajta. Túlságosan nagy szemüvegének hídját
vastag celluxréteg fogta össze, bő, kordbársony nadrágját pedig
apa régi, iskolai nyakkendője tartotta a helyén.
– Szervusz, Walter! – üdvözöltem, és megpusziltam.
– Nincs szemöldököm.
– Tudom. Hogy vagy?
– Nincs szemöldököm. Egyáltalán semmilyen testszőrzetem
sincs! – jelentette ki boldogan. – Csináltam neked egy verandát,
és most odateszem a növényeidet, és csinálok egy dzsungelt.
– Gyönyörű lett a veranda, Walter. A legszebb, amit valaha
láttam. Köszönöm!
Walter úgy ragyogott a boldogságtól, mint egy világítótorony,
miközben magában motyogva elbicegett a kisházhoz vezető
lépcső felé.
– Nincs szemöldököm... egyáltalán semmi testszőr...
Em az utolsó almát is bedobta a tálba, és felállt.
– Ez megvan, most iszunk valami meleget. Ne aggódj a holmid
miatt! – tette hozzá, miközben baljós, Bürke és Hare-szerű{5},
vonszoló hangok szűrődtek fel a kisházból. – Walter mindet
behordja. Később elrendezheted őket kedved szerint. Kitettem
néhány üvegházi fűtőtestet a verandára, hogy ne legyen olyan
hideg, mert az áram persze még nincs oda bevezetve, a padló
pedig csak a régi kőpadló. Tetszik a színe?
– Igen. Nagyon vidám.
– Walter választotta. Gloria sötétzöldet akart, de az kicsit
városi jelleget kölcsönzött volna neki, szerintem. A ház belsejével
azt csinálsz, amit akarsz.
Gloria Walter nővére, és ők nem is igazán dolgoznak a
paplakban, mint inkább ott élnek a lehető legkülönösebb
órákban hajnal és alkony között, ahogy a kedvük tartja.
– És hol van Gloria? Hol van mindenki?
 – Gloria Bran szobáját takarítja, hátha szükség lesz rá. Apa a
dolgozószobájában alkot egy újabb eposzt.
– Jaj, istenem! Ezúttal kiről?
– Browningról. Úgy tűnik, nem sok szépet írt a házasságuk
alatt Elizabeth Barrett Browninggal, mert azzal volt elfoglalva,
hogy a felesége verseit írja.
– Akkor a szokásos téma?
– Mindig. De legalább nagy hasznot hoz, imádnak vitázni vele.
A szeretője elment vásárolni, utána meg elhozza a két kölkét az
iskolából. Tudtad, hogy meg akarja nekik kaparintani Anne
szobáját, mert nem örül, hogy a padláson alszanak?
Megmondtam neki, hogy Anne két látogatás között lezárja a
szobáját, és még Gloria is csak akkor takaríthat odabent, amikor
Anne itt van. Ettől végül elhallgatott.
– Van valami hír Anne-ről?
– Nincs, de az üzenetrögzítője megváltozott. Már csak annyit
mond: „Anne Rhymer telefonja, hagyjon üzenetet!”. Redet meg
sem említi.
– Szétmentek? Nem mintha valaha is egy országban
tartózkodtak volna ugyanabban az időben.
– Valami történik vele, érzem.
– Majd elmondja, ha akarja.
– Igen, vagy egyszerűen csak megjelenik. Úgy érzem,
nemsokára hazajön – mondta Emily, miközben arcán megjelent
az a különös, távolba meredő kifejezés. Majd ez eltűnt, és
élénkebben folytatta. – Furcsa módon sokkal érdekesebb
látomásaim vannak, mint eddig valaha, mióta elhatároztam,
hogy elsajátítom a Sötét Varázslatokat. De szerintem akkor is
belevágok. Nemsokára átjön három barátom, hogy meséljenek a
boszorkánygyülekezetükről. Az egyiküket te is ismered: Xanthe
Skye.
– Senkire nem emlékszem, akit Xanthe Skye-nak hívnának.
– A Változásig Doreen Higginbottomnak hívták.
– Ó, igen? Biztos jó lesz – feleltem bizonytalanul. – Nem volt
egy futó afférja ap...
Hirtelen elhallgattam, mert a nevezett férfi, valószínűleg a
frissen főzött kávé illatától vezetve, nagy termetével, széles
vállával, kordbársony nadrágban és izmos karját felfedő, feltűrt
ujjú ingben belépett a konyhába. A haja most is sűrű, világos és
hullámos volt, mint Anne-nek és Emnek, és bár az arca idővel
megviselt lett, az összhatás nagy, férfias és jóképű volt.
– Szia, apa!
– Jaj, istenem! Zárd el a serpenyőket, Em! – jegyezte meg
lemondóan.
Em csendesen töltött egy bögre kávét, majd odaadta neki.
Apa kivett két Jaffa Cakes kekszet a Rupert macis
bádogdobozból, azután szó nélkül kiment.
A dolgozószoba ajtaja nagy csattanással becsukódott mögötte.

Miközben kiöntöttem a lelkem Emnek, ő sütött egy adag

mazsolás süteményt, és elkészítette a legnagyobb melaszos pitét,
ami még befért a sütőbe. A tetejét bonyolult rácsozással
díszítette.
Nem sokat beszélt, de így is megnyugtató volt, akár csak a két
forró vajas pogácsa, amikhez ragaszkodott, hogy megegyem.
Jóval később a bejárati ajtó becsapódott, és felsivított egy női,
éles hang:
– Helló, mindenki!
Csak a csend válaszolt neki. Még Gloria Mundi porszívójának
zúgása is elhalt egy pillanatra.
– Ez ő, Jessica. Nem hallom a kölköket. Talán átugrottak
valahova teázni, vagy ilyesmi.
Egy nő támolygott be, és tett le néhány dagadó
bevásárlószatyrot az asztalra egy megkönnyebbült sóhaj
kíséretében.
– Na, végre!
A negyvenes éveiben járt, erőteljesen festett, alapból sötét,
pelyhes szőrzettel, az elegáns szexualitás aurájával, és éhes
tekintettel festett szemében. Olyan sovány volt, mint egy
diétaáldozat, madárszerű fejétől pedig úgy festett, mint egy
boton egyensúlyozó kacsa.
– Szia! Te biztosan Charlie vagy – mosolygott.
– Charlie, apa cafkája. Apa cafkája, Charlie – mutatott be
minket egymásnak Em.
– Menyasszonya – javította ki Jessica, miközben mosolya
kissé megfeszült. – Ő lenne az édes kiskutyád? Jól van? Nem
mozog.
– Nem halt meg, ha erre gondolsz. Ő egy Cavalier Queen
Charlotte. Bizonyos időközönként kikapcsolják magukat.
– Nem King Charles?
– Nem, hacsak ő nem volt nőstény.
– Vedd le ezeket a cuccokat az asztalomról, Jessie! –
parancsolt rá Em. – Épp vacsorát főzök.
– Arra gondoltam, ma ehetnénk valami mást – felelte Jessica
eltökélt vidámsággal. – A lányok nem igazán bírják ezt a sok húst
és nehéz ételt, és biztos vagyok benne, hogy egy Ranulf korú
embernek sem egészségesek. És léteznek más zöldségek is, mint
a borsópép, tudod? Vettem egy kis tésztát, napszárított
paradicsomot és pestót. ..
Em izmos karjának egyetlen mozdulatával mindent lesöpört
az asztalról, mire Flossie-ra cellofánozott csomagok esője zúdult.
Enyhén meglepetten felült.
– Tűnj a konyhámból! – rivallt rá Em.
Megkönnyebbültem, hogy Em ilyen jól viseli a helyzetet.
Jessica felnevetett, és elkezdte összeszedni a csemegéit.
– Emily, tudom, hogy csak ugatsz, nem harapsz, úgyhogy...
– Ebben tévedsz – biztosítottam komolyan.
Em harapása az egyik gyerekkori vitánkból még most is fáj
hideg időben, és határozottan nem szándékoztam közé és a
vágyai tárgya közé állni, ahogy egy kiéhezett kutya és egy nagy,
zaftos csont közé sem állnék.
– Talán akkor majd holnap ehetünk tésztát – tartott ki
Jessica. – Mindent beteszek a szekrénybe, jó?
– Oda teszed, ahova akarod, amíg nem a konyhámban van –
vágta rá Em.
– A-azt hiszem, megyek, és megnézem, mit csinál Ran –
hátrált Jessica az ajtó felé.
– Menj csak! – felelte Em, majd hozzátette: – Frost ott van
mögötted.
A nagy, szürke lurcher valóban csendesen jelent meg a
folyosón, és most ott várakozott, szomorú, sárga szemét
Jessicára függesztve.
Jessica rémülten felnyekkent, és besietett a dolgozószobába,
becsapva maga mögött az ajtót.
Ki sem jöttek onnan vacsoráig, amikor is apa egyenlő
arányban tűnt izgatottnak és kimerültnek, ami nem valószínű,
hogy az írás hatása lett volna.
A nevetgélő kis ikreket, Chloét és Phoebe-t valakinek az
anyukája dobta be hétkor. Körülbelül kilencévesnek tűntek, és
az anyjuk kicsinyített másai voltak, medvecukormadzag-vékony
lábakkal. Mintha apa és Em jelenléte elfojtotta volna
viháncolásukat, de miután ágyba parancsolták őket, még hosszú
ideig hallani lehetett a vihogásukat.
Gloria Mundi (aki csupán annyit reagált lenyírt, ezüstös
fürtjeimre: „A kiskésit!”) maradt vacsorára. Walter korábban
már evett egy lágy tojást és több szelet süteményt a konyhában,
és elment a kocsmába.
Ilyenkor már Gloria is el szokott indulni, de most maradt,
hogy meggyőződjön róla, tíz emberre elegendő ételt eszem, és
korán lefekszem. Mindig is én voltam a kedvence, valószínűleg
azért, mert én vagyok a legkisebb az alomban.
Velem szemben ült, és rám mosolygott, lágyan ragyogó
szemei úgy világítottak gyűrött arcán, mint csillagok egy
hálóban. Ő áll számunkra legközelebb egy anyafigurához.
Megnyugtató érzés volt aznap este, hogy van valaki, aki
gondoskodik rólam, még akkor is, ha, ahogy azt előre láttuk,
rávett, hogy megigyak egy gyógynövényteát, aminek olyan íze
volt, mintha egy régi zoknin szűrték volna át.
Miss Grinch maga volt az erő bástyája, de Gloria egyszerűen
tündöklő.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT SZAKÁCS JEGY ZETEI: I.

Hogyan különböztessük meg a borsópépet a

borsópudingtól?

Ezt a két északi specialitást könnyen meg lehet

különböztetni egymástól. A borsópép, ahogy a neve is
mutatja, egyszerűen csak szárított borsó, amit éjszakára
beáztatnak, aztán pépesre főzik, amíg levet nem ereszt.
Hígabb, mint a borsópuding, és általában sült krumplival
vagy pitével tálalják. Konzerves változata a zöld egy
érdekes árnyalata. Próbáld ki krumplival és szafttal a
színek csábító keverékéért! A vacsora vendégeid soha nem
fogják elfelejteni!
A borsópuding szilárdabb, szürkészöld, laktató étel, amit
néha kis dobozban árulnak. Mivel sárgaborsóból készült,
sűrűre főzött krém, olcsó, laktató és rostban gazdag. A
kiéhezettek és/vagy anyagilag megszorultak
szendvicskrémnek is ehetik.
Jobb az íze, mint ahogy a kinézetéből gondolnánk, akár
csak számos másik helyi specialitásnak. Végül is az
angolnakocsonyát nem úgy írták le egyszer
emlékezetesen, mint csúnya náthát egy vödörben?
 7. fejezet
Megvilágosodás

EM ADDIG NYÜSTÖLT, amíg másnap kora reggel

kelletlenül lesétáltam a Szirtházba, hogy találkozzak Ingával,
még mielőtt a gyerekek megérkeznek az óvodába. Aggódtam,
hogy nem fog felvenni, és amiatt is, hogy fel fog venni, pedig nem
kellett volna. Gondoltam, ha két fejem volna, vagy ilyesmi, akkor
talán nem alkalmazna, de azok után, hogy láttam, reggelinél a
kommuna néhány tagja a vályúba lógatja a lábát, ebben már
nem voltam olyan biztos.
Még nem tudhatták, hogy gyilkos vagyok, és talán apró
vétségnek tekintik majd, amikor rájönnek.
Az óvodát A Megvilágosodás Szivárványának hívják. Másban
nem igazán hasonlít az eredeti japán intézményhez. Sosem
hallottam róla, úgyhogy nyilván nem lehet olyan sikeres, mint a
Steiner vagy a Montessori.
Inga, egy zömök, nyirkos, petyhüdt skandináv nő (nem, nem
mindannyian magas, szőke jégkirálynők) komoran körbevezetett
a ház két nagy, négyzet alakú elülső szobájában, ami az óvodát
képezte, és közben elmagyarázta a felszerelések elrendezését.
Úgy tűnt, a gyerekeknek egy sor feladatot kell elvégezniük a
megfelelő sorrendben. „A Törekvés Szivárványának felépítése a
Megvilágosodás Újabb Partjainak eléréséhez... vagy valami
ilyesmi.
Susie, a másik segítő épp festőedényeket és ecseteket tett ki.
– Tizenhat gyevekünk van – selypítette Inga –, beleévtve a
sajátomat is, Gunillát, aki most a kevtben van, eggyé válik a
Tevmészettel.
– A Tevmészettel?
– Ja, Gunilla imádja Tevmészet Mamát.
– Ó, értem. A Megvilágosodás Szivárványát is imádja?
– Gunillát úgy neveljük, hogy közben megfigyelhesse a
Csopovt viselkedését. De az is fontos, hogy vegyüljön a többi
gyevekkel. Gyakvan dönt úgy, hogy csatlakozik a bavátaihoz,
miközben a feladataikat végzik.
– Értem – feleltem, és ez így is volt.
Nem csoda, hogy a személyzet nem marad sokáig, ha Gunilla a
saját feje után megy, miközben a többi gyereknek végig kell
csinálnia a gondosan felépített feladatokat. Mármint, semmit
sem tudok az óvodákról, de ez eléggé úgy hangzott, mint a káosz
receptje.
De talán Gunilla egy édes kis apróság, és minden gyönyörűen
működik. Igen, én pedig Pollyanna vagyok, és minden rózsás.
Akkor mentem el, amikor az első gyerekek megérkeztek egy
sor anyuka vagy dadus vezette, mamutméretű
személyszállítóban. A Szivárvány láthatóan trendinek számít.
Inga ugyanazon a komor hangon, név szerint üdvözölte a
gyerekeket: China, Poppy, Zoë és Josh csak néhány volt a sok
közül. Gyanítottam, hogy reménytelenül összekeverem majd
őket.
– Áh, Caitlin – szólt Inga az egyik kislánynak, miközben a
hangja normális árnyalatot öltött. – Kován évkeztél. Apu is itt
van? Beszélni akavok vele.
– Elment – felelte Caitlin tömören. Mackójelmez volt rajta,
aminek a fejét (amiről most már láttam, hogy valójában egy
kapucni fülekkel) hátratolta. A lábán virágos gumicsizmát viselt,
mint valami züllött Paddington. – Apu azt akarja, hogy békén
hagyják, mert színdarabot ír. És pihen. És vigyáz rám, amíg anyu
egy filmben van. Ő azután hozzámegy Rodhoz, és lesz
koszorúslányruhám. Apu szerint úgy nézek ki benne, mint egy
habcsók. – Kíváncsian végigmért, főleg bő, fekete öltözékemet és
fűzős csizmámat, majd kijelentette: – Az apukám híres színész:
Mace North.
– Méz North? – ismételtem zavarodottan.
 – Mace North.
– Hát persze – feleltem, miközben próbáltam lenyűgözöttnek
látszódni, ami nem könnyű, ha az ember ritkán néz filmet, bár a
név halványan tényleg ismerős volt valahonnan. – Akkor azt
hiszem, találkoztam vele a kisházam mögött tegnap. Charlie
Rhymer vagyok, a paplakban lakom.
– Emet ismerem. És Frostot. Em adott nekem egy
mézeskalácssárkányt, aminek csokidarabok voltak a pikkelyei.
– Em a nővérem.
És általában nem szereti a gyerekeket. Vajon miben
mesterkedik?
Caitlin hitetlenkedő pillantást vetett rám, amiért nem
hibáztattam. Én magam is alig hittem el, hogy három ilyen
hatalmas emberi lénnyel állok rokonságban.
– Apu fél Emtől, de én nem.
– Biztos vagyok benne, hogy apu senkitől sem fél! – mondta
Inga. – Menj csak be, mindjávt kezdünk.
Vettem a célzást, és elindultam, miközben még drágább
dinoszauruszok gördültek be a felhajtóra, hogy lerakodják kis
utasaikat. Ahogy hazafelé tartottam a pépes, olvadó hóban,
próbáltam visszaemlékezni, hogy láttam-e már valaha
valamiben Mace Northt (a piros paplantól eltekintve).
Nem járok moziba, és bár Matt szívesen kölcsönzött DVD-ket,
azok inkább az erőszakosabb, szexszel és trágárságokkal teli
fajtákból voltak, amiknek a képeit nem szívesen tároltam el a
tudatalattimban.
Erről eszembe jutott a színész barbárszerű arccsontja, ami
annyira nem illett az elegáns, finom hangjához, és ekkor
rájöttem, hol láttam: a Surprise! magazin címlapján, azon, amit
Angie elhozott nekem, aztán magához ragadott.
Tatár vér, ez az!
Amikor visszaértem a nyári lakhoz, Flossie éppen ébredezett,
így elvittem egy százméteres sétára, amit ő láthatóan kimerítő
túrának élt meg. A színész házáig mentünk az úton (életnek
semmi nyoma), de a farmig már nem gyalogoltunk tovább, bár
Madge integetett az ajtóból. Aztán nekiláttam a kisházat
otthonossá tenni.
Csak két szobából áll. A domboldalba építették: a hálószoba és
a nappali egybenyílik, a szokásos egyéb helyiségek mellett. Most
a díszítés kissé virágos volt (feltehetően a legutóbbi szerető
ízlése), és mivel egy ideig maradni akartam, ki kellett festenem.
Felállítottam a festőállványomat a verandán (a remény
cselekedete), és elrendeztem magam körül a növényeket. Most
már nem volt annyi, hogy azt a fenyegető, fojtogató érzést
nyújtsák. A magasabbakat hoztam el. Egyszerűen hiányzott az a
sűrű dzsungelhatás.
Kénytelen leszek az aukciós pénz nagy részével elmenni a
legközelebbi kertészetbe... és remélni, hogy vállalnak házhoz
szállítást is.
Annyira meleg sem volt ott. A két petróleum fűtőtest csak
arra elég, hogy a növények ne fagyjanak meg, miközben
kellemes, de különös illatot árasztanak (kicsit olyat, mint
Walter).
Jól jött volna egy kókuszrostos padlószőnyeg és egy kis
elektromosság, hogy legyen világításom és fűtésem... ami mind a
festés előfeltétele volt, de Em és Walter minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy bátorítsanak.
Felmentem a lépcsőn a konyhába, hogy megkérdezzem Emet,
van-e kedve növényekre vadászni. Flossie fáradtan, zihálva
baktatott utánam. Biztosra vettem, hogy ez a sok testmozgás jót
tesz neki.
A konyha teljesen kihalt volt Froston kívül, aki felemelte a
fejét, és sokat sejtetően bámult Flossie-ra.
Walter a kis elülső szobában volt, tévét nézett, és egy
sétabotot faragott. Elvigyorodott, de nem szólt semmit. A
parókája, amit sosem viselt, a szokásos tiszteletbeli helyén
trónolt a kandallón, gondosan elhelyezve egy hungarocellfejen.
Apa dolgozószobájának az ajtaja csukva volt, rajta a „Ne
zavarj!” felirattal, bár ha itt bárki megzavarodott, akkor az apa
volt.
A Melaszos Cafkának nyoma sem volt, a gyerekek pedig
valószínűleg iskolában voltak. A porszívót még mindig hallani
lehetett odafentről, ahol Gloria Mundi fejhangon Gilbert és
Sullivan-dalokat énekelt. Maga volt a modern vezérőrnagy
megtestesülése.
Emet végül a nappaliban találtam meg, ahol a függönyöket
félig behúzták, ezért történhetett, hogy már bent jártam a
szobában, amikor észrevettem, hogy társasága van.
– Elnézést – szabadkoztam –, nem tudtam, hogy vendégeid
vannak, Em. Csak szólni akartam, hogy elmegyek a kertészetbe.
– Rendben. Xanthét már ismered, ugye?
Xanthe leereszkedően biccentett felém. Valóban ismerősnek
tűnt még abból az időből, amikor apa őt részesítette a kegyeiben.
– Ők pedig itt Lilith Tupman és Freya Frogget.
Lilith úgy festett, mint akit egy nagy lábasban színtelenre
főztek. Freya nagy termetű volt, és tetőtől talpig lágyan aláomló
fehér anyag borította, mint egy túlméretezett ektoplazma.
– Magatokra hagylak titeket, csak hadd húzzam szét előbb a
függönyt – ajánlkoztam, és megragadtam a nehéz bársonyt.
Lilith levegő után kapott, kezét a halántékára szorította, és
hisztérikusan felkiáltott:
– Ne! Ne! Nem érheti fény az arcomat!
Azonnal visszaengedtem a függönyt.
– Bocsánat!
Talán vámpír? De akkor hogy jött el idáig?
– Főzzek nektek kávét vagy valamit, mielőtt elmegyek? –
ajánlottam fel, hogy jóvátegyem a hibámat.
– Köszi, Charlie! – felelte Em. – Már előkészítettem egy tálcát
a konyhában. Csak töltsd meg a kannát forró vízzel, és hozd be,
kérlek!
– Utána csatlakozhatnál hozzánk – tért magához Lilith. – Ha
szeretnél.
– Nem, nem, kék az aurája! – ellenkezett Xanthe. – Nem
tudom elviselni a kéket... elszívja a magasabb rendű energiámat.
Ha apa nem szívta el az energiáit, nem értettem, az én kék
aurám hogyan tudná.
– Jég, szükségem van jégre! – zihálta Freya kiszáradt
torokkal.
– És hozz egy tál jeget a fagyasztóból, kérlek! – mondta Em. –
Szükséged van még egy segédkézre?
Mire, a Halál Kezére? A Dicsőség Kezére? A Sátán Ke...
– Nem, köszönöm! – biztosítottam, miközben kihátráltam.
Nem értettem ezt az egész jég dolgot, de Em barátai már nem
tűntek olyan fiatalnak, Freyára talán egy különösen heves
hőhullám tört rá. Bevittem a tálcát, ami tele volt mindenféle házi
finomsággal és egy Gloria tehetségét idéző, undorító szagú
gyógynövényes főzettel, majd magukra hagytam őket.
Flossie most már odabújt Frosthoz (a kis könnyűvérű), és úgy
tűnt, egyáltalán nem szándékozik velem tartani a kertészetbe
vagy bárhova máshova.

T IPPEK DÉLI LÁTOGATÓKNAK: I.

A különböző északi akcentusok használata még nem

feltétlenül jelenti az intelligencia hiányát.

Vacsoránál kiderült, hogy apa véletlenül szintén belefutott Em

teapartijába, és alig menekült meg attól, hogy Freya, Lilith és
Xanthe leteperje (nos, legalábbis ő így adta elő a történetet).
– Gratulálok, Em – jegyezte meg, szájában egy adag házi
csirkés pitével. – Egyik barátod sem normális.
– Ha már a normálisnál tartunk – mondta Em hűvösen –, a
fiad holnap hazajön pihenni.
Jessica vett magának egy salátalevelet, egy ideig
bizonytalanul méregette, majd a felét visszatette a tálba.
– Még nem találkoztam Branwell-lel – közölte. – Ő is olyan
vonzó, mint te, drágám?
A két kislány, aki az utolsó morzsáig behabzsolta a Jessica
által megvetett laktató ételt, felnevetett.
– Egyáltalán nem hasonlít rám – felelte apa tömören. –
Charlie sem hasonlít rám.
– Én inkább anyára hasonlítok, ahogy, gondolom, Bran is a
sajátjára.
– Édesanyád nagyon híres, ugye? – kérdezte Jessica. – Nagy
név Amerikában. De szerintem ezek a könyvek és a sok blabla a
feminizmusról inkább csak ártanak, nem?
– Valakinek fel kell emelnie a hangját, főleg ha a férfiak
próbálják kisajátítani a nők által írt nagy műveket – jegyezte
meg Em nyomatékosan, de apa nem harapott rá a csalira.
– Igen, hát nem szerencsés nő volt ez az Elizabeth Barrett
Browning, hogy ilyen okos férje volt, aki megírta helyette a
verseket? – kérdeztem ártatlanul. – Vajon hogyan boldogult
egyedül, mielőtt találkozott vele? Talán az egyik bátyja segített
neki?
– Ne gúnyolódjatok! – mondta Jessica komolyan. – Ran
nagyon alapos kutatást végez. Keményen dolgozik.
– Azért kell alapos kutatást végeznie, hogy
bizonyítéktöredékeket találjon, amiket aztán úgy alakít, hogy azt
bizonyítsák, amit ő akar – felelte Em.
– De te, persze, nagy író vagy, és mindent tudsz a témáról –
jegyezte meg apa szarkasztikusan. – Drága Emem, nem hiszem,
hogy az üdvözlőlapgyártóknak szánt bugyuta versikék írása
irodalomkritikusi minősítést adna.
– Nem, de nem csak üdvözlőlapokra írok. Én vagyok Serafina
Shane is.
Míg ez apára és rám nem sok hatással volt, Jessica letette a
villáját, és Emre bámult.
– Tessék? Serafina Shane a Nők, éljetek! magazinban? A
spirituális megnyugvás női wicca bejegyzései? A könyvet is
megrendeltem!
– Az előzetes megrendelések gyorsan megjöttek – mondta
Em önelégülten, és egy fokkal kedvesebben nézett Jessicára,
mint addig.
Talán mégis életben marad.
– Szép munka, Em – dicsértem. – Ha tudtam volna,
elolvasom őket, de sosem veszek női magazinokat. Csupa Új Nő,
Sose Valld be, hogy Negyvenéves vagy, Nő és Gazdag Unott
Ribancos Nő, amikor én inkább olyasmit akarok olvasni, mint
például Csóró Leharcolt Északi Spiné.
– Igazad van – felelte Em. – El is akartál kezdeni egy
hasonlót, nem?
– De, sőt, az elmúlt pár hétben már egyenesen a hobbimmá
vált, hogy egy olyan magazinhoz írok cikkeket, amit tényleg
olvasnék. Egész sok összegyűlt.
– Jól értem, Emily – vágott közbe apa –, hogy egy rettenetes,
bugyuta női magazinnak írsz, és nemsokára könyv is lesz belőle?
– Igen. Inspiráló versek és prózai írások. Nagyon népszerű
vagyok.
– Serafina kicsoda? – kérdeztem.
 – Shane.
– Legalább nem Rhymer! – jegyezte meg apa.
– Ügyes vagy, Em! – lelkesedtem.
– És miben mesterkedtél az abnormális barátaiddal, amikor
délelőtt betévedtem? – érdeklődött apa.
– Különböző módokon próbáltuk kideríteni, hol lehet Anne.
Történt vele valami, és nem tudom elérni a lakásán. Xanthe
kristályingával próbálkozott.
– És Xanthe mindent tud? – ráncolta apa a homlokát. – Miért
tűnik olyan ismerősnek?
Em erre nem válaszolt.
– Az inga megmutatta, hol van. Valahol a lakása közelében.
Aztán Freya kirakta a kártyákat, és kiderült, hogy Anne-t
megműtötték, de nemsokára itt lesz, hogy felépüljön.
– Gondolom, ezt onnan tudod, hogy Anne telefonált – jegyezte
meg apa szkeptikusan.
– Nem. Ismered Anne-t, majd akkor telefonál, amikor már
úton van ide. Gloria Mundi kitakarítja a szobáját. Branével már
végzett.
– Miből gondolod, hogy a Három Boszorkány ráhibázott?
– Mindig megjósolják a jövőt. Ezért csatlakozom hozzájuk.
Már elég ideje tartóztatom magam, és most teljesen átadom
magam az Ősi Mesterségnek.
– A prostitúciónak? – kérdezte Ran. – Úgy hallom, nagyon jól
fizet.
Em sötét pillantást vetett rá.
– Az Ősi Sötét Varázslatoknak – pontosított.
Jessica elhűlt, a szeme rémülten elkerekedett.
– Úgy érted, a fekete mágiának? Ó, istenem! A gyerekek!
Ám a lányok, akik elunták a beszélgetést, időközben
észrevétlenül elosontak. Az egyik habcsókos edény is eltűnt a
tálalóról.
– Ó, Emily, ígérd meg, hogy nem beszélsz erről a gyerekek
előtt! Nem áldoznak fel kisgyerekeket, és adják el a lelküket az
ördögnek?
– Tegye fel a kezét az, aki elolvasta Dennis Wheatley {6} teljes
életművét, és minden egyes szavát elhitte! – mondtam. –
Komolyan, Jessica, nőj fel!
 – Charlie-nak igaza van. Egyetlen állatnak sem tudnék ártani,
még a gyerekeidnek sem – biztosította Em.
– Köszönöm! – felelte Jessica kissé hisztérikusan. – Ran, te
meg csak ülsz ott, és...
Apa hirtelen felállt.
– Nem, elmegyek a kocsmába. Jössz?
– Hogy hagyhatnám itt a lányokat? – borzongott meg Jessica.
– Én majd figyelek rájuk – ajánlkoztam.
– De te megöltél valakit... – kezdte.
– Én pedig az ördög ivadéka vagyok – fejezte be helyette
Emily. Apa felsóhajtott.
– Zárd el a serpenyőket, Em, és ne áldozd fel a gyerekeket!
Elégedett vagy, Jess? Gyere már!
Jessica még kis ideig vívódott (anyai érzései vesztes csatát
vívtak), majd kisietett apa után.
– Mesélj még a Csóró Spinéről! – kérte Em, és ideadta a bort.

Ibolyáktól ékes a rét.

Távolról
az eldobott cigarettadoboz
sem kevésbé szép.

– Részlet A lélek üzenetéből,

Serafina Shane-től

Serafina Shane első könyve, A spirituális megnyugvás női

wicca bejegyzései, már megrendelhető £5.99-ért a Halaskofa
Kiadótól.
 8. fejezet
A dinnyék réme

CSÓRÓ LEHARCOLT ÉSZAKI SPINÉ: SZERELMI T ESZT

Lecserélnéd a férjed/barátod/társad:

1. Egy doboz bonbonra?

A) Igen
B) Nem
C) Egy hatalmas dobozra

2. Egy zacskó töpörtyűre?

A) Igen
B) El a kezekkel!
C) Nem, zsidó vagyok, legyen inkább egy csomag pisztácia!

3. Egy éjszakára Robert Planttel?

A) Igen
B) Sosem hallottam róla, de miért is ne!
C) Nem, sosem szerettem a szőkéket! a heavy metált/az
olyan férfiakat, akik még az apámnál is idősebbek. Legyen
inkább Johnny Depp!
 ATTÓL TARTOK, A HELYI SZÍNÉSZÜNK másnap reggel
rajtakapott, amint egy serpenyővel épp lecsapok egy nagy
sárgadinnyére, úgyhogy most valószínűleg őrültnek tart, ami
nem vagyok, csak megszállott.
Persze nem a végzetes serpenyőről beszélek, mert azt Miss
Grinch letisztította, amint a rendőrség végzett vele, és elküldte
egy jótékonysági vásárra. Reméltem, hogy nem kísérti szegény
serpenyőt egy idősödő kéjenc vörös vérebképe. Mármint, milyen
lenne már, ha az testet öltene a tűzhelynél, amikor az ember épp
az omlettjét főzi.
Nos, reggel a dinnye a kapu egyik oszlopán egyensúlyozott, én
pedig egy nagy ládán álltam. Nem volt tökéletes a helyzet, az
egymáshoz viszonyított magasságok nem stimmeltek, és a
dinnye folyton le akart gurulni a teljesen sima felületről, mintha
megszállta volna valami.
Épp elindítottam az ütést az érett sárgadinnyére, amikor a
tekintetemet egy hollófekete hajon megcsillanó gyenge
fénysugár vonta magára a kőfal fölött (ami elválasztja a
kertemet az úttól). Ám a mozdulat már megállíthatatlan volt: a
serpenyő tompa puffanással becsapódott, mire a dinnye elzúgott
mellettem, és a verandára pattant.
Mace North megállt a kapunál, és röviden végigmért
közömbös, világfáradt, sötétkék szemével. (Vicces, valamiért azt
hittem, barna a szeme.) Fekete haja úgy nézett ki, mintha
egyszerűen egy kardvágással formázták volna meg (egy drága,
aranyozott karddal, a markolatán ékkővel), és tollazathoz
hasonló egyszerűséggel borította a fejét.
Aztán csak a ritkás kavicsok ropogása hallatszott, ahogy
hazafelé tartott.
Magának is jó reggelt!
Előnyös helyzetemből a ládáról a legtisztább ezüstszínű, őszülő
hajszálakat is észrevettem a fekete fürtök között. Szóval már ő
sem mai csirke, bár nem hinném, hogy az a fáradt tekintet az
évek számát jelzi, valószínűleg mindig így nézett ki.
Hát nem különös, mennyi mindent észrevehet az ember
valakin a másodperc törtrésze alatt még akkor is, amikor nem is
igazán érdeklődik iránta?
 Határozottan gyorsan továbbállt, valószínűleg attól félt, hogy
rávetem magam, és az autogramjáért könyörgök, vagy ilyesmi.
Pedig felőlem akár élete végéig inkognitóban maradhat, és nem
hiszem, hogy rajongók tömege szállná meg itt, hacsak nem
valami szappanoperában szerepelt.
Ha jobban belegondolok, színészként talán mégsem tarthatta
a viselkedésemet annyira szokatlannak.
Előző este apa, aki összeismerkedett Mace-szel a Fekete
Kutyában, figyelmeztetett, hogy a művész úr azt szeretné, ha
úgy bánnánk vele, mint bárki mással (bár talán nem annyira,
hogy agyonüssék egy serpenyővel). Ez nekem teljesen megfelelt,
lévén amúgy sem szándékoztam mindenhová követni izzadt
kezemben egy autogramos füzettel, lógó nyelvvel. És
valószínűleg ő is megtartja a kellő távolságot tőlem most, hogy
tudja, fegyverem van, és veszélyes vagyok, még ha csak a
gyümölcsökre is.
A legérdekesebb dolog a találkozásunkban az volt, hogy épp
akkor vettem észre, amikor a fejem fölé emeltem a serpenyőt,
ami már lendült is, nem tudtam megállítani vagy eltéríteni. Ha
ezt ismét megpróbálhatnám, a megfelelően kimért
magasságokkal...
Az csak hab lenne a tortán, ha a hangot is eltalálnám. Ha még
egyszer hallhatnám a valóságban is, és nem csak a fejemben! Ez
már elég katartikus volt, de úgy éreztem, ha megtalálnám a
megfelelő hangzást, annyira megtisztulnék, hogy újra tudnék
festeni, mivel azzal minden kétséget kizáróan meggyőzhetném
magam arról, hogy ez tényleg csak baleset volt.
Lehetetlen elfelejteni, hogy megöltem valakit, de legalább
tudnám, hogy nem szándékosan tettem.
Megpróbálkoztam a hármas számú dinnyével is, egy
meglehetősen kicsi görögdinnyével, de ezzel még mindig nem
értem el a kívánt tompa, ám csattanós hangzást. Azután
felvittem a szétzúzott gyümölcsöket a paplak konyhájába, és
letettem őket az asztalra.
– Nem tudnál valami hasznosabbat ütlegelni, mint dinnyét? –
kérdezte Gloria Mundi. – Például fehérrépát. Itten senki sem
eszik dinnyét.
Em, aki épp tökéletesre sült kenyereket húzott elő a sütőből,
odaszólt a válla fölött:
– Van egy dinnyés-gyömbéres lekvár receptem. Később
megcsinálom. A gyömbért mindannyian szeretjük. És, Gloria,
elfelejted, hogy Bran szereti a dinnyét.
– Branwell egyedül van ezzel.
– Rob elindult, hogy felvegye Branwellt az egyetemen.
Megmondtam neki, hogy vigyázzon, Breki úr ezúttal ne
maradjon ott.
– Hogy van?
Em vállat vont.
– Kicsit gyorsan beszél. És tegnap azt mondta az egyik
diákjának, hogy egy szellem arra utasította, hogy innentől
kezdve csak ősi amhara nyelven beszélhet.
– Akkor nem olyan rossz a helyzet. Kutya baja sem lesz egy
kis itthoni pihenés után.
Ekkor Jessica dugta be óvatosan a fejét az ajtón.
– Indulok a suliba a lányokkal, és... – Elhallgatott, és az
asztalon heverő szétzúzott dinnyékről rám nézett. – Tudod,
amikor az előbb kinéztem a szobám ablakán, meg mertem volna
rá esküdni, hogy az egyik olyanra csapsz le egy serpenyővel –
nevetett bizonytalanul.
Rábámultunk. Gloria jól hallhatóan horkantott egyet, majd
átvágott mellette a felmosóronggyal és a vödörrel.
– Nos – mondta Jessica a csöndbe –, jobb, ha megyek, és... ó,
azért jöttem, hogy elmondjam: Ran szívesen kipróbálna ma este
valami tésztás ételt... talán egy nagy adag salátával, fokhagymás
kenyérrel és...
– Azt kapja, amit adunk neki – vágott közbe Em.
– Ha nem tudod, hogy kell elkészíteni, van receptkönyvem,
kölcsönadhatom.
– Odanézzenek a fontoskodó nőszemélyre! – jegyezte meg
Gloria, majd gyors, hanyag mozdulattal felmosóvizet loccsantott
a járólapra Jessica lábánál, aki hátraugrott. – Legközelebb mán ő
akarja itten vezetni a háztartást is!
– Mami! – sivították a lányok. – Elkésünk!
Jessica egy újabb bizonytalan pillantással elindult. Egy
kiscsikó kecsességével, csúszkálva botorkált végig a nedves
padlón. Lefogadtam, hogy tud korcsolyázni.
 – Mi lenne, ha tennénk valamit az ételébe? – töprengett Em.
– Nem hiszem, hogy sikerülne, hacsak nem tudod
salátalevélbe csempészni. Úgy tűnik, semmi mást nem eszik.
– Nos, valamit tennem kell. Ez a Ms Tickington-Tingay kezd
az idegeimre menni.
– Ez a teljes neve? Jessica Tickington-Tingay?
– Ó, az ám! – felelte Gloria. – Errefelé kettős vezetékneveket
tenyésztenek ki.
– Nézd, mennyi az idő! – kiáltott fel Em. – Már el kellett volna
indulnod az óvodába. Jóval a gyerekek előtt ott kell lenned, hogy
kikészítsd a dolgokat, nem?
Zavarodottan helyeztem át a testsúlyomat.
– Em, nem hiszem, hogy ez menne. Mármint, nem tudhatnak
a Greg-dologról, és nincs tapasztalatom a gyerekekkel.
– Felejtsd el a greges balesetet, ami pedig a gyerekekkel való
tapasztalatot illeti, azt majd közben megszerzed. Szükséged van
a pénzre, amit fizetnek, amíg el nem kezdesz ismét festeni.
Kissé neheztelően pillantottam rá. Neki soha nem kellett
kimozdulnia innen, hogy megkeresse a napi betevőjét... bár
kétségtelenül óramű pontossággal vezeti a háztartást, csodásan
főz, és keres pénzt a verseivel... és most a könyvével.
Oké, elismerem, talán ez mégis működik.
Ha megkérik, foglalkozik varázslással és jövendőmondással is,
de nem fogad el érte pénzt, csak cseretárgyakat.
– Indulj! Inga már vár – szólt rám határozottan.
– Nyomorúságos egy némber az az Inga – mondta Gloria,
most már igazi vízi kínzásnak vetve alá a konyha padlóját.
Frost nagyot sóhajtva felállt a szőnyegéről, felugrott a
biztonságos padra, és beletörődő tekintettel pillantott körbe.
– Skandináv – felelte Em mentegetőzve. – Ők mind ilyenek,
még akkor is, amikor viccet mesélnek. Ahhoz lehet köze, hogy
egy évben csak két órára kel fel náluk a nap, vagy valami
ilyesmi.
– Nem kísérnél el, Em? – nyafogtam gyáván.
Em felsóhajtott.
– Azt hiszem, lesétálhatok veled. Visszük a kutyákat is. Én
majd visszahozom neked Flossie-t.
– Még alszik. Ebédig általában nem kel fel.
 – Ez már nem is kutya, hanem egy négy lábon járó párna.
Menj, és keltsd fel, jót fog neki tenni a séta.
Flossie undorodva pillantott fel rám, de belement, hogy
velünk tartson a hosszú, kanyargós úton a Szirtházig. Mondjuk,
hogy visszafelé is megteszi-e az utat, az már kérdéses volt. Talán
Frost felvehetné a nagy állkapcsa közé, és hazacipelhetné, mint
egy kölyökkutyát.
Senkivel nem találkoztunk az úton, csak egy sor makulátlan,
négykerék-meghajtású jármű robogott el mellettünk. Mind az
óvodába sietett. Az óriási benzinzabálókban egy felnőtt és egy
lázongó csemete ült.
Em átvágott az óvoda előtt tolongó szülők és gyerekek között,
rámordulva mindenkire, aki jó reggelt merészelt kívánni neki,
magával rángatva kelletlen személyemet és a kutyákat.
Helyi színészünk túlságosan sietve lépett ki az ajtón, és
megbotlott az összegabalyodott pórázokban. Meglepve rám
nézett, majd összeszedve magát, továbbállt, csupán egy
biccentést és egy olyan morgást vetve oda, amit még Em is
megirigyelhetett.
– Reggelt! – köszönt Em nyájasan.
Meghökkenve meredtem rá.
Egy alacsony, húsos képű nő, lovaglónadrágban és magas
szárú gumicsizmában, vágtázva eredt a nyomába, közben visítva
kiáltva:
– Ó, Mr North! Van egy perce?
– Inkognitóban van – tájékoztattam segítőkészen.
Mr. North határozottan jó kondiban volt, máris félúton járt a
felhajtón. Ráadásul nem autóval jött, pedig az rá vallana.
– Inkognitóban? Ez a férfi szívdöglesztő! – motyogta a húsos
képű, nyáladzva bámulva a visszavonuló színész után (magas,
széles vállú, drágán nyírt hajjal, ezúttal semmi bolond sipkával).
– Nem mondhatja valakire, aki élénkpiros paplant visel, hogy
szívdöglesztő – ellenkeztem.
– Ez klasszikus Kenzo – felelte szórakozottan.
– Az olyan, mint a dzsúdómez?
– Dzsúdó? Nem – mondta magához térve, és most először
nézett ránk ténylegesen. – Á, Emily, ő a húgod? – kérdezte
leereszkedő hangon. – Inga mondta, hogy ő lesz az új kisegítő.
 – Charlie – mondta Em tömören –, ő itt Elfreda Whippington-
Smythe. Ő vette meg a félig lepusztult farmházat a Donker
család közelében. A férje úgy néz ki, mint Monet egy rosszul
sikerült nap végén. Egy poronty.
– Öhm... igen, Satchel – bólintott Mrs Whippington-Smythe
idegesen.
Em gyakran van ilyen hatással az emberekre.
– Satchmo? Jó kis név!
Valami hétköznapibbra számítottam, mint John vagy Charles
vagy akár Ethelred, netán Wolfbane.
– Nem, nem Satchmo – javított ki. – Satchel, mint Woody
Allen fia.
– Azt hittem, Woody Allen aurája kicsit veszített az erejéből
mostanában.
– Ó, nem. Ő egy zseni! Ne higgyetek azoknak a
mendemondáknak, amiket Mia terjeszt. Ő a féltékeny,
kiegyensúlyozatlan fél kettejük közül.
Zseni? Elég sokan gondolják így, de én sosem voltam nagy
rajongója.
Talán csak nincs érzékem az ilyesmikhez, mint például
megérteni a klasszikus zenét vagy az operát.
– Satchel... – töprengtem. – Elég furcsa név, ha
belegondolunk, nem? Mármint, vajon miért pont ez jutott
eszébe?{7 } Akkor már miért nem Koffer? Vagy Ridikül, ha
sikkesebb hangzást szeretne: „Gyere, kicsi Ridikül!”. Vagy akár
Övtáska.
Végtelen lehetőség van táskanevekből.
– Tarisznya? – javasolta Emily érdeklődve.
Észrevettem Elfreda sértődött értetlenséget tükröző, fixírozó
tekintetét, mire felnevettem, amin csak még jobban
megsértődött.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Em, ahogy a kis alak
elrobogott a zöld gumicsizmájában, mint egy felbőszült szilvás
puding.
– Gondolom, a Tarisznya Whippington-Smythe név gondolata
már túl sok volt neki.
Engem azonban feldobott ez a beszélgetés.
Ragyogó, hideg nap volt, olyan, amit imádok. A gyerekek
ártatlanul futkároztak ide-oda, és különben is mind kisebbek
voltak nálam. Így amikor Em egy rövid „Szia!”-val elköszönt, és
elügetett, nem voltam annyira kedveszegett.
Flossie könyörgő pillantást vetett rám, miközben mögötte
baktatott. Em végül karban vitte tovább.
Eltökélten léptem be a bejárati ajtón az apró hangok hamiskás
énekére.
 9. fejezet
Zabolátlan természet

JÓ VOLT ISMÉT LÁTNI BRANT, még ha abban a

pillanatban inkább volt egy velünk, mintsem egy közülünk. Ha
valamelyikünk beszélné az amhara nyelvet, biztos vagyok
benne, hogy érdekesen elbeszélgettünk volna, de gondoltam,
hamarosan úgyis leereszkedik a mi szintünkre, még ha csak
Béka úr tolmácsolása segítségével is.
Magával hozta a kéziratát és a szakkönyveit is, amik az autó
nagy részét elfoglalták, és addig nem volt hajlandó lejönni
reggelizni, amíg az Őrült Szemantika jegyében falat nem épített
belőlük a szobája padlóján, pontosan abban a sorrendben, ahogy
az egyetemi szobájában álltak.

T IPPEK DÉLI LÁTOGATÓKNAK: 2. LANCASHIRE

A közhiedelemmel ellentétben a Coronation Street stílusú

városhalmazok nem lepik el az egész országot.

Reggeli után egyedül sétáltam le az óvodához. Igyekeztem

meggyőzni magam arról, hogy az előző nap nem is volt annyira
szörnyű.
Túléltem.
Elhatározás, erre volt szükségem, és pénzre. Megint felírtam a
dinnyéket Em bevásárlólistájára. Bár ilyenkor mindig
drágábbak, biztosra vettem, hogy nemsokára ráhibázok a
tökéletesre, szó szerint.
Walter kedvesen összeszerelt nekem egy pontosan
százhetvennyolc centis, tartóra erősített rudat, amire
feltűzhettem őket. Ha eltalálnám a megfelelő hangot és az
egymáshoz viszonyított magasságokat...
– Jó reggelt, Inga! Szép napunk van, ugye? – köszöntöttem,
amikor beléptem a világos, napfényes terembe.
Inga a padlón térdelt, és a havasi gyopáros brossának a
tűjével próbált kiügyeskedni egy ceruzát két padlódeszka közül.
A nap mintha kiszívta volna belőle a színeket, így szomorú,
bézsszínű haja úgy csöpögött alá a vállára, akár egy megfagyott
vízesés, fakó szeme pedig tompán fénylett, mint egy döglött halé.
– Ja – értett egyet gyászosan, olyan hangon, ami a skandináv
telek több évszázados, sötét kétségbeesését visszhangozta. –
Csodás nap. Süt a nap, de az embev sosem tudhatja biztosva.
Később talán esik, jön a vihav és a nagy, fekete felhők, sűvűn,
sűvűn! És a villámlás és a mennydövgés dübövgése... és akkov
be kell bújnom a szekvénybe.
– A szekrénybe?
– Ja. Mindig, máv kislány kovom óta be kell bújnom a
szekvénybe.
– Egy bizonyos szekrénybe, Inga? Csak hogy tudjam, hol
talállak meg, ha kell.
– A lépcső alatti szekvénybe. Az sötét és biztonságos. Amikov
lecsap a villám, és összedől a ház, a lépcső megakadályozza, hogy
a nagy kövek a fejemve essenek.
– Oké. És Gunilla? Ő is bebújik a szekrénybe?
Ez még csak a második napom volt az óvodában, de máris azt
kívántam, bár rendszeresen zárkózna be Gunilla a szekrénybe.
– Ne-em – sóhajtott nagyot Inga. – Ő nem jön be,
bávmennyive könyövgök neki és biztatom, hogy az az egyetlen
biztonságos hely.
De szövnyen izgatott lesz, amikor dövög az ég és vopog a
villám, úgyhogy inkább fel-alá szevet szaladgálni, visítozva.
– Ez jól hangzik.
– Ja. Neki ez a tevmészetes kifejezésmódja. És amikov nagyon
esik, le kell vennie a ruháit és odakint futkosni.
– Kell?
 – Kell.
Mivel Gunilla elvileg a felnőttek (a Csoport) viselkedését
utánozta, felmerült a kérdés: a közösség mely tagja rohangál az
esőben meztelenül? És télen már csak nem?
– Jó ötlet ez, Inga?
– Ja. Ha megpvóbálom megállítani, meghavap. Néha máv
nem is veszi vissza avva a napva a vuháit, mevt eggyé válik a
Tevmészettel. Nyávon – tette hozzá nehézkesen – mindannyian
eggyé válunk a Tevmészettel, de csak akkov, amikov vége az
iskolának. Néhány szülő nem évzi úgy, hogy szükséges eggyé
válnia a Tevmészettel.
– Nem, ezt el tudom képzelni.
Mrs Whippington-Smythe például csupán egy nagy, szőrös,
négylábú, nyihogó állattal tudna eggyé válni.
– Jönnek a gyevekek – motyogta Inga szükségtelenül, ahogy
a sikító szellemek árja felénk hömpölygött.
– Álljatok meg! – ordította egy férfihang a folyosóról. –
Énekeljetek!
A hirtelen beállt csöndet tizenöt gyerek hamiskás, kelletlen
hangja törte meg, ahogy valami érthetetlen dalt kezdtek
dünnyögni.
– Mi ez a dal?
– Ez a Szivávvány-dal, hogy munkáva ösztönözze őket.
– Furcsa, mintha japánul lenne.
– Ja, így van. Azt éneklik: „Építsd fel a szivávványt, vigyél
színeket a világba, és lépj be a boldogság felhői közé. Vepülj
vivágvól vivágva, és szívd magadba az élet tudását a
Tevmészeten kevesztül.”
Ismét felhangzott a kiáltás, és az ajtó nagy csattanással
kivágódott.
– Jönnek, hogy megkóstolják az élet tudását, Inga.
Gunilla, előre megjósolható módon, elsőként rontott a
terembe. Orrából, mint két zöld jelzőzászló, folyt a takony. A
festőállványhoz és a festékekhez rohant. Vagyis inkább a
festékhez, mivel csupán fekete folyadék volt kikészítve az
edényekbe, mellettük nagy bambuszecsetekkel.
– Nem a terem egyik végében kéne kezdeniük, hogy aztán
egy nagy ívben, feladatról feladatra haladjanak? – kérdeztem
zavarodottan a szétszéledő gyerekek láttán.
Tegnap inkább csak figyeltem, nem csatlakoztam be, de nem
igazán sikerült értelmet találnom a rendszerben.
– Ja, látod, Susie most kezd velük a logika hávom
kovongjával.
És valóban, néhány gyerek színes korongokat csapdosott egy
rúdra, olyan elszántan koncentrálva, ami azokat jellemzi, akik
már alig várják, hogy továbbléphessenek valami érdekesebb
feladatra.
– De Gunilla...
– Gunilla jobban eggyé vált a Tevmészettel, mint a többiek, ő
máv túljutott ezen a szakaszon. Hagyni kell, hogy szabadon
kifejezhesse magát. Különben is őt csakis a Tevmészet
segítségével neveljük fel.
– Szerintem megfázott.
– Ja, mevt meztelenül futkos az esőben télen, ahogy a
Tevmészetben – helyeselt Inga.
Zabolátlan természet.
– Oké. Ööö... mit segítsek?
– Szevintem ma segíthetnél nekik felépíteni a Boldogság
Szivávványát. Ez mindig nehezen megy nekik, összedől, mielőtt a
Megvilágosodás Kulcsát beillesztenék az Állandóság Lyukába.
– Nekem az egész életem ilyen – jegyeztem meg, mire
egyetértően bólintott.
Aznap délelőtt fordult elő először, hogy szinte örültem, hogy
nincs saját gyerekem, bár egy-kettő elég rokonszenves volt a
maga fékezhetetlen módján.
Együtt persze mind kis szörnyetegek voltak, de egyikük sem
annyira, mint szegény, természetes Gunilla (vagy Godzilla,
ahogy véletlenül folyton hívom).
Gunilla mindenütt ott volt, csipdeste a többieket, dühödten
sikítozott, ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna, és
betolakodott mindenhova, ahova akart.
– Én akarom betenni a Megvilágosodás Kövét! – jelentette ki,
a könyökével törve utat magának a csoportomban, akik
fáradságos munkával építették a szivárványt, nagy
koncentrálásukban bandzsítva.
Rámosolyogtam.
 – Ne haragudj, Godz... mármint Gunilla, most Josie jön. De
utána segíthetsz megint felépíteni a szivárványt, és betenni a
követ.
Gunilla hitetlenkedve meredt rám.
– Én most rakom be azt a szaros követ! – közölte, és
dobbantott egyet.
– Nem, Gunilla – feleltem türelmesen. – Most Josie jön, de te
lehetsz a következő. Építünk majd egy nagyon különleges
szivárványt csak neked.
– Rohadtul most csinálom! – kiáltotta, miközben próbálta
arrébb lökni a közönyös Josie-t.
– Nem, Gunilla. Miért nem mész, és keresel egy zsepit, hogy
kifújd az orrod, és aztán építhetjük is a te szivárványodat?
Josie beillesztette a boltív központi kövét, miközben Gunilla
rosszindulatú, hitetlenkedő tekintettel bámult rám.
A koboldok élnek és virulnak, méghozzá itt Upvale-ben.
Gunilla megfordult, és megharapta Josie-t, aki felsikított, és
az egyensúlyát vesztve a szivárványra zuhant, ami összedőlt.
Gunilla dührohamot kapott, és a földre vetette magát. Inga
odasietett, hogy a csemetéjét a melléhez szorítsa, ami azonnal
ragadós, zöld foltos lett.
Ringatni kezdte Gunillát, és enyhén tört angolsággal azt
dúdolta:
– Mi a baja az én kisbabámnak? Mondd el a maminak, és ő
majd mindent helyvehoz.
Gunilla rám pillantott, miközben én szegény Josie-t próbáltam
megvigasztalni, akinek immár egy görbe fogsor nyoma
éktelenkedett az egyik kezén.
– Ez a szörnyű tehén nem engedte, hogy én tegyem be a
követ a szivárványba! – nyafogta Gunilla.
Felnéztem.
– Nem, mert most Josie-n volt a sor, ő építette fel a
szivárványt. Gunilláé lehetett volna a következő. –
Aggodalmasan visszafordultam Josie-hoz. – Inga, Gunilla foga
felszakította a bőrt. Kenek egy kis fertőtlenítőt a harapásra, ha
megmondod, hol van az elsősegélydoboz.
Inga felállt, és úgy ölelte magához a négyéves lányát, mint egy
kisbabát.
 – Soha, de soha ne zaklasd fel Gunillát! Hogy tehetted? A
szabadságon kevesztül tanulja meg, hogyan váljon eggyé a
Tevmészettel.
– De a Szivárvány Óvoda foglalkozásai alatt bizonyos fokig
alkalmazkodnia kéne ahhoz, amit a többi gyerekkel csinálunk. A
Szivárvány elvekhez. Igazságos az, hogy megtanítunk nekik egy
szigorú rendszert, aztán hagyjuk, hogy Gunilla csak úgy idejöjjön,
és felborítson mindent, mert azt csinálhat, amit akar?
– A mamimat akarom! – sírta szegény kis Josie. – Haza
akarok menni.
– Azt akarom, hogy a csúnya néni elmenjen! – rikoltotta
Gunilla.
– A mami majd megépíti neked a szivávványt, és beteheted
most a követ – nyugtatgatta Inga, majd feltolta a pulóverét, és
felfedte elefántfülhöz hasonlatos keblét.
Nekiállt megszoptatni a hisztérikus csemetéjét, nem törődve a
sérült gyerekkel és a nézők kis körével, akik közül egyikük a
szájába vette az ujját, néhányuknak pedig jól láthatóan nyál
csörgedezett a szája sarkánál.
– Óriásbaba! – jegyezte meg Caitlin elítélően, aki egykedvűen
figyelte a színjátékot az oldalvonalról, kezét kantáros
nadrágjának zsebébe mélyesztve, mint Em kicsinyített változata.
– Egyetértek – mondtam, majd felvettem Josie-t, és a
fertőtlenítő keresésére indultam.
Gunilla kis sárga fogai tetanusszal, ha nem veszettséggel
fenyegettek, és csak remélni tudtam, hogy Josie oltásai rendben
vannak. Amikor később visszavittem a többiekhez (sokkal
vidámabban, köszönhetően egy kissé furcsa kekszes doboz és
egy mesekönyv szerencsés felfedezésének, mely utóbbit
háromszor olvastam fel neki), Gunilla hozzám szaladt, és erősen
sípcsonton rúgott.
A fájdalomtól felszisszenve felkaptam, hogy a szemünk egy
vonalba kerüljön, és felháborodottan szóltam rá:
– Soha, de soha többé ne csinálj ilyet velem!
A szeme két riadt lemezkorongra hasonlított, reméltem, hogy
a Megvilágosodás Korongjaira.
– Mami! – sikította.
De a mami már repült is, mint egy óriási, puffogó házisárkány,
csakhogy nem az én megmentésemre: habzó szájjal megragadta
Godzillát, és az ajtóra mutatott.
– Menj!
– Menjek? – Lehajoltam, felemeltem a szoknyámat, és
lepislogtam a zúzódásnak ígérkező sebre. Szerencsétlenségemre
a támadóm fatalpú klumpát viselt, amikor lecsapott. – Igen,
igazad van. Jobb, ha erre is teszek egy kis fertőtlenítőt. A
konyhában leszek, ha Gunilla készen áll bocsánatot kérni, Inga.
Susie néhány perccel később bedugta a fejét a konyhába, és
kacsintott.
– Elismerésem! De, tudod, nem fogják hagyni, hogy
visszagyere, ha Gunilla ellened fordult. Keith nemsokára jön,
hogy szörnyen megértő hangon közölje, mindez a te hibád.
Figyelj, hogy kifizessék neked ezt a két napot, mielőtt elmész!
– Oké. Köszi, Susie! – feleltem.
Keith, egy magas, sovány fickó, villanykörtéhez hasonlatos
fejjel, kellő együttérzéssel, fojtott hangon megtette a
szemrehányását, miszerint Gunilla aznap délelőtti viselkedése
teljes mértékben az én elfojtott agressziómnak köszönhető, amit
szegény, érzékeny teremtés megérzett, és ezért sajnos úgy
gondolja, hogy nem kéne gyerekekkel foglalkoznom.
– Nem vagyok agressz... – kezdtem ingerülten, majd
elhallgattam. Talán mégis az vagyok? Talán végig körbelengett a
Serpenyős Gyilkos aurája? De hogy agresszív lennék... Nem
hinném. És pláne nem a gyerekekkel, még szegény kis Gunillával
sem. A határozottság nem egyenlő az agresszióval. És úgy tűnt, a
többi gyerek kedvel. – Nem értek egyet – mondtam udvariasan.
– Szerintem Gunilla egyszerűen össze van zavarodva a teljes
szabadságtól, miközben egy nagyon szigorú rendszerű óvodába
jár, aminek a szabályaihoz a többieknek alkalmazkodniuk kell. Ez
nem igazságos sem vele, sem a többiekkel szemben.
– A lecke, hogy az élet nem igazságos, mindannyiuknak jót fog
tenni – felelte Keith komolyan.
Ostoba fráter.
– Kár, hogy Gunilla ezt még nem tanulta meg, nem? De ha
kifizeted ezt a két napot, akkor már itt sem vagyok.
Ezen meghökkent.
– De azok után, ami történt, nem várhatod el...
 – Minden dolgozónak jár a bére. És nézd a jó oldalát: nem
kérem, hogy fizesd ki ezt a felsőt, amit Gunilla tönkretett azzal,
hogy beletörölte a festékes kezét a hátába. És most már szegény
kis Josie vére is itt van az ujján.
Keith a bajszát harapdálva rám meredt, majd kelletlenül a
zsebébe nyúlt, és aprókban leszámolta a szánalmas béremet.
– Tessék. Most talán odamehetnél Gunillához, mielőtt elmész,
és kibékülhetnél vele. Az agressziód megzavarta az érzékeny
természetét, és...
– Nem – szakítottam félbe határozottan –, de ha Gunilla
szeretne idejönni hozzám és bocsánatot kérni, mielőtt elmegyek,
akkor idehozhatod.
– Bocsánatot kérni? Gunilla?
Felismerve, hogy patthelyzet alakult ki, sántikálva és a
pénzemet csörgetve otthagytam az épületet, miközben Inga és
Gunilla dühös pillantással nézett utánam a terem ajtajából.
Amikor elfordultam, egy pillanatig rettenetes, gonosz,
gyerekevő boszorkánynak éreztem magam, de tényleg nem
akartam ártani senkinek, és sosem ütném meg Gunillát, nem
számít, milyen erőset rúg belém.
A Természetnek viszont van mit megmagyaráznia.
Aztán egy kis alak bújt ki Inga és az ajtófélfa között nyitott
cipzáras mackójelmezben, odaszaladt hozzám, és hevesen (és
fájdalmasan) átölelte a lábamat. Caitlin felnézett rám a szokásos
dacos arckifejezésével, aztán továbbszaladt oda, ahol a szülők
várakoztak.
A színész felkapta Caitlint a karjába, miközben elmentem
mellettük a felhajtón. Mindezt olyan végtelen eleganciával tette,
hogy már-már arra számítottam, valaki egyszer csak előbukkan
a bokor mögül egy olyan gurulós szerkezettel és kamerával, és
elkiáltja magát, hogy „Első jelenet, csapó kettő!”, vagy ilyesmi.
De semmi nem történt azon kívül, hogy Mrs Whippington-
Smythe majdnem kilapított, amikor nagy, piros terepjárójával
elrobogott az úton.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT SZAKÁCS JEGY ZETEI: 2.

