Forrás: http://www.doksi.

hu

A középkor filozófiája

Kialakulásának előzményei:
A középkor gazdasági-társadalmi rendje Európában a feudalizmus. A feudalizmus
kialakulása a Római Birodalom bukásával függ össze. Ennek következtében elmélyültek a
társadalmi-gazdasági válságok. A Birodalom nyugait felében döntő jelentőséget kap a föld
magántulajdona és annak magán birtoklása. Ekkor válik uralkodóvá a naturális gazdálkodás.
A városok nagy része a feudális rendszer uralma alá került, az árugazdálkodás leszűkült egy
birtokegységre, a csereviszonyok csak alkalmiak voltak.
Ebből következik, hogy a társadalomban rendi elkülönültség alakult ki, amelyben a valahová
való beleszületés határozza meg az egyén társadalomban elfoglalt helyét. A haladás nagyon
lelassult, és a kialakult viszonyokat – hűbéri rendet – változatlannak tekintik.
A középkor eszmerendszere alatt a keresztény filozófiát értik. A kereszténységet vallók nem
veszik figyelembe a bizánci egyház filozófiai törekvéseit, vagy az arab országok filozófiáját
stb.

A középkor filozófiáját nem lehet „sötétnek” és haladásellenesnek tekinteni, hiszen az itt

megjelenő irányzatok a régi védelmében vagy valami más megvalósításában voltak
érdekeltek.

A kereszténység kialakulása:
A kereszténység a zsidó vallásból nőtt ki. Kezdetben, mint leigázottak harcoltak
évszázadokon keresztül a függetlenségükért. Szétszórtan éltek, nem alkottak egységes államot
(Közel-Keleten, a Földközi-tenger vidékén).
Monoteisták voltak, azaz egyistenhit volt a megítélésük a vallással kapcsolatban.
A császárság korabeli Rómában a császárkultusz megkövetelte az alattvalóktól, hogy csak a
császárt tiszteljék istenként, ezért a zsidók, mivel nézetük nem egyezett (monoteista) ezzel,
állandóan üldözötté és gyanússá váltak. A zsidók hányattatásaik miatt a messiás eljövetelét
várták és ez alakította ki hitüket is. Az első keresztény közösségek: Palesztina, Kis-Ázsia,
Szíria, időszámításunkban az I. század közepén.
Forrás: http://www.doksi.hu

A keresztény tanok első hirdetője Jézus Krisztus, majd később tanítványai is terjesztik a
tanokat (evangéliumok). Az új hit az eg zisztenciájukat vesztett emberek körében alakult ki,
majd később a gazdagok megnyerését is célul tűzte ki. Ezzel is magyarázható a gyors
terjedése.
A császárságnak számolnia kellett a g yors terjedéssel és ezért Constantinus császár 313-ban
engedélyezi a hit szabad gyakorlását, 325-ben pedig a niceai zsinaton államvallássát teszi.
Hierarchikus egyházszervezet alakult ki, amelynek élén két székhelyen – Rómában és
Kontantinápolyban – trónoló legfőbb pátriárka, majd később Rómában a pápa áll.
Alattvalóinak egyházszervezését a püspöki hierarchia látja el.

Az egyházi szervezet működtetése és a káros nézetek elleni harc szükségessé tette az egységes
hittételek, a dogmák kidolgozását, melyeket a zsinatokon rögzítettek. Megalkotóik az
egyházatyák voltak. A keresztény tanítás célul tűzte ki az ember és a társadalom
befolyásolását.

A vallásnak általános uralma alakult ki a szellemi élet felett is, ami alól a filozófia sem volt
kivétel. A középkorban a bölcselet a vallást szolgálta.

A patrisztika:
A patrisztika tanítás a II-VIII. században vált elterjedté.
Az apologéták (hitvédők) a II. században léptek fel és a Pál apostol által elindított mozgalom
szolgálatában álltak. Arra törekedtek, hogy a k ereszténységet úgy mutassák be, mint igaz és
szilárd filozófiát, amely nem áll ellentétben az antik filozófiákkal, sőt azoknak
továbbfejlesztése, folytatása.
A patrisztika korának legkiemelkedőbb képviselője AUGUSTINUS (354-430), azaz Szent
Ágoston. Keresztény anya gyermekeként született, de ő maga 386-ig pogány, kicsapongó
életet élt. A teológiát a platonizmus és újplatonizmus misztikus elképzeléseire alapozta. A
tudást alárendelte a hitnek („a hit előtte jár az észnek”).

Szent Ágoston filozófiája:

Gondolkodásának az alapja a boldogság megszerzésének kérdése. A boldogságot az ember
csak isten bírásával érheti el, és ennek az a feltétele, hogy megismerje az istent. Mivel isten a
tárgyi világban nem lelhető fel, ezért befelé fordul, és ettől reméli, hogy találkozik istennel, az
Forrás: http://www.doksi.hu

igazsággal. „Ne menj nyílvánosság elé, hanem magadba fordulj, mert az ember belsejében
lakozik az igazság”. Így várja el az embertől, a világtól való elfordulást, a szubjektivitásba
való merülést.
Ágostont a külvilág nem is érdekli. Ő el akar jutni az istenhez, de foglalkoztatja a lélek és
isten viszonyának a problémája.

Nála az örök igazságok istenre (valami anyagtalanra) vonatkoznak. Szemléletmódja

jellegzetesen platónikus, mivel az érzékek tárgyait teljesen érzéketleneknek tartja és a
gyakorlati tudást csak a létfenntartás eszközeként fogadja el.
Az értelmet, az igazság birtokbavételének a képességére a lélekben lakozó isteni tanító tanítja
meg az embert. Az ember ha akarja, akkor önmagában is megtalálhatja a természeti törvényt,
amely az isteni törvény visszfénye. Az akaratra van szükség, hogy melyik mellett dönt: a
törvény megvalósítása vagy ellene. Az akarat mozgatója a szeretet. A szeretet készteti az
akaratot a végső jó (isten) felé.

A szeretetről azt tanítja, hogy ez isten ingyenes ajándéka, mely a kegyelem révén jut az
emberbe. Nem szerezhető meg az ember ereje által, hanem csak kiválasztással.
Az eredeti bűn következtében az igazi szeretet érvényesítése állandó nehézségekbe ütközik.
Két szeretet törekszik a Földön közösség alkotására:
- önszeretet: a „földi állam” a produktuma
- istenszeretet: az isten állama a produktuma.
A Földön Babilóniában és Rómában valósul meg. Az isten államának megtestesítője itt a
Földön az egyház (ő a híd a mennyei birodalom felé). E két állam között állandó harc folyik: s
ez az emberi történelem.
Forrás: http://www.doksi.hu

Aquinói Szent Tamás (istenérvek)

A skolasztika (IX-XV. Század)

Ez a korszak a feudalizmus virágkora, majd a válságának állapota. Megindul a városi élet
fejlődése, a szaktudományokban jelentős fejlődés érzékelhető. Ennek a korszaknak a
filozófiája: a skolasztika, mely egyben teológiai módszer is: a f ilozófia felhasználása a
hittételek kifejlesztésében.

