TRUMAN CAPOTE

ÁLOM LUXUSKIVITELBEN

Vissza-visszavágyom az olyan házakba, az olyan környékek-

re; ahol valamikor laktam. Példának mindjárt itt van ez a
bérkaszárnya a keleti kerület hetven-valahányadik utcájában.
Itt béreltem első New York-i lakásomat, még a háború ele-
jén. Egyetlen szoba volt, dugig régimódi bútorral; a pamlag
és a dagadó székek viszketeg vörös bársonyhuzata az a fajta,
ami az embert vonaton töltött kánikulára emlékezteti. A fa-
lakon bagólészínű díszvakolat. Mindenütt, még a fürdőszo-
bában is régi, rozsdafoltos metszetek római romokról. Az
egyetlen ablak a vészlejáró vaslépcsőjére nézett. Mégis jó-
kedvem kerekedett, valahányszor a zsebemben éreztem a la-
kás kulcsát, mert akármilyen barátságtalan, mégiscsak az én
lakásom, a legelső; fedél a könyveim fölött, hegyezésre váró
több köcsög ceruzám fölött, egyszóval minden fölött, ami csak
régi vágyam betetőzéséhez kell: hogy író legyek.
Akkoriban soha eszembe nem jutott, hogy Cily Hebrentch-
ről írjak, s talán máig sem jut eszembe, ha beszélgetésem Joe
Bell-lel föl nem veti az emlékét megint.
Cily Hebrentch is ebben a rozzant bérkaszárnyában bérelt
lakást; éppen az alattam levőt. Hogy Joe Bellt bemutas-
sam, kocsmája volt, azaz még máig is megvan, mindjárt a
sarkon túl, a Lexington Avenue-n. Cily is meg én is napjá-
ban vagy hatszor-hétszer megfordultunk nála, nem italért, leg-
alábbis nem mindig, hanem onnan telefonáltunk; a háború
alatt magánszemélynek nehezen szereltek fel telefonkészülé-
ket. Joe Bell ezenkívül az üzeneteket is szívesen átadta, ami
Cily esetében nagy szó volt, mert rengeteg üzenetet hagytak a
nevére.
Hosszú évekkel ezelőtt történt persze mindez, Joe Bellt
is a múlt héten láttam évek óta először. Úgy-úgy azért meg-
maradt a kapcsolat köztünk. Néha, amikor a környéken jár-
tam, beugrottam hozzá a kocsmába. Szoros barátság sohasem
fűzött bennünket egymáshoz, legfeljebb együvé, Cily Heb-
rentchhez. Joe Bellnek nincs valami jó természete, ezt maga
is bevallja, s azzal magyarázza, hogy agglegény, meg hogy sa-
va van. Aki csak ismeri, mindenki megmondhatja, milyen ne-
héz vele szót érteni. Nem is lehet, ha az ember nem osztozik
a hóbortjaiban, s egyik hóbortja éppen Cily. Többek közt
azután még a jéghoki is, meg a vizslák, meg A mi lányunk
vasárnapja folytatólagos limonádéműsor a rádióban (már
tizenöt éve hallgatja), meg Gilbert és Sullivan; azt állítja,
hogy rokonságban van az egyikkel vagy a másikkal - me-
lyikkel, már nem emlékszem.
Így aztán, mikor a múlt kedden estefelé megszólalt a tele-
fonom, s amint az "itt Joe beszél"-t meghallottam, mindjárt
tudtam, hogy Cily van a dologban. Pedig nem is mondta.
Csak ennyit mondott: - Kapja a kabátját, és jöjjön ide.
Fontos ügy. - Brekegő hangja izgatottan elcsuklott.
Taxit fogtam a szakadó októberi esőben, s útközben még
az is felötlött bennem, hogy talán ott van nála, hogy talán
ismét viszontlátom Cilyt.
A tulajdonoson kívül azonban senki sem tartózkodott a he-
lyiségben. Joe Bell kocsmája jóval csöndesebb, mint a többi
a Lexington Avenue-n. Sem neonfénnyel, sem televízióval
nem dicsekszik. Odabenn két vakuló tükörből látni, milyen
az idő az utcán, és a söntés mögött, egy falmélyedésben, jég-
hokibajnokok fényképeinek koszorújától övezve nagy váza
friss virág áll mindig, Joe Bell maga rendezgeti vénkisasszo-
nyos gonddal. Mikor beléptem, akkor is a virágokat ren-
dezte.
- Természetesen - mondta, s mélyen beplántált egy
kardvirágot a vázába -, természetesen nem hívtam volna ide,
ha nem volna sürgős szükségem a véleményére. Különös egy
dolog. Igen különös dolog történt.
- Cily felől hallott?
Elbabrált egy levélen, mint aki nem tudja, mit válaszoljon.
Kis ember, durva ősz dróthaj a szép fején, arca csontosan
lankás, és igazában valami sokkal magasabb férfihoz illene,
az arcbőrét mintha folytonosan nap égetné - de most még
a pecsenyevörösnél is vörösebb lett. Sötét bíborszínű.
- Hát nem éppen hallottam. Vagyis nem tudom. Ponto-
san ezért vagyok kíváncsi a véleményére. Várjon, hadd keve-
rek magának valami italt. Valami újdonságot. Úgy hívják,
hogy "fehér angyal". - S máris keverte a félrész vodkát, fél-
rész gint. Ürmöst nem öntött bele. Amíg a művét ittam, Joe
Bell szódabikát szopogatott, és forgatta a fejében, mit is
mondjon el. - Emlékszik még valami Mr. I. Y. Yunioshira?
valamy japán úr.
- Kalifornia - helyesbítettem, mert tökéletesen emlékez-
tem Mr. Yunioshira. Valamelyik képeslapnak fényképez,
annak idején fönn lakott a bérkaszárnya legtetején, a műter-
mes lakásban.
- Ne akarjon összezavarni. Csak annyit kérdeztem,
hogy tudja-e, kire gondolok. Ha tudja, tudja. Na, szóval teg-
nap este egyszer csak kit látnak szemeim? Mr. I. Y. Yunioshi
perdül be ide tulajdon becses személyében. Gondolom, két
éve elmúlt, hogy nem láttam. És mit gondol, hol járt két évig?
- Afrikában.
Joe Bell szájában megállt a szódabika, s a szemrése össze-
szűkült. - Honnan tudja?
- Winchell pletykarovatában olvastam. - Ami igaz is.
Kinyitotta a nacionálkassza fiókját, és egy csonthártyabo-
rítékot húzott elő. - Majd meglátjuk, hogy ezt olvasta-e
a pletykarovatban.
Három fénykép volt a borítékban, mind a három nagyjá-
ból ugyanazt ábrázolta különböző nézőszögekből: magas, tö-
rékeny néger férfit, rikító kartonszoknyában, amint szégyen-
lősen s mégis hiún mosolyog, kezében pedig furcsa faszobrot
tart, hosszúkásra megfaragott leányfejet - a haja sima és
rövid, mint valami fiatalemberé, a szeme nagy és görbén ül
ebben a hegyesre faragott arcban, a szája erősen körvonala-
zott és széles, akár a bohócok szája. Első pillantásra nem
különbözött semmiben a primitív faragások legtöbbjétől; az-
tán, hogy jobban megnéztem, mégiscsak különbözött, mert
Cily Hebrentch szakasztott mása volt, már amennyire egy
merev fekete fadarab a mása lehetett.
- Hát ehhez mit szól? - kérdezte Joe Bell, meghökke-
nésemmel elégedetten.
- Mintha őt faragták volna fába.
- Ide figyelj, papa - azzal lecsapta a két kezét a sön-
tésre -, nem mintha, hanem igenis őt. Bár a főnyereménye-
met húznák ki ilyen biztosan. A kis japán mindjárt tudta,
hogy ő az, amint meglátta.
- Ő? Hát őt is látta Afrikában?
- Nem egészen. Csak ezt a szobrot itt. De az végered-
ményben mindegy. Olvassa el, ha nem hisz a szemének. És
megfordította az egyik fényképet. Ezt olvastam a hátán: "Fa-
faragás, S. törzs, Tococul, Kelet-Afrika, karácsony napján,
1956-ban."
- Na és hallgassa meg, mit mesél a japán.
Ezt mesélte: Mr. Yunioshi fényképezőgépével felszerelve
karácsony napján Tococulon utazott át. Isten háta mögötti
falu, semmi érdekessége, az udvarokban majmok, a tetőkön
ölyvek. Éppen csak körülnézett, s már indult volna tovább,
mikor egy guggoló négert pillantott meg az egyik ajtóban, aki
sétabotra faragott rá majmokat. Mr. Yunioshinak tetszett a
munkája, és kérte, hogy mutasson még. Kérésére a néger
megmutatta neki a leányfejet, s Mr. Yunioshi úgy érezte -
legalábbis úgy adta elő Joe Bellnek -, hogy álmodik. Mikor
azonban árat ajánlott érte, a néger a kezébe vette a micso-
dáját (ez valami fogadalmi mozdulat lehet, mint a kéz szívre
tétele), és nemet mondott. Egy font só meg tíz dollár - egy
karóra, két font só meg húsz dollár - meg nem ingatta.
Mr. Yunioshi mindenesetre föltette magában, hogy a szobor
születéséről mindent megtud. Ráment a sója meg az órája is
- és a beszélgetés tört angolsággal és mutogatásokkal zaj-
lott. Annyi derült ki, hogy azon év tavaszán három fehér sze-
mély bukkant elő a sűrűből lóháton. Egy fiatal nő és két
férfi. A két férfinak csak úgy vöröslött a szeme a láztól, hosz-
szú hetekre be kellett őket zárni egy különálló kunyhóba, ott
rázta őket a hideg magukban. A fiatal nőnek viszont meg-
tetszett a faszobrász, és meghált a gyékényén.
- Ezt persze nem hiszem - tette hozzá Joe Bell finnyá-
san. - Tudom, hogy nem volt szent, de azért idáig nem ju-
tott.
- És azután?
- Azután semmi. - Joe Bell vállat vont. - Egy idő múl-
tán úgy tűnt el, ahogy fölbukkant, lóháton.
- Egyedül vagy a két férfival?
Joe Bell pislogott. - A két férfival, úgy hiszem. A kis
japán aztán mindenfelé kérdezősködött, amerre csak járt. De
nem látta senki más. - Mire idáig ért az elbeszélésben,
alighanem úgy érezhette, hogy csalódottságom rá is átsugár-
zik, ebből pedig nem kért. - Annyit muszáj elismernie,
hogy ez az első határozott hír felőle már nem is tudom, hány
- előszámlálta az ujjait, de nem bizonyult elegendőnek -,
nem is tudom, hány éve. Az az egy reményem, hogy meg-
gazdagodott. Biztos gazdag. Másképp nem kujtoroghatna Af-
rikában.
- Alighanem színét sem látta Afrikának - mondtam
meggyőződéssel. S mégis szinte látom, hogy ott jár. Tőle ki-
telik. És ez a faragott fej is. Megint megnéztem a fényké-
peket.
- Ha egyszer olyan okos, akkor mondja meg, hol van.
- Meghalt. Vagy a sárga házban. Vagy férjhez ment.
Még leginkább férjhez ment, és lehiggadt, és talán ebben a
városban lakik.
Ezt az esélyt Joe Bell is latra vetette. - Nem lehet -
mondta végül, és megrázta a fejét. - Meg is mondom, hogy
miért nem. Ha itt lakna, ebben a városban, akkor már láttam
volna. Vegyünk például egy olyan embert, például engemet,
aki szeret gyalog járni. Mármost ha gyalog járom az utcát, én
vagy akárki, mondjuk tíz-tizenkét éve, és azóta se láttam,
akkor világos, hogy nincs itt, nem igaz? Részleteket látok
belőle mindig, itt egy lapos kis feneket vagy egy piszkafa
lányt látok, amint nagy hegyesen siet . . . - Mintha átható
tekintetem állította volna meg. - Mi az, azt hiszi, hogy be
vagyok csavarodva?
- Dehogy. Csak nem tudtam, hogy szerelmes bele. Hogy
ennyire.
Már nagyon sajnáltam, hogy kimondtam. Kizökkentette a
gondolataiból. Összesöpörte a fényképeket, és visszatette a
borítékba. Órámra néztem. Nem volt semmi sietős dolgom,
mégis jobbnak láttam, ha elbúcsúzom.
- Várjon - mondta, s megfogta a csuklómat. - Persze
hogy szerettem. De egy ujjal se akartam hozzányúlni. - S el
sem mosolyodott, úgy folytatta: - Nem mintha ilyesmiken
már nem járna az eszem, hiába leszek ötvenhét éves január
tizedikén. Furcsa, de így van: minél vénebb vagyok, annál
többet jár. Még fiatalabb koromból, még akkorról se em-
lékszek úgy vissza, hogy minden második gondolatom ez lett
volna, mint most. Lehet, hogy éppen azért van ez, mert
vénül az ember, és a gondolatból mindig nehezebben lesz
tett, és az a sok gondolat megüli az ember agyát. Valahány-
szor olvasom az újságban, hogy megint valami vénember faj-
talankodott, tudom, azért van, mert neki is megülte az agyát.
Én azonban - e szóval töltött egy kupica whiskyt, és szé-
pen benyakalta - sohasem fogom magam fajtalanságig lead-
ni. És akár megesküszöm, hogy ilyesmi Cilyvel sohasem jutott
eszembe. Lehet szeretni valakit anélkül is, hogy ilyesmi eszé-
be jusson. Csak az embernek meg kell tartania a távolságot,
aztán azon túl már lehet jó barát.
Két férfi lépett be, s úgy látszott, ez a pillanat lesz alkal-
mas a távozásra. Joe Bell kikísért az ajtóig. Megint megfogta
a csuklómat. - Elhiszi?
- Hogy egy ujjal se akart hozzányúlni?
- Nem. Hanem ezt az egész Afrikát.
Egy pillanatig nem tudtam a mesét az eszembe idézni, csak
annyit láttam, szinte magam előtt, hogy lóháton eltűnik a sű-
rűben. - Annyi biztos, hogy eltűnt.
- Az - mondta, és ajtót nyitott. - Mint a kámfor.