Az Ízletes kacsa egyáltalán nem ízletes.
 10. fejezet
Apró változás

AMIKOR A VACAK KIS ÉRMÉKRE NÉZTEM, amikkel

Keith kifizetett, feltűnt, hogy három francia, egy pedig német,
amiknek halandó ember nem veszi hasznát, de talán a feng shuis,
pénzes békámnak tetszeni fognak. Akár fel is halmozhatom őket
körülötte, mint egy sárkány kincsét.
A gonosz kis manók sorban lehagytak, ahogy hazafelé
tartottak a szörnyméretű járműveikben. A színész és Caitlin
viszont sétálva tették meg az utat felfelé a dombra. Nem értek
utol, csak amikor már majdnem hazaértem.
Kis lábak dobogását hallottam magam mögött, aztán Caitlin
megint a lábamat ölelgette. Majdnem elveszítettem az
egyensúlyomat. Kinyújtotta a karját, hogy felvegyem.
Megtettem, és átöleltem, bár nem tudtam, mivel érdemeltem ki
ezt a ragaszkodást. Mégis kevésbé éreztem magam tőle
banyának, viszont az anyaság elvesztett esélyének fájdalma is
élesen belém hasított. Egyfajta különös, mélyről jövő fájdalom ez.
Talán a szívem rossz helyen helyezkedik el.
– Sírsz? – kérdezte Caitlin nyugtalanul.
Elmosolyodtam.
– Nem, csak a hidegtől könnyezik a szemem.
Ötcentis távolságból, egyenként belebámult a szemeimbe.
– Furcsa a színük.
– Em szerint olyanok, mint a lila szőlő.
– Mint a préselt lila szőlő – pontosított Caitlin. – Belül a
leglilább.
– Úgy tűnik, Caitlin kedveli magát – mondta az apja, amikor
utolért minket.
Caitlin komolyan ránézett.
– Ő jófej, apu. Gunilla megharapta Josie-t, aztán megrúgta
Charlie-t, mire Charlie kiosztotta. Godzillának hívja, és én is
Godzillának fogom hívni, mert igazi szörnyeteg.
– Csak egy zavarodott kislány – magyaráztam a színésznek,
aki felvonta az egyik szemöldökét.
(Hogy csinálja? Nekem sosem menne, még ha órákat töltenék
is a tükör előtt. Vagy mindkettő mozdul, vagy egyik sem. De
tudom úgy rángatni az orromat, hogy közben a szám nem
mozdul, és lefogadom, hogy ezt meg ő nem tudja.)
Mace idősebb volt nálam, de ezt kifinomultan viselte, olyan
nőcsábász stílusban. A természet, amellett, hogy művészien
ezüstösre festette a hajtincseit, érdekes vonalakat rajzolt sötét
szeme köré, amikből ki lehet olvasni az elmúlt negyvenvalahány
éve történetét. Úgy tűnt, jó erőben van (már amennyire ezt meg
lehet állapítani valakiről, aki paplant visel), de közben nem
keltette azt a benyomást, hogy a személyi edzője naponta
iderepül helikopterrel, hogy együtt feszegessék a határait.
Caitlin lecsusszant rólam, és megfogta az apja kezét.
– Tehát ismét találkozunk – jegyezte meg a férfi inkább
beletörődően, mint lelkesen. – Em azt mondja, maga a húga.
Nem hibáztattam, amiért ezt meglepetten mondta. (De mégis,
mikor volt Emnek ideje vele csevegni?)
– Igen. Charlie Rhymer. Most a nyári lakban lakom, mert
elválok a férjemtől, és apám szeretője elfoglalta a szobámat.
– Ez vajon miért nem lep meg? – töprengett.
– Melyik része?
– A válás.
– Mint te és anyu – jegyezte meg Caitlin, úgy lógva az apja
karján, mintha az egy húzódzkodó rúd lenne. – Anyu hozzámegy
Rodhoz – magyarázta nekem Caitlin. – Rod nagyon aranyos, de
igazi tökfej, és nem lehet az apukám, mert nekem már van egy.
Azt mondja, hívhatom egyszerűen csak Rodnak.
– Ez kedves tőle – feleltem esetlenül.
A színész arca alig észrevehetően megrándult vagy a
fájdalomtól, vagy az ingerültségtől, és hirtelen témát váltott.
– Továbbra is úgy gondolom, hogy az a toldaléképület egy
csúnya kinövés Upvale gyönyörű arcán – mondta.
Elragadó, elegáns, lágy hangja ellentétben állt markáns
arcvonásaival.
– Mint ez a paplan, amit visel – feleltem velősen.
– Ez Kenzo.
– Ezt már hallottam Elfreda Whippington-Smythe-tól.
– Ő ki?
– Alacsony, húsos képű, mindig lovaglónadrágot visel, és
orrhangon beszél.
A színész megborzongott.
– Ó, istenem! Mindennap ellovagol mellettem, és leáll
fecsegni. És ha elmegyek sétálni, valahogy mindig belebotlom.
– Gondolom, folyton magára szegezi a távcsövét a völgy túlsó
végéből. Valami kevésbé feltűnő dolgot kéne viselnie. A
nővérem, Anne szakértője az álcázásnak, és nemsokára hazajön.
Tőle kérhetne tanácsot.
Végigmérte az öltözékét.
– Talán igaza van, ez aggasztóan hasonlít a maga teraszához.
Túl kirívó.
– Veranda. De ne aggódjon, gondolom, a jó ízlés nem elvárás a
színészkedéshez.
– Ha már a jó ízlésnél tartunk, ez a legnagyobb kerti törpe,
amit valaha láttam – jegyezte meg közömbösen, a hátam mögé
mutatva.
Megfordultam. Walter a verandán állt piros gyapjúsapkájában
és szokásos, bő kordbársony nadrágjában. Vidáman mosolygott,
és a szeme fölé mutatott, ahol a szemöldöke lett volna. Dobtam
neki egy csókot.
– Walter csinálta nekem a verandát „isten hozott itthon”
ajándékként – feleltem –, és szerintem tökéletes lett!
Mace Northszal egymásra meredtünk, majd a
legnyugtalanítóbb mosoly jelent meg a még nyugtalanítóbb,
gyönyörű, rózsaszínes barna ajkán.
Azta!
Talán megakadályozhattam volna a saját közönséges számat,
hogy visszamosolyogjon, ha az arcomat beterítem betonnal.
 Caitlin, aki elfáradt a fel-le ugrálásban és a Walternek
integetésben, megrángatta a karját.
– Gyere, apu! Éhes vagyok.
Visszafordult, és integetett, miközben folytatták útjukat.
Mace nem.
Walter jelenlétére a nyári lakban egyszerű volt a magyarázat:
egy villanyszerelő épp az utolsó simításokat végezte a
konnektorral és a világítással, amit beszerelt (valószínűleg
illegálisan) a verandára. Walter egyetlen kereskedőben sem
bízott meg, nehogy meglógjanak a család rozsdamentesacél
holmijával.
– Megjött Anne – tájékoztatott Walter a válla felett, mielőtt
felkísérte a villanyszerelőt a lépcsőn a paplakba.
Átöltöztem, és rendet raktam. Flossie-nak nyomát sem
láttam, gondoltam, fent van Frosttal a konyhában.

Anne fel-alá járkált a konyhában a szokásos öltözékében:

khaki színű pamutnadrágban és terepszínű mellényben, amiben
a színész egész jól beolvadhatott volna a fák közé.
– Balról hatoltak be, és körbevették... – Rövid időre
elhallgatott, hogy a vállamra csapjon és üdvözöljön. – Helló,
Chaz! ...és körbevették az ellenséget, mielőtt lecsaptak.
– Hol voltál? Ez melyik csata? – kérdeztem.
– Kórházi – tájékoztatott Em. – Anne a Nagy R-rel küzd. –
Azzal folytatta a csirke feldarabolását és egy nagy edénybe
dobálását.
Felismertem a készülőben lévő tápláló húslevest, és
alaposabban végigmértem Anne-t. Valóban soványabbnak és
fáradtabbnak tűnt.
– Csak nem...?
– Rák – közölte Anne. – Daganat, bal mell. Épp most mesélem
Emnek: körbevették a kis szarost, és kikapták, még mielőtt
megszállhatott volna.
– Ó, Anne! Miért nem mondtad? Melletted lehettünk volna.
– Így is van elég bajotok. Megvívom én a saját harcaimat –
felelte.
– Red elkísért?
– Gerinctelen mocsok. Nem tudott megbirkózni vele, lelépett.
 – Akkor... akkor ennyi? Mit mondanak, eltűnt a rák? –
kérdeztem aggodalmasan.
– Igen. Egy nyirokcsomót is kivettek, de abban nem volt.
Több öltéssel varrtak össze, mint Frankenstein menyasszonyát.
És már említésre méltó mellem sincs.
Elgyengülten ültem le az asztalhoz Em mellé.
Em az utolsó darab csirkét is bedobta a fazékba a zöldségek
közé.
– Kivettek egy mirigyet a hónaljából, hogy megnézzék,
továbbterjedt-e, de nem volt nyoma – magyarázta. – Úgyhogy
tiszta.
– A bal karom még kicsit fáj – vallotta be Anne. – Hat hétig
mindennap be kell mennem a kórházba kezelésre. Az segíti a
felépülést. Aztán vissza a melóba.
– Elmondtad nekik?
– Azt mondtam, lesz egy kis műtétem a rakoncátlan térdem
miatt. Kipihenem magam, és karácsony után már megyek is
vissza.
– És Red?
– Az ő térdét töröm el, ha bármi mást mond.
– Miért nem mész, és fekszel le egy kicsit? – javasolta Em
merészen.
– Visszavonulok, átcsoportosítom az energiáimat, és küzdök
tovább – értett egyet Anne legnagyobb megdöbbenésemre. –
Remélem, nem az én szobámba raktad be azt ribanc Jessicát az
átlátszó blúzában! Mégis, mit képzel, hol van, a szaros cannes-i
filmfesztiválon?
– Nem, Charlie szobájában van.
– Az pech, Chaz.
– Mindegy. Egészen megtetszett a nyári lak – feleltem. – Em
mondta, hogy Bran is itthon van?
– Már találkoztunk. Nem is tudtam, hogy beszél horvátul.
– Felvittem a csomagjaidat, Anne – bicegett be Walter. –
Letettem az ajtó elé.
– Szép munka. Látom, még mindig nincs szemöldököd.
– Egyáltalán semmilyen testszőrzetem sincs – tette hozzá
Walter vidáman mosolyogva.
 T IPPEK DÉLI LÁTOGATÓKNAK: 3. DIVAT

1) Társadalmilag elfogadott (mindig is az volt) a farmerhez

fehér tűsarkút venni.
2) Ha este kimozdulsz egy nagyvárosban, ne feledd, hogy
egy réteg ruha bőven elég, még télen is. A kabát és a
harisnya nyámnyiláknak való.
3) Ha van rajtad melltartó, nincs szükséged ridikülre.

– Nos – jegyezte meg apa szarkasztikusan, amikor másnap

reggel körbenézett a teljes családon a reggelizőasztalnál. – Az
összes kiscsibém hazajött pihenni?
– Csip-csip – felelte Anne.
Em szeretettel elkészített bundáskenyerét ette, aki hajlamos
volt őt körülugrálni. Mondjuk még sosem láttuk Anne-t betegen.
A mozdulatai merevek voltak, a szeme alatt sötét karikák
húzódtak.
Bran rámeredt, és elmosolyodott.
– Nem értem, miért ne használhatnánk mind a csettintő
nyelvet – mondta tökéletesen érthető angolsággal, mielőtt
folytatta a különös, háromemeletes szendvics építését, ami
rengeteg majonézből és szalonnából állt.
A két kislány megbűvölten figyelte a művelet közben.
Frost bejött, a szájában egy köteg levéllel, amiket a szőnyegre
köpött.
– Muszáj az összes levelemnek kutyanyálban tocsognia? –
háborgott apa undorodva.
– Nem értem, az emberek minek vesződnek egyáltalán azzal,
hogy írjanak neked. Egy nagy rakás senki vagy – jegyezte meg
Gloria, amikor még több pirítóssal és a teáskannával bejött.
– Köszönöm az elismerő szavakat – felelte apa. – Megkérnéd
Waltert, hogy vessen egy pillantást az íróasztalomra? Az egyik
lába kicsit inog.
Jessicával rövid, de jelentőségteljes pillantást váltottak.
– Nem vagyok meglepve – felelte Gloria rejtélyesen.
Megpaskolta a fejemet, mint egy gyerekét, majd ismét
kiment.
 Jessica merészen falatozott egy főtt tojásból, de úgy sejtettem,
nem fogja legyűrni az egész óriási menüt. Eddig egy kanállal
evett belőle, hozzá egy falat száraz pirítóst.
– Jó végre találkozni Ran teljes családjával – mondta –, még
ha Anne és Em mellett el is törpül kis személyem!
– Brannel csak nem sokkal vagyunk magasabbak nálad –
mutattam rá.
– Igen. Ti ketten határozottan nem hasonlítotok Ranre, ugye?
Ami azt illeti, nehéz elhinni, hogy rokonok vagytok!
– Charlie pontosan úgy néz ki, mint az anyja, Lally Tooke –
nézett fel Ran az újságjából.
– Bran pedig úgy néz ki, mint az ő anyja? – kérdezte Jessica
kissé csípősen.
– Nem tudom. Nem emlékszem – válaszolta apa nyugodtan. –
Már olyan régen volt. A lányok nem fognak elkésni az iskolából?
Jessica felnézett az órára, felsikított, majd elcibálta tiltakozó
csemetéit. Meghámoztam a megmaradt tojását, és odadobtam
Frostnak, aki egy nyeléssel eltüntette.
Határtalan boldogsággal töltött el az, hogy többé nem kell be
mennem az óvodába, egészen addig... amíg meg nem találtam
Angie kutyanyáltól nedves, gyűlölködő levelét az asztal alatt.

...jobb, ha résen vagy, Charlie, mert megyek Upvale-be.

Hamarosan mindenki megtudja, hogy egy gyilkos szajha vagy,
aki elcsábítja a férfiakat, aztán agyoncsapja őket...

Az élet újabban az élvezetek hullámvasútja lett.

11. fejezet
Különválás
 Különválás

EGÉSZSÉGÜGY I ROVAT , I . JEGY ZET

Van pár kisebb betegség, amin nem segít két nagy gin-tonik.

VEDD A KABÁTOD! – jelent meg Em a lépcsőn vacsora

után.
– Miért, hová megyünk?
– Freyához, most ő a soros.
– Miben? – kérdeztem, miközben engedelmesen felhúztam a
kabátomat, és utánasiettem.
Flossie horkolása visszhangzott mögöttem a lépcsőn.
– A vitakörünkben. Eredetileg könyvklub volt, de most már
azért találkozunk, hogy megvitassunk... dolgokat. Egyébként
meg Freya férje ma este jön vissza összeszedni a holmiját, és elég
heves a természete.
– Nem is tudtam, hogy van férje.
– A volt a helyes kifejezés. Freya kidobta, és szerzett ellene
végzést, de az lófüttyöt sem ér. Azért igazságosan akar eljárni:
megengedi, hogy ma este átmenjen, és elvigye a részét. A
holmijaik felét... amik megilletik.
– De azt hittem, van varázsereje. Nem csinálhatna vele
valamit?
– Annyi kelést még nem láttál férfi nyakán – felelte Em. – De
az Xanthe Skye volt. Freya ereje másban rejlik.
Nem kérdeztem rá, miben. Ez máris nagyon szórakoztató
estének ígérkezett.
– Ki lesz még ott? Nem vagyok túl társasági kedvemben.
– Madge, és ő sem annyira társasági ember. Aztán Susie az
óvodából, Xanthe Skye és persze Lilith. Madge-et az őrületbe
kergeti az idős apja. A miénk pedig engem kerget az őrületbe. Te
meg majd kiöntheted a szívedet Matt miatt. Megkérhetjük
Freyát, hogy tegyen valami csúnyát Matt-tel, ha még nálad van
valamelyik holmija.
– Szerintem én már megtettem azzal, hogy megöltem a
legjobb barátját, és megszabadultam mindentől, aminek köze
volt hozzá.
– Megtisztultál – helyeselt.
– Minden értelemben.
Jeges sötétben baktattunk fel a dombon, csak rendszertelen
időközönként világított meg minket három régi utcalámpa
kelletlenül odavetett, apró, sárga fénysugara. A Fekete Kutya
rettenetesen melegnek és hívogatónak tűnt.
Apa és Jess valószínűleg már odabent volt. Az utolsó busz a
városból megállt előttünk, és letette Ingát és Godzillát, mielőtt
lassan továbbpöfögött.
Inga szomorú, sajnálkozó mosolyt villantott felém, amikor
elment mellettünk, de Godzilla hátramaradt, és pofákat vágott
nekem, meg ide-oda ugrándozott, amíg rá nem nézett Emre,
mert akkor hirtelen, kiáltozva elszaladt.
– Mami! Várj meg!
Freya egy régi, kőházakból álló utca végében lakott, Upvale
tetején. A busz ismét eldöcögött mellettünk, miközben lefelé
tartott, mint egy fényesen kivilágított, üres Marie Celeste.
A kis nappali, ami máris tele volt, pukkanásig telt az
érkezésünkkel.
Freya levegő után kapkodva nyomakodott el mellettünk.
– Jeget, jeget... szükségem van egy kis jégre! – ismételgette
kiszáradt torokkal, ám meglehetősen hamar vissza is jött,
kávéval, ginnel és sós keksszel.
Ez utóbbit le is öntötték valamivel, ami valószínűleg csak úgy
nézett ki, mint egy elgázolt sündisznó.
Miközben ittunk és beszélgettünk, fölöttünk súlyos léptek
dübörögtek, tompa káromkodásokkal kiegészítve. Bizonyos
időközönként hangos puffanásokkal végigrángattak valamit a
lépcsőn, majd kivonszolták. Aztán a léptek és a nyikorgások
helyét őrült fűrészelés hangja váltotta fel odafent, mire
vakolatpelyhek szállingóztak a csészémbe.
– Most meg mit csinál? – érdeklődött Madge.
– Kettéfűrészeli a ruhásszekrényt – felelte Freya nyugodtan.
– Nem veszi kicsit túl komolyan ezt az „őt megillető fél”-
dolgot? – kérdeztem.
– Szó szerint veszi. Fogalmam sincs, mihez fog kezdeni egy fél
ruhásszekrénnyel. A saját részemet eltüzelem. Egyébként, ha
kérte volna, az egészet neki adom. Nekem nem kell. Sosem
voltam odáig a fehér műanyagért.
– Ismerős érzés – bólogattam. – A volt férjem a szögletes,
modern bútorokat szerette, mindet csupa krémszínben és
fehérben, bármiféle élénkebb szín vagy minta nélkül.
– Nem csoda, hogy még mindig kicsit kék az aurád – jegyezte
meg Xanthe, kissé távolabb araszolva tőlem.
– Bocsi. Nincs rá mód, hogy megtisztítsam? Valami Mágikus
Villanás?
– Viccelsz? – kérdezte Xanthe, komoly pillantást vetve rám.
– Nem, komolyan beszél – magyarázta Em. – Nem sokat tud
ezekről a dolgokról. Én vagyok az egyetlen, aki odafigyelt Gloria
Mundira.
– Neked természetes tehetséged van az Ősi Mesterséghez –
értett egyet Lilith. – Ez már túlmutat Glorián, ő csak egyszerű
füvesasszony.
– Ó, Glorián semmi nem mutathat túl – biztosítottam. – Em
egyszerűen csak más irányba ment.
Odafentről még tébolyultabb fűrészelés hangzott.
– Az öltözőasztal? – tippelt Lilith, és Freya bólintott.
– Igen. Nagyon nehezen viseli, de én is nehezen viseltem,
amikor megpróbált összeverni.
– Az, hogy máris találtál egy sokkal fiatalabb szeretőt,
különösen bosszanthatja – jegyezte meg Xanthe.
– Tényleg találtál? – kérdeztem elismerően. – Kit?
– Még új, tanár a völgyből, de inkább én tanítom őt egy-két
dologra. Az új Mangó Otthon birtokon él, a Málna úton, az Eper
utca után. Te is most vettél ott házat, ugye, Susie?
– Igen, de az enyém a Körte Kertek, fent a Dinnye-dombon.
– Milyen gyümölcsös – jegyeztem meg.
– A Maracuja Major már nekem is sok volt, de egyébként
nem bánom – felelte Susie. – A régi utcámat Mandelára
nevezték át, és valahányszor valaki elfelejtette ráírni a város
nevét a postámra, az bejárta egész Britanniát. Az ország minden
egyes városában van egy Mandela valami.
 A félbevágott bútorok csattanások sorozatával leereszkedtek
a lépcsőn, majd néhány percnyi vonszolás és káromkodás után a
furgon elhajtott.
– Kiugrok, és felteszek neked egy védőbűbájt – ajánlotta fel
Lilith. – Ha esetleg megpróbálna visszajönni.
– Én pedig körbejárok a tisztítótálakkal – tette hozzá Xanthe.
– Keverj nekünk addig egy gin-tonikot, drágám!
Miután a rituálékat elvégezték, a hangulat egész vidám lett, és
Em némi ösztönzésére beszámoltam nekik a Csóró Leharcolt
Északi Spiné magazinról.
Mindenki újabb témákkal állt elő, néhány olyan durva volt,
hogy valószínűleg beperelnének, ha előállnék velük.
– Ki kéne adnod – javasolta Madge. – Mindenki imádná. A női
klubegylet megveszne érte.
– Kiadni? Lehetetlen. Egy vagyonba kerülne elindítani egy
magazint.
– Igen, de először kiadhatnál belőle csak egy számot, hogy
megnézd, hogy fogy.
– Nagyszerű lenne! – lelkendezett Susie. – A húgom, Jen egy
kis kiadónak dolgozik. Megkérdezem tőle, mennyibe kerülne.
Sajnálkozva ráztam meg a fejem.
– Jelen pillanatban semmilyen extra kiadást nem engedhetek
meg magamnak.
– Ki kell adni! – jelentette ki Em, mintha épp most kapott
volna erről isteni kinyilatkoztatást. – Anne is így gondolta,
amikor meséltem neki róla. Talán ki tudnánk fizetni az első
adagot.
Megint megráztam a fejem.
– Nem, csak elúszna a pénzetek. De szórakoztató a cikkekkel
foglalkozni. Van még valakinek ötlete hozzá?
– Mit szólsz egy Te is áldozat vagy? teszthez? – javasolta
Freya.

T E I S T ERMÉSZETTŐL FOGVA ÁLDOZAT VAGY ?

T ÖLTSD KI A T ESZTÜNKET , ÉS DERÍTSD KI!

A párod összever, majd elmegy. Mit teszel?

 A) Tűröd, mert végül is a te hibád volt, és úgysem teszi
meg még egyszer, ugye?
B) Kiteszel egy nagy, súlyos tárgyat a félig nyitott ajtó
tetejére, és várod a következményeket.
C) Otthagyod az egészet (ez akár együtt járhat a B
válasszal is).
D) Amikor hátat fordít neked, leütöd a szemetet egy nagy,
súlyos tárggyal, így rengeteg időd lesz összecsomagolni.

Hazafelé megálltunk Emmel a Fekete Kutyánál, ahol ott

találtuk az új lelkészt. Épp Walterrel, Brannel és apával
dartsozott. Jessica az egyik sarokban üldögélt unottan egy
Martini mellett.
Bran meglepő módon elég durván dobott a dartsszal. Jó lesz
észben tartani, hogy az ember ne álljon közé és a tábla közé,
amikor egy darts van a kezében, mert gyorsan eldobja őket.
Bemutattak a lelkésznek, akit, abszolút találóan, Christiannek
hívnak, bár jobb szereti a Christ. Teljesen különbözik az
elődjétől: negyven év körüli, magas, hosszú, vékony lábakkal,
valamint hosszú, vasszürke lófarokkal és lefelé konyuló
bajusszal, mint egy jóképű, de kissé búskomor Wyatt Earp. Kicsi
arany karikafülbevalót visel, amiről kereszt lóg, hozzá papi gallér
és mellény mintával nyomtatott póló.
Amint megpillantotta Emet, elejtette a dartsát, és a súlyosan
megbabonázott hímek félreérthetetlen mafla képét öltötte
magára. Azt hiszem, a nővérem ezt nem vette észre.
Aznap este különösen jól nézett ki. Kantáros nadrágja alatt a
piros felső csinos halvány rózsaszínné fakult, és világoskék szeme
a feketénél is feketébb pupillájával úgy festett, mint egy nagyon
intelligens kecskéé.
Em beállt játszani, míg én fogtam az italom, és leültem
Jessicához, aki szánni valóan hálásnak tűnt bármiféle
társaságért, még az enyémért is.
– Istenem, hogy ez mennyire unalmas! – avatott be. – Azt
hittem, Mace North is idejön. Néha megjelenik, amikor Madge
átmegy vigyázni a lányára, de ma este nem jött.
– Madge Freyánál volt a vitakörben.
 Jessica ásított.
– Akkor ma Mace nem jön. A lelkész is egész finom falatnak
tűnik, de tutira nem fog flörtölni. Ez a baj a lelkészekkel. Azt
hiszem, hazamegyek.
– Visszasétálok veled – mondtam, és felhajtottam a
feketeribizlis keserűmet. – Elég fáradt vagyok, hosszú nap volt.
– Hazamegyek, Ran – közölte vele Jessica, majd
elbiggyesztette az ajkát, amikor apa csak mosolygott és
integetett válaszul, mielőtt precízen célzott a dartsszal.
Gondolom, a vágy első virága máris elhervadt. Ám egy kicsit
aggasztó lenne, ha Jessica elmenne, mert a következő szerető
talán igényt tartana a nyári lakra, amit épp kezdtem az
otthonomnak érezni.
 12. fejezet
Vásári hangulat

CHRIS, A LELKÉSZ, ÜZENETET KÜLDÖTT NEKED,

EMILY – mondta Jessica néhány nappal később. – Kérted, hogy
keressen neked vízvezeték-szerelőt, vagy ilyesmi? Isten a
megmondhatója, a fürdőszobák még mindig múlt századiak, és
egyik zár sem működik. A minap rányitottam Branre, miközben
zuhanyozott. Nagyfiú – tette hozzá elgondolkodva, az arcán
halvány mosollyal.
Hm, nos, mintha nem igazán fogta volna fel, milyen Bran. Ha
Branben él is valahol a nemi vágy, ahhoz még nem találta meg a
bekapcsoló gombot.
– Mi volt az üzenet? – vetette oda neki Em.
– Az üzenet? – ismételte Jessica értetlenül. – Ó, igen, az
üzenet... milyen buta vagyok! Chris azt mondta, mondjam meg
neked, hogy Barkis hajlandó. Mire hajlandó?
– Barkis hajlandó? – ismételtem, meglepetten bámulva Emre,
akinek az arca halvány rózsaszín árnyalatot öltött.
– Chris egész finom falat – tette hozzá Jessica – egy
lelkészhez képest. Áthívott magához ma estére.
– Nem tehette – felelte Em röviden. – Ma jótékonysági vásár
van.
– Igen, arra hívott.
– Az ember nem hív meg másokat egy jótékonysági vásárra,
csak tájékoztatja őket róla – jegyeztem meg. – Elmész?
 – Ó, nem. A lányok összes cuccát a Gapben veszem, én pedig
olyan filigrán vagyok...
– Sovány – pontosított Em, de Jessicáról visszapattant a
megjegyzés.
– ...hogy nekem is a gyerekosztályon kell vásárolnom!
Szóval ezért vannak tele a boltok kislányoknak gyártott szexi
cuccokkal: valójában mindet az olyan kis vézna nőknek szánják,
mint Jessica. Örülök, hogy ez is tisztázódott.
– Nem mondanám, hogy előny, ha valaki csupa csont és bőr. A
hangsúly a „csupá”-n van – ellenkezett Em, de Jessica csak
nevetett.
A csontjai bizonyára gumiból vannak, mert minden
visszapattant róla. Vagy talán nem fogta fel teljes egészében,
amit Em mondott. Határozottan immunisnak tűnt a kis fehér
bűbájaira. Reméltem, Em nem kéri majd a Freyából, Lilithből és
Xanthéból álló Fekete Kutya Csapás segítségét.
Kezdtem megkedvelni Jessicát, de Em iránt érzett hűségem
jeléül visszafogtam magam.
– Én elmegyek a vásárra – közöltem. – Már unom a feketét,
meg hogy semmi nem illik rám. Talán találok egy farmert vagy
valamit.
– Ha fogysz még egy kicsit, lehet, hogy beleférsz az én
ruháimba is – ajánlkozott Jessica.
– Ha még többet fogy, akkor még csontvázszerűbb lesz, mint
te – jegyezte meg Em. – Próbáljuk megint felhizlalni. Különben
sem hord ribancos ruhákat.
– Azért köszi, Jessica – hálálkodtam sietve. – Furcsa egy
dolog a divat, nem? Emlékeztek azokra az átlátszó ruhákra, amik
alá a nők csak bugyit vettek? Mármint, az emberek kimentek
bennük az utcára, és senki nem szólt semmit. Olyan volt, mint a
császár új ruhája.
– Melyik császáré? – kérdezte Jessica zavarodottan.
– A mesében – magyarázta Em. – Igazad van, Charlie, senki
nem mert szólni a császárnak, hogy teljesen meztelen, és a
legféltettebb kincse közszemlére tétetett, mert elhitették vele,
hogy varázsruhát visel.
– Kivéve egy kisfiút, aki nem értette az egészet, és felkiáltott,
hogy a császár anyaszült meztelen. Akkor a tömeg nevetésben
tört ki – fejeztem be.
Ekkor bejött Anne, kimerültnek látszott. Még a sok zseb is
erőtlennek tűnt a terepszínű mellényén, bár világos haja még
mindig pitypanghoz hasonlatosan állt kerek arca körül.
– Tűnj innen! – rivallt rá Jessicára, bár nem a szokásos
energiájával.
– Ti, Rhymerek! – jegyezte meg Jessica nevetve, de azért
felállt. – Mondtam Rannek, hogy rossz munkát végzett a
nevelésetekkel. Ez az elszigeteltség kikezdte a társasági
készségeiteket.
– Feküdj le, Anne! – utasította Em tömören. – Charlie öt perc
múlva felviszi a teádat.
– Nem csoda, hogy fáradt vagy, ha egyfolytában kijárkálsz,
amikor lábadoznod kéne a műtét után – locsogta Jessica. –
Gondolom, méheltávolító műtétről van szó, vagy valami
hasonlóról, ezért nem mondod el, mi volt.
– Neked biztos nem mondom el, mi volt – vágott vissza Anne
fenyegetően, mire Jessica felhagyott a témával, és elment, hogy
elhozza a lányokat az iskolából.
– Rendben ment? – kérdeztem, amikor felvittem Anne-nek
Em szeretettel összekészített tálcáját.
Furcsa volt ágyban látni napközben, de tényleg kimerültnek
tűnt.
– Egész elviselhető volt. És csak néhány hétig tart.
– Nem fog kihullani a hajad, ugye?
– Nem, ez másfajta kezelés.
– Kell még valamit csinálnod? – kockáztattam meg a kérdést,
mert Anne most egész beszédes kedvében volt.
– Nem. Ez utókezelés. Elkapták a kis szarost. Feladta, mielőtt
kezdetét vette volna a harc. Épp, mint Red: egyetlen szó, és már
ott sem volt. Gyáva alak.
Még a ráknak is több esze volt, semhogy összetűzzön Anne-
nel.
– Az orvosok azt akarták, hogy még tíz évig szedjek valami
gyógyszert „a biztonság kedvéért”. Megmondtam nekik, hogy
dugják fel a seggükbe.
– Jó ötlet ez?
– Mi, hogy dugják fel a seggükbe? – vihogott.
 Mindez annak köszönhető, hogy sokat lóg katonákkal. Anne
stílusát néha hallani kellett ahhoz, hogy az ember elhiggye.
Mindig attól féltem, hogy élő adásban fog kicsúszni valami a
száján, de eddig nem hibázott.
Ismerős zihálás hallatszott, amikor Flossie megjelent az
ajtóban, a farkát mérsékelt örömmel csóválva. Esetlenül
felugrott az ágyra Anne mellé.
Meglepetten pillantottam rá. Általában nem kedveli az
embereket, az idő felében még abban sem voltam biztos, hogy
engem meg tud különböztetni a többiektől.
– Szeretnéd, hogy kivigyem? Összeszőrözi az ágyat.
– Nem, hagyd csak – felelte Anne. Hátradőlt, és lehunyta a
szemét. – Legalább van egy kis társaságom.
Ez is egy olyan dolog, amit Anne eddig nem nagyon keresett.
Kissé zavartan kihátráltam a szobából, de az ajtót résnyire
nyitva hagytam Flossie-nak, ha majd eszébe jut az evés, és a
konyhába indul.
Anne Flossie fejére tette a kezét amolyan megindítóan
haldokló Brontë-stílusban, de Flossie nyelve már kezdte
felfedezni a teástálca kerületét.
Lefelé menet benéztem Branhez is. Az ablaknál állt, és
nyugodt hangon, de zavaros nyelven mondott valamit Breki
úrnak.
– Teát, Bran? Meleg sajtos pogácsát?
Világosbarna szemét kedvesen emelte rám.
– Vajas piskóta?
– Oké – bólintottam.
Emnek mindig piskótát kell sütnie Brannek. Bran megsúgta
Breki úrnak is a hírt, majd minden további teketória nélkül a
zsebébe gyömöszölte a játékot, és megindult a könyvek és
papírok halma között. Valaki, Em vagy Gloria, új bőrtoldást varrt
a kordbársony zakója könyökére.
Mutattam neki az utat lefelé.
– Ma este jótékonysági vásárt rendeznek a templomban,
Bran. Szeretnél jönni? Könyvek?
– Könyvek – ment bele.
 Vásári Etikett

Első lépés: Rendezetten állj sorba az ajtó előtt, és ha tudsz,

less be, hogy kiszúrhasd, hol vannak a legjobbnak tűnő
asztalok!
Második lépés: Amint az ajtó kinyílik, eszeveszett módon
indulj meg befelé, a könyököddel törve utat a kiválasztott
asztal felé!
(Ahogy azt Mae West egyszer olyan emlékezetesen
megfogalmazta: „Aki habozik, utolsónak marad. ”)
Harmadik lépés: Kapj fel mindent, ami egy kicsit is
érdekesnek tűnik, és ne állj meg alaposabban megvizsgálni,
amíg nincs tele a kezed, és már nem tudsz többet magadhoz
venni! Ezután vonulj félre egy sarokba, és nézd át őket! Ami
nem kell, azt vidd vissza az asztalhoz, majd fizesd ki a többit!
Tedd el a kifizetett dolgokat egy szatyorba, majd ismételd
meg a harmadik lépést!

Em, Gloria és én egyfajta kordont képeztünk Branwell körül,

hogy megakadályozzuk, hogy bekóvályogjon a templomba, és
átkutassa a könyves asztalokat, mielőtt az ajtót hivatalosan is
kinyitnák. Walternek valahogy sikerült beékelnie magát a sor
elejére, és hallani lehetett, ahogy Madge-nek büszkélkedik, hogy
nincs szemöldöke, és sehol máshol sincs testszőrzete.
Jól sikerült vásárnak látszott, sokan eljöttek, mert híre ment,
hogy Lady Hake-Hackett nagy selejtezést végzett. Annak is híre
ment, hogy a lelkész kiárusítja az elődjétől megmaradt
jelentéktelen köteteket, de ez Branen kívül senkit nem érdekelt:
végül vissza kellett mennem a kocsiért, hogy haza tudjuk vinni
őket.
A lelkész is segített. Úgy tűnt, óvatlan molylepkeként
vonzódik Em fényéhez.
– Mire hajlandó Barkis? – kérdeztem Emtől később,
miközben a zsákmányunkat vettük sorba a konyhában, Bran
pedig visszavonult a szobájába a könyveivel.
Jessica és Ran elmentek a kocsmába, amíg nem voltunk
otthon, a lányokat Anne névleges felügyeletére bízták, de mire
hazaértünk, már lefeküdtek. Anne azt mondta, előtte még
mesélt nekik pár történetet, ami elég valószínűtlennek tűnt,
mert minden történet, amit valaha tőle hallottam, olyasmivel
végződött, hogy „...és átkozott legyek, ha a következő pillanatban
nem taposott rá egy aknára és robbant apró darabokra!”.
Em vállat vont, és kihúzott egy terjedelmes, sárgásbarna
bársonyanyagot a szatyrából.
– Feltételezem arra, hogy feleségül vegyen – felelte
közömbösen. A kantáros nadrágja elé tartotta a ruhát, és a
szemét résnyire húzva nézett végig rajta. – Szerinted ez illik
rám? Elég nagynak tűnik. Biztos a Hake-Hackett családé volt.
Azok mind akkorák, mint egy csűrajtó, kivéve Felicityt. Ő a
legfiatalabb.
– Még sosem láttalak ruhában! – ámultam el.
Ha jobban belegondolok, soha nem láttam másban, mint
csizmában és kantáros nadrágban, amit egy póló vagy pulóver
fölé húzott.
– Jó benyomást kell tennem, különben átkozott szűzként
fogok meghalni.
– De Barkis hajlandó.
– Nem csábíthatok el egy lelkészt, amikor a Sötét Erőket
igyekszem segítségül hívni. Különben sem lehet lelkészeket
elcsábítani. Nem elfogadott. Hozzájuk kell menni, ami lehetetlen.
– Nem lehetetlen, és egész vonzó.
– Nem akarok megházasodni, boldog vagyok a jelenlegi
életemmel, vagy legalábbis az leszek, amint megszabadulunk
Jessicától. Csak alkalmi szexet akarok, lehetőleg egy nagy
energiákkal teli helyen, mint a lápi kőkör. Különben sem tudnék
együtt lenni egy férfival, aki szerint Dickens a legnagyobb brit
író!
– Nem, gondolom, nem. Öhm... ugye tudsz mindent a
védekezésről, Em?
– Nem ma jöttem le a falvédőről – felelte homályosan,
miközben áthúzta a ruhát a fején. Laza redőkben omlott köré, és
még csinosan is állt volna neki, ha nincs alatta az a sok
kitüremkedő anyagréteg meg a csizma. – Ezt veszem fel jövő
pénteken, apa születésnapi vacsorájára.
– Előbb ki kell mosni.
 – Már tiszta. Itt a tisztító cetlije a nyakánál.
– Jön még valaki pénteken? – kérdeztem.
Lefogadom, hogy van oka a ruhának.
– Mace North, apa meghívta. Jessica alig fér a bőrébe a
boldogságtól.
– Nagy szó.
– Eddig egyetlen meghívást sem fogadott el, bár az a
Whippington-Smythe nőszemély szégyentelenül próbálkozott.
Talán csak úgy tűnik, hogy ideges, amikor beszélek vele. Majd
figyeld meg pénteken, és mondd el, hogy szerinted kedvel-e!
– Rendben, de ez az egész falra hányt borsó, Em. Még a
csúnya, középkorú férfiak is meg tudnak hódítani fiatal lányokat,
ha elég gazdagok és híresek, úgyhogy valószínűleg sorban állnak
érte, hogy az ágyába ugorhassanak.
– Majd keverek valamit az italába. És nem csúnya.
– Nem is mondtam, hogy az. Általánosságban beszéltem.
Olyan... érdekes külsejű, és nagyon vonzó a mosolya.
– Hmm – bámult rám Em. – Miért mosolyog ő rád? Nem
magadnak akarod, ugye?
– Nem, én egy életre kiábrándultam a férfiakból, kivéve
persze a családunkat. És nekem nincs bajom a lelkésszel, egész
édes. Különben is, még az alkalmi szex is értelmetlen most, hogy
már nem eshetek teherbe.
– Mi van a szatyrodban? – kérdezte, megkönnyebbülésemre
témát váltva.
Én senki vonzalmának sem leszek a riválisa. Már túl vagyok a
szex/ házasság/fogyatkozó szex/válás korszakon, és senkivel
nem akarom megismételni az egész átkozott folyamatot, még
ideiglenesen sem.
– Farmer és sok tengerzöld cucc. Ruhák, pólók... egy sötétzöld
szarvasbőr dzseki... hozzáillő szarvasbőr cipő, szandál...
– Ezek egyértelműen Felicityé voltak. Tavaly zöld korszaka
volt, átkozott hableánynak képzelte magát, de nem illett hozzá.
Túl sárga. Csinos ez a ruha.
– Inkább hasonlít hálóingre – jegyeztem meg bizonytalanul,
felemelve a leheletvékony, zöld műselyem darabot. – De van
benne valami érdekesen Pán Péter-es, olyan, mint egy nagy
pálmalevél.
 – Nos, nevezzük ki ruhának, és vedd fel jövő pénteken!
Milyen gyakran van alkalmunk kiöltözni?
– Soha?
– Akkor el kell mennünk a bálba – jelentette ki Em.
 13. fejezet
Minden másnap lekvár{8}

NÉHÁNY NAPOT az új ruhatáram kimosásával,

átszabásával és javításával töltöttem. Felicity kicsit nagyobb
nálam, még ha kezdtem is enyhén kikerekedni. Elkoboztam Bran
egyik övét, hogy megtartsa a farmert, szerintem nem vette
észre.
A két kislány (akik, Anne gyakorlatiasságának a hatása alatt,
elkezdték magukat Clónak és Feebnek hívni) segített nekem
vízfestékkel dzsungelt festeni a veranda üvegfalának belsejére.
Előbb-utóbb úgyis lejön, de addig is megfelelően sűrű, zöld
atmoszférát nyújt, amiben dolgozni tudok, amíg elég növényem
nem lesz.
Örültem, hogy a festék nem mérgező, mert Flossie nyalogatni
kezdte az üveget, és jó pár levelet elkent, mielőtt úgy ítélte meg,
hogy nem ízlik neki.
Clo festett egy majmot is az ő részére, Feeb pedig több
pillangót és szalamandraszerű gyíkokat.
Én egy kígyót festettem. A kígyót az Édenkertben.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT KERTÉSZ T IPPJEI: 2.

A zöldike létezésének nincs semmi értelme: csupán egy adag

zöld lánclevél.
1) Helyezd egy kartondobozba, és hagyd olyan helyen, ahol
hamar megtalálják, például egy használt áruk boltja előtt
nyitás előtt!
2) Tedd hozzá a makramé edényfogót is!
 3) Sétálj el, és érezd a megkönnyebbülést!

Egyik délután megjelent Em a maga fenyegetően csendes

módján a nyári lakban, nyomában Frosttal, aki megpróbálta
bedugni a fejét Flossie iglujába, de azonnal jobb belátásra bírták.
Mivel velük együtt nyirkos, jeges légáram zúdult be, arra
következtettem, hogy a verandán keresztül jöttek be. Újabban
átjárónak használták a helyet a paplakhoz a sétáik után, ami
rendben is volt, kivéve hogy mindig váratlanul ért. A Halott
Greg-ügy óta nem vagyok odáig a meglepetésekért.
Az óvodától kapott csekély béremből egy hatalmas doboz
sápadtsárga, egyrétegű festéket vettem, és épp azzal tüntettem
el a virágos tapétát a konyha/étkező/hálószobámban.
– Szereztem neked másik állást – közölte Em mellékesen.
– Hogy érted? Milyen állást?
– Te lehetsz Caitlin dadusa. Mace kivette a Szivárvány
Óvodából, mert a kislány nem szerette, és most nehezen tud az
írásra koncentrálni, így kell neki valaki, aki vigyáz rá
délelőttönként, amíg dolgozik.
– De nem is kedvel!
– Nem tudom, miből gondolod ezt. És különben is, Caitlin
kedvel, azt mondta, téged akar. Jó lesz. Elhozhatod a paplakba,
elviheted sétálni, meg ilyenek. Holnap fél tízkor kezdesz. És
londoni árat fizet!
– De Em, a minap látta, ahogy lecsapok a dinnyékre, nem
akarhat olyasvalakit, akit hibbantnak tart. És Gregről még nem
is tud! Biztos kényszerítetted, hogy ajánlja fel nekem az állást.
– Persze hogy nem kényszerítettem. Csak felvetettem,
amikor beugrottam hozzá egy kis dinnye- és gyömbérlekvárral –
felelte kissé zavarban. – Valószínűleg azt hiszi, hogy a lekvárhoz
kellett szétverned a dinnyéket. Legalábbis nem hozta szóba. És
szerintem a családon kívül itt senki nem tud Halott Gregről.
Végül is csak a helyi hírekbe került be, köszönhetően a
földrengésnek és a szexgyilkos megrázó tárgyalásának.
– Jessica tudja.
– Igen, de megmondtam neki, hogy ha híre megy, tudni
fogjuk, hogy ő szivárogtatta ki, és akkor végzünk vele, a hulláját
pedig ledobjuk a régi kútba, úgyhogy vele nem lesz gond.
 A kép, ahogy az apró Jessica felnéz a kút fenekéről, kissé
megmozgatta festői fantáziámat.
– A lelkésznek is vittél lekvárt? – kérdeztem kíváncsian.
– Még nem... de talán viszek – mondta szokatlan, Mona Lisa-
szerű mosollyal az arcán. – Ahogy A spirituális megnyugvás női
wicca bejegyzéseinek, egy korai példányát is.
Amikor Em és Frost felment a paplakhoz vezető lépcsőn,
kivittem a dinnyecsapó felszerelésemet a kertbe. (Az érettebbek
után annyit kell takarítani.)
Először a Greg magasságú és a dinnyét megtartó karóval
ellátott állványt tettem ki, amit Walter csinált. Aztán
elhelyeztem a végzetes konyhai fellépőt, és kezemben a
serpenyővel felmásztam rá...
Ezúttal ellenőriztem, hogy van-e valaki az úton, mielőtt
először lecsaptam.
A serpenyő erősen sújtott le, de a hang túl vizenyős volt.
A második lendület is kellő erővel találta el a dinnyét, és
ennek a hangzása is majdnem megfelelő volt...
A helyére állítottam az utolsót is, visszamásztam a fellépőre,
és magasra emeltem a serpenyőt, mintha egy kampóról lógna le.
Aztán kétkezes teniszütőfogásba vettem, hogy lefelé lendítsem,
és...
– Mit művel? – érdeklődött a lelkész kíváncsian, a feje épp
mellettem tűnt fel.
A serpenyő megkezdte megállíthatatlan zuhanását, csak egy
hajszállal kerülve el Christ, majd a rémálmaimból már oly jól
ismert, tompa koppanással csapódott be.
A dinnye elég hátborzongatóan lebukfencezett a karóról, és
elgurult.
– Ez volt az a hang! – kiáltottam fel elképedve. – Ez volt az!
És nem tudtam megállítani a serpenyőt, pedig megijedtem, hogy
eltalálom magát.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem tudta, abból a
magasságból és a tartása szögéből ítélve lehetetlen lett volna –
értett egyet. – Amint belendült, annyi volt. A dinnyét akarta
eltalálni?
Inkább érdeklődőnek, mint meglepettnek tűnt, így miután
segített mindent bevinni a kisházba, főztem egy kávét, és
felkészültem, hogy Mindent Meggyónok, amihez, gondolom, a
lelkészek már hozzászoktak.
– Feltételezem, az emberek folyton ilyenekkel traktálják –
fejeztem be.
– Nem igazán – válaszolta elgondolkodva. – De remélem,
most már teljesen megnyugodott, hogy valójában nem akarta
megölni ezt a Greget.
– Most már igen... és még a hang is stimmelt. Olyan...
katartikus érzés volt.
– Jól van. Fogadja el, hogy ami történt, az tényleg nem a maga
hibája volt, és bár nehéz lesz együtt élni az emlékkel, csak egy
baleset volt, amit az a férfi saját maga idézett elő.
– Csak azt remélem, hogy a felesége, Angie is elfogadja.
Nagyon elkeseredett és bosszúszomjas volt velem a tárgyalás
után, és fenyegető leveleket is küldött, hogy idejön, és
mindenkinek beszámol a történtekről. Gondolom, a mobilomon is
vagy milliónyi kellemetlen üzenetet hagyott, csak persze Upvale
öt mérföldes körzetében nincs térerő, úgyhogy kikapcsoltam,
amikor hazajöttem.
– Szegény asszony – jegyezte meg irgalmasan. – Ha idejön,
beszélek vele, és vigaszt kínálok neki.
Angie-t talán érdekelné a dolog, de úgy véltem, ők ketten
kissé másként értelmezik a „vigasz” szót.
Hátradőltem a régi fa hintaszékben, és hirtelen az egész világ
kicsit másnak tűnt, mintha minden kissé elmozdult és
fényesebbé vált volna. Szinte újjászülettem: egy kissé kábult, új
főnix Charlie emelkedett ki a régi fészkének a hamvai közül.
– Tudja, Chris, azt hiszem, megint képes leszek festeni. Le
fogom festeni Jessicát a régi kút fenekén.
– Ó? Emtől úgy értesültem, hogy csak dzsungeleket fest.
– így van, de Jessica lesz a következő kép központi eleme,
mélyen, mélyen lent a kútban, ahogy felfelé néz.
Chris elgondolkodott.
– Gondolom, van ebben valami nagyon is freudi, de ezt jobb,
ha nem feszegetjük. Örülök, hogy jobban érzi magát.
– Igen, és amint megint festek, nem kell másik munkát
vállalnom. Em szerzett nekem egy ideigleneset, Mace North
kislányára kell vigyáznom délelőttönként, amíg ő ír, de
gondolom, ez a vidéki kisház csak valami szeszély nála. Egy híres
sztár nem akarhat sokáig Yorkshire-ben időzni, nem igaz?
– Kissé önző módon azt remélem, hogy nem – vallotta be
komoran. – Em kedveli, ugye?
– Hát, igen, érdekes embernek találja – ismertem be –, de a
színész fél tőle. Gondolom, nekem is így szerezte az állást.
– Fél tőle? Hogy félhet tőle bárki is?
Tiszteletteljes pillantást vetettem rá.
– Hiszen boszorkány.
– Az már egyszer biztos – értett egyet lelkesen. – Engem is
megbabonázott. Nem tudja esetleg, hogy Jessica átadta-e neki az
üzenetemet?
– Melyiket, a barkisosat? Igen, meg is lepte.
Egészen addig, amíg Em nem lepi meg a színészt... aki állítólag
megfelelőbb lenne Em céljainak, mint a lelkész, még ha nem
kedvelem is kifejezetten.
Szegény Chris! Egyértelműen rózsaszín ködön át látja Emet...
és valóban egészen vonzó. Sosem lelkesedtem az ötletért, hogy
Em elsajátítsa a Sötét Varázslatokat, mivel ő nagyon alapos.
De működhetne szövetség a wicca és az egyház között? Úgy
döntöttem, beszélek Gloriával. Meglátjuk, mit gondol.
Azt is elhatároztam, hogy elmondom Mace-nek Halott Greget,
mielőtt még mástól tudja meg. Ha ezek után nem akarja, hogy
vigyázzak Caitlinre, nekem úgy is jó.