A skolasztika gondolkodóinak képviselői a domonkosrendi és a ferencesrendi szerzetesek. A

skolasztika részidőszakokra bomlik:
a.) VI-X. század preskolasztika, melynek jellemzője, hogy az antik műveltség néhány
elemét igyekeznek átmenteni. Iskolát alapítanak, melyek közül néhány egyetemi rangot
kapott: Oxford, Cambridge, Pécs, stb. Kolostorok jöttek létre, a szerzetesek az
istenbizonyítás szolgálatában álltak.
b.) XI-XII. század a korai skolasztika, azt a f eladatot vállalja, hogy rendszerezze a
hitigazságokat, ennek érdekében beépíti tudatába az arisztotelészi logikát, vagy a
dialektikát használja fel a hit erősítésére.
c.) A nagyskolasztika periódusa. A középkor XIII. századának filozófiájában a m érsékelt
realizmus játsza a legnagyobb szerepet. E kor központi alakja Aquniói Szent Tamás
(1225-1274), dominiákus szerzetes volt, és ő rendszerezte a skolasztikát.
Tamás filozófiai rendszerének kialakulása:
- a skolasztika elméleti forrásai kibővültek,
- ismertté vált az arisztotelészi bölcselet,
- a kor tudományos műhelyeivé váltak az európai egyetemek,
- a keresztény egyház sikeresen vívta meg harcát a cs ászársággal a v ilági
hatalomért, a szellemi élet irányítását is a kezébe ragadja ⇒ megszületnek
a „summák”, a keresztény világnézet összefoglalásai.
Nagy veszélyt jelentettek az egyházi világszemléletre az aveorrista tanok „kettős
igazság” eszmélye, amely a teológia és az egyházi tanítás érvényét csak a túlvilágra
vonatkoztatva fogadja el.
Tamás eszmerendszerének megalkotásával arra vállalkozott, hogy filozófiai érveivel
ruházza föl az egyház tanításait és a t eológiát. Rendszerébe beépítette Arisztotelész
hittel kapcsolatos gondolatait.
Forrás: http://www.doksi.hu

Tamás filozófiája:
Úgy kezdte el, hogy szétválasztotta a:
- hitet a tudástól,
- a teológiát a filozófiától.
Szerinte az ember kétféle módon juthat az igazság birtokába:
1.) Az értelem segítségével, minden külső kegyelmi segítség nélkül. Ezzel az
értelmi igazsághoz jut.
2.) A kinyilatkoztatás révén, amelynek elfogadására és belátására nem
elegendő az értelem világossága, ahhoz a hit fényére van szükség. Ezzel
jutunk el a hitigazsághoz.
A két igazság között nincs ellentmondás, mert mindkettő forrássa az isteni lényeg és ezek nem
mások, mint az isteni lényegnek a megnyílvánulásai.
Tanítása szerint az értelmi igazságokkal a f ilozófia és a s zaktudományok foglalkoznak. A
kinyilatkoztatás igazságait a hit nyújtja.
Teológia: ha az ember a hit által nyújtott igazságok útjából az akadályokat el akarja távolítani
és a h it igazságait a r ációval is meg akarja közelíteni, akkor ez az ú j tudomány
keletkezik.
Tamás szerint háromféle tudás, illetve tudomány létezik:
1.) isten és a szentek tudománya, melyet a hit nyújt,
2.) emberi tudás és tudományok, melyekből a filozófia és a szaktudományok
erednek,
3.) isteni-emberi tudomány, amely a teológia, benne kapcsolódik össze a
kinyilatkoztatás és az értelem, a tudomány és a hit.
Rendszerében a kinyilatkoztatás elsőbbséget élvez az értelemmel szemben, tehát a hit
megelőzi a tudást, így a teológia is fölötte áll a filozófiának. Az egyház minden eszközzel
támogatta ezt az irányzatot. A tomizmus alapja, kiinduló és végpontja a mindent
egységesítő istenfogalom. Belőle lehet levezetni és magyarázni a világ dolgait.
Forrás: http://www.doksi.hu

Tamás anyagi világ magyarázata: Az Arisztotelész által kidolgozott actus és potencia

elméletet veszi alapul, amelyben a matéria és forma a földi testek belső lényege. Szerinte
minden testnek van valamiféle végső anyaga, melyet ősanyagnak = m atéria prímának
nevez. Ennek meg van a képessége, lehetősége (potencia), hogy belőle a testek
kibontakozhassanak. Ősanyag ⇒ potencia
Az ősanyaggal ellentétben a forma egy tiszta ténylegesség (actus), amely a testi szubsztanciát
határozza meg és teszi a tényleges működésre és létezésre alkalmassá.
A matéria és a forma minden külső közvetítő nélkül egyesülnek egymással és alkotják
együtt a testi szubsztanciát = a m atéria secundát. Filozófiai rendszerében a m atéria és
forma kapcsolat adja a létezők tökéletességi fokozatait, amely nem függ az anyagtól. Tanítása
szerint minél nemesebb a f orma, annál inkább felülmúlja létében a m atériát. ⇒ a világ
hierarchikus tagozódása:
- legalul helyezkedik el a legtökéletesebb valóság, a matéria prima vagy
ősanyag.
- Magasabb fokozatot mutat az élettelen világ, ahol a forma még teljesen
elvész az anyagban.
- Az élővilágban a formáknak az anyagtól való némi függetlenségét lelhetjük
meg, mert a formák az anyag tehetetlenségét legyőzve irányítják az
életfolyamatokat.
- Az ember, aki már tudatosan él, már az anyagtól független tevékenységre is
képes, mivel a megismerés folyamatában anyagtalanul létező formák
jelennek meg, ez áll legközelebb a szellemvilág létezőihez. Minden anyagi
korláttól és potencialitástól mentes az isten szellemisége. Ez a
szellemiség létében és tevékenységében teljesen független. Minden
általa van és miatta, érte létezik.
Tehát megjelenik teológikus felfogása, miszerint az alacsonyabb rendű teremtények a
magasabb rendűekért vannak, amint az ember alatti teremtmények az emberért léteznek.
Végső soron pedig az egész világmindenség, minden egyes részével az Istenre, mint céljára
irányul. Filozófiájának mondanivalója: isten létezésének bizonyítása.
Forrás: http://www.doksi.hu

Tamás öt istenbizonyítást sorol fel:

1.) Az első bizonyíték a mozgásból adódik. A világban tapasztalt mozgás feltételez
egy változatlan mozgatót.
2.) A második szerint az okok sorozata elvezet az első okhoz, istenhez.
3.) A harmadik a szükségszerű és véletlen létezésből indul ki: Szerinte a világban
minden esetleges: keletkezik, elmúlik, a l étezéssel való kapcsolata a véletlenek
egymásutánisága. Ha a világon minden esetleges, akkor a világon kívül kell lenni
egy szükségszerűen létezőnek, amelytől az esetleges dolgok létezésüket nyerték.
4.) Negyedik bizonyítéka a természet dolgainak részesedése a t ökéletességben
(igazság, jóság, valamilyen szintű lét stb.). Szerinte kell lenni egy
legtökéletesebbnek, akitől az alatta állók tökéletességüket kapják.
5.) Az ötödik bizonyítés az értelem nélküli lényekből fakad, akik önmaguktól nem
tudnának célszerűen működni. Tehát kell léteznie egy gondolkodó lénynek, amely
célratörésüket irányítja.