Az eső már elállt odakinn, csak a párája lebegett a leve-
gőben, így aztán gondoltam egyet, befordultam a sarkon, s
elindultam a hajdani bérkaszárnya felé. Az utca fái nyáron
hűvös árnyfoltokat vetnek a kövezetre, a levelek azonban
mostanára elsárgultak, s ahogy a földön tiport rajtuk az em-
ber, megcsúszott, mert az esőben iszamósra áztak. A bérka-
szárnya a háztömb közepe táján állt, a tőszomszédságában
templom, kék toronyórája elüti az órákat. Sokat csinosodott
ez a ház az én időm óta: a régi tejüveg ajtó helyébe előkelő
fekete kapu került, s az ablakokra ízléses zsalu. Senki isme-
rősöm nem lakik már itt, csupán Madame Sapphia Spanella,
a tagbaszakadt koloratúra, aki minden délután a Central
Parkban görkorcsolyázott. Onnan tudom, hogy még mindig itt
lakik, mert fölmentem a lépcsőn, és végignéztem a levélszek-
rényeket. Hebrentchre is egy ilyen levélszekrény hívta fel va-
lamikor a figyelmemet.
Már vagy egy hete laktam a házban, mikor észrevettem, hogy
a 2. számú lakás levélszekrényén furcsa névjegy díszeleg. Fi-
nom térképnyomással nyomtatott betűk hirdették: Miss Cily
Hebrentch; lenn pedig, a névjegy sarkában: utazó. Ritmusa
befészkelődött a fülembe: Cily Hebrentch, utazó.
Egyik éjjel, jóval elmúlt már éjfél, arra ébredek, hogy Mr.
Yunioshi kiabál lefelé a lépcsőházba. Fenn lakott a legfelső
emeleten, így aztán kemény, háborgó hangja végigzengett az
egész házon: - Tiltakozom, Miss Hebrentch!
Bohón fiatalos, álmatag hang szálldosott fölfelé a lépcső
aljáról: - Ó, édeském, rémesen sajnálom. Elhagytam valahol
azt a rohadt kulcsot.
- Az még nem ok, hogy engem csöngessen fel éjnek ide-
jén. Legyen olyan kedves, csináltasson magának másikat.
- De ha mindet elhagyom.
- Én dolgozom, nekem alvásra van szükségem! - kiabált
Mr. Yunioshi. - Maga pedig fölcsönget engem éjnek ide-
jén!
- Ugyan, ne mérgelődjön már, drága kis pofám. Többet
soha. És ha megígéri nekem, hogy nem mérgelődik - hang-
ja mind közelebbről hallatszott, ahogy jött fölfelé a lépcsőn
-, talán megengedem, hogy elkészítse azokat a fényképeket,
amikről szó volt.
Mire a társalgás idáig fejlődött, kiugrottam az ágyamból,
és néhány centis rést nyitottam az ajtón. Hallottam, hogy hall-
gat el Mr. Yunioshi - igen, hallottam, mert a lélegzetét is
másképp szedte.
- Mikor? - érdeklődött.
A lány nevetett. - Valamikor - felelte, de majdnem el-
nyelte a feleletet.
- Bármikor - mondta Mr. Yunioshi, és becsukta az aj-
taját.
Kiléptem a lépcsőfordulóra, és áthajoltam a korláton, de
csak annyira, hogy én lássak. Még mindig jött felfelé a lép-
csőn, most érte el a fordulót, és a villanyfény rávetődött
fiúsan nyírt, zebracsíkos hajának homokszín, hirtelenszőke
és sárga tincseire. Kellemesen meleg, majdnem nyári este
volt, a lány testhez álló, hűvös fényű fekete ruhát viselt, fekete
szandált, s a nyakán szorosra csavart gyöngysort. Hiába volt
olyan divatosan karcsú, csak úgy sugárzott róla a tejbepapis
egészség, a mandulaszappan-tisztaság, még az arca mélyrózsa-
színje is egészséget sugárzott. A szája nagy volt, az orra pi-
sze. Szemét sötét napszemüveg fedte el. A gyermekkoron már
túl volt, az asszonykoron még innen - ezt mondta az arca.
Azt hittem, tizenhat és harminc között lehet valahol; később
kiderült, hogy még két hónapja hiányzik a tizenkilenchez.
Nem egyedül jött felfelé a lépcsőn. Egy férfi lépdelt a nyo-
mában. Vaskos karja valahogy illetlenül fonta át a lány csí-
pőjét; nem erkölcsi értelemben illetlenül, inkább szépészeti
szempontból. Zömök, kvarclámpa barnította, jól fésült alak
volt, krétavonalas anyagból készült öltönye csupa szabóizom;
gomblyukában vörös szegfű hervadozott. Amikor a lakásaj-
tóba értek, a lány elkezdett kulcsért kotorászni a táskájában,
és egyáltalán nem zavarta, hogy a férfi vastag szája a nyak-
szirtjén motoz. Végül aztán, mikor a kulcsot megtalálta, ki-
nyitotta az ajtót, és nyájasan odafordult a férfihoz: - Köszö-
nöm, drágám. Rendes magától, hogy hazakísért.
- Hé, szivi! - kiáltott a férfi, mert az ajtó az orra előtt
csukódott be.
- Nos, Harry?
- A másik volt a Harry. Én a Sid vagyok. Sid Arbuck.
Azt mondtad, hogy jó vagyok nálad, nem?
- Megdöglök magáért, Mr. Arbuck. Azzal együtt jó éj-
szakát, Mr. Arbuck.
Arbuck hihetetlenül bámult a bezáródó ajtóra. - Hé, szi-
vi. Engedjél be, szivi. Te bírsz engemet, szivi. Engem bírnak
a nők. És nem én köhögtem ki a számlát öt helyett, az öt is-
merősöd helyett, akiket életemben most láttam először? Ha
másért nem, már ezért is bírsz, igaz, szivi?
Előbb csöndesen, majd erélyesebben kopogott az ajtón, vé-
gül néhány lépést hátrált, leszegett fejjel és görnyedten, mint-
ha neki akarna rohanni, hogy betörje. De aztán mégis inkább
leviharzott a lépcsőn, s csak a falat verte meg az öklével.
Amint a lépcső aljára ért, kinyílt a lakásajtó, s a lány ki-
dugta a fejét.
- Egy pillanatra, Mr. Arbuck . . .
A férfi visszafordult, s feldúlt arcán a megkönnyebbülés
olaja ömlött el. Szóval csak tréfálnak itt vele.
- Fogadja meg a tanácsomat, drága - szólt utána a lány,
csöppet sem tréfás hangon. - Ha valamelyik kislány legkö-
zelebb megint aprópénzt kér, amikor a mosdóba megy, ne
húsz centtel szúrja ki a szemét!
Alighanem megtartotta Yunioshinak adott szavát, vagy egy-
szerűen nem csöngetett be hozzá többet - annyi biztos, hogy
ezentúl engem kezdett fölcsöngetni, hol éjfél után kettőkor,
hol háromkor, hol négykor. Csöppet sem furdalta a lelkiis-
merete, hánykor ugraszt ki az ágyból, hogy a kapunyitó ber-
regőjét megnyomassa velem. Mivel barátom kevés volt, és
ilyen időben egy sem tört volna rám, mindjárt tudtam, hogy
csak ő lehet. Amíg nem szoktam hozzá, még kimentem az aj-
tóba, mert azt hittem, rossz hír vagy távirat érkezett. Miss
Hebrentch ilyenkor felszólt: - Ne haragudjon; édes . . . el-
hagytam a kulcsomat.
Találkozni persze sohasem találkoztunk. Bár a lépcsőn
vagy az utcán gyakran kerültünk szemtől szembe, úgy vettem
észre, meg sem lát. A sötét napszemüvegét örökké viselte,
mindig jól ápolt volt, és egyszerűen, következetes jó ízléssel
öltözött: a tompa kékek és szürkék őt magát csillogtatták meg
ruháiban. Az ember fényképész modelljének tarthatta volna,
akár fiatal színésznőnek is, csupán a munkaideje nem illett
egyik foglalkozáshoz sem.
Előfordult néha, hogy másutt is láttam, nemcsak itt a szom-
szédságban. Valamelyik rokonom egyszer látogatása alkalmá-
val elvitt a Huszonegyesbe, ahol a törzsasztalnál négy férfi
társaságában - nem volt Mr. Arbuck egyikük sem, bár néz-
hettem volna Mr. Arbucknak akármelyiküket - nagy ha-
nyagul, a nyilvánosság bevonásával ott fésülködött Miss Heb-
rentch. Éppen ásított egyet, s ezzel akaratlanul is tompította
izgalmamat, hogy ilyen finom helyen fogok vacsorázni. Egy
másik éjjel - jól benne jártunk már a nyárban akkor - ki-
menekültem az utcára a szobámba rekedt meleg elől. A Har-
madik sugárúton lesétáltam az Ötvenegyedik utcáig, egészen
addig a régiségkereskedésig, amelyiknek a kirakatában meg-
szerettem valamit: egy kalickát, egy valóságos madárpaLotát,
minaretekkel föltornyozott madármecsetet, beszélő papagá-
joknak kiadó bambuszszobákkal. Sajnos, háromszázötven
dollárba került. Hazafelé taxisofőrök csődületét láttam a P.
J. Clark bár előtt. Egy csomó whiskyben ázó szemű ausztrá-
liai tisztet bámultak, akik boldogan bőgték a Táncoló Matil-
dá-t, és énekszóra kidobós stílusban sorra végigtáncoltat-
tak egy lányt a macskaköves úton, a magasvasút alatt. Miss
Hebrentch, mert ő volt az, oly könnyedén forgott a karjukon,
mint valami selyemkendő.
Lehet, hogy Miss Hebrentch tudomást sem vett rólam,
legfeljebb mint tiszteletbeli kapusáról; én azonban, mondhat-
nám, szakértője lettem, amint telt-múlt a nyár. Az ajtaja előtt
álló szemétláda átvizsgálása során kiderítettem, hogy képes
híradók, utazási tájékoztatók és csillagjóslatok a rendes olvas-
mányai; hogy Picayune nevű különleges cigarettát szív; hogy
tehéntúrón és sós kekszen él; továbbá, hogy hajának színösz-
szeállítása házilag történik. Ugyane forrásból tudtam meg,
hogy mázsaszám kapja a tábori levelet. Mindig szép könyv-
jelzőforma csíkokra tépte. Jövet vagy menet egyszer-egyszer
ki is húztam magamnak egy könyvjelzőt. Emlékszel és hiány-
zol és eső és írjál és szentségit és hétszentség fordult elő leg-
gyakrabban ezeken a papírcsíkókon, meg az, hogy egyedül és
szeretlek.
És macskát tartott, és gitározott. Olyan napokon, amikor
a nap erősen sütött, fejet szokott mosni, aztán tigriscsíkos
kandúrjával együtt kiült a vészlejáró vaslépcsőjére, és gitároz-
gatott, míg a haja meg nem száradt. Valahányszor a gitár-
szót meghallottam, csöndesen kiálltam az ablakba. Jól ját-
szott, és néha énekelt is hozzá, kamaszfiúsan bizonytalan,
rekedtes hangon. A nagy filmslágereket mind ismerte, a Cole
Portereket és a Kurt Weileket; különösen az Oklahomá-ból
játszott sokat, ezek a divatos számok mentek mindenfelé a
nyáron. De néha elővett olyanokat is, hogy az embert gon-
dolkodóba ejtette, hol tanulhatta, s egyáltalán, ő is honnan
került ide. Keserédes, álmatag, borókaszagú, prériízű dalla-
mokat szólaltatott meg. Nincsen álmom, nincs halálom; Az ég
kék útjait járom - ezt játszotta a legtöbbször, és mintha eb-
ben találta volna megnyugvását, mert sokszor még azután is
fújta-fújta, hogy a haja rég megszáradt, a nap rég lement,
és világok gyúltak rég az alkonyi ablakokban.
De a megismerkedésünkből csak nem akart lenni semmi
sem, egészen egy szeptemberi estéig, amelyik először hozta el
az őszi esték lúdbőrös hidegét. Moziban voltam, s mikor le-
feküdtem, odakészítettem magamnak egy lélekmelegítő pohár
whiskyt meg a legújabb Simenont - detektívregényt az ágy mel-
lé. Az ágy, a whisky meg a Simenon - mindig így képzel-
tem el a teljes nyugalmat, és meg nem érthettem, miféle nyug-
talanság fészkelt belém, hogy a végén még a szívem dobogá-
sát is hallottam. Olyanféle érzés volt ez, amilyenről gyakran
olvastam, sőt írtam is már, de még soha meg nem éltem: az
az érzés, hogy figyelnek. Valaki itt a szobában figyel. Aztán
hirtelen megzörrent az ablak, valami kísérteties szürkeséget
pillantottam meg, s kilöttyentettem a whiskyt. Beletelt egy kis
időbe, amíg odamerészkedtem az ablakhoz, kinyitottam, és
megkérdeztem Miss Hebrentchtől, mit akar.
- Szörnyűséges egy ember van nálam odafönt - felelte,
amint a vészlejáróról az ablakon át belépett a szobámba. -
Úgy különben cuki pofa, de ha megtalálja a tintásüveget, ak-
kor az agyára megy nekí a jólét. Ha van valami, amit szívből
utálok, akkor az, ha egy férfi harap. - Félrehúzta szürke
flanellköntösét a válláról, hogy megmutassa nekem is, milyen
utálatos az, ha egy férfi harap. A köntösön kívül más nem
volt rajta. - Sajnálom, hogy így ráijesztettem magára. De
amikor ez a szeszkazán kezdett az idegeimre menni, fogtam
magam és kiléptem az ablakon. Biztos azt hiszi, hogy a für-
dőszobában vagyok. Nem mintha izgatna, mit hisz. Tőlem
megeheti a fene. Majd elálmosodik, aztán talán elalszik, ami-
nek már legfőbb ideje volna, ha meggondolom, hogy vacso-
ra előtt bevett nyolc martinit, aztán még bort, annyit, hogy
egy elefántnak ülőfürdőhöz elég. Ide figyeljen, kidobhat, ha
akar. Pofátlanság azzal együtt, hogy így rátörök magára. De
ott kinn a vaslépcsőn állati cidri volt. És közben láttam, hogy
olyan jól bevette magát a takaró alá. Tisztára mint Fred, a
bátyám. Négyen aludtunk az ágyban, és csak ő engedte,
hogy odabújjak hozzá a hidegebb éjjeleken. Mit szólna hoz-
zá, ha Frednek szólítanám?
