Jim Morrison

ÉLETE, HALÁLA, LEGENDÁJA

STEPHEN DAVIS

CARTAPHILUS KÖNYVKIADÓ
JIM MORRISON / LIFE, DEATH, LEGEND Copyright © 2004 by Stephen Davis
Fordította: Sipos Katalin
A fordítást ellenőrizte: Bajtai Zoltán

Szakértő: Göbölyös N. László

A borítót tervezte: Bányász Éva
ISBN 963 7448 02 0
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2005 Felelős kiadó: Szász Zsolt
Hungarian translation © Sipos Katalin, 2005
Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. Nyomás: Regiszter Kiadó és
Nyomda Kft.

Jim Morrisonnak 1943-1971

ΚΑΤΑ ΤΟΝ ΔΑΙΜΟΝΑ ΕΑΥΤΟΥ

Ex-fan des sixties

Ou sont tes années folles?
Que sont devenues toutes tes idoles?
JANE BIRKIN

Tartalom
Bevezetés
ELSŐ KÖNYV / JIMMY
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
MÁSODIK KÖNYV / JIM MORRISON
Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet
HARMADIK KÖNYV / JAMES DOUGLAS MORRISON
Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet
Epilógus

A szerző jegyzetei

Válogatott források
 Bevezetés

MÁR ÉVTIZEDEK ÓTA HALOTT, de még mindig baj van vele.

Jim Morrison delejes figura volt a hatvanas évek Amerikájában:
lázadó költő, bőrszerelésbe öltözött istenség, aki gyorsan élt, fiatalon
halt meg, s akinek Párizsban hagyott holtteste sem volt egészen
rendben – arról nem is beszélve, hogy már oda is a törvény elől
menekült. Fénykorában az írók és kritikusok majd' megszakadtak az
igyekezettől, hogy ezt a rendhagyó alakot valahogy sikerüljön
beskatulyázni. („Egy angyal a kegyelem állapotában és üzekedő
kutya”, mondta róla valaki.) Korának legnagyobb amerikai rocksztárja
volt, olyan híresség, akiről rengeteget írt a sajtó, de életének,
verseinek és zenéjének titkai még most, három évtizeddel később is
megfejtésre várnak.
Jim Morrison megkísérelte tűzbe borítani az éjszakát. A Doors
szólóénekeseként, öngyilkos küldetést teljesítő, keserű szavú
igehirdetőként megpróbálta nemzedékét eltéríteni az általa börtönnek
látott társadalmi és szexuális konformitástól. Látnók volt, mester, költő,
iszákos és biszexuális mindenevő. Magát és a zenekar többi tagját
„erotikus politikusok”-nak nevezte, és makacsul arra buzdította
hatalmas közönségüket – a veszélyes hatvanas évek sűrűjében –, hogy
törjenek át az érzékelés ajtóin egy magasabb szintű, transzcendens
tudatosság felé, s hagyják maguk mögött az elgépiesítő családi
kondicionálást. A Doors-koncertek vitték a sámánszertartásokhoz
legközelebb a rock közönségét: harci dalok ritmusai lüktettek, és az
intimitás már fokozhatatlan volt. A Doors érezni és érzékeltetni tudta a
hatvanas évek végének nyugtalanító, fenyegető légkörét, amely úgy
fojtogatott, mint a könnygáz – és tette ezt hipnotikus erővel.
Jim Morrison 1965 és 1971 között megírt száz dalt, felvett hét
platinalemezt, megírt és kiadott négy verseskötetet, három filmet
készített, lemezre vette a verseit, írt három filmforgatókönyvet, és
többtucatnyi jegyzetfüzetet töltött meg versekkel és feljegyzésekkel. A
Doorsszal kétszáznál is többször lépett fel. Szex-ikont csinált magából,
a hatvanas évek legnagyobb amerikai sztárját. A puritán Amerika
minden fontos szexuális tabuját kikezdte, és egy frenetikus politikai
kirohanásában még magát a bosszúálló Nixon-kormányzatot is
megfenyegette, tiltakozásra, lázadásra szólítva fel közönségét.
Most már látszik, hogy Jim Morrison sokkal nagyobb jelentőséggel
bír, mint azt akkoriban gondolták róla. Bár 1971-ben bekövetkezett
halála előtt a kritikusok egy bolondos, leszerepelt Dionüszosz-figurának
könyvelték el, azonban Morrison költői víziói nem koptak ki a rádiók
műsorából még harminc év múlva sem, sőt bevonultak az új
évszázadba is. A klasszikus rockzene klasszikus dalszövegei közé
kerültek, és az új generációkra is hatással vannak, nemcsak arra a
nemzedékre, amelyik a legjobban értette Jim Morrison nagy műveinek
mélységét, organikus egységét és transzcendens jellegét.
Jim Morrison utolsó élő megtestesülése volt annak a lényegét
tekintve késő romantikus figurának, a démonok irányította költőnek,
aki dühtől remegve tekint az őt körülvevő világra és a kortársakra. A
elborult tekintetű és merev arcú próféta, fekete bőrszerelésben.
Vitatják bár, de a legjobb költő volt, aki a legendás amerikai hatvanas
évek kavalkádjából kikerült. Évtizedek múltak el, s az idő ködéből Jim
Morrison alakja kezd kiválni, mint az amerikai hatvanas évek igazi
poézisének megtestesülése. Szavai már három amerikai nemzedék
agyába vésődtek bele: a „Break On Through” sürgető üzenete, az „L. A.
Woman” víziós költészete és a „Riders On The Storm” misztikusan
elsuttogott sorai. A klasszikus rockot játszó adók tőle hangosak
mindkét parton. Az arcképe minden kollégium falán ott van, és így
ünneplik a falfirkák: JIM MORRISON, AMERIKAI KÖLTŐ, 1943-1971. Az eladott
Doors-albumok száma e könyv megírásakor ötvenmilliónál tart, és
egyre csak növekszik.
Ma, Jim Morrison halála után több mint harminc évvel fontos, eddig
ismeretlen tények kezdenek napvilágot látni zűrös életével, halálával
és legendájával kapcsolatban. De a korábbi kérdésekre még mindig
nincs válasz. Ki volt ő valójában? Miért tette tönkre magát? Miért
hagyta cserben mindenki, aki ismerte?
ROCK-ISTENSÉGNEK LENNI a hatvanas években egyáltalán nem volt jó
buli. A turnék megalázó körülmények között zajlottak és
szervezetlenül. A banda körül nyüzsgő csajok csinosak voltak ugyan,
de herpeszt meg trippert lehetett tőlük kapni. A kábítószerek meg az
alkohol elhülyítettek. A barátnőd, amíg te turnéztál, mindenkivel
lefeküdt. A kritikusok utáltak, ha túl népszerű lettél, és a sajtó, amely
istenséget faragott belőled, egyik napról a másikra ízekre szedett. A
Doors olyan jó volt – már amikor jó volt –, mint amilyen a legjobb
rockzene lenni tud. De ha rosszak voltak, akkor nem volt náluk
idegesítőbb hatásvadász banda a földön. De senki sem adta vissza
tisztábban a kor komplexitását és iróniáját, mint Jim Morrison.
Ahogy ő megélte ezeket az időket, az érzékek teljes
összezavarásával, de tudatosan – Jim megértette a hatvanas évek
lényegét: az új vallási víziók korát, a spirituális válságot, a politikai
nyugtalanságot, a faji lázadásokat, a merényleteket, és felismerte a
ritka alkalmat is a változtatásra és megújulásra. A hatvanas évek
ígéretei sosem teljesültek, de egyes kezdeményezések ma már jól
láthatóan ebben a korban kezdtek körvonalazódni. így az integráció, az
emberi jogok érvényesülése, a „globális falu”, valamint Kelet és
Nyugat közeledése. Jim Morrison lélekben végigautóstoppolta ezt a
vidéket, akár egy országúti gyilkos, és rejtélyes módon a Doors-dalok
sötét üzenete és nyers ereje még mindig képes megfertőzni minden
tizenévest. Melyikük ne hallaná meg, hogy a „People Are Strange”
szövege egy síron túlról küldött vigasztaló képeslap? És hány rocksztár
sírjánál vannak évente ismétlődő tüntetések?
EGYIK PUBLIKÁLATLAN SPIRÁLFÜZETÉBE körülbelül 1968-ban Jim kék tintával
beírta hitvallását: „Mindent, amit teszek, állandó iróniával szemlélek.”
Jim Morrison híres „Sárkánygyíkkirály”-szerepe is egy vicc volt, de
komoly vicc, egy kozmikus álarc. Az, hogy Jim folyton az amerikai
sivatagot és annak csúszómászó-alvilágát idézte, része volt annak az
egzisztenciális igénynek, hogy az élettapasztalat részévé tegye a
fenyegető halál állandó jelenlétét. Egy másik jegyzetében azt írta:
„Úgy gondolok a halálra, mint az emberi élet tetőpontjára.”
John Densmore, a Doors dobosa, akit sokszor megijesztett és
kiborított Jim Morrison viselkedése, később rájött: a hatvanas években
a többi kaliforniai zenekar is arról énekelt, hogy az érzékelést
magasabb szintre emelve egyfajta megvilágosodást kell elérni.
Csakhogy a Doors üzenete – írta Densmore – éppen hogy egyfajta
„meg-sötétedés”-ről szólt.
Jim Morrison volt az a rocksztár, aki istenigazából úgy tudott
megszólalni, ahogy akart. Csakis ő lehetett az, akinek a brutális
vietnami háború alatt meg kellett írnia egy olyan felforgató,
háborúellenes dalt, mint az „Unknown Soldier”, benne az erőszak és a
kétségbeesés pokoli sikolyaival. Generációjában Jim egyedül állt azzal,
hogy hatása nem pusztán költészetének erején és a kihangosítás révén
elsöprő erejű produkción múlott, hanem azon a hamisítatlan,
megátalkodott lázadói alapálláson, ami erőt adott neki, hogy
szembehelyezkedjen a társadalommal, és megkérdőjelezze annak
álszent és kisszerű erkölcsi értékeit egy vészesen felbolydult korban.
A hatvanas évek rocksztárjai között egyedül Jim Morrison nem
tekintette a feladatát színjátéknak. „Az úgynevezett előadásaink
számomra sosem voltak pusztán színjátékok”, mondta. „Élet-halál
kérdése volt mind, kommunikációs kísérlet, hogy sok-sok emberrel
megosszam a gondolataimat.”
Jim Morrison megragadta az amerikai hatvanas évek rettegését, és
még ijesztőbbé, még kétségbeejtőbbé formálta. Majd az egészből
viccet csinált – és Jimnek ez a változékonyság volt a lételeme, de ez
úgy működött, mint egy rakétatöltet: egyszer csak kiégett. A
legmerészebb és legőrültebb rocksztárokat mindig a kábítószerek
teszik tönkre. „A megvilágosodásról mindig kiderül, hogy káprázat.”
Amikor a lelke kifáradt, kiszívta belőle az erőt a szerfüggőség, az őrület
és a törvénnyel folytatott csatározás, Jim teste hamarosan a lelkét
követve távozott. Jim Morrison 1971-ben, huszonhét évesen történt
tragikus halála az utolsó volt a nagy rockcsillagok kihunytának
sorozatában: az első áldozat Brian Jones volt (Jim példaképe) 1969-ben,
huszonhét évesen, majd őt követte Janis Joplin és Jimi Hendrix szintén
huszonhét évesen, 1970-ben. Ezután a rockmozgalom nem is tért
többé magához. Akik életben maradtak, folytatták, és új csillagok is
születtek (majd meg is haltak), de a rock történetének kitüntetett
pillanata elmúlt, amikor Jim Morrison lángja kilobbant. Akiket az istenek
szeretnek, azok fiatalon halnak meg.
A SZÍNHÁZ SÖTÉT És FÜSTÖS. Kívül sivítanak a rendőrszirénák: a kint
rekedt gyerekeket a rendőrség könnygázzal próbálja szétoszlatni.
Hirtelen forrón egy fehér fény tép a homályba, és egy tömény
sikoltással feltárul a kétségbeesés és düh örvénylő mélysége. Ma este
a Doors játszik, és Jim Morrison epikus hévvel ad elő, az énekes, aki
olyan, akár egy pokolbéli, fényhozó angyal. Ahogy a színpad szélén
túlra pillant, kaotikus, rendetlen kavargást lát, a tinédzserek odalent
lüktető, rángatózó tömegét. Lehet, hogy az az energia, amit a zenekar
kisugároz, félelmetes, de ez semmi ahhoz képest, ami odalent, a
közönség soraiban történik: ott a káosz nem játék, és gyakran még
veszettebbé válik, mint a színpadon. Jim Morrison a koncerteket épp
fordítva érzékelte, mint közönsége: estéről estére tanúja volt a
tömeges extázisnak, izgalomnak, kéjvágynak, rettegésnek és
boldogságnak. Jim nagyon korán megtanulta, hogy a koncerteken az
igazi energia a közönségé. Ez a tudása vezetett ahhoz, hogy ezeket a
Bosch-szerű víziókat megörökítse a Feast of Friends című filmjében.
VAN VALAMI BORZALMAS, mélyen megindító és szörnyen emberi Jim
Morrison tragikus történetében. Első pillantásra nem mond mást, mint
hogy a hirtelen jött nagy siker és a rosszul használt szabadság hogyan
tett tönkre egy fiatal amerikai költőt. De ha kicsit mélyebbre nézünk,
meglátjuk, hogy Jim Morrison kezdeti tombolása és őrjöngése átalakult:
művészete érettebb lett, a tapasztalással megjött a kifejezés
pontossága, mely bántó élessége ellenére is szép volt -és végzetesen
profetikus. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy a Jim Morrison emlékét ez
idáig bemaszatoló mítoszok és hazugságok helyett új, hiteles
tudósításokat nyújtson, és átértékelje az ismert tényeket és a légből
kapott pletykákat is. A kibontakozó portré egy olyan sérült, vadul
szeretetre vágyó, együtt érző embert mutat, aki úrrá lett az
önpusztításon, mégpedig komor szépségű életműve révén, mely ma is
hozzánk szól, és romantikus fénye, spirituális ereje csorbítatlan. Ο Mr.
Mojo – aki még ma is felkel.
Itt van-e mindenki?
A ceremónia kezdetét veszi.

ELSŐ KÖNYV
JIMMY

ELSŐ FEJEZET
A Sárkánygyíkkirály iskolaévei
 A legnagyobbak szenvedélye a kockázat és a veszély keresése, s hogy
magával a halállal kockázzanak.
NIETZSCHE
SZÉTSZÓRVA INDIÁNOK
AKI EGY KICSIT IS MÉLYEBBEN ELMERÜL Jim Morrison életének
tanulmányozásában, annak látnia kell, hogy gyermekkorának története
mennyire meghatározó, ha meg akarjuk érteni, mi történet vele
később. Egyrészt mert egész életében nagyon gyerekes maradt.
(Persze ez általában is elmondható a rocksztárokról, akik nagyon
fiatalon lesznek híresek és gazdagok.) Másrészt amikor a Doors
megalakult, és Jim a nyilvánosság elé lépett velük, azonnal
megszakította minden kapcsolatát a családjával, és soha többé nem is
látta a szüleit. Harmadrészt: már a korai előadásaikban megjelent az
ősi Oidipusz-történet egy szemléletes, merész átirata, amelyben Jim
rajongók tízezreinek arról énekelt, hogy az apját megöli, az anyját
pedig megdugja.
Miért gyűlölte ennyire Jim Morrison a szüleit? Miért gyűlölte magát?
Hogyan volt képes ennyire tiszta amerikai zenét szülni a saját
gyötrelméből? Miért kötött ki végül egy olyan őrült barátnő mellett, aki
még nála is erősebb karakter volt, s aki sikertelenül próbálta őt
kordában tartani – és aki végül lehet, hogy meg is ölte őt? Hogyan
történhetett meg, hogy ez a klassz, tehetséges srác – korosztályának
egyik nagy művésze – szörnyeteggé változott, azután pedig áldozatul
dobta oda magát?
Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert Jim Morrison
élettörténetének egyik legjobban takargatott része a zavaros és
problematikus gyermekkor a II. világháború utáni katonacsaládok
védett, belterjes világában. A szülei, George S. Morrison admirális és
Clara Clark Morrison, sosem nyilatkoztak rossz hírű elsőszülött fiukról.
Jim öccse és nővére, Andy és Anne is hasonlóan elzárkóztak attól, hogy
a testvérükről beszéljenek. Akár a vizsgálódó tekintetektől való
félelem, akár a magánélet féltése áll e mögött az eltökélt hallgatás
mögött, ha bárki a családnál Jim Morrisonról, az elhunyt rocksztárról és
költőről érdeklődik, kaliforniai ügyvédekbe botlik, akik azt állítják, hogy
ők a hagyaték kezelői. A Morrison család hallgatásának fala takarja Jim
gyermekkorát a halála óta, s különösen a szomorú és feszült
kamaszkort.
Mindez nem meglepő, hiszen maga Jim Morrison is azt próbálta
beadni a médiának, hogy a szülei meghaltak, és hogy sosem volt
testvére. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel szívességet tesz a
családjának.
Apja, George Steven Morrison, akit csak Steve-nek szólítottak, 1920-ban
született Georgiában, és a floridai Leesburgben nevelkedett. A Morrison
család ősei skót bevándorlók, akik a XVIII. század végén érkeztek
Amerikába. A Morrison név néhány tudós szerint a „Moorish” (=mór)
szóból ered. A Római Birodalom korában az egyes a provinciákból
származó katonákat mindig távoli provinciákba vezényelték
szolgálatra. így brit földről a kelta csapatokat Marokkóba küldték, míg
az észak-afrikai mórok rendfenntartóként Britanniában állomásoztak. A
különös angol hagyományokat, pl. a Morris-táncokat így a mór
táncokra vezetik vissza. Ebben a kontextusban a Morrison jelentheti azt,
hogy „Moor's son” (=a mór fia). Élete végén Jim legalább kétszer járt
Marokkóban, és keresett valamit, amit azonban megfogalmazni nem
tudott útitársainak.
Steve Morrison szülei dolgos, istenfélő, italt kerülő déli
presbiteriánusok voltak, és fiuk a családi hagyományt követve az 1930-
as évek végén jelentkezett az Egyesült Államok Haditengerészeti
Akadémiájára. Rendes fiatalember volt, alacsony termetű és komoly,
aki a hallgatásával is tekintélyt parancsolt. A II. világháború kezdetén,
1941-ben az ő osztályát is gyorsan átzavarták a hadiérettségin, és
Steve Morrisont Hawaiira küldték repülőskiképzésre. Még ugyanabban
az évben, közvetlenül Pearl Harbor japán megtámadása előtt
találkozott egy táncos rendezvényen Clara Clarke-kal. A sötétszőke,
beszédes, nagyon csinos és kicsit molett lány egy wisconsini ügyvéd
lánya volt, egy párton kívüli politikusé, aki szakszervezeti aktivisták
védőügyvédje volt, és szocialista jelöltként még politikai hivatalért is
ringbe szállt. Érdekes, hogy Jim Morrison anyai nagyapja az amerikai
radikalizmusnak ezt a nagy hagyományú, populista, progresszív és
szocialista vonulatát képviselte, a másként gondolkodásnak és
kritikának azt az áramlatát, amely erős politikai alapokról kérdőjelezte
meg a kétpárti államberendezkedést a Közép-Nyugatnak ezen az
északi fertályán, és amely vonulatból olyan politikusok kerültek ki, mint
Robert la Follette.
Rövid és a háború miatt folyamatosnak nem mondható együtt járás
után – mely fiatal párok ezreire volt jellemző ez idő tájt – Steve
Morrison és Clara Clarke 1942 áprilisában összeházasodtak. A floridai
Pensacolába költöztek, ahol Steve továbbra is részt vett a
repülőskiképzésben, majd egy aknákat telepítő hajón teljesített
szolgálatot Alaszka partjainál. Első gyermekük, akit James Douglas
Morrisonnak neveztek, a floridai Melbourne-ben született, Cape
Canaveralhez közel 1943. december 8-án. Az ország életében
korábban ismeretlen volt az a lázas katonai készülődés, mely ezeket az
időket jellemezte. Elsőszülött fiukat a családban mindig Jimmynek
szólították, és erre a névre élete végéig hallgatott – legalábbis így
hívták azok, akik bizalmas viszonyban voltak vele.
Az apa hamarosan már Hellcat vadászrepülőkön röpködött a
Csendes-óceán déli tájain, és az elkövetkező 18 hónapot szolgálatban
töltötte. Amíg az apa a tengerentúlon volt, Clara a férje szüleivel élt,
Paul és Caroline Morrisonnal, akiknek a mexikói-öbölbeli Clearwaterben
mosodájuk volt. Jimmy a nagyszülei házában élt hároméves koráig, és
gyerekkorában végig Clearwater maradt a család bejegyzett lakhelye.
Steve Morrison a haditengerészet kitüntetett pilótájaként fejezte be
a háborút, egy olyan ambiciózus katonatisztként, aki a karrierjének
szentelte az életét. A háború utáni első megbízatása Washingtonba
szólította, de neki eltökélt szándéka volt, hogy a haditengerészetnél
egyre magasabbra jusson a ranglétrán, így aztán ahogy az
előléptetések következtek és a feladatai változtak, kis családját igen
rövid időn belül új és új helyekre költöztette. 1947-ben jó érzékkel
ismerte fel, hogy a gyors előmenetelt az új technológiák jelentik,
amelyek átformálják a világot – így hát a nukleáris fegyverzetek felé
fordult abban a korban, amikor Los Alamosban a hidrogénbomba
kifejlesztésén dolgoztak, és próbarobbantást tartottak az új-mexikóbeli
sivatagban, a White Sands-i bázison. Steve Morrison új hivatalával járt,
hogy nagyon szigorú biztonsági szabályokat kellett betartania, és
otthon sem beszélhetett a munkájáról. A hivatali titkosítás miatt (a
Morrison főhadnagy teendőire vonatkozó utalások a mai napig
cenzúrázva vannak a haditengerészet különben már publikált
dokumentumaiban) erről az időszakról csak annyit tudhatunk, hogy a
Morrison család Albuquerque közelében lakott egy haditengerészeti
szálláson. Jim húga ott született, mikor Jim négyéves volt.
Nem tudjuk, hogy a húgocska érkezése traumatikus volt-e a csöndes
egyke számára. Történt viszont valami más Új-Mexikóban, ami nagyon
erősen hatott Jimmyre. Egy kora reggel a család a sivatagban autózott,
valahol Albuquerque és Santa Fé között. Jim szerint a kocsiban ott volt
anyja és apja, valamint a nagyszülei. Egyszer csak az apja leállt az
országút szélén, és a nagypapával együtt kiszállt a kocsiból. Jim
fölnézett, és meglátta egy alig valamivel korábban történt frontális
ütközés véres maradványait: egy személyautó és egy teherautó
ütközött össze, amely hopi vagy pueblo indiánokat szállított. „A hajnal
országútján szétszórva indiánok véreznek.” (Kísértetdal – Hobo
fordítása) – fogalmaz Jim később híressé vált visszaemlékezése.
Halottak és sebesültek feküdtek az úton, és valahonnan egy
fájdalomtól üvöltő nő hisztérikus hangja hallatszott. Jimet a véres
látvány arra késztette, hogy megpróbáljon az apja után kiszállni a
kocsiból, de az anyja nem engedte. Úgyhogy arcát az ablakra
tapasztva szemlélte Jim a halálos baleset vér áztatta tablóját. A
nagyanyja fecsegett: ő mindig azt hallotta, hogy az indiánok sosem
sírnak, ezek az emberek viszont üvöltenek a kíntól. Jimmy
megborzongott, és igyekezett még egy pillantást vetni a vérfürdőre,
amint apja visszaült a kocsiba, és elindultak. Pár mérfölddel odébb egy
benzinkútnál megálltak, és felhívták az országúti segélyszolgálatot
meg a mentőket. Jimmy láthatóan izgatott volt, és folyton
kérdezősködött. Annyira felizgatta magát, hogy végül az apja azt
mondta neki: „Jimmy, ez igazából nem történt meg. Csak egy rossz
álom volt.”
De Jim sosem feledte el a haldokló indiánokat. „Először akkor
fedeztem fel a halált”, idézte föl az emléket sok évvel később egy
elsötétített nyugat-hollywoodi stúdióban, ahol forgott a magnószalag.
 „Ott vagyok én, az a kis gyerek… és a gyerek, tudod, olyan, mint egy
virág, a feje minden szellőtől megrebben. De ahogy most
visszagondolok, visszanézek, az a benyomásom, hogy lehet, hogy
akkor az egyik indián lelke vagy akár többüké is belebújt az agyamba.
…De ez nem egy kísértettörténet. Inkább olyasmi, ami tényleg jelent
nekem valamit.”
A sivatagi országúton történtek után egyre többször fordult elő
Jimmyvel, hogy éjszaka az ágyába pisilt. Anyja ettől teljesen kiborult.
Később, felnőttként Jimmy visszaemlékezett, hogy mikor bepisilt, és
utána átment a mamája ágyához, az anyja visszaküldte a szobájába,
hogy aludjon a nedves ágyban. Borzasztó szégyen volt. Jim
megpróbálta eltitkolni, amikor megtörtént, de az anyja mindig rájött.
Már attól is félni kezdett, hogy a saját ágyában aludjon. Néha a földön
összekuporodva aludt el. (Az ágyba vizelésnek köze lehet ahhoz a
gyerekkori reumás lázrohamhoz, amiről Jim 1970-ben beszélt az
orvosának, s amely betegség meggyengíthette Jim szívét is.)
HA HINNI LEHET Jim Morrison bizalmas ügyvédjének, Jimmy korán
megismerkedett a szexszel. 1969-ben, amikor Jim obszcenitás és
közszeméremsértés miatti tárgyalására készültek – ami könnyen
börtönbüntetéssel is végződhetett volna –, a Beverley Hills-i ügyvéd,
Max Fink kikérdezte Jimet szexuális előéletéről. Fink felesége, Margaret
később szalagra vette férje visszaemlékezését, és a gépelt változat
szerint az ügyvéd megkérdezte Jimet, miért épp szülőhelyén,
Floridában tolta le a nadrágját a színpadon. Jim válasza így hangzott:
„Úgy éreztem, ezzel tudom jól kifejezni a szüleim iránti tiszteletemet.”
Fink megdöbbent, és ráébredt, hogy micsoda szakadék választja el
Jimet a szüleitől. Megkérdezte, hogy mit tettek vele. Jim erre a kézirat
tanúsága szerint elmesélte az ágyba vizelés történetét, és arról is
említést tett, hogy kisfiúként molesztálta őt egy férfi. Azt nem árulta el
Max Finknek, hogy ki bántotta, csak annyit, hogy a családhoz közel álló
valaki volt. Fink elmondta, hogy amikor Jim megpróbált erről az
anyjának beszélni, az anyja dühös lett rá, hazugnak nevezte, és azt
mondta, teljességgel kizárt, hogy ilyesmi megtörténhetett.
Fink szerint a történetet mesélve Jim elsírta magát, és annyit
mondott: ezt sose bocsátja meg az anyjának.
(Ami ezt a kéziratot illeti, a Morrison család ügyvédei kategorikusan
tagadták ezeket az eseteket, vagy hogy ez az „állítólagos bánásmód”
megfelelne az igazságnak.)
1948-BAN A CSALÁD MEGINT KÖLTÖZÖTT: az észak-kaliforniai Los Altosba,
itt lett iskolás Jimmy Morrison, a félénk és pufók kisfiú, aki reggelente
utált felszállni a buszra. A levegőben volt a hidegháborús paranoia, a
félelem a szovjetek nukleáris támadásától. Jimmy korosztályába
belenevelték a termonukleáris világégés állandó fenyegetését, és
megkövetelték tőlük a havi rendszerességgel ismétlődő
légógyakorlatokon, hogy a menekülést és a fedezékkeresést
gyakorolják; néha a padok alatt guggoltak, máskor a besötétített
iskolaépület falai mentén sorakoztak, hogy ha az elképzelt atombomba
porrá zúz mindent, ők legalább az üvegcserepek hatósugarán kívül
legyenek. A televízió – ami akkoriban kis képernyős volt és fekete-fehér
– mély benyomást tett Jimmyre. Másodikosként Jim és egy Jeff
Morehouse nevű haverja (aki szintén katonacsaládból jött, és akiknek
költözködései nagyjából követték Morrisonék költözéseit) lelkes nézői
voltak a Dumont-féle Captain Video műsornak, és még tagjai is lettek a
műsor rajongói klubjának, a Video Rangersnek.
Jimmy öccse, Andrew Morrison itt, Los Altosban született a következő
évben, 1949-ben. Ekkor vették csak igazán kezdetüket ennek az
eléggé tipikus katonacsaládnak a vándorlásai. Visszaköltöztek
Washingtonba, de csak egy évre, mert innen a kaliforniai Claremont-ba
mentek, és ott is csak addig maradtak, míg Steve Koreában szolgált.
Jim itt a Longfellow általános iskolába járt. Hatodikos korára zömök
gyerek lett, egy kissé asztmás, de természetéből adódóan vezéralkat;
a legjobb kickballjátékos az iskolában, sőt a diáktanács elnöke (ilyen
minőségében neki kellett reggelente elmondania a diákszövetségi
esküt a reggeli gyülekezőn). Nemsokára azonban jelentkeztek a
problémák. Kitették a cserkészcsapatból, mert nem engedelmeskedett
a parancsoknak, sőt szemtelen volt a csapatvezetőnővel.
1955-ben Morrisonék visszatértek Albuquerque-be, Új-Mexikóba,
ahol a családtagok emlékei szerint Jimmyn a változás jelei
mutatkoztak: abbahagyta a zongoraleckéket, és kerülte a családot. A
sivatag szélén éltek, és Jimmyt lenyűgözték a misztikus, prehisztorikus
külsejű sivatagi hüllők, a gyíkok, kígyók, tatuk, amelyek ott nyüzsögtek
a forró, száraz vidéken. A legjobban a tüskés békagyíkokat szerette,
ezeket a kicsi, pikkelyes sárkányokat a villámgyors nyelvükkel és a
rémes pillantásukkal. Becserkészte őket, kikutatta a fészküket,
könyveket olvasott róluk. Ezek a sivatagi hüllők lettek Jim személyes
totemállatai, a jegyzetfüzeteiben több tucatszor felbukkantak, hogy
később a leendő Sárkánygyíkkirály parancsára a nemzeti fetisizálódás
útjára lépjenek.
1955-ben az apja – immár Morrison kapitányként – a U. S. S. Midway
repülőgép-anyahajóra került, és a család újra költözött: ezúttal San
Franciscóba. Alamedában egy külvárosi, nagy házba hurcolkodtak be,
és Jimmy itt kezdte a középiskola első évét. A rock and roll
születésének korszaka volt ez, melyet a fiatalok eltévelyedéseinek
mérföldkövei jeleztek: Elvis cenzúrázott fellépése az Ed Sullivan Show-
ban, Bill Haley ellenállhatatlan „Rock Around the Clock”-ja, Little
Richard vad dzsungelritmusai, Fats Domino zsigeri New Orleans-i
rhythm and blues zenéje, Chuck Berry ügyes, háromperces
gimnazistahimnuszai, a fekete bőrdzsekik és a rugós bicskák, az
ötvenes évek ellenállhatatlan James Dean-kultusza – és mindez a
konformista Eisenhower-korszakban, a visszafojtott szexualitás, a
politikai feszültségek és a hidegháború apokaliptikus fenyegetése
közepette.
 A MINTAPÉLDÁNY
RÉGI TAPASZTALAT, hogy a katonacsaládokban nevelkedett gyermekek
gyakran küzdenek beilleszkedési és más viselkedési zavarokkal. Ezek a
családok sokszor kénytelenek új helyre költözni, és legtöbbször
váratlanul. Nincs túl sok idő arra, hogy barátságok szövődjenek és
szilárduljanak meg, mielőtt a következő állomáshelyre kell menni. A
hadseregben szolgáló, ambiciózus apa rendszerint sokat van távol, az
asszonyok vállalják tehát a gyereknevelést, és ők küzdenek meg a
gyökértelenség által kiváltott érzelmi gondokkal, alkoholizmussal. Jim
már négyszer költözött négyéves kora előtt, és nem kizárt, hogy a
stabilitásnak ez a hiánya alakította ki benne azt a nyughatatlanságot
és az elidegenedettségnek azt az erős érzését, ami élete végéig vele
maradt. Felnőttként Jim Morrison gyakran nem tudta, hol alszik aznap,
és így érezte jól magát. 1967-re a „Light My Fire” jogdíjai már havi
rendszerességgel érkeztek, Jim mégsem vett házat, és lakást sem
bérelt. Jobb szeretett a barátnőinél lakni vagy motelokba bezuhanni
vagy éppen a Doors-iroda elnyűtt kanapéján elájulni.
Jimmy problémás gyerek volt, és ez igen megviselte a mamát. Jimmy
családon belüli alapállását a sértődöttség jellemezte, hiszen apjának,
az ambiciózus katonatisztnek a haditengerészetet a családja elé kellett
helyeznie. Ez volt a szokás a fegyveres testületeknél, amit a
családoknak is el kellett fogadniuk. Mivel az apa jórészt távol volt, az
anya vette át a családfő szerepét. Csak az anya ellen lehetett lázadni.
Amikor az apja hazatért a szolgálatból, Jim mindig azt hallotta, hogy az
anyja keserű szavakkal panaszkodik rá az apjának, felsorolja az összes
ballépését, a gonoszkodásait meg a többi disznóságot.
Néhány évvel később Jimmy barátai nem nagyon értették, hogy
Jimmy miért a szobája falára (fejjel lefelé) felrajzszögezett Playboy-
aktokra dobálta a darts-nyilakat.
Amikor hazajött az apja, gyakran volt feszült a légkör. A
haditengerészetnél Steve-et kedves, halk szavú, energikus és
kiemelkedően intelligens tisztnek ismerték. Úgy tűnik viszont, hogy
otthon ez a harcedzett tengeri medve csak kurta parancsokat
vakkantott oda a gyerekeinek. Lehet-e csodálni, hogy tíz évvel később
a fia alkotta meg a vietnami háború korszakának legjelentősebb
háborúellenes dalát, a „The Unknown Soldier”-t? Jim öccse elmondta
Jerry Hopkins interjújában, hogy otthon Clara ugráltatta Steve-et,
egyértelműen ő volt a főnök a családban. Még a házasság elején a
házaspár megegyezett, hogy nem ütik meg gyermekeiket, úgyhogy a
büntetés szóban történt, ami – legalábbis Jimmy esetében – a szabvány
katonai letolás mellett a bűntudat felébresztéséből és
megszégyenítésből állt. Andy Morrison bevallotta, hogy ettől ő mindig
elsírta magát, de Jim száraz szemekkel állta a szidalmakat.
Jimmy viselkedése miatt állandóan botrányok pattantak ki otthon: az
anyja ilyenkor egy személyben villámhárító és ellenfél is volt. 1969-ben
egy seattle-beli, kaotikus Doors-koncerten a részeg és felpörgött Jim
Morrison nagy nehezen leintette a zenekart, megállt a buli, és akkor
így fordult a közönséghez: „Olvastam, hogy a gyerekeknek mindenféle
bajaik vannak a szüleikkel. Na igen, a probléma valós. És most itt
bevallom nektek, hogy… én sem kaptam elég szeretetet
gyerekkoromban!”
Gyermekkorában Jim eszes volt és jól beszélt, viszont piszkos volt a
fantáziája és élénk a képzelete – néha bizony mondott az iskolában
olyasmit, ami bajba sodorta. Jellemző időtöltése volt ekkoriban, hogy
felvagdosta a Donald kacsa-képregényeket, majd Donaldot és Daisyt
különféle szexuális pozitúrákba rendezte, és új szöveget írt hozzá.
Amikor a Mad magazin 1956-ban beindult a maga szürrealisztikus
paródiáival és kretén humorával, Jimmy az első előfizetők közt volt.
Rongyosra olvasta a Mad példányait, s közben harsányan előadta a
képek fölé írt üvöltéseket, hörgéseket és visításokat – ettől mindenki
kiborult körülötte. A szüleit teljesen megőrjítette esetlen modorával,
meg azzal, hogy kerülte a szemkontaktust mindenkivel – és közben
gunyoros, pikírt megjegyzéseket tett. A haditengerészet társasági
összejövetelein kínosan érintette őket Jimmy vihogása és
idétlenkedése (orrtúrás, köpőcsövezés, gonoszkodó megjegyzések) –
úgyhogy hamar rájöttek: jobb őt otthon hagyni, amikor csak lehet.
Andy Morrison szerint Jimmy tizenhárom éves kora tájékán kezdett
kegyetlenkedni a testvéreivel. Ettől a legtöbbet az öccse szenvedett.
Amikor Andy tévézett, Jimmy beoldalgott, lefogta Andy fejét, legyűrte,
a fejére ült, és az orra alá fingott. Vagy lekötözte, és lassan Andy
arcára eresztette a nyálát. Ha kint voltak, Jimmy felvett egy követ, és
azt mondta: „Tízig számolok.” Ami azt jelentette, hogy Andynek futnia
kellett. A kissrác hamar megtanulta, hogy Jimmy nem tréfál. Tényleg
hozzávágja azt a követ. 1955-ben a Morrison család síelni ment, amikor
is Jimmy beültette az öccsét meg a húgát egy tobogánba, és elindult
velük lefelé, egyenesen megcélozva egy pajta oldalát. A szánkó
begyorsult, de Jimmy nem fékezett. Gyorsabban, még gyorsabban! A
húga sírva fakadt. Az anyja kiabált. Steve Morrison is megijedt, és
nagyon gyorsan utánuk kellett erednie, hogy a gyerekei össze ne törjék
magukat. Az őrjöngő, elképedt apának Jimmy annyit mondott, hogy
csak hülyéskedett.
Kézenfekvő az a vélekedés, hogy Jim Morrison a katonacsaládok
instabilitásának szenvedő alanya, jellegzetes mintapéldány. A gyökerek
hiánya, az apa folytonos távolléte, az anya következetlen szigorúsága,
mindaz a nehézség, amivel az eszes, de társadalmilag izolált gyerek
találkozott, amikor elismerést szeretett volna kapni a barátaitól, a
tanároktól vagy a szüleitől – mindez megmagyarázhatja Jim
hajlandóságát a lázadásra, melynek célja, hogy megkapja a vágyott
figyelmet. Vannak azonban olyan vélemények is, hogy ezek a vándorló
katonacsaládok egy nagyobb közösséget alkotnak, s akik ide tartoznak,
egyfajta biztonságot találnak itt. így sokkal inkább rugalmas
alaptermészetű, alkalmazkodóképes gyerekek kerülnek ki belőlük. Ezek
a családok sokszor együtt költöztek, és a nők, akik a nagy
összevisszaságban egyben tartották a családokat, gyakran életre szóló
– vagy akár többgenerációs – barátságokat kötöttek.
Jimmy Morrison nyilvánvalóan kivételes gyerek volt,
megkerülhetetlen jelenség. Igazán senki sem tudta kordában tartani.
Robbanékony, mint egy bomba. Jimmy nagyon korán megtanulta,
hogyan csikarja ki a vágyott elismerést az emberekből. Később, mikor
az apja feljebb lépett a ranglétrán, és több időt tudott otthon tölteni,
visszaszerezte családfői szerepét: szigorú szabályokat és fegyelmet
vezetett be otthon – amit Andy és Jimmy egyaránt nagyon utáltak.
Az 1990-ES ÉVEK PSZICHOLÓGIAI KUTATÁSAI több új elmélettel álltak elő a
gyermekkori fejlődés témájában, és ezek egyike, a kötődéselmélet
(attachment theory) segíthet nekünk, hogy megérthessük Jim Morrison
viselkedésének későbbi, talányos elemeit. A kötődéselmélet szerint
azok a gyerekek, akik a szüleiktől közönyös bánásmódot kapnak, illetve
akiket elhanyagolnak, nehezen tudják érzelmeiket kontrollálni, és
gyakran fordulnak drogokhoz és alkoholhoz, hogy el tudjanak lazulni.
Az ilyenek nem könnyen lépnek bizalmas kapcsolatba másokkal, és
létező kapcsolataikat sem könnyen tartják meg – előfordul az is, hogy
kezelhetetlenné válnak. Sokszor még rá is játszanak saját
furcsaságaikra, hogy figyelmet kapjanak, mert még a negatív
odafigyelés is jobb a semminél.
A közönyösség, a törődés hiánya azt is eredményezheti kicsi
gyerekeknél, hogy belemenekülnek egy álomvilágba, és a
nagyszerűségről, hírnévről ábrándoznak. Néhányan idő előtt leválnak a
családjukról. Vélt függetlenségük a hatalom és az érinthetetlenség
érzetét adja nekik, mintha sérthetetlenek volnának. Ahogy így,
védtelenül növekednek, gyakran válnak önpusztítóvá, illetve könnyen
esnek áldozatául baleseteknek – mert rosszul mérik fel a
veszélyhelyzeteket.
Ugyan nem tudhatjuk biztosan, hogy Jim Morrisonra ráillik-e ezek
közül bármi is, de akit érdekel Jim Morrison, az a későbbi viselkedésével
kapcsolatosan fel kell tegye a kérdést, hogy vajon mi indította őt
folyamatos lázadásra.
1955-BEN JIM MEGNÉZTE James Dean Ok nélkül lázadó (Rebel Without a
Cause) című filmjét. A Nicholas Ray rendezte film a forrongó ifjúság
kultuszfilmje volt, melyben a nyughatatlan főhős, Jim (akit alkoholista
apja Jimbónak becéz) egy jómódú kaliforniai iskolában szorongásokkal
teli, konfliktusokkal és kétségbeeséssel terhelt légkörben nevelkedik.
James Dean rendkívül szuggesztíven alakítja e lázadó típust, s a
történet olyan különös Los Angeles-i helyszíneken zajlik, mint a Griffith
Park-beli csillagvizsgáló. Sal Mineo tragikus halála a film végén nagyon
mély benyomást tett Jimmyre.
Ezzel a filmmel kezdődött Jim filmek iránti erős és szenvedélyes
vonzódása, és az a gyakran hangoztatott vágy, hogy szeretné
megtanulni, hogyan kell filmet csinálni. Ez a film az első, amelyik
felbukkan Jim fennmaradt noteszaiban – és felbukkan James Dean
következő filmje is, az Óriás (Giant), amelyet a Dean halálos
autóbalesete utáni évben hoztak ki. Lehetséges, hogy a filmek,
különösen az amerikai mozikat az ötvenes években elárasztó
westernek központi szerepet játszottak abban, hogy Jim írni kezdett.
Első, azóta elveszett verse, a „Pony Express” valószínűleg egy ilyen
hollywoodi alkotáson alapszik, amit Alamedában látott egy szombat
délutáni matinén. Bizonyos, hogy Jim Alamedában kapta meg a
beatköltőbetegséget – egy életre.

A BEATKÖLTŐK
1956-TÓL 1958-ig MORRISONÉK AZ Alameda Avenue 1717.-ben laktak,
egy nagy, fatornyos, régi házban, az árnyas külvárosban, a
haditengerészet legnagyobb repülőtere közelében. Jim életének
viszonylag nyugalmas időszaka volt ez – az anyja itt jól érezte magát, a
szomszédok nagyon szerették –, ami Jim Morrison művészi törekvéseire
is jótékony hatással volt.
Jimnek az öreg ház legfelső szintjén volt egy szobája, itt hallgatta
Elvist meg Ricky Nelsont, miközben a földszinten az anyja a saját
zenéit, Harry Belafontét, Frank Sinatrát és a South Pacific meg a My
Fair Lady eredeti szereposztású albumait rakta föl. A keménykötésű,
sötét hajú, jóképű Jim népszerűnek volt mondható az iskolában: tudott
poénkodni a tanárokkal, akikre jó benyomást tett a tinédzsereknél
ritkán tapasztalt olvasottsága és magas intelligenciaszintje.
Tizenhárom éves korában Norman Mailer volt a kedvenc írója – és teljes
terjedelmükben tudta idézni a Mad magazin paródiáit. Iskolai
eredményei mégis tükrözik a tanárok kellemetlen érzéseit, amit Jim
hiperaktivitása okozott. Néhány órán különültették, hogy ne piszkálja a
többieket, és hangos közbeszólásaival, poénjaival ne zavarja meg a
tanítást.
A Mad magazin és a új „kretén humor” műfaj más képviselőinek
hatására (Cracked, Sick, Trump) Jim noteszlapjain a vázlatok egyre
vadabbá és mélységesen cinikussá váltak. Specialitásai a képtelen
méretű nemi szervek és a hatalmas segglyukak voltak, melyekből
bőséggel áradtak a testnedvek: a szar, a menstruációs vér, a
hüvelyváladék és az ondó. Az apja nagy szalagos magnójával kamu
rádióreklámokat készített, melyek a maszturbációt népszerűsítették.
(Az egyik ilyen szalag fennmaradt, és majdnem profi színvonalú, élethű
hangeffekték kísérik.) Ha ő vette fel otthon a telefont, akkor vagy a The
Amos and Andyből levett néger akcentussal szólt bele, vagy keleties
kiejtéssel. Csendes padlásszobájában órákat töltött azzal, hogy
felvagdosta a képregényeket – és még sokkal obszcénabbakat rakott
össze belőlük, lepipálva kedvenc magazinjait:
LUCY: Adok ötven centet, ha megbaszol, Charlie Brown! CHARLIE BROWN:
Vágd partiba még a triciklidet is, és megegyeztünk, bébi!
 Jim legjobb haverja Alamedában egy utcájukbeli, jó eszű srác volt, a
vele egykorú Fud Ford, aki éppoly nyughatatlan volt, és éppúgy
szerette a poénokat, mint Jimmy. Jimnek szabad bejárása volt a
haditengerészet tornatermébe, uszodájába, atlétikai pályáira, és a fiúk
sokszor kerültek bajba, mert a tiszti uszoda műugródeszkáján
hülyéskedtek, amitől a család persze mindig kiakadt. (A Ford srác
elmesélte, hogy az egyik ilyen alkalommal Jimet szíjjal verte el az apja,
mert néhány tisztfeleség panaszkodott, hogy inzultálták őket.)
Alamedában minden utca a tengerhez vezetett, úgyhogy a meleg
hónapokban sokat strandoltak és hülyéskedtek ott. Volt egy csinos
lány, akivel együtt jártak úszni. Jim rájött, hogy kell beosonni a lány
családjának csónakházába: ott lestek meg, amikor a lány fürdőruhába
bújt.
1957 szeptemberében Jimmy az alamedai gimnázium kilencedikese
lett. Jóképű volt és népszerű, tagja az iskolai úszócsapatnak
(pillangóúszásban kiemelkedő volt). Az órákon mindent tudott, bár a
jelentkezést méltóságán alulinak tartotta. Karizmatikus bohóc volt,
bajkeverő, vicces és hangos, ügyes utánzó, és ha át kellett verni
valakit, mindig volt egy-két ötlete, s akinek szemét trükkjei Morrison-
sztorikként tíz évig szájról szájra jártak az iskolában, később pedig a
médiában kötöttek ki.
Egyik kedvenc vicce az volt, hogy az iskola lépcsőházában ájulást
színlelve összeesett, és ott feküdt eszméletlenül, míg mindenki köré
nem gyűlt. Ezt sokszor megcsinálta, és a következő iskolájában sem
hagyott föl vele – ezzel mindig és mindenütt a középpontba került. De
tényleg vicc volt-e? Az osztálytársak azt mesélik, hogy mindig nagyon
sokáig feküdt ott (Ford szerint: „úgy csinált, mintha meghalt volna”), és
nem reagált az élesztési kísérletekre. Amikor már elégedett volt kis
színjátéka eredményével, felkelt, fölszedte a könyveit a földről,
megkapta a folyosósoktól az elmaradhatatlan késést, és szokásos
fesztelen nagyképűségével odébbállt.
Arra találta volna ki ezt a módszert, hogy némi szélhámoskodással
elszökjön a megalázó, zűrzavaros helyzetekből: kiterült a földön, míg
sok kellemetlen perc kimaradt az életéből? Vagy inkább olyasmi volt
ez, amit a régiek „eskór”-nak, a királyok és próféták betegségének
neveztek? Aki csak egy kicsit is ismeri Jim Morrison későbbi életét és
pályafutását, tudja, hogy az eszméletvesztés, ájulás olykor
mindennapos gyakorisággal fordult elő nála. Elájult és összecsuklott
próbákon, stúdiófelvételek közben, fotózáson; összeesett koncerteken,
felolvasóesteken, bárokban – de voltak ájulásai kocsikban,
repülőtereken és repülés közben is. Megrázó, teátrális összecsuklásai
részeivé váltak a Doors színpadi show-jának, amit Jim Morrison később
a rock legjobb színpadi produkciójává fejlesztett.
De tényleg produkció volt-e? Mindent összevetve, az anekdoták és a
felidézett látvány élmények azt sugallják, hogy Jim Morrison egy
enyhe, diagnosztizálatlan epilepsziában szenvedett, amely talán
tizennégy éves korában kezdődött, de lehet, hogy korábban. A
gimnáziumban sokszor hívatták be emiatt az igazgatói irodába. És
persze mindenki Jim Morrisonroi beszélt, és a sok eget verő
baromságról, amikkel hülyére vett mindenkit.
Jim 1958 őszén kezdte a tizediket, de jobb szeretett lógni az
iskolából, és San Francisco beatniktörzshelyeit látogatta helyette. Az
előző év két megrázó eseményt hozott Amerikának. Először is a
Szovjetunió felküldte az űrbe a szputnyikot, az első, Föld körül keringő
műholdat. Ez a szenzációs esemény Amerikának egyrészt
önbizalomvesztést okozott, másrészt megindult a magyarázkodás,
hogy az oroszok kényszerítik Amerikát ki az űrbe. Ekkor kezdődött a
fegyverzetek egyensúlyáról szóló vita, ami elősegítette, hogy John
Kennedy a Fehér Házba kerüljön. A másik megrázó esemény Jack
Kerouac második regénye, az Úton megjelenése volt. Ez a
tudatfolyameposz az egzisztenciálisan eszmélő fiatalokról, akik
Amerika végtelen autópályáin és a városok éjféli utcáin sodródnak, egy
teljes generációt fordított a beatszubkultúra felé. A könyvből bestseller
lett, a média lecsapott rá – az ötvenes évek szervezettséget mutató,
konformista arculatán hatalmas rés támadt. A szputnyik keltette
feszültséget a beatniklazaság oldotta, felmutatva a tisztességes
létezés egy másik lehetséges módját a kései ötvenes években.
A beatköltők stílusuk gyökerét a francia szimbolistáknál, az
egzisztencialista filozófusoknál és a zen mestereinél keresték. Divat
volt a jazz, a drogok, a másság és a buddhizmus. Kimentek a divatból a
szürke flanelöltönyök. Egyik napról a másikra népszerű sztárok lettek
az olyan figurák, mint Kerouac a nyugati parton, William Burroughs
Párizsban és Allen Ginsberg New Yorkban.
A beatköltők Dylan Thomasnak is örökösei voltak, a zseniális walesi
költőnek, akinek mágikus kelta lejtésű szavalása és részeges képei
immár az akkoriban újnak számító technológiával készült LP-lemezeken
is terjedtek, nemcsak nyomtatott formában. Dylan 1953-ban Greenwich
Village-ben belehalt krónikus alkoholizmusába. Ugyancsak nem volt
idegen tőlük az olyan radikális amerikai írók hagyománya, mint Walt
Whitmané vagy Mark Twainé, és a William Carlos Williams-féle
modernista költészet sem (ez utóbbival Allen Ginsberg különösen
azonosult).
A beat-univerzumban Párizs volt a filozófia, New York a jazz és San
Francisco a költészet. Ginsberg szavaival ez volt „a San Francis-có-i
reneszánsz”. A beatniksztárok szavalását, amit bongóval kísértek,
minden áldott este hallani lehetett a jazzklubokban. Allen Ginsberg San
Franciscóban mutatta be beat-eposzát, az Üvöltést, de más beatköltők
is, akik közül sokan felismerhetők az Úton szereplőiben (Robert
Duncan, Robert Creeley, Tom Parkinson, Lawrence Ferlin-ghetti, Gary
Snyder, Kenneth Patchen, Philip Whalen, Kenneth Rex-roth, Michael
McClure), gyakran olvasták föl új műveiket kávéházakban, galériákban
és könyvesboltokban. A beatvilág harmadik központja San Francisco
volt, egy olyan város, ahol nem a sportolók voltak a helyi hősök,
hanem a költők. San Franciscóban és a szomszédos Sausalitóban és
North Beachen a költészet volt az úr.
Mikor Jimmy és Fud leléptek a suliból, és a városba indultak, első
állomásuk rendszerint Ferlinghetti könyvesboltja volt a Columbus Avenue
261.-ben: a City Lights Books. A kirakatban büszke felirat hirdette:
„Betiltott könyvek”. Jimmy szeretett itt lődörögni
beatnikegyenruhájában (póló, szandál, farmer), azt remélve, hogy
találkozik valamelyik betérő beatköltővel. Egyszer alkalma volt
Ferlinghettit egy hellóval köszönteni, és mikor az A Coney Island of the
Mind szerzője visszaköszönt, Jimmy elpirult az örömtől. Eljártak az
oaklandi Stairway Records lemezboltba is, ahol megvették Dylan
Thomas „Caedmon”-lemezeit meg Tom Lehrer és Lenny Bruce
kabarélemezeit. Jimmyt Fud vitte el az oaklandi Duo Records
lemezboltba, ahol rhythm and blues lemezeket árultak; Jimmy itt
hallotta először a chicagói blues-sztárokat, Muddy Waterst meg Howlin'
Wolfot és az olyan New Orleans-i legendákat, mint Professor Longhair.
Jimmy és Fud együtt olvasták az Útónt, beleélték magukat a könyv
beatgenerációs álmaiba, és véget nem érő beszélgetéseket folytattak
az autóstoppolás elképzelhetetlen gyönyörűségeiről, az olcsó mexikói
kurvákról és Amerika végtelen autópályáiról, melyeket a zen
megvilágosodásának fellobbanó fényei világítanak be.
Jimmy beleszeretett Dean Moriarty irdatlan amerikai energiájába, a
Kerouac által megrajzolt Deanbe, aki egyike azoknak, „…akik szédülten
éltek, szédülten beszéltek, mindentől a megváltást várták, sose
ásítottak, és soha örök igazságokat nem mondtak, csak kigyúltak és
pattogtak, akár a sárga petárda, és hányták a szikrát a csillagokra…”
(Kerouac: Úton – Bartos Tibor fordítása). Jimmy sokat gyakorolta Dean
kellemetlen és gyors nevetését („hí-hí-hí”), az anyja utálta is rendesen.
Jimnek kezdett borostássá válni az arca, és megpróbált rendes
beatnikkecskeszakállat növeszteni, de aztán az anyja ráparancsolt,
hogy borotválkozzon meg, és vágassa le a haját is. Az anyja gyakran
kiabált vele, de Jim csak kinevette. Egyszer az anyja mérgében el
akarta kapni, de Jim lefogta, és nevetve ráfirkált a karjára egy tollal.
Erre már Clarának is nevetnie kellett. „Ez nem fair!”, kiabálta a fiának.
Az ISKOLÁBAN JIMMY nem hagyott fel provokatív akcióival. Mivel annyira
vicces volt és furcsa, abba a kategóriába került, akire ráhagyták a
hülye dolgait, és nem vonták értük felelősségre. Ugyanakkor meglepő
módon képes volt együttérzésre is. Egy osztálytársa, Richard
Slaymaker súlyos leukémiában szenvedett. Jimmy gyakran
meglátogatta otthon iskola után, vicclapokat és kabarélemezeket vitt
neki, hogy tartsa benne a lelket. Elvitte sétálni a kerekes székében, és
közben szórakoztatta, ralizott vele. Fud úgy látta, hogy Jimmy, akit a
halál nagyon izgatott, azt figyelte, hogyan változik Richard színe a
betegség előrehaladtával. Amikor félévnyi majdnem mindennapos
látogatás után Richard meghalt, Jimmy vigasztalhatatlan volt.
 1958 végén, az iskolaév közepén Steve Morrisont kapitánnyá
léptették elő, és újra máshová vezényelték. A szülők megmondták
Jimmynek, hogy a család rögtön karácsony után átköltözik a virginiai
Alexandriába. Fud Ford emlékei szerint Jimmy totál kiakadt, és nem
akart menni. Az utolsó tanítási napon Jimmy odament az osztályfőnök
asztalához, bejelentette, hogy a családjuk elköltözik, és ő szeretne úgy
távozni, hogy az emlékezetes legyen. Ekkor meggyújtott egy petárdát,
és kiballagott az osztályból, mielőtt az robbant volna.
Jimmy átment Fudékhoz elbúcsúzni aznap, amikor elmentek
Alamedából. Utána beszállt a kapitány ronda zöld Packardjába, és
vissza se nézett, ahogy az apja elindult. „Jimmynek rossz volt, mert
nem akart Virginiába menni” – mesélte Fud Ford. „Nem sokszor sírtam
kölyökkoromban, de akkor igen. Elvitték tőlem a legjobb barátomat.”
Jimmy a család többi tagjánál korábban, még 1959 januárjában
költözött át Virginiába, hogy az új félévet már az ottani középiskolában
kezdhesse. Pár hétig a Morehouse család fogadta be, akiknek volt egy
hasonló korú fiuk, Jeff. Öt évnek kellett még eltelnie, hogy Jimmy
végleg visszatérhessen imádott Kaliforniájába.

NIETZSCHE ÉS BO DIDDLEY
A VIRGINAIBELI ALEXANDRIA 1959-ben álmos külvárosa volt
Washingtonnak. Leginkább kormányalkalmazottak laktak itt a
családjaikkal meg magasabb rangú katonatisztek, és bár nem volt
annyira proccos, mint a szomszédos Arlington, azért elég jó helynek
számított. Januárban költöztek be Morrisonék a Woodlawn Avenue
310.-be, ami egy kényelmes ház volt a nívós Braddock Hights
negyedben; ezt a házat példátlanul hosszú ideig, két és fél évig
nevezhette otthonának Jimmy. Ugyanebben a hónapban iratkozott be
Jimmy a George Washington középiskolába, hogy a tizediket befejezze.
Itt megpróbált inkább csöndesen elvegyülni, nem úgy, mint
Alamedában, ahol a társait vagy elbűvölte, vagy kiborította. Az itteni
iskolai úszócsapathoz még próbaúszásra sem volt hajlandó elmenni.
Annak a néhány gyereknek, akik mégis megpróbáltak beszélgetni vele,
azt mondta, hogy ő árvagyerek, cigányok rabolták el. Idegesnek
látszott, feszengett és szorongott, és amikor nem Alexandria félreeső
részein meg a dokkoknál kószált, vagy amikor nem a Main Streeten
lopkodta a vicclapokat meg az édességet, akkor leginkább olvasott,
vagy a noteszébe rajzolgatott az alagsori szobájában, aminek külön
bejárata volt – úgyhogy Jimmy akkor jött és ment, amikor akart. Egyik
új haverjának azt mesélte, hogy néha hetekig sem találkozik a
családjával.
Tíz évvel később egy interjúban a középiskolai éveiről szólva Jim
rossz érzésekről számolt be: „Volt valami… olyan érzésem, hogy nincs
minden rendben. Ahogy egyre idősebb lettem, úgy éreztem, mintha
szemellenzőket raknának rám. Egy hosszú, egyre keskenyedő folyosón
tereltek végig engem is meg a barátaimat is. Ha az ember iskolába jár,
az mindig lutri: sokat profitálhat belőle – de nagyon sokat árthat is
neki.”
Alamedában a középiskola laza volt és oldott a fajilag elkülönített
oktatást folytató, ókonzervatív, társadalmi hovatartozást szem előtt
tartó George Washington középiskolához képest. Az osztálytársak
élénken emlékeznek rá, hogy Jimmy széleskörű olvasottsága és
választékos beszéde már kezdetben sok tanárt meglepett. Az első
osztályzatok után rögtön a kitűnők közé került. Aztán egy napon az
ebédlőben egy tanár észrevette, hogy Jimmy a fekete író, James
Baldwin sokat vitatott könyvét, a Giovanni szobáját (Giovanni's Room)
olvassa. A tanár rászólt, hogy ezt a nigger szemetet ne merje többet
behozni az iskola területére. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor
Jimmy minden érdeklődését elveszítette az iskola iránt.
A magányos, szomorú Jimmy, aki a családjától is elzárkózott,
szeretett sokáig fennmaradni, és a rádiót hallgatta. Megbabonázták a
pokol tüzét harsogó déli prédikátorok, és az iszonyú hangos rock and
roll adók lemezlovasai, akik a mexikói határszélről egész Észak-
Amerikát besugározták. Egy éjszaka Jimmynek az öngyilkosság járt a
fejében, de akkor megszólalt a rádióban Bo Diddley, aki a vicces
„Crackin Up”-ot énekelte. Jimmynek nevetnie kellett, jobban lett, és
mégiscsak élhetőnek gondolta az életet. Huszonöt évesen egyik
tizenéves barátnőjének elmesélte, hogy aznap éjjel Bo Diddley, a
fekete rock and rollnak ez a sokszínű, közvetlen hangú feltalálója
megmentette az életét.
„FRIEDRICH NIETZSCHE ÖLTE MEG JIM MORRISONT” – állította a Doors másik
alapító tagja, Ray Manzarek, aki azt mondta, hogy a szeme előtt zajlott
le a dolog. A német filozófus írásaiból és pályafutásából szűrte le
Jimmy azt az eszmét, hogy mindentől, ami meg nem öl bennünket,
csak erősebbek leszünk.
Az Úton első bekezdésében Jack Kerouac úgy beszél a XIX. századi
filozófusról, Nietzschéről, mint könyve irányító szelleméről. Ezért aztán
azon a nyáron Jimmy beleásta magát Nietzsche lenyűgöző írásaiba és
tragikus életének történetébe, és amit olvasott, az alapvetően – ha
nem végzetesen – változtatta meg gondolkodását. Talán túlzás volna
azt állítani, hogy Nietzsche ölte meg Jim Morrisont, de mindenképp az ő
hatására indult el azon a pályán, amely idővel szükségszerűen
torkollott tragédiába.
Nietzsche volt az első modern író, aki túllépett kétezer év örökölt
morális és metafizikai hitén. Az általa megvetett keresztény alapelvek
alternatívájaként kitalálta saját abszurd és zavaros mitológiáját.
Túlfűtött stílusban, annak a látnoknak a megingathatatlan hevével, akit
nem zavar, hogy nézetei gyakran ellentmondásosak, Nietzsche
megpróbált szakítani a hagyományos racionalizmussal, és új
gondolkodásmódot hirdetett. Nietzsche szerint az emberiséget és a
történelem egészét csakis a géniusz születése igazolhatja, és a
legmagasabb célt a kultúra virágzása jelenti. Ez a veszélyes filozófiai
kalandorság, mely Nietzsche zaklatott retorikájába öltözött, olyan óriási
hatású volt, hogy ötven évvel később egy még ennél is sötétebb
miszticizmusnak adott ihletet Németországban, mely Adolf Hitler révén
jutott hatalomra.
Csakhogy Nietzsche nem tudta élvezni briliáns eszmefuttatásai első
igazi sikerét, mert az itáliai Torinóban teljes testi és lelki összeomlás
áldozata lett. 1889 januárjában elszörnyedve volt tanúja annak, hogy
egy kocsis az utcán megkorbácsolta lesántult lovát. Nietzsche a lelki
gyötrelemtől szenvedve összeesett, és ebből a traumából nem tudott
kilábalni: élete utolsó tizenegy évét megháborodott elmével élte le
1900-ban bekövetkezett haláláig. A filozófiatörténet nagy rejtélye,
hogy miképpen juthatott élete legkreatívabb szakaszából váratlanul a
szánalmas, teljes tehetetlenség állapotába. Újabb kori életrajzírói úgy
vélik, hogy szifiliszes volt, titokban homoszexuális, és mániás
depresszióban szenvedett, ami aztán krónikus elmebetegségbe ment
át.
Jim egyik noteszének tanúsága szerint azon a nyáron kétszer olvasta
el A tragédia születését, majd tovább olvasott: Nietzschétől a Túl jón és
rosszont, William S. Burroughstól a Meztelen ebédet (The Naked Lunch),
amire egy eldugott kis georgetowni könyvesboltban bukkant rá,
Norman Mailer Szarvaspark (The Deer Park) című könyvét, De Sade
márki írásait, John O'Hara Butterfield 8 című könyvét. De Jimmy Morrisont
semmi sem érintette meg olyan mélyen, mint a találkozás Nietzsche
gondolataival. Nietzsche felnyitotta az ajtót a modern gondolkodás
számára – és felnyitotta egy ifjú virginiai író tudatának ajtaját is 1959-
ben.

A SÁRKÁNYGYÍKKIRÁLY NAPJAI AZ ISKOLÁBAN

A TIZENEGYEDIK OSZTÁLYBAN JIMMY KEZDETT MAGÁRA TALÁLNI.
Ahogy megmelegedett az iskolában, újrakezdte a hecceket:
viccelődött, beszélt az órákon, el-elájult a folyosón, és a magas
párkányokon egyensúlyozott billegve. Dean Moriarty hiénaröhögése
visszhangzott a George Washington középiskola falai között – persze
Jimmy karakteres hangján. Sokat fecsegett órán, zavarta a többieket.
„Elültettek a többiek mellől”, mesélte egy interjúban. Azokon az
órákon, amelyeket szeretett (történelem és angol), ő vitte a prímet,
vitázott a tanárokkal, de csak a minimálisan kötelező feladatokat
végezte el, és B + átlaga volt. (Az iskolai dokumentumokból kiderül,
hogy 149-es IQ-ja volt, és az egyetemi felvételin a szóbelire 630 pontot
kapott, és 528-at a matematika-írásbelire.) Különc hajlamai ellenére,
természetes karizmája és frappáns beszólásai miatt vonzódtak hozzá a
többiek, és általában a jó eszű, élsportoló vagy végzős diákok
társaságában mozgott. Ugyanakkor makacsul elzárkózott attól, hogy
részt vegyen az iskolai sportéletben vagy más iskolai rendezvényeken
– és egyetlen klubba sem volt hajlandó belépni. Kapacitálták, hogy
csatlakozzon a legjobb diákok szövetségéhez, de azt mondta, hogy
nem érdekli. Az irodalmi magazin szerkesztőjének megmutatta ugyan
néhány versét (valószínűleg a „Horse Latitudes” egy korai változatát is,
mert az ebből az időből származik), de az nem közölte le őket. Jimmy
gúnyolta és utánozta a tanárait, és nyíltan puskázott a matematika– és
a természettudomány-órákon. Egy kémiavizsgán hirtelen felugrott a
laborasztalra, és vadul hadonászni kezdett a kezével. „Elnézést,
tanárnő, csak egy méh röpköd itt” -mondta a meglepett tanárnak.
Egyszer kidumálta magát, amikor büntetésből ott kellett volna
maradnia: azt mondta a tanárnak, hogy agytumorműtétje volt. Másnap
reggel az anyjának kellett fogadnia az együttérző iskolaigazgató
telefonját. Jimmyt a társai, akik nem szerették, egyszerűen
elkönyvelték olyannak, aki folyton szerepeket játszik.
Tanítás után hazament, és a bekapcsolt rádió mellett olvasott. Elvist
hallgatta, az „It's Now or Never”-t. Frankié Avalont, Percy Faitht, a Kingston
Triót. Egyszer meghallotta a rádióban a légies hangú, tizenkilenc éves
bostoni folkénekesnőt, Joan Baezt, és nem tudott betelni vele.
Belefogott a festegetésbe is, miután egy művészetellátó boltból
festékkészletet és ecseteket lopott, és jó néhány primitív önarcképet
készített, melyeken az arca eszelős vigyorba torzul, és korona van a
fején. Ezekkel sokáig lelkesen pepecselt, az öccse meg is kérdezte,
miért. „Azért”, felelte Jimmy, „mert nem lehet folyton olvasni.
Belefárad a szemem.” Hétköznap általában öt harminctól a tévét
nézte, akkor adták az „American Bandstand” című, tizenéveseknek
szóló táncos műsort élőben Philadelphiából, ahol a popsztárok tátogtak
egy jót saját dalaikra. 1960-ban a „Bandstand” még érdekesebb lett,
mert megjött Chubby Checker sikerszáma, a „The Twist”, és a
nyomában egyre szexisebb táncőrületek születtek (a hully-gully, a
watusi, a monkey stb.), és ezek nyomán a hatvanas évek elején
össznemzeti vita bontakozott ki arról, hogy vajon az afrikai
násztáncokat tényleg külvárosi fehér gyerekeknek kell-e járniuk.
Jim barátnőt is talált. Az egy évvel fiatalabb lány, a Jeff Morehouse
által bemutatott Tandy Martin nem messze lakott, csinos volt és pici,
hullámos barna hajú, és ők ketten egy ideig elválaszthatatlanok voltak.
Jimmy elmesélte neki, hogy író akar lenni, és kölcsönadta a noteszeit:
versek és skiccek voltak benne, amelyeken épp dolgozott. Együtt
mentek iskolába reggel. Jimmy folyton azzal fűzte, hogy meg akarja
csókolni a lábujjait. Éjszakánként megjelent a lány hálószobaablaka
alatt, és aprópénzt dobált az üvegablakra, hogy felébressze. De mire a
lány lement, ő már eltűnt. Másnap reggel aztán letagadta, hogy ott
járt. A lányt többnyire zavarták Jimmy nyilvános mutatványai: hogy
verseket szavalt, hogy mindenre felmászott, és ott egyensúlyozott,
hogy belegázolt a szökőkutakba. Jimmy gúnyosan utánozta a dél-
virginiai tájszólást is. „Tándíí, asszem, átmenyek ahhó a tűzcsaphó, oszt
lepösöllöm” – és elkezdte lehúzni a sliccét. Erre a rémült Tandy
rákiabált, de Jimmy kinevette. Tandy megkérdezte, hogy miért zrikálja
folyton. Mire ő: „Senkit nem érdekelnék, ha normális volnék.”
Hamarosan pont olyan kegyetlenül kezdett bánni Tandyvel is, mint
korábban az öccsével. Jim és Tandy néha együtt mentek be a
Washingtonba, ahol Jim egyszer csak otthagyta a lányt, és eltűnt. Tandy
kétségbeesett és sírt, egészen addig, míg Jim elő nem került újra,
látszólag a semmiből. Jim káromkodott még a lány anyja előtt is. Ha
Jimmynek rossz volt a kedve, akkor szenvedést okozott a körülötte
lévőknek, és évekkel később mindenki emlékezett rá, hogy Jimmy
Morrison rosszkedvének rendszeresen Tandy Martin itta meg a levét.
Egyszer említette Tandynek, hogy van egy problémája, amiről nem tud
a szüleivel beszélni, és Tandy összehozta őt a Westminster
presbiteriánus templom ifjúsági tanácsadójával. De sose derült ki, hogy
miről beszélgettek.
1997-BEN egy Linda Ashcroft nevű kaliforniai nő megjelentette a Jim
Morrisonnal szövődött titkos kapcsolatának történetét, ami állítólag
1967-től 1970-ig tartott. Az egyik bizalmas közlés, amit a történet
szerint Jim megosztott Ashcrofttal, arról szólt, hogy Jimet az apja
megerőszakolta még gimnazista korában, valószínűleg még
Alexandriában, egy szülői fenyítés alkalmával. Jim állítólag azt mesélte
a nőnek, hogy egy este elkésett a vacsoráról, és az apja felvitte az
emeletre, hogy mint férfi a férfival beszéljen vele – és ez a beszélgetés
fajult aztán szexuális erőszakká. Ashcroft Wild Child: Life with Jim
Morrison című könyvét először Londonban adták ki, és ebben olvasható
a fenti történet, de mikor a könyv Amerikában 1998-ban megjelent,
már kihagyták belőle – valószínűleg jogi okok miatt.

A FELTÁMADÓK NÉVSORÁBÓL HÚZZ KI

1960 NYARA egy átalakulás kezdete Jimmyben. Az osztálytársak
emlékeznek, hogy Jimmy személyisége megváltozott. Depressziósnak
látszott, dühösnek, és elhanyagolta a tanulmányait. A tanárai is szóvá
tették „irracionális hajlamait” és „impulzív viselkedését”. A novemberi
elnökválasztás tökéletesen hidegen hagyta, pedig politikailag
konzervatív iskolájában késhegyig menő viták zajlottak. A választást
John Kennedy nyerte meg Richard Nixon ellenében, és friss vért vitt az
amerikai politikai életbe. Jim később azt írta egy noteszába, hogy elég
hülye volt akkoriban, de egyúttal a legokosabb srác az osztályban. Ο
volt a George Washington iskola beatnikje: elnyűtt bakancsban
szaladgált, gyűrött khakinadrágban és olyan kopott ingben, hogy az
egyik tanára megkérdezte: szociális segélyből él-e a család. Amikor az
anyja pénzt adott neki új ingre, vett egy turkálóban valami inget
negyed dollárért, és a többi pénzt könyvekre költötte.
Szobája falát paperback könyvei takarták – ezek jelentették egyetlen
tulajdonát, melyekre vigyázott – olyan polcokon, melyeket ő rakott
össze deszkákból meg téglákból.
Világfájdalmát öccsén és barátnőjén élte ki. (Andynek, míg aludt,
beragasztotta a száját, mert a horkolása zavarta.) Még magányosabb
lett, Alexandria antikvár könyvesboltjait bújta meg a pusztuló vízpartot
járta be: a rohadó mólókon pecázó öreg feketékkel töltötte idejét.
Néhányan később olyasmit is állítottak, hogy Jimmyt a Fort Belvoir
melletti Route 1 durva katonakocsmáiban is látták, ahol feketék
játszották a rhythm and bluest – de ez inkább legenda, mintsem tény.
Ha ekkoriban versírással próbálkozott, a „Horse Latitudes” alapján
ítélve azokban a versekben a tenger képei, az brutális kegyetlenség és
a fulladástól való erős félelem dominálhatott. Akkoriban kapott egy
fényképezőgépet, és szokásává vált, hogy kóborlásai közben a
nyomasztó, lehangoló dolgokat fényképezze. Ezek közül a fotók közül
valószínűleg nem maradt fenn egy sem.
Kapcsolata Tandyvel kezdett megromlani, s az ok Jimmy
nyughatatlan lelke és állandó kegyetlenkedése volt. Hol lovagiasan, hol
durván viselkedett a lánnyal, aki ettől teljesen összezavarodott, és
Tandy aggódó anyja végül megkérte lányát, hogy ne találkozzon többet
Jimmyvel. Néha Tandynek olyan érzése támadt, hogy Jimmy-nek csak a
hecceihez van szüksége rá. Egyszer Jimmyék házában voltak, és
meghallották, hogy a szülők érkeznek kocsival. Erre Jimmy felrángatta
Tandyt magával a szülők hálószobájába, ahol gyorsan összevissza
dobálta az ágyneműt. Tandy felugrott és kiszaladt, ő is feldúlt volt – és
Jim elégedett képpel fogadta a megdöbbent szülőket, mintha éppen
szeretkezés közben érték volna őket. Lehet, hogy Clara korábban
valamilyen véleményének adott hangot Jim szexuális képességeivel
kapcsolatban, Jim pedig el kívánta oszlatni a szülők esetleges kételyeit.
Senki sem tudta, mi állhat Jimmy kudarcainak sorozata mögött.
Egyre mogorvább és dacosabb lett, a szülei fegyelmezési kísérletei
pedig egyre kétségbeesettebbek. Az anyja szidta. Az apjáról Jimmy azt
mesélte a barátainak, hogy egyszer egy baseballütővel kergette körbe-
körbe a konyhában. Ez volt az első hosszabb időszak Jim
kamaszkorában, amikor az apa otthon lakott velük. A nyers modorú,
kissé szórakozott katonatiszt és a lázadó beatnik-tinédzser közti
feszültség alighanem elviselhetetlen volt. Az is csak rontott a
helyzeten, hogy az apa megpróbált Jimmynek kedvet csinálni a saját
foglalkozásához, és felvitte magával a hajóira; Jimmy azt a feltétlen
tiszteletet és engedelmességet, ami az apjának a hajón kijárt,
gusztustalannak tartotta.
Évekkel később Jim úgy beszélt tinédzserkori önmagáról, mint egy
„nyílt seb”-ről, és kissé fáradt rezignációval írta le akkori alapállását:
azonnal a legrosszabbat akarta kihozni minden szituációból, amiben
találta magát. Jim Morrison egy költő pontosságával látta önmagát, jól
tudta, mit csinál, és csodálkozva, nem kis szomorúsággal vette
tudomásul, hogy belőle teljesen hiányoznak az „apollóni” belsőkontroll-
mechanizmusok, amelyek visszafognák, ha úgy viselkedik, mint egy
megkergült, mindenkivel kötekedő Dionüszosz.
A DOLGOK CSAK ROSSZABBRA FORDULTAK, amikor Jim középiskolai
tanulmányai a végéhez közeledtek 1961 tavaszán. Steve Morrison
korábbi óhaja, hogy a fia kövesse őt a Haditengerészeti Akadémián,
egész egyszerűen abszurdnak tűnt a valóság ismeretében.
Elképzelhető viszont, hogy a kórosan depressziós Jimmy Morrison nem
is vette a fáradságot, hogy akár egyetlen főiskolára vagy egyetemre is
jelentkezzen, bár a nemtörődömségnek ez a foka valószínűtlennek
látszik. Az iskolában nem maradt fenn semmilyen dokumentum,
melyből következtetni lehetne, hogy jelentkezett valahová. Ha
jelentkezett, akkor vagy nem vették fel, vagy kicsúszott a határidőből.
Ezekben a hónapokban, amikor az osztálytársai lázasan készültek,
hogy életük következő nagy lépését megtegyék, Jimmy Morrison-nak
látszólag semmilyen terve nem volt. A szülei kényszerítették arra is,
hogy fölvegyen egy zakót meg egy nyakkendőt az iskolai évkönyv
fényképéhez. A James Douglas Morrisonra vonatkozó év-
könyvbejegyzés egyetlen eredményéről számol be: hogy az iskola jeles
rendű tanulói között van. Májusban nem volt hajlandó elmenni a
ballagóbálra. Helyette Jeff Morehouse vitte el Tandy Martint. Nem jelent
meg az osztály diplomaosztó ünnepségén sem, felbőszítve ezzel apját.
Az iskola postázta a magányos farkas bizonyítványát, és mintegy húsz
évre el is feledkeztek róla, amikor Jim első életrajzírója felbukkant a
George Washington középiskolában, hogy a kísértetének nyomába
eredjen.
Azon a nyáron Steve Morrisont az U. S. S. Bonhomme Richard repülőgép-
anyahajó kapitányává nevezték ki, amely Kaliforniában horgonyzott.
Miért, miért nem, Steve és Clara úgy döntött, hogy Jimmy nem
költözhet velük a család következő, coronadói, San Diegóhoz közeli
otthonába. Szervezni kezdték inkább, hogy Jimmy visszaköltözik a
nagyszüleihez Clearwaterbe, és az onnan körülbelül tíz mérföldre lévő
St. Petersburg Junior College tanulója lesz 1961 szeptemberétől.
Úgyhogy a tizennyolcadik életévét még be sem töltött Jimmy Morrisont
– ezt a két lábon járó impulzív gubancot, ezt a bolti tolvajt, szociopatát
és botránykövet, ezt a bosszantó ember-legyet, akit kivetett a családja
és aki falja a könyveket – a vidékies Floridába száműzték, ahol
remélhetőleg nem tud több bajt keverni.
Tandyvel sem végződött jól a dolog. A lány nem tudta, hogy az a
pénteki randevú az utolsó. Jimmy berúgott, és mikor Tandy rászólt a
viselkedése miatt, sírni kezdett. Tandy ölében zokogott, és azt mondta,
hogy szereti a lányt. „Persze…”, felelte a lány gúnyosan. Jim hirtelen
megragadta a lány karját és hátracsavarta. „Önelégült kis majom
vagy!”, sziszegte az arcába, és azzal fenyegette, hogy késsel
megvágja az arcát, hogy más ne is bírjon ránézni Tandyre. Az ötletet
bizonyára valamelyik filmből vette.
Másnap, szombaton délután telefonált Tandynek, bocsánatot kért, és
szeretett volna találkozni vele. Tandy azt válaszolta, hogy már régen
megbeszélte valakivel, hogy táncolni megy vele aznap délután. Hosszú
csend. „De… holnap én Floridába költözöm”, bökte ki végül Jimmy.
„Holnap örökre elmegyek.” Tandy azt se tudta, mit mondjon. Most
hallotta először.
Pár perccel később Jimmy dühöngve megérkezett Tandyék házához.
Kint megállt egy fa alatt, és ordítozni kezdett, mesélte később Tandy az
újságíró Jerry Hopkinsnak. „Legalább végre megszabadulok tőled…
Elmegyek, és egyszer sem fogok írni neked…. Még csak nem is fogok
gondolni rád!” Tandy megpróbálta lecsendesítem, de Jimmy nem
hagyta magát, és őrjöngve követelte vissza a kölcsönadott noteszait.
Vasárnap késő éjjel Tandy arra ébredt, hogy mintha Jimmy állna az
ablak alatt. De amikor lement, és kinyitotta a hátsó ajtót, csak azt
látta, hogy egy ismerős alak távolodik gyorsan, beszáll a
Morrisonékéhoz hasonló autóba, és eltűnik az éjszakában.

MÁSODIK FEJEZET
A feltámadók névsorából húzz ki
A nevető maszk mögött ott a síró maszk A részegség maszkja
mögött ott a bölcsességé A bűnöző maszkja mögött a vándor maszkja
van A forradalmár maszkja alatt a filmrendezőé
TERAYAMA SHUJI

MUTASD MEG, AMID VAN

A HATVANAS ÉVEK ELEJÉN A FLORIDAI TENGERPART még csöndes

volt, elbűvölő és egyáltalán nem zsúfolt; a kristálytiszta források és
sötét vizű folyók szubtrópusi birodalma volt ez, benne fehér, piros tetős
házak, melyek a hatalmas pálmafákra és a mangrovékra néztek a
fehér homokos strand előtt. Jimmy szerette ezt a vidéket, később
„furcsa, egzotikus, izgalmas hely”-ként emlegette. Most élete első
otthonába tért vissza, a nagyszüleihez, Paul és Caroline Morrison-hoz.
1961 szeptemberében megkezdődtek a St. Petersburg Junior College-
ben az órák: a konzervatív intézmény elvárásai közé tartozott, hogy
Jimmy mindennap zakóban és csíkos nyakkendőben jelenjen meg az
iskolában.
Ezt utálta. Szanaszét unta magát. Egy jegyzetfüzet megőrizte a
módszerét, amivel enyhítette a St. Petersburg és Clearwater közötti
buszutazás unalmát: addig nyomorgatta az ölében a táskáját, míg fel
nem állt neki.
A nagyszülők a városi könyvtár mellett laktak egy kis házban. A
félreeső vendégszobát foglalta el Jimmy könyvekkel teli dobozaival.
Jimmy szerette a nagyszüleit, és igyekezett igazi déli udvariassággal és
tisztelettel viselkedni velük. Nem, mondta nekik, a templomba nem fog
eljárni velük. Abban az évben, amikor náluk lakott, megpróbált minél
kevesebb időt a házukban tölteni, és úgy intézte a dolgait, hogy részeg
randalírozásai ne zavarják az öregek életét. Amikor a nagymama
megkérdezte, hogy mit keresnek az üres sörös– és borosüvegek Jimmy
szemetesében, Jimmy csak nevetett. Folyton azzal húzta őket, hogy
egy „nigger csajt” hoz majd haza, hogy bemutassa nekik. „Egyszerűen
nem értettük őt, egyikünk sem”, mondta később Caroline Morrison, és
az egész Morrison család nevében beszélt. „Jimmynek olyan sok arca
volt… Sose tudta az ember, mit gondol.”
Iskolai eredményei éppen csak kielégítőek voltak. Angolból kapott
jelese egy, Albert Camus 1942-ben kiadott egzisztencialista
regényéről, a Közönyről írt esszé eredménye. Hőse, egy arctalan ember
Algírban elkövet egy értelmetlen gyilkosságot, de a hangsúly az élet
abszurditásának ábrázolásán van. Az iskolai értékelés Jimmyt
impulzívnak írja le, következetlennek, egy kicsit visszahúzódónak, és a
társadalmi intézményekkel, így az iskolával szemben rendkívül
kritikusnak.
St. Petersburgnak volt egy művészközössége, amely a téli szezon
beindultával vált igazán aktívvá. Az ősz folyamán Jimmy tudomást
szerzett a környék beatkávézójáról, a Contemporaryről, ami Clear-
watertől délre volt, Pinellas Parkban. A Contemporary művészkávéház
és galéria a helyi művészek és bohémek törzshelye volt. Tom Reese, a
nyíltan homoszexuális tulajdonos határozottan élvezte, hogy tüntethet
másságával, úgyhogy a fiatalok számára veszélyt és kockázatot is
jelenthetett, ha ott látták őket. (Az első éves főiskolások számára a
Contemporary kifejezetten tiltott hely volt.) Némi nagyvonalúsággal
mondhatjuk akár, hogy Jimmy előadói pályafutása ebben a zegzugos,
deszkaburkolatos, kétemeletes házban kezdődött. Az épületet
hatalmas legyezőpálmák árnyékolták a folyó deltája mellett.
Jim eleinte egy szomszéd sráccal látogatta hétvégeken a
Contemporaryt, idővel azonban már egyedül is odamerészkedett.
Reese azonnal felfigyelt rá, és megpróbálta rávenni, hogy álljon
meztelenül modellt az emeleten tartott rajztanfolyamon. „Qimmy)
pontosan tudta, milyen vonzó”, emlékezett Reese. „Nagyon erős
szexuális kisugárzása volt. Mindenki le akart vele feküdni: fiúk, lányok.
Mindenkit lenyűgözött.”
De Jimmy csak megrázta a fejét, és nemet mondott a modellkedésre.
Jobban érdekelte a Contemporary modernfilm-klubja, amelyben a New
York-i Janus Filmstől rendelt külföldi alkotásokat vetítettek. Reese olyan
svéd művészfilmeket is bemutatott, mint a Bergman rendezte A nap
vége, vagy olyan francia filmeket, mint például Roger Vadim rendezte
…És Isten megteremte a nőt címűt, valamint korai underground
filmeket, mint a Pull My Daisyt Robert Franktől, amely a beatköltőket
mutatja be -Jack Kerouackal mint narrátorral. Valószínű, hogy ekkor
kezdett Jim komolyan vonzódni a nem hollywoodi filmekhez. Egy
keltezés nélküli, de erre az időszakra valószínűsíthető
noteszbejegyzése megemlíti Jean-Luc Godard 1961-es filmjét, Az asszony
az asszonyt.
De még ennél is fontosabb, hogy a Contemporaryben vasárnap
esténként nyílt színpadi estét tartottak, amikor bárki felállhatott a kis
színpadra, és bármit előadhatott. Többnyire folkénekesek iratkoztak föl,
de néha akadtak beatköltők is bongókísérettel – meg ez a fura első
éves a főiskoláról, ez a Jimmy Morrison, aki egy ukulelével jelent meg a
színpadon, és mint amikor kinyitják a csapot, úgy dőlt belőle a
szabadvers, spontánul, bár jóformán senki nem értette. Jimmy itt
tapasztalhatta meg először, hogy milyen élő közönség előtt játszani.
„Egy kicsit úgy gajdolt, mint [Allen] Ginsberg”, emlékezett Reese.
„Feliratkozott jó előre, de mindig az volt az érzésem, hogy akkor rakja
össze, menet közben, azoknak a filozófiai könyveknek az alapján,
amiket épp olvasott, mert mindig ezeket bújta.”
Néhány hónap után egy kis rajongótáborra is szert tett a
Contemporaryben. Tom Reese egyfajta mentora lett, és valószínűleg ő
volt az első, művészi dolgokban hitelt érdemlő ember, aki meggyőzte
Jimmyt, hogy valóban tehetséges. „Kifejezetten zenei élmény, ahogy a
verseidet szavalod”, mondta Jimmynek. „Lehet, hogy nem rímelnek, de
nagyon költőiek.” Reese és mások megpróbálták rábeszélni Jimmyt,
hogy hagyja ott ezt a főiskolát, és menjen át a Florida State University
re Tallahasseebe, kétszáz mérföldre északra, ahol progresszívabb
környezetben élhetné ki kreatív hajlamait. Reese beszámolt róla, hogy
egy örök érvényű tanáccsal is ellátta Jimet a show-business
vonatkozásában: „Mutasd meg, amid van!”
1962 tavaszának végén történt valami, ami véget vetett Jim
contemporarybeli víg napjainak. Hogy mi is volt ez pontosan, azt
homály fedi, és egy kis botrányszag körüllengi. Steve Morrison egyik
testvérét hívták, hogy kihúzza Jimmyt a bajból, amibe keveredett, s
amit a Morrison család olyan szégyenletesnek talált, hogy egyetlen
kívülállónak sem beszéltek róla. Évek múlva, amikor Jim
szeméremsértési perének előkészületei folytak, Jim – míg határozottan
állította, hogy nem homoszexuális – elmondta Max Finknek, az
ügyvédjének, hogy bizalmas kapcsolatban állt egy férfival első éves
korában. Egy idősebb barátról beszélt, akinek night-clubja volt, aki
bátorította őt és a mentora volt.
Harmincöt évvel az események után Tom Reese elismerte: „Nos, ez a
leírás tényleg …illik rám.” Arra a kérdésre, hogy volt-e bizalmas
kapcsolata Jim Morrisonnal, némi gondolkodás után ezt válaszolta:
„Fogalmazzunk úgy, hogy erre mindenki vágyott.”
1962 TAVASZA. Jimmy egy buliba tartott pár barátjával Clearwater-
ben, de megálltak a Kallivokas testvérek házánál, hogy még néhány
sört magukhoz vegyenek. A legfiatalabb testvér, Chris nem mehetett a
buliba, mert be kellett fejeznie egy történelem-házidolgozatot az
Erzsébet-korról, pontosabban az 1601 -es Essex-lázadásról, különben
nem érettségizhetett. „Essex grófja?”, tűnődött el Jimmy. „Hiszen én
mindent tudok Lord Essexről.” És elfeledkezve a buliról, Jimmy az estét
azzal töltötte, hogy megírta Chris házi dolgozatát, nyolc gépelt oldalon,
sőt még a bibliográfiát is, fejből! A dolgozat kiváló minősítést kapott
egy olyan tanártól, aki az Erzsébet-kor történelméből doktorált.
Ebből azért Jimmy is hasznot húzott. Chris augusztusban a Florida
State Universityre ment a bátyja után, és a házban, amit béreltek, volt
egy üres szoba. Meghívták Jimmy Morrisont, hogy lakjon ott velük, ha
akar. És még valamit kapott ettől a csapattól: 1962 nyarán Jimmyt
bemutatták egy lánynak, aki Chris barátnőjének volt az ismerőse, egy
tizenhat éves clearwateri gimnazista, akit Mary Werbe-low-nak hívtak.
Vékony volt, a haja hosszú, vöröses gesztenyebarna, a mosolya élénk,
az alakja akár egy táncosnőé, szép, nagy, kerek mellekkel. Hithű
katolikus családból származott, és Jim szerencséjére a lány intelligens
volt és érdeklődő. Jim megismertette a lányt kedvenc költőivel, és
mindennel, amit épp olvasott. Brian Gates, aki ismerte Jimet már
Clearwaterben is, Tallahassee-ben azt vette észre, hogy Mary
társaságában Jimmy nem annak a részeges naplopónak mutatja
magát, akinek általában ismerték. Ha Mary nélkül ment el egy táncos
helyre, Jim távolságtartó, bizarr módon viselkedett. Bulikban viszont
elképesztő mutatványokkal borzolta a kedélyeket: a lakások
erkélykorlátján egyensúlyozott, s a többiek rémületére megjátszotta,
hogy elveszíti az egyensúlyát. Azt mondta, hogy imádja, amikor a
lányok sikítanak. Egy bulin egyszer véletlenül megvágta magát, mert
egy késsel trükközött. Bevitték a sebészetre a mentők, de
részegségében olyan gorombán viselkedett az ügyeletes sebésszel,
hogy az be sem fejezte sebei összevarrását, hanem otthagyta.
Mary viszont kihozta Jimmyből a kifogástalan modorú déli úriembert,
amely oldala tökéletesen ismeretlen volt mindazok számára, akik csak
megrögzött bajkeverőnek ismerték. Azt mondta a barátainak, hogy
Mary különleges egyéniség, érzékeny lelkületű, akivel órákig tud
beszélgetni. Az álmaikat is megosztották. Jim elmondta, hogy író akar
lenni. Mary táncosnő szeretett volna lenni a filmvásznon, és tartott is
táncórákat a helyi közösségi központban. Nem tudhatjuk, mennyire
volt bizalmas a kapcsolatuk, mert Mary Werbelow kitartóan elzárkózik
attól, hogy erről beszéljen. Azon a nyáron Jim hazatérve azt mesélte
Andy öccsének, hogy először Clearwaterben feküdt le nővel.
Az elkövetkező tizennyolc hónapban, amíg a Florida State
Universityn tanult, Jimmy gyakran elstoppolt a Tallahassee-től 280
mérföldre fekvő Clearwaterbe, hogy Mary Werbelow-hoz közel legyen.
Rengeteget időzött a forró és poros, kétsávos floridai aszfaltúton
hüvelykujját felfelé tartva, miközben a képzelete lobogva lángolt a
vágytól, a költészettől, Nietzschétől és ki tudja, még mitől – bunkó
kamionsofőrökre, sunyi homokosokra és brutális száguldozókra bízva a
sorsát. Mindez kitörölhetetlen nyomokat hagyott Jimmy lelkében,
akinek noteszaiban ekkortájt szinte mániásán elszaporodtak a
magányos stopposról szóló befirkált jegyzetek és rajzok, az
egzisztencialista utazóról, aki arctalan és veszélyes, egy durva
képzetekkel viaskodó, sodródó vándor, egy misztikus csavargó – a
gyilkos az úton.

VISSZA A FELADÓNAK
A FLORIDA STATE UNIVERSITY 1962-BEN egy második vonalbeli, a faji
megkülönböztetés elvei szerint működő oktatási gyár volt egy nemzeti
ligás focicsapattal, és azt beszélték róla, hogy irdatlan jókat lehet ott
bulizni. A diákszövetség összejövetelein a rhythm and bluest nyomatták –
meg a sört. Miközben Nyugat-Londonban a Jimmy-vel egykorú Mick
Jagger és Keith Richard a Brian Jones által alapított és még mindig
Rolling Stonesnak nevezett rhythm and blues bandában nyomultak,
Jimmy Hendrix pedig Kentuckyban, Fort Campbellben a ιοί-es légi
deszantosoknál szolgált ejtőernyősként, Jimmy Morrison megkezdte
második egyetemi évét a Florida S. U. falai között 1962 őszén.
Jimmy Morrison clearwateri barátaival, a Kallivokas testvérekkel
költözött össze egy külvárosi házba, ami egy mérföldnyire volt az
egyetemtől. Ott lakott még velük Brian Gates meg egy Bowman nevű,
idősebb diák, aki már letöltötte az idejét a seregben, és a ház
gondnoka is volt. Jimmy úgy bánt a lakótársaival, mintha azok ember
alatti lények volnának, akik egy Übermensch számára szinte nem is
léteznek. Eletében először szabadult meg a családi felügyelettől, és
azonnal beleesett egy passzív-agresszív alapállásba: kihasználta
azokat, akikkel együtt élt és dolgozott – és az önző hősnek ez a póza
határozta meg azután is a viselkedését. Csalt például a kártyában. Ha
a hűtőben sört talált, megitta. Megette a többiek kajáját. A lemezeiket
nem rakta vissza a borítóikba. Kérdezés nélkül kölcsönvette tiszta
ruháikat, majd amikor levetette, azon büdösen a fürdőszoba lucskos
padlóján hagyta őket. Ha lakótársainak pénzük érkezett, és ő vette át a
postát, lenyúlta a készpénzt. Kocsikat kért kölcsön, és összetörve adta
vissza őket. Halloweenkor a West Point-os szürke, csuklyás
köpönyegében nyitott ajtót a házaló gyerekeknek, akik azt állították,
hogy a farkát mutatta nekik (megmutatta, amije van). A haverok közül
kiszemelt áldozataival mindenféle elmés játékokat játszott, közben
egyre a gyenge pontjaikat kereste, és a jegyzetfüzeteibe aprólékosan
leírta a reakcióikat. Amikor fejére olvasták, hogy egy utolsó mocsok
szemét, csak nevetett rajtuk.
„Jimmyt rohadtul nem érdekelte, amit mondtunk”, emlékezett
egyikük. „De állati szórakoztató volt. Még akkor is muszáj volt rajta
röhögni, amikor féltünk tőle.”
Egy időre hát megalkudtak a jelenlétével, mert vicces volt, és
nyilván zseniális a maga lakonikus módján. A szobájában több száz
könyv volt összevissza dobálva. Ha látogató érkezett a besötétített
szobába, Jimmy csukott szemmel felszólította, hogy vegyen fel egy
könyvet, bármelyiket, és olvassa fel az első mondatot belőle. Ebből ő
megmondta a könyv címét és szerzőjét. Egyszer sem tévedett. Mohón
falta a kor népszerű szociológiáját, különös tekintettel a tömegek
pszichológiájára, aminek köze volt a drámához és a színházhoz. A
noteszaiban két kedvencét idézte, az egyik David Riesman A magányos
tömeg című munkája, amely az egyéniséggel kapcsolatos problémákat
veszi sorra, és a tömegkultúra által a személyes szabadságot
fenyegető veszélyekre hívja fel a figyelmet. A másik Norman O. Brown
könyve, a Life Against Death, egy nagy hatású, 1959-es bestseller,
amely kísérletet tett arra, hogy az emberiség történelmét a
pszichoanalízis módszereivel vizsgálja. Jimmyt erősen érdekelték a
társadalmi kontrollnak a hidegháború által felvetett kérdései, melyek a
science-fiction-mozgalomra is erősen hatottak; és érdekelték a
beatszerzők, mint például William S. Burroughs, akinek Nova Express
című regényét szintén abban az évben olvasta el. Elias Cannetti
könyve, a Tömeg és hatalom azért tetszett neki, mert elemezte az
előadó és a közönség viszonyát, és Jim olyan technikákat tanult belőle,
amiket néhány év múlva sikerrel alkalmazott a Doors fiatal közönségét
manipulálva. C. Wright Mills AZ uralkodó elit című munkája kevés
illúziót hagyott afelől, hogy igazából kik is irányítják az amerikai
demokráciát, és ez a könyv valószínűleg még rá is tett Jimmy ösztönös
hatalomutálatára, ami leginkább a katonai hatalomnak szólt.
(Tizennyolcadik születésnapján, 1961 decemberében részegen jelent
meg a sorozóbizottság előtt, és fennmaradt a jegyzőkönyv arról, hogy
milyen csúnya, anyázós perpatvart kavart, és mielőtt a zsaruk
odaértek volna, eltűnt.)
Jimmy nagy kedvét lelte a bizarr bohéméletformában a
meglehetősen kockafejű, konvencionális, WASP-többségű Florida State
Universityn. Homlokába fésülve hordta a haját már a Beatles
megjelenése előtt. Fémkeretes beatnikszemüveget hordott lencse
nélkül. Folyton a Joan Baez-lemezét nyúzta, és azzal tömte barátai
fejét, hogy szerelmes a Harvard Square-i mezítlábas folkénekes
istennőbe. Cilinderben jelent meg különböző táncos és egyéb
rendezvényeken, és ezüsttárcából csokoládészivarokkal kínálgatta a
lányokat. Mindenki szeme láttára pisált, és elégedettnek látszott, ha
felelősségre vonták emiatt. S amikor néhány barátját is rábeszélve
kipróbálták a tömegek manipulálására vonatkozó teóriáját, és
megzavartak egy feketék számára rendezett, nagy sátorban zajló
egyházi szertartást, a feldühödött papok elkapták és megverték.
Rendszeresen leugrált az autópályán repesztő autók közé a hídról. A
téli fűtésszámla rá eső részét pofátlanul nem fizette ki, mondván, hogy
neki a nagyszülei küldtek egy elektromos takarót. A hazulról kapott
pénzt kizárólag könyvekre volt hajlandó költeni. Hetente vett egy
zacskó krumplit, és ha éhes volt, megfőzött párat. A többiek meg
lakattal elzárták a kajájukat a szekrénybe, hogy Jimmy ne lophasson
belőle.
1962 OKTÓBERE. A kubai rakétakrízis egybeesett az FSU hétvégi
nyitóbáljával. Minthogy a nyugati világ a nukleáris háború küszöbére
sodródott, Jimmy már pénteken délben nekilátott az ivásnak. Amikor
megtudta, hogy csak akkor mehet táncolni aznap este, ha nyakkendőt
köt, nekilátott, s addig kötögette a nyakkendőjét, míg végül egészen
röhejesre sikeredett. Mary Werbelow nem ért rá aznap este, úgyhogy
Jimmy facér volt. Chris Kallivokas elkövette azt a hibát, hogy a
barátnőjét egyedül hagyta Jimmyvel a házban, amíg ő elszaladt
valamit elintézni. Mire visszajött, a ház bejárati ajtajából kitört az üveg.
Chris bátyja, Nick elmondta, hogy miután Chris elment, a lány
megkísérelt barátságosan viselkedni Jimmel, és azt mondta, hogy
tetszenek neki a nyakkendőjén a csomók. „Tetszenek a gumóim?”,
motyogta Jim szinte érthetetlenül. „Szóval a testemet akarod?” Aztán
nekiállt T. S. Eliotot idézni, és nyakon harapta a lányt. Amikor az sírni
kezdett, Nick (a volt tengerészgyalogos) megfogta Jimmyt, és kivágta
az üvegajtón. Az meg őrjöngve elrohant. Idáig még nem látták Jimmyt
ennyire részegnek, és mindannyian eléggé utálatosnak találták a
helyzetet.
Jimmy aznap csak ivott tovább, bele a szombatba. A focimeccsre egy
félliteres Seagram's 7 whiskyvel érkezett, és félidőben elájult. Este a
diákegyesület nagy buliján – még mindig részegen – elkezdte heccelni
a vesztes focicsapat tagjait. A csapat neve az volt, hogy Seminoles, de
Jimmy ragaszkodott hozzá, hogy néhány termetes játékost Semi-holes-
nak (= félseggek) tituláljon, avagy kis picsáknak, akik csak veszíteni
tudnak. A lakótársai elrémülve figyelték, hogy Jimmy felmászik egy
padra, belekotor a nadrágjába, és bejelenti, hogy most lehugyozza a
seggfeleket. Nick Kallivokas rángatta el onnan, hogy a focisták meg ne
öljék. Begyömöszölték Jimmyt egy taxiba, és a sofőrnek megadták a
címüket, hogy vigye haza. Néhány óra múlva, mikor hazaértek, Jimmyt
a kertben találták eszméletlenül és összeverve. Nem volt nehéz
kitalálni, mi történt: Jimmy valószínűleg összehányta a taxit, mire a
taxis megverte és kilökte a háznál. „Elképesztő volt”, mondta Chris
Jimmy berúgásáról, „hogy mennyit megivott. Ilyet még nem láttunk.”
Ekkoriban Jimmy kezdte megszeretni Elvis Presleyt. Elvis kitöltötte a
karrierjét derékba törő katonai szolgálatát, és éppen a visszatérésén
ügyködtek mindenféle vacak hollywoodi musicalek révén.
Akárhányszor Elvist játszottak a rádióban, Jimmy mindenkit kussba
parancsolt a szobában vagy a kocsiban, hogy jól hallhassa Elvis
érzelmesen rezegtetett hangját. Egy éjjel, első Florida State University-
trimeszterének vége felé egy Elvis-lemezt hallgatott, nagyon
hangosan. Amikor megkérték, hogy halkítsa le, nemet mondott. Újra és
újra visszarakta a tűt a „Return to Sender” című dal elejére. Úgyhogy ott
helyben egy lakógyűlést rögtönöztek, amelyen kiszavazták Jimmyt, és
megkérték, hogy költözzön el.
 GYILKOS AZ ÚTON
JIMMY NEM A NAGYSZÜLEIHEZ MENT HAZA a karácsonyi szünetben, inkább a
Kallivokas családdal töltötte az ünnepeket Clearwaterben. A testvérek
mamája amatőr író volt, s Jimmy addig-addig hízelegte befelé magát a
választékos stílusával és műveltségével, míg végül szívesen látott
vendég lett. Jimmy nem szakadt meg az igyekezettől, hogy találkozzon
a családjával Kaliforniában, de minthogy tanulmányi eredményei nem
romlottak, s illő mennyiségben írt haza leveleket, az anyagi támogatás
nem szűnt meg. Amikor 1963 elején a következő trimeszter
elkezdődött, Jimmy a könyveit átköltöztette egy öreg Airstream
lakókocsiba, ami egy düledező lánykollégiumra nézett a College
Streeten, a diáknegyedben, félúton az egyetem bejárata és az állam
parlamenti épülete között. Az alumínium lakókocsinak kátránypapírból
volt a fedele, és pont be lehetett onnan látni a lánykollégium hátulsó
ablakain. Jimmy hamarosan beszerzett egy távcsövet, és rászokott az
éjszakai kukkolásra, amiről részletes jegyzeteket készített. A lakbére
persze sokkal kevesebb volt, mint amennyiről otthon tudtak, és a
különbözetet könyvekre költötte, például megvette a J. Hellertől a 22-
es csapdáját, Kerouac Dbarma Bums című (magyarul Művésztelep címen
megjelent) regényét és Wilhelm Reich Az orgazmus szerepe című
munkáját. (Jim példánya ebből a könyvből fennmaradt, bőségesen
ellátva kézzel írt széljegyzetekkel.)
Jimmyt most az órái már jobban érdekelték: a beszédművelés
tanszéken dráma– és színháztörténetet tanult, járt alapfokú
színészmesterség-órákra, és sokat lődörgött a tanszék lepusztult
Conradi Színpada körül. Fennmaradt pár vázlata, amelyeket a
díszlettervezés-órákra készített, s minthogy igen ötletesek, jelest
kapott a kurzusra. Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című
darabjához egy vászonra vetített kis pontot képzelt el a színpad
hátterében, mely a cselekmény kibontakozásával párhuzamosan
növekszik, míg végül a harmadik felvonás végén kiderül, hogy ez az a
gigantikus rákos sejt, amely Atyus, a darabbeli családfő halálát okozza.
Járt pszichológiaórákra is, és egy terjedelmes dolgozatot írt a tömegek
szexuális neurózisáról, melyet hosszú bibliográfiával egészített ki,
benne Freud, Jung, Aldous Huxley és George Orwell műveivel. Saját jövőjét
vetíti előre, amikor a dolgozatban említést tesz róla, hogy a zene képes
lehet annyira rabul ejteni a közönséget, hogy annak szexuális energiáit
is átváltoztassa.
A tanárai észrevették, mennyire nyughatatlan, de azt hitték, azért,
mert nincs, ami lekösse. Pedig az igazi gond az volt, hogy Jimmy a
moziba volt szerelmes, filmezést akart tanulni, de Floridában erre nem
nyílt lehetősége. Egyik professzora, aki korábban a University of
Californián (UCLA) tanított, azt tanácsolta neki, hogy jelentkezzen át
oda a színházművészeti tanszékre, ahol oktatnak filmezést is.
Ez felkeltette Jimmy érdeklődését, és máris Los Angelesbe készült,
hogy beszerezzen az iskoláról egy ismertetőt.
Jimmyt nem kellett sokáig győzködni, hogy Kaliforniáról álmodozzon.
A családja már úgyis ott lakott, és az amerikai poprádiók nap mint nap
zengték Brian Wilson mitikus Kaliforniájának dicséretét, amely csupa
szörfözés, csajok és álló farkak. Abban az évben jelent meg a Beach
Boys három albuma is (Surfing USA, Surfer Girl és a Little Deuce Coup),
és ezek ellenállhatatlan szirénhangon csalogatták Jimmyt nyugatra.
Később el is mondta egy interjúban: „Egyértelmű: a Beach Boys csinált
kedvet ahhoz, hogy vissza akarjak jönni Kaliforniába.”
A TRIMESZTER VÉGÉN, 1963 áprilisában Jimmy rábeszélte Brian Gatest,
hogy stoppoljon vele el Kaliforniába. Morrison kapitány hajóját hosszú
idő után most San Diegóba várták, és Clara azt akarta, hogy a család
teljes létszámban a parton integessen neki. Clara küldött Jimmynek
pénzt repülőjegyre, de Jimmy azt mondta Gatesnek, hogy „érezni
akarja” Amerikát keresztül-kasul, országúton akar menni. Gates az
útról ezt mesélte: „Az utazásunk olyan találkozásokból állt,
amilyenekre Jimmyt ismerve számíthatott az ember, hiszen tőle
mindenkinek rögtön viszketni kezdett a tenyere.”
New Orleansban, ahol először megszálltak, Jim ragaszkodott hozzá,
hogy egy tömegszálláson aludjanak, hogy beszívhassák a Stanley
Kowalski-atmoszférát. A francia negyedben a Bourbon Street bárjait túl
szelídnek és turistacsalogatónak találta. „El kell mennünk a dolgok
végső határáig”, mondta Briannek, „és aztán meg kell nézni, mi van
azon is túl”.
Az utcán kérdezősködve keresték az alja kocsmákat, és találtak is
egy csendes mellékutcát buzibárokkal. Ez már inkább tetszett, le is
telepedtek egy sötét helyen, a Rézüst nevű kocsmában, és söröket
rendeltek. Jimmy hamarosan szóba elegyedett egy szép, szőke, nagy
mellű lánnyal, aki erős déli akcentussal beszélt, és szemlátomást
tetszett neki Jim. Azonban hamarosan megjelent a lány leszbikus
barátnője, és mellbe szúrta Jimet. Szerencsére dzseki volt rajta,
úgyhogy egy karcolással és pár vércsöppel megúszta, de akkor
sürgősen leléptek onnan.
New Orleanstól nyugatra az egyik autópálya-feljáró előtt stoppoltak,
amikor felvette őket négy pasas egy rozsdás Chevrolettel, és mondták,
hogy szálljanak be hátra. Pár mérföld után az egyikük, egy félszemű
tahó hátrafordult, és bejelentette, hogy ők most szabadultak a
börtönből. Brian majdnem összecsinálta magát, de a tapasztalt
autóstoppos Jimmy csak bámult a pasasra. Az meg rájuk fogott egy
revolvert. „És gyilkosságért ültünk”, mondta a félszemű a másik három
röhögésétől kísérve. A sofőr előhúzott egy üveg whiskyt, és
ráparancsolt a srácokra, hogy igyanak, de ők nem kértek. Egy ideig
csönd volt. Aztán a félszemű megint hátrafordult, és megköszörülte a
torkát. „Pont ilyen pasikat nyírhattunk volna ki a sitt előtt.” Csönd. Már
sötétedni kezdett, és Brian azt mondta, hogy ki szeretnének szállni,
úgyhogy a sofőr lehajtott az útról. Brian már azt hitte, végük van, de a
pasasok csak rájuk ordítottak, hogy pucoljanak kifelé a kocsiból. Jimmy
semmit nem szólt az egészre, csak kitette a kezét, hogy a következő
kocsit megállítsa.
A következő éjszaka Kelet-Texasban Lyndon Johnsonnak, az
alelnöknek az unokatestvére vette fel őket, aki ragaszkodott hozzá,
hogy az éjszakát töltsék az alelnök birtokán, az LBJ Ranchon Johnson
Cityben (Johnson akkor éppen Washingtonban volt). Másnap éjfélre
Juarezbe értek Mexikóban, ahol Jimmy kiélhette B. Traven-szerű álmait,
amikor kiderült, hogy koszos kis hoteljuk egyben bordély is. A 19 éves
Jimmy Morrison azt hitte, hogy elnyeri az intézmény legcsinosabb és
legfiatalabb lánykájának kegyeit, egy igazi mexikói kurváét, amilyenről
az Útónban olvasott, de csalódnia kellett, mert a lány egy parádésan
kiöltözött hombréval távozott, akinek flancos autója volt. Phoenix
mellett felvette őket egy csinos, középkorú nő, és meghívta őket a
lakására. „Volna néhány dolog, amit ti, fiúk, megcsinálhatnátok
nekem”, dorombolta. Jimmy benne volt, és azt felelte, hogy bármit
szívesen, amit csak akar, de Brian megijedt, és ragaszkodott hozzá,
hogy rögtön továbbinduljanak nyugatra, San Diego felé.
Clara Morrison be sem engedte Jimmyt a házba addig, amíg le nem
vágatta a haját. Annak sem örült, hogy Jimmy egy barátjával állított be,
attól pedig egyenesen kiakadt, hogy keresztülstoppoltak az országon.
Néhány napig Jimmy otthon az anyjával csatázott, de az apja hajója
késett, úgyhogy Jimmy és Brian átmentek Los Angelesbe, ahol Brian
unokatestvéreinél szálltak meg. Brian úgy látta, hogy Jimmy pompásan
érzi ott magát. Nagyon tetszett neki L. A. lerobbant belvárosi üzleti
negyede, és főleg az öreg Misszió közelében az Olivera Street
környékén a mexikói negyed meg a Pershing Square, ahol mindenféle
prédikátorok próbálták megtéríteni az ott gyülekező borisszákat meg
csavargókat. Amikor az egyik ilyen szónok épp szünetet tartott, Jimmy
lenyúlta a kislétráját, felállt rá, és elkezdte a saját pokoltüzes
szónoklatát, míg a felbőszült prédikátor le nem lökte onnan. „Jimmy
nem félt semmitől”, mondta évekkel később Brian. „Nekem marhára
tetszett az életöröme, meg az, ahogy minden bizarr helyzet
felvillanyozta.”
Morrison kapitány júniusban érkezett haza, és Brian levitte Jimmyt
San Diegóba, hogy találkozzon az apjával, amikor a hajója, a Bonne
Homme Richard repülőgép-anyahajó kiköt. Jimmy az apját két éve nem
látta, és Briannak úgy tűnt, hogy igazi örömmel üdvözölték egymást.
Jim egy hónapot töltött a családjával Coronadóban, de hiába
győzködte a szüleit, hogy engedjék beiratkozni a UCLA filmes
képzésére. Könyörgött nekik, több alternatív javaslattal is előállt, de
Clara Morrison hajthatatlan volt. Jimmynek Floridában ingyenes oktatás
járt, mert oda volt a család hivatalosan bejelentkezve. Clara
valószínűleg azt sem akarta, hogy az akkor 14 éves kisebbik fia
tartósan az ördögfajzat bátyja káros befolyása alá kerüljön. Végül azzal
fogta be Jimmy száját, hogy megfenyegette: nem támogatják tovább
anyagilag. így aztán 1963. június 18-án, a jelentkezés utolsó napján
Jimmy megint Floridában volt, és egyáltalán nem boldogan, de
folytatta Tallahasseeben tanulmányait az F SU nyári trimeszterében.
Annak a hónapnak a végén egy barátjával elstoppolt New Yorkba,
ahol a Sloane House YMCA-szállón aludtak, és meglátogatták
Greenwich Village-et, és az 57. utcában a Carnegie Books
könyvesboltot: itt Jimmy beszerezte az Evergreen Review, valamint
Paul Krassner szatirikus újságja, a The Realist legfrissebb számait,
(ebben pont olyan obszcén képregények voltak, mint amilyeneket
Jimmy középiskolás korában gyártott).
AZON A NYÁRON a fém lakókocsiban nagy volt a forróság, de Jimmy nem
rontotta le a jegyeit. Az „Európa története a középkorban” tárgyból egy
nagyon jól sikerült dolgozatot írt Hieronymus Bosch-ról, a rejtélyes
holland festőről, aki elképesztően részletes fantazmagóriákban úgy
ábrázolta a késő középkor életét, mint az emberi kínszenvedés pokoli
kavalkádját. Jimmy rendszeresen vitába szállt a tanárokkal, az általa
kedvelt órákon ő vitte a szót, és meglehetősen tisztelték – féltek is tőle
– intellektusa és beatnikstílusa miatt.
1963 szeptemberében azzal kezdte negyedik és egyben utolsó
trimeszterét, hogy a könyveivel áthurcolkodott a kopottas Cherokee
Motelba, amely korábban a városi tisztviselők és a helybéli kurvák
városszéli találkahelye volt. Jimmy jól elvolt a 206-os szobában,
élvezte, hogy van rendes ágya és hogy szobalány szolgálja ki. A
Cherokee lett az első azoknak az olcsó moteloknak a hosszú sorában,
amelyek élete hátralévő részében otthonául szolgáltak. Ebben a
hónapban elment Brian esküvőjére, ahol Mary Werbelow-val jelent
meg, éppen ezért kifogástalanul viselkedett – a szorongó vőlegény
nem kis megkönnyebbülésére. Azután átköltözött a könyvtárával egy
lakásba, ahol néhány ismerős idősebb bölcsész és oktató lakott.
Később egy interjúban elmesélte, hogy ebben a lakásban próbált ki
először drogot: ópiumot, amitől először határtalan mámort érzett, majd
a belét is kiokádta.
Mary a hétvégeken meglátogatta, ha tehette. Azon az őszön egy nagy
jelmezbálon vettek részt az FSU-n, és Jimmy kosztümét sokáig
emlegették: harlekinnak öltözött, volt rendes harisnyája, csengős
sipkája és hegyes orrú papucsa, minden. A bulin vigyázott rá, hogy
senkivel ne beszélgessen, csak Maryvel.
Még ugyanabban a hónapban, szeptember 29-én a haverokkal
Tallahassee-ben egy focimeccsre tartottak meglehetősen kapatos
állapotban. Megállt mellettük pár rendőrautó, és Jimmy az egyik
kocsiból ellopott egy esernyőt. Letartóztatták, és megvádolták lopással
(egy rendőrsisak is eltűnt valahogy), ittassággal, rendbontással és
azzal, hogy a letartóztatásnak ellenszegült. A rendőrőrsön ide-oda
taszigálták, felpofozták, mert képtelen volt befogni a száját, és letépte
az ingéről a gombokat. Le is fotózták: egy zavaros tekintetű, zilált
külsejű, 19 éves punk látható a képeken. Másnap, mert tudta, hogy
igazán bajban van, segítséget kért attól a professzortól, akinek a
Bosch-dolgozatot írta. A tanár kezességet vállalt érte a bíróságon, és
Jimmyt egy ötvendolláros bírsággal elengedték. Az egyetem,
tekintettel a jó tanulmányi eredményére, próbaidőt engedélyezett neki.
Októberben Jimmy átjelentkezett a UCLA filmes képzésére – anélkül,
hogy szólt volna az anyjának. Hamarosan elfogadták a jelentkezését,
sőt már a következő trimeszterre helyet biztosítottak neki, 1964
januárjától.
Még azon az őszön Jimmy eljátszotta Gus szerepét Harold Pinter
kétszereplős darabjában, Az ételliftben, ami két bérgyilkosról szól, akik
alig várják, hogy valakit megölhessenek. Jimnek a két évvel korábbi
contemporarybeli ukuleles szereplései óta ez volt az első nyilvános
fellépése. Jim a próbákat egykettőre anarchikus, abszurd kísérletezéssé
változtatta, obszcén rögtönzésekkel. Mindezt részben az ihlette, hogy
akkor olvasta Antonin Artaud-t, a kegyetlen színház atyamesterét. A
stencilezett színlapon Jimet Stanislas Boleslawski néven szerepeltették,
ami összevonása két névnek: az orosz színész, Konsztantyin
Sztanyiszlavszkij nevének, aki újfajta módszert vezetett be a
színjátszásban, és Richard Boleszlavszkij nevének, aki a moszkvai
Művész Színházban dolgozott együtt Sztanyiszlavszkijjal, mielőtt
Amerikába érkezett volna, hogy filmeket forgasson.
Az előadások előtt a függöny felgördülését váró másik
diákszínésznek, Keith Carlsonnak fogalma sem volt róla, hogy mire
számíthat Jimmytől. Minden alkalommal másképp játszotta a
jeleneteket, és a szöveget is másképp mondta, néha improvizált, de
soha nem ismételte önmagát. A rendező maga adta Jimmynek Artaud
írásait, de most állandó rettegésben élt emiatt. Mindenki attól félt,
hogy az obszcén próbákból valami beszivárog az előadásokba. „A
katasztrófa ott lógott a levegőben”, emlékezett vissza Carlson, mintegy
előrevetítve a későbbi Doors-koncertek hangulatát, „és az az érzése
volt az embernek, hogy az események mindjárt kicsúsznak az
irányítása alól… Jimmel sose lehetett előre tervezni.” Az iskolai
újságban megjelent egy kép az előadásról: a hosszú hajú,
pofaszakállas Jimmyt éppen leszidja Carlson a színpadon. Jim – rá
egyáltalán nem jellemző módon – kivágta a képet, és hazaküldte az
anyjának.
JOHN F. KENNEDY ELNÖK november 22-én, pénteken merénylet áldozata
lett a texasi Dallasban. Jim a híradást az egyetem diákcentrumában
látta, éppoly döbbenten, mint bárki más. Két nappal később azt nézte
végig a tévében, ahogy a feltételezett gyilkost, Lee Harvey Oswaldot
agyonlövi egy dallasi striplokál tulajdonosa. Egyik füzetébe Jimmy
feljegyezte, hogy Oswald egy moziba próbált bemenekülni
letartóztatása elől – ez minden bizonnyal tetszett Jimmynek, hiszen
amúgy is szívesen kapcsolta össze a filmet a morbiditással. A Kennedy-
gyilkosság emléke mélyen belevésődött Jim pszichéjébe, és gyakran
bukkant föl a jegyzetek közt, de dalszövegekben is. „Az elnök holtteste
az autóban” a „Celebration of the Lizard”-ban fontos motívummá vált, és a
„Not to Touch the Earth”-ben is, amely az előbbi hosszú költeményből
keletkezett dalszöveg.
JIM MORRISON 1963 DECEMBER 8-ÁN HÚSZÉVES LETT. Kevesebb mint egy
hónappal később a Beach Boys kiadója, a Capitol Records megkezdte
egy új angol zenekar, a Beatles promócióját. A rádióadók játszani
kezdték az első Beatles-lemezeket, a Love Me Dot és az I Saw Her Standing
There-t. Mintha csak valami szellemet idéznének meg, a Beatles 1964
elején New Yorkba érkezett, hogy jobb kedvre hangolja a depressziós
Amerikát. Hozták a másfél perces szerelmes dalaikat, hosszú hajukat,
menő öltönyeiket, Chelsea-cipőjüket és meghökkentő riposztjaikat,
felrázva az amerikai fiatalokat a merénylet okozta levertségükből. A
fiatalos Kennedy elnököt mindenki szeme láttára lőtték fejbe, s az
amerikai srácok hatalmas várakozással tekintettek bármire, ami képes
ebből a sokkos állapotból kimozdítani őket. A Beatlesre mint messiásra
tekintettek. A Beatlest hamarosan követte a Rolling Stones és a brit
invázió többi zenekara, akik -akárcsak Jim Morrison – úgy néztek Los
Angelesre, mint a rock and roll új Mekkájára.
Decemberben Jimmy elment Tallahassee-ből, de csak kevés
barátjának és tanárának árulta el, hogy nem is jön vissza. Jimmy és
Mary arra készültek, hogy miután Mary júniusban leérettségizett, Los
Angelesbe megy, és keresnek egy lakást, hogy együtt élhessenek.
Jimmy a nagyszüleinél hagyta a könyveit, repülővel hazament
Kaliforniába, és ott töltötte a karácsonyt a szüleivel Coronadóban.
Floridába legközelebb öt évvel később tért vissza, hogy elkövessen egy
szakmai öngyilkosságot.

AZ ÉRZÉKELÉS AJTÓI
A NOTESZLAPON, AMELYEN Jimmy a Kennedy-gyilkosságról beszámol,
szerepel Aldous Huxley neve is. Mégpedig azért, mert Huxley, a század
kiemelkedő brit alkotója pont aznap halt meg Los Angeles-i
otthonában, amikor Kennedyt megölték. Ο azonban másképp távozott
az életből, mint az elnök: egy jókora adag LSD-25 hatása alatt. Jimmy
hat héttel később Los Angelesbe érkezett, és teljesen lenyűgözte az,
ahogyan korábban Huxley látnoki hévvel kereste a rövid úton elérhető
megvilágosodást – Dél-Kaliforniában. Nem véletlen, hogy Jimmy a
tizennyolc hónappal később megalakított zenekar nevét Huxley
legendás könyvéből vette, amely ráébresztette a nyugati világot a
kiterjesztett emberi tudat új határaira.
Huxley a Szép, új világ című, utópisztikus regényével elért világsiker
után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, és Kaliforniában
telepedett le a negyvenes évek végén. Los Angeles akkoriban a
végtelen narancsligetek, a hatalmas ranch-földek meg olajkutak világa
volt, közelben a hollywoodi filmkolóniával, de létezett egy kicsi, de
elszánt értelmiségi és művészközösség is. Huxley a többi, hozzá hasonló
brit bevándorlóval együtt ráérzett a félsivatagi táj spirituális – sőt
utópisztikus! – hangulatára. Az egész évben enyhe éghajlat, a
termékeny völgyek, melyeket csodálatos hegyláncok szegélyeznek,
festői táj volt a nyughatatlan álmodozóknak, akik özönlöttek az észak-
amerikai kontinens délnyugati partjára, mely a végső célpontja volt az
Újvilágba vándorlóknak. Az amerikai filmipar a húszas években
költözött át New Yorkból Los Angelesbe, s ezzel megindult a leginkább
jóképűnek tartott emberek áradata is: ők Hollywoodban keresték az
amerikai álom megvalósulását. A második világháború után a
szórakoztatóipar húzóágazatainak: a filmnek, a televíziónak és a
populáris zenének itt, Los Angelesben alakult ki a központja. Az Orange
County egyik nagy citrusfarmján 1955-ben megnyitott vidámparkkal,
Disneylanddel Kalifornia végleg „meseország” lett (ezt a Disney
erőteljesen népszerűsítette is a televízióban).
Huxley szerint Los Angeles olyan, mint Velence volt a reneszánsz
korában, amikor Ázsia gazdagsága és bölcsessége áramlott Európába e
független városállam révén.
1953”ban Huxley és brit barátja, a kutató-pszichiáter Humphrey
Osmond megismerkedtek a meszkalinnal. A pszichológus Havelock Ellis
példáját követve folyamodtak e szerhez, aki 1898-ban lejegyezte, hogy
a délnyugaton élő amerikai indiánok rituálisan használják a meszkalt
vagy a peyote-ot. A meszkal nevű, egyes kaktuszfajtákból nyert, enyhe
hallucinogén anyagból származik a szintetikus meszkalin, melynek
hatóanyaga a peyote-ban is megtalálható. Huxleynél és Osmondnál a
meszkalintól túlfűtött látomások jelentkeztek, időérzékelésük kitágult,
és egy magasabb szintű tudatállapotot tapasztalhattak meg. Ez
indította Osmondot arra, hogy megalkossa a pszichedelikus szót, mely
a hallucinogén anyagok tudatra kifejtett hatását fejezi ki.
1954-ben Huxley The Doors of Perception (Az érzékelés ajtói) címmel
kiadta kísérletei eredményét, és ez az első írás, amely az emberi tudat
korábban feltérképezetlen területeit mutatta be – egy ilyen kaliberű
szerző tollából. A korszakot fémjelző könyv címét Huxley William Blake
angol költőtől vette:
„Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az
ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” (BLAKE: MENNY ÉS POKOL
HÁZASSÁGA, FORDÍTOTTA SZENCZI MIKLÓS)
A beatköltők is kísérleteztek pszichedelikus drogokkal. A költő Gary
Snyder már 1948-ban szedett peyote-ot, amikor a Reed College falai
között az amerikai indián kultúrát tanulmányozta. Allen Ginsberg is
kipróbálta 1959-ben New Yorkban, és a következő évben Kerouac is Big
Surben. 1960-ban Timothy Leary, a Harvard pszichológiaprofesszora
mexikói nyaralásából úgynevezett „varázsgombákkal” tért vissza,
amelyek tartalmazták a psilocybin nevű pszicho-tropikus anyagot.
Ebből adott Ginsbergnek, Kerouacnak és Neal Cassadynek, akiről
Kerouac az Úton Dean Moriartyjét mintázta.
 1964-ben, amikor Jimmy Los Angelesbe érkezett, Tim Leary kiadta
első könyvét The Psychedelic Experience (A pszichedelikus tapasztalat)
címmel. A könyv alcíme („A tibeti Holtak könyvén alapuló kézikönyv”)
jelzi, hogy a pszichedelikus drogok köré szinte vallásos közösségek
szerveződtek, különösen San Franciscóban, ahol az LSD-25-öt az utcán
árulták. Még abban az évben Leary elszegődött az LSD prófétájának.
„Ne bízz senkiben harmincon fölül!” – hangzott csatakiáltása, majd
megszületett híres, hipnotikus mantrája, a „Turn on. Tune in. Drop out”.
Leary később így magyarázta: „A Turn on azt jelentette, hogy az ember
aktiválja saját idegrendszeri és genetikus készleteit, a Tune in azt, hogy
cselekedjen az őt körülvevő világgal harmóniában, a Drop out pedig azt,
hogy tudatosan tartsa magát távol az olyan, egyébként nem önként
vállalt kötelességektől, mint az iskola, a hadsereg és a szervezett
foglalkoztatás.”
De Jimmy Morrison számára az utóbbi még nem volt valós
alternatíva. A kötelező katonai szolgálat minden ép és egészséges
amerikai férfit fenyegetett, és Jimmy tudta, hogy csak akkor kaphat
felmentést alóla, ha iskolába jár. Ebbéli szándékát csak megerősítette
látogatása az 1964 januárjában Long Beachnél horgonyzó U. S. S.
Bonhomme Richard repülőgép-anyahajó fedélzetén, melynek apja, Steve
Morrison volt a parancsnoka.
Amikor Jimmy hazaérkezett Floridából, anyja ragaszkodott hozzá,
hogy vágassa le a haját. A hajón, mely egy nyugat-csendes-óceáni
cirkálás után kötött ki, Jimmy tipikusan egyetemista, konzervatív „Ivy
League”-öltözékben jelent meg: khakinadrágban, frakk-ingben és
kardigánban a könyökrésznél bőrfoltokkal. Morrison kapitány egyetlen
pillantást vetett nyegle modorú, lomha járású fiára – az ambiciózus
beatköltőre, az újhullámos filmek rajongójára, a katonai szolgálattól
húzódozó, lógós egyetemistára –, és elküldte a hajó borbélyához egy
újabb, katonásabb hajvágásra. A hadsereg fényképésze megörökítette
ezt a napot: Morrison kapitány kirendelte hajóját a nyílt tengerre.
Jimmy végignézett egy éleslövészet-gyakorlatot, és vonakodva bár, de
ő is kipróbálta, milyen egy M16-os puskával vízen mozgó célpontokra
lőni.

A KÉK BUSZ
Jimmy Morrison 1964 januárjában érkezett a UCLA-re, beiratkozott a
színházművészeti tanszékre mint filmes hallgató, aki az első év
második félévét kezdhette meg. (Nem tudjuk, hogy végül a szülei
állták-e az itteni tandíjat. Egy forrás szerint a nagyszülei segítették
anyagilag. Egy másik szerint Jim meg tudott csapolni egy alapítványt,
amit az apja az egyetemi oktatás támogatására tett még Jim születése
idején.) Talált egy kis lakást a Goshen Avenue-n, az akkor még csendes
egyetemi faluban, Westwoodban, közel a UCLA-hez, ahol az
egyetemisták megszokott bohém életformája várta a campu-son és
annak környékén. Hogy könyvvásárlási szenvedélyét kiélhesse,
szerzett magának egy részmunkaidős állást a Powell könyvtárban, a
hatalmas, vörös téglás, neomór stílusú épületben, amely az egyetem
négyszögletű, füves udvarán, a nagy előadóval, a Royce Hall-lal
szemben állt. Ottani csoporttársainak emlékei szerint Jim zömök
testalkatú, kócos srác volt, aki ócska teniszcipőben tolta ide-oda a
könyvekkel rakott kiskocsit a könyvtárban. A UCLA óráinak kezdetét és
végét a Powell tornyának harangütései jelezték. Jimmy Morrison
jegyzetfüzetének tanúsága szerint évek óta először ez a harangszó
váltott ki belőle egyfajta elégedettségérzetet. Végre visszatért
Kaliforniába: az egyetlen helyre, ahol igazán otthon érezte magát. Egy
éjszaka igen jó hangulatban néhány új barátjának eljátszotta a „légy
ember „-jelenetét, felmászott a harangtoronyba, és miközben a harang
az éjfélt kongatta, ledobálta a magasból a ruháit.
A „filmművészet” 1964-ben fiatal tudománynak számított, a filmes hallgató pedig
rokon értelmű volt a kriplivel, a sereg elől bujkálóval, a lógóssal. A UCLA filmes
képzése néhány rozsdás, a világháborúból ott maradt katonai fémbarakkban zajlott.
A város túlfelén a University of Southern California filmes iskolája egy öreg istállóban volt.
De míg a USC arra képezte a helyi srácokat, hogy mindenféle műszaki munkát el
tudjanak végezni Hollywood moziiparában, addig a UCLA bohém hallgatóit a kortárs
filmelmélet érdekelte, az auteurizmus, a francia újhullámos filmek, az
avantgárd mozik, az underground és kísérleti filmek. A USC-n a
hallgatók a Varietyt olvasták, a UCLA-n a Cahiers du Cinemát és a Film
Culture-t, amit New Yorkban adott ki a Jonas Mekas filmarchívum. A
UCLA-s hallgatók, ha imádkoztak, arccal a párizsi Cinémathèque Francais felé
fordultak. Az itteni filmes iskolában a hősök közé a francia újhullámosok
tartoztak, Jean-Luc Godard és Francois Truffaut; aztán Norman Mailer
és John Cassavetes, akik tisztán irodalmi filmeket készítettek, távol a
hollywoodi gyakorlattól; Andy Warhol, aki a pop-artot átvitte a nem
narratív filmekbe, olyan alkotásokba, mint például az Empire, amely
egyetlen nyolcórás felvétel a manhattani Empire State Buildingről;
valamint Stan Brakhage, aki a nyersfilmet úgy kezelte, mint a festő a
vásznát, néha karcolta vagy festett rá, hogy a filmvásznon absztrakt
expresszionista képeket jelenítsen meg.
A tanári kar érdekes keveréket alkotott: voltak itt félig-meddig
nyugdíjba vonult hollywoodi rendezők, mint Stanley Kramer, és volt
legalább egy, a régi európai iskolát képviselő rendező. Jimmy csalódott
volt, mert Jean Renoir, A játékszabály alkotója éppen akkor távozott a
UCLA-ről, de a legendás Josef von Sternberg érkezése bőségesen
kárpótolta Renoir hiányáért. Jimmy végignézhette Sternberg klasszikus
filmjeit, A kék angyalt, A nőstényördögöt úgy, hogy közben a rendező
teátrális, német akcentussal előadott kommentárjait hallgatta. (Jim
később elmondta, hogy a legnagyobb hatást az Anatahan tette rá, Von
Sternberg utolsó filmje.) Jimmy UCLA-s csoporttársa, Ray Manzarek is
Sternberg-tanítvány volt, és ő később is kihangsúlyozta a Doors német
expresszionista gyökereit. Azt mondta, hogy Jimmy jól megfigyelte
Marlene Dietrichnek, Von Sternberg legnagyobb sztárjának
mosolytalan, fojtott tüzű testbeszédét, és át is vette azt, amikor a
Doors korai időszakában bőrszerelésben lépett színpadra.
A UCLA fakultása és a diákok is büszkék voltak rá, hogy modernebb
esztétikát követnek, mint Hollywood, ahol még mindig az ötvenes évek
tupírozott hajú, piálós-csajozós kultúráját képviselték, és csakugyan
nem „találták el” az amerikai hatvanas éveket. Kicsit ironikus, hogy
Jimmy csoporttársai közül az egyetlen, aki auteurként (olyan
rendezőként, aki alkotóként felel a filmjéért) hírnévre jutott, Francis
Ford Coppola volt.
Jimmynek tetszett a UCLA kulturális keveréke, szorgalmasan
dolgozott, és jó jegyeket szerzett. A barátainak azt mondta, azért
szereti a filmes sulit, mert a filmtörténet még csak hetvenéves. „Itt
bárki lehet szakértő”, mondta. „Ezt imádom legjobban a filmekben.”
Szabad idejében felszállt a UCLA-hallgatókat a tengerpartra meg a
Santa Monica-móló fényeihez szállító kék buszra. Folyton valami
könyvet bújt: John Renchy szívfacsaró, homokos csibészekről szóló
sagáját, a City of Nightot vagy Dave Wallis posztapokaliptikus
regényét, az Only Lovers Left Alive-ot. A rádióban nagy sláger volt a
szaxofonos Stan Getz rettenetesen rafinált „The Girl from Ipanema”-
feldolgozása, mely némi ízelítőt adott a brazil bossanovalüktetés-ből,
ami a Doors első lemezét kezdi majd. Az Another Side of Bob Dylan
előrevetítette a posztbeat folkköltő küszöbönálló megtérését az
elektronikus megszólaláshoz. A Beatles az „I Want to Hold Your Hand”-del
tombolt, és a lányok újra sikoltoztak a rock and roll sztároktól. Ahogy
Amerikában mindenki, Jimmy is megnézte a Beatles történelmi
jelentőségű első fellépését az Ed Sullivan Show-ban 1964 februárjában.
A színházművészeti tanszéken a filmművészeti csoport kicsi volt,
mindössze pár tucat hallgatóval, de Jimmynek hamarosan sikerült
központi szerepet kivívnia egy csapat hozzá hasonló aszociális
egzisztencialista között. Törzshelyük a Lucky U volt, egy mexikói
étterem, ahol egy Pancho nevű szakács művészkedett a nyitott
konyhában; hatalmas adag kajákat adtak, amit az akkor épp vaskos,
túlsúlyos Jimmy szeretett jó pár hideg Tecate sörrel leöblíteni.
A UCLA-n szerzett barátok nagy része Jimmel maradtak élete végéig.
Ott volt Dennis Jakob, akit „Menyét”-nek hívott mindenki sunyi
tekintete és sietős járása miatt. Éppoly olvasott volt, mint Jimmy, és
éjszakába nyúlóan el lehetett vele vitatkozni Nietzsche finomságairól.
Aztán ott volt a mozibolond, nagydarab John DeBella, aki egy New
York-i rendőr fia volt, és aki azzal kérkedett, hogy több könyvet lopott
életében, mint amennyit Dennis olvasott. Phil O'Leno szenvedélyes
Orson Welles-rajongó volt, aki még ügyvéd apukája kényelmes
lakásában élt, s emiatt Jimmy gyakran ugratta. Paul Ferrara
filmoperatőr volt, aki jól tudta kezelni a 16 mm-es Bolex kamerát. Alain
Ronay-nek francia származása miatt hitele volt közöttük, és ráadásul
egyszer találkozott Henri Langlois-val is, a Cinematheque Française
alapítójával. Frank Lisciandro vágó akart lenni, éles kritikusszeme volt,
és azonnal rabul ejtette Jimmy Morrison különös karizmája.
És ott volt Ray Manzarek.
Ray mindannyiuknál idősebb volt, mert ő már elvégzett egy
egyetemet. 1939-ben született egy nagy lengyel-amerikai családban
Chicagóban; klasszikus zongorát tanult, és Al Benson meg Big Bill Hill
rádióműsoraiban a blues mestereit hallgatta: Muddy Waterst, Howlin
Wolfot, B. B. Kinget és Little Waltert. A DePauw Egyetemen végzett
közgazdászként, aztán két évet töltött a hadseregben, majd
Kaliforniában csatlakozott a családjához, amikor átköltöztek a Los
Angelestől délre fekvő Manhattan Beachre. 1963-ban Ray a UCLA jogi
karára iratkozott be, de két hét után otthagyta, és inkább átment a
filmes képzésre. Ray a UCLA-n sztárnak számított, mert volt egy
gyönyörű japán-amerikai barátnője, Dorothy Fujikawa, meg egy
zenekara, melyet két testvérével alapított Rick and the Ravens néven, s
amely rendszeresen lépett fel bárokban.
Ray menő fejnek számított azért is, mert összeütközésbe került a
tanárokkal – és ő nyert. Nagyon szerette Ingmar Bergmant és
Michelangelo Antonionit, betett hát a tavaszi vizsgafilmjébe egy
szemérmes montázst, melyen az édes kis Fujikawa lány zuhanyozik. A
képsor ártalmatlan volt, ám az egyik professzor még így is túl
szuggesztívnak ítélte, és úgy rendelkezett, hogy a film csak akkor
mutatható be az az évi Royce Hall-i reprezentatív vetítésen – melyen a
hallgatók legjobb munkáit vetítették le –, ha ezt a jelenetet kivágják
belőle. Ray nem engedett, ezzel zavarba ejtette az eset mérlegelésére
összehívott bizottságot – és végül megengedték neki, hogy vágatlanul
mutassa be a filmjét. Ettől tisztelni kezdték az iskolában. Rayt John
DeBella mutatta be Jimmynek, és Jimmy szerepel is Ray 1964-es
filmjének bulijelenetében, egy évvel a Doors megalakulása előtt.
1964-BEN A TAVASZI SZÜNETBEN Jimmy két barátjával néhány napot
végigdorbézolt Tijuanában a rossz hírű Avenida de la Revoluciónon.
Jimmy nagy kedvvel elegyedett beszélgetésbe a járókelőkkel, jól
berúgott a tequilától meg a sörtől, és jókat futott hajnalban az utcán
kóborló kutyafalkák elől menekülve, mikor a bárok bezártak.
Felix Venable volt a másik idősebb, végzett srác, akinek tartós
hatása lett Jimmyre. Felix már betöltötte a harmincötöt, a Berkeleyn
végzett, és pont az a hatvanas évek eleji figura volt, aki nagyon
ismerős: a hivatásos diák és beatnik. Alacsony volt és sovány, fején a
szőke haj már fogyatkozott, és nyúzott arcából hegyes orr ugrott elő.
Nagyon intelligens volt – és egy teljes csődtömeg. Ray Manzarek, aki
szintén ismerte Felixet, azt mondta róla: „Egy kifejezetten
rosszindulatú fasz volt.” Felix egy nyomorúságos kalyibában élt a
lepusztult Venice Beach szennyezett vizű csatornái mellett, tablettákat
szedett, bort ivott rá, és a kiszolgáltatott, éhes Jimmy Morrisonból, akit
a kora miatt még nem szolgáltak ki a kocsmákban, alkoholistát csinált.
Felixről a UCLA-n mindenki tudta, hogy egy seggfej. Jimmy
Morrisonnak viszont tetszett, és félig-meddig mesterének fogadta,
mert Felix birtokában volt egyfajta beatbölcsességnek. Felix követte a
North Beach beatnikjeit, akik elhagyták San Francisco városát, amikor
az elkezdett túl kommersszé válni, és átköltöztek a számukra sokkal
vonzóbb, lerobbant Venice Beachre. Felix ismert egy csomó beatköltőt,
és mindenféle beatlegendákkal kábította Jimmyt; például elmesélte
neki a költő Gregory Corso hőstettét, amikor beosont az alkoholtól
kómában fekvő Dylan Thomas kórházi szobájába, és haldoklását
figyelte, amíg az éjszakás nővér föl nem fedezte és ki nem dobta.
Jimmy, hogy Felixszel kezdett csavarogni, hamarosan rászokott, hogy
Dylan Thomas-idézeteket mormoljon: „Ami rejtve van, le kell
csupaszítani. A sötétség levetkőzése után ott a tisztaság.” Vagy:
„Számomra a költészetem egyetlen ok miatt hasznos – vagy az kéne,
hogy legyen. Dokumentálja magányos küszködésemet a sötétségből
valami kis fény felé.”
Lehet, hogy Felixtől kapott Jimmy először LSD-t, és tény, hogy
hétvégeken egyre többször látogattak ki a Los Angelestől délkeletre
fekvő, kísértet járta sivatagba. Gyakran elautóztak a sivatag közepén
található Joshua Tree-be vagy a Santa Ana Canyonba, ahol az indiánok
hite szerint maga az ördög lakott. A Palm Springs környéki, rejtett
kanyonok egyikében, Los Angelestől háromórányira Jimmynek volt egy
látványos, sámánszerű élménye, amely felidézte benne a
kisgyerekként átélt indián-autóbalesetet. Talán Felix volt az első,
akinek Jimmy beszámolt arról a sejtéséről, hogy egy vagy több indián
lelke beszállt „gyermeki, törékeny tojáshéj-koponyájába”, amikor a
haldoklásukat nézte.
Goshen Avenue-i lakásába visszatérve Jimmy beleásta magát a
sámánizmusba, mintha arra akarta volna felhasználni, hogy egy másik
személyiséget alakítson ki magának. A törzsi kultúrákban a sámánok
közvetítenek a törzs tagjai és a szellemvilág között, gyógyítják a
betegeket, és vigyázzák a családok közötti egyensúlyt. A sámánizmus
mély hatással volt a nyugati filozófiára és pszichológiára azóta, hogy
szibériai hittérítők az 1700-as években először találkoztak sámánokkal,
és amióta az amerikai nyugat megnyílásával az indián varázslók,
javasemberek bekerültek a populáris kultúrába. A hatvanas években
újjáéledt a spirituális érdeklődés, és ennek fényében úgy tekintettek a
sámánokra, mint a klasszikus ókort megelőző vallási gyakorlat dicső,
kései leszármazottaira. Timothy Leary a pszichedelikus „utazást” már
1964-ben a sámán révületben – az istenekhez és onnan vissza –
megtett utazásához hasonlította.
Feltételezik, hogy Jimmy Felixtől hallott egy korábbi UCLA-s
antropológushallgatóról, aki komoly, alapos kutatómunkát végzett a
mexikói Sonora-sivatagban egy jaki indián brujóval, azaz sámánnal.
Jimmy ismert valakit az antropológia tanszékről, és úgy tűnik, hogy
kapcsolatba lépett Carlos Castanedával, akinek 1968-as értekezése
bestseller és az ellenkultúra szent könyve lett: Don Juan tanításai: a
tudás megszerzésének jaki módja. Akkoriban a költő Michael Ford is a
UCLA-re járt, és szerinte Morrison találkozott Castanedával, de a
találkozásnak semmilyen részlete nem ismeretes. Castaneda, akit
tizenöt évvel később megkérdeztek erről, egyáltalán nem emlékszik,
hogy találkoztak volna. Jimmy azonban 1964 nyarától lelki
önéletrajzába fokozatosan beépíti az indián sámánok szavát.

TITKOS ÁBÉCÉK
1964 NYARA AZ AMERIKAI DÉLEN a „szabadság nyara” volt. A Ku-Klux-
Klan egyetemistákat gyilkolt, amíg azok fekete választókat
regisztráltak Mississippi államban. De a UCLA-n, ahol csak elenyészően
kevés fekete hallgató tanult, Jimmy Morrison többek között arról volt
híres, hogy csontrészegen az egyetem területén „nigger”-t kiabált a
feketékre – csak hogy a jóérzésűeket provokálja. Jimmy konzervatív
déli nevelést kapott, és úgy látszik, megvolt benne a rasszisták
feketékkel szembeni félelme, ami sajnálatos módon felszínre tört, ha
alkohol hatására elvesztette önkontrollját.
A nyári slágerek a Beach Boystól a „Fun Fun Fun” és az „I Get Around”
voltak, meg a Rolling Stones baljóslatú, bluesos-utazós „Tell Me” című
száma. Dél-Kalifornia országútjain az új, sportos Ford Mustangok
jelentették a nagy slágert, de az utcákon sokan jártak piros Honda
motorokon és Vespa robogókon is. Jimmy Morrisont viszont mindig
gyalog lehetett látni, amint szokásos lomha járásával a kéglijétől a
könyvtári munkahelyére tartott, hacsak valamelyik barátnőjét meg
nem fűzte, hogy vigye el autóval.
Azt a nyarat Coronadóban töltötte az anyjával, öccsével és a
húgával, és egy új jegyzetfüzetet kezdett, valószínűleg júliusban,
Látomásos jegyzetek címmel. Későbbi első könyvébe beleszerkesztette
a spirálfüzet – és más füzetek – jegyzeteit, és benyomásai minden
kétséget kizáróan az éppen akkor olvasott, híres szimbolista
prózaverskötet, az Színvázlatok (Illuminations) hatására születtek,
melyet a francia „enfant terrible”, Arthur Rimbaud írt.
Rimbaud az elátkozott költő tökéletes mintaképe volt Jim Morrison
szemében, ahogy a beatköltők számára is. A tizenkilencedik század
egész romantikus agóniája összegződött ebben a tizenéves zseniben,
ebben az ösztönös, fölényesen szókimondó költőben, aki költői
életművének csaknem egészét 16 és 19 éves kora között írta, 21
évesen pedig végképp szakított a költészettel. Szinte felmérhetetlen az
a hatás, amit Jim Morrisonra tett. A Színvázlatok sok ragyogó költői
képe felbukkan később a Doors dalszövegeiben (az Egyetemes Elme, a
barátok lakomája, az arc a tükörben), és a The Lords and The New
Creatures költői tűnődései is nyilvánvalóan Rimbaud szürreális
prózaversein alapulnak. A leglényegesebb momentum azonban az,
hogy Jimmy kritika nélkül elfogadta Rimbaud híres költői programját,
amely egy 1871-ben írott baráti levélből származik:
 „Annak az embernek, aki költő akar lenni, első tanulmánya önmaga
teljes megismerése: megkeresni, kikémlelni, próbára tenni, megtanulni
a saját lelkét. Amikor már megtanulta, akkor művelnie kell… arról van
szó, hogy lelkünket szörnyeteggé tegyük. Képzeljen el egy embert, aki
keléseket ültet el és ápol a saját arcán.
Azt mondom, hogy látnokká kell válnunk, látnokká kell tennünk
magunkat.
A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt
munkával összezavarja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és
őrület minden formáját; megkeresi Önmagát, kimer magából minden
mérget, és csak azok sűrített lényegét tarja meg magának… Elérkezik
az ismeretlenhez, s mikor végül félőrülten már elveszítené
látomásainak értelmét, egyszerre megpillantja őket!
S ha bele is pusztul abba, hogy e hallatlan és megnevezhetetlen
dolgok között tántorog: majd jönnek más rettentő munkások; s elkezdik
ott, azon a láthatáron, ahol a másik összeroskadt!”
(SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA)
Ezeket a sorokat Jimmy alá is húzta a saját Színvázlatok kötetében,
melyet a New Directions adott ki. Tudatosan vagy öntudatlanul követni
kezdte Rimbaud prométheuszi kijelentését, hogy az igazi költő valóban
tolvaja a tűznek. Rimbaud felhívásának engedelmeskedve ő csakugyan
összezavarta összes érzékeit, roppant, meggondolt munkával – minden
egyes nap, élete végéig. Első írásai, melyek ebben a szellemben
születtek, túlfűtöttek, lélegzetelállítóak. A Látomásos jegyzetek egy
biztonságos körülmények között élő filmes hallgató napi
rendszerességgel írott észrevételeit tartalmazza a látás természetéről,
a szem képességeiről, a filmfelvevő tulajdonságairól, a mozi új
alkímiájáról, a kukkoló titkairól, az orvlövész szeméről, a televízió
szörnyűségéről és arról, hogy az egész világot a hatalmában tartja,
szeánszokról, halott elnökökről, álomról, börtönökről, a sámánról,
anyákról és vérfertőzésről. Sokoldalnyi újrahasznosított filmelmélet és
filmes legenda is van itt, melynek zömét – később kiderült – John
DeBellától hallotta. Ε jegyzetek egy része átszűrődött a filmesztétikai
dolgozatokba, melyeket utolsó iskolai évében írt.
Jimmy még azon a nyáron visszament Mexikóba Andy öccsével és a
család egy idősebb barátjával, egy nyugdíjas tengerésztiszttel. A
szegényes Ensenadában Jimmy bevezette öccsét a nők és a piálás
világába: bárról bárra hurcolta, és minden nőt leszólított az utcán.
Oroszlánok kinn az utcán / tüzelő, veszett kutyák,.. Délre ment,
átlépte a határt / káoszt hagyott, felfordulást.
(CELEBRATION OF THE LIZARD)
Hazatérése után aztán Jimmy folyton lerészegedett, és botrányosan
viselkedett a haditengerészet támaszpontjának mozijában: kigúnyolta
a katonás fegyelmet. Az anyja boldog volt, amikor Jim még jóval a
tanévkezdés előtt, augusztusban visszaindult a UCLA-re, hogy
felkészüljön az iskolára. Jimmy visszatért az óránként 1 dollár 25
centes könyvtári állásához, de kidobták, mert új főnök jött, aki nem
nézte el a késéseit.
1964 augusztusában a US S Bonhomme Richard Morrison kapitánnyal a
Dél-kínai-tengeren állomásozott két másik repülőgép-anyahajó, a USS
Ticonderoga és a USS Constellation társaságában. Miután az amerikai
különleges alakulatok pár titkos, provokatív támadást hajtottak végre
észak-vietnami állások ellen, két amerikai torpedóromboló kapitánya
azt állította, hogy észak-vietnami őrhajók megtámadták őket a Tonkin-
öbölben. Lyndon Johnson elnök elrendelte, hogy indítsanak az
anyahajók fedélzetéről megtorló bombázást. Pár nappal később,
augusztus 7-én a kongresszus elfogadta a Tonkin-öbölre vonatkozó
határozatot, mely teljes körű meghatalmazást adott Johnson
kormányának, hogy a kommunista északiakkal háborúzó Dél-Vietnamot
segítse. Akkor aligha lehetett még látni – sok kongresszustag és
szenátor később arra hivatkozott, hogy megtévesztették őket –, de az
Egyesült Államok egy tíz évig tartó háborúskodásba kezdett, mely a
nemzetet kettészakította, milliók halálát okozta, vereséget hozott és az
amerikai nemzet megszégyenülését. Csak gyilkos iróniával
értelmezhető az a tény, hogy míg Jim Morrison a rock háborúellenes
szószólójává vált („Áss sírt a vállad üregében megbújt ismeretlen
katonának” – The Unknown Soldier), az apja a világ másik felén a
kommunizmus elleni értelmetlen háborút vívta.
1964 OKTÓBERÉBEN elkezdődtek a hatvanas évek diáklázadásai a
Berkeleyn. A UCLA egy apolitikus, bulizós egyetem volt, de a UC-
Berkeley forrongott. A diákmenzán egy apróbb szóváltás támadt a
cenzúra témájában, amely később az emberi jogokért tartott
ülősztrájkokba és demonstrációkba torkollott, majd átterjedt más
amerikai egyetemekre. Mario Savio, a Szabad Szólás Mozgalom
karizmatikus diák vezetője lett a háború utáni nemzedék első olyan
szószólója, aki nem volt előadóművész, akit Kalifornia adott
Amerikának, ezzel előre jelezve azt a politikai földindulást, amely négy
éven belül bekövetkezett néhány amerikai egyetemen.
A SANTA ANA-I SZELEK minden nyárutón feltámadnak Dél-Kaliforniában.
A csendes-óceáni szelekkel ellentétben, melyek mindig átmossák
Kaliforniát óceáni levegővel, a Santa Ana-i szelek keletről érkeznek, a
sivatagból, és visszahozzák Dél-Kalifornia szmogját a feladónak. A
Santa Ana-i szelek rossz hírekkel és bajokkal terhesek: tűzesetekkel a
száraz hegyekben, földrengésekkel, utcai bűnözéssel,
autókarambolokkal, vízbefúlásokkal, drogtúladagolásokkal,
migrénekkel és általános rossz közérzettel. Az indiánok hite szerint
ezek a szelek a Santa Ana Canyonból jönnek: ezt a helyet Jimmy és
Felix Venable meglátogatta azon az őszön más rossz hírű helyekkel
együtt Los Angeles környékén (mint például, a Scorpion Woman Peak
-Skorpióasszony szikla). Az elkövetkező hét évben mintha a Santa Ana-i
szelek nyugtalanságot hoznának Jimmynek, mert minden őszön
valamilyen krízishelyzet alakult ki az életében.
 A HADITENGERÉSZET DOKUMENTUMAI SZERINT Morrison kapitány hajója
1964 novemberében visszatért Kaliforniába, de Jimmy úgy döntött,
hogy a karácsonyt Jeff Morehouse családjával tölti Los Altosban más
srácokkal együtt, akiknek haditengerész-családjaik szanaszét
sodródtak, és akik együtt nőttek föl. Jimmy minden napját azzal a
mutatvánnyal kezdte, hogy reggelire megivott egy nagy pohár gint,
ami azonban egyáltalán nem látszott rajta. Jeff mamája, aki kiskorától
ismerte Jimmyt, megszidta ezért, amire Jimmy csak szokásos éles,
nyerítő vihogásával válaszolt, és töltött magának még egyet. Pár
nappal később távozott, és Jeff Morehouse nem is látta soha többé.
Jimmy Morrison 1964. december 8-án lett huszonegy éves. Nem lehet
tudni, hogy a karácsonyi szünidőben találkozott-e a családjával, bár
egy forrás szerint karácsony után elment hozzájuk, és még tán
Floridába is elrepült velük, hogy a nagyszülőket és Mary Werbelow-t
lássa. Az viszont biztos, hogy 1964 decembere után Jim Morrison soha
többé nem találkozott a szüleivel.

HARMADIK FEJEZET
Megtanulni felejteni
Az élet célja az érzés – hogy érezzük, hogy létezünk, még ha
fájdalomban is; ez az a „sóvárgó üresség”, ami a Szerencsejátékhoz, a
Csatába, az Utazásra hajszol minket – mindenféle féktelen, de erős
érzést nyújtó tevékenységbe, melyek fő vonzereje a megvalósulásukat
kísérő izgalom.
LORD BYRON

ÉLŐBEN A WHISKYBEN
A ROCKZENE SZÁMÁRA 1965 volt a nulladik év. Az évtized tengelye, „a
hatvanas évek” igazi kezdete, amikor a háborút követő demográfiai
robbanás korszaka leváltotta a nyugati romantikus hagyományt, és
rendesen föltekerte a hangerőt. A Beatles és a Rolling Stones Angliában
éppen áthangolta a popzenét az új drogkultúra befogadására.
Amerikában a posztegzisztencialista korszakot Bob Dylan hősi
himnuszai nyitották meg, olyanok, mint a „Like a Rolling Stone” újszerű
szövegével, villódzó költői képsoraival. Dylan fontos szerepet vállalt a
rockmozgalom kibontakozásában azzal, hogy – még ugyanebben az
évben – egy folkfesztiválon elektromos gitáron játszott, egy politikai
állásfoglalás jelképévé téve ezt a profán hangszert, és megmutatta,
hogy elavultak „a régi magyarázatok és a harmatos ésszerűség” –
ahogy a beatköltő Michael McClure fogalmazott.
196 5-re minden együtt volt, amitől az évtized az lett, ami.
Márciusban az amerikaiak bombázni kezdték Észak-Vietnamot, ezzel
országos és világméretű felhördülést váltottak ki, és olyan politikai
klímát teremtettek, ami fokozatosan megmérgezte a nemzetet. A
pacifista polgárjogi mozgalmat a fiatalabb aktivisták a feketék jogaiért
folytatott elszánt küzdelemmé változtatták. A fogamzásgátló tabletták
megjelenése és a legális abortusz utat nyitott a szexuális
forradalomnak és a „szabad szerelem”-nek. Az átlagamerikaiak életét
alapjaiban rendítette meg a marihuána és pszichedelikus drogok
megjelenése. Kalifornián és Londonon keresztül beszivárogtak a keleti
vallások: „a Dharma nyugatra tart”. Merényletek, felkelés és lázadás
előszele érződött. Az irodalomban a regény a béka feneke alatt volt, a
mozi meg sehol, illetve, mint kövér srác a kidobósban: már nem
játszott. A zene, a divat és a pop art képviselték a húzóerőt ebben a
meghatározó fontosságú évben, amelyet Jim Morrison később a „nagy
energiák érkezéséivel jellemzett. Ennek az új popenergiának a zöme
angol volt, vagy a keleti partról származott, de Dél-Kaliforniában egy
maroknyi fiatal zenész készülődött, hogy kialakítsa a minőségi
esztétika és a drogok új keverékét, a folkrockot. Az itt elinduló,
megállíthatatlan hullám hátán jutott fel a hírnév csúcsára Jim Morrison és
a Doors is.
ENNEK AZ ÚJ JELENSÉGNEK, a Sunset Strip-kultúrának a születése
rejtélyes módon egybeesett Jim Morrison Los Angelesbe érkezésével.
1964 januárjában néhány chicagói pasas megnyitotta a Sunset
Boulevard-on a Whisky a Go Go nightclubot.
A Whisky Los Angeles éjszakai életében nyitást jelentett egy új
irányba. A régebbi ízlésű, úgynevezett „Rat Pack” nightclubok, mint
például az El Mocambo és a Ciro, már hanyatlóban voltak, mert az
ötvenes évek végén Frank Sinatra és csapata átköltöztették
produkcióikat a pénzes Las Vegas-i szállodákba. 1963-ban egy
klubtulajdonos és jazzrajongó, Elmer Valentine (korábban chicagói
rendőr) Párizsban járt, hogy ötleteket merítsen egy új típusú klubhoz,
amit Los Angelesben akart nyitni. A Szajna bal partján ráakadt a zsúfolt
Whiskey a Go Go-ra, a Castelra és más diszkókra, ahol idősebb és jól
öltözött közönség táncolt a Motownra, a Beatlesre és olyan francia
popzenékre, melyek eredetileg tizenéveseknek készültek. Valentine a
popzenére táncoló felnőttek ötletével tért vissza Kaliforniába, és pár
üzlettársával megnyitotta egy régi Bank of Amerika-fiók helyén, a
Sunset és a Clark sarkán a Whisky a Go Go-t.
A Whisky megnyitásának pillanatától kezdve nagy siker volt. A
közönséget egy fiatal louisianai rockzenésszel, Johnny Riversszel
csalogatták be, akit Valentine a rivális Gazzari klubtól szipkázott el. Az
élő zene szüneteiben egy DJ-lány 45-ös fordulatszámú kislemezeket
tett fel, amire a közönség táncolhatott. Ο egy kis, üvegfalú kalitkában
dolgozott a tömeg fölött, ami kényszermegoldás volt a helyszűke miatt.
A lány, Patty Brockhurst eredetileg cigarettát árult, de minthogy a
leszerződtetett DJ nem jelent meg első nap, övé lett az állás. Patty rojtos
szélű, hasított szoknyát viselt, és amikor táncolni kezdett Smokey
Robinsonra, a Shirellesre, az „It's My Party”-ra, az „I Want to Hold Your Hand”-
re, a „He's a Rebel”-re, a „Downtown”-ra, a „What'd I Say?”-re – a tömeg beindult.
így született meg a hatvanas évek közepének jelképe, a „go-go girl”.
Valentine azonnal szerzett még két táncoslányt. Az egyikük, Joanie
Labine találta ki a hivatalos go-go-girl-egyenruhát: rojtos miniszoknya,
rengeteg haj, semmi melltartó és rövid, magas sarkú, fehér lakkcsizma.
1964-ben a diszkóklub újdonságnak számított Amerikában, és a hely
azonnal megtelt a „Rat Pack”-korszak swingereinek hosszú hajú
utódaival és feltupírozott frizurájú barátnőikkel.
Amikor a Whisky beindult, a Sunset Boulevard ismét magára talált. A
szakma öregjei, mint Lou Adler, a lemezkiadási szakember, meg a Phil
Spector-lemezeket népszerűsítő Sonny Bono látták, hogy itt zakós-
nyakkendős emberek járják a rock and rollt, és leszűrték a tanulságot:
egyre szélesebb a közönség. Eddig úgy érzetek, a popzene nem való
nightclubokba, ahol az italfogyasztás hozta a hasznot. Amikor azonban
kijött Johnny Rivers pár sikerlemeze, a Chuck Berry-féle „Memphis” és
a „Maybelline” meg a „Live”-album, ezek a város pezsgő fiataljai
számára vonzerővel bírtak. A Whiskyt a nyitástól kezdve olyan
tömegek keresték föl, amelyek máshová nem jártak. A rock and roll
újdonsága meg a vonagló go-go girlök szexis látványa a filmsztárokat is
ide vonzotta, és felkeltette a média figyelmét is.
Egy Vito Poulekas nevű helybéli beatművész, aki már ekkor egy
hippitörzzsel élt a Laurel Canyon egy gerendaházában, rendkívül vonzó
és igen hiányos öltözékú tinicsapatokat hozott a Whiskybe. Vito táncos
lábú lányai saját, újfajta táncot jártak, amelyben a ringó csípők és az
erotikus karmozdulatok szinte gúnyt űztek az olyan idegesen feszült
New York-i táncokból, mint például a „jerk”. Vito csapatába tartozott
Rory Flynn, Erről Flynn lánya is; amikor lenge ruhácskájában táncra
perdült a Whiskyben, a férfiak visszafojtották a lélegzetüket, és az
egész világ Rory körül forgott.
Hollywoodból tódultak az emberek, hogy megnézzék a Whiskyt. A
hollywoodi akciófilmkirálynak, Steve McQueennek saját boxa volt itt. Ide
járt Natalie Wood, Warren Beatty, Julie Christie. A Life magazinnak állandó
Whisky-rovata volt. Jack Paar innen sugározta a The Tonight Show
rádióműsorát. Cary Grantot lefényképezték, ahogy itt táncolt. Amikor
pedig a Beatles Los Angelesbe látogatott, maga Valentine fuvarozta a
klubba John Lennont és Paul McCartneyt, és az autóban ott ült a Whisky
egyik törzsvendége, Jayne Mansfield is. (John ugratni kezdte: „Ugyan
már, nem is hiszem el, hogy igaziak!”, addig-addig húzta, míg Jane
meg nem mutatta a melleit.) A gyakran morcos, de szeretetre méltó
Elmer Valentine helyi hírességgé nőtte ki magát. Jack Nicholson
elhíresült mondása szerint Elmer úgy nézett ki, mint a hét törpe
egyszerre.
Az új klubok úgy nőttek ki a földből, mint elvarázsolt erdőben a
gombák. A Ciro is átváltozott étteremből rock and roll klubbá. Az Action,
a Galaxy, a Brave New World, a Fred C. Dobbs, a Bido Lito, a Sea Witch és a
Pandora's Box mind megpróbálkoztak rockprodukciókkal 1965-ben, és
Elmer Valentine is megnyitotta második klubját, a Tripet. A televízió is
meglovagolta az új irányzatot: az ABC csatorna Shindig című
popműsora meg az NBC-n a Hullaballoo egyaránt go-go-táncosokkal
dolgozott, akik egyik napról a másikra országszerte ismert sztárok
lettek. A hétvégéken elkezdtek a Sunset Boulevard-ra özönleni a San
Fernando Valley és a jobb külvárosok fiataljai, fürtökben csüngtek a
járdákon, lehömpölyögtek a Stripre, megállították az autóforgalmat,
ettől a kirendelt közlekedési rendőrökön hisztéria lett úrrá, hirtelen
feszültség és rossz érzés támadt a különben balzsamosan simogató
éjszakában, melyet a bikaerős, halkan berregő autók – GTO-k és
Stringrayek – fényszórói és a klubok színes neonjai világítottak be.
Olyan nagy volt a tömeg, hogy alig lehetett egyik klubból átjutni a
másikba. Szenzációs volt a Strip, tele érzékiséggel, exhibicionizmussal,
és ahogy ezt a hangulatot továbbították a televízióközvetítések,
mindez egy új általános közérzetet teremtett országszerte.
A KLUBOKNAK FIATAL ZENÉSZEKRE volt szükségük, úgyhogy a kissé
divatjamúlt és mesterkélt Sunset Strip a Los Angeles-i folkmozgalom
felé fordult, hogy ott találjon új tehetségeket, akik majd fellendítik az
üzletet. A folkklubokba friss vér áramlott, és Bob Dylan hatására már
ezek a zenészek is az elektromos hangszerek felé kacsingattak. Az
ötvenes évek bostoni és New York-i folkmegújulása – ami milliomossá
tette a kaliforniai Kingston triót, és divatba hozta a folkegyütteseket
meg az utcai zenekarokat („jug bands”) – már kifulladóban volt, amikor
olyan új sztárok jelentek meg, mint Joan Baez és Bob Dylan. A
Greenwich Village folkzenészei, Jim McGuinn (a Lime-lightersből) és
John Philips (a Mugwumpsból) Los Angelesbe vándoroltak, ahol a helyi
zenészekkel vegyültek el a Troubadourban a Santa Monica Boulevard-
on, az Ash Grove-ban a Third Streeten, a Ben Franksben a Sunseten és
a Golden Vanityben, ami kijjebb volt, a völgyben. Egymást érték itt az
olyan kávézók, ahol bármelyik zsenijelölt, aki elég bátor volt,
felállhatott és játszhatott; itt kezdte pályáját például az akkor még csak
rockabilly-festőként ismert Captain Beefheart és a tizenéves slide-
gitárvirtuóz, Ry Cooder is.
Ebben a légkörben egyre-másra születtek az új zenekarok. Jim
McGuinn találkozott David Crosbyval és Gene Clarkkal, együtt
megalakították a Jet Setét, és ők is gombafej frizurát vágattak
maguknak, mint a Beatles meg a Rolling Stones. Később a nevüket
megváltoztatva ők lettek a Byrds, és hétvégéken Sunset egy kopott
bárjában, a Ciróban kezdték a koncertjeiket. Egy este a Byrds ingyen
játszott Vito Paulekasnak, mert valami okból megszorult, és nem tudott
fizetni, így később hálából Vito a Laurel Canyon-beli szépségeivel
átpártolt a Ciróba, amitől hirtelen a Ciro lett a felkapott hely, a
Whiskynek pedig leáldozott a csillaga. Ezek a ragyogó éjszakák, amikor
a Byrds a Ciróban játszott, kicsalták Los Angeles fiatalságát a Stripre,
ahol az utcán táncoltak, táncoltak az autókon is, táncoltak vadul és
szabadon, hadonászó karokkal, szarvasbőr rojtos ruháikban, hosszú
hajjal; mindenkit magasba repített Jim McGuinn tizenkét húros gitárja
és a missouribeli Gene Clark remek dalai.
A Byrds legendája már formálódott, hamarosan ők lettek a
legfrissebb underground szenzáció nyugaton és keleten is. A demoka-
zettájukat Miles Davis ügynökénél adták le, aki elvitte a Columbia
Recordshoz New Yorkba. A Columbiánál az új tehetségek felfedezésére
alkalmazott Billy James dolgozott már Bob Dylannel New York-ban, és ő
hívta föl Dylan figyelmét McGuinn ötletére: hogy dolgozzák át Dylan
pár dalát elektromos hangszerekre. Ebből lett a folkrock, ami a rock
feszes energiáját vegyítette a folk társadalmi érzékenységével.
1965 májusában adta ki a Byrds Bob Dylan „Mr Tambourine Man”
című dalának saját feldolgozását, ami azonnali sikert hozott, és az
amerikai slágerlisták első helyére került. A Sunset Stripen mintha bomba
robbant volna, mikor a Byrds megszólalt a rádióból. Egy éjszaka alatt
az egész Strip átalakult: a Sunseten többé nem lehetett kocsival
végighajtani a rágógumizó, tamburint csörgető, mezítlábas tömeg
miatt. A „Mr Tambourine Man” örökre ott is maradt volna a slágerlisták
élén, ha egy hónappal később a Rolling Stones elő nem áll a
„Satisfaction”-nel.