Tamás társadalom filozófiája:

A társadalom és az ember kapcsolatának alapja egy arisztotelészi gondolat: Az, hogy az
ember természeténél fogva társadalmi lény, aki életét fenntartani, tehetségét kibontakoztatni
csak mások segítségével, a társadalomban képes.
A társadalom szabályozója a t ermészetjog és ennek legfontosabb előírása Tamás szerint:
„mindenkinek add meg a magáét és tartózkódj a jogtalanságtól”. A természetjog mellett
szükséges a hatalom, az állam is, amely összefogja a társadalmat és viseli annak gondjait. Az
állam feladata még a társadalom rendjének biztosítása, ami lehetővé teszi a közösségnek,
hogy elérje végső célját az istent.

Tamás szerint a legjobb államforma a m onarchia, úgy hogy benne a n ép is részt vesz a
kormányzásban. Gyakorlata: a fejedelem mellett a nép által választott tanácsadói választmány
uralkodik. A fejedelem hatalmát az istentől kapta. Ha ezzel a hatalommal visszaél, akkor a
nép megtagadhatja az engedelmességet. Társadalomfilozófiájában az államok egymással
kapcsolatban állnak és beletartoznak valamennyien isten államába.
Forrás: http://www.doksi.hu

Az újkori filozófia
(Humanista műveltség, a reneszánsz kultúra virágzása.
A természetfilozófia és a társadalomfilozófia szétválása.)

A reneszánsz filozófia: az árutermelés, a manufaktúraipar és az ezek hatására kibontakozó

kereskedelem Európa déli részén jelentős változásokat hoz nemcsak a gazdasági életben,
hanem a gondolkodásban, a társadalmi felfogásban is. Európában a XV-XVI. Században
fordulat következik be a v ilágfelfogásban. A figyelem és a k utatás a t ermésztre irányul, a
vallás aszkétikus életideáljával szemben a humanizmus, az egyén szabadságának, életörömre
törekvésének eszméje hódit.
Az isten és a világ viszonyának problémája helyett az ember és a természet viszonyának
kérdései felé fordul.
A közgondolkodásnak ezt a folyamatát, amely áthatotta az irodalmat, a művészetet és a
filozófiát: reneszánsznak nevezzük (újjászületés).
- első mozzanat a vallásos világnézettől való elfordulás
- a világi kultúra kialakításának folyamata az erőteljesebb.

E kor gondolkodói arra késztették az embereket, hogy vegyék észre a földi élet örömeit,
szépségeit. Különösen a cs illagászat és a m atematika járult hozzá az új világkép
megalapozásához.

Az újkori polgári filozófia:

A XVII.század végén és a XVIII. század elején Európa a feudalizmust felváltotó kapitalista,
tőkés rend kezeti szakaszát éli. Ez az időszak az újkori polgári filozófia kialakulásának
időszaka.
Gondolokodói a földi élet dolgai iránt fordítanak nagyobb figyelmet. A tudósok többsége
egyetért abban, hogy a tudomány célja az emberi élet gazdagítása, s segítségével minél többet
megtudni a természetről. A természet felé való fordulás eredménye a matematika, a
csillagászat, kémia, biológia szaktudományok látványos eredményei.
Forrás: http://www.doksi.hu

E kor tudósainak egy kettős problémát kellett megoldani:

- Egyrészt meg kellett szabadulniuk a természetfeletti erőkbe vetett hittől.
Meghirdetik az ész uralmát, győzelemre akarják juttatni az ész szavát. És nem
tudnak teljesen megszabadulni a vallásos hittől. Osztályhelyzetükből is
következett az az ellentmondás, hogy szaktudományos kérdésekben forradalmi
nézeteket vallanak, társadalomfilozófiájuk konzervatív.
- Másrészt vállalniuk kellett, hogy kidolgozzák a tudományos kutatás módszerét
úgy, hogy elszakadtak a mindennapi élet közvetlen természetszemléletétől.
Pozitív felfogásuk, hogy bíznak az emberi gondolkodás, a megismerés erejében,
annak hatékonyságában. Mindenben kételkednek, amit az előző korok tudósai
alkottak, de számukra a kétely arra való, hogy segítségével még szilárdabb
ismeretekhez jussanak.

Kialakult a mechanikus-metafizikus szemléletmód, mint a korszak uralkodó felfogása. A

társadalommal foglalkozó vizsgálódások is megszabadulnak a teológikus felfogástól. A
társadalombölcselők úgy vélik, hogy az ember teste (hasonlóan az állatokéhoz) géphez
hasonlít. Ez a gép abban tér el az ember által alkotta géptől, hogy annál végtelenszer
tökéletesebb, hiszen istentől való. A gép működésével a gondolkodást nem tudták
magyarázni, tehát a gondolkodás egy külön szubsztanciának tartották.
Az embert nem tekintik társadalmi lénynek, hanem szerintük a t ársadalom az emberi
individuumok összeséggeként jött létre. Az hogy az ember természeti és társadalmi lény,
ebből a kettős meghatározottságból az előbbit részesítették nagyobb előnyben. Az ember
természetes állapotából kiindulva vizsgálják a természetjogot, a természetes vallást, az ember
természetéből fakadó erkölcsöt. A kor valamennyi társadalom-elmélete a természetjog
fogalmára épül. Az embereket is a t ermészet testeihez hasonlónak képzelik el, másrészt
szabadoknak és egynlőeknek tartják őket. A természetjog feltételezése nem tesz különbséget
az emberek társadalmi különbözőségei között.
Forrás: http://www.doksi.hu

Francis Bacon (1561-1626)

Polgárosodó nemességhez tartozó családban született. Az egyetemben filozófiát, teológiát és

jogot tanult. Lordkancellár volt, majd közéleti szereplése csúcsán politikai pert indítanak
ellene, elítélik, de a király kiszabadítja. Bacon visszavonul birtokára, ahol csak a
tudománynak él.
Legjelentősebb filozófiai műve: a „Novum Organum” (Új módszer). Bacon az újkori
materializmus szülőatyja. Legfőbb tanácsa, útmutatása: járjunk nyitott szemmel a világban,
óvakodjunk mindennemű túlhajtástól. Szerinte a tudomány feladata az, hogy az emberek
életét új felfedezésekkel gazdagabbá tegye.
Célkitűzése: a tudományok fejlesztése volt. Szerinte az igazi tudás az okok ismerete, a
tudományok feladata az okok és a törvényszerűségek feltárása.
A Novum Organum című művében félreállítja a skolasztika dedukciós módszerét.
Azt vallja, hogy a filozófiában kell lenni egy romboló résznek, egy szkeptikus
megközelítésnek. Ez a szkepszis tisztítja meg a megismerés elől az utat és vezet el az igazi
ismeretekhez. Szerinte a megismerés útjában álló akadályok az idolum-ok (ködképek,
bálványok), olyan tudatos képződmények, amelyeket meg kell semmisíteni, le kell küzdeni.
Bacon 4 idolumra hívja fel a figyelmet:
1.) A törzs idoluma: amely minden emberben meg van. Lényege az, hogy a természet
megismerésénél az ember belemagyarázza saját természetét. Vagyis figyelmeztet
arra, hogy az érzékelés útján birtokunkba került ismeretek mennyire egyoldalúak.
Az érzékelést ezért ki kell egészíteni a gondolkodással, a tudományos
megismerésben alkalmazni kell olyan műszereket (hőmérő, messzelátó,
mikroszkóp), amelyek kiküszöbölik a lehetséges torzulásokat.
2.) A barlang idoluma: az egyes emberre jellemző. Az ember aszerint fogja fel a
valóságot, hogy milyen a t ermészete, milyen volt a n eveltetése, milyen a
társadalmi környezete, kiket tisztel. Ahhoz, hogy helyes ismereteink legyenek, ki
kell lépni a barlangból.
3.) A piac idoloma: a nyelvvel kapcsolatos torzulások akadályai az értelemnek. Ezen
úgy lehet túlhaladni, hogy meghatározásaink a valóságot fejezzék ki.
4.) A színház idoluma: ide sorolja a téves eszméket, a hamis filozófiai tanításokat.
Ezeket a bálványokat úgy tudjuk ledönteni, ha az eleven gyakorlathoz fordulunk.
Forrás: http://www.doksi.hu