Addigra már benn állt a szoba közepén, és beszéd köz-
ben le nem vette a szemét rólam. Még sohasem láttam ed-
dig sötét szemüveg nélkül, s most kiderült, hogy orvosi ren-
delésre hordta, mert olyan szakértelemmel kancsított, mint
egy ékszerész. Nagy szeme kék is volt, zöld is volt, meg bar-
na pöttyös is - szinte hasonlított haja színösszeállításához, és
végül, éppúgy, mint a haja, élénk-meleg színhatásúnak bizo-
nyult. - Most biztos pofátlannak tart. Vagy trés jou-nak.
Vagy ilyesminek.
- Szó sincs róla.
Csalódottnak látszott. - De igenis. Mindenki szemtelen-
nek tart. Nem mintha érdekelne. Nem szégyen, inkább hasz-
nos.
Leült az egyik bicegős, vörös bársonyszékre, maga alá
húzta a lábát, és ismét körülnézett, ezúttal határozottan hely-
telenítőleg. - Hogy bírja itt ki? Hiszen ez az elvarázsolt kas-
tély!
- Ugyan, mindent meg lehet szokni - mondtam, de
mindjárt úgy éreztem, hogy árulást követtem el, annyira sze-
rettem ezt a lakást.
- Én nem így vagyok vele. Én semmit nem bírok meg-
szokni. Aki mindent meg bír szokni, az akár meg is halhat. -
Ismét végighordozta rosszalló tekintetét a szobán. - És mit
tud itt csinálni egész nap?
A könyvvel és papírral megpúpozott asztalra mutattam. -
Mindenféléket írok.
- Azt hittem, hogy az írók öregek. Igaz, Saroyan nem is
öreg. Társaságban találkoztam vele, és tényleg nem is lehet
azt mondani, hogy öreg. Pláne ha rendesen meg is borotvál-
kozna . . . - tűnődött. - Erről jut eszembe: Hemingway, az
öreg?
- Olyan jó negyvenes lehet, azt hiszem.
- Nem is rossz. Engem a negyvenkettő alatti férfiak egy-
általán nem tudnak izgatni. Van egy hülye lány, aki folyton
azzal húz, hogy elemeztessem ki magamból ezt az apakomp-
lexust. Ami persze egyszerűen merde. Pontosan arra képez-
tem ki magamat, hogy az idősebb férfiak izgassanak, és en-
nél okosabbat életemben nem tettem. Mennyi idős W. So-
merset Maugham?
- Nem tudom biztosan. Hatvan-valahány.
- Nem is rossz. Íróval még sohase feküdtem le. Várjunk
csak! Ismeri Benny Shacklettet? - Megrovón nézett rám,
amikor a fejem ráztam. - Furcsa. Pedig annyi mindent ösz-
szeírt a rádiónak. Azzal együtt ronda állat. És mondja, maga
igazi író?
- Attól függ, mit tart igazinak.
- Akkor úgy kérdezem, drágám, hogy megveszik-e az
írásait?
- Egyelőre nem.
- Majd én segítek - jelentette ki. - És tudok is. Gon-
dolja csak meg, hány embert ismerek, akiknek mind vannak
ismerősei. És megmondom, hogy azért segítek, mert annyira
hasonlít Fredre, a bátyámra. Csak egy kicsit alacsonyabb.
Akkor láttam utoljára, amikor tizennégy éves voltam, vagyis
amikor otthonról elkerültem, és már akkor is száznyolcvan-
négy centi volt. A többi bátyám az mind ilyen kis kölyök volt,
mint maga. Fred a földimogyoróvajtól nőtt akkorára. Min-
denki azt hitte, nyomott a gyerek, hogy csak úgy zabálja a
földimogyoróvajat, mert a világon nem érdekelte őt más, mint
a lovak meg a földimogyoróvaj. Pedig nem volt nyomott gye-
rek, csak olyan édes, csendes, lassú fiú volt. Harmadszor jár-
ta a nyolcadikat, amikor megszöktem otthonról. Szegény
Fred. Nem tudom, a katonáéknál jól megmérik-e neki a föl-
dimogyoróvajat. Erről jut eszembe, hogy nem látok az éh-
ségtől.
Egy tál almára mutattam előtte, s megkérdeztem, miért
s hogyan került el olyan fiatalon otthonról. Üres tekintettel
nézett rám, aztán megdörgölte az orrát, mintha viszketne.
Később, mikor már többször megfigyeltem ezt a mozdula-
tát, rájöttem, hogy a magánügyek határsérelmét jelzi. Mint
a legtöbb ember, aki kéretlenül és bátran tálalja benső tit-
kait, ő is begombolkozott a firtatás előtt. Beleharapott egy
almába, és így szólt: - Mondja el nekem valamelyik írását.
Hogy miről szól.
- Látja, éppen ez az egyik bajom. Nem olyanokat írok,
amiket el lehet mondani.
- Olyan disznók?
- Majd egyszer talán odaadok egyet, hogy olvassa el.
- A whisky meg az alma jó együtt. Töltsön nekem is egy
pohárral, édes. Aztán felolvashatja az egyik elbeszélését.
Nagyon kevés szerző állhat ellen a felszólításnak, hogy ol-
vasson fel munkáiból, a ki nem adott szerzők közül pedig
különösen kevés. Mindkettőnknek töltöttem, aztán helyet fog-
laltam a szembenső széken, és elkezdtem a felolvasást. A lám-
paláz és lelkesedés, együtt kissé reszketeggé tette a hangom.
A novella még új volt: azelőtt való nap fejeztem be, és töké-
letlenségének tudata még nem ölte meg örömömet. Két ta-
nítónőről szólt, akík egy családi házban laknak, és amikor az
egyiket eljegyzik, a másik névtelen levelekkel botrányt rob-
bant ki, és meghiúsítja a házasságot. Valahányszor lopva Ci-
lyre pillantottam felolvasás közben, a szívem összeszorult.
Vacakolgatott. Csikkeket szedett szét a hamutálban; tűnő-
dőn nézegette a körmeit, mint aki a kézápolásnak egyszerre
múlhatatlan szükségét érzi; amikor pedig már úgy láttam,
hogy sikerült az érdeklődését lekötnöm, tekintete a messzibe
révedt, mintha azon tűnődne, megvegye-e azt a cipőt, ame-
lyiket valahol valamelyik kirakatban látott.
- Ez a vége? - riadt föl, aztán megpróbált valami véle-
ményt kiszorítani magából: - Én bírom a homokos nőket.
Én nem ijedek meg tőlük. De az ilyen homokos históriákon
meg tudok dögleni az unalomtól. Vagyis én nem bírom ma-
gamat beleképzelni az ő cipőjükbe. Miért, édes - úgy lát-
szik, leolvasta az arcomról, hogy nem egészen értem -, ta-
lán nem az ilyen langyos nagyságákról szól?
De nekem semmi kedvem sem volt a novellafelolvasás os-
tobaságára azzal ráduplázni, hogy nekiálljak a magyarázko-
dásnak. Éppen magamutogató hiúságom parancsára könyvel-
tem el Cilyt az érzéketlen, üresfejű locsogók közé.
- Mondja csak - kérdezte -, nem ismer véletlenül va-
lami kedves buzi nőt? Szobatársat keresek. Na, ne nevessen.
Rém rendetlen vagyok, cselédre meg egyszerűen nem telik.
És ezek a homokosok olyan háziasak, hogy rájuk lehet hagy-
ni minden munkát, az embernek nem kell többet a seprűkkel
meg az ablakpucolással meg tisztítóval törődni. Volt Holly-
woodban egy szobatársam, vadnyugati filmekben játszott, Big
Billnek keresztelték el, de ez neki legyen mondva, mert több
hasznát láttam a ház körül, mint egy férfinak. Persze az em-
berek mindjárt arra gondoltak, hogy egy kicsit én is homokos
lehetek. És az is vagyok. Egy kicsit mindenki az. Hát aztán?
Ettől még a férfiak nem vesztik el a kedvüket, sőt. Mintha
pont erre harapnának. Például ez a Big Bill is kétszer ment
férjhez. A legtöbb langyos nagysága csak egyszer megy férj-
hez, hogy a neve meglegyen. Attól mindjárt nagyobb menők
lesznek, ha egyszer úgy hívják őket, hogy Mrs. Ezvagyaz. Ez
nem igaz! - Az asztalon álló ébresztőórára meredt. - Nem
létezik, hogy már fél öt!
Az ablaküvegen kék színek kezdtek játszani. Kora reggeli
szellő lengette meg a függönyt.
- Mi van ma?
- Csütörtök.
- Csütörtök? - Cily felállt. - Jesszus! - nyögte, és
visszaült. - Meg kell őrülni.
Nem voltam olyan kíváncsi, mint amilyen álmos. Végig-
feküdtem az ágyon, és becsuktam a szemem. Mégsem kerül-
hettem ki a kérdést:
- Miért kell a csütörtöktől megőrülni?
- Nem kell. Csak az, hogy az ember mindig elfelejti.
Tudja, csütörtökön mindig el kell kapnom a nyolc-negyven-
ötös vonatot. Olyan nagy cirkuszt csinálnak abból a beszélő-
ből. Ha az ember tízre odaér, akkor még van egy órája ebéd-
időig. Gondolja meg, tizenegykor adják be nekik az ebédet!
Kettőre is lehet menni, és én sokkal szívesebben mennék ket-
tőre, de az illető azt szereti, ha délelőtt megyek, mert azt
mondja, akkor felvillanyozom a nap hátralevő részére. Ébren
kell maradnom - jelentette ki, azzal elkezdte csipkedni az
arcát, míg rózsák nem virultak rajta -, nem alhatok el már,
nincs idő. Tüdővészesnek néznének, és úgy összemennék,
mint a Samu nadrágja, pedig az nem volna szép tőlem. Egy
kislány nem lehet zöld, ha a Sing-Singbe megy látogatóba.
- Nem bizony. - Sikertelen felolvasásom dühe lassan el-
párolgott, és Cily megint lekötötte a figyelmemet.
- Minden látogató igyekszik, hogy a lehető legjobb szín-
ben mutatkozzon, és ez nagyon kedves tőlük, irtó szép; nem,
hogy a nők a legjobb holmijukba öltöznek, még az öregek is,
meg a nagyon szegények is, mind csodára igyekeznek, hogy
szépek legyenek, meg jószagúak, és ezért szeretem is őket. A
kis klambókat is szeretem, különösen a négereket. Már aki-
ket az asszonyok behoznak. Lehetne szomorú látvány is, hogy
így behozzák a gyerekeket ilyen helyre, de nem az. Szalag van
a hajukban, meg a cipőjük kenőccsel szépen kipucolva, mint-
ha fagylaltot osztanának odabenn, és tényleg, ott a beszélőn
olyan is néha, mint egy zsúron. Mindenesetre nem olyan,
mint a moziban: tudja, az a sok alattomos sutyorgás a rácson
át. Nincs is rács, csak egy pult van a rabok meg a látogatók
között, és a gyerekeket föl is lehet állítani rá, és akkor egy-
más nyakába eshetnek. Ha az ember meg akarja csókolni,
akihez jött, csak át kell hajolni a pulton. De a legjobban az
tetszik nekem, hogy annyira örülnek egymásnak, hogy annyi
minden elmondanivalót összespóroltak, hogy nem létezik,
hogy a látogatás unalmas legyen, és ahogy folyton nevetnek,
és egymás kezét szorongatják. Csak aztán később - tette
hozzá -, később ott látom őket a vonaton. Akkor olyan
csöndben ülnek, és csak nézik a folyót, ahogy távolodik. -
Szája sarkába vette az egyik hajtincsét, és tűnődően szopogat-
ta. - Ébren tartom magát. Aludjon nyugodtan.
- Ugyan. Nagyon érdekel.
- Tudom. Éppen azért szeretném, ha elaludna. Mert a
vége az lesz, ha még sokat beszélek, hogy kikottyantom Sal-
lyt. És az lehet, hogy nem volna rendes dolog tőlem. - Egy
darabig szótlanul rágta a haját. - Az is igaz, így szó szerint
nem tiltották meg, hogy senkinek el ne mondjam. És mégis.
Rém érdekes az egész. Ha kitalálna hozzá más neveket meg
minden, akkor akár bele is írhatná valamelyik elbeszélésébe.
Ide figyeljen, Fred - azzal ismét elvett egy almát -, így ,
görbüljön meg, ha . . .
Mutattam az ujjamon, hogy igenis, így görbüljek meg, ha.
- Akkor jó - mondta teli szájjal. - Talán olvasott is
róla az újságban. Úgy hívják, hogy Paradicsom Sally, és
mondhatom, hogy én jobban beszélek kínaiul, mint ő ango-
lul, de azzal együtt aranyos öregúr, és állati vallásos. Barát-
nak nézné az ember, ha aranyfoga nem volna, és azt mondja,
hogy minden este imádkozik értem. Persze az én barátom so-
hase volt, mert azelőtt, hogy börtönbe került, nem is ismer-
tem. De most már imádom az öreget, hiszen gondolja meg,
hét hónapja látogatom minden csütörtökön, és most már ak-
kor is látogatnám, ha nem fizetne érte. Ez rohad - jegyezte
meg, és kihajította az almát az ablakon. - Különben úgy lá-
tásból ismertem Sallyt. Be szokott járni a Joe Bell kocsmájá-
ba, tudja, ott a sarkon túl, de senkivel szóba nem elegyedett,
csak állt ott, mint egy előkelő idegen. Furcsa visszagondolni,
mennyire megfigyelhetett engemet, mert mindjárt rá, hogy le-
ültették (Joe Bell mutatta is nekem a fényképét az újságban:
Fekete Kéz meg Ma f fia, meg ilyen olasz marhaságok, de azért
az öt évet ráhúzták), mondom, mindjárt rá jött a távirat az
ügyvédjétől. Hogy azt mondja, azonnal keressem fel saját
érdekében.
- Azt hitte, ráhagyott magára valaki egymilliót, mi?
- Azért azt nem. Gondoltam, a Bergdorf cég megpró-
bálja behajtani a ruhaszámlát. Mégis belementem a játékba,
és fölkerestem az ügyvédet (ha ugyan ügyvéd, amiben egy-
általán nem vagyok biztos: irodája, úgy látszik, nincs is, csak
telefonüzenetet lehet neki hagyni, és mindig a Fasírt Paradi-
csomban akar találkozni az emberrel. Biztos azért olyan da-
gadt. Tíz fasírtot meg bír enni egy ültében, megiszik rá két
üveg frissítőt, aztán még bevág egy egész citromos tortát.).