NÁCIK A TÉVÉBEN
JIMMY MORRISON 1965 JANUÁRJÁBAN kezdte utolsó szemeszterét a UCLA-
n. Mary Werbelow nagyjából ekkor érkezett Los Angelesbe, de nem
költözött Jimhez, inkább saját lakást keresett. Az L. A. City College-ra
járt, és hamarosan beállt go-go-táncosnak a Stripre Gazzarihoz. Jimet
bosszantotta a dolog, mert, mint a legtöbb finnyás és bohém
egyetemista, úgy gondolkodott, hogy a Sunset Strip csak a bakfisoknak
meg a kockafejűeknek való. Viszont Mary Werbelow-nak megvolt
mindene, ami kellett: nagy mell, sötétvörös haj, és Ray Manzarek
szerint (aki ismerte őt) jól rázta, amit kellett. Az év végére Mary
elnyerte „Az év Miss Gazzarija” címet, Jimmy nem kis utálkozására.
Kedvesét, az ártatlan floridai gimnazistát elcsábította a Sunset Strip talmi
csillogása. Eltávolodtak egymástól. Az ilyesmit nem lehet feldolgozni.
Az iskolában Jimmy úgy viselkedett, mint egy frusztrált művész, akit
akadályoznak abban, hogy megvalósítsa az álmait. Filmet akart
forgatni arról, ahogy Nietzsche nyálcsorgató idiotizmusba süllyed,
miután Torinóban szemtanúja lesz, hogyan ostoroznak meg egy lovat,
de sehogy sem tudta összehozni a filmet. Barátja, Phil O'Leno viszont
készített egy oktatófilmet a pszichológia tanszéknek, amelyben egy
fiatal pár alsóneműre vetkőzik, és szemérmesen ölelkeznek. Jim elkérte
a filmben fel nem használt anyagot, és abból megcsinálta a saját
filmjét. „Nagyon gyorsan megvágta az anyagot”, idézte fel O'Leno, „és
a kész filmet látva bárki úgy érezte, hogy sokkal több történik meg.
Sokkal több… Jellemző volt rá, ahogy felhasznált valamit, és valami
egészen mást hozott ki belőle. Gonosz volt… A vetítésen elég rendes
patália tört ki. Mindenki ordítozott vele, különösen akik erre a
fakultásra jártak.”
A jegyzetfüzeteiben Jim ebben az időben nagyon tömör verseket írt,
melyekben egy emberek fölötti elitet ábrázol, az Urakat („the Lords”),
akik magasabb lelki szinten működnek, mint az emberiség többi része,
akik csak „…úgy látják a dolgokat, amint vannak”. Az Urak
észrevétlenül valamilyen társadalmi kontrollt gyakorolnak. Ez a
gondolat, úgy tűnik, William S. Burroughs Nova Mob című munkájából ered.
Ezeken a noteszlapokon nemcsak versek, hanem karikatúrák is
szerepelnek az iskolatársairól: Alain Ronay-ről, Phil O'Lenóról és Dennis
Jákobról. A rajzok néhány ügyes vonással elkapják az alakok jellemző
vonásait. Ray Manzareket is lerajzolta zakóban-nyakkendőben, idétlen
mosollyal, szemébe lógó hajtinccsel, és olyan mozdulattal karolja át az
őt mindenhová elkísérő barátnőjét, mint saját tulajdonát; Dorothy
Fujikawára szögegyenes fekete hajáról, ferde szeméről és szexis
szoknyájáról lehet ráismerni.
Jimmy mindenhová magával vitte Rimbaud Színvázlatok kötetének
egy példányát, és egy csomó diák filmjében szerepelt szokásos
légyember-szerepében, ahogy magas egyetemépületek mellvédjén
mászkál, és hangosan olvassa Rimbaud rövid írásait, akár a Truffaut-
film-szereplő Antoine Doinel kaliforniai változata. Jimmynek sose volt
valami jó kézügyessége, és türelme is kevés volt a 16 mm-es film
technikai munkálataihoz: a filmvégek összeillesztése és ragasztása
nemigen ment neki, úgyhogy a vágásai, a Godard inspirálta hirtelen
váltások egyszerűen szétszakadtak a vetítőgépben, amikor be akarta
mutatni a filmjeit. Egyszer olyan dühroham jött rá a filmlaborban, hogy
széthajigálta a filmek fémdobozait, és a bútorokat rugdosta. Senki sem
tudta, mi baja, de nagy zajt csapott.
Jimmy rengeteg bort ivott, és arról volt híres, hogy tökéletes,
cigarettának látszó jointokat tudott sodorni. (A nyers, sárga,
búzaszalma papírt vagy a ZigZag 225-ös rizspapírt szerette. Senki sem
értette, hogy nem tud filmet ragasztani, ha ilyen pompás jointokat
képes sodorni.) Amint a téli esőzések alábbhagytak, és az idő
felmelegedett, sokat időztek a többi seregkerülő filmessel az iskolához
közeli, Gipsy Wagon nevű étkezőben vagy a Lucky U mexikói
étteremben. Jimmy trágár graffitiket firkált a vécé falára. Szokása volt,
hogy megállt valahol, és mélyen ülő szemével csak bámult, tűnődött,
mint Marion Brando. Ο volt a csoport színésze. Kövér volt, és
legtöbbször részegnek látszott.
Viszont a csoporttársak egyöntetű tanúsága szerint Morrisont
szokatlanul vonzották a filmtörténet furcsa mellékösvényei. Ray
Manzarek idézte fel, hogy egyszer Jimmy képes volt egy éjszaka 450
mérföldet stoppolni a Berkeleyre, mert ott egyetlen alkalommal
műsorra tűzték francia egzisztencialista, Jean Genet rendkívül ritkán
vetített homoerotikus börtönfilmjét, az Un Chant d'Amourt. Csak a
legelhivatottabb, legelszántabb mozirajongók vállalkoztak ilyesmire Los
Angelesben. „Jim nagyon tehetséges volt és rendkívül értelmes”,
mondta Phil O'Leno, „de még túl fiatal ahhoz, hogy bölcs legyen.”
Jimmy noteszében ez szerepel: „Vakságra gyógyír a kurva köpése.”
1965 MÁRCIUSÁBAN az amerikai kormány megkezdte Vietnam
bombázását. Nagy erővel folyt a katonai offenzíva, Jimmy kortársainak
ezreit küldték az ázsiai dzsungel poklába, hogy ott harcoljanak egy
helyi földművesekből szerveződött, mindenre elszánt gerillahadsereg
ellen. Jimmy a tavaszt azzal töltötte, hogy a vizsgafilmjén dolgozott,
ami feltétele volt annak, hogy a UCLA-n filmes diplomát kapjon. Mary
Werbelow nem volt hajlandó szerepelni benne, mert 1. az új ügynöke
nem tanácsolta neki, 2. alsóneműben kellett volna a kamera elé állnia,
3. amikor elment Jimmy lakására, ott találta egy másik lánnyal (a
hifiből szóló Carmina Burana – Jimmy egyik kedvenc zenéje –
bombasztikus hangjaira próbálkoztak egymással), úgyhogy a
megzavart és dühös Jimmy inkább operatőrének (és egyben
főszereplőjének), John DeBellának szép, szőke német barátnőjét, Elkét
kérte fel a szerepre. Forgatókönyv nem volt. „Majd közben kitaláljuk” –
mondta Jimmy DeBellának.
A cím nélküli eredeti filmet, mely gyakorlatilag egy munkakópia volt
hangsávval, először a filmes tanszék értékelő vetítésén forgatták le. A
film többször elszakadt vetítés közben, amitől a tanszékvezető, Colin
Young elég ideges lett. Másodszor a másodévesek filmjeinek 1965
májusában tartott bemutatóján vetítették le az iskola egyik ócska
fémbarakkjában. Jimmy Morrisont vagy szerették, vagy utálták, így a
helyiség tömve volt azokkal a diákokkal, akik a jövő Truffaut-inak, Chris
Markereinek és Andy Warholjainak már vagy negyven filmjét
végigülték. Jim filmjére az utolsók közt került sor. Körülbelül ötvenen
nézték meg, de mindenki másképp emlékszik vissza rá.
„A film elején”, mesélte Jim később, „a vászon sötét, és csak zajokat
hallani: egy Erotica című lemez hangjai keverednek azzal, ahogy egy
katolikus rádióadásban egy pap meg a gyerekek kántálják a
katekizmust. A hangzás egészen primitív lett, mintha a dzsungelből
jönne.” DeBella úgy meséli, hogy volt azért a vásznon valami
elmosódott monoszkópszerűség a tévé Outer Limits című scifi-
sorozatából. Aztán egy vágás, és fiatalemberek egy csoportja jelenik
meg (a film stábja), amint dohányoznak, és szemlátomást egy
pornográf film forgatására készülnek. A film itt elszakadt, aztán a
fiatalok kezének árnyai töltik be a vásznat: kegyetlen árnyjáték zajlik.
Aztán Playboy-poszterekre dobálják a dartsot Jimmy lakásában,
miközben peyote-tól mámoros navahó indiánok kántálása hallatszik.
Hátulról látható egy nő: végigmegy az utcán, aztán eltűnik egy liftben.
(Ezt a képsort Los Angeles rossz hírű belvárosi utcáján vették fel.)
Aztán Jimmy beleszív egy marihuánás cigarettába, hogy szinte az arca
is behorpad tőle. Ahogy kidülled a szeme, hirtelen vágással az
atombomba-robbanás képsorkliséje következik, aztán Jimmy nagyot
kacsint a kamerába. (Néhányan úgy emlékeznek, hogy éppen ezzel a
jelenettel kezdődött a film.) Vágás után egy falábakon álló, fekete-fehér
tévé látszik, s ennek tetején ott ül a nagy, szőke Elke melltartóban,
bugyiban, harisnyatartóban és fekete harisnyában: a kék angyal
paródiája, amint a kamera lassan lefelé pásztáz. Aztán Elke
meglovagolja a tévékészüléket, úgyhogy az ezt követő részek mintha a
lába közül jönnének. Ray Manzarek úgy meséli (ő is ott volt a
vetítésen), hogy egy Rolling Stones-dal ment, és jól lehetett hallani Jim
ordítását: „Kapcsold be a tévét! Kapcsold be!” DeBella keze benyúlik,
bekapcsolja a tévét, majd a csatornát – véletlenül – a Victory at Sea
(Győzelem a tengeren) tévéműsor képsoraira állítja, ahol éppen náci
rohamcsapatok masíroznak a tisztelgő Adolf Hitler előtt, s felettük
horogkeresztes zászlók lobognak. „Hadd menjen!”, ordít Jimmy.
„Tökéletes!”
És így tovább. Pornó. Kábítószerek. Televízió. Nácik. Szex. Zene.
Irónia. A film elszakadt egyszer, aztán megint, mire a közönség
ellenségesen felmorajlott. Nagy nehezen mégis sikerült a filmet
áttuszkolni a vetítőn. Nem volt cselekménye, se eleje, se közepe, se
vége. A lány DeBella szemgolyóját nyalogatja, hogy megtisztítsa a
filmkészítő szemét a tévé mérgező képeitől. Azután kikapcsolják tévét,
és a film egy fehér videosávval ér véget, amiből egy fekete pont lesz.
Síri volt a csend, amikor véget ért Jim Morrison vizsgafilmje. A
reakciók hirtelen, kaotikusan törtek elő a fülledt vetítőteremben, ahol
vágni lehetett a füstöt. Jim barátait leszámítva a filmet senki sem
értette – barátainak viszont annál inkább tetszett. Mindenki más utálta,
és ennek hangot is adtak. Jimmyt a UCLA-n sokan rosszindulatúnak
tartották, tehetségesnek, de szétszórtnak, aki kicsit zavart fejű is; aki
szeret mindenkit provokálni, átverni és aztán letorkolni. Mindezt most
keményen visszakapta, nagy nyilvánosság előtt. A tanárok közül
többen azt mondták, hogy ennél rosszabb filmet diáktól még nem
láttak. A nők utálták a filmbeli meztelen lányok miatt. Konzultáns
tanára, Ed Brokaw azt mondta Jimmynek, hogy csalódott benne. Az
egyik professzor pedig, akit a náci képsor nagyon bántott, egyenesen
nekitámadt Jimnek, és degeneráltnak nevezte őt is meg a filmjét is.
Mesélték, hogy egy órával később Jimmyt sírni látták egy
telefonfülkében, amint egy ismeretlen valakinek beszámolt a vele
történtekről.
A filmjére elégségest kapott. Megmondta Ed Brokaw-nak és Colin
Youngnak, hogy otthagyja a képzést, de Young lebeszélte róla. „Jim
egyszerűen beletett ebbe a filmbe egy csomó dolgot, amit szeretett”,
mesélte Ray Manzarek három évvel később az Eye magazinnak. „A
filmnek semmi köze nem volt semmihez. A UCLA-n mindenki utálta,
pedig egész jó volt.” Egy markáns kisebbség viszont megvédte Jim
alkotását mint ügyes, nem lineáris filmet. Nekik tetszett az alsóneműre
vetkőzött Elke.
„Mondjuk, hogy nem is annyira film volt, mint inkább egy filmes
esszé”, hangzott Morrison száraz kommentárja később.
Akárhogy is, de Jim Morrison 1965 júniusában elvégezte
tanulmányait a UCLA-n, és diplomát kapott filmművészetből. Még
mindig élt benne a keserűség, így aztán a végzősök szokásos
ceremóniáit kihagyta, helyette a venice-i strandon töltötte az időt. A
diplomáját Clara Morrison kapta kézhez Coronadóban. Jim Morrison
legendás, vacak technikájú, posztbeat vizsgafilmjét pedig nem ítélték
méltónak arra, hogy cenzúrázva és újravágva bemutassák az év
legjobbjai közt a Royce Hal! -i vetítésen, hanem a többi, színvonalon
aluli alkotásra elpocsékolt celluloidszalaggal együtt kukába került, és
elveszett az utókor számára.

ÉLŐBEN A TURKEY JOINT WEST SZÍNPADÁN

1965 MÁJUSÁRA földindulásszerű változások történtek a zenei életben,
mert a Los Angeles-i folkrock bevette az AM rádiót. Sonny Bono és a
barátnője, Cherylin Sarkasian (akik eddig háttérvokáloz-tak Phil
Spectornak, Sonny főnökének) egy sikeres tévészereplés után, ahol az
„I Got You Babe”-et énekelték, önállósították magukat mint Sonny és
Cher. A korábban New Christy Minstrel-tag Barry McGuire első helyre ugrott
a slágerlistán az „Eve of Destruction” című himnusszal, ami a nukleáris
félelmekről szólt. Neil Young és Stephen Stills megalakította a Buffalo
Springfieldet a Byrds mintájára. Arthur Lee, az első fekete mod
Amerikában, aki előképe volt Jimi Hendrixnek és Sly Stone-nak,
megalakította a Love-ot, az első – bőrszín szempontjából – vegyes
zenekart a Stripen. John és Michelle Phillips is éppen ekkor érkeztek Los
Angelesbe, a fejükben olyan eljövendő slágerekkel, mint a „California
Dreamin'„ és a „Monday, Monday”, amelyek bizonyítják majd, hogy Los
Angeles az amerikai popzene új fellegvára.
A Rolling Stones is L. A.-be jött. Phil Spector győzte meg Anglia
közelmúltban meggazdagodott, bűnös arisztokratáit, hogy komor pop-
art-lemezeiket itt készítsék el. Az ötlet életképességét olyan rock-
klasszikusok igazolták, mint az 1964-es „The Last Time” és az „It's All Over
Now”. Az RCA stúdióiban vették föl lemezüket, és éppen új daluk, a
„Satisfaction” miatt ment a huzakodás. Keith Richards utálta (egyébként ő
jegyzi a dalt zeneszerzőként – a szerk.), de a többiek leszavazták őt. A
dal 1965 júniusában jött ki: rekedtes hangú lamentálás a csajokról, a
mosóporról meg a cigarettáról. Ezzel a dallal sikerült a kaliforniai
együtteseket nyár végéig lesöpörni a slágerlista éléről.
Jimmy Morrison ekkoriban kedvelte meg Brian Jonest, az angyalarcú
hippit, aki három évvel korábban megalapította a Stonest. Jimmy a
noteszai tanúsága szerint lelkes híve lett Briannek: több bejegyzés szól
arról, hogy látta a tévében. Különösen az 1965-ös Shindig-adásról írt
sokat, ahol Brian rászólt a műsorvezetőre, hogy fogja be a száját, és
hallgassák inkább Howlin' Wolfot, a fergeteges chicagói blues-sztárt,
aki a Stones vendégeként debütált az országos televízió-hálózat
adásában. Brian Jones szőke hajkoronája csillogott a stúdiólámpák erős
fényében, s a hatvanas évek közepének feketefehér képi világában
szinte isteni fényben tűnt fel, katódsugár-aurája, felkavaró, zsigeri,
dionüszoszi kisugárzása volt ebben a közegben. Nyers agresszivitása
és erős karizmája nagy hatást tett Amerikára, hiszen Mick Jaggerrel
együtt ő volt a Stones frontembere.
Los Angelesben a Stones tagjai közül Briant lehetett a legtöbbet látni.
Mick és Keith visszavonultak a Hollywood Ambassador Hotelbe, ahol a
következő lemezük, az Aftermath dalait írták, Brian Jones viszont
kiöltözött, és parádés látogatást tett a Stripen, ahol séta közben vagy
az üzletekben, klubokban megrohanták a rajongók, akik egyszerűen
imádták az angol pop és a menő londoni divatvilág isteni küldöttét. És
nem csak a tinik meg a mexikói prostituáltak voltak oda érte. Ha épp
nem tartózkodott a stúdióban, a helyi zenerajongó posztbeat művészek
rajongták körül. Dennis Hopper, a fiatal színész és popart-gyűjtő
állandóan Brian nyomában volt a fényképezőgépével, akárcsak Wallace
Berman, aki motorján kivitte Briant egy fotózásra a Topanga Canyon-
beli házába.
Brian intelligens volt, jól ki tudta fejezni magát, s bár hírhedt volt
összeférhetetlenségéről, képes volt elővenni a legjobb modorát, ha
meg akarta kedveltetni magát. Most is ez történt, mert szemlátomást
elkápráztatta Hollywood: a kék úszómedencék, a fecskefarkú
Cadillacek és a Strip fölött, a hegyoldalban sorakozó villák.
Éjszaka, mint valami ifjú istenség, Brian L. A. utcáit rótta tablettáktól
és szesztől mámorosan, s ha túlzottan benyomott, rémes dolgokra volt
képes. Jimmy ismert egy-két lányt azok közül, akik hajnalban
tántorogtak ki Brian rózsaszín medencés házából, és szörnyű
történeteket meséltek: szadizmusról, ütlegelésről, orgiákról és arról,
hogy milyen rettenetesen bánt velük ez a csillapíthatatlan étvágyú
őrült, a Rolling Stones gitárosa.
Lehetséges, hogy Jimmy Morrison ekkoriban találkozhatott Brian
Jonesszal. 1969-ben, négy évvel később Jim egyik nagy költeményét
Brian Jonesnak ajánlja, s a vers egyes részletei arra vallanak, hogy
személyes élmény állhat keletkezésük hátterében. 1965 májusában
egy rajongója lefotózta Briant a Wallach Music Institute nevű
hangszerboltban, ahonnan a Stones felszerelésének egy része
származott (például a „Satisfaction”-ben használt Gibson gitártorzító).
Brian divatos gallérú inget és csíkos vászonzakót visel a képen,
rajongók veszik körül, akik közül az egyik nagyon hasonlít Jimmy
Morrisonra. Brian Jonesról mindenki tudta, hogy suttogva beszél, ezzel
az embereket arra késztette, hogy közelebb menjenek hozzá, és
figyeljenek arra, amit mond. Éppen azon a nyáron Jimmy
környezetében az emberek bosszankodva vették tudomásul, hogy
Jimmy is felvette ezt a szokást.
SEMMI KÉTSÉG: Jim Morrisont Ray Manzarek fedezte föl. Ray DeBellán és
O'Lenón keresztül ismerte meg Jimmyt, és már 1965 telén felmerült
benne, dolgozhatnának együtt. Ray félprofi zenész volt, aki heti
harminc dollárt keresett a testvérei (Rick és Jim Manzarek) által
alapított Rick and the Ravens nevű zenekarral. A Ra-vensben csillogó
kék zakó, fodros fehér ing és bakancs volt az egyenruha, Dick Dale
instrumentális számait meg a „Louie Louie”-t és a „Hoochie Coochie
Man”-t játszották diákrendezvényeken, valamint kéthetente a Turkey
Joint West nevű Santa Monica-i bárban a Second Street és a Broadway
kereszteződésében. Mindegyik Manzarek fiú tanult zenét, úgyhogy
értették a dolgukat. Raynek erős volt a bal keze, mert sokat gyakorolta
a „stride”-zongorázást, és az elektromos zongoráján könnyedén idézett
Debussytől, J. S. Bachtól, Bill Evanstől és Bud Powelltől – ezekkel
bolondította meg a rockszámokban játszott szólóit.
Volt a bandának lemezszerződése is, ki is adtak már néhány
jellegtelen kislemezt a World Pacific Aura lemeztársaságnál. Majdnem
bekerültek a Shindig tévéműsorba is, végül azonban meghiúsult a dolog.
A felvételen „Sereamin' Ray Daniels, the Bearded Blues Shouter”
néven mutatkozott be a zenekar (Ray Daniel Manzarek parádés
beatnik-kecskeszakállat viselt), és a surf show közepén a legidősebb
testvér – Bach-partitákat keverve Otis Spann-zongora-motívumokkal –
előadott egy chicagói rhythm and blues számot, ugyanannak a
dolognak a jazzes megközelítését, amit az akkor nagyon divatos Paul
Butterfield Blues Band csinált Chicagóban: a városi rhythm and bluest
keverték a misztikus kelet modális hangjaival. A Ravens érdekes jelenség
volt, de középszerű. Saját számok és karizmatikus frontember nélkül
nem volt jövőjük. És Raynek pénzre is szüksége lett volna.
Ray komolyan füvezett, de adott az öltözködésére: zakót és
nyakkendőt vett, amitől idősebbnek látszott, és olyannak, mint aki
valamelyik jobb egyetemre jár. Ambiciózus volt, és komoly szerepre
vágyott Los Angeles forrongó zenei életében. Ugyanakkor a kereső
lelkek közé tartozott, egyike az elsőknek, akik Maharishi Mahesh jógi
meditációs központját látogatták. Jazzrajongóként sokra tartotta John
Coltrane-t, Thelonius Monkot, a Modern Jazz Quartetet; ismerte a brazil
bossa novát, és tudta, hogy ezek a bonyolult stílusok kombinálhatók a
rock and rollal, ahogy beépítették saját stílusukba azok is, akik folkot
játszottak. Ray meglátott valamit Jimmy esetlen, lázadó attitűdjében,
ami szerinte igazi rock and roll attitűd, és a tesvérei számára
felfoghatatlan okokból folyton azzal próbálkozott, hogy Jimmy Morrisont
és a Ravenst összehozza.
Csakhogy Jimmyben semmilyen zenei tehetséget nem lehetett
fölfedezni. Soha senki nem hallotta még énekelni. A zongoraleckéit
régen elfelejtette. Egyetlen hangszeren sem tudott elfogadhatóan
játszani, és bizonytalan volt a ritmusérzéke. Ráadásul visszahúzódó
volt, sőt betegesen félénk, amikor épp nem a mániás pillanatait élte.
Ray azonban mégis meglátta Jimben a rocksztárt, és gyakran felugrott
hozzá Dorothyval. Jimnek kényelmes kis lakása volt a Wiltshire és a
San Vincente sarkán: az egyik falon végig könyvek meg felrajz-
szögezett Playboy-poszterek és a londoni modell Jean Shrimptonról
készített fotók sorakoztak. A másik falon egy hatalmas pop-art-kollázs
volt, amin Jim éppen dolgozott: magazinokból kivágott képek százaiból
állította össze, és a készülő alkotáson Jean Shrimpton és Brian Jones
többször is szerepelt. Minthogy Jimmy semmit nem árult el a
családjáról, a UCLA-n mindenkit kíváncsivá tett, hogy honnan
származik, kik a szülei. Dorothy Fujikawa úgy gondolta, hogy Jim
családja biztos jómódú, mert észrevette Jim ágyán a drága elektromos
takarót.
Ray próbálta kitalálni Jimmyt, kereste azt a benne lappangó
képességet, ami csak a kedvező pillanatra vár, hogy kiteljesedjen.
Egyszer, amikor a Ravensnek Sonnyt és Chert kellett kísérnie egy
főiskolai bálon, és az egyik gitáros nem tudott eljönni, Ray huszonöt
dollárt fizetett Jimmynek csak azért, hogy álljon ott, és fogjon egy
elektromos gitárt. A Fender Stratot nem kötötték be, de Jimmy
egyfolytában pengette, és nagyon szigorú képet vágott hozzá, vadul
mászkált ide-oda a színpadon. Egyszer aztán május végén Ray egy
alkalommal UCLA-s ismerősei egy nagyobb csapatát hívta el Turkey
Joint Westbe, ahol a Ravens rendszeresen játszott. Éjféltájt, mikorra
már mindenki berúgott, Ray bejelentette:
„Hölgyeim és uraim! Ma este különleges élményben lesz részünk…
Eljött hozzánk, egyenesen a UCLA filmes tanszékéről… Jim Morrison!”
Jim addig még soha nem énekelt színpadon, legalábbis nem tudott
róla. Ray elmesélése szerint Jimmy körülnézett a hülye vigyorával. Az
emberek tapsoltak. Jimmy eleresztett egy szokásos vihogást („hí-hí-
hí!”), aztán felugrott a pici színpadra. Rick Manzarek elkezdte játszani a
„Louie Louie” bevezetőjét. Egyszer csak, váratlanul, kitört Jimmyből az
az istentelen, velőtrázó, lázadó üvöltés, ami gránátként robbant a
táncparketten. Majd leszakadt a ház, ahogy a dobos ütni kezdte a
ritmust, a lányok meg ingruhában-szandálban rázni kezdtek, mint a
pogányok. Jimmy és Ray együtt énekelték: „Louie Lou-t, oh, baby – we gotta
go.” Erről az estéről utána évekig beszéltek.
Jimmynek is tetszett, és később meg is köszönte Raynek. Azt is
rögtön hozzátette, hogy ő most New Yorkba készül. Ray úgy érezte
magát, mint akit hátba szúrtak. Jimmy azt mondta a barátainak, azért
megy New Yorkba, hogy ott felvegye a kapcsolatot Jonas Me-kasszal, az
underground filmkészítővel, és megpróbáljon vele együtt költői
alternatív filmeket készíteni, például olyat, amely Nietzsché-ről szólna,
amint végignézi, ahogy a lovat ostorozzák.

TALÁLKOZTAM A ZENE SZELLEMÉVEL

AZUTÁN JIMMY MÉGIS MÁSKÉPP DÖNTÖTT. Amikor Phil O'Leno és John
DeBella hívták, hogy tartson velük Mexikóba megünnepelni a
diplomájukat, azt mondta, hogy inkább marad. „Nem megyek”,
mondta, „jó itt nekem L. A.-ben. Energiával teli a levegő. Nem megyek
sehova.”
Kiköltözése a lakásából arra utal, hogy a családja beszüntette Jimmy
anyagi támogatását. Soha többé nem lett saját otthona.
Egy ideig osztálytársak kanapéin aludt. Eldobta a cipőjét, és folyton
mezítláb járt. Dennis Jakob, a UCLA-csoporttárs a Speedway Avenue egyik
lerobbant házában lakott mint házfelügyelő. Egy ház-tömbnyire már ott
volt Venice tengerparti sétánya. 1965 júniusában Jimmy beraktározta
könyveit az épület pincéjébe, és a ház lapos tetején töltötte az
éjszakáit, Dennis lakásába járt vécére, fürödni pedig ott volt a tenger.
Egy Carol Winter nevű barátnő megengedte neki, hogy nála húzza meg
magát a közeli Ocean Parkban, ha esett az eső. Néha adott neki enni,
és juttatott a saját titkos Panama Red-készleteiből is egy-egy
jointravalót.
Mindenekelőtt azonban Jim lemondott az evésről. Napi
rendszerességgel élt viszont LSD-vel, s ezzel az akkor még legális
hallucinogénnel pörgette fel az agyát, és megkísérelte kitörölni a
múltban elszenvedett pszichés trauma emlékét. Spórolt pénze nem
volt és bevételei sem, így kénytelen volt éhezni, és lefogyott. A haját
nem nyírta. Felhagyott a beszéddel is. Lázasan dolgozott a jegyzetein.
Órákat töltött a kis, szürke épület tetején – ebben a házban lakott
egykor a filmkomikus W. C. Fields –, és nézte a pálmafákat, a homokos
tengerpartot és a két szomszédos épület közötti résen a Csendes-
óceán horizontját. Kevesekkel találkozott, de az ismerősei úgy látták,
hogy ezeket a venice-beli sivár napokat Jimmy arra használta, hogy a
családjától függő egyetemistából afféle neobeatköltővé változzon át, s
ez az embertípus nagyon is ismerős volt ezen a környéken.
ABBOT KINNEY divatos fürdőhelynek tervezte és építtette Venice
városát a Santa Monicától délre húzódó, mocsaras területen,
közvetlenül az első világháború előtt. Kinney utcákat alakított ki, és
telkeket adott el a kiásott csatornák mellett. Megépíttette a venice-i
vidám mólót, rajta a Venice-móló operaházat. Kaliforniában a húszas
évek elején itt hangzott fel először a New Orleans-i jazz Kid Ory
zenekarának előadásában. Végül azonban Kinney túlbecsülte a
lehetőségeit, és az álom, hogy az adriai kikötőt újrateremtse Dél-
Kaliforniában, meghiúsult. Hamarosan olajfúró tornyok szennyezték be
a csatornákat, Venice pedig Los Angeles vidámparkjává változott, és
melegágya lett a tiltott szerencsejátékoknak. A negyvenes évekre
Venice megtelt bingószalonokkal, nyugdíjasokkal és gátlástalanul
nyerészkedő vendéglátó helyekkel, amelyek a második világháborús
tengerész-katonákat szolgálták ki, akik az itt kikötő hajókról a sétányra
özönlöttek.
Tíz évvel később Venice megkopott és lepusztult. Akkor már egy
négyszobás üdülőben három mexikói család lakott, sok gyerekkel,
csirkékkel. Majd a San Franciscóból ide menekülő beatnikek első
csapatai telepedtek le Venice bohémnegyedében. A korábbi üzletekből
műtermek lettek. A kihasználatlan tetőterekből beatnik-kéglik. Amikor
Allen Ginsberg a városban járt, a Gaslight klubban olvasta fel verseit
bongókísérettel. Hétvégéken még mindig sok vásári mutatványos meg
turista özönlött Venice kiglancolt tengerparti sétányára, de különben
csöndes, nem drága és civilizált volt a hely, ahol egyetemisták,
művészek és mexikóiak éltek együtt békességben.
Jimmy imádta a helyet. Büszkén élte a venice-i beatnikek csóró életét,
mint akinek álma valóra vált. Nagy adag LSD-vel hajtotta magát, a
szomszédok kertjeiből lopott narancson meg avokádón élt, és nap mint
nap órákon át írt és rajzolt. Folyton nála volt Edith Hamilton Mythology című
bestsellere. Esténként, a jegyzetfüzetek tanúsága szerint, azt az
„izgalmat és hatalmat” élvezte, amit a lefekvéshez készülődő nők
meglesése jelentett (Dennis házának tetején volt a kukkolóhelye).
Oldalak szólnak a leselkedésről, és Kukkoló Tómról, aki a „sötét
komédiás – egyedül van, szegény”. Az Urak című versének részlete: „A
kukkoló maszturbál, jelvénye a tükör, prédája az ablak” – nagyon is
önéletrajzi ihletésű. Aztán mikor a meglesett nők lehúzták a rolót vagy
lekapcsolták a lámpát, Jimmy a fehér kaliforniai holdat nézte tovább.
A KINKS EGYÜTTES SZÁMA volt a sláger a „soul food”-ot áruló Olivia büfé
zenegépjén. Az étkező a Main és az Ocean Park sarkán állt, és Jimmy
ide járt. Az „All Day and All of the Night” fűrészhangú gitárján szólaltak
meg az első erős, adrenalintól fűtött angol akkordok, melyektől az
egész Strip felbolydult. Jimmy Morrison szerette a dalt, s benne a vágy
pulzáló üzenetét. Agya az LSD-től mintha a nap és a hold fázisait
követve lüktetett volna, és tovább dolgozott azon, hogy dundi
egyetemista kölyökből hippi-istenséggé változzon. Körülbelül hat hét
alatt leadott tizenhat kilót, és tíz centivel hosszabb lett a haja. Ahogy
az arcáról lement az iskolai menzapufókság, ábrázatának karakterét az
átható kék szemek és az érzéki byroni ajkak mellett előugró kelta
arccsontjai határozták meg. 1965 júliusára Jimmy leginkább egy, Nagy
Sándort ábrázoló klasszikus szoborhoz hasonlított.
Valamikor június folyamán megvált a régi jegyzetfüzeteitől és
naplóitól. Mivel nem volt hová hazamennie („mert nem visz út haza”
[with no direction home] – ahogy Bob Dylan énekelte azon a nyáron a
„Like a Rolling Stone” című dalában) Jimmynek terhessé vált a sok
doboz, melyekben kamaszkori firkáit gyűjtötte. Visszahúzó erőt
jelentettek számára, amikor az LSD-pszichózis félkómájában a
következő lépésekre készült. A tetőn égette el néhány holmiját június
vége felé, más füzeteket pedig a kukába dobott. Azt mondta később,
hogy ezek „olyan gondolatokat tartalmaztak, amelyekre már nem volt
szükségem”. Csak a legfrissebb noteszokat tartotta meg, amelyekbe a
UCLA-n írta a filmelméletről szóló feljegyzéseket.
Katartikus élményt jelentett, mint egy kiadós hányás. Jimmy Morrison
mindenétől megszabadult, ami a múltjához kötötte. Teljességgel arra a
sorsra bízta magát, amit – sejtése szerint – a jövő tartogatott a
számára. Miközben böjtölt, utazott, sámánmagányban élt, levedletté az
idejétmúlt mentalitások hüllőbőreit, ablakokon lesett be, maszturbált,
megírta és újraírta annak a rock and roll koncertnek a dalszövegeit,
amit a fejében hallott: Jimmy Morrison haldoklott, de ugyanekkor
születőben volt Jim Morrison, az új rockistenség. Mihelyt megszabadult
a kidobott naplókba bejegyzett örökölt bölcsességektől és
beatidézetektől – „amiket olvastam vagy hallottam” – az őt
halhatatlanná tévő dalok kezdtek formálódni a fejében.
Később Jim ezt mesélte a Rolling Stone újságírójának, Jerry Hopkinsnak:
„Semmit nem szeretnék annyira, mint hogy visszakapjak
kettőthármat azokból az elveszett füzetekből. Minden éjjel írtam
beléjük. De ha nem dobom ki őket, talán sosem írtam volna semmi
eredetit. …Azt hiszem, azért kellett őket eldobni, hogy szabad
lehessek.”
EGYRE GYAKRABBAN EMLÍTETTE, hogy zenekart szeretne alapítani. Dennis
Jákobnak mondta el részletes terveit egy rockegyüttesről, amit úgy
hívnának, hogy „The Doors – Open and Closed”. A banda sötétben játszana,
gyertyafénynél. A zene kísérteties volna. Jimmy megpróbált dallamot
írni két, jegyzetfüzetbeli vázlatához, az „I Am Hungry”-hoz és a „Want”-
hoz, de sajnos mindkettő elveszett. A koncerteken kántálva
énekelnének, indián dobok kíséretével, lennének füstölők, többféle
média, filmvetítés, együtt volna Kelet és Nyugat hangja meg a jó öreg
blues. Jimmy egy másik barátja, a floridai Sam Gilman is azt mesélte,
hogy Jimmy már a nyár elején arról beszélt, hogy benne lesz egy Doors
nevű együttesben.
Négy évvel később Jim így emlékezett erre az időre a Rolling Stone-
ban: „A rock and roll születése, ugye, egybeesett a kamaszkorommal,
az eszmélésemmel. Mozgalmas idők voltak ezek, bár akkoriban
gondolni sem igazán mertem arra, hogy én magam valaha is ezt
csináljam. Azt hiszem, egész idő alatt nőtt bennem a kedv és a
bátorság. Tudat alatt készültem erre, igazából nem is gondoltam rá.
Csak mégis… gondolódott. Észre sem vettem. Azt hittem, hogy író
leszek vagy szociológus, esetleg drámaíró. Sosem jártam koncertekre,
legfeljebb egy-kettőt ha láttam. A tévében persze igen, de sosem
személyesen. De a fejemben hallottam egy teljes koncertszituációt,
zenekarral, énekkel és közönséggel – egy nagy közönséggel. Az első öt-
hat dalt úgy írtam, hogy csak lejegyeztem őket azon a fantasztikus
rockbulin, ami a fejemben zajlott. Aztán ha már megírtam a dalokat, el
is kellett őket énekelnem.”
Egy másik interjúban ezt azzal egészítette ki, hogy „azokban a
napokban, amikor egy új dalt meghallottam, teljes formájában
hallottam: ott volt a zenekar, az énekes és a közönség, minden. Mint
egy jövendölés. Minden ott volt.”
„Abban az évben”, írta Jim később, „erős energiák érkeztek.
Befejeztem az iskolát, és leköltöztem a strandra. Egy háztetőn
aludtam. Éjszaka a hold női arccá változott. Találkoztam a zene
szellemével.” A „Moonlight Drive” (Utazás holdfénynél) szövegét a
háztetőn írta, ahogy a Venice Beach fölött ment le a nap: „Ússzunk fel a
holdig…” Let's swim to the moon…”
1965 júliusára Jim átváltozása csaknem teljesre sikerült. A koplaló,
lázas agymunkában égő Jimmy Venice Beach adonisza lett, aki
félmeztelenül gázolt a sekély vízben: egy bódulatban élő,
dalszövegeket író várakozóművész-költő, akiről talán csak Los Angeles
show-iparának legalsó köreiben sejtettek annyit, hogy valami köze van
egy senki által sem jegyzett külvárosi szörfzenekarhoz, a Rick and the
Ravenshez.
A habok közül húzta ki őt Ray Manzarek, amikor újra rátalált.

A STRANDON
JIMMY SZÁMÁRA a rimbaud-i recept, az érzékek teljes összezavarása
megkívánta a mindennapos révületet. A művészek mindig is élen
jártak a normális tudat mesterséges kitágítása által feltáruló világok
felfedezésében. Egy olyan Leary-követő LSD-használónak, mint Jimmy,
a révület egyáltalán nem arról szólt, hogy fel legyen dobva. Az LSD a
pillanat megragadásának kísérletévé vált, ami elszakadást jelentett a
fizikai világtól. A strandon sétálva Jimmy különös hangokat hallott,
mintha egy pszichoprofetikus rádióadás szólna: ő maga énekelt egy
rockegyüttessel. Később ezzel a megérzésével kapcsolatban nagyon
eltökélt és megingathatatlan volt: kifejezetten hallásélményről beszélt,
nem látomásról. Amikor nem állt az LSD hatása alatt, néha Felix ócska
kunyhóját látogatta egy venice-i csatornaholtág partján, ahol együtt
boroztak. De volt, hogy Phil O'Lenóval együtt vettek be LSD-t, és a
csatornák partján kószáltak mámorosan, olykor egymást ijesztgetve.
Jim szívesen vezette Phil kocsiját acid hatása alatt, kanyargott a széles
Los Angeles-i sugárutakon, mint a Wilshire meg a Sunset, vagy a
belvárosi üzleti negyed utcáin cirkált, a sok régi irodaház, kétes hírű
lebuj és olcsó mozi között.
A hivatalos okiratok tanúsága szerint Jimmy 1965 júniusában behívót
kapott, hogy jelenjen meg egy sorozóbizottság előtt kötelező orvosi
vizsgálatra, és hogy besorozzák az Amerikai Egyesült Államok
hadseregébe. Jimmy elment a Watts nevű fekete gettóba egy jósnőhöz,
aki olvasott a tenyeréből, de Jimmy senkinek nem volt hajlandó
elmesélni a jóslatot. Jimmy szemtanúja volt a Wattsban akkoriban zajló
erőszakos faji zavargásoknak, az események a noteszba írt verseibe is
átszüremlettek. Egyszer – társai nem kis rémületére – nyilvánosan
niggerezni kezdett, amit a maga szürreális értelmezésében
provokációnak szánt.
Egy ragyogó, mámoros júliusi napon, déli egy óra tájban Jimmy a
parti hullámokban sétált az Ocean Park közelében, amikor meglátta a
fövenyen ücsörgő Ray Manzareket. Ray ekkora már a filmtudomány
doktora lett, de nem volt állása és pénze sem. A barátnője fizette a
Fraser Streeten, egy garázs fölött lévő lakásuk bérét. Valaminek
történnie kellett Ray életében – és történt is.
Egy térdig a vízben gázoló látomás közeledett Rayjel szembe: Jimmy
Morrison csapkodta a hullámokat, rajta csak egy ócska short, körülbelül
180 centi magas, nincs hatvan kiló (azelőtt 75 volt!), és a haja hosszú
csigákban hullik a vállára, még a Byrds tagjainak selymes fürtjeinél is
hosszabban. Mint ahogy Aphrodité született Ciprus partjainál: a tenger
habjaiból. Ray odaintegetett Jimmynek, és megkérdezte:
„Hát te mit csinálsz itt? Azt hittem, elmentél New York Citybe.”
Jimmy odaült mellé, és a maga szokásos szűkszavúságával elmondta
Raynek, hogy úgy döntött, egy darabig a városban marad, és próbál
nem bajba keveredni. Igazából, árulta el, dalokat ír éppen. Ray
megkérte, hogy énekeljen valamit, de Jimmy elfordította a tekintetét:
„A, Ray”, mondta, „nincs valami jó hangom”. Ray azt válaszolta, hogy
Bob Dylannek sincs túl sok, s ezen Jimmy egy pillanatra eltűnődött, és
végül mégis rászánta magát az éneklésre. Feltérdelt. Homokot vett
mindkét kezébe, és amint szemét behunyva énekelni kezdte a
„Moonlight Drive”-ot, a homokszemek lassan peregtek az ujjai közül.
Let's swim to the moon, let's climb to the tide…
Ússzunk fel a holdig, kapaszkodjunk az árba…
Már csaknem az egész dal készen volt, a végén a végzetes,
szexualitással átszőtt képsorral:
Gonna drawn tonight Going down, down, down.
Fulladást hoz az éj
A mély, a mély, mély, mély.
Ray megpróbálta elragadtatását szavakba önteni:
„Te, ez nekem nagyon tetszik. Elképesztő! Van még más is?”
„Igen… van még néhány.”
Jim megemlítette a „Summer's Almost Gone”-t (A nyárnak csaknem
vége), aztán még egy adag homokot kézbe véve elkezdte sutto-gós,
Chet Baker-es, jazzes hangon búgni a „My Eyes Have Seen You”-t
(Szemeim láttak téged). A tempót a térdén ütötte, és gyorsított, ahogy
a fejében már meghangszerelt szám a csúcsponthoz közeledett.
Aztán a „Summer's Almost Gone”-t is elénekelte.
Ray később így emlékezett: „Mondtam neki: Jim, ezek a legjobb
dalok, amit valaha hallottam… A szövegeiddel, meg amit én mögé
tudok tenni a billentyűn… Figyelj, össze kell hoznunk egy bandát. Ezzel
egymillió dollárt is meg fogunk keresni. „
Ray szerint Jim így válaszolt: „Ray, nekem is pont ez járt a
fejemben.” Azután kicsit később, de minden habozás nélkül
kijelentette: „Doorsnak fogjuk hívni.”
„Csak így, hogy Doors?”, kérdezte Ray.
„Csak így, hogy Doors”, felelte Jim.
RAY ELÉGGÉ ÉSZNÉL VOLT AHHOZ, semhogy szem elől tévessze Jim
Morrisont. Jim görögös arcélét szemlélve rájött, hogy belebotlott az új
Steve McQueenbe. Közölte Jimmyvel, hogy befogadja a lakásába, és
hogy azonnal költözzön a háztetőről a Fraser Streetre, ahol Ray
Dorothyval lakott. Jim szemlátomást megdöbbent, hogy valaki
felajánlja neki, hogy gondoskodik róla, és csak annyit tudott mondani:
„Gyerünk, Ray!”, aztán meg egy hangos, rebellis üvöltést eresztett el,
amit mindenhol hallani lehetett azon a misztikus partszakaszon.
Jimmy tehát összepakolta a hálózsákját, pár ruhát, néhány könyvet
(Fitzgerald, Mailer, Céline, Tennessse Williams), az elektromos takarót és a
távcsövet, és beköltözött Rayhez és Dorothyhoz. Odaadták Jimnek a
hálószobát, ők meg átköltöztek a nappaliba. Ray az önéletrajzában úgy
ír erről az együtt lakásról, mint amit a Jules és Jim című Truffaut-íilmben
szereplő angyal áldása kísért (a film egy szerelmi háromszögről szól).
Minthogy Ray könyvében a filmes utalások nagyon lényegre törőek,
találgatásokra adhat okot azt illetően, hogy a garázs fölötti lakásban
kinek kivel lehetett viszonya.
Raynek nem volt zongorája, úgyhogy reggel, mikor Dorothyt elvitték
a munkahelyére, Jimmel elmentek a UCLA-re, hogy ott a zenei tanszék
épületében próbálják az új dalokat. A strandon már elénekelt dalokon
kívül megvolt az „I Looked at You” (Rád néztem) és az „End of the Night” (Az
éjszaka vége) szövege és dallama. A „Go Insane” egy rapszerű szám
volt a pszichózisról, a rock and roll kultúra egy zaklatott vonulatához
tartozott, amihez olyan sikerszámok is, mint például a XIV Napóleon
nevű csapattól a „They're Coming to Take Me Away” (Azért jönnek,
hogy elvigyenek). A „Chrystal Ship” (Az üveghajó) lágy, szerelmi
narkózisához, amit Jimmy leírt, Ray egy ereszkedő akkordmenetet
talált ki, amely a feszültséggel teli szövegnek baljóslatú, drámai
színezetet adott. Ezzel foglalkoztak körülbelül egy hónapig, még
augusztusban is. Esténként néha lementek a homokosok törzshelyére,
a „Muscle Beach”-re, ahol gyűrűn és korláton gyakorlatoztak, amitől
meg is izmosodtak. Jimmy ekkor tényleg úgy nézett ki, mint egy vörös
alakos görög váza atlétafigurája. Közben azonban LSD-t is szedett
Felixszel a csatorna partján. Felix erősen ivott, Ray pedig rühellte őt,
így ha Jim el akart tűnni, rendszerint Felixnél kötött ki.
Jim levelet küldött az apjának, aki most Londonban állomásozott.
Megírta neki, hogy a diploma megszerzése után nem sikerült állást
találnia, és megírta új terveit is, hogy egy zenekart alakít néhány olyan
sráccal, akiket már ismer. Jim öccse szerint az apa azt válaszolta, hogy
négy évig járatták egyetemre, és Jimmynek soha senki nem vette
észre a zenei tehetségét, ez az egész tehát csak „trógerság”. Jim
ezután nem írt többet az apjának. Andy Morrison elmondta Jerry
Hopkinsnak, hogy az apjuk meg is bánta később a dolgot.
Egy este Ray szóba hozta Jim családját. Jim azt mondta, hogy a szülei
meghaltak. Ray együttérző volt, és a részletekről kérdezősködött:
baleset, betegség, gyilkosság? Jim kelletlenül beismerte, hogy igazából
élnek a szülei. De csak annyit árult el, hogy az apja a
haditengerészetnél szolgál.
„Most csináltak belőle admirálist”, mondta Jim Ray tanúsága szerint,
„Vietnamban van”. Steve Morrison volt akkor a flotta legfiatalabb
admirálisa, és Vietnam helyett éppen Londonban állomásozott. „Apa
nagyon szigorú volt”, idézte föl Jim szavait Ray. „Úgy kormányozta a
családot is, mint valami hajót.”
Ray megkérdezte, miért mondja Jim mindenkinek azt, hogy a szülei
meghaltak.
„Mert nem akarok már velük találkozni”, felelte Jim. Majd egy kis
szünet után: „Soha többé.”
Ray megdöbbent. Több szó nem esett.

DHARMA BUMS
1965 AUGUSZTUSÁNAK VÉGE. Ray Manzarek hálószobájában ott van a
mezítlábas Jimmy Morrison, nézi a tévében a saját számaikra tátogó
popsztárokat a Shindig meg a Hollywood a Go Go műsorában. Jimmy
fejében pedig ott vannak azok a fantasztikus dalok, amelyeket együtt
írtak tovább. Ray úgy fogalmazta meg saját feladatát, hogy ebből a
magát „író-szociológus”-nak tartó srácból rockénekest faragjon.
Elkezdték a „Break On Through”-t (Törj át) próbálni Ray tesvéreivel
Manzarekék Manhattan Beachen lévő garázsában, Ray pedig nekifogott
dobost keresni. Jazzdobost akart, olyat, aki lehetőség szerint képes úgy
swingelni, mint Max Roach, és úgy perget, mint Tony Williams.
Kipróbáltak egypár jelentkezőt, de aztán Ray a transzcendentális
meditációs csoportjában talált valakit, aki szinte tökéletes volt.
A transzcendentális meditáció volt az első olyan ázsiai spirituális
irányzat, amely meghódította Amerikát a hatvanas években. A
Maharishi Mahesh jógi által 1957-ben, Indiában alapított Spirituális
Újjászületési Mozgalom 1960-ban érkezett Los Angelesbe, és innen
terjedt el Amerikába és Európába, később azonosították a Beatlesszel,
és végül egy nemzetközi üzleti társaság lett belőle. De 1965-ben még
transzcendentális meditáció szervezetének köre kicsi volt, egy csapat
elhivatott diákból állt. Maharishi az elmélyült meditáció egy technikáját
tanította, melyben a tanítvány egy, a mesterétől kapott személyes
mantrával meditál. Ezt az ősi, védikus szent iratokon alapuló technikát
a jógi a saját mesterétől hallotta, Guru Devtől. Amikor Maharishi 1964-
ben letelepedett Los Angelesben, személyes karizmája és egyéni
stílusa sok fiatal zenészt vonzott (köztük a Beach Boys zenészeit és a
jazzista Charles Lloydot), akik a meditációs állapothoz szükséges teljes
relaxációban remek alternatívát találtak: ez fölöslegessé tette
számukra a mérgező vegyszerek szedését. 1968-ban már a Beatles is
azt énekelte: „Jai Guru Dev…”
A transzcendentális meditáció növekvő népszerűségével
párhuzamosan a dél-ázsiai zene iránt is egyre nőtt az érdeklődés
Nyugaton. A Los Angeles-i World Pacific Records (Dick Bock cége)
lemezt készített a városban megforduló híres indiai zenészmesterekkel,
Ali Akbar Khannal és a szitárművész Ravi Shankarral, és a lemezeiket
belefoglalta a reprezentatív West Coast jazzkatalógusba. Shankar
gyönyörű ragaimprovizációi inspirálólag hatottak ifjú angol
tanítványára, George Harrisonra, Amerikában pedig Paul Butterfieldre
és a Byrdsre: olyan fiatal zenészekre, akik megérezték ennek a lélekkel
teli zenének tonális rokonságát a blues-zal. Néhány év múlva a raga-
rock lett a szimbóluma annak a jelenségnek, amit az Alan Wattshoz
hasonló pre-beatfilozófusok megjövendöltek: a Dharma nyugatra tart.
Ha azt vesszük, hogy a Doors milyen ellentmondásos, démoni
viszonyban volt a hatvanas években uralkodó kaliforniai irányzatokkal,
elég ironikus az a tény, hogy a négy tag közül hárman egy dél-ázsiai
spirituális irányzat követői voltak.
„Mindannyian a spirituális megvilágosodást kerestük”, nyilatkozta
Ray egy rádióinterjúban. „Még Jim is a maga módján.”
RAY A TRANSZCENDENTÁLIS MEDITÁCIÓHOZ Dick Bockon keresztül jutott el.
Ray is Bock cégénél vett fel lemezt, az Aura label alatt, és mivel az
újdonságokra fogékony volt, azonnal megérezte, milyen végtelen
lehetőségeket rejt az indiai ragák transz-zenéje a nyugati hallgatóság
számára. Miután Bock megismertette a meditációval, beiratkozott egy
meditációs tanfolyamra a Pacific Palisadeson, ahol megkapta saját
titkos mantráját, és ahol összetalálkozott a Doors leendő dobosával,
John Densmore-ral.
John huszonegy éves volt, és már három kaliforniai egyetemről
maradt ki. Komoly srác volt, érzékeny, feszült. A katolikus család
Maine-ből származott, s a Nyugat Los Angeles-i Olympic Boulevard-on
húzódó sínek rosszabbik felén telepedett le. Képzett dobos volt, már a
gimnáziumban is játszott az iskolai zenekarban, felvonulásokon pedig a
rezesbandában ő vitte a nagydobot, mert remekül tudta tartani a
tempót. Már négy éve játszott különféle Los Angeles-i zenekarokban
(például a Terry and the Twilightersben) esküvőkön és bármicvákon.
Könnyen megsértődött, de nem kellett félteni: szokva volt a bulik
sörgőzös gorombaságaihoz. Legfrissebb csapata, a Psychedelic
Rangers jelezte érdeklődésének új irányát: az LSD-t és a rhythm and
bluest. Ray és John hamar megtalálták a közös hangot, mert
ugyanazokat a jazzdobos-kiválóságokat szerették: Elvin Jonest, aki John
Coltrane-nel játszott, és Art Blakeyt – úgyhogy Ray el is hívta Johnt a
három darabból álló Gretsch dobszerelésével együtt a következő
próbára Rick garázsába.
John Densmore akkor találkozott Jim Morrisonnal először, amikor
augusztus végén fújni kezdtek keletről a száraz Santa Ana-i szelek.
John autóval érkezett a Manhattan Beach-i Manzarek-házhoz, ahol a
Ravens/Doors próbált. Ray egy pianínón játszott, Rick gitáron, Jim
Manzarek meg harmonikán. „Ő Jim, az énekes”, mutatta be Johnnak
Ray a mezítlábas srácot, aki egy sötét sarokban gubbasztott, és valamit
irkált. Koszos, sárga póló volt rajta és khakinadrág. Felkelt, odalépett
Johnhoz, udvariasan köszönt, aztán visszament a sötét sarokba, és
tovább irkált. John összerakta a szerelését, és elkezdtek próbálni.
Agyas srác, gondolta John. Jimmyn kék nagymamaszemüveg volt.
Giccses, gondolta John. Jim kerülte a szemkontaktust. Johnt ez
idegesítette. Aztán Jim énekelni kezdett, kínlódva, befelé, olyan gyenge
hangon, hogy az egy fürdőszobában sem hangzott volna jól. Folyton a
mikrofonzsinórt csavargatta a karjára meg a csuklójára, cibálta, nem
tudott mit kezdeni vele. Még mindig nem nézett Johnra.
A dalok, az „End of the Night” es a „My Eyes Have Seen You” furán
hangzottak.
Hmmm, gondolta John, ez nekem kínai.
Aztán amikor átváltottak Jimmy Reed bluesaira, például a „Bright
Lights, Big City”-re, Jimmy egy kicsit felélénkült, miközben Jim
Manzarek a klasszikus hárfamotívumokat játszotta. Egyszer átvették
John kedvéért a „Break On Through”-t, aki rögtön ráérzett, hogy a
bevezetést feldobná, ha kávázna a pergőn. Jim hirtelen olyan erős,
ugató bariton hangon adta elő víziós sorait, hogy John egészen
meglepődött. Ahogy Jimmy a garázsban jött-ment eközben, John le sem
tudta róla venni a szemét.
„Nem voltam biztos a dolgomban”, mesélte Densmore egy három
évvel később készült interjúban. „A dalaik tök érthetetlenek voltak
nekem. Tényleg nem sokat fogtam föl belőlük, de azt gondoltam: én a
dobos vagyok, nem a szövegíró.”
A próba után aztán, amikor Jimmy már felszívódott, John azt mondta
Raynek, hogy érdekli a zenekar, de az énekessel nincs egészen
kibékülve. „Hogy fogja ez az alak a közönséget beindítani, ha
egyfolytában azzal a hülye kábellel szarakodik?”, kérdezte. John
megígérte, hogy lejön még más próbákra is. Belépett a Doorsba.
Hamarosan egészen befogadták, ő meg lenyűgözve velük maradt, és
még ő fuvarozta a mezítlábas Jimmyt mindenhová. A
sorozóbizottsághoz is ő vitte el, ahol az akkor már egy hete kialvatlan,
ajzószereken élő Jimmy mélyen belenézett a katonai orvos szemébe,
és azt mondta, hogy úgy érzi, neki kifejezetten homoszexuális hajlamai
vannak. Az orvos abba a rubrikába tette az ikszét, amely az admirális
fiának katonai alkalmatlanságát jelölte. A Sárkánygyíkkirály nem fogja
a hazáját Vietnamban szolgálni.

SÓHAJT AZ ANGYALOK KIRÁLYNŐJE

A RICK AND THE RAVENS UGYAN már nem létezett, de az Aura kiadóval
kötött szerződésük még egy kislemezre szólt. Ray felkereste a
jóindulatú Dick Bockot, és a kislemezt becserélte nála némi
stúdióidőre, így a Doors (Jimmy, Ray, Jim Manzarek, John Densmore
meg egy női basszusgitáros) készített egy hatszámos demolemezt a
World Pacific Stúdióban, a Third Streeten – valamikor szeptember
elején. Egy olyan felvevőhelyiségbe vonultak be, ahonnan Ravi
Shankar éppen távozott, és ahol megfordult már Gerry Mulligan, Chet
Baker, Chico Hamilton és Shelley Manne is. Alig több mint három óra
alatt felvették a Densmore-ral mindössze három alkalommal
összepróbált anyaguk egy részét, s az eredmény majdhogynem
lenyűgöző volt. (Az első dalt, amit felvettek, az „Indian Summer”-t
feltehetőleg a hangszintek beállítására használták el, így nem került a
lemezre.)
A demo leginkább a divatos folkrock kategóriájába sorolható, Ray
sokszor beszáll Jim mellé vokálozni. Jim csábos-kísértő dalszövege, a
„Moonlight Drive” gitár-harmonika alapra ugrándozik. A „My Eyes Have
Seen You” olyan erősen be lett zengetve, hogy Jim hangja
felismerhetetlen rajta. A „Summer's Almost Gone” egy korai balladájuk,
amit itt leginkább Ray akkordjai töltenek meg élettel. Jim egyik legelső
dala, az „End of the Night” egy keverék: benne van a Journey to the
End of the Night írója, Louis-Ferdinand Céline egzisztencialista
kétségbeesése, és a Doors fő ihletőjének, William Blake-nek a fatalista
bölcsessége: „Születik ez édes kéjre, I Hullik amaz örök éjbe.” Jim
csábító invitálása „a ragyogó éjfélbe” meglehetősen sűrű, szürreális
anyag volt egy 1965-ben induló Los Angeles-i popzenekartól.
A 33-as fordulatszámú, mikrobarázdás lemez legjobb dala a „Hello, I
Love You” lett. A nyár végén keletkezett, amikor Jimmy és Ray egy
támfalon ültek a venice-i strandon. „Egyszer csak ott termett egy
núbiai hercegnő”, idézte fel az esetet Ray. „Egy fekete lányka, kábé
tizenhat éves, az alakja tökély, a melle csúcs, a bőre mint a tejeskávé,
a járása vérforraló. A sötét ékszer! Jimre néztem, és azt mondtam:
ajaj!”. Jim csak eleresztett egy szokásos harsány vihogást. Mindketten
szívük szerint leszólították volna, de túl flegmák voltak hozzá. „Pár nap
múlva Jim odajött, és azt mondta: »Te, emlékszel arra a csajra a
strandon? írtam egy dalt abból, amit akkor szerettem volna mondani
neki.«„
A „Hello” soraihoz pofátlanul ellopták a Kinkstől az „All Day and All of
the Night” fő motívumát. Később, mikor a dalt keverték, még hozzálopták
a Cream „Sunshine of Your Love”-jának dobtémáját is. De a szövegben elég
rendesen ott a predesztináció, amikor Jim azt énekeli:
Do you think I'll be the guy
To make the queen of the angels sigh?
Gondolod, hogy majd, ha sóhajt Az ángy alkirály nő engem óhajt?
Ha a királynő Los Angelest jelentette, akkor Jimnek igaza lett.
A demolemez utolsó számának „Insane” a címe. Ez a dal azonos a
„Go Insane”-nel, amiben Jim a zongora-gitár témára kántálja a szöveget
egy lepusztult környéken álló diliház gonosz boszorkánydoktoráról. A
baljós szöveg „about a little game called Go Insane” („kis játék, s a
neve: csavarodj be!”) felbukkan majd újra a Celebration of the
Lizardban, de ezen a demon még csak egy félig tréfás kísérletnek
tekinthető, hogy összehozzanak egy hátborzongató kis dalt. (Nem kell
hozzá egy év, és a San José-i csapat, a Count Five kiad egy hasonló
hangvételű, nagy sikerű slágert, ami ennél sokkal jobb: a „Psychotic
Reactions”-t.)
A Doors demójából csak három példány készült, többre nem volt
pénzük. Ezekkel Ray és Jim október elején házalni kezdtek a
lemezcégeknél. Elsőként a Capitol Records hanglemezt formázó
irodaépületét vették célba a Vine Streeten, Hollywoodban. A Capitolnál
volt a Beatles, a Beach Boys: s ez volt az a label, amelyet mindenki
szívesen látott volna a saját lemezén 1965-ben. De be sem engedték
őket az épületbe. Jimmy ugyan a legválasztékosabb
déliúriembermodorát vette fel a recepciós kedvéért, de mert mezítláb
volt, órákat váratták az előcsarnokban, és senki sem jött ki hozzá.
Mondták, hogy hagyják ott a demót, de mivel csak három példányuk
volt, nem akartak megválni egyiktől sem. Raynek sikerült valahogy egy
sikeres, független kiadócéggel, a Liberty Recordsszal egy találkozót
összehoznia, de a „Go Insane” miatt a tulajdonos kidobta az irodájából.
A ROLLING STONES NAGY FELHAJTÁSSAL BEHARANGOZOTT új lemezének, a
December's Childrennek a borítóján a Stones menedzsere, Andrew Oldham a
Los Angeles-i Dunhill Records nagy hatalmú főnökét „Lou Folk-Rock– Adler”-
nek titulálta. Adler volt a legmenőbb fiatal lemezkiadó Kaliforniában: ő
volt a Mamas and Papas producere, és ő állt az „Eve of Destruction” mögött.
Raynek meg Jimnek valahogy sikerült bejutnia a Dunhillhöz, és Adler
kezébe adták a de-mójukat. Ez nagy siker volt, csakhogy Adler
megalázóan bánt velük. Egyesével odaejtette a tűt a hat dal elejére, és
pár másodpercet belehallgatott mindegyikbe. Nem. Nem tudok mit
kezdeni vele. Sajnálom. Következő? Nem. Sajnálom. Visszatette a
lemezt a barna papírtokba, és visszaadta Raynek. „Használhatatlan az
anyag”, mosolygott. Rayt megdöbbentette ez a gorombaság.
Jim Morrison pedig fölállt, és csúfondárosan rávigyorgott Adler-ra:
„Jól van, haver, semmi használhatót nem akartunk csinálni.” Azzal Jim
sarkon fordult, és köszönés nélkül kisétált az irodából. Lou „Folk-Rock”
Adlerral így nem volt szokás beszélni, különösen nem egy ilyen
pofátlan, mezítlábas hippinek a szaros Venice-ből. Adler jól
megjegyezte magának ezt az esetet.
Ezután sorra elutasította őket a Warner Bros, a Reprise, az Atlantic, az
RCA, a London és az összes többi cég a városban.

A TITKOS FEGYVER
MINTHOGY A DEMÓVAL NEM JUTOTTAK SEMMIRE, Rick és Jim Manzarek
kiszálltak a Doorsból. Jimmyt egyáltalán nem értették, vissza akartak
menni az iskolába, és nem voltak annyira jó zenészek, hogy
elinduljanak a profivá válás útján. John Densmore hozott egy Bill Wolf
nevű gitárost egy próbára, de Ray azt mondta rá, hogy nem illik a
képbe. Úgyhogy John egy nap korábbi zenekara, a Psychedelic Rangers
gitárosát vitte el kocsiján Santa Monicába a Doorshoz meghallgatásra,
így történt, hogy a Doors titkos fegyvere csatlakozott a zenekarhoz.
Eleinte John Densmore nem volt biztos Robby Kriegerben. A Third
Street-i meditációs központban ismerték meg egymást. A sértődős
természetű, egyszerűbb gondolkodású John rögtön észrevette, hogy
Robby jó kocsival jár, és a benzinkútnál kártyával fizet, ami 1965-ben
még ritkaság volt. A félénk természetű Robby nem volt túl magas, és
hosszú, szögegyenes hajat hordott. Egy ikertestvére volt, és jómódú
családból származott, a szüleivel élt, Stu és Marylyn Kriegerrel az
előkelő Pacific Palisades városrészben, Santa Monicától északra.
Tizennégy évesen szörfözni kezdett, majd a blues következett a család
zongoráján. Kicsapták a Palisades High középiskolából, mert az
ikertestvérével együtt füvezett, így átmentek a San Francisco melletti
Menlo Park magániskolába. Tizenhat évesen egy haver gitárján kezdett
el játszani, és egy év múlva megkapta mexikói flamencogitárját. Már
tizenkilenc éves korára felismerhető, egyéni gitárstílust fejlesztett ki a
tanáraitól, Arnold Lessingtől és Frank Chintől vett flamencoleckéknek
köszönhetően. Nem pengetővel, hanem körömmel játszott: játéka így
lett spanyolosan könnyed.
1963-ban a „jug band”-ek bostoni reneszánsza a folkmozgalom része
lett, és a University of Californián, Santa Barbarában Robby is
megalakította a maga csapatát, a Back Bay Chamberpot Terrierst. Egy évvel
később átnyergelt a UCLA-re, ahol pszichológiát tanult, és sokat
játszott bluest. Megnézte Chuck Berryt a Santa Monica-i Civic
Auditorium színpadán, és utána azonnal lecserélte a flamencogitárját
egy fekete, elektromos Gibson SG-re, arra a típusra, amelynek apró,
ördögi ikerszarvai vannak. Eleinte még valamely jazzformációban akart
játszani, de végül 1964-ben, a Butterfield első lemezének
meghallgatása után a rock and roll mellett döntött. Menet közben a
Ravi Shankar vezette Kinnara zeneiskolában tanult szitározni,
ismerkedett a saroddal és az indiai zene más hangszereivel. Robby
Kriegernek kész arzenálja volt gitárriffekből: tudott spanyolosat,
bengálit és bluesosat is játszani, és a meditációs tanfolyamon
megismert John Densmore-ral örömzenélni kezdtek. Psychedelic
Rangers néven léptek fel néhányszor, és bluest játszottak. John volt az
első, akitől Robby LSD-t kapott, de aztán hamarosan Robby talált rá a
legjobb acidforrásokra.
A Doors új próbahelyre költözött: a Santa Monica-i Greyhound-
buszgarázs mögé, egy kis házba, amit egy volt filmes iskolatárs, Hank
Olguin bérelt. Itt már Jimmynek saját erősítője és mikrofonja is volt.
Hogy egyetlen próba se menjen le józanul, Jimmy rendszerint
bejelentette: „Egy kis munícióra van szükségünk”, és előhúzott egy
szép búzaszalmás jointot. Nagyot.
Robby azonnal felvételt nyert a Doorsba, mihelyt a „Moonlight Drive”
akkordváltásaira elkezdett „bottleneck”-technikával akusztikusán slide-
gitározni. Robby már a dal első lejátszásakor bedobta a csúszkáló slide-
ot, és Jimmy teljesen lement hídba tőle. Felnézett a jegyzetfüzetéből,
és azt mondta: „Jézusom, hol tanultál te így játszani? Ez a legszebb
gitárhang, amit életemben hallottam!” Elmondta Robbynak, hogy
addig még senkit sem hallott slide-technikával gitározni. Azt mondta,
hogy ez a hangzás lehetne a banda névjegye, és hogy Robby játsszon
így minden dalban. Aztán Jimmy üvöltve elküldte a francba a kretén
Felix Venable-t, aki közben a konyhaasztalnál egy kupac ócska
minőségű mexikói marihuánából sodorgatta a jointokat, és folyton
azzal nyaggatta Jimmyt, hogy hagyja ott az unalmas próbát, és
lépjenek le, szerezzenek valami rendes anyagot.
John hazavitte Robbyt, s útközben megkérdezte tőle: nem gondolja-e
hogy Jimmy veszélyesen őrült?
„De igen”, felelte Robby. „Az is lehet, hogy sztár lesz belőle. Nagy
sztár. A kettő gyakran együtt jár, nem igaz?”
Ray viszont Robby félénksége miatti aggodalmait osztotta meg
Johnnal, merthogy olyan üres tekinetettel játszott, és kicsit kótyagos,
zavart viselkedése miatt, de az a gyönyörű, hajlékony bottleneck-
gitárszó, ami a keze alatt született, biztosította Robby Krieger helyét a
Doorsban. Jó döntés volt, mert Jimet leszámítva ő volt az egyetlen igazi
művész a zenekarban, és a Doors nagy számai közül sok az ő
szerzeménye.
MINDEKÖZBEN JIMMY Ray és Dorothy lakásában lakott, de aludt máshol
is: néha a háztetőn, néha Felixnél, néha Carol Winter kanapéján vagy
más csajoknál. A barátai észrevették, hogy Jimmy szétválasztja az
élete színtereit: a különféle barátait nem ereszti össze, azok gyakran
nem is tudnak egymásról. Néhányukhoz csak rekedten suttogva
beszélt, akár Brian Jones. Paul Ferrara, Jim volt filmes barátja és régi
kollégája szerint: „Jim nagyrészt titkos életet élt.” Gyakran még azok
sem ismerték Jimmy sok homályos kapcsolatát, akik azt hitték, hogy a
legközelebb állnak hozzá. Jimmy élete végéig fenntartott magának
menekülési lehetőségeket, olyan rejtekhelyeket, ahová elbújhatott a
kötelességek és a barátnője elől. Jim Morrison hajlamos volt eltűnni.
Jimmy a maga módján informálódott a világ eseményeiről. Olvasta a
Newsweeket és a Downbeat magazint. Elolvasta, és újraolvasta Norman
Mailer új regényét, Az amerikai álom címűt, aminek azonnal érződött a
hatása a versein. A könyv fejezetei, mint a „A Vision in the Desert”
(Sivatagi látomás) és a „The Lion and the Serpent” (Az oroszlán és a kígyó)
rögtön felbukkantak a dalszövegekben. A regényben erőteljes
nyíltsággal ábrázolt anális közösülés a főhős és a feleség bejárónője
között felébreszthette, esetleg igazolhatta Jimmy saját, alakuló erotikus
ízlését.
Sok időt töltött moziban. Godard új filmjét, a Megvetést Los
Angelesben azon az őszön vetítették, a fennmaradt Morrison-noteszok
említik is. Ezt a filmet néhányan a második világháború utáni művészet
legnagyobb alkotásának tekintik, az összes művészeti ágat számításba
véve. Brigitte Bardot is szerepel ebben a szívszorongató, filmtörténeti
fontosságú egzisztencialista szappanoperában, amit Capri szigetén
forgattak. Jim lelkesedett a másik szereplő, Jack Palance alakításáért,
aki a nőcsábász amerikai filmproducert játszotta.
Jim majdnem mindennap bevette LSD-adagját – legalábbis ezt
állította magáról. Nagy készlete volt az Owsley Stanley-féle, korai
termékből, a „White Lightning”-ból, ami úgy nézett ki, mint az aszpirin.
A drog hatására kiszámíthatatlanul viselkedett. Egy venice-i kávézóban
fölszedett és hazavitt Ray kéglijébe valami idegent, aki már teljesen
szétdrogozta az agyát. Jimmy kísérletezni kezdett vele, föltett neki egy
Chet Baker-lemezt, és addig kapcsolgatta le-föl a villanyt, míg a pasas
fölkelt és elment. „Csak kíváncsi voltam, hogy reagál”, mondta Jim a
hüledező Raynek.
John ekkor kezdett félni Jimmytől. Ο furikázta Jimmyt mindenhová,
egy este épp egy lány házához vitte Beverley Hillsben. Joanna White
csinos lány volt, akit Jim a UCLA-n ismert meg, s aki megengedte neki,
hogy használja a fürdőszobát, a kanapén aludjon, és egyszer-egyszer
kölcsönvegye az autót. John kitette Jimet a háznál, és elment, hogy
vesz valami üdítőt. Amikor visszaért, a konyhában találta őket: Jim épp
durva fenyegetéseket suttogott a hátracsavart kezű lány fülébe, és egy
szeletelőkéssel nyesegette a lány blúzáról a gombokat. Amikor John
belépett, abbahagyta, amit csinált. „Csak játszunk egy kicsit”, mondta
kényszeredett vigyorral, amint eleresztette a rémült lány kezét. John
nagyon gyorsan távozott, feldúlták a látottak. A gondolat, hogy egy
őrülttel van egy zenekarban, egyre gyakrabban kísértette.
Densmore számára az együttes munka Morrisonnal a kezdetektől
fogva traumatikus volt. Félt Jimmytől, de azt is tudta – meg is írta
később –, hogy Jim számára ez a zenekar volt az egyetlen lehetőség,
miután a családjával szakított. Densmore úgy figyelte Jimet, ahogy az
ember tehetetlenül, dermedten bámul egy karambolt: hogy mi történik
a következő pillanatban. John Densmore lábán makacs allergiás
kiütések jelentek meg, amikor Jimmel megismerkedett, és ez az idegi
alapú dermatitis csak akkor múlt el, amikor Jim meghalt.
A DOORS HETENTE HÁROMSZOR PRÓBÁLT Hank Olguin házában körülbelül
egy hónapon át, míg a zajt meg nem elégelték a szomszédok: kihívták
a rendőröket, és véget vetettek a zenének. Egy elég lelombozott
hangulatú zenekari találkozón még a feloszlás gondolatát is
felvetették. De szerencsére Kriegerék megengedték, hogy a
pihenőszobájukban felállítsák a zenekari felszerelést, és ott zongora is
volt. A Palisades jó levegője és a burzsoá kényelem jót tett a Doors-
nak, itt kezdtek el összecsiszolódni, egymáshoz igazodni. Densmore
szerint decemberben történt, hogy Jimmy bejelentette: kellenek még
dalok. Mindenkire ráparancsolt, hogy menjen haza, és a következő
próbára írjon egy új dalt. „Csak semmi különlegesség, inkább olyan
alapvető képekkel dolgozzatok, mint föld, levegő, tűz, víz.”
Két nap múlva, a következő Doors-próbán Jim rákérdezett, hogy írt-e
valaki új dalt.
„Én írtam egyet”, mondta Robby. „Nem is rossz.”
„Mi a címe?”, kérdezte Ray.
„Light My Fire”, felelte Robby.
 AZ UTOLSÓ SZERTARTÁS TEMPLOMA
NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB Jerry Hopkinsnak ezt mesélte Jim a Rolling Stone-
ban: „Volt hát egy bakelitdemónk, amiből három példány készült.
Elvittem mindenhova, amit csak el lehetett képzelni. Bementem a
lemezcégekhez, a legtöbbet végigjártam. Be az ajtón, elmondom a
titkárnőnek, mit akarok. Ez az úgynevezett »recepciós játék«. Néha
annyit mondtak, hogy: »Hagyja meg a számát…« De aztán a
Columbiánál mégis ráharaptak. Egy Joan Wilson nevű lánynak adtam a
demót, aki a tehetségkutatási menedzser titkárnője volt. Pár nap múlva
felhívott (Felix számán, mert a demo borítóján Jim írásával ott állt: Jim
Morrison, Tel.: 384-8489), és azt mondta, hogy szeretne beszélni
velünk. Hat hónapos szerződést kötött velünk a Columbia, ami arra
ösztönzött minket, hogy együtt maradjunk.”
A Doors lepődött meg a legjobban, amikor a Columbia Records
lemezszerződést kötött velük, a legendás Columbia Broadcasting
System lemezkiadó vállalata, amely Dylan és a Byrds lemezeit is
kiadta. Barbra Streisand, Ray Coniff és a Simon and Garfunkel is itt
voltak, így a Sunset és a Gower sarkán álló irodaházba beóvakodó
Jimnek meg Raynek nemigen tűnt esélyesnek ez a hatalmas cég.
Mígnem aztán a rábeszéléshez nagyon értő, kék szemű, többnyire
mezítlábas és egyre inkább egy görög istenségre hasonlító Jim
Morrison találkozott Joan Wilsonnal, a Columbia egyik főnökének, Billy
Jamesnek a titkárnőjével. És Joan bevitte őket a főnökéhez.
Billy James korábban New Yorkban dolgozott a Columbiának mint
olyan újságíró, aki Bob Dylannal foglalkozik. (James írta meg elsőnek,
hogy Bob Dylan igazi neve Robert Zimmerman.) Hollywoodba azért küldték,
hogy segítsen a Columbia jelenlétét erőteljesebbé tenni ott: a Byrds
körül sertepertélt, az ő üstökösszerűnek mondott karrierjüket építgette.
Mialatt a Doors a demóval házalt városszerte, James fotója megjelent a
Billboard magazinban. Beatnik-kecskeszakállának köszönhetően azonnal
belopta magát Jimmy és Ray szívébe, úgyhogy beültek Dorothy sárga
Volkswagen-bogarába, és a Columbiához hajtottak. Billy James meg
éppen új Los Angeles-i bandákra vadászott, akikkel joga volt
szerződést is kötni. Neki tetszett, amit a Doors-demón hallott: érdekes,
új költői elképzeléseket lármásan dallamos, popsikerekre sandító
zenével. A szerződést azzal indokolta, hogy a Doors remek példája
lehet annak a finom változásnak, ami a kaliforniai popzenében történik
éppen.
Ez a változás Dylannel kezdődött, aki júliusban azzal bőszítette föl a
megcsontosodott ízlésű folkzenész-társadalmat, hogy a newporti
folkfesztiválon elektromos gitáron játszott Butterfield együttesének
tagjaival. 1965 őszén turnéra indult a Levon and the Hawksszal, azzal a
kanadai rock and roll csapattal, amelyből később a The Band lett. Egész
Észak-Amerikát bejárták Dylan szürreális poszt-beat zenéjével, és
bizony sokszor kifütyülték őket, amikor Dylan újfajta, Stones inspirálta
rockzenéjét kezdte játszani. A turné fordulópontja akkor jött el, amikor
a Berkeley Egyetem színháztermében játszottak decemberben, és a
San Franciscó-i költők színe-java odament Dylan-hez tisztelegni.
Lefotózták Allen Ginsberget, Lawrence Ferlinghettit és Michael McClure-
t a színpad mögött Dylannel, s ezzel mintegy megtörtént a „nemzedék
hangjá”-nak szentté avatása.
Jimmy egyetlen Los Angeles-i Dylan-koncertre sem ment el akkor
decemberben, de egy ismerőse, egy lány ott volt az egyik bulin a
Santa Monica-i Civic Auditóriumban, és őt utána Jimmy úgy kifaggatta
a koncertről, hogy az rendőri vallatásnak is elment volna. Milyen
ruhában volt Dylan? Miket énekelt? Milyen volt a zenekar? Lehetett
hallani a dalszövegeket? Milyenek voltak a zenék? Jó volt a hangulat?
JIMMY ÉRTESÜLT a Jim McGuinn házában, a Laurel Canyonban rendezett
estékről is. Ott örömzenélt Bob Dylan Allen Ginsberggel, aki indiai
vallást vett fel, egy valóságos hindu guru lett. McGuinn így emlékszik a
történtekre: „San Franciscóban azt képzelték, hogy az övék minden,
ami hippi és kreatív, de nem egészen ez volt a helyzet. Hollywoodot
nemigen szerették a dörzsöltsége meg a felületessége miatt, de egyes
ottani dolgok igenis nagyon épek és kerekek voltak. Igazi nagy
durranás volt, amikor a Byrds a slágerlista elejére ugrott a „Mr.
Tambourine Man”-nel. Dylan kijött a házhoz Allen Ginsberggel, aztán mind a
földön ültünk és kántáltunk. Ginsberg nem énekelt nagyon jól, de nagyon
beleélte magát.” Az, hogy Ginsberg Dylannel és a Byrdssel járt össze,
és szutrákat énekelt velük, amit kasztanyettával meg egy kis
harmóniummal kísért, emelte a rock and roll hitelét, és mintegy
áldását adta rá, hogy ne San Franciscóban legyen, hanem Los
Angelesben. San Franciscóban úgyis épp ekkor tiltotta be a rendőrség
Michael McClure szürrealista darabját, a The Beardöt (A szakáll),
amelyben Billy the Kid és Jean Harlow egy mitikus, kék
mennyországban kapcsolatba kerülnek egymással. Bob Dylannek négy
teltházas koncertje volt Dél-Kaliforniában, és egyiken se fütyülték ki
őket. Ginsberg azt írta: „Aki csípi Los Angelest, AZ Los Angeles.”
Jimmy és Ginsberg ekkoriban, 1965 vége felé ismerkedtek meg a
Pickwick könyvesboltban a Hollywood Boulevard-on. Jimmy elmondta
Allennek, hogy ő is ír verseket. A bozontos szakállú, szokatlanul őszinte
Allen nyíltan ráhajtott Jimmyre, hogy fölszedje, de Jimet hidegen
hagyta. Allen elmesélte Jimmynek, hogy őt már abban az évben két
kommunista országból is kitiltották: Kubából és Csehszlovákiából, mert
attól tartottak, hogy terjesztené a perverziót és a másként
gondolkodást.
Billy James behívta a Doorst egy beszélgetésre. (A New York-i
Columbia Recordsnál az a szóbeszéd járta, hogy Bob Dylan ott volt Billy
James irodájában, amikor a Doors demóját lejátszották. A pletyka szerint
mikor Dylan meghallotta a „Moonlight Drive” költői képeit, a halálba
úszást és halálos szeretkezést, azt mondta Jamesnek: „Szerződtesd a
szarháziakat!”). Jim és Ray mentek be Billy Jameshez. Ray előtte beszívott,
és elfogta a röhögés, amikor rájött, hogy alighanem James is. Jim meg
odahajolt hozzá, és azt morogta: „Ray, fogd be!” Densmore úgy
emlékszik, hogy James arról beszélt: ha leszerződtette őket a CBS-hez,
majd a felesége fogja a zenekart menedzselni.
Billy James elmondta, hogy neki nagyon tetszik a demójuk, de
szükségük lesz egy producerre. Azután egy olyan, pénzzel nem járó
szerződést ajánlott nekik a Columbia nevében, amely szerint hat hónap
alatt egy nagylemezre való anyagot kell megírniuk, amely elég jó
ahhoz, hogy a cég belső producerei közül érdekeljen valakit, és
készítsék el vele a lemezt. A négy Doors-tag 1965 októberében írta alá
ezt a szerződést, és Jim javaslatára abban is megállapodtak, hogy a
zenekaron belül minden bevételből egyformán részesednek mind a
négyen.
Lemezszerződés Bob Dylan cégével! A Doorsszal madarat lehetett
volna fogatni. Robby még a másik zenekarából, a Cloudsból is kilépett.
James ugyan nem kockáztathatott pénzt a Doors leszerződtetésével,
de helyette hozzásegítette őket, hogy rátaláljanak
összetéveszthetetlen hangzásukra. Elmondta nekik, hogy a Columbia
nemrégen vette meg az angol hangszergyártó céget, a Voxot, s ennek
amerikai gyára a San Fernando Valleyben van. A Voxtól új Super Beatle
típusú erősítőket kaptak meg egy Vox Continental elektromos orgonát,
ami olyan brit zenekarokat segített hírnévre, mint az Animals és a Dave
Clark Five. A Continentalon a fekete és a fehér billentyűk pont
ellentétes színűek voltak, mint rendesen, és két Ζ alakú
alumíniumlábon állt. De leginkább hangos volt: ha rákötötték egy
gitárerősítőre, és feltekerték a 10-esre, a Vox Continental rettenetes
erővel szólalt meg. Ettől a részben templomi, részben karneváli
hangulatot idéző hangtól lettek a Doors koncertjei olyanok, mintha
mindegyik az utolsó szertartás lenne a végítélet templomában.

SIVATAGI LÁTOMÁS
1965 OKTÓBERE. Ray Manzarek talált egy új próbahelyet egy
tengerparti házban a Northstar és a Speedway sarkán Venice-ben, a
Marina Channeltől északra. Igazi kaliforniai szörfház volt ez, színes
üveggel az ablaktáblákban, és csomós fenyődeszkából készült
belsővel. A ház kilencméteres, üvegezett frontja a tengerpartra nézett.
Az új orgonával és erősítőkkel a Doors igazi rock and roll zenekarhoz
méltó, kihangosított próbákat tarthatott. Jimmy olykor egy-egy gyűrött
papírszalvétára írott új dallal jelent meg: elkántálta-elénekelte a
szöveget, és a többiek segítettek kitalálni a dallamot és a
hangszerelést. így született az Olivia soulfood-étterem által inspirált
„Soul Kitchen”, amely egytelen esti próba alatt határozott formát
öltött. Ray ekkor látta igazolva korábbi jóslatát. „Mondtam Jimnek: Ez
az! Meg fogjuk csinálni! Marha jó zenét fogunk csinálni, és az emberek
szeretni fogják!”
 Ray és Dorothy kivették ennek a háznak a hálószobáját, és Ray
ragaszkodott hozzá, hogy a többi zenekari tag is szálljon be a
lakbérükbe. John tiltakozott, emiatt aztán Ray később kicsinyesnek és
utálatosnak titulálta.
Ray nagyon rosszallotta, hogy Jimmy viszont Felix Venable-lel és Phil
O'Lenóval költözött össze, és folytatta velük szüntelen és kimerítő
dorbézolásait, melyek LSD-ről, veszélyes növényi ajzószerekről (pl.
belladonna, csattanó maszlag) és hatalmas mennyiségű szeszről
szóltak. Felix keze alatt Jimmy olyan ocsmány oldalát mutatta meg,
amit Ray addig nem ismert. Amikor Jimmy berúgott, többféle arcát
villantotta fel egymás után: egyszer Jimbo volt, a rasszista
diákszövetségi srác, aztán a Dylan Thomas-féle romantikus kelta, majd
a falu bolondja, aztán Norman Mailer, majd a dagadt biciklista, a
beatköltő és a déli úriember. Ray hangot adott aggályainak, amikor
Jimmy bejelentette, hogy Felixhez költözik, de Jimmy csak nevetett
ezen is. Hamarosan Jim, Felix és Phil annyira belezavarodtak a
drogokba, hogy az már a zenekart is érintette, mert Jimmy nem járt
próbákra: vagy LSD-t vett be, vagy füvet szívott, vagy berúgott -vagy
mindhármat egyszerre művelte.
Azonban a semmirekellő drogos képét árnyalnunk kell, oda kell
tennünk mellé azt a kőkemény, színvonalas alkotómunkát, amit
ugyanekkor végzett. A „Soul Kitchen” letisztult, nagyon modern,
szemtelen nyugalma csak olyan költőtől származhatott, aki mestere a
ritmusnak és a költői képeknek. Ahogyan a szövegben a „titkos
ábécék” belevegyülnek a „felejteni tanulok” figyelmeztetésébe, az a
mozgósító és hipnotikus hatás szinte azonnal a legjobb szövegek közé
emelte ezt a dalt, a Beatles-, Stones- és Dylan-szövegek közé.
Amellett, hogy Jim Morrison nagyon fiatalon a kábítószerek rabja lett,
olyan figyelemre méltó költői képeket alkotott (a Doors első két
lemezének ragyogó anyagát), amelyek beleivódtak korosztályának
tudatába, és hatásuk évtizedeken átívelő.
John Densmore emlékei szerint Jim ekkortájt fejezte be a „Crystal
Ship”-et, ami egy korábbi barátnőjével, valószínűleg Mary Werbe-low-
val való szakításának emlékét őrzi.
ELÉRKEZETT AZ IDŐ, HOGY PÉNZT KERESSENEK, S ehhez be kellett
szivárogniuk valamely klubba a Stripen. A konvencióktól irtózó,
filmszakon végzett Jimmy és Ray nagyon lenézték ezt a turistákra,
kispolgárokra és a Valley tizenéveseire berendezkedett világot.
Csakhogy mind a ketten le voltak égve, és egy, a Doorshoz hasonló
kezdő zenekar számára csak az itteni bárok adtak állandó megélhetési
lehetőséget. 1965 novemberében meghallgatáson voltak a Galaxyben,
ahol azt mondták nekik, hogy szerezzenek egy basszusgitárost,
különben senki nem fog táncolni a zenéjükre. A Sunset keleti végén
lévő Bitó Lidóban, ahol néha új zenekarok is kipróbálhatták magukat,
azzal zavarták el őket többször is, hogy túl fura a zenéjük, és még a
„Satisfaction”-t sem tudják lejátszani. Bill Gazzari be sem engedte Jimet a
klubjába meghallgatásra, mert mezítláb volt. Ez ment egy darabig.
Gazzari így emlékszik: „Egy nap Jim azt kérdezte: Most már
bemehetek? Áthajoltam a bárpulton, és láttam, hogy az egyik lábán
van ugyan cipő, de a másikon semmi. Kérdezem: Elvesztetted az egyik
cipődet? Mire Jim: Nem, épp hogy szereztem egyet, hogy bejöhessek.”
Jim nélkül kipróbáltak egypár basszusgitárost, amitől egy kicsit úgy
szóltak, mint az Animais, de valahogy egyik sem volt jó. Úgy látszik, a
Doors már ekkor az a zárt, négyszemélyes banda volt, ahová nem fért
be még egy zenész. Aztán egy sikertelen meghallgatás után egy
westchesteri klubban, ahol a Turtles volt a ház zenekara, Ray
észrevette, hogy a banda Vox Continental orgonájának (amilyet ő is
használt) tetején ott lapul egy Fender-Rhodes basszusbillentyű.
Harminckét hangot tudott, és bal kézzel kellett játszani rajta, boogie-
woogie stílusban. Ray így emlékszik erre: „Bekapcsoltam az erősítőt,
kipróbáltam a kütyüt, és rájöttem, mi ez. Ez az”, mondtam. „Megvan a
basszusgitárosunk.”
Másnap aztán a Wallach Music Cityben kiderült, hogy anyagi
lehetőségeiket messze meghaladja az a 250 dollár, amit a
basszusbillentyűért kérnek. Három nappal később viszont Robby
besétált a tengerparti ház napfényes szobájába, kezében a vadonatúj
billentyűvel, még dobozban. Krieger apuka írt egy csekket a kisfiának,
és azt mondta neki, hogy ha listás slágert csinálnak a „Light My Fire”-
ből, akkor nem is kell visszafizetniük az árát.
Ez a próbájuk emlékezetes maradt. John játéka elevenebb lett, hogy
mögötte ott volt a basszus, Jim pedig felkapta a rumbatököt, egyik
kedvenc hangszerét, és körbetáncolta a szobát, mint egy görcsökben
vonagló dervis. Még soha ilyen jól nem szólt a Doors. „Most már akár a
Stonesszal is felvesszük a versenyt!”, mondta a többieknek Ray a rá
jellemző magabiztossággal. John és Robby mindeddig más
zenekarokkal is játszottak, most viszont Ray megkérte őket, hogy
ezután összes energiájukat a Doorsnak szenteljék. „És úgy is lett”,
mondta Densmore. „Láttam, hogy Jim tényleg zseniális.”
Azon az őszön a Doors többfelé is fellépett: diákbulikon, egy esküvőn
meg egy szakszervezeti bálon. Még mindig Ray énekelt többet, mialatt
Jim a közönségnek hátat fordítva a zenekar négyszögében lassan
próbált ráhangolódni a fellépésre. A bulikon játszott kedvenc számaik
ebben a korai időszakban a „Gloria”, a „Money” és Bo Diddley „Who Do You
Love” című dalai voltak. December 10-én a UCLA-n játszott a kibővített
Doors a filmes tanszék legjobb diákfilmekből tartott rendes Royce Hall-i
vetítésén. A színpad mellett álltak, és élő kísérőzenét szolgáltattak Ray
Manzarek Who Am I and Where I Live című filmjéhez: Ray fuvolázott,
Robby gitározott, Jimmy pedig Densmore-ral és különféle barátnőkkel a
dobokat ütötte, csörgőket és tamburinokat rázott. (Bemutatták itt Felix
Venable Les Anges Dormants című filmjét is.)
Szilveszterkor Kriegerék barátainak házánál játszottak, és ott az
éppen futó slágereket kérték tőlük. Kérték a „Ticket to Ride”-ot és a
„Satisfaction”-t is, mire Jimmy megkérdezte, hogy talán zenegépnek
nézik-e a Doorst. Erre valaki adott neki egy negyeddollárost, ezt Jim
magasra feldobta, a szájával elkapta, és lenyelte.
Az ÁLLANDÓ DROGOZÁSTÓL ÉS IVÁSTÓL EGZALTÁLT Jimmy ekkortájt
felelevenítette az új-mexikói országúton szerzett gyermekkori
élményét. Sok barátjának beszélt róla, hogy az indiánok szelleme
valahogy beleköltözött. Azt tervezte, hogy keres egy sámánt, és
megkérdezi tőle, hogy is van ez. 1966 januárjában, éppen szilveszter
után elhatározta, hogy Carlos Castaneda nyomán elmegy a Sonora-
sivatagba, Mexikóba, hogy indián sámánokkal találkozzon, és
kipróbálja a peyote-ot. Hogy kellőképp felkészüljenek az útra, LSD-t
vettek be, és a Fox Hills-i golfpályán élvezték végig a trip hatását. (Carol
Wintert hívták fel hajnalban, hogy menjen értük.) Aztán elkérték Phil
bátyjának öreg autóját, és elindultak vele a sivatag felé. A külvárosi
Hawthorne-ban a sav hatása alatt utazó Jimmy meglátott egy gyönyörű
lányt a járdán, és kiugrott a kocsiból, hogy megcsókolja. Megállt egy
rendőrautó. A lányról kiderült, hogy csak tizennégy éves. Jimmy
seggfejnek nevezte a rendőrt, és provokálta, hogy tartóztassa le.
Amikor a rendőr nem volt hajlandó reagálni a provokációra, Jim a tőle
megszokott szabadszájúsággal tyúkszarrágónak nevezte.
Mexikóba egyáltalán nem jutottak el. Eljutottak viszont Needles-be,
Kalifornia és Arizona határára, és kivettek egy motelszobát. Itt Jim egy
kis néma szertartást végzett el. Kivett a tárcájából egy csekket, a
barátai előtt meggyújtotta, és hagyta, hogy a körmére égjen. Nem
mondta, milyen csekk volt, de Phil feltételezte, hogy ez lehetett az
utolsó csekk a szüleitől.
Másnap Sandoz-savat szedtek be, amit Felix hozott, és úgy indultak
gyalog a sivatagba. Egy patakmedernél Phil szem elől tévesztette Jimet
és Felixet. Amikor ők ketten órák múlva visszatértek erről a
kirándulásról, Phil már elment egyedül az autóval.
Hogy ezután mi is történt, senki sem tudja pontosan, csak azt, hogy
Jimmy és Felix vágott sebekkel, horzsolásokkal és szemük körül fekete
monoklival tértek vissza Venice-be, mert a visszaúton kegyetlenül
elbántak velük. Egy változat szerint stoppoltak, valami falusi bunkók
felvették, majd összeverték őket. Felix azt mondta Jimmy egy
barátjának, hogy rendőrök tették. Ray arra tippel, hogy egy bárban
kötöttek beléjük a hosszú hajuk miatt a mexikói autós jampik. Felix
kapott többet, de Jimmyt is összevagdosták és megtépték. Kábultnak
látszott, de ugyanakkor mintha nem is vele történt volna az egész. Ray
felvetette, hogy nem ártana, ha levágatná a haját. Erre Jimmy hirtelen
ráüvöltött Rayre: „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI, MIT CSINÁLJAK!”, és
az ajtót bevágva kirohant a házból.
Amikor Jimmy meg Felix félhalottan ugyan, de hazatértek, és Phil
nem volt velük, az emberek rákérdeztek: hát Phil hol van? Jimmy
vontatott hangon válaszolt: „Hát, tudjátok, mi… ööö, hogy is
mondjam… megöltük Mexikóban, és eltemettük egy vízmosásban.” Phil
pár barátja ezt elhitte, és elmondták O'Leno ügyvéd apjának, aki
bejelentette a fiát eltűnt személyként, és tettlegesség miatt lefogatta
Jimmyt Inglewoodban 1966. január 23-án.
Carol Winter tette le az óvadékot Jimmyért, és a vádat elejtették,
mikor Phil néhány nap múlva épségben előkerült.

MÁSODIK KÖNYV
JIM MORRISON
NEGYEDIK FEJEZET
A hátsó ajtónál
A tehetség azt csinál, amit akar. A géniusz csak azt, amit tud.
(EUGENE DELACROIX)

A VENICE-I BANDA
1966 MÁRCIUSÁBAN, amikor a tinik éjszakai őrjöngése a Sunset Stripen
a tetőfokára hágott, a Doors meghallgatásra készült egy nyirkos
bárban ugyanott. A helyet London Fognak hívták. A tulaj, Jesse James
(azt állította magáról, hogy a hírhedt missouribeli útonálló ükunokája),
mikor meghallotta, hogy lemezszerződésük van, azt mondta Jimnek és
Raynek, hogy játszhatnak a bárban, és ha sokan bejönnek rájuk, ők
lehetnek a ház új zenekara. A fellépés előtt az összes UCLA-s
haverjukat megkeresték, hogy jöjjenek el meghallgatni őket a Fogba.
A Fog tulajdonképpen egy koszos kocsma volt. Korábban Unicom
kávézó névre hallgatott, a Hamburger Hamlet és a Galaxy között állt,
körülbelül ötven méterre a Whiskytől a Sunseten. Hosszú volt és
keskeny, akár egy metrókocsi; a bárja is ugyanilyen hosszú, és a terem
végébe szorították be a kicsi, szokatlanul magas és fura formájú
színpadot. Úgy próbáltak londoni hangulatot teremteni, hogy angol
zenei újságok és magazinok lapjait ragasztották a falakra. Amikor a ház
zenekara szünetet tartott, a testes, nagy mellű gogo-táncosnő, Rhonda
Lane vonaglott angol popslágerekre a vendégek feje fölött. Minthogy
tizenéveseket ilyen bárokba nem engedtek be, a közönség jórészt
idősebb férfiakból: matrózokból, kocsmatöltelékekből, idegen
üzletemberekből – és kurvákból állt.
De a Doors első estéjén a helyet a zenekar barátai töltötték meg. A
legjobb számaikat játszották (a „Hello, I Love You”-t és a „Light My Fire”-t),
majd az előadást rhythm and blues feldolgozásokkal toldották meg,
olyanokkal, mint a „Little Red Rooster”, valamint olyan angol slágereket is
eljátszottak, mint a „Gloria”. Forró volt a hangulat, és a bárba dőlt a pénz.
A tulaj megkérte őket, hogy játsszanak még. A kuncsaftoknak annyira
tetszett a Doors, hogy James azonnal leszerződtette őket új,
szakszervezeten kívüli házi zenekarának: esténként négy szettet kellett
játszaniuk kilenctől hajnali kettőig, hetente négyszer (ez később heti
hat alkalomra változott). Hétközben fejenként öt dollárt kaptak,
hétvégén pedig tízet. Nem volt túl jó ajánlat, és még ezt a pénzt is
csak ritkán kapták meg teljes egészében, de a London Fogban töltött
tíz hét alatt lett belőlük professzionális rockcsapat.
Másnap a Doors megjelent a London Fogban az első éjszakai
munkájukra. A tulaj kifüggesztett egy feliratot a bejárat fölé: A DOORS –
VENICE-BŐL. Egy lélek se jött be. Egész éjjel kongott a hely az
ürességtől. Jesse James nem értette a dolgot, egészen addig, míg
valaki meg nem súgta neki, hogy a Doors egyetemi haverjai nem
fognak visszajönni.
MÉGIS SOKAT HASZNÁLT A GYAKORLAT a Doorsnak – főleg Jim Morrisonnak.
A London Fogban kezdett átalakulni íróból zenésszé, és a közönségnek
hátat fordító énekesből kezdett kibújni az előadóművész. Rázta a
rumbatököt, és megpróbált bluesos röffenéseket kicsalni a
szájharmonikából.
A zenekar is fejlődött. Robby Krieger megvette a „Back Door Man”,
Willie Dixon bluesklasszikusának felvételét (ifj. John Hammond
előadásában), és John Densmore olyan stenkes, dzsungelízű tam-
kíséretet tett bele, hogy ez lett az egyik sikerszámuk az előadásokon.
Dorothy Fujikawától származik az ötlet, hogy próbálkozzanak meg az
„Alabama Song”-gal Bertolt Brecht és Kurt Weill Mahagóni város
tündöklése és bukása című, 1927-es darabjából. A rockos dobkíséret
nagyon jól ment a dalhoz, és a szöveg egyik sora a „Vezess a
legközelebbi whiskybárba!”, pedig egyben tréfásan utalt arra, hogy a
Doors sokkal szívesebben játszana az utca egy másik klubjában, a
Whisky a Go Go-ban, ahol a Sunset Strip legnépszerűbb zenekarai, a
Love és a Buffalo Springfield léptek fel.
A Love – amely fekete és fehér hippik korai acidrock-zenakara volt –
heti öt alkalommal játszott a Whiskyben, és az egész háztömböt
körbeérte a tömeg, amely a Strip legnagyobb szenzációjára gyűlt
egybe. A frontember, Arthur Lee egy nem mindennapi, fekete jampi
volt, kifrizurázva, repkedő selyemsálakkal és a Carnaby Streetről
származó ruhatárral. A faji szempontból vegyes zenekar zenéje is
sokszínű volt: punkos soul, pszichedelikus angol blues, koktéljazz és
pszeudomexikói zenék elegye volt ez kissé baljós, sejtelmes
szövegekkel. A Love kaotikus színpadi produkcióiról volt híres, de írtak
ők igazán nagyszerű dalokat is, például a „Seven and Seven Is”-t, és
lemezszerződésük is volt az Elektra Recordsszal. Ott folytatták ők, ahol
a Byrds a kezdeti lendület után abbahagyta, és egészen addig ők
voltak a fő szám a Stripen, amíg néhány hónap múlva le nem váltotta
őket a Doors.
Amikor a Doors szünetet tartott, John Densmore rendszeresen
átsétált a Whiskyhez (aminek a beugróját nem tudta kifizetni), és az
ajtóból nézte, ahogy a Love a közönség imádatában sütkérezve telt ház
előtt játszik. „A Love-ban szerettem volna játszani”, mesélte később
Densmore. „Ők aztán igazán jól csinálták! De nem lehetett, a Doorsban
voltam, amelyen rontás ült.”
RAY ÉS DOROTHY még mindig a tengerparti ház földszintjén laktak,
ahol a zenekar próbahelye is volt. A Doors minden tagja beszállt a havi
kétszáz dolláros házbérbe. Ez egyre kevésbé tetszett a tagoknak, és
Jim elhatározta, hogy megpiszkálja a dolgot. Egy hajnalon Jim és Robby
megjelentek a házban, dolgozott bennük egy kis acid, és két fiatal
kurva is velük volt, akiket a Fogban szedtek fel. Densmore úgy
mesélte, hogy Jim élcelődni kezdett Ray és Dorothy hangos
szeretkezésein (hallhatta eleget a Santa Monica-i házban, ahol együtt
laktak), aztán meg nekilátott Ray féltett lemezgyűjteményének: a
lemezeket kiszedte a borítókból, és mint a frizbit, úgy hajigálta őket a
szobában. Ray pont arra mászott ki az ágyból, hogy Jimmy a Kind of Blue-t
tapossa a csizmája sarkával. Ray csak egyetlen pillantást vetett a
törött lemezekre meg Jimmy ostoba képére, és visszament a
hálószobába, behúzva maga mögött az ajtót.
LASSAN EGY KIS RAJONGÓTÁBOR ALAKULT KI a Stripen a Doors körül, és
akadtak olyanok, akik először véletlenül estek be a Fogba, később
azonban lelkes híveivé váltak az új venice-i bandának. Jim még mindig
utcai ruhában állt föl a színpadra – vászonnadrágban és hosszú ujjú
pulóverben –, de egyre többször fordult a közönség felé éneklés
közben. A kemény bluesok előadása közben, valamint attól, hogy egy-
két versszakot minden este teli torokból énekelt, megerősödtek a
nyakizmai és a hangszálai, és lassan kialakult az az érzelmekben
gazdag bariton, amely képes volt kifejezni a dalszövegek finomságait.
Ki kellett tölteniük a négy szettet esténként, és hogy ne ismételjék
magukat, a Doors egy jazzes, improvizálós, bossa novás irányba
alakította tovább stílusát. A „The End” egy háromperces szerelmi
balladának indult, és egy húszperces indiai ragát csináltak belőle. A
„Light My Fire”-t negyedóráig tudták húzni: Jim a középrészben kötetlen,
szürreális verseket rögtönzött. A „When the Music's Over” itt született a
Fogban, hogy egy újabb negyedórát kitöltsön. (Jim állítólag Jesse James
szájából hallotta, amint a pultosnak mondta: „Ha a zenének vége, oltsd
el a lámpát!”)
Voltak aztán különböző szerzeményeik, amelyeket Latin szarság 1.,
illetve Latin szarság 2. néven emlegettek, instrumentális számok,
amelyek Gil Evans jazzhangszerelésein, illetve John Coltrane „Afro
Blue”-ján alapultak. Ezek félig kitöltöttek egy szettet, és hajnalban
nyomták őket az általában üres ház előtt.
A zenekar egyre jobban összeállt, Jim elhagyta a harmonikázást. Itt
adta elő első színpadi attrakcióját egy fekete selyemsállal a jazz-szólók
közben: hol a fejére tekerte, hol a mikrofonállványra akasztotta. Felix
Venable-től ekkoriban olyan amil1nitrát-kapszulákat kapott, amilyennel
a szívbetegeket kezelik egy-egy rosszullétet követően. A kapszula
felnyitása után egy szippantásnyi ammóniát engedtek ki magukból, és
egy félperces ájulásszerű élményt okoztak. Jim szeretett azzal
szórakozni, hogy a „Light My Fire” közben az éppen szólózó zenész orra
alatt nyitotta ki a kapszulát. Ha elakadt az improvizált verssel, úgy
saját magának nyitott ki egyet: ettől felakadt a szeme, és rárogyott a
billentyűre. Ray meg csak játszott-játszott, amíg Jim magához nem
tért, és folytatták a menetet.
A Fogban nemegyszer csak egy-két vendég lézengett. Koszos volt a
hely, és vágni lehetett a füstöt. Jesse James le-lefaragott a pénzükből,
mégis szerették, mert ingyen adta nekik a kaját, és látták ők is, hogy
nem megy valami fényesen a bolt.
AMIKOR NEM KELLETT a Fogban játszaniuk, akkor más, környékbeli
helyeken léptek fel, például a Van Nuys Teen Centerben a Valleyben.
Játszottak egy partin is a Topanga Canyon-beli Moonfire Ranchon. Itt
lakott III. Lewis Beech Marvin, aki a Green Stamps szupermarket-hálózat
leendő örököse volt – emellett Andy Warhol, a popművész jó barátja.
Marvin egy nagy, kerek házat építtetett a birtokán, és abban az évben
többször is elhívta a Doorst oda zenélni. Jimnek nagyon tetszett a vad
és festői Topanga Canyon, melyet akkoriban még nem építettek be, és
egészen úgy festett, mint a régi Kalifornia: sziklás vidék, és benne a
vándor vízipatkányok, mint egy régi bányászkolóniát lakó állatfaj.
Lewis Marvin különböző társadalmi mozgalmakban vett részt,
például egy olyan kampányt szervezett, hogy tiltsák be a
játékfegyvereket az egyre borzasztóbb vietnami helyzetre való
tekintettel. Abban az évben, 1966-ban Robert McNamara védelmi
miniszter azt nyilatkozta, hogy csak azért kell újabb és újabb amerikai
csapatokat küldeni Vietnamba, hogy meg tudják védeni Dél-Vietnamot
az északiak offenzívájától, s egyben burkoltan célzott rá, hogy Észak-
Vietnam a kommunista Kína érdekeit képviseli. Washingtonban Strom
Thurmond, a veszett kutyaként őrjöngő szenátor nukleáris fegyver
bevetését követelte, hogy így vessenek véget a háborúnak. Curtis
LeMay ezredes, a fegyveres erők főparancsnoka arra biztatta Amerikát,
hogy „bombázza vissza Észak-Vietnamot a kőkorszakba”. Az amerikai
egyetemeken a háborút ellenző professzorok úgynevezett „teach-in”
összejöveteleket szerveztek, melyekből a következő évre teljes erővel
kibontakozott a háborúellenes mozgalom.
A Doors 1966. április 23-án a Will Rogers State Parkban koncertet adott
a játékfegyverek betiltását szorgalmazó kampány javára.
AKIK HALLOTTÁK a Doors eredeti anyagát, azokra nagy hatást tett a
„Crystal Ship” a szerelem és narkózis csodálatosan romantikus, sötét
víziójával. Robby Krieger megírta a „Love Me Two Times”-t, s a zenekar ebből
a záporozó hangok lenyűgöző pergőtüzet hozta ki. Mikor a „Break On
Through” tetőpontján Jim azt üvölti: „She gets… she gets… she gets… Hiiiiigh”
(„Begerjed a lány”), a termet majd' szétveti a feszültség. Sokan
kérdezték, hogy van-e a Doorsnak lemeze, és nem értették, hogy miért
nincs. A Doors is úgy érezte, hogy készen állnak egy lemezre. Egyszer, a
városban furikázva Jim megkérdezte Densmore-tól, hogy szerinte a
Doors lehet-e olyan nagy, mint a Rolling Stones. John azt hitte: Jim csak
viccel, de mikor ránézett, látta, hogy nem.
A Columbiánál viszont nem mozdult semmi. Egy este a Fogba bejött
valaki, és bemutatkozott nekik, hogy ő a producerük, de sose látták
többé. John Densmore elment azon a tavaszon Billy James-hez, de
amíg rá várt, felfedezett egy listát, melyet a Columbia azokból állított
össze, akiket ejteni készült, s a Doors az első helyen állt. így aztán a
zenekar kérte, hogy azonnal bontsák fel a szerződésüket. James
felhívta a figyelmüket, hogy a szerződés szerint még egy hónapjuk
hátravan, és ha ezt az időt kivárják, még egy kis pénzt is kapnak. Jim
azonban úgy érezte, egy másik cégnél jobb eséllyel indulnának, így
James végül elengedte őket. Pár hónap múlva Billy James is otthagyta a
Columbiát, és az Elektra Recordshoz szegődött, úgyhogy a Doorsnál
kötött ki újra.

BEGERJED A LÁNY
A SUNSET STRIP KRÓNIKAÍRÓI SZERINT 1966 tavasza volt a hely fénykora. A
Whiskyben a Love játszott, a Galaxyben az Iron Butterfly, a Three Experience
színpadán a Rhinoceros, a Fogban pedig a Doors. Jimmy Greenspoon (a Three
Dog Night zenésze) így emlékszik: „Minden éjszaka a koncertek
végeztével összegyűltünk a Fairfaxen a Cantor's Deliben, az összes fazon
meg a zenészek: Zappa emberei, a csajok mind, a Byrds, a Seeds, a Turtles, a
Buffalo Springfield, a Kaleidoscope, a Daily Flash, a Sons of Adam. Amikor Phil
Spector vagy Brian Wilson bejött, hatalmas ovációval fogadták őket.
De Morrison kilógott a sorból, mert olyan rohadtul jóképű volt. Meg
aztán, ha akart, nagyon hangos is tudott lenni. Már akkor is vonzotta a
költői allűrökre bukó kis csajokat, akik ott árválkodtak nagy szemeket
meregetve és titokzatos mosolyukkal.”
A Doors már vagy egy hónapja dolgozott a Fog házi zenekaraként,
amikor egyszer, későn este egy káprázatosan szép, vörös hajú lány
sétált be a Fogba, és leült meghallgatni a zenekart. Pamela Coursonnak
hívták. Tizenkilenc éves volt, és innen fogva kibogozhatatlanul része
lett Jim Morrison legendájának.
PAMELA COURSON LENYŰGÖZŐ LÁTVÁNY VOLT. Alig volt magasabb
százhatvan centinél, szép, vörösesbarna haját egyenesre fésülve és
középen elválasztva viselte. A karcsú és apró mellű lány mosolyát
tökéletes fogak és büszke, kelta eredetre utaló arccsontok
hangsúlyozták. (Párizstól délnyugatra, mintegy harminc mérföldnyire
található a Courson-kastély.) Bőre tejfehér volt, majdhogynem áttetsző,
és fahéjszínű, apró szeplők pettyezték; a tekintete pedig a leglágyabb,
lélekkel teli zöld. A megtestesült amerikai nőideál, Brian Wilson mitikus
kaliforniai lányának élő mintaképe – egy hippi hercegnő vagy egy
légies, erdei tündér kisugárzásával. Divatos ruhákat hordott, sőt a divat
előtt járt: egzotikus anyagokból készült, törzsi hímzésekkel vagy op-art-
mintákkal díszített miniszoknyákban és ingruhákban, a lábán szandál
vagy magas szárú csizma. Kecses, törékeny megjelenése és
látszólagos sebezhetősége (amitől minden férfiban felébredt a vágy,
hogy védelmébe vegye) acélos akaratot takart, lázadást, mélységesen
zavart pszichét, és egy olyan, domináns személyiséget, ami Pamela
Coursonnak a Doors háza táján sok ellenséget szerzett, amikor végül
összejött Jim Morrisonnal, és az ő életét is irányítani próbálta –
sikertelenül.
Először John Densmore vette észre. Pam egy barátnőjével jött be a
klubba egy éjszaka, amikor a Stripen flangáltak. Az első szünetben
John leült az asztalukhoz, és lökni kezdte Pamnek a dumát. Jim ekkor a
bárban sörözött. A következő szett kezdetén Jimmynek kellett Johnt
felrángatnia a színpadra („Hol a faszban vagy? Húzzál már fölfelé,
baszd meg!”). Záráskor John kereste Pamet, de az már elment. Két
nappal később viszont újra megjelent a barátnőjével. John megint ott
termett mellette, de a lány zárásra ismét eltűnt.
Pam és Jim alighanem a hét közepén tartott UCLA-bulin találkoztak,
néhány nappal később. Pam tündöklően szép volt, nevetett, és egy
másik pasival érkezett. Jim próbált a közelébe kerülni, de Pam rá sem
nézett. January Jansen (aki Jim barátja volt, és később a színpadi
bőrruháit készítette) ezt mesélte: „Jim látta Pamet a terem másik
oldalán, és szeretett volna megismerkedni vele, úgyhogy addig
kérdezősködött, amíg talált valami ismerőst, aki normálisan be tudta
őket mutatni egymásnak.” Akkor beszélgettek egy kicsit, Pam
elmondta, hogy a Los Angeles Community College művészet szakos
hallgatója. Jim elkérte a telefonszámát, de Pam figyelmét elvonta
valami, és végül nem adta meg.
A következő hétvégén, 1966 április elején Pamela Courson pénteken is
meg szombaton is elment a London Fogba. Szombaton ült le a
beszélgető John Densmore és Pam mellé Jim Morrison. Közös barátokról,
asztrológiáról, az LSD-ről és ingatlanokról folyt a szó. Ezt a találkozást
Ray így próbálta meg visszaadni: „Abban a pillanatban, hogy egymás
szemébe néztek, a lelkük fellendült Merkúr botjára, kaduceusára, és
szárnyat bontottak. Egyek voltak azonnal. Az istenek szintjén, a
kozmoszban.”
John Densmore is látta, hogy neki itt nincs keresnivalója.
A szett végeztével Jim és Pam átmentek a Cantor's-ba. Ott volt Frank
Zappa, és vele meg a Laurel Canyon-beli sleppjével üldögéltek egy
darabig. Jim Morrison egy későbbi barátnőjének elmondta, hogy amikor
aznap éjjel felment Pamelához, az volt életében az első igazi
szeretkezés. Néhány nappal később randevúztak, és elmentek együtt
megnézni Claude Lelouch sikerfilmjét, az Egy férfi és egy nőt. Pamnek
tetszett a film lágy rajzú romantikája, mire Jim nagy fejtegetésbe fogott
arról, hogy a zene manipulatív használatával mennyire befolyásolni
lehet a nézők érzéseit.
 PAMELA SUSAN COURSON EGYIKE az amerikai hatvanas évek
legtalányosabb alakjainak. Mint Los Angeles legnagyobb rocksztárjának
barátnője, ő is kialakította szerelemről, rongyrázásról és kicsapon-
gásról szóló saját legendáját, és nem maradt el Jim mögött, ami a
nyughatatlanságot és veszélyes életstílust illeti. Akik mindkettejüket jól
ismerték, rájöttek, hogy Pamela volt az erősebb kettejük közül; hogy
Jim mindent megadott neki, amit csak akart; s hogy Pam ismerte Jim
minden titkát, különös tekintettel azokra, amikkel egy pillanat alatt
tönkretehette Jimet. Pamela rendelkezett a rocksztárfeleség minden
jellegzetes allűrjével: Mrs. Morrisonként mutatkozott be, jegygyűrűt
hordott, és olyan veszettül szórta Jim pénzét, mintha annak
magánbankjából származna. Jim sosem vette feleségül, gyakran
megcsalta (Pam is őt), de mindig visszament hozzá. Róla írt, neki
dedikálta a verseit, és végül mindenét rá hagyta.
Jim Morrison halálosan imádta Pamela Coursont.
Pamela a kaliforniai Weedben született 1946. december 22-én, a
Mount Shasta árnyékában, amely hely híres volt az állítólag ott
előforduló okkult és paranormális jelenségekről (ezt Jim sosem
mulasztotta el felemlegetni Pamnek). Columbus „Corky” Courson, az
apja, aki Texasból Kaliforniába költöztette a családot, szintén
tengerésztiszt volt, mint Jim apja. Később átváltott a tanításra, aminek
kapcsán Orange Contyba költöztek, a Los Angelestől délre eső vidékre,
a külvárosi konzervativizmus melegágyába. Hogy a családot el tudja
tartani, az apa másodállást vállalt az Anaheimben 1955-ben megnyílt,
hatalmas Disneylandben.
Aki gyerekként ismerte Pamet és a húgát, Judyt, úgy emlékszik
Pamre, mint egy zárkózott kislányra, akinek a családja sem igen volt
barátkozó. Pam aranyos volt, de vad; a lánycserkészeket azért hagyta
ott, mert utálta unalmas, barna színű egyenruhájukat. Az iskola jól
ment neki, egészen a felső tagozatig, amikor is a családot
figyelmeztették: a lány kerüli az iskolát.
A gimnáziumot is utálta. Kezdett nagyon megszépülni, az alakja akár
egy nimfácskáé, a haja meg hosszú és egyenes, mint a Beatles-
barátnőké. Az Orange High gimnáziumban, ahol az apja volt az
iskolaigazgató, Pamelát okosnak, cinikusnak, fanyar humorúnak és
kicsit titokzatosnak tartották. Iskola után eltűnt: a barátainak azt
mondta, hogy ruhákat tervez otthon. Hétvégén meg elszökött hazulról,
hogy a közeli Balboában meghallgassa a szörfbandákat.
Tizenhat éves korában az osztályzatai meredeken zuhanni kezdtek,
elterjedt róla, hogy könnyű csaj, hogy kezelhetetlen, és hogy egy
deviáns beatnik. Az apja pozícióját tekintve ez bizony vörös posztó volt
a szélsőjobbos Orange County politikai légkörében, ami 1964-ben még
kőkemény Goldwater-vidék volt. (Mondják, hogy Pamelát a
gimnáziumból kiutálták, elüldözték.) Nem is iratkozott be az Orange
Highba a következő évre, helyette inkább átment a Ca-pistrano Highba.
De tavasszal onnan is kimaradt, és elszökött Los Angelesbe, ahol egy
barátnőjével egy olcsó lakást béreltek West Hollywoodban, a Sunset
alatt.
Amikor Jim és ő találkoztak, Pamelának már volt némi előélete a
Stripen, bár a róla még ma is keringő pletykák egy részéről
megállapíthatatlan, hogy igazak-e. Mesélik, hogy go-go-táncos volt
több klubban, de azt is, hogy party girlként működött az orgiákká fajuló
bulikon. A karcsú és tündéri kinézetű, alig ötvenkilós lánynak izgalmas,
sztárokra jellemző megjelenése volt, amitől, ha belépett valahova,
mindenkinek elakadt a szava. Sok zenész vágyott rá, hogy Pam a
barátnője legyen: azt is beszélték – majd később tagadták is –, hogy
Neil Young róla írta híressé vált, „Cinnamon Girl” című rockdalát.
Amikor Jimmel találkozott, Pamnek több barátja is volt, akik akkor is
a színen maradtak, amikor már Pam Jimmel élt. Kettejüknek szerepe
lett Jim életében (és halálában) is. Az egyik, Tom Baker, vékony, kék
szemű, fiatal színész volt, aki később esküdözött, hogy ő mutatta be
egymásnak a rossz csillagzat alatt született párost. Jim és ő barátok és
ivócimborák lettek annak ellenére, hogy mindketten ugyanazt a nőt
szerették – vagy éppen azért. Ott volt azután Jean de Breteuil, a
húszéves francia arisztokrata, aki névleg a UCLA-n tanult. Valójában
azonban egy playboy volt és a felső tízezer drog-dealere. A hasis és
ópium, amit árult, feltehetően egy marokkói sofőrtől származott, aki a
Los Angeles-i francia konzulátuson dolgozott. A De Breteuil család
tulajdonában volt az összes francia nyelvű újság Észak-Afrikában.
Néhány évvel korábban meghalt Jean apja, és akkor őrá szállt a
„Breteuil vikomt” cím, vagyis igazi francia gróf volt, hétszáz éves
családfával. (Pamelának nagyon imponált, hogy ilyen barátja van, a
sznobéria gyakran mondatta vele, hogy Jean egy „igazi francia királyi
fenség”.) Nem úgy, mint Tom Baker, Jean de Breteuil akkor is Pam
szeretője maradt, amikor Pam Összejött Jimmel – különösen amikor a
gróf elkezdte Pamet a hasisnál is keményebb drogokkal traktálni.
Miután Pam és Jim összejöttek, Pam gyakran járt le a Fogba. Egy éjjel
csak háromfős volt a közönség: a vörös hajú lány és két részeg. A
Doors meg kijött, és az utolsó szettet úgy játszották le, mintha maga a
Rolling Stones figyelné őket odalentről. Jim úgy ordított, mint a párját
kereső oroszlán, és olyan érzelmesen búgott, mint egy pokolbeli Bing
Crosby. A zenekar is irdatlanul pörgött. Ez volt valószínűleg az egyik
legjobb Doors-előadás; könyörtelen egzisztenciális szorongást
közvetített – de csak Pam figyelt rá.
Ahogy más estéken is, Jim ragaszkodott hozzá, hogy gyalog
menjenek haza. Pam megkérdezte, hogy minek adja bele ennyire a
szívét-lelkét, ha egyszer úgysincs ott senki. Pam később egy barátjának
(Paul Rothchildnak) elmesélte, hogy Jim ekkor ránézett, és a tőle
megszokott vontatott hanghordozással azt felelte: „Sose tudhatod,
baby, hogy melyik menet az utolsó.”
1966 májusában Jim egy barátjával a Santa Monica Boulevard egyik
kocsmájában, a Phone Boothban iszogatott. Jim egy spirálfüzetbe
jegyezgetett valamit, és a barátja megkérdezte, hogy mit ír. „Van most
ez a kis csajom”, felelte Jim. „Gyönyörű lány.”
Csend volt, amíg Jim húzott egyet a második jeges whiskyjéből.
„És zűrös”, tette hozzá halkan.

WARHOL HOLLYWOODBAN
JIMNEK is VOLTAK MÁS BARÁTNŐI, úgyhogy folyt egy darabig a csiki-csuki
Pamelával. Jim néha Rhondával, a go-go-táncossal ment haza. A
Shindig tévéműsor egyik táncoslányával is eltöltött néhány éjszakát. A
Vito egyik táncosát, Connie-t hátulról dugta. A Stripről egy másik lány,
Gay Blair is hazavitte párszor, és azt mondta Jimnek, hogy neki még
ilyen rossz pasija nem volt, mire Jim hozzávágott egy lámpát, aztán az
ágyhoz kötözte a lányt, letépte a ruháit, és addig köpdösött az arcába,
míg a lány sírva nem fakadt. Utána berángatta a zuhany alá, és elvitte
vacsorázni a Barney's Beanerybe. Viszonya volt Pamela Zarubicával is,
amiből később hosszú barátság lett; ő volt az a lány, akit Frank Zappa
megörökített Suzy Creamcheese-ként. A lány a Whiskyben dolgozott, s
közben angol irodalmat tanult a malibui Pepperdine Universityn. Ő
mesélte aztán később Jerry Hopkinsnak: „Csodálatos volt vele.
Menstruáltam. Nemigen tudta, hogy is van ez, de én sem. Olyan kis
puritán volt! De nem is titkolta…”
Eve Babitz is egyike volt a szemérmetlen ribancoknak, akik buktak
Jimre:
„Jimet 1966 elején ismertem meg, amikor épp lefogyott: szürke
szarvasbőr öltöny volt rajta, olyan, amit zsineggel varrtak össze, és
nem volt alatta ing. Annyira helyes volt, hogy egy nő sem érezhette
magát biztonságban. Csak huszonkét éves volt. Annak az embernek a
frissessége és alázata jellemezte, aki egész életében kövér volt, aztán
egyszer csak ő lett a legklasszabb pasi.
Találkozásunk után három perccel én már felajánlkoztam neki, még
mielőtt egyetlen hangot is énekelt volna a London Fogban. »Vigyél
haza«, mondtam neki, mihelyt bemutattak, »csak nem akarsz itt
maradni játszani?« »De«, mondta, »mi itt nem játszunk, hanem
dolgozunk.«
Másnap este Eve olyan rövid miniszoknyában érkezett a Fogba, hogy
kilátszott mindene. Az első randevún elmondta Jimnek, hogy az apja,
aki hegedűs, aznap este éppen Pasadenában játszik egy szimfonikus
zenekarban. Erre Jim ragaszkodott hozzá, hogy a lány odavigye a
kocsiján, és pofákat vágott, amikor a lány a szünetben el akart jönni.
„Jimmel olyan volt az ágyban, mint Michelangelo Dávidjával, csak
épp Jimnek kék szeme volt. A bőre olyan fehér volt, az izmai olyan
szépek – és olyan ártatlan volt.”
1966 MÁJUSÁNAK ELEJÉN a Doorsszal közölték, hogy a Fog veszteséges,
és valószínűleg be fog zárni. Jimmy flörtölni kezdett Ronnie Harannel,
egy elegáns, szexis huszon-egynéhány éves nővel, aki a Whisky
promóciós munkáit végezte, és fellépőket toborzott a klubba. Jim már
egy ideje próbálta rávenni, hogy nézze meg a Doorst, de a nő nem
nagyon ért rá a Foggal és az ott játszó szerencsétlenekkel foglalkozni.
De azért megígérte, hogy benéz majd.
A Doors játszott a Night Flightban is, a kicsi, hollywoodi Warner
Playhouse színház éjszakai kabaréjában. Itt heti két vagy három
alkalommal Claudette-tel, az egzotikus táncosnővel váltották egymást
hajnali kettőtől négyig. Jimet felvitte magához Claudette is, aki a híres
Tropicana Motelben lakott. Ezt a motelt nagyon szerették a Holywoodba
vágyó színészjelöltek, a sztárokat hajkurászó turisták és a helybéli
félvilági nők. (A motel medencéjében nem volt víz.) Jim, ha pénze volt,
ezentúl itt lakott.
JESSE JAMES MÁJUS HATODIKÁN felmondott a Doorsnak, s bár kéthetes
felmondási időben állapodtak meg, már a következő este kivágta őket,
mert Jim verekedést provokált két részeg és Joey, a kidobóember
között. Kijöttek a rendőrök, és valami össze is törött a bárban. De még
aznap Ronnie Haran látta a műsor elejét, és tetszett neki a Doors. „Abban
a percben, ahogy énekelni kezdett, megéreztem, hogy Jim Morrisonból
nagy sztár lehet”, mesélte később. „Tiszta költészet volt; még soha
nem hallottam ilyen szövegeket. Volt mit csiszolni a zenekaron, de a
soundot már megtalálták.”
Főnökeivel a Whiskyben közölte, hogy szerződtetniük kell a Doorst.
Rávette a barátnőit, hogy hívják fel Elmer Valentine-t, és kérjék tőle: a
Doorst akarják látni a Whiskyben. így történt, hogy május kilencedikén
a Doors meghallgatásra ment a Whiskybe: a „Break On Through”-t, a
„Light My Fire”-t és a „Crystal Ship”-et játszották, és Valentine azonnal
szerződést ajánlott nekik: legyenek a hírneves klub házi zenekara heti
majdnem ötszáz dollárért. (Dens-more az emlékirataiban egyenesen
azt állítja, hogy Elmer látatlanban fogadta föl a zenekart.)
Jim néhány nap gondolkodási időt kért Ronnie-tól. És a Doors el is tűnt
egy-két hétre.
„A Whisky a hollywoody swingerek helye volt”, mesélte később Ray.
„Amikor a UCLA-re jártunk, számunkra a Whisky mindannak ellentétét
képviselte, amit művészinek tartottunk. Mindenki röhögött rajta. Pont
olyan csilli-villi volt, amilyen Hollywood, meg a Sunset Strip: a Frank
Sinatra-féle »nyál« rock and roll változata… És akkor ott találjuk
magunkat a Whiskyben mint a ház zenekara… Vicces.”
A Doors továbbra is játszott a Night Flightban; hosszú-hosszú
változatokat a Latin szarság ι .-bői, amihez Jimre nem is volt szükség,
és játszottak pár este a Brave New Worldben is, Hollywoodban. Ronnie
Haran nem tudta, hol keresse őket: szólni akart, hogy vegyék fel a
munkát a Whiskyben. Nem kapott telefonszámot, amelyen elérhette
volna őket, a London Fog meg bezárt. Azt hallotta, hogy Jim Venice-ben a
tengerparton alszik. Egyik tagnak sem volt telefonja, és menedzserük
sem volt. Végül Jim hívta föl Ronnie-t, hogy bejelentse: a Doors
elvállalja a munkát, és ha már úgyis beszélgetnek: nem akar-e Ronnie
vacsorát főzni neki?
Jim ezzel egy egész hónapra odaköltözött Ronnie Haranhez, aki
menedzselni kezdte a Doorst. A Whisky ragaszkodott a szakszervezeti
tagsághoz, úgyhogy Ronnie beléptette a Doors-tagokat a
zenészszakszervezetbe. Vett Jimnek új ruhákat egy katonai és
haditengerészeti ruhaboltban. „Még egy bilije se volt, amibe pisáljon”,
emlékezett Ronnie. A lány megszervezte a fellépéseiket, és ő juttatta
őket először sajtónyilvánossághoz. Ronnie Haran volt számukra a
„nagy áttörés”.
Amíg Jim nála lakott, elszívta a lány összes füvét. Hüvelykujj
vastagságú, tömött jointokat sodort, és egymás után szívta őket, amíg
volt belőle. Ronnie ilyen pasit még nem látott.
1966 MÁJUSA. Megérkezett Los Angelesbe Andy Warhol a csapatával,
és Jim Morrisonnak elszállt tőlük az agya. Később az övék is tőle.
Andy Warhol Amerika legismertebb művésze volt. Tíz évvel korábban
költözött New Yorkba Pittsburghből, és először reklámgrafikával
szerzett nevet magának. Az ötvenes évek művészetében az absztrakt
expresszionista festészet dominált: olyan macho, duhaj és részeges
festők, mint Jackson Pollock és Willem de Kooning. A hatvanas évek
úgynevezett pop-art-művészei azonban elfordultak a befelé figyelő
absztrakciótól, és magukévá tették a reklámok és képregények feltűnő
képvilágát. Jasper Johns és Roy Lichtenstein olyan köznapi dolgokat
festettek, amiket mindenki felismerhetett: zászlókat,
rajzfilmjeleneteket, kólásüvegeket. Az alkalmazott művészetnek olyan
felmagasztalása kezdődött ezzel, amit a beatművészet hatása alatt álló
absztrakt művészek nagyon utáltak.
Andy Warhol leveskonzervfestményeinek 1962-es, első kiállítása Los
Angelesben azonnal szenzáció lett. Warhol a nemzet jelképeit másolta
le: Jackie Kennedyt, Marilyn Monroe-t, a Brillo-dobozt és a zöld
postabélyegeket. Úgy, hogy radikálisan újnak hatottak, hiperreálisnak
és gyönyörűnek. „Ha már egyszer »megfertőzött« a pop”, írta Warhol,
„egyetlen jelet sem tudsz többé a régi módon látni. És ha már pop
módra gondolkozol, Amerikát sem tudod a régi módon látni.”
A Warholhoz hasonló pop-art-művészek mások voltak. Kimondatlan
hitvallásuk az volt, hogy az absztrakt expresszionistákat felváltó
művészek ne hangsúlyozzák a férfiasságot, inkább a homo-szexualitást
vagy a szexuális ambivalenciát képviseljék. A pop-artnak ez a
homoszexuális beállítódása beszivárgott a popkultúrába, és már a
Rolling Stones hatvanas évek közepén kiadott ragyogó
kislemezsorozatára is rányomta a bélyegét, kezdve a „Satisfaction”-től
a „Have You Seen Your Mother, Baby, Standing in the Shadow” című
daláig, majd a Velvet Undergroundtól David Bowie-n át a hetvenes
évek diszkólázáig.
Miután Warhol meghódította a képzőművészet világát, 1963-ban
filmezni kezdett. Epikus filmprodukcióival, a Sleeppel és az Empire-rel
olyasmit művelt a filmidő és a közönség figyelmének kitágítása terén,
amire előtte még senki nem vállalkozott. Ezek a filmek hamarosan a
kötelező néznivalók közé kerültek a UCLA-hez hasonló filmes
iskolákban. Ezután az olcsó pornófilmek nyelvét véve alapul Warhol
társával, Paul Morrisseyvel nekilátott, hogy egy 16 mm-es Bolex
kamerával dokumentálják, amint a Warhol dicsőségének fényébe
csalogatott, kallódó kis éjjeli pillangók ezzel a lánggal kacérkodva a
vesztükbe repülnek: a Factoryban, az East 47th Streeten álló Warhol-
stúdióban a lányok szexuális fantáziáikat játszották el. A hatvanas évek
bimbózó „underground” kultúrájának hősnői lettek a „Warhol-
szupersztárok”: Edie Sedgwick, Viva és Ultra Violet. A technika,
amelyet Warhol például a Chelsea Girls-ben használt, a hosszú, vágás
nélküli képsorok, a film új nyelvtanát teremtették meg. Körülbelül úgy,
ahogyan Bob Dylan villódzó költői képei átalakították a popzenét.
Warhol nagyon szerette volna a popzene energiáit is felhasználni
valahogy. Bosszantotta, hogy nem sikerült jó kapcsolatot kialakítania
Dylannel és a Stonesszal, mert azok mindvégig megtartották vele a
három lépés távolságot. 1966 elején valaki azt tanácsolta Warholnak,
hogy egy olyan műsorszámmal álljon elő, ami befér egy klubba. Csak
jelenjen meg minden este, keltsen egy kis feltűnést valamivel, és máris
dől a pénz. Warhol erre azt felelte, hogy rendben, de szüksége van
hozzá egy rockzenekarra.
Akkor Warhol egy barátja megtalálta a Velvet Undergroundot, egy helyi
bandát, amely a Village-ben játszott, és két fiatal frontembere is volt:
Lou Reed és John Cale. Warhol emberei kibérelték a Dom nevű helyet az
East Village-ben a St. Mark's Place-en, és összeraktak ott egy műsort,
amelyben a média több eleme is jelen volt. A lüktető rockzenekart
sztroboszkópok villogása kísérte, és bejátszások Warhol underground
filmjeiből (az Eat és a Vinyl címűekből), valamint a Factory
törzsvendégeiről és egyéb látogatókról készült, úgynevezett
„mozivászontesztek”. Ez a produkció minden este telt házat vonzott a
Factoryba, de néhány alkalom után Warhol és Mor-rissey úgy döntött,
hogy szükség van még valakire Lou Reed mellé, s némi komor
varázzsal fűszerezve a produkciót, betették a műsorba azt a német
színésznőt, akit Brian Jones mutatott be nekik.
Ő volt Nico.
Valójában Christina Paffgennek hívták, huszonhét éves volt, elég
magas, szőke, és volt egy fia. A hangja mély volt és rekedtes.
Warhol azt írta róla, hogy úgy énekel, mint egy IBM számítógép,
aminek német akcentusa van. A Budapesten született filmszínésznő
már ekkor nemzetközileg ismert volt, mert szerepelt Federico Fellini Az
édes élet című filmjében. A színpadon mozdulatlanul állva énekelt;
távoli és fagyos lénye jól illett a Velvet Underground primitív, monoton
dünnyögéséhez. Reed meg Cale rühellték a lányt, különösképp
nehezményezték, hogy el kell viselniük a zenekarban, de követték
Morrissey utasításait, és csodaszép számokat írtak neki, amelyek
kifejezik a 66-os év élénk, ellentmondásos, érzelmes hangulatát: az „I'll
Be Your Mirror”-t, az „All Tomorrow's Parties”-t és a „Femme Fatale”-t.
Amikor a Velvet ezeken a legendás factorybeli estéken játszott,
csatlakozott hozzájuk a színpadon Gerard Malanga, Warhol fiatal
művészeti asszisztense és pártfogoltja. A sötét, zsúfolt és füstös
teremben Malanga ott táncolt a zenekar előtt, mintha ő volna a
szólóénekes: különböző kellékeket használt, így hosszú nyelű
zseblámpát vagy késeket. Aztán a szexis Factory-lány, a jó mozgású és
ruganyos kis barna Mary Woronov táncolni kezdett vele, s ebből alakult
ki aztán kettejük száma, egy szado-mazochisztikus jelenet, amelyben
Malanga eljátssza, mintha Maryt ostorozná. Malanga a színpadon
kétrészes fekete bőrszerelést viselt, és a Velvet verejtékes, dionüszoszi
szertartást idéző zenéjére forgatta és csattogtatta az ostorát, s mindez
Manhattan kellős közepén történt. Andy művészetének értékelői, New
York-iak és európai utazók hamarosan seregestül jöttek, hogy lássák
ezt a zenés, erotikus, drogos underground bulit, melyet Warhol irányított,
akár egy platinaszőke parókás török nagyvezír.
Ezt a műsort 1966 márciusában Warhol úgy hirdette, hogy „The
Exploding Plastic Inevitable” (A mindenképpen robbanó műanyag). Divatos
avantgárd karnevál volt ez rockzenekarral, szado-mazo táncosokkal,
pszichedelikus fényhatásokkal, underground filmrészletekkel,
diaporámával, tiltott drogokkal és szupersztárokkal. A korabeli amerikai
kultúrában ennél izgalmasabb dolog nem létezett. Azon a tavaszon
Hollywood a várakozás lázában égett, mert Elmer Valentine
leszerződtette Warhol show-ját az új, akkor nagyon felkapott klubjába,
a Tripbe.
A show Los Angeles-i premierje része volt a kaliforniai kultúrára
zúdított össztűznek, egybeesett ugyanis Warhol második önálló
kiállításával a Ferus Galériában (melyen „ezüst felhők”-nek titulált,
héliummal töltött léggömbök szerepeltek). A show május 18-ától
szerepelt a Tripben, ahol már délután négytől Warhol-filmeket lehetett
nézni. A Trip pici volt és ízléses. „Flip out. Skip out. Trip out.” Korábban itt
üzemelt a Crescendo nevű jazzklub, és a hely némileg megőrizte
eredeti jellegét. A Warhol-show premierjén ott szorongott Jim Morrison
is a hollywoodi hírességek mellett (ott volt Warren Beatty, Julie Christie,
Natalie Wood, Dennis Hopper, Peter Fonda, Jane Fonda és Roger Vadim,
Jack Nicholson, valamint John és Michelle Phillips). A Velvet zenéje
lüktetett, Nico halotti énekre emlékeztető dallamait búgta, a
sztroboszkópok és a diaképek villogtak, Gerard Malanga pedig felment
a színpadra a szado-mazo bőrszerelésben, és nagy beleéléssel előadta
az ostoros számot. Jim Morrison-nak, aki valószínűleg nagy adag LSD-
vei bombázta szét az agyát, tetszett a jelenet, és azonnal tudta, hogy ő
mire volna képes egy ilyen bőrszerelésben, mert Malangába nem
szorult sok tehetség.
Andy Warhol show-ja azonban Los Angelesben nem talált olyan jó
fogadtatásra, mint New Yorkban. A Strip közönségének nem nagyon
tetszett a New York-iak művészkedése, ők már látták Ken Kesey
organikus, bacchanáliás Acid Test műsorait, amelyekhez képest Warhol
show-ja erőltetettnek és érzelmileg üresnek tűnt. A Los Angeles Times
a Warhol-előadásról Cher szavait idézte: „Ez aztán nem jó semmire,
legföljebb öngyilkosság helyett.” Frank Zappa The Mothers of Invention
zenekara játszott a Warhol-show előtt, és Zappa nem csinált titkot
belőle, mennyire lenézi a New York-iak hamis, zavaros pszichedéliáját,
melyet leginkább a speedtabletták és barbiturátok, s nem az LSD-25
fűtött. Zappa ott is akarta hagyni az egészet a zsúfolt nyitónap után.
Valentine a Doorsszal helyettesítette volna őket, de ekkor történt, hogy
Ronnie Haran épp nem talált rájuk.
Két vagy három előadás után az erkölcsrendészet emberei bezárták
a Tripet azzal a kifogással, hogy túllépték a megengedett hangerőt, és
hogy a dealerek szabadon árultak odabenn drogot. Az „Exploding Plastic
Inevitable” előadásait lemondták, de a baj már megtörtént. Jim Morrison
meglátta a Gerard Malanga bőrszerelésében és karakteres
előadásmódjában rejlő fétislehetőséget. Később Nicót is ellopta tőlük.
Warhol a tizennégy fős társulatával a Tropicanában szállt meg. Amikor
az előadásuknak befellegzett, Andy kibérelte a Castle-t, egy
betonbunkerhez hasonló házat, amely a külvárosi Los Feliz hegyi útján,
a Glendower Avenue-n terpeszkedett. A házat a filmszínész John Philip
Law adta bérbe odalátogató zenekaroknak. (Korábban Bob Dylan is ott
szállt meg.) A New York-iaknak a következő, San Franciscó-i
fellépésükig, május 27-éig temérdek szabad idejük volt. A Castle-ban
lakott hát Nico és Edie Sedgwick is (akinek a helyét Warhol mellett
most éppen Nico bitorolta mint ügyeletes múzsa), és ott vetélkedtek
egymással a figyelemért és a drogokért.
Jim Morrison gyakran látogatta meg őket, és figyelt minden apró
mozzanatra, ami csak a társulatban történt. Jimet bemutatták
Warholnak, aki felajánlotta, hogy Jim szerepelhet az egyik
mozivászontesztjükben, erre azonban végül nem került sor. Ha Jimet
barátai Andyről kérdezték, csak annyit mondott, hogy Warhol sosem
fejezi be a mondatait. Dotson Rader, Warhol tanítványa azt állította
később, hogy Edie furulyázott is Jimnek, de mások megesküsznek rá,
hogy nem. Sokan élénken emlékeznek arra, amikor az LSD-extázis
hevében Jim és Nico kettesben egyensúlyoztak a ház magas
mellvédjén a holdfényben meztelenül. Amikor a Warhol-csapat
elhagyta Los Angelest, Jim rögtön megpróbált felkutatni egy
bőrnadrágot magának, Nico pedig őrülten beleszeretett.

MUTASD AZ UTAT
A DOORS 1966 MÁJUS 23-ÁN kezdte korszakos szereplését a Whisky a Go
Go-ban, a Sunset Boulevard 8901-es szám alatt. Velük együtt műsoron volt
Captain Beefheart & the Magic Band (benne a fiatal Ry Cooder gitározott) és
az új, felfutó csapat, a Buffalo Springfield. Az elkövetkező három és fél
hónapban a Doors alapos képzést kapott a rock klasszikusaiból, mert a
popzene legjobbjai előtt játszottak. Eközben maguk is tűzokádó
rockcsapattá váltak, lemezszerződést kötöttek az egyik legjobb
kiadóval, és kezdett elterjedni róluk, hogy ők egy olyan, sötét
hangzású, művészileg hiteles banda, akiknek a szólóénekese
potenciális szupersztár és egy leendő istenség.
Mindez persze nem ment túl gyorsan, és az sem segített, hogy a
Whiskyről olyan kép élt a köztudatban, hogy ide csak „kockafejűek”
járnak. Hollywoodban a Tripet, az Ash Groove-ot és a Troubadourt
tartották menő helynek, a Whiskyt pedig megtöltötte a közönség
második vonala: külvárosi vállalkozók, maffiózókülsejű izom-agyúak
meg zakós, nyakkendős swingerek a tupírozott hajú nőikkel. Ráadásul
ennek a go-go diszkóklubstílusnak 1966-ban már nagyon 1964-es íze
volt: lefutott.
Amikor a Doors először megjelent a Whisky színpadán, néhányan
összetévesztették Ray Manzareket John Sebastiannel, akinek vidám, a
Lovin Spoonful által előadott popszámai (pl. a „Do You Believe in
Magic?”) nagy sikerrel szerepeltek a rádióban a Beatles „Nowhere
Man”-je mellett. Jim Morrison az első koncerteken láthatóan ideges volt.
A Whiskybe járó swingerek egy részének az volt a véleménye, hogy Jim
éles sikolyai és ezek a beatköltős szövegek modorosak és
mesterkéltek, és hogy Jim sem érzi itt jól magát, meg a klub
közönségét is idegesíti.
De Captain Beefheartnak (valódi nevén Don van Vliet, aki festő is volt)
tetszett a Doors, és tetszett a pártfogójának, Frank Zappának is. Ha
valamelyik Los Angeles-i zenekarnak volt művészi integritása, akkor az
a Zappa vezette The Mothers of Invention volt, benne igazi
zenészekkel. Zappa a Laurel Canyonban élt családjával. Épp azon a
nyáron jelent meg a Mothers első albuma, a Freakout, egy harcos
antipop szatíra. Zappa, bár eredendően cinikus volt, ráérzett arra,
amivel Jim Morrison próbálkozott. Zappa aktívan reklámozta a Doorst,
és arról is tárgyalt velük, hogy szerződjenek majd az általa
létrehozandó lemezcéggel.
A másik, a Doorsszal egy időben a Whiskyben fellépő zenekar a
Buffalo Springfield volt; még csak pár hónapja alakultak, és a Stripen
kívül egyáltalán nem ismerte őket senki. Üstökösszerű karrierjük
azonban gyorsan beárnyékolta a Doorsét. Neil Youngról és Stephen
Stillsről nagyon hamar kiderült, hogy szupersztárok, és a zenekart
leszerződtette az Atlantic Records. (Jim Morrison kedvenc száma a „Mr.
Soul” volt a szarvasbőr ruhás Neil Young hosszú, transzban előadott
gitárszólójával.) Júliusban az akkor még alig tíz hónapja alakult
együttes a Rolling Stones előtt játszott az Aftermath album Hollywood
Bowl-beli bemutató koncertjén. Néhány hónappal később ők lettek a
Strip szószólói, amikor Stills „For What It's Worth” című száma felkerült
a slágerlistára, játszották a rádiók, és így az ország figyelmét a Stripen
történő zavargások brutális rendőri elfojtására irányította, ami sok
keserűséget szült azon az őszön.
Május utolsó hétvégéjén a Doors a Love előtt játszott. A Love-nek épp
kiadás előtt állt „My Little Red Book” című kislemeze az Elektra
Recordsnál. Arthur Lee ekkor látta először Jim Morrisont, és a találkozás
nagy hatással volt rá. Meghívta Jimet a hollywoodi hegyekben lévő
házába, amit Jim egyik búvóhelyének tekintett ezután. Amikor Arthur
Lee legközelebb az Elektra főnökével, Jac Holzman-nal beszélt,
megemlítette neki a Doorst, ezt az új bandát, amely egy nap a
legnagyobb szám lehet a Stripen.
ETTŐL FOGVA NEM JELENTETT GONDOT A BEILLESZKEDÉS a Doors számára. Jim
pólóban és fehér Lee Rider farmerban lépett fel, legalább húsz percen
át a közönségnek háttal énekelt, és egy fadarabot ütött egy dobverővel
az instrumentális részek alatt. A Doors esténként két egyórás szettet
játszott. Kilenc körül, amikor még alig páran lézengtek a klubban, a
„Break On Through”-val kezdtek, ebben Jim mindig erősen kihangsúlyozta a
cunt (=pina) szótagot az „I found an island in your heart, country in your eyes”
sorát énekelve. Aztán esténként kicsit változó sorrendben folytatták:
jött a „Take It as It Comes”, a „Moonlight Drive”, a „Twentieth Century
Fox” (ezt nagyon szerették Vito Poulekas vonagló, hosszú hajú, hiányos
öltözékű táncoslányai), az „I Looked at You”, a „Close to You” (ebben
Ray énekelt), a „Money”, a „Little Red Rooster” (ebben Robby
megcsillogtatta slide-gitár-technikáját), az „Unhappy Girl” és a „When
the Music's Over”.
Aztán az est fő fellépői következtek, a Doors tagjai pedig leültek enni
valamit, és berúgtak. Jim Pamelával üldögélt; de ha a lány máshol járt,
akkor Jim más lányokat fűzött, és randevúkat beszélt meg a koncert
utánra. Pam egyszer pont akkor sétált be, amikor Jim keze Suzy
Creamcheese miniszoknyája alatt járt, és Suzyt a barátai mentették
meg attól, hogy Pamela, aki egyébként a szemével is képes volt ölni,
egy ollóval le ne szúrja.
Jim a második szettben gyakran végig csukott szemmel énekelt, mint
egy transzba esett sámán. Elsőnek sokszor az „Alabama Song”-ot
játszották, melyben Jim dekadens, Lotte Lenya-akcentussal énekelt.
Utána jött a „My Eyes Have Seen You”, a „Summer's Almost Gone” meg a „Light My
Fire” egy hosszú, jazzes változata. A „Crystal Ship”-et utálták Vito táncosai,
mert annyira lassú volt, hogy nem tudtak rá táncolni. Utána a Doors
belecsapott a „Gloriá”-ba, amiben Jim szabad szájú rögtönzést adott
elő arról, hogy miképp vesz rá egy iskolás lányt, hogy furulyázzon neki.
„Hey, little girl, howdja like to suck my mama?” (Hé, kislány, nincs kedved
szopogatni az anyucimat?)
Jim mocskos szája idegesítette Elmer Valentine-t és Phil Tanzinit, a
Whisky menedzserét, és állandó konfliktusforrás volt a zenekar és a
klubvezetés között. Jim néha egy dal kellős közepén odanézett Elmerre,
és felordított: „BASZD MEG, ELMER!” Vagy csak azért kezdte a
trágárságokat lökni, hogy bosszantsa Tanzinit, aki meg is fenyegette a
zenekart, hogy kidobja őket, ha Morrison nem hagyja ezt abba. De Jim
pontosan tudta, hogy erre nem kerül sor, mert Valentine látta, hogy a
Doorsra bejönnek az emberek. (Ráadásul Jim már bevette magát
Valentine házába is a Sunset fölött: ide bújt el, ha nem akarta, hogy
Pamela vagy a zenésztársak megtalálják.)
A „Gloria” nagy jammeléssel végződött, ami alatt a zenekar vissza
tudta venni a tempót az ezt követő „The End of the Night”-hoz. A finálé
kezdetét a „Soul Kitchen” jelezte, szövegében is („the clock says it's time to
close now”), de még nem engedte el az embereket: jött a ráadásszám,
(mindig) a „The End”, amely ekkoriban még egy szerelmes dal volt a
szakításról, a közepén egy flamencogitár-szólóval, amire Jim rendszerint
szabadon áradó verseket rögtönzött vagy mások költeményeit adta
elő. De a gyorsabb tempójú középrész, melynek szövege „ride the
snake” (üld meg a kígyót), s amelyben Jim egyre csak azt kántálta a
mikrofonba, hogy „fuck fuck fuck”, úgy kimerítette a táncolókat, hogy a
főzenekaroknak a nyár előrehaladtával egyre kevésbé volt kedvük a
Doors után játszani.
Hamarosan híre ment, hogy a Whisky új zenakarát, a Doorst nem
lehet kihagyni, látni kell. A tizenévesek új nemzedéke Beverly Hills-ből
és Narancs megye falvaiból a hétvégeken a Sunset és a Clark
kereszteződéséhez özönlött, eltorlaszolták az úttestet, megállították a
forgalmat, mert be akartak jutni a Whiskybe, hogy lássák a Doorst.
Voltak esték, amikor Jim nagyon bátortalannak látszott, sőt mintha félt
volna a színpadon; különösen akkor, ha LSD vett be. De két hét
szereplés után lassan megjött a bátorsága, szembefordult a
közönséggel, próbált velük kapcsolatba lépni.
A Rolling Stone magazinnak 1971-ben ezt mesélte: „Időre volt
szükségem, hogy rájöjjek: a rock and roll előadása igazából egy
színházi utazás. Akkor értettem meg, miről is szól a történet.”
JÚNIUS MÁSODIKA. A Whiskybe két hétre leszerződött Van Morrison
zenekarával, a Them együttessel. A Them egy kemény, belfasti rhythm and
blues banda volt, amely sikerlistára került Nagy-Britanniában és
Amerikában is olyan lemezekkel, mint a Gloria és a Here Comes the Night. A
Doors-tagok láthatták Van Morrisont, amint mocsokrészegen nekivadulva
énekli a fehér ír soulzenét, miközben mögötte a Them teljes
erőbedobással a „Baby Please Don't Go”-t, a „Boom Boom”-ot és a „Mystic Eyes”-
t játszotta. A Whiskyben soha nem láttak még ilyen szenvedélyes rock
and roll produkciót. Van Morrison eszelősen bánt a mikrofonállvánnyal:
fellökte a levegőbe, és fejjel lefelé tartva énekelt bele, aztán meg
dühödten földhöz vágta.
A két Morrison, Van és Jim azonnal megértették egymást, jó párszor
berúgtak együtt, és találgatták, hogy vajon rokonok-e. A két zenekar is
kedvelte egymást, úgyhogy a Them záróbulija után, június 18-án a
Doors is felrámolt a színpadra, és a Themmel együtt játszani kezdték
Wilson Pickett számát, az „In the Midnight Hour”-t. Ez így ment vagy
egy félóráig, s akkor átváltottak a „Gloriá”-ra, amiben Van és Jim
felváltva énekelték a versszakokat, a G-L-O-R-I-A refrént meg együtt. A
klub a szakszervezeti törvény értelmében nem készíthetett
hangfelvételt, úgyhogy ez a történelmi örömzene elveszett az utókor
számára, de fotók tanúskodnak róla, ahogy a feketébe öltözött Jim és a
kócos Van mámorosan énekelnek, mögöttük a két, teljesen felpörgött
dobossal.
A Themnek ez lett az egyetlen amerikai turnéja: a Doors ezután még
két Los Angeles környéki bulijukon volt az előzenekaruk. Miután
visszatértek Nagy-Britanniába, Van Morrison kilépett a csapatból, és
Bostonba költözött, majd Woodstockba és végül Kaliforniába. Eveken
keresztül minden vele készült interjúban felemlegette, hogy
fantasztikus karrierjének egyik csúcspontja az az este volt, amikor a
Them és a Doors együtt játszott a Whiskyben.
JÚLIUS KÖZEPÉRE HÍRE MENT a Sunset Stripen Jim Morrison whisky-beli
szeánszainak. A UCLA diáklapja, a The Daily Bruin elismerő kritikát
közölt, melyben Jimet így írja le: „…Nyurga, mélyen ülő szemű, pokoli
Ariéi, aki üvöltve zúdítja verseit és zenéjét a közönségre.” Azután a
befolyásos Los Angeles Times is előállt a maga tiszteletre méltó
véleményével július 16-án, szombaton, amikor a Doors a Turtles előtt
játszott a Whiskyben. A Turtles slágerlistás lett Amerikában Bob
Dylannek az „It Ain't Me Babe”-re írt folkrock-verziójával. Pete Johnson
kritikus a róluk írt cikke utolsó bekezdését az előzenekarnak szentelte:
„Az est másik felelőse a Doors, egy sikeréhes társaság, akiknek
érdekes, eredeti a hangzásuk, de valószínűleg a legrosszabb a színpadi
megjelenésük valamennyi rock and roll zenekar közül. Az énekes
csukott szemmel érzeleg, az elektromos zongoránál a pianista úgy
hajol a hangszere fölé, mintha titkokat kutatna a billentyűk között, a
gitáros összevissza barangol a színpadon, a dobos meg mintha
elveszett volna saját, külön világában.”
Jim ezt a kritikát a szívére vette. Lassan rászokott arra, hogy már az
öltözőben behunyta a szemét, elmerült a képzelgéseiben, s ebből csak
a színpadon lépett ki, hogy ott „érzelegjen”. A többi zenekari tag
felváltva vezette Jimet a színpadra, mint egy vakot.

