FRIEDRICH NIETZSCHE

A VIDÁM TUDOMÁNY
(„la gaya scienza")

HOLNAP KIADÓ
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: KrönersTaschenausgabe, Bánd 74 Alfréd Kröner Verlag,
Leipzig, 1928

A mű eredeti címe:
Die fröhliche Wissenschaft
Fordította:
ROMHÁNYI TÖRÖK GÁBOR .

Versek:
Csorba Győző, Garai Gábor, Hajnal Gábor, Lator László, Kálnoky László, Kurdi Imre, Szabó Lőrinc, Romhányi Török Gábor,
Tandori Dezső, Tellér Gyula
Szerkesztette: Pataky Péterné
A könyv az
INTER NATIONES, BONN
támogatásával jelent meg.

Hungárián Translation © Romhányi Török Gábor, 1997

Ez itt az én házam, kertem, Nem majmoltam senki fiát, Minden mestert kinevettem, Ki nem nevette önmagát. Ajtóm fölé

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ

Ennek a könyvnek talán nem is csak egy előszóra lenne szüksége; és még így is fönnmarad a kétely, hogy bárkit, aki
nem élt még át ehhez foghatót, egyáltalán közelebb lehetne hozni az e könyvben foglalt élményekhez előszók
segítségével. E könyv az enyhülést hozó szél nyelvén íródott: túlzó szertelenség, nyugtalanság, ellentmondás, áprilisi
bolond idő uralkodik el rajta, olyannyira, hogy a tél közelségét éppen annyira érezzük benne, mint az e tél fölött
aratott győzelmet, amely minden bizonnyal eljön, el kell jönnie, sőt talán el is jött már... Szakadatlanul árad belőle a
hála, mintha éppen a legváratlanabb dolog történt volna meg, mint egy lábadozó hálája - mert éppen e lábadozás volt
legváratlanabb. „Vidám tudomány": a szellem kicsapongó örömünnepét jelenti ez, a szellemét, mely türelmesen állt
ellen egy iszonyatosan hosszú ideig tartó nyomásnak -türelmesen, szigorúan, hidegen, nem vetve alá magát neki, de
már nem is reménykedve - és amelyet most a lábadozás mámorában egyszer csak megrohan a remény, az egészség
reménye. Nem csoda hát, hogy sok érthetetlen és bolond dolog is kibukkan a napvilágra itt, sok pajkos gyöngédség,
amelyet olyan tüskésbőrű problémákra pazarolnak, amelyek bizony nem arra termettek, hogy kedveskedve, édelegve
bánjanak velük. Az egész könyv nem egyéb, mint egy hosszan tartó nélkülözés és tehetetlen mozdulatlanság utáni jó
szórakozás, a visszatérő erő és a holnapban és holnaputánban való újjáéledt hit hívogatása, a jövő, a közeli kalandok,
az újfent nyílt tengerek, az ismét lehetséges és újra hitt célok hirtelen támadt érzete és előérzete. És mennyi minden
volt akkor már mögöttem! Jó darab sivatag, kimerültség, hitetlenség, elhidegülés az ifjúság delén, ez a nem
megfelelő korban érkezett aggastyáni koravénség, a fájdalom zsarnoksága, amelyen még túltett a büszkeség
zsarnoksága, elutasítva a fájdalom következményeit -márpedig a következmények vigasztalásul szolgálnak -, az a
radikális elmagányosodás mint önvédelem az emberek betegesen látnoki megvetésével szemben, az az alapvető, a
megismerés keserűségére, fanyarságára, fájdalmas mivoltára való szorítkozás, ahogyan azt az undor előírta, amely
egy óvatlan szellemi diétából és kényeztetésből - romantikának is nevezik az ilyesmit - nőtt ki fokozatosan -, oh ki is
tudná átélni ugyanazt, amit én! Aki viszont át tudná élni, az valószínűleg többet is elnézne nekem ennél a kis
szertelenségnél, bolondozásnál, „vidám tudománynál" - például azt a néhány dalocskát is, amelyet e könyvben adok
közre - mert ezekben a dalokban a költő alig megbocsátható módon minden költőt kigúnyol. - Ah, de ez az újból-
fölépülő ember nem csupán a költőkön és szép „lírai érzelmeiken" tölti ki gonoszságát: ki tudja, miféle áldozatot ke-
res magának, milyen parodizálandó szörnyetegen tölti ki hamarosan a kedvét? „Incipit tragoedia" (kezdődik a
tragédia -Aford) - olvasható e nyugtalanítóan meggondolatlan könyv végén. Csak óvatosan! Valami alapvetően sötét
és gonosz dolog veszi kezdetét: incipit paródia (kezdődik a komédia -Aford), minden kétséget kizáróan...

- De hagyjuk Nietzsche urat: miért is érdekelne bennünket, hogy Nietzsche úr ismét egészséges?... Egy pszichológus
nem sok olyan vonzó kérdést ismer, mint az egészség és a filozófia viszonyának kérdése, és ha netán ő maga is
megbetegszik, egész tudományos kíváncsiságát magával viszi e betegségbe. Ugyanis föltéve, hogy személyiség az
illető, személyiségének szükségképpen filozófiája is van: de akad egy tekintélyes különbség. Az egyik emberben a
hiány filozofál, míg a másiknál a gazdagság és az erő. Az előbbi rászorul a filozófiára, az számára lehet tartás,
megnyugtatás, orvosság, megváltás, emelkedettség, önmagától való elidegenedés, az utóbbinál viszont a filozófia
csak nagyszerű luxus, legjobb esetben a diadalittas hála kéjérzése, amely végül kozmikus nagybetűkkel rajzolódik ki
a fogalmak egén. A másik, szokásosabb esetben azonban, amikor szinte végszükség a filozófia, mint minden beteg
gondolkodónál - és talán a filozófia történetében túlnyomó többségben vannak a beteg gondolkodók -: mivé válik
maga a gondolat, ha a betegség nyomása alá kerül? Ez a kérdés tartozik a pszichológusokra: és itt lehetséges a
kísérletezés. Ahogy az utazó teszi, aki elhatározván, hogy fölébred majd egy bizonyos órában, nyugodtan aludni tér,
úgy teszünk mi filozófusok, amikor megbetegszünk, testünket-lelkünket átadva a betegségnek, mintegy szemet
hunyva önmagunk fölött. És ahogyan az utazó tudja, hogy valami nem alszik, valami számolja az órákat és föl fogja
őt ébreszteni, úgy tudjuk mi is, hogy a döntő pillanat éberen talál majd bennünket, valami előpattan és tetten éri a
szellemet, vagyis megragadja gyöngeségét, pálfordulását, megadását, megszilárdulását vagy elhomályosodását, vagy
bárhogyan is nevezzük a szellem beteg állapotait, amelyekkel egészséges napokon a büszkeséget állítja szembe
(amint a régi rigmus tartja: „a büszke szellem, a páva és a ló a legbüszkébb állatok, ez nyilvánvaló"). Önmagunk
efféle kérdőre vonása, az önmagunkkal való efféle kísérletezés után megtanuljuk élesebb szemmel látni mindazt, ami
mindez ideig a filozofálás tárgya volt; ezentúl jobban megsejtjük a gondolkodás önkéntelen kerülőútjait, sikátorait,
pihenőhelyeit, napos tereit, ahová a szenvedő gondolkodókat éppen szenvedésük vezeti, csábítja, most már tudjuk,
hogy a beteg test és szükséglete hová vezérli, tereli, csalogatja öntudatlanul a szellemet - a napra, a csöndbe, a langy
melegre, valamely értelemben a türelem, az orvosság, a gyógyír felé. Minden filozófia, amely a békét többre tartja a
háborúnál, minden etika, amelyre a boldogság fogalmának negatív felfogása jellemző, minden metafizika és fizika,
amely véget, bárminemű végállapotot ismer, minden esztétikai és vallásos vágy a nemlét, a túlvilág, a
fölülemelkedés és kívülállás iránt fölteheti a kérdést, hogy vajon nem a betegség inspirálta-e a filozófust. A
fiziológiai szükségletek öntudatlan álcázása az objektív, ideális, tisztán-szellemi köntössel már valósággal félelmetes
- és már éppen elég sokszor föltettem magamnak a kérdést, hogy vajon eleddig a filozófia nem nagyjából csupán a
test értelmezése, illetőleg a test félreértése volt-e? A legfőbb értékítéletek mögött, amelyek eddig a gondolkodás
történetét vezérelték, a testi adottságok félreértése- húzódik meg, akár egyénekről, társadalmi osztályokról vagy
fajokról van is szó. A metafizika minden merész őrültsége, különösen amelyek a lét értékének kérdésére válaszolnak,
elsősorban mindig bizonyos testi szimptómáknak tekinthetők; és ha az ilyen világ-igenlésekben és világ-
tagadásokban tudományos szempontból a legcsekélyebb valóság és jelentőség sincs, a történészeknek és
pszichológusoknak akkor is igen értékes támpontokat adnak, amint már mondottuk, a test szimptómáiként, a test
fölépítése és fogyatékosságai, teljessége, hatalma, történelemben való szuverenitása tekintetében, avagy fejletlensé-
ge, kimerültsége, elsatnyulása, a vég előérzetének, a vég akarásának kifejezőjeként. Még mindig várom annak a
(képletes és kivételes értelemben szólva) filozófus-orvosnak az eljövetelét, akinek lesz bátorsága ahhoz, hogy - a nép,
korszak, faj, emberiség össz-egészségének kérdéseit átgondolva - gyanúmat a végsőkig kiélezve végül is
megfogalmazza a következő tételt: mindeddig mindennemű filozofálásnál távolról sem az „igazságról" volt szó,
hanem valami másról, mondjuk egészségről, jövőről, gyarapodásról, hatalomról, életről...

- Sejthető, hogy nem szeretnék háládatlanul búcsút venni a súlyos sorvadás azon időszakától, amelynek hozadékát
mind a mai napig nem merítettem ki: ahogy annak az előnynek is elég erősen a tudatában vagyok, amelyet
végtelenül változékony egészségem biztosít nekem a szellem minden nehézkes képviselőjével szemben. Egy
filozófus, aki nagyon sokféle egészségen esik át és esett át, nagyon sok filozófián is átesett: nem is tehet mást, mint
hogy állapotát minden alkalommal a legszellemibb formává alakítja át és a legtávolibb láthatáron helyezi el -éppen
az átalakításnak ez a művészete a filozófia. Mi filozófusok nem választhatjuk szét szabadon a testet és a lelket,
ahogy a nép teszi, még kevésbé választhatjuk el szabadon a szellemet és a lelket. Nem vagyunk mi gondolkodó
varangyok, lehűtött zsigerű objektiváló és regisztráló készülékek - gondolatainkat szakadatlanul saját fájdalmunkból
kell megszülnünk és anyaként mindent oda kell adnunk nekik, ami vérünk, szívünk, tüzünk, kedvünk,
szenvedélyünk, gyötrelmünk, lelkiismeretünk, sorsunk, végzetünk csak van. Az élet számunkra, filozófusok számára
azt jelenti, hogy mindazt, amik csak vagyunk, szakadatlanul fénnyé és lánggá változtatjuk; és még azt is, ami
megérint bennünket, egyszerűen nem is tehetünk másként. Ami pedig a betegséget illeti: szinte nem is álljuk meg,
hogy föltegyük magunknak a kérdést: egyáltalán meglehetünk nélküle? Csakis a nagy fájdalom a szellem végső
felszabadítója, mint a súlyos gyanakvás tanítómestere, aki minden U-ból X-et csinál, igazi, rendes X-et, azaz az
utolsó előtt az utolsó előtti betűt... Egyedül csak a nagy fájdalom, a lassú, hosszan tartó fájdalom, amely nem törődik
az idővel és amelyben mintegy zöld gallyak tüzén égünk el, kényszerít bennünket filozófusokat, hogy alászálljunk
legmélyebb mélységeinkbe s levetkőzzünk minden bizalmat, jóindulatot, elvessünk minden középutat kereső, elnéző
megoldást, amelyekbe régebben talán emberségünket rejtettük. Kétlem, hogy az efféle fájdalom „megjavít"-; de azt
tudom, hogy mélyebbé tesz bennünket. Akár azért, mert megtanuljuk szembeállítani vele büszkeségünket,
gúnyunkat, akaraterőnket, az indiánhoz hasonlóan, aki, minél inkább kínozzák, annál eszeveszettebbül gyalázza
hóhérát; akár úgy, hogy e fájdalom elől a keleti semmibe húzódunk vissza - amelyet nirvánának is neveznek -, a
néma, dermedt, süket ön-feladásba, önfeledtségbe, önmagunk kioltásába: az ilyen hosszú és veszélyes önuralom-
gyakorlatok után más emberként bukkanunk napvilágra, több kérdőjellel találjuk szemben magunkat, mindenekelőtt
azonban erősebb akarattal, hogy ezentúl többet, mélyebben, szigorúbban, keményebben, gonoszabbul, csöndesebben
fogunk majd kérdezni, mint ahogy azelőtt kérdeztünk. Odaveszett az életbe vetett bizalom: az élet maga lett
probléma. - De azt azért ne gondoljuk, hogy ettől szükségképpen búskomor lesz az ember! Lehetséges még az élet
szeretete is - csak éppen máshogy szeretünk. Mintha olyan nőt szeretnénk, aki kételyt ébreszt bennünk... Az ilyen
szellemi, elszellemeskedett embernél a problematikus dolgok vonzereje, az X, az ismeretlen felett érzett minden
öröm sokkal nagyobb annál, hogy fehéren izzó, tiszta örömként át ne csapjon újra meg újra a problematikus dolgok
ínségén, minden bizonytalanság veszedelmén, sőt a szerető féltékenységén is. Új boldogságot ismerünk meg...
4

Végezetül pedig, nehogy kimondatlan maradjon a lényeg: az ilyen szakadékokból, az ilyen súlyos sorvadásból, a
súlyos gyanakvás sorvadásából is újjászületett emberként térünk vissza, új bőrrel, érzékenyebben, gonoszabbul, az
örömöt jobban értékelve, minden finomságra kifinomultabb nyelvvel, élénkebb érzékekkel, egy második,
veszélyesebb ártatlansággal az örömben, gyerekesebben és egyben százszorta ravaszabbul, mint amilyenek annak
előtte voltunk. Ó, mennyire durvának, visszataszítónak és ízetlennek tűnik akkor a szokásos módon élvezetet keresők
gyönyöre, ahogy ők értik, a „művelt", gazdag, hatalmon lévő emberek! Micsoda maró gúnnyal hallgatjuk ezentúl
ama nagy zsibvásár tamtamját, ahol a „művelt" és nagyvároslakó ember manapság a „szellemi gyönyör" élvezete
céljából, szellemi italok segédlete mellett elfogyasztott művészettel, könyvvel és zenével arcul csapja önmagát!
Mennyire sérti fülünket a szenvedély színpadias kiáltása, mennyire ízlésünk ellenére van, milyen idegen lett tőlünk
az egész romantikus zendülés és az érzékek zűrzavara, amelyet a művelt csőcselék annyira kedvel, a kifejezhetetlen,
emelkedett és nyakatekert dolgok iránti minden vonzalmával együtt! Nem, ha nekünk lábadozóknak egyáltalán még
szükségünk van művészetre, akkor ez egy másfajta művészet - gúnyos, könnyed, tünékeny, istenien felelőtlen,
istenien művészies művészet, amely vakító lángként lobban bele a felhőtlen égboltba! Mindenekelőtt: művészeknek,
senki másnak, csakis művészeknek való művészet ez! Jobban kiismerjük majd magunkat abban, ami
nélkülözhetetlen minden művészet számára: a jókedvben, mindennemű vidámságban, barátaim! művészként is -: be
is szeretném bizonyítani. Egynémely dolgot most túl jól tudunk, mi, a tudat, a megismerés emberei: de most majd
megtanulunk helyesen felejteni, művészként nem jól tudni!
Ami pedig jövőnket illeti: nemigen találkoznak majd velünk azon egyiptomi ifjak nyomdokain, akik éjszakánként a
templomok nyugalmát megzavarják, a szobrokat ölelgetik és mindenről, arról is, ami pedig jó okkal titok, le akarják
rángatni a leplet, fel akarják fedezni, napvilágra akarják hozni. Nem, ez a rossz ízlés, az igazságnak ez az akarása,
„minden áron" való akarása, az igazság szeretetének ez az ifjúi őrültsége - számunkra ezentúl gyűlöletes: túlságosan
tapasztaltak, komolyak,, játékosak, kiégettek, mélyek vagyunk ehhez... Már nem hiszünk abban, hogy az igazság
igazság marad, ha lerántották róla a leplet, túl sokat éltünk már meg ahhoz, hogy ilyesmit elhiggyünk. Ma illendőség
dolga számunkra, hogy ne akarjunk mindent mezítelenül látni, ne akarjunk mindenütt jelen lenni, mindent megérteni
és mindent „tudni". „Igaz, hogy a Jóisten szeme mindent lát?" - kérdezte a mamájától egy kislány -, „de azt hiszem,
ez nem illendő dolog." - A filozófusoknak szóló intelem ez! Jobban kellene tisztelnünk a szemérmet, amellyel a
természet titkai és tarka bizonytalanságai mögé elrejtőzött. Talán női lény az igazság, amelynek megvan rá az oka,
hogy ne engedjen bepillantást nyerni a titkaiba? A neve talán, görögül szólva, Baubo?... (Undorkeltő vénasszony a
görög mitológiában, aki obszcén mozdulatokkal igyekezett fölvidítani a gyászoló Demetert - A ford.) Ó, ezek a
görögök! Ők aztán tudtak élni: de ehhez bátran meg kellett állniuk a felszínnél, a ráncoknál, a bőrnél, és a látszatot
imádni, hinniük kellett a formákban, hangokban, szavakban, a látszat egész Olimposzában! Ezek a görögök
felszínesek voltak, de - mélyről jövően! És vajon nem éppen ehhez térünk-e vissza, mi, a szellem vakmerő
kalandorai, akik megmásztuk a mai gondolkodás legmagasabb, legveszélyesebb csúcsait, hogy e magaslatokról a
láthatárt vizsgálva lenézzünk őrájuk? Nem vagyunk-e éppen ebben görögök? A formák, a hangok, a szavak csodálói?
És pontosan ezért - művészek?
Ruta, Genova mellett, 1886 őszén
„TRÉFA, FONDORLAT ÉS BOSSZÚ" Előjáték német versekben

Meghívás
Einladung

Kóstold meg főztömet hamar!

Csípős talán és túl fanyar,
de szokni nem nehéz.
Kívánnál újabb ízeket?
A régi hét fogás helyett
hét újat főz e kéz!

Kurdi Imre

Az én szerencsém
Mein Glück

Elfárasztott a keresés?
Tanulj találni gyorsan!
EGY szél hajózni túl kevés?
Mind vitorlámba fogtam!

Kurdi Imre

Rendületlen
Unverzagt

Bárhol is állsz, áss le oda,

hisz forrást rejt e hant!
Hadd ríjon csak az ostoba:
„Pokolra jutsz alant!"

Kurdi Imre

Párbeszéd
Zwiegesprach

A. Beteg voltam? Most mégis élek?

Minő orvosra várt a lélek?
Ez már gondolkodóba ejt!
B. Most hiszem el csak épülésed:
Az egészség hamar felejt!

Kurdi Imre
5

Az erényesekhez
An die Tugendsamen

Könnyű lábon járjon nálunk még az erény is:

Mint a homéroszi vers, jöjjön, s menjen is eV.

Kurdi Imre

Világ-bölcsesség
Welt-Klugheit

Ki síkon járna éppen,

vagy túl magasra hág,
az nem jól lát: Középen
a legszebb a világ.

Kurdi Imre

Vademecum - Vadetecum
Vademecum – Vadetecum

Csábít nyelvem s művészetem

követsz, kísérsz hűségesen?
Magad kövesd hűségesen: -
azzal követsz: úgy! úgy! igen!

Csorba Győző

Harmadik vedlés
Bei der dritten Háutung

Kezd bőröm töredezni már,

kívánja telhetetlen
a földet, bőven falta bár,
a kígyó újra bennem.
S már csúszók kő és fű között,
hajt görbe útra éhem,
hogy egyelek meg újra, föld, föld kígyóeleségem.

Lator László

Rózsáim
Meine Rosen

Irigylitek boldogságom
Ami csak megterem nálam
Letépnétek rózsaszálam?

Kerítésen által menvén

Szögre, drótra sem figyelvén,
Térdeteket fölsebezvén

Mert rózsáim meglapulnak

Nektek sosem mutatkoznak
Ujjatokba tüskét szúrnak

Romhányi Török Gábor

10

A megvető
Der Verachter

Kihull kezemből ez meg az,

azt mondjátok hát: megvet ő.
Iszom, mit ád a gyenge tő,
így hull kezemből ez meg az –
Ne légy a borral megvető!

Kurdi Imre

11

A közmondás mondja
Das Sprichwort spricht

A lágy erős, szelíd kegyetlen,

meghitt, és mégis ismeretlen;
bolond, ha bölccsel társalog -
mi lenni vágytam, az vagyok:
kígyó, disznó, s galamb is egyben.

Kurdi Imre

12

A fénykeresőhöz
An einen Lichtfreund

Nem fárad el a szem s az elme

árnyékban is a Napra vetve.

Kurdi Imre

13

Táncosoknak való
Für Tanzer

A jégre menj,
mert ott a menny:
várja már most a jó táncost.
 Kurdi Imre

14

Derék ember
Der Brave

Inkább EGY fából ellenséget,

mintsem baráti enyvességet!

Kurdi Imre

15

Rozsda
Rost

Az él kevés, jó az, ha rozsda mar!

Másképp azt mondanák: „Túl fiatal!"

Kurdi Imre

16

Fölfelé
Aufwarts

„Hogy juthatnék a csúcsra fel?"

Ne töprengj, indulj gyorsan el!

Kurdi Imre

17

Az erős ember jelszava

Spruch des Gewaltmenschen

Ne kérj soha! És ne siránkozz!

Ragadd el mindig, mit a vágy hoz!

Kurdi Imre

18

Szűkös lélek
Schmale Seelen

A szűkös lelket megvetem:

Jó és Rossz abban nem terem.

Kurdi Imre

19

Az akaratlan csábító
Der unfreitvillige Verführer

Elejt egy szót a szarva közt a tőgyet.

Mégis megejti azzal ő a hölgyet.
Kurdi Imre

20

Megfontolásra
ZurErwagung

Kettős fájdalmat könnyebb állni egynél:

Van merszed kipróbálni?

Kurdi Imre

21

A fennhéjázás ellen
Gegen die Hoffart

A felfuvalkodott egyén
kipukkad már egy tű hegyén.

Kurdi Imre

22

Férfi és nő
Mann und Weib

„Rabold el, hisz vágyói a nő után!" –

így a férfi; a nő meg lop csupán.

Kurdi Imre

23

Interpretáció
Interpretation

Saját csávámba esni nem fogok,

mint minden óninterpretátorok.
Csak ki saját pályáját futja be,
az viszi képem jól a fény fele.

Kurdi Imre

24

Orvosság pesszimistáknak
Pessimisten-Arznei

Nem ízlik-bűzlik semmi sem?

Úgy hallom, még a régi nóta!
Ezt fújod egyre csak, mióta! –
De most fogytán a türelem.
Gyerünk, komám! Pár jó falat
-csak ne nézz közben a fazékba,
s nyeld le, ha benne ül a béka -
meggyógyítja a gyomrodat!
Kurdi Imre

25

Kérés
Bitté

Sok ember-jellegről tudok,

csak nem tudom: melyik vagyok!
Túl közel érzem szememet –
egy látványom sem lehetek.
Tán több hasznom lehetne abból,
ha messzebb ülhetnék magamtól.
Nem ellenségem távolába!
-s még messzibb az ember barátja -
de közé s közém, úgy... középre!
Értitek, e kérés mi végre?

Tandori Dezső
26

Az én keménységem
Meine Harte

Száz lépcsőn át kell felhaladnom,

fel kell jutnom, s szavatok hallom:
„Kemény vagy! S testünk kő, igen?" –
Száz lépcsőn át kell felhaladnom,
s nem lenne lépcső senki sem.

Garai Gábor

27

A vándor
Der Wandrer

„Nincs ösvény! Mélység s halotti csönd van

csak"
Így akartad! Az ösvényt el te hagytad!
Rajta, vándor! Nézz tisztán s hidegen!
Elveszejt, vélnéd - a veszedelem.

Garai Gábor

28

Vigasztalás kezdőknek
Trost für Anfánger

Disznók között a kisded árva

lábaival hogy rúgkapál!
Csak sírni tud! Vajon magára
talál-e még, és lábra áll?
Ne félj! Kit most még sírni látsz ott,
táncolni fog már hamarost!
S fejen is áll, bár veszni látszott,
álljon előbb csak lábra most!
Kurdi Imre

29

Csillag-egoizmus
Sternen-Egoismus

Ne volnék körbe forgó,

hatalmas égi hordó?
A forró Nap hevében
kellene akkor égnem!

Kurdi Imre

30

Felebarátom
Der Nachste

FÉL sok nekem, elengedem:

Vár rá a messzi ég:
„Légy csillagom ma még!"

Kurdi Imre

31

Az álcázott szent
Der verkappte Heilige

Üdvöd szívünk hogy ne bántsa,

reményed az ördög-álca,
ördög-szó, ördög-ruha.
Ám szemedből - mindhiába! –
süt szent voltod sugara!

Tandori Dezső

32

Szolga lélek
Der Unfreie

A. Áll és fülel: tán zeng az ég?

Miféle zajtól zúg a lég?
Mi rémített meg, gyáva szerzet?
B. Mint mind, kit egykor láncra vertek,
lánccsörgést hall ő egyre még!
Kurdi Imre

33

A magányos
Der Einsame

Én gyűlölök követni, és vezetni.

Az úr, s a szolga egyként megvetendő!
Csak az rettent, ki retteg önmagától:
és így lehet csak másokat vezetni.
Elég nyűg nékem önmagam vezetni!
Miként a tenger és a sűrű erdő
állata, én is úgy vagyok: tekergő;
kies vadonban fogva tart az álom,
amíg magam távolról hazavárom:
így kell magam magamhoz elvezetni.

Kurdi Imre

34

Seneca et hoc genus omne

Seneca et hoc genus omne

Írja, csak írja, ám amit ír,

az mind csak lárifári.
Azt tartja tán: primum scribere,
deinde philosophari.

Kurdi Imre

35

Jég
Eis

Ugyan mire való a jég?

Emésztésre, mi másra!
Súlyos hascsikarásra,
biz nektek is jól jönne még!

Kurdi Imre

36

Ifjúkori írások
Jugendschriften

Sok bölcsességem A-tól O-ig

itt hallom egyre még azóta.
Bár változott ma már a nóta,
hallom panaszos Á!-it, Ó!-it,
mintha ifjúságomból szólna.

Kurdi Imre

37
Vigyázat
Vorsicht

Fontold meg jól, mielőtt arra mész;

s ha szellemes vagy, kétszeres a vész!
Tőrébe csal káprázat szülte kellem:
Rajongók vannak - hiányzik a szellem!

Kurdi Imre
38

Jámbor beszéd
Der Fromme spricht

Isten szeret, mert lettél általa! –

„Teremtményem csak ő!" - ítél az elme.
Ki ne szeretné hát, mi ő maga?
És mert enyém, tán megtagadni kell-e?
Kilóg a lóláb és a lópata.

Kurdi Imre

39

Nyáron
lm Sommer

Arcunknak verejtékivel
kell kenyerünket enni?
Izzadtan ne egyél, mivel
nem ízlik úgyse semmi.
A fényes Szinusz hív el!
Ki nézne félre, másra?
Arcunknak verejtékívei
igyunk bort áldomásra!

Kurdi Imre

40

Nem irigy
Ohne Neid

Nem irigy: s ti becsülitek ezért?

Mi nektek becses, neki mit sem ér;
sasszemét a tér messzesége várja,
nem rátok lát - a csillagmiriádra!

Hajnal Gábor

41

Héraklitizmus
Heraklitismus

Nincs más gyönyör, barátom,

e földön, mint a harc!
Hogyha barátra vágyom,
nincs harcban hátraarc!

Mind EGY a jó barátnak:

szükséged osztja meg,
ellenségedre támad,
érted halálba megy!

Kurdi Imre
42

A finomkodók alapelve
Grundsatz der Allzufeinen

Inkább lábujjon - lég se rezdül -,

mintsem négykézláb járva!
Inkább a kulcslyukon keresztül,
habár az ajtó tárva!

Kurdi Imre

43

Szózat
Zuspruch

Mást sem kívánsz, csak hírnevet?

Fogadd meg jó tanácsom:
Utadban lesz a becsület,
dobd hát el bármi áron!

Kurdi Imre

44

Az alapos
Der Gründliche

Én kutató? Túlontúl nagy szavak!

-Nehéz vagyok - súlyom kilóra mérem!
Hát így esett: Zuhanok egyre csak,
s az alapot elérem!

Kurdi Imre

45

Örökre
Für immer

„Ma jöttem, mert nekem szabad!" –

szól, ki örökre itt marad.
„Senki beszéde nem zavar:
Túl későn jöttél! Túl hamar!"

Kurdi Imre

46

A fáradtak ítélete
Urteile der Müden

A napot szidja mind, ki fáradt;

s a fától nem lát mást, csak - árnyat!

Kurdi Imre
47

Süllyedés
Niedergang

„Most süllyed, bukik" - gúnyoljátok egyre;

valóban: hozzátok ereszkedett le!

Nagy üdve a kárára vált csupán,

nagy fénye megy sötétségtek után.

Garai Gábor

48

A törvények ellen
Gegen die Gesetze

Mától nyakamba szőrzsinórra

akasztva ott lóg majd az óra:
mától a csillag és a nap,
árnyék s kakasszó elmarad,
süket lesz s néma, azelőtt
ami jelezte az időt –
a természet nem szól, ahol
törvény és óra tiktakol.

Lator László

49

A bölcs szava
Der Weise spricht

Hasznom veszik, bár lényem idegen,

mint Nap, mint felleg járok idefenn –
mindig felül a tömegen!

Kurdi Imre

50

Fejvesztés
Den Kopf verloren

Mily szellemes! - Hogy tett szert szellemére?

Minap fejvesztett lett egy férfi érte.
Nagy szellem volt annak előtte ő:
Az ördög vitte el talán? - A nő!

Kurdi Imre

51
Jámbor óhaj
Fromme Wünsche

„Vesszen bár minden kulcscsomó

rögvest pocsékba, kárba,
s hatoljon végre csusszanó
tolvajkulcs minden zárba!"
így szól, s nincs ebben semmi furcsa,
akinek van már tolvajkulcsa.

Kurdi Imre

52

Aki lábbal ír
Mit dem FuJSe schreiben

Kezem ha ír, hát ír a láb,

mert ő sem adhatja alább:
Bármire bátran rátapos,
legyen mező, vagy papiros.

Kurdi Imre

53
„Emberi - Túlontúl emberi." Egy könyv
„Menschliches, Allzumenschliches." Ein Buch

Míg hátra nézel, porba sújt a múlt.

Jövőben bízott mind, ki felvirult.
Madár, ki vagy? Sasoknak fészke rejtett?
Vagy vészmadár csupán Minerva mellett?

Kurdi Imre

54

Olvasómhoz
Meinem Leser

Erős fogat, erős gyomort

kívánok most neked!
Könyvem felett így ülve tort
ne vess meg engemet!

Kurdi Imre

55

A realista festő
Der realistische Maler

„Természethűen mindent képre ír!"

Természetéből hogy lesz kép-elem?
Minden darab világ egy végtelen!
A zt festi hát, mit szépnek mond a hír.
Vagyis? Csupán amit festeni bír!
Kurdi Imre

56

Költői becsvágy
Dichter-Eitelkeit

Adj csak enyvet: majd a fára,

hogyha kell, én gondolok.
Ím, négy bárgyú rímem ára
értelem - és ez nagy dolog!

Kurdi Imre

57

Választékos ízlés
Wahlerischer Geschmack

Ha választásom lenne, én
helyet kérnék - ez minden vágyam -
a Paradicsom közepén:
vagy még inkább - a kapujában!

Kurdi Imre

58

Görbe orr
Die krumme Nase

Világba nézdel egyre ő:

az orr; cimpája reszkető.
Így botlasz el, te büszke lény,
ember, orrszarvad nincs, kemény!
Együtt a kettő mily botor:
a büszkeség s a görbe orr.

Kurdi Imre

59

A toll kapar
Die Féder kritzelt

A toll kapar: Ördög vigye!

Mit kárhoztatsz kriksz-krakszolásra? –
Tintatartóm nyitom, s... bele!
Írok, mint a... tinta folyása.
Hogy ömlik, árad, fut kötetlen!
Már minden akadályt lebírok! ...
Hogy írásom kivehetetlen? –
Sebaj! Ki olvasná, mit írok?!

Tandori Dezső

60
Fensőbb emberek
Höhere Menschen
Dicsérjük, mert ez egyre fárad.
Ám az a másik fentről árad.
Nem éri fel dicséreted:
Magas neked!

Kurdi Imre

61

A kétkedő szava
Der Skeptiker spricht

Élted fél-útra ért:

a mutató fut, lelked hánytorog -
mert kószált, visszatért,
keresett s nem lelt. Egyhelyben topog!
Élted fél-útra ért:
kín volt s zavar, s órád forog-forog!
Mit keresel? S: miért?
Ezt, éppen ezt: az okot, az okot!

Tellér Gyula

62

Ecce homo
Ecce homo

Úgy van! tudom, honnét jöttem!

Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!

Szabó Lőrinc

63

Csillag-erkölcs
Sternenmoral

Kit rendelt csillag-pálya vár,

mit neked, csillag, a homály?

Zúgj át üdvözülten a mán!

Nézz túl idegen nyomorán!

Fényhazád a nagy messzi ég;

ne tűrd meg a részvét bűnét!

Parancsod csak egy: tiszta légy!

 Szabó Lőrinc

ELSŐ KÖNYV

1
A lét céljának tanítói. - Akár jó szemmel nézem az embereket, akár ferde pillantással, úgy látom, mindig egyetlen
feladattal foglalatoskodnak, mindösszesen és egyenként ugyancsak: azt teszik, ami az emberi faj fenntartásának
kedvez. Mégpedig valójában nem is az emberi faj iránt érzett szeretetből, inkább egyszerűen azért, mert semmi sem
ősibb, erősebb, kérlelhetetlenebb és legyőzhetetlenebb bennük ennél az ösztönnél -mert éppen ez az ösztön fajunk és
nyájunk lényege. A szokásos rövidlátással akármilyen gyorsan és fehéren-feketén osztjuk is fel felebarátainkat
károsakra és hasznosakra, jó és rossz emberekre, a művelet egészére vonatkozó alapos megfontolás után végül is
felébred gyanakvásunk az efféle tisztogatással és szétválogatással kapcsolatban, majd abbahagyjuk az egészet. Még a
legkárosabb ember is lehet a leghasznosabb a faj fenntartásának szempontjából; mivel önmagában vagy másokra
gyakorolt hatásában megőriz, ébren tart olyan ösztönöket, amelyek nélkül az emberiség már régen elkorcsosult vagy
elpuhult volna. A gyűlölet, a más kárán érzett öröm, a rablási hajlam és az uralomvágy, és mindaz, amit még
gonosznak kiáltottak ki: a faj fenntartásának különös ökonómiájához tartozik, persze lehet, hogy egy drága, tékozló
és egészében véve felettébb esztelen ökonómiához, - ám amelyről már bebizonyosodott, hogy napjainkig megőrizte,
fönntartotta fajunkat. Már nem tudom, hogy te, kedves embertársam és felebarátom, vajon képes vagy-e még
egyáltalán a faj kárára élni, tehát „esztelenül" és „rosszul"; talán már évezredekkel ezelőtt kipusztult az, ami a fajnak
árthatott volna és mostanra már azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket maga Isten sem tud elképzelni.
Engedelmeskedj hát legnemesebb vagy netán legrosszabb vágyaidnak és mindenekelőtt: pusztulj el! - mindkét
esetben valószínűleg még mindig az emberiség útjának egyengetője és jótevője maradsz, és jogot formálhatsz a
tetteidet dicsőítőkre, amint a cselekedeteidet gúnyolok szavára ugyancsak! De soha senkivel sem találkozol, aki
téged, az egyedi lényt még a legjobb mivoltodban is nevetségessé tudna tenni, aki érzékeltetni tudná veled, az
igazság kívánalmai szerint, határtalan légy- és varangy-nyomorúságodat. Valóban: önmagukon nevetni, de ahogy
nevetni kellene, az igazság egészéből fölhangzó nevetéssel, egészen mostanáig még a legjobbak sem tudtak, nem
lévén elegendő igazságérzékük hozzá, ehhez még a legtehetségesebbek sem elég zseniálisak. Megvan a jövője talán
még a nevetésnek is! Akkor, amikor az emberiség valóban magáénak vallja majd a következő tételt: „a faj minden,
az egyén semmi" - és ez a végső felszabadulás, ez a végső felelőtlenség mindenkinek mindenkor elérhető lesz. Talán
majd akkor párosul a nevetés a bölcsességgel, talán majd akkor nem lesz egyéb tudomány, csak „vidám tudomány".
Pillanatnyilag azonban még teljesen másként áll a helyzet, a létezés komédiája még nem ébredt önnön „tudatára", -
még mindig a tragédia korszakában járunk, a morálok és a vallások korában. Mit jelent a morál- és vallásalapítók, a
morális célokért harcra buzdítok, a lelkifurdalás és a vallásháborúk hirdetőinek újbóli és meg-megújuló fellépése?
Mit jelentenek ezek a hősök ezen a színpadon? - mert mostanáig ugyanannak a jelenetnek a hőseivel találkoztunk,
meg minden egyéb időnként túl közelről is látható dolog szintén csak ezen hősök színre lépésének előkészületéül
szolgált, akár mint a színfalak és az őket mozgató gépezetek, akár mint a bizalmasok és lakájok szerepei. (Például a
költők mindig valamely morál lakájai voltak.) - Magától értetődik, hogy e tragikus színészek ugyancsak a faj
érdekében dolgoznak, jóllehet úgy gondolják, Isten érdekében dolgoznak, Isten küldötteiként Ok szintén a faj életét
egyengetik, az életbe vetett hitet erősítve. Mindegyikük azt kiáltja: „érdemes élni, az élet jelent valamit, van mögötte
valami, van benne valami, vigyázzatok rá!" Ez az ösztön, amely a legfejlettebb és a legközönségesebb emberben
egyaránt munkál, a fajfenntartás ösztöne, bizonyos időközönként az ész és a szellem szenvedélyének formájában
jelenik meg; ilyenkor ragyogó érvek és okok veszik körül és minden erejével feledtetni igyekszik, hogy ő valójában
csupán hajtóerő, ösztön, oktalan és indokolatlan. Az életet szeretni kell, mert! Csak! Szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat, mert! És amit csak ezek a kellek és mertek jelenthetnek és fognak jelenteni a jövőben! És mindez azért,
hogy ami szükségképpen és mindig, önmagától és cél nélkül is bekövetkezett, az mostantól meghatározott cél
érdekében történjék és elhozza az embernek az ész és a végső törvény evidenciáját - ezért lép föl az etikai tanító a lét
céljának tanítójaként; ehhez kitalál egy második és másféle létet és új mechanikája segítségével kiemeli a régi és
közönséges létet régi és közönséges sarkaiból. Igen! távolról sem akarja, hogy nevessünk a léten, és önmagunkon
sem - őrajta pedig még kevésbé; számára az egyén még mindig egyén, valami első és utolsó, valami mérhetetlen, szá-
mára nem létezik faj, nem létezik összeg, nem léteznek nullák. Akármilyen ostobák is voltak a találmányai,
bármilyen pontatlanok a becslései, bármennyire is félreismerte a természet folyását és megrágalmazta körülményeit -
márpedig eleddig minden etika oly mértékben ostoba volt és természetellenes, hogy mindegyik képes lett volna
tönkretenni az emberiséget, ha eluralkodhatott volna rajta - szóval mindazonáltal, ahányszor csak „e hős" színpadra
lépett, valami más következett be, a nevetés szörnyű ellentéte, számos egyén megrázkódtatása e gondolatra: „Igen,
érdemes élni. Igen, méltó vagyok az életre!"- az élet, én, te, mi és mindannyian, megint érdekesek lettünk egymás
számára bizonyos időre. - Tagadhatatlan, hogy hosszú távon eleddig a nevetés, az ész és a természet még mindig
diadalt aratott minden egyes ilyen nagy cél-tanítón: a rövid tragédia végül mindig föloldódott a lét örök
komédiájában és „a megszámlálhatatlan kacagások hullámai" - Aiszkhülosszal szólva - végül átcsaptak a legnagyobb
tragikus színészek feje fölött is. Ám egészében véve, e javító hatású nevetés ellenére a lét célja tanítóinak ez az
ismételt megjelenése mégis megváltoztatta az emberi természetet - eggyel több igénye lett ezentúl, nevezetesen pedig
a „cél" tanának és tanítóinak mindig új és új megjelenése. Az ember apránként fantasztikus állattá nőtte ki magát,
amelynek minden egyéb állatnál jobban ki kell elégítenie időnként egy létfeltételt: időről-időre hinnie kell, hogy
tudja, miért létezik, fajtája nem tenyészhet zavartalanul az életbe vetett periodikus bizalom nélkül! Anélkül, hogy
hinne az élet ésszerűségében! És az emberi nem időről-időre majd újra meg újra kijelenti: „márpedig van valami,
amelyen egyáltalán nem szabad nevetni!" És az emberi nem legóvatosabb barátja még hozzáfűzi majd: „nem csupán
a nevetés és a vidám bölcsesség, hanem leírhatatlan és emelkedett értelmetlenségével a tragikum is a fajfenntartás
eszközeihez és szükségszerűségéhez tartozik!" - És következésképpen! Következésképpen! Következésképpen! Hát
értitek már mit mondok, testvéreim? Értitek az apály és dagály ezen új törvényét? Egyszer még nekünk is eljön az
időnk!

2
Az intellektuális lelkiismeret. - Állandóan ugyanazt tapasztalom és mindig újra meg újra küzdök e tapasztalat ellen,
nem akarom elhinni, jóllehet szinte kézzelfogható: a legtöbb embernek nincs intellektuális lelkiismerete; igen,
gyakorta úgy tűnt, hogy ilyesfajta követelménnyel a legnépesebb városokban is olyan egyedül vagyok, mintha csak a
sivatagban járnék. Mindenki idegen tekintettel néz rád, továbbra is megvonva a dolgok mérlegét, ezt jónak, azt meg
rossznak nevezve; senkinek sem kergeti az arcába a vért a megjegyzésed, hogy jelentéktelen dolgokkal pepecselnek -
még csak fölháborodást sem váltasz ki belőlük: talán még nevetnek is a kételyeiden. A következőt akarom mondani:
a legtöbb ember egyáltalán nem találja megvetendőnek, hogy valamiben higgyen és aszerint is éljen, anélkül, hogy
előzőleg megvizsgálta volna a végső és legbiztosabb pro és kontra okokat, vagy legalább arra vette volna a
fáradságot, hogy ezen okok mögé nézzen - sőt a legtehetségesebb férfiak és a legnemesebb asszonyok is e „legtöbb
ember" közé tartoznak. De mit nekem a jószívűség, a finomság és a zsenialitás, ha egyszer az ilyen erények embere
megtűri magában a lagymatag érzelmeket hitével kapcsolatban és az ítéletalkotásnál, ha a bizonyosság utáni vágy
számára nem legbelsőbb óhaj és legmélyebb szükségszerűség - pontosan ez az, ami az értékes embert
megkülönbözteti az értéktelentől! Bizonyos jámbor híveknél az ész iránti gyűlölettel találkoztam és hálás voltam
nekik érte: így legalább elárulta magát a rossz intellektuális lelkiismeret! Am e rerum concordia discors (a dolgok
kétértelmű cinkossága -Aford.) és a lét egész csodálatos bizonytalansága és sokértelműsége közepette csak ott állni
és nem kérdezni, nem reszketni a kérdés vágyától és örömétől, még csak nem is gyűlölve a kérdezőt, sőt még jól
szórakozni is rajta - ez az, amit én megvetendőnek érzek és először mindenkiben ezt az érzést keresem - valami
bolondság azt súgja nekem, hogy minden embernek, minden egyéniségnek ez az érzése. Ez az én igazságtalanságom.

3
Nemes és közönséges. -A közönséges embereknek minden nemes és nagylelkű érzés célszerűtlennek és ezért
mindenekelőtt hitelt nem érdemlőnek tűnik: ha ilyesmiről hallanak, mindjárt cinkosán összekacsintanak, mintha azt
akarnák mondani: „biztos valami előnye származik a dologból, de az ember persze nem láthat át teljesen a szitán" -
gyanakodnak a nemes lelkű emberekre, mintha azok kerülő utakon akarnának előnyökre szert tenni. Ha végül
teljesen meggyőződnek az érdekek és személyes haszon hiányáról, akkor a nemes lelkű ember nem egyéb a
szemükben szegény bolondnál: megvetik örömeit és gúnyolódnak szemének csillogásán. „Hogyan örülhet valaki a
saját kárának? Hogyan akarhatja valaki, ha nyitva a szeme, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön? Azt hihetnék, hogy a
nemes érzés velejárója valamiféle agybetegség" - ezt gondolják és közben megvetően néznek: épp úgy, ahogyan az
örömöt is megvetik, amely a bolond számára fixa ideából fakad. A közönséges emberre az a jellemző, hogy sohasem
téveszti szem elől a maga hasznát és ez a haszonelvűség, a cél és az előnyök szem előtt tartása erősebb benne a
legerősebb ösztönöknél is; bölcsessége és önérzete abból áll, hogy soha nem engedni, hogy ösztönei célszerűtlen
cselekedetekre ragadtassák. A nemes lelkű ember hozzá viszonyítva oktalanabb - mert a nemes, nagylelkű,
önfeláldozó vereséget szenved a saját ösztöneitől és legjobb pillanataiban kikapcsolja az észt. Egy állat, amely
életveszélyben is kicsinyei életét védi vagy a párzási időszakban még a halálba is követi a nőstényt, nem gondol a ve-
szélyre, sem a halálra, kikapcsolja az eszét, mert teljességgel eluralkodik rajta az utódaiban vagy a nőstényében lelt
öröm és a félelem, hogy megfosztják ettől az örömtől; ostobább lesz, mint rendes körülmények között, a nemes szívű
és nagylelkű emberhez hasonlóan. Ez utóbbiban olyan erős a kedv és a kedvetlenség érzése, hogy az értelemnek
hallgatnia kell velük szemben, vagy szolgájukul kell szegődnie: ilyenkor a szív száll fel a fejbe és ettől kezdve
„szenvedélyről" beszélünk. (Időnként ennek ellentéte, a „szenvedély fordítottja" is előfordul, mint például Fontenelle
esetében, akinek valaki egyszer a szívére tette a kezét a következő szavakkal: „Drága barátom, Önnek itt is az esze
van.") A közönséges ember a nemes lelkűt a szenvedélye értelmetlenségéért, illetve számára kifordítottalak tűnő
értelméért veti meg, különösen, ha ez a szenvedély olyan tárgyra irányul, amelynek értéke fantasztikusnak vagy
önkényesnek tűnik számára. Bosszankodik olyan ember láttán, aki áldozatul esik gyomra szenvedélyének, mégis
megérti az efféle gyönyör zsarnokságát; azt viszont már nemigen érti meg, hogyan kockáztathatja valaki az
egészségét és a becsületét például a megismerés szenvedélyé kedvéért. A nemes lelkű ember, a magasabb rendű
természet ízlése a kivételek felé fordul, olyan tárgyak felé, amelyek általában hidegen hagyják az embert és látszólag
nem sok csáberőt rejtegetnek; a nemes lelkű ember egyedi értékmérővel rendelkezik. Ám ízlésének
idioszinkráziájában általában azt hiszi, hogy nincs egyedi értékmérője, inkább általános érvényűnek tartja saját
értékeit és értéktelenségeit, így lesz aztán érthetetlen és kevéssé gyakorlatias. Ritkán fordul elő, hogy valamely
nemes lelkű embernek annyi esze legyen, hogy a hétköznapi embereket a maguk módján értse és kezelje:
legtöbbnyire azt hiszi a saját szenvedélyéről, hogy az mindenki másnak is titkos szenvedélye és pontosan ebben a
hitében lesz lángoló és ékesszóló. Ha az ilyen kivételes emberek nem érzik kivételnek magukat, hogyan érthetnék
meg valaha is a közönséges embereket, helyesen értékelve a szabályszerűséget! - ezért aztán ők is az emberiség
ostobaságáról, céltalanságáról, üres fantazmagóriáiról beszélnek, csodálkozva e világ értelmetlen folyásán no és
megátalkodottságán, hogy nem képes beismerni, „mire is van szüksége". - Ebben áll a nemes lelkű emberek örök
igazságtalansága.

4
A faj fenntartója. - Eleddig a legerősebb és leggonoszabb szellemek mozdították előre leginkább az emberiség ügyét:
ők lobbantották fel újra meg újra a kialudt szenvedélyeket - minden rendezett társadalom kioltja a szenvedélyeket -,
ők ébresztették fel újra meg újra az összehasonlítás, az ellentmondás, az újdonságok, a merész kísérletezés érzékét,
ők kényszerítették rá az embereket, hogy véleményt véleménnyel, mintaképet mintaképpel állítsanak szembe.
Leginkább fegyverrel, határkövek ledöntésével és kegyeletsértéssel: ám új vallások alapításával, új morális rend
felállításával is! Ugyanaz a „gonoszság", amely egy hódítót rossz hírbe hoz, az új minden tanítójában és hirdetőjében
megvan, - jóllehet bennük finomabban jut kifejezésre, nem lendíti mozgásba azonnal az izmokat, nem is keltve
mindjárt az illető rossz hírét! Az új azonban minden körülmények között a gonosz, mert hódító szándékú, le akarja
dönteni a régi határköveket, meg akarja sérteni a megszokott kegyeletet; hiszen csak a régi a jó! A jó emberek
minden időben azok, akik a régi gondolkodást művelik és gyümölcsöztetik, mint a szellem szántóvetői. Ám ez a föld
végül kimerül, mindenképpen el kell hát jönnie a Gonosz ekevasának. - Van most a morálnak egy elemi tévtana,
amelyet különösen Angliában ünnepelnek nagyon: eszerint a „jó" és „rossz" ítéletek a „célszerű" (hasznos) és a
„célszerűtlen" (haszontalan) tapasztalatok összegzései; eszerint, amit „jónak" neveznek, az kedvez a faj
fennmaradásának, amit pedig „rossznak", az kártékony a faj szempontjából. Valójában azonban a gonosz ösztönök
éppen olyan nagy mértékben hasznosak, fajfenntartók és nélkülözhetetlenek, mint a jók: - csupán a funkciójuk
különböző.

5
Föltétlen kötelességek. - Mindazok az emberek, akik úgy érzik, hogy a legerősebb szavakra és hangütésre, a
legbeszédesebb taglejtésekre, a legékesszólóbb viselkedésre van szükségük, hogy egyáltalán hatni tudjanak, a
forradalmár-politikusok, szocialisták, keresztény vagy hitetlen bűnbánathirdetők, mindazok, akik nem törődhetnek
bele a félsikerekbe: ők emlegetnek „kötelességeket", mégpedig mindig föltétlen érvényű kötelességeket - ezek nélkül
ugyanis nem formálhatnának jogot nagy pátoszukra: és ezt ők nagyon jól tudják! Ezért nyúlnak azokhoz a
morálfilozófiákhoz, amelyek valamely kategorikus imperatívuszt hirdetnek, esetleg jó adag vallásosságot szívnak
magukba, ahogyan például Mazzini tette. Mivel azt akarják, hogy föltétlenül megbízzanak bennük, először is arra
van szükségük, hogy föltétlenül megbízzanak önmagukban, valamely végső, vitathatatlan és önmagán alapuló
törvényre támaszkodva, és szeretnék magukat e törvény szolgáinak és eszközeinek érezni, illetve kiadni. Itt
találkozunk a morális felvilágosodás és a szkepszis legtermészetesebb és többnyire nagyon befolyásos ellenségeivel:
de ők elég ritkák. Viszont ezen ellenségek roppant népes osztályával találkozhatunk mindenütt, ahol az érdek az
engedelmességet tanítja, míg a hírnév és a becsület mintha tiltaná az engedelmességet. Aki méltóságán alulinak érzi,
hogy egy herceg, párt, szekta, vagy akár egy pénzember eszköze legyen, mondjuk például egy régi, előkelő család
sarja, noha éppen ilyen eszköz akar lenni, vagy annak kell lennie önmaga és a nyilvánosság előtt, annak szüksége
van olyan patetikus elvekre, amelyeket mindenkor a szájára vehet - a föltétlen kötelesség elveire, amelyeknek
szégyenérzet nélkül engedelmeskedhet és ezt az engedelmességet ki is mutathatja. Minden finomabb szolgalelkűség
határozottan ragaszkodik a kategorikus imperatívuszhoz és halálos ellensége mindazoknak, akik a kötelességet meg
akarják fosztani föltétlen jellegétől: ezt kívánja tőlük az illendőség és nemcsak az illendőség.

6
A méltóság csökkenése. - Az elmélyült gondolkodás a forma minden méltóságát elveszítette, a gondolkodás
szertartását és ünnepélyes formáját a gúny tárgyává tették és már nem viselnének el egy régi stílusú bölcset. Túl
gyorsan gondolkodunk, útközben, séta közben, mindenféle ügyünk közepette, még ha a legkomolyabb dolgokról van
is szó; csak kevés előkészületre, sőt kevés csöndre van szükségünk - a gondolkodás úgy zajlik le, mintha egy
feltartóztathatatlanul tovagördülő gépet hordanánk a fejünkben, amely a legkedvezőtlenebb körülmények között is
folyamatosan működik. Hajdan mindenkin meglátszott, ha éppen gondolkodni akart - hisz ő volt a kivétel! -, hogy
éppen bölcsebbé akart válni és egy gondolat érkezését várta: az illető olyan arcot vágott, mintha imádkozni készülne
és megállt; igen, óraszám csendben ácsorgott az ember az utcán, várva a gondolat .jöttét" - egy vagy két lábon. Ez
volt „méltó a gondolkodáshoz"!

7
Jegyzet a szorgalmas embereknek. - Aki manapság a morális kérdéseket akarja tanulmányozni, a munka
beláthatatlanul hatalmas terét nyitja meg önmaga előtt. A szenvedélyek minden egyes fajtáját külön-külön végig kell
gondolnia, végigvinni a különböző korszakokon, népeken, kis és nagy egyéniségeken egyaránt; napvilágra kell
hoznia értelmüket, értékbecsléseiket, általános felfogásukat! Mindeddig a létet megszínesítő dolgoknak egyáltalán
nem volt történelmük: mert ugyan hol kezdték tanulmányozni a szerelem, a kapzsiság, az irigység, a lelkiismeret, a
kegyelet és a kegyetlenség történetét? Még a jog vagy akár csak a büntetés összehasonlító története is teljességgel
hiányzik eleddig. Kutatták-e eddig valahol a különböző napi időbeosztásokat, a munka, az ünnepek és a pihenőnapok
rendszeres, szabályos meghatározásának következményeit? Ismerjük-e az élelmiszerek morális hatásait? Van-e a
táplálkozásnak filozófiája? (A vegetarianizmus mellett és ellen állást foglaló, újra meg újra kitörő handabandázás
bizonyítja, hogy nincs ilyen filozófia!) Összegyűjtötték-e már valaha az együttélés, például a kolostorok
tapasztalatait? Megmagyarázták-e már a házasság vagy a barátság dialektikáját? Rátaláltak-e már arra, aki átgondolta
a tudósok, üzletemberek, művészek, iparosok erkölcseit? Annyi gondolkodni való akadna még! Mindazt, amit az
emberek mostanáig „létfeltételeiknek" tekintettek és az észt, a szenvedélyt, a babonát e szemléletmódban -mindezt
kiismertük-e már a velejéig? Szorgalmas emberek számára már az emberi ösztönöknek a különböző erkölcsi ég-
hajlatok alatti, különféle aktuális és potenciális fejlődési formáinak megfigyelése is nagyon sok munkát ad;
nemzedékekre, módszeresen együttműködő tudósok egész nemzedékeire lesz itt szükség a szempontok és az anyag
teljes kimerítéséhez. Ugyanez érvényes annak bizonyítására, hogy mi az oka a morális éghajlatok különbözőségének
(„miért világít itt az alapvető erkölcsi ítéletnek és a főbb értékmérőknek éppen ez a napja - ott pedig egy másik?").
Megint újabb munkát jelentene ezen alapok téves mivoltának, valamint az egész eddigi morális ítélkezés lényegének
magyarázata. Ha majd mindezeket a munkákat elvégezték már, akkor kerül előtérbe a legkényesebb kérdés: képes-e
a tudomány célt adni a cselekvésnek, miután bebizonyította, hogy képes elvenni és elpusztítani e célokat -ekkor
vehetné kezdetét az a kísérletezés, amelyben mindennemű heroizmus kielégülhetne, az eddigi történelem minden
nagy munkáját és áldozatát felülmúló évszázados kísérletezés. Mostanáig a tudomány még nem építette föl küklopszi
építményeit; de ennek is eljön az ideje!

8
Öntudatlan erények. - Az embernek minden olyan tulajdonsága, amelynek tudatában van - és különösen akkor, ha
feltételezi, hogy környezete számára is láthatók és nyilvánvalók - a fejlődés egészen más törvényeinek
engedelmeskedik, mint az öntudatlan tulajdonságok, vagy azok, amelyeket rosszul ismer és még az élesebb szemű
megfigyelő elől is képesek finomságuk révén jóformán a semmi mögé is elrejtőzni. így áll a helyzet a hüllők
pikkelyein látható finom „metszetekkel" is: tévedés volna díszítést vagy fegyvert gyanítani bennük - hiszen csak
mikroszkóppal vehetők ki, tehát olyan, mesterségesen éles szemmel, amilyennel a hasonló állatok, amelyek számára
fegyvert vagy díszítést jelenthetnének, nem rendelkeznek.' Látható morális tulajdonságaink és nevezetesen
láthatónak vélt tulajdonságaink a maguk útját járják - és az egészen hasonló láthatatlanok, amelyek a többiekre
nézvést se nem díszítések, se nem fegyverek, ugyancsak a maguk útját járják: valószínűleg egészen más fajta utat,
oly finom vonalakkal, metszetekkel, amelyek talán szórakozást jelentenének egy isteni mikroszkóppal rendelkező
istennek. Például szorgalmasak, gőgösek, éles elméjűek vagyunk: tudja ezt az egész világ, de ezen kívül valószínűleg
nekünk magunknak is megvan a magunk szorgalma, a magunk gőgje, a magunk éleselméjűsége: ám e
hüllőpikkelyeinkhez még nem találtak föl elég erős mikroszkópot! - És e ponton mondják az ösztönös moralitás
bajnokai, hogy „Brávó! Legalább az öntudatlan erényeket lehetségesnek tartja - ez nekünk elég is!" - Ó, mennyire
szerények vagytok!

9
Kitöréseink. - Számtalan dolog, amelyet az emberiség korábbi fejlődési fokain magáévá tett, de amelyek oly gyöngék
és szinte embrionálisak voltak, hogy senki sem tudta őket valóban létezőként észlelni, hirtelen, sokkal, talán
évszázadokkal később a felszínre törhet: időközben megerősödött és megérett. Úgy tűnik, mintha bizonyos
korszakokból, ahogy bizonyos emberekből is, teljesen hiányozna ez vagy az a tehetség, illetve ez vagy az az erény:
de csak az unokákig vagy az unokák unokájáig kell várni, ha van időnk - és ők minden bizonnyal napvilágra hozzák
a nagyapák legbenső birtokát, azt a belső világot, amelyről még maguk a nagyapák sem tudtak semmit. Gyakorta már
a fiú is elárulja apját: így az apa jobban megérti önmagát, amióta megvan a fia. Mindannyian hordunk magunkban
rejtett kerteket és palántákat; és, másik hasonlattal szólva, mindannyian a kitörésük óráját váró, növekvő vulkánok
vagyunk - hogy ez a kitörés milyen messze vagy mily közel van, azt persze senki sem tudja, még a Jóisten sem.

10
Atavizmus. - Egy korszak különleges egyéniségeit legszívesebben elmúlt korok és erőik hirtelen fölbukkanó, kései
leszármazottainak tekintem: úgyszólván valamely nép és erkölcsei atavizmusának - így aztán tényleg van rajtuk mit
megérteni! Most idegennek, ritkának, rendkívülinek látszanak: és aki ezeket az erőket érzi önmagában, annak
kötelessége azokat ápolni, védeni, tiszteletben tartani, fejleszteni egy velük ellenséges, másmilyen világgal szemben:
ekképp vagy nagy ember lesz belőle, vagy bolond és különc, ha ugyan időnek előtte tönkre nem megy. Hajdanában
ugyanezek a tulajdonságok gyakoriak voltak, következésképpen közönségesnek minősültek; nem szúrtak szemet.
Talán megkövetelték őket, feltételként szerepeltek; lehetetlen volt naggyá válni általuk, már csak azért sem, mert
birtoklásuk nem hordozta magában azt a veszélyt, hogy őrültté és magányossá is lehetett válni velük. - Elsősorban
valamely nép fenntartó nemzetségeiben és kasztjaiban mutatkoznak e régi ösztönök fentiekhez hasonló visszaütései,
míg ennek az atavizmusnak csekély a valószínűsége ott, ahol a fajok, szokások, értékítéletek túl gyorsan változnak.
A népek fejlődése hajtóerői közt az ütem éppen olyan fontos, mint a zenében: esetünkben mindazonáltal a fejlődés
andante-)a a fontos, egy szenvedélyes és lassú szellem ütemeként: és a fenntartó, konzerváló nemzetségek
szellemére éppen ez jellemző.

11
A tudat. - A tudatosság a szerves élet legutolsó és legkésőbbi fejleménye, következésképpen a legtökéletlenebb és
legtörékenyebb is. A tudatosságból számtalan melléfogás származik, amelyek következtében egy ember vagy állat
hamarabb megy tönkre, mint szükséges lett volna - „a sors ellenére", amint Homérosz mondotta. Ha az ösztönök
fenntartó ereje nem lenne sokkal hatalmasabb, ha nem szolgálna egészében szabályozóként, akkor az emberiség
minden bizonnyal tönkremenne a nyakatekert ítéleteitől, a nyitott szemmel való fantáziálástól, a
megalapozatlanságától és hiszékenységétől, röviden szólva épp tudatosságától: vagyis amazok nélkül emez már
régen nem is létezne! A szervezet szempontjából minden funkció veszélyt jelent, mielőtt kifejlődik és megérik: tehát
jó, ha létrejötte folyamán alapos zsarnoki elnyomatás alatt áll! Ekképp a tudatosság is zsarnokian el van nyomva - és
legkevésbé a büszkeség által. Úgy gondoljuk, itt találkozunk az ember magvával:maradandó, örök, végső, eredendő
vonásával. A tudatosságot állandó és változatlan adottságnak tekintjük. Tagadjuk fejlődését, kihagyásait. A
„szervezet egységének" vesszük! - A tudat e nevetséges túlbecslése és félreismerése azzal a nagy haszonnal járt,
hogy ezáltal meggátolták túlságosan gyors kialakulását. Mivel az emberek azt hitték, hogy már a tudatosság birto-
kában vannak, nem igyekeztek azt nagy erőbefektetéssel megszerezni - és ma sem áll másként a helyzet! Még
mindig egészen új és az emberi szem számára éppen csak hogy földerengő, alig fölismerhető feladat bekebelezni és
ösztönössé tenni a tudást - és ezt a feladatot csak olyan emberek látják, akik megértették, hogy eddig csupán
tévedéseinket kebeleztük be és egész tudatosságunk tévedésekre vonatkozik!

12
A tudomány céljáról. - Hogyan? A tudomány végső célja csak az lenne, hogy az embernek a lehető legtöbb örömet
és a lehető legkevesebb bánatot szerezze? De mi volna akkor, ha öröm és bánat egyszer csak úgy bogozódnak össze,
hogy aki a lehető legtöbbet akarja az egyikből, az a lehető legtöbbet kénytelen elfogadni a másikból - ha a helyzet
úgy áll, hogy aki bele akar tanulni az „eget verő ujjongásba", annak készen kell állnia a „halálos lehangoltságra" is?
És talán pontosan erről van szó! A sztoikusok legalább is úgy hitték, így áll a dolog és következetesek is voltak,
amikor lehetőleg kevés örömet kívántak maguknak, hogy lehetőleg kevés bánatuk legyen az életben. (Amikor a
következő mondást vették a szájukra: „Az erényes a legboldogabb", akkor a széles néptömegek iskoláinak akartak
jelmondattal szolgálni, ám egyszersmind kazuisztikás finomságnak is szánták ezt a finom ízlésű embereknek). Ma
ugyanezen választás előtt álltok: vagy a lehető legkevesebb bánat, vagyis fájdalommentesség - és alapjában véve a
szocialisták és mindenféle pártpolitikusok tisztességesen nem is ígérnek ennél többet híveiknek - vagy a lehető
legtöbb bánat addig még alig ízlelt és ritka ínycsiklandozó örömök és gyönyörök árán! Ha az első mellett döntőtök,
vagyis csökkenteni vagy elnyomni akarjátok az emberek fájdalomérzékenységét, akkor bizony csökkenteni kell az
emberek örömre való képességét is. A tudománnyal voltaképpen mindkét cél elérése megvalósítható! Ma talán
elsősorban éppen arról ismerik a tudományt, milyen nagy mértékben képes megfosztani örömétől az embert, hogy
hidegebbé, szoborszerűbbé, sztoikusabbá tegye. Ám egy nap még a nagy fájdalomhozót látják majd benne - és akkor
talán fölfedezik ellen erejét is, iszonyatosan nagy hatalmát, amellyel az öröm új csillagvilágait képes felragyogtatni.

13
A hatalomérzet tanához. - Másokon a hatalmunkat jótéteményekkel és fájdalom okozásával gyakoroljuk - semmi
egyebet nem akarunk! Fájdalom okozásával gyakoroljuk a hatalmunkat azokon, akikkel hatalmunkat még meg kell
éreztetnünk, mert ehhez a fájdalom sokkal hatékonyabb és érzékenyebb eszköz, mint az öröm - a fájdalom mindig az
okot keresi, míg az öröm hajlamos arra, hogy megálljon önmagánál és ne pillantson vissza. Jó cselekedeteinket és
jóakaratunkat olyanokon gyakoroljuk, akik valami módon már függnek tőlünk (vagyis akik megszokták, hogy az
okaiknak tekintsenek bennünket); fokozni akarjuk hatalmukat, mert így a saját magunkét is fokozzuk, vagy meg
akarjuk mutatni nekik, milyen előnnyel jár, hogy tőlünk függnek - így elégedettebbek lesznek helyzetükkel, a mi
hatalmunk ellenségeivel szemben pedig ellenségesebbek és harciasabbak lesznek. Cselekedeteink végső értékén mit
sem módosít, hogy a jó vagy rossz cselekedettel áldozatot hozunk-e; még ha az életünket tesszük is rá, akár a vértanú
a templomáért - ez mindig olyan áldozat marad, amelyet hatalomvágyunknak hozunk, vagy legalább is a hatalom
érzésének megőrzése céljából. Mit meg nem adnának az emberek „az igazság birtoklásának" élményéért! Mi
mindent át nem hajítana a fedélzet korlátján ez a birtokos, csak hogy a felszínen maradjon, azaz a többiek fölött, akik
nélkülözik az „igazságot"! Természetesen az a lelkiállapot, amelyben rosszat teszünk, csak ritkán olyan kellemes,
olyan tisztán kellemes, mint a jó cselekedet lelkiállapota - ez pedig annak a jele, hogy még nincs elég nagy
hatalmunk, vagy e szegénység okozta szorongásunkról árulkodik és már meglévő hatalmunkat illetően veszélyekre
és bizonytalanságra utal, a bosszú, gúny, büntetés, sikertelenség kilátásával sötétítve el a láthatárt. Csak a
leghatalomvágyóbb emberek érezhetnek gyönyört a hatalmukkal ellenszegülőt megpecsételve: csak azok, akik
számára már azoknak a látása is terhes és bosszantó, akik már a hatalmukban vannak (jóindulatuk tárgyaként).
Minden attól függ, mivel szokták megfűszerezni életüket: ízlés dolga, hogy a hatalom növelésének lassú vagy
hirtelen, biztos vagy veszedelmes és erőszakos módját kedvelik-e; vérmérsékletük szerint választják ezt vagy azt a
fűszert. A büszke jellemek megvetendőnek érzik a könnyű zsákmányt és csak meg nem tört emberek láttán érzik jól
magukat, akik az ellenségeik lehetnének, ahogy csak a nehezen megszerezhető zsákmány látványa lelkesíti őket; a
szenvedőkkel szemben gyakorta keményen viselkednek, mert ők méltatlanok törekvéseikre és büszkeségükre -
viszont annál szívélyesebbnek mutatkoznak a hasonlókkal szemben, akikkel a harc, a küzdelem mindenképpen
felemelő volna, amennyiben erre valaha jó alkalom kínálkozik. A lovagi kaszt tagjai e perspektíva hangulatában
szoktak hozzá egymás között bizonyos keresett udvariassághoz. - Az együttérzés azon emberek legkellemesebb
érzése, akik kevéssé büszkék és semmi kilátásuk nagy hódításokra: számukra a könnyű zsákmány nagyszerű - és
ilyen minden szenvedő ember. Az együttérzést az örömlányok erényeként dicsőítik.

14
Mi mindent neveznek szeretetnek. - Bírvágy és szeretet - mily különböző érzéseket kelt bennünk e két szó! - Pedig
nagyon is lehetséges, hogy egyazon ösztönre vezethetők vissza, két különböző néven: a már birtokon belül lévők
álláspontja szerint, akiknek a vágya már nyugvópontra jutott és akik féltik „birtokukat", elítélendő ez az ösztön; a
kielégítetlenek és vágyakozók álláspontja szerint .jóként" dicsőített. Felebaráti szeretetünk - vajon nem újabb
„birtoklás" utáni törekvés-e? Hát tudásvágyunk, igazságszeretetünk? és egyáltalán, minden újdonság iránti törekvés?
Időnként kinyújtjuk kezünket az új után, apránként megundorodva a régitől, amelyet már teljes biztonsággal
birtoklunk; még a legszebb táj, ahol már három hónapja élünk, sem lehet már biztos szeretetünkben és hírvágyunkat
valamely távolabbi partvidék kezdi izgatni: a birtoklás általában csökkenti a birtok értékét. Önmagunkban is csak
akkor telik kedvünk igazán, ha folyton valami újat változtatunk önmagunkká - épp ezt jelenti a birtoklás. Megunni
egy birtokolt valamit annyit tesz, mint ráunni önmagunkra. (A túlzott bőségtől szintén szenvedhetünk - az elhajítás,
szétosztás vágyát is lehet a megtisztelő „szeretet" szóval illetni.) Ha valakit szenvedni látunk, mindjárt megragadjuk
a kínálkozó alkalmat, hogy a birtokunkba vegyük őt; ezt teszi például a jótevő és az együtt érző, ő is „szeretetnek"
nevezi a lelkében az új birtok iránt ébredő vágyat és örömmel hallgat az új hódítás hívó szavára. A birtoklás vágya
azonban a szerelemben érhető tetten leginkább: a szerelmes ember szerelme tárgyának kizárólagos birtoklására
törekszik, lelke fölött éppen olyan föltétlen hatalomra vágyik, mint a teste fölött, azt kívánja, hogy szerelmének
tárgya csak őt szeresse, a leghatalmasabbként és legkívánatosabbként akar lakni és uralkodni a másik lelkében.
Gondoljuk meg, hogy ez nem jelent egyebet, mint mindenki mást kizárni egy finom, becses, értékes dolog
élvezetéből: vegyük fontolóra, hogy a szerelmes ember valamennyi lehetséges vetélytárs lejáratására törekszik,
kincsét őrző sárkánnyá szeretne változni, mint minden „hódítók" és kizsákmányolók legkíméletlenebb és legönzőbb
képviselője: végül pedig ne feledjük, hogy a szerető ember számára közömbösnek, színtelennek, értéktelennek tűnik
az egész világ és kész minden áldozatot meghozni, minden rendet megzavarni és minden egyéb érdeket háttérbe
szorítani: ezért aztán szinte csodálkozik az ember, hogy éppen a szerelemnek e vad hírvágyát és igazságtalanságát di-
csőítették és magasztalták az egekig minden időben, sőt ebből a szerelemből származtatták a szeretet fogalmát mint
minden egoizmus ellentétét, holott valójában talán pontosan ennek az egoizmusnak a legnyilvánvalóbb kifejezője. Itt
minden kétséget kizáróan a birtokon kívüliek és a sóvárgók, a kielégületlenek - volt belőlük mindig éppen elég -
határozták meg a nyelvhasználatot. Akiknek a sors ezen a téren sok birtoklást és kielégülést biztosított, valószínűleg
elejtettek itt-ott egy-két szót a „dühöngő démonról", mint minden athéniak legszeretetreméltóbb ja és
legkedveltebbje, Szophoklész: ám Erósz mindenkor nevetett az efféle rágalmazókon - ugyanakkor épp ezek voltak az
igazi kedvencei. - Itt-ott akad még a földön a szerelemnek, egy bizonyos fajta folytatása, amelyben két személy eme
hírvágya egy közös, értékesebb vágynak, egy fölötte álló ideál vágyának adja át helyét: de ki ismeri ezt a szerelmet?
ki élte át? Igazi neve: barátság.