Megkérdezte, benne volnék-e heti egy százasért, hogy egy ma-
gányos öregúr néhány percét megédesítsem. Mondom neki,
szívem, maga eltévesztette a házszámot, én nem vagyok lókór-
házi kedvesnővér. A gázsival se tudott nagyon fölizgatni, el-
végre abból is meg lehet élni, ha az ember aprót kér, amikor
kimegy a mosdóba. Nincs olyan illemtudó férfi, aki egy ötve-
nesnél kevesebb mosdópénzt adna, és én még taxira is kérni
szoktam, az megint ötven. De aztán megmondta, hogy a Pa-
radicsom Sally az ügyfele, és azt is elmesélte, hogy a jó öreg
Sally régi csodálóm á la distance, egyszóval nem volnék-e
olyan jó hetenként egyszer mégis meglátogatni. Végül aztán
nem bírtam neki nemet mondani. Olyan romantikus ügy!
- Nem tudom. Gyanúsan hangzik.
Elmosolyodott. - Azt hiszi, hazudok?
- Először is, csak úgy nem engednek be akárkit beszélőre
egy rabhoz.
- Nem is. Rém nagy cirkuszt csapnak körülötte. Ugy va-
gyok bejelentve, mint az unokahúga.
- És ennyi az egész? Egyórás beszélgetésért száz dollárt
fizet?
- Nem ő, hanem az ügyvédje. Mr. O'Shaughenessy pén-
zeslevélben postára teszi, mihelyt meghagyom neki telefon-
üzenetben az időjárásjelentést.
- Ebből az ügyből még sok baja eshet - mondtam, azzal
leoltottam a lámpát. Már nem volt rá szükség: a szobában
is reggel lett, és a galambok ott búgtak kinn a vészlejárón.
- Hogyhogy? - kérdezte Cily komolyan.
- Valamit mond a törvény a hatóság szándékos megté-
vesztéséről. Elvégre maga nem Sally unokahúga. És mi ez
az időjárásjelentés?
Egy ásítást fedett el a tenyerével. - Semmi a világon. Kö-
zönséges telefonüzenet, amiből Mr. O'Shaughenessy tudja,
hogy ott jártam. Sally megmondja, mit üzen, ilyeneket, hogy
"Kubába betört a hurrikán", vagy "Palermóban hó esett".
Miattam ne izgassa magát, drágám - mondta, s odajött az
ágyamhoz -, elég régóta vigyázok én már magamra. - Mint-
ha áthatolt volna rajta a reggeli fény: míg ott állt az ágy fe-
jénél, s fülemre húzta a takarót, úgy ragyogott, mint egy
patyolattiszta gyermek. Aztán lefeküdt mellém. - Nem ha-
ragszik? Csak egy szemhunyásnyit szeretnék pihenni. Most
már ne szóljunk egy szót se. Aludjon.
Úgy is tettem, mintha elaludtam volna, s a légzésemet ne-
hézkes-egyenletesre fogtam. A harangok a szomszédos temp-
lom tornyában elütötték a félórát, majd az órát. Hat óra volt,
amikor karomra tette a kezét, leheletfinoman, hogy fel ne
ébresszen. - Szegény Fred - suttogta, s már azt hittem, ne-
kem, pedig nem is. - Hol vagy, Fred? Mert olyan hideg van.
Havat hoz a szél. - Arca vállamon pihent meg, nyirkos,
meleg súlyával.
- Miért sír?
Felkapta a fejét, s fölült. - Jesszus, de utálom, ha valaki
mindenbe beleüti az orrát! - Azzal már kinn is volt, az ab-
lakon át, a vészlejárón.
Másnap, pénteken, amint hazaérkeztem, egy luxuskivitelű
Charles & Co. ajándékkosarat találtam az ajtómban Cily
névjegyével - Miss Cily Hebrentch, utazó -, s a névjegy
hátán gyerekes macskakaparás: "Szépen köszönöm, Fred drá-
ga. Bocsásson meg a múlt éjszakáért. Úgy viselte az egészet,
mínt egy angyal. Mille tendresse, Cily. - Ui. Többet nem há-
borgatom." - "De csak rajta" - válaszoltam, s a cédulát
a magam szerény anyagi körülményeihez mért ibolyacsokor-
ral együtt elhelyeztem az ajtajában. Úgy látszott azonban,
szavának áll, mert nem láttam, hallani se hallottam felőle, s
már azt kellett gondolnom, kapukulcsot csináltatott. Annyi
bizonyos, hogy a csengőmet azontúl nem nyomta meg. Ez is
hiányzott, s ahogy a napok múltak, olyan távoli neheztelés-
félét kezdtem érezni irányában, mintha szívbeli jó barátom
került volna el. Aggasztó magány költözött az életembe, s
mégsem kívántam meg régi barátaim társaságát: sótlan diéta
lett volna éhségemre. Szerdai gondolataim Cily körül, a Sing-
Sing körül, Paradicsom Sally körül kerengtek, s oly világok
körül, melyben a férfíak ötven dollár mosdópénzt köhögnek
ki, és eltérítettek a munkámtól. Aznap este egy cédulát dob-
tam a postaládájába: "Holnap csütörtök." Másnap macska-
kaparásos válasz jutalmazta figyelmem: "Köszönöm, hogy
emlékeztetett. Benézne ma úgy hat tájban egy italra?"
Kivártam a hat óra tíz percet, azután nagy igyekezettel
még öt percet késtem.
Egy lehetetlen alak nyitott ajtót. Szivar- és Knize-kölnisza-
got árasztott. Gavallérsarkú cipőt viselt, s ha a sarok néhány
centit hozzá nem told a termetéhez, maga lett volna a Ket-
téfűrészelt Óriás. Kopasz, szeplős feje óriáshoz illett, hegyes
kis füle pedig gonosz manóhoz. Vizenyős két szeme kocsá-
nyon lógott. Füléből-orrából szőrpamacsok nőttek, állát dél-
utáni borosta borította, s mintha egy borzzal szorítottam vol-
na kezet.
- A kislány zuhanyozik - mondta, s szivarjával a szom-
széd helyiségből behallatszó vízsistergés felé bökött. Az a
szoba, amelyben álltunk (álltunk, mert leülnünk nem volt mi-
re), a hurcolkodás zivataros képét mutatta. Szinte friss fes-
tékszagot várt az ember. Bőröndök és ládák szolgáltak bútor-
zatul. Egy martinikeverés emléke az egyiken, a másikon lám-
pa, lemezjátszó. Cily vörös macskája meg egy váza sárga ró-
zsa.
Az egyik falat beborító könyvállvány fél polcnyi ismeret-
terjesztő irodalommal büszkélkedett. Nyomban megszerettem
a szobát: tetszett nekem ez a cigányos összevisszaság.
A Kettéfűrészelt óriás a torkát köszörülte. - Hivatalos
ide?
Úgy láthatta, hogy a bólintásom bizonytalan. Halszeme rám
nyílt, s kutatólag pislant egynéhányat. - Rengeteg mindenfé-
le népség állít be csak úgy. Régről ismeri a kislányt?
- Nem nagyon.
- Szóval nem régről ismeri?
- Fönn lakom az emeleten.
Ez a magyarázat elegendőnek bizonyult a megnyugtatásá-
hoz. - Ugyanilyen lakásban?
- Sokkal kisebben.
Leverte a hamut a földre. - Ez egy szemétdomb. Ez egy-
szerűen elképesztő. Ez a gyerek nem tudja, hogy kell élni,
még ha megvan is a pénze hozzá. - Fémes-ütemesen kopog-
tak a szavai, akár a géptávíró. - Most mondja meg nekem,
mit gondol róla: az vagy nem az?
- Hogyhogy?
- Linkász vagy nem linkász?
- Nem hinném.
- Téved. Mert igenis linkász. Viszont másfelől igaza van.
Annyira link, hogy már nem linkász. Beveszi a saját linksé-
geit. Nem létezik kibeszélni a fejéből. Pedig annyit beszéltem
neki, hogy a gyomrom kihűlt, és nem. Benny Polan hiába te-
kintélyes ember. Még Benny Polan is megpróbálta, és nem.
Benny el akarta venni, de ő nem. Benny ezreket költött rá,
hogy kielemezzék belőle a hülyeséget. Még az a híres lelki
masszőr is, aki csak németül tud, még az is fejre állt tőle.
Nem létezik a fejéből kibeszélni neki - ökölbe szorította a
kezét, mintha láthatatlan ellenfelet készülne kiütni - ezeket
az ötleteket. Próbálja csak meg! Próbálja csak kicsalni belőle,
hogy mi mindeneket hisz! Nem mondom, én azért szeretem
a kislányt - állapította meg. - Mindenki szereti. Viszont
vannak, akik nem. De én igen. Szívből szeretem. Mert nekem
van szívem, kérem. Szív kell ahhoz, hogy az ember megértse;
hogy úgy mondjam, egy kicsit költőnek kell lenni hozzá. De
én megmondom magának őszintén, úgy, ahogy van. Az em-
ber kiteheti a lelkét előtte: tojik a közepébe. Én megmondom
magának, úgy, ahogy van, milyen. Pontosan az a fajta, aki-
ről az újságban egyszer csak azt olvassa az ember, hogy egy
üveg veronálnak a fenekére nézett. Többször láttam ilyen ese-
teket, mint maga villásreggelizett. És azokról a kislányokról
még nem is lehetett elmondani, hogy hülyék. Ez viszont hülye.
- De fiatal. És a java fiatalsága még előtte áll.
- Ha úgy érti, hogy a jövő még előtte áll, akkor megint
téved. Egypár évvel ezelőtt Hollywoodban, akkor még olyan
időket éltünk, hogy lehetett volna belőle valami. És volt is
benne valami, ami az érdeklődést fölkeltette, és a sikert is
meghozta volna neki. De ha az ember egyszer otthagy egy
aranybányát, akkor később nem lehet visszatáncolni. Kérdez-
ze meg Luise Rainert. Pedig Luise Rainer sztár volt. Az igaz,
hogy Cily nem volt sztár, és az is igaz, hogy filmre nem
került, csak fényképezték. De ez mind a Dr. Wassel története
előtt volt. Akkor megfoghatta volna az isten lábát. Én tu-
dom, kérem, mert én voltam az a pali, aki az útját egyen-
gettem. - Magára mutatott a szivarjával. - Én, O. J. Ber-
man.
Nyilván azt várta, hogy felismerjem benne O. J. Bermant,
amit szívesen meg is tettem neki, mert felőlem lehetett, soha
nem hallottam róla. Később kiderült, hogy hollywoodi imp-
resszárió.
- Én fedeztem fel. A Santa Anita-i lovin. Egész nap ott
lógott a lovin. Kezdett érdekelni, hivatalból. Rájöttem, hogy
az egyik ottani zsokénak a nője. Vele él, a kis seggdugasszal.
Üzentem a zsokénak, hogy hanyagolja, mert ha nem, a hék
elmarják egy polgári szóra. Tudniillik akkor tizenöt éves volt
a kislány. De szóval megütötte a mértéket: belevaló pipi volt,
az nem vitás. Még akkor is, ha ilyen vastag szemüveget vi-
selt, mint az ujjam; még akkor is, hogyha a száját kinyitotta,
és az ember nem bírta elgondolni, hogy Tahófalváról jött-e
vagy a bumburnyákok közül. Mert én még most sem tudom.
Leteszem rá a nagyesküt, hogy soha senki meg nem mondja.
Különben is úgy hazudik, hogy már azt se tudja, mikor mond
igazat. Egy évünkbe került, amíg a beszédét így-úgy helyre-
pofoztuk. Valahogy úgy sikerült aztán, hogy franciául tanít-
tattuk, és amikor franciául már elpötyögött, lassanként elkez-
dett pötyögni angolul is. Margaret Sullivan mintájára próbál-
tuk megcsinálni, de annyi önállóság benne is volt, hogy a nagy
fejek fölfigyeltek rá, és ami a legnagyobb szó, Benny Polan
fölfigyelt rá, pedig azt mindenki nagyra tartja, és Benny el
akarta venni feleségül. Mit kívánhat többet egy impresszá-
rió? És akkor bumm, még bevág a Dr. Wassel története!
Látta a filmet? Cecil B. de Mille, Gary Cooper. Minden a
világon. Azt hittem, fejre állok, úgy összevág minden: arról
van szó, hogy kipróbálják, megfelel-e Dr. Wassel asszisztens-
nőjének. Vagy legalább az egyik asszisztensnőjének. Erre
bumm, cseng a telefon! - O. J. Berman felvette a láthatatlan
telefonkagylót, és a füléhez emelte. - Itt Cily beszél, azt
mondja. Milyen távoli a hangod, szívecském, mondom. New
Yorkból beszélek, azt mondja. Mi az istent csinálsz New
Yorkban, mondom, amikor ma vasárnap van, és holnap fog-
nak kipróbálni? Azért vagyok New Yorkban, azt mondja,
mert még sohase voltam New Yorkban. Mondom neki, azon-
nal vágódj egy repülőgépre, mint a féltégla, és gyere vissza.
Nincs kedvem, azt mondja. Akkor mihez van kedved, mon-
dom. Azt mondja, hogy az embernek csak akarni kéne, de ő
nem akar. Hát mondom akkor: mégis mit akarsz? Ha eszem-
be jut, te leszel az első, akivel tudatom, azt mondja. Hát szó-
val ez az. Kiteheti előtte a lelkét, ő meg tojik a közepébe.
A vörös macska leugrott a ládáról, és odatörleszkedett a
lábához. O. J. Berman a cipője orrára emelte az állatot, és
jókorát lökött rajta, ami nem volt szép tőle - ha egyáltalán
nézett volna macskát vagy akármit, nemcsak a tulajdon mér-
gét.
- Hát ez kell neki? - kérdezte karját széttárva. - Egy
csomó mindenféle népség, akik csak úgy beállítanak? Mos-
dópénzekből élni? Bumburnyákokkal barátkozni? Már akár
feleségül is mehetne a Rozsdás Trawlerhez. Maga még ki-
tüntetné érte a lelógó vándordíjjal!
Dühösen rám meredt.
- Sajnos, nem ismerem a szóban forgó urat.
- Ha nem ismeri a Rozsdás Trawlert, akkor a kislányt se
nagyon ismerheti. Öreg hiba - állapította meg, s nyelve
csattant egyet iszonyú koponyájában. - Már azt reméltem,
van némi szava, és fölokosíthatja a kicsit, amíg nem késő.
- Pedig úgy vettem ki a szavából, hogy máris késő.