A KÖVETKEZŐ NAGY SZÁM

1966 JÚLIUSA. A Doors estéről estére jobban játszott a Whiskyben.
Ugyanakkor egy-egy szett néha vontatottá vált, amikor két szám között
arról vitatkoztak hosszan, hogy mit játszanak. Felléptek ebben a
hónapban a Seeds előtt, Gene Clark előtt (aki azért lépett ki a
Byrdsből, mert félt a repülőutaktól), a Chamber Brothers előtt, a Love
előtt (akik törtek-zúztak a színpadon), a Locos (Mexikó legjobb
zenekara) és Johnny Rivers előtt is.
A Doorsnak ekkorra már saját közönsége lett, ami egy lemez nélküli
csapatnál nem mindennapos. A tinik a Doors levonulása után elmentek a
klubból, nem várták meg a nagy sztárokat. Jim új színpadi mutatványt
eszelt ki: a mikrofonállvánnyal addig dörzsölte az ágyékát, amíg feszes
bársonynadrágjában jól látható erekciója nem támadt (nem hordott
alsónadrágot), s ezt félig kajánul azzal indokolta, hogy így hangolódik
rá a pogány szertartásra, ami nem más, mint a „múzsa megidézése”. A
„Back Door Man” egyértelmű utalásaival az anális közösülésre
perzselően hatott, és Jim ezt sokatmondó, részeg pofátlansággal adta
elő: nem is nagyon próbálta elragadtatott mosolyát titkolni, amint a
hiányosan öltözött, a színpad előtt táncoló lányokon legeltette a
szemét. A nagy mellű, miniszoknyás, erősen kifestett tizennyolc éves
csajok közül a legmerészebbek Jim nadrágját tapogatták, de csak ha
vörös hajú barátnője nem volt a közelben. Jim mindezt csukott
szemmel mosolyogva élvezte.
Ennek ellenére, akik ismerték Jimet, pontosan tudták, hogy nem egy
állat. Legtöbbször udvariasan viselkedett, a maga déli, száraz
stílusában nagyon szórakoztató volt, egy értelmiségi, aki annyit
olvasott, amennyit csak tudott. Jim Morrison ekkoriban a
legkülönfélébb személyiségvonásokat egyesítette magában, melyek
közül mindig az őt érő benyomások hatására vált uralkodóvá
valamelyik.
A hónap vége felé a Doors fellépett a Them előzenekaraként (illetve a
Count Five előtt is) párszor olyan Los Angelesen kívüli helyszíneken, mint
Oxnard vagy Santa Barbara. Phoenixben is felléptek egy Fifth Estate nevű
klubban. Ray Manzarek emlékei szerint nagyjából ez idő tájt kezdte
mély meggyőződéssel hangoztatni Jim Morrison, hogy meg kell válniuk
John Densmore-tól. Ray szerint Jim soha nem szerette John Densmore-t.
Jim azt mondta, hogy John egy nyomasztó, elfuserált alak, John viszont
idegbetegnek és gorombának tartotta Jimet. John sokat panaszkodott,
és nehezen viselte, hogy az egész zenekar ki van szolgáltatva Jim
kaotikus karizmájának. Folyton piszkálta Jimet a hülyeségei miatt, és
Jimnek kezdett ebből elege lenni.
Ray a visszaemlékezéseiben idézi Jim szavait: „Meg kell szabadulnunk
a dobostól… ki nem állhatom mint embert… Rúgjuk ki.” Ray azt állítja:
ő volt az, aki meggyőzte Jimet, hogy a Doors nagyra törő terveihez
meg kell tartaniuk Densmore-t. „Na jó”, mondta állítólag Jim, „de
lelkesedést ne várj”.
1966 AUGUSZTUS. Los Angelesben időzött a Rolling Stones. A talányos
„Paint It Black”-től zengett a rádió. Az Aftermath, az új Stones-album
szenzációs, komor mestermű volt, áthatotta a kor szelleme, és két
számból, a „Stupid Girl” -ből és az „Under My Thumb”-ból olyan
leplezetlen nőgyűlölet áradt, amire még nem volt példa. A hosszú
blues, a „Going Home” a maga tizenkét percre nyúló rögtönzésével már
feszegette a hagyományos lemezforma kereteit. Éjszakánként Brian
Jones és lenyűgöző barátnője, Anita Pallenberg a Sunset klubjait járták:
úgy jöttek-mentek egyformán kanárisárgára festett hajukkal, mint az
istenek. A Whiskybe is betértek Bill Wymannel, és elcsípték a Doorst.
Anita Pallenberg később ezt mesélte: „Briannek nagyon tetszett a Doors.
Csak ült, és figyelte őket. De aztán eljöttünk, nem találkoztunk
Jimmel.”
Brian Jones néha, késő éjszaka, amikor az osztályon felüli minőségű
„Purple Haze” LSD hatása alatt révedezett, egyedül járta a klubokat, és
ha hagyták, hogy beszálljon a zenekarba, szájharmonikán játszott. A
felszedett lányok társaságában dorbézolva Brian széles rendet vágott a
hollywoodi éjszakában. Egy éjjel Jim Morrison néhány cimborájával a
nyugat-hollywoodi Phone Booth sztriptízbár-ban iszogatott, amikor
hajnali háromkor belépett Brian Jones két lánnyal. Egy részeg a haja
miatt kezdte provokálni Briant, aki a keze ügyébe kerülő borospoharat
eltörte, és egy mozdulattal csontig belevágott a részeg arcába.
Fröcskölt a vér, Briant pedig gyorsan kivitték a Phone Boothból, de a
várost is elhagyta, még mielőtt a rendőrök a helyszínre érkeztek volna.
Jim Morrisont kifejezetten lenyűgözte az eset.
1966 NYARÁRA A DOORS BEÉRKEZETT. A Strip új szexszimbóluma Jim
Morrison lett. Akkoriban Joan Blakelyvel, egy huszonegy éves
pincérlánnyal volt forró viszonya, akinek nem volt ellenére, ha hátulról
közösülnek vele, amivel aztán mindig eldicsekedett a barátnőinek. A
Doorsról azt tartották, hogy megvan mindenük, ami a sikerhez
szükséges: virtuóz hangszertudás, művészi integritás, jó dalok és egy
belevaló énekes. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy ők lesznek a
Következő Nagy Szám. Frank Zappa továbbra is minden fórumon
dicsérte őket, a producerük akart lenni. De ugyanezt akarta az elit
producer, Terry Melcher is, aki már dolgozott a Beach Boysszal, a Byrdsszel,
Paul Revere-rel és a Raidersszel; ő kötött szerződést a Turtles
menedzserével is. Érdeklődött a Doors iránt még Jack Goode, aki Sonny és
Cher menedzsere volt.
Másrészt viszont senki sem állt elő egy komoly, konkrét ajánlattal. A
Doors egyelőre nagy siker volt – lemezszerződés nélkül. Más bandák is
arattak már sikereket a klubokban, majd utána nyom nélkül tűntek el.
Úgyhogy a Doors tovább dolgozott a Whiskyben, és egy rendes ajánlatra
vártak.
1966. augusztus harmadikán Lenny Bruce, a híres komikus heroin-
túladagolásban meghalt a Sunset Plaza Drive-on lévő lakásán. Bruce az
amerikai kabaré mérföldköve volt a hipszterek utáni, hippik előtti
időszakban, a hatvanas évek elején. Maró társadalomkritikája és profán
előadásmódja miatt sokszor üldözték. New Yorkban két évvel azelőtt
elítélték nagy nyilvánosság előtti obszcén viselkedésért. Bruce
mániásán fölemlegette a törvénnyel történt összeütközéseit a
fellépésein és az írásaiban egyaránt: rendkívül kellemetlenné tette
magát az idejétmúlt polgári morál kritizálásával. A rendőrök utálták, és
kárörvendő vigyorral adták át a sajtónak a helyszínen készített
elrettentő fotóikat (Bruce a vécén esett össze, és a karján még ott volt a
leszorító gumi).
Lenny Bruce halála rosszul hatott Jimre. Mindenkire rosszul hatott.
David Crosby, a Byrds rendkívül sokoldalú ritmusgitárosa és egyik
szerzője a zseniális új albumnak, a Younger than Yesterdaynek,
augusztus hetedikén, vasárnap LSD-t szedett be a barátaival, és a
Whiskyben kötött ki, hogy meghallgassa a Chambers Brothers műsorát.
Szokás szerint a Doors kezdett. De a szintén LSD-től fűtött, izgatott Jim
Morrison a „Back Door Man” közepén leállította a zenekart, leugrott a
közönség soraiba, és odatántorgott Crosby asztalához. Rámutatott a
sötét szemüvegben ülő Crosbyra, és kiabálni kezdett, hogy elmúltak
már azok az idők, amikor az emberek csak úgy a szemüvegük mögé
bújhatnak. „ÉBREDJ FEL!”, üvöltötte Jim Crosby képébe. Megdöbbentő,
tapintatlan cselekedet volt, a helyi rocknagyság semmibevétele, és
David Crosbyt annyira felrázta az eset, hogy a harminc évvel később írt
emlékirataiba is belevette.
A következő héten Jim Morrison részt vett egy emlékező gyűlésen
Bruce sírjánál, a nyugati San Fernando Valleyben. Vagy száz ember
hallgatta Phil Spectort, aki arról beszélt, hogy milyen nagy ember volt
Lenny. Dennis Hopper felállt, és azt mondta, hogy Lenny nem akarta volna,
hogy mindenki könnyezzen az emlékére… „úgyhogy mulassunk!”. Erre
a Frank Zappát kísérő félmeztelen lányok közül páran táncolni kezdtek,
majd a gyászoló gyülekezetből néhányan füves cigarettára gyújtottak,
és leheveredtek a pázsitra.
Néhány év múlva Jim Morrisont (akárcsak Lenny Bruce-t) obszcenitás
vádjával, de politikai okok miatt fogják perbe. Lennyhez hasonlóan ő is
elveszíti majd a pert, és ez nehezen felépített karrierje keserű végét
jelenti.

ELEKTRA-KOMPLEXUS
JIM MORRISON NÉHÁNY HÓNAPPAL KÉSŐBB egyes újságoknak adott
interjúiban nosztalgikusán emlegette a Doors rendszeres fellépéseit a
Whiskyben, különösen mert az ott fellépő zenekarok rendkívül kreatív
ösztönzőerőt jelentettek számukra. „A legérdekesebb dalainknak
hosszabb időre van szükségük, hogy kiforrjanak, miközben nap mint
nap játsszuk őket a klubokban, és így nyerik el végső formájukat”,
mondta Jim 1967 elején. „Elkezdünk játszani egy számot, amely
egyszer csak átváltozik… valamiféle hipnotikus hangfolyammá. Ez
egyfajta szabadságot ad, hogy bármit megtegyek, ami csak eszembe
jut -ott és akkor. Az előadásoknak ezt a részét szeretem a legjobban.
Összegyűjtöm a zenéből – és a közönségből – érkező rezgéseket, és
ezeket követem, akármerre is visznek. A zene hoz ebbe… a hipnotikus
lelkiállapotba. Akkor aztán szabad vagyok, hagyom, hogy a
tudatalattim kiáradjon, mindegy, merre. A zene nekem egyfajta
biztonságot ad, és nagyon megkönnyíti, hogy kifejezzem magamat.”
1966 AUGUSZTUSÁBAN A DOORS már harmadik hónapja időzött a
Whiskyben, és jól kihasználták a remek lehetőséget, hogy a saját
anyagukat egy olyan klubban próbálják és csiszolják, amely eltűrte Jim
Morrison túlkapásait – amíg a pénztárgépek folyamatosan csilingeltek.
A Sunset Stripre járó srácoknak imponált Jim kisugárzása, melyből
veszély áradt, a spotlámpára függesztett, merev tekintete,
dalszövegeinek pszichologizáló stílusa, állítólagos nagyképűsége a
színpadon – és a mocskos szája is. Elmer Valentine erről később ezt
mondta: „[Jim] bizonyos dolgokban megelőzte a saját korát, például a
káromkodásban.”
Ha Jim késett, részeg volt vagy kezelhetetlen, még akkor is képes
volt a Whisky főnökeit elbűvölni a maga dekadens sármjával. Amikor
Mario Magliori, az egyik menedzser ráordított Jimre, mert az kihagyott
egy teljes szettet, Jim megragadta Mario fejét, és szájon csókolta.
„Bizony, megpróbáltam kitenni őket, nem is egyszer „, mesélte Elmer
Valentine, „de akkor mindig csörögni kezdett a telefon, és sorra
jelentkeztek be a legkedvesebb vendégeink, hogy azt mondja: »Mikor
jön vissza az a büdös, kanos gazember?« Hihetetlenek voltak ezek a
hívások, ráadásul egy előzenekar miatt…! Mit volt mit tenni? Minden
este bejöttek a Doorsra az emberek.”
1966. AUGUSZTUS ΊΟ-ÉN a Doors a Love előtt játszott a Whiskyben. Az első
menet utáni szünetben, körülbelül tizenegy óra tájban egy magas,
konzervatívan öltözött New York-i úr sétált be a klubba. Jac Holzman
volt az, az Elektra Records főnöke, aki nemrég szállt le az American
Airlines 707-es New York-i járatáról. Holzman azért ugrott be a
Whiskybe, hogy megnézze a Love-ot, cégének egyetlen csapatát a
Sunset Stripen. Holzman hátrament, hogy üdvözölje Arthur Lee-t, aki
elkapta Holzman karját, amikor az menni készült, és rekedten a fülébe
súgta: „Maradjon itt a Doorsra!”
A Doors szörnyű unalmasan játszott. Tudták, hogy Jac Holzman a
közönség soraiban ül, és mintha saját maguk ellen dolgoztak volna. Jim
szinte teljesen elbújt a többi zenész mögött a színpadon. Annyira
unalmas volt a koncert, hogy Jac Holzman azt hitte, a Doors fő
attrakciója Ray Manzarek barokkos zongorajátéka. Holzman később
elmondta: „Morrison semmiféle hatást nem tett rám.” Az Elektra
főnöke a szólóénekest kiforratlannak és visszahúzódónak látta, és el is
ment még a szett vége előtt. De Ronnie Haran utánaszaladt az utcára,
és megmutatta neki, milyen sokan várják, hogy a következő koncertre
bejuthassanak. Ronnie megígértette Holzman-nal, hogy másnap
visszanéz.
Holzmant kíváncsivá tette a banda, amelyik csak azért sem erőltette
meg magát, és visszament a Whiskybe, de másnap sem tettek rá jó
benyomást. Arthur Lee meg is mondta Holzmannak, hogy belőle hiányzik
valami. „Ezt a zenekart más szemmel kell nézni”, mondta Lee.
Jac Holzman azt írja az 1991-ben kiadott visszaemlékezésében, hogy
egymás után öt este ment vissza a Whiskybe. Augusztus 13-án a Doors
eljátszotta az Alabama Songot, és Jac Holzmannak akkor esett le a
tantusz. Ezek a Los Angeles-i srácok Brechtet énekelnek! A tini
lányokat a weimari köztársaság negyvenéves dalával szórakoztatják.
Ezt nagyon eredetinek találta: rock and roll és a kabaré együtt.
Holzman azon az estén meghallotta a Doors zenéjének
„visszafogottságát, tisztaságát és egyszerűségét”. „Morrison egészen
kiállt előre, és ahogy a »The Alabama Song«-ot meg a »The End«-et
játszották, szépen összeállt a kép”, írta.
A „The End”-ben, ahogy már néhány hete, Jim az instrumentális rész
alatt azt kántálta, hogy ,fíuck, fuck, fuck”: úgy köpte bele a
mikrofonba, torokhangon, hogy szólama a ritmusszekció egyik elemévé
vált. A srácok nagyon élvezték, ahogy nőttön-nőtt a feszültség.
Másnap Jac Holzman felhívta New Jerseyben a cég sztárjainak
producerét, Paul Rothchildot, és arra kérte: üljön föl egy Los Angeles-i
gépre. Jac Holzman szerződtetni akarta a Doorst, és szüksége volt
valakire, aki megítéli: elment-e az esze vagy sem.
JAC HOLZMAN egy Park Avenue-i orvos fia volt. Elénk érdeklődése a
korai hi-fi felvevőkészülékek iránt oda vezetett, hogy független
lemezkiadót alapított 1950-ben, amikor még csak egy szalagos magnó
és egy robogó volt minden vagyona. A klasszikus zene és a népzene
érdekelte, ezért Elektra Recordsnak nevezte el a cégét a görög
hősnőről, aki az apja, Agamemnon meggyilkolását megbosszulva,
megölte az anyját. 1955-ben az Elektra lemeze, amelyen Theodre Bikel
izraeli népdalokat énekelt, nagy siker lett. Holzman így meg tudta
lovagolni a folkmozgalmat, és konkurenciát teremtett a nagy cégeknek
(a Vanguardnak és a Folkwaysnek) azzal, hogy idősebb, jól öltözött
folkénekesekkel dolgozott, például Bikellel és ifjabb Oscar Branddel,
akik a televízióba is bejutottak. Aztán a coloradói Judy Collins
leszerződött az Elektrához. Az ő lemezei tonnaszámra fogytak, mert a
bostoni folkkirálynő, Joan Baez zenéjének egyfajta kommersz
változatát játszotta. 1963-ra az Elektra a folk mérsékelt irányzatának
elismert, független képviselője lett.
Két Holzman-kiadvány széles körben megnövelte az Elektra hitelét.
Az egyik a Blues Rags and Hollers című lemez volt, amelyen Bob Dylan
egykori minnesotai zenésztársai, Koerner, Ray és Glover zenéltek. Az ő
lemezük volt a folkmozgalom legtöbbre tartott, legmenőbb rockos
lemeze. 1965-ben pedig az Elektra kiadta a The Paul Butterfield Blues
Band című, virtuóz albumot, annak a feketékből és fehérekből álló
chicagói együttesnek a lemezét, amelynek az amerikai zenekarok közül
egyedül volt bátorsága ahhoz, hogy versenyre keljenek a rhythm and
blues hagyomány legkiválóbb művelőjének kikiáltott Rolling
Stonesszal. Butterfield új lemezén, az East-Westen a rhythm and blues
szép, tiszta ragamotívumokkal keveredett. Nagyon modern volt: benne
a dharma, amely nyugatra tart – és végül kiköt Dixie Midnight Lounge-
ában.
Jac Holzman ezután megkaparintotta a Love-ot, és Arthur Lee-nek
szinte korlátlan lehetőségeket adott, hogy valóra válthassa egyedi,
nagyra törő, gyakran baljóslatú álmait. A lemezipar bennfentesei
később mondták is, hogy a Doorsnak a legjobb helye az Elektránál volt:
egyetlen másik cégnél sem fejlődhetett volna így Jim Morrison csapata.
Paul Rothchild, az Elektra producere augusztus tizenötödikén délután
érkezett Los Angelesbe, és a Chateau Marmont Hotelba jelentkezett be.
Jac Holzmannal vacsorázott, aztán meg a főnökével a Whiskybe
mentek, hogy megnézzék ezt az új zenekart. Miután üdvözölték Arthur
Lee-t (a Love első albumának is Rothchild volt a producere), a két New
York-i üzletember beült egy külön boxba, hogy onnan nézzék a Doors
első szettjét.
Ami rettenetesre sikerült. A Doors csak sumákolt, nem zenélt. A
közönség csak Jim hátát látta, kivéve mikor a dalok között idegesítően
sokáig a színpad előtt álló lányokat fűzte. Egyiküket rá akarta venni,
hogy várja meg a koncert után. Rothchild és Holzman összenéztek.
„Maradjunk még a következő szettre is!”, javasolta Paul.
Evekkel később Paul Rothchild így emlékezett arra az estére:
„Tudtam, hogy a lemezcég képviselője mindig a legrosszabb szetteket
fogja ki, és igyekeztem észben tartani, hogy éppen azért utaztam át a
kontinenst, hogy őket halljam, így hát ott maradtam – és életem egyik
legjobb buliját láttam akkor, beleszámítva valamennyi zenekart, amit
valaha hallottam… Az az este dióhéjban megmutatta a jövőt, azt, hogy
milyen tudott lenni a Doors: a legrosszabb és a legjobb mind között.”
A Doors fellépése után Rothchild és Holzman hátramentek beszélni a
zenekarral. Azaz Rayjel, mert Jimnek más dolga akadt (egy hosszú hajú
vörössel), a másik kettő pedig (Krieger és Densmore) leginkább
hallgattak.
Valaki már szólt nekik, hogy az Elektra Records főnöke akar velük
beszélni. Ez óriási dolognak számított, mert a Doors ugyanolyan nagy
akart lenni, mint a Love. Jac Holzman belépett a kicsi öltözőbe. A
langaléta, százkilencvenes ember csontkeretes szemüveget hordott.
Kissé egy tudálékoskodó ember benyomását keltette, de jól fejezte ki
magát, ő volt a megtestesült Nagyiparos, látszott, hogy intelligens, és
egy kissé túl előkelő – nem olyan, mint a Los Angeles-i lemezkiadó
cégek ujjperceiket ropogtató, rózsaszín gyűrűs idiótái. Holzman nagyon
őszintén elmondta a Doorsnak, hogy mennyire tetszik neki, amit
csinálnak.
Jac Holzman pont az a domináns férfitípus volt, akit Jim
legszívesebben kicsinált volna, s ezt akár életcéljának is tekintette. Ha
Holzman kicsit túl hivatalosan és fontoskodón viselkedett is, annyi esze
azért volt, hogy magával vigye a hatvanas évek egyik legnagyobb
dumaládáját.
Paul Rothchild New Yorkban már régóta benne volt a zenei életben.
Zenésznek sem volt rossz, de leginkább a zenei produkciók
összekalapálásában jeleskedett. A harmicéves, Brooklyn utcáiról származó,
borzasztó intelligens hipszter srác tudta, hogyan értsen szót a
zenészekkel, és hogyan kell ösztönözni és inspirálni őket. Kertelés
nélkül megmondta Raynek, hogy bírja a Doorst, és a producerük akar
lenni. Ő volt Butterfield meg a Love producere, és most a Doorsszal
akart dolgozni.
Ezután Holzman lemezszerződést kínált a Doorsnak. Jim Morrison
éppen valami csajoknak produkálta magát a klub előtt egy betonfal
tetején. De bejött meghallgatni, hogy Holzman mit ajánl: ötezer dollárt
három albumért, plusz öt százalék szerzői jutalékot, míg az Elektra a
kiadási jogokból huszonöt százalékkal részesedik. (Holzman később
hangsúlyozta, hogy 1966-ban egy lemez nélküli csapat örülhetett egy
ilyen nagylelkű ajánlatnak.) Ray azt felelte Holzmannak és
Rothchildnak, hogy egy kis gondolkozási időre van szükségük, amíg
eldöntik, mi legyen.
Jac Holzman akkor hazavitte magával New Yorkba a Doors
demolemezének szalagra vett anyagát. Otthon lejátszotta a hatéves
kisfiának, Adamnek (aki mellesleg húsz évvel később Miles Davis
együttesében fog billentyűzni). Adam Holzman azonnal énekelgetni
kezdte a „Hello, I Love You”-t. Jac Holzmanban erősödött a
meggyőződés, hogy ezt a csapatot az Elektrának ki kell adnia.
A Doorsnak sem kellett sokat töprengenie. A whiskybeli dolog három
hónap után kezdett már kifáradni. Másik cég nem tett nekik
kézzelfogható ajánlatot. Az Elektra híres lemezkiadó volt Amerikában.
A Doorsnak pedig már kétlemeznyi anyaga állt készen, csupa remek
dal. A sorsuk ezzel megpecsételődött.
A DOORS TAGJAI HETENTE 135 dollárt kaptak a Whiskyben, úgyhogy
ebben az időszakban Jim Morrison félig-meddig ott lakott a Tropicana
Motelban egy kilencdolláros szobában. Néha Pamelánál aludt, aki azt
mesélte a barátainak, hogy Jim verseket olvas föl neki, amíg el nem
alszik. Pamela barátnője, Mirandi Babitz (Eve Babitz testvére)
emlékszik rá, hogy amikor Jim megkapta a Whiskyből az első fizetését,
Pamela örömmámorban úszott, és ragaszkodott hozzá, hogy az
egészet költsék egy ünnepi vacsorára. Most viszont, hogy Holzman
megtette az ajánlatát, Jim szólt neki, hogy ha ezt a szerződést valóban
nyélbe ütik, akkor kereshet egy lakást a Laurel Canyonban, ahol a
menő alakok éltek. Akkor összeköltözhetnek, ahogy Pam akarta.
Közben Ray mindenfelé segítségért szaladgált. A Doors előtt ott volt
egy szerződés, de se menedzserük, se ügyvédjük nem volt. Billy
Jamestől kért tanácsot, aki azt mondta neki, hogy írják alá az Elektra
szerződését. (Ezután nem sokkal Billy James is az Elektra új, Los
Angeles-i irodájának kezdett dolgozni.) Ronnie Haran felajánlotta, hogy
az ő ügyvédje képviselhetné őket, de ez nem jött össze, és Ronnie nem
is dolgozott tovább a Doorsszal. Mikor Jim elhurcolkodott tőle, azt
mondta a lánynak: „Két éven belül meg fogok halni.”
Végül a Krieger apuka találta nekik Max Finket, azt a jó
kapcsolatokkal rendelkező, folyton szivarvéget rágcsáló, Beverly Hills-i
ügyvédet, akit mintha a jóisten is nekik teremtett volna. Ο kezdett a
Doors nevében egyezkedni az Elektrával. Augusztus 20-án a Doors egy
előszerződést írt alá az Elektrával, ami lehetőséget teremtett arra,
hogy elkezdjék a lemezfelvételt, míg a rendes szerződésen még
huzakodtak az ügyvédek. Max Fink akkor még hónapokig tartotta
bizonytalanságban Jac Holzmant afelől, hogy a Doors vajon aláírja-e
egyáltalán a végleges szerződést. (Nem is írták alá 1966
novemberéig.)
Max Fink eszes ember volt és jó ügyvéd, és rendesen viselkedett Jim
Morrisonnal. Kerülhetett bármilyen bajba, Jim mindig megtalálta a
hozzáértő, két lábbal a földön álló Finket, aki a maga módján képviselte
is Jim érdekeit, még a kemény kéz politikáját is bevetette, ha arra volt
szükség. Max Finkben Jim Morrison annyira megbízott, hogy még
legtitkosabb magánügyei közül is megosztott vele néhányat.

A GYILKOS FELÉBREDT
JIM MORRISON KIKERESTE az „Elektra” címszót a mindig magával
hordott, Edith Hamilton-féle mitológiából. Az egyik jegyzetfüzetben leírta,
hogy Elektra Agamemnon király lánya volt, a Trójából győztesen
hazatérő Agamemnoné, akit a felesége megölt a hazaérkezésekor. De
Elektra az öccsével megbosszulta apja halálát: megölte az anyját,
Klütaimnésztrát, és annak szeretőjét. Jim egy pszichológiát tanító
ismerősét megkérdezte, hogy mi az az úgynevezett Elektrakomplexus,
és azt a választ kapta, hogy a saját apjába beleszerető lány esetét
nevezik így. Elbeszélgettek egy kicsit az Oidipusz-komplexusról is,
amely Szophoklész klasszikus görög tragédiájából ered, az Oidipusz
királyból, melyben a főhős beteljesíti az öröklött átkot: megöli apját, és
feleségül veszi anyját. Jim az ismerősének (aki később ismert
pszichoanalitikus lett San Franciscóban) azt mondta, hogy szeretne
kicsit elmélyülni ebben a témában.
A DOORS-LEMEZSZERZŐDÉS KILÁTÁSAI és annak lehetősége, hogy
egyévnyi koplalás és adósságtörlesztés után tényleg el is készíthetik
azt a lemezt, mintha teljesen kihúzták volna Jim Morrison lába alól a
talajt. „Teljesen megzavarodott”, emlékszik Ronnie Haran, „és mindennap
LSD-t vett be. Folyton a halállal foglalkozott, képtelen volt mértéket
tartani.” Egy westwoodi buliban egy UCLA-s csoporttárs, Richard
Blackburn megkérdezte Jimet a Strip legújabb szenzációjáról, a Doors
lemezszerződéséről. „Ő meg az acidtől kábultan felém fordult, a
tompultsága egy pillanatra feloldódott, és valódi fáradtsággal annyit
mondott: »Az meglesz, haver.« Vártam, hogy mesél még valamit, de ő
már kilépett az itt-és-mostból.”
Jim azokon a forró nyáréjszakákon a Whiskyből hazafelé sétálva a
moteljába mindig motyogott magában. Egyre csak azt hajtogatta:
„Baszd meg az anyát. Öld meg az apát. Baszd meg az anyát, öld meg
az apát. Baszd meg az anyát, öld meg az apát. Baszdmegazanyátöld-
megazapát.”
Új és obszcén oidipuszi mantrát talált ki magának, és használta is:
mondta-mondta a maga féktelen módján, és az emberek körülötte arra
gondoltak, hogy most aztán tényleg elment az esze.
 „Volt nekem ez a varázsigém”, mondta erről Jim később, „amivel be
tudtam törni a tudatalattiba. Feküdtem, és azt ismételgettem: »Baszd
meg az anyát, öld meg az apát, baszd meg az anyát, öld meg az apát.«
Ha ezt ismételgeted, tényleg be tudsz bújni a fejedbe. Ez a mantra soha
nem válik értelmetlenné. Túlságosan elemi, ezért nem válik puszta
hangsorrá, mert amíg mondogatod, tudatodnál maradsz.”
Az AUGUSZTUS 21-ΕΙ VASÁRNAPON, annak a zsúfolt hétnek a végén,
amikor a Doors aláírta a karrierjüket megalapozó lemezszerződést, Jim
nem jelent meg a Doors fellépésén a Love előtt. A többiek
végigcsinálták az első szettet nélküle, Ray énekelgetett, és jó sokáig
játszották a „Latin szarság 2.”-t, meg néhány ál-Coltrane-i rögtönzéssel
is próbálkoztak, ameddig lehetett. De utána Phil Tanzini elkapta Rayt a
színpad mögötti lépcsőn, és emlékeztette rá, hogy a szerződésben egy
négytagú zenekar szerepel, ha tehát Morrison nem kerül elő, egy vasat
sem kapnak az estéért.
John és Ray elmentek hát a Tropicanába. A portás közölte velük, hogy
Jimet már nem találják a régi szobájában, mert előző éjszaka fel
gyújtotta az ágyát. A Doors-tagok bekopogtak az ajtaján. Semmi
válasz. John dörömbölni kezdett, Ray meg kiabált: „Hé, Jim, ébresztő!
Fellépésünk van! Gyerünk, haver, az első szettet már lekésted! Tudjuk,
hogy bent vagy.”
Egy örökkévalóságig tartott, mire Jim alsónadrágban és cowboy-
csizmában ajtót nyitott. Büdös volt. Egy transzban utazó sámán
távolba révedő pillantásával nézett rájuk. Csak lassan nyitotta szóra a
száját:
„Tíz… ezer… mikro.”
A másik kettő összenézett. Az LSD-25-ből már az ötszáz mikrogramm
is több volt az átlagos adagnál. Jim, ha igazat beszélt, már egy másik
bolygón járt.
„Gyerünk, Jim! Vissza kell mennünk a klubba, különben nem kapjuk
meg a pénzünket.”
„De nem megy… nem tudok. Próbáljátok meg nélkülem. Majd
jelentkezem…”
Kábultan az ágyra rogyott, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, ahol jó
néhány ampulla bordó, folyékony LSD lapult.
„Kértek?”, kérdezte, és elterült az ágyon.
Először le kellett húzni a csizmáját, hogy a farmerét rá tudják adni.
Még tíz percbe telt, míg a csizmát visszahúzták a lábára. Ezalatt Jimből
dőlt a Dean Moriarty-nevetés, és az anya megbaszásáról, és az apa
megöléséről szóló mondókáját ordította. Végül betuszkolták John
Volkswagen mikrobuszába, és visszamentek a Whiskybe. „Úgy
zsongott, mint egy generátor”, emlékezett Ray. „Érezni lehetett a belőle
kiáramló energiát.”
Az öltözőben Jim mintha egy kicsit magához tért volna. Megivott pár
sört, amitől kicsit magára talált. Az egyik pincérlányt megkérte, hogy
furulyázzon neki, de a lány kinevette, és Jim is vele nevetett. Úgy
nézett ki, elég jól van ahhoz, hogy a második szettet végigcsinálja, de
a kék szeme még mindig tűzben égett a fejében dolgozó LSD-
vulkánoktól.
A Doors elfoglalta a színpadot. Jim három számon keresztül motyogott
háttal a közönségnek, akik kezdték már unni, és mozgolódás támadt.
Akkor Jim mintha meglátta volna a közönségben Jac Holzmant, az új
„apukáját”. Meg akarta ölni. A saját apját, az admirálist is meg akarta
ölni. Jim odaszólt Raynek, hogy játsszák a „The End”-et. Ez szokatlan
volt, hiszen ezzel a számmal szokták zárni a szettet, és még vagy
negyven perc hátravolt – de Jim nem tágított.
A DOORS MÁR A LONDON FOGBAN töltött első idők óta a „The End”-del
fejezte be a fellépéseket. A banda tagjai úgy tudták, hogy Jim
eredetileg a Mary Werbelow-val történt szakítást örökítette meg benne.
„Kezdetben egyszerű búcsúdal volt”, mesélte Jim egy interjúban. „Csak
az első versszak meg a refrén. De ahogy minden este játszottuk,
rátaláltunk benne valami különleges feelingre: a hosszan hullámzó,
könnyed ritmusra, aztán arra a különös gitárhangra, ami kicsit keleties,
indiai hatású. Olyan dal volt, amibe mindenki beletett valamit.”
A Fogban és a Whiskyben minden este előadott „The End” tizenöt
perces finálévá nőtt. Az egy teljes éven át csiszolt dalszöveg élénk
képei: az aranybánya, a kék busz, a kígyó meglovaglása (Jim
metaforája az LSD-utazás végének kellemetlen fűrészfog-élményére)
és a megtébolyodott gyermekek képei után Jim rendszerint
beatversrészleteket rögtönzött, és a kedvenc költőitől szavalt.
Densmore valamilyen kísérő ritmust ütött, Robby pedig ragastílusban
pengette a húrokat, hajlítgatta a hangokat, és indiai-andalúz fúziós
arabeszkeket játszott ki a húrokon. A szavak és a zene együtt érték el a
megindító csúcspontot, aztán kavarogva, összevissza akkordokban
omlott össze minden, és végül a koitusz utáni halk nevetgélés zárta a
dalt, és ez a sor: „éjek, mikor halni akartunk”. A dal végén a Doors
egyszerűen lesétált a színpadról a megdöbbent közönség tapsától
kísérve. Ráadásszámot soha nem játszottak.
„Akkor még a »The End« az újabb számok közé tartozott, ezért
mindig másképp játszották”, emlékezett vissza Paul Rothchild. „Teret
hagyott Jimnek az improvizáláshoz, itt adhatta elő költői rögtönzéseit, a
töredékeket meg mindent, amit csak úgy el akart mondani. Teljesen
képlékeny volt a szám, folyton változott. Ha észrevett a közönségben
egy helyes csajt, aki megtetszett neki, róla kezdett rögtönözni, és
akkor aznap estére a lányt beleszőtte a »The End«-be. Egészen addig
így ment ez, míg Jim ki nem találta az új zárórészt, amivel fölvettük.
Utána már soha többé nem változott.”
Elkezdték hát aznap este is a „The End”-et, és végigvették a jól
ismert versszakokat, majd Robby Krieger belefogott a flamencós
rögtönzésébe, amire Jim a saját dolgait mondta rá.
Jim csak állt, a szeme csukva. „Akkor valami bekattant”, mondta Jim
később. „Abban a pillanatban vágott belém, hogy miről szól az egész
dal… hogy hová fejlődik logikusan.” A zenekar egyenletesen tovább
játszott, jobban, mint valaha, és a Whisky elcsendesedett. Az emberek
elhallgattak. A kassza sem csilingelt. A pincérlányok nem vettek fel
újabb italrendeléseket. A füstös helyiség valamilyen hipnotikus
előérzettől volt terhes. A sötét teremben egyetlen spotlámpa fényében
megkezdődött a ceremónia.
A gyilkos hajnal előtt felkelt. Felhúzta a csizmát.
A gitár valahol egy apró, kecskék járta ösvényen bandukolt Dél-
Spanyolországban.
Választott egy arcot az ősök portréi közül, és – lement a hallba.
Ray Manzarek Densmore-ra nézett, aztán meg Robbyra. Ezt még
sosem hallották.
Jim aztán arról énekelt, hogy belépett a szobába, ahol a húga lakott.
Majd az öccse szobájába lépett. És továbbment a hallba.
A gitár hangja sötét morajjá változott, mint egy zavaros álom.
Majd Jim a szülei szobájához ért, és apjának annyit mondott: meg
akarlak ölni.
Ray: „Ennél a pontnál értettem meg. Már láttam is. De mindenki a
teremben. Azt gondoltam: »Te jó ég! Az Oidipusz királyt játssza!« És a
következő gondolatom az volt: »Te jó ég! Tudom, mi következik.«
Jim egész közel húzta magához a mikrofont, hosszú szárú csizmáját
megtámasztotta az állványon, egy kis szünetet tartott, kinézett jobbra,
és hangosan énekelte:
„Mama? Meg akarlak… BASZNI MAMA BASZNI MAMA BASZNI MAMA
EGÉSZ ÉJJEL BASZNI – EGÉSZ ÉJJEL BASZNI – EGÉSZ ÉJJEL-VÁÁÁÚÚÚÚ!!!
És Jim Morrison torkából az ősbűn istentelen üvöltése tört elő, ami a
jelenlévőknek a csontja velejéig hatolt. A zene eszeveszett, vérszomjas
őrjöngésben tört ki, és a közönség, amely először teljesen ledermedt a
drámától, most vad, szabad, féktelen táncba kezdett. Jim a kis színpad
szélén állt, ott kántálta, hogy „ölni – baszni – ölni – baszni”, mialatt a
zenekar játszott, és felkészült a szám végére.
„Ez… itt… a… vég”, énekelte Jim, és a Doors lement a színpadról.
Taps nem volt, és különös csend ülte meg a termet.
Eközben Phil Tanzini őrjöngve próbálta felhívni Elmer Valentine
Sunset fölötti házának számát. „Elmer! Ez a kibaszott Morrison
megőrült itt nekem, és azt énekli, hogy megbassza a saját anyját! Jól
hallod: hogy MEGBASSZA A SAJÁT ROHADT ANYJÁT! Ezért becsukhatják
a klubot. Mit csináljak?”
„Rángasd le arról a kurva színpadról”, morogta Valentine, „és törd el
a lábát a szarházinak”.
Az előadás után a Doors a színfalak mögött fújta ki magát, amikor
Phil Tanzini megjelent a lépcsőn, és már futás közben üvöltött:
„Undorító szarháziak! Mocskos szájú csürhe! Morrison – nem
mondhatsz az anyádról ilyen ocsmányságokat! Hogy: »Anyám, meg
akarlak baszni!« Velem akarsz kibaszni? Egy szaros perverz állat vagy!
Beteg! Takarodjatok a picsába, de végleg!”
 „Oké, Phil”, vigyorgott Jim. „De azért a pia továbbra is ingyen van,
ugye?”
Tanzini leviharzott a lépcsőn.
„Hé, Phil!”, szólt utána Ray. „Sose hallottál még Oidipusz királyról?”
A DOORS TOVÁBBRA IS FELLÉPETT Los Angeles-i klubokban, de most fel
kellett vegyenek egy albumot, és ezután már nem lett részük abban a
relatív luxusban, hogy hosszabb ideig maradjanak egy helyen, mint
amikor a Whiskyben játszottak. A „nagy pillanat” elmúlt, és az 1966-os
szép nyár után a Doorsnak valami más alakot kellett öltenie, hogy
tovább tudjon lépni. Két évvel később, amikor Jim Morrison abban a
képtelen helyzetben találta magát, hogy steril stúdiókörülmények
között kellett nem kis küzdelmek árán alkotnia, nosztalgikusán idézte
fel a Sunset Stripen töltött szép napokat:
„Emlékszem, a legizgalmasabb zenei kalandokat a klubokban éltük
át. Nincs annál nagyobb élvezet, mint közönség előtt zenélni. A próbán
is lehet persze rögtönözni, de az holt közeg: nincs visszajelzés.
Hiányzik a feszültség… viszont közönség előtt, egy klubban, ott…
szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. De kötelességednek érzed,
hogy jó legyél, emiatt aztán mégsem teszel meg bármit. Hiszen
néznek… Képes voltam egész nap dolgozni, utána hazamenni,
lezuhanyozni, átöltözni – és aztán lenyomni két vagy három szettet a
Whiskyben, és imádtam! Úgy, mint ahogy az atléta szeret futni, hogy
formában maradjon.”

AZ ÖTÖDIK TAG
A DOORS ÚJ PRODUCERE Jim Morrisonból rögtön valami tiszteletfélét
váltott ki (bár néha morgott rá), amikor a zenekar dolgozni kezdett az
első lemez felvételén a Sunset Sound Recording stúdióban 1966
szeptemberében, három héttel az után, hogy kidobták őket a
Whiskyből.
A harmincegy éves Paul A. Rothchild már bizonyított a szakmában,
úgy nézett ki, mint egy bölcs rabbi, ráadásul jó fej narkós és hipszter
hírében állt. Rothchild New Jerseyben klasszikus zenén nőtt fel, az
édesanyja a Metropolitan Operánál énekelt. Tizenévesen a srác Bruno
Waltertől karmesterséget tanult, és később a folkmeg-újulást követve a
Massachusetts állambeli Cambridge-ben kötött ki, ahol Joan Baez
mezítlábasán énekelt a harvardi diákoknak a híres Club 47-ben. (Bob
Dylan, mikor New Yorkon kívül is koncertezni kezdett, az első néhány
alkalommal itt lépett föl.) Az agilis és intelligens Rothchild hamarosan
bekerült a Club 47 főnökségébe, majd producerként elkészítette első
lemezét a bluegrasshoz visszanyúló Charles River Valley Boysszal.
Lemezkereskedőként is dolgozott, hogy feleségét és gyerekeit eltartsa,
s közben kezdett az a hír elterjedni róla, hogy nagyon jó folkproducer.
Rengeteget beszélt, zenész barátait a jazzmuzsikusoktól eltanult
jointkészítési technikájával kápráztatta el – és általában azt a
benyomást keltette, mint aki mindenre tudja a választ.
Bob Dylan és a Beatles 1963-as, illetve 1964-es művészi áttörését
követően Rothchild érthetően a rockzene felé fordult. Ο fedezte föl Paul
Butterfield zenekarát, és az Elektránál ő lett a producerük. Ezt követő
munkája, a nehezen kezelhető Arthur Lee albuma a Love-val
kivételesen nagy ráérzést kívánt. A szakmában Rothchildnak volt a
legjobb füle, otthonosan mozgott a zenészek társaságában, és jó volt a
dumája: keveredett benne a zenerajongó a professzorral.
És a jointja is meggyőző volt. Jac Holzman mesélte róla: „Paul
lazaságára jellemző volt, hogy a művészek előtt sodorta a jointjait:
kétharmad cigarettányi vastagságúra és tökéletes csőformájúra. A
kézművesség remekei voltak!” Ez imponált Jim Morrisonnak, aki
szintén ügyesen tudott sodorni. Rothchild a régi vágású füvesekhez
tartozott, amennyiben a szert és a hozzá való ezt-azt az akkoriban
divatos diplomatatáskája rekeszeiben hordta. De le is fülelték
marihuána birtoklásáért, amikor a New Yersey-beli házába egy
rejtélyes, fűvel teli táskát hozott a postás, akit rögtön követtek a
rendőrök. Rothchild tagadta, hogy a fű az övé lett volna, és
megesküdött Jac Holzmannak és másoknak, hogy valaki feldobta:
valószínűleg egy olyan zenész, akivel korábban dolgozott, és valamiért
haragudott rá. Két év börtönt kapott, amiből le is ült hét hónapot New
Jerseyben, majd 1966 elején feltételesen szabadlábra helyezték.
Próbaidős volt még akkor is, amikor Holzman felkérte, hogy legyen a
Doors-album producere. Rothchild eleinte vonakodott, mert látta
énekesük eszelős viselkedését, és rögtön tudta, hogy ezzel mennyi
gond-baj jár. De Holzman emlékeztette arra, hogy az Elektra kiállt
mellette, míg a büntetését töltötte – és most ideje a szívességeket
viszonozni. „Hát, ha így nézzük…”, adta be végül a derekát Rothchild.
Holzmannak tanúskodnia kellett Rothchild mellett a bíróságon, és be
kellett számolnia a próbaidős jó magaviseletéről, hogy Paul
elmehessen Los Angelesbe a The Doors lemez munkálatait megkezdeni
szeptemberben a Sunset Soundnál. A négysávos stúdiót egy Walt
Disney-főnök építtette, itt készült a legtöbb Disney-film zenéje, amit
lemezen is kiadtak. A Sunset Sound tulajdonosa, Tutti Camaratta egy
nemrégiben felvett hangmérnököt, a tizenkilenc éves Bruce Bot-nickot
bízta meg, hogy a Doors felvételeinél segédkezzen: vele lett teljes az a
hatfős csapat, amelyik kialakította a Doors legendás, komoran fénylő,
földmélyi hangzását.
PAUL ROTHCHILD ÖSZTÖNÖSEN ráérzett arra, hogyan kell bánnia Jim
Morrisonnal és a Doorsszal. Rothchild a stúdióban fenevaddá változott,
diktátorrá, aki semmiféle visszapofázást nem tűrt el a stúdióban
rendszerint teljesen tájékozatlan fiatal zenészektől. Segítségére volt
ebben a jó híre. „Paul Rothchild nevét láttuk egy Paul Butterfield-
lemezen”, mondta Robby Krieger, „és azt a lemezt imádtuk. Aztán meg
a pasas éppen a börtönből szabadult, úgyhogy azt gondoltuk, jó srác
lehet.”
 Jim Morrisonnal is sokat nyomott a latban, hogy Rothchild törvényen
kívüli, meg aztán Rothchild rendkívül nagy formátumú személyiség
volt, nemigen lehetett vele vitatkozni. „Az egyetlen pasas volt, aki az
egész zenekart rettegésben tartotta”, mondta a zenekar roadja és
későbbi menedzsere, Bill Siddons. „Egész különlegesen tudott
ordítozni, üvöltözni. Megvoltak az eszközei, amivel elérte, amit akart,
és tudott harcolni is. Olyan aprólékos volt, hogy akármibe is fogott,
annak ismerte minden molekuláját. Mint a németek. Mindig mindenkit
helyre tudott tenni. Ο volt »a főnök«. Ο volt »a producer«.” Ray
Manzarek: „Paul volt a legmenőbb, legklasszabb, legintelligensebb
producer ezen a földön. Paul egylényegű volt velünk. Paul nagy elme
volt. Ismerte Bachot, Mingust és Monkot, Sabicast, a Jim Kweskin Jug
Bandet, Arthur Rimbaud-t és Federico Fellinit… Jim és Paul rögtön
megtetszettek egymásnak.” Paul Rothchild olyan keményen kézben
tartotta az eseményeket, és olyan precíz volt, hogy a Doors zseniális
első lemezét alig több mint egy hét alatt sikerült felvenni 1966
augusztusának végén.
A SUNSET SOUND STÚDIÓBAN napközben a Miki egér rajzfilmek
hangfelvételein dolgoztak. A Doors este érkezett, és jól telefüstölték a
stúdiót cigarettával meg fűvel. Az „A” stúdió tágas helyiségében
kezdték a munkát, és elsőnek a „Moonlight Drive”-ot vették fel. A dalok,
amiket már öt hónapja csiszoltak a klubokban, gyorsan és lendületesen
peregtek. A Rolling Stones nagy hatású albuma, az Aftermath
nyomában jártak: az Aftermath, ez a nyíltan szadomazo-chisztikus
mestermű nagy áttörést jelentett, és széles körben elismerésre talált a
tagadásnak ez a sötét, bluesos hangja. Ebben a stílusban a The Doors
lemez lett a másik komor mestermű.
Jól haladtak a felvételek, és Jim, akinek haja ekkor még a vállánál is
alább ért, jól érezte magát. Jól szórakozott, amikor a többiekkel együtt
csizmáikban trappolva vették fel a Rothchild által csak „náci hangzás”-
nak nevezett hangeffektet, ami a „Twentieth Century Fox”-ban, Jim
okos és szeretetteljes Pamela Courson-portréjában a ritmussáv részét
alkotta. Az „I Looked at You” és az „End of the Night” a zenekar korai dalai
voltak. Rothchild az első dalnak a koncerteken használt, popos
hangszerelését tette föl a lemezre, míg a másik art-rockos
hangzásvilágához Robby Krieger egy hullámzó, pszichedeli-kus
bluesgitárszólót talált ki (az utóbbi dal Jim egzisztencialista tisztelgése
a hírhedt Céline előtt). A „Take It as It Comes” Manzarek finom
orgonaszólójával közel áll a Doors élő, klubbeli megszólalásához. Jim
később azt állította, hogy a dalt Maharishi Mahesh jóginak írta, de Jim
világképében a meditativ törekvést érvényteleníti a szövegben is
megfogalmazott felszólítás: „specialize in having fun”.
Nem volt semmi gond egészen addig, míg neki nem láttak a „Light My
Fire” rögzítésének. A dal felvételével egy időben küzdött meg
egymással egy szezonzáró meccsen a Los Angeles Dodgers és a San
Francisco Giants baseballcsapata. A meccsen a legendás játékos, Sandy
Koufax (annak a Tropicana Motelnak a tulajdonosa, ahol Jim lakott) volt
a Dodgers dobóembere, és a baseballbolond Bruce Botnick vette
magának a bátorságot, és elrejtett egy hordozható tévét a stúdió egyik
sarkába, ahol az antennával be lehetett hozni valami rendesebb képet.
A hangot letekerte, és csak az láthatta a készüléket, aki a
kontrollszobában ült.
A „Light My Fire” szólóin dolgoztak. Rothchild behozott egy
basszusgitáros sessionzenészt, Larry Knechtelt, hogy funkysabb legyen
az alap. A dal verse-motívuma a-moll és fisz-moll akkordváltásra épül, s
ezt Ray később „afféle Sonny és Cher-szám”-nak titulálta. John a dobon
latinos groove-ot játszott, keverve a kemény rockos négy negyeddel. A
dalt teljes egészében Robby jegyezte, kivéve a második versszakot,
ahol Jim a „no time to wallow in the mire” („nincs idő a dagonyára”) sort a
„funeral pyre” („halotti máglya”) rímmel hozta össze. A felvételhez
Manzarek és Krieger jazzes szerkezetű szólókat raktak össze,
mégpedig John Coltrane legújabb lemezeinek, a Coltrane Time, az elé
Coltrane, valamint a „My Favourite Things” mintájára. A dal
bevezetéséhez Manzarek felidézte, amit Bachról tanult, és egy, a
kvintkört követő barokkos szekvenciát talált ki oda, amit akár
klavikordon is játszhatott volna.
Amíg ők ezeket próbálgatták, Jim körbetáncolt a stúdióban, mozgott
a zenére, próbált ráhangolódni a groove-ra. A szeme sarkából észrevett
a kontrollszoba üvegén valami fénytükröződést. Jim odasétált és
meglátta a tévét, s hogy a hangmérnök azt nézi. A hangulata egy
csapásra megváltozott, mint amikor hirtelen felhő árnya vetül a prérire.
Jim kiborult: felkapta a tévét, kitépte a kábelt a falból, két lépést
hátrált, és megpróbálta a készüléket keresztülvágni a kontrollszoba
vastag üvegfalán.
A tévé visszapattant a masszív üvegről, és széttört a földön.
Döbbent csend.
Fenyegető szünet után Jim azt morogta: „Picsába a tévével a
stúdióból. Meg ne lássam még egyszer.” A többiek vállat vontak, és
dolgoztak tovább.
Következő este Jim és Pam néhány barátjukkal elhajtottak ahhoz a
hírhedtté vált kanyarhoz a kaliforniai Cholame-ban, ahol 1955-ben
James Dean a Porschéjával karambolozott. Jim azért zarándokolt el oda,
mert meg akarta nézni, hol halt meg Dean, de csalódnia kellett, mert
megtudta, hogy bálványa nem is az úton, hanem egy közeli kórházban
hunyt el a karambol után néhány órával.

ÉRT ENGEM VALAKI EGYÁLTALÁN?

FOLYTATÓDTAK A LEMEZRE KERÜLŐ DALOK FELVÉTELEI, meglett a „Soul
Kitchen” orgona-intrója, a titkos ábécék és a neonerdők is. A „Crystal
Ship” lassú shuffle-ritmusához ellenpontként sikerült egy lágy
zongorabetétet illeszteni. Az „Alabama Song” egy sörkerti umca-
zenekar és egy dekadens weimari tivornya hibridje lett. A szám
karneváli zenéjét Ray egy úgynevezett Marxaphone-nal játszotta,
amely egy úgynevezett autoharp, egy gépi hangtompítóval ellátott,
citera-szerű hangszer, és a Disney-filmekhez sokat használták. Jim is
változtatott a szövegen, elhagyta belőle azt a szarkasztikus versszakot,
amely így kezdődött: „Mutasd, hol találunk egy kis dollárt”.
A „Back Door Man” sikerült a leginkább rockosra, és a Doors-
repertoár fontos darabja lett: a következő években ennek a dalnak a
hangszőnyege szolgáltatta a terepet Jim szónoklataihoz,
rögtönzéseihez és szavalásához a színpadon. A lemezen hallható
felvétel minden eleme Jim színpadi viselkedésének nyers
szexualitásához kötődött: a kezdetleges tam-tam ritmus, a féktelen
blueshangzás, a mordulásoktól a kiáltásokig fokozódó ének, mely végül
fülsiketítő ordításba csap át. A Doors-számok közül ez az egy velejéig
romlott volt: a tilalmas, alja-mocskos szexualitásnak olyan baljós
felhangjait árasztotta, amitől nemigen szabadulhatott az, aki egyszer is
hallotta. Jim a „Back Door Man”-t átdolgozta a saját szája íze szerint,
csak két versszakot tartott meg az 1952-ben Willie Dixon (a chicagói
Chess Records házi hangszerelője és basszistája) által „Back Door
Friend”-ként megírt, öt versszakos szövegből. Howlin' Wolf is felvette a
„Back Door Man”-t, még később pedig az ifjabb John Hammond is. Az ő
feldolgozását hozta be Robby egyszer egy Doors-próbára. Jim jellemző
módon sikamlós, sokat sejtető szavalatokkal csavarta meg az egészet,
és amikor arról beszél, hogy mindenkinél több „csirkét” eszik, még
megfejeli egy gúnyos, megvető vihogással. A dal gonosz grimasszal
arra céloz, hogy Jim Morrison a fiatal amerikai férfiak homlokát szép
nagy szarvakkal kívánja feldíszíteni, mert a barátnőiket meg fogja
kefélni – hátulról.
A megfelelő hangzást Rothchild úgy kívánta elérni, hogy Jimet
szándékosan eltávolította a többiek zenéjének testmelegétől. A Doors
zenéje a hallgatótól távolinak hangzott, amikor a „Break On Through”
berobbant a hangszórókba – ezzel az ének mitikus, kísérteties
hangsúlyt kapott. Hogy ezt a hatalmas, korszakalkotó rock-kompozíciót
lendületbe hozza, John Densmore brazilos ritmust üt, mégpedig
dobseprűvel, nagyon hasonlóan bossanova-klasszikus „Desafinado”
intrójához, annak is a két évvel korábbi, Stan Getz-féle
feldolgozásához. A dal közepére még be is gyorsultak, úgyhogy mire Jim
a szövegben ahhoz a ponthoz ért, hogy „hétre hét, napra nap, percre
perc”, a dal már egy távirat sürgősségével hatott. A „Break On Through” –
némileg cenzúrázott formában – hamarosan a rocktörténet legnagyobb
lemeznyitó dalai közé került.
JIM EGY KICSIT BEKATTANT, amikor a „The End” felvételére került sor. Az
első estén LSD-t vett be, emiatt csak a dal elejét tudták rögzíteni, a dal
drámai végét nem. A második este pont a felvétel előtt tűnt el, és
valaki a Sunset túloldalán álló Áldott Oltáriszentség-templomban talált
rá. Jim elhozott onnan egy imakönyvet, és a lapokat egyenként tépve
ki valamit mormolt maga elé. Bruce Botnick a kontrollszobában
felhangosította a monitort, és akkor meghallotta, hogy Jim azt kántálja:
„Öld meg az apát, baszd meg az anyát!”. Botnick feltételezte, hogy ez
a dalhoz tartozik, mert még nem hallotta azelőtt. Már ismerte Jimnek
azt a szokását, hogy néha kézzel írott szövegeket ránt elő a
farzsebéből, melyeket rendszerint oda gyúrt be.
A második estére Rothchild így emlékszik: „A »The End« felvételének
közepén tartottunk. A lámpákat lekapcsoltuk, és gyertyák égtek Jim
mellett, aki hátat fordított a kontrollszobának. Más fény csak a
műszerek lámpáiból jött. A stúdióban elég sötét volt. Egy kicsit meg is
koreografáltuk a dolgot. Néha Jim vezette a csapatot. Máskor meg,
amikor a zenekar tiszta erőből játszott, és Jim nem maradhatott a
stúdiószobában, akkor az énekesfülkében volt, és ide-oda szaladgált a
fülke meg a stúdióban felállított szólistamikrofon között.
Hipnotikus élmény volt. A kontrolszobában még négyen tartózkodtak
akkor. Amikor a felvételnek vége lett, észrevettük, hogy a szalag
tovább forog. Bruce-t, a hangmérnököt is rabul ejtette az előadás –
mint minden jelenlévőt. Mindannyian úgy éreztük, hogy részesei
voltunk a múzsa látogatásának. Csak a gépek tudták, hogy mi a
dolguk!”
A dal ősbűn-jelenetét követő kataklizmikus ragában, a zenekari ricsaj
közepette Jim perkusszív módon köpte egymás után a „kill” és „fuck”
szavakat, akár egy talking drum, ezeket a lemezen lekeverték és
elnyomták, de a stúdióban a Doors a maga teljességében szólalt meg,
halhatatlanná téve a pillanatot.
Rothchild: „A felvételnek még csak a felén voltunk túl, de én már
teljes testemben megborzongtam. Odaszóltam Bruce-nak: »Tudod, mi
megy odakinn? Ezek igazi történelmi pillanatok. Ezért jöttünk ide. EZ
AZ.« És mikor a felvételnek vége lett, éppolyan kimerült voltam, mint a
többiek.”
Ezt a pillanatot sem Rothchild, sem Botnick nem felejtette el. Aztán
Rothchild még egy szám felvételére kérte a Doorst.
Nem jött össze. Jim egyik mániás periódusának csúcsán volt, bár ezt
ott senki sem ismerte fel. Robby Krieger azt mondta erről később:
„Azzal az Oidipusz-komplexusos utazással volt elfoglalva: »öld meg az
apát, baszd meg az anyát!«. Ilyenkor képes volt így folytatni órákon át.
Amikor végre sikerült rávenni, hogy játsszuk föl (a »The End«-et),
remekül csinálta. Utána meg láttuk, hogy túlságosan fel van pörögve a
további munkához, így hát fájrontot csináltunk, és hazamentünk.”
De még fiatal volt az éjszaka, és a Skorpióban álló telihold világított
az égen. Két órával később a LSD-től és alkoholtól fűtött Jim, az ember-
légy átmászott a Sunset Sound lánckerítésén, és betört a stúdióba.
Beviharzott a szobába, ahol épp akkor fejezték be a „The End”
keverését, leült, lerúgta a csizmáját, és meggyújtott egy jointot.
Nézelődött egy kicsit, aztán lekapott a falról egy nagy, réz tűzoltó
készüléket, és beindította, habbal terítve be a berendezést és a
hangszereket, még a csembalót is.
Paul Rothchild kirángatta Jimet onnan. De Jim csizmája odabent
maradt.
Másnap reggel Bruce Botnickot felhívta Tutti Camaratta, akit a gutaütés
kerülgetett: „Gyere be azonnal! Mi a fene folyik itt?”
Megtalálták Jim csizmáját, amit szintén hab borított, Jim viszont nem
emlékezett rá, hogy ott járt volna. John Densmore is hasonlóképp
beszéli el, amint Jim hitetlenkedve kérdezi: „Tényleg én tettem volna?”
Jac Holzman kiengesztelte Tuttit egy csekkel, és valaki feltakarított
Jim után. Camaratta abbéli meggyőződését osztotta meg Holzmannal,
stúdiójának megbecsült, régi kuncsaftjával, hogy a Doors
lemezfelvételére elköltött ötezer dollár szerinte ablakon kidobott pénz.
Holzman megköszönte a bölcs tanácsot, és megpróbált nem aggódni.
(E könyv megjelenésekor a Doors első albumának – valamennyi
hanghordozótípuson – eladott példányszáma meghaladta az
ötvenmilliót, és ez a szám tovább növekszik.)
NÉHÁNY HÓNAPPAL KÉSŐBB, a The Doors lemez megjelenésekor Paul
Rothchildnak minden hipszter-ékesszólását latba kellett vetnie, hogy
kimagyarázza, miről is szól a „The End”. Ο volt az Elektra
sajtószóvivője, és a fejtegetései megjelentek az Elektra által részben
támogatott korai rockújságban, a Crawdaddyben.
Íme, Rothchild szavai: „A lemezfelvétel során egy alkalommal Jimet
nagyon erős érzelmi felindulás kerítette hatalmába: tépelődött, és
könnyek között azt kiáltotta a stúdióban: ÉRT ENGEM VALAKI
EGYÁLTALÁN? Mire én azt feleltem: Igen, én értelek. Akkor
belebonyolódtunk abba, hogy mit is jelent ez az egész, hogy öld meg
az apát, baszd meg az anyát, amit Jim folyton hajtogatott – és a
lényeget tekintve a következőkről van szó: az »öld meg az apát« azt
jelenti, hogy öld meg mindazokat a beléd nevelt dolgokat, amik
idegenek tőled. Ezek nem a sajátjaid. Ezek idegen eszmék, amik nem a
tieid. Ezeknek meg kell halniuk. Ezek pont azok a dolgok, amiknek
pusztulniuk kell. Ez a pszichedelikus forradalom.
A »baszd meg az anyát« nagyon alapvető. És azt jelenti: térj vissza a
lényeghez. Mi a valóság? A »baszd meg az anyát« nem más, mint
maga az Anya, az anya a születés, a valóság, a legvalóságosabb,
megfogható, megragadható, érezhető dolog. Maga a természet, a
valóság, ami nem hazudhat neked.
Úgyhogy amit Jim az Oidipusz-rész végén mond, nem más, mint amit
a klasszikus darab (az Oidipusz király) is mond: öld meg az idegen
eszméket, és térj vissza a valósághoz. Erről szól a dal is, a »vég«-ről.
Az idegen eszmék végéről és a személyes eszmék kezdetéről. Érj el a
valósághoz, a saját valódhoz, légy benne a saját magaddal
kapcsolatban lévő valósággal.”
 JAMES PHOENIX
JIM MORRISON MAGÁNÉLETÉBEN 1966 őszén változás állt be, mert
részlegesen odaköltözött a vörös hajú barátnője modern, egyszobás
lakásába, egy düledező, zöld házba a Laurel Canyonban.
Akkor már a zene világának összes szereplője a Laurel Canyonban
lakott: Zappa és a sleppje, többen a Byrdsből, a Mamas and Papas,
Billy James és a Buffalo Springfieldből Steve Stills. (Neil Young még
messzebb költözött Hollywoodtól, a Topanga Canyon egy öreg
tanyaépületébe.) A Laurel a Hollywoodhoz legközelebb eső kanyon a
hegyekben, ahol a vadászok és a legelső mozisok 1915 körül
letáboroztak és kunyhókat építettek. Ötven évvel később már sűrűn
beépült fura házakkal, néhány spanyol stílusú villa is volt ott, és vonzó
hely hírében állt, ahogy azt Joni Mitchell dala, a „Ladies of the Canyon”
ábrázolta.
Pam a Rothdell Trail 1414. számú házban talált lakást, épp a mögött
a falusias üzlet mögött, ahol David Crosby vásárolta a vécépapírt. A
havi hetvendolláros lakbért Jim fizette. A lakásnak volt egy balkonja a
másodikon, ahová Jim szeretett kiülni egy sörrel, miközben azt nézte,
micsoda alakok jönnek-mennek odalent a téren, és jegyzeteket írt a
Love Streetről, ahol a teremtmények összetalálkoznak.
Fölöttük két zenész lakott a Three Dog Night együttesből. A
földszinten pedig Pam barátnője, Mirandi Babitz a barátjával, Gémmel.
(Mirandi testvére volt a félénknek épp nem nevezhető grupie, Eve.)
Mirandi ruhákkal foglalkozott – ő vett méretet Jimről az első
bőrnadrágjához –, és éppen azon ügyködött, hogy megnyissa Los
Angelesben az egyik első butikot, ahol saját tervezésű ruháit és a
legújabb, londoni „páva”-irányzatot követő ruhákat akart árulni.
Pamela, akit szintén nagyon érdekeltek a ruhák, figyelemmel kísérte
Mirandi ügyködését, mert titokban azt tervezte, hogy ő is saját butikot
nyit, ha majd Jim pénze a zenekartól folydogálni kezd.
Jimmy és Pamela már nagyjából hat hónapja jártak, amikor Jim a
ruháit, a könyveit meg az elektromos takaróját odavitte Pamhez. Ekkor
kezdődtek a nagy veszekedéseik is a csapodárság, nemtörődömség és
más dolgok miatt: eposzba illő csaták, amelyek túlnőttek a lakás falain
– egész ki az utcára. Pam hetente egyszer biztosan kiborult, dühödten
feltépte a hálószobaablakot, és kihajította az utcára Jim könyveit meg
ruháit, s miközben potyogott az irodalom meg a koszos ruha, Pam
hangosan átkozódott és rohadt gyilkosnak nevezte Jimet. Mirandi
Babitz szerint Pam vissza-visszatérő boldogtalanságának az volt az
oka, hogy a két ember szexuálisan nem jött ki jól egymással. Babitz
szerint Jim az anális közösülést szerette, a pici és sovány Pamela
viszont nem nagyon lelkesedett azért, hogy Jim híresen méretes tagját
oda hátra beeressze.
Mirandi Babitz: „A szexuális életük bizarr volt. Jim mindig
megkötözte Pamet, és néha nagyon brutálisan bánt vele. Pam sem
bánta ezt egy bizonyos határig, de Jim rendszeresen túllépett a
határokon… Hátulról szeretett kefélni. Pam ezt rühellte, de
beletörődött. Részben emiatt veszekedett folyton Jimmel.
Egyszer, amikor mi is náluk voltunk, Pam kiakadt Jimre, mert
gyanakodott, hogy valaki másra hajt. Emiatt aztán fogta Jim kedvenc
mellényét, amit a színpadon szeretett viselni, és világítós filccel ráírta a
hátára, hogy BUZI. Aztán szétvagdosta Jimnek egy csomó ruháját,
majd eltűnt egy teljes napra.”
Jim nagyon szeretett Pamelával veszekedni, aki uralkodó típus volt,
vágott az esze, mint a borotva, és sosem maradt alul az adok-
kapókban: tányérokat, bögréket, késeket, serpenyőket vágott Jim-hez,
aki csak nevetett rajta. Ha elmentek valahová együtt, Pam tétovázás
nélkül behúzott Jim képébe a kis öklével, ha úgy gondolta, hogy Jim
túlságosan közel merészkedett egy másik nőhöz. Kigúnyolták egymást,
mindig próbálták egymást megrémíteni és meglepni valamivel,
provokálták egymást, hogy ki tud még botrányosabban viselkedni.
Együtt szedtek LSD-t, és együtt mentek B12-injekciókra a UCLA
Medical Centerbe, hogy felépüljenek utána. Pam volt az egyetlen nő,
aki tudta, mivel lehet provokálni Jimet, aki ettől teljesen megőrült. A
Pammel vívott csaták után Jim általában egy hollywoodi klubban kötött
ki, és ott egy gyanútlan lányon töltötte ki a bosszúját, aki nem tudta
magát megvédeni. Egy éjjel szíjjal megverte Suzy Creamcheese-t a
Whiskyben, ahonnan ezért ki is dobták. Máskor a Bido Litóban pofozta
meg Pam Millert. Több helyen voltak fenntartott motelszobái nyugat-
Hollywoodban, többnyire azonban a Laurel Canyon Boulevard-on
tartott hazafelé késő éjjeleken, hogy Pamela Coursonnel aludjon.
Makacsul összetartoztak ők ketten, és ez így is maradt a sok-sok
gyalázkodás és ide-oda törlesztés után is. Ray Manzarek, aki jól
ismerte őket ebben az időszakban, ezt mondta róluk: „Valahogy
olyanok voltak ők ketten, mintha egy és ugyanaz a személy lennének.
Ugyanannak az érmének a két oldala, ugyanaz az ember, csak az egyik
nő, a másik meg férfi… Tökéletesen illettek egymáshoz.” Az eltelt évek
során Manzarek hajlamos lett túlromantizálni Jim és Pamela kozmikus
lelki egymásra találásának legendáját, de soha meg nem ingott abbéli
meggyőződésében, hogy ez a két ragyogó deviáns jellem egymásnak
lett teremtve.
A DOORS PÁRSZOR JÁTSZOTT ITT-OTT LOS ANGELESBEN szeptember és
október folyamán, Paul Rothchild pedig ezalatt New Yorkban dol gozott
a lemezükön. A Doors játszott együtt Sky Saxon csapatával, a Seedsszel,
játszottak a hollywoodi Bido Litóban, és néhány magánpartin John Kay
kemény rockot játszó együttesével, a Spar-row-val. Jimtől származott
az a nagy ötlet, hogy Kay változtassa a zenekar nevét Steppenwolfra.
Jim azon is gondolkozott, hogy megváltoztatja a saját nevét. Mint a
Rimbaud által megálmodott cselekvő költő, ő is nagy, sőt forradalmi
terveket szövögetett, amelyekről tudta, hogy nem használnának
túlzottan apja szent és sérthetetlen haditengerészeti karrierjének,
különösen ha ezek a provokációk, amelyekben Jim mindig örömét lelte,
kicsúsznának az irányítása alól. Ray Manzarek azt mondja, hogy Jim
szeretett volna az első album borítóján James Phoenix néven
szerepelni, és ezt az új nevet és személyiséget akkor akarta kipróbálni,
amikor New Yorkban játszották az első koncertjeiket. James Phoenix – a
mitikus madár, amely az idejétmúlt burzsoá tudat parázsló hamvaiból
támad föl. James Phoenix – a Vízöntő korszakának hírhozója. Végül
azonban Jimet rábeszélték, hogy tartsa meg a saját nevét, és a
médiának továbbra is kénytelen-kelletlen hazudja azt, hogy árva
gyerek.
Október 31-én, Halloween napján a Doors New Yorkba repült, és a Henry
Hudson Hotelba jelentkeztek be a West 57th Streeten. Az Elektra
gőzerővel reklámozta a Doorst, már hónapokkal a lemezük elkészülte
előtt: Paul Rothchild egy hónapot lekötött nekik az 1966-ban
Manhattan egyik legdivatosabb szórakozóhelyének tartott Ondine-ban,
az East 57th Streeten, a Queensboro híd alatt. Azon az első estén a
zenekar egy groteszk jelmezbálon vett részt a klubban, ahol a klub
szokásos közönsége jelent meg: Warhol-rajongók, újgazdagok meg a
tánc királynői. A klubban éppen Otis Redding lemeze, a „Knock On Wood”
volt a kedvenc. Az est végén Jim Morrison a gyönyörű fekete groupie-
val, Devon Wilsonnal lépett le, aki rendszeres látogató volt az Ondine-
ban, és ő lett később Jimi Hendrix múzsája. Kettejük eltűnése jó
beszédtéma volt a környék amfetami-non élő pletykásainak.
Másnap este, november elsején tartotta a Doors első fellépését az
Ondine-ben, és akkor látták először, hogyan járják a jerk nevű táncot
ott, ahol voltaképp született. Az a közönség, amelynek eddig L. A.-ben
és a város környékén játszottak, nagy helyen, kígyózva járta a táncot,
ám a New York-i közönség egészen másfajta táncokat ismert: ideges,
ugrándozós táncokat, mint a frug, a monkey, a watusi, a shing-a-ling.
„Nem ismerték a transzos táncokat”, jegyezte meg Manzarek. „Nem
tudták, mi az a pszichedelikus tánc.” A Doors perzselt, mint a
rossznyavalya attól a pillanattól kezdve, hogy beledőltek a kőkemény
kezdőszámba, a „Back Door Man”-be. Két héttel előttük a The Mothers of
Invention is New Yorkban játszott, és Frank Zappa egyfolytában dicsérte a
Doorst az összes rádióinterjúban, ami vele készült. Billie „Winters, az
Ondine közkedvelt lemezlovasa is találkozott már a Doorsszal Los
Angelesben, és ő azt az igét hirdette velük kapcsolatban a manhattani
éjszaka gyermekeinek, hogy maga a végítélet közeleg. Az Elektra
Records pedig, ahol a Love és a Butterfield Band lemezei megjelentek,
úgy harangozta be a Doorst, mint a következő nagy szenzációt, az
amerikai Rolling Stonest, melyben Jim Kalifornia válasza Mick Jaggerre.
Nem csoda hát, hogy az Ondine-t az első napokban megrohanta a Jim
Morri-sonra kíváncsi közönség. A kicsi, tengeri motívumokkal díszített
klubban minden este telt ház volt, és hosszú sorok várakoztak a
bejutásra.
Andy Warhol a második este érkezett a sleppjével. Kint dúlt a
manhattani november, de a Doors második szettjére az Ondine
alagsori helyisége valóságos hopi-indián izzasztókamrává változott,
amikor Jim vadul előadta egyik első, nagyon sámánisztikus
produkcióját. A zenekar mintha az életéért játszott volna, és a „The
End” megdöbbentő drámája mintegy közös orgazmusban csúcsosodott
ki az est végén. A buli után Jim újra rátalált Nicóra. Paul Morrissey, aki
a Warhol-filmek producere lett, megegyezett Andyvel, hogy meg kell
nyerniük Jim Morrisont főszereplőnek a következő filmjükbe, amelynek
munkacíme ez volt: Baszás.
Az alternatív sajtó nagyon szerette a Doorst, és a kritikák extati-
kusak voltak. A Village Voice újságírója, Howard Smith Jimet a
legjelentősebb szexszimbólumnak nevezte James Dean óta. Richard
Goldstein, a legelső rockkritikus („egy angoltanár, aki véletlenül a
rockhoz tévedt”) azt írta, hogy a Doors szólóénekese „képes a Káma-
Szutra minden pozitúráját bemutatni – pusztán a szájával”. A fotósok
verekedtek a jó helyekért. Linda Eastman, aki később Paul McCartney
felesége lett, szintén elfényképezett az Ondine-ben jó néhány
tekercset, és felfigyelt rá, milyen kegyetlenül koncentrál Jim, meg arra
is, hogy a kezével befogta az egyik fülét, hogy hallja a saját hangját a
zenekartól.
Warhol pártfogoltja, Gerard Malanga utálta a Doorst, és okkal. „Ellopta a
figurámat!”, siránkozott, miután ő is megnézte az ondine-beli fellépést,
és a többiek a Warhol-társulatból csak csóválni tudták a fejüket, és
helyeseltek, hogy igen, Jim Morrison a bőrnadrágban és vonagló
előadásmódjával lenyúlta Gerard underground poèt maudit alakítását,
ugyanakkor klasszisokkal jobban csinálta. Általános vélemény volt,
hogy ha Malangának lett volna zenei tehetsége, akkor ő futott volna be
elsőnek, és Jimre már nem lett volna kíváncsi senki. De Malangának a
vizuális művészetekhez volt érzéke – a selyemvásznakhoz és a
fotózáshoz –, és soha semmit nem tudott volna írni, ami akár csak
közelébe ér a „My Eyes Have Seen You”-nak vagy a „Crystal Ship”-nek.
Gerard tehát duzzogva versírásra adta a fejét, miközben Warhol és
Morrissey mindent bevetettek, hogy megszerezzék Jimet az új filmjük
főszerepére.
A Doors a délutánokat Paul Rothchilddal töltötte, együtt keverték az
új lemezt a Holzman által az Elektra belvárosi irodájához épített, kicsi
stúdióban. Holzman azt remélte, hogy a lemez kijön karácsonyra, végül
azonban a következő év januárjára módosították a megjelenés
időpontját, így aztán Rothchildnak több ideje maradt. Ο rakta össze a
„The End” végleges változatát: a szám elejét az első estéről, a dal
bombaként robbanó végét pedig a következő éjszaka készített
felvételről. Rothchild és Holzman már megbeszélték, hogy az elsőként
megjelenő kislemez csakis a „Break On Through” lehet.
Egy rossz hangulatú megbeszélésen Holzman közölte a Doors-szal,
hogy az Elektra szükségét érzi, hogy a dal mámoros felkiáltásából
kicenzúrázza a „high” szót („She gets… she gets… she gets hiiiiigh” –
„Begerjed a lány”). A rádióban ilyen nyilvánvaló utalás a drogra nem
hangozhat el, mondta Holzman, és mikor Rothchild is a főnöke mellé
állt, a zenekarnak engednie kellett.
Az Elektra lefoglalta a Doorst novemberben. Új öltönyöket vásároltak
Greenwich Village-ben, mert az Ondine tulajdonosa azt mondta, hogy a
Los Angeles-i cuccaik nem elég divatosak. Új csizmákat is vettek a
Chelsea Cobblertől. Jim cigarettával lyukat égetett a zakójába, és rögtön
kidobta a szemétbe. Danny Fields, az Elektra fiatal, divatos publicistája
a tinimagazinokban kezdte ontani a cikkeket – akkoriban a
rocksztárokról egyedül itt jelentek meg sztorik. Fields homokos volt, és
az olyan cikkei, mint az „Álmaim randevúja Jim Morrisonnal”,
bepillantást engednek abba a kamaszos sóvárgásba, ami ezeknek a
szennylapoknak (pl. a Datebooknak és a Hit Paradernek) az olvasóit
jellemezte.
Azután ott volt Gloria Stavers, a harmincon túli exmodell, a
legnagyobb példányszámú tinimagazin, a Sixteen szerkesztője. Stavers
sikeres nő volt, aki a vidéki szegénységből a zeneipar egyik
megkerülhetetlen szereplőjévé küzdötte fel magát. Egykor Lenny Bruce
barátnője és bizalmasa volt, és nagyon élvezte, hogy hatalma van a
nagyszámú olvasóközönségére sóvárgó fiatal rockerek fölött. Gloria
Stavers képes volt felépíteni – vagy éppen derékba törni – egy karriert
magazinjának egy címlapsztorijával meg a közölt fényképekkel.
Szerette a saját lakásában fényképezni a zenészeket, s ha a fotószeánsz
igazán jól sikerült, az ágyában fejeződött be. Viszonzásképp garantálta
a havi rendszeres megjelenést a Sixteen lapjain, és ez egyenes utat
jelentett az országos ismertséghez, a sztárrá váláshoz. (A Doorsnak
sokszor emlegették ennek legkirívóbb példáját: a Herman's Hermitsből
– az angol zenei invázió második hullámos tinicsapatából – az
angyalarcú Peter Noone-nak, a szólóénekesnek az esetét. Gloria elcsábította
Noone-t, ebből a Hermitsnek több Sixteen-címlapja származott, és
végül 1966-ban több lemezt adtak el, mint a Beatles vagy a Rolling
Stones.)
Mind a négy Doors-tag együtt érkezett Stavers lakására, ahol Gloria
kötelességtudón lefotografálta őket. Utána Danny Fields kiterelte Rayt,
Robbyt és Johnt az ajtón, hogy Gloria Jimmel egyedül dolgozhasson.
Gloria kinyitott egy újabb üveg bort. Kicsit összeborzolta Jim hosszú
haját, kötekedett vele, cukkolta egy kicsit. Elővett egy fésűt, hogy
rendbe tegye Jim haját, mire Jim megfogta a fésűt, és kivágta a nyitott
ablakon. „Ne nyúlj hozzám azzal a fésűvel.”, mordult rá. Hamarosan
lekerült Jimről az ing, és a nő ruhatárának darabjait, nyakláncokat és
szőrmebundákat próbált magára. Gloria lefényképezte duzzogó
csinibabaként, és a téglafal előtt pózoló görög hősként is. Mesélt
Jimnek arról, amikor Lenny Bruce-szal járt, és megtanította neki, hogy
úgy maradhat sovány és szexi, ha meghánytatja magát, és kiadja a
megevett ételeket. Hajnalban beestek az ágyba. Gloria olvadt vajjal
kente be magát, és engedte Jimnek, hogy azt tegye, amit a legjobban
szeret. Pár hónap múlva, amikor a The Doors végre megjelent, a
Sixteen lihegve hízelgő címlapsztorijának ez volt a címe: „Morrison
varázslatos!”

JELADÁS
1966 NOVEMBERE. Jim Morrison kedvére kószált New Yorkban. Minden
filmet megnézett, amit csak vetítettek: a The Tenth Victim-et, a Modesty
Blaise-t. Gyalogosan portyázott a 4th Avenue antikváriumaiban, ahol
Genet-t, Brechtet, Mailért és LeRoi Jonest vásárolt. William Burroughs új
regényét, a The Soft Machine-t olvasta. Nagyon szívesen látott vendég
volt Andy Warhol belvárosi stúdiójában, a Factoryben, ahol a
törzsvendégek bőségesen ellátták drogokkal, Nico pedig sztárokat
megillető furulyázással kedveskedett neki az alufóliával burkolt
fürdőszobában.
Andy Warhol, aki olyan selypes volt, mint egy kislány, szó szerint
rimánkodott Jimnek: hadd filmezze le Nicóval. (Úgy látszik, Nicó-nak ez
ellen semmi kifogása nem volt.) „Baszást nem, Andy”, nevetett Jim.
Akkor Andy azért könyörgött, hogy csak hadd nézze, amikor a nagy
német nő profi módon furulyázik Jimnek. „Baszást nem, Andy.” Azt
azért (szóban) megígérte Jim, hogy hajlandó szerepelni a Baszásban,
ha majd 1967 elején a munkálatok elindulnak. Az amerikai
underground legmenőbb filmje akkoriban éppen Andy Warhol Chelsea
Girls című alkotása volt, és Warhol meg Morrissey megpróbálták Jimet
meggyőzni róla – bár ő ezt maga is nagyon jól tudta –, hogy a New
York-i avantgárd legnagyobb megtiszteltetése az, ha valakit felkérnek:
legyen a következő Warhol-produkció sztárja. A forgatókönyv szerint a
férfi főszereplő addig példátlan módon teljesen meztelenül, elölről lett
volna látható. A film másik szereplője Valerie Solanis volt.
Jim azt ígérte Warholnak és Morrisseynek, hogy ott lesz, amikor a
Baszást forgatni kezdik L. A.-ben szilveszter után. Később viszont
meggondolta magát – vagy a Doors menedzserei beszélték le róla.
Mindenesetre maga helyett színész ivócimboráját, Tom Bakert küldte a
forgatásra – minden külön értesítés helyett. Warholék meglepődtek, de
azért Bakerrel forgatták le a filmet, aminek végül I, A Man lett a címe,
és Warhol jobb filmjei közül való.
1966-BAN A LEMEZCÉGEK a zenés filmklipeket – a videoklip elődjét –
vetették be, mert égtek a vágytól, hogy termékeikkel bekerülhessenek
a tévéműsorokba. Ebben az évben a Beatles és a Rolling Stones is már
rendszeresen filmklipeket készített a kiadott kislemezekhez. Ekkor
jósolta meg a figyelmes nagyközönség számára Marshall McLuhan, a
kanadai médiafilozófus a globális falu megszületését, és azt, hogy a
tömegkommunikáció meghódítja a valóságot. Jac Holzman sem akart
kimaradni ebből, úgy döntött tehát, hogy fllmklipet készítenek a Doors
lemeznyitó dalából, a „Break On Through”-ból.
 A klip producere az Elektra embere, Mark Abramson volt. A
koromfekete, klubvilágítást idéző díszlet előtt a színes filmre készült
klip leginkább Jim arcát mutatta: kék szemét, vastag ajkait – a hosszú
hajú, gyönyörű, fiatal rocksztárt. Mellé néha bevágták a tweed-zakós,
kék inges, nyakkendős, professzoros külsejű Ray Manzare-ket. Az
áttűnésekkel és hirtelen vágásokkal megszerkesztett, háromperces klip
a Doorst a szokásos napfényes kaliforniai együttesek antitéziseként
mutatta be, és megkísérelte a zord és antiszociális Rolling Stones mellé
helyezni, akiknek akkor már kijöttek komor tónusú albumaik, a
December's Children és az Aftermath. A „Break On Through” klipje
éreztet valamit a Doors első kislemezének pszichedelikus térítői
lázából, de mivel a klip új műfajának piaca még nem alakult ki, csak
ritkán került adásba, amikor a lemez a következő évben megjelent.
1966. november 15-én írta alá a Doors a szerződést az Elektra
Recordsszal. Villogtak a vakuk, és a bőrzakós Jim mosolygó
üzletemberekkel együtt készült nagyalakos fényképét elküldték az
elegáns lapoknak: a Billboardnak és a Cashboxnak. Az Elektra
szerződése hét albumra szólt az elkövetkező öt évben. A Doors
egyúttal leszerződött az új menedzsereikkel is: a zeneipar két Los
Angeles-i mellékszereplőjével, akiktől az Elektra azt várta, hogy
képesek lesznek kezelni a szertelen Jim Morrisont.
A lemezipar úgy működött akkoriban (és így működik ma is), hogy a
lemezcégek inkább a zenészek menedzsereivel szerettek kapcsolatot
tartani, akik biztosították, hogy a művészeik rendben és időben
megjelenjenek a stúdióban, illetve a koncerteken. A lemezcég a
menedzsercégnek küldte a tiszteletdíjakat, akik a pénzt aztán vagy
szétosztották a zenekar tagjai között, vagy nem. A Doors új
menedzsereit kapkodva, az utolsó pillanatban választotta ki a Whisky-
vezetőség korhelyeiből álló bizottság, kiegészülve az ügyvéd Max
Finkkel, aki új volt a zeneiparban. Az egyik menedzser Salvatore
Bonafede lett, aki a régi típusú East Coast-zenét képviselte, és
korábban olasz-amerikai popsztárokkal dolgozott, például Dionnal és a
Belmontsszal. A másik, Asher Dann pedig tekintélyes Beverly Hills-i
ingatlankereskedő volt és a Whisky törzsvendége, akiről naivan
feltételezték, hogy tud majd bánni a kiszámíthatatlan, garázda Jim
Morrisonnal.
A „Sal és Ash” párossal az első perctől kezdve gondok voltak. Nem
tudták, hogyan kell egy új bandát bevezetni, és azonnal megpróbálták
a Doorst kifaroltatni az Elektrával kötött szerződésből -ezért aztán az
Elektránál mindenki utálta is őket. Jac Holzman azt mondta róluk, hogy
„semmi jó nem származott tőlük”. Sal és Ash mindössze nagyjából egy
évig húzták, és utánuk a Doorsnak nem is lett rendes menedzsere
egyáltalán.
PAUL ROTHCHILD meghívta New Jersey-i házába a zenekart hálaadás
napi vacsorára. Jim berúgott, és rászállt Paul feleségére: a fülébe
sugdosott és a haját simogatta. Paul úgy tett, mintha mi sem történt
volna, de a konzervatív Densmore felháborodott. Később, miközben a
producer vitte őket vissza Manhattanbe, Jim elkezdte Paul hosszú haját
cibálni, míg egyszer a kocsi életveszélyesen meg nem csúszott a
Holland Tunnelben. Erre már Paul is hangosan rászólt Jimre, hogy
hagyja abba. Akkor Jim átnyergelt Rayre, és az ő haját akarta kitépni,
amit Manzarek tűrt is, amíg vissza nem értek a szállodába. Ott Jim
levetkőzött, és meztelenül kiállt az ablakpárkányra, tizenkét
emeletnyire a 57th Street fölött. Átkokat és verssorokat kiabált a fagyos
levegőbe vagy egy órán át, míg a többieknek sikerült rávenniük, hogy
másszon vissza a túlfűtött hotelszobába, ahol Jim egy lámpaernyőt tett
a fejére, hosszan, sokáig pisált a szőnyegre, majd kidőlt.
A DOORS DECEMBER ELEJÉN repült vissza Los Angelesbe, ahol a Sunset
Stripen megváltozott helyzet fogadta őket. Míg ők távol voltak, a
tizenévesek életét gyökeresen felforgatták a Stripen lezajlott
zavargások, és azok rendőri elfojtása, a kedélyek pedig még egyáltalán
nem higgadtak le. Úgy kezdődött, hogy egy alkalommal a srácok
kiözönlöttek a Pandora's Boxból, és megállították a forgalmat, hogy
egyik társuk letartóztatása miatt tiltakozzanak. Az emberjogi
mozgalmaktól kölcsönzött technikát vetették be: több százan spontán
módon leültek az úttestre a Sunset Boulevard-on. A rendőrök a szét-
oszlatásukhoz kutyákat és könnygázt vetettek be. Több éjszakán
keresztül folytak ezután a zavargások, a rendőrök egyre brutálisabban
léptek fel, és ez felháborította a Stripre járó fiatalokból élő zenekarokat
is. Steve Stills egy maróan gúnyos hangvételű dallal reagált az
eseményekre a „For What It's Worth”-szel, és néhány hét múlva ez lett
a Buffalo Springfield első listás kislemeze.
A Doors abban a hónapban két hétvégén Los Angeles egyik jobb
klubjában, a Sea Witchben játszott. Itt személyesen azoktól hallhatták az
események történetét, akik szemtanúi voltak, ahogy a Sunset járdáin a
keménykezű rohamrendőrök – a rendet helyreállítandó -könnygázt
vetettek be, ütötték és lökdöstek az ártatlan kölyköket. A klubban vagy
a Cantor's Deliben késő este ezek a sztorik az egyébként is
hatalomellenes indulatoktól fűtött Jimet kihozták sodrából. Paul
Rothchildnak azt mondta, hogy vigasztalhatatlan, amiért a Doors
kimaradt ebből.
1966. december 8-án Jim a huszonharmadik születésnapját ünnepelte
otthon Pamela Coursonnal a Laurel Canyonban. Pamela most már jegygyűrűt
hordott, és kezdte magát Mrs. Morrisonnak nevezni. Autót béreltek, és
kora este elindultak a Mulholland Drive-on, amely a sziklás hollywoodi
hegyek között nyugat felé kanyarog. Pam veszélyes, zavarodott
hangulatában volt, és szüntelenül azzal próbálkozott, hogy elkapja Jim
kezéből a kormányt, és a kocsit -csak úgy heccből – kivezesse az
útszéli szakadék kavicsos szélére.
EKKORTÁJT KEZDTE AZ ELEKTRA megszervezni a Doors reklámkampányát.
A fényképezés előtt, ami Jimből legendát csinált, elmentek vele a
sztárfodrászhoz, Jay Sebringhez a West Hollywood-i Fairfax Avenue-ra,
hogy csinálja meg a haját. Sebring volt a sztárok fodrásza, aki a hosszú
haj vágásának és formázásának új stílusát vezette be: kisméretű, olasz
hajszárítókkal dolgozott. A hajvágás itt igazi kényeztetést jelentett,
még a hajmosó lányok is mezítlábas filmcsillagnak néztek ki.
Sebringhez járt Steve McQueen, Warren Beatty, Paul Newman és Peter Fonda is.
Maga Sebring is tökéletes hollywoodi di-vatfi volt, és a szalon előtt
parkoló AC Cobra Ford Mustang versenyautóját Jim Morrison azonnal
megirigyelte.
Sebring csinálta Jim hosszú, makrancos, fürtös barna sörényéből azt
a zilált frizurát, ami olyan volt, mint Nagy Sándor márványból készült
mellszobráé, amely akkoriban a malibui Getty Múzeumban volt
kiállítva. A híres fekete-fehér fotósorozatot Joel Brodsky készítette
Jimről: ezeken úgy néz ki, mint a klasszikus árja férfiasság csupasz
mellű megtestesülése, egy hipnotikusan bámuló adonisz, a nyakában
gyöngysorral. Később aztán, amikor Jim radikálisan megváltoztatta a
külsejét, és elutasította azt a képet, amit Brodsky fotói sugalltak róla,
az Elektránál azzal poénkodtak, hogy Jim Morrison úgyis csak kábé
húsz percig nézett ki olyan jól. A fotók megjelenésekor, 1967
januárjában pedig az a vicc járta Hollywoodban, hogy Jim Morrison pont
olyan a képeken, mintha két homokos találta volna ki
telefonbeszélgetés közben.
Azután az Elektra a zenészekről cikkeket és életrajzi írásokat közölt.
Ezekhez az adatokat Sue Helms, az Elektra titkárnője gyűjtötte össze,
Billy James szerkesztette meg, és adagolta a Rolling Stone-t megelőző
korszak tinimagazinjainak a „kik a kedvenceid?” és egyéb hülye
kérdőívek formájában. A másik három zenekartag életrajza hemzsegett
a szokásos unalmas, rajongók ízlése szerint megfogalmazott,
sztereotip fordulatoktól (ámbár Densmore a zenekar többi tagját csak
úgy emlegette, hogy „azok a csúszómászók”); de Jim Morrison életrajza
különbözött mindentől, ami a sajtóban addig megjelent.
Jim olvasta McLuhant, és tudta – amint ezt később el is mondta –,
hogy az interjú is egy műfaj, amit ugyanúgy meg kell alkotni, mint
minden más művet. Jim azt a kifejezést használta, hogy „jeladás”,
utalva ezzel az amerikai futballban a dobónak a csapattársaihoz
intézett, jól hallható utasításaira, amikor azok éppen a közelharcot
vívják a labdáért. Jim Morrison már ezt a legelső, az Elektra által
gondozott életrajzát is arra használta, hogy megkezdje káoszt és
anarchiát terjesztő kampányát az amerikai fiatalok között a költészet
és a rockzene segítségével. Jim Morrison életrajza szándékosan
kiforgatta a szokásos, vidám hangvételű hippisajtóstílust (melynek
Kaliforniában voltak a gyökerei), és önmagát komor, titkokzatos és
provokatív lázadónak és útkeresőnek mutatta be.
TELJES NÉV: James Douglas Morrison
SZÜLETÉSI HELY ÉS IDŐ: Melbourne, Florida állam, 1943. december
8.
KÜLSŐ: 178 cm (kb. három centit felfelé kerekítve), 66 kg, barna haj,
zöldesszürke szem
SZÜLŐK: meghaltak
LAKÁS: Laurel Canyon, Los Angeles – éjszaka nagyon szép
ISKOLÁK: St. Petersburg Junior College, Florida State University, UCLA
ZENEKARBAN BETÖLTÖTT POZÍCIÓ: szólóénekes
KEDVENC VOKÁLIS ZENEKAROK: Beach Boys, Kinks, Love
ÉNEKESEK: Sinatra, Presley
SZÍNÉSZ ÉS SZÍNÉSZNŐ: Jack Palance (a kései hollywoodi westernek
pszichopata gazembere, illetve Godard Megvetésében a gyáva amerikai
filmproducer alakítója), Sarah Miles (lompos angol színésznő Joseph
Losey A szolga című filmjében)
TÉVÉMŰSOR: a hírek
SZÍN: türkiz
ÉTEL: hús
IDŐTÖLTÉS: lóverseny
SPORT: úszás
MIRE FIGYELSZ EGY LÁNYBAN: a hajára, szemére, hangjára,
beszédére
MIT SZERETSZ EGY RANDEVÚN CSINÁLNI: beszélgetni
TERVEK/AMBÍCIÓK: filmeket csinálni
Az Elektra-féle életrajz Jim művészi kiáltványával folytatódott:
Mondhatjuk véletlennek, hogy a munka, amit csinálok, pont nekem
való. Olyan érzés, mintha egy íjat 22 évig megfeszítve tartottak volna,
amit most hirtelen elengedtek.
Elsősorban amerikai vagyok, másodsorban kaliforniai, harmadsorban
Los Angeles-i lakos.
Mindig azok az eszmék vonzottak, amelyek a hatalom elleni
lázadásról szóltak. Szeretem azokat a gondolatokat, amelyek a
fennálló rendtől való elszakadást, illetve annak megdöntését célozzák.
Minden érdekel, ami lázadás, rendetlenség, káosz – különösen azokat a
tevékenységeket szeretem, amelyeknek szemlátomást nincsen semmi
értelme. Én úgy látom, ez az út vezet a szabadsághoz. A
külsőségekben megnyilvánuló lázadás elősegíti a belső szabadságot.
Én nem belülről indulok, hanem kívülről: a szellemi dolgokhoz a fizikai
valóságon keresztül közelítek.
Nyilas vagyok – ha az asztrológiának köze van a dologhoz –, a
Kentaur, az Íjász, a Vadász. De a legfontosabb, hogy mi meg a Doors
létezünk.
Nyugatról jöttünk
Ez olyan, mint egy meghívás Nyugatra.
A Napnyugta, a Sunset
Ez itt a vég
Az éjszaka
A tenger
Az általunk sugallt világ egy új vadnyugat.
Egy érzéki, baljós világ.
 Furcsán kísértő a nap útja, tudod, ugye?
A vég felé. Az első albumunkon mindenesetre
mindannyian az állatöv végét kutatjuk.
A Csendes-óceán
erőszak és béke
átmenet a fiatalság és a vénség között.
Jim Morrison anarchikus üzenetét az Elektra nem szívesen adta ki.
John Densmore szerint az életrajzok megszerkesztésén dolgozó
dörzsölt, vén róka, Billy James azt morogta az orra alatt: „Nagyon
veszélyes lehet, ha Jim kezébe túl sok hatalom kerül.” Két év múlva Jim
azt mondta az őt interjúvoló Jerry Hopkinsnak, hogy az állítás,
miszerint a szülei meghaltak, „egy vicc” volt.
JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON A KARÁCSONYI ÜNNEPEKET együtt
töltötték a sivatagi város, Palm Springs egy motelszobájában.
Napközben a pálmafák övezte titkos kanyonokat járták be, ahol
oázisszerű elzártságban az Agua Caliente indiánok laktak régen a
sivatag forróságától övezve. Éjszakánként Jim Ezra Pound cantóit
olvasta fel Pamnek gyertyafénynél.
Szilveszter estéjén a Doors egy magánháznál játszott Montecitó-ban,
Santa Barbara egyik külvárosában. Elérkezett a sorsdöntő, 1967-es év.
Hamarosan kijön a The Doors, és Jim Morrison magánéletének vége
lesz, örökre.

ÖTÖDIK FEJEZET
A rock boszorkánymestere
„A kiváltott hatás ennek megfelelően felvillanyozó volt; az ő
hírnevének nem kellett végigjárnia a szokásos lépcsőfokokat, hanem
egyszerre ott termett, akár a mesék tündérpalotája, mely egyetlen
éjszaka alatt nőtt ki a földből”
(THOMAS MOORE LORD BYRONRÓL)

GYERÜNK
JIM MORRISON ALVÁSI ZAVAROKKAL KÜZDÖTT. Pamelának, a barátnőjének
azt mesélte, hogy folyton napalmmal álmodik: a lángoló, tapadós,
benzinszerű anyaggal, amivel az amerikaiak a vietnami falvakat
bombázták. A visszatérő álomban Jim nem tudott megszabadulni a
bőrére tapadó anyagtól, és az átégette a húsát. Ahogy a vietnami
emberekét is. Jim még többet ivott, azt mondta, azért, hogy el tudjon
éjszaka aludni.
1967 januárjában a vietnami kommunisták, kihasználva, hogy az
amerikai oldalon már nem volt egyértelmű a háború támogatása,
ellentámadásba mentek át. A Vietkong és az észak-vietnami csapatok
egyre sűrűbben csaptak le az amerikaiak védelmi állásaira, hogy
felmérjék erőiket a készülő offenzíva előtt. Amerika beavatkozása a
vietnami polgárháborúba vérfürdővé vált, és a televízió minden este
közvetítette az eseményeket. A napalmtól a dzsungel pusztasággá
változott. A megölt vietkongokat trófeaként mutogatták, miután
kiráncigálták őket nyomorúságos fedezékeikből. Fiatal
tengerészgyalogosok nádfedelű falvakat gyújtottak fel a Zippo
öngyújtóikkal. Undorító volt, groteszk és nagyon nem amerikai. Jim
Morrison a motelszobája tévéjén némán nézte ezt az embertelenséget
és erőszakot – és jegyzeteket készített.
Johnson elnök még több katonát vezényelt a vietnami hadszíntérre,
leginkább tizenéves újoncokat. A háború eldurvulásával, amikor ezek
közül a srácok közül mind többet hoztak haza zsákokban, Amerikán
úrrá lett a keserű fájdalom és a nyugtalanság. Az 1966-os év underground
művészeti mozgalmaiból nőtt ki 1967 ellenkultúrája, ahogy a
világháború utáni nemzedék nagy része undorral elfordult az
intézményes kultúrától. A Doors első lemeze is része lett ennek a
folyamatnak, mint a többi, ugyanebben az időszakban megjelent
erőteljes első lemez: a Buffalo Springfieldé, Eric Clapton Cream nevű
zenekaráé, a Jefferson Airplane-é és más San Franciscó-i bandáké.
Jimnek tetszett az Airplane lemeze, a Surrealistic Pillow, és a Doors
az elkövetkező két évben gyakran lépett fel velük közösen. Az Airplane
egyik vezetője volt a San Francisco Sound mozgalomnak, amely a
város tánctermeiben játszó körülbelül tucatnyi zenekart foglalta
magába: pulzáló, pszichedelikus fényshow-val kísért, LSD-től átitatott
kemény rockot játszottak, amelynek az üzenete közvetve
háborúellenes volt. Ezzel szemben a Doors egyetlen Los Angeles-i
csoportosuláshoz sem tartozott, nem úgy, mint például a Byrds meg a
Springfield, ahol a tagok a kommersz folkzene felől érkeztek. A Doors
tagjai jazzisták voltak, Coltrane-rajongók, a szólóénekesük meg egy
posztbeat költő.
A Doors abból a szempontból is egyedülálló volt, hogy demokratikus
elvek alapján működtek. Jim ragaszkodott hozzá, hogy az összes pénzt
– a szerzői jogdíjakat is – egyenlően osszák szét négyük között; és
minden döntésnek, ami befolyással volt a zenekarra, egyhangúnak
kellett lennie. 1967-ben a Doorsnak ez a különállás és egység is
segített, hogy gyorsan és megállíthatatlanul országos hírnévre küzdjek
fel magukat, hogy megismertessék erőteljes zenéjüket, komor, látnoki
dalszövegeiket és karizmatikus énekesüket. Amerikának elszáll az agya
Jim Morrisontól ebben a zsúfolt, munkás, utazással, káosszal és
kalanddal teli évben.
JIM A FILMES HALLGATÓ minden szenvedélyével gyűlölte a televíziót, de
mégis lenyűgözte annak hatalma, hogy azonnal milliókhoz tud szólni.
Újév napján, amikor az első kislemezük, a „Break On Through”
kijött, Jim életében először megjelent a tévében a Shebang! című, helyi
tánczenés tiniműsorban, amelynek az American Bandstandből ismert
Dick Clark volt a producere, a műsorvezetője pedig Casey Kasem disc-
jockey. A „Break On Through” egy szalagról szólt, és a Doors csak
mímelte a játékot, akár egy csapat unott egyetemista, és Jim sem igen
erőlködött, hogy a dalt dramatizálja. De az Elektra gőzerővel nyomta a
Doors marketingjét, és ők is kötelességüknek érezték, hogy
együttműködjenek. A fotójuk ott díszelgett a hatalmas hirdetőtáblán a
Sunset Boulevard La Cienega melletti szakaszán. Ez volt az első alkalom,
hogy egy lemezcég egy kiadványát ilyen hatalmas, kültéri
reklámhordozón hirdesse, ahol rendszerint inkább filmeket vagy
cigarettát szoktak reklámozni. Ugyanakkor annak jelzése is volt ez a
lemezipar többi szereplője számára, hogy az Elektra szokatlan módon,
határozottan elkötelezte magát egy új csapat mellett. A hirdetőtáblán –
mely azt is jelezte, hogy az Elektra a zeneipar egyik nagy tényezőjévé
nőtte ki magát – a lemez Guy Webster által készített címlapfotója
szerepelt, és ezek a szavak:
BREAK ON THROUGH
ÁTTÖRÉS
EGY FELVILLANYOZÓ ALBUMMAL
Jim és Pam aznap este már látták a hirdetést, amikor azt leleplezték:
spotlámpák világították meg a téli éjszakában. Jim elkábult és
megzavarodott attól, hogy önmagát félistenként kinagyítva látta a
legendás Sunset Strip fölött – nem is szólt aznap már egyetlen szót
sem.
JIM MÉG MINDIG RÉSZBEN a turisták, kurvák és hollywoodi színészjelöltek
lármás moteljában, a Tropicanában lakott, de sok éjszakát Pam
gyertyafényes lakásában töltött a Laurel Canyon-beli, lerobbant zöld
házban. Rendszerint délután kettő körül tért magához,
megborotválkozott, és bedobott egy sört – ha talált a hűtőben. Azután
föltette a még meg sem jelent The Doors bakelitlemezt, és úgy
feltekerte a hangerőt, hogy a szomszédok még épp hogy elviselték. Az
első ilyen alkalommal felkeltette a szomszédban egy barátnőjénél
tartózkodó Pamela Miller figyelmét, aki Frank és Gail Zappa egyik –
nem épp szégyellős – tizenéves babysittere volt: most is csak egy
bugyiban ücsörgött ott.
Pamela kisasszony így elevenítette fel a történteket: „Akkor én már
vagy százszor láttam a Doorst, és nagyon szerettem volna Jimet
megismerni, mert még sosem láttam ilyen nyílt szexualitást színpadon.
És nagyon meglepett, amikor ezt a zenét hallottam a Country Store
mögötti zöld viskóból, mert tudtam, hogy a Doors ugyan már fölvett
egy lemezt, de az még nem jelent meg. Úgyhogy belebújtam a lila kis
ruhámba, és mezítláb lesétáltam a házak közötti lépcsőn, hogy
megnézzem, ki az a szupermenő fazon, akinek már megvan a Doors
lemeze. Lábujjhegyen fölmentem a régi faverandára, és belestem azon
az ablakon, ahonnan éppen a »Crystal Ship« szólt. Ahogy a szemem
hozzászokott a sötéthez, el kellett fojtanom egy sikoltást, mert magát
Jim Morrisont láttam meg, személyesen, kócos hajjal – és nem volt más
rajta, csak egy fekete alsógatya. Jaj… istenem!
Rettenetesen izgatott lettem, visszaszaladtam a kéglibe, ahol épp
laktam, és megpróbáltam kitalálni, mit is csináljak. Valamivel az előtt
az Iron Butterfly basszusgitárosától, aki napközben egy kórházban
dolgozott, kaptam majdnem egy liter Trimar nevű nyugtatót. Ezt a
vajúdó nőknek adták, hogy a fájdalmaikat csillapítsák, és ha egy kicsit
ráöntöttünk egy zsebkendőre és beszívtuk, már attól is úgy éreztük
magunkat, mint Alice, amikor bezuhant az üregi nyúl járatába. Ez talán
majd segít – gondoltam –, hogy megismerkedjek a szex-ideálommal.
Megragadtam a Trimart, és lementem a lépcsőn, fel a verandára, és
nagy bátran bekopogtam. Mikor Jim ajtót nyitott, mosolyogva
bemutatkoztam. »Mi van nálad?«, kérdezte az üveg felé intve, amit
szorongattam.
A következő, amire emlékszem, hogy szinte tökéletes hidat csinálok
Jim ócska keleti szőnyegén, és a lila miniruhám a fejemre borul. Nem
emlékszem, hogy volt-e rajtam bugyi – az is lehet, hogy nem volt. De
egyszer csak előkerült a vörös hajú barátnője, akinek csinos szeméből
csak úgy perzselt a gyűlölet. Jimre néztem: behátrált a szoba egyik
sötét sarkába, ott várta, onnan akarta élvezni Pam várható hisztérikus
féltékenységi jelenetét. Azt mormolta neki: »Gyerünk… gyerünk,
gyerünk!«
Meredek egy helyzet volt. Felálltam, és megkínáltam a vöröst egy kis
Trimarral, de ő hátat fordított, és azt mondta: jobban teszem, ha
elmegyek. Visszamentem Sandy kéglijébe. Amikor oda beléptem, még
hallottam, ahogy Pamela azt visítja: »Ne merészelj fölmenni oda, Jim
Morrison! Ne merészelj!« De Jim már az ajtónknál volt, félénken
mosolygott, és nagyon kíváncsi volt, milyen lesz a Trimarból a második
szippantás.
Túl az udvariaskodáson, a délután és az este további részét azzal
töltöttük, hogy a padlón ülve szippantgattuk az anyagot, nevettünk
mindenen, és ismerkedtünk egymással. Hajnalra kiürült az üveg, Jim
akkor jó éjszakát kívánt nekünk, és udvariasan megköszönte Sandynek
a vendéglátást. Micsoda úr! Csalódott voltam, hogy hozzám sem ért,
de most már, hogy összebarátkoztunk, reményeim lehettek a jövőt
illetően – persze csak ha a vörös nincs a közelben.”
Az új lemez mestermű volt, rajta a „Break On Through” a legkeményebb
nyitódal, amellyel rocklemezt valaha is indítottak. Ennek ellenére a
lemez eleinte mégsem fogyott gyorsan. A „Break On Through”
nemigen illett a top negyvenet játszó könnyed, reklámízű
rádióadásokba, melyekben a régi szép idők csapatai voltak még
többségben: a Lovin Spoonful és a Motown-lemezek; az Elektrának
nehezen jött össze, hogy a lemezt játsszák a Los Angeles-i KRLA-adón
kívül is, ahol Dave Diamond volt a DJ, és szinte minden tíz percben
feltette. (A „Break On Through” még az első száz dal közé sem tört be,
csak a 106. helyre került.) A lemezek listáján is csak küszködött a The
Doors. Nem lehetett könnyen eladni: szokatlanul zseniális első album
volt, sajátosan komor, organikus látásmóddal, és jó néhány kemény
rockfelvétellel, melyek azt bizonyították, hogy a Doors nem valami
bágyadt artrock-csapat.
A lemezt, ahogy a koncerteket is, a „The End” zárta. A „The End”
lemezváltozatát azonnal párhuzamba állították a Rolling Stones „Goin
Home”-jával, azzal a hosszabb számmal, amely a néhány hónappal
korábban megjelent Aftermath záródala volt. A kritikusok nyomban
látták, hogy a misztikus utazást leíró és gyilkos szexualitással teli „The
End” az egyik legösszetettebb és legérdekesebb alkotás, amit ez a
nemzedék produkált.
Mindezek ellenére ennek a zenének a közönsége akkoriban mégis
leginkább az egyetemistákra korlátozódott. A rockzene infrastruktúrája
még nem létezett. Az újfajta, formabontó FM-rádióadók, melyek – a top
negyvenet ellensúlyozandó – teljes albumokat játszottak le,
Amerikában akkor még csak a progresszív városokban léteztek:
Bostonban, San Franciscóban és néhány egyetemi városban. A
rockújságírás gyerekcipőben járt, csak a New York-i Village People
létezett, meg az új Rolling Stone San Franciscóban – más nem
foglalkozott komolyan a rockzenével. Ha a The Doors lassan találta
meg a helyét az alakuló ellenkultúrában, az csak azért lehetett, mert ő
maga segített létrehozni ezt az ellenkultúrát, miközben persze próbált
bele is kerülni.
Jim Morrison nagyon megörült, amikor az Elektra egyik promóciós
menedzsere arról számolt be, hogy az amerikai hadsereg különösen
nagy mennyiséget rendelt a The Doors albumból, hogy azt Vietnamban
árusítsák a postaállomásokon. Ez már a jövő jele volt.

AZ EMBERI TALÁLKOZÓ
1967. JANUÁR 5-ÉN, csütörtökön a Doors autóval felment San
Franciscóba, hogy ott két hétvégén a Fillmore Auditóriumban játsszanak.
Bill Graham, a Fillmore híres impresszáriója úgy kérte fel a Doorst, hogy
soha nem hallott tőlük semmit, csak a Jim Morrisonról megjelent
fényképet látta. Joel Brodsky a fotón valóságos görög istent csinált
Jimből, és Graham erre harapott rá. Graham imádta Mick Jaggert,
akiben az éles elméjű rocksztár megtestesülését látta, és gyakran
mondta az üzlettársainak, hogy szeretné megtalálni az amerikai Rolling
Stonest. Talán ez lesz az. (Jac Holzman később azt állította, hogy ő
kérte Grahamet, hívja meg a Doorst, de olyan keveset fizetett, hogy az
még repülőjegyre is alig lett volna elég.)
Jim San Franciscóban volt a legboldogabb gyerekkorában, valakivel el
is fuvaroztatta magát a régi Morrison-házhoz Alamedában. San
Francisco a Vízöntő jegyében, 1967-ben éppen azon igyekezett, hogy
egy egységes, új kultúra felépítésével újra kitalálja az amerikai
civilizációt. A városnak újfajta elképzelései voltak a képzőművészetről,
a költészetről, a zenéről, a filozófiáról, a lakásépítésről, a bioételek-ről,
az LSD-ről és más kábítószerekről. Millenárisra szervezetek, mint
például a Diggers, ingyenes étkezést és gyógykezelést nyújtottak. A
zenekarok, mint például a Dead és az Airplane, együtt laktak öreg,
viktoriánus házakban. A Haight-Ashbury hippijei, a Berkeley radikálisai
és az oaklandi Fekete Párduc párt valamennyien a maguk módján új
világokat kerestek, és új módon kívántak élni. A zenei élet is kezdett
elhíresülni a fény-show-knak, törzsi táncoknak és a titokzatos,
transzperszonális rítusoknak köszönhetően.
A Fillmore-ban a Doors új műsorral állt elő a Young Rascals és a Sopwith Camel
előtt. A drámai „When the Music's Over”-rel kezdtek, amiből lélegzetvétel
nélkül, robbantak bele a „Break On Through”-ba. A második részben
Robby flamencoszólóját „Spanish Caravan”-ban a „Crawling King
Snake” hosszú bluesörömzenéje követte. Jól fogadták őket, és Bill
Graham azt mondta a Doorsnak, hogy játszhatnak a Fillmore-ban,
amikor csak akarnak.
De a következő hétvégén Jim felszívódott. Megint ki voltak pla-
kátozva a Fillmore-ban a Grateful Deaddel és a chicagói blues-zenész, Junior
Wells csapatával együtt. Péntek este, amikor már közeledett a kezdés
ideje, a Doors roadjait ugrasztották (Robby testvérét, Ront és a
tizenéves Long Beach-i szörfös Bill Siddonst), hogy találják meg Jimet,
de az nem került elő a fellépésre. A Fillmore egy veszélyes fekete
negyed kellős közepén volt, és akadtak, akik attól féltek, hogy Jimet a
helyi bandák kapták el. A dühös Bill Graham arra kényszerült, hogy a
Doors-rajongóknak visszafizesse a jegyet. Másnap viszont Jim besétált
Bill Graham irodájába a Fillmore bejárata fölött, és szégyenlősen
bocsánatot kért, mondván hogy Sacramentóban volt egy lánnyal,
berúgott, és háromszor végignézte egy moziban a Casablancát.
Grahamre nagy hatással volt Jim józan őszintesége, választékosan
tisztelettudó magatartása és beszédes pillantása, és erőt véve magán,
elfojtotta kitörni készülő haragját. Gra-hamet teljességgel lenyűgözte
Jim. „Nekem ő volt az eszményi arc, hang”, mondta Bill később, „és ő
írta azokat a dalokat. És nem hordott alsóneműt! Marhára mellbe
vágott…” Aznap este aztán a Doors a maximumot hozta Bill Graham
kedvéért. Robby flamencoszólója közben, amikor a húrok úgy izzottak,
hogy szinte a kif füstjének illatát árasztották, Jim térdre rogyott Robby
repkedő ujjai előtt, ahogy a piros Gibsonon játszott.
*Kifnek nevezik Marokkóban a cannabist és származékait. (A szerk.
megjegyzése)
Az Elektra promóciós menedzsere, Steve Harris később azt állította,
hogy Jim megpróbálta őt rábeszélni San Franciscóban egy fals
halálhírsztorira a sajtóban. „Félrevont egyszer, és azt mondta: »Van
egy marha jó ötletem. Mondjuk azt mindenkinek, hogy meghaltam.«
Mire én: »Az ötlet tényleg marha jó, Jim, csak még senki sem tudja,
hogy te ki vagy.«
Jim Morrison türelmetlenül várta, hogy híres lehessen, mintha csak
sejtette volna, hogy nincs sok ideje. „Jimnek mindig kevés volt az, amit
elértünk”, mondta Robby Krieger. „Az volt a véleménye, hogy legalább
akkorának kell lennünk, mint a Rolling Stones. Sosem tudtak számára elég
gyorsan történni a dolgok. Olyanokat mondogatott folyton, hogy:
»Miért nem megy ez gyorsabban? Nézd csak meg a Beatlest, azok
sutty, már fent is voltak a csúcson!«
EGY SZÉP TÉLI SZOMBATON, január 14-én Jim és társai harmincezer
másik környékbeli hasonszőrűvel együtt részt vettek a Golden Gate
Parkban tartott, idillikus „nagy emberi találkozó”-n. A „törzsek
gyűléséinek is nevezett fesztivál nagy lendülettel indította a később a
„szeretet nyará”-ba torkolló folyamatot: először ez hozta össze az
ellenkultúra különböző ágait, a virággyerekeket a háborúellenes
szervezkedőkkel, a költőket a motorosokkal – a Pokol Angyalainak
tagjaival, akik híresek lettek arról, hogy ők vállalták a rendfenntartás
feladatát a fesztiválon, amire még egy békés tömegben is szükség
volt.
Jim a színpad közelében helyezkedett el, és látta a legtöbb helyi
zenekart: a Deadet, az Airplane-t, Country Joe-t és a Fisht, a Char-
latanst és a Quicksilver Messenger Service-t. Dizzy Gillespie egy
bigband élén lépett föl, a zenekarok közti szünetekben pedig a város
költői varázsolták el a hatalmas tömeget. Allen Ginsberg mantrákat
kántált, és azt énekelte: „Békét Amerikának, békét Vietnamnak!”
Szavalt Gary Snyder, Lawrence Ferlinghetti és Lenore Kandel. Timothy Leary
a pszichedelikus imáit olvasta fel. Alan Watts a zenről beszélt. Michael
McClure előadta csípős, blank verse-ben írott költeményeit. Jim és
mások LSD-től fűtve a virággyerekek között kószáltak ezen a szép,
kalandos napon, ami mintája lett az évtized hátralévő részében
rendezett nagyszabású rockfesztiváloknak, a popkultúra e nagy
eseményeinek.
Jimre nagy hatással volt az esemény, inspirálta. „A város egy
szertartást keres, hogy a töredékeit egyesítse”, nyilatkozta egy
riporternek nem sokkal később. „A Doors is egy ilyen szertartást keres,
egy elektromos menyegzőféleséget.”
1967. JANUÁR 18-ÁN Jim New Yorkba repült. Másnap este kezdte a Doors
az ondine-beli második felépéssorozatát. Jim csíkos ingben és gyűrött
farmerban fogott bele a „When the Music's Over”-be egy olyan telt ház
előtt, melynek közönsége ezt a dalt még nem ismerte, mert nem volt
rajta a lemezen. A divatos társaság abbahagyta a táncot, és
figyelmesen hallgatta a legelső olyan rockdalt, melynek szövegét az
ökológia inspirálta („Mit tettek veled, óh, Föld?” – Hobó fordítása),
amely a megváltásért és szabadulásért fohászkodó apokaliptikus
kiáltással zárult. Ez után kilencven perccel, az elképesztő, végig
szokatlanul gyors tempójú előadás végén, a vulkánkitöréshez hasonlító
„The End” csúcspontján Jim vérfertőző dühében felugrott, és beverte a
fejét a klub túl alacsony mennyezetébe. Öt percig kicsit kába volt,
aztán összeesett. A színpad előtt álló lányok azt hitték, ez is a műsor
része. De Ray látta, hogy Jim nem fest valami jól, mire a roadok kivitték
a színpadról. Az öltözőben sikerült magához térnie, sőt később, hogy
még jobban magára találjon, egy csinos Warhol-követő furulyázott is
neki, de azt senki sem tudta New Yorkban, hogy az illető milyen nemű.
Egy este felbukkant az Ondine-ban Tandy Martin is, aki hallott a Doors
körüli felhajtásról. Azóta nem látta Jimet, hogy az érettségizett. Tandy
férjhez ment az underground hetilap, a The East Village Other irodalmi
szerkesztőjéhez, és most telefonon hívta fel Jimet, aki megígérte, hogy
felíratja a nevét a bejáratnál. Azonban végül mégsem íratta föl, így
aztán Tandynek meg kellett vennie a négydolláros jegyet, plusz
kifizetnie az ötdolláros kötelező fogyasztást is. Amikor megtalálta
odabent Jimet, az semmitmondóan mosolygott, egyenesen elnézett
Tandy feje fölött, és azt mondta neki, hogy most üzleti megbeszélése
van a fenntartott VIP-irodában, de majd később megkeresi Tandyt. Nem
kereste meg. Tandy nagyon furcsa érzéssel ment haza a koncert után.
Ez a második ondine-beli fellépéssorozat indította el a Doors flörtjét az
underground sajtóval. A Village Voice befolyásos kritikusa, Richard Goldstein
lelkesedve írt arról a sejtelmességről és drámai légkörről, ami a Doors
két lábon járó fallikus szimbólumát, Jim Morrisont övezte. A Crawdaddy
nevű fanzin dicsérte a Doors energiáját, hitét, és azt, amit a lap
főszerkesztője, Paul Williams hiteles szenvedélynek nevezett, és amit a
többi amerikai együttesnél hiányolt. (Jim figyelmesen olvasta ezt, az
Elektra New York-i irodájában pedig elkérte a neki érkezett rajongói
leveleket, és teljes elragadtatással bogarászta végig őket. Az
érdeklődését felkeltő leveleket személyesen válaszolta meg.)
A zene szüneteiben a szokatlanul kedves Andy Warhol suttogott Jim
fülébe, a maga passzív-agresszív módján hízelgett, mert még mindig
nem tett le róla, hogy Jimet meztelenül állítsa a kamerák elé. Warhol
egyik lakája, Eric Emerson lányokat szerzett, akik Jimmel töltötték az
éjszakát az Albert Hotelban, a 10th Street és az 5th Avenue sarkán. Pár
nap múlva Jim Tandy Martinnal ment el Jac Holzmanhoz és családjához
vacsorára a West 12th Streeten lévő, rózsafa burkolatú lakásba, és
szemlátomást nagyon tetszett neki Holzman kisfia, Adam. Jim jóban
akart lenni Jac Holzmannel, akinek uralkodói modora és üzleti hírneve
olyan tiszteletet váltott ki Jimből, amire csak nagyon kevés más embert
érdemesített.
A NEW YORKBAN TÖLTÖTT TÍZ NAP UTÁN a Doors visszatért a Stripre, ezúttal
Gazzarrihoz. 1967. február 11-én Jimet letartóztatták botrányos
részegség miatt, mert rendőrökkel kötözködött a Whisky előtt. A Doors
aztán a Whisky új, San Franciscó-i klubjában játszott két éjszaka, ahol
topless go-go girlök táncoltak. Jim környezetében észrevették, hogy már
nem szed annyi LSD-t, mint korábban, viszont többet iszik.
Közben folyton jegyezgette a dalokat, amelyeket a fejében hallott:
„People are strange, when you're a stranger” – „Furcsa a nép, ha idegen
vagy…” (Hobo fordítása), és ezekből állt össze a következő lemez, a
Strange Days alapanyaga.
 Február 18-án aztán megint a Stripen szerepeltek, a Sunset és a Vine
sarkán álló Hullaballoo-ban, ami a swingkorszak Moulin Rouge-a volt. Aznap
éjjel Jim megint találkozott a kedves Pam Millerrel, aki még mindig –
nagyjából – ártatlan volt, de megérte vele foglalkozni.
A lány rockkurtizánnak született, nemsokára ő alapította meg a
Zappa köré szerveződött csajok klikkjét, a GTO-t (Girls Together
Outrageously, kb.: Bőszen Összetartó Csajok). Pamela még csak
nemrég tudta meg, hogy a koncertet mindig megelőzi egy sound
check, amikor a zenekar beállítja a hangzást, ezért aztán már délután
négykor megjelent a klub hátsó bejáratánál. Végighallgatta, ahogy a
Doors szerelését letesztelik, és beállítják a hangszinteket. A lány saját
tervezésű, fekete-fehér csíkos, harangszoknyás toalettet viselt, és az
újra megtöltött trimaros üveget szorongatva várt, remélve, hogy Jim
Morrison egyszer csak előkerül – a vörös hajú nélkül. Úgy is történt, Jim
öt körül kijött, felcsípte Pamela kisasszonyt, bevitte a színpad mögé, és
keményen pettingelni kezdett vele, miközben a Trimart sem hagyták ki.
Pamela kisasszony később így írt erről: „Úgy olvadtam el a szájában,
mint a méz. A testem teljesen átváltozott ragacsos folyadékká, és Jim
keze mintha égő lyukakat ütött volna az arcomon, ahonnan még több
méz ömlött ki.”
Valaki a színpadra hívta Jimet, hogy az éneket beállítsák, ezalatt Pam
ott ült, és próbált magához térni.
Mikor Jim visszajött, kézen fogta Pamelát, és felvitte magával egy
rozoga létrán a sötét padlástérbe, a klub fölötti tetőgerendákhoz. A
sarokban régi spotlámpák rozsdásodtak. Jim fogta Pamela rojtos
pézsmabundáját, leterítette a földre, és ráfeküdtek. „Jim, drágám, én
még szűz vagyok…”, rebegte Pam.
„Micsoda arca volt!”, mondta később Pamela. „Az isten egyik
legcsodálatosabb adománya volt ez az arc, mellyel a rock and rollt
megajándékozta. És ott volt, ott mozgott fölöttem, az ajka szétnyílt, a
szeme lehunyva…”
Azután a közös Trimar-ködön át, valahol messze alattuk meghallották
a „When the Music's Over” kezdőhangjait. Jim felült. „Hé, a francba! Én
jövök!”, nevetett, és úgy csúszott le a létrán, mint egy tűzoltópóznán.
Pamela kisasszony követte őt, és egyszer csak a színpadon találta
magát a Doorsszal, a tömött Hullabalioo előtt, miközben Jimből
kiszakadt a számot indító rettenetes üvöltés. Valaki benyúlt Pamért, és
lelökték a színpadról. Lentről aztán végignézte, ahogy Jim teljes gőzzel,
tökéletesen tisztán énekelte végig a koncertet.
A koncert után, hajnali kettőkor a lány ütött-kopott Oldsmobile-ján
körbefurikáztak Hollywoodban. A lány odabújt Jimhez, mintha járnának
egymással. Pamela azt meséli, Jim arról beszélt, hogy az egész
rocksztárság csak egy színjáték, s hogy ő költőként akar híres lenni. Azt
is mondta, hogy a Trimar „árt a fejünknek”, és miközben a Tiny Naylor
felé tartottak, hogy valamit egyenek, megállt az út szélén, és kidobta a
trimaros üveget az ablakon. „Most már nem tudunk kísértésbe esni”,
mondta a lánynak. Datolyás magos kenyeret majszoltak, és
narancslevet ittak, amint a nap a dombok fölé kúszott, azután
elmentek az olcsó motelba, ahol Jim éppen lakott, mert – mint mondta
– éppen összeveszett a barátnőjével. Pamela kisasszony: „…további
simogatások után Jim kiszállt a kormány mögül, és azt mondta:
„Szeretnélek újra látni. Gyere el, látogass meg itt, vagy hívj, amikor
csak akarsz.« De amikor felhívtam, már kijelentkezett onnan. Micsoda
pech!”

A MÁTRIX-SZALAGOK
A DOORS RENDSZERESEN FELLÉPETT 1967 februárjában Los Angelesben,
leginkább Gazzarri klubjában és a Hullaballoo-ban. Február 22-én a
völgyben a Byrdsszel és a Buffalo Springfielddel együtt jótékony célú
koncertet adtak, hogy segítsék azt a szervezetet, amelyik a rendőrség
és a Stripre járó fiatalok közötti feszültségek rendezésén dolgozott. De
a hosszú hajú srácokat, akik a woodlandi dombok közt rendezett bulira
tartottak, a rendőrök zaklatták, és sokukat le is tartóztatták – ezt Jim
Morrison nem mulasztotta el bejelenteni a színpadon szarkasztikus
hatalomellenes megjegyzések kíséretében. A Gazzarrinál adott egyik
koncertjüket megdicsérte a Los Angeles Times, és ez volt az első
alkalom, hogy egy „komoly” sajtóorgánum írt a Doorsról. A szerző
megemlítette a „vibráló” zenekar drámai hatását a zsúfolt nézőtéren
táncoló srácokra, és idézte Jimet, miszerint az ő zenéjük „ősi és
személyes”.
Márciusban a Doors újra San Franciscóba ment, ahol egy olcsó
motelban szálltak meg. Az Avalon Ballroomban játszottak Country Joe-
val és a Sparrow-val, és Jim ekkor adta elő nyilvánosan először a
Doorsszal a „Moonlight Drive”-ot, azt a kísértő dalt, amit legelőször
Raynek énekelt el a venice-i strandon. A számot kiegészítették egy
félig improvizatív középrésszel, amit csak „Halak a barátaidnak”
címszóval emlegettek. A „Back Door Man”-ben Jim szájharmonikázni
próbált, de minthogy a hangszeres játékhoz nemigen volt tehetsége,
csak néhány siralmas nyekergés meg hörgés jött ki a hangszerből, s az
is tempón kívül, hiába próbált együtt játszani a gitárral. A koncertet
szalagra vette az Avalon: ez lett a Doors legkorábbi fennmaradt élő
felvétele.
Az avalonbeli fellépés után még Friscóban maradtak, hogy öt estén
át a Mátrixban játsszanak, abban a kis zenés klubban, amely részben
az Airplane énekeséé, Marty Baliné volt. A klubnak csak száz főre szólt
az engedélye, úgyhogy 1967 márciusának elején a Doors koncertjei
viszonylag visszafogottra sikerültek. Jim és a zenekar arra használták a
helyet és a város progressszív légkörét, hogy új anyagokat és új
hangzást dolgozzanak ki. A Doors már majdnem másfél éve létezett, és
Jimnek az volt a véleménye – Raynek beszélt erről –, hogy új irányban
kellene továbbhaladniuk, határozottabban a blues irányába. (Jimet az is
befolyásolta, hogy akkoriban látta a Canned Heatet, azt a Los Angeles-i
blues-rock együttest, amelyet egy évvel az előtt alakított meg két
lemezgyűjtő: Bob Hite és Al Wilson. A Canned Heat erőteljes, modern
verzióit játszotta a régi Skip James Delta bluesoknak, és Jimnek nagyon
tetszett a zenekar természetes megjelenése, az utcai öltözék, a szakáll
és a maximális elkötelezettség, hogy a régi bluesokat tisztán,
sallangmentesen mutassák be.)
A Mátrixban a Doors új anyagokat próbált ki, ahogy egy évvel
korábban a Whiskyben dolgozgattak a számaikon. Úgyhogy a lényegre
törő koncertjeik most oldott rhythm and blues örömzenékkel bővültek,
amikre Jim szövegeket rögtönzött. Sorokat vett át Lee Dorsey dalából,
a „Get Out of My Life Woman”-ből, és közbeiktatta egy új versét, „The
Devil Is a Woman”-t (Az ördög egy nő), aminek címe Von Sternberg
egyik legnagyobb filmjének címére rímel. Jim a saját ötleteit régi
dalokba szőtte bele, így játszották a „King Bee”-t, a „King Snake”-et, a
„Who Do You Love?”-ot – ez utóbbit gyors tempóban, csúszkáló
gitárszóval és Jim pikírt közbeszólásával: „Szereted őt? Szereted őt?
Szereted?”
Valószínű, hogy Jim tisztában volt vele: amíg ő máshol járt, a nője az
ivócimborájával, Tom Bakerrel kefélt a Laurel Canyon-beli zöld
viskóban. Pam gondoskodott róla, hogy Jim ezt megtudja – ez egyfajta
bosszú volt Jim egy korábbi hűtlenségéért. Pamela ezt a kalandját
szándékosan nagy nyilvánosság előtt játszotta el, tüntetően nyalta-
falta a pasasát a Stripen, és a zenekarok környékén forgolódó csajok
ezen csámcsogtak is jó ideig. „Tűnj az életemből, asszony!”, szólt a dal.
„Nem szeretsz te már engem.”
De Jim se volt szent. Az egész zenekart kitették miatta a motelből,
mert egy (nagyon!) fiatalkorú lányt próbált észrevétlenül kicsempészni
a szobájából, ahol a lány az éjszakát töltötte: együtt fürdött Jimmel, aki
aztán a kádban elaludt.
JIM ÚJ DALOKAT ADOTT ELŐ a Mátrixban, másokat meg kiforgatott: új
verseket és látomásokat írt bele a dalokba. A nagyszerű „People Are
Strange” is itt hangzott fel először, amit Jim a Laurel Canyon egyik
domboldalában írt, közel a házhoz, amelyben John és Robby laktak. Az
„Unhappy Girl” szerelmes és bosszúszomjas előadásban hangzott el. A
fennmaradt szalagok arról tanúskodnak, hogy a már megírt dalokba új
költői alkotásokat illesztett be. A „When the Music's Over” közepén két ilyen
is volt, a „Who Scared You?” (Ki „ijesztett meg?) és az „Everything Will Be
Reported (At night your dreams will be recorded)” (Mindenről jelentés készül –
éjjel az álmaidat is rögzítik). A „The End” heves csúcspontját két
versbetét késleltette, amelyeket azon a tavaszon Jim többször is
előadott, „Fali Down Now, Strange Gods Are Approaching” (Vesd
magad a földre, különös istenségek közelednek) – ez volt az egyik. A
másik, melyet az apa megölése utáni ponton illesztett be, így hangzott:
„Tudod-e mozdulatlanul nézni a lángoló képeket? Markold fel ezeket
a hamvakat, emeld az arcodhoz. Hadd égjen tisztán a füstölő. A lángok
feljebb kúsznak a falakon. Ez a vége mindennek, amit szeretünk – a
nekünk kedves időknek.” A dobos itt dobta le a bombát, és: „Mama?
Meg akarlak…”
JIM TOVÁBB JÁRTA AZ ORSZÁGOT, közben pedig Pamela kitombolhatta
magát, a Doors ugyanis 1967 márciusában harmadszor is keletre
repült, hogy az Ondine-ban töltsön három hetet a klub házi
zenekaraként. Minden híradás arról számolt be, hogy Jim tombolt,
őrjöngött, és elképesztő energiát vitt bele az előadásokba, amelyek a
„Back Door Man”-nel kezdődtek, majd utána rögtön berobbant a „Break
On Through”. Ezek voltak a Doors legjobb klubkoncertjei, és kellett is,
hogy azok legyenek, mert az Elektra odacsődítette a sajtót a bulikra.
Jim Morrison, akit az ellentétes érzelmek rettenetesen dobáltak a nője
és a cimborája miatt, üvöltött a féltékeny dühtől, és ölni tudott volna.
New York még ilyet nem látott.
A sajtó zabálta ezt: micsoda buli! A kereskedelmi magazinok – a Cash
Box, a Billboard, a Record World – lelkesedtek. Richard Goldstein a Village
Voice-ban szinte szerelmet vallott Jimnek, a szövegeit „művelt, tömör
és baljóslatú anyag”-nak nevezte. A Doorsról azt írta Goldstein, hogy
„ők a Nagy Szám, imádják, irigylik őket, és beszélnek róluk. Már nem
titok: a Doorstól padlót fogsz majd te is.” Eleinte majdnem minden este
ott volt Andy Warhol, mert még mindig azt remélte, hogy Jim
főszerepet vállal az új filmjében.
Jimen látszott, hogy ki van akadva, és sokat ivott. Az Ondine-ban
hatalmas italszámlát csinált. Szexuális vágyainak nem volt határa,
mindenkit megpróbált megkefélni, aki arra járt. Warhol leírja a POPism
című memoárjában, hogy Jim a bárnál csitrikkel verette ki a farkát,
miközben döntötte magába a koktélokat meg a drogokat. Többször
Warholék cipelték ki a klubból, és fuvarozták haza a West 45 íh Streetre,
ahol lakott. Körbejárt az a történet is, hogy az éppen mulató Jim
Morrison sárrészegen és benarkózva megpróbálta betörni Jac Holzman
lakásának ajtaját hajnali négykor, mialatt a cég főnöke bent reszketett
a családjával. Akik azt állítják, hogy ott voltak Jimmel, mesélik, hogy
Jim ráadásként még belehányt a liftbe. De Holzman köti az ebet a
karóhoz, hogy ez sosem történt meg, és nem is történhetett, mert egy
New York-i éjszakás portáson még egy berúgott Jim Morrison sem
juthat át.
Jim rengeteget beszélt Pammel telefonon, amitől csak még rosszabb
állapotba került. Valószínűleg ez volt az a helyzet, amiben – mikor a
Doors menedzserei azt mondták, hogy Jim inkább ne vállaljon
meztelenül filmszereplést.

KIS, VÖRÖS SELYEMSZÍV

1967 ÁPRILISÁBAN a Doors minden hétvégén máshol játszott
Kaliforniában, megpróbálták rockelőadásaikat sikerre vinni
diákcentrumokban, hokipályákon és vásártereken – Fresnótól Mércédig.
Április 9-én újra Los Angelesben játszottak a Jefferson Airplane-nel a Santa
Monica-i mólón. Már egy hónapja nem léptek fel otthon, és a Doors-
rajongók nagyon várták a zenekart – meg is töltötték a 3800 fős
nézőteret. A Doorsnak ez volt az első beltéri monstre koncertje,
úgyhogy Jim új színpadi mutatványt talált ki: a színpad legszélén
egyensúlyozott, mintha kötélen táncolna, miközben a zenekar a „Light
My Fire” szólóit játszotta. Jimnek ez ugyanolyan izgalmat okozott, mint
amikor ember-legyet játszva erkélykorlátokon és magas épületek
tetején egyensúlyozott. A közönségben egyre nőtt a feszültség, amint
azt figyelték: leesik-e Jim. Leesett bizony: a gitárszóló közepén
elvesztette az egyensúlyát, és vagy két és fél métert zuhant –
szerencséjére a színpad előtt álló, meglepett lányokra, akik felfogták az
esést.
JIM KIBÉKÜLT PAMELA COURSONNAL. Városszerte együtt mutatkoztak, és
nagyon turbékoltak. Kölcsönösen szerelmet és bizalmat fogadtak
egymásnak Pam sötét kis kéglijében, és Jim vásárolt neki egy csomó
cuccot, amit akart, főleg ruhákat és fegyvereket (Pam Luger-
pisztolyokat gyűjtött). Pam egy kis, vörös selyemszívet hímzett a
farmerja fenekére, pont ánusza fölé, amiről a helyi pletykások rögtön
tudták, hogy ezzel azt nyilvánította ki, mi jár a pasija fejében, ha
kettesben maradnak.
Pam nagyon szerette a „Jim Morrison barátnője” szerepet, és megint
Mrs. Morrisonnak nevezte magát. Erőssé tette a tudat, hogy visszakapta
Jimet. Arrogáns volt vele, nem félt semmitől, sőt fenyegetően
viselkedett – viszont félénkké változott a nyilvánosság előtt, baráti
körben pedig vakmerő volt és jópofa. Szórta Jim pénzét, és élvezte,
hogy ezt teheti. Az terjedt el róla, hogy kóstolgatja a heroint is, amit
egy barátjától szerez – „egy valódi francia gróftól” – állította Pamela,
de nem sokan hittek neki.
Ezenközben Jim borongós volt, látszott, hogy nagyon maga alatt van.
Szótlan lett, a barátságtalanságig. Mirandi Babitznak, – aki nadrágot
varrt neki, és ehhez méreteket kellett vennie, azt mondta, hogy
rondának tartja magát, és nem képes a sajtóban megjelent képeivel
versenyezni. Babitznak az volt a benyomása, hogy Jim Morrison komoly
depresszióban szenved.
Jim nem vitte magával Pamelát Gavin Lambert forgatókönyvíró Andy
Warhol tiszteletére rendezett bulijára a Santa Monica Canyonba. A
hollywoodi fiatalság gyúlt össze ott, és a csodabogár Tiny Tim zenélt
nekik, például Warren Beattynek, Julie Christie-nek és Tuesday Weldnek
(akivel Warhol nagyon szeretett volna találkozni). Jim összefutott itt a
filmrendező Roman Polanskival és a feleségével, a színésznő Sharon
Tate-tel, aki részeg volt. Megjelent Janis Joplin is, a Big Brother and the
Holding Company szenvedélyes, reszelős hangú énekesnője, akin
kézzel varrott, gyűrt bársonyruha volt és néhány pávatoll, és a rá oly
jellemző Southern Comfort-os üveget tartotta a kezében.
 Jim Janis mellé telepedett le, és átkarolta. Ο skót whiskyt ivott. Jim
kérdezett ezt-azt Janistői, aki elmondott pár dolgot a zűrös texasi
középiskolás éveiről, ahol gúnyolták és kerülték a többiek, mert
szegény volt a családja. Egy óra elteltével – mialatt sok ital és pár
tabletta is elfogyott –, amikor Janis túl harsányan kezdett nevetni
valamin, amit Jim mondott, Jim megmarkolta Janis haját, és egy
hirtelen mozdulattal odanyomta a fejét az ágyékához.
Szörnyű jelenet volt. Akik a közelükben álltak, hátrahőköltek. Janis a
megszégyenítéstől dühösen pofon vágta Jimet. „Seggfej!”, vetette oda
neki Janis, és távozott. „Tudom, hogy egy seggfej vagyok”, mondta Jim.
Később, amikor Janis már menni készült, Jim – még az előbbinél is
részegebben – megállította a kocsiját, és megpróbált beszélni vele. A
szemtanúk azt mesélik, hogy Janis letekerte az ablakot, Jim odahajolt,
hogy bocsánatot kérjen, mire Janis széttörte a fején a Southern
Comfort-os üvegét, majd hangosan szitkozódva elhajtott.
Sokkal később, amikor már mindenki távozott, a magatehetetlen Jim
Morrisont betették egy taxiba.
1967 ÁPRILISA. A Doors játszott a pszichedelikus Avalon Ballroom-ban a
Steve Miller Banddel, azután felléptek a San Fernando Valley egyik
klubjában, a Taft Highban. Többször játszottak a Kaleidoscope-ban, a
Sunset Strip új rockklubjában, ami a Ciro helyén létesült. Április 29-én, a
Santa Barbara-i fellépésükön, amikor a Grateful Dead mellett
játszottak, a Dead hangmérnöke és LSD-alkimistája, Owsley Stanley III.
(aki atyja volt az úgynevezett „designer”-dro-goknak) megajándékozta
Jimet egy teli zacskó házilag készített „Purple Haze” LSD-25-tel.
Jelentős gesztus volt ez, hiszen a Dead zárt közösséget alkotott, és
ritkán ismerték így el azt, aki nem tartozott közéjük. De Jim már akkor
szinte teljesen felhagyott az LSD-vel, és Owsley ajándékát jórészt
szétosztogatta aznap éjjel a színpad mögött gyülekezőknek.
A THE DOORS ALBUM EKKORRA MEGREKEDT a slágerlista közepén. A
rádiósok azt mondták az Elektrának, hogy a „Light My Fire”-ből egy
slágerlistás változatra van szükség, úgyhogy Paul Rothchild megvágta
a felvételt a Sunset Sound stúdióban: kioperált belőle ötperc-nyi
unalmas instrumentális szólót, ezzel Robby Krieger dallamos
transzcendentális kísérletét két perc ötven másodpercnyi, „rádióbarát”
változatra csökkentette. A zenekar meghallgatta az elkészült
változatot, és senki sem emelt kifogást.
Az Elektra 1967. május elsején adta ki a „Light My Fire” kislemezt, a Β
oldalon a „Crystal Ship”-pel. Ez a lemez erre a nyárra volt kitalálva, a híres
„szeretet nyarára”, és a Doors pályája ezzel a lemezzel hirtelen olyan
magasra ívelt, amit még a látnoki képességű Jim Morrison sem sejthetett
előre.
Ekkoriban töprengett el Jim komolyan azon, hogy mit is csinál ő
voltaképp. Jerry Hopkinsnak így mesélte: „Elmondom, mi ejtett
gondolkodóba. Westwoodban elmentem egy este moziba (Arthur Penn
Bonnie és Clyde című filmjét látta), aztán meg bementem egy
könyvesboltba vagy valamilyen másik boltba, ahol cserepeket árulnak
meg naptárakat meg apróságokat. És ott egy nagyon szép és
intelligens – úgy értem ezt, hogy érzékeny és nyitott – lány felismert,
és odajött köszönni. És arról a bizonyos dalról kérdezgetett (a »The
End«-ről). Éppen sétálni volt egy ápolónővel, egyórás kimenőn, mert a
UCLA neuropszichiátriai osztályán lakott. Kiderült, hogy ő is a UCLA-n
tanult, rákapott a kemény drogokra, és vagy önként bevonult
elvonókúrára, vagy valami rokona bedugta oda. Mindegy, azt mesélte,
hogy a kórteremben sok fiatal nagyon szereti ezt a dalt.
Először azt gondoltam: »ugyan, hülyeség«, de aztán elbeszélgettem
vele, mondtam, hogy a dal csomó mindent jelenthet, olyan, mint egy
útvesztő vagy egy kirakós, amin gondolkozni kell. Mindenkinek a saját
helyzetéhez képest kell értelmeznie. Én nem tudtam, hogy az emberek
ilyen komolyan veszik a dalokat. Akkor jöttem rá, hogy talán
gondolnom kéne a következményekkel. Pedig ez nevetséges, mert…
(dalszerzés közben) az ember nem gondol a következményekre, nem is
tud.”
A Doors a második lemez felvételeit 1967 májusában kezdte el Paul
Rothchilddal és a hangmérnök Bruce Botnickkal a Sunset Sound
stúdióban. A „People Are Strange” és a „When The Music's Over” új változatán
kezdtek dolgozni. A költő Michael McClure, akire nagyon nagy hatást
tett a Doors-lemez víziós költészete, meglátogatta őket a stúdióban,
ahol telefonszámot cserélt Jimmel. Ezután a Doors újra turnézni indult,
ahonnan csak nyáron tértek vissza a stúdióba, amikor az már
négysávosról nyolcsávosra bővült. Jim és Pamela megnézték McClure
darabjának, A szakállnak Los Angeles-i előadását. A darabban Billyt, a
kölyköt játszó Dennis Hopper letépte Jean Harlow bugyiját, és úgy tett,
mintha a szájával elégítené ki – mindezt a mennyországban. Los
Angelesben -nem úgy, mint San Franciscóban – az erkölcsrendészet
nem lépett közbe.
Az éppen futó sláger Jimi Hendrix „Are You Experienced?” című száma
volt. Jim noteszában fennmaradtak azoknak a filmeknek a címei,
amelyeket valószínűleg akkoriban látott: Nagyítás (Blow up), Diploma
előtt (The Graduate), Egyenesen szembe (Point Black), Az algíri csata
(The Battle of Algiers). Ugyanitt jegyezte fel az idézetet Marshall
McLuhan bestseller tanulmányából, a The Medium Is the Massage-bóh
„Használjuk a médiumot narratív eszközként.”
Májusban hat estén keresztül a Doors újra a Whiskyben játszott. Azóta
nem léptek itt föl, hogy nyolc hónappal korábban kirúgták őket. Úgy
volt, hogy a Byrds előtt fognak játszani, de a nagynevű csapat éppen
oszlófélben volt, ezért Jim McGuinn lemondta a fellépést. (Helyettük a
Buffalo Springfield jött.) Az első estén a vadonatúj fekete bőrszerelésbe
öltözött Jim Morrison benyomott rendesen, zavart volt és nyúzott. Az
instrumentális részek alatt úgy kapaszkodott a mikrofonállványba, mint
akinek ez az egyetlen támasza az életben. Leginkább csak akkor adott
életjelt magáról, amikor elkínzott üvöltéseket hallatott.
 A Doors utolsó whiskybeli fellépését 1967. május 21-én tartotta. A
rádiók mind a „Light My Fire”-t harsogták, és a szám gyorsan haladt
fölfelé a listákon a nagy, országos siker felé. Hamarosan a Doors olyan
híres zenekar lett, hogy többé már nem tudott kaliforniai
klubkoncerteket adni. Egészen új idők következtek.

AZ ÉLETERŐ VOLT DERŰSEN, VÉRESEN

Ian Whitcomb huszonhat éves volt, és a brit zenei invázió részeként
landolt Amerikában. Egy sikerszámot mondhatott a magáénak, a „You
Turn Me On”-t, amely egy popszám volt, szexi lihegéssel – nagy siker a
homokosbulikon, és 1965-ben az első tíz közé is bekerült a slágerlistán,
de aztán: semmi. Azért csak letelepedett Los Angelesben, mert ez volt
az események középpontja, és egy született brit könnyen bejuthatott a
poptévéadásokba. George Sherlockra bízta a sorsát (aki állítólag
modellje volt a Rolling Stones számának, a „Under Assistant West Coast Promo
Man”-nek), és várt, hogy történjen már valami. De semmi sem történt.
1967 nyarán Whitcomb egy olcsó motelszobában ébredt. Nemrégen
járt otthon, Angliában, és most azt kérdezte magától: ugyan mit keres
megint itt, a pokolban? Még pizsamában felkapott egy könyvet, és
átvánszorgott a közeli Copper Skillet nevű éjjel-nappali kávézóba a
Sunset és a Gower sarkán. Odaült a pulthoz, rendelt magának egy
szendvicset, és kinyitotta a könyvét. Egy perccel később egy rekedtes,
enyhén déli akcentusú hang odaszólt neki:
– Én fejből tudom azt a verset, amit olvasol.
Jim volt az, tetőtől talpig bőrszerelésben, és az arcán kétoldalt lenőtt,
bozontos barkóval. Whitcomb persze már látta Jimet az újságokban, és
tudta, hogy a rádióban most éppen ő fut. Jimet fel lehetett ismerni, de
épp kialvatlan, fáradt és nagyon nyúzott volt. „A szemén látszott a
töprengés”, emlékezett Whitcomb, „de amögött üresség volt. Úgy
nézett ki, mint egy szereplő az Illusztrált Klasszikusok
könyvsorozatból.” Jim húsos szendvicset evett, és előtte is egy nyitott
könyv feküdt. Whitcomb észrevette, hogy Jim figyelmét nem kerülik el
a férfi kuncsaftok némelyikének elismerő pillantásai (a környéken elég
sok homokos lakott).
Whitcomb: – A buzikurvaszerű megjelenés mögött éreztem a jó
nevelést. Brit szokás szerint tartotta a kést meg a villát, a hangja
udvarias volt és határozott. És ott volt a civilizáltság nyilvánvaló jele: a
nyitott könyv.
Jim éppen Nietzschét olvasott.
Whitcomb Jim Morrisonnal nem akart poppletykákról fecsegni, ezért
óvatosan annyit mondott:
„A késő viktoriánus szexualitás mindig lenyűgözött.”
„Engem is” mondta Jim. „Akarod, hogy bebizonyítsam?”
„Mit?”
 „Elmondjam a verset?”
„Kezdd el, haver.”
És Whitcomb legnagyobb csodálatára a feltörekvő rocksztár, Jim
Morrison lehunyta a szemét, és hiba nélkül idézte Piers Brighton 1897-
es, morbid költeményét:
Tizenhét éves erős fickó lógott
Az öreg tölgyfa ágán, és a holt
Tagjait bár nyílvesszők tépték,
Mályva- s leander-lángok övezték,
Mely oly jól illett hozzá e helyen;
Az életerő volt derűsen, véresen.
Két arra cirkáló középkorú pasas kiszúrta a két fiatal srácot: a bőr
fétisruhát viselőt meg a pizsamást.
„Tetszel nekik” ugratta Whitcomb Jimet.
„Nem, te tetszel nekik” felelte Jim, aztán vállat volt. „Szerintem
mindketten tetszünk nekik.”
Whitcomb akkoriban teljesen le volt égve. Leáldozott a csillaga, Jim
volt viszont a következő „nagy durranás”.
„Mondd csak, hogy csinálod?” kérdezte Jimet. Nem gondolta, hogy
Jim ismeri őt.
„Sose szerettem a Gerry and the Pacemakerst” mondta elnyújtott hangon
Jim. „Mit hogy csinálok?”
„Hogy tudsz megmaradni értelmiséginek, és ugyanakkor a srácok
téged bírnak?”
Jim elgondolkodott, a válasz előtt alaposan szemügyre vette a kihűlt
meleg szendvicsét.
„Láttalak a Shindigben és a Lloyd Tkaxton-műsorban is [egy több
adón sugárzott tévéshow], és te ott ökörködtél, azt sugalltad a
közönségnek, hogy a rock and roll marha vicces. Túl komikus voltál.
Tragikusnak kell lenni. A nyugati civilizáció a kibaszott kanális felé tart,
még csak egy földrengésre sincs szükség, hogy vége legyen. A zenét
mi a végső haláltánchoz szolgáltatjuk, és… A, szart. Tudod, mi van? Az
igazság a síron túl van. Gyere, meghívtalak.”
1967 JÚNIUSÁBAN adta a ki a Beatles az egységes koncepciójú Sgt.
Pepper's Lonely Hearts Club Band albumot. Nem találomra összeválogatott
dalokból állt, hanem egységes koncepció alapján megkomponált,
egymással szoros kapcsolatban álló szerzemények alkották, melyet a
Beatles egy ódivatú szalonzenekar szerepébe bújva adott elő. A Sgt.
Pepper a tömegkultúra lenyűgöző alkotása volt, amelynek révén a
pszichedélia beléphetett a mainstream világába, és meghódíthatta a
nyugati fiatalságot azon a nyáron. A Beatles albuma tarolt a listákon,
egészen addig, amíg a Doors ki nem billentette onnan a „szeretet
nyará”-nak második felében.
A dübörgő Doors most volt a legjobb formájában. Június 8-án, épp egy
újabb San Franciscó-i és egy New York-i utazás előtt felléptek a
Hullaballoo-ban. Amikor a klub forgószínpada begördítette a zenekart,
a leginkább lányokból álló közönség sikoltozni kezdett, és vadul
villogtak a vakuk. Fehér fény, fehér vágy – Jim valami undorító
morgással indította a „Back Door Man”-t, és a csajok úgy csődültek a
színpad lábához, mint az ívó halak. Jim a mikrofonállvány-nyal az
ágyékát dörzsölte, a lányok pedig a vágy nyögéseit hallatták a színpad
előtt.
A rendkívüli intenzitású produkció a felénél járhatott, mikor Jim
megbotlott egy kábelban, és elesett. A lányok azt hitték, ez is a „Break
On Through” része, és még hangosabban sikítottak. Erre Jim fölkelt, és a
mikrofonállvánnyal a földet kezdte csapkodni. Felrúgta és rátaposott,
amíg az el nem görbült, majd ismét megragadta, és még vadabb
indulattal taposta a nyomorult állványt. Ez valószínűleg megrémítette a
lányokat, de csak nézték földbe gyökerezett lábbal. Új mikrofont és új
állványt kellett kerítsenek a klubban, hogy Jim be tudja fejezni a
koncertet.
A következő este a Fillmore-ban léptek fel, amely a legelső olyan
táncos hely volt, ahol elektromos zenét játszottak – s most először
voltak ők a fő műsorszám. (Előttük az énekes Richie Havens és a Jim
Kweskin Jug Band játszott.) Jim késett, és részeg is volt. Bill Graham
ordítozott Jimmel, aki ezt figyelemre sem méltatta, amitől Graham csak
még dühösebb lett. A „Light My Fire” szólói közben Jim a mikrofont a
zsinórjánál fogva pörgette, akár egy elektromos lasszót, veszélyesen
közel a közönség soraiban állók fejéhez. Mindenki dermedten várta, mi
következik. Graham a színpad felé indult, hogy leállítsa Jimet, aki
éppen akkor „véletlenül” elengedte a zsinórt. A mikrofon alaposan
fejbe vágta Grahamet, aminek egy csúnya horzsolás lett a
következménye, s az, hogy a már amúgy is felpaprikázott Graham
egészen kiborult.
A buli után Graham mindenkit kizavart a zenekar öltözőjéből, és
üvölteni kezdett Jimmel: „ESZEDNÉL VAGY, BASZD MEG?” Jimet mindig
kijózanította, hogy egy-egy jól sikerült Doors-bulin felszökött az
adrenalinja és teljesen leizzadt, ezért most bocsánatot kért Grahamtől,
színlelt őszinteséggel, ami bosszantó módon nem is leplezte a csíny
utáni önelégültségét:
„Igen, teljesen igazad van. Óvatosabbnak kell lennem. Bizony.”
San Franciscóban egy héttel később Ray Manzarek az orgonája
tetejére készített tartóba tette a meggyújtott füstölőt: minden Doors-
koncert így kezdődött. John Densmore a dobokat próbálgatta, Robby
Krieger meg spanyolos akkordokat szórt elektromos gitárjából a tízezer
összegyűlt közé, akik a Mount Tamalpais szabadtéri színházban
összezsúfolódtak. Amikor Jim Morrison kiténfergett a színpadra
pólóban, fekete nadrágban, hegyes orrú csizmában és a hosszú
fürtjeivel, a tömeg hatalmas üvöltésben tört ki. A Doors általános
lelkesedéstől övezve csapott bele a „When the Music's Over „-be.
Jim rendszerint nem szeretett nappal fellépni, de ez a buli része volt
a KRFC nevű FM-rádió kétnapos szabadtéri fesztiváljának
(Fantáziavásár és Mágikus Fesztivál néven), ahol több mint húsz fellépő
szerepelt: a Moby Grape, a Canned Heat (az ő műsorukat Jim is
végignézte), a 13th Floor Elevators, az Airplane, az újjáalakult Byrds,
Tim Buckley, Smokey Robinson es a Miracles, Tim Hardin és még sokan
mások. Egymás mellett ültek a Pokol Angyalai, a hippik és a Berkeley
egyetem diákszövetségének tagjai, és együtt nézték a keményen
dolgozó Jimet, aki minden erejével azon volt, hogy ezen a napfényes
délutánon is eljusson abba a transzállapotba, mint késő éjszakai
koncertjeiken. A szólók közben eljárta sámántáncát, illetve azzal
mulattatta a közönséget, hogy felmászott a színpad egyik oldalán álló
zászlórudakra. A „The End” csúcspontjára a tömeget teljesen
meghipnotizálta. A Doors előadása végén felhangzó éljenzés és taps
egyszerre volt tetszésnyilvánítás és a megkönnyebbülés jele.
A Mount Tamalpais-beli koncertsorozatra ma úgy emlékezne
mindenki, mint az első nagy szabadtéri rockfesztiválra, ha nem
homályosította volna el a rákövetkező hétvégén megrendezett
montereyi popfesztivál. Fájó pont volt ez a Doors számára, mert mialatt
ők San Franciscóban voltak, pont akkor folyt a Montereyben fellépők
összeállítása, és a menedzserek vadul lobbiztak, hogy a saját csapatuk
is megjelenhessen Jimi Hendrix, a The Who, Ravi Shankar, Otis Redding
és más nagy, nemzetközi sztárok mellett. Hendrixet Brian Jones akarta
felvezetni. Mindenkit oda vártak, a Doorsot kivéve. Őket kizárták, mert
Lou „Folk-Rock” Adler – a fesztivál egyik szervezője – még mindig meg
volt sértve Jim Morrison pökhendi beszólása miatt, amikor Adlernek
nem kellett a demójuk két évvel azelőtt.
Az Elektra emberei és a Doors két teljességgel használhatatlan
menedzsere vadul telefonálgattak, szinte könyörögtek, győzködtek
mindenkit, hogy a „Light My Fire” lesz a következő a slágerlista-vezető
szám. De kerek perec megmondták nekik, hogy az a drámázós seggfej
Jim Morrison semmiképpen nem léphet föl Montereyben.
A Doors tehát keletre repült, és a fesztivál helyett lejátszották
pályafutásuk néhány meghatározó buliját.