15
A távolból nézve. - Ez a hegy adja az általa uralt vidék minden báját és nagyszerűségét: miután ezt már elmondtuk
vagy százszor, vagyunk olyan esztelenek és hálásak iránta, hogy azt gondoljuk, ő, e varázserő birtokosa önmagában a
vidék legnagyszerűbb pontja kell legyen - ezért aztán megmásszuk és csalódunk benne. Hirtelen mintha a hegyet és
az egész vidéket körülöttünk és alattunk megfosztották volna varázsától; elfelejtettük, hogy bizonyos nagyságot,
amint bizonyos jóságot ugyancsak, meghatározott távolságból kell néznünk, mégpedig alulról, és nem felülről -
egyedül csak így fejtik ki hatásukat. Talán vannak olyan személyek a környezetedben, akik szintén csak
meghatározott távolságból nézhetik önmagukat, hogy egyáltalán elviselhetők vagy vonzók legyenek önmaguknak,
erőt tudjanak önmagukból meríteni: az önismeret nem tanácsos számukra.

16
A pallóról. - Olyan személyekkel érintkezve, akik szégyenlősek érzelmeik dolgában, érteni kell a színleléshez:
hirtelen heves gyűlöletet éreznek az iránt, aki rajtakapja őket, amint finom, emelkedett, átszellemült érzelmet élnek
át, mintha a titkukat fürkészte volna ki az illető. Ha ilyenkor jót akarunk tenni velük, nevettessük meg őket vagy
mondjunk valami hűvös, metsző gonoszságot - érzelmük így lecsendesedik, kihűl, ők pedig összeszedik magukat. A
tanulságot közlöm a történet vége előtt. - Valaha olyan közel voltunk egymáshoz az életben, mintha barátságunknak
és testvériségünknek már semmi gátja nem lett volna, és csak egy kis palló választott volna el bennünket egymástól.
És amikor rá akartál lépni e pallóra, azt kérdeztem tőled: „Átjössz hozzám a pallón keresztül?" - de akkor már nem is
volt kedved átjönni és amikor még egyszer kértelek, csak hallgattál. Azóta hatalmas hegyek és vad folyók vá-
lasztanak el bennünket egymástól, és mindaz, ami csak elválaszthat és idegenné tehet és akkor sem mehetnénk át
egymáshoz, ha akarnánk. De ha arra a rövidke pallóra gondolsz, nem találsz szavakat - csak elcsuklik a hangod és
csodálkozol.

17
A szegénységet indokolva. - Természetesen semmiféle mű-fogással nem csinálhatunk valamely szegényes erényből
gazdagot, erőtől duzzadót, ám szegényes mivoltát szépen átértelmezhetjük szükségszerűséggé, ekképp látványa nem
bántó már és nem kell miatta szemrehányóan néznünk a Végzetre, így tesz a bölcs kertész, aki kertjének gyéren
csörgedező vízsugarát a források nimfájának kezébe teszi, ekképp indokolva a szegénységet - és őhozzá hasonlóan
kinek ne volna szüksége nimfákra?

18
Antik büszkeség. - Az előkelőség antik árnyalatát nem ismerjük, mert nem ismerjük az ókor rabszolgáját sem. Egy
előkelő görög nemes a saját emelkedettsége és a rabszolgák alacsony-rendűsége között olyan rengeteg köztes
lépcsőfokot és olyan távolságot érzett, hogy a rabszolgát már alig volt képes tisztán látni: még Platón sem látta őt
teljes egészében. Másként áll a helyzet velünk, akik hozzászoktunk az emberi egyenlőségről szóló tanokhoz, ha
magához az egyenlőséghez nem is. A szemünkben egyáltalán nem tűnik megvetendőnek az az emberi lény, aki nem
rendelkezik önmagával és semmi nyugalma nincs; talán az antik társadalom rendjétől elemi mértékben különböző
társadalmi körülményeink és tevékenységünk miatt mibennünk is túl sok a rabszolgalelkület. - A görög filozófus
azzal a titkolt érzéssel élte életét, hogy sokkal több a rabszolga, mint általában gondolnák - merthogy mindenki
rabszolga, aki nem filozófus; büszkesége túláradt, ha elgondolta, hogy még a föld leghatalmasabb emberei is ezek
közt az 6 rabszolgái között vannak. Ez a büszkeség is felfoghatatlan számunkra és idegen tőlünk: a „rabszolga" szó
még átvitt értelemben sem jelent nekünk sokat, nincs ereje.

19
A gonosz. - Vizsgáljátok meg a legjobb és legtermékenyebb emberek és népek életét és nézzétek meg, hogy a
büszkén magasba terebélyesedő fa vajon meglehet-e rossz idő és viharok nélkül: hogy a kedvezőtlen körülmények és
akadályok, mindenféle gyűlölködés, féltékenység, önzés, bizalmatlanság, keménység, bírvágy és kegyetlenség nem a
legkedvezőbb körülmények-e, amelyek nélkül aligha lehetséges számottevő gyarapodás még az erényekben sem? A
méreg, amelybe a gyöngék belehalnak, csak erősíti az erőseket - és ők nem is nevezik méregnek.

20
A bolondság méltósága. - Még néhány évezred az elmúlt évszázad útját folytatva! - és mindenben, amit csak tesz az
ember, a legmagasabb rendű okosság fejeződik ki: de éppen ezáltal veszíti el az okosság minden méltóságát.
Okosnak lenni akkor majd szükséges lesz ugyan, de olyan szokásos és közönséges, hogy bármely nemesebb ízlésű
ember közönségességnek érzi majd e szükségletet. És ahogy az igazság és a tudomány zsarnoksága képes volna rá,
hogy a hazugságot magasra értékelje, az okosság zsarnoksága éppen úgy képes volna a nemes érzelmek egy új
fajtáját létrehozni. Eszerint nemes lelkűnek lenni -a következőt jelenti talán majd: az illetőnek bolondságokon jár az
esze.

21
Az önzetlenség tanítóinak. - Egy ember erényeit nem az önmagára vonatkoztatott hatásai szempontjából nevezik
jónak, hanem azon hatások szempontjából, amelyeket feltehetően ránk és a társadalomra gyakorolnak - az erények
dicsőítésének dolgában a kezdetektől fogva nem nagyon mutatkoztunk „önzetlennek", „altruistának"! Mert
egyébként azt kellett volna látnunk, hogy az erények (mint például a szorgalom, az engedelmesség, az
önmegtartóztatás, a jámborság, az igazságosság) többnyire károsak tulajdonosaikra nézvést, olyan ösztönökként,
amelyek hevesen és vadul dolgoznak bennük és egyáltalán nem akarják engedni, hogy az ész egyensúlyban tartsa
őket a többi ösztönökhöz képest. Ha van egy erényed, egy igazi, teljes erényed (és nem csupán afféle ösztönös
vágyacska az erényre!) - akkor az áldozata vagy! Ám a szomszéd éppen ezért dicsőíti erényedet! A szorgalmas
embert dicsérik, akár a szeme világának, akár szelleme frissességének és eredetiségének árt e szorgalommal:
dicsérik és szánják az ifjút, aki „halálra dolgozta magát", mert így ítélnek: „A társadalom egészének szempontjából
még a legjobb egyén elveszítése is csak egy kicsiny áldozat! Elég baj, hogy meg kell hozni ezt az áldozatot! De
sokkal rosszabb volna, ha az egyének másként gondolkodnának és nagyobb fontosságot tulajdonítanának
önmaguknak, a saját fejlődésüknek, mint a társadalom szolgálatában végzett munkának!" Ezért aztán nem saját
magáért sajnálják ezt az ifjút, hanem azért, mert a halála hatásos és önmagával szemben kíméletlen eszköztől -
úgynevezett „derék embertől" -fosztotta meg a társadalmat. Azt azért talán mérlegelik, hogy a társadalom
szempontjából nem lett volna-e hasznosabb, ha jobban kímélte volna magát és így hosszabb ideig dolgozhatott volna
- igen, sőt azt is elismerik, hogy hasznot húztak ebből, ám a másik előnyt maradandóbbnak, fontosabbnak ítélik: ál-
dozatot hoztak a társadalomért és az áldozati állat szellemisége újfent szemmel láthatóan megmutatkozott. Tehát az
erényeknek egyrészt eszköz-jellegüket dicsérik, amikor az erényeket dicsérik, meg a vak és minden erényben
munkáló ösztönzést, amely az egyén teljességének előnye által nem tartható kordában, röviden szólva: az erényben
lévő esztelenséget, amelynek révén az egyén az egész eszközévé alakítható át. Az erények dicsérete olyasmit
magasztal, ami káros a magánélet szempontjából - azoknak az ösztönzéseknek a dicsérete ez, amelyek az embertől
legnemesebb önérzetét és önvédelmi erejét is elragadják. - Persze az erényes szokásokra nevelés és elsajátításuk
útján az erények egész sor olyan hatása is napvilágra bukkan, amelyek az erény és a magánelőny összefonódását
mutatják - és valóban létezik ilyen összefonódás! A vakon dühöngő szorgalmat például, ezt a tipikusan
eszközjellegű erényt, a gazdagsághoz és becsülethez vezető útként mutatják be, sőt, mint a leghatásosabb mérget az
unalom és a szenvedélyek ellen: veszélyét, szörnyű veszedelmességét persze elhallgatják. A nevelés a
következőképpen jár el: egy sor csábító előny segítségével igyekszik meghatározni az egyénnél egy gondolkodás-és
cselekvési módot, amely, ha már ösztönző erővé, szokássá és szenvedéllyé változott, uralkodóvá válik benne és
rajta, önmaga ellenére és a saját rovására, ám a „legfőbb közérdek javára". Milyen gyakran látom, hogy a vakon
dühöngő szorgalom ugyan gazdagságot és megbecsülést szerez, ám megfosztja az érzékeket finomságuktól, amellyel
élvezni lehetne az említett gazdagságot és megbecsülést, éppen úgy, ahogy az unalom és a szenvedélyek ellen
alkalmazott legfőbb orvosság eltompítja az érzékeket és megakadályozza a szellemet az új ingerek befogadásában.
(Minden korszak legszorgalmasabbika - a mi korunk - sem képes a sok szorgalomból és pénzből semmi egyebet
csinálni, csak még több szorgalmat és még több pénzt: már sokkal több sütnivaló kell a pénz elköltéséhez, mint
megszerzéséhez! - Nos, lesz nekünk még „unokánk"!) Ha a nevelés sikerül, akkor az egyén minden erénye a
közösségnek hasznos, az egyénnek, legfőbb magánéleti célját tekintve, káros lesz - valószínűleg valami szellemi-
érzéki elnyomorodást eredményezve, sőt, esetleg korai pusztulást: gondoljuk csak át ebből a szempontból szép
sorban az engedelmesség, a szűziesség, a jámborság és az igazságosság erényeit. Az önzetlen, önfeláldozó, erényes
ember dicsérete - tehát azé, aki nem fordítja teljes erejét és eszét saját maga fenntartására, képzésére, fölemelésére,
hatalmának növelésére, hanem szerény, igénytelen, sőt tán közömbös és ironikus életet él - ez a dicséret semmi
esetre sem az önzetlenség szellemétől származik! A „felebarát" dicséri az önzetlenséget, mert általa előnyökhöz jut\
Ha maga a „felebarát" is önzetlenül gondolkodna, elutasítaná az erő ilyen megcsonkítását, szembeszállna az efféle
hajlamok kifejlődésével és mindenek előtt tulajdon önzetlenségét azzal adná hírül, hogy az ilyesmit nem nevezné
jónak! - Itt leplezi le saját magát annak a morálnak az alapvető ellentmondása, mely éppen mostanában áll nagy
becsben: ezen morál indítékai ellentétben állnak elvével! Mert amivel e morál igazolni akarja önmagát, azt a
moralitás kritériumai alapján cáfolja meg! A következő tételt: „le kell mondanod önmagadról és fel kell áldoznod
magad", csak olyan lény jelenthetné ki - saját moráljának ellent nem mondva -, aki ugyanakkor ezzel lemondana
önmaga előnyéről és aki számára talán az egyénektől megkövetelt önfeláldozás a saját pusztulásához vezetne. Mi-
helyt azonban a felebarát (vagy a társadalom) ajánlja az altruizmust hasznossági céllal, azonnal a vele ellentétes
értelmű mondat „az előnyt kell keresned, akár mások rovására is" nyerne formát és egy szájból fújva hideget és
meleget, azt prédikálná egyszerre, hogy: „ezt kell tenned" és „nem ezt kell tenned"!

22
L'ordre dujourpour le roi (Napi időbeosztás a király számára -Aford.). - Kezdődik a nap: kezdjük elrendezni
legfelségesebb urunk e napi teendőit és ünnepeit, aki pillanatnyilag még aludni kegyeskedik. Őfelségének ma rossz
az ideje: majd óvakodunk attól, hogy rossznak nevezzük; nem beszélünk az időjárásról - ám a hivatalos teendőket
majd valamivel örömtelibbé, az ünnepeket pedig ünnepélyesebbé tesszük ma a szükségesnél. Őfelsége netalán beteg
lesz: a reggelihez felszolgáljuk neki az előző este jó híreit is, Montaigne úr érkezését, aki olyan kellemesen
tréfálkozva tud beszélgetni vele a betegségéről -köve van, attól szenved. Fogadunk majd egynémely személyt
(személyt! - mit mondana az a köztük lévő felfuvalkodott vén varangy, ha meghallaná e szót! „Nem személy vagyok
- mondaná -, hanem mindig maga a tárgy") és a fogadás tovább tart majd, mint bárkinek kellemes volna: ez elegendő
ok, hogy szóba hozzuk azt a költőt, aki a következőt írta ajtajára: „Ki itt belép, megtisztel; aki nem -
megörvendeztet." - Ez aztán a módja, hogy udvariasan mondjunk udvariatlanságokat! És e költőnek a maga módján
talán igaza is volt abban, hogy ennyire udvariatlan legyen. Azt beszélik, hogy versei jobbak a rímfaragók verseinél.
Adja isten, hogy még sok verset írjon és lehetőleg vonuljon vissza, távol a világtól: éppen ez az értelme udvarias
udvariatlanságának! És megfordítva: egy herceg mindig értékesebb a „verseinél", még akkor is, ha - de mit
csinálunk? Csevegünk és az egész udvar úgy véli, hogy már dolgozunk és törjük a fejünket: az egész városban
nincsen ablak, amely hajnalban korábban lenne világos a miénknél. - Hallga csak! Nem harangszó volt ez? Az
ördögbe! Már kezdődik a nap és a tánc és mi még mit sem tudunk arról, hogyan járjuk! Akkor hát improvizálnunk
kell - de hát az egész világ improvizálja a napját. Ma csináljuk mi is azt, amit az egész világ! - És ezzel szerte is fosz-
lott csodálatos hajnali álmom, valószínűleg a toronyóra ütéseinek érces hangjától, amely a rá jellemző fontoskodással
az imént ütötte el az ötöt. Úgy tűnik, ezúttal az álmok istene alaposan gúnyt űzött szokásaimból - mert az én
szokásom úgy kezdeni a napot, hogy a saját magam számára elrendezem és próbálom elviselhetővé tenni és bizony
lehet, hogy ezt gyakorta túl formálisan és túlságosan hercegi módon tettem.

23
A hanyatlás (a korrupció) előjelei. - Figyeljünk fel a társadalom azon időről időre szükségszerű állapotainak
előjeleire, amelyeket általában a „hanyatlás" szóval jelölünk. Mihelyt valahol hanyatlás üti fel a fejét, tarka
babonaság kezd uralkodni, és a nép eladdig általános hite megrendül és tehetetlen lesz vele szemben: a babona
amolyan másodrendű szabad szelleműség - aki átadja magát neki, kiválaszt néhány, neki tetsző formát és formulát
és felruházza magát a választás jogával. A vallásos emberhez képest a babonás sokkal „személyesebb" és az lesz a
babonás társadalom is, amelyben már nagyon sok az egyéni ember és roppant mód kedvelik az egyéni dolgokat. E
szempontból megítélve a babona mindig haladást jelent a hithez képest és annak a jele, hogy az értelem
függetlenebb lesz és követeli a jogait. Ilyenkor a vallás és a vallásosság hívei hanyatlásról panaszkodnak - eleddig
ők határozták meg a nyelvhasználatot is, rossz hírbe hozva a babonát még a legszabadabb szellemeknél is.
Jegyezzük meg, hogy a babona a felvilágosodás szimptómája. - Másodsorban, legyengüléssel vádolják azt a
társadalmat, amelyben a hanyatlás jelei mutatkoznak: a háborút és a harci kedvet minden kétséget kizáróan
kevesebbre becsülik és éppen annyira törekszenek most az élet nyújtotta kényelmek birtoklására, mint régebben
harci és atlétikai erényekére. Ám általában szem elől tévesztik a tényt, hogy ezek a régi népi-energiák és népi-
szenvedélyek, amelyek olyan pompásan megmutatkoztak a háborúkban és a lovagi tornákon, most számtalan
magán-szenvedélybe tevődtek át és nem olyan nyilvánvalóak; igen, a hanyatlás állapotaiban egy nép akkor
felhasznált energiáinak ereje és erőszakossága valószínűleg nagyobb, mint valaha és az egyén úgy fecsérli ezeket,
mint azelőtt soha - mert annak idején még nem volt hozzá elég gazdag. És pontosan a „legyengülés" e korszakai
azok, amikor a tragédia megfordul a házakban és szaladgál az utcákon, amikor nagy szerelmek és mélységéé
gyűlöletek születnek, amikor a megismerés lángjai vakítóan csapnak föl az égre. - Harmadsorban, általában úgy
gondolják, hogy a hanyatlás e korszakai - mintegy a babona és a legyengülés, mint vádak kárpótlásképpen -
engedékenyebbek az előbbieknél és ilyenkor a kegyetlenség tetemes mértékben alábbhagy a régi, hívő és erőteljes
korszakokban tapasztalt kegyetlenség mértékéhez képest. Ám e dicséretet éppen úgy nem osztom, mint a vele
ellentétes előjelű vádaskodást: mindössze annyit ismerek el, hogy most a kegyetlenség roppantul kifinomul és ettől
kezdve régi formái sértik a jó ízlést: ám a szóval és tekintettel való sértés és kínzás a hanyatlás e korszakaiban
teljesedik csak ki igazán - ekkor születik meg a gonoszság és a gonoszság öröme. A hanyatlás embere szellemes,
vicces és rágalmazó; nagyon jól tudja, hogy gyilkolni nemcsak tőrrel és rajtaütéssel lehet - azt is tudja, hogy az
emberek mindent elhisznek, amiért valaki jótáll. - Negyedszer: amikor „az erkölcsök hanyatlanak", akkor legelőször
azok a lények bukkannak elő, akiket zsarnokoknak neveznek: ők az individuum előfutárai és koraérett első példá-
nyai. Csak egy kis idő telik el és ez a gyümölcsök gyümölcse máris éretten sárgállik valamely nép fáján - és ez a fa
csak ezen gyümölcsök kedvéért van a világon! Amikor a hanyatlás a tetőpontra ér és a sokféle zsarnok a
legelkeseredettebben harcol egymással, akkor jelenik meg Cézár, a legfőbb és utolsó zsarnok, aki az egyeduralomért
folytatott fárasztó küzdelemnek véget vet, a kifáradás szelét a maga vitorlájába fogva. Az egyéniség általában az ő
idejében a legérettebb, ennélfogva tehát a „kultúra" is a legkifinomultabb és a leggyümölcsözőbb - de nem az ő
kedvéért és nem általa, jóllehet a legmagasabb rendű kultúremberek szívesen hízelegnek azzal Cézárjuknak, hogy az
ő művének adják ki magukat. Ám az igazság az, hogy külső nyugalomra van szükségük, mert nyugtalanságukat és
munkájukat önmagukban hordják. Ezekben az időkben a legnagyobb a megvesztegethetőség és az árulás, mert a
csak nemrégiben felfedezett ego szeretete most sokkal hatalmasabb a régi, megszokott, agyonbeszélt „haza"
szereteténél; és az az igény, hogy a sors szörnyű ingadozásai közepette bárhogyan is némi biztonságot szerezzen
magának az ember, már nemes lelkű embereket is arra késztetett, hogy nyújtsák ki kezüket, mihelyt egy hatalmas és
gazdag ember késznek mutatkozik arra, hogy aranyat szórjon bele. Mostanában olyan kevéssé biztos a jövő: ezért
élnek az emberek a mának; ez olyan lelkiállapot, amely minden csábítónak rendkívül kedvez - az emberek ugyanis
csak „mára" hagyják magukat elcsábítani és megvesztegetni, míg erényüket és jövőjüket fenntartják maguknak! Az
egyének, ezek az igazi Magánvaló és Magukért való lények, mint tudjuk, inkább törődnek a pillanattal, mint
ellentéteik, a nyáj-emberek, mert önmagukat éppen olyan kiszámíthatatlannak tartják, mint a jövőt: azért
csatlakoznak szívesen az erőszakos emberekhez, mert olyan tettekre és feladatokra érzik képesnek magukat,
amelyek a nép körében sem megértésre, sem kegyelemre nem tarthatnak számot - de a zsarnok vagy Cézár megérti
az egyén jogát még túlkapásaiban is és érdeke fűződik ahhoz, hogy egy merész magánmorál szócsöve legyen, sőt
kezet nyújtson neki. Mert azt gondolja magáról és azt akarja, hogy azt gondolják róla, amit Napóleon egyszer a
maga klasszikus módján kinyilatkoztatott: „Minden panaszra mindig is jogom lesz azt felelni, hogy 'ez vagyok én!'.
Nem tartozom senkihez, nem fogadok el feltételeket senkitől. Alá kell vetnie magát minden szeszélyemnek és
egészen egyszerűen el kell fogadnia, hogy nem sajnálom magamtól az ilyen vagy olyan szórakozást." így szólt
egyszer Napóleon a hitveséhez, amikor annak minden oka megvolt rá, hogy kétségbe vonja házastársi hűségét. - A
hanyatlás ideje az a korszak, amelyben az alma lehullik fájáról: mármint amelyben az egyéniségek, a jövő magjának
hordozói, a szellemi gyarmatosítás, az állami és társadalmi szövetségek újjáalakításának ösztönzői „lehullanak". A
hanyatlás csupáncsak szitokszó valamely nép őszidejére
.

24
Különféle elégedetlenségek. - Az elégedetlenek között a gyöngék és a mintegy elnőiesedett emberek a
legtalálékonyabbak az élet megszépítése és elmélyítése dolgában; az erős elégedetlenek - közöttük a férfias erőt
képviselők, hogy képünkhöz hűek maradjunk - gondoskodnak az élet jobbá tételéről és biztonságáról. Az előbbiek
abban tárják elénk gyöngeségüket és nőies mivoltukat, hogy egy időre gyakorta szívesen hagyják magukat becsapni
és átadják magukat a mámoros lelkesedésnek, ám egészében véve sohasem elégíthetőek ki és szenvednek
elégedetlenségük gyógyíthatatlanságától; továbbá ők mindazok támogatói, akik opiátokkal és egyéb narkotikus
szerekkel igyekeznek megvigasztalni önmagukat és mivel mindenkivel szemben ellenségesek, aki az orvost többre
tartja a papnál, ők járulnak hozzá az igazi ínséges állapotok huzamos fenntartásához. Ha a középkortól fogva
Európában nem ez a fajta elégedetlenkedő lett volna túlsúlyban, talán egyáltalán nem jött volna létre az állandó
átváltozás híres európai képessége: mivel az erős elégedetlenek igényei nem túl kifinomultak és alapjában véve alig
nevezhetők igényeknek, ők végül mindenképpen kielégíthetők. Kína annak az országnak a példája, ahol az
elégedetlenség nagyjából-egészéből, míg az átváltozás képessége már évszázadokkal ezelőtt teljesen kihalt;
Európában a szocialisták, valamint az állam bálványimádói az élet jobbá tételét és biztonságát célzó intézkedéseik
révén könnyedén nálunk is kínai körülményeket tudnának teremteni, eljuttatva minket a kínai „boldogsághoz",
föltéve, hogy ki tudnák irtani itt előbb ezt a betegesebb, kifinomultabb, nőiesebb, egyelőre még túlsúlyban lévő
elégedetlenséget és romantikát. Európa az a beteg, aki csak köszönettel és hálával tartozik gyógyíthatatlanságáért és
szenvedése örök változásáért: ezek az állandóan új helyzetek, ezek az éppúgy állandóan új veszélyek, fájdalmak és
csillapító szerek végül is olyan intellektuális érzékenységet hoztak létre, amely már önmagában is majdnem
zsenialitás, mindenesetre azonban minden zseni anyja.

25
Nem a megismerésnek szánták. - Létezik egyfajta, meglehetősen gyakori, ostoba alázatosság, amelynek ha csak a
fuvallata is megérint bennünket, egyszer s mindenkorra alkalmatlanná válunk arra, hogy a megismerés tanítványai
legyünk. Ugyanis: abban a pillanatban, amikor a efféle ember valami szokatlan dolgot észlel, úgyszólván sarkon
fordul és így kiált föl: „Tévedtél! Hol hagytad a szemed? Ez nem lehet az igazság!" - és ahelyett, hogy még egyszer
tüzetesen górcső alá venné a szóban forgó valamit, menekülésre fogja a dolgot, mintegy megfélemlítve a szokatlan
tárgy láttán és igyekszik olyan gyorsan kiverni a fejéből, ahogy csak tudja. Mert belső törvénye így szól: „Semmit
sem akarok látni, ami ellentmond a dolgok szokásos megítélésének! Vajon éppen engem teremtettek új igazságok
feltárására? Amikor már régi igazság is van éppen elég."

26
Mit jelent élni? - Élni - azt jelenti: szakadatlanul eltaszítani magunktól mindazt, ami haldoklik; élni - azt jelenti:
kegyetlennek és kérlelhetetlennek lenni minden ellen, ami csak gyönge és régi van bennünk és nemcsak bennünk.
Élni - tehát ezt jelenti: nem szánni a haldoklót, a nyomorultat, az elaggottat? Szakadatlanul gyilkosnak lenni? - És az
öreg Mózes mégis így szólt: „Ne ölj!"

27
Aki lemond. - Mit tesz, aki lemond? Értékesebb világ felé törekszik, az igenlés minden emberénél távolabbra,
messzebbre és magasabbra kíván szárnyalni - és sok mindent eldob, ami akadályozza a szárnyalásban, köztük még
számára értékes és kedves holmikat is: a magasság iránti vágyának áldozva ezeket. Az áldozathozatalnak ez a módja,
a dolgoknak ez az eldobása pontosan az az egyetlen vonás, ami kívülről meglátszik rajta: erről kapja a nevét, ő az az
ember, aki lemond és így áll előttünk, kámzsájába burkolózva és mint egy szőrcsuha lelke. De ő nagyon is elégedett
e reánk gyakorolt hatással: vágyát, büszkeségét, azt a szándékát, hogy fölöttünk szárnyaljon, elakarja rejteni előlünk.
- Igen! Okosabb ő, semmint gondolnánk, és nagyon udvarias velünk ez az - igent mondó ember! Mert valójában
hasonlít ő ránk, lemondása ellenére.

28
Legjobb tulajdonságunkkal ártani. - Erős oldalunk időnként olyan messzire ragad bennünket, hogy már nem tudjuk
elviselni gyöngeségeinket és elpusztulunk tőlük: persze jól látjuk előre a dolgok ilyetén kimenetelét, mégsem akarjuk
másként. Akkor kemények leszünk mindazzal szemben önmagunkban, ami kíméletre szorulna és nagyságunk
egyben e kíméletlenséget is jelenti. - Az efféle élmény, amelyért végső soron életünkkel kell fizetnünk,
egyszersmind nagy emberek másokra és korukra gyakorolt hatásának képe is - akik éppen a legjobb
tulajdonságukkal, azzal, amit csak ők tudnak, tesznek tönkre nagyon sok gyönge, bizonytalan, fejlődő, alakuló lényt
és ezért károsak. Igen, előállhat olyan eset is, hogy mindent figyelembe véve, csak azért károsak ők, mert legjobb
tulajdonságukat csak olyanok veszik át, mondhatnánk olyanok fogadják be, akik - mint erős italtól - elveszítik tőle
eszüket és önzésüket: őket olyan részegség keríti hatalmába, hogy okvetlenül összetörik minden végtagjukat azokon
a tévutakon, amelyekre e részegség űzi őket.

29
A hozzá-hazudók. - Amikor Franciaországban Arisztotelész hármas egységét elkezdték vitatni, tehát védelmezni is,
akkor megint olyasmit lehetett látni, ami nagyon gyakran látható, ám aminek látása olyan kevéssé örvendetes:
kitaláltak okokat, amelyeknek alapján a hasonló törvényeknek fenn kell maradniuk, csak hogy ne kelljen bevallaniuk
önmaguknak, hogy hozzászoktak ezen törvények uralkodásához és nem akarnak változtatni rajtuk. És minden
uralkodó morál és vallás ehhez hasonlóan jár el és mindig is így járt el: a szokás mögött rejlő okokat és szándékokat
mindig csak akkor hazudják hozzá, találják ki a szokáshoz, ha némelyek vitatni kezdik a szokást, valamint okait és
szándékait vizsgálni. Ebben áll minden idők konzervatívainak nagy becstelensége - ők a hozzá-hazudók.

30
A híres emberek komédiázása. - A híres emberek, akiknek szükségük van a dicsőségre, mint például az összes
politikus, szövetségeseiket és barátaikat soha többé nem hátsó gondolatok nélkül választják: az egyiktől erényének
csillogását, visszfényét kívánják, a másiktól nyugtalanító tulajdonságainak félelmetes hatását, amelyet mindenki
ismer, a harmadiktól közismert lustálkodási és henyélési szokásait lopják el, mert érdekük úgy kívánja, hogy
időnként hanyagnak és lustának tartsák őket -mivel ez jól leplezi, hogy nagyon is résen állnak; hol fantasztákra van
szükségük a közelükben, hol szakértőkre, hol nyugtalan kutatókra, hol pontos tisztviselőkre, mintegy pillanatnyi én-
jük képviselőiként, de aztán hirtelen már nincs többé szükség rájuk! Ekképp környezetük és külső megjelenésük
szakadatlanul elhal, miközben mintha minden épp e környezetbe igyekezne, és a .jellemükké" akarna válni: ebben
hasonlítanak a nagyvárosokra. Hírnevük folyton változik, csakúgy, mint a jellemük, mivel változatos eszközeik
megkövetelik e változatosságot, és hol ezt, hol azt a valóságos vagy kitalált tulajdonságot tolják előtérbe, ki a színre:
barátaik és szövetségeseik, amint már említettem, ezek közé a színpad-tulajdonságok közé tartoznak. Ezzel szemben
amit akarnak, annak annál rendíthetetlenebbnek és szilárdabbnak kell lennie, tartósan egy helyben fénylenie - és
időnként ez is komédiázást és színészkedést kíván tőlük.

31
Kereskedelem és nemesség. - Venni és eladni manapság olyan közönséges dolognak számít, akár az írás és az
olvasás művészete: mindenki begyakorolta magát, még akkor is, ha nem kereskedő és mindennap gyakorolja magát a
technikájában: ahogy hajdan, az emberiség vad korszakában, mindenki vadász volt és nap mint nap gyakorolta magát
a vadászat technikájában. Akkoriban a vadászat közönséges dolog volt: de amint a gazdagok és hatalmasok
kiváltsága lett, elveszítette mindennapi és közönséges jellegét - azáltal, hogy megszűnt szükségessége, és pillanatnyi
kedv és luxus tárgya lett: ez történhet talán egykor majd a vétellel és az eladással is. Elképzelhetők a társadalom
olyan állapotai, amelyekben nem lesz már vétel és eladás, és amikor e technika szükségessége apránként teljesen
feledésbe merül: akkor talán akad majd néhány egyén, aki az általános törvényeknek nem lévén olyan nagy
mértékben alávetve, a vételt és eladást az érzékelés luxusaként engedheti meg magának. Csak ettől kezdve lesz a
kereskedelem az előkelőség megkülönböztető ismérve és a nemesek akkor majd talán éppen olyan szívesen
foglalkoznak a kereskedelemmel, mint addig a háborúval és a politikával: másrészt viszont lehet, hogy ettől kezdve a
politika becsértéke teljességgel megváltozik. Már most sem a nemesek mestersége: lehetséges, hogy eljön a nap,
amikor a politikát oly közönségesnek találják majd, hogy a pártirodalommal és a napi zsurnalisztikával együtt a
„szellemi prostitúció" kategóriájába sorolják.

32
Nem kívánatos tanítványok. - Mit kezdjek e két tanítványommal? - kiáltott fel szorongva egy filozófus, aki
„megrontotta" az ifjúságot, ahogy Szókratész rontotta meg egykor - számomra nem kívánatos tanítványok ők. Az
egyik nem képes nemet mondani, a másik meg fúrton fúrt azt hajtogatja: „igen is, meg nem is". Feltéve,-hogy valaha
is megértik tanaimat, az előbbi túlságosan szenvedni fog tőlük, mivel gondolkodásmódom harcias lelket követel, a
megbántás szándékának képességét, a nemet mondás örömét és vastag bőrt - ez az ember elvérezne belső és nyílt
sebeitől. A másik pedig minden általa képviselt ügyet a középszerűséghez igazít, vagyis középszerűvé tesz majd - az
ilyen tanítványt inkább ellenségül kívánom magamnak!

33
Az előadótermen kívül. - „Hogy bebizonyítsam önöknek, hogy az ember alapjában véve a jóindulatú állatok
fajtájához tartozik, emlékeztetném önöket arra a tényre, hogy mennyire hiszékeny volt nagyon sokáig. Csak
mostanára, tehát nagyon későn, lett bizalmatlan állat, önmaga hallatlanul nehéz leküzdése révén - igen! az ember
most gonoszabb, mint valaha." -Nem értem a következőt: Miért lenne most bizalmatlanabb és gonoszabb az ember? -
„Mert most már egy tudomány birtokában van - tudományra van szüksége!"

34
História abscondita (Rejtett történelem - A ford.). - Minden nagy emberben van bizonyos visszafelé ható erő: miatta
teszik újra meg újra mérlegre az egész történelmet, ilyenkor a múlt ezer titka lopakodik elő a zugokból - az ő
napvilágára. - Sosem látható előre, mi mindenből lesz egy nap még történelem. A múlt talán lényegét tekintve örökre
rejtve marad. Még olyan sok visszafelé ható erőre van szükség!

35
Eretnekség és boszorkányság. - A nem szokásos módon való gondolkodás - ez már régóta nem egy jobb intellektus
jele, hanem az erősebb, gonoszabb hajlamoké, a felszabadító, elválasztó, dacoló, kárörvendő, kaján hajlamoké. Az
eretnekség a boszorkányság párja és semmi esetre sem ártalmatlan és semmi tiszteletre méltó nincs benne. Az
eretnek és a boszorkány a gonosz ember két fajtája: közös bennük, hogy gonosznak is érzik magukat, de
ellenállhatatlan vágyat éreznek az iránt, hogy az uralkodó emberek és nézetek ellen ágáljanak. A reformáció, amelyet
bizonyos értelemben a középkori szellem megkettőződésének tekinthetünk, olyan korban, amikor e szellemnek nem
volt már jó a lelkiismerete, mindkettejüket csak úgy ontotta.

36
Utolsó szavak. - Emlékszünk rá, hogy Augustus császár, ez a félelmetes ember, aki nagy kegyetlenségekre volt
képes és úgy tudott hallgatni, akár valami bölcs Szókratész, utolsó szavaival indiszkréciót követett el önmaga ellen:
első alkalommal hagyta, hogy lehulljon róla az álarc, amikor mindenkinek értésére adta, hogy csak álarcot viselt és
komédiázott: csak alakította, bár mindenkit megtévesztőén a haza atyját és a bölcs embert a trónon. Plaudite amid,
commoedia finita est! (Tapsoljátok barátaim, a komédiának vége! - A ford.) - A haldokló Néró gondolata: qualis
artifex pereo! (micsoda művészt veszít el velem a világ! - A ford.) a. haldokló Augustus gondolatához hasonlít:
amolyan színészhiúság ez! Színészfecsegés! És a haldokló Szókratész tökéletes ellentéte! - Tiberius viszont, minden
önkínzók legmegkínzottabb ja, hallgatagon halt meg - ő igaz ember volt és nem színész! Utolsó pillanatában vajon
mi villanhatott át az agyán? Talán ez: „Az élet csak afféle hosszú haldoklás. - Én bolond, mennyi életet
megrövidítettem! Arra termettem tán, hogy jótevő legyek? Az örök életet kellett volna megadnom nekik, ekképp
örökké láthattam volna a haldoklásukat. Ehhez olyan jó szemem volt: qualis spectator pereoF' (micsoda nézőt
veszít el bennem a világ! -A ford.) Amikor hosszú haláltusa után mintha újból erőre kapott volna, jobbnak látták
párnával megfojtani - kétszeres halállal halt meg.

37
Három tévedésből. - Az utóbbi évszázadok folyamán a tudományt részben azért fejlesztették, mert vele és általa
remélték megérteni Isten jóságát és bölcsességét - ez volt a nagy angolok (mint Newton) legfőbb lelki indítéka -,
részben azért, mert hittek a megismerés abszolút szükségességében, amely a legerősebb kapocs a morál, a tudomány
és a boldogság között - ez a nagy franciák (mint Voltaire) lelkének legfőbb indítéka -, részben pedig, mivel a
tudományban mindenáron valami önzetlen és ártalmatlan dolgot, valami önmagában is megállót, valami ártatlant
szerettek volna látni, amihez az ember gonosz ösztöneinek az égvilágon semmi közük - ez Spinoza legfőbb lelki
indítéka, aki megismerőként isteninek érezte magát: - tehát három tévedésből kifolyólag!

38
A robbanékonyak. - Ha meggondoljuk, hogy a fiatalemberek erejének mennyi robbanékonyságra van szüksége, akkor
nem csodálkozunk rajta, amikor azt látjuk, mennyire rosszul és kevéssé körültekintően döntenek ebben vagy abban
az ügyben: nem maga az ügy izgatja őket, hanem az a lelkesedés, amellyel az ügy körül mások sürgölődnek, mintegy
az égő kanóc látványa. A tapasztaltabb csábítók nagyon jól értenek hozzá, hogy beígérjék nekik a robbanást, ügyük
megalapozását elhanyagolva: holmi megalapozásokkal az efféle lőporos hordók nem nyerhetők meg!

39
Izlésváltozás. - A közízlés megváltozása fontosabb a vélemények megváltozásánál; a vélemények minden
bizonyítékukkal, cáfolatukkal, minden intellektuális cicomájukkal csupán az ízlésváltozás tünetei és távolról sem e
változás okai, amint ezt gyakorta tévesen gondolják. Hogyan változik meg a közízlés? Úgy, hogy hatalmas,
befolyásos egyének szégyenérzet nélkül kijelentik: hoc est ridiculum, hoc est absurdum (ez nevetséges, ez a józan
ész ellenére való -Aford.), tehát kinyilatkoztatják ízlésük és undoruk ítéletét és ezt zsarnokian keresztül is viszik -
sokakra ráerőszakolják, de apránként mind többen megszokják, végül pedig szükségletté válik mindenkinél. Hogy
ezek az egyének másként éreznek és más az „ízlésük", annak oka életmódjuk, táplálkozásuk, emésztésük egyedisége,
talán több vagy kevesebb szervetlen só van a vérükben, az agyukban, az ok tehát fizikumukban keresendő: viszont
megvan hozzá a bátorságuk, hogy ezt a fizikumot vállalják és feszülten figyeljenek legfinomabb követelményeire is:
esztétikai és morális ítéleteik a fizikum „legfinomabb hangjai".

40
Az előkelő forma hiánya. - Katonák és vezéreik még mindig tisztességesebben viselkednek egymással, mint a
munkások és a munkaadók. Legalább is pillanatnyilag a katonailag megalapozott kultúra még messze az úgynevezett
ipari kultúra fölé magasodik: utóbbi jelenlegi formájában különben is a legközönségesebb létforma, amely valaha
csak létezett. Itt egyszerűen a nyomor törvénye uralkodik: élni akarnak és ezért el kell adniuk magukat, ám megvetik
azt, aki e nyomort kihasználja és megvásárolja magának a munkásokat. Különös, hogy az emberek a hatalmas,
félelmetes személyeknek, sőt szörnyetegeknek, zsarnokoknak és hadvezéreknek való alávetettséget távolról sem
érzik oly kínosnak, mint ezeknek az ismeretlen és jelentéktelen személyeknek való alávetettséget, mint amilyenek az
iparbárók valamennyien: a munkás a munkaadóban rendszerint csak ravasz, vérszívó, a nyomorra spekuláló, aljas
kutyát lát, akinek a neve, külseje, erkölcsei és hírneve teljességgel közömbösek számára. A gyárosok és
kereskedelmi nagyvállalkozók eleddig minden bizonnyal az értékes, magasabb rendű fajta minden olyan formáját és
jellemvonását nélkülözték, amelyek érdekessé teszik a személyeket; ha megjelenésükben és mozgásukban
rendelkeztek volna a született nemesség finom előkelőségével, akkor valószínűleg sohasem létezett volna a tömegek
szocializmusa. Mert ez utóbbiak mindennemű rabszolgaságra készek, föltéve, hogy feljebbvalójuk, a fölöttük álló
ember értékesebbként, parancsolásra születettként legitimálja önmagát - az előkelő forma útján! A legközönségesebb
ember is érzi, hogy az előkelőség nem improvizálható és hogy hosszú idő gyümölcsét kell tisztelnie benne -de az
előkelő formák hiánya és a gyáros kiáltó durvasága, kérges, vörös keze azt súgja neki, hogy csupán a véletlen szeren-
cse emelte itt az egyik embert a másik fölé: hát jó - vonja le a következtetést -, akkor majd mi is kipróbáljuk a
véletlent és a szerencsét! Vessünk csak kockát! - és kezdődik a szocializmus.

41
A megbánás ellen. - A gondolkodó a saját cselekedeteivel, kísérleteivel és kérdéseivel elsősorban felvilágosítást akar
kapni valamiről: siker és sikertelenség számára elsősorban válaszok. De a kudarcon érzett bosszankodást vagy
megbánást átengedi azoknak az embereknek, akik csak parancsra cselekszenek és akiknek verésre kell számítaniuk,
ha a nagyságos úr elégedetlen az eredménnyel.

42
Munka és unalom. - Munkát keresni a bér miatt - ebben a civilizált országok majdnem minden embere hasonlít
egymásra; a munka eszköz számukra, nem pedig maga a cél; ezért nem is válogatósak munka dolgában, föltéve, ha
busás nyereséggel kecsegtet. Ám van egy ritkább embertípus, amelyik inkább tönkremenne, semmint hogy
örömtelen munkát vállaljon: ezek a válogatósak, a nehezen kielégíthetők, akik nem érik be a tekintélyes haszonnal,
ha nem maga a munka jelenti minden hasznok hasznát. E ritka fajtához tartoznak a művészek és a mindenféle
szemlélődő ember, de azok a henyélők úgyszintén, akik vadászattal, utazással, szerelmi viszonyokkal és kalandokkal
töltik az életüket. Mindezek az emberek a munkát és a nyomort akkor vállalják, ha öröm is vegyül bele, és ebben az
esetben, ha kell, a legkeményebb, legnehezebb munkától sem riadnak vissza. Egyébként viszont megrögzött lustaság
jellemzi őket, még akkor is, ha ennek egyenes folyománya az elszegényedés, a becstelenség, az egészség és az élet
veszélybe sodrása. Az unalomtól nem félnek annyira, mint az örömtelen munkától: még szükségük is van sok
unalomra, ha a saját munkájukat sikerrel akarják végezni. A gondolkodóknak és minden érzékeny szellem számára
az unalom a lélek azon kellemetlen „szélcsendje", amely megelőzi a sikeres utat és a kedvező szelet; el kell viselnie,
ki kell várnia a hatását - éppen ez az, amit a gyöngébb jellemek egyszerűen nem kívánhatnak önmaguktól! Az
unalmat mindenáron elűzni magunktól éppen olyan közönséges dolog, mint örömtelen munkát vállalni. Az
ázsiaiakat talán pontosan az különbözteti meg az európaiaktól, hogy ők képesek egy huzamosabb ideig tartó,
mélyebb nyugalomra, míg az utóbbiak nem; még az ázsiai narkotikumok is lassan hatnak, türelmet követelve az
európaiak mérge, az alkohol ellenszenvesen gyors hatásával ellentétben.

43
Miről árulkodnak a törvények? - Nagyon melléfogunk, ha valamely nép büntetőtörvényeit úgy tanulmányozzuk,
mintha jellemének kifejeződései lennének; a törvények nem arról árulkodnak, hogy egy nép micsoda, hanem arról,
ami számára idegennek, különösnek, félelmetesnek és külföldinek tűnik. A törvények a szokások erkölcseinek
kivételeire vonatkoznak; a legkeményebb büntetések azt sújtják, ami megfelel a szomszédos nép szokásainak. így
például a vahabitáknál csak két halálos bűn van: nem a vahabiták istenét, hanem valamelyik másik istent imádni, és -
dohányozni (ami náluk „az ivás szégyentelen módját" jelenti). „És mi van a gyilkossággal és a házasságtöréssel?" -
kérdezte az az angol, aki meglepetten tapasztalta ezeket a dolgokat. „Hát, Isten kegyelmes és irgalmas!" - válaszolta
neki a vén főnök. - A régi rómaiaknál az a nézet uralkodott, hogy egy nő csak kétféleképpen követhet el halálos bűnt:
először is házasságtöréssel, másodszor pedig -borivással. Az öreg Cato úgy gondolta, hogy a rokonok közti csók csak
azért lett szokássá, hogy a nőket ebből a szempontból ellenőrzés alatt tartsák; a csók azt jelentette: borszagú-e ez a
nő? Valóban voltak olyan esetek, amikor boriváson kapott nőket halálbüntetéssel sújtottak: és egyáltalán nemcsak
azért, mert a nők a bor hatására időnként egyáltalán nem tudtak többé nemet mondani; hanem mert a rómaiak
mindenekelőtt attól az orgiasztikus és dionüszoszi szellemtől tartottak, amely az európai dél asszonyait időnként,
amikor a bor Európában még újdonságnak számított, megkísértette, mint valami szörnyű külföldi veszedelem, ami
sértette a római közerkölcsöt; a rómaiak ezt hazaárulásnak tekintették, úgy érezték, mint a külföld bekebelezését,
teljes elfogadását.

44
Milyen motívumokban hiszünk? - Bármilyen fontosnak is látszik azon motívumok ismerete, amelyek szerint az
emberiség eleddig cselekedett, a megismerő számára talán még lényegesebb az ebben vagy abban a motívumban
való hit, tehát az, amit az emberiség eddig mintegy emelőként a tettei alá feszített, valódi indítéknak képzelve. Az
emberek belső boldogsága vagy nyomorúsága ugyanis az ebbe vagy abba a motívumba vetett hitüktől függött - és
nem attól, ami valójában a motívum volt. Ezen utóbbi csak másodlagos fontosságú.

45
Epikurosz. - Igen, büszke vagyok rá, hogy Epikurosz jellemét másként érzékelem, mint bárki, akiktől csak hallok,
vagy akiknél olvasok róla, az ókor alkonyának boldogságát élvezve: látom szemét, amint végigpillant a tágas,
ezüstös tengeren, a napfényben fürdő parti sziklákon, míg kis és nagy állatok játszanak e fényben, nyugodtan és
biztonságosan, mint amilyen e fény és e tekintet maga. Ilyen boldogságot csak egy állandóan szenvedő ember tudott
kitalálni, a szem boldogságát, amelynek hatására a létezés tengere lecsillapult és amely egyszerűen nem volt képes
betelni e felület és a tarkán, finoman borzongó tenger-bőr látványával: ezelőtt sohasem létezett a kéjes örömnek ez a
szerénysége.

46
Csodálkozásunk. - Mély és elemi boldogság rejlik a tényben, hogy a tudomány olyan dolgokat vizsgál, amelyek
ellenállnak e vizsgálatnak és újra meg újra újabb vizsgálódásra adnak alapot - hiszen mindez másként is lehetne!
Igen, annyira meg vagyunk győződve ítéleteink bizonytalanságáról, fantasztikumáról, minden emberi törvények és
fogalmak örök változékonyságáról, hogy csodálkozásra késztet, mégis mennyire időtállóak a tudomány eredményei.
Régen mit sem tudtak minden emberi dolgok e változékonyságáról, a szokások erkölcse ébren tartotta a hitet, hogy
az ember belső életét örök bilincsek kapcsolják az acélos szükségszerűséghez - talán akkor érezték ugyanezt a kéjes
csodálkozást, amikor legendákat és tündérmeséket hallgattak. A csodálatos elem azoknak az embereknek tett jót,
akiket néha kimerített a sok szabály és az örökkévalóság. Csak egyszer elveszíteni a talajt az ember lába alól!
Lebegni! Őrjöngeni! Bolondozni! - így festettek a Paradicsom gyönyörei és élvezetei akkoriban: míg a mi
üdvösségünk a hajótöröttéhez hasonlít, aki partot érve és mindkét lábával a szilárd talajon állva csodálkozik, hogy e
talaj nem ingadozik a lába alatt.

47
A szenvedélyek elfojtásáról. - Ha az ember huzamosabb ideig megtiltja önmagának a szenvedélyek kifejezését, mint
olyasmit, ami csak a „közönséges" embereknek való, amit át kell engedni a durvább, polgári és paraszti természetű
embereknek - tehát nem magukat a szenvedélyeket akarja elnyomni, hanem csak nyelvüket és gesztusaikat, akkor
pontosan azt éri el, amit egyáltalán nem akart: maguknak a szenvedélyeknek az elfojtását, vagy legalább is
legyöngítésüket és megváltoztatásukat - amint ezt XIV. Lajos király udvarának tanulságos példája mutatja, valamint
minden, ami ettől függött. Ezért a következő korszaknak, amelyet a kifejezés elfojtására neveltek, egyáltalán nem
voltak szenvedélyei, csak helyettük valami kellemkedő, felületes és megjátszott, satnya utánzás - ez volt az a
korszak, amely egyszerűen képtelen volt arra, hogy udvariatlan legyen: még a sértéseket is kötelezően udvarias
szavakkal fogadták és viszonozták. Talán a mi korszakunk jelenti ennek legkiáltóbb ellentétét: az életben, a
színházban, valamint nem csekély mértékben az írásokban is, a szenvedély legdurvább kitöréseinek és gesztusainak
kedvelését látom: manapság egyfajta szenvedélyesség-konvenciót követelnek meg - csak épp magát a szenvedélyt
nem! Ám mindezek ellenére egy nap majd elérkezünk a szenvedélyhez is és utódainkra hamisítatlan vadság lesz
jellemző és nem csupán a formák vadsága és bárdolatlansága.
48
A nyomorúság ismerete. - Talán semmi sem különbözteti meg jobban az embereket és a korszakokat egymástól, mint
nyomorúságuk ismeretének különböző foka: mégpedig mind a lélek, mind pedig a test nélkülözéséé. Ami ez utóbbit
illeti, mi, mai emberek talán mindannyian, fogyatékosságaink és érzékenységünk ellenére, a gazdag én-élmény
hiánya miatt, kontárok és fantaszták vagyunk egyszersmind, legalább is a rettegés korszakához képest - ez volt
valamennyi korszak között a leghosszabb -, amelyben az egyénnek a maga eszközeivel kellett védekeznie az erőszak
ellen és e célból neki magának ugyancsak erőszakos embernek kellett lennie. Hajdan egy férfi a kínzások és testi
nélkülözések kemény iskoláját járta ki és bizonyos fájdalom-gyakorlatok útján kegyetlen volt még önmagával
szemben is, e kegyetlenséget a fennmaradásához szükséges eszköznek tekintve; akkoriban az emberek környe-
zetüket a fájdalom elviselésére nevelték, szívesen okoztak szenvedést és szívesen nézték végig mások iszonytató
szenvedéseit, anélkül, hogy a saját biztonságuk érzésén kívül bármi egyebet éreztek volna. Ami viszont a lélek
nyomorúságát illeti, most minden egyént abból a szempontból vizsgálok, hogy tapasztalatból vagy leírásból ismeri-e
ezt; csak színleli-e ennek ismeretét, esetleg a magasabb műveltség jeleként tartva szükségesnek, vagy lelke mélyén
egyáltalán nem is hisz abban, hogy ő is átélhet nagy lelki fájdalmakat és amikor emlegetni hallja őket, csupán nagy
testi fájdalmak, mint a fogfájás vagy gyomorfájás jutnak eszébe. Úgy gondolom, a legtöbb esetben így áll a helyzet.
E kétfajta fájdalom tapasztalatának általános hiányából és abból a tényből, hogy manapság már nem túl gyakran
látunk szenvedést, fontos következtetés adódik: ma sokkal jobban gyűlöljük a fájdalmat, mint a régi emberek,
hangosabban pocskondiázzuk, mint valaha, már a fájdalom puszta létének gondolatát is alig tudjuk elviselni és a
létezésnek teszünk szemrehányást miatta, lelkiismereti kérdést csinálva belőle. A pesszimista filozófiák
felbukkanása azonban nem a szörnyű nagy nyomorúságok jele; minden élet értékét olyan időkben kérdőjelezik meg,
amelyekben a létezés kifinomultsága és könnyebbsége a lélek és a test elkerülhetetlen szúnyogcsípéseit túl véresnek
és veszélyesnek ítéli, és a valóságos fájdalom-élmények hiánya már a gyötrő általános képzeteket a legmagasabb
rendű szenvedésnek állítaná be. - A pesszimista filozófiák, valamint a túlzott érzékenység ellen volna recept, amely
szerintem nem egyéb a Jelen valóságos nyomorúságánál" -: ám e recept talán túl kegyetlennek tűnik és bizonyára ezt
is azok közé a jelek közé sorolnák, amelyek alapján manapság így ítélnek: „a létezés valami rossz dolog". Nos! A
„nyomor" elleni recept így hangzik: nyomor.

49
Nagylelkűség és rokonai. - Azon paradox jelenségek, mint pl. az érzelmi beállítottságú ember kedélyének hirtelen
lehűlése, a melankolikus humora, elsősorban pedig a nagylelkűség, mint a bosszúról való lemondás és az irigység
kielégítése - elsősorban olyan emberekben lépnek föl, akikben sok a fölösleges erő, azokban az emberekben, akiknél
a jóllakottság és az undor hirtelen következik be. Kielégülésük olyan gyors és heves, hogy mindjárt unalom és
ellenszenv követi, valamint az ízlés azonnal átlendül az ellentétes irányba: az érzés görcse ebben az ellentétben
oldódik, az egyik embernél a hirtelen lehűlés által, a másiknál nagy nevetés segítségével, a harmadiknál könnyek és
önfeláldozás által. A nagylelkű ember - legalább is az a nagylelkű ember, aki mindig a legjobban fölhívta magára a
figyelmet - szerintem a legbosszúszomjasabb fajta, aki számára e bosszúvágy kielégítésének lehetősége mutatkozik a
közelben és aki már a bosszú képzetét is olyan mélyen és alaposan kiélvezi szinte az utolsó csöppig, hogy e gyors
elragadtatást még gyorsabb undor követi - és amint mondani szokás, „önmaga fölé emelkedve" megbocsát
ellenségének, sőt áldja és tiszteli őt. Önmaga e megerőszakolásával, hatalmas bosszúvágyának e kigúnyolásával egy
új késztetésnek enged csupán, amely az imént lett úrrá rajta (az undor) és ezt éppen olyan türelmetlenül és
megszállott módon teszi, ahogy nemrégiben a bosszú örömét már képzeletében is megelőlegezte magának, mintegy
ki is merítve azt. A nagylelkűségben ugyanolyan szintű egoizmus működik, mint a bosszúban, ám ez más minőségű
egoizmus.

50
Az elmagányosodás érve. - Még a leglelkiismeretesebb emberek lelkiismereti aggálya is gyönge azzal az érzéssel
szemben, hogy: „Ez vagy az a te társadalmad erkölcseinek ellenére van." Az emberek, még a legerősebbek is,
azoknak a hideg tekintetétől, elhúzott szájától tartanak leginkább, akik között és akik számára felnevelődtek.
Voltaképpen mitől is félnek? Az elmagányosodástól! Ez az érv romba dönti a valamely személy vagy ügy melletti
legjobb érveket is. - Csorda-ösztönünk szól ekképp hozzánk.

51
Igazságérzék. - Megtapsolok minden szkepszist, amelyre a következőt felelhetem: „Próbáljuk ki!" Ám hallani sem
akarok mindazon dolgokról, sem kérdésekről, amelyek nem engedik a kísérletezést. Ez képezi „igazságérzékem"
határát: mert a merészség ezen túl veszíti el jogait.

52
Amit a többiek tudnak rólunk. - Mindaz, amit önmagunkról tudunk és emlékezetünkben őrzünk, az életünk
boldogsága szempontjából nem is olyan döntő, mint hinnénk. Eljön a nap, amikor ránk zúdul mindaz, amit mások
tudnak (vagy tudni vélnek) rólunk - és akkor jövünk rá, hogy ez a fontosabb. Az ember a saját rossz lelkiismeretével
jobban boldogul, mint rossz hírnevével.

53
Akol a jó kezdődik. - Ahol a gyönge szem a gonosz hajlamokat kifinomultságuk miatt már nem képes azonosítani
vagy kivenni, ott rajzolja ki az ember a jó birodalmának határát és az az érzés, hogy immár elérkeztünk a jó
birodalmába, minden oly ösztönt működésbe hoz, amelyeket a gonosz ösztön fenyegetett és elfojtott, mint a
biztonság, a kényelem és a jóakarat érzését. Tehát: minél rosszabb a szem, annál messzebbre terjed a jó! Ezért olyan
vidám örökké a nép és a gyerekek! Ebből ered a nagy gondolkodók nyomott kedélye és a rossz lelkiismerettel rokon
komorságuk.

54
A látszat tudata. - Milyen csodálatos és új, egyszersmind félelmetes és ironikus helyzetben érzem magam, amikor
ismereteimet szembeállítom a léttel. Fölfedeztem a magam számára, hogy az egész régi ember-voltunk és állat-
voltunk, sőt az egész érzékelhető lét ősideje és teljes múltja költ, szeret, gyűlöl és gondolkodik bennem mindegyre
tovább - hirtelen fölriadtam ezen álom közepette, de csak azért, hogy tudatára ébredjek, tovább kell álmodnom, ha
nem akarok tönkremenni: ahogy az alvajárónak is aludnia kell, ha nem akar lezuhanni. Mi nekem hát a „látszat"?
Biztosan nem valamely lényeg ellentéte - mit tudnék bármely lényegről kijelenteni egyebet, mint éppen látszatának
predikátumát? Biztosan nem valami élettelen maszk, amelyet valamely ismeretlen X-re erőszakolunk és bármikor
levehetünk. A látszat szerintem maga a ható és élő valóság, amely olyan messzire megy önmaga kigúnyolásában,
hogy érezteti velem: nincs itt egyéb, csak látszat, lidércfény és kísértetek tánca - hogy ezen álmodók között, én, a
„megismerő" is a magam táncát járom, hogy a megismerő csak arra termett, hogy minél tovább tartson e földi tánc,
és ennyiben ő is a lét ünnepeinek rendezői közé tartozik és hogy minden megismerés kivívott következménye és
összetartozása talán a legfontosabb eszköz most - és a jövőben úgyszintén - az álmodozás egyetemességének,
mindezen álmodozók egymás kölcsönös megértésének és éppen ezért az álom tartós mivoltának fönntartására.

55
A nemeslelkűség végső értelme. - Mitől lesz valaki „nemes lelkű"? Biztosan nem attól, hogy áldozatot hoz: még a
szertelen kéjvágyó is hoz áldozatot. Biztosan nem attól, hogy valamely szenvedély vezérli őt: vannak megvetendő
szenvedélyek is. Biztosan nem attól, hogy önzetlenül tesz másért valamit: az önzés konzekvenciája talán éppen a
legnemeslelkűbb emberekben a legnagyobb. - Egy embert inkább az tesz nemes lelkűvé, hogy a szenvedélye egyedi,
anélkül, hogy ó maga ennek tudatában lenne: hogy ritka és különleges mércével mér, és hogy ez majdhogynem maga
az őrület: megérzi a forróságot oly dolgokban, amelyek mindenki más érintésére hidegek maradnak: oly értékeket
sejt és talál, amelyek számára még nem találták föl a mérleget: áldozatot mutat be egy eleddig ismeretlen isten
oltárán: a kitüntetés vágya nélkül bátor: túlcsordulóan önelégült, s ez kisugárzik az emberekre és dolgokra.
Mostanáig tehát a ritkaság és e ritkaság tudatának hiánya tett egy embert nemes lelkűvé. Gondoljuk meg azonban,
hogy az ilyen alapelv az összes megszokott, közeli és nélkülözhetetlen dolgot, röviden a faj fennmaradását legjobban
szolgálókat, és egyáltalán az egész eddigi emberiség szabályát méltatlanul ítélte meg, sőt voltaképpen
megrágalmazta, a kivételek kedvéért. A szabály védőügyvédjéül szegődni - talán ez lehet az utolsó forma és
kifinomultság, amelyben e földön a nemeslelkűség megnyilvánul.

56
A szenvedés iránti vágy. - Ha arra a tettvágyra gondolok, amely millió meg millió ifjú európait szakadatlanul
sarkantyúz és ösztönöz, akik az unalmat és önmagukat nem képesek elviselni, -akkor megértem, hogy bizonyára a
szenvedés vágya motoszkál bennük, hogy szenvedésükből formáljanak aztán egy lehetséges okot a tettre, a
cselekvésre. A szükség szükséges! Ez az oka a politikusok szájtépésének, minden lehetséges osztály sok hamis,
kitalált, eltúlzott „válságának", meg annak, hogy az emberek mindezt vakon és készségesen elhiszik. Ez a fiatal
nemzedék azt kívánja, hogy kívülről jöjjön vagy mutatkozzék meg - no nem a boldogság, hanem - a boldogtalanság;
és fantáziája már jó előre lázasan dolgozik, hogy szörnyeteget formáljon belőle, hogy aztán később megküzdhessen a
szörnyeteggel. Ha e szükségletre szomjazó ifjak éreznének magukban erőt ahhoz, hogy belsőleg, maguknak tegyenek
valami jót, önmagukkal küzdjenek meg, akkor ahhoz is értenének, hogyan alkossák meg belülről saját
szükségleteiket. Ekképp találmányaik finomabbak lennének, kielégüléseiknek pedig finomabb, zenei csengése volna,
míg jelenleg a világ csak úgy visszhangzik nekikeseredett segélykiáltásaiktól, amelyekből kicsendül a szükséglet
érzete! Nem tudnak mit kezdeni önmagukkal, ezért a mások szerencsétlenségét festik a falra: mindig másokra van
szükségük! - És újra meg újra más másokra! - Bocsássátok meg barátaim, hogy a falra merészeltem festeni a saját
boldogságomat
MÁSODIK KÖNYV

57
A realistáknak. - Ti józan emberek, akik úgy érzitek, föl vagytok fegyverezve a szenvedélyek és fantáziálás ellen és
ürességeteket szívesen rejtitek büszke gőg és cikornyás szavak mögé, ti realistáknak nevezitek magatokat, azt
állítván, hogy a világ valójában olyan, ahogyan számotokra megjelenik: a valóság csak előttetek mutatkozik meg
leplezetlenül és talán ti magatok vagytok e valóság legjobb része - ó a ti kedvelt Sais képeitek! De még
legleplezetlenebb állapotaitokban is nem vagytok-e igazán szenvedélyes és érthetetlen lények a halakhoz
viszonyítva, nem hasonlítotok-e még mindig túlságosan egy szerelmes művészre? - és ugyan mit jelent a „valóság"
egy szerelmes művésznek? Még mindig a dolgoknak azokat az értékbecsléseit hordozzátok magatokban, amelyek
előző évszázadok szenvedélyeiből és szerelmeiből fakadt! Józanságotokat még mindig átitatja valami titokzatos
részegség, amelyből nem tudtok kijózanodni. Itt van például a „valóság" iránti szerelmetek - ó régi, ősrégi
„szerelem" ez! Minden érzésben, minden érzék-benyomásban van valami ebből a régi szerelemből: ugyanakkor van
és működik benne fantáziálás, előítélet, esztelenség, tudatlanság, félelem és a jó ég tudja, még mi minden! Látjátok
ott azt a hegyet? Itt meg ezt a felhőt? Ugyan mi a „valóságos" ezekben? Vonatkoztassátok el egyszer belőlük, ti
józanok, a fantazmát, meg mindazt, amit az ember adott hozzájuk! Persze, ha meg tudnátok ezt tenni! Ha feledni
tudnátok származásotokat, múltatokat, előképzettségeteket - egész emberi és állati mivoltotokat! Számunkra nincs
„valóság" – és számotokra sincs, ti józanok -, és távolról sem vagyunk olyan idegenek egymás számára, mint
gondolnátok, és igyekezetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a részegséget, talán érdemel annyi figyelmet, mint a ti
meggyőződésetek, hogy képtelenek lennétek megittasulni.

58
Csak alkotóként! - Mindig is sokat vesződtem és vesződni is fogok a következővel: képtelen vagyok belátni, hogy
elmondhatatlanul fontosabb, hogyan nevezik a dolgokat, mint hogy mik is e dolgok valójában. Valamely dolog híre,
neve, látszata, érvénye, szokásos mértéke és súlya - amelyek eredetileg többnyire tévesek és önkényesek, csak úgy rá
vannak vetve a dolgokra, akár valami ruha és közben teljességgel idegenek lényegüktől, de még felszínüktől is - és a
beléjük vetett hit erejével, nemzedékről nemzedékre, apránként belenőttek a dolgokba, eggyé váltak velük,
összeolvadva testükkel; a kezdeti látszat egyre inkább lényeggé lesz és lényegként hat! Milyen bolond volna az az
ember, aki úgy vélné, hogy elegendő lenne rámutatni erre az eredetre és az őrületnek erre a járulékos fátylára, hogy
azt mint az igaznak tartott világot, az úgynevezett „valóságot' megsemmisíthessük. Csak alkotóként tudunk megsem-
misíteni! - Ám ne feledjük a következőt sem: elegendő új neveket, értékbecsléseket, valószínűségeket alkotnunk,
hogy huzamosabb időre új „dolgokat" alkossunk.
59
Mi művészek! - Ha szeretünk egy nőt, akkor nagyon könnyen meggyűlölünk minden olyan ellenszenves természeti
vonást, amelyet a természet minden nőre rákényszerített; gondolatban szívesen elkerüljük ezeket, de ha mégis
előfordul, hogy lelkünk e dolgokat súrolja, türelmetlenül összerezzen és megvető tekintettel méregeti a természetet -
meg vagyunk sértve, mintha a természet birtokháborítást követett volna el ellenünk, ráadásul a legavatatlanabb
kézzel. Mindennemű fiziológia ellenében betapasztjuk a fülünket és titokban kijelentjük önmagunkban: „Hallani
sem akarok arról, hogy az ember még valami egyéb is, mint lélek és formai' „A bőr alatti ember" minden szerető
személynek szörnyűség, szégyenteljes gondolat, istenkáromlás és a szerelem meggyalázása. - Nomármost, amit a
szerető ilyenkor érez a természet és a természetesség vonatkozásában, úgy érzett hajdan minden istent és az ő „szent
mindenhatóságát" tisztelő ember: mindabban, amit a csillagászok, geológusok, fiziológusok és orvosok a
természetről mondtak, legbecsesebb javainak sérelmére elkövetett birtokháborítást látott, és következésképpen
támadást - ráadásul a támadó szégyentelenségét! A „természeti törvény" emlegetése az istenkáromlás erejével hatott
rá; a legszívesebben mindennemű mechanikát szándékos és önkényes morális aktusokra vezetett volna vissza: de
mivel senki sem tehette meg neki ezt a szívességet, amennyire csak tudta, eltitkolta maga elöl a természetet és e
mechanikát, és ő maga álomvilágban élt. Ó, ezek a hajdani emberek még értettek az álmodáshoz és arra sem volt
szükségük, hogy elaludjanak! - és mi mai emberek ugyancsak nagyon jól értünk még hozzá, minden jóakaratunk
mellett nagyszerűen tudunk ébren álmodni fényes nappal! Elég ha szeretünk, gyűlölünk, sóvárgunk, egyszóval
érzünk és - mindjárt elhatalmasodik rajtunk az álom szelleme és ereje és azonnal nyitott szemmel és hideg fővel
lépdelünk fölfelé a legveszélyesebb utakon a legnagyobb veszedelmek felé, szárnyalunk a fantáziálás tetői és tornyai
felé és még csak el sem szédülünk, mintha csak a magasba emelkedésre termettünk volna -, mi, a fényes nappal
alvajárói! Mi művészek! Mi a természetesség titkolói! Mi holdkórosok és istenkeresők! Mi, halálos csöndben
fáradhatatlanul vándorlók, olyan magaslatok felé törünk, amelyeket nem is magaslatoknak látunk, hanem a mi
síkságunknak, a mi biztonságunknak!

60
A nők és távolba ható erejük. - Van-e még fülem? Netán már csak fül vagyok és semmi egyéb? Itt állok a
hullámtörés hullámtörése közepén, a fehér tajték lábamat nyaldossa - minden oldalról megrohanva, üvöltve,
fenyegetve, hangosan zúgva ostromolnak, míg a legmélyebb mélységekben a föld ősi mozgatója zengi áriáját, olyan
erővel, akár egy felbőszült bika: kíséretül nekivadultan toporzékol, olyan rengető ütemet ver, hogy még e töredezett
sziklák ördögeinek szíve is torkukban dobog. És akkor hirtelen, mintha csak a semmiből termett volna itt, megjelenik
e pokolbéli labirintus kapuiban, alig néhány karnyújtásnyira - egy nagy vitorláshajó, kísérteties némaságban szelve a
vizet. Ó, ez a kísérteties szépség! Micsoda varázserővel bénít meg! Hogyan? A világ minden nyugalma és némasága
hajózott be ide? E csendes helyen van a saját boldogságom, boldogabbik énem, második, megörökített önmagam?
Még nem haltam meg, de már tán nem is élek? Akár valami kísérteties, csöndes, figyelő, sikló, lebegő köztes lény? A
hajóhoz hasonlóan, amely fehér vitorláival akár valami óriás pillangó szeli a tenger sötét vizét! Igen! A lét fölött
siklani! Ez az! Ez lenne az! - Úgy tűnik, ez a pokoli zaj tett fantasztává? Minden nagy zajban a távolba és a csöndbe
menekítjük boldogságunkat. Ha egy férfi saját zaja, saját tetteinek és terveinek hullámtörése kellős közepén találja
magát: ő is varázslatos és csöndes lényeket lát elsuhanni maga mellett, és sóvárog az ő boldogságuk és
visszafogottságuk után - ők az asszonyok. Csaknem azt hiszi, hogy jobbik énje ott lakik, ezeknél az asszonyoknál: e
csöndes helyeken még a leghangosabb hullámverés is halálos csönddé csitul és maga az élet álom lesz az életről. És
mégis! Mégis! Túlfűtött lelkű barátom, a legszebb vitorláshajókon is annyi a lárma és a zaj és sajnos annyi a
kicsinyes, szánalmas lárma! A nők varázsereje és óriási hatalma, a filozófussal szólva abban áll, hogy ez távolba ható
erő, actio in distans: ehhez azonban, elsősorban és mindenekelőtt a distancia tartozik.

61
A barátság becsületére. - Az, hogy az ókorban a barátság érzése volt a legnemesebb érzés, nemesebb még a bölcsek
és önelégültek híres-neves büszkeségénél is, vagyis ennek egyetlen és szent testvéri párját jelentette: mindez jól
kifejeződik Makedónia azon királyának történetében, aki egy ízben Athén valamely világmegvető filozófusának egy
talentumot adott ajándékba és visszakapta tőle. „Hogyhogy? - kérdezte a király - hát nincs barátja?" Ezzel pedig ezt
akarta mondani: „Becsülöm a bölcs és független ember büszkeségét, de még többre tartanám emberségét, ha a barát
legyőzte volna benne a büszkeséget. E filozófus némiképp lejáratta magát előttem, mert bebizonyította, hogy a két
legnemesebb érzés közül az egyiket nem ismeri - mégpedig a legnemesebbet!"