Új módszert dolgoz ki: az empírikus = gyak orlaton alapuló módszer. Nem veti el a
racionalista módszert. Az egyoldalú racionalista gondolkodót a pókkal veti össze, amely saját
nyálából szövi hálóját. Az empírikus gondolkodók és természetesen az ő példaképe a méh
tevékenysége, mivel ezáltal lesz a begyűjtött virágporból méz. A filozófusnak is az a feladata,
hogy a világból nyert tapasztalatokat feldolgozza.
A valóság megismeréséhez a tapasztalatból kell kiindulni, indukció segítségével. Az indukció
lényeges eleme nála a megfigyelés, a leírás, az elemzés, az összehasonlítás és a kísérlet.
Bacon módszere materialista jellegű empírizmus, amelyben az analízisnem és az indukciónak
van kitűntetett szerepe.

Bacon társadalomfelfogása: utópisztikus jellegű. Az „Új Atlantisz” című befejezetlen

művében fejti ki társadalombölcseleti elképzeléseit. Ennek középpontjában a termelőerők
fantasztikus fejlődése, a jövő útja áll.
Forrás: http://www.doksi.hu

René Descartes (1596-1650)

Franciaországban, nemesi családban született. Jezsuita iskolákban tanult és jogot is végzett.

Katonaként és utazóként bejárta Európa jelentős vidékeit. Hollandiában telepedik le, kora
legszebb országának tartotta.
Korának nagy kérdései:
1.) Kora filozófusai számára nagy kérdés, hogy az emberi gondolkodás megmagyarázható-e
az anyag mozgásával, vagy valamiféle szellemi szubsztanciának kell azt tekinteni. A
természettudományos ismeretek nem voltak elegendőek ennek magyarázatára.
⇓
Descartes dualista szubsztanciaelmélete: Lényege, hogy a világot két szubsztancia
alkotja:
- a kiterjedés tulajdonságával rendelkező test (anyag)
- a gondolkodás képességét mutató lélet (szellem).
Ennek a dualista szubsztancia-koncepciónak egyetlen szépséghibája volt, hogy a
kétségtelenül egységet alkotó test-lélek és anyag-szellem kölcsönhatásokat nem tudta
Descartes megmagyarázni. Ezen úgy próbál túl jutni Descartes, hogy a lelket a
tobozmirigybe helyezi, és a szellemi létezést istennek tulajdonítja.

2.) Kora másik alapvető kérdése: a tér, idő filozófiai megközelítése. A teológia tudományos
gondolkodás létüket és eredetüket istentől vezeti le.
Descartes elsősorban a tér problémájával foglalkozott. Nála az anyagi testek legfontosabb
tulajdonsága a kiterjedés, ez a t ér konkrét megnyilvánulása is egyben. Sokkal kényesebb
kérdés a tér végessége vagy végtelensége. Ebben ismételten megjelenik Descartes dualista
világszemlélete, a végtelen létezését istentől vezeti le és a térrel (anyag) kapcsolatos jelző a
határtalan.

Descartes módszere:
Filozófiai munkásságának középpontjában a tudományos kutatás módszere áll. Ennek alapja a
szkepszis = módszeres kétely. Azaz megkérdőjelezi a skolasztika általános tanítását, de
szerinte nem lehet a filozófiát, a tudományt a tapasztalatra, az érzékelésre építeni.
Módszere a matematikai módszer általánosítása, amely logikai alapokra helyeződik. Azokat
a megismerés formákat értékeli nagyra, amelyek a dolgokat logikai szükségszerűségükben
Forrás: http://www.doksi.hu

vizsgálják. Módszerében jelentős szerepe van az analízisnek, amelynek során az ismeretlen

elemeket különválasztja az ismertektől. Ezt követi a szintézis, amely az evidens elemeket
egységbe foglalja, és a felvetett kérdések egészét megválaszolja. A szintézist a d edukció
segítségével hajtjuk végre, azaz valamennyi igazság egymásból következik, közös kötelék
fogja őket egybe. S ez a dolog objektív összefüggése és rendje.

Descartes racionalizmusának kettős arculata:

1.) Száműzi a gondolkodásból a misztikumot, az ésszerűtlenséget. Filozófiájának
kiindulópontja: „Gondolkodom, tehát vagyok” = Cogito ergo sum. A figyelmet az
égről a földre tereli. A kinyilatkoztatás helyét az emberi gondolkodás foglalja el.
2.) Az érzékelés és a gondolkodás elszakítása azzal a k övetkezménnyel jár, hogy a
gondolkodás elszakad az anyagi valóságtól, beszűkül az ember szellemi világába.

A XVIII. és XIX. század materialista filozófusai természetfilozófiáját és racionalizmusának

pozitív vonását veszik át.
Forrás: http://www.doksi.hu

Társadalmi szerződések

Egy valamikori ősállapotból indul ki, amely idilli állapot volt, amelyben az emberek jók,
szeretik egymást, tudnak együtt létezni. Ahhoz, hogy az ember életben tudjon maradni, a lét
feltételeit meg kell teremteni ⇒ gyűjtögetés, halászat.
Az ember a nyers természetből meríti az életben maradását.
- az ember kielégíti szükségleteit,
- a szükséglet szükségletet szül,
⇓
többlettermék jön létre, amely a cserének az alpja lesz.
⇓
létrejön a magántulajdon (több-kevesebb)
⇓
magántulajdon védelme
⇓
Az idilli állapot felborul, az elemi, együttélési szabályok hiányoznak. Az
emberek rákényszerülnek arra, hogy részben egymással, részben az
uralkodóval szerződést kössenek, amely beszabályozza az életüket.
⇓
- törvények lépnek életbe
- le kell mondani egyéni érdekekről
⇓
Az egyének szükségszerűen korlátozzák önmagukat annak érdekében, hogy a
társadalmi együttélés szabályozhatóvá váljék. ⇒ Kötnek egy szerződést
egymással. Maguk fölé emelnek egy uralkodót, aki betartatja a szabályokat,
előírja a normákat. Ez egy önként vállalt kényszerpálya.

Jean Jacques Rousseau (1712-1778)

A francia felvilágosodás legjelesebb képviselője. Francia író, plebejus forradalmi gondolkodó,
deista filozófus, pedagógus.
A polgári demokratikus forradalom szellemi előkészítője. A forradalom előtti kispolgári és
paraszti tömegek érdekeit fejezte ki.
Forrás: http://www.doksi.hu

Műveiben általános támadást intézett a feudalizmus intézményei és ideológiája ellen, de

megsejtette a kapitalista társadalom ellentmondásait, így annak perspektíváját is elvetette.
Fontosabb műve: A társadalmi szerződés.