EROTIKUS POLITIKUSOK
1967 JÚNIUSÁNAK ELEJÉN a Doors egy éjszakai járattal utazott New
Yorkba, ahol néhány lendületes előadással kápráztatták el azokat,
akiknek megadatott a szerencse, hogy lássák őket.
Ezek egyike június n-én, vasárnap este zajlott a Second Ave-nue-n, a
Village Theaterben (később, még abban az évben ebből lett a Fillmore
East, miután Bill Graham megvette az öreg, Low East Side-i vaudeville-
színházat). A WOR nevű FM-rádió ünnepelte annak egyéves
évfordulóját, hogy a műsorukban albumokról szabadon választott
számokat kezdtek játszani. A sokszínű, ünnepi műsorban fellépett a
Blues Project, a Chambers Brothers és Janis Ian. A közönség tombolt,
amikor Jim színpadra lépett, és a hangerőt úgy feltekerték erre a
rangos eseményre, hogy az öreg színház falai valóságosan is
beleremegtek. Jim mindent bevetett: kezdve a neo-Artaud-
rockszínháztól a sámántáncon és a legédesebben búgó baritonján
keresztül (az „I Can't See Your Face”-ben) a vérforraló sikolyokig.
Richard Goldstein azt írta: „A keze párnát formáz a fülén, Morrison
pufók kerub-arcán makrancos ajkak. Úgy áll ott, mint egy Kenneth
Anger-teremtmény, aztán odasompolyog a mikrofonhoz, ráfonódik – és
üvölt.”
Amikor a „People Are Strange” közben a hibás mikrofon gerjedt, Jim
csavargatni kezdte, és a keletkező elektromos zajok beépültek a
zenébe. A „The End” elképesztő előadását látva, amiben Jim pör-gött-
forgott, mint a dervisek, miközben a zenekar különös, perzselő arab
hangnemekben fortyogott mögötte, a szigorú New York-i közönség
állva tombolt. Néhányan még bravóztak is, mint az operában.
A Doors-offenzíva a következő estén is folytatódott, ezúttal a Steve
Paul's Scene nevű helyen, ahol több este is felléptek június végéig. Ez egy
pinceklub volt a 46th Street és a Eight Avenue sarkán, egy valóságos
rockkatakomba, ahol a manhattani rockerek éppen formálódó elit
rétege és az odalátogató angol sztárok is felléptek, így Paul McCartney
és Brian Jones is. Jimi Hendrix gyakran beesett ide késő este a
gitárjával, és hajnalig örömzenélt. Június 12-től a helyet megtöltötték a
Doors rajongói, akik a Village Theater-beli, hihetetlen koncerttől
nagyon fel voltak villanyozva.
És a Doors lecsapott. Rettentő hangosan szóltak, ráadásul a tempót is
felpörgették: a „Light My Fire”-t például sokkal gyorsabban játszották,
mint a lemezen. A „Soul Kitchen” és a „Back Door Man” szinte forrva
lüktetett. A „Back Door Man” középrészébe Jim egész sorokat szőtt
bele, amelyekből összeállt a „Five to One”, és csukott szemmel
elsuttogott egy látomásos történetet (a későbbi „Coda Queen”-t),
melyben elmondja, hogy egy fiatal lány megerőszakolta őt Floridában
az iskola után, amikor a lány szülei nem voltak otthon. „Én nem
akartam megtenni”, ismételte el estéről estére Jim.
PAMELA COURSON NEW YORKBA REPÜLT, és Jimmel meg a zenekarral
együtt lakott a West 57th Street szállodájában. Jim ekkor – nyár elején –
kezdte el írni azt a hosszú költeményt, amely a „Celebration of the Lizard”
címet kapta. Jim úgy beszélt róla, mint ami egy színdarab és egy
elektronikus szertartás keveréke, ironikus felhangokkal.
A Doors New York-i koncertjei az új rockzenei mozgalom térhódítását
és valós értékelését is elősegítették. A rock különbözött a rock and
rolltól. A rock művészi volt és felnőtt, szemben a közérthető és tini rock
and rollal. A rock and roll apolitikus volt és szórakoztató, míg a rock
„kemény” és gyakran politikus, s néha olyan lelki távlatokat nyitott,
melyek a zenén messze túlmutattak, egészen a radikális politikáig és
művészetig. A Doors kaliforniai hazája a tömegtájékoztatás
tekintetében még provinciának számított, úgyhogy mielőtt a Doors
azon a nyáron New Yorkba ment, a nemzeti médiumok még nem
szerepeltettek olyan rockénekest, mint Jim Morrison, aki dühödten
reagál a környezetszennyezésre (a „When the Music's Over”, „What
Have They Done to the Earth?” betétjében, ami még nem jelent meg
akkor lemezen, de a zenekar élő koncertjeinek központi részét
képezte). Jim Morrison ökológiai témát is érintő rockzenéje nagy hatást
tett.
A Doors azért is jókor érkezett New Yorkba, mert új energiával
töltötte fel újságíróknak azt a kis csoportját, akik viszont képesek
voltak alakítani a zenei ízlést, és kedvenceiket országos hírre tudták
segíteni. Steve Paul, Gloria Stavers, Danny Fields és Lillian Roxon
alkották a publicistákból, szerkesztőkből és írókból álló csapat kemény
magját, akik a rockot mint médiajelenséget kitalálták, és ők
mindannyian szerették a Doorst. (Ráadásul ezek a cinikus New York-iak
ki nem állhatták a szemforgató San Franciscó-i bandákat.) A New York-i
FM-rádiók kulcsemberei, mint Rosco Mercer, Jonathan Schwartz és Murray the K.,
játszani kezdték műsoraikban a Doors-lemez számait. A Doors
tulajdonképpen szülőatyjává vált a rockújságírásnak azzal, hogy a
divatos, ám gyakran értelmetlen pszichedelikus szövegírásba
intelligenciát és mélységet vitt.
A rock panteonja – Dylan, a Beatles, a Stones, a Beach Boys – már két éve
semmit sem lépett. A Doors új „rockszínháza”, amely most bevitte a
rockba a klasszikus drámát, új irodalmi lehetőségeket nyitott a
popzenéről professzionálisan író kisszámú, ám nagy befolyású
kritikusnak. A Life magazin szkeptikus jazzkritikusát, Albert Gold-mant
úgy megpuhította a Doors, hogy váltott: a jazz helyett a popzenéről
kezdett írni, és a New York magazin korai számaiban az egekig
magasztalta Jimet. Jim tulajdonképpen a tenyeréből etette Richard
Goldsteint és Paul Williamst, a két legfőbb rockkritikust, akik úgy írtak a
Doors szólóénekeséről, mint aki egyesíti magában Lord Byront és
Szophoklészt. (Ezek a kritikusok és mások is megkapták a Doors-lemez
egy-egy példányát, s mellé az Elektra ajándékát, egy kis hasist
fadobozban.) Mike Jahn és Michael Lydon kritikusok is szokatlanul
elismerően írtak a Doorsról a New York Timesban.
Amint az idézeteket minden mennyiségben ismerő Jim Morrison
interjúkat kezdett adni, „gondolati írások” jelentek meg a Doorsról és a
rockszínházról a sajtóban, s ezeket gyöngysorként díszítették a költői
mélységű mondások, amelyeket Jim maga fűzött föl.
„Mi igazából politikusok vagyunk. Mondhatni: erotikus politikusok.”
„Eredendően rock and roll banda vagyunk, bluesbanda, egyszerűen
csak egy banda – de ez nem minden. A Doors-koncert nyilvános
találkozó, mi hívjuk el az embereket egy különleges drámai
párbeszédre és mulatságra. Amikor előadunk, egy világ
megteremtésében veszünk részt, és ezt a teremtést ünnepeljük együtt
a közönséggel. Olyan ez, mint az élő testekkel művelt szobrászat.
Ennyi a politikai rész, de a mi hatalmunk szexuális. A koncertekből
szexuális politikát csinálunk. A szex velem kezdődik, kiárad, és
elvarázsolja a színpadon zenélőket. Az így születő zene átterjed a
közönségre, és kapcsolatba lép velük. Ok aztán hazamennek, és
kapcsolatba lépnek a saját valóságukkal, én meg visszakapom az
egészet, amikor a valósággal kapcsolatba kerülök. így aztán ez az
egész szexdolog egy hatalmas tűzgolyóvá kerekedik.”
„Én képeket mutatok fel. Emlékeket ébresztek… a szabadságról. De
mi csak kinyithatjuk a kapukat: azokon át nem vonszolhatunk senkit.”
„A mi munkánk, az előadás nem más, mint egy kísérlet a
metamorfózisra. Mint egy tisztulási rituálé, alkímiai értelemben.
Először meg kell legyen a rendetlenség, a káosz időszaka: a visszatérés
az ősi katasztrófához. Ebből kell az alkotóelemeket kitisztítani, és
megtalálni az új életcsírát, ami minden élőt, minden anyagot és az
egész személyiséget megtisztítja – míg végül, remélhetően, ott állsz
majd te, úgy, hogy egyesítesz magadban minden kettősséget és
ellentétet. Akkor már nem lehet szó jóról és rosszról, csak valami
egyesítettről és tisztáról.”
Jim még akkor is értelmesen tudott beszélni, ha irdatlanul be volt
rúgva. Egy fontosnak mondott interjúban, amit az ideges és riadt
Richard Goldsteinnek adott, alig lehetett érteni a motyogását, olyan
részeg volt: „Szóval, a sámán… olyan ember, aki rendszeresen kábítja
magát. Ο valószínűleg már eredetileg is… egyfajta különleges egyed.
És transzba ejti magát: tánccal, pörgessél, itallal, droggal – valahogy.
Aztán szellemi utazást tesz és… ööö… leírja ezt az utazást-a törzs többi
tagjának.” Aki ezeket olvasta, megértette, amit Jim mondott: hogy a
Doors több, mint játék, több egyszerű rockzenekarnál. Jim jelzéseket
adott, és az éppen születő rockkultúra vevőkészülékei figyelmesen
vették az adást.
Két évvel ez után kérdezték Jimet erről az „erotikus politikusok”
címszóval folytatott marketingről és a többi hasonló, reklámízű
frázisról. Akkor így emlékezett: „Figyeltem a médiát, úgy nőttem föl. A
sajtótermékek mindig az asztalon hevertek otthon, úgyhogy olvasni
kezdtem őket. így tanultam meg a stílusukat, hogy hogyan közelítenek
a valósághoz. Amikor a zene területére léptem, az volt az érdekem,
hogy bebiztosítsam ott a helyemet, úgyhogy »behangoltam«, és
ösztönösen ráéreztem, hogy is kell ezt csinálni. A sajtó figyelemfelkeltő
szókapcsolatokra vadászik, olyan idézetekre, amiket főcímnek lehet
használni, amikre egy cikket rá lehet építeni, aminek azonnali hatása
lesz. Ez (az erotikus politikusok) olyan szókapcsolat, ami tényleg jelent
valamit, de hogy mit, azt lehetetlen megmagyarázni. Ha
megpróbálnám elmondani, mit is jelent a számomra, minden erejét
elvesztené mint jelszó.”
JIM RENDSZERINT KÉSVE ÉRKEZETT a Doors fellépéseire, de Densmore-nak
elmondta, hogy Steve Paul műsorszámát, a „Noo Yawk”-ot nagyon
viccesnek találja – emiatt nemegyszer hamarabb odament a klubba,
hogy hallja Steve-et.
 A Scene olyan hely volt, amelynek a korlátai között Jim mégis
szabadnak érezte magát. Június 14-én eljött Jimi Hendrix, hogy
egnézze a Doorst, hogy aztán pár nappal később Montereyben
örténelmet írjon színpadi gitárégetésével. Paul Newman, a színész
megkereste Jimet, hogy írjon egy dalt a készülő filmjéhez, amit
rendezni fog, a Rachel, Rachelhel.. (Nem lett a dologból semmi.) Tiny
Timnek (valódi nevén: Herbert Khaury), a gyászosan bizarr ukulele-
játékosnak pedig, aki gyakran lépett fel Johnny Carson Tonight című
műsorában, és sokszor játszott a klubban a Doors előtt, Jim maga
ajánlotta, hogy írja át a „People Are Strange”-et. (Ebből se lett semmi.)
Egyik este Jim eljátszotta a mikrofon-lasszós jelenetet a „Light My Fire”
közben. Az egyik pörgetésnél csak két centivel hibázta el a dobos fejét.
Erre a Doors egyik menedzsere, Asher Dann megragadta Jimet, hogy
hagyja abba, mire Jim úgy behúzott neki, hogy eleredt a vére. A földre
rántották egymást, és az aznapi bulinak ezzel vége is lett.
A „Light My Fire” a topra ért, minden percben játszotta valamelyik
rádióállomás. Amikor a Doors jegyeket kért a Butterfield Band Central
Park-beli koncertjére, azt a tanácsot kapták, hogy külön-külön
érkezzenek, hogy ne rohanja le őket a tömeg. (Persze csak azért is
együtt vonult be az egész zenekar, hogy lássák, mi történik, de nem
molesztálták őket.) Jim ekkoriban kezdett leválni a többiektől, hosszú,
magányos sétákat tett alsó Manhattan üres utcáin. Egy este Paul
Rothchild és az Elektra újságírója, Danny Fields elvitték Jimet egy kései
vacsorára a manhattani társasági élet legdivatosabb éttermébe, Max
Kansas Cityjének híres hátsó különtermébe a Park Avenue Southon.
Maxnél a zenegép szünet nélkül a „Light My Fire”-t játszotta, de az ott
ülők (művészek, modellek, zenészek, üzletemberek, iparmágnások)
közül senki még csak föl se nézett Jimre, amint a bőrgatyájában
beslattyogott. (Igaz, hogy a hozzá hasonló manhattani „rosszfiú”-
fazonok minden éjjel ott nyüzsögtek a Village nyugati felén, a
Christopher Streeten.) Paul és Danny barátai odajöttek az asztalukhoz,
de Jim aznap éjjel Maxnél nem volt hajlandó beszélni senkivel, és ez a
felvett póz nemigen állt összhangban Jim elégedetlenségével, amit a
hírneve növekedésének sebességét illetően érzett.
EGY MÁSIK ÉJSZAKA a zenekar és néhány barát együtt vacsoráztak a
Chinatownban, sok sör mellett, igen jó hangulatban. Jim hirtelen
abbahagyta az evést és egy idióta mosolyt küldött Robby Krieger-nek,
aki az asztal túlsó végén hangosan csámcsogott.
„Mit csinálsz, Jim?” kérdezte Pamela.
„Mindenki hagyja abba, amit csinál!” mondta Jim. „Mindenki
mosolyogjon Robbyra!”
Eltelt egy perc, mindenki Robbyra mosolygott.
„Jim, miért csináljuk ezt?” kérdezte Pamela.
„Kíváncsi vagyok, hogy … abbahagyja-e a nyitott szájjal
csámcsogást, és visszamosolyog-e …nyitott szájjal.”
Kriegert nem zavarta, ha Jim piszkálta. Ő írta a „Light My Fire”-t, és
tudta már, hogy emiatt Jim utálja őt, és sosem fogja neki
megbocsátani. Robby visszamosolygott, nyitott szája teli félig rágott
étellel. Mindenki nevetett. Jim csak megcsóválta a fejét, mert ő bizony
adott az asztalnál a jó modorra.
Mindenki látta, hogy Jim nem érzi jól magát, amikor velük van
Pamela. Most, hogy a „Light My Fire” bekerült a slágerlistás első tíz
közé, csak arról tudott beszélni, hogy Jim majd vesz neki egy házat.
Sokat nyafogott, Jim minden figyelmét magának követelte,
nyilvánosság előtt betegesen félénk volt, és ráadásul még a zenekart is
csepülni kezdte, mondván, hogy mindez nem méltó Jim Morrisonhoz,
akinek igazi hivatása a költészet és a film. Ezt a véleményét aligha
osztották a többiek, és mindenki megkönnyebbült, amikor Pamela
Courson a hónap közepén visszatért Los Angelesbe. A montereyi
fesztivál idejére Steve Paul bezárta a Scene-t, ezért Jim megpróbálta
utolérni Nicót, mert a teuton debella nagyszabású társaságára vágyott
– de megtudta, hogy Nico Montereybe ment Brian Jones oldalán. Jimre
tehát rátört a depresszió, és még többet ivott, mint máskor. Ekkor
ment a Doors Long Islandre, hogy az ottani Action House nevű helyen
lépjenek fel június 16-án.
Az Action House egy lehangoló táncos klub volt Long Beachen. Délután
négykor értek oda, de csak este nyolckor kezdődött az előadás. Jim
gyorsan bedöntött egy tucat whiskyt a bárnál, és kezdésig is
rendületlenül ivott. A Doors koncertjének aztán hamar vége szakadt,
amikor Bill Siddons (aki korábban a California State Universityn tanult,
és a szemeszterek közben roadként dolgozott, míg aztán fel nem
fogadták teljes munkaidőben, hogy legyen a Doors „halált megvető”
roadja) lerángatta Jimet a színpadról, amikor az a zsúfolt, fullasztó
levegőjű klub közönsége előtt megpróbálta lehúzni szoros fekete
nadrágján a sliccet. A színpad mögött John Densmore bejelentette,
hogy kilép a zenekarból:
„Ezt nem vállalom! Hazamegyek! Nem akarom tovább csinálni ezt a
szart!”
De senki sem vette komolyan. Mindene volt a Doors. Mindannyian Jim
rabszolgái voltak, egy olyan helyzet csapdájában, amit Freud doktor
„ellenséges dependenciá”-nak nevezett. Számukra már nem volt
menekvés – és ezt tudták is.
Jim másnap, szombaton is már délután elkezdte az ivást, és a
koncert kezdetére már az eszméletlenségig lerészegedett. Amikor a
Doors elkezdte a „Back Door Man”-t, Jim (aki ettől a számtól már
többször magához tért) csak beleböfögött a mikrofonba. Aztán
kómában esett össze, és ki kellett támogatni a színpadról. Ez volt a
legrövidebb Doors-koncert, amit valaha följegyeztek. Bill Siddons
megkérdezte a csapost, hogy hány pohárral ivott Jim a buli előtt.
Huszonhattal, hangzott a válasz. Ezzel megdőlt az előző esti, Action
House-beli, huszonegyes rekord.
A rákövetkező napon a Doors három tagja berámolta a szerelést a
bérelt VW minibuszba, mert aznap este Philadelphiában volt
fellépésük. Jimet nem igazán sikerült magához téríteni, és még mindig
abban a ruhában volt, amiben az Action House-ban berúgott.
Kitámogatták a kocsihoz, ráfektették az orgonára meg az erősítőkre, és
hagyták, hogy visszasüllyedjen a kómába. Csak akkor ébredt fel,
amikor Philadelphiában a városháza előtt kinyitották a kisbusz ajtaját a
kipakoláshoz. Mindemellett Jim azon az estén briliáns teljesítményt
nyújtott. A North Market Streeten lévő kis előadóterembe csak mintegy
száz jegyet adtak el, de a Doors pörgős, hangos és izzasztó bulit
nyomott. A „The End” fináléja olyan intenzívre sikerült, hogy a
közönség a Doors távozása után még fél órával is ott ült zúgó fejjel,
kimerülten a „nyilvános találkozó” után, amelyen részt vehettek. Sose
lehetett tudni, mi várható Jim Morrisontól, ha fellép.
Az ORSZÁG TÚLSÓ FELÉN, a kaliforniai sivatagban, Palm Springs
közelében Frank Sinatra erősen mérgelődött. Évekkel később mesélte
el Sinatra inasa, hogy ahányszor csak Frank meghallotta a „Light My
Fire”-t a rádióban azon a nyáron, mindig borzasztó ideges lett, mert
úgy gondolta, hogy Jim Morrison selymes búgása pontosan az ő
stílusának pofátlan lenyúlása. „Érhetné már valami baleset ezt a
pofát”, mondta állítólag Frank.

A SZERETET NYARA
AMIKOR A DOORS VISSZATÉRT NEW YORKBA, végig kellett hallgatniuk a
Montereyről szóló lelkendezéseket. A Who vitte a prímet. Hendrix egy
isten. Otis Reeding lenyúlta a bulit a fehérektől. A Doors azzal
vigasztalódott, hogy a Creamet és a Trafikét sem hívták meg. (Két év
múlva Woodstockba sem hívták a Doorst, mert attól lehetett tartani,
hogy Jim Morrison letolja a gatyáját. De aztán kiderült, hogy mindegy lett
volna: a közönség fele amúgy is meztelen volt.)
A Doors a Scene-ben játszott minden este június 19. és július i-je
között, és ezeken az estéken Jim szenvedélyes és nagy hatású
alakításokkal állt elő. (Egy este Howlin' Wolf is beszállt hozzájuk, s ettől
jócskán megdöbbentek és meg is ijedtek.) A zenekar gyors, kemény
rockot nyomott, s a „Light My Fire” jazzes láztól feszült. Jim egy csinos, East
Village-i butiktulajdonos lánnyal járt, aki kicsit idősebb volt nála.
Moziba mentek, meg vacsorázni párszor. Jim nem sokat beszélt, és
folyton olvasott valamit. A lány azt mesélte, hogy nem is nagyon
szeretkeztek, mert a lány lakásában, az „A” Avenue-hoz közeli Fourth
Streeten nagyon nagy volt a forróság. Jim segített neki kifizetni a
lakbért, mert a lánynak nem nagyon ment a boltja azon a kora nyáron,
1967-ben.
Június 30-án a scene-beli bulijuk előtt megnézték a Central Parkban
a Charles Lloyd Quartet koncertjét, a zongoránál Keith Jarrett-tel. Ez volt az
első jazzformáció, amelynek az albumából egymillió példány fogyott
(Forest Flower), és még Jim is – aki pedig nem volt kifejezetten
jazzrajongó – megbabonázva hallgatta a csapat fantasztikus
összjátékát.
Steve Paul nagyon szerette a Doorst. Rendesen dolgoztak, a Scene
történetének legnagyobb tömegeit vonzották, de az egészben az volt a
legjobb, hogy Jim segítségével Paul szert tett arra a tekintélyre, ami
régóta hiányzott neki. (A Scene-t egész fennállása során erősen
zaklatták és fejték a maffia különböző csoportjai.) Paul rendezett egy
bulit a zenekar tiszteletére az utolsó scene-beli fellépésük után: hajnali
háromkor bezárta az ajtót, és kibontott egy doboz meleg pezsgőt.
Jim egy sarokban üldögélt Nicóval. Valahogy a kezébe akadt egy
óvszer, azt pukkadásig felfújta, és eleresztette. Az a helyiség túlfelén
landolt, egyenesen Ingrid Superstar pezsgőspoharában – ő volt az, aki
Nico helyét elfoglalni készült a Warhol-csillagok égboltján, pont úgy,
ahogyan Nico kiütötte a nyeregből Edie Sedgwicket a „Warhol szőke
múzsája” szerepkörből az előző évben. Jim később felvitte magához
Nicót a zenekar kopott szállodájába, a Great Northernbe. Densmore
később ezt írta: „Még életemben nem hallottam olyan csihi-puhit.
Mintha szét akarták volna verni egymást. Aggódtam, de soha meg se
mertem kérdezni, hogy mi történt.”
1967. JÚLIUS. Jim Morrison arcképe gyorsabban terjedt, mint amilyen
tempóban a „Light My Fire” araszolt az amerikai slágerlistán a csalóka
csúcs felé, maga mögött hagyva az „Up, Up and Away”-t és a „Windy”-
t. Közben a Doors fárasztó utazással töltötte az időt, és mindenhol
játszottak Dél-Kaliforniában meg a nyugati parton. Még mindig a
Beatles Sgt. Pepper albuma vezetett, de a kislemezek eladási listáján a
Doors-dal, a „Fire” megelőzte a Beatles kislemezét, a „With a Little Help From
My Friends”-et. A Beatle-mánia kora ez, és a tinédzser lányok a Doorst
is lerohanták, először San Diegóban, miután a „The End” előadása vad
ünneplésbe torkollt a Balboa stadionban. Santa Clarában Jim a
„Celebration of the Lizard”-ból a „Names of the Kingdom” szakaszt apránként
beépítette a „Back Door Man” improvizációs középrészébe. A „The End” -be
először tette be a „Stop the Car, I m Getting Out” kezdetű szürreális
álomjelenetet. Az előadás vége felé a drámaiságot fokozandó előadta a
„Get together one more time”-ot, amiből majd a „Five to One” egy része lett.
Oakland. San José. Sacramento. Anaheim – sokszor játszottak együtt a
Jefferson Airplane-nel. Grace Slick állandóan rajzokat készített Jimről. „The
West is the best” („Legjobb a nyugat”), énekelte az üvöltéstől reszelős
hangon Jim. Az első pár dal után Jim gyakran kilépett az előadó
szerepköréből, és beszélgetésbe, heccelődésbe kezdett a színpad előtt
álló srácokkal, s ha vele piszkálódtak, nem maradt adós: „Tényleg?
Akkor minek jöttél ide?” „Mikor szartál egy jót utoljára?” (Ezen mindig
röhögött a közönség.) „Nyald ki a seggem!” S ha a színpad lábánál
tényleg berágtak rá, meggyújtott cigarettákat pöckölt közéjük.
A DOORS ORSZÁGOS TÉVÉBEMUTATKOZÁSA július 22-én történt az ABC
színes adásában, a nyáron hetenként jelentkező American Bandstand
műsorban. Ezt a régi-régi tévéműsort Jim középiskolás korában mindig
nézte, amikor még Chubby Checker meg Frankié Avalon voltak a
sztárok. A kamera a fekete ruhás, hosszú barkós Jimen időzött, amíg a
Doors végigjátszotta az áttetsző „Crystal Ship”-et. Aztán megjelent
Dick Clark, és meginterjúvolta Jimet.
CLARK: AZ emberek úgy tudják, hogy San Franciscó-iak vagytok. Igaz
ez?
JIM: Hát, nem. Igazából Los Angelesben alakultunk. De tényleg sokat
játszunk San Franciscóban.
CLARK: Akkor biztos ezért a félreértés. Miért van az, hogy olyan sok
minden történik San Franciscóban?
JIM: Legjobb a nyugat!
CLARK: Mi lesz az új lemezetek címe?
JIM: Azt hiszem, Strange Days.
CLARK: Köszönjük, s most halljuk a dalt, ami teljes zenei életünket
lángba borította! Hölgyeim és uraim: ismét a Doors!
Jim Morrison igyekezett jól playbackelni, szemét lehunyta, belevitt
egy kis érzelmet, színjátékot – mialatt a zenekar többi tagja a
háttérben unottnak és amatőrnek látszott. Ezt a nyári Bandstand
műsort szinte senki nem látta, mert keleten szombat délután fél
kettőkor került adásba. Arra azért jó volt, hogy a csapatot felkészítse a
két hónappal későbbi Ed Sullivan Show-ban való élő fellépés
viszontagságaira.
A DOORS FENNÁLLÁSÁNAK KÉT LEGJOBB koncertjét adta Seattle-ben július
23-án és 24-én. Sok számot játszottak a még kiadatlan Strange Days
anyagából a közönség feltétel nélküli imádatától övezve. (Még a
beállást is egy pisszenés nélkül követte figyelemmel a közönség
mindkét estén.) Jim egyszer sem állt le a dalok közt, és a „Lizard” új és
új részleteit elragadtatott taps fogadta. A Doors első Eagles
Auditorium-beli koncertje után döbbent kábulatban hazatámolygó
egyik ifjú seattle-i Tim Robbins volt, a leendő író, aki a komikus
műfajban alkotott, s aki a Helix nevű underground lapot tudósította a
koncertről.
Robbins felülmúlta önmagát: „A Doors. Stílusuk korai cunniling-vális,
késő-patricid, ebéd az Evergladesben, fekete-erdei véres hurka
elektromos kenyérszeleten, Jean Genet a totemoszlopon, művészek a
barikádokon, az első fürdővizébe belefulladó csecsemő Edgar Allan Poe,
vérfürdő az ártatlanok között, a szatírok tarantella-tánca, a holdat
lerántó Los Angeles-i pogányok, amint lerántják a holdat… Jim Morrison
felvillanyozó keveréke a kegyelmi állapotú angyalnak és az üzekedő
kutyának… Doorsék zenei ragadozók a zenei vegetáriánusok földjén…
A Doors szétüvölti az elsötétített előadóteremben, amit az
undergroundban mi mind halkan a szívünben suttogunk: We want the
world and we want it… NOW! (A világot akarjuk… de AZONNAL!)”
Jim Morrison kiáltása, a „Try to set the night on fire!” (Borítsd lángba az
éjszakát!) – a lázadás hangja – végigzengett Amerikán az ötvenezer
watt teljesítményű AM-rádióállomásokon, amikor a „Light My Fire” az
első helyre került 1967 júliusának harmadik hetében. (Jac Holzman: „Ez
volt az első toplistás első helyezett kislemeze az Elektrának – nekem!”)
A Doors már két éve volt együtt.
A hónap utolsó hetében megint a Fillmore-ban játszottak. Jim a
fellépésre egy trópusi sisakkal érkezett, amire színes spirálok voltak
festve, és sablonnal ráírva: „Morrison Special”. Ajándékba hozta Bill
Grahamnek, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért még júniusban
majdnem szétverte a fejét a mikrofonnal. Egy hét múlva valaki ellopta
a sisakot Graham irodájából.

FEKETE BŐRBEN
1967 NYARÁN Jim noszogatására a Doors elhatározta, hogy készítenek
egy rockdokumentumfilmet. A rajongók estéről estére ismétlődő, a
szemük előtt lezajló verekedéseitől és az extázisuktól lenyűgözött
zenekar felismerte, hogy ezeket a Bosch-szerű jeleneteket
dokumentálni kell. Szereztek hát egypár 16 mm-es Bolex kamerát, és
felfogadták Jim volt UCLA-s csoporttársát, Paul Ferrarát operatőrnek
abba a filmstábba, amely a Doorsszal együtt keresztül-kasul bejárta
Amerika mélységeit a következő évben. Az a képsor, amelyen Jim a
barátaival egy kaliforniai folyóban fürdik, és sziklák közt másznak,
ebből az időből származik.
Az is ekkortájt történt, hogy Jim egy fekete bőrruhát rendelt a
barátjától és ivócimborájától, January Jansentől, aki drága hippiruhákat
készített méretre. „Sok fellépőruháját csináltatta velem”, mondta Frank
Lisciandrónak egy interjúban évekkel később. „Valami bőrt szeretett
volna, de amit kapni lehetett, az nem tetszett neki. Azt mondta, azok
úgy néznek ki, mint a linóleum.” Jim egy másik bőrszerkót is
csináltatott, Mirandi Babitzcal: ennek a nadrágnak az elején nem volt
slicc, hanem úgy záródott, mint a matrózok nadrágjai. Ez nagyon
macho bőrszerelés volt, Jim Morrison a következő évben rendszerint
ebben jelent meg a nyilvánosság előtt, míg sutba nem vágta az
egészet 1968 végén.
1967 AUGUSZTUSÁBAN, miközben a Doors a kontinens kért partja között
ingázott egyik fellépéstől a másikig, Jim Morrison szakított Pamela
Coursonnal, és újrakezdte szenvedélyes kapcsolatát Nicóval. A
bombázó germán avantgárd szultána Los Felizben tartózkodott, John
Philip Law betonkastélyában, és próbálta megírni a dalokat az Elektra
Recordsnál kiadandó első szólólemezéhez. Warhol filmjében, a Chelsea
Girlsben is ő volt az egyik főszereplő, amit épp akkoriban készültek Los
Angelesben bemutatni.
Jimnek nagyon tetszett Nico pikáns berlini akcentusa és hűvös,
wagneri, rockoperába illő kisugárzása; és rettentően imponált neki Nico
kapcsolata Federico Fellinivel. Meg aztán Nico engedte neki, hogy azt
tegye vele, amit akar. Öt centivel magasabb volt Jimnél, és még
vállban is szélesebb. Jim elmondta neki, hogy ő az első nője, aki már
szült. Valami olyasmit mesélt Jim az egyik barátjának, hogy amikor
Nico ráült az arcára – mert Nico azt szerette –, majdnem megfojtották a
szeméremajkak meg a sok szőr. Nico erős fizikumú volt, egy kicsit
idősebb Jimnél, és valószínűleg még nála is őrültebb. Rendkívüli
intelligencia jellemezte, és még mindig ott hordta a monoklit a szeme
alatt, amit Brian Jonestól szerzett Montereyben. Jim nyaggatta, hogy
mindent meséljen el, amit Brian Jones mondott neki. Nico meg azzal
nyaggatta Jimet, hogy tanítsa meg, hogyan kell dalt írni.
Nico barátai szerint Nico tényleg teljes szívével szerette Jimet.
Nőstény oroszláni hévvel imádta, amitől maga is megijedt. Jim elvitte
őt autón a sivatagbeli helyeire, miközben az autórádióból bömbölt a
„Light My Fire” meg Aretha Franklin „Respect” című száma; s az
indiánok Palm Springs környéki kanyonjaiban, a Joshua Tree National
Monumentnél, a Death Valleyben jó párszor vettek be LSD-t, és együtt
utaztak. Amikor Jim mesélt neki a lányokról, akiket régebben szeretett,
Nico befestette a saját, áruvédjegyszámba menő egyenes, szőke haját
buja vörösre.
„Neki a vörös hajú tüncik voltak a fétisei”, emlékezett Nico. „Azok az
ír tüncik.” (Nico sajátos, kedveskedő módon élt az angol szlenggel, a
tünet volt a szava a ,,tyúk”-ra.) „Ő volt az első férfi, akibe szerelmes
voltam. Annyira szerelmes voltam Jimbe, hogy egy idő után
befestettem vörösre a hajamat. A kedvében akartam járni. Ugye,
hülyeség? Mint egy bakfis…” Amikor Jim először meglátta a haját,
elsírta magát, mesélte Nico később. Nico kérte, hogy vegye feleségül.
Jimnek ettől olyan nevethetnékje támadt, hogy leesett a székről, Nico
pedig megütötte.
„Vertük egymást, mert részegek voltunk, és mert élveztük az
izgalmát”, mondta Nico. „De mindig gyöngéden szeretkezett, érted?
Pont az ellentéte volt Briannek (Jones). Jim Morrisonra úgy gondoltam,
akár a testvéremre, és reméltem, hogy együtt fogunk felnőni.”
Nico mesélte, hogy esténként együtt nézték a híreket. Oakland-ben
a Fekete Párducok nyíltan mutogatták a pisztolyaikat és puskáikat. (Az
ötezer Fekete Párducból huszonnyolcat aztán megöltek és hatvanötöt
megsebesítettek a rendőrök. A Párducok több mint kétszázezer adag
ingyenreggelit adtak az éhes fekete iskolásoknak.)
A Vietnamban elesettek száma egyre csak nőtt, a helikopterek
berregtek, nem szűntek az atrocitások, ahogy a hazug propagandának
sem szabott gátat semmi. Amerika a pokol, magyarázta Jim Nicónak.
Bizony, hamarosan pokoli leszámolás következett. Furcsa napok
közeledtek.
A dalszövegek, melyeket Nico és Jim együtt írtak, felkerültek Nico
remek, 1968-as albumára, a The Marble Indexre. A dalok címei
egyértelműen mutatják Jim Morrison keze nyomát; „Lawn of Dawns”
(Hajnali pázsitok), „Frozen Warnings” (Fagyott vészjelek), „Evening of
Light” (A fény éjszakája). Nico bizonytalan volt magában, mert mindig
mások dalait énekelte, és mert angolul kellett írnia, egy számára
idegen nyelven. „Jim adta meg nekem az engedélyt, hogy íróvá
legyek”, mesélte Nico később. „Azt mondta nekem: »Engedélyezem,
hogy megírd a saját verseidet és megkomponáld a saját dalaidat.«
Lelki testvérem volt, tudta, hogy képes vagyok rá. Az ő tekintélye
támogatott. Az ő dala (»Light My Fire«) volt Amerika legnépszerűbb
dala!”
Jim egyszer sem említette Nicót a fennmaradt jegyzetfüzeteiben, de
annak a hónapnak a végén gyakran látták vele a kastélyban: néha
meztelenül, az úszómedence fölötti mellvéden egyensúlyozva a forró
nyáréjszakákon. A kastély alsó szintjén más bentlakók, Dennis Hopper,
Peter Fonda és a forgatókönyvíró Terry Southern nem kevés fogorvosi
minőségű kokaint szippantgatva éppen egy filmforgatókönyv korai
vázlatait vetették papírra – ebből lett aztán az Easy Rider. Ez a menő,
post-beat társaság felkapaszkodott bunkónak tartotta Jim Morrisont,
mert hírhedt volt és magamutogató, mert túlzásnak érezték a
bőrgatyáját és bosszantónak a megjátszott félénkségét. Az is piszkálta
a csőrüket, hogy pont ő kefél a buja Nicóval. De a kastély körül őgyelgő
menő hipszterek közül egy azért leállt beszélgetni Jimmel: a költő és
drámaíró Michael McClure, aki egy kokaindealerről szóló regényen
dolgozott. Morrisonnak ez sokat jelentett, és elhívta McClure-t, hogy
nézze meg a Doorst a stúdióban, ha majd újra belefognak a
lemezfelvételekbe.
Jim és Nico tehát foggal-körömmel csatáztak, vadul szeretkeztek,
akár a tigrisek, és kékre-zöldre verték egymást. Pam egy hónapon át
nem is találkozott Jimmel, de persze tudta, hol van és hogy kivel kefél –
és ezt a nyilvános megszégyenítést nem fogadta ölbe tett kézzel.
Flörtölni kezdett Jim egyik barátjával. De nemcsak ezt szellőztette meg,
hogy Jim fülébe jusson, hanem azt is, hogy John Philip Law-val van
viszonya. Ez nem volt semmi, hiszen Law, aki Roger Vadim 1967-es sci-
fi-vígjátékában, a Barbarellában Jane Fondával játszott, első osztályú
szexuális trófeának számított. Law később határozottan tagadta, hogy
Pamela Coursonnal bármiféle szexuális kapcsolata lett volna. Azt
mondta, a Pam nővére révén megismert lánnyal mindössze néhányszor
együtt vacsorázott, azt is csak azért, hogy Jim Morrison fülébe jusson.
Jim Morrison és Nico forró viszonya még tartott pár hétig, de aztán
kifulladt. Jim visszament Pamelához, mint mindig. Nico pedig még
sötétebb vörösre festette a haját.
KÖZBEN A DOORS a hónap elején keletre repült. Jim az első osztályon
úgy berúgott és olyan lármás volt, hogy magának a pilótának kellett
rendre utasítania. Erre Jim vigyázzállásba ugrott. „Igen, uram!”,
vakkantotta. Tisztelgett, leült, és elájult. Densmore: „Néha úgy
éreztem, hogy egy dühöngő őrülttel vagyok összezárva egy repülőn.”
Augusztus 9-én a New Hampshire-i Hampton Beach kaszinóban
léptek föl egy olyan előadással, ami tényleg lélegzetelállító volt. Az
emberek el se akarták hinni, amit láttak: a teljes erőből tomboló,
oidipuszi, anarchikus Jim Morrisont. A következő két estén a Doors a
Crosstown Busban játszott, egy új bostoni klubban, amit gyorsan be is
záratott a rendőrség a Doors tumultuózus koncertjei után. Jim a
színpadon Southern Comfortot vedelt, és olyan volt, mint egy álló farkú
Hamlet. (A fellépések között, délutánonként Jim a csöndes Harvard
Yardban üldögélt Cambridge-ben, az Elektra embere, Steve Harris
vigyázott rá, míg ő a „Celebration of the Lizard”-ot javítgatta egy nagy,
szürke jegyzettömbben.) Ezek után következett New York, ahol
augusztus 12-én zajlott le az első csapnivaló koncertjük, melyet még
több hasonló is követett a későbbiekben: ezek tették tönkre a Doors
karrierjét.
Paul Simon felismerte, ha egy költőtárssal találkozott. Meg aztán a
Doors volt az első a listán. Jac Holzman azt mondta Paul Simonnak, hogy
a Doors lesz Amerika legjobb zenekara. Ezért választotta a Simon és
Garfunkel a queensbeli Forest Hills teniszstadionban tartandó, nagy
visszatéréskoncertjére előzenekarnak a Doorst maga Simon, aki már
akkor vén rókának számított a zeneiparban. Paul Simon és Art
Garfunkel a folkrock listavezetői voltak, akiknek „Mrs. Robinson”-ja az
1967-es év legsikeresebb filmjének, a Diploma előttnek volt a zenéje.
Mindketten Queensből származtak, úgyhogy tényleg a földijeik előtt
készültek játszani, akik mellesleg roppant szigorú közönség voltak. Két
nyárral azelőtt Forest Hillsben kifütyülték Bob Dylant, amikor az
elektromos hangszerre váltott. Csak pár hónappal az augusztusi
koncert előtt a Jimi Hendrix Experience-t is lezavarták a színpadról,
amikor fel mertek lépni a Monkees előtt, ami csak a tévében létezett.
Jim Morrison garázda hangulatban érkezett Forest Hillsbe: senkinek
sem nézett a szemébe, és egyetlen albumot sem volt hajlandó
autogrammal ellátni. Amikor Paul Simon a színpad mögött
beszélgetésbe elegyedett a Doors tagjaival, Jim vele is gorombán
viselkedett. Egyébként kaotikus volt a helyzet, mert a Doors szerelése
késve ért oda, és Bill Siddons kapkodva szerelte össze a dobokat, az
erősítőket meg az orgonát, miközben tízezer ember arra várt, hogy
hallja őket. Sűrű volt a levegő a feszültségtől, Jim pedig ivott. Aztán
eljött az idő, hogy színpadra lépjenek.
„Hölgyeim és uraim! Los Angelesből, Kaliforniából itt A DOORS!” Némi
taps után csönd. Amint a Doors beállt, Jim mereven nézte a tömeget,
és bosszankodott, mert a nyáresti derengésben kellett fellépniük. „This
is the end!”, kiáltotta, amikor a banda belevágott a „Break Ort Through”-ba.
Langyos taps. Jött a „Back Door Man”. Csak elszórt taps fogadta, mert már
mindenki arra várt, hogy Simon és Garfunkel „Feelin Groovy”-ját és a
többi kedves dalocskát hallhassa. A „Light My Fire” még mindig a
toplista első helyezettje volt, és a zenekar keményen és pörgősen adta
elő, úgyhogy utána azért egy kicsit jobb visszajelzést kaptak a
közönségtől. De mikor a baljóslatú „The End” közben tömeges
vándorlás kezdődött a mellékhelyiségek irányába, Jim őrjöngeni
kezdett, kiadva magából az összes gyűlöletet és félelmet: földhöz
vagdosta a mikrofonállványt és vagy egy percig üvöltött a végső
kataklizma alatt. Utána meghajolt, azt mondta: köszönjük, és a zenekar
lement a színpadról, a teljes demoralizáltság állapotában.
„A poklok poklát éltük át”, mesélte Ray később. „Pocsék buli volt. Jim
azt mondta, ennél rosszabb közönséggel még nem találkozott.”
Az esti koncert alatt Simon szemrehányást is tett a közönségnek
amiatt, ahogy a Doorsszal bántak, mondván, hogy bizony, nem könnyű
egy fiatal zenekarnak. De akkor már a Doors visszament a városba a
szállodába, és Jim éppen a szomszédos ír bárban, a Blarney Stone-ban
döntögette magába a poharakat, filmszakadásig.
Az ELEKTRÁNÁL MINDENKI rettentő boldog volt, hogy a „Light My Fire” már
három hete egyfolytában a lista élén maradt. Rendeztek is egy
fogadást a Doors tiszteletére a Park Avenue-n lévő Delmonico Hotel
borospincéjében, ahol átnyújtották a zenekarnak az aranylemezt, és a
Billboard magazin százas listáján az elsőnek járó, úgynevezett Hot
Hundred plakettet. Meghívták a zenekar összes New York-i barátját,
meg az újságírókat és a rádiósokat is. Jim mindenki teljes
megdöbbenésére fehér inget és fekete nyakkendőt vett a
bőrszereléséhez. Józan volt, frissen borotvált, és hihetetlenül jól nézett
ki a jellegzetesen szép járomcsontjait csigákban keretező, hosszú,
barna fürtjeivel, melyek a vállára hullottak. Most az egyszer olyan volt,
akár az újságokban megjelent fotói. A nők abbahagyták a beszélgetést,
amikor belépett a terembe. Villogtak a fotósok vakui: az Elektra teljes
stábja fényképezkedni akart Jimmel, és az összes manhattani DJ is.
Jim Andy Warholhoz és csapatához csatlakozott, akik egy nagy
félkörívben foglaltak helyet a terem hátulsó felében, s mellettük körben
magas állványokon a szálloda borgyűjteménye. Andy éppen az
affektálós, kislányos oldalát mutatta, és egy nagy csomagot adott át
Jimnek, rózsaszín szalaggal átkötve, hogy a nagy alkalmat ezzel tegye
emlékezetessé. „Hát, ööö… köszönöm, Andy”, mondta Jim mesterkélt,
„férfias” bariton hangon, amint az ajándékot kivette a dobozból. Egy
antik francia telefonkészülék reprodukciója volt, rajta egy modern
kagyló és egy „arany”-tárcsa. Borzalmasan nézett ki. Jim nevetett.
„Ez… pont az, amire mindig is vágytam!”
„Magát az Istent hívhatod fel rajta!”, suttogta Warhol Jim fülébe,
miközben a Warhol-slepp tagjai kuncogásban és tapsban törtek ki.
Jim sorban inni kezdte a pohár Courvoisier-ket, jó hangulatba került,
és hangos is lett. Amikor látta, hogy Jac Holzman lelép a buliból, s vele
a többi elektrás, Jim átvette a házigazdái szerepkört, és a pincérektől
ételeket rendelt a vendégek számára, magának pedig egy dugóhúzót
és egy csomó borospoharat. Sorban nyitogatta a legdrágább borokat,
és töltögette őket a barátainak, miközben hangosan szólt a Doors
lemeze, és a helyet rekedt nevetés és a jointok füstje töltötte meg. Jim
hamarosan az asztalokon sétált, nyomában hullottak a poharak meg a
tányérok, és ő csak egyre drágább borokért nyúlt a tartók felső részére.
A szálloda igazgatója hamarosan kihívta a rendőrséget, akik öt percen
belül ott voltak, és miden teketória nélkül kidobták a teljes társaságot.
Aznap éjjel még, amikor a nyári eső áztatta az utcákat, Jim egy
limuzinban a belváros felé tartott Warhollal, Danny Fieldsszel, Robby
Kriegerrel és annak új barátnőjével, Lynn Veresszel (egy jerseyi
táncoslánnyal, aki az év elején még Jimmel járt). Jac Holzman lakásába
indultak, hogy a Doors új felvételeit meghallgassák. Az East Village-ben
egy piros lámpánál Jim leeresztette a limuzin elektronikusan működő
ablakát, és odahívott egy lepusztult hippit. „Hé, barátom, ez a tied!”,
mondta, és átnyújtotta neki a ronda telefont a rózsaszín szalagos
dobozban. Warhol egy szót se szólt, elnézett másfelé. Ahogy a lámpa
zöldre váltott, a limuzin elsöpört onnan, Jim Morrison lehunyta a
szemét és mosolygott.

ÉBREDJ!
1967. AUGUSZTUS 18-ÁN a Doors a virginiai Alexandriában egy
görkorcsolyapályán játszott; Jim itt járt középiskolába. (Ok voltak a fő
műsorszám a tucatnyi helyi csapat után.) Jim anyja már hónapok óta
próbálta utolérni a fiát a lemeztársaságon keresztül, de visszahívást
sosem kapott. Jim öccse, Andy később azt mesélte, hogy Morrison
admirálison semmiféle érzelemmegnyilvánulást nem lehetett látni,
amikor Andy először lejátszotta neki elsőszülöttje oidipuszi őrjöngéseit.
Rögtön ezt követően a Doors visszament a Sunset Sound stúdióba,
melynek kapacitását időközben nyolcsávossá alakították át. A Doors
köreiben ekkoriban nagyon megnövekedett a stressz és a feszültség. A
Strange Daysrt előzetesen beérkezett igénylések ötszázezerre rúgtak.
Ilyen még nem volt az Elektránál. A producer, Paul Rothchild már a
fedélzeten volt fekete tiszti sapkájában, a feszesre sodort jointokkal és
a rekeszekre osztott táskával. Most olyat kellett kihoznia a zenekarból,
ami méltó folytatása a „Light My Fire”-nek, de az addig elkészült új
felvételek között az idegesen kapkodó Elektra egyetlen kislemezre
méltó felvételt sem talált. Jim Morrison és Robby Krieger jelentős
nyomás alatt álltak: új, nagy számokat vártak tőlük. Folyton azt
hallották, hogy egy „lapos” Doors-album tönkreteheti a karrierjüket, de
a két planétás alak folyton csak olyan kellemetlen dalokkal állt elő,
melyekből az 1967-es év Amerikájának fura, vészterhes atmoszférája
sugárzott: ahogy az öreg, szabad köztársaság fájdalmak közt haldoklik;
az általános morális émelygés; az amerikai életforma struktúrájának
rothadása; a lelki földcsuszamlások nyomán a félelem gáttalan áradása
a drog és a szex öngyilkos álomföldjén.
Paul Rothchild ráadásul azt is célul tűzte ki, hogy a nagyszerű Sgt.
Pepper nyomában haladva megpróbálkozik a korai szintetizátorok és
samplerek új, gépi hangzásaival. Ahhoz is ragaszkodott, hogy néhány
új dalban a Doors basszusgitárral dolgozzon. Ezért behozta Doug
Lubahnt, aki már basszusgitározott az Elektra másik csapatával, a
Clear Lighttal. Rothchild úgy gondolta, hogy ettől az olyan kemény
rockszámoknak, mint a „Love Me Two Times”, erősebb lesz a húzása.
(Ekkortól kezdve a Doors basszusgitárossal vette fel a dalait.) Végül a
Strange Days vitán felül a pályafutásuk legjobb lemeze lett, és ma is a
rock egyik nagy alkotásaként él tovább. Ugyanakkor ez lett a csapat
legkevésbé eladható albuma, a lemezforgalomban visszaesést hozott a
The Doors hatalmas sikeréhez képest. Ez az új zene túl érdes volt, a
dalszövegek túl hátborzongatóak, és 1967 végén ez a szomorkás és
ismeretlen vágyakkal teli album csak ilyen fogadtatásra találhatott. A
lemez kedvezőtlen értékelése pedig rendkívül rossz hatással volt Jim
Morrisonra.
Nem arról volt híres, hogy jól bírja a stresszt, és a Strange Days
stúdiófelvételeinek idején, szeptemberben és októberben keményen
ivott. Paul Rothchild így emlékszik vissza: „Sosem lehetett rá
számítani. Sosem lehetett tudni, mivel áll elő: dr. Jekyll lesz-e aznap
vagy Mr Hyde? A higgadt, művelt tudós vagy a bekattant, részeg
kamikázepilóta? Jim ilyen volt. Az összes létező gombot végigpróbálta
rajtad, hogy lássa: mire mit lépsz.”
A KÉT LEGKORÁBBAN elkészült szám a „People Are Strange” és az „Unhappy
Girl” volt. Az elsőt Jim egy olyan alkalommal írta, amikor depressziósán
felment Robbyhoz a Laurel Canyonba, és együtt felsétáltak az Appián
Wayen ahhoz a kilátóhelyhez, ahonnan egész Hollywoodot be lehetett
látni. Robby egyedül sétált le, Jimet otthagyta a noteszával. Fél óra
múlva Jim a kész szöveggel és a dallammal jött vissza. A
börtönképzetekkel teli „Unhappy Girl” került a harmadik megjelent
Doors-kislemez Β oldalára a fojtott orgonával a háttérben és a Paul
Beaver (az Elektra Moog-szintetizátor-varázsló-ja) által kevert
gitárhangzással.
A felvételek tovább folytak a zenekar hétvégi fellépései között a
következő két hónapban. A „My Eyes Have Seen You”-t az eredeti
demóról vették elő, felgyorsították, és olyan hangszerelést tettek alá,
ami a Rolling Stones „Let's Spend the Night Together”-jét idézte éles
hangzású, torzított zongoraszóval, dühödt gitárral, miközben Jim a
„tévé-égbolt”-ot gyalázta. A címadó szerzeményben, a „Strange Days”-
ben Jim új, érzelmileg nyers hangvételű szöveget írt, melynek
paranoiás nyugtalanságát csak hangsúlyosabbá teszi a torzított, gépies
hangon megszólaló ének, a zavarodottság és a menekülés érzéseit
sugalmazó előadásmód. A „Moonlight Drive” ugyanaz a romantikus
halál-utazás volt, amit Jim a strandon elénekelt Raynek 1965-ben: ezt
most a Moog szintetizátorral keltett apró hullámverés egészíti ki, meg
egy fantasztikus gitárszóló.
A koncerteken már vagy egy éve állandóan játszott „When the
Music's Over” elnyerte végső, öt epizódból álló formáját; Ray
orgonabevezetőjével indult, ami Herbie Hancock nagy sikerű számát, a
„Watermelon Man”-t idézte. A következő részekből épül fel a darab: 1.
„Oltsd el a fényt / Táncolj a tűzön”, melyben dünnyögő ragagitár-párbaj
hallható; 2. „Töröld a nevem”, mely a hit tagadása szürreális képekkel
körítve (az arc a tükörben, a baráti tor – azaz Jim felfalja
valamennyiüket – és a pillangó sikolya, ami viszont Dens-more közlése
szerint egy pornófilm címéből ered); 3. „Mit tettek a Földdel?” – ez egy
duett énekhangra és dobra a beatköltészet stílusában, amely a
korszakra jellemző kiáltással ér véget: „A világot akarjuk, de
AZONNAL!”; 4. „Perzsa éj” – a zenekar itt ér a csúcspontra, az énekes
pedig a feltámadók listájára újra felírja a nevét, és erős lelki
felindulással Jézus nevét kiáltja, hogy váltsa meg őt. Visszatérés a fő
témákhoz, de már lágyabban és kissé misztikus hangulatban, és egy
operába illő véggel: hirtelen lecsap a villám. Ez a dal a Doors egyik
mestermüve volt és maradt, és az album végén az „epikus” számnak
fenntartott helyet jól betöltötte (az előző lemezen a „The End” volt a
zárószám). Jim ragaszkodott hozzá, hogy a „When the Music's Over”-t
élőben rögzítsék, ezért ennek a felvételét későbbre halasztották,
amikor már az összes számmal végeztek.
HÉTVÉGEKEN PEDIG FELLÉPÉSEK VOLTAK. A New Jersey-beli Ashbury
Parkban szeptemben 2-án a tetőtől talpig fekete bőrszerelésben fellépő
Jim először adta elő közönség előtt az „Ébredj!” részt a „Celebration of
the Lizard”-ból (a közönség soraiban ott volt az akkor tizennyolc éves
Bruce Spingsteen). A következő este Fort Worth közönségét rázta föl a
néma csendet követő démoni üvöltéssel („ÉBREDJ!”), miután az
előzenekarok: a Box Tops, a McCoys és az Electric Prunes levonultak.
Az „Ébredj” színtiszta kegyetlen színház volt: a részeg közönséget
felrázta a tompa kábulatból a vörösen villogó riadókészültség
állapotába. Jimnek ez egyre jobban ment, ahogy nagyobb és nagyobb
tömegek előtt léptek fel, és az egyetemen olvasott dolgok (Canetti és
Riesman) is eszébe jutottak. Kötekedő hangon szólította meg a
közönséget, játszott velük, s így tapasztalta ki, hogy mit tehet meg – és
mit nem – a rajongókkal, akik hat-hét dollárt is fizettek azért, hogy őt
lássák.
Másnap a manhattani Village Theaterben a Vagrants és a rettentő
stenkes, fehér és fekete zenészekből álló Chambers Brothers csapata
játszott előttük. A fél tizenegykor kezdődő koncertre az Elektra
összecsődítette az összes fontos kritikust, zenei újságírót, tinimagazin-
szerkesztőt és rádiós DJ-t New Yorkból. A Doors a „When the Music's Over”-rel
kezdett, és Jim elkapta az éppen felgördülő színpadi függöny szélét.
Ahogy a zene belépett, elengedte, leesve a talpára érkezett, és máris
feltört a torkából a barbár üvöltés, mellyel az ének kezdődik. A
közönség egy emberként ugrott talpra – és úgy is maradtak az
elkövetkező egy órában. A Life magazinban a koncertet méltató Albert
Goldman, aki nem volt éppen a túlzások embere, „egy hihetetlen
pillanat”-ot emlegetett. Az aznap este jelen lévő, hivatalból a zenével
foglalkozó emberek életében is emlékezetes maradt ez a pillanat.
A Doors ezután szünetet sem tárva vágott bele a „Horse Lati-tudes”-
be, amit a „The End” hosszú változata követett: Jim az Oidipusz
királyos résznél végig térdelt, és baljóslatú hangon, meglehetősen
teátrális pózban suttogta el a sorokat. A zenekari robbanásra egy
hatalmas ugrást időzített, fel a levegőbe, majd összerogyott a
posztkoitális lelkifurdalás nyomorúságos pózába. A zenekari rögtönzés
közben úgy pörgette a mikrofont, mintha egy elektromos sámánrituálét
végezne. Az este a „Light My Fire” gyors, erőteljes előadásával zárult. A
taps és éljenzés tíz teljes percig tartott, de ráadás nem volt.
EGY ÉJJEL JIM épp lefeküdni készült New York-i hotelszobájában. Az
Elektra reklámfelelőse és Paul Rothchild voltak vele. Jim rettentő részeg
volt. Bőrnadrágja zsebéből előhúzott egy papírszalvétát, amire egy új
dalszöveget firkantott le. „The Unknown Soldier”. Odanyújtotta a fecnit
Paulnak. Visszafeküdt, majd gyorsan a szemétkosárért nyúlt, és
hosszan öklendezve belehányt. Aztán elájult és horkolni kezdett.
Az új ALBUM BORÍTÓJA kapcsán vita alakult ki, amikor a zenekar közölte
az Elektrával, hogy nem akarják sem az album címét, sem a zenekar
nevét rátenni. „Utáltam az első lemezünk borítóját”, mondta Jim John
Carpenternek, az írónak az L. A. Free Presstől „Azt mondtam, hogy
ezen a borítón nem akarok rajta lenni. Tegyenek rá egy csajt! Vagy
legyen rajta egy pitypang vagy egy rajz. Végül aztán a cím miatt
mindenki belement, hiszen elég különös napokat éltünk. Erről volt szó.
így volt jó.”
Jim az Elektra művészeti vezetőjének, Bill Harveynak elmondta, mit
képzelt el ő a borítóra: a zenekart, amint egy szobában ülnek és
körülöttük vagy harminc kutya. Harvey megkérdezte, hogy miért, mire
Jim azt felelte, hogy azért, mert a dog (kutya) visszafelé olvasva god
(isten). Kompromisszumként aztán megegyeztek egy csoportképben,
melyen utcai mutatványosok vannak. „Tudod: mint a La Strada. Egy
csapat Fellini-pofa.”
Valami ilyen hangulatot kapott el egy késő délelőtt a fotós Joel
Brodsky egy régi New York-i zsákutcában (amely egyébként
magánterület), a Sniffen Courtban, az East 36 th Streettől nem messze.
Egy törpe, két akrobata, egy zsonglőr és egy erőművész ugrándoztak,
és egy arra járó taxis beállt a képre trombitásnak. Egy divatos modell,
Zazel Wild hullámzó selyemkaftánban (ez az egyetlen élénk színfolt a
barátságtalan, szürke képen) azon töprengett, hogy adjon-e pénzt az
ijesztő képű törpének. A falon egy Doors-poszter, amire keresztbe
ráragasztva: STRANGE DAYS. A baljós és szürreális hangulatú
lemezborító szokatlanul bonyolultnak tűnt egy poplemezhez, de illett a
lemez megrázó és kísérteties karneváli rettegéséhez.
Bill Harvey meg is lepődött, de nagyon meg is könnyebbült, amikor az
elkészült borítóra a Doors rábólintott.

PETÁRDA AZ ÜNNEPI ASZTALNÁL

1967 SZEPTEMBERE. Amikor a Santa Ana felől érkező szelek
visszafújták Dél-Kaliforniába a sivatagi port, a légszennyezést és a
rosszkedvet, akkor vette fel a Doors a „You're Lost Little Girl” című
számot, Robby Krieger legelső szerzeményét. Az alap egyszerű volt, de
Robby sehogy sem tudott rátalálni a gitárszólóra. Rothchild kiküldött
mindenkit a stúdióból, gyertyákat gyújtott, lekapcsolta a világítást, és
megkínálta Kriegert némi hasissal, amitől az beszívott, és elsőre
sikerült feljátszania a szólót. Rothchild ugyanezt az atmoszférát
próbálta megteremteni akkor is, amikor Jimmel kellett felvenni az
éneket. Paul azt mondta Jimnek: azt szeretné, ha úgy hangozna, ahogy
azt Frank Sinatra énekelné (aki a nála sokkal fiatalabb feleségétől, Mia
Farrow-tól éppen válni készült). Paul azt is felvetette, hogy fizessenek
egy kurvának, aki bejön és furulyázik Jimnek, miközben ő énekel. Be is
hoztak egy lányt, de David Anderle az Elektrától ezt nem tartotta jó
ötletnek, mert véleménye szerint Jim ilyen körülmények között
énekelni sem tudna, és fel sem állna neki. John Densmore verziója
ugyanerről a felvételről úgy szól, hogy a stúdióba bejárogató Pamela
Courson, amikor Rothchild lekapcsolta a fényeket, levette a ruháját, és
besurrant Jimhez a fülkébe. „Mindenféle zajokat hallottunk. Ki tudja, mi
folyt odabenn? …Csak a következő nekifutásra tudtuk felvenni a dalt.”
Pár nap elteltével a Jefferson Airplane bejelentkezett: meg akarták
nézni a lemezfelvételt. Pont akkor érkeztek, amikor a „Horse
Latitudes”-ben Jim a fulladásos jelenetet adta elő a vészesen örvénylő
konkrét zene és elektromos zajok kíséretével. „AZ ORRCIMPÁK NÉMA
AGÓNIÁJA… SZÉPEN KIDOLGOZOTT… ÉS MEGPECSÉTELTETETT”. A
stúdió teljesen sötét volt, csak a műszerek világítottak. Néhány barát
(egy baráti tor), köztük Pamela és a UCLA filmes képzésén megismert
Alain Ronay sikoltozott a háttérben a „kínos pillanat” rész után. Grace
Slick, a kőkemény rockveterán-énekesnő úgy ment ezután vissza San
Franciscóba, hogy mindenkinek azt mesélte: a Doors annyira rájuk
ijesztett, hogy csaknem összecsinálták magukat.
Aznap este, amikor a Doors – Jim kifejezett kívánságára – élőben,
utólagos rájátszások nélkül készült felvenni a „When the Music's Over”-
t, Jim nem került elő. Hajnali háromkor felhívta Robbyt. „Baj van”,
suttogta Jim. „Gyere át.” Robby odahajtott Pam lakásához, ahol Pam és
Jim nagyon nagy adag LSD-t vettek be. Jim arra kérte Robbyt, hogy
vigye őket a Griffith Parkba, ahol magukhoz térhetnek. Jim már indult is
kifelé, és Robbynak kellett rászólnia, hogy vegyen nadrágot.
Napkeltekor, miután kitisztultak, Robby hazavitte őket, és emlékeztette
Jimet, hogy délben ne felejtsen el bemenni a stúdióba.
Mégsem jelent meg. Küldöncök próbálták felkutatni Jimet közeli
törzshelyein (a Barney's Beanervben és a Santa Monica Boulevard-on
lévő Palms bárban), de nem találták. Densmore beszámolója szerint
Jim és Pamela ismét LSD-t vettek be, és átbóklásztak a közeli házba,
ahol Robby és John laktak. Densmore azt állítja: Jim nagyon jó ötletnek
találta, hogy John ágyát tisztelje meg azzal, hogy oda vizel.
A Doors hajnali fél háromig várt a Sunset Soundnál, de Jim nem érkezett
meg. Felvették hát a „When the Music's Over”-t nélküle, úgy, hogy Ray
énekelt. Mikor Jim végül bejött másnap, időre, Densmore nekiesett, és
tudni akarta, hol járt.
„Volt egy kis… magántermészetű elintéznivalóm – hangzott a
válasz.”
„Mint például?” kérdezte Krieger.
„Azt nem mondom el. Ugyanis… magántermészetű.”
Densmore-ban kezdett fölmenni a pumpa, de Rothchild közbelépett:
„Hé, csináljunk már valamit!”
Jim fel akarta venni a dalt újra, de a többiek erről hallani sem
akartak, hiszen előző éjjel összehoztak egy jó felvételt. Jim morgott: ha
rá kell énekeljen, azt se fogja tudni, hol kell belépnie. Ray erre azt
mondta: majd ő mindig beint neki. Így azután Jim Morrison a Doors
pályafutásának meghatározó darabjában, a „When the Music's Over”-
ben a már elkészült zenekari anyagra énekelt rá, utólag.
1967. SZEPTEMBEN 14-ÉN a Doors és a Jefferson Airplane együtt
készítettek egy tévés fellépést a torontói CBC számára. Az Airplane
„White Rabbit”-je után Jim üvöltése érkezett: „ÉBREDJ!”, aztán
eljátszották a „The End” megszelídített változatát, amiből kimaradt az
anyás rész (éppen a zenekar javaslatára). Még ugyanaznap este
Cleveland egyik külvárosában játszottak, de csak mintegy ötszáz
ember gyűlt össze a kétezres befogadóképességű sátorban. „Sosem
jártunk még Közép-Nyugaton”, nyilatkozta Jim a clevelandi Plain
Dealemek. „Sejtelmünk sincs róla, mire számíthatunk.” Aznap este,
mikor felballagott a színpadra, és látta a sok üres széket, a jobb
csizmáját feltette a mikrofonállványra, kiszedte a mikrofont, bunkó
módon beleeresztett egy zaftos, sörös böfögést, nevetett, és vontatott
hangon annyit mondott:
„Nos, ha senkinek nincs valami különleges kívánsága…”
És a zenekar belerobbant a „Soul Kitchen”-be, amit egy féktelen,
rövid előadás követett. Jim Morrison formában volt: vadul táncolt,
hatalmasakat ugrott, érzékien búgott és irdatlanul üvöltött.
A Doors aztán egy szeles őszi napot New Yorkban töltött egy
kaotikus tévéfelvételen, ahol a „People Are Strange”-et kellett rögzíteni
Murray the K helyi műsorának adásához. Jim élő mikrofonba énekelt az
előre felvett zenére, Murray pedig folyton elrontotta a bevezető
szöveget, így sokszor meg kellett ismételni a felvételt. Végül Jim
felbosszantotta magát, és megmondta a korosodó disc-jockey-nek,
hogy ha tovább rabolja az idejét, orrba veri.
Ilyesmit nem sűrűn mondott bárki is egy új zenekarból Murray the K-
nek.
1967. SZEPTEMBER 17. Tizenöt évvel az MTV indulása előtt Ed Suliivan
vasárnap esti varietéműsora volt az egyetlen élő popműsor; az összes
többi hasonló adást előre felvették. Ed Suliivan indította el Elvis Presley
amerikai karrierjét 1956-ban, és 1964-ben a Beatlesszel is ezt tette.
1967 januárjában a puritán Suliivan sikerrel cenzúrázta a Rolling
Stonest: rákényszerítette Mick Jaggert, hogy a „Let's spend the night
together” (Töltsük együtt az éjszakát) helyett azt énekelje: „Let's spend
some time together” (Töltsünk együtt egy kis időt). Ed Suliivan ezt
megteheti – figyelmeztette a Doorst új publicistájuk, a nyájas, londoni
Derek Taylor (aki a Beatlesnek is dolgozott már) –, mert az övé az
egyetlen olyan élő tévéműsor, amelynek akár hetvenmilliós is lehet a
potenciális nézettsége. Az a fellépő pedig, aki Ed Sullivannel így vagy
úgy szembekerült, soha többé nem kapott meghívást a műsorába. A
Doors beleegyezett, hogy fellépnek az Ed Sullivan Show-ban, csak azt
kérték, hogy az ő két számuk alatt a keverőpultnál a saját embereik
üljenek: Rothchild és Botnick.
Eljött a pillanat, hogy Ed Suliivan megismerkedjen a
Sárkánygyíkkirállyal.
Suliivan aznap, vasárnap délután találkozott Jim Morrisonnal a próba
után az öltözőben. A zenekar éppen Robbyn nevetett, aki a hátán fekve
körbe-körbe csúszkált a földön. Suliivan nézegette őket egy kicsit,
aztán (Densmore szerint) annyit mondott: „Srácok, ti marha jól néztek
ki, ha nevettek. Ma este csináljatok így egy kicsit. Ne legyetek már
olyan nagyon komolyak!” Ezután Ed továbbment a többi öltözőbe,
hogy megnézze az est többi fellépőjét: Yul Brynnert, Steve és Eydie-t,
Rodney Dangerfieldet és a korcsolyázó Epsteineket. A Doors még akkor
is Suliivan ókonzervatív hozzáállásán poénkodott, amikor kopogott és
bejött hozzájuk Bob Precht, Suliivan veje, a műsor producere. Precht
vette rá Mick Jaggert az öncenzúrára, és most Jim Morrisont vette
célba. Barátságosan elmagyarázta neki, hogy az a sor, hogy „Girl, you
couldn't get much higher” (Kislány, nagyon elszállsz) értelmezhető
akár utalásként a drogra, és ez bajba sodorná őket a CBS tévéhálózat
cenzoránál. Precht közölte Jimmel, hogy a higher szót nem ejtheti ki a
hálózati televízióban, és arra kérte, hogy az adás kedvéért változtassa
meg a szöveget.
„Baszd meg” morogta Jim. Döbbent csönd.
„Tessék?” kérdezett vissza Precht.
„Mire változtassam?” kérdezte Jim. Prechtnek akadt egy-két
javaslata, mire a zenekar tagjai váltottak egy-két feszélyezett
pillantást, de végül Ray Manzarek megígérte Prechtnek, hogy
hajlandók együttműködni.
El se akarták hinni ezt a hülyeséget. Jim dühösen öltözött át a byroni
fehér ingbe meg a bőrszerelésbe, és azzal fenyegetőzött, hogy az
inkriminált sor helyett beteszi a „Let's spend the night together”-t,
vagy egyszerűen végigkáromkodja az egész adást. Senki sem tudta, mi
fog történni, legkevésbé a zenekar többi tagja. Egyikük sem mert
Jimmel beszélni. „Éreztük, hogy majd szétveti a düh”, írta Densmore,
„s tudtuk, hogy ebben az állapotában nem szabad győzködni”.
Ed Sullivan kissé elhúzott szájjal konferálta be a Doorst, nem titkolt
fenntartással. A műsor első felében a Doors a „People Are Strange”-et
adta elő, és Jim szokatlanul semmitmondó tekintettel énekelt, és
küszködött, hogy ne legyen hamis. Kevés énekes merte kockáztatni,
hogy ilyen részegnek és szétesettnek látsszon a tévében – még a fehér
ing mandzsettája is foltos volt. A műsor második felében a „Light My
Fire” szóló nélküli változatát nyomták, és Jim természetesen
beénekelte a „higher” szót, mégpedig kétszer, ugyan nem
különösebben hangsúlyozva, csak úgy, ahogy eddig is vagy százszor
énekelte. A szám fináléjában, tévés lámpák forróságában verítékezve
Ray odaszólt Jimnek: „Gyerünk!”, mire Jim belenézett a kamerába, és
beindult: megmutatta, mire képes a morrisoni sikoltás, az a szaggatóan
éles hang, amire az átlagamerikai nézők egyáltalán nem voltak
felkészülve.
A dal hirtelen szakadt félbe, a közönség kiabált és tapsolt, Jim pedig
fölvette a marlene-i pózát: keresztbe tett lábbal állt, a mikrofonállványt
pedig a válla mögött tartotta, akár egy gerelyt, amit el készül hajítani.
Ed Sullivan, aki Elvis Presleyvel, a Beatlesszel és a Stonesszal kezet
rázott, most savanyú képpel állt a színpad szélén, és visszafogottan
tapsolt. Bob Precht mérges volt, és felpanaszolta nekik, hogy a zenekar
megszegte az ígéretét. Ray azt válaszolta, hogy véletlenül történt,
mert Jim annyira izgatott volt, hogy az Ed Sullivan Show-ban léphet fel,
hogy egyszerűen megfeledkezett róla, miben maradtak.
„Pedig még hat műsorba akartunk titeket meghívni” mondta nekik
Precht. „Mr. Sullivannek tetszettetek. Még hat műsor! Tudjátok, mit
jelentett volna ez a karriereteknek?”
Jim szart az egészre.
„Na és akkor mi van?” állította le Prechtet egyetlen pillantással.
„Ezzel nekünk megvolt a Ed Sullivan, nem?”
Mindenesetre Elvis Presley tizenegy évvel korábbi Ed Sullivan-
műsora óta nem volt példa az amerikai televízióban egy ennyire szexi
és provokatív fellépésre, mint Jim Morrisoné. Szándékos provokáció volt,
mint mikor petárdát dobnak egy ünnepi vacsora résztvevői közé. És
alig kétséges, hogy valahol, Memphisben vagy Los Angelesben Elvis is
látta a bőrbe öltözött Jim Morrisont a vasárnap esti adásban. Egy évvel
később ugyanis a saját, legendás, 1968-as visszatértekor a tévében
Elvis is fekete bőrszerelésben jelent meg, pont olyanban, mint amelyet
Jim Morrison ezen az estén viselt.
De a Doors többé nem szerepelt Ed Sullivan műsorában.

VIETKONG-ROCK
1967 UTOLSÓ HÓNAPJAIBAN Jim Morrison azzal volt elfoglalva, hogy
színpadi fellépését még sokoldalúbbá és még erőteljesebbé tegye,
miközben a Doorsszal iskolai tornatermekben és egyetemi
sportpályákon játszottak egyre nagyobb és nagyobb tömegek előtt.
Játszottak a híres westporti Staples High Schoolban Connecticutban, ahol
a Yardbirds és a Cream is fellépett nem sokkal előttük. Szeptember 22-én
a Brown Universityn az iskolai lap által zseniálisnak nevezett buli után
Jim a mikrofonállvánnyal szétszaggatta a bosszantó fény-show-vásznat,
mert a buli alatt végig lüktető, kusza spirálisokat vetítettek rá.
Másnap este a Long Island-i Stony Brook SUNY nevű helyén Jim azzal
bosszantotta a rettentő lelkes közönséget (Tim Buckley, az énekes már
jól felhangolta őket), hogy hosszú csendeket iktatott be, az előadás
feszültségét fokozandó. Sokan egyszerűen elunták, és kisétáltak.
Mások türelmetlenkedni kezdtek, és bekiabáltak: „Hangosabban!” Ettől
a térdén kuporgó és csukott szemű Jim csak még tovább várt.
Megpróbálta kifürkészni, melyik az a pillanat, amikor a tömeg türelme
végképp elfogy, és pont akkor tért ő is vissza a „Back Door Man”-hez
vagy a „The End”-hez. Ez az iskolai lap „Vietkong-rock”-nak titulálta a
zenéjüket, és félbehagyott fekete misének. A buli végén a színpad
mögött Jim azt mondta Gloria Staversnek: „Uralkodnod kell rajtuk. Ők
nem uralkodhatnak rajtad. És ha még nem uralkodsz rajtuk, akkor meg
kell állni, és meg kell szerezni őket. Ez történt ma este. Érted?”
Szombat este, szeptember 30-án a denveri Family Dogban a Doors a
Lothar and the Hand People és Captain Beefheart után lépett színpadra. A
zenekar keményen játszott, s a szokás szerint fekete bőrbe öltözött Jim
is a legjobb formáját hozta a színpad előtt tolongó kis csajok nagy
örömére. A „The End” második felét egy védőkorlátról fejjel lefelé lógva
adta elő, és az egyetlen spotlámpa fényében úgy nézett ki, akár egy
Goya-festményen a kínvallatott.
Az 1967-ES Év OKTÓBERÉBEN fordult meg utoljára a Doors klubokban, s a
búcsú egy héten át tartott a New York-i Steve Paul's Scene-ben. Az alagsori
klubba olyan sok Doors-rajongó zsúfolódott be, hogy mozdulni sem
lehetett. Jim a jobb kezével befogta a fülét: csak így hallotta a saját
hangját.
Október 6-án a California State egyetemi tornacsarnokát szintén
hatalmas tömeg és izgatott várakozás töltötte meg. Tomboló örömmel
fogadták a bőrruhában beséltáló Jimet, amire a „Soul Kitchen”
hangrobbanása volt a válasz. Jim pumaszerű mozgással járt körbe a
színpadon, biztatta a zenészeket, rájuk kiabált: „Yeah! Hangosabban!
Játssz! Még többet, Robby!” Mindig időben ugrott vissza a mikrofonhoz,
hogy „a nyers emberi rettegés áradjon szét a terem fekete
levegőjében”, írta a UCLA lapja, a Daily Bruin.
Október 8-án a Tulsában megrendezett Oklahoma State Fair utolsó
napján játszott a Doors. Jim már egy ideje a „The Celebration of the Lizard”
című rockszínházi darab írásával és átdolgozásával foglalkozott, melyre
sokan nagy várakozással tekintettek. A zenekar úgy tervezte, hogy a
darab kitölti majd a harmadik Doors-album teljes Β oldalát. Tulsában
előadta ennek a darabnak az „Ébredj!” részét szinte teljes formájában,
és átvezette a „Light My Fire”-be. Kísérleteztek a világítással is: csak kék,
piros és sárga spotokat használtak. A „Back Door Man” előadása
közben Jim kiszúrt valakit magának a közönségből, az egyik fiatal
srácot a tulsai Civic Assembly Auditorium negyedik sorában.
 „Te, ott!”, mutatott rá, majd kurtán és baljóslatúan felnevetett,
ahogy a színpad mögött szokott. „Egyedül vagy. Táncolni akarsz… ÉS
SENKI SEM SEGÍTHET RAJTAD!”
Később akik a tulsai koncert felvételét meghallgatták, rájöttek, hogy
bár Jim egyetlen emberhez beszélt, mégis a teljes közönségre gondolt,
az egész nemzedékére. Jim volt a hegyek közt táncoló tébolyult, az erdő
széléről figyelő szempár. Neki nem volt elég, hogy a közönség fizetett
azért, hogy lássa őt. Jim azt akarta, hogy álljanak fel, és csináljanak is
valamit.
Október 11-én Cadillac limuzinok szállították őket Manhattanből a
connecticuti Danbury középiskolájába. A zenekar filmes stábja is velük
utazott, és Albert Goldman, az író, interjút készített Jimmel a New York
magazin számára. Csakhogy Jim aznap végig Tom Bakerrel piált, és a
beszélgetésből nemigen sült ki semmi. A helyszínen Baker mutatta be
a zenekart, miután a nyársat nyelt iskola-igazgatónő arra
figyelmeztette a nézőket, hogy ne álljanak fel a székükről. A közönség
pocsék volt: a legtöbben azért jöttek, mert a Four Seasons volt
meghirdetve, de ők lemondták. Jim persze dühöngött, a mikrofonnal
hadonászott, amit aztán vak dühében össze is tört, mikor előadott
három (csak részben érthető) versszakot a „Lizard”-ből a „The End”
közben. (1998-ban még láthatók voltak a Danbury High színpadán a
horpadások, Jim ütéseinek nyomai.)
Október 12-én a Bostontól délre eső tengerparton Surf Nantasket
egy telt házas, gyilkos koncertet láthatott. Másnap Baltimore-ban a
zenekar előadta az első lemez teljes anyagát, és Jim egy vörös
selyemsállal varázsolt a „The End” alatt, mielőtt össze nem esett a
színpadon. Percekig mozdulatlanul feküdt, miközben a zenekar tovább
játszott. A közönség nem tudta, hogy ez most az előadás része-e, mert
Jim tényleg eszméletlennek látszott. De aztán fölkelt, pörögni kezdett,
és a dalt a sámántánccal fejezte be. Olyan lelkes és hosszan tartó
tapsot kaptak, hogy visszajöttek, és eljátszották ráadásképpen a
„When the Music's Over”-t a még megjelenésre váró albumról.
Október 14-én a nyugat-pennsylvaniai Susquehanna Egyetemen a
végzett diákok rendezvényén lépett fel a Doors. A sportpályán volt a
koncert, és jól játszott a zenekar, de egy olyan közönségnek, amely
nem volt vevő rájuk. Jim káromkodott, sértegette a diákszövetségi
lányokat, és teljesen bepörgött a „Who Do You Love?” hosszú
változatában. Másnap visszarepültek Kaliforniába, ahol a Berkeley
egyetemen játszottak, hogy a következő nap újra New Yorkba
repüljenek, egy fellépésre a Steve Paul's Scene-ben. Annyira rosszul
voltak megszervezve a fellépéseik, hogy előfordult: egy héten belül
kétszer röpültek át a nyugati partról a keletire, de a koncertezés volt az
egyetlen állandó bevételi forrásuk. Úgyhogy mindannyian a
fáradtsággal küszködtek, akkor aludtak, amikor tudtak, és
megpróbáltak tudomást sem venni a motelszoba ajtaján zörgető
tinilányok csapatairól.
 John Densmore új barátnője, Julia Brose is úgy látta Jim Morrisont
először egy reptéren valahol a közép-nyugaton, hogy az épp részegen
horkolt egy pad mögé belökve, a falnál. Bill Siddons a biztonság kedvéért
még el is torlaszolta a pad két végét két szemeteskukákkal, hogy ha
Jim magához tér, el ne szökhessen.
„Tessék” mondta Densmore utálkozva a lánynak. „Itt van a mi híres
énekesünk.”
1967. OKTÓBER 20.: Ann Arborban a Detroithoz közeli University of
Michigan évnyitó hétvégi rendezvényét tartották. Jim Morrison olyan
részegen lépett színpadra, hogy azt már a zenésztársai is
megsokallták. A beállás alatt Jim homályosan észlelte, hogy a közönség
abból a diákfajtából áll, amelynek fogalma sincs a Doorsról. Nekiállt
szidalmazni a srácokat, és gúnyosan azt kérdezte tőlük, hogy mi a
fenét akarnak hallani: a „Louie, Louie”-t vagy mit? Ray szerzett két
markos legényt, akik lekísérték Jimet a színpadról, és bemondta, hogy
majd visszajönnek, ha Jim jobban lesz. Az öltözőben Jim egy kicsit
magához tért, és rágyújtott egy szivarra. A többiek bejöttek, és nézték.
Ők voltak a Doors: senki se mondott semmit.
Mikor Jim elnyomta a szivart, visszamentek a színpadra. Jim olyan
magas, visító hangon kezdett énekelni, ami egy detroiti srácnak (Jimmy
Osterbergnek, aki ott volt a bulin) a rajzfilmszereplő Betty Boop
hangját idézte. Jim így énekelt végig, felbőszítve a tömeget és a
zenekart. A közönség pfujolással reagált, és megdobálta őket. Jim nem
is volt hajlandó a „Light My Fire”-t elénekelni.
Százak hagyták ott a bulit, és a kiborult Densmore meg az undorodó
Krieger is lement a színpadról a koncert vége előtt. Akkor Jim John Lee
Hooker-nótákba fogott, és a „Maggie McGill” soraira rögtönzött
szövegeket, míg Ray kitartóan vele játszott – egészen addig, amíg a
focisták meg a barátnőik el nem kezdték őket gyümölcskoktélos
poharakkal dobálni.
Jimmy Osterbergre nagy hatással volt ez az anarchikus, minden
szabályt felrúgó rockbuli. Szinte rögtön ezután megalapította a saját
zenekarát, a Psychedelic Stoogest, és végül a nevét is megváltoztatva
ő lett Iggy Pop.
A DOORS MÁSNAP ELREPÜLT egy koncertre a Colorado College-ba, majd
másnap vissza keletre, a massachusettsi Williams College-ba. A
filmstábjuk felvett egy jóslatszámba menő (és öntudatlanul
metaforikus) beszélgetést, amikor Jim, Ray és Robby egy motelban a
buli előtt Michelob sört ittak és pókeroztak. Jim inkább kiszállt volna a
játszámból, mintsem hogy bedobjon még egy negyeddollárost.
RAY: Ne szállj már ki, nem tudjuk nélküled folytatni.
ROBBY: Ki akarnunk fosztani rendesen.
JIM: Hát, a helyzet az, hogy …elegem van már az egészből.
És a szokásos bosszantó vihogását hallatta, majd kifogyott a film. A
kártyáról volt szó, de mintha a zenekarról beszéltek volna.
A Williams College lapja szinte tökéletesen megragadta a Doors
aznap esti előadásának drámaiságát és hajmeresztő izgalmát:
„Morrison kivette a mikrofont, és vakon tapogatózva tántorgott a
színpadon, miközben a »The End« szövege és sikoltások dőltek a
szájából – gonoszul, sátánian, elektromos tűzben égve. Aztán
megbotlott, és elesett a színpadon tornyosuló erősítő előtt, és ott
zokogott magában. A gitáros megbökte a gitár nyakával. Morrison
feltérdelt, és karját az áhítat mozdulatával terjesztette ki a közönyös
erősítő felé… A közönség nem tudta, hogy tapsoljon-e vagy sem. A
gitáros kihúzta a kábelt hangszeréből, az orgonista is felkelt és
távozott, a dobos utálkozó és undorodó mozdulattal hajította a földre a
dobverőket, Morrison pedig egyetlen intés vagy mosoly nélkül tűnt el a
bársonyfüggöny mögött.”
Másnap visszarepültek Los Angelesbe. Egyikük sem szólt egy szót
sem. Ötnapi pihenő után Jim összeszedte magát, és' a következő hat
hét során a Doors alá és föl ingázott a nyugati parton, és mindenütt jól
játszottak. Jim is mindvégig kellemesebben érezte magát, mert
nagyobb megértésre is talált a közönség részéről. Újra Pamelánál
lakott, és a „Celebration of the Lizard”-on dolgozott: azt akarta, hogy a
következő album reprezentatív darabja míves költői nyelven szólaljon
meg. Elkezdett egy szürreális forgatókönyvet is egy autóstoppos
gyilkosról, aki az amerikai sivatagban kóborol. Egy új dalszövegen
dolgozott, amely egyben alapjául szolgált volna egy színpadi műnek is,
s amely cselekménye okán minden valószínűség szerint heves vitákat
váltott volna ki: egy Vietnamban harcoló katonáról szól, aki megszökik,
és kivégzőosztag előtt hal meg. Jimre nagy hatást tett, amikor egy
fotón meglátta az irodalmi példaképeit (Allen Ginsberget, William
Burroughst, Norman Mailert, Terry Southernt és Jean Genet-t), amint az
ugyanabban a hónapban Washingtonban tartott, nagyszabású
háborúellenes tüntetésen az első sorokban masíroztak, és egy Don
Quijote-i kísérletet tettek arra, hogy kibillentsék a sarkából a
Pentagont. Jim most arra készült, hogy ő is markánsan letegye a garast.
Az ő dala, a Doors által novemberben bemutatott „Unknown Soldier”
volt az egész vietnami időszak legdühödtebb protest songja, és minden
bizonnyal a legnagyobb hatású is.
Jim ekkorra már a Los Angeles-i pletykák állandó témájává vált.
Amikor a zenekar nem dolgozott, Jim napokra eltűnt, és az a szóbeszéd
járta, hogy hol a Topanga Canyon-beli homokos barátainál húzta meg
magát, hol a titokban tartott tizenöt éves szeretőjével bújt el egy
motelban Pamela elől. Jim Morrison tudta, hogy kell elbújni, és azt is,
hogy mely ismerőseit nem célszerű összeereszteni. Az meg egyáltalán
nem érdekelte, hogy ki furulyázik neki éppen – amíg volt valaki, aki ezt
megtegye. Jim Morrison felől mindenki csak találgatott.
OKTÓBER 27-ÉN a California Polytechnic State Universityn a Doors-ra
váró lányok nyüzsgő tömege körbevette a színpadot, melyen már ott
állt tizenhat vörös szemű, duruzsoló, metálszürke Acoustic erősítő négy
négyes oszlopba rakva, egy görbe és kopott króm mikrofonállvány, egy
fekete-vörös Vox orgona, rajta egy ezüstszínű Fender
basszusbillentyűssel; és egy bordó Gibson SG gitár. A majdnem teljes
sötétségben a füves cigaretták sűrű füstje ült a termen. A lányok
abbahagyták a nyüzsgést, mikor a Doors feltűnt és behangolt.
„Hölgyeim és uraim! Kérem, üdvözöljék a Doorst!” Megszólalt a
félelmetes karneváli orgonahang, miközben Jim odaballagott a
mikrofonhoz, és átváltoztatta magát a rettegés undorító mocskává,
kimeredt hullaszemű fantommá, aki fekete bőrben vonaglik, táncol,
elájul, s miután élettelenül esett össze, feldobja magát, akár egy fekete
hal. Meggyújtott cigarettákat pöckölt az első sorokban álló lányok közé,
szuggesztív mozdulatokkal és szexuális utalásokkal izgatta őket.
Huszonöt perc után a zenekar lement a színpadról. A közönség nem
tudta, hogy még lesz egy második menet, és sokan távoztak az
épületből. Az egész zenekar odaült aztán az egyetemi fiatalok
örömtüzéhez. Jim Morrison beszélgetett a diákokkal, és úgy látszott: jól
érzi magát.
A Strange Days akkor ősszel jelent meg: inkább szürreális volt, mint
a divatos pszichedelikus vonalhoz tartozó. Feszült, kísérletező
hangulata és pesszimista üzenete veszteségeinkről és az emberi
kapcsolatok bizonytalanságáról nem tudott olyan sok embert
megfogni, mint az első Doors-lemez. A listákon az album mindössze a
negyedik helyre kúszott fel. Mégis a Strange Days a Doors egyedülálló,
legnagyobb mesterműve, az igazi nagy album, mely hű tükre az
elfuserált 1967-es évnek, annak az évnek, amikor a nemzedékek
egymás ellen fenekedtek, a „Nagy Társadalom” szociális haladása
áldozatául esett a gyűlölködésnek és a haragnak; úgy látszott, hogy
Amerika a polgárháború küszöbén áll.
Az albumról a Time és a Newsweek is közölt kritikát. A Time a Doorst
„a Nagy Társadalom fekete papjai”-nak nevezte, Jimet pedig „a rock
Dionüszoszá”-nak. Ekkora figyelmet még a Rolling Stones sem kapott.
Példátlan kritikai vizsgálódásnak vetették alá a Strange Dayst, és
beazonosították a témáit: a zaklatott idők elidegenedett
otthontalanságát; annak a lánynak, egy szomorú lánynak a
jóvátehetetlen elvesztését, akit sem kielégíteni, sem vigasztalni nem
lehet; a szerelemnek egyenlővé tételét azzal, amit a szemünkkel
látunk, ahol „my eyes have seen you” (láttak téged a szemeim) és „I
can't see your face” (nem látom az arcodat). Jim romantikus
forgatókönyvei a látnók kutatásait mutatták be, sötét és szomorú
egzisztenciális félelmek között. (Jim egykori noteszában azt írta:
„Élvezheted az életet messziről is. Nézheted a dolgokat anélkül, hogy
megkóstolnád őket. Ölelheted anyádat pusztán a szemeddel.”) A
„When the Music's Over” először könnyedén lefújta a feltámadást,
majd üvöltő kínban könyörgött Jézushoz megváltásért. A Doors
hátborzongató orgonahangzásától, amit a korabeli primitív
szintetizátorokkal egészítettek ki, mindenkinek libabőrös lett (és lesz
ma is) a háta.
 Nem is csoda, hogy a Strange Days nem fogyott: zseniális mű volt -és
teljességgel „használhatatlan”.
„A Beatlestől és a Rolling Stonestól elszáll az agyad”, írta az
underground L. A. Free Press. „Ha már elszállt, akkor jön a Doors. A Doors
olyan, mint mikor a köröm csikorog a táblán.”

NEW HAVEN VÁROSÁBAN

A DOORS HÁBORÚELLENES HIMNUSZA, a „The Unknown Soldier” először 1967.
november 16-án hangzott fel a San Franciscó-i Fillmore Auditóriumban,
ahol a Doors a brit Procol Harum előtt játszott. A dal nyílt provokáció
volt. Az amerikai katonákat egyre jobban szorongatták a vietnami
kommunista felkelők a Mekong-deltában, a „vasháromszög”-ben és a
Khe Sanh-hegy dzsungelében, a „The Unknown Soldier” viszont azt
ábrázolta, hogy a tévéből milyennek látszik a háború – és egy katona
halálát, bármelyik katonáét, akit öregemberek küldtek a háború
poklába a saját ideológiájuk védelmében. (Később a Doors a dal
előadásába beépített egy fiktív kivégzést.) A San Franciscó-i közönség
néma csodálkozással fogadta a dal nyilvános premierjét. A
háborúellenes agitáció egy komoly alkotásáról volt szó, olyan műről,
ami azonnali figyelmet követelt magának a nemzedéktől, amelynek
szólt. Csakis a Doors volt képes egy ilyen elsöprő erejű, ennyire
megdöbbentően végletes dalt (majd később filmet) kihozni.
(Ugyanakkor ez volt a Doors utolsó fellépése a San Franciscó-i
Fillmore-ban. A Winterland Ballroomban is utoljára játszottak azon a
hétvégén. A Doors kinőtte az ezekhez hasonló táncos helyeket, és
hamarosan, úttörő módon, hatalmas sportcsarnokokban kezdett
koncertezni.)
Los Angelesbe visszatérve Jim összeveszett Pamelával, aki egyre
gyakrabban nyúlt heroinhoz. Jim megint egy motelba költözött, és
keményen inni kezdett, naponta berúgott a filmes stáb tagjaival, főleg
Paul Ferrarával és Babe Hill-lel. Babe szakállas, nagydarab, szőke,
motoros fazon volt, akit Ferrara hozott, hogy ő tartsa azt a mikrofont,
amely a közönségzajt vette, amikor filmeztek a kaotikus Doors-
koncerteken. Babe Hill hamarosan bizalmasa lett Jimnek, és testőrnek is
bevált.
A következő hétvégén a Doors három estére a keleti partra repült,
előttük a Nitty Gritty Dirt Band játszott. Péntek este a manhattani Hunter
College-ben Jim láthatóan fáradt volt, és hülyén viselkedett a
színpadon. Úgy nézett ki, mint egy fekete bőrbe öltözött, részeg isten,
és kiábrándítóan rossz produkciót nyújtott aznap este (pedig a
közönség teli volt a New York-i média embereivel). Az előadásnak csak
az a része ért valamit, amikor a még alakuló kivégzési jelenetet
játszották el a „The Unknown Soldier”-ből. (Al Aronowitz a New York
Timesban ezt írta: „Jim Morrison arcán annak az embernek az
arckifejezése ült, aki tudja: túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy valaha is
része lehessen az igaz szerelemben.”) Később, a koncert után Jim
véletlenül leöntötte az italával azt a riporterlányt, aki megkérdezte
tőle, hogy részeg volt-e aznap este a színpadon.
„Tudod, én állandóan részeg vagyok” nevetett Jim, és mindenki vele
nevetett.
A Doorst kísérő stáb a következő nap délutánján azzal volt
elfoglalva, hogy Jim Morrison anyjának közeledési kísérleteit
meghiúsítsák. A Morrison család újra Washington közelében lakott, és
Clara Morrison megpróbálta Jimet meghívni a hálaadási vacsorára, de
Jim tudomást sem vett az üzeneteiről, és nem volt hajlandó visszahívni.
Az anyja több üzenetet is hagyott, hogy ő és Jim öccse, Andy ott lesznek
aznap este a Washington Hilton-beli koncerten. Jim azt mondta Bill
Siddonsnak, hogy küldjenek jegyeket az anyjának, de tőle tartsák
távol. „Egyszerűen nem akarok találkozni velük”, mondta. A fiatal
reklámszakembert, Rich Linnéit, aki hamarosan dolgozni kezdett a
Doorsszal, azzal bízták meg, hogy Clarát és Andyt egy hotelszobában
tartsa, míg a Doors fel nem megy a színpadra. John Densmore később
agresszívnak és követelődzőnek írta le Clarát (akit nyilván frusztrált,
hogy mindenhol falakba ütközik). Az életrajzíró Jerry Hopkins, aki az
információit Bill Siddonstól szerezte, leírja, hogy Jim észrevette anyját,
aki az első sorban kapott helyet, és Jim végig őt nézte, miközben heves
átéléssel előadta a „The End” oidipuszi zárórészét. A koncert után Jimet
kilopták a teremből, és eltűnt. Az anyjával többé nem találkozott – és
nem is beszélt vele.
A Doors munkás hétvégéi egyre inkább határozott formát öltöttek: a
péntek esti bulira Jim bepiált. A szombat este egy kicsit jobban sikerült.
Vasárnaponként viszont, mint november 26-án Hartfordban,
egyszerűen fergetegesek voltak. A buli kezdetén a zenekar vagy öt
percig játszotta a „Soul Kitchen” bevezetőjét: Jimre vártak. Amikor
végül kiballagott, az ünneplés olyan hangos és elsöprő volt, hogy
csendet kért. A terem hirtelen elcsöndesedett, igazolva Ray gyakran
hangoztatott csodálatát, hogy Jim milyen rendkívül ügyesen bánik a
tömegekkel. Jim belefogott a Venice Beachen álló „soul-food”-büfé
történetébe, és majd' szétvetette a terem falait, ahogy a hatalmas
nézőtér egy emberként énekelte a refrént. Minden számot hosszan,
lelkesen megtapsoltak. A Hartford Times így kommentálta a koncertet:
„Morrison a zenei teljesítmény mércéjét magasra tette. Szívvel-lélekkel
dolgozott.”
A Doors másnap visszarepült Los Angelesbe. A Nitty Gritty Dirt Band
zenészei azt nyilatkozták a Hartford Courant-nak, hogy rettentő macéras
volt a Doorsszal együtt fellépni, akik csak magukkal voltak elfoglalva, és
folyton késtek. „A Doors szeret packázni a közönségével: ijesztőek.”
A CANNED HEAT, Jim kedvenc bluesegyüttese volt az előzenekaruk a
Long Beach-i Cal State-en tartott koncerten 1967. december i-jén. A „The
End”-ben Jim leesett a színpadról, amikor kimondta, mit is akar a
mamától. A közönség azt hitte, ez is az előadás része, és tapsoltak. A
december 3-án az oregoni Portlandben tartott koncertet a rendőrök
leállították, mert Jim a „Light My Fire” alatt leugrott a színpadról, és azt
kezdte ordítozni, hogy a zsaruknak van fegyverük, de nekünk meg
hatalmunk van. A Memorial Coliseumban eluralkodott a káosz és a
zűrzavar. A teremvilágítást felkapcsolták. A rendőrök utasították Jimet,
hogy menjen vissza a színpadra, de ő a mikrofonon keresztül elkezdte
heccelni a tömeget, mire a rendőrök egyszerűen kihúzták a
csatlakozót.
Aztán a Doors megint keletre repült egy újabb rázós hétvégére.
Troyban (Trója) a Renssealer Polytechnic iskola közömbös diákserege
leginkább oda sem figyelt rájuk. Semmire sem reagáltak: sem a „Break
On Through”-ra, sem az „Alabama Song”-ra, sem a „When the Music's Over”-re. A
„Back Door Man” középrészében Jim elszavalta az új „Five to One”
szövegét, benne a diadalmas dicsekvéssel: „Övék a fegyver, miénk a
dal” (Göbölyös N. László fordítása), de ez sem érdekelt ott senkit. Egy
óra elteltével Jim megunta a dolgot, és elordította magát: „Ha ez itt
Trója, akkor én a kibaszott görögökkel vagyok!” A Doors lement a
színpadról.
Jimnek aznap volt a huszonnegyedik születésnapja, és iszonyú dühös
volt.
MÁSNAP AUTÓVAL MENTEK NEW HAVENBE. Jim mogorva volt és harapós,
mert még mindig bántotta az előző, troyi fellépés kudarca. Egy újabb
elcseszett születésnap, és New Havenben sem volt jobb a hangulat. A
zsaruk is idegeskedtek, mert a Fekete Párducok a városba érkeztek, és
a rendőri brutalitás miatt kereseteket nyújtottak be a bírósághoz. Nem
sokkal azelőtt a rendőrség brutálisan szétzavart egy háborúellenes
gyűlést a Yale mellett: megvertek és letartóztattak tüntetőket. Még a
helyi újságok is panaszkodtak, hogy ilyen brutális rendőri
intézkedésekre került sor a nem is olyan rég még csöndes egyetemi
városkában.
A koncertet egy hokipályán tartották a New Haven Arénában, és a New
Haven College diákszövetségei szponzorálták. Bill Siddons-nak a
szerelés összeállításában segítségére volt Vince Treanor, aki a
massachusettsi Andowerben orgonaépítőként kereste a kenyerét, meg
négy barátja, akik látták a zenekar frenetikus koncertjét Hampton
Beachen a nyár végén, és most eljöttek New Havenbe, hogy megint
megnézzék a Doorst. A buliról beszámolót akart készíteni a Life
magazintól egy csapat, köztük a Vietnamból éppen hazatért fotós-
haditudósító Tim Page (aki később modellje lett a Dennis Hopper
alakította újságíró-hippinek az Apokalipszis, raosíban). Page a kocsiban
együtt utazott New Havenbe a barátjával, Mike Zwerin-nel, a Village Voice
kritikusával. Aznap este Jimmel együtt mindkettejüket letartóztatják
majd.
A 20.30-kor kezdődő koncert előtt Jim néhány emberrel elment
vacsorázni. Egy lány, aki a Southern Connecticut State Universityre
járt, autogrammot kért Jimtől, és Jim meghívta őt a bulira. Később a
színpad mögött Jim és a lány elvonultak a zuhanyozóba, és éppen
csókolóztak, amikor egy New Haven-i rendőrtiszt rájuk nyitott. (Keresni
kezdte a lányt a barátja, és segítséget kért a színpadnál őrt álló
rendőröktől.) A rendőr nem tudta, kicsoda Jim, és durván ki akarta őket
zavarni. Jim erre közölte vele, hogy nyalja ki a seggét.
„Hogy micsoda?!” „Szopjál le, faszfej! Húzzál innen a picsába, baszd
meg!” A rendőr nem kérdezett többet, lekapta az övéről a gázspray-t,
és Jim szemébe fújta. Megvakítva és a fájdalomtól űzve – akár
Oidipusz Kolónoszban – Jim kirontott a zuhanyzóból, és véreres
szeméből patakzó könnyekkel tántorgott végig az öltözőfolyosón.
Mike Zwerin: „A színpad mögött nagy volt a tömeg, de erre még
többen rohantak oda. Valaki szólt a zenekarnak: »Ezek a disznók épp
most fújták le könnygázzal az énekeseteket.« Az emberek fel voltak
háborodva, a rendőrök pedig lökdöstek és taszigálták őket vissza. Tim
Page fényképezett, ezért őt is jól meglökdösték. A Doors menedzsere –
aki kinézett vagy tizenhat évesnek – bevitte Jimet a fürdőszobába, és
megpróbálta kimosni a szemét. A New Haven-i rendőrségtől Kelly
hadnagy egy vén, mogorva ír zsaru ide rontott be
– akár Sterling Hayden a Keresztapában –, és közölte, hogy azonnal
letartóztatja Jimet. A zenekar ügynöke, Dick Loren odaszólt neki, hogy
az a kétezer egyetemista odakinn valószínűleg nem hagyja szó nélkül,
ha elmarad a koncert. Végül a rendőrök nagy nehezen felfogták, hogy
épp az este sztárjába kötöttek bele, és behívták a gáz-spray-s zsarut,
aki bocsánatot kért Jimtől. így a rendőrség azt gondolhatta, minden
rendben – „ugye, nincs harag, igaz, Jim?” –, de Morrison semmit se
szólt erre, csak mosolygott az égő szemével, és kért egy sört.
A buli kezdése egy órát csúszott. „Hölgyeim és uraim! Los
Angelesből, Kaliforniából – a Doors!” A négy számos első menetben a
„Back Door Man” közepén Jim abbahagyta az éneklést, és mesélni
kezdett: „Egy kis történetet akarok elmondani nektek, ami itt esett
meg… nemrég, itt, New Havenben.” Densmore keményen ütötte
tovább a tamon a ritmust. „Semmi különöset nem csináltunk, csak
álltunk és beszélgettünk, mikor ez a kis ember bejött… egy kis ember
kis, kék ruhában, kis, kék sapkában, és hátranyúlt, előhúzta a kis,
fekete flakonját, és belefújt vele a szemembe… én meg harminc percig
nem láttam semmit.”
Mike Zwerin: „Jim beleépítette az előadásba a történteket. A teljes
eseménysort részletesen elmesélte halk hangon, déli akcentussal: a
vacsorát, a lányt, hogy a zuhanyozóban együtt voltak, és hogy a
rendőr kezdte el molesztálni őket. Utánozta a bunkó zsaru durva
beszédét, amitől a színpad szélén őrt álló rendőröknek rögtön elborult
az agyuk. Mikor Jim azt is elmondta a közönségnek, hogy
könnygázspray-vel lefújták, felháborodott kiabálás kezdődött. Az első
sorból a lányok némelyike szidalmazta a zsarukat: disznónak,
szemétnek nevezték őket. Rázós helyzet volt, és a zsaruk is
bedühödtek.”
Jim ezután azonnal belefogott a „When the Music's Over”-be. A
csúcsponton azt üvöltötte: „AZ EGÉSZ KIBASZOTT VILÁGOT AKARJUK…
DE AZONNAL!” Amikor Kelly hadnagy meghallotta ezt a vérfagyasztó
üvöltést, és látta azt is, hogy a tömeg az elragadtatott lelkesedésében
a színpad felé tódul, elrendelte, hogy kapcsolják föl a terem világítását.
Aztán föl is ment a színpadra, Jim vállára tette a kezét, és azt mondta
neki: „Ezúttal kissé messzire ment, fiatalember.” Ray felugrott,
odament Jimhez, és súgott valamit neki. Jim tudomást sem vett róla, és
a dühös közönségnek azt ordította: „Akartok még mást is hallani?” és:
„Kapcsolják le a fényt! Kapcsolják le azt a kurva fényt!” Odatartotta
Kelly hadnagynak a mikrofont, és vontatott hangon provokálta:
„Tessék! Mondja, amit akar! Ne kíméljen!”
De akkor már két rendőr két oldalról meg is ragadta Jimet, és
lekényszerítették a színpadról. A fehér kozákinges Bill Siddons
megpróbált közbelépni, de Jim rászólt: „Hagyd, Bill. Teszik a dolgukat.
Ez van.” Vince Treanor utánuk ment a hátsó lépcsőre, és tanúja lett
annak, hogy két zsaru Jim hátát a veséi táján irdatlanul elpüfölte:
rendesen megdolgozták. Amikor a teherportához értek, a zsaruk
leütötték Jimet, s mikor a földre került, megrugdosták a lábát, aztán
még a fejét is odaverték a rendőrkocsihoz. Jim szótlanul tűrte.
Treanor visszarohant. A Doors tagjai ott tipródtak. Bill Siddonson
látszott, hogy megbénították az események. „Menj a fogdához!”,
tanácsolta neki az idősebb és bölcsebb Treanor. „Amilyen gyorsan csak
tudsz. Tégy meg mindent, amit csak lehet. Mi majd vigyázunk a
színpadra.”
Mike Zwerin: „A zsaruk szörnyen viselkedtek. Egykettőre kiürítették
a termet, úgyhogy kint egy rendes kis zavargás kezdődött.” Szóltak a
szirénák. Jött a rendőri erősítés. A srácok bevadultak, a kis csajok úgy
átkozták a rendőröket, hogy jobban se kellett. A vietnami
leszállópályákról és tűzpárbajokból frissen hazatért fotós, Tim Page a
Nikonját kattogtatta, amikor a rendőrök őt is letartóztatták, együtt
Zwerinnel és a Life egy újságírójával, aki viszont jegyzeteket készített.
Vagy harmincan gyűltek össze a rendőrőrs előtt. Ott Jimet
nyilvántartásba vették, lefényképezték, közben folyamatosan
gúnyolták a hosszú haja miatt. A vád ellene obszcén viselkedés volt,
valamint az, hogy a letartóztatásnak ellenállt. Ezerötszáz dolláros
óvadék ellenében engedték szabadon. (A letartóztatásáról szóló
jegyzőkönyv Jimet független énekesnek mondja, száznyolcvan centi
magasnak – pedig alacsonyabb volt – és hatvanhat kilósnak.
Lakcímként Jim a menedzseriroda címét adta meg, a Sunset Boulevard
8721.-et. Legközelebbi élő rokon: „nincs”.) Zwerint és a többieket
rendzavarással vádolták. „Ami nem volt több ócska szarrágásnál”,
mondta Zwerin. „Pár hónap múlva megint New Havenben jártunk, és
addigra a vádakat ejtették.” A rendőrök pár srácnak is a szemébe
fújtak, akik az arénából átjöttek a rendőrőrs elé tiltakozni.
Jim Morrisonnak és a Life embereinek a letartóztatása országszerte
bekerült a másnap reggeli lapokba. A New York Times azt írta, hogy
most tartóztattak le először egy rockénekest a színpadon, előadás
közben, és felidézte Lenny Bruce és más, renitens művészek rendőri
molesztálását. A sztori bekerült a Newsweek típusú lapokba is. A Life-ban
néhány hónappal később megjelentek Tim Page képei is a megdöbbent
Jim Morrisonról, amint két egyenruhás rendőrrel áll megszégyenítve a
színpadon. A mértékadónak tartott sajtóorgánumok hamarosan
elkönyvelték bajkeverőnek a Doorst. A zenekar ügynöksége jelezte is,
hogy a lekötött fellépések némileg visszaestek. Először azóta, hogy a
„Light My Fire” a lista első helyére került még abban az évben.

A NAGY TÁRSADALOM FEKETE PAPJAI

A NEW HAVEN-I ÜTKÖZET még az utakon megedződött Doorst is
megrázta. Jim teste teli volt zúzódásokkal, mesélte az egyik tinilány
barátnője, aki többször fürdette Jimet a kádban. Mindene fájt. Elment
egy orvoshoz, aki megnyugtatta, hogy csontja nem törött, de azt
tanácsolta, hogy pihenjen. Ehelyett Jim egy nagyszabású ivókúrát
tartott: a filmes stábbal járta kedvenc kocsmáit. A következő pénteki
bulin, Sacramentóban Jim meg sem jelent, úgyhogy a Doorsnak le kellett
mondania a koncertet. A Los Angeles-i reptéren volt részegen, de aztán
onnan is eltűnt. Másnap este a Doors szerelése felmondta a szolgálatot
San Bernardinóban, és a zenekar lement a színpadról, miután Jim
előadta a „Horse Latitudes” akusztikus változatát: a Swing
Auditóriumot furcsa, testetlen költészet lebegte be. A Doors
bizonytalankodó menedzserei beszéltek Siddonsszal, és Kaliforniába
hívták a kiváló szakembert, Vince Treanort, hogy próbálja meg
összekalapálni a szerelést. Amikor Treanor néhány nap múlva San
Franciscóba érkezett, hogy megkezdje a munkát a Doorsszal, Jim
kidobta a zenekar öltözőjéből, mert azt sem tudta, kicsoda. A vékony
Treanor, aki igazi rockfazon volt a hosszú, barna hajával, hamarosan a
Doors nélkülözhetetlen vezető technikusa lett – és még akkor is „Jim
Morrison”-hoz hasonlított, amikor az igazi már régen szakállt
növesztett, meghízott, és úgy nézett ki, mint a Canned Heatből a
„Medve” Bob Hite.
Év VÉGE FELÉ a pénz is csordogálni kezdett. Az eladásból és a szerzői
jogokból befolyt összegeket négyfelé osztva Ray beszámolója szerint
fejenként ötvenezer dollárt kaptak. (A legnagyobb vesztes Robby volt,
aki a listaelső számot szerezte.) Miután a „Light My Fire” az első lett,
Jac Holzman azt mondta nekik, hogy kérjenek bármilyen ajándékot,
megkapják. Ray és Robby stúdiómagnókat kaptak. John egy lovat. Jim
meg egy sötétkék Ford Mustang Shelby GT 500-ast, ami még jobb kocsi
volt, mint a sztárfodrász Jay Sebring piros AC Cobra versenyautója.
Ennek a száguldásra tervezett Mustangnak hihetetlen volt a
gyorsulása, és olyan gonosz, alacsonyan ülő pofája, ami tetszett
Jimnek. Mondják, hogy a „Blue Lady” nevet kapta Jim haverjától, Babe
Hilltől, aki a koncerteken a mikrofont tartotta, mert Jim készülő
autóstoppos darabjában ez volt a bűnös babiloni asszony neve.
A Mustang tényleg ment, mint az állat. Jim Morrison lett a kanyargós
Mulholland Drive réme. Hollywoodban és a kanyonokban mindenki
tudta, hogy az az ő útvonala. Padlógázzal szeretett menni, fel a
göröngyös Topanga Canyon Boulevard-on egészen a Pacific Coast
autópályától a ιοί-es útig, keresztül a hegyek közti nagy szoroson, aztán
meg vissza a Laurel Canyonba vagy Nyugat-Hollywoodba.
Persze részegen.
1968. DECEMBER 21-ÉN, a téli napfordulón, ami napsütéses, meleg nap
volt a szubtrópusi Los Angelesben, Jim Morrison és Pamela Courson
részt vett Ray Manzarek és Dorothy Fujikawa esküvőjén a Los Angeles-i
városházán. Aztán átsétáltak a régi misszió környékére, és egy
hatalmas mexikói ebédet ettek az Olivera Street egyik vendéglőjének
verandáján. Amikor odajött hozzájuk egy mexikói zenekar, hogy
szerenádot adjanak, Jim felemelte a koktélját, és azt mondta: „Az ifjú
párra: hogy táncolhassanak, örökké!” Pamela is megemelte a poharát,
és utánasuttogta: „Örökké!”
Aznap éjjel Pamelánál kitört a veszekedés, amikor Pam közölte
Jimmel, hogy el kell őt vegye feleségül, mire Jim meglehetős
érzéketlenséggel azt válaszolta, hogy a lemezcég szerint ez rosszat
tenne az image-ének. Másnap reggel, mire Jim felébredt (vagy kijött a
kómából), Pam eltűnt. Mielőtt elment, felírta vörös rúzzsal a
hálószobatükörre: BUZI.
KÉT ESTÉN A DOORS a barlangszerű Los Angeles-i Shrine Auditóriumban
játszott. Az első estén Jim megfogott egy spotlámpát, és próbált valami
mozgást kidolgozni. Egyben azt is ki kellett találnia, milyen legyen a
színpadi világítás most, hogy igazán nagy helyeken kezdtek játszani.
1967-ben senki meg nem tudta mondani, mit csináljon magával a
rockénekes egy sportcsarnok színpadán. Video-kivetítők nem léteztek,
hiányzott a koreográfus, a fénytechnika, nem volt hangmérnök, se
fodrász, se öltöztető, és a hangtechnika is primitív volt. A sportarénák
koncertstílusa akkoriban alakult ki, amikor 1967 táján a Doors is ezzel
kísérletezgetett.
Robby Krieger: „Néha (Jim) elesett a színpadon, és vonaglott, mint
egy kígyó. Én tudtam, hogy nem gondolja komolyan az ilyesmit, inkább
csak belekényszerült ebbe: egyre többet kell nyújtania, ahogy nőtt a
közönség. Sajnáltam őt.”
A koncerten volt egy kellemetlen pillanat: Jim megégette a kezét a
forró lámpával. Akkor egy színpadi munkás megmutatta neki, hol kell
megfogni a spotot, és Jim egy ideig arcokat vadászott ki a tömegből.
Legalább le tudta kötni magát addig, amíg Robby tizenegy unalmas
percen keresztül nyomta a „Light My Fire”-ben a Beatles „Eleanor
Rigby”-jét idéző betétet. Jim egyébként egyre inkább megutálta ezt a
nótát. Minél többször kellett énekelnie, annál jobban utálta. Másnap
este pár srác, akik nem tudtak a koncertre bejutni, üvegekkel dobálták
meg a rendőröket, akik aztán bementek a Shrine-ba, és leállították a
bulit.
Karácsony előtt a Doors felvett két számot a CBS televízió The
Jonathan Winters Show című műsora számára, leginkább azért, mert
nagyon viccesnek találták a parodista Winterst. Jim tökrészegen
énekelt, sötét napszemüvegben, de a „Moonlight Drive” jól ment. A
„Light My Fire” végén viszont Jim belegabalyodott valami dróthálóból
készült színpadi kellékbe, és elrontotta a befejezést. A rendező
megnyugtatta őket, hogy nem kell még egyszer felvenni. Densmore
később megírta, hogy mindannyian szégyenkeztek Jim miatt, nagyon
is, és éppen emiatt nem beszéltek erről vele.
A DOORS AZ 1967-ES ÉVET a San Franciscó-i Winterlandban zárta, ahol
Jim Morrison mintha újra életre kelt volna. A Jim által istenített Otis
Redding lett volna a fő fellépő, de ő december 10-én egy repülőgép-
szerencsétlenségben meghalt. így a Doors került fel a helyére, Chuck
Berry pedig a műsortábla második sorába. January Jansen készített
Jimnek egy új, fekete bársonyinget, aminek a bal karján szürke kobrák
vonaglottak. A színpad mögött Jim azt kérte Jansentől, hogy szerezzen
neki egy tucat vörös rózsát („De ne szerelempirosat, hanem
vérvöröset!”), mert ezekkel akart tisztelegni Redding emléke előtt.
(Jansen arról is beszámolt, hogy elfogta az Owsley Stanley által Jimnek
küldött hatalmas adag LSD-t és STP-t, és nem is adta oda, hogy Jim jó
legyen a színpadon.) Aznap este Jim egy tucat hosszú szárú rózsával
lépett a színpadra, és átnyújtotta az első sorban álló fiatal lányoknak.
Aztán azt énekelte: „Szegény Otis elment, elszállt, éneklem én a gyász
dalát, piros ruhás csinos kislány, szegény Otis elment, elszállt”, és a
zenekar átváltott a „When the Music's Over”-be.
A december 26-ai első koncertet áthatotta a költészet, Jim sokat
rögtönzött, s ez részben betudható annak, hogy jelen volt Michael
McClure is. A „Back Door Man” újabban förtelmes, démoni hahotával
kezdődött. A „Break On Through” közben Jim azt szavalta: „Gyere, bébi,
légy a pasim, légy a pasim, értesz, ugye?… yeahhh!” A Muddy Waters-
szám, az „I'm a Man” közben beszédes pózba állt, és úgy tűnt, hogy
vágyakozva néz egy jóképű pasast a tömegben.
A második winterlandi estén a Doors műsora közben egy
tévékészüléket gurítottak a színpadra, hogy a zenekar megnézhesse
magát a Jonathan Winters Show-ban. Amikor a műsorban ők
következtek, a színpadon abbahagyták a „Back Door Man”-t (akkor
még nem léteztek videokészülékek). A közönség azt nézte, hogyan
nézik magukat a tévében a Doors tagjai. A dalt a tévészereplésük
végével egyszerre fejezték be, és Ray kikapcsolta a tévét.
A következő este volt a legeslegutolsó fellépésük Winterlandben. A
lányok sírtak a „You're Lost, Little Girl” közben, Jim annyira
megdöbbentően, gyönyörűen adta elő. A „Love Me Two Times” gyilkos
hard rock volt, és feszesen, nagy hévvel játszották. A „Light My Fire”
bevezetőjeként Jim az „Ébredj!” szenvedésteli változatát vetette be.
 A ráadás a „The Unknown Soldier” volt, és ezzel Jim Morrison mindenkit a
padlóra küldött. A kivégzést egy rövid jelenet formájában állították
színpadra: Densmore vészjóslóan pergetett, Jim vi-gyázzban állt, keze
a háta mögött, Robby rászegezte a gitárját, mint egy puskát, Ray pedig
fasiszta karlendítést imitált. Amikor leengedte, Densmore a káván
pergőtüzet ütött, Jim pedig a színpadra esett, mint akit tökön rúgtak
vagy hasba lőttek, közvetlen közelből. A Doors rockszínházának ez volt
az utolsó nagy jelenete, amely viharos tetszést aratott – és így volt ez
az elkövetkező évben is.
Pamela Courson a zenekarral együtt utazott Coloradóba december 29-
én, ahol újévig a Family Dog nevű helyen kellett játszaniuk. Pamela
Denverben megszerezte a coloradói házassági engedélyt. Mindkettejük
nevére kitöltötte a papírokat, de azokat senki nem hitelesítette, és
amennyire tudni lehet, soha nem lettek hivatalosan házasok. Hogy
barátnőjét megbékítse, és hogy megszabaduljon állandó
nyaggatásától, Jim inkább anyagi támogatást ígért, hogy Pamela
butikot nyithasson West Hollywoodban. A Doors új könyvelője azt az
instrukciót kapta, hogy Pamela Courson szabadon hozzáférhet Jim
pénzéhez.

HATODIK FEJEZET

Elsüllyedt földrészek
A költészet többé már nem kísérője lesz a cselekvésnek, hanem
irányítója. Ezek a költők élni fognak!
(ARTHUR RIMBAUD)
Jim elszánt pasi volt. Mindig veszélyesen élt. Valami tüz égette
belülről. Folyton azt próbálgatta: mennyit bír ki az élet.
(ROBBY KRIEGER)
Aki még életében legendává válik, azt a saját legendája kezdi
irányítani.
(VICTOR HUGO)

A FALHOZ, TE SZEMÉTLÁDA!
AZOK KÖZÜL, AKIK ÁTÉLTÉK, eddig még senki sem tudta igazán jól
megvilágítani, mi is történt abban szörnyű évben, 1968-ban. Délkelet-
Ázsiát és a Közép-Keletet háborúk dúlták. Amerika forrongott, és
békétlenség uralkodott el az országban, de most nem az országrészek
között, mint a múltban, hanem a nemzedékek között. Áprilisban
meggyilkolták az emberjogi aktivistát, Martin Luther Kinget, és az
amerikai városokban mindenfelé faji zavargások törtek ki. Két hónappal
később egy palesztin merénylő lelőtte Robert Kennedyt, miután az –
kampányában a háborút bírálva – elnyerte a kaliforniai
elnökjelöltséget. A Fekete Párducok pártjának sok tagját megölték vagy
megsebesítették a rendőrök. Az európai fővárosokat a diákok és
munkások radikális szövetkezése a fejük tetejére állította. Az egyik
ilyen szövetség majdnem megdöntötte a francia kormányt májusban. A
Szovjetunió tankokat küldött, hogy a csehországi felkelést leverje. „A
tévén lógnak a gyerekek: nézik benne a híreket.” (Unknown Soldier)
Erőszak. Atrocitások. Elnyomás. Napalm. Népirtás. Olyan év volt ez,
ami újra és újra a világ végét juttatta az emberek eszébe.
Apokalipszis, most.
Az amerikai fiatalok többféleképpen reagáltak erre. A dühös, ám
tehetetlen radikális egyetemisták azt ordították a tanáraiknak és a
zsaruknak: „A falhoz, te szemétláda!” A diákszervezetekből kisebb,
katonai jellegű csoportok alakultak, és néhány ezek közül bombákat
helyezett el, vagy szabotázs-akciókat hajtott végre. Hatalmasra nőtt a
kereslet a keletről származó guruk és a tarothoz meg az I-Csing-hez
hasonló okkult dolgok iránt. Boszorkányos idők voltak ezek, különösen
Dél-Kaliforniában. A Topanga Canyonban és még kijjebb, a Death Valley
közelében egy frusztrált dalszerző, Charles Manson és a köré
csoportosuló sivatagi patkány hippik teljesen elvesztették a józan
eszüket, és egyenesen gyilkosságot prédikáltak. Annak az évnek a
kulcsszava a fiatalok szlengjében a heavy lett. Heavy metal. Heavy barátok.
Heavy üzletemberek. „A kiscsaj… olyan heavy.” A hippik mindent
megmosolygó alapállása is „heavy”-vé változott a szomorú valóság
fényében. A férfiak elhajították az 1967-es év színes pávagönceit,
szakállat növesztettek, és igyekeztek úgy kinézni, mint a falusi ácsok.
Elkezdődött a kommunamozgalom: az elidegenedett fiatalok csoportjai
öreg farmokon kerestek vigasztalódást, távol attól az Amerikától, amit
elutasítottak.
És ugyan ki is lehetett volna 1968 fő lázadója? A világháborút követő
demográfiai robbanás következtében létrejött, az amerikai történelem
legnagyobb lélekszámú generációja most „Jim Morrison”-t ölelte
keblére mint saját lázadásának szaggató hangú, bőrruhás
megtestesítőjét. A sajtóban „a psziché felszabadulásának rejtélyes köl-
tője”-ként emlegették, valamint „vakmerő, acid-evangelista”-ként.
Nem kevés iróniát rejt az a tény, hogy az ellenkultúra pont az admirális
tehetséges és nyughatatlan gyermekét dobta felszínre, hogy azt
kiabálja a nevükben: „A világot akarjuk, de azonnal!”
1968 januárjában nem volt a Doorsnál nagyobb a zenekarok közt
Amerikában. Tehetségük és misztikumuk mindenki másét felülmúlta.
Jim Morrison előtt ott állt a feladat: meg kellett írnia a következő
albumukat, amely – semmi kétség – „heavy” mestermű kellett hogy
legyen, mely intenzíven visszaadja az emberek életének és halálának
perzselő napjait. Az Elektra Records hatalmas céggé növekedett,
felpumpálták a Doors-dollárok, és a Jimre nehezedő nyomás kezdett
elviselhetetlenné válni.
Az alkotási kényszerre Jim azzal válaszolt, hogy kemény
alkoholistává vált: szinte mindenkit elriasztott, akivel csak kapcsolatba
került, szégyenletes helyzetekbe keveredett nyilvánosan, pitiáner utcai
bűnözők és kurvák zsarolták, részegen tönkrevágta a koncerteket,
égette a zenekarát, és saját karrierjét is tönkretette.
De az adott körülmények között ennél jobbat valószínűleg nem
tehetett.
Másfelől is érte őt nyomás. Nagyjából az új év kezdetén a Doors
szerencsétlenkedő menedzserei megpróbálták Jimet leválasztani a
zenekarról. Elhívták ebédelni, és arról kezdtek el beszélni neki, hogy ha
továbbra is egyenlő arányban osztják szét a szerzői jogok után kapott
pénzt a zenekarban, az Jimnek, mire megöregszik, többmilliós
veszteséget fog jelenteni. Elmondták neki, hogy sokkal több pénzt
kereshetne, ha a saját szólóprodukciójában lépne fel, fogadott
zenészekkel. Ravasz terv volt a részükről, hiszen tudták, hogy Jim
elhidegült a zenekartól. Még akár be is jöhetett volna a dolog. Janis
Joplinról is azt mesélték, hogy kiválik a Big Brotherből, és sok nagy
zenekar oszlófélben volt (a Cream, a Traffic, a Lovin Spoonful, a Byrds –
már megint! –, a Buffalo Springfield), a szupersztárok pedig új
felállásban megalakították a szupergruppokat. Jim annyira utálta
Densmore-t, hogy Ray elmondása szerint már 1967-ben meg akart tőle
szabadulni. A többi Doors-tag füvet szívott, és nem járták Jim-mel a
kedvenc kocsmáit. Jim sehova nem tudott velük elmenni. Nem piáltak.
Ray nagyképű volt és unalmas. Robby nyitott szájjal csámcsogott evés
közben. Densmore folyton panaszkodott. Jim most már külön érkezett a
fellépésekre, a saját társaságával, és így is távozott a buli után. A Doors
öltözőjében morózus és harapós hangulat uralkodott el. A Doors
minden koncert előtt úgy nézett ki, mint egy bevetésre készülő
szakasz: mint akik azon morfondíroznak, hogy aznap vajon ki hagyja
ott a fogát.
(Az utálat mindenesetre kölcsönös volt. Densmore megvetette Jimet
tébolya és mérhetetlen önzése miatt, és folyton rettegett, mert úgy
érezte, hogy egy eszelőstől függ a sorsa. Densmore azt állítja, hogy
Robby is „erősen” megutálta Jimet, és a Doorsszal való
együttműködésre úgy gondolt, mint aminek egyik napról a másikra
egyszer csak vége fog szakadni.)
Jim tehát olyan lett, mint egy érett gyümölcs, amit csak le kell
szakítani. Meg lehetne csinálni a „The Jim Morrison Show”-t! Jim elmesélte
később, hogy egy másik lemeztársaság meg akarta őt vesztegetni
(felajánlottak neki egy Beverly Hills-i házat, egy Rollsot és negyedmillió
dollárt az aláírásáért), ha megengedi az ügyvédeiknek az Elektra-
szerződés felbontását, és inkább velük szerződik. De Jim a szemükbe
nevetett. A Doorsnak volt egy szerződése, amit a vérükkel írtak alá, és
Jim ezt tiszteletben akarta tartani. Meg aztán valószínűleg azt is tudta,
hogy legjobb dalait, a mesterműveket már megírta. Az első két Doors-
lemez anyagát senki sem überelhette.
A következő Doors-fellépésen Jim mellékesen megemlítette a
többieknek, hogy Sal és Ash mivel álltak elő. Másnap reggel Robby
Krieger felkereste Jac Holzmant. Az Elektra feje hatalmas
megkönnyebbüléssel utalt át ötvenezer dollárt a zenekarnak, hogy
vásárolják ki a menedzsereiket: örült, hogy megszabadulhat a párostól,
mert teljességgel alkalmatlannak tartotta őket.
Ezután a zenekar a zeneipartól és önmaguktól megcsömörlötten
szándékosan a húszéves roadot, Bill Siddonst nevezte ki menedzsernek
– a legnagyobb amerikai zenekar menedzserének.
ROBBY: Mit szólnál, ha te lennél a menedzserünk? BILL: Mit csinál egy
menedzser?
ROBBY: Hát, csak fölveszi a telefonokat, aztán majd összeülünk, és
megbeszéljük, hogy mit csináljunk.
A Doors tagjai évekkel később elmondták: ők tényleg azt hitték, a
menedzser nem tesz mást, mint intézi a telefonokat, és fejben tartja:
mikor hol kell fellépni. Hihetetlen módon Jac Holzman is belement a
dologba, mert azt gondolta, könnyedén irányíthatja Siddonst, aki
különben is olyan, mintha Jim Morrison fia volna. Billen kívül Jim senkire
nem hallgatott.
Bill Siddons: „Jim mindig azt csinálta, amit akart, és nem azt, amit
mások akartak tőle. Mindannyiunkon átlátott, akármivel próbálkoztunk
nála. Olvasott a fejünkben, amikor vele beszéltünk. Csak azokat
provokálta, akikről tudta, hogy össze lehet velük veszni. Nemigen volt
benne félelemérzés. A saját egészsége egyáltalán nem érdekelte, a
tekintélyt semmilyen formában nem tisztelte, sőt minden alkalmat
megragadott, hogy megkérdőjelezze. Fölöttem állt, uralkodhatott
rajtam, ha akart, de tudta, hogy én valódi dolgokkal keresem meg.
Rávenni én sem tudtam semmire, de mégis reagált rám, mert tudta,
hogy igazat beszélek. Valahogy úgy lehetett velem, hogy: »Nem
akarom a gyereket bosszantani.« Ezért aztán megcsinálta, amire
kértem. Mindig ő volt az apafigura, én meg a fiú – aki viszont jobban
tudja a dolgokat. így működött.”
1968 ELSŐ NÉHÁNY HÓNAPJÁBAN Jim Morrison mindennapjai West
Hollywood néhány háztömbjére korlátozódtak, a galériák, antik-üzletek
és divattervezők környékére (itt volt Rudi Gernreich főhadiszállása is,
akinek új tervezésű, topless fürdőruhái éppen botrányt kavartak a
divatvilágban). Bill Siddons megtalálta irodának a Santa Monica
Boulevard 8512.-t, egy kopott, kétszintes épületet, amelyben korábban
antik dolgokat árultak. A lenti helyiség lett a zenekar tartózkodási
helye és próbaterme, az emeleten pedig Siddons és a személyzet
berendezte az irodát. Jim ragaszkodott hozzá, hogy legyen ott egy saját
asztala, ahol elolvashatja a rajongók leveleit, és telefonálhat. Az
utcasarkon túl, a North La Cienega 962. alatt az Elektra már építette a
legmodernebb technikával felszerelt lemezstúdióját, mely hamarosan
az ország legjobbja lett. Pamela Courson a kutyájával, Sage-dzsel
átköltözött egy egy hálószobás lakásba, a Norton Avenue 8216.
második emeleti lakásába. Ez három háztömbbel keletebbre volt, a
Harper és a Fountain között. Még abban az évben Pamela megnyitotta új
butikját, a Themist, az Elektrával pont szemben, a North La Cienega
947.-ben, a Clear Thoughts Buildingben, ahol David Geffennek, a
rockmenedzsernek az irodája is volt. Később ennek az épületnek az
emeletén talált helyet Jim is a filmprodukciós irodájának.
1968 elején Jim félig-meddig állandó jelleggel elfoglalta az Alta
Cienega Motel 32-es szobáját, a Santa Monica és a North La Cienega
sarkán. A következő három évben ez a nem drága, szépen vezetett és
tiszta motel lett Jim tulajdonképpeni otthona. Minden kedves bárja a
közelben volt: a Palms, a Barney's Beanery, a Phone Booth topless-bár és annak
testvére, az Extension. A Doors-tanyával szemben, kényelmes
közelségben, ott állt a Monaco Liquors italbolt, ahol Jimnek számlája
volt. Gyakran látták enni kicsit délebbre a La Cienegán, a Garden
District étterem kiülős kávézójában.
Ez volt az a környék, ahol Jim Morrison mozgott. Egy kicsi, hat
háztömbnyi területen ott volt a zenekara, a két irodája, a lemezkiadója,
a nője és annak a boltja, a motele, ahol elrejtőzhetett, az ismerős
csaposok, a Phone Booth strip-táncosai, a kedvenc kajáldái, az
italboltja – minden, amire szüksége volt. Abban az évben Jim Morrisont,
Amerika legnagyobb rocksztárját gyakran lehetett látni West Hollywood
utcáin sétálva vagy a Garden Districtben ücsörögve. A bőrruhájában
úgy nézett ki, mint saját márványszobra, teljesen egyedül, védtelenül –
de szemlátomást jól érezte magát az ismerős környezetben.
JIMNEK MOST MÁR ÍRNIA KELLETT, újabb slágereket kellett kiizzadnia, és az
alkoholhoz fordult ihletért. Nagyjából abbahagyta az LSD-t, és kemény
alkoholista lett, nagy piás, aki néha annyira berúgott, hogy ha valaki
haza nem vitte, pisálás közben a bokrok közé zuhant, és ott ájult el. A
körülötte lévők mind döbbenten figyelték, hogyan keveredik bele Jim
ebbe az eposzi méreteket öltő piálásba, ami az elkövetkező három és
fél évre valami pogány kábulatba zárta Amerika legkiválóbb ifjú
költőjét. 1968-ban leginkább a füvezés számított menő dolognak a
fiatalok köreiben, a kokain épp csak elkezdte hódító útját a zenészek és
a filmesek között, és heroint csak az fogyasztott, aki igazán el akart
szállni. A részegséget viszont mindenki lenézte: nem a berúgást
magát, inkább azt, ha valaki pocsolyarészegre issza magát, azt, ha
valaki összecsuklik, elveszti az eszméletét, ha nőket üt meg, vagy
mikor valakit kidobnak a Stripre a klubokból, és okád az utcán. Ezek
annyira alacsonyrendű dolgok voltak, olyan kínosak, hogy el se akarták
Jimről hinni. A zenekar többi tagja, a meditáló füvesek, akik
bioalmalevet szürcsöltek a lemezfelvétel közben, meg a csodajointokat
sodró producer, Paul Rothchild is nagyon szégyellték az egészet. Paul
Rothchild később azt az elméletet találta erre, hogy Jim túlzott
italozása egy esetleges enzimhiányra vezethető vissza, aminek tünetei
megegyeznek azzal a személyiségváltozással, amin Jim ivás közben
keresztülment. Jim megihatott akár két tucat whiskyt hat doboz sörrel
anélkül, hogy meglátszott volna rajta. De ha akkor még egyetlen italt
utánaküldött, hirtelen botladozó, beszámíthatatlan részeggé változott,
aki „nigger!”-t ordított a nyílt utcán, mindenki szeme láttára pisált, és
szégyenletes helyzetekbe keveredett. Ez bizony botrányos volt, és
senki sem tudta, mit kellene csinálni.
A barátok beszámolója szerint Pamela Coursont is rettenetesen
bántotta a dolog, és ragaszkodott hozzá, hogy Jim menjen el egy
pszichiáterhez. Pamela apja elmesélte később, hogy Jim el is ment egy
te-rapeutához, Pamelát kiengesztelendő, miután – ahogy az apa
mondta – „valami csúnya dolog történt”. Jim állítólag több hétig
konzultált valakivel, de aztán nem ment többet, mire a kíváncsi
terapeuta felhívta, és egy héten át mindennap újra hívta, míg Jim meg
nem mondta neki, hogy szálljon le róla. (A terapeutát nem sikerült
azonosítani.) Jim azt mesélte Pamelának, hogy az orvos egy csomó
mindent kérdezett tőle, és hogy a beszélgetések „jól mentek”. És kész.
Columbus Courson később ezt mondta erről: „Jimet ismerve persze
sosem lehetett tudni, hogy mikor veri át az embert. Én el tudom
képzelni, hogy Jim ott ült a pszichiáterrel, és azt etetett meg vele, amit
akart.”

VIVA LAS VEGAS!

JIM MORRISON ZÜLLÉSÉT titokban tartották, nem jutott el a híre a
rockrajongók hatalmas táborához, akik idealizálták őt. Nekik Jim még
mindig egy tökös istenség volt, irodalmi vénával és nagy dudorral a
gatyájában; a Pasas a Hátsó Ajtónál, a kanos, rendőrbosszantó rocker,
akinek a – most már nemcsak az underground és alternatív sajtóban
terjedő – nyilatkozatai egy gondolkodó, művelt és néha nagyon
bonyolult személyiséget mutattak.
„Azt érzem, hogy a zene szabaddá teszi a képzeletemet. Amikor
közönség előtt énekelem a dalaimat, az valóban dramatikus, de nem
színházi játék, hanem társadalmi cselekvés – valódi tett.”
Egy másik interjú: „A zene olyan erotikus! Egyik funkciója, hogy a
nagy érzelmektől megszabadít: ezt minden este látjuk, amikor
játszunk. Ha a zenénket »orgazmikus«-nak nevezem, az annyit jelent,
hogy a zenével és a szövegekkel az embereket egyfajta érzelmi
orgazmusig juttatjuk el. Egy koncert csak akkor klappol, ha a zenészek
és a közönség valahogy együtt tapasztalják meg ugyanazt. Számomra
fölemelő és örömteli a tudat, hogy az embereket egymástól elválasztó
mindenféle korlátok akár csak egy órára, de lejjebb ereszkednek.”
Egy magnószalagra vett interjúból: „Mi is ugyanarra az alapvető
emberi igényre válaszolunk, mint a klasszikus tragédia vagy mint a déli
blues. Vegyünk egy szeánszot egy olyan környezetben, ami
életellenessé, hideggé és korlátozóvá vált. Az emberek úgy érzik:
haldokolnak egy rossz vidéken. Úgyhogy összegyűlnek egy szeánszra,
hogy a rossz szellemeket megidézzék, megszelídítsék és elűzzék
kántálással, énekkel, tánccal, zeneszóval. [A sámánok] betegséget
próbálnak gyógyítani, és megpróbálják visszaállítani a világ
harmóniáját.”
Jimnek nagyon jó humora is volt. Ha jól érezte magát, barátok közt
sokat nevetett, és mindenen viccelődött. Amikor valamelyik bárjában
időzött, és valaki a „The End” kapcsán ugratni próbálta, Jim csak annyit
mondott: „Igen? Figyelj, haver! Nem akarom én megkefélni a saját
anyámat.” Szünet. „Csak a tiédet.” Komoly verekedések törtek ki
ennek nyomán. Jimnek majdnem kiloccsantották az agyvelejét egy
bárszékkel, amit egy éjjel a Whiskyben egy felbőszült vendég a fejéhez
vágott. A kidobóemberek lefogták az embert, míg Jim az őt kísérő két
lánnyal el tudott menekülni a bárból.
1968 JANUÁRJÁBAN Jim Morrison már nemigen vásárolt lemezeket, de
Bob Dylan új albumáért elment. Megvette a John Wesley Hardingot, a
Nashville-ben helyi zenészekkel fölvett, látomásos szvitet. Többször is
meghallgatta az „All Along the Watchtower”-t és az „I Dreamed I Saw
St. Augustine”-t Pamela második emeleti lakásában a Norton Avenue-n,
ahová vörös burkolatú külső lépcsőn lehetett feljutni a kicsi hátsó
udvarból, melyet leánder– és kaktuszsövény takart. Jimnek itt voltak a
könyvei az egyik falnál felhalmozott műanyag tejes rekeszekben. Jim
egy keményre tömött klubfotelban szeretett olvasgatni, amit randa,
bordó plüss takart. Pamela közben vacsorát főzött. Éjjel-nappal égtek a
gyertyák.
A földszinten Diane Gardiner lakott, a publicista, és emlékszik, hogy
Jim és Pamela csatározásai ezen a kinti vörös lépcsőn zajlottak, le és
föl, valahogy úgy, ahogyan a régi Erről Flynn-kalandfilmek
nagyszabású kardpárbajai. Pamela azt sikította: „Megkapod te még a
magadét, Jim Morrison!”, mire Jim: „Te is a magadét, baby, meg én is a
magamét!” Jim ruhái és könyvei ezt követően hamarosan hullottak is
kifelé az ablakon, le a hátsó udvarba.
Jim szerette az új Dylan-lemezt, a dalszövegek egy részét még a
jegyzetfüzetébe is beírta – nyilván emlékezetből, mert akadnak
eltérések.
A hónap elején a Doors elkészítette az új kislemezhez, a „The Unknown
Soldier”-höz a klipet. Szemcsés, underground híradóstílusban forgatta
Mark Abramson, és belevágtak jeleneteket a vietnami háborúból meg
fűben heverésző hippikről. Egy család reggelijével kezdődik, aztán a
négy Doors-tagot mutatja, amint mezítláb sétálnak Venice-ben a
tengerparton. Hárman indiai hangszereket visznek: táblákat meg egy
szitárt. Ahogy a dalbéli történet kibomlik (a sírok és a kivégzések),
Dorothy Manzarek odakötözi (egy csokor virággal együtt) egy
mólócölöphöz a Krisztusra emlékeztető Jimet, aki borostás, hosszan lóg
a haja, koszos rajta a gyapjúzakó, és részegnek látszik. Még több kép
villan be: Vietkong-holttestek, felgyújtott kunyhók, tüzérségi tűz. Aztán
elhangzik a halálos lövés, és Jim iszonyú erővel okádja a vért, ami
négyféle kameraállásból látható. Vér csöpög a virágokra, amint Jim
összerogy, s groteszk látvány, hogy éppen a kötelek tartják meg. A
halott Jim lábánál a többi három egy ragát játszik a különös érzelmeket
ébresztő „Vége már, vége a háborúnak” résznél, majd a hangszereikkel
a kézben elsétálnak a tengerparton. (A szerzői szándékkal ellentétes a
filmnek az az értelmezése, hogy a Doors másik három tagja „megöli”
Jimet az unalmas meditációval és az indiai spiritualitással.) Januárban
vágták készre a filmet, és a következő hónapban volt a premierje New
Yorkban. De túlságosan erőszakosnak találták ahhoz, hogy akárhol
műsorra tűzhessék, ezért aztán a tévé csak Bostonban és San
Franciscóban adta le.
A JANUÁR 19-20-AI HÉTVÉGÉN a Doors három hét szünet után újra
visszatért a koncertezéshez a Los Angeleshez közel eső West Covina
színházában, a Carousel Theaterben. Első este Jim nagyot alakított: a
hátborzongató zene hatalmas energiával töltötte fel, összeesett a
színpadon, majd hajszálpontosan ugrott vissza a mikrofonhoz. De
másnap már, ugyanott, olyan részeg volt, hogy végig a
mikrofonállványon kellett lógnia.
Az ezt követő héten Jim elkezdte véglegesíteni epikus költeménye, a
„Celebration of the Lizard” hat részét, aminek be kellett töltenie a
Doors következő lemezének egyik vagy mindkét oldalát. A zenekarnak
sok gondja volt azzal, hogy a részeket játszható egésszé fűzze össze.
Jim egy másik hosszú költeményen is dolgozott „Texas Radio” címmel,
amely még a gimnáziumban hallgatott rádiós prédikátorok
szófordulatain és hanglejtésén alapult. Megmutatta a zenekarnak az új
„Orange County Suite”-et is, azt a rövid versekből álló füzért, amit
Pamelának dedikált. A zenekarnak nagyon nem tetszett.
Jim ekkoriban össszejárt a regényíró Robert Goverrel, aki az 1961-es
kultuszregény, a One Hundred Dollar Misunderstanding szerzője volt.
Governek jutott az a kedves feladat, hogy Jimet bemutassa a New York
Times vasárnapi mellékletében, és együtt ebédeltek New Yorkban,
amikor Jim utoljára ott járt. Akkor az asztalnál Jim csöndes volt és
szórakozott, a két menedzser („két okostojás” -jellemezte őket Gover)
viszont fecsegett. Az ebéd után Jim elhívta sétálni Govert a parkba, és
elmondta neki, hogy a menedzsereket ki fogják rúgni. Jim ránézett
Goverre, és azt mormolta: „Tudod, én igazából költő vagyok.” Előhúzott
egy noteszt, és elkezdett felolvasni belőle. „A versekben volt valami,
ami miatt újra akartam hallani őket”, írta később Gover. „Ekkor
ismerkedtem meg a nagy olvasottságú, filozofikus, költői Jim
Morrisonnal.”
Az első találkozás után Jim feljárogatott Gover lakásába a malibui
tengerparton: böngészett az író okkult témájú könyveinek
gyűjteményében, és nyaktörő dolgokat művelt: előfordult, hogy az
erkélyrácson hintázott. Egy másik alkalommal hajnali négykor jelent
meg, és kievett mindent a hűtőből. Többször is érdeklődött Govertől,
hogyan tudná megjelentetni a verseit. Egy éjjel lekapta a Strange Days
lemezt Gover lemezjátszójáról, és vad átkozódás közepette
széttaposta. (Amikor legközelebb jött, hozott egy vadonatúj példányt,
és felajánlotta, hogy dedikája.) Nemegyszer felugrott Goverhez,
meggyújtott egy jointot, és elhívta Govert sétálni a partra.
Napszálltakor Gover barátnője vacsorát főzött. Már épp asztalhoz
készültek ülni, mikor Jimnek eszébe jutott valami: „Ja…! Egy kiscsajt…
ööö… a kocsiban hagytam, hogy várjon meg.” A lányt, akit Jim épp
fölszedett, s aki az esetek többségében nagyon fiatal volt, szintén
behívták vacsorázni ilyenkor.
A New York Times végül visszavonta Gover megbízását, mert a
szerkesztőjével valamiben nem tudott megegyezni. De Jim továbbra is
járt Goverhez. Egy részeg estén elhatározták, hogy elautóznak Las
Vegasba, ami akkor még a barbár maffia szerencsejáték-városa volt a
sivatagban a Death Valley és a nevadai Paradise Valley között. Gover
egy időben Vegasban lakott, és gyakran magasztalta Jimnek a helyet,
mint Amerika anyagi javainak koncentrációs táborát. Jim akarta vezetni
Las Vegasig Gover hatalmas, Detroitban gyártott Olds 98-asát, és azt is
közölte, hogy Pamela is jönni akar velük. Csakhogy pont az indulás
előtt Jim és Pam iszonyúan összevesztek. (Egy olyan nő szerint, aki
akkoriban jól ismerte Pamelát, Jim alighanem gonorrheát vitt haza
Pamelának, aki őrjöngött a dühtől.) Jim tehát Goverrel és annak
barátnőjével hármasban ment Las Vegasba.
1968. JANUÁR 29. Jim egész nap vezetett a sivatagban, és mogorva
volt. Napszállta táján érkeztek meg Las Vegasba. Ott Gover pár
barátjával találkoztak, köztük egy Don Chaney nevű feketével meg a
nőjével; együtt vacsoráztak, majd átmentek egy sztriptízbárba, aminek
Pussycat a Go Go volt a neve.
Jim a feszes bőrnadrágjában volt, bortól és fűtől kapatosan, egy
hosszú hajúakból álló és a bőrszínt tekintve vegyes társaságban – a
nem éppen toleráns Las Vegasban. A legjobban dokumentált botrányát
sikerült kiprovokálnia aznap este. Amint kiszállt a kocsiból a
sztriptrízbárnál, lejmolt egy cigit Govertől, és úgy szívta a markából,
mintha egy jointot rejtegetne. A klub bejáratánál a kidobóember
belekötött, de Jim sem maradt adósa: „Benyalhatsz egyet, ha nagyon
akarod.”
De az ajtónálló már kapta is elő a gumibotot, és szaporán hármat
rávert Jim fejére. Jim döbbenten hátratántorodott, vérzett. A
kidobóember leütötte Gover egy másik barátját is, aki megpróbált
közbeavatkozni. A fekete srác, Chaney rendőrért kiáltott. Ebben az
egész kavarodásban Jim egy szót se szólt, csak támaszkodott a falnak
vérző arccal. A vegasi rendőrök megjöttek, és a felzaklatott Jimet
ráhasaltatták a rendőrkocsi motorházára. Jim szidalmazta őket:
„Szarházi banda! Rohadt seggfejek! Büdös parasztok! Kicsinálom
mindegyiket, és baszhatjátok a kurva jelvényeiteket, mehettek vissza
kukázni!” Jimet és Robert Govert letartóztatták a rendőrök, és belökték
őket a járőrkocsi hátsó ülésére.
Gover később azt írta: „Nem csak a mi szorult helyzetünk idézte fel
ezeket a láthatatlan, bosszúálló démonokat. A kor szelleme volt, a
Vietnamban zajló háború, azoknak a millióknak a helyzete, akiket
jogtalanul bántalmaztak az ilyenekhez hasonló egyenruhás tökfejek az
egész földgolyón. Morrison egyetemesen gondolkodott és érzett, sőt
nyugtalanító módon az elmúlt korokkal is kapcsolatot tartott, mintha
egy pogány pap reinkarnációja lett volna, akit az inkvizíció máglyája
égetett meg, és most visszatért, hogy ezt az igazságtalanságot, meg
az összes többit megtorolja. Amikor a császár katonái bántalmazták, ő
inkább a halált választotta, mint a megalázkodást. Jim Morrison
szívében és lelkében az igazságtalanság elleni olthatatlan gyűlölet
lobogott.”
Az őrszobán a rendőr hadnagy csak egy pillantást vetett vállig érő
hajukra, és elrendelte, hogy vetkőztessék őket meztelenre: a hippiknek
ez a rituális megaláztatás járt. Majd beszórták őket rovarirtó porral. Le
kellett hajolniuk, és szétfeszíteniük a feneküket, hogy oda is megkapják
a sprayből „a végső benyomást”. Ezen jót derültek az aznap éjjel
szolgálatot teljesítő zsaruk. Jim és Robert Gover ellen botrányos
részegség és rendzavarás volt a vád.
„Mire nyilvántartásba vettek minket, levették az ujjlenyomatainkat,
és belöktek a fogdába, James Douglas Morrison már nem volt többé
jelen”, írta Gover. „A szeme szanaszét állt, és úgy hörgött, akár egy
tűzokádó sárkány. Ekkor mászta meg az extramagas cellánk rácsait, és
kezdett üvöltözni: »Te, Bob, láttál már ezeknél az elbaszott disznóknál
mocskosabbakat, akik BASSZAK AZ ANYJUKAT?« Mondott még más
hasonló kedvességeket is azon az öblös és artikulált hangon, ami
énekesként jellemezte. Hiába mondtam neki, hogy Las Vegasban a
rendőrök törvény adta joga, hogy megöljenek bárkit. Nem tudom,
milyen erő kerítette őt a hatalmába, de biztos, hogy az nem törődött se
Jim, se az én biztonságommal.”
A rendőrök, akik behozták őket, odaálltak a cella elé, és közölték
velük, hogy éjfélkor leteszik a szolgálatot, de majd „magánemberként”
megkeresik őket, amikor kiszabadulnak. Gover teljesen berezelt.
Gover barátnője letette értük az óvadékot tizenegy harminckor.
Elmenekültek a rendőrőrsről, és visszamentek az Oldsért a Pussycat
parkolójába. Jim beszállt a kormány mögé, és úgy döntött, hogy a
menetiránnyal szemben fog végighajtani az utcán. Chaney elkapta a
kormányt, és kényszerítette Jimet, hogy álljon meg az út szélén, ahol
Gover átült a vezetőülésbe. Jim úgy vihogott, akár egy mániás őrült.
Bementek a Moulin Rouge-ba, ahol Jim beszállt a jazzcombóba.
Eleresztett egyet a „Back Door Man”-ben megszokott, őrjöngő
üvöltésekből, mire a zenészek abbahagyták a játékot. Ekkor történt,
hogy Chaney, aki testalkatát tekintve beállhatott volna védőnek
amerikai fociban, megragadta Jimet, és megmondta neki, hogy még
aznap éjjel meghal, ha nem fegyelmezi magát. Végül egy ismerős
lakásában kötöttek ki, ahol Doors-lemezeket hallgattak. Chaney
kereken megmondta Jimnek, hogy neki bizony egyáltalán nem tetszik
ez a „szar nyávogás”.
Jim másnap visszavezette az Oldsot Los Angelesbe, elhívta ebédelni
Govert és a barátnőjét, aztán meg bementek a Whiskybe, ahol Jim
mélységekbe menő analízist adott arról, hogyan alakította fokozatosan
és módszeresen a Doors a zenéjét, hogyan finomították azt egy
odaadó, figyelmes közönség jelzéseire reagálva ezen a helyen. Jim
panaszkodott, hogy most a stúdióban kell új dalokat írniuk, „szárazon”.
Most már hokiarénákban kell fellépnie visító tinédzserek ezrei előtt,
akiknek gőzük sincs semmiről. Azt mondta, hogy ebből elege van.
Kitették Jimet az Alta Cienega Motelnél, és hazamentek Malibuba.
Robert Governek a későbbiekben nemigen akadt közös dolga Jimmel.
A nevadai vádakat gyorsan ejtették, mihelyt Jim ügyvédje
megszerezte a rendőri jelentést. Jim Morrison soha többet nem ment
vissza Las Vegasba. Nem ez volt viszont az utolsó eset, hogy
összeveszése a vasakaratú Pamela Coursonnal ilyen csúf kiboruláshoz
vezetett.

A TÁNCTERMI NAPOKNAK VÉGE

EKKORRA, AZ Ι968-AS ÉV ELSŐ HÓNAPJAIRA már komoly érdeklődés
mutatkozott Jim Morrison iránt bizonyos filmes körökben. Nem a hippi
körökben – hiszen a Castle-ban tanyázó és a kokainos filmen dolgozó
Fonda, Hopper és Terry Southern lenézték Jimet –, hanem a régivágású
hollywoody producerek körében. A Los Angeles-i stúdiók főnökeinek
gyerekei be voltak indulva a Doorstól, és meséltek a papának a
bőrnadrágos srácról, aki nem hord alsógatyát, és aki a rockkoncerteken
verseket szaval. A Vogue magazinban Jimről megjelent egy cikk, amely
az arcát a legismertebb sztárok közé emelte. A Doorsról szóló
feljegyzések keltek útra a Universal Stúdiósban, sőt még Párizsban is.
A kereskedelmi sajtóban megjelent, hogy a Universal Studios félmilliót
ajánlott a Doorsnak, ha szerepelnek egy filmben, amely a zenekarról
szól. Franciaország két legjobb rendezője, Jacques Demy és az őt kísérő
Agnes Varda Los Angelesbe jöttek, és megpróbálták felkelteni Jim
érdeklődését, hogy dolgozzon velük. Michel McClure pedig az MGM
vezetőit noszogatta, hogy a darabja, a The Beard filmváltozatában Jim
legyen a főszereplő.
Egy januári estén a forgatókönyvíró John Gregory Dunne megjelent a
TTG Recording Stúdiósban a Sunset és a Highland Avenue sarkán, ahol a Doors
a harmadik album felvételén dolgozott. Dunne egy készülő új film, a
Panic in Needle Park producere volt, és Jimmel akart beszélni, hogy Tim
Bakerrel együtt szerepeljen benne. Dunne a feleségét is elvitte, Joan
Didiont, és az este további részét azzal töltötték – mint a stúdióban
mindenki –, hogy Jim Morrisonra vártak.
Didion interjút akart készíteni Jimmel a Saturday Evening Post számára.
Leírta a stúdióban uralkodó kellemetlen hangulatot, ahogy a másik
három Doors-tag a basszusgitáros Doug Lubahnnal együtt Robby
flamencodarabján, a „Spanish Caravan”-on dolgozott. Didion ír a hideg
kőpadlóról, az éles fényekről, a kedvetlen várakozásról, lejegyzi az
unott szóváltást:
RAY: Szerintetek visszajön Morrison? Akkor felvehetnénk valami éneket
is. Senki nem felel.
Végül aztán ROTCHILD: Remélem. RAY: Én is.
Didion azt írta róluk: „A Doors érdekel engem. Semmi közük a kedves
Beatleshez… A Doors zenéje azt mondja: a szerelem szex, és a szex
halál, és ebben áll a megváltás. A Top 40 Norman Mailere a Doors, az
apokaliptikus szex misszionáriusai ők.”
A missszionáriusok vezetője végül megérkezett a stúdióba, fekete
bőrnadrágban, ahogy Didion megjegyezte. Részeg volt. Nyomában egy
lompos bakfis. (Az utóbbi két tényt Didion nem említette.) Senki nem
szólt hozzá. Lerogyott egy kanapéra, és behunyta a szemét. Még egy
óra telt el csöndben, mindenféle stúdiós vacakolással. Végül Didion ezt
az elmés dialógust jegyezte föl:
JIM (Raynek, suttogva): West Covináig csak egy óra az út. Arra
gondoltam, töltsük ott az éjszakát, ha már játszottunk.
RAY: Miért?
JIM: Hogy ne jöjjünk vissza.
RAY: Azt terveztük, hogy visszajövünk.
JIM: Arra gondoltam, próbálhatnák ott. Van ott nem messze egy
Holiday Inn.
RAY: Csinálhatjuk úgy is. Vagy próbálhatunk vasárnap, a városban.
JIM: Lehet majd vasárnap próbálni a próbahelyen [a Doors új
irodájában] ?
RAY (a válasz előtt egy ideig Jimet nézve): Nem.
Lehet, hogy Joan Didion még soha nem járt korábban
lemezfelvételen, és arra számított, hogy majd szórakoztatják. Talán Jim
ezt megérezve bosszantani akarta. Mindenesetre semmiképp nem volt
hajlandó interjút adni neki.
Didion leírta hát, ami történt: „Morrison újra leül a bőrkanapéra, és
hátradől. Meggyújt egy gyufát. Bámulja egy darabig a lángot, majd
nagyon lassan és szándékoltan leereszti a fekete nadrág sliccéhez.
Manzarek nézi. Valami olyan van a levegőben, hogy innen nem fog
kimenni senki, soha többé. Még jó pár hét, mire a Doors befejezi ennek
az albumnak a felvételeit.”
JIM AZÉRT NEM VONTA KI MAGÁT MINDENBŐL. Volt esze, hogy ne szerepeljen
Dunne depresszív, narkós filmjében. Viszont felvette a kapcsolatot
Demyvel és Vardával, és összebarátkozott velük. Az ő figyelmük
hízelgett Jimnek; elhívta őket ebédelni. Jacques Demy rendezte a
Cherbourgi esernyőket, és éppen akkor új sikere volt a Catherine
Deneuve főszereplésével forgatott Rochefort-i kisasszonyok. Agnes Varda
máris élő legendának számított 1962-es, Cleo öttől hétig című
mesterművének köszönhetően, és nemrégen radikális filmeket
forgatott Vietnamról és a Fekete Párducokról. (Varda kaliforniai
filmjében, a még abban az évben készült Oroszlánszerelemben Jim
néma szereplőként fel is tűnik.)
Ugyancsak ekkortájt írt Jim a Duke Universityre Wallace Fowlie
kritikusnak, hogy gratuláljon az általa szerkesztett új Rimbaud-ver-
seskötet kiadásához:
Kedves Wallace Fowlie!
Csak köszönetet szeretnék mondani a Rimbaud-fordításért.
Szükségem volt rá, mert nem könnyen olvasok franciául. Rockénekes
vagyok, és az ön könyve mindig velem utazik.
(Az aláírás alatt utóirat áll:)
Klassz a bontón a Picasso-rajz Rimbaud-ról!
1968. FEBRUÁR 10. A Doors a Berkeley Community Theaterben lépett föl.
Előttük az Iron Butterfly zenélt: az ő heavy-metal számuk, az „In-A-
Gadda-Da-Vida” éppen úton volt a slágerlistán az első hely felé. Jim
félredobta a normál Doors-műsort, helyette a „Celebration of the Lizard”-ot
vezette elő a zenekar élén. Nem túl szerencsésen, valami rossz
tanácsra hallgatva Jim a harmonikáját is bevetette a „Not to Touch the
Earth” rész után. A zenekari átvezetések helyenként most sem jöttek
össze, és a koncertkritikák értetlenül álltak a tény előtt, hogy Jim
Morrison csalódást okoz a rajongóinak, és egész este csak szaval nekik.
(Azért az elmaradhatatlan „Light My Fire” felhangzott a végén.)
Jim vezetett másnap reggel, amikor visszaindult Los Angelesbe a
barátaival: Jan Jansennel, Paul Ferrarával és Babe Hill-lel. Kéznél volt a
notesza (dalszöveget kellett írnia), és figyelmesen nézte a Big Surt
átszelő Route 1. mentén elterülő kaliforniai tájat. Apróbb helyekről
beszéltek, ahol a Doors fellépett korábban, és valaki így szólt Jimhez:
„A tánctermi napoknak vége, baby.” Jim ezt leírta. Később, mikor San
Simeonban elhaldtak William Randolph Hearst fényűző háza mellett,
Jim azt jegyezte fel: „A dombtetőn, a kastélyban meleg van” – s ezt a
sort később belefoglalta a „Celebration” „Not to Touch the Earth”
szakaszába. Ahányszor csak enni, vécézni vagy tankolni megálltak
útközben Jim mindig keresett egy telefont, és felhívta Pamelát, hogy
felolvassa neki az új sorokat. Jim barátai minden újabb telefonhívásnál
égnek emelték a szemüket, és azzal ugratták Jimet, hogy nem tud az
asszony szoknyájától elszakadni. Ο viszont csak nevetett, és jegyzetelt
tovább.
Aznap este meglátogatták Jansen egy haverját, aki egy lakókocsiban
élt. A rádióból felhangzott a „Crystal Ship”, és Jimen azonnali
hangulatváltozást lehetett észrevenni. Jansen arra gondolt, hogy
bosszantja a dal. „Miért játsszák ezt most?”, kérdezte Jim.
„Akkor megfordult”, idézte fel Jansen, „és egyszer csak rájött ez a
görcsös rángatózás. Akár a Jekyll és Hyde. Ahogy fetrengett, a lakókocsi
lefordult az alátámasztásáról, és velünk együtt ledőlt. Érdekes este
volt.”
Másnap Babe Hill vezetett, de minden benzinkútnál és
gyorsétkezőnél meg kellett állnia, hogy Jim fel tudja hívni Pamelát, és
felolvashassa neki a jegyzetfüzetébe írt sorokat.
 FEBRUÁR Ι 5-ÉN KORA ESTE JIM MORRISON váratlanul megjelent Jac
Holzmanéknál egy sietősen becsomagolt ajándékkal. Holzman fiának
hozta, akinek aznap volt a tizedik születésnapja. Egy afrikai hangszer
volt az ajándék, egy kálimba, és Jim két teljes órán keresztül
törökülésben ült a földön, és az egyébként jó zenei érzékű srácot
tanítgatta, hogyan kell a hangszeren játszani.
JIMET AZ ITAL EGYRE BORZALMASABB DOLGOKBA VITTE. Megint
kihajították a Whiskyből. Kitiltották a Troubadourból. Összetörte az
autóját. Összetörte a bérelt autót is. Elvették a jogosítványát. Lányokat
pofozott fel a Whiskyben, a Troubadourban és a Ben Frank's-ben.
Rendszeresen elszökött Pamelától, akárkikkel autóba ült, és elment
berúgni. Lehányta az embereket, trágárságokat ordibált meg fajgyűlölő
szlogeneket, forgalmas útkereszteződéseken vágott át az autók elől
ugrálva, és akárhol nekiállt pisálni. A Los Angeles-i hipsztereket nagyon
kiábrándította, és utálták amiatt, hogy nyilvánosan égeti magát. A
zenésztársai és más művész ismerősök kínosnak érezték a társaságát,
és inkább nem mentek vele sehová. Azért terjedt el róla, hogy igazi
lázadó és egy arrogáns outsider, mert senki sem akart találkozni vele,
ha be volt rúgva. Ha Jim bement valahova, a menők társasága (Gram
Parsons, Dennis Hopper, Taj Mahal, Michael Butler, Jack Nicholson)
meglépett a hátsó ajtón. Ráadásul Jim hízásnak indult, és tokát
növesztett valaha klasszikusan szép arca alatt. A csajok, mint például
Eve Babitz, akik korábban szívesen le akartak vele feküdni, most
legszívesebben megölték volna.
A ZENEKAR is NAGYON UTÁLTA, hogy Jim a züllött haverjait behordta a
lemezstúdióba. Teljesen kiborultak ettől. Jim általában részegen
érkezett egy Wes nevű zenésszel (Densmore szerint: „hosszú, szőke
haj, Charles Manson-fazon”) meg egy másikkal, Freddie-vel
(„levakarhatatlan buzikurva”), akiről Densmore azt gyanította, hogy
furulyázik Jimnek. Jim a stúdió előtt rá várakozó tinilányokat is felengedte
a stúdióba, de csak ha levették az összes ruhájukat, és meztelenül
követték őt. Egy este Jim megint Wesszel és Freddie-vel érkezett, és
behoztak magukkal egy nagyon csinos hippi lányt (akiről már régen az
a pletyka járta, hogy Manson szexrabszolgája volt), akivel ők minden
valószínűség szerint egy hosszabb, anális típusú orgiát folytattak.
Densmore: „Röhejes volt, amikor Jim haverjai felhúzták Mrs. Manson
szoknyáját az énekesfülkében, és mindenkit arra biztattak, hogy dugják
meg hátulról a nőt – de egyben gusztustalan is volt és szánalmas. A
lányon látszott, hogy teljesen elhülyült a piától és a szerektől.”
Paul Rothchild azzal töltötte az idejét, hogy kihajigálja Jim követőit a
stúdióból. A végletekig felháborodott Densmore lelkét hosszan kellett
ápolgatnia, nehogy kilépjen a Doorsból. Egy éjjel, mikor Jim az
énekesfülkében ájult el részegen, Rothchild azt mondta a Doorsnak,
hogy „egy különös pszichológiai kísérlet” szemtanúi. Densmore azt
mondja, Rothchild arra biztatta őket: vegyenek fel Jimmel annyi
anyagot, amennyi csak emberileg lehetséges, mert ő úgy érzi, nem
számíthatnak Jimre már sokáig.
Robby Krieger: „Jim nagyon sokszor rúgott be, és a részeg
haverjaival állított be a stúdióba, Paul meg kidobta őket. Kínos
jelenetek voltak. Csomó tabletta. Meg más is. Ez maga volt a rock and
roll -teljes gőzzel.” Densmore Raytől várta, hogy csináljon már valamit,
vessen véget ennek az őrületnek. A dobos szemében ez mégiscsak Ray
bandája volt. De Ray félt, és soha semmit sem tett szóvá Jimnek –
legalábbis nem hallotta senki.
Végül aztán Paul Rothchild állt a sarkára. Egy Jac Holzmannal
közösen tartott megbeszélésen Rothchild ragaszkodott hozzá, hogy a
cég fogadjon fel egy „testőr”-t Jim mellé, aki feleljen azért, hogy Jim ne
igyon többet, mint amennyitől még a lemezfelvételeken részt tud
venni, és azért is, hogy mindig odaérjen időre. Mivel ezt a munkakört –
a rocksztár bébiszittere – kevesek tudták csak ellátni, Rothchild azt
javasolta, hogy a legendás Bobby Neuwirth legyen az emberük. A
zenész-képzőművész-hipszter Neuwirthnek kifejezetten jó ajánlást
jelentett, hogy két nemzetközi turnét segített végigcsinálni a
kábítószerfüggő Bob Dylannek 1965-ben és 1966-ban, és dolgozott
Janis Joplinnal is, és Joplin készülő szólólemezének is Rothchild lett a
producere. Mivel Dylan egy motorbalesetet követően Wood-stockban
lábadozott, Neuwirth szabad volt.
Jim azonban túl büszke volt, és aligha egyezett volna bele, hogy
gondját viseljék. így azt adták be neki, hogy a filmkészítés iránt
érdeklődő Neuwirth a Super 8-as kamerájával mindenhová elkíséri,
mert dokumentumfilmet forgat a Doorsról. Jim úgy tett, mint aki
beveszi ezt a nevetséges maszlagot, de csak azért, mert Neuwirth volt
olyan művelt és okos hipszter, mint ő, sőt bizonyos dolgokban még
tanulhatott is tőle. Beleegyezett hát, hogy Neuwirth vigyázzon rá.
Neuwirth beköltözött a Landmarkba, a Franklin Avenue csendes
szállodájába. Ott lakott Cannonball Adderley zenekara meg az Ice
Capaders korcsolyázói, és egy csomó bűvész. Jim oda-odanézett késő éjjel,
és nemegyszer ébresztette fel a többieket azzal, hogy hajnali háromkor
fecskeugrással vetette magát az úszómedencébe.
Neuwirth: „Az volt a feladatom, hogy ébren tartsam az érdeklődését
a lemezkészítés iránt, s ehhez olykor hízelegnem kellett neki. Jim tudta,
hogy engem a lemezcég állított mellé, hogy mindig tele legyen
ötletekkel. De csellel nem lehetett rávenni semmire. Öntörvényű volt,
és nagyon tudta, mit csinál. Még mikor úgy látszott, hogy teljesen
szétesett, akkor is eléggé tisztában volt a dolgokkal… Sokszor
szétesettebbnek mutatta magát, mint amilyen volt. Ki lehetett
tapintani a módszerét: erősen élt benne egy magáról alkotott kép, és
arra rá is játszott. Nagy csibész volt!”
1968 FEBRUÁRJA. Amerika egy reggel felébredt, bekapcsolta a tévét a
reggelihez, és félelemmel elegy bámulattal nézte, amint egy
mezítlábas parasztokból álló milícia szétveri az amerikai csapatokat, és
Dél-Vietnam fontosabb városait egytől egyig elfoglalja. Ez volt a híres
TET (Holdújév) offenzíva, amikor a Vietkong-csapatok majdnem
legyőzték a dél-vietnami hadsereget és annak amerikai szövetségesét.
Dél-Vietnamot csak rendkívül véres összecsapások árán sikerült
megmenteni. (Híres idézet: „Le kellett rombolnunk a falut, hogy
megmenthessük.”) Ettől a perctől kezdve az amerikaiak nagy többsége
tudta, hogy a vietnami háború elveszett. Hét teljes éven át folyt
tovább, és rengeteg amerikai életet követelt.
A Doors, becsületére legyen mondva, mindent megtett, hogy a
mészárlásnak gátat vessen. Az elmúlt hónapokban rendszeresen
játszották metsző hangú, dühös protest songjukat, a „The Unknown
Soldier”-t. A dalból készített klipet – melyet a tévébe szántak, de amit
azonnal kitiltottak onnan azzal az indokkal, hogy erőszakot ábrázol, és
amatőr módszerekkel készült – vetíteni kezdték a következő hónaptól a
Doors-koncerteken. A közönséget sokkolta a film, és néhányan a nézők
közül azt is tudták, hogy az egyik legerőteljesebb háborúellenes
állásfoglalást látták, amit Amerikában filmre vittek.
Nagyjából ekkor történt, hogy – mint az a Doorsról szóló, nagyon
gondosan cenzúrázott FBI-iratokból kiderül – néhány rádiós vezető
Amerika déli részéről levelet küldött a FBI főnökének, J. Edgar
Hoovernek, melyben az állt, hogy a Doors ellenséges propagandát
terjeszt, és a polgárok morálját rombolja obszcén előadásaival és
háborúellenes üzenetével.
A stúdióban egy este Jim azt kérte Densmore-tól, hogy üssön egy
nagyon elemi, négynegyedes, primitív rockalapot, és kántálni kezdett
rá: „Öt az egyhez, baby, ötben egy – innen élve senki ki nem megy”.
Ray és Robby is beléptek, és Jim improvizálni kezdett: összefűzött pár
verssort, melyek a korábbi években már elhangzottak koncerteken:
„Övék a fegyver, miénk a dal… Győzünk, miénk lesz a diadal…” „A
tánctermi napoknak vége…” „Legyünk újra együtt!”
Densmore később megkérdezte Jimet, hogy mit jelent az „öt az
egyhez”.
„John, ez az én dolgom”, mondta Jim. „A te dolgod meg, hogy
kitaláld.”
Densmore akkor Rothchildot kérdezte ugyanerről, aki elárulta, hogy
ő sem tudja, de arra tippel, hogy talán a fiatalok és idősek Amerikában
1975-re prognosztizált arányát jelenti. Jim és Pamela közeli ismerősei
viszont azt mondják, hogy a heroint, amit Pamela vásárolt, ilyen
arányban osztották meg. (Ennek fényében viszont lehet, hogy az
„eladod óráidat fillérekért” sor, amit koldulást kritizáló megjegyzésként
értelmeztek korábban, az utcán árult heroin tízdolláros – „filléres” –
csomagjaira vonatkozott.)
Amikor Jim később visszajött a stúdióba, hogy a „Five to One”
énekszólamát felénekelje, részeg volt, és beszedett még egy rakás
egyéb szert is. Sable, a rossz hírű groupie-csaj is vele volt egy
miniszoknyának is alig nevezhető valamiben, és a combján egy nagy
hor-zsolás látszott. Amikor Ray megkérdezte, mi az, a lány mámora
ködén át csak annyit motyogott: „Jim egy kurva deszkával odavert.”
Erre egy csodálatos érzelmi felindulás hatása alatt Jim úgy adta elő a
„Five to One”-t, hogy ez lett a rocktörténelem valaha felvett egyik
legmélyebben átélt, legsodróbb felvétele, benne a szürreális és
torokszorító narratív résszel arról, hogy elmegy a nőjétől, és egy
autóban elhajt „valakikkel, hogy berúgjon”. Úgy énekel benne, mint aki
egyenesen a pokol mélységeibe néz közben.