62
Szerelem. - A szerelem még a sóvárgást is megbocsátja a szeretett lénynek.

63
A nő a zenében. - Hogy lehet, hogy a meleg és esős szelek magukkal hozzák a zenei hangulatot és a melódia
találékony örömét is? Vajon nem ugyanazok a szelek ezek, amelyek megtöltik a templomokat és szerelmes
gondolatokat sugallnak a nőknek?

64
Szkeptikus. - Attól tartok, hogy az öregasszonyok szívük legeldugottabb sarkában szkeptikusabbak minden férfinél:
hisznek abban, hogy a lét felületessége voltaképpen azonos lényegével és számukra minden erény és lelki mélység
ezen „igazság" álcája csupán, bizonyos pudendum (szemérem - A ford.) nagyon is kívánatos álcája - tehát tisztesség
és szégyenérzet dolga, semmi egyéb!
65
Odaadás. - Léteznek némiképp együgyű, nemes lelkű asszonyok, akik legmélyebb odaadásukat kifejezendő, úgy
vélik, nem tudnak magukon másként segíteni, mint erényeik és szemérmük felkínálásával: ez a legértékesebb
birtokuk. És ezt az ajándékot gyakran sokkal kevésbé lekötelezetten fogadják el, mint azt az ajándékozó gondolná -
ez ám a szomorú történet!

66
A gyöngék ereje. - Minden asszony kényes arra, hogy eltúlozza gyöngeségét, sőt találékonyak is gyöngeségükben,
hiszen olyan törékenynek akarnak látszani, mint azok a díszítések, amelyeknek még egy porszemecske is árt: puszta
létük mutatja meg a férfinak tulajdon bárdolatlanságát és a lelkiismeretéig hatol. így védekeznek a nők az erősek és
minden „ököljog" ellen.
67
Színlelni önmagát. - A nő szereti a férfit és ettől kezdve olyan nyugodt bizalommal néz maga elé, akár valami tehén:
de vigyázat! Varázsereje éppen abban állt, hogy állandóan változékonynak és megfoghatatlannak tűnt! A férfi pedig
már éppen eléggé torkig volt saját természete változatlanságával! Nem tenné-e jól a nő, ha színlelné régi jellemét?
Ha színlelné a szeretetlenséget? Nem ezt tanácsolja-e neki - a szerelem? Vivát comoedia! (Éljen a komédia - A ford.)

68
Akarat és engedelmesség. - Egy ifjút vezettek egy bölcs elé és így szóltak: „Nézd csak, ezt az ifjút megrontják a
nők!" A bölcs megcsóválta fejét és nevetett. „A férfiak rontják meg a nőket -kiáltott föl -, és a nők minden
fogyatékosságáért a férfiakat kell felelőssé tenni, nekik kell a nők hibáit kijavítani - mert a férfi alkot képet a nőről
és a nő e kép szerint alakul." - „Túl lágy szívű vagy a nőkhöz - mondta valaki a tömegből - nem ismered őket!" A
bölcs így felelt: „A férfi természete az akarat, a nőé az engedelmesség - ez a nemek törvénye, valóban! kemény
törvény a nő számára! Minden ember ártatlan a létezésben, ám a nő egy második szinten is az: kinek lenne hát
irányában elegendő türelme és gyöngédsége?" - „Miféle türelem? Miféle gyöngédség? - kiáltotta valaki más a
tömegből - jobban kell nevelni a nőket!" - „A férfiakat kell jobban nevelni" - mondta a bölcs és intett az ifjúnak,
hogy kövesse. - Az ifjú azonban nem követte.

69
A bosszú képessége. - Megítélésünk szerint az még nem jelent szégyent, ha valaki nem tudja és ezért nem is akarja
megvédeni magát: de nem sokra becsüljük azt az embert, akiben sem képesség, sem akarat nem él a bosszúra - akár
férfiról, akár nőről van szó. Meg tudna minket tartani („bűvkörében", ahogy mondani szokás) az olyan nő, akiről
nem tudjuk elképzelni, hogy adott esetben a tőrt (bármiféle fajta tőrt) képes lenne ellenünk fordítani? Vagy önmaga
ellen: ami bizonyos esetben sokkal finomabb bosszú volna (a kínai bosszú).

70
Az urak úrnői. - Amikor erőteljes alt hangot hallunk, mint néha a színházban, úgy érezzük, olyan lehetőségek előtt
emelkedik föl a függöny, amelyekben általában nem hiszünk: egyszerre csak hiszünk abban, hogy valahol a világban
léteznek emelkedett, királyi, hősi lelkületű nők, akik képesek és készek nagyszabású találkozásokra, döntésekre,
elhatározásokra, áldozathozatalra, képesek és készek a férfiak fölötti uralomra, mert bennük a férfiak legjobb
tulajdonságai, a nemek különbségén túl, eleven ideállá kristályosodtak. Pedig a színházak távolról sem akarják, hogy
e hang nyomán ilyen elképzelés szülessen meg bennünk a nőkről: a hangnak általában az ideális férfi szerelmest,
mondjuk Rómeót kell képviselnie; ám tapasztalataim szerint, a színház és a zenész, aki ilyen hangtól ilyen hatásokat
vár el, rendszerint téved. Az ilyen szerelmesekben nem hisznek: az efféle hangokban mindig van valami anyai és
háztartásbeli árnyalat és ez épp akkor a leghatározottabb, ha kicsendül belőle a szerelem.

71
A női önmegtartóztatásról. - Van valami egészen meglepő és szörnyű az előkelő nők nevelésében, sőt talán nincs
ellentmondásosabb ennél. Mindenki egyetért abban, hogy in eroticis (szerelem dolgában - A ford.) a lehető
legnagyobb tudatlanságban kell nevelni őket, mélységes szemérmet elültetve a lelkükben e kérdésekkel
kapcsolatban, valamint azt, hogy pillanatra se tűrjék, sőt meneküljenek el, mihelyt ilyesmire utalnak előttük.
Alapjában véve csak itt tét a nők egész „becsülete": egyébként mit meg nem bocsátanának nekik! Ám e téren szívük
mélyéig tudatlannak kell maradniuk - ne legyen se szemük, se fülük, se szavuk, se gondolatuk e „gonosz" számára:
igen, itt már a tudás maga a gonosz. Pedig, pedig! Mihelyt í mintegy a villámcsapás kíméletlen erejével és
hirtelenségével a valóságba és a tudásba vettetnek, vagyis a házasság pillanatában - ráadásul éppen az veti oda őket,
amit a legjobban szeretnek és sokra becsülnek: rajtuk üt a szerelem és szemérem ellentmondása, hiszen egyszerre
kell átélniük elragadtatást, kiszolgáltatottságot, kötelességet, együttérzést és az Isten és állatiasság váratlan
szomszédságától való rémületet, meg a jó ég tudja, még mi mindent! - Itt aztán a lélek úgy összecsomózódik, hogy
nemigen látni párját! Még a legbölcsebb emberismerő könyörületes kíváncsisága sem elegendő annak kitalálásához,
hogy emez vagy amaz a nő miképpen találja meg e rejtély megoldását és e megoldás rejtélyét; és milyen szörnyű,
mélyreható gyanúk ütik fel a fejüket a szegény, sarkából kifordult lélekben, míg a nő végső filozófiája és szkepszise
e ponton végigül horgonyt vet! - Minekutána ugyanaz a mélységes csönd következik, mint annak előtte volt: és
gyakorta önmaguk előtt is hallgatnak, önmaguk előtt is becsukják a szemüket. - A fiatalasszonyok nagyon
igyekeznek, hogy felületesnek és gondtalannak látsszanak; az igazán finom érzésűek egyfajta szemtelenséget
színlelnek. - Az asszonyok férjüket egykönnyen becsületük kérdőjelének érzik, gyermekeiket pedig apológiának
vagy vezeklésnek - szükségük van a gyermekekre, vágynak rájuk, és egészen más értelemben, mint ahogy egy férfi. -
Röviden szólva, sohasem lehetünk elég gyöngédek a nőkhöz!

72
Az anyák. - Az állatok másként gondolkodnak a nőstényekről, mint az emberek; az ő szemükben a nőstény produktív
lény. Apai szeretet náluk nincs, de van olyasmi, mint a szeretett lény gyermekeinek szeretete és azok megszokása. A
nőstények a kicsinyekben találják meg uralomvágyuk kielégítését, a birtokukat, az elfoglaltságukat, valamit, ami
számukra teljességgel érthető, akikkel fecsegni lehet: mindez együtt az anyai szeretet - amely a művész szeretetéhez
hasonlítható, amellyel művét szereti. A várandósság a nőket szelídebbé, várakozóbbá, félénkebbé, alávetettebbé
tette; és éppen így alakítja a szellemi várandósság a szemlélődő ember jellemét, amely rokon a női jellemmel: ők a
hímnemű anyák. - Az állatoknál a hímnem számít a szebbik nemnek.

73
Szent kegyetlenség. - Egy szenthez eljött egy ember, újszülött csecsemővel a karján. „Mit csináljak ezzel a
gyerekkel? - kérdezte - csenevész, alulfejlett és annyi élet sincs benne, amennyi a halálhoz elegendő." „Öld meg! -
kiáltott föl a szent iszonytató hangon - öld meg és utána három éjjel, három nap tartsd a karodban, hogy
emlékezetedbe vésd - így soha többé nem nemzel gyermeket, amikor nem jött még el számodra a nemzés ideje." -
Amikor az ember ezt meghallotta, csalódottan távozott; és sokan kárhoztatták a szentet e kegyetlen tanácsért, hogy
meg kell ölni a gyereket. „De ha életben hagyjuk, az nem nagyobb kegyetlenség-e?" - mondta a szent.

74
A sikertelenek. - Azoknak a szegény asszonyoknak soha nincs sikerük, akik nyugtalannak és bizonytalannak
mutatkoznak és Iái sokat beszélnek a szeretett férfi jelenlétében; mert a férfiak a legbiztosabban bizonyos titokzatos
és flegmatikus gyöngédséggel csábíthatók el.

75
A harmadik nem. - „Egy kis termetű férfi ellentmondásos jeleniség, de mégiscsak férfi - ám a kis termetű nők a
magasakhoz
képest, mintha egy más nemhez tartoznának" - mondta egy jöfeg tánctanár. Az alacsony nő sohasem szép - mondta
az öreg 'Arisztotelész.

76
A legnagyobb veszély. - Ha nem lett volna minden időben túlságosan is sok olyan ember, akik fejük - „racionális
eszük" - képzését büszkeségüknek, kötelességüknek, erényüknek érezték, akik az „egészséges emberi értelem"
barátaiként sértve és megszégyenítve érezték magukat a gondolkodás mindennemű túlfűtött, fantaszta csapongása
láttán, akkor az emberiség már régen tönkrement volna. Feje felett ott lebegett és még mindig ott lebeg legnagyobb
veszedelmeként a kitörni készülő őrület - vagyis éppen a látás, hallás, érzés, szertelen gondolkodásmód, az
értelmetlenség öröme tetszőlegességének kitörése. Az esztelen őrültek világának nem az igazság és bizonyosság az
ellentéte, hanem egy hit egyetemessége és egyetemes érvénye, vagyis az önkényesség, a tetszőlegesség hiánya az
ítéletalkotásban. És az emberek legnagyobb munkája eleddig abban állt, hogy igyekeztek minél nagyobb számú
dologban megegyezésre jutni, egyszóval fölállítani az egyetértés törvényé- és teljességgel közömbös volt, hogy e
dolgok igazak-e vagy hamisak. Az észnek ez a nevelése tartotta fenn az emberiséget -ám az ezzel ellentétes irányú
késztetések még mindig olyan hatalmasak, hogy az emberiség jövőjét tekintve alapjában véve kevés bizakodást
engedhetünk meg magunknak. A dolgok képe szakadatlanul mozog, változtatja helyét és mostantól talán még
sokkalta fokozottabban és gyorsabban, mint valaha; éppen a legkiválóbb elmék lázadnak fel állandóan a dolgok ál-
talános érvénye ellenében - az igazság kutatói az élen! Az általános érvényűség hiedelme állandóan és újra meg újra
undort ébreszt és új, kielégületlen vágyat a legfinomabb elmékben: és már maga a szellemi folyamatokra jellemző
lassú tempó is, a teknősbéka utánzása, amelyet itt normának ismernek el, azt eredményezi, hogy a művész és a költő
előre rohan, ezek a türelmetlen szellemek azok, akikből kitör az őrület formális öröme, mert az őrületnek oly vidám a
ritmusa! Szükség van tehát erényes értelemre - ó, a legkevésbé kétértelmű szót akarom használni - szükség van az
erényes ostobaságra, a lassú szellem legmegbízhatóbb metronómjára, hogy a nagy összhiedelem hívői együtt
maradjanak és táncukat mindegyre járhassák: így kívánja, így parancsolja az elsőrendű szükség. Mi többiek vagyunk
a kivétel és a veszély - nekünk kell örökké védenünk magunkat! - Márpedig mégiscsak felhozható valami a kivétel
védelmére, föltéve hogy sohasem akar szabállyá válni.

77
A jó állati lelkiismeret. - A közönségesség mindabban, ami Dél-Európában tetszik, legyen az bár az olasz opera
(például Rossini és Bellini), vagy a spanyol kalandregény (számunkra elsősorban a Gil Blas francia álöltözetében a
legkönnyebben hozzáférhető) nem kerüli el figyelmemet, de nem is sérti ízlésemet, éppúgy, ahogyan az a
közönségesség sem, amellyel Pompeji környékén sétálgatva, vagy alapjában véve bármely ókori könyv olvastán
találkozom: honnan származik mindez? Talán onnan, hogy itt hiányzik a szemérem és minden közönségesség oly
magabiztosan és határozottan lép föl, mint valamelyik nemes, szeretetreméltó és szenvedélyes vonás ugyanebben a
zenében vagy regényben? „Az állatnak éppúgy megvannak a maga jogai, mint az embernek: szaladgálhat ide-oda, és
te, kedves embertársam, mindennek ellenére még mindig ez az állat vagy!" - nekem úgy tűnik, pontosan ebben áll a
dolog morálja és délvidéki emberiesség sajátossága. A rossz ízlésnek éppúgy megvan a maga joga, mint a jónak, sőt
még előjoga is van ez utóbbihoz képest, amennyiben ő a nagy szükséglet, a biztos kielégülés és az általános nyelvhez
hasonlóan egy feltétlenül érthető maszk és viselkedés: a jó ízlésben viszont állandóan van valami kereső, kísérletező,
mint aki nem biztos az értelmében - sohasem népszerű és nem is volt az! A maszk volt és lesz népszerű! Ezekben az
operákban a melódiákat és kádenciákat, a ritmus szökelléseit és élénkségét érezzük álarcszerűnek. Az ókori élettel
hasonlóképpen áll a helyzet! Mit is érthetnénk belőle, ha nem értjük az álarc mögé rejtőzés örömét, sem a minden
álarcosság jó lelkiismeretét! Ez az ókori szellem fürdője, felüdülésének helye - és talán e fürdőre, pihenésre a régi
világ ritka és emelkedettebb lelkeinek még nagyobb szükségük volt, mint a közönségeseknek. - Ezzel szemben
kimondhatatlanul bánt engem egy közönséges fordulat az északi művekben, például a német zenében. Szégyen
keveredik a műbe, a művész leereszkedett saját szintjéről és még azt sem tudta megakadályozni, hogy belepiruljon:
vele együtt szégyelljük magunkat és meg vagyunk sértve, mert sejtjük, a művész miattunk gondolta, hogy le kell
ereszkednie hozzánk.

78
Amiért hálásnak kell lennünk. - Csak a művészek és különösen a színház művészei adtak az embereknek szemet és
fület, hogy bizonyos élvezettel hallják és lássák, kik is ők voltaképpen, ők maguk mit élnek meg és mit akarnak; csak
ők tanítottak meg minket a minden hétköznapi emberben ott rejlő hős tiszteletére, meg arra a művészetre, hogy
hősnek tekintsük magunkat, mintegy a távolból szemlélve önmagunkat, leegyszerűsítve és átlényegültén - vagyis arra
a művészetre, hogy önmagunkat a magunk szemében „színre léptessük." Csak így tudunk néhány csapnivaló
tulajdonságunktól megszabadulni! E művészet nélkül előterek lennénk csupán és annak az optikának a bűvkörében
élnénk, amely a legközelebbi és legközönségesebb részleteket hatalmasra nagyítja, és mint a valóságot magát láttatja.
- Talán hasonló érdemmel rendelkezik az a vallás, amely minden egyes ember bűnösségét erős nagyításban mutatta
és a bűnösből nagy, halhatatlan bűnözőt csinált: örök perspektívákkal írva körül személyét, arra tanította az embert,
hogy önmagát a távolból valami elmúlt, befejezett egészként szemlélje. szellem fürdője, felüdülésének helye - és
talán e fürdőre, pihenésre a régi világ ritka és emelkedettebb lelkeinek még nagyobb szükségük volt, mint a
közönségeseknek. - Ezzel szemben kimondhatatlanul bánt engem egy közönséges fordulat az északi művekben,
például a német zenében. Szégyen keveredik a műbe, a művész leereszkedett saját szintjéről és még azt sem tudta
megakadályozni, hogy belepiruljon: vele együtt szégyelljük magunkat és meg vagyunk sértve, mert sejtjük, a művész
miattunk gondolta, hogy le kell ereszkednie hozzánk.
78
Amiért hálásnak kell lennünk. - Csak a művészek és különösen a színház művészei adtak az embereknek szemet és
fület, hogy bizonyos élvezettel hallják és lássák, kik is ők voltaképpen, ők maguk mit élnek meg és mit akarnak; csak
ők tanítottak meg minket a minden hétköznapi emberben ott rejlő hős tiszteletére, meg arra a művészetre, hogy
hősnek tekintsük magunkat, mintegy a távolból szemlélve önmagunkat, leegyszerűsítve és átlényegültén - vagyis arra
a művészetre, hogy önmagunkat a magunk szemében „színre léptessük." Csak így tudunk néhány csapnivaló
tulajdonságunktól megszabadulni! E művészet nélkül előterek lennénk csupán és annak az optikának a bűvkörében
élnénk, amely a legközelebbi és legközönségesebb részleteket hatalmasra nagyítja, és mint a valóságot magát láttatja.
- Talán hasonló érdemmel rendelkezik az a vallás, amely minden egyes ember bűnösségét erős nagyításban mutatta
és a bűnösből nagy, halhatatlan bűnözőt csinált: örök perspektívákkal írva körül személyét, arra tanította az embert,
hogy önmagát a távolból valami elmúlt, befejezett egészként szemlélje.

79
A tökéletlenség bája. - Egy költőt látok itt, aki - amint annyian mások - tökéletlenségével nagyobb vonzerőt fejt ki,
mint mindazzal, ami keze alól lekerekítve és tökéletesen kerül ki -igen, előnyös helyzetét és dicsőségét inkább
hibáinak köszönheti, mint kiérlelt erejének. Műve sohasem mondja ki azt, amit eredetileg ki akart mondani, amit
látni szeretett volna: mintha mindig csak egy vízió előérzetét élte volna meg, de sohasem a víziót magát - ám
lebírhatatlan vágy maradt a lelkében e vízió után és ebből meríti ékesszólását, elapadhatatlan bőbeszédűséget. Ennek
segítségével emeli hallgatóját saját műve és minden egyéb „mű" fölé, ezzel ad neki szárnyakat, hogy olyan magasra
emelkedjék, ahová a hallgató egyébként nem szárnyalhat soha: és ekképp a hallgatók maguk is költővé és látnokká
válva csodálattal adóznak boldogságuk alkotójának, mintha a legvégső és legszentebb látványhoz vezette volna őket,
mintha elérte volna célját, és vízióját valóban látta és közzétette volna. Hírnevének jót tesz, hogy voltaképpen nem
érte el célját.

80
Művészet és természet. - A görögök (vagy legalább is az athéniak) szívesen hallgattak jó beszédeket: sőt mohón
vágyakoztak is rájuk és ez minden másnál jobban megkülönbözteti őket a nem-görögöktől. És így a színpadon
megjelenített szenvedélytől is megkövetelték, hogy jól beszéljen, kéjjel engedve át magukat a drámai vers
természetellenességének - hiszen a természetben a szenvedély oly szófukar! oly néma és zavart! Vágy, ha talál is
szavakat, azok zűrzavarosak és értelmetlenek és szégyenére válnak! A görögöknek hála, mindannyian megszoktuk
már e színpadi mesterkéltséget, ahogy az olaszoknak hála elviseljük, mégpedig szívesen a másik színpadi mester-
kéltséget, az éneklő szenvedélyt. - Olyan szükséglet született bennünk, amelyet a valóságban nem tudunk
kielégíteni: hallani akarjuk, ahogy a legnehezebb helyzetben lévő emberek jól és kimerítően beszélnek; elbűvöl
minket, ha a tragikus hős szavakat, okokat, beszédes mozdulatokat talál és a tiszta szellemiség állapotában leledzik,
amikor élete az örvényes szakadék felé sodródik, amely helyzetben a valóságos ember általában elveszti fejét, de
legalábbis tiszta kifejezőkészségét. E természettől való eltérés talán az emberi büszkeség legzamatosabb eledele. Az
ember őmiatta szereti a művészetet egy magas rendű és hősies mesterkéltség és konvenció kifejezéseként. Joggal
teszünk szemrehányást a drámai költőnek, ha nem változtat mindent értelemmé és szóvá, hanem visszatart valami
kis maradék csöndet (A többi néma csönd... - utalás Hamlet végszavára -A szerk.) -, ahogy az operaszerzővel is
elégedetlenek vagyunk, ha a legfőbb indulatot nem változtatja melódiává, hanem indulatos, „természetes"
toporzékolással és kiabálással tudja csak kifejezni. Pontosan itt kell ellentmondani a természetnek! A közönséges báj
pontosan itt kell hogy átadja helyét a kifinomultabb bájnak! A görögök messzire, nagyon messzire mennek ezen az
úton - ijesztően messzire! Ahogy olyan szűkre építik a színpadot, mennyire csak lehetséges, úgy tiltják a mély
hátterek minden hatását, ahogyan lehetetlenné teszik a színésznek az arcjátékot és a könnyű mozgást, ünnepélyes,
merev, álarcszerű alakká változtatva őt, úgy vették el magától a szenvedélytől is a mély hátteret a szép beszéd
törvényét diktálva neki és általában mindent elkövettek, hogy a félelem- és részvétkeltő képek elementáris hatása
ellen küzdjenek: mivel pontosan a félelemből és részvétből nem kértek - Arisztotelész becsületére legyen mondva!
Ám biztosan nem találta el a szöget, a fejéről nem is szólva, amikor a görög tragédia végső céljáról beszélt! Nézzük
csak meg abból a szempontból a görög tragédiaköltőket, hogy mi kelti föl leggyakrabban igyekezetüket,
találékonyságukat, versenyszenvedélyüket - biztosan nem az, hogy indulatokkal rohanják le a nézőt! Az athéni pol-
gár azért ment színházba, mert szép beszédet akart hallani! És pontosan ez a szép beszéd foglalkoztatta
Szophoklészt! -bocsáttassék meg nekem ez az eretnekség! - Igencsak másként áll a helyzet a komoly operával!
Valamennyi mestere igyekszik megakadályozni, hogy megértsék szereplőiket. ,A figyelmetlen hallgatónak csak egy
véletlenül elkapott szó jöhet esetleg segítségére: a helyzetnek önmagában kell beszédesnek lennie - a szavakon
semmi sem múlik!" - Mind így gondolkodnak és mindannyian így űztek csúfot a szavakból. Talán csak a bátorságuk
hiányzott hozzá, hogy kifejezzék, milyen kevésre tartják a szavakat: ha Rossini még egy kicsit pimaszabb lett volna,
egész végig csak azt énekeltette volna, hogy la-la-la! - és ez is lett volna az ésszerű! Az operaszereplők esetében
nem a „szavaknak" kell hinnünk, hanem a hangoknak. Ez a különbség, ez az a szép mesterkéltség, amelynek
kedvéért operába járunk! Még a recitativo secco-t (kevés hangszerrel kísért szakadatlan, énekelt beszéd - A ford.)
sem szövegként és beszédként kell hallgatni: ez a félzene inkább adjon némi pihenést a zenei fülnek (mivel már
belefáradt a melódiába, e művészet legfinomabb és ezért legmegerőltetőbb élvezetébe) -, de nagyon hamar valami
egyebet is: fokozódó türelmetlenséget, fokozódó ellenállást, új vágyat a teljes zene, a melódia iránt. - Vajon hogyan
fest ebből a szempontból Richárd Wagner zenéje? Másképp talán? Gyakorta mintha az lett volna a benyomásom,
hogy műveinek szavait és zenéjét az előadás előtt kívülről meg kellett volna tanulni: mert enélkül - szerintem - nem
halljuk sem a szavakat, sem pedig a zenét.

81
Görög ízlés. - „Mi szép van ebben? - kérdezte egy bizonyos földmérő az Iphigenia előadása után - nem bizonyítanak
be benne semmit!" Vajon messze voltak-e a görögök ettől az ízléstől? Szophoklésznál mindenesetre „mindent
bebizonyítanak".

82
A nem-görög esprit. - A görögök egész gondolkodásukban leírhatatlanul logikusak és egyszerűek; és ebbe, legalábbis
legjobb idejükben, mely igen hosszú volt, nem is untak bele, ellentétben a franciákkal, akik gyakorta beleuntak: ez
utóbbiak nagyon is szívesen tesznek egy kis ugrást az ellenkező irányba és csak akkor viselik el a logika szellemét,
amikor ez néhány ilyen ellenkező irányba tett kis ugrás segítségével elárulja társadalmi természetét, társadalmi
önmegtagadását. A logika olyan szükségszerűnek tűnik számukra, akár a kenyér és a víz, ám ezekhez hasonlóan
egyfajta börtönkosztnak is, mihelyt tisztán, magában kell élvezniük. A jó társaságban sohasem szabad akarni, hogy
csak mi legyünk tökéletesen és egyesegyedül az igazság birtokában, amint ezt a tiszta logika akarja: ezért van egy kis
adag esztelenség minden francia espritben. - A görögök társadalmi érzéke távolról sem volt olyan fejlett, mint a
franciáké most és volt a múltban: ezért van olyan kevés esprit még a legszellemdúsabb görögökben is, bohócaik is
ezért olyan kevéssé viccesek, ezért - ah, ezeket a mondataimat már nem hiszik majd el nekem, pedig mennyi hasonló
nyomja még a lelkemet! - Est res magna tacere (hallgatni arany -A ford.) -mondja Martialis minden fecsegővel.

83
Fordítások. - Valamely korszak történelmi érzékének nagyságát abból lehet megítélni, hogyan fordítanak abban a
korban, és hogyan igyekeznek magukévá tenni az elmúlt korokat és a régi könyveket. Corneille ideje és még a
forradalom franciái is olyan módon sajátították ki maguknak a római ókort, amelyhez manapság nekünk nem lenne
bátorságunk - fejlettebb történelmi érzékünknek köszönhetően. És maga a római ókor: milyen erőszakosan,
egyszersmind naivan tette rá a kezét a régi jó görög ókor minden előkelő és nemes értékére! Milyen szépen
átültették őket a római jelenbe! Milyen hanyag nemtörődömséggel és szándékosan törölték le a pillanat pillangóinak
szárnyáról a hímport! Horatius például időnként Alkaioszt és Arkhilokhoszt ültetett át, Propertius Kallimakhoszt és
Philétászt (aki Theokritosszal egyenrangú költő volt, ha szabad ítélkeznünk): mit törődtek ők azzal, hogy az eredeti
alkotó ezt vagy azt átélt és ebből ezt vagy azt megörökített a költeményében! -költőként teljesen figyelmen kívül
hagyták a történelmi érzéket megelőző archeológiai kutató szellemet; költőként teljességgel elhanyagolták a
személyes részleteket és neveket és mindazt, ami egy város, egy partvidék, egy évszázad sajátja volt, mint viselete
és maszkja, hanem helyükre mohón a saját római aktualitásukat csempészték. Mintha csak azt kérdeznék tőlünk:
„Nem kell-e a régit újra szabnunk saját magunk számára, hogy fölismerjük benne önmagunkat? Talán nem szabad
saját lelkünket lehelnünk ebbe a halott testbe? Mert az biztos, hogy egyszer s mindenkorra halott: s milyen csúf
minden, ami halott!" - Nem ismerték a történelmi érzék örömét; az elmúlt és idegen dolgok kínosak voltak számukra
és rómaiak ként római hódításra ösztönözte őket. Valóban, a fordítás útján voltaképpen hódítottak - nemcsak azzal,
hogy elhagyták a történelmi elemet: nem, hozzáfűzték a jelenre való utalást is, és mindenekelőtt kihúzták a költő
nevét, hogy a sajátjukat írják a helyére - és nem a tolvajlás érzésével, hanem az Impérium Romanum legjobb
lelkiismeretével.

84
A költészet eredetéről. - Az emberben rejlő fantasztikum szerelmesei, akik ugyanakkor az ösztönös moralitás tanát is
képviselik, így gondolkodnak: „ha egyszer, mióta csak világ a világ, az emberek minden korban a hasznot tisztelték
istenként, ugyan honnan is származhat a költészet? - a beszédnek ez a ritmizálása, amely a közlemény érthetőségét
inkább gátolja, mint segíti és amely, ennek ellenére, mintegy kigúnyolva minden hasznos célszerűséget, világszerte
újra meg újra előtör? A költészet vad szépségű esztelensége rátok cáfol, ti hasznosság örök hirdetői! Az embert
éppen az emelte föl, hogy végre meg akart szabadulni a hasznosságtól, ez inspirálta a művészetre és a moralitásra!"
Pedig most a hasznosság hirdetőinek kell örömet okoznom itt - olyan ritkán van igazuk, hogy megesik rajtuk az
ember szíve! Azokban a régi időkben, amikor a költészet megszületett, az embereknek igenis a hasznosságon,
mégpedig egy roppant fontos hasznon járt az eszük - akkoriban, amikor a ritmust engedték behatolni a beszédbe, azt
az erőt, amely újrarendezi a mondat minden atomját, amely kiválasztja a szavakat, a gondolatokat pedig átszínezi,
sötétebbé, idegenebbé, távolibbá teszi: bizony, ezen a babonás hasznosságon járt az eszük! A ritmus segítségével az
isteneket kegyesebb hajlandóságra lehetett bírni az emberek ügyei iránt, miután rájöttek, hogy az ember a verset
jobban megőrzi emlékezetében, mint a kötetlen beszédet; továbbá úgy gondolták, hogy a ritmikus tik-tak által
nagyobb távolságban is hallhatóak lesznek, tehát a ritmizált ima bizonyára közelebb jut az istenek füléhez. Minde-
nekelőtt azonban annak az elemi hatásnak a hasznát akarták kiaknázni, amely az embert a zene hallatán keríti
hatalmába: a ritmus kényszer; lebírhatatlan kedvet támaszt az emberben, hogy engedjen, maga is bekapcsolódjon, s
nem csupán a léptek, a lélek is követi az ütemet - sőt talán, így gondolták, az istenek lelke is! Megkísérelték tehát a
ritmussal kényszeríteni az isteneket, bizonyos erőszakot tenni rajtuk: a költészetet mágikus hurokként vetették az
istenek nyakába. Akadt még egy további varázslatos elképzelés is: és talán ez járult hozzá a leghatározottabban a
költészet kialakulásához. A pithagoreusok-nál a költészet filozófiai tanként jelenik meg, valamint nevelési
műfogásként: ám az ember még jóval a filozófusok megjelenése előtt felismerte a zene indulatokat levezető, lelket
tisztító erejét, mely csillapítja a ferocia animi-t (a lélek vadságát -Aford.) - éspedig pontosan a zenei ritmus
segítségével. Amikor a lélek jótékony feszültsége és harmóniája odalett, az embernek táncolnia kellett, az énekes
üteme szerint - ez volt ennek a gyógyító művészetnek a receptje. Terpandrosz ennek segítségével csillapított le egy
zendülést, Empedoklész ennek alkalmazásával nyugtatott meg egy dühöngő őrültet, Damón pedig egy szerelemittas
ifjú lelkét tisztította meg; e gyógymód alkalmazásával csitították le a megvadult, bosszúszomjas isteneket is. Először
azáltal, hogy a tetőpontra korbácsolták zabolátlan, szertelen indulataikat, tehát a dühöngőt őrültté, a bosszúszomjast
a bosszútól megittasulttá tették - az összes orgiasztikus kultusz valamely isten ferocia-]át (vad és dacos bátorságát -
A ford.) akarja egy pillanat alatt felszabadítani, és orgiává alakítani, hogy aztán szabadabbnak, nyugodtabbnak
érezze magát és ne háborgassa az embereket. A melos eredetileg csillapítószert jelent, nem azért, mert önmagában
nyugodt, hanem mert utóhatásában nyugtat. - És nem csupán a kultikus énekben, hanem a legrégebbi idők világi
énekében is ott rejtőzik a feltevés, hogy a ritmikus dolgok mágikus erőt fejtenek ki, például vízmerítés vagy evezés
közben: a dal a hiedelem szerint varázserőt gyakorol az e tevékenység közben aktívnak vélt démonokra,
engedelmes, az embert szolgáló eszközökké téve őket. És ha az emberek valamely cselekvést végeznek, az máris
alkalom arra, hogy énekeljenek - mert minden cselekvés a szellemek segítségéhez kapcsolódik: valószínűleg a
varázserejű dal és a ráolvasás a költészet két ősképe. Ha a verset a jóslásnál is használni kezdték - a görögök úgy
tartották, hogy a hexametert Delphoiban találták föl -, annak oka az lehetett, hogy a ritmus itt is kényszerítő erővel
hasson. Próféciát mondatni, jósoltatni - ez eredetileg (a görög szóból való, szerintem valószínű levezetés szerint) azt
jelentette, hogy „meghatároztatni valamit"; úgy gondolták, azáltal tudják kényszeríteni a jövőt, hogy megnyerik
ügyüknek Apollót: őt, aki a legrégibb elképzelések szerint sokkal több egy jövőbe látó istennél. Ahogyan a formulát
kimondják, betű szerint és ritmikusan is pontosan, az köti meg a jövendőt: ám a formula Apolló találmánya, aki a rit-
musok isteneként a sors istennőit szintén megkötheti. - Egészében véve tehát kérdezem: volt-e a hajdani babonás
ember számára a ritmusnál hasznosabb valami? A ritmussal mindent elérhetett: varázserővel fokozhatta a munkát;
bármely istent megjelenésre kényszeríthetett, vagy arra, hogy meghallgassa őt és a közelében legyen; a jövőt a saját
akarata szerint alakíthatta; a saját lelkét megszabadíthatta mindennemű nyomasztó érzéstől (szorongástól, mániától,
szánalomtól, bosszúvágytól) és nem csupán a saját lelkét, hanem a leggonoszabb démon lelkét ugyancsak - vers
nélkül az ember senki sem volt, verssel majdhogynem istenné magasztosult. Az efféle elemi érzést soha többé nem
lehet teljesen kiirtani - és még most is, az efféle babonákkal folytatott több ezer éves harc után is megesik, hogy
közülünk a legbölcsebb ember is alkalomadtán a ritmus bolondjául szegődik, ha csak azért is, mert valamely
gondolatot igazabbnak érez, ha metrikus formája van és isteni hoppsza-sza útján nyilvánul meg. Vajon nem
rendkívül vicces dolog-e, hogy mindig a legkomolyabb filozófusok, akik bizonyosan a legszigorúbban veszik a
dolgokat, hivatkoznak legtöbbször a költői nyelvre, gondolataiknak erőt és hihetőséget biztosítandó? - és mégis, az
igazság számára az a legveszélyesebb, ha egy költő hivatkozik rá, ahelyett, hogy ellentmondana neki! Mert már
Homérosz is megmondotta: „A dalnokok bizony sokat hazudnak!"

85
A jó és a szép. - A művészek mindig mindent csak magasztalnak - mást sem tesznek -: mégpedig azokat az
állapotokat és dolgokat, amelyeknek az a hírük járja, hogy velük és általuk az ember jónak vagy nagynak,
mámorosnak vagy vidámnak, egészségesnek vagy bölcsnek érezheti magát. A művészek témái e válogatott dolgok
és állapotok, amelyek értéke az emberi boldogság szempontjából biztosnak és beigazoltnak számít: a művészek
mindig ilyenekre leselkednek, ilyet szeretnének felfedezni, ezeket akarván átmenteni a művészet területére. Mármint
úgy értem: nem ők maguk a boldogság vagy a boldog ember értékmérői, de mindig ezen értékmérők közelébe tola-
kodnak, a legnagyobb kíváncsisággal és hévvel hasznosítva becsléseiket. Ekképp, mivel saját türelmetlenségükön
kívül a hírnökök nagy tüdejével és a futók gyors lábával is rendelkeznek, mindig az elsők között lesznek, akik az új
jót magasztalják, és gyakran azoknak látszanak, akik ezt elsőként nevezik és minősítik jónak. Ám ez, amint már
mondottuk, tévedés: ők egyszerűen csak gyorsabbak és hangosabbak az igazi értékmérőknél. - De hát akkor ez
utóbbiak kicsodák? - A gazdag és henyélő emberek.

86
A színházról. - E naptól megint erős és emelkedett érzéseket kaptam, és ha este zenét hallgathatnék és műélvezetben
lehetne részem, nagyon jól tudnám, milyen zenéből és művészetből nem kérek, nevezetesen pedig azokból nem,
amelyek igyekeznek megmámorosítani hallgatóikat és adott pillanatra magasra korbácsolnák az erős és emelkedett
érzéseket - a lélek hétköznapjának embereiben, akik este nem a diadalmenetben" kocsik győzőire hasonlítanak,
hanem holtfáradt vakondokra, akiken túl sokszor csattant az élet ostora. Honnan is tudhatnának az efféle emberek az
„emelkedettebb hangulatokról", ha nem lennének a mámort létrehozó szerek és ideális korbácsütések! - Ekképp
nekik is megvannak a „lelkesítőik", ahogy megvan a maguk bora is. De mit jelent nekem az ő italuk és részegségük?
Van-e szüksége borra az átszellemült, fellelkesült embernek? Inkább egyfajta undorral tekint a szerre és e szer
használóira, akik elegendő alap nélkül akarnának hatást kiváltani - ezen emelkedett állapot utánzását! - Hogyan?
Szárnyakat, büszke illúziókat adnának a vakondnak - elalvás előtt, mielőtt visszatakarodna a lyukába? Színházba
küldik nagy ókulákat helyezve fáradt, sőt vak szemére? Emberek, akiknek az élete nem „cselekvés", hanem üzlet, ott
ülnek a színpad előtt és idegenszerű lényeket bámulnak, akik számára az élet több puszta üzletnél? „így rendes dolog
ez, mondjátok, így szórakoztató, így akarja a kultúra!" - Nahát, akkor semmi közöm a kultúrához: mert ez a látvány
túl gyakran undorító nekem! Akinek elege van magából a tragédiából és a komédiából, az jobban teszi, ha távol
marad a színháztól; esetleg, kivételesen, az egész folyamat - színházastul, közönségestül, szerzőstül - lesz maga a tra-
gikus és komikus színmű, amelyhez képest a bemutatott előadás édeskeveset jelent e nézőnek. Aki maga olyan, mint
Faust vagy Manfréd, azt mit érdekelnék a színházi Faustok és Manfrédok! - jóllehet igencsak törheti a fejét rajta,
hogy egyáltalán színpadra állítanak ilyen figurákat! Miért mutatják be a legerősebb gondolatokat és szenvedélyeket
olyan embereknek, akik gondolkodásra és szenvedélyre nem képesek - hanem csak mámorra! És előbbiek szolgálnak
eszközül az utóbbi számára! így csinálnak a színházból és a zenéből az európaiak számára hasis-szívást és bételdió-
rágást! Ó, ki mondja el nekünk valaha a narkotikumok igaz történetét? - Ez majdhogynem a Jmltúra", az úgynevezett
magas kultúra története lesz!

87
A művészek hiúságáról. - Azt hiszem, hogy a művészek gyakorta nem tudják, mihez is értenek a legjobban, mert túl
hiúak és értelmük valami büszkébb dologra irányul mint azokra a kis palántáknak látszó valamikre, amelyek
újonnan, különösen és szépen, valódi tökéletességben sarjadhatnak az ő talajukon. A saját kertjük, saját szőlőjük
végső értékét lebecsülik, szeretetük és megértésük nincs azonos szinten. Itt áll előttünk egy zenész, akinek mesteri
tudása, minden más zenész mesteri tudásánál jobban, abban nyilvánul meg, hogy a szenvedő, elnyomott, vértanú
lelkek birodalmából meríti hangjait és még a néma állatok számára is nyelvet alkot. Senki nem ér föl vele, ha arról
van szó, hogy meg kell festeni a késő ősz színeit, egy végső, legvégső, legapróbb jóleső érzés leírhatatlanul megható
boldogságát, jól ismeri a lélek titokzatos-félelmetes éjfelének hangárnyalatait, amelyekben ok és okozat mintha
érvényét Veszítette volna és minden pillanat, mintha a „semmiből születne"; legszívesebben az emberi boldogság
alsó rétegeiből merít és mintegy annak fenékig ürített serlegéből, amelynek alján a legédesebb cseppek végül
összevegyültek a legkeserűbbekkel és legutálatosabbakkal; ismeri a lélek lassú maga-vonszolását, a lélekét, amely
már sem szárnyalni, sem szökellni, de még járni sem tud; éles szeme van a rejtőzködő fájdalom, a vigasztalan
megértés, a bevallatlan elválás számára: igen, minden eltitkolt nyomorúság Orpheuszaként nagyobb ő bárkinél és
sok olyasmivel gazdagítja a művészetet, amelyek nélküle ismeretlenek és mintegy a művészetre méltatlanok
maradtak volna, amelyek szavakkal megfoghatatlanok, mert a szó összezagyválja őket csupán - a lélek
megragadhatatlan, mikroszkopikusan apró valóságmozzanatait: igen, ő az egészen kis dolgok mestere. De nem akar
az lenni! Jelleme jobban kedveli a széles falakat és a merész freskókat! Képtelen felfogni, hogy szellemének más az
ízlése, hajlama és legszívesebben romos házak szögleteiben gubbaszt csöndesen - ott rejtőzködve mindenki elől, még
önmaga elől is, festi igazi mesterműveit, amelyek mind nagyon rövidek, gyakorta csak ütem idejéig tartanak
- de csak ebben mutatkozik nagyon jónak, nagynak, tökéletesnek és talán egyedül csak ebben. - De ő nem tudja! Túl
hiú ahhoz, hogy tudja.

88
Komolyan venni az igazságot. - Komolyan venni az igazságot! Mennyire máshogy értik az emberek e szavakat!
Pontosan ugyanazok a nézetek, ugyanazok a bizonyítékok és elemzések, amelyeket egy gondolkodó túlságosan is
könnyűnek érez és amelyeknek ekkor vagy akkor szégyenszemre áldozatául esett ugyanezek a nézetek egy
művésznek, aki felfedezi őket és egy ideig velük él, megadhatják azt a tudatot, hogy most valóban az igazság
legkomolyabb oldalát pillantotta meg és úgy vélheti, igazán csodálatra méltó, hogy művész létére milyen
komoly vágyat érzett a látszat ellentéte iránt. így lehetséges, hogy valaki pontosan a komolyság pátoszával árulja el,
milyen felületes és korlátolt szerepet játszott szelleme mindeddig a megismerés birodalmában. - De hát nem árulónk-
e minden, amit komolyan veszünk? Megmutatja, mire helyezzük a hangsúlyt és mire nem.

89
Most és egykoron. - Művégre műalkotásaink minden művészete, ha elveszítjük a magasabb rendű művészetet, az
ünnepek művészetét! Egykor valamennyi műalkotást az emberiség ünnepeinek sugárútján állítottak föl az emelkedett
és nemes pillanatok emlékműveként és emlékeztetőjeként. Most a műalkotásokkal a szegény és kimerült embereket
akarják az emberiség szenvedésének tágas országútjárói félrecsalogatni, néhány kéjes röpke pillanatra csupán; egy
kis mámort és őrületet kínálnak nekik.

90
Menyek és árnyak. - A könyvek és szövegük írása a különféle gondolkodóknál különfélék: az egyik összegyűjtötte
könyvében mindazt a ragyogást, amelyet a belsejében felvillanó felismerés fényéből nagy hirtelen el tudott lopni és
menekíteni; a pasiknál árnyak vannak csupán, szürkében és feketében visszaverődő képei mindannak, ami előző este
fölépült a lelkében.

91
Óvatosság - Alfieri, amint ismeretes, élete történetét mesélve fagyon sokat hazudott meghökkent kortársainak. Azon
önmaga, iránti zsarnokságból hazudott, amelyet például azzal a módijai igazolt, ahogy megalkotta önmagának saját
nyelvét, költővé zsarnokoskodva önmagát - végül megtalálta az emelkedettség szigorú formáját, amelybe életét és
emlékeit belepréselte: mindeközben rengeteget kínlódhatott. - Semmiféle hitelt nem adnék Platón saját kezűleg írt
élettörténetének sem: legalább olyan keveset, mint Rousseau-énak vagy Dante vita nuova-vának.
92
Próza és költészet. - Gondoljuk csak meg, hogy a próza nagy mesterei majdnem mindig költők is voltak, akár
nyilvánosan, akár titkon csupán, az „asztalfiók számára"; és jó prózát mindig is csak a költészetet tekintetbe véve
írtak! Mert a próza nem egyéb, mint szakadatlan háború a költészettel: minden vonzereje abban áll, hogy állandóan
kitér a költészet elől és ellentmond neki; minden elvont fogalom költészetellenes csínytevésnek tekinti önmagát és
gúnyos hangnemben szeretne elhangzani; minden száraz és hűvös hangütés ejtse kellem dúsan kétségbe a kellem dús
istennőt; gyakorta előfordulnak közeledések és átmeneti kibékülések, ám utánuk mindjárt következik a hirtelen
elhidegülés és a gúnykacaj; gyakorta fölemelik a függönyt és éles fényt engednek beáradni, épp amikor az istennő a
félhomályt és a tompa színeket élvezi; gyakran kiveszik szájából a szót és oly dallammal kezdik el dúdolni,
amelynek hallatán finom kezét finom kis fülecskéje mögé illeszti - szóval e háborúnak, a vereségekkel együtt, ezer
meg ezer apró bájos mozzanata van még, amelyről a nem-költői lelkeknek, az úgynevezett prózai embereknek
fogalmuk sem lehet - de hát ők csak rossz prózát írnak és beszélnek! A háború minden jó dolgok atyja, a háború az
atyja a jó prózának is! - Ebben az évszázadban négy nagyon különös és igazán költői ember élt, akik a prózaírást
mesterfokon gyakorolták, amely prózára egyebekben méltatlan volt e század - költőiség hiányában, amint már
utaltam rá. Goethe kivételével, akit joggal követel magának az az évszázad, amelyik kinevelte őt: nem látok mást,
mint Piacozik Leopárdit, Propper Emprimét, Halpern Waldot Emersont és Walter Savage Landort, az Imaginary
Conversations szerzőjét, akik méltóak a próza mestere névre.

93
Dehát miért írsz? - A. Nem tartozom azok közé, akik tintába mártott tollal a kezükben gondolkodnak; még kevésbé
azok közé, akik a nyitott tintatartó előtt átadják magukat szenvedélyüknek, székükön ülve és merőn bámulva a
papírlapot. Mindenféle írás miatt bosszankodom vagy szégyenkezem: az írás nekem afféle szükségszerűség - még
példázatokban sem beszélek róla szívesen. B: Akkor meg minek írsz? A: Hát, barátom, őszintén szólva: eleddig nem
találtam magamnak más eszközt, hogy megszabaduljak a gondolataimtól. B: És miért akarsz megszabadulni tőlük?
A: Hogy miért akarok? Dehát akarok egyáltalán? Meg kell - B: Elég! Elég!

94
Poszthumusz hírnév. - Azok a morális dolgokról mondott rövidke merész szavak, amelyeket Fontenelle vetett
sebtében papírra a halhatatlan Holtak párbeszédeiben, az ő korában kétes értékű viccelődés paradoxonainak és
játékainak tűntek; még az ízlés és a szellem legfőbb bírái sem láttak többet bennük - sőt talán Fontenelle maga sem.
És most valami hihetetlen dolog történik: e gondolatok igazsággá változnak! Bizonyítja őket a tudomány! A játék
komolyra fordul! És ma másként érezve olvassuk e párbeszédeket, mint ahogy Voltaire és Helvetius olvasták őket és
szerzőjüket akaratlanul is másik és sokkal magasabb szellemi osztályba soroljuk, mint ők tették - jogosan-e? Vagy
jogtalanul?

95
Chamfort. - Hogy egy olyan jó emberismerő és a tömegeknek olyan ismerője, mint Chamfort, a tömegeket
választotta és nem állt félre, hogy megmaradjon a filozófusi lemondásban és védekezésben, azt csak a
következőképpen tudom megmagyarázni: egy ösztön erősebb volt benne a bölcsességnél és sohasem elégült ki:
minden vér szerinti nemesség gyűlölete: talán az anyjában élő, nagyon is érthető gyűlölet volt ennek oka, amelyet az
anyja iránt érzett szeretet szentesített Chamfort-ban, - a gyermekéveitől kezdve benne élő bosszú ösztöne, amely csak
a pillanatot várta, hogy bosszút álljon anyjáért (Chamfort törvénytelen gyermek volt -A szerk). Ám az élet és saját
zsenialitása, valamint ah, leginkább valószínűleg az ereiben csörgedező atyai vér mégis arra csábította, hogy a neme-
sek közé álljon velük egyenrangúként - hosszú, hosszú éveken át! Végül már nem tudta a saját látását elviselni, mint
„régi embert" a régi rendszerben; akkor sokáig heves bűntudat gyötörte, ezért húzta fejére a csőcselék öltözetét, mint
saját szőrcsuháját! Rossz volt a lelkiismerete a bosszú elmulasztása miatt. - Ha Chamfort akkoriban akár csak egy
fokkal inkább megmaradt volna filozófusnak, a forradalom szegényebb lett volna a tragikus akasztófahumorral és
nem kapta volna kezébe legélesebb tüskéjét: sokkalta ostobább eseménynek tűnne, és nem fejtene ki ekkora szellemi
csáberőt. Ám Chamfort gyűlölete és bosszúja egy egész emberfajtát nevelt ki: és a legnevezetesebb emberek járták ki
ezt az iskolát. Gondoljuk csak meg, hogy Mirabeau úgy nézett Chamfort-ra, mint saját idősebb és jobbik énjére,
akitől ösztönzést, figyelmeztetést és ítéletet várt és tűrt el - Mirabeau, akire egészen másfajta emberi nagyság
jellemző, mint a tegnap és a ma akár első számú államférfiainak nagysága. - Különös, hogy ilyen barát és pártfogó
ellenére - hiszen ismerjük Mirabeau Chamfort-nak írott leveleit - ez a legmaliciózusabb moralista a franciáknak ide-
gen maradt, Stendhalhoz hasonlóan, aki talán a leggondolatgazdagabb szemmel és füllel rendelkezett eme század
valamennyi franciája között. Talán azért, mert ez utóbbiban túlságosan sok volt egy németből meg egy angolból
ahhoz, hogy a párizsiak még elviseljék? - míg Chamfort, aki mély és gazdag lélek volt, szenvedő, komor és
szenvedélyes - olyan gondolkodó, akinek állandóan gyógyszerként volt szüksége a nevetésre, hogy el tudja viselni az
életet és aki kárba veszettnek minősítette azt a napot, amelyen egyáltalán nem nevetett - inkább olasznak, Dante vagy
Leopardi vérrokonának látszik, mint franciának! Ismerjük Chamfort utolsó szavait: "Ah, mon ami, mondta
Sieyésnek, je m'en vais enfin de ce monde, ou ilfaut que le coeur se brise ou se bronzé-" („Ó, barátom, mondta
Sieyésnek, végre elmegyek ebből a világból, ahol az emberi szív megszakad vagy kővé válik-"). Ezek nem egy
haldokló francia szavai, az biztos!

96
Két szónok. - Két szónok közül az egyik csak akkor tudja kifejteni ügyének minden érvét, ha átadja magát a
szenvedélynek: csak ez pumpál elegendő vért és hevességet az agyába ahhoz, hogy magas szellemiségét
megnyilatkozásra késztesse. A másik itt-ott időnként ugyanezzel próbálkozik: ügyét a szenvedély segítségével úgy
előadni, hogy jól hangzó, heves és magával ragadó legyen - de általában sikertelenség az osztályrésze. Ilyenkor
nagyon hamar elkezd zűrzavarosán hetet-havat összehordani, túlzásokba bocsátkozik, ki is felejt ezt-azt a
beszédéből, bizalmatlanságot ébresztve ügye iránt: hiszen eközben ő maga is bizalmatlan vele szemben, ezzel
magyarázható a leg-hűvösebb és legtaszítóbb hangnembe való időkénti hirtelen átcsapás, amely hangnem kételyt
ébreszt a hallgatóban, vajon egész szenvedélyessége őszinte, igazi volt-e. Nála a szenvedély minduntalan elnyomja a
szellemet; talán mert őbenne ez erősebb, mint az elsőben. Ám ő akkor van ereje teljében, ha érzékenysége viharos
rohamainak ellenáll, sőt mintegy kigúnyolja azt: csak ilyenkor lép elő szelleme a rejtekhelyéről: egy logikusabb,
gúnyosabb, játékosabb és mégis félelmetesebb szellem.

97
Az írók bőbeszédűségéről. - Létezik a harag bőbeszédűsége -gyakori Luthernél és Schopenhauernél is. Az a
bőbeszédűség, amely a fogalmi formulák túl nagy mennyiségéből ered, mint Kantnál. Bőbeszédűség, mely az
ugyanazon dolog új meg új fordulatai felett érzett örömből származik: ezzel Montaigne-nél találkozunk. A
kárörvendő természetű emberek bőbeszédűsége: aki e korszak írásait olvassa, két íróra fog emlékezni e szempontból.
A megfelelő szavak és kifejezési formák feletti jókedvből adódó bőbeszédűség: nem ritka Goethe prózájában. Az
érzések ricsaja és zűrzavara belső örömének bőbeszédűsége: például Carlyle-nél.

98
Shakespeare dicsőségére. - A legszebb, amit Shakespeare, az ember dicséretére mondhatok, a következő: hitt
Brutusban és ezt az erényt egyetlen porszemnyi bizalmatlansággal sem szennyezte be. Neki szentelte legjobb
tragédiáját - amelyet még ma is rossz címmel illetünk (a Július Caesarról van szó, amelynek valódi hőse Brutus - A
szerk.) - neki és az emelkedett morál legszörnyűbb lényegi megtestesülésének. A lélek függetlensége - mert erről van
itt szó! Egyetlen áldozat sem lehet e célból túlságosan nagy: legjobb barátunkat is fel kell tudnunk áldozni érte, még
ha a legnemesebb lelkű ember is, a világegyetem ékessége, páratlan zseni - ha a szabadságot nagy lelkek
szabadságaként szeretjük és épp őmiatta fenyegeti veszély e szabadságot - Shakespeare valahogy így érezhetett. Az a
magasság, ahová Caesart helyezi, a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben csak Brutust részesíthette: ez utóbbi belső
problémája csak ettől kezdve válik igazán szörnyű naggyá, ahhoz a lelkierőhöz hasonlóan, amely e csomót megol-
dani képes! - És valóban a politikai szabadság volt-e az, amely e költőt arra ösztönözte, hogy együtt érezzen Brutus-
szal - ez tette volna őt Brutus bűntársává? Netán a politikai szabadság valami kimondhatatlan dolog szimbóluma volt
csupán? Talán a költő lelkének eleddig ismeretlen, sötét eseményével és kalandjával állunk szemben, amelyről csak
jelzések segítségével kívánt beszélni? Mi az egész Hamlet-melankólia Brutus melankóliájához képest! - és
Shakespeare talán ezt is, mint a másikat, tapasztalatból ismerte! Talán őneki is megvolt a maga sötét órája és gonosz
angyala, mint Brutusnak! - De bármiféle is lett légyen köztük e titkos hasonlóság, Shakespeare Brutus egész lénye és
erkölcse előtt a földre borult, méltatlannak érezve rá magát és távolinak - ennek bizonyítékát beleírta a tragédiájába.
Kétszer léptet föl benne költőt és mindkétszer olyan türelmetlen és porig alázó megvetéssel sújtja, hogy az már kiál-
tás - az önmegvetés kiáltásának erejével hat. Brutus, még maga Brutus is elveszíti türelmét, amikor a költő
beképzelten, patetikusan, tolakodóan föllép, már ahogy a költők szoktak, olyan lényként, aki igyekszik azt a látszatot
kelteni, hogy mindennemű nagyságban, erkölcsi nagyságban is bővelkedik, míg a cselekvés és az élet filozófiájában
az egészen közönséges becsületesség szintjét is alig éri el. „Ha a kor ismeri, én meg ismerem a hangulatait - dobjátok
ki e bohócot!" - kiált föl Brutus. Ültessük ezt át és vissza a költő lelkébe, aki költötte.
99
Schopenhauer hívei. - Amit kultúrnépek és barbárok érintkezése esetén megfigyelhetünk: az alacsonyabb kultúra a
magasabbtól rendszerint annak bűneit, gyöngeségeit és túlzásait veszi át legelőször és ettől kezdve erősen vonzódik
hozzá, végül pedig az átvett bűnök és gyöngeségek útján átvesz valamit a magasabb kultúra értékes erejéből is - amit
közvetlen közelünkben ugyancsak megfigyelhetünk, persze rafináltabb és kifinomultabb, kevésbé kézzelfogható
formában, ezért szükségtelen távoli vidékekre, barbár népekhez utaznunk. Schopenhauer tanítványai
Németországban általában mit vesznek át először a mestertől? - ezek a tanítványok az ő magasrendű kultúrájához
viszonyítva nyugodtan oly mértékben barbárnak érezhetik magukat, hogy neki először barbár módon kell elbűvölnie
és elcsábítania őket. Talán határozott tényérzékét, világosságra és ésszerűségre törekvését veszik át, amelyek miatt
gyakran annyira angolnak és olyan kevéssé németnek látszik? Vagy intellektuális lelkiismerete erejét, amely lel-
kiismeret kibírta a lét és az akarat közötti élethossziglani ellentmondást és arra kényszerítette őt, hogy írásaiban
állandóan és szinte minden ponton ellentmondjon önmagának? Vagy tisztaságát a keresztény isten és az egyház
ügyeiben? - mert ebben olyan tiszta volt, mint eladdig egyetlen német filozófus sem, olyannyira, hogy
„voltaireiánusként" élt és halt meg. Avagy a szemlélet intellektualitásáról, az okság törvényének a prioritásáról, az
intellektus eszköz-jellegéről és az akarat nem szabad jellegéről szóló halhatatlan tanításait? Nem, ez az egész nem
bűvöli el őket, és nem is érzik a varázserejét: ezzel szemben varázslatos Schopenhauer misztikus zavarodottsága és
műfogásai mindazon pontokon, ahol a tényszerűség gondolkodóját elcsábította és megrontotta az a hazug ambíció,
hogy ő oldja meg a világegyetem rejtélyét, varázslatos az Egy Akarat bizonyíthatatlan tana („valamennyi ok csak az
akarat megjelenésének alkalmi oka, adott időben, adott helyen", „az élet akarása minden lényben, még a legkisebben
is, egységesen és oszthatatlanul jelen van, olyan tökéletesen, mint mindazokban együttvéve, amelyek valaha csak
léteztek, léteznek vagy létezni fognak"), az egyén tagadása („valamennyi oroszlán alapjában véve csak egy
oroszlán", „az egyének sokfélesége látszat"; ahogy a fejlődés is látszat csupán: - Lamarck gondolatait „zseniális,
abszurd tévedésnek" nevezi), a zseniért való rajongást („az esztétikai szemléletben az egyén nem egyén már, hanem
a megismerés tiszta, akarat és fájdalom nélküli, időtlen szubjektuma"; „a szubjektum, amely teljesen feloldódik
szemlélődése tárgyában, maga lett ez a tárgy"), az együttérzés ostobasága és aprincipii individuationis ebben rejlő
lehetséges áttörése mint a moralitás forrása, hozzászámítva az efféle kijelentéseket: „a lét voltaképpeni célja a halál",
„a priori nem tagadható le az a lehetőség, hogy egy halottból varázserejű hatás áradhat ki": a filozófus efféle és
ezekhez hasonló túlzásait, túlkapásait és hibáit mindig elsőként fogadják el, a hit tárgyává téve őket - a hibákat és a
túlkapásokat mindig a legkönnyebb utánozni, ez igazán nem igényel hosszú előgyakorlatokat. De beszéljünk
Schopenhauer leghíresebb élő hívéről, Richárd Wagnerről. -Vele is az történt, ami már éppen elég sok művésszel
megesett: melléfogott az általa alkotott alakok értelmezésében és félreértette tulajdon művészetének kimondatlan
filozófiáját. Richárd Wagner hagyta, hogy élete feléig Hegel vezesse tévutakra; később ugyancsak hagyta magát
félrevezetni, amikor azt hitte, hogy saját szereplőiből Schopenhauer tanait olvassa ki és az „akarat", „zseni" és
„együttérzés" fogalmaival kezdte meghatározni önmagát. Ennek ellenére továbbra is igaz: Schopenhauer
szellemének semmi nem mond annyira ellent, mint ami kifejezetten wagneri Wagner hőseiben - mármint a legfőbb
önzés ártatlansága, a nagy szenvedélyben, mint a magánvaló jóban való hit, egyszóval: hőseinek „Siegfried-szerű"
jelleme. „Ez az egész inkább Spinozától szaglik, mint tőlem" - mondaná talán Schopenhauer. Wagnernek tehát
bármily kitűnő okai lennének arra, hogy más filozófusokra hivatkozzon, ne pedig Schopenhauerre: a varázserejű
rontás, amelynek áldozatául esett e filozófus esetében, nemcsak a többi filozófussal szemben vakította el, hanem a
tudománnyal szemben is; egész művészete egyre inkább a schopenhaueri filozófia képviselőjének és kiegészítésének
igyekszik kiadni önmagát, egyre nyomatékosabban mondva le arról a becsvágyról, hogy az emberi megismerés és
tudomány képviselője és kiegészítője legyen. És nem csupán e filozófia egész titokzatos csillogása bűvöli el, amely
egy Cagliostrót is elbűvölt volna: mindig is csáberőt gyakoroltak rá a filozófusok egyes gesztusai és indulatai!
Schopenhauertól származik például az a hevület, amellyel Wagner a német nyelv züllöttségét igyekszik leleplezni:
és ha ebben megállapíthatjuk a filozófus utánzását, akkor azt se hallgassuk el, hogy Wagner stílusa épp azoktól a
dagályosságoktól és fogyatékosságoktól szenved, amelyeknek láttán Schopenhauer mindig éktelen dühbe gurult; azt
se feledjük, hogy ami a németül író Wagner-híveket illeti, a wagnerománia kezd már olyan veszedelmes méreteket
ölteni, mint hajdan a hegelo-mánia. Ugyancsak Schopenhauertól származik Wagnernél a zsidók gyűlölete, akiknek
még legnagyobb tettével szemben sem igazságos: hiszen a zsidók a kereszténység feltalálói! Schopenhauertól
származik Wagner azon kísérlete, hogy a kereszténységet a buddhizmus szélfútta magvaként fogja föl és Európa
számára, a katolikus-keresztény formulák és érzések átmeneti elfogadásával, buddhista korszakot készítsen elő.
Schopenhauertól származik Wagnernek az a prédikációja, amely szerint legyünk irgalmasak az állatokkal; e téren
Schopenhauer elődje köztudomásúan Voltaire volt, aki talán már, utódaihoz hasonlóan, az állatok iránti irgalmasság
álruhájába tudta bújtatni bizonyos tárgyak és emberek iránt érzett gyűlöletét. Wagnernek a tudomány elleni
gyűlöletét, amely e prédikációból csendül ki, egyáltalán nem a lágyszívűség és a jóság szelleme inspirálta - sőt,
amint ez magától értetődik, nem inspirálta semmiféle szellem. - Végső soron egy művész filozófiája nem sokat
számít, ha egyszer utólagos csupán és nem tesz kárt művészetében. Nem őrizkedhetünk eléggé attól, hogy
megharagudjunk egy művészre alkalmi, talán nagyon szerencsétlen és nagyképű maszkja miatt; ne feledjük hát,
hogy kedves művészeink többé-kevésbé mindannyian szükségképpen színészek és annak is kell lenniük,
színészkedés nélkül nehezen viselnék el a létezést hosszú távon. Maradjunk hűek Wagnerhez abban, ami igaz és
eredeti benne - nevezetesen pedig azáltal, hogy mi, a tanítványai, hűek maradunk magunkhoz abban, ami bennünk
igaz és eredeti. Hagyjuk meg neki a maga intellektuális hangulatait és görcseit, mérlegeljük inkább tárgyilagosan,
milyen különleges tápláléka lehet az olyan művészetnek, mint az övé, hogy élni és fejlődni tudjon! Nem túl fontos,
hogy gondolkodóként gyakorta nincs igaza; az igazságosság és a türelem nem az ő erős oldala. Az élete a saját
szemében igaz élet volt és az is maradt: ez elég. Ez az élet, amely mindegyikünknek ezt kiáltja: „Légy férfi és ne en-
gem kövess - hanem önmagadat! Hanem önmagadat!" A mi életünknek ugyancsak igaznak kell lennie a saját
szemünkben! Nekünk is szabadon és bátran, ártatlan önzéssel, önmagunkból kell kinőnünk és virágba borulnunk! És
ha erre az emberre gondolok, még ma is, mint egykor, a következő mondatok visszhangoznak fülemben: „a
szenvedély jobb a sztoicizmusnál és a képmutatásnál, még a gonoszban való becsületesség is jobb, mint
eltévelyednünk a hagyomány moralitásában, a szabad ember lehet jó is és gonosz is, de a rab ember a természet
szégyene és sem égen, sem földön nem lel vigasztalást; végezetül pedig: mindenkinek, aki csak szabad akar lenni,
önmaga által kell szabaddá lennie, önmagát kell szabaddá tennie, mert a szabadság senkinek sem hullik az ölébe
égből pottyant ajándék gyanánt". (Richárd Wagner in Bayreuth: I 431.)

100
A hódolat iskolája. - Az embernek a hódolatot is meg kell tanulnia, csakúgy, mint a megvetést. Aki új utakon jár és
sokakat új utakra vezetett, csodálkozva fedezi föl, milyen ügyetlennek és együgyűnek mutatkozik e sok ember a hála
kifejezésében, hogy egyáltalán a háládatosság csak olyan ritkán juthat kifejezésre. Mintha valami a torkán akadna,
valahányszor csak szólni akar, ezért aztán csak köszörüli a torkát és elnémul újra. Majdnem komédiába illő az a mód,
ahogy egy gondolkodónak végre sikerül megéreznie gondolatainak hatását, átformáló és megrázó erejét; időnként
úgy tűnik, hogy azok, akikre hatottak e gondolatok, mintha sértve éreznék magukat és általuk fenyegetettnek hitt
függetlenségük védelmében csak sértő módon tudnának megnyilatkozni. Csak nemzedékek múltán sikerült végre
legalább a hála udvarias konvencióját kialakítani: és csak nagyon későn jön el az az időpont, mire a hálába sikerül
egyfajta szellemnek és zsenialitásnak is bejutnia. Akkor általában akad majd valaki, aki e nagy hála befogadója lesz,
és nemcsak a mindazért a jóért feléje áradó hálát fogja fogadni, amelyet ő maga tett, hanem többnyire mindazért a jó
és nemes dolgokból álló kincsért is, amit elődei apránként fölhalmoztak.

101
Voltaire. - Mindenütt, ahol csak udvartartás létezett, kialakult a jó beszéd és ezzel együtt a stílus törvénye az írók
számára. Az udvari nyelv azonban az udvaroncok nyelve, akik nem szakemberek és akik még a tudományos
dolgokról való beszélgetéseik során is megtiltották maguknak a kényelmes szakkifejezéseket, mert szakmai a
hangulatuk; ezért a szakkifejezések és mindaz, ami elárulhatná a szakembert, folt a stíluson az udvari kultúra
országaiban. Most, amikor már minden udvar a jelen és a múlt karikatúrája csupán, csodálkozva látjuk, hogy e pont-
ban maga Voltaire is mily kimondhatatlanul rugalmatlan és vaskalapos volt (például olyan stilisztákra vonatkozó
ítéleteiben, mint Fontenelle és Montesquieu), - mi mindannyian fölszabadultunk az udvari ízlés hatása alól, míg
Voltaire ennek valóságos betetőzője volt.

102
Egy szó a filológusoknak. - Hogy egyáltalán vannak ily értékes és felséges könyvek, hogy egész tudósnemzedékeket
jól tudtak alkalmazni és felhasználni, mert erőfeszítéseik nyomán e könyvek megmaradtak tisztának és érthetőnek -
a filológia azért van, hogy mindig újra meg újra megerősítsen bennünket e hitben. Föltételezi, hogy nincs hiány azon
ritka emberekben (ha pillanatnyilag éppen nem is mutatkoznak), akik ilyen értékes könyveket valóban tudnak
használni - valószínűleg azokról van szó, akik maguk is tudnak vagy tudnának ilyen értékes könyveket csinálni.
Csak azt szeretném mondani, hogy a filológia föltételez egy nemes hiedelmet, miszerint igen sok, keserves, sőt
tisztátalan munkát kell előre elvégezni egyesek, kevesek számára, akik „majd eljönnek egyszer", ám pillanatnyilag
még nincsenek sehol: mindezen nagy munka in usum Delphinorum (a trónörökösök használatára -A ford.) készül.

103
A német zenéről. - A német zene már most azért több bármely más európai zenénél, mert csak benne jutott
kifejezésre mindazon változás, amelyet a forradalom Európában előidézett: csak a német zeneszerzők tudják jól
kifejezni a széles néptömegek nyugtalan mozgását azzal a pokolbéli mesterséges lármával, amelynek még csak túl
hangosnak sem kell lennie, -míg például az olasz opera csak a szolgák és katonák kórusát ismeri, de a „népét" nem.
Ehhez járul még, hogy minden német zenéből mélységes polgári féltékenység hallatszik ki a nemességre,
nevezetesen pedig az esprit-re és az élégance-ra, mint egy udvarias, lovagias, régi, magabiztos társadalom kifejező-
désére. Ez nem olyan zene, mint a Goethe-féle énekesek kapu előtti muzsikája, amelyet még a „nagyteremben", a
királyok is szívesen hallgattak; mert már nem arról van szó, hogy „Tüzes levente bátran néz / a szép hölgy
szemlesütve" (Dóczy L. fordítása -A szerk.).A német zenében maga a kellem is a lelkiismeret furdalással együtt lép
fel; a német csak akkor jön igazán morális hangulatba, ha a kellem mellett megjelenik vidéki ikertestvére, a báj is - és
ettől kezdve nincs megállás a rajongó, iskolázott, gyakorta mogorva, dörmögő „emelkedettségig", a beethoveni
emelkedettségig. Ha megpróbáljuk elképzelni azt az embert, aki megfelel ennek a zenének, akkor gondoljunk éppen
Beethovenre, amint megjelenik Goethe mellett ama bizonyos teplitzi találkozón: ahogy a kultúra mellett a félbarbár-
ság, a nép mellett a nemesség, ahogy a jóindulatú ember mellett a „jó" vagy még annál is Jobb" ember, ahogy a
művész mellett a fantaszta, a megvigasztalódott ember mellett a vigasztalásra szoruló, a kiegyensúlyozott mellett a
túlzó és gyanakvó, mint a szeszélyesen rajongó és az önkínzó, mint a bolondos/szertelen, a boldog/szerencsétlen, a
hűséges/mértéktelen, mint az illedelmes és plump - és mindent egybevetve mint az „idomítatlan" ember: így látta és
jellemezte őt maga Goethe, Goethe a kivételes német, akihez méltó zene eleddig sohasem született még! - Végezetül
pedig gondoljuk csak meg, hogy a melódia megvetése és a melódia iránti érzék kihalása a németeknél nem
demokratikus elfajzás és nem a forradalom utóhatása-e. A melódia valóban olyan nyilvánvaló hajlandóságot tanúsít a
törvényesség irányában és ellenszenvet minden leendő, formátlan és önkényes dologgal szemben, hogy az európai
valóság régi rendje visszhangjaként észleljük, valamint minket e régi rendhez visszavezető, sajátos csábításként.