Rousseau világnézete:
Deista, filozófiai világnézetei igen ellentmondásosak. Az ember nála halandó testből és
halhatataln lélekből áll. Erősen hitt istenben és elvetette az ateistákat és az ateizmust.
Történetfelfogásának alapja, hogy az emberek kezdetben egyenlőségben éltek, a
magántulajdon kialakulásával jött létre a társadalmi egyenlőtlenség, a zsarnokság.
Híressé vált jelszava: „ Vissza a t ermészethez”, ezzel azt kívánta kifejezni, hogy meg kell
szűntetni a zsarnokságot és a magántulajdont.

Rousseau államelmélete:
„Társadalmi szerződés” című munkájának alapgondolata, hogy az uralom az emberek egymás
közti megállapodásának az eredménye, tehát a nép felett álló zsarnoki hatalom visszaélés a
társadalmi szerződéssel.
Rousseau elsőként mondja ki a népszuverenitás elvét, a népnek azt a jogát, hogy fel is
bonthatja a számára előnytelen szerződést, el is törölheti a zsarnokságot.
A civilizáció az erkölcsi romlás okozója. Mi az emberek közötti különbség oka?
Rousseau úgy válaszolja meg, hogy az emberben a „ természetes embert” elválasztja a
„mesterséges embertől”, azaz attól, amivé lett:
Természetes ember: - nem alkottak társadalmat
- magányosan éltek
- nem folyt az emberek között háború
Mesterséges ember: - minden baj forrása a tulajdon
⇓
Megoldás: „Vissza a természethez”
Rousseau is elimeri, hogy ez lehetetlen. Azt mondja, ha már a tulajdon létezik, akkor
oszoljon meg a kistulajdonosok körében is. Erre építi fel demokratikus koncepcióját.
Elmélete szerint a szerződést nem az uralkodó és a nép köti, hanem a nép tagjai kötik
egymással és magukat csak a közakaratnak rendelik alá.
Ha az ember a k özakaratnak rendeli alá magát, az nem fosztja meg a szabadságától,
hanem biztosítja a szabadságát. A közakaratot hordozó demokratikus köztársaságban a
fő hatalom a népé. Itt minden ember törvényhozó és alattvaló egyben.
Forrás: http://www.doksi.hu

Klasszikus német filozófia

Kant ismeretelmélete, etikája

A XVIII. század végén és a X IX. század elején Németország gazdaságilag és politikailag

elmaradt ország volt. A korabeli Németországot még mindig a feudális széttagoltság
jellemezte. Megjelenik a burzsoázia, viszont mögötte az arisztokrácia és előtte a szerveződő
munkásság valósága a kompromisszumok irányába terelte. Ebben a társadalmi és gazdasági
helyzetben születik meg a X IX. századi német filozófia, mely a német kultúra fénykorának
tekinthető. A klasszikus német filozófia általános vonásai:
- E kor filozófusai a v ilág racionális értelmezésére törekedtek, s ennyiben
kapcsolódtak a felvilágosodás alapgondolatához.
- Az idealizmus felfogását vallja. Egyikükre a szubjektív idealizmus,
másikukra az objetív idealizmus a jellemző.
- Jellemző a dialektika megjelenése.
- Ez a filozófia megkonstruált reformok segítségével vállalkozott a változás
elősegítésére.
- Jelen van a kérdés, hogy milyen viszonyban van a megismerő és a cselekvő
ember, valamint az objektív világ.

Immanuel Kant (1824-1904)

Königsbergben született, iparos családban. Az egyetemen matematikát és teológiát tanult.
Éveken keresztül házitanítóskodott, majd magántanár lett és végül egyetemi professzor.
Kant a klasszikus német filozófia kiinduló alakja és máig is a legnagyobb hatású bölcselője.
Munkásságában két szakaszt különböztetünk meg:
1.) A kritika előtti korszak: amelyben a természetfilozófiai kérdések kaptak nagyobb
hangsúlyt. Legfontosabb a Kant-Laplace hipotézis néven ismert földkeletkezési
elmélet.
2.) A kritikai korszak: amely a kanti filozófia legjobban kimunkált része. Ennek
tartalmát három műve adja meg:
- A tiszta ész kritikája: a megismerő tudat elemzésével foglalkozik
- A gyakorlati ész kritikája: Kant etikai nézeteit foglalja magába.
- Az ítélőerő kritikája: Kant természetfilozófiája és esztétikája.
Forrás: http://www.doksi.hu

Kant ismeretelméleti felfogásai: Szerinte ismereteinknek két külön forrása van:

1.) Az érzékelés: amelyben a dolgok bennünk érzeteket hoznak létre
2.) A megismerő tudat, az a priori formái, kategóriái.
A két ismeretforrás egységet alkot abban az értelemben, hogy az érzéki észrevevés
eleve feltételezi a megismerő tudat aktív működését és hogy a dolgok érzékelése hozza
működésbe a tudat megismerőképességét.
Ismeretelméletének kiindulópontja, hogy létezik a tudattól független objektív valóság,
amit ő magánvalónak nevez (Ding an sich). A magánvalónak kettős értelme van:
- kifejezi, hogy léte nem függ tőlünk, tudatunktól
- annyira a magánvalóság kifejezése, hogy tényleges természetét tudatunk
nem képes feltárni.

A kanti megismerési módban a megismerő tudat három képességét tételezi fel:

- az érzékelésképességet
- az értelmet
- az észt.
Ennek megfelelően alakul a megismerés három szakasza: az érzékelés, értelem és ész.

1.) Az érzéki megismerés: a transzcendentális esztétika vizsgálja, úgy hogy hogyan fogja
fel az érzékelő tudat az érzékelés anyagát, milyen a priori formái vannak az
érzékelésnek. A megismerő tudat az érzékelés során felfogja „Ding an sich” határait, s
már ekkor elkezdődik a jelenség és a valóság elválása. Kant szerint az érzékelés
előfeltétele, hogy a „magánvaló” hatását meghatározott módon – térben és időben –
fogja fel. Kant elméletében a tér és az idő a tudat a priori szemléleti formái. Szerinte a
tér a külső, az idő a belső érzékelé tudati előfeltétele. A tér és idő objektív eredetét
tagadja, ugyanis ha ezt megengedjük (objetív eredetét), amelyet a t apasztalat közvetít
számunkra, akkor ismereteink bizonyossága és szükségszerűsége elvész.
2.) Az értelmi megismerés: ezzel a k anti transzcendentális analititika foglalkozik.
Lényege Kant felfogásában a tér és idő a priori szemléleti formájában a felfogott, külső
hatásokra kialakult rendezetlen érzettömeget a t udat, az értelem a p riori kategórával
rendezi. Tehát az ismeretek és a valóság kettészakítása a rendszer alapja. Az értelem
nem a valóságot tükrözi vissza, hanem az értelem alkalmazza az a priori kategóriát a
tárgyra, azaz a világra úgy, ahogy az nekünk megjelenik.
Forrás: http://www.doksi.hu

A formállogikában 12 kategória ismert, az értelem a tapasztalati anyagot ez alá rendezi,

mégpedig úgy, hogy a 12 kategória 4 csoportra oszlik és minden csoport három-három
fogalmat tartalmaz: 1.) Mennyiség (egység, sokaság, mindenség)
2.) Minőség (valóság, tagadás, korlátozás)
3.) Viszony (szubsztancia, okság, kölcsönhatás)
4.) Modalitás (lehetőség, valóság, szükségszerűség)
Az értelem a t árgyakat három törvény alá rendeli, ez a h árom törvény a tiszta
természettudomány legáltalánosabb a priori alapja:
1.) a szubsztancia megmaradásának törvénye
2.) az okság törvénye
3.) a szubsztanciák kölcsönhatásának törvénye.