Tippek Déli Látogatóknak: 4.

Anglia északkeleti részének egyes területein egy férfi inkább

rohanna a halálba, száz kilométer per órával véve be egy
láthatatlan kanyart, csak nehogy egy métert is egy nő mögött
kelljen vezetnie.

Másnap délelőtt felsétáltam a színész házához. Egy letisztult

formájú, sportos, piros autó parkolt odakint, amit azelőtt nem
láttam. Mace-nek visszafogottabb, sötét kocsija volt.
Caitlin nyitott ajtót, és a szájára szorította az ujját.
– Csss! Gyere a konyhába! Itt van anyu. Apuval beszélgetnek
a nappaliban.
Valóban, miközben behúzott a konyhába, hallottam, ahogy
valaki búgó hangon, a magánhangzókat megnyújtva beszél.
– ...eltemetnéd itt, a kulturális sivatagban!
De a nő tévedett, mert sok kékvérű orosz bevándorló él
Huddersfieldben, és élvezik az estélyeket, táncos helyeket,
színházakat, balettelőadásokat. Egy kóbor tatár egészen
otthonosan érezhetné itt magát.
– Talán jobb, ha elmegyek, és majd később vissza...
– Hát itt van – csattant Mace North az ajtóból, mintha órákat
késtem volna. – Caitlin, menj, és öltözz fel, hogy Charlie
elvihessen egy kellemes sétára!
– Nagyon hideg van odakint – ellenkeztem. – Inkább
felviszem a paplakba.
– Mindegy – felelte szórakozottan.
– Ő a dadus, akit említettél? – kérdezte a mély, kissé búgó
hang, majd Mace volt felesége, a színésznő Kathleen Lovell lesett
be a konyhába.
Soványan, sápadtan csinos arcának hatalmas, barna szemével
tetőtől talpig végigmért.
Addig egész jól éreztem magam a vásári farmeromban és a
sötétzöld szarvasbőr dzsekimben, de hirtelen mintha én lettem
volna a fizetett személyzet. Ami azt illeti, tényleg én voltam a
fizetett személyzet.
– Milyen kis termetű, nem? És nem is annyira fiatal.
Gondolom, örül az állásnak. Lenne kedve az esküvő után velünk
jönni Amerikába?
Állásinterjúnak ez elég felületes volt.
– Nem – feleltem. – Itt maradok.
– Ahogy Caitlin is – tette hozzá Mace acélos hangsúllyal.
– Hát persze... egyelőre – értett egyet Kathleen. – Épp most
jöttem vissza Marokkóból – közölte velem. – A sejk visszatért
forgattam ott. Meg kell majd néznie, szavakkal le sem lehet írni,
milyen ijesztő! A sejk egy szellem, akit az aranyhajú, érzéki
szépségem vonz vissza a halálból, de a szerelmünk sosem
teljesedhet be.
– Nem, azt el tudom képzelni – jegyeztem meg.
– Ez az utolsó kövér szerep, amit eljátszok – tette hozzá
határozottan. – Az esküvőig leadok öt kilót, és aztán elég vékony
leszek az amerikai szerepekhez. Odaát soványnak kell lenni,
hogy az ember bekerülhessen valamibe. A vőlegényem, Rod...
Rod Steigland, tudja, a színész, ragaszkodik hozzá, hogy én
kapjam meg a női főszerepet a következő filmjében.
– Szerintem nincs magán öt kiló felesleg, amit leadhatna –
mondtam elképedve, mert még Jessicánál is vékonyabb
madárcsont-kollekciónak tűnt. – Vagy akár csak 5 deka!
– Ez kedves magától – felelte elnyújtott hangon. – De most ez
az új kövérség. Egyszerűen nem elég. Biztos benne, hogy nem
akar a dadusunk lenni és velünk jönni Amerikába?
– Bocsásson meg egy pillanatra, Charlie! – szólt közbe Mace. –
Kathleennel még sok megbeszélnivalónk van, mielőtt elmegy.
Caitlin egy percen belül lejön.
– De... – kezdtem, mert gondoltam, Kathleen bizonyára
együtt akar még lenni a kislányával, mielőtt megint elmegy,
nem?
Ám a nappali ajtaja határozottan becsukódott mögöttük.
Aztán, ahogy az a régi ajtóknál lenni szokott, halkan ismét
kinyílt, csak egy hajszálnyira.
Egy jobb ember talán elindult volna Caitlin után, vagy odakint
várt volna.
Én azonban kicsit közelebb araszoltam az ajtóhoz, és
megbűvölten hallgatóztam. Mintha egy rádiójátékot hallgattam
volna kivételes szereposztással: a kiejtés egyszerűen remek volt.
– Azt szeretném, ha Caitlinnek itt lenne az otthona velem,
Angliában, Kathy – mondta Mace halkan. – Ha még emlékszel,
nem harcoltam a gyermekfelügyeletért, mert megegyeztünk,
hogy felváltva leszünk vele, és azt tesszük, ami Caitlinnek a
legjobb.
– És így is van, nem? Ezután is láthatod. Mármint, Rodnak
van egy lakása, neked meg egy házad Londonban, és néha
Amerikába is átrepülsz a filmjeid miatt.
– Nem olyan gyakran. Az ambícióim új irányt vettek az elmúlt
két évben, mióta külön vagyunk, Kathleen. Most főleg
drámaíróként és esetleg cameoszerepben képzelem el a jövőmet.
– Nos, ez passzol is hozzád. Addig vágj bele, amíg még tudsz!
– Igen, de ez azt is jelenti, hogy én leszek az, aki stabil otthont
tud teremteni, miközben te egyik helyről a másikra repkedsz,
Caitlint pedig dadákra hagyod. Több értelme lenne, ha velem
élne, a szünidőket pedig veled töltené.
– Csak féltékeny vagy Rodra, mert Caitlin kedveli! Nem
tudod elviselni, hogy egy másik férfi legyen az apja! – vágott
vissza Kathleen emeltebb hangon. – Csak azért vettél el, mert
terhes lettem!
– Örülök, hogy kedveli Rodot. Én is kedvelem azt a
szerencsétlen, ártatlan tökfilkót. De akkor is én vagyok az apja,
és nem akarom, hogy a világ másik felén éljen.
– Hát, én pedig az anyja vagyok, úgyhogy kénytelen leszel
beletörődni! – jelentette ki Kathleen diadalittasan.
– Nem, ha gyerekfelügyeletért folyamodom. Tudok rólad egy
s mást, Kathleen, ami biztosan érdekelné a bírót! – mondta Mace
kemény hangon.
– Íme, valami, amit nem tudtál – felelte Kathleen halálos
méreggel telt hangon. – Caitlin nem a tiéd!
Ebben a feszült pillanatban Caitlin visszaügetett a konyhába a
mackójelmezében és a gumicsizmájában, amit kacsán húzott a
lábára.
Gyorsan kitereltem a házból. Mögöttem baljós volt a csend,
amíg meg nem hallottam Mace halk, érzelmekkel teli hangját,
amitől libabőrös lett a nyakam.
– Ezt meg hogy érted?
Aztán sajnálatomra be kellett csuknom a bejárati ajtót.
Kezdtem bánni, hogy még egy filmben sem láttam.

Em a konyhában volt, ahogy, legnagyobb meglepetésemre, az

ikrek is. A karjuk könyékig eltűnt egy-egy keverőtálban, úgy
trónoltak a székükön. Frost és Flossie reménykedve, a
bundájukon vékony lisztréteggel sündörögtek körülöttük.
– Mit készítetek? – kérdezte Caitlin izgatottan, fel-le ugrálva
kis, virágos csizmájában.
– Én aszalt gyümölcsös sütit, Feeb pedig mézeskalácsot –
felelte Clo fontoskodva. – Szeretnél segíteni?
Lehúztam Caitlinről a mackóruháját és a csizmáját, ráadtam
egy kötényt, és felállítottam az egyik székre.
– Csinálhatsz csokis sütit – mondta Em, és beszórt néhány
kekszet egy másik tálba. – Tessék, fogd ezt a sodrófát, és verd
apró darabokra ezeket a kekszeket!
– Hol van mindenki? – kérdeztem Emtől, miközben a lányok
sikítozva halálra zúzták a hozzávalókat.
– Apa dolgozik. Az ügynöke óránként hívogatta, úgyhogy
végre lerázta a cafkát, és nekilátott. Az említett cafka puffogva
elviharzott vásárolni, de a lányok nem akartak menni.
– Azt hittem, szeretnek vásárolni.
– Úgy tűnik, már nem. És ma reggel nem voltak hajlandók
ruhát sem felvenni, csak farmert. Ez sem tetszett neki.
– Hiszen gyerekek. Úgy nem szórakozhatnak, ha közben
vigyázniuk kell a drága ruháikra.
– Anne elment a kezelésre, de azt mondta, később mesél
nekik, és hoz mindkettőnek egy rohadt ajándékot.
Kissé hitetlenkedő pillantást váltottunk egymással.
– Bran a szobájában van, dolgozik. Azt hiszem, nemsokára
helyrejön annyira, hogy visszamenjen. Hamarosan úgyis megint
itthon lesz karácsonyra. Walter tévét néz, és Gloria is vele van a
vasalnivalóval.
Milyen otthonosan hangzott... és nemsokára karácsony,
itthon, Matt nélkül!
– Amikor eljöttem, Mace épp veszekedett a volt feleségével –
meséltem neki. – Gyönyörű nő, de még Jessnél is véznább.
– Gloria szerint Mace-nek rettenetes a híre a nőkkel – közölte
Em.
– Igen? Honnan tudja?
– A Surprise! magazinból. Minden héten megveszi. Nem
tetszik neki, hogy eljárkálsz hozzá Caitlinre vigyázni, úgyhogy
beleolvas majd a tealeveleidbe, hogy lássa, biztonságban vagy-e.
– Persze hogy biztonságban vagyok! Az a fickó szerintem fel
sem lógta, hogy nő vagyok. Csak a falu bolondjának egy
hasznosabb változatát látja bennem – biztosítottam.

Amikor hazavittem Caitlint, fáradtan, piszkosan és egy tepsi

ehető finomsággal apunak, már nyoma sem volt a sportkocsinak
meg az elbűvölő tulajdonosának.
A helyén egy leharcolt motorkerékpár állt, és a lelkész és
Mace komoly hangon beszélgetett a konyhában.
 Kissé még korainak tűnt a whiskyhez.
Határozottan nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy
beszámoljak Halott Gregről. Kár, mert rövid távollétem alatt
valaki hárpiavörös rúzzsal a „Gyilkos!” szót firkantotta fel a
veranda ablakaira.
Úgy tűnt, Angie megérkezett.
 14. fejezet
Hadban

T IPPEK DÉLI LÁTOGATÓKNAK: 5.

Az emberek barátságosabban fordulnak feléd, amikor

megtudják, hogy délről jöttél, mert világos számukra, hogy
nem tehetsz róla.

A JESSICA A KÚTBAN FESTMÉNYEM SZÉPEN

ALAKULT, és már egész sor apró, előkészített fehér vászon várt
a figyelmemre. Másnap reggel Jessie nem volt épp jó passzban.
Először nagy hűhót csapott, mert a mosást, amit éjszakára a
gépben hagyott, valaki kikotorta a földre. Korábbi
tapasztalataiból tudnia kellett volna, hogy legjobb, ha korán
felkel, és idejében kiveszi.
Aztán reggelinél kisebb jelenetet rendezett, amikor az ikrek
megmutatták neki az ajándékot, amit Anne hozott nekik a
városból, bár azok csak új ruhák voltak a Barbie-jaiknak.
A lányok babái most elragadó katonai egyenruhában
virítottak à la Action Man.
– Action Womant még nem csinálnak – magyarázta Feeb
komolyan –, különben Anne olyanokat hozott volna, de ezek is
illenek rájuk. Anne is általában férfiruhát vesz, főleg mellényt,
mert a háborús övezetekben laza, praktikus ruhákra van
szükség. Látod, az enyém golyóálló mellényt visel.
 – Az enyémnek pedig katonai csizmája van, és amikor
hazaérünk a suliból, Anne segít majd fűvel és gallyakkal álcázni a
sisakjukat! – tette hozzá Clo lelkesen.
– De a Barbie-k nem katonák – mutatott rá Jessica komolyan.
– Az Action Man pedig fiúknak való!
– De épp most magyaráztam el: ezek Action Womanek –
felelte Feeb türelmetlenül. – Komolyan, anyu!
– De anyu mindig azt tanítja nektek, hogy a háború rossz
dolog!
– Igen, de ha bekövetkezik, valakinek tudósítania kell róla,
nem? – érvelt Feeb. – Anne benne van a tévében. Ha jobban
lesz, visszamegy, és akkor láthatjuk a hírekben!
– Anyu, lehet egy filmrendező Barbie-m? – könyörgött Clo.
Jessica zavarodottan, de megkönnyebbülve felelte:
– Persze, drágám! Az sokkal szórakoztatóbb lenne, nem igaz?
– Ó, igen. Akkor a Barbie-m lehetne az operatőr, aki felveszi
Feeb Barbie-ját a tévének – értett egyet Clo.
– Hívd Phoebe-nek a húgodat, Chloe! Nem tetszenek ezek a
rövidítések.
– Clo, anyu. És Phoebe most már mindig Feeb lesz.
Eldöntöttük.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Jessica megtiltotta nekik, hogy bármit is csináljanak Anne-nel.
Ez olyan kikötés, amit az adott körülmények között képtelenség
volt megtartani.
Apának addigra elege lett, és közölte, hogy örül, hogy az ikrek
nem azok az agyatlan, viháncoló kis tökkelütöttek, akiknek
gondolta őket, mire Jessica nekiesett, és próbált vitát generálni.
Apa viszont nem szereti a vitákat, úgyhogy a homlokát ráncolva
bement a dolgozószobájába, és bezárta az ajtót. Így legalább tud
majd dolgozni.
– Em, ehetünk ma este melaszos pitét tejszínhabbal? – kérte
Clo. – Ez a kedvenc süteményem az egész világon.
– Az enyém is – helyeselt Feeb. – Anyu, Em Melaszos
Cafkának hív. Azért, mert te is olyan finom vagy?
– Nem, azért, mert sötét és ragadós – felelte Em mosolyogva.
Bran, aki eddig csendben üldögélt, és lassított felvételként cukrot
kevert a zabkásájába, most felnézett, és ő is elmosolyodott.
 – Ragadós süti?
– Vacsora után – válaszolta Em.
– Nem tudom, mi bajod, Jess – szólalt meg Anne az újságja
mögül. – Ugye nem akarod, hogy abban a hitben nőjenek fel,
hogy zsiráfnyakú szőke ribancnak lenni az ambíciók netovábbja?
Jessica erre megint duzzogott. Úgy tűnt, mégis Em nyeri meg
a csatát.

Összepakoltam a fekete ruháimat, amiket a tervek szerint

Gloria elvisz egy használtruha-boltba. Most már csak a vásárban
talált darabokat hordtam, valamint egy színes, négyzetekben
lévő margarétákkal mintázott, horgolt kardigánt, amit Gloria
csinált nekem.
A kardigántól eltekintve csupán a tengerkék és ezüst közti
spektrumon mozogtam, ami szerintem sokkal jobban illik a
vagány, csuszamlós Halakhoz, mint a fekete.

HOROSZKÓP: MIT ÁRUL EL RÓLAD A CSILLAGJEGY ED?

A HALAK vagányak: Figyeld, ahogy továbbcsusszannak a

saját dolgukra, épp amikor már azt hitted, hogy elkaptad
őket egy evilági hálóval! De ne aggódj, nincs bennük
semmi pikkelyes, és mindig hazatérnek ikrázni.

Mace határozottan hallgatag volt másnap délelőtt, de ezzel

nem is volt baj, mert Caitlin eleget beszélt mindannyiunk
helyett. Szerintem nem az aggasztotta, amit a volt felesége
mondott, mert azt valószínűleg csak a vita hevében találta ki.
Odaadó apának tűnt, bármit mondott is róla és a híréről
Gloria, ezzel szemben Kathleen anyai ösztönei nem nyűgöztek le.
Persze, nyilván szorult belé belőlük, különben nem akarta volna
magával vinni Caitlint Amerikába.
Mace a konyhaajtóban vesztegelt dühös arckifejezéssel,
miközben én segítettem Caitlinnek felvenni a mackóruháját, és
megbizonyosodtam róla, hogy a megfelelő lábára húzza fel a
csizmáját.
– Vigye el sétálni! – parancsolta Mace, mintha a lánya egy
kutya lenne.
– Épp azt tervezem tenni – vágtam vissza.
Végül is én semmit nem tettem, amivel ezt érdemelném...
egyelőre. Talán nem ez az alkalmas pillanat bevallani a Halott
Greg-dolgot.
Otthagytuk, hadd fortyogjon a saját levében (vagy
tartármártásában?), és kocsival felvittem Caitlint a Ramshaw-
dombokra, mivel egy kis mozgásra, levegőre és olyan helyre
vágytam, ahol megfogalmazhatom a magyarázatomat Mace-nek
Gregről, mielőtt Angie világgá kürtöli. Valamikor meg kell
tennem.
Em megígérte, hogy ilyen vagy olyan eszközökkel (gondoltam,
jobb, ha nem kérdezek rá, milyenekre gondol) megpróbálja
kideríteni, hol szállt meg Angie.
Végül vitt a lelkésznek is lekvárt, aki azt mondta, örökké nagy
becsben fogja tartani. Remélem, hogy csak túlzott, mert egy idő
után megpenészedik. Em arról nem számolt be, mit reagált Chris
A spirituális megnyugvás női wicca bejegyzéseire, de amikor
hazajött, a gondolataiba mélyedt.
Flossie-t otthon hagytam, hangosan szunyókálva, de nyitva
hagytam a paplak ajtaját a lépcső tetején, hátha felébred, és
társaságra vágyik. Kisebb dózisokban kedveli Frostot.
Caitlin eleinte csendesen lépdelt mellettem a kissé jeges, erdős
vidéken át, időről időre megállítva, hogy rámutasson valami
újabb csodára.
– Ez – jelentette ki fontoskodó hangon – nyúlkaki, ez
báránykaki, ez pedig kutyakaki.
Mivel úgy éreztem, választ vár tőlem, bizonytalanul azt
feleltem:
– Ó?
– De azt nem tudom, hogy a mókuskaki hogy néz ki –
folytatta elégedetten, amiért teljesen ráfigyelek. – És itt nagyon
sok a mókus, ezért lennie kell kakinak is. Vajon hol lehet?
– A fák alatt? – tippeltem. – Bár fáról fára ugrálnak, és
közben potyogtatnak, úgyhogy bárhol ott lehet.
Caitlin felvihogott.
– Bármelyik pillanatban beboríthat minket a mókuskaki!
Mondok egy viccet – tette hozzá.
 – Oké!
– Minek van minden egyes falatjában mogyoró?
– Nem tudom. Minek?
– A mókusszarnak! – felelte hiénaszerű nevetéssel.
Eszembe jutott, hogy Sylvia Plath is az erdőkben sétált a
Hardcastle Cragsnél, ami nincs is messze, és közben verseket írt.
Akkoriban vagy nem voltak vele a gyerekei, vagy sokkal jobb
volt a kis, éles hangok kizárásában.
Felfelé kanyarodtunk a völgy mentén, és magasan fent
lyukadtunk ki, ahonnan az ember lenézhetett a mélységbe a
kiálló sziklákról.
– Kedvellek—jelentette ki Caitlin váratlanul. – Nem mondasz
olyanokat, hogy: „Azonnal gyere el annak a sziklának a szélétől,
Caitlin!”
Riadtan és bűntudatosan vettem észre, hogy szél korbácsolta,
apró alakja bizonytalanul egyensúlyozik egy szikla peremének a
közelében.
– Persze, ilyesmiket kéne mondanom, nem igaz? Csak nem
vagyok hozzászokva a gyerekekhez, úgyhogy mindig elfelejtem.
– Majd én emlékeztetlek... miután már megtettem. Különben
sem megyek el a széléig, mert apu egyszer megengedte,
miközben a kezemet fogta, és úgy éreztem, hogy le akarok
ugrani és körbe-körbe pörögni, mint a juharfa termése. De apu
azt mondta, hogy akkor úgy zuhannék le, mint egy
vadgesztenye, és amikor leérnék, úgy kenődnék szét, mint a
málnalekvár, ezért nem érné meg.
– Öhm... nem – értettem egyet.
– És nagyon dühös lenne rám – tette hozzá, mintegy mindent
eldöntő érvként.
– Gyakran dühös? – kérdeztem óvatosan.
Caitlin kuncogott.
– Igen, de nem rám. Inkább azokra, akik telefonálnak, és a
magazinokra, amikor hazugságokat írnak róla. És anyura – tette
hozzá. – Apu egy nagy, zsémbes medve.
– Jó hosszú ez a séta, nem? Mi van a zsebedben? –
kérdeztem, abban reménykedve, hogy édesség lesz a válasz,
még ha csak valami régi, beszáradt is.
– Mi is lapul a zsebecskéjében? – sivította. – A gyűrűk ura,
CD-n, amin Gollam ezt sziszegi, és amikor először meghallottam,
egy hétig mindennap rémálmom volt!
– Nem vagyok meglepve. Ez még túl korai neked.
– Nem, nem az. Már el tudom olvasni. Bármit el tudok
olvasni. Még az újságot is.
– Én a helyedben nem vesződnék vele. Érdekes nőkről csak a
gyászjelentések írnak bennük.
Ez megmagyarázta a gazdag szókincsét. Mivel nem sok
tapasztalatom volt gyerekekkel, az összes többi gyereket az
óvodában egy kicsit ostobának láttam, de lehet, hogy csak
Caitlinnel összehasonlítva tűntek annak.
– A bátyám, Bran már kétéves korában tudott olvasni,
négyévesen pedig régi Linguaphone lemezekről megtanult
franciául – meséltem neki, de úgy tűnt, nem kifejezetten nyűgözi
le a dolog.
– Azok az emberek ott smárolnak.
– Csókolóznak. A smárolás nem valami szép szó.
– Múlt héten lesmároltam Joelt, de nem tetszett, szóval többé
nem csinálom.
– Kár, hogy én erre nem gondoltam korábban.
– A nem smárolásra, mert nem tetszik?
– Nem megismételni valamit, ami már elsőre sem tetszett.
– De néha meg kell tenned olyasmit is, ami nem tetszik –
mutatott rá, mint egy pöttöm filozófus. – Apunak általában
sikerül nem csinálnia olyasmit, ami nem tetszik neki, de akkor
mások néha dühösek lesznek rá.
– Igen, ilyenkor ezt az árat kell érte fizetni. – Kinyújtottam
felé a kezem. – Gyere, menjünk vissza a kocsihoz! Még van
időnk visszafelé megállni egy tejszínhabos forró csokira, ha
sietünk.

Mace az ajtóban várt minket, és semmivel sem tűnt

vidámabbnak, mint amikor elmentünk.
Némán átnyújtott egy szörnyen ismerős kék papírra írt
üzenetet, aztán csak állt ott a széles mellkasa előtt karba tett
kézzel, és figyelte, ahogy elolvasom.
A gyutacs meggyulladt, mindenki fedezékbe!
„Ártatlan gyermekét egy gyilkos szajhára bízza!”, állt a
papíron, ahogy azt előre sejteni lehetett.
– Igaz ez? – kérdezte Mace (egész szelíden, töprengve),
amikor Caitlin beszaladt mellette a házba, mackófüle fel-le
ugrált.
– Melyik része? – kérdeztem könnyed hangon, azt kívánva,
bár a magyarázattal indítottam volna.
– A gyilkos része. A másik lehetőségét jómagam is látom. Már
nem úgy öltözködik, mint egy kicsi, két lábon járó beduin
szennyeskosár.
Összevont szemöldökkel néztem rá.
– El akartam mondani, de ma délelőtt nem volt túl
beszélgetős kedvében.
– El akarta mondani, hogy gyilkos?
– Természetesen nem. Nem gyilkoltam meg, baleset volt.
Kérdezze meg a lelkészt!
– Chris tud erről?
– Igen, elmondtam neki, amikor a minap rajtakapott, ahogy
dinnyéket csapdosok, bár azzal már felhagytam.
– A gyilkolással?
– A dinnyecsapdosással. A helyzet az, hogy véletlenül
leütöttem Angie férjét, Greget, egy serpenyővel, és meghalt.
Angie... ő küldte ezt a levelet, kissé feldúlt miatta, és egészen
idáig követett. Azt nem tudom, miért hív folyton szajhának, mert
nem csábítottam el Greget. Senkit nem csábítottam el, kivéve a
volt férjemet, és az is hova juttatott!
Mace csak bámult rám.
– A magyarázatát szokatlanul ködösnek találom, de azt
hiszem, értem a lényeget. És – tette hozzá elgondolkodva – már
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tetszik az a
gyömbéres, dinnyés lekvár, amit a nővérétől, Emtől kaptam.
– Valamit kezdenünk kellett a dinnyékkel. Most elég drágák.
– Igen, azt látom.
Sóhajtottam.
– Nos, gondolom, nem akarja, hogy holnap is elvigyem
Caitlint.
– Miért? Ugye nem akarja őt is leütni egy serpenyővel?
– Természetesen nem! Kedvelem Caitlint. Még Em is kedveli
Caitlint. Nem tudnék neki ártani.
 – Nem, én is így gondolom. Akkor folytatjuk úgy, mint eddig,
és majd eldugom a dinnyéimet, amikor erre jár – felelte az egyik
hirtelen, abszolút bénító mosolyával.
Azt kívántam, bár ne tenné.
– Már mondtam, felhagytam a dinnyecsapdosással.
– Valóban – mondta még mindig mosolyogva, egy pusztító
erejű horda leigázó erejével.

Hazafelé menet próbáltam visszaemlékezni, pontosan mit is

mondott a szajhákról és a beduin szennyesről, hogy tudjam,
tulajdonképpen megsértett vagy sem.
Legszívesebben azonnal kikértem volna Em véleményét, de
Xanthe Skye ott ült vele a konyhában, jól megpakolt
gyümölcstortát eszegetve és teáspoharakból valami zöldet
iszogatva.
Megálltam az ajtóban.
– Ma rendben van az aurám?
Xanthe hozzáértő tekintettel mérte végig körülöttem a
levegőt.
– Kissé fülledt, drágám, de nem kék.
– Ó, az jó – feleltem, és beljebb léptem. – A fülledtség
valószínűleg azért van, mert Mace rájött Halott Gregre, Em.
Kapott egy becsmérlő levelet Angie-től.
Halott Greg láthatóan nem érte váratlanul Xanthét, de persze
mindenki, aki számít Upvale-ben, már tud róla, csak nem hozza
fel.
– Hogy fogadta? – kérdezte Em, és vágott nekem egy szelet
süteményt.
Elgondolkodtam.
– Azt hiszem, egész jól.
Amennyire tudtam, beszámoltam arról, amit mondott. Ha
tudom, hogy Gloria hallótávolságon belül van, kihagytam volna a
szajha részt, ám egyszer csak előugrott a közeli mosókonyhából.
– Szemtelen fráter! – kiáltotta. – Jobb, ha nem mész a
közelébe, komisz egy férfi az!
Xanthe felsóhajtott.
– De még mennyire, hogy az! – jegyezte meg révetegen.
Gloria sötét pillantást vetett rá.
 – Legalább most már nem fogsz odajárkálni, hogy vigyázz a
kislányára.
– De, fogok. Megmondtam neki, hogy Halott Greg baleset
volt.
– Remélem, azt is megmondtad neki, hogy nem vagy szajha! –
felelte csípősen. – Vagy hogy a nővéred viszont az lenne, ha egy
kis esélyt is adna rá.
– Elég lesz, Gloria – szólt rá Em határozottan. – Manapság
már nincsenek szajhák. Úgy tűnik, mindenki benne van... engem
kivéve. És csak egy ideig akarom kihasználni, míg Charlie-t csak
a pénze érdekli.
– Egyikőtökhöz sem való – pillantott ránk dühösen Gloria. –
Tudom, mit láttam a tealevelekben.
– Earl Grey? – kérdezte Xanthe érdeklődve.
 15. fejezet
A meghívás

ANNE ADOTT EGY CIKKET a Csóró Leharcolt Északi

Spinébe, amit név nélkül akart megjelentetni, és ami leginkább
az egyik haditudósításához hasonlított. Engem mélyen meghatott
az írás, úgy érzem, sikerült jobban megértenem Anne-t.

EGÉSZSÉGÜGY I ROVAT , 2. JEGY ZET :

A T EST MINT CSATATÉR: EGY NŐ HARCA A NAGY R-REL

Haditudósítóként fitt és egészséges vagyok, de a

háborúk az én testemet és lelkemet is megtépázták. Mindig
is arra számítottam, hogy ha bármi baj éri a testemet, az
kívülről fog érkezni, most mégis egy belső áruló okozta
harci sérülésben szenvedek: rákos vagyok.
Az ellenség belopakodott, és előrenyomult a
hadszíntéren egy kis daganat formájában, a bal
mellemben, azt remélve, hogy észrevétlen marad, míg
tábort nem ver az erősítés.
Azonban a szerencse a lapos mellűeknek kedvez:
amikor két tükörtojásra emlékeztető cicid van, egy kis
daganat is jelzésként dudorodik ki.
De még akkor is csak azt hittem, hogy egy kellemetlen
cisztáról van szó, semmi ijesztő nem volt a kicsi, borsó
méretű és alakú, bőr alatti kinövésben. Ám alig telt el két
nap, és rosszindulatú daganattal diagnosztizáltak.
Egy sor izgalmas klinikai eljárást ajánlottak fel. A
daganateltávolító műtét mellett döntöttem. Elképesztően
gyorsan be is hívtak a kórházba, ahol a sebész körbevette
a kis szarost, és egy-két, kar alatti miriggyel együtt
kikapta, hogy megnézzék, nem terjedt-e tovább a
nyirokcsomókra.
A karom jobban fájt, minta cicim, de a mirigyek
negatívak lettek a rákteszten, úgyhogy megérte.
A kilátások jók, de hathetes sugárkezelést javasoltak
utókezelésnek, amit elfogadtam. Nem nagy ügy. Aztán
felajánlották a Tamoxifen gyógyszert „a biztonság
kedvéért”. Tíz évig kell szedni. Amikor a lehetséges
mellékhatásokról kérdeztem őket, adtak egy prospektust.
A lehetséges mellékhatások között ott van a hőhullám, a
kiütések, a nemi szervek viszketése, a menstruációs
zavarok, mellfájdalom, hajhullás, gyengeség, izom- és
ízületi fájdalom, valamint a hányinger.
Már ez sem hangzott igazán szórakoztatónak, de aztán
megfordítottam a prospektust, és megtaláltam a
lehetséges komolyabb mellékhatásokat: májproblémák, a
bőr és a szem sárgás elszíneződése, látászavarok, láz,
valamint a bőr szokatlan kisebesedése és vérzése.
Egy rövid eszmecsere után (közöltem velük, hogy
dugják fel oda a gyógyszert, ahol a nap nem éri, ők pedig
azt felelték, hogy szerencsés vagyok, hogy egyáltalán
felajánlották) úgy döntöttem, nem élek vele.
Amikre ez a tapasztalat megtanított: 1) Mindig nézz a
hátad mögé (és a cicidre)! 2) Ne ugorj bele semmibe,
hanem alaposan gondold végig a helyzetedet, és vedd
számba a lehetőségeket! 3) Ne ess pánikba! Tiszta fejjel
kell felvenned a harcot, hogy túléld az ütközetet. 4) Ha
tisztában vagy a tényekkel, épp annyira szakértő vagy,
mint bárki más, és képes vagy meghozni a saját
 döntéseidet. 5) A műtéti heg épp olyan harci sebhely, mint
az összes többi. Nem kell szégyellni.
Végül 6) Élj meg úgy minden napot, mintha az lenne az
utolsó! Én mindig is így éltem. Csak a mában lehetünk
biztosak. Ne fecséreld el!

– Anne – mondtam –, nem fogjuk kiadni a magazint, csak

szórakozásból csinálom.
– Dehogynem, Chaz, majd én gondoskodom róla. Ez pontosan
olyasmi, amit ki kell adni, még ha csak egyetlenegyszer is.
– Így van – értett egyet Em a konyhaasztal másik végéből. –
Megkaptam az előleget a könyvemre, Anne-nek pedig van némi
megtakarítása, úgyhogy befektetünk a Csóró Spiné magazin
vagy képregény első és feltehetőleg egyetlen számába. Susie
szerint inkább a Vizre, mint a Womans Ownra fog hasonlítani.
Máris rengeteget írtam bele. – Azzal visszahajolt a
szakácskönyvei fölé. – Szerintetek a kacsapástétom jó előétel
lenne holnapra?
– Csináld meg a vichyssoise levesedet! Azt mindenki szereti,
és hideg, tehát mindegy, mikor esszük – felelte Anne.
– Igen, de idehallgassatok – vágtam közbe –, nem hagyom,
hogy fizessetek a magazin kiadásáért. Nem fog belőle annyi
elkelni, hogy megtérüljön az ára, és még szükségetek lehet a
pénzre!
– Szerintünk a Csóró Spinének muszáj megjelennie –
jelentette ki Em. – Még ha csak rövid időre is. És ezzel eldőlt. A
vitakör többi tagja ma este átjön, hogy segítsen eldönteni, melyik
cikk hová kerüljön. Susie magával hozza a húgát, Jent is, hogy
segítsen. Azt, aki a kis kiadónak dolgozik.
– Egy kis embernek? – kérdezte Anne érdeklődve.
– Nem, úgy kicsi, hogy nem egy óriási kiadóvállalat. De
hatékony. Még karácsony előtt kijöhet.
– Az átkozottul gyors, Em!
– Íme, a modern technológia: az egyik végén bedobod, és a
másik végén kijön a kész termék.
– Szerintem azért ennél több van mögötte – jegyeztem meg
erőtlenül. – Egyébként is, nem jelentethetünk meg egy magazint
képek nélkül.
 – Belevesszük azt a képet, amit most fejeztél be, a Jessie a
kútbant. Az lesz a címlapon – felelte Em.
– Igen, és Susie csinált pár jó rajzot. Azok is megteszik – tette
hozzá Anne. – Tessék. Ezzel minden megoldódott, Chaz.
– Ugye szerintetek Mace vagy a lelkész nem vegetáriánus? –
kérdezte Em, ismét a tárgyra térve.
– Mace nekem húsevőnek tűnik, Em – válaszolta Anne.
– Te meg mikor találkoztál vele, Anne? – kérdeztem
kíváncsian.
– Én is járok-kelek. Nem töltöm az egész napot abban az
átkozott ágyban. És a lelkész eljött meglátogatni. Nem tudom,
miért. Egészen megkedveltem, de neki a mi öreg Emünk kell.
– Chris nem vegetáriánus – motyogta Em, szórakozottan
pörgetve végig Mrs Beeton könyvének a lapjait. – Csinálhatok
sült marhát Yorkshire-pudinggal?
– Naná, jobban csinálod, mint bárki más – feleltem lelkesen.
– Nem, úgy értem a kergemarha-kór miatt... mert Jessie
például hozzá sem érne.
– Ő amúgy sem ér hozzá semmihez, amiben kalória van.
Újabban már azt kezdte mondogatni, hogy a szénsavas
ásványvíz buborékja hizlal – mondtam.
– És valószínűleg máris mindenki kerge marháknak néz
minket – vihogott Anne. – Csináld csak meg, Em!
– Rendben. Utána datolyapuding lesz tejsodóval. A férfiak
szeretik a laktató pudingokat. – Becsukta a könyvet. – Oké.
Akkor ennyi. Elmegyek a boltba. Nem kéne már indulnod
Caitlinért, Charlie?
Felpattantam.
– Ó, de, persze. Gondoltam, ma festhetnénk a verandán,
úgyhogy felállítottam neki a kis festőállványomat az enyém
mellé.
– Van még cukormázas nyulas keksz a Beatrix Potter-
dobozban, vidd azokat is magaddal! Csak ne a békásokat, azok
Brannek vannak.
– Oké. Köszi, Em!
– Én pedig megyek a kórházba – mondta Anne, és ő is felállt.
– Az összejövetel ma este nyolckor van, vacsora után, itt –
emlékeztetett Em.
 Már meg sem próbáltam ellenkezni: ha Anne és Em
elhatározta, hogy a Csóró Leharcolt Északi Spinének meg kell
születnie, akkor meg is fog. Kezdtem izgatott lenni a dolog miatt.

A történelem jéghegyének csak a teteje látszik.

A mélység eltemet,
nők szája mozog
csendesen.
– Részlet A lélek üzenetéből,
Serafina Shane-től

Nem tudom, Gloria miért érezte úgy, hogy vigyáznom kell

Mace-szel, mert sosem mutatott egy cseppnyi hajlandóságot
sem arra, hogy behúzzon az odújába és megerőszakoljon, ami
amúgy is kissé nehéz lett volna a sarkunkban loholó Caitlinnel.
Szerintem inkább őt fenyegette az, hogy Em behúzza az
odújába. Ha ő elhatározta magát, akkor valószínűleg le is fog
csapni, amint lehetősége lesz rá. De szerintem Christ is vonzónak
találja, csak még túl kell magát tennie a kettős fogyatékosságán:
a kereszténységén és a Dickens-imádatán.
Mace elő sem jött a dolgozószobájából, amikor aznap délelőtt
odaértem. Caitlin már kész volt, és rám várt.
Az én műalkotásom a Caitlin az esőerdőben, Caitliné pedig a
Charlie kék hajjal címet kapta. Az idő kolibriszárnyakon repült,
és mielőtt még észbe kaptunk volna, Mace megérkezett,
kopogott, kopogott, kopogott a mennyország kapuján, majd
különösen szép, de potenciálisan veszélyes kígyóként belépett a
paradicsomunkba.
A mézesmázos és a végzetes jelzők tényleg egész jól jellemzik.
Caitlin büszkén mutatta meg neki a festményét.
– Elképesztő a hasonlóság – jegyezte meg Mace komolyan. –
Főleg a haja.
– Igen, az – felelte Caitlin ellentmondást nem tűrő hangon. –
Te nem jól nézed, de Charlie nekem megmutatta, hogy kell.
Tessék, nézd csak meg Charlie haját!
Mace félig rám emelte éjfélbársony tekintetét. Kutató
pillantásától kissé kényelmetlenül éreztem magam, és
áthelyeztem a testsúlyomat.
– Nagyon csinos... és szokatlan. Ezüstös haj sötét szemmel,
szemöldökkel és szempillával... más.
– Természetes – mondtam hűvösen.
Caitlin türelmetlenül megrángatta az apja karját.
– Még mindig nem jól nézed, ugye, Charlie? A kék festék
visszatükröződik róla, ezért kék a haja.
– Igazad van – felelte az apja egy újabb perc vizsgálódás után.
– Ahogy az arca egyik oldalán is ott ragyog egy kékeszöld fény a
növények miatt. Ha nem farmer lenne rajta, egy erdei nimfára
hasonlítana.
– Nem csak nézned, látnod is kell – mondta Caitlin
fontoskodva.
Reméltem, hogy én nem mondtam neki ennyire parancsolóan.
Mace megkerült, majd megállt olyan közel hozzám, hogy
éreztem a teste melegét. Lebámult a vásznamra.
– Elképesztő, mennyire caitlines, még ha olyan apró is az
egésznek a közepén. Egyértelműen Caitlin... – tette hozzá
csendesen. – Önmaga... nincs benne semmi belőlem.
– Nem, nem hasonlít magára vagy az édesanyjára – értettem
egyet. – Bár a szemét magától örökölte.
Aztán hirtelen eszembe jutott, mit mondott neki a volt
felesége arról, hogy Caitlin nem az övé... de csak nem hitte el?
– Bárkinek lehet sötétkék szeme – felelte.
Meglepetten fordultam felé, és felnéztem töprengő arcára.
– Nos, nem, nem lehet. Nem tanult az iskolában genetikát?
Ráadásul a magáé igazi sötét tengerészkék, ami nem gyakori.
Elmosolyodott (mintha a nap előbukkant volna az Atlasz-
hegység mögül), és váratlanul így szólt:
– Azt hiszem, elviszem ebédelni.
– Ó, igen! – lelkendezett Caitlin. – Vigyük magunkkal Charlie-
t is!
– Köszönöm! – feleltem kissé meglepetten. – De...
Elhallgattam, és nyeltem egyet. Nos, próbáljanak meg önök
előállni egy hirtelen kifogással, amikor Mace North elhívja
önöket ebédelni.
Egy részem menni akart. Gondolom, ugyanaz a részem, ami
régebben állandóan be akarta rángatni Steve-et, a fiatal kertészt
a bokorba.
– Volt valami más terve? – érdeklődött, bevetve végső
fegyverét, a „Lóháton megszöktetlek, és elviszlek a sátramba,
nem bánod, ugye?” – mosolyát.
– Nem – mentem bele elgyengülve.
Barbár hordák, vigyetek csak magatokkal!
– Hozza a kabátját! – szólt Barbár Horda gyakorlatias hangon.
Annyira örültem, hogy aznap nem a piros paplanját viseli.

– Tehát az én kiscsibém azzal a színésszel találkozgat –

mondta Gloria Mundi, miközben félresöpörte a frufrum
pálmalevélszerű ezüst tincsét, és kutató tekintettel a szemembe
nézett.
– Hogy mi? Tényleg? – kérdezte Anne meglepetten. –
Beszarás! Em tud róla?
– Nem úgy találkoztunk. Csak elmentem vele és Caitlinnel a
kocsmába ebédelni. Szerintem hirtelen ötlettől vezérelve hívott
el.
– Idd meg ezt a teát! – nyomott Gloria a kezembe egy
csészét. – Látnom kell, mi fog történni.
– Most nem kérek teát, köszönöm, Gloria. A vitakör
bármelyik percben itt lehet, és még fel kell hoznom a cikkeimet a
nyári lakból.
De nem tágított, ott állt mellettem, amíg ki nem ittam a
csészét, majd hosszú percekig bámulta a tealeveleket, magában
motyogva.
A boszorkánygyülekezet talán csak egyszerű füvesasszonynak
tartja, de én biztos vagyok benne, hogy sokkal többet tud
mindannyiuknál. Csak nem beszél róla, még Emmel sem.
– Halott Greg özvegye a Szirtházban lakik a többi félnótással
– jelentette Em, amikor bejött. – Inga teljesen kikészült, azt
mondta, rávettem, hogy egy gyilkost alkalmazzon.
– Charlie lenyúlta a színészed – közölte Anne segítőkészen.
– Egy sötét és furcsa ember lép be az életedbe... változást és
bajt hozva magával – bólintott Gloria, újabb bizonytalan
pillantást vetve a teáscsésze aljára. – Viharfelhők gyülekeznek.
– Az valószínűleg Angie lesz. Neki alapból sötét a haja, csak
festteti, és határozottan furcsa.
– Nekem nincs hajam – kotyogta Walter, aki csendesen
hintázott a tűzhelynél, egy újabb sétabotfejet faragva. –
Egyáltalán semmilyen testszőrzetem sincs.
– Ott van még a Melaszos Cafka is. Ő és apa kibékültek, és
most jobban falják egymást, mint azelőtt.
– Ez egy férfi – jelentette ki Gloria határozottan. Megdöntötte
a csészét, mintha a fénynek valami különös esése jobb
megvilágításba helyezné a dolgot. – És látok egy gyermeket is...
de... – hallgatott el a homlokát ráncolva.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi, nem érdekes.
– Finoman főznek a Kőkeresztben – jegyezte meg Em.
– Honnan...?
– Freya. A hátsó helyiségben volt a szeretőjével.
– Nem bánod, ugye, Em? Semmit sem jelentett, és amúgy is
mentek volna, csak egyszerűen magukkal vittek. Nekem nem
kell újabb férfi, még ha Mace érdeklődne is irántam, amit nem
tesz. Különben is, kicsit ijesztő.
– Van benne valami finom sötétség – értett egyet Em. – Ezért
is felel meg jobban a céljaimnak, mint Chris. Nekem egy rosszfiú
szerelme kell. Meglátjuk, mi lesz holnap este. A férfi szívéig a
hasán át vezet az út, úgyhogy kikeverek egy főzetet, amitől
jobban fog értékelni. Gloria, te vagy a felelős, hogy a megfelelő
pohár sherrybe kerüljön vacsora előtt, és nem akarok többet
hallani arról, hogy „nem hozzád való”, rendben?
– Rendben – ment bele Gloria szokatlanul nyájasan. – Majd
én figyelek rá, ne aggódj! De ha nem akarod azt a lelkészt, akkor
talán Anne-é lesz?
– Nem – vágta rá Em. – Nem, kiélvezem az újszerűségét
annak, hogy van egy Barkisom, még ha nem is a megfelelő fajta,
és Anne amúgy sem igazán akar most senkit. Ugye, Anne?
– Nem, csak szeretnék jól lenni, és visszamenni dolgozni.
Különben is, Red felhívott.
– Red? De nem fogadod vissza, ugye?
– Nem tudom. Sosem bíztam meg benne igazán, de átkozottul
jó az ágyban. Még végiggondolom.
– Az a Freya nőszemély áll az ajtóban – közölte Gloria
szórakozottan, és nem kérdeztem meg, honnan tudja. – Hozok
egy kis jeget.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teáscsészémet is
magával viszi.