104
A német nyelv hangzásáról. - Tudjuk, honnan származik az a német nyelv, amely néhány évszázada az általános írott
német nyelv. A németek, az udvar iránt érzett túlzott tiszteletükkel, szándékosan igyekeztek átvenni a kancelláriák
stílusát, mindenben, amit csak írniuk kellett, tehát levelezésükben, okirataikban, végrendeleteikben és a többi. Ha
valaki a kancellária stílusában írt, akkor ezzel egyszersmind az udvari és kormányzati követelményeknek is
megfelelt - ez valami előkelő dolog volt azzal a közönséges némettel szemben, amelyet épp abban a városban
beszéltek, ahol az illető élt. Apránként levonták a következtetést, és úgy is beszéltek, ahogy írtak - így még elő-
kelőbbek lettek, a szavak formájában, a szavak és a fordulatok megválasztásában, végül pedig a hangzásban is:
beszédben az udvari hangzást utánozták és ez az utánzás második természetük lett Talán sehol sem jött létre ehhez
egészen hasonló: az írott nyelv stílusa túlsúlyba jutott a beszélt nyelvvel szemben, egy egész nép szóvirágai és
előkelősködése vált egy közös, már nem nyelvjárási beszéd alapjává. Azt hiszem, a német nyelvnek a középkorban
és különösen a középkor után kifejezetten paraszti és közönséges hangzása volt: az utóbbi évszázadok során
valamelyest nemesedett, elsősorban azáltal, hogy kénytelen volt utánozni a roppant sokféle francia, olasz és spanyol
hangzást, elsősorban a német (és osztrák) nemességnek köszönhetően, amely nem elégedett meg az anyanyelvével.
De Montaigne és Racine számára mindezek ellenére elviselhetetlenül közönségesen hangozhatott a német nyelv: és
még most is, az olasz csőcselék közepette, az utazók szájából oly nyersen, rekedtesen, valahogy erdei módon
hangzik, érződik rajta a füstös kocsmák és az udvariatlan (Nietzschénél szójátékkal: udvar-nélküli) vidékek
hangulata. - És most azt veszem észre, hogy a kancelláriák egykori csodálóinak körében ismét hódít a nemesebb
hangzásra való törekvés és a németek egészen kárhozatos és idegen „varázslatos hangzásnak" kezdenek hódolni,
amely hosszú távon valóságos veszedelem lehet a német nyelvre nézve - mert ennél csúfabb hangzásokat hiába is ke-
resnénk Európában. Gúnyos, hideg, közönyös és hanyag elemek vegyülnek e hangba: a németeknek most mindez
„előkelően" hat - és az efféle előkelőségre való jóindulatú törekvést hallom az ifjú tisztviselők, tanárok, asszonyok és
kereskedők hangjában; még a kislányok is ezt a tiszti németet utánozzák már. Mert a katonatiszt, mégpedig a porosz
tiszt e hangzások feltalálója; ugyanez a tiszt mint katona és mint szakértő rendelkezik a szerénységnek azzal a
csodálatra méltó tapintatával, amelyet minden németnek meg kellene tanulnia (a német professzorokat és
muzsikusokat is beleértve!). Ám mihelyt megszólal és megmozdul, mindjárt a régi Európa legfelfuvalkodottabb és
legízléstelenebb lényévé válik - amit ő maga kétségtelenül észre sem vesz! És a jámbor német sem veszi észre, aki
benne a legelső és legelőkelőbb társasági embert csodálja és „szívesen venné, ha ő határozná meg a hangnemet". Ezt
aztán meg is teszi! - először is az őrmesterek és altisztek utánozzák és durvítják el e hangot. Figyeljünk csak a
parancsszavakra, amelyek valósággal visszhangoznak a német városokban, mostanában, amikor minden város kapui
előtt folynak a katonai gyakorlatok: micsoda pökhendiség, micsoda dühöngő tekintélyelvűség, micsoda gúnyos
hidegség csendül ki ezekből az üvöltésekből! Valóban muzikális nép volna a német? - Az biztos, hogy a németek
most nyelvük hangzását tekintve militarizálódnak: valószínű, hogy mivel a katonai beszédet már begyakorolták,
végül katonai nyelven fognak írni is. Mivel bizonyos hangzások megszokása mélyen behatol a jellembe -hamarosan
a szavak és a fordulatok, sőt maguk a gondolatok is e hangzásnak megfelelőek lesznek. Talán már most is a tisztekre
jellemző módon írunk; talán csak túlságosan keveset olvasok el mindabból, amit manapság Németországban írnak.
De valamiben még biztosabb vagyok: a külföldre irányuló nyilvános német jelenlétet nem a német zene inspirálja,
hanem éppen az előbb említett ízléstelen arcátlanság új hangütése. A legelső német államférfi (Bismarck - A szerk.)
csaknem minden beszédében van olyan hangsúly, még akkor is, ha császári szócsövén keresztül nyilvánul is meg,
amely sérti az idegen fület, amely azt ellenszenvvel utasítja el: ám a németek elviselik - elviselik önmagukat.
105
A németek mint művészek. - Ha egy németet egyszer úgy istenigazából elragad a szenvedély (és nem csupán, amint
általában előfordul, a szenvedély iránti jó szándék!), akkor úgy viselkedik, ahogy viselkednie kell, anélkül hogy
törődne viselkedésévei. De az az igazság, hogy ekkor nagyon ügyetlenül és csúfságosan viselkedik, mintegy taktus
és melódia nélkül, úgyhogy a nézők zavarba jönnek vagy meghatódnak, de semmi több -hacsak föl nem emelkedik a
nemes elragadtatottságig, ameddig egynémely szenvedély képes fölemelni őt. Akkor aztán még a német is szép lesz!
A német művészeket az űzi egyre nagyobb magaslatokra és a szenvedély túlzásaiba, hogy megsejtik, a szépség
milyen magasságokból képes varázsával még a németeket is beragyogni: igazi, mély vágy tehát ez, fölülemelkedni a
csúfságon és ügyetlenségen, legalább is kitekinteni -egy jobb, könnyedebb, déliesebb, naposabb világba. És ekképp
a görcsök sok esetben csak annak a jelei, hogy táncolni szeretnének: ezek a szegény medvék, akikben rejtőzködő
nimfák és erdei istenek mozgolódnak - sőt, időnként magasabb rendű istenségek is!

106
A zene mint közbenjáró. - „Olyan mesteri zeneszerzőt kívánnék - mondta egy újító a tanítványának -, aki kiolvasná
gondolataimat és saját nyelvén beszélné el őket: így közelebb kerülnék az emberek füléhez és szívéhez. Hangokkal
az ember minden tévedésre és minden igazságra rávehető: ki tudna megcáfolni egy hangot?" - „Tehát cáfolhatatlan
akarnál lenni?" - kérdezte a tanítványa. Az újító így válaszolt: „Azt akarom, hogy a magból fa legyen. Hosszú ideig
kell hinni egy tanban, ha azt akarjuk, hogy fává terebélyesedjék: és cáfolhatatlannak kell lennie, ha azt akarjuk, hogy
higgyenek benne. A fának viharokra, kételyekre, férgekre, gonoszságra van szüksége ahhoz, hogy magjának
természete és ereje megnyilatkozzék; törjön csak ketté, ha nem elég erős. Ám a magot mindig csak megsemmisíteni
lehet - de cáfolni soha!" - Amikor ezt mondotta, tanítványa nagy hévvel fölkiáltott: „De én hiszek a tanodban és
olyan erősnek tartom, hogy elmondok mindent, mindent, amit még a szívem mélyén ellene érzek!" - Az újító
nevetett magában és megfenyegette őt az ujjával. - „Az efféle ifjúság - mondta aztán -, a legjobb, de veszélyes és
nem minden tanítás viseli el."

107
Végső hálánk a művészet iránt. - Ha nem írtuk volna jóvá a művészeteket és nem találtuk volna föl a valótlannak
ezt a fajta kultuszát, akkor egyáltalán nem tudnánk elviselni a bepillantást abba az általános hamisságba és
hazugságba, amely bepillantást most a tudomány nyújt nekünk - az őrületbe és a tévedésbe mint a megismerő és
érző létezés feltételeibe való bepillantást. A becsületesség következménye undor és öngyilkosság volna. Csakhogy
becsületességünknek rendelkezésére áll egy olyan ellen hatalom is, amelynek köszönhetően kitérhetünk az efféle
következmények elől: a művészet, mint a látszólagos iránti jó akarat. Nem mindig tiltjuk meg tekintetünknek, hogy
kikerekítsen, végigköltsön: és akkor már nem az örök tökéletlenséget emeljük a levés folyama fölé - hanem úgy
véljük, egy istennőt viszünk, s gyermeteg büszkeséggel tölt el, hogy megtehetjük neki e szolgálatot. Esztétikai
jelenségként a létezés még mindig elviselhető számunkra és a művészetnek köszönhetjük, hogy szemünk és kezünk,
de mindenekelőtt jó lelkiismeretünk alkalmas arra, hogy magunkat ilyen jelenséggé tudjuk alakítani. Időnként ki kell
pihennünk magunkat, úgy, hogy kitekintünk és lepillantunk önmagunkra a művész távlatából, nevetünk magunkon
vagy sírunk magunkon: a hőst éppen úgy fel kell fedeznünk, mint a bolondot, aki megismerő szenvedélyünkben
rejtőzik, időnként derülnünk kell ostobaságunkon, hogy bölcsességünkhöz hűek maradjunk. És mert végső soron
nehéz és komoly emberek vagyunk, és inkább súlyok vagyunk, mint emberek, ezért illik olyan jól ránk a
csörgősipka: önmagunk előtt van szükségünk rá - szükségünk van minden könnyed, lebegő, táncoló, túláradóan
jókedvű, gúnyolódó, gyerekes és boldog művészetre, amelyet ideálunk követel meg tőlünk, hogy a dolgok fölötti
szabadságunk veszendőbe ne menjen. Visszaesés volna számunkra, éppen kényes becsületességünkkel belekerülni a
morálba, és azoknak a túlzott követelményeknek a kedvéért, amelyeket ebben önmagunkkal szemben állítottunk, mi
magunk is erényes szörnyekké, amolyan madárijesztőkké váljunk. Arra is képesnek kell lennünk, hogy a morál fölött
álljunk: és ne csupán álljunk, az olyan ember szorongó merevségével, aki minden pillanatban attól tart, hogy
elcsúszik és elvágódik, hanem játékosan lebegjünk fölötte. Hogyan is nélkülözhetnénk ebben a művészetet, hogyan
nélkülözhetnénk a bolondot? - És mindaddig, amíg akárhogy is, de szégyenkeztek önmagatok előtt, még nem
tartoztok hozzánk!
HARMADIK KÖNYV

108
Új küzdelmek. - Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban - egy
iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig
lesznek barlangok, amelyekben megmutatják az Isten árnyékát. - És nekünk -nekünk még az árnyékát is le kell
győznünk!

109
Óvakodjunk! - Óvakodjunk attól a gondolattól, hogy a világ élőlény! Merrefelé is terjeszkedhetne? Miből
táplálkozhatna? Hogyan növekedhetne és szaporodhatna? Hisz körülbelül tudjuk mi az, hogy szerves: és ezt, a csak
föld kérgén észlelt végtelenül esetlegest, késeit, ritkát, véletlenszerűt kellene átértelmeznünk valami lényegessé,
általánossá és örökké, mint azok teszik, akik a világmindenséget organizmusnak nevezik? Ettől undorodom. Már
attól a hiedelemtől is őrizkedjünk, hogy a mindenség gép; bizonyára nem adott cél érdekében hozták létre, a „gép"
szóval túlságosan is magasra értékeljük. Óvakodjunk attól, hogy mindenkor és mindenhol feltételezzük szomszédos
csillagaink ciklikus mozgásának formai tökéletességét; már a Tejútra vetett egyetlen pillantás is kétségeket támaszt
bennünk, hogy nincsenek-e ott sokkalta nyersebb és ellentmondásosabb mozgásformák, nincsenek-e olyan
csillagok, amelyek esési pályája örökké egyenesvonalú és hasonlók. Az a csillagászati rend, amelyben élünk, kivételt
képez; ez a rend és az a meglehetősen hosszú időtartam, amelyet feltételez, tették lehetővé a kivételek kivételét: a
szervesség kialakulását. A világ összkaraktere ezzel szemben öröktől fogva a káosz, nem a hiányzó szükségszerűség
értelmében, hanem a hiányzó rend, tagoltság, forma, szépség, bölcsesség értelmében, meg akárhogyan is hívják
emberi világunk esztétikai kategóriáit. Eszméleteinknek megfelelően messzemenően a szerencsétlen kockavetések a
szabályok, a kivételek pedig távolról sem valamiféle titkos célra irányulnak és az egész játékszerkezet vég nélkül
ismétli önmagát, amely ismétlést sohasem lehet melódiának nevezni,- és végtére is maga a kifejezés: „szerencsétlen
dobás" már rosszallást magába foglaló emberesített fogalom. Ám hogyan is bírálhatnánk vagy dicsérhetnénk a
mindenséget? Óvakodjunk attól, hogy szívtelenségét, esztelenséget vagy ezek ellentéteit vessük a szemére: sem nem
tökéletes, sem nem szép, nem is nemes és nem is akar semmi ehhez hasonló lenni, egyáltalán nem arra törekszik,
hogy az embert utánozza! Egyáltalán nem vonatkoznak rá esztétikai és morális ítéleteink! Nincs benne önfenntartási
ösztön és egyáltalán semmiféle ösztön vagy késztetés; törvényeket sem ismer. Óvakodjunk attól a kijelentéstől, hogy
a természetben törvények vannak. Csak szükségszerűségek vannak: ott nem parancsol senki, nem engedelmeskedik
senki, nem követ el kihágást senki. Ha tudjátok, hogy nincsenek célok, akkor azt is tudjátok, hogy nincs véletlen:
mert csak a célok világában van a „véletlen" szónak értelme. Óvakodjunk attól a kijelentéstől, hogy a halál ellentétes
az élettel. Az élő csak a halott egy létezési módja, ráadásul nagyon ritka módja. - Óvakodjunk attól a gondolattól,
hogy a világ örökké újat alkot. Nem léteznek örökké tartó szubsztanciák; az anyag éppen olyan tévedés, mint az
eleaták istene. De hát mikor érünk már a végére ennek az egész elővigyázatoskodásnak? Istennek ezek az árnyékai
meddig borítanak még sötétbe minket? Mikor fosztjuk meg a természetet végérvényesen istentől? Mi emberek,
mikor kezdhetünk végre természetesek lenni a tiszta, újra megtalált, újra megváltott természet kebelén?

110
A megismerés eredete. - Az értelem iszonyatosan hosszú ideig csak tévedéseket termett; néhány ilyen tévedés
hasznosnak és fajfenntartónak bizonyult: aki ezeket elfogadta vagy örökölte, nagyobb sikerrel harcolt önmagáért és
utódaiért. Az állandóan továbböröklődő és végül csaknem az emberi faj alapvető javaivá vált téves hittételek például
a következők: hogy léteznek huzamos ideig tartó dolgok, hogy vannak azonos dolgok, hogy léteznek dolgok,
anyagok, testek, hogy valamely dolog az, aminek látszik, hogy akaratunk szabad, hogy ami nekem jó, az önmagában
szintén jó. Az ilyen tételek tagadói, a kételkedő emberek csak nagyon későn léptek föl - csak nagyon későn lépett föl
az igazság, mint a megismerés legerőtlenebb formája. Sokáig úgy tűnt, nem is lehet együtt élni vele, egész szerve-
zetünk az ellenkezőjére volt beállítva; minden magasabb rendű funkció, az érzékszervek észleletei és egyáltalán
mindenfajta érzéklet az ősidőkben belerögzült elemi tévedésekkel dolgozott. Sőt, mi több: e tételek a megismerésen
belüli normákká lettek, amelyek alapján az „igazat" és „nem igazat" megítélték - egészen a tiszta logika legtávolabbi
területeiig. Tehát: az ismeretek erejét nem igazságfokuk adja, hanem életkoruk, meg-emésztettségük mértéke,
valamint életfeltétel-jellegük. Ahol élet és megismerés látszólag ellentmondásba keveredett, ott sohasem folytak
komoly küzdelmek; ott a tagadás és a kétely őrületnek minősült. Az olyan kivételes gondolkodók, mint az eleaták,
akik mégis megalapozták és fenntartották a természetes tévedések antinómiáit, hittek abban, hogy ez az antinómia
megélhető: föltalálták a bölcset, mint a szemlélet változatlanságának, személytelenségének és egyetemességének
emberét, aki egy személy s ugyanakkor mindenki is, és sajátos képességgel rendelkezik e fordított megismeréshez;
azt hitték, hogy megismerésük egyszersmind az élet alapelve is. De ahhoz, hogy mindezt állíthassák, tévedniük
kellett tulajdon állapotuk lényegét tekintve: el kellett képzelniük a változatlan személytelenséget és tartamot,
félreismerni a megismerő lényegét, tagadni az ösztönök erőszakosságát a megismerésben és egyáltalán az értelmet
teljesen szabad, önmagából fakadó aktivitásként fölfogni; szemet hunytak ama tény fölött, hogy ők maguk is úgy
jutottak tételeikhez, hogy ellentmondtak az érvényesnek, vagy hogy nyugalomra, a kizárólagos birtoklásra és ura-
lomra sóvárogtak. A becsületesség és a szkepszis kifinomultabb fejlődése végül lehetetlenné tette ezeket az
embereket is; az ő életük és ítéletük is függetlennek bizonyult minden érzékelő létezés ősi ösztöneitől és alapvető
tévedéseitől. - Eme kifinomultabb becsületesség és szkepszis mindenütt azokon a pontokon keletkezett, ahol
látszólag két egymásnak ellentmondó tétel volt alkalmazható az életre, mivel mindkettő összeegyeztethető volt az
elemi tévedésekkel, vagyis ott, ahol vitatható volt az élet szempontjából a hasznosság kisebb vagy nagyobb foka;
valamint ott is, ahol az új tételek, ha nem mutatkoztak is hasznosak az élet számára, de legalább károsak sem voltak
rá nézve egy intellektuális játékösztön megnyilvánulásaiként, ártatlanul és boldogan, mint minden játék. Az emberi
agy apránként megtelt ilyen ítéletekkel és meggyőződésekkel, e halmazban aztán erjedés, harc és hatalomvágy
keletkezett. Nem csupán a hasznosság és az öröm, hanem minden ösztönfajta részt vett az „igazságok" körüli
harcban; az intellektuális harc foglalatosság, öröm, hivatás, kötelesség, méltóság lett -: a megismerés és igazra való
törekvés végül is szükségletként kapott helyet a többi szükséglet között. Ettől kezdve nem csupán a hit és a
meggyőződés volt hatalom, hanem a vizsgálódás, a tagadás, a bizalmatlanság, az ellentmondás ugyancsak, az összes
„rossz" ösztönt a megismerés alá rendelték és szolgálatába állították és így megkapták a megengedett, tiszteletre-
méltó és hasznos dolgok fényét, végül pedig a jó szemét és ártatlanságát. A megismerés maga tehát az élet egy
darabkája lett és mint élet egyre nagyobb hatalomra tett szert: míg végül az ismeretek és a régi elemi tévedések
megütköztek egymással, mindkettő életként, mindkettő hatalomként, mindkettő egyazon emberben. A gondolkodó:
most ő az a lény, akiben az igazság ösztöne és a létfenntartó tévedések először küzdenek egymással, miután az
igazságösztön ugyancsak létfenntartó hatalomnak bizonyult. E harc fontosságához képest minden egyéb elenyésző:
itt az élet feltételeinek végső kérdésével állunk szemben és tegyünk egy első próbálkozást, hogy a kérdésre kísérlettel
válaszoljunk. Milyen mértékben viseli el az igazság, ha saját magunk részévé tesszük? - ez hát a kérdés, ez hát a
kísérlet.

111
A logika eredete. - Miből keletkezett a logika az ember fejében? Bizonyára a logikátlanságból, amelynek birodalma
eredetileg szörnyű nagy lehetett. De megszámlálhatatlan lény ment tönkre, akik másként gondolkodtak és döntöttek,
mint ahogy most mi gondolkodunk: mindig lehetett még egy kicsit igazabb! Aki például az „azonost" nem tudta elég
gyakran megkülönböztetni eledel vagy ellenséges állatok dolgában, aki tehát túlságosan lassan osztályozott,
túlságosan óvatos volt az osztályozásban, annak a túlélése kevésbé volt valószínű, mint azé, aki bárminemű
hasonlóság esetén mindjárt azonosságra gondolt. Az a túlsúlyba került hajlam, amely a hasonlót rögtön azonosként
kezeli, logikátlan - mivel azonos, mint olyan, nem létezik -eszerint tehát a logikátlanság hajlama alkotta meg a logika
alapjait. Ugyanígy, a dolgok változékonyságát nagyon sokáig nem volt szabad meglátni vagy észlelni, hogy a
szubsztancia fogalma létrejöhessen, amely nélkülözhetetlen a logika számára, jóllehet a valóságban egyáltalán
semmi sem felel meg neki; a pontatlanul látó lények bizonyára előnyben voltak azokkal szemben, akik észlelték a
dolgok „folyását". Önmagában véve már minden túlzott óvatosság a döntésekben, minden szkeptikus hajlam nagy
veszély az életre. Egyetlen élőlény sem maradna életben, ha nem tenyésztették volna ki benne azt a rendkívül erős
ellentétes hajlamot, amely szerint inkább megerősíti, semmint felfüggeszti az ítéletet, inkább téved és fantáziál,
semmint várakozik, inkább helyesel semmint tagad, inkább ítél, semmint igazságos lenne. - A logikus gondolkodás
és következtetés folyamata mai agyvelőnkben ösztönök harcának felel meg, amelyek egyenként fölöttébb
logikátlanok és igazságtalanok; mi rendszerint csak a harc kimenetelét észleljük: olyan gyorsan és annyira elrejtve
játszódik le bennünk ez az ősrégi mechanizmus.

112
Ok és okozat. - „Magyarázatot" mondunk, ám voltaképpen csak „leírás" az, ami megkülönböztet bennünket a
megismerés és tudomány régebbi szakaszaitól. Jobban írunk le - ám éppen olyan kevéssé magyarázunk, mint a
régiek. Ahol a régi kultúrák naiv embere, ősi kutatója csak két dolgot látott, „okot" és „okozatot", ahogy mondani
szokták, ott mi többszörös egymásutániságot fedeztünk fel; tökéletesítettük a levés képét, de nem jutottunk tovább,
nem jutottunk el a kép mögé. Az „okok" sora minden esetben tökéletesebben áll előttünk és így következtetünk:
ennek vagy annak kellett előbb történnie, hogy ez meg ez bekövetkezzék - de ezzel még semmit sem értettünk meg.
Például a minőségi változás minden kémiai folyamatban továbbra is ugyanúgy a „csoda" erejével hat, mint korábban,
ahogy minden folytonos mozgás ugyancsak; az „ugrást", a „kezdőlökést" senki sem magyarázta még meg. De
hogyan is tudnánk megmagyarázni? Csupa nemlétező dologgal operálunk, vonalakkal, síkokkal, testekkel,
atomokkal, osztható időkkel, osztható terekkel - hogyan is volna lehetséges a magyarázat, ha először mindent a
magunk képére képiesítünk? Elegendő, ha a tudományt a dolgok viszonylag hű emberiesítésének tekintjük és máris
megtanuljuk önmagunkat egyre pontosabban leírni, pusztán azáltal, hogy a dolgokat és egymásutániságukat leírjuk.
Ok és okozat: ilyen kettősség valószínűleg sohasem létezik, a valóságban egy kontinuum áll előttünk, amelyben
elszigetelünk néhány szakaszt; ahogy egy mozgást mindig csak elszigetelt pontokként észlelünk, voltaképpen tehát
nem látunk, hanem kikövetkeztetünk. Az téveszt meg bennünket, hogy az okozatok olyan nagyfokú hirtelenséggel
jelennek meg; ám ezt csak mi észleljük hirtelennek. A hirtelenség egyetlen másodpercében végtelen sok olyan
folyamat van, amelyet mi nem észlelünk. Egy intellektus, amely képes volna kontinuumként látni az okot és az
okozatot, tehát nem úgy, mint mi, önkényesen tagolt és földarabolt módon, hanem az események folyóját tudná
észlelni - elvetné az ok és az okozat fogalmát, valamint tagadna minden feltételhez kötöttséget.

113
A mérgek tanához. - Sok mindenre van szükség a tudományos gondolkodásmód kialakulásához: és a szükséges
erőket egyenként kellett föltalálni, kiművelni és gondozni! Egyenként azonban nagyon gyakran egészen más volt a
hatásuk, mint most, amikor a tudományos gondolkodás határain belül kölcsönösen korlátozzák és kordában tartják
egymást - egykor még méregként hatottak, mint például a kételkedés ösztöne, a tagadás ösztöne, a kivárás ösztöne, a
gyűjtés ösztöne, a föloldás ösztöne. Emberek számos hekatombája esett áldozatul, mielőtt ezek az ösztönök
megtanulták az egymásmellettiséget és együtt egyazon egyénben működő szervező erő funkcióinak érezték
magukat. És milyen messze vagyunk még attól, hogy a tudományos gondolkodás megtalálja a művészeti erőket és
az élet gyakorlati bölcsességét is, hogy egy magas rendű szerves rendszer alakuljon ki, amelyhez képest a tudós, az
orvos, a művész és a törvényhozó, ahogy jelenleg ismerjük őket, csak szánalmas, ásatag alakoknak látszanak!

114
A morális elem terjedelme. - Egy képet, amelyet akkor pillantunk meg először, összes régi tapasztalatunk
segítségével szerkesztünk meg, minden alkalommal becsületességünk és igazságosságunk fika szerint. Még az
érzékelés terén is csak morálisan megélt tapasztalatok vannak.

115
A négy tévedés. - Az embert tévedései nevelték csak igazán: először, mindig csak tökéletlenül látta magát;
másodszor, képzeletbeli tulajdonságokkal ruházta föl önmagát; harmadszor, úgy érezte, hogy a lények
hierarchiájában nincs jó helyen a rangsorban az állat és a természet között; negyedszer, állandóan új
értéktáblázatokat talált fel és ezeket egy ideig öröknek és változhatatlannak tekintette, ekképp hol az egyik, hol pedig
a másik emberi ösztön és állapot állt az első helyen, és lett e becslés által fölmagasztosítva. Ha leszámítjuk e négy
tévedés hatását, azzal mindjárt az emberséget és az „emberi méltóságot" is leszámítottuk.

116
Csordaösztön. - Ahol morállal találkozunk, ott megtalálható az emberi ösztönök és cselekedetek értékelése és
rangsora is. E becslések és rangsorok mindig valamely közösség és csorda szükségleteit fejezik ki: elsősorban azt,
ami neki hasznos -meg másod- és harmadsorban is -, és minden egyén számára is ez a legfőbb értékmérő. A morál
vezeti rá az egyént, hogy a csorda funkciójává váljon és csak mint funkciónak tulajdonítson értéket önmagának.
Mivel valamely közösség fönnmaradásának feltételei nagyban különböztek egy másik közösség fönnmaradásának
feltételeitől, a morálok nagyon sok tekintetben különböztek egymástól; és ha figyelembe vesszük a csordák,
közösségek, államok és társadalmak eljövendő változásait, akkor megjósolhatjuk, hogy még nagyon sok különféle
morál lesz e földön. A moralitás nem egyéb az egyén csordaösztönénél.

117
Csorda-lelkiismeret furdalás. - Az emberiség réges-régi múltjában egészen másféle volt a lelkifurdalás, mint
manapság. Ma csak azért érezzük felelősnek magunkat, amit akarunk és teszünk, és magunkban hordjuk
büszkeségünket: valamennyi jogtudósunk az egyénnek ebből az önérzetéből és kielégülésérzéséből indul ki, mintha
örök időktől fogva itt volna a jog forrása. Ám az emberiség történetének legnagyobb részében nem volt annál
félelmetesebb, mint ha valaki egyedül maradt. Egyedül lenni, egyedül érezni, nem engedelmeskedni, de nem is
parancsolni - akkoriban ez nem öröm volt, hanem büntetés, ez az illető arra ítéltetett, hogy „individuum" legyen. A
gondolatszabadság maga volt a rossz közérzet. Míg mi a törvényt és a beilleszkedést kényszernek és büntetésnek
érezzük, hajdan az emberek az egoizmust kínos dolognak, valamiféle bajnak értékelték. Hogy valaki önmaga legyen
és önmagát saját mértéke és súlya szerint ítélje meg - ez hajdan a jó ízlés ellenére volt. Már a hajlamot is őrültségnek
ítélték volna: mert az egyedülléttel nyomorúság és szorongás járt együtt. Akkoriban a „szabad akarat" a rossz
lelkiismeret tőszomszédságában kapott helyet: és minél kevésbé szabadon cselekedtek és a cselekedetből minél
inkább a csordaösztön és nem a személyes indíték beszélt, annál erkölcsösebbnek tartották magukat. Az egyén
lelkifurdalásának - sőt a szomszédjáénak, sőt az egész csordáénak - egyedüli forrásául az szolgált, ami a csordának
kárt okozott, akár az egyén akaratával, akár nélküle történt! -Erre vonatkozóan változott meg a felfogásunk a
legalaposabban.

118
Jóakarat. - Erényes dolog-e, ha egy sejt egy nála erősebb sejt funkciójává válik? Nincs más választása. És
gonoszság-e, ha az erősebb asszimilálja? Ő sem tehet mást. Szükségszerű a számára, mert önmaga bő pótlására
törekszik és regenerálódni akar. Eszerint a jóakaratban megkülönböztetendő: a kisajátítási ösztön és az alárendeltségi
ösztön, aszerint, hogy az erősebb vagy a gyöngébb érzi-e a jóakaratot. Az erősben az öröm és a birtoklás vágya van
együtt, mert valamit a saját funkciójává akar alakítani, míg a gyöngébbre, amely funkció szeretne lenni, az öröm és
az odaadás vágya a jellemző. - A gyöngébb láttán érzett szánakozás lényegében a kisajátítási ösztön első kellemes
érzése: de ne feledjük, hogy „erős" és „gyönge" relatív fogalmak.

119
Nem altruizmus! - Sok embernél túlzott erőt és kedvet látok a funkcióvá alakulásra; szinte tolonganak e cél
érdekében és a legfinomabb szimatuk van az olyan helyek iránt, ahol éppen ők funkcionálhatnak. Ide tartoznak azok
az asszonyok, akik egy férfi funkciójává válnak, akinél épp az a funkció csak gyöngén fejlett, és ekképp e férfi
pénztárcája, politikája vagy társadalmi kapcsolatrendszere lesznek. E lények akkor maradnak fönn a legbiztosabban,
ha beilleszkednek egy idegen organizmusba; ha ez nem sikerül nekik, akkor zsörtölődök és ingerlékenyek lesznek,
majd fölemésztik önmagukat.

12Ő
A lélek egészsége. - A közkedvelt orvosi morálformula (amelynek szerzője khüoszi Ariston volt): „Az erény a lélek
egészsége" - a használhatóság szempontjából mindenképpen némi módosításra szorul: „A te erényed a te lelked
egészsége". Mert egészség önmagában nem létezik és szánalmasan kudarcot vall minden olyan kísérlet, amely egy
dolgot ilyenképpen határozna meg. Itt célod, láthatárod, erőid, ösztöneid, tévedéseid a fontosak, nevezetesen lelked
eszményei és fantáziaképei, hogy meg lehessen határozni, mit jelent éppen a te testednek az egészség fogalma.
Ekképp tehát a test végtelen sok egészsége lehetséges; és minél inkább megengedik az egyszeri és megis-
mételhetetlen egyénnek, hogy fölemelje fejét, minél inkább elfelejtik az „emberek egyenlőségének" dogmáját,
orvosainknak annál inkább meg kell lenniük egy normál egészség, normál diéta és valamely betegség normális
lefolyásának fogalma nélkül. És csak ezután jön el annak az ideje, hogy a lélek egészségén és betegségén
elmélkedjünk és meghatározzuk kinek-kinek a saját egészségéhez tartozó erényt: amely az egyiknél persze úgy
nézhet ki, mint a másiknál az egészség ellentéte. Végül még nyitva marad az a nagy kérdés, hogy egyáltalán
nélkülözhetjük-e a betegséget, akár erényünk kifejlesztésében is, és hogy a beteg lélek megismerését és önismeretét
nem éppen úgy szomjazza-e megismerési vágyunk, mint az egészségesét: röviden szólva, vajon az egészség egyedüli
akarása nem előítélet, gyávaság, talán afféle kifinomult barbár maradvány és visszahúzó erő-e?

121
Az élet nem érv- Fölépítettünk magunknak egy világot, amelyben élni tudunk - testek, vonalak, síkok, okok és
okozatok, mozgás és nyugalmi helyzet, forma és tartalom feltételezésével: e hittételek nélkül ma senki sem tudna
élni! Ám ezzel még nem nyertek bizonyítást. Az élet nem érv; az életfeltételek között a tévedés is szerepelhet.

122
A morális szkepszis a kereszténységben. - A kereszténység is tekintélyes mértékben hozzájárult a felvilágosodáshoz:
a morális szkepszist tanította - mégpedig roppant nyomatékos és hatékony módon: keserűen vádolva, de
fáradhatatlan türelemmel és finomsággal; minden egyes emberben megsemmisítette az „erényeibe" vetett hitet:
mindörökre eltüntette a föld színéről az erény nagy alakjait, amelyekben az ókor bővelkedett - azokat a saját
tökéletességük tudatával átitatott népszerű embereket, akik torreádorok méltóságával jöttek-mentek föl s alá. Amikor
most mi, a szkeptikus keresztény iskolákban nevelkedett mai emberek a régiek, például Seneca és Epiktétosz morális
könyveit olvassuk, pillanatnyi fensőbbségét érzünk magunkban és tele vagyunk titkos megértéssel és áttekintéssel;
őket olvasva az az érzésünk támad, mintha egy gyermek beszélne egy aggastyán előtt, vagy egy ifjú széplélek La
Roche-foucauld előtt: mi jobban tudjuk, mi fán terem az erény! De végül ugyanezt a szkepszist alkalmaztuk minden
vallásos állapotra és eljárásra is, mint amilyen a bűn, megbánás, kegyelem, szentség és hagytuk a kételyt olyan
mélyre hatolni, hogy most már minden keresztény könyv olvastán is ugyanazt a könnyed fölényt és fennsőbbséget
érezzük - mi jobban ismerjük a vallásos érzéseket is! Pedig igencsak itt az ideje, hogy jól ismerjük és jól le is írjuk
őket, mert a régi hit jámbor hívei is kihalófélben vannak - mentsük meg képüket és típusukat legalább a meg-
ismerésnek!

123
A megismerés több mint eszköz. - Ezen új szenvedély - mármint a megismerés szenvedélye - nélkül is haladna a
tudomány: eddig is nélküle nőtt nagyra. A tudományba vetett erős hit, a számára legelőnyösebb előítélet, amely ma
uralkodik államainkon (amint hajdan az egyházon uralkodott), alapjában véve azon nyugszik, hogy az a bizonyos
feltétlen törekvés olyan ritkán nyilvánult meg a tudományban és hogy a tudomány éppen hogy nem szenvedély,
hanem állapot és „ethosz". Gyakorta elegendő a megismerés amour-plaisir-yt (szeretet-öröme - A ford) ez a
kíváncsiság, elég az amour-vanité (szeretet-hiúság -A ford.), a tudomány megszokása, a megbecsülés és az anyagi
biztonság hátsó gondolatával, elég, ha egyszerűen sok olyan ember van, aki tömérdek szabad idejével nem tud mást
kezdeni, mint hogy olvas, gyűjtöget, adatait rendezi, megfigyel és másoknak is beszél róla; az ő „tudományos
ösztönzőjük" az unalom. X. Leó pápa egyszer (a Beroaldohoz írott apostoli levélben) megénekelte a tudomány
dicséretét: életünk legszebb ékszereként és legnagyobb büszkeségeként jellemzi a tudományt, nemes
foglalatosságként boldogságban és balsorsban egyaránt; „nélküle - mondja végül -, minden emberi vállalkozás
szilárd támasz nélkül maradna - pedig vele együtt is túlságosan változékony és bizonytalan a élet!" Ám ez a
meglehetősen szkeptikus pápa elhallgatja végső ítéletét a tudományról, ahogyan ezt teszi a tudomány valamennyi
egyházi dicsőítője. Hiába halljuk ki szavaiból, hogy a tudományt a művészet fölé helyezi, ami elég különös a múzsák
e híresen nagy barátjától, végső soron csak merő udvariasságból nem beszél egyáltalán arról, amit magasan
mindenféle tudomány fölé helyez: a „kinyilatkoztatott igazságról" és a „lélek örök üdvösségéről" -ezekhez képest mit
neki ékszer, büszkeség, szórakozás, az élet biztosítása! „A tudomány valami másodosztályú, nem végső, föltétlen,
nem szenvedély tárgya" - ez az ítélet Leó lelke mélyén maradt: a tudomány valódi keresztény megítélése! - Az
ókorban az mérsékelte a tudomány méltóságát és tekintélyét, hogy még legszorgosabb művelői is többre tartották
nála az erényre való törekvést, és úgy gondolták, akkor adják meg a megismerésnek a legmagasabb tisztességet, ha
az erény legjobb eszközét ünneplik benne. Új szín a történelemben, hogy a megismerés több akar lenni, nemcsak
eszköz.

124
A végtélen láthatárán. - Elhagytuk a szárazföldet és hajóra szálltunk! Fölégettük magunk mögött a hidakat, sőt nem
csupán a hidakat, hanem a földeket is! No most már hajócskánk, csak óvatosan! Melletted csak az óceán, igaz, nem
mindig bömböl fenyegetően, néha kisimul, akár a selyem, szelíden fénylik, mint az arany és az álmodó jóság. De
jönnek majd oly órák, amikor rájössz, hogy végtelen és nincs iszonyatosabb a végtelenségnél. A szegény madár
jajszava, amelyik szabadnak érezte magát és most e kalitka rácsába ütközik! Jaj neked, ha elfog a honvágy a föld
után, mintha ott nagyobb szabadság lett volna - és nincsen már „föld" többé!

125
Az őrült. - Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt
kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!" - Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben,
nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? - kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami
gyerek? - így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? - így kiabáltak és nevetgéltek
összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. - „Hová lett Isten? - kiáltott föl. -
Majd én megmondom nektek! Megöltük őt - ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt?
Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak
nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még?
Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre
távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent
van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e
hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem
halljuk tán az Istent temető sír-ásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? - elrohadnak az istenek is!
Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A
világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól - ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel
mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem
túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett
nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha - és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű
történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!" - Az őrült most elhallgatott és megint hallgatóira nézett: ők szintén
hallgattak és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra
tört. „Túl korán jövök - mondotta -, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még
vándorol - még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csil-
lagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és
meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok - és mégis
ugyanezt tették meg!" - Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be és
rázendített Requiem aeternam deo-jára. (örök nyugodalmat istennek - A ford.). Amikor kivezették és felelősségre
vonták, egyre csak azt hajtogatta: „Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?"

126
Misztikus magyarázatok. - A misztikus magyarázatokat mélynek tartják; az igazság azonban az, hogy még csak nem
is felületesek.
127
A legrégebbi vallásosság utóhatása. - Minden ember, aki nem gondolkodik, úgy véli, csak az akarat az egyetlen
ható tényező; az akarat valami egyszerű, közvetlenül adott, nem levezethető, hanem magától értetődő dolog. Meg
van győződve arról, hogy ha valamit tesz, például üt egyet, akkor ő az, aki üt és azért ütött, mert ütni akart. Mit sem
vesz észre abból, hogy a jelenség milyen problémát hordoz, elég neki az akarat érzése és nem csupán az ok-okozat
valóságának elfogadásához, hanem ahhoz a hithez is, hogy érti kapcsolatukat. Mit sem tud az esemény
mechanizmusáról, sem a százféle apró finom munkáról, amelyet el kell végezni, hogy eljusson az ütéshez, sem arról,
hogy az akarat önmagában képtelen a munka akár csak legparányibb törtrészét is elvégezni. Az ő szemében az
akarat mágikusan ható erő: az akaratba vetett hit, csakúgy mint az abban való hit, hogy az akarat hozza létre az
okozatot, a mágikusan ható erő hite. Márpedig eredetileg az ember mindenütt, ahol csak történést látott, hitt egy
akaratban, mint okban és a háttérben egy személyesen akaró lényben - minthogy a mechanika fogalma még
teljességgel meghaladta értelmét. Mivel azonban az ember iszonyatosan hosszú ideig csak személyekben hitt (nem
pedig anyagokban, erőkben, dolgokban stb.), azok és az okozat hite elemi hit lett a számára, amelyet mindenütt
alkalmaz, ahol csak valami történik - még ma is, ösztönösen és egyfajta legrégebbi eredetű atavizmusként. A
következő tételek: „ok nélkül nincs okozat" és „minden okozat megint csak ok lesz" sokkal korlátozottabb tételek
általánosításának tűnnek: „ahol okozat van, ott előzőleg akarat is volt", „csak akarattal rendelkező lényekre lehet
hatni", „soha nincs okozati, következmény nélküli szenvedőlegesség, hanem minden szenvedőlegesség az akarat
ösztönzése" (tettre, védekezésre, bosszúra, megtorlásra) - ám az emberiség őskorában e tételek azonosak voltak, az
elsők nem a másodikak általánosításai voltak, hanem a másodikak az elsők magyarázatai. - Schopenhauer ősrégi
mitológiát emelt trónra azzal a feltételezéssel, hogy minden, ami létezik, csak valami akaró lehet; mintha azért nem
kísérelte volna meg sohasem az akarat elemzését, mert kitt minden akarat egyszerűségében és közvetlenségében,
mint mindenki - míg az akarat nem egyéb, mint olyan jól beidegződött mechanizmus, hogy a megfigyelő csaknem
szem elől téveszti. Schopenhauerrel szemben állítom föl a következő tételeket: először is, hogy akarat jöhessen létre,
ahhoz szükség van az öröm és ellentéte, a kellemetlenség képzetére. Másodszor: az interpretáló értelem dolga, hogy
valamely heves ingert örömként vagy kellemetlenségként fogunk föl, amely értelem persze többnyire számunkra
öntudatlanul dolgozik; egy és ugyanaz az inger örömként és kellemetlenségként is interpretálható. Harmadszor: csak
értelmes lénynél van öröm, kellemetlenség és akarat; az organizmusok túlnyomó többsége mit sem tud ilyesmiről.

128
Az ima értéke. - Az imát olyan embereknek találták ki, akiknek nemigen támadnak saját gondolataik és akiknél a
lélek fölemelkedése ismeretlen, vagy észrevétlenül megy végbe: mit is csinálnának ők a szent helyeken és minden
fontos, nyugalmat és egy kis méltóságot követelő élethelyzetben? Hogy legalább ne zavarjanak, minden bölcs
vallásalapító, kicsi és nagy vallás alapítója egyaránt, az ima formuláit ajánlotta nekik, az ajkak hosszú, mechanikus
munkájaként az emlékezet erőltetésével, a kéz és a láb meghatározott, kötött tartásával - sőt a tekintet irányának
megszabásával! Ezek után már teljesen mindegy, hogy számtalanszor kérődzik-e ugyanazt, mint a tibetiek az „Om
mane padme hum"-ot (Ó, te, lótuszvirág hordozója - A ford.), vagy mint Benaresben az isten nevét Ram-Ram-Ram
(és így tovább, könnyed bájjal, vagy anélkül) ahányszor csak kimondják, az ujjaikon számolják: vagy Visnut
imádják, ezer nevének fölemlegetésével, esetleg Allahot, kilencvenkilenc nevét elősorolva: használhatnak
imamalmot vagy rózsafüzért - a fő dolog az, hogy e munka lekösse őket egy időre és közben elviselhető látványt
nyújtsanak: az ő saját imájukat a jámbor hívek részére találták föl, akik tapasztalatból ismerik a gondolatokat és a
fölszárnyalásokat. És még őket is megrohanja néha a fáradtság, ilyenkor jót tesz nekik a becses szavak és hangok
elősorolása és az egész jámbor gépiesség. Ám föltéve, hogy e ritka emberfajta - a vallásos ember minden vallásban
kivétel - tud segíteni magán: az említett lelki szegények nem tudnak segíteni magukon, ha megtiltják nekik az
imakereplést, akkor ez annyit tesz, mintha eltiltanák őket a vallástól: amint a protestantizmus révén ez egyre
világosabbá válik. A vallás ezektől nem vár többet, mint hogy megőrizzék nyugalmukat, a szem, kéz, láb és minden
egyéb szerv tekintetében: így egy időre megszépülnek és - emberi formát öltenek!
129
Isten föltételei. - „Maga Isten sem lehet meg bölcs emberek nélkül" - mondotta Luther, éspedig joggal; de: „Isten
még kevésbé lehet meg ostoba emberek nélkül" - ezt viszont nem mondotta a derék Luther!
130
Veszélyes döntés. -Az a keresztény döntés, amely a világot csúfnak és rossznak találta, tette csúffá és rosszá a
világot.
131
Kereszténység és öngyilkosság. - A kereszténység a születése idején tetőző, hihetetlenül nagy, az öngyilkosságra
való vágyakozást a hatalomba való felemelkedése egyik eszközéül használta: az öngyilkosságnak csupán két
formáját engedélyezte, ezeket fölékesítette méltósággal, felruházta a leghőbb reményekkel és minden más
öngyilkosságot szörnyű átokkal sújtott. De a vértanúságot és az aszkéták lassú önpusztítását megengedte.
132
A kereszténység ellen. - Most az ízlésünk szól a kereszténység ellen, már nem az érveink.
133
Alapelv. - Egy megkerülhetetlen hipotézis, amelyhez az emberiségnek újra meg újra vissza kell térnie, hosszú távon
hatalmasabb, mint valamely nem-igaz dologba vetett hit (mint a keresztény hit). Hosszú távon: ez jelen esetben
százezer évet jelent.

134
A pesszimisták, mint áldozatok. - Ahol mélységes életundor lesz úrrá, ott hamarosan világosan látszódnak egy nép
hosszú időn át elhibázott diétájának utóhatásai. így például a buddhizmus elterjedése (nem a keletkezése)
túlnyomórészt a hinduk majdnem kizárólagos rizsfogyasztásának tulajdonítható, és az ebből eredő általános
legyengülésnek. Talán a modern idők európai elégedetlenségének okát abban kellene keresnünk, hogy elődeink az
egész középkor folyamán keményen ittak az Európában uralkodó germán befolyás nyomán: a középkor nem más,
mint Európa alkoholmérgezése. - A német életundor lényegileg téli sorvadás, beszámítva a pincék áporodott le-
vegőjének és a német lakóterek kályhabűzének hatásait.

135
A bűn eredete. - A bűn, amint azt mindenütt átélik, ahol a kereszténység uralkodik vagy uralkodott valaha, zsidó
érzés, zsidó találmány és minden keresztény moralitás ezen hátterét figyelembe véve a kereszténység voltaképpen
arra törekedett, hogy az egész világot „elzsidósítsa". Hogy ez milyen mértékben sikerült neki Európában, azt
legfinomabban annak az idegenségnek mértékén érezzük, amelyet a görög ókor - a bűntudat nélküli világ - vált ki
még mindig belőlünk, minden közeledési és beolvasztási jó szándék ellenére, amelyet egész nemzedékek és
nagyszerű személyiségek tanúsítottak. „Isten csak akkor irgalmas hozzád, ha bűnbánatot mutatsz?' - e mondat egy
görögből bosszús nevetést váltana ki: azt mondaná: „így csak a rabszolgák éreznek". Itt egy hatalmas, mindenható és
mégis bosszúvágyó lényt feltételeznek: a hatalma olyan nagy, hogy egyáltalán nem lehet kárt okozni neki, legföljebb
becsületén eshet sérelem. Minden bűn függelemsértés, crimen laesae majestatis divinae (az isteni fölség
megsértésének bűne -A ford.) - és semmi egyéb! Bűnbánat, megalázkodás, leborulás a porba - ez a kegyelem első és
utolsó feltétele: tehát az isteni becsület helyreállítása. Az már teljesen közömbös e becsületét féltékenyen őrző,
mennyekben trónoló, keleti kényúrnak, hogy a bűn okoz-e még egyéb károkat, hogy gyorsan terjedő mételyt olt az
emberekbe és egyiket a másik után fertőzi és öli meg: a bűn őrajta esett sérelem és nem az emberiségen! - akit
megajándékoz a kegyelmével, azt megajándékozza a bűn természetes következményei iránt érzett tulajdon közö-
nyével is. Isten és emberiség itt annyira különválasztott módon léteznek, annyira szembeállították őket egymással,
hogy alapjában véve az utóbbit nem is lehet vétkessé tenni - mert minden aktust csakis természetfölötti
következményei viszonylatában kell megítélni, nem pedig természetes vonatkozásaiban: így akarja a zsidó érzés,
amelynek minden természetes dolog már önmagában méltatlan. A görögökhöz viszont közelebb állt a gondolat, hogy
a szentségtörésben és a bűnben is lehet bizonyos méltóság - még a tolvajlásban is, mint Prométheusz esetében, még a
jószág lemészárlásában is, Ajax őrült irigységének kitörésében is: vágyukban, hogy a bűnnek méltóságot adjanak,
föltalálták a tragédiát - azt a művészetet és örömöt, amely a zsidóktól lényegileg idegen maradt, minden költői te-
hetségük és emelkedettségre való hajlandóságuk ellenére.

136
A választott nép. - A zsidók, akik a népek között kiválasztott népnek érzik magukat, éspedig azért, mert a népek
között ők képviselik a morális zsenialitást (azon képességük révén, hogy önmagukban az embert mélyebben
megvetették bármely egyéb népnél) - a zsidók szent és isteni uralkodójukkal érintkezve ugyanazt az élvezetet érzik,
amelyet a francia arisztokrácia érzett XIV. Lajossal érintkezve. Ez az arisztokrácia hagyta, hogy megfosszák minden
hatalmától és önállóságától és ezért megvetendő lett: hogy ezt ne érezze és hogy feledni tudjon, szüksége volt a
királyi pompára, a királyi tekintélyre és arra a példátlan hatalomra, amely csak az ő rendelkezésére állhatott. Amint e
kiváltságnak köszönhetően az udvar magasságába emelkedett, mindent maga alatt látott és megvetéssel szemlélt,
ezzel fölülemelkedve minden lelkiismereti gátláson. így épülgetett a királyi hatalom tornya egyre magasabbra, föl a
felhőkbe, mert utolsó építőkőként mindig hozzáadták a saját hatalmukat is.

137
Példázattal szólva. - Jézus Krisztus csak egy zsidó tájban volt lehetséges - úgy értem, olyan tájban, amelyre
állandóan a haragvó Jehova vészterhes viharfelhői nehezedtek. Egyedül itt érezték a „szeretet" csodájának, a ki nem
érdemelt „kegyelem" sugarának a ritka, hirtelen áttűző napsugarat, amely áttörte az állandó szürkeséget, az általános
és örökös nappali éjszakát. Krisztus egyedül csak itt álmodhatott szivárványáról és mennybéli lajtorjájáról, amelyen
Isten leszállt az emberekhez; a jó idő és a napfény máshol mindenütt szabályként és hétköznapiságként hatott.
138
Krisztus tévedése. - A kereszténység "megalapítója úgy vélte, hogy az emberek semmitől sem szenvednek úgy, mint
bűneiktől - és ez volt a tévedése, egy olyan ember tévedése, aki bűntelennek érezte magát, akiből a bűn élménye,
tapasztalata hiányzott. Ezért áradt lelkéből az a csodával határos irgalom egy olyan féle ínség felé, amely még
népénél, a bűn feltalálójánál is csak ritkán volt nagy! - Ám a keresztények értettek hozzá, hogyan adjanak utólag
igazat mesterüknek és miképp szentesítsék a tévedést „igazsággá".

139
A szenvedélyek színe. - Az olyan jellemek, mint például Pál apostol, „ferde szemmel" nézik a szenvedélyeket; csak a
piszkot, a szívfájdalmat, és azt látják bennük, hogy kifordítja az embereket önmagukból - a legszívesebben teljesen
kipusztítanák a szenvedélyeket a föld színéről: úgy látják, az isteniből a szenvedélyek teljesen hiányoznak. Pállal és a
zsidókkal szöges ellentétben a görögök pontosan a szenvedélyekben találták meg ideális törekvésük irányát, ezeket
szerették, magasztalták, dicsőítették és istenítették. A szenvedély állapotában nyilvánvalóan nem csupán
boldogabbnak érezték magukat, hanem tisztábbnak és istenibbnek is, mint egyébként. - Hát a keresztények? Ebben is
túl zsidók akartak lenni? Talán azok is lettek?

140
Túl zsidós. - Ha Isten a szeretet tárgya akart lenni, akkor le kellett volna mondania az ítélkező és igazságosztó
szerepéről: egy bíró nem lehet szeretet tárgya, még akkor sem, ha irgalmas. A kereszténység megalapítójának -
zsidóként - ehhez nem volt elég finom érzéke.

141
Túl keleties. - Hogyhogy? Egy isten, aki az embereket csak azzal a feltétellel szereti, hogy hisznek benne és
félelmetes, fenyegető pillantásokat lövell afelé, aki nem hisz ebben a szeretetben! Hogyhogy? A mindenható isten
szeretete csak afféle szerződéses szeretet volna? Olyan szeretet, amely még a becsületen és a lebírhatatlan
bosszúvágy érzésén sem emelkedett felül? Milyen keleties ez az egész! „Mi közöd hozzá, ha szeretlek is?" - ez akár
az egész kereszténység kimerítő kritikája lehetne.

142
Tömjénfüst. - Buddha így szólott: „Ne hízelegj jótevődnek!" E mondást keresztény templomban kellene
megismételni: azonnal minden keresztény elemtől megtisztítaná a levegőt.

143
A politeizmus legnagyobb haszna. - Mindeddig az volt a legnagyobb emberi eltévelyedés és az istenkáromlás
netovábbja, ha az egyén fölállította a saját ideálját, ebből vezetve le saját törvényét, örömeit és jogait; annak a
néhány embernek, aki ilyesmire vetemedett, még önmaga előtt is mindig apológiára volt szüksége, amely általában
így hangzott: „nem én tettem! nem én mondtam! hanem egy isten általam!" A csodálatos erő és művészet, amely
isteneket alkotott - a politeizmus - volt az, amelyben ez az ösztön kifejezésre juttathatta magát, megtisztulhatott,
tökéletesedhetett, megnemesedhetett: mert eredetileg közönséges és csúnya kis ösztön volt ez, a makacsság, az
engedetlenség és az irigység rokona. A saját ideálra való törekvés ösztönével szemben ellenségesnek lenni: hajdan ez
volt minden morál törvénye. Egyetlen norma létezett csupán: „az ember" - és minden nép úgy gondolta, hogy ezen
egyedüli és végső norma birtokában van. Ám azt megengedték, hogy az ember önmaga fölött és önmagán kívül, egy
távoli felső világban akár számos normát képzeljen el: az egyik isten nem számított a másik tagadásának vagy
káromlásának! Itt engedtek meg maguknak először egyéniségeket, első ízben itt adták meg a tiszteletet az egyén
jogainak. Az istenek, hősök és minden rendű és rangú emberfölötti, melletti és alatti ember kitalálása, törpék,
tündérek, kentaurok, szatírok, démonok és ördögök kitalálása volt az egyéni önérzet és öntudat igazolásának felbe-
csülhetetlen értékű előjátéka: a szabadságot, amelyet az istennek a többi istennel szemben megadtak, végül
önmaguknak is megadták a törvényekkel, szokásokkal és szomszédokkal szemben. A monoteizmus viszont, a
normál-ember tanának ez a merev következménye -, tehát egy normál-istenbe vetett hit, amely istenen kívül már csak
hamis, hazug istenek lehetnek -talán eleddig az emberiség legnagyobb veszedelme volt: innen fenyegette a korai
állandósulás veszélye, amelyet, amennyire ma láthatjuk, a legtöbb egyéb állatfaj már régen elért; mint olyan,
mindegyik hisz egy normál-állatban, fajának ideáljában és a közerkölcsöt már végérvényesen hússá és vérré
lényegítette. A politeizmus alakította ki az ember szabadszelleműségét és szellemi sokoldalúságát: benne van az erő,
hogy egyre új és sajátabb szemmel nézze a világot, és mindig újra és egyre egyénibb módon: ekképp tehát az összes
állat közül csak az ember számára nem léteznek örök láthatárok és perspektívák.

144
Vallásháborúk. - A tömegek által megtett legnagyobb előrehaladás mostanáig a vallásháború volt: mert bizonyítja,
hogy a tömegek már bizonyos tisztelettel közelednek fogalmak felé. Vallásháborúk akkor robbantak ki, ha már a
szekták közötti finomabb nézeteltérések kifinomították a közgondolkodást, ha már a csőcselék is finomkodik és
fontosnak tart apró-cseprő dolgokat, sőt lehetségesnek tartja, hogy a „lélek örök üdvössége" a fogalmak apró
különbségein múlik.

145
A vegetáriánusokra leselkedő veszély. - A túlzott rizsfogyasztás az ópium és egyéb narkotikus szerek alkalmazására
ösztönöz, ugyanúgy, ahogy a túlzott burgonyafogyasztás a pálinka élvezetére: - finomabb utóhatása azonban
narkotikus hatású gondolkodásmódra ösztönöz és érzelmekre indít. Ezzel összevág, hogy a narkotikus
gondolkodásmódok terjesztői, mint a hindu „doktorok", éppen azokat a diétákat dicsőítik és szeretnék a tömegek
törvényévé tenni, amelyek tisztán vegetáriánusok: pontosan így provokálják és fokozzák azt a szükségletet, amelyet
ők képesek kielégíteni.

146
Német remények. - Ne feledjük, hogy a népek nevei eredetileg csúfnevek voltak. A tatárok neve például „kutyát"
jelent: a kínaiak keresztelték el őket így. A „németek" (Deutschen) szó eredetileg „pogányokat" jelentett; megtérésük
után a gótok nevezték így a nagy tömegű, meg nem keresztelt rokonságot a Septuaginta görög szövegének
fordítására utalva, amelyben a pogányokat „a népek" névvel jelölik; nézzünk utána Ulfilasnál. - Még mindig
lehetséges volna, hogy a németek régi csúfnevükből utólag megtisztelő nevet csináljanak, ha Európa első nem
keresztény népévé lennének: Schopenhauer érdemükként említette, hogy erre nagymértékben alkalmasak. Ekképp
teljesedne be Luther műve, aki arra oktatta őket, hogy legyenek Róma-ellenesek, mondván: „Itt állok! Én nem
tehetek más-ként!"-

147
Kérdés és válasz. - Mit vesznek át ma elsőként a vad népek Európától? A pálinkát és a kereszténységet, ezeket a
európai narkotikumokat. - És mitől mennek tönkre a leggyorsabban? -Az európai narkotikumoktól.

148
Ahol a reformációk keletkeznek. - A nagy egyházromlás idején éppen Németországban volt az egyház a legkevésbé
romlott: ezért keletkezett itt a reformáció, annak jeleként, hogy már a romlás kezdetét is elviselhetetlennek érezték.
Viszonylag egyetlen nép sem volt keresztényibb, mint a német Luther idejében: a németség keresztény kultúrája
éppen arra a pontra jutott, hogy ezer árnyalatú, pompás virágot bontson - már csak .egyetlen éjszaka hiányzott hozzá;
ám akkor tört ki a mindent elpusztító vihar.

149
A reformációk kudarca. - Hogy a görögöknek már az aránylag korai időkben is magasrendű kultúrájuk volt, abból is
kitűnik, hogy több alkalommal kudarcba fulladtak az új görög vallások alapítását célzó kísérletek; ez arra a tényre
mutat rá, hogy Görögországban már korán nagyon sok különféle egyéniség létezhetett, akiknek különféle
szükségleteit nem lehetett a hit és a remény egyetlen fajta receptjével kielégíteni. Püthagorasz és Platón, sőt talán
Empedoklész is, valamint jóval előttük az orphikus látnokok mind új vallásokat igyekeztek alapítani; az elsőként
említett kettő annyira kifejezetten vallásalapító lélek és tehetség volt, hogy kudarcukon nem tudunk eléggé csodál-
kozni: de csupán szektákat hoztak létre. Mindahányszor egy egész nép megreformálása megbukik és csak szekták
alakulnak ki, arra következtethetünk, hogy a nép már nagyon sokféle önmagában és igyekszik szabadulni a durva
csordaösztöntől, valamint a szokás erkölcsiségétől: jellemzően ingadozó állapot ez, amelyet a romló erkölcsök és a
korrupció állapotaként szoktak pocskondiázni: holott mindez inkább a tojás érlelődését és a tojáshéj széttöredezését
jelenti. Luther reformációjának sikere északon annak a jele, hogy észak elmaradott volt Európa déli részéhez képest,
és hogy északon az igények meglehetősen egyöntetűek és színtelenek voltak: és Európa egyáltalán nem
keresztényesedett volna el, ha a dél régi világa az apránként benyomuló barbár germán vérkeveredés hatására nem
barbarizálódott volna, végül elveszítve kulturális fölényét. Minél általánosabb és abszolútabb módon fejtheti ki
hatását az egyén, vagy az egyéni gondolkodás, minden bizonnyal annál egyöntetűbb és alantasabb a tömeg, amelyre
hatást gyakorol; míg ellentétes törekvések belső ellentétes igényekről árulkodnak, amelyek a kielégülés és az
érvényesülés irányába tartanak. És megfordítva: mindig magas kulturális színvonalra következtethetünk, ha hatalmas
és uralomvágyó természetű emberek csak csekély és szektás hatást váltanak ki: ez érvényes az egyes művészetekre
és a megismerés területére is. Ahol valaki uralkodik, ott tömegek vannak: ahol tömegek vannak, ott eleven a
rabszolgaság igénye. Ahol rabszolgaság van, ott csak kevés egyéniség található, akikkel szemben ott a csordaösztön
és a lelkiismeret.
150
A szentek kritikája. - Vajon ha valaki erényre akar szert tenni, mindjárt a legbrutálisabb formában kell azt
birtokolnia? -ahogy a keresztény szentek akarták és ahogy szükségük is volt rá; keresztény szentként csak azzal a
gondolattal tudták elviselni az életet, hogy erényeik puszta látványára mindenkit megragad az önmegvetés. Ám én
brutálisnak tartom azt az erényt, amelyiknek ilyen hatása van.

151
A vallás eredetéről. - Nem a metafizikai szükséglet a vallások eredete, miként azt Schopenhauer szeretné, hanem ez
a vallások kései leszármazottja csupán. A vallásos gondolatok uralma hatására hozzászoktunk egy másik világ
(mögöttes világ, alvilág, felsőbb világ, túlvilág) képzetéhez, mégpedig oly mértékben, hogy a vallásos
elragadtatottság megszűntével nyugtalanító űrt érzünk, nélkülözünk - és ebből a kellemetlen érzésből születik meg
ismét egy „más világ", de ez már csak metafizikai és nem vallási. Ám ami az ősidőkben egy „más világ" létének
elfogadására indította az embereket, az nem ösztön volt vagy szükséglet, hanem bizonyos természeti jelenségek téves
értelmezése, tehát értelmi zavar.

152
A legnagyobb változás. - Az összes dolog megvilágítása és színe megváltozott! Már nem egészen értjük, miképp
fogták föl a régi emberek a legközelebbi és leggyakoribb dolgokat - például a nappalt és az ébrenlétet: az ébrenlét
más fényt kapott azáltal, hogy a régiek hittek az álmokban. Ugyanígy az egész élet a halál visszfényében és
jelentésével: a mi „halálunk" egészen másfajta halál. Minden élmény másként fénylett, mert egy isten világossága
ragyogta be; ugyancsak mások voltak az elhatározások és a távolabbi jövő kilátásai: mert voltak jóslatok, titkos
utalások és hittek a jövendölésben. Az „igazságot" másként élték át, mert hajdan az eszelős is lehetett az igazság szó-
csöve - amitől mi elborzadunk vagy amin jót nevetünk. Minden jogtalanság másként hatott az érzelemre, mert isteni
megtorlástól féltek, nem csupán a polgári büntetéstől és megbecstelenítéstől. Milyen volt az öröm akkoriban, amikor
hittek az ördögben és a kísértőben? Milyen volt a szenvedély, amikor démonok ólálkodtak a közelben? Milyen a
filozófia, amikor a kételyt a legfélelmetesebb bűnnek tekintették, szentségtörésnek az örök szeretettel szemben,
bizalmatlanságnak mindennel szemben, ami jó, nemes, tiszta és irgalmas? - Mi újjászíneztük a dolgokat, állandóan
átfestjük őket - de mire is lehetnénk mi képesek az öreg mester, mármint a régi emberiség színpompájához
hasonlítva.

153
Homo poéta (A költői ember - A ford.). - „Én, aki saját kezemmel alkottam meg a tragédiák e tragédiáját,
amennyiben tényleg elkészült; én, aki saját kezűleg csomóztam a morál kötelét a létezésbe, mégpedig olyan erősen,
hogy csak egy isten tudná kibontani - hiszen Horatius így kívánja! -, én magam öltem meg valamennyi istent a
negyedik felvonásban - a morál sugallatára! Miről szóljon akkor az ötödik? Honnan vegyem a tragikus megoldást? -
Nem kellene-e inkább komikus végkifejleten gondolkodnom?"

154
Az élet különféle veszedelmei. - Fogalmatok sincs, mi az, amit átéltek, részeg gyanánt botorkáltok át az életen,
időnként legurulva egy-egy lépcsőn. De a részegségeteknek köszönhetően tagjaitok nem törnek össze: izmaitok
petyhüdtek, fejetek túl tompa, ezért nem érzitek a lépcső köveit olyan keménynek, mint mi! Számunkra az élet
nagyobb veszélyt jelent: üvegből vagyunk - jaj nekünk, a legcsekélyebb ütközésre is! És minden elveszett, ha
elesünk!

155
Ami hiányzik nekünk. - Szeretjük a nagy természetet és mi fedeztük föl; ennek az az oka, hogy a fejünkből
hiányoznak a nagy emberek. A görögöknél fordítva áll a helyzet: természetérzékük teljesen más, mint a miénk.

156
A leghatásosabb ember. - Ha egy ember egész korával szembeszáll, úgymond feltartóztatja a kapunál és mindenről
elszámoltatja - kell, hogy hatása és befolyása legyen! Hogy akarja-e, az már mindegy; a lényeg, hogy képes erre.

157
Mentiri (Hazudni, kitalálni valamit - A ford.). - Vigyázzatok! -épp gondolkodik: mindjárt elhangzik egy hazugság! A
kultúra e fokát egész népek érték el. Gondoljuk csak meg, mit fejeztek ki a rómaiak a mentiri igével!

158
Kényelmetlen tulajdonság. - Kényelmetlen tulajdonság, ha valaki minden dolgot mélynek érez: ettől aztán az illető
állandóan erőlteti a szemét és a végén többet lát, mint amennyit szeretett volna.
159
Minden erénynek megvan a maga ideje. - Aki most hajlíthatatlan, annak a becsületesség gyakorta okoz
lelkifurdalást; mert a hajlíthatatlanság más korszak erénye, mint a becsületesség.

160
Az erényekhez való viszony. - Lehetünk méltóság nélküliek egy erényhez és hízelkedők.

161
Az idő szerelmeseihez. - A kiugrott pap és a szabadon bocsátott rab állandóan keresi a felöltendő arckifejezést: múlt
nélküli arcot akarnak maguknak. - De láttatok-e már olyan embereket, akik tudják, hogy a jövő tükröződik arcukon
és akik olyan udvariasak veletek, ti „idő" szerelmesei, hogy jövő nélküli arcot vágnak?

162
Egoizmus. - Az egoizmus a lélek perspektivikus törvénye, amely a közeli dolgokat nagynak és súlyosnak mutatja:
távolodva a dolgok veszítenek nagyságukból és súlyukból.

163
Egy nagy győzelem után. - A nagy győzelemben az a legjobb, hogy eloszlatja a győztesnek a vereségtói való
félelmét. „Most már miért is ne veszíthetnék egyszer? - mondja magában: Igazán megengedhetem magamnak."

164
A nyugalom kedvelői. - A nyugalomra vágyó szellemeket arról a sok sötét tárgyról ismerem fel, amelyet
fölhalmoznak maguk körül: aki aludni akar, elsötétíti szobáját, vagy bemászik egy barlangba. - Intelem azoknak,
akik többnyire nem tudják, tulajdonképpen mit is keresnek, de szeretnék tudni!

165
A lemondás emberének boldogságáról. - Aki határozottan és hosszú időre lemond valamiről, az, ha véletlenül
megint összeakad azzal a dologgal, amelyről lemondott, tévesen szinte azt hiszi, hogy felfedezte - és mennyire örül
minden felfedező! Legyünk okosabbak a kígyóknál, amelyek túl sokáig maradnak egyazon tűző napon!

166
Mindig a saját társaságunkban vagyunk. - A természetben és a társadalomban, ami csak rokon velem, mind beszél
hozzám, dicsér, ösztönöz, vigasztal - a többit meg sem hallom vagy azonnal elfelejtem. Mindig megmaradunk a saját
társaságunkban.

167
Mizantrópia és szeretet. - Csak akkor mondjuk, hogy torkig vagyunk az emberekkel, ha már nem tudjuk őket
megemészteni, mikor pedig tele van velük a begyünk. A mizantrópia csupán egy túlságosan torkos emberszeretet,
„emberevés" következménye - de hát ki mondta neked, Hamlet hercegem, hogy úgy nyeld az embereket, akár az
osztrigákat?

168
Egy betegről. - „Rosszul néz ki!" - Mi baja? - „Szenved a vágytól, hogy dicsérjék és e vágyát nem képes
kielégíteni." - Érthetetlen! Mindenki ünnepli és nemcsak hogy a tenyerükön hordják, hanem állandóan ajkukon is
felcsendül a neve! - „Igen, csakhogy rossz a hallása a dicsérethez. Ha egy barátja dicséri, úgy hallja, mintha önmagát
dicsérné ez a barát, ha ellensége, akkor mintha maga ez az ellenség szeretne dicséretben részesülni; végül pedig, ha
valaki közömbös személy dicsőíti - ilyen egyébként nem sok van, hiszen olyan híres! - akkor emberünk azon
sértődik meg, hogy az illető nem akar se barátja, sem pedig ellensége lenni; azt szokta mondogatni: 'Miért érdekelne
az, aki velem szemben a tárgyilagost próbálja játszani?"

169
Nyílt ellenségek. - Az ellenséggel szemben állva bátornak lenni - az egy dolog: ám attól még lehet gyáva vagy
határozatlan, zavaros fejű az illető. Napóleon szerint például a „legbátrabb ember", akit csak ismert, Murát volt -
amiből kiviláglik, hogy bizonyos emberek számára nélkülözhetetlenek a nyílt ellenségek, amennyiben az ő
erényükhöz, férfiasságukhoz és vidámságukhoz kell felemelkedniük.

170
A tömeggel. - Mostanáig csak sodródott az árral és dicsőítette a tömeget: ám egy napon majd az ellensége lesz! Mert
abban a hitben követi, hogy a saját lustasága megtalálja majd a számítását: még nem vette észre, hogy a tömeg nem
elég lusta neki! hogy a tömeg mindig előre tolong! hogy senkinek sem engedi meg, hogy megálljon! - Pedig ő
annyira szívesen áll meg!

171
Dicsőség. - A dicsőség akkor születik, amikor sok ember egyvalaki iránt érzett hálája minden szemérmet félredob.

172
Az ízlésrontó. - A.: „Úgy hírlik, rontod a közízlést!" B.: „így van! Mindenkinek a saját pártja iránti kedvét, ízlését
rontom - ezt aztán egyetlen párt sem bocsátja meg nekem."

173
Mélynek Unni és mélynek látszani. - Aki mélynek gondolja magát, átlátszó világosságra törekszik; aki a tömeg
szemében akar mélynek látszani, sötétségre törekszik. Mert a tömeg mindent mélynek lát, aminek nem látszik az
alja: annyira fél, és oly kevéssé szívesen megy vízbe.

174
Kívülálló. - A parlamentarizmus, vagyis az a nyilvános engedély, hogy öt politikai alapvélemény között lehessen
választani, nagyon sok olyan embernek hízeleg, aki függetlennek és egyéninek akar látszani és szívesen harcolna a
nézeteiért. Végtére is azonban közömbös, hogy a csordára egy nézetet erőszakolnak rá, vagy öt közül választhat. -
Aki az öt alapvető véleménytől eltér, és kívül áll, mindig az egész csordával találja magát szemben.