3.)A megismerő tudat harmadik képességét, az észt a transzcendentális dialektika

vizsgálja. Már a Kant előtti filozófiák is foglalkoztak a racionális felismerés két
típusával: az értelemnek és az észnek a megkülönböztetésével. Az értelem a r észekre
irányul, míg az ész az egészre, a teljesre. Az ész feladata tehát a világ legáltalánosabb
összefüggéseinek megismerése.
Kant szerint ahhoz, hogy az ész az egészet és a teljeset átfogja, három eszmét alakít ki:
1.) a feltétlen egységeg lélek eszméjét, amely minden pszichikai jelenség eszméje.
2.) A világ eszméjét, amely a végtelen oksági meghatározottságú jelenségek
teljessége, egysége.
3.) Isten eszméjét, amely valamennyi meghatározott jelenség meghatározatlan, nem
determinált oka.
Az ész azonban nem képes bizonyítani ezeket az eszméket, ha meg is akarná határozni
ezeket a f ogalmakat, akkor az értelem kategóriáit kellenne alkalmaznia. Ezzel azt érnénk
el, hogy a világ legáltalánosabb kérdéseire két, egymással ellentétes egyenértékű választ
kapunk. Ez a két egymást kizáró ítélet egyaránt bizonyítható. Kant négy antinomiát vet
fel:
1.) A világ térben és időben végtelen, - A világ térben és időben véges
2.) Az oszthatóság végtelen, - Vannak egyszerű, tovább már nem osztható részek
3.) A világban abszolút szabadság van, - A világban abszolút szükségszerűség
uralkodik.
4.) Isten létezik, mint a világ oka, - A világ külső okának lehetetlensége.
A kanti ész tartalmaz lényeges pozitív vonásokat, hiszen a későbbi filozófiák sokat merítettek belőle.
Forrás: http://www.doksi.hu

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

Tisztviselő családban született. Stuttgartban végzi gimnáziumi tanulmányait, majd a

tübingeni egyetemen tanul filozófiát és teológiát. Rajongott a francia forradalom eszméiért.
Mindenekelőtt Robespierre tevékenysége hatott rá erőteljesen. Életútját öt főbb szakaszra
lehet osztani:
1.) A berni korszak (1793-1797): házitanító svájcban, sokat foglalkozik a görög állam és
ember eszményével.
2.) A frankfurti korszak (1793-1797): egy baráti meghívás eredménye. A polgári
társadalom és az egyén megbékélésének gondolata foglalkoztatja.
3.) A jenai korszak (1801-1808): itt kezdi meg filozófiáját rendszerbe foglalni (jenai
rendszer). Anyagi gondokkal küzd, Bambergbe költözik és újságszerkesztéssel
foglalkozik.
4.) A nürnbergi korszak (1808-1816): a „robot” időszaka. A gimnáziumi rektor tisztét tölti
be. Anyagi és életviszonyai is rendeződnek. Elfogadja a heidelbergi egyetem
meghívását.
5.) A berlini korszak (1818-1831): az életmű összessége, mint a b erlini egyetem
professzora, haláláig a porosz fővárosban tevékenykedik.

A hegeli filozófia egyetemes rendszer: felöleli a világ egészét, a természetet, a társadalmat és

az emberi gondolkodást. A világ egységes fejlődési folyamata mint a világszellelm
önmegismerésének folyamata jelenik meg. A világszellem fejlődés Hegel rendszerében három
szakaszban történik:
1.) tézis: benne az eszme, mint a legáltalánosabb gondolati kategóriák dialektikus
rendszerét fejleszti ki.
2.) Antitézis: tagadás. Itt az eszme szellemi lényegével ellentétes formába, természetbe
csap át.
3.) Szintézis: a tagadás tagadása. Melyben az eszme más létéből visszatér magába, de
magasabb fokon, a megtett út egész gazdagságát tartalmazva ismét szellemi formát
ölt az emberben.
A világszellem önfejlődésének, illetve önmegismerésének folyamata alapján a hegeli
filozófia alkotóelemei: a.) a l ogika, b.) természetfilozófia, c.) szellemfilozófia
(társadalomfilozófia)
Forrás: http://www.doksi.hu

a.) A hegeli logika:

A világszellem önfejlődésének első szakaszát a „A logika tudománya” című művében fejti ki.
Hegelnél a logika nem a gondolkodás tudományaként szerepel, hanem a lét és tudat átfogó
logikájaként.
Alapelve a logika kifejtésében, hogy a világszellem a kezdeti fejlődési szakaszaiban
szegényes, egyoldalú, de egyre inkább teljesebbé és mindenoldalúbbá válik. A világszellem a
szegényes meghatározottságból konkrét eszmév az önmozgás alapján válik. Az önmozgás
belső tartalma az ellentétekből fakad, a világot általában az ellentmondás mozgatja. A mozgás
során derül ki minden elvont meghatározásról, hogy nem létezhet önmagában csak a vele
ellentétes meghatározottsággal együtt van léte és értelme.
A logika eszme fejlődése az elvonttól a konkréthoz való haladásnak bizonyul.
Rendszerének első eleme a logika három részből áll:
- a lét tanából,
- a lényeg tanából,
- a fogalom tanából.

A léttan: a világszellem kifejlődéséről szól. A mozgás, a lét és a semmi azonossága és

ellentéte, benne valami létezik is és nem is: átmegy a semmiből a létbe (keletkezik) és a létből
a semmibe (elpusztul). Hegel léttanában dolgozta ki a dialektika egyik általános törényét,
a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapásának törvényét.

A lényeg tana: a világszellem további mélyebb meghatározottságokkal gyarapodik:

végigmegy a lényeg, a jelenség, a valóság lépcsőfokain.
A lényeg tanában dolgozta ki Hegel az ellentmondás törvényét. Az ellentmondást a
mozgással való belső kapcsolatában végzi el.
Az ellentmondás dialektikus elvét a következőképpen fogalmazta meg: Az azonosság = az
azonosság és nem azonosság azonossága. Ez a törvény azt jelenti, hogy minden dologban
van állandóság is, és változás is. A kettő egységben van minden dolog esetében.
Hegelnél az ellentmondás nem a mozgás oka, mivel a mozgást önmozgásként értelmezte, ami
kizárja, hogy a mozgáshoz képest az ellentmondás okként szerepeljen. A mozgás az eszme
belső sajátossága, szabad elhatározása, ami az ellentmondásokon keresztül valósul meg.
Forrás: http://www.doksi.hu

A fogalom tana: amelyben az eszme befejezi fejlődését a logika, a tiszta gondolat

szférájában. A fogalomtan három részből áll:
- szubjektív fogalom
- objektív fogalom
- eszme.
A szubjektív fogalom: a gondolkodásformák, az ítéletek és a következtetések dialektikus
értelmezését adja.
Az objektív fogalom: a mechanizmus, a kemizmust, a célravonatkoztatottságot tárgyalja.
Az eszme: a kettő dialektikus értelemben vett szintézise és egyben a kifejlett totalitás. Az
eszem abszolúttá lesz, s vele befejeződik a világszellem fejlődése a tiszta gondolat
szférájában.

b.) A hegeli természetfilozófia:

Az eszme végigjárta önfejlődésének logikai szféráját, azután átcsap saját ellentétébe és
természetté válik. Ennél az átváltozásnál két dologra kell odafigyelni:
- az eszme saját ellentétébe csap át, ez azt jelenti, hogy a természet nem
egészen idegen az eszmétől, nem valami más, hanem saját mása. Az eszme
lesz természetté, a t ermészet is eszme, csak alvó, szunnyadó anyagi
formában.
- Az eszme nem marad a természeten innen vagy túl. Nem volt előbb, mint a
természet, mert fejlődése nem időbeli fejlődés
A természetben megismétlődik a logika, csak anyagi formában. A természet mozgása és
fejlődése a logikai kategóriák által meghatározottan történik. Ezt a mozgást írja le Hegel a „A
természetfilozófia”-ban.