Kifújt egy füstkarikát, s megvárta, amíg eloszlik, csak az-
tán mosolyodott el. A mosoly megváltoztatta az arcát, és
kedvességet ígért. - Dehogy. Hiszen mondtam, hogy me-
gint meg tudnám csinálni neki a szerencséjét - és ez most
úgy hangzott, mint a való igazság. - Tudja, szeretem ezt a
gyereket.
- Már megint miféle pletykákat terjeszt, Ojjé? - Cily be-
toccsant a szobába. A maga köré csavart törülköző éppen
csak elfedte, s a lába vizes nyomokat hagyott a padlón.
- Csak amiket szoktam. Hogy hülye vagy.
- Fred már tudja.
- De te még nem.
- Gyújtson rá nekem egy cigarettára, édes - mondta
Cily, miközben lerántotta feJéről a fürdősapkát, és megrázta
a haját. - Nem neked szóltam, Ojjé. Te olyan disznó vagy.
Mindig összenyálazod.
Fölnyalábolta a macskát, s feldobta a vállára. A kandúr
úgy billegett fönn, mint valami madár, s a körmeit bele-
mélyesztette Cily hajába, akár egy pamutgombolyagba. Pe-
dig bárhogy játszott, mégiscsak mogorva, orgyilkosképű macs-
ka volt: az egyik szeme csipás-vakon meredt a világba, de
a másik rémtettekről mesélt.
- Ojjé nagy disznó - közölte velem Cily, amint a ciga-
rettát átvette. - Viszont állati sok telefonszámot tud. Mondd
csak, mi a száma David O. Selznicknek, Ojjé?
- Szállj le rólam.
- Nem viccelek, édes. Fel akarom hívni, és megmondom
neki, micsoda egy zseni ez a Fred. Dögivel írja az isteninél
istenibb elbeszéléseket. Azért ne vörösödjön el, Fred, elvégre
nem maga mondta, hogy zseni, hanem én. Hallod, Ojjé? Mit
tudsz tenni annak érdekében, hogy Fred megszedje magát?
- Hátha én ezt jobban el tudom intézni Freddel négy-
szemközt.
- Ne felejtsd el - figyelmeztette Bermant, mielőtt visz-
szatért volna a fürdőszobába -, hogy én vagyok Fred imp-
resszáriója. Továbbá: ha ordítok, gyertek és húzzátok föl a
cipzáromat. És akárki kopog, engedjétek be.
Rengetegen kopogtak. Egy negyedórán belül kanmuri szín-
tere lett a lakás; a kanok többnyire egyenruhában feszítettek.
Két tengerésztisztet meg egy repülő ezredest számoltam össze;
de ezek elvesztek az őszülő veteránok tömegében. Fiatalságuk
elmúltán kívül semmi közös témájuk nem lehetett; ki-ki ide-
gen volt az idegenek tömegében. Valahány új arc csak meg-
jelent, mindegyiken keserves lelki tusa tükröződött, hogy el-
leplezhesse csalódását a társaság láttán. Mintha a házikisasz-
szony különböző bárokban végrehajtott razziaszerű látogatá-
sai során osztotta volna ki a meghívásokat - alighanem így is
történt. A kezdeti homlokráncolások után mégis szépen ösz-
szeszoktak; különösen O. J. Berman vetette magát teljes hév-
vel a társalgásba, hogy ne kelljen velem megvitatnia holly-
woodi kilátásaimat. Engem ott hagytak a könyvespolcok tö-
vében, főként lóügyi és baseball tárgyú könyvek társaságá-
ban. Úgy tettem, mintha belemélyednék a Milyen húsban le-
gyen a ló című szakmunkába, és közben alkalmam nyílt sze-
mélyes ítéleteimet elkészíteni Cily vendégeiről.
Egyik közülük hamarosan az érdeklődés homlokterébe ke-
rült. Középkorú csecsemő volt, angyalkás zsírpárnáinak sér-
tetlen birtokában, bár valamely tehetséges szabó majdnem
teljes sikerrel elfödözte náspángolásra csábító gömbölyű fene-
két. A mészáros kicsontozott színhúsnak kínálta volna; szűzi
tapasztalatlanságot sugárzó arca pont-pont-vesszőcske volt
egy nagy O betűben, mintha csak dagadt volna a feje azóta is,
hogy megszületett, akár a felfújt léggömb; szeszélyes dühki-
törésekre készen álló szájacskája olyan volt rajta, mint valami
kényes, durcás kis ránc. Mégsem a külseje vonta az érdeklő-
dés homlokterébe - az ilyen felnőtt csecsemő végeredmény-
ben nem is ritka látvány. Sokkal inkább a viselkedése; úgy
tett, mintha az egész társaságot a markában tartaná. Akár va-
lami buzgó polip, egyik kezével martinit kevert, másikkal be-
mutatott, harmadikkal a gramofont kezelte. Pedig valójában
minden mozdulatát a házikisasszony irányította: "Rozsda,
légy olyan kedves", vagy "Rozsda, nem haragszol, ugye". Ha
szerelmes volt Cilybe, akkor, úgy látszik, megzabolázta a fél-
tékenységét, különben már kitört volna belőle, amint látnia
kellett, hogy kering Cily a szobában, egyik kezében a macska,
másikkal hol egy nyakkendőt ránt helyre, hol lószőrt húz
ki a kabáthajtókából - a repülő ezredes egyik kitüntetése
például alapos szidolozásra szorult.
A csecsemőt Rutherford ("Rozsda") Trawlernek hívták,
1908-ban elvesztette szüleit: apja egy anarchista áldozata
lett, anyja pedig a megrázkódtatásba halt bele. A kettős
szerencsétlenségben elárvult Rozsda ötéves milliomosként
állt a világban. A vasárnapi mellékletek hálás témája maradt
azontúl is, majd az érdeklődés hullámai ismét magasra csap-
tak körülötte, amikor - még iskolás korában - gyámját s
egyszersmind keresztapját fajtalanság vádjával letartóztatták.
Később egy házasság, majd egy válás során állt a közérdek-
lődés rivaldafényében. Első felesége a kicsikart tartásdíjjal
együtt átpártolt a megújhodás legújabb prófétájához. Második
feleségéről nem szól a fáma, ellenben a harmadik a bizonyí-
tási eljárás során bőséges szennyest hordott New York állam
bírósága elé. A legutóbbi Mrs. Trawlertől Rozsda vált el: vá-
lókeresetében a leglényegesebb panasz az volt, hogy felesége
zendülést robbantott ki ellene jachtjának fedélzetén, s a zen-
dülés eredményeképpen Rozsdát kitették a tortugasi partokon.
Bár azóta nem nősült újból, a hírek szerint még a háború
előtt megkérte Unity Mitford kezét, legalábbis azt beszélték,
hogy sürgönyileg értesítette ebbeli szándékáról, fenntartva
Hitler elsőbbségét. Winchell a pletykarovatában állítólag az-
óta emlegeti mint nácit, s amióta bizonyos New York-i tünte-
téseken részt vett.
Nem hallomásból értesültem mindezekről. A Baseball Ta-
nácsadó-ban olvastam, amelyet ugyancsak Cily könyvespolcá-
ról emeltem le. Úgy látszik, ebben a könyvben gyűjtötte az
érdekesebb újságkivágásokat. Lapjai közt ott lapultak a va-
sárnapi számok fő attrakcíói és kisebb szeletek a pletyka-
rovatokból. "Rozsda Trawler és Cily Hebrentch páholyban
foglaltak helyet a Hasonszőrű Vénusz premierjén." Cily ki-
leste, hogy éppen ezt olvasom: "Miss Cecily Hebrentch, a
híres bostoni Hebrentch család tagja, ragyogóra fényesíti
Rozsda napjait."
- A sajtómat bámulja, vagy baseballszurkoló? - kérdez-
te, s föltette sötét szemüvegét, ahogy a vállam fölött a szö-
vegbe pillantott.
Kérdéssel feleltem: - Mit mond az e heti időjárásjelentés?
Rám kacsintott, de nem tréfásan, hanem figyelmeztetőleg.
- Imádom a lovakat, de a baseballt utálom - jegyezte meg,
és a hangjából éreztem, hogy Paradicsom Sallyt jobb lesz, ha
mindenesetre kitörlöm emlékezetemből. - Gyűlölöm, amikor
rádión közvetítik, viszont hivatalból meg kell hallgatnom. A
férfiaknak alig van egypár témájuk. Ha egy férfi nem szereti
a baseballt, akkor biztos, hogy a lovakat szereti, ha meg
egyiket se szereti, akkor úgyis bajban vagyok vele, mert a
lányokat se szereti. Megállapodtak valamiben Ojjéval?
- Közös megegyezéssel elváltunk.
- Pedig részemről előnyös az ajánlat, higgye el.
- Elhiszem magának. De vajon ő is előnyösnek tartaná-e
az én ajánlataimat?
- Menjen csak oda hozzá, s próbálja meggyőzni, hogy
szép gyerek. Tudna magán segíteni, Fred - makacskodott.
- Ha egyszer maga sem tudta meggyőzni . . . - Úgy lát-
szott, nem érti, amíg meg nem magyaráztam. - Dr. Wassel
története.
- Szóval még mindig ezen rágódik - állapította meg, és
szerető pillantást vetett a szoba túlsó végében álló Bermanra.
- Lehet neki valami igaza, illene bűnösnek érezni maga-
mat. Nem mintha kiosztották volna rám azt a szerepet, vagy
én olyan jól játszottam volna. Egyáltalán nem. De azért igen-
is bűnösnek érzem magam, hogy hagytam őt, hadd ábrándoz-
zon, mikor én nem vagyok ábrándos lélek. Egy kicsit meg-
játszottam magam, hogy időt nyerjek és kikupálódjak. Na-
gyon jól tudtam, hogy belőlem sose lesz filmcsillag. Nehéz
az. És ha az embernek esze van, akkor még szégyenletes is.
Ahhoz, hallom, olyan szép kövér komplexusok kellenének,
hogy az ember már ne is legyen csak egy nagy rakás komp-
lexus. Azt azért nem bánnám, ha gazdag lennék meg híres.
Föl van nálam vésve az előjegyzési naptárba, és egyszer majd
megpróbálok rá időt szakítani. De ha rákerülne a sor, akkor
is inkább maradjak meg magamnak. Ne kelljen nekem ki-
cserélve lenni, ha egy szép nap arra ébredek, hogy az ál-
maimat luxuskivitelben házhoz szállították. Magának nincs
pohara - állapította meg, mikor észrevette, hogy a kezem
üres. - Rozsda! Légy olyan kedves, tölts a barátomnak egy
pohárral!
Még mindig a macskát ajnározta. - Szegény dög - mond-
ta, s megpiszkálta a füle tövén -, neve sincs szegény dögnek.
Kicsit kínos is, hogy nincs neki neve. De énnekem nincs jo-
gom hozzá, hogy elkereszteljem. Keresztelje el a gazdája, ha
egyszer lesz neki. Mi csak úgy összetalálkoztunk a folyópar-
ton egyik nap, és semmiféle viszonyban nem vagyunk egy-
mással. Ő is független, meg én is. Ne legyek én addig senki-
nek-semminek se gazdája, amíg a helyemet egyszer meg nem
találom. Még egyelőre nem tudom, hogy az hol lesz. De hogy
mi lesz, azt már tudom. - Elmosolyodott, s lehajolt, hogy a
macska leugorhasson a földre. - Olyan lesz, mint a Tiffany-
féle Luxuscikkek Áruháza - mondta. - Az ékszerekre per-
sze fütyülök. Gyémánt az jöhet. Igaz, hogy brillekkel teletűz-
ködni magát az embernek, ha még nincs negyven, az is geny-
nyes szokás, meg nem is valami biztonságos. A brillek csak
olyan igazi szép öreglányokon mutatnak jól. Maria Ouspens-
kayán például. Csontzene, galambősz haj és brillek . . . na,
arra várhatok. Nem azért imádom én a Tiffanyékat. Mondja,
vannak magának is olyan napjai, amikor úgy érzi, hogy le van
lombozva?
- Hogy le vagyok törve?
- Nem - mondta lassan. - Az, hogy le van törve, az
azért van, mert észreveszi, hogy kezd elhízni, vagy mert már
napok óta zuhog az eső. Vagyis szomorú, ez az egész. De
ha egyszer le van lombozva, az rémes. Az ember fél és izzad,
mint a fene, és közben el nem tudja képzelni, mitől fél. Mint-
ha valami borzasztó dolog készülne történni, csak éppen nem
tudni, mi. Ismeri ezt az érzést?
- Nagyon jól. Úgy is hívják, hogy Angst.
- Nem bánom, legyen Angst. De hogy lehet megszün-
tetni?
- Az ivás segíteni szokott.
- Azt már kipróbáltam. Meg az aszpirint is. Rozsda azt
tanácsolta, hogy szívjak marihuánatöltésű cigarettát, és tény-
leg kipróbáltam, de attól meg folyton röhögni kell. Még az
használt a leginkább, ha fogtam magam, bevágódtam egy ta-
xiba, és elmentem a Tiffany-féle Luxuscikkek Áruházába. At-
tól mindjárt megnyugszom, attól az előkelő csöndtől és ele-
ganciától. Mintha ott az embernek semmi baja nem történhet-
ne, ahol olyan választékosan öltözött, finom emberek szolgál-
nak ki, és olyan jó krokodilbőrtárca- meg ezüstszag van. Ha
valahol úgy megtalálhatnám a helyemet, mint Tiffanyéknál,
akkor bebútorozkodnék, és a macskát is elkeresztelném. Már
arra is gondoltam, hogy talán a háború után Fred meg én . . .
- Megigazította sötét szemüvegét, és szürke-kék-zöld pety-
tyes szeme tárgyilagosan tekintett a távolba. - Egyszer jár-
tam Mexikóban. Azon a vidéken nagyszerűen lehet lovat te-
nyészteni. Egy helyet ki is néztem a tenger közelében. Fred
nagyon ért a lovakhoz.
Rozsda hozta a martinit, s rám se nézett, amint átnyúj-
totta. - Éhes vagyok - jelentette, és mintha nyűgös csecse-
mőhangja éppúgy, mint fejlődésben visszamaradt egész lé-
nye Cilyt vádolta volna. - Fél nyolc, éhes vagyok. Tudod,
mit mondott az orvos!
- Tudom, Rozsda. Tudom, mit mondott.
- Akkor rekeszd be a gyűlést. Gyerünk.
- Szeretném, ha megtanulnál tisztességesen viselkedni,
Rozsda. - Cily halkan beszélt, de a hangjában rezgő nevelő-
női fenyegetés furcsa módon hálás pírt borított Rozsda rózsa-
szín pofijára.