Majdnem éjfélig maradtunk, és többé-kevésbé sorba

rendeztük a magazin cikkeit, miközben Jen elmagyarázta, hogy
mit lehet és mit nem.
Nem volt egyszerű, de szerintem jó munkát végeztünk. Jen
magával vitte a Jessie a kútban festményemet a címlaphoz.
Susie képregényei nagyszerűek lettek.
Gloria az este nagy részében körülöttünk lézengett, furcsa,
lopott pillantásokat vetve rám a szeme sarkából, úgyhogy a jó ég
tudja, mit láthatott a tealevelekben.
Bármi volt is az, nem ígérhetett semmi romantikusat, mert az
a részem immár teljesen elsorvadt. Bevallom, olykor hirtelen
enyhén kéjes gondolataim támadnak, amikor Mace Northra
gondolok, de ez inkább csak a kialvóban lévő parázs utolsó
izgalmas fellángolása, és ki is egyensúlyozza az a halvány félelem
okozta borzongás, amit szintén sikerült előidéznie bennem.
Valószínűleg az angolul beszélő társadalom női lakosságának a
fele ugyanígy érez, mert anélkül, hogy nagydarab izompacsirta
volna, az a fajta férfi, akire a nők ránéznek, és eltöprengenek,
hogy mi lehet a ruhái alatt.
Mmm...
Amikor azon gondolkoztunk, milyen cikkekkel tölthetnénk
még ki a magazint, Gloria egyszer csak megszólalt, hogy lenne
egy téli tippje a déli látogatóknak: „Sose egyél sárga havat!”
Nos, köszönjük, Gloria!
 16. fejezet
Szőrtelenítés

APA SZÜLETÉSNAPJÁNAK PÉNTEKÉN mindenki a

gondolataiba mélyedve reggelizett, majd utána azonnal indult a
maga dolgára. (A Rhymerek nem írnak üdvözlőlapot és nem
adnak ajándékot, helyette nagy lakomákat rendeznek.)
Branwell már egészen helyrejött, de az egyeteme úgy
rendelkezett, hogy inkább maradjon otthon karácsony utánig, és
végezze el az utolsó simításokat a Nagy Művén. Amúgy sem
maradt már sok a félévből. Az egyetemeken mintha több lenne a
szünet, mint a tanítás.
Apa otthagyta az ő majdnem kész könyvét, és elment
valahová Jessicával, útközben kitéve a lányokat az iskolánál.
Jessica kiborult reggelinél, mert felszedett egy kilót, és semmit
sem volt hajlandó enni, csak feketén megitta a kávéját, amit Em
szerint valószínűleg úgyis visszahány, ha lehetősége lesz rá (de
szerintem csak viccelt).
Én sem láttam annak a kilónak a nyomát, de gondolom, ez
nála kábé annyit jelentett, hogy három plusz bőrréteg fedte a kis
madárcsontjait.
Anne eltűnt a rejtélyes kezelésére, Emily nekikészült az előtte
álló óriási mennyiségű étel elkészítésének, Walter bement az
étkezőbe, hogy megtisztítsa a poharakat, Gloria pedig
behúzódott a hátsó mosókonyhába titokzatos bájitalokat keverni.
Láttam, hogy még mindig bent van nála az előző esti
teáscsészém. Amikor megnéztem, egy ragasztott cetlit találtam
az oldalán, a következő felirattal: „Ne mosd el!” A tartalmából
semmit sem tudtam kivenni, kivéve, hogy úgy száradt, mint
valami sötét korpa.
Miközben készülődtem, hogy elhozzam Caitlint, Flossie
kimászott az iglujából, és jelezte, hogy neki sem lenne ellenére
csatlakozni, ami meglepett. Úgy tűnt, az extra testmozgás végül
jótékony hatással van rá.
Vidáman nekiindultunk, de aztán valami ősi ösztöntől
vezérelve hátranéztem a vállam felett, még épp időben ahhoz,
hogy kiszúrjam, ahogy Angie megkerüli a paplakot, és elindul az
úton.
Hívjanak gyávának, de cseppet sem vágytam hangos vitára
vele negyven lépés távolságból, így felkaptam Flossie-t a lapos,
szőrös kis mancsáról, és futásnak eredtem, majd kopogás nélkül,
lihegve berontottam Mace-hez.
Flossie talán soványabb és fittebb már, de azért még elég
nehéz.
Mace elegánsan elterülve ült az ablak előtti kanapén, egyik
kezében egy csészével. Mintha egy divatos kávéreklámot
forgatott volna éppen. Meglepve vonta fel egyik szemöldökét.
– Jöjjön csak be, persze!
– Bocsánat – ziháltam, és letettem Flossie-t a szőnyegre. –
Angie... Halott Greg özvegye... üldöz.
Flossie a farkát csóválva odakullogott, és nedves orrát
belenyomta Mace nadrágszárába.
– Pimasz kis szuka – jegyezte meg Flossie-nak, és lenyúlt,
hogy megsimogassa a kutya kerek, selymes koponyáját, amiben
nem sok fontos dolog zajlott. – Ezt a második randiig senkinek
nem engedem meg, és még alig ismerjük egymást.
– Gloria nem ezt mondja – jegyeztem meg meggondolatlanul.
Mace rám meredt.
– Egy Gloriára sem emlékszem.
– Talán nem találkozott vele? Ő... segít... – Elhallgattam.
Sehogy sem lehet jól leírni pontosan Gloria és Walter szerepét a
családunkban. – Ő Walter nővére.
– Két idős szolgáló? Lám, lám! És Gloria mégis mire alapozza a
személyiségemről alkotott véleményét?
– Tealevelekre. Ó, és a Surprise! magazinra.
 Mace arca nyugtalanítóan elkomorult.
– Soha többé ne említse azt a sátáni, takonyterjesztő
szennylapot a jelenlétemben!
– Miért? Mi a baj vele?
Ekkor hirtelen dörömbölés szakított félbe minket.
– Gyere ki, te gyilkos boszorkány! Tudom, hogy odabent
vagy! – sivította Angie.
Elképzeltem, ahogy azok a hosszú, vérpiros karmok felém
nyúlnak, megborzongtam és elhátráltam, de Mace felállt.
– Mit művel?
– Kinyitom az ajtót – felelte nyugodtan.
Elészökkentem, és mindkét kezemmel megragadtam, de ő
egyszerűen maga mögé tolt, mintha pehelykönnyű lennék, és
elfordította a kilincset.
Kikukucskáltam a válla fölött.
Angie, aki készült ismét lecsapni a kopogtatóra, elveszítette az
egyensúlyát, és visszazuttyant az ösvényre. Harsány
vörösesbarna boszorkányfürtjei közül felbámult Mace-re.
– Segíthetek? – kérdezte Mace udvariasan.
Az átalakulás a dühöngő, tébolyodott hárpiából egy normális,
bár nyálcsorgató rajongóvá elképesztő volt... olyan sci-fiszerű,
alakváltó stílusban.
Talán az űrlények megint akcióba léptek. Valószínűleg
ugyanakkor toborozták Angie-t, mint Mattet.
– Maga Mace North, ugye? Imádtam az Egy Szentivánéji
álomban, és... áááá!
Eszeveszett módon vetődött hátra, amikor a paták dobogása
Elfreda Whippington-Smythe hirtelen érkezését jelezte. Nagy,
drágának tűnő lova kavicscsikorgató fékezésbe kezdett, majd
csatakosan megállt. Büdös szagot áraszott, és a szemét forgatta,
hatalmas patája csupán centikre volt Angie-től.
– Ó, Mace! – zihálta Elfreda a kantárral küzdve, miközben a
lova fel-le rángatta a fejét. A homlokába húzott kalap alatt apró,
kerek, főttegres-színű szeme egyenesen a zsákmányára
szegeződött, és nem hiszem, hogy bárki mást észrevett volna. –
Hallotta, hogy Charlie Rhymer igazi gyilkos?! Inga az óvodában...
– Elhallgatott, amikor az előtte lévő csoportkép többi eleme
végre tudatosult benne. – Ó... hát itt vagy, Charlie?
 Lábujjhegyre álltam, és kikukucskáltam Mace mögül, aki még
mindig úgy tartott a háta mögött, mint egy
meglepetésajándékot.
– Igen, a gyilkos személyesen. Ő pedig itt Inga vendége –
mutattam Angie-re, aki pillanatnyilag hallgatott. – A meggyilkolt
özvegye.
Az új, kiterjedt közönség fényében Angie mindent beleadott.
– Megölte a férjemet! Elcsábította, aztán megölte, amikor
megkörnyékezte!
– Megöltem, de határozottan nem csábítottam el! – feleltem
felháborodottan. – Beosont a házamba, és lerohant, a halála
pedig baleset volt.
– Baleset? Leütötted egy öntöttvas serpenyővel!
– A fejére esett, és erre szemtanúm is van.
– Ha arra a bolond, vén tehénre gondolsz, aki veled szemben
lakik, hát ő bármit képes összehordani.
– Ne beszélj így az egyik legjobb barátomról! – szóltam rá
dühösen, és próbáltam átbújni Mace karja alatt, de ő
vasizmokkal tartott vissza.
– Csak gondoltam, tudnia kell, milyen nő vigyáz a gyerekére –
mondta neki Elfreda begyöpösödötten. – Főleg azután, amit
Gunillával tett az óvodában.
– Semmit sem tett Gunillával. Épp fordítva történt, és erre
nekem van szemtanúm: Caitlin – felelte Mace kedélyesen. – De
köszönöm a figyelmeztetést, Mrs Whippington-Smythe. Milyen
kedves, hogy egy védtelen férfi segítségére sietett.
Elfreda rábámult, halványan elpirult, majd egy rúgással
indulásra ösztökélte a gebéjét.
– Nem fáradoztam volna vele, ha tudom, hogy ez a nő máris a
bűvkörébe vonta – jegyezte meg undokul, majd egy zsák
krumplira emlékeztető kecsességgel hirtelen megindult.
Egy zsák King Edwards krumplira emlékeztető kecsességgel.
– Miféle bűvkör? Én semmiféle bűvkörbe nem vontam! –
kiáltottam utána felháborodottan.
Ismét megpróbáltam kitörni, és megkerülni Mace-t.
– Nyugton maradna? – szólt rám ingerülten a válla fölött,
majd visszafordult Angie-hez. – Nagyon sajnálom a férjét, de
biztos vagyok benne, hogy Charlie nem akarta megölni,
egyértelműen baleset volt. Ha tovább próbálkozik azzal, hogy
befeketítse a nevét, létezik olyan törvény ebben az országban,
amivel megállíthatja önt. Nincs saját élete, amivel foglalkozzon
ahelyett, hogy gyűlölködő kampányt folytat ellene?
– Életem? Nincs. Jó életem volt, és úgy volt, hogy karácsony
után Japánba megyünk! Nincs rendes nyugdíjam, a biztosító még
nem hajlandó fizetni, és mindennek a tetejébe ott vannak a
mókusok Isten akaratából! És mindez e miatt az ártatlannak
tűnő szajha miatt maga mögött.
– Nem hiszem, hogy a mókusokat rám foghatod, Angie –
ellenkeztem, de nem vett rólam tudomást, hanem emeltebb
hangon folytatta.
– Nem nézett ki mindig így, tudja? Amikor megölte a
férjemet, arra a vámpírra hasonlított, aki valójában!
– Gót szubkultúra – javítottam ki. – Az teljesen más.
Sajnálom... nos, mindent, Angie. Nem tudnád egyszerűen
annyiban hagyni, és folytatni az életed?
– Soha – felelte, és elfordult. – Csak várd ki a végét, Charlie
Rhymer! Gondoskodom róla, hogy a nevedet itt sárba tiporják,
büdös sárba.
– Meg tudja állítani – mondta Mace, amikor visszatolt a
házba, és becsukta az ajtót.
– Mindenki, aki itt számít, már tud róla. Csak az újonnan
jöttek nem hallottak még róla.
– Mint én? Én nem számítok?
– De, persze, de magának el akartam mondani, csak Angie ért
el magához hamarabb. Most már elengedhet – tettem hozzá
nyomatékosan.
– Nem tudom, merjem-e... elég temperamentumos.
– Szerintem még egy rövid kilengést sem jelentek a Mace
North temperamentummérőn, és különben sem magára vagyok
dühös.
Lebámult rám, a szorítása inkább erősebb lett, semhogy
engedett volna...
– Kiabálást hallottam, apu – nyitotta ki az ajtót Caitlin egy
nagy táskával, amiből ruhák, plüssmackók és hajszalagok
rendezetlen tömege látszott ki. – Miért fogod Charlie-t?
– Hogy megakadályozzam, hogy elrepüljön.
 Caitlin kuncogott.
– Mint egy tündér?
– Valami olyasmi. Nem túl korai még pakolni? – kérdezte
Mace szelíden.
Azt beszéltük meg, hogy Caitlin átjön az ikrekhez teára, aztán
ott marad éjszakára, míg a felnőttek civilizáltan
megvacsoráznak... bár valójában eddig egyik Rhymer szülinapi
ünnepségen sem sikerült ezt megvalósítani.
– Talán Charlie szívesen felmenne és segítene neked újra
bepakolni – javasolta Mace.
– Ha nem zavarjuk vele.
– Magát egyfolytában zavarónak találom, főleg mióta eldobta
a gyászruháit, de ha úgy érti, hogy visszatart-e az írásban, akkor
nem. Olyan részhez értem a darabban, ahol semmi nem akar
rendesen működni. Kell egy kis szünet.
Bizonytalanul néztem rá, de annyira Mr. Rochester-szerű
volt, hogy elnyomtam a késztetést, hogy megkérdezzem, mit ért
„zavaró” alatt. Így csak követtem Caitlint fel a szobájába, ahol
újrapakoltam a táskáját, és kicsit lenyugtattam, mert túlzottan
izgatott volt, hogy az éjszakát két olyan nagylánnyal tölti, mint
Feeb és Clo.
– Milyen ruhát vigyen a Barbie-m?
– Valami praktikusat. Clo és Feeb Barbie-jai mostanában nem
kimondott partiarcok.
– Síruha? – töprengett.
– Ha nem olyan piros paplan, mint apukádé.
Caidin nevetett.
– Most már apu is paplannak hívja.
Apu, a százkilencvenhárom centi puha, pelyhes pirosság,
később eljött velünk sétálni, ezzel teljesen értelmetlenné téve a
jelenlétem, hogy szórakoztassam Caitlint. De azt mondta, ki kell
nyújtóztatnia a lábát, és gondolkodnia kell.
Egészen a jelzőfényig felmásztunk, és bár nem tudom, hogy
vett ilyen irányt a beszélgetés, végül beszámoltam neki a Csóró
Leharcolt Északi Spinéről. Képregényként emlegettem, mivel
úgy tűnt, heves ellenérzése van a „magazin” szóval szemben. Azt
mondta, rendel majd belőle egy tucatot, és elküldi a barátainak
karácsonyra.
 Nekem nincs egy tucat barátom. Ha jobban belegondolok, a
családon (Waltert és Gloriát is beleszámolva), Miss Grinchen és
talán Vaddie-n kívül a galériából nem is biztos, hogy vannak
egyáltalán.
– Kellene bele egy kulturális rovat is – javasolta Mace. –
Olyan „Mi zajlik most északon?"-féle.
– „Mi zajlik most északon, ami megéri a pénzkidobást?” –
pontosítottam.
– Tudta, hogy van egy természetes amfiteátrum a sziklák
között, a patak fölött, az erdőben? – kérdezte. – A Minack
szabadtéri színházra emlékeztet a cornwalli Porthcurnóban.
Indíthatna kampányt azért, hogy legyen ott nyári színház.
– Igen, tudom, melyik helyre gondol. Madge földjén van,
úgyhogy az idős apja behajtaná a pénzt mindenkin, aki bemegy...
és aki kijön, amennyire ismerem.
– A helyiek lehetnének a színészek, mint az Oberammergaui
passióban.
– Vagy minden évben előadhatnánk egy Shakespeare-
darabot... köznyelven! – lelkesedtem. – Már látom is: „Ismerje
meg Hamletet: alacsony, merev férfi volt, haj és szemöldök
nélkül.” Vagy: „Rómeó, Rómeó, milyen buzis neved van,
virágom!”
– Ilyesmi, igen – helyeselt vigyorogva. – Én rendezhetném.
– Azt hittem, nem marad itt olyan sokáig.
– Addig akarok maradni, ameddig csak tudok, bár fenn kell
tartanom a londoni házamat is. Upvale és a lápvidék nagy
hatással van rám, olyannal, amilyennel Haworth soha.
– Ne is említse Hawortht vagy a Brontë családot! –
borzongtam meg. – Az öcsémmel és a nővéreimmel egy bukott
Brontë-kísérlet eredményei vagyunk.
Elmeséltem neki apa szándékát, hogy újrateremtse azokat a
körülményeket, amik irodalmi zsenikké tették a nővéreket...
vagy, apa szerint, a fivérüket.
– Tehát kiválasztott egy hasonló helyet, nem olyan messze az
eredetitől légvonalban, és letelepedett itt az anyámmal, Lally
Tooke-kal. Hallott már róla? Kiment Amerikába. Nagyon nagy
név a radikális feminista irodalmi körökben. Aztán Em, Anne és
én megszülettünk. De addigra a Brontëkról alkotott véleményük
ellentétes irányt vett. Anyám rájött, hogy utál szülni, és
egyáltalán nincs odáig a gyerekekért, úgyhogy lelépett. Apa
folytatta, hiszen végül is ez csak még hitelesebbé tette a
helyzetet, főleg miután az első bébiszitterünk megszülte
Branwellt, és teljessé tette a létszámot. Ám egyikünk sem lett
lángelme, kivéve Brant, de ő teljesen másfajta zseni.
– Találkoztam Brannel meg az apjával a kocsmában – mondta
Mace. – Nos, igen, találkoztunk, de mintha nem ugyanazt a
nyelvet beszéltük volna.
– Nem sokan beszélnek vele egy nyelvet.
– Lehet. Összefutottam a másik nővérével is, Anne-nel. Azt
mondta, szerinte jó lennék sztriptízben.
Elakadt a lélegzetem.
– Szerintem a maga fura módján csak azt akarta mondani,
hogy úgy néz ki, mint aki jól megállná a helyét harci helyzetben.
– Reméljük, arra nem kerül sor... szerintem ő nyerne.
Mire visszaértünk, nagyobb utat tettünk meg, mint amennyit
terveztem, és Caitlin már készen állt egy kis szundikáláshoz,
mielőtt átjön a paplakba.
Angie-nek nyoma sem volt, kivéve valami nagyon ocsmány
feliratot, amit spray-vel vitt fel az ajtómra, és amit Walter már
félig lefestett a tengerkék festékkel.
– Láttam őt elszaladni – közölte. – Ott voltam hátul, tűzifát
vágtam, és lejöttem megnézni, miben mesterkedik. Sikoltott,
aztán elszaladt.
– Még nálad volt a balta, Walter?
Bólintott.
– Igen, az lehetett az oka. De az ajtóra amúgy is ráfért még
egy réteg.
– Igen, csodásan néz ki, Walter. Nagyon kedves tőled.
Walter vidáman mosolygott.
– Ne aggódj az őrült nő miatt, Em ráuszítja a három
boszorkányt.
Az érdekes lesz.

Apa bebotorkált a konyhába, eltávolított jó pár gyertyát a

szülinapi tortájáról, a szemetesbe hajította őket, majd ismét
kikullogott, sötéten motyogva maga elé.
 – Én megmondtam, Em: nem szereti, ha stimmel rajta a szám
– jegyeztem meg. – Jessicának már elárulta valaki, hogy
valójában mennyi is az annyi? A korához képest jól tartja magát,
de lassan azért így is öregszik.
– Kész az étkező – jelentette Anne, amikor megjelent. – A
lányok már ágyban vannak, és azt a mesekazettát hallgatják,
amit hoztam nekik.
– Azt hittem, Jessica elkobozta a Rambo: A rettegés rejtjelét
– feleltem.
– Átkozott kurva – mondta Anne. – Az oroszlán, a
boszorkány és a rohadt ruhásszekrény. Van náluk keksz, üdítő
meg ilyesmi dögivel. Azt mondták, éjféli lakomát csapnak.
– Szerintem egyikük sem fogja bírni addig. Remélem, nem
lesznek rosszul. Em – tettem hozzá óvatosan, és káprázatos
borostyánszínű bársonyruhájának a szegélyére néztem, amiben
úgy járkált fel- alá, akár egy királynő –, nem hiszem, hogy a
gorillás papucs megy ehhez a ruhához.
– Vagy ez van, vagy a csizma.
– Mezítláb jobb lenne. Amúgy elképesztően nézel ki. Mintha
rád öntötték volna.
– Mindannyian szépen kicsíptétek magatokat – értett egyet
Gloria, amikor titokzatoskodva bejött, és a kötényének a zsebébe
rejtett valamit. – Azt hittem, te azt a gyönyörű zöld ruhát veszed
fel, Charlie.
– Szerintem az kicsit sok lenne, nem tudtam eldönteni. Túl
vékony tél közepére.
– Mész, és azonnal felveszed! – utasított Gloria, amikor
megszólalt a paplak csengője. – Máris itt vannak apád vendégei.
– Ó, rendben van, Gloria.
– Gloria, ugye tudod, mit kell tenned? – kérdezte tőle Em.
– Te csak ne aggódj! Gloria tudja, mit csinál. – Komoly
tekintettel rám nézett, miközben még a lépcsőn vesztegeltem. –
Nyomás!
Lesiettem, és gyorsan átvettem Felicity Hake-Hackett
kidobott Csingiling-jelmezét és pántos szandálját.
Van még egy közös dolog bennünk Felicityvel azon kívül, hogy
mindketten a legkisebbek vagyunk a családban: vékonyak
vagyunk, de van mellünk. Ez a ruha többet mutatott az
enyémből, mint amennyiről feltételeztem, hogy egyáltalán van.
És hál’ istennek már szőrtelenítettem a lábamat és a
hónaljamat, hiába volt tél, amikor az ember általában örül a plusz
rétegnek Upvale-ben. Különben sokkal jobban elkéstem volna.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT SZÉPSÉG JEGY ZETEI:

I. Szőrtelenítés

A Természet egyik legkegyetlenebb csínytevése, hogy

negyvenen túl megritkítja a hajadat, miközben ezt
túlkompenzálva egyfajta angóraharisnyát képez rajtad,
ami fokozatosan egyre jobban beborít, mint valami penész.
És hogy a sérelmet tovább tetézze, nincs olcsó, gyors,
hatékony és fájdalommentes mód az eltávolítására. (Vagy
akár olcsó, gyors, hatékony és fájdalmas.)
Egy nap, reméljük, majd tökéletesítik a teljes alámerülés
művészetét a gyantában az orrtól a lábujjakig, de addig
kénytelenek vagyunk szenvedni.
Most már érthető, hogy a viktoriánus fürdőruhák miért
takartak annyit... nem szerénységből.
Az Univerzum egyik nagy rejtélye: vajon hol bujkált az
az egyméteres, tövisszerű orrszőr, mielőtt egy zavarba
ejtő pillanatban előugrott az orrodból, teljesen kifejlődve?
 17. fejezet
Meglepetések

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT DIVATMAJMOLÓ JEGY ZETEI: 2.

A leopárdminta és az arany kiegészítők tökéletesen

kiegészítik egymást.

A LÁNYOK ÁTHAJOLTAK A KORLÁTON A

PIZSAMÁJUKBAN, amikor felmentem a szalon emeletére.
– Úgy festesz, mint egy virágtündér – mondta Feeb. – Már ha
vannak zöld színűek – tette hozzá bizonytalanul.
– Nagyon csinos vagy – értett egyet Clo. – Anyu szerint kis
vámpírnak tűntél azokban a bő, fekete holmikban, amiket
hordták – Az én apum szerint úgy néz ki, mint egy elveszett
nimfa – mondta Caitlin. – Az jó?
Szerintem az... már ha nem értette félre, és Mace valójában
nem „elveszett nimfó”-t mondott.
– Emnek is csinos a ruhája – jegyezte meg Feeb. – A lelkész
nekiment az ajtófélfának, amikor meglátta. Még Anne is a
legjobb farmeringjét és -nadrágját vette fel!
– Szeretünk kirúgni a hámból a Rhymer szülinapi
ünnepségeken.
– Bran velünk teázott. Megette az összes kekszet, de
megengedte, hogy megfogjam Breki urat – jelentette Caitlin
fontoskodva. – Azt mondta, nincs ideje szülinapi vacsorákra, be
kell fejeznie a könyvét, mielőtt még valaki bejut a fejébe, és
félbeszakítja.
– Walter is itt volt – folytatta Feeb. – Saját partit rendeztünk!
– Miért nincs Walternek szemöldöke? – kérdezte Caitlin.
– A háború miatt. Gloria szerint nagyon érzékeny fiú volt, és
olyan nyomasztónak találta a háborút, hogy minden szőre
kihullott, és sosem nőtt vissza – magyaráztam.
Megfájdult a nyakam, mert hátra kellett döntenem a fejemet,
amikor felnéztem rájuk, így megkönnyebbültem, amikor Gloria
kidugta a fejét a szalonból, és odahívott magához.
A kezében egy tálca sherrys poharat tartott. (A szülinapi
ünnepségek mindig így kezdődtek: előbb a sherry és a torta,
aztán a vacsora.)
– Fogd azt a poharat, ami a legközelebb van hozzád! –
utasított. – Menj, és add oda Emnek, miközben azzal a lelkésszel
beszélget!
– Rendben. Ettől majd...?
– Csak felnyitja a szemét, hogy meglássa a jó tulajdonságait.
– Azokat nagyrészt én is látom, még innen is. És nem pont a
jósága volt az akadály?
– A szerelem majd utat talál – felelte. – Inkább ő, mint a
színész... bármelyik kiscsibémnek.
– Nem tudom, mit tudsz felhozni Mace ellen. Mit láttál a
tealevelekben, Gloria?
– Bajt – válaszolta komolyan. – Az első felesége nekihajtott
egy fának, és meghalt.
– Tényleg? Ez szörnyű! De ezért nem hibáztathatod Mace-t,
nem igaz? Szegény Mace!
Nem csoda, hogy olyan morcos szegény.
– A Surprise! magazin szerint elveszítette az uralmat a kocsi
felett, miután összevesztek – folytatta Gloria. – Mivel rájött,
hogy van egy másik nő.
Rámeredtem.
– De honnan tudott a másik nőről?
– A Surprise! „Elcsent Titkok” rovatából, bár neveket nem
mondhatok.
– Gondolkodtam, hogy mi baja Mace-nek a női magazinokkal,
de most már világos. Igaz volt a hír a másik nőről?
– Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, és itt még mindig
fúj – jegyezte meg Gloria rejtélyesen. – Nézz csak rá!
Megfordultam. Jessica sarokba szorította, és Mace karba tett
kézzel állt előtte, dühösen meredve le rá. Tigris, tigris... Aztán
észrevett, felvonta egyik szemöldökét, és elmosolyodott. Ez
ismét a Pusztító Horda száma volt.
– Eridj! – parancsolta Gloria nyersen, és éles könyökével a
bordáim közé bökött. – Máris vidd oda ezt a poharat a
nővérednek! Átkozott tealevelek. Majd én megmutatom nekik!
Úgy tűnt, Em és Chris bármiféle gyógyfű nélkül jól
boldogulnak, úgyhogy könnyű volt odaadni Emnek a poharat,
miközben a férfit nézte.
A sarokban álltak, és Chris odahajolt hozzá, egyik kezét
nagyon mesterien a falnak támasztva Em feje mellett. Biztos
voltam benne, hogy Em élvezi a helyzet újszerűségét, mert
különben már fájdalmas módon kimentette volna magát:
mármint Chris számára fájdalmasan.
Apán kívül egyikünk sem szereti igazán a sherryt, de Em
figyelmét túlságosan lekötötték ahhoz, hogy észrevegye, mit
iszik.
Nyilvánvalóan lemaradtam arról, amikor apa elfújta a
gyertyákat a tortáján, mert Anne most vágta fel... Gloria pedig
céltudatosan nyomult át a szobán Mace és a Melaszos Cafka felé,
a tálcáján már csak egyetlen, ragyogó borostyánszínű pohár
maradt.
Gonosz lélek közeleg.
Azt nem tenné... ugye?
Dehogynem.
Mace épp az ajkához emelte a poharat, amikor rákiáltottam:
– Ne!
Utánanyúltam, de túl későn.
Mace enyhe megdöbbenéssel bámult rám.
– Már elnézést! – szólalt meg Jessica ingerülten, amiért
minden előzetes figyelmeztetés nélkül arrébb löktem az útból. –
Mace-szel éppen beszélgettünk.
– Bocsánat, ez a maga pohara volt? – kérdezte Mace, és felém
tartotta a poharat.
 – Igen. Gloria véletlenül adta magának az enyémet – feleltem
erőtlenül. – Hozzak helyette másikat?
– Ne! Nem igazán szeretem a sherryt, bár azt nem bánom,
hogy ezen osztoznom kell... magával – nyújtotta felém azzal az
ellenállhatatlan mosolyával és sötéten parázsló szemével.
Gloriának igaza volt a széllel kapcsolatban. – Úgy fest ma este,
mint egy másik világból érkezett teremtmény. Gyönyörű,
törékeny, megfoghatatlan...
Zavarodottan jöttem rá, hogy én magam is belekortyoltam a
potenciálisan feljavított sherrybe. Aztán Mace elvette a poharat,
elforgatta, majd pontosan onnan ivott belőle, ahol az ajkam
hozzáért, miközben a tekintetét rám szegezte.
Ne kérdezzék, miért ez volt a legszexibb dolog, ami valaha
történt velem, mert nem tudom.
De higgyék el, az volt.
A lábam elgyengült, mint egy szerelmi bűbáj hatására... ami
valószínűleg úgy is volt.
Hoppá!
– Jól érzi magát, Mace? – kérdeztem óvatosan.
– Igen. Sőt, csodásan!
– Rendben. Öhm... Mace, azt hiszem, Gloria tett valamit a
főzetei közül a sherrybe.
– Igen, elég szokatlan volt az íze... de kellemes. Mit használ?
Azt hittem, csak valami likőr hozzáadott gyógynövényekkel.
– Lehet, hogy tévedek. Vagy összekevertem a poharakat... –
töprengtem.
– Úgysem számít, nem? Legalább most van alkalmam
elmondani magának, hogy milyen gyönyörűen néz ki ma este.
A lassan leégő gyutacshoz hasonlatos mosolyától enyhe
bizsergés futott végig a gerincemen, a lábujjam pedig török
papucsként felkunkorodott...
Jessica, aki visszavonult a szoba másik végébe, gonosz
pillantást vetett rám, és szerintem fel sem fogta, hogy evett egy
falatot a szülinapi tortából. Em tortái morzsánként száz kalóriát
tartalmaznak.
Az áldott pillanatot kegyetlenül darabokra törték.
– Ezt jól elfuseráltad, te ostoba leány! – sziszegte Gloria a
fülembe dühödt darázsként. – Jessicára kellett volna néznie,
amikor megissza, nem rád!
– De Gloria, nem volt ez egy kicsit... alattomos?
– Te azzal ne törődj!
Már majdnem elmondtam, hogy én is ittam belőle, de aztán
megtorpantam.
Nagyon kicsi korty volt, az nyilván nem számít... ugye?
– Mégis, talán... – Nagyot sóhajtott. – Főzök neki holnap
valamit, hogy visszafordítsam ezt a bűbájt. Az ember nem állhat
a Sors útjába, tudhattam volna. Ideje vacsorázni.
– Mi a baj? Mit mondott? – kérdezte Mace.
– Minden rendben – biztosítottam.
És valóban úgy is lesz, amint megissza az ellenszert, és engem
a szokásos, unalmas, jó öreg Charlie-ként, gyilkosként és
részmunkaidős dadusként lát viszont.
Walter lelkesen ráütött a gongra, mire mindannyian
bevonultunk az étkezőbe, és leültünk a szülinapi szalag alá, apa
az asztalfőhöz, az önelégült Jessica pedig a jobbjára, mint egy
minden ármányra kész Borgia asszony.

Nem sokra emlékszem a vacsora hátralevő részéből, kivéve,

hogy Mace leült mellém, és mesélt az első darabjáról meg arról,
amit most ír. Mintha mindkettő a bűntudatról és a
meggondolatlan tettekről szólna, amik katasztrófákhoz vezetnek.
De hát, ilyen az élet.
A jó, száraz pezsgő vízként fogyott. Jessica túl sokat ivott, ami
nem nehéz, amikor semmi más nem kering az ember
szervezetében. Kissé kuncogósabb és élénkebb lett. A
datolyapuding kicsit javíthatott volna az állapotán, de azt
elszörnyedve visszautasította.
– Jaj, nem, képtelen lennék megenni egy ilyen nehéz
desszertet!
– Mintha mostanában semmit sem ennél – jegyezte meg
Gloria. – És ha mégis, az nem marad benned. Talán terhes
vagy... hacsak nem bulimia.
– Nem vagyok bulimiás! – ellenkezett Jessica. – És
határozottan nem vagyok terhes sem. Elköttettem magam,
miután az ikrek megszülettek.
– Akkor remélem, jó szorosra kötöttek, virágszálam, mert
nincs olyan csomó, amit ne lehetne kioldani – felelte Gloria
vészjóslón.
Jessica döbbenten meredt rá.
– Tettél valamit az ételembe? Vagy Em... rám szórt valami
bűbájt, hogy teherbe essek?
– Ne légy ostoba! – szólt rá Em. – Az utolsó dolog, amire
vágyom, hogy rohadt terhes legyél, és legyen valami kifogásod
arra, hogy itt lebzselsz.
– Különben sem attól leszel terhes, ami az ételedbe kerül –
mutatott rá Gloria jelentőségteljesen.
– Nem hiszem, hogy terhes – mondta Anne, aki azzal volt
elfoglalva, hogy a pudingvárát tejsodóval vegye körül az első
ostrom előtt. – Már mind csak a tomporát csodálhatjuk a
negyvennek.
– Én nem! – tiltakozott Jessica.
– Ezt helyénvalóbban is meg lehetett volna fogalmazni, de
igazad van, Anne – értett egyet Em.
– Ran, nem vagyok terhes, ugye?
– Honnan tudhatnám? – kérdezte Ran ingerülten, és felnézett
a tányérjából. – Számít?
– Hát persze hogy számít! Egy évembe telt, mire
visszanyertem az alakomat a lányok születése után, és nem
fogok terhesen férjhez menni.
Az ezután beállt csend valóban terhes volt, még ha más nem
is volt az.
Ran felsóhajtott, és letette a kanalát.
– Nos, ezt a szülinapi beszédre tartogattam, de most
lebuktunk: Jess és én összeházasodunk.
– Minek? – kérdezte Anne.
– Mert szeretjük egymást! – jelentette ki Jessica drámaian.
– Rendes otthon és egy életre szóló kajajegy Jessicának –
összegezte Em ellenségesen. – Örökre szóló, végtelen szex
apának.
– Muszáj ezt a családi témát a vendégeink előtt megbeszélni?
– kérdezte apa kissé nyersen.
Em gyanakvó pillantást vetett a lelkészre.
– Maga tudott erről, Chris?
– Nem, de szerintem jó ötlet. A házasság úgy általában jó ötlet
– tette hozzá jelentőségteljesen, miközben próbálta megfogni Em
kezét.
Em gyilkos pillantást vetett rá, aztán oda sem figyelve kiitta a
borospoharat, amit Gloria az imént töltött újra, bár általában
nem volt egy nagyivó.
– Igen, gratulálunk – csatlakozott be Mace is. – És a babához
is, ha lesz.
– Nem lesz – közölte Em határozottan. – Jess már túl öreg.
– Nem vagyok túl öreg!
– Különben is, ha lesz, az még nem biztos, hogy apáé –
jegyezte meg Anne.
– Ha gyerekem lenne, egyértelmű, hogy ki az apja. Nem úgy,
mint Branwellnek és Charlie-nak – felelte Jess. – Csak nézzetek
rájuk: bárkié lehetnek!
– Nem tudom, mire célzol ezzel, Jessica, de nem minden
gyerek hasonlít az apjára – mondta Em.
– Így van, nincs semmiféle átkozott, családi, eper alakú
anyajegyünk – helyeselt Anne. – Chaz kiköpött anya.
– De Branwellről senki nem tudja, kire hasonlít!
Apa, aki eddig nem vett tudomást a vitáról, összevont
szemöldökkel felnézett.
– Ilyen hosszú idő után már nem emlékszem, hogy nézett ki
Maria. .. de nem, a fiúnak tőlem kellett örökölnie az agyát.
– Tehát oda ment át – jegyezte meg Em.
– Hóóó! – felelte apa gyilkos pillantással.
– Láttam a minap egy nagyon jó műsort a tévében – fecsegte
Jessica vidáman. – Egy új vizsgálatról, amivel be lehet
bizonyítani, hogy ki a gyerek valódi apja, és sok férfi rájött, hogy
valójában nem ők azok. Maga hallott már erről, Mace?
Rövid csend állt be. Gondolom, Jessica csak próbálta magára
vonni Mace figyelmét, de elég szerencsétlen megjegyzés volt
azok után, amit a volt felesége mondott.
Mace felém fordult, és rám bámult, mintha áruló lennék.
– Kihallgatta, amit Kathleen mondott? És én még azt hittem...
Hirtelen elhallgatott, és elfordította a fejét, mintha nem bírna
rám nézni.
– Nem, Mace! – védekeztem. – Én nem... én nem...
– Csak mert mindig péntekenként küldik a Surprise!
magazint – locsogta Jessica –, és a mai „Elcsent Titkok”-ban az
állt, hogy összeveszett a volt feleségével Caitlin miatt... és Caitlin
elég jellegtelen, nem? Egyáltalán nem hasonlít magára. Aztán azt
is írták, hogy Kathleen Lovellt azóta nem látták, hogy
meglátogatta magát, úgyhogy elgondolkodtam. ..
Lassan elhallgatott a hitetlenkedő csendben. A száját kissé
eltátotta, amikor ráébredt, mit is mondott. Legalábbis reméltem,
hogy így van.
– Mace, tényleg hallottam, de nem mondtam el senkinek.
Egyáltalán senkinek! – védekeztem sietve, a karjára téve a
kezem. – Nyilván csak olyasmi volt, amit a vita hevében vetett
oda. Caitlin a magáé.
Mace majdhogynem úgy rázott le magáról, mint egy bogarat.
– A Surprise! magazin? Már megint? Mit követtem el ellenük,
hogy így rám vetették magukat?
– Nem tudott róla? – kérdezte Jessica vidáman. – Van benne
egy kép Kathleen Lovellről. Gyönyörű szép, nem? Továbbra is
úgy gondolom, hogy szerencsés, amiért hozzámegy Rod
Steiglandhez. Ráadásul egy karácsonyi nászút a Karib-
szigeteken!
– Most már jobb, ha fogod ezt a szennylapot, és megmutatod
neki, ha már ilyen messzire mentél – mondta apa, de Gloria
máris odahozta a saját szűz példányát, és belelapozott.
Em, akit ez egyáltalán nem érdekelt a saját problémái
közepette, fojtott hangon beszélgetett Anne-nel. Csak
töredékeket hallottam, mint például: „kilakoltatnak a saját
otthonomból”, „ezzel vége az egész rohadt családnak”, „úgy fog
kezelni, mint valami szolgát” és „átkozott megszálló!”.
Közben, amikor Chris próbálta megfogni a kezét, Em hagyta.
– Nem semmi szülinapi ünnepség kerekedett ebből! –
motyogta apa keserűen.
A magazincikk elég rövid volt. Apa kihámozta Gloria
szorításából, és hangosan felolvasta.
– „Egy névtelen forrásunk.
– Nem én! – szúrtam közbe sietve.
– „...szerint a szívdöglesztő, de közismerten összeférhetetlen
színész, Mace North állítólag elveszítette az önuralmát, amikor a
volt felesége, Kathleen Lovell közölte vele, hogy valójában nem ő
az apja... blablabla... a lánya, Caitlin továbbra is Mace-nél
tartózkodik vidéki visszavonultságban, de Kathleent senki nem
látta, mióta... blabla” – hagyta ki belőle könyörtelenül a részeket
apa. Azután félredobta. – Mérgező szemét.
Mace felnézett, a dühtől sötéten és keményen, vádlón meredt
rám.
– Ha Charlie továbbadta volna, akkor nekünk mondta volna
el, Mace – mutatott rá Anne. – És nem tette. A Rhymerek nem
telefonálnak be mocskos pletykalapokhoz. A Rhymerek nem is
olvasnak pletykarovatos magazinokat.
– Én igen – kotyogta Jessica.
– Te nem vagy Rhymer.
– A Rhymerek inkább maguk írják meg a magazinjukat –
jegyezte meg Mace undokul. – Talán abban kiérdemlek egy
duplaoldalas szennyes cikket?
– Na, na, Mace! – szólt rá apa. – Látnia kéne azokat, amiket
rólam írnak!
– Igen, de azok mind igazak, apa – feleltem. – Ez viszont nem.
– Hamarosan úgyis elfelejtik. Hová ment a volt felesége,
Mace?
– Fogalmam sincs, dühösen elviharzott. Majdnem elütött. De
bárhol legyen is, és biztosíthatom magukat, hogy az nem egy
sekély sírgödör az erdő mélyén, pár hét múlva úgyis felbukkan
az esküvőre.
– Altkor ez eldőlt – jegyezte meg apa, akit egyre kevésbé
érdekelt a téma. – Vihar a teáscsészében. – Nem is tudta,
mennyire igaza van. Ismét lenézett Kathleen képére, és
szórakozottan pontosított. – Egy egész kellemes vihar.
Mace sötét, dühös arcára néztem, és eltűnődtem... aztán
végigfutott a hátamon a hideg. Mármint civilizáltnak hangzott,
de határozottan nem annak nézett ki, és pár perccel ezelőtt
tényleg úgy bámult rám, mint aki legszívesebben belefojtana egy
kanál vízbe.
– Azt hiszem, félreértettem a leveleket – súgta Gloria a
fülembe. – És talán a szerelmi bájital sem működik. De minden
rendben van, semmi baj.
– Azért holnap oda tudod neki adni az ellenszert?
– Talán tényleg azt kéne.
 Ezután furcsán tagolt lett az ünnepség, bár látszólag a
szokásos módon zajlott. Egy rövid szülinapi beszéd után apa
elővett egy karácsonyi játékékszerre emlékeztető gyűrűt, és
kissé gyámoltalanul ráhúzta Jessica csontos ujjára, újdonsült
jegyese nem titkolt diadalára.
Utána Anne fáradtságra hivatkozva kimentette magát, és
lefeküdt, majd Em hirtelen bejelentette, hogy Chrisszel
elmennek egy kicsit.
– Chris megmutatja nekem a parókiát.
– Minek? Majdnem mindennap elmész mellette a sétáid alatt
– jegyezte meg apa zavarodottan.
– Igen, de nem megyek át rajta – felelte Em. – Jöjjön, Chris!
– Semmi miatt ne aggódj, virágom! – mondta neki Gloria. –
Walterrel mindent elpakolunk, mielőtt hazamegyünk, és Charlie
is segíthet.
Mace, aki addigra tökélyre fejlesztette a szórakozott tűnődést,
most összeszedte magát annyira, hogy elinduljon.
– Köszönöm ezt a csodás estét, Ran, és a finom vacsorát.
– Ezek közül egyik sem jár már, ha megházasodsz, Ran –
mutatott rá Gloria.
– Dehogynem. Miért ne járna? – kérdezte Ran indulatosan. –
Minden ugyanúgy lesz, mint eddig.
Tipikus férfi.
– Kimehet a nyári lakon át, Mace – álltam fel. – Úgy
gyorsabb.
És így lehetőséget kapok, hogy meggyőzzem, tényleg nem én
árultam be.
– Nem, ne fáradjon! – felelte kurtán. Még csak nem is nézett
rám. – Kell egy kis friss levegő.
– Mace...
De már el is ment. Végül is miért kéne hinnie nekem, és mit
érdekel ez engem? Egy perc múlva megkerüli a paplakot, és
elindul lefelé az úton, továbbra is olyan embernek tartva, aki
képes lenne ilyesmire. ..
Felálltam, és gyorsan odavetettem a többieknek:
– Boldog szülinapot, apa! Gratulálok, Jess! Remélem, boldog
vagy. – Azzal kilőttem az ajtón, le a lépcsőn, át a konyhán, ahol a
kutyák a tűzhelynél szunyókáltak, aztán majdnem fejjel előre
lebucskáztam a sötét lépcsősoron a nyári lak felé.
Anélkül, hogy megálltam volna, kifutottam az útra, de Mace
gyorsabb volt, mert már előttem járt.
Csupán egyféleképp érhettem utol: két kézzel felkaptam a
szoknyámat, és átvágtam az egyenetlen, meredek sarkon.
Elveszítettem az egyensúlyomat, és fejjel előre végigvágódtam a
töltésen, majd az úton értem földet Mace lába előtt. Talán létezik
drámaibb módja annak, hogy magamra vonjam a figyelmét, de
egy sem jutott eszembe.
A föld keményre fagyott, csípett az arcom, a bokám pedig
kificamodott. Fájt, ahogy az is, ahogy Mace megragadta a
karomat, és felsegített.
– Micsoda ostobaság! – jelentette ki. – Ki is törhette volna azt
a hülye nyakát, ha így futkos a sötétben. Tudnia kellett, hogy itt
lejt az út! – Nyakcsigolya-sérülést keltő hevességgel megrázott,
miközben a lábam a levegőben kalimpált, akár egy rongybabáé.
– Tényleg hallottam, amit Kathleen mondott, de komolyan
nem mondtam el senkinek! – ziháltam fájdalmasan.
Hirtelen megborzongtam. Végül is december van, én pedig
egy leheletnyi műselymen kívül nem sok mindent viseltem,
miközben kissé nekem esett egy nagy, zsémbes férfi, akinek a
felesége baljós körülmények között tűnt el.
Mace megdermedt, és rám nézett. Nehéz volt kivenni az
arckifejezését a holdfényben.
– Ki más lehetett volna?
– Honnan tudhatnám, kinek mondta el Kathleen? Talán ő
maga tálalt ki nekik!
Mondjuk, arról is meg lehetett volna győzni, hogy Kathleen
senkinek sem beszélt, mivel már a sekély sírgödrében fekszik a
völgyben. ..
Megint megremegtem, mire durván megjegyezte:
– Kétszeresen is bolond: utánam szalad, amikor dühös
vagyok, mindezt egy vékony ruhában. – Azzal behúzott a meleg,
puha kabátja alá.
– Mit gondol, le tudna tenni? – kérdeztem erőtlenül küzdve.
De amikor letett, a bal bokám túlságosan fájt ahhoz, hogy
ráálljak, úgyhogy megint könnyedén felkapott, mint valami
tiltott zsákmányt, és elindult.
 – Nem tudom, mi van velem ma este! – motyogta. – Dühös
akarok lenni magára, de valahányszor magára nézek,
egyszerűen nem megy!
– Ez csak Gloria szerelmi bájitala, amit a sherryjébe kevert.
Jessicába kellett volna beleesnie, de helyette rám nézett. De ne
aggódjon, holnap megihatja az ellenszert.
– Nem hihet komolyan a szerelmi bájitalokban – felelte
tömören. – És maga is ivott belőle.
– Csak egy kis kortyot, túl kicsit ahhoz, hogy számítson. Maga
itta meg a nagy részét.
– Oké, talán feljavította az italt néhány gyógynövénnyel, de...
– Elhallgatott, és lenézett rám, az arckifejezése kifürkészhetetlen
volt a holdfényben. – Nem – mondta határozottan.
– Nem számít, hogy hisz-e benne, vagy sem. Gloria bűbájai
általában működnek. Talán ez a sok düh eltörölte a hatását. De
ami fontos, hogy most már elhiszi, hogy senkinek nem mondtam
el, mit mondott Kathleen.
– Gondolom, kénytelen leszek elhinni, mert majdnem kitörte
a nyakát a törekvésében, hogy elmagyarázza nekem.
– Akkor gondolja, hogy haza tud vinni?
– Nem, mindjárt hozzám érünk, és előbb látni akarom, mit
művelt magával.
– Nem gond, Gloria valószínűleg még ott van, ő majd
kitisztítja a sebeimet, és csinál valamit a bokámmal. Csak
kificamítottam.
– Ezzel el is dőlt, nem viszem vissza, amíg az a nő haza nem
ment! És én még azt hittem, Em az, akivel vigyázni kell.
– Ó, Em csak áldozatnak akarta magát.
– Áldozatként? Meg akart ölni?
– Természetesen nem, ne butáskodjon! Csak a teste kellett
volna neki, mert van egy sötét oldala, és segíthetett volna neki
kapcsolatba lépni a saját sötét erejével. De valójában egyikünk
sem akarja, hogy bármiféle fekete mágiával próbálkozzon, mert
hajlamos olyan hévvel belevetni magát a dolgokba, hogy
képtelenség megjósolni, hogyan végződnek. Ezért Gloriával az ő
italát is feljavítottuk egy kis szerelmi bájitallal, miközben
Chrisszel beszélt.
– Így most Chris lesz az áldozat?
 – A készséges áldozat, de nem a fekete mágia oltárán, ami
azért nagy megkönnyebbülés.
– És én miért kaptam a bájitalt? Miért kellett volna
beleesnem Jessicába? Ne, ne árulja el! Hogy eltüntessem őt az
apja mellől és Upvale-ből?
– Valószínűleg. Az utolsó pillanatig nem is sejtettem, hogy
Gloria megteszi, úgyhogy nem vagyok benne biztos. Vagy talán
arra a téves következtetésre jutott, hogy érdeklődik irántam, és
ez nem tetszett neki.
– Volt rá valami konkrét oka?
– Főleg valami a teáscsészében.
– A teáscsészében?
– A tealevelekben, de nem hajlandó elárulni, mi volt az.
Gondolom, azt hiszi, ki akar használni, aztán félredobni, vagy
valami ilyesmi. Végül is már évek óta olvassa a Surprise!-t.
Hiába mondtam neki, hogy engem nem érdekel a dolog.
– Köszönöm!
– Nos, elég nagy ostobaság, hogy azt képzeli, maga érdeklődik
irántam, nem? Nem vagyok már csinos, fiatal lány, és az
ilyenekből biztos rengeteg fut maga után.
– Ó, igen, csak úgy vonzom a nőket, persze – jegyezte meg
velősen, majd berúgta a kisház ajtaját, és velem együtt belépett.
– Csupán hírnév és pénz kell hozzá.
Felnéztem a jellegzetes arcra, és önkéntelenül megjegyeztem:
– Meg a többi!
Erre elvigyorodott, majd megcsókolt, olyan hévvel, mintha a
csókolózás idénye a végéhez közeledne.
Ezután nem tudom, mi ütött belém.
Vagyis de, tudom, és az nem a szerelmi bájital volt. Titkos
fantáziám arról, hogy Steve-et, a kertészt berángatom a
bokorba, valamikor teljesen átalakult, és egy ideje már Mace
szerepelt benne, csak nem számítottam rá, hogy tényleg
megtörténik.
A józan eszem kis ideig (ó, talán három, plusz-mínusz egy
másodpercig) próbált felülkerekedni a helyzeten, de aztán
félresöpörtem.
Mármint, talán tényleg megszabadult Kathleentől, de számít
ez a jelen körülmények között? Nem.
 Vagy Gloria bájitala lépett működésbe mindkettőnkben, netán
az a sok pezsgő.
Kit érdekel? Most vagy soha...
– Most! – jelentettem ki, valóban elveszett nimfaként.
Felicity Hake-Hackett még nem tudhatta, milyen híres
hálószobapadlón fog kikötni a ruhája. Mennyire imádta volna, ha
az ő testéről rángatják le a türelmetlen ujjak, teljes csendben.
Mace nagyon szereti a nagy, jelentőségteljes csendeket.
Később, álmosan, hagytam, hogy kitisztítsa a sebet az
arcomon, és visszavigyen (ernyedten és szinte teljesen ostobán,
attól tartok) a nyári lakba. Óvatosan lefektetett az ágyamra, az
arcomat a tenyere közé véve hosszan és szenvedélyesen
megcsókolt, majd elment. Ebben most semmilyen
türelmetlenség nem volt.
Gloria hagyott nekem egy üzenetet az éjjeliszekrény oldalára
tűzve: „Idd meg ennek a pohárnak a tartalmát, amint visszaérsz,
hogy elkerüljük az ártó következményeket!”
Az említett pohár tartalma úgy festett, mintha a legközelebbi
pöcegödör aljáról kotorták volna ki sietve, és az egyetlen ártó
következmény akkor következett volna be, ha megiszom.
A többi következményben évek óta nem volt részem.
Terméketlen pusztaság vagyok, kivéve a festményeket... és
Flossie-t.
Fel akartam kelni, hogy megkeressem Flossie-t, de még
ahhoz sem volt erőm, hogy lekapcsoljam a lámpát, mielőtt az
álom nagy hullámai teljesen maguk alá temettek.
 18. fejezet
Szabadulás

MÁSNAP NAGYON KÉSŐN KELTEM, furcsán fáradt és

zavart voltam, és fájt minden tagom.
Néhány szívverést bénító másodpercig nem emlékeztem rá,
hol vagyok, aztán tekintetem az éjjeliszekrényemen álló,
undorító folyadékot tartalmazó pohárra siklott, aminek az aljára
leülepedett sár tetején áttetsző zöld réteg képződött, és minden
kristálytisztán visszajött, a józan eszemmel együtt.
Talán az a végzetem, hogy remete legyek, és soha többé ne
hagyjam el a házat, és ne beszéljek mással a családomon kívül.
Főleg Mace-szel.
Nem mintha ő olyan sok mindent mondott volna múlt éjjel az
után az első csók után. De a tettei elég beszédesek voltak,
azokkal köteteket lehetne megtölteni (olyanokat, amiket jobb
elzárni a könyvszekrénybe).
De ez nem segítene, nem bujkálhatok örökké. Különben is
bűntudatom volt, amiért magára hagytam Flossie-t, akinek
nyomát sem láttam.
A zuhany után jobban éreztem magam, és eltekintve egy
horzsolásnyomtól az arcomon, néhány zúzódásnak ígérkező
sebtől és egy érzékeny bokától, nem is festettem rosszul.
És legalább szombat volt, úgyhogy nem kellett elmennem
Caitlinért, mert hogy is tudnék ismét Mace szemébe nézni az
előző éjjel történtek után? Mármint, biztos vagyok benne, hogy
az teljesen Gloria bájitalának az eredménye volt, amit Mace-nél
valószínűleg tovább erősített a kényszerű önmegtartóztatás,
amiért Caitlinnel itt ragadtak vidéken... és Upvale-ben nem sok
eladósorban lévő, fiatal sztárjelölt fordul meg.
Bár, gondolom, a jóképű, gazdag színészeknél/drámaíróknál
mindennapos dolog az alkalmi szex, így nem sokat agyal majd
ezen az egészen, miután megissza az ellenszert.
Nekem azonban nem volt mentségem a tetteimre (kivéve a
kényszerű önmegtartóztatás részt), mert én csak egy kis kortyot
ittam. Csupán az ellenállhatatlan vágy és a pezsgő vezérelt.
Ha tudtam volna, hogy a szex ilyen jó is tud lenni, nem tettem
volna a hűséget az egyik alapelvemmé az elmúlt évek alatt. Vagy
Matt nem volt olyan jó benne, vagy Mace a dolog mestere. Én
inkább az utóbbira tippelek.
Az előző éjjel csodálatos volt (olyan „Úristen! Tényleg
megtettem?”- módon), de nem történhet meg még egyszer.
Gloriának muszáj gyorsan odaadnia Mace-nek a szerelmi bájital
ellenszerét.
Felkaptam egy farmert és egy pulcsit, és felmentem a
paplakba, ahol megtaláltam Flossie-t Frost mellé kucorodva.
Nagyon édesek voltak, tényleg. Arra jutottam, hogy biztosan így
töltötte az éjszakát is, úgyhogy mindketten feslett erkölcsű nők
lettünk.
Em csendesen üldögélt az asztalnál (az egész ház furcsán
csendesnek tűnt), és már csak az én helyemnél volt megterítve a
reggelihez.
Em tőle szokatlan módon nem csinált semmit, csak révetegen
üldögélt egy csésze kávé felett.
– Nos, kisasszony! – jelent meg Gloria az ajtóban, és csípőre
tett kézzel végigmért. – Még valaki, aki ki tudja, miben
mesterkedett múlt éjjel. Remélem, megittad, amit hagytam
neked, mert erős varázslatra lesz szükséged, hogy kioltsa a
tegnap esti dolgot!
– Minden rendben, Gloria – biztosítottam, bár attól tartok, a
visszataszító löttyöt lehúztam a vécén. – Csak... azért mentem
Mace után, hogy meggyőzzem, senkinek nem meséltem arról,
amit a felesége mondott, amikor veszekedtek.
 – Ez a fajta magyarázkodás sok időt vehet igénybe – jegyezte
meg szárazon. – Nem tudsz átverni, láttam, amit láttam a
teáscsészékben!
– Hát, akármit láttál is, az nem teljesen Mace hibája volt. Nem
kellett volna odaadnod neki a bájitalt.
– Az tökéletesen működött volna, ha nem avatkozol közbe.
– Biztosan elveszítettem az erőmet – sóhajtotta Em. – Amikor
magamba nézek, semmi mást nem látok, csak Chris arcát. Hát
nem különös?
De, ez elég különös volt.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és azonnal egy sötét,
erős csontozatú arc jelent meg előttem olyan tisztán, mintha ott
állna előttem. Gyorsan ismét kinyitottam, és azt láttam, hogy
Gloria elgondolkodva méreget.
– Azt hittem, a szex felerősíti az erődet, Em – mondtam
sietve.
– Csak akkor, ha a rítus részeként történik – felelte Gloria. –
Egy ősi erők uralta helyen. Nem úgy, ha fejestül beleveti magát
egy egyházi férfi ágyába.
– Nem is vetettem! Csak beszélgettünk... egész éjjel –
védekezett Em. – Gloria, az én italomba nem tettél semmit,
ugye?
– Természetesen nem, virágom – biztosította Gloria. –
Biztosan a szerelem teszi.
– A boszorkányság és az egyház nem egyeztethető össze –
jegyezte meg Em révetegen.
– Nyilván.
– Hagyományos értelemben az egyik beleolvadt a másikba.
Chrisszel úgy gondoljuk, hogy a hitünk jól megfér egymás mellett
egy kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatban.
Gloriával rábámultunk.
– Ezek szerint ti is ilyenben vagytok?
– Igen, de el kell fogadnom Dickenst, neki pedig meg kell
békélnie a wicca szokásokkal.
– De akkor tisztességesek a szándékai, Em? – kérdeztem.
– Átkozottul remélem, hogy nem! – felelte, most már jobban
emlékeztetve önmagára.
– Hozzámehetnél – vetettem fel, miközben felemeltem a
fedőket a főzőlapon, és megpakoltam egy tányért enyhén száraz
szalonnával, tojással és gombával.
Hirtelen szörnyen megéheztem.
– Nem is tudom. Olyan szertartást kéne találnunk, amivel
mindketten elégedettek lennénk. Chris szerint a lelkészek nem
élhetnek együtt egy nővel, hacsak nem házasok.
– Vele fogsz élni?
– Nem tudom – válaszolta, újabb transzba zuhanva.
– Csinálok neked friss pirítóst – mondta nekem Gloria. – És
egy kis kávét. Vagy talán egy csésze teát?
– Most nem kérek teát – tiltakoztam, mégis azt kaptam,
Gloria pedig ott állt fölöttem, amíg meg nem ittam, majd leült, és
hosszú ideig vizsgálta a csésze alját.
Nagyot sóhajtott.
– Mi az? – kérdeztem a vajas pirítóssal a számban.
– Még mindig itt van. Tudtam, hogy csak bajt okoz, de lesz,
ami lesz. És talán mégsem a bájital tette, ha már amúgy is
szeretett – töprengett.
– De nem szeret, ahogy én sem őt. Ez nyilvánvaló lesz, amint
megissza az ellenszert. A múlt éjjel egyikünknek sem jelentett
semmit. Nekem csak egy utolsó futó kaland volt, mielőtt
hivatalosan is középkorú művészremete leszek.
– A csúcson hagyod abba? – mutatott rá Em segítőkészen, aki
most éberebb lett.
– Köszönöm, Em! És... később vissza tudnád vinni Caitlint
Mace-hez? – kérdeztem gyáván. – Talán az ellenszerrel együtt,
ha elkészül. – Könnyebb lesz úgy kezelni az egészet, mintha meg
sem történt volna, ha eltelik egy kis idő, mielőtt ismét találkozom
vele. – Megígértem Vaddie-nek, hogy ma beviszem az új
képeket a galériába.
– Nem kell aggódnod Mace miatt! – felelte Gloria, aki átlátott
a kérésemen. – Elment, Caitlinnel együtt.
– Elment? Hogy érted azt, hogy elment? – kérdeztem
döbbenten.
– Londonba – válaszolta Gloria. – Ilyen férfi ez, még egy nagy
adag szerelmi bájital hatása alatt is! Veszélyes.
– Mace kora reggel eljött Caitlinért – magyarázta Em. –
Előtte idetelefonált... épp akkor értem vissza. Chris hazakísért –
tette hozzá, ismét transzba esve.
– Em! – szóltam rá élesen.
– Ó, igen... azt mondta, eljön Caitlinért, és elviszi az anyjához
Londonba, mert a sajtó ma hajnalban elkezdte hívogatni, és
bármelyik percben tömegesen feltűnhetnek a küszöbén.
– Nem hagyott üzenetet?
– Azt mondta, mondjam meg neked, hogy el kellett mennie
néhány napra, és majd értesít, amikor visszajönnek.
– Milyen kedves. Ennyi?
– Igen, kivéve, hogy még megkérdezte, beszélhet-e Jessie-
vel. Mi volt az az egész tegnap este Caitlinnel? Nem az övé?
– Dehogynem az övé!
És ha meg tudta kérdezni, hogy beszélhet-e Jessicával, akkor
utánam is érdeklődhetett volna... ha akar.
– Tessék, Gloria. A szerelemnek egyértelműen semmi köze
ehhez. Valószínűleg máris elfelejtette a tegnap éjszakát.
Em szigorú pillantást vetett rám.
– Remélem, megtettétek a megfelelő óvintézkedéseket.
– Em, évekig nem sikerült megfogannom, és már elmúltam
negyven. Terméketlen vagyok.
– És a biztonság kedvéért hagytam neki tegnap egy főzetet –
tette hozzá Gloria. – Úgyhogy ezzel el van intézve... ha nem
követed el még egyszer ezt a hibát.
– Nem áll szándékomban ismét elkövetni!
– Igen, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kaphattad el az
AIDS- et vagy ilyesmit, ugye? – mutatott rá Em segítőkészen.
– Mace nem AIDS-es! – tiltakoztam felháborodottan.
– Egy időben beszélték róla, a Surprise! szerint – jegyezte
meg Gloria.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy lehet hinni annak a
magazinnak, és biztos vagyok benne, hogy Mace nem olyan, aki...
aki ilyen veszélybe sodorna!
És tényleg biztos vagyok benne: egy barbár ösztönei
dolgoztak benne, egy úriember modorában.
Gloria kételkedve nézett vissza a teáscsészébe.
– Jobb, ha megfőzöm azt az ellenszert. Nemsokára visszajön.
– Engem aztán nem érdekel, de Caitlin hiányozni fog.
– Talán azért ment el, hogy megtudja, mi történt Kathleennel
– töprengett Em. – És mondtam már, hogy apa és a Melaszos
Cafka is vele ment? Hirtelen elhatározás volt: apa elviszi a
kéziratát az ügynökének, Jessica pedig vásárolgat.
– És a lányok? Tanítási idő van.
– Anne felajánlotta, hogy vigyáz rájuk. Elvitte őket valahova.
– Akkor reméljük, nem felejti el visszahozni őket!
– Nem rossz lányok – jegyezte meg Gloria.
– Nem, kezdem megkedvelni őket – vallottam be. – Ahogy
Caitlint is.
– Nos, én nem kezdem megkedvelni Jessicát – jelentette ki
Em határozottan. – Egyikünknek mennie kell.
– Igen, de apa feleségül veszi, Em, szóval úgy fest, hogy
marad. Lehet, hogy kénytelenek leszünk elmenni mindannyian:
bizonyára nem akarja, hogy az egész család itt üljön a nyakán.
Gloria korábban kiment a szobából, de most visszajött, és
elkezdett felkenni egy hideg, zöld krémet a felhorzsolt arcomra.
– Gloria, harci festékkel az arcomon nem mehetek el Yorkba.
Vaddie engem vár, nem pedig az utolsó mohikánt.
– A bőröd majd beszívja. És bicegsz. Így nem vezethetsz.
Jobb, ha itthon maradsz. Teszek borogatást a bokádra. Mit
művelt az a férfi az én kiscsibémmel?
Az arckifejezése nem sok jót ígért Mace számára, ha még
valaha visszatér.
Gyorsan rávágtam:
– Nem bántott. Elestem. És ez nem fog zavarni vezetés
közben. Szeretnél jönni, Em?
– Nem. Felviszem Christ a kőkörhöz a Fekete kutya-lápra.
Még nem járt ott, és ott nagy energiák találkoznak... viszek
valami meleg italt és néhány szendvicset.
Hála az égnek, túl hideg volt bármi máshoz egy didergős
pikniknél, mert nem hiszem, hogy Chris elég erős volna, hogy
ellenálljon Emnek.
– Hol van Bran?
– Befejezi a kéziratát, mielőtt elküldené gépelésre egy
szerencsétlen léleknek az egyetemen.
– Ó, nos, akkor elviszem Flossie-t. Élvezni fogja az autókázást.
De még Flossie sem volt hajlandó velem jönni, hanem inkább
visszavonult a lenti iglujába. Talán megsértődött, amiért egész
éjszakára a paplak konyhájában hagytam.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT AUTÓS JEGY ZETEI

Az autó nem valami háztartási csoda, hanem egy motorral

felszerelt kekszes doboz, és mindig ugyanazokkal a
tulajdonságokkal kell rendelkezzen: legyen száraz, tágas és
kényelmes.