CELEBRATION OF THE LIZARD

SOK MÚLOTT a The Celebration of the Lizardon. Ez volt a harmadik Doors-
album munkaneve (de hívták American Nightsmk is, ami Jim nagyalakú
jegyzetfüzetének a címlapján szerepelt). Jim azt akarta, hogy a
lemezborító azt a benyomást keltse, mintha kígyóbőrből volna, a cím
pedig emelkedjen ki aranybetűkkel. Maga a „Celebration” egy
gyűjteménye az eltelt három évben keletkezett verseknek, melyek így
összeszőve egy törvényenkívüli balladáját alkotják; a
Sárkánygyíkkirálynak és fiatal kísérőinek epikus utazását írják le egy
üres és hatalmas pusztaságban. A Jim által „színházi kompozíció”-nak
nevezett opuszt az „Oroszlánok az utcán, tüzelő, veszett kutyák”
klasszikus lejtésű versszaka nyitotta. A Sárkány gyíkkirály otthagyja
anyja rothadó holttestét a nyári földben, és útnak indul. Egy zöld
hotelban ébred, ahol egy nyákos, nyöszörgő csúszómászót talál maga
mellett. A versszak a megszólítással zárul:
„Itt van-e mindenki? A ceremónia kezdetét veszi.”
Ezt követi az „Ébredj!” szakasz, amit Jim nagyon sokszor előadott
színpadon. A kígyó újra felbukkan, most egy álomban. A
fürdőszobatükör látomásos képeket mutat. „Nincs mód kivárnom
minden évszázadnyi léptét.” Vér, sziszegő eső-kígyók. Azután
következik a „Little Game”, ami a Doors legelső demofelvételén szereplő
„This is the Game Called Go Insane”-ből lett átírva. Zeneileg egyszerű pop-
dalocska volt, amihez kissé jazzes és nagyzolós hangszerelés társult.
A következő részlet csúcspontja „A gyilkos erre járt”; ezt a részt
emlegetik „The Hill Dwellers” címen is, mert egy alvó, kispolgári
külvárost ír le, ahol a csúszómászó gonosz ólálkodik a lányok körül:
„kielégült lányok, mellbimbóik ondószemek”.
A „Not to Touch the Earth”-szel folytatódik a Sárkánygyíkkirály útja. Az
országúton megy: „Fuss, fuss, fuss”, majd a valódi iszonyat képe villan
föl: „Halott elnök a sofőr mellett”. A miniszter lánya beleszeret a
kígyóba. A Sárkánygyíkkirály – már kiáltva – megidézi a napot és a
holdat, és égő tüzet hív le a földre.
Az utazásnak csaknem vége. A „The Names of the Kingdom” rész
megemlíti a sivatagi városokat: Carsont, Springfieldet, Phoenixet.
„Daloljon a kígyó.” Utána Jim suttogva mondja:
„A Sárkány gyíkkirály vagyok. Azt teszek, amit akarok.” Lágyabb
hangon meséli el, hogyan élt hét évig száműzetésban, a sziget
lányaival játszadozva.
Most jöttem át megint
e földre, hol szép a nép, erős és mély
Sápadt erdő fiai, lányai
Ó, szülőtök az Éj -
A vadászaton velem ki fut?
Jön az Éj a bíbor légiókkal Vonuljatok most sátratokba vissza Holnap
belépünk szülővárosomba készülni akarok.
A Celebration egyértelműen fontos költemény – ez rögtön világos
volt, és mai szemmel nézve is Jim Morrison nagy költői opusza.
Képvilága és lejtése is az írásbeliség előtti, szájhagyományra épülő,
törzsi kultúrát idézi. (A vers lelki helyszíne részben Dave Wallis nagy
hatású sci-fi-regényéből, az Only Lovers Left Alive-ból ered.) Egy évvel
később Jim így magyarázta: „A »The Celebration« központi képe egy
csapat fiatal, akik otthagyják a várost, és bemerészkednek a sivatagba.
Minden este vacsora után egy tábortűz körül sztorikat mesélnek és
énekelnek. Még talán… táncolnak is, érted, csak úgy jókedvükben,
hogy a csapatszellemet erősítsék.”
Jim később a versfüzért a „gonosz erők megidézésé”-nek nevezte,
de aztán beismerte, hogy – akár más írásait – ennek a grandiózus
képeit sem szabad túl komolyan venni. „Olyan ez, mint amikor el kell
játszanod a rosszfiút egy westernben: nem te vagy az igazából.
Ironikusnak szántam. »Ugyan már!«, gondoltam közben.”
Mégis az amerikai hatvanas évek bizonyult az utolsó alkalomnak,
hogy az ehhez hasonló személyes szenvedélyek ilyen hevesen
megszólalhattak, a század későbbi éveire általánosan jellemzővé vált
ironikus távolságtartás és tudatosság nélkül. A hatvanas évek
ellenkultúrája (Jimet is beleértve) tisztelte a természetes környezetet, s
azt szentnek tekintette. A könyörtelen sivatag, a fetisizált sárkánygyík
nagyobb szabású kozmoszt képviselt, mint az emberi lényeknek, a
szénatom permutációinak kicsinyes ügyei. A „Celebration” Jimet az
epikus költészetet megújító bárd-énekessé emeli, aki játékosan bánik a
nyelvvel, és a költői műformákat saját korához igazítja.
A baj csak az volt, hogy ez a színházi produkció, a „The Celebration of the
Lizard” sehogy sem akart a stúdióban összeállni. Felvettek már egy
harminchat perces változatot, meg egy negyvennégy perceset is. A
Doors fiatal zenészei nem tudtak olyan zenei formákat találni, amelyek
Jim szövegeinek töltéséhez és komplexitásához illettek volna. De ez
csak az egyik oka volt annak, hogy Jim kiakadt. A másik Paul Rothchild
volt, akinek megszállott stílusát csak fokozta a mexikói Michoacán és
Guerrero államokból származó, erős marihuána, amit akkoriban szívott.
Iszonyúan elgyötört volt, de rákényszerítette a zenekart, hogy
negyven-ötvenszer játsszák újra a „Hello, I Love You”-t, mert ő
mániásán törekedett a tökéletes felvételre – és ezzel kiirtott minden
spontaneitást a Doors alkotó folyamatából. Hol voltak már az első
Doors-album szellős, játékos ritmusai! Rothchild a Cream és Hendrix
hatására azon igyekezett, hogy jobban „megcsinált”, mesterséges
hangzást produkáljon a Strange Days viszonylagos sikertelensége
után, mert azt remélte, hogy ez lesz majd a siker garanciája, mint a
többieknél, akiket kiadott az Elektra.
A Doors tagjai pedig úgy érezték, kötelességük együttműködni. Új
ügyvédjük, Abe Somer nemrég csikart ki számukra nagyobb százalékú
szerzői jogdíjat, sőt hihetetlen módon visszaszerezte Jac Holzmantől
még azt a bizonyos huszonöt százalékot is, amit az Elektra eredetileg a
Doors dalkiadási jogaiból lekötött. Holzman már meggazdagodott a
Doors sikerén, és úgy érezte, ez a tisztességes eljárás. (A kiadói
jogoknak ez az átrendezése Holzmannek az elkövetkező évtizedekben
dollármilliókba került, de az biztos, hogy megszerezte neki a Doors
szinte teljes lojalitását.)
1968 MÁRCIUSA. A Doors félbehagyta a lemezfelvételt, és ezúttal
északkeletre indult, a legendás '68-as tavaszi turnéra, melyen
fennállásuk legjobb koncertjeit adták: egyes estéken olyan erővel
játszottak, mintha a csillagokat akarnák leszedni az égről. A
kamaszkorból épp csak kinőtt menedzsert, Bill Siddonst a roadok éléről
puccsal leváltotta a szerelés műszaki felelőse, Vince Treanor, és
fizetésemeléssel elfoglalta a helyét. Ezeken a bulikon gyakran énekelt
a Doors előtt Linda Ronstadt, a erős hangú tucsoni rockénekesnő
(„Different Drum”), akit a Stone Phoneys kísért.
Jim március 7-én New Yorkban volt. Aznap este benézett a Steve
Paul's Scene-be, ahová Jimi Hendrix járt örömzenélni a műsor után;
mindig azokkal játszott, akik épp ott voltak. Hendrix pár ilyen jam-
melést fel is vett a saját Ampex szalagos magnójával, amit a roadjai
vonszoltak és állítottak be a Scene-be. Aznap éjjel épp felvettek a Young
Rascals zenészeivel a „Red House” bluest. A szexis fotóslány, Linda
Eastman is ott villogtatta a vakuját.
A Hendrix-szalag kalózkiadásain hallani lehet a tökrészeg Jim
Morrisont, aki felkúszott a színpadra, és egy hirtelen bődüléssel
magára vonta a figyelmet. Átölelte Hendrix térdét, és valami olyasmit
habogott, hogy „Le akarlak szopni. Haver, hadd szopjalak le!”. Aztán
tántorogva felállt, elszavalt néhány trágár sort Hendrix tüzes blues-
rögtönzéseire. Jimit zavarta ez a kéretlen tolakodás, és a fejével
integetett az embereinek, hogy szedjék le Morrisont a színpadról. Mikor
Jimből kifogyott a gőz (az aznap este Hendrixszel ott harmonikázó Paul
Caruso elmondása szerint), letántorgott a színpadról, és nekiütközött
egy asztalnak, ezzel egy csomó italt feldöntött, egyenesen bele Janis
Joplin ölébe, aki ott ült, és Hendrix előadását élvezte. Janis felugrott,
lerázta a bársonynadrágjáról a sört, és azt kiabálta: „Nem érdekelne,
hogy mit csinált, de bassza meg, legalább énekelni tudna ez az idióta!”
Néhányan, akik megesküsznek, hogy ott voltak azon az éjjelen, azt
állítják, hogy Jimi, Jim és Janis végül ott verekedtek a földön. Semmi
nincs azonban az akkor készített hangfelvételen, se Linda McCartney
archivált negatívjain, ami ezt a sokat emlegetett legendát
alátámasztaná, vagy legalább utalna rá, hogy azon az estén (Jim
Morrisonon kívül) bármelyik rocksztár a földön fetrengett volna.

ELSÜLLYEDT FÖLDRÉSZEK
MÁRCIUS 7-ÉN, 1968-BAN egy érthetetlen hír száguldott végig a
United Press International amerikai hírügynökség távíróin: JIM
MORRISON MEGHALT… A TÖBBIT KÉSŐBB. Másnap a UPI cáfolta a hírt,
de akkor már sok rádióadóban elhangzott mint hivatalos jelentés. Ez a
morbid kacsa jobban megviselte Jimet, mint amennyire hajlandó volt
kimutatni. Állítólag azt mondta a barátainak: „Nem érdekel, hisz már
úgyis halott vagyok.” A barátnői, akik a gyertyafényes motelszobákban
a tarot lapjait forgatták, amatőr horoszkópokat készítettek, és I-Csing-
lapocskákat nézegettek, azt mondták neki, hogy ez figyelmeztetés. Jim
szokás szerint csak nevetett rajtuk.
Néhány héttel később jelent meg a „Morrisonra várva”, Joan Didion
letaglózó cikke a Doorsról a Saturday Evening Postban, s ez az orgánum
Amerikában egy önálló intézménynek számított, a legnagyobb
példányszámú magazin volt. Jimet persze bántotta, hogy nárcisztikus
seggfejnek ábrázolták, aki egy elmebeteg és dögunalmas
lemezfelvételen basáskodik, de megpróbált objektív maradni.
„Igen, olvastam a cikket”, válaszolta pár hónappal később az L. A.
Free Press kérdésére. „Valahogy sejtettem, hogy ilyesmit fog belőle
kihozni… Ezek a csajok, ezek az újságírónők mindig elhanyagoltnak
érzik magukat, ha az ember nem ugrik a nyakukba. Végül is írt belőle
egy novellát. Annak nem volt rossz. Azt az érzést keltette az
olvasóban, mintha ott lenne ő is.”
A másik, új színes magazin, az Eye viszont rokonszenvező, sokak
által olvasott portrét közölt Jimről Digby Diehltől, a Los Angeles Times
filmkritikusától. Diehl sok időt töltött Jimmel, és meglátta, mi van Jim
kanos színpadi személyisége mögött: „Jim belelovalta magát ezekbe az
őrjöngésekbe. Én rendszeresen vele érkeztem a koncertekre, leültem a
színpad mögött, és őt figyelve azt láttam, hogy kábé egy óra alatt
megszívta magát itallal vagy fűvel – és ez az előadó ment ki a
színpadra. Gyakran érkezett félénk költőként, és csak aztán változott
azzá a vad, teátrális, szexualitást sugárzó figurává.”
Diehl a cikkében idézte Lewis Carroll versét „James Morrison”-ról és
az ő nemtörődöm anyjáról, és megpróbálta Jimet úgy beállítani, mint
misztikus megtestesítőjét azoknak az erőknek, melyek „ritkán látják a
nap világát”.
„Én azt hiszem, egész csomó kép és érzés lakik bennünk, amelyek a
mindennapi életben nemigen kapnak szabad utat”, mondta Jim
Diehlnek. „Viszont amikor mégis előjönnek, gyakran öltenek perverz
formát. Ez a dolgok sötét oldala. Minél civilizáltabbá válunk a felszínen,
annál erősebben követelődzik a másik oldal. Gondolj úgy rá (a
Doorsra), mint egy szeánszra egy olyan környezetben, ami
életellenessé vált: hideggé, korlátozóvá. Az emberek úgy érzik:
meghalnak ezen a rossz vidéken. Mi összegyűjtjük őket egy ilyen
szeánszra, hogy felidézzük, kiengeszteljük és elűzzük a holtak
szellemét. A kántálással, tánccal, énekkel és a zenével pont a
betegséget próbáljuk gyógyítani, a harmóniát próbáljuk visszahozni a
világba.
Néha úgy gondolok a rock and roll születésére, mint a görög
drámáéra, ami a szérűskertben született egy válságos aratási
szezonban, és eleinte nem volt más, mint egy táncoló és éneklő csapat
istentisztelete. Aztán egy napon kiugrott középre egy megszállott, és
elkezdte az istent imitálni. Először pusztán ének volt és mozgás. Ahogy
aztán kifejlődtek a városok, és egyre többen foglalkoztak a
pénzcsinálással, de a természettel valahogy mégis tartaniuk kellett a
kapcsolatot, akkor színészeket alkalmaztak maguk helyett. Szerintem a
rocknak is ez a funkciója…”
Jim Morrison és a zenéje hosszú távon túlélte a Saturday Evening
post-ot, a Life-ot, az Eye-t, a Crawdaddy-t és minden kritikust, akár
istenként imádták, akár bolondnak nézték.
A TURNÉ 1968 MÁRCIUSÁBAN INDULT a New York állam északi részén lévő
Colgate University hokicsarnokában. Jim mikrofonja tönkrement a túlzott
igénybevételtől, de mikor végül megszerelték, a Doors előadta –
koncerten először – a „Not to Touch the Earth”-öt a „Celebration”-ből,
és eljátszották a „The Unknown Soldier”-t a jelenettel együtt, ahol Jimet
hasba lőve „kivégzik” – a lányok sikítoztak.
Egy rochesteri buli után, március 17-én a zenekar késve érkezett a
bostoni Back Bay Theaterben meghirdetett két előadás közül az elsőre.
A hosszú várakozás közben leengedtek egy vetítővásznat, és
levetítették a „The Unknown Soldier” filmet (koncerten először). Az
Elektra ugyan a turnéra már kiadta kislemezen ezt a dalt az album
előtt, de uszító, lázító tartalma miatt egyetlen nagy amerikai rádióadó
sem játszotta. Csak az egyetemi rádiók, de azok állandóan. A bostoni
közönség, zömében egyetemisták, a film radikális politikai üzenetét
felállva ünnepelték, és kikövetelték, hogy másodszor is levetítsék.
Amikor a zenekar végül megérkezett, Jim bőrnadrágban lépett ki a
színpadra, kétsoros, felhajtott gallérú tengerészzakóban és divatos
szalmakalapban, és a haja még soha nem volt ennyire hosszú. A
zenekar remekül játszott, de Jim nem vette komolyan a bulit, a „Light My
Fire”-t például a bostoni kiejtést parodizálva énekelte el.
De a második előadásra már felpörgött. A „When the Music's Over”-t
kezdő sikolytól még a kemény bostoni rendőrök is összerezzentek a
koromsötét színpad előtt, amin csak egyetlen spotlámpa világította
meg a megszállott énekest. A „Back Door Man” közepén Jim belefogott az
új albumról a „Five to One”-ba, ami még több tapsot kapott a közönségtől.
A „The End”-be négy költői darabot is beleszőttek (az „Ensenada”, a
„The Holy Shay”, az „Accident” és az „Across the Sea”), és olyan zúzos
előadásban csúcsosodott ki, hogy az ezrek, akik látták, még hónapok
múlva is emlegették.
A következő hétvégén, március 22-én és 23-án a Doors négy
koncertet adott Bill Graham új Fillmore Eastjében. Graham odavitte a
Joshua Light Show-t San Franciscóból, és a nyitózenekarok az Elektra art-
rock-zenekarai voltak, az Ars Nova és a Chrome Syrcus.
A legelszántabb Doors-rajongók szerint ezek a Fillmore East-beli
koncertek voltak a Doors legjobb bulijai egész pályafutásuk során. Már
1966 óta játszottak New Yorkban, kialakult az ottani rajongótáboruk, a
média mögöttük állt, két lemezük is volt már az első öt között, és
mostanra úgy tekintették őket, mint testet öltött rockzenét. 1968
márciusában New Yorkban akkora várakozás előzte meg ezeket a
bulikat, amire még aligha volt példa. A tízezer darab ötdolláros jegy
egyetlen óra alatt kelt el, és azután darabját ötven dollárért lehetett
csak megszerezni.
Három Doors-tag kezdte a koncertet. Ray krémszínű, hajszálcsíkos
zakóban, Robby tetőtől talpig feketében, John pedig egy
megbocsáthatatlan, vörös összeállításban. Ahogy a feszültség
fokozódott és a zene elérte a pszichikai csúcspontot, végül Jim is
megjelent bőrnadrágban és vörösesbarna ingben a tengerészzakó
alatt, szemére húzva egy széles karimájú, barna bőrkalap. Azonnal vad
éljenzés tört ki, mihelyt a színpadra lépett, és jobb csizmáját a
mikrofonállványra téve megtámasztotta magát, majd a szájához
emelte a mikrofont.
Mind a négy előadás a „When the Music's Over”-rel kezdődött, amit
sokáig játszottak, ezzel még erőteljesebb hatást váltva ki a tömött,
füstös, elsötétített szímházban. A vágy és a fenyegető komorság
elképesztő sorozatává fűzték a „Break On Through”-t, az „Alabama Song”-ot
és a „Back Door Man”-t, illetve a „Five to One”-t. Aztán következett a „You're
Lost”. A „Love Me Two Times” után Jim a nagyképű filmes professzor
szerepét öltötte magára, aki azt tanácsolja az osztályának, hogy jól
figyeljék meg a következő vetítést, mert utána kérdéseket fog föltenni.
Leereszkedett egy vászon, és levetítették a „The Unknown Soldier”-t,
ami itt is hosszú tapsot kapott, miközben a zenekar visszajött a
színpadra, és élőben előadta a kislemezen megjelent dalt, melyet
máris letiltottak a slágerlistát csináló adók műsoráról. A közönség
végig figyelemmel kísérte, amint a Doors előadta a „Celebration of the Lizard”
részleteit. Ray Man-zarek: „A Fillmore Eastben volt egy világítóárok [a
színpad előtt], és jól sejtettem, hogy valami még történik aznap. Ő
meg Jim] be volt nyomva rendesen, naná… Én mindig úgy játszottam,
hogy a hangszert néztem, így aztán nem sokat láttam abból, amit
művel. Egy ponton be kellett volna lépnie, de nem lépett be, akkor hát
fölnéztem – de nem láttam sehol. Es akkor, egyszer csak megjelent egy
kéz, majd még egy: mászott kifelé az árokból, és nem volt kutya baja
sem.
A második bulin Jim sokáig váratott magára a „Music” hosszú
bevezetője alatt. Aztán amikor a zenekar fölvezette a vokális részt, Jim
egy hatalmas távolugrással átrepült a dobszerelés fölött, a mikrofonnál
ért földet, és sikolya pont időben hangzott föl. Nagy mutatvány volt, és
az egész közönség ott helyben elélvezett. Egy kicsit később Jim a hátát
meggörbítve felsikoltott, mint akibe áramot vezettek. A közönség tagjai
is felsikoltottak. Jim elmosolyodott, és énekelt tovább. A „The Unknown
Soldier” aznap esti vetítése a közönség néhány tagját arra indította,
hogy a buli előtt az utcán osztogatott röpcédulákra aktívan
reagáljanak. A cetliket a Youth International Party aktivistái osztották,
melyen az első úgynevezett „Yip-In”-t hirdették meg a Grand Central
pályaudvarra éjfélre. A yippik be akarták venni a pályaudvart, hogy így
tiltakozzanak a háború ellen, és a nagy erőkkel kivonult New York-i
rendőrök a yippikhez csatlakozott néhány Doors-rajongót is véresre
verték.
Szombat este Jim megint csendet és figyelmet kért a „The Unknown
Soldier” vetítéséhez. A vietnami csataterekről abban a hónapban
különösen rossz hírek érkeztek, a Fillmore szombat esti közönségének
pedig leginkább csak bulizni volt kedve. A filmet kelletlen tapssal
fogadták. A koncert záródala a „Light My Fire” volt. A részeg és a hosszú
hangszeres szólók közben unatkozó Jim felkapott egy színpadra dobott
nárciszcsokrot, és elkezdte vele bosszantani először a szólózó Kriegert,
aztán meg Densmore-t. Jim John arcát csiklandozta a virágokkal,
miközben a dobos apait-anyait megpróbált beleadni játékába. Végül
Densmore hirtelen odacsapott egyet Jim kezére az ütővel, amitől aztán
teljesen elszállt Jim tréfás kedve. Ráakasztotta a csokrot a kísérőcinre, s
az végig ott lógott a koncert alatt, mint egy döglött kanári.
Az aznapi késő esti buli felért egy szándékos gyújtogatással. „Five to
One”. „Horse Latitudes” zsigeri dühvel. Kakofón részek a „Lizard”-ből. A
„Moonlight Drive” szépségesen, olvadón. A gyors, perzselő „Light My Fire”.
Ráadásként a „The End”-et játszották. Mikor a hosszú második koncertet a
közönség extázisban megtapsolta, és az élménnyel eltelve kifelé
áramlott a színházból, Bill Graham bejelentette, hogy ha valakinek van
még kedve maradni, a Doors játszik egy ráadást. A tömeg
visszaözönlött, a Doors visszament a színpadra, Jim kezében egy
műanyag pohárral jelent meg, benne New York State pezsgő, és még
egy órát jammeltek (a „Money”-t stb. játszották). Ray elbohóckodott,
amint előadott egy bluest, s hosszú szöveget nyomott arról, hogy
minden hippi tulajdonképpen konformista. Jim a mikrofontól elfordulva
odaszólt a hozzá legközelebb álló srácoknak, hogy Ray hülyeségeket
beszél. Ezután Jim részleteket adott elő a „Celebration”-ből, a „Texas
Radio”-ból, sőt még az „Orange County Suite”-ből is. A bulinak hajnali
háromnegyed négykor lett vége.
Utána Bill Graham Jimet és a zenekart elvitte a Ratnerbe, a színház
mellett lévő régi, Lower East Side-i kóser étterembe túrós és krumplis
palacsintát reggelizni. A Vogue számára Jimről cikket készítő Albert
Goldman meg is jegyezte, hogy Jim automatikusan az asztalfőre ült,
tehát biztosan domináns személyiség.
 EZEKNEK A KONCERTEKNEK A KRITIKAI FOGADTATÁSA IS – várhatóan –
extatikus volt. „A Doors rég elsüllyedt földrészeket hoz felszínre
valamennyiünk elméjében”, írta Goldman. A Crawdaddy így áradozott:
„Amikor énekel, emlékszünk még arra is, ami egymillió évvel ezelőtt
történt.”
A következő heteket a Doors azzal töltötte, hogy folytatta a munkát
a már jó ideje készülő albumukon, leszámítva egyetlen fellépést a Strip
egyik új helyén, a Kaleidoscope-ban március 29-én. Az Elektra New
Yorkból elküldte Richard Goldsteint, hogy beszámoljon: hogyan halad a
Doors az albummal. Jim egy cabrióval ment Goldstei-nért a
szállodájához, az első ülésen egy csajjal. Elvitte Goldsteint egy
meditációs típusú helyre, amit úgy hívtak, hogy Garden of Self-Rea-
lization (Az Önmegvalósítás Kertje), és kötelességtudóan ellátta
néhány frappáns gondolattal:
„Tudod, van a tragédia természetéről egy olyan vélemény, amely azt
tartja, hogy Arisztotelész [a Poétikában] a katarzisról nem mint a
közönség élményéről beszélt, inkább arról van szó, hogy a színészek
szabadulnak meg az érzelmektől. Értsd: a közönség csak tanúja
mindannak, ami a színpadon történik.”
„Nem tudom, miért szeretik azt hinni rólam, hogy szünet nélkül
extázisban vagyok. Szerintem sokan talán azt hiszik, hogy más is
utazhat helyettük. Tudod, az énekes szerepében megvan minden, amit
szeretek. Az írás és a zene. Egy csomó színészet. Meg van benne még
valami… egy fizikai elem… az „itt és most” élménye. Amikor énekelek,
én… Figurákat találok ki.”
„Milyeneket?”
„Ó, hát rengeteget. Figurák százait.”
Aznap este Goldstein bemehetett a TTG Sound „Β” stúdiójába. A
másik három Doors-tag épp egy egyhetes meditációs lelkigyakorlatról
tért vissza, ahol abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy magával
a Maharishivel tölthettek egy órát. Végül Jim is megérkezett a kígyóbőr
zakójában és a szűk bőrnadrágjában. Goldstein: „Azonnal
észrevesszük, hogy Jim beszívott. Fel van töltve. Egész egyszerűen
részeg, piától. Senki nincs meglepve… A keverőre tesz egy félig üres
literes borosüveget, és megissza valakinek a megmaradt sörét.”
Visszajátszottak a „Celebration”-t, hogy meghallgassák. Jim a magas
sarkú csizmában tántorgott körbe a stúdióban, és akadozó nyelvvel
fecsegett, mint egy vén borissza: „Én vagyok a nyugati félteke
hülyéje… Haver… mert mikor valaki mond egy jót, nekem majd
szétmegy a kibaszott agyam… Namármost tanulok én… Te szereted az
embereket, haver? Mert én kurvára utálom őket… basszak meg… Nem
kellenek nekem… Na jó, arra igen, hogy legyen, aki azt a kibaszott
krumplit kapálja.”
Ray ezt a pillanatot látta alkalmasnak arra, hogy közölje Jimmel: a
„The Celebration of the Lizard” mégsem illik az albumra. Egyszerűen nem áll
össze. Goldstein leírta, hogy Jim úgy süppedt bele a kígyóbőr zakóba,
mint akiből kihúzták a dugót. Szörnyű csend volt egy darabig.
Aztán Rothchild szólalt meg:
„Hé, Jim, holnap reggel gyere fel hozzám a noteszoddal, oké?”
„Aha” mondta leverten Jim. „Jó.”
Jim kiment, majd tíz perc múlva egy friss üveg Courvoisier konyakkal
tért vissza. Bevette magát az énekesfülkébe, és énekelni kezdte a „Five
to One”-t. Sokat böfögött közben. A többiek a stúdióban igyekeztek
nem tudomást venni róla. Rothchild kikapcsolta a mikrofont. „Jim úgy
nézett ki, mintha a róla készült némafilmben játszana.” Hirtelen
kirobbant a fülkéből, most már igazán részegen, dühöngve. Mostanra
értette meg, hogy a „The Celebration of the Lizard”-ot nem találták elég
jónak. Hogy a lemezcég nem akarja rátenni a lemezre.
Dühében köpte a szavakat:
„Ha lenne egy fejszém… haver… most mindenkit megölnék… csak…
a barátaimat nem!”
Senki nem reagált. Kísérteties volt a csönd. Aztán Jim megpróbálta a
feszültséget oldani.
„Ööö… kéne nekem egy mexikói esküvői ing.”
Robby barátnője, Lynn megkérdezte, milyen méretet hord.
„M-eset, nagy nyakkal – Jim csak ennyit tudott.”
„Le kellene mérni pontosan.”
Jim megrázta a fejét:
„Á-á-á. Nem szeretem, ha méregetnek.”
Goldstein nem akart hinni a szemének. Az ideálja egy piás! Jim a
haverjainál aludt vagy motelban lakott. Az „irattárcája” nem állt
másból, mint a jogosítványából meg egy Diner's Card hitelkártyából, és
ezeket két összegumizott kartonlap tartotta össze. A barátnője mással
kefélt. Jim és a többi Doors-tag szemlátomást utálták egymást.
Goldstein húsz évvel később írta meg, mit érzett aznap este:
„A halványról kiderült, hogy egy közönséges alkoholista, akiről a
családja egyszerűen nem vett tudomást. Elborzadok, látva a
tehetetlenségét. Évekkel később jöttem rá, hogy a többi zenész is
elborzadt, amint tehetetlenül nézték egy régi barát önpusztítását.
Látszólagos közönyük valójában kétségbeesett erőfeszítés volt, hogy
elnyomják magukban az ösztönös vágyat, amely azt súgta, hogy
hagyják Jimet magára, és tűnjenek el az életéből. Hiszen szükségük
van rá – mint mindannyiunknak. A Sárkánygyíkkirály mítosza túl fontos
mindegyikünk számára, s nem vagyunk képesek szembenézni a
tényekkel, hogy mindez hová sodorja Jimet – és Amerikát…”
A STÚDIÓBELI HANGULAT TÉNYLEG FESZÜLT VOLT, amikor
Paul Rothchild és a három másik eldöntötte: a „The Celebration of the
Lizard” nem lesz kész időben ahhoz, hogy a lemez nyári megjelenési
határidejét tartani tudják. Jim ideges lett, és azt mondta: nincs más
kész anyaga. Rothchild elkérte tőle a noteszeit, és ásni kezdett bennük:
ennek több új dal lett az eredménye. A Dylan-stílusú „Love Street” Pam
régi, Laurel Canyon-beli lakásáról szólt. A „We Could Be So Good Together”-ben
volt egy rész, melyet Thelonius Monk „Straight, No Chaser” című számából
nyúlt a zenekar. Az album címadó dalát, a „Waiting for the Sun”-t végül
lehagyták a lemezről. A „My Wild Love”, amit Bobby Neuwirth
javaslatára a capella énekeltek, végül összeláncolt rabok üvöltözése
lett ütőhangszerek és csörgőkígyó hangjának kíséretével. A „Not to Touch
the Earth”-t megmentették a „Celebration”-ből, és négyperces önálló
számként felkerült az albumra, benne a rímes verspár: „A Sárkány
gyíkkirály vagyok. Azt teszek, amit akarok.”
A „Hello, I Love You” és a „Summer's Almost Gone” a Doors első demójáról
lett fölelevenítve. Robby Krieger írta a „Wintertime Love”-ot (egy
keringő volt, melynek banális szövegét Jim fogcsikorgatva énekelte) és
a „Yes, the River Knows”-t (ez ugyanaz az eset volt, csak rosszabb,
mert Jimnek arról kellett énekelnie, hogy misztikus forralt borba fullad).
Robby írta a „Spanish Caravan”-t is, amely a pszichedelikus art-rock
műfajába sorolható, és amelyben szerepel egy, Isaac Albéniz spanyol
zeneszerző „Partido No. i.” művéből lopott átkötés.
Remélték, hogy három jó szám elviszi az albumot. A „Hello, I Love
You” Jim legkorábbi dalai közül való, és azt a melltartó nélküli, fiatal
fekete szépséget ünnepelte, akit Jim és Ray a venice-i strandon látott
meg 1965 nyarán. A lemez „A” oldalát a kritikus „The Unknown Soldier”
zárta a háborútól megcsömörlött, tapsoló tömeg hangjával, „Vége a
háborúnak!” kiáltásokkal és baljós harangkongással. A lemez legvégső
dala pedig a szinte már sátánista, kénkőtől bűzlő „Five to One” lett,
amiben Jim szinte vonaglik, míg elmondja szentnek aligha nevezhető
beszédét arról, hogy otthagyja heroinfüggő barátnőjét, és elmegy egy
autóban, szakadt idegenekkel bebaszni. A rock történetének ez volt az
egyik legizgatottabb, érzéki pillanata, és Jim Morrisonnak sem került
rögzítésre ennél felkavaróbb előadása.
Jim boldogtalan volt, hogy a „The Celebration of the Lizard” nem került föl
a lemezre. Hogy kiengeszteljék, a nyáron kiadott lemez kihajtható
borítóján megjelent a teljes szöveg. Aki csak résztvett a Doors
harmadik albumának készítésében, az vagy foghúzáshoz vagy
lidércnyomáshoz hasonlította a stúdiómunkát. Olyan rossz álom volt
ez, amiből a Doors már nem ébredt fel többé. A Waiting for the Sun
majdnem tönkrevágta a zenekart.

AMI AZ ÁTTÖRÉS UTÁN VAN

1968. ÁPRILIS. Jim Morrison és a Doors újra turnézni indult a film-
stábbal, és megkísérelték befejezni az áldokumentumfilmjüket. A
következő hónapok során a koncerteken Jim provokálta a közönséget,
akciót és reakciót próbált kiváltani az emberekből, vagy a korábbi
bulikon estéről estére tapasztalt spontán tömegverekedéseket akarta
még hatalmasabbá tenni. A Doors közönsége egyik pillanatról a
másikra sokkal fiatalabbakból állt össze; egyre nagyobb helyeken
léptek fel; a filmen jói látható, hogy a zenekar tagjai nemigen találják a
helyüket ebben a megváltozott, jövedelmező, ám művészi
szempontból kényelmetlen helyzetben. Jim kísérletei is, hogy az
unalmas rockbulikat vérontássá és zavargásokká változtassa, innen
erednek.
Jim szerette a filmezést, és olyan szoros kapcsolatot tartott fenn a
filmes stábbal, hogy azzal szinte ki is rekesztette (és frusztrálta) a
másik három Doors-tagot. Paul Ferrara volt az operatőr: előző őszszel
16 mm-es fekete-fehér filmmel kezdte a forgatást a Doorsról, de
tavaszra átváltott színes filmre. A motoroskülsejű, hatalmas termetű,
szakállas Babe Hill volt a hangmester: egy Nagra szalagos magnóval
meg egy „pecabot”-mikrofonnal jött-ment. A később, augusztusban
csatlakozott vágóval, Frank Lisciandróval (szintén UCLA-s ismerős)
kiegészült csapat tagjai lettek Jim bizalmasai és testőrei, ha nem a
zenekarral tartózkodott, s ez fölöttébb bosszantotta az elhanyagolt és
félig-meddig lenézett „másik hármat”. (Manzarek még ma is utálkozva
„árnyék-Doors”-ként emlegeti a filmes stábot.)
Április 4-én lelőtték Memphisben Martin Luther Kinget, amint épp
egy, a sztrájkoló közegészségügyi dolgozókat támogató gyűlésen vett
részt. Aznap este harminckilenc városban tüntettek a feketék. James
Brown megjelent az országos tévéadásban, és nyugalomra szólította
föl a lakosságot. Jim Morrison Nyugat-Hollywoodban beszívott a Phone
Boothban, ahol a „People Are Strange”-re pörgő-forgó topless táncosnőket
nézte. Késő éjszaka Jimet a Sunseten látták: a forgalmat kerülgette,
torkaszakadtából üvöltötte, hogy „niggerek!”: korábbi zavarodottsága
kezdett mániás állapottá válni, miközben úgynevezett barátai
kétségbeesetten próbálták lecsendesíteni.
Végül beájult a bokrok közé a Clear Thoughts (Tiszta Gondolatok) nevet
viselő épület mögött.
ÁPRILIS KÖZEPÉN a Doors három vidéki szabadtéri koncertet adott
Kaliforniában (Merced, Santa Rosa és Riverside), mielőtt visszatértek
volna keletre. Vince Treanor volt most már a roadok főnöke, így aztán
legalább az erősítők jól működtek ezen a túrán.
Keleten az első fellépés 1968. április 19-én volt a Westbury zenei
vásáron Long Islanden. (Előzenekarok: Spanky and Our Gang és az 1910
Fruit Gum Company.) Aznap délután Jimet a Vogue számára lefényképezték
Richard Avedon manhattani műtermében, aztán pedig lefilmezték, ahogy
egy Cadillac limuzinban megy a koncertre, s közben Albert Goldman
készít vele interjút. Amikor odaértek, egy csapat lány várt a kapuknál.
Jim leeresztette az ablakot, mire egy merész, zöld szemű benyúlt, és
megtapogatta Jimet. A kamera mindent vett.
A koncertekkel gondok voltak. Az első, a délután háromkor kezdődő,
leginkább üres székek előtt zajlott. A második, esti buli telt házas volt,
de addigra Jim már telenyomta magát szesszel és tablettákkal. Amikor
a zenekar a „When the Music's Over” bevezetőjét játszotta, Jim
megpróbált az elsötétített nézőtérről felmászni a színpadra, de
megbotlott a lépcsőn és elesett. Az elöl álló srácok megjegyzéseket
tettek rá; ő először próbált tudomást sem venni róluk, de aztán tett
néhány bizonytalan fenyegető mozdulatot.
A koncert során Jim folyamatosan gúnyolta a közönséget, és
szexuális ajánlataival zaklatta a kemény kötésű srácok barátnőit, hátha
sikerül valami eseményt kiprovokálnia a film számára. Egy kövér
biztonsági őr kísérletet tett rá, hogy megfékezze Jimet, válaszként Jim
átölelte, végigtapogatta, és azt a tanácsot adta neki, hogy adjon le pár
kilót. Az imigyen lealázott őr a széksorok között menekült ki, és
elejtette a rendőrsapkához hasonló fejfedőjét, amit Jim trófeaként
felkapott. Váratlanul velőtrázó sikoltásban tört ki, amitől mindenkiben
megfagyott a vér. A közönség pont úgy reagált, mint egy repülőgép-
katasztófa tanúi: fülsiketítő volt a döbbent csönd. Jim görcsösen
rángatózott, mint egy epilepsziás.
Hirtelen felkapcsolták a teremvilágítást. Vége lett a koncertnek –
csakhogy a zenekar még a színpadon volt. Az emberek kifütyülték
őket. Jim pedig csak állt a mikrofonnál, nézte a távozókat, akik
pfujoltak, vagy egyszerűen csak visszabámultak rá. Jim hátravetette a
fejét, felüvöltött, mint egy prérifarkas, és kántálásba és táncba fogott,
akár egy navahó sámán, aki egy kutat szentel be. Ördögűző tánc volt
ez, s egészen addig tartott, míg a közönségből elő nem ugrott egy lány,
kezében ollóval, és szemlátomást egy fürtöt akart nyesni a sámán
hajából. Babe Hill elállta a lány útját, míg Jim el nem tűnt a testőrök
gyűrűjében.
Mindez erősen szöget ütött a freudiánus kritikus, Albert Goldman
fejébe, és megjegyzései, melyeket ezekről a koncertekről írt Michael
Horowitznak, figyelemre méltók: „Kicsit korai még a kiábrándulás, de
az az érzésem, hogy a Doors megrekedt. És persze ebben az iparban
törvényszerű, hogy ha valaki megreked, akkor elkezd a bakfisoknak
játszani. A közönségük már most egyre fiatalabb, és a Doors egyre
mechanikusabb, repetitív zenét fog játszani. Aztán meg lehet, hogy Jim
Morrison egyszer csak levedli ezt a szerepét, és mint filmsztár bújik
elő.”
„Kezdetben volt az áttörés”, folytatta Goldman. „Ezt a hangot ütötte
meg az első lemez. Ettől lettünk mindannyian olyan izgatottak. Ez
hozta felszínre mindannyiunkban az elsüllyedt földrészeket. A Doors
mindenkit megtérített. De aztán elkövetkezett az igazság pillanata.
Veled a világ, baby, de hol is vagy te most? Mihez is kezdesz? Rávetted a
lányt, hogy szeressen. Akkor hát: szereted-e a lányt?”
„És bizony, itt kezdődik számukra a probléma. Ami az áttörés után
van, az maga az elidegenedés. Ha az ember egyszer kiszakadt,
odakünn elég kietlen minden. A lázadó elszigeteli magát. Nem léphet
be újra. Rohadt egy helyzet a Jézus Krisztusé: egyedül abban a
kertben!”
Goldman egy másik barátjának beszámolt arról, hogy Jim
Morrisonnak halvány fogalma sem volt arról, mit is kezdjen magával
egy olyan helyszínen, amely nagyobb, mint egy kis színház. „Ez a
pasas nem tudja, mit kezdjen magával a koncerten, amíg a zenészek
szólóznak. El van veszve, a leghülyébb dolgokat agyalja ki,
megelégszik idétlenkedéssel, olyan elmebeteg és borzalmasan esetlen
színjátékkal, aminek köze nincs a színpadi munkához. Feszélyezi a
nézőt. Gőze sincs, mivel lehet egy nagy közönséget szórakoztatni, de
szemlátomást marhára nem is érdekli.”
A Jimről író Összes újságíróhoz hasonlóan Albert Goldmant is
megijesztették és összezavarták a Jim különböző személyiségeitől
érkező összevissza jelek. Ezért a cikkben nem is írta meg, amit valóban
érzett Jim iránt. A Vogue-ban megjelent írása, ami Avedon kiglancolt
Jim-fotóját kísérte (hosszú haj, fehér kozák-ing) csak egy újabb mese
lett valakiről, aki nincs, és nem is létezett soha.
A LIFE MAGAZIN április 12-én megjelentette Tim Page fotóit a New
Havenben történt botrányról és a rossz hírű énekesről („A bűnös
Doors” címmel): „A huszonnégy éves Jim Morrison, a UCLA végzett
hallgatója a nyilvános fellépéseken és a lemezeken egyaránt
hangulatembernek tűnik, aki szélsőségekre hajlamos. Észjárása
elvarázsolt, és erősen bódítja magát.”
A Life még nem tudta, de a Doorsnak már leáldozott. A Byrds új
albuma, a Sweetheart of the Rodeo, mellyel Gram Parsons bevezette a
déli dalokat és a pédalos steel-gitárt a rockzenébe, új irányzatot indított
el, a country rockot, ami az egész rockmozgalomra kiterjedt. Párizsban
pedig, és más európai nagyvárosokban diáklázadások zajlottak,
barikádok épültek, a Doors „erotikus politikája” valósult meg éppen a
gyakorlatban, az utcákon. Az istenített kan, Jim Morrison számára a
nagy időknek vége volt – de ezt még csak ő látta.
Eltökélten ivott vagy egy hétig. Összetörte a Mustangját (nem
először), aztán egy bérelt autót is öt nappal később, amikor belehajtott
egy facsoportba a La Cienegán. (A füstölgő romokat egyszerűen
otthagyta az utcán, hogy takarítsa el, akit zavar.) Egy csinos groupie
fejére ráöntötte a sörét a Whiskyben. Mikor a lány erre azt mondta, hogy
ez nem volt valami szép dolog, Jim azt felelte: „Tudom.” Az Ohio Express
felment a színpadra. Jim összevissza beszélt, s hirtelen így szólt
magához: „Átveszem! Láthatatlanul.” Egy fiatal csajnak még lekevert
egy csattanós pofont, aztán felugrott a színpadra, és jammelni kezdett
a meglepett Ohio Express tagjaival. Amikor Jim bedugta a mikrofont a
gatyájába, és nyögdécselni kezdett, a Whiskyben kikapcsolták az
áramot: elaludt az összes fény, és elhallgatott a berendezés. Csak így
tudták Jimet leszedni a színpadról. A kidobólegények kilökték a kis
utcára nyíló hátsó ajtón, amit aztán hangosan bevágtak mögötte. Jim
olyan részeg volt, hogy még legalább fél óráig ott támaszkodott a
falnak, mire haza tudott indulni.

A BŰNÖS DOORS
1968 MÁJUSA. A Doors május 10-én játszott először Chicagóban, a
Coliseum színpadán. A filmesek mindenhová követték őket. A kezdőszám
a „Soul Kitchen” volt, amibe Jim beillesztett sorokat a későbbi „Runnin'
Blue” című dalból. Megszakította a „Break On Through”-t is, hogy a „There
You Sit” című versét elmondja közben, de aztán mint a zsákmányra ugró
oroszlán, úgy vetette bele magát a dalba megint. Utána a filmesekre
kacsintott, és megpróbált valamit elindítani.
Közelebb intette a tömeget a színpadhoz, és úgy nézett ki, mint akit
meghipnotizáltak, miközben a stáb a hömpölygő emberáradattal
küszködő rendőröket filmezte. Jim aztán eljátszott a tömeg
dinamikájával: a „Crystal Ship” közben tízezer embert csendesített le
úgy, hogy a légy zümmögését is is meg lehetett volna hallani, aztán
meg szinte az őrjöngésig korbácsolta fel a hangulatot a kemény
dalokkal („Back Door Man” és „Five to One”). Amikor elkiáltotta magát,
hogy „Ébredj!”, és elmondta a „Lizard” strófát, elektromosság vibrált a
levegőben. A „Light My Fire”-rel zártak, és a „The Unknown Soldier”
volt a ráadás: az előadás hűen kifejezte a dalban megfogalmazott
üvöltő kínt, s mikor Jim a színpadon összeesett, mint akit kivégeztek, a
közönség megint csak sikoltozásban tört ki.
Sokáig feküdt ott, az első sorokban álló lányok sírva fakadtak.
Meghalt volna? De felállt megint, és pár perc múlva a Doors tomboló
ünneplés közepette vonult le a színpadról. A tömeg megrohamozta a
színpadot, hogy megpróbáljon egy nagy zenekar eltűnt aurájának
közelében maradni, de a rendőrkordon valahogy mégis kitartott.
Másnap, szombat este a James Cotton Blues Band volt az előzenekaruk
a detroiti Cobo Arénában. Torontói koncertjükön az Earth Opera játszott
előttük, és koncert közben Jim mikrofonja olykor kihagyott. (A filmesek
lámpái is kialudtak olykor.)
Paul Rothchild is szervezett egy találkozót a Doorsszal azon a héten:
az „Orange Country Suite” korai verzióit dolgozták ki, meg a „Who
Scared You?”-t, hogy végre elkészüljenek a lemezükkel. Dens-more
tanácsot kért Rothchildtól, hogy szerinte mit tehetnének Jimmel. Jim
borotválatlanul, koszosan érkezett a stúdióba, hosszú haja ragacsosan
lógott, a szeme vérben úszott, és a ruháit érezhetően nem vetette le
több napja már. Pocsék volt a hangulat, mint akkoriban mindig, ha a
Doors stúdióba vonult. Rothchild úgy döntött, hogy a zenekar
jelenlétében hozza szóba a dolgot.
„Jim!”, kezdte Paul. „Úgy érezzük, már nem akarsz tovább dolgozni
ezen az albumon. Meg kell kérdezzelek, haver: mit művelsz? Kihúzod
magad mindenből. Rád se lehet ismerni. El tudod nekünk mondani,
hogy mi a franc történik veled?”
Densmore: „Jim hátrasimította zsíros fürtjeit, és megdörzsölte
háromnapos borostáját. Egy szóval sem válaszolt, és a néma feszültség
csak fokozódott a teremben.” Jim egymagában kisétált az
előcsarnokba, Densmore égnek emelte a kezét, a másik kettő csak a
fejét csóválta.
De másnap este Jim mindannyiuk nagy meglepetésére frissen
mosdva, borotváitan jelent meg, tiszta ruhában. Még a haját is levágta
magának: összefogta hosszú fürtjeit egy gumival, és ollóval lenyírta. Az
eredmény olyan röhejes volt, hogy el kellett Jimet vinni Sebring
szalonjába: mentse, ami még menthető a hétvégi nagy San José-i
fellépés előtt.
A zenekarok körül forgó grupie-k telefonvonalai azonnal égni kezdtek
mindkét parton: „Micsoda? Levágta? Az egészet? Mennyire rövidre?”
A DEAD. AZ AIRPLANE. AZ Animals. Country Joe. Big Brother. A Youngbloods. Taj
Mahal. Az Electric Flag. Ezek a zenekarok mind felléptek a fő műsorszám, a
Doors mellett az észak-kaliforniai folk-rock-fesztiválon, amit 1968. május
19-én, vasárnap tartottak San Jóséban, Santa Clara megye vásárterén. A
Doors késő délután lépett a színpadra, világosban. Jim az új frizurával,
kígyóbőr nadrágban, fehér mexikói ingben és kétsoros kék gyönggyel a
nyakában hátborzongató teljesítményt nyújtott – a fogadtatás azonban
csak langyos volt, mert a közönség már tíz zenekart látott előttük. Jim
kiszúrta a színpad szélénél álló őszes rockfotóst, Jim Marshallt,
odament hozzá, és megkérdezte: „Hé, Marshall, akarsz egy képet?”,
majd meggyújtott cigarettával a szájában pózolt neki, hogy
lefotózhassa.
A következő pénteken, május 24-én a Doors nevezetes koncertet
adott egy tucsoni baseballcsapat pályáján. A több ezer vaku
villanásától felidegesített Jim a színpad előtt álló tinilányokat hordta le,
és egy cigit kért. Egy percen belül meggyújtott Marlborók százai
hullottak a színpadra. Nem sokkal később elment az áram. Csönd.
Sötétség. Amikor újra világos lett, Jim közelebb hívta a tömeget, és
egyenként rámutatott azokra, akiket a színpadra hívott magához. A
„When the Music's Over”-ben eljátszotta a veszélyes mikrofonlasszózást,
és majdnem szétverte Ray fejét. Ahogy a közönség ledöntötte a
kordont, a biztonsági őrök körbeállták a zenekart, hogy a bulit folytatni
lehessen, így aztán Jim úgy énekelte el a „Light My Fire”-t a buli végén,
hogy két tagbaszakadt tucsoni rendőr fogta közre.
Másnap, május 25-én Salt Lake Cityben léptek föl. Lagymatag
közönség, és csak fél ház. Jim megpróbálta felfűteni a srácokat
goromba megjegyzéseivel, de semmi sem jött be.
„Mindenki megdöglött?”, kérdezte. „A francnak jöttetek akkor?”
A Doors négy számot játszott, aztán utálkozva levonult a színpadról,
és sosem tért vissza többet Utah államba.
1968 júniusában a Doors harmadik lemezének felvételeit befejezték,
összefésülték, és meglett a keverés is. Az első'kislemezt Jac Holzman
fia választotta ki, a „Hello, I Love You”-t, mert tetszett neki a dal
ugrándozós, rágógumizós stílusa. Jimet idegesítette, hogy a lemez
édeskés lett, és teli van Robby lapos számaival, amelyekből hiányzott
minden varázs. Tudta ő, hogy mi a baj, ahogy el is magyarázta Jerry
Hopkinsnak:
„Kezdetben a dalok úgy lettek, hogy én vagy Robby egy alapötlettel
érkeztünk csak, a szövegre meg a dallamra. Aztán a hangszerelés meg
az egész estéről estére fejlődött, nap mint nap hozzáadódott valami a
próbákon és a klubokban. Amikor koncertezni kezdtünk meg lemezeket
csináltunk, és szerződés írta elő, hogy évente hány albumot kell
felvennünk, és hány kislemezt kiadnunk minden hat hónapban, akkor
már ennek a természetes, spontán alkotási folyamatnak esélye sem
maradt. A dalokat a stúdióban kellett megalkotnunk. [Most] Robby
vagy én úgy jövünk a stúdióba, hogy a dal és a hangszerelés már kész
a fejünkben, ahelyett hogy lassanként dolgoznánk ki. Hogy az én
munkám ennek látta-e kárát? Szerintem igen. Hogyha csak lemezeket
készítenénk, akkor ez valószínűleg nem számítana. De mást is
csinálunk, így aztán nem marad elég időnk, hogy a dolgok a maguk
logikája szerint történjenek.”
Jim beletörődött, hogy a hosszú versfüzérei nem kerültek a lemezre.
Jim elmondta Hopkinsnak, hogy a „The Celebration of the Lizard” azért
nem jött össze, „…mert egyszerűen a meglévő darabokat raktam
egymás után. Nem volt ez igazi organikus fejlődés eredménye. Azért
nem jön össze, mert nem spontánul keletkezett. Egymás mellé kerültek
ezek a versek különböző alkalmakkor, ahelyett hogy egy magból
nőttek volna ki. De még most is remélem, hogy össze fog állni.”
Június 5-én az elhunyt elnök testvére, Robert Kennedy megnyerte a
kaliforniai előzetes elnökválasztást; kampányában a békét tűzte ki
célként. Lyndon Johnson nem is indult, mert félt, hogy a megosztott
nemzet elutasítja őt és Vietnammal kapcsolatos, pusztulást hozó
politikáját. Kennedy aznap este az Ambassador Hotelban a
támogatóinak mondott köszönetet, és akkor lőtték le, amikor a hátsó
ajtón épp távozni készült. Gyilkos év volt. Néhány nap múlva Andy
Warholt is majdnem megölte három lövéssel a sértődött Valerie Solanis
(aki szerepelt az I, A Manben). Warhol ugyan túlélte, de sosem lett már
a régi.
EKKORTÁJT TÖRTÉNT, hogy Jim egy kötetlen interjút adott John
Carpenternek, a Los Angeles Free Press zenei szerkesztőjének.
Carpenter legalább annyira szeretett inni, mint Jim, és az interjú a
Sunseten lévő Continental Hyatt House-ban kezdődött (Jim akkor ott
lakott), az elfogyasztott villásreggeli után, Bloody Marykkel. Később a
vakító nyári napsütésben végigsétáltak a Santa Monica Boulevard-on.
„Nagyon szeretem L. A.-t nyáron”, mondta Jim. Órákkal később Jim
kedvenc toplessbárjában kötöttek ki, a Phone Boothban. Amikor egy
töltöttgalamb-forma lány épp lehúzta a blúzát, és a Four Tops által
énekelt Tim Hardin-számra, az „If I Were a Carpenter”-re kezdett táncolni, a
filmstábból Babe Hill is odaült beszélgetni.
BABE: „Szerinted milyen gyerekei lesznek ennek a csajnak?”
JIM: „A cicijüknek rosszat tesz, hogy így táncolnak. Kérdezd meg
bármelyik toplesstáncost! Ha tönkremegy a mellük, az olyan, mintha
neked leesik a fejed. Ez a lány nem erőlteti meg magát. Leginkább
csak ácsorog ott. Az ég áldja meg ezt a helyet, és mindenkit, aki benne
van!… (Új táncos érkezik.) Ez meg túl vicces. Semmit nem vesz
komolyan. Az az érzésem, ha túl sok időt tökénél egy ilyen helyen,
tönkretennéd a lelkedet. Teljesen berozsdásodna. De erről inkább ne
beszéljünk… De ez fura azért, nem? Az emberek bejönnek ide, és az
első pillantások után mindenki intézi a saját dolgait: beszélget, eszik,
iszik. Tudod, mi van? Ez a hely ugyanazért vonzó, mint a szomszédos
bordély: a hangulata miatt, hogy jó itt beszélgetni… Na, ez a lány a
kedvencem! Ο láthatatlan. Úúúú! Mmmmm! De azt hiszem, hiba a
cicijüket közszemlére kitenni. Dramaturgiai hiba. Vékony
fehérneműben kéne táncolniuk, az több volna, sejtelmes… A Levi's
farmeros csajokat szeretem. Ilyen a gusztusom, akárki jön oda hozzám,
szerintem az a klassz.”
A beszélgetés az írásra terelődött. Jim most már Black Russian-
koktélokra váltott át.
JIM: „Az író mentalitása a kukkoló pszichológiájával rokon. Az
újságírók sose beszélnek magukról, nem úgy, mint a többi ember. Csak
felszívnak mindent, mint a szivacs, és sose mondanak semmit a saját
lelkűkről… Mert szerintem több filozófia van néhány tizenhat éves
kiscsaj fejében, mint amiről te akár csak álmodni mersz. Azok a levelek
a tinimagazinoknak… néhány nagyon magányos, mély és őszinte.
Sokat nem olvasom őket, de volt már, ami teljesen kiakasztott. Nagyon
nyitottak és őszinték.”
Amikor Tim Hardin feltűnt a pultnál, Jim szabályosan bemutatta az
összes táncosnak. Aztán az egyre részegebb Jim felugrott, és táncolni
kezdett a lányokkal, és együtt bömbölt a zenével. Babe odament hozzá,
és csendesen azt mondta: „Jim, menjünk!” A pincérlány kihozta a
számlát (39 dollár 75 centről), amit Jim a bőrgatyá-jából kihalászott
papírpénzekkel fizetett ki. Átmentek az utca túloldalára a Barney's-ba,
és tovább ittak.
A szalagra vett interjú gépelt változatát John Carpenter az előzetes
megbeszélés értelmében átadta Pamela Coursonnek, aki vagy száz
bekezdést (részeg fecsegést) kihúzott belőle, mielőtt megjelent volna.
Jim viszont a margóra odaírt néhány dolgot, amit bele akart vetetni.
ABBAN A HÓNAPBAN, 1968 júniusában a Doors ötletszerű koncerteket
adott Kalifornia-szerte. Bobby Neuwirth három hónapos szerződése
lejárt, így aztán Jim megint szabadon garázdálkodott. Mondják, hogy
volt egy futó kalandja egy jól ismert férfi prostituálttal, aki a Stripen
dolgozott. Ez az ember megzsarolta, hogy nyilvánosságra hozza Jim
titkolt szexuális hajlamait. Jim ügyvédje, Max Fink egy közvetítőt
küldött, hogy találkozzon a pasassal, egy magándetektívet, aki kemény
munkákat is vállalt. A találkozó után a zsaroló véres sebekkel és pár
foggal megrövidítve maradt ott a Los Angeles-i reptér közelében, egy
motel mögötti fasorban, és a zsarolási kísérletnek ezzel vége is volt.
Június 15., a helyszín a Sacramento Memorial Auditorium. Jim teljes csendet
parancsolt a tömött csarnokban, majd csukott szemmel lógott csak a
mikrofonon, s a feszültség egyre nőtt. Hirtelen kieresztett egy
vulkánkitörést megszégyenítő böfögést, ami meglepte a közönséget,
és tapsot aratott. A legjobb dal ezen az estén a „When the Music's
Over” volt, s előadása közben (a „fület a földhöz” résznél) Jim
összeesett, rángatózni és vonaglani kezdett a színpadon, mintha
rohama volna. Ez eltartott egy darabig, és csak jóval később kelt föl, és
énekelte el, hogy „A világot akarjuk… DE AZONNAL!!!”
Június végén a Doors pocsék volt Santa Barbarában, majd adtak két
közepes koncertet San Diegóban. Július 5-re készültek, a Hollywood
Bowl-beli nagy koncertre. A helyi KHJ rádióadó-óriás által szponzorált
nagy eseményt egy kibővített filmes stábbal akarták fölvenni, sőt
hangfelvételre is készültek egy esetleges koncertlemezhez. Mindenki
már előre izgult, és nagy volt a feszültség.
Jim állapota sem volt valami stabil. Megint szakított Pamelával egy,
Pam lakásában lezajlott, szörnyű veszekedés után. A szomszédok
hallották, hogy Pamela azt kiabálja: Jimnek ott kell hagynia a zenekart,
mielőtt halálra issza magát. Jim azzal vágott vissza, hogy Pamela pedig
narkós kurvaként végzi, ha nem hagyja abba sürgősen a heroint.
Pamela közölte Jimmel, hogy vigye a szaros cuccát a lakásból, és már
szórta is ki az ablakon Jim könyveit.
Jim egy csinos írónővel találkozgatott, Anne Moore-ral. Már
összefutottak itt-ott, amikor egy este, egy Elektra-sajtófogadáson a
Whiskyben Jim kézen fogta, és azt mondta neki:
„Szia, Anne! Ma este ugye velem jössz haza?”
Később együtt elsétáltak a lány néhány utcányira lévő lakásához,
mert Jim elfelejtette, hogy hol hagyta a kocsit. A következő két évben
Jim és Anne Moore hol együtt voltak, hol külön: Jim mindig átjárt Anne-
hez kajálni, ha Pamelával éppen összeveszett, és az kidobta.
Egyébként az Alta Cienega Motel lakója volt: ott élte az alkoholisták
zavaros, kusza életét. Tim Hardin Jim fürdőszobájában lőtte be magának
a barna, kínai heroint. Jimnek kulcsa volt a Doors irodájához, és néha
ott aludt a földszinti kanapén. A Topanga Canyon lakói pedig egészen
megszokták már, hogy Jim a sötétkék Mustang-jával sokszor a posta
előtt parkol, kikönyököl az ablakon, és csak nézi-nézi a hegyeket, amint
leszáll az este.
Pamela Courson pedig Marokkóba ment korábbi barátjával, Jean de
Breteuil-jel, hogy a butikja árukészletét ott vásárolt áruval töltse fel,
„Vannak köntösei és vannak drogosai, lusta, gyémántveretes lakájai…”
– szólt az új dal, a „Love Street” szövege, ami Breteuil grófra és az ő
homoszexuális aranyifjú barátaira utalt, akik Pamela körül rezsegtek.
(Jim a végső változatban lecserélte a „drogosai”-t ,,majmai”-ra.) A
hónap második felében Pamela nyílt viszonyba kezdett a felkapott
fiatal színésszel, Christopher Jonesszal, aki az alacsony költségvetésű,
hippitémájú filmben, a Wild in the Streetsben játszotta a főszerepet. A
film egy rocksztárról szólt (kicsit Jimre emlékeztetett), aki végül az
Egyesült Államok elnöke lesz. A jóképű, tökös srác folyton Pam gyéren
bútorozott kéglijében tanyázott, ette Pam nyúlós lasagnáját, Jim
olvasófoteljében üldögélt, és a nőjét gyömöszölte. (A kis lakásban volt
egy hatalmas fotó Jimről a nappali falán, egy kristályhajó képe fölött.
Pamela hűtője még tele volt marhaszívvei, mert – ahogy Pamela el is
mondta Christopher Jonesnak – Jim azt szereti.)
Pam összeszűrte a levet Paul Ferrarával is. „Jim elment valami rohadt
turnéra”, mesélte Ferrara, „engem meg [értsd: a filmes stábot] itthon
hagytak. Szerintem Pam sejtette, hogy Jim azt az éjszakát tuti mással
tölti. Pam teljesen kiakadt attól, hogyha Jim kiteszi hazulról a lábát,
már nincs fölötte hatalma. Úgyhogy akkor elég magányosnak érezhette
magát, meg szomorú is volt, és biztos azt gondolta: No, ha Jim vele
alszik [Anne Moore-ral], akkor én is csinálok valamit. Mint aki
visszafizet valamiért. Ezért hívott át engem vacsorára. Füvet szívtunk,
és egyszer csak ott volt mellettem, és odabújt, aztán egyik dolog
vezetett a másikhoz. Nem olyasmi ez, amire nagyon büszke volnék, de
megtörtént.”
Pár nappal később Jim odaszólt Ferrarának:
– Hallottam, hogy együtt voltál Pamelával.
– Eee… hát igen, úgy valahogy. A párbeszéd nem folytatódott.
Jim nem állt bosszút Ferrarán, sőt az év második felében még oda is
adott neki ötezer dollárt, hogy egy filmet be tudjon fejezni. Pamela futó
szerelmi kalandjai látszólag nem zavarták Jimet, de ha ilyenkor
türtőztette is magát, dühe előbb-utóbb felszínre tört: rémes előadások
formájában, önpusztító viselkedésben, önmaga és mindazok
semmibevételében, akik tőle függtek.

FIASKÓ A HOLLYWOOD BOWLBAN

1968 JÚLIUSÁNAK ELEJÉN a Rolling Stones éppen befejezte a Beggar's
Banquetet, a visszatérésüket jelző albumuk felvételeit Londonban. Mick
Jaggert rendkívül kíváncsivá tették Jim Morrison iránt a londoni zenei
újságok hízelgő cikkei, meg az is, hogy a Stones szervező ügynöke, Tito
Burns elmondta, mekkora érdeklődés előzi meg a Doors az évi európai
turnéját, amit szintén ő szervezett. A Stones 1966 óta nem járt
Amerikában, és közben a koncertezés gyakorlata egészen
megváltozott: minden nagyobb lett, és kezdetét vette a
professzionalizmus korszaka. A nagy amerikai előadók, mint Jimi
Hendrix meg a Doors, kinőtték a tánctermeket, és olyan hatalmas
sportcsarnokokban játszottak, amilyenekben a Stonesnak is fel kellett
lépnie, ha pénzt akartak keresni.
Mick Jaggernek fogalma sem volt róla, hogyan kell egy amerikai
sportcsarnokban tálalni egy rockbulit. Tito Burns ezért azt tanácsolta
neki: menjen el Los Angelesbe, és nézze meg július 5-én a Hollywood
Bowlban, hogyan játszik tízezer ember előtt a Doors. Úgyhogy amikor
1968. július 3-án Jagger befejezte a Beggar's Banquet keverését,
barátnőjével, Marianne Faithfullal és Jimmy Millerrel, a Stones
producerével Los Angelesbe repült. Két nap múlva Mick megjelent a
Doors irodájában, és Jimet kereste.
 Az utca túlfelén, az Alta Cienega Motel 32-es szobája előtt csengő
fizetős telefont January Jansen vette fel. Jim az ágyon feküdt, és a tévét
nézte, de a hangot levette. Tim Hardin a fürdőszobában épp heroinnal
lőtte be magát.
Jansen így számol be az eseményről: „Teljes pánikban telefonáltak át
az irodából:” »Itt van Jagger! Már megy is át az utcán!« Mondom
Jimnek: »Te, Jim… öö, Mick Jagger van az irodában. Átjön ide.« Mire Jim:
»Jól van.«
Kopogás hallatszott, nagyon halkan. Jim bólintott, én meg
kinyitottam az ajtót. És [Jagger] azt mondta: »Hello, én Mick vagyok.«
Mire én: »Nahát, tényleg!« Majd kiugrottam a bőrömből! Az energiát
tapintani lehetett. És Mick bejött.”
Ha a londoni Chester Square-i, elegáns házban lakó Micknek voltak is
fenntartásai Jim szerény motelszobáját illetően, azt jól palástolta. „Mick
kényelembe helyezte magát”, emlékszik vissza Jansen. „Nem nézett
körül utálkozva, hogy mi ez a nyomortanya. Jó helyen volt, közel az
irodához.”
A két rocksztár még sosem találkozott. Jagger öt hónappal idősebb
volt Jimnél, és három évvel korábban lett belőle sztár. Jim felállt, és
kezet rázott Mickkel, aztán visszadőlt az ágyra: pihent az esti
Hollywood Bowl-i előadás előtt.
Mick megkérdezte Jimet: szokott-e előadás előtt meditálni?
Jim úgy nézett Mickre, mintha őrülttel beszélne:
„Meditálni? Na, azt nem. Arra ott van John és Robby.”
Mick a színpadi munkáról akart beszélgetni, mondta, hogy meg
akarja tanulni, hogyan kell nagy tömeget kezelni. Elmondta Jimnek,
hogy a Stones tizenöt hónapja nem lépett föl sehol, és egészen
berozsdásodtak. Jim Brian Jones felől kérdezősködött. Mick égnek
emelte a szemét, és azt mondta, hogy Brian nincs könnyű helyzetben.
Vagy éve már, hogy a barátnője otthagyta Keith Richardsért. Mick azt
mondta: szerinte Brian Marokkóban van, ahol egy hegyi törzs zenéjét
veszi szalagra, egy csapat zenészét, akik egyben varázslók is. William
Burroughs egy barátja, Brion Gysin mesélt róluk Briannek.
„Ismered Williamet?”, kérdezte Mick.
Jim a fejét rázta.
Jansen később Frank Lisciandrónak ezt mesélte: „A színpadi táncról
beszélgettek. Mick azt mondta: nincs kibékülve a saját mozgásával. Azt
mondta, hogy a tánc az egyetlen dolog, amit nem tud. Jim meg ő
együtt keseregtek, hogy egyre nehezebben tudják jól érezni magukat a
színpadon, és nem tudnak már önfeledten táncolni. Minél nagyobb a
helyszín, és minél több az ember, annál nehezebb kapcsolatot találni
velük. Mindent egyre jobban túl kell hajtani. »Ha elesel a színpadon,
akkor annak igazi esésnek kell lennie«, mondta Jim Micknek.
Együtt nevettek azon, hogy fel lett fújva minden. Mindketten
filmcsillagokon meg cowboyhősökön nőttek föl, és egyszer csak ők is
ott találták magukat a reflektorfényben. Mind a ketten egy kicsit
szégyenlősen, kisfiúsán kezelték ezt a dolgot, de ugyanakkor nagyon
profin. És sütött róluk, hogy egymás tehetségét kölcsönösen nagyon
tisztelik.”
Rebesgették azt is, hogy Mick ajándékba adott Jimnek egy kis LSD-t,
amit előző nap kapott egy Los Angeles-i barátjától; s hogy ezt Jim Mick
távozása után rögtön be is szedte. Tim Hardinnak, aki ezután
kecmergett elő a fürdőszobából, elmondták, hogy épp most ment el
Mick Jagger. Az énekes, aki épp akkor szállt el a herointól, azt hitte,
hogy szórakoznak vele, és a francba küldte őket.
MIKOR JAGGER TÁVOZOTT, Jim felhívta Pamelát, hogy elmesélje neki a
látogatást, és hogy megkérje: jöjjön Pam kocsival érte, és vigye el a
koncertre. Pam azt felelte, hogy Jim most ne számítson rá, mert épp
társaságban van. Azt is mondta neki, hogy ott kell hagynia a Doorst, és
valóban költővé kell válnia. Pam ezt már hónapok óta mondogatta
Jimnek, mert utálta a Doorst. Az volt a véleménye, hogy az egész
mélyen Jim színvonala alatt van, és különben is tönkremegy benne. Jim
nem kezdett vitatkozni, csak emlékeztette Pamelát, hogy egyelőre a
Doors állja Pam számláit, a butikját, mindent. Pam mondta, hogy ott
lesz a koncerten, és vele megy Christopher Jones is.
A HOLLYWOOD BOWL, a tizennyolcezer ülőhelyes amfiteátrum 1922-ben
épült a Cahuenga-szorosban. Ez a festői hely a hegyekben, a város
fölött ideális helyszín volt a Los Angeles-i filharmonikusok vagy nagy
operatársulatok számára (amelyeknek eredetileg készült), de a
kihangosított rockbulik rendezése problémákat vetett föl. A Doors
technikusai két nappal a buli előtt érkeztek, hogy felépítsék a szerelést:
ötvennégy erősítőt raktak föl végig a majdnem harmincméteres
színpad előtt: ez akkora hangerőt eredményezett, hogy még egy
mérföldnyire is jól lehetett hallani. Volt a Doors csapatában egy új
ember is: Harrison Ford, aki színészi ambíciókat dédelgetett, de a
bulikon ácsként dolgozott, és – meg nem erősített hollywoodi
szóbeszéd szerint – még az is a feladatai közé tartozott, hogy a
zenekarnak füvet szerezzen. Ο kezelte az egyik kamerát is a négy
közül a koncert filmfelvétele közben.
A koncertre minden jegy elkelt, és nagyon várták Los Angelesben. A
KHJ rádiósai úgy találták, hogy az összegyűlt tömeg még annál is
zavarodottabb volt, mint amely néhány hónappal korábban a Monkees
koncertjére érkezett. A forró júliusi estén a Steppenwolf kezdett új
slágereivel: a „Born to Be Wild”-dal és a „Magic Carpet Ride”-dal. Utána a
Chambers Brothers csigázta tovább a tinédzsereket a hosszadalmas,
pszichedelikus számukkal, a „Time Has Come Today”-jel. Mick Jagger, aki
a Doorsszal vacsorázott a buli előtt, most a színpad mögött ücsörgött,
és figyelte, hogy zajlanak a dolgok.
A Doors kilenc körül lépett színpadra az összegyűlt tömeg
tumultuózus kavargása közepette, és egy visszafogott előadást
produkált, amivel mindenkinek csalódást okozott. A rock lázító istene
nem volt jelen. De hiányzott az erotikus politikus, az elektromos sámán
és a Sárkánygyíkkirály is: egyik sem került elő. Ehelyett Jim – mindenki
megdöbbenésére – énekelt: dalait pontosan intonálta, a színpadon egy
helyben állt bőrnadrágban és marokkói mellényében, csak nagyon
keveset mozgott. A nyakában egy ezüstkereszt lógott, amit sose láttak
még rajta, és egyik cigarettát szívta a másik után, ami szintén nem
volt rá jellemző. Csak amikor üvöltenie kellett, akkor dőlt rá a
mikrofonra, és eresztette ki a hangját – és csak egyszer-kétszer
engedte el magát annyira, hogy bemutassa az összegörnyedve eljárt
hopitáncát.
A másik három csak nézett egymásra meglepetten, ahogy Jim
egymás után énekelte a sikerszámaikat, valamint a többi dalt az éppen
megjelent Waiting for the Sun-ról: a „Five to One”-t, a „Hello, I Love You”-t, a
„Spanish Caravan”-t es a „The Unknown Soldier”-t. Minden dal után tinik százai
követelték ordítva a „Light My Fire”-t. A „Celebration” két részletét belevette
a „Horse Latitudes”-be, és három új versét („Accident”, „Grasshopper”,
„Ensenada”) adta elő a „The End”-ben. Jim végig üres tekintettel bámult,
kicsit mosolygott, és meg sem próbált a közönséggel kapcsolatot
teremteni.
Több oka is volt, hogy ilyen langyosra sikerült a buli. Az első sorban
ott ült Mick Jagger, Marianne Faithfull és Jimmy Miller – Jim magán
érezhette Jagger könyörtelen tekintetét. Pár sorral hátrébb meg Pamela
bújt össze a pasijával. A nagy teljesítményű filmes lámpák fehér
forrósággal árasztották el a Doors rendszerint sötét színpadát. A Bowl
hatalmas mérete is nyilván feszélyezte Jimet, meg az éretlen, fiatal
közönség, akik röhögtek a zenekaron, mindenfélét bedobáltak,
pfujoltak az új dalokra, és összevissza szaladgáltak a koncert közben.
Pam azt mondta Jonesnak, hogy ha Jim tényleg LSD-vel csinálta végig a
bulit, akkor nem is nyújtott rossz teljesítményt, mert zeneileg hibátlan
volt az előadás – csak épp mindenki hülyére unta magát közben. A
srácok nyers rockszínházra számítottak, ami elmegy a valódi
emberáldozat határáig, s ehelyett egy élő tévéműsort kaptak. John
Densmore eszeveszettül dühös volt, amikor Robby megmondta neki,
hogy Jim a színpadra lépés előtt bevett pár LSD-tablettát.
Mick és Marianne leléptek a koncert után tartott fogadás előtt. Jimmy
Miller később elmesélte, hogy útközben a hotelba Mick Jagger
panaszkodott, hogy a Doors unalmas volt. A Hollywood Bowl-beli koncert
üzletileg nagy sikernek bizonyult, de a Doors hírnevén nagy csorbát
ejtett. A Doors Ellen Sander (Jac Holzman barátnője) szavaival élve
„komoly, helyi presztízsveszteséget” szenvedett el: ugyanis a
környékbeli gimnazisták mindenfelé csepülni kezdték a zenekart. Mick
Jagger pedig azt tanulta meg belőle: hogyan ne nézzen ki egy
nagyszabású rockkoncert.
Pamela és Christopher Jones a buli után hátramentek az öltözőhöz. Jones
kint várt, míg Pam bement. Egy idő múlva Pam kidugta a fejét, és
behívta Jonest. Amikor Jones belépett, Jim az ölébe rántotta Pamet,
úgy, hogy Pam lábai szét voltak tárva. Jones ezt mesél-
 te az esetről Patricia Butler írónőnek: „Jim csak ült ott, vigyorgott rám,
az ölében Pam, aki eléggé zavarban volt. De Jim tudott rólunk, és épp
azon igyekezett, hogy engem provokáljon, hogy csináljak jelenetet. De
én csak álltam ott, és marhára visszavigyorogtam. Engem akart ő
kiborítani?”

AZ URAK
1968 JÚLIUSA. A Doors megint turnézott a filmes stábbal. Dallasban
július 9-én Jim előadta a majdnem teljes „Texas Radio and the Big
Beat”-et, egy újfajta vers-dalt, amit a késő este sugárzó Bible Belt
rádió erélyes hangú prédikációi inspiráltak. Ugyanitt kigúnyolta a
színpadot őrző rendőröket, provokálta őket, hátha sikerül belőlük
kiváltani valami látványos reakciót, ami jól mutatna filmen.
Másnap este Houstonban spontán verskompozíciókat adott elő a
„Back Door Man” középrészében, felhasználva a szokott „Can the wind have it
all?” es a „We tried so hard; maybe we tried too hard” darabokat. A „When the
Music's Over” költői betétjei között helyet kapott a „Winter Photography” és a
„Count the Dead and Wait Till Morning”, amelyek friss jegyzetei között
szerepeltek. Hogy a sokak által hallani akart „Crystal Ship” és „Light
My Fire” kiváltotta unalmat ellensúlyozza, Jim a zenekar élén egy kis
rhythm and bluest nyomott: a „Little Red Rooster”-t és a „Who Do You
Love?”-ot. Ismét megdolgozta a rendőröket, azt szerette volna, ha a
srácok lerohanják a színpadot. A rendőrök erre végig felsorakoztak a
színpad szélénél, nem lehetett tőlük látni a zenekart. Jim kiüvöltött a
közönségnek:
„Ha ti nem jöttök ide föl, akkor nekem kell átmennem rajtuk… Ez az
utolsó esélyetek!”
A rendőrök még szorosabbra vonták a kordont a zenekar körül, és a
bulinak vége lett.
A WAITING FOR THE SUN, mely a régi dalok, a sietősen írt
töltelékszámok és könyörtelen zsenialitás keveréke, az 1968-as év
nyarának nagy albuma lett, miközben a városok gettói továbbra is
lángoltak, és a demokraták kongresszusán Chicagóban a rendőrök
erőszakot alkalmaztak. (A lemez égő rózsaszín borítóján a zenekar fotói
szerepeltek, melyeket Paul Ferrara és Guy Webster készített.) Azok a
rádióadók, amelyek nem voltak hajlandók lejátszani a szexuális töltetű
„Love Me Two Times”-t és a radikális „The Unknown Soldier”-t, most
rácsaptak a „Hello, I Love You”-ra, a pszichedelikus zene és a
rágógumipop tökéletes hibridjére. Július végére a „Hello” első lett
Amerikában a kislemezek listáján, a nagylemez pedig augusztus
végére lett az albumok között listavezető, és hat hétig el sem mozdult
onnan. Azután meg a világtalan latin-amerikai énekes, José Feliciano lett
az első a listán a „Light My Fire” jazzes feldolgozásával.
Még mindig a Doors volt Amerika legnagyobb bandája. Senki a
közelükbe sem ért.
A stabil eladási statisztikákkal megtámogatva Jim azon a nyáron
őrületes koncerteket produkált. Seattle-ben és Vancouverben sikerült a
zenekarral úgy felkorbácsolnia a hangulatot, hogy a közönség
elsöpörte a rendőrkordont, felözönlöttek a színpadra, és ott
elragadtatott táncot jártak Jim körül. „A megvilágosodás orgiája – csak
így írható le, ami történt”, vélekedett a Vancouver Sun.
Ám ezek az elsöprő bulik csak nyitányai voltak a következő hónap
féktelen tobzódásainak, melyeket a Doors keleten provokált ki.
MINDENKI ÚGY KÖNYVELTE EL, hogy Jim Morrison a Waiting for the Sun
után már nem törődött többé a Doorsszal: nem írt már dalokat, inkább
egész álló nap ivott, és tehetségét szétfecsegte a Santa Monica
Boulevard bárjaiban. Az igazság azonban ennél összetettebb. Való igaz,
hogy gyakran rúgott be Tom Bakerrel a Phone Boothban vagy a
Barney's Beaneryben, és sokszor indult el Babe Hill-lel a kaliforniai 6o-
as úton, hogy Palm Springsben aztán napokra nyoma vesszen. De
közben írt, dolgozott a versein.
1968. július 24-én befejezte és dátummal látta el két, kézzel írott
versfüzérét. Az egyik a The Lords (Az urak), melynek a „Feljegyzések a
látásról” alcímet adta: ennek költői képei a film és a média területéről
származtak, és Jim már vagy három éve dolgozott rajta. A másik
alkotásban, a The New Creatures (Az új teremtmények) címűben költői
interpretációkat gyűjtött össze saját rocksztárszemélyiségéről és
kalandjairól: önmagát tanulmányozva térképezte föl az ünnepelt
nemzeti legendává vált híresség lelkivilágát, ahogy Lord Byron óta
senki sem tudta. Ezek a néha fájón éleslátó, néha viszont banális és
más versekre emlékeztető darabok együtt írják le a kitaszított lázadó
lelkivilágát, aki száműzte magát a túlfeszített idegek és a
kétségbeesés spirituális vidékére. Különösen sajátos volt az Uraknak az
a beállítása, hogy ők az emberi kultúra és viselkedés hiperreális
irányítói, a láthatatlan főpapok, akik az emberiség érdekében
közbenjárnak a sorsnál és az isteneknél.
Jimnek föltett szándéka volt, hogy verseskötete jelenjen meg.
Legépeltette a verseit Kathy Lisciandróval, a zenekar titkárnőjével.
Michael McClure azt javasolta Jimnek, hogy magánkiadásban
jelenjenek meg a versek, korlátozott példányszámban.
EKKOR, JÚLIUS VÉGÉN Jim megpróbált kilépni a Doorsból. Vissza akart
menni Pamelához, és a lány azt mondta: ha vele akar élni, ott kell
hagynia a zenekart. Jim tudta, hogy ez eszement ötlet, de testileg és
szellemileg is teljesen kimerült. Egy jegyzetben azt írta, hogy úgy érzi:
a lelke elillan, és ez rémülettel tölti el. A barátai észrevették, hogy már
nem nevet annyit.
Egy nap besétált az irodába, csendben leült a kanapéra, Ray
Manzarekre nézett, aztán megszólalt:
„Ray, ki akarok szállni.”
Ray lelki szemei előtt azonnal összeomlott egész felépített világa.
Végül, a pánikrohamát legyűrve sikerült megkérdeznie:
„Miért?”
„Mert nem bírom tovább.”
Ray azt mondta, nem érti. Szerinte remekül mennek a dolgok. A
titkárnő hozott Jimnek egy hideg sört. Ray látta, hogy Jim fáradt.
Hullafáradt.
„Mondom, Ray: nem bírom tovább.”
Ray győzködni próbálta Jimet: a Doors csak hétvégeken játszik,
aztán mindenki hazamegy. Jim szerint ez túl sok meló?
„Nem, haver.”
Ray megkérdezte, hogy a stúdióbeli munkával van-e Jimnek gondja.
Túlságosan nagy igénybevételt jelent egy lemezfelvétel?
Jim lehorgasztotta a fejét. Már lenyomta a sörét.
Azt mondta:
„Úgy érzem, nem bírom tovább.”
„De miért? Mi a baj?”
Jim felnézett Rayre:
„Azt hiszem, idegösszeomlásom van.”
Az irodában nagy lett a csend.
„Ne mondd már! Ez túlzás. Csak sokat iszol. Az kezd megártani.”
„Nem, Ray, hidd el, hogy idegösszeomlásom van, és ki akarok
szállni.”
Ez még így ment egy darabig. Manzarek hízelgett Jimnek, azt
mondta neki, hogy szereti, és könyörgött, hogy adjon még fél évet a
Doorsnak. Megígérte neki, hogy ha akkor is ugyanígy érez, feloszlatják
a zenekart. Kathy Lisciandro azt tanácsolta Jimnek, hogy menjen haza,
és aludjon pár napig. Az irodából nem fogják zavarni. Felejtse el a
zenekart. Jim újra csak azt mondta, hogy idegösszeomlása van, de a
barátai nem vették komolyan, és féltek is megérteni, amit mondott.
Amint Jim egyedül kilépett az ajtón, azt motyogta magában:
„Nem vagyok valami jól.”
A Doors-tagok és az alkalmazottak, akiket alaposan megijesztett az
eset, Jim jelenetét tipikus morrisoni trükknek könyvelték el, amivel
csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Jim környezetében senki sem
akarta elhinni, hogy tényleg idegösszeomlásban szenvedett, amiből
valószínűleg soha ki nem gyógyult, mert nem kezelték, és az itallal
való öngyógyítás csak súlyosbította betegségét, és olyan állapotot
eredményezett, amit időszakos pszichózisnak lehet nevezni.
EGY ESTE EGY SLÁGERLISTÁS CSAPAT JÁTSZOTT a Whiskyben, és Jim elment
megnézni őket. Ott volt Pamela Miller is néhány másik csaj
társaságában a GITO-ból, és megpróbáltak beszélgetni vele, de Jim
részeg volt, és egyre csak ugyanazt hajtogatta: „Gyerünk. Szopjál le.
Most rögtön.” Később eltűnt egy boxban, amelyben már ott ült Eric
Burdon, az Animals volt énekese a barátnőjével, a szemközti Body
Shop táncosnőjével. Jim jól érezte magát. Rendelt egy sört, és mikor a
lány valamit kérdezett tőle az egyik daláról, a pohár teljes tartalmát a
lány fejére öntötte.
Döbbent csönd. Senki sem mozdult. A lány csak nevetni tudott.
Amikor elment mosakodni, Burdon, aki az észak-angliai Newcastle-ban
nőtt fel, ahol a kemény verekedések mindennaposak voltak,
megpróbálta finoman kezelni az esetet: „Mondtam neki: »Figyelj, Jim,
ez itt nem a műsor. Itt emberek közt vagy, nem a színpadon.« Mire
nagyon bántani kezdte, amit művelt, mint aki épp kijön egy transzból,
és nagyon őszintén elnézést kért.”
Jim egy szempillantás alatt a színpadon termett, és a zenekar tagjai
– közép-nyugati fiatal srácok – teljesen megilletődtek: Jim Morrison egy
színpadon velük! Jim azonban nem énekelt, hanem kisajátította a
mikrofont, és szavalni kezdte az abban az évben írt „Graveyard Poem”
(Sírvers) című költeményét. A zenekar lement a színpadról, Jim pedig
nekiállt pocskondiázni a közönséget a béketűrő hippitermészetük
miatt.
„Azt hiszitek, hogy kurva nagy forradalmárok vagytok? Kurvára nem!
Egy rakás szaros nigger, az vagytok!”
És így tovább, miközben az emberek szájtátva bámultak.
„Bizony! Niggerek!”
A kidobóemberek főnöke, egy fekete exrendőr megragadta Jimet az
ingénél fogva, leráncigálta a színpadról, és kidobta a klubból. Valaki
kihívta a rendőrséget, és azok már kint várták Jimet. Egyikük
megfogta, de Jim kitépte magát a kezéből és az inge a rendőr kezében
maradt. Ő elszaladt a Sunseten az autók között cikázva, a
motorháztetőkön ugrált át, futott, amerre látott, közben pedig megállás
nélkül a „szaros niggereket” ócsárolta.
A rendőrök még csak utána sem szaladtak.
Ekkoriban tartotta az Elektra a csodálatos új stúdiójának és
irodaépületének átadását megünneplő fogadást. Jim a haverjaival jelent
meg, teljesen részegen. Néhány újabb pohár után azt kezdte
mondogatni az orra alatt motyogva, hogy mindezért ő fizetett: a
perzsaszőnyegekért, a tölgyfa padlóért, a legmodernebb elektronikáért
– az eladott Doors-lemezekkel. Majd egy hirtelen mozdulattal felugrott
az irodafőnöknő íróasztalára, és csizmájával nekiesett az IBM Se-lectric
írógépnek. „Vigyétek a francba ki innen!”, sikoltozták az irodisták, és
Jimet kituszkolták az utcára, ott belökték egy autóba, de ott is tovább
ordítozott, hogy ezért a sok szarért csak ő fizetett. (Igaza is volt.)
Egy reggel, amikor az Elektránál dolgozók megérkeztek az
épülethez, azt látták, hogy valaki nagyon furcsa pózban fekszik a ház
előtti bokrok között. Hívni akarták a mentőket, de Susanne Helms, az
irodafőnöknő lebeszélte őket.
„Csak Jim az. Megint kiütötte magát. Ne nyúljatok hozzá! Ne is
szóljatok hozzá!”
Jim aztán később magához tért, lesöpörte a koszt meg a leveleket a
bőrruhájáról, és elsétált reggelizni Duke büféjébe.
 EGY ÁRTATLAN ÁLDOZAT
AMIKOR A DOORS 1968 AUGUSZTUSÁNAK ELEJÉN megint keletre ment a
filmes stábbal, Jim Morrison akkor is be volt szíva. Akkor is félig részeg
volt, amikor egy jól sikerült koncertet adtak a connecticuti
Bridgeportban augusztus 1-jén: a szemét lehunyva koncentrált, és alig
mozgott, miközben egy fenyegetően közeledő vihar visszhangzott a
Long Island-i tengerszoros fölött. Az előadásnak szürrealisztikus
hangulata volt, ahogy Jim kristálytisztán artikulálva énekelt és szavalt.
A közönség mozdulatlanságba dermedve ült, és csendben távozott a
ráadásként eljátszott „Little Red Rooster” és „The Unknown Soldier”
után.
Másnap aztán, augusztus 2-án a filmesek megkapták a felfordulást
is.
New York City párától gőzölgött aznap, péntek este. A fő műsorszám
a Doors volt a Singer Bowl színpadán, a queensi Flushing Meadowsban. A
színfalak mögött szinte tapintható volt a feszültség. Az elsőként
fellépő, lendületes zenét játszó angol Who tagjait bosszantotta, hogy
itt nem ők jelentették a fő szenzációt, pedig azon a nyáron talán ők
voltak a legfelkapottabbak a világon. Úgyhogy nem engedték meg,
hogy a Doors szerelése a színpadon legyen, miközben ők saját, vad
indulatoktól fűtött zenéjüket nyomják, melynek végén robbanások
hangzottak, és törött gitárok maradtak a színen. A Who műsora alatt
elromlott a Singer Bowl forgószínpada, és a közönség nagy része
emiatt semmit nem látott a buliból, amitől nagyon bosszúsak lettek.
Jim Jac Holzmannal és Ellen Sanderrel egy limuzinban érkezett a
koncertre, és a nő később ezt írta: „Morrison és »a fiúk« eltávolodtak
egymástól. Morrison túl eszelős volt, túlságosan megbízhatatlan, túl
intellektuális, túl beképzelt, de főleg túl bizonytalan és gyenge. A
többiek kerülték a társaságát, ő meg azzal fizetett vissza, hogy
állandóan kilépéssel fenyegetőzött. Magányos volt, ahogy minden
írónak magányosnak kell lennie, és gyakran itta le magát a sárga
földig, és művelt botrányos dolgokat. De ugyanakkor egy nagyon
kedves pasas volt – már amikor nem játszotta meg magát.”
A buliba tartva Jim átlapozta a Village Voice-t, és panaszkodott, hogy
mennyire unja magát New Yorkban. A sofőr eltévedt. „Ez a kurva
anarchia”, mondta Jim, és elkezdte énekelni az „Eleanor Rigby”-t.
Sander azt találta mondani, hogy Jim talányosan viselkedik. „Igyekszik
az ember”, hangzott a válasz. A Singer Bowl környékén a dugóban Jim
lenyitotta a limuzin ablakát, és hagyta, hogy rajongói benyúljanak az
ablakon és megtapogassák.
„Csajok, nem kísérnétek el a színpadig?” kérdezte tőlük. „Különben
még megrohan a tömeg.”
A színpad mögött szűk volt a hely és steril. Jim körülnézett, hogy a
filmes stáb ott van-e, és kilépett a tömegbe, a kölykök körülvették, de
mintha féltek volna túl közel merészkedni hozzá. Jim adott pár
autogrammot, aztán eltűnt a színpad mögött.
Pokoli ricsaj tört ki, amikor a Doors egyórás késés után végre feltűnt:
a több mint tizenötezres tömegen keresztül az újonnan fogadott fekete
philadelphiai magándetektív-testőrök szorosra zárt sorfala védte őket.
A szolgálaton kívüli egyenruhás rendőrök visszaverték a színpad ellen
indított első támadást, majd védekező félkört formáltak. Jimnek a
kemény New York-i utcai rendőrök vonalán kellett áttörnie, ha látni
akarta a tömeget.
„Nyugi” mondta a közönségnek, „most sokáig itt leszünk.”
Prédikált nekik, sikított, nyögött, összeesett, végigosont a színpad
szélén. Az első sorokban állók megpróbálták őt megragadni, a kezeket
a húsz színpadi rendőr lökdöste vissza. Jim az ismert dalokat
félbeszakította, hogy a „Celebration”-ből hosszú részeket szavaljon, és
más szürreális, rögtönzött verseket, amivel megzavarta a türelmetlen
Long Island-i tinédzsereket. Amikor a rendőrök keményebben léptek fel
az első sorokban állókkal szemben, faszékek röpültek a színpadra. Jim
felkapta őket, és visszadobálta a hullámzó tömegbe. A filmesek
forgattak végig, és igyekeztek kikerülni a röpködő tárgyakat.
Az este utolsó száma a „The End” volt. Azok a srácok, akik nem láttak
semmit, nagyon frusztráltak, idegesek és nagyon hangosak voltak.
Sokan fölordítottak Jimnek a színpadra. Egyesek kimerültek, és fölálltak
a székekre, így viszont sokan nem láttak tőlük, és azt kiabálták nekik:
„Üljetek le”.
„Csssss!”, suttogta Jim. „Figyeljetek! Most valami komoly következik.
Mindenki maradjon csöndben. így tönkreteszitek az egészet!”
A lemezre vett változatot folyton megszakította költői betétekkel, pl.
a „Fall down now, strange gods are coming” kezdetűvel (Vesd magad a
földre, különös istenségek közelednek), de más improvizációkkal is.
Egy ponton felkiáltott, mintha rémálmot próbálna elzavarni: „Távozz!
Távozz!”. Amikor az oidipuszi verssorokhoz ért, a közönség őt jóval
megelőzve, hangosan énekelte: „…és lement a hallba”. És amikor a
tetőponthoz ért („Mama?”), fiatal lányok százai sikoltottak fel rémülten.
A zenekari finálé kezdetén Jim összeesett, mint akit lövés ért, a stadion
tombolt. Robby Krieger visszhangosított elektromos viharral fejezte be
a számot.
De Jim még nem végzett. Ahogy a buli a végéhez közeledett, kiment
a színpad szélére, és leszólt egy fiatal spanyol párnak, akiket már
korábban kinézett magának. Ránézett a termetes Puerto Ricó-i srácra,
és megkérdezte: „Hogy állíthattál ide egy ilyen ócska mexikói
kurvával?”.
A srác felkapta a székét, és Jimhez vágta. A színpad környéke
felbolydult, mert székek tucatjai röpködtek a forró, párás levegőn át.
Jim csak táncolt tovább, és hisztérikusan nevetett. A rendőrök
megpróbálták letuszkolni a színpadról, de ő lefeküdt, és meg sem
tudták mozdítani. Végül a fekete testőrök vitték ki a zenekar tagjait az
öltözőkbe. A rendőrök összecsaptak a fiatalokkal, és egy kisebb
zavargás következett tucatnyi letartóztatással és rengeteg személyi
sérüléssel, amiről a másnapi sajtó alaposan beszámolt.
A Doors roadjainak az erősítőket kellett védelmezniük, hogy szét ne
szedje a tömeg. A Singer Bowl a közönség távozása után úgy festett,
mintha legalábbis bombatámadás érte volna.
Pete Townshend, a Who intelligens, eredeti stílusú szólógitárosa oldalról
nézte ezt a vad drámát. Látta Jimet, amint közömbösen nézi a
testőröket, akik összeverik a kölyköket, csak azért, mert közel akartak
kerülni hozzá. Townshend azt hitte: őt már nem érheti meglepetés, de
mégis megdöbbentette Jim Morrison, aki a tömeg hangulatát tudatosan
az imádattól az elragadtatásig fokozta, majd tovább, egészen a káoszig
és az erőszakig. Townshend hamarosan ezután megírta a „Sally
Simpson” című dalát, amely fonák tisztelgés Jim előtt.
A színpad mögött Jim egy tizenéves lányt vigasztalt, akit fejen talált
egy eldobott szék. Vérzett a feje, és sírással küszködött, Jim pedig
átkarolta. A kamera ezt is vette.
„Ez a demokrácia”, mondta Jim a lányt csitítva, s közben mesterkélt
vigyorral nézett a kamerába. „Valaki eltalálta egy székkel. Lehetetlen
megmondani, ki tette.”
Gyengéden letörülte a vért a lány arcáról.
„Már elállt a vérzés”, mondta halkan. „Ő, szegény, csak egy ártatlan
áldozat.”
Amikor pedig egy piros ruhás groupie odasasszézott, Jim
megragadta, és a kamera kedvéért, széles mosollyal az arcán benyúlt
a ruhája alá. Később megkérdezte:
„Szerintetek hiteles volt, ahogy azzal a lánnyal beszéltem?”
1968. AUGUSZTUS 3-ÁN, SZOMBATON a „Hello, I Love You” már
országosan listavezető kislemez volt, és ez harsogott üres
monotonitással minden autó rádiójából. Aznap este a Doors a Cleveland
Public Auditóriumban lépett föl, ahol Jim megint megdolgozta a
közönséget a film kedvéért. Pocsolyarészegen érkezett a bulira, és
vagy öt percig nélküle játszotta a zenekar a „Break On Through”-t.
Amikor aztán bejött, egy literes Jack Danielst szorongatott a jobb
kezében, a bal keze pedig fölfelé mutatott középső ujjával beintett a
kilencezres telt háznak. Kiabálni és tántorogni kezdett,
összefüggéstelenül énekelt, Krieger pedig túlhangosított
gitáreffektekkel próbálta elnyomni a hangját. Ettől Jim begurult.
„Semmit sem hallok magamból. Jól fogjátok érezni magatokat,de
nagyon keli, hogy figyeljetek rám, mert halk leszek.”
A zenekarhoz fordult:
„Ha nem hallom a saját hangomat, hozok egy puskát, és megölök
valakit!”
A „Five to One” hosszú és borzalmasra sikerült előadása közben az
elöl állókkal elegyedett szóba, amire nevetés, csúfolódás és taps volt a
válasz. Aztán felordított:
„Figyeljetek! Figyeljetek! Azt akarom, hogy érezzétek! Nem vicc! Azt
akarom, hogy érezzétek!”
A „When the Music's Over”-ben egyszer sem volt képes pontosan
belépni az énekkel, és Krieger folyamatosan azon igyekezett, hogy Jim
részeg hőbörgéseit elektromos hanghullámokkal takarja el. Jim
visszament a mikrofonhoz:
„Lágyabban, baby! Belül kell, hogy érezd. Engedd be méééély-re….
Hé, figyeljetek! A saját történetemet akarom, hogy megtudjátok. Oké!
Oké! Csak pár szót szólnék, ha nem zavarok… Nem tudom, hol vagyok,
és hogy kerültem ide, de itt vagyok.”
Szavalni kezdte a verseit: a „Vast Radiant Beach”-et és a „The Royal
Sperm”-öt . Kért egy Marlborót, mire többtucatnyi cigaretta hullott a lába
elé. A zenekar belefogott a „Soul Kitchen”-be, de Jim kimerült: otthagyta a
mikrofont. Úgy látszott, hogy a színpad szélére ment hányni, s ezzel
hatalmas tapsot aratott. Mire a zenekar belefogott a „Light My Fire”-be,
Jim már rég magán kívül volt. Ray szólója közben folyamatosan azt
ordítozta: „Gyerünk!”, s mikor Robby szólója kezdődött, Jim
torkaszakadtából azt üvöltötte: „TUDJÁTOK, HOGY MÁR NEM BÍROM?!
TUDJÁTOK?! NEM BÍROM TOVÁBB! GYERÜNK! YEAH! GYERÜNK!”
Egyszer csak Jim – kezében mikrofonnal – a közönség sorai közé
vetette magát, és ami akkor következett, az az amerikai futballban a
labdáért folytatott közelharchoz volt hasonló. Amerre Jimet a fejek
fölött továbbadták, mindenütt verekedések robbantak ki, ő pedig csak
kántálta a yippie-jelszót, hogy „DO IT! DO IT”. Mire valahogy
visszakeveredett a színpadra, a hangja teljesen elment; a zenekar
befejezte a „Light My Fire”-t, és sietve elhagyták a színpadot.
A srácok sokáig kántálták Jim nevét, de nem volt ráadás. Erre ismét
székeket dobáltak, majd szétverték a lelátókat, és súlyos faajtókat
szedtek darabokra a fékezhetetlen pusztítás e szertartásán.
ENNEK A DÜHÖDT HÉTVÉGÉNEK az utolsó előadása a Philadelphia
Arénában zajlott vasárnap, augusztus 4-én – és nagyszerűen sikerült.
Az izzasztóan meleg hokiaréna színpadára fél tizenegykor kiballagó Jim
józannak látszott és magabiztosnak (vad éljenzés és taps fogad-ta);
még arra is megkérte a közönséget, hogy a színpadot vigyázó, eléggé
fiatal rendőröket ne molesztálják. Amint a „Back Door Man” atörvénylett a
„Five to One”-ba, Jim egy sört és egy cigit lejmolt a közönségtől. Megállt
hátul, és onnan figyelte Robby merész, torzítós gitárszólóját, ami
hamarosan átváltott a „Spanish Caravan” mesteri flamencofutamaiba.
„Mit szeretnétek hallani?”, kérdezte Jim a műsor befejező része előtt.
Több százan kiabálták a dalok címeit.
„Egyszerre csak egyet!”, próbálkozott. „Nem hallom.”
Úgyhogy elszavalta a „Texas Radio”-t a prédikációból vett
fordulatokkal, egzotikus képeivel a négerekről az erdőben és
hasonlókkal. Ezt követte – egy gyors olvasatban – a „Hello, I Love You”,
majd a „Wake Up” és a „Light My Fire”, ami alatt Jim úgy üvöltött,
vonaglott és táncolt a mikrofon körül, mintha felgyújtotta volna magát.
A tömeg előretódult, a rendőrök védőkordonba tömörültek, mialatt a
Doors befejezte a dalt, és menekülve hagyta el a színpadot.
A Doors ezután szabadságot vett ki 1968 augusztusára. Jimen látszott
az idegkimerültség, de a Waiting for the Sun magától is fogyott szépen. Az
előzetes számításokra rácáfolva ez a populáris melódiákból és művészi
dalokból összefércelt egyveleg lett szeptember elejére az amerikai
slágerlista első helyezettje.

A DOORS EURÓPÁBAN
HÓNAPOKKAL KÉSŐBB Jim Jerry Hopkinsszal beszélgetett a kísérletekről,
hogy filmre vegyék a Doors-koncertek zavargásait:
„Egyszerűen marha izgalmas! (Jim felnevetett.) Még sokkal
izgalmasabbnak is látszik (a filmen), mint igazából. A film mindent
sűrít. Ha a valóságnak valamilyen formát adunk, intenzívebbnek fog
látszani. Őszintén, sokszor rettentő izgalmas volt, és nagyon jó.
Élvezem, különben nem csinálnám.
De soha nem csúszott ki a kezünkből. Jó játék az egész. Mi
szórakozunk, a srácok is szórakoznak, és a rendőrök is. Fura egy
háromszög ez… Néha felpörgetem magamat, és ezzel az embereket is
felhúzom. Minden alkalommal másképp éljük meg. A hangulat hőfoka,
ami a sportcsarnokban fogad, mindig más. Kimegyek a színpadra, és
akkor találkozom ezzel az energialökettel. Előre sosem lehet tudni,
milyen lesz. így hát megpróbálom a valóság határait kitapogatni.”
Hopkins megkérdezte: hogyan tapogatja ki a valóság határait?
„Addig feszíted a húrt egy szituációban, ameddig csak lehet.
Logikusan kell nézni a dolgokat. Ha nem volnának ott rendőrök, eszébe
jutna bárkinek is, hogy felrontson a színpadra? Mert nézd meg, mit
csinálnak, ha végül feljutnak oda: teljesen békések. Az égvilágon
semmit nem csinálnak. Csak az motiválja őket a színpad
megrohanására, hogy kordon van. Ha nem volna kordon, nem volna
motiváció… Nekem ez azért is érdekes, mert a srácok így esélyt
kapnak, hogy teszteljék a zsarukat. Mindenki látja a zsarukat: ott
sétálnak egyenruhában, fegyverrel, és úgy csinálnak, mintha ők
volnának a legkeményebb fickók a környéken. Nem csoda, ha mindenki
szeretné kipróbálni: mi is történik, ha provokálják őket. Akkor ugyan
mit fognak csinálni? Szerintem ez jó dolog: a srácok kipróbálhatják,
hogyan működik a hatalom.”
JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON újra összejöttek azon a nyáron,
szokás szerint. Jim vett neki egy Jaguar XKE sportkocsit. Szólt a
könyvelőnek, és Pamela újra hozzáférhetett Jim pénzéhez – szórni is
kezdte azonnal. Sok időt töltöttek együtt Pam elsötétített lakásában, és
zenét hallgattak: az Axis: Bold as Love-ot és Dr. John voodoo-
rockalbumát, a Gris-Grist. Hamarosan szörnyű történetek kezdtek
keringeni erről a furcsa párról, akár ha a méreg a vérbe jut. Pam utálta
Jim iszákosságát, és azt, ha a haverokkal tivornyázott. Jim azt utálta,
hogy Pam heroinnal lövi magát, és ettől folyton elalszik. Pam egy
étteremben ököllel esett Jimnek. Otthon egy villával szúrta meg. Egy
éjjel Jim kést tartott Pam torkához, és Pam kihívta a rendőrséget. A
helyszínre kiszálló fiatal rendőrök felismerték Jimet, és mindössze
autogramot kértek tőle, miközben Pam hangosan követelte, hogy
tartóztassák le. A rendőrök nem reagáltak, és csak annyit mondtak
Jimnek, hogy viselkedjen rendesen. Már menni készültek, amikor Jim
álnokul megmutatta nekik a közlekedésibüntetés-csekkeket, melyeket
Pam nem fizetett be. A rendőrök betelefonáltak az őrsre, és azonnal
letartóztatták Pamelát, amiért többszöri felszólítás ellenére sem jelent
meg a bíróságon. Jim pár óra múlva letette érte az óvadékot, és újra
behúzódtak szerelmi fészkükbe, a Norton Avenue emeleti lakásába.
Látták a tévében a chicagói rendőrök erőszakos fellépését a
Demokrata Párt kongresszusán, ahol az alelnököt, Hubert Humphreyt
megválasztották a párt elnökjelöltjének. A rendőrök mindenkit
megvertek, akivel szembetalálkoztak az utcán: fiatalokat, tüntetőket,
kongresszusi küldötteket, újságírókat. Szégyent hoztak vele az egész
országra.
A Doors tagjai nagyon izgatottak voltak, mert szeptemberre lett
kitűzve első európai turnéjuk. (Sok helyre velük együtt ment a Jefferson
Airplane és a Canned Heat is.) Még próbáltak is néhányszor, mert eltökélték
magukat, hogy nem végeznek félmunkát Angliában, Németországban,
Hollandiában, Svédországban és Dániában. Az összes koncertre
pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Jim felkérte Robert Go vert, hogy
utazzon velük, és írjon a turnéról, remélhetőleg az Esquire számára –
ezt a lapot Jim a benne megjelent Norman Mailer-esszék miatt nagyra
becsülte. (Gover viszont a megtiszteltetést átengedte másnak.) Jim
újraszerkesztette és tovább csiszolgatta a „Texas Radio and the Big
Beat (The WASP)” versfüzért, hogy az megjelenhessen az európai
turnéprogram részeként.
January Jansen új bőrruhát készített Jimnek széles, piros hajtókákkal,
meg egy szegecselt bőrövet is, nagy ezüstkarikákkal. A brit zenei sajtó
– a Melody Maker és a New Musical Express – szinte forrongott a lázas
várakozástól. Olyan sokan jelezték előre, hogy interjút szeretnének
készíteni, hogy az Elektra londoni irodája inkább megszervezett egy
sajtótájékoztatót. A legtekintélyesebb független angol tévétársaság, a
Granada Television dokumentumfilmet akart forgatni a londoni
koncertekről. A Beatles és a Rolling Stones is rendelt jegyeket. Jim
leborotválta a nyár folyamán növesztett szakállát, és frizurát is
csináltatott magának. A legmegnyerőbb küllemmel akart megjelenni
azon a színen, ahol végül is a Sárkánygyíkkirály utoljára hajolt meg.
AUGUSZTUS VÉGÉN keletre repültek: ekkor játszották utolsó bulijaikat a
filmes stábbal együtt. Augusztus 30-án, pénteken egy nagyon
megkomponált, szinte operába illő „Celebration of the Lizard”-előadást
láthatott tőlük a marylandbeli Columbia közönsége. Másnap este a
New Jersey-beli Asbury Parkban Jim kisétált, és percekig csak állt
némán a mikrofonnál, a feszültség lenyűgöző volt. Egy észrevétlen
jeladásra Densmore beletaposott a „Break On Through”-ba és a Doors
egy olyan rockshow-t produkált, hogy aki csak ott volt, el nem felejti
soha.
Következő nap Jim lekéste a repülőt Albanybe. Már nem volt hajlandó
repterekre szaladgálni. Ha nélküle szállt fel a járat, az valaki másnak a
baja volt. Bill Siddonsnak bérelnie kellett egy kisebb gépet, hogy Jimet
meg a filmeseket eljuttassa Saratoga Springsbe az aznap esti bulira.
Mivel ez volt az utolsó koncert, amelyet filmre vettek, Jim igyekezett
nagyot alakítani. A beállás után megszólította őt egy római katolikus
papi gallért viselő evangéliumi prédikátor, és azt mondta Jimnek, hogy
a rockkoncerten felszabaduló energia őt a vallási élményre
emlékezteti. Jim azt felelte erre, hogy amiről a Doors szól, az igazából
egy szekuláris vallásféle. Később, a Saratoga Performing Arts
Centerben az öltözőben Jim leült egy nagy koncertzongorához, és pár,
Debussyre emlékeztető akkordot fogott le, majd improvizált egy ódát
Friedrich Nietzschéhez, amelyben tragikomikus modorban eljátszotta
Nietzsche szellemi összeomlását Torinóban – összevissza, kakofón
zongoraszóval kísérve. „Tizenöt év diliház, sírás-rívás és nevetés,
nevetés…”
A Doors-tagok és barátnőik kicsit zavartan, de udvariasan
megtapsolták, amikor befejezte. Utána a színpadra mentek, és egy
remek bulit nyomtak, amit a szenvedélyes „The End” zárt. A zenekar
nem volt hajlandó ráadást játszani, de kimentek még egyszer
meghajolni a hosszú, viharos vastapsra. Jim ekkor hirtelen kiugrott az
első sorokba, és vagy egy tucat rendőr kemény munkája kellett hozzá,
hogy visszajuttassák a színpadra, és onnan a színfalak mögé. A
közönség a székeken állva még fél órán át kiabálta Jim nevét, majd
kénytelenkelletlen elhagyták a koncerttermet. Egy óra múlva a
Schenectady reptéren Jim ragaszkodott hozzá, hogy beálljon jammelni
a reptéri váróban zenélő Siegal-Schwall Blues Bandbe.
A DOORS NÉHÁNY NAPOT NEW YORKBAN töltött, mielőtt szeptember 5-én
Londonba repültek volna. Jim felhívta Pamelát, és kérte, hogy
csatlakozzon hozzá. Pamela leparkolta a Jaguar XKE-t a Los Angeles-i
reptér előtt egy parkolóóránál – melybe egyébként óránként kell pénzt
dobni –, és elrepült New Yorkba. Másnap a rendőrök elszállították
onnan az autóját, és a csomagtartóban fél kiló extra minőségű
marihuánát találtak. Pamet le is tartóztatták, amikor pár nap múlva
megpróbálta visszaszerezni az autót, de Max Fink valahogyan kihúzta a
bajból.
A DOORS 1968-AS EURÓPAI TURNÉJA nem kis diadalmenet volt. Aligha
lehetett, más, hiszen az európai közönség már nagyon várta őket. A
londoni szaklap, a Melody Maker így tette közzé érkezésüket: „Készülj,
Anglia! Jön Jim Morrison, hogy legázoljon… Mint Jagger és a Stones, Jim
Morrison is úgy jelenik meg, mint egy ötvenes évekbeli rockideál,
szorosan testre simuló bőrnadrágban, de ő valójában egy költő – nem
is rossz… Közönsége jól tudja: ő nem viccel.”
 A Doors meghálálta a tömjénezést. Szinte minden buli és minden
közvetítés nagyon jó volt, és megerősítette azt a hírüket, hogy ők
Amerika legmenőbb zenekara. A rövid turné megmutatta, mire volt
képes Jim Morrison még mindig – már ha igazán akarta. Ugyanakkor
ezek a bulik a Doors végét is jelentették, ahogy azt sejteni is lehetett.
Jim ösztökélésére hamarosan teljesen másfajta csapattá alakultak át.
Az Air India gépén érkeztek Londonba 1968. szeptember 2-án. A
Granada tévé stábja várta őket a Heathrow repülőtéren, és lefilmezte,
ahogy a Doors kijön a vámtól. Szeptember 5-én a Doors a BBC Top of
the Pops tévéműsorában előadta a „Hello, I Love You”-t. Másnap,
pénteken, szeptember 6-án megtartották első, legendássá vált
koncertjüket a Roundhouse-ban, egy régi vasúti kocsiszínben Chalk
Farmban, mely akusztikai szempontból nem volt kifogástalan.
Az első buli délután elég jól lement, az éjszakai előadás viszont
egyszerűen fenomenális volt. Eredetileg fél tizenegyre hirdették, de az
Airplane két és fél órás – döbbenetes – műsora miatt csak éjjel egykor
tudtak kezdeni. Anglia pop-arisztokratái közül sokan jelentek meg: Paul
McCartney, George Harrison, Mick Jagger, Keith Richards, a Cream, a Traffic és
mozisztárok is, mint Terence Stamp és Julie Christie. A Granada tévései minden
dalt fölvettek, és Jim olyan fojtott szenvedéllyel és kecsességgel adott
elő, hogy azzal meglepte még a másik hármat és az állandó Doors-stáb
tagjait is.
Egy gyilkos „Five to One”-nal kezdtek, és utána még tizenhét dalon
száguldottak keresztül. A „The Unknown Soldier”-t nagy
elragadtatással fogadta a hosszú hajú, fiatal közönség: az angolok
köztudomásúlag ellenezték Amerika jelenlétét Vietnamban. Jim
beillesztette a „Crawlin' King Snake”-et a „Back Door Man”-be, aztán a
„Celebration of the Lizard” rövidített, drámai előadása következett, amitől
majd' leszakadt a ház. A „Hello, I Love You”-t a „Moonlight Drive”
követte: ebben Jim elszavalta a „Horse Latitudes”-t. A közönség hangos
ovációját követően a Doors visszajött, és örömzenébe fogott a
„Money”-ra, egész addig, míg a szeptemberi londoni pirkadat be nem
ragyogott a Roundhouse üvegtetején – a reveláció élményét adva
minden jelenlévőnek.
Pár órás pihenés után a Doors délutáni sajtótájékoztatója
következett a londoni Institute for Contemporary Artban, ahol Jim
okosan hárított bizonyos kérdéseket, és kerülte a direkt politizálást: azt
mondta, a „The Unknown Soldier”-féle dalok önmagukért beszélnek.
Densmore: „Jim elképesztette a riportereket a dumájával. Ο irányította
a beszélgetést azzal, hogy a mondatai között hosszú szüneteket
tartott, míg mérlegelte a válaszait. Szinte hallani lehetett a kerekek
forgását, miközben az elviselhetőség határáig kivárt.”
Amikor egy riporter a Mick Jaggerrel való hasonlóságot kezdte
firtatni, Jim azt felelte: „Mindig is az volt a véleményem, hogy a
hasonlítgatások fölöslegesek és otrombák. Felmentenek a gondolkodás
alól.” Egy másik kérdés a rajongói levelekre vonatkozott, amelyeknek
írói tanácsot kérnek Jimtől. „Fantasztikus leveleket kapok”, mondta Jim,
egy kicsit belemelegedve a témába. „De ezek inkább engem tanítanak
arra, hogy hogyan éljek, s nem arra valók hogy én tanítsam a levelek
íróit. A rajongóim intelligens fiatalok. Nagyon érzékeny emberek.”
Este megint két előadásuk volt a Roundhouse-ban. Előttük az Airplane
játszott, meg az angol rockénekes Terry Reid, és a Crazy World of Arthur
Brown. Robby Kriegernek ekkorra sikerült kihevernie a repülőút
megpróbáltatásait, és a közönséget egy tüzes és eredeti pszichedelikus
gitárelőadással ajándékozta meg. A késő esti buli megint hajnalban ért
véget, a „The End” félórás változatával, s közben a közönség csöndben,
dermedten figyelt, akár egy ünnepi rítus szemtanúi.
Jim később azt nyilatkozta, hogy ez a második Roundhouse-buli volt
a Doors legjobb koncertje. A New Musical Expessnek mondta a
következőket: „Fennállásunk egyik legjobb közönsége volt. Az
Államokban legalább annyira erős az emberekben az igény arra, hogy
szórakozzanak, mint amennyire a zene érdekli őket. De a Round-house-
ba az emberek azért jöttek, hogy meghallgassanak. Olyan volt, mintha
a gyökerekhez tértünk volna vissza. Inspirált minket.
Meglepett ez a közönség, mert egy kis ellenállásra számítottam,
tartózkodásra. Kaptunk olyan figyelmeztetést, hogy egy amerikai
együttessel szemben akár ellenségesek is lehetnek. De csodálatosak
voltak, csak azt mondhatom. Valószínűleg ez volt életem
legtájékozottabb, legnyitottabb közönsége. Évek óta ezt a Roundhouse-
bulit élveztem a legjobban.”
PAMELA COURSON CSATLAKOZOTT Jimhez Londonban, mielőtt a Doors
továbbutazott a kontinensre. Jim kiment elé a reptérre, és a turnén
részt vevők úgy látták, hogy ők ketten szokatlanul szoros,
szeretetteljes és jó kapcsolatban voltak egymással. Pamela elhozta Jim
verseinek frissen legépelt kéziratát, és Jim órákat töltött azzal, hogy
átolvasta és ceruzával javítgatta őket. Pamela a butikjához ruhákat
vásárolt a Carnaby Streeten meg a King's Roadon, de Jim és ő
régiségeket és különlegességeket is vásároltak a Portobello Roadon.
Pamela kibérelt egy lakást az exkluzív Eaton Square-en Belgra-viában,
és ide fészkelte be magát, míg a Doors szeptember 13-a után
körbeturnézta Európát.
Aznap, 13-án délután egy szabadtéri tévéfelvételen a Doors a „Hello,
I Love You”-t és a „Light My Fire”-t playbackelte Frankfurtban a ZDF
televízió 4-3-2-1 Hot und Sweet című műsora számára. Másnap, 14-én
két lármás bulit nyomtak a frankfurti Kongresshallé-ban, ahol az
előzenekar a Canned Heat volt, a barátaik. A közönségben több ezer
amerikai katona éljenzett teli torokból a „The Unknown Soldier”-re. A
német fiatalok viszont bosszantóan viselkedtek: csöndben ülték végig
a bulit. Jim megpróbálta provokálni őket: a mikrofonállvánnyal úgy tett,
mintha fel akarná nyársalni az első sorokban ülőket, de senki nem
reagált rá. Hamarabb fejezték be, mint rendesen, és Densmore szerint
csak udvarias tapsot kaptak. Jim jókedve csak akkor tért vissza, amikor
a fiatal szervezők egy gyönyörű, Francesca nevű német lányt hoztak
neki, hogy vele töltse az éjszakát, és mindannyian átmentek egy izraeli
tulajdonú nightclubba, a Das Kinkybe.
Másnap a Doors Amszterdamba repült. Egy légi utaskísérő autogramot
kért Jimtől; mire Jim egy verset írt neki egy hányás-zacskóra: „ó
stewardess / figyelmes légy nagyon / bort tölthetsz egy napon / a
megfáradtnak.”
Délután a Doors az Airplane tagjaival együtt Amszterdam régi
városrészében sétálgatott. A csatornák fölött átkeltek a hidakon, s
egyszer csak egy különös negyedben találták magukat: színesen
díszített boltokkal és kávézókkal volt tele, és San Franciscóra
emlékeztetett. Az utcán sétálva holland fiatalokkal találkoztak, akik
friss hasist és mindenféle fajtájú és színű tablettákat adtak nekik
ajándékba. Ők diszkréten zsebre vágták a drogot (Amszterdam már
akkor híres volt a könnyű drogokkal szembeni toleranciájáról), de Jim
Morrison válogatás nélkül bekapott mindent, amit adtak neki. Grace
Slick később azt mondta, hogy Jim aznap vagy három gramm hasist és
hat tablettát vett be.
Ettől aztán Jim el is szállt rendesen, mire este nyolckor az Airplane
elkezdte a bulit a tiszteletre méltó Concertgebouw szimfonikus
koncertteremben. Jim unta magát a Doorsszal az öltözőben, és
mániásán túlmozgásos állapotát nem tudta másképp csillapítani, mint
hogy felpattant a színpadra az Airplane mellé a „Plastic Fantastic
Lover” közben, és őrjöngő dervistáncba fogott, amivel összekuszálta a
gitárkábeleket, és teljesen kiakasztotta a zenekart. Addig pörgött, míg
el nem szédült, akkor aztán elesett. Hátratámogatták, ahol hányt
egyet, majd elájult.
Nem tudták felébreszteni. Gyengén lélegzett, a színe zöld volt,
szörnyen nézett ki. A szervező, aki félt, hogy Jim ott hal meg, mentőt
hívott, és Jimet egy hordágyon kivitték, el egy kórházba. Ott
megvizsgálták, és azt mondták: másnapra kialussza. A Doors tehát
szólóénekes nélkül lépett a színpadra. Tájékoztatták a közönséget,
hogy Jim megbetegedett, és felajánlották, hogy a jegyeket
visszaváltják, mégis ott maradt mindenki, hogy meghallgassák a
zenekart, ahogy Ray énekel Jim helyett. A zenekar két teljes bulit
nyomott Jim nélkül. A korabeli holland sajtó arról számolt be, hogy a
Doors kitűnően játszott, a bulik sikeresek voltak.
Jim másnap reggel pihenten és üdén ébredt, és kérdezte, hogy mi
történt. John Densmore büszkén újságolta Jimnek, hogy a Doors nélküle
is boldogult.
1968. SZEPTEMBER 17. A Doors a brit bluescsapattal, a Savoy Brown-nal
lépett föl Dániában, a koppenhágai Falkoner színházban. A hollandiai
rosszullét után magához tért Jim megfeszített, agresszív bulit
vezényelt, ami felkavarta a dán fiatalokat – a pszichodráma a
rockkoncerten számukra még szokatlan volt. Elámultak a „Texas
Radió”-tól, amit Jim a „Hello, I Love You” bevezetőjeként adott elő.
Amikor a srácok ritmikusan tapsolni kezdtek a számok közben, Jim
leállította őket: „Ááá, ezt ne!”
A Doors a színpadon vitatta meg, hogy mi legyen a következő szám.
Jim a „Little Red Rooster”-re szavazott, de Ray és John nem akartak bluest
játszani. Jim ingerült volt, de végül, mikor Ray elkezdte a „Soul
Kitchen”-t, csatlakozott. A „When the Music's Over” szinte tökéletes
előadásban hangzott el: Ray a jazzvibrafonos Miit Jackson „Bag's
Groove”-ját idézte a szólójában. Először itt hangzott fel a Doors két új
dala: a „Wild Child” és a „Touch Me” egy részlete. Robby a Beatles „Eleanor
Rigby”-jének dallamát játszotta a „Light My Fire”-beli szólójában. Jim
ragaszkodott hozzá, hogy a „The End” alatt kapcsolják le a világítást: a
számot a zenekar sercegős, sci-fi stílusú bevezetéssel kezdte, és olyan
meggyőződéssel és intenzitással játszotta végig, amire később már
csak ritkán volt példa. Másnap a kialvatlanságtól feldagadt szemekkel
Jim és a Doors már reggel tízkor a dán televízió felvételén volt (Jim egy
bárszéken ülve). Hat dalt vettek föl, köztük a „Texas Radió”-t és a teljes
„The Unknown Soldier”-t a jelenettel együtt. A nap folyamán később
Grace Slick bekopogott Jim hotelszobájának ajtaján. A turné alatt már
jól megnézte magának Jimet, de még nem volt alkalma kapcsolatba
lépni vele. Ha valamit szólt Jimhez, az félrefordította a tekintetét, és
valami teljesen oda nem illőt mondott. „Lenyűgözött, ahogy az agya
egyik részéből átkapcsolt a másikba: mintha nem is volna szüksége
képzettársításokra”, emlékezett Grace később. „Hogy szép volt-e? Úgy
nézett ki, mint egy megveszett Johnny Depp, tökéletes külsejével és az
absztrakció megszállottjaként.” Grace egy csomó szénrajzot készített
Jimről, épp az volt a bekopogásra az ürügy, hogy ezeket akarta
megmutatni neki.
Jim ajtót nyitott, és Grace-re mosolygott.
„Hé, mi újság?”
Grace besétált, és a dohányzóasztalon egy tál epret látott meg. Jim
fogott egyet, összenyomta az ujjaival, és a cseppeket Grace-nek
kínálta. Elkezdtek festeni a lepedőre a lével. Aztán Jim felkelt, kinyitotta
a fiókos szekrény felső fiókját, majd becsukta megint. Aztán
levetkőztek. Sok szó nem esett. „Jó felépítésű fiú volt, a farka kicsit
nagyobb az átlagosnál, és elég fiatal volt ahhoz, hogy a találkozás
termékeny szótlanságát fenntartsa. Ugyanakkor meglepően gyengéden
viselkedett. Arra számítottam, hogy valami dühödt hanyatt fekvős
rítusban lesz részem. Elvarázsolt azzal a másvilági arckifejezéssel, és a
csípője egy pillanatra sem hagyta abba a táncot irányító hullámzást.
Nem tudom, meddig voltam ott, de tudtam, hogy el kell jöjjek,
mielőtt lebukom – hisz mindkettőnknek volt másik kapcsolata –, és
különben is úgy éreztem magam, mint valami betolakodó. Gyorsan
felöltöztem. Jim látszólag nem figyelt, úgy feküdt az ágyon meztelenül,
csukott szemmel, mint aki alszik. Egyetlen izma sem mozdult, amikor
megkérdezte: »Jönnél-e megint?« »Csak ha megkérsz.«„
De Jim nem kérte meg.
 A Doors európai turnéja szeptember 20-án, pénteken ért véget
Svédországban, Stockholmban. Az előzenekarok az Airplane, Terry Raid és
a Savoy Brown voltak. Az első koncerten felhangzott a ritkán előadott
„Love Street” meg a „Wake Up!” és a „Celebration”-ből a „The Hill Dwellers”
rész. A második bulin eljátszották a „Bicska Maxi balladájá”-t az
„Alabama Song” előtt. Mindkét koncertet rögzítette későbbi sugárzás
céljára a nagy svéd poprádió, a Radiohuset.
Sok Doors-rajongó véleménye, hogy ezek a skandináviai koncertek
voltak az utolsó igazi Doors-bulik: az énekes bárddal, aki
képességeinek teljes birtokában van, aki a vágy telivér tárgya, a
változások igazi, bőrbe öltözött szószólója, aki még mindig úgy néz ki,
mint egy romantikus lord, és nagyjából jól is ad elő. Hamarosan Jim
Morrison olyan változtatásokat kényszerített ki, amelyek után a Doors
már nem tudott a régi maradni.

A KÖLTŐ TURNÉJA
A DOORS MÉG VISSZAREPÜLT Londonba a hazatérés előtt. Jimet a békés
családi tűzhely melege várta Pamela mellett a drágán bérelt,
bebútorozott lakásban, melynek ablakai az Eaton Gardens
magánkertjeire néztek. Meghívták Ray és Dorothy Manzareket reggelire
magukhoz, és Raynek nagyon tetszett, hogy Jimet végre egyszer
nyugodt lelkiállapotban látja: szalonnás tojást készített nekik,
narancslevével és teával kínálta őket. Ray azt írta, hogy ez volt a
leginkább felnőttes viselkedés, amit Jimtől és Pamtől valaha is látott.
„Nagyon otthonosan érezték magukat, és boldognak látszottak.
»Idegösszeomlása« óta akkor láttam Jimet a legnyugodtabbnak és
legboldogabbnak.”
Szeptember 23-án Jim – valószínűleg George Harrison meghívására –
meglátogatta a Beatlest az EMI Abbey Road-i stúdiójában, ahol a White
Album felvételei zajlottak. A vájtfülű Beatles-szakértők állítják, hogy Jim
hangja is hallható a háttérvokálban a „Happiness Is a Warm Gun”
lemezre nem került, archív felvételein, de a stúdió szemlátomást
nagyon részletes és pontos produkciós naplóiban Jim neve aznap
mégsem szerepel.
Október 4-én Jim és Pamela megnézték a független ITV-hálózaton a
Granada dokumentumfilmjét, a The Doors Are Open-t (Az ajtók nyitva
állnak). Ebben az anyagban tíz dal szerepelt az utolsó Roundhouse-
buliról, és beleszőtték a londoni sajtótájékoztató anyagát meg egy
Jimmel készült interjút is. A producerek ezenkívül képsorokat
illesztettek bele különböző háborúellenes demonstrációkról és
Vietnamról: a Doors produkcióját keretként használták, hogy
beszámoljanak a politikai másként gondolkodásról és a generációs
ellentétekről. Jim később annyit jegyzett meg, hogy nem nagyon
tetszett neki a film, de a brit filmesek végül is a lehető legjobbat
hozták ki a rendekezésükre álló anyagból.
 Jim hosszú órákon át mászkált Londonban. A jegyzetfüzeteibe
beleírta, merre járt: volt a Chelsea Walkon, megnézte a Westminster
Abbeyben a Poet's Cornert (a híres költők nyugvóhelyét), a
könyvesboltokat a Charing Cross Roadon, a Mayfairen és
Spitalfieldsben és a Leicester Square fényeit. Meghallgatott egy
rongyos kalapú fiatal hegedűst a Royal Court Theatre előtt a Sloane Square-en.
Jim és Pam roast beefet és Yorkshire puddingot ettek a Simpsonban, és
moziban is voltak, látták a Rosemary's Babyt, a The Tripct, a Blow-Upot es a
Weekendet.
OKTÓBER KÖZEPÉN Jim egy fekete londoni taxival kiment a Heathrow-ra
Michael McClure elé, aki irodalmi ügyekben mentora és munkatársa
volt. A Jimnél kilenc évvel idősebb McClure a beatköltők legfiatalabbja
volt – és közülük minden bizonnyal a legkevésbé tehetséges –, de úgy
nézett ki, mint egy hollywoodi sztár, és nagyon menő alak volt. San
Franciscóban élt a feleségével és a gyerekeivel, motorozott, és éppen
akkor fejezte be Freewheelin' Frank Reynolds-nak, a Hell's Angels
vezetőjének emlékiratait, amin „néger”-ként dolgozott. Pamela
Courson húga, Judy éppen McClure ügynökével, Michael Hamilburggal
járt, és ő hozta megint össze a rocksztárt és a költőt. Jim és McClure
már beszéltek egymással korábban New Yorkban, amikor McClure
darabjának, a Londonban bemutatásra kerülő The Beardnek a
filmadaptációjáról volt szó: Jimet kérték volna fel, hogy szerepeljen a
filmben. Az amerikai filmproducer, Elliott Kastner érdeklődött a dolog
iránt, és McClure megszervezett egy találkozót Kastner londoni
irodájában.
Jim és McClure több napot töltöttek beszélgetéssel, és azzal, hogy
nagy angol költőkhöz kapcsolódó helyszíneket kerestek fel. A brit
költővel, Christopher Logue-gal hármasban elzarándokoltak oda, ahol
William Blake lakott (ma egy kórház áll a helyén). McClure
megmutatott Jimnek egy verset, amit a repülőn írt Percy Shelleyről,
mire Jim azonnal megírt egy rögtönzött válaszverset.
„Szerettem Jimet”, mondta McClure a vele interjút készítő Frank
Lisciandrónak. „Tetszett az intelligenciája. Tetszett a stílusa. Tetszett,
ahogy mozgott. Nagyon is kerek személyiség volt, testileg és
szellemileg egyaránt kiművelt, és az egész ember egy cél felé haladt.
Érződött rajta, hogy költő.”
McClure Jim és Pam belgraviai lakásában szállt meg, és egy este Pam
szándékosan „ott felejtette” Jim verseit az asztalon, hogy McClure
elolvassa őket. El is olvasta őket, és nagyon tetszettek neki. Reggel Jim
aztán dühös volt Pamelára, és McClure-nak annyit mondott, hogy a
versek magántermészetűek, nem publikálásra szánja őket.
McClure: „Attól félt, hogy a verseket majd agyba-főbe fogják
dicsérni, csak mert egy rocksztár írásai, és pont azok nem fogják
komolyan venni, akiknek pedig komolyan kéne venniük. Emiatt
javasoltam neki azt, hogy először magánkiadásban jelentesse meg a
verseit… Amikor olvastam őket, egész meghatódtam. Csodálatos első
kötet volt. Nem a The Lordsot láttam, hanem a The New Creaturest…
ami egy imagisztikus kötet, utalásokkal a tizenhetedik századi,
Erzsébet kori drámákra, klasszikus mitológiai köntösben. Személyes,
romantikus alapállást képvisel, a tizenkilencedik századi – shelleyi és
keatsi – értelemben. »Kígyóbőr kabát, indián szemek, csillogó haj…« Az
ő versei inkább narratívaknak mondhatók, nem is annyira
transzcendentális vízióknak. Akár egy ókori római költő is írhatta volna
őket – ha nem volnának mégis annyira angolok: vadászó istennők, íjak
és nyilak, zöld hajú emberek, akik a tengerparton sétálnak. Egy kicsit
olyan, mint a science fiction. Egy kicsit olyan, mint egy római költő versei,
aki tizenkilencedik századi költészetet olvasott.”
Azt mondtam Jimnek: „Jim, ezek igazán kitűnőek. Ki kell adnod
őket!” De ő aggódott. Mire én: „Akkor add ki magánkiadásban.” „És
akkor mit csináljak a kötetekkel?”, kérdezte. „Add oda embereknek,
nézd meg, milyen a fogadtatás, és utána döntsd el, hogy kerülhet-e
kereskedelmi forgalomba.”
Jim azt felelte, hogy majd gondolkozik rajta. Közben elolvasta a The
Adept kéziratát, McClure épp befejezett regényét egy kokain-dealerről,
és nagyon tetszett neki.
McClure: „Misztikusnak mondható a történet, egy kalandregény egy
hatvanas évekbeli anarchista-idealista kokaindealerről, aki motorozik
is; egy olyan idealista szociopata, amilyenek a hatvanas években
teremtek. A szereplőket az ismerőseimről mintáztam. Az emberek
hittek a drogokban, csak bizonyos fajta drogokat voltak hajlandók
árulni, a kevésbé ártalmas fajtákat. A kokain akkoriban másságot
jelzett, ritka volt, de nem tartották a társadalomra ártalmasnak. Voltak,
akik vagyont szereztek a szerekből, és a pénzt arra használták, hogy
például színpadra állítsanak egy színdarabot. Nekem is volt egy
darabom a San Franciscó-i Straight Theaterben, amelyet egy ilyen fickó
támogatott, mint a The Adept főhőse.
Eredetileg arról volt szó, hogy Kastnerrel megbeszéljük, Jim fog
játszani a The Beard filmváltozatában, de miután Jimmel
megbeszéltük, arra jutottunk, hogy 1968-ban csak cenzúrázva lehetne
filmre vinni a darabot. Ezért elvetettük az ötletet. Jimnek tetszett a The
Beard, és szívesen eljátszotta volna Billy the Kid szerepét benne, de
amikor elolvasta a The Adeptet, az még sokkal jobban tetszett neki, és
inkább azt akarta megcsinálni.”
Kastner a londoni mozinegyedben, a Sohóban lévő irodájában
fogadta Jimet és McClure-t. Jim szakállas volt, és éppen kövér. McClure
ápolatlannak látszott. Mindketten szörnyen másnaposak voltak. Kastner
rákérdezett a The Beardre. „Jim elmondta, hogy másképp határoztunk”,
emlékszik McClure. „Hogy nem a The Beardet akarjuk megcsinálni,
hanem egy másik filmet a The Adept-ből. Jim elegánsan elővezette a
regényt Kastnernek. Nagy drámai érzékkel mesélte el a cselekményt,
részletesen, és semmit ki nem hagyott a történetből.”
De Kastnert ez a dolog nem érdekelte. A téma túlságosan hasonlított
Dennis Hopper már készülő kokaindealerfilmjére, az Easy Ridene,
amelyről máris beszéltek hollywoodi filmes körökben. Meg aztán a
filmkészítőknek az 1967-es külsejű Jim kellett volna, nem a szakállas,
elborult tekintetű, motoros kinézetű, 1968-as költő. De Jim keményen
meg volt győződve arról, hogy számára a The Adept volna a tökéletes
bemutatkozó film, és megnyugtatta McClure-t, hogy majd talál ő Los
Angelesben támogatót a filmhez.
JIM ÉS PAMELA október 20-án repültek vissza együtt Los Angelesbe. A
várostól keletre fekvő hegyeken és dombokon épp tűzvész pusztított,
és a forró, száraz Santa Ana-i szelek tovább szították a lángokat.
Fojtogató volt a légkör.
A Doorsnak már el kellett volna kezdenie a negyedik albumát, de a
zenekar dolgai nem voltak rendben. Azon bosszankodtak, hogy a saját
dokumentumfilmjükre költött harmincezer dollár ablakon kidobott
pénznek bizonyult. Ugyanis a Frank Lisciandro által megvágott Feast of
Friends anyaga alig lett háromnegyed óra, és ez legfeljebb egy
reklámokkal feltupírozott, egyórás tévéműsornak lett volna jó, de a
szemcsés, remegő kamerás, anarchikus képsorok, ez a nyers és
kísérleti anyag sehogy sem fért bele az akkori amerikai tévézés
stílusába, nem kerülhetett volna adásba. A Feast ugyan remekül
visszaadta az 1968-as Doors-koncertek kaotikus tombolását, mégis aki
csak látta, mindenki a drága pénzen elpocsékolt celluloidot sajnálta
benne. Jim akkor nézte meg, amikor hazatért Londonból, és neki más
volt a véleménye.
„Amikor először láttam a filmet, egész megdöbbentem”, mesélte
Jerry Hopkinsnak néhány hónap múlva. „Én ugye végig a színpadon
álltam, mint a film egyik főszereplője, és csak a saját szemszögemből
láttam a dolgokat. A filmen szembesültem az eseményekkel,
amelyekről azt hittem, hogy némileg az ellenőrzésem alatt tartom
őket, és láttam, hogyan is voltak valójában… hát rá kellett jönnöm,
hogy csak egy báb vagyok olyan erők sodrában, amelyekről legfeljebb
halvány sejtéseim vannak.
Szerintem sokkal több történt ott… sokkal több minden, mint amiről
azt gondoltam, hogy értem, mi folyik és miért… szóval a filmet látva
arra jöttem rá, hogy a valóságnak csak egy apró szeletét ismerem, a
falból csak egy kis repedést látok. Egy egész stadionnyi ember volt
ott… Nem tudtam nem megdöbbenni rajta.”
De a többi Doors-tag is meg volt döbbenve, mert elúszott a pénzük.
Azonnal fel akartak hagyni a filmmel, de Ferrara és Lisciandro addig
könyörögtek Jimnek, hogy hadd vágják meg még egyszer a filmet, míg
Jim belement. Kibérelt nekik egy irodát a Clear Thoughts Buildingben a
North La Cienega 947.-ben, szemben az Elektrával, és az lett a filmes
stáb vágószobája és klubhelyisége, Jim költségére.
NEM SOKKAL AZ UTÁN, hogy visszatértek Európából, Jimnek vizelési
problémái támadtak. Max Fink elküldte egy régi barátjához, dr. Arnold
Derwinhez, egy nőgyógyászhoz(i), aki a Wilshire Boulevard-on rendelt,
és diszkréten kezelte a hírességeket, rendelési idő után. Derwin egy
közelebbről meg nem határozott húgycsőgyulladást diagnosztizált, egy
nemi úton terjedő betegséget, amit Jim valószínűleg a Frankfurtban
megismert német lánykától kapott. Pamela kiakadt, mikor Jim
megmondta neki, hogy egyfajta trippere van, és Pam azzal is
meggyanúsította Jimet, hogy a bajt homoszexuálisoktól kapta el.
Néhány nappal később Pam visszaröpült Londonba Christopher
Jonesszal, aki épp Anthony Hopkins oldalán készült játszani a The
Looking Glass Warban. Együtt jelentkeztek be a londoni Hiltonba,
miközben Jim Los Angelesben újra összejött Anne Moore-ral, és
stúdióba vonult a Doorsszal.
Jim Morrison kiégett. Semmi új anyaga nem volt a Doors számára, de
ez szemlátomást nem is érdekelte, úgyhogy a The Soft Parade főleg
Robby Krieger lemeze lett. Paul Rothchild pedig éppen átment
szarrágóba és agresszívbe: a stúdióidőből órákat képes volt elrabolni
azzal, hogy Bruce Botnickkal a hangszinteket állítgatták, meg a
mikrofonoknak keresték a helyét, és Jim megőrült az unalomtól.
Rothchild ahhoz is ragaszkodott, hogy a Doors kövesse a trendet, és a
Beatles, a Byrds és a Blood, Sweat and Tears mintájára ők is
használjanak a lemezen fúvósszekciót, és még vonószenekart is egyes
dalokban. Jim meg akkoriban a legegyszerűbb rhythm and bluest
akarta játszani, és rühellte, hogy a rockzene másfelé vette az irányt.
Robby egyik új dala, a „Touch Me” egy veszekedésből született,
amikor Robby barátnője, Lynn kigúnyolta Kriegert: „Na, gyere, üss meg
(„hit me”), úgyse mersz! Nem félek tőled!”. Ehelyett javasolta Jim
Morrison a „Touch Me”-t (érints meg). Az új album felvételeinek kezdetén
Rothchild behozta a stúdióba Curtis Amyt, a harminckilenc éves fekete
jazzmuzsikust (aki játszott Dizzy Gillespie-vel és a World Pacific
lemezein is), hogy fújjon egy lendületes szaxofonszólót a „Touch Me”
bevezetőjéhez. (Manzarek: „Csak annyit mondtunk neki: játszd úgy,
mint ahogy Coltrane játszaná.”) Egy másik korai felvétel volt a
döbbenetes erejű „Wild Child”, amelyben Jim szövege Robby zenéjével
szólal meg.
Egy filmes stáb felvette, ahogy a „Wild Child” felvétele zajlott az
Elektra színes tapétás stúdiójában. Jim az elkülönített énekesfülkében
énekelt cigarettázva, rajta egy hajszálcsíkos Van Heusen ing. Robby a
dal bonyolult gitár-riffjét keresgélte a bordó, kétszarvú Gibson SG
nyakán, és közben az énekszólam végét kifogásolta, ahol Jim kilép az
énekes szerepéből, és azt mondja: „Emlékszel, amikor Afrikában
jártunk?”
„Ez a leghülyébb befejezés, amit életemben hallottam” mondta
Krieger.
Jim részeg volt, és csak röhögött Robbyn:
„Mi olyan hülye rajta?”
Krieger: „Az, hogy semmi köze nincs a dal többi részéhez.”
Robby akadékoskodott, és bosszantani akarta Jimet, de a zenekar
titkos fegyvereként ő egyedül szállhatott ringbe Jimmel a művészi
érték kérdéseiben.
Jim: „Ááá, emiatt ne fájjon a fejed!”
Ekkortájt járt a híres olasz filmrendező, Michelangelo Antonioni Los
Angelesben, hogy első amerikai nagyjátékfilmjét, a Zabriskie Pointot
előkészítse: egy hangulatos, „hippik a sivatagban” típusú sagát jó
külsejű fiatal ismeretlenekkel és egy rá jellemzően átláthatatlan
cselekménnyel. Antonionit érdekelte a rockzene – elhíresült a Blow-Up
egyik jelenete, amelyben feltűnik a Jeff Beck-Jimmy Page gitárduó a
Yardbirsből –, és a Doorshoz nem más küldte őt, mint Mick Jagger.
Antonioni úgy emlékszik, hogy az Elektra stúdiójában találkozott Jim
Morrisonnal, és egy olyan dalt kért tőle a filmje számára, amely
bemutatná a kuszaságnak azt a nagyszerű érzését, mely 1968-ban
jellmezte Dél-Kaliforniát.
Jim és a Doors a felkérésre megírták kemény, kubista
kompozíciójukat, a „EAmericá”-t, amit Antonioni kurtán-furcsán
visszadobott: nem kellett a tetszetős, de semmitmondó filmjéhez, amit
aztán 1970 végén hoztak ki.
EGÉSZ ŐSSZEL FÚJTAK A POKOLI SANTA ANA-I SZELEK, százharminc
kilométeres sebességgel süvöltöttek végig a kanyonokon, és
visszanyomták a szmogot és a negativitás szellemét a Los Angeles-i
medencébe keletről. A San Gabriel hegyek csúcsán, Los Angelestől
keletre erdőtüzek tomboltak, melyek a széllel terjedtek. „Látom, hajad
lángokban áll”, írta Jim egy jegyzetfüzetben. „Hegyek tűzzel telnek. Jól
tudod, hogy hazudnak, ha mondják: nem szerettelek.”
Ha Pamela Courson nem ügyelt Jimre, könnyen elszabadult a pokol.
Majdnem minden este filmszakadásig ivott. A cimboráinak kellett
hazavinniük, és belökniük az ágyba. Kitiltották a Troubadour-ból, mert
más zenészek produkciói közben mániásán sikoltozott, és mert
megütött egy pincérlányt, pedig az csak autogrammot szeretett volna
tőle. Koslatott Nyugat-Hollywoodban, vékony, fiús külsejű csajokat
szedett föl, a moteljába vitte és különböző perverziókra próbálta
rávenni őket. (Gyakran fel sem állt neki.) Furikázott a városban az
összekalapált Mustangban, a Blue Ladyben, és sokszor olyan részegen
vezetett a Pacific Coast Highwayen, hogy nem is látott.
„Sokat veszekedtem Jimmel a hülyeségei miatt”, mesélte Paul Fer-
rara Patricia Butler írónőnek, „de mindig csak azt mondta rá: »Nem
számít.« Mire én: »Hogy a fenébe ne számítana, ha egyszer meg fogod
ölni így magadat!«… Egy éjjel, mikor Jim vezetett (egy Shelby
Mustangja volt), azt hiszem, Babe (Hill) ült elöl, én meg hátul Frankkel
(Lisciandro). A Whisky a Go Go-tól ha keletre indulsz a Sunseten, a
Halloway Drive-hoz jutsz, ami levezet a La Cienegára. Ezen a
szakaszon hat vagy hét forgalmi lámpa van. Jim viszont rálépett a
gázra, és az autó sivítva tépett át az összes kereszteződésen, hat vagy
hét háztömbön át, és nem érdekelte, milyen színt mutatnak a lámpák.
Szó szerint a padlóig nyomta a gázpedált, és kész. Tyű! Legalább
százhatvannal mentünk. Az az autó ment rendesen!”
Jim a lemezfelvételekre rendszeresen üveg whiskykkel érkezett.
Amikor vécére ment, John Densmore és Vince Treanor megpróbálták az
ital nagy részét kiönteni, hogy Jim legalább az aznap esti munkát el
tudja végezni.

HADD SÍRJON
JIM MORRISON ÉS A DOORS november első felében megint turnézni
indult: a hétvégeken közép-keleti városokban léptek fel. A Philadelphia
Sullivan detektívügynökség hat szekrényméretű fekete testőre
védelmezte őket a rajongóiktól és a helyi rendőröktől. A Doorsnak nagy
szüksége volt a készpénzre, és a „Touch Me”, a következő kislemez,
már készen állt, hogy megjelenjen. A turnét viszont kapkodva
szervezték meg, nem hirdették eléggé a bulikat, és nem fogytak el a
jegyek. (Jim Morrison pedig utált üres széksoroknak játszani.)
A november elsejei, milwaukeebeli, profin lejátszott buli végén
visszamentek a színpadra ráadást adni. „O. K., O. K., O. K., baby”,
ordította az őrjöngő tömegnek Jim. „Ami most jön, attól leszakad a
ház!” Robby bejátszotta a „Gloria” kezdő akkordjait, és a zenekar teljes
önfeledtséggel vetette magát a dalba. Két nappal később, Chicagóban,
ahol a korábbi fellépésük nagyon zajosra sikerült, Jim egy hipnotikus,
szinte baljóslatú előadást produkált a zenekar élén. Eljátszották Robby
új dalát, a „Tell All The People”-t és a „Celabration of the Lizard” majdnem
teljes változatát. Ráadásként a „Light My Fire” következett a szellős,
rövidre fogott rádióverzióban, és ezután mindenki elégedetten tért
haza.
Richard Nixont megválasztották az Egyesült Államok elnökévé
november 5-én, kedden. Ennek az eseménynek még lettek
következményei Jim Morrison életében. A következő csütörtökön a
Doors az Arizona State Fairen játszott, ahol Jim nem takarékoskodott a
káromkodással és lába köze markolászásával, a közönséget arra
buzdítva, hogy keljenek fel a helyükről – mintha a színpadot őrző
egyenruhás közlekedési rendőröket akarta volna csak provokálni. A
„Tell All the People” es a „When the Music's Over” között Jim Morrison kiment a
színpad szélére, és keserű hangon azt mondta:
„Hát van egy új elnökünk… (pfujolás, füttyszó) …Bizony …Még nem
hibázott …eddig!… De ha hibázik, elkapjuk… (taps, kiabálás, általános
helyeslés) Bizony! Rögtön! Rögtön! Rögtön! NEM KÉRÜNK MÉG NÉGY
ÉVET EBBŐL A SZARBÓL!”
Hangos és hosszan tartó éljenzés fogadta az elhangzottakat. Több
száz kölyök indult meg a színpad felé, akiket az egyre ingerültebb
rendőrök visszalökdöstek. Az erkélyről is özönlött a nép a földszintre.
Petárdákat és meggyújtott csillagszórókat hajigáltak fel a színpadra,
amelyeket el kellett oltani poroltóval. Valaki áramtalanította az
erősítőket, és felgyújtották a villanyokat, de minthogy a tízezres
közönség dühödten követelte, a hang visszajött.
A rendőrök szorosabbra zárták soraikat, és a zenekar egy vad „The
Unknown Soldier”-előadással zárta a koncertet, miközben ruhadarabok
százai repültek a színpadra. Jim nevetve visszadobált, amennyit csak
tudott, mielőtt eltűnt a függöny mögött. A csarnok előtt a bulit
követően vagy egy tucat srácot letartóztattak rendbontásért, és tíz
gyereket kórházba szállítottak kisebb sérülésekkel.
Ez azonban nem csupán egy anarchikus Doors-koncert volt a sok
közül. Jim Morrison FBI-dossziéjában szerepel egy jelentés erről a
buliról, bár igen sokat közülük a cenzor feketével kihúzott. Az FBI
megnevezetlen informátora szemtanúkra és újságkivágásokra
hivatkozva azt állítja benne, hogy Jim Morrison közelebbről meg nem
határozott fenyegetésekkel illette a megválasztott elnököt, Nixont
aznap este Phoenixben.
Jim Morrison kaotikus fellépése Arizonában (mocskos beszéd,
politikai uszítás, szemérmetlen mozdulatok) azokat a helybélieket is
felingerelte, akik Rich Linnei mellett beszálltak a koncert
finanszírozásába, és valószínűleg vesztettek az üzleten. Elkezdték hát
kiszivárogtatni a jegyirodákon, a koncertszervezőkön és a
biztosítótársaságok hírlevelein keresztül, hogy egy Doors-koncert nem
jó üzlet, mert felbosszantja a helyi hatóságokat, az előadást obszcén
mozzanatok tarkítják, megy az italozás a színpadon, és üres székeknek
játszanak. Egy turnézó csapat számára ez maga volt a halál.
A Doors következő közép-nyugati fellépései közül néhányat a
meghirdetett sportcsarnokhelyszínekről áttettek kisebb
hokicsarnokokba. Ettől aztán – meg attól, hogy az időjárás is rosszra
fordult, plusz Jim Morrison szerelmi élete sem volt felhőtlen – Jim
szörnyű állapotba került. Ingerlékeny volt, szét is verte a
mikrofonállványt a wisconsini Madisonban november 8-án, pénteken.
(A sajtó beszámolója szerint a ráadás, a „Celebration” után Jim
távozott, de az egyetemista korú közönség nem moccant ülőhelyéről,
és megbabonázva bámulta az üres színpadot.)
Másnap este St. Louisban egy vihar miatt sokan otthon maradtak. Úgy
volt, hogy a Doors a hatalmas Kiel Auditóriumban játszik, de gyorsan
átszervezték a bulit a kisebb St Louis Arénába. Jim be volt rúgva. A gyér
közönség előtt egy üveg whiskyvel jelent meg a színpadon, és
bevezetésképp többször is „szaros vén pajtá”-nak titulálta helyet, majd
egy olyan részeg előadásba fogott, amitől már a zenekar is láthatóan
undorodott. Jim csak bámulta a lármás, felajzott közönséget, de nem
vett róluk tudomást. Szinte végig csukott szemmel énekelt, és szorosan
az ajkához tartotta a mikrofont. A dalok többségét nem volt képes
befejezni. Fehér költőinge lógott rajta, a szakálla kuszán burjánzott, és
tántorogva előadott, botladozó sámánugrásai is elég komikusan
hatottak.
Az elöl álló srácok észrevették, milyen feszült a hangulat a
színpadon. Robbyn látszott az idegesség, hátat fordított a
közönségnek, és az erősítőjét méregette, miközben szomorúan
csóválta a fejét Jim részeg esetlenkedései miatt. Densmore őrjöngött a
dühtől. Akik elöl álltak, elkapták Jim hideg, üres tekintetét, és el kellett
fordítaniuk róla a szemüket. Ray lehajtott fejjel, teljes erőbedobással
szólózott a „Light My Fire”-ben, mintegy azt az üzenetet sugallván,
hogy Jim lehet akármilyen szar, a közönség azért megkapja, amiért
fizetett.
Jim egyre rosszabbul énekelt, már csak motyogta a dalszövegeket,
és azzal idegesítette az első sorokban álló tizenéveseket, hogy addig
dörzsölte magát a mikrofonállvánnyal, amíg jól látható erekciója nem
támadt.
Egy nagydarab, motoros kinézetű fazon a két lányával állt az első
sorban, és ráüvöltött Jimre, hogy fejezze már be. Jim
engedelmeskedett, otthagyta a mikrofonállványt, leült Ray szólója
közben a színpad szélére, és kezébe temette az arcát.
Egy tizenhét éves lány, Poe Sparrow ott ült a földszinten, a tizedik
sor környékén. így idézte fel a történteket: „Hirtelen egy
ellenállhatatlan erő vitt Jimmy felé. Meggörbülve ült, könyöke a térdén,
fogta a fejét. Idegesen szorongattam a fényképezőgépemet, amikor
megálltam tőle egy méterre. A hajából izzadság csöpögött a
bőrnadrágjára. Lassan felemelte a fejét – és én megijedtem tőle. Egy
végsőkig kimerült, rémült ember – egy gyermek arcát láttam magam
előtt. Szerettem volna elringatni a fáradt fejét, megnyugtatni… Az a
pillanat, amikor a tekintete találkozott az enyémmel, már az
örökkévalóság része, az esendőség és nyitottság pillanata, mely az ő
fájdalmát egyenesen az agykérgembe marta bele.
Aztán átváltozott, olyan gyorsan, hogy hátra kellett hőkölnöm.
Elmosolyodott, szavakat mormolt, amiket nem hallottam a hangzavar
miatt. De nem is volt fontos, mert Jimmy már eltűnt, helyette ott
termett a Sárkány gyíkkirály. Emlékszem a sokkra, arra, hogy gyorsan
elhátráltam, és nem tudtam róla levenni a szemem. A koncert többi
részére egyáltalán nem emlékszem. Azt sem tudom, hogy mentem
haza.”
A turné utolsó előadása a vasárnap esti, minneapolisi buli volt. A
reptéren egy nagyon helyes és rettenetesen izgatott lány szaladt oda
Jimhez autogramért. Jim a repülőgépen épp egy részegséget próbált
kialudni, és azt lökte oda neki: „Te még a saját szarodat is megennéd,
mi?” Densmore legszívesebben ott helyben megölte volna Jimet, de a
lány barátja azt mondta Jimnek: „Nincs baj, haver. Csak tedd, amit
tenni kell.”
A zenekar már öt perce játszott, mikor Jim tomboló ünneplés
közepette kijött a színre, és szemügyre vette a közönséget. „O. K., O.
K., hadd nézzelek meg titeket!” Az első sorok teli voltak mosolygós,
szőke srácokkal, úgyhogy a buli is jól sikerült. A „When the Music's
Over” közben Jim idiótán vihogni kezdett, és kabarészámokat adott elő,
amivel nevetést és tapsot aratott. Jim szinte mindig úgy beszélgetett a
közönséggel, mint vele egyenrangúakkal, s csak nagyon ritkán kezelte
le őket. Rendszerint egyszerű kérdéseket tett fel, és figyelte a
közönség reakcióját.
Ezután hosszadalmas késlekedés következett, a srácok
nyugtalankodni kezdtek, de végül megoldódott az a valami, amire
várni kellett, és kijött a színre a helybéli sztár, szintén az Elektra
művésze, Tony Glover a harmonikájával, és a Doorsszal együtt
játszotta végig a bulit. Aznap délután Glover készített interjút a
zenekarral a Circus magazin számára. Jim és ő a harmonikájával
többször is együtt jammeltek a „Back Door Man”-ben és a „Love Me
Two Times”-ban, arní átfordult Elvis Presley „Mystery Train”-jébe: ezt a
motívumot a zenekar beillesztette azok közé a számok közé, amelyeket
akkor vettek elő, ha a bulikon örömzenére került sor.
A JIM MORRISON KÖRÜL a következő három hétben, 1968
novemberében zajló eseményeket ma is részben homály fedi, részben
pedig ellentmondóak a tanúvallomások. Csak annyi bizonyos, hogy ez
a három hét megváltoztatta mindazok életét, akiknek köze volt hozzá.
A Doors tovább dolgozott az új albumon az Elektra stúdiójában. A
„The Soft Parade”-et, Jim epizódokból álló rockoperáját (ami lemaradt
az előző lemezről) most újra elővették és csiszolgatták. Jimnek nem
tetszett a „Tell All the People” sután provokatív szövege. Robby viszont
nem volt hajlandó változtatni rajta, ezért Jim azzal állt elő, hogy
innentől minden dalnak a kiadói joga azé legyen, aki szerezte. A
zenekaron belüli szolidaritásra nézve ez komoly csapást jelentett.
George Harrison eljött megnézni, hogyan veszik föl a „The Soft
Parade”-et, nézte, milyen mániákusan tekergeti a gombokat Paul
Rothchild, és elejtett pár fanyar megjegyzést, miszerint ez van olyan
unalmas, mint a Beatles lemezfelvétele.
Jim ezután felszívódott. Egy nap egyszer csak nem jelent meg, és az
ivócimborái vagy nem tudták, hol van, vagy nem akarták elárulni, hogy
Jim elrepült Londonba, hogy visszaszerezze Pamelát. Pamela rossz
passzban volt, szakított Christopher Jonesszal. Teljes mértékben megbízott
Jonesban, és azt gondolta, viszonya Jimmel már a múlté. Jones írt egy
ártatlan levelet az elvált feleségének, aki a kislánya anyja volt, és
rábízta az ügynökére, hogy az vigye el a postára. Csakhogy Pamela
elcsípte a levelet, elolvasta, és árulásként fogta föl. Minden
összeomlott benne. Jean de Breteuil beszerzőitől heroint vásárolt,
ugyanazoktól, akik Keith Richardsnak is szállították az anyagot. De
mikor Pamela pénze elfogyott, magára maradt, és félni kezdett,
felhívta Jimet. Jimet megijesztette az, ahogy Pamela beszélt, és
amilyen gyorsan csak tudott, Londonba ment.
Először nem találta Pamelát, így az annyira utált, lerobbant
narkóstól, Breteuil vikomttól kellett kérdezősködnie. Amikor megtalálta
Pamelát, az annyit mondott, hogy csak akkor megy vissza hozzá, ha
Jim otthagyja a Doorst. A Bag O'Nailsben veszekedtek, a népszerű, drága
nightcluban. Dulakodtak is. Jim berúgott, sírni kezdett, elmondta
Pamelát mindennek. Éjféltájban Pamela az italát Jim képébe öntötte –
néhányan megtapsolták –, és kiviharzott. Egy óra múlva már ott
kopogtatott a garázsból átalakított ház kapuján, amibe Jones költözött,
a Cadogan Square közelében.
„Es Jim hol van?” kérdezte Jones, mert már tudta, hogy Jim Londonba
jött kibékülni Pamelával. A nő mondta el neki. „Egyszerűen otthagytad
kiborulva? Menj érte gyorsan!” „Nincs kedvem” mondta Pamela és
bement a házba, hogy ott maradjon éjszakára. „Hadd sírjon. Élvezi.”