175
Az ékesszólásról. - Kinek a birtokában volt mostanáig a legmeggyőzőbb ékesszólás? A dobpergésében: és ameddig
ez a királyok hatalmában lesz, addig ők lesznek a legjobb szónokok és a nép szemében leghatásosabb agitátorok.

176
Együttérzés. - Szegény uralkodó hercegek! Mostanában valamennyi joguk észrevétlenül változik igénnyé és az igény
hamarosan úgy hangzik, mint valami követelés! Ha csak azt mondják, hogy „mi" vagy „a népem", máris gúnyosan
vigyorog rajtuk a vén, gonosz Európa. Bizony, a modern világ szertartásmestere velük ugyan nemigen bánna
szertartásosan; talán még ki is jelentené: „Les souverains rangent aux parvenus." (Az uralkodók a fölkapaszkodott
újgazdagok után következnek. -A ford.)

177
A „neveléstudományhoz". - Németországban az értékes ember az egyik jelentős nevelési eszközzel nem rendelkezik:
az értékes ember nevetésével: az ilyen ember Németországban nem nevet.

178
A morális felvilágosításhoz. - A németeket fel kell szabadítani Mefisztofelészük hatása alól: meg Faustjuk hatása
alól is. Mindkettő morális előítélet a megismerés értéke ellen.
179
Gondolatok. - A gondolatok érzelmeink árnyékai. Mindig sötétebbek, üresebbek, egyszerűbbek érzelmeinknél.

180
A szabad szellemek kedvező korszaka. - A szabad szellemek szabadok a tudománnyal szemben is és azok is
maradnak, ameddig az egyház áll. Ennyiben élik manapság kedvező korszakukat.

181
Követni és megelőzni. - A.: „E kettő közül az egyik mindig megelőzi a másikat, a másik meg mindig követi az előzőt,
ahová csak a sors vezeti őket. És mégis az előbbi uralja a másikat erénye és szelleme révén!" B.: „És mégis? És
mégis? Ezt valaki másnak mondtad, nem nekem, nem nekünk! - Fit secundum regulám. (A szabály szerint történik -
A ford.)

182
A magányban. - Ha valaki egyedül él, nem beszél túl hangosban, nem is ír túl hangosan: mert fél az üres visszhangtól
-Echó nimfa kritikájától. - És a magányban minden hang másként cseng!

183
A legszebb jövő zenéje. - Számomra az első számú muzsikus az lenne, aki csak a legmélyebb boldogság
szomorúságát ismeri és semmi más szomorúságot: ilyen eleddig nem született.

184
Igazság. - Inkább hagyom meglopni magam, semmint madárijesztők vegyenek körül. És ez minden körülmények
között ízlés kérdése csupán - semmi egyéb!

185
Szegény. - Ő szegény ma: de nem azért, mert mindent elvettek tőle, hanem mert mindent eldobott - de hát mit számít
ez neki? Megszokta, hogy majd csak talál valamit. - Csak a szegények értik félre önkéntes szegénységét.

186
Rossz lelkiismeret. - Csak derék és rendes dolgokat művel mostanában - és mégis rossz a lelkiismerete. Mert az ő
feladata pontosan a rendkívüli.

187
Sértő hangnem az előadásmódban. - Ez a művész azzal sért meg engem, ahogyan ötleteit, nagyon jó ötleteit előadja:
olyan nyomatékosan szól, a rábeszélés annyi durva műfogását használja, mintha a csőcseléknek beszélne.
Valahányszor időt áldozunk művészetének, kisvártatva úgy érezzük, „rossz társaságba" kerültünk.

188
Munka. - Manapság még a leglustább emberhez is milyen közel áll a munka és a munkás! £ szavak királyi
udvariassága: „mindannyian munkások vagyunk!" XIV. Lajos király udvarában még cinizmus és arcátlanság lett
volna.

189
A gondolkodó. - Ő gondolkodó: vagyis ért hozzá, hogy egyszerűbbnek lássa a dolgokat, mint amilyenek.

190
Azok ellen, akik dicsérnek. - A.: „Az embert csak a hozzá hasonlóak dicsérik!" B.: „Igen! És aki dicsér téged, azt
mondja: te hasonló vagy hozzám!"

191
Bizonyos védelem ellen. - A legalattomosabb módon úgy ártunk egy ügynek, ha szándékosan hibás érvekkel
védelmezzük.

192
A jó szándékú emberek. - Mi különbözteti meg a jó szándékú embereket, akiknek már az arcáról is szinte sugárzik a
jóindulat, a közönséges emberektől? Jól érzik magukat minden újdonsült ismerős társaságában, és hamar
beleszeretnek; jót akarnak neki; első ítéletük „tetszik nekem". A sorrend náluk a következő: a kisajátítás vágya (a
másik személy értékével keveset törődnek), gyors kisajátítás, a birtoklás öröme és cselekvés a birtokba vett személy
javára.

193
Kant tréfája. - Kant az „egész világ" számára meghökkentő módon akarta bizonyítani, hogy az „egész világnak"
igaza van - így festett e lélek titkos tréfája. A tudósok ellen írt, a népi előítéletek érdekében, de a tudósoknak, nem
pedig a népnek.

194
A „nyíltszívű". -Az az ember valószínűleg mindig előttünk elhallgatott okokból cselekszik, mivel mindig szinte tálcán
hordozza cselekvésének okait, készen arra, hogy az orrunk alá tartsa őket.

195
Nevetnivaló! - Nézzétek! Nézzétek csak! Az az ember elmenekül a többiek elől -: ők azonban követik, mivel előttük
fut - a csorda már csak ilyen!

196
Hallásunk határai. - Csak azokat a kérdéseket halljuk meg, amelyekre képesek vagyunk választ találni.
197
Tehát vigyázat! - Semmi sincs, amit szívesebben osztanánk meg másokkal, mint a hallgatás pecsétjét - azzal együtt,
ami alatta van.

198
A büszke ember bosszúsága. - A büszke embert még azok is bosszantják, akik őt előbbre viszik: haraggal tekint
kocsijának lovaira.

199
Bőkezűség. - A gazdag embernél a bőkezűség gyakorta bizonyos félénkség csupán.

200
Nevetni. - Nevetni annyit tesz: kárörvendőnek lenni, de jó lelkiismerettel.

201
Helyeslés. - A helyeslésben mindig van valamiféle lárma: még abban is, amivel önmagunknak tartozunk.

202
Tékozló. - Még nem olyan szegény, mint az a gazdag, aki már egyszer minden kincsét átszámolta - a tékozló
természet esztelenségével tékozolja szellemét.

203
Hic niger est (Fekete lélek - A ford.). - Általában nincsenek gondolatai - de kivételképpen rossz gondolatai támadnak.

204
A koldusok és az udvariasság. - „Az ember nem udvariatlan, ha kődarabbal kopogtat az ajtón, amelyről hiányzik a
csengő" -így gondolják a koldusok és minden szűkölködő; de senki sem ad nekik igazat.

205
Igény. - Az igény a keletkezés okának számít: valójában azonban gyakorta csak a létrehozott dolog okozata.
206
Esőben. - Esik, és a szegény emberekre gondolok, akik összezsúfolódnak sokféle gondjukkal és ezek palástolásában
oly gyakorlatlanok, tehát mindegyik kész rá, hogy megbántsa a másikat és megszerezze magának a jó közérzet
szánalmas érzését még ebben a rossz időben is. - Ez, és csak ez a szegények szegénysége!

207
Az irigy. -Ez az ember irigy - nem szabad neki gyermekeket kívánni; csak irigy lesz rájuk, mert ő már nem lehet
többé gyermek.

208
Nagy ember! - Abból, hogy valaki „nagy ember" még nem következtethetünk arra, hogy meglett férfi; talán csak egy
fiú, vagy az összes életkor kaméleonja, esetleg amolyan kis hisztériás boszorka.

209
Okaink kérdezésének egy módjáról. - Létezik okaink kérdezésének olyan módja, amely nemcsak ahhoz segít hozzá
minket, hogy legjobb okainkat is elfelejtsük, hanem felébreszti bennünk a dacot és ellenszenvet mindennemű ok
iránt - nagyon butító kérdésfeltevési mód ez, általában zsarnoki emberek műfogása!

210
A szorgalom mérséklése. - Ne igyekezzünk túlszárnyalni apánk szorgalmát - ez beteggé tesz.

211
Titkos ellenségek. - Titkos ellenséget tartani - ez akkora luxus, amelyhez általában még az emelkedett szellemek
moralitása sem elég gazdag.

212
Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. - Szellemének rossz a modora: kapkod és valósággal reszket a
türelmetlenségtől: ekképp alig gyanítjuk, milyen beláthatatlanul hatalmas lélekben lakozik.
213
A boldogság útja. ~ Egy bölcs megkérdezte egy bolondtól, melyik a boldogság útja. A másik készséggel válaszolt,
mint akitől a legközelebbi városhoz vezető utat kérdezték: „Csodáld önmagadat és élj az utcán!" „No várj csak -
kiáltott föl a bölcs -, túl sokat kívánsz, elég, ha csak csodáljuk önmagunkat!" A bolond így válaszolt: „De hát állandó
megvetés nélkül hogyan lehetséges az állandó csodálat?"

214
A hit boldoggá tesz. - Az erény csak azokat teszi boldoggá és azoknak szerez bizonyos üdvöt, akik hisznek is
erényükben -nem pedig azokat a finomabb lelkeket, akiknek az erénye abban áll, hogy mélységesen bizalmatlanok
önmagukkal és minden erénnyel szemben. Végső soron itt is „a hit tesz boldoggá!" - és jól jegyezzük meg, nem az
erény!

215
Ideál és anyag. - Nemes ideál lebeg a szemed előtt: ám te magad elég nemes kőből vagy-e ahhoz, hogy ilyen
istenképmást lehessen faragni belőled? Enélkül pedig - egész munkád nem barbár szobrászat csupán? Ideálod
káromlása?

216
Veszély a hangban. - Ha valakinek túl erős a hangja, csaknem képtelen rá, hogy finoman gondolkodjék.

217
Ok és okozat. - Az okozat előtt más okokban hiszünk, mint az okozat után.

218
Ellenszenvem. - Nem szeretem azokat az embereket, akiknek valósággal föl kell robbanniuk, mint valami bombának,
ha valamilyen hatást akarnak elérni és akiknek a közelében az ember mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy
hirtelen elveszíti a hallását - sőt annál többet is.

219
A büntetés célja. - A büntetés célja, hogy megjavítsa azt az embert aki büntet, - ez a büntetés védelmezőinek végső
mentsvára.

220
Áldozat. - ki áldozatról és áldozat bemutatásáról az áldozati állatok másként gondolkodnak, mint a nézők: de még
sohasem engedték szóhoz jutni őket.

221
Kímélet. - Apák és fiúk sokkal jobban kímélik egymást, mint anyák és lányok.

222
A költő és a hazug. - A költő tejtestvérét látja a hazugban, aki elől ő itta el a tejet; ezért maradt alultáplált az utóbbi és
még addig sem jutott el, hogy jó lelkiismeretre tegyen szert.

223
Az érzékek helynökisége. - „A szemek azért is vannak, hogy halljunk", mondta egy öreg gyóntató pap, aki
megsüketült; „és a vakok között az a király, akinek a leghosszabb a füle".

224
Az állatok kritikája. - Attól tartok, az állatok magukhoz hasonló lénynek tekintik az embert, aki a lehető
legveszedelmesebb módon elveszítette egészséges, állati értelmét, - úgy tekintik, mint tébolyodott állatot, nevető
állatot, síró állatot, boldogtalan állatot.

225
A természetes emberek. - „Mindig a gonosznak volt nagyobb hatása! Márpedig a természet gonosz! Tehát legyünk
természetesek!" - titkon így gondolkodnak az emberiség nagy hatásvadászai, akiket túl gyakran soroltak a nagy
emberek közé.

226
A bizalmatlanok és a stílus. - A legerősebb dolgokat mondjuk egyszerűen, föltéve, hogy olyan emberek vannak
körülöttünk, akik hisznek erőnkben: az efféle környezet „egyszerű stílusra" nevel. A bizalmatlanok indulatosan
beszélnek; a bizalmatlanok indulatossá tesznek.

227
Rossz következtetés, elhibázott hálóvetés. - Az a férfi nem tud uralkodni magán és ebből a nő azt a következtetést
vonja le, hogy könnyű lesz uralkodni rajta és kiveti rá a hálóját; - szegény asszony, rövidesen a férfi rabszolganője
lesz.

228
A közvetítők ellen. - Aki két eltökélt gondolkodó között közvetíteni akar, azt középszerűnek jellemzik; nincs szeme
arra, hogy észrevegye, ami egyszeri; a rossz szemre jellemző, hogy mindenütt azonosságokat és hasonlóságokat lát.

229
Dac és hűség. - Dacból tart ki egy ügy mellett, amelyen keresztüllátott - de e kitartást „hűségnek" nevezi.

230
A diszkréció hiánya. - Egész lényében nincs semmi meggyőző -ennek pedig az lehet az oka, hogy soha egyetlen jó
cselekedetét sem hallgatta el.

231
Az „alapos" emberek. - Akik lassúak a megismerésben, úgy vélik, hogy a lassúság a megismeréshez tartozik.

232
Almok. - Az ember egyáltalán nem álmodik, vagy ha igen, akkor érdekes dolgokat. Meg kell tanulnunk ugyanígy
virrasztani - vagy sehogy, vagy érdekesen.

233
A legveszélyesebb szempont. - Amit most teszek vagy nem teszek, minden eljövendő dolog számára pontosan olyan
fontos, mint a múlt legnagyobb eseménye: a hatásnak ebben a rendkívül tág perspektívájában minden cselekedet
egyformán nagy vagy kicsi.

234
Egy zenész vigasztaló szavai. - „Életed nem ver visszhangot az emberek fülében: őszerintük néma életet élsz és
rejtve marad előttük minden melodikus finomság és a hangok egymásutánjának és egymáselőttiségének minden
könnyed feloldása. Igaz: nem az út közepén jössz a katonazene hangos csinnadrattájával - ám ezért e jó emberek még
nem mondhatják, hogy az életedből hiányzik a zenei mozgalmasság. Akinek füle van, hallja."

235
Szellem és jellem. - Néhányan jellemként érnek el életük csúcspontjára, szellemük azonban elmarad e magasságtól -
míg mások éppen fordítva.

236
A tömegre hatni. - Nem kell-e önmaga színészének lenni annak az embernek, aki a tömegre akar hatni? Nem kell-e
önmagát már szinte groteszkül érthető módon átformálnia, egész személyét és ügyét e durva leegyszerűsítésben
előadnia?

237
Az udvarias ember. - „Olyan udvarias!" - Igen, mindig van nála egy darab csokoládé a Cerberus számára és olyan
félénk, hogy mindenkit Cerberusnak néz, téged is meg engem is - ebben áll az „udvariassága".

238
Irigység nélkül. - Nincs benne irigység, de ez nála nem érdem; mert olyan országot akar meghódítani, amelyet eddig
még senki sem szállt meg, sőt még csak nem is igen látott.

239
Az örömtelen ember. - Egyetlen egy örömtelen ember is képes arra, hogy az egész házban tartós rosszkedvet és
állandó le-hangoltságot okozzon; és valóságos csodának kell történnie ahhoz, hogy ilyen ember ne legyen a házban! -
A boldogság távolról sem ilyen ragályos betegség - ennek mi lehet az oka?
240
A tengernél. - Nem építenék magamnak házat (és egyenesen a boldogságomhoz tartozik, hogy ne legyek
háztulajdonos!). De ha házat kellene építenem, akkor bizonyos rómaiakhoz hasonlóan, egészen a tengerig építeném a
házat - lehet, hogy van néhány közös vonásom ezzel a szép szörnyeteggel.

241
Mű és művész. - E művész becsvágyó és semmi több: végső soron műve nagyítóüveg csupán, amelyet mindenkinek
felkínál, aki csak feléje fordul.

242
Suum cuique (Mindenkinek a magáét - Aford.). - Bármilyen nagy is a tudásszomjam, semmi egyebet nem tudok
kivenni a dolgokból, csak ami már egyébként is az enyém - míg a más tulajdona a dolgokban marad. Hogyan lehet az
ember tolvaj vagy rabló?!

243
A Jó" és „rossz" eredetéről. -Javulást csak az képes kitalálni, aki át tudja érezni: „Ez nem jó".

244
Gondolatok és szavak. - Még saját gondolatainkat sem tudjuk szavakban teljesen visszaadni.

245
Dicséret a választásban. - A művész kiválasztja anyagát: nála ez a dicséret módja.

246
Matematika. - A matematika finomságát és szigorát minden tudományba be akarjuk csempészni, amennyire csak
lehetséges; nem abban a hitben, hogy ezen az úton majd megismerjük a dolgokat, hanem azért, hogy emberi viszonyt
létesítsünk a dolgokkal. A matematika az általános és végső emberi megismerés eszköze csupán.

247
Megszokás. - Minden megszokás elmésebbé teszi kezünket, de kevésbé kezessé elménket.

248
Könyvek. - Mit ér az a könyv, amely nem emel bennünket még az összes könyv fölé sem?

249
A megismerő ember sóhaja. - „Ó, átkozott mohóságom! E lélekben nem lakik önzetlenség - inkább egy mindenre
sóvárgó Én, amely sok egyén szemével szeretne úgy látni, mintha csak a saját szemével látna, kezével úgy szeretne
fogni, mintha csak a sajátjával fogna, - ez az Én visszahozná az egész múltat, semmit sem akarván elveszíteni abból,
ami egyáltalán hozzá tartozhat! Ó, a mohóságomnak ez az átkozott lángolása! Ó, bárcsak újjászülethetnék száz meg
száz lényben!" - Aki e sóhajt nem ismeri tapasztalatból, az nem ismeri a megismerő ember szenvedélyét sem.

250
Bún. - Jóllehet a boszorkányok legéleseszűbb bírái, sőt maguk a boszorkányok is meg voltak győződve a
boszorkányság bűnének létezéséről, a bűn nem létezett. Minden bűnnel így áll a helyzet.

251
Félreismert szenvedők. - A nagyszerű jellemek máshogy szenvednek, mint ahogy tisztelőik elképzelik: a
legkeményebben néhány gonosz pillanat alantas, kicsinyes felindulásától szenvednek, vagyis a tulajdon
nagyszerűségükben való kételkedéstől - nem pedig az áldozattól és a vértanúságtól, amelyet feladatuk megkövetel
tőlük. Amíg Prométheusz együtt érez az emberekkel és föláldozza magát értük, boldog és nagy önmagában; de
amikor irigykedik Zeuszra és a halandók hódolatára - akkor szenved.

252
Inkább adósnak maradni. - „Inkább adósnak maradni, mint olyan pénzzel fizetni, amelyen nincs rajta a képmásunk!"
- függetlenségünk kívánja így.

253
Mindig otthon. - Egy nap elérjük célunkat - és büszkén mutatunk rá a tényre, hogy milyen hosszú utat tettünk meg
érte. Valójában észre sem vettük, hogy utaztunk. Ám éppen azáltal jutottunk olyan messzire, hogy minden egyes
megálláskor azt képzeltük: otthon vagyunk.

254
A zavar ellen. - Aki mindig erősen elfoglalja magát, sohasem jön zavarba.

255
Utánzók. - A.: „Hogyan? Te nem akarod, hogy utánozzanak?" B.: „Nem akarom, hogy utánam csináljanak valamit;
azt akarom, hogy mindenki magától állítsa példának önmaga elé: amit én csinálok." - A.: „Tehát -?"

256
Bőrösség. - A mélység embere akkor boldog, ha a repülőhalakra hasonlíthat, míg a hullámok taraján való siklást
élvezi; a dolgokban azt tartják a legtöbbre - hogy van felszínük, vagyis a bőrösségüket - sit venia verbo (engedtessék
meg nekem e kifejezés, bocsánat a szóért - A ford.).

257
Tapasztalatból. - Néhányan nem tudják, milyen gazdagok, egészen addig a napig, míg meg nem tudják, milyen
gazdag emberek lopnak tőlük.

258
A véletlen tagadói. - Egyetlen győztes sem hisz a véletlenben.

259
A Paradicsomból. - ,Jó és Rossz Isten előítéletei" - szólt a kígyó.

260
Egyszeregy. - Egy mindig téved; de kettővel elkezdődik az igazság. - Egy nem tud bizonyítani, de kettőt már nem
lehet megcáfolni.

261
Eredetiség. - Mi az eredetiség? Látni valamit, aminek még nincs neve, amit még nem lehet megnevezni, jóllehet
mindenkinek egyformán a szeme előtt van. Általában jellemző az emberekre, hogy valamely dolog neve teszi
láthatóvá magát a dolgot. - Többnyire az eredeti emberek adtak nevet is a dolgoknak.

262
Sub specie aeterni (Az örökkévalóság jegyében - A ford.). - A.: „Egyre gyorsabban távolodsz az élőktől: hamarosan
törölnek a listáikról!" B.: „Ez az egyetlen eszköz arra, hogy a holtak előjogában részesüljünk." A.: „Miféle
előjogban?" B.: „Hogy többé ne kelljen meghalni."

263
Hiúság nélkül. - Amikor szeretünk, azt akarjuk, hogy fogyatékosságaink rejtve maradjanak - nem hiúságból, hanem
mert nem akarjuk, hogy a szeretett lény szenvedjen. Igen, a szerelmes ember Istennek szeretne látszani - és ennek
sem a hiúság az alapja.

264
Amit teszünk. - Amit teszünk, soha nem értik meg, mindig csak dicsérik vagy szidják.

265
Végső szkepszis. - Végső soron mik az ember igazságai? - Az ember megcáfolhatatlan tévedései.

266
Ahol a kegyetlenség szükséges. - Akiben nagyság él, az kegyetlen másodlagos erényeivel és megfontolásaival
szemben.

267
Ha nagy célunk van. - Ha nagy célunk van, akkor ez az igazságosság fölé is helyez bennünket, nem csupán tetteink
és bíráink fölé.
268
Mi tesz hősiessé? - Ha elébe megyünk és nekimegyünk legnagyobb szenvedéseinknek és legnagyobb
reményeinknek.

269
Miben hiszel? - Abban, hogy minden dolgok súlyát újból meg kell határozni.

270
Mit mond lelkiismereted? - „Légy, aki vagy!"

271
Miben rejlik a legnagyobb veszély?-Az együttérzésben.

272
Mit szeretsz másokban? - Saját reményeimet.

273
Kit nevezel hitványnak? - Azt, aki mindig a megszégyenítésre törekszik.

274
Mi számodra a legemberibb dolog? - Megkímélni a szégyentől valakit.

275
Mi a kivívott szabadság pecsétje? - Ha már nem szégyelljük magunkat önmagunk előtt.
NEGYEDIK KÖNYV

Sanctus Januarius Te, akinek lándzsa-lángja olvasztja lelkem jegét, s lelkem tovazúgva látja reményei tengerét:
egészségben, ragyogásban szabadságot adni tudsz -így dicsérem szép csodádat, te szent Januarius!
Hajnal Gábor
Genova, 1882. január
276
Az új évhez. - Még élek, még gondolkodom: még élnem kell, mivel még gondolkodnom kell. Sum, ergo cogito:
cogito, ergo sum. (Vagyok, tehát gondolkodom: gondolkodom, tehát vagyok - A ford.) Ma mindenki megengedheti
magának, hogy kimondja kívánságát, legkedvesebb gondolatait: nos hát, én is ki akarom mondani, amit ma
önmagamtól önmagamnak kívánnék, meg azt a gondolatot, amely az új évben elsőként villant át a szívemen - amely
gondolat majd egész további életem alapja, kezese és megédesítője legyen! Mindig többet és többet akarok tanulni,
meglátva a dolgokban a szükségszerűséget mint szépséget - így leszek majd egyike azoknak, akik megszépítik a
dolgokat. Ámor fati (a végzet szerelme - A ford.): mostantól kezdve ez az én szerelmem! Nem viselek háborút a rút
ellen. Nem vádolok, még a vádlót sem vádolom. Tagadásom egyedül a félrenézés lesz! És mindent összevetve:
valamikor még szeretnék igent mondani!

277
Személyes gondviselés. - Az életben van egy bizonyos tetőpont: ha ezt elértük, akkor minden szabadságunk ellenére,
valamint azon tény ellenére, hogy a lét szép káoszának nem tulajdonítunk jóságos és ésszerű gondviselő szerepet,
újra a legnagyobb veszélyben forgunk, hogy visszazuhanunk a legkeservesebb szellemi szolgaságba, és kénytelenek
vagyunk a legnehezebb próbát kiállni. A személyes gondviselés gondolata ugyanis ekkor lép föl a lehető
leghatározottabban, leghatásosabb szószólója, a látszat is mellette áll, most, hogy szinte kézzelfoghatóvá vált, hogy
minden, de minden, amihez csak hozzányúlunk, amivel csak találkozunk, állandóan a javunkat szolgálja. Ezután
minden nap és minden óra élete mintha egyebet sem tenne, mint ezt a tételt bizonyítaná; legyen az bár jó idő vagy
rossz idő, egy barát elvesztése, betegség, rágalom, egy levél meg nem érkezése, lábunk kificamodása, egy boltba
vetett pillantás, egy ellenérv, egy könyv fellapozása, egy álom, egy csalás: rögtön vagy hamarosan kiderül, hogy ez
mind, mind azért történt így, mert „nem történhetett máshogy" - teli van mély értelemmel és haszonnal, de csakis
számunkra! Létezik-e veszedelmesebb csábítás Epikurosz isteneinek, e gondtalan ismeretleneknek a megtagadásánál,
hogy aztán ki tudja miféle gondos és kicsinyes istenségben higgyünk, aki minden szál hajat is személyesen ismer
fejünkön, és legszánalmasabb szolgálatunkat is makulátlanul hibátlannak tartja? Nos - én mindazonáltal úgy
gondolom, hagyjuk csak békében az isteneket, meg a szolgálatkész szellemeket, mi magunk pedig érjük be azzal a
feltételezéssel, hogy gyakorlati és elméleti ügyességünk az események értelmezésében és koordinálásában itt érte el a
tetőpontját. Ne tartsuk túlzottan sokra bölcsességünk ezen ujjtechnikáját, ha néha a hangszerünk játéka nyomán fel-
hangzó csodálatos harmónia álmélkodásra is késztet bennünket: soha nem hittük volna, hogy képesek vagyunk
megszólaltatni ilyen tökéletes harmóniát. Valójában időnként játszik velünk valaki - mégpedig a jóságos véletlen: ő
vezeti néha a kezünket és a legbölcsebb gondviselés sem találhatna föl soha szebben hangzó zenét annál, amely
érzéketlen kezünk alól ilyenkor kikerül.

278
A halál gondolata. - Melankolikus boldogságot érzek át utcácskák, kívánságok, hangok zűrzavarában élve életem:
mennyi öröm, türelmetlenség, vágy, az életnek mennyi szomja és mámora születik meg itt nap mint nap! És mégis: e
lármás, élő, életre szomjazó lényekre hamarosan ráköszönt a csend! Mindegyik mögött ott áll árnya, sötét útitársa!
Olyan az egész, mint az utolsó pillanat a kivándorlók hajójának indulása előtt: az embereknek több mondanivalójuk
van egymásnak, mint valaha, az idő egyre sürget, az óceán és sivatagi csöndje türelmetlenül vár az egész hangzavar
mögött - sóvárogva, zsákmányát oly biztosra véve! És mind, mind azt gondolják, hogy az addig megélt élet semmi
vagy csak nagyon kevés, és a közeli jövő lesz minden: ezért van ez az egész fülsiketítő kiabálás, egymás
túlharsogása és tolakodás! Mindegyik első akar lenni ebben a jövőben - és mégis a halál és a halál csöndje e jövendő
egyetlen bizonyossága és egyetlen közös vonása. Milyen különös, hogy ez az egyetlen bizonyosság, az egyeden
közös sors majdnem semmilyen hatással sincs az emberekre és éppen attól vannak a legtávolabb, hogy átéljék a
testvériséget a halállal. Azt azonban örömmel látom, hogy az emberek nem akarják végiggondolni a halál
gondolatát! És szívesen tennék azért valamit, hogy az élet gondolatát százszor átgondolásra méltóbbá tegyem
számukra.

279
Csillag-barátság. - Barátok voltunk és elidegenedtünk egymástól. De jól van ez így és nem akarjuk véka alá rejteni
vagy letagadni, mintha szégyellnünk kellene. Olyanok vagyunk, mint két hajó, amelyek a maguk útját járják, a saját
céljukat követve: utunk keresztezheti egymást és meg is ünnepeljük e találkozást, amint ezt valaha tettük, - és akkor a
derék hajók nyugodtan pihentek egymás mellett ugyanabban a kikötőben, ugyanazon a napfényben, olyan
nyugodtan, mintha már a célnál lennének, mintha egy lett volna céljuk. Ám küldetésünk le-bírhatatlan ereje ismét
külön utakra űzött bennünket, különböző tengerekre, más napfényre és talán sohasem látjuk viszont egymást - vagy
talán látjuk még egymást, csak nem ismerünk egymásra: mert a különféle tengerek és a különböző napsütések
megváltoztattak minket! Felettünk álló törvény, hogy el kellett idegenednünk egymástól: éppen ezáltal leszünk tiszte-
letre méltóbbak egymás szemében. Éppen ezáltal lesz szentebb hajdani barátságunk emléke! Valószínűleg van egy
hatalmas, láthatatlan csillagút, egy kanyar, amelyen annyira különböző útjaink és céljaink egy röpke szakaszon
közösek - emelkedjünk föl e gondolathoz! Ám életünk túlontúl rövid, látásunk túl gyönge, ezért nem lehetnénk
többek ezen emelkedett lehetőség értelmében vett barátoknál. - És ezért szeretnénk hinni csillag-barátságunkban,
még ha a földön ellenségeknek kellene is lennünk.

280
A megismerő ember építészete. - Egy nap már meg kellene érteni, és ez a nap valószínűleg elég közel van, mi
hiányzik mindenekelőtt nagyvárosainkból: csöndes, tágas helyek a gondolkodásra, amelyek hosszú és magas
oszlopcsarnokokkal volnának ellátva rossz idő vagy tűző nap esetére, ahová nem hatol el a kocsik zaja, sem a
kikiáltók lármája és ahol a finom belátás még a papnak is megtiltaná a hangos imádkozást: vagyis oly épületek és
kertek, amelyek egészükben tekintve a gondolkodás és a félrehúzódó élet finomságát fejezik ki. Elmúlt már az az
idő, amikor az egyház birtokolta a gondolkodás monopóliumát, amikor a vita contemplativá-nak (a szemlélődő
életnek -A ford.) előbb vita religiosá-mk (vallásos életnek -Aford.) kellett lennie: és mégis ezt a gondolatot fejezi ki
minden, amit az egyház csak építtetett. Nem tudnám megmondani, hogyan lehetnénk elégedettek építményeivel, még
ha le is számítjuk egyházi rendeltetésüket; ezek az épületek isten házaiként és a túlvilággal való érintkezés
pompázatos helyeiként sokkal patetikusabb és elfogódottabb nyelvet beszélnek annál, semmint hogy mi istentelenek
a saját gondolatainkat ott végiggondolhatnánk. Mi önmagunkat szeretnénk kőbe és növényzetbe átfordítani,
szeretnénk önmagunkban sétálgatni, amikor e csarnokokban és kertekben járkálunk föl s alá.

281
Tudni megtalálni a véget. - Az elsőrendű mestereket arról lehet fölismerni, hogy ők - nagyban és kicsiben egyaránt -
tökéletesen meg tudják találni a véget, akár egy melódia, akár egy gondolat végét, akár egy tragédia vagy történelmi
dráma ötödik felvonását. A másodrendű zenészek java mindig a darab vége felé kezd el nyugtalankodni, nem
ismervén azt a fenséges és derűs szabályszerűséget, amellyel például Portofino hegylánca bukik a tengerbe ott, ahol
a genovai öböl melódiája éneklésének végére ér.

282
A járás. - A szellemnek vannak bizonyos vonásai, amelyek még nagy szellemek esetében is elárulják, hogy az illető
a népből vagy az alsó középosztályból származik - az eszük járása és a gondolatmenetük leplezik le őket; és nem
tudnak járni. így például Napóleon, a saját legnagyobb bosszúságára, nem tudott hercegi és „legitim" módon járni,
olyan alkalmakkor sem, amikor tulajdonképpen képesnek kell rá lenni, mint például koronázási menetben és hasonló
esetekben: ilyenkor is csak egy menetoszlop vezére volt - büszkén, sietősen lépdelt és ezt maga is jól tudta. - Igazán
nevetséges látványt nyújtanak azok az írók, akik a korszak cifra öltözékeit suhogtatják maguk körül: ekképp akarva
elterelni a lábukról a figyelmet.

283
Előkészítő emberek. - Üdvözlök minden olyan jelet, amely férfias és harcias korszak közeledtét jelzi, amely kor
majd mindenekelőtt megint képes lesz megbecsülni a bátorságot. Mert ez egy még értékesebb korszak útját
egyengeti és gyűjti az erőt, amelyre annak egykor még szüksége lesz - azét a korszakét, amely hősiességet visz a
megismerésbe és háborút visel a gondolatokért és következményeikért. Mindehhez most sok bátor előkészítő
emberre van szükség, akik azonban nem tudnak a semmiből előpattanni - még kevésbé a mai civilizáció és nagy-
városi fejlődés homokjából és nyáladékából: oly emberekre van szükség, akik képesek csöndesen, magányosan és
elszántan, nem látványos tevékenységben megtalálni boldogságukat: olyan emberekre, akik belső hajlandóságból
minden dologban azt keresik, ami nekik ellenáll, amit le kell győzniük: olyan emberekre, akikre a vidámság, a
türelem, az egyenesség és a hiúság megvetése éppen úgy jellemző, mint a nagylelkűség a győzelemben és a minden
legyőzött kisszerű hiúságának figyelembe vétele: olyan emberekre, akik minden győzőt szabadon és pontosan ítélnek
meg, valamint pontosan ítélik meg a véletlen szerepét is a győzelemben és a dicsőségben: olyan emberekre, akik
saját ünnepekkel, saját munkanapokkal, saját gyászidőkkel rendelkeznek, megszokták a parancsolást, biztosak benne,
de készek engedelmeskedni, ahol kell, mindkét esetben egyforma büszkén szolgálva ügyüket: veszélyeztetettebb
emberekre, termékenyebb emberekre, boldogabb emberekre! Mert, higgyetek nekem! - a titok, amelynek révén a
létezés legnagyobb bőségét, legnagyobb örömét lehet learatni, nem egyéb: mint a veszélyes élet! A Vezúvra építsétek
városaitokat! Hajóitokat küldjétek ismeretlen tengerekre! Háborúzzatok a hozzátok hasonlókkal és önmagatokkal!
Legyetek rablók és hódítók, amíg nem lehettek uralkodók és birtokosok, ti megismerő emberek! Hamar elszáll az
idő, amikor azzal is beérhetitek, hogy félénk szarvasokként meghúzódtok az erdőben! A megismerés végül kinyújtja
kezét afelé, ami megilleti - uralkodni és birtokolni akar és vele együtt ti is!
284
Hinni önmagunkban. - Csak kevesen hisznek teljesen önmagukban; - és e kevesek közül egyesek belülről kapják e
hitet, afféle szükséges vakságként vagy szellemük részleges elsötétüléseként - (mit látnának, ha önmaguk mélyére
tudnának pillantani!), míg másoknak e hitre szert kell tenniük: mindaz, ami jót, bátrat, derék dolgot csak művelnek,
először érvként szolgál a bennük lakozó szkeptikus ellen: őt kell legyőzni, meggyőzni és ehhez szinte egy zsenire
van szükség. Ők az önmagukkal elégedetlen, nagy emberek.

285
Excelsior! (Magasabbra! - A ford.) - „Soha többé nem fogsz imádkozni, soha többé nem fogsz senkit csodálni, soha
többé nem pihened ki magad a végtelen bizalomban - megtiltod magadnak, hogy megállj a végső bölcsesség, végső
jóság, végső hatalom előtt, és hogy megszabadulj gondolataidtól - hetedik magányodhoz senki sem szegődik
barátnak, vagy őrnek -nem nyílik számodra kilátás a hegytetőre, amely havat hord a csúcsán és lángolást szívében -
senki sem áll bosszút érted, senki sem nyújt neked segítő kezet - mindabban, ami megtörténik veled, nincs semmi
értelem, és nem lesz semmi szeretet - szíved soha többé nem tud majd megpihenni sehol, ahol már csak találni kell és
nem keresni, védekezni fogsz mindennemű végső béke ellen, háború és béke örök visszatérését kívánod: lemondás
embere, minderről le akarsz mondani? Ki adja majd neked ehhez az erőt? Senkinek sem volt még ehhez ereje!" -Van
egy tó, amely egy szép napon lemondott a lefolyásról és töltést emelt azon a helyen, ahol régebben kifolyt: azóta
ennek a tónak a szintje egyre emelkedik. Talán éppen az efféle lemondás adja nekünk azt az erőt, ami lehetővé teszi a
lemondás elviselését; talán az ember attól kezdve egyre magasabbra emelkedik, amikor már nem folyik ki valamely
istenbe.

286
Közbeszólás. - Itt vannak a remények: de mit láttok és hallotok belőlük, ha a tulajdon lelketekben sohasem éltetek
meg ragyogást, izzást és hajnalpírt? Csak emlékeztetni tudok - semmi egyebet! Csak nem akarnátok tán, hogy
köveket mozdítsak meg, állatokból embert csináljak? Ó, ha még csak kövek és állatok vagytok, előbb keressétek meg
magatoknak Orpheuszotokat!

287
A vakság öröme. - „Gondolataimnak - szólt a vándor az árnyékához - kell megmutatniuk, hol állok, de nem
árulhatják el nekem, hová megyek. Szeretem, ha a jövőt illetően tudatlan vagyok és nem akarok áldozatául esni a
türelmetlenségnek, sem a beígért dolgok elképzelt zamatának."

288
Emelkedett hangulatok. - Úgy tűnik, a legtöbb ember egyáltalán nem hisz az emelkedett hangulatokban, hacsak nem
pillanatokig, legföljebb negyedóráig tartóakban - azon keveseket kivéve, akik tapasztalatból ismerik az emelkedett
érzés hosszabb időtartamát. Ám egészen mostanáig álom volt csupán, amolyan vonzó lehetőség az az ember, akit
egyetlen emelkedett érzés lelkesít, aki egyetlen nemes hangulatnak a megtestesítője: a történelem nem szolgál
nekünk ilyen példával. Mindennek ellenére azért egyszer még szülhet ilyen embereket - majd akkor, ha már jó
csomó kedvező előfeltétel teljesült, amelyeket ma még a legszerencsésebb véletlen sem hozhat össze. Ezeknek az
eljövendő lelkeknek talán éppen az volna a szokásos állapot, amelyet eddig csak néha észleltünk borzongva
lelkünkben ritka kivételként: állandó mozgás magasság és mélység között és a magasság és a mélység érzése, mintha
állandóan lépcsőn mennénk fölfelé, megpihenve néha a felhőkön.

289
Föl a horgonyt! - Ha meggondoljuk, hogy egy egész élet- és gondolkodásmód filozófiai összigazolása miképp hat az
egyénre - mint valami melengető, áldásos, megtermékenyítő, egyenesen csak őrá sugárzó napfény, dicsérettől és
szidalmaktól függetlenül, megengedve neki, hogy elégedett legyen önmagával, gazdaggá és nagylelkűvé teszi őt a
boldogságban és a jóindulatban, a rosszat folyton jóvá alakítva, valamennyi erejét virágba borítja, megérleli, a
rosszkedv és a mardosó kétely gizgazát nem engedve kinőni - akkor végül vágyakozva fölkiáltunk: ó, bárcsak lenne
még sok-sok ehhez hasonló nap! A gonosz, a boldogtalan, a kivétel-embernek is legyen meg a filozófiája, legyenek
jogai, legyen napfénye! Nem részvéttel kell viseltetni iránta - a gőg ezen inspirációját el kell felejtenünk, bár-
mennyire is tőle tanult a emberiség egészen mostanáig, tökéletesen begyakorolva magát - nem gyóntató, ördögűző és
feloldozó kell neki. Hanem új igazságosságra van szükség! Új jelszóra! És új filozófusokra! A morális föld is kerek!
A morális földnek is vannak antipódusai! És az antipatikusoknak is joguk van a létezésre! Fel kell fedeznünk egy
másik világot - mit egyet! Föl a horgonyt, filozófusok!

290
Egy a szükséges. - Jellemünknek „stílust adni" - ez aztán a ritka és nagy művészet! Az gyakorolja, aki mindent
áttekint, amit természete erőben és gyöngeségben kínál és mindezt művészi tervbe illeszti, míg mindegyik
művészetnek és ésszerűségnek nem látszik, még a hiba is elbűvöli a szemet. Itt egy darab elsődlegesen fontos vonást
vettek el az egészből, ott meg sok másodlagosan fontosat tettek hozzá - de mindkét esetben hosszas gyakorlással és
napi munkával érték ezt el. Itt még rejtőzködik a magát eltüntetni nem hagyó csúf egy darabja, amott pedig sikerült
ugyanennek emelkedett értelmet adni. Sok bizonytalan és a megformálásnak ellenálló dolgot megtartottak és
kihasználtak a távoli perspektíva miatt - ezek majd a távolba, a mérhetetlenbe intenek. Végül pedig, amikor a mű már
kész, kiderül, hogy ugyanannak az ízlésnek a kényszere uralkodott, amely mind a kis, mind pedig a nagy részleteket
kimunkálta: hogy ez jó vagy rossz ízlés volt-e, kevesebbet számít, mint gondolnánk - lényeg az, hogy egyáltalán
ízlés volt! -Az erős és uralomvágyó jellemek lesznek azok, amelyek igazán tudják majd élvezni legfinomabb
örömeiket saját törvényük ilyen kényszerében, ilyen kötöttségben és tökéletességben; erőszakos akaratuk
szenvedélye a stilizált természet, a legyőzött és szolgáló természet látványától enyhül meg; még akkor is ellenükre
van szabad folyást engedni a természetnek, amikor palotákat kell építeniük és kerteket létesíteniük. - És megfordítva:
a gyönge és önmagukon uralkodni nem tudó jellemek gyűlölik a stílus kötöttségét: úgy érzik, keserű kényszernek kell
engedelmeskedniük és ettől közönségesek lesznek: rabszolgákká változnak, mihelyt szolgálnak, gyűlölik a szolgá-
latot. Az ilyen szellemek - akik elsőosztályú szellemek is lehetnek - mindig azon vannak, hogy önmagukat és
környezetüket szabad, vad, önkényes, fantaszta, rendszertelen, meghökkentő természetként nyilatkoztassák ki és
interpretálják: és ezt jól teszik, mert csak így tudnak jót tenni önmagukkal. Mert egy a szükséges: hogy az ember
végre elégedett legyen önmagával -ha mindjárt a művészet vagy a költészet erejével is: mivel az ember csak ekkor
nyújt elviselhető látványt! Aki elégedetlen önmagával, állandóan kész arra, hogy ezért bosszút álljon: és ennek mi,
többiek leszünk az áldozatai, ha csak azért is, mert nekünk kell folyvást elviselnünk e csúf látványt! Mert a csúfság
látványa hitvánnyá és komorrá tesz.

291
Genova. - Alaposan megnéztem ezt a várost, vidéki házaival, díszkertjeivel, beépített magaslataival és lankáival;
végül is ki kell mondanom: letűnt nemzedékek arcait látom - ez a vidék merész és független emberek képét viseli
önmagán. Ezek az emberek valóban éltek és fönn akartak maradni - ezt mondják nekem házaikkal, amelyeket
évszázadokra építettek és díszítettek, nem pedig néhány tünékeny órára csupán: jók voltak az élethez, még akkor is,
ha gyakorta roppant gonoszak voltak önmagukkal szemben. Mindig az építő embert látom, amint tekintetét a
közelben és távolban emelt épületeken nyugtatja és ugyanígy nézi a várost, a tengert, a hegyvonulatot, szinte
megerőszakolva a természetet, e tekintettel hódítva: amit csak lát, beilleszti tervébe, végül pedig birtokává teszi,
azáltal, hogy mindez tervei részévé válik. Ezt az egész vidéket e csodálatos, telhetetlen, zsákmányra és birtoklásra
éhes vágy műveli meg és ahogy ezek az emberek nem ismertek határokat a távolban és folyton az újra szomjazva egy
új világot helyeztek a régi mellé, a hazában is úgy lázadt föl mindenki mindenki ellen és találta föl a maga módját
arra, hogy kifejezze fölényét, és saját maga és a szomszédja közé helyezze személyes végtelenségét. A hazát még
egyszer mindenki meghódította önmagának, rákényszerítve építészeti gondolkodásmódját, úgyszólván a saját háza
képére teremtve újjá. Északon a városok építési módját szemlélve mindig a törvény, az általános kedv a
törvényességre és az engedelmességre a szembeötlő: itt felsejlik az ember belső egyenlőségre, alkalmazkodásra,
beilleszkedésre való törekvése, amely minden építő lelkében uralkodhatott. Itt viszont minden utcasarkon fölfedezel
egy embert, egyéniséget, aki ismeri a tengert, a kalandot és a Keletet, egy embert, akit a törvény és a szomszéd csak
bosszant és untat és minden régi és már megalapozott dolgot féltékeny tekintettel méreget: legszívesebben egy
képzeletbeli csínytevés útján legalább gondolatban mindent újraalkotna saját kezével, a saját személyes értelmével
ruházva föl a dolgokat - még ha csak egy napfényes délután egyetlen pillanatára is, amikor telhetetlen és melanko-
likus lelke végre jóllakhatna egyszer, tekintetének látóterében pedig csak a saját világa bukkanna föl, nem pedig az
idegen.

292
Az erkölcsprédikátoroknak. - Nem akarok erkölcsöt csinálni, ám akik megteszik, azoknak a következőt tanácsolnám:
ha a legjobb dolgoktól és körülményektől is mindenáron el akarjátok venni a tisztességet és értéket, akkor csak
csináljátok, továbbra is beszéljetek róluk úgy, mint eddig! Állítsátok erkölcsötök csúcsára, éjt nappallá téve
beszéljetek csak mindegyre az erény boldogságáról, a lélek nyugalmáról, az igazságosságról és arról, hogy isten
majd megbünteti a bűnösöket: ha így folytatjátok, mindezek az eredetileg jó dolgok népszerűek lesznek és az utca
nyilvánosságára kerülnek; de ezzel aztán minden aranymáz is lekopik róluk, sőt: minden arany ólommá változik
bennük. Ti aztán tényleg értetek az alkímia fordított művészetéhez, a legértékesebb anyag elértéktelenítéséhez! Egy-
szer próbáljatok ki másfajta orvosságot, hogy ne jussatok, mint eddig, az ellenkező eredményre, mint amilyet
szeretnétek elérni: tagadjátok meg ezeket a jó dolgokat, vonjátok ki belőlük a csőcselék tapsát, számítsátok le a
könnyű sikert, tegyétek meg őket újra a magányos lélek rejtett szégyenének és mondjátok: legyen tiltott dolog a
morál! Talán éppen így nyeritek meg ügyeteknek azokat az embereket, akiken megfordulnak a dolgok, mármint a
heroikus embereket. De akkor lennie kell a morálban valami félelmetesnek is és nemcsak undorítónak, mint eddig!
Nem mondhatjuk-e el ma a morálról, amit Eckhardt mester mondott: „kérem Istent, hogy szabadítson meg Istentől!"
293
Levegőnk. - Tudjuk jól: aki mintegy séta közben felületes pillantást vet a tudományra, akár a nők és sajnos mint sok
művész: annak a számára van valami szédítő és félelmetes a tudomány szolgálatának szigorában, a kis és nagy
dolgokban megnyilvánuló kérlelhetetlenségében, a mérlegelésben, ítéletben és megítélésben tanúsított
gyorsaságában. Legjobban az rémíti meg, ahogy itt a legnehezebbet követelik, a legtöbbet teljesítik és ezért nem jár
dicséret vagy kitüntetés, hanem inkább, mint a hadseregben, szinte csak a feddés és a megrovás kap hangot - tehát a
jól elvégzett dolog a szabály, míg az elhibázott kivétel; de itt, csakúgy mint másutt, a szabályos hallgatag. A
„tudomány szigorával" úgy áll a helyzet, akár a legeslegjobb társaság formaságaival és udvariasságával - vagyis
elrémíti a beavatatlant. De aki megszokta, nem is tud máshol élni, csak ebben a világos, átlátszó, erős, erősen
elektromos töltésű levegőben, ebben a férfias légkörben. Másutt sehol sem elég tiszta és szellős számára a levegő:
gyanítja, hogy tevékenységének legjobb részét ott senki sem használná föl érdeme szerint és neki magának sem
lenne benne öröme, hogy a félreértések miatt a fél élete kifolyna a kezéből, hogy állandóan sok elővigyázatosságra,
rejtőzködésre, alkalmazkodásra volna szükség - és mindez nem lenne egyéb felesleges erőfecsérlésnél. Ebben a
szigorú és világos elemben azonban ereje teljében van: itt szárnyalhat! Miért szállna megint le a zavaros vízbe, ahol
úszni kell és csörtetni az iszapban, még esetleg beszennyezné szárnyát. - Nem! Ott túlontúl nehéz számunkra az élet:
mit tehetünk arról, hogy a levegő, a tiszta levegő számára születtünk, mi, a fénysugár vetélytársai, és hogy
legszívesebben az éteri porszemecskékhez hasonlóan meg is lovagolnánk a fényt, nem a naptól távolodva, hanem
belerepülve a napba! Erre azonban nem vagyunk képesek - de akkor legalább tegyük azt, amit egyedül tudunk: fényt
hozni a földre, legyünk a „föld fénye". Erre termett a szárnyunk, ezért vagyunk gyorsak és szigorúak, ezért vagyunk
mi magunk is férfiasak és félelmetesek, akár a tűz. Rettegjenek tőlünk, akik nem tudnak a közelünkben felmelegedni
és világosságot találni!

294
A természet rágalmazói ellen. - Ezek számomra kellemetlen emberek, akiknél minden természetes hajlamból azonnal
betegség lesz, szétzüllesztő, már-már szégyenteljes - ezek az emberek vezettek bennünket oda, hogy azt gondoljuk,
az ember hajlamai és ösztönei gonoszak; ők az okai a természettel, a saját természetünkkel szembeni nagy
igazságtalanságunknak! Van éppen elég olyan ember, akik megtehetnék, hogy bátran és gondtalanul adják át
magukat ösztöneiknek: ám nem teszik ezt, mégpedig a természet képzeletbeli „gonoszsága" miatti szorongásból.
Ebből adódik, hogy az emberek között olyan kevés lelki előkelőséggel találkozunk: ennek az előkelőségnek a
jellemzője mindig az lesz, hogy az ember nem fél önmagától, nem vár magától szégyenletes dolgokat, és szabadon
szárnyal abba az irányba, amerre lendülete röpíti, amerre minket, szabadnak született madarakat röpít a természetes
lendület! Mindig szabad és napos teret találunk, akármerre is szárnyalunk!

295
Kérészéletű szokások. - Szeretem a rövid ideig tartó szokásokat és felbecsülhetetlen értékű eszköznek tartom őket
arra, hogy sok dolgot és állapotot ismerjünk meg, méghozzá a feléjükig, minden édes és keserű zamatukkal együtt;
természetem teljességgel megfelel a rövid szokásoknak, még a testi egészség szükségleteit tekintve is, amennyire
meg tudom ítélni: a legköznapibbtól a legfontosabbig. Mindig azt gondolom, hogy ez majd hosszú időre kielégít - a
rövid szokásban is él a szenvedélyes hit, az örökkévalóság hite - és azt képzelem, irigylésre méltó vagyok, hogy
megtaláltam és fölismertem: és ez a hit táplál engem reggel és este, mélységes elégedettséget áraszt bennem szét
önmaga körül, ezért nem is kívánok mást és előzőleg még összehasonlítgatnom, megvetnem és gyűlölnöm sem
kellett. Ám eljön a nap, amikor a rövid szokásnak kitelik az ideje: megválik tőlem, de nem mert már undorodom tőle,
hanem békésen, mint ami jóllakott velem és amivel jóllaktam magam is, mintha kölcsönösen hálásnak kellene
lennünk, és így nyújtanánk egymásnak kezet búcsúzóul. És a következő már ott vár az ajtó előtt és vele a hitem
ugyancsak - ez az elpusztíthatatlan bölcs és bolond -, hogy ez az új lesz az igazi, a végképp igazi. így van ez nálam
ételekkel, gondolatokkal, emberekkel, városokkal, költeményekkel, zenékkel, tanokkal, napirendekkel,
életmódokkal. - A tartós szokásokat viszont gyűlölöm és úgy érzem, mintha egy zsarnok lopakodna a közelembe és
az éltető levegőm fogyna, amikor az események úgy alakulnak, hogy azokból szükségképpen tartós szokások lát-
szanak kifejlődni: például amikor egy hivatal, tartós együttlét ugyanazokkal az emberekkel, állandó lakhely,
kivételes egészségi állapot kap helyet az életemben. Igen, lelkem mélyéig hálás vagyok a nyomorúságomnak és a
betegségemnek, meg minden egyéb tökéletlenségemnek - mivel száz meg száz kiskaput nyitnak, amelyeken el tudok
osonni a tartós szokások elől. - A legelviselhetetlenebb, az igazán félelmetes számomra valószínűleg persze a
teljesen szokások nélküli élet lenne, a szakadatlan rögtönzést követelő élet - ez az én száműzetésem és Szibériám
lenne.

296
A szilárd hírnév. - A szilárd hírnév valaha rendkívül hasznos volt: és mindenütt, ahol a társadalmon ma a
csordaösztön uralkodik, még most is hasznos, sőt a legcélszerűbb, ha mindenki változatlannak mutatja jellemét és
foglalatosságát - még akkor is, ha távolról sem ez az igazság. „Őbenne megbízhatunk, nem fog megváltozni" - a
társadalom minden veszélyes helyzetében ez a legsokatmondóbb dicséret. A társadalom elégtétellel érzi, hogy
minden pillanatban biztosan birtokol egy eszközt, az egyik ember erényében, a másik gőgjében, a harmadik
gondolkodásában és szenvedélyében ezt az eszköz-jelleget becsüli, ezt az önmagunkhoz való hűséget, a
szándékoknak, törekvéseknek, sőt fogyatékosságoknak ezt a megváltoztathatatlanságát tartja a legnagyobb becsben.
Az efféle becslés, amely mindenütt a közerkölccsel együtt virágzik és virágzott, Jellemeket" nevel és minden
változásnak, minden véleménycserének és új értelmezésnek rossz hírét kelti. Bármilyen nagy is legyen e
gondolkodásmód előnye, a megismerés szempontjából ez az általános ítéletalkotás legkárosabb módja: mivel éppen
a megismerő jó szándékát - hogy bátran és bizalmatlanul elvet minden olyan nézetet és egyáltalán mindent, ami már
kész megszilárdulni bennünk - ítélték el itt és keverték rossz hírbe. A megismerő gondolkodásának
szembehelyezkedése a „szilárd hírnévvel" becstelennek minősül, míg a nézetek megmerevedése minden
megbecsülést kiérdemel: ilyen értékelésmód átka alatt kell ma még élnünk! Milyen nehezen él az ember, ha azt érzi,
hogy sok évezred ítélete fordul szembe vele! Valószínű, hogy az évezredek során a megismerés együtt járt a rossz
lelkiismerettel és a történelem folyamán a legnagyobb szellemek sorsába rengeteg önmegvetés és titkos nyomorúság
kellett vegyüljön.

297
Ellentmondani tudni kell. - Ma már mindenki tudja, hogy az ellentmondás elviselésének képessége a kultúra
megbízható jele. Sőt némelyek azt is tudják, hogy az értékes ember kívánja önmagának és kihívja az ellentmondást,
hogy tudatára ébredjen a saját, számára mindeddig nem tudatosult igazságtalanságának. Ám az ellentmondani-tudás
képessége, a megszerzett jó lelkiismeret a megszokott, hagyományos, szentesített dolgokkal való ellenségesség
állapotában - ez több az ellentmondás elviselésénél és provokálásánál, ez voltaképpen kultúránk nagysága, csodálatra
méltó újdonsága, a felszabadult szellem óriási előrelépése: ki tudja ezt?

298
Sóhaj. - Futólag kaptam el ezt a benyomást és gyorsan megpróbáltam az első, rossz szavakkal rögzíteni, nehogy
megint elröppenjen. Ám elsorvadt, elpusztult e száraz szavaktól és most holtában is reszketve himbálózik rajtuk és
amikor ránézek, már nem is tudom, minek is örülhettem annyira, amikor megfogtam ezt a madarat.

299
Mit tanuljunk el a művészektől. - Milyen eszközök állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat széppé, vonzóvá,
kívánatossá tegyük, ha egyszer nem azok? - és úgy vélem, önmaguktól sohasem olyanok! Itt az orvosoktól kell
tanulnunk valamit, amikor például fölhígítják a gyomorkeserűt, vagy bort és cukrot tesznek a keverőkorsóba; ám
még többet tanulhatunk a művészektől, akik voltaképpen mindig azon fáradoznak, hogy ilyen találmányokat és
trükköket vigyenek végbe. Eltávolodni a dolgoktól, mindaddig, amíg részleteik el nem homályosulnak, olyannyira,
hogy a szemnek újból ki kell találni őket, hogy egyáltalán meglássa a tárgyakat - vagy csak bizonyos szögből nézni
a dolgokat, mintegy kivágásban - esetleg úgy helyezni el, hogy részben eltolódjanak, és csak perspektivikus
nézőpontokat engedjenek meg - netán színes üvegen át vagy alkonyi fényben nézni őket - vagy olyan felszínt és bőrt
adni nekik, amely nem teljesen átlátszó: mindezt a művészektől kell eltanulnunk, egyebekben pedig bölcsebbnek kell
lennünk náluk. Mert náluk ez a finom erő általában megszűnik ott, ahol véget ér a művészet és elkezdődik az élet; mi
azonban az életünk költői akarunk lenni, először is a legkisebb és leghétköznapibb dolgokban.

300
A tudomány előjátékai. - Azt hiszitek talán, hogy a tudományok megszülettek és naggyá lettek volna, ha nem előzték
volna meg őket a varázslók, alkimisták, asztrológusok és boszorkányok, akiknek az ígérgetései és káprázatos
csodatettei előbb fölkeltették a rejtőzködő és titokzatos hatalmak iránti szomjúságot, éhséget, ezek előérzetével. Nem
látjátok-e, hogy sokkal többet kellett ígérni, mint amennyit valaha is teljesíteni lehetett volna, hogy legalább a
megismerés birodalmában teljesüljön valami? - És ahogy itt nekünk minden a tudomány előjátékának és a
tudományra való felkészülés előzetes gyakorlatának tűnik, amit nem ilyenként gyakoroltak és nem is eképpen éltek
át, talán valamely távoli korszak szemében az egész vallás ugyancsak ilyen gyakorlatnak és előjátéknak tűnhet: talán
a vallás lehetett az a különleges eszköz, amely bizonyos embereknek lehetővé tette valaha, hogy élvezzék az isteni
állapotot és az istenre jellemző önmegváltás erejét. Igen! Föltehetjük a kérdést: a vallás iskolája és előtörténete
nélkül az ember egyáltalán megtanulta volna-e, hogy éhezzen és szomjúhozzon önmagára és megtalálja önmagában
a bőséget szükségleteinek csillapítására? Vajon nem kellett-e Prométheusznak gyanítania, hogy ellopta a fényt és
ezért bűnhődnie kell, hogy végül rádöbbenjen: voltaképpen megalkotta a fényt, az iránta való vágyával és nem
csupán az ember, de még az Isten is az ő keze munkája, a kezével megformált agyag? Minden a képalkotó képe
csupán? - éppen úgy, mint az őrület, a tolvajlás, a Kaukázus, a keselyű és minden megismerő ember egész tragikus
Prométheája?

301
A szemlélődő emberek őrülete. - A magasrendű ember abban különbözik az alacsonyrendűtől, hogy elmondhatatlanul
többet lát és hall nála, és gondolkodva lát és hall - és éppen ez különbözteti meg az embert az állattól, a magasrendű
állatokat az alacsonyrendűektől. Az ember-lét magaslata felé törekedve a világ egyre inkább kiteljesedik; az
érdeklődés egyre több horgát vetik ki számára; ingereinek tömege állandóan növekszik, valamint öröm- és
kellemetlenség-fajtáinak száma ugyancsak - a magasrendű ember mindig egyszerre lesz egyre boldogabb és
boldogtalanabb. Egy bizonyos őrület azonban végigkíséri útján: úgy véli, nézőnek és hallgatónak állították oda a
nagy fény- és hangjáték elé, amely nem egyéb, mint maga az élet: természetét kontemplatívnak (szemlélődőnek - A
ford.) nevezi, nem véve észre, hogy ő maga egyben az élet voltaképpeni költője és folytonos továbbköltője is - és
hogy e dráma színészétől, az úgynevezett cselekvő embertől, ő valóban sokban különbözik, ám még jobban
különbözik e színpad szemlélőjétől, az előadás díszvendégétől, aki a színpad előtt foglal helyet. Őreá, mint költőre a
vis contemplativa (szemlélődő élet -A ford.) és a műre való visszapillantás a jellemző, ám ugyanakkor és elsősorban,
a vis creativa, ami a cselekvő emberből hiányzik, a látszat és a közhiedelem ellenére. Mi, gondolkodva érző emberek
vagyunk azok, akik valóban és szakadatlanul csinálunk valamit, ami még nem létezik: a becslések, értékelések,
színek, hangsúlyok, perspektívák, fokozatok, igenlések és tagadások egész egyre terebélyesedő világát. Ezt az
általunk kitalált költeményt az úgynevezett gyakorlati emberek (mintegy a mi színészeink) folyton betanulják,
begyakorolják, a hús és vér, vagyis a hétköznapiság nyelvére fordítják. Ami érték csak van a mai világban, azt nem
önmaga természetében birtokolja - a természet mindig értéktelen -: hanem a világnak egy nap valaki odaadta,
odaajándékozta ezt az értéket, és mi magunk voltunk ezek az adományozók és ajándékozók! Mi alkottuk meg az
emberérdekű világot! Ám éppen ez a tudat nem vert gyökeret bennünk, és ha meg is ragadjuk egy-egy pillanatra,
kisvártatva elfeledjük ismét: legjobb erőnket félreismerjük, kissé alábecsüljük önmagunkat, mi szemlélődő emberek
- nem vagyunk sem olyan büszkék, sem olyan boldogok, amilyenek lehetnénk.

302
A legboldogabb emberre leselkedő veszély. - Kifinomult érzékekkel és jó ízléssel rendelkezni; megszokni a szellem
legjobb, igazán kiváló dolgait, akár a legtermészetesebb jó asztali fogásokat; erős, merész és rámenős lélekkel
rendelkezni; nyugodt tekintettel és szilárd léptekkel haladni át az életen, minden rendkívüli dologra, akár valami
ünnepre készen, telítve vággyal még fel nem fedezett világok és tengerek, emberek és istenek iránt; minden vidám
zenére úgy fülelni, mintha víg pihenőt tartó bátor embereket, katonákat, hajósokat jelezne, a pillanatot teljesen
kiélvezve egészen a könnyekig meghatódva átérezni a boldogság bíbor melankóliáját: ki az, aki nem szeretné, hogy
mindez az ő birtoka, személyes java, lelkiállapota legyen? Ilyen volt Homérosz boldogsága! Annak az embernek a
lelkiállapota, aki föltalálta a görögöknek isteneiket - de mit is beszélek, talán inkább aki maga találta föl a saját
isteneit! Ám ne rejtsük véka alá ezt sem: akinek e homéroszi boldogság van a lelkében, egyben a legnagyobb
szenvedésre hajlamos teremtmény is a nap alatt! És csak ezen az áron vásárolhatjuk meg a legdrágább kagylót,
amelyet ez ideig a létezés hullámai a partra mostak! Ha a tulajdonosai vagyunk, egyre érzékenyebbek leszünk a
fájdalomra, sőt végül már túlérzékenyek: Homérosznak végül egy kis rosszkedv és undor is elég volt ahhoz, hogy
szenvedjen az élettől. Mondjuk az, hogy nem tudott megfejteni egy apró, butácska rejtvényt, amelyet fiatal halászok
adtak föl neki. Igen, a legboldogabb emberre nézve az apró rejtvények jelentik a veszélyt!

303
Két boldog ember. - Ez az ember, fiatalsága ellenére, tényleg nagyon ért az élet rögtönzéséhez és a legélesebb szemű
megfigyelőt is csodálatba ejti - úgy tűnik, mintha egyeden hibát sem követne el, jóllehet állandóan a legveszélyesebb
játszmát játssza. A zenei improvizációk azon mesterére emlékeztet, akiről a hallgató úgy véli, hogy kezében isteni
tévedhetetlenség lakozik, noha itt-ott hibát vét azért, akárcsak minden közönséges földi halandó. De gyakorlott és
találékony, és a kellő pillanatban mindig kész alkalmi hangulatának akár legvéletlenebb hangját is azonnal
beilleszteni a tematikus szerkezetbe és a véletlennek pompás értelmet és szép lelket kölcsönözni. - Aztán van itt egy
egészen másfajta ember is: ennek semmi sem sikerül, bármit akar vagy tervez. Ezt világéletében az vitte egészen
közel a romláshoz és a teljes csőd széléhez, ami a legfontosabb volt neki; és ha el is kerülte a véget, nem úszta meg
szárazon. Azt hiszitek, hogy boldogtalan emiatt? Már régóta eltökélte, hogy nem veszi túlságosan komolyan a saját
kívánságait és terveit. „Ha ez nem sikerül - mondogatja -, majd sikerül valami más; és egészében véve nem is tudom,
nem köszönhetek-e sokszor többet sikertelenségemnek, mint bármilyen sikernek. Arra teremtettek tán, hogy makacs
legyek, és egy bika szarvait viseljem? Számomra az élet értéke és eredménye, haszna másutt van; büszkeségem és
nyomorúságom is másutt található. Többet tudok az életről, mert olyan sokszor közel voltam az elveszítéséhez: és
éppen ezért, nekem több jutott az életből, mint nektek mindannyiotoknak!"

304
Ha valamit megteszünk, egyebet elmulasztunk. - Alapjában véve minden olyan morál ellenszenves nekem, amelyik
így szól: „Ne tedd ezt! Mondj le róla! Győzd le önmagad!" - viszont szívesen engedelmeskedem minden olyan
morálnak, amely arra ösztönöz, hogy valamit tegyek meg, majd azt újfent tegyem meg és reggeltől estig csak arról
álmodozzam és mindig csak arra gondoljak: ezt nagyon jól kell csinálnom, olyan jól, ahogy csak én csinálhatom! Aki
így él, arról minden, nem ehhez az élethez tartozó dolog egymás után válik le: gyűlölet és ellenszenv nélkül látja be,
hogy ma ettől, holnap pedig attól kell búcsút vennie, ahogy ősszel a megsárgult levelek hullanak le, amelyeket a
legszelídebb fuvallat is elszakít a fától: vagy észre sem veszi, hogy ezek búcsút intenek, olyan eltökélten szögezi
céljára tekintetét és általában előre néz, nem pedig oldalt, hátra vagy félre. Cselekvésünknek meg kell határoznia,
amit nem teszünk: ha valamit megteszünk, azzal el is mulasztunk valamit - szerintem ez már csak így van, ezt súgja a
placitumom (véleményem - A ford.). Ám nem járulok hozzá tudatosan elszegényedésemhez, nem kérek semminemű
negatív erényből - az olyan erényekből, amelyek lényege az önmagunkról való lemondás és önmagunk megtagadása.

305
Önuralom. - Azok a moralisták, akik először és legfőképpen arra ösztönzik az embert, hogy uralkodjék önmagán,
különös betegséget oltanak belé: állandó ingerlékenységet minden természetes hajlam és igény iránt, egyfajta
viszketegség gyanánt. Ezentúl bármi taszítja, vonzza, csalogatja, ösztönzi, buzdítja őt belülről vagy kívülről - ennek
az ingerlékeny embernek mindig úgy tűnik majd, mintha önuralma kerülne veszélybe: ezentúl egyetlen egy
ösztönében, egyetlen egy lelki rezdülésében sem bízhat, állandóan őrséget kell állnia, éles szemmel, bizalmatlan
tekintettel, állig fegyverben önmaga ellen, a vára előtt, - amivé önmagát tette. Igen, mindezzel sokra viheti. De
milyen kiállhatatlan lesz bárki másnak, milyen nehezen fogja elviselni önmagát, mennyire elszegényedik és hogy
elvágja magát a lélek legszebb véletleneitől! Igen, és minden további tanulástól szintén! Mert hosszú időre el kell
tűnnünk a saját szemünk elől, ha valami olyan dologtól akarunk ellesni valamit, ami nem mi vagyunk.

306
Sztoikusok és epikureisták. - Az epikureista megválasztja magának a helyzetet, a személyeket, de még az
eseményeket is, amelyek az ő rendkívül érzékeny intellektuális adottságainak megfelelnek és minden egyébről - azaz
majdnem mindenről -lemond, mert az túl nehéz és emészthetetlen táplálék lenne számára. A sztoikus viszont azt
gyakorolja, hogy lenyel köveket, férgeket, üvegcserepeket, skorpiót és még csak nem is undorodik tőlük; gyomra
végül is közömbös lesz mindennel szemben, amit a létezés véletlene beletölt - az Algírban honos Assaua arab
szektára emlékezteti az embert; és ezekhez az érzéketlen emberekhez hasonlóan ő is szívesen teszi közszemlére
érzéketlenségét a meghívott közönségnek, amely nélkül viszont az epikureista nagyon jól megvan - hiszen neki ott
van a „kertje"! A sztoicizmus nagyon hasznos és tanácsos lehet olyan embereknek, akikkel a sors improvizál,
olyanoknak, akik kegyetlen időkben élnek és hirtelen haragú, változékony hangulatú emberektől függenek. Aki
viszont bizonyos mértékig előre látja, hogy a sors megengedi neki: hosszú ideig ugyanazt a nótát fújhatja, az jól
teszi, ha epikureista álláspontra helyezkedik!Eleddig minden szellemi munkát végző ember ezt tette! Nekik a
veszteségek vesztesége volna elveszíteni finom ingerlékenységüket és ennek ellenében a sztoikus vastag bőrét és
sündisznótüskéit kapni ajándékba.

307
A kritika javára. - Most tévedésnek tűnik előtted valami, amit egykor igazságként vagy valószínűségként kedveltél:
eltaszítod magadtól azt képzelve, hogy értelmed aratott diadalt. De abban az időben, amikor még valaki más voltál -
egyébként mindig valaki más vagy -, az a tévedés talán éppen olyan fontos volt számodra, mint az összes mai
„igazságod", akárcsak valami bőr, ami sok mindent elrejtett, elleplezett előtted, amit akkor még nem volt szabad
látnod. Új életed ölte meg számodra ezt a véleményt, nem pedig értelmed: nincs már szükséged rá, magától összetört
és az esztelenség féregként lopakodik elő belőle a fényre. Ha kritikát gyakorlunk, akkor ez egyáltalában nem
önkényes vagy személytelen, hanem, legalább is gyakorta, annak bizonyítéka, hogy eleven hajtóerők működnek ben-
nünk, készen arra, hogy lerobbantsanak rólunk egy-egy réteget. Tagadunk és tagadnunk is kell, mert valami élni akar
bennünk és igent akar mondani, valami, amit talán még nem is ismerünk, még nem is látunk! - Ennyit a kritika
javára.

308
A hétköznapok története. - Miből áll nálad a hétköznapok története? Nézd csak meg szokásaidat, amelyekből e
történet összeáll: számtalan apró gyávaság és lustaság termékei ezek, vagy bátorságodé és leleményes értelmedé? A
két eset bármennyire is különbözik egymástól, lehetséges, hogy az emberek ugyanazzal a dicsérettel halmoznak el,
mivel mindkét esetben ugyanolyan hasznot hajtasz nekik. Ám dicséret, haszon és tiszteletre méltóság elég lehet
annak, aki nem kíván többet a jó lelkiismeretnél - de nem neked, a vesékbe látó tekintetű embernek, aki a
lelkiismeretről töméntelen ismerettel rendelkezik.