- Te engem nem szeretsz - panaszolta Rozsda, mintha
egyedül lennének.
- A rossz gyereket senki se szereti.
Cily nyilván Rozsda kedvére válaszolt. Úgy látszott, mint-
ha a válasz egyszersmind izgatná s meg is nyugtatná. Mégsem
hagyta abba nyafogós litániáját: - De mondd, szeretsz?
Cily megveregette az arcát.
- Végezd csak a dolgod, Rozsda. Majd ha befejeztem a
beszélgetést, elmehetünk vacsorázni, ahova akarsz.
- Chinatownba?
- De az nem jelenti azt, hogy oldalast kapsz vadas már-
tással. Tudod, mit mondott az orvos.
Amikor Rozsda békésen elkacsázott házi teendői után, el-
lenállhatatlan kísértést éreztem, hogy emlékeztessem Cilyt:
nem válaszolt a kérdésére. - Csakugyan, szereti?
- Megmondtam már. Az ember ráveheti magát, hogy akár-
kit megszeressen. Különben is, olyan rohadt gyerekkora volt
szegénynek.
- Ha csakugyan olyan rohadt volt a gyerekkora, akkor
miért marad meg mindenáron gyereknek?
- Nyissa ki a szemét. Nem veszi észre, hogy Rozsda job-
ban érzi magát pelenkában, mint alsónadrágban? Tényleg
ezen állna a választás, de ,ha erről kerül szó, egyszerre rém
érzékeny lesz. Egyszer is belém akarta vágni a vajkést, mert
megmondtam neki, hogy most már igazán benőhetne a feje
lágya, és határozhatna, nem volna-e a legjobb mégis papás-
mamást játszani valami homokos teherautósofőrrel egy életen
át. De azzal együtt úgy csavarom az ujjam köré, ahogy aka-
rom. Drága jó fiú, tényleg azt hiszi, hogy a lányokkal úgy
kell bánni, mint a babákkal.
- Hála istennek.
- Na, azért ha minden férfi azt hinné, nem nagyon há-
lálkodnék.
- Úgy értettem a hál' istent, hogy hál' isten nem megy fe-
leségül Mr. Trawlerhez.
Felrántotta a szemöldökét. - Különben nem játszom meg
az ártatlant, hogy ne tudnám, milyen gazdag. Még Mexikó-
ban is fizetni kell a földért. De most gyerünk, kapjuk el Ojjét
- mondta, és előretuszkolt.
Lázas igyekezettel gondolkoztam, mivel nyerhetnék időt.
Végre eszembe jutott: - És miért utazó?
- Hogy miért tettem rá a névjegyemre? - kérdezte zavar-
tan. - Hülyének tartja?
- Nem is annyira hülyének. Inkább bosszantónak.
Vállat vont. - Honnan tudjam, hol kötök ki holnap? Ezért
aztán rátetettem velük az utazó-t. Különben kidobott pénz
volt az az egész névjegycsináltatás. Azért rendeltem, mert úgy
éreztem, tartozok nekik ennyivel. Tiffanyéknál csináltattam.
- Elvette érintetlen martinimat, két hajtásra kiitta, aztán
megfogta a kezemet. - Elég az okoskodásból, össze kell ba-
rátkoznia Ojjéval.
Az ajtó felöl akadály gördült közbe. Nem is gördült, be-
viharzott: egy fiatal nő, ékszerek égzengése, sálak ciklonja
közepette. - C-C-Cily - dadogta, s ujjával fenyegetőzve tör-
tetett felénk -, te közönséges á-á-áru-rejtegető vagy! Eldug-
dosod előlem ezeket az el-elragadó urakat!
Lehetett olyan két méter magas, mindenesetre magasabb,
mint az urak legtöbbje. De amint ezt meghallották, kiegyen-
gették gerincüket, behúzták hasukat - mintha versengés in-
dult volna meg köztük, hogy fölébe magasodjanak a női je-
genyefának. - Mit keresel itt? - kérdezte Cily, s szája széle
megfeszült, akár az íjhúr.
- S-semmi különöset, c-cukibogár. Fenn dolgoztam Yu-
nioshival. Karácsonyi anyag a Ba-bazár Ma-magazinnak. Csak
nem haragszol rám, cukibogár? - Elhintett egy mosolyt
a társaság feje fölött. - Ugye, nem haragszanak a k-kisfiúk
ezért a r-razziaszerű látogatásért?
Rozsda kuncogott, és úgy fogta meg a nő karját, mintha
az izmait akarná megcsodálni, aztán megkérdezte tőle, be-
szállna-e egy pofa szeszre.
- Gondolkodás nélkül - válaszolta. - Nekem whiskyt
töltsön.
- Nincs - közölte vele Cily, mire a repülő ezredes nyom-
ban ajánlkozott, hogy ő majd leszalad, és megbuktatja újra
az üveget.
- A v-v-világért ne zavartassa magát! Én be-beérem szal-
szalmiákszesszel is. Cily szívecském - mondta, s azzal, fino-
man félretaszította -, sose zavartasd magadat miattam, én is
be tudok mutatkozni. - O. J. Bermanhoz hajlott le elsőül,
akinek a magas nők társaságába került legtöbb férfihoz ha-
sonlóan máris vágyakozás köde felhőzte el tekintetét. - Mag
W-w-wildwood vagyok, az arkansasi Wildw-w-woodból. A
hat-húszassal jöttem.
Berman parádés tánclépésekkel igyekezett riválisait távol
tartani, s azok mégis lecsaptak rá, karéjba fogták, és úgy
csipkedték föl eldadogott szellemességeit, mint galambok a
földre szórt tiszta búzát. Mag sikere nagyon is érthető volt.
Csúfsága legyőzte magát a csúfságot, ami a diadalmas szép-
ségnél nagyobb bámulatot kelt - ha másért nem, a csattanós
paradoxonért. Méghozzá nem is kínosan kimunkált jó ízlés
vagy szépítkezés segítette győzelemre, hanem éppen hibáinak
eltúlzása; olyan büszkén viselte őket, hogy már díszére váltak.
Tűsarkokra állítva egész hosszában lengett; ruhájának test-
heztapadó felső része nyilván tanúsította, hogy a strandra
úszónadrágban is kiengednék; simán hátrafésült hajával pe-
dig éhezések árán csontig soványított divatos arcát hangsú-
lyozta. Javára fordította a hebegést is, ez abból látszott, hogy
a vele született beszédzavarhoz egy kicsit még hozzáügyeske-
dett. Mesteri egy húzás volt ez a hebegés. Közhelyeit vala-
hogy eredetivé varázsolta; ezenfelül lefokozta magasságát,
éppúgy, mint magabiztosságát, annyira, hogy a férfiak vé-
delmezőjéül szegődhettek. Egyetlen példa: Berman előbb majd
elájult, amikor Mag megkérdezte: - Ki tudja, kisfiúk, hol van
itt a r-r-retyik? -, s végül éppen ő volt az, aki a karját nyúj-
totta Magnek, hogy maga kísérje el az útra.
- Erre semmi szükség - állapította meg Cily. - Már járt
nálam. Nagyon jól tudja, hol van. - Közben a hamutartókat
öntögette ki, és mikor Mag Wildwood kiment, hangosan vagy
inkább félhangosan felsóhajtott: - Szomorú dolog ez. - Ki-
várta, amíg elegendő kíváncsiság gyülemlik föl az arcokon;
s csak akkor szólt, mikor már megfeszült a csend. - És mi-
lyen titokzatos. Az ember azt hinné, hogy jobban rá van ír-
va. Pedig isten bizony milyen egészségesnek látszik. Olyan,
hogyismondjam, tisztának. Éppen ez benne a különös. Hát
nem azt mondaná az ember - tette fel a szónoki kérdést -,
hogy milyen tiszta? Hogy ennek semmi baja nem lehet?
Valaki elköhintette magát, többen nagyot nyeltek. Egy ten-
gerésztiszt, aki eddig kezében tartotta Mag Wildwood poha-
rát, most letette.
- Viszont az is igaz - jegyezte meg Cily -, mert sokfelé
hallom, hogy ezek a falusi lányok mind fölszedik a bajt. -
Enyhén összeborzongott, aztán kiment a konyhába jégért.
Mag Wildwood semmiképp nem értette; miért nem öleli
újból keblére a társaság. Amit csak beszélgetést kezdeménye-
zett, arra a sorsra jutott mind, akár a zöld fahasábok a tű-
zön: füstöltek, de lángot nem fogtak. S amit még kevésbé
bocsátott meg: a társaság tagjai kezdtek elpárologni, anélkül
hogy a telefonszámát elkérték volna. A repülő ezredes éppen
az alatt hajtotta végre rugalmas elszakadását, míg ő háttal állt,
s ezzel a pohár ki is csordult, mert előzőleg már vacsorameg-
hívást kapott tőle. Mag fejét egyszerre elöntötte a vér. S mi-
vel a gin éppolyan hatással van a felvett modorra, mint a
könnyek a túlkendőzött arcra, varázsa egy csapásra szerte-
foszlott. Mindenkit lerohant. A vendéglátó házikisasszonyt le-
vetett hollywoodi rongynak nevezte. Egy jó ötvenes férfit bir-
kózni hívott ki. Bermannal közölte, hogy Hitlernek mégis
igaza volt. A kuncogó Rozsda Trawlert belökdöste egy sarok-
ba. - Veled meg, tudod, mit csinálok? - kérdezte tőle a
hebegés legkisebb jele nélkül. - Kihajtalak az állatkertbe, és
megetetlek a bölénnyel. - Rozsdának, úgy látszott, minde-
nestül tetszett az ötlet, legnagyobb sajnálatára azonban Mag
nem állt a szavának, mert lehuppant a földre, s ott dúdolga-
tott csöndesen.
- Unlak. Kelj fel innét - szólt rá Cily, és kesztyűt húzott.
A társaság megmaradt fele az ajtóban várakozott, s mikor
Cily látta, hogy az elunt vendég füle botját sem mozdítja, bo-
csánatkérően rám nézett. - Ugyan, légy oly angyal, Fred,
tedd bele egy taxiba. A Winslow-ban lakik.
- Hagyjál. A Barbizonban lakom. Telefon: Regent 4-5700.
Mag Wíldwoodot kell kérni.
- Angyal vagy, Fred.
Az ajtó becsukódott mögöttünk. Be kell gyömöszölnöm ezt
az amazont egy taxiba - sértettségemet ,nem hagyta kivirá-
gozni ez a feladat. Az amazon azonban gondoskodott magá-
ról. Daru sem kellett hozzá, felállt magától, s oly magasról
nézett le rám, hogy úgy látszik, beleszédült. - Gyerünk a
Storkba. Isteni rázás van. - Azzal, mint a kivágott tölgy,
végigzuhant a padlón. Először orvosért akartam rohanní. De
aztán megvizsgáltam, s láttam, hogy a pulzusa normális, lé-
legzése pedig egyenletes. Semmi más nem történt, csak el-
aludt. Kerestem egy párnát a feje alá, s átengedtem a rózsás
álmoknak.
Másnap délután a lépcsőn ütköztem össze Cilyvel. - Szép! -
vetette oda, amint elsietett mellettem, kezében patikás cso-
mag. - Most aztán itt fekszik, a tüdőgyulladás környékezi.
Ez már több, mint másnaposság. És én is teljesen le vagyok
lombozva. - Rövid tudósításából annyit kisütöttem, hogy
Mag Wildwood még mindig fönn van nála, arra azonban már
nem adott magyarázatot, honnan ez a hirtelen rokonszenv
iránta. Hét végével egyre sűrűsödött a rejtély. Először: az
a dél-amerikai, amelyik becsöngetett hozzám, Miss Woldwoo-
dot kereste. Jó időbe telt, amíg tévedését sikerült vele meg-
értetnem, beszédmódunk merőben különbözött. Viszont mi-
re megértettük egymás, el voltam bűvölve tőle. Gondosan il-
lesztették össze: fekete feje, bikaviadori alakja pontos volt,
tökéletes volt, akár egy alma vagy egy narancs, a természet
precíziós munkája. Mindehhez díszítésként járult egy angol
szabású öltöny, üde kölni és - ami legkevésbé vall dél-ame-
rikaira - tartózkodó viselkedés. A nap második eseménye is
hozzá fűződött. Estefelé láttam megint, éppen vacsorázni
mentem. Taxival érkezett, és a sofőr támogatta, amint renge-
teg bőröndjével befelé igyekezett a házba. Ezen az eseményen
aztán elrágódhattam; vasárnapra már az állkapcám is bele-
fáradt.
Aztán borult is, derült is a helyzet képe.
Vénasszonyok nyarára virradt a vasárnap, a nap ragyogóan
sütött, az ablakom nyitva volt, s hangokat hallottam a vész-
lejáró felől. Cily és Mag kinn heverészett egy pokrócon, kö-
zöttük a macska. Frissen mosott hajuk vizesen lógott. Szor-
goskodtak, Cily a lába körmét fényezte, Mag szvettert kötött.
Mag vitte a szót.
- Én azt mondom neked, sz-szerencséd van. Az az egy
Rozsda mellett szól, hogy legalább amerikai.
- Örüljön neki.
- De szívem! Háború van.
- Ha egyszer elmúlt, én innen úgyis elfüstölök.
- Látod; én másképp vagyok ezzel. Én büsz-büszke va-
gyok a hazámra. Az én famíliámban csupa nagy katonák vol-
tak a férfiak. Wildwood nagypapa például pont Wildwood
legközepében kapott szobrot.
- Fred is katona - mondta Cily. - Mégse hiszem, hogy
kapna. Habár kaphatna. Azt mondják, hogy mennél butább
valaki, annál bátrabb. Fred elég buta.
- Az a Fred, aki itt fönn lakik? Nem is láttam rajta, hogy
katona. De azt, hogy buta, azt igen.
- Butának nem buta, csak olyan sóvár fiú. Nagyon sze-
retne bentről kinézegetni. Aki kintről nyomja oda az orrát
az ablakhoz, az mind butának látszik. Viszont ez egy másik
Fred. Fred a bátyám.
- És te a t-tulajdon vé-véredet butának nevezed?
- Ha egyszer az, akkor az.
- Szerintem rossz ízlésre vall ilyet mondani. Egy katoná-
ra, aki érted meg értem meg mindnyájunkért küzd.
- Először, másodszor, harmadszor?