AZ IGAZSÁG ISTENNŐJE
JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON visszarepültek Los Angelesbe
november utolsó hetében. A Doors vesztett.
Bill Siddons szólt Jimnek először a Buick-reklámról. Jim azért ment be
a Doors-irodába, hogy a postáját elolvassa. A személyzet csodálkozott,
hogy előkerült, de persze senki nem merte megkérdezni, hol volt.
Jimnek megint kinőtt a szakálla, és rosszul nézett ki, megviselte a
repülés. Az is lehet, hogy részeg is volt. Bill az irodájába vitte Jimet, és
elújságolta neki a jó hírt: a Doorsnak sikerült eladnia a „Light My Fire”-t a
General Motorsnak a Buick reklámkampányához. A reklámügyökségnek
azonnali válasz kellett, és mikor nem találták Jimet, a másik három
gyorsan beleegyezését adta, Jim helyett pedig Max Fink írt alá mint Jim
törvényes megbízottja.
Jim szótlanul hallgatott, egyre növekvő dühvel, ahogy Bill szavaiból
kibomlottak a szerződés részletei: hogy az igencsak jókor érkező
hatvanezer dollárt azért kapják, mert eladták a jogot, hogy Robby
Krieger dalát a rádióban és a tévében használhassák a Buick új, nagy
teljesítményű kocsijának, az 1970 Gran Sports GS455 reklámozásához:
„Come on, Buick, light my fire!” – ez lesz a dalból, s zeng majd szerte
Amerikában az egyik parttól a másikig. Jim Morrison csak ült, mint akit
fejbe vertek. Nem tudta elhinni. Azt mondták neki, hogy Jac Holzman
hozta az üzletet. (Az Elektra is részesedett: húszezer dollárt kaptak.) A
zenekar és a menedzserstáb hamarosan rendkívüli ülést tartott. Jim
szavait (harminc év múlva) Ray Manzarek idézi:
„Nem volt jogotok aláírni nélkülem… Hogy miért? Mert mindent
együtt csinálunk. Pont ezt miért nélkülem csináltátok?… Hogy akkor mi
van? Nem tudtatok volna megvárni? BASSZÁTOK MEG!”
Néma csönd. Jim még soha nem ordított így velük. Őrjöngött a
dühtől, és egyébként is feldúltnak tűnt.
„Basszátok meg, srácok. Én azt hittem, testvérek vagyunk.”
„De hát azok vagyunk” próbálkozott Ray. „Semmi sem változott.”
Jim élesen nézett rá:
„Minden megváltozott, minden… mert már nem tudok bízni
bennetek… Ti lepaktáltatok a sátánnal.”
Erre Ray is kiborult: lehordta Jimet mindennek.
 „Téged ismerlek, Ray” mondta Jim. „Te csak a pénzért csinálod.”
Egy pillanatra csönd lett. Aztán Robby mondta Jimnek, hogy itt
ár nincs mit tenni: ez egy aláírt szerződés.
„Tényleg? Azt kurvára nem ti döntitek el!”
Jim most már hülyeségeket beszélt, hogy a színpadon Buickokat fog
kalapáccsal szétverni. Mindenki ledermedt. Bill Siddons: „Úgy érezte,
elárulták. A társai árulták el. Úgy érezte: lefeküdtek az intézményes
Amerikának, és őt meg sem kérdezték. Nem értette a dolgot.” Jim
felhívta Abe Somért, a zenekar ügyvédjét: „Fenyegesd meg őket perrel,
mondj nekik bármit, de csináld vissza azt a kurva szerződést!”
De már késő volt. A reklámfilmeket leforgatták, és be is mutatták,
igaz, leginkább csak délen és közép-nyugaton.
Bill Siddons: „Ennyi volt – itt véget ért az álom. Itt ért véget Jim
kapcsolata a többiekkel. Innentől szigorúan üzletről volt csak szó.
Aznap mondta Jim, hogy: »Már nincsenek társaim. Csak üzleti
partnereim.«
A többiek meg Jimet nem értették. Más rockzenekarok minden este
felléptek valahol, és komoly pénzeket kerestek a turnézással. A Doors
csak heti három bulit tudott adni hétvégeken – ennél többet Jim Morrison
nem bírt. Robby Krieger: „Miután lenyomtunk egy bulit, nekünk [a
másik háromnak] lógott a belünk. A szobánkba mentünk és
kifeküdtünk. De Jim pörgött tovább: ment buliról bulira, mulatott egész
másnapig. Aztán jött a következő buli, és Jim még mindig nem állt le.
Ezért nem csináltunk soha hosszú turnékat. Mert Jim »elfáradt«.” A
Doorsnak kifejezetten úgy tűnt, hogy ezt a dolgot remekül
orvosolhatják azzal, ha eladják Robby dalát a Buicknak. Végül is volt
még daluk bőven. Ebben pedig sok pénz volt. De nagyon rosszul
gondolták. Jim Morrison nem ment bele a kiárusításba.
Bill Siddons: „Tudtam, persze, hogy Jimnek egy csomó komoly
problémája van. Azt nem tudtam, hogy mik ezek, csak azt, hogy több
alkoholt önt magába, mint bárki más… Én azt gondoltam, hogy
öngyilkos akar lenni, mert ezeknek az adagoknak más célja nem
lehetett. Jim a saját földjén, Jimlandben élt, és más nem is volt ott, csak
Jim.”
JIMET ANNYIRA ELVADÍTOTTA És BÁNTOTTA, ami történt, hogy egy ideig az is
kétséges volt: elmegy-e egyáltalán felvenni a két számot a Doorsszal a
CBS televízió 1968. december 4-ei műsorába, a legújabb zenei
anyagokat leadó The Smothers Brothers Show-ba. De kár volt aggódni:
Jim Morrison is ugyanolyan szűkében volt a készpénznek, mint a
többiek. Az új lemezüket reklámozni kellett, és Jim pontosan érkezett a
CBS Burbank stúdiójába, teljes bőrszerelésben, borotváltan és belőtt
frizurával. Később kiderült, hogy ez lett a Sárkánygyíkkirály legutolsó
tévészereplése.
Robby Krieger egy rettenetes monoklival érkezett, amit egy bárban,
a biliárdasztal fölött kitört veszekedésben szerzett. Jim egy jól
elhelyezett megjegyzése robbantotta ki a bunyót, és Jim is csak
nehezen úszta meg, hogy laposra ne verjék. Futva kellett távoznia, és
Babe Hill elállta az ajtót üldözői elől. így a bent rekedt Robby Krieger
kapta meg, amit Jimnek szántak.
Tom és Dick Smothers parodisztikus műsora a hatvanas évek
elejének folkmegújulását vette célba, annak külsőségeit gúnyolta ki.
Tizennyolc hónapja futó műsoruk akkoriban radikálisnak számított: már
akkor elsütöttek benne Nixon-ellenes vicceket, amikor Nixon még
hivatalba sem lépett. Jellemzően kétélű volt a műsor tiszteletlen
viccelődése, és a meghívott vendégek sem fogták vissza a
szarkazmusukat. Úgyhogy a Doors is teljes szívvel vett részt a műsorban,
a „Wild Child”-ot és a „Touch Me”-t adták elő, az utóbbiban kiegészültek a
Smothers Band szmokingos fúvósaival és vonósaival.
Az Elektra egy instrumentális, megkevert változatot adott ki a
dalokból, erre Jim Morrisonnak élőben kellett énekelnie – ami nem
könnyű feladat: professzionális, a másodperc törtrészéig pontos
munkát igényel. Jimnek majdnem sikerült is. Az aranymikrofonba, a
tévékamera hideg, vörös szemébe nézve előadott „Wild Child”
tökéletes lett. De a „Touch Me” második versszakában Jim nagyon
elszúrta a belépést. Miután a műsort előre felvették, szó volt egy
második felvételről, de a szaxofonos Curtis Amy olyan remek
pantomimet adott elő a szám jazzes bevezetője alatt, hogy végül a
rendező azt mondta, nem kell másik felvétel. A Smothers testvérek
még örültek is, hogy sikerült egy olyan Doors-előadását elcsípniük,
melyet egy hiba tett életszerűvé. És valóban, a még decemberben
lement CBS-adás visszhangja szokatlanul kedvező volt. Jim a
bőrszerelésben és a hosszú hajával úgy nézett ki, mint egy szürke
szemű Akhilleusz. Soha többé nem nézett ki ilyen jól.
A Doorsnak is ez volt az utolsó szereplése a kereskedelmi tévékben.
A Smothers-show sem tudta elkerülni a sorsát: levették a műsorról hat
hónap múlva, amikor a protestsong-díva, Joan Baez egy dalt énekelt
börtönbe készülő férjének, David Harrisnek, aki nem volt hajlandó
Vietnamba menni harcolni.
1968. DECEMBER 8-ÁN Jim Morrison betöltötte a huszonötödik életévét.
Az irodában rendeztek neki egy kis ünneplést, tortával, gyertyákkal.
Utána Jim Bill Siddons csinos, szőke barátnőjével, Cherievel ment lefelé a
lépcsőn. „Azt mondta nekem: »Na, huszonötig már kihúztam. Szerinted
bírom még harmincig?« És mindketten tudtuk, hogy nem fogja bírni.”
Pár nappal később Jim a tizenéves srácot, Danny Sugermant vitte
magával Pamela lakásába vacsorázni. Danny a Doors irodájában
dolgozott, problémái voltak a gimnáziumban, és a családjával sem jött
jól ki. Mindig ott sürgölődött a Doors körül, Bill Siddons megpróbálta
elzavarni, de akkor Jim felfogadta, hogy segítsen neki megválaszolni a
rengeteg rajongói levelet. Átsétáltak Pamelához, aki Dannyt is azzal a
fagyos tekintettel és nem titkolt ellenszenvvel fogadta, mint mindenkit,
akinek köze volt a Doorshoz. Danny látta, mennyi könyve van Jimnek:
beborították a falakat a padlótól a plafonig. Pamela először kiabált
Jimmel, hogy minek hozta ide vacsorára ezt a kölyköt, de aztán finom
lasagnát tálalt föl, utána ivott egy pohár bort, és mivel teli volt
heroinnal, elbólintott az asztalnál, a feje szinte belelógott a tányérba.
„Gyerünk, indulás!” súgta Jim, megragadva Danny dzsekijét. Parti
felébredt, és megint kiabálni kezdett, miközben ők már a lépcsőn
szaladtak lefelé.
„Jim, hova a francba mész? Válaszolj! Az isten verjen meg! Jim!”
„Fuss!” tanácsolta Jim, „még mielőtt dobálni kezd. Ez a nő úgy tud
dobálni, hogy azt el se hiszed!”
Sugerman elmesélte, hogy a Whiskybe mentek, ahová Jim
becsempészte őt, pedig még kiskorú volt. A bárhoz telepedtek, ahol Jim
rendelt négy dupla vodkát meg egy pohár tejet a gyereknek. Tíz körül
játszani kezdett Bo Diddley, a fekete ősrocker. Mihelyt az erősítőkből
megszólalt a Diddley-féle dzsungelhírmondó, Jim átugrott a korláton, a
táncparkettre zuhant, majd rátapadt a színpadra, ott kurjongatott és
ordítozott. Megszerezte az egyik mikrofont, és ordítva beszállt Bo
éneke mellé. Beszélt is vele pár szót, de aztán egyik pillanatról a
másikra dühös lett a körülötte lévő srácokra, és elmondta őket
mindennek („Niggerek! Szarjankók!”). Persze kirúgták őket a
Whiskyből. Jim az este hátralévő részét a Phone Boothban töltötte a
topless lányok nézegetésével, és végül az irodai kanapén aludt.
AZ 1968-AS ÉV mindenkinek megpróbáltatást jelentett, az egész
világon. A véres 1968 legutolsó Doors-koncertjét december 14-én
rendezték meg a Los Angeles Forumban, Inglewoodban. A nagy
csarnokba, amely a híres Los Angeles Lakers kosárcsapat otthona volt,
minden jegyet eladtak. A „Touch Me” már egy ideje szólt a
rádióadókból, és szépen araszolt fölfelé a listákon.
A koncert előtt adott interjúban Jim nem titkolta az aggodalmait:
„Nem tudom, hogyan tovább”, felelte, amikor a zenekar jövőjéről
kérdezték. „Szerintem egy ideig még így folytatjuk, ahogy eddig.
Aztán, hogy a lendületünket visszaszerezzük, ki kéne szállni ebből az
egész üzletből. Talán majd elvonulunk egy szigetre együtt, és ott újra
alkotunk valamit.”
A Doors előtt többen is felléptek. Egy primitív lanton játszó,
hagyományos kínai zenészt, akit Ray hozott, a közönség lezavart a
színpadról. Kicsit jobban fogadták a Sweetwater nevű coun'tryrock-
zenekart. A szenzációs, szédítő rockabillydémon, Jerry Lee Lewis is
fellépett a „Great Balls of Fire”-rel meg a „Whole Lotta Shakin' Going On”-nal,
de a tizenéves közönség kifütyülte, akárhogy igyekezett.
„Hát én szívből kívánom, hogy KAPJATOK MIND INFARKTUST!”,
köszönt el a kölyköktől Lewis, és mérgesen távozott.
A Doors előadását is rosszul fogadta a közönség, mert új dalaikat
fúvósszekcióval és vonósötössel vezették elő. A „Tell All the People”
nyitotta a koncertet, és utána alig tapsoltak. A többi új dal meg a
„Spanish Caravan” közben ásítozni kezdett a közönség, és folyton
bekiabálták, hogy a „Light My Fire”-t akarják. Ez folytatódott a „Touch
Me” és a „Wild Child” közben is. Amikor a zenekar végül kegyeskedett
eljátszani a „Light My Fire”-t, a közönség magára talált: sok-sok
öngyújtó gyulladt meg a zenekar előtt tisztelegve. A Doors mitha az
életéért játszott volna a dalban, és hatalmas ovációval köszönték meg
nekik, amikor vége lett.
Ezt hosszabb szünet követte: Jim a lábát lógatva üldögélt a színpad
szélén, és elég gunyorosan azt kérdezgette a srácoktól, hogy igazából
mit szeretnének hallani. A legtöbben azt mondták, hogy a „Light My
Fire”-t még egyszer.
A közönség meglepetésére Jim hirtelen azt kérdezte: „Itt van-e
mindenki? A ceremónia kezdetét veszi.” Ezután pedig a koncertet a
teljes „Celebration of the Lizard” egy változatával zárta. Jim lerázta magáról
a közönség tiltakozásait, nem vett tudomást a bekiabálásokról, és
előre-hátra dülöngélve, lelkesen szavalt: meg-megváltoztatta a
szöveget, és új költői képeket iktatott be. Huszonöt perc elteltével,
amikor belekezdett a záró, „Száműzetés háza” részbe, Densmore,
Krieger és végül Manzarek is lement a színpadról. Jim befejezte a
hosszú költeményt: „Holnap belépünk szülővárosomba / Készülni
akarok”, és szinte teljes csend övezte, amikor elment.
Nem volt taps, és nem volt ráadás sem. Tizennyolcezer gyerek
bámult a színpadra, amikor felgyulladt a fény, és aztán elvarázsoltan,
suttogva szivárogtak el.
A koncert után Jim és Pamela a sötét, kiürült, hatalmas parkolóban
az este díszvendégével, Andy Morrisonnal, Jim öccsével focizni kezdett:
sörösdobozokat rugdostak.
PAMELA COURSON BUTIKJA, a római igazságistennőről elnevezett Themis
1968 karácsonyára nyitott ki. Mindenki elképedt azon, hogy Jim mennyi
pénzt ölt a boltba: a berendezés nemes fákból készült, teli volt finom
selymekkel, marokkói drapériákkal, és a falakat pávatollak díszítették.
Ha az ember a vakító kaliforniai napsütésből belépett a Themisbe, a
szemét szoktatnia kellett a barlangsötéthez, melyben illatos gyertyák
világítottak. A bolt a Clear Thoughts épület földszintjén helyezkedett el,
ahol Jimnek és a sleppjének a klubhelyisége is volt, de ők bizony nem
léphettek be az üzletbe. A Themis szándékoltan exkluzív volt és
divatformáló, az akkori trendek előtt járt. Pamela testvére, Judy vezette
az üzletet, míg Pam és Breteuil vikomt Milánóba, Párizsba és
Marakechbe jártak áruért.
Jim büszke volt Pamela talpraesettségére és energiájára. „Jim folyton
adott neki: pénzt, ruhát, kocsit, kutyát, amit csak akart”, emlékszik
Paul Ferrara. „Teljesen a fejére nőtt. Ha kitalált valamit, Jim felhívta
Maxet (Max Fink), és azt mondta neki: »Add meg neki, amit csak akar!«
A pénz nem jelentett Jimnek semmit. Mindegy volt neki, hogy egy
dollárt költ-e Pamre vagy százezret, csak boldognak lássa.”
Amikor Pamela azzal állt elő, hogy szeretne egy vidéki házat, ahová
néha elvonulhat, Jim vett neki egy különálló faházat egy régi vendéglő
mögött, fent a csöndes Topanga Canyonban.
 Csak feleségül nem vette. „Mindeki tudta, hogy Jimnek Pam mindent
megenged”, mesélte később Pamela egy barátnője. „De Jim egy
pillanatig nem bízott meg benne. Csak szerette. Ennyi az egész.” A
Doors könyvelője később kiszámolta, hogy Jim a butikra negyedmillió –
infláció előtti – dollárt költött. A bolt a hetvenes évek végén nagyon
felkapott helye lett a Los Angeles-i divatvilágnak (még Miles Davis is
vett itt pár cuccot 1969-70-ben), de nyereséget sosem hozott.
Pamelának perverz gyönyörűsége telt abban, hogy jól megnyomta a
ceruzát, amikor a Doors-tagok feleségei vásároltak nála.
Jim és Pamela próbáltak egymáshoz ragaszkodni. Jim vele élt, amikor
tudott. A magánéletben és nyilvánosan is elzárkózóak voltak. Ha
társasággal mentek vacsorázni, csak egymáshoz beszéltek. Abban az
évben John Densmore és a barátnője, Julia rendeztek egy karácsonyi
összejövetelt. Jim és Pam elmentek, de csak ültek csöndesen a lépcsőn
egymás mellett, mint egy megállapodott kertvárosi házaspár. Ezt
mindenki nagyon kedvesnek találta.

HARMADIK KONYV
JAMES DOUGLAS MORRISON
HETEDIK FEJEZET
A zűrzavar fejedelme

A titkos ellenség, sok sanda szem, Mely megfigyel és ítél szüntelen,

Az ostoba meg az irigy kaján, Ez ám a had! Örömmel lopja meg,
Dicsőséget ki sírjáig követ, S minden hibán örül, mit megtalál Hős
Géniusznak büszke homlokán, A jót takarva hazugságot ont, És
Rágalomból piramist emel…
(LORD BYRON)

A ROCK HALOTT
Az 1969-es év elején mintha hurrikán söpört volna végig a rockzene
tájain, amikor a Led Zeppelin földet ért Los Angelesben, és felforgatta a
Whisky a Go Go-t Jimmy Page atomrobbanásszerű gitárriff-jeivel és
Robert Plant hisztérikus nyávogásával. A Led Zeppelin hangos
bemutatkozása azonnal a régi ócskaságok közé utalta a Doorst és a
hozzá hasonlókat – legalábbis ami a Strip tizenéves közönségének
véleményét illeti. (Ugyanezt tette a Byrdsszel és a Buffalo Springfielddel
Gram Parsons sikeres új countrycsapata, a Flying Burrito Brothers.) Nincs
arra nézve bizonyíték, hogy Jim Morrison már ekkor megnézte volna a
Led Zeppelint, de járt a Whiskybe, és biztos, hogy hallott a Zeppelinről
különböző barátnőitől. Ekkori noteszában két bluesdal (a „Killing Floor” és
a „How Many More Times”) címe is fel van jegyezve, s ezeket a Led Zeppelin
sokat játszotta amerikai turnéján. Többen is állítják, hogy Jim Morrisont
bosszantotta Plant hiperszexuális színpadi mozgása, és állítólag azt is
mondta, hogy ez a riffes-zúzós, hangerőmániás angol banda az általa
ismert rock halálát jelenti.
1969 januárjában a Doors az Elektra stúdiójában dolgozott, rettentő
lassan, és Paul Rothchild kényszeresen pakolta rá a fúvósokat meg a
vonósokat a dalaikra. Jimet ettől fogva nem érdekelte az egész, a
többiek meg használhatatlanok voltak. Ez volt az az album, amin Paul
Rothchild maga lett a Doors, csak hogy kicsikarja a cég számára a
„termék”-et.
Jim a filmforgatókönyvén dolgozott: ez egy gyilkos nomádról szólt, aki
átkel a délnyugati sivatagon. Eredetileg az volt a címe, hogy A stoppos
– amerikai pasztoral (Hobo fordítása). Úgy tűnik, a sivatagi hangulat
képei és a legendás amerikai csavargókból és rosszéletűekből álló
szereplőgárda Michael McClure szürreális darabján, a The Beard-ön
alapul. A történetbeli stoppos gyilkos, Billy Cooke mindenkit megöl, aki
csak felveszi az autójába: egy homokost, egy seriffet, egy Vietnamban
szolgált repülőst és annak a családját, plusz egy helyes pincérnőt az út
menti autósbüféből. A stoppos forgatókönyve utal Picassóra, a Rolling
Stonesra, Che Guevara holttestére és más hatvanas évek végi ikonokra.
Miután elfogják és kivégzik, Billy egy szürreális sivatagi
örökkévalóságban találkozik három legendás hoboarchetípussal:
Dokival, Lady Bánattal és a Bohócfiúval. A forgatókönyv soha nem
készült el, és csak töredékes formában maradt fenn, de mégis ez
szolgált kiindulásként ahhoz a rövid filmhez, amibe Jim később az év
folyamán belefogott, mikor már lett egy kis szabad ideje. így utólag
nézve A stoppos leplezetlenül bemutatja az 1969-es év Los
Angelesének veszélyes, sodródó közérzetét, melynek következménye
lett az úgynevezett Manson család tömeggyilkossági őrülete azon a
nyáron.
Jim irkált egy „Dry Water” (Száraz víz) című jegyzetfüzetbe is, és az
ebben található számos, leginkább a halállal foglalkozó vers tükrözi
személyiségének akkori válságát. (Jim szóhasználatában a „száraz”
költészet azokat a verseket jelentette, amelyeket felolvasásra szánt,
zenei kíséret nélkül.) A „Dry Water”-ben hemzsegnek a horrorisztikus
képek: hóhérok, sírkövek, „A bársony-szőrmés vallás IA kifent kés és
pénz. „
Jimen látni lehetett, hogy még a szokottnál is rosszkedvűbb és
depressziósabb. A csajaival, mint például Pam Zarubicával és Gayle
Enochsszal egyre hülyébben viselkedett: szidalmazta, és a legnagyobb
közönnyel alázta meg őket. A trükkjei közé tartozott, hogy felhívta az
egyiküket: jöjjön el hozzá a 32-es motelszobába, de mikor a lány
megérkezett, Jimet már ágyban találta valaki mással.
ELŐFORDULT, hogy egy-egy este Jim kihagyta a Doors unalmas
lemezfelvételét, és helyette a Whiskyben időzött. Egy este az
Elektránál dolgozó David Anderlevel ment oda, aki riadtan figyelte,
hogy a rengeteg ital hatására beinduló enzimek hogyan változtatják a
zárkózott, szakállas költőt tomboló vérfarkassá, akit a szó szoros
értelmében ki kellett dobni a zsúfolt klubból. Anderle sem ment Jimmel
kocsmába soha többé.
Ekkorra Pamelán kívül már csak egyetlen ember maradt, akinek
Jimet sikerült lenyugtatnia, amikor ezzel az elcseréltgyerek-műsor-számmal
állt elő: Eric Burdon. Jim tisztelte Burdont, a brit zenészinvázió legendás
figuráját. Abban az évben egy brit riporternek -meglehetősen
szókimondóan – ezt nyilatkozta Burdonről: „Kedvelem azokat az
embereket, akik be tudnak rúgni velem, ahogy kell, mert megvan rá a
jó okuk.”
Burdon egy házat bérelt Beverly Hillsben, épp annyit ivott, mint Jim,
és legalább olyan nyomorultul is érezte magát. Csakhogy ő -Jimmel
ellentétben – tudta kezelni ezt a helyzetet. Vagy inkább: tudta kezelni
addig, amíg egy este Jim fel nem bukkant a házában egy csapat
alvilági hippivel, akik betelepedtek a nagy nappaliba orgiázni, és
három álló napig ki sem mozdultak onnan. A felbosszantott Burden, aki
nem szerette, ha hülyének nézik, végül azt a megoldást választotta,
hogy egy puskával belelőtt a nappali ocsmány aranycsillárjába. Ki is
ürült a ház másodperceken belül.
ABBAN A HÓNAPBAN a Doorsnak csak egy koncertje volt, egy telt házas
buli a húszezer férőhelyes Madison Square Gardenben, New York
Cityben, 1969. január 24-én, pénteken. Ez volt a Doors legtöbb bevételt
hozó koncertje. Jim pár nappal korábban érkezett New Yorkba az UCLA
-n megismert Alain Ronay-vel, és a Plaza Hotelben szálltak meg.
Egy este az Elektra Jim lakosztályába meghívott néhány rock-
újságírót, köztük Patricia Kennellyt, a Jazz and Pop magazin fiatal
szerkesztőjét. (Kennellynek imponált, hogy Jim felállt üdvözölni őt,
amikor a szobába lépett.) Az már viszont nem imponált neki, sem a
többi újságírónak, amikor Jim berúgott, kivetkőzött úriember
mivoltából, és megszégyenítette Elen Sandert, az írónőt, aki egyszer
Jimet valahol nyomtatásban „Mikiegér de Sade”-nak nevezte. Ezt Jim
nem tudta megbocsátani.
Jim és Ronay a Village-ben töltötték az estéket, inkognitóban
iszogattak a Lions Headben, a Cedar Tavernben és a McSorley's-ban. A
koncertet megelőző éjjelen Jim részegen félbeszakította Tiny Tim
műsorát Max Kansas Cityjében: és eljátszotta, mintha leszopná. Hajnali
négykor még felhívta Robby Kriegert, és ezt mondta neki: „Itt Isten
beszél. Úgy döntöttem, hogy téged kirúglak a világból.”
A Madison Square Garden-beli koncertet a nagyszerű rhythm and soul
zenekar, a Staple Singers nyitotta. A három fúvóssal, vonósokkal és Harvey
Brooks basszusgitárossal kiegészült Doors először egy új számokkal
megrakott szettet játszott („Soft Parade”, „Tell All the People”, „Wild Child”), de
jöttek a régi nagy slágereik is: a „Light My Fire”, a „Back Door Man”, a „Five to
One”. A bulit a Doors új fénytechnikusa, Chip Monck világította, valamint
olcsó fényképezőgépek villódzó vakui, amitől a hatalmas aréna
különös, stroboszkópszerű fényben fürdött. A szakállas, testes – és
józan! – Jim Morrison a hely kedvezőtlen adottságait feledtetni tudta
intimitást sugárzó, szenvedélyes előadásával, ami mindenkit
meglepett, akihez már eljutottak az alkoholizmusáról terjengő hírek. A
koncert felénél Jim kibújt a drága bőrzakóból, és a közönség közé
dobta. A srácok úgy tépték szét, mint az áldozatra szánt kecskét.
Két dal között viccelődött a közönséggel. Az aréna bal oldalán ülőkre
mutatva azt mondta nagy komolyan:
„Ti… vagytok az… Élet!” Majd a másik oldalra mutatott: „Ti pedig… a
Halál!” Várakozásteljes csönd után jött a poén: „Én középen a kerítésen
lovagolok… és szúrja a tökömet!” Jim Morrisonnak ez volt az elképzelése
a humorról 1969 elején. A koncertet a „When the Music's Over” zárta a
maga ijesztő esedezésével a megszabadulásért és a megváltásért. A
sárga fénykörben éneklő Jim (a zenekar mögötte kékben úszott)
beillesztette a dalba a „Stop the Car” című verset, amely egy mozgó
járműből való kiugrást ír le: vagy fantáziát vagy emléket. Mindig a
kínlódó „üvöltéssel ért véget: „Nincs mód… kivárnom minden…
évszázadnyi léptét!”, és a zenekar ez után tért vissza az éppen játszott
számhoz.
A Doors ugyan vitathatatlanul Los Angelesből származott, de mégis
szinte New York-i zenekarnak számítottak a három évvel korábbi,
ondine-beli fellépéseik óta. Jim Morrison ezen az estén az összes létező
érzelemregisztert megszólaltatta, amivel sikerült a Doors médiabeli
képét bebetonozni, miszerint a zenekar egyike a világ legnagyobb
rockzenekarainak. Éjjel, a buli után Jim Morrison szánalmasan didergett
kabátja nélkül egy kínai vendéglőben az északi városrészben. Vacogó
fogakkal döntött be egy tucatnyi sört.
Los ANGELESBEN Jim megint szabadulni akart a Doorstól. A barátnője
szörnyen gyűlölte a Doorst, és folyton piszkálta miatta. Jim-nek
elmagyarázta az ügyvédje, hogy most rögtön nem léphet ki a
zenekarból, mert még három albumra vállalt kötelezettséget
szerződésben, de kellett is neki a pénz a barátnőjére, a piára és egyre
inkább a kokainra is; és pénzbe kerültek a haverokkal Palm Springsben
eltöltött hétvégék is. De Jim eltökélte, hogy a másik háromtól –
amennyire csak lehetséges – különválik. Jim ragaszkodott hozzá, hogy
a dalok szerzői joga innentől azt illesse, aki a dalt írta, így majd nem
lehet Jimet meggyanúsítani azzal, hogy ő írta volna Robby gyatra
dalszövegeit, mint például a „Wishful Sinful”-t meg a „Tell All the
People”-t. Ez azt is jelentette, hogy Jim potenciálisan nyereséges
dalkiadási üzlete különválik a zenekartól. Hogy ezt az ügyet ennyire
kellett szorgalmazni, azt mutatja, hogy a Doors 1965-ben kötött
megállapodása (a mindenkit egyenlően megillető vétójogról és az
egyenlően eloszló jövedelemről) még nagyon is érvényben volt.
Jim egy végrendeletet is aláírt 1969. február 12-én az ügyvédje
Beverly Hills-i irodájában. Ekkor már jelentős vagyont mondhatott a
magáénak, pletykák szerint befektetései is voltak kaliforniai földekben
és olajkutakban. Az okirat, melyet Max Fink készített, és amely Paul
Ferrarát nevezte meg tanúként, azt tartalmazta, hogy Jim Los Angeles
megye lakosa, nőtlen és gyermektelen, és teljes vagyonát Pamre
hagyja – „a Los Angeles megyei Pamela S. Coursonra”. Ha Pamela esetleg
nem élné túl három hónappal Jimet, akkor Jim vagyonát egyenlő
arányban kétfelé osztva Jim öccse, Andrew Morrison és húga, Anne R.
Morrison kapják. James D. Morrison egyoldalas végrendelete
végrehajtóinak Pamela Coursont és Max Finket jelölte meg.
A MÁSIK HÁROM TAG és a zenekari stáb – mint rendesen – most sem
voltak teljesen tudatában Jim nyilvánvaló rossz érzéseinek és
elégedetlenségének, a lelkiállapotáról pedig még annyit sem sejtettek.
A zenekar irodájában nagy volt a pezsgés: a következő Doors-turnét
szervezték, az eddigi legnagyobb szabásút és leginkább ambiciózusát,
aminek a tervek szerint 1969. március elsején kellett kezdődnie
Miamiban, és a fellépések két hónapon keresztül kellett hogy kövessék
egymást tizenhét városban. Vince Treanor megépített egy masszív,
korszerű hangrendszert, amelyet kamionnal tudtak szállítani egyik
helyről a másikra, így aztán nem függtek a helyi sportcsarnokok
primitív hangosítóberendezéseitől.
A Doors volt az első zenekar, amely elég jelentős volt ahhoz, hogy
úttörő módon egy sportcsarnokos turnéra indulhatott, ahol mindegyik
időpontban és helyen elkelt tízezer jegy a koncertjükre – de volt, ahol
húszezer is. A kisebb, fiatalabb zenekarok, mint a Fleetwood Mac, az
Allman Brothers és a Santana, még mindig tánctermekben játszottak,
de a Doorsra és Jimi Hendrixre már tömegek jöttek be: itt a jegyekből a
művészeknek jutó bevétel is számottevő volt – már ha a
menedzsereknek sikerült kipasszírozniuk a zenekar jussát a rendszerint
szélhámos helyi szervezőkből. Ez lett volna a Doors első „igazi”
turnéja, amelyen elválik, hogy képes-e Jim Morrison többre is, mint
hogy csak a hétvégeken dolgozzon. Kihasználva a turnét, az Elektra
1969 februárjában lóhalálában kiadta Robby számát, a „Wishful Sinful”-
t: ez lett a megjelenésre váró album második kislemeze. (A „Touch Me”-
nek sikerült fölkerülnie az első tíz közé 1968 végére.)
Jim Morrison, amikor bement az emeleti irodába a külön asztalához,
hogy elolvassa a postáját, és telefonokat intézzen, tárgyilagos
érdeklődéssel figyelte a nagy Doors-turné lázas előkészületeit. Ha
tudta is, mi fog bekövetkezni hamarosan, azt nem árulta el senkinek. A
turné első, floridai állomása után a zenekar pár napos szabadságot
akart kivenni: egy kis Karib-tengeri nyaralásra készültek. Jim, Robby és
John lefoglaltak egy-egy házat Jamaica északi partján, hogy a
barátnőikkel lazítsanak egyet a hosszú, északkeleti és középnyugati
koncertkörút előtt.
1969. február 25-én a Doors a felvételein dolgozott a Sunset Sound
stúdióban. Jim a „When I Was Back in Seminary School”-t két változatban is
felénekelte. Fenyegető, sztentori hanghordozással adta elő a déli
gospelrádiókból ismert dallamot. Felénekelte még a „Build Me a Woman”
című bluest, amely úgy is ismert, mint „The Devil is a Woman”, és Robert
Johnson „Me and the Devil” című dalából származik. Éppen akkor jelent meg
Robert Johnson kiadatlan felvételeiből egy új kalózlemez, és Jim
azonnal átdolgozta a „Love in Vain”-t, amit a Rolling Stones hamarosan
le is nyúlt. Jim fölvette még a zenekar kíséretével a „Whisky, Mystics and
Men” című, rövid dalocskát is.
Aznap este a Doors és a kíséretük egy helyi mexikói étterembe
ment, a Blue Boarba, ahol egy különteremben alaposan bevacsoráztak,
utána pedig sört és tequilát iszogattak. Emelkedett hangulatban
mentek vissza a stúdióba egy kis örömzenére. Jim elénekelte Elvis
dalát, a „Love Me Tender „-t, utána pedig a zenekar szabadon
rögtönzött egy kis rhythm and bluest, és Jim is improvizált valamit rá a
rock and roll haláláról. Azt ismételgette, hogy „a rock halott”, meg azt,
hogy: „Ide figyelj! Egy szót se többet a forradalomról!”, mintegy
megátkozva a rock mozgalmát, úgy tekintve rá, mint aminek
egyértelműen vége van. „Hagyjuk a forradalmat, hagyjuk a tüntetést.
Ne is beszéljünk róla. Inkább beszélek a rock haláláról. A rock halála, az
én halálom… És a rock halott… Halottak vagyunk! Bizony. A rock
halott!”
Beleszőtt egy emlékfoszlányt is. Egyszer csak kisgyerekké változott,
aki meghallja, amint az anyja panaszkodik róla az apjának. „Mamának
nem tetszett, ahogy viselkedtem. Apa azt mondja: »Meg kell verni,
szívem.« És nekem ez nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj…”
Ez a negyvenöt perces „Rock is Dead” rhythm and blues jam Morrison
kiábrándult, őszinte búcsúja az őt halhatatlanná tevő rockmozgalomtól.
Tükrözi mindazt az általános hangulatváltozást, ami az 1969-es évben
bekövetkezett az ifjúsági mozgalmakban. A hippik Haight-Ashburyje
lezüllött: koldusok, kiégett egzisztenciák es hazulról elszökött srácok
nyomornegyede lett. A slágerlistán a zúzós Led Zeppelin araszolt
fölfelé. Ken Kesey nyilvánosan megtagadta az LSD-t. A Nixon-kormány
felpörgette a vietnami háborút, és szédületes sebességgel rohant a
vesztébe. A Doors elveszítette kapcsolatát az avantgárddal, és
ugyanazok az írók, akik az előző évben még hozsannáztak róluk, most
utálkoztak. Az egyetemistákat és bohém értelmiségieket, akik értették
és értékelték a rockszínház hosszú csendjeit és művi gesztusait, Jim
Morrison eredeti közönségét most felváltották a bamba és idétlen
középiskolások, akik csordaként viselkedtek, vihogtak a „The End”-en,
és felkiabáltak előadás közben Jimnek: „Hé, meg akarsz baszni?” Ez
több volt a soknál. Jim számára a rock már tényleg halott volt.
Jim később ezt mesélte: „Kellett még egy dal a lemezre.
Kotorásztunk az emlékeink közt, gondolkoztunk: milyen dal legyen?
Sorra szedtük elő ezeket a régi zenéket a stúdióban. Bluesokat,
rockklasszikusokat. Aztán egyszerűen csak elkezdtünk játszani, és
végigmentünk a rockzene egész történelmén: a blueson, a rock and
rollon, a latin jazzen, a szörfzenén, mindenen. Azt a címet adtam neki,
hogy »Rock is Dead«. Szerintem soha senki nem fogja hallani.”
A „Rock is Dead” jam-sessiont hivatalosan majdnem harminc évig nem
adták ki, de több kalózkiadása is volt, és a Doors-rajongók így
megismerhették. Az erről az alkalomról készült szalagon szerepel még
a Doors előadásában Elvis „Mystery Train” című dala is, amely
hamarosan fő száma lett a Doors-koncerteknek, mikor Jim Morrison
nyomására a zenekar hagyományosabb, emberközelibb művészi
vizekre evezett.

TÖMEGES HALLUCINÁCIÓ MIAMIBAN

1969 februárjának utolsó hetét Jim Morrison San Franciscóban
töltötte, ahol Michael McClure-ral megnézte a Living Theater néhány
korszakos produkcióját. Ha Jim Morrison valamiféle transzcendens
módszert keresett, hogy hogyan emelje ki a zenekarát és a saját,
közismert személyiségét a rock szürkeségéből, unalomba és
ismétlődésekbe fulladó világából egy magasabb, művészileg
hitelesebb szintre, akkor bizonyára azt érezte, hogy a veszélyesen
avantgárd Living Theater utat nyit a jövőbe.
Amennyiben elfogadjuk, hogy Friedrich Nietzsche ölte meg Jim
Morrisont, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Living Theater viszont
megölte a Doorst. 1969 februárjában a Living Theater az ellenkultúra
Gerilla Theater nevű happeningjén vett részt. Ezek a nomád színészek
élő megtestesülései voltak annak az álláspontnak, hogy a drámai
katarzis a színészeké, és nem a közönségé. Az off-Broadway társulatot
1952-ben alapította New Yorkban Julian Beck és Judith Malina, és
változó sikerrel mutattak be beatszíndarabokat (közülük a
legnevezetesebb Jack Gelber 1959-es, herointémájú drámája volt, a
The Connection – A kapcsolat), végül azonban az adóhatóság kiüldözte
őket Amerikából 1963-ban. A társulat hontalan, törzsi szerveződésű
közösséggé változott: Európát járták, és ahol letáboroztak, mindenhol
előadták ellentmondásos, anarchikus produkcióikat, míg a helyi
rendőrség észbe nem kapott, és el nem zavarta őket. Mire 1969-ben
Kaliforniába érkeztek, már megelőzte őket a hírük: meztelenkedés,
obszcenitás, anarchia, mindenfajta tekintély megkérdőjelezése és
erőszak jellemezte az előadásokat. Háromórás darabjaik, a
Frankenstein, az Antigone és a Paradise Now mindent
megkérdőjeleztek, ami a nyugati civilizációban adottnak vehető: a
határokat, az erkölcsöket, a törvényeket, a viselkedési normákat és a
kapott tudást. Mindezt harsányan és provokatív módon tették,
félmeztelen színészekkel, akik a közönség sorai közt járkáltak, azt
kántálva, hogy: „nem utazhatok útlevél nélkül” vagy „nem szívhatok
marihuánát”, de olyan egyhangú, monoton hangon, amitől mindenki
vagy ideges lett, vagy unott. Michael McClure a társulatot „az
anarchista szellem szárnyaló sas-angyalai”-nak nevezte. A trupp
gyakran vendégeskedett testületileg Keith Richardsnál és Anita
Pallenbergnél Londonban és Olaszországban is.
Jim Morrison imádta a Living Theatert. Ezek olyan csavargó színészek
voltak, akik mindig egy lépéssel a kábítószervadász zsaruk és az
erkölcsrendészet előtt jártak, országról országra, és a tökéletes
művészi szabadság észveszejtő káoszát terjesztették mindenütt. Az
érzékek visszakövetelésének és hatvanas évekbeli kultuszának
jelképes figurái voltak. Ha Jim Morrison azt gondolta: a rock halott, akkor
akár azt is gondolhatta, hogy a Living Theaterért viszont érdemes élni.
Amikor megtudta, hogy a társulat Los Angelesbe érkezik, a Doors-
irodán keresztül beszereztetett hat jegyet mind a négy estére a USC
Bovard Auditóriumába. Jim Morrison ott volt mindegyik előadáson.
San Franciscóban Michael McClure-éknál lakott. Babe Hill egy közeli
motelban szállt meg. Jim jó passzban volt, reggelinél még énekelt is
McClure gyerekeinek. Morrison és McClure, a két költő nagyon közeli
kapcsolatba került egymással. Elképzelhető, hogy ez az az időszak,
amire a „The Soft Parade”-be került sorok utalnak a szomszédról, akit
szeretni kell, míg a felesége haza nem jön.
Jim és McClure (McClure beszámolója szerint mindketten
vaddisznórészegen) elmentek a San Franciscó-i Civic Auditóriumba, a
Living Theater Paradise Now előadására. Amikor besétáltak, a társulat már
ágyékkötőben és alsóneműben flangált, az elnyomásról és a társadalmi
kontrollról fecsegtek – a helyet valami kaotikus ön-feledtség lengte be.
Az ajtóban Big Rufus, a társulat egyetlen fekete tagja állt. Jim meglátta,
és azonnal torkaszakadtából ordítani kezdett: „NIGGER!” McClure
megdöbbent, hogy hogy Jim rasszizmusa ennyire nyilvánvaló és ilyen
agresszív. Úgyhogy McClure is elordította magát, hogy „NIGGER!”, s
ezzel kihúzta a helyzet méregfogát, mert ő meg Rufus barátok voltak.
Jim teljesen bekattant, habzott a szája, a szeme vérben forgott, és
egyfolytában ordítozott, hogy „NIGGER!”. McClure megpróbálta
valahogy kézben tartani a helyzetet, és rögtönözni kezdett valami
ilyesmit: „JULIAN BECK NIGGER! JUDITH MALINA IS NIGGER!” Közben
felbolydult a közönség, és tiltakozó szavak hallatszottak. A gyengébb
idegzetűek közül páran kimenekültek. Végül a társulat tagjai felterelték
a színpadra Jimet és McClure-t, ahol részt vettek a játékban és
mindenféle szerepgyakorlatban a közönséggel. Jim köpcös volt,
szakállas, senki nem ismerte föl. De nagyon beleélte magát: váratlanul
lekapta magáról a drága marokkói bőrkabátot, s behajította a közönség
soraiba, mintha valamelyik koncertjén volna. Jim rettenetesen jól
szórakozott: a nyugati világ legvadabb előadásában szerepelt, ami a
Florida State University valamikori színházművészet szakos
hallgatójának bizonnyal maga lehetett a megvalósult álom.
Michael McClure: „A következő nap beteg voltam, másnapos, és
próbáltam tisztulni, féltem és vacogtam. Az élmény ijesztő volt és
megtisztulást hozó, csakhogy erőszakkal indult. Jim arra à területre ért
már, ahol az üvöltés az erőszakhoz kapcsolódott, végig kellett
csinálnia, és úgy megtisztulni.”
 Lehet, hogy Michael McClure már ki volt merülve, de Jim Morrison
még csak akkor kezdett beindulni. Elment a Living Theater mind a négy
Los Angeles-i előadására. Lármásan beszállt a műsorba, részt vett
mindegyikben, de már körültekintőbben és visszafogottabban, mint
San Franciscóban. Bozontos szakálla és hosszú haja miatt inkognitóban
tudott maradni, úgy nézett ki, mint egy benarkózott, intelligens
motoros, és egyáltalán nem úgy, mint a rock-ideál, akit örökre maga
mögött hagyott.
1969 FEBRUÁRJÁNAK végén indult a Doors-turné. Jim Morrison és Pamela
Courson azt tervezték, hogy együtt repülnek Miamiba. A turné kezdő
bulija után (abban az államban, ahol Jim született) a szerelmespár
Jamaicába készült, ahol Jim már kibérelt egy házat. Mindenki tudta,
hogy a világon a legjobb minőségű fű Jamaicában terem, és ott aztán
senki se hallott még a Doorsról.
Csakhogy február utolsó napján csomagolás közben Jim és Pam
szörnyen összevesztek. Állítólag Pam megmondta Jimnek, hogy terhes,
mástól, valószínűleg Christopher Jonestól, és Jim ettől borult ki. Mások
szerint a veszekedés Jim homoszexuális kapcsolatai miatt tört ki, és
Pamela azzal fenyegetőzött, hogy felfedi ezeket. Bármi volt is a valódi
ok, Jim Morrison dühöngött, és ki volt akadva rettenetesen. A repülőtér
felé a limuzinban a veszekedés majdnem verekedéssé fajult, és Jim azt
mondta Pamnek, hogy menjen haza. Nem utazhat vele. Jim elmegy
Miamiba, aztán Jamaicába, de egyedül. Jim Morrison dühöngött, és
ezért valakinek – a zenekarnak -fizetnie kellett.
PÁR HÉTTEL KORÁBBAN a University of Miami diákjaitól megkérdezték
egy felmérésben, hogy melyik a kedvenc zenekaruk, mert azt az
e
gyüttest akarta meghívni az iskola egy koncertre a tavaszi szünet előtt.
A diákok a Doorst választották, és a zenekart meghívták Mia-mi
Beachre a Convention Hallba. A zenekar menedzserstábja mégis
leginkább a miami helyi szervezők kedvezőbb ajánlatát fogadta el, ami
huszonötezer dollárról szólt, s ezeknek a szervezőknek különben is
nagyobb gyakorlatuk volt a rockbulik rendezésében.
A Doors gondjai Miamival még az előtt elkezdődtek, hogy kitették
volna a lábukat Los Angelesből. A helyi szervezők, a miami táncterem,
a Thee Image tulajdonosai nem éppen a szavahihetőségükről voltak
híresek. Bill Siddonsnak más kaliforniai zenekarok már leadták a drótot,
hogy a Thee Image jól átverte őket: több jegyet adtak el, mint ahány
férőhely volt, ugyanakkor a valósnál jóval kisebb jegybevételt vallottak
be.
Szombaton, március i-jén a Doors és a felszerelés Jim nélkül repült
Miamiba. Ο lekéste a járatot. Bill Siddons a Los Angeles-i reptéren várt,
míg Jim előkerült (és hazazavarta Pamelát). Siddons: „Találtunk egy
járatot, ami New Orleansen keresztül ment, ahol is ittunk pár pohárral
a reptéren. Mire Miamiba értünk, észrevettem, hogy Jim arcvonásai
kissé megereszkedtek, én ugyanis csak ebből tudtam megítélni
részegségének a fokát. Úgyhogy a fellépésre tartva már tudtam, hogy
nagyon be van rúgva.”
A miami szervezők az előző géphez mentek ki, és a Doors vadonatúj
turnéfelszerelését bepakolták a saját kamionjukba. Amikor Siddons
órákkal később odaért a pocsolyarészeg Jimmel, a Doors ottani
közönségszervezője azt mondta, hogy a helyi szervezők kiszedették a
széksorokat az úgynevezett Dinner Key Auditóriumból (ami valójában
egy rettenetesen koszos és nyirkos, öreg hidroplánhangár volt), és
jegyek ezreivel többet adtak el. Amikor aztán Siddons, háta mögött a
fekete testőreikkel fenyegetőzni kezdett, hogy a Doors nem fog
játszani, azt kapta az arcába a helyi szervező Ken Colliertől és annak
fekete öves karatés testvérétől, akit egy csapat gengszterkülsejű alak
kísért, hogy a Doors soha többé nem látja az új motyóját, ha fel nem
lépnek aznap este, úgy, ahogy a szerződésben megállapodtak. Siddons
később elmondta egy interjúban, hogy a karatés testvér személy szerint
rajta akarta leverni, ha a Doors nem játszik.
Egy szót se szólt senki, amikor Jim betántorgott az öltözőbe. Nagy
volt a szakálla, tiszta feketébe öltözött, a nyakán egy ezüstkereszt, a
fején pedig, jól a szemébe húzva, egy ezüst halálfejjel díszített, széles
karimájú, fekete bőrkalap. Pont olyan elrettentőén nézett ki, ahogy egy
rocksztár ki tudott nézni 1969-ben. Jim otthon volt, évek óta először,
ismét Floridában. Nagyjából annyira volt részeg, amennyire ez csak
lehetséges, ugyanakkor még talán képes volt rá, hogy valami
rockbuliszerűt kipréseljen magából.
Mielőtt színre lépett volna, Jim megnézte magának a közönséget:
srácok ezrei, főleg tinédzserek zsúfolódtak a rossz szagú, öreg hodály
egyik végében álló, rozoga színpad előtt. Jimnek (nem valami
taktikusan) elmondták a koncerttel kapcsolatos zűröket: a veszekedést,
a zsarolást, a szervezők szarkavarását, a fenyegetéseket. A zenekar
ügynöke azt mondta, ennél ócskább helyszínt még nem látott. Vince
Treanor figyelmeztette a zenekart, hogy a színpadot trehányul
építették meg, és bármikor összeomolhat. A kezdésre Jim már jól
felbosszantotta magát, és a szesz is dolgozott benne. Fel volt készülve
rá, hogy pályafutását itt tegye tönkre, abban az államban, ahonnan a
családja származott.
„Yeah! O. K.! Rögtön. Mindjárt! Figyeljetek! Hagyjuk a forradalmat,
hagyjuk a tüntetést. Ne is beszéljünk róla… csak érezzük jól
magunkat.”
Meghívta az egész közönséget, hogy jöjjenek el Los Angelesbe azon
a nyáron, és mászkáljanak mezítláb a tengerparti homokban. Majd
nekilátott a bemelegítésnek:
„Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész
vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok?”
A Doors a lüktető „Back Door Man”-nel kezdett.
Robby Krieger: „Jim éneklés helyett nekiállt szavalni a »Rock Is Dead«-
et. Be volt baszva. A Doors-bulik közönsége nem a rock and rollért jött,
hanem valami extrém show-műsort akart látni, és Jim ezt utálta. A
dühét a közönségen töltötte ki.”
Jim: „BASSZA MEG! HANGOSABBAN! GYERÜNK, HANGOSABBAN
JÁTSSZATOK! YEAH, BABY! HANGOSABBAN!”
Túljutottak az első két versszakon, és Robby szólója következett.
Valaki foszforeszkáló narancssárga festéket dobott a színpadra egy
zacskóban, ami kidurranva beterítette Jimet és Robbyt.
Jim: „Yeah! Hé! Jól van. Szopj le, baby, szopjál le… mmm… Nagyon…
mélyre szívd. De lágyan, szivi. Lágyan, lágyan, lágyan, lágyan, lágyan.
Jó mélyen! Gyerünk, lágyabban! Mmmm!”
Elkezdte heccelni a közönséget:
„Hé, figyeljetek rám! Magányos vagyok. Egy kis emberi melegségre
vágyom. Gyerünk! Gyerünk! Nem kíváncsi valaki a seggemre?”
Miközben Jim a színpadra invitálta a közönséget, hogy adjanak neki
egy kis szeretetet, a zenekar átváltott a „Five to One”-ra. Jimnek két
versszakot sikerült elénekelnie belőle, aztán Robby eljátszott egy
zaklatott gitárszólót. Jim egyre dühösebb hangon ócsárolta a nézőket:
„Kibaszott idióták csürhéje, az vagytok! Rabszolgák csürhéje! Mit
gondoltatok, meddig mehet ez így? Meddig hagyjátok magatokat?
Meddig hagyjátok, hogy ide-oda lökdössenek? Meddig? Talán élvezitek,
hogy folyton beleverik a szarba az orrotokat? GYERÜNK MÁR!”
Jim szünetet tartott, miközben John ütötte tovább a ritmust. A
közönség hangos, heves tiltakozásban tört ki.
„Talán élvezitek, hogy taszigálnak benneteket? Ugye, az a jó? Azt
szeretitek! Rabszolgacsürhe! Rabszolgacsürhe!”
Itt visszatért a dalhoz: „A tánctermi napoknak vége…”, majd:
„Hé, hagyjuk forradalmat, hagyjuk a tüntetést. Ne is beszéljünk róla.
Csak arról beszéljünk, hogy menjünk ki az utcára. Csak arról, hogy
érezzük jól magunkat. A táncról. Hogy szeresd, aki melletted áll – de
úgy, hogy fájjon! A szerelemről van szó. A szerelemről beszélek. A
szerelemről beszélek. A szerelemről. Szerelem. Szerelem. Szerelem.
Szerelem. Szerelem. Szerelem. Fogd meg… a kibaszott barátodat, és
szeresd! Gyerünk! Yeah!”
Ekkor már a közönség egyetlen hatalmas vonagló, hullámzó
hústömeggé változott. A zenekar elkezdte a „Touch Me”-t, de Jimnek
nem volt hozzá kedve. Kibújt a bőrdzsekijéből, és a tömegbe hajította.
Elcserélte a fejfedőjét egy rendőrrel, majd mindkettőt a közönségnek
dobta oda. A zenekar közben többször megkísérelte elkezdeni a „Touch
Me”-t.
„Hé, várjatok egy kicsit! Várjatok! Várjatok már! Ez így szar.
Elbasztátok! Túl gyors. Várjatok már!”
A zenekar csak játszott, de Jimet nem lehetett megingatni:
„Nem, várjatok még! Nem kell ez a szar! Kiszállok, a francba!”
Ray abbahagyta a játékot, aztán elkezdte megint, majd újra
abbahagyta, amikor Jim nem akart énekelni. Belekezdtek a „Love Me Two
Times”-ba: ezt Jim dögletes monotonitással, de végigénekelte. Térdre
rogyott Robby előtt, és úgy tett, mintha leszopná a gitárt a tüzes szóló
közben. Átváltottak a „When the Music's Over”-re, és Jim úgy énekelt
benne, mintha a víz alól jönne a hangja: annyira rosszul artikulált, hogy
felismerhetetlen volt a szöveg. Aztán a Living Theaterről kezdett
rögtönözni:
„Hé! Figyeljetek! Régebben azt gondoltam, ez az egész csak egy
kurva nagy vicc. Hogy valami röhejes dolog. De most, az elmúlt
napokban láttam pár embert, akik igazából csináltak valamit. Igazán
csinálnak valamit, és erre az utazásra én is velük akarok menni. Meg
akarom változtatni a világot. Yeah! Megváltoztatni! Gyerünk! Először is
elfoglaljuk az iskolákat! (Lelkes taps.) Aztán…”
Jim félbeszakította a mondókáját, hogy egy verekedést leállítson a
színpad előtt. Utána már egy új ének-riffet kezdett, az „Away in Indiá”-
t, s a zenekar egy bluest kezdett játszani. Aztán vagy öt percig az elöl
álló srácokkal beszélgetett. Kért egy cigit, mire több tucat röpült a
színpadra.
Elárulta a tömegnek, hogy Floridából származik ő is.
„Tudjátok, itt születtem, ebben az államban. Tudtátok? (Taps.) Igen,
itt születtem Melbourne-ben, Floridában 1943-ban.”
Ebben a stílusban folytatta, nyomatékosan ismételte, hogy hagyjuk a
forradalmat és a tüntetést. A gatyájához nyúlt, bosszantotta a
tömeget. Valaki bekiabálta:
„Vedd le!”
Provokatív bekiabálások, káromkodások hallatszottak, Jim még
hevesebb anarchista jelszavakat intézett a tömeghez. Végül lezárta a
„When the Music's Over”-t. Utána felordított: „ÉBREDJ!”, és elszavalt a
„Lizard”-ből egy versszakot – ez vezetett a „Light My Fire”-hez.
A dal szólórésze alatt Jim barátja, Lewis Beech Marvin, a topangai
szupermarket-örökös odaadott Jimnek egy élő bárányt. Marvinnak az
volt a terve, hogy elkíséri a Doorst a turné állomásaira a báránynyal,
amit az általa támogatott szélsőséges vegetáriánus pacifizmus
jelképének tekintett.
Jim magához szorította a bárányt. Ötezer vaku villant. Később
visszaemlékezett: meglepte, hogy a bárány nem félt, és hogy milyen
szelíd volt. Még a szívdobogását is érezte.
„Megbasznám”, mondta a közönségnek, „de kiskorú”.
Mindenki nevetett. (A zenekar koncertlemezére később rátették Jim
és a bárány közös képét.)
A „Light My Fire” befejezése közben Jim markolászni kezdte az
ágyékát, és arra biztatta a tömeget, hogy jöjjenek föl a színpadra.
„Igen! Igen! Most már igazán történhetne valami!”, ordította el
ötször egymás után.
„Gyerünk, mozduljatok, bulizunk egyet közösen! Mire vártok?!
Nincsenek korlátok. Nincsenek törvények. Gyerünk, gyerünk! Gyertek
ide!”
Egy páran felugrottak a színpadra. Valaki pezsgőt locsolt Jim fejére.
Egy vetkőzős jelenet vette kezdetét. A mikrofontól elfordulva
megkérdezte a közel állókat, hogy akarják-e látni a farkát, és elkezdte
kicsatolni az övét. Mindenki láthatta, hogy boxeralsóban van, ami
meglepte a zenekartagokat, mert úgy tudták, hogy szintre soha nem
hord alsónadrágot.
„Vince! Vince!”, ordított oda Ray Manzarek Vince Treanornak. „Ne
hagyd!” Treanor berohant, és gyorsan elkapta Jim bőrgatyáját az
övbújtatóknál fogva, nehogy le tudja tolni. Jim sajátos fátyoltáncba
fogott: kilógó ingével hol eltakarta, hol fölfedte az ágyékát. A jelenetet
fényképezőgépek ezrei rögzítették.
Ken Collier, a szervező felrontott a színpadra, és odaszólt Jimnek, de
Jim félrelökte, és azt üvöltötte:
„Addig maradunk, amíg mindenki bulizni akar!”
Jim magához nyúlt – Collier azt mondta, hogy egyenesen benyúlt a
nadrágjába, és megsimogatta a farkát –, s éppen levenni készült a
nadrágját, amikor Collier bátyja megpróbálta elvenni a mikrofont. Jim
lelökte a színpadról. Erre az egyik helyi karatés megfogta Jimet, és a
hátán át bedobta a közönség soraiba, ahol a nézők elkapták. Jim így a
talpára érkezett, s rögtön egy vad, pogány kígyótáncba vitte a nézőket,
körben a barlangszerű hodályban. (Siddons: „Úgy nézett ki a közönség,
mint egy óriási örvény, a közepén Jimmel.”) Végül maga a színpad is
megdőlt és összeomlott. John és Robby abbahagyták a játékot, és az
öltöző felé menekültek. Ahogy John leugrott az összeroskadó
színpadról, a fénykeverőre zuhant, ami vad szikraesővel kettétörött
alatta.
Ray (egy rádióriportban, huszonöt évvel később): „Aznap maga
Dionüszosz idézte meg a kígyókat. A színpad rogyadozott. Én adtam az
orgiához a zenét: sikoltó, karcos akkordokat. Az egyik énem azt súgta:
»Nagy bajba kerültünk.« Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy Jim
nem tette meg (nem mutatta meg a farkát). Ami Miamiban történt, az
tömeges hallucináció volt.”
Miután Jim hátáról letépték az inget, kibontakozott a bacchanália
forgatagából. Követte őt egy helybéli fotós, Jeff Simon, aki pár perccel
ezután le is kapta egy erkélyen a ködös tekintetű, meztelen felsőtestű
Jim Morrisont, amint mámoros elégedettséggel szemléli az általa
levezényelt kaotikus tömegjelenet utórezgéseit.
A Miamiban tartott koncertnek – valamint a Doorsnak, abban az
értelemben, ahogy a zenekart eredetileg elképzelték – ekkor vége lett.

AZ FBI-DOSSZIÉ
Nem sok szót vesztegettek az öltözőben a miami koncertre. Végtére
ez is csak egy újabb elbaszott Doors-buli volt. Még viccelődtek is a
miami rendőrökkel, akik a színpad mögött teljesítettek szolgálatot. Jim
kijózanodott, és a Living Theaterről beszélt, meg arról, hogy szeretné,
ha a zenekar más irányba menne tovább. Amikor a csarnok kiürült, egy
csomó eldobált ruhát, alsóneműt és cipőt söpörtek össze középen:
másfél méter magas volt a kupac. A Doors roadjai összegyűjtötték az
erősítőket, hogy a következő színhelyre, a floridai Jacksonville-be
szállítsák, ahol március 9-én kellett fellépniük. Március 2-án a zenekar
elutazott Miamiból a Karib-tengeri nyaralásra. Robby és John a
barátnőikkel, valamint Jim a jamaicai Montego Baybe repültek. Ott már
várták őket, és a bérelt házaikba fuvarozták a társaságot: Robbyt és
Johnt egy házba Ocho Rios közelében, Jimet pedig egy villába a város
fölötti hegyekben, amelynek a tulajdonosa egy nyugalmazott brit
vezérőrnagy volt.
Jim rögtön megutálta Jamaicát, és a jegyzetfüzeteibe igencsak
elborult dolgokat írogatott. Sosem érezte magát jól feketék között, és
Jamaica 1969-ben nagyon hasonlított egy nyugat-afrikai országra: a
helybéliek bőrszíne annyira sötét volt, amilyet Jim még soha nem is
látott. Pamelától eltávolodott, és sehogy sem találta a helyét a nagy,
gyarmati udvarházban: egyedül szöszmötölt ott, és csak a szótlan
jamaicai kiszolgáló személyzet jelentette a társaságát. A telefon süket
volt. Az inas egy kukoricacső nagyságú spanglit sodort neki. Pár slukk
után Jimet hatalmába kerítette a rettegés és a paranoia.
Jamaicai noteszában azt írta: „Itt kell hagynom ezt a szigetet, amely
azért küzd, hogy megszülessen a feketeségből.” Pár napot eltöltött a
„beteg türkiz” medencénél, és elnézte, hogy nagy testű
pulykakeselyűk köröztek a magasban, napbarnította teste fölött,
mintha már dög volna. Honvágy gyötörte, félt, és magányos volt és egy
új költeményen dolgozott, melynek az „An American Prayer” (Amerikai
fohász) címet adta, s amely egy hosszú, elégikus vers a hazájához
annak minden csodájáról és betegségéről. „Amerika, hideg, fehér
neonkebleden lógok… Vágyom haza/ száműzött fiad/ az Eszmélés
földjén… Hagyj egy órát a varázslatra!”
Legvégül Jim bepánikolt, és elmenekült a vezérőrnagy házából. Késő
éjszaka, részegen toppant be Johnhoz és Robbyhoz, majd a nyakukra
kezdett járni, ami Johnnak nagyon nem tetszett. Jim ugyanis azonnal
átlátta, hogy a csajok szörnyen unatkoznak, így fogta Júliát és Lynne-t,
és magával vitte őket piálni a turistahotelek bárjaiba.
Miamiban most már állt a bál. A Miami Herald című újság fiatal
munkatársa, Larry Mahoney korábban az FSU-ra járt, éppen akkor,
amikor Jim is; lehet, hogy onnan ismerte. A miami koncert után két
nappal Mahoney gyújtó hangú írásokat jelentetett meg a Doors
fellépéséről. Az egyik cikkben utalt rá, hogy Jim Morrison a Dinner Key
Auditóriumban közszeméremsértést követett el. A március 3-ai cikkben
a „Felsült a rockzenekar – nem robbant ki zavargás” címűben Mahoney
arról számolt be, hogy Jim több törvényt is megsértett: vétkes obszcén
viselkedésben, szeméremsértésben és izgatás bűnében. „A majdnem
húszezres közönségből sok fiatal panaszolta, hogy a szakállas énekes
magamutogatását undorítónak találta. A közönség soraiban több száz
kiskorú, kísérő nélküli középiskolás lány is volt… Morrison a közönség
szeme láttára maszturbált, obszcenitásokat ordítozott, és ki is takarta
magát. Erőszakosan viselkedett: a Thee Image munkatársai közül
többet is megütött, egyiküket pedig ledobta a színpadról, mielőtt őt is a
tömegbe lökték volna.”
Vince Treanor olvasta ezt a cikket, mielőtt elutazott volna Miamiból,
és telefonon riadóztatta Bill Siddonst. Ők mindketten tudták, hogy Jim
nem mutatta meg méretes nemi szervét, hiszen egy pillanatra sem
vették le róla a szemüket.
Larry Mahoney ezután sajtóhadjáratot indított a Doors ellen: a miami
koncertet perverz, „orgazmus-rítus”-nak titulálta. Felhívta telefonon a
miami rendőrfőnököt, és kellemetlenkedő riporterstílusban kérdéseket
tett föl neki. A kerületi államügyészt is felhívta. Tudtak-e róla, hogy egy
rocksztár mutogatta magát Miami kellős közepén? A rendőrök azzal
próbáltak védekezni, hogy a jegy nélkül kint rekedt két és fél ezer
rajongóval voltak elfoglalva, azért nem tudták a koncert sztárját
letartóztatni.
Jim Morrison FBI-dossziéjában szerepel egy jelentés erről a
koncertről. Az informátor, akinek a nevét kihúzták, Mahoney
beszámolójára hivatkozva azt állítja, hogy Jim megmutatta a nemi
szervét: „[az informátor] javasolja a nyomozás lefolytatását, és a
vétségek alapján az elfogatóparancs kiadását. A Florida Állam
Államügyészi Hivatalával való egyeztetés után eldönthető, hogy
Morrison vádolható-e bűntettel.” Március 5-én Mahoney beszámolt róla,
hogy a miami rendőrség elfogatóparancsot adott ki Jim ellen
közszeméremsértés és erkölcstelen, obszcén viselkedés miatt. Ez a
cikk már nem fogalmaz egyértelműen. „A beszámolók szerint a magát
az »Orgazmus-rock Királyá«-nak nevező énekes a szabad szájú előadás
közben lehúzta a sliccét, és maszturbálást szimulált.” Az egyik
helyettes államügyésznek állítólag küldönc hozott egy vallomást,
amely azt állította, hogy Jim elővette a péniszét. Florida állam azonnali
vádemelést fontolgatott.
De mindez csak kavarás volt. A koncerten sok profi fotós
fényképezett aznap este, és amatőr képek ezrei is készültek. Talán az a
kép ábrázol olyasmit, ami leginkább „közszeméremsértés”-nek
nevezhető, amelyen Jim egyik keze a nadrágjában van, a másikkal
pedig épp oda akar nyúlni.
Azonban Jim Morrison mégis nagy bajban volt, sokkal nagyobb
bajban, mint azt bárki gondolta volna. Az FBI-nál és a bosszúálló Nixon-
kormányzatban is meg voltak arról győződve, hogy Jim korábban
megfenyegette a híresen paranoiás Nixont. Az FBI hírhedt COINTELPRO
hadművelete épp akkoriban lépett fel a kormány bírálóival és vélt
ellenségeivel szemben, néha erőszakos módszerektől sem riadva
vissza. John Lennont is zaklatták, aki dühödt megjegyzésekkel illette
Nixon politikáját. A Jim Morrisont gonosztevőnek beállító vádak, majd
az ezt követő rendőri fenyegetések, egybevetve a cenzúrázott FBI-
dossziéból kiolvasható tényekkel, mind arra engednek következtetni,
hogy Jim Morrison meghurcolásában magának az FBI rosszindulatú, a
zsarolás módszereit is alkalmazó főnökének, J. Edgar Hoovernek volt
benne a keze.
KÖZBEN A DOORS jövedelmezőnek ígérkező turnéját lemondták. A
Koncerttermek Szövetsége (Concert Halls Management Association)
közzétette, hogy a Doors maga a csőd. A Doors miatt a biztosítók
felmondták a biztosításokat. Azok a helyszínek, ahol nagy bevételekre
volt kilátás: Jacksonville, Pittsburgh, Philadelphia, Providence, Toronto,
Detroit, Cleveland, Cincinatti, Boston, Buffalo, Dallas, Houston és más
városok is, mind azonnal lemondták a bulikat. Ugyanekkor, mintegy
varázsütésre a Doors a rádiókból is eltűnt: mintha kitiltották volna őket
az éterből is. Bill Siddons valahogy utolérte őket a nyaralás közben,
elmondta, hogy a turné le van fújva, és azt javasolta nekik, hogy
helyette Los Angelesbe térjenek vissza. Jimet figyelmeztette, hogy
letartóztathatják, ha Floridába találna menni, ezért Jim március 8-án
egy New Yorkba induló járatra szállt fel.
1969. március 23-án Miamiban az Orange Bowlban megtartották a
„tisztesség naggyűlésé”-t, s ezen tiltakoztak a Doors viselkedése ellen.
Nixon elnök levélben biztosította a gyűlést a támogatásáról. Részt vett
a gyűlésen a miami katolikus érseki egyházmegye és a tisztesség helyi
zászlóvivői, mint például Jackie Gleason, a kövér, alkoholista
tévékomikus, és Anita Bryant, a korábbi Miss Amerika, aki később
szóvivői állását ügyetlen megjegyzések miatt veszítette el. Kate Smith
a „God Bless Americá”-t (Isten, áldd meg Amerikát) énekelte el ehhez a
bohózathoz, amely az óriási futballstadionnak csak a felét töltötte meg.
Nixon úgynevezett „csendes többség”-e aznap nem aratott fényes
győzelmet.
A DOORS HÁZA TÁJÁN mindenki kiborult a turné elmaradása és a
hatalmas bevételkiesés miatt – kivéve Jim Morrisont. Ő
megkönnyebbültnek látszott. Nyomasztotta nagyon az egész, és most
felszabadult volt. Los Angelesbe hazatérve konzultált az ügyvédeivel,
hogy mi a teendő. Tovább növesztette a szakállát, tovább hízott, és
sokat káromkodott. Pamela Courson állítólag azt mesélte a barátoknak,
hogy Jim beismerte: valóban megmutatta Miamiban, amije van. Mikor
Pam megkérdezte, hogy miért csinálta, csak annyit mondott: „Szivi,
csak kíváncsi voltam, hogy néz ki a spotlámpák fényében.” Ez a
történet valószínűleg költött, de Elmer Valentine, a Whisky tulajdonosa
is arról számolt be, hogy Jim azt mondta neki: azt hiszi, tényleg
előkapta a cuccot.
Jimnek most aztán volt elég ideje, hogy a többi dolgával
foglalkozzon. Megjelentette a „Dry Water” (Száraz víz) címú versét a
Los Angeles Image-ben, egy alternatív kulturális magazinban. Jim fogta
a jegyzetfüzeteit, és több mint egyórányi anyagot – verseket,
dalszövegeket és töredékeket – vett föl valamikor márciusban (a
szalagokon nem szerepel keltezés) vagy az Elektra stúdiójában, vagy a
Sunset Soundnál. John Haeny volt a hangmérnök, aki már az év eleje
óta dolgozott vezető hangmérnökként az Elektránál. Ez a felvétel
negyven Morrison-verset tartalmaz, amelyek közül néhányat Jim
énekelt, mintha arra szánná, hogy később zenei kísérettel lássák el. A
versek közt ott található az „Indians Scattered on Dawn's Highway”
(Indiánok szétszórva a hajnal országútján, az „An American Prayer”
néhány szakasza, a „Texas Radio” két változata, a „Stoned
Immaculate” (Kábultan szeplőtelenül) és a „Motel, Money, Murder,
Madness” (Motel, pénz, gyilkosság, téboly). Szerepelt még több
töredék, amelyeket később összefűztek egy posztumusz versfüzérbe, a
„Far Arden”-be. (Messzi Arden – Az „Arden” William Shakespeare
anyjának volt a családneve, és az ardeni erdőben zajlott az Ahogy
tetszik cselekménye.) Jim tisztán zengő baritonján beszélt, kántált és
énekelt, gondosan kimunkált hanglejtéssel olvasott föl a
jegyzetfüzeteiből, mintha már többszöri finomításon és próbán ment
volna keresztül az anyag. Voltak olyan találgatások, hogy ennek egy
részét esetleg kiadták volna valamilyen formában, ha Jimnek börtönbe
kell mennie a miami koncert miatt. A Doors részben átvette és fel is
dolgozta ezeket a verseket, hogy Jim emlékét ébren tartsák, már jóval
az után, hogy meghalt. Költők és kritikusok, akik hallották ezeket a
szalagra rögzített, látomásos kísérleteket, egyetértenek abban, hogy
Jim Morrison egy új amerikai költészet megteremtésén dolgozott,
amely igen magas színvonalú, ugyanakkor nem az írott forma a
közege.
A FILMES STÁB is „befejezte” a Feast of Friendset abban a hónapban. Bár
játékfilmként sosem hozták ki, a nyers vágásokkal készült, félig
szürreális Feast of Friends remekül elkapta a Doors 1968-as őrületét.
Frank Lisciandro azonnal lelkesen be is nevezte a filmet számos fontos
amerikai filmfesztiválra 1969-ben. (A film részletei fel-feltűnnek az
1985 óta készített, kereskedelmi forgalomban lévő Doors-videókban.)
Jim, részben azért, hogy filmeseit együtt tartsa, azonnal belefogott a
következő filmes vállalkozásba, az HWY című kísérleti demo-filmbe,
amely részben Jim A stoppos című forgatókönyvén alapult. Jim megbízta
Max Finket, hogy alapítsa meg az új filmvállalatot, az HWY Productionst
1969 márciusának végén. Jim hűséges kísérői, Ferrara, Hill és
Lisciandro a vállalat alkalmazottai lettek.
Húsvét hetében ez a csapat fogta Jim Mustangját és még egy autót,
és jeleneteket vettek föl: Jim stoppol, vezet, tankol, és a néptelen
autópályákon sétál Palm Springs környékén meg a Mojave melletti
kaliforniai sivatagban. Jim Morrison itt az „országúti gyilkos” szerepét
játszotta, tinédzserkori fantáziáinak szereplőjét, a vérengző nomádot,
akit még Floridában stoppolva képzelt el. A bozontos szakállú, bolyhos
barna zakós Jim kifejezetten züllöttnek és ijesztőnek hatott.
Matadorként játszott a kocsikkal, ha elhaladtak mellette, miközben le
próbálta inteni őket. Ezeket a szemcsés, ugrálós képsorokat aztán egy
olyan forgatókönyv szerint fűzték össze, amiben a Jim alakította
főszereplő megölte a Mustang tulajdonosát, és ezután indult a városba,
hogy ott további erőszakos tetteket hajtson végre.
A sivatagi kaland után godard-szerű képsorok következtek egy
autóról, amely a néptelen sivatagból áthajtott a városi, Los Angeles-i
környékre. Nyugat-Hollywood felülről látszott, egy háztetőről, éjszaka:
a Phone Booth neonreklámja vörösen villogott. Azután Jimet egyetlen
igazi otthonában filmezték, az Alta Cienega Motelben. A fizetős
telefonról hívta Michael McClure-t San Franciscóban. McClure-nak gőze
sem volt arról, hogy forog a film, és veszik a hangját – hogy Jim nem
komolyan beszél.
Jim: „Szia! Hogy vagy? Most értem vissza… L. A.-be… Egy ideig a
sivatagban voltam… Igen, egész a közepén… De figyelj, haver, most
igazán komoly bajban vagyok. Mikor ott voltam a sivatagban, akkor…
Azt se tudom, hogy mondjam el… de az a helyzet… hogy megöltem
valakit… Ez a pasas felvett a kocsijába, és… kekeckedett, én meg…
egyszerűen nem tudtam elviselni, érted? És kinyírtam. Ez van.”
Frank Lisciandro évek múlva megkérdezte Michael McClure-t erről a
telefonhívásról.
McClure: „Amikor Jim ilyeneket mondott, én nem feltétlenül hittem el
neki – bár azt sem mondhatom, hogy teljességgel kizárható lett volna a
dolog. [Szerintem] szeretett volna kötődni valakihez a filmeseken és a
rock and roll világán kívül is… Azt gondolom, ha tényleg megölt volna
valakit, akkor biztosan akart volna beszélni velem. Én kilenc vagy tíz
évvel idősebb voltam nála. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy:
»Nyugodj meg! Gondold át a helyzetet! Ne veszítsd el a fejed!«.
Szerintem tényleg ilyen állapotban lehetett… [Nem tudtam], hogy a
hívás nem átejtés-e… De Jimre nem volt jellemző az erőszak.”
RAY MANZAREK AZT ÁLLÍTJA, hogy egyszer, amikor Robbyék Pacific
Palisades-beli házában dolgoztak a Soft Parade dalain, kérdőre vonták
Jimet a részegségei miatt. Ray az emlékirataiban azt írja: mind a
hárman azt mondták Jimnek, hogy túl sokat iszik, és nagy
valószínűséggel meg fogja ölni magát. Manzarek szerint Jim beismerte
a problémát, egyszerűen csak annyit mondott szomorúan: „Tudom,
hogy túl sokat iszom. Megpróbálok leállni róla.”
A Doorsnak ez elég volt. Jim tudta is, hogy csak ennyit akartak
hallani tőle. Úgyhogy nem állt le. Tovább vedelt Babe Hill-lel.
MAX FINKET, Jim Beverly Hills-i ügyvédjét megkereste március végén a
Federal Bureau of Investigation a Jim ellen felhozott bűnvádak ügyében. Az
FBI egy szövetségi bíróval adatta ki Jim ellen az elfogatóparancsot,
megemlítvén, hogy Jim az egyik államból már a másikba szökött. De
hát nevetséges volt az egész, mert Jim már akkor elhagyta Floridát,
mielőtt még bármilyen vád létezett volna ellene, és Florida állam csak
az április 18-ára keltezett elfogatóparancsban (melyet ifj. Claude R.
Kirk kormányzó írt alá) mondta ki, hogy Jim bujkál az
igazságszolgáltatás elől. Finknek az volt a megérzése, hogy valaki az
FBI-tól mindenképpen szeretné Jimet bevarrni. A helyzet nagyon
komolyra fordult, és Jimre nézve nagyon veszélyes lehetett.
 1969. április 4-én, pénteken, vagy az azt megelőző, vagy a
rákövetkező napon jelent meg Jim Max Finkkel az FBI Los Angeles-i
belvárosi irodájában, ahol Jimet letartóztatták. Az előzetes
megbeszélés értelmében az Egyesült Államok egy békebírája ott
helyben szabadon is engedte James Douglas Morrisont – egy aktív,
szolgálatban álló admirális fiát, Amerika egyik legismertebb, népszerű
rocksztárját – ötezer dolláros óvadék ellenében.

A TISZTA ÖRÖM
Poshadt egy tavasz volt ez Nyugat-Hollywoodban. Nedvesség és
klausztrofóbia érződött a levegőben. A Doors 1969. áprilisi
koncertturnéját lefújták. A zenekart feketelistára tette a CHMA, a
koncerttermek szakmai szövetsége. Senki sem hívta őket koncertet
adni. Nem találtak munkát. Jim – néha egy tizenéves lánykával – a
Fountain Avenue-i Landmark Motelben bujkált.
Jimnek volt egy tiszteletpéldánya Neil Young szólóalbumából, az
Everybody Knows This Is Nowhere-ből, és folyton azt hallgatta. (Egy
havernak azt mondta, hogy szerinte a Cinnamon Girl Pamela Cour-sonról
szól.) Jim kokaint vásárolt. Többször is látták emiatt Stephen Stills Laurel
Canyon-beli házában. Norman Mailer szatirikus, tiltakozó regényét olvasta,
a Why Are We in Vietnam?-ot (Miért vagyunk mi Vietnamban?). Csatározott
Pamelával, és elképzelhetetlenül nagy összegeket költött a butik, a
Themis fenntartására. Nézte a híreket, de semmi jó nem történt.
Gyakran felment a sötétkék Mustanggal a Topanga Canyonba, és csak
ült az autóban a posta mellett, sörözött, nézte a hegyeken a fények
változását, hallgatta a rádiót. Marvin Gaye dala volt a menő éppen, az „I
Heard It Through the Grapevine”. Iszogatott a sleppel, és ködös tekintettel
bámulta a Phone Booth-beli táncoslányok ugráló cicijét. Elcsípte Dennis
Hopper kokainfilmjének, az Easy Ridernek egy bemutató előtti
vetítését, és az egyik jegyzetfüzetébe azt írta róla, hogy meghatónak
találta (bár ez a bejegyzés kissé kétértelmű).
Egy délután fölszedett egy tizennyolc éves lányt, Lana Elliottot a
Santa Monica Boulevard-on. Elvitte a lányt a család vidéki házába, kinn
a völgyben, ahol Jim a lány öccseivel labdázott, és a mamájával
beszélgetett a kis étkezőben. A fényképeken, amelyek erről a
látogatásról készültek, Jimnek nagy a szakálla, de jól néz ki, rendes,
ápolt – és nyugodtnak látszik.
A „THE SOFT PARADE” ekkortájt kezdett beérni a lemezstúdióban. A
„Parade” Jim átfogó képét mutatja a korról, és rögzíti az egzaltáció és a
hiábavalóság vegyes érzelmeit. Egyben ez lett a Doors utolsó epikus
alkotása, egy hétrészes darab, amit Paul Rothchild szerkesztett össze
sok különálló forrásból. A „Mikor még a szemináriumba jártam”-mal
kezdődött, a bibliás rádióprédikátor szövegével Jim felfogásában,
üvöltő hangon előadva. A „Can you give me a sanctuary?” (Kérlek,
mutassatok egy szentélyt!) szívből szóló, megható akusztikus
könyörgés egy „soft asylum”-ért (szelíd menedék), és ez fejlődik át a
„Peppermint miniskirts” (Borsmenta miniszoknyák) gyors tempójú
csörömpölésébe, ami a szándékoltan kihegyezett felszólítással
végződik: „Make love with your neighbour, till his wife gets home.” (Szeretkezz a
szomszédoddal, míg a felesége haza nem ér!). Ezután indul be a Doors
rockja, keményen, és Jim is beleéli magát: „This is the best part of the trip…
pretty good, eh?” (Ez az utazás legjobb része… klassz, mi?) Aztán átúsznak
egy latinos hangulatú részbe, amiben felhangzik Jim egzisztenciális
kétségbeesésének gyönyörű, nagyon megindító megfogalmazása:
Átküzdjük az életet
Építjük a sírhelyet
A darab tovább épül, ahogy a Doors tovább játssza a rockot, és Jim
olyan vakító, töredékes szöveget kiabál, ami a „Horse Latitudes”-re
emlékeztet, meg William Burroughs The Soft Machine-jére és az
amerikai beat nagyjainak poétikus intelmeire. Ahogy így összeállt Paul
Rothchild keze alatt a sok-sok felvételből, a „The Soft Parade” elégikus
tükre lett a Sunset Strip hangulatának a tragikus hatvanas években, és
mindannak nagyon érzelmes foglalata, amin Jim Morrison és a Doors az
eltelt négy évben keresztülment.
1969. ÁPRILIS 27-ÉN a Doors New Yorkba repült, ahol két nap alatt
felvettek egy műsort a köztévé Critique című művészeti adása
számára, amit a Channel 13 finanszírozott, és a következő hónapban
adtak le a PBS-hálózaton. Két hónapja ez a hét felvett dal volt a Doors
egyetlen szereplése. Jim szinte felismerhetetlen volt nagy szakállával,
sötét napszemüvegben, fekete farmerban és pólóban – és egy jól
látható pocakkal. Élettelen volt a tekintete, talán részeg is volt, és úgy
énekelte a „Tell All the People”-t és a „Wishful Sinful”-t, mint egy narkós
rajzfilmfigura. A „Build Me a Woman” egy betétjében a „Sunday
trucker”-re (vasárnapi kamionsofőr) a „motherfucker” (szarházi) rímet
találta mondani, valószínűleg azért, hogy még egy lapáttal rátegyen az
ellene felhozott floridai obszcenitásvádra. A Doors jól játszotta az
„Alabama Song”-ot és a „Back Door Man”-t, de Jim Morrison csak akkor
tért magához, amikor belefogtak a „The Soft Parade”-be, amely az
amerikai élet értelmetlenségét ábrázolja. Jim kiabált és gesztikulált: ez
a döbbenetes, művészi videofelvétel lett Jim legerőteljesebb filmen
rögzített előadása.
Másnap, április 29-én a zenekar visszatért, hogy felvegyék a műsor
beszélgetésrészét is. Richard Goldstein kérdezgette őket, a zenekar
helyi pártfogója, aki elintézte, hogy a kegyvesztett együttest
meghívják a műsorba. A hangszerek előtt ücsörögtek, Jim pedig
elrejtőzött a hosszú haja és a napszemüvege mögé, mint aki nem is
akar jelen lenni. Ray és John beszéltek leginkább, Jim csak akkor szólalt
meg, amikor Ray egyenesen őt kérdezte. Amikor arra a kérdésre kellett
válaszolnia, hogy milyen tervei vannak, Jim tétova válasza rengeteget
elárult a vágyairól:
 „Szeretnék írni egy dalt vagy egy hosszabb zenei darabot, ami csak
a tiszta… öröm kifejeződése. Tiszta… ami a létezést ünnepli, érted?
Mint amikor a tavasz érkezik, vagy mikor a nap felkel… ilyesmire
gondolok. Tiszta, határtalan öröm. Szerintem ilyen darabunk még
nincs. Ami nekem lejön az egészből [a Doors zenéjéből], az egy súlyos,
borongós hangulat. Mint amikor valaki… nem érzi magát a helyén,
nincs otthon, és ezért feszült: érzékel egy csomó mindent, de nem
biztos semmiben. Szeretnék most egy olyat, amiben az igazi
otthonosság érzése szólal meg.”
Később Jim arról is beszélt, hogy irigyli „az olyan költőket, akik
felállnak, és elszavalják a verseiket. Nekem a zene olyan kapaszkodó,
ami lehetővé teszi, hogy könnyebben fejezzem ki magamat.
»Szárazon«, olvasva nem megy olyan jól. Én zenére szeretnék
dolgozni.”
Jim meggyőzően beszélt a rock and roll eredetéről, mint ami a
feketék muzsikájának és a bluesnak a keveredése az Európából
áthozott folkzenével, amit ő „a nyugat-virginiai, mindennél
magányosabb hangzás”-nak nevezett. Amikor a jövőről kérdezték, Jim
1969-ben látnoki pontossággal megjövendölte a huszonöt évvel
később kialakuló technozenét: „Egy embert látok magam előtt egy
csomó géppel – magnókkal, elektromos eszközökkel –, aki énekel,
beszél, és egy csomó gépet használ.”
Az „AN AMERICAN PRAYER”, Jim hosszú költeménye 1969. május elsején
mutatkozott be közönség előtt a Sacramento State Collegeben, Michael
McClure egy felolvasóestjén. (Két nappal később Jim Eric Burdonnel és
egy blues-zenekarral fellépett a Whiskyben: három számot játszottak.)
Jim tovább csiszolta a költeményt, és május végén újra felolvasta:
ezúttal Norman Mailer szélmalomharckampányának támogatójaként,
aki New York City polgármestere akart lenni. Ez a Cinematheque 16-
ban történt, egy kicsi, hollywoodi vetítőteremben, ahol felolvasott még
Michael McClure, Michael Ford, Tom Baker és Mary Woronov. Jim
idegesen feszengve részleteket olvasott az „An American Prayer „-bői,
utána pedig éjfélkor levetítették a Feast of Friendset és Warhol filmjét,
az I, A Mant. Robby Krieger is eljött, és ő meg Jim pár bluest
rögtönöztek, és előadták Elvis „I Will Never Be Untrue” (Sosem leszek
hűtlen) című dalát.
Pletykálták, hogy Jim majd részt vesz Mailer New York-i
kampányában, de erre nem került sor. „Érdekelt engem a politikai
szerveződés konkrét mechanizmusa”, mondta Jim a Rolling Stone-nak
pár héttel később. „Azt is gondolom, hogy ő nagyon jó polgármester
lenne. Mailer erkölcsi szempontból nagyon komollyá és komplexszé
vált, és szerintem remek a képzelőereje… Anarchista, kommunista,
kapitalista. Férj, apa, szerető, konzervatív, politikus, bálvány, író,
értelmiségi. Több embercsoportot tud megszólítani, mint bármelyik
másik jelölt… És az is tetszik, hogy városállammá akarja tenni New
Yorkot, mert New York különleges hely. Kellene, hogy legyen politikai
önállósága. Tudom, hogy a kampányban minden segítség elkel, de
kétlem, hogy nekem bármilyen hasznomat vehették volna.”
AZON A TAVASZON lektorálta Jim a – még a UCLA-n írt – filmes témájú
írásainak gyűjteményét, és egy másik, rövid írásokat és költeményeket
tartalmazó kötet magánkiadását. Ebben segítségére volt Michael
McClure, aki megmutatta neki mintaként a Topangában lakó
képzőművész-író Wallace Berman néhány magánkiadású művét. Jim
írásait a Doors titkárnői gépelték le, és a Western Publishing nyomdába
vitték Los Angelesben. Jim maga korrigálta a levonatokat a Doors
irodájában az asztalánál. A The Lords különálló lapokra lett nyomtatva,
melyek egy dombornyomásos, The Lords – Jegyzetek a filmről címmel
ellátott dossziéban voltak. A The New Creatures verseit vastag, barna
kartonba kötötték, s a címet aranybetűkkel nyomták a címlapra. A száz-
száz példány mindkét kötetből James Douglas Morrison szerzői kiadása
volt. A nyomdából megérkező példányokat az iroda sarkában
tornyozták fel, Jim asztala mellett, és onnan osztogatták barátoknak és
a Doors rajongóinak. (Ezeknek a ritka, első kiadású példányoknak
minden egyes darabja – különösen ha Jim szignálta is – több ezer
dollárt ér ma a könyvpiacon.)
Michael McClure pár példányt odaadott az ügynökének. Az elküldte
őket egy szerkesztőnek a New York-i Simon and Schuster kiadónál, aki
azonnal megkérte a kiadási jogot, és máris elkezdte szervezni a
kötetek 1970-es megjelentetését. Jim Morrisont mindez óriási
boldogsággal töltötte el, pedig közben valószínűleg krónikus
depresszióban szenvedett. Az egyik jegyzetfüzetben azt írta, hogy ez a
kezdete a „valódi” karrierjének.

BOLDOG VAGYOK, HOGY MOST ÉLHETEK

1969 JÚNIUSA. Jim Morrison egy fontos interjút adott a Rolling Stone-
nak. A Jerry Hopkins készítette interjú, mely a következő hónapban jelent
meg, a megváltozott Jim Morrisont mutatta be. A címlapfotón egy
szakállas, töprengő, farmerruhás költő látható, és nem a fetisisztikus
angyal-csibész. A szöveg is azt sugallta, hogy a botrányhős, piás,
erotikus politikus Jim Morrison helyét elfoglalta „James Douglas
Morrison”, egy gondolkodó veterán költő, akinek mondanivalója van. Az
összes vele készült interjú közül ez közelítette meg legjobban azt, ami
Jim fejében volt, másrészt ez az interjú újra racionális művésznek
ábrázolta a Miamiban történtek után.
Jim eleinte vonakodott nyilatkozni a Rolling Stone-nak. Úgy érezte,
hogy a miami eseményekről és annak következményeiről szóló
cikkekben a lap úgy állította be őt, mintha bolond volna vagy valami
bohóc. De az Elektra és a Doors sajtosa rábeszélte az interjúra. A
magazin szerkesztői meg, hogy Jimnek kedvet csináljanak,
beleegyeztek néhány újabb vers közlésébe. Az interjú több
nekifutásban készült: a zenekar irodájában, a közeli Palms bárban, no
és a Phone Boothban, ahol Jim több kör whiskyt ivott meg, kísérőnek
pedig söröket, miközben félmeztelen, cicijüket rázó fiatal lányok
táncoltak a „Hello, I Love You”-ra és a „Love Me Two Times”-ra.
Jim arról beszélt, hogy Amerikának szüksége volna egy karneválra,
olyanra, mint a Mardi Gras, a húshagyó kedden rendezett bacchanália,
amikor egy napig a Zűrzavar Fejedelme uralkodik. A zene jövőjéről
akart beszélni, mint nemrégen a tévében is, és megjósolt több
elkövetkező trendet: a világzenét, a punkot és a technót. „Nyilván lesz
majd egy új szintézis… együtt az indiai zene, az afrikai zene, a keleti
zene meg az elektronikus zene… Egyszer csak előkerül majd egy
zseniális srác, és rögtön népszerű lesz. Én már látom a magányos
művészt a magnóival meg a műszereivel, egy olyasmivel, mint a Moog-
szintetizátor továbbfejlesztése: egy olyan billentyűs hangszerrel, ami
tudja mindazt, amit egy nagyzenekar. Már most ott ül valaki egy
alagsorban, és éppen fejleszti a teljesen új zenei formát. Pár év múlva
hallani fogunk róla.” (Íme a techno bekonferálása, ami huszonöt év múlva
be is következett.)
Jim mesélt Hopkinsnak a februári „Rock Is Dead” jamről. „A kezdeti
fellángolásnak vége. Az, amit »rock«-nak neveznek, amit régebben
»rock and roll«-ként emlegettünk, mára már idejétmúlttá vált. És ott
volt az angolok által beindított rockmegújulás. Az nagyon messzire
ment. Világos volt és konkrét. De aztán beképzelt lett és vérfertőző, és
szerintem minden mozgalomnak ez a halála… Az energia elszállt. Nincs
már meg a hit… Szerintem az utánunk következő srácoknak nem sok
közük lesz ahhoz, amit mi érzünk. Ők majd megalkotják a saját, rájuk
jellemző hangzást… Talán ha majd a vietnami háború befejeződik –
még ahhoz is kell jó pár év, nehéz megmondani, mennyi –, talán ha
már nem halnak meg többen, és szükség lesz rá, hogy az életerő új
formában jelentkezzen és fejeződjön ki.” (A punk rock megjövendölése,
ami éppen egy évvel az után jött világra, hogy 1975-ben az
amerikaiakat kizavarták Dél-Vietnamból.)
Amikor Hopkins arra kérte, nevezze meg a zenészeket, akiket
gyerekkorában szeretett, Jim nem mondott egy nevet sem, de a
témáról bőven beszélt. „Ez pont olyan, mint ahogy az írókkal vagyok.
Egyet sem tudok közülük kiválasztani. Tényleg nem. Azt gondolom,
hogy rendkívül szerencsés és gazdag ország vagyunk, mert rengeteg
nagyon tehetséges populáris zenészünk van. Gondolj csak mindazokra,
akik az eltelt tíz-húsz évben Amerikából kikerültek. Tudod, marha
érdekes lesz majd visszatekinteni a bluesra és a rockra. Olyan gyorsan
történt minden. Történelmi távlatból olyan lesz majd ez a korszak, mint
a francia trubadúrok ideje. Biztos vagyok benne, hogy rendívül
romantikusnak fog látszani.”
Hopkins biztos mulatott ezen, de Jim komolyan büszke volt a
nemzedékére. „Hát nézz meg jobban minket, haver!”, kötötte az ebet a
karóhoz Jim. „Elképesztőek vagyunk! Emberek, akik motoroznak, gyors
autókat vezetnek, izgalmas ruhákat hordanak, akik kimondják a
dolgokat, őszintén. Fiatal emberek. Igenis, ez nekem romantikusnak
tűnik. Boldog vagyok, bogy most élhetek. Elképesztő ez az egész.
Szerintem a jövő emberei szemében nagyon is kedvező színben fogunk
feltűnni, mert olyan sok változás zajlik körülöttünk, s mi ezeket flottul,
elegánsan kezeljük.”
Hopkins megkérdezte, milyen dalokat szeret Jim.
„Megmondom az igazat. Nemigen hallgatok ilyesmit [rockzenét]. De
szeretek bluest énekelni, azokat a hosszú, szabad bluesos utazásokat,
amiknek nincs kitűzött eleje vagy vége. Csak megy a groove, én meg
kitalálhatok rá dolgokat. Mindenki szólózik. Az ilyenfajta dalokat
szeretem, és nem kifejezetten ezt vagy azt „a dalt”. Tudod, elindulunk
a blues-zal, és majd meglátjuk, hová visz.”
Jim másképp gondolkodott a költészet erejéről: „Annyira örök! Amíg
léteznek emberek, mindig fognak szavakra és szavak kombinációira
emlékezni. A holokausztot is csak szavak és dalok élik túl. Amíg élnek
emberi lények, él a dal és a vers is.”
Jimnek a vallásról is kialakult képe volt, olyan, ami összhangban állt
a saját rítusaival és démonaival. Morrison számára bármi lehetett
vallás: a nők, az ital, a kábítószerek, a filozófia, az irodalom. Ez mind
beleillett a képbe. Vallás lehet az is, amin a legtöbbet gondolkodsz,
vagy amin a leginkább dolgozol, mondta. És ugyan a tettei alapján
mást gondolhatunk róla, a vallásról alkotott képe leginkább a
„művészet és az irodalom játszmájá”-ra összpontosult, ahogy ő
nevezte. Azt mondta: „Az én példaképeim művészek és írók voltak.”
Arról, hogy a miami koncerten keresztet viselt, annyit mondott: „…
mondható véletlennek is. Keresztény kultúrkörben nevelkedtem, s
ennek egyik jelképe a kereszt, ennyi az egész.”
Hopkins a szüleiről is kérdezte Jimet. Miért állította, hogy meghaltak?
„Nem nagyon akartam őket a dolgaimba belekeverni… Hogy
meghaltak, azt szerintem valami poénnak szántam. Van egy öcsém is,
de őt se láttam vagy egy éve. Egyikükkel sem szoktam találkozni.
Ennél többet még sose beszéltem erről.”
Miután befejezték a beszélgetést, Jim megkérdezte Hopkinstól, hogy
kíváncsi-e még valamire. Hopkins megjegyezte, hogy Jim „nagy piás”
hírében áll. Jim így reagált: „Alapvetően szeretek inni. De tejre, vízre
vagy Coca-Colára még csak gondolni sem tudok. Egy étkezést a bor
vagy a sör tesz teljessé… [Hosszú szünet.] …Ha pedig berúgsz… te
irányítod a dolgokat… egy darabig. Minden egyes korty a te döntésed.
Nagyon sok apró választásod van. Olyan ez, mint az öngyilkosság és a
lassú kapituláció közötti különbség.”
Amikor Hopkins megkérte, hogy ezt részletesebben is fejtse ki, Jim
azt mondta: „Ha én azt tudnám! Jézusom! Menjünk inkább, igyunk
egyet!”
A megjelent interjú utolsó oldalát az An American frayer korai
változatának négy hosszú versszaka foglalta el.
 Tudod, hogy mészárlásokba vezetnek minket
nyugodt admirálisok
és hogy a lassú kövér generálisok
a fiatal vértől obszcénok lesznek!
(Ha az igaz király gyilkosai szabadon kószálhatnak ezer varázsló
támad az országban)
Ez volt az első alkalom, hogy egy rocksztár versét közölték egy
országos kiadványban. Százhetven, helyenként rímelő sort, mely alatt
ez állt: © 1969 James Douglas Morrison.

A SZAKÉRTŐ
1969 JÚNIUSA. Míg a zenekar többi tagja pénzszűkében volt, Jim
Morrison egy filmre kapott előlegből élt.
„Egy forgatókönyvön dolgozom Michael McClure-ral”, mondta Jim Jerry
Hopkinsnak. „Az a címe, hogy The Adept, és Michael egyik kiadatlan
regényén alapul. Ο gépel, előttünk a regény, és alkotunk. Ez egy mai
amerikai történet, ami engem egy kicsit a Sierra Madre kincsére
emlékeztet. Három pasas egy lelki kincs nyomában. Az egyiket
Nicholasnak hívják, és New Yorkban lakik. A másik a barátja, Rourke,
aki forradalmárból lett neokapitalista [kokaindealer], és
mindkettejüknek hosszú a haja… Mexikóba repülnek, ott egy Derner
nevű, fekete pasassal találkoznak. Kimerészkednek a sivatagba, s egy
határőrbe botlanak, aki félvér, s akivel kíméletlenül elbánnak… no de
nem mondom el az egész cselekményt. Most éppen producert
keresünk.”
Ez a forgatókönyv azért született meg, mert az elöregedő Hollywood
új tehetségeket keresett. 1969-ben a parkolókat üzemeltető cég, a
Kinney National megvásárolta a WarnerBros./Seven Artsot. A Kinney
főnöke, Steve Ross stúdióvezetőnek Ted Ashleyt kérte föl, aki korábban
a Doors szervezője volt. Jim megmutatta Ashleynek az HWY elkészült
anyagát, de Ashleynek nem kellett. Jim ekkor egy, az MGM vezetőivel
folytatott megbeszélésen megemlítette McClure kokaindealeres
kéziratát, és mivel a sztori egy kicsit emlékeztetett az Easy Riderre, Jim
és McClure készpénzelőleget kaptak, hogy Bill Belasco producer
ellenőrzésével írják meg a forgatókönyvet. (Todd Schiffman, az ügynök
egyenesen azt állítja, hogy ez annak a három filmre szóló szerződésnek
volt a része, amit Jim megbízásából ő kötött az MGM-mel.) Jim és
McClure kétezer dollárért beszereztek vagy negyed kiló tiszta kokaint,
aminek felét egy MGM-vezető irodájának széfjében helyezték el, mert
túl nagy volt a kísértés, hogy azonnal nekiessenek.
McClure is beköltözött az Alta Cienega Motelba. Belasco kibérelt nekik
egy kétszobás irodát a Sunset Boulevard 9000. irodaépület legfelső
szintjén, csak néhány háztömbnyire a Whiskytől. Jim és McClure
egyezséget kötöttek: napközben nem isznak – este hatig. Minden
reggel tízkor bevonultak az irodába a regénnyel. McClure szerint Jim
egyszer sem késett el.
McClure így emlékszik: „Jim tanult a UCLA filmszakán, ezért szerinte
egy részletes vázlatot kellett volna készítenünk a forgatókönyv
megírása előtt. Én viszont úgy gondoltam, hogy ez nem fontos.
Közvetlenül a regényből kezdtünk tehát dolgozni. De Jimnek lett igaza:
tényleg jobb lett volna, ha készítünk vázlatot… [egy idő után] azon
vettük észre magunkat, hogy csak beszélünk, beszélünk egymásnak:
no, akkor fogadtunk egy titkárnőt, és neki diktáltuk a szöveget. Három
vagy négy hétig ez ment mindennap.”
Annyi kokaint nyomtak közben, hogy Jim depressziós hangulata
láthatóan javulni kezdett. Bill Siddons tanúsága szerint Jim egyszer
nyolc nap alatt felszippantott negyed kiló kokaint, ami rettenetesen
nagy adag.
„Addig, amíg a The Adepten dolgoztunk, Jim nem kokózott”, mesélte
McClure, „de előtte vagy utána keményen nyomta magába. Nem úgy,
mint a kokainisták, de ha hozzájutott pár grammhoz, akkor adott
belőle, és a maradékot eltüntette pár perc vagy pár óra alatt. Sok
kokaint nyomott… De ez jellemző volt rá. Ezt én Jim he-donisztikus
mohóságának tudtam be. Mohó volt – mert meg akart mindent
tapasztalni. Ez volt az egyik dolog, amit csodáltam benne: hogy
mekkora intenzitással hajszolta a gyönyört, annak megtapasztalását.”
McClure szerint Jim sok időt töltött Pamelánál, aki a hétvégeken
hazautazott a családhoz San Franciscóba. Néhány hét alatt megírtak
kétszáz oldalnyi történetet és dialógust. Hogy végre a pénzükhöz
jussanak, Jim egymaga meghúzta a kéziratot egy kokainos éjszakán, és
elkészítette belőle a gépelt, kilencvenoldalas forgatókönyvet, amit
odaadott Belascónak. De aztán nem történt semmi. Dennis Hopper
Easy Rider című filmjét 1969 augusztusában mutatták be, és nagy
sikert aratott, ami viszont csökkentette az érdeklődést a hasonló
témájú filmek iránt. Ráadásul Jim Morrison ekkorra már úgy nézett ki,
mintha keresztezték volna R. Crumb guruját, „Mr. Natural”-t és Allen
Ginsberget: szőrös volt, nagydarab és egyáltalán nem kameraképes.
McClure: „Bár szellemileg teljesen ép volt, és képes volt a munkára
összpontosítani, egyre inkább nyomasztotta, hogy testileg erre nem
képes. [1969 nyarán] Jimnek szembe kellett azzal néznie, hogy nem
fest már úgy, mint korábban… Szerintem ettől egy kicsit
kétségbeesett. De a kétségbeesést Jim ugyanúgy kezelte, akár a
másnaposságot: tudomást sem vett róla.”
Elfogyott a filmstúdiós kokain is. A project kimúlt. McClure
szemtanúja volt, ahogy Jim egyre inkább elengedi magát, ezért inkább
nem is emlegette a dolgot. Még meg is könnyebbült, amikor a producer
az utolsó fizetés után elbocsátotta őket. Egy évvel később az MGM
főnöke, James Aubrey – aki azt jósolta korábban, hogy Jimből nagy
filmsztár lesz – nemet mondott a stúdió javaslatára, hogy újítsák meg
Jim szerződését. Két évvel később a The Adept regényként jelent meg,
és jó kritikákat kapott. A regény kezdőmondatai kétségkívül felidéznek
egy ismerős képet:
Figyelj rám, kedves olvasóm, te drágalátos nyomorult seggfej, én
imádott hipokritám – és meghallhatod, milyen is egy egészséges,
teljesen kifejlett hím állatnak lenni, akinek a seggéig lóg a szőre, és
pompásak az izmai. Az én hajam ugyan nem a seggemig ér, de a
vállamat veri. Sűrű, hullámos, barna… Oda szoktam nyúlni a hajamhoz
és hátracsapom – mint a csajok –, és úgy csinálok, mint aki nyűgös. De
enélkül a művi gesztus nélkül úgy nézek ki, mint egy jóképű ír vagy
zsidó misztikus. Nőies vagyok, eléggé, és gyönyörű. Nemigen látszom
huszonötnél többnek.
(A Jim Morrison által a The Adeptből elkészített filmforgatókönyv a
Michael McClure-archívumban található a kanadai Simon Fraser
Egyetemen.)

RAMOS GIN FIZZ

1969 TAVASZÁN a Doors végre befejezte a The Soft Parade felvételeit. Ez
volt az első albumuk, amelyen nyolccsatornás felvételi technikát
alkalmaztak, valamint fúvósokkal és vonósokkal egészítették ki a
zenekart. A lemez egy teljes éven át készült, és iszonyú pénzeket
emésztett föl. Mi több: nem is tetszett senkinek. Paul Rothchild
szöszmötölése tönkretette a zenét, és ettől a zenészek falra másztak.
Jim halálra unta magát. Egy este Rothchild megkérte Jimet, hogy
énekelje fel még egyszer az „Easy Ride”-ot. Már ment a szalag, amikor
Jim panaszkodni kezdett: „De mielőtt elkezdem, muszáj elmondanom,
hogy engem ez a kollektív archiválás teljesen kiakaszt. És te pontosan
tudod, hogy mire gondolok. Úgyhogy ha tudtok valahol egy kopár
szigetet, legyetek szívesek engem oda kitenni!”
A Doors tartozott még az Elektrának egy élő koncertlemezzel is, de
az utóbbi koncertjeik annyira hektikusak és hullámzó színvonalúak
voltak, hogy Paul Rothchild széttárta a kezét, és azt mondta: ő képtelen
ezekből a dibdáb felvételekből egy koherens albumot összetákolni. A
Doors tehát elhatározta, hogy júliusban megpróbálnak felvenni egy élő
albumot az Aquarius Theaterben egy barátokból és rajongókból álló
közönség előtt. Az ottani előadásokon új anyagokat is ki akartak
próbálni, és szerettek volna átvedleni azzá az egzisztencialista
kocsmazenekarrá, amire Jim mindig is vágyott.
Jim folyton Michael McClure-ral lófrált, amikor a forgatókönyvükön
dolgoztak, és sokszor látták őket együtt homokosbulikon. Todd
Schifman, a Doors fellépéseinek szervezője is azt gondolta róluk: ők
ketten egy pár. Ha Jim be akart kerülni az amerikai költészet magasabb
köreibe, ahol a legnagyobbak többnyire melegek voltak, nem árthatott
neki, ha hírbe hozzák egy férfival.
„Jim Morrison meleg volt – nem is kicsit”, világosította föl Schifman
Miss Pamelát, de csak évekkel később, amikor már ezt nyugodt szívvel
megtehette.
 „Jim és én playboy ok voltunk”, mondta McClure Frank Lisciand-
rónak. „És azt tettük, amit tettünk.”
Jimet a helyi színházi előadásokon is látták. Elment megnézni
Norman Mailer Szarvasparkjának színpadi változatát. Eljárt a Company
Theater darabjaira, de a Children of the Kingdom (A királyság gyermekei)
előadásáról kijött: ez egy rocksztárról szólt, aki egy kicsit hasonlított rá.
Pénzzel támogatta az L. A. Art Squadot, egy illegálisan graffitiket
készítő csapatot. Sokat járt moziba: megnézte az Éjféli Cowboyt
(Midnight Cowboy), a Félszemű seriffet (True Grit), a Vad bandát (The
Wild Bunch) és a Butch Cassidy és a Sundance Kölyököt (Butch Cassidy
and the Sundance Kid).
Jim segített Pamelának átköltözni egy bérelt házba a Hollywood
Hillsen, amit természetesen megint Jim fizetett. Pamela újra jegygyűrűt
hordott, és Pamela Morrisonként mutatkozott be. Folyton nyafogott, és
továbbra is követelte, hogy Jim szálljon ki a Doorsból. Ellenségesen
viselkedett Jim zenésztársaival éppúgy, mint a barátaival, hűvös
pillantásoknál többre nem érdemesítette őket. Odavolt viszont a
divatos ruhákért, a Porsche 91 i-ért, amit Jim vett neki, a marihuánáért,
a vörösborért, a kokainért és a heroinért. Megtartotta ráadásul a többi
pasiját. Jean de Breteuil karján ott mulatott az L. A.-be települt francia
arisztokrata-diplomaták jómódban élő csapatával. A hasis a
diplomatatáskákban érkezett egyéb drogok társaságában. Mindenki
flancos kabriókkal járt. A férfiak kedvesek voltak, és divatos ruhákat
viseltek. Nem úgy, mint Jim, aki már úgy nézett ki, mint Allen Ginsberg,
csak a haja volt nagyobb. Pamelát többször lefényképezték ezeken a
fogadásokon (egy kép a Paris Matchben is megjelent), melyek néha
fékevesztett házibulikban végződtek.
A Doors köreiben köztudott volt, hogy Pamela Courson a farkánál
tartotta fogva Jim Morrisont, pedig nem volt igazán elégedett Jim férfiúi
teljesítményével. Egy délután Jim arra ébredt Pamela házában, hogy
Pamela nincs sehol, és még a kutya is eltűnt. Jim kitámolygott a
fürdőszobába, és a tükrön a következő, rúzzsal írt felirat fogadta:
SZEXSZIMBÓLUM? FEL SE ÁLL!
„Pamela azért volt frusztrált, mert szeretett volna Jimnek otthont
teremteni”, emlékszik Jim egy fotós ismerőse. „Jim viszont inkább a
moteleket szerette. A neonfeliratok miatt. Szeretett hirtelen felszívódni.
Olyan volt, mint egy zen szerzetes. Semmi személyes tulajdon. Volt
egy hitelkártyája meg egy gyűrött jogosítvány a zsebében: ennyi.”
Egy júniusi hétvégén a Doors ismét munkába állt. Tizennegyedikén két
színházi bulijuk volt Chicagóban. Négy hónap után az első Doors-buli
olyan jól sikerült, hogy a másodikon, ami éjfél után kezdődött, Jim
örömmámorban úszott. A nagy szakállú és bozontos hajú Jim, akinek a
pocakját egy hatalmas mexikói ing takarta, úgy nézett ki, akár Che
Guevara egy zenekar élén. Ugrált, és tőle szokatlan erőbedobással
rohangált a színpadon, miközben a zenekar végigdöngette az olyan új
számokat, mint a „Ship of Fools” meg a bevált régi darabokat: a „Back
Door Man”-t és a „Light My Fire”-t. Eljátszották – talán itt először – a
vadonatúj, még érlelődő, de így is lenyűgöző „Roadhouse Blues”-t is.
Jim ki nem fogyott a poénokból, s olykor váratlan trükköket is
bevetett, amit a közönség tapssal jutalmazott.
A következő esti, minneapolisi koncert kissé fáradtabbra sikerült. A
kölykök bekiabáltak Jimnek, és a miami koncertre célozva azt
ordítozták: „Told le! Mutasd meg nekünk is! Gyerünk!” Jimen látszott,
hogy idegesítik, de aztán csak annyit mondott: „A, nem. Azt nem lehet
még egyszer!”
Előkerült Tony Glover, és beállt zenélni velük a „Gloriá”-ban meg a
Doors új számában, a „Maggie M'Gill”-ben. Aztán a zenekar leállt, és
megkérdezte a közönségtől, hogy mit szeretnének hallani. A fiatalok tíz
percen keresztül kiabálták be a számok címeit, amire a Doors egy
elsöprő „Celebration of the Lizard”-dal válaszolt. A közönség csak némán
hápogott, Jim pedig azt ordítozta, hogy „there's been a slaughter here”
(a gyilkos erre járt), a zenekar pedig profi módon -kísérte Jim poszt-beat
szavalatait és énekét. Ráadásként a „Light My Fire”-t adták elő, melyet a
tömeg hosszan, lelkesen tapsolt meg.
Másnap a koncert szervezője úgy nyilatkozott, hogy a Doors
pontosan és professzionálisan tette a dolgát, senkit meg nem bántott,
és jó koncertet adott.
PÁR NAP MÚLVA Jim és Frank Lisciandro Atlantába repültek. Lisci-andro
benevezte a Feast ofFriendstt az atlantai nemzetközi filmfesztivál
versenyébe, ahol is az – a Doors legnagyobb meglepetésére -díjat
nyert. A repülőúton Jim azt mondta a repüléstől rettegő Lisciandrónak,
hogy ő nem bánná, ha légi szerencsétlenség áldozataként végezné.
Inkább így, mint ágyban vagy katonaként. Végigülték a Feast of
Friends vetítését, és Lisciandro úgy látta, hogy a filmet záró „The End”
tizennégy perces Hollywood Bowl-beli változatát nézve a közönség
meg sem moccant. Aznap este egy buliba hívták őket, melyet egy
közösségi házban tartottak, egy diákok lakta környéken. Jim fizette a
söröket, segített elkészíteni a szendvicseket, és kedvesen felelgetett az
őt illedelmesen faggató fiatal déli srácoknak. Másnap este, június 21-
én, szombaton részt vettek a díjátadási ünnepségen s az azt követő
vacsorán a Regency Hyatt House Hotelben. Jim tökrészegen csinálta
végig az estét. De most az egyszer megtartóztatta magát, és nem
sértett meg senkit az asztalánál ülő atlantai előkelőségek közül.
Egy hölgy:
„Ön honnan származik?”
Jim (napszemüvegben, bőrnadrágban és velúrzakóban):
„Fentről, asszonyom.” (Felfelé mutat és mosolyog.) „Onnan, fentről.”
„Sosem eszem levest” mondta a jobbján ülő hölgynek.
Három pohár után Jim agya már elborult. Az egyik üres borosüvegbe
vizelt, majd az üveget visszatette az asztalra. Amikor át kellett vennie
az aranyérmet a Feast of Friendsért, tántorogva ment a színpadhoz,
elvette a helyi szépségkirálynőtől a díjat, és cserébe odaadta a lánynak
a szobája kulcsát.
Lisciandro másnap reggel a szálloda bárjában talált rá Jimre, aki
éppen a másnaposságát gyógyítgatva a szokásos Ramos Gin Fizz-
kúrára fogta magát. Hármat lenyomott. Akkor azzal állt elő, hogy
mindenképpen üljenek kocsiba, és menjenek New Orleansba. Kisebb
mellékutakon hajtottak, és apróbb vidéki boltoknál álltak csak meg
egy-egy hideg kólára. Az Easy Rider paranoiás forgatókönyvével
ellentétben (melyben a vidéki bunkók végül megölik a feltűnő külsejű
hippiket) mindenhol nagyon udvariasan bántak velük. (Egészen lent,
délen az emberek a hippiknél sokkal furább dolgokat is láttak már.)
A francia negyed egyik kocsmájában, a Roachban egy olyan zenekar
játszott, amelynek a hangzása a Canned Heatre emlékeztetett, és Jim
megkérdezte, hogy beállhat-e énekelni egy-két szám erejéig. Jimről
ekkor még nem jelent meg sehol szakállas fénykép. A zenészeknek
semmi kifogáuk nem volt ellene. Jim azt kérte, hogy játsszák a
„Crawlin' King Snake”-et, és fél percig csak állt a mikrofonnál:
koncentrált, a lábával ütötte a ritmust, míg a zenekar a dalt kezdő
detroiti boogie-t játszotta. Amikor eljött a pillanat, Jim belépett – és
egyszerre ledermedt mindenki. A zenekar rögtön felismerte Jim
hangját. Az emberek is suttogni kezdtek. Aztán Jim a „Little Red
Rooster „-re improvizált, és felvillanyozó, rendkívüli erővel átélt
előadást láthatott tőle az a harminc ember, aki a kocsmában volt. Még
egy bluest énekelt, és aztán – bár kérték, hogy maradjon – leült. A
gitáros ezután elmondta, hogy nagy megtiszteltetés volt számukra Mr.
Jim Morrisonnal játszani.
Másnap, ugyancsak ebben a városrészben összefutottak Rudolf
Nurejevvel, az orosz balett nagy csillagával, aki egyedül nézegette a
várost. Lisciandro bemutatta Jimet Nurejevnek, és megpróbálta
elmagyarázni, hogy ki is Jim.
„Teneked nagy szakáll, mint öreg oroszoknak”, mondta Nurejev
Jimnek. „Elbújni benne, nem? Én nem tud szakállat növeszteni. Balett-
táncos sose nem szakállas.”
Másnap késő éjszaka repültek vissza Los Angelesbe. Jim Pamelá-hoz
ment aludni, a csendes házba, fent a hollywoodi dombok között.

A VÉN BLUES-ÉNEKES
1969 JÚNIUSÁNAK VÉGÉN a Doors Mexikóvárosba repült. Ahogy azt már
megszokhatták, a becsületes, naiv és teljesen amatőr
menedzserstábot megint átverték. Eredetileg abban egyeztek meg,
hogy a Doors május 31-én a világ legnagyobb bikaviadal-arénájában
fog fellépni, a Plaza Monumentalban. Az utolsó pillanatban azonban
lefújták a koncertet, mert mexikói kormánykörökben értesültek róla,
milyen zenekar is a Doors. A mexikói kormány sohasem riadt vissza az
elnyomás módszereitől, 1968 októberében, nyolc hónappal korábban
diáktüntetőket géppisztolyoztak le a város főterén, több száz volt a
halálos áldozatok száma. A hatóságok most attól tartottak, hogy ha a
nagy amerikai zenekar tizenévesek tömegeit gyűjti össze, akkor
megint zavargás fog kitörni. Ezért úgy határoztak, hogy a Doors nem
léphet föl az arénában.
Ehelyett a Doors előadását egy elegáns vacsorázóhelyre tették át, az
El Forumba, ahol a Rat Pack-produkciók (mint például Sammy Davis, Jr.)
szoktak megfordulni. Négy telt házas koncertet tartottak (egyenként
ötezer dollárért) a gazdag, öltönyös-nyakkendős mexikói fiataloknak és
kiöltözött barátnőiknek. Kicsit kínosra sikeredett, ahogy Jim spanyolul
üdvözölte a közönséget, és a zenekar tagjait Ramonként, Jüanként és
Robertóként mutatta be. Jim kitűrt, virágmintás inget viselt, és
közvetlen volt a közönséggel: kifejezően énekelt, gesztikulált,
szenvedélyes ovációkat aratott, különösen a „The End”-del. A zenekar
egész megdöbbent, amikor a rendes külsejű gyerekek együtt
bömbölték Jimmel a dal rázós szövegét, és a közönség és a zenekar
vulkánkitörésszerű katarzisban egyesült. A mexikói szervező később
elmondta Jimnek, hogy a „The End” oidipuszi szakasza nagy becsben
áll a merész szöveg miatt. Mexikóban ugyanis, magyarázta, mindenki
meg akarja ölni az apját és meg akarja baszni az anyját.
A NÉGY NAP ALATT, amíg a zenekar a városban tartózkodott, egy csinos
lány, aki a klubban csapódott oda Jimhez, diszkréten, de mellette is
maradt. (Húsz évvel később már a mexikói kormány egyik magas
rangú tagjának köztiszteletben álló, jótékonykodó felesége volt.) John
Densmore barátnője abortuszon esett át. Nappal Jim meg a zenekar
járta a várost és a környéket, megmásztak a közeli azték piramisok
szent lépcsőit (Jim a nagy szakállal, bőrnadrágban és kopogós Frye
csizmában), és meglátogatták a Museo de Antropológiát. Elragadtatott
kritikák jelentek meg a mexikói sajtóban a Doorsról, és ezeket az 1969-
es koncerteket ma is meghatározó élményként tartja számon az akkori
fiatal mexikói elit.
Máshol azonban továbbra sem állt jól a Doors szénája. A pénzes
hawaii és seattle-i bulikat lemondták. A zenekar ügynökei olyanokat
beszéltek, hogy a helyi FBI-irodák elriasztják a szervezőket a Doors-
buliktól. A Doors által terjesztett „métely”-ről további levelek érkeztek
J. Edgar Hooverhez, és ezeket csatolták a Doors dossziéjához. Július 3-
án pedig Angliában meghalt Brian Jones (rejtélyes módon, huszonhét
évesen) az úszómedencéjében, és ez nagyon megrázta Jimet. A Rolling
Stones alapító tagja Jim példaképe volt, de Brian Jonesnak a sztárság
fontosabb volt a zenénél, és az utolsó két évben egyre inkább háttérbe
szorult. Kidobták a Stonesból, rászokott a piára, meghízott, és
gyógyszerektől kábán henyélt. A szemfüles londoni rendőrök többször
is elkapták kábítószer birtoklásáért. Imádott barátnője otthagyta a
legjobb barátja, Keith Richards kedvéért. A szóbeszéd, hogy Briant
megölték, Londonban kapott szárnyra, de szinte azonnal elérte Los
Angelest is. Brian Jones halálát követően egymás után hunytak ki a rock
nagy csillagai, s ez a sorozat egy párizsi fürdőkádban ért véget, két
évvel Brian Jonesnak a mai napig felderítetlen halála után.
Biztos, hogy Brian Jones rocksztárként indult pályafutása, amit
szánalmas kísértetként fejezett be, elgondolkodtatta Jimet, mert a
Brian Jones halálának bejelentését követő napokban az Elektra egyik
emberének, Steve Harrisnek is feltette a kérdést, hogy mi lesz majd a
Doorsszal, ha ő, Jim váratlanul meghal. Egy hirtelen felbuzdulásában
Jim lázasan megírta a néhányak által legjobbnak tartott versét, az „Ode
to L. A. While Thinking of Brian Jones, Deceased”-et (Óda Los
Angeleshez, miközben a halott Brian Jonesra gondolok). Ez a
legszomorúbb verse. A cím erősen emlékeztet Shelley, Keats és Lord Byron
elégikus ódáira, de a stílus inkább Kenneth Patchen beatstrófáihoz
hasonlít. A vers idézi Brian „buja szatírszem”-ét és megemlékezik a
rocksztár eredeti katódsugár-aurájáról: „Te szőkített / Nap, /
tévédélután.” Brian Jones eltávozott a „hús mennyországába” a
kannibálokkal és zsidókkal: „Remélem, mosolyogva mentél el, / mint
egy gyermek, / az álom hűvös foszlánya felé.”
Michael McClure pontosan és tisztán látta a dolgot. A tragikus vég-
zetű Brian Jones Jim Morrison számára saját maga metaforája lett.
Az új AQUARIUS THEATERT a Sunseten korábban Hullaballoo-nak hívták,
de volt sok más neve is. 1969 nyarán itt játszott a „Hair” Los Angeles-i
társulata, a nagy sikerű „amerikai törzsi szeretetrock-musical” csapata.
A Doorsnak szüksége volt egy helyre, ahol fölvehetik a
koncertlemezüket, ezért az Elektra kibérelte az Aquariust hétfő estére,
amikor a színház egyébként zárva tartott. A Doors két bulit adott július
21-én. A jegyek mellé minden belépő megkapta Jim új Brian Jones-
elégiájának egy-egy nyomtatott példányát, jelezvén, hogy ezekkel a
koncertekkel Jim a rockmozgalom megalapítójának emléke előtt kíván
tisztelegni. A Doors egy gyors rhythm and blues stílusú beállást tartott a
még üres ház előtt. Aztán a közönség kezdett befelé özönleni, és a
színpad közepén ülve ott találták „Mr. Natural”-t military
munkásruhában. Voltak, akik azt gondolták, hogy egy road ül ott, mert
Jim Morrison úgy nézett ki, mint valami hosszú hajú vasúti munkás. A
kék spotlámpa elvarázsoló fényében Jim lazán, otthonosan érezte
magát, kék üvegű, drótkeretes napszemüveget viselt – és készen állt a
kezdésre. A rocksztárőrület már a múlté volt. Jim így lépett tovább,
méltósággal: egy görög isten testtartásával, aki túlélte saját magát.
Pontban nyolc órakor Jim vontatott hangon megszólalt:
„Szerettünk volna egy élő lemezt csinálni a szülővárosunkban,
úgyhogy meg is tesszük – ma este!”
Densmore ütni kezdte a tárnokon a „Back Door Man” lüktető
ritmusát, és a Doors új inkarnációja ezzel kezdetét vette: egy poszt-
pszichedelikus kocsmazenekarrá alkultak át. Az első buli végigvette a
slágereiket, és új számokat is játszottak: a „Mystery Train”-t, ami Jim
áriájába torkollt, az „Away in Indiá”-ba, majd lezárásként elhangzott
Robert Johnson „Crossroads” című dalának rafinált átdolgozása. Ezt a
remek blueshármast Jim még sokszor elénekelte pályája során.
Kipróbálták a bulin Curtis Mayfield „People Get Ready”-jét is, meg
eljátszották a teljes „Celebration of the Lizard”-ot. Jim az egész buli alatt a
széken ülve, szinte mozdulatlanul, és nagy koncentrációval énekelt. A
„Light My Fire”-ba indulatos, de találó versbetéteket rögtönzött:
„Kalapban döglött macska, fiatal srác vérét szívja.”
A második koncert még hosszabb volt és lazább.
„Ez a mi esténk!”, jelentette be Jim. „Addig maradunk, amíg
akarunk.”
A Doors átformálása mellett Jim magának is új szerepet osztott. A
„Back Door Man”-ben mindkét előadáson azt énekelte: „Vén blues-énekes
vagyok.” A következő évben ezt a szerepet játszotta, mintha a Brian
Jones által próbált bluesfigurát vette volna át. Valakinek tovább kellett
vinnie a lángot. De a „vén blues-énekes” szerepe Jim Morrison számára
éppoly tarthatatlan volt, mint az elhunyt Brian Jones számára.
A második Aquarius-koncerten új dalokat mutattak be: a „Make Me
Real”-t, a „Universal Mind”-ot, a „Blue Sunday”-t. Jim a „Gloria” közben
elszavalta a „Coda Queen” című versét. A zenekar Jim nélkül előadta
Robby „Peace Frog”-ját. A színház vezetősége ragaszkodott hozzá, hogy
Jim nem nyúlhat a kötelekhez, amelyekkel a Hair színészei a közönség
feje fölött szoktak hintázni. Mégis előszökött Jimből a lázadás szelleme,
és az erkélyről Tarzanként érkezett a lerövidítve, ám nagy
szenvedéllyel előadott „Lizard” elején: a hatvanas éveknek ez a
csodálatos eposza vad, lázas előadásban hangzott el.
Több mint húsz dalt játszottak. Levetítették a Feast of Friends-et. A
megbabonázott közönség hajnali háromkor távozott. Az Elektra
azonban elégedetlen volt az Aquarius-koncertekkel. A Doors hangzását
monotonnak találták. Jim helyenként sietett a dalszövegekkel. Paul
Rothchild aggódott, hogy nem is jön össze az élő lemez. A lemezcég
emberei szerint a Doors enerváltan szólt. Másnap délután, mielőtt még
lebontották volna a szerelésüket a színházban, tartottak egy zártkörű
pótbulit, hogy legyen elég anyag az „élő” lemezhez. Újra feljátszották
a „Peace Frog”-ot, a „Blue Sunday”-t, a „Maggie M'Gill”-t, a „Build Me a
Woman”-t. Hosszan jammeltek egy blues-témára, és Jim erre rögtönzött
néhány paranoid sort, ami azután „The Assassination” címen vált
ismertté.
Meghalt a Sárkánygyíkkirály! Éljen a Vén Blues-énekes! A
koncerteket méltató kritikák észrevették, hogy a Doors maga mögött
hagyta a popsztárbaromságokat, és valami érettebb, komolyabb dolgot
céloztak meg.
Cash Box: „…ez volt a legjobb és legerőteljesebb előadásuk, amivel
valaha is színpadra álltak L. A.-ben.”
Los Angeles Herald-Examiner: „.. .meggyőző .. .igényes .. .briliáns.”
Los Angeles Free Press: „Ott volt Jim Morrison, de inkább a
rabbiképzős diák, mintsem a szex-isten, és ebben a bőrében inkább
otthon érezte magát… Hogyan lehet megvádolni Morrisont azzal, hogy
rosszabbul énekel – csak mert az ellenséges alapállás és a szen-
zualitás átadta a helyét valami gazdagabb textúrájú dolognak, ami
teljesebb és még inkább veszélyes? Magát a Művészetet közelítették
meg, függetlenül attól, hogy a rockkritikusokat mennyire sértették,
döbbentették, illetve rémisztették meg. Az a mérce, ami az ő
művészetükre érvényes, régebbi keletű és mélyebb.” (A zenekarnak
nagyon tetszett ez a kritika, annyira, hogy hamarosan meg is fogadták
a szerzőjét, Harvey Perrt a Doors körüli pr-munkákra.)
A Doorsnak tehát megvolt az új fazonja: egy fehér rhythm and blues
banda pszichedelikus slágerekkel. Sokan már azt gondolták: a
Doorsnak vége, de ebben az új köntösben még két albumot
készítettek, és éppen ez a két lemez tartalmazza leginkább időtálló
számaikat, és Jim időtlen képeit az amerikai éjszakából: az út menti
fogadót, az autósztráda királynőjét, a béke-békát és a viharlovast.
JÚLIUS 2 5-ÉN San Franciscóban a Cow Palace-ben Bill Graham
konferálta be a Doorst az előttük fellépő, bluest játszó, szintén az
Elektrához szerződött Elvin Bishoppal és Lonnie Mackkel együtt. A
tizennégyezer jegy egy óra alatt gazdára talált. Másnap a Doors az
Oregon Egyetemen játszott, előttük pedig egy új zenekar, Alice
Cooperé, akik a Doors korábbi rockszínházát még talán egy fokkal
alacsonyabb szintre vitték. Az ezt követő napon Washingtonba
repültek, hogy részt vegyenek a Seattle Pop Festivalon az éppen futó
nagy nevekkel: a Led Zeppelinnel, a Burritosszal, a Vanilla Fudge-dzsal,
a Ten Years Afterrel, Santanával, a Flockkal, Charles Lloyddal, a
Byrdsszel, a Youngbloodsszal, a Spirittel, Bo Diddleyvel, Chuck Berryvel
és még sok mással együtt.
Jim helikopteren érkezett, és részeg volt. Ezt észrevette Gram
Parsons híres roadfőnöke, az „Úthenger” becenevű Phil Kaufman, aki
beterelte Jimet abba a bérelt Cadillacbe, amelynek az a szerep jutott,
hogy a hasonlóképp benyomott és kokainnal kitömött Burri-tos-tagokat
együtt tartsa a buli kezdetéig. Kaufmannak kellett kitennie Jimet a
Cadillacből a színpadnál pár óra múlva, amikor a Doors fellépésének
ideje elérkezett. A színpad mellett ott ácsorgott Robert Plant, egy
huszonegy éves angol fiatalember, aki a Led Zeppelin együttes
frontembere volt.
Tíz hónappal korábban Róbertnek még nem volt annyi pénze, hogy
megnézhesse a Doorst Londonban. Az összes kaliforniai zenekart
szerette, de leginkább a Doorst. Most viszont az ő saját csapata volt a
világelső. A Led Zeppelin abban az évben korábban a Whis-kyben és a
Sunset Stripen tarolt, majd szünet nélkül és zseniálisan turnézva
meghódította Amerikát, most pedig a második lemez, a LZII volt a világ
legsikeresebb albuma, rajta olyan alapvető, fantasztikus számokkal,
mint a „Whole Lotta Love”. A Led Zeppelin az 1970-es éveknek továbbra
is meghatározója maradt, a rockmozgalom legnagyobb csapata a
legjobb években.
Róbertnek egy elég rossz Doors-bulit sikerült kifognia. Jim leszólta a
közönséget, mert azok unatkoztak a „When the Music's Over” alatt. A
közönség sem maradt adós: káromkodással válaszoltak, és kiröhögték.
Azt sem akarták elhinni, hogy ő „a Jim Morrison”. Voltak, akik
összekeverték a Canned Heat énekesével. Az első sorokban állók jól
láthatták, hogyan izgatja magát a mikrofonállványnyal. A „Light My
Fire” közben megpróbált szavalni, mire valaki hozzávágott egy
papírpohár sört. Jim középső ujját feltartva beintett neki. Még valaki
beszólt neki, mire Jimnél is elszakadt a cérna:
„Hé, hé, hé, te nagy pofájú szarfej, ismételd csak meg, amit
mondtál! Ereszd szabadon az összes pitiáner gyűlöletet, ami odabent
fortyog! Gyerünk – ÉN ELBÍROM!”
„Baszd meg!”, ordították tucatnyian.
„Ezt a szót akartam hallani”, mosolyodott el gúnyosan Jim. „Pont ezt a
rövid szót.”
Azután huszonkétezer idegen előtt belefogott, hogy elmesélje élete
történetét:
„Olvastam az újságban, hogy valami lélekbúvár azt mondta… hogy a
hozzám hasonló színpadi előadók mind őrültek.”
Taps. Jim felemelte a hangját:
„Azt írta az újság: azért, mert nem kaptak elég szeretetet
gyerekkorukban.”
Aztán kiabálni kezdett:

„ÉN SEM KAPTAM ELÉG SZERETETET!”

A „The End” előadása után Jim a keresztre feszítés pózában, egyedül
maradt a színpadon egy vörös spotlámpa fényében. A többiek már
levonultak, a közönség tapsa is abbamaradt, de Jim három hosszú
percen keresztül kitartott így, miközben a roadok már a következő
fellépőnek szerelték át a színpadot. Végül a vörös fény kialudt, Jim
pedig lesétált a színpadról, és rögtön beszállt a várakozó helikopterbe.
Utánuk a Led Zeppelin következett, akik hatórányira maguk mögött
hagyták a tengerparti szállodájukat, ahol verekedő groupie-k és döglött
cápák várták őket. Csaknem három órán át játszottak, és lenyűgözően
varázsoltak elő mindent, ami a rockban szem-szájnak ingere. Mikor a
Zeppelin visszatért Londonba, Robert a Melody Maker című zenei
szaklapnak ezt mondta a Doorsról: „Szemlátomást részeg volt (Jim). Az
egyik oldalon, a színpad szélén egyensúlyozott, és majdnem beesett a
nézők közé… Mérföldekkel mindenki feje fölött járt. Mintha látná, hogy
a Doors leszálló ágba jutott. Ez járhatott a fejében, mikor a színpadra
lépett, és azonnal olyasmiket kezdett beszélni, amiről gőze sem volt
senkinek.”

A GYILKOS ERRE JÁRT

1969 AUGUSZTUSA. Jim Morrison L. A.-ben kószált, motelekben aludt,
néha meg Pamela házában. Volt egy fenntartott szobája a Chateau
Marmont-ban, ahová Tim Hardin fel-feljárt aludni. Jim nem sokat
mosakodott, sokszor kellemetlen szaga volt. Agnes Varda új filmjének,
az Oroszlánszerelemnek két vetítésére is elment, amiben statisztaként
ő is szerepelt 1968 végén. (Az energikus és nagy rábeszélőképességű
Varda kapacitálta Jimet, hogy menjen át Franciaországba, és nézze
meg, hogyan készülnek a francia művészfilmek.)
Jim a következő Doors-albumot írta, és megpróbált inkább arra
összpontosítani mintsem hogy a varázslatosnak aligha nevezhető The
Soft Parade népszerűsítésével foglalkozzon. Leszámítva a címadó dalt
meg a kislemezen megjelent „Touch Me”-t és a „Wild Child”-ot, az
egész album közhelyesnek hangzott és mesterkéltnek. Jim „Shaman's
Blues” című nótája és Robby „Runnin' Blue”-ja minden további nélkül
mehetett volna a kukába. Paul Rothchild fúvósai és vonósai mindenhol
hülyén hangzottak, az egy „Touch Me”-t kivéve. (Jim utasítást adott,
hogy az általa írt dalokból vegyék ki a vonósok sávját.) Még a sötétkék
lemezborító is unalmas volt, nem illett egy Doors-albumhoz. A
rockkritikusok példátlan gyűlölettel szedték ízekre az albumot. Azt
írták: mindenki csalódott a Doors-ban. A lemez kiábrándító.
Jim autózgatással töltötte az idejét Los Angelesben, illetve a
barátaival a Mojave-sivatagba járt. Néha napokra eltűnt rejtekhelyei
valamelyikében. Pletykálták, hogy van egy tizenéves barátnője.
Látszott, hogy kísérti a halál gondolata: néha leparkolt Hollywoodban a
North Laurel Avenue 1403-as számú háza előtt, és ott itta a sört, ahol
1940-ben F. Scott Fitzgeralddal végzett egy szívroham.
A hippi Svengali Charles Manson, akinek a dalait a zeneipar nem volt
hajlandó kiadni, és akinek a showbusinessben nem jött össze semmi,
elkeseredésében augusztus 9-én fiatal, boszorkány-kurváit a városba
küldte, ahol Terry Melcher lemezproducer Beverly Hills-i házában
lemészárolták az ott lakó Sharon Täte színésznőt Jim Morrison volt
fodrászával, Jay Sebringgel és még négy másik vendéggel együtt. A
következő napon egy LaBianca nevű házaspárt öltek meg, akik pár
mérfölddel odébb laktak, és találomra választották ki őket.
Mansonnak és barátnőinek letartóztatására csak később került sor,
még abban az évben, Hollywoodban pedig pánikszerűen bezárkózott
mindenki. Steve Stills és David Crosby fegyvereket vásároltak. „Mindenkit
megölnek, akinek van valamije!”, ordította a telefonba Crosby egy
riporternek. Masszív paranoia uralkodott el a környéken.
Körülbelül egy hónap múlva, máig tisztázatlan okokból Jim Morrisont
is kérdőre fogták a Tate-LaBianca-ügyet vizsgáló rendőrnyomozók. A
városban azt beszélték, hogy Jim előre megjósolta a gyilkosságokat.
Jimnek kapcsolata lehetett az üggyel Sebringen vagy a Topanga
Canyon-beli ismerősein keresztül, ahol a Manson-família is élt, vagy
úgy, hogy a Manson által futtatott lányok közül nem is egyet ismert,
akikről mindenki tudta, hogy kaphatók a Jim által kedvelt „hátsó ajtós”
szolgáltatásra. A máig börtönben élő csajok közül az évek során többen
is állították, hogy személyesen ismerték Jim Morrisont, de a kortárs
hírességekre vonatkozó effajta állítások mindig kétes hitelűek, és nem
is bizonyíthatók.
A DOORST VAGY MEG SEM HÍVTÁK, vagy nem is akart fellépni a
Woodstockban tartott zenei és művészeti vásáron, mely három napon
keresztül tartott 1969 augusztusának közepén New York állam északi
részén, egy lucernamezőn. A hatvanas évek legnagyobb, elhíresült
zenei rendezvénye volt ez: félmillió srác gyűlt össze, hogy három napot
a béke és szeretet jegyében töltsenek el. Woodstock a Monterey Pop Festival
nagytestvére volt (ahová annak idején a Doorst nem hívták meg). Jac
Holzman, Bill Graham és Bill Siddons mind könyörögtek, rimánkodtak a
zenekarnak, hogy menjenek el, de azt a választ kapták, hogy Jim
megfogadta: soha többet nem lép föl szabadtéri koncerten. (A
woodstocki fesztivál meghirdetett sztárja a The Band volt, amelyet
mindenki csak ellen-Doorsként tartott számon.) Jim megkönnyebbült.
Azon a hétvégén a barátaival kirándul gatott azon a sivatagi vidéken
Palm Springs környékén, mely indián kanyonokat, sziklás völgyeket és
pálmafás oázisokat rejt.
Augusztus 18-án, hétfőn Jim és Babe Hill autóba ültek, és elmentek
San Diegóba egy egyetemi művészeti fesztiválra, ahol levetítették a
Feast of Friends-et, és ahol Michael McClure és más híres költők
felolvasást tartottak. Másnap este, későn, Jim egy fa alatt üldögélt
költők társaságában. Mind részegek voltak. Robert Creeley lehúzta a
ruháit, és legurult a domboldalon. Richard Brautigan csöndben ült,
enyhén oldalára dőlve. Babe mondott valamit Jimnek, mire az egy
sörösüveget széttört Babe fején. A társaságból mindenki meghökkent.
Babe viszont föl se vette. Michael McClure próbálta oldani a
feszültséget:
„Te Jim, ez szemétség volt Babe-bel.”
McClure így meséli: „Jim azt kérdezte: »Tényleg?« Felkapott egy
másik üveget, és széttörte a saját fején. Azonnali igazságszolgáltatás.
Megható dolog volt, őrült.”
1969. SZEPTEMBER. Kezdtek megint fújni a Santa Ana-i szelek,
örvénylő sivatagi homokot hordtak szét és negatív erők áramát, szinte
az óceánig. Jim depressziós volt, s ez látszott is rajta. Ennek az
időszaknak a legzaklatottabb verseit egy keltezés nélküli jegyzetfüzet
tartalmazza. A The Lords and the New Creatures – amit az irodában a
csajok gépeltek le – 1970-es kiadását előkészítő levelezése a Simon
and Schuster szerkesztőjével viszont azt mutatja, hogy Jim Morrison
még mindig képes volt a világban ellavírozni – már ha érdekelte
valami.
A hónap közepén a Doors megint fellépésre indult. Szeptember 13-ára
meghirdettek Torontóban egy rock and roll bulit a régi iskola nagyjaival:
Chuck Berry vei, Bo Diddleyvel, Jerry Lee Lewisszal és Little Richárddal,
és mikor a jegyek nem akartak fogyni, a Doorsszal egészítették ki a
programot. Az utolsó pillanatban pedig John Lennon is beesett a buliba
Eric Claptonnal és a Plastic Ono Banddel, mert unta már a tehetetlenkedő
Beatlest, és mert nagy tisztelettel viseltetett az ősrockerek iránt
(különösen Chuck Berryt szerette). A Beatles-tag rendhagyó fellépése
médiaeseménnyé tette a koncertet.
A buli már órák óta folyt, amikor a Doors repülője leszállt. A
Vagabonds zászlós motorosainak százai adtak nekik díszkíséretet a
Varsity stadionig. A zenekar nem nagy lelkesedéssel fogadta a hírt,
hogy John Lennon és Eric Clapton után kell fellépniük, de sikerült nagyon
jól játszaniuk. A motorosoknak nagyon tetszett (és tetszik ma is) a
stenkes, akkor új „Roadhouse Blues”, és a „Wake Up” is felrázta a már
fáradt közönséget. (A továbbra is megoldatlan Los Angeles-i Tate-
LaBianca-gyilkosságok fényében egész más értelmet nyert Jim
üvöltése a „Celebration”-ben: „A gyilkos erre járt!”)
Az utolsó dal, a „The End” előtt Jim mondott egy kis beszédet,
tisztelegve az „illusztris zenei géniuszok” előtt, akiknek ezt a műsort
szentelték. „A Doors elég rosszkedvűen játszott”, számolt be az
eseményről a Toronto Globe and Mail másnap. „A dalaik teli vannak
morbid képekkel, az előadásuk pedig depresszív volt és drámai. De
Morrison előadói nagyságát most is nyilvánvalóvá tették heves
mozdulatai és a felzaklató csúcspont a koncert végén.”
A következő estén Montrealban játszottak. Egy rövidebb angliai
turnét le kellett mondani, mert Jim floridai bírósági ügyei miatt nem
lehetett visszaigazolni a dátumokat. Ha Jimnek az volt a szándéka,
hogy kinyírja a Doorst, sikerült.
A következő hét végén Philadelphiában és Pittsburghben
koncerteztek. De a bulik csak akkor keltek életre, amikor Jim elkezdte
szavalni, hogy „Mikor még a szemináriumba jártam…”: a „The Soft
Parade” bevezetőjét. Ebben aztán Jim búgott, kántált, suttogott,
kiabált: húzta magával a közönséget a dalon át, és reménytelen sorai
az élet törékeny esetlegességéről fenyegetően tolultak elő.
Pittsburghben a srácok úgy beindultak a „Light My Fire” alatt, hogy a
rendőrség leállította a bulit. Bill Siddons kiment a színpadra, és
megígérte, hogy a zenekar még egy számot játszik, ha mindenki
visszaül a helyére. Amikor helyreállt a rend, a Doors visszajött, és egy
tüzes „Soul Kitchen”-nel jutalmazta a nézőket, majd egy függöny
mögött eltűntek, és beültek a már várakozó limuzinokba.
A ROLLING STONES októberben Los Angelesbe jött, és érintőlegesen
ismét találkozott a Doorsszal. A Stonesnak jól mentek a dolgai. Új
kislemezük, a „Honky Tonk Woman” tízpercenként felhangzott a
rádióban. A készpénzhiánnyal küszködő Mick Jagger megpróbálta a
Stonest új műsorral új pályára lendíteni: sportcsarnokokban játszó
zenekart akart belőlük faragni, a Doors mintájára. Keith Richards-szal
még a Doors rockszínházi hangzását is megpróbálták lenyúlni az új
Stones-album, a Let It Bleed számára, amit a Sunset Sound stúdióban
kevertek a Doors hangmérnökével, Bruce Botnickkai. Jagger
ragaszkodott hozzá, hogy a „Gimme Shelter”-hez és a „Midnight
Rambler”-hez pont a „When the Music's Over” világvégi hangkörnyezete
illik. (A „Shelter” női énekese Merry Clayton volt, egy stúdióénekes,
annak a Curtis Amynek a felesége, aki a „Touch Me” szaxofonszólóját
játszotta.) Jim többször is találkozott Mickkel Stephen Stills Laurel
Canyon-beli házában, ahová Jim kokainért járt. Mick meghívta Jimet
november n-ére, a Stones első, Phoenixben tartandó bulijára.
A hónap végén Jim San Franciscóban volt. Nem érezte jól magát. Jack
Kerouacnak éppen akkor sikerült halálra innia magát Floridában, és Jim
mohón olvasta a Rolling Stone beszámolóját a massachusettsi
Lowellben tartott temetésről. Jim Michael McClure-ral járta a bárokat,
és a nagy szakállú, kék széldzsekis Jim inkognitóban minden bárban
megkérdezte a zenekartól, hogy énekelhet-e velük néhány dalt – csak
a brahi kedvéért. A kocsmai blues-éneklés adrenalindózisától, no és
néhány pohár italtól Jim jobban érezte magát. Október 31-én a San
Franciscó-i filmfesztiválon levetítették a Feast of Friendset, együtt Jean-
Luc Godard áldokumentumfilmjével, a Stonesról készült, Egy meg egy
cíművel. Jim és Frank Lisciandro megijedtek, amikor a közönség a
Feast amatőr, ugrálós, teljesen autentikus képsoraira hangos
pfujolással és bekiabálásokkal reagált. Jim gyorsan kiment a teremből,
és köddé vált.
November 9-én, vasárnap Jim és az ügyvéd Max Fink Miamiba
repültek, ahol találkoztak a Jimet helyben képviselő ügyvédekkel.
(Éppen akkor játszotta a Living Theater a Paradise Now előadását Miamiban,
de a hatóságok rájuk se hederítettek.) Az előzetes megbeszélés
értelmében Jimet letartóztatták Dade Megye Közbiztonsági
Hivatalában, későn este, hogy a sajtócirkuszt elkerüljék, és tíz perc
múlva, ötezer dolláros óvadék ellenében szabadon is engedték. De az
a tíz perc – az kemény volt. Jim azonnal beszámolt róla az
ügyvédjének, hogy az őt lefényképező és az ujjlenyomatát levevő
zsaruk megfenyegették. Amikor Los Angelesbe visszatérve újra
dolgozni kezdett a stúdióban, azt mondta Manzareknek, hogy nagyon
gázos volt a helyzet. „Hé, szépfiú”, provokálta az egyik zsaru, „csak
várd ki, kisfiam, míg bekerülsz a Raifordba (a börtönbe)! Ott elintézzük
az ilyen hosszú hajúakat.”
Ray azt mondta később: „Jim megijedt. De mi is.”

ROADHOUSE BLUES – ORSZÁGÚTI FOGADÓ BLUES

1969 NOVEMBER. A Doors nekiállt dolgozni a Hard Rock Café
munkanevű albumon, amelyen nem volt helye töltelékszámoknak, ha a
Doors folytatni akarta a pályafutását. Ez volt az utolsó, eredeti
számokat tartalmazó lemez, amivel még tartoztak az Elektrának a
szerződés szerint. Egy 1970-ben megjelenő koncertlemezzel és egy
válogatásalbummal teljesült aztán a szerződés összes pontja. Az
Elektrát és az Atlantic Recordsot bekebelezni készült a Kinney National
Warner Bros. Entertaiment konglomerátum, a WEA, és Jim váltig
mondogatta a barátainak, hogy ő nem akar egy óriáscégnek lemezeket
készíteni.
 Mindenki nagy meglepetésére, aki ismerte a helyzetet, Jim Morrison
újra csatasorba állt, és megmentette a Doors karrierjét a „HWY 9”-nal,
ami a „Roadhouse Blues” eredeti címe volt. Ennek a szélfútta
motoroshimnusznak a felvételeit kezdte a Doors abban a hónapban a
Sunset Sound stúdióban. Jim arról beszélt, hogy átvette a Doorsban az
irányítást, és ennek megfelelően tényleg ő is írta a következő Doors-
album kilencven százalékát.
„Hé, urak, uraim!”, udvarolt a zenészeknek, mikor már ment a
szalag. „Nos, ennek a dalnak ismerős lesz a témája: mindannyian
láttatok már ilyet. Egy régi fogadó az út mentén. Délen vagyunk…
vagy Közép-Nyugaton… vagy esetleg úton Bakersfield felé, és egy '57-
es Chevyben ülve haladunk a régi fogadó felé. Világos? Süt? Körülbelül
fél kettő felé jár, nem megyünk túl gyorsan… de nagyon lassan sem. A
kocsiban van hat doboz sör meg pár joint, szól a rádió, és mi
megyünk… a régi fogadó felé. Megvan? (Énekel:) Hadd mondjam el
neked, mi van velünk… A léleken úr a pénz. Gyerünk!
A stúdióban a „Roadhouse Blues” és a „Maggie M'Gill” felvételén
jelen volt egy kulcsfigura: a remek rockabilly-gitáros, Lonnie Mack –
basszusgitáron. Ray Manzarek bal keze sosem tudott igazán erős
alapot adni a Doorsnak, de most az országúti rhythm and blues
veteránja, Lonnie Mack olyan kőkeményen alájuk tett, mint még soha
senki. (Hallani is Jim kiabálását: „Ez az, Lonnie, ez az!”, miközben
Lonnie könyörtelenül gyúrja az alapot.) A „Roadhouse Blues”, ahogy
azt Jim 1969 végén énekelte, olyan meggyőzőre és kanosra sikerült,
hogy láthatjuk benne akár annak a „tiszta öröm”-nek a kifejeződését,
amiről Jim néhány hónappal azelőtt a PBS-tévéműsorban beszélt. A
kocsmazenekarok stílusában fogant dal magán viseli a Doors utolsó
periódusának jellemzőit: a szesztől fűtött bekiabálásokat, a „hamu
lady”-t, a szájharmonikázást (John Sebastian játszott rajta), az
alkoholgőzös utolsó versszakot, és a kendőzetlen, mindenkinek a
képébe vágott egzisztenciális rettegést: „Jövőnk bizonytalan”, énekelte
Jim, „és a vég mindig közel.”
A „Roadhouse Blues” visszaadta, milyen lehetett egy éjféli száguldás
Jim Morrisonnal végig a Topanga Canyon Boulevard-on. A szorosban az
út keskeny és kanyargós. Szemedet végig az úton kell tartanod,
kezeddel pedig szorosan markolni a kormányt. A „Roadhouse Blues”
újfajta Doors-mestermű volt. A lemezcégnél rögtön látták, hogy
minden adottsága megvan ahhoz, hogy klasszikus legyen. Paul
Rothchild melléfogott a The Soft Parade-de\. Talán a Jim Morrison által a
Doorsra erőltetett új stílus mégiscsak ér majd valamit – akár még
slágerek is születhetnek belőle. A „Maggie M'Gill”, amit már vagy egy
éve játszottak koncerteken, hasonlóan ígéretesnek látszott. A „Maggie”
Jim sámánrockdarabja volt, egy tánc harci dobokkal. A Vén Blues-
énekesről itt kiderül, hogy „zabigyerek, az apja egy rock and roll sztár,
anyját felcsinálta, de köze nincs hozzá.”
A „Maggie M'Gill” felvétele idején Jim ellen három apasági kereset
volt folyamatban, melyekben Jimet Max Fink irodája képviselte. Egyik
sem tisztázódott Jim haláláig. Az évek során legalább egy, félig hiteles
Morrison-fiú került elő, aki állítólag 1969-ben született Jim egyik
barátnőjétől.
TOM BAKERT mindenki hülyének tartotta. A menő, jóképű, fiatal
színész Jim egyik kedvenc ivócimborája volt, olyan, akivel lehetett
intelligensen dumálgatni, és aki azt is tudta, Pamela kicsoda, hiszen
korábban az ő csaja volt. Azt is tudta, hogyan rángassa bele Jimet
hülye dolgokba: az autó összetörésébe, veszélyes mutatványokba,
filmszakadásig folytatott vedelésbe. Ο bosszantotta fel egyszer Jimet,
hogy verje szét az Elektra irodáját, miközben ott fogadást tartottak.
Tom Bakernek sajátja volt egy bizonyos lezser, hollywoodi típusú irónia,
és nagyon szórakoztató tudott lenni, de emberként egy fabatkát sem
ért, és senki nem örült igazán, ha felbukkant.
Jim Tomot vitte magával, hogy megnézzék a Rolling Stones turnéjának
nyitóbuliját Phoenixben 1969. november 11-én. A Stones már több mint
két éve nem játszott fizetős közönség előtt, és most a drukktól görcsbe
rándult a gyomruk. Brian Jones már nem volt sehol, helyette bevettek
egy Mick Taylor nevű srácot, aki úgy játszott az elektromos gitáron,
mint egy andalúz trubadúr. A hatvanas éveknek vége volt. Új idők
szelei fújtak. Jim izgatottan készülődött. A Stonest sosem látta még,
csak a tévében. Ott volt a helye Phoenixben, az első sorban, ahogy Jagger
is odaült az ő orra elé a Hollywood Bowlban. Úgyhogy Bill Siddonstól az
irodában átvett egy maréknyi jegyet („Hátha lesznek ott csajok is!”), és
már el is húztak Bakerrel.
A reptéren már alaposan berúgtak. Vihogva tántorogtak a repülőn a
helyükre. Felszállás után Tom Baker macerálni kezdte a
stewardesseket, hogy lassan hozzák ki az italokat, pedig ez első
osztály. Jim csak ült ott, röhögött és ivott tovább – kicsit egy
bölényvadászhoz hasonlított. Tom ezután sós mogyoróval dobálta az
utaskísérőket (az egyik igazán nagyon csinos volt), és fogdosta őket,
amikor elmentek mellette. Félúton Phoenixbe hátrajött hozzájuk a
kapitány, s azt mondta, fejezzék be ezt a viselkedést, és azt is közölte,
hogy több italt nem kapnak. Tom Baker bunkósága viszont nem ismert
határokat, öt perc sem telt bele, és újra valamelyik stewardesst
fogdosta, aki tényleg kiborult. A kapitány ismét megjelent, s ez még
egyszer megismétlődött, mert Baker csak nem bírt magával. Jim
hisztériás rohamot kapott. Hogy lehet valaki ekkora barom?! Amikor
landoltak, a helyi rendőrök nem azért várták Mr. Morrisont és Mr. Bakert,
hogy a helyi sportcsarnokba kísérjék őket a Stones-koncertre. Lefogták
Jimet és Tomot a repülőgép személyzetének zaklatásáért, ami a
szövetségi jogban bűncselekménynek számít, és az éjszakát is a
fogdában voltak kénytelenek tölteni. Másnap aztán az Egyesült
Államok rendőrbírói letartóztatták őket annak rendje s módja szerint, az
alábbi bűncselekményekkel vádolva őket: utaskísérő szexuális
zaklatása, megfélemlítése és fenyegetése. Max Fink már szállt is
repülőre, és fejenként 2500 dolláros óvadék ellenében kihozta
mindkettejüket. Bakernek nem volt egy vasa sem, úgyhogy az ő
óvadékát is Jim fizette ki, hogy hazamehessen. 1969. november 24-én
megint Phoenixbe kellett menniük, hogy ártatlannak vallják magukat
légi kalózkodás bűntettében, amiért – ahogy a bíró elmondta – akár
húsz év fegyház is kiszabható büntetésként. A tárgyalásukat 1970
februárjára tűzték ki.
JIM HOL EGYÜTT VOLT PAMELÁVAL, HOL NEM. Alighanem szeretett volna
jobban együtt lenni vele, mint amennyire ez sikerült. Állta Pamela
szertelen vásárolgatásait a Beverley Hills-i Rodeo Drive-on, Pamela
pedig azt mondogatta a barátainak, miközben a Rive Gauche áruházban
éppen az Yves Saint Laurel árukészletét dézsmálta, hogy „ezzel tartozik
nekem”. Pamelát a városban mindenki ismerte – és utálta – pazar
francia velúrcsizmája, méregdrága olasz kendői és a neszesszerében
lapuló idegcsillapító gyógyszerek miatt. Jim öntötte a Themis
feneketlen kútjába a pénzt, hogy tönkre ne menjen, finanszírozta
Pamela beszerző körútjait és a tőzsdei próbálkozásait is. Pamela még
huszonhárom évesen is nagyon szép volt, de gyakran nézett ki rosszul,
szinte alultápláltnak – ő azt mondta: azért, mert Jim azt szereti, ha
sovány és fiús az alakja. Sokan sejtették, hogy heroint lő magának,
különösen az után kezdték ezt rebesgetni, hogy egy partin elaludt: az
Atlantic Records behízelgő modorú török elnök-vezérigazgatójának,
Ahmet Ertegunnak a buliján, akiről azt beszélték, hogy szeretné a
Doorst megkaparintani a cégének, ha az Elektrával kötött szerződésük
lejárt. Amikor Pamet magához térítették, Jim bekattant: felugrott a
bőrkanapéra, szavalni kezdett, és megpróbált kárt tenni Ertegun randa
festményeiben. Végül ki kellett „kísérni” a limuzinhoz, ahol már várt rá
az újra eszmé-letlenségbe süllyedt Pamela.
A Doors már hónapok óta kísérletezett azzal, hogy Jimet rávegyék:
borotválkozzon meg, és kapja össze magát, de ez sehogy sem jött
össze nekik. Mígnem egy nap megjelent egy újságíró a kérészéletű
New York-i szabadidő-magazintól, a Sbow-tól, hogy fotósorozatot
készítsen az újság állandó rovata számára a híres emberek kedvenc
butikjáról. A Themist itt úgy mutatták be, mint azt a helyet, ahonnan Jim
Morrison a hippiruháit beszerzi. A New York-i fotóst, Raeanne Rubinsteint
a Themis bejáratában maga Jim Morrison fogadta, frissen borotválva és
egy borzasztó divatos, Nehru-fazonú zakóban. Az egész napos fotózás
során Jim segítőkész volt és előzékeny, a gép elé állt „Pamela Roselily”-
vel (valamiért ezt a nevet írták az újságban a képek alá), Pamela
homokos külsejű sündörgőivel, de egyedül is: hatalmas kristályokat
tartott a kezében, és olyan ronda, batikolt göncök voltak rajta, amiket
különben a világért sem lehetett volna ráerőszakolni.
Rubinsteinnek felkeltették az érdeklődését. „Nem volt nekem
ismeretlen ez a típusú pár abban az időben. Édesek és gyöngédek
voltak. Kicsit éteriek, mintha nem is volnának egészen jelen. Nagyon
aranyosak a maguk romantikus, álombeli módján, ami a szerencsés
embereket jellemezte – mert Pam és Jim a szerencsésekhez tartoztak.”
Azonban a látszat csalt. A Themis silány cuccokat árult, amelyek
hamar szétfeslettek a varrásoknál. A szerencsés pár báját és
kiegyensúlyozottságát pezsgő, heroin és tabletták adták. Jim nagyon
maga alatt volt a huszonhatodik születésnapja, 1969. december 8-a
körül. A Bill Siddons házában tartott születésnapi buliján annyi
konyakot ívott, hogy a szőnyegre vizelt, Bill Siddons tartott alá hirtelen
egy poharat, mert Jim képtelen volt talpra állni. Egy nagyjából 1969
végére tehető jegyzetfüzet Jim legsötétebb költeményének, az „I Am
Troubled”-nek (Bajban vagyok) több vázlatát tartalmazza. Jim megint
totálkárosra zúzta a Blue Ladyt, a Mustangját, majd felhívta Max Finket,
és azt mondta neki, hogy az autót ellopták. A Rolling Stones turnéja
szégyenletes véget ért, és kölcsönös vádaskodásokba fulladt a
december 6-án az Altamont Speedwaynél történt katasztrófa után: a
zenekar személyes biztonságáért felelő Pokol Angyalai a Stones-
koncert közben, a színpad előtt megöltek egy embert. Charles Mansont
és a bandáját ugyan lecsukták, de még mindig elmebeteg dolgok
lógtak a levegőben.
Max Fink azt meséli, hogy Jim egy hideg decemberi hajnalon, fél
háromkor beesett a házába, és meggyónta neki: egy buzi sokatmondó,
zsaroló telefonhívásokkal zaklatja, hogy kiteregeti Jim éjféli útjait a Los
Angeles-i homokosok alvilágában. Max ezt az új problémát is
diszkréten oldotta meg, ahogyan a korábbit.
Később Max Fink azt mondta, hogy karácsonyra Jim egy új
golfütőkészlettel ajándékozta meg, amit egy kézzel írott levélke kísért.
Ebben Jim köszönetet mondott Maxnek, „egyetlen apámnak, akit
ismerek”.

NYOLCADIK FEJEZET
A bohóc lelke
A sorsodat a szerelem sem másíthatja meg. (JIM MORRISON, 1970)

ITT VAN-E MINDENKI?