309
A hetedik magányból. - Egy szép napon a vándor becsapott maga mögött egy ajtót, megállt és sírva fakadt. Majd így
szólt: „Ez a törekvés az igazra, a valóságosra, a látszat mögöttire, a bizonyosra! Mennyire haragszom rájuk! Miért
éppen engem követ ez a komor és szenvedélyes hajcsár? Szeretném kipihenni magam, de ó nem engedi. Mennyi
minden csábít, hogy maradjak! Mindenütt Armida kertjei várnak, s ezért újabb meg újabb elszakadások és a szív
keserűsége vár rám! Föl kell emelnem újra meg újra fáradt, fölsebzett lábamat és mivel kell, csak egy-egy haragos
pillantást vetek visszafelé a legszebb dologra is, amely nem tudott föltartóztatni - amiért nem tudott föltartóztatni!"

310
Akarat és hullám. - Milyen mohón közeledik ez a hullám, mintha el akarna érni valamit! Micsoda félelmetes
sietséggel kúszik be a sziklás üregek legeldugottabb zugába is! Olyan, mintha meg akarna előzni valakit; mintha
rejtőzne ott valami értékes, roppant értékes. - És már jön is vissza, valamivel lassabban, még egész fehéren a
felindulástól, talán csak nem csalódásban volt része? Megtalálta, amit keresett? Netán csak színleli a csalódást? - De
már közeleg is a következő hullám, még mohóbban az előzőnél és mintha ennek a lelke is titokkal volna tele, mintha
sóvárogna a homokba rejtett kincs után. így élnek a hullámok - így élünk mi, akarattal teli emberek! - többet nem
mondok. - Tessék? Nem bíztok bennem? Dühösek vagytok rám, ti szép szörnyetegek? Csak nem féltek, hogy
titkotokat teljesen elárulom? Nos? Csak dühöngjetek, veszedelmes, zöld testeteket emeljétek csak olyan magasra,
amilyen magasra csak tudjátok, emeljetek falat közém és a nap közé - mint most! Valóban, nem maradt egyéb a
világból csak ez a zöld derengés és a zöld villámok. Táncoljatok kedvetekre ti dühöngök, kéjes és gonosz
üvöltéseteket hallatva - vagy merüljetek alá ismét, öntsétek a legmélyebb mélységbe smaragdjaitokat és vessétek a
felszínre fehér, csipkés szegélyű végtelen tajték-habotokat - én mindezt megtapsolom csupán, mert olyan jól áll
nektek, nektek, akiknek mindent köszönhetek: hogyan is árulnálak el éppen titeket! Mert - tudjátok meg - ismerlek
benneteket, a titkotokat, ismerem a fajtátokat! Ti és én egy vérből valók vagyunk! - Nektek és nekem egy a titkunk!

311
Fénytörés. - Nem mindig vagyunk bátrak s amikor lankadunk és erőt vesz rajtunk a gyöngeség, akkor a magunkfajta
nem egyszer ekképp sopánkodik. „Olyan nehéz megbántani az embereket - kár, hogy szükség van rá! Mit használ
nekünk, ha rejtőzködve élünk, ha egyszer nem akarjuk magunkban tartani, ami bosszúságot okoz? Nem volna-e
tanácsosabb az emberi forgatagban élnünk és az egyénekkel szemben tenni jóvá azokat a bűnöket, amelyeket
mindenki ellen szükségképpen el kell elkövetni? Ostobának kellene lennünk az ostobákkal, gőgösnek a gőgössel,
lelkesnek a lelkessel szemben? Nem volna-e így helyesebb, ha meggondoljuk, hogy egészében véve milyen
nagyfokú az eltérés? Amikor mások ellenem irányuló gonoszságairól hallok - talán nem az elégtétel gondolata villan
föl bennem elsőnek? És ez így van jól! - mintha ezt mondanám nekik - semmi közösséget nem érzek veletek és olyan
sok igazság áll az én oldalamon: csak szórakozzatok a rovásomra továbbra is, ahányszor csak tudtok! Itt vannak a
fogyatékosságaim, a tévedéseim, az őrületem, az ízléstelenségem, a zavarom, a könnyeim, a gőgöm, a bagoly
módjára való rejtőzködésem, az ellentmondásaim! Van min nevetnetek! Hát akkor csak nevessetek és legyetek
boldogok! Nem haragszom a dolgok azon törvényére és természetére, amelyek úgy akarják, hogy a hibák és
tévedések örömet okoznak másoknak! - Persze jártak már 'szebb idők' is, amikor az ember, ahányszor csak némileg
új gondolata is támadt, szinte kényszert érzett, hogy kilépjen az utcára és mindenkinek odakiáltsa: 'íme! Elközelgett
az Istennek országa!' - Nem hiányoznék magamnak, ha nem lennék itt. Mindannyian nélkülözhetők vagyunk!" -De,
amint mondottam, amikor bátran tesszük a dolgunkat, nem így gondolkodunk: nem is gondolunk erre.

312
A kutyám. - Nevet adtam a fájdalmamnak és „kutyának" hívom - éppen olyan hű, éppoly készséges, szolgálatkész,
szégyentelen, éppoly szórakoztató és éppoly okos, mint a többi kutya - és tudok rajta uralkodni és a rossz
hangulataimat ugyancsak kitölthetem rajta: ahogy mások teszik a kutyájukkal, szolgáikkal és a feleségükkel.

313
Ne több vértanút ábrázoló képet. - Raffaellóhoz hasonlóan én sem akarok több vértanúképet festeni. Éppen elég
emelkedett dolog van, nem kell még ott is keresni, ahol nővérével, a kegyetlenséggel együtt fordul elő; és
büszkeségem nem örülne, ha emelkedett lelkületű hóhérlegényt csinálnék önmagamból.

314
Új háziállatok. - Azt akarom, hogy oroszlánom és sasom itt legyenek a közelemben, hogy minduntalan jelezzék és
emlékeztessenek arra, erős vagyok-e, vagy gyönge. Ma még félnem kell tőlük, ha lepillantok rájuk? És eljön-e újra
az az óra, amikor ők emelik rám félelemmel a tekintetüket?

315
Az utolsó órácskáról. - A viharok veszélyesek reám: eljön-e az én viharom, amelynek áldozatául esem, ahogy Olivér
Cromwell áldozatául esett a saját viharának? Vagy úgy hunyok ki majd, mint a gyertyaláng, amelyet még csak nem
is a huzat fúj el, hanem önmagával torkig lakva és önmagába belefáradva egyszerűen kialszik - kiég? Netán: én
magam fújom el magamat, mielőtt még kiégnék?
316
Profetikus emberek. - Fogalmatok sincs róla, hogy a profetikus emberek milyen szenvedő emberek: csupán azt
hiszitek, hogy szép „ajándékot" kaptak az élettől és ti magatok is örülnétek ilyen ajándéknak - mégis egy hasonlat
segítségével szeretném kifejezni magam. Mennyire szenvedhetnek az állatok a légkör és a felhők elektromos
töltésétől! Azt látjuk, hogy néhány állatfajta profetikus képességgel rendelkezik az időjárás alakulását illetően,
például a majmok (amint ez még Európában is jól megfigyelhető, nem csupán az állatkertekben, hanem Gibraltáron
is). Ám arra nem gondolunk, hogy éppen fájdalmaik - a prófétáik! Ha az erős pozitív elektromosság hirtelen, egy
még egyáltalán nem látható, de közeledő felhő hatására negatív elektromosságba csap át és időjárás-változás várható,
ezek az állatok úgy viselkednek, mintha ellenség közeledne, védekezésre vagy menekülésre rendezkednek be;
többnyire elbújnak - a rossz időt nem időjárásként, hanem ellenségként fogják föl, amelynek már érzik a kezét!

317
Visszapillantás. - Ritkán vagyunk tudatában egyes életszakaszaink tulajdonképpeni pátoszának, amíg azt a bizonyos
szakaszt éljük, hanem mindig úgy véljük, ez az egyetlen lehetséges, ésszerű állapot számunkra, az egyetlen, s ezért
teljességgel ethosz, nem pedig pathosz - hogy a görögökkel szólva egyszersmind különbözőségüket is kifejezzük.
Néhány zenei hang ma emlékezetembe idézett egy telet és egy házat, meg a szigorú remeteéletet és azt az érzést,
amelyet akkoriban éltem át: -akkor azt hittem, örökké így fogok élni. De most már megértem, hogy ez teljességgel
pátosz és szenvedély volt és arra a fájdalmasan bátor és vigasztaló zenére hasonlított - olyan szenvedély, amely nem
tarthat évekig vagy akár örökké: mert a végén még túl „földöntúliak" leszünk e bolygó számára.

318
Bölcsesség a fájdalomban. - A fájdalomban annyi bölcsesség van, amennyi az örömben: ez utóbbihoz hasonlóan a
fájdalom is elsőrendű fajfenntartó erő. Ha nem az lenne, már régen megszűnt volna létezni; nem ellenérv, hogy
gyötrelmet idéz elő, hiszen ez a lényege. Hallom a fájdalomban a hajóskapitány parancsszavát: „Vonjátok be a
vitorlákat!" A merész hajósnak, az „embernek" alaposan be kellett gyakorolnia a vitorla megfeszítésének ezerféle
módját, különben hamar vége lett volna életének és az óceán fenekén találta volna magát. Azt is meg kell tanulnunk,
hogyan éljünk kevesebb energia felhasználással: mihelyt a fájdalom megadja figyelmeztető jelzéseit, ideje
mérsékelni az energiafelhasználást - ha nagy veszély, mondjuk vihar közeledik, jól tesszük, ha vitorláinkat minél
kevésbé engedjük „felfújni". - Igaz, vannak olyan emberek, akik a nagy fájdalom közeledtével pontosan az előbbivel
ellentétes értelmű parancsszavakat hallanak és akik sohasem mutatnak annyi harciasságot, büszkeséget, soha nem
olyan boldogok, mint amikor közeledik a vihar; igen, maga a fájdalom ajándékozza nekik legnagyobb pillanataikat!
Ezek a heroikus emberek, az emberiség nagy fájdalomhozói: azon ritkák és kevesek, akiknek pontosan arra az
apológiára van szükségük, mint a fájdalom általában szólva - és valóban! nem szabad megtagadni tőlük! Elsőrendű
fajfenntartó és a faj fejlődését szolgáló erők: már csak azért is, mert ellenállnak a kényelemnek és az efféle
boldogsággal szemben nem rejtik véka alá undorukat.

319
Élményeink interpretátoraiként. - A vallásalapítóktól és a hozzájuk hasonlóktól egy bizonyos fajta becsületesség
idegen maradt - élményeiket sohasem tették meg a megismerés lelkiismereti ügyévé. „Mit is éltem át egyáltalán? Mi
történt bennem és körülöttem? Vajon az értelmem elég világos volt-e? Akaratom elég szilárdan állt-e a lábán minden
érzékcsalódással és fantáziálással szemben?" - e kérdéseket egyikük sem tette föl önmagának és a jámbor vallásos
lelkek ma sem teszik fel ezeket a kérdéseket: inkább olyan dolgokra szomjúhoznak, amelyek az értelem ellenére
vannak és nem akarják megnehezíteni maguknak e szomjúság oltását, ezért történnek velük „csodák" és
„újjászületések", ezért hallják az angyalkák hangjait. De mi, többiek, akik az értelemre, az észre szomjazunk és él-
ményeinkkel oly szigorúan akarunk szembenézni, mintha tudományos kísérleteket végeznénk, napról napra, óráról
órára. Mi önmagunkkal akarunk kísérletezni, a saját kísérleti állataink akarunk lenni!

320
Viszontlátáskor. - A.: Jól értelek még? Keresel? A mostani való világban hol van a te szögleted és csillagod? Hol
lesz a te helyed a nap alatt, ahol megvetheted a lábad és létezésed igazolja önmagát? Mintha azt mondanád, hogy
mindenki magának keresse ezt meg és verjék ki a fejükből az általános dolgokat, a másokkal való törődést, meg a
társadalmat! - B.: Én ennél többet akarok, én nem keresek. Én saját napot akarok alkotni magamnak.

321
Új óvatosság. - Ne gondoljunk olyan sokat a büntetésre, elmarasztalásra és az emberek megjavítására! Nagyon ritka
eset, hogy meg tudnánk javítani az egyént; és ha még sikerülne is, észrevétlenül valami egyéb is sikerülne vele
együtt: mi magunk is megváltoznánk általa! Figyeljünk inkább arra, hogy saját befolyásunk minden eljövendő
dologra felérjen annak befolyásával, sőt túlszárnyalja azt. Ne bocsátkozzunk közvetlen harcba! - az elmarasztalás,
büntetés és javítani akarás mind ilyen. Hanem emelkedjünk e dolgok fölé! Adjunk példaképünknek mindegyre
fénylőbb színeket! A másikat pedig homályosítsuk el világosságunkkal! Nem! Miatta nem akarunk magunk is
sötétebbek lenni, minden büntető és elégedetlen emberhez hasonlóan! Inkább húzódjunk csak oldalt! Nézzünk félre!

322
Hasonlat. - Azok a gondolkodók, akik szerint minden bolygó ciklikus pályán mozog, nem a legmélyebb
gondolkodók: aki úgy tekint önmagába, mint a beláthatatlanul hatalmas világegyetembe és tejutakat hord
önmagában, az tudja azt is, milyen szabálytalan minden tejút; a létezés káoszába és labirintusába vezetnek mind.

323
Szerencse a sorsban. - A sors azzal tüntet ki bennünket legjobban, ha megengedi, hogy egy ideig ellenségeink
oldalán harcoljunk. Ekképp eleve nagy győzelemre rendeltetünk.

324
In media vita! (Az életút felén! - A ford.) - Nem! Az élet nem csapott be engem! Inkább évről évre igazabbnak,
vonzóbbnak, titokzatosabbnak érzem - attól a naptól kezdve, amikor eljött hozzám a nagy felszabadító, az a gondolat,
hogy az élet a megismerő ember kísérlete is lehet - és nem kötelesség, nem végzet, nem csalás! - És maga a
megismerés is lehet másoknak valami más, például nyugágy, vagy út a nyugágyhoz, esetleg szórakozás, netán
lazsálás - számomra veszélyek és győzelmek világa, amelyben a heroikus érzelmek is megtalálják helyüket a táncra
és a tombolásra. J\z élet a megismerés eszköze" - ezzel az alaptétellel a szívben az ember nem csupán bátor lehet,
hanem vidáman élhet és vidáman nevethet! És ki tudna jól nevetni és élni, ha előzőleg nem értett volna jól a
győzelemhez és a háborúhoz is?

325
Ami a nagysághoz tartozik. - Ki ér el valaha valamilyen nagy dolgot, ha nem érzi magában az akaratot és az erőt,
hogy nagy fájdalmat is képes legyen okozni? A szenvedés képessége a legkevesebb: ebben a gyönge nők, sőt még a
rabszolgák is mesterfokú teljesítményt érnek el. De az már az igazi, a hamisítatlan nagyság, ha valaki nagy
szenvedést okoz és e szenvedés kiáltásait hallva nem megy tönkre a belső nyomorúságtól és bizonytalanságtól.

326
A lélek orvosai és a fájdalom. - Valamennyi erkölcsprédikátornak és teológusnak van egy közös hibája: igyekeznek
meggyőzni az embereket, hogy nagyon „rosszul" vannak és nélkülözhetetlen számukra egy kemény, végső és
radikális kúra. És mivel az emberek kivétel nélkül szorgalmasan füleltek efféle tanokra az évszázadok folyamán,
valóban visszamaradt bennük valami babonaság, amely szerint ők valóban igen rosszul vannak: ezért aztán most
minden pillanatban készek rá, hogy sóhajtozzanak, már semmit se találjanak az életben és keserves arccal bámulják
egymást, mintha az élet valóban elviselhetetlen lenne. Igazság szerint azonban tántoríthatatlanul bíznak az
életükben, szenvedélyesen szerelmesek belé és tele vannak mindenféle finom és ötletdús műfogással, hogy elvegyék
az élet kellemetlen élét, eltávolítsák belőle a fájdalom és a szerencsétlenség tüskéjét. Nekem úgy tűnik, hogy a
fájdalomról és a szerencsétlenségről mindig is túlzott mértékben sokat beszéltek, mintha az e téren való túlzás a
jólneveltség kérdése lett volna: viszont határozottan hallgatnak arról, hogy a fájdalom ellen egész sereg
csillapítószer létezik, mint például a kábítószerek, a gondolatok lázas sietsége, vagy egy nyugodt állapot, vagy jó és
rossz emlékek, szándékok, remények, sokféle büszkeség és együttérzés, amelyek majdhogynem az érzéstelenítő
szerek hatásával érnek föl: míg a fájdalom legmagasabb fokán magától eszméletvesztés következik be. Nagyon jól
értünk hozzá, hogyan locsolgassuk édeskés szirupokkal keserűségeinket, mármint a lélek keserűségeit;
rendelkezésünkre állnak segédeszközök bátorságunkban és emelkedettségünkben, valamint az alávetettség és a
beletörődés állapotának nemes delíriumában. Valamely veszteség alig egy óra hosszat veszteség csupán: mintha
vele együtt valamiféle ajándék is hullana alá a mennyek országából számunkra - új erő például: mert mindez
alkalom rá, hogy újból erőre kapjunk! Mi mindent össze nem hordtak az erkölcsprédikátorok a gonosz ember belső
„nyomorúságáról"? Mi mindent össze nem hazudoztak már a szenvedélyes ember szerencsétlenségéről! - igenis, a
hazugság a helyes kifejezés! Minden bizonnyal nagyon jól ismerték az efféle emberek túláradó boldogságát, de
makacsul elhallgatták, mivel elméletük cáfolatát jelentette volna, amely elmélet szerint minden boldogság csak a
szenvedély megsemmisítésével és az akarat elhallgattatásával keletkezik. Ami pedig a lélek orvosainak receptjét és
a kemény, radikális kúra javallatát illeti, föltehetjük a kérdést: a mi életünk vajon elég fájdalmas és kellemetlen-e
ahhoz, hogy megérné kicserélni egy sztoikus és megkövesedett életmódra? Nem érezzük eléggé rosszul magunkat
ahhoz, hogy sztoikus módon kelljen rosszul érezni magunkat.

327
Komolyan venni. - Az értelem a legtöbb embernél nehezen döcögő, sötét és csikorgó gép, amelyet elég nehéz
működésbe hozni: e működést pedig így hívják: „a dolgot komolyan venni", így fejezik ki magukat, ha e géppel
akarnak dolgozni és jól gondolkodni - ó, milyen nehezükre eshet az a bizonyos jó gondolkodás! Az ember, ez a
kedves vadállat, úgy tűnik, minden alkalommal elveszíti jó hangulatát, ahányszor csak jól gondolkodik: „komoly"
lesz! Mert „ahol vidámság van és nevetés, ott a gondolkodásnak semmi keresnivalója" - így hangzik e komoly
vadállat előítélete minden „vidám tudománnyal" szemben. -Nos hát, mutassuk ki, hogy ez valóban előítélet!

328
Ártani a butaságnak. - Az egoizmus elvetendőségének fennen hangoztatott és makacsul hirdetett hite minden
bizonnyal ártott az egoizmusnak (és a csordaösztön javát szolgálta, amint ezt még vagy százszor el fogom
ismételni), nevezetesen pedig azáltal, hogy elvette az egoizmustól jó lelkiismeretét és benne igyekezett megtalálni
minden rossz forrását. „Önzésed nem egyéb életed szerencsétlenségénél" - így hangzott évezredeken át a
prédikáció: amint mondottuk, ez kárt okozott az önzésnek sok szellemtől, sok vidámságtól, jó érzékenységtől és
nagy szépségtől fosztva meg; elbutította, gyűlöletessé tette és megmérgezte az önzést! - A filozófiai ókor ezzel
szemben azt tanította, hogy a romlásnak más a fő forrása: Szókratésztól kezdve a gondolkodók fáradhatatlanul
prédikálták: „Gondolatszegénységetek, ostobaságotok, szabályok szerinti életmódotok, a szomszéd nézeteinek való
alávetettségetek az oka, amiért csak olyan ritkán vagytok boldogok - mi, gondolkodók, gondolkodókként vagyunk a
legboldogabbak." Itt nem döntjük el, hogy ennek a butaság elleni prédikációnak jobb érvei voltak-e, mint ama önzés
elleni prédikációnak; bizonyos azonban, hogy elvette az ostobaságtól a jó lelkiismeretét - ezek a filozófusok kárt
okoztak az ostobaságnak.

329
Szabad idő és henyélés. - Van valami indiános, az indián vérre jellemző vadság abban, ahogy az amerikaiak
sóvárognak az aranyra és amilyen lázas sietséggel dolgoznak - voltaképpen ez az új világ bűne és fertőzés útján már
kezdi megvadítani a vén Európát is és valami egészen csodálatos szellemtelenséget kezd itt terjeszteni. Az ember
már szégyelli magát a nyugalmáért; a hosszas tűnődés szinte lelkifurdalást idéz elő. Az emberek órájukkal a
kezükben gondolkodnak, ebéd közben a tőzsde híreit tanulmányozzák - mindenki úgy él, mintha esetleg minden
pillanatban „elmulaszthatna valamit". „Inkább bármit tenni, mint semmit" - ez az az elv, amelynek alapján elüldöz-
nek minden képzettséget és jó ízlést. És ahogy a dolgozó sietsége miatt szemmel láthatóan minden forma
tönkremegy, úgy megy tönkre maga a formaérzék is, a fülnek és a szemnek a mozdulatok melódiája iránti
érzékenysége. Ennek bizonyítéka az otromba nyíltság, amelyet manapság mindenütt megkövetelnek minden
helyzetben, amelyben ember az emberrel becsületesen akar érintkezni, a barátokkal, nőkkel, rokonokkal,
gyerekekkel, oktatókkal, diákokkal, vezetőkkel és hercegekkel való érintkezés során - nincs már idő, sem pedig erő
a szertartásokra, semmiféle körülményeskedő udvariasságra, a szellemességre a beszélgetésben, és egyáltalában
semmi néven nevezendő otium (szabad idő - A ford.) nem létezik. Mert a nyereséghajhászó élet szakadatlanul arra
kényszeríti a embert, hogy szellemét egészen a kimerülésig használja ki az állandó színlelésben, ravaszkodásban
vagy megelőzésben: manapság az igazi erény abban áll, ha valamit rövidebb idő alatt teszünk meg, mint más. így
aztán ritkák a megengedett becsületesség pillanatai: ilyenkor azonban az ember fáradt és nem csupán egyszerűen
„hagyni" szeretné a dolgokat, hanem szeretne hosszan, kényelmesen és otrombán kinyújtózni. E hajlandóságnak
megfelelően írják manapság a leveleket is: e levelek stílusa és szelleme mindenkor az „idő jelét" viseli önmagán. Ha
létezik még társasági öröm és műélvezet, akkor csak olyan, amilyet a halálra dolgoztatott rabszolgák vallanak
magukénak. Ó, micsoda sorscsapás, hogy műveltek és műveletlenek egyaránt mennyire megelégedettek
„örömükben"! Micsoda sorscsapás, hogy egyre gyanúsabb lett minden örömféle! Ezentúl a munkának lesz egyre
jobb és jobb a lelkiismerete: az örömre való hajlandóságot ezentúl „pihenési igénynek" bélyegzik és az még saját
maga előtt is szégyelli önmagát. „Ennyivel tartozom az egészségemnek" - így beszélnek az emberek, ha véletlenül
rajtakapják őket, hogy vidéki kiránduláson vesznek részt. Hamarosan talán már oda jutunk, hogy a vita
contemplativa (szemlélődő élet -A ford.) iránti hajlamunknak (vagyis a barátokkal és a gondolatokkal való közös
sétának) is csak restelkedve, önmegvetéssel és rossz lelkiismerettel engedünk. - Régen viszont fordítva állt a
helyzet: a munka kapta a rossz a lelkiismeretet. Egy jobb származású ember eltitkolta a munkáját, ha a szükség
munkára kényszerítette. A rabszolga olyan érzés nyomása alatt dolgozott, hogy ő valami megvetendőt tesz -
magában a „cselekvésben" volt valami megvetendő. Előkelőség és becsület egyedül az otiumban és a héliumban
található." így csengett az antik előítélet hangja.

330
Tetszés. - A gondolkodónak nincs szüksége tetszésnyilvánításra és tapsra, föltéve, ha önnönmagától megkapja ezt a
tapsot: ez azonban nem nélkülözhető. Vannak emberek, akik megvannak enélkül és általában mindennemű
tetszésnyilvánítás nélkül? Kételkedem ebben; és még a legbölcsebbről is azt mondja Tacitus, aki pedig nem a
bölcsek rágalmazója: quando etiam sapientibus gloriae cupido novissima exuitur (mert a bölcsek is a dicsőség utáni
vágyról szoknak le utoljára - A ford.) - ami nála annyit tesz: sohasem.

331
Inkább süketen, semmint megsüketítve. - Hajdan az emberek hírnévre akartak szert tenni: ez ma már nem elég, mert
a piac túl nagy lett - ma már kiáltás kell. Ennek az a következménye, hogy még a legjobb torkok is tönkre ordibálják
magukat, és a legjobb árukat rekedt hangon kínálják; piaci kiabálás és re-kedtség nélkül ma már nincs zseni. - Ez
persze kedvezőtlen korszak a gondolkodó szempontjából: meg kell tanulnia, hogyan találja meg két lárma között a
csöndet és olyan sokáig kell színlelnie a süketet, amíg csak meg nem süketül. Amíg ezt meg nem tanulta, persze az a
veszély fenyegeti, hogy tönkremegy a türelmetlenségtől és a fejfájástól.

332
Mélypont idején. - Minden filozófus számára eljött egyszer a mélypont, egy sötét óra, amikor ezt gondolta: nem sokat
érek, ha az emberek nem hiszik el a téves érveimet is! - Akkor egy kárörvendő madárka röpült el a feje fölött ezt
csicseregve: „Nem sokat érsz, nem sokat érsz!"

333
Mit jelent a megismerés? - Non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere! (Nem kinevetni, nem gyászolni,
nem megvetni, hanem megérteni -A ford.) mondja Spinoza a maga nemes egyszerűségével. De közben mi egyéb is
ez az intelligere, mint forma, amelyben számunkra a három előző egyszerre lesz érezhető? A kinevetni-,
meggyászolni-, megvet-ni-akarás különféle és egymásnak ellentmondó ösztöneink eredménye? Mielőtt a
megismerés lehetséges lenne, mindhárom impulzió a maga módján kellett mérlegelje a tárgyat vagy az eseményt;
majd küzdelem zajlott le ezen egyoldalú szempontok között és e harc folyományaképpen jött létre köztük valamiféle
kompromisszum, megnyugvás, hármuk között valami kölcsönös megegyezés, egyfajta igazságosság és szerződés:
mert ezen igazságosság és szerződés útján tudja e három ösztön a létezésben megvetni a lábát és egymással is csak
így lehetnek megfelelő viszonyban. Mi, akiknek e hosszú kibékülési folyamat utolsó jelenete és végső eredménye jut
el csupán a tudatunkba, ennek megfelelően úgy véljük, hogy az intelligere valami szép, igazságos és jó dolog,
olyasmi, ami lényegét tekintve ellentétes az ösztönökkel; pedig nem egyéb az ösztönök egy bizonyos, kölcsönhatáson
alapuló viselkedési módjánál. A tudatos gondolkodást nagyon hosszú ideig azonosították magával a gondolkodással:
csak most dereng föl bennünk az igazság, hogy szellemi munkánk legnagyobb része öntudatlanul, észrevétlenül
zajlik le bensőnkben: ám úgy gondolom, az e téren egymással küzdő ösztönök, jól értsük meg, teljesen érezhetővé
teszik magukat és egymást, fájdalmat okozva -: az a hirtelen támadó, nagyfokú kimerültség, amely minden gon-
dolkodót megrohan, itt találhatja meg eredetét (azonos a csata után érzett kimerültséggel). Igen, harcoló bensőnkben
talán van némi rejtett hősiesség, de az biztos, hogy semmi isteni, semmi örökké magánvaló nincs, ellentétben azzal,
ahogy Spinoza gondolta. A tudatos gondolkodás, nevezetesen a filozófusok gondolkodása a legerőtlenebb és ezért a
gondolkodás viszonylag legszelídebb és legnyugodtabb fajtája: ekképp pontosan a filozófus vezethető a
legkönnyebben félre a megismerés természetét illetően.

334
Meg kell tanulni szeretni. - A zenében a következő történik velünk: először is meg kell tanulnunk meghallanunk,
kihallanunk, megkülönböztetnünk bizonyos módokat és bizonyos alakzatokat, amelyet magánvaló életként
szigetelünk el és határolunk körül; majd fáradságra és jóakaratra van szükség, hogy egyáltalán elviseljük ezt minden
idegensége ellenére, türelemmel kell elszenvednünk látványát és kifejezésmódját, jó szívvel kell lennünk furcsasága
iránt -: végül eljön az a pillanat, amikor megszokjuk, amikor már várjuk, amikor gyanítjuk, hogy hiányozni fog, ha
nem lesz; és ezentúl már állandóan a kényszer erejével fejti ki ránk a hatását újra meg újra, varázserőt gyakorol ránk,
egészen addig, amíg alázatos és a gyönyörtől megittasult szerelmesei nem leszünk, akik nem akarnak jobbat a vi-
lágtól, csak őt és újra csak őt (mármint a zenét). - Ám nem csupán a zenében történik ez így velünk: hanem minden
dolgot, amelyet most szeretünk, ily módon tanultunk megszeretni. Jóakaratunkért, türelmünkért, egyenességünkért,
gyöngédségünkért, az idegenek irányában mutatott jámborságunkért végül azzal kárpótolnak minket, hogy az idegen
apránként leveti fátylát és egyszer csak új, leírhatatlan szépség áll előttünk-: ez az ő hálája a vendégbarátságunkért.
Aki önmagát szereti, az is csak ezen az úton tanulhatta meg: más út nincs. Szeretni is meg kell tanulni.

335
Éljen a fizika! - Mennyien értenek ma a megfigyeléshez! És azon kevesek között, akik értenek hozzá - hányan
figyelik meg önmagukat! „Mindenki önmagától van a legtávolabb" -ezt minden vesékbe látó tekintetű ember tudja, a
kedve ellenére; és az a mondás, hogy „ismerd meg önmagad"! majdnem gonoszság egy isten szájából, ha
embereknek mondja. Hogy az önmegfigyeléssel ilyen kétségbeejtően áll a helyzet, azt mi sem bizonyítja jobban,
mint az a tény, ahogyan valamely morális cselekedet lényegéről majdnem mindenki beszél: az a gyors, sietős,
meggyőződéssel teli, szószátyár beszédmód, az a pillantás, az a nevetés, az a nagy ügybuzgalom. Mintha azt akarnák
mondani neked: „De kedves barátom, ez igazán az én dolgom! Kérdéseddel épp ahhoz fordulsz, aki felelhet:
véletlenül semmiben sem vagyok jobban otthon, mint ebben. Tehát: amikor az ember így ítél: ez a helyes és ebből
így következtet: ezért ennek így kell történnie, és megteszi, amit tehát ilyen módon helyesnek és szükségszerűnek
ismert el - ekkor cselekedete lényege morális." De barátom, te itt három cselekvésről beszélsz egy helyett. Maga az
ítélkezésed, például az, hogy „így a helyes" is cselekvés - amelyet ugyancsak meg lehet ítélni morálisan és nem
morálisan! Miért ezt és éppen ezt tartod helyesnek? -„Mert lelkiismeretem ezt mondja nekem; a lelkiismeret
sohasem szól erkölcstelenül, hisz ő határozza meg, aminek morálisnak kell lennie!" - De miért hallgatsz
lelkiismereted szavára? És mennyiben van jogod ilyen ítéletet igaznak és tévedhetetlennek tekinteni? E hit számára
már nincs lelkiismeret? Az intellektuális lelkiismeretről még nem hallottál? A lelkiismeretről, amely a te
„lelkiismereted" mögött van? Annak az ítéletednek, hogy „így a helyes" megtalálható a maga előtörténete ösz-
töneidben, hajlamaidban, ellenérzéseidben, tapasztalataidban és tapasztalataid hiányában; „hogyan keletkezett ez
bennem?" ezt kell kérdezned, meg azt, hogy: „mi késztet engem arra, hogy hallgassak rá?" Hallgathatsz erre a
parancsra, ahogy a derék katona engedelmeskedik tisztje parancsának. Vagy mint egy nő, aki azt szereti, aki
parancsol neki. Vagy ahogy egy gyáva hízelgő, aki fél a parancsnoktól. Esetleg mint egy buta alak, aki egyszerűen
engedelmeskedik, mert neki magának semmi sem jut eszébe ellene. Röviden szólva: százféleképpen hallgathatsz a
lelkiismeretedre. De hogy ezt vagy azt az ítéletet hallod meg lelkiismereted szavaként - tehát az, hogy helyesnek
fogadsz el valamit, annak oka talán abban rejlik, hogy soha életedben nem gondolkodtál el magadról, és vakon
elfogadod, amit gyerekkorodtól kezdve helyesnek ítéltek előtted: vagy talán abban, hogy a kenyeret és a tisztességet
egészen mostanáig azzal együtt kaptad meg, amit kötelességednek nevezel, -azért tűnik „helyesnek" számodra, mert
a te „létfeltételednek" látszik (mert hogy jogod van a létezéshez, azt megcáfolhatatlannak hiszed!). Morális ítéleted
szilárdsága még mindig lehetne a személyes hitványság, a személytelenség bizonyítéka, „morális erőd"
makacsságodban találhatná meg forrását -vagy arra való képtelenségedben, hogy új ideálokat nézzél. Röviden szólva
tehát: ha finomabb gondolkodó, jobb megfigyelő lettél volna, és többet tanultál volna, akkor ezt a „kötelességedet",
meg a „lelkiismeretedet", semmi körülmények között nem neveznéd a kötelességednek és lelkiismeretednek: a be-
látás, hogy miképp keletkeztek egyáltalán morális ítéletek valaha, elundorítana az ilyen patetikus fogalmaktól -
csakúgy, mint a többi patetikus fogalomtól, mint például: „bűn", a „lélek üdve", „megváltás", amelyektől ugyancsak
elment már a kedved. - És most ne emlegesd nekem a kategorikus imperatívuszt, barátom! - e szó csiklandozza a
fülemet és nevetnem kell egész komoly valód ellenére: közben a jó öreg Kantra gondolok, aki fondorlatos módon
szert téve arra a nevetséges „magánvalóra", azt a büntetést kapta, hogy vállalni volt kénytelén a „kategorikus
imperatívuszt" és ezáltal ismét visszatévelyedett szívében az „Isten", a „lélek", a „szabadság", a „halhatatlanság"
felé, akárcsak egy ketrecébe visszaoldalgó róka - pedig éppen akarata és okossága törte szét hajdan e ketrecet! - Ho-
gyan? Csodálod lelkedben a kategorikus imperatívuszt? Úgynevezett morális ítéletednek ezt a „szilárdságát"? Az
érzés ezen „föltétlen jellegét": „mindenkinek úgy kell ítélnie, ahogy én ítélek"? Inkább önzésedet csodáld meg
ebben! És önzésed vakságát, kicsinyességet és igénytelenségét! Mert ez az önzés pontosan: saját ítéletedet
általánosan érvényesnek érezni; és vak, kicsinyes és igénytelen ez az önzés, mert elárulja, hogy még nem fedezted
föl magad, még nem alkottad meg magadnak a saját, rád jellemző ideálodat - amely ugyanis soha nem lehetne senki
másé, nemhogy mindenkié, mindenkié! - Aki még így ítél: „ebben az esetben mindenkinek így kellene cselekednie",
az még öt lépésnyire sem jutott az önismeretben: különben tudná, hogy nincsenek azonos cselekedetek, de még csak
nem is lehetnek - hogy minden cselekedetet, amelyet megtettek, egészen egyedi és megismételhetetlen módon tettek
meg és ugyanígy áll a helyzet minden eljövendő cselekedettel, hogy a cselekvés minden előírása csak a durva
külsőségekre vonatkozik (még az idáig ismeretes morálok legbensőségesebb és legfinomabb előírásai esetében is így
van ez) - hogy általuk elérhető az azonosság látszata, ám csakis az azonosság látszata érhető el - hogy minden
cselekvés rá nézvést és reá visszanézve is önmagára vonatkozó, áthatolhatatlan dolog és az is marad - hogy a „jóról",
„nemesről" s „nagyról" alkotott nézeteink sohasem bizonyíthatóak a cselekedeteink által, mert minden cselekvés
megismerhetetlen - hogy éppen véleményeink, értékbecsléseink és értéktáblázataink tartoznak cselekedeteink fo-
gaskerékrendszerének emelőkarjai közé, viszont minden egyes esetre vonatkozóan kimutathatatlan mechanikájuk
törvénye. Szorítkozzunk tehát véleményeink és értékbecsléseink finomítására, valamint egy saját értéktáblázat
megalkotására -de ne törjük többé a fejünket „cselekedeteink morális értékén"! Igen, barátaim! Eljött az ideje, hogy
mélységesen megundorodjunk az egész ilyen-olyan morális fecsegéstől! Végül is jó ízlésünknek mond ellent, hogy a
morál nevében hozzunk ítéleteket! Hagyjuk ezt az émelyítő fecsegést és rossz ízlést olyanokra, akiknek nincs más
dolguk, mint egy kissé továbbhurcolni a múltat az időben, és akik maguk soha nincsenek jelen időben - tehát sok
emberre, a legeslegtöbbre! Mi viszont azok akarunk lenni, akik vagyunk - az új, az egyszeri, a megismételhetetlen
emberek, az önmaguknak törvényt szabók, az önmagukat megalkotók! És ezért nekünk kell a világ minden törvénye
és szükségszerűsége legjobb megtanulóinak és felfedezőinek lennünk: fizikusoknak kell lennünk, hogy minden
értelemben alkotók lehessünk - míg eddig minden értékbecslés és ideál a fizika nem-értésére vagy a vele való
ellenkezésre épült. És ezért: Éljen a fizika! És még inkább éljen az, ami a fizika felé kényszerít bennünket - a
becsületességünk!

336
A természet fösvénysége. - Miért volt a természet olyan szűkmarkú az emberhez, miért nem engedte fényleni az
embereket, az egyiket jobban, a másikat kevésbé, mindegyiket belső fényereje szerint? A nagy embereknek miért
nincs olyan szép
fényük karrierjük elején és végén, mint a napkeltének és a napnyugtának? Mennyivel kevésbé kétértelmű lenne az
emberek élete!

337
Az eljövendő „emberiesség". - Ha valamely távoli korszak szemével nézem a miénket, akkor a mai emberen nem
találok érdekesebbet sajátos erényénél és betegségénél, amelyet „történelmi érzéknek" neveznek. Ez valami egészen
új és idegenszerű dolog kezdete a történelemben: adjunk e csírának még néhány évszázadot vagy többet, és
csodálatos palánta sarjad ki belőle, amelynek már a szaga is olyan csodálatos lesz, hogy jó öreg földünkön már csak
ezért is kellemesebb lesz majd lakni, mint annak előtte. Mi, a jelenben élő emberek, csak most kezdjük összerakni a
láncot, szemenként, egy eljövendő hatalmas érzés láncát - s még alig-alig tudjuk, mit is teszünk. Majdnem úgy tűnik
nekünk, mintha nem is egy új érzésről volna szó, hanem minden régi érzés fogyatkozásáról - a történelmi érzék még
olyan szegényes és hideg valami: sokan úgy érzik, mintha dér telepedett volna rájuk, ami még szegényebbé és
hidegebbé tette őket. Mások a közelgő öregedés szimptómájának tartják és egész bolygónk súlyos betegnek látszik a
szemükben, mint aki jelenét felejtendő, elkezdi írni ifjúkora történetét. Valójában ez csak az új érzés egy
színárnyalata: aki az ember történelmét egészében véve a saját történeteként is át tudja élni, az egyfajta hatalmas
általánosításként érzi át a beteg keserűségét aki az egészségre gondol, az aggastyánét, akinek az ifjúi álmok járnak a
fejében, a szeretőét, akitől elrabolják Szerelmének tárgyát, a vértanúét, akinek eszménye tönkre silányul, a hős
keserűségét az eldöntetlen csata utáni estén, amikor megsebesült és a harcban elvesztette barátját -; de hordozni e
mindenféle keserűség hatalmas tömegét, képesnek lenni az elviselésére és mégis hősnek lenni, aki a csata második
napján köszönti a virradatot és a szerencséjét, olyan emberként, aki mögött és aki előtt évezredek horizontjai állnak,
a múlt minden szellemi előkelőségének örököseként, ám kötelezettségek örököseként is, minden régi nemes
legnemesebbjeként, ugyanakkor egy új nemesség első tagjaként, akihez hasonlót még egyetlen korszak sem látott,
sőt róla még csak nem is álmodott: mindezt vállalni lélekben, vállalni a legrégebbit és a legújabbat, az emberiség
veszteségeit, reményeit, hódításait és győzelmeit: végül pedig mindezt egy lélekben és egy érzésben összesűríteni -
ez valóban olyan boldogság lenne, amelyet ember még át nem élt egészen mostanáig - egy hatalommal és
szeretettel, könnyekkel és nevetéssel teli isten boldogsága, olyan boldogság, amely mint nap estefelé,
kimeríthetetlen gazdagságából folyvást ajándékoz és a tengerbe önti, és, mint a nap, csak akkor érzi magát igazán
gazdagnak, ha a legszegényebb halász is arany evezővel evez! Ezt az isteni érzést nevezik majd egykoron -
emberségnek!

338
A szenvedés akarása és az együtt érzők. - Számotokra előnyös-e mindenekelőtt együtt érző embereknek lenni? És a
szenvedőknek vajon előnyös-e, hogy ti együtt érzők vagytok? Az első kérdést pillanatnyilag hagyjuk válasz nélkül. -
Amitől a legmélyebben és a legszemélyesebben szenvedünk, az majdnem mindenki másnak érthetetlen és
megfoghatatlan: ennyiben maradunk rejtve felebarátunk előtt, még akkor is, ha egy tálból cseresznyézik velünk.
Viszont mindenütt, ahol szenvedőként figyelnek fel ránk, szenvedésünket a lehető leglaposabb módon magyarázzák;
az együtt érző indulat lényegéhez tartozik, hogy az idegen szenvedést megfosztja tulajdonképpeni személyességétől -
„jótevőink" ellenségeinknél sokkal inkább kisebbítik értékeinket és akaratunkat. A legtöbb, szerencsétleneknek
osztogatott jótett esetében van valami vérlázító abban az intellektuális hanyagságban, amellyel a jótevő itt a sors sze-
repét játssza: mit sem tud a bonyolult belső következményekről és összefonódásokról, amelyeknek neve számodra és
számomra egyaránt szerencsétlenség! A kedves együtt érző egyáltalán nem törődik lelkem teljes háztartásával, rá
sem hederít, hogy a szerencsétlenség kompenzálása nyomán milyen régi sebek szakadnak föl, milyen új igényeim
támadnak, milyen mértékben szakítok múltammal - és általában semmivel sem törődik, ami e szerencsétlenséggel
összefügghet: segíteni akar és arra nem gondol, hogy a szerencsétlenségnek van egy személyes szükségszerűsége is,
hogy nekem és neked a rettegés, a nélkülözés, az elszegényedés, a lélek éjfele, a kaland, a merészség, a melléfogás
éppen olyan szükséges, mint ellentétük, hiszen - hogy misztikus modorban fejezzem ki magam - a saját
mennyországunkba vezető ösvény mindig a saját poklunk kéjén keresztül vezet. Nem, minderről mit sem tud: az
„együttérzés vallása" (vagy a „szív") segítségnyújtást parancsol és úgy véljük, akkor segítettünk a legjobban, ha a
leggyorsabban segítettünk! Amennyiben ezen vallás híveiként magatok irányában is azt az érzést tápláljátok, mint
amit embertársaitok iránt, ha saját szenvedéseteket egyetlen órára sem akarjátok vállalni, ha mindennemű lehetséges
szerencsétlenséget már jó előre próbáltok megelőzni, ha a szenvedést és általában a kellemetlenségeket gonosznak,
gyűlöletesnek, megsemmisítendőnek, a létezésen esett foltnak érzitek: nos akkor az együttérzés vallásán kívül más
vallás is él a szívetekben és ez talán az előbbi szülő anyja - a kényelem vallása. Ó, milyen keveset tudtok az ember
boldogságáról, ti kényelmes és jóindulatú emberek! mert a boldogság és szerencsétlenség két testvér, egy ikerpár,
akik együtt nőnek nagyra, vagy - mint a ti esetetekben -együtt maradnak kicsik! De térjünk vissza az első kérdéshez!
-Hogyan maradhat meg az ember a saját útján? Valamilyen kiáltás állandóan le akar téríteni utunkról; ritka eset,
hogy szemünk föl ne fedezne valami olyan helyzetet, amely azt követeli, hagyjuk oda ügyünket, és ugorjunk oda
segíteni. Tudom: száz meg száz tisztességes és dics teljes módja van annak, hogy letérjek utamról és ezek valóban
emelkedetten „morális" módok! Igen, a mai együttérzés-erkölcsprédikátorok még azt sem átallják állítani, hogy ez és
csakis ez a morális, ez az erkölcsös -letérni a saját utunkról és felebarátunk mellé állni. Én is éppen ilyen biztosan
tudom a következőt: elég, ha csak átadom magam az igazi nyomorúság megpillantásának, már végem is van! És ha
egy szenvedő barátom így szólna hozzám: „Nemsokára meghalok, ígérd meg, hogy velem együtt meghalsz te is" - én
megígérném ezt neki, éppen úgy, ahogy annak a kis, szabadságáért küzdő hegyi népnek a látványa is arra indít, hogy
kezet nyújtsak neki, fölajánlva életem - hogy most az egyszer jó okból rossz példákat válasszunk! Igen, mindezek a
szánalmat ébresztő és segítséget hívó lények valamilyen titokzatos vonzerőt fejtenek ki: ráadásul „saját utunk" rögös
és sokat követel tőlünk, és túlontúl messzire van a mások szeretetétől és hálájától - ezért menekülünk el róla
szívesen, és menekülünk el legszemélyesebb lelkiismeretünk elől, és futunk a mások lelkiismeretéhez, a „szánalom
vallásának" kedélyes templomába. Mihelyt manapság kitör egy háború, vele együtt kitör egy persze titokban tartott
kéj is a nép legnemesebb embereiben: kéjes elragadtatással vetik bele magukat az új halálos veszedelembe, mert a
hazáért való önfeláldozásban végül, úgy vélik, megkapták a régóta hőn óhajtott engedélyt - az engedélyt a saját
céljuk elől való kitérésre - hiszen a háború csupán kitérő az öngyilkosság felé, ám jó lelkiismerettel vállalható kitérő.
És ha itt egynémely dolgot el is hallgatok: nem hallgathatom el a morálomat, amely így szól hozzám: élj rejtőzködve,
hogy magadnak élhess! Semmit se tudj arról, amit korod a legfontosabbnak ítél! Saját magad és a ma közé helyezd el
legalább három évszázadnyi idő falát és ekkor a mai nagy ricsaj, a forradalmak és a háborúk lármája távoli
morajlásnak tűnik csupán! De ha segíteni is akarsz majd: csakis azoknak, akiknek a szorult helyzetét igazán
megérted, mert az ő szenvedésük és reményük a tiéddel közös - a barátaidnak: és csak úgy, ahogy magadnak segítesz
- bátrabbá, kitartóbbá, egyszerűbbé, vidámabbá akarom tenni őket! Arra akarom tanítani őket, amit ma olyan kevesen
értenek meg, az együttérzés prédikátorai pedig a legkevésbé - az együttes örömre!

339
Vita femina (Az élet egy nő - A ford.). - Semmiféle tudás, a legjobb akarat sem elég ahhoz, hogy egy mű legvégső
szépségét meglássuk; a legritkább szerencsés véletlenekre van szükség, hogy e magasságban a felhők egyszer
elvonuljanak és föltáruljon előttünk a napsütötte csúcs. Nem csupán a megfelelő helyen kell állnunk, ahonnan
megpillanthatjuk: saját lelkünknek is le kell rántania a leplet tulajdon csúcsairól és külső kifejeződésre, valamint
példázatra kell hogy vágyjon, mintegy támpont gyanánt és hogy ura maradjon önmagának. Mindez azonban olyan
ritkán jön össze egyszerre, hogy szeretném hinni: minden jó dolog legmagasabb csúcsai, akár műről, cselekedetről,
emberről, természetről van is szó, eleddig többnyire rejtve maradtak a legtöbb ember, még a legértékesebbek szeme
elől is - ami viszont föltárul előttünk, az egyetlen egyszer tárul föl! - A görögök jól imádkoztak: „Csak két-
háromszor jöjjön vissza minden, ami szép!" Jó okuk volt az isteneket szólítani, mert az istentelen valóság egyáltalán
nem adja meg nekünk a szépet, vagy csupán egyetlen egyszer. Azt akarom mondani, hogy a világ zsúfolásig tele van
szép dolgokkal, és mégis szegény, nagyon szegény igazán szép pillanatokban, és e szép dolgok ritkán mutatkoznak
meg. Ám talán éppen ebben áll az élet legerősebb varázslata: arannyal áttört palást borítja, a gyönyörű lehetőségek
ígéretes, kacérkodó, ellentmondásos, szemérmes, ironikus, együtt érző és csábító palástja. Igen, az élet-egy nő!

340
A haldokló Szókratész. - Csodálom Szókratész bátorságát és bölcsességét mindenben, amit tett, mondott és - nem
mondott. Athénnek ez a gunyoros és szerelmes szörnyetege és varázslója, aki még a legvidámabb ifjakat is
megfélemlítette és megríkatta, nem csupán a legbölcsebb fecsegő volt, akit valaha is látott a világ: ugyanilyen nagy
volt a hallgatásban is. Kívánom, hogy bár élete utolsó pillanataiban is szótlan maradt volna - úgy talán a szellemek
még magasabb rendjébe tartozna. A halál volt-e vagy a méreg, a jámborság, vagy a rosszindulat -valami abban a
pillanatban megoldotta nyelvét és így szólt: „Ó, Kriton, tartozom egy kakassal Aszklépiosznak." Ezek a nevetséges
és félelmetes „utolsó szavak" azoknak, akiknek fülük van, azt jelentik: „Ó, Kriton, az élet betegségF Lehetséges hát?
Ez a vidám ember, aki mindenki szeme láttára úgy élt, akár egy katona - pesszimista lett volna? Jó képet vágott az
élethez, miközben egész életében véka alá rejtette végső ítéletét, legbensőbb érzését? Szókratész, Szókratész
szenvedett az élettől! És ezért bosszút is állt az életen - azokkal a burkolt értelmű, félelmetes, istenfélő és
istenkáromló szavakkal! Még egy Szókratésznek is bosszút kellett állnia? Egy cseppnyi nagylelkűség még hiányzott
tenger sok erényéből? - Ó, barátaim! Még a görögöket is túl kell szárnyalnunk!

341
A leghatalmasabb teher. - Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb
magányba és így szólna hozzád: „Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még
számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak
és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád,
ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban - pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a
fák között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra meg újra
megfordítják - és téged vele együtt, te porszemek porszeme!" - Nem vágnád magad fogcsikorgatva a földhöz,
átkozva a démont, aki így beszélt? Vagy megéltél már valaha oly feledhetetlen pillanatot, amikor azt válaszoltad
volna neki: „Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!" Ha e gondolat úrrá lenne rajtad, megváltoztatna
teljes valódban, sőt talán föl is őrölne; a mindenre és minden dolgokra vonatkozó kérdés: „akarod-e mindezt még
egyszer és számtalanszor újra?" nehezedne a legsúlyosabb teherként cselekvésedre? Vagy mennyi jóindulatról
kellene tanúbizonyságot tenned önmagad és az élet iránt, hogy soha többé ne kívánj egyebet, csak e végső és örök
megerősítést és szentesítést? -

342
Incipit tragoedia (Kezdődik a tragédia - A ford.). - Amikor Zarathusztra harmincéves lett, elhagyta hazáját, Urmi
tavát és a hegyekbe vonult. Itt élvezte szellemét és magányát és mindebbe tíz álló évig nem fáradt bele. Végül
azonban megváltozott a szíve és egy reggel fölkelt a virradattal együtt, odalépett a nap elé és imigyen szólott hozzá:
„Hatalmas csillagzat! Mi lenne a te boldogságod, ha nem volnának azok, akiket megvilágítasz! Már tíz álló éve itt
kelsz föl a barlangom fölött: már minden bizonnyal torkig lennél a tulajdon fényeddel és utaddal, ha nem lennék itt,
a sasommal és a kígyómmal együtt; de mi vártunk téged minden reggel, megszabadítottunk téged fölöslegedtől és
áldottunk érte. Nézd hát! Beteltem a bölcsességemmel, akár a méh, amely túl sok mézet gyűjtött, szeretném ki-
nyújtani a kezem, adni szeretnék, ajándékozni és osztogatni, míg az emberek között a bölcseknek ismét örömük nem
telik az ostobaságukban, a szegények pedig nem örvendezhetnek megint gazdagságuknak. Ezért kell alászállnom a
mélybe: amint ezt te esténként teszed, amikor a tenger mögött lebuksz és az alvilágnak is fényt viszel, te dúsgazdag
csillagzat! - hozzád hasonlóan nekem is alá kell szállnom, amint az emberek ezt hívják, akikhez alászállni
szándékozom. Ezért áldj meg engem, ó, te békés tekintet, amely irigység nélkül vagy képes szemlélni a túl nagy
boldogságot! Áldd meg a serleget, amely szinte túlcsordul már, hogy a víz aránylóan gyöngyözzön ki belőle és a te
gyönyörűséged visszfényét hintse mindenre! Nézd csak! Ez a serleg ismét ki akar ürülni és Zarathusztra újfent
ember akar lenni." - Imigyen kezdődött Zarathusztra alá-szállása.
ÖTÖDIK KÖNYV
Mi rettenthetetlenek
(1886)
Reszketsz, Carcasse? Még jobban reszketnél, ha tudnád, hová vezetlek. Turenne

343
Mi az oka vidámságunknak? - Az új, legnagyobb esemény, hogy „Isten halott", hogy a keresztény Istenben való hit
hiteltelen lett - már előre veti első árnyait Európára. Legalább is azon kevesek, akiknek szeme, gyanakvó tekintete
elég erős és finom az egész színjátékhoz, úgy látják, valamiféle napnyugta tanúi éppen, mintha valami mélységes,
régi bizalom kételkedésbe csapna át: számukra világunk minden bizonnyal napról napra hanyatlóbbnak,
bizalmatlanabbnak, idegenebbnek és „öregebbnek" tűnik. Ám a dolgok lényegét tekintve azt mondhatjuk: maga az
esemény túlságosan nagy, távoli, nagyon sok ember képességeit meghaladja, semhogy akár csak híre is már
mindenkihez elérkezett volna; nemhogy még azt is tudnák sokan, voltaképpen mi is történt ezzel - és mi mindennek
kell még összeomlania amiatt, hogy e hitet aláásták, mert reá épült, reá támaszkodott, belenőtt: például egész európai
morálunk. A megszakításnak, széthullásnak, hanyatlásnak, bukásnak e hosszú egymásutánisága, amely előttünk áll:
ki tudna ma még eleget kitalálni, előrelátni belőlük, hogy a rettegés iszonytató logikájának tanáraként és
előhírnökeként álljon elénk, olyan sötétség és napfogyatkozás prófétájaként, amilyet valószínűleg sohasem látott még
ez a föld?... Még mi, a rejtélyek született megfejtői, akik mintegy várakozunk a hegyen, a ma és a holnap közé állítva
és a ma és a holnap közötti ellentmondásba feszítve, mi, az eljövendő évszázad első emberei és korán érkezői,
akiknek mostantól meg kell látniuk azokat az árnyakat, amelyekbe egyre inkább beburkolózik Európa: mi lehet
annak oka, hogy még mi is viszonylag közönyösen nézzük ezt az elsötétedést, legalább is gond és félelem nélkül,
mintha nem is minket fenyegetne? Talán még túlságosan közel vagyunk ezen esemény közvetlen következményeihez -
és ezek a közvetlen következmények, az esemény következményei nekünk, a közhiedelemmel ellentétben, talán
egyáltalán nem is lesújtóak, nem lehangolóak, hanem inkább olyanok, akár valamiféle fény, boldogság,
megkönnyebbülés, föllélegzés, vigasztalás, hajnalpír, amelyet csak nagyon nehezen tudnánk leírni... Valóban: mi
filozófusok és „szabad szellemek" arra a hírre, hogy a régi „Isten halott" úgy érezzük, mintha új hajnalpír ragyogna
be minket; szívünk túlcsordul a hála, a csodálkozás, a sejtelem és a várakozás érzésétől - végre újból szabad előttünk
a láthatár, bár egyáltalán nem tiszta, de hajóink végre kifuthatnak újfent, még ha tömérdek veszedelem leselkedik is
rájuk, ismét tér nyílt a megismerő ember vakmerősége előtt, a tenger, a mi tengerünk ismét nyílt, talán még sohasem
is volt ennyire „nyílt a tenger".

344
Mennyiben vagyunk még jámborak. - Úgy mondják, éspedig alapos okkal, hogy a tudományban a
meggyőződéseknek nincs polgárjoguk: csak akkor engedhető meg nekik a belépés, sőt bizonyos érték a megismerés
területén, amikor szerényen leszállnak egy hipotézis szintjére, valamely kísérlet, egy regulatív fikció átmeneti
szempontját vallva magukénak - ám ekkor is csak azzal a megszorítással, hogy a gyanakvás rendőri felügyelete alatt
maradnak. - De ha tüzetesebben szemügyre vesszük az összefüggéseket, nem azt jelenti-e mindez, hogy a
meggyőződés csak akkor nyer belépést a tudomány területére, ha megszűnik meggyőződés lenni? A tudományos
szellem kitenyésztése vajon nem azzal kezdődik-e, hogy nem engednek meg számára többé meggyőződést?...
Valószínűleg így áll a helyzet: csupán még azt kell megkérdeznünk, hogy vajon nincs-e szükség egy meggyőződésre
ahhoz, hogy e tenyésztés elkezdődhessék, mégpedig olyan feltétlen és hajthatatlan meggyőződésre, hogy ennek aztán
az összes többi meggyőződés áldozatául esik. Látjuk tehát, a tudomány alapja is hit, „feltételezés" nélküli tudomány
nem létezik. Arra a kérdésre, hogy vajon szükség van-e igazságra, nem csupán már előre igennel kell felelnünk,
hanem oly mértékben igennel, hogy ebben az a tétel, hit, meggyőződés jut kifejezésre, hogy „már semmire sincs
nagyobb szükség, mint az igazságra és hozzá képest minden egyéb másodlagos értékű csupán". - Mit jelent az
igazságnak ez a föltétlen akarása? Annak akarása-e vajon, hogy ne tévesszenek meg bennünket? Vagy annak akarása,
hogy mi ne tévesszünk meg? Ugyanis ez utóbbi módon is interpretálhatnánk az igazság akarását: föltéve, hogy „a
nem akarok megtéveszteni" általánosításba beleértjük a „nem akarom magam megtéveszteni" mondatot is. De miért
ne tévesszünk meg senkit? Miért ne hagynánk, hogy megtévesszenek minket? - Jegyezzük csak meg, hogy az első
eset okai egészen más tartományban találhatók, mint a másodiké: azért nem akarjuk, hogy megtévesszenek minket,
mert elfogadjuk, hogy ez káros, veszélyes és végzetes - ebben az értelemben a tudomány amolyan hosszan tartó
okosság, elővigyázatosság, hasznosság volna, amelynek jogosan szegezhetnénk szembe a következőt: hogyhogy?
Megtévesztésünk-nem-akarása kevésbé kártékony, kevésbé veszedelmes, kevésbé végzetes? Voltaképpen mit tudtok
eredendően a létezés karakteréről, hogy el tudjátok dönteni, hogy a nagyobb előny a föltétlen bizalmatlanság vagy a
föltétlen bizalom oldalán áll-e? Ám ha mindkettőre szükség van, tehát sok bizalomra és sok bizalmatlanságra is:
honnan venné a tudomány föltétlen hitét, meggyőződését, amelyen nyugszik, hogy az igazság fontosabb bármely
egyéb dolognál, minden egyéb meggyőződésnél is? Éppen ez a meggyőződés nem jöhetne létre, ha igazság és
igaztalanság egyaránt állandóan hasznosnak mutatkozna, mint esetünkben. Tehát - lehet, hogy a tudományba vetett
hit, amely vitathatatlanul létezik, nem az efféle hasznossági számítgatásban találta meg eredetét, hanem éppen annak
ellenére, hogy állandóan bizonyítják neki az „igazság akarása", a „mindenáron való igazság" haszontalanságát és
veszélyességét. „Mindenáron": ó, ezt aztán nagyon is jól értjük, ha már egyik hitet a másik után hurcoltuk erre az
oltárra és mészároltuk le rajta! - Következésképpen az igazság akarása nem azt jelenti, hogy „nem akarom, hogy
megtévesszenek", hanem azt - nem marad más választás -, hogy „nem akarok megtéveszteni, még önmagamat sem":
- és ezzel máris a morál földjére léptünk. Csak kérdezzük meg önmagunktól: miért nem akarsz senkit megtéveszteni?
mintha annak a látszatnak kellene uralkodnia - és valóban az is a látszat -, hogy az élet a látszaton, mármint
tévedésen, csaláson, színlelésen, megtévesztésen és önmagunk megtévesztésén alapul és ha másrészt pedig, az élet
nagy formája valóban mindig a gátlástalan polütropoi (többértelműség -A ford.) oldalát mutatta. Az ilyen
elhatározás, finoman szólva, Don Quijotéra volna méltó, nem lenne egyéb afféle rossz tréfánál; de ennél még valami
rosszabb is lehetne, egy életellenes, romboló princípium... az „igazság akarása" - lehetne a halál burkolt akarása is. -
Ekképp a következő kérdés: mire jó a tudomány? visszavezet a morális problémához: mire jó egyáltalán a morál, ha
élet, természet és történelem egyaránt „erkölcstelen"? Kétségtelen, az igaz ember e kiélezett és végső értelemben,
amilyennek őt a tudományba vetett hit feltételezi, ezzel egy másik világra mond igent, nem az élet, a természet, a
történelem világára; és amennyiben e „másik világot" igenlői, hogyan? vajon nem kell-e éppen ezzel ellentétét, ezt a
világot, a mi világunkat - tagadnia?... Már bizonyára érthető, mire akarok kilyukadni: még mindig metafizikai hit az,
amelyen a tudományba vetett hitünk alapul - hogy még mi, mai megismerő emberek, mi istentelenek és metafizika-
ellenesek is arról a tűzről vesszük parazsunkat, amelyet egy évezredes hit gyújtott meg, abból a Krisztushitből,
amely Platón hite is volt, hogy Isten az igazság és az igazság isteni... De mi van akkor, ha ez egyre hihetetlenebb, ha
többé semmi sem bizonyul isteninek, hacsak a tévedés, a vakság, a hazugság nem - ha maga Isten már csak a
leghosszabb ideje tartó hazugságunknak bizonyul?

345
A morál mint probléma. - A személyiség hiánya mindenütt megbosszulja magát; egy legyengült, csenevész, kiégett,
önmagát tagadó és újra meg újra megtagadó személyiség nem alkalmas már semmi jóra - legkevésbé a filozófiai
gondolkodásra. Az „önzetlenségnek" sem égen, sem földön semmi értéke nincs; a nagy kérdések mindig nagy
szeretetet követelnek és erre csak az erős, kerek, határozott, magabiztos szellemek képesek, akik valóban uruk
önmaguknak. A leglényegesebb különbség, hogy egy gondolkodó személyesen ragadja-e meg problémáját, benne
találva meg sorsát, életszükségletét és legnagyobb boldogságát, vagy „személytelenül": vagyis csak a hideg és
kíváncsi gondolkodás tapogató csápjaival képes közeledni hozzá. Utóbbi esetben semmi sem lesz az egészből, ezt
megígérhetem: mert a nagy problémák, ha egyáltalán hagyják magukat megragadni, sosem hagyják magukat
varangyok és tehetetlen puhányok által megtartani, e problémák ízlése már csak ilyen egy örökkévalóság óta -
ennyiben hasonlít az életvidám asszonykák ízlésére. - De miképp lehetséges, hogy még senkivel sem találkoztam,
még a könyvekben sem, aki a morálhoz személyesen viszonyult volna, aki a morált problémaként, és ezt a problémát
saját személyes szükségletként, gyötrelemként, kéjként, szenvedélyként ismerte volna? Úgy látszik, a morál eleddig
egyáltalán nem jelentett problémát; inkább egyenesen azt jelentette, amiben minden bizalmatlanság, széthúzás,
ellentmondás után meg lehetett egyezni egymással, a béke fölszentelt helye, ahol a gondolkodók végre kipihenhették
magukat saját maguktól is, föllélegezhettek, fölélénkülhettek. Senkit sem látok, aki kritizálni merészelte volna a
morális értékítéleteket; e területen hiába keresem a tudományos kíváncsiság, az elkényeztetett, kísérletező pszicholó-
gus- és történész-képzelőerő kísérleteit, amely futólag megragadva könnyedén fölvázol egy problémát, anélkül, hogy
igazán fogalma lenne róla, mit is ragadott meg. Alighogy néhány szerény kezdeményt találtam, hogy ezen érzések és
értékbecslések keletkezéstörténetét elkészítsem, (ami más, mint ennek kritikája és megint csak más, mint az etikai
rendszerek története) : egyetlen esetben mindent megtettem, hogy az efféle történetírásra való hajlamot és adottságot
támogassam - ma olybá tűnik, hiába. Ezeknek a morál-történészeknek (mármint az angoloknak) nincs túl nagy
jelentőségük: általában gyanútlanul elszenvedik egy meghatározott morál parancsnokságát és, anélkül hogy tudatára
ébrednének, ennek fegyverhordozójául és csatlósául szegődnek; engedve a keresztény Európa naiv és jóhiszemű
népi babonájának, amely szerint a morális cselekvés jelentősége a következőkben található meg: az önmagunkról
való lemondás, az önvád, az önfeláldozás, vagy az együttérzés és a részvét. Föltételezésük szokásos hibája az, hogy
a népek, legalább is a szelíd népek a jó ég tudja miféle consensusát teszik föl a morál bizonyos tételeit tekintve és
ebből ezek még ránk valóan is föltétlen kötelező érvényére következtetnek; vagy megfordítva: miután földerengett
számukra az igazság, mármint hogy a különböző népeknél a morális értékbecslések szükségképpen különbözők,
ebből arra következtetnek, hogy egyetlen morál sem kötelező érvényű: persze mindkettő egyformán nagy gyerekség.
Közülük a legfinomabb elméjűek hibája az, hogy egy nép talán ostoba nézeteit a morálról és az emberekről
valamennyi morálra kiterjesztik, tehát e morál eredetére, a vallási törvényekre, a szabad akarat babonájára és bírálva
mindezeket úgy vélik, magát a morált bírálták. Ám egy „kell" formájú előírás értéke még alapvetően különbözik és
független az erre vonatkozó nézetektől és a tévedés gizgazától, amellyel talán összenőtt: amint valamely gyógyszer
értéke a beteg számára tökéletesen független attól, hogy a beteg tudományosan gondolkodik-e az orvostudományról,
vagy mint egy babonás vénasszony. Maga a morál egy tévedésből is kinőhet: e belátás még csak nem is érinti
értékének problémáját. -Mostanáig még senki sem vizsgálta meg a leghíresebb, morálnak nevezett orvosság értékét:
ehhez először is arra van szükség, hogy egyszer - megkérdőjelezzék. Nos, munkánk éppen ebben áll. -

346
Kérdőjelünk. - De hát nem értitek? Valóban, gondjaik lesznek azzal, ha meg akarnak érteni bennünket. Szavakat
keresünk, de talán füleket is. Végtére is, kik vagyunk mi? Ha régebbi kifejezésekkel akarnánk megnevezni
magunkat, mint például istentelen vagy „hitetlen", esetleg „immoralista", akkor még távolról sem hinnénk, hogy
ekképp meghatároztuk magunkat: mindhárom vagyunk egy túl kései stádiumban, hogy megértsük végre, hogy ti
megértsétek végre, Kíváncsi Uraimék, mit érez lélekben, aki ilyen. Nem! ez már nem a talajavesztett, gyökértelen
ember keserűsége és szenvedélye, akinek a hitetlenségéből kell egy hitet, célt, vértanúságot alkotnia! Mi kiforrtunk,
lehűltünk és megkeményedtünk abban a belátásban, hogy semmi sem történik istenien ezen a világon, még emberi
mértékkel mérve sem ésszerű, irgalmas vagy igazságos semmi: tudjuk, hogy a világ, amelyben élünk, istentelen,
erkölcstelen, „embertelen" - túlságosan hosszú ideig magyaráztuk hamisan és hazugul, ám tiszteletünk vágya és
akarata szerint magyaráztuk, vagyis egy szükségletnek megfelelően. Mert az ember tiszteletteljes állat! Ám
bizalmatlan állat is: és nagyjából az a legbizonyosabb, hogy a világ nem ér annyit, amennyire becsültük,
bizalmatlanságunknak végül e meggyőződés lett a gyümölcse. Ennyi bizalmatlanság, ennyi filozófia. Óvakodunk
attól, hogy azt mondjuk: a világnak kisebb az értéke: ma egyenesen nevetségesnek is tűnik nekünk, hogy az ember
makacsul olyan értékeket akart föltalálni, amelyek meghaladták a való világ értékét - pontosan ebből ábrándultunk
ki, mint a gőg és az emberi esztelenség eltévelyedéséből, amelyet nagyon sokáig nem ismertek föl. Utolsó kifejezését
a modern pesszimizmusban találta meg, egy régebbi, erősebb kifejezését pedig Buddha tanaiban; ám a kereszténység
is tartalmazza, persze kétségesebben és kétértelműbben, ám nem kevésbé csábító módon. Az egész „ember a világ
ellen" attitűd kérdéses, az ember, mint „világtagadó" princípium, az ember, mint a dolgok mértéke, mint a világ
bírája, aki végül magát a létezést teszi mérlege serpenyőjébe és könnyűnek találja - végül is rádöbbentünk ennek az
attitűdnek a rettentő otrombaságára és már undorodunk tőle - már nevetünk, ha azt látjuk, hogy valaki egymás mellé
helyezi az „embert és világot", amelynek két tagját az és szócska hihetetlen arcátlansága választja el egymástól.
Hogyan? Nem tettünk-e éppen e nevetéssel csak egy további lépést az ember megvetése útján? Ráadásul a
pesszimizmusban, a számunkra megismerhető létezés megvetésében? Nem hatalmasodott-e el rajtunk egy
ellentmondás gyanúja, a világ ellentmondása, amelyben eleddig tiszteletünkkel otthon voltunk - amelynek kedvéért
talán az életet is elviseltük -és egy másik világé, amely nem más, mint mi magunk: elhatalmasodott rajtunk az
önmagunkkal szemben érzett elkeseredett, könyörtelen, elemi gyanakvás, amely bennünket, európaiakat egyre
erősebben, egyre határozottabban a hatalmába kerít és még az eljövendő nemzedékeket is könnyedén e félelmetes
Vagy-Vagy elé állíthatja: vagy fölhagytok a tiszteletetekkel, vagy - önmagatoknak intetek búcsút! Az utóbbi volna a
nihilizmus; de az előbbi vajon nem szintén nihilizmus-e? - Ez a mi kérdőjelünk.