Ezúttal egész jó érzés volt átvezetni a lápon, el Upvale-től.

Egy távol töltött nap majd segít, hogy a Mace-szel kapcsolatos
zavaros érzéseimet tisztázzam magamban. Azt is volt alkalmam
végigpörgetni, hogy vajon mi lesz, ha apa tényleg elveszi Jessicát.
Abból ítélve, amit apa mondott arról, hogy semmi nem fog
változni, egyértelmű volt, hogy ezt nem gondolta végig. Az a nap,
amikor elveszi Jessicát, olyan lesz, mint amikor megrázunk egy
kaleidoszkópot: a darabkák ugyanazok maradnak, csak
mindegyik teljesen máshová kerül, néhány össze sem fog érni.
Soha semmi nem lesz már ugyanolyan.
Vaddie örvendező sikításokkal vetette rá magát a képeimre.
Imádta a Jessie a kútban-sorozatot, és amikor elmeséltem neki,
hogy az első rajta lesz a Csóró Leharcolt Északi Spiné címlapján,
azonnal rendelt belőle egy példányt magának, és mondta, hogy
egy egész stóccal szeretne kitenni a pultra, a valódi kép alá,
árulni őket.
Úgy döntöttem, nem adom el az eredetit, hanem apának és
Jessnek adom nászajándékként, már ha Jess elfogadja.
Vaddie szerint teljesen megváltoztam, és az új hajszínemtől és
ruháimtól évekkel fiatalabbnak és kétszer olyan csinosnak
tűnök, ami kedves tőle. Adott egy csekket a legutóbb eladott
képek után (sosem vált meg a pénztől, hacsak nem mentem be
érte személyesen és kértem el tőle), amit fogtam, és vettem
belőle egy türkiz kasmír tunikapulóvert, majd, mintegy
utógondolatként, egy rózsaszín és ezüst hálóinget és pongyolát is.
Határozottan a halakra jellemző, csuszamlós darabok, bár a
rózsaszínben nem vagyok olyan biztos.
Hazafelé menet beugrottam Miss Grinchhez. Meséltem neki
Angie-ről és a dinnye-katarzisomról, ő pedig cserébe beszámolt
nekem az új lakókról a házamban.
Úgy tűnt, ők sokkal több szórakozást ígérnek neki, mint
amennyit én valaha is.

Amíg nem voltam otthon, Gloria talált egy megrágott okiratot

Frost kosarában, amit nekem címeztek, és ami a válásom
végszavát mondta ki: hivatalosan is szabad voltam.
Nem tudom, meddig volt a kosárban, de nem is nagyon
érdekelt.
Már előtte is szabadnak éreztem magam.

Elvált Csóró Leharcolt Északi Spiné?

A tegyem/ne tegyem dilemma: válasz néhány

tipikus kérdésre

1) Magányos leszek?
Válasz: Igen, de valószínűleg nem magányosabb, mint
válás előtt. Vegyél egy kutyát!
2) Sosem fogom megérteni a papírmunkát, az adózást, a
számlákat. ..
Válasz: A könyvelő költségei nem olyan magasak, mint
egy férjé.
3) A házas barátaim továbbra is áthívnak magukhoz?
Válasz: Nem.
4) A „boldog” házasságban élő barátaim férjei hirtelen
mind rám fognak mozdulni?
Válasz: Igen. Most már a homlokodra lesz írva, hogy
„Elvált és kétségbeesett”, egy olyan különleges tintával,
amit csak ők látnak.
5) Fogok még valaha szexelni?
Válasz: Csak ha elég elszánt vagy. (Lásd a 4-es kérdést!)
6) Találok valaha új társat?
Válasz: Mi vagy te, mazochista?
 19. fejezet
Kókuszok

EGÉSZ KELLEMES ÉS NORMÁLIS HETÜNK VOLT,

mielőtt apa és Jessica visszatért (vonattal). Mármint, Rhymer-
mértékkel mérve kellemes és normális.
A Mace házához legközelebb eső erdőrész átkutatása frissen
ásott föld jelei után egy kicsit talán bizarr ötlet volt, de ezt csak
akkor vallottam be magamnak, amikor belebotlottam Anne-be
és az ikrekbe, akik ugyanezzel a céllal bóklásztak arra (kivéve,
hogy a lányok azt hitték, makkot gyűjtenek).
Különben is, elég magasan voltunk, és a föld már azóta fagyos,
hogy hazajöttem, hiába lazább a felszíne. (Upvale-t és a környező
Fekete kutya-lápot úgy kell elképzelni, mintha egyfajta
hógömbben terülne el, saját ökoszisztémával. Ezért korán jön a
hó, amikor mások még az indián nyárnak örülnek.)
Szinte a teljes napot festéssel töltöttem, egymás után
alkottam meg a parányi barbár harcosokat lóháton, akik elvadult
növényzet örvényében ragadtak, kifacsart perzsa
miniatúrákként.
Nagyon élveztem. És nem, egyáltalán nem akarok ennek a
jelentőségén gondolkodni.
Anne boldognak tűnt, hogy vigyázhat a lányokra, bár Em
egyik nap átvette tőle a feladatot, amikor Red felbukkant, hogy
megalázkodjon Anne előtt. Miután eleget csúszott-mászott
előtte, eltűntek odafent. Miközben felfelé mentek, Anne
megjegyezte:
 – És, mi a baj a nyavalyás háborús sérülésekkel? Láttál már
olyat, nem? Az egyik átkozott csata épp olyan, mint a másik,
nem?
Gondolom, az entente-juk immár cordiale volt, mivel bár Red
újévig megbízatás miatt ismét távol lesz, folytatják majd a se
veled, se nélküled kapcsolatukat, amikor Anne karácsony után
visszatér Londonba. A kezelése épp előtte ér véget, úgyhogy
teljesen feltöltődik majd a családi ünnepségünk után.
Könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó, mert minden
megváltozik, amikor apa elveszi Jessicát. A kaleidoszkóp
darabkái végleg elmozdulnak, és mindannyian kiszorulunk az
ábra szélére.
A családi kör máris nagyobb lett, mivel immár Christ is
magába foglalta: a kőkörnél töltött piknik után mintha rejtélyes
módon eggyé olvadtak volna Emmel. Annyi időt töltöttek együtt,
hogy elgondolkodtam, vajon Chrisnek jut-e ideje a lelkészi
ügyeire, nem mintha tudnám, ez mit is takar pontosan.
Em ereje hirtelen, újult hévvel visszatért: nagyon
gyakorlatiasan reagált, amikor beszámoltam neki a sötét
gondolataimról erdőkben elásott holttestekről. Kölcsönkérte
Gloriától a Surprise! egyik példányát, benne egy fotóval
Kathleen Lovellről, segítségül hívta Freyát, Xanthét és Lilithet,
és összeültek, hogy rájöjjenek a színésznő hollétére.
Az egyhangú eredmény szerint Kathleen határozottan életben
van, valahol messze Upvale-től. És mindannyian érezték, hogy
Kathleen... nos... fogyatkozik, ahogy fogalmaztak.
Reméltem, hogy nem valami betegség kezdte ki az egészségét.
De nem... arról bizonyára szólt volna valakinek.
Határozottan megnyugvás volt, hogy nem kell tovább
keresgélnünk a holttestét.
Lilith, Freya és Xanthe mintha beletörődtek volna abba, hogy
Em mégsem csatlakozik a gyülekezetükhöz. Nem hinném, hogy
ez hatással lesz a barátságukra.
És ha már a barátságnál tartunk, Freyának sikerült
összeismerkednie Angie-vel, és elhívta, hogy aznap este
találkozzon két barátnőjével a kocsmában, hogy, mint ő mondta,
„kivezessék őt a jelenlegi gyűlöletköréből egy előnyösebb
tudatállapotba, ami majd más röppályára tereli az energiáit”.
 A Mars megfelelő lenne.

Azon a kedden Branwell befejezte a könyvét, vagy legalábbis

befejezte a firkálgatást, és most úgy bámulta a kézirathalmát,
mintha nem emlékezne rá, hogy is került oda.
Viszont teljes hévvel tiltakozott az elképzelés ellen, hogy
elvigyük és elküldjük annak a szegény nőnek az egyetemen,
akinek az a munkája, hogy legépelje a firkálmányát. Végül
Emnek el kellett csalogatnia egy antikváriumba, miközben én
lefénymásoltam az egészet, és visszavittem a szobájába, mielőtt
észrevette volna, hogy eltűnt. A másolatot, ami tisztább és
sötétebb volt az eredetinél, feladtam. Persze amikor majd
megkapjuk a kinyomtatott változatot, azt ismét telefirkálja Bran,
de már látszott a folyamat vége.
Amikor visszaértem a postáról, Walter épp leszállított
növények egy csoportját rendezte el a verandámon. Hat
kókuszpálma érkezett, az egyik majdnem a tetőig ért.
Csak egy embert ismertem, aki megengedhet magának egy
ilyen extravagáns gesztust, szóljon az bárminek is. Üzenet nem
volt mellé, hacsak a kókuszokat nem vesszük annak. Esetleg még
Matt végső búcsúajándéka lehetne a sovány malac helyett. De
nem hiszem, hogy neki ennyi képzelőereje lenne, és különben is,
mintha teljesen megfeledkezett volna rólam.
Úgyhogy csakis Mace lehetett. De mit jelenthet ez?
Kókuszok? Üreges termések? Azt üzeni, hogy üresfejű vagyok?
Minek van minden egyes falatjában kókusz?
A Surprise! pénteki számában megjelent egy írás, amit csakis
a gyalázatos Mace és Kathleen-bejegyzésük megalázkodó
bocsánatkéréseként és visszavonásaként lehetett értelmezni.
Persze, elég nehéz arra utalni, hogy az első utalás nem volt igaz,
de azért minden tőlük telhetőt megtettek.
Gondolom, a kalmükök inváziója a szerkesztőségükben csodát
tett a visszavonási kapacitásukkal.

Apa szórakozottnak tűnt, amikor ő és Jess hazaértek. Attól

tartottam, máris megjött az ihlete a következő irodalmi személy
hírnevének aláásására, bár azt még homály fedte, ki lesz az
áldozat. Eltűnődtem, vajon azzal fog-e meglepni minket, egyfajta
irodalmi pálfordulásként, hogy bebizonyítja, valójában Dorothy
írta Wordsworth összes költeményét. Vagy nem.
Jessicának szerintem rosszulesett, hogy a lányok nem
hiányolták jobban, bár nagyon örültek, hogy viszontlátják, és
egész udvariasan fogadták az ajándékokat, amiket hozott nekik.
Sűrű hetük volt, és mi szépen gondjukat viseltük: Anne vitte
őket az iskolába és ment értük, valamint forgatta fel addigi
nézeteiket; velem festettek; Emtől főzni tanultak; voltak
felásottföld-keresésen az erdőben; játszottak a kutyákkal;
faragni tanultak Walterrel; és segítettek Gloriának lekenni
minden fafelületet a házban házi készítésű méhviasszal és
terpentin bútorfényezővel.
Clo elkezdett érdeklődni a fényképészet iránt, és Anne-nel
kialakítottak egy sötétkamrát az egyik használaton kívüli hátsó
kamrában.
Tökéletesen boldogok voltak, ahogy régebben mi is azok
voltunk, amiért itt nőhetünk fel Upvale-ben. Elég sokáig
vagyunk felnőttek, mi értelme lenne olyan korán elkezdeni?
Tényleg, mi értelme egyáltalán elkezdeni?
Jessica megnyugvást talált abban, hogy a ruhásszekrénye
tartalmát és a cipőgyűjteményét az eddigi állomány felével
megnövelhette, ami, míg őt jobb kedvre derítette, valószínűleg
addig terhelte apa hitelkártyáját, amíg mázsás súlyként nem
húzta le a pénztárcáját.

A nap delel, nyújtsd a kezed.

Milyen súlyos a világ
a tenyeredben.

– Részlet A lélek üzenetéből,

Serafina Shane-től

Jessica azonnal fontoskodni kezdett a ház körül, az eljegyzési

gyűrű csak úgy rikított csontos ujján.
Persze ezzel nem ért el semmit, de egyértelműen mutatta, mi
várható később.
Walter sok időt töltött a kis társalgóban, karácsonyi
ajándékokat készítve, Gloria pedig folyamatosan teáscsészéket
nyomott a kezünkbe, főleg az enyémbe, és annyit lézengett
körülöttem, hogy már arra vetemedtem, hogy bezártam a nyári
lak ajtaját a lépcső alján, és odatoltam egy széket a kilincs alá
(csak állandóan arrébb kellett tolnom, hogy ki- és beengedjem
Flossie-t).
Továbbra sem jött hír Mace-től, hacsak nem számoljuk a
kókuszokat. A bájital hatása tehát magától elmúlt.

– A lelkész az imént kérte meg tőlem Em kezét – közölte apa

szombaton, amikor bejött a konyhába, és töltött magának egy
csésze kávét. – Azt feleltem neki, bármelyik testrészét
megkaphatja, amelyiket csak akarja.
– Már megkapta – motyogta Gloria.
– Hogy mi?
– Ugye valójában nem ezt válaszoltad, apa? – kérdeztem.
– Naná, hogy ezt válaszolta – vetette közbe Anne. – Még nem
fogta fel ennek a következményeit. Túlságosan el van telve
magától.
– Miféle következményeit? – lepődött meg apa. – Em nem fog
megházasodni. Természeténél fogva vénlány.
– Köszönöm! – jegyezte meg Em. – De mint oly sokszor
életedben, most is tévedsz.
– Tényleg hozzá fogsz menni a lelkészhez? – fakadt ki Jessica.
– Talán. Kidolgoztunk egy ésszerű kompromisszumot a
szertartásról. A püspöknek valószínűleg nem fog tetszeni, de a
környéken mindenki megbékél majd vele. Különben is, Chris
nem akar feljebb törni az egyházi ranglétrán, csak itt akar
maradni velem.
– Következmények? – motyogta apa kissé kábán. – És hogy
érted azt, hogy itt akar maradni? Talán ideköltözik?
Szerintem ezt lényegében már megtette. Meglepett, hogy apa
nem vette észre.
– Nem úgy értettem, hogy itt, hanem Upvale-ben. Ott van a
parókia, élhetnénk ott.
– Nos, szerintem helyesen cselekszel – mondta Jessica
kedvesen.
– Mikor mész?
 Em sötét pillantást vetett rá.
– Még nem döntöttük el, de valamikor karácsony után.
Úgyhogy jobb, ha addig nem ütöd bele az orrodat az itteni
dolgokba, mivel ez lesz az utolsó igazi Rhymer családi karácsony.
Utána az egész ház a tiéd.
– Hogy érted azt, hogy az egész az övé? – kérdezte apa, aki
végre kezdte felfogni a helyzetet. – Nem mehetsz el, Em!
Mármint, akkor ki fogja vezetni a háztartást, és főzni, és...? –
Elhallgatott, és rábámult.
– A feleséged, természetesen, te kis csacsi! – felelte Jessica
vidáman. – Gloria segítségével, persze, nagyon nagy a ház csak
kettőnknek. De gondolom, egy részét lezárhatjuk, bevezethetjük
a központi fűtést, rakhatunk be zuhanyzókat és mikrót, és...
– Hogy zárhatnánk le? Az egészet használjuk – mondta apa
zavarodottan.
Majdnem annyira utálta a változásokat, mint Bran.
– Úgy érti, azután, hogy Em elmegy, Anne már nem jön haza,
sem Bran. Bár őt nehéz lenne megállítani. Én pedig kiköltözöm a
nyári lakból.
– De miért tennétek ilyesmit?
– Úgy már nem lenne igazi otthon, ugye? – jegyezte meg
Anne.
– A parókia nem olyan nagy, de Chris szerint mindenkit be
tudnánk préselni, és az én családom az övé is – mondta Em.
– Próbáld meg ezt elmagyarázni Brannek – feleltem. – A régi
szobájában fog felbukkanni, bármit teszel is.
– Én és Walter oda megyünk, ahová a lányok – jelentette ki
Gloria határozottan. – Nagy változások jönnek: láttam a
teáscsészékben. Már elkezdődött, és semmi sem állíthatja meg.
– Ó, csak ennyi, Gloria? Már kezdtem aggódni – jegyeztem
meg.
– Ez csak az általános összkép – válaszolta kimérten. – És
neked lesz rám a legnagyobb szükséged, Charlie, jól jegyezd meg!
Gondok és változások! És mindez azóta, hogy az a Mace North
idejött Upvale-be.
– Ez nem valami igazságos, Gloria – feleltem. – Nem kenhetsz
mindent Mace-re.
– De igen, tudtam, hogy bajt jelent. Ő a változás sötét
kiváltója!
– Mi, mint egy katalizátor? – kérdezte Anne érdeklődve.
– Azt hittem, színész – mondta Jessica zavarodottan. – Ran,
Mace nem színész? Csak most színdarabokat is ír.
– Fogd be, Jess, nem akarom, hogy összezavarjanak! – felelte
apa. – Hát persze hogy a család itt marad. Ha Em menni akar,
nos, akkor a saját temetésére megy.
– Esküvőjére – jegyezte meg Em.
– Jess majd ugyanúgy irányítja itt a dolgokat, ahogy eddig
voltak. Semmi szükség semmilyen változásra.
Nem egészen: szerintem nemsokára egy egészséges,
zsírmentes étrend temeti maga alá apát, de talán a lányok
átveszik a főzést, ha még egy kicsit tanulnak Emtől. Végül is Em
fiatalabb volt náluk, amikor átvette a háztartást.
Jessica aggodalmasnak és töprengőnek tűnt, apa viszont
kényelmesen eldöntötte, hogy a dolgok ugyanúgy mennek
tovább, mint eddig, leszámítva Emet (az egész ház összetartó
kapcsát), és egyszerűen lezártnak tekintette a témát.
Brant meg sem érintette a téma. Em a gondolataiba mélyedt
(valószínűleg a parókia konyhájában való főzés kivitelezésén
gondolkodott), Anne pedig úgy festett, mint akinek kezd
hiányozni a szép, spártai stílusú londoni lakása.
– Átkozott csataterek! – mondta, majd felállt, és kisétált.
Neki legalább van egy saját helye, ahova mehet. Én meg épp
kezdtem belakni a kisházat, de Jessica biztosan azt akarja, hogy
mind eltűnjünk onnan.
Apa, aki eddig nyugodtan eszegette a reggelijét, most, hogy
úgy érezte, mindent lerendezett a saját elképzelése szerint,
felnézett.
– Áthívtam Mace-t és Caitlint a karácsonyi vacsorára –
közölte.
– És mi van Caitlin anyjával? – kezdtem.
– Újévig nászúton lesz a Karib-szigeteken. Mace anyja meg
nem ünnepli a karácsonyt, mindig csendesen tölti egy bathi
hotelben.
Bran ránézett, és vidáman elvigyorodott.
– Karácsony? – kérdezte boldogan. – Brandys rágcsa?
Snapdragon{9}?
 – Persze, Bran – válaszolt Emily. – Nem ez a szokás?
– Egérvadászat? Keresgélős játék?
– Igen, most még, de ez lesz az utolsó ilyen karácsony.
– Ó, ugyan, Em! – tiltakozott apa. – Hová máshová
mennétek? Nem hiszem, hogy komolyan hozzá akarsz menni a
lelkészhez!
– Pedig de.
– Nem lennél boldog, ahogy ő sem. Véget vetne a
karrierjének.
– Nem vágyik karrierre. Itt akar maradni Upvale-ben, velem.
– Még szerencse, mert úgysem lesz más választása, amint
híre megy, hogy nősülni készül. El nem tudom képzelni, mi ütött
beléd.
– Akkor nem kéne áthívnod egyedülálló férfiakat, te fajankó –
pirított rá Gloria röviden. – Főleg olyanokat, mint az a színész.
Karácsonyi vacsora, még mit nem! Csak bajt és változást hoz.
Láttam a tealevelekben... és még mást is!
– Ha már Mace-nél tartunk, majdnem elfelejtettem – mondta
apa a zsebében turkálva, majd elővett egy kissé megtépázott
borítékot. – Ezt küldte neked. – Mohón vetettem rá magam, de
aztán hozzátette: – A béred, amiért vigyáztál Caitlinre.
Tényleg az volt... semmi más.
– Nem hagyott üzenetet?
– Nem. Azt mondta, már küldött.
– Caitlin már alig várja, hogy megint találkozzatok. Az
esküvőig a nagymamájánál marad, aztán Mace hazahozza –
mondta Jessica kedvesen. – Gondolom, akkor majd találkoztok.
– Nekem nem kell a pénze – utasítottam el tömören, és
visszatömtem a borítékba.
Apa kissé meglepettnek tűnt.
Jessica megkérdezte:
– Azért, mert azt hitte, te tálaltál ki a Surprise! magazinnak?
Az elrendeződött, már nem dühös rád.
– Ez kedves tőle. De nincs szükségem a pénzére. Megint adok
el képeket.
– És kaptunk előzetes megrendeléseket a Csóró Spinére. –
tette hozzá Em.
– Szóltam minden ismerősömnek, hogy vegyen egyet –
bólogatott Anne. – És Em könyvéből is. Karácsonyi
olvasmánynak. Ajándéknak.
– Remélem, nem az én telefonomat használtad hozzá –
jegyezte meg apa. – Néhány barátod a világ másik felén él.
– Vén zsugori.
– Az első példányoknak jövő héten már itt kell lenniük –
mondta Em.
– Remek. Tovább növelhetjük az eladásokat.
Apa a boríték felé biccentett.
– Elvégezted a munkát, nem? Tedd el a pénzt, és ha már nem
akarsz neki dolgozni, mondd meg neki, amikor holnap visszajön.
– Holnap? – ismételtem, és lenéztem a borítékra.
Úgy éreztem, mint akit végkielégítéssel elbocsátottak.
Megérdemlem a pénzt? Valószínűleg találhatott volna valaki
jobbat is, de talán nem ilyen könnyen.
Úgy döntöttem, nem tartom meg.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT SZÉPSÉG JEGY ZETEI: 2.

NAPI SZŐRÖZÉS

Több a sörtéd, mint egy fogkefének? Találjunk megoldást

a bajuszproblémára!
1) Professzionális kezelés egy szalonban. De ha ezt
megengedheted magadnak, minek olvasod ezt a magazint?
2) Kitépkedés. Elég gyötrelmes procedúra, a felső ajkad
utána rózsaszínű lesz, és a szőr nem adja fel, ugyanúgy
visszanő, ellentétben a szemöldökkel.
3) Borotválás. Ne csináld, hacsak nem vagy benne biztos,
hogy soha többé nem akarsz megcsókolni senkit!
4) Krém. Ez a 22-es csapdája: ha fent hagyod addig, hogy
hatása is legyen, kipattogzol tőle.
5) Kiszőkítés. Ez fehér sörtéket eredményez, néha egy-egy
érdekes kiütéssel. (Lásd a 4-es pontot!)
6) Gyantacsík. Ez szőrt és gyantát hagy a felső ajkadon,
teljesen új értelmet adva az „összeszorítja a száját”
kifejezésnek. Habár a felesleges gyantát néha fel lehet
használni arra, hogy a bajuszunkat megnyerő pödört
formájúra alakítsuk.
 20.fejezet
Visszatérések

A VASÁRNAP NAGY RÉSZÉT újabb kisméretű, lovas

hitetlenek festésével töltöttem a verandán.
Épp amikor a fény kezdett halványulni délután, Mace
alacsony, sötét autója suhant el az úton, benne a komor, sötét
Mace-szel.
Nem állt meg.
Nem mintha számítottam volna rá. Na, persze... nem is
figyeltem, hátha megpillantom. Merő véletlen volt, hogy Flossie
épp akkor figyelmeztetett élesen vakkantva, hogy nyissam ki
neki az ajtót, én pedig kiengedtem... amikor Mace elment a ház
előtt.
Három másodperc múlva az ajtó ismét kinyílt, és Em lépett
be, Chrisszel a nyomában, ízlésesen (és ízletesen), motoros
bőrszerelésben és papi gallérban.
– Csukjátok be az ajtót, kiengeditek a meleget! – tettem le
ismét az ecsetet.
Most már tényleg túl sötét volt ahhoz, hogy lássam az apró
barbárokat... vagy felvegyem a harcot a nagyobb méretűekkel.
– Mace visszajött – tájékoztatott Em, és megpaskolta Flossie-
t, aki követte be a házba.
– Tudom.
– Szia, Charlie! – köszönt Chris. – Remélem, nem zavartunk
meg.
– Egyáltalán nem – feleltem udvariasan.
Ugyan bezártam a paplak konyhája felé vezető ajtót, hogy
kívül tartsam Gloriát, de ez senkit nem gátolt meg abban, hogy
elölről jöjjön be. A házam olyan volt, akár egy vasútállomás.
– Mace beköszönt hazafelé menet? – kérdezte Em.
– Nem.
– Szemét!
– Miért? Vártátok? – kérdezte Chris zavarodottan.
– Nem! – feleltük egyszerre, mire kissé visszahőkölt.
– Christ látni akarja a püspöke – mondta nekem Em.
– Talán hallott az eljegyzésről, és gratulálni akar.
– Valaki bizonyára beszámolt neki rólunk, de a gratulálós
részben nem vagyok olyan biztos.
– Hát, majd hozzászokik a gondolathoz – mondta Chris
nyugodtan. – Muszáj lesz neki.
– Elmentünk, és vettünk eljegyzési gyűrűt. Nézd! –
villogtatott meg Em előttem egy nagy, furcsán beékelt sárga
követ.
– Gyönyörű – mondtam. – Hol vettétek?
– Chris csináltatta. Az egyik barátjának van egy
ékszerészműhelye Huddersfield közelében.
– A, Huddersfield, Nyugat-Yorkshire kulturális Mekkája –
jegyeztem meg nosztalgikusan.
Hosszú évek óta nem jártam arra.
– Jobb, ha megyek, és elkezdem a vacsorát – mondta Em. –
Később találkozunk. Gyere, Chris!
Flossie követte őket ki az ajtón és fel a lépcsőn. Nyilvánvalóan
immár a paplak konyháját tekintette otthonának, már-már
annyira, hogy azon gondolkodtam, felviszem oda az igluját.
Gloria kapva kapott a lehetőségen, hogy a teájával és a
rettenetes figyelmeztetéseivel lejöjjön, mielőtt a kosarával a
karján a verandaajtón át távozott. Gondoltam, korán hazamegy,
és felmentem, hogy megnézzem, Walter ott van-e még.
Chris a vastűzhelynél állt, valamit kevergetett. Közben a
Nehéz időket olvasta. Tehát még a szerelem sem gyógyította ki
Dickensből.
Walter még mindig ott volt, úgyhogy megkértem, hogy
szereljen fel egy zárat az ajtómra a lépcső alján. Nem kérdezte,
minek, csak megcsinálta. A végén elégedett mosollyal nyugtázta
jól sikerült művét, miközben rózsaszín kezét végighúzta csillogó
feje búbján.
 Eltekintve apa dolgozószobájától és Anne szobájától, a
Rhymereknek nem szokása magukra zárni az ajtót, de tudnom
kellett, hogy megtehetem, ha akarom... Vagy ha nem akarok
több teát inni.
Mielőtt még esélyem lett volna használni, Anne és Em vonult
be mellettem, közölve, hogy szívnak egy kis friss levegőt vacsora
előtt, amit nagyon különösnek találtam, főleg mivel nem
kérdezték meg, hogy van-e kedvem velük menni. Em
megnyugtatott, hogy addig Chris figyeli a készülő vacsorát, ne
aggódjak.
– Hideg van kint – jegyezte meg Walter, aggódó tekintettel
nézve utánuk. – Főleg sapka nélkül.
– Igen, de mindkettejüknek rengeteg haja van – mutattam rá.
Ezután felmentünk, és megmutatta nekem a sétabotokat,
amiket a kislányoknak faragott karácsonyra, egyet Caitlinnek is,
ami kedves gesztus volt tőle. Elrejtette őket a szekrénybe a
kandallónál, majd rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot betette a
parókája alá a kandallón.
A szőnyegen szép kis kupacba söpörve faforgácsot találtam,
de Walter körül mindig van faforgács.
Em és Anne nem sétáltak sokat, mert már vissza is értek. Em
fojtott hangon beszélgetett Chrisszel a tűzhelynél, miközben
belekevert valamit a nagy üstbe (valószínűleg a Dickenst).
Anne az asztalnál ült, kezében egy pohár whiskyvel,
lehetséges karácsonyi ajándékokat jelölve be az Extrém Terep:
A katalógus magazinban.
– Italt? – kérdezte.
– Nem, kösz. Visszamegyek, és kikészítek még egy vásznat
holnapra.
– Vacsora egy óra múlva – szólt hátra Em a válla felett.
– Hol vannak a lányok? Nagy a csend.
– Egy barátjuknál. Ahogy Jess is. Bran kirakózik a szobájában,
apa pedig a dolgozószobájában horkol.
Lementem, eltökélten felvettem a pénzes borítékot, kabátot
húztam, és elindultam lefelé az úton a félhomályban, hogy Mace
képébe vágjam... metaforikus értelemben. Vagy talán szó
szerint, mert még mindig elég dühös voltam: mint akit
végkielégítéssel elbocsátottak.
 Mire azonban odaértem, eszembe jutottak Mace ijesztőbb
jellemvonásai, és a bátorságom, hogy nézeteltérésbe keveredjek
vele, elpárolgott, bár a pénz továbbra is ólomsúlyként
nehezedett a szívemre.
Így hát leültem a lépcsőjére, és egy ceruzacsonkkal, amit a
zsebemben találtam, ráfirkantottam a borítékra: „Nem kell a
pénzed...” Nem tudtam, mi mást írhatnék még, mivel ez elég jól
összefoglalta az érzéseimet, így halkan felemeltem a levélnyílás
ajtaját, és becsúsztattam a borítékot a sárga fény téglalapján.
Ahogy kiegyenesedtem, az ajtó hirtelen és halkan kitárult. Az
ajtónyílásban, hátulról megvilágítva, Mace állt démonkirályként,
kezében a borítékkal.
– Ó, nem, azt már nem! – mondta, majd hosszú karját
kinyújtva berántott, és becsukta az ajtót. Egyik kezével továbbra
is engem szorongatva lepillantott a borítékra. – Velős – jegyezte
meg. – Csodálatra méltóan lényegre törő. De miért nem?
– Csak... nem – feleltem sután.
– Miért? Nem a szolgáltatásaidért fizetlek ki, ha erre
gondoltál – mondta cinikusan. – Csak tartoztam a béreddel,
amiért vigyáztál Caitlinre, és gondoltam, talán szükséged van rá.
– Hát, nincs. Megint adok el képeket, már túljutottam a
Halott Greg-ügyön.
– Ez most azért van, mert nem írtam? – nézett rám összevont
szemöldökkel. – De küldtem üzenetet. Nem kaptad meg?
Gyönyörű szája széle felfelé rándult.
– A kókuszfák?
– Hát persze.
– Pontosan mit is jelentenek, Mace? Hogy üresfejű vagyok?
– Nem, hanem hogy édes vagy. Hát nem egyértelmű?
– Nem, nem az. Azt hiszem, helyes volt az első értelmezésem.
Egy „köszönöm és viszlát”-ajándék volt: de nem kellett volna
fáradnod vele. És szerintem most már Gloriának sem kell
fáradnia a bájitallal, amit neked főzött – tettem hozzá.
A homlokát ráncolva nézett rám.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Arról az éjszakáról. Nem kell, hogy bűntudatod legyen
miatta, a szerelmi bájital volt az oka. De biztosra veszem, hogy
mostanra elmúlt a hatása, úgyhogy soha többé nem kell szóba
hoznunk ezt a szerencsétlen históriát.
– Nem kell, hogy bűntudatom legyen miatta? Miért lenne
bűntudatom miatta? És már mondtam, nem hiszek a
bájitalokban, Szabrinában, a tiniboszorkányban, a fogtündérben
vagy...
– Nem kell hinned bennük, akkor is működnek. És nézz csak
rám! Én csak egy kortyot ittam belőle, és egy rám egyáltalán
nem jellemző dolgot tettem.
– Ezt örömmel hallom.
– Mit, hogy csak egy kortyot ittam?
– Nem, hanem hogy nem bújsz ágyba minden erre járó
férfival.
– Ó? Nos... – néztem rá bizonytalanul. – Lehet, hogy nem
hiszel benne, de talán érdemes lenne meginnod az ellenszert, a
biztonság kedvéért.
– Te megittad?
– Nem. Nem mondtam el Gloriának, hogy én is ittam a
szerelmi bájitalból, és különben is, csak kicsit összezavarodtam.
Már elmúlt a hatása.
– Igazán? Akkor tisztázzuk: te csak azért feküdtél le velem,
mert Gloria feljavította a sherryt egy marék növénnyel, amiket
meztelenül szedett a telihold fényében?
– Valahogy így – bólintottam. – De nem meztelenül, még
megfázna.
– Miért nem érzem ezt igazán meggyőzőnek? – kérdezte
magától hangosan.
– Szeretem Gloriát! Olyan nekem, mintha az anyám lenne.
– Akkor, gondolom, különbözik az elképzelésünk az anyákról
– jegyezte meg fanyarul. – Tehát azt hiszed, hogy én csak azért
feküdtem le veled, mert nagy dózist ittam a főzetből? Te keveset
ittál, úgyhogy már elmúlt a hatása, de ha én még mindig
kedvellek, az azt jelenti, hogy az enyémnek még nem? Jól
értem?
– Öhm... igen.
Nagyon nyugtalanítónak találtam az arckifejezését... és hogy
olyan közel áll hozzám, és töprengve néz le rám, azt még
nyugtalanítóbbnak.
 – Drágám, akkor ez megmagyarázza, hogy annak az üveg
whiskynek, amit apád épp most küldött nekem, és amit gyanús
jókedvvel Gloria hozott át, miért volt feltépve a zárjegye? Azt
hittem, talán csak meghúzta és felhígította vízzel.
– Gloria nem tenne ilyet! – feleltem felháborodottan. –
Bármelyik italból ihat, amelyikből csak szeretne, nem kell
trükköznie.
– Beleértve apád egyetlen malátáját?
– Igen, persze – válaszoltam meglepetten. – De ha Gloria
kedves volt veled, és maga hozta át a whiskyt...
– Köszönetképpen, amiért elvittem Rant és Jessicát
Londonba. Ami azt illeti, jó lett volna már azelőtt inni belőle,
hogy elindultunk, hogy tompítsa Jessica folyamatos locsogásának
a hangját.
– Kissé magas hangon beszél – értettem egyet. – De igazad
van. Gloria nyilván minél előbb oda akarta adni az ellenszert,
amit főzött. Nem lesz tőle semmi bajod.
– Akkor minden jó, ha jó a vége? – kérdezte cinikusan. –
Szóval megiszom a whiskyt, és mi is lesz? Teljesen csúnyának
látlak majd, és többet rád sem nézek?
– Igen – feleltem hűvösen.
– De honnan tudjam, hogy nem valami alattomos méreg,
amitől megőszülök és megőrülök?
– Mert semmi ilyesmit nem tenne – jelentettem ki nagyobb
meggyőződéssel, mint amennyit valójában éreztem, mert, hát,
vannak olyan helyzetek, amikor egészen biztos, hogy Gloria
bármit megtenne... de ez most nem olyan volt. – Jobb, ha iszol
belőle.
– Már megtettem, ahogy a nővéreid is. És ha olyan
ártalmatlan, akkor bebizonyíthatod azzal, hogy te is iszol belőle.
– Hogy mi... Anne és Em? Mikor?
– Miután Gloria elment. Ezért nem mentem még fel hozzád.
Egyfolytában látogatóim vannak, mióta megérkeztem. Tessék! –
nyújtott át egy pohár whiskyt tisztán.
– Na persze – jegyeztem meg hűvösen, majd kihívó
pillantással kiittam a poharat. – És miért látogatna meg téged
Anne és Em?
– Em azt mondta, most már tisztán látja a dolgokat, és úgy
érzi, Gloria félreértelmezte a levelek jelentését. Sokáig csak
bámult rám, és nem sokat beszélt.
– Különös módon, mióta szerelmes lett Chrisbe, nőtt az ereje.
Anne mondott valamit?
– Nem sokat, csak utalt rá, hogy minden csontomat eltöri, ha
bántalak. De megmondtam neki, hogy ez az utolsó dolog, amit
tenni akarok. És aztán mind ittunk egy kis whiskyt.
– Mindannyian? Remélem, Em... – Elgondolkodtam. – Nem,
rá nem lesz hatással, mert még azelőtt beleszeretett Chrisbe,
hogy megitta volna a szerelmi bájitalt, úgyhogy most már nem
fog kiszeretni belőle. Az csak felgyorsította a dolgokat. Anne
pedig egyáltalán nem ivott bájitalt, tehát rá sem lesz hatással. De
te... – Elhallgattam és rámeredtem. – Mit művelsz?
– Kiöntöm a maradékot a mosogatóba.
– De kárba megy az a jó whisky!
– Szeretem tudni, hogy pontosan mit iszok – felelte tömören,
és kidobta az üres üveget a szemetesbe. – Oké, ennyi. Szóval,
most már a szokásos énem vagyok, és te is a te szokásos,
idegesítő éned. Akkor most újrakezdjük? – vonta fel az egyik
szemöldökét kíváncsian.
– Igen. Kivéve, hogy nem fogok vigyázni Caitlinre – feleltem,
az ajtó felé araszolva.
– Nem értem, miért, most már nem félsz, hogy rád vetem
magam. Bár persze nincs rá garancia, hogy az igazi,
befolyásolatlan Mace nem akar rád ugrani. És Caitlin hiányolni
fog.
– Nekem is hiányozni fog. De gondolom, időnként feljön
meglátogatni az ikreket, nem? Akkor majd látjuk egymást.
– Charlie... sajnálom, hogy meggyanúsítottalak, hogy
elmondtad mindenkinek, amit Kathleen Caitlinről mondott –
mondta váratlanul.
– Nem probléma. Én meg azt hittem, hogy elástad Kathleent
az erdőben.
– Megcsináltattam a vizsgálatot, azt, amelyikről Jessica
beszélt, hogy megtudjam, Caitlin az enyém-e. Nem tudtam
eldönteni, hogy tényleg tudni akarom-e. Még ha nem is vagyok
az igazi apja... nos, nem hiszem, hogy bármit változtatna is azon,
ahogy iránta érzek. Most várok az eredményre.
 – Én egy percig sem gondoltam, hogy nem a tiéd, és szerintem
Kathleen sem, csak valami fájót akart mondani. Előkerült már?
– Nem.
– Vajon hová tűnhetett?
– Nem tudom. És még Rod Steiglandet sem sikerült elérnem.
Tudod, akihez hozzámegy. Még mindig az Államokban van, de
nemsokára iderepül az esküvőre, úgyhogy bárhol van is
Kathleen, nemsokára felbukkan. Felhívta az egyik barátját,
miután megpróbált elütni, onnan szerezte meg a Surprise! az
információt, tehát egyedül ment el.
– Tényleg átkutattam az erdőt – vallottam be.
– Miért? Ilyen embernek tartasz? – kérdezte hitetlenkedve,
mire elkaptam a pillantásom.
– Hát... Gloria mesélt az első feleséged balesetéről, és hogy
kénytelen voltál elvenni Kathleent, amikor nem volt hajlandó
megszabadulni a babától...
– Átkozott magazinok! Fognak egy igazságmorzsát, és a
többszörösére nagyítják! – dühöngött. – Igaz, összevesztem az
első feleségemmel. Fiatalon házasodtunk, és állandóan
veszekedtünk. És igen, ingerülten távozott, és autóbalesetet
szenvedett. Emiatt mindig bűntudatom lesz, ahogy, gondolom,
neked is mindig bűntudatod lesz, amiért te okoztad Greg halálát.
Ezt akartad hallani?
– De Gloria szerint azért veszekedtetek, mert tudomást
szerzett a többi nőről.
(És szerinte Mace hírhedten nagy nőfaló, de ezt nem
ismételtem el, Mace indulatai már így is pengeélen táncoltak.)
– Nem volt semmilyen másik nő, Charlie. Mindig szigorúan
csak egy nő van egyszerre az életemben, akár hiszed, akár nem.
A magazinok nem az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat
mondják. És amit Kathleenről állítottak, az mocskos hazugság!
Futó viszonyunk volt, és egyszerűen azért vettem el, nehogy
elvetesse a gyereket. Nem akarta Caitlint. Mindig is csak a
karrierje érdekelte.
Ránéztem. Mindez elég aljasnak tűnt nekem. Vagy talán én
éltem túl visszafogott életet?
– Nem tudom, mit higgyek. Ez annyira különbözik attól a
világtól, amit megszoktam. Azt sem tudom, milyen ember vagy,
kivéve, hogy nem az én típusom. – Azzal sarkon fordultam, hogy
elmenjek.
– Charlie – szólt utánam lágyan.
– Igen?
– Mondd meg Gloriának, hogy ne hagyja ott az állását, mert a
főzetei nem hatnak: még mindig nagyon csinosnak talállak.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és elindultam az úton a

sötétben, a gondolataimba mélyedve... amíg a csendet egy autó
motorjának fülsiketítő robaja nem rázta meg mögöttem.
A fényszórókat teljesen felkapcsolták, úgy szegeztek
ikerfényükbe, mint egy rémült nyulat, kivéve, hogy nem vagyok
nyúl. Épp időben ugrottam félre az árokba és csusszantam le a
jeges aljára.
Az autó elrobogott mellettem, majd éles fékcsikorgással
megállt.
Miközben felkapaszkodtam, egy ajtó becsapódott.
– Azt hittem, érzem majd, ha elütlek – mondta Angie
sajnálkozva, és a tűsarkújában felém indult. – Kár. Ahogy az is,
hogy itt senki nem kíváncsi arra, ki is vagy valójában, még a
helyi újság sem. Mi ez az egész a Rhymer családdal? Valamiféle
vidéki maffia vagytok?
Óvatosan felálltam.
– Nem, a családunk innen származik, így amikor apa
visszaköltözött, nem voltunk idegenek: ide tartozunk. A
templomkert tele van Rhymerekkel.
– Reméltem, hogy én is odajuttathatok egyet! – jegyezte meg
gonoszan. – Én...
De már nem maradt ideje többre, mert észrevettem, hogy
mögötte a kocsi hátsó lámpája nem egy helyben áll, hanem
lassan halad hátra, és az árokba löktem Angie-t, majd ráestem.
Az autó lassan továbbgurult az egyenetlen peremen, majd
furcsa szögben megállt. Az egyik kereke fölöttünk lebegett.
– Nem húztad be rendesen a kéziféket – mondtam.
Kiegyenesedtem, és közben az sem érdekelt, hogy a bordái
közé térdelek.
– Au! – kiáltott fel Angie.
Kimásztam az árokból, immár másodszor. Angie még mindig
elterülve hevert odalent. Lassan felült.
– Az autó!
– Szerintem megrepedt a fényszóród. Ha elmész a farmig,
Madge apja elhozza a traktort, és kivontat... bizonyos felárért
cserébe. Egyébként meg azt hiszem, épp most mentettem meg a
nyomorúságos életedet – tettem hozzá, majd magára hagytam.

Megmosakodtam és rendbe szedtem magam, majd megkésve

felmentem vacsorázni.
– Bocsánat a késésért – szabadkoztam, és leültem a
helyemre. – Angie az előbb próbált elgázolni.
– Női sofőrök – jegyezte meg apa szórakozottan.
Em rám meredt.
– Valamit csinálni kell azzal a nővel – jelentette ki elszántan. –
Jobb, ha átkozottul gyorsan teszitek, mielőtt Gloria meghallja, és
ő maga tesz valamit. Valami maradandót – tanácsolta Anne.
– Vacsora után felhívom Freyát, Xanthét és Lilithet – ígérte
Em. – Bran, emeld feljebb a könyvedet! Belelóg a levesbe.

Fent a dombon
sáfrány ég;
a vörös virágot
élteti a szépség.

– Részlet A lélek üzenetéből,

Serafina Shane-től
 21 .fejezet
Otthoni kényelem

ÉDES GONDOLATOK

A férfiak a Marsról származnak... tehát ha közülük páran

készítenek csokoládét, nem lehetnek mindannyian olyan
szörnyűek.

EGÉSZ ÉJJEL FORGOLÓDTAM, és végül hajnalban

aludtam el, így utolsónak érkeztem a reggelihez. Jessica épp
akkor indult az iskolába a lányokkal.
Apa már végzett (ő és Em korán kelők, mindegy, milyen
későn fekszenek le), és bizonyára jött neki egy csomag, mert épp
nagy gonddal nézte át egy kis doboz tartalmát.
Amikor egy tányérnyi kalóriával leültem, ő felkelt, és elindult
Bran felé, kezében egy fülpiszkálóval, amit úgy szegezett maga
elé, akár egy szikét.
– Nyisd ki a szád! – utasította.
Bran kedves, kifejezéstelen tekintettel nézett fel rá. Amikor az
ajkához nyomták a fülpiszkáló végét, előzékenyen kinyitotta a
száját, majd határozottan be is csukta, mintha egy lázmérőt
kínáltak volna fel neki.
– Nyisd ki megint! – hagyta meg neki apa. – És tartsd nyitva!
Bran engedelmesen így tett, mire apa gyorsan megforgatta a
pálcikát, majd visszahúzta. Némi döbbenettel figyeltük, ahogy a
fülpiszkálót egy kis, dugóval ellátott üvegcsébe teszi, és felír
valamit a címkéjére.
– Apa, mit csinálsz? – kérdeztem.
– Azzal te ne törődj! Csak egy kísérlet – felelte kissé
titokzatosan, majd türelmetlenül felcsattant: – Most már
becsukhatod a szádat, Bran!
Felvett egy másik fülpiszkálót, és felém indult.
– Rendben, Charlie. Te jössz.
– Azt már nem! – kezdtem, hátratolva a székem, de jobb lett
volna, ha befogom a szám, mert apa egy ügyes mozdulattal
bedugta a pálcikát. – Komolyan, apa! – hördültem fel, amikor
már képes voltam rá. – Mit képzelsz, mi a fenét csinálsz? Talán
megkérdezhetnél, mielőtt ilyesmit teszel!
– Nem értem, mire fel ez a hűhó – felelte, és az én pálcikámat
is beletette egy üvegcsébe, különleges gyűjteményének
dobozába. – Ez csak egy kis kísérlet. – Aztán ismét megindult
egy tiszta fülpiszkálóval. – Emily.
Em és Anne összenéztek, és egyszerre válaszolták:
– Kizárt. – Azzal Em felállt, egyik ujjával megjelölte az oldalt,
ahol a könyvében tartott, amit reggeli közben olvasott (A
kereszténység pogány gyökerei Nagy-Britanniában Florisande
Cote-Gibbontól), majd néma undorral kiment.
– Még csak a rohadt eszedbe se jusson! – figyelmeztette
Anne, miközben szedett magának a vesefogásból a tálalónál.
Apa felsóhajtott.
– Ti amúgy sem vagytok olyan fontosak, mint Branwell.
– Ezt már eddig is átkozottul jól tudtuk, nem? – jegyezte meg
Anne hűvösen.
Apa kiment a kis dobozával, és többé nem hozta szóba a
kísérletet, úgyhogy nem tudtam, mi volt ez az egész. Időről időre
akadtak furcsa dolgai. Nem hagytam, hogy ez elvegye a kedvem
a reggelitől.
Később Em adott nekem egy öt mágikus karkötőből álló
szettet, mindegyiket más féldrágakőből fűzték. Kaptam egy
tiszta kvarcot a békéért és a bölcsességért, ametisztet a
megérzésekért és az intelligenciáért, rózsakvarcot a szerelemért
és a múltbéli sebek begyógyulásáért, gránitot a kreativitásért és
hematitot a stabilitásért és a nyugalomért.
 Azt mondta, ezek mindent lefednek, lásson Gloria bármit a
tealevelekben. Kedves gondolat volt tőle. Ha kaptam volna tőle
egyet nászajándékként is, az életem valószínűleg teljesen más
irányt vett volna.

– Teljesen kivagyok! – sápítozott Xanthe Skye, miközben

belesüppedt a hozzá legközelebb álló, kényelmes fotelbe. –
Freyával és Lilithszel szinte az egész estét azzal töltöttük, hogy
segítsünk annak a szerencsétlen, zaklatott léleknek, Angie-nek.
– Teát? – kérdezte Em. – Vagy Gloria egyik gyógynövényes
erősítő főzetét?
– Gloriájét, de ne a csalánt! Az túl erős az én finom
természetemnek.
Em feltette a kannát, miközben hálásan megjegyeztem:
– Nagyon kedves tőletek, hogy segítetek Angie-vel.
– Valójában egészen élveztük. Annyi furcsa ember él a
Szirtházban, hogy elég vad rezgéseket tud előidézni! El sem
hinnéd, néha milyen eredményeket hoz ki az Ouija-tábla...
nyomasztót, mindig nyomasztót.
– Nem vagyok meglepve. Tegnap este is használtátok a
táblát?
– Igen. Körbeültünk, csak mi hárman és Angie. Megjelent
nekünk a férje, és egyértelműen arra kérte, hogy engedje el a
dühét, és lépjen tovább.
– Tényleg? Hová?
– Freya később megnézte a kristálygömbben is, és szerinte az
egy tengeri utazást jelez. Egy hosszú, hosszú tengeri utat. Csak
előbb meg kell szabadulnia minden sötét gondolattól, hogy
bevonzza a jó szerencséjét. Lilith szerint pedig új szerelmet
mutat a szívvonala. Nemsokára belép az életébe.
– Gondolom, a hajóutak melegágyai az ilyeneknek. És hogy
megengedhesse magának az utat, Greg biztosítási pénzének is
meg kell érkeznie végül, nem gondoljátok? Az lenne csak a
kedvező fordulat.
– Valószínűnek tűnik – értett egyet Xanthe nyugodtan, és
elvett Emtől egy undorító, szalmaszínű itallal teli teáspoharat. –
De, ahogy meg is mondtuk neki, előbb be kell csuknia egy ajtót
maga mögött, csak aztán nyílik ki egy másik előtte, ami a fényes,
új jövőbe vezet.
Látható élvezettel kortyolt bele a poharába, majd erős, fehér
fogával elropogtatott egy mogyoróvajas kekszet.
– Kicsit habozott... aztán Lilith megnézte a tealeveleit. Nem
olyan jó benne, mint Gloria, de tisztán látta bennük a Két Utat.
Innentől kezdve már csak Angie-n múlik, melyiket választja.
– Ó, ő mindig a pénzt és a férfit választja – jósoltam meg
magabiztosan.
Xanthe kiitta ördögi főzetének a maradékát, és hátradőlt.
– Így már jobb. Ahogy az aurád is, drágám. Nem éppen arany,
de jobb. Szeretnéd, ha megnézném, mit tartogat neked a jövő?
Itt van nálam a tarot kártyám.
Megborzongtam.
– Nem, köszönöm. Majd szembenézek vele, amikor jön, egyik
katasztrófával a másik után.

ÖZVEGY EK: HIRTELEN SZINGLIK

Bár egy özvegyben és egy elvált nőben (lásd 9. oldal:

Elvált Leharcolt Északi Spiné – Válasz néhány tipikus
kérdésre) sok a közös, az előbbi fajta szingliséget nem
kíséri szemrehányás és szégyen.
Sőt, özvegynek lenni annyira rettenetesen
tiszteletreméltó dolog, hogy kényes helyzetekben is jolly
joker. Például, ha a barátnőid férjei továbbra is
„megközelíthető”-nek tartanak, nem fogják erőltetni a
dolgot, ha tisztázod, hogy a szívedet a férjeddel együtt
eltemetted. Persze lehet, hogy a szívedet valóban
eltemetted a férjeddel együtt, mely esetben nagyon mélyen
együttérző személy vagy.
Azonban sok özvegy végül továbblép, hogy élvezhető
életet teremtsen magának (egyesek rögtön az első naptól
kezdik), és meglepő, mennyi tökéletesen boldog és
felszabadult özvegy van, akik újrakezdik az életüket, amint
a béklyóik lehullnak.
Tekintve, hogy a biztosítás és a jelzálog teljesen
 megoldódik, a Csóró Leharcolt Özvegy kifejezés akár
ellentmondásos is lehet.
Hátulütője, hogy az Elvált cikkből sok válasz itt is
érvényes. De sose feledd: amíg van gin és csokoládé, van
élet is.