1970 JANUÁRJÁBAN már járt egy amerikai a Holdon. Másik félmillió
amerikai viszont Dél-Vietnamban volt, ahol már harmincezren
meghaltak közülük. Jim Morrison szünet nélkül, szinte kényszeresen írta
hosszú költeményeit és dalszövegeit az őt egyre inkább foglalkoztató
szülőhazájáról: „The American Night”, „An American Prayer”: „Amerikai
fiú, amerikai lány / Ilyen szépet még nem látott a világ. „
James Douglas Morrison amerikai költő újra a nyomdában járt, mert
magánkiadásban megjelentette háborúellenes költeményének, az „An
American Prayer”-nek végső változatát: ezt a száz példányt is barna
kartonba kötötték, aranybetűkkel a címlapon. A kész könyveket
rendben feltornyozták Jim íróasztala mellett az irodában, és a
következő évben innen postázták őket – gyakran dedikálva és
szignálva – azoknak a rajongóknak, akik levelet írtak Jimnek. Egy olyan
hosszabb művön is dolgozott, aminek „A rock anatómiája” címet adta:
ez egy szürreális, nőgyűlölő meditációféle volt egy elmebajos légkörű
középiskoláról, szerepeltek benne karambolozó iskolabuszok és
megerőszakolt lányszurkolók. Átdolgozta a „Dry Water” (Száraz víz)
verseit is, melyek később, az év folyamán megjelentek a Circus
rockzenei magaziban.
Ekkoriban Jim jó passzban volt. Aggodalmaskodó környezete, akik
nagyban függtek tőle, úgy látták, mintha kijött volna a hullámvölgyből,
és hamis reményekbe ringatták magukat. Igazából csak árnyéka volt
korábbi önmagának. Pocakot eresztett, és gyakran rúgott be – de
legalább élt. Megszelídült egy kicsit, csöndesebb lett, kevésbé balhés.
Verseket írt, szüntelenül körmölt a jegyzetfüzeteibe, folyton új dalokon
dolgozott. A Doors felfogadta mellé a profi testőrt, Tony Funchest,
miután a majdnem kétméteres fekete óriás jól bevált Mick Jagger
testőreként a Rolling Stones amerikai turnéján, beleértve a gyászos
végű altamonti esetet is. Tony Funches ebben az évben gyakran
vigyázott Jimre, és Babe Hill-lel ketten legalább azt elérték, hogy a
Doors énekesét nem ölték meg egy kocsmai verekedésben, mint
Christopher Marlowe-t.
A Pamela boltját bemutató fotózásra Jim megborotválkozott és
kimosakodott. A kínálkozó alkalmat a zenekar is megragadta, hogy egy
olyan lemezborító-fotót készítsenek vele, amelyen Jimnek nincs
szakálla, így gyorsan megszerveztek egy másik fotózást. A zenész és
fotós Henry Diltz fényképezte (és videózta) a zenekart Venice Beach
különböző helyszínein a szűrt, sápatag téli fényben: amint a parton
sétálnak, a móló alatt, majd egy fal mellett állnak, amin a FŰ graffiti
olvasható. Jim oldott volt, csöndes és segítőkész. Később Diltz elvitte
őket kisbuszával Los Angeles lerobbant, rossz hírű környékére, ahol
lefényképezte őket a Hard Rock Caféban, s egy Fifth Street-i bárban,
ami a 30-as évek világválsága óta ott volt. Egy órán át rendelték a
köröket a törzsvendégeknek, hogy beszéltessék őket.
„Maga Jim nemigen beszélt”, emlékezett később Diltz. „Inkább csak
ült, bólogatott, és az a mosoly volt az arcán, amely azt fejezte ki, hogy
magába fogad mindent, figyelte az életet, az embereket.” Kis idő
múltán Jim szeretett volna továbbállni, és felkeresni még néhány
hasonló, koszos kocsmát, mielőtt a fényképezést befejezték volna a
Morrison Hotelban, a South Hope Street 1246-os szám alatt. A helyet
Ray fedezte föl: főleg ágyrajárók látogatták, egy éjszaka két dollár
ötvenbe került. (A szálló tulajdonosa nem akarta, hogy a Doors ott
fényképezkedjen, azonban sikerül elcsalni onnan egy rövid időre, és a
zenekar besurrant. Diltz kívülről, a nagy üvegablakban fotózta le őket.)
Ε lerobbant helyszínen készült fotóknak egyértelmű volt az üzenete: a
Doors rajongói értésére adta velük, hogy mélypontra jutottak. A
Morrison Hotel a sivatag szélén a város élő emberi hulladékának
lerakóhelye volt. Innen csak fölfelé vezetett út, és a Doors pályája –
egy darabig – valóban fölfelé ívelt.
Jim Morrison akkoriban a meglehetősen kényelmes Continental Hyatt
House-nak, a Sunset Boulevard hírhedt rockszállodájának lakója volt.
Amikor a Led Zeppelin ott tanyázott, a helyi groupie-k úgy nevezték,
hogy a „balhé háza”, de többnyire mégis csöndes és jelentéktelen volt.
Úgy tűnt, hogy Jim az átlagosnál jobb hangulatban van, de azért
alkalmanként ráijesztett a szálloda vezetőségére, amikor szokásos
légyember-jelenetét előadta a tizenegyedik emeleti erkélykorláton. A
sorsdöntő új album keverési munkálatai iránt is nagyobb érdeklődést
mutatott.
A MORRISON HOTEL dalai jól mutatják, hogy a Doors visszanyúlt az
alapokhoz: ahhoz a rhythm and blueshoz, amin mindannyian felnőttek. A
menedzserük, Bill Siddons később azt mondta, hogy ez az album tett
be végleg a Doorsnak, de a Doors-rajongók kifejezetten jóleső érzéssel
fogadták a karcos dalokat, a hetvenes évek elejének társadalmi
realizmusát a hatvanas évek hedonista stílusa után. Jim a Jazz and
Popban úgy nyilatkozott, hogy ez „egy Amerikáról szóló album”. A
zenekart pedig úgy emlegette: a megújult Doors.
A lemez „A” oldalára került hat szám egy szvitet alkotott, „Hard Rock
Café” címmel. A „Roadhouse Blues” a kamionsofőrök és a motorosok
Amerikáját ábrázolta, azokét, akik folyton az autópályán, folyton úton
vannak. Egyetlen pihenőhelyük az út menti kocsmák alvilága, ahol az
emberek lassan, de biztosan züllenek. Jim Morrison remek,
szenvedélyes előadását rockabilly-gitárszó és bluesos szájharmonika
festi alá a dalban, melynek érzelmi intenzitása szinte kibírhatatlanná
válik, mígnem Jim feloldja ezt a feszültséget a bacchanáliás „Nyomd
meg jól, bébi, jól!” sorral.
De Jimnek ez volt az egyetlen mesterműve az új albumon. A „Waiting
for the Sun” egy idejétmúlt pszichedelikus ballada, amit le is hagytak
arról a lemezről, amely ezt a címet viselte. A „You Make Me Real” egy
felpörgetett boogie. A „Peace Frog” Robby Krieger menő, funkygitáros száma,
amihez csak egy jó szöveget kellett találni: Paul Rothchild Jim egyik,
éppen akkor használt jegyzetfüzetében bukkant rá a megfelelő versre
„Abortion Stories” (Abortusztörténetek) címszó alatt. „Vér az utcákon
New Haven városában.” Említi a szöveg még Venice-t, Chicagót és a
„fantasztikus L. A.”-t. Ebben az egyik legnagyobbnak tartott Doors-
dalban központi helyen bukkan fel a haldokló indiánok a hajnal
országútján motívuma. Az „A” oldal dalai közt ott van még a „Blue
Sunday”, amelyet aligha lehet teljesen komolyan venni, s melyet Jim
parodisztikus stílusban, búgó hangon ad elő, meg a „Ship of Fools”, a
fölényes gúnnyal megszólaló jazzrock-szám, amely a holdra szállással
kapcsolatos képmutatáson és önteltségen ironizál.
EGY ESTE a Morrison Hotel felvételére Jim késve érkezett, és
vendégeket is hozott magával. Egy filmes rendezvényen találkozott
velük, ahová Agnes Vardával és Jacques Demyvel ment. A férfiak
frakkban, a nők estélyi ruhában voltak. Jim elhívta őket: nézzék meg a
Doors lemezfelvételét. Egyikük Laurence Harvey volt, az angol filmszínész.
Nemigen törődött velük senki, és Paul Rothchild nagy lelki
nyugalommal sodorgatta egyik míves, tökéletesen megformált jointját.
Akkor viszont valaki felismerte Jim másik vendégét, s lassan
mindenkinek leesett, hogy az maga Tom Reddin, a volt Los Angeles-i
rendőrfőnök. Rothchildban megállt az ütő – ő ült már a fű miatt –, és
gyorsan, feltűnés nélkül összecsomagolta a kis rekeszes
diplomatatáskáját. Jim alig tudta elfojtani a kárörvendő vigyort
producerének szorult helyzete láttán.
A LEMEZ „B” OLDALÁNAK „Morrison Hotel” lett a címe. A „Land Ho!” Robby
Krieger tengerészdala, amit Jim merészen, átéléssel énekel. A „The Spy”
Jim álmodós-misztikus bluesa, benne honky-tonk zongoraszó, bujkáló
paranoia, és nagyon mély, titkos félelmek. (A cím itt is egy regényből
lett kölcsönözve: Anais Nin könyvének, A Spy in the House of Love-nak a
címéből.) A „Queen of the Highway” tetszetős dallamát Roby Krieger
írta, a kaliforniai álmodozás szép, elégikus szövegét pedig Jim: „A
Madréhoz vigyél”. Ray Manzarek a rendkívül megható „Queen”-ben
(„Pucér, mint egy gyerek / Ott kinn a mezőn”) a jazzes hangzás végett
az éppen divatos Fender Rhodes elektromos zongorán játszik, amit
Miles Davis is előszeretettel használt akkori zenekarában. A Doors
kései darabjai közül ez az egyik legszebb. Az „Indian Summer” egy esti
raga, ami nagyjából a „The End” flamencogitáros részein alapul. A lemezt
a Lonnie Mack lüktető basszusmenetére épülő „Maggie M'Gill” zárta,
amelyben Jim Morrison szesztől rekedtes hangon kurjongatja el a
szöveget, ami egyre halkuló, részeg gajdolásba megy át, mintha a dalt
a pokolba vezető út mentén álló fogadóban vették volna föl.
A DOORS AZ IRODA FÖLDSZINTJÉN próbált abban a hónapban. A zenekar
minél több koncertet akart adni, és most egy új előadásmódot
dolgoztak ki: szabadabbra, rögtönzősebbre vették a figurât,
megszabadultak az idejétmúlt rockszínházi konvencióktól, és olyanfajta
rhythm and blues és rockelőadást dolgoztak ki, ami leginkább az
Allman Brothers és a Dead örömzenés előadói stílusára emlékeztetett.
Miközben persze minden alkalommal kötelességtudón eljátszották a
slágereiket és a bevált koncertdarabokat is, mint a „Back Door Man”
meg a „Five to One”, voltak olyan hosszú koncertegyvelegeik, mint a
„People Get Ready” című. Ez Curtis Mayfleld soulklasszikusával
kezdődött, átfolyt Elvis „Mystery Train”-jébe, és abból tovább az „Away
in India”-ba, ami egy zenekari és vokális rögtönzés volt a Whiskybeli
időkből származó „Latin szarság 2.” alapján. Ebbe gyakran szőttek bele
más dalokat is: a „Crossroads”-ot, a Cream együttes által a Wheels of Fire
című, friss koncertlemezen átdolgozott, félelmetes Robert Johnson-bluest,
Chuck Berry „Carol”-ját, amit a '69-es turnén a Stones is folyton játszott,
Barrett Strong „Money”-ját, a „Who Do You Love”-ot, a „Heartbreak Hotel”-t, a
„Little Red Roos-ter”-t, a kocsmazenekarok örökzöld „Louie Louie”-ját és a
„Universal Mind”-ot, aminek az ötletét Jim Rimbaud-tól vette: ez volt a
Színvázlatok egyik központi képe. Jim Morrison arra törekedett, és a
többieket is afelé terelte, hogy a Doors 1970-es koncertjei ne annyira a
tragikus katarzisról szóljanak, hanem inkább a felhőtlen szórakozásról,
és arról, hogy „Nyomd meg jól, bébi, jól” – egész éjjel.
A ROADHOUSDE BLUES-TURNÉ 1970. január 17-én kezdődött. A Doors két
estén négy előadást adott a New York-i, négyezer férőhelyes
színházban, a Felt Forumban a Madison Square Garden alatt.
(Lonny Mack triója volt az előzenekaruk.) A legelső bulit egy
fergeteges „Roadhouse Blues”-zal kezdték, majd Jim odalépett a
mikrofonhoz, akár egy prédikátor:
JIM: Jól van, jól van. (Tetszésnyilvánítás.) Hé, figyelem… figyelem…
Figyeljetek! Nem tudom, hányan hisztek az asztrológiában… EGY LÁNY
AZ ELSŐ SORBAN: Te Nyilas vagy! JIM: EZ igaz, baby, ez igaz. Nyilas vagyok,
a legfilozofikusabb jegyből való. LÁNY: Szeretlek! Én is Nyilas vagyok!
JIM: Csak én nem hiszek az egészben. LÁNY: Én sem!
JIM: Szerintem egy jó nagy átbaszás az egész. (Zajos
tetszésnyilvánítás.) De egyet mondhatok. Egyet mondhatok. Azt nem
tudom, hogy mi fog történni… DE ÉN BIZONY KI AKAROM MULATNI
MAGAMAT, MÉG MIELŐTT EZT A SZARGOLYÓT A LÁNGOK EMÉSZTIK EL!
(Zajos tetszésnyilvánítás.) JÓL VAN! JÓL VAN! (Ováció a zsúfolt
színházban.) Aznap este a Doors jó volt. Az első előadásban játszottak új
dalokat, mint a „Peace Frog”, a „Blue Sunday” és a „Ship of Fools”. A közönség,
melynek tagjai mostanra már a Zeppelin rajongótáborából kerültek ki,
nem ismerte ezeket, és nem is tetszett nekik, ahogy Jim a „Blue Sunday „-
ben búgott. Hangosan követelték a „Light My Fire”-t, és majd
megőrültek, mikor végre megkapták. Ráadásként egy gyilkos „Soul
Kitchen” hangzott el. Jim a két buli között valamin felbosszantotta magát,
de senki sem tudta, min, mert külön érkezett a bulira, a saját
társaságával, akik nem is engedtek be senkit az öltözőjébe. Amikor
felment a színpadra a második buli elején, azt morogta:
„Megint minden el lett baszva, mint rendesen!” Ezen a bulin a Doors
rhythm and blues kurzust tartott: elhangzott a „Crawlin' King Snake”, a „Build
Me a Woman”, a „Back Door Man”. Semmit sem játszottak a The Soft Parade
dalaiból, bár kétszer is belefogtak a „Wild Child” bevezetőjébe, de aztán
feladták. (A Parade-ból adták el a legkevesebbet, és ez szemlátomást
bosszantotta őket, pedig már ez is aranylemez lett, a Doors negyedik
aranylemeze a sorban.) Jim szarkasztikus megjegyzésekkel illette New
Yorkot, felvett például egy csenevész jointot, amit a színpadra dobtak,
és azt mondta rá, hogy ez bizony jellemző New Yorkra. Miután pedig
pár srácnak sikerült felszöknie a színpadra, és úgy kellett őket Jimtől
elrángatni, Jim azt mondta:
„Na, ez is jellemző New Yorkra. Csak a pasik rohanják meg a
színpadot.”
A „The End” egy hátborzongató változatával zárták a bulit, ami úgy
kezdődött, hogy Ray csengőket rázott, Jim meg azt kiabálta whisky tol
érdes hangon: „Hozzátok a halottaitokat!” – akár egy hullaszállító a
pestis idején. Mostanra már a dal történetét a spirituális utazásról, ami
apagyilkossággal és vérfertőzéssel ér véget, szinte viccnek lehetett
felfogni. Amikor a gyilkos hajnal előtt felébredt, az első sorokban a
srácok már visították is: „Csizmát húzott!” Ilyen miliőben lehetetlen
volt komolyra fogni a dolgot, úgyhogy Jim egészen az ajtó kinyitásáig
ironikusra vette a figurát. Robby meg játszotta a szokásos „kecskék
baktatnak Andalúziában” betétet. „Hé, te vén bolond – meg akarlak
ölni… Asszony? Meg akarlak… BASZNI, MAMA, EGÉSZ ÉJJEL!” A zenekar
egyszerre elnémult, azután szörnyű ricsajban tört ki, ezzel kísérve Jim
gyötrődő üvöltéseit és azt, ahogy Jim a színpadra zuhant, és
szemlátomást szörnyű kínban vonaglott.
A New York-i koncerteket rögzítették. Másnap, vasárnap este, január
18-án a Doors a „Roadhouse Blues”-zal melegített be, meg a funkys,
káprázatos „Peace Frog”-gal, aztán eleresztették magukat olyan, ritkán
játszott dolgokkal, mint a „Moonlight Drive” és a teljes „Celebration of
the Lizard”. Jim a nyugtalankodó közönséget tökéletesen
lecsendesítette. („Csss! Jól van, na. Cssss! Egy kis tiszteletet!
Mutassatok egy kis tiszteletet! Csss!”) A tömeget mindig jól tudta
kezelni. Amikor már olyan csönd volt, mint egy templomban, Jim akkor
fogott bele: „Amikor még a szemináriumba jártam…” A kitörő hangos,
spontán taps még Jim őrjöngő rádióprédikátor-hangját is elnyomta. Az
erről a buliról készült szalagokon hallani, hogy amikor Jim az „Alabama
Song”-ban elénekelte, hogy „Én mondom: halnunk kell”, a mikrofontól
elfordulva azt mondja: „Remélem, nem…” A záró „Gloria”-örömzene
előtt Jim egyszerűen annyit mondott: „Fogadjatok szeretettel egy
nagyon tehetséges embert!” Ez volt John Sebastian, a helyi híresség,
aki a Lovin' Spoonfullal készített korábban slágereket. Játszott a
Morrison Hotelen is, és az új szólólemezének Paul Rothchild volt a
producere. Sebastian hamarosan pár bulit adott a Bleecker Street-i Bitter
Endben, és Jim el is ment az egyikre pár nap múlva. Akik felismerték
Jimet, ahogy gyapjúingben és Frye csizmában a klub sarkában
álldogállt, ledöbbentek, milyen üres a tekintete, és mennyire
kifejezéstelen és püffedt az arca az alkoholtól. A The Village Voice, amely
korábban oly nagy lel-kendezést csapott a Doors körül, most egészen
más húrokat pengetett: „[Morrison] csak árnyéka régi önmagának: az
arca püffedt, a teste hájas, és valaha vállát verő haja bizony ritkul a
homlokán.”
Jim azon a héten lármásan és visszataszítóan berúgott Maxnél. Paul
Morrissey szerint átcsaptak fölötte a hullámok. Egyik New York-i
nőismerőse elmondta Jimnek, hogy azt beszélik róla a melegek
köreiben, így Warhol társaságában (például Dotson Rader, aki a
pletykákat meg is jelentette), hogy Jim Morrison a pasikat szereti. Jim
csak nevetett ezen, és azt válaszolta a nőnek, hogy nem buzi.
 A SÁRKÁNYGYÍKKIRÁLYNŐ
A NEW YORK-I KONCERTEK UTÁNI HÉTFŐ ESTE az Elektra nagyszabású
fogadást adott a Doors tiszteletére a New York Hilton tetején. A
zenekar szerződése a céggel lejárt, és világos volt, hogy más cégek is
érdekődnek utánuk. Az Elektra szerette volna őket megtartani – a
fogadás is egy jelzés volt Jac Holzman részéről, hogy milyen nagyra
értékeli a zenekart. A vendégseregben nyüzsögtek a média emberei.
Ide várták Andy Warholt, akinek néhány követője hamar ki is ütötte
magát. Jim karján ott lebegett Pamela, igazi Los Angeles-i jelmezben:
gyönyörű rátétes szoknyában, iráni papucsban és egy hímzett
marokkói mellényben. Megint ő volt a legszebb nő a teremben, de
mégis mindenki Jim körül forgott: odajöttek egy puszira vagy csak
megveregetni a vállát. Jim józan maradt, és mindenkivel kedves volt.
Ok ketten az utolsók közt távoztak, és amikor kiléptek az ajtón, Pamela
azt súgta oda Holzmannak:
„Jac, ha jövőre már esetleg az Atlantiénál volnánk, kösz a csodálatos
estét.”
Ebben a beszólásban Jim is benne volt. Holzman később így reagált
erre: „Azt hittem, ott halok meg.”
Ezen az estén vette föl Jim a kapcsolatot újra Patricia Kennelyvel, a
havonta megjelenő Jazz and Pop magazin szerkesztőjével. Ők ketten
két évvel korábban már találkoztak a Plaza Hotelben. Kennely
huszonnégy éves volt, csinos, nagyon okos, az elengedhetetlen vörös
hajjal. Jim halála után Kennely megdöbbentő állításokkal állt elő. Az
kétségtelen, hogy volt 1970-ben valamiféle kapcsolat közte és Jim
között (lefotózták őket együtt a magazin szerkesztőségében, és a Jazz
and Pop 1970. szeptemberi számában megjelent Jim új verse, az
„Anatomy of Rock”) – de hogy a valóságnak mennyiben felel meg a
Kennely által szenvedélyes románcnak leírt kapcsolat, mely egy okkult,
vérszerződéses esküvőbe torkollott, azt még megbízható, pártatlan
tanúkkal kellene igazolni.
Jim Los Angeles-i szexpartnerei erre az időszakra úgy emlékeznek,
hogy Jim impotens volt, és néha durva. Kennely viszont erősködik,
hogy az ő ágyában egy csődör-úriember járt, aki többszöri ismétlésre
és maratoni szerelmeskedésre volt képes. Jim halála után azt is mondta
Jerry Hopkinsnak, hogy Jim egyszer kitépte belőle a pesszáriumot, mert
idegesítette.
Jimről azt írja, hogy többnyire józan volt. Nyugat-Hollywoodban Jim
menetrendszerűen átszelte az utcát déltájban a Monaco Liquors italbolt
irányában, de Kennely szerint mikor vele volt New Yorkban, csak
kokaint használtak meg egy kis füvet. A Los Angelesben általában
morózusnak, hallgatagnak és szűkszavúnak ismert Jim Kennelyvel
Manhattanben egy elmés, klasszikusokat sűrűn idézgető szóváltást és
költői eszmefuttatást folytat – amikor csak kell.
Kennely azt mondja, hogy Jim feleségül vette őt egy gyertyafényes
esküvői ceremónián, amit az ősi vallás istennőjének, Wiccának papnői
celebráltak. A rítusban szerepelt vérszerződés, kardok, ráolvasások és
mágikus körök. Meg is jelentetett egy fényképet egy dokumentumról,
az esküvő bejelentéséről, mely igazolja az 1970. június 24-én lezajlott
szertartást, s rajta van egy aláírás, ami Jim Morrisonénak látszik. (A
papnők nevei ki vannak takarva a publikált Példányokon, valószínűleg
a személyi jogaik védelme érdekében.) Kennely azt állítja, hogy a
szertartás közben Jim elájult, és a földre esett. Amikor magához tért,
folytatták, és Kennely beszámol róla, hogy a mágikus körben Jim
később hétszer tette őt a magáévá két óra leforgása alatt.
Azt is állítja, hogy teherbe esett Jimtől. Kereste Jimet, de az
megpróbált kitérni előle, eltekintve egyetlen találkozástól, melyre
Miamiban került sor Jim tárgyalásának idején. Mondja, hogy Jim
megígérte: a New York-i abortusz idején Kennely mellett lesz majd, de
nem tartotta meg az ígéretét. Állítólag Jim több levelet is írt neki, az
egyikben egyenesen azt, hogy el fogja hagyni Pamela Coursont
Kennelyért.
Patricia Kennely később a nevének írásmódját Kennealyre
változtatta, és 1993-ban újra elmesélte és kibővítette a történetet a
Strange Days című memoárjában. Ez a könyv egy olyan Jim Morrison-
képet vázolt föl – túlzó részletességgel –, amire Jim barátai közül senki
sem ismert rá. A könyv alaphangja végig harapós, mérges, titkolódzó
és védekező. Egyes bizarr állításait némileg zárójelbe tette azzal: lehet,
hogy csak hallucinálta az egészet. Azt sem titkolta, hogy a kérdéses
időszakban marihuána, kokain és nyugtatók hatása alatt állt. Miután
felhagyott a zenei újságírással, misztikus szerelmi fantasytör-ténetek
írásából élt.
Nem mindenki hiszi el Patricia Kennealy állításait. A Jim által állítólag
neki írt levelekből még egyet sem mutatott meg. Az Elektra akkori
alkalmazottjai, akik Jimet és őt is ismerték, s dolgoztak velük, csak azt
tudják tanúsítani, hogy Kennealy bizonyos alkalmakkor jelen volt,
valamint hogy azt állította: terhes lett Jimtől. Az évek során Kennealy
ügyesen befurakodott Jim Morrison élettörténetébe a médián keresztül,
először a No One Here Gets Out Alive-ban, aztán pedig Oliver Stone
1991-es filmjében, a The Doorsban. Ebben a filmben Kennealy még
szerepel is: az egyik papnőt alakítja az állítólagos boszorkányesküvőn.
(Még később további névváltoztatásra került sor: Patricia Kennealy-
Morrison lett belőle.)
A barátnők terhessége és az abortuszok napirenden voltak Jim
életében, és az ügyvédjének ekkor már több apasági keresettel kellett
foglalkoznia. De egy okkult esküvő – az megint más volt. Ha ez vagy
Kennealy többi, Jim Morrisonra vonatkozó állítása valaha is meggyőző
módon igazolódik, akkor majd eldől, hogy ezek az élénk színekkei
festett sztorik a történelem részeivé válnak-e, vagy megmaradnak
konfabulálásnak.
A Morrison Hotel 1970 februárjának elején jelent meg, és hatására a
Doors pályája ismét felfelé ívelt, mert mindössze két nap alatt félImillió
példány fogyott belőle, és ezzel meglett a Doors ötödik aranylemeze.
Lonnie Mack és Ray Neapolitan voltak a basszusgitárosok. A harmonikás
John Sebastian G. Puglese néven szerepelt a lemezen, állítólag mert az
édeskés dalok szerzőjének nem nagyon hiányzott, hogy a nevét együtt
emlegessék a Doorséval. Február 5-én és 6-án a Doors Bill Graham
Winterland Arénájában lépett föl, és ezek voltak a legutolsó San
Franciscó-i bulijaik. Jim teljes erőbedobással énekelt, Robby gitárja
pedig olyan hangos volt, hogy szinte felsebezte a hallgatók
dobhártyáját. A következő estén a Long Beach Arena telt meg a
koncertjükre, ahol a Flying Burrito Brothers és a blues-sztár Albert King
játszott előttük. Amikor a Doors a színpadra lépett, Jim máris tüzet
okádott. Belevetette magát a „Roadhouse Blues”-ba, és aztán egy
tizennyolc számos sorozat következett, melyet itt-ott versekkel,
tréfákkal és a szokásos hamis harmonikaröffenésekkel tűzdelt meg. A
ráadás, a „Soul Kitchen” után a közönség már indult kifelé, amikor Jim
megjelent a színpadon egy mikrofonnal:
„Oké, figyeljetek csak! Van olyan, akinek ma este korán kell
hazaérnie?… Ugye, szeretnétek még valamit hallani?”
Erre a fiatalok futva tértek vissza a helyükre, és a Doors még egy
órát játszott. Fennállásuknak ezt a leghosszabb koncertjét jóval egy óra
után fejezték be. A koncertteremben nyüzsögtek a civil ruhás rendőrök
és az erkölcsrendészet emberei, de a Doorst figyelmeztették erre, és
Jim aznap este egyszer sem ejtette ki a száján, hogy „fuck”. A buli után
pedig mind a négy Doors-tag megjelent a sajtófogadáson. „Jobbak,
mint valaha!”, írta róluk az L. A. Free Press.
A következő hét végén megint adtak két jó bulit a clevelandi Allen
Theaterben. Még két hónap sem telt el azóta, hogy Altamontban a
Pokol Angyalai megöltek egy fegyveres embert a Rolling Stones-bulin a
színpad lábánál, volt tehát egy kis izgalom, amikor a Pokol Angyalainak
helyi képviselői körülállták a színpadot. Pedig ők is csak bulizni és
táncolni akartak, mint mindenki más. Ezek a testes, szakállas
motorosok azonosultak Jimmel, aki egy kicsit úgy nézett ki, mint ők,
úgy is öltözött, és nem titkolta, hogy a szabadság elveszett ideáljait
képviseli: út menti kocsmákról, az autópálya királynőiről énekelt, meg
az amerikai utak spirituális csábításáról. A „Roadhouse Blues” volt a
kezdete a motorosok és a Doors közötti erős rokonszenvnek, ami máig
töretlen.
Két nappal később a Doors a Chicago Theaterben lépett fel, előttük pedig
a Staple Singers. Az első előadás jól ment, de Jim a másodikra berúgott, és
a bulit költői tehetségének fitogtatására használta, amit a közönség
nem értett, és csalódottan távozott.
 EGY CSODÁLATOS EMBER
JIM MORRISONNAK ÉS TOM BAKERNEK jelenése volt Phoenixben 1970.
március 20-án a szövetségi bíróság előtt, mely a nemrégiben
elfogadott, a légi kalózkodásra vonatkozó törvények értelmében
készült lefolytatni az ügyük tárgyalását. Mindenki ki volt akadva, hogy
micsoda elborult sztori sült ki az egészből. Ahogy akkoriban mondták:
„nem frankó”. Tom Bakernek öt hónappal korábban, amikor a Stones-
koncertre tartva molesztálta a stewardesseket, borotvált volt az arca.
Mostanra szakálla nőtt, Jim Morrison pedig éppen leborotválta a
szakállát. Mégpedig azért, mert Max Fink – nyilván a kedvező
benyomás végett, ám mégsem szerencsésen – ragaszkodott hozzá.
(Max Fink Jimet a tárgyalásra ki is öltöztette: fehér ingbe,
nyakkendőbe, tengerészkék zakóba és szürke flanelnadrágba.) A vád
képviselőjének kérdéseitől összezavarodott stewardess a borotvált arcú
Jimre mutatott, hogy ő volt a zaklatója. A bíróság kötelességtudóan
bűnösnek mondta Jim Morrisont zaklatásban, pedig ő nem csinált
semmit. Mi több, Tom Bakert felmentették.
Az ítélet kihirdetését elhalasztották, míg Max Fink kétségbeesett
kísérleteket tett rá, hogy bebizonyítsa: a stewardess összecserélte a
két szereplőt. Baker tehetett volna vallomást Jim mellett (aki az
ügyvédeket is fizette), de persze nem tett. Hamarosan híre ment, hogy
Baker a legócskább szarházi L. A.-ben, és onnantól nemigen kapott
filmszerepeket. Nem sokkal ezután Jim egy kocsmában össze is
verekedett Bakerrel, és az incidens a Doors irodájában ért véget. Jim
kihívta rendőröket, akik kijöttek, és kilökdösték Bakert onnan. Baker
nem is tudta elhinni, hogy Jim hívta ki rá a rendőröket, de ők ketten
ezután csak ritkán találkoztak.
Jim ekkoriban hallotta, hogy Felix Venable meghalt, alighanem
alkoholmérgezésben.
MÁR TÍZ ÉVE készülődött Jim Morrison, a költő. Ez az ambíció teljesült
1970 áprilisában, amikor a tiszteletre méltó Simon and Schuster kiadónál
megjelent a The Lords and The New Creatures. A karcsú kötet tartalmazta Jim
magánkiadású köteteinek teljes anyagát, és a dedikációja „Pamela Susan
Coursonnak” szólt. A színpompás papírborítón a Jim-Dionüszosz
sokszoros ábrázolása szerepelt Warhol-stílusban, míg a fülszövegnél
egy nagy szakállú, hosszú hajú amerikai költő fényképe volt látható. A
szerzőről ez állt ott: „Jim Morrison a floridai Melbourne-ben született
1943-ban. Mr. Morrison a UCLA egyetemet végezte el, ahol
filmművészetet tanult a Színházművészeti Tanszéken. Ambíciója, hogy
filmrendező legyen.”
Michael McClure élénken emlékszik, hogy mikor Jim meglátta a kötet
első példányait, könnyek csordultak ki a szeméből. „Életemben most
érzem először úgy magam, hogy mégsem vagyok teljesen nyomorult”,
mondta McClure-nak.
Pedig most is padlón volt. A Rolling Stone egy rövid híradásától
eltekintve Jim Morrison első kötete kevés sajtóvisszhangot kapott, és a
„komoly” költői társadalom tudomást sem vett róla. Egyáltalán nem
figyeltek föl arra, hogy az amerikai költészetben új hang szólalt meg.
De Jim előre meg is jósolta McClure-nak, mi fog történni: hogy
költőként senki sem veszi majd komolyan. „Igaza lett”, mondta
McClure később. „Tényleg nem kapta meg azt a figyelmet, amit
megérdemelt volna. Mindenki ódzkodott tőle, mert rocksztár volt.”
1970 ÁPRILISÁBAN a Doors megint elkezdte a hétvégi háromnapos
turnézást. „Már látszott, hogy fogy Jimből az energia”, mondta Ray egy
későbbi rádióinterjúban. „Az alkohol folyamatosan szívta el az erejét.”
De mindegyiküknek szüksége volt a pénzre: Densmore vett egy házat,
Jimnek pedig folyamatosan szívta a vérét a Themis. A bulik hol
kaotikusak voltak, hol kétségbeesettek. „Az első este még úgy-ahogy
elment”, mesélte Ray. „A második estén Jim már ivott a buli közben.
Vasárnap meg már csak lógni tudott a mikrofonállványon.”
Április 10-én a Doorsnak két koncertje is volt a Boston Arénában, a
Massachusetts Avenue-től nem messze lévő, lehangoló hokicsarnokban.
Mindkét koncertet rögzítették az élő lemezhez. Jim az első bulin
visszafogott volt, mintha kicsit dülöngélt volna, és csak a „People Get
Ready” örömzenéjére tért magához. A második előadásra valami
energiaforráshoz jutott, de csak éjfél után kezdtek, pedig érvényben
volt a hajnali két óra utáni kijárási tilalom. Jim viharként söpört végig a
színpadon, démonként rángatódzott és pörgött a fergeteges „Break On
Through” közben. Az „Alabama Song” umcája alatt Jim megmászta az
erősítők tornyát, de aztán megcsúszott, leesett a színpadra, s hanyatt
fekve fejezte be a nótát. Amikor feltápászkodott, elénekelte Gershwin
„Summertime”-ját, a „Fever”-t, a „St. James Infirmary „-t, és elszavalta
gyászosan profetikus „Graveyard Poem” című versét. Egy másik
versének az volt a címe: „Adolf Hitler”, és így kezdődött: „Adolf Hitler
nem halt meg, / Tegnap éjjel dugtam meg.” Itt énekelte el először a
„Been Down So Long”-ot, egy új dalt.
Mielőtt a koncert zárószámába foghattak volna, az aréna emberei
lekapcsolták az áramot. „Faszszopók!”, reagált Jim a mikrofonba
motyogva. Ray odarohant, és Jim szájára tette a kezét, még mielőtt az
istenigazából káromkodni kezd – de elkésett. A Doorst már árgus
szemek figyelték, és ha Jimet még egyszer letartóztatják a színpadon,
a Doorst sehol sem engedik fellépni az országban.
Szerencsétlenségükre a másnapi helyszínről, a Salt Lake City-beli Salt
Palace-ből a menedzser eljött megnézni a bostoni bulit, és hallotta a
beszólást. Azonnal vissza is mondta a fellépést.
Két nap múlva Denverben játszottak. Jól: Jim le-föl mászkált a
színpadon, a mikrofonállvánnyal dörzsölgette magát, és hosszasan
fetrengett a földön, mintha epilepsziás rohama lenne. A következő
hétvége: április 18., Honolulu Convention Center. Valaki a zenészeknek
füvet vitt, a helyi „Maui Wowie”-t, a legeslegerősebb fajtát, ami létezik.
A Doors két órán át zenélt ihletett ganja-transzban. Jim megállította a
„Roadhouse Blues”-t, mert a színpadvilágítás nem tetszett neki.
Elkezdte énekelni, hogy „Love hides in the strangest places” (A szerelem a
legfurább helyekre bújik) – ezt abban az évben többször is előadta. A
„People Get Ready / Mystery Train / Away in India / Crossroads / People Get Ready”
örömzenéje után Jim belefogott a „Baby, Please Don't Go”-ba. Ennek a
betépett lelki pikniknek a záró produkciója a „The End” volt, melyet
egyszer félbeszakított Jim: elszavalta a „Stop the Car / Ensenada / Coda Queen”
füzért. Miután lementek a színpadról, a közönség még tíz percig
ünnepelte őket, de nem volt ráadás.
Két nappal ezután Phoenixben Jimet fölmentették a zaklatás vádja
alól, amikor a Continental Airlines légikisasszonya azt vallotta, hogy
tévedett: nem Jim molesztálta őt.
A STAPLE SINGERS VOLT AZ ELŐZENEKAR a Philadelphia Spectrum-ban
1970. május i-jén. Mavis Staples, az énekesük legalább olyan jó volt
(ha nem jobb!), mint a soul királynőjének nevezett Aretha Franklin, és a
Doorsnak csak dicséretére válik, hogy olyan sok koncerten zenéltek
előttük. Az Elektra magnóján ismét forgott a szalag, mert a Doors
mindig jól játszott Philadelphiában, az amerikai zenei élet egyik nagy
központjában. Jim kérésére a buli délutánján interjút készített vele a
hotelszobájában Michael Cuscuna a Downbeat jazz-szaklap számára.
Jim nem volt vérbeli jazzrajongó, de elmondta Cuscunának, hogy a lap
minden számát elolvassa, mert a zenéről írnak benne, és nem
személyeskednek.
„A Doors sok újítást hozott a rockba”, írta Cuscuna az interjú
előszavában. „A jazz és a rock első sikeres szintézise az övék… Korunk
populáris zenéjébe a Doors vezette be elsőnek a színházi dalt, a
sanzont… A zenekar második lemeze, a Strange Days volt az under-
groundban az első, egységes koncepciójú lemez, és kétségtelenül a
legkomplexebb… A harmadik lemez, a Waiting for the Sun úgy hangzott,
mintha a már sikeres Doors magát imitálná. A The Soft Parade pedig
átlagos dalok túlságosan megcsinált és túlhangszerelt gyűjteménye
lett. A Doors lelke majdnem teljesen elszállt.”
Cuscuna nem habozott Jimet ezzel az állásfoglalással szembesíteni.
Jim ahhoz volt szokva, hogy a csodálattól ájuldozó hízelgők vagy
fizetett rockkritikusok kérdezgették. Most meg kellett gondolnia, mit
válaszol. „Jim lassan és halkan beszél”, folytatta Cuscuna. „Nemigen
Tükröződik rajta semmilyen érzelem, és mielőtt megszólal,
összeszedi a gondolatait. Egoizmusnak, pózolásnak nyoma sincs.” Jim:
„Tényleg? Elszállt? Hmm. Én mind a négy lemezt …egyformán
szeretem. De a legbüszkébb a másodikra vagyok, mert… az egy
történetet mesél el. Az egy nagy nekifutás volt. Valamikor majd meg is
kapja az őt megillető elismerést. Ugye? Szerintem nem sokan kapták
föl a fejüket azon, hogy mit is csináltunk.”
Jim türelmesen elmagyarázta, hogy az első két lemezt klubokban
dolgozva munkálták ki, amikor heti hat alkalommal játszottak.
A másik két lemez viszont stúdióban született, és ez meg is látszik
rajtuk. De annyit hozzáfűzött, hogy egy új eredményre is büszke: „A
negyedik albumon azért van valami, amire nagyon büszke vagyok. A
kislemezként kijött »Touch Me« az első rocksiker, amin jazz-szóló
szerepelt: Curtis Amy tenorszaxofon-szólója.” De Jim Morrison
egyértelműen elégedetlen volt azzal, amit éppen csinált. Cuscuna
panaszkodásként írta le Jim beszédét, és idézte ambivalens
megjegyzéseit:
„A klubokban nagyon jól éreztük magunkat. És egy csomó dalt
játszhattunk. Ott folyton alakultak a dolgok. Most egyik koncertet adjuk
a másik után, és azt kell játszanunk, amit a közönség hallani akar.
Aztán felveszünk egy lemezt, és újra koncertezünk. És tudod, az
emberek a nézőtéren követelődznek, és nincs módunk arra, hogy új
vagy másfajta dolgokat csináljunk. Nagyon jó volna az éneklésemet
fejleszteni. Tudod, szeretem a bluest, Joe Turnert meg Freddie Kinget.
Ebbe szeretnék belenyúlni, ebbe a …St. James Infirmary… feelingbe.”
Jim Morrison megérezte, hogy a Downbeat erre rá fog harapni. Michael
Cuscuna azt írta: „Jim Morrison személyében, nagy meglepetésemre,
egy csodálatos embert ismertem meg, aki Charles Min-gushoz (bőgős,
komponista) hasonlóan prédája lett a népszerűsítő és bután
szenzációhajhász újságírásnak. Úgy tűnik: Jim Morrison a siker
csapdájába esett, arra kényszerül, hogy megfeleljen a róla kialakított
képnek, miközben legjobb zenei és filmes ambíciói elfojtva,
kiaknázatlanok maradnak.”

ROSSZ CSILLAGZAT ALATT

A SZINTE MÁR SZÜRREÁLIS ROADHOUSE-TURNÉ I970. május 8-án
folytatódott: a detroiti Cobo Arénában a Doors sok rhythm and bluest
játszott. Jim élénk volt és pontos, úgy énekelt, mint aki meg akarja
indítani a csillagokat is az égen, és folyamatosan hullottak rá a bugyik
és melltartók, amiket időközönként összeszedett, és felrakott egy
erősítőre. A „Roadhouse Blues” mostanra már nagy, örömteli együtt
énekléssé változott a „Nyomd meg jól, bébi, jól!” refrénben. John
Sebastian gitárt fogott a blues-számokban: a „King Bee”-ben és a „Rock
Me”-ben. A kőkemény „Break On Through” hihetetlen jó volt. A „Five to
One”-nál félbeszakadt a koncert.
Jim leszólt egy makacs kekeckedőnek:
„Hé, barátom! Igen, te! Mikor szartál egy jót utoljára?”
Ezzel sikerült is leállítania a tagot.
A „When the Music's Over” stenkes őrület volt, benne a „Lizard”-ból részek,
ijesztő hangok, horror-effektek, és hihetetlen energia. „Perzsa éj!”,
kiáltotta Jim a csúcsponton, és a katarzisban hullámzó tömeg
visszakiabált neki: a rockzenében egyesülők orgazmusa volt ez. A
hosszúra nyúlt bulit Jim nem volt hajlandó még befejezni, holott a
szerződésükben benne volt, hogy éjfélig fognak csak játszani. „Ne
hagyjátok, hogy ide-oda taszigáljanak!”, morogta Jim a mikrofonba, és a
srácok a helyükön maradtak, mikor fél tizenkettőkor belekezdett a „The
End”-be. A szám majdnem egyórásra nyúlt, mert Jim új verseket is
beleillesztett („Vast Radiant Beach”, „Come, They Crooned, the Ancient Ones”), és
csak ezután hagyta el a koncerttermet. A Doors megtöltötte a
hatalmas nézőteret, de a késői befejezéssel úgy magukra haragították
a helyi főnökséget, hogy Bill Siddons-nak megmondták: a Doors többet
be nem teszi a lábát Detroit rockarénájába.
A Columbusban és Baltimore-ban adott koncertek után Jim New
Yorkba ment, hogy ott megjelenjen egy Timothy Leary javára rendezett
jótékony célú felolvasóesten a Village Gate-ben (Learyt pár joint miatt
tartóztatták le, és börtönben volt). Jim az est egy részén ott ült,
hallgatta Ginsberg szavalását, de azt mondta, túlságosan izgult, és
nem merte a saját verseit felolvasni. Másnap este Jim éppen a Fillmore
East világosítófülkéjében tartózkodott, mikor a Jefferson Airplane
elfoglalta a színpadot. Már játszottak, mikor Allen Ginsberg is bejött a
fülkébe, és bemutatkozott Jimnek. Most, hogy Jim is nagy szakállat
növesztett, a két költő között volt egy kis hasonlóság, ami két évvel
korábban elképzelhetetlen lett volna. Koncert közben egy részeg alak
kekeckedni próbált Grace Slickkel, és mikor már összefüggéstelen
habogásnál több nem telt a pasastól, Grace pikír-ten megjegyezte:
„Aha, mondták nekem, hogy Jim Morrison is itt van ma este.”
Jim meg, kínban Ginsberg előtt, csak annyit mormolt: „Kösz szépen,
Grace.”
1970 MÁJUSA. Az ohiói Kent State Universityn tartott tiltakozó
gyűlésen a Nemzeti Gárda csapatai rálőttek a diákokra, akik közül
négyen meg is haltak. Neil Young bátor dala, az „Ohio”, melyet erről az
esetről írt, pár hét múlva már uralta a rádiókat. Jim ebben a hónapban
jórészt távol maradt a törzshelyeiről. De látták Jean-Luc Godard Két-
három dolgot tudok róla című filmjének a vetítésén a manhattani
Thalia Cinemában. Járt Palm Springsben, Topangában és San Franciscóban,
ahol Babe Hill-lel és Michael McClure-ral a North Beach bárjaiban iszogattak.
Jimnek akkora szakálla volt, mint korábban soha. így amikor megkérte
a kocsmai zenekart, hadd énekeljen pár számot velük, senki sem
ismerte fel. Amikor azonban meghallották a hangját, semmi kétségük
nem maradt afelől, hogy ki énekel. Miamiban készülődtek az
obszcenitási perre, pedig Max Fink minden követ megmozgatott, hogy
visszavonják a vádat. Most a tárgyalás éppen a nyár végére volt
kitűzve, ami kétségessé tette, hogy el tud-e menni a Doors a második
európai turnéjára. Jim Max Finkkel készült a tárgyalásra. Ekkor történt –
az ügyvéd szerint –, hogy Jim elmesélte: tinédzserként szexuális
zaklatásban volt része, és megerősítette, hogy később, első éves
egyetemistaként kapcsolata volt egy idősebb férfival, valószínűleg
annak a kávézónak a tulajdonosával, ahol Jim először színpadra lépett.
(Fink a kiadatlan emlékirataiban arról számol be, hogy miután a Doors
befutott, ez az ember megpróbálta Jimmel felvenni a kapcsolatot –
sikertelenül.) Fink azt mondja: Jim határozottan állította, hogy nem
„köcsög”, és azt is Fink állítja, hogy Jim a miami viselkedését így
kommentálta: „Jól ki tudtam vele fejezni a szüleim iránti tiszteletemet.”
A Jimet jól ismerők azt mesélik, hogy nagyvonalúan bánt a pénzzel,
és ekkorra szinte semmi tulajdona nem maradt. A szomszédos
Cahuenga autókereskedéstől bérelt kocsikkal járt. Ekkoriban még az
Mt. Alverno Review, egy versantológia megjelentetését is támogatta
pénzzel, amit a barátja, Michael Ford szerkesztett, és az egész arra
ment ki, hogy a nagy költő, Kenneth Patchen – Jim nagy kedvence –
gyógykezelésének költségeihez hozzájáruljanak. A kötetbe írt egy
verset Charles Bukowski és Jim is. Jimé így kezdődött: „A csatatereken
véres az aratás.”
Jim alapvető konzervativizmusa felszínre tört egy elgondolkodtató
interjúban, amit a CBC rádiónak adott még ugyanebben a hónapban:
„Az életet igyekszem felvilágosult pesszimizmussal szemlélni,
úgyhogy nem esem kétségbe, ha nem úgy fordulnak a dolgok, ahogy
akartam. Nem, forradalmat nem akarok. A forradalom csupán egy
másik frakciót juttatna hatalomra. És az a véleményem, hogy ebben az
országban egy forradalom katasztrofális következményekkel járna. A
demokratikus eszmék még most sem avultak el. Csupán néhány
vezetőt kell lecserélnünk, és pár törvényt megváltoztatnunk.
A legtöbb ember teljesen közönyös és tehetetlen, ha a saját sorsa
irányításáról van szó. Szerintem az embereknek sokkal nagyobb részt
kellene vállalniuk a saját sorsuk irányításában, s nem pedig ráruházni
az összes hatalmat néhány egyénre. Korunk egyik tragédiája, hogy a
döntéseket meghozzák az emberek helyett, és nekik a öntésekben
semmi szerepük nincsen.”
Jim azt mondta: őt elszomorítja, hogy ilyen sokan elfogadják ezt az
állapotot.
„Az a baj, hogy ennyien élnek csöndes, középszerű, jól nevelt életet,
miközben annyi… igazságtalanság történik. Szerintem ez szomorú.
Éppolyan ez, mintha az embereket valami magasabb szintű
egzisztencia beprogramozta volna, hogy születésüktől a halálukig ilyen
szépen rendezett, gépies életet éljenek. Ez tragikus, tudod? Tényleg az.
Szemléljük az életet inkább teljes komplexitásában!” Jim a művészi
életformában találta meg maga számára a megoldást. „A művészet
megszállottja vagyok. Tudtad? Nagy örömömet lelem abban, ha formát
adhatok a valóságnak. A zene hatalmas megkönnyebbülés nekem,
nagy élvezet. Szeretnék majd végül valami nagyon fontosat írni. Ez az
ambícióm – hogy valami értékeset írjak.” A kreativitás iránti
elkötelezettségéről szívesen beszélt, de a szexualitásról már nem
annyira, bár hogy a társadalom e tekintetben erre tart, azt világosan
látta. „A szexről nem tudok sokat mondani. Én még az öt-tíz évvel
ezelőtti, elnyomott generáció tagja vagyok. A szex mindig is titok és
soda marad nekem… A szexuális energiák elfojtása mindig is a
toalitárius rendszerek eszköze volt… Nézzünk szembe a dologgal: azért
jutottunk fel elsőnek a Holdra, mert rengeteg szexuális energiát
fojtottunk el.
Azt gondolom, hogy minden egyes generáció meghaladja az előzőt
intelligenciában és érzékenységben, és szerintem a közelmúlt egy
hatalmas ugrást hozott ebből a szempontból [a fiatalabb srácoknál].
Olyan hihetetlen módon együtt lélegzenek az eseményekkel, amit nem
tapasztaltam azoknál, akikkel együtt nőttem föl. Igaz, hogy még csak
huszonhat múltam, de én már leszálló ágban vagyok a fiatalabbakhoz
képest. Szeretek pesszimista lenni, de ők sokkal jobban fel vannak
készülve, hogy elboldoguljanak, mint az én nemzedékem.”
Jim nézetei a jövőbeli fejlődésről elég profetikusak voltak.
„Az új hősök lehetnek politikai aktivisták, számítógépes
szakemberek – olyanok, akik átlátják, hogyan működik a társadalom.
Nem igazán látom a jövőt. Az majd gondoskodik magáról.
Megpróbálhatjuk kitapogatni, de egyszer csak úgyis itt lesz.”
JIM ROSSZ BŐRBEN VOLT, amikor a Roadhouse Blues turné folytatódott
június 5-én a Seattle Center Coliseumban. Ezúttal a nagy bluesgitáros,
Albert King és a kvartettje játszott előttük, ahogy még sok más
városban később. Fotók készültek a színpad mögött, amelyeken a
szakállas, kék pólós, fekete farmeros Morrison (aki ebben a szerelésben
lépett föl az elkövetkező hónapokban) meggyújtja a majdnem
kétméteres King hatalmas szivarját. Jim és a tizenötezer férőhelyes
csarnokban összegyűlt ötezer seattle-i srác között kezdettől nem volt
teljes az egyetértés: valószínűleg emlékeztek Jimnek a seattle-i
popfesztiválon egy évvel azelőtt előadott „kegyetlen színház”-i
produkciójára. Jim szavalt a „Back Door Man” közben: a „Love Hides” és az
„Adolf Hitler” került sorra. A sörével a színpadon sikerült az erősítőt
lelocsolnia, amitől az fülsértően gerjedni kezdett a „When the Music's
Over” közepén. A technikai szünet alatt beszélgetni próbált a
türelmetlenkedő közönséggel, megköszönte a türelmüket, és
mentegetőzött: „Eltart egy ideig, amíg belemelegszünk.” Aztán leszólta
Seattle-t: „Olyan, mintha egy harmincas évekbeli sci-fit látnék az
ötvenes évekről. Világosan fejeztem ki magam?”
Megpróbálkoztak egy jammel a „Mystery Train”-re, de gyalázatosan
felsültek vele. Jim az ágyékát markolászta. A dalok közt hosszú,
unalmas szüneteket tartottak. A buli dögletes volt, mindenki becsapva
érezte magát, és a teremben fél tizenegykor le is kapcsolták az
áramot. Jim azt motyogta, miközben levezették a színpadról: „Minden
rendben lesz. Minden.” John Densmore úgy bedühödött, hogy nem is
volt hajlandó beszállni Jimmel együtt a helikopterbe. Másnap a helyi
újság, a Post-Intelligencer a Doorst „anakronizmusának nevezte.
A következő, szombati bulin Vancouverben Jim inkább magára talált.
Elnézte Albert Kinget, aki a „Born Under a Bad Sign”-ban a csillagokat is
leszedte az égről. Aztán King a skarlátszínű Gibson Flying V-gitárjával
beszállt a Doors mellé a keményen dübörgő rhythm and bluesokban.
Jim a „The End” versszakai közé tisztán csengő, meggyőződéstől fűtött
hangú, hosszú szavalatokat iktatott be: az „Across the Sea”-t és a
„There You Sit”-et.
1970. JÚNIUS 10-ÉN a Dade megyei bíróság elutasította Max Fink arra
irányuló jogi próbálkozásait, hogy Jim Morrison obszcenitási ügyét
leállítsák. Jim egyre több interjút adott, és sokszor fotózták le: ezeken a
képeken egy torzonborz, sörhasú utcai költő látható. Gyalog mászkált
Nyugat-Hollywoodban, olyan overallban, mint a gyári mérnökök
munkaruhája. (Robby el is nevezte Mérnök Bilinek.) Jim mostanra
megcsendesedett, inkább a kontempláció volt rá jellemző, mint a
balhék. Néha a Santa Monica Boulevard egy padján látták, amint
olvasgatott. De akadtak még szörnyű dolgai. Előfordult, hogy teljesen
váratlanul lehányt valakit. A falakra pisált mindenki szeme láttára.
Majd összevissza zúzta magát, mert nagy sebességgel száguldó
kocsiból ugrott ki. Reggelente reszketett, amíg nem ivott valamit.
Megpróbált vigyázni a jegyzetfüzeteire, és nem elhagyni őket, ahogy
szokta, és megemlítette a barátainak (meg egy interjúban is), hogy írni
akar a tárgyalásáról. A keserves, majdnem öngyilkosságig hajtott
alkoholmérgezés időszakának terméke a „Riders on the Storm” és az
„L. A. Woman” nagyon zaklatott, szívszorítóan szép szövege.
„Én nem hiszem, hogy (Jim) a róla kialakult rocksztárképet
szándékosan át akarta volna formálni, hogy mindenki inkább iszákos
csavargónak lássa”, mondta később Robby Krieger. „Egyszerűen csak
ez történt vele, amikor elkezdett túl sokat inni: trehány lett és elhízott.
Szerintem egyáltalán nem akart ő ilyen lenni. Emlékszem, még egykét
filmszereplő-válogatásra is elment, egy Steve McQueen-filmbe meg
hasonlókra. Én láttam rajta, hogy zavarja, ahogy kinéz… Levágta
magának a haját is meg a szakállát is, borzalmas lett… Visszajött a
válogatásról, és nagyon ideges volt… (A szerepet végül Michael
Douglas kapta meg.) Úgyhogy én nem hiszem, hogy szándékosan
csinálta volna, hiába mondják róla.”
Valaki kitalálta: jobb volna, ha Jim kimozdulna a városból. Pamela azt
mondta, hogy Franciaországba megy, de igazából Breteuil vikomttal
együtt Marokkóban tartózkodott, Paul és Talitha Getty társaságában a
Getty-villában, Tangier-ben. Úgyhogy Jim elrepült New Yorkba. Éppen
egy tüdőgyulladást hordott ki lábon: majd kiköpte a tüdejét, úgy
köhögött. Állítólag Michel Auder, a Warhol-szí-nésznő Viva férje
találkozott vele a Chelsea Hotelban, egy heroin-dealernél. Patricia
Kennealy azt állította, hogy Jimmel kötött woo-doo rítusú házasságára
június 24-én került sor.
Június 26-án Jim Párizsba repült a Doors publicistájával, Leon
Barnarddal, hivatalosan azért, hogy a zenekar szeptemberre tervezett
európai turnéját előkészítsék. Az V Györgyről elnevezett szállodába
jelentkeztek be. Jimnek rögtön megtetszett a szállodával szemközti
bisztró, a Bar Alexandre, és különösen az a művészi tervezésű utcai
pad, ami a bisztró előtt állt. Ezen töltötte a kora hajnali órákat (itt állt
át az európai időszámításra), és elnézte az észak-franciaországi
napéjegyenlőség fényesen ragyogó csillagait. Jim Morrison most kóstolt
bele először Párizsba, és azonnal megszerette a régi város mágikus
kisugárzását. A Doors itt sosem játszott, és őt sem ismerte senki.
Jim barátja, Agnes Varda is visszajött Párizsba. Ő meg a férje,
Jacques Demy a Cherbourgi esernyők sikere után Kaliforniába
költöztek, s ott Varda megpróbálta Jimet rávenni, hogy legyen az egyik
filmjének a főszereplője – sikertelenül. Varda és Demy élvezték a
hollywoodi dombokon álló, úszómedencés házat meg a kabrióvá
átalakítható Cadillacet, de a radikálisabb Varda hamar megelégelte
ennek a kaliforniai álomvilágnak a sekélyes materializmusát és
érzéketlen közönyét. Viszont Jim meg ő összebarátkoztak, és órákat
beszélgettek a filmezésről. Részben azért is ment Jim Franciaországba,
hogy megnézze Demy új filmjének, a Péau d'Ane-nak a forgatását.
A negyvenkét éves, fekete frufrus Varda határozott, szenvedélyes és
domináns személyiség volt. A Szajna bal partján egy nagy lakásban
lakott, aminek a közepén ott állt Alexander Calder egy mobil szobra.
Meghívta Jimet a lánya születésnapi zsúrjára, amit nem sokkal Jim
érkezése után tartottak. Jim ajándékokkal érkezett, sok konyakot ivott,
és amikor kiütötte magát, az asztalra borult. A gyerekek azt hitték,
hogy viccel, és jót nevettek rajta. Utána nem sokkal magához tért, és
úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Pár nap múlva vonatra szálltak, és leutaztak Demy vidéki
forgatására, a Loire völgyében álló, csodálatos chambourg-i kastélyhoz.
Varda – Jim fennmaradt jegyzetfüzetének tanúsága szerint – beavatta
Jimet a francia filmes világ különös fordulataiba, amelyek a diákok
1968-as, a kormányt csaknem megdöntő lázadása óta történtek. A
Cahiers du Cinema mostanra marxistává változott. Jean-Luc Godard pedig
maoistává. A francia új hullámnak vége lett. Henri Langlois-t (aki
megalapította a Cinematheque-et Párizsban) kirúgta André Malraux
kultuszminiszter, majd megint felfogadta egy utcai zavargást követően,
ami az egész eseménysorozatot elindította. Jim azt mondta Ágnesnek –
szarkasztikusan –, hogy Los Angelesben ilyesmi sosem történhetne
meg.
Agnes Varda mindig Super-8-assal filmezett a férje forgatási
helyszínein, és az aznap délutáni filmjében kilencvenpercnyi Jim
Morrison szerepel: a nagy szakállú Jim hosszú haját fújja a szél,
miközben a fűben ülve a mozi istennőjével, Catherine Deneuve-vel és
az új hullám nagy alakjával, Francois Truffaut-val beszélget. Idillikus
ebédet költöttek el egy nagy asztalnál a fák alatt, és Jim rettentően
élvezte, hogy ott ül az új hullám nagyjaival, és megivott három üveg
bort is. (Az akkor forgatott Demy-filmnek a címe angolul The Magic
Donkey.)
A gyakran eltűnő Pamela Courson nyomában Jim és Leon Barnard
ezután Tangier-be repültek, ott az El Minzah luxusszállodába
jelentkeztek be, majd kerítettek egy kis hasist a szemközti Ahmed
szőnyegboltjából, ahonnan a Rolling Stones is beszerezte az anyagot,
ha ott jártak. Pamelát és a vikomtot már nem találták ott,
elmenekültek a Breteuil-villába Marakeshbe. Jim és Leon néhány napot
ellötyögtek a fehéren izzó Tangier-ben, a híres Parade Bárban ittak, ami
az itteni angol ajkú közösség törzshelye volt. (Jó pár év múlva egy Long
Island-i lány azt állította, hogy pont ebben a rövid tangiers-i időszakban
találkozott egy éjszaka Jimmel, s ebből a találkozásból fia született.)
Hogy Jim pontosan mennyi időt töltött külföldön, nem tudni, de július
elején már visszatért Párizsba. Elhanyagolt volt és mosdatlan.
Gondjai támadtak a hitelkártyáival, amiket nem fogadott el az V
György Hotel. Emiatt aztán több éjszakát töltött egy olcsó
diákszállóban a Saint Jacques utcában, a Latin Negyedben, ahol James
Morrison néven jelentkezett be. Elment Godard új filmjének vetítésére a
Cinematheque-ba, és az előadás után készült egy fotó, amelyen az
épület előtt Jim épp Godard mögött áll (bár sosem mutatták be őket
egymásnak). A nyári éjszakákon hosszan járta a Szajna rakpartjait, és
borozott a csavargókkal, akik a hidak alatt aludtak. Egy brit zenei
lapban megjelent, hogy július 18-án látták Jimet a londoni Hyde
Parkban tartott, mozgalmas Pink Floyd-bulin.
De július végén már egész biztosan hazatért Los Angelesbe, és újra
nagyon inni kezdett, mert világossá vált a számára, hogy Pamela Jean
de Breteuil-jel él (a vikomt akkor illegálisan tartózkodott Amerikában,
és heroinnal látta el a hírességeket, akiket ismert). Jim tüdőgyulladása
kiújult, még orvoshoz is elment, ami nem volt gyakori eset. Leginkább
a moteljában tartózkodott, meg a kényelmesebb, Sunseten lévő
„Balhéház”-ban. Itt idegesítette azzal a vezetőséget, hogy a
tizenegyedik emeleti erkélyéről lógott lefelé. Ez a mutatvány nagyon
tetszett az itt megszállt angol zenekaroknak, de halálra rémítette a
Cedar Rapidsből jött Rotary-klubosokat meg a Mountain Grove-beli Ifjú
Metodistákat.

BENYOMÁSAIM AZ AKASZTÁSOMON
1970 AUGUSZTUSÁBAN a Doors két lemezből álló, Absolutely Live című,
„élő” albuma már araszolt fölfelé a listákon, hogy aztán a Doors
hatodik aranylemeze legyen. Ám aligha nevezhető igazán „élő”-nek. A
számokat Paul Rothchild és Bruce Botnick legalább hat különböző,
1969-ben és 1970-ben tartott buliról szedte össze (mintegy kétezerszer
vágták-ragasztottak az anyagot). Az interjúkban Jim sem lelkesedett
túlságosan a lemezért: „Elég jól visszaadja, hogyan szól a Doors egy
elég jó estén… Volt, hogy először játszottunk valamit színpadon, és
becsúsztak hibák… de egy élő felvételen nincs mód a javítgatásra.”
Lehet, hogy Jim Morrison már úgy nézett ki, mint egy egészen
elzüllött motoros, de még mindig nagy hantás volt.
Paul Rothchild egészen másról számolt be Jerry Hopkinsnak: „Nem
kellett volna kiadni [az Absolutely Live-ot]. A Doors élőben, szalagon
nem jól jött át… Élőben nem nyújtottak nagy zenei élményt.
Színpadilag és a mozgást tekintve izgalmas volt az előadásuk, de
zenésznek nem voltak elég jók. Túl sok volt a pontatlanság, túl sok a
rossz játék. Robby gyakran teljesen máshol járt, mint Ray. John sokszor
elfelejtett belépni. Baj volt a mikrofonhasználattal is, Jimet egyáltalán
nem lehetett hallani.”
AUGUSZTUS 5-ÉN Jim még a szokásosnál is rosszkedvűbb volt. A nője
sok heroint nyomott, szinte már heroinistának volt mondható –
reménytelennek látszott. Másnap Jimnek Miamiba kellett repülnie a
tárgyalására, ami rengeteg pénzt és energiát emésztett föl. A Village
Voice-ban jelent meg Howard Smith interjúja, amelyben Jim megpróbált
filozofikusan hozzáállni a dologhoz: „Vennem kéne egy öltönyt, hogy jó
benyomást tegyek… Öltönyt, nyakkendőt… Olyan… konzervatív,
sötétkék öltönyt. És nem valami csiricsáré nyakkendőt, hanem… Igen.
Fölveszek egy öltönyt, bekapok pár nyugtatót, és megpróbálom jól
érezni magam. Lehet, hogy az egészről jegyzeteket készítek, és majd
publikálom az Esquire-ben a benyomásaimat az akasztásomról.”
Aznap éjjel a Palmsban nagyon beivott. Összeesett részegségében.
Valaki, akivel együtt ivott, elvitte a bárból, és egy nyugat-hollywoodi
faház lépcsőjére lökte, amikor már képtelen volt tovább menni. Reggel
a házban lakó néni halálra rémült, mert azt hitte: vagy Charles Manson
vagy egy hulla fekszik az ajtaja előtt. A rendőrök letartóztatták Jimet
botrányos részegség miatt, majd elengedték. Ez volt a tizenegyedik és
egyben utolsó letartóztatása. Valaki megmosdatta, és felrakta egy
Miamiba induló gépre.
AUGUSZTUS 6-ÁN Jim és a kísérete (Max Fink, Babe Hill, Tony Funches)
Miamiba repültek, ahol Miami Beachen a Carillon Resort Hotelban szálltak
meg. Csatlakozott hozzájuk Mike Gershman, egy publicista, akinek a cége
a Rolling Stonest is képviselte. A Doorsból a másik három, akiknek
tanúként kellett megjelenniük Jim tárgyalásán, pár nappal később
jöttek. Úgy volt, hogy a tárgyalás hétfőn kezdődik, augusztus 10-én, de
aztán még két napot csúszott. A bíró Murray Goodman volt, egy
republikánus, aki azon az őszön újra jelöltette magát a választáson.
Goodman botcsinálta politikus volt, akit Miami jogászköreiben vagy
gazembernek, vagy idiótának tartottak. Be is perelték később
vesztegetés miatt, de felmentették. (Max Fink később azt állította,
hogy a bíró négyszemközt felajánlotta neki: ötvenezer dollárral el
tudják simítani az ügyet. Fink azt mondja, hogy visszautasította az
ajánlatot.)
Jim ügyének nem használt, hogy a bíró utálta Jim helyi ügyvédjét,
Robert Josefsberget. De az sem, hogy egy sajtókonferencián a
hatvankét éves Max Fink Miamiról azt mondta, hogy „az Egyesült
Államok egyik legerkölcstelenebb városa”. A vád megyei képviselője
egy viszonylag modernebb felfogású, fiatal helyettes államügyész volt,
Terrance McWilliams, aki eljátszotta, hogy odavan Jimiért (dedikált
Doors-lemezeket kért tőle) – közben mindent elkövetett, hogy börtönbe
juttassa. A bíró a legelején közölte, hogy nem fogja elhalasztani a
tárgyalást csak azért, mert a Doorsnak fellépései lesznek. A zenekar
tehát kénytelen volt az 1970. szeptember elejére kitűzött európai
turnét lemondani. A Metro Dade Bíróság épületében zajló egész
eseménysor bűzlött a korrupciótól. A dörzsölt miami jogász szakértők
számára nem volt kétséges: Jim Morrisont börtönbe fogják juttatni,
mert a paranoiás Nixon-kormányzat vigyázó szemét éppen erre az
ügyre veti. Valaki eltökélte, hogy a Doorst anyagilag és fizikailag
megtöri, és az is hamar világossá vált, hogy a média egyetlen
szereplője sem fogja támogatni Jim Morrisont, pedig most tényleg
szüksége lenne rá.
A hatfős esküdtszéket 1970. augusztus 14-én eskették föl. Aznap este
Jim a kíséretével elment megnézni John Fogarty kemény zenekarának, a
Creedence Clearwater Revivalnak a koncertjét Miami Beachen. Utána
meg egy Hump nevű szálloda klubjában a Canned Heatet látták. Bob Hite
felhívta Jimet a színpadra, ahol majdnem egy órán át énekelt bluesokat
(köztük a „Back Door Man”-t).
Tévéstábok, rádióriporterek és rajongók hadán kellett áttörniük
augusztus 17-én, hétfőn. (A bíróság másik tárgyalótermében éppen az
országosan ismert tolvaj, Murph the Surf betöréses rablási ügyét
tárgyalták.) Jim a védelem asztalánál ült, és jegyzetelt, amikor a
tanúvallomás elkezdődött. A vád ismertetése után (amikor is Max Fink
hangsúlyozta, hogy a Jim ellen felhozott vádak alaptalanok, és rosszízű
helyi politikai érdekek állnak mögöttük) két tanú, Betty Racine és
Colleen Clary azt vallotta, hogy Jim Morrison elkövette a
szeméremsértő cselekményt – a bolti pénztáros Clary kisasszony
szerint tíz másodpercen keresztül. A vád másik tanújáról, aki a
panasszal eredetileg a bírósághoz fordult, kiderült, hogy az
államügyészi hivatal dolgozója.
Max Fink a keresztkérdéseivel ízekre szedte a tanúk vallomásait,
majd megkérte a bíróságot, hadd mutasson be olyan bizonyítékokat,
amelyek a „közmegegyezés”-t példázzák. Az esküdteknek a
Woodstock-filmben látható meztelenkedéssel és a Hair Miamiban
készült változatával érvelt. Másnap a fotós Jeff Simon, aki a koncerten
végig másfél méterre ült Jimtől, azt vallotta: ő nem látta, hogy Jim
elővette volna a nemi szervét. Bizonyítékként Simon száznál is több
fotóját mutatták be. Augusztus 20-án Goodman bíró azt a határozatot
hozta, hogy a „közmegegyezés” ebben az ügyben irreleváns. Miután az
esküdtszéket elengedték, Max Fink kifigurázta a bíró határozatát,
amivel a nézők körében tapsot aratott. De a határozat ettől még
érvényben maradt.
AZON A HÉTVÉGÉN A DOORS két koncertet adott Kaliforniában. Pénteken
este a fiatalok úgy zsúfolódtak össze a színpad előtt, mint karámban az
állatok, és a Doors három órán keresztül játszott. Jim elsöprő volt,
vadul koncentrált, a „Celebration”-t gondosan artikulálva adta elő,
cigarettákat kért a közönségtől, és vagy négy liter sört benyomott
közben. Másnap este San Diegóban egy ordítással vezette be az estét:
„Ez az egész a rock and rollal kezdődött, és mára senki sem ura a
helyzetnek!” A Doors megint remek bulit adott, amiről senki sem
sejthette, hogy ez volt az utolsó, hogy ez zárja le azt a korszakot, ami
öt évvel azelőtt egy reményteli, napsütéses nyári napon kezdődött
Venice Beachen.
Goodman bíró vésztörvényszéke kedden, augusztus 25-én újra
összeült. Egy rendőrnő azt a tanúvallomást tette, hogy a rendőrök
féltek Jimet letartóztatni, mert attól kellett tartaniuk, hogy ezzel
zavargást provokálnak. Max Fink rámutatott, hogy a koncert végeztével
is letartóztathatták volna Jimet, de semmi nem történt. Fink azt
hangoztatta, hogy a „sajtó által keltett hisztéria” miatt emelt végül
vádat a rendőrség egy ártatlan művész ellen. Két nappal később a vád
képviselője lejátszotta az esküdtszéknek a hangfelvételt a koncertről,
ami durva hangvételű volt, lázító és kaotikus – de arra nézve
semmiféle bizonyítékot nem tartalmazott, hogy Jim megmutatta volna
a nemi szervét.
Goodman bíró ezután a tárgyalást elnapolta, mert jött a hétvége,
úgyhogy a Doors fel tudott lépni az Anglia déli partjainál lévő Wight-
szigeten rendezett fesztiválon: ez volt az évtized egyik utolsó nagy
szabadtéri rendezvénye. A már eleve elgyötört, kimerült Jim Morrison
Miamiból pénteken, augusztus 28-án repült Londonba, ahonnan
másnap, 29-én vitték a fesztivál helyszínére. Éppen időben érkezett,
hogy a Doors esti előadásán fellépjen egy akkora közönség előtt, mely
az egyik legnagyobb volt, ami Európában valaha is összegyűlt
koncerten.
Az egy évvel korábbi Wight-szigeti fesztiválon Bob Dylan és a The
Band voltak a sztárok – nagy sikerrel. Még a Beatles és a Rolling Stones
is odament, hogy megnézze őket. 1970-ben a Doors és Jimi Hendrix
jelentették a fő attrakciót, olyan nevek mellett, mint a Who, a Sly and the
Family Stone, Miles Davis, a Chicago, a Free, James Taylor, Joan Baez, Leonard
Cohen és még sokan mások. De már kezdettől nem stimmeltek a dolgok
az East Afton farmon. Kétszázezer fizető nézőt tereltek be a magas
kerítések közé, amelyeket rendőrkutyákkal őriztek. Közben még
ugyanennyien ostromolták a helyszínt, a legkülönbözőbb helyeken
megpróbáltak beszökdösni, akiknek nem volt jegyük. Miközben Joni
Mitchell a mára már legendává vált Blue című albumának érzelmes
dalait énekelte a színpadon, kitört a kerítést ostromlók zavargása. Az
egyik dühöngő felrontott a színpadra, elkapta a mikrofont és
beleordított: „Ez egy hippi koncentrációs tábor!” Joni Mitchell sírva
fakadt. Végül aztán befejezte szombat délutáni műsorát, utána jött
Tiny Tim, majd Miles Davis a Bitches Brew című lemezén játszó
zenekarával. Aztán pedig az angol Ten Years After – a woodstocki
fesztivál sztárja – következett. Utánuk már a Doors léphetett volna a
színpadra, de mindany-nyian olyan fáradtak voltak, és annyira
szenvedtek az időeltolódástól, hogy maguk elé engedték az energikus
brit triót, az Emerson, Lake and Palmert.
Jim Morrison már negyvennyolc órája nem aludt, és rendesen be is
volt rúgva. Tiszta fehér inget viselt a sötétkék, hímzett marokkói
mellény alatt, és nagy volt a szakálla. A színpad mögött megtalálta őt
Murray Lerner, aki dokumentumfilmet készített a fesztiválról. Lerner
már találkozott Jimmel az atlantai filmfesztiválon egy évvel azelőtt.
Most megkérdezte Jimet, hogy fölveheti-e a Doors koncertjét. „Persze”,
mondta Jim. „Filmezhetsz, de nem jók a fényviszonyok”, mert a színpad
nagyon sötét volt. Lerner azért fölvette a teljes koncertet (a nagyon
rossz fényben), ami augusztus 30-án hajnali kettőkor kezdődött a
„Back Door Man”-nel, és egy huzamban végigvette az első két album
dalait, majd a „The End”-del fejeződött be, amelyben különböző
versbetétek szerepeltek. (Egyes becslések szerint aznap éjjel
hatszázezren nézték meg a koncertet, az addigi egyik legnagyobb
létszámú közönség.) A Doors több mint egy órát játszott, de az új dalok
közül csak a „Ship of Fools” szerepelt. Jim zsinórban szívta a cigarettákat,
és végig a mikrofonállványon lógott, alig mozgott. Ha figyelmesen
végignézi valaki Murray Lerner képsorait, akkor látható, hogy Jim a
teljes koncert alatt csukva tartotta a szemét, mintegy automata
vezérlésre kapcsolt: profin, de alvajáróként csinálta végig a Doors
Wight-szigeti előadását. „Ez volt az egyik legrosszabb buli, amire
emlékszem”, nyilatkozta Robby harminc évvel később a Mojo
magazinnak. „Jimet teljesen kikészítette a tárgyalás, és csak imitálta
saját magát a színpadon. Ha meghallgatod, amit játszottunk, egész jól
hangzik, de ha megnézed (Lerner képsorait), Jim olyan, mintha… kővé
vált volna az arca. El nem mozdult a mikrofontól.” (A Doorst a Who
követte egy kirobbanó formában végigjátszott, maratoni előadással,
aztán meg Sly Stone következett, aki még akkor is nyomta a dögös
funkot, amikor a kifáradt fesztivál fölött felkelt a nap.)
Jim egy helyi fogadóban aludt. Másnap este megjelent a színpad
mögött, és egy szűkszavú interjút adott néhány újságírónak, akik
megdöbbenve hallották tőle, hogy az előző esti Doors-koncert volt
valószínűleg az utolsó, amin részt vett. Mikor megkérdezték, hogy ez
azt jelenti-e, hogy kilép a Doorsból, Jim azt felelte: „A jövő bizonytalan.
Most egyszerűen nem készítek terveket.” John Tobler riporternek Jim a
filmes ambícióiról beszélt, miközben azt leste, hogy követi Murray Lerner
a lámpákkal a Jimi Hendrix Experience-t a színpadon. „Oda nézz!”,
mondta Jim hirtelen lelkesedéssel. „Ott egy igazi forgatás megy!”
Jim Morrison oldalról nézte a lángszínű ruhában tündöklő, „kék, vad,
angyali zenét” játszó Jimi Hendrixet egyik legnagyobb – és utolsó –
koncertjén, aki új dalát, a „Machine Gun”-t (Gépfegyver) ajánlotta
„minden, Vietnamban harcoló lánctalpasnak”. A „Voodoo Chile”
vulkanikus visszatérése végén Hendrix intett a hatalmas tömegnek, és
azt énekelte: „Ha e világon már nem találkoznánk, találkozunk a
következőn – ne késsetek!”
Hendrix három hét múlva halott volt.
 AZ ÖRDÖG TUDJA
JIM MORRISON VISSZATÉRT Miamiba, hogy folytatódhasson ellene a
törvényes eljárás 1970. szeptember 2-án. Az Wight-szigeti koncert lett
volna a kezdete egy jó bevételt hozó európai turnénak, amelynek során
eljutottak volna Németországba, Olaszországba, Svájcba és Párizsba.
Azonban az összes koncertet le kellett mondani Jim tárgyalása miatt. A
nyaralási szezon végeztével Miamiban nyomott volt a légkör, elég
ellenséges. A tárgyalás helyszínén teljesen lehetetlen állapotok
uralkodtak. Jimet a folyosón egyszer csak a sarokba szorította egy
hatalmas, kövér nő. „Jimmy! Jimmy!”, visította, és megölelte Jimet. A
feszengő Jim aztán elmondta az ügyvédjének, hogy ez volt az a
gyönyörű gimnazista lány, akivel szeretkezve nyolc évvel azelőtt
elveszítette a szüzességét.
A vád szeptember 2-án pihent. Max Finknek hatvan, a vádat cáfoló
tanúja volt. A bíró úgy határozott, hogy csak tizenhetet vonultathat föl.
Másnap a bíró tizenegy napos szünetet rendelt el, amitől a zenekar
szörnyen dühbe gurult, hiszen így potyára mondták le a nagy európai
bulikat. A per rengeteg anyagi és erkölcsi veszteséggel járt. Jim vissza
akart menni L. A.-be, mert Pamela hangja nem tetszett neki a
telefonban: motyogva beszélt, és nevetőgörcs jött rá, de az ügyvédek
lebeszélték a hazautazásról.
Patricia Kennely is befutott Miamiba, azt állítva, hogy Jim őt feleségül
vette, és hogy terhes tőle. Babe kérdezte Jimet, hogy mi is az igazság.
„Mit tudom én, mit csináltam”, felelte Jim. „Be voltam rúgva. Még akár
úgy is lehet, de érzelmileg biztos nem voltam benne.”
A Carillon Hotelban pokoli volt a feszültség, úgyhogy Jim a
társaságával (Babe Hill-lel, Frank Lisciandróval és Max Finkkel) néhány
napra elvonult a Bahamákra halászni, könnyűbúvárkodni és rumot inni.
Miamiba visszatérve megnézték Elvis Presley koncertjét, ami szinte
már felért egy pápai ceremóniával a hatalmas Convention Centerben.
Elvis az Instamatic fényképezőgépek villanásai közepette páváskodott,
és számos közismert pózába vágta magát. Jimnek nagyon tetszett Elvis
remek zenekara, a gitáros James Burton, a dobos Ronnie Tutt és a
basszusgitáros Jerry Scheff.
A helyi sajtó a szokásosnál is jobban megkergült Jim perétől. A Miami
News azt írta: „A barna, báránybőrrel bélelt velúrzakóban Morrison
pont úgy nézett ki, mint egy napszámos, aki borbélyhoz indul. Egyik
azonosítatlan barátja nála sokkal pompázatosabban festett: egy
faliszőnyegből készült kabátban és szélesen harangozó szárú,
rozsdaszínű nadrágban.” Az újságok kezdő riportereket küldtek, hogy
írjanak a perről, és ezek szinte rogyadozó térdekkel közelítettek Jimhez
a bíróság folyosóján, mesélte Mike Gershman, mintha Jim tabu volna
vagy más világból való. A kérdéseik felületesek voltak és rosszak, a
tévéközvetítés lapos, és senki nem vette észre, hogy
 mögött politikai suskus van. Meg aztán Miamiban egy csomóan úgy
gondolták, hogy Jim Morrison azt kapja, amit megérdemelt – és talán
pont ezt akarta.
Néhány hónap múlva Jim ezt mondta Ben Fong-Torresnek a Rolling
Stone-tól: „Tudod, én azt gondoltam, hogy ez az eset még akár
példaszerű is lehet – de nem lett. Igazából nagyon kevés figyelmet
kapott országosan. És az az igazság, hogy még fel is lélegeztem ettől,
mert a nagy eszmék az eljárás során nemigen kerültek elő.”
EGY GIMNAZISTA, Steve Rosenberg szinte mindennap ott ült nézőént a
tárgyaláson. A tömegek kikoptak az egyre hosszabbra nyúló
tárgyalássorozatról, ezért Jim észrevette a fiút a folyosón, és válaszolt
tisztelettudó kérdéseire, hogy milyen költészetet szeret (Rimbaud-t), és
milyen zenét hallgat (Pink Floydot). Egy szünetben Jim megkérdezte
tőle, hogy van-e a közelben Burger King, és Steve elvitte őt a
legközelebbibe az anyja autójával, egy '63-as Chrysler Newporttal.
Jimnek tetszett a kocsi. „Klassz a légkondi”, mondta. „Jó sok levegőt
fúj.” Két Whoppert evett egy nagy shake-kel. „Kövér volt, szakállas és
gyakran elbambult. El kellett onnan rángatnom. Utána egyszerűen
visszavittem a bíróságra.”
Pár nap múlva Rosenberg Jimet és Babe Hillt a Carillon bárjában találta.
Aztán együtt fölmentek Jim lakosztályába. Babe eltűnt, de visszajött
két fiatal lánnyal. Steve úgy tizenhét évesnek saccolta őket.
Mindannyian füvet szívtak, és skót whiskyt ittak. Jim a két lánnyal
bement a hálószobába. Egyikük hamarosan kijött félmeztelenül, és
intett Babe-nek, hogy menjen be ő is. Az ajtó becsukódott mögöttük.
Steve többet nem ment el a tárgyalásra.
A BÍRÓSÁG ÚJRA ÖSSZEÜLT SZEPTEMBER 14-én. A jogi eljárás és a védelem
tanúinak vallomásai annyira unalmasak voltak, hogy Jim már nem is
jegyzetelt. Jim vallomása két nap múlva következett, a másik háromé
pedig az azt követő napon. A bíró egy barom volt, a sajtó pedig nem
vett tudomást a tárgyalásról. A Doors saját publicistája több tudósítást
is küldött a Rock magazinnak, de ezek csak hetekkel később jelentek
meg. Szeptember 19-én Jim megint nagyon maga alatt volt, amikor
Jimi Hendrix halálhírét közölték Londonban. (Jim és Babe éppen LSD-
túrán voltak, amikor meghallották, hogy Hendrix meghalt.) A hivatalos
változat az volt, hogy Hendrix beszedett egy marék tablettát
(Quaaludes), és kómás állapotban hányás közben megfulladt. A
zeneiparban viszont jól tudta mindenki, hogy Hendrix épp otthagyni
készült a menedzserét, így aztán halálában jóval többet ért bizonyos
embereknek, mint élve.
A bíróságon az eljárás megszüntetésére irányuló elutasított kérelem
után, valamint a záróbeszédek és Goodman bíró szakmailag korrektnek
aligha nevezhető felszólítása után, hogy találják bűnösnek a vádlottat,
az esküdtszék 1970. szeptember 20-án meghozta döntését. Jim
Morrisont bűnösnek találták a vádpontokban felsorolt alábbi
vétségekben: közszeméremsértés és „nagy nyilvánosság előtt
elkövetett” trágár beszéd. Felmentették viszont a botrányos részegség
és fajtalan viselkedés bűntette alól.
Ennek aztán semmi értelme nem volt. Pusztán színjátéknak
rendezték meg az egész pert. (Goodman bíró egyszer, mialatt az
esküdtszék éppen tanácskozni vonult vissza, maga is nyilvánosan
elismerte, hogy nincs arra nézve valódi bizonyíték, hogy Jim
megmutatta volna a nemi szervét.) Az ítélethirdetést októberre
halasztották. Jim óvadékát ötvenezer dollárra emelték, és most már
majdnem biztos lehetett benne, hogy börtönbüntetést fognak kiszabni
rá, ami meghozza majd a bírónak, a nixoni törvényesség és rend
őrzőjének az újraválasztást.
Az óvadékra vonatkozó határozatot vasárnap este közölték, hogy – a
bankok zárva lévén – Jim ne tudja előteremteni a pénzt, és be lehessen
éjszakára zárni. Csakhogy Max Fink erre is fel volt készülve. Több
különböző címletű, érvényes banki csekkje volt kéznél, így a zsaruk
nem tudták Jimet rács mögé dugni.
Az ügyvédek azt mondták Jimnek: ne aggódjon. A fellebbviteli
bíróságon majd megnyerik a pert. A döntés meghozatala után Jim
nyilatkozott a sajtónak. A Miami Heraldnak ezt mondta: „Ettől nem fog
megváltozni a stílusom. Fenntartom, hogy semmi rosszat nem ettem.”
Blazírt pofával még azt is hozzátette, hogy Ausztráliában akar turnézni,
ahol közösségi házakban fog fellépni a nagy koncert-termek helyett.
Max viszont azt tanácsolta Jimnek, hogy gyorsan tűnjön el Floridából.
De Jim most nem sietett haza Los Angelesbe. Pamela teljesen zétesett,
és éppen kórházban volt: a túlzásba vitt heroinozás miatt lultápláltság
és kiszáradás jelentkezett nála. (Pamről azt mesélték a arátok, hogy
Jim távollétében szinte öngyilkos depresszióba esett.) Jim úgy döntött,
hogy autóval mennek vissza Kaliforniába, Babe Hill lesz az útitársa, és
nem fognak sietni. Jim meg akarta látogatni a régi helyeit, megálltak
hát Clearwaterben, ahol Jim első éves egyetemista volt. Mindkettejüket
bekasztlizták pár órára, amikor Jim verekedést provokált egy
kocsmában. Miután kiszabadultak, Tallahassee felé vették az irányt,
ahol Jim szokatlanul nosztalgikus hangulatban megállt a motelnál, ahol
az FSU hallgatójaként lakott.
Ezután egyenesen New Orleansba mentek, ahol elidőztek pár napig,
és – Babe Hill szavaival – úgy eláztak, „mint két rozmár”. A várost járva
Jim vett egy képeslapot a St. Louis-katedrálisnál, és feladta a Doors
irodájának címezve. „Ne izguljatok!”, írta. „Közel a vég, haha!” A
képeslap Isten bárányának feláldozását ábrázolta. Jim elment a Congo
Square-re, arra a térre, ahol a régi rabszolgapiac volt, és ahol először
hangzottak fel afrikai ritmusok Amerikában. Egy éjszaka a francia
negyed egyik kocsmájában felállt a helyéről, és együtt jammelt a
bluest játszó zenészekkel, majd miután elénekelte a vokális részt,
udvariasan köszönetet mondott nekik. (Éppen ezekből a zenészekből
alakult meg később a Kansas együttes, amely nagy sikerrel turnézott
az 1970-es évek elején.)
 Tennesseeben Jimet és Babe-et lemeszelték az úton, mert túllépték a
megengedett sebességet. Be kellett menniük a megyei bíróságra a
rendőrrel, ahol a bíró száz dollár készpénz ellenében elengedte őket.
1970 OKTÓBERÉBEN Jim Morrison a keleti Santa Ana-i szelek által
szárazra sikált Los Angelesbe érkezett. „Látom, ég a hajad”, írta
korábban Jim. „Hegyek tűzzel telnek. Jól tudod, hogy hazudnak, ha
mondják: nem szerettelek.” Jim annyira szerette Pamela Coursont,
hogy majdnem végleg a földbe csapódott, amikor megtudta, hogy
Pamela Franciaországba szökött Jean de Breteuil-jel, miután a vikomt
eladta Janis Joplinnak azt a heroinadagot, ami a halálát okozta 1970.
október 4-én a Landmark Motelban. Erre vonatkozóan ugyan csak
közvetett a bizonyíték, de meggyőző. A GTO-s csajok egyike aznap
este ott volt Joplin motelszobájában, és látta De Breteuilt, akiről tudott
volt, hogy a legjobb, kínai heroint árulja. Janis Joplint másnap a
menedzsere találta meg: a karján még ott volt a szorító kötés, és
merev kezében a hat dollár, amit valószínűleg visszaadott neki a
dealer. Joplin éppen egy szólóalbumot vett fel Paul Rothchilddal,
aminek később a Pearl címet adták: Joplint hívták így a barátai.
Jean de Breteuil kiborult, mikor meghallotta, hogy Joplin halott. Mint
illegálisan az országban tartózkodó külföldire, életfogytiglant lehetett
volna kiszabni, ha a zsaruk kapcsolatba hozzák a nevét az énekesnő
halálával. Pamela Coursonhoz ment, hogy elmondja: azonnal el kell
hagynia az országot, és könyörgött neki, hogy menjen vele. Pamela
egy hosszú üzenetet hagyott Jimnek, amit az meg is talált, amikor a
kutyájukat ment etetni. Jim kétszer átolvasta az üzenetet, majd
elégette a kályha fölött. Aznap este Jim és a társasága a Barney's
Beaneryben gyászolta Janis Joplint: ide az énekesnő is szívesen járt.
„Ti most azzal isztok együtt, aki a hármas sorszámot kapta”,
mormolta Jim. „Igen. A hármast.”
A CONTINENTAL „BALHÉHÁZ” kilakoltatta Jimet, amikor válaszul az egyik,
felső emeleti erkélyen hintázó emberről szóló bejelentésre kiszállt a
rendőrség. A zsaruk megszimatolták a füvet, amikor bementek a
lakosztályba, és letartóztatták Babe Hillt kábítószer birtoklásáért. Jim
tehát átköltözött a sokkal rosszabb színvonalú Chateau Marmont
Hotelba, ahol az egyik tóparti bungalót foglalta el. Tim Hardin itt, a
fürdőszobában lőtte be magát, és folyton véres maradt utána a
mosdókagyló. Jim nekiindult a városnak, hogy nőt szerezzen, régi
kapcsolatokat melegített fel, hogy valaki lefeküdjön vele. Voltak lányok,
akik csak azért mentek el vele, mert megsajnálták. Mások arról
számoltak be, hogy Jim impotens volt – vagy éppen brutális. Pénzt
adott egy abortuszra, aztán még egyre. Rengeteg pénzt költött
kokainra, ami enyhítette az elfogyasztott, már mérgező mennyiségű
alkohol tüneteit. Folyton vérzett az orra. Naponta három doboz
Marlborót szívott el, és köhögés után néha véreset köpött. De Jim
Morrison ekkor írta néhány legszebb dalszövegét is. A Doors hamarosan
stúdióba készült, hogy fölvegyenek egy lemezt Jac Holzmannak, amiért
cserébe Holzman a szerzői jogot fölemelte hétről tíz százalékra, sőt
(egy példátlanul nagyvonalú gesztussal, ami az évek során őt millióktól
fosztotta meg) visszaadta a Doorsnak az Elektra részesedését a kiadói
jogokból.
Jim mindeközben új versekkel és képekkel töltött meg több noteszt,
és ennek a termésnek a nagy része rendkívül zavart és
vigasztalhatatlanul szomorú. A számos utalás az impotenciára, rákra és
a péniszére – együtt a Pameláról és Jimről keringő pletykákkal –
felvetette annak lehetőségét, hogy Jimnél pénisz- vagy hererákot
diagnosztizáltak, esetleg valamilyen, impotenciát okozó nemi
betegséget, például szifiliszt. Erre vonatkozó bizonyíték nem került elő,
és a Jimről szóló terjedelmes orvosi dokumentációt továbbra is lakat
alatt őrzik, de az olyan verseket, mint a „Siratóének a faszom halálára”
és a hasonló elégiákat elég nehéz mással magyarázni.
Jim ekkoriban határozta el, hogy elkészít egy újabb szóló
versfelvételt. Ha sikerül jó hangzást kikeverni, mondta a barátainak,
akkor esetleg kiad egy verslemezt. Megkereste a filmzenéket író Lalo
Schifrint, hogy egyes versekhez készítsen nagyzenekari kíséretet.
Már a lemezborító is a fejében volt, amikor válaszolt egy
képzőművészetet tanuló diák levelére: T. E. Breitenbach elküldte
Jimnek a festményeit. Látszik, hogy az album előkészítésében Jim aktív
és kreatív volt.
A válaszlevelet, melynek a keltezése 1970. október 9., valószínűleg
Jim titkárnője, Kathy Lisciandro gépelte le. Ebben Jim megkéri
Breitenbachot, hogy készítsen egy triptichont, aminek bal oldali
tábláján legyen „egy holdfényben ragyogó tengerpart, ahol a víz szélén
végtelen sorokban fiatal, meztelen párok szaladnak, és egy pici
újszülött vigyorog a világra, jászolát sok ősz öregember állja körül.” A
középső táblára Jim egy modern várost képzelt el: „egy jövőbeli
metropolis, délben, őrült nyüzsgésben”, a jobb oldali táblára pedig
„amit az autó szélvédőjén keresztül éjszaka látni lehet egy hosszú,
egyenes, sivatagi autópályán”. A halálnak és újjászületésnek ezek az
élénk képei tükrözik, hogy Jim is valamilyen újrakezdést keresett. Jim
azzal fejezte be a levelet, hogy ha Breitenbach úgy öt hónapon belül
tudna festeni „valamit, ami ezekhez a témákhoz kötődik”, Jim azt
felhasználná.
A válaszlevélhez mellékelte a The New Creatures és az An American
Prayer szignált első kiadásait. Ebben a levélben Jim szemlátomást két
akkor elkészült újabb versének, a „Vast Radiant Beach”-nek és a „Come, They
Crooned, the Ancient Ones”-nak a képeiben gondolkodott. Τ. Ε. Breitenbach
pár hónappal később fejezte be a triptichont, 1971-ben, de akkor
Kathytől azt a tájékoztatást kapta, hogy James Morrison egy időre
Franciaországba költözött át.
AZÉRT NEMCSAK BÚ ÉS BÁNAT volt Jim Morrison sorsa 1970 végén. A
haverjai tanúsága szerint Jim mindig humoránál volt, és szeretett
hülyéskedni. John Densmore hippi esküvőjén egész álló éjjel rhythm
and bluesokat énekelt egy odakeveredett zenekarral. Jim az amerikai
focit is szerette, és bérlete volt a coliseumbeli Los Angeles Rams-
meccsekre. Egyik noteszában fennmaradt egy meccs eredménye, és
mellette a bejegyzés: „RG és F4”, ami valószínűleg a Rams védőjére,
Roman Gábrielre vonatkozott és a hírneves „félelmetes négyek”-ként
emlegetett védőfelállásra, melynek tagja volt Deacon Jones és
Roosevelt Grier is. Jim néha sportcipőt és fejpántot húzott, és
egyérintőzött Redondo Beachen barátaival, akik azt mesélték, hogy
még mindig tudott futni, ha akart, de mindenkinél előbb kifogyott a
szuszból. Huszonhat éves volt, de elment volna negyvennek. Ekkortájt
egy barátságtalan hangú újságcikkre válaszolva lediktált egy üzenetet
a detroiti Creem rockmagazin újságírójának, Dave Marshnak, mely így
végződött: „Nem vagyok őrült. A szabadság érdekel. Sok szerencsét!
Jim Morrison.”
1970. október 14-én Jimmel szalagra vettek egy interjút a Circus
rockmagazin számára. Mivel a Doors besötétített irodájában folyton
csöngtek a telefonok, Jim kivitte Sally Stevenson írónőt a pici kertbe
hátul, ahol volt egy kis tavacska, benne négy nagy aranyhal, amelyek
folyton feljöttek a víz színére, hogy egy kis figyelem nekik is jusson.
Hamarosan Jimi és Janis közelmúltban történt, megrázó haláleseteire
terelődött a szó. Jim: „Szerintem a kreatív energiáknak azt a heves
kitörését, ami három vagy négy évvel ezelőtt történt, a nagyon
érzékeny művészek nehezen tudták ébren tartani. Szerintem ők nem
elégedhettek meg, csak a legmagasabb csúcsokkal. Amikor a valóság
már nem tudja kielégíteni a belső vízióikat, akkor depresszióba esnek.
De… én mégsem gondolom, hogy emberek emiatt halnának meg.
Lehet, hogy aleset történik. Néha öngyilkosság. Néha pedig…
gyilkosság. Sokféleképpen lehet meghalni. Nem is tudom.”
A kérdésre, hogy szerinte ő hogyan fog meghalni, Jim azt felelte:
,Remélem, hogy százhúsz évesen, úgy, hogy a humoromnál vagyok,
egy szép, kényelmes ágyban. Nem vágyom rá, hogy körbevegyenek,
szeretnék csöndben elmenni. De… még kitartok, mert
meggyőződésem, hogy a tudománynak még a mi életünkben esélye
van arra, hogy legyőzze a halált.” Jim azt mondta, hogy nyolc hónapos
börtönbüntetés néz ki rá, s hogy ez idegesíti. A miami perről azt
mondta: „Inkább politikai jellegű botrány volt, nem szexuális.” így
folytatta: „Azt hiszem, egyszerűen elegem lett abból a képből, amit
rólam kreáltak, amiben néha tudatosan, de leginkább tudat alatt
közreműködtem én is. Egyszer csak sok lett a gyomromnak, úgyhogy
egy remek estén véget vetettem az egésznek… Megmondtam a
közönségnek, hogy kibaszott idióták, mert beállnak egy közönségbe.
Akkor pontosan így éreztem.” Amikor arra kérte az írónő, hogy
beszéljen őszintén magáról, Jim azt mondta: „Azt gondolom, hogy egy
intelligens és érzékeny ember vagyok, akiben egy bohóc lelke lakik. Ez
késztet arra, hogy a legfontosabb pillanatokban mindig elszúrjam a
dolgokat.”
 Megbánt-e valamit? „Nem tagadom, végigbuliztam az elmúlt néhány
évet. Annyi érdekes emberrel találkoztam rövid időn belül, amennyit
különben húsz év alatt sem ismertem volna meg. Nem mondhatom,
hogy megbántam volna. De ha újra kéne kezdeni, akkor szerintem
inkább a csöndes, elhúzódó művész életformáját választanám, aki a
saját kertjét művelgeti.”

MR. MOJO RISIN' – MR. MOJO FELKEL

1970 OKTÓBERÉBEN, amikor Pamela Párizsban volt, Jim szenvedélyes
viszonyt kezdett egy barátja szexi feleségével. Gárdonyi Éva fiatal
magyar nő volt, akinek a fékezhetetlenségéről sokat beszéltek. Jimnél
egy kicsivel idősebb volt, Budapesten a jogi egyetemre járt, mielőtt Los
Angelesbe érkezett volna a disszidens magyar filmrendező, Frank
Gárdonyi menyasszonyaként (Jim Frankkel az HWY forgatása közben
találkozott). A karcsú, nagyon is flörtölős, érzéki szépségű Éva
elbűvölte Jimet (de mindenki mást is) nagyvilági, közép-európai
modorával. (Még Pamela Courson is kedvelte!) Jim Morrison kinézte
magának Évát, olyannyira, hogy már aznap megjelent a házában,
amikor Éva férje kilépett a házasságukból.
Éva így emlékezett Frank Lisciandrónak: „Frank délután ötkor
távozott. Tizenegykor kopogtattak, és Jimmy volt az, két bőrönddel. A
taxi már ment is. Vicces volt – a bőröndök – merthogy sose vitt
magával semmit.”
Volt Jimnél két üveg pezsgő is meg egy teli tégely kokain.
Éva: „Biztos, hogy jó sokat kellett innia… hogy vegye a bátorságot.
Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal betette a lábát a résbe – mintha
nem volna biztos benne, hogy beengedem –, csak tolt hátra, és azt
mondogatta, hogy »szeretlek, szeretlek«. Egészen addig, míg ágyba
nem döntött. A nappaliban hagyta a bőröndöket, tulajdonképpen
nagyon pofátlan volt. A meglepetés erejével hatott rám. Hízelgett.
Elkábultam… Azt mondta, már régóta tetszem neki, de én ezt nem
tudtam.”
Jim kedvelte Frank Gárdonyit, és Éva elmesélte, hogy Jimnek
bűntudata volt, hogy a barátja feleségével van kapcsolata, úgyhogy
csak nagyon kevesen tudtak róla, hogy Jim Évánál lakott az L. A.
Woman felvétele közben. Jim a délutánokat a Doors ideiglenes
stúdiójában töltötte, és csak késő este ment vissza Évához. „Élvezte,
hogy azt játssza: háza van”, mesélte Éva később. „Rengetegszer
mondta: milyen jó hazajönni, megvacsorázni, és aztán bezárni az
ajtót.” Egész éjszaka fennmaradtak, és akkor bújtak ágyba, amikor
felkelt a nap a dombok fölött. Amikor Jimnek volt ideje, moziba mentek
vagy a Zuma Beachre a Pacific Coast Highwayen. Jimnél mindig ott volt
a jegyzetfüzet, és bármit csinált is éppen, abbahagyta, amikor le kellett
írnia valamit – leginkább verseket. Éva mesélte, hogy Jimnek az ital
miatt alvászavarai voltak, és gyakran jegyzetelt a noteszaiba, amikor
nem tudott elaludni. „Egyszer együtt vettünk be LSD-t”, emlékezett
Éva. „Hosszú utazás volt, és Jim sokat írt, egész éjjel.” Jim az alkotás
lázában égett. Amikor hazament a lemezfelvételről, feltette a régi
Doors-lemezeket, és együtt énekelt velük. Elénekelte Évának az L. A.
Woman dalait is: a „Love Her Madly”-t, a „Hyacinth House”-t, és kíváncsi volt,
Éva mit szól hozzájuk.
Éva azt is elmesélte, hogy Jim panaszkodott a Doorsra. „Tudod,
addigra már egyikükkel sem volt valami jóban. Mindegyikükben nagyot
csalódott.” Éva beszámolt arról is, hogy Jim mindig nagy szeretettel
beszélt Pameláról. „Pamela gyors eszű volt. Gyermeki tisztaság volt
benne, nagyon jók voltak a megérzései, és olyan ártatlanság
jellemezte, amit Jim nagyon szeretett benne. Nagyon könnyen nevette
el magát, és úgy nézett a világra, mint egy kedves gyerek. Jim azt
mondta: »Még gyerek volt, amikor találkoztunk, és felelősséget érzek
érte, mert azóta sem nőtt fel.« Pamela hitt Jimben, és ő ezért hálás
volt. Tudom azt is, hogy egy időben együtt éheztek. És Jim egy csomó
mindent megbocsátott neki. Még amikor Pamela olyan kibírhatatlan
volt, hogy nem lehetett vele együtt lenni, Jim akkor is azt mondta: »Ő
egy kedves gyerek.« Jimnek arra volt szüksége, hogy gondoskodjon
Pameláról. Valahogyan mindig egymás felé gravitáltak, minden kis
vargabetű után.”
Éva ezt mondta Jerry Hopkinsnak: „Nagyon jól összemelegedtünk.
Egyikünk sem számított erre. Ő szerette az életet és én is. Az yolt csak
a rossz, hogy túl sokat kokóztunk, amitől elborult az agyunk. …Ő azt
gondolta: én még nála is őrültebb vagyok, és látni akarta, meddig
megyek el. Egy este hazajött pezsgővel meg kokainnal. Rájött, hogy ha
én kábítószerezem, akkor nagyon elszállok. Néha például… én
Erdélyből származom, és… mondtam neki, hogy szeretek vért inni.
Mire ő: »Hát akkor miért nem iszunk egy kis vért?« Éva talált valami
rozsdás pengéket, elkezdte vagdosni a kezét, amit Jim mozdulatlanul,
döbbenten nézett. „Egyszer csak vér borította be az egész szobát”,
mesélte Éva, „mi meg őrülten táncoltunk a holdfényben. De aztán
nagyon megijedtünk, hogy mindez hová vezethet, mert a reggelek
ezek után a tomboló éjszakák után nagyon lehangolóak. Felébredsz, és
ott az a rengeteg vértócsa…”
Évekkel a történtek után Éva egy dologban biztos volt. „Mondják,
hogy Jimmy önpusztító volt, és felemlegetik, hogy mi minden lehetett
volna belőle – de ő szeretett élni. Nagy tervei voltak az életével.
Amikor túl vadul vezettem, belém kapaszkodott, és azt mondta: »Jaj,
Éva, ne ölj meg! Tudod, mennyire szeretek élni!«
A DOORSNAK MOST egyetlen albumra szóló szerződése volt az
Elektrával, de egy kedvezőtlen előjellel indult a lemezfelvétel. Paul
Rothchild, aki a zenekar hat aranylemezének volt a producere, eljött az
első próbákra, és nem tetszett neki a zene, amit hallott. Egyébként is
elege volt mindenből, és boldogtalan volt, hogy egyedül kell befejeznie
Janis Joplin albumát. Hallgatta, ahogy a Doors a Sunset Soundnál húzza-
nyúzza a „Riders on the Storm” jazzes részeit, és azt gondolta: ez nem az új
idők zenéje. Nem tetszett neki a „Love Her Madly” sem. Az „L. A. Woman”-
t egy lassú bluesként játszották le neki. Jim szemlátomást nem figyelt
oda, és nem énekelt jól. Paul Rothchild besétált a kontrollszobába, és
megmondta a hangmérnök Bruce Botnicknak, hogy ő ebben a
lemezben nem fog részt venni.
Visszatérve a stúdiószobába Rothchild azt mondta a zenekarnak,
hogy szerinte az új zenéjük (négy vagy öt dal) nem izgalmas. Sajnálja,
mondta, de úgy érzi, hogy nem tud még egy lemezt készíteni velük. Az
ötödik Doors-tag kiszállni készült. „Úgy éreztük magunkat, mint akit
fejbe vágtak”, mondta Robby később. „Merthogy ő csinálta az összes
lemezünket, s most nem tetszett neki a zene. Azt mondta a »Riders on the
Storm«-ról, hogy »úgy szól, mint a koktél-jazz«. Mi meg úgy voltunk,
hogy »a francba, akkor most mihez kezdjünk?« Ilyen helyzetben még
nem voltunk addig.”
Csak Jim Morrison örült Rothchild döntésének. Vannak olyan
vélemények, hogy Jim nem is akart már többé Rothchilddal dolgozni, s
gyakran panaszkodott, hogy Rothchild lassúsága, szőrözése tönkretette
a Doors spontaneitását, és miatta lett merev és feszült az egész
hangzásuk. Krieger mondta azt, hogy Rothchild úgy elhúzta mindig a
felvételeket, hogy a rettenetesen unatkozó és unalmában piáló Jim
Morrison annyira berúgott közben, hogy már énekelni sem tudott. De
hogy Jim Morrison volt-e az, aki „megszabadult” Rothchildtól, nyitott
kérdés.
A zenekar gyorsan eldöntötte, hogy a maguk producerei lesznek, és
Botnick lesz a társproducer és hangmérnök. Aztán úgy határoztak,
hogy a saját helyükön fogják a lemezt elkészíteni. Az Elektra nem
akarta, hogy a Doors leamortizálja a stúdiójukat, a Sunset Sound meg drága
volt. A Doors egy csomót spórolhatott azon, ha az irodájukban
kialakítanak egy olcsó stúdiót. Az Elektra két évvel azelőtt elhelyezett
egy keverőpultot egy régi, észak-kaliforniai farmépületbe, mert ott
akartak felvenni valami „Memphis, Tennessee” típusú country-rock
csűrdöngölőt, amihez a zenét a tizenéves Jackson Browne vezette
zenekar szolgáltatta. Ezt a keverőpultot használta a Doors is az
Aquarius Theaterben az élő lemezfelvételhez, és most ezt állították be
a Santa Monica Boulevard 8512. emeleti helyiségébe, míg a
mikrofonokat, a monitorládákat, a billentyűket odalent helyezték el.
Hogy tömörebb legyen a hangzás, még két zenészt hívtak. A
basszusgitáros Jerry Scheff Elvis Presleyvel turnézott és készített lemezt,
Mark Benno pedig Leon Russell zenekarában ritmusgitározott – igen jól.
Az „L. A. Woman”-t és a „Love Her Madly”-t, a gyors dalokat most ez a
kemény rockot játszó szextett játszotta föl. Ez volt az a csapat, amelyik
a rock történetének egyik legnagyobb lemezét összekalapálta,
mindössze pár hónap alatt. Néhány héttel az után láttak munkához,
hogy megszületett Jim perében az ítélet: a börtönbüntetés. A briliáns
„L. A. Woman” lassú bluesként kezdte földi pályafutását, amit Robby és
Jim rakott össze, és a Phone Booth sztriptíztáncosairól szólt: „még
sosem láttak nőt ennyire egyedül”. De az »L. A. Woman” Manzarek szerint
a stúdióban robbant, akkor, amikor a basszusgitár meg a ritmusgitár
farba rúgta a Doorst. „Elszívtunk egy jointot, és egyszer csak rajta
voltunk. Azt akkor nagyon elkaptuk!” Adódott egy kis gond, amikor a
basszusszólamot játszották fel a „Riders”-höz, Scheff próbálgatta az
ötleteit, aztán Manzarek szerint „…döbbenetesen elkapta! Az a dal ott
talált magára a stúdióban. Mindkét szám ott született.” Bruce Botnick
ötlete volt, hogy Jim énekeljen föl még egy, elsuttogott énekszólamot
is. Ettől lett a „Riders” olyan kísérteties, másvilágian misztikus
hangulatú.
Jim egykettőre áthidalta azt a problémát, hogy nem volt elkülönített
énekfülke: az énekszólamot leginkább élőben vették föl a csempézett
fürdőszobában. Amúgy is sokat tartózkodott ott, mert Babe Hill
állandóan oda hordta Jimnek kedvenc mexikói söreit, a Tecatét, a
Bohemiát és a Dos Equist a szemközti Monaco Liquors italboltból. Bill
Siddons később azt mondta, hogy az a harminchat sör volt Jim
rekordja, amit az L. A. Woman felvételén egy nap megivott.
Krieger arra emlékszik, hogy Jim sokat köhögött, mialatt készítették
a lemezt. A tavasz végén szerzett tüdőgyulladásából nem is gyógyult ki
soha teljesen.
BIZONYOS SZEMPONTBÓL Paul Rothchildnak volt valami igazsága, ami a
Doorsnak az 1970-es év végén játszott zenéjét illeti. A zene leginkább
sablonos, fehér rhythm and blues volt. A „The Change-ling”-nek jó
groove-ja volt, amire Jim kiadta új jelszavát: „Nézz, változom!” stb. A
„Been Down So Long” egy viharos blues volt, melynek címét az elhunyt
Richard Farina regényének címe inspirálta, a Been Down So Long It Looks Like
Up to Me. A „Crawlin' King Snake” egészen úgy hangzott, mint a Hooker 'n Heat,
csak nem volt olyan jó. Egy másik blues, a „Cars Hiss by My Window”
egy motel-beli sirám, és ebben szerepel a vérfagyasztóan profetikus
sor: „Megöl a sötétben majd egy frigid lány”. A dal végén a Doors egyik
nagy pillanata hallható, amikor Jim részegen elénekel egy Little Walter-
féle harmonikasírást; annak a harmonikaszólónak különös, vokális
megközelítését, amit Jim Morrison mindig is szeretett volna eljátszani,
csak nem tudott.
Robby Krieger gyors tempójú popdala, a „Love Her Madly”, amit Jim
nagy meggyőződéssel énekelt, lett az első, amit az Elektra kiválasztott
kislemeznek. A „Hyacinth House” szomorú folkrock-ballada, amelyben
Jim bánatosan ad hangot a romantikus újjászületés iránti vágyának.
„Kell egy egészen új barát aki nem zavar”. Robby szerint a cím a
szüleinek a házát jelenti, ahol a dal megszületett. Mások viszont
rámutattak, hogy Oscar Wilde és az ő társasága a hyacinth szót azokra
a fiúkra haszálta, akikkel szexuális kapcsolatba léptek, és hogy Jim
akkoriban sokat olvasott Oscar Wilde-tól.
A „L'America” volt az a szám, ami nem kellett Michelangelo
Antonioninak a Zabriskie Pointba. A dalt kezdő maracák
csörgőkígyóhangja és a gótikus hangulatú orgonaszó Amerikát egy
karneváli horror-show-ként idézi meg, de a szám kísérleti jellegű,
esetleges. Ennél is rosszabbul sikerült az „Orange County Suite”, Jim
kudarcba fulladt kísérlete, hogy most is egy, a „The End”-hez hasonló
epikus záródarabot írjon a lemezhez. (Ray azt mondta róla: „[Ez] Jim,
ahogy zongoraakkordokban megszólal. Pamelának szólt, a kedvesének,
aki Orange Countyból jött.”) De a zene panaszos volt, a könnyesen
szentimentális szövegek pedig egy zsákutcába jutott kapcsolat
rezignált elfogadásáról szóltak. A zenekar most sem kért az „Orange
County Suite”-ból, totális melléfogásnak tartották.
Hogyha valami igazán nagyszerűt keresünk az utolsó Doors-
albumon, azt három hosszabb dalban találjuk meg. A „The Wasp (Texas
Radio and the Big Beat)” még 1968-ból való, de az L. A. Womanhez újra
fölvették. Ebben Jim tekintélyt parancsolón szavalja erőteljes
beatképeit a pogány Amerikának: „az erdei négerek”, „kábultan,
szeplőtelenül”.
A „Riders on the Storm” Jim Morrison végső egzisztenciális állásfoglalása.
Egy Jim gyerekkorában népszerű dalra rímel, Vaughn Monroe 1849-es
slágerére, a „Riders in the Sky”-ra. Az ember törékenységét és
alapvető magányát megfogalmazó dal a mennydörgés és eső
hangjaival aláfestve egyértelmű figyelmeztetés is: nem szabad
belehelyezkedni Jim elmebeteg másik személyiségébe: a démoni
stoppos, az országúti gyilkos szerepébe, mert akkor „meghal a család”.
A „Riders” egyben nagyon felkavaró, nyílt könyörgés a gyengéd,
asszonyi szerelemért. A „Riders on the Storm”-nál melankolikus de
egyetlen másik rockszerző sem.
Az album címadó dala és központi darabja volt az „L. A. Woman”.
Autósdal, amelyben azt írta le Jim Morrison, amit Los Angelesben, a
sivatagban és a tengerparton vezetve látott. Sztrádák, démoni
futótüzek, az éj városa villant fel, miközben az elektromos zongora és a
ritmusgitár tüzelte a zenekart. Egy bolerótéma mutatta be a topless-
bárt: „Motel, pénz, gyilkosság, téboly, a jókedv most bánatba fordul. „
Itt bukkant fel a priaposzi „Mr. Mojo Risin'” (a Jim Morrison név különös
anagrammája), szertartásosan idéződött meg, mint az elcserélt gyerek
utolsó alakváltozata. Jim részeg, ironikus szerelmi hívogatásokat
hallatott a dal extatikus csúcspontjához közeledve, és a kétségbeesett
diadal zokogó, semmit meg nem bánó kiáltásaival fejezte be ezt az
utolsó mesterművet.

HA A ZENÉNEK VÉGE
JIM MORRISON HUSZONHÉT ÉVES LETT 1970. december 8-án. Késő délután
fogta a legfrissebb jegyzetfüzeteit, és bevonult a Los Angeles nyugati
részén lévő Village Recorders stúdióba, ahol három órán keresztül
felolvasott, énekelt, zongorázott, és rázta a tamburint. Ott volt a
hangmérnök, John Haeny meg egy gyönyörű ausztrál lány, Florentine
Pabst és Frank és Kathy Lisciandro. Frank itt készült fényképein a
költőnek nagy a szakálla és nagyon hosszú a haja, és egy futballmezt
visel, amin a 66-os szám látható.
A felvételt Jim ezzel kezdi: „Oké, vegyünk föl egy kicsit, és aztán
hallgassuk meg.” A jegyzetfüzetekből és gépelt lapokról olvasta föl a
verseket, az „Abban az évben nagy energiák látogattak meg minket”
kezdetűvel indított, és huszonkét verset és dalt szavalt és énekelt
végig. A „The American Night”-ot a zongoránál ülve vette föl, miközben
akkordokat játszott. Szerepelt még „A napok könyvéből”, a
„Kísértetdal”, a „White Blind Light” és a „The Holy Shay”. Ahogyan a két
évvel azelőtti versfelvételén, most is több dalt a capella énekelt,
többek között a „Bird of Prey”-t, a „Winter Photography”-t, az „Under Waterfall”-t
és a „Woman in the Window”-t.
Szinte mindegyik vers komor volt. Szexről, erőszakról, napalmról,
vérző szüzekről és a fenyegető halálról szóltak. A „Bird of Prey”-ben azt
kérdezgeti: „Meg fogok halni?” Használhatatlan nemi szerve állandó
téma: „Faszomat feláldozom a csend oltárán.”
Egyszer csak kinyitottak egy üveg ír whiskeyt (Haeny szerint
Lisciandróék vitték be, de Frank ezt később tagadta), és a felvétel
onnantól egy kicsit oldottabb lett. Szünetet tartottak, és átsétáltak a
Lucky U-ba, Jim régi, UCLA-s törzshelyére egy kis mexikói kajára meg
sörre. A stúdióba visszatérve Jim blues-szövegeket improvizált, majd
megkérte Kathyt és Florentine-t, hogy olvassanak fel egy terjedelmes
új költeményt uniszónóban – ez egy ideig eltartott, mire összejött.
Amikor a visszajátszást hallgatták, Jim egyszer csak elájult.
Megtántorodott, és előreesett, elsodorva pár mikrofonállványt. Néhány,
eszméletlenségben töltött másodperc múltán Jim nevetve tért
magához. Azt kiabálta: „Várjatok! Várjatok egy percet! Indítsátok el
megint! Nagyon jó!”
Jim még egy órát dolgozott, a verseit nyugodt, visszafogott hangon
szavalta, amiből kihallatszott egy kis melankólia és életuntság. Megint
végighallgatta a felvételt, amin a két lány együtt olvas, és a reakcióját
megörökítette a szalag: „Zseniális. Zseniális. Istenem! El se hiszem. Ez
hihetetlen volt.” Az egyik utolsó verssor, amit Jim felolvasott, ez volt:
„A sorsodat a szerelem sem másíthatja meg.”
HÁROM NAP MÚLVA, december n-én, pénteken a Doors elindult az
utolsónak bizonyult koncerthétvégéjére. A két péntek esti buli
Texasban, a dallasi State Fair Music Hallban volt. Az elsőn a Doors
eljátszott pár új számot: a „Love Her Madly”-t, de ének nélkül, a „The
Changeling”-et és az „L. A. Woman”-t. Jim fáradtnak látszott, és
agresszív is lett: dobozból locsolta a sört. A két buli között felmerült,
hogy Jim fel tud-e lépni – és hogy fellépjen-e – a második előadáson.
Nyúzottnak és kimerültnek látszott, és még a szokásosnál is részegebb
volt. De aztán Jimnek sikerült fölmennie a színpadra, igaz, a
közönségnek háttal énekelt, és végig a mikrofonállványba
kapaszkodva, hogy össze ne essen. A zenekar gyorsan zavarta le a
dalokat, alig tartottak szünetet. A „Riders on the Storm” ekkor hangzott föl
először – és utoljára – közönség előtt. A záró „Light My Fire” alatt Jim
megpróbálta körbetáncolni a színpadot, de nekiment Robbynak,
mindketten a földre zuhantak, és majdnem leestek a színpadról is.
Ráadás nem volt.
Másnap, december 12-én a Doorst a Warehouse színpadára várták, New
Orleans híres tánctermébe. Amikor a zenekar belefogott a „Soul
Kitchen”-be, Jim mintha egy kicsit máshol járt volna, de meggyőzően
kiáltozta végig a szöveget, és a zsúfolásig telt házban mindenki úgy
érezte, hogy egy nagyon jó buli következik. Négy szám ment le, és
akkor Jim Morrison kezdett széthullani. Megpróbált elmondani pár
borzasztó viccet: senki nem nevetett. Amikor a zenekar megint
belevágott egy dalba, ő elfelejtette a szöveget. A dalok közti
szünetekben tántorgott, mint akire hamarosan valamilyen roham tör
rá, és a nagy teremben csönd lett, ahogy a zeneértő közönség
rádöbbent, hogy itt valami nagy baj van.
Aztán meg, a „Light My Fire” közepén Jim Morrison teljesen felmondta a
szolgálatot. Abbahagyta az éneklést, odabotorkált a dob
emelvényéhez, és leült. A gitárszóló végénél nem lépett be, mert nem
tudott felkelni és odamenni a mikrofonhoz, mire a zenekar még egy
instrumentális szakaszt játszott, idegesen. Amikor Jimnek be kellett
fejeznie a dalt, John Densmore nem teketóriázott: Jim hátába lépett a
csizmájával, és egy jókorát taszított rajta, így állítva talpra Jimet.
Jimen, aki reszketett a stressztől és a dühtől, kínlódó őrjöngés vett
erőt. Megragadta a mikrofonállványt, és csapkodni kezdte vele a
színpadot, újra és újra földhöz verte, a deszkákból csak úgy röpködtek
a szilánkok. Az elöl álló srácok rémülten nézték. A mikrofonállvány is
kettétört. Jim csak akkor hagyta abba, amikor Vince Treanor kijött az
erősítők mögül, és egy megnyugtató mozdulattal a vállára tette a
kezét. Jim átölelte Vince-et, belekapaszkodott, és úgy állt ott üveges
szemmel, zihálva, amíg a többiek befejezték a dalt. Akkor leejtette a
mikrofont, és letámolygott a színpadról. Az előadásnak vége lett.
Meg a Doorsnak is.
Mindenkit mélyen megrázott, ami történt. Ray Manzarek később azt
mondta, hogy akkor egy okkult eseménynek volt tanúja, annak, hogy
Jim életereje elszállt, szétoszlott a „csí”-je. A zenekar a hard rock szinte
minden elképzelhető lidércnyomásos élményét megélte már, de Jim
New Orleans-i, nyomorúságos összeomlásának rettenete a valóság
ismeretlen oldalát mutatta meg nekik. Szörnyű volt a limuzinban
együtt visszamenni a Pontchartrain Hotelba. Jim beszélgetni próbált, de
a többiek némák maradtak. Amikor Jim kiszállt, Ray megszólalt:
„Oké. Itt a vége.”
Mielőtt másnap visszarepültek volna Los Angelesbe, a Doors és a
menedzsereik megegyeztek, hogy a koncerteket felfüggesztik. Jim
Morrison többé nem lépett színpadra.
1970 DECEMBERE. Nixon Kambodzsát bombázta. Az országban a
kétségbeesés volt az úr. Bill Graham úgy döntött, hogy bezárja mindkét
Fillmore-t, a Westet és az Eastet is, amivel a rockmozgalomnak nagy
vérveszteséget okozott. Az Elektra kiadta a 13 című lemezt, a Doors
első válogatásalbumát, ami azonnali sikernek bizo-lyult. A dalok
varázsát és Jim Morrison hangját valahogy továbbra s szerették az
emberek. Jim Morrison az év hátralévő részét az L. A. Omanen
dolgozva töltötte.
Bruce Botnick produceri stílusa sokkal lazább volt, mint Paul
Rothchildé, és Jim jól reagált erre. Józannak látszott, amikor énekelnie
kellett, és általában több felelősséget vállalt. A címadó dal végén azt
énekelte: „Vagy egy órája, hogy beszedtem a szert”, de a kiadott
dalszövegben már ez szerepelt: „Vagy egy órája értem a városba”.
Jim jött-ment a Chateau Marmont, az Alta Cienega Motel, Éva háza
és Pamela Norton Avenue-n lévő, üres lakása között. Diane Gardiner, az
Elektra publicistája, aki ott lakott a földszinten, azt mesélte, hogy Jim
sokszor némán ült a lakás egy sötét zugában, és csak nézte, ahogy
bejöttek az emberek meg kimentek. Mirandi Babitz szerint „puffadt volt
és sápadt, és furcsán nézett”. A Whiskyben egy lány autogramot kért
tőle, mire azt írta neki: „Szeretettel: Arthur Rimbaud”. Intelligens
interjúkat adott, teli remek meglátásokkal és jó mondásokkal, de az
újságírók utána azt írták róla: ő már a múlté, és hogy ő a „rock
nagyképű balhéhercege”.
Pamela Courson hazajött Franciaországból karácsony előtt, otthagyta
Jean de Breteuil-t Párizsban. Le volt strapálva, és lefogyott negyvenöt
kilóra. De hamar visszatért az ereje, és tovább nyaggatta Jimet, hogy
végre lépjen ki a Doorsból, és menjen vele Franciaországba. Gyakran
emlegette, amit elképzelt: hogy Jim költő lesz, ő a múzsája, vesznek
egy házat, és végre boldogok lesznek. Ha Jim nem megy vele, ő
egyedül is visszatér Párizsba, mondta.
Patricia Kennely azt állította, hogy december 22-én sikerült Pamela
születésnapját elrontania azzal, hogy Los Angelesbe repült, és közölte
vele, hogy éppen elvetette Jim gyerekét. (Kennely azt írja, hogy Diane
Gardiner földszinti lakásában szállt meg, amikor ez történt.) Pamela
azonban eléggé észnél volt ahhoz, nehogy beszálljon ebbe az
önsajnálós-nyafogós viszontvádaskodásba, ehelyett egy szimplán
közönyös, odavetett megjegyzéssel a riválisa torkára forrasztotta a
szót. Kennely nem tudta, de Pamela Coursonnak abban az öt évben,
amit együtt töltött Jim Morrisonnal, több saját abortusza is volt. Más
csajok halott gyerekeinél nagyobb gondjai is akadtak Pamelának a
pasijával.
 KILENCEDIK FEJEZET
Az utolsó tangó Párizsban
Az esély a miénk És messze még a vég (JIM MORRISON: RIDERS ON THE
STORM) (HOBO FORDÍTÁSA)

EGY ROCKSZTÁR DÉLUTÁNJA

JIM MORRISONNAK SZOKÁSA VOLT, hogy megnézze a tévében a híradót.
1971 januárjában az Egyesült Államok fasisztoid küllemű alelnökét,
Spiro Agnew-t láthatta, aki dühödt kirohanásokat rendezett a
rockzenészek ellen, mert „terjesztik a kábítószert Amerika ifjúsága
körében”. (Agnew egészen addig folytatta rockellenes tirádáit, míg
1973-ban egy korrupciós-vesztegetéses ügy kapcsán le nem szerepelt,
amikor le is mondatták.) Jimet megbabonázta a Manson-ügy, amit
január végén zártak le: a teljességgel háborodott Charlie Manson
életfogytiglant kapott, a három idióta tyúkkal együtt, akik
meggyilkolták Sharon Tate-et. A zeneiparban az egyik legnagyobb
változást a Beatles 1970. decemberi feloszlása jelentette. George
Harrison gospelhimnusza, a „My Sweet Lord” uralta a rádiókat.
Az immár hatodik évébe lépett Doors egy végső, kéthetes
nekifutással január közepén befejezte az L. A. Woman felvételeit a
stúdióvá alakított próbahelyükön. Az iroda-stúdió ablakait vastag
paplanokkal hangszigetelték, és a spalettákat is becsukták. Egy
alkalommal Jim késett a próbáról, és kárpótlásul egy-egy dollárt adott a
zenészeknek meg Bruce Botnicknak. A felvételek elkészültével a Doors
azonnal hozzáfogott a nyolccsatornás keveréshez a nyugathollywoodi
Poppy Sound stúdióban.
A zenekar – és különösen Jim – kitartott amellett, hogy a Doors
szünetelteti a fellépéseket. Lemondtak egy angol turnét, és a zenekar
ügynökségével közölték: a Doors sehol nem vállal koncertet. Nem
vetették fel a problémát nyíltan, de mindenki attól tartott, hogy Jim ki
fog lépni a zenekarból most, hogy kész a lemez. Az Elektrával kötött
szerződés is már a múlté volt. A Doorsnak le kellett nyelnie a békát:
Pamela Courson hosszas aknamunkája, hogy Jimet kiugrassa a
zenekarból, végül sikerrel járt. John Haeny, a hangmérnök így
emlékezett: „Amikor Jim kiszállt a Doorsból, utána egyszer sem
említette nekem, hogy szeretne visszatérni. A költészetére koncentrált.
A két első versfelvételünk után rájött, hogy rendeznie kell a
gondolatait. Ezért ment Párizsba. Fontosnak tartotta, hogy a világ
felismerje benne a költőt. Ezért is írt alá az Elektrával egy verslemezre
szóló szerződést – de abban a Doors többi tagja nem szerepelt.”
EKKORTÁJT, EGY SZÉP TÉLI DÉLUTÁNON Jim a barátaival a La Cienegán, a
Garden District Caféban múlatta az időt. Egy szomszédos asztalnál Joni
Mitchell beszélgetett halkan a menedzserével. Jim éppen egy interjút
adott a Los Angeles Timestól érkezett Dan Knapp írónak, akit
meglepett, hogy Jim hosszú, barna hajában huszonhét éves kora
ellenére ősz hajszálakat lát. „A bőséges étkezésektől elhízott, de ez
mintha csak kiemelné jó természetét és halk, intelligens beszédét…
Csak az a három vagy négy gyorsan lehajtott vodkás koktél, amit
sörökkel öblített le, mutatta, hogy a vele kapcsolatban emlegetett
démonok tényleg jelen vannak.”
Jim arról nem beszélhetett, hogy otthagyja a Doorst. Ezzel rontotta
volna a készülő lemez eladási statisztikáit. De azért így is elég
sokatmondó volt, amikor a Doorsról kérdezték. „A következő album…
ööö… lehet, hogy csak a többieké lesz. A saját zenéjüket játsszák
majd… ööö… egyfajta instrumentális zenét. Afféle kemény bluest.” Telt
a délután, és Jim a társaságával belátogatott az irodába, ahol „a
többiek” az új dalok keveréseit hallgatták vissza. Jim unatkozott, öt
percig maradt, addig egy, a Santa Monica Boulevard-ról ismert kóbor
kutyát simogatott. Utána a csapat lement az utcára, be a Palmsba,
ahol poolt játszottak, és tovább söröztek. Aztán a közeli Little Clubban
Jim visszatért a vodkás koktélokhoz. Záráskor a feje már csaknem a
pultra bukott.
Ekkor egy pincérlány csatlakozott hozzájuk, kocsival a Chateau-ba
mentek, ahol Jim az egyik tóparti emeletes bungalóban lakott. Babe Hill
elment, hogy füvet szerezzen. Jim nevetve azt mondta: „Ha talál
valahol egy kis kokaint, akkor napokig nem látjuk.” A pincérlány Jimhez
bújt, a blúza félig nyitva. Amikor mindenki bejött, im kibontott egy
nagy üveg Smirnoff vodkát, és a nagy részét meg is itta. Babe
visszajött negyed kiló fűvel: azt jórészt el is szívták. Tony Funches
előkerült egy pólóban, amire a Coca-Cola jól ismert lógóját idéző
betűkkel az volt írva, hogy Cocaine.
Hajnali négykor megnéztek egy régi filmet a tévében, úgy, hogy
levették a hangot. Egy mexikói zenét sugárzó, határ menti adó
bömbölt a rádióból. A pincérlány Jimre nézett, és felment a
hálószobába. Napkeltekor Jim kimászott a tetőre, és megpróbált az
esőcsatornába kapaszkodva belendülni a hálószobaablakon, de a
csatorna eltörött, és Jim két szint magasságból lezuhant. Az épület
mögötti tároló tetejéről hanyatt esett le a betonjárdára. Először levegőt
sem kapott. Aztán nem tudott felállni. A barátai kiszaladtak hozzá,
hogy segítsenek. Jim azt mondta, ne hívjanak mentőt. A pincérnő
lelépett. Funches ágyba fektette Jimet, aki átaludta a következő napot,
majd mellkasi fájdalmakkal ébredt, köhögött, és véreset köpött. Jim
arra gondolt, hogy a tüdeje sérülhetett meg. A lába is nagyon fájt.
Orvoshoz vitték, aki a vizsgálat során nem talált törést, csak
bordazúzódásokat, így a kezelés sem állt másból, mint hogy
fájdalomcsillapítót írt fel, és megjegyezte, hogy Jim túléli. Jim Morrison
még heteken át sántított.
Densmore azt mondja, hogy Jimet teljesen hidegen hagyták az új
album keverési munkálatai. Jim úgy viselkedett, mint aki már nincs is a
Doorsban. De azon a februári megbeszélésen még részt vett, amelyen
Jac Holzmannal arról döntöttek, hogy melyik szám kerüljön a
kislemezre a szinte már teljesen kész albumról. A Morrison Hotel jól
fogyott, a köztudatban tartotta a zenekar nevét, de arról nem készült
kislemez, és a rádió sem nyomta a számait. Az új lemezről a „Riders on
the Storm” lett volna a kislemezre legalkalmasabb dal, viszont túl hosszú
volt a slágerlistás rádiók igényeihez. Holzman helyette Krieger „Love
Her Madly”-jét javasolta. Jim rábólintott: legyen az az első kislemez.
Ezután ő meg Holzman elmentek inni egyet. Jim a híresen visszahúzódó
természetű cégigazgatónak élcelődve azt mondta, hogy többször ki
kellene mozdulnia, jobban el kellene engednie magát, az élet
végvidékein sem ártana megfordulnia. Holzman csak annyit válaszolt:
„Lehet, Jim – én azonban úgy gondolom, hogy nem jó korán elvérezni.”
Az L. A. Free Press egy interjújában Jim azt nyilatkozta: büszke rá,
hogy ő meg a Doors soha nem adta el magát. A zenekar végig
megmaradt lázadónak, s ha ő most távozik, az integritása sértetlen
marad. Mintha csak Brian Jones, Jimi Hendrix és Janis Joplin nevében is
beszélne, Jim azt mondta: „Az úgynevezett előadásaink számomra
sosem pusztán »színjátékok« voltak. Élet-halál kérdése volt mind,
kommunikációs kísérlet, hogy sok-sok emberrel megosszam a
gondolataimat.”

AZ UTOLSÓ INTERJÚ
1971 ELSŐ HÓNAPJAIBAN NEHÉZ IDŐK JÁRTAK Jim Morrisonra. Pamela, akit a
vikomt dobott, sértődötten duzzogott. Jim megállás nélkül ivott. Megint
összetört egy autót. Megsértette Danny Sugerman húgát: leszólta a
melleit. Részegen betántorgott a Themisbe, ott feldöntött pár polcot,
mire egy feldühödött vásárló a retiküljével jól fejbe vágta, Pamela meg
hangosan szidalmazta.
Jim tett egy kísérletet, hogy felvegyenek egy amfetaminellenes
rádióhirdetést a Doors irodájában, de egyszerűen képtelen volt
kimondani azt a mondatot, hogy „A speed öl.” Megpróbált improvizálni
valamit, de túl részeg volt hozzá, és csak olyan marhaságokra futotta
tőle, hogy: „Tartózkodj a speedtől, barátom! Inkább a nyugtatókat
ajánlom!” Paul Rothchild találkozott itt vele, és azt mondta: úgy nézett
ki, akár egy megszállott.
1971. február 3-án Jim az Atlantic Records főnökének, Ahmet
Ertegunnak a szállodai bungalójában nézte a tévét Ahmet előkelő
barátaival: a harmadik Holdra szállást közvetítették. Miközben a
képernyőn Alan Shepard és Edgar Mitchell a Hold felszínén
ugrándoztak (ezeket a képsorokat használta az MTV első lógója egy
évtizeddel később), Jim skót whiskyt vedelt, és meglehetősen
tompának látszott. Közben azért próbált figyelni, mit pletykál Ertegun a
Rolling Stonesról, mert a zenekar épp akkor szerződött le a cégéhez.
A Stones otthagyja Angliát, mesélte Ertegun, az adó miatt. Az egész
csapat Franciaországba költözik, épp házakat keresnek maguknak a
Riviérán, mert ott fogják felvenni az új albumukat, száműzetésben.
Elhangzott néhány csípős megjegyzés arról is, hogy minél közelebb
lakik valaki Marseille-hez, annál könnyebben jut heroinhoz. Jean de
Breteuilről is beszéltek, mert az a hír járta, hogy Keith Richards londoni
házában húzza meg magát.
Amikor Ertegun elmesélt egy ízetlen anekdotát, amelyben indiai
törpék szerepeltek, Jim felállt, kiegyenesedett, és azt kiáltotta:
„Azt hiszed, ti vagytok a nagymenők, mi? Hát nem! Mi, művészek
vagyunk azok, nem pedig ti, kapitalista disznók!”
Néma csönd lett, és Jim kisétált. Az emberek csak vállat vontak.
Ugyan, kit érdekel, mit gondol ez a seggfej ?
Jim később visszament, és bocsánatot kért Erteguntól.
BEN FONG-TORRES szerkesztőként dolgozott a Rolling Stone magazinnál,
amelynek akkor San Franciscóban volt a szerkesztősége. Ha Los
Angelesben akadt dolga, Ben rendszerint Diane Gardinernél, az Elektra
újságírójánál szállt meg, Pamela Courson lakása alatt. Egy februári
napon Fong-Torres épp ott tartózkodott, amikor Jim Morrison
bekopogott, mert Pamelát kereste. Amerika legnagyobb rocksztárja
gyakorlatilag felismerhetetlen volt: kövér, torzonborz és sánta. Fong-
Torres rögtön interjút kért tőle, és már be is kapcsolta olcsó Sony
kazettás magnóját. Jim elmondott pár disznó viccet, és beleegyezett,
hogy a szalagra beszéljen. A háttérben egy új country-rock-együttes
idegesítő zenéje forgott. Pamela Courson pár perc úlva megjött, és ő is
beszállt a beszélgetésbe. Jimnek ez lett az utolsó interjúja.
Jim őszintén beszélt arról, hogy a Doorsnak vége. „Mi most… nem
adunk koncerteket. Az utolsó albumunkon dolgozunk. így van.
Válaszúthoz érkeztünk. Tudod, a fiatalabbak számára a Doors ma már
anakronizmus. Minden generációnak új nevek kellenek, új jelképek és
új motortípusok.”
Fong-Torres megemlítette a Grand Funk Railroadot, amely 1971-ben
Amerika legnagyobb zenekara volt. Jim inkább az új énekes-
dalszerzőkre terelte a szót, Joni Mitchellre és James Taylorra, akik őt
jobban érdekelték. „Van egy időszak, amikor szinkronban vagy a
közönségeddel – de azután mindketten kinőtök ebből a helyzetből. Erre
figyelni kell. Nem arról van szó, hogy te nőnéd ki a közönségedet.
Hanem te is meg a közönség is kiöregszetek. Akkor tovább kell lépni,
és engedni, hogy a fiatalok csinálják tovább.”
A kérdésre, hogy ez mit is takar, Jim így válaszolt: „Meg akarok írni
és rendezni egy filmet. Már az egész a fejemben van.”
A beszélgetés a már elkészített HWY-re terelődött, ami sok
filmfesztiválon szerepelt 1970-ben, és San Franciscóban kifütyülték,
mint széteső, zavaros öntömjénezést. Pamela Courson vihogott és
köhécselt. Kislányos hangján közbevetette: „Kevés volt benne a
cselekmény.”
Az interjú egy időre megszakadt, mert Jim kaját és sört rendelt
telefonon. „Hitelkártyát elfogadnak?”, kérdezte. „Mi is ennek a helynek
a pontos címe?”
Fong-Torres aztán az elhízásáról kérdezte Jimet.
„Ő nem kövér!”, tiltakozott nevetve Pamela. „Én pont így szeretem!”
„Sok sört iszom”, mondta Jim. „Lemezkészítés közben csak azt
iszom. Energiát ad, és fenn tudok lenni egész éjszaka. Hogy
meghíztam, az nekem pusztán az idő múlásának a jele – hogy úgy
mondjam, a korral kikerekedünk.”
Pár ismerős érkezett, Jim pedig udvariasan elmagyarázta nekik, hogy
azért nem áll föl, mert megsérült a lába. Néhány perc múlva, amikor
meghozták az ennivalót, a szalagon kutyaugatás hallatszott. „Sage!”,
kiáltott rá a kutyára Pam. „Csönd legyen!”
Fong-Torres Miamiról is kérdezősködött. Jim filozofikusan fogta föl az
összeütközését a törvénnyel. „Arról volt szó, hogy megpróbáltam az
egészet redukálni az abszurditásnak egy szintjére”, mondta. „És túl jól
sikerült. Ha nem lennék rá képes, hogy [pénzzel] megvédjem
magamat, akkor már a hároméves börtönbüntetésemet töltenem.” Jim
azt is mondta, hogy a tárgyalásnak megvoltak a jó oldalai: évek óta
először hosszabb időt töltött Los Angelestől távol, és Nassauban még a
könnyűbúvárkodást is kipróbálta, amit úgy jellemzett, hogy olyan, mint
a „lebegés az anyaméhben”.
A Doorsról szólván Jim ezt mesélte: „Különös időszakban futottunk
mi be. Akkor már az angolok megtették a magukét. (Pamela: »Igen, így
van.«) Mi az angol rock megújulásának farvizén jöttünk.
Az angolok sikere ez is, hogy önbizalmat adtak egy csomó itteni
zenésznek. Azt mondtuk: »Hé, a francba! Ilyet mi is tudunk!«„
A beszélgetés a rock helyszíneit érintő változásokra fordult. San
Franciscóban a klubokban már nem táncoltak az emberek. De sok
helyet be is zártak a drogok miatt. Pamela azt kezdte magyarázni,
hogy a rock leszálló ágba jutott.
Jim így zárta le: „Az emberek most egy olyan zenekarra várnak,
amelyik teljesen elveti a múltat, és semmi köze nincs a
szórakoztatóiparhoz. Azzal kellene indítania, hogy: »Mi ezt akarjuk
csinálni. De nem azért, mert egy csomó pénzt akarunk belőletek, a
közönségből kicsikarni.« A rockrajongók azt szeretnék érezni, hogy a
zenekar is része a közösségüknek, és nem valami mások által odatálalt
dolog.”
EGY NYUGDÍJAS HOLLYWOODI ÜGYVÉD, aki annak idején együtt golfozott
Max Finkkel, azt mondta (2002-ben), hogy ő úgy tudja, Fink apott egy
Jim Morrisonra vonatkozó figyelmeztetést egy hónappal azelőtt, hogy
Jim Párizsba ment – tehát 1971 februárjának elején. A magát
megnevezni nem kívánó ügyvéd szerint a figyelmeztetés egy másik, jól
ismert Beverly Hills-i ügyvéd, Mickey Rudin köreitől zármazott, akinek
ügyfele volt Frank Sinatra is, és akinek voltak összeköttetései a Nixon-
kormányzatnál. A ma már nyugdíjas hollywoody ügyvéd úgy tudja,
hogy Fink fülest kapott: híres ügyfelét a börtönben ki akarják csinálni,
vagy megölik, vagy más módon, de kiiktatják – és a legjobb az volna,
ha Jim nem várná meg a fellebbezések végeredményét, hanem
eltávozna az országból, amíg érvényes útlevele van. Franciaországot
javasolták úti célnak, mert a franciáknak nincs kiadatási szerződésük
az Egyesült Államokkal az úgynevezett szexuális bűcselekményekre
vonatkozóan: itt tehát meghúzhatja magát Jim. Ezt a fülest semmilyen
közvetlen bizonyíték nem támasztja alá, és írott dokumentum sincs
róla. Csak Fink és Rudin köztiszteletben álló régi ismerősének szavai
vannak a birtokunkban, bármi is legyen ebben az ügyben az igazság,
egy dolog biztos: Jim Morrison egy hónapon belül már Párizsban volt,
és ott inkognitóban egy bérházban lakott, feltehetően James
Douglas és/vagy Douglas James néven bejelentve.
1971· FEBRUÁR 9-ÉN hajnali hatkor egy erős földrengés első hullámai
érték el Hollywoodot. Pamela ágyban volt, Jim az olvasófoteljában
aludt. A föld egyre erősebben dübörgött. Jim sikoltozásra ébredt.
Remegtek az épület falai. Jim és Pamela kiszaladtak a Norton Avenue-
ra, és azt látták, hogy a Hollywood fölötti dombok le-föl rázkódtak. Az
ég betegesen sárga színben úszott, néha villámok szabdalták. Ózon és
rothadás kesernyés szaga terjengett. A Richter-skála szerinti 6,5-es
erősségű földrengés utórezgései még órákig tartottak. A következő
napokban a tévé a káosz és a pusztulás képeivel volt tele. Hatvanötén
meghaltak. A tévé előtt Pamela egyszer csak ránézett Jimre, és azt
mondta: „Mennünk kell innen – most, azonnal.”
Pamela február 14-én el is repült Párizsba. Előtte még autóval
meglátogatták Pamela szüleit Narancs megyében. Jim kivitte Pamelát a
reptérre, föltette egy gépre, és megígérte neki, hogy pár hét múlva
találkoznak Párizsban. Pamela másnap az V Györgyről elnevezett
hotelba jelentkezett be, ismét felkereste Breteuil grófját, és
hozzáfogott, hogy keressen Jimnek egy lakhelyet.
Miután Pamela elment, Jim folytatta a korábbi életét: az éjszakák
nagy részét Pam üres lakásában töltötte, ahol az ágyat és az
olvasófotelt kivéve minden bútort lepedőkkel takartak le. A Los
Angeles-i tél hidegre fordult, és mindenkit szorongás töltött el a
földrengés miatt. Jim nőtársaságra vágyott, átlapozta a noteszait, és
felhívta az összes régi nő ismerősét, még azokat is, akik szalvétára,
gyufásdobozra vagy buszjegyre írva adták meg a számukat neki.
„Sokan feküdtek le vele azért, mert megesett rajta a szívük”, mondta
egyik nő ismerőse. „Annyira sajnálta mindenki!”
Március elején Jim bejelentette a Doors-tagoknak, hogy elutazik. A
Doors irodájában azt mondta hajdani bajtársainak, hogy szabadságot
vesz ki, szüksége van a pihenésre. A kérdésre, hogy nem várja-e meg,
amíg az L. A. Woman keverése elkészül, Jim azt felelte, hogy az album
már így is majdnem teljesen kész, jól hangzik, és hogy ő tökéletesen
megbízik bennük. Ezután hosszú csönd következett, senki nem nézett
a másikra.
Ray azt kérdezte, meddig lesz Jim távol. „Nem tudom”, válaszolta
Jim. „Talán egy évig.”
Ray később megírta: „Mind azt kérdeztük: »Hová mész?«, mire Jim:
»Párizsba.«„ Akkor aztán Jim csendben elköszönt, és minden további
formaságot mellőzve otthagyta a keverőszobát. A Doors tagjai meg
voltak döbbenve. Ray Manzarek az emlékirataiban azt írta: „se köpni,
se nyelni nem tudtunk”. Halvány sejtelmük sem volt arról, hogy mi
történt Jimmel.
„VOLT EGY OLYAN ÉRZÉSEM”, nyilatkozta később Frank Lisciandro, „és
azoknak is, akik jól ismerték, hogy [Jim] végleg távozik, és olyan
messzire megy L. A.-tői, amennyire csak lehetséges. Elege volt a
pályafutásának és az életének ebből a részéből.”
Utolsó Los Angeles-i napjaiban a szokásosnál józanabb volt,
emberibb. Megkönnyebbülés látszott rajta, hogy életének ez a nehéz
szakasza lezárult. Még egy kicsit sántikált a sérülése miatt. Rendbe
tette az íróasztalát a Doors-irodában, és kifejezetten kedves volt a
személyzettel, mint aki azt szeretné, hogy így emlékezzenek rá. A Clear
Thoughts Buildingben a HWY Productions-irodát bezárták. Az Elektrával
kötött szerződés teljesült. A zenekar könyvelőjénél Jim megtette a
szükséges intézkedéseket, hogy hosszabb külföldi tartózkodás esetén
se kerüljön pénzzavarba. Elment több filmvetítésre, ekkor látta a
Stones filmjét, a Gimme Sheltert (Adj menedéket), Donald Cammel
Performance (Előadás) című filmjét és George Lucas THX 118 című
alkotását (amihez a zenét Lalo Schifrin írta).
Egy téli délutánon Bill Siddons Long Beach-i házában időzött, és
Cherivel beszélgetett, Bill vonzó feleségével, aki éppen első
gyermeküket várta. Jim tréfálkozott Cherivel: miért nem őt kérték fel
keresztapának? Cheri biztosította, hogy a következő gyereknek ő lehet
a keresztapja. Úgy tűnt, Jimnek ez jólesett.
1971 MÁRCIUSÁBAN a Los Angeles-i rádiók Janis Joplin megindító
számát, a „Me and Bobby McGee”-t játszották, Jim Morrison pedig
mindenkitől búcsúzkodott. Március 3-án megjelent az Elektra kibővített
irodáiban és felújított stúdiójában tartott partin. Jac Holzman
meglepetten fogadta. Jim viccel ütötte el a dolgot, azt mondta, hogy
csak megnézi, mire adta a pénzét. Később Jac Holzman pár embert –
köztük Jimet – áthívott vacsorázni a Blue Boarba. Jim a barátja, a
komponista Fred Myrow mellett ült, aki megkérdezte: mikor jön vissza
Los Angelesbe? Jim azt válaszolta, hogy nem jön vissza.
Holzman: „Volt abban az estében valami elszomorító. Jim rendszerint
csöndesen viselkedett nagyobb társaságban, de aznap este még
szótlanabb volt: csak félig volt jelen, félig már máshol járt. Érződött a
levegőben, hogy valami véget ért. Mikor kijöttünk az étteremből,
mindannyian elbúcsúztunk tőle. Hiszen az életünk jó részét együtt
töltöttük a rock and roll vakító lángcsóvájában. Jimmel megöleltük
egymást, aztán ő egy kissé szégyellősen elfordult, s elment. Néztem
utána, és azon tűnődtem: vajon látom-e még?”
Egy másik estén Jim és Babe Hill ellátogattak Judyhoz, Pamela
testvéréhez, aki vitte tovább a Themist. Vacsora közben a csodákról
beszélgettek, később meg Jim találomra hívogatni kezdett embereket
Judy telefonos noteszából, és mindenkitől megkérdezte, hogy hisz-e a
csodákban. A legtöbben lecsapták a telefont, de Judy egyik szomszédja
lelkesen válaszolt, hogy igen, ő nagyon is hisz a csodákban. Jim erre
kiürítette a zsebeit – négy húszdolláros volt nála –, és a pénzt
becsúsztatta az ember ajtaja alatt. Újra felhívta, és csak any-nyit
mondott neki: „Csoda történt: ajándékot kapott.”
Néhány nap múlva Pamela Miller – a GTO „Miss Pamelá”-ja – a La
Cienegán sétált, egy reklámfilm szereplőválogatására tartott éppen.
Jim Morrison egy kabrióval épp arra hajtott, a barátai ültek még benne.
Egy merész kanyarral megfordult a délutáni csúcsforgalomban. „El
akart búcsúzni tőlem”, emlékezett Miss Pamela. „És olyan aranyos volt,
úgy teli volt élettel! Már akkor jó ideje nem találkoztunk, és én
megörültem, hogy: de jó, valami klassz történik Jimmel. Mert az az
igazság, hogy mielőtt elutazott Franciaországba, már eléggé rémes
állapotban volt, egy hülye alkoholista lett belőle, Hollywood szégyene.
Mindenki csak lesajnálta. Világosnak tűnt: azért megy el, hogy új életet
kezdjen, és már látszott rajta, hogy el is kezdte. Megvolt még ugyan a
nagy szakálla, de már leadott a kilóiból, nagyon jól nézett ki, és eleven
volt, mi több, mosolygott. Azt mondtam: »Jim! Remekül nézel ki! Hogy
vagy?« Csak annyit felelt: »El akartam búcsúzni. Franciaországba
megyek.«
JIM NEM SOK HOLMIT VITT MAGÁVAL. Elvitte két filmjének, a Feast of
Friendsnek és az HWY-nak egy-egy kópiáját, annyi jegyzetfüzetet,
amennyit csak megtalált, a kiadatlan verseinek gépelt kéziratait, a két
magnószalagot a felvett versekkel, a Super 8-as filmfelvevőjét, néhány
példányt a versesköteteiből, a személyes fényképgyűjteményét (benne
a róla készült diákat, egy új Joan Baez-képet, a miami tárgyaláson
készült fotókat, és pár válogatott nagyméretű fényképet magáról),
néhány értékes könyvet meg ruhákat. A könyvtárát meg pár dossziéját
Pam lakásán hagyta, és megbízta a Doors könyvelőjét, hogy fizesse a
lakbért, míg ők nincsenek otthon. A kutyát Judy Courson vette
magához.
Jim halogatta az indulást. Egy barátnőjének abortusza volt. Jim előbb
megpróbálta rávenni, hogy tartsa meg a gyereket, de miután a lány
nem volt rá hajlandó, Jim mellette maradt, amíg túlesett a
beavatkozáson. Egyérintőzött még egyet a barátaival. Az utolsó
hétvégén, mielőtt elment, Babe Hill meg ő fogták a Doors motoros
jachtját, bepakoltak pár gramm kokaint meg néhány csajt, és
elhajóztak a Catalina-szigetre egy alkoholgőzös kiruccanásra. Az
átkelés viharos volt, de aztán egy olyan hotelszobát kaptak, amely az
avaloni öbölre nézett, és egy hatalmas, sörökkel kísért villás reggelit
költöttek el a Big Mike nevű helyen, melynek drogos híre volt.
Az utolsó, Los Angelesben töltött napok egyikén Jim újra találkozott
Tom Bakerrel, akit már vagy egy éve nem látott. Babe Hillt állandóan
maga mellett tartotta. Március 8-án elmentek megnézni az Ali-Frazier
bokszmeccs közvetítését New Yorkból. Aztán megvívták a saját
bokszmeccsüket valami rosszarcúakkal, akikkel a Palmsban sikerült
összeszólalkozni a pool-asztal fölött. Sétálgattak Venice Beachen, és a
Santa Monica Pier-re mentek ebédelni. Aznap este telefonált Pamela
Franciaországból az örömhírrel, hogy talált egy lakást, ahol együtt
élhetnének. Jim másnap reggel bejelentette a barátainak, hogy aznap
éjjel indul Párizsba. A Doors többi tagjával már nem találkozott. Ray
később elmondta: meglepve hallották, hogy Jim tényleg elutazott.
Babe vitte ki Jimet a repülőtérre. Az Air France gépének indulására
vártak, és közben beültek a koktélbárba. Frank és Kathy Lisci-andro
meg Alain Ronay is ott voltak, hogy szerencsét kívánjanak, és italokat
rendeltek. Élénk beszélgetést folytattak. Jim arról az álmáról beszélt,
hogy vesz egy öreg templomot Dél-Franciaországban, és átalakítja: ott
fog lakni és írni. Mire a harmadik kört megitták, Jim gépe fel is szállt.
Babe-nek kellett másnap kivinnie megint, és felrakni a repülőre. A
számítógépes nyilvántartások előtti korszakban az égvilágon senkinek
fel nem tűnt, hogy Jim Morrison illegálisan távozik az országból, az
óvadéki rendszabályokat megsértve elszökik a rá váró hat hónapos
börtönbüntetés (és az ezzel kapcsolatos fenyegetések) elől.
Franciaország ekkor már biztonságos menedéke volt amerikai fiatalok
százainak, akik a vietnami behívó elől szöktek ide, de néhány legendás
rocksztárnak is, akik a büntetésszámba menő adóztatás elől
menekültek, illetve a túlságosan puritán igazságszolgáltatás elől,
amely állítólagos erkölcstelen viselkedésük miatt akarta meghurcolni
őket. (Ha valakit Amerikában közszemérmet sértő cselekmény miatt
ítéltek el, ez a francia hatóságoknak még nem volt elégséges indok a
kiadatásra.) Pamelának egy dologban igaza volt. Jimnek, az első olyan
rocksztárnak, aki kiszállt az egészből, Párizs volt a legmegfelelőbb
hely, hogy új karriert kezdjen a költészet és a film területén.
Jim Morrison 1971, március 12-én kora reggel érkezett az Orly
repülőtérre. Taxival ment az V György Hotelba, ahol megmutatták neki
Pamela szobáját. A kopogásra senki sem válaszolt. Amikor Jimet
beengedte a portás, a szoba üres volt és hideg, mintha már egy ideje
nem lakná senki. Jim átment az utca túloldalára, a Bar Ale-xandre-ba,
rendelt egy dupla whiskyt, és várta Pamelát.

A FÉNY VÁROSA
A PÁRIZSI ARANYIFJAK bizonyos köreiben Pamelát „Pamela Morrison”-
ként ismerték, a híres amerikai rocksztár feleségeként. A Saint Germain
drága helyein már ismerték a hűvös kaliforniai szépséget, divatos
ruháival, hosszú, egyenes hajával, kifogyhatatlan hitelkártyájával: a
Café de Flore-ben, a Les Deux Magots-ban és a Brasserie Lippben gyakran látták
őt a fiatal, jó kapcsolatokkal rendelkező Jean de Breteuil vikomt
társaságában. Pamela ismeretségi köre fiatal modellekből, színészekből
és pár diplomatából állt, valamint a kávéházakban lebzselő les minets-
ből (homokos, divatos fiatalemberekből) és les michetons-ból (jóképű,
kifogástalanul öltözött, tip-top fiatal srácok, akik a Drugstore környékén
jöttek-mentek, és szolgálataikat a negyed divatos, de magányos
hölgyeinek tartogatták). Jeanon keresztül barátkozott össze Pamela a
bakfiskülsejű modellel és színésznővel, Elizabeth Lariviere-rel,
művésznevén „Zozó”-val. Zozo egy nagy lakásban lakott a Szajna jobb
partján, és mikor Pamela meghallotta, hogy Zozót valami munka délre
szólítja, elintézte, hogy amíg Zozo távol van, a lakását Jim bérelje azon
a tavaszon.
Valamikor 1971 márciusának közepén foglalta el Jim a negyedik
emeleti lakás második legnagyobb hálószobáját. A lakás a negyedik
kerületben, egy szép Beaux Arts-épületben volt, a Rue Beautrellis 17-es
száma alatt. A hatalmas, kissé már lerobbant lakás teli volt a
nagypolgári élet kellékeivel. Márványkandallók, parketta, gipszstukkó
körben a falakon – a szalon plafonján pedig festett kék ég és pufók
felhőcskék. Az itt-ott szivárgó fürdőszoba rossz szagot árasztott (a
régimódi francia csatornavezetékek miatt), volt benne egy bidé, egy
vécé és egy keskeny, csempézett fürdőkád kézi zuhannyal. (Zozo a
saját szobáját lelakatolta, mielőtt elutazott.) Jim szobájába besütött a
kelő nap, és a bőrrel borított íróasztalt mindig arrébb húzta a nagy
ablak előtt. A nap múltával rendszerint íróasztalostul átköltözött a lakás
hátsó traktusába, hogy délután a hátsó udvarra tűző napban
sütkérezzen. Szemben, az udvarban egy zongorista lakott, akinek
mindennapos gyakorlását Jim szerette hallgatni. A lakáshoz tartozó
lépcsőházi postaládára Jim egy kézírásos cédulát ragasztott: „James
Douglas”.
A fennmaradt jegyzetfüzetek tanúsága szerint Jim rögtön nekiállt,
hogy felfedezze Párizst. Meglátogatta a barátját, Agnes Vardát a rue
Daguerre 84. alatti otthonában. Jim egy kicsit játszott Agnes
kislányával, Rosalie-vel. De leginkább csak ücsörgött a kertben
Ágnessel és annak néhány barátjával. Varda később ezt mondta a
német újságírónak, Rainer Moddermann-nak: „(Jim) egyetlen fölösleges
szót se szólt. Nem szeretett pletykálni. Akkortájt elég gyakran
találkoztunk, de nem mondhatnám, hogy sokat beszélgettünk volna.
Tiszteletben tartottuk. Amikor Párizsba jött, leginkább arra vágyott,
hogy itt maradhasson inkognitóban, és a verseit írhassa.” Jim elmondta
Vardá-nak, hogy magával hozta mindkét filmjét, és szeretné, ha
Párizsban pár helyen ezeket levetíthetné. Varda azt felelte Jimnek,
hogy erre valószínűleg még várni kell egy kicsit az Amerika-ellenes
politikai légkör miatt, s hozzátette, hogy majd meglátja, mit tehet.
Pamela később azt mondta Jimnek, hogy ő nem szereti Vardát. Mire Jim
any-nyit jegyzett meg, hogy ha Párizsban netán valami gond akadna,
akkor Varda az, akiben Pamela teljes mértékben megbízhat.
JIM ELEINTE JEGYZETEKET KÉSZÍTETT a marais-beli barangolásairól, a régi
városrészről, ahol lakott. A reneszánsz idején ez volt Párizs
legelegánsabb negyede, de ekkorra divatos, bohém környék lett belőle,
melyből grandiózus épületek emelkedtek ki, a múlt tanúi. Jimet
vonzották a Bastille tér forgalmas kávéházai. Pamelával sokat járták a
nyüzsgő, mára már felszámolt Les Halles-t, a nagy termény– és
bolhapiacot. A rue des Rosiers-n a zsidó populáció volt izgalmas, a rue des
Franc-Bourgeois-n a menő üzletek, a rue Saint-Antoine környékén lévő
középkori utcákon pedig a rengeteg kocsma, amelyekbe főleg
homokosok és leszbikusok jártak.
Pamela egy párizsi barátja, Victor Lamy néha elkísérte Jimet a
sétáira. Ο mesélte hogy Jim kora délután bukkant elő a házból, ahol
lakott, kisétált a boulevard-ra, hogy megvegye az International Herald
Tribune-t. Kedvenc útvonalán visszasétált a rue Beautrellis-n, elhaladt a
Theatre Espace Marais előtt (ahol akkor éppen Beaumarchais darabját
játszották, a Figaro házasságát), tovább a nagy és vidáman lármás
általános iskola, a l'École Massillon előtt, míg a Szajnához nem ért. Ott a
Pont Marie-n besétált a folyó közepén lévő szigetre, az Ile Saint-Louis-ra.
Abban az évben a tavasz korán jött, és a verőfényes napokon Jim
gyakran üldögélt a sziget csúcsán lévő söröző kinti asztalánál egy-két
sör (Kronenbourg vagy Stella Artois) mellett. így felfrissülve Jim átkelt a
gyaloghídon az Ile de la Citére, ahol néha bement a Notre-Dame-ba,
hogy az egyik csöndes kápolnában gyertyát gyújtson.
Victor Lamy arra emlékszik, hogy Jim nagyon szerette az utcai
zenészeket. Párizsban mindenütt szólt a zene: amerikai srácok
gitárokat nyúztak a place Saint-Michelen, európai fiatalok hegedűket
nyaggattak, az angol meg az ír utcai zenészek és a cigányok
tangóharmonikáztak a metróban. „Jim rendszerint minden pénzét
odaadta ezeknek a jöttment zenészeknek”, mesélte Lamy. „Megállt
szinte mindegyiknél, hogy meghallgassa, és mindegyiknek adott pár
frankot, de akár nagy pénzt is, ha csak az volt nála. Itt őt senki sem
ismerte. Ez a szabadság új volt neki. Velúrzakót hordott, szép frakk-
inget és kordnadrágot. Pont úgy nézett ki, mint bármelyik huszonhét
éves amerikai diák, aki a Sorbonne-on posztgraduális képzésre jár.”
Jim aztán átkelt a bal partra. Néha végigsétált a folyóparton, és
böngészett a könyves standokon, máskor meg a Sorbonne-on vágott
át, Párizs egyetemén, és itt is elidőzött a számos könyvesboltban.
Párizsban az 1968-as forradalmi események még mindig elevenen
hatottak, és Jim gyakran állt meg az utcán diákdemonstrációk miatt:
lenyűgözve nézte, ahogy ezek nemegyszer kisebbfajta utcai harcokba
csaptak át. (A kormány éppen a Latin Negyed utcáit aszfaltozta, mert a
68-as tüntetők felszedték a város hagyományos kockaköves
útburkolatát, hogy a rohamrendőröket megdobálják vele. 1971-ben Jim
Morrison még láthatta a régi párizsi utcákat, mielőtt azok végleg
megváltoztak.) Jim néha beugrott Pamela törzshelyére, a Café de Flore-
ba, ami valamikor az egzisztencialista Sartre és De Beauvoir kedvenc helye
volt, néha pedig a Deux Magots-ba, ahonnan viszont egykor Hemingway
és Scott Fitzgerald szemlélték a szemközti Saint Germain-des-Près, a
legöregebb párizsi templom homlokzatát. Jim-nél mindig ott volt a
spirálos jegyzetfüzet vagy egy újság, és gyakran bújt a lapokba. (Azon
a tavaszon sokszor felismerték őt, és le is fényképezték fiatal amerikai
turisták – egyszer amint épp szivarozott.) Jim ezután rendszerint
visszament a folyó másik partjára, felszállt az egyes metróra a Louvre-
nál, kiszállt a Saint Paul állomáson, és hazasétált a rue Saint-Antoine-on,
ahol bevásárolt: egy üveg whiskyt, egy zacskó friss epret, egy kis
baguette-et.
Ha szép volt az idő, de nem volt kedve sétálni, akkor Jim gyakran
időzött a csodálatos Place des Vosges-on, ami két háztömbnyire volt a
szobájától. Ez a tizenhetedik században épült, vörös téglás
lakóházakkal övezett tér általában teli volt gyerekekkel és a
nevelőnőikkel, és Jim órákig is elüldögélt itt: írogatott vagy csak
elnézte a homokban játszó gyerekeket. Ez Franciaország
történelmének egyik legmozgalmasabb helye: volt itt lovagi torna, állt
itt királyi palota, vonultak erre reneszánsz katonai parádék. A tér egyik
sarkában, a 6-os szám Victor Hugo háza volt, a 8-as szám alatt viszont
Théophile Gautier lakott, a Hasis költeményének alkotója. Reggelenként,
mikor Jim fölébredt – vagy magához tért –, gyakran jött le a tér
északnyugati sarkán álló Ma Bourgogne-ba kávéra és croissant-ra. Sok
embernek mondta azon a tavaszon – köztük Philip Daleczkynak is –,
hogy a Place des Vosges a kedvenc helye Párizsban.
PHILIP DALECZKY ZOZO BARÁTJA VOLT. Magas, szimpatikus, húsz év körüli.
Jól beszélt angolul, gitározott, és éppen egy majdnem halálos
motorbalesetből lábadozott. Jim azonnal megkedvelte. Amikor Zozo
Párizsban volt, Jim és Philip sok időt töltöttek együtt a lakásban. „Jim
csöndes volt, nagyon csöndes, ezért mi is csöndesek lettünk
körülötte”, meséli Philip. „Úgy viselkedett, mint aki éppen felépülőben
van valamiből, és most próbál megint erőre kapni. A modorossága,
ahogy nagyon lassan beszélt, szinte már nőiesnek hatott. Én nemigen
tudtam, ki ő, úgyhogy nagyon oldott volt a kapcsolatunk. Párszor
elmentünk a lányokkal a negyedben vacsorázni vagy csak egy
kocsmába a Marais-ben vagy a Les Halles-ban. Jim és Pam nem
beszéltek franciául, ezért ők ketten mindig együtt voltak. De mi mindig
jól megértettük egymást, és én tényleg nagyon kedveltem.”
Egy nap Philip és Zozo eljöttek, hogy Zozo lezárt hálószobájában
letegyék Zozo drága szőrmebundáját. Mikor beléptek a lakásba, rögtön
érezték, hogy nagyon feszült a hangulat, mintha Jim és Pam
veszekedtek volna. Zozo és Pam váltottak pár szót, mialatt Philip leült
Jimmel. Távozáskor, a lépcsőházban Zozo odasúgta Philipnek: „Pamelát
épp most kefélte meg egy micketon.” Philip megkérdezte, honnan
tudja. „Most mondta el – mint nő a nőnek.”
EGY ÁPRILIS ELEJI DÉLUTÁNON Jim a l'Astroquet teraszán iddogált, a Saint
Germain boulevard egyik bisztrójában. A szomszéd asztalnál amerikaiak
telepedtek le, és ő szóba elegyedett velük. Azt mondta, hogy nyelvi
nehézségei vannak Párizsban, és az ebből fakadó izoláltság kezd az
idegeire menni. Örült, hogy ismerős beszédet hall. Az amerikaiakról
kiderült, hogy a Clinic együttes tagjai, akik szerettek volna Európában
is népszerűvé válni. A zenekarvezető, Phil Trainer végül rákérdezett: ő-
e Jim Morrison? Jim bólintott. Nem tudták, hogy Párizsban van,
mondták. „Nem is tudja senki”, mondta Jim. Előkerültek a gitárok, és
vagy egy órán át énekelgették együtt a bluesokat. Végül mindannyian
Pamela egy ismerősének lakásába keveredtek, ahol bort és whiskyt
ittak. Jim rengeteg cigarettát szívott, állandóan köhögött, és úgy
berúgott, hogy végül be kellett tenni egy taxiba. Öt percre volt
szüksége, hogy eszébe jusson a címe.
Amikor Jim megérkezett Franciaországba, visszafogta az ivást, de
egy hónap elmúltával újrakezdte, és a folytonos, kényszeres dohányzás
is egyre inkább éreztette a hatását. Amikor Jim áprilisban vért köpött,
Pamela elvitte Neuilly-be egy amerikai kórházba. A vizsgálat és a
mellkasröntgen semmilyen kóros elváltozást nem mutatott ki, de azt
tanácsolták Jimnek, hogy pihenjen, s ha lehet, utazzon melegebb
éghajlatú vidékre.
Jim és Pam a Cote d'Azurre gondoltak, ahová a Rolling Stones épp
akkoriban vonult önkéntes száműzetésbe, a magas adók elől
menekülve. Jim azonban inkább Spanyolországra volt kíváncsi, még
inkább Marokkóra, úgyhogy április ίο-én egy bérelt kocsiban délnek
indultak a buja és nedves európai tavaszban.