347
A hívők és igényük a hitre. - Mennyi mindenre van szüksége az ember hitének a kiteljesedéshez, mennyi
„szilárdságra", amelynek megingathatatlannak kell lennie, mert abba kapaszkodik - ez erejének (vagy pontosabban
szólva gyöngeségének) fokmérője. Úgy látom, ma még a kereszténységre a legtöbb embernek Európában szüksége
van: ezért hisznek még mindig benne. Mert ilyen az ember: egy hittételt ezerszer is megcáfolhatnak előtte, továbbra
is „igaznak" fogadja el, ha valóban szüksége van rá, a híres-neves „erőbizonyíték"--nak megfelelően, amelyről a
biblia beszél. Néhány embernek még szüksége van a metafizikára; de arra a hatalmas bizonyosság iránti vágyra
szintén, amely ma a széles tömegekben tudományos-pozitivista formában nyilvánul meg, valami abszolút szilárd
dolog birtoklásának vágya, akarása (míg e vágy hevében nagyon is keveset foglalkoznak e bizonyosság helyes
megalapozásával): mindez arról árulkodik, hogy szükség van valami támaszra, támpontra; röviden szólva a
gyöngeség ösztöne működik itt, amely bár nem alkotja meg a sokféle vallást, metafizikát és meggyőződést, de -
konzerválja. Igaz, hogy ez a sok pozitivista rendszer a fáradtság, végzetszerűség, kiábrándulás, az újabb
kiábrándulástól való félelem pesszimista, sötét füstjébe burkolózik - vagy ott gomolyog a tüntetőleg mutogatott düh,
rossz hangulat, elkeseredett anarchizmus, meg a gyöngeség érzésének összes lehető és elképzelhető szimptómája és
maszkja. Az a hevesség, amellyel legértelmesebb kortársaink is belevesznek a nyomorúságos zugokba és
zsákutcákba, például hazaszeretet-féleségbe (amelyet Franciaországban sovinizmusnak, Németországban
„németeskedésnek" hívnak), vagy a zug-hitvallásokba, például a párizsi naturalizmus módjára, (amely a
természetből csak a részletet leplezi le és azt mutogatja, ami undort kelt és csodálkozást vált ki - e részletet manapság
szívesen nevezik la vértté vraie-nek [az igazi igazságnak -A ford.]), vagy a szentpétervári minta szerinti
nihilizmusba (vagyis a hitetlenségbe vetett hitbe, egészen az ezért elszenvedett vér tanúságig), elsősorban mindig a
hit, tartás, gerinc, támpont iránti igényre utal... A hitet mindig ott óhajtják igazán sóvárogva, ott van a legnagyobb
szükség rá, ahol hiányzik az akarat: mert az akarat a parancsolás affektusaként a függetlenség és az erő döntő
ismertetőjele. Ami pedig azt jelenti, hogy valaki minél kevésbé tud parancsolni, annál inkább vágyik valakire, aki
parancsol, roppant szigorúan parancsol neki: egy Istenre, hercegre, társadalmi osztályra, orvosra, lelki atyára,
dogmára, párt-lelkiismeretre. Mindebből talán arra következtethetnénk, hogy a két világvallás, a buddhizmus és a ke-
reszténység, valóban megtalálhatnák újjászületésük, hirtelen öntudatra ébredésük okát az akarat hihetetlenül
nagymérvű elsorvadásában. És valójában így is történt: mindkét vallás kihasználta az akarat-sorvadás következtében
föllépő- „ezt kell tenned" már szinte kétségbeesett, az esztelenségbe átcsapó vágyát, mindkét vallás a fanatizmust
tanította az akarat-petyhüdtség idején és ezzel számtalan embernek nyújtott támaszt, az akarat új lehetőségét, az
akarat gyönyörét biztosítva számukra. A fanatizmus az egyetlen „akaraterő", amely a gyöngékben és
bizonytalanokban is megszülethet; mivel tulajdonképpen az egész érzéki-értelmi rendszert hipnotizálja, egyetlen egy
fogalmi és érzelmi szempont túltáplálása (hypertrophia), túltengése érdekében, amely most már uralkodó lesz - a ke-
resztény ember ezt nevezi hitének. Amikor egy ember arra a következtetésre jut, hogy neki valakitől parancsokat kell
kapnia, akkor lesz „hívő"; ennek ellentéteként lenne elképzelhető az önmeghatározás vágya és ereje, az akarat
szabadsága, amikor egy szellem megszüntetne önmagában minden hitet, minden bizonyosságvágyat és ezután a
maga gyakorlott módján képes volna a lehetőségek vékony kötelén megmaradni, sőt a mélység fölött táncolni. Ez a
szellem lenne apar excellence szabad szellem.

348
A tudósok eredetéről. - A tudós Európában minden társadalmi osztályból és feltételből kinő, olyan palántaként,
amelynek nincs szüksége specifikus földrészre; ezért tartozik, lényegileg és önkéntelenül is, a demokratikus
gondolkodás képviselői közé. Ám ez az eredet el is árulja őt. Ha kicsit is gyakorlottak vagyunk tudós könyvek vagy
tudományos értekezések olvasásában, és meg tudjuk találni, tetten tudjuk érni a tudós idioszinkráziáját - minden
tudósnak van ilyenje -, akkor majdnem mindig megpillanthatjuk a tudós „előtörténetét" is, családját, különösen ami a
foglalkozást és a kézműves munkát illeti. Ahol a következő érzés jut kifejezésre: „ez már be van bizonyítva, ezzel
elkészültem", ott általában az ős jut szóhoz a tudós vérében és ösztönében, aki a saját szempontjából az „elvégzett
munkát" hitelesíti - a bizonyítékba vetett hit csupán szimptómája annak, amit egy szorgos családban már ősidők óta
„jó munkának" tekintenek. Például: a mindenféle másolók és hivatali írnokok, akiknek fő feladatuk mindig abban
állt, hogy egy sokrétű anyagot elrendezzenek, fiókokba osszanak, általában sematizáljanak - ezek fiai, amennyiben
tudósok lesznek, különös hajlandóságot árulnak el az iránt, hogy egy problémát majdhogynem megoldottnak
tekintsenek, ha már kategorizálták. Vannak olyan filozófusok, akik lényegileg sematikus fők csupán - az atyai mű
formája számukra tartalom lett. Az osztályozó és kategorizáló tehetség is árulkodik valamiről; az ember nem hiába a
szülei gyermeke. Egy ügyvéd fiának kutatóként is ügyvédnek kell lennie: először azt akarja, hogy ügyének igaza
legyen, majd talán azt, hogy neki legyen igaza. A protestáns lelkészek és iskolamesterek fiait naiv
magabiztosságukról ismerjük meg, amellyel tudósként ügyüket máris bizonyítottnak tekintik, amikor még nem tettek
egyebet, csak lelkesen és nagy hévvel ismertették azt: alaposan megszokták, hogy hisznek nekik - hiszen éppen apáik
„kézműves" igyekezetének gyümölcse ez. Egy zsidónál éppen fordítva áll a helyzet: ő, népe üzleti tevékenységi
körének és múltjának megfelelően éppen ehhez - hogy higgyenek neki - van a legkevésbé hozzászokva: nézzük csak
meg a zsidó tudósokat - mindannyian nagy hangsúlyt fektetnek a logikára, tehát érvek útján igyekeznek az
egyetértést kikényszeríteni; tudják, hogy ezzel nyerniük kell, még ott is, ahol faji- és osztály-ellenszenv irányul
ellenük, ahol nem szívesen hisznek nekik. A logikánál ugyanis semmi sem demokratikusabb: nem ismer semmiféle
személyes tekintélyt és számára a görbe orr is egyenes. (Mellesleg szólva: Európa, és különösen a németek, ez a
gyógyíthatatlanul ésszerűtlen nép, amelynek még ma is először is alaposan meg kell mosni a fejét, nem kevéssel
tartozik a zsidóknak a logika elterjesztése és a szellemi szokások tisztasága dolgában. Mindenütt, ahol a zsidóknak
befolyásuk volt, megtanították az embereket a finomabb különbségtételre, a pontosabb következtetésre, a világosabb
és tisztább írásmódra: mindig az volt a feladatuk, hogy egy népet „észre" térítsenek.)

349
Még egyszer a tudósok eredetéről. - Az önfenntartás akarása egy szükségállapot kifejeződése, az elemi életösztön
korlátozása, amely ösztönnek természetéből adódóan a hatalom kiterjesztése a célja és ezért elég gyakran
megkérdőjelezi, sőt föláldozza az önfenntartást. Szimptomatikusnak vehetjük bizonyos filozófusoknál, mint például
a tüdőbajos Spinozánál, hogy éppen az önfenntartási ösztönben látták, ebben kellett látniuk a döntő szempontot -
hiszen ínséges helyzetben lévő emberek voltak. Valószínűleg a legtöbb természetkutató tudós eredetével függ össze
a tény, hogy modern természettudományaink annyira összefonódtak a Spinoza-féle dogmával (végül még és a
legjobban a darwinizmussal is, annak érthetetlenül egyoldalú tanával, „a létért való küzdelem"-mel): e tekintetben ők
a „néphez" tartoznak, őseik szegény és egyszerű emberek voltak, akik túlságosan is közelről ismerték a megélhetés
nehézségeit. Az egész angol darwinizmus körül terjeng valamiféle angol túlnépesedéstől való megfulladás bűz, a
szegénység és nélkülözés kisember-szaga. Ám természettudósként ki kellene jönni ebből saját kis emberi
sarkocskánkból: hiszen a természetben egyáltalán nem az ínség uralkodik, hanem a tékozlás, a pazarlás, már szinte
az esztelenségig. A létért vívott küzdelem kivétel csupán, az élet akarásának átmeneti korlátozása; a létért vívott kis
és nagy küzdelem egyaránt a bőség, a növekedés, a terjeszkedés, a hatalom körül folyik, a hatalom akarásának
megfelelően, amely nem egyéb az élet akarásánál.
263
350
A homines religiosi (vallás embereinek - A ford.) dicsőségére. -Az egyház ellen vívott harc többek között - mert
nagyon sok mindent jelent - minden bizonnyal a közönséges, könnyelmű, gyanútlan, felületes természettel
rendelkező emberek harca is a komolyabb, mélyebb, gondolkodóbb vagyis gonoszabb és gyanakvóbb emberek
uralma ellen, akik már régóta kételkednek a lét értékében, sőt a tulajdon értékükben is - a nép vulgáris ösztöne,
érzéki öröme, „jó szíve" föllázadt ellenük. Az egész római egyház az emberi természet ellenében érzett délvidéki
gyanakváson alapul, amelyet északon mindig is félreértenek: e gyanakvást az európai Dél a mélyen gondolkodó
Kelettől, az ősi, titokzatos Ázsiától és kontemplációjától örökölte. Már a protestantizmus is népfelkelés a derék,
őszinte, gyanútlan, felületes emberek érdekeiért (Észak mindig jóindulatúbb és laposabb volt a Délnél); de
végérvényesen aztán a francia forradalom adta a jogart ünnepélyesen és visszavonhatatlanul a ,jó ember" kezébe (a
birka, a szamár, a liba és mindenkinek a kezébe, aki reménytelenül együgyű, lapos és szűk látókörű volt, valamint
érett a „modern eszmék" tébolydájára.)

351
A papi jellemek dicséretére. - Azt hiszem, attól, amit a nép bölcsességen ért (és manapság ki nem tartozik a
„néphez"- ), a vidéki plébános azon áhítatosan derűs és jámbor kedélyétől, amely a réteken a fűben pihen, és az
életet komolyan és kérődzve szemléli - ettől mindenkor éppen a filozófusok érezték magukat a legtávolabb,
valószínűleg azért, mert nem érezték magukat eléggé „népinek", eléggé vidéki plébánosnak. Azt is az utolsók között
fogják elismerni, hogy a nép valaha is megérthet bármit abból, ami oly távol esik tőle, vagyis a megismerés
emberének nagy szenvedélyéből, aki állandóan a legnagyobb problémák és a legsúlyosabb felelősség viharfelhőinek
légkörében él, kell élnie (tehát nem szemlélődve, kívülállóként, közömbösen, biztonságban, tárgyilagosan...)- A nép
egészen másfajta embert tisztel, amikor a „bölcs" ideálját alkotja meg magának és ezerszer is igaza van abban, hogy
éppen az ilyen fajta embert tiszteli a legjobb szavakkal: szelíd, komoly-egyszerű, mértékletes, papi természetű
emberek ők, ilyen és ehhez hasonló tulajdonságokkal - nekik jár a nép bölcsességtisztelete. Kinek is lehetne
hálásabb a nép, mint pontosan az ilyen férfiaknak, akik hozzá tartoznak és az ő köréből jönnek, de mint beavatottak,
kiválasztottak és az ő javáért áldozatot hozók - ők maguk azt hiszik, Istennek áldozzák magukat -előttük hát
büntetlenül bárki kiöntheti a szívét, megszabadulhat titkaitól, gondjaitól, minden rossztól (- hiszen az ember, aki
„közli magát", saját magától szabadul, és aki „beismert", az felejt). Parancsoló szükségszerűség nyilvánul meg itt:
mert a léleknek is szüksége van lefolyóra, ahová a szemetjét kidobálja, meg friss vízre, amely tisztítja, szüksége van
a szeretet gyors áradatára és erős, alázatos és tiszta szívekre, akik a nem nyilvános egészségügyi gondozást e módon
végzik el, állandóan készen az áldozathozatalra - mert igenis áldozat ez, a pap emberáldozat és az is marad... A nép a
hit ezen áldozatos, csöndessé lett, komoly embereit bölcs emberként vagyis tudóssá-lettként értékeli, aki „biztos"
pont a sok saját belső bizonytalanság közepette: ki tudná valaha is elvenni a néptől e szót és e tiszteletet? - De, mint
ahogy fordítva is igaz, a filozófusok között egy pap mindig „népi" jelenségnek minősül, nem pedig „tudósnak",
mindenekelőtt mivel ő maga sem hiszi magát tudósnak és ebben a hitben és babonában már a „nép" érződik. A
görögöknél a szerénység találta föl a „filozófia" (a. m. a bölcsesség kedvelője, barátja -A szerk.) szót és a szellem
színészeire hagyta a fenséges elbizakodottságot, hogy bölcsnek nevezzék önmagukat - a büszkeség és önuralom
olyan hatalmasságainak szerénysége, mint amilyen Püthagorasz és Platón volt-.

352
Amennyiben alig nélkülözhető a morál. - A mezítelen ember általában szégyenletes látvány - most rólunk, európai
férfiakról beszélek (nem pedig az európai nőkről!). Tegyük fel, hogy egy mágus pajkos csínytevése következtében a
legvidámabb asztaltársaság egyszerre csak arra eszmélne, hogy minden tagja anyaszült mezítelen, - azt hiszem,
abban a pillanatban nem csupán a jókedv lenne oda, hanem a legnagyobb étvágy is, -mivel mi európaiak, olybá tűnik,
nem nagyon nélkülözhetjük a ruházatnak nevezett álöltözetet. Vajon a „morális emberek" álöltözetének, a morális
formulák és az illendőség fogalma mögé rejtőzködésének, egy szóval tetteink egész jóindulatú, a kötelesség, az
erény, a tisztesség, a közösségi érzés, az önfeláldozás fogalma mögé történő rejtegetésének ugye szintén meglehet a
maga oka? Egyáltalán nem arra célzok, hogy ez az emberi rosszindulat és aljasság palástolását jelentené, a bennünk
lakó vadállat álcázását; ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy éppen megszelídített állatként nyújtunk szánalmas
látványt és ezért van szükségünk az erkölcs ruhájára - hogy Európában a „befelé forduló ember" már régóta nem elég
rossz ahhoz, hogy „meg merjék mutatkozni" (hogy ezáltal „szépnek" lássék-). Az európai ember azért öltözik talpig
morálba, mert beteg, nyavalyás, nyomorék állat lett belőle, akinek jó oka van arra, hogy „szelíd" legyen, mert
majdhogynem félresikeredett torzszülött, amolyan gyönge, csenevész, elsatnyult valaki... Nem a vadállat
iszonytatóságának van szüksége morális öltözetre, hanem a csordaállatnak a maga mélységes középszerűségével,
szorongásával és azzal, hogy mennyire unja saját magát. A morál felemeli az európai embert valami - valljuk meg -
előkelőbb, jelentősebb, csinosabb, „istenibb" magasságba.
353
A vallások eredetéről. - A vallásalapítók tulajdonképpeni találmánya először is: egy bizonyos életmód és hétköznapi
szokás megszabása, amely disciplina voluntatis-ként (az akarat fegyelmeként - A ford.) hat, egyszersmind elűzi az
unalmat; majd pontosan ennek az életnek olyan interpretáció kölcsönzése, amelynek köszönhetően ez az élet a
legfőbb értékek fényében fürdik, tehát ez az élet valami jó lesz, amelyért küzdenek és szükség esetén még az életüket
is föláldozzák. E két találmány közül valójában a második a lényegesebb: az első, az életmód, általában már megvolt
a többi életmód mellett, csak nem volt tudatában önmaga értékének. A vallásalapító jelentősége, eredetisége
többnyire abban nyilvánul meg, hogy meglátja, kiválasztja azt a bizonyos életmódot, elsőként sejtve meg, milyen
célra használható és hogyan interpretálható. Például Jézus (vagy Pál) megtalálta a római provinciák kisemberének
életét, egy szerény, erényes, gondokkal teli életet: interpretálta ezt az életet, a legtöbb értelmet és a legfőbb értékeket
helyezte bele - és ezzel együtt erőt is, hogy hívei minden egyéb életmódot megvessenek, és a herrenhutiak csöndes
fanatizmusát is, azt a titkos és tartózkodó bizakodást önmagukban, amely állandóan csak növekszik és növekszik,
míg végül készen áll arra, hogy „legyőzze a világot" (vagyis Rómát és a birodalom felsőbb társadalmi osztályait).
Buddha pedig olyanféle emberekkel találkozott, mégpedig elszórtan népének minden társadalmi osztályában és
rétegében, akik lustaságból voltak jók és jóságosak (mindenekelőtt ártalmatlanok) és akik ugyancsak lustaságból
éltek mértékletes, majdnem igénytelen életet: megértette, hogy e lények szinte óhatatlanul, a vis inertiának
(tehetetlenségi nyomatéknak - A ford.) kiszolgáltatva sodródnak egy hit felé, amely azt ígéri nekik, hogy a földi
hányattatások (vagyis a munka, és egyáltalán a cselekvés) sohasem térnek vissza - és ennek „megértése" volt az ő
zsenialitása. A vallásalapítónak kell legyen valamiféle pszichológiai csalhatatlansága, amellyel tudja, vannak
bizonyos átlagos emberi lelkek, amelyek még nem ismerték fel, hogy egybetartoznak. Ő lesz az, aki összeköti,
összehozza őket; egy vallás megalapítása e tekintetben mindig a kölcsönös egymásra ismerés hosszú ünnepélyévé
válik.

354
A Jaj géniuszáról". - A tudat kérdése (pontosabban szólva az öntudatra-ébredés kérdése) csak akkor merül fel
számunkra igazán, ha kezdjük fölfogni, mennyiben lehetnénk meg nélküle: és e megértés kezdetére repít bennünket a
fiziológia és az állatok története (amelyeknek két évszázadra volt szükségük ahhoz, hogy igazolják a Leibniz által
felvetett gyanút). Ugyanis tudnánk gondolkodni, érezni, akarni, emlékezni, sót tudnánk a szó minden értelmében
„cselekedni" is, és mindennek mégsem „kellene elhatolnia a tudatunkig" (képies kifejezéssel szólva). Az egész élet
lehetséges volna anélkül, hogy egyben a tükörben is lássuk önmagunkat: ahogy nálunk még most is az élet
legnagyobb része e tükrözés nélkül zajlik le - mégpedig gondolkodó, érző, akaró életünk is, még akkor is, ha ez sértő
egy idősebb filozófus számára. De hát akkor minek egyáltalán a tudat, ha a fő dolgokban fölösleges? - Nos, nekem
úgy tűnik, ha a kérdésre adandó válaszomnak és az e válaszban talán túlságosan is fölsejlő gyanúperre figyelmet
szenteltek, hogy a tudat finomsága és ereje mindig függött egy ember (vagy állat) kommunikációs képességétől, ez
utóbbi pedig a kommunikációs igénytől: ez utóbbit nem úgy kell érteni, mintha maga az egyes ember, aki többnyire
mester igényei közlésében és megértetésében, szükségleteivel ugyanakkor majdnem teljes egészében a többiekre
lenne utalva. Viszont ilyennek látom a helyzetet egész fajok, vagy egymást követő nemzedékek esetében: ahol a
szükséglet, az igény az embereket sokáig arra kényszerítette, hogy kölcsönösen és gyorsan közöljék egymással
gondolataikat és megértsék egymást, ott végül is fölhalmozódott a közlés erejének és művészetének bizonyos
fölöslege, mint valami kincs, amely lassanként gyűlt össze és most örökösét várja, aki majd pazarlóan elszórja (az
úgynevezett művészek ezek az örökösök, valamint a szónokok, prédikátorok, írók, csupa olyan ember, aki mindig
egy hosszú láncolat végén áll, a „későn születettek", a szó legjobb értelmében, akik - mint már mondottuk - lényegük
szerint tékozlóak). Ha ez a megfigyelés helyes, akkor sejtelmemet követve kijelenthetem talán, hogy a tudat csak a
közlési igény nyomására fejlődhetett ki, hogy kezdettől fogva csak ember és ember (különösen parancsoló és
engedelmeskedő között) volt szükség rá, csak itt volt hasznos és pontosan e hasznossági fok függvényében fejlődött
ki. A tudat voltaképpen csak kapcsolat-hálózat ember és ember között - csak mint ilyen kellett kifejlődnie: a remete-
és a ragadozó-természetű ember meglett volna nélküle. Az a tény, hogy cselekedeteink, gondolataink, érzéseink, sőt
mozgásunk tudatosul bennünk - vagy legalább is ezek egy része -, az az emberen gyakorolt, iszonytatóan hosszú
„kell" következménye; az embernek, mint a legveszélyeztetettebb állatnak szüksége volt védelemre, segítségre,
szüksége volt a hozzá hasonlókra, ki kellett fejeznie igényeit, meg kellett tanulnia megértetni önmagát -és mindehhez
először is „tudatra" volt szüksége, tehát „tudnia" kellett, mi is hiányzik neki, „tudnia" kellett, mit érez, „tudnia"
kellett, mit gondol. Mert még egyszer hangsúlyozom: az ember, mint minden eleven teremtmény állandóan
gondolkodik, de nem „tud"; a tudatossá váló gondolkodás csak a gondolkodás elenyésző része, mondjuk ki, hogy a
legfelületesebb, leghitványabb része - mert csak ez a tudatos gondolkodás történik szavakban, vagyis közlési
jelekben, amelyek által a tudat eredete fölfedi önmagát. Röviden szólva: a nyelv fejlődése és a tudat fejlődése (nem
az észé, hanem csak az ész öntudatosodásáé) kéz a kézben haladnak. Tegyük hozzá, hogy ember és ember között
nem csupán a nyelv szolgál híd gyanánt, hanem a tekintet, az arckifejezés és a mozgás is; érzéki benyomásaink tuda-
tosulása, ezek rögzítésének ereje, hogy mintegy rajtunk kívül helyezzük őket, olyan mértékben nőtt meg, ahogy a
szükséglet növekedett, hogy jelek által másokkal is közöljük őket. A jelfeltaláló ember egyszersmind az egyre
tudatosabb ember is; az ember csak társadalmi állatként tanulta meg énjét tudatosítani - még ma is ezt teszi és egyre
inkább. - Én tehát, amint látható, a következőt gondolom: a tudat nem tartozik sajátosan az ember individuális
létéhez, sokkal inkább ahhoz, ami benne közösségi és csorda jellegű; ; hogy, amint ebből következik, a tudat csak a
közösség és csorda-hasznosság tekintetében finoman fejlett és hogy mindegyikünk szükségképpen a legjobb akarattal
a lehető legegyénibb módon értheti, „ismerheti önmagát", soha nem téve egyebet a nem egyedi tudatosításánál, azt
tudatosítja, ami „átlagos" benne; - gondolkodásunkat a tudat természete - a benne megnyilvánuló „faj géniusza" útján
-mintegy fölértékeli és visszafordítja a csorda-perspektívába. Cselekvéseink alapjában véve mind leírhatatlanul
személyesek, egyediek, korlátlanul individuálisak, ez nem vitás; de mihelyt a tudat nyelvére fordítjuk őket, már nem
látszanak ilyennek... Ez a tulajdonképpeni fenomenalizmus és perspektivizmus, ahogy én értem: az állati tudat
természete hozza magával, hogy a világ, amelynek tudatára ébredhetünk, felszínek és jelek világa csupán, egy tönkre
általánosított és tönkre közönségesített világ, -hogy minden, ami tudatosul, ezzel rögtön lapos, vékony, viszonylag
ostoba, általános, jelszerű és csordajellegű lesz, és minden tudatosulással alapvető romlás, hamisítás, felületesítés és
általánosítás megy végbe. A gyarapodó tudat végső soron veszély; és aki a legtudatosabb európaiak között él, még
azt is tudja, hogy betegség. És itt, amint könnyű kitalálni, egyáltalán nem a szubjektum és objektum ellentétére
célzok: e megkülönböztetést átengedem az ismeretelmélet szakértőinek, akik belegabalyodtak a nyelvtanba, ebbe a
népi metafizikába. Nem is a „magánvaló" és a jelenség ellentétéről van szó: mert távolról sem „ismerünk meg" olyan
sok mindent, hogy ilyen különbségtételt eszközölhetnénk... De nincs külön szervünk a megismeréshez, az
„igazsághoz": pontosan annyit „tudunk" (vagy hiszünk vagy képzelünk el), amennyi az embercsorda, a faj érdekében
hasznos lehet: és amit itt „hasznosságnak" nevezünk, az végső soron maga is hit vagy képzelődés csupán, sőt talán
pontosan az a végzetes ostobaság, amelytől egyszer majd tönkremegyünk.

355
A „megismerés" fogalmunk eredetéről. - A következő fejtegetéseket az utcáról hoztam magammal: hallottam, hogy
valaki a nép soraiból így szólt: „megismert"-: ekkor tettem föl magamnak a kérdést: voltaképpen mit is ért a nép a
megismerésen? mire gondol, amikor a „megismerést" említi? Semmi egyébre, mint a következőre: valami idegent
valami már ismertre lehessen visszavezetni. És mi, filozófusok - vajon mi többet értettünk-e ennél a megismerés
fogalmán? Az ismert a következőt jelenti: azt, amit már eléggé megszoktunk ahhoz, hogy ne csodálkozzunk rajta,
tehát hétköznapjainkat, bárminemű szabályt, amelyhez ragaszkodunk, mindent, amiben otthon érezzük magunkat -
hogy is van ez? a megismerés vágya, igénye nem éppen az ismert iránti vágy, az az akarat, hogy minden idegen,
szokatlan, kérdéses elem között végre felfedezzünk valamit, ami már nem nyugtalanít bennünket? Csak nem a fé-
lelem ösztöne sarkall bennünket a megismerésre? Az ismeretre szert tevő ember ujjongása vajon nem a visszahódított
biztonság érzésének ujjongása?... E filozófus „megismertnek" képzelte a világot, miután visszavezette az „ideára":
mindez nem azért történt tán, mert számára ez „idea" oly jól ismert, oly megszokott volt, mert már oly kevéssé félt
ettől az „ideától"? -Ő, a megismerő embernek ez az önelégültsége! Nézzük csak meg elveiket és világmagyarázó
megoldásaikat ezzel a szemmel! Milyen boldogok abban a pillanatban, amikor a dolgokban, a dolgok között, a
dolgok mögött találnak valamit, amit mi sajnos már jól ismerünk, mint például az egyszeregyünket, a logikánkat,
akaratunkat vagy vágyunkat! Mert „ami ismerős, az megismert": ebben egyetértenek. Még a legóvatosabbak is úgy
gondolják, hogy az ismerős könnyebben megismerhető, mint az idegen; módszertanilag ajánlatos például a „belső vi-
lágból", a „tudat tényeiből" kiindulni, mert ezek a számunkra ismertebb világ! Tévedések tévedése! Az ismerős az
megszokott; és a megszokottat a legnehezebb „megismerni", vagyis problémaként meglátni, azaz idegenként,
távoliként, „rajtunk kívüliként" szemlélni... A természettudományok nagy biztonsága a pszichológiához és a tudat-
elemek kritikájához képest -amelyeket szinte nem-természetes tudományoknak is nevezhetnénk - pontosan azon
alapul, hogy a külső valóság, az idegen a tárgyuk: ezzel szemben van valami majdnem ellentmondásos és abszurd
abban, ha valaki azt akarja tárgynak tekinteni, ami nem idegen számára...

356
Mennyiben lesz Európában az élet egyre „művészibb". - A megélhetés még ma is - még átmeneti korunkban is,
amikor már olyan kevés kényszerítő körülmény van - arra kényszerít majdnem minden európai férfit, hogy vállaljon
föl egy bizonyos szerepet, ez az ő úgynevezett foglalkozása; némelyeknek megadatik a szabadság, amolyan
látszatszabadság, hogy e szerepet ő maga választhatja, de a legtöbbjük a helyette választott szerepet kénytelen
vállalni. Az eredmény meglehetősen különös: előrehaladottabb korban majdnem minden európai összetéveszti
magát a szerepével, ők maguk lesznek saját ,jó kis játékuk" áldozatai, ők maguk felejtik el, mennyi hangulat, vélet-
len és szeszély uralkodott rajtuk akkor, amikor „foglalkozásuk" eldőlt - és mennyi egyéb szerepet is játszhattak
volna: de akkor már késő! Tüzetesebben szemügyre véve, a szerepből valóban jellem lett, a művészetből természet.
Voltak olyan korszakok, amikor emberek makacs bizalommal, sőt áhítattal hittek abban, hogy éppen erre és erre a
foglalkozásra hivatottak, erre predesztináltak, pontosan ezt a kenyérkeresetet kell űzniük, nem akarván elismerni a
benne rejlő véletlent, a szerepet, a kényszerűséget: e hit segítségével társadalmi rétegek, céhek, testületek, öröklődő,
foglalkozással járó kiváltságok jöttek létre, fölépült az a hatalmas társadalmi alakulat, amely a középkort jellemezte
és amelynek egyvalamit mindenképpen a javára kell írni: mégpedig a tartósságot (a tartósság pedig elsőrendűen
fontos érték ezen a földön!). Ám léteznek fordított korszakok is, a tulajdonképpeni demokratikus korszakok, amikor
ezt a hitet egyre inkább elfelejtik és egy ezzel határozottan ellentétes, szemtelen kis szempont nyomul előtérbe, az a
bizonyos athéni hit, amely először Periklész korszakában bukkan fel, az a mai amerikai hit, amely egyre inkább
európai hitté is akar válni; erre jellemző: az egyén meg van győződve arról, hogy nagyjából mindent tud, nagyjából
minden szerephez képes felnőni, mindenki kísérletezik önmagával, rögtönöz, megint kísérletezik, kéjesen
próbálkozik, itt minden természet megszűnik, hogy művészetté váljon... Először a görögök tették magukévá a
szerep-hitet - ezt a művész-hitet, ha úgy tetszik - és amint ismeretes, lépésről lépésre csodálatos és nem minden
tekintetben utánzásra méltó átalakuláson mentek keresztül: végül valóban színészekké váltak; ekként bűvölték el,
győzték le az egész világot és végül még a „világbíró" Rómát is (mert a Graeculus histrio [a kis görög színész - A
ford.] győzte le Rómát, nem pedig a görög kultúra, amint a naiv lelkek szokták volt mondogatni...). De amitől félek,
és ami ma már szinte kézzelfogható, ha lenne kedvünk hozzá, hogy mi, modern emberek, már teljesen ugyanezen az
úton vagyunk; és mindahányszor egy ember kezdi fölfedezni, milyen mértékben is játszik szerepet, milyen fokig
lehetne színész, színész is lesz... Ezzel pedig az emberiség új faunája és flórája jön létre, amelyek szilárdabb,
korlátozottabb korban nem növekedhetnének - vagy „lent" hagyják őket, a becstelenség gyanújának és átkának
igájában - ezzel mindig a történelem legérdekesebb és legizgalmasabb korszakai virradnak föl, amelyben a
„színészek", mindennemű színész, lesznek az igazi urak. Éppen ezáltal kerül egyre hátrányosabb helyzetbe a másik
emberfajta, hogy végül ellehetetlenüljön: mindenekelőtt a „nagy építők"; ilyenkor megbénul az építő erő; a hosszú
távra való tervezés elbátortalanodik; egyszer csak hiányozni kezdenek a szervező zsenik - ki merészelne még
művekre vállalkozni, amelyek befejezéséhez évezredekre volna szükség? Éppen az az elemi hit hal ki, amelynek
alapján egy ember számolhat, ígérhet, elképzelheti a jövőt, áldozatokat hozhat terveiért, az az alapvető hit, hogy az
embernek csak annyiban van értéke és értelme, amennyiben ő egy kő a nagy építményben: ehhez pedig
mindenekelőtt szilárdnak, „kőnek" kell lennie... És egyáltalán nem - színésznek! Röviden szólva - ó, még sokáig
fognak hallgatni erről -, amit mostantól fogva nem építenek már fel, amit nem lehet már fölépíteni, az - egy, a régi
fogalmak szerinti társadalom: minden hiányzik ahhoz, hogy fölépítsenek egy efféle építményt, ám először is maga
az építőanyag. Közülünk senki sem alkalmas építőanyag már többé egy ilyen társadalom fölépítéséhez: ez aztán az
időszerű igazság! Számomra közömbös, hogy e pillanatban a legrövidlátóbb emberfajta, talán a legőszintébb is, de
mindenesetre a leglármásabb, vagyis Szocialista Uraimék ennek éppen az ellenkezőjét remélik, hiszik s álmodják,
ám mindenekelőtt kiabálják és írják; jövőre utaló jelszavuk, a „szabad társadalom" máris olvasható minden asztalon
és falon. Szabad társadalom? Igen! Igen! De tudjátok-e, uraim, miből épül fel? Fából vaskarikából! Abból a híres-
neves fából vaskarikából! És még csak nem is fából van ez a vaskarika...

357
A régi témához: „Mi német?". - Vegyük csak számba magunkban a filozófiai gondolkodás azon vívmányait,
amelyeket német koponyáknak köszönhetünk: de vajon milyen értelemben írhatok mindezek az egész faj javára?
Mondhatjuk-e: egyben a igémet lélek" művei ezek, legalább is a szimptómái, abban az értelemben, amelyben Platón
egész ideomániáját, majdnem vallásos formaimádatát a „görög lélek" eseményei és bizonyítékai közé szoktuk
sorolni? Vagy homlokegyenest ennek az ellenkezője igaz? E szellemi szerzemények olyan egyediek, olyan
kivételesek a faj szelleme szempontjából, mint például amilyen jó lelkiismerettel Goethe volt pogány? Vagy amint
Bismarck machiavellizmusát nevezik a németek között jó lelkiismerettel „reálpolitikának"? Filozófusaink talán még
a „német lélek" szükségességét sem ismernék el? Szóval: a német filozófusok valóban -filozófus németek voltak-e? -
Három esetet idézek föl. Először is Leibniz páratlanul nagyszerű belátását, amely szerint igaza volt nem csupán
Descartes-tal, hanem mindenkivel szemben, aki eleddig filozofált - amennyiben azt állította, hogy a tudat csupán a
képzet esetleges, de nem szükségszerű és lényeges attribútuma, tehát amit mi tudatnak nevezünk, az csupán szellemi
és lelki világunk egy állapota (talán beteg állapota) és távolról sem maga a tudat - van-e ebben a gondolatban -
amelynek mélységét még talán ma sem mérték föl vagy merítették ki - valami német? Van-e alapunk, jogunk azt
feltételezni, hogy egy latin nem jutott volna ugyanerre a gondolatra, a látszat ilyetén megfordítására? - mert
megfordításról van szó. Másodszor, emlékezzünk Kant beláthatatlanul hatalmas kérdőjelére, amelyet az okság
fogalma után tett ki -nem mintha ennek létjogát, mint Hume, kétségbe vonta volna: inkább elkezdte óvatosan
körülhatárolni azt a tartományt, amelyen belül e fogalomnak még egyáltalán értelme lehet (mindmáig nem
készültünk el e körülhatárolással). Harmadsorban vegyük szemügyre Hegel különös műfogását, amellyel lerombolta
a logika minden régi lakályosságát és meghitt kényelmét, azt hirdetvén, hogy a faj fogalmai egymásból fejlődnek ki,
amely tétellel előkészítette Európa nagy szellemeit a legutóbbi nagy tudományos mozgalom, a darwinizmus
elindítására - Hegel nélkül tehát Darwinról szó sem lehet. Van-e valami német ebben a hegeli újításban, amely
elsőként vezette be a tudományba az „evolúció" fogalmát? - Minden kétséget kizáróan van: mindhárom esetben úgy
érezzük, hogy belőlünk tártak föl, sejtettek meg valamit és hálásak vagyunk ezért, ugyanakkor kissé meg is vagyunk
lepve; mindhárom tétel a német lélek tudatának, tapasztalatának és önmagára ismerésének egy-egy darabja.
Leibnizcel együtt úgy érezzük, „belső világunk sokkal gazdagabb, kiterjedtebb és rejtettebb": németként kételkedünk
Kanttal együtt abban, hogy a természettudományos megismerés a végső érték és általában mindenben, anti
causaliter megismerhető: ami megismerhető, mint olyan, csekély értéket képvisel. Mi, németek hegeliánúsok-
vagyunk, sőt akkor is azok volnánk, ha maga Hegel sohasem létezett volna, amennyiben mi (minden latinnal
ellentétben) a valamivé válásnak, a fejlődésnek sokkal nagyobb jelentőséget, sokkal gazdagabb értéket tulajdonítunk,
mint annak, ami „van" -atig hiszünk a „lét" fogalmának legitimitásában -; továbbá annyiban is hegeliánusok
vagyunk, hogy nem szívesen hisszük emberi logikánkról, hogy ez az egyetlen lehetséges logika, a magánvaló logika
(inkább arról győznénk meg magunkat, hogy annak csak egy speciális esete, talán a legkülönösebb és legostobább -).
Negyedik kérdés lenne, hogy Schopenhauer a maga pesszimizmusával és egyáltalán a létezés értékének
megkérdőjelezésével, föltétlenül német-e? Nem hiszem. Az esemény, amely után bizonyossággal várható volt e
probléma felmerülése, úgy, hogy a lélek csillagásza napra és órára pontosan megjósolhatta volna, a keresztény
istenbe vetett hit megrendülése, hanyatlása, a tudományos ateizmus győzelme, összeurópai esemény, amelyben
valamennyi európai fajnak része és dicsősége kell legyen. Viszont éppen a németeknek - Schopenhauer német
kortársainak - kellene tulajdonítanunk a tényt, hogy a lehető leghosszabban és legveszedelmesebben késleltették az
ateizmus ezen győzelmét; nevezetesen Hegel volt a par excellence legfőbb késleltető, annak a nagy horderejű
vállalkozásnak megfelelően, hogy igyekezett meggyőzni bennünket a létezés isteni mivoltáról, végül hatodik
érzékünk, a „történelmi érzék" segítségével. Filozófusként Schopenhauer volt az első hitvalló és hajlíthatatlan
ateista, mi-köztünk, németek között: Hegellel való szembenállásának ez az igazi háttere. A létezés nem-isteni
természete számára magától értetődött, adott, kézzelfogható, vitathatatlan volt; mindannyiszor elvesztette filozófusi
hidegvérét és fölháborodott, amikor azt látta, hogy valaki habozik és köntörfalaz e téren. E ponton találkozunk
hamisítatlan becsületességével: a föltétlen és tisztességes ateizmus valóban kérdésföltevésének első számú
előfeltétele, az európai lelkiismeret végre-valahára és üggyel-bajjal kivívott diadala, a kétezer éves igazságra idomí-
tás következményekben leggazdagabb aktusa, amely végül megtiltja magának az istenbe vetett hit hazugságát...
Látjuk, voltaképpen mi győzte le a keresztény Istent: maga a keresztény moralitás, a becsületesség, az őszinteség
egyre szigorúbban értelmezett fogalma, a keresztény lelkiismeret lelkiatyafinomsága, amelyet végül tudományos
lelkiismeretté, minden áron való intellektuális tisztasággá fordítottak át és szublimáltak. A természetet úgy tekinteni,
mintha az Isten jóságának és oltalmának bizonyítéka volna; a történelmet úgy értelmezni, hogy egy isteni ész
becsületére szolgáljon, vagy mint az erkölcsi világrend és az erkölcsi szándékok állandó bizonyítékát; a saját
élményeinket úgy magyarázni, ahogy a jámbor emberek magyarázták jó hosszú ideig, mintha minden intelem, jel, fi-
gyelmeztetés lenne, és mindent a lélek üdvére és épülésére gondoltak volna ki és küldtek volna ide: mindennek
immár vége, mindez most már ellenkezik a lelkiismerettel, ezt mostantól már minden finomabb lelkiismeret
becstelennek, rosszhiszeműnek, csalásnak, nőiességnek, gyöngeségnek, gyávaságnak érzi - és éppen e szigor, ha
egyáltalán valami, segít minket ahhoz, hogy/ó európaiak legyünk, Európa legrégebbi és legderekasabb önuralmának
méltó örökösei. Mikor tehát így elvetjük a keresztény interpretációt, amelynek „értelmét" pénzhamisításként
elítéljük, rettenetes módon azonnal a schopenhaueri kérdés rohan meg minket: Van-e az életnek egyáltalán értelme?
- ez az a kérdés, amelynek még néhány évszázadra szüksége lesz, hogy tökéletesen átélhessük a maga teljes
mélységében. Schopenhauer válasza e kérdésre - bocsáttassék meg nekem - némiképp elhamarkodott és fiatalos volt,
amolyan kompromisszum csupán, egyfajta visszahőkölés, megtorpanás éppen a keresztény-aszketikus morál
perspektívákban, amelyeknek hitét éppen akkor vetették el, amikor az istenhitet... De mégis föltette a kérdést - mint
egy jó európai, amint mondani szokás, s nem mint német. - Vagy a németek már bizonyították volna a problémával
való rokonságukat, vonzalmukat és igényüket iránta, előkészületeiket, belső összetartozásukat és rokonságukat
csupán azzal a móddal, hogy fölvállalták a schopenhaueri kérdést? Az a tény, hogy Schopenhauer után
Németországban is - egyébként elég későn - gondolkodtak az általa föltett kérdésen és kommentálták azt,
természetesen még nem bizonyítja ráhangoltságukat; mindezzel akár szembe is lehetne állítani a poszt-
schopenhaueri korszak pesszimizmusának bárdolatlanságát - a németek ebben az esetben úgy viselkedtek, mint akik
szemmel láthatólag nincsenek saját elemükben. Itt egyáltalán nem Eduárd von Hartmannra célzok; ellenkezőleg: régi
gyanakvásomat mindmáig nem sikerült eloszlatni, hogy nekünk ő túlságosan is rugalmas és ügyes, mármint úgy
gondolom, ő megrögzött tréfacsináló-ként kezdettől fogva talán nem tett egyebet, csak gúnyolódott - nemcsak a
német pesszimizmuson, de végül is örökül hagyta a németekre azt a módot, ahogy bolondot lehet csinálni belőlük a
konszolidáció kellős közepén. Márpedig fölteszem a kérdést: a németek becsületére kellene idézni most azt a vén
félnótás, madárijesztő Bahnsent, aki egész életében nem tett egyebet, csak szinte kéjesen forgolódott a „reál
dialektikus nyomorúság" és a „személyes balszerencse" körül? talán ez igazán aétnet ügy? (Mellékelten futólag
ajánlom írásait arra, amire én magam is használtam őket: anti pesszimista orvosságként magam is szedtem,
mégpedig elegantiae psychologicae-\ük okán és nagyon hatékonynak találtam őket mindennemű, makacs, testi-lelki
székrekedés ellen). Vagy: az igazi németek közé számítanak-e az olyan dilettánsok és vénkisasszonyok, mint
Mainlánder, a szüzességnek ez az édeskés apostola? Végül is zsidóval van dolgunk (minden zsidó édeskés lesz, ha
moralizálni kezd). Sem Bahnsen, sem Mainlánder, de különösen Eduárd von Hartmann nem kezeli biztosan azt a
kérdést, hogy ha Schopenhauer pesszimizmusa, rémült pillantása egy isteni természetétől megfosztott, ostobává,
vakká, bolonddá és kérdésessé lett világba, Schopenhauer e tisztességes iszonyata... nem csupán kivételt képez-e a
németek között, hanem német eseményt is jelent-e; míg minden, ami máskor az előtérben történik, bátor politikánk,
vidám németesedésünk, amely mindent egy kissé filozofikus szempontból tekint („Deutschland, Deutschland über
alles") tehát sub species spéciéi (a faj szempontjából - A ford.), vagyis a német species szempontjából szemléli a
németeket, egyértelműen ennek éppen az ellenkezőjét mutatja. Nem! A mai németek egyáltalán nem pesszimisták!
És még egyszer hangsúlyozom: Schopenhauer jó európaiként és nem jó németként volt pesszimista.

358
A szellem parasztlázadása. - Mi, európaiak hatalmas romhalmazzal állunk szemben; e romok egy része még
fenyegetően az égnek mered, sötéten és rozogán tornyosul a magasba, de legtöbbje, meglehetősen festőién, a földön
hever - hol voltak valaha is ezeknél szebb romok? - ilyen szépen benőve mindenféle gizgazzal! E romlásnak indult
város az egyház: látjuk, hogy a kereszténység vallásos társadalma alapjaiban megrendült -az istenhit kiveszett az
emberekből, a keresztény-aszketikus ideálba vetett hit végső harcát vívja. Egy ilyen lassan és alaposan épített
építményt, mint a kereszténység - ez volt az utolsó római építmény! - persze nem lehetett egy csapásra romba
dönteni; mindenféle földrengés kellett ehhez, minden rendű és rangú szellem, amely tépi, cibálja, fúrja, aláássa és
alámossa. Ám ami a legcsodálatosabb: végül azok rombolták le teljesen a kereszténységet, akik a legjobban
igyekeztek megőrizni és fönntartani - a németek. Úgy tűnik, a németek nem értik az egyház lényegét. Talán nem elég
értelmesek? vagy nem elég gyanakvók? Az egyházépítés alapja minden esetben a szabadság és a szellem délvidéki
nagyvonalúsága, valamint a délvidéki gyanakvás a természetre, az emberre és a szellemre - az ember teljesen
másféle ismeretein és tapasztalatán nyugszik, mint amilyen az Észak világa. A lutheri reformáció teljes terje-
delmében az egyszerűség lázadása volt valami „árnyalt" dologgal szemben, óvatosan fogalmazva afféle durva, naiv
félreértés, amelynek sok mindent meg kell bocsátani - nem értette meg a győzedelmes egyház kifejezésmódját, csak a
korrupciót látta, félreértette az előkelő szkepszist, a szkepszisnek és a türelemnek azon luxusát, amelyet minden
győztes és magabiztos hatalom megenged magának... Ma már túlságosan is világos, mennyire végzetesen
felszínesen, óvatlanul járt el Luther a hatalom sarkalatos kérdéseinek dolgában, elsősorban olyan emberként, aki a
népből származik, akiből az uralkodó kaszt minden öröksége, a hatalom minden ösztöne hiányzik: ezért műve, a
római építmény restaurálására tett kísérlete akarata és tudta nélkül a rombolás kezdete lett. Szent dühvel éppen ott
kezdte megbontani, szétszaggatni a hálót, ahol az öreg pók gondos és hosszú munkával a legszorosabbra szőtte.
Mindenkinek rendelkezésére bocsátotta, kiszolgáltatta a szent könyveket - így kerültek végül a filológusok kezébe,
vagyis olyan emberekhez, akik minden, a könyveken alapuló hitet megsemmisítettek. Luther azzal rombolta szét az
„egyház" fogalmát, hogy elvetette a zsinatok inspiráltságának hitét: mert az „egyház" fogalma csak akkor őrzi meg
erejét, ha feltesszük, hogy az inspiráló szellem, amely az egyházat létrehozta, tovább él és épít benne, mindegyre
építve házát. Visszaadta a papoknak a nőkkel folytatott nemi kapcsolat lehetőségét: márpedig a tisztelet
háromnegyed része, amelyre a nép, különösen a nők, egyáltalán képes, azon a hiedelmen alapul, hogy egy e tekintet-
ben kivételes ember minden egyéb tekintetben is kivételes - a néphit ezen a ponton valóban valami emberfelettit
érez, igazi csodát, az isteni megváltót az emberben, itt találta meg legfinomabb és legvonzóbb szószólóját.
Luthernek, miután visszaadta a nőt a papnak, el kellett tőle vennie a fülbegyónást, ami lélektanilag helyes volt: ám
ezzel mintegy végérvényesen „megszüntette" a keresztény papot, akinek legmélyebb értelme mindenkor abban a
tényben gyökerezett, hogy „szent fül" volt, a hallgatás kútja és a titkok sírja. „Mindenki a maga papja" - az ilyen
megfogalmazások és a paraszti ravaszság mögött Luther határtalan gyűlölete húzódott meg a „felsőbbrendű ember"
és a „felsőbbrendű ember" uralma iránt, ahogy ez az emberfajta az egyház elképzeléseiben szerepelt - elpusztított
egy ideált, amelyhez ő maga nem volt képes fölérni, ám azt a látszatot keltette, hogy küzd ezen ideál elfajzott
mivoltával, mélységesen undorodva tőle. Valójában ő, a lehetetlen szerzetes, a homines religiosi uralmát utasította el
magától: az egyház társadalmi rendjének kebelén belül tehát pontosan ugyanazt tette, ami ellen olyan elkeseredetten,
türelmetlenül harcolt a polgári rendben: „parasztlázadást" vitt végbe. Ki lenne olyan naiv, hogy Luthert azok miatt a
rossz vagy jó következmények miatt vádolja vagy dicsőítse, amelyek reformációjából sarjadtak ki és amelyek még
ma is értékelhetők? Ezekben ártatlan ő, egyszerűen nem tudta, mit tesz. Az európai szellem ellaposodása, különösen
Északon, jóságos jámbor együgyűsége, ha szívesebben hallják az erkölcs nyelvén kifejezve, jelentős lépést tett előre
a lutheri reformációnak köszönhetően, nem vitás; amint ugyancsak neki köszönhetően megnövekedett a szellem
mozgékonysága és nyugtalansága, függetlenség iránti vágya, a szabadság jogába vetett hite, „természetessége". Ha
végelemzésben meg akarnánk neki adni azt az érdemet, hogy olyasmit készített elő és támogatott, amit mi manapság
a „modern tudomány" néven tisztelünk, akkor persze azt is hozzá kell fűznünk, hogy bűnös a modern tudós
elfajzásában is, tiszteletének, szégyenérzetének és mélységének hiányosságait tekintve, valamint a megismerés
dolgaiban tanúsított bizakodásban és egy-ügyűségben, röviden szólva, a szellem azon plebejizmusában, amely az
elmúlt két évszázadra jellemző és amelytől eleddig a pesszimizmus sem váltott meg minket - a „modern eszmék"
szintén az Észak ezen parasztlázadásához tartoznak, a Dél hideg, kétértelmű, bizalmatlan szelleme ellen lázadva,
amely a keresztény egyház fölépítésében nagy emlékművet emelt önmagának. Végezetül pedig azt se felejtsük el, mi
az egyház, mégpedig minden „állammal" szemben: az egyház mindenekelőtt hatalmi struktúra, amely a
legszellemibb embernek biztosítja a legmagasabb rangot és annyiban hisz a lelkiség hatalmában, hogy megtiltsa
önmagának a durvább erőszak-eszközöket - az egyház már egyedül ezért minden körülmények között előkelőbb
intézmény az államnál.

359
Bosszút állni a szellemen és a morál egyéb titkos motívumai. -Mit gondoltok, a morálnak hol találhatók a
legveszedelmesebb, legfurfangosabb szószólói?... Itt egy sikertelen ember, akiben nincs elég szellem, hogy örömet
találhatna benne és épp elég művelt ahhoz, hogy ezt maga is jól tudja; unatkozik, életundor keríti hatalmába, zord
lesz és megveti önmagát; sajnos valami kis vagyon révén, még a „munka áldása", a napi munkagondba feledkezés is
megtagadtatik tőle; az ilyen ember, aki elemi módon szégyenli létezését, talán még néhány apróbb bűnt is összeszed
magának, másrészt pedig nem tudja megállni, hogy egyre jobban elkényeztesse, egyre hiúbbá ne tegye önmagát és
kapcsolatba ne keveredjen olyan könyvekkel, amelyekhez semmi joga, vagy olyan társasággal, amely szellemesebb,
semhogy értené: az ilyen ember teljességgel romlott, mert ezeknél a sikertelen embereknél a szellem méreggé lesz, a
műveltség méreggé lesz, a tulajdon méreggé lesz, a magány méreggé lesz - végül pedig az illető egy sajátos bosszú-
lelkiállapotba kerül, a bosszú akarása vezérli... mit gondoltok, mire van szüksége, föltétlenül szüksége, hogy megadja
magának a szellemibb emberek feletti fölény látszatát, hogy megszerezze magának a beteljesült bosszú gyönyörét,
legalább is képzeletben? Lefogadhatjuk, hogy ez mindig a morál lesz, a nagy morál-szavak, mindig az igazságosság,
bölcsesség, szentség, erény fülsiketítő csinnadrattája, mindig az arc, a mozdulat sztoicizmusa (mert a sztoicizmus
mennyire jól elrejt mindig mindent, amije nincs is az illetőnek!...), mindig az okos hallgatás, szívélyesség,
lágyszívűség köntösébe burkolózik, meg ki tudja még miféle idealista köntösökbe, ilyen álöltözetben sétálgatnak e
gyógyíthatatlan önmegvetők, meg a gyógyíthatatlanul hiú emberek is. Ne értsetek félre: a szellem e született ellen-
ségétől születik meg néha az a különös emberpéldány, akit a nép a szent és a bölcs néven tisztel; ilyen emberekből
lesznek a morális óriások, akik nagy lármát csapnak, történelmet csinálnak - Szent Ágoston is közéjük tartozik. A
félelem a szellemtől, a bosszúállás a szellemen... ó, hányszor de hányszor voltak már ezek a nagy hajtóerejű bűnök
az erény gyökerei! Igen, sőt maguk az erények! - És, magunk között tegyük föl a kérdést, még a filozófusoknak az a
híres-neves, bölcsesség iránti igénye is, amely itt-ott kifejeződött időnként, a legőrültebb és legszerénytelenebb igény
valamennyi között - eleddig mind Indiában, mind pedig Görögországban, elsősorban nemcsak amolyan rejtekhely
volt-e? Időnként talán pedagógiai szempontból, amely annyi hazugságot szentesít, a bölcsességnek ezt az igényét
ajánlották a változás, a növekedés korát élő fiatal embereknek afféle védelem gyanánt, azoknak a tanítványoknak,
akiket gyakorta önmaguktól is meg kell védeni, a személybe vetett hit miatt (ami persze tévedés)... Leggyakrabban
azonban a filozófus rejtekhelye ez, amelybe a fáradtság, az öregség, a lélek megkeményedése, az elhidegülés elől
menekül, érezve az egyre közeledő véget, az állatok azon okos ösztönével, amellyel megérzik a közeledő halált -
félrevonulnak, elcsendesednek, a magányt választják, bekúsznak a barlangjukba és bölccsé válnak... Hogyan? A
bölcsesség a filozófusok rejtekhelye, ott húzzák meg magukat a - szellem elől?

360
Kétféle ok, amelyeket összetévesztenek egymással. - Elmondom, mit tartok leglényegesebb előrelépésemnek és
haladásomnak: megtanultam különbséget tenni a cselekvés oka és az éppen-így-és-így-cselekvés, éppen ebben az
irányban cselekvés, az éppen e célból való cselekvés oka között. Az első ok felhalmozódott erőmennyiség, amely
arra vár, hogy valahogyan, valamire fölhasználják; a második ok viszont az előbb említett meglévő erőhöz képest
valami egészen jelentéktelen dolog, amolyan apró véletlen, de amelynek következtében az említett erőmennyiség
meghatározott módon „megváltozik", „elszabadul": ez a gyufaszál a puskaporos hordóhoz képest. Az ilyen apró
véletlenek és gyufaszálak közé számítom az úgynevezett „célokat" és a még úgynevezettebb „élethivatásokat":
viszonylag tetszőlegesek, önkényesek, majdnem közömbösek a hatalmas mennyiségű erőhöz képest, amely arra
törekszik - amint már említettük -, hogy valami módon fölhasználják. Mindezt általában más szempontból tekintik:
megszokták, hogy a célban (célkitűzésben, hivatásban stb.) lássák a hajtóerőt, egy ősrégi tévedésnek megfelelően -
ám ez csak a vezérlő erő, tehát összetévesztették a kormányost a gőzzel. És még csak nem is mindig a kormányost, a
vezérlő erőt... Vajon a „célkitűzés", a „cél" a leggyakrabban nem merő szépítgető kifogás csupán, a hiúság utólagos
önelvakítása, amely nem akarja tudomásul venni, hogy a hajó csak követi az áramlást, amelybe véletlenül sodródott?
Hogy azért akar arra tartani, mert arra - kell tartania? Iránya van tehát, de kormányosa - egyáltalán nincs? - Kri-
tikailag még szemügyre kell vennünk a „cél" fogalmát.

361
A színész problémájáról. - A színész problémája nagyon sokáig nyugtalanított; nem tudtam (és néha ma sem
tudom), hogy nemcsak ennek alapján juthatunk-e közelebb a „művész" veszedelmes fogalmához, amelyet mostanáig
megbocsáthatatlan jóindulattal kezeltünk. Jó lelkiismeretű hamisságról van szó; a színlelés öröme hatalomként
robban ki, elnyomva az úgynevezett jellemet", néha már egészen a megsemmisítésig; vágy keríti hatalmába az
egyént, hogy álarcot öltsön, szerepet vegyen magára, látszatot teremtve; mindenféle alkalmazkodó képesség
túlsúlyával van dolgunk, amely már nem képes kielégülni a közvetlen, szigorú értelemben fölfogott hasznosság
szolgálatában: mindez talán nem csak maga a színész?... Az ilyen ösztön a legkönnyebben az alacsonyabb
néposztályok családjaiban alakult ki, akiknek nehéz körülmények között, mindenkitől függve kellett élniük, akiknek
a takarójuk szerint lehetett csak nyújtózkodniuk, mindig új és új körülményekhez kellett alkalmazkodniuk, mindig
másnak látszani, mint akik, állandóan készen a minden irányú köpönyegforgatásra, hogy ekképp maguk is szinte
köpönyeggé változtak, azon állandó bújócska megtestesült mestereiként, amelyet az állatoknál mimikrinek
neveznek: míg végül ez a nemzedékről nemzedékre fölhalmozott képesség zsarnokivá, ésszerűtlenné, fékezhetet-
lenné válik és ösztönként egyéb ösztönök felett is átveszi a parancsnokságot, s létrehozza a színészt, a „művészt" (a
csepűrágót, a bohócot, az udvari bolondot, a clown-t, végül pedig a szolga klasszikus figuráját, Gil Blast: mert e
típusokban megtalálható a művész előtörténete, sőt gyakorta még a „zsenié" is). Előkelőbb társadalmi osztályokban
hasonló nyomásra ugyancsak kifejlődik az egyén egy hasonló típusa: ám azzal a nevezetes különbséggel, hogy itt
egy másik ösztönnek gyakorta sikerül megfékeznie a színészi ösztönt, például a „diplomaták" esetében - egyebekben
pedig azt hiszem, hogy egy jó diplomata bármikor lehetne jó színész is, amennyiben éppen „megtehetné". Ami
viszont a zsidókat illeti, az alkalmazkodás művészetének par excellence népét, őbennük e gondolatmenetnek meg-
felelően egy ízig-vérig színész népesség kitenyésztése világméretű vállalkozásának eredményét láthatjuk, valamiféle
színésztenyészetet. És voltaképpen itt az ideje, hogy föltegyük a kérdést: ma melyik jó színész nem zsidó? A zsidó
mint irodalmár is, mint az európai sajtó ura is színészi képessége alapján gyakorolja sajátos hatalmát: mert az
irodalmár lényegileg színész - ő a „szakembert" játssza, a „szakértőt". - Végül pedig a nők: gondoljuk csak át a nők
egész történetét - elsősorban és legfőképpen nem színésznőknek kell-e lenniük? Hallgassuk meg az
asszonyszemélyeket hipnotizáló orvosokat! Végső soron, ha szeretik őket - akkor hagyják magukat „hipnotizálni"!
Mi sül ki megint az egészből? Hogy akkor is előadják magukat, amikor odaadják magukat... A nő oly művészies...

362
Európa megférfiasodásába vetett hitünk. - Napóleonnak köszönhetjük (és távolról sem a francia forradalomnak,
amely a népek közötti testvériség és a szóvirágos szív-csere nótáját fújta), hogy most néhány háborús évszázad
következhet, amilyeneknek a történelemben nincs párja, vagyis röviden szólva, beléptünk a háború klasszikus
korszakába, a tudós, ám népszerű, az eszközöket, adottságokat és a fegyelmet illetően nagy léptékű háború
korszakába, amely korszakra valamennyi eljövendő évezred irigyen és tisztelettel tekint majd vissza - mert a nemzeti
mozgalom, amelyből ez a háborús dicsőség sarjad, ellencsapás Napóleonnal szemben és Napóleon nélkül nem is lé-
tezne. Egy nap még neki tulajdonítják majd, hogy Európában a Férfi ismét úrrá lett a kereskedő és a nyárspolgár
fölött; sőt, talán még „a Nő" fölött is, akit a kereszténység, a XVIII. század rajongó-lelkes szelleme, de leginkább a
„modern eszmék" nem szűntek meg ajnározni. Napóleon, aki a modern eszmékben és az egész civilizációban szinte
valami személyes, női ellenséget látott, ezzel az ellenségeskedéssel a reneszánsz egyik legnagyobb örökösévé lépett
elő: ő hozta ismét a felszín napvilágára az antik lényeg egy darabját, talán a legfontosabb darabját, egy gránitkövet.
És ki tudja, az antik lényeg e darabjának nem sikerül-e fölülkerekednie a nemzeti mozgalmon, hogy igenlő
értelemben örökölje és vigye tovább Napóleon erőfeszítéseit -, aki egy Európát akart, amint tudjuk, és ezt a föld
úrnőjévé akarta tenni.

363
Mindkét nemnek a szerelemre vonatkozó előítéletéről. - Annak ellenére, hogy minden engedményre hajlandó vagyok
a monogám előítélet kedvéért, azt sohasem fogom elismerni, hogy a nő és a férfi a szerelemben egyenjogúak, ilyen
nincs. Ami annyit tesz, hogy a férfi és a nő egyaránt mást és mást ért a szerelem fogalmán - és mindkét nemnél a
szerelem föltételei közé tartozik, hogy az egyik nem a másiktól nem ugyanazt az érzést várja, a szerelemnek nem
ugyanazt a „fogalmát". Meglehetősen világos, hogy a nő mit ért a szerelem fogalmán: nem egyszerűen csak ad,
hanem tökéletesen odaadja magát, testben-lélekben, mindennemű fenntartás nélkül, sőt talán egy feltételekhez kötött
odaadás gondolatától szégyenkezve, félve. A feltételek e hiányában a szerelme hit is: és a nőnek egyéb hite nincs is. -
Amikor a férfi egy nőt szeret, éppen ezt a szerelmet akarja tőle, következésképpen ő maga nagyon messze van a női
szerelem előfeltételétől; föltéve viszont, s ha vannak is olyan férfiak, akiktől nem idegen a tökéletes odaadás vágya -
» nos hát ezek nem is igazán férfiak. Ha egy férfi úgy szeret, mint egy nő, akkor rabszolga lesz belőle; de ha egy nő
úgy szeret, mint egy nő, akkor tökéletes nő lesz... A nő szenvedélyének, a saját jogairól való föltétlen lemondásának
éppen az az előfeltétele, hogy a másik oldalon nem áll fönn ugyanilyen pátosz, ugyanilyen lemondani akarás: mert ha
szerelemből mindkét fél lemondana önmagáról, abból a jó ég tudja, mi lenne... talán valami üres tér? - A nő azt
akarja, hogy elvegyék, elfogadják, tulajdonként birtokba vegyék, föl akar oldódni e „birtokbavételben", tehát akar
valakit, aki elveszi, aki nem adja és nem adja oda önmagát, ellenkezőleg, akit önmagában éppen gazdagabbá kell
tenni, ereje, boldogsága, hite növelése révén, amelyet a nő odaadása idéz elő nála. A nő ad, a férfi pedig gyarapszik
és úgy gondolom, e természeti ellentmondást semmiféle társadalmi szerződés, a legjobb szándékú
igazságszolgáltatás sem képes ellensúlyozni, bármennyire is kívánatos lenne, hogy e kemény, szörnyű, rejtélyes és
erkölcstelen antagonizmus ne legyen folyton szem előtt. Mert a szerelem, mint egész, nagy, átgondolt érzés, maga a
természet és a természet öröktől fogva, örökkön-örökké valami „erkölcstelen". - Következésképpen a hűség a nő
szerelmében foglaltatik, ennek definíciójából következik; a férfinél lehet szerelmének következménye, hála vagy
ízlése idioszinkráziája, esetleg kifinomult választás folyománya, ám nem tartozik szerelmének lényegéhez -
olyannyira kevéssé tartozik hozzá, hogy a férfinél szinte a szerelem és a hűség közötti természetes ellentmondásról
beszélhetünk: amely szerelem éppen a birtoklás akarása, nem pedig lemondás és odaadás; csakhogy a birtoklás
akarása minden egyes esetben véget ér a birtoklással... Valójában a férfinél, aki csak ritkán és későn vallja be e
„birtoklást", a finomabb és gyanakvóbb birtoklási vágy növeli a szerelem élettartamát; ekképp még az is lehetséges,
hogy fokozódik a nő teljes odaadása után - a férfi nem szívesen ismeri be, hogy egy nő már semmit sem tud „adni"
neki.

364
A remete szól. - Az emberekkel való bánásmód művészete lényegileg azon az ügyességen alapul (amelynek föltétele
a hosszú gyakorlat): hogyan tudjuk elfogadni és elfogyasztani az olyan ételt, amelynek konyhájához nincs sok
bizodalmunk. Ha farkasétvággyal ülünk asztalhoz, minden könnyen megy („a legrosszabb társaságban is jól érzed
magad" - ahogy Mefisztofelész mondja); de ez a farkasétvágy soha nem akkor jelentkezik, amikor szükség lenne rá!
Ó., milyen nehéz az embertársakat megemészteni! Első alapelv: elő a bátorsággal, mint nagy szerencsétlenségek
idején, bátran nekivágni, csodálva önmagunkat, fogunk közé szorítva utálatunkat, legyűrve undorunkat! Második
alapelv: embertársainkat „feljavítani", például dicséret útján, hogy az izzadság verje ki őket boldogságukban; vagy
megragadni valamelyik jó vagy „érdekes" tulajdonságuk csücskét és addig húzni, nyújtani, akár a rétestésztát, míg
valóságos erény nem lesz belőle és aztán ebbe beburkolni az egész szóban forgó embertársat. Harmadik alapelv:
önhipnózis. Rögzíteni az érintkezési tárgyat, akár valami üveggombot, míg végül nem érzünk már sem örömet, sem
bánatot és észrevétlenül elalszunk, mereven, bizonyos tartás birtokában: jó kis házi szer ez, amelyet többször is
kipróbáltak a házasság és a barátság területén, ahol nélkülözhetetlennek bizonyult, ám tudományosan még nem
fogalmazták meg hatásmechanizmusát. Népszerű neve - türelem.

365
Újból a remete szól. - Mi is érintkezünk „emberekkel", felöltjük szerényen ruhánkat, amelyben (amelyiktek) ránk
ismernek, becsülnek, keresnek és ebben járunk társaságba, vagyis a maskarák közé, akik nem akarják, hogy így
nevezzék őket: mi is úgy teszünk, mint minden okos maskara és minden kíváncsiságot, amely nem a mi „ruhánkra"
vonatkozik, udvariasan kikönnyebbítünk az ajtó elé. Ám vannak egyéb műfogások is az emberek között az
emberekkel való „bánásmódra": például kísértetként megjelenni -, ami kifejezetten ajánlatos, ha az ember gyorsan
meg akar szabadulni tőlük és félelmet akar ébreszteni. Ennek próbája: utánunk nyúlnak és nem sikerül megragadni
bennünket. Az ilyesmi rémületet kelt. Vagy: áthatolunk a bezárt ajtón. Vagy: akkor jelenünk meg, ha már minden
fényt leoltottak. Vagy: ha már meghaltunk. Ez utóbbi a par excellence poszthumusz emberek műfogása. („Mit
gondoltok? -szólt egyszer egy ilyen ember, türelmetlenül - volna kedvünk elviselni ezt az idegenséget, hideget, síri
csöndet magunk körül, ezt az egész föld alatti, rejtőzködő, néma, nem is evilági magányt, amelynek neve nálunk élet,
de éppígy lehetne halál is, ha nem tudnánk, mivé válunk, hogy mi csak halálunk után fogunk megszületni, akkor
leszünk csak elevenek, ó, nagyon is elevenek! Mi, poszthumusz emberek!"-)

366
Egy tudós könyv kapcsán. - Nem tartozunk azok közé, akik csak könyvek alapján, könyvek ösztönzésére tudnak
gondolkodni - az a szokásunk, hogy a szabad levegőn gondolkodunk, járás közben, szökdécselve, a magasba
kapaszkodva, táncolva, legszívesebben magas hegyeken vagy a tenger közvetlen közelében, olyan helyeken, ahol
még az utak is elgondolkodtatóak. Emberre, könyvre és zenére vonatkozó első érték-kérdéseink így hangzanak:
„Tud-e járni? Sőt! Tud-e táncolni?"... Ritkán olvasunk, de azért nem rosszabbul, mint más... ó, milyen gyorsan
megsejtjük, hogyan jutott valaki a gondolataihoz, vajon a tintatartó előtt összegörnyedve, elnyomorított hassal ha-
jolt-e a papír fölé: az ilyen ember könyvével aztán nagyon hamar elkészülünk! Az elnyomorított zsigerek elárulják
magukat, erre akár mérget vehetünk, pontosan úgy, ahogy a szoba levegője, alacsony mennyezete, szűkössége is
elárulja magát. - Ezekkel az érzésekkel és hálásan, roppant hálásan, valamint némi megkönnyebbüléssel csuktam be
egy tisztes, tudós könyvet... Egy tudós könyvében majdnem mindig van valami nyomottság, az egész légköre
nyomasztó: kiütközik belőle a „szakember", minden szorgalmával, komolyságával, tekintélyelvűségével, amint
fontoskodva túlértékeli a zugot, ahol kotlik, végül pedig a púpjával együtt - minden specialistának megvan a maga
púpja. Egy tudós-könyv mindig hétrét görnyedt lelket tükröz: minden foglalatosság meggörnyeszt. Csak nézzük meg
ifjúkori barátainkat, miután birtokukba vették tudományukat: ó, mintha pontosan az ellenkezője történt volna.
Mennyire megszállta és birtokába vette őket a tudományuk! Valósággal odanőttek a szegletükbe, a
fölismerhetetlenségig megnyomorodtak, rabszolgává aljasultak, lelki egyensúlyuk odalett, lefogytak, szögletessé
váltak, csupán egyetlen egy ponton kerekek - az ember megindultan, zavartan hallgat, amikor így látja viszont őket.
Minden foglalkozásnak, még ha arany is az alapja, alacsony, ólom a mennyezete, amely csak nyomasztja és
nyomasztja a lelket, mígnem végül különccé és nyomorékká nyomja. Ezen pedig nem lehet változtatni. Ne
gondoljuk, hogy lehetséges bárminemű művészeti nevelés útján elkerülni e fogyatékosságot. Minden komoly
mesterségbeli * tudást drágán kell megfizetni ezen a földön, ahol talán mindent túlontúl drágán kell megfizetni; az
ember azon az áron ura mesterségének, hogy egyben áldozata is lesz. De ti másként akarjátok - „olcsóbban",
mindenekelőtt kényelmesebben, nem így van, kedves kortárs uraimék? Nos, rendben van hát! De amit így kaptok a
kézműves és a mester helyett, az nem lesz más, mint az irodalmár, a sokoldalú és „rugalmas" irodalmár, akinek
persze nincs púpja, legföljebb az a púpja van, ami az előttetek való sok hajlongásban nőtt a hátán, mint a szellem
„kereskedősegédjének", a művelődés „hordárjának", - az irodalmár, aki voltaképpen senki, de „reprezentál"
majdnem mindent, aki a szakértőt játssza és „képvisel", aki nagy szerényen még azt is magára vállalja, hogy helyette
fizetteti, becsülteti, ünnepelteti magát. Nem, tudós barátaim! Megáldom én még a púpotokat is! Mégpedig azért,
mert megvetitek az irodalmárt, és a kultúra parazitáját! És azért is, mert nem tudtok kufárkodni a szellemmel. Meg a
nézeteitekért, amelyeket nem lehet pénzértékben kifejezni. Meg azért, mert semmit sem képviseltek, amik nem
vagytok! Meg azért, mert egyetlen akaratotok, hogy iparotok mesterei legyetek, tiszteltek minden mesterségbeli
tudást és rátermettséget, ám kíméletlenül elutasítotok minden látszatot, félmegoldást, szemfényvesztést, virtuozitást,
demagógiát, színészkedést in litteris et artibus (a tudományban és a művészetben - A ford.) - mindazt, ami nem
képes bizonyítani előttetek egy nevelés és előképzettség makulátlan becsületességét. (Még maga a zseni sem
kompenzálja az efféle hiányosságot, bármilyen meggyőző módon keltsen is illúziót e tekintetben: mindezt alaposan
megértjük, ha egyszer közvetlen közelről vettük szemügyre legtehetségesebb festőművészeinket és zeneszerzőinket,
mivel ők, majdnem kivétel nélkül, ki tudták sajátítani maguknak a modorosság, a segédeszközök ravasz
találékonyságát, még az elvekre is utólag és másodkézből téve szert, e tisztesség, kulturális és képzési szilárdság lát-
szatát választva maguknak, persze önmagukat azért mégsem csapták be, rossz lelkiismeretüket tartósan nem
hallgattatták el. Mert tudjátok jól, hogy minden nagy, modern művész a rossz lelkiismerettől szenved...)