Természetfilozófiai munkájának három része van:

1.) A mechanika, ahol a tér és az idő, a mechanikai mozgás, az anyag és a mozgás.
2.) A fizika, itt a testekkel, az elemekkel, a fény, a hő, a hang, az elektromosság
kérdéseivel foglalkozik. Ide sorolja a kémiai folyamatokat is.
3.) A szerves fizika, ebben vizsgálja a Föld természetét és történetét, valamint a
növény és állatvilágot.
Az állat nem a növényből, az ember nem az állatból keletkezik, hanem egymás után az eszméből jönnek létre.
Forrás: http://www.doksi.hu

c.) A hegeli szellem – (társadalom) – filozófia:

Eddig megjártuk az elvont szellem útját a logikában, az elvont természetet a
természetfilozófiában. A harmadik vizsgálódás a s zellemfilozóia, amely az emberi nem
egésze.
Az emberi tudat kialakulásával a szellem saját szellemi formájában fejlődik tovább.
A világszellem szabadságának a kibontakozása a történelmi fejlődés során a szellem keserves,
fárasztó munkája során jön létre. A szellem feldolgozza magát a s zabadság, a t ársadalmi
fejlődés legmagasabb fokára. Az ember a saját munkájával küzdi fel magát a természeti
világból a társadalmi fejlődés egyre magasabb fokára. Az ember teremti magát munkája
révén, az ember hozza létre saját társadalmi viszonyait, intézményeit, a második természetet.

A hegeli szellem fejlődése a társadalomban, három szakaszra bomlik:

1.) Szubjektív szellem: ezen belül Hegel az antropológiát, a fenomenológiát és a
pszichológiát tárgyalja.
- Az antropológiában az emberről beszél.
- A fenomenológiában az emberi tudatról beszél.
- A pszichológiában az emberi szellem képességeit, tevékenységmódjait
veszi szemügyre.
2.) Az objektív szellem: ebben a s zférában a s zellem végigjárja a t ársadalmat és a
történelmet. Az objektív elnevezés a világtörténelemre utal.
Ebben a szakaszban is érvényesül a hármasság: az elvont jog, a morál, az erkölcs.
- A jog Hegel szerint a szabadság ittléte. A magántulajdont Hegel a
személyiség egyetlen lényegi meghatározásának tekintette.
- Felfogása szerint a jog és a morál egységet alkothat és ez az erkölcs.
- Az erkölcsnek három szférája van: a család, a polgári társadalom, az állam.
Szerinte a cs alád a polgári társadalom sejtje. Szerinte a társadalomban az ember
azáltal személy, hogy dolgokat tulajdonként birtokol. A birtoklás így kötelessége.
Az államnak el kell látni a polgári társadalom biztosításának a funkcióját. Hegel
szerint a polgári társadalom és az állam fejlődésének története: a világtörténelem.
A világtörténelemben az ész uralkodik. Ami ésszerű az valóságos, ami valóságos
az ésszerű.
Hegel állameszménye az alkotmányos monarchia, az általa megélt porosz állam
egy megjavított eszmei tükörkép.
Forrás: http://www.doksi.hu

3.) Az abszolút szellem: a tagadás tagadása, a s zintézis. A szellem, mint abszolút

szellem már tudja, hogy ő maga az objektum és a szubjektum megvalósult és
kibontakozott egysége. Ez a megismerésben úgy jelenik meg, hogy a megismerés
alanya és tárgya is egybeesik. Az abszolút szellemben a s zellem befejezi
önfejlődését, a világszellem fejlődése lezárul.
Hegel a megismerés formáinak sorrendje alapján határozta meg a szellem önmagára
irányulú tevékenységét.
Az önmagát szemlélő szellem: a művészet
A magát képzelő szellem: a vallás
A maga lényegét fogalmakban elgondoló szellem: a filozófia.
A filozófia a fejlődés legmagasabb formája, benne érvényesül a forma és a tartalom
egysége, a fogalom. Az eszme visszatér önmagához, de már az egész fejlődés
birtokában és tudatában. Ez az eszme az öntudatra ébredés végső foka.
Forrás: http://www.doksi.hu

Ludwig Andreas Feuerbach (1804-1872)

Jogász családban született. Az egyetemen teológiát tanult, majd a berlini egyetemen Hegel
előadásait hallgatta. Magántanár az egyetemen, de ezt egyik műve miatt („Gondolatok a
halálról és a halhatatlanságról”) el kellett hagynia.
Munkássága kezdetén a hegeli filozófia híve. A vallás és az idealizmus kritikáján keresztül jut
el a materialista koncepcióhoz.
Munkája során a német filozófia központi problémája érinti, a lét és a gondolkodás viszonya.
Itt jelenik meg materializmusa, mégpedig úgy, hogy a gondolkodást a létből eredezteti,
szerinte a lét az alany, a gondolkodás az állítmány.
Feuerbach az embert helyezi a filozófiai vizsgálódás középpontjába, az embert is a
természet részének tekintette, annak legmagasabb rendű termékének. A gondolkodást tekinti
az ember szükségszerű velejárójának. Emellett az akarat, a szív is hozzá tartozik az emberi
lényeghez.
Az ember történetiségének célja, hogy a m egismerést, a s zeretetet, a s zabad akaratot
megvalósítsa. Szerinte ennek útjába a v allás áll, pontosabban az, hogy az emberek a saját
lényegüket elidegenítették maguktól, ebből alkották az isten fogalmát. Ezt az elidegenített
lényeget maguk fölé emelték. Ahhoz, hogy az emberi lényeg magvalósuljon, ezt az
elidegenedést fel kell számolni. A felszámolás útja a fölvilágosodás útja. Az embereknek fel
kell ismerniük, hogy a vallásban saját maguk lényegét istenítik, ezentúl magukat, egymást kell
isteníteniük: szeretni és tisztelni.
A vallást az emberi élet velejárójaként kezelte, ezért szerinte egy olyan vallást kell létrehozni,
amelyben az emberek közvetlenül kapcsolódhatnak egymáshoz: a szeretetvallást. Ezt örök
érvényűnek tekintette.