Később, miközben festettem, a felbőszült Angie sétált be a

verandámra anélkül, hogy kopogott volna... vagy gyorsan
felfirkantott volna valami becsmérlőt az ajtóra.
Megállt előttem, és sértetten megszólalt.
– El kell mondanom, hogy sajnálom, és hogy megbocsátok
neked. Hamarosan elmegyek Upvale-ből egy hajóútra.
– Jó neked – feleltem, és lazítottam a védekező szorításomon
a festékkeverő késem körül. – Remélem, jól mulatsz majd...
legalábbis jobban, mint amikor megpróbáltál elgázolni.
– Ne haragudj, hogy szajhának neveztelek! Ne haragudj, hogy
gyilkosnak neveztelek! Ne haragudj, hogy megpróbáltalak
megölni! – darálta, mintha A Megszállottak Húsz
Bocsánatkérésének a listáját olvasná fel.
– Semmi baj – mondtam. – Én is szörnyen sajnálom, hogy
megöltem Greget, és ez így is marad. Ennyi?
Angie megvizsgálta a lelkiismeretét (nikotinsárga, durva
felületű), és meglehetősen tisztának találta.
– Igen, azt hiszem. Hát, akkor ez megvan!
Kissé arrébb állt, és átnézett a vállam fölött a kis vászonra. Ez
olyasmi, amit nem szívesen veszek, még olyanoktól sem, akik
nem próbáltak mostanában megölni.
Úgy tűnt, valami érzékenyen érinti a képben.
– Szóval viszonyod van azzal az elképesztő színésszel?
– Nem, csak vigyáztam a kislányára délelőttönként – feleltem
hűvösen.
– Csak mert olyan védelmezőnek tűnt melletted, odalent a kis
házban. Ha jól játszod ki a lapjaidat, talán még vigaszdíjat is
kapsz Matt elvesztéséért.
– Számít az ilyenkor? – kérdeztem szarkasztikusan, de
eleresztette a füle mellett.
– Most valamiképp te is visszavághatsz azok után, hogy
dobott azért a nővérkéért Szaúd-Arábiában – mutatott rá.
Megfordultam, és rámeredtem.
– Milyen nővérkéért? Azt mondta, nincs senki más!
– Nos, mi mást mondott volna? Azt hittem, tudod. Azért akart
elválni, mert a nő terhes lett, és el fogja venni... már ha még
belefér az esküvői ruhába. Istenem, óriásira dagadt! Talán ikrek,
elég nagy ahhoz, hogy...
Gyengén még hallottam a hangját, ahogy mondja és mondja,
aggodalmasan és egyre hangosabban, de mintha távolról szólt
volna, valószínűleg azért, mert a hideg kőlapokon térdeltem, és
valami szerencsétlen nő azt ordította:
– Nem! Nem!
Úgy hangzott, mint én.
– Szegény öreg Charlie! – mondta egy részem szomorúan. –
Rossz napja van, de bárcsak befogná!
– Charlie?
Valaki felnyalábolta merev, ellenkező testemet, és erős, meleg
karjába vont.
– Charlie, mi a baj?
– Csak beszélgettünk, aztán megőrült! – válaszolta Angie.
– Mit tett vele? – követelte Mace hangja dühösen.
– Semmit! Csak bocsánatot kértem.
– Valamit biztosan mondott!
– Csak annyit, hogy a volt férje megint megnősül... a barátnője
terhes. Gondolom, ez zaklatta fel, mert neki sosem lett gyereke,
állandóan elvetélt. Nem tudtam, hogy így fog reagálni!
– Valóban? Nos, azt hiszem, már épp eleget tett. Tűnjön
innen, mielőtt én dobom ki!
– Semmi szükség ilyen hangon beszélnie velem, amikor jó
szándékkal jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek. És végül is
tényleg megölte a férjemet!
Magas sarkú kopogása, majd a becsapódó ajtó hangja
hallatszott, de mindez mintha valahol messze történt volna, túl
azon a szörnyű zokogáson.
Kisírtam magam, és Mace karjába kucorodtam az ágyon,
miközben ő a hajamat simogatta, és megnyugtató dolgokat
suttogott. Végül egy csuklással befejeztem a zokogást, és csak
feküdtem ott kimerültén, de már sokkal jobban éreztem magam.
 Kis idő (és sok orrfújás) után Mace behozta a törülközőmet, és
hideg vízzel megmosta az arcomat, mintha ugyanannyi idős
lennék, mint Caitlin. Azután hozott egy üveg pezsgőt (nyilván
otthonról) és két poharat, majd az ágyon fekve megittuk,
miközben a délutáni fény szürkületté halványult.
Iszonyúan otthonos volt: a farkas tényleg a báránnyal lakozik.
– Mire iszunk? – kérdeztem egy idő után.
A hangom érdekesen rekedtes volt, valójában elég szexi, de
nem gondoltam, hogy így is marad.
– A vizsgálat eredményére: Caitlin tagadhatatlanul az enyém.
Azt akartam, hogy velem együtt örülj.
– Ó, Mace, nagyon örülök! És elnézést a jelenet miatt. Azt
hiszem, túl sokáig nyomtam el az érzéseimet, és mind egyszerre
robbant fel. Nem akartam előtted sírni.
– Örülök, hogy itt voltam melletted – ölelt magához
szorosabban. – Charlie, a Caitlint érintő jó híren kívül azért is
jöttem, hogy lenyelve a büszkeségem elmondjam, azt hiszem,
szeretlek.
– Hogy érted azt, hogy azt hiszed? – kérdeztem, mielőtt észbe
kaptam volna.
– Nos, még sosem éreztem hasonlót – felelte zavarodottan. –
Nem tudom, mi van benned, de nagy hatással vagy rám, így
most valahányszor a jövőmre gondolok, te is benne vagy. De
lassan az is tudatosult bennem, hogy ha felségül veszlek, az egész
Rhymer klánt megkapom. Ez nagy elköteleződés.
Feleségül venni? Elment az esze?
– Semmi baj – biztosítottam megnyugtatóan. – Úgysem fogok
hozzád menni.
Kissé lazított a fogásán, és a rá jellemző izzó tekintettel rám
nézett.
– Nem?
– Nem, persze hogy nem! Nem működne. Nem akarok
Londonban élni, és nem hiszem, hogy képes lennék vállalni azt a
rengeteg erőfeszítést, ami azzal járna, hogy próbálnék mindig jól
kinézni a Mace North felesége-szerep kedvéért. Túl unalmas és
fárasztó lenne. Volt egy piperkőc a korai XIX. században, aki
öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni a sok gombolkozást. Azt
hiszem, én ugyanígy éreznék.
 – De te alapból mindig jól nézel ki. Gyönyörű vízi tündér
vagy, aki azért jött, hogy elcsavarja a fejem. Ráadásul az időm
nagy részét Upvale-ben fogom tölteni, bár a londoni házam
nagyon szép, saját nagy kerttel. Tetszeni fog.
– Nem fogom látni – jelentettem ki határozottan. – Végeztem
a házassággal. Itt maradok, ahová tartozom, és festek, talán írom
a magazint, ha beindul, és boldog leszek.
– Ezeket akkor is csinálhatod, ha hozzám jössz. És Caitlinen is
osztoznánk – tette hozzá meggyőzően.
– De boldog lennék, mint a színész Mace North harmadik
felesége? Nem hiszem!
– Inkább az utolsó legyél, mint az első, drágám – mutatott rá.
– Komolyan, Mace, megőrültél, ha el akarsz venni! Talán a
tatár véred miatt nem hatott rád Gloria ellenszere? De ha erről
van szó, akkor, gondolom, a szerelmi bájital sem hatott rád.
– A tatár vérem menten felforr, ha nem mondod, hogy
szeretsz... – motyogta, és megcsókolt. – Vagy lehet, hogy így is,
úgy is felforr.
– Hahó! – kiáltott le Gloria a lépcsőn. – Odabent vagy,
Charlie? Kérsz egy finom csésze teát, kiscsibém?
Mace fojtott káromkodással felugrott az ágyról, egy rúgással
becsapta a lépcső alján lévő ajtót, majd gyorsan elfordította a
zárat.
– Mace, Gloria azt fogja hinni...
– És igaza lesz – mondta, céltudatosan közeledve.

Mace kinyújtóztatta izmos testét, hogy kisimítsa a kis

ágyamtól keletkezett görcseit.
Mindig olyan lehengerlően kecses, hogy egyfolytában a
kerekeken mozgó kamera ki-be suhanására számítok még a
legkülönlegesebb pillanatokban is. Mondjuk, elég nyugtalanító
lett volna, ha az utóbbi különleges pillanatainkban ez
megtörténik... már ha észrevettük volna.
– Mennem kell – mondta Mace kelletlenül. – Holnap van az új
darabom bemutatója Londonban, és ott kell lennem. Utána
hazahozhatom Caitlint, de most egyenesen visszamegyek a
házba, és befejezem a következő darabom utolsó felvonását, még
akkor is, ha az egész éjszakám rámegy!
 Ennek az embernek aztán tényleg van saját külön
energiaforrása, mert én olyan erőtlennek éreztem magam, mint
egy kicsontozott hering.
– A Csóró Spiné első adagja valamikor ezen a héten érkezik! –
jutott eszembe, mire még inkább elgyengültem. – Máris hosszú
listánk van az előrendelésekből, és Chris reggel átjön, hogy
segítsen mindent elrendezni. Kissé amatőrök vagyunk ehhez.
– Én is jönnék segíteni, ha nem kéne Londonba mennem. De
legalább most már biztos vagyok benne, hogy Kathleen előkerült
az esküvőjére, mert Rod telefonált az Államokból, és azt mondta,
az esküvőszervező tudni fogja, hol van.
– Hát persze, valakinek felügyelnie kell az előkészületeket!
Végül is az esküvők nem szervezik meg magukat.
Sóhajtottam, miközben felállt, majd sóvárogva
megkérdeztem:
– Máris haza kell menned?
– Attól tartok. De így legalább lesz lehetőséged gondolkodni
rajtunk, amíg nem vagyok itt. És talán hiányozni is fogok.
Vannak előnyei annak, ha hozzám jössz, amikre talán még nem
gondoltál: például, ha apád elveszi Jessicát, hozzám jöhetnél
egyszerűen azért, hogy rátedd a kezed a házamra.
– Az pénzsóvár dolog lenne – feleltem döbbenten. –
Egyébként is, lakhatok Emmel is a parókián, ha arról van szó.
Mondjuk, szörnyen kicsi. Nem igazán tudom elképzelni Emet,
hogy boldog lesz egy olyan kicsi konyhában.
– Hát, az én házam sem olyan hatalmas, de nagyobb, mint a
parókia. Gondold át!
A ház valószínűleg az előnyeiről szóló lista alján lesz, már ha
végiggondolok bármit, amíg nincs itt.
Mace áthúzott egy fekete gyapjúfelsőt a fején, majd felvett
egy nehéz bőrkabátot, amit szemet sértő műszőrme
szegélyezett.
– Mi történt a paplannal?
– Semmi... csak váltottam. Tetszik?
– Rajtad igen. Bárki máson azt mondanám, hogy buzis.
– Hát én nem vagyok az.
– Nyilvánvalóan.
– Azt hiszem, a paplakon keresztül megyek ki, és
helyrehozom a dolgot Gloriával – töprengett Mace hangosan. –
Talán Rannel is váltok pár szót, ha otthon van. Hogy tehetném
Gloriára a legjobb hatást? Mármint, hogy közben ne kelljen
békává változnom.
– Mondd azt, hogy külön azért jöttél, hogy megidd a
szupererős szerelmi bájital ellenszerét, amit tegnap este otthon
főzött, és ha ezután megkér, hogy igyál egy csésze teát, tedd
meg!
– És az biztosan nem bürök lesz?
– Nem, bár a helyedben nem említeném meg... nos, amit
csináltunk.
– Általában nem szivárogtatom ki ilyesmit. De gondoltam,
apádnak jelzem, hogy a szándékaim tisztességesek, ha netán
Anne és Em megpróbálna lábon lőni.
– Azt sem fogja tudni, miről beszélsz. Azt sem fogta fel, hogy
valaha tisztességtelen szándékaid lettek volna. És miután
megittad Gloria főzetének új változatát, akkor már valószínűleg
nem is lesznek – tettem hozzá határozottan.
– Ebben ne legyél olyan biztos! – csókolt meg.
Kinyitotta a lépcsőre vezető ajtót, és szemtől szemben találta
magát Flossie-val, aki az egyik meredek lépcsőfokon ült, és
próbált visszaemlékezni, hogy felfelé vagy lefelé igyekezett-e.
– Helló! – köszönt neki Mace, mire Flossie a farkát csóválva
felkelt, megnyalta az arcát, és visszaindult felfelé, Mace előtt.
Mace nem jött vissza. Gloria valószínűleg határozottan
kitessékelte, miután beszélt apával... ha beszélt apával, mert
biztosan csak viccelt.
Nem sokkal később elszundítattam.
Amikor ismét felébredtem, nem volt olyan késő, mint
gondoltam, és miután megmostam az arcomat (ami normálisnak,
bár kissé forrónak érződött), felmentem a konyhába.
Emet egyedül találtam ott. Hallottam, ahogy Gloria a Three
Little Maids from Schoolt énekli apa hálószobájában, Walter
pedig „heh, heh, heh” hangokkal nevet a kisszalonban, ahol
gyerekműsort nézett.
– Hol a holttest? – kérdeztem.
Em vigyorogva felnézett.
– A saját kezével vette el a csésze mérget Gloriától, és
egyetlen hajtással kiitta.
– Történt valami?
– Hát, nem csapott hirtelen a homlokára és kiáltott fel, hogy
„igen, már látom: úgy néz ki, mint egy szamár hátsó fele, és
annyi esze van, mint egy párnának”. Sőt, pont ugyanolyannak
tűnt, mint előtte, csak még inkább.
– Még inkább?
– Mint aki eltökélten jár a dolga után. Azt mondta, apával is
akar beszélni, de Gloria előbb adott neki egy csésze teát. Gloria
azt mondta, nyugtatót tett bele, de csak viccelt... azt hiszem.
Ugye nem csináltátok megint?
– Nem kell úgy kérdezned, mintha valami nyúl lennék. Elég
traumatikus látogatásban volt részem. Angie idejött, és Mace
csak megvigasztalt. – Elmeséltem neki, mit mondott Angie. –
Nem tudom, miért zaklat fel ennyire, mert azt hittem, már túl
vagyok ezen. Mármint, évekkel ezelőtt elfogadtam, hogy nem
lehet gyerekem. De Mace olyan édes volt, magához szorított,
megtörölte a szemem, megölelt és...
– Kímélj meg a részletektől! Volt valami nagyon
jelentőségteljes abban, ahogy becsapta a lépcsőre vezető ajtót.
– Hallottad, ugye? Igen, minden cselekedetében van valami
jelentőségteljes. Szerintem azért, mert színész, de természetétől
fogva is olyan méltóságteljes – sóhajtottam.
– Visszajön vacsorára? – kérdezte Em. – Csak hogy tudjam,
hány főre főzzek. Külön adagokat csinálok a borhabból.
– Hogy visszajön-e? Nem, persze hogy nem. Hirtelen túljutott
az írói válságán, azt mondta, ma este befejezi a darabja utolsó
felvonását, mindegy, meddig tart, mert holnap vissza kell
mennie Londonba. A legújabb darabjának lesz a bemutatója,
aztán az esküvő, utána tudja hazahozni Caitlint... feltételezve,
hogy Kathleen előkerül és beleegyezik.
– Tehát vissza akar jönni Upvale-be?
– Vissza. Persze nem tudom, hogy fog érezni azután, hogy
eltölt egy kis időt a saját, színházi közegében. Vagy hogy fog
érezni velem kapcsolatban, miután hat a bájital.
– Ha hat.
– Em...
– Mi az? – kérdezte, miközben csillogó vízesésként leszitálta a
cukrot.
– Emlékszel az öt mágikus karkötőre, amiket adtál? –
kérdeztem. – Nos, a rózsakvarc elszakadt, és most minden tele
van nálam apró gyöngyökkel.
– Valószínűleg a melegtől – felelte szárazon.
– De az volt a szerelemért!
– Pontosan.
– Gondolod, hogy van jelentősége?
– Igen, de ahogy Gloria a tealevelekkel, én sem tudom,
pontosan mit jelent. Szerzek neked másikat. – Kitett egymás
mellé egy sor kicsi üvegedényt, és beléjük kanalazta a borhabot.
– Kettőt be kell tennem ezek közül a hűtőbe, hogy az ikrek
később megehessék. Megígértem nekik, mert iskola után
szülinapi buliba mennek.
Azután felemelt egy kis csomagot, és felolvasta, mi áll rajta.
– Teljesen zsírmentes krém: A kalóriamentes desszert.
– A Melaszos Cafkáé?
– Igen, egy csomót vett belőle, ahogy a „Teljesen zsírmentes
leves”-ből is. Azt kell neki felszolgálnom az én zsírral és
kalóriával teli főztjeim helyett.
– Ezt ő mondta?
Figyeltem, ahogy beleönti a csomag tartalmát egy tálba, leönti
tejszínnel, és felveri.
Közelebbről is megnéztem a csomagot.
– Itt azt írja, vízzel kell, Em, nem tejszínnel.
– Tudom. – Tett még hozzá egy kis cukrot, az egészet
kitöltötte egy kis tálba, és megszórta angyalgyökérrel, hogy
megkülönböztesse a többitől. – Így. Majdnem olyan jól néz ki,
mint az eredeti, nem?

Em már a levest merte, amikor apa bejött. Zavarodottnak

tűnt.
– Mindannyian megőrültek! Mace épp most keringőzött be, és
kérte meg tőlem Charlie kezét. Talán mindannyian átkozott Jane
Austent olvasnak? A te Reded is fel fog tűnni, Anne, a White
Weddinget énekelve?
– Az rohadtul nem valószínű.
– És te, Bran?
 Bran kérdő tekintettel felnézett.
– Te is megnősülsz? Van barátnőd?
– Isis{1 0}.
– Nem járhatsz valakivel, aki az átkozott képzeleted
szüleménye!
– Vigyázz a szádra! – szólt rá Jessica finomkodón.
Mindannyian ránéztünk.
– Isis Cadwallader. Diák. Posztgraduális képzés. – Bran hol
egyikünkre, hol másikunkra pillantott, mintha gyenge, elmosódó
jeleket próbálna fogni. – Nyolc nyelven beszél.
– Az ágyban? – kérdezte Anne érdeklődve.
– Igen – felelte Bran. – Kicsit hiányzik – tette hozzá
elgondolkodva.
– Nos, amíg nem bukkan fel és kéri meg tőlem a kezed... –
jegyezte meg apa.
– Neki is van kettő – válaszolta Bran komolyan, majd a
könyvét nekitámasztotta Breki úr fekvő alakjának, és már nem
érdekelte a beszélgetés.
– Mace bizonyára tréfát űzött veled, Ran – mondta Jessica. –
Nem érdeklődhet Charlie iránt, hiszen bárkit megkaphat!
– Valószínűleg meg is kap – motyogta Gloria, heves
mozdulatokkal szeletelve egy friss, omlós kenyeret.
– Nem. Úgy tűnt, komolyak a szándékai. Azt mondta,
lenyűgözően ellenállhatatlannak találja.
Mindenki felém fordult.
Vállat vontam.
– Még nem találtunk megfelelő gyógymódot. Gloriáé
valamiért nem működik, de talán a legújabb főzete idővel
bejöhet.
– Ezt hogy érted? – vágott közbe Jessica. – Miféle
gyógymódot? Összefeküdtél Mace-szel, te kis titokzatoskodó?
Hirtelen rájöttem, hogy szegény öreg Jessica mindig parafa
dugóként lebeg az életünk felszínén, és hogy mindig csak
mellékszála lehet egy regénynek.
– Hogy te milyen romantikus vagy – jegyezte meg Em
szarkasztikusan.
– És épp fordítva van – magyarázta neki Gloria. – Érdeklődik
az én Charlie-m iránt. De ez a férfi csak egy dologra jó, ezt jól
jegyezd meg, virágom!
– De abban jó? – kérdezte Jessica irigykedve, majd elkapta
apa pillantását, és elhallgatott.
– Merész! – folytatta Gloria egyfajta csodálattal. – Azt
mondta, a csésze méregért jött, és egyetlen húzással megitta az
ellenszert. Azután kért egy csészével a különleges teámból, hogy
elvegye az ízét, rám mosolygott, közölte, hogy egy jóképű, sötét
idegen épp most lépett be az életembe, és változást hoz, majd
elment, hogy beszéljen Rannel.
– És mit válaszoltál neki, apa? – kérdezte Em.
– Azt, hogy kérdezzen meg akkor, ha a volt felesége
egészségesen előkerült. Rábólintott. Ha a nő nem darabokban
kerül elő, akkor nincs ellenvetésem. Viszont azt hittem, Charlie-
nak már elege van a házasságból. Csak nem szerelmi bájitallal
itattátok azt a szerencsétlen fiút?
– Én nem. És köszönöm, apa, de nem lesz szükség a nagylelkű
beleegyezésedre. Mace véletlenül ivott Gloria egyik szerelmi
bájitalából, de nem hat rá az ellenszer. Szerintünk a tatár vére
vagy valami hasonló lehet az oka. Az új ellenszernek nem kellett
volna azonnal hatnia, Gloria?
– De. Érzéketlen rá.
– Zagyvaság – mondta apa nyugtalanul. – Ööö... másnak nem
adtál belőle, ugye, Gloria?
– Ó, működnek? – kérdezte Jessica lelkesen.
– Nem – felelte Gloria közömbösen mindkét kérdésre, majd
lecsapta a kenyérvágó kést, és magában motyogva kiment.
– Ó, hát... – mondta Jessica csalódottan – akkor, gondolom, ez
csak valami múló szeszély, Charlie. Addig kell hozzámenned,
amíg még tudsz!
– Nincs értelme. Soha többé nem megyek el Upvale-ből, ő
meg biztos ráun nemsoká, és végleg visszamegy Londonba. Két
különböző világból származunk – tettem hozzá közhelyesen. –
Nincs bennünk semmi közös.
– Ha egy pogány hozzámehet egy lelkészhez, altkor egy
művész is hozzámehet egy színészhez – jegyezte meg Em. –
Menj hozzá, és formáld át! Mind segítünk benne.
– Ugyan már, neked formázhatónak tűnik? És mondj egy
színészt, akinek több mint öt percig ugyanaz a nő a felesége!
 Hosszú, töprengő csend állt be.
– Mindegy, nem akarom az ő életét élni. A sajátomat akarom.
Upvale-ben maradok, festek, és talán lesz annyi érdeklődő a
magazinra, hogy rendszeresen megjelentessük. Mondjuk hat
számmal évente, vagy ilyesmi. Boldog és sikeres leszek, ami a
legjobb bosszú Matten, amit el tudok képzelni.
– Jut eszembe – szólt Anne –, Jen hívott. A magazin első
ötezer példánya holnap érkezik.
– Ötezer! Nem százat akartál mondani?
– Nem.
– Jó ég! Hová fogjuk őket tenni?
– Bárhová, kivéve a dolgozószobámba – jelentette ki apa
határozottan.
– Mit szóltok a hátsó szalonhoz? Ahhoz, amit nem használunk
a kísértet-dolog miatt? – javasolta Em.
– Gondolod, nem bánja?
– Valószínűleg örülni fog a társaságnak. Néha beülnék hozzá,
csak mindig olyan átkozottul nyomorúságos és nyugtalan.
– Milyen kísértet-dolog? – kérdezte Jessica kissé rémülten. –
Mintha azt mondtátok volna, hogy azt a szobát soha nem
használjátok.
– Ó, mi nem is, de valaki más igen.
– Szervezetten kell csinálnunk: reklám, csomagolás, címkézés
– sorolta Anne gyakorlatiasan.
– Chris segít. Holnap átjön, miután találkozott a püspökkel, és
hozza a számítógépét is. Azt mondja, azzal ki tudja nyomtatni a
címek címkéjét, és megcsinálja a könyvelést is – mondta Em.
– Mi van, ha a püspök elküldi?
– Nem fog elmenni. Most már ide tartozik Upvale-be,
hozzánk.
– Na tessék! – fordult apa elégedetten Jess felé. – Mondtam,
hogy minden a szokásos kerékvágásban megy tovább. A püspök
majd kizárja Christ az egyházból, és akkor idejöhet, és itt élhet
Emmel. Nem kell elmennie, probléma megoldva!
– Nem, a Melaszos Cafkával mint mostohaanyával rohadtul
nincs megoldva – jegyezte meg Anne.
 22. fejezet
Az első kakukk

MACE ÉPP AKKOR ÉRKEZETT, miután leszállították a

Csóró Leharcolt Északi Spiné első példányait. Úgy vonult be,
mint egy hódító uralkodó, és megcsókolt Em, Anne és Walter
előtt, akik segítettek a magazinokat bevinni a hátsó szobába.
Bran is segített, de elbóklászott az egyik példánnyal, és nem
jött vissza. Valószínűleg kielemezte.
Mace a szőrmeszegélyes bőrkabátot viselte, nyaka körül egy
kockás, pamut arabkendővel. Egyáltalán nem hatott melegnek
vagy mesterkéltnek, inkább azt a benyomást keltette, mintha
akkor szállt volna le gubancos szőrű pónijáról, és tette volna le a
handzsárját az ajtóban, mielőtt beugrott egy gyors teára és
pusztításra.
– Befejeztem a darabot, hajnali háromkor, most indulok
Londonba – mondta, rám villantva egyik intenzív, parázsló
„lassan ég a kanóc a dinamitig”-pillantását. – Ezt csak azért
kaptad, hogy emlékeztessen, visszajövök.
Elengedett, és miközben én próbáltam ismét levegővel
megtölteni a tüdőmet, ő is elkezdte pakolni a magazinos
dobozokat, gyorsabban, mint mi.
– Ha nem gond, magammal viszek egy ilyen dobozt. Kifizetem
őket, amikor visszaérek: ha megbízol bennem.
– Majd küldünk róla számlát – krákogtam, aztán
megköszörültem a torkomat, és a lelkemet megacélozva
hozzátettem: – Ha esetleg úgy döntenél, hogy nem jössz vissza.
– Ó, visszajövök, drágám, erre számíthatsz.
– Nem akarsz meztelenül pózolni az egyik oldalon a
következőben? – kérdezte Anne reménykedve. – És jó lenne, ha
pénzt nem kérnél a szolgáltatásaidért.
– Sosem kérek – felelte Mace vigyorogva. – Majd
gondolkodom rajta.
– Heh! Heh! Heh! – nevetett Walter. Úgy tűnt, ezt valamiért
szórakoztatónak találja. – Ha ő nem akarja, lehetnék én a modell
– ajánlkozott nagylelkűen. – Egyáltalán semmilyen
testszőrzetem sincs.
– Nos, az határozottan alternatív irányvonal lenne – jegyezte
meg Emily. – Vagy mit szóltok Chrishez, csak a papi gallérjában
és a motoros csizmájában?
– Az már túl perverz lenne. Az egyház nem helyeselné –
válaszolta Anne komolyan.
– Szerintem az egyház azt sem fogja helyeselni, hogy engem
vesz el – felelte Em.
– Chris ma reggel elment, mert a püspök hívatta –
magyaráztam Mace-nek, miközben az utolsó két dobozt is a
többire tette. – Nem tudjuk, miért, de szerintünk hallhatta a
pletykákat Emről.
– A csirkeáldozatokról és furcsa keresztekről szólók mind
hazugságok – jelentette ki Walter elszántan. – A mi Emünk a
légynek sem ártana.
Nos, egy ostoba teremtménynek tényleg nem ártana... de az
ostoba ember más kategória.
– Ha Chrisszel ki tudunk találni egy olyan együttélési formát,
ami mindkettőnk hitét tiszteletben tartja, akkor nem értem, az
egyháznak minek kell beleütnie az orrát – mondta Em lázadón.
– Anne-nel kitalálhatnátok Charlie-nak és nekem is valami
egyezséget – vetette fel Mace. – Egy békeszerződést, hogy
nyugodtan élhessünk egymás mellett, mint a baráti viszonyban
lévő, szomszédos területek, amik itt-ott fedik egymást. A
szokásos kis határ menti csetepaték... – Előrenyúlt, és egyik ujját
végighúzta az arcomon, le az ajkamig, ami hirtelen, önálló életre
kelve, nagyon Sue Ellenesen megremegett. – Addig én
Londonban leszek, ahol remélhetőleg egy darabban találom meg
Kathleent, és így eleget teszek Ran kérésének, és egy vej minden
tulajdonságával rendelkezem majd.
– Azt már tudjuk, hogy Kathleen jól van – nézett rá Em
elgondolkodva. – Láttuk... különböző eszközökkel. De ha a
Melaszos Cafka hozzámegy apához, lehet, hogy mindannyian új
otthon után nézünk. Úgyhogy menj hozzá Mace-hez, Chaz, és
akkor mehetünk hozzátok lakni.
– Nem értem, miért nekem kell feláldoznom magam, hogy a
család együtt maradhasson! – ellenkeztem.
– Ó, köszönöm! – jegyezte meg Mace. – Ne is törődj velem!
– Igen, de Mace valószínűleg mocskosul gazdag – mutatott rá
Anne. – Nem igaz, Mace? Megengedhetsz magadnak egy nagy
házat, ahol mindannyiunknak jut hely?
– Igen, de...
– Ez az egyetlen igazán nagy ház Upvale-ben – mutatott rá
Em.
– Hozzáépíthet még a kisházához – vetettem fel. – És
különben sem jön mindenki egyszerre, hacsak nem épp
karácsony vagy ilyesmi lesz.
– Akkor hozzámész? – kérdezte Anne.
– Nem, persze hogy nem. Miért tenném?
Egy emberként fordultak Mace felé.
– Elég nyilvánvaló okokból, azt hiszem – mondta Em egy perc
múlva.
– Átkozottul igaz – értett egyet Anne.
Gloria bejött egy teástálcával, és metsző tekintettel tetőtől
talpig végigmérte Mace-t.
– Hát maga az?
– Amikor legutóbb néztem, még én voltam – bólintott Mace.
– De már indulok Londonba. Lesz egy premier, amin ott kell
lennem. De Kathleen esküvője után Caitlinnel együtt visszajövök.
– Minek fáradna vele? Már eljátszotta a szerepét – felelte
Gloria savanyúan.
– Az élet egy színjáték, és minden férfi és nő csak színész
benne... – idézte rosszul Mace vidáman. Úgy tűnt, az önhittsége
nem esett mély depresszióba. – Nem áll szándékomban a darab
gazemberének lenni, visszajövök. Kell valakinek valami
Londonból? Karácsonyi ajándékok?
Em elkezdett kotorászni a kantáros nadrágja zsebében.
– Ha érdekelnek a kihívások, itt van nálam Bran karácsonyi
kívánságlistája. – Lenézett rá, és elkezdte felolvasni. – A jelentés
háromszázötvenkilenc meghatározása Gottfried Flauncy
Greshamtől. 1959-ben adták ki, valószínűleg öt példány lehet
belőle.
– Nem írt fel Bran valami könnyebben beszerezhetőt a
listára? – kérdezte Anne. – Ezt soha a rohadt életben nem
találjuk meg!
– Zselébab? Harry Potter? Medvecukorpipa és
csokicigaretta?
– Ezek jobbak valamivel.
– Talán megpróbálkozom a könyvvel is – ajánlkozott Mace, és
lejegyezte a részleteket, mielőtt újabb, nagyon is átható (ha nem
perzselő) pillantást vetett rám, majd hosszú léptekkel távozott.
Megnyírt, fekete fürtjeit egy láthatatlan kéz fodrozta.
– Hagyd őt békén! – szóltam rá a levegőre, ami duzzogva
megremegett, mintha nagy forróság lenne, csakhogy most
inkább a hideg párája látszott.
– Nem hibáztathatod, amiért tesz egy próbát – jegyezte meg
Em.
– Dehogynem.
A zsalu kétszer bevágódott, elég sértődötten.

Sajnos Chris püspöke nem a tervezett pogány/keresztény

menyegzőhöz akart gratulálni, helyette felhívta Chris figyelmét a
lába alatt vigyorgó Pokol tátongó kapujára.
Ezután Chris (mint mondta) teljesen és őszintén kifejtette a
saját érzéseit az ügyről a püspöknek, és valószínűleg eredetileg is
ezért küldhették Upvale-be, A Vidékre, Amiről Az Idő
Megfeledkezett.
– Korán nyugdíjba vonulok, amint találnak egy ideiglenes
helyettest – mesélte, miközben elrendeztük a magazinkiküldő
raktárunkat. – Nem tűröm, hogy így beszéljenek a nőről, akit
szeretek.
– Ó? Mit mondott? – kérdezte Em lelkesen.
 – Lakat van a számon – felelte Chris határozottan, eltökélt
arccal a Wyatt Earp-bajusza alatt.
Látva, hogy Em azt fontolgatja, a papírvágó késsel feszíti fel
azt a lakatot, sietve megkérdeztem:
– De akkor nem kell kiköltöznöd a parókiáról is, Chris?
– Attól tartok, de. Viszont Upvale-ből nem. Van saját, szerény
jövedelmem, ami elég arra, hogy megvegyek belőle egy kis
házat. De utálom, hogy Emet így rosszabb életkörülmények közé
kényszerítem, miután hozzászokott ehhez a sok térhez.
– Ó, jelenleg bármi csodásan hangzik számomra, ahol nincs ott
a Melaszos Cafka, Chris – biztosította Em. – És beköltözhetsz ide
hozzám, amíg elrendezzük a dolgokat.
– Addig nem, amíg nem vagyunk házasok – jelentette ki Chris
határozottan.
– De...
– Átkozott begyepesedett lelkészek – jegyezte meg Anne.
– Nem is olyan! – felelte Em dühösen. – Hanem...
– Em – vágott közbe Chris, mire Em elhallgatott, és ránézett.
– Ó, rendben.
– A padlás? – vetettem fel. – A nagy része üres. Vagy miért
nem keltek egybe gyorsan, ha már megállapodtatok egy
kompromisszumos szertartásban?
– Megtehetnénk, ha a barátom el tudna szabadulni annyi
időre, hogy celebrálja az esküvőt – válaszolta Chris. – Em úgy
érzi, a tornácnál tovább képtelen bejönni a templomba, úgyhogy
ott tarthatnánk egy egyszerű szertartást, aztán mindannyian
felmehetnénk a kőkörhöz, ahol Em barátai mondhatnának pár
szót.
– Igen, csak egy általános áldást, tudjátok. Semmi szélsőséges
– magyarázta Em, amitől egy kicsit megkönnyebbültem.
– És aztán bulizhatnánk! – tette hozzá Anne.
– Ha valamikor karácsony előtt lenne, tarthatnánk együtt a
két ünnepséget – javasolta Em.
– De mit szólna hozzá az apád, ha csak úgy beköltöznék?
– Semmit – felelte Anne. – Az idő nagy részében úgyis itt
vagy, nem? Már megszokta.
Egy Csóró Leharcolt Könyvmoly Jegyzetei:

Sose bízz meg egy életrajzíróban: elolvassák mások leveleit!

– Ran azt mondta, nincs ellenvetése az ellen, hogy most

házasodjunk össze, Em, feltéve, ha nem halsz meg gyermekágyi
lázban – jelentette Chris, amikor visszajött az oroszlán
ketrecéből. – Mindig is ilyen morbid elképzelései voltak?
– Az Charlotte volt! – háborgott Anne. – Komolyan, az ember
el sem hinné, hogy írt egy könyvet a Brontë testvérekről, nem?
Ha itt valaki belehal a szülésbe, az Charlie lesz, nem Em.
– De nem én megyek hozzá egy egyházi személyhez.
– Nekem pedig nem lesznek átkozott gyerekeim – jelentette
ki Em. – Már lejárt a szavatosságom.
– Nem is baj, nem akarok osztozni rajtad – mondta Chris.
– Miért nem? Én is osztozok rajtad az átkozott motoroddal!
– Féltékeny vagy a motoromra? – kérdezte Chris, majd
magához húzta, és megcsókolta.
Mögöttük a magazinok vízesésszerű lavinája hömpölygött
lefelé.
– Ez nem tetszik neki, Em – figyelmeztette őket Anne.
– Kinek nem tetszik mi? – kérdezte Chris zavarodottan.
– A kísértetszerű dolognak. Sosem tetszik neki, ha valaki
boldog. Nyomorúságos kis szarházi.
– Ó? – Chris kissé meglepettnek tűnt. – Mondjak el egy imát,
hátha boldogabb lesz, vagy elmegy?
– Ha szeretnél – felelte Em közönyösen. – Ha elmondasz
egyet, valahányszor bejössz, talán elege lesz belőle, és magától
elmegy. De egyébként nem árt senkinek.
– Rendben – felelte Chris bizonytalanul.

Egy Csóró Leharcolt Divatmajmoló Jegyzetei: 3.

Valamikor negyven körül a divatérzékünk nyöszörgő,

tűszúrásnyi pöttyé enyészik, és jelentős ruhavásárlási
malőröket követünk el. Bár látjuk a tükörben, hogy nem
úgy nézünk már ki, mint húszévesen, valahogy mégis
 elvárjuk, hogy ugyanazok a ruhák passzoljanak ránk.
Ez az az időszak, amikor divatos bokazoknikat, díszes
hajpántokat és báránybőr dzsekiket veszünk, mely
utóbbiakban csak még nagyobbnak tűnünk (és az egyetlen
dolog, ami jól néz ki báránybőrben, az a bárány).
A gravitációs erő következtében a fenekünk és a cicink
megkezdi lassú, de kérlelhetetlen, folyamatos ereszkedését
délfelé, azaz lőttek a leggingseknek és a vállpánt nélküli
felsőknek.
De ne izgulj, amint túljutottál ezen a kezdeti,
katasztrofális fázison, szépen lassan majd kitalálsz egy új
és egyedi, személyre szabott öltözködési stílust.
Tudni fogod, hogy a legrosszabbon már túl vagy,
amikor úgy veszel meg valamit, hogy közben azt
gondolod: „Nem érdekel, hogy ez divatos-e vagy sem,
amikor annyira kényelmes.”

Amióta Chris tudomást szerzett a szalon láthatatlan lakójáról,

egyszer-kétszer rajtakaptam odabent, ahogy motyog és vizet
locsol szét. És ami azt illeti, a légkör tényleg barátságosabbá vált,
úgyhogy lehet, hogy a kísértet lassan eltűnik a színről. Vagy
talán egyszerűen csak nem tetszett neki a sok új technológia:
Chris zúgó számítógépe, a nyomtató, ahogy a címkéket
nyomtatja, nem is beszélve a magazinok csúszós, műanyag,
postai zacskókba csomagolásáról, amik mind zökkenésmentesen,
megállás nélkül zajlottak.
Nem tudom, Madge hogy csinálta, de mintha az országban az
összes nőegyesületi tag rendelt volna egy példányt a lapunkból
kezdetnek, ahogy Anne összes barátja és ismerőse is. (Talán
túlságosan féltek ellenszegülni a kérésének.)
Egyszerűen nem maradt időm Mace-re gondolni naponta
harminc-negyvennél többször... legalábbis az éjszakán kívül.
Fárasztó volt, határozottan olyan téma, ami jó álomalapanyag.
Sőt, most, hogy elment, valójában úgy tűnt, mintha csak egy
nagyon-nagyon csodás fantáziám lett volna egy lehengerlő, de
elérhetetlen férfival, akiről tudom, hogy a való életben egyáltalán
nem így viselkedne velem (és amúgy is megrémítene, ha mégis).
 Gondoltam, a dolgok Mace számára is ismerősebb mederben
folynak tovább most, hogy ismét együtt van a gazdag és híres
barátaival az elegáns londoni házában. Arra számítottam, hogy
még néhány nap londoni víz elfogyasztása a legellenállóbb
szerelmi bájitalt is kimossa a szervezetéből.
Ám nem feledkezett meg rólunk teljesen: megjelent egy
riporter és egy fotós az egyik vasárnapi újságtól, hogy interjút
készítsenek velem (és ki más szólt volna nekik a Csóró Leharcolt
Északi Spinéről?).
Apa kicsit megsértődött, hogy ezúttal nem vele akarnak
interjút készíteni, és ragaszkodott hozzá, hogy legalább a
fényképen rajta legyen. Jessie is rajta akart lenni, de itt
meghúztuk a határt, mivel abszolút semmit nem segített, pedig
még Clo és Feeb is áldozott időt arra, hogy becsomagolja az
újságokat.
Ettől eltekintve egyetlen szó sem érkezett Mace-től, bár
karácsony első napján új szerelmem küldött nekem... egy
banánfát.
Na, ezt rakja össze az ember!
Egyik reggel, a szokásos rövid birkózás után Frosttal, apa
visszavonult az asztal végébe, hogy elolvassa a leveleit, közben
sötéten motyogva. Szerintem nagyon okos dolog volt Frosttól,
hogy felismerte, hogy a posta a miénk: senki nem tanította meg
neki, hogy hozza be.
Nekem csak egy levél jött a postával, amit Frostnak külön
kellett behurcolnia: egy feszes boríték, amiben fényképeket
szoktak küldeni, és benne... igen, fényképek voltak.
Zavarodottan nézegettem őket, mert nagy részük mintha a
paplak belsejét ábrázolta volna... főleg a hálószobámat, mielőtt
Jessica megkaparintotta, és a belőle nyíló kis, háromszög alapú
fürdőszobát a kandallóval és a külön álló, lekerekített szélű,
oroszlánlábas fürdőkáddal.
Volt köztük egy, amit mintha a kewi Királyi Botanikus Kertek
egyik trópusi házában készítettek volna, mellette egy üzenettel
Mace-től: „Ez a londoni házam. Gondoltam, talán tetszeni fog,
ahogy átrendeztem néhány szobát. A munkások már felhúzták
az üvegházat, szó szerint éjjel-nappal dolgoztak, ami nem igazán
tetszett a szomszédjaimnak...”
 Felnéztem.
– Mace-től jött. A londoni háza belsejének egy részét úgy építi
át, hogy hasonlítson a paplakra... – Megint lenéztem, és
összevontam a szemöldököm. – De mindezt nem intézhette el
azóta, hogy visszament, nem?
– És miért akarna bárki ilyesmit tenni? – kérdezte Jessica
zavarodottan. – Olyan csodás, hatalmas, régi sorházban lakik
egy csendes téren. Láttam az egyik magazinban.
– Még régebben kölcsönkért egy könyvet, amiben vannak
fényképek a paplak belsejéről. Egyik este megemlítettem neki a
kocsmában – magyarázta apa. – Azt, amit az a furcsa amerikai
írt. Ranulf Rhymer: Otthon. Gondolom, ez adta neki az ötletet.
Em továbbadta a képeket Anne-nek.
– Csak kicsit feldob egy-két szobát, hogy otthon érezd magad,
Chaz.
– Hogy érted azt, hogy otthon érezzem magam?
– Hogy boldog legyél ott is... amikor Londonba kell mennie –
magyarázta. – Beszélgettünk kicsit, amikor feljött Gloriához. Azt
mondta, akkor rendelte meg az átépítést, amikor legutóbb
Londonban járt, a szülinapi ünnepség után. Átépíttette az
üvegházat is. Azt mondja, a kert nagyon buja és eléggé elzárt,
egy pavilonnal és egy nagy tóval, benne halakkal.
– De ez azt jelenti, hogy arra számított, hogy én... mármint,
már akkor, amikor én...
Zavarodottan elhallgattam. Azzal vádolom, hogy könnyű
fogásként bánik velem, miközben végig azon dolgozott, hogy a
londoni házát otthonossá tegye nekem? Megint a képekre
néztem.
– Most már látom, hogy ez nem a paplak. Inkább olyan,
mintha a paplak főbb jellemvonásai találkoznának... nos... a
kényelemmel, azt hiszem.
– Igen – értett egyet Em. – Azt mondta, nem fogja feláldozni
a központi fűtést a hitelesség kedvéért.
– Átkozottul ne hibáztasd érte! – mondta Anne. – Az én
lakásomban is van.
– Én szeretek fát vágni, és megrakni a tüzet – jelentette ki
Walter. – Kellemes, és melegen tart. Érzem a hideget, igaz, mert
egyáltalán semmilyen testszőrzetem sincs.
 Em folytatta:
– Megmondtam neki, hogy nálunk is lenne központi fűtés, ha
megengedhetnénk magunknak, csakhogy apa túl sokat költ
szajhákra és piára. De lennének kandallóink is. És igazi
konnektor az áramnak, nem olyan kétlyukú, ütött-kopott, régi
adapteres, mint amilyenek most vannak.
– Igen, nem veszélyesek azok? – kérdezte Jessica. – A
szobámban lévők úgy néznek ki, mintha bakelitből lennének.
– Tényleg abból vannak. Az egész ház életveszélyes –
feleltem.
– Igen, de tudnám, ha le akarna égni – közölte Em. – És
Gloria tealeveleiben is elég látványosan megjelenne.
– Sosem láttam tüzet a tealevelekben – mondta Gloria. –
Hacsak nem számítjuk bele azt, amit Charlie gyújtott Mace-ben,
és amit egyetlen általam főzött itallal sem lehet eloltani.
– Egy csomót kéne költeni erre a házra, nevetséges –
jelentette ki Jessica. – Sokkal jobb lenne eladni, és venni egy
otthonos, korszerű kis házat a völgyben az összes modern
felszereléssel és beépített konyhával. Az a ház a Mangó-birtokon
egyszerűen elbűvölő.
– Eladni? – visszhangozta Em.
– Kinek lenne ez átkozottul jobb? – kérdezte Anne.
– Ran, miért nem becsültetjük fel a ház árát, csak úgy
kíváncsiságból, hogy lássuk...? – kezdett el hízelegni Jessica, de
aztán elhallgatott, és csak bámult rá.
Apa arca különös és érdekes hamuszürke színt öltött, úgy
meredt le a levelére, mintha kővé dermedt volna. Aztán
felnézett, és figyelmét fokozatosan Branre irányította, mintha
még sosem látta volna azelőtt.
– Nem az én fiam vagy – mondta lassan, furcsa hangon. –
Elküldtem a mintát vizsgálatra, és nem az én fiam vagy!
– Tudom – felelte Bran, miközben mézet csepegtetett a
pirítósára.
– Hogy érted azt, hogy tudod? Honnan tudhatnád? Én sem
tudtam egészen eddig a percig, amikor elolvastam a levelet!
– Mami elmondta.
– Mami? Melyik mami?
– Nekem csak egy van – válaszolta Bran türelmesen. – Maria
Podjecki. Podjecki professzor.
Apa némán kinyitotta meg becsukta a száját, mint egy igen
jóképű laposhal.
– Professzor? – sikerült végül kipréselnie.
Bran bólintott.
– Antropológia. Eljött meglátogatni az első félévemben. Néha
beugrik, amikor erre van konferencián. Füstölt szalámi és
snapsz. A snapszot nem szeretem – tette hozzá.
– Sosem említetted!
– Nem? Bocsánat – vetette oda bizonytalanul, mivel
mindannyian őt néztük. – Kellett volna?
– De... hosszú évekig támogattalak, és még csak nem is vagy a
fiam!
Apa a kezébe ejtette a fejét, és felnyögött.
– Úgy érted, erre ment ki a kis kísérleted a fülpiszkálókkal?
Hogy megnézesd, valóban a tieid vagyunk-e? Vajon honnan jött
ez az ötlet? – vetett Em hideg pillantást Jessicára.
– Körmönfont vén hülye! – vetette oda neki Anne.
– Ez akkor csúfot űz a „Tenyészd ki a saját Brontë
családodat”- kísérletedből, apa – mutattam rá.
– Hacsak apa nem a környezetbrigádot erősíti az
öröklésbrigád helyett – jegyezte meg Em. – Mely esetben nem
igazán számít, ugye? Nekem sem számít, ki Bran apja... akkor is
a testvérem.
Ebben mindannyian egyetértettünk, kivéve apát, aki még
mindig a levelet bámulta, a kezében forgatva, mintha a hátulján
megtalálhatná a következő hibaigazítást: „Ha-ha! Bevetted!”
– Különösnek találtam, hogy Bran nem hasonlít rátok.
Mármint Em és Anne az apjuk kiköpött mása, de Charlie és
Bran... – Jessica elhallgatott. – Jól érzed magad, Ran?
– Ó, istenem! – mondta apa. – Kihagytam a második oldalt... a
második eredményt... Charlie-ét!
– Tessék? – kérdezte Jessica mohón, majd felugrott, és a válla
fölött lenézett a papírra. – Ó, istenem! Ó, nem! Nem hiszem el! –
Felnézett, az izgalomtól teljesen megváltozott. – Találjátok ki,
mit ír! Charlie sem Rané!

– Lally Tooke-kal szeretnék beszélni – mondtam a

telefonkagylóba immár tizedszerre, miközben próbáltam a
lehetetlen anyám nyomára bukkanni az amerikai kontinensen.
– Hát – felelte egy hang bizonytalanul. – Most nagyon,
nagyon elfoglalt. Megkérdezhetem, ki keresi?
– A lánya.
Az egyetlen dolog, amiben biztos lehetek.
– A lánya Angliából, Európából?
– Van neki még máshol is?
– Azt én nem tudom, asszonyom, de ha tartja egy kicsit,
megyek, megnézem, hogy tudom-e kapcsolni.
Számos végeérhetetlen és drága perc után (annak a férfinak a
költségén, akit korábban apámnak hittem) Lally beleszólt a
készülékbe.
– Halló? Melyikük vagy?
– Charlie. De a vezetéknevemet ne kérdezd, mert halvány
fogalmam sincs róla, ki az apám.
Szünet következett. A vonal úgy sziszegett, akár egy
lenémított óriáskígyó.
– Tudod... ? Ran tudja?
– Ő mondta el. Kapott valamilyen felszerelést, és
kivizsgáltatott engem meg Brant.
– Brant?
– Róla is kiderült, hogy nem az övé. Furcsa módon Bran már
tudott erről, csak nem tudatosult benne, hogy ez fontos lenne. Az
anyja évek óta kapcsolatban áll vele, most már Podjecki
professzornak hívják.
– Ó, erről tudtam. Érdekelni kezdett, mert Bran mégiscsak a
féltestvéretek. És egyszer találkoztunk is Prágában.
– Anya, ki az apám, ha nem Ran?
Anya nem válaszolt rögtön.
– Nem voltam benne biztos, hogy Rané vagy-e, vagy sem.
Akárhogy is, hibát követtem el. Már el akartam menni, amikor
terhes lettem veled, de el kellett halasztanom addig, amíg meg
nem születsz.
– Tehát ki az apám? – ismételtem.
Nem akartam megint belemenni az okokba, miért hagyott el
minket, bár a súlyos önzést és a felvilágosult önérdeket anya
teljesen máshogy állította be a könyveiben.
 – Hallottál már Brendan Furnessről?
– A költőről? Az nem lehet!
– Csak ő lehet. A közelben bérelt házat, hogy visszatérjen a
gyökereihez, mert írói válságba jutott. Kissé idősebb volt nálam,
de iszonyúan, iszonyúan szexi, nagy, szomorú, sötét szemmel,
bár politikailag teljesen téves úton járt a nők helyzetét illetően.
– Igen, Maria is vonzónak találta. Azt mondta Brannek, hogy
ő az apja.
– A vén kecske! Szívrohamot kapott, és egy évvel azután,
hogy megszülettél, meghalt. Nem is csoda!
– Az apámról beszélsz!
– Igen, de ő nem tudta, és kifutott volna a világból, ha mégis.
Szörnyen okos és híres volt, úgyhogy nem tudom, miért aggódsz.
Nézd, tíz perc múlva felolvasásom lesz, mennem kell, hogy
előkészüljek...
– Nem akarod tudni, Ran hogy fogadta mindezt?
– Csak szólj, ha kidobna – felelte –, és küldök egy csekket!
Hogy alakul a válási tartásdíjad?
– Az a sovány malaccal együtt elenyészett – feleltem, de már
csak a levegőnek, anya lelépett.
Ő is halak.

– Elérted? – kérdezte Em, aki a konyhában tartott

krízisgyűlést vezette.
– Valakinek átkozottul el kéne – mondta Anne. – Bran, el sem
hiszem, hogy sosem említetted!
Bran elmosolyodott, de ez akár a forró csokoládétól is lehetett,
a tejszínhabbal a tetején, amit Em az imént tett le elé.
Mindenki kapott egyet, ez láthatóan a drasztikus
intézkedések ideje volt. Flossie-nak is jutott egy paca a fekete
orra hegyére. Próbálta annyira kinyújtani a nyelvét, hogy
lenyalhassa. A szemei közben két egymásba csapódó bolygónak
tűntek.
– Igen, végül elértem anyát – rogytam le egy székbe, és
furcsán hideg kezemet az üvegcsésze köré fontam. – Bran,
ugyanaz a férfi az apánk.
– Már meghalt – magyarázta Bran. – Holt költők társasága.
Csakhogy a holt költők nem lehetnek a társaságunk... kivéve a
verseiken keresztül.
– Ez igaz – felelte Anne, majd összeráncolta a szemöldökét. –
Tehát neked, nekem és Emnek ugyanaz az anyánk, Charlie? És
neked és Brannek ugyanaz az apátok...
– Ezek szerint Charlie mindannyiunknak vérrokona. Bran az
apjuk miatt rokona Charlie-nak, azaz... – Em elgondolkodva
elhallgatott.
– Továbbra is egy család vagyunk – fejezte be Anne.
– Hát persze – értett egyet Em. – Nem számít, kinek ki az
apja, nem? Egyek vagyunk. Rhymerek.
– Mint egy törzs – helyeselt Anne.
Ettől jobban éreztem magam. Igazuk volt.
– De szegény apa... mármint Ran? – kérdeztem.
– Bezárkózott a dolgozószobájába, még a Melaszos Cafkát is
kizárta. Meg is érdemli, az a minden lében kanál kurva – mondta
Anne.
– Szörnyen feldúlt lehet.
– Az elméletei szörnyen feldúltak. Ami pedig a többit illeti...
nos, majd hozzászokik.
– De talán már nem is lát itt minket szívesen Brannel.
– Csak várnunk kell. Majd meglátjuk. Lehet, hogy ez amúgy is
lényegtelen, mert a Melaszos Cafka egyikünket sem akar már itt
látni. Apa a végén még átkozott Bungalow Billként végzi a
Mangó-völgyben, ha nem áll a sarkára.

CSÓRÓ LEHARCOLT EGÉSZSÉG

Nyilvánvaló okok miatt sose hagyd elöl az olcsó

borosüvegek kúpszerű, viaszos, rózsaszín műanyag dugóit.
Gondatlan alkalmazásuk kínos látogatást
eredményezhet a legközelebbi baleseti és sürgősségi
osztályon, valamint esetleges cikkeket a The Lancet orvosi
magazinban és a Guinness Rekordok Könyvében.