367
Hogyan kell először különbséget tenni a műalkotások között. -Mindaz, amit gondolnak, költenek, festenek,
komponálnak, építenek és megformálnak vagy a monologikus művészethez tartozik, vagy a tanúk előtti
művészethez. Az utóbbihoz még azokat a látszólag monologikus művészeteket is odasorolnám, amelyek magukba
foglalják az istenhitet, az imádság egész líráját: mert egy jámbor lélek számára nem létezik magány -tehát ezt mi
istentelenek találtuk föl. Nincs tudomásom arról, hogy egy művész összoptikájának létezne mélyebb megkülön-
böztető ismérve, mint a következő: hogy a tanú szempontjából tekint-e alakuló művére {önmagára), vagy
ellenkezőleg: „elfelejtette a világot", aminthogy minden monologikus művészet szempontjából ez a lényeges; a
feledésen alapul, a feledés zenéjének művészete.

368
A cinikus szól. - Ellenvetéseim Wagner zenéjével szemben fiziológiai természetű ellenvetések: minek tehát esztétikai
képletekbe öltöztetni őket? „Tényállásom", hogy nem lélegzem felszabadultan, amikor e zene hat rám; lábam
megharagszik rá és föllázad ellene, mivel ütemre, táncra, menetre van szüksége, a zenétől elragadtatást vár, amely a
jó járásban, kilépésben, szökdelésben, táncban gyökerezik. - Hát a gyomrom vajon nem tiltakozik-e ellene? És a
szívem? A vérkeringésem? A zsigereim? Nem leszek észrevétlenül rekedtebb közben? - Föl is teszem magamnak a
kérdést: Egész testem vajon mit akar a zenétől? Azt hiszem, megkönnyebbülést mintha minden állati funkciót
könnyű, merész, szertelen, magabiztos ritmus gyorsítana; mintha a vasból való, ólomból készült életet finom, nemes
harmónia aranyozná be. Melankóliám a tökéletesség félreeső rejtekhelyén akarja kipihenni magát: ehhez zenére van
szükségem. Mi közöm a drámához! Mit érdekelnek engem az erkölcsi önkívület görcsei, amelyekben a „nép"
megtalálja kielégülését! Miért tartozna rám a színészek egész megveszekedett mozgás- és arcjáték hókuszpókusza!...
Már sejtjük: a dolgok lényegét tekintve színpadiasság (színház)-ellenes vagyok, míg Wagner, éppen ellenkezőleg,
ízig-vérig színházi ember volt és színész, a leglelkesebb mimo-mániás, akit valaha is hordozott a hátán a föld, még
muzsikusként is!... És, mellesleg szólva: ha az is volt Wagner elmélete, hogy „a dráma a cél, a zene mindig csak
eszköz", gyakorlata viszont kezdettől a végig mindig az volt, hogy „az attitűd a cél és a dráma, sőt a zene is, mindig
csak az eszköze". A zene, mint sajátos eszköz a színész alakításának, külső megjelenésének jellemzésére, a drámai
gesztus magyarázatára, megerősítésére és bensőségesítésére; és a wagneri dráma egyetlen alkalom csupán a sok
drámai attitűdre! Többi ösztönén kívül működtek még Wagnerben egy nagy színész parancsoló ösztönei is,
mégpedig mindenféle vonatkozásban: és amint már említettem, ilyen volt zenészként is. -Mindezt egy nap csak
üggyel-bajjal tudtam megértetni egy becsületes Wagner rajongóval; és jó okom volt rá, hogy hozzáfűzzem „legyen
egy kicsit becsületesebb önmagával szemben: hiszen nem színházban vagyunk! A színházban nincs más be-
csületesség, csak a tömeg becsületessége; egyénként hazudik az ember, hazudik önmagának, meghazudtolja
önmagát. Ha színházba megyünk, otthon hagyjuk önmagunkat, lemondunk a saját szó és választás jogáról,
ízlésünkről, még a magunk bátorságáról is, amint azt a saját négy falunk között Istennel és emberrel szemben
gyakoroljuk. A színházba senki sem hozza magával legfinomabb művészi érzékenységét, még a színháznak dolgozó
művész sem: ott csak nép, publikum, csorda, nő, farizeus, általános választójoggal rendelkező barom, demokrata,
felebarát, polgártárs és embertárs vagyunk, még a legszemélyesebb lelkiismeret is áldozatul esik a „nagy számok"
nivelláló mágiájának, a hülyeség csábító és ragályos, itt a „felebarát" uralkodik, mindenkiből felebarát lesz..."
(Elfelejtettem elmondani, mit válaszolt a felvilágosult Wagner rajongó fiziológiai ellenvetéseimre: „Szóval ön nem
elég egészséges a mi zenénk számára!"-)
369
A mi egymásmellettiségünk. - Nekünk, művészeknek, vajon nem kell-e bevallani magunknak, hogy van bennünk
valami nyugtalanító különbség, hogy ízlésünk és alkotóerőnk különös módon különbözik minden egyébtől, hogy
ilyen is marad és sajátos módon gyarapodik - mármint az öregség, fiatalság, érettség, petyhüdtség és rothadás
egészen különböző fokait és tempi (idejét -A ford.) éli? Ekképp tehát, például egy zeneszerző olyan dolgokat
alkothatna, amelyek ellentmondanak mindannak, amit megszokott hallgató fülével hall, hallgató szívével értékel,
ízlel és kiválaszt - és még csak nem is kellene tudatára ébrednie ezen ellentmondásnak! Amint a majdnem kínosan
szabályszerű tapasztalat tanúskodik róla, ízlésünkkel könnyen kinőhetjük alkotóerőnk ízlését, anélkül, hogy ez utóbbi
ezáltal megbénulna és az alkotásban gátolva lenne; ám ennek ellenkezője ugyancsak előfordulhat és éppen erre
szeretném fölhívni a művészek figyelmét. Egy állandóan alkotó ember, a szó nemes értelmében egyfajta „anyai"
lény, olyasvalaki, akinek nincs más gondja, mint szellemének várandóssága és gyermekágya, akinek még arra sincs
ideje, hogy önmagán és művén elmélkedjen, összehasonlításokat eszközöljön, aki már nem is ízlése szerint akar
eljárni, hanem egyszerűen megfeledkezik róla, veszni hagyja, elveszíti vagy eldobja - az ilyen ember végre talán
olyan műveket alkot, amelyek horderejét ő maga már régen nem tudja megítélni: ezért művéről és önmagáról
ostobaságokat mond - mond és gondol. Szerintem ez termékeny művészeknél majdnem normális viszony - senki sem
ismeri rosszabbul a gyermekét, mint a saját szülei és hogy roppant tekintélyes példát idézzünk, az egész görög költő-
és művészvilágra jellemző: sohasem „tudta", mit csinál...

370
Mi a romantika? - Ugye emlékszünk rá, legalábbis is barátaim közül jó néhányan, hogy kezdetben rámutattam
modern világunk jó pár nagy, kövér tévedésére és túlzására, de mindig olyan emberként, akiben él még a remény. A
jó ég tudja, miféle személyes tapasztalatok alapján úgy fogtam föl a XIX. század filozófiai pesszimizmusát, mintha
ez a gondolkodás erőfölöslege, a vakmerő bátorság, az élet diadalmas teljességének szimptómája lenne, mint ez a
XVIII. századra, Hume, Kant, Condillac és a szenzualisták korára is jellemző volt: úgy, hogy a tragikus megismerés
kultúránk tulajdonképpeni luxusának tűnt számomra, a legdrágább, legelőkelőbb, legveszélyesebb tékozlásnak, ám
bősége okán mégis csak megengedett luxusnak. A német zenét hasonlóképpen interpretáltam fölismerve benne a
német lélek dionüszoszi hatalmának kifejezését: érezni véltem benne azt a földrengést, amely által egy évszázadokon
át fölhalmozódott őserő tör elő - teljességgel közönyösen az iránt, hogy ekképp mindent megreszkettet-e, amit
kultúrának hívnak, vagy sem. Látható tehát, hogy nem ismertem föl se a filozófiai pesszimizmusban, sem pedig a
német zenében azt, ami valódi jellemüket jelenti - vagyis romantikájukat. Mi a romantika? Minden művészetet,
minden filozófiát segédeszköznek tekinthetünk, gyógyszerként használhatunk a gyarapodó, küzdő élet
szolgálatában: mindig szenvedőt és szenvedést föltételeznek. Ám kétféle szenvedő létezik, először is az, akinek a
túláradó élet okoz szenvedést, aki dionüszoszi művészetet akar és tragikus bepillantást az életbe, az élet tragikus
szemléletét - a másik típus az élet elszegényedésétől szenved, a művészetben és a megismerésben keresve a
megváltást a nyugalmat, a csendet, a szélcsendes tengert, de a mámort, a görcsöket a kábulatot és az önkívületet
szintén. Az utóbbiak kettős igényének megfelel minden romantika a művészetekben és a tudományokban, nekik
felelt meg (és felel meg) Schopenhauer pontosan úgy, mint Richárd Wagner, hogy mindjárt a leghíresebb és
legjellemzőbb romantikusokat említsem, akiket én egykor félreértettem - egyébként pedig egyáltalán nem is a
hátrányukra, ezt igazán méltányos elismerni. Az életerőben leggazdagabb lény, a dionüszoszi- isten és ember,
nemcsak a szörnyűnek és kérdésesnek a látványát engedi meg magának, hanem el is követhet iszonyatos tetteket,
megengedve magának a rombolás, bomlasztás, tagadás luxusát; számára a gonoszság, értelmetlenség és csúfság
mintegy megengedett a nemző, megtermékenyítő erők bősége folytán, amelyek minden sivatagból termékeny tájat
képesek varázsolni. Viszont a legszenvedőbb, az életben legszegényebb lénynek volna leginkább szüksége
szelídségre, békére, jóságra a gondolkodásban és a cselekvésben, sőt istenre, a betegek istenére és „megváltójára";
aki ugyancsak rá van szorulva a logikára, a lét fogalmi érthetőségére - mert a logika megnyugtat és bizalommal tölt
el - röviden szólva meleg és szorongásűző szűklátókörűségre, optimista láthatárra volna szüksége. Ekképp értettem
meg apránként Epikuroszi, a dionüszoszi pesszimista ellentétét és ugyanakkor a „keresztényt" is, aki valójában
egyfajta „epikureista" csupán és mint az, lényegileg romantikus és tekintetem lassanként egyre jobban kivette az
indukciónak (visszafelé következtetésnek) azt a legnehezebb és legcsalókább formáját - amely a műről az alkotóra, a
tettről a tettesre, az ideálról arra következtet, akinek szüksége van rá, tehát minden gondolkodás- és értékelési módról
a mögötte lappangó szükségletre. Minden esztétikai érték vonatkozásában a következő különbségtételt alkalmazom:
minden egyes esetben azt a kérdést teszem föl, hogy itt „az éhség vagy a jóllakottság alkotott-e"? Mindjárt a kezdet
kezdetén egy másfajta különbségtétel talán még alkalmasabbként kínálkozna - még sokkal szembetűnőbb lenne -,
amely szerint arra kell figyelemmel lenni, hogy az alkotás oka a megmerevítés, a megörökítés, a lét (Sein) utáni
vágy-e, vagy a rombolás, a változtatás, az új, az eljövendő, a létesülés (Werden) iránti vágy. Ám alaposabb
szemügyrevétel után mindkét vágy kétértelműnek és kétféleképpen értelmezhetőnek bizonyul, mégpedig az általam
jelzett különbségtétel alapján, amely mellett alapos okkal törtem pálcát. A rombolás, változás, levés iránti vágy
kifejezheti a túlcsorduló, jövőt hordozó erőt is (e fogalmat, mint tudjuk a „dionüszoszi" szóval jelölöm), ám lehet a
félresikeredettek, a nélkülözők, a félresiklott életű emberek gyűlölete is, amely rombol, rombolnia is kell, mert
minden fennálló, a fennálló rend, maga a lét fölháborítja, fölizgatja - ha ezt az indulatot meg akarjuk érteni, vegyük
csak tüzetesen szemügyre anarchistáinkat. A megörökítés vágya ugyancsak kettős magyarázatot igényel. Fakadhat a
hálából és szeretetből - az ilyen művészet mindig apoteózis-művészet lesz, Rubensnél talán ditirambikus, Háfiznál
emelkedett-gúnyoros, Goethénél világos és jóságos, minden dolgot homéroszi ragyogásba és dicsfénybe borító. De
lehet a súlyos szenvedők, küzdők, elgyötörtek azon zsarnoki akarata is, amely egyetemes törvény karakterét
igyekszik rákényszeríteni magára a szenvedés idioszinkráziájára, mindazzal, ami a legszemélyesebb, legegyedibb,
legjellemzőbb benne és amely minden dolgon egyenlő mértékben áll bosszút, azáltal, hogy az ő képét,
szenvedésének képét kényszeríti rá, azzal bélyegzi meg, azt égeti bele. Az utóbbi a romantikus pesszimizmus a maga
legkifejezőbb formájában, akár a schopenhaueri akarat-filozófiaként, akár a wagneri zeneként - a romantikus
pesszimizmus kultúránk sorsának utolsó nagy eseménye. (Gyanítom és szinte látom, hogy létezhet másfajta
pesszimizmus is, egy klasszikus pesszimizmus, e képet nem lehet elvenni tőlem, ez apropriumom, ipsissi-mumom
[sajátos, elidegeníthetetlen tulajdonom -A ford.]: ám a „klasszikus" szó bántja a fülemet, túlságosan is sablonos, ke-
rekre koptatott, felismerhetetlen ez a fogalom. A jövő pesszimizmusát nevezem így - mert eljön, már látom jönni -, a
dionüszoszi pesszimizmust.)

371
Mi érthetetlenek. - Panaszkodtunk-e valaha arról, hogy félreértenek, félreismernek, összetévesztenek,
megrágalmaznak, rosszul hallanak vagy egyáltalán meg sem hallanak minket? Pedig éppen ez a sorsunk - és még
nagyon sokáig, hogy szerényék legyünk, mondjuk azt, hogy 1901-ig - ám ez a kitüntetésünk is; nem is tudnánk
eléggé becsülni magunkat, ha azt kívánnánk, hogy ne így legyen. Azért tévesztenek össze minket, mert mi magunk is
gyarapszunk, állandóan növekedünk, megszabadulunk régi kérgünktől, minden tavasszal új kéreg nő, mindig
fiatalabbak, ígéretesebbek, értékesebbek, erősebbek leszünk, mindig mélyebbre bocsátjuk gyökereinket a mélybe - a
gonoszságba -, míg ugyanakkor egyre forróbb szeretettel öleljük magunkhoz az eget, minden águnkkal és lom-
bunkkal mindegyre szomjasabban szíva magunkba a fényét. Úgy növekszünk, mint a fák - bajos ezt megérteni, mint
minden életet - nem egy bizonyos helyen, hanem mindenütt, nem 3gy irányban, hanem fölfelé és kifelé, befelé és
lefelé - erőnk egyszerre hajt, jelen van a törzsben, az ágakban és a gyökerekben, nem tehetünk külön-külön egyes
dolgokat, nem lehetünk egyénileg elkülönült valakik... Amint mondani szokás, ez a sorsunk; a magasba növekszünk;
és éppen ez a végzetünk, mert egyre közelebb kerülünk a villámhoz, de annál jobb, annál inkább tiszteljük és ez az
amit nem akarunk megosztani, sem közölni, a magasság végzete, a mi végzetünk...

372
Miért nem vagyunk idealisták. - Hajdan a filozófusok féltek az érzékektől - mi talán túlságosan is elfelejtettük ezt?
Mi, a jelen és a jövő filozófusai, mindannyian szenzualisták vagyunk, éspedig nem elméletileg, hanem
gyakorlatilag... Ok viszont úgy vélték, hogy az érzékek kicsalogatják őket saját világukból, az „eszmék" hideg
birodalmából egy veszedelmes délvidéki szigetre csábítva őket, ahol - ettől tartottak - filozófusi erényeik úgy
olvadnak el, akár napon a hó. „Viaszt a fülbe!" - akkoriban ez volt majdnem minden filozofálás feltétele, egy vérbeli
filozófus már nem hallotta az életet, amennyiben az élet zene volt, megtagadta az élet zenéjét - régi filozófus-
babona, hogy minden zene szirénzene. - Ma arra hajlunk, hogy pontosan fordítva ítéljünk (ami persze éppen olyan
hamis lehet): hogy tudniillik az eszmék még jobban félrevezethetnek, mint az érzékek, minden hideg, anémikus
(vérszegény - A ford.) látszatukkal együtt és e látszat ellenére, mindig is a filozófus „véréből" éltek, az érzékeiből
táplálkoztak, igen, akár hiszitek, akár nem, a „szívéből". Azok a régi filozófusok szívtelenek voltak: a filozofálás
mindig egyfajta vampirizmus volt. Olyan alakokban, mint például Spinoza, nem éreztek valami mélységes rejtélyt és
félelmetes titokzatosságot? Nem látjátok, miféle színjáték játszódik le itt, nincs szemetek az egyre sápadtabbá
válásra, a mindegyre idealistább módon értelmezett elérzéktelenítésre? Nem gyanítjátok a háttérben régóta rejtőző
vérszívót, aki az érzékekkel kezdi és a csontokat, a csontzörgést hagyja utoljára? -mármint a kategóriákat,
képleteket, szavakat (mert, már bocsáttassék meg nekem, de ami Spinozából megmaradt, az amor intellectualis dei
[istennek ésszel való szeretete -A ford. ], az csak afféle csontzene, nem egyéb, ugyan mi az amor, mi a deus, ha
minden csepp vér hiányzik belőlük?...) In summa: eddig minden filozófiai idealizmus olyan volt, akár valami beteg-
ség, és amikor nem olyan volt, mint például Platón esetében, akkor a túlbuzgó és veszedelmes egészség óvatossága,
a túl hatalmassá vált érzékektől való félelem, egy okos szokratikus okossága uralkodott. - Talán mi modernek csak
nem vagyunk elég egészségesek, hogy Platón idealizmusára legyen szükségünk? És nem azért félünk az érzékektől,
mert...
373
A „tudomány'" mint előítélet. - A rangsor törvényéből következik, hogy a tudósoknak, amennyiben a szellemi
középosztályhoz tartoznak, nem szabad megpillantaniuk az igazán nagy problémákat és kérdőjeleket. Bátorságuk
nem elegendő és különösen tekintetük nem elég éles ehhez -, ám mindenekelőtt igényük, ami kutatóvá teszi őket,
belső, jövőre vonatkozó elképzelésük és kívánságuk, hogy a dolgoknak így és így kell lenniük, félelmük és reményük
- mindez túlságosan hamar megnyugszik, lecsillapul, kielégül. Ami például Herbert Spencert, a pedáns angolt a maga
módján lelkesíti és arra készteti, hogy megvonja reménye határát a kívánatos dolgok láthatárán, az „az egoizmusnak
az altruizmussal való végső ki-békülése", erről lantol ő, amitől majdhogynem ránk tör az undor, mivel egy emberiség
az efféle spenceri perspektívákkal csak megvetésre és megsemmisítésre volna érdemes csupán. De már az a puszta
tény, hogy valamit igazán kecsegtető reménynek érez, amit más ellenszenves lehetőségnek lát és nem is láthat
másként, pontosan az a kérdőjel, amelyet Herbert Spencer nem láthatott előre... És pontosan így áll a helyzet azzal a
hittel, amely ma olyan sok materialista természettudóst kielégít, olyan világba vetett hit ez, amely az emberi
gondolkodásban, az emberi értékfogalmakban akarja megtalálni egyenértékűségét és mértékét, az „igazság
világában", amelyet végérvényesen meg lehetne ragadni szánalmasan szűk látókörű emberi értelmünkkel... Hogyan?
Csak nem akarjuk talán a létet szolgai számítgatássá, szobában gubbasztó matematikusok pepecselésévé
alacsonyítani? A legfontosabb, hogy nem vehetjük el a léttől sokértelmű karakterét: ehhez kell a jó ízlés, igen tisztelt
uraim, különösen a tisztelet érzése minden iránt, amely meghaladja az önök láthatárát! Ostobaság és naivitás, ha
ugyan nem elmebetegség és idiotizmus azt gondolni, hogy csupán egyetlen világ-interpretáció létjogosult, amely ép-
pen nektek felel meg, tudományosan éppen a ti értelmetek szerint (- ti voltaképpen mechanisztikusnak vélitek?)
kutatható és fejleszthető tovább, amely nem enged meg egyebet, csak számolást, mérést, látást és
kézzelfoghatóságot. Nem volna-e viszont erősen valószínű, hogy pontosan a lét legfelületesebb és legkülsőbb, tehát a
legláthatóbb része, mintegy a bőre, a megjelenítése, ragadható meg először? Sőt, talán kizárólag ez ragadható meg?
Egy „tudományos" világ-interpretáció, ahogy ti értitek, következésképpen a - legostobább, vagyis érzékek dolgában
a legszegényesebb lehet minden világ-interpretáció között: ezt kell a fülébe kiabálni és a lelkére kötni mechanikus
uraiméknak, akik manapság szívesen vegyülnek el a filozófusok között, azt hívén, hogy a mechanika az első és
utolsó törvények tana, amelyre minden létezés alapjait kell leraknunk. Ám egy lényegileg mechanikus világ,
lényegileg értelmetlen világ volna! Milyen abszurd volna a zene azon „tudományos" megközelítése, ha valamely
zene értékét úgy akarnánk fölbecsülni, hogy hány elemet lehet megszámolni benne, mennyit képletben
megfogalmazni! Mit ragadnánk meg, értenénk meg, ismernénk meg belőle? Semmit, semmit az ég világon, a zenéből
éppen a „zenét" nem értenénk meg!...

374
Új „végtelenünk". - Milyen messzire terjed a lét perspektivikus természete, vagy van-e egyáltalán másféle
természete is, hogy egy interpretáció és mindenféle „értelem" nélküli lét nem „értelmetlenség"-e, viszont minden lét
lényegileg nem interpretatív lét-e - éppen ez az, amit az értelem nem képes eldönteni, sem a legszorgosabb elemzés,
sem pedig önmaga leglelkiismeretesebb vizsgálata útján: mivel az emberi értelem ilyen elemzés alkalmával
okvetlenül a saját perspektivikus formáiban látja és csakis ezekben látja önmagát. Nem láthatunk tovább a
látószögünknél: reménytelen kíváncsiság, ha azt akarjuk tudni, milyen egyéb típusú intellektusok és perspektívák
létezhetnek még: például, hogy létezhetnek-e bizonyos lények, akik tudják visszafelé érzékelni az időt? vagy
váltakozva visszafelé és előre (amivel az életnek más iránya és az ok-okozatnak más fogalma volna adott). De úgy
gondolom, hogy ma messze vagyunk legalább már attól a nevetséges szerénytelenségtől, hogy a saját
szempontunkról kijelentsük: csak az e szempontból látott perspektívák érvényesek. A világ inkább megint „végtelen"
lett számunkra: amennyiben nem utasítjuk el a lehetőséget, hogy végtelen sok interpretációt zár magába. - Újból
végigfut rajtunk a nagy borzongás, de kinek lenne kedve isteníteni a régi módon az ismeretlen világ e szörnyetegét?
És ki szánná rá magát, hogy ezt az ismeretlent „az ismeretlen istenként" imádja? Ó, túlságosan is sok az interpretáció
istentelen lehetősége, ezt az ismeretlent is beszámítva, túl sok az ördögi vonás, az ostobaság, az interpretációs őrület
- a mi saját, emberi, túlságosan is emberi interpretációnk, amelyet jól ismerünk...

375
Miért látszunk epikureusoknak? - Mi, modern emberek, óvatosan viselkedünk a végső meggyőződésekkel szemben;
bizalmatlanságunk résen áll a túlzott lelkesedés és a lelkiismeret csapdái miatt, amelyek ott lappangnak minden erős
hitben, minden föltétlen Igenben és Nemben: mi ennek a magyarázata? Talán az a tény, hogy ebben jórészt „az
önmagát megégetett gyermek", a csalódott idealista ébersége ismerhető föl, másfelől és jelentősebb részben viszont
a hajdani semmittevő ujjongó kíváncsisága is, akit semmittevése kétségbe ejtett valaha, most viszont boldogan és
lelkesen örvendezik „határtalan szabadsága" fölött. így jön létre egy majdnem epikureus megismerés-hajlam, amely
nem engedi olcsón megválaszolni a dolgok kérdőjel-természetét; ugyanakkor ellenérzés születik meg a nagy morál-
szavakkal és gesztusokkal szemben, olyan ízlés, amely elutasít minden hevenyészett, nyakatekert ellentétet és amely
büszkén, ám óvatosan és fenntartásokkal tudatosítja önmagában gyakorlatát. Valójában büszkeségünk onnan szár-
mazik, hogy még akkor is kissé szorosra húzzuk a gyeplőt, amikor bizonyosságunk felé galoppozunk és a lovas ura
a helyzetnek még a legvadabb vágta közben is: mert mint a múltban, most is heves, tüzesvérű paripák száguldanak
alattunk és ha habozunk, akkor legkevésbé sem a veszély késztet habozásra...

376
Leglassabban múló időnk. - Minden művész és „műalkotó", anyai típusú ember így érez: az élet minden
szakaszában, amelyeket egy-egy mű zár le, azt hiszik, hogy már magánál a célnál vannak, készen arra, hogy
türelmesen nézzenek szembe a halállal, ezt érezvén: „megérettünk rá". Mindez nem a fáradtság jele, inkább egy
bizonyos langy, őszi napsütés hatása, amelyet mindig hátra hagy alkotójában a mű maga és a mű megérlelőedése.
Akkor lelassul az élet ritmusa, besűrűsödik, akár a csorgatott méz - egészen a hosszú szünetekig, a hosszú szünetben
való reménykedésig...

377
Mi hontalanok. - A mai európaiak közül nem hiányoznak az olyan emberek, akik joggal nevezik magukat
hontalanoknak, a szó megkülönböztető és tisztes értelmében - nekik ajánlom nyomatékosan titkos bölcsességemet,
egész gaya scienzámat (vidám tudományomat - A ford.)! Mert sorsuk kemény, reményük bizonytalan és szinte
lehetetlen vigaszt találni számukra -de nincs mit tenni! Mi, a jövő gyermekei, hogyan is találhatnánk otthonra ebben
a jelenben? Nem hiszünk egyetlen ideálban sem, amelyekre támaszkodva valaki ebben a törékeny, képlékeny
átmeneti időszakban kicsit is otthon érezhetné magát; ám ami e korszak „realitásait" illeti, nem hisszük, hogy tar-
tósan fönnállnak. A jég, amely ma tart még, már nagyon elvékonyodott: az olvadás szele fújdogál, mi magunk, mi
hontalanok vagyunk az a valami, amely a jeget és a roppant vékony ^realitásokat" föltöri... Nem „konzerválunk"
semmit, semmiféle múltba nem akarunk visszatérni, egyáltalán nem vagyunk „liberálisak", nem a „haladásnak"
dolgozunk, nincs rá szükségünk, hogy betapasszuk fülünket a piac jövő-szirénei ellen, amit énekelnek: „egyenlő
jogokat", „szabad társadalmat", „se urat, se szolgát többé" - egyáltalán nem csábít minket! - távolról sem tartjuk
kívánatosnak az igazságosság és egyetértés birodalmának megalapítását e földön (mert ez mindenkor és minden
körülmények között a középszérűsítés és a Kína-majmolás birodalma lenne), örülünk mindenkinek, aki hozzánk
hasonlóan kedveli a veszélyt, a háborút, a kalandot, akiket nem lehet befogni, akik nem békülnek, nem hagyják
szárnyaikat megnyirbálni, a hódítók közé számítjuk magunkat, új rendszer szerint gondolkodunk a
szükségszerűségről, meg az ál rabszolgaságról is, mert az ember minden megerősödéséhez és fölszárnyalásához
mindig új elrabszolgásodás tartozik -nem igaz? Mindezzel talán nem lesz nyugtunk, egy olyan korban, amely azt
követeli, hogy a legemberibb, a leglágyabb, a legigazságosabb korszaknak nézzék, amilyen csak létezett eleddig a
nap alatt? Elég baj, hogy e szépen csengő szavak hallatára olyan sötét hátsó gondolataink támadnak. Hogy csak a
szörnyű kimerültség, az elöregedés, az elfajzottság kifejezését - és álöltözetét - látjuk bennük! Mit számít az nekünk,
hogy a beteg milyen színpompás flitterekkel palástolja törődöttségét! Akár erényeként is közszemlére teheti, semmi
kétség, hogy a gyöngeség lággyá, ó nagyon is lággyá, igazságossá, ártalmatlanná és „emberivé" tesz! „A szánalom
vallása", amelyet belénk akarnak beszélni, ó, ismerjük mi éppen eléggé a hisztérikus emberkéket és asszonykákat,
akiknek e vallásra éppen álruhaként és spanyolfalként van szükségük! Nem vagyunk emberbarátok; soha nem
engednénk meg magunknak, hogy az „emberiség szeretetét" emlegessük - ahhoz mi nem vagyunk eléggé színészek!
Vagy nem vagyunk eléggé saint-simonisták, vagy, ha úgy tetszik, franciák! Az erotikus ingerlékenység és szerelmes
türelmetlenség jó vastag, gall bevonatára van szükség ahhoz, hogy valaki jóhiszeműen dörgölőzzék
nekihevültségében, gerjedelmében az emberiséghez... éppen az emberiséghez! Az emberiség! Létezett-e valaha is
szánalmasabb vénasszony a vénasszonyok között? (- az csak az „igazság" lehetett: filozófusoknak fönntartott
kérdés). Nem, mi nem szeretjük az emberiséget; másrészt viszont már régóta nem vagyunk elég „németek", legalább
is úgy nem, ahogy manapság a „német" szót értik, ezért nem értünk szót a nacionalizmussal és a fajgyűlölettel, ezért
nem örülünk a nacionalista szájtépésnek és vérfertőzésnek, amelyek miatt Európában jelenleg a népek szinte
karanténba zárják egymást, egymás elől. Mindehhez túl elfogulatlanok, gonoszak, túl romlottak, de túlságosan is
„tájékozottak" vagyunk, nagyon is sokat utaztunk: inkább a hegyeken élünk, távol, „korszerűtlenül", az elmúlt vagy
eljövendő évszázadokban, hogy ne kelljen átélnünk a néma dühöt, amelyre a politika szemtanúiként ítéltetnénk,
amely lepusztítja a német szellemet azzal, hogy gőgössé, hiúvá teszi, azonkívül még kicsinyes politika is: nehogy a
tákolmánya azonnal összeomoljon, hát nem két halálos gyűlölet közé kellett elhelyeznie? Nem akarja-e minden
erejéből állandósítani Európában a kis államokat?... Mi hazátlanok fajunkat és eredetünket tekintve túl sokfélék,
túlságosan is kevertek vagyunk, mint „modern emberek", következésképpen nem kísért meg minket a vágy, hogy
részt vegyünk a faji öntömjénezésben, amely ma Németországban a német érzület közszemlére tett hivalkodó jele és
a „történelmi érzék" népétől kétszeresen is hamisan és tisztességtelenül hangzik. Röviden szólva tehát jó európaiak
vagyunk - és ennél jobban nem tisztelhetnénk meg önmagunkat -, Európa örökösei, az európai szellem évezredeinek
gazdag, dúsgazdag és lekötelezett örökösei: mint ilyenek, magunk mögött hagytuk a kereszténységet is és pontosan
azért, mert belőle származunk és őseink olyan keresztények voltak, akik kíméletlen keresztyéni becsületességükben
hitükért föláldozták javaikat, vérüket, társadalmi rangjukat és hazájukat is. Mi -ugyanezt tesszük. És miért? A
hitetlenségünkért? Mindennemű hitetlenségért? Nem, ezt ti jobban tudjátok, barátaim! A bennetek rejtőzködő Igen
erősebb minden Nemnél és Talánnál, amelyektől korszakotokban szenvedtek; és ha tengerre is kell szállnotok, ti
kivándorlók, még titeket is egy hit kényszerít erre!...

378
.És újólag megvilágosodunk." - Mi, a szellem nagylelkű és gazdag emberei, akik nyilvános kutakként állunk az utak
mentén és senkitől meg nem tagadjuk kincsünket, aki merítene belőle: Sajnos nem tudjuk magunkat akkor
megvédeni, amikor akarjuk, nem tudjuk megakadályozni, hogy összezavarjanak, zavarossá tegyenek minket - hogy a
korszak, amelyben élünk, ne dobáljon belénk minden „korszerűt", mocskos madarak a piszkukat, vásott kölykök a
kacatjaikat belénk ne hullassák, hogy a mellettünk megpihenő vándor vicik-vacakjait belénk ne dobalja. Ám mi úgy
teszünk, ahogy mindig is tettünk: mindent, amit csak belénk dobálnak, magunkkal viszünk a mélységünkbe - mert
mélyek vagyunk, nem feledünk - és újólag megvilágosodunk, megtisztulunk...

379
A bolond közbeszólása. - Egyáltalán nem embergyűlölő írta ezt a könyvet: az embergyűlöletet manapság túl drágán
kell megfizetni. Ha úgy akarunk gyűlölni, ahogy a hajdani ember gyűlölt, timoni módon, szívvel-lélekkel, a gyűlölet
minden szeretetével, akkor le kellene mondanunk a megvetésről, pedig mennyi örömet, türelmet, jóságot
köszönhetünk éppen a megvetésünknek! Ráadásul „Isten kiválasztottai" is vagyunk általa. A finom megvetés
kitünteti ízlésünket, ez az előjogunk, művészetünk, sőt talán erényünk is, a legmodernebb emberek erénye a
modernek között. A gyűlölet viszont egyenlősít, azonos szinten állítja szembe egymással az embereket, a gyűlöletben
megbecsülés rejlik, végül pedig a gyűlöletben sok a félelem, nagy része félelemből áll. Mi rettenthetetlenek, a
korszak szellemibb emberei, azonban elég jól ismerjük előnyeinket ahhoz, hogy félelem nélkül élhessünk, ne féljünk
ettől a kortól, éppen a legszellemibb emberekként. Nemigen fejeznek le, zárnak be, száműznek minket; még csak
könyveinket sem tiltják be, nem is égetik el. A korszak kedveli a szellemet, szeret minket, szüksége van ránk, még ha
a fejébe vertük is, hogy a megvetés művészei vagyunk; hogy az emberekkel való minden érintkezés enyhe
borzongást vált ki belőlünk; hogy minden szelídségünkkel, türelmünkkel, emberszeretetünkkel, udvariasságunkkal
együtt nem tudjuk rávenni orrunkat arra, hogy mondjon le előítéletéről, amikor emberi lény közelébe kerül; hogy
annál inkább szeretjük a természetet, minél kevesebb emberi vonás van benne, a művészetet pedig akkor, ha benne
a művész menekül az ember elől, vagy a művész gúnyolódik az emberen, netán a művész gúnyolódik önmagán...

380
Jí vándor" szól. - Ha európai moralitásunkat egyszer a távolból akarjuk nézni, hogy összemérjük más, korábbi vagy
eljövendő moralitásokkal, akkor azt kell tennünk, amit a vándor tesz, ha tudni akarja, milyen magasak egy város
tornyai: el kell hagyni a várost. „Gondolatok a morális előítéletekről": ha ezek az előítéletek nem akarnak az
előítéletekre vonatkozó előítéletek lenni, akkor a morálon kívül kell föltételezni egy pozíciót, valamilyen jón és
rosszon túli helyet, ahová föl kell mászni, kúszni, röpülni - és, adott esetben, a mi jónkon és rosszunkon túl
mindenekelőtt „Európa" szabadságát, ez utóbbit vérünkké váló parancsoló értékítéletek totalitásaként tekintve.
Némiképp talán ostobaság ez a különcködő, esztelen „kell", hogy éppen oda akarunk menni, pont oda akarunk
följutni - mivel még bennünk, megismerő emberekben is él a „nem szabad akarat" idioszinkráziája: a kérdés tehát,
hogy valóban föl tudunk-e menni oda. Ez sok föltételtől függhet; a fő dolog, hogy rájöjjünk, elég könnyűek
vagyunk-e vagy túlságosan nehezek, tehát ez „fajsúly" kérdése. Nagyon könnyűnek kell lennünk, ha azt akarjuk,
hogy megismerési akaratunk ilyen távoli, ilyen hosszú időt hidaljon át, egész korát úgyszólván, hogy aztán
pillantásával évezredeket tudjon áthidalni, ráadásul a tiszta ég tükröződjön e tekintetben! Nagyon sok mindentől
meg kell szabadulnunk, ami éppen minket, mai európaiakat nyomaszt, gátol, akadályoz, visszatart. Az efféle
„túlvilág" emberének, aki korának uralkodó értékmérőit akarja megpillantani, először is önmagában kell
„leküzdenie" ezt a kort - ez az erőpróba - és következésképpen nemcsak saját korát, hanem a saját korával szemben
érzett ellenszenvét is, e korszaktól való szenvedését, tulajdon időszerűtlenséget, romantikáját...

381
Az érthetőség kérdéséhez. - Az ember nemcsak azt akarja, hogy megértsék, ha ír, hanem azt is, hogy ne értsék félre.
Még nem elegendő súlyú ellenvetés egy könyvvel szemben, ha bárki érthetetlennek találja: talán pontosan szerzője
szándéka szerint van ez így - nem is akarta, hogy bárki megértse. Minden előkelőbb szellem és ízlés kiválasztja
hallgatóságát, amikor közölni akar valamit; választásával a többiekkel szemben meg is húzza a határt. Minden
finomabb stílus törvénye ebben gyökerezik: távolságot tart, distanciát teremt, megtiltja a „belépést", a megértést,
amint mondottuk, míg igenis fölnyitja azok fülét, akiknek füle rokon a miénkkel. És hogy magunk közt szólva a
saját esetemről beszéljek: nem akarom, barátaim, hogy érthetetlen legyek számotokra akár tudatlanságom, akár
vidám vérmérsékletem okán: vidámságot mondtam, jóllehet roppantul sürget, hogy közelítsek egy dologhoz, ha
ugyan meg tudom közelíteni. Mivel szerintem a mély problémákkal úgy áll a helyzet, akár a hideg fürdővel: az
ember gyorsan beleugrik, aztán minél előbb ki belőle. Babonásan rettegnek a hideg víztől, víziszonyuk van
mindazoknak, akik úgy vélik, hogy nem lehet leszállni a mélység aljára, nem lehet elég mélyre merülni benne; ezt
csak a tapasztalatlanság mondatja velük. Ó, a nagy hideg serénnyé teszi a embert! És mellesleg fölteszem a kérdést:
valamely dolog csak azáltal marad megértetlen és ismeretlen, hogy futólag érintették csupán, hogy csak a szemük
sarkából figyelik? Állandóan rágódni kell rajta? Ülni rajta, mint valami tojáson és úgyszólván kikölteni? DiuDiu
noctoque incubando (éjjelnappal rajta kotlottam - Aford), amint Newton mondotta önmagáról? Vannak legalább is
szemérmes és csiklandós igazságok - amelyeket csak rajtaütésszerűén ragadhatunk meg, vagy hagyjuk őket... Végül
pedig, rövidségemnek van egy másik értéke is: az engem foglalkoztató kérdésekről röviden kell beszélnem, hogy
még rövidebben hallgassák őket. Különösen immoralistaként kell óvakodnunk attól, hogy megrontsuk az
ártatlanságot, mármint a szamarakat és a mindkét nembeli öreg vénkisasszonyokat, akik az életből semmi mást nem
éltek meg, csak ártatlanságukat; sőt, írásaimnak még lelkesíteniük is kell, lelkendezve tüzelni őket az erényre. Nem
tudom, van-e vidámabb dolog a földön, mint lelkendező vén szamarakat és vénkisasszonyokat látni, akiket az erény
édes érzeményei fölizgatnak: és „én ezt láttam" - imigyen szólott Zarathusztra. Ennyit a rövidség szándékáról;
rosszabbul áll a helyzet a tudatlanságommal, amelyet egyáltalán nem rejtek véka alá önmagam előtt sem. Vannak
órák, amikor szégyellem; persze olyan órák is vannak, amikor e szégyent szégyellem. Talán mi, filozófusok
mindannyian és egészében rosszul viszonyulunk a tudáshoz: a tudomány fejlődik és légtudósabbjaink közel állnak
hozzá, hogy beismerjék: keveset tudnak. De még rosszabb volna, ha másként állna a helyzet, ha túlságosan is sokat
tudnánk; első számú feladatunk a jelenben, és a jövőben is ez lesz, hogy ne tévesszük össze önmagunkat
olyasvalakikkel, akik nem vagyunk. Mi valaki más vagyunk, nem tudósok: jóllehet elkerülhetetlen, hogy alkalmilag
tudósok legyünk. Mások az igényeink, másként fejlődünk, másként emésztünk: többre van szükségünk, ugyanakkor
kevesebbre is. Nincs képlet arra vonatkozóan, hogy egy szellemnek a növekedéshez mennyi táplálékra van
szüksége; de ha ízlése a függetlenség felé vezérli őt, a gyors jövés-menésre, a vándorlásra, talán a kalandra is
ösztönzi, amelyekre csak a legéberebb szellemek alkalmasak, akkor inkább szabadon él és sovány koszton, mint
függőségben és teli gyomorral. A jó táncos nem akar elpocakosodni, ezért életerőt és nagyfokú rugalmasságot vár a
táplálkozástól és nem tudom, hogy egy filozófus kívánhatna-e egyebet annál, hogy jó táncos legyen. A tánc az
ideálja, művészete, áhítata és végső soron egyedüli „istentisztelete".

382
A nagy egészség. - Nekünk, a még bizonytalan jövő új, névtelen, nehezen érthető, korán született embereinek az új
célhoz új eszközre is van szükségünk, nevezetesen új egészségre, erősebb, jobb kedélyű, gonoszabb, makacsabb,
rámenősebb, vidámabb egészségre, mint az ezt megelőző egészségek voltak. Akinek a lelke erre szomjazik, aki arra
vágyik, hogy valamennyi eddigi értéket és törekvést megéljen és ezen „idealista földközi tenger" valamennyi partját
behajózza, aki a saját tapasztalata kalandjából akarja tudni, mi történik az ideál meghódítójának és fölfedezőjének
lelkében, egy művész, szent, törvényhozó, bölcs, tudós, jámbor hívő, jövendőmondó, egy régi stílusú, isteni módon
kívülálló ember lelkében, annak elsősorban egy dologra van szüksége: és ez a nagy egészség - amilyen még sohasem
volt, amilyen nincs az embernek, hanem állandóan újra meg újra meg kell szereznie, szert kell tennie rá, mert újra
meg újra elveszíti, el kell veszítenie!... És miután már nagyon régóta voltunk úton - mi, az ideál argonautái, talán bát-
rabbak vagyunk, mint amilyen okosok és már éppen elégszer szenvedtünk hajótörést és különféle károkat, ám amint
mondottam, egészségesebbek vagyunk a megengedhetőnél, veszedelmesen egészségesek, újra meg újra egészségesek
- határozottan úgy tűnik nekünk, mintha a jutalom, a még ismeretlen földrész állna ott előttünk, amelynek határait
eleddig még senki sem mérte föl, egy minden eddigi országok és ideálszögletek „túlvilága", egy szépségben,
idegenségben, kérdésességben és gyümölcsözőségben olyannyira bővelkedő világ, hogy kíváncsiságunk, valamint
hírvágyunk nemkülönben az önkívületig fokozódik - olyannyira, hogy ezentúl már egyszerűen képtelenek leszünk
bármivel is jóllakni. Ilyen távlatok, valamint a lelkiismeret és az ismeret ilyen farkasétvágya után hogyan is érnénk
be a kortársi emberrel? Sehogyan: ám elkerülhetetlen, hogy legnemesebb céljait és reményeit egy üggyel-bajjal
megőrzött komolysággal szemügyre ne vegyük, még akkor is, ha alig-alig tudunk odafigyelni rájuk. Egy másik ideál
fut előttünk, egy csodálatos, kísértő, beláthatatlanul veszedelmes ideál, amelyre senkit sem akarunk rábeszélni, mert
senkinek sem egykönnyen adjuk meg rá a jogot: egy olyan szellem ideálja, amely naivul, azaz önkéntelenül és
túláradó hatalmassága okán mindennel játszik, amit eddig szentnek, jónak, érinthetetlennek és isteninek hívtak;
amelynek a legfőbb dolgok, ahol a nép méltán értékkritériumait találja meg, nem jelentenek egyebet veszélynél,
hanyatlásnál, lealacsonyodásnál, vagy legalább is föllazulást, elvakulást és néha önfeledtséget jelentenek; egy
emberi-emberfölötti jólét és jóakarat ideálja, amely gyakorta embertelennek látszik, például olyankor, amikor minden
eddigi földi komolyság mellett mutatkozik meg, minden mozgásban, szóban, hangban, tekintetben, morálban és
feladatban megnyilvánuló ünnepélyesség mellett, ezek legélénkebb és legönkénytelenebb paródiájaként - és talán
mégis ez az az ideál, amellyel kezdetét veszi a nagy komolyság, ezzel tették ki csak igazán a nagy kérdőjelet, míg a
lélek sorsa változik, az óramutató halad és elkezdődik a tragédia...

383
Epilógus. - De míg lassan lassan a könyv végére érve apránként megfestem e sötét kérdőjelet és arra készülök, hogy
emlékeztessem olvasóimat a figyelmes olvasás erényeire - ó, mennyire elfelejtett és félreismert erények ezek -
egyszer csak fölhangzik körülöttem a leggúnyosabb, legvidámabb, legcsúfondárosabb vihogás: könyvem szellemei
rohannak meg minden oldalról és a fülemet cibálva rendre intenek. „Nem bírjuk tovább - kiabálják - félre ezzel a
hollófekete zenével. Nem a fényes délelőtt fog-e körül minket, a tánc birodalmának lágy és zöld pázsitján? Létezett-
e valaha vidámságra alkalmasabb óra? Ki dalolja majd nekünk ezt a napos, könnyed, légies dalt, amely még az
agyrémeket sem riasztja el, hanem inkább meghívja, énekeljenek, táncoljanak velünk? És inkább az egyszerű,
paraszti dudaszót hallgatjuk, mint a titokzatos lantot, a rejtélyes bagolyhuhogást, síri hangokat és mormota
szuszogást, amelyekkel a vadonjában eleddig szórakoztatott, mélyen tisztelt remete úr és a jövő zenésze! Nem! Nem
akarunk ilyen hangokat hallani! Inkább kellemesebbet, hangulatossabbat, örömtelibbet!" - Jó lesz így nektek,
türelmetlen barátaim? Hát akkor így legyen! Ki ne tenne a kedvetekre? Vár már a dudám, a gégém nemkülönben,
kissé talán rekedt lesz a dala, de azért fogadjátok szívesen! Hiszen itt vagyunk a hegyekben. Ám amit hallani fogtok,
az semmiképpen sem új; és ha nem értitek, ha a dalnokot félreértitek, hát oda se neki! Ez csupán a „dalnok átka".
Viszont annál tisztábban halljátok a zenéjét és a dallamát, annál jobban tudtok a sípjára - táncolni. De akartok-e?...
FÜGGELÉK
Jómadár herceg dalai

Goethéhez
An Goethe

Mi múlhatatlan itt,
csupán hasonlatod.
Isten talányait
költőként láthatod.

Pörgő világ-kerék
céltól új célra ront:
Gond - szól a derék,
míg játszik a bolond...

Egyként játék-világ
a látszat, s lényege: -
Örökös balgaság
minket kever bele!

Kurdi Imre

Költői elhívatás
Dichters Berufung

Az árnyas fák közt andalogva

minap mit hallok? Furcsa zajt!
Kopácsolás, ütemre fogva,
kipp-koppolással felzavart.
Zord képet öltök. Bárki, lássa:
türelmem máris elfogyott.
De végül is - költők szokása –
mondtam véle a kip-kopot.

Farigcsálgattam fűzfa-versem,
bucskázott minden szótag, és
míg csak szuflám ki nem leheltem,
rázott a görcsös nevetés.
Költő vagyok, hogy nyelvem oldom?
Csak nem lettem tán sült bolond?
-„Poéta ön, ha nem csalódom",
így szólt a harkály, s vállat vont.

Miért is járom ezt a tájat?

Rablót remélnek nyilaim?
Vagy épp csak szóra, képre várnak -
és máris rajtuk lóg a rím!
Mi él és mozog, összehordom:
a költő folyton verset ont!
-„Poéta ön, ha nem csalódom",
így szólt a harkály, s vállat vont.

Rímem nyílvessző volna, mondod?

Nézd csak, hogy ugrik, rúgkapál,
-feltéve, hogy nem félre hordott -
ha egy kis gyíkot eltalál.
Hogy életét netán kioltom?
Bódul csupán a versbe font!
-„Poéta ön, ha nem csalódom",
így szólt a harkály, s vállat vont.

Okoskodásuk talmi éppen,

nincs füle-farka semminek, mégis
minden sora, szépen
a kipp-kopp-láncukon fityeg!
És hogyha kárörvendve mondom:
A rossz költő - csekélyke gond!
- „Poéta ön, ha nem csalódom",
így szólt a harkály, s vállat vont.

Tréfálsz, madár? Vagy gúnyolódol?

Tán elhagyott a józan ész?
Szívem miféle vágynak hódol?
Vigyázz, harkály, mert gallyra mész! –
Költő, ha költ ő! Bármi módon!
Ha kell, ha nem, csak verset mond!
- „Poéta ön, ha nem csalódom",
így szólt a harkály, s vállat vont.

Kurdi Imre

Délen
lm Síiden

Göbös ágon függve lengek

és fáradtságom ringatom.
Madár hívott vendégül engem,
madárfészekben megpihentem.
Hol vagyok? Jaj, messze nagyon!

A tenger elaludt fehéren,

bíbor vitorla útra kél.
Szirt, fügefák, torony a révben,
idill, birkák bégetnek éppen –
fogadj be engem, szűzi dél!

Csak lépésről lépésre végig,

nem élet, német, húz a rög.
Kértem: a szél emeljen égig,
miként a madarak elérik –
s délre szálltam tenger fölött.

Ész! Szorgoskodás! Kellemetlen!

Túlságos hamar célba visz!
Tudom, rászedett rögtön engem –
érzem, várja vérem s a merszem
új élet új játékait...

Magam bölcselkedni lehet, de

magam dalolni - elbutít!
Érdemetek dicsérje, zengje
dalom, üljetek le figyelve,
ti rossz madárkák, körben itt.

Oly ifjan, oly csalfán csapongtok,

szerelemre termett valótok
s hogy szépen teljen az időnk.
Északon szerettem - habozva
mondom - egy nőstényt, vén csoroszlya:
„Igazság", így hívták a nőt.

Hajnal Gábor

A jámbor Pepi
Diefromme Beppa

Legyen csak szép a testem,

jámbornak lenni jó!
A nőt szereti Isten,
azért is, mert bohó.
Ő megbocsát, ha baj van:
Bocsássa meg neki,
szegény barát ha rajtam
szemét legelteti!

Bár elrettent csuhája,

nem szürke szentfazék:
Pillantásom nem állja,
az arca pírban ég.
Vénekre mért tekintsen?
Az agg nekem se kell!
Mégiscsak bölcs az Isten,
hogy így rendezte el!

Egyházunk szinte látja

a bűnt a szívemen.
De mindig megbocsátja –
mind megbocsát nekem!
Éppen hogy csak belépek,
megyek repesve már,
hiszen a tiszta lélek
új bűnöcskére vár.

Istent dicsérjük egyre,

ki női szívekbe lát,
s ha szíve megremegne,
magának megbocsát!
Legyen csak szép a testem,
jámbornak lenni szép:
Az ördög visz el engem
holnap, vagy tán ma még!
Kurdi Imre

A titokzatos csónak
Der geheimnissvolle Nachen

Tegnap éj, alvó világ,

épp csak a szél tétovázva
lihegett utcákon át,
s nem adott nyugtot a párna,
sem a mák s mi álmot ád
máskor - lelkem tisztasága.

Végre álmom űztem el,

és kifutottam a partra.
Lágy lég s holdfény - ott hever
homokon férfi és sajka,
álmos pásztor s birka kel –
s így szállt a sajka a habra.

Egy óra, kettő? - lehet,

vagy akár egy év volt? - s még ép
eszem s gondolatom végképp
örök közönybe esett,
és egy határtalan mélység
nyílt meg - s azzal vége lett!

Megvirradt a mély színén fenn

áll egy csónak, nem mozog...
Mi történt? hangzott, s eképpen
száz hang: Mi volt? Vér folyott? - -
Semmi sem! Aludtunk mélyen
Mind - be jó, be jó dolog!

Garai Gábor

Szerelmi vallomás
(melynek során a költő sajnos beleesett egy gödörbe -)
Liebeserkarung
(bei der aber der Dichter in eine Grube fiel -)

Repül még? Ó, nagy ég!

Felszáll, és szárnya mégse mozdul?

Mi tartja? Tán a lég?

Cél s korlát híján merre fordul?

Fénylő csillagcsapat,
örök fenség az ő lakása!
Irigyét szánja csak -:
Repesne az, csak szállni lássa!

Ó, albatrosz-madár!
Vágyam repít a nyílt egeknek!
Könnyem csordul ki már:
Rád gondoltam, - igen, szeretlek!
Kurdi Imre

Theokritoszi kecskepásztor dala

Lied eines theokritischen Ziegenhirten

Rajtam poloska rág,

fekszem az almon.
Ott persze ég a világ!
Vigadnak, hallom...

Most már jönnie kell,

hisz megígérte.
De nincs még semmi jel –
Megveszek érte!

Keresztet mért vetett,

ha megcsal, a beste?
Akár kecskéimet,
viszi a teste?

Hány új ruhát vehet

magára sorban! –
Ugyan hány bak lehet
még a bokorban?

Úgy változik a kéj

szerelmi gondra,
mint nő, ha jő az éj,
a mérges gomba.

Szerelmi kín gyötör,

nyugton se hagy ma.
Étvágyam sincs, csömör:
nem kell a hagyma!

Tengerbe fúlt a Hold,

nem csillan álom,
a nappal szürke folt, -
jöjj el halálom!

Kurdi Imre

„Ez a sok nyámnyila lélek"

„Diesen Ungewissen Seelen"

Ez a sok nyámnyila lélek

zord haragra készt:
nyelnek mérget, míg dicsérnek,
hódolatuk rejt önmegvetést.

S mert nem vonszolódom velük

e korszakon át:
szenvedhetem tekintetük
gyilkos-nyájas, irigy sugarát.

Gyaláznának, bolondjukat
járatnák velem.
Szemük bennem vaksin matat,
nem igazodik el sohasem.

Petri György

Kétségbeesett bolond
Narrin Verzweiflung

Bolond kezem írt falra itt,

ha bolond szívem jégre vitt:
tőlem dísznek csak ennyi tellett...

Nektek bolond e lik, s e szellet,

hamar sikálni, mosni kellett:
„Töröljük el mind nyomait!"

Engedjetek, hisz praktikus,

spongyát ragadni mások mellett,
mint vízöntő, mint kritikus.

S ha itt a munka vége, fuss!,

beszélek majd a sok okossal:
„Kenjetek össze mindent f...!"

Kurdi Imre

Rimus Remedium.
Avagy: miként vigasztalódnak a beteg költők
Rimus Remedium.
Oder: Wie kranke Dichter sich trösten

Szádból, boszorka
idő, nyáladzó, csöpög itt
lassan órára óra.
Undorodom hiába vonyít:
„Fuss, hagyd az öröklét csalóka
szakadékait!"

Érc vagy, világ:

izzó bika - szólíthatlak, üvöltve!
Nem hallod... Repitőrök kínod szavát
visszhangozzák velőmbe:
„Ostobaság
azt hinni, szív is költözött e földbe..."

Láz, mákonyodra
vár homlokom! Öntözz mérget agyamra! Tedd!
Túl rég rakod kezed kutatva homlokomra.
Mit kérdezel? „Mint várod - béredet?!"
- Fúj! Dőre kurva,
távoztasd csúfondáros lelkedet!

Nem! Vissza még!

Hallom, eső zuhog künn a hidegben;
hozzád gyengédebbnek kellene lennem?
- Nesze! Arany: mily fénye ég! -
„Boldogság", így nevezzem?
s áldjam lázad hevét?

Ajtóm vadul
kivágódik - ágyam eső terítse!
Szél fújja ki lámpám - baj bajra tolul!
- Kinek nincs most százszámra ríme,
esküszöm, íme,
veszve hull!

Tandori Dezső

„Gyönyörűség!"
„Mein Glück"

Galambjaid, San Marco, látom ismét:

kihalt a tér, nyugodt dél tündököl.
Kósza dalaimat küldöm a friss lég
szárnyán galambrajként az égbe föl,
majd visszabűvölöm,
hol tollukat új rímek ékesítsék...
- Ó, mily öröm!

Te tiszta égbolt, kék fényű selyemből,

mily védőn állsz a tarka kép felett,
melynek lelkét unnám, melyet szívemből
szeretek, féltek és irigyelek!
Róla lemondanék?
Te szem varázsmezője, szót se erről!...
- Gyönyörűség!

Zord torony, mily hősi-könnyen veted te

magasba itt oroszlán-súlyodat,
mély hangon az egész teret bezengve!

Tán franciás accent aigu-le vagy?

Tudom, hogy börtönöm,
ha itt maradnék, selyem puha lenne...
-Ó, mily öröm!

Halkulj, zene! Várj, míg az árnyak újra

visszahozzák a langyos, barna éjt!
Korán e hang, nem fest az alkony ujja
arany cirádákon még rózsafényt,
jut még idő elég
költészetre, magányra, mélabúra...
-Gyönyörűség!

Kálnoky László

Új tengerekre
Nach neuen Meeren

Oda! - s úgy lesz! És ezentúl

utam kezem szabja ki.
Nyílt, új kék tengerre indul
hajóm, a génuai.
A táj egyre glóriásabb,
Dél alszik Időn-Teren -:
már csak a te óriás-nagy
szemed néz rám, Végtelen!

Szabó Lőrinc
Sils-Maria
Sils-Maria

Itt ültem, s vártam, vártam - semmire,

túl jón s rosszon, a táj fényeire
s árnyaira, merő játék, merő
tó és dél, merő céltalan idő.
S az Egy Kettővé lett egy perc alatt -
s Zarathusztra előttem elhaladt.

Lator László

A misztrálhoz Táncdal
An den Mistral Ein Tanzlied

Misztrál-szél, te felleg-űző,
bánat-gyilkos, eget seprő,
zúgó, hogy szeretlek én!
Nem egy öl szült engem s téged,
nem egy végzet, egy ítélet
költözött beléd s belém?

Sima sziklás úton lépek,

táncolva futok elébed
ahogy fütyülsz és dalolsz:
ki, se hajód, se lapátja,
Szabadság szabadabb bátyja
bősz tengeren át ugorsz.

Hívtál, épphogy fölriadtam,

sziklafokokhoz rohantam:
sárga fal a tengeren.
Hej! már jöttél fényesen te,
mint gyémánt zuhatag egyre
a hegyekből győztesen.

Égi szérűk sík határát

láttam s lovaid futását,
s a kocsit, mely száll veled,
láttam ahogy kezed rándul,
s villámló ostorcsapástól
lovak háta megremeg. –

Láttam, kocsidból kiperdülsz,

gyorsabban lefele lendülsz,
s lényed nyíllá rövidül,
egyenest mélybe hatolva –
mint az aranyfény a rózsa
hajnalpírján átvetül.

Táncolj hát ezernyi háton,

hullám-háton s -hamisságon –
éljen ki új táncba fog!
Járjuk ezerféleképp ezt,
bennünk majd szabad művészet
s boldog tudomány lobog!

Minden tőről egy virágot

tépjünk, jó hírt, boldogságot
s koszorúnak levelet!
Mint a trubadúrok járjuk
szentek s ringyók közt a táncunk:
Isten s világ közt lebeg!

Ki nem táncol a szelekkel,

kinek pólya-göngyöleg kell,
s zord és korcs-agg a szíve,
ki itt álszent-Jankó mása,
erény-mafla, szűz-libácska –
Édenünkből ki vele!

Forgassuk az utcaport
a betegek orrába szórva,
beteg-sarjat űzve szét!
Hajtsuk el a partról végképp
száraz mellek pihegését
s bátortalanok szemét!

Űzzük az ég-beborítót,
föld-homályt, felleg-taszítót,
legyen a menny tiszta fenn!
Zúgjunk... minden szabad lelkek
lelke, üdvöm temelletted
zúg viharként lelkesen. -

S hogy őrizd örök emlékét

ily üdvnek, vedd örökségét,
íme koszorút viszel.
Vidd messzebbre, magasabbra,
égi létrán fölrohanva,
akaszd – csillagokra fel.

Garat Gábor
 UT ÓSZÓ

„Isten halott. - Nietzsche."

„Nietzsche halott. - Isten."
„Mindketten halottak. - Odin."
„Isten nem halt meg. Csak nem
akar a dolgainkba belekeveredni."

A hetvenes évek fenti amerikai falfirkái mindenesetre valamit egyértelműen jeleznek: Nietzsche eleven hatóerő még
az emberekben és valószínűleg sokáig az is marad. .
„Isten halott /.../ és nekünk... még az árnyékát is le kell győznünk" (1081).
E kijelentés mind explicit, mind pedig implicit alakban gya korta elhangzik könyvünkben, olyannyira, hogy
szinte az egész mű mottója lehetne.
A kötet hangnemben és tartalomban egyaránt rászolgál címére. Az 1879-ben betegsége mélypontján sínylődő,
a halál árnyékában tengődő Nietzsche a nyolcvanas évek elején átmenetileg lassanként fölgyógyul és e gyógyulás
élményének euforisztikus derűje és a szükséges morfiumtartalmú fájdalomcsillapítók euforisztikus mellékhatása adja
meg az 1881-es „Hajnalpír" és az 1882-es „A vidám tudomány" alaphangját.
Magafeledkezetten igenli az életet és világot, fölfedezve, hogy a „megismerés szerelmesének minden
merészsége meg engedett újra" (343). Valósággal szerelmes a megismerésbe és az életbe, valamint a tőlük születő
emberiségbe.
Szenvedélyesen, már-már túlfűtött hangulatban és túlára dó bizakodással lát vizsgálatukhoz a „Hajnalpír"
fényénél, amely hajnal a régi isten halálhírére virradt föl.
A világ és az ember minél gyökeresebb megismerésére törekszik és valósággal elbűvöli az az emberi és
filozófiai probléma, amelyet így fogalmaz meg: „bekebelezni és ösztönössé tenni a tudást" (11). Érdeklődése
homlokterében áll, amit az életkörülmények végső kérdésének nevez: „milyen mértékben kebelezhető be az igazság?
Ez a kérdés; ez a kísérlet" (110).
Persze az igazságot és a megismerést, amelyekről itt Nietzsche beszél - és amelyek lehetőségéről meggyőződött -
össze kell egyeztetni alábbi fenntartásával: milyen messzire terjed a lét perspektivikus karaktere és egyáltalán
rendelkezik-e a lét másféle karakterrel; e kérdés nem dönthető el, ezért fenntartandó annak lehetősége, hogy a világ
megengedi a végtelen sok interpretációt, vagyis az interpretációk korlátlan lehetőségét (374). Az egész kötet sodró
lendületét azonban az adja, hogy e belátás nem keseríti el a „megismerés harcosát", hanem vizsgálódása irányának
áthangolására, megváltoztatására ösztönzi: a teljes megismerés romantikus álmáról le kell mondania és át kell térnie
emberi valóságunk, világunk, hétköznapi életünk minél tökéletesebb megértésére.
Nietzsche itt is, csakúgy, mint egyebütt, nagy horderejű problémákkal aforisztikusan, röviden, tömören
foglalkozik. Az ötödik könyv vége felé megcáfolja és elveti azt az elgondolást, amely szerint a rövidség nem illik e
problémák megvilágításához:
„Mert mély problémákhoz úgy közeledem, akár a hideg fürdőhöz: gyorsan bele, aztán gyorsan ki újra. Babonásan ret
tegnek a hideg víztől, víziszonyuk van mindazoknak, akik úgy vélik, hogy ilyen módon nem lehet elég mélyre
hatolni.
Szükségképpen megértetlen és fölméretlen marad valami, ha csupán villanásszerűen, futólag érintik?...
Mindenesetre vannak olyan félénk és nehezen kezelhető igazságok, amelyek csak rajtaütésszerűén ragadhatok meg -
ezeket meg kell lepni, vagy hagyni őket, ahol vannak" (381).
Kötetünk öt könyvében Nietzsche fő célja pontosan ez: sok olyan problémán kell rajtaütni, számos kérdést
fölmérni és megérteni, villanásszerűen a kérdésfeltevés fényébe vonni, amelyek az Isten-hipotézis összeomlása után
új és sokoldalú interpretációt igényelnek. Másrészt viszont a rövidség elemi követelmény volt olyan
gondolkodásmód számára, amely a filozófia láthatárának lehetőleg az egészét igyekezett megvilágítani.
Ha csupán felszínesen lapozunk bele a könyvbe, az a be nyomás alakulhat ki bennünk, hogy az aforisztikus
egységek tartalmilag rendezetlenül, véletlenszerűen, összefüggéstelenül követik egymást; valójában azonban ennek
ellenkezője az igazság: már-már azzal a gyanúperrel élünk, hogy Nietzsche a dokumentumok rendezésének a
könyvtári gyakorlatban kialakított módszerével (ETO = Egyetemes Tizedes Osztályozás) csoportosította anyagát, a
műve teljes terjedelmében megfigyelt enciklopédikus szándék szerint, Nagyon röviden, tömören és némiképp
egyszerűsítve, úgy fogalmazhatnánk, hogy Nietzsche a Vidám tudományban azt mutatja meg, miképp próbálná
visszavezetni a természethez, a természetességhez az embert és mi módon változtathatnánk meg az emberi
lehetőségekkel foglalkozó gondolkodásunkat. Különféle, ám egymással szervesen összefüggő, sőt egymást
kiegészítő szempontokból azt igyekszik fölmérni és megértetni, hogy voltaképpen milyen lények is vagyunk,
rámutatva létezésünk alapvonásaira, fejlődésünk emberi, túlságosan is emberi tendenciáira, valamint arra, hogy

1 A zárójelekben megadott számok: aforizmaszámok

miképp fokozható az emberi élet intenzitása.
Szerkezeti sajátosságnak tekinthető az alábbi kontrapunktikus beállítás: az esetek többségében a szerző röviden
vázolja Milyenek vagyunk, majd mindjárt azzal replikázik, hogy milyenek lehetnénk. E két pólus jelöli ki a kötet
szerkezeti egységét, a mindent átfogó „Isten halott" kijelentés hátterén. Útközben pedig Nietzsche szerét ejti, hogy a
filozófiai vizsgálódás minden jelentősebb területén mondjon valamit, új fénybe vonva a tudományt és a logikát, a
vallást és a művészetet, a társadalmi és kulturális jelenségeket, a moralitást és az értékeket.
Nietzsche - Marxhoz hasonlóan, de sokkal meggyőzőbb művészi-retorikai lendülettel - antropológiai
paradigmaváltást indít el a filozófiában. Vagyis megváltoztatja a filozófiai gondolkodás irányát és „fajsúlyát", egy
sajátos antropológiai optikát alkotva meg, amelynek segítségével végrehajtható Isten trónfosztása, valamint
önmagunk és a világ átértékelése. Filozófiai antropológia, mint központi érdekű filozófiai vállalkozás szempontjából
értelmezi át az ismeretelméletet és a metafizikát, emberi természetünk és lehetőségeink jobb megértését tűzve ki
célul.
Valóban: jóllehet Nietzsche aforizmaalkotó korszakának írásai tudományos érdekűek és értékűek, a filozófus
sohasem bocsátkozik elvont, életidegen vitákba, tudatosan kerüli az akadémikus nyelvhasználatot. Mert
Nietzschének voltaképpen egyetlen témája van: az emberi élet. A hétköznapok világa. Gondolkodót ennél nemesebb
becsvágy aligha fűthet. Nem áll meg egy történelmi és filozófia korszak lezárásánál („Isten halott"), hanem igyekszik
megalkotni az új embert, világra segíteni azt a megismételhetetlen lényt, amely valaha állat volt, de már nem az.
Akinek a láthatárán nem mutatkozik már semmiféle örökkévalóság, csak hatvanöt-hetven évnyi állandó feszült jelen,
aki már nem az örökléttel méri, vigasztalja önmagát, hanem embertársai akaraterejével mérkőzik és politizálva, törté-
nelmet alkotva gyakorolja (cselekszi) vagy elszenvedi a hatalmat. Alig túlozva megkockáztathatjuk, hogy Nietzsche
pontosan azt írta meg, amit Marx nem akart vagy nem tudott megírni: az embert, és e munkát Nietzschénél
alaposabban nem végezte el senki (mellesleg gyanítom, hogy soha nem is fogja).
Életünk magyarázatát csak Nietzschénél kell keresnünk, mert egyszerűen nem is találhatjuk máshol. Nietzsche
aforizmaíró korszakának (bár jószerével egész műve egyetlen hatalmas aforizma) minden tizedmásodpercében,
lélegzetében a hétköznapok élménye lüktet. Soha egyeden filozófus nem faggatta még konkrétabban az életet. Soha
senki nem érte még így tetten az alattomosan csörgedező, szétfolyó másodpercek özönét, a közöttük
szétforgácsolódó mikróeseményekkel; soha senki nem élte meg mélyebben, hogy mi tűnik el belőlünk a múló idővel,
mivé kopnak értékeink, hová züllenek vágyaink, mennyiben „cselekedjük" és mennyiben „szenvedjük" el csupán
tulajdon életünket. Soha senki még pozitívabban, empirikusabban nem magyarázta meg nekünk azoknak az apró rán-
coknak az okát, eredetét az arcunkon, amelyekről keserűen állapítjuk meg esténként a tükörbe pillantva, hogy reggel
még nőm voltak sehol.
Mintha Nietzsche előre megírta volna rólunk és helyettünk a naplónkat. Sorai olvastán az a benyomásunk
támadhat, hogy ő „alkotott" minket. Semmit sem tehetünk, gondolhatunk vagy érezhetünk, ami már az ő
perspektíváiban valami módon ne villant, derengett volna föl, interpretációiban ne lappangott volna, mint anyagban
az energia. Mintha beláthatatlanul hatalmas filozófiai Mengyelejev rendszert alkotott volna (örök visszatérés),
amelyben „vissza tudjuk keresni" önmagunkat, amelybe pontosan beleülünk minden nyomorúságunkkal, örö-
münkkel és közönyünkkel, reménytelen és beteljesült szerelmeinkkel, röviden szólva: az életünkkel.
Nietzsche tehát semmiképpen sem filozófus csupán, abban az értelemben, amint előtte mondjuk Kant és Hegel
vagy utána esetleg Husserl. Az ő igazságkutatásuk elvont fogalmisága Nietzschénél átadja helyét a megélt, élményre
fogékony élet igazságának. Igen. Egész műve félelmetesen hatékony „használati utasítás" a gyakorlati élethez.
Gyermekek elől gondosan elzárandó. A beteg, fölbomló agyvelő a végletekig kifinomult, nagyfeszültségű diagnózis-
prognózis-testamentuma. Mit ér az élet? Mi az örök jelen, az Örök Visszatérés ritmusának mértéke? Mit jelent a
végtelen sok tovatűnő pillanat szűnni nem akaró összehasonlítása? Mi az értelme, iránya a szakadatlan értékelésnek?
Filozófiájának „megérzéséhez" tehát nem csupán olvasni tudás, és jóakaratú, tekintélytisztelő szorgalom, szépen
fejlett ülőgumó szükségeltetik, ez a gondolkodásmód nem tanulható meg, ebből nem lehet vizsgázni (legföljebb
vizsgáztatni, hanem az élmény képessége szükséges, hogy ízlelgetni tudjuk a saját életünk minden egyes
másodpercének külön zamatát, hogy az érzékelés, észlelés, gondolkodás és a nyelv állandó drámai feszültségéből
meg tudjuk komponálni a saját életünk leltárát, mérlegét, naplóját.
Ki tehát Nietzsche? Ha „nem zseniális költő, nem is filozófus, nem moralista és még csak nem is pszichológus."
(Monti-nari).
Talán Nietzsche legnagyobb szerelmének, Lou von Salomének, volt igaza, aki a „tévelygő szökevényről"
(fugitivus errans) - Nietzsche nevezte így önmagát 1882-ben Lou-nak dedikált fényképén - azt mondta, hogy nem
filozófus, hanem „vallásalapító, aki hősöket keres tanítványul."

Romhányi Török Gábor