- Csak hogy tudd a véleményemet. Velem lehet viccelni,
de azért én k-komoly nő vagyok, aki büszke arra, hogy ame-
rikai. Épp ez az, amiért Josét sajnálom. - Letette a kötőtűt.
- Szerinted is rém jóképű, nem? - Cily hümmögve ecse-
telgette körömlakkjával a macska pofáját. - Csak meg tud-
nék barátkozni azzal a gondolattal, hogy egy brazilhoz kell
férjhez mennem. És hogy akkor én is brazil legyek. K-kétszer
is meg kell gondolni. Hatezer mérföld, és az ember a nyel-
vet sem tudja . . .
- Iratkozz be a Berlitzbe.
- Mit gondolsz, hogy ott p-p-portugálul tanítanak? Por-
tugálul ne-nem is tud senki. Nem, nekem nincs más válasz-
tásom, mint meggyőzni Josét, hogy hagyja a politikát, és le-
gyen amerikai. Micsoda passzió az egy embernek, hogy B-
brazília elnöke akarjon lenni. - Sóhajtott, és ismét elkezdett
kötni. - Azt hiszem, őrülten szerelmes vagyok. Láttál min-
ket együtt. Mit gondolsz, őrülten szerelmes vagyok?
- Nem is tudom. Harap?
Mag elejtette a kötőtűt. - Hogyhogy harap?
- Tégedet. Az ágyban.
- Dehogyis. Miért, kellene? - Aztán a teljes igazság ked-
véért még hozzátette: - Nevetni viszont nevet.
- Az helyes. Úgy is kell. Szeretem az olyan embert, aki
humorral csinálja. A legtöbbjük csak liheg meg fújtat.
Mag úgy látta, hogy mégsem rövidült meg semmivel: Cily
megjegyzését pedig bókként könyvelte el tulajdon számlájára.
- Na jó. Nem harap. Nevet. Hát még?
Mag felszedegette a lecsúszott szemeket, és megint kötni
kezdett: egy sima, egy fordított.
- Szóval? .
- Hallom. Nem mintha nem akarnék veled őszinte lenni.
De olyan nehéz dolgokra visszaemlékezni. Én nem szoktam
ilyesmiken k-kérődzni, ahogy te. Nekem az ilyesmik úgy ki-
mennek az eszemből, mint egy álom. És én azt hiszem, hogy
ez az ál-általános felfogás.
- Lehet, hogy általános, de nem természetes. - Cily egy
pillanatra abbahagyta a pirosítást a macska pofáján. - Ide
figyelj: Ha nem birsz visszaemlékezni, akkor inkább hagyd ég-
ve a villanyt.
- Értsd meg már, légy szíves, Cily. Én egy nagyon-na-
gyon maradi nő vagyok.
- Le vagy ejtve. Mi van abban, hogy egy pofát jobban
megnézel magadnak, akit állítólag bírsz? A férfiak szépek,
legalábbis sok a szép közöttük, itt van például José, és ha te
meg se akarod jobban nézni, akkor szerintem éppúgy ráfek-
hetne a gyúródeszkára.
- Cs-cs-csöndesebben.
- És azt mondom, nem létezik, hogy szereted. Tessék.
Megfelel a válasz?
- Nem. Mert én nem vagyok gy-gyúródeszka. Én egy me-
legszívű nő vagyok. Ez az alaptermészetem.
- Na jó. Legyen neked meleg szíved. De ha én férfi va-
gyok, akkor már inkább melegvizes üveget viszek magammal
az ágyba. Az kézzelfoghatóbb dolog.
- Joséból egy rossz szót nem bírsz kiszedni - mondta Mag
nyugodtan, és kötőtűi megvillantak a napfényben. - Sőt mi
több, igenis szerelmes vagyok bele. Mit szólsz ahhoz, hogy
tíz pár jégzoknit kötöttem neki nem egészen három hónap
alatt? És ez már a második szvetter. - Kihúzta maga előtt
a kötést, aztán félrelökte. - Igaz, hogy minek Brazíliában
szvetter? Inkább kötnék t-trópusi sisakot.
Cily hátradőlt és ásított. - Ott is biztos van tél.
- Az olyan esős, gondolom. Hőség. Esők. Dzs-dzsungel.
- Hőség. Dzsungel. Nem is utálnám.
- Neked legyen mondva.
- Az - ásított Cily, de a hangjából nem érzett igazi ál-
mosság. - Nekem legyen mondva.
Hétfőn reggel, lefelé menet a postáért; láttam, hogy Cily név-
tábláján változás történt. Még egy név került a neve mellé,
hírül adván, hogy Miss Hebrentch és Wildwood ezentúl úti-
társak. Ez a változás talán tovább foglalkoztatott volna, ha a
postaládámban levelet nem találok. Egy jelentéktelen egye-
temi laptól érkezett, egyik elbeszélésemet küldtem el nekik.
Értesítettek, hogy tetszik az írásom, s bár fizetni sajnos nem
áll módjukban, föltétlenül közölni szeretnék. Közlik: tehát
nyomtatásban látom viszont! Az izgalom majd megbolondí-
tott, csakugyan. Valakivel tudatnom kellett a hírt. Egész lép-
csőfordulókat ugrottam egyszerre, és megdöngettem Cily aj-
taját.
A hangomban sem bíztam: amint álomtól kancsi szemmel
kijött s ajtót nyitott, az orra alá nyomtam a levelet. Hatvan
oldalt is elolvashatott volna, míg visszaadta. - Ha fizetni
nem akarnak, akkor én nem hagynám - mondta ásítva. Vé-
gül az arcomról olvashatta le, hogy félreértett: én nem taná-
csért jelentkeztem, hanem szerencsekívánataiért. Szája az ásí-
tásból mosolyt formált. - Ja, értem. Nahát, ez csoda. Jöjjön
be - mondta. - Főzök egy kávét, és megünnepeljük a nagy
újságot. Dehogyis. Felöltözöm, és elviszem magát ebédelni.
A hálószoba berendezése egybehangzott a nappaliéval;
ugyanaz a nyári táborszellem hatotta át. Ládák és bőröndök,
becsomagolva, menetkészültségben, mint az olyan bűnöző in-
góságai, aki a törvényt a sarkában érzi. Igaz, a nappaliban
semmi szokványos bútort nem láttam, itt pedig mégis itt volt
az ágy, dupla ágy méghozzá, és roppant előkelő: cseresznyefa
és díszes szaténpaplan.
Bement a fürdőszobába, nyitva hagyta az ajtaját, úgy be-
szélgettünk. A csöpögés-csobogás közben felét sem értettem
annak, amit mond, de a lényege körülbelül ez volt: ugye tu-
domást szereztem róla, hogy Mag Wildwood ideköltözött, és
ugye milyen praktikus megoldás ez? Mert ha az ember már
egyszer szobatársat szerez, és ha már egyszer nem langyos az
illető, akkor már legyen teljes hülye, mint például Mag, mert
akkor a lakbért is az fizeti, és a mosodába is el lehet zavar-
ni...
Látni való volt, hogy Cily súlyos mosodagondokkal küsz-
ködik: fehérneműk szanaszéjjel, mint a lányok tornatermé-
ben.
- . . . és közben keresett modell. Mit szól ehhez? Nem
fantasztikus? Viszont mégis örülök neki - mondta, s a haris-
nyatartójával bíbelődve kibicegett a fürdőszobából. - Leg-
alább nincs a lábam alatt egész nap. És a férfifronton se lesz
semmi baj. Mag tudniillik menyasszony. És a pofa rém ren-
des. Csak a testmagassága körül van egy kis difi: mondjuk
egy fél méter. Mag javára. Hova az istenbe . . . - Térden áll-
va keresgélt az ágy alatt. Miután megtalálta, amit keresett, egy
pár gyíkcipőt, nekiállt keresni a blúzt, az övet, s igen elgon-
dolkoztató volt, hogyan kerülhetett ki ebből a tatárdúlásból
mégis ilyen makulátlanul, ilyen kényes választékosan, mintha
Kleopátra cselédjei öltöztették volna.
- Hallgass ide - mondta, s tenyerébe vette államat -, na-
gyon örülök, hogy közölnek. Tényleg, nagyon.
Az az októberi hétfő, ezerkilencszáznegyvenháromban! Szép
nap volt, vidám, mint a madárfütty. Konyakkal kezdtük, Joe
Bellnél: mikor meghallotta, milyen szerencse ért, pezsgős kok-
téllal vendégelt meg minket. Később kimentünk az Ötödik su-
gárútra megnézni a díszmenetet. A szélben úszó zászlók, a
katonabandák és katonaléptek dübörgése mintha nem is a
háborúnak szólt volna, hanem igenis nekem, az én személyes
dicsőségemnek.
Egy expresszbüfében ebédeltünk meg, a parkban. Utána
nagy ívben megkerültük az állatkertet (Cily kijelentette, hogy
semmit nem bír látni, amit ketrecbe zártak), és nevetve, éne-
kelve sétáltunk-szaladtunk az ösvényeken a fából épült, régi
csónakház felé - azóta már eltűnt onnét. Levelek úsztak a
tavon. A parton az őr kupacokban felgyújtotta, és a füstjük
úgy rezgett a tiszta levegőben, mint az indiánok távbeszéde.
Az áprilissal soha nem tudtam mit kezdeni; nekem az ősz a
tavaszom, a nekibuzdulások évadja; így éreztem, amint ott
üldögéltem Cilyvel a csónakház teraszának korlátján. A jö-
vőre gondoltam, s közben a múltról beszéltem. Cily a gyer-
mekkoromról akart hallani. Ő is beszélt a gyerekkoráról,
kertelőn, neveket, helyeket messze megkerülve, nagy általá-
nosságokban. Az általános kép azonban merőben ellenkezett
azzal, amit vártam. Fürdésekről, nyarakról, karácsonyfákról,
aranyos unokahúgokról és gyermekzsúrokról szólt ez a már-
már kéjes beszámoló, egyszóval csupa olyan boldogságról,
amilyeneket meg nem élhetett, különben nem kellett volna
otthonról elszöknie.
Szóval az nem igaz, érdeklődtem, hogy tizennégy éves kora
óta a maga kenyerét eszi. Megdörzsölte az orrát. - De az
igaz. Ez a mese nem volt igaz. Csak te akkora tragédiát csi-
náltál a gyerekkorodból, hogy úgy éreztem, nem volna szép,
ha versenyezni mernék veled.
Azzal leugrott a korlátról. - Erről jut eszembe. Kellene
küldenem Frednek egy kis földimogyoróvajat. A délután
hátralévő részében nyakunkba vettük a várost, és mindenféle
kelletlen fűszeresektől sajtoltunk ki egy-egy doboz földimo-
gyoróvajat - ritka árucikk azokban a háborús időkben -, s
öreg este lett, mire fölhajtottunk egy fél tucatot, az utolsót
egy Harmadik sugárúti csemegeüzletben. A csemegeüzlet ott
volt a madárkalickás régiségbolt tőszomszédságában, így az-
tán megmutattam a kalickát Cilynek is. Méltányolta hozzá
fűződő fantáziáimat, de azért megjegyezte: - Viszont mégis-
csak ketrec.
Egy nagyáruház előtt megfogta a karomat: - Gyere, lop-
junk valamit! - azzal betuszkolt, s máris úgy éreztem, mint-
ha gyanakvó tekintetek kereszttüzében állnánk. - Gyere csak.
Mit maflálkodsz? - Az egyik pulton felpolcolt papírtökök-
kel és álarcokkal kezdett szemezni. Az elárusítónő éppen egy
csapat apácával volt elfoglalva: álarcot próbáltak. Cily föl-
vett egy álarcot a pultról, s az arcára illesztette, aztán kivá-
lasztott egy másikat, s azt énrám húzta, majd kézen fogva el-
vezetett. Úgy ment, mint a karikacsapás. Mikor kiértünk, ro-
hantunk egypár sarkot, de gondolom csak azért, hogy izgal-
masabb legyen. Különben észrevettem, hogy a sikeres tol-
vajlás föllelkesít. Kíváncsi voltam, vajon gyakran szokott-e
lopni. - Azelőtt - mondta. - Ha kellett. Ha megkívántam
valamit. Azért néha most is megteszem, hogy formában ma-
radjak.
Egész hazáig viseltük az álarcot.
Emlékeimben úgy él ez az idő, mintha Cilyvel sülve-főve
együtt lettem volna. Annyi igaz is, hogy olykor sokat láttuk
egymást, mindent egybevetve azonban csal az emlékezetem.
Mert akkor a hónap végén állásba kerültem. Mit mondjak
erről? Lehetőleg minél kevesebbet, legfeljebb még csak any-
nyit, hogy nem tehettem másként, és hogy naponta kilenctől
ötig tartott. Ezzel egészen más műszakba kerültem, mint Cily.
Rendszerint még fel sem kelt, mikor én már hazaérkeztem;
kivéve csütörtöki Sing-Sing-napját, vagy ha a parkban lova-
golt néha-néha. Hazafelé olykor benéztem hozzá, és segítet-
tem elkölteni feltámadási kávéját, ő pedig estére öltözködött
közben. Mindig éppen indulóban volt otthonról - nem min-
dig Rozsda Trawler társaságában, de rendszerint. Ugyancsak
rendszerint csatlakozott hozzájuk Mag Wildwood és a jóké-
pű brazil, akit José Ybarra-Jaegarnak hívtak (anyja ugyanis
német volt. Ahhoz, hogy kvartettben játsszanak, nem volt
meg köztük a kellő összhang, elsősorban Ybarra-Jaegar hi-
bájából, aki úgy kirítt közülük, mint a hegedű a dzsesszze-
nekarból. Szerelmes is volt, jó megjelenésű is, sőt úgy látszott,
a munkáját is lelkesen végzi, bár tudni a munkáról csak any-
nyit lehetett, hogy hivatalos jellegű és állítólag fontos, és he-
tenként több napra Washingtonba szólítja. De akkor hogy
bírja éjszakáról éjszakára a La Rue vagy az El Maroccó bár-
ban a Wildwood-féle cs-cs-csevegést hallgatni meg a Rozsda-
féle csecsemőfenék-arcot bámulni? Talán mint legtöbben, ha
idegen országba kerülünk, ő sem tudta megfelelőképpen el-
rendezni az embereket maga körül, s a hazájában megszokott
keretek közé illeszteni! így aztán minden amerikait türelmes
mértékkel mért, és társaságának tagjaiban ilyen tájjelleget
meg olyan nemzeti vonást fedezhetett fel. De az is meglehet,
hogy ez csak a magyarázat egyik fele. A másik felét Cily el-
szántsága szolgáltatta.