Apa borzasztóan festett másnap reggel, de főleg azért, mert az

előző napi postai kinyilatkoztatás óta bezárkózott a
dolgozószobájába néhány üveg ital társaságában. Jessicát
valamikor beengedte, mert a Cafka nem volt ott, hogy
felébressze a lányokat a reggelihez. Végül Anne ment, és hozta le
őket.
Ám amikor apa végül előjött, megcsókolta a homlokomat,
megpaskolta Bran vállát, és lassan, hangjában erőfeszítéssel
megszólalt.
– Nos hát. Végül is még mindig a gyerekeim vagytok, de azért
nagy sokk volt. És ha az a vén szemét Brendan Furness még
élne, letépném a golyóit.
– Ran, kérlek, ne a lányok előtt!
Feeb és Clo belevihogtak a zabkásájukba.
– Rannel ma reggel megnézzük azt a házat a Mangó-birtokon
– közölte Jessica vidáman.
Valamikor talált magának időt arra, hogy kicsinosítsa magát.
Szűk topot és rövid, feszülős szoknyát húzott. Mindig is úgy
gondoltam, hogy azokkal a melltartókkal, amik feltolják és
középen összepréselik a mellkasa bőrét, nagy hibát követ el.
Oldalról nézve úgy festett, mint egy keskeny mellkasú, bögyös
galamb.
Mindannyian abbahagytuk az evést, és apára meredtünk.
– Mit számít nekem, hol élek? – mondta, nagyot sóhajtva. –
Megtört férfi vagyok, nincs fiam, aki továbbvigye a családnevet...
nincs unokám...
– Akkor jobb, ha Jessica kikötteti magát, és akkor tudtok
próbálkozni – javasolta Anne.
Gloria kidugta a fejét a kamrából.
– Tudom, amit tudok! – jelentette ki, ami se nem világított
meg semmit, se nem segített.
– Nem adhatod el a paplakot! – tiltakoztam.
– Miért nem? Rengeteg pénzt kapna érte, mert akkora! –
felelte Jessica vidáman. – Nem igazán engedheti már meg
magának a fenntartását, vagy hogy mindannyiótokat eltartson...
de nem is kell neki, ugye? Em mehet, és élhet Chrisszel. Anne-
nek ott a londoni lakása. Bran visszamegy az egyetemre, és
élhetne ott, nem kéne folyton hazajönnie. Charlie pedig
hozzámehet Mace-hez. Mármint tudom, hogy úgysem tartana
sokáig, de nagy tartásdíjat kaphatna, amikor elválnak, és
vehetne magának saját lakást. Vagy megkaphatná a kis házat.
 Elképesztő, mi ment végbe abban az agyafúrt, nyalábnyi
huzalkötegben, amit az agyának hívott.
– Nem megyek hozzá Mace-hez, még pénzéhségből sem!
Egyedül is boldog és sikeres leszek – jelentettem ki.
– Férfi nélkül? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – szúrta közbe Em. – És nem kell hozzámennie Mace-
hez, hogy legyen otthona. Még mindig élhet Chrisszel és velem,
ahogy Bran is.
– Akkor nem, ha kiutasítják Christ az egyházból, és csuhástul,
mindenestül kipenderítik az átkozott plébániáról – mutatott rá
Anne.
– Bőrszerkóstul, mindenestül – pontosítottam. – És azt
mondta, vesz majd egy kisházat. Bár azt hittem, arra akarod
rávenni Christ, apa, hogy ide költözzön be, hogy ne veszítsd el
Emet.
– Már nem tudom, mit akarok – felelte apa megtörten, de
észrevettem, hogy sikerült felfalnia a szokásos óriási adag
reggelit. – Hasznavehetetlennek érzem magam.
Elment Jessicával és a lányokkal, hogy beugorjanak az új
birtokra, miután kitették Clót és Feebet az iskolánál.
Eltűnődtem, hogy az a ház, a Maracuja major vajon még
mindig eladó-e.

23. fejezet
Súlyos döntések
 MEGTALÁLTAM KATHLEENT – hallottam Mace mély,
térdremegősen gyönyörű hangját. – Vagyis inkább előkerült. A
vonal recsegett, mint a celofán, ha összegyűrik. Em, aki az előbb
adta át a kagylót, „nyugodj meg, hevesen verő szívem”-pózt vett
fel, kezét lüktető mellére szorítva.
– Tűnj el, Em! – szóltam rá, mire elvigyorodott, és visszament
az emeletre.
– Tessék? Hallasz, Charlie?
– Többé-kevésbé. Em lehozta a vezeték nélküli telefont, de itt
nem igazán működik jól. Azt mondtad, megtaláltad Kathleent?
– Rod megtalálta az esküvőszervezőt, aki megadta nekünk
Kathleen telefonszámát, de addigra Kathleen már amúgy is
felbukkant Rodnál.
– De hát hol volt?
– Valamilyen fogyókúrás helyen. Próbált megszabadulni a
nem létező kilóitól. És vicces módon kiderült, hogy Caitlin végig
tudta, csak azt nem tudta, hogy aggódunk, hol lehet az anyja.
– Hát persze! – kiáltottam fel. – Amikor találkoztam vele a
kisházban, arról beszélt, hogy fogyni akar, hogy bekerüljön az
amerikai filmekbe, nem emlékszel? És a boszorkánygyülekezet
megmondta, hogy fogyatkozik! De fogadok, annyira nem vékony,
mint Jessica. Már azon gondolkodunk, hogy a bordáit
felhasználjuk edényszárítónak.
– Nem találkoztam vele, csak telefonon beszéltünk. Rod
szerint nagyszerűen néz ki, de a színésznők fele, akikkel dolgozik,
két lábon járó csontváz, szóval neki kicsit furcsa elképzelése van
a normálisról.
– Te is hozzá vagy szokva, hogy vékony, hibátlan külsejű nők
vesznek körül – érveltem. – És nekem nem áll szándékomban a
girhességig leredukálni magam, meg zsírleszívásra,
arcfelvarrásra vagy akár csak bikinigyantára menni. Maradok a
természetes formámnál.
– Nem kell lefogynod, pont a megfelelő helyeken domborodsz.
Úgy szeretlek, ahogy vagy, és főleg természetesen – biztosított,
és hallottam a hangjában a komisz mosolyát. – Bárcsak most itt
lehetnél, hogy megmutathassam, mennyire! És nem csak nekem
hiányzol: Caitlin semmi másról nem beszél, mint Upvale-ről és a
Rhymer családról. Alig várja, hogy visszamehessen, ha vége az
esküvőnek, és eleget tett koszorúslányi kötelezettségeinek.
Ahogy én is.
– De Kathleen csak úgy hagyja, hogy visszahozd?
– Igen, bizonyos feltételekkel. Egy kicsit bonyolult a dolog.
Kiakadt az állítólagos barátjára, aki kiszivárogtatta a Surprise!
magazinnak, amit bizalmasan mesélt neki a felügyeleti vitánkról,
mert a riporterek most őt zaklatják. De beszéltem Roddal, aki
amúgy nagyon rendes fickó, és meggyőzte Kathleent, hogy azt
kell tennie, ami Caitlinnek a legjobb, amit Caitlin akar. És Caitlin
teljesen egyértelművé tette, hogy vissza akar menni Upvale-be.
Persze olyan gyakran fog találkozni Kathleennel, amilyen
gyakran csak lehetséges, de ezt megteheti a szünidőkben, meg
amikor Kathleen itt van.
– Azért szörnyű, hogy Caitlinnek ilyen döntést kell hoznia: az
anyja vagy az apja!
– Ó, nem volt nagy a verseny, drágám. És nem az döntötte el
a dolgot, hogy velem akar élni, hanem hogy a Rhymerekkel.
Nem ez tűnt a megfelelő alkalomnak, hogy eláruljam neki,
valójában, a szó szoros értelmében már nem vagyok Rhymer.
– Kathleennek felajánlottak egy nagyobb szerepet Rod
következő filmjében, ami röpke figyelmét más dolgokra
irányította. A maga módján szereti Caitlint, de aggódik, hogy mit
fog hozzá szólni a sajtó, ha Caitlin vele marad. Úgyhogy előállt
egy megoldással, mondjuk úgy, PR-fogással: azt akarja, hogy te
gyere fel Londonba, és vidd haza Caitlint rögtön az esküvő után.
Majdnem elejtettem a telefont.
– Én? Miért én? Azt hittem, te hozod haza.
– Én fogom vezetni a kocsit, igen, de Kathleen meg akarja
mutatni a sajtónak, hogy nem szívesen bár, de hagyja, hogy a
lányunk új otthonra leljen velem és szeretett dadusával...
– Nem is tudtam, hogy van dadusa – vágtam közbe
döbbenten. – Most hallok róla először!
– Rád gondolt.
– Rám?
– Igen, rád.
– De így úgy hangzik, mintha valami öreg alkalmazott lennék!
– Épp ez a lényeg. Egy megható jelenet a fogadás után, amikor
átadja Caitlint az ő dadusának. „Én csak azt akarom, ami a
legjobb a kislányomnak”, mondja a filmsztár, Kathleen Lovell...
Hát, ebből már sejtheted, mi lesz.
– Nagyon cinikus vagy!
– Csak elég régóta mozgok ezekben a körökben ahhoz, hogy
ismerjem a dörgést. Azt nem említettem meg Kathleennek, hogy
Mrs. Northként nemsokára végleg átveszed Caitlin gondozását.
– A harmadik Mrs. Northként?
– És utolsóként.
– De erre nincs semmi garancia, ugye? Ha elég őrült lennék
ahhoz, hogy hozzád menjek, egy nap majd felébrednél,
meglátnád az unalmas, öreg Charlie Rhymert, és lecserélnél egy
fiatalabb modellre. Ezt már egyszer végigcsináltam, nem akarok
rajta megint keresztülmenni.
– Ha még mindig arra vársz, hogy a varázsital hatása
elmúljon, felejtsd el! Olyan hatással vagy rám, hogy a részemmé
váltál, és örökre akarlak. És még mindig jobb az utolsó Mrs.
Northnak lenni, mint az elsőnek, nem gondolod, drágám?
Megkaptad az üzenetem?
– Igen. Banánok, azaz majom vagyok.
– Én vagyok a majom, ha elengedlek. Különben nem
alakítottam volna olyanná a házam, mint az upvale-i paplak.
Megkaptad a képeket? Van, hogy bemegyek az egyik szobába, és
elfelejtem, hol vagyok. Az üvegház pedig olyan, mintha Kew egy
szelete lenne. Szeretnél oda egy szökőkutat és halastavat, olyat,
mint a kertben van?
– Csak a pénzedet pazarolod – feleltem komolyan, miközben
arra gondoltam, milyen messzinek tűnik a reggeli és az Első
Kinyilatkoztatás.
És még messzibbnek az, amikor utoljára láttam Mace-t...
– Amikor eljössz Caitlinért, majd megnézed, és elmondhatod,
mit gondolsz róla – javasolta csábítóan.
Még jó, hogy nem tudta, mit gondolok abban a pillanatban.
– Van néhány színes reklámfüzetem egy trópusi növényekkel
foglalkozó cégtől, tele ananásznövényekkel és pálmákkal, és
fogalmam sincs, mit rendeljek belőlük – tette hozzá az én saját
kígyóm az Édenkertben.
– Most nagyon lefoglal a magazin – feleltem elgyengülve. –
Késő estig dolgoztunk, hogy mindent becsomagoljunk és
felcímkézzünk, és kijöttek egy vasárnapi újságtól, hogy
lefényképezzenek minket. Cikket írnak róla. Ez a te műved?
– Hát, talán említettem egy-két embernek. És biztos vagyok
benne, hogy Em, Anne és Chris nélküled is boldogul pár napig, ha
tudja, hogy itt van rád szükségem, mert haza kell vinned Caitlint.
Már alig várja, hogy visszamenjen, de ha nem teszed meg, amit
Kathleen kér, a végén még meggondolja magát, és inkább elviszi
Amerikába. Irtó szeszélyes.
– De ha megjelenik a képem az újságban egy olyan felirattal,
hogy „Charlie Rhymer, az életrajzíró Ranulf Rhymer lánya, az új
alternatív női magazinja, a Csóró Leharcolt Északi Spiné
szerkesztőségében...”, és aztán hirtelen feltűnök a Surprise!-ban
vagy valahol dadusnak álcázva, azt nem veszik észre az
emberek?
– Sötét szemüveg és egy dadusos filckalap – felelte. –
Elintézem. És hidd el, minden képen Kathleen lesz
rivaldafényben, téged egyszerűen a háttérbe száműznek.
– Igen, de mi van, ha rájönnek, hogy valójában Charlotte Fry
vagyok, a Serpenyős Gyilkos?
– Az egy háztartási baleset volt, és csak a helyi újság számolt
be róla, nem?
– Nos, igen.
– Akkor honnan tudnának róla?
– Mondjuk, ha valaki elmondaná nekik... és Angie hazament,
hogy összecsomagoljon a tengeri útra.
– Akkor mi a baj?
Vacilláltam.
– Mace, nekem is hiányzik Caitlin, de Kathleen találhatna
valaki mást, aki idehozza, és...
– Nem. Azt mondta, hogy vagy te, vagy nem megy bele.
Valamiért megkedvelt. Nem akarod, hogy azt mondjam
Caitlinnek, hogy nem teszed meg, ugye? – tette hozzá
meggyőzően.
– Nos, nem. Mindannyian azt szeretnénk, ha visszajönne. Én
csak nem... Mármint még sosem voltam Londonban.
– Küldök egy kocsit, és itt maradhatsz éjszakára. Otthon
fogod érezni magad, mert megcsináltam itt a régi paplakbeli
szobádat. Aztán anyám átküldi Caitlin cuccait. A szokásos
hoteljében szállt meg karácsonyra. És miután egy taxival
felszedted Caitlint a fogadásról, mindkettőtöket visszaviszlek.
Hozd el azt a zöld erdeitündér-ruhádat, és elviszlek az új
darabomra. Úgy tűnik, sikere van.
– Gratulálok – feleltem kissé szórakozottan, miközben a
fejemben kavarogtak a kérdések.
Tényleg kettesben akarok tölteni egy éjszakát Mace-szel
Londonban? (Igen! Igen!) Azt akarom, hogy egy jótékonysági
vásáron vett, sifon hálóingben lássanak egy jól ismert színész és
drámaíró oldalán a színházban? (Nem!)
De ha elvisz a színházba, láthatja majd, hogy mennyire nem
illek a kifinomult barátai közé... tehát talán mégis jobb, ha
megteszem, és jobb előbb, mint később. Felkötöm a
leheletkönnyű tengerzöld bugyogóm, és kiábrándítom.
Haboztam.
– Azt akarod, hogy lássam, hogyan kukorékolsz a saját
szemétdombodon, ugye?
– Szívesebben lennék Észak Kakasa – felelte pimaszul.
Szerintem elég szépen haladt már ennek a címnek az
elnyeréséért.
Végül beadtam a derekam, és belementem, hogy ott maradok
egy éjszakát, de inkább azért, mert úgy tűnt, ha nemet mondok,
felvezet egészen idáig, hogy személyesen rángasson ki innen és
vigyen magával (nem mintha ennek az elképzelésnek nem lett
volna meg a maga bája).
Végül úgy döntöttem, hogy majd akkor mondom el, hogy nem
vagyok igazi Rhymer, miután megérkeztem, bár Matt-tel
ellentétben, aki ezt annyira fontosnak tartotta, Mace hírnevéből
bőven jutott mindkettőnknek.
Különös felismerés volt, hogy már egy névhez sincs igazán
jogom, kivéve Mattéhez, ha esetleg elfogna az őrült késztetés,
hogy most kezdjem el Charlie Frynak hívatni magam. Ráadásul
valójában már az sem igazán az enyém, és amúgy is Halott
Gregre emlékeztet.
Lenézve azt láttam, hogy az előttem lévő jegyzetfüzetbe nagy,
cikornyás betűkkel azt írtam: „Charlotte North”.
– Te ütődött, hibbant liba – jegyeztem meg magamnak
szigorúan.

Megérkezett Chris átmeneti helyettese (olyan elképesztően

gyorsan, hogy nyilvánvalóan meg voltak győződve arról, hogy
eladta a lelkét az Ördögnek, és épp sátáni szertartásokat készül
tartani a templomban), úgyhogy Chris inkább a Csóró Leharcolt
Északi Spiné futtatásának szentelte az idejét, amiben nagyon jó
volt.
Ha ebből állandó magazin lesz (és az volt az érzésem, hogy
még ez is megeshet), ő lehetne a szerkesztő.
A Leharcolt-csapatnak most határozottan nem volt rám
szüksége. Anne és Em egyértelműen bátorított, hogy menjek
csak Londonba, és nézzem meg Mace-t a saját terepén.
– Végül is – érvelt Em meggyőzően, miközben felvarrt egy
gombot a kantáros nadrágjára, ami közben rajta volt – eléggé
kimutatta, hogy komolyan gondolja a dolgot, rengeteget
dolgozott azzal, hogy otthonossá tegye neked a házát. Adhatnál
neki egy esélyt.
Még Gloria is azt mondta, hogy akár el is mehetek... ez már
nem sokat változtat a helyzeten.
Nos, végül arra jutottam, hogy fenébe az egésszel! Lehet, hogy
félek tőle, de akkor is megteszem, már csak azért is, hogy ne
jöjjön több banánfa! Ezzel a tempóval hamarosan ki kell
bővítenem a verandámat, és akár Charlie Del Montéra{1 1 } is
átnevezhetem magam.
Hatalmas autóban indultam útnak, aminek a hátsó tere
nagyobb volt, mint a paplak kamrája. A sofőrtől egy
áthatolhatatlan üvegfal választott el (nem mintha ez nem lett
volna jó ötlet a kamrához is, amikor Gloria vagy Em odabent
főzte a főzeteit).
Anne telepakolt nekem egy nagy hátizsákot, amibe
beleraktam a zöld Hake-Hackett ruhámat, a türkiz
kasmírpulcsimat, valamint a rózsaszín és ezüst hálóinget és
pongyolát, amiket Yorkban vettem, és még nem voltak rajtam:
az eddigi együttléteim Mace-szel inkább spontának voltak.
(Láthatóan olyan típusú férfi, aki nem csinál nagy ügyet az első
alkalmakból.)
Jessica bepakolt egy sálat, amit felvehetek a zöld ruhámhoz.
Mivel nincs sok ruhám, farmerben mentem. Reméltem, hogy az
megfelelő dadusviselet, de nem tudtam nem gondolni arra,
milyen furcsán fog festeni filckalappal és napszemüveggel.
Eltettem apa egyik legjobb whiskyjét ajándéknak. Ezúttal nem
volt benne semmilyen bájital. Em adott egy piknikkosarat és egy
nagy hűtőládát, tele Mace-nek szánt étellel, hátha Londonban
nem eteti senki rendesen. Azt mondta, szüksége lesz az erejére,
de nem fejtette ki, miért.
Felerősített egy kicsi ezüst, kínai szerencsehozó amulettet a
ridikülöm cipzárjára, és meggyőződött róla, hogy rajtam vannak
a mágikus karkötők, köztük az új is, a sokkal vastagabb
rózsakvarc, amit a másik helyett vett.
Jessica ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó pillanatban
bőségesen befújjon a Happy parfümjével, aminek következtében
olyan bűzben indultam el, hogy az első órában le kellett
engednem az ablakokat, és úgy tűnt, átszivárgott a válaszfalon is,
mert a sofőr egyre köhögött.
Megnyugtató volt a tudat, hogy bármi történik is a többi
részemmel, a csuklóm és a táskám nagyon jól fogják érezni
magukat.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT KÖNY VMOLY JEGY ZETEI: 2.

Kevéssé ismert tény (mert soha senki nem beszél róla),

hogy a Brontë nővérek mind törpék voltak. Ha
ellátogatunk a Paplak Múzeumba, Haworthbe, ahol
néhány ruhájukat kiállították, rájöhetünk, hogy nem
sokkal voltak magasabbak a fogtündérnél.
 24. fejezet
Furcsa új erők

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT DIVATMAJMOLÓ JEGY ZETEI: 4.

A szemfülesebbek olyan leárazott termékeket áruló

cipőraktárakban veszik a cipőt, ahol a párokat madzaggal
összekötik, mint a füstölt heringet, és beleborítják a
tárolókba.
A kitartóak jó márkákat találhatnak piaci áron, és
Imelda Marcos{ 12} méretű gyűjteményt állíthatnak össze
egyetlen Jimmy Choo cipő áráért.
Azonban, mint mindig, itt is van egy bökkenő: a
leértékelések híveit könnyű felismerni a két apró lyukról a
cipők sarkán, ahol a madzagot á fűzték.

A SOFŐR, TREVOR, EGÉSZ BARÁTSÁGOS VOLT, miután

sikerült meggyőznöm, hogy az lesz a leggyorsabb módja, hogy
megszabaduljunk a szemet csípő parfümbűztől, ha egy kis időre
lehúzza a válaszfalat és az összes ablakot.
Amikor megálltunk ebédelni, nem akart osztozni velem a
piknikkosáron, inkább egy hamburger menüt evett az autópálya
melletti büfében, de aztán mutatott képeket a négy gyerekéről
és a békésen mosolygó feleségéről (azt ne kérdezzék, hogy
nézhetett ki ilyen békésen ennyi poronttyal).
 Azután elaludtam a hátsó ülésen, köszönhetően a parfümfelhő,
az előző éjszakai virrasztás és az Em piknikkosarából habzsolás
letaglózó kombinációjának.
Ó, és a fél üveg vörösbornak is lehetett hozzá köze, amit olyan
figyelmesen szintén bepakolt.
Mire felébredtem, alkonyodott.
– Primrose Hill – jelentette Trevor, hüvelykujjával arra
mutatva, amit először vidéki tájnak néztem, majd lekanyarodott
egy kis üzletekkel teli utcán, be egy térre, ahol nagy, kertek köré
épített sorházak sorakoztak, és már meg is érkeztünk. – Mi is
annak a parfümnek a neve? – kérdezte Trevor, amikor
megálltunk. – Mert most, hogy egy kicsit tompult az illata,
egészen tetszik, és arra gondoltam, veszek belőle az asszonynak.

– Végre az én felügyeletem alatt vagy! – sziszegte Mace

melodrámaian, a képzeletbeli bajsza végét pödörve, a csukott
bejárati ajtónak dőlve.
Idegesen elmosolyodtam. A ház tényleg nagyon csendes volt.
Megálltam az előszobában a sokféle csomagommal, és úgy
éreztem magam, mint az új nevelőnő az egyik olyan rémes,
romantikus történetben.
– De itt nem vagyunk egyedül, ugye?
Kiegyenesedett és elmosolyodott. Így már sokkal inkább
önmaga volt, ami épp annyira nyugtalanított.
– De. Azt hitted, egy egész csapat szolgálót fogok
felsorakoztatni a lépcsőn, hogy fogadjanak téged, Mrs
Danversszel az élen? Hétfőn jön majd a takarító személyzet, de
ennyi. Én is tudok főzni – tette hozzá –, még ha nem is vagyok
egy súlycsoportban a nővéreddel, Emmel.
– Küldött neked ételt. A nagy kosárban és a hűtőládában van,
és elég sok maradt az ebédemből is a kisebbik piknikkosárban.
Ó, és hoztam egy üveggel apa whiskyjeiből is. Ezúttal nem
tettünk bele semmit – tettem hozzá sietve.
– Még jó. Az én bajom gyógyíthatatlan, és utálnám, ha még
egy üveg jó whisky pocsékba menne. Elég sok csomagod van
egyetlen éjszakához képest – tette hozzá. – Ha megmondod,
melyikben vannak a ruháid, megmutatom a szobádat, és
felfrissítheted magad. Lent várlak, ha készen állsz.
 Készen mire, tűnődtem el. Hogy vele töltsem az éjszakát,
gyötrődtem. De itt vagyok, egyedül, a markában, és eddig még
csak meg sem csókolt! Nem érdemlek kárpótlást, amiért
nemsokára hülyét csinálok magamból a barátai előtt?
Követtem fel az emeletre, ahol megállt egy nyitott ajtó előtt,
és így szólt:
– Ez az enyém... ha esetleg valamiért szükséged lenne rám az
éjszaka folyamán.
– Nem valószínű – feleltem hűvösen, de azért útközben
bekukucskáltam.
Mace szobájában van valami marokkói palotaszerű,
valószínűleg a gazdag színek és a baldachinos ágy miatt. Illik
hozzá, ahogy az én kis paplakszoba-másolatom meg hozzám,
mint ház a csigához.
Miután alaposabban is szemügyre vettem a szobámat, kicsit
furcsának találtam. Hasonlít a paplakra, de nem teljesen olyan.
Minden puhább, nagyobb és fényűzőbb benne, és a belőle nyíló
fürdőszobában van zuhanyrózsa is a kis kád fölött, valamint
fűtött törülközőtartó és radiátorok.
– Lenyűgöző – mondtam, miközben körbementem, és
mindent megfogtam, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne,
mint a tündérek aranya.
– Csak azt akartam, hogy otthon érezd magad, Charlie.
Gondoltam, így hátha több kedved lesz néha idejönni velem.
– De apa szerint már régen kölcsönkérted azt a könyvet a
paplak belsejéről, jóval azelőtt, hogy találkoztunk volna.
– Igen. Említette a könyvet, és rájöttem, hogy pontosan erre
van szükségem az első darabom díszletéhez: valami szerényre,
ám praktikusra, régimódira, ahol a modern kényelmi
szempontok furcsán, idegenül hatnak, érted?
– Határozottan igen – feleltem a hálószobában, és az ujjamat
végighúztam egy orgonafelhő-szerű szatén pehelypaplanon,
miközben a talpam a szőnyegbe süppedt.
Csupán a színében hasonlít a régi szobámban lévő durva
anyagú változatra.
A szobában lágyan világítottak a lámpák. Állt benne egy kis
íróasztal meg shaker{1 3} stílusra emlékeztető, fehérre festett
bútorok. Kinyitottam a szekrényt, ahol egy hosszú,
tengerészkék, gabardin esőkabátot találtam fehér övvel és
fekete berakással, azonkívül egy hungarocell fejet, rajta egy
egérbarna, bubifrizurás parókát, egy tengerészkék filckalapot,
amit mintha egy háborús filmből szalajtottak volna, és egy kerek
lencséjű, elsötétített üvegű szemüveget.
– Azt hiszem, megtaláltam a játszóruhádat, de ne félj, a titkod
biztonságban van nálam – mondtam udvariasan.
– Ez a te játszóruhád, a dadusöltözéked. A kabátot és a
kalapot a kelléktárból kölcsönöztem, a szemüveget és a parókát
pedig vettem. Gondoltam, ezek megteremtik azt a jellegtelen
hangulatot, ami egyébként hiányzik belőled.
– Köszi!
Becsuktam az ajtót, és megfordultam, hogy ránézzek.
Zavarodott voltam, és kissé meghatódtam.
– Mace, sokat vesződtél ezekkel, és talán a semmiért.
– De tetszett, ahogy elképzeltelek itt, és elég hiú vagyok, hogy
azt higgyem, meg tudlak győzni. Azt szeretném, hogy boldog
légy, amikor itt vagy – mondta.
– Valójában még otthonosabb is, mint a mostani otthonom így,
hogy Jessica elfoglalta a szobámat. Nem félsz, hogy a végén
beköltözöm?
– Nem – felelte komolyan. – Nem, ettől nem félek.
Találkozott a tekintetünk, és rám villantotta egyik elbűvölő
mosolyát. De még mindig nem közeledett hozzám, és kezdtem...
nos, sértésnek venni, azt hiszem, így is lehet mondani.
– Gondoltam, talán megnéznéd a darabomat ma este. Egy régi
barátom is meghívatta magát a feleségével, de utána lerázhatjuk
őket, és visszajöhetünk ide egy késői vacsorára Em kosarából.
– Ez jól hangzik – hazudtam. Talán még élvezhettem volna is
az estét, de nem a vásári ruhámban és a londoni barátaival. De
végül is nem épp ezért jöttem, hogy megmutassam neki,
mennyire nem illek a szokásos közegébe? Hogy mennyire nem
működne? – Alig várom, hogy lássam a darabodat.
Nos, ez legalább igaz volt.
Úgy tűnt, ennek örül.
– Tényleg? Akkor magadra hagylak, hogy elkészülj, amíg én
elrakom azt a rakás kaját és italt, amit Em küldött. Rengeteg
időnk van indulásig. Ja, és – tette hozzá, miközben megfordult,
hogy kimenjen – remélem, észrevetted, hogy az ajtónak van
zárja, és a kulcs is benne van.

Kinéztem az ablakon a sötét, csendes térre, ahol a nagy fák

levelein keresztül finom aranymintákat rajzoltak az utcai fények
a nedves kövezetre, és zavarodottan töprengtem azon, amit
Mace mondott és tett (vagy nem tett), mióta megérkeztem.
Mire kipakoltam és ráérősen lezuhanyoztam, arra a
következtetésre jutottam, hogy valamilyen rejtélyes férfiokból
kifolyólag úgy döntött, hogy mivel egyedül vagyok vele a
házában, tökéletes úriemberként viselkedik.
Bevallom, nem épp erre számítottam.
A változatosság kedvéért adta a nehezen megközelíthetőt.
Eligazgattam a zöld ruha nyakkivágását, amíg már az
illendőség határait feszegette, felvettem Jessica sálát, és
lementem, hogy megnézzem, mit csinál az oroszlán a
barlangjában.

Ahogy Mace karján besétáltam a színházba a vásári,

leheletfinom sifonban, azon tűnődtem, hogy ez vajon álom vagy
rémálom.
Mace az ő százkilencvenhárom centijével és hibátlan, sötét
öltönyével maga volt az álom, viszont mint Gavin barátjának a
felesége, Krystal (egy volt modell magas, bézs galandférge)
szavak nélkül a tudomásomra adta, én reménytelenül, már-már
bizarrul divatjamúlt voltam.
Azonban amikor beértünk, láttam, hogy a ruhám cseppet sem
kirívóbb, mint sok más nőé, és aztán Mace több barátjának is
bemutatott, akik láthatóan szintén nem találtak rajtam semmi
kivetnivalót. Legtöbbjük egész kedves és átlagos volt. Talán
azért, mert tényleg átlagosak, de mivel nem tudtam, hogy ki
híres és ki nem, mindenkit ugyanúgy kezeltem, ami, úgy tűnt,
tökéletesen jól működik.
Az egyetlen kellemetlen pillanat akkor következett be, amikor
rövid időre egyedül maradtam Krystallal, és egy másik nő
odajött hozzá beszélgetni, divatkiegészítőként hurcolva magával
egy férfit.
– Sonya! És Alistair! Milyen kellemes meglepetés!
 – Krystal, drágám! Teljesen egyedül?
– Igen, de csak egy percre. Gavinnel vagyok. Mace Northszal
jöttünk.
Nemcsak hogy nem mutatott be nekik, de a két nő úgy
beszélgetett, mintha ott sem lettem volna.
Még sosem rekesztettek így ki.
Egy perc után Alistairre néztem. Magas, kissé bárgyú férfi,
viszonylag csinos, kövérkés arccal. Rámosolyogtam, mire ő
visszamosolygott. Ez egész jól indult, és elképesztően könnyen
ment: közelebb jött, és megkérdezte, hogy ugye nem látott még
erre. Biztosra vette, hogy nem feledkezett volna meg rólam.
Megnyugtattam, hogy új vagyok, Charlotte Rhymer, és főként
Yorkshire-ben élek. Most Mace Northszal érkeztem a darabra.
Egész barátságosan elbeszélgettünk, amikor Mace újra ott
termett, és csupán egy rideg „Elnézést!’’-tel elrángatott onnan.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – meredt rám dühösen, karba
tett kézzel. – Nős ember. Hová lett az erkölcsi tartásod? Vagy
féltékennyé akartál tenni?
– Csak flörtöltem! – ellenkeztem hevesen. – És nem tettem
volna, ha a felesége és Krystal nem rekeszt ki. Bár elég csinos,
„játékmackó”-szerű arca van – tettem hozzá kihívóan.
– Ellentétben velem?
– Te inkább vagy Conan, a barbár, mint ölelni való plüssmaci.
– Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem – felelte összevont
szemöldökkel –, de azt tudom, hogy ha még valakivel flörtölsz, a
vállamra kaplak, és megyünk haza.
Lefogadtam, hogy képes lenne rá.
– Mi, Rhymer lányok, tudjuk kezelni az ilyen ősemberes
viselkedést – mondtam méltóságteljesen.
– Charlie...
Ekkor megszólalt a csengő, és mindenki elindult.
– Gyere! – karolta át a derekam Mace, és olyan erővel húzott
magával, hogy majdnem elestem. – Mindjárt felmegy a függöny.
Egy páholyban ültünk, és olyan érzésem volt, hogy mindenki
engem néz, bár nem hiszem, hogy bárkit is érdekelt, ki ül ott
Mace-szel. Ő határozottan kellemesebb látványt nyújtott nálam.
Istenem, irtó dögös, amikor dühös!
Amint a darab elkezdődött, minden másról megfeledkeztem,
mert, a többi nyilvánvaló tulajdonsága mellett, Mace
határozottan jól ír, éles eszű és szellemes. Teljesen rabul ejtett az
előadás.
Még akkor is a darab járt a fejemben, amikor kiléptünk a
színházból, így nem vettem észre a fotóst, amíg egy sor éles fény
nem villant fel az arcom előtt. Vakon megtorpantam, de Mace
csak ment tovább, engem maga után húzva.
Csak reméltem, hogy a zöld ruha nem mindent felfedő, Lady
Diana-stílusban jelenik meg a képen. Vagy hátha kivágnak, vagy
ilyesmi, mert nem vagyok híresség.
Megálltunk, hogy Gavin és Krystal utolérhessen minket.
Krystal feldúltnak tűnt. Nem tudom, hogy azért neheztelt-e,
mert lemaradt a képről, vagy mert flörtöltem egy kicsit Gavinnel
a szünetben, csak hogy lássam, rá is hatással van-e az új
csáberőm.
Odakint elköszöntünk egymástól. Mace kimentett minket,
mondván, hogy hosszú napom volt (de Krystal amúgy sem
lelkesedett annyira Gavin javaslatáért, hogy menjünk el együtt
valahova), majd betuszkolt egy taxiba, amit mintha a semmiből
varázsolt volna elő.
– Szóval – mondta, miközben jó félméteres távolságban tőlem
hátradőlt az ülésen. – Szokásod így flörtölni, Charlie?
– Nem aludtam – feleltem, miután ismét kinyitottam a
szemem. – És nem, a mai estéig fogalmam sem volt, hogy tudok
flörtölni.
– Hogyne tudnál. A tenyeredből ettek. Krystal és Sonya
valószínűleg épp lehordják a férjüket.
Ásítottam.
– Az ő hibájuk, nem voltak kedvesek velem.
– Mégis, mit vártál, mennyire legyenek kedvesek? – csattant
Mace.
– Úgy értem, Krystalnak és Sonyának kellett volna
kedvesebbnek lennie, nem a pasijaiknak – magyaráztam –, de
sajnálom, ha összevesztek miattam... A legtöbb ember kedves
volt, akivel ma este találkoztam.
– Nem értem, miért vagy ezen úgy meglepődve!
– Mmm... néhányuk elég ismert, nem? Én pedig egy senki
vagyok. Nem illek a világodba.
 – Miért nem? A színházi világ tele van csodabogarakkal.
– Kösz!
– És ha nem illesz a világomba, majd elérem, hogy a világom
illjen hozzád.
– De Mace, mindenki azt fogja hinni, hogy elment az eszed! Én
is azt hiszem! Egy senki vagyok. Nincs rá semmilyen ok...
– Nem vagy senki. Vagy valaki: a híres életrajzíró, Ranulf
Rhymer lánya, egy új, alternatív magazin szerkesztője. Jut
eszembe, a cikk most vasárnap jelenik meg az újságban.
Gyönyörű vagy, rendkívüli, őrjítő...
– Akkor sem hiszem, hogy az emberek értik, mit látsz
bennem. Én sem értem. Nyilván az újszerűség varázsával hatok
rád, de ez majd elmúlik.
– Nem, nem múlik. Ez nem szerelmi bájital, belebolondulás,
időskori elmezavar vagy ahhoz hasonló. Ez szerelem. És amúgy
sem számít, mit gondolnak mások, ugye?
– Nem. De a mai este előtt még úgy gondoltam, hogy számít.
Az emberek mégiscsak emberek. Néhányan kedvesek, mások
unalmasak, megint mások beképzeltek, és mindannyian el
vannak telve maguktól.
– Remélem, ez az utolsó nem rám vonatkozik.
– Nem, te mindent egybevetve meglepően normális vagy.
– Mi mindent egybevetve? – kérdezte, de szerencsére épp
hazaértünk.
Lerúgtam a szandálomat, és a konyha felé indultam.
Kimerült voltam (mintha egy évszázad telt volna el reggel
óta), de farkaséhes is. Mace gyertyákat tett az asztalra, kinyitott
egy üveg pezsgőt, majd elpusztítottuk Em ellátmányának a nagy
részét. Rögtön új embernek éreztem magam (de nem feltétlenül
jobbnak).
Az jutott eszembe, hogy Mace olyan, mint a pezsgő: száraz,
csípős és bizonyos időközönként hajlamos a kitörésre.
Én inkább olyan vagyok, mint az a tőzegszínű malátawhisky,
amit utána ittunk. Bár, mint kiderült, a kevert whisky közelebb
állt a valósághoz.
– Örülök, hogy felhagytál a birtokló megjegyzésekkel a
flörtölésem miatt – mondtam, miközben belesüppedtem egy jól
kipárnázott kanapéba, és magam alá húztam a lábam –, mert el
akarok mondani valamit.
Egy pillanatig csak meredt rám, aztán levetette magát
mellém, és a karjába vont.
– Mutatok én neked birtokló viselkedést – motyogta, és
megcsókolt.
Némi lelkesedéssel visszacsókoltam, amit talán a pezsgő és a
whisky kombinációja okozott. Egy perc múlva elhúzódott, és
összevont szemöldökkel nézett le rám.
– Bocs, nem akartam ezt tenni.
– Akkor hagyd abba! Azt mondtam, el akarok mondani
valamit.
– Olyasmit, amit hallani szeretnék, mint például, „Szeretlek,
Mace”?
– Nem, olyasmit, amit nemrég tudtam meg... magamról. De
szerintem neked is tudnod kell róla, és... nos, el akarom mondani.
Velem együtt hátradőlt a kanapén, majd hirtelen minden fény
romantikus félhomállyá tompult.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdeztem, és felültem.
– Varázslattal – felelte, és visszahúzott.
Hálás voltam a félhomályért, mert elárulni, hogy Ranulf nem
az apám, és elmesélni minden mást sokkal jobban felzaklatott,
mint gondoltam. Mace kénytelen volt megvigasztalni úgy, ahogy
ahhoz a legjobban ért.
Egyik dolog követte a másikat, de ha hölgyhöz méltón
viselkedem, biztos vagyok benne, hogy ő is adta volna tovább a
tökéletes úriembert.
Mondjuk, elég tökéletes volt így is.
 25. fejezet
Városi élmények

CSÓRÓ LEHARCOLT FILOZÓFIA

Valószínűleg mi vagyunk az első generáció, akik

dönthetnek úgy, hogy nem válnak a saját anyjukká.

MÁSNAP REGGEL MACE ODAKINT TALÁLT RÁM,

ahogy az üvegházat tervezgettem.
Csupán a köntöse volt rajtam, és ha elég sűrű a növényzet,
valószínűleg az sem maradt volna rajtam sokáig.
– Mace – tiltakoztam, és elhessegettem a trópusi növények
katalógusával –, megláthatnak a szomszédok.
Kelletlenül elengedett.
– Akkor legjobb lesz, ha annyi növényt rendelsz, amennyivel
áthatolhatatlan dzsungellé alakíthatjuk ezt a helyet. Addig én
megyek, kerítek reggelit.
– Talán előbb felkapok valamit. Csak egy pillantást akartam
rá vetni a napfényben, de teljesen magával ragadott.
– Én is szívesen venném, ha magával ragadna valami, de késő
van, és el kell hoznom Caitlin holmiját az anyámtól, mielőtt
dadusként jelenésed lesz a Savoyban.
– Ó, istenem! Ott lesz a fogadás?
– Már mindent elintéztem. Valaki majd megmutatja, merre
találod Kathleent és Caitlint, gyorsan csinálnak pár képet, aztán
visszaszállsz a taxiba, és visszajössz ide.
– És végre mindannyian hazamehetünk?
– Igen, mindannyian hazamehetünk – bólintott mosolyogva. –
De előtte át kell mennünk anyámhoz.
– Mennünk?
– Az előbb telefonált. Találkozni akar veled.

Később kissé megkérdőjeleztem a találkozni szó értelmét,

inkább olyan volt az anyjánál, mintha a királynő szíveskedett
volna röviden fogadni.
Mace anyja magas, erős csontozatú nő, rövidre nyírt, ősz hajjal
és a fiáéhoz hasonló, kissé ferde, sötétkék szemmel. Egy jobb
napokat is látott pulóvert viselt kordnadrággal, amit alacsony
szárú, fűzős csizmába tűrt.
– Nos – mondta, miközben bizonytalanul méregetett büdös
cigarettaadagja első áldozata fölött –, elég pöttöm, nem? De
legalább nem sovány. És úgyis azt mondják, hogy nem a méret
számít!
Tehetetlenül néztem Mace-re. Csupán annyit mesélt az
anyjáról, hogy az évnek legalább a felét külföldön tölti, ahová épp
a kedve viszi, és már azelőtt is így élt, hogy megözvegyült volna.
Arról nem beszélt, milyen emberileg.
– Menj, Mace! – parancsolta. – Tedd be Caitlin cuccát a
kocsiba! Tíz perc múlva utánad küldöm Charlotte-ot is.
– Tehát – folytatta, amint Mace elment –, Mace mindent
elmesélt magáról. Találkoztam az apjával. Kissé hangyás, de
jóképű.
– Nem igazán az apám – vallottam be. – Ma mondtam el
Mace- nek, hogy valójában valaki más az apám.
– Ó? – Az első cigarettacsikkjéből újra gyújtott, és
füstkarikákat kezdett eregetni. Reméltem, kijön belőlük az SOS-
jel, és Mace visszasiet a megmentésemre. – Mindenki tudja?
– Csak a család. Nemrég jutott a tudomásunkra. Az öcsém,
Branwell ugyanattól az apától van: Brendan Furnesstől, a
költőtől.
– Mmm. Ismerem a családját, és ő legalább halott, úgyhogy
nem lesz belőle felhajtás. És ez szétválasztotta a családot?
Lerombolta ezt a különös Rhymer klánt, amiről Mace áradozott,
és amihez Caitlin annyira vissza akar térni? Beszéljen!
– Nem – feleltem lassan. – Nem, sőt inkább közelebb hozott
minket egymáshoz. Megerősített minket.
 – Jó, mert ez vonzó Mace-nek, ez a család dolog – mondta,
majd elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Neki sosem volt. Én
utaztam, a saját dolgaimmal foglalkoztam. Ez akkoriban nem volt
valami népszerű, de a fenébe is, az embernek csak egy élete van!
Hubert, Mace apja, szintén a saját dolgaival foglalkozott. Jóképű,
unalmas férfi. Nagy hiba volt. Sosem kellett volna férjhez
mennem, bár a pénz jól jött. Mace-nek volt egy dadusa.
Ez sok mindent megmagyarázott.
– Családot akar. Ezért vette el azt a színésznőt, amikor terhes
lett. Szépen csapdába ejtette! És most úgy tűnik, magát is akarja.
– Megint rám nézett. – Szóval, szereti őt?
– Tessék? – dadogtam. – Nos, igen, de... úgy értem, nem
akartam. Ahogy újraházasodni sem akarok. És különben is –
tettem hozzá kissé ingerültebben –, maga sem akarta kivenni a
részét a háziasszonyi teendőkből, úgyhogy meg kell értenie, hogy
én sem erre vágyom. Már volt egy próbálkozásom, és nem jött
be. Túlságosan időigényes, és van más dolgom is.
– A fiamnak van pénze – jegyezte meg hirtelen. – Hírneve, jó
külseje. Csak annyit kér magától, hogy legyen önmaga, és hagyja,
hogy szeresse. Menjen, és gondolkozzon el ezen! Talán nem
voltam tökéletes anya, de most azt szeretném, ha boldog lenne.
És úgy tűnik, magát akarja. – Azzal váratlanul elfordult. – Ennyi.
Elmondtam, amit akartam.
Amikor indultam, a válla fölött hátraszólva még hozzátette:
– Egyébként Mace adott egy példányt a Csóró Spinéből.
Tetszik.
– Ennek örülök – feleltem hűvösen. – Nekem is tetszik, és
szerintem az olvasóim kicsit megfutamodásnak találnák, ha a
szerkesztő egyszer csak hozzámenne a maga fiához, nem
gondolja?
– Nem – felelte elgondolkodva. – Most, hogy találkoztam
magával, szerintem maga ízig-vérig csóró, leharcolt északi spiné,
és ezen semmi nem fog változtatni.

Kathleen bizonytalanul nézett végig az esőkabáton, a kerek

szemüvegen és az egérszerű frufrun, ami kilógott a kalap alól.
– Charlie? Máshogy nézel ki.
Caitlin, némi döbbent vizsgálódás után, hisztérikusan vihogva
rám vetette magát.
Láthatóan túl fáradt, izgatott és nyugtalan volt, úgyhogy
felvettem, habcsókruhástul, mindenestül. Az enyémnek
szorított, kicsi arca aggasztóan forrónak tűnt.
– Csak néhány gyors felvétel – motyogta Kathleen, miközben
egy sor apró ide-oda rángatással beállított minket. – Na, most,
ha Caitlin felém hajol...
Ahogy azt Mace megjósolta, Kathleen volt a lencsék
kereszttüzének a középpontjában, ahogy szerető búcsúcsókokat
ad a lányának.
A képek bizonyára nagyon meghatóak lesznek, mert Caitlin
felemelt, kipirult arcán könnyek csorogtak. Csakhogy én tudtam,
hogy ezek valójában az öröm könnyei, amiért újra láthatja a
dadusát, és nem a bánaté.
– Most már mehetünk, Charlie? – kérdezte néhány perc
fényképezkedés után. – Mami, ennyi?
– Igen, drágám – felelte Kathleen. – Az egész esküvőből
exkluzív cikk lesz a Hello!-ban. Adj a maminak egy búcsúcsókot!
Vissza kell mennem a partira.
– Nem – jelentette ki Caitlin határozottan. – Már így is túl
sokat puszizkodtunk. – Azzal elfordította a fejét.
– Már fáradt Mrs... Mrs. Steigland – magyaráztam. Még épp
időben jutott eszembe, hogy kinek is a felesége. – Izgalmakkal
teli nap volt ez neki. Magammal vigyem? Ami azt illeti – néztem
le óvatosan Caitlin hirtelen elszürkült és kissé furcsa arcára –,
azt hiszem, mindjárt rosszul lesz!
Kathleen hátrált egy lépést.
– Ó, drágám! Mondtam, hogy ne egyél annyi crème brûlée-t!
Igen, vigye magával, dadus, és... öhm, a mami majd hív,
drágám...
Szerencsére egy fotós sem járt arra, amikor Caitlin odahányt
egy, a célnak megfelelő oszlop mögé odakint, csak az undorodó
portás és két érkező vendég. A taxisofőr vonakodott minket
beengedni az autójába, de biztosítottam, hogy ha Caitlinnek
megint rókáznia kell, azt megteheti a ridikülömbe.
Nos, a szó szoros értelmében nem az én ridikülöm volt, hanem
az a régimódi, kapcsos tetejű bőrtáska, amit Mace a
dadusöltözékhez kölcsönzött.
 Szerencsére erre a drasztikus megoldásra végül nem került
sor. Caitlin visszanyerte a színét (az energiáját nem), mire
visszaértünk Mace-hez. Mace bevitte a házba, miközben Caitlin
már félig aludt, és azonnal a kanapéra tette egy kis
szundikálásra.
A kislány úgy festett, mint egy kipirult, zilált kisangyal.
– Valószínűleg jobban lesz, mire indulnunk kell – mondta
Mace.
– Szerintem már akkor jobban lett, miután hányt – feleltem.
– Túl sok volt neki az izgalom egyetlen napra, de legalább az
autót jól bírja, és elég fáradtnak tűnik ahhoz, hogy az út nagy
részét átaludja.
Ásítottam, és viszkettem a paróka alatt. Nem csoda, hogy
Walter sosem hordja az övét!
– Megyek, és lehámozom magamról ezt a rettenetes
öltözéket.
– Segítsek? – ajánlkozott felcsillanó szemmel. – Elég ijesztően
festesz ebben a jelmezben, élvezet lenne lesegíteni rólad.
– Nem, köszönöm – feleltem kimérten. – Caitlin felébredhet.
Őszintén reméltem, hogy Mace nem érez beteges vonzalmat a
dadusok iránt, miután valójában őt is egy dadus nevelte fel, mert
nem állt szándékomban még egyszer felvenni ezt a hacukát.
 26. fejezet
Kábán és zavarodottan

OTTHON, A PAPLAK KONYHÁJÁBAN Anne-nel, Emmel és

Flossie-val a térdemen beszámoltam a kalandjaimról.
Vagyis párról, azokról, amikhez nem kellett kitenni a
tizennyolcas karikát.
Későre járt. Mace korábban kitett a nyári laknál, aztán
egyenesen hazament. Caitlin mélyen aludt a hátsó gyerekülésen,
egy nyuszis takaróba bugyolálva. Még mindig az összegyűrődött
habcsókruha volt rajta, de legalább többször nem lett rosszul.
A ház csendes volt. Chris a parókián maradt, apa és Jess
elment valahova, az ikrek pedig már ágyban voltak. Bran
csendben üldögélt a konyhaasztal másik végén, egy alpesi táj
kirakósán dolgozott.
Több szempontból is akciódús út volt, kimerültnek éreztem
magam, és még nem tértem magamhoz az élmények okozta
sokkból. Mintha egy hosszú, időeltolódással járó repülőútról
tértem volna vissza, jó volt ott ülni, kezemben egy bögre
kakaóval, előttem egy tányérral Em macaroonjából, Flossie
selymes fülét simogatva.
– És hogy van Mace, Chaz? – kérdezte Anne. – Ő is teljesen
kimerült?
– Nem az a férfi lenne, akinek képzeltem, ha nem így lenne –
jegyezte meg Em.
– Mace tökéletes úriemberként viselkedett – feleltem
kitérően, finoman elhallgatva, hogy sajnos az én viselkedésem
nem ütötte meg ezt a mércét.
– Kár érte, Chaz – mondta Anne együttérzőn. – Akkor talán
elmúlt a bájital hatása?
– Nem, nem múlt el. Még mindig el akar venni, nem tudom,
miért. Mármint, teljesen jól vannak a dolgok úgy, ahogy vannak,
nem?
– Eltekintve a ténytől, hogy talán nem sokáig lesz saját
otthonod – mutatott rá Em. – Jessica és apa már valószínűleg
minden eladó házat megnézett Upvale-ben.
– Tényleg? De apa biztosan nem gondolja komolyan. Igazából
soha nem adná el a paplakot, ugye?
– Jessica minden fortélyt bevet, hogy meggyőzze. Apa
olyanokat mondogat, hogy milyen kényelmes lenne, ha csak
ketten lennének, felteszem, a lányokkal együtt, a saját kis
házukban.
– Ez nem vall apára. És nem is lehet olyan kicsi a sok könyv
meg a dolgozószoba miatt. Dolgoznia csak kell valahol.
– Na meg a hatalmas hálószoba miatt a rengeteg átkozott
ruhásszekrénnyel – tette hozzá Anne.
– Ne is gondoljunk rá karácsony utánig! – mondta Em. –
Gondoskodunk róla, hogy ez legyen a valaha volt legjobb
Rhymer családi karácsony. És Chrisszel holnapután
összeházasodunk.
– Ó, Em! Már minden el van intézve?
– Három szertartás egy nap alatt: anyakönyvi hivatal,
templomtornác áldás, aztán a kis szertartás fent a lápon
Xanthéval, Freyával és Lilithszel. Chris azt mondja, biztosra akar
menni, hogy minden szempontból egybekeljünk.
– Szerintem ezzel meglesz. Csak a család lesz ott?
– Mace és Caitlin is eljöhetnek, ha szeretnének, és az ikreket
sem bánom, ha ott vannak. Jessica úgyis eljön, akár akarom,
akár nem. Utána Chris egy időre ideköltözik hozzám, amíg
keresünk saját otthont. De nem egy átkozott Mangó Otthont.
– Ó, Em! Ha Anne-nel nem költöttétek volna minden
pénzeteket a Csóró Spinére, most sokkal több pénzed lenne
házra!
– Egyre többen keresik. Szerintem igazi kultuszmagazin lesz
belőle – jegyezte meg Anne elgondolkodva. – Megtérül a
befektetésünk.
– Igen, és Chrisnek is munkát biztosíthat, ha nem találna
állást most, hogy visszavonult. Charlie pedig megírhatná a
következő szám cikkeit, meg foglalkozhatna a festményeivel. És
Mace-szel.
– Tényleg jó lesz visszatérni a festéshez. Van egy ötletem, egy
új téma. – Mace és a felháborító üvegházának a buja növényzete
együtt ihlette... – Találkoztam Mace anyjával. Teljesen flúgos.
– Hát, mi aztán egy szót sem szólhatunk – jegyezte meg Em.
– Milyen volt Mace háza?
– Neked tetszene, Em. Egyes részei épp úgy néznek ki, mint a
paplak, csak kényelmesebbek, az üvegháznak pedig van egy kis,
boltíves üvegteteje és szökőkútja. Ó, és a kertet magas fák és
bokrok szegélyezik, teljesen olyan, mintha vidéken lenne az
ember!
– Ezek szerint tetszett? – kérdezte Anne szárazon. – És
London?
– Ahol Mace lakik, az inkább egy falura hasonlít, egy kis
bevásárlóutcával és egy parkkal. Nem mentünk máshova, csak a
színházba. Valaki lefotózott minket, amikor kijöttünk. Mace sok
embernek bemutatott. Néhány ismerősnek tűnt, úgyhogy,
gondolom, színészek meg ilyesmik lehettek – meséltem
bizonytalanul. – Egész kedvesek és átlagosak voltak, kivéve két
nőt... ők kiközösítettek, de amúgy minden rendben volt.
Mondjuk, remélem kitörölnek Mace képéről, mert azt hiszem, át
lehetett látni a ruhámon.
– Reméljük, elárulja, ki vagy – jegyezte meg Em. – Legalább
lesz min csámcsognia a magazinnak.
– Ha tényleg át lehetett látni Charlie ruháján, valószínűleg
rengeteg rohadt cikkben csámcsognak majd róla – mondta Anne.
– Mi van a bevásárlószatyorban, Charlie? Ajándékok?
– Csak egy. Walternek.
Előhalásztam a hungarocellfejet és a bubifrizurás
dadusparókát, ami inkább tűnt ernyedt vadászgörénynek.
– Mace a dadusálcámhoz szerezte a parókát, nehogy
felismerjenek. Nemsokára megjelenik a cikk a magazinról. Neki
már nem kell, úgyhogy gondoltam, becsomagolom és odaadom
Walternek karácsonyra. Mit gondoltok?
Eligazgattam a parókát a fejen. Szemügyre vették az
eredményt.
 – Kissé úgy fest, mint Wenceslas, a jó király {1 4}, nem? –
kérdezte Em. – Imádni fogja. Csinálok rá egy koszorút
aranyozott műborostyánból és bogyókból. Azzal tökéletes lesz.
Bran, aki eddig őrült sebességgel csapkodta a helyükre a
kirakós darabkáit, most felnézett és megszólalt.
– Kész.
– Úgy van – felelte Em. Az órájára nézett. – Egy óra, húsz
perc, Bran. Azt hiszem, ez rekord. Megfordítod, és megcsinálod a
másik oldalát is?
– Nem. Inkább elmegyek a kocsmába.
– Nos, Ran és Jess ott van, és Walter is.
Bran elment a kabátjáért. Amint hallótávolságon kívülre ért,
így szóltam:
– Mace megtalálta azt a könyvet, amit Bran szeretne. Nem
tudom, hogyan. Amerikában van, de Federal Expressszel vagy
valami hasonlóval idehozzák.
– A mindenit! – jegyezte meg Anne.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT KÖNY VMOLY JEGY ZETEI: 3.