A MÓROK FÖLDJE
JIM MORRISON a bérelt Peugeot szedánt kényelmes tempóban vezette
dél felé, Lyon irányába, és utána fordultak Spanyolország felé.
Franciaország délnyugati részén áthaladva felvettek pár stoppos lányt,
majd megaludtak Toulouse-ban. A borongós időnek vége lett, amint
átkeltek a Pireneusokon, és Katalóniában már napsütésben mentek
tovább. Mindketten filmeztek közben a Super 8-assal, és az egyik
filmfelvételen, ami a madridi Prado múzeumban készült, Jim látható,
amint mozdulatlanul bámulja Hieronymus Bosch hatalmas festményét,
„A gyönyörök kertjé”-t, amiről még az egyetemen dolgozatot írt. Ezen
elátkozott figurák százai nyüzsögnek válogatott kínok között vergődve.
Jim egy órán át ült a kép előtt, teljesen elvarázsolva. Andalúziába
mentek tovább, ahová Jim már évek óta el akart zarándokolni.
Granadában megnézték az Alhambrát, a hatalmas mór palotát, melyet
kertjei, építészete és fasorai a világ egyik csodájává tettek. Jimre olyan
nagy hatással volt a költői hely, hogy mindenképpen vissza akart jönni
több egymást követő napon is. Pamela lefilmezte, ahogy a nagy,
kőoroszlánok őrizte szökőkútnál ült. Jim felállt, arcán elragadtatott
mosoly, kitárt karral elindult a kamera felé, egészen addig, míg az
utolsó filmkockán már csak a szeme látszik.
 A bérelt autót otthagyták valahol, amikor megtudták, hogy a
biztosításuk csak a Gibraltári-szorosig érvényes. Tangier-ben két helyen
is laktak: a Hotel Minzeh volt az egyik, a másik pedig Paul és Talitha
Getty fényűző palotája. Paul a Getty Oil vállalat alapítójának volt a
legidősebb fia. Talitha pedig egy gyönyörű holland színésznő, aki Jean
de Breteuil jó barátnője meg a „kliense” is volt: a férje és ő ugyanis
mindketten heroinisták voltak. (Talitha Getty még abban az évben
meghalt Rómában herointúladagolásban.) A város európai részében
vásárolgatva Jim megvette Paul Bowles regényét, a The Sheltering Sky-t az
Avenue Pasteurön a Librarie des Colonnes-ban.
Jim és Pamela repülővel mentek tovább Marrákeshbe, a sivatagi
karavánok ősi célállomására, ahol Breteuil komtessz lakott, Jean anyja,
az ott élő franciák nagyasszonya. Az óváros nyüzsgésétől távol eső
egyik nagy birtokon élt, öreg pálmafákkal övezett oázisban, a Taylor
Villa luxuskörülményei között. Jean éppen akkor Keith Richards londoni
házában lapult, Madame de Breteuil azonban már ismerte Pamelát, és
meleg fogadtatásban részesítette őt is meg a „férjét” is. A villa
toronyszobáját kapták meg, körpanorámával az Atlasz-hegység
hófödte csúcsaira. A komtessz elmesélte nekik, hogy a háború után
Winston Churchill is gyakran szállt meg abban a szobában, amikor
festeni jött Marrákeshbe.
A ház egyik szolgája lett a kalauzuk, és ők napokat töltöttek el az ősi
város, a „medina” bazárjainak felfedezésével. Jim imádta a girbegurba,
homokos utcákat, a sötét átjárókat, a sárból tapasztott falakat. A nők
mind fátyolt hordtak, a férfiak pedig úgynevezett dzsellabát, hegyes
csuklyával, ami elrejtette őket. A hangok és a szagok afrikaiak voltak,
írta Jim egy jegyzetfüzetben (amit aztán ott hagyott). Gyakran
vacsoráztak a Djemaa el Fina, a „Holtak tere” erős illatú, nyitott
éttermeiben. Régen itt álltak meg a Szaharát keresztülszelő sószállító
karavánok, ma pedig buszpályaudvar és piactér van itt. Vacsora után
akrobaták csapatait és tradicionális zenét játszó zenekarokat néztek,
akik versenyeztek a baksisért. Jim nagy figyelemmel hallgatta a
hivatásos mesemondókat, akik emelt hangon elbeszélt varázslós és
dzsinnes történeteikkel a vidékiek hatalmas tömegét vonzották. A
fennmaradt Super 8-as filmkockákon Jimet és Pamelát lovas szekéren
viszik ki este a Menara-oázisba, miközben a hegyek mögött épp megy
le a nap.
A forró sivatagi levegőben Jimnek úszni támadt kedve, ezért
átköltöztek a Hotel Marrakechbe, ahol volt úszómedence. Egy délután
Pamela épp lesétált a medencéhez, rajta a bazárban frissen vásárolt,
fehér selyemdzsellaba. Egy jó pasit vett észre, aki valami csajokkal
beszélgetett. Ahogy közelebb ment, rájött, hogy Jim az, aki az éjszaka
meglepetésszerűen leborotválta a szakállát. A haja hátra volt fésülve.
Megint úgy nézett ki, mint régen. Később, Kaliforniában Pamela azt
mesélte a barátainak, hogy abban a káprázatos pillanatban ő megint
fülig beleszeretett Jimbe.
 AZ ÚTJUK HÁROM HÉTIG TARTOTT.
1971. május 3-án Jim és Pam
Marrakeshből Casablancába repült, majd onnan Párizsba. Amikor
hazamentek a lakásba, Zozo és pár barátja ideiglenesen épp ott
tanyáztak, ezért Jim és Pam kivettek egy szobát a l'Hotelben, egy kicsi,
drága szállodában a rue des Beaux-Artson. Ez a szálloda híres volt a
diszkréciójáról, és sok híresség érezte itt jól magát. Híres volt arról is,
hogy az egyik szobájában halt meg Oscar Wilde. (Utolsó szavai ezek
voltak: „Vagy ez a tapéta megy innen – vagy én.”) Pamela nagy
gondban volt, mert Breteuil vikomt Londonban tartózkodott, neki
viszont heroin kellett volna. Jim azt mondta Zozo egyik barátjának,
hogy nem akarja, hogy Pamela az utcán próbáljon meg felhajtani
magának heroint, és állítólag hozzátette: „Különben is, az ilyesmi
férfidolog.” Nem sokkal később Jim Morrison a Café de Flore-ban üldögélt
egy barátjával, és odaköszönt nekik a Paris Match egyik fotósa, mert
ismerte Jim barátját. Pár perc múlva a barát odament a fotóriporterhez,
hogy megkérdezze, nem tudja-e, hol szerezhetnének heroint Jim
Morrisonnak?
A heroinnal élő, tehetős párizsiak általában a Rock and Roll Circusba
jártak, késő éjszaka. A Circus egy nagy diszkóklub volt a rue de Seine-en,
amelyet a hatvanas évek nagy amerikai tánctermeinek mintájára
alakítottak ki. A falakra angol rocksztárokat festettek, bohócruhában
(például Jimi Hendrixet). A klub arról volt híres, hogy két évvel
korábban ott játszott a Led Zeppelin, ekkorra azonban elég rossz hírű
hely lett belőle a sötét, alagsori vécék környékén zajló
drogkereskedelem és szexuális szolgáltatások miatt, de így is gyakran
tömve volt nagyvilági aranyifjakkal és francia filmszínészekkel. Az
újfajta kínai heroint („China White”) nyíltan árulták a klub sötét
zugaiban. Jim egyik noteszbejegyzését halála után publikálták az
írásait gondozók: „A kínai narkósok végül úgyis elkapnak.”
Jim megszerezte Pamelának a heroint, de az önpusztításban ő sem
maradt le. Míg Pamela a heroinnal ütötte ki magát, ő rengeteget ivott,
és még a l'Hotelban elővette szokásos mutatványait. Egy esős hajnalon
Jim kinyitotta a második emeleti szobájuk magas ablakát, hogy egy kis
levegőt engedjen be, majd fölállt az ablak előtti kovácsoltvas korlátra.
Pam éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor Jim elvesztette az
egyensúlyát, vagy éppen magától ugrott le, és leesett az ablakból.
Hangos puffanás hallatszott. Pamela az ablakhoz szaladt, és meglátta
Jimet, aki kiterülve feküdt egy parkoló autó tetején. Amikor Pam leért
az utcára, Jim már a sarat törölgette a velúrzakójáról. Pam megpróbálta
felvinni magával, hogy feküdjön ágyba, míg ő orvost hív, de Jim azt
mondta, hogy majd később találkoznak, és elment inni valamit.
Pár hétig a l'Hotelban laktak, aztán visszaköltöztek a rue Beau-trellis-
re. Alain Ronay, Jim régi UCLA-s barátja májusban valamikor Párizsba
érkezett, és csatlakozott hozzájuk. Ronay beszélt franciául, és
segítésükre volt, ha valamit el kellett intézni. Segített Jimnek felcipelni
a tűzifát a lépcsőkön, mert Jimnek nem volt elég meleg az épület, és
azt mondta, hogy csak akkor nem fázik, ha a tűz mellett ül. Pamela
legtöbbször transzban volt, betépve. Jim haragosnak látszott:
frusztrálta, hogy Pamela nem is vele él igazából, hanem éli a saját
független életét a barátaival. Ahogy az idő melegebbre fordult, Jim
szinte minden délután kisétált a Place des Vosges-ra, leült a homokozók
melletti platánok árnyékába, és írogatott a spirálfüzeteibe. Egy nap,
mikor kinyitotta a Herald Tribune-t, meglátta benne Edie Sedgwicknek,
Warhol régi múzsájának a nekrológját. Kaliforniában érte a halál, túl
sok barbiturátot vett be.

EGY AMERIKAI PÁRIZSBAN

1971 MÁJUSÁBAN Gilles Yéprémian még csak egy tizennyolc éves
rockrajongó volt, aki a barátaival néha elment a Rock and Roll
Circusbe, azt remélve, hogy meglátja ott valamelyik ideálját. Egy késő
este (május 8-án) éppen a franciák rocksztárját, Johnny Hallydayt
figyelte, ahogy az a barátaival a klub éttermében duhajkodott. Johnny
egyre hangosabban, egyre bosszantóbban viselkedett, és a klub
kidobólegényei köré gyűltek. Gilles hirtelen meglátott – saját szavaival
– „egy árnyat”, aki átlépett a bal válla fölött. Kiderült, hogy Jim
Morrison volt az, aki éppen úgy döntött: a zsúfolt klubból az asztalokon,
illetve a többi vendég ölébe lépve fog távozni. A sötétben borultak az
italok. Dőltek a gyertyák. Kiabált mindenki.
„Eredetileg Hallydayt akarták kidobni a Rock and Roll Circus-ból”,
idézte föl Gilles az esetet, „de őt nem lehetett, mert a pasas nemzeti
ikonnak számított. Egyszerűbb volt Jimet kidobni, mert őt ott senki sem
ismerte. Úgy nézett ki, mint bármelyik amerikai diák, aki zöld katonai
zubbonyban, farmerban és csizmában járja Európát.”
A kidobólegények a fölöttébb részeg Jimet kirakták a klub fedett
bejáratához. Gilles Yéprémian felismerte Jimet, és utánuk ment. Jim
megpróbált visszamenni, de egy kidobóember elállta az útját, és ő
elesett. Akkor rugdosni kezdte az üvegajtókat a csizmájával, és nagyon
úgy nézett ki, hogy ellátják a baját. Yéprémian ekkor lépett közbe.
„Megszólítottam: »Jim? Te vagy, Jim?« Mire ő félrenézett, és azt
mondta: »Yeeeah.« Mire én: »Oké, oké, menjünk innen! Gyere velem!«„
Gilles talpra segítette, és berángatta Jimet egy ott parkoló taxiba a rue
de Seine-en.
Gilles kérdezte ugyan Jimet, hogy hová szeretne menni, de Jim már el
is aludt. Gilles-nek csak egyetlen ötlete volt, hogy hol lehetne elrejteni
egy csontrészeg amerikai rocksztárt: a barátjának, Hervé Mullernek a
lakásában, aki ismert francia rockkritikus volt, és az első francia Dylan-
szakértő. Gilles megadta a sofőrnek Hervé címét -Place Tristan-Bernard 6. –,
és a taxi elindult. A kelő nap éppen rásütött Párizsra, és Jim magához
tért, amikor a Szajna fölött, a Concorde hídon haladtak át éppen.
„Állítsd meg az autót!”, kiáltotta és kiugrott. Gilles kifizette a sofőrt, de
megkérte, hogy várjon. Jim felpattant a híd kőkorlátjára, kiabálni
kezdett, és Gilles attól félt, hogy a folyóba ugrik. A jelenet két, autóval
járőröző párizsi rendőr figyelmét is felkeltette, akik lefékeztek, hogy
megnézzék: mi folyik ott. »Jim!”, suttogta Giles. Vigyázz! Jönnek a
rendőrök.”
„Mocskos disznók!”, bömbölte Jim. Gilles visszatuszkolta Jimet a
taxiba, de a sofőr nem nagyon akarta tovább fuvarozni őket. Jim erre
egy kötegnyi frankot dobott az első ülésre. Ez csak jobban
felbosszantotta a sofőrt, és visszaadta a bankókat.
Mire odaértek Hervé lakóhelyéhez, Jim megint ordítozni kezdett. Gilles
rimánkodott neki, hogy maradjon csöndben (hajnali öt óra volt), és
elindultak fölfelé a lépcsőn. Gilles támogatta Jimet, de így is negyven
percbe telt, míg felértek Müller lakásához. Félúton, miközben Gilles,
akár egy hegyi vezető, Jimet noszogatta, Jim odafordult hozzá, és azt
suttogta színpadiasan: „Cssss! Mindenki alszik, a francba.”
Végül bekopogtattak. Bent a fiatal író is aludt a barátnőjével, Yvonne
Fuquával. Hosszas várakozás után a lány nyitotta ki résnyire az ajtót.
(Ő belga volt, csak vendég itt, és azt gondolta, a kopogtatás rendőri
házkutatást jelent: előbb kidobálta a drogot a hátsó ablakon.) Muller,
aki a legnagyobb francia zenei lapba, a Rock et Folkba írt, nemigen hitt
Gilles-nek. Gilles azt mondta Hervének: „Én vagyok az, és velem van a
Morrison.” Mire Hervé: „Ne hülyéskedj, Gilles, hajnali hat óra ναnΓ De azért
ajtót nyitott, és Jim – aki ekkorra már tényleg kész volt – bebotorkált a
hálószobába. Ott rárogyott Hervé ágyára, és azonnal elaludt.
Megkísérelték elmozdítani onnan, de sikertelenül.
Hervé és Yvonne a hátralévő hajnali órákat a nappaliban töltötték,
hálózsákokban. Amikor Jim végül magához tért délután,
megmosakodott és felöltözött, bejött a nagyszobába, és megkérdezte
Hervé Mullertől: „Hol vagyok?”. Müller elmondta neki, mi történt. Jim
vállat vont, kölcsönkért egy hajkefét, és meghívta reggelizni Hervét
meg Yvonne-t a Bar Alexandre-ba. Az étel nagyon finom volt, Jim pedig
jó hangulatban beszélgetett velük filmekről, költészetről; és
megtanított Hervének néhány kaliforniai szlengkifejezést. Pameláról is
beszélt, elmesélte, hogy nemrég jöttek meg Marokkóból. Rendelt egy
üveg konyakot, aminek nagy részét meg is itta vizespohárból, nagyon
hamar berúgott, és kötözködni kezdett a környező asztaloknál ülő
vendégekkel: ennivalóval dobálta őket. (Rendszerint nem engedtek ide
be hippiket, de Jimet már ismerték, s minthogy rendszerint elképesztő
borravalókat osztogatott, békén hagyták őket.) Hervé, aki nem szerette
volna elszalasztani az alkalmat, végig fényképezett. Két óra múlva Jim
kitámolygott az Alexandre előtti, kedves padjához, és ott kifeküdt.
Amikor megpróbálták lábra állítani, magához tért, és kiabálni kezdett:
„Hová akartok vinni. Oda nem megyek! Nem és nem!” Szemlátomást
nem volt magánál, és tántorogva megindult.
Nagy nehezen visszacipelték Jimet Hervé lakásába. Jim botrányosan
viselkedett, nem akart bemenni a lépcsőházból, és olyan hangosan
kiabált, hogy az öreg házmester kihívta a rendőrséget. Mire azonban
kiérkeztek, Jim már aludt, és minden csöndes volt. Másnap sokáig
aludt.
Hervé Muller autóval hazavitte Jimet. Pamela otthon volt, és Hervé egy
kicsit tartott is tőle, hogy dühös lesz, amiért Jim két éjszakára eltűnt. De
Pamela, miután Jim bemutatta Hervét, csak eny-nyit mondott: „A, akkor
veletek volt.”
Másnap Hervé – aki megszagolta a nemzetközi sajtószenzáció
lehetőségét – megpróbált egy rövid interjút készíteni a Párizsban
rejtőzködő amerikai rocksztárral. Jim nem volt hajlandó a Doorsról
beszélni, hanem csak annyit mondott, hogy most éppen helyszínt
keres, ahol bemutathatja a magával hozott filmeket, az HWY-t és a
Feast of Friendset. Azt is említette, hogy venni szeretne egy régi
templomot valahol Franciaországban, ott akar majd lakni és írni. Azt
mondta Hervének, hogy a Doors-tagokkal már egy ideje nem
találkozott, de szerinte azok biztosan nélküle folytatják majd.
Mindössze ennyit lehetett Jimből kiszedni eddigi pályafutásával
kapcsolatban.
MÁJUS VÉGE FELÉ Jim visszaköltözött a rue Beautrellis 17.-be. Odahívta pár
hétre Alain Ronay-t a másik hálószobába, mert egyedül volt, és
társaságra vágyott. A Doors-irodától kapott egy bakelitpéldányt az L. A.
Woman-ből, és azt többször is meghallgatta. John Densmore azt
állította, hogy Jim felhívta őt Párizsból pár héttel később, és azt
kérdezte: hogy megy az új album meg az első kislemez, a „Love Her
Madly”. Ray Manzarek viszont arról beszélt, hogy valójában az izgatott
dobos telefonált Jimnek Párizsba, mert a Doors folyamatosan kapta –
és utasította el – a jobbnál jobb turnéajánlatokat, ugyanis még senki
sem tudta, hogy Jim kivált. Densmore állítása szerint Jim megígérte,
hogy visszatér, és akkor összehozhatnak egy L. A. Woman -turnét. (A
rossz nyelvek szerint viszont valószínűleg John Densmore lett volna az
utolsó, akit Jim Morrison Párizsból felhív.)
Gilles Yéprémian azt mondta, hogy mikor Jim megkapta a Doors-
lemezt, tényleg sokat emlegette, hogy vissza kéne mennie a
zenekarba. De abból, ahogyan erről beszélt, Gilles megérezte, hogy Jim
nem gondolja komolyan.
Bill Siddons arról számolt be, hogy háromszor beszélt Jimmel.
Mesélte, hogy Jim mindegyik alkalommal jó formában volt, és
vidámnak hangzott. Siddons Patricia Butler írónőnek ezt mondta:
„Megpróbáltuk rábeszélni, hogy jöjjön vissza, de mindig csak azt
kaptuk tőle: »A, most ne tervezgessünk! Marha jól érzem magamat.
Egy nap talán csinálunk egy új lemezt, de most hagyjuk tervezgetést!«
Jim Bob Greene-nel, a könyvelővel is tartotta a kapcsolatot: mindig
megkereste, amikor fogytán volt a pénze. Képeslapokat küldött a
Doors-irodába („a nők gyönyörűek és remek a kaja”), és leveleket írt
Michael McClure-nak meg egy barátnőjének San Diegóba. Pamelával
tettek egy egynapos kirándulást a Courson-kastélyba, egy Párizstól
délnyugatra lévő, régi, vidéki udvarházba, ami a kertjeiről volt híres.
Valamikor ezekben a napokban jegyezte le Jim az „As I Look Back”-
nek, annak a nosztalgikus versnek a két változatát, amely húsz éven
keresztül kéziratban maradt. Ronay később felidézte, hogy Jim
Párizsban gyakran beszélt szeretettel a szüleiről, és vicces történeteket
mesélt a gyerekkorából. Még mielőtt eljöttek Los Angelesből, Jim
tudomására jutott régi, haditengerészeti, családi ismeretségeken
keresztül, hogy az anyja aggódik az egészségi állapota miatt. Párizsban
Ronay beszámolója szerint Jim megkérte Pamelát, hogy hívja föl
Washingtonban a Morrison szülőket, és nyugtassa meg az anyját, hogy
a rossz egészségi állapotáról szóló hírek erősen túlzóak.
EGY NAP JIM ÉS PAMELA EBÉDELNI MENTEK Hervé Muller lakására. Hervén és
Yvonne-on kívül ott volt még Gilles Yéprémian és még egy zenei
újságíró, Henri-Jean Hénu. Pamela bizalmatlanul viselkedett, meg sem
szólalt, és elbújt Jim háta mögött. Kinyitottak egy üveg korzikai bort, de
Jim alig nyúlt a saját poharához. Hervé furcsállotta is, hogy Jim nem
rúgott be. Ehelyett megköszönte Hervé-nek, hogy segített rajta, amikor
részeg volt, és adott Mullernek egy szignált példányt a magánkiadású
An American Prayer-ből.
Gilles: „Jim nagyon barátságos volt, de a Doorsról nem lehetett vele
beszélgetni. Ha erre tereltük a szót, egyszerűen teljesen kikapcsolt.”
Hervé meséli, hogy Jim azt mondta: huszonhét évesen ő már túl
öregnek érzi magát ahhoz, hogy rocksztár legyen. Jim megemlítette,
hogy hamarosan egy svájci kirándulásra készülnek, de Yvonne azt
javasolta: menjenek Korzikára inkább, mert a bor, amit ittak, nagyon
finom volt, és mert ott az idő is szép. Pamela Jimhez fordult, és
megkérdezte: „Jaj, Jim, tényleg elmehetnénk oda?” Jim nevetett, és azt
felelte: „Persze. Jövő héten indulunk.”
Ebéd után leültek zenét hallgatni. Jimnek megmutatták Hervé
hatalmas lemezgyűjteményét, s megkérték: ő válasszon. Gilles mesélte,
hogy a délután fennmaradó részében Jim feltette Hervé összes Buffy
Sainte-Marie-lemezét.
Május 18-án Jim és Pam elindultak Korzika felé: először Marseille-be
repültek. Itt a repülőtéren ellopták Jim válltáskáját. Benne volt a
pénztárcája, az útlevele, a repülőjegyek és több jegyzetfüzet.
Visszarepültek Párizsba, ahol Jim új papírokat szerzett, és onnan
mentek Korzikára. Ott tíz napon át zuhogott az eső, ők pedig
unatkoztak. Ezen a kiruccanáson is készült filmfelvétel: Jim és Pam
boldogtalanul lézengenek egy gyászos sírkertben, miközben fölöttük
nagy, komor felhők gyülekeznek.
Június elején egy hosszú nyári estén Jim és Alain Ronay a Monmartre
magaslati pontján álló nagy, fehér templomhoz, a Sacré-Coeurhöz
vezető lépcsősor tetején álldogált. Egy fekete afrikai zenekar nyomta a
tamtamot, és Jim itt állt meg, hogy meghallgassa őket. Kelet felé
bámult, és megkérdezte Ronay-t, hogy mi az a nagy, zöld domb, ami
idelátszik a városon keresztül. Ronay elmondta, hogy az a Père Lachaise,
Párizs hatalmas temetője. Még Napóleon idejében nyitották, s ott
nyugszanak Párizs nagyjai: Chopin, Balzac és Edith Piaf. Jim azonnal meg
akarta nézni, de egy óráig tartott, amíg a taxijuk átküzdötte magát a
nagyvárosi csúcsforgalmon, és a temető kapuit már bezárták, mire
odaértek.
Jim és Alain Ronay pár nap múlva visszamentek a temetőbe.
Sétálgattak a nagy művészek csodálatos síremlékei és az rideg
burzsoázia díszes, tizenkilencedik századi sírkövei között. Amikor
Ronay azt találta mondani, hogy morbid dolog egy ilyen temető, Jim
tiltakozott, és azt mondta: neki tetszik a város közepén lévő temető
kísérteties nyugalma, és hogy feltétlenül itt szeretne nyugodni, a Père
Lachaise-ben, ha meghalt.

SENKI NEM TUDTA MEGMENTENI ŐKET

1971 JÚNIUSÁBAN Jim Morrison mindig egy fehér, a Samaritaine áruházból
való nejlonszatyorral járkált. Ebben rendszerint egy-két spirálfüzet volt,
egy dosszié Jim fotóival, az 1970-es születésnapján készített szalag a
versekkel, egy csomag Marlboro, egy Bic öngyújtó, két-három
golyóstoll, egy, Jean-Luc Godard-ral készült interjú fénymásolata az
Evergreen Review-bó\ („Film és forradalom”, készítette Kent Carroll)
meg egy cikk a Doorsról, melyet a. Jazz and Popból tépett ki („Újra a
Morrison Hotelban”). Az egyik jegyzetfüzeten ez állt: „Tape Noon” (Déli
magnófelvétel). Teli volt a halálról szóló versekkel, imákkal,
obszcenitásokkal, szerepelt benne az „American Night” egy változata,
és feljegyzések a párizsi utcákon látott tüntetésekről. Az utolsó lapok
egyikén csupán egyetlen, kétségbeesettnek tűnő sor állt: „Utolsó
szavak, utolsó szavak – El.” Jim Morrison minden valószínűség szerint
érezte már, hogy nincs sok ideje.
A hónap elején Jim és Pamela Londonba repültek pár napra. Egyszer
már voltak ott boldogok, 1968-ban, és talán most annak az emléknek a
nyomába eredtek. Alain Ronay már ott volt, ő foglalt nekik szobát a
Sloane Square-hez közeli Cadogan Hotelban. Pamela rögtön eltűnt egy
időre, valószínűleg a szomszédos Chelsea-be ment, a Cheyne Walkra,
ahol Jean de Breteuil lakott Keith Richards folyóparti házában, és
Marianne Faithfullnak adagolta a heroint, aki előadói karrierjét is meg
az előző barátját, Mick Jaggert is azért hagyta ott, hogy főfoglalkozású
drogos legyen.
Marianne az emlékirataiban ezt írta később: „Jean szörnyű pasas volt,
olyan, mint aki egy kő alól mászott elő. Talitha Gettynél találkoztam
vele, aki a szeretője volt. Valahogy összejöttem Jeannal. Az tetszett
benne, hogy az egyik szeme zöld volt, a másik meg sárga -és mindig
egy csomó drog volt nála. Minden a drogról és a szexről szólt nála.
Nagyon francia volt, és nagyon társasági ember. De csak azért volt
velem, mert előtte Mick Jagger barátnője voltam. A maga békaszerű
módján ez imponált neki.
Londonba együtt mentünk, Keith Richards házába. Keith és Anita
(Pallenberg) Franciaország déli vidékére költöztek. Jean meglátogatta
őket korábban odalent, és vitt nekik egy csomó szert, aminek persze
nagyon örültek. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy: „Figyelj csak, ha
Londonba mész, ugyan már, lakjál a Cheyne Walkon!” Aztán én is ott
éltem vele pár hónapig.”
Jim most már beletörődött Pamela függőségébe. Ronay-nak
egyenesen az volt az érzése, hogy Jim jobban érezte magát, amikor
Pamela be volt nyomva. Könnyebb volt így kezelni, és Jim nem is
titkolta, hogy már nem annyira érdekli az egész. Jim ezt mondta Ronay-
nek: „Csak két dolog közül lehet választani, haver. Mi már mindketten
választottunk. Én az élet oldalán vagyok. Ő a halál oldalán. Nem
tehetünk érte semmit… szóval ne is rágd magad miatta! Érted?”
Londonban egy este, mikor a King's Roadon mentek egy fekete
taxiban, Ronay elmesélte Jimnek, hogy Oscar Wilde-ot a Cadogan
Hotelban tartóztatták le szodómia vádjával, és később a párizsi
l'Hotelban halt meg. „Figyelj oda, nehogy túl szorosan a nyomdokain
haladj!”, ugratta Jimet Ronay. „Még a végén te is úgy végzed, mint
Oscar!”
Jim azonban nem nevetett, hanem elfordult, mintha Ronay szavai
fájtak volna neki. Ronay meg tisztára idiótának érezte magát.
Londonban egy rettenetes köhögési roham jött rá Jimre. Több mint
három órán át köhögött, és folyamatosan köpte ki a baljóslatú
rózsaszín váladékot. Azután elájult (valószínűleg egy szippantás heroin
után), és több mint egy órán át nehezen vette a levegőt. Pamela is be
volt nyomva, egy orvos nevét kérte a szállodától, de nincs nyoma,
hogy Jimet megvizsgálták volna Londonban.
Már néhány nappal később, újra Párizsban, amikor képtelen volt az
írásra koncentrálni, megint elment az amerikai kórház orvosához. Jim
még kövérebb volt, mint az előző orvosi vizsgálatakor, mert sokat evett
és ivott. Elmondta a doktornak az esést a l'Hotel ablakából, és azt is,
hogy ettől a régi lábsérülése újra előjött, és megint nagyon fáj. Jimnek
most is azt tanácsolták, hogy hagyja abba a dohányzást, vegyen vissza
az alkoholból, és (a kórházi dokumentáció szerint) fölírtak neki valamit,
ami csillapítja a görcsös köhögést. Ezektől a tablettáktól gyakran volt
aztán kába, és akkor képtelen volt írni. Jim egyik párizsi noteszának
egy teljes oldalát – melynek keletkezése erre a hónapra tehető – betölti
a sokszor leírt, nagy szenvedésről árulkodó sor: Istenem, segíts!
JIM EKKORIBAN fogadott fel egy fiatal kanadai lányt, Robin Wertle-t,
hogy legyen a titkárnője. A lány tudott franciául, és megkísérelte egy
kicsit rendbe rakni új főnökét. Robin dossziékba rendezte Jim összes
gépelt versét, és a tárolásukhoz vásárolt egy drága bőrtáskát. Szerzett
egy portugál takarítónőt, hogy tartsa rendben a lakást. Asztalt foglalt
Jimnek az éttermekben, és beváltotta a pénzét. Elment Jimmel venni
egy Olivetti írógépet, amin Jim elkezdte neki diktálni a hivatalos
leveleit. Kapott néhány többé-kevésbé érdekes filmszerep-ajánlatot
ugyanis, és pár rajongói levelet is megválaszolt, amelyek utolérték
„James Douglas”-t.
Néha beestek hozzájuk Pamela párizsi barátai, és ott szippantgatták
a heroint Pammel. Jim nem szerette őket, és ilyenkor elvonult a nagy
lakás egy távoli zugába Ronay-vel, aki tíz évvel idősebb volt, és szintén
rühellte ezeket a gazdag, flancoló, fiatal narkósokat. Amikor Jim szóvá
tette Pamelának a társaságát, Pam megfenyegette, hogy telipakolja a
kéglit „vattacukorral”, azzal a pehelyszerű, rózsaszín kínai heroinnal,
amit Jean de Breteuil szerzett az úgynevezett „francia kapcsolat”-tól
Marseille-ből. Ez sokkal durvább drog volt, erősebb, mint amihez ezek
a fiatal heroinisták hozzászoktak, következésképp abban az évben
Franciaországban rendkívül sokan haltak meg túladagolásban. Egy nap
Jim mintegy mellékesen odaszólt Ronay-nek, hogy ne is törődjön vele,
ha Pamela öngyilkossággal fenyegetőzne.
Egy másik jegyzetfüzetnek Paris Journal (Párizsi napló) volt a címe.
Ez egy hosszú, bűnbánattal és dühvel teli költemény, egy mell-
bevágóan keserű beszámoló, amely felidézi a hús csábítását („pinát
enni / míg az agyad tisztán forog”, a beatköltőket, a heroint
(„Remélem, a kínai narkósok elkapnak”), és a stoppos gyilkos
mindenütt jelen lévő kísértetét. Elégikus színekkel festve jelentek meg
a versben a párizsi helyszínek („A Notre-Dame gyertyaerdői”*). Ennek
a notesznak a lapjai szinte a drogok szagát árasztották. Az egyik lapon
csak egy sor szerepelt; „A mák uralja a földet. „ A legutolsó lapon egy
rajz: Jim rajza önmagáról, a várakozó stopposról, az üres út mellett.
(Mindkét noteszt, a Tape Noont és a Paris Journalt is Pamela visszavitte
magával Kaliforniába. Ezeknek a szövegeknek a részleteit a hagyaték
gondozói megjelentették 1990-ben.)
JÚNIUS 11-ÉN Jim megnézett egy színdarabot. Hervé Muller sajtosként
kapott jegyeket Robert Wilsonnak, az amerikai rendezőnek a Le Regard du
Sourd (A süket ember tekintete) című darabjára a Theatre de la Musique-
be. Pamelának nem volt kedve elmenni, úgyhogy helyette Alain Ronay
ment el. Színpompás avantgárd előadás volt francia nyelven, amit
nagyon feldobott Wilson merész színpadi látásmódja, mely az
építészetet a festészettel kombinálta. (Wilsont később híressé tette
együttműködése a zeneszerző Philip Glasszal, akivel az Einstein a
strandon című operán dolgoztak.) Azonban a cselekmény nagyon
lassan bontakozott ki, Jim elunta magát, és szomjas lett: el akart menni
az első felvonás után. Ronay rábeszélte, hogy maradjon, és aztán Jim is
lenyűgözve nézte a darab végső jelenetét, melyben a magukat holtnak
tettető, meztelen színészek veszik körül a forradalmár Marat holttestét,
akit fürdőkádjában gyilkoltak meg. A darab után egy kávéházba
mentek inni valamit. Jim megköszönte Hervé Mullernek az estét. Hervé
ekkor látta Jim Morrisont utoljára.
 AZ UTOLSÓ RAGYOGÓ ÉJSZAKA
JÚNIUS 15. KÖRNYÉKÉN valamelyik nap Jim Morrison sétálni indult.
Párizsban már kitört a nyár, és minden zöldellt, de a levegő mégis friss
volt valami északi szellőtől. Jim átment a Saint-Louis-szigetre, majd
tovább az Anjou rakpartra. Megállt a 17-es szám előtt, felült a rakpart
kőkorlátjára, és egy bejegyzést készített Charles Baudelaire-ről, aki
valamikor a ház padlásszobájában lakott. Ezután átment a bal partra,
el az Odéonig, ahol vett egy újságot. Volt a közelben egy olcsó,
második emeleti stúdió, amit egy korábbi sétáján véletlenül fedezett
fel. Most felment, és egy órára kibérelte a stúdiót, hogy meghallgassa
a versfelvételt, amit mindig magával hordott. Nemrégiben azon kezdett
aggódni, hogy a „master”-példányt, ami a Los Angeles-i Village
Recordersnél maradt, el fogják lopni, és kalózkiadást csinálnak belőle. A
stúdió hangmérnöke lejátszotta Jimnek a szalag részleteit, valamelyiket
kétszer is. Mielőtt Jim eljött, azt mondta, hogy esetleg szeretne egy új
felvételt is készíteni, és a stúdió tulajdonosa azt felelte, hogy jöjjön,
amikor csak akar.
Jim a Café de Flore-ba sétált innen, ahol néha ott találta Pamelát a
barátaival. A bár melletti nyilvános telefonról felhívta Agnes Vardát,
hogy megkérdezze: történt-e már előrelépés az ügyben, hogy a
Cinematheque Francais-ben levetítsék a Feast of Friends-et és az HWY-
t. Varda nem tudott semmiről beszámolni, csak arra emlékeztette
Jimet, hogy Franciaországban ezekről a – mostanra már kicsit porosnak
is mondható – kísérleti filmekről senki sem hallott. Politikailag pedig (és
1971-ben Párizsban mindennek politikai felhangja volt) nemigen
mutatkozott hajlandóság arra, hogy egy amerikai rocksztár gyilkos
fantáziáit levetítsék. A vietnami háború ebben az időszakban elvette a
máskor mindig kíváncsi franciák kedvét az amerikai kultúrától.
Jim kiment a Flore teraszára, és elkezdte rendelni a whiskyket, tisztán,
míg kellően be nem állította magát. Felfigyelt valami bosszantó ricsajra
a közelben, és meglátott két fiatal amerikait, akik az utcán zenéltek: a
kávézók közönségét pumpolták. A gitároson szarvasbőr zakó volt, az
énekesen meg cowboykalap. Nagy buzgalommal törték kerékbe
egymás után a Crosby, Stills, Nash & Young-dalokat. A már
meglehetősen ittas Jim Morrison azonnal a szívébe zárta őket. Miután
eljátszották a „Marrakech Express”-t, és egyetlen vasat sem kaptak
senkitől, Jim bemutatkozott nekik, és gálánsán meghívta őket egy
italra. Megemlítette nekik, hogy van a közelben egy stúdió, és
megkérdezte: van-e kedvük odasétálni vele, és felvenni valamit? A két
madár azt se tudta, mit higgyen:
„Na várj, haver! Te szórakozol velünk, mi? Biztos te vagy Jim
Morrison?”
Egy óra múlva már a stúdióban voltak. Fennmaradt az ekkor készült
tizenöt perces felvétel.
Jim meglehetősen elengedte magát. Beszéde erős részegségre utal,
és nagyon déli a kiejtése. A stúdió személyzetének szemlátomást nem
tetszett, hogy ennyire részegen állított be. A jól bejáratott stúdióban,
ahol reklámokat meg klasszikus zenei felvételeket szoktak készíteni,
Jimmel taktikusan közölték, hogy nagyon be vannak táblázva, ezért
legfeljebb fél órát maradhat a két alakkal, akiket magával hozott. Jim
az első öt percet arra szánta, hogy kedveskedéssel, hízelgéssel
megpróbáljon valami hangot kicsiholni a zenészekből. A gitáros, egy
ódivatú hippi-trubadúr, még csak konyított valamit a zenéhez, de az
énekesről, aki még mindig nem tudta elhinni, ami vele történik („Én,
Párizsban, Jim Morrisonnal egy stúdióban…!”) kiderült, mikor a
stúdióban kapott egy gitárt, hogy gőze sincs semmiről. Még az sem jött
össze nekik, hogy egy hangnemben játsszanak. A felvételen Jim
megemlíti, hogy az üvegfal túloldalán a hangmérnök a homlokát
ráncolja, és ezzel próbálta magyarázni: „Öööö… Biztos nem tud
hangszeren játszani.”
Jim megkérdezte a két hippitől, hogy mit szeretnének felvenni. A
gitáros három, kevéssé ismert számot mondott, de Jimnek megvolt a
saját terve. Azt mondta: „Próbáljunk ki valamit! Ezt én írtam”, és
belevágott az „Orange County Suite” (Narancs megye szvit) egy
megdöbbentő előadásába, abba a befejezetlen és még föl sem vett, a
barátnőjéhez szóló dicsőítő énekbe, amit legalább két Doors-lemez-ről
hagytak le.
A felvétel részegen készült, és leginkább rögtönzésnek mondható. A
zenészek kutyaütők voltak. Mégis, ha odafigyelünk (az egyik
kalózkiadásra, amiből azóta már több ezer CD-t eladtak),
meghallhatjuk Jim Morrison legutolsó előadását, két héttel a halála
előtt, ahogy spontán verssorokat és költői képeket ad elő harsogó
hangon a rideg szívű nőjéről, a saját fájdalmáról és a
kényszerképzeteiről, és mesterien komponálja meg a természetes
lejtésű sorokat a spontán rímmel:
Apja nem is beszél róla
És a nővére egy sztár
Gyémántokat szív az anyja
Ő a kocsiban alszik már.
De a kontrolszobában ülő hangmérnöknek mindez mégis rossz
viccnek tűnt, és mikor Jim kilenc perc múlva abbahagyta a szavalást, ő
intett, hogy meg akarja állítani a szalagot. Jim: „Oké, de szeretném
hallani. Visszajátszana nekünk?” Jim, miután kifizette a stúdió bérleti
díját, az összes maradék pénzét a két hippinek adta. A hangmérnök
átnyújtotta neki a magnószalagot egy dobozban. Jim pedig reszketős
kézírással, tintával ráírta a dobozra a sebtében összeállt utcai
zenekarának nevét: JOMO AND THE SMOOTHIES.
Jim június 2i-én, a nyári napéjegyenlőség éjszakáján végig fent j,
volt. Az ég szinte éjfélig világos maradt, és Jim órákon át sétált a
Szajna rakpartjain: kiélvezte utolsó ragyogó éjszakáját.
EGY MELEG SZOMBAT estén június végén Pamela a Café de Flore-ban
időzött, amikor összetalálkozott Los Angeles-i barátnőjével, Tere
Terebával, aki író akart lenni, és még régebben, a Themis indulásakor
kisegítette Pamelát. Tereba figyelmét nem kerülte el a „párizsi
lézengők gyanús társasága”, Pamela ismerősei, akik gyorsan
felszivárogtak a Flore emeleti éttermébe, hogy megszökjenek a teraszon
nyüzsgő turistáktól. Pamela meghívta Terét másnapra a rue Beautrellis-be
teára.
Tere megállt gyümölcsöt venni a rue Saint-Antoine egyik utcai
árudájánál, és csak azután ment be a rue Beautrellis 17.-be, amit
„nagyon szépnek és imponálónak” talált. Jim Morrison nyitotta ki a
negyedik emeleti lakás ajtaját legombolt nyakú ingben,
khakinadrágban és csizmában. „Az arca borotvált volt, és a lágy,
gyermeki ábrázatot keretező, hosszú, barna hajat leszámítva lehetne
akár egy átlag amerikai családból származó, végzős egyetemista is.”
Tere megdicsérte Jimnek a tágas, kényelmes lakást. A bérlőtől bérlik,
mondta Jim. „Ilyen helyek nincsenek L. A.-ben”, mormolta.
Jim készítette el a teát. Fel volt dobva, örült, hogy beszélgethet.
Szereti Párizst, mondta Terebának. Egész idő alatt ír. Megmutatta a
„Paris Journal” jegyzetfüzetet, hozzátéve, hogy már majdnem kész,
hamarosan ki lehet adni magánkiadásban. Amikor eljött a vacsoraidő,
Tereba azt javasolta: egyenek a Coupole-ban, abban a legendás,
Montparnasse-on lévő bisztróban, amelyet (az amerikaiak számára) az
elveszett generáció írói tettek halhatatlanná: Ernest Hemingway, Scott
Fitzgerald és Gertrude Stein. A taxiban Jim mondott valamit arról, hogy
„ennek a városnak a rendezési tervét elhajították, amikor építették”.
Tere meghallgatta a beszámolójukat a spanyol, a marokkói és a korzikai
útjaikról. Jim említette, hogy fog írni valamit a marrakeshi
tartózkodásukról. Azt mondta, hogy amikor a sivatagban voltak, mintha
visszamentek volna az időben.
A COUPOLE TELI VOLT mindenféle párizsi emberrel. Az étterem központi
oszlopait még Picasso, Modigliani és Chagall dekorálták. De a
vacsorázók nyüzsgése és a pincérek szaladgálása Jimet egy másik
helyre emlékeztette, ahol előző életében járt. „Nagyon klassz hely”,
mosolygott Jim, „de nem tehetek róla, engem a Ratner's-re
emlékeztet.” (Ez volt a New York-i Lower East Side-on, a régi Fillmore East
közelében található kóser étterem.)
Vacsora közben Jim elmondta: tud róla, hogy a Doors új anyagot
próbál nélküle. Azt is elmesélte, hogy filmszerepajánlatot kapott Robert
Mitchum mellett Mailer Miért vagyunk Vietnamban ? című könyvének
filmadaptációjában, de nem fogja elfogadni, mert Párizsban akar
maradni, hogy írjon. Beszélt arról is, hogy a filmjeit be akarja itt
mutatni. Aztán odaszólt a pincérnek: „Monsieur, s'il vous plait, hozna a
hölgyeknek két mousse au chocolat-t, kérem?”
Hazafelé a taxival áthajtottak egy diáktüntetésen. A diákok
énekeltek és jelszavakat skandáltak. Kék-vörös Vietkong-zászlók
lobogtak. A fenyegető külsejű rohamrendőrök a hosszú, fekete
esőköpenyeikben védekezőn sorakoztak fel az utcán. Jim szerette volna
nézni, de Pamela ragaszkodott hozzá, hogy a sofőr továbbhajtson. Tere
elmondta, hogy pár nap múlva hazamegy L. A.-be., mire Jim
meglepődött, hogy Tere vissza akar menni. Tere szerint ezt tette hozzá:
„Én legkorábban szeptemberben leszek újra L. A.-ben.”

MAJD MEGVIGASZTALÓDIK
Az UTOLSÓ JEGYZETFÜZET, amibe Jim Morrison dolgozott, ma egy párizsi
magángyűjteményben van. A spirálkötésű gyorsírófüzetbe még L. A.-
ben kezdett írni, mert az első bejegyzés a Cahuenga autószalon
telefonszáma: 466-3268. Az első húsz oldal teli van írva Jim nagybetűs
kézírásával. A sorakozó versszakokban alig van áthúzás, mintha a
jegyzetfüzet egy megformált, befejezett versfüzért tartalmazna.
Több lapon régebbi versek változatai szerepelnek, mint például a
„The Ancient Ones”, a „Winter Photography” és a „The Hitchhiker”. Más lapokon
csak egy vagy két sor áll, de a kézírás mindenütt kicsit más – ez
mutatja, hogy valószínűleg napokig érlelődtek. A jegyzetfüzetben
egymás mellett vannak a csodálatos új költemények és az obszcén
bejegyzések: GECI-CSALI HEREZACSKÓ RT. és Baszás Szar Húgy Picsa.
Egy addig ismeretlen versben, az „Impossible Garden”-ben szerepel
egy „gyönyörű vadember, mint én” és „a világ legőrültebb kurvája”.
Egy új dalszövegben, a „Now You Are in Danger”-ben summázódik Jim
párizsi idillje: „Szóljon hát a dal: március, április, május, június.” Az ezt
követő lapon egy rövid, bluesba illő dalszöveg áll: „Egyfélék vagyunk /
Egyfélék vagyunk/ Csak nem közös, amit akarunk.”
A 17. oldalon egyetlen sor áll: Majd megvigasztalódik.
A jegyzetfüzet további lapjai is a szenvedély és a kínlódás különböző
fázisait tükrözik.
A 18. oldalon: Mit mondhatok? Mit tehetek? Azt hittem, szerelmes
vágyam pezsdítően hat rád.
A 19. oldalon: ÖMMI Csodás szexuális klassz / Meghaltam végül
A 20. oldalon: Abban az évben / Nagy energiák látogatásának
voltunk tanúi.
Ez a jegyzetfüzet Jim nejlonszatyrában lapult két magnószalaggal,
Jim fényképes dossziéjával és mindenféle papírokkal együtt, amikor Jim
összefutott Phil Daleczkyval az utcán. Jimnek az volt az érzése, hogy a
„Orange County Suite” felvételén van valami érdekes, de nem tudta
meghallgatni a szalagot, mert csak kazettás magnója volt otthon.
Philip Daleczky: „Emlékszem, épp a rue de Rivolin sétáltam, amikor
belebotlottam Jimbe. Ittunk valamit együtt egy bárban, és elmondta,
hogy át kéne neki venni egy kazettára azt a szalagot, ami a táskájában
van. Mondtam, hogy én tudok ebben segíteni, és átmentünk hozzám (a
rue Chalgrin 5.-be), az Etoile mellé, körülbelül ötperces sétára a bártól.
Volt otthon egy ministúdióm egy Revoxszal (szalagos magnó) és egy
Ky-essel (kazettás magnó), ott át is vettem neki rögtön. Ittunk még
egyet, aztán Jim elrohant a kazettával, mint aki már alig várja, hogy
meghallgassa. Visszamentem a stúdiószobába, ahol megláttam Jim
szatyrát a földön. Az ablakhoz szaladtam, de Jim már majdnem a
sarkon járt. Kiabáltam: „Hé, Jim! Ezt itt hagytad!” Visszanézett a válla
fölött, és visszakiabált: „Jól van, tartsd meg, később találkozunk, szia!”
Philip betette egy fiókba a szatyrot. Másnap elutazott Saint Tropez-be
Zozóval, aki ott dolgozott egy filmforgatáson. Jim Mor-risonnal nem
találkozott többé.
1971. JÚNIUS 28. Pamela egy kis vidéki levegőre vágyott, ezért
egynapos kirándulásra mentek Alain Ronay-vel a chantillyi lóversenyre. A
festői Oise folyó mentén haladtak, Párizstól északra. Borús és hűvös nap
volt, mindenki pulóvert viselt. A változatos táj, amit a gyorsan haladó
autóból filmeztek, úgy nézett ki, mint az impresszionista festmények –
csak időben kiteljesedve. Ebédelni megálltak egy faluban, Saint Leu-
ben, ahol Ronay a legutolsó képeket készítette Jimről és Pameláról,
amint összebújtak a kávéscsészéik fölött. Mindkettőjüknek szomorú
volt a tekintete, és meggyötörtnek látszottak az egymással versengő
önpusztítás miatt. De Jim szélesen mosolygott Ronay gépébe, aki pár
percig követte őket, amikor bementek vásárolni egy falusi bolhapiacra.
A KÖVETKEZŐ NAPON Robin Wertle Jimmel dolgozott. Megpróbált valakit
elérni a Cinematheque-ben, hogy Jim filmjeiről beszéljen vele,
amelyekhez most már a Granada Tv-től megkapott dokumentumfilm is
csatlakozott, a The Doors Are Open, de nem mutatkozott semmiféle
érdeklődés. A Doors sosem játszott Franciaországban, hiszen a
második európai turné Jim pere miatt elmaradt. Az amerikai I rock pár
ezer francia rajongójától eltekintve Jim Morrisont nem ismerte senki
száműzetése földjén.
Jim lediktált egy levelet is a Doors könyvelőjének, Bob Greene-nek,
amit Robin Wertle gépelt, keltezés nélkül, és 1971. június 28-án adott
fel. Ebben Jim nagyon határozott: el akarja vágni a szálakat, amelyek a
korábbi életéhez kötik. Azt írja: „Párizs gyönyörű napsütésben, egy
izgalmas város, ami emberi lényeknek való”, és azt kérdezi: van-e
lehetőség arra, hogy „korlátlan ideig” itt maradhasson. Azt is kéri
Greene-től, hogy küldjön meg neki egy példányt a Doors társulási
szerződéséből, és kéri a Doors aktuális pénzügyi egyenlegét is.
Tájékoztatja Greene-t, hogy Pamelával úgy döntöttek: a Themist
átadják Pamela testvérének és az ő férjének, mert szeretnének most
már megszabadulni „mindenfajta kötelezettségtől”. A levél záró sorai
így hangzanak:
Sikerült valamit intézni a hitelkártyákkal? Akkor tudnánk jól
használni őket, ha mindkettőnk nevére lennének kiállítva. Mi a
probléma? És kérem, küldje a csekkünket, mikor ezt a levelet
megkapta -a lakás számlái most fognak jönni. Kérem, küldjön 3000
dollárt (ez mai pénzben körülbelül 25 000 dollárnak felel meg)! Adja át
jókívánságainkat mindenkinek!
 Még jelentkezem: Jim
Nico, Jim régi nagy fellángolása szintén Párizsban volt ekkor: a
Champs-Elysées-hez közel lakott a barátainál, és dalokat próbált írni.
Június 29-én, pénteken este egy taxiban ült, amit az Operánál
megfogott egy piros lámpa, és akkor látta meg a boulevard-on sétáló
Jim Morrisont. Nico meglepődött: nem tudta, hogy Jim Párizsban van.
Az volt a benyomása, hogy Jim jól néz ki, bár egy kicsit testes. Eszébe
jutott négy évvel korábbi viszonyuk minden szertelen-sége. Letekerte
az ablakot, hogy szóljon neki, de a lámpa zöldre váltott, a taxi kilőtt –
az alkalmas pillanat elszállt.
Június végén Alain Ronay kihurcolkodott Jim lakásából, mert Pamela
visszajött a rue Beautellis-be egy időre. Pamela hol ott lakott Jean de
Breteuil párizsi lakásában, hol nem, de most a züllött vikomt Marianne
Faithfull-lal a sarkában érkezett Londonból, és hárman már sokan voltak.
Aztán Jean és Marianne mégis a l'Hotelba költöztek, és Jean hamarosan
mindkét nőt, Pamelát és Marianne-t is ellátta kínai heroinnal. A vikomt
csáberejét növelte, hogy megvolt neki a Rolling Stones megjelenés
előtt álló, Sticky Fingers címú albuma, amit Jim Morrison többször is
végighallgatott, amikor azt Pamela egy éjszakára kölcsönkapta.
Alain Ronay, aki pár nap múlva már hazakészült Kaliforniába, Agnes
Varda házába költözött. (Varda házában vendégeskedett éppen
Bernardo Bertolucci is, akivel Varda az Utolsó tangó Párizsban
forgatókönyvén dolgozott.) Ronay kiöntötte Vardának a szívét, és
elmesélte neki a Morrison-Courson páros komoly, talán végzetes
gondját a heroinnal. Varda azonnal azt mondta, hogy közbe kell
lépniük. Ο Pamelát látta a bajok okozójának, ezért felhívta Jimet, és
odahívott a rue Beautreilles 17.-be egy elit jógagyógyítót, hogy
megkíséreljék orvosolni Pamela kóros heroinéhségét.
A gyógyítót Monique Godard-nak hívták. Nagyon keresett volt, s igen
drágán dolgozott. Karcsú volt és csinos, divatos miniszoknyában járt,
és a jó hírét annak is köszönhette, hogy több párizsi „fontos ember”
mellett lelki tanácsadóként működött. Ronay-nek voltak azért kétségei
a gyógyító feltételezett erejét illetően, de ő végül is csak tolmácsként
szerepelt most, és remélte, hogy Monique Godard-nak sikerül valahogy
Pamelát megmentenie önmagától. Először Pamela ki sem akart jönni a
fürdőszobából, úgyhogy Monique Jimmel beszélgetett egy ideig
Nietzschének az öngyilkosságról vallott nézeteiről, és más olyan
témákról, melyek – ahogy Godard észrevette – a Jimet szemlátomást
nagyon foglalkoztató, fenyegető halállal voltak kapcsolatosak. Amikor
aztán Pamela végül megjelent a nappaliban, egy fehér
selyemdzsellabában lebegett, és visszataszítóan be volt nyomva – túl
messze járt a valóságtól, semhogy meg tudjon birkózni a helyzetével.
Monique Godard-on elemi rettegés lett úrrá, visszaborzadt Pamelától,
aggódva elbúcsúzott Jim Morrisontól, megköszönte Alain Ronay
segítségét, és elmenekült a lakásból.
RENDKÍVÜL MEGBÍZHATATLAN FORRÁSOK SZERINT Jim Morrisonnal alighanem
történt valami borzasztó június egyik utolsó éjszakáján. Hervé Muller,
akit később életveszélyesen megfenyegettek, mikor magánnyomozást
folytatott Jim utolsó napjairól, találkozott heroinistákkal, akik
megesküdtek rá, hogy Jim heroint vett a „Le Chinois” becenevű kínai
dealertől meg a francia Petit Robert-től a Rock and Roll Circus alagsori
vécéjében. Azt állították, hogy Jim még a vécében felszippantott egy
jókora adagot, kifeküdt tőle és elkékült. Valaki azt motyogta: „Il est
mort.” Akikkel jött – „két pasas” –, kivitték Jimet onnan a Circusnek a
szomszédos Alcazar nightclubbal közös konyháján keresztül, és az Alcazar
bejáratán át jutottak ki a rue Mazarine-re. Berakták Jimet egy taxiba,
felvitték a rue Beau-trellis negyedik emeletére, ott belökték a fürdőkádba,
majd megpattantak. Jimnek aztán valahogy sikerült magához térnie.
Ez a bizonyíthatatlan, de sokat emlegetett történet – hogy Jim
Morrison túladagolta magát a Rock and Roll Circusben – része lett a
helyi drogos szájhagyománynak, és most már örökre bizonytalanná
teszi azt, ami két nappal később valóban megtörtént Jimmel.

JIM MORRISON VÉGSŐ POKOLJÁRÁSA

1971 JÚLIUSA. Párizsban hűvösek voltak a reggelek, és forróak a
délutánok. Jim szinte egész nap aludt. Valószínű, hogy lábadozott az
alagsori kalandja után. Depressziósán ébredt, rosszkedvűen.
Megpróbált írni valamit egy régi jegyzetfüzetbe, de semmi nem jutott
eszébe. Nagy nehezen elküldött egy telexet a Simon and Schuster ki-
adóbeli szerkesztőjének New Yorkba, aki korábban arról tudósította,
hogy újra kiadják a The Lords and The New Creaturest – ezúttal
papírkötésben. Jim a kötet borítóján lévő fényképet le akarta cserélni
egy újabb, kedvesebb, kevésbé farkasszerű képre, amit Edmond Teske
készített.
Este nyolc körül Jim és Pam lementek a lakásból, és épp vacsorát
rendeltek az utcában lévő régi bisztróban, a Vin des Pyrenées-ben, amikor
Jimet felismerte két német diák, akik a szomszéd asztalnál ültek. Jim át
akart ülni egy másik asztalhoz, de Pamela azt mondta, a srácok
teljesen ártalmatlanok. Összevesztek, és hangosan vitatkoztak. Jim
felállt, és otthagyta Pamelát, aki utánakiabált, hogy tűnjön a büdös
francba. Aztán odadobott pár százfrankost az asztalra, és elviharzott
Jim után. A német srácok látták, hogy bementek a i7.-es számú házba.
Ők még '68-ban, Frankfurtban látták Jimet, és erre itt ült az orruk előtt.
Elhatározták, hogy megvárják, és kitartásukat siker koronázta.
Jim éjfél előtt lejött megint. Követték egy másik bisztróba, a rue Sainte
André-des-Arts-on lévő Le Mazet-be. Jim a teraszon ült le a meleg
éjszakában, egy kancsó vörösbort rendelt meg egy croque monsieur-t,
egy sonkás-sajtos meleg szendvicset. Itt egy órát maradt, addig, míg
fel nem ismerte egy fiatal amerikai Doors-rajongó, aki rábeszélte, hogy
hadd fényképezze le őket együtt a pincér.
Másnap, július 2-án délután Alain Ronay rögtön látta, hogy Jim
reszket, amikor felment hozzá a rue Beautrellis 17.-be. A spaletták
csukva voltak, a lakás sötét. Egy Super 8-as filmvetítő volt felállítva
egy székre, a fehér falra nézett, amiről levettek egy festményt. Jim
maga alatt volt, és nagyon köhögött. Ronay azt javasolta: menjenek el
sétálni, és egyenek valamit, akkor majd Jim biztosan jobban érzi
magát. Ahogy a Marais-t átszelték, Jim megpróbálkozott egy kis
vidámsággal, de Ronay látta, hogy erőlteti. A rue des Rosiers-re mentek,
egy olyan utcába, amelynek környékén sok a zsinagóga és az
édességbolt. Jim bement egy régi ékszerboltba, hogy megvegye azt az
ezüstláncon lógó, vörös, metszett üveg Dávid-csillagot, amit már
korábban kinézett a kirakatban Pamelának. Jim remegett, és nagyon
lassan mozgott, és Ronay úgy látta, hogy vásárlás közben Jim minden
gesztusa és megjegyzése nyugtalanságról és szorongásról árulkodott.
Az utcára kilépve aztán Jimen erőt vett valami görcsös, csuklás-szerű
roham, és lerogyott egy padra. Gyorsan és felületesen lélegzett, és
elváltozott a színe. Ronay aggódott, és taxit akart hívni, hogy kórházba
vigye, de Jim hallani sem akart erről, és megvárta, míg a görcsök
alábbhagytak. Elhatározták, hogy esznek valamit ebédre a Place des
Vosgues-on lévő Ma Bourgogne-ban, ami csak két háztömbnyire volt. Jim
steaket rendelt sült krumplival, és két pohár bor után már jobban
érezte magát.
Továbbsétáltak, és a rue Tournelle-en bementek egy üzletbe, ami
filmritkaságokat árult, 16 mm-es verziókat. Jimnek Fritz Lang pár filmje
kellett volna. Benéztek egy cipészhez is, egy ortodox zsidóhoz, akihez
Jim a Kaliforniából érkezett új Frye csizmáját vitte, hogy I tágítsa ki, de
még nem készült el. Amikor onnan kiléptek, Jim megint rosszul lett:
szinte kétrét görnyedt az újabb csuklási rohamtól. Folyt a nyál a
szájából. Azonnal megfordult, hogy hazamenjen. Az aggódó és döbbent
Ronay, aki látta, hogy Jim mennyire rosszul van, vele ment. A belső
udvaron ott állt a tűzifa, amit föl kellett vinni, és Jim felvett pár
darabot. Mire felért a negyedik emeletre, úgy kifulladt, hogy kiesett a
fa a kezéből, és le kellett ülnie a legfelső lépcsőfokra, mielőtt elő tudta
volna szedni a kulcsot. Ronay látta, hogy Jim fél. Pamela nem volt
sehol, Ronay-nek pedig öt harminckor Agnes Vardával volt találkája,
akivel megbeszéltek egy korai estebédet. Jim pánikba esett, amikor
meghallotta, hogy Ronay-nek el kell mennie. „Ne menj el!”, könyörgött
neki. Újabb köhögési roham kapta el. Megmutatta Ronay-nek a
Newsweek új számában a vezércikket, hogy olvassa el: „A heroin-
pestis: mi a teendő?” Azt is mondta, hogy Ronay-nek el kell olvasnia a
Paris Review interjúját is William Burroughs-zal. Mondta, hogy el kell
küldenie egy másik telexet is, és arra kérte Ronay-t, hogy segítsen neki
szót érteni a barátságtalan hivatalnokokkal. Kétségbeesetten
igyekezett, nehogy egyedül maradjon.
De a telexfelvétel zárva volt, amikor odaértek. Sztrájkoltak a
dolgozók. Jim az egyik, Place de la Bastille-en lévő kávéház előtt
megint erősen csuklani kezdett. Ronay-nek már mennie kellett, ha oda
akart érni a metróba a Vardával megbeszélt randevúra, de Jim megint
kérte, hogy ne menjen. „Légy szíves, Alain, csak egy sört igyál még
velem! Ne menj még, haver! Tedd meg ezt egy régi barát kedvéért!”
Bementek hát a nagy turistakávéházba, és Ronay megkérte a
pincért, hogy gyorsan hozza a söröket. Jimet újból görcsös köhögés
rázta meg, lehunyta a szemét, és minden erejét megfeszítve, mély
lélegzetvétellel próbálta legyőzni a csuklási. Ronay-nek egy pillanatra
az a benyomása támadt, hogy Jim Morrison halovány, merev halotti
maszkját látja. Amikor Jim végül fölnézett, nyilván észrevette Ronay
döbbent arckifejezését. Meg is kérdezte:
„Mit láttál rajtam?”
„Semmit, Jim. Semmit.”
Jim rendelt még két sört. Kérte Ronay-t, hogy maradjon még egy
kicsit, aztán meg menjen velük moziba este kilenckor. Pamelával egy új
westernfilmet készültek megnézni, a Pursued címűt Robert
Mitchummal a főszerepben. Ronay felállt, és azt mondta:
„Ne haragudj, de most már tényleg mennem kell.”
Elsietett a metró lejáratához, de onnan még visszanézett a kávéház
felé. Jim ott ült, és éppen ő is Ronay-t nézte. A zavart Ronay lerohant a
metróba, hogy odaérjen a Vardával megbeszélt találkozóra.
SENKI ÉLŐ MEG NEM MONDHATJA teljes bizonyossággal, hogy mi is történt
a rue Beautrellis 17. negyedik emeleti lakásában 1971. július 3-án
hajnalban. Csak két ember volt tanúja Jim Morrison tragikus halálának,
Pamela Courson és Jean de Breteuil, de mindketten meghaltak nem
sokkal ezután. Annyi megállapítható, hogy a július 3-át követő lázas
napokban a nyomokat rögtönözve, kockázatosan, de nagyon
dörzsölten és cinikusan eltüntették, és ebben segített a helyi hatóság
eljárásának szándékolt felületessége. Ez tette lehetővé, hogy egy
amerikai rocksztár gyalázatos és valószínűleg botrányos
herointúladagolását – melynek nyilvánvaló, ám zavaros bűnügyi
vonatkozásai is voltak és nagyon komoly anyagi vonzata – Párizs
városának hatóságai hivatalosan közönséges szívrohamként
jelentették be.
Pamela Courson az eseményeket többféleképpen mesélte el: egy
verziót a rendőrségnek, egyet Alain Ronay-nek és Agnes Vardának, és még
többet is a kaliforniai ismerősöknek az elkövetkező három év során.
Jean de Breteuil a saját változatával csak három nappal az események
után állt elő Marokkóban, ahol már biztonságban érezhette magát.
Hervé Muller publikálta a magánnyomozása során napvilágra került
tényeket, amelyek szerint Jim valójában már egy vagy két nappal
korábban meghalt a Circus vécéjében. Hogyha összevetjük ezeket a
néha zavaros, alig-alig bizonyítható történeteket mind, akkor összeáll
egy spekulatív idővonal, amelyen helyet találhatunk a Jim Morrison
fájdalmas, elborzasztó utolsó óráiról szóló híradásoknak.
Pamela Courson azt állítja, hogy elmentek a moziba. Csillagfényes,
meleg nyáreste volt, amikor átvágtak Saint-Paulon, végig a régi
városfal mentén, át a keskeny Charlemagne közön, és a Saint-Paul-i
taxiállomáson beültek egy taxiba. A Pursued-ben azt kísérelte meg
Raoul Walsh rendező, hogy a „film noir” érzékenységét beleoltsa a
standard hollywoodi westernformába. Ironikus módon éppen a Pelletier
Metro mellett egy kiállítóházban vetítették. A mozi után édes-savanyú
kínai vacsorát ettek a rue Saint-Antoine egyik későig nyitva tartó
éttermében. Jim az ételt jó pár sörrel öblítette le. Egy órakor
fölszedelődzködtek és hazamentek.
De Jim nyugtalan volt. Üvegből itta a whiskyt, valószínűleg fájdalmai
voltak a korábbi sebesüléseitől és a betegségeitől. Leült az asztalához
egy nyitott jegyzetfüzettel, de nem tudott koncentrálni. Pamela egy
tükrön adagolta a heroint egy hitelkártyával. Mind a ketten elkezdték
felszippantani a szert, amihez összetekert papírpénzt használtak. Jim
befűzte a vetítőbe az utazásaikon készült Super 8-as filmeket. Pamela
azt mondta, hogy együtt énekeltek, mialatt a falra vetített, sötét,
ugrálós, életlen képsorokat nézték Spanyolországról, Marokkóról és
Korzikáról. Jim (Pamela összes különböző beszámolójában) régi Doors-
lemezeket tett föl – még a „The End”-et is –, sokáig hallgatták őket. Egy-
egy filmtekercs után mindig szippantottak az erős kínai szerből.
Ha a szomszédoknak hinni lehet, nagyon korán reggel Jim Morrison
rettentő izgatott lett. Őrjöngve rohant ki a lakásból, de aztán valaki
visszarángatta, és becsapta utána az ajtót. Egy évvel később az a nő,
aki pont fölöttük lakott, elmesélte Philipnek és Zozónak, hogy azon az
éjszakán, amikor a barátjuk meghalt, ő felébredt valami zajra.
Kinyitotta az ajtót, amennyire a biztonsági lánc engedte, és meglátta a
meztelenül kiabáló „Monsieur Douglas”-t a lépcsőn.
Pamela szerint Jim megint köhögni kezdett, és nem tudta a váladékot
felköhögni. Pamela végül azt mondta, hogy most már feküdjenek le.
Szombat hajnali három óra volt akkor.
Jim kért Pamelától még egy vagy két szippantást lefekvés előtt. Ez
Pamela készlete volt, amit Jeantól vett, és otthon ő osztotta ki az
adagokat (bár ő azt állította, hogy Jimnek saját anyaga is volt). Jim még
ébren volt, amikor Pamela kábult, heroinos álomba merült.
Körülbelül egy óra múlva hirtelen felébredt. Négy óra volt, nagyon
sötét. A mellette fekvő Jim szörnyen hörgött. Úgy hangzott, mintha meg
akarna fulladni a váladéktól. De Pamela már látta ilyen állapotban, és
megpróbálta felébreszteni. De nem tudta. Akkor arcon ütötte. Semmi
reakció. Ütni kezdte, erősen, újra és újra, míg végre kezdett magához
térni. Rossz volt látni, ami ekkor történt. A szemlátomást fájdalmakkal
küszködő Jim nagy nehezen felkelt, és betámolygott a fürdőszobába.
Valamelyikük – Pamela nem emlékezett rá, hogy ki – megengedte a
vizet a kádba, és Jim beleült. Pamela visszafeküdt, és újra elaludt. Egy
óra múlva, hideg verejtékben úszva, szörnyű öklendezés hangjaira
ébredt. Jim, aki még mindig a kádban volt, ananászdarabokat és alvadt
vércsomókat hányt. Pamela a konyhába rohant, és a fürdőszobába
sietett egy narancssárga Le Creuset lábossal. Jim az edénybe is hányt
még. Amikor a hányásroham véget ért, Pamela lehúzta a vécét. Azt
mondta később: úgy emlékszik, hogy háromszor ürítette és mosta ki az
edényt. Állítása szerint Jim azt mondta, jobban van, és visszaküldte
Pamelát aludni. Úgyhogy hajnali öt óra tájban, amikor az ég már
világosodni kezdett, Pamela a herointól és fáradtságtól elgyöngülve
visszazuhant az ágyba. Félálomban mintha még hallotta volna Jim
hangját, aki azt kérdezte: „Pamela, ott vagy?”
Talán egy óra telt el ismét, amikor Pamela megint felébredt. Jim nem
jött vissza az ágyba. Reggeli fény szűrődött be a spalettákon. Pamela
felkelt, és a fürdőszobához ment. Belülről be volt zárva az ajtó. Kiabált
Jimnek, rázta a nehéz ajtót, de nem jött válasz.
Szombat reggel hat óra harminckor Pamela felhívta Jean de Breteuil-t,
aki még ágyban volt Marianne Faithfull-lal. Marianne is be volt nyomva, de
azért emlékezett a hívásra.
„Most el kell mennem, bébi”, mondta neki Jean. „Pamela Morrison volt
az.”
Erre Marianne is felkapta a fejét.
„Jean, figyelj csak, nekem meg Jim Morrisonnal kéne találkoznom.”
„Azt most nem lehet, bébi. Most nem megy, érted? Je t'explique
később. Jövök hamar.”
Fél órán belül odaért a lakásba. A fehér dzsellabába öltözött Pamela
magán kívül volt, és összevissza beszélt. A vikomt lecsendesítette,
óvatosan betört egy üvegtáblát a fürdőszobaajtón, és belülről
kinyitotta a zárat. Jim Morrisont holtan találták a kádban. Az orra és a
szája alatt még nem alvadt meg a vér – mintha erős vérzése lett volna.
Két nagy, élénk színű horzsolás látszott a mellkasán. A fürdővíz sötét
rózsaszínű volt, mintha Jim kivérzett volna, egészen addig, míg a szíve
meg nem állt. Pamela később azt mondta, Jim hónapok óta akkor
először látszott nyugodtnak: a feje egy kicsit balra fordítva, a száján kis
mosollyal. „Olyan békés volt!”, mondta később Pamela. „Ha nem lett
volna az a rengeteg vér…”
Pamela pofozni kezdte Jimet, beszélt hozzá, sírt és kiabált.
Megpróbált bemászni a kádba Jim mellé, de aztán a vikomt kirángatta
onnan, és kivitte a fürdőszobából. A szörnyű haláleset közvetlen
közelében, a nagy gyász közepette a vikomt józanul mérlegelt, és
közölte Pamelával, hogy ő lelép Párizsból. Janis Joplin egy dolog volt.
Jim Morrison meg egy másik. (A párizsi rendőrség már megnyitotta Jean
dossziéját, amelyben a drogügyeiről gyűjtöttek adatokat.) Jean közölte
Pamelával, hogy mindannyiuknak el kell hagyniuk Párizst, amilyen
gyorsan csak lehet. Ő Marianne-nel még aznap éjjel Marokkóba utazik.
Azt is mondta Pamelának, hogy ha ő is Marokkóba menne, ott Jean
családjának van akkora befolyása, hogy Pamelát is meg tudják óvni a
jogi huzavonától. Jim testén nem voltak erőszakra utaló nyomok.
Boncolást Franciaországban csak gyilkosság gyanúja esetén rendeltek
el. Jean figyelmeztette Pamelát, hogy a rendőrség hamarosan
házkutatást tart, úgyhogy minden drogot, ami a lakásban van, azonnal
húzzon le a vécén, és mondja azt a rendőrorvosnak, hogy Jimnek rossz
volt a szíve.
És hívd fel a párizsi barátaidat!”, mondta a vikomt. „Kérj tőlük
segítséget. Még megkereslek, mielőtt elutazunk. Sajnálom, drágám.
Szeretlek. Viszlát.” Jean de Breteuil szombat reggel hét harminc körül
távozott a rue Beautrellis 17.-ből. Pamela visszavonszolta magát a
fürdőszobába, hogy megbeszélje a dolgokat Jim Morrisonnal, aki
mintegy kilencven perccel korábban nyomorultul és magára hagyatva,
huszonhét évesen kiszenvedett.

DOUGLAS MORRISON RÖVID UTÓÉLETE

SENKI SEM TUDJA BIZTOSAN, hogy Jean de Breteuil hová ment, miután
Pamelát ott hagyta Jim Morrison fürdőkádban fekvő holttestével.
Többórás távollét után ért csak vissza a l'Hotelba – Marianne Faithfull
beszámolója szerint – belőve és rettentő zaklatott állapotban.
Felébresztette Marianne-t, aki azt kérdezte, hogy mi történt. Jean
kirángatta az ágyból, és pofon ütötte, hogy magához térjen. Marianne
cigarettára gyújtott.
„Csomagolj!” mordult rá Jean. „Marokkóba megyünk. Be akarlak
mutatni az anyámnak.”
„Még csak most jöttünk…”
„Kuss, a francba!”
Marianne-ben lassan összeállt a kép. El kell tűnniük, de gyorsan.
„Mi van Jimmel?” kérdezte.
„Azt mondtam: kuss!”
Marianne ekkor értette meg.
„Jaj, ne!”, suttogta.
„De” mondta Jean. „A kurva életbe.”
Marianne így mesélte: „Jean a saját bőrét féltette. Jim Morrison
túladagolta magát, és az anyag Jeantól származott. Jean a nagy sztárok
dealerének tartotta magát. De most csak egy piti kis heroindea-ler volt,
aki nagy bajba került. Nagyon fiatal volt. Ha tovább élt volna, még akár
emberi lény is válhatott volna belőle.”
Egy nyom azért jelzi a vikomt útját, miután eljött Pamelától. Egy
egész éjjel nyitva tartó diszkóban, a rue de la Montaigne-Sainte-
Genevieve-en, a La Bulle-ban aznap reggel az amerikai DJ, Cameron
Watson egy furcsa bejelentést tett a mikrofonba. Reggel nyolc körül,
miután néhány szót váltott a fülkében pár dealerrel, Watson
megállította a zenét, és a klubban lézengő vendégekkel annyit közölt:
„Jim Morrison ma reggel meghalt.” A hírt franciául is megismételte.
Így aztán, titokzatos módon, ő lett a legelső, aki Jim Morrison
halálhírét közölte.
ÁGNES VARDA TELEFONJA MEGCSÖRRENT szombat reggel úgy fél nyolc
tájban. Alain Ronay felkelt, és ő vette fel, de addigra már megszakadt a
vonal. Pár perc múlva megint csöngött: Monique Godard volt az, a jóga-
gyógyító, aki azért telefonált, hogy bejelentse: aznap elutazik
Párizsból, de éjjel az az érzése támadt, hogy Ronay amerikai
barátjának azonnal orvoshoz kellene mennie. Azt mondta: „A maga
barátjának orvosra van szüksége, és szívesen vállalom, ha igényt tart a
segítségemre. A barátja drogos? Vannak-e keringési problémái?”
Ronay azt felelte erre, hogy ő Pamela miatt kereste meg Monique-ot,
és nem Jim miatt.
„A lány miatt? Őt soha nem vállalnám! Soha! Hallgasson ide: a
barátjának azonnal orvoshoz kell mennie. Én megérzem ezeket a
dolgokat. Az is lehet, hogy már késő.”
Ronay megkérdezte, hogy pár perccel korábban nem Monique hívta-e
őket, de ő azt mondta, nem, majd ismét figyelmeztette Ronay-t, hogy
vigyázzon a barátjára, és letette.
A telefon újra csöngött. Pamela Courson volt az, nagyon halkan
beszélt. Ronay kérte, hogy beszéljen hangosabban, és aztán
meghallotta a rémületet a hangjában. Azt mondta: „Jim eszméletlen,
Alain… vérzik… Hívnál egy mentőt? Tudod, nem beszélek franciául… O,
kérlek, gyorsan… Azt hiszem, meg fog halni.” Pamela nem tudott többet
mondani a sírástól. Letette.
Ronay felöltözött, és átvágott a kerten, hogy felébressze Vardát.
Varda azonnal a párizsi tűzoltóság rohammentőinek a számát hívta. Ha
Párizsban bárki életmentő segítségre szorult, akkor a legnagyobb
esélyt az életben maradásra ez a rohamcsapat jelentette. Ronay-t
utasította, hogy írja le Jim címét neki, és hogy írjon egy üzenetet
Bertoluccinak és a szobalánynak, hogy sürgősen el kellett menniük. Azt
is ő mondta, hogy Ronay hozza magával az amerikai útlevelét, mert
arra szükség lesz, ha a rendőrség megérkezik.
Varda vezette a saját öreg Volkswagen bogarát. Az Ile de la Cité-n egy
tüntetés miatt várakozniuk kellett. Diákok brosúrákat osztogattak, és
azt magyarázták a sofőröknek, hogy miért tüntetnek. Ronay halálosan
rettegett. Átjutva a sűrű forgalmon végül fél tízre értek oda a rue
Beatrellis-re. A 17-es szám előtt tűzoltókocsik álltak, egy mentő s egy
kisebb csoportosulás, akiket egy rendőr tartott távol a háztól. Amikor
felmentek, Pamelát a lakás halljában találták. Még mindig az átázott
dzsellaba volt rajta, és tűzoltók álltak körülötte.
„Jim halott” mondta. „Egyedül akarok maradni. Kérlek, hagyjatok
magamra.”
Ronay szóhoz sem jutott. Csak nézte Jim csizmáját, amely még ott
állt az előszobában: egyik a másik előtt, mintha épp most lépett volna
ki belőle.
A tűzoltóság rohamcsapata pár perccel előttük érkezett, kiemelték
Jimet a kádból, a földre fektették, és rövid szívmasszázzsal
próbálkoztak, de a test már hideg volt. A holttestet a hálószobába
vitték, és az ágyra tették. Pamela betakarta egy takaróval.
Agnes Varda megkérdezte a csapat főnökét, biztos-e benne, hogy Jim
halott. A tiszt tapintatos udvariassággal úgy fogalmazott, hogy az itt
lakó úr érkezésük előtt már legalább egy órája halott volt. Varda
bement a hálószobába, hogy Pamela mellett legyen. Egy rendőrnyomozó
érkezett. Erre Varda kijött az előszobába, és Ronay odasúgta neki, hogy
ne árulja el nekik, kicsoda Jim valójában, se azt, hogy ő maga kicsoda.
„Ugyan már” felelt Varda. „Soha nem hallottak a filmjeimről. Azt sem
tudják, hogy léteznek.”
A nyomozó Ronay-t kezdte faggatni.
„Honnan ismerte Mr. Douglas Morrisont?”
Miután kiderült, hogy Ronay amerikai állampolgár, megkérdezte tőle
Jim életkorát, állampolgárságát és foglalkozását. Rákérdezett a
barátnőre is. Használtak kábítószert? Odaszólt a helyszínelőknek, hogy
teljes jelentést készítsenek. Ronay ezeket mondta:
– A barátom neve Douglas Morrison volt, Douglas James Morrison. Amerikai
állampolgár. Költő volt. Alkoholista volt, de nem, kábítószereket nem
használt.
A nyomozó nem nagyon hitte az egészet. Körülnézett a lakásban, és
megjegyezte, hogy elég szokatlan egy költőnél ez a nagypolgári
környezet.
Ronay azt felelte, hogy Mr. Morrison a magánvagyona jövedelméből
élt, majd hozzátette, hogy most túlságosan zaklatott, és nem tud több
kérdésre válaszolni. Erre a nyomozó is visszavett, és azt mondta: ha az
orvos szakértői jelentés rendben lesz, akkor a rendőrség kiadja majd a
halotti bizonyítványt és a temetési engedélyt. Ha nem, akkor elrendelik
a nyomozást. Majd távozott.
A hálószoba ajtaja be volt csukva. Az ajtógombon egy Marokkóból
hozott szállodai tábla lógott, rajta angolul és arabul is: „Kérem, ne
zavarjanak!”. Hirtelen kinyílt az ajtó, a tűzoltók özönlöttek ki, és
elhagyták a lakást. Egyedül maradtak. Ronay nem tudta rávenni
magát, hogy bemenjen. Csak Jim meztelen lábát látta, ahogy az ágy
szélén lóg.
Pamela is kijött, még mindig a dzsellabában. Ronay elmondta neki,
hogy a rendőröknek fordított sorrendben diktálta le Jim két
keresztnevét, mire Pamela azt válaszolta, hogy ő is. Agnes Varda is kijött,
és átvitte őket a szalonba.
„Hogy történt?” faggatta Ronay Pamelát. „Nem lehetünk már sokáig
magunk között.”
Pamela tépkedni kezdte a dzsellaba ujján a hímzés selyemszálait.
Moziba mentek, mondta. Ettek, és hazajöttek. Heroint szippantottak.
Varda megkérdezte:
„Kié volt az anyag, a tiéd?”
„Persze” felelte Pam, szinte büszkén. „Nálam mindig van.”
Odafordult Ronay-hez, és megkérdezte:
„Alain, miért nem nézted meg? Annyira szép! Meg kell nézned!
Menj…”
Ronay úgy tett, mint aki nem hallja. Mi történt azután? Pamela
elmesélte a filmvetítést, a lemezeket, a köhögést és a nehézlégzést, a
rosszullétet, ami után Jim a kádban kötött ki. (Nem mesélte el viszont az
őrjöngést az előszobában, a belülről bezárt fürdőszobaajtót és Jean de
Breteuil szerepét az eseményekben.) Mindkét nő sírni kezdett. Agnes
megfogta Pamela kezét. Csöngött a telefon. Varda megemlítette, hogy
esetleg lehallgatják a telefont. Jean de Breteuil telefonált.
Ronay lement cigarettáért. A mentő még mindig az épület előtt állt.
Páran még ott ácsorogtak, és a fiatal külföldiről beszélgettek, akit az
elmúlt hónapokban sokszor láttak a környéken sétálni, és aki az éjjel
meghalt. Még mindig nem tudták, hogy ki is ő valójában. De ott
ólálkodott két hosszú hajú, selyemsálas-bőrdzsekis suhanc is, és ők
követték Alaint a lépcsőházba. Jeanként és Jean-Louis-ként
mutatkoztak be, és Pamet akarták látni. Amikor Ronay el akarta őket
zavarni, Jean azt mondta:
„Figyelj, engem Pam hívott ide. És tudok mindenről.”
Eléjük állt Varda is, és nem úgy nézett ki, mint aki bármi maszlagot
bevesz.
„Hat hónapig Pammel éltem” vetette oda a vikomt. „Látni akar
engem.”
Varda elküldte a francba. De Pam kijött a hálószobából. Behívta a
másik szobába a vikomtot, ahol korábban Ronay lakott.
Egy ideig az ágyon ülve beszélgettek. Ronay bement hozzájuk. Nagy
baj lenne, ha itt találnák a vikomtot, amikor az orvos szakértő és a
zsaruk megjönnek. El kell temetniük Jimet, még mielőtt bárkinek
eszébe jutna kérdezősködni. Távozáskor De Breteuil elmondta Ronay-
nek, hogy Pamela nyugodtan igénybe veheti akár a londoni szállását,
akár a marokkói otthonát. Kifelé menet a vikomt megbotlott valamiben.
Kiderült, hogy egy hasispipában, amely a hall szőnyege alatt hevert.
Jean zsebre tette, és elment a haverjával. Marianne Faithfull és ő még az
éjjeli repülőjárattal elutaztak Casablancába.

A PÈRE-LACHAISE FELÉ VEZETŐ ÚT

A LAKÁSBA VISSZATÉRVE Pamela biztosította Ronay-t, hogy minden
kábítószert lehúzott a vécén. Egy csomó papírral és az An American
Prayer példányaival bement a hálószobába, és bezárta őket Jim
íróasztalába. Agnes azt mondta, ő szeretne elmenni, mielőtt az orvos
szakértő megérkezik, és felajánlotta Pamelának, hogy költözzön a
házába.
Varda távozása után Pamela nekilátott papírokat égetni a
kandallóban. Amin Jim neve szerepelt, az mind a tűzbe került. Elégetett
a saját levelei közül is jó néhányat, egy jegyzetfüzetet és azokat az
iratokat, amelyek Jim Los Angeles-i letartóztatásaira vonatkoztak.
Ronay megjegyezte, hogy a rendőrök meg fogják érezni a füstöt, és
mivel ez volt a nyár legmelegebbnek ígérkező napja, aligha hihető,
hogy be kellett fűteni. Pamelát ez nem érdekelte. Elmagyarázta, hogy a
saját levelei Jimről és a drogozásukról számolnak be naplószerűen.
Elővett egy 1967-es keltezésű, Den vérből származó iratot, melyben
házassági engedélyért folyamodtak. „Szerinted ezt elfogadják? Tudnak
angolul?”, kérdezte Ronay-t, akinek az volt a véleménye, hogy az irat
hasznavehetetlen.
Pamela ezt követően a piszkavassal lefeszítette a lakatot Zozo
szobájáról, és egy hosszú menyétbundában jött elő.
„Ez mostantól az enyém”, mondta Ronay-nek. „Elviszem magammal.
Zozo úgyse fogja visszafizetni azt a rengeteg pénzt, amit előre
odaadtunk neki.”
Később Ronay azt mesélte, hogy sikerült meggyőznie Pamelát: már
enélkül is elég nagy bajban van, így aztán Pamela visszaakasztotta a
bundát Zozo szekrényébe.
Csengettek. Az orvos jött, egy alacsony, köpcös, középkorú férfi
fekete táskával.
„Hol van a holttest?” kérdezte.
Ronay a hálószoba felé mutatott. A hivatalos formaságok után a
doktor arra kérte Ronay-t, hogy legyen a segítségére a holttest
vizsgálatánál. Ronay azt mondta, hogy képtelen rá, mert nem szeretné
látni Jimet. Pamela viszont, aki szinte transzban volt, hajlandónak
mutatkozott, megfogta a doktor karját, és mesterkélt hangon azt
mondta:
„Nézze az én gyönyörű emberemet!” és bevitte az orvost a
hálószobába.
A halottszemle alig öt percig tartott. Az orvos ezután arra kérte
Ronay-t, hogy fordítsa le neki, amit Pamela válaszol a kérdéseire.
Megkérdezte Jim korát, és megdöbbent, amikor megtudta, hogy csak
huszonhét éves volt.
„Én inkább ötvenhétnek gondoltam volna!” mondta Ronay-nek.
Kérdezte, hogy használt-e Jim drogokat, s azt a választ kapta, hogy
nem, soha. Ronay megpróbált neki a köhögési rohamokról beszélni, de
a doktor leállította:
„Jól van, értem én.”
Kitöltött egy papírt, amit egy borítékban átnyújtott Ronay-nek.
Ezzel menjenek a negyedik kerületi polgári nyilvántartó irodába,
mondta, és adják oda az ügyintézőnek. Ott adják majd ki a halotti
bizonyítványt.
Ezután részvétét nyilvánította Pamelának, és gyorsan elköszönt.
Ekkor már dél körül járt az idő. Ronay azt mesélte, hogy kimentek enni
valamit. Aztán elmentek a halotti bizonyítványért, de az iroda zárva
volt, ezért még egyszer visszamentek később. Az álmos szombat
délutánon egyetlen nőt találtak az irodában, aki belenézett a
papírokba, és közölte, hogy a természetes halálról szóló halotti
bizonyítványt nem kaphatják meg. Feltárcsázott egy számot, s a kagylót
Ronay kezébe nyomta. A vonal túlsó végén egy ingerült
rendőrprefektus volt, aki utasította Ronay-t, hogy tíz percen belül
térjenek vissza a 17-es számú épületbe.
A rendőrség fél óra múlva ért oda. Pamelát a hálószobában találták,
Jim holtteste mellett üldögélt csöndesen. A kezét fogta, és halkan
beszélt hozzá. A felügyelő, Berry kapitány erélyes volt és
barátságtalan. Jim teste már tiszta volt, vér, tűszúrás nem látszott
rajta. A rendőrök gyorsan átkutatták a lakást, de semmit sem találtak.
A friss hamu sem szúrt szemet a kandallóban. Berry kapitánynak
mégsem tetszett a dolog. Megérezte, hogy itt valami nem stimmel.
Húsz év múlva egy interjúban el is mondta, hogy arra gyanakodott: Mr.
Morrison drogtúladagolásban halt meg. Oda is hívta a rangidős orvos
szakértőt, hogy később nézze meg ő is a holttestet. Végül azt mondta
Pamelának, hogy ha ez az orvos sem talál semmi gyanúsat, akkor
megkaphatják a halotti bizonyítványt és a temetéshez szükséges
engedélyt.
Ronay megkérdezte, hogy mikor lehet elszállítani Jim testét. Berry
kapitány azt felelte, hogy egyelőre nem lehet, mert elképzelhető, hogy
be kell vinni vizsgálatra a rendőrségi hullaházba.
„A holttest további intézkedésig itt marad”, közölte Ronay-vel. „Csak
az elkövetkező napok forrósága okozhat majd gondot.”
Ronay tiltakozott, mondván, hogy ez szörnyű lelki terhet jelent majd
Pamelának, de a tiszt ettől nem hatódott meg. Azt felelte, hogy
bizonyos szokásos óvintézkedéseket foganatosítanak majd, és hogy
most vele kell menniük vallomást tenni a l'Arsenal rendőrkapitányságra.
Pamela és Ronay a rendőrautó hátsó ülésén utazott. Ronay azt
suttogta Pamelának, hogy sírjon sokat, mert az majd jól mutat. Egy
emeleti irodába mentek, ahol az írógépbe befűztek egy
hárompéldányos nyomtatványt, és Pamela angolul mesélni kezdte a
történetet, amire a nyomozó megjegyezte, hogy eléggé ismerősnek
találja. Pamela egy kicsit magához tért, és élénken beszélt. Elmondta,
hogy a filmnek, amit megnéztek, Death Valley (A halál völgye) volt a
címe. Nem beszélt a heroinról, sem Jim kiborulásáról, sem a vikomtról,
így aztán egy csomó következetlenségbe bonyolódott. Odakinn
rendőrautók szirénáztak, Ronay attól félt, hogy Pamela túl sokat beszél,
és éppen ezzel fogja gyanússá tenni magát.
„Nos tehát”, szólalt meg a nyomozó, nem is titkolt undorral, „ön
három ízben otthagyta Douglast, hogy kiürítse az edényt? Háromszor
is? Hol ürítette ki és mosta ki az edényt?
Pamela azt felelte, hogy a mosogatónál. Ronay azt gondolta, hogy ez
rossz válasz. A nyomozó élesen nézett Pamelára. Amikor Pamela leírta,
milyen nehezen tudta Jimet pofozással magához téríteni, a nyomozó
látható utálkozással csóválta meg a fejét. Odafordult Ronay-hoz, és őt
kérdezte tovább franciául.
„Zárjuk ezt le! Kije volt ez a lány Douglas Morrisonnak?”
Ronay azt felelte, hogy gyakorlatilag a felesége. A zsaru beírta:
„ágyasa”, mert ez volt a hivatalos megnevezés az élettársra.
„Volt-e szexuális érintkezés önök között aznap éjjel, amikor Douglas
meghalt?”
Pamela nemmel válaszolt. Berry kapitány befejezte a gépelést, és
visszaküldte őket a lakásba, mondván, várják ott meg az újabb orvos
szakértőt.
 Amikor beléptek a lakás ajtaján, Pamela dührohamot kapott.
Ordítozott Ronay-vel, hogy ő nem érti, mi folyik itt, és követelte, hogy
Ronay mindent pontosan fordítson le neki. Ronay viszont a saját bőrét
is féltette. Átfutott az agyán, hogy ha Jimet megölték, akkor ő is
belekeveredik, hiszen egy bűntényt fedez. (Azt akkor még nem tudta,
hogy Jim egyetlen örököse Pamela. Nem kizárt, hogy ezt maga Pamela
sem tudta.) Ronay megpróbált uralkodni magán, és annyit mondott
Pamelának, hogy meg kell bíznia benne.
DR. MAX VASSILLE HAT ÓRA TÁJBAN ÉRT ODA, kezében egy fekete
bőrtáskával. Akkor már Jim tizenkét órája halott volt. Vassille idősebb
úr volt, nyugodt típus: még rájuk is mosolygott. Fürgén bement Jim
szobájába, majd egy percen belül ki is jött. Egy gyors pillantást vetett a
fürdőkádra. Pamelának és Ronay-nek, akik ekkor az étkezőben
tartózkodtak, annyit mondott, hogy különösnek találja, hogy egy ilyen
fiatalember, aki szemlátomást jó kondícióban van, csak így meghaljon
a fürdőkádban. Ronay megemlítette dr. Vassille-nek Jim alkoholizmusát
és a heves köhögési rohamokat, melynek maga is szemtanúja volt.
Vassille felállt. Azt mondta, hogy ha a vallomásaik helytállóak, és
nem merül fel semmilyen, azokat cáfoló bizonyíték, akkor ő arra a
megállapításra hajlik, hogy Mr. Douglas Morrison szívrohamban halt
meg, amit a szív ütőerébe jutott vérrögök okoztak. Vassille innen az
Arsenal rendőrkapitányságra indult, hogy ott megírja a jelentését. Azt
tanácsolta, hogy pihenjenek le egy órára („önök mindketten nagyon
feszültnek látszanak”), majd keressék meg őt a kapitányságon. Kezet
fogott Pamelával, és részvétét nyilvánította. A pulzusát is megmérte,
majd bólintott, mert úgy találta, hogy rendben van. Amikor távozott, és
– aznap először – úgy látszott, hogy a hatóságok békén hagyják őket,
Pamela összeomlott, és sírni kezdett. Amikor pedig elfogytak a könnyei,
hisztériás roham tört ki rajta.
„Váliumot!” üvöltötte Ronay-nek. „Adj váliumot! Most, azonnal!”
Ronay azt felelte, hogy a nála lévő tablettákat mind lehúzta a vécén.
Pamela erre törni-zúzni kezdett a lakásban, míg rá nem akadt pár
tablettára, amit ő maga rejtett el.
Pamela lecsillapodott. Arról kezdett beszélni, hogy Jimet el akarja
hamvasztatni, és a hamvait szétszórni egy olyan helyen, amit
szeretett. Ronay megjegyezte, hogy Franciaországban nagyon ritka a
hamvasztás, és minden esetben kötelező a boncolás előtte. Ronay
elmondta Pamelának, mit beszéltek Jimmel a Père Lachaise-ről, és azt
javasolta, hogy próbálják meg ott eltemettetni Chopin, Sarah
Bernhardt, Molière és Claude Debussy sírjaihoz közel. Ez Pamelának is
tetszett. Minthogy a temetéshez készpénzre volt szüksége, átkutatta
Jim zsebeit, és egy üvegvázába körülbelül kétszáz dollárnyi frankot
gyűjtött össze. Fel is kellett hívnia valakit: Bilit, a menedzsert vagy
Bobot, a könyvelőt vagy Maxet, az ügyvédet. Utálta mindegyiket, de
csak tőlük szerezhetett készpénzt. Ronay-nek ráadásul eszébe jutott,
hogy az amerikai bankok keddig zárva lesznek a július negyedikei
munkaszünet miatt. Pamela úgy döntött, hogy Bill Siddonst fogja
megkérni: személyesen hozza el neki a pénzt.
Ronay felvetette, hogy telefonáljanak a Morrison családnak
Washingtonba.
„Őket hagyjuk ki” jegyezte meg Pamela fagyosan.
Amíg Pamela Jim néhány régi fényképét nézegette, Ronay felhívta
Agnes Vardát. Ronay attól tartott, hogy ha a rendőrségen elárulják Jim
valódi nevét, a hír kiszivároghat, és nagy felhajtást csapnának
körülötte. Vardának volt egy sajtócézár ismerőse, akinek a feleségét
Ronay egyszer bevitte egy Doors-koncertre Los Angelesben. Ronay
szerint Varda ismerőse érte el, hogy Jim neve négy teljes napig
lemaradt a rendőrprefektúra hivatalos listájáról, mely az elhunytak
nevét tette közzé, következésképpen a sajtóban sem jelent meg addig
semmi a Párizsban hirtelen elhunyt rocksztárról.
Berry kapitány ridegen fogadta őket az Arsenal kapitányságon. Fél
nyolckor átnyújtotta nekik a halotti bizonyítványt (aznap délután fél
háromra szólt a keltezés) és a temetési engedélyt. Kérte Jim útlevelét,
amit be kellett nyújtani az amerikai követségnek. Hogy ne kelljen Jim
igazi nevét fölfedni, Ronay azt hazudta, hogy a lakásban hagyták az
útlevelet. Tudta, hogy a követség is be lesz zárva keddig az amerikai
ünnep, a függetlenség napja miatt. A nyomozó azt mondta, hogy ők
maguk is elvihetik a követségre az útlevelet, és közölte, hogy
távozhatnak.
„De mi lesz a holttesttel?” kérdezte Ronay.
„Hagyják ott, ahol van” mondta Berry, és a telefonért nyúlt.

UTOLSÓ SZERTARTÁSOK PÁRIZSBAN

ESTE NYOLCKOR CSÖNGETTEK, csak pár perccel az után, hogy Pamela
Courson és Alain Ronay visszatértek a lakásba, ahol a halott Jim
Morrison feküdt. Ronay éppen teát készített, ezért Pamela nyitott ajtót.
Némi hangos szóváltást követően Pamela bekiabált Ronay-nek, s azt
kérdezte, hogy rendelt-e fagylaltot. Ronay kiment, hogy megnézze, mi
van, és egy sötét öltönyös temetkezési vállalkozót talált az ajtóban,
akinél egy műanyag zsák volt tizenkét kiló szárazjéggel. A
rendőrnyomozó küldte. Amikor bevezették Jim szobájába,
belegöngyölte a holttestet a szárazjéggel együtt a zsákba. Kifelé
menet odaadta a névjegyét Ronay-nek, és megígérte, hogy a
temetésig rendszeresen jön majd.
„Higgye el, én minden tőlem telhetőt megteszek” mondta, „de ez a
hőség ellenünk dolgozik.”
Ronay elmondta neki, hogy Pamela a holttest mellett szeretne aludni.
A sötét ruhásnak erre fájdalmasan eltorzult az arca, és azt mondta,
hogy erről ő határozottan lebeszélné.
Ezután Ronay is távozott, hogy pihenjen, mert nagyon ráfért.
 AZON A VASÁRNAPON, Ι 971. JÚLIUS 4-ÉN még senki sem tudta, hogy Jim
Morrison halott. Pamela egy kicsivel jobban nézett ki, amikor Ronay
visszament késő délelőtt. A jeges ember már járt ott. Pamela kimerült
volt, de azt mondta, hogy biztonságérzetet ad neki az, hogy Jim ott van
vele. Mondta: ha tehetné, így élnének örökké.
A jeges ember késő délután megint jött. Átcsomagolta Jim holttestét,
de elmagyarázta Ronay-nek, hogy ebben a hőhullámban, ami még tart
egy ideig, keddig sem lehet a jelenlegi állapotot fenntartani. Aznap este
Alain Ronay konzultált egy jó kapcsolatokkal rendelkező párizsi
ügyvéddel (akit Agnes Varda szerzett) arra az esetre, ha a rendőrséggel
problémák merülnének fel.
A telefon aznap este szólalt meg először. Ronay szerint valaki az
Elektra londoni irodájából telefonált. Pamela annyit mondott, hogy Jim
nincs itthon, és letette. A hír kezdett kiszivárogni. Egy DJ a Radio
Luxembourgtól, Jean-Bernard Hébey hallotta a La Bulle diszkóban tett
bejelentést, és megemlítette a saját műsorában, még vasárnap. Egy
párizsi lány is hallotta, amikor a DJ a La Bulle-ban bemondta Jim
halálhírét, és ő továbbadta egy újságíró barátjának. A lány tudta, hogy
Jim Párizsban van. Az újságíró ellenőrizte a távirati irodák híreit, de ott
nem talált semmit. A szerkesztője azt mondta: hívja föl a lemezcéget,
mert ott hitelesen fogják tájékoztatni. Az Elektra londoni
képviselőjének, Clive Selwynnek hamarosan nekiszegezték a kérdést:
igaz-e, hogy Jim Morrison meghalt Párizsban? Selwyn erre azt felelte: ő
azt se tudta, hogy Jim Párizsban van. Felhívta az Elektra Los Angeles-i
képviselőit. Ott valaki megadta neki Jim telefonszámát. Sokáig
kicsöngött, de nem vették fel. Végül egy nő vette fel, és azt mondta,
hogy Jim nincs otthon. Úgyhogy Selwyn Bill Siddonst hívta ezután.
Hétfőn, miután Pamela egy újabb éjszakát töltött az oszladozó
holttest mellett, beleegyezett a mielőbbi temetésbe. Ronay átsétált a
folyó túlpartjára, és megkereste Bigot-nak, a temetkezési vállalkozónak
a házát a Notre Dame katedrális kettős tornyainak árnyékában, ott, ahol
valamikor a régi kolostor állt. Mr. Guirard, a vállalkozás vezetője
elmagyarázta, hogy mindenki a Père Lachaise temetőben akar nyugodni,
és hogy már nagyon kevés sírhely maradt. Ronay azt bizonygatta, hogy
Douglas Morrison egy nagyon híres amerikai író volt. Erre Guirard arca
felragyogott:
„Egy író? Tudok egy sírhelyet, a nyolcvankilences parcellában,
nagyon közel egy másik híres íróhoz, Mr. Oscar Wilde-hoz.”
Ronay visszahőkölt.
„Ne, kérem, Oscar Wilde mellé ne! Kérem… nem találhatnánk valahol
egy másik sírhelyet?”
Sikerült egy kis, kettős sírhelyet találni a náci terror párizsi
áldozatainak emlékműve közelében, ami kevésbé elegáns helyen volt,
a domb túloldalán. A temetést július 7-re, szerda reggelre tűzték ki.
Hétfő délután a temetkezési vállalkozó emberei eljöttek a lakásba,
Jimet beöltöztették egy pár számmal nagyobb öltönybe, és a testet
begyömöszölték egy furnérborítású koporsóba, amely túl kicsinek
bizonyult, de ez volt a legolcsóbb koporsó Bigot-nál. Pamela
összeszedte az összes, magáról készült fényképet, és belerakta őket a
koporsóba. A koporsó tetejét szorosan lecsavarozták, hogy a fülledt,
elsötétített lakásban ne érezzék a bomló test szagát.
BILL SIDDONS LOS Angeles-i házának telefonja csengeni kezdett hétfő
hajnali fél ötkor. Még mielőtt fölvette volna, a felesége, Cheri Siddons
megjegyezte: „Jimmel történhetett valami.”
Clive Selwyn volt az Londonból, a lehető legrosszabb hírekkel.
Siddons felhívta Jim párizsi számát, de az nem felelt. Reggel nyolckor
megint megpróbálta. Ekkor Pamela vette föl. A hangja nagyon ideges
volt. Bill elmondta neki: az a hír terjedt el, hogy Jim meghalt. Nem,
mondta Pamela, ez nem igaz. Bill beszélni akart Jimmel, de erre Pamela
sírásban tört ki. Bill azt mondta: szeretne segíteni neki. Lefoglalt egy
helyet a következő Párizsba induló gépre.
Aztán Bill felhívta Ray Manzareket. Ray azt mondta: az efféle
híresztelések korábban is rendszeresek voltak. Siddons annyit mondott,
hogy a helyzet most komolynak tűnik. Ray annyit válaszolt, hogy addig
nem ad hitelt semmilyen szóbeszédnek, amíg nem kerül elő valami
bizonyíték. A másik kettő sem volt túlságosan meglepve, és nem sok
könnyet ejtettek Jim Morrisonért.
AZON A HÉTFŐ ESTÉN MARRAKESHBEN Jean de Breteuil és Marianne Faithfull
együtt vacsoráztak Jean anyjával és annak néhány fiatal amerikai
barátjával, akik az óvárosban laktak. Roger Steffens és Cynthia Cottle
Vietnamban találkoztak, ahol a férfi az amerikai hadseregben szolgált,
a lány pedig haditudósító volt. Vacsora után a fiatalok jó éjszakát
kívántak a mamának, és visszavonultak a toronyszobába. A sivatag
nappali hősége alábbhagyott, és a nyitott ablakokon friss esti levegő
áramlott be. Füvet szívtak, amit Roger hozott, és Jean feltette a Sticky
Fingers tiszteletpéldányát. Marianne már nagyon be volt állítva, szinte
jelen sem volt. A „Sister Morphine” alatt Jean mesélni kezdte, hogy mi
történt péntek éjszaka Párizsban. Zavarosan adta elő, szemlátomást
lelkiismeret-furdalása volt, és gyorsan, hadarva beszélt. Semmit sem
hagyott ki, csak azt, hogy a heroin tőle származott.
Roger és Cynthia nem nagyon akartak hinni neki. Ők minden este
meghallgatták a BBC híradásait a rádióban, és ott egy szó sem
hangzott el arról, hogy Jim Morrison meghalt volna. Néhány hónapja
Jimi Hendrix halálhírétől rögtön hangos volt a sajtó. Tudták, hogy ha
valaki, hát Jim Morrison még Hendrixnél is több lemezt adott el, és még
sokkal ellentmondásosabb figura volt. A vikomt elmagyarázta:
alighanem titokban próbálják tartani az esetet, amíg Pamela el nem
utazik az országból. Jean de Breteuil azt sem titkolta, hogy szerinte
Pamela Courson valahogyan felelős Jim Morrison haláláért.
„Szar az egész!” sóhajtott. „Bassza meg.”
Még abban az évben Jean de Breteuil vikomt is meghalt Tangierben
egy súlyos herointúladagolásban. Halálát az ügyet lezáró rendőrtiszt
öngyilkosságként vagy ismeretlen tettes által elkövetett gyilkosságként
könyvelte el.
BILL SIDDONS KEDDEN REGGEL kilenckor érkezett meg a rue Beautrellis
17.-be. Pamelát Jim titkárnőjével, Robin Wertle-lel találta. Megtudta
tőlük, hogy Jim a koporsóban fekszik, amit lepecsételtek, nem lehet
kinyitni. Pamela gyászolt, és azzal foglalta le magát, hogy összeszedje
a holmiját a hazautazáshoz. Alain Ronay érkezett ekkor, és ő
magyarázta el a helyzetet. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a
halálhírt és a temetést titokban tartják, ameddig csak lehet. Robin
később elment Pamelával az amerikai követségre, hogy ott a
halálesetet hivatalosan bejelentsék, és leadják Jim útlevelét. A
jelentésben Pamela James Morrison barátnőjeként szerepelt. Senki nem
ejtett egyetlen szót sem „Jim Morrison”-ról, és sietve távoztak, abban a
reményben, hogy senkinek nem tűnik fel a dolog. Valamikor aznap
Siddons a lakásban kinyitott egy kicsi, díszes kínai dobozkát, amit egy
fiókos szekrényen talált. Megkóstolta a benne lévő fehér port, és
később azt mondta, hogy szerinte heroin volt.
A temetési engedély, amit szerdán reggel hitelesítettek, Pamelát Jim
unokatestvérének nevezi. Tizenegy órakor egy kisebb menet indult el a
kockaköves úton a Père Lachaise főkapujától. A kocsi motorja, amely Jim
koporsóját vitte fel a hegyre, hangosan berregett. A menetben ott
voltak Jim barátai: Pamela, Alain Ronay, Agnes Varda, Robin Wertle és Bill
Siddons, a temetkezési vállalkozó és a sírásók. A hatodik parcella
második sorának ötös számú sírhelye mellett álltak meg. A sírásók
letették a kiásott sír mellé a koporsót. Pap nem volt, vallásos szertartás
sem. Csak Pamela köszörülte meg a torkát, és azt mondta lágy
hangon: Jim úgy akarta, hogy a sírja fölött csak pár verssora hangozzon
el. Pamela emlékezetből elsuttogta a „Celebration of the Lizard” utolsó sorait:
Jön az Ej a bíbor légiókkal Vonuljatok most sátratokba vissza Holnap
belépünk szülővárosomba Készülni akarok.
A temetés körülbelül nyolc percig tartott, utána mindenki távozott.
Senki sem maradt ott, hogy megvárja a koporsó elhantolását. Csak
néhány idős francia özvegyasszony, aki ugyanabban a parcellában a
férje sírja körül tevékenykedett, nézte végig Jim Morrison temetését.
Szerintük illetlen volt a gyászolók sietsége, és azt sem helyeselték,
hogy a temetésre nem hívtak papot. Oda is mentek a sírhoz, amikor a
sírásók befejezték a munkát. Csak egy frissen felásott, kis négyszöget
láttak. Nem volt rajta sírkő (évekig kellett várni rá). Az egyik asszony
egy közeli sírról elhozott egy napszítta műanyag rózsát, és odatette Jim
Morrison sírjára. Csöndes, szép nyári nap volt az öreg temető árnyas fái
alatt.
MINDENKI SEGÍTETT PAMELÁNAK csomagolni, csak Agnes Varda nem,
akinek mostanra már elege volt az egészből. (Jim Morrison halála
inspirálta az Utolsó tangó Párizsban kulcsjelenetét, amit nem sokkal
ezután forgattak. Ebben a Marion Brando alakította főhős a felesége
holttestéhez beszél, aki öngyilkos lett.) Huszonöt hajóládát töltött meg
a holmijával, mire Pamela elkészült az indulásra, és vele volt egy
fémbőrönd Jim kézirataival és jegyzetfüzeteivel. De még így is egy
csomó dolgot otthagyott.
Bill Siddons rajta volt a csütörtök esti utolsó Los Angeles-i járaton.
Másnap, mikor leszállt a gépről, a Doors-irodába hajtott, és azt mondta:
„Hát, eltemettük Jimet tegnap.”
Késő este felhívta a Doors publicistáit, Gary Stromberget és Bob Gibsont.
Sikerült őket valahogy megtalálni: éppen Dan Tana kocsmájában ittak.
Mivel egyiküknél sem volt kulcs a saját irodájukhoz, be kellett törniük.
Hajnali háromkor riadóztatták a Los Angeles Times popzenei
újságíróját, Robert Hilburnt, hogy csatlakozzon hozzájuk, és így együtt
kezdték el kidolgozni a Doors hivatalos bejelentését Jim Morrison
haláláról, valamint egy sajtóbejelentést.
Pamela Courson is aznap repült haza Siddonsszal, maga mögött
hagyva a párizsi földben nyugvó barátját, és egy csomó
megválaszolatlan kérdést. Ο volt Jim Morrison vagyonának egyetlen
örököse, de előbb még a poklokat kellett megjárnia Kaliforniában.
A WASHINGTON POST RIPORTERE a virginiai Arlingtonban, otthonában hívta
föl Steve Morrison admirálist. Arra kérte, hogy nyilatkozzon a fia Párizsban
bekövetkezett halálával kapcsolatban. A vonal másik végén csend volt.
Majd az admirális azt válaszolta, hogy erről ő nem hallott semmit. A
riporter beszámolt róla, hogy a hírt most erősítette meg Bill Siddons, a
Doors menedzsere. Morrison admirális erre azt felelte, hogy ha Siddons
állítja, akkor biztosan igaz a hír. Aztán arra kérte az újságírót, hogy
hívja föl ismét, ha újabb információkhoz jutott. Morrison admirális
felhívta a párizsi amerikai nagykövetség tengerészeti attaséját, hogy
erősítse meg a hírt. A Morrison családot állítólag nagyon megtörte Jim
halála. Körülbelül egy hónap múlva Jim útlevelét elküldték Steve és
Clara Morrisonnak.
Zozo És PHILIP DALECZKY Saint-Tropez-ben élték világukat, amikor
meghallották a rádióból, hogy az amerikai rocksztár, Jim Morrison
meghalt. Még azon a hétvégén visszarepültek Párizsba, július io-én,
szombaton érkeztek meg. A Rock and Roll Circus környékén már
megjelentek az új falfirkák: Jim a heroint szerette. A rue Beautrellis 17.-ben
a lakás bejárati ajtaját tárva-nyitva találták.
Philip Daleczky így emlékezett: „Nem igazán tudom leírni azt az
atmoszférát, csak azt tudom mondani, hogy a hely iszonyú
szenvedésről árulkodott. Úgy tűnt, mintha vandálok dúlták volna fel a
lakást. Mintha egy polgárháború zajlott volna odabenn. Utána hetekig
takarítottunk, de mintha sose akart volna vége lenni. Nem hittünk a
szemünknek, amikor megláttuk a kádat. Mi történt itt? Miféle
lidércnyomás? A szobáknak rettentő nyomott és nyugtalanító volt a
levegője. Megpróbáltunk füstölőket égetni meg kiszellőztetni a lakást,
hogy a rossz energiáktól megtisztítsuk a házat, de a hely már soha
nem lett a régi.”
Idővel Zozo otthagyott jegyzetfüzetekre, fényképekre, drogok
maradékára bukkant, meg egy véres rugós bicskát is talált. Néhány
fenyegető levél is a kezébe került: egy amerikai nő írta őket, és azt
állította, hogy ő Jim Morrison felesége. Idővel aztán ezek a papírok
vagy elkallódtak, vagy magángyűjteményekbe kerültek.
NICÓT is NAGYON LESÚJTOTTA Jim halálának híre. Megvette az összes
párizsi és londoni újságot, és sírt a sztorikat olvasva. El sem tudta
hinni. Hiszen épp most, pár nappal azelőtt látta egykori költő
szerelmét! Ezután a fürdőszobába ment, hogy kimossa a vörös festéket
a hajából. Több napig tartott, mire hosszú haja visszanyerte
természetes szőke színét. Akkor aztán befestette feketére.

EPILÓGUS
Az álom hűvös foszlánya
♦
Jim Morrison – különös történet, hogy megfulladt volna egy párizsi
fürdőkádban. Marha fura eset. Én egy percig sem hittem el.
(WILLIAM S. BURROUGHS)

JIM MORRISON Ι 97 Ι júliusában Párizsban bekövetkezett halála

jelentette a kegyelemdöfést az amerikai hatvanas éveknek. „A jókedv
most bánatba fordul” sor pontosan megjósolta a hatvanas évek
közösségi ideáljainak megfakulását: elmúlt a demonstrációk kora, a
reformokba és az érzelmek intenzitásába vetett hit is megrendült, és a
természet végességéről meg a tudat kitágításáról sem beszéltek már
annyit. Mindezek átadták a helyet a hetvenes évek gorombább
realitásának. A féktelen hatvanas évek legfőbb politikai haszonélvezője
Kaliforniában Ronald Reagan lett, aki az állam kormányzóságát egy
konzervatív fordulat során szerezte meg, majd végül bejutott a Fehér
Házba – és ezzel a történelembe is.
A Brian Jonesszal kezdődő, Jimi Hendrixszel és Janis Joplinnal
folytatódó halálok sorát Jim Morrisoné zárta le. Fiatalabb zenészek
léptek a helyükre, és átvették az örökséget: Bruce Springsteen, az
Aerosmith, Bob Marley. Angliában pedig a glam jött divatba olyan
előadókkal, mint David Bowie vagy a T-Rex zenekar, és a pop világát
ezek a feminin férfiak uralták a korai hetvenes években. 1975-re a rock
mozgalma – melynek elindítói között ott volt Jim Morrison –
dollármilliárdokat hozó, monstre üzletággá fejlődött, lemezkiadással,
turnészervezéssel és reklámozással, melyben az évtized végéig a Led
Zeppelin volt az uralkodó.
A Jim Morrison által annyira gyűlölt vietnami háború még 1975-ig
elhúzódott, és a kommunisták győzelmével végződött. Majdnem
ötvenötezer amerikai és hárommillió vietnami esett áldozatául. Ekkor
tűnt fel a rockerek egy új nemzedéke, amely a hatvanas éveknek még
az emlékét is igyekezett eltörölni – ahogy Jim megjósolta – a
tömegkultúra szétverésének új fegyverével: a punk rockkal.
Jim Morrison kísértete pedig ott lebegett, akár egy sötét árny a
közelmúltból – vagy inkább a világnak egy másik korszakából.
Pamela Courson Jim halála után néhány nappal visszatért Los
Angelesbe, hogy előadja Ofélia-szerű megháborodásának három évig
húzódó jelenetét. Megbízható információt Pamelának erről az
időszakáról nemigen lehet szerezni, mert félvilági nőként élt a
drogfüggőség, a gyász és a mániás kirohanások zavaros világában.
A megpróbáltatások után felépülve Pamela Morrisonként próbálta
folytatni Los Angeles-i életét. Úgy beszélt a kutyájához, mintha Jimhez
beszélne. Jimről mindig jelen időben beszélt, mintha még élne. A
könyvelő tájékoztatta őt, hogy Jim vagyonából, melynek csakugyan ő
az egyetlen örököse, nem lehet tovább finanszírozni a butikját, amíg a
végrendeletet érvényesnek nem mondja ki a bíróság, s amire akár még
évekig kell várnia. A Themist tehát be kell zárni. Pamela ettől olyan
dührohamot kapott, hogy a kocsijával belehajtott a bolt kirakatába.
1971 novemberében kitöltötte a nyomtatványokat, amelyekkel
hivatalosan is bejelentette igényét Jim Morrison vagyonára, amely
állítólag olajkutak részvényeit és kaliforniai földeket is tartalmazott. A
többi Doors-tag Jim vagyonával szemben azonnali követelést
támasztott, arra hivatkozva, hogy Jimnek nagy összegű
készpénzelőlegeket fizettek ki. Az ebből kibontakozó pereskedés miatt
Pamela nem juthatott az örökséghez.
Pamela a Bay Area lakója lett 1972-ben. Egy ideig Ellen Sandernél lakott
Bolinasban. Azután pár barátjánál Sausalitóban. Néha nagy erővel tört
rá az önvád, ilyenkor órákig ült a telefonnál, és azt mondogatta:
„Várom, hogy hívjon az én drágám.” Ray Manzarek összefutott vele
Sausalitóban, és meg akarta tőle kérdezni, hogy mi történt Párizsban,
Rayt megpillantva azonban Pamelára olyan erővel tört rá a bánat, hogy
összecsuklott Ray karjaiban, és csak zokogni tudott.
Kicsivel később megkereste Michael McClure-t Jim újabb verseivel.
Kölcsönadta neki a bőr aktatáskát, amit ő „orvosi táská”-nak nevezett,
benne Jim dossziékban gyűjtött és nagy gonddal elrendezett verseivel
és feljegyzéseivel. McClure később visszaadta a táskát, és
megjegyezte, hogy meglepte őt a „csodálatos rend”, és azt mondta
Pamelának, hogy szerinte a műveket ki lehet adni.
Végül Pamela mégis visszaköltözött Los Angelesbe. Viszonya lett egy
fiatalabb rocksztárral és egy idősebb francia diplomatával. Komoly
pénzügyi gondok közt élt, és továbbra sem vetette meg a heroint.
Amikor nagyon megszorult, eladta az ékszereit, Jim könyvtárát és
mindent, ami mozdítható volt. (A Luger pisztolygyűjteményét sikerült
valahogy megtartania.) Kilakoltatták a hollywoodi dombokon álló
házból, mert nem fizette a lakbért. Akkor egy nyugat-hollywoodi kertes
lakásba költözött. Paul Rothchild mesélte, hogy Pamela képes volt a
legvadabb időpontokban beállítani hozzá, általában barbiturátokkal és
heroinnal telenyomott állapotban. Ideje tetemes részét töltötte azzal,
hogy ott sírt Rothchildnál. Folyton azt mondogatta: „Egyszerűen nem
tudtam őt visszatartani.”
Pamelának sok volt az ellensége. Sokan azt gondolták: megölte Jim
Morrisont a pénzéért. Voltak emberek, akik egyenesen örültek, hogy
Pamelát szenvedni látják. Pletykákat kezdtek terjeszteni, hogy
Pamelából prostituált lett, de ezeknek a pletykáknak a terjesztői mind
az ellenségei voltak. (Elképzelhető, hogy a gazdag francia egy ideig
„kitartotta”.) Mások megesküsznek rá, sőt meg is írták kétes hitelű
könyvekben, hogy Pamela bevallotta: nem szándékosan, de ő okozta
Jim halálát, mert Jim túl nagy adagokat szippantott fel a szerből, amire
Pamela azt mondta, hogy kokain, pedig „China White” volt. Mindenki
úgy ítéli meg, hogy Pamelánál ez belefér a képbe – és senki sem állt ki
mellette, az ellenkezőjét állítva.
A Doors évekig perelte Pamelát. Neki semmi pénze nem volt, a
családja és a barátai támogatták. Több per volt egyszerre folyamatban:
1974 elejéig úgy röpködtek a perek, mint alkonyatkor a denevérek.
Akkor egyszer csak úgy nézett ki, hogy megszületik egy megállapodás,
de a Doors újabb pert indított, és ezzel tovább folytatódott a huzavona.
Áprilisban aztán a bíróság elismerte Pamela Coursont James Douglas
Morrison törvényes örökösének, és a Doorsszal is sikerült teljes körű
megállapodást kötni. A Pamela által legelőször felhasznált
készpénzösszeg, amit szorongatott anyagi helyzete miatt azonnal ki
kellett fizetnie, húszezer dollár volt.
Az ismerősök szerint Pamela állapota némelyest javult, amikor
rendeződtek a dolgai. Mások viszont azt mondják, hogy még a
korábbinál is elkeseredettebb lett. Vásárolt egy élénksárga, krómozott
Volkswagen „bogarat”. Elment a Saks áruházba az 5th Avenue-ra, és
vett egy monogramos vidra-stólát. Felhívta a dealerét, és állítólag
negyed kiló China White-ot rendelt tőle.
Azok találták meg holtan, akikkel lakott: a nappali kanapéján feküdt
1974. április 25-én délután. Először azt hitték, csak szunyókál, ezért
nem zavarták, de lassan kezdett furcsának tűnni, hogy milyen sokáig
alszik. Akkor látták, hogy nem lélegzik. Jöttek a zsaruk. Pamela
heroinozásáról kikérdeztek egy embert a házból, aki régen sofőr-ködött
Jimnek és Pamelának. Ő – magától – azt mondta, hogy Pamela „férje”
három évvel azelőtt herointúladagolásban halt meg Párizsban, és hogy
Pamela mostanában emlegette, mennyire várja a vele való találkozást.
Amikor beemelték a mentőbe, Pamela hosszú, vörös haja lelógott a
hordágyról. A halottkém nyugodtan nevezhette volna öngyilkosságnak
Pamela halálát, de helyette súlyos tüdővizenyőt állapított meg. A
boncolás során erős hólyagfertőzést is találtak.
Ray Manzareket kérték fel, hogy játsszon április 29-én, hétfőn a
Courson család által szervezett temetési szertartáson Jim és Pamela
emlékére a Forest Lawn temetőben. Ray a „When the Music's Over”-t, a „Love
Street”-et és a Chrystal Ship”-et játszotta. (Pamela lakásába betörtek a
temetés ideje alatt, és állítólag Jim Morrison holmijai közül több tárgyat
is elloptak.) Nem ismeretes, hogy felmerült volna: temessék Pamela
hamvait Jim mellé Párizsban. Később egy Orange county-beli temetőben
egy emlékfalba helyezték a hamvakat (Pamela Morrison néven).
Egy héttel ezután a hagyatéki eljárás során hivatalosan odaítéltek
Pamelának félmillió dollárt, és a Doors jövőbeli szerzői
jogdíjbevételeinek egynegyedét, amivel valóságos milliomost csináltak
a halott lányból. Később kiszivárgott, hogy Pamela családja azt
gyanította: Pamelát meggyilkolták, mégpedig olyasvalaki, aki korábban
be volt házasodva a Morrison családba. A nyomozás erre vonatkozóan
semmi kézzelfoghatót nem tárt fel. Mivel Pamela végrendelet nélkül
halt meg, Jim Morrison teljes vagyona, beleértve irodalmi és alkotói
hagyatékának kezelését, Pamela szüleire, Corky és Marie Coursonra
szállt. Nem sokkal az után, hogy Morrison admirális nyugdíjba ment a
haditengerészettől 1975-ben, a Morrison család perrel próbált részt
kérni fiuk hagyatékából. Sok év múltán egy megegyezés jött létre,
amelynek keretében a vagyon felének értékét megkapták, de Jim
műveinek kezelése Coursonéknél maradt.
A DOORS SEM IGEN ÉLTE TÚL JIMET. Ray Manzarek dühös volt Bill Siddonsra,
mert az nem ragaszkodott a holttest megtekintéséhez, és Ray még
évekig nemigen hitte, hogy Jim halott. A zenekar szinte azonnal
híradásokat kapott Jim Morrison „feltámadásairól”. Jimet „látták”
Párizsban, Tangiers-ben, New Orleansban és San Franciscóban is a
halálát követő egy éven belül. Akkor könyvelték csak el „hivatalosan”
is Jim távozását a zenekarból, amikor nem került elő a Doors 1971
őszén induló lemezfelvételére sem. Még két lemezt rögzítettek
trióként, majd feloszlottak egy 1972 szeptemberében tartott
búcsúkoncert után.
Robby Krieger így summázta a Doors sorsát Jim eltűnése után:
„Sokáig hárman álltunk szemben Jimmel. Amikor Jim már nem volt,
egymással veszekedtünk.”
1977-ben az Elektra hangmérnöke, John Haeny megtalálta a
szalagokat, amelyeken Jim Morrison verseket olvasott fel. Főleg az
1969-es felolvasásokat felhasználva és azokat kiegészítve más, énekes
felvételekkel, az Elektra kiadta 1978 végén az An American Prayer
című Jim Morrison-Doors albumot. Valójában ez egy posztumusz Jim
Morrison-szólólemez volt olyan új zenével, ami körülbelül úgy hangzott,
mint az L. A. Woman album. A lemezhez mellékelt füzet tartalmazta
Jim feljegyzéseit és firkáit. Az An American Prayer gyenge utánzat volt:
Jim telt hangzású felolvasását és szürreális képeit teljesen felhígította a
kritikusok által találóan koktéljazz-nek nevezett zene. Az album
készítésében Paul Rothchild nem vett részt, ő az An American Prayer-
ről egyenesen azt mondta, hogy „Jim Morrison meggyalázása”.
A hetvenes évek vége és Jim halálának tizedik évfordulója a Mor-
rison-legenda felelevenítését hozta. Jim volt egyetemi évfolyamtársa,
Francis Ford Coppola a „The End” című epikus dalt használta fel a
vietnami háborúról szóló mesterművében, az Apokalipszis, most-ban,
és ezzel felidézte, hogy a Doors milyen központi szerepet játszott
abban a korban, mert reflektált a kor zűrzavarára és az erőszakra. (A
film hangmérnöke, David Robinson rábukkant az elfekvő, régi
„master”-szalagokon Jim staccato fuck-fuck-fuck kiáltozására, és
újrakeverte a dalt, amivel kihozta annak eredeti erejét és hevét.) Az
Apokalipszis, most 1980-as bemutatásával egy időben adta ki az
Elektra a negyedik Doors-válogatáslemezt, a The Doors: Greatest
Hitset, amiből a cég hatalmas meglepetésére kétmillió példány fogyott
el nagyon gyorsan, éspedig főleg egy olyan nemzedék tagjai
vásárolták, akik koruknál fogva nem is láthatták már a zenekart
élőben.
Ugyancsak ezek a gimnazisták tartották 1980-ban hónapokig a
bestsellerlisták élén a legelső Jim Morrison-életrajzot. A No One Here
Gets Out Alive kéziratát, amit Jerry Hopkins állított össze, minden nagyobb
kiadó visszadobta. Akkor a szöveget átdolgozta Danny Sugerman (sőt
állítólag Ray Manzarek is), és kiegészítették olyan részletekkel is,
amelyekről csak a Doors belső köreiben tudtak. Az 1980-ban megjelent
életrajz – az első, amit egy hatvanas évekbeli rocksztárról kiadtak –
azonnal sikeres lett. Ez a könyv alakította ki a köztudatban élő Jim
Morrison-képet: így lett költői vadember, lázadó, botrányhős és tragikus
amerikai legenda. A könyv botor módon úgy ért véget, hogy arra utalt:
Jim esetleg csak megrendezte a saját halálát, és lehet, hogy él, csak
bujkál valahol.
Jim Morrison valódi barátai tudták persze, hogy ez képtelenség.
Váltig hangoztatták, hogy Jim, ha rajta múlt volna, semmi esetre sem
engedte volna meg, hogy Pamela Courson úgy szenvedjen, ahogyan
szenvedett. Jim közeli barátai közül néhányan nem is emlegetik
másként a No One Here Gets Out Alive című könyvet, csak mint „Nothing Here
but Lots of Lies” (Csupa szemenszedett hazugság).
Tom Baker 1984-ben halt meg drogtúladagolásban. Bonónak, a U2
frontemberének színpadi viselkedésében sok, Morrisonéra emlékeztető
elem tűnik fel 1985-ben. Ugyanebben az évben a Doors kiadott egy
videofilm-összeállítást Dance on Fire (Tűztánc) címen, amely a Feast
ofFriendsből emel ki Jimre jellemző sámánmozdulatokat. Most először
láthatták a fiatalabb rajongók az érzéseknek azt a viharát, azt a pörgős
őrületet, ami Jim előadásait a Doorsszal jellemezte.
1986-ban a Père-Lachaise temetőben, ahol Jim látszólag elfeledett sírját
még nem takarta sírkő, két embert fogtak el, akik Jim testét próbálták
kiásni. A vagyon kezelői végül a földet egy nagy gránitkockával fedték
le, amelybe belevésték Jim nevét, valamint születésének és halálának
évszámait. Ezután egy jugoszláviai szobrász magánszorgalomból egy
rettenetes, gránit Jim-mellszobrot készített a sírra. Ez körülbelül egy
évig állt ott, festékkel és rúzzsal állandóan telefirkálták, míg végül
valaki ellopta. Tizenöt éven keresztül Jim sírja a hippik fontos
zarándokhelye lett: az Európában utazgató hátizsákos fiatalok és
csavargók rendszeresen ellátogattak a Père Lachaise-be. Obszcén, a
sírokat megszentségtelenítő firkák mutatták az utat az eldugott sírhoz,
ahol a fiatalok összejöttek: gitároztak, drogoztak, gyertyát gyújtottak,
felolvasták Jim verseit, boroztak, és mindenféle áldozati ajándékot
hagytak ott: virágokat, jointokat, tablettákat, fényképeket,
demokazettákat, leveleket és olcsó műanyag öngyújtók ezreit.
1988-BAN MEGHALT Nico, lebukott a kerékpárjáról ibizai otthona
közelében. Ebben az évben kezdte el Frank Lisciandro megszerkeszteni
azokat a jegyzetfüzeteket és naplókat, amelyeket a Courson család
szedett össze Pamela szanaszét hagyott ingóságai közül. (Az apja és a
nagybátyja Pamela halála után állítólag alá és föl járta Kaliforniát, hogy
összegyűjtsék a Pamela által mindenfelé elhagyott autókat.) Miután a
The Lords and The New Creatures évente továbbra is több ezer
példányban fogyott (ami egy kortárs amerikai költőtől igen szép
teljesítmény), Jim vagyonának kezelői ki tudtak adni egy második
kötetet, Wilderness, Jim Morrison elveszett írásai címmel 1989-ben. Ez
a kötet sokféle anyagot tartalmaz a jegyzetfüzetekből, a
felolvasásokból és a magánkiadásban megjelent kötetekből, például a
„Száraz víz”, a „Far Arden” és az „Óda Los Angeles városához,
miközben a halott Brian Jonesra gondolok” című verseket.
Röviddel ennek megjelenése után Pamela Bay Area-beli barátai
megpróbálták eladni Jim verskéziratainak egy lappangó csomagját,
amit Pamela állítólag akkor hagyott náluk, amikor visszaköltözött Los
Angelesbe. Ezek a versek egy „Fascination 127” feliratú fémdobozban
voltak, és úgy vélhető, hogy a még Párizsban dossziékba rakott és
rendszerezett költemények közül valók. Jim hagyatékának kezelői pert
indítva akadályozták meg a versek eladását, és az anyag visszakerült a
Courson családhoz. Ennek az anyagnak a részletei (például a „Paris
Journal”) egy második posztumusz kötetben jelentek meg, a The
American Night címűben 1990 folyamán.
Ekkor már hivatalos körökben is kezdték Jimet költőnek számítani.
Wallace Fowlie, a kiváló Rimbaud-életrajz írója a Duke Univer-sityn
tanítani kezdte Jim költészetét. Indítottak hasonló kurzusokat a Yale-en,
a Stanford Universityn és más iskolákban is. Fowlie később egy tanulmányt
is megjelentetett Rimbaud és Jim Morrison: a lázadó mint költő címmel,
s ez a tanulmány megpróbálta igazolni azt, amit Jim is kitartóan
bizonyítani akart: hogy ő nem a bunkó rocksztárok közül való. Költő is
volt, aki egy mindenki más számára felfoghatatlan, nagyobb cél
keresésében áldozta fel magát.
A JIM MORRISON-LEGENDA ALAKULÁSÁBAN meghatározó volt annak
hollywoodi feldolgozása. Oliver Stone filmje, a The Doors nagy és
megérdemelt ünnepléstől övezve 1991 elején jött ki. Stone törekedett
rá, hogy hűen ábrázolja Jim Morrison ködös, kábítószeres életútját a
hatvanas évek Dél-Kaliforniájában, és sikerült valamit visszaadnia Jim
előadásainak kaotikus varázsából is. Val Kilmer egy kissé magas
Dionüszoszi alakított Jimként. Pamelából Meg Ryan egy pasizós
hippihercegnőt formált. (Stone később elmesélte, hogy a Coursonok
csak úgy engedték meg Jim zenéjének és szövegeinek a használatát,
ha a film egyetlen utalást sem tesz Pamela esetleges szerepére Jim
halálában.) A rossz nyelvek úgy fogalmaztak, hogy ez volt az első
olyan életrajzi film, ahol a színészek nem voltak szebbek a
megszemélyesített embereknél, és mégis kasszasiker lett, és hiteles
volt a kisugárzása is. A film hatalmas érdeklődést keltett újra a Doors
és különösen Jim Morrison iránt, és egy teljes polcnyi új könyv
megjelenését eredményezte a zenekarról, az énekesről és a korról.
Ray Manzarekre jellemző, hogy később elhatárolta magát ettől a
filmtől, pedig a készítéséhez segítséget nyújtott. „Ez egy földhözragadt
film volt egy pszichedelikus bandáról”, panaszkodott Ray tíz évvel
később. „A két dolog sehogy sem jön össze. Egy földhözragadt
pasasnak fogalma se lehet a kozmikus tudatról! …Jimet egy
humortalan piásnak állította be. Abban a filmben nem nevetett senki.
Pedig mi sokat ökörködtünk. Jim humoros volt. Sokat nevettünk.”
Párizsban 1991. július 3-án egy nagyobb zavargás volt Jim Morrison
halálának huszadik évfordulóján. Ekkoriban omlott össze a Szovjetunió,
és a Kelet-Európát Nyugat-Európától elválasztó vasfüggöny is már a
múlté volt. Azon a nyáron a kelet-európai államok több ezer lakója kelt
útra, hogy felkeresse Jim sírját a halála évfordulójának napján. Hiszen
már csaknem huszonöt éve hallgatták a dalait, de nem volt módjuk a
kapcsolatteremtésre. Július 3-án délre már ezernyi lengyel, magyar,
cseh, szlovák, litván és orosz özönlöt-te el a sír környékét. Vodkáztak,
füvet szívtak, ettek és szeretkeztek a környező sírokon – egyszerűen
szórakoztak. Jimnek egész biztos nagyon tetszett volna. Délután
háromkor még kétezer moldáviai, grúz, ukrán és román érkezett, és
elkergették az őröket. A hatóságokat ez nyugtalanította, és záráskor, öt
órakor mindenkit kitereltek a temetőből.
A buli odakinn folytatódott: háromezren ültek az utcán. Az est
leszálltával tüzeket gyújtottak. Sokféle kiejtéssel énekelték Jim dalait.
Éjfélkor felgyújtottak egy autót, és megpróbálták vele betörni a Père
Lachaise kapuját. A CRS, a rettegett francia rohamrendőrség erre
azonnal akcióba lépett. Kitört a pánik, könnygázfelhő borított be
mindent, vér folyt az utcákon, és egy csomó összetört kocsi és mintegy
száz sebesült maradt a helyszínen, miután a fekete bőr esőkabátos
rohamrendőrök ellátták a baját a Keletről érkezett Jim Morrison-
rajgongóknak.
Ekkorra már azoknak a helyeknek a nagy többsége, ahol a Doors
valaha játszott, nem is létezett. A klubok bezártak, a pszichedelikus
tánctermek nyomtalanul eltűntek, és a legtöbb sportcsarnokot is
lebontották vagy újjáépítették. Maga a rock is kimúlt a kilencvenes
évek elején, és a helyét az alternatív zene meg a Seattle-ből indult
„grunge”-mozgalom foglalta el. Amerika rádióállomásai átváltottak az
újabb zenekarokra (Nirvana, Pearl Jam, Stone Temple Pilots). A régi
rockzenekarok az úgynevezett klasszikusrock-adókon éltek tovább,
melyek hamarosan sikeres helyi vállalkozásokká nőtték ki magukat –
szigorúan demográfiai alapon. A Doors a klasszikus rockzenei forma
mintája lett olyan kései mesterművekkel, mint az „L. A. Woman”, a
„Riders on the Storm” és a „Peace Frog”, melyek máig állandó szereplői
az adók kívánságműsorainak.
„Jim mindig is híres akart lenni”, nyilatkozta Robby Krieger nemrégen.
„S ezt úgy képzelte el, ahogy a Beatlesnek sikerült, hogy fürtökben
lógjanak a csajok a zenekaron. De azokban az időkben ez nem így volt.
Ma, ha Jim élne, nagyon jól érezné magát. Mert most aztán tényleg
együtt emlegetik a Beatlest, a Stonest meg a Doorst.”
A huszadik század végére a Doors ötvenmillió lemeznél is többet adott
el.
1994-ben a Doors bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be, a rock and roll-
hírességek panteonjába. Az éves ünnepségen, amelyet a New York-i
Waldorf-Astoria Hotelban tartottak, a még élő Doors-tagokhoz Jim
húga, Anne csatlakozott: a Morrison család képviseletében ő vette át a
bátyjának szóló kitüntetést. Az este folyamán később a Pearl Jam
karizmatikus szólóénekese, Eddie Vedder állt be a Doorsba, és
elénekelte a „Roadhouse Blues”-t, a „Break On Through”-t és a „Light My
Fire”-t.
A Doors-tagok egyre inkább eltávolodtak egymástól. John Densmore
1990-ben megjelentetett memoárja, a Riders on the Storm a Doors
pályafutását a zenekar rémült dobosának szemszögéből írja le. Ray
Manzarek 1998-ben megjelentette a saját memoárját, a Light My Fire-t,
amelyben odamondogat Densmore-nak. Ez a memoár Manzareket
csekély humorral megáldott, merev, hatvanas évekbeli ideológusnak
mutatja, aki egy abszurd mítoszt próbál terjeszteni, és szereti
mindenbe beleütni az orrát.
Densmore egy 2002-es cikkben válaszolt a The Nation című,
radikális amerikai hetilapban. Megvédte saját álláspontját,
következetes és csökönyös elzárkózását attól, hogy a zenekar
klasszikus dalait -egyébként rendkívül jövedelmezőnek ígérkező módon
– kereskedelmi célokra használják fel. John Densmore egyenesen úgy
állította be magát, mint Jim Morrison anarchikus álláspontjának hiteles
képviselőjét, mint aki lelkiismeretes amerikai művész és olyan ember,
aki még soha nem adta el magát.
MINDEKÖZBEN, a kilencvenes évekig Jim Morrison szép csendesen
pihent sírjában. Csakhogy a rajongói továbbra sem hagytak fel a
randalírozással a Père Lachaise-ben, ott füveztek és zenéltek a sírjánál. A
temető vezetősége ellenintézkedésekre kényszerült, különösen hogy
Oliver Stone filmje után a helyzet tarthatatlanná vált. A temető
igazgatója a párizsi sajtóban elpanaszolta, hogy a helyzet irányítása
egyre inkább kicsúszik a kezükből. Napvilágot láttak olyan híradások,
hogy Jim testét eltávolítják majd a temetőből, amikor a harminc évre
szóló sírbérlet lejár, hacsak Jim vagyonának kezelői nem gondoskodnak
a környező sírokra került összes graffiti eltüntetéséről, és nem oldják
meg Jim sírjának őrzését.
1995 folyamán a vagyonkezelők letisztíttatták a firkákat a környező
sírokról, és egy alapítványt hoztak létre, amivel megteremtették az
állandó őrzés anyagi fedezetét. Egy nagy bronztáblát erősítettek Jim
sírkövére. Rajta a görög felirat: „KATA ΤΟΝ ΔΑΙΜΟΝΑ ΕΑΥΤΟΥ”, ami
körülbelül annyit jelent, hogy: „Saját szelleméhez hű”.
2003-ban Ray Manzarek megint összeállt Robby Kriegerrel -John
Densmore nélkül, aki nem volt hajlandó velük játszani. Az új Doorsba
meghívták a Police volt dobosát, Stewart Copelandet és a brit
rockénekest, Ian Astburyt a Cult nevű posztmetál-zenekarból. Telt
házas bulikat adtak Los Angelesben, meg egyszer játszottak a Hell's
Angelsnek Las Vegasban, de aztán Densmore is meg Jim vagyonkezelői
is beperelték őket a „Doors” név jogtalan használata miatt. (Ray azt
nyilatkozta a sajtóban: „John Densmore nem nyugszik, míg végül
teljesen szét nem veri a Doorst”) Aztán meg Copelandnek tört el a
karja egy biciklibalesetben, és ő is perelte a Doorst (sikeresen), mert
azok bevettek egy másik dobost, hogy tovább tudjanak koncertezni, és
ezzel neki jövedelemkiesést okoztak.
Ray és Robby azért tovább nyomultak Ian Astburyvel, egy
basszusgitárossal meg egy közepes dobossal, és „A huszonegyedik
századi Doors” néven koncerteztek. Végigturnézták Amerikát, és
gyakran játszottak telt házak előtt, ahol együtt hallgatták őket a régi
Doors-rajongók és az ifjú rockerek. Ian Astbury zseniálisan alakította
Jim Morrisont, vele elő tudták adni – koncerten első ízben – az L. A.
Woman-dalokat. A bulik gyakran kezdődtek a „Roadhouse Blues”-zal
meg a „When the Music's Over”-rel, és a két dal szinte transzba bűvölte a
közönséget. Astbury úgy nézett ki, ahogy a tiszta Jim Morrison
nézhetett volna ki negyvenöt évesen – és tisztességesen, pontosan
énekelte Jim klasszikussá vált dalait. A zenekar mögötti nagy vásznon
egy időutazásos, pszichedelikus fény-show jelent meg, néha a Doors
korabeli fellépéseiből bevágott jelenetekkel. Vagy húsz percig
döbbenetes volt a hatás, de akkor Ray fontoskodva bejelentette a
közönségnek, hogy miket fognak játszani, és ezzel tönkretette a
majdnem tökéletes illúziót, mely egy kollektív önszuggeszciós
igyekezet eredményeként alakult ki.
„A huszonegyedik századi Doors” 2003 decemberében telt házas
koncerteket adott Párizsban is. December 8-án, Jim hatvanadik
születésnapján meglátogatták őt a Père Lachaise-ben. Gyertyát gyújtottak,
és többtucatnyi rajongó állta körül a sírt. A kis szertartást pár
biztonsági kamera figyelte, meg két egyenruhás őr, akiknek az a
feladatuk, hogy a Jim sírjához elzarándokolok százait lebeszéljék róla,
hogy zenéljenek, borozzanak, füvet szívjanak és a környező sírokra
telepedjenek.
Ezek a biztonsági intézkedések továbbra is szükségesek, mert 2003
végén a francia idegenforgalmi hatóságok közzétették: Jim Morrison
sírja még halála után harminc évvel is az egyik leglátogatottabb párizsi
idegenforgalmi célpont.
Egy most meleg s kemény fogásra képes
kéz ha kihűlve pihenne a sír
jeges csöndjében, úgy kísértené napod
s fagyasztaná meg éji álmod,
hogy szíved vérét elapasztanád,
csak piros élet folyjék ereimben,
és lelked megnyugodjék – íme itt van -
kinyújtom tefeléd.
JOHN KEATS: FELTEHETŐLEG
FANNY BROWNE-HOZ ÍROTT SOROK, 1820.
(KÁLNOKY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA)

A szerző jegyzetei
2001 AUGUSZTUSÁBAN, egy hónappal az előtt, hogy Amerikát
földrengésként rázta meg egy új korszak érkezése, a Rolling Stone egy
példányát olvastam egy azúrkék úszómedence mellett Dél-
Franciaországban, és akkor bukkantam rá Mikal Gilmore „The
Unforgettable Fire” (A felejthetetlen tűz) című tisztelgő írására, amit
Jim Morrison párizsi halálának harmincadik évfordulójára jelentetett
meg. Ahelyett, hogy a Doorsszal kapcsolatos, jól ismert közhelyeket
szedte volna újra csokorba, Gilmore azt mutatta meg, hogy milyen
heves szeretet és együttérzés élt Jimben, és hogy lényének őrült és
Öngyilkos megnyilvánulásait miként váltotta meg azzal a komor és
rendkívüli szépségű életművel, amely utána fennmaradt. A cikk
olvasását befejezve álom lepett meg, és felidéződött bennem, amikor
először láttam Jim Morrisont színpadra lépni egy mára már lebontott
bostoni színházban, ahogy a Doors peyote-látomásos zenéje lüktetett
mögötte. Az előadás annyira felvillanyozott, s a mód, ahogy Jim a
rockkoncertet értelmezte, annyira különleges volt, hogy aznap este az
életem gyökeresen megváltozott. Ennek az energiának akartam a
részévé válni onnantól mindennap, életem végéig.
Akkor még nem tudtam, hogy Jim Morrisonnak mártírsors lesz
osztályrésze.
Ott, Franciaországban újra és újra elolvastam Mikal cikkét, és
elhatároztam, hogy megvizsgálom közelebbről a Morrison-sztorit.
Hiszen életével és a halálával kapcsolatban sok kérdés maradt
megválaszolatlan, viszont akik akkor ismerték őt, mára már idősebbek
és bölcsebbek lettek, valamint több új forrás is elérhetővé vált róla Los
Angelesben és Párizsban egyaránt. A 2001-et követő két évben olyan
emberekkel készítettem interjúkat, akik ismerték Jimet, illetve módom
nyílt betekinteni különböző archívumokba és magángyűjteményekbe.
Jim az interjút művészeti műfajnak tartotta, és a vele készült
interjúkban adott igényes válaszai az idő múltával még mélyebb
értelműnek bizonyultak. Alkalmam volt meghallgatni Jim szinte összes
rögzített felvételét, a kiadatlan anyagokat, az élő kalózfelvételeket és a
csodálatos versfelolvasásáról készült felvételt. Főleg francia gyűjtőktől
kaptam meg Jim televízióbeli szerepléseinek és kísérleti filmjeinek egy-
egy kópiáját is. Ami viszont a legfontosabb: saját szememmel
láthattam Jim számos naplóját és jegyzetfüzetét, melyek ma
magánkézben vannak. A könyvemben ha Jimnek tulajdonítok egy
gondolatot vagy érzést, azt azért teszem, mert ő maga mondta rá egy
szalagra vagy írta le a naplójában vagy jegyezte be valamelyik
füzetébe.
Jim Morrisonról és a Doorsról sok könyv jelent meg, s ezek közül nem
mind szavahihető – a könyvben mindig jelzem, hogy melyik forrás
mennyire megbízható. Amióta magam is szembesültem néhány
tévedésemmel, sokkal inkább rokonszenvezek az írókkal. Számomra a
leghasznosabb Greg Shaw és David Walton könyve volt, a The Doors
on the Road, azután Frank Lisciandro munkája, az A Feast of Friends;
valamint Patricia Butlernak Pamela Coursonról írt életrajza, az Angels
Dance and Angels Die. Meg kell említenem még Jerry Hopkinst, akinek
a Rolling Stone magazinnál végzett úttörő rockújságírói munkája nélkül
ma sokkal kevesebb hiteles tudásunk volna Jim Morrisonról.
Jim Morrison az utolsó, párizsi hónapokban összebarátkozott egy
kisebb körrel. Ma ezeknek az embereknek a visszaemlékezései jelentik
az egyetlen kapcsot korunk egyik nagy rejtélyéhez. Ezt a könyvet nem
tudtam volna megírni Gilles Yéprémian, Hervé Muller és Philip Daleczky
nélkül. Jim a halála előtt pár nappal egy nejlonszatyorban otthagyta pár
személyes holmiját Philipnél, aki évtizedekkel később bukkant rá egy
fiókban az elfelejtett szatyorra. Benne voltak Jim utolsó jegyzetfüzetei,
hangfelvételeinek magnószalagjai, Jim saját fotógyujteménye – és
Philip nagylelkűen megengedte, hogy ezeket mind megvizsgáljam.
Gilles Yéprémian legendás Doors-gyűjte-ménye hasonló,
felbecsülhetetlen segítséget jelentett. Hervé Párizsban Jimről készített
fotói pedig önmagukban többkötetnyi könyvvel érnek fel.
Szeretnék köszönetet mondani a JHA-nek és a lányoknak, Haná-nak
és Howardnak, Chris Davisnek, az American Airlinesnek (különösen John
Spanónak), Bill Glassernek és a Topanga Canyon okos kutyáinak,
Helene Lee-nek, Mike Zwerinnek, Patrick Zerbibnek, Pamela des Barres-nek,
Victor Bockrisnek, David Daltonnak, Albert Goldmannak, Paul Rothchildnak, Gary
Strombergnek, Bob Gibson-nak, John Gabynek, Sugar Katznek, Guy Websternek,
Thérèse Muller-Stivalnak, Roy Pace-nek, Lev Braunsteinnek, Carol Stocker-
nek, Anne-Celeste Daleczkynek, W. M. F. Magicelnek, Peter Simonnak, Carly
Simonnak, Joe Perrynek, John Bionellinek, a Rolling Stone-nak, James Isaacsnek,
David Winnernek, Maria Evangelinel-lisnek, a Michaes Ochs Archívumnak
(különösen Helen Ashfordnak és Paul Chesnenek), a Rock Archívumának,
a Vins des Pyrénées-nek, a Gli Angelinek, Michelangelo Antonioninak és
David Viglianónak, a Broadway Nagy Buddhájának.
Külön köszönettel tartozom rettenthetetlen kiadómnak, Bill
Shinkernek, művelt szerkesztőmnek, Brendan Cahillnek és a Gotham
Books kiadó teljes, fantasztikus csapatának: Patrick Mulligan-nek,
Karen Mayernek, Lisa Johnsonnak, Melanie Kochnak, Aline Akelisnek,
Hector de Jeannak, Ray Lundgrennek, Susan Schwartz-nak, Bob
Wojciechowskinak, Joseph Millsnek, Sabrina Bowersnek, Rachelle
Nashnernek. Legmelegebb köszönetem Lily Davisnek.

Válogatott források
ARTAUD, ANTONIN: The Theater and Its Double. New York: Groove
Press, 1958. ASHCROFT, LINDA: Wild Child: Life With Jim Morrison. London:
Hodder & Stoughton, 1997. ASHCROFT, LINDA: Wild Child: Life With Jim Morrison.
New York:
Thunder's Mouth Press, 1997. BABITZ, EVE: „Jim Morrison Is Dead and Living in
Hollywood”.
Esquire, 1991. március. BLACKBURN, RICHARD: „Jim Morrison's School Days.”
Crawdaddy,
1976. május. BocKRis, VICTOR: publikálatlan magnószalag-
beszélgetéséről készült
kézirat, melyben Albert Goldmannal beszélget Jim Morrisonról
1993-ban. BOETTCHER, THOMAS D.: Vietnam: The Valor and the Sorrow.
Boston:
Little, Brown, 1985. BURROUGHS, WILLIAM: „7S Everybody Inf”. Stoned
Immaculate,
Elektra, 2000. BUTLER, PATRICIA: Angels Dance and Angels Die. New York:
Schirer,
1998. CARPENTER, JOHN: „Jim Morrison”. L. A. Free Press, 1968. július 19.
CELINE, LOUIS-FERDINAND: Journey to the End of the Night. Boston:
Little, Brown, 1934. CHARLESWORTH, CHRIS (szerk.): The Doors (kísérőfüzet
a megjelent lemezekhez). Elektra Entertainment Group, 1997. CHORUSH,
BOB: „The Lizard King Reforms”; L. A. Free Press, 1971.
január 15. CoovER, ROBERT: „A Hell of a Way to Peddle Poems”; An Hour for
Magic, szerkesztette Frank Lisciandro. New York, Delilah, 1982. MERCED
VALDEZ CRUZ: The Doors: Los Dias Extranos. Mexico City, Lopez, 1999.
CUSCUNA, MICHAEL: „Behind the Doors”. Downbeat, 1970. május 28. DALTON,
DAVID: Mr. Mojo Risin' (Jim Morrison). The Last Holy
Fool. New York, St. Martin's Press, 1991. DALTON, DAVID: „The Marble Index”.
Gadfly, 2002. június. DENSMORE, JOHN: Riders on the Storm: My Life with Jim
Morrison
and the Doors. New York, Delacorte Press, 1990. DENSMORE, JOHN: „Riders on the
Storm”. The Nation, 2002. július 8. DES BARRES, PAMELA: I'm with the Band. New
York, Beech Tree
Books, 1987. DES BARRES, PAMELA: Rock Bottom. New York, St. Martin's Press,
1996. DiDiON, JOAN: „Waiting for Morrison”. The Saturday Evening Post,
1968. március 9. DIEHL, DIGBY: „Jim Morrison: Love and the Demonic Psyche”.
Eye,
1968. április. DIXON, WILLIE (Don Snowdennel): I Am the Blues. New York, Da
 Capo, 1990. THE DOORS: Dance on Fire: Classic Performances and Greatest Hits
(1985). Universal City (Kalifornia), Universal Video, 1997. THE DOORS: The
Doors Are Open: The Roundhouse. London, 1968.
szeptember. Burbank (Kalifornia), Warner Reprise Video. THE DOORS: Feast of
Friends (1969), Párizs, kalózkiadású DVD. THE DOORS: Live in Europe 1968.
Los Angeles, Eagle Rock Video,
1999. THE DOORS: Live at the Hollywood Bowl (1968). Universal City
(Kalifornia), Universal Video, 1997. THE DOORS: NO One Here Gets Out Alive:
The Doors' Tribute to
Jim Morrison. Los Angeles, Eagle Vision (DVD) THE DOORS: The Soft Parade – A
Retrospective (1969). Universal
City (Kalifornia), Universal Video, 1997. FARINA, RICHARD: Been Down So Long
It Looks Up to Me. New
York, Dell, 1966. FONG-TORRES, BEN: „Jim Morrison's Got the Blues”. Rolling
Stone,
1971. március 4. FowLiE, WALLACE: Rimbaud and Jim Morrison. Durham, Duke
University Press, 1993. GERSHMAN, MIKE: „Apathy for the Devil”. Rock, 1970.
november GiLMORE, MIKAL: „The Unforgettable Fire”. Rolling Stone, 2001.
augusztus 30.
GINSBERG, ALLEN: Collected Poems 1947-1980. New York, Harper &c
Row, 1984. GOLDMAN ALBERT: Freakshow: Misadvantures in the Counterculture
1959-1971. New York, Cooper Square, 2001. GOLDSTEIN, RICHARD: „Pop Eye”.
Village Voice, 1967. március 23. GOLDSTEIN, RICHARD: „Pop Eye”. Village Voice,
1967. június 22. GRACE, FRANCINE: „Vibrant Jazz Rock Group at Gazzarri's”. Los
Angeles Times, 1967. február 28. GRAHAM, BILL ÉS ROBERT GREENFIELD: Bill
Graham Presents. New
York, Doubleday, 1992. HALBERT, JAMES: „This Is the End”. Classic Rock, 2003.
július. HOLZMAN, JAC ÉS GAVAN DAWS: Follow the Music. Santa Monica,
First Media Books HOPKINS, JERRY: The Lizard King. New York, Charles Scribner's
Sons, 1992. HOPKINS, JERRY: „The Rolling Stone Interview: Jim Morrison”.
Rolling Stone, 1969. július 26. HOPKINS, JERRY ÉS DANNY SUGERMAN: No One
Here Gets Out Alive. New York, Warner Books, 1980. HUXLEY, ALDOUS: The Doors of
Perception I Heaven & Hell. New
York, Harper Colophon, 1963. JAHN, MIKE: Jim Morrison and the Doors. New York,
Grosset Sc
Dunlap, 1969. JONES, DYLAN: Jim Morrison, Dark Star. New York, Viking Press,
1990. KAMP, DAVID: „Live at the Whisky”. Vanity Fair, 2000. november.
KAUFMAN, PHIL ÉS COLIN WHITE: Road Mangier Deluxe. Glendale.
White/Boucke, 1993. KEROUAC, JACK: On The Road. New York, Viking Press,
1957. KENNEALLY, PATRICIA: Strange Days. New York, Plume, 1993. LEARY, TIM:
Psychedelic Prayers. Kerhonkson N. Y, Poets Press, 1966. LESPRIT, BRUNO: „The
Doors of the 21st Century: Quand le Rock
S'adonne a la Necrophilie”. Le Monde, 2003. december 11. LIPTON, LAWRENCE:
The Holy Barbarians. New York, Groove Press,
LISCANDRO, FRANK: Jim Morrison: An Hour for Magic. New York,
Delilah, 1982. LISCIANDRO, FRANK: A Feast of Friends. New York, Warner Books,
 1991. MAILER, NORMAN: An American Dream. New York, The Dial Press, 1965.
MAILER, NORMAN: Why Are We in Vietnam? New York, G. P.
Putnam, 1967. MANZAREK, RAY: Light My Fire: My Life With the Doors. New
York, Putnam, 1998. MARSH, DAVE: Before I Get Old – The Story of The Who. New
York, St. Martin's Press, 1983. MCCLURE, MICHAEL: The Adept. New York,
Delacorte, 1971. MCCLURE, MICHAEL: The Beard. New York, Groove Press, 1967.
MCCLURE, MICHAEL: Lightning the Corners. Albuquerque,
University of New Mexico Press, 1993. MILNE, Α. Α.: When We Were Very Young.
New York, E. P. Dutton,
1924. MODDEMANN, RAINER: Doors. Koningswinter (Németország), Heel
Verlag, 1990. MODDEMANN, RAINER ÉS GILLES YÉPRÉMIAN: The Doors on Stage.
Geneva, Moving Sound Books, 1996. MORRISON, JIM: The American Night. New
York, Vintage, 1991. MORRISON, JIM: Arden Lointain. Paris, Christian Bourgois, 1988.
MORRISON, JIM: HWY (1969). Párizs, kalózkiadású DVD. MORRISON, JIM: The
Lords and The New Creatures. New York,
Simon and Schuster, 1970. MORRISON, JIM: Une Prière Américaine et Autres Ecrits.
Paris,
Christian Bourgois, 1985. MORRISON, JIM: Seigneurs et Nouvelles Creatures. Paris,
Christian
Bourgois, 1976. MORRISON, JIM: Wilderness: The Lost Writings of Jim Morrison.
New York, Vintage, 1989. MULLER, HERVÉ: „Lord Jim”. Rock & Roll
(Franciaország), 1979.
február. MULLER, HERVÉ: „Jim Morrison”. Globe (Franciaország), 1990.
október 15. ORTIZ, RICARDO: „L. A.Women: Jim Morrison és John Rechy.” The
Queer Sixties (szerk.: Patricia Smith), London Routledge, 1999. PAGLIA, CAMILLE:
„Cults and Cosmic Consciousness: Religious
Vision in the American Sixties.” Arion, 2003 tele. PERR, HARVEY: „Stage Doors”. L.
A. Free Press 1969. augusztus 8. PINTER, HAROLD: The Caretaker & The
Dumbwaiter. New York,
Groove Press, 1961. POWLEDGE, FRED: „Wicked Go the Doors”. Life, 1968.
április 12.
PROCHNICKY, JERRY ÉS JOE RUSSO: Jim Morrison: My Eyes Have
Seen You. San Marcos, AM Graphics, 1996. REUZEAU, JEAN-YVES: Jim Morrison et
les Doors. Paris, Librio
Musique, 2001. RIMBAUD, ARTHUR: Illuminations. New York, New Directions,
1966. RIORDAN, JAMES ÉS JERRY PROCHNICKY: Break On Through. New
York, Morrow, 1991. Rocco, JOHN (szerk.): The Doors Companion. New York,
Schirmer,
1997. RONAY, ALAIN: „Jim and I / Friends until Death.” King (Olaszország),
1991. július RUSH, ROBERT: „The Doors in Philadelphia”. The Psychedelic News,
2000. július. SANDER, ELLEN: Trips: Rock Life in the Sixties. New York, Scribners,
1973· SHAW, GREG: The Doors on the Road. London, Omnibus, 1997. SPARROW,
POE: „The Doors: Re-visited.” The Unabridged Toe
Sparrow, internetes website, dátum nélkül. SLICK, GRACE ÉS ANDREA CAGAN:
Somebody to Love. New York,
Warner Books, 1998. STEVENSON, SALLI: „An Interview with Jim Morrison”.
Circus, 1971.
január. SUGERMAN, DANNY ÉS BENJAMIN EDMONDS: The Doors: The
Illustrated History. New York, William Morrow, 1983. SUGERMAN, DANNY:
Wonderland Avenue. New York, Morrow, 1989. SUGERMAN, DANNY (szerk.): The
Doors I Complete Lyrics. New
York, Hyperion, 1991. TOBLER, JOHN ÉS ANDREW DOE: The Doors. London, Proteus,
1984. WAGER, GREGG: „Murray Lerner's Film Message to Love”. The
Doors Collector's Magazine, 2002. WALLIS, DAVE: Only Lovers Left Alive. New
York, E. P. Dutton, 1964. WARHOL, ANDY ES PAT HACKETT: POPism: The Warhol
'60s. New
York, Harcourt Brace Jovanovich, 1980. „Warhollywood! Andy in L. A.” L. A.
Weekly, 2002. május 24-30. WHITCOMB, IAN: Rock Odyssey: A Musician's
Chronicle of the
Sixties. Garden City, Doubleday / Dolphin, 1983. ZWERIN, MICHAEL: „Jazz Journal.”
The Village Voice, 1968. március 7.