Feuerbach ismeretelmélete:
Ismeretelméletét a materialista szenzualizmus jellemezte. A tapasztalatot tekintette a
megismerés végső forrásának. A gondolkodás a legfőbb emberi magatartás szerinte.
Társadalombölcselete következik emberfelfogásából. E felfogás lényege, hogy az ember nem
társadalmi, hanem természeti létező.
Társadalomfelfogásában az antropológia érvényesül, miszerint nem a t ársadalomról, hanem
nem-ről beszél. Az emberek nem társadalmi kapcsolatokban vannak egymással, hanem az
egyedek között érintkezés alakul ki. Az emberek legfőbb célja az együttélés során a boldogság. Ennek fontos
eszköze a szeretet, a szeretettudat megléte.
Forrás: http://www.doksi.hu

Egzisztencialisták (Kierkegaard, Heidegger)

Az egzisztencializmus a XX. Század vezető polgári irányzata. Válságfilozófia, amit mutat

pesszimista hangvétele. Kialakulásában segítette az a tény, hogy az I. világháború megcáfolta
a történelmi fejlődéssel kapcsolatos humanista illúziókat.
Az egzisztencializmus jellemző vonásai:
- Filozófiájuk középpontjában a létezés, az egzisztencia vizsgálata áll.
Gyakran nevezik őket a létezés bölcselőinek. A létezésen (egzisztencián) az
egyén létezését értik. Ez a megélés nemcsak egyéni, hanem egyedi is, azaz
magányos.
- A „semmi” mítosza valamennyi egzisztencialista filozófusnál központi
helyet foglal el. A semmi jelenti azt, hogy a valóság létezése végső soron
felfoghatatlan, ésszel megérthetetlen, irracionális.
- Az elszigetelt, a létbe beledobott egyén a fölfoghatatlannal áll szemben.
Ezért léte csupa szorongás. A szorongás nem azonos a valamitől való
félelemmel, vagy rettegéssel, hanem a szorongás náluk félelem és rettegés
általában.
- Az egzisztencialisták művei tele vannak mítoszokkal.
- Szándékosan mellőzik a hagyományos tudományos formákat.

Az egzisztencializmus első jelentős áramlata az I. világháború után keletkezett

Németországban, ezt nevezik a német egzisztencializmusnak. A másik jelentős áramlat a
második vilgáháború idején és után Franciaországban keletkezik, ezt nevezik francia
egzisztencializmusnak.

Sören Kiergkegaard (1813-1855)

Dán filozófus, aki Koppenhágában született. Az itteni egyetemen tanult bölcsészetet és
teológiát. Tanulmányait befejezve tudományos utazást tett Németországban, Berlinben
hosszabb időt töltött.
Kierkegaard filozófiájának középpontjába az embert állította, ezen belül is az elszigetelt
szubjektum öntudatát. Számára a l ét, az emberi egyed léte az, amit szubjektíven átél.
Szerinte a filozófiának nem a világgal kell foglalkozni, hanem az ember tudati problémáival,
mert a világ titka az emberben van.
Forrás: http://www.doksi.hu

„A jelenségvalóság kritikája” című munkájában fogalmazza meg, hogy a jelen kor társadalma
nem teszi lehetővé az emberi képességek kibontakozását.
Az individualitás eltűnéséről beszél, ez a nivellálás. A nivellálás alatt a tömeges
egyformaságot, az elszemélytelenedést értette. A nivellálódás az ember egyéniségének az
elvesztése, illetve a „publikum” létrejötte.
Azt tanítja, hogy az ember és a külvilág (tárgyi világ és az emberiség) teljesen idegenek. Ez a
külvilág az ember számára érthetetlen, abszurd és felfoghatatlan. Az ember számára az
egyedüli igazi valóság az elszigetelt individuum szubjektivitása, saját tudatállapota.
Ebből az alapállásból következik Kierkegaard felfogása az emberi megismerésről. Szerinte az
általános igazságokból és eszmékből kiindulva nem lehet eljutni a valósághoz.
Szerinte az eddigi filozófiákra az objektív gondolkodás volt jellemző, az objektív gondolkodó
az általánosság szintjén akarta megoldani a problémákat. Ehelyett ő a megoldást az ember
szubjektív gondolkodásában látta, Kierkegaard úgy érvel, hogy az igazságot át kell élni.
Az igazságnak nincs más kritériuma, mint a szubjektív átélés.

Társadalom és történelemfelfogása mitizált, amelynek tárgya az ember bűnbe esése, az út,

ahogyan az ember elfordul az istentől, majd a visszatérés útja.
Az ember a maga szorongásával van. Ez a szorongás már az ártatlanság állapotában felébred,
mert az a „szabadság valósága”. A szorongásban, majd a bűnben az ember elszakad az
istentől és így jön létre az emberi individualitás. Az embernek választania kell, és ennek a
választásnak a szükségszerűsége hozza létre a szorongást. Ahhoz, hogy az ember
kiemelkedjen az anonim tömegből, publikumból, ahhoz választania kell. A választás
bontakoztatja ki a személyiség tartalmát. Ebben a választásban nem segít az értelem, mert a
választás a l egmélyebb kapcsolatban van a v álasztóval. Egy életkérdéssel kapcsolatban
például, ha minél messzebbre kitolódik számára a választás, annál könnyebben elmulasztódik,
mialatt ő azt hiszi, hogy a választás lehetőségeit akaraj világosan látni. (a hajó kormányosa
mérlegelheti, hogy jobbra vagy balra kormányozza a hajót, de amíg ezt mérlegeli, addig az ár
sodorja a hajót).

Az ember számára lehetséges életfelfogásokat Kierkegaard az élet stádiumainak nevezte:

a.) Az első már kiemelkedést jelent a hétköznapi emberek világából, ez az esztétikai
stádium. Itt az egyedi ember megkezdi önnön é letét élni. Ebben a stádiumban az
ember az élvezetre törekszik. Nagyvonalú életvezetés, a n ormák elvetése, irónia.
Ezek újra elültetik a szorongás érzését és választásra kényszerítenek.
Forrás: http://www.doksi.hu

b.) Ez a v álasztás a m ásodik stádiumba, az et ikai stádiumba vezet. Ebben az ember

általános eszméket vállal. Az etikai életforma jellegzetes intézménye a házasság,
amely állandóságot és kötelezettségtudatot szimbolizál. Ez a stádium tele van
ellentmondással, amely ismét szorongás és választás indukálója.
c.) Íly módon lép át a harmadik stádiumba, a vallási stádiumba, ahol önmagára talál és
ismét egyedül marad istennel. Egyedül a hite, az ami igazolja szándékát. A vallási
stádium az egyedüli lehetőség az ember számára, hogy kibontakozzon, ez csak az
ember befeléfordulásával lehetséges.
Az ember, amikor hittel közeledik istenhez, ráébred arra, hogy ezt a hitet senki nem
taníthatja, egyedül önmagából merítheti az ember. A hit mindig egyéni. Azt tartotta,
hogy a vallást tanítással előkészíteni nem lehet.

Martin Heidegger (1889-1976)

Az egyetemen filozófiát tanul. Előbb a marburgi, majd a freiburgi egyetem professzora,
illetve az utóbbi rektora.
Kompromittálódott a fasizmus uralma idején, 1945 után visszavonultan él.
Egyik legjelentősebb művében: „A lét és az idő”-ben fogalmazza meg ontológiai elvét. Az
eddigi filozófiai irányzatok a létet a létező mintájára vizsgálta, holott Heidegger szerint a lét
és a létező különböznek egymástól:
- a létező szerinte objektív, befejezett az ember számára
- a lét nem befejezett, az szubjektív és nyitott az ember számára
A lét nála folyamatos és centrális szerepe van a tőle elválaszthatatlan időnek.
Egzisztencializmusa nyílvánul meg abban, hogy a lét fogalma az emberhez vezet, mert ő az
egyetlen olyan létező, akinek számára feltárul a lét.