Ha a sikerkönyvek listáját és az irodalmi díjakat az írók

eladott könyveinek a száma alapján állapítanák meg, a
legelőkelőbb helyeket valószínűleg a Mills & Boon{1 5} írói
foglalnák el. Azonban őket nyugodtan ki lehet hagyni a
számításból, mivel csak nőknek írnak, akik a világ
népességének csupán a felét teszik ki.

Emnek fehér esküvője volt. Esett a hó.

Szerencsére csak szemerkélt, ami jó volt arra is, hogy minden
szép fehér legyen, és nem akadályozta Chris barátját, egy másik
motoros lelkészt sem, hogy odaérjen, és celebrálja az esküvőt.
Em csodásan nézett ki a sárgásbarna bársonyruhában és a
sötét, meleg köpenyben, amit Freya kölcsönzött neki az
alkalomra. Nagyon Üvöltő szelek stílusú volt, bár Em valójában
jobban hasonlít Heathcliffre, mint Chris.
A szerelem melegen tartotta őket. Mi, többiek, úgy
beöltöztünk, mint Nanuk, az eszkimó, vagy mint a Pokol Papjai...
vagy mint a játék mackók, Caitlin esetében.

Kisebb menetként vezettünk egyik helyszínről a másikra, ami

az egyenetlen csapáson ért véget fent a kőkörnél, majd
mindannyian visszamentünk a paplakba, ahol Gloria és Walter
elrendezte az Em által előkészített büfét, és megtartottuk a
fogadást.
Azt hiszem, nagy hatással voltam a vendéglelkészre, amikor
bevetettem nála az újonnan felfedezett flörtölőtudományomat.
Csak aztán észrevette, hogy Mace gyilkos pillantással mered rá,
és inkább kereket oldott. Engem viszont eléggé felbátorított ő és
a két londoni fickó, mert ők nem ittak szerelmi bájitalt, és
láthatóan mégis megkedveltek.
Talán tényleg semmi köze a szerelmi bájitalnak a dologhoz,
hanem Mace tényleg belém esett. Csak hát, amikor ránézek erre
a magas, sötét, jóképű, rejtélyes férfira, akivel egyáltalán nem
vagyunk egy súlycsoportban, elég nehezemre esik ezt elhinni.
Később apa, Chris és Mace összedugták a fejüket az egyik
sarokban. Úgy tűnt, nagyon komoly beszélgetésbe mélyedtek, de
lévén, férfiakról van szó, akár teljesen triviális dologról is
cseveghettek, mint például a sportról. Vagy a házasság előnyeiről
és hátrányairól... Jessica határozottan egyre érzelmesebb és
sóvárgóbb lett a nap folyamán.
– Nem is Mace az! – kiáltott fel Gloria, aki egyszer csak, mint
egy dugó, felbukkant mellettem, miközben én a három kislányt
figyeltem, akik kipirultan és túlpörögve körbe-körbe kergették
egymást a szobában. Házilag készített, aranyozott
babérlevelekből álló koszorújuk a szemükbe csúszott. – Nem ő a
sötét férfi a gyerekkel, aki bajt és széthúzást hoz a családra,
ahogy azt a levelekben láttam. Legalábbis nem hiszem. Inkább
Brendan Furness volt az. Ő is sötét hajú volt, és csak bajt hozott
azzal, hogy kiderült róla, hogy az apátok, meg minden.
– De nem szakította szét a családot, nem? – mutattam rá. –
Még mindig együtt vagyunk. Ha valaki itt szétszakít minket, az
bizonyára Jessica lesz, mert apa a tenyeréből eszik, és mióta
rájött az igazságra Branről és rólam, mintha már nem lenne
képes ellenállni neki.
– Mindannyiótoknak itt kell maradnotok a helyeteken. Ne
hagyd, hogy az a Mace ismét elcsábítson Londonba!
– Úgy tűnik, ő is itt akar maradni, és feleségül akar venni. De
én már nem látom értelmét a házasságnak. Azt sem tudom
elképzelni, hogy a kisházában serénykedjek. Te igen?
Időpocsékolás lenne, amikor írhatnám a cikkeket a magazinnak,
és festhetnék!
– Megint bele kell olvasnom a leveleidbe – motyogta
elgondolkodva. – És az övéibe.

– Gloria az előbb vett rá, hogy igyák meg egy csészével az

egyik undorító teájából – panaszkodott Mace később. – Ez nem
igazán működik pezsgővel vagy egy jó brandyvel, ugye? Aztán
azt mondta, hogy „egy nagy senki” vagyok, és elment a
csészémmel.
– Ó, jó. Örülök, hogy kezd megkedvelni most, hogy már
jobban ismer.
– Én viszont nem örülök annak, hogy Chris barátja meg téged
ismert meg jobban – közölte sötéten, majd átkarolt, és közelebb
húzott magához. – Pokolian féltékeny vagyok. Ezt akartad?
– Nem, természetesen nem – biztosítottam, bár ez valójában
továbbra is élvezetes, újszerű dolog volt. Eltöprengtem, vajon
nem az a szélsőséges vámpírkülső ijesztette-e el korábban a
férfiakat. Vagy csak nem jutott eszembe flörtöléssel próbálkozni.
– Nem értem, miért tart bármelyikőtök is érdekesnek. Nem
vagyok fiatal vagy különösebben csinos vagy kifinomult vagy...
– Ne becsméreld magad csak azért, hogy bókokat csikarj ki
belőlem! Gyönyörű vagy a magad különös módján, és egyedi.
Ezért szeretlek. Senkihez sem vagy fogható, akivel eddig
találkoztam.
– Gondolom, Em vagy Anne sem fogható senkihez, akivel
eddig találkoztál.
– De egyikükbe sem lettem szerelmes, csak beléd. Mindig is
téged kerestelek, csak ezt addig nem tudtam, amíg meg nem
találtalak – mondta költőien.
A tenyeréből ettem. Egy ilyen gyönyörű hang még a sült
babot is képes az istenek eledeleként eladni.
 Caitlin lihegve megállt előttünk, és a félrecsúszott, ünnepi
koszorúja alól bámult fel ránk.
– Apu, átöleled Charlie-t!
Mace a másik karjával átölelte Caitlint.
– Azért, mert próbálom rávenni, hogy hozzám jöjjön.
Caitlin az apja fölött rám nézett, a szeme nagyra nyílt.
– Feleségül mész apuhoz?
– Nem tudom.
– Szerintem hozzá kéne menned – jelentette ki határozottan.
– Akkor Anne, Em, Bran és mindenki az én családom is lenne,
ugye? És akkor ide tartoznék.
– Igen, de nem bánnád, ha apukád felesége lennék?
– Nem. Nem fog annyira szeretni, mint engem, de nagyon
kedvel, tényleg.
Megajándékozott minket egy kedves mosollyal, majd eltűnt.
Utánabámultam.
– A mostohaanya-mostohalány kapcsolatnak nem
gyötrelmesnek kéne lennie?
– Gondolom, majd akkor, amikor elkezd kamaszodni... akkor
olyan elviselhetetlen lesz, hogy alig különbözik majd a többi
gyerektől. De most, hogy a hivatalos engedélyt is megkaptad,
igent mondasz végre?
– Nem. Továbbra sem hiszem, hogy ez hosszú távon
működne, Mace, nincs semmi értelme.
– Miért nincs? Valójában mit akarsz az élettől, Charlie?
– Itt maradni Upvale-ben, és befutni a festményeimmel meg
a magazinnal. És úgy tűnik, menni fog. Azt is szeretném, hogy a
paplak maradjon ugyanilyen, körülöttem a családommal.
Csakhogy soha semmi nem marad teljesen ugyanolyan, ugye?
– Nem. A családod máris más, most már Jessica és Chris is a
része. És mi van velem? Most, hogy teljesen felforgattad az
életem? Akarsz engem?
– Tudod, hogy igen, de... szeretném a saját életemet élni, nem
pedig kis műholdként keringeni a tiéd körül.
– Szerintem épp fordítva van: én vagyok az, aki a Rhymer
bolygó körüli pályára kényszerült, és már nincs menekvés.
– Apu – tűnt fel ismét Caitlin. – Em azt mondja, hogy
karácsonyeste vissza kell jönnünk vacsorára, snapdragonozni és
egérvadászatra. És én holnap is átjöhetek, és segíthetek Feebnek
és Clónak és mindenkinek behozni a magyalt, a borostyánt meg a
fagyöngyöt, és felállítani meg feldíszíteni a fát.
– Snapdragon? – kérdezett vissza Mace, és felvont
szemöldökkel rám nézett. – Egerek?
– Majd meglátod – válaszoltam.
– Ideje hazamenni lefeküdni – jelentette ki Mace, és karba
vette Caitlint. – Sűrű napod lesz holnap: a mi fánkról és
díszeinkről se feledkezz meg!
– Majd sok magyalt szedek – felelte Caitlin álmosan.

Amikor mindenki elment, visszavonultam az egyszerű

kanapémra, ahol találtam egy korai karácsonyi ajándékot.
Élénk színű csomagolópapírba és arany szalagba csomagolták.
A rajta lévő címkét Gloria írta: „Holnap első teendődként
nyisd ki: sem előbb, sem később!”
Újabb bűbáj?
 27. fejezet
Ajándékvarázslat

MÁSNAP REGGEL NYITOTTAM KI GLORIA

AJÁNDÉKÁT, ahogy azt előírta, és a varázslata olyan erős
hatással volt rám, hogy mire leráztam magamról a bűbájt, és
Flossie-val felmentem, már mindenki megreggelizett és elment,
kivéve Anne-t és Emet.
Anne lustán üldögélt egy csésze kávé mellett, mivel már
végzett a kezelésekkel, így nem kellett elsietnie a kórházba. Em
gyümölcskenyeret készített az asztal másik végén, innen jött a
finom, fűszeres aroma, ami beléptemkor üdvözölt.
– Már azt hittük, nem jössz – mondta Em. – Hogy talán
lementéi Mace-hez, vagy ilyesmi.
– Nem. Csak egy kicsit... egy kicsit elfoglalt voltam – feleltem
szórakozottan. – És nem is vagyok olyan éhes, úgyhogy csak egy
kis pirítóst eszem.
– Annál többet fogsz enni – közölte Gloria, hirtelen bedugva a
fejét a mosókonyhából. – Szükséged lesz az erődre. Igazam van?
– Nem tudom, honnan a csudából tudtad, amikor nekem
fogalmam sem volt róla – feleltem.
– Miről nem volt fogalmad? – kérdezte Em felnézve.
– Tegnap este kaptam Gloriától egy előkarácsonyi ajándékot:
egy terhességi tesztet. Az előbb csináltam meg, és pozitív lett.
– A rohadt életbe, Chaz! – kiáltott fel Anne.
– Nahát! És még te kérdezted tőlem, hogy tudok-e mindent a
védekezésről – jegyezte meg Em. – Mennyire vagy terhes?
– Fogalmam sincs. Tudod, milyen szabálytalan volt mindig a
menzeszem. Talán ezért is volt nehéz teherbe esnem. Mintha
évek teltek volna el a legutóbbi óta, de azt hittem, csak korai
menopauzába léptem.
– Még nem, kiscsibém – mondta Gloria. – Ahhoz még túl
fiatal vagy.
– De nem vagyok egy kicsit idős a terhességhez? És nem is
érzem magam terhesnek. Talán téved a teszt.
– Nem, nem téved – biztosított Gloria. – Láttam a levelekben.
– Ó, hát – ültem le semmi ok az izgalomra. Gondolom, ezt is
elveszítem, mint a többit.
– Nem, ezt nem fogod – nyugtatott meg Gloria.
Reményteljesen néztem rá.
– A tealevelekben az állt, hogy megszülöm a babát?
– Igen. Végig ott volt, csak amikor kitudódott, hogy az a
Brendan Furness az apád, összezavarodtam, és azt hittem, ő a
sötét idegen a problémákkal meg a gyerekkel, és hogy semmi
köze Mace-hez. De megint megnéztem, és még mindig ott van.
– El kell mondanod Mace-nek – mutatott rá Em.
– Nem lehet! Csak azért vette el Kathleent, mert terhes lett!
Nem akarom, hogy azt higgye, engem is el kell vennie.
– Mivel amúgy is el akar venni, ez nem számít, nem?
– Nem hiszem, hogy tényleg el akar venni. Csak múló szeszély
vagyok a számára. Azt hiszem, újszerűséget jelentek neki, bár
azt nem tudom, miért. De lefogadom, hogy nem tart sokáig.
– Akkor átkozottul drága és tartós szeszély vagy, Chaz! –
jegyezte meg Anne. – Nézz szembe a ténnyel: az a férfi szeret
téged.
– És bárkit megkaphatna, de ő téged választott – érvelt Em. –
Ezt most azért gondolod, mert már volt házas? Bárki követhet el
hibát.
– Hibákat! Két korábbi felesége volt, ne feledd!
– Te is voltál már házas.
– De csak egyszer!
– Hát, nem a „két hiba és kiestél”-szabály szerint játszotok,
nem?
– Nem... – értettem egyet. Egyszerűen túl sok volt a hirtelen
feldolgoznivaló. – Maradjon ez közöttünk néhány napig, még
meg kell emésztenem. És amíg nem jutok túl az első három
hónapon, addig úgysem fogom elhinni, hogy ez tényleg
megtörténik.
– Rendben – bólintott Anne.
– De karácsonyeste el kell mondanod Mace-nek –
ragaszkodott hozzá Gloria. – Az tökéletes időpont lesz.
– Valóban?
– Igen – erősítette meg Em, és felnézett azzal az ismerős,
távolba látó, „testben jelen lévő, de lélekben máshol járó”
kifejezéssel az arcán. – Mace karácsonyeste olyan döntést fog
hozni, ami mindannyiunkat érint majd.
– Változások jönnek – értett egyet Gloria.
– Határozottan így van – néztem le hitetlenkedve a még lapos
hasamra.
Mármint, ha a harmincon túli anyákat korosodónak mondják,
akkor engem minek fognak nevezni? Aggastyánnak?
– Siess, edd meg a reggelidet! – sürgetett Anne. – A lányok
egy perc múlva itt lesznek, készen arra, hogy elmenjünk
karácsonyfáért. Útközben felvesszük Caitlint is.
– Igen – csatlakozott hozzá Em. – Sok munka vár ránk. Meg
kell csinálnom az összes cukoregeret a vadászathoz, és
szükségem van valami madzagra a farkukhoz. Meg még több
ezüstgolyóra a szemükhöz. Ó, és Bran azt kérdezi, elvinné-e
valaki karácsonyi ajándékokat vásárolni.
– Én elmegyek vele, és beszerzem a dolgokat az egerekhez is
– ajánlottam.
Bran általában az utolsó pillanatra hagyja az ajándékvásárlást,
és úgy oldja meg, hogy bemegy egy boltba, és mindenkinek
ugyanazt veszi.
Az az év, amikor a suszterhez ment be, és mindannyian
cipőtisztító készletet kaptunk bádogdobozban, különösen
emlékezetes volt, de a gyógyszertári év még inkább.
– Telefonál – jelentette Em. – Nem halljátok, ahogy kiabál?
Most, hogy jobban füleltem, tényleg távoli ordítozás
hallatszott, de eddig azt hittem, hogy szokás szerint apa az.
– Nem akarja a füléhez tartani, nehogy az átkozott démonok
átugráljanak a fejébe – magyarázta Anne.
 – Azt hittem, ezt csak a mobilokkal csinálja.
– Én is, de úgy látszik, tévedtünk. A barátnője telefonált.
– Isis? Úgy érted, valóban létezik?
– Nagyon úgy hangzott. Valami furcsa nyelven kezdtek el
beszélgetni, különben nyitva hagytam volna az ajtót, hogy
belehallgathassunk.
– Jobb, ha felírom a lányt az ajándéklistámra – mondtam. –
Reméljük, Bran idén valami könnyen postázhatót választ, mert
azonnal fel kell adni.
– Én már mindent elintéztem – mondta Anne önelégülten. –
Egyik nap megrendeltem, másik nap megérkeztek. Kipipálva.
– Ha már a rendeléseknél tartunk, megnézem, hogy áll a
magazin – vetettem fel.
– Minden rendben, Chris kézben tartja a dolgokat –
biztosított Em. – Elkezdheted írni a második számot: egyre
sikeresebb.

Furcsa levél jött Matt-től, aki láthatóan az összes újságcikket

megkapta, amit a londoni esténkről írtak Mace-szel, ahogy azt is,
ami arról szólt, hogy Anne-nel és Emmel új magazinba kezdtem.
Angie bizonyára elküldte nekik, mintegy utolsó rosszindulatú
gesztusként, mielőtt elindult a tengeri útjára.
Matt mintha azt sugallta volna, hogy alattomos és álnok
vagyok, amiért boldog és sikeres az életem, és ezt nem mondtam
el neki, és hogy tartásdíjat kéne neki fizetnem, vagy valami
ilyesmi.
Azonban, ahogy azt nemrég megtudtam, aláírtuk a jogerős
válási egyezséget, azaz már semmi jogot nem formálhattam Matt
pénzére, és fordítva. Még egy sovány malacra sem.
Úgy éreztem, van valami szörnyen kielégítő abban, hogy Matt
tudja, nemcsak hogy elindítottam nélküle egy sikeres
vállalkozást, de olyan férfival járok, aki sokkal feljebb van a
kívánatosság létráján... aminek a végéről ő már lecsúszott. Ha
bosszúra vágynék, ez határozottan megfelelne számomra.
Azzal is fenyegetőzött, hogy elmondja Mace-nek (és az
újságoknak), hogy megöltem Greget, úgyhogy visszaírtam neki,
hogy nyugodtan közhírré teheti, ha akarja, engem nem érdekel:
Mace már tudja, amúgy meg senki nem mondhat róla mást, mint
hogy szerencsétlen háztartási baleset volt. Aki mást állítana, azt
az én saját Barbár Hordám bepereli.
Ha valaki észrevenné, hogy az az egérszerű kis dadus, aki
meghúzza magát Kathleen egyik megjelent esküvői képének a
hátterében, én vagyok, az már teljesen más tészta lenne. De még
én sem ismerem fel magam abban a szerelésben.

EGY CSÓRÓ LEHARCOLT SZAKÁCS JEGY ZETEI: 3.

Ha citromot veszel a gin-tonichoz, válassz egy nagyobb

darabot, amit nem permeteztek viasszal, vágd vékony
szeletekre, és rakd be a fagyasztóba! így amikor beleteszed
őket az italba, egyszerre teszel hozzá jeget és citromot,
ráadásul olyan szempontból is gazdaságos, hogy nem lesz
tele a hűtő hátulja zöld, szőrös, csészealjakra tett fél
citromokkal.

A karácsony csak úgy száguldott felénk, tennivalók és izgatott

gyerekek örvényében, és a titkom miatt izgatott önmagammal.
Még jó, hogy Chris hatékonyan vitte az újságot, mert miután
megjelent a cikk a Csóró Leharcolt Északi Spinétől a fényképpel,
„Ranulf Rhymer, az életrajzíró, három lányával” (Botticelli
Átkozott három Gráciája, ahogy Anne fogalmazott),
elárasztottak minket a megrendelések és a kérdések. Az
emberek hosszú távra akartak előfizetni, úgyhogy volt mit
megterveznünk. Elkezdtem írni a cikkeket a következő számhoz.
Ezenkívül mint az őrült, festettem. Az egyik londoni galéria
látta a cikket, és ki akarta rakni a munkámat, de hogy mit fog
kezdeni az Ádám és Éva-sorozatommal, azt csak a jó ég tudja.
Hála az égnek Chris menedzseri készségeiért!
Úgy éreztem, mintha Chris mindig is a családhoz tartozott
volna, a legnagyobb természetességgel illeszkedett be, és Em
rettentő boldognak tűnt. Mindannyian a homokba dugtuk a
fejünket azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a családdal karácsony
után, mert egyre inkább úgy tetszett, hogy bekövetkezik az
elképzelhetetlen: apa eladja a paplakot, és egy kisebb helyre
költözik a Melaszos Cafkával.
 Mace és Caitlin mindennap átjött. Ha valaki filmre veszi a
paplakot és azt az utat, ami Mace házához vezet, és felgyorsítja a
felvételt, az valószínűleg úgy festett volna, mint egy hangyaboly.
Caitlin olykor elment a lányokkal, és Mace-szel volt egy kis időnk
kettesben. Egyébként nehéz volt, mert nem akartam nála tölteni
az éjszakát így, hogy Caitlin is ott van, ő pedig nem hagyhatta őt
ott, és jöhetett át a paplakba. A házasságot napokig nem hozta
szóba.
Valószínűleg belátta, milyen lehetetlen lenne, és úgy döntött,
megelégszik azzal, amit kaphat... ami, attól tartok, esetemben
szinte bármi lehetett, amit csak kért. És máris megkaptam tőle a
legszebb karácsonyi ajándékot a világon, még ha ezt ő nem is
tudta.
Miért ragaszkodik hozzá mindenki, hogy mondjam el neki?
Megint rákezdene arra, hogy házasodjunk össze, még akkor is,
ha már meggondolta magát. Kár érte...
Jött egy izgatott hangvételű képeslap Angie-től, aki már
elrepült a Karib-szigetekre, hogy elinduljon tengerjáró útjára, a
volt férjem és kettes számú felesége pedig bejelentették az új
jövevény érkezését. Malacot nem küldtek mellé. (De ezúttal
legalább leplezett fenyegetés sem érkezett vele.) Nem zaklatott
fel annyira, mint Mace gondolta, de hagytam, hogy ismét
megvigasztaljon úgy, ahogy ahhoz a legjobban ért.
Senki sem ért hozzá jobban.

A karácsonyi földcsuszamlás mindannyiunkat egyenesen

karácsony estéjéig sodort, és megállt arra a nyugodt pillanatra,
amikor mintha még a ház is visszafojtotta volna a lélegzetét a
jelentőségteljes időszak előtt.
A paplakban mindenütt füzérek és egyéb díszek lógtak, és
fenyőtől meg fűszerektől illatozott. Az ajándékokat
becsomagoltuk és betettük az óriási fa alá, Walter pedig
folyamatosan tett a tűzre, mert karácsonykor nem lehetett
fukarkodni a tűzifával.
Karácsony előtti estén mindannyian lementünk Mace-hez,
hogy elvégezzük a végső simításokat a díszítésén (és hogy
feltöltsük az éléskamráját Em néhány ehető ajándékával),
úgyhogy az otthona úgy festett és illatozott, mintha a paplak
melléképülete lenne.
Chris az ünnepekre bezárta a magazin szerkesztőségét, az
egyre halványabban jelen lévő kis kísértetet téve meg
gondnoknak, és most a templomban segédkezett az ideiglenes
helyettesének előkészülni az ünnepre.
Em visszavonult a konyhája békéjébe, saját hagyományos
rítusait járva végig. Karácsony este ürügyet keresett arra, hogy
mindenki elhagyja a házat egy órára, amíg Gloria elrejti a
cukoregereket.
Aztán eljött a hat óra, és a Rhymer család összegyűlt a
vendégeivel arra az eseményre, amiről a szívünk mélyén
mindannyian tudtuk, hogy az utolsó karácsonyunk lesz a
paplakban.
 28. fejezet
Snapdragon

MINT MINDIG, AZ EGYIK LEGFURCSÁBB DOLOG most

is az volt a karácsonyestében, hogy Waltert puha, fehér szakállal,
szemöldökkel és hajjal láthattuk... végül is a kopasz Télapó nem
igazán nevezhető hagyományosnak.
A vacsorához le kellett vennie a szakállát, és az étkezés egy
emlékezetes pontján a szemöldöke beleesett az ételbe.
Mace-szel úgy beszéltük meg, hogy Caitlinnel vacsora után
hazamennek, ami majd az egérvadászatot és a Snapdragont
követi, de másnap reggel visszajönnek. Mace azt szerette volna,
ha én is maradok, de nem akartam: ezt a karácsony reggelt
kettesben kell tölteniük, a zoknikkal és a hárommillió ajándékkal
körülvéve.
Nem mintha a mi fánk alá nem érkezett volna Caitlinnek sok
ajándék.
Mind forralt bort ittunk és karácsonyi tortát ettünk, ami a
hóval borított Stonehenge-et ábrázolta druidákkal, aranyozott
tölgylevelek füzére között. Közben a lányok ki-be rohangáltak,
azt kiáltozva, mennyi ajándék van nekik a fa alatt, és
könyörögtek, hogy legalább egyet hadd nyissanak ki most.
– Egérvadászat! – jelentette be apa hangosan, és letette az
üres poharát. – Az, aki a legtöbbet találja, megnyeri a
csokiegeret. Gyere, Jess! – Azzal megragadta Jess kezét, aki
meglepettnek tűnt.
 – De ez nem csak a gyerekeknek van, Ran? Mármint...
– A gyerekeknek? Nem. Miért csak nekik jusson ki a jóból?
Magával rángatva Jesst, kisietett a folyosóra, és egy rántással
feltépte az állóóra ajtaját.
– Aha! Egy!
– Gyerünk, Mace! – szóltam. – Szégyellheti magát, aki egyet
sem talál.
– Nektek, Rhymereknek, nincs eleve előnyötök? Az előző
évek alapján tudni fogjátok, hol vannak. Ez igazságtalan.
– Ó, Em és Gloria mindig talál új helyeket. Ráadásul idén
ötven van, mert többen vagyunk rájuk.
A többiek, apa lelkesedésétől fűtve, kisiettek a szobából, de én
még ott maradtam, hogy kivegyek egy zöld egeret a kandallón
lévő zenedobozból, és két másikat a tűzbakok mögül.
Mace-nek, akit szintén elkapott a hév, sikerült megelőznie,
előbb találta meg a kissé meleg egeret a falra szerelt lámpán.
Már jó néhányat megszereztünk, mire elmentünk Em mellett
a konyhában (ott sosincs egy sem: túlságosan láb alatt lennénk
neki), és lementünk a lépcsőn a nyári lakhoz.
– Idelent is lesz? – kérdezte Mace.
– Általában nem szokott, de idén talán van – feleltem, és
eltökélten elreteszeltem az ajtót a lépcső lábánál. – Így! Ez majd
távol tartja a többieket, ha nekik is eszükbe jutna.
– Ó? – mondta felcsillanó szemmel. – Ez így nem csalás? Vagy
valami más jár a fejedben?
– El kell mondanom valamit, Mace.
– És nekem is el kell mondanom valamit, drágám. Lehetőleg
még vacsora előtt, nehogy az apád közölje, hogy ő szeretné
elárulni.
– Elárulni? – visszhangoztam, megfeledkezve az én híremről.
– Mit?
– Előbb te – parancsolta. – És jobb, ha ez egy vallomás lesz
arról, hogy majd’ belehalsz, annyira hozzám szeretnél jönni!
– Neem... – feleltem, kerülve sötét szemének pillantását. –
Nem... én... ez... – Mély levegőt vettem, és kiböktem: – Mace,
terhes vagyok.
Mace, aki addig elegánsan az asztalnak dőlt, most kihúzta
magát, és rám meredt.
 – Terhes? Istenem! Charlie... de azt mondtad, hogy nem
tudsz... hogy...
– Meddő vagyok? Tudom. És sajnálom, Mace. Tényleg azt
hittem, hogy az vagyok.
Átvágott a szobán, és megragadott.
– Sajnálod? Mi a fenét sajnálsz? Ez csodálatos! Nem örülsz
neki?
– Még nem tértem magamhoz. Nem hiszem el. Sem azt, hogy
minden rendben lesz. De Gloria és Em megjósolta, ahogy azt is,
hogy a baba egészséges lesz.
– Drágám, hát persze hogy minden rendben lesz!
– Nemcsak arról van szó, hogy félek, hogy ezt is elveszítem,
mint a többit, bármit mondjon is Em és Gloria... de már
elmúltam negyven. Ez elég sok az első gyerekhez. Nagyobb az
esélye, hogy valami baja lesz.
– Még mindig nagyobb az esélye annak, hogy minden rendben
lesz vele. – Kutató pillantással nézett le rám. – Én kis titkolózó
Undine-om! Mióta tudod?
– Csak néhány napja – biztosítottam sietve. – Gloria jött rá
először. Vett nekem egy terhességi tesztet. Én még mindig nem
érzem, hogy valami változott volna bennem, és részben ezért
sem akartam még elmondani neked. De Em és Gloria valamiért
úgy gondolta, hogy ma este el kell mondanom.
– Nem akartad elmondani? Hát persze hogy el kellett
mondanod! Én vagyok az apa, nem? – kérdezte hevesen, a karja
megfeszült körülöttem.
– Persze hogy te vagy, de emiatt vetted el Kathleent, és én
nem akarom, hogy azt hidd, bármire is kényszerítelek.
– De, Charlie, most épp fordítva van: én akarlak elvenni
téged, te pedig még az éjszakát sem vagy hajlandó együtt tölteni
velem a kisházban!
– Caitlin miatt. Nem lenne tisztességes vele szemben, ha
egyik reggel hirtelen megjelennék az ágyadban, aztán eltűnnék,
amikor rám untál.
– Ami sosem fog bekövetkezni, úgyhogy hozzá kell szoknia.
Sőt, ha összeházasodunk, elég különösnek fogja találni, ha nem
élünk együtt.
– Már nem tudom, mit tegyek – mondtam tehetetlenül, és
letettem a kezemben lévő, maroknyi, meleg, ragacsos
cukoregeret.
– Még jó, hogy én tudom. Hadd újságoljam el az én híremet:
megvettem a paplakot apádtól, telkestül-házastul, Rhymerestül.
Ideköltözöm, és csak Ran, Jessica meg az ikrek mennek el innen.
De ők is csak a kisházamig. Egyfajta házcserében állapodtunk
meg.
A térdem kissé megrogyott. Mace megtartott, és közel húzott
magához, amitől még nehezebben tudtam koncentrálni arra,
amit mond.
– Apával ezt a hátunk mögött beszéltétek meg? Hogy tehette
ezt velem? Sunyi, vén bolond!
– Na, na! – csitított Mace. – Hát így kell beszélnie egy
szófogadó lánynak az apjáról?
– Igazából nem az apám. És hogy várhatod el tőlünk, hogy
egyetértsünk a szervezkedésetekkel?
– Miért is ne? Ez a tökéletes terv, nem? A paplak továbbra is
mindenkinek otthont ad, pont mint azelőtt, kivéve, hogy
szerintem Em és Chris jobban örülnének egy külön lakrésznek a
padláson, hogy kettesben lehessenek, amikor szeretnének.
Ellöktem magamtól, olyan erősen, amennyire csak tudtam
(amivel nem távolodott olyan messzire), hogy felnézhessek rá.
– Ez most csak valamilyen egyezkedő húzás? Nem akarhatod
komolyan a nyakadba venni az egész klánt!
– Ez inkább egy puccs. Gondolj csak bele az előnyeibe,
Charlie: a nyári lakot átalakíthatnánk a Csóró Spiné
szerkesztőségévé, amit Chris teljes időben vezethetne. Em
továbbra is uralhatja a háztartást, de közben meglesz a saját
terük. Te írhatsz a magazinnak, festhetsz a verandádon, és úgy
általánosságban véve folytathatod a különös, Charlie Rhymer
életedet, miközben Anne és Bran kedvük szerint jöhet-mehet.
Az ikrek itt lesznek a közelben, aminek Caitlin örülni fog, és még
Ran is használhatja a házat menedékként, ha Jessica túl sok
lenne neki. Mit szólsz?
Nem sokat. A talajt mintha teljesen és könyörtelenül
kirántották volna alólam, és ha nem kapaszkodom meg Mace-
ben, szörnyen sokáig zuhanok...
– Mi van Gloriával és Walterrel? – kérdeztem elgyengülve.
 – Őket is a családhoz számoltam: itt maradnak, ha
mindannyian itt maradtok, nem?
– De Mace...
– Oké, van egy feltételem: néha el kell jönnöd velem
Londonba, mert ott csak az enyém leszel. Van egy
fantáziaképem rólunk az üvegházban... az a sok buja, trópusi
növény... a forró, párás levegő...
A levegő most kezdett el forró és párás lenni. Érdekes, hogy
nem csak én fantáziálok arról, hogy berángatok másokat a
bokorba.
– Szóval mit mondasz, drágám?
– Azt hiszem, legyűrtek a magasabb rendű erők.
Éppen készült megint legyűrni, amikor kivágódott a veranda
ajtaja, hideg fuvallatot és embereket engedve be.
– Csalók! – kiáltotta Anne. – Körbe kellett mennünk a
hidegben, és a békából kiszedni a kulcsot!
Kireteszelte, és nagy lendülettel kinyitotta a lépcsőhöz vezető
ajtót, majd a lányok is lesiettek hozzánk, nyomukban a két
kutyával. Hirtelen óriási lett a tömeg a kis szobában, ami aztán
épp olyan hirtelen ki is ürült, beleértve az egereket is, amiket az
asztalra tettem.
– Jaj, ne! Enyém lesz a vigaszdíj a legkevesebb egérért –
sóhajtottam szomorúan.
– Az mi?
– Nekem kell viselnem a rénszarvasos fejpántot és a bolyhos
farkat vacsora alatt. De a világító orrot levehetem evés közben.
– Már alig várom – jegyezte meg Mace.

ÜNNEPI JÁTÉKOK: SNAPDRAGON

A snapdragon egy régi angol szokás. Megérdemli, hogy

életben tartsuk, mivel, bár elég veszélyes, még legális.
Izgalmas befejezést ígér a karácsonyi fogások után, az
adrenalinlöket segíti az emésztést.
 Ugyanazt a technikát igényli, mint a karácsonyi puding
meggyújtása (van abban valami nagyon szimbolikus,
ahogy a család tűzgyújtással fejezi be azt a menüsort, amin
a háziasszony egész nap dolgozott): egyszerűen csak
halmozz fel egy nagy adag mazsolát egy hőálló edényben,
öntsd le alkohollal, például brandyvel, és gyújtsd meg!
Azután mindenki megpróbál kikapni egy-egy mazsolát
anélkül, hogy megégetné az ujját, vagy lángra kapna.
Tipp: mindig legyen kéznél egy fedő, ami lefedi a tálat,
egy tűzoltó készülék és egy tűzoltó takaró a váratlan
helyzetekre.

Apa nyerte meg az egérvadászatot, amitől roppant jó kedve

volt vacsora alatt. Rajtam kívül mindenki tele volt cukoregérrel.
Mace aranyosnak talált a rénszarvasos fejpántban, de
észrevettem, hogy a szája mindig megrándul, valahányszor rám
néz. Én személy szerint még mindig zsibbadt, sokkos állapotban
voltam a fondorlatosságának (és persze apáénak) köszönhetően,
ahogy mindenki más is az lett, amikor elértünk a sherrys
desszertig, és apa felfedte a tervüket.
Nem emlékszem olyan családi eseményre, amikor ilyen sokáig
ilyen nagy csend lett volna. Aztán Em és Anne egyként fordult
felém.
– Tudom. Mace az imént mondta el odalent.
– Átkozottul jó taktika, Mace! – gratulált neki Anne. –
Körülvettek és kicseleztek, Chaz.
– Mohamed eljött a rohadt hegyhez. Szép – értett egyet Em.
Elgondolkodva nézett Mace-re. – Ez... nagyon... megfelelő. –
Chrishez fordult, és a könyökével megbökte a bordái között,
mire Chris félrenyelte a bort. – De többé ne merészelj titkolózni
előttem, Chris, különben harisnyakötőt csinálok a beleidből!
Rendben?
– Rendben – értett egyet Chris, könnyező szemmel. – De
megeskettek, hogy nem mondom el senkinek, mert Mace előbb
mindent el akart rendezni, aztán Charlie-nak akarta elmondani
először. Nekem abszolút tökéletes megoldásnak tűnik.
– Mace házában fogok élni? – kérdezte Jessica lassan, ahogy
összerakta a tényeket.
– Azt mondtad, egy kicsi helyet szeretnél, mindenféle modern
berendezéssel – mutatott rá Ran. – Nos, a kisházban megvan
minden, még egy dolgozószoba is nekem. De figyelmeztetlek,
Jessica, ha nem hagyod Emnek, hogy megtanítson főzni, töröljük
az esküvőt!
– Főzni? Tudok főzni!
– Meg tudsz mosni egy salátalevelet. De én nem egy átkozott
nyúl vagyok! Ha megtanulsz főzni, kitűzöm az esküvő időpontját.
– Ha ezzel elkerül a háztól, akkor benne vagyok – jelentette ki
Em barátságtalanul.
– Ne, ne, mami! Mi is itt akarunk maradni – nyöszörgött
Feeb. – Nem akarunk a kisházban élni, ez nem igazságos!
– Nem az – értett egyet Clo. – Em nem gondolja komolyan.
Csak viccel. Nem igaz, Em? Kérlek, mondd, hogy itt
maradhatunk!
– Nem, nem maradhattok – csattant fel Jessica. – Az én
kislányaim vagytok, és velem meg Rannel fogtok élni.
– Elragadó az a kisház – lelkesítettem őket. – Van két apró
hálószoba elrejtve a tető alatt, és akkor jöttök át a paplakba,
amikor csak szeretnétek.
– Igen, fenntartjuk nektek a padlásszobákat, megosztjuk
veletek – értett egyet Anne. – Úgy jöttök-mentek, ahogy
kedvetek tartja.
Caitlin, aki az álmosságtól már nagyokat bólogatott a desszert
fölött, miközben az öle tele volt egérrel, megszólalt.
– Apu? Én hol leszek?
– Természetesen itt, velem, Charlie-val meg a többiekkel.
– Ó, de jó! Akkor feleségül veszed Charlie-t? És megint
lehetek koszorúslány?
Erre épp akkor feleltem, azt hogy „Nem!”, amikor Mace
„Igen”-t mondott. Egymásra néztünk.
– Jobb lesz, ha hozzámész, Charlie – tanácsolta Ran –, ez után
a cserebere meg minden után. Ez a férfi sokat fáradozott érted.
– Igen, de...
– Nem mondtad még el Mace-nek a nagy hírt? – kérdezte
Em.
– Most már felállhatunk az asztaltól? – szólt közbe Clo. – Tele
vagyunk, és szerintünk maradt még néhány egér, amit nem
találtunk meg.
A gyerekek eltűntek, miközben mindenki úgy nézett rám,
mint aki mindjárt valami nagy dologgal áll elő.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen bejelentést kell
tennem, főleg nem úgy, hogy közben rénszarvasnak vagyok
öltözve.
– Én... nos, Mace és én...
– Charlie a gyerekemmel várandós – közölte Mace büszkén,
mintha épp most kaptam volna egy igen nagylelkű ajándékot
(ami bizonyos szempontból igaz is volt).
Még Bran is rám bámult, miközben egy cukoregér fonálfarka
lógott ki a szájából.
– Em és Gloria szerint ezúttal nem fogom elveszíteni.
– Nem is fogod, kiscsibém! – szólalt meg Gloria az asztal
végéből.
– Freya azt mondta, már régebben is látott téged egy
gyerekkel a kristálygömbben, de nem akart szólni róla – tette
hozzá Em.
– Igen – értett egyet Anne. – És azt mondtad, Lilith boldog
végkimenetelt jósolt a régi ügyeknek a kártyákból, nem?
Charlie-nak most határozottan van egy ügye!
– Engem látott valaki Charlie-val és a gyerekkel? –
érdeklődött Mace gyanakvó szelídséggel. – Vagy én nem vagyok
benne a képben?
– Már benne van. Semmi mást, csak bajt hozott magával! –
felelte Gloria. – Végig ez volt a levelekben.
– Biztos mondtak mást is, mint például: „és boldogan éltek,
amíg meg nem haltak”.
– Igen, így kell lennie – lelkesedett Anne. – Jane Austen
szerint a nagy jövedelem a legjobb recept a boldogságra, és Mace
átkozottul gazdag! Ez nem volt benne a levelekben, Gloria?
Gloria horkantott egyet.
– Talán, de nem akartam, hogy az én Charlie-mat megint
elvigyék Upvale-ből a gyerekével, akinek itt kell megszületnie.
– Nem fogom elvinni, vagy legalábbis pár hétnél nem
hosszabb időre. Tudja, hogy nem tud sokáig távol maradni. Úgy
nem lenne boldog, és ezt megértem.
 Gloria megint horkantott, és barátságtalan pillantást vetett
rá, de kezdte megkedvelni, láttam rajta.
– Ami azt illeti – folytatta Mace –, mintha én csupán amiatt
okoztam volna bajt, mert maga próbálta megakadályozni azt a
bajt, amit maga szerint okozhatok.
Mindannyian ránéztünk, és valóban, ha jobban belegondolok,
igaza volt.
– Ez az egész nem csak annak az értelmezéséről szól, amit
látott? Remélem, Charlie-t sikerült felkavarnom. Határozottan
az őrületbe kerget. És sokat fáradoztam, hogy elnyerjem a
kegyeit. Ez nem elég bajnak, Gloria? Nincs a leveleiben
semmilyen „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”?
– Talán van – ismerte el Gloria kelletlenül, majd felállt. –
Jobb, ha iszik egy finom csésze teát. És Charlie is.
– Már nem szeretem őket – jelentettem ki határozottan.
– Pezsgőt! – jelentette be Ran. – Walter, hozd be, ember! És
még nem ettük meg a szerencsesütiket, és nem játszottunk
brandys mazsolás játékot sem!
Mace és Chris rémült pillantást váltott az asztal fölött.
– Nem gondolod, hogy elég volt mára ennyi izgalom? –
javasolta Chris óvatosan.
– Karácsonyeste van – felelte apa, mintha ez elegendő indok
lett volna. – Ilyenkor mindig szerencsesütit eszünk és
snapdragont játszunk. A pezsgőt arra vettem, hogy koccintsunk
a házcserére, de koccinthatunk a babára is.
– Itt az ideje a snapdragonnak? – kérdezte Bran
reménykedve.
– Bran, vedd ki azt a madzagot a szádból, mielőtt még
lenyeled! – szólt rá Em. – És tedd félre a többi egeret holnapra,
különben még rosszul leszel, mint tavaly!
– Ti, Rhymerek, még nem gondoltatok arra, hogy úgy
csináljátok a dolgokat, mint mindenki más? – kérdezte Chris
kétségbeesetten.
– Nem, abban mi lenne a szórakoztató? – felelte Em
döbbenten. – Mi így szoktuk csinálni... és most már te is. Végül is
– tette hozzá –, Mace-szel és apával már elintéztétek, amit ti
akartatok, most kénytelenek lesztek alkalmazkodni a családi
hagyományokhoz.
 A szerencsesütim szerint a csim kreatív irányba áramlik.
Kicsit megkésett üzenet volt, mert már odaáramlott.
Amikor lekapcsoltuk a villanyt, és meggyújtottuk a brandys
mazsolákat, kimaradtam a körömből, mert Mace kihasználta az
alkalmat, hogy hátrahúzzon a szoba végébe, és addig csókoljon,
amíg már alig kaptam levegőt. Végül is már így is lángra kaptam.

Az alvó Caitlinre a lépcsősor alsó fokán találtunk rá. Em

keresett egy puha takarót, hogy Mace hazavihesse anélkül, hogy
felébresztené.
– És karácsony napjára mi a program? – kérdezte Mace kissé
aggódva.
– Felkelünk, megreggelizünk, és kinyitjuk az ajándékainkat.
Aztán Caitlinnel feljöttök, és körülbelül egy órán át keresgélős
játékot játszunk, hogy megjöjjön az étvágyunk a karácsonyi
ebédhez, ami kettő körül van. Minden kerül az asztalra, ami
szem-szájnak ingere, utána lángoló puding és házi készítésű
karácsonyi pukkanó következik. Aztán elvisszük a kutyákat
sétálni, hazajövünk, és játszunk pár csendkirályt. Aztán teával
egybekötött vacsora következik, és addigra általában mind
kimerülünk, és korán lefekszünk. Ja, Gloria és Walter
hazamennek a karácsonyi ebéd után, és otthon is esznek
karácsonyi ebédet, aztán tévét néznek.
– Egy évbe is beletelik, mire mindezt kipihenem. Neked sem
kéne nagyon lefárasztanod magad.
– Lefárasztani? Egyáltalán nem vagyok fáradt! – jelentettem
ki felháborodottan.
Mace mosolygott, és feljebb emelte Caitlint a karjában.
– Én igen, és még vár rám egy karácsonyi zokni, amit meg kell
tömnöm.
– Legalább alszik – vigasztaltam. – Kiengedlek odalent.
Megcsókoltam Caitlin kipirult arcát, és eligazgattam körülötte
a takarót.
– Jó éjt, te körmönfont színész! – búcsúztam tőle, és őt is
megcsókoltam Caitlin feje fölött.
– Mondok valamit, drágám – suttogta Mace bizalmasan a
küszöbön. – Rénszarvasként jobban tetszel! – Azzal nevetve
elindult az éjszakában.
 Elfelejtettem, hogy még mindig rajtam van a fejpánt és a
bolyhos farok.

Miután elment, rákerestem Undine-ra a lexikonban. Ezek

szerint vízi tündér vagyok, aki emberi lélekre tett szert, miután
emberférjének a gyermekét a világra hozta. (Vagy ez, vagy a
folyóvíz, főleg a vizelet megszállottja... – de ezt nem hiszem.)

Másnap reggel Caitlin izgatottan sikítozva rohant el

mellettem, be a házba. Egy párnahuzatot húzott maga mögött,
ami tele volt ajándékkal. Nem mintha nem várt volna rá még egy
zsáknyi.
Feldübörgött a lépcsőn a paplakba, én pedig becsuktam a
veranda ajtaját, mielőtt hagytam, hogy a Hitetlen Megszálló a
karjába vonjon.
– Mace, ha hozzád megyek, egy dolgot meg kell ígérned –
mondtam neki komolyan.
– Bármit – bólintott egyik lehengerlő mosolyával.
– Ne változz át űrlénnyé, mint az első férjem!
– Ő ezt tette? Nyilván védekező mechanizmus lehetett.
– Hogy érted? Azt akarod mondani, hogy én...
– Lehetetlen nőszemély vagy, de én semmi mássá, csak
ragaszkodó és valószínűleg féltékeny férjjé változom át. Ha ez
űrlényesnek számít, akkor kénytelen leszel hozzászokni.
– Azt hiszem, ezzel képes leszek együtt élni.
– Más alternatívád nincs is, drágám – felelte, még közelebb
húzva, és ismét megcsókolt.
Mit tehettem volna? Én ellenálltam, de ilyen helyzetben
minden nőnek meg kell ragadnia a lehetőséget, és megtenni,
amit lehet, önmagáért.
Hirtelen, szaggatott kopogással rózsakvarcok jégesőszerű
zuhataga hullott a kőlapokra és pattant neki az ablakoknak.
– Mi a fene volt ez? – kiáltott fel Mace, felkapva a fejét.
– Ó, semmi fontos – feleltem neki révetegen. – Csak megint
elpattant a szerelemkarkötőm.
Receptek
 Melaszos Pite
Kiskoromban édesanyám mindig úgy készítette a melaszos
pitét, hogy az omlós, vajas tésztalapot egyszerűen csak befedte
melasszal, és néha belekevert egy kis kenyérmorzsát. Ezt vagy
sűrített tejjel, vagy tejsodóval tálalta, amikben barna, melaszos
örvényt kavarhattam a kanalammal.
Képzelhetik a meglepettségemet (és az undoromat), amikor
először ettem máshol melaszos pitét, egy édes, sápadt valamit,
amit cukorsziruppal készítettek!
Tehát íme, a saját receptem az eredeti süteményhez.
Folyamatosan is hozzászoktathatják az ízlelőbimbóikat úgy, hogy
először egy-, aztán kétkanálnyi melaszt tesznek hozzá
cukorszirup helyett...

Hozzávalók

175 g sima liszt

75 g zsír vagy sütőmargarin (vajat is lehet használni, de
attól törékeny és nehezen nyújtható lesz a tészta)
hideg víz
csipetnyi őrölt gyömbér
50 g friss fehér kenyérmorzsa
3 evőkanál melasz

Elkészítés
Melegítsük elő a sütőt 200 °C-ra, és kenjünk ki egy 20-
23 cm átmérőjű, alacsony, zománcozott tálat vagy
piteformát.
Morzsoljuk bele a zsiradékot a lisztbe, amíg morzsás
állagú nem lesz, és tegyünk hozzá egy kis hideg vizet.
Nyújtsuk ki a tésztát egy liszttel megszórt deszkán, és
béleljük ki vele a tálat vagy a piteformát. Vágjuk le a végét,
és az így kapott tésztamaradékot tartsuk meg a sütemény
tetejének a díszítéséhez. (Én szeretem a tészta szélét
hullámosra csipkedni, de ez nem kötelező.)
Lassan melegítsük fel a melaszt egy serpenyőben,
keverjünk hozzá egy csipetnyi őrölt gyömbért, majd adjuk
hozzá a kenyérmorzsát.
Az így kapott keveréket öntsük rá és oszlassuk el a
tésztaalapon, majd a megmaradt tésztacsíkokból készítsünk
a tetejére rácsmintát.
Körülbelül harminc percig süssük, amíg a széle halvány
aranybarnára nem pirul.
Melegen és hidegen is tálalhatjuk tejsodóval, tejszínnel
vagy fagylalttal.
 Melaszos Pogácsa

Ha már melaszos mélységekben járunk, próbálják ki a

hagyományos pogácsának ezt a változatát – különösen jó
télen, melegen, vajjal fogyasztva.

Hozzávalók

225 g sima liszt 38 g vaj

fél-fél teáskanál a következőkből:
szódabikarbóna
őrölt gyömbér
őrölt mixed spice{1 6}
só
borkősav
fahéj
1 evőkanálnyi porcukor
1 púpos evőkanálnyi melasz
tej a keveréshez

Elkészítés

Melegítsük elő a sütőt 220 °C-ra, és kenjünk ki egy

tepsit. Morzsoljuk bele a vajat a lisztbe, majd szitáljuk bele
az összes száraz hozzávalót, hogy finom, morzsás állaga
legyen.
Lassan melegítsük fel a melaszt két evőkanál tejjel, majd
öntsük rá a száraz hozzávalókra, és keverjük addig, amíg
puha állagú nem lesz. Ha szükséges, adjunk hozzá még tejet.
 Dagasszuk egy kicsit, majd nyújtsuk ki egy liszttel
megszórt deszkán körülbelül két centi vastagságúra.
Vágjunk ki belőle körformákat (én ehhez szeretek
cikcakkos szélű formát használni), körülbelül nyolc kis
pogácsát készítve. Gyúrjuk össze a megmaradt tésztát még
egy pogácsához.
Tegyük bele a tepsibe, és süssük körülbelül 15 percig.
Hűtsük ki egy rácson.
 A JÓ ÖREG
ANGOL KEVERT TÉSZTA

Ennek az egyszerű receptnek a változatai ősidőkre nyúlnak

vissza, és már a legelső brit szakácskönyvekben is benne voltak,
néha lágy tésztaként vagy mint itt, kissé szilárdabb tésztaként,
amit formázni is lehet.

Hozzávalók

62 g porcukor
62 g vaj
1 tojás, jól felverve
150 g sima liszt
25 g őrölt mandula
egy viasszal nem permetezett citrom reszelt héja

Elkészítés

Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra, és kenjünk ki egy nagy

tepsit.
Keverjük habosra a vajat és a cukrot, amíg lágy, könnyed
állaga nem lesz, majd adjuk hozzá a tojást.
Szitáljuk bele a lisztet, majd keverjük bele az őrölt
mandulát és a citromhéjat. Keverjük jól össze, puha
tésztává.
Gyúrjunk kis gombócokat a tésztából, majd két ujjal
lapítsuk ki őket a tepsiben, amitől enyhén hullámos
formájuk lesz.
(Ez úgy is működik, ha kis alakú, hullámos formájú
tepsibe nyomkodjuk bele őket.)
Süssük a sütőben 15-20 percig, amíg halvány
aranybarnára nem pirul a széle.
Hűtsük ki egy rácson, majd tároljuk légmentes dobozban.
 CUKOREGEREK
Biztos vagyok benne, hogy a Rhymerek éves
egérvadászatához Em a hagyományos módon készítette a
cukoregereket, nyers tojásfehérjét használva a fondanthoz. Ám
ehhez a recepthez egyszerűen porcukrot és sűrített tejet
ötvöztem. Adjunk hozzá egy kis folyékony glicerint a puhább
állagú fondantért. Én kézzel formázom az egereimet, de lehet
kapni műanyag és szilikon, egér formájú tepsiket is.

Hozzávalók

175 g porcukor
egy kis doboz sűrített tej
cukorgolyók a szemeknek
vékony fonál a farkaknak
ételfesték szükség szerint
fél teáskanál glicerin (tetszőleges)

Elkészítés

Öntsük a porcukrot egy tálba, és kanalanként keverjük

hozzá a sűrített tejet, amíg fondanttésztát nem tudunk
formázni belőle. Ha túl sok tejet teszünk hozzá, még egy kis
cukorral kiegyenlíthetjük, hogy megfelelő állagú legyen.
Vágjuk fel a tésztát, és mindegyik adaghoz tegyünk egy-
egy csepp ételfestéket, majd jól dagasszuk bele. Én
szeretem az egerek felét fehérnek hagyni, a többit pedig
rózsaszínűre festeni.
Egy porcukorral megszórt deszkán formázzuk a
fondantot kis körtealakokra, az egyik végét csippentsük
össze a hegyes orrhoz, és formázzuk meg a két kis kerek
fület is. Nyomjunk bele kis ezüst cukorgolyókat a
szemeknek.
A hagyományos farokhoz szúrjunk lyukat az egér
hátsójába egy nyárssal, majd dugjuk bele egy vékony, rövid
fonal végét.
Hagyjuk, hogy kiszáradjon és megkeményedjen, majd
tároljuk dobozban vagy zsírpapírral bélelt bádogdobozban,
amíg szükséges.
{1 }
Utalás a Weasels Ripped My Flesh cím ű The Mothers of Inv ention-szám ra.
{2}
Gondal: Em ily és Anne Brontë által alkotott, képzeletbeli v ilág.
{3}
Újpogány v allás.
{4}
Volt angol okkultista, író.
{5}
William Bürke és William Hare: hírhedt sorozatgy ilkosok a XIX. századi
Skóciában.
{6}
Volt angol író, aki thrillerjeiről és okkult regény eiről v ált ism ertté.
{7}
A satchel eredeti jelentése: v állra akasztható bőrtáska.
{8}
Kifejezés Lewis Carroll Alice Tükörországban cím ű regény éből a soha be nem
teljesülő ígéretekre.
{9}
Snapdragon: főleg a 1 9 . századig népszerű karácsony i játék, am ikor a
játékosoknak égő brandy ből kell kikapni és m egenni a m azsolákat.
{1 0}
Az Ízisz angol m egfelelője.
{1 1 }
Del Monte Foods: észak-am erikai élelm iszer-term elő cég.
{1 2}
A fülöp-szigeteki diktátor, Ferdinand Marcos özv egy e, aki hatalm as
cipőgy űjtem ény éről is ism ert.
{1 3}
Vallási szekta, am ely többek között egy szerűségéről is ism ert.
{1 4}
Bohém király a Good King Wenceslas cím ű karácsony i énekben, aki
karácsony m ásnapján, a hideg ellenére elindul, hogy alam izsnát osszon a
szegény eknek.
{1 5}
Rom antikus történetekkel foglalkozó, brit kiadó.
{1 6}
Angol fűszerkev erék sütem ény ekhez. Leginkább a karácsony i és a forralt-
bor-fűszerkev erékhez hasonlít. Fő összetev ői a fahéj, a szerecsendió és a
szegfűbors.