Egyik nap, a késő délutáni órákban, míg az Ötödik sugár-
úti buszra vártam, látom, hogy egy taxi áll meg a túlsó olda-
lon, és egy lány száll ki belőle, aztán mindjárt szalad is föl
a Negyvenkettedik utcai közkönyvtár lépcsőjén. Már becsu-
kódott mögötte az ajtó, mire fölismertem - ami megbocsát-
ható, mert Cilyt és a közkönyvtárat még gondolatban sem volt
a legkönnyebb összekapcsolni. A kíváncsiság vezérelt utána
a feljáró kőoroszlánjai között, s közben azon tűnődtem, meg-
rendezzem-e a véletlent, vagy inkább elismerjem, hogy követ-
tem. Végül a harmadik lehetőséget választottam, és néhány
asztallal odébb húzódtam meg a nagy olvasóteremben, ahová
már nem látott sötét szemüvegén s a maga elé torlaszolt nagy
halom könyvön át. Egyiket a másik után végezte ki, közben-
közben egy lapon elidőzött, homlokát ráncolva nézte, mint-
ha fordítva nyomtatták volna. Ceruzával körözött egy tiszta
lap fölött, de úgy látszott, semmit sem talál feljegyzésre mél-
tónak, bár néha, talán a hecc kedvéért, aprólékos gonddal
firkálgatott valamit. Ahogy elnéztem, egy lány jutott eszem-
be, még az iskolából, egy magológép, Mildred Grossmann-
nak hívták. Mildred! A haja mindig csimbókokban lógott, a
szemüvege mindig koszos volt, éppúgy, mint a keze, amelyik
hol békát boncolt, hol a sztrájkőrségre vitt ki kávét - és
bamba tekintete csak azért révedt a csillagokba néha, hogy
vegyelemzésüket megejtse. Ég és föld nem különbözik annyi-
ra, mint Mildred és Cily, s a fejemben most mégis sziámi ik-
rek módjára összenőttek, ilyenféle gondolattársítás útján:
Az átlagember gyakran átalakul, néhány év leforgása alatt
egész testünk kicserélődik, és akár kívánatosnak ítéljük, akár
nem, ez a fajta változás természetes dolog. De íme, ez a két
ember soha meg nem változik. Mildredben és Cilyben éppen
ez a közös. Soha meg nem változhatnak, mert jellemük korán
kifejlődött, s ez éppen olyan, mint a hirtelen meggazdagodás:
megbillen a természetes arányérzék. Egyikükből nehézsúlyú
realista lett, a másikból romantikus holdfaló. Elképzeltem
őket valami jövőbeli étteremben, ahol Mildred még mindig a
tápérték szempontjából tanulmányozza az étlapot, Cily pedig
sorra végigzabálná minden tételét. Mindketten határozott lép-
tekkel masíroznak át az életen, s ügyet sem vetnek a bal felé
tátongó szakadékra.
Efféle mélységes töprengések közepette el is felejtkeztem
arról, hol vagyok; aztán meglepetten eszméltem, hogy még
mindig itt ülök a félhomályos könyvtárban, Cilyvel együtt.
Hét óra elmúlt, éppen a rúzst frissítette fel a száján; s a
könyvtár számára alkalmasnak ítélt külsején végzett bizonyos
simításokat, egy kis kendő és némi fülbevalók hozzáadásá-
val, hogy a Colony bárból se legyen kivetni való. Mikor el-
hagyta az olvasótermet, odamentem az asztalához, és tüze-
tesebben megnéztem a könyvtorlaszt. Pontosan olyan címek
fogadtak, amilyeneket vártam. Szelek szárnyán dél felé. Isme-
retlen Brazília. Latin-Amerika politikai áramlatai. És így to-
vább.
Karácsony este Maggel együtt rendeztek estélyt. Cily meg-
kért, hogy menjek előbb, és segítsek feldíszíteni a fát. Máig
sem értem, hogy sikerült nekik azt a fát bepasszírozni a la-
kásba. Csúcsa a mennyezetet verte, alsó gallyai faltól falig
értek - majdnem akkora volt, mint amilyet a RoCkefeller té-
ren állítanak. Ráadásul Rockefeller pénze nem lett volna elég
a feldíszítéséhez: a mindenféle üvegcicomákat és sztanioldí-
szeket úgy elnyelte, akár a méteres hó. Cily ajánlkozott, hogy
ő majd leszalad a nagyáruházba, és lop egypár léggömböt.
Úgy is lett. A léggömbök segítségével aztán sikerült a fából
egész szép látványt varázsolni. Ittunk a munkánk sikerére,
Cily pedig megjegyezte: - Nézz csak be a hálószobába. Ott
vár rád valami ajándék.
Az én zsebemben is várt rá valami. De a kis csomag még
jobban összelapult, amikor megláttam, hogy az ágyon ott fek-
szik a vörös szalaggal körülcsavart gyönyörűséges kalicka.
- De Cily! Ez rettenetes!
- Tényleg rettenetes. De azt hittem, tetszik.
- A pénz rettenetes! Háromszázötven dollár!
Vállat vont. - Egy kis külön mosdópénz. De egyet ígérj
meg, hogy soha nem zársz bele élőlényt.
Nekiugrottam, hogy megcsókolom, de a karjával távol tar-
tott. - Ide vele - mondta, s megtapogatta dudorodó zsebe-
met.
- Nem lesz valami nagy ajándék - figyelmeztettem, és
nem is volt: csupán egy Szent Kristóf-érem. Viszont luxus-
kivitelben, Tiffanytól. Cily nem az a lány, aki meg tudja őriz-
ni a holmiját, s azóta már biztosan elhagyta valahol azt az
érmet, egy koffer alján vagy valami szállodai szekrény fiók-
jában. Én azonban megőriztem a kalickát. Meghurcoltam
New Orleansban, Nantucketben, keresztül-kasul Európán,
Marokkóban és a Nyugat-indiai-szigeteken. Mégis ritkán jut
eszembe, hogy Cilytől kaptam, mert ezt az egyet el akarom fe-
lejteni: parázs csetepaténkat, s hogy a vita középpontjában a
kalicka állt és O. J. Berman, meg a novellám, melyből egy
példányt az egyetemi lapban történt megjelenés alkalmával
átadtam Cilynek.
Valamikor februárban Cily téli kirándulást tett Rozsdával,
Maggel és José Ybarra-Jaegarral. A nézeteltérés nem sokkal
hazaérkezésünk után támadt. Cily olyan barna volt, mint a
jód, s a haja úgy kifakult, mint a csontok a sivatagi napsü-
tésben. Remekül érezte magát. - Legelőször is Key Westbe
mentünk, és Rozsda összeakaszkodott valami tengerészekkel,
vagy azok ővele, mindegy, a lényeg, hogy élete végéig hord-
hatja a vasfűzőt. Drágalátos Mag barátnőm is kórházban kö-
tött ki. Elsőfokú napégési sebek. Halál undor. Csupa olaj és
hólyaghúzó, Nem bírtuk a szagát. Ott hagytuk őket a kór-
házban, és lementünk Joséval Havannába. Mondta, hogy vár-
jak csak, majd ha Riót meglátom; szerintem már Havanna
is untig elég volt. Fogtunk magunknak egy ellenállhatatlan
kalauzt, nyolcvanszázalékos néger, húszszázalékos kínai; ál-
talában nem bukik egyikre sem, de azzal együtt egy velőt-
rázó keverék volt. Engedélyeztem neki egy kis lábmunkát az
asztal alatt, nem volt benne semmi gennyes, tényleg, de aztán
amikor egyik este elvitt egy pornó moziba minket, képzeld,
kit látnak szemeim! Hát ő van ott a képen. Persze mire visz-
szatértünk Key Westbe, Mag szentül hitte, hogy egész idő
alatt Joséval henteregtem az ágyban. Rozsda is. Csak őt nem
izgatja, legfeljebb a részleteket akarja hallani. Mindenesetre
elég zűrösen nézett ki az ügy; amíg Maggel nem tudtam négy-
szemközt beszélni.
Az utcai szobában beszélgettünk. Bár a márciushoz közel
jártunk, még mindig itt állt a hatalmas karácsonyfa, színe-
hagyottan, szagtalanul, és majd az egész helyet elfoglalta, vén
tehéntőgyek módjára megzsugorodott léggömbjeivel. A szoba
egyetlen bútornak nevezhető darabbal egészült ki: nevezete-
sen egy kaszárnyai vasággyal. Cily ezen feküdt egy kvarc-
lámpa fénykörében, hogy trópusi színét megőrizze.
- És sikerült meggyőznöd?
- Hogy nem feküdtem le Joséval? Persze hogy. Egysze-
rűen azt mondtam neki, de mintha valami súlyos titkot gyón-
nék meg, mondom, azt mondtam neki, hogy buzi vagyok.
- Természetesen nem hitte el.
- De még mennyire, hogy elhitte. Mit gondolsz, miért vet-
te meg rögtön ezt a vaságyat? Ne félj, én tudom, mit kell
mondani, hogy egyből megfagyjon benne a fülzsír. Légy oly
bátyám, bátyám, kend meg egy kicsit olajjal a hátamat. -
Miközben voltam "oly bátyja", megjegyezte: - O. J. Berman
itt van New Yorkban, és képzeld, odaadtam neki az elbeszé-
lésedet, ami megjelent a lapban. Egész odavolt. Azt mondja,
hogy úgy látszik, érdemes veled foglalkozni. Viszont az a vé-
leménye, hogy rossz nyomon haladsz. Kit érdekelnek négerek
meg gyerekek?
- Mr. Bermant, úgy látszik, nem.
- Pedig én is azt mondom. Kétszer elolvastam azt az el-
beszélést. Kis srácok meg négerek. Hulló falevelek. Csupa le-
írás. Ennek semmi értelme.
Kezembe, úgy látszik, önálló akarat költözött, amint dör-
zsöltem szét az olajat a hátán. Föl akart emelkedni, és le
akart sújtani Cily fenekére. - Példát kérek - szóltam nyu-
godtan. - Valamire példát, aminek van valami értelme. A te
véleményed szerint.
- Az Üvöltő szelek - válaszolta habozás nélkül.
Alig bírtam fékezni kezem akaratát. - Ez túlzás. Azt láng-
ész írta.
- Lángész? Na jó. Akkor a Cathy, te édes. Tócsát sírtam
magam köré. Tízszer láttam.
- Ja! - szóltam hallható megkönnyebbüléssel, aztán is-
mét "ja!", szemtelenül emelt hangon: - Az más. A moziban.
Izmai megkeményedtek. Olyan lett a tapintása, mint a nap-
fürdőző sziklának. - Minden ostoba talál egy még ostobáb-
bat, akit lenéz - jegyezte meg. - De előbb az a szokás, hogy
az ember felmutat valamit.
- Én nem hasonlítom magam hozzád. Se Bermanhoz. Ép-
pen ezért le sem nézhetlek. Mind a ketten mást akarunk.
- Miért, te nem akarsz pénzt keresni?
- Ennyire még nem jutottam a terveimmel.
- Meglátszik az elbeszéléseiden is. Úgy írtad meg, mint
aki nem tudja, mi a célja velük. Hát én is azt mondom, hogy
jobb, ha pénz után nézel. Neked luxusálmaid vannak. A ma-
dárkalickákhoz se tudsz majd mindig palit fogni.
- Sajnálom.
- Azt fogod csak igazán sajnálni, ha megütsz. Éreztem a
kezeden egy perccel ezelőtt, hogy meg akartál ütni. És most is.
Csakugyan, irtózatosan akartam. A kezem, a szívem bele-
remegett, ahogy újból az olajosüveg után nyúltam. - Dehogy.
Azt nem sajnálom. Inkább azt sajnálom, hogy annyi pénzt
belém vertél. Nehéz lehetett Rozsda Trawlertől annyit meg-
keresni.
Felült a vaságyon. Arcára, fedetlen mellére hideg kék fényt
öntött a kvarclámpa. - Innen az ajtóig négy másodperc. Ket-
tőt adok.
Egyenesen fölmentem, vettem a kalickát, levittem a lépcsőn,
s odaállítottam az ajtaja elé. Ezzel el is volt intézve. Legalább-
is azt hittem, mind másnap reggelig, mikor munkába indul-
tam, s ott láttam fönn a kalickát a járdaszélen álló szemetes-
láda tetején, elfuvarozásra várva. Szégyen ide, szégyen oda,
megmentettem, s visszavittem a szobámba - ez a vereség
azonban nem rendíthetett meg elhatározásomban, hogy tud-
niillik Cily Hebrentchet végleg és visszavonhatatlanul kizá-
rom az életemből. "Durva exhibicionista", "időrabló" és "ja-
víthatatlan szélhámos": ilyeneket döntöttem felőle. Nem ér-
demli meg, hogy az ember szóba álljon vele.
Nem is álltam. Sokáig nem. Lesütött szemmel mentünk el
egymás mellett a lépcsőn. Ha ő bejött Joe Bellhez, én kimen-
tem. Madame Sapphia Spanella, a földszinten lakó koloratúr
énekesnő és görkorcsolya-rajongó tiltakozást körözött, mely-
hez a bérkaszárnya jobb érzésű lakóinak csatlakozniuk kel-
lett volna; Miss Hebrentch eltávolítását követelte a házból,
mondván, hogy itt lakása "erkölcsileg kifogásolható", tekintet-
tel "lakótársainak biztonságát és elmeállapotát veszélyeztető
éjszakai dorbézolásaira". Jóllehet az ív aláírását visszautasítot-
tam, úgy éreztem, Madame Spanellának igenis oka van a pa-
naszra. Tiltakozása azonban eredménytelen maradt, s amint
az áprilisra május következett, a meleg, tárt ablakos tavaszéj-
szakák estélyek zajától, gramofonrecsegéstől, rumos kaca-
joktól voltak vemhesek.
Nem lehetne azt mondani, hogy Cilynél ritkán fordultak
meg gyanús alakok. Nem, éppen ellenkezőleg. Hanem tavasz
utóján egy nap igencsak furcsa egy figura szúrt szemet nekem
- a lépcsőfeljáróban éppen Cily névjegyét tanulmányozta.
Olyan ötvenesforma volt, arca viharosan barázdált, a szeme
csalódott-szürke. Fakókék nyári ruhája olcsósan lógott ösztö-
vér formáján; a fején rég elzsírosodott szürke kalap; lábán
vadonatúj barna cipő. Semmi szándék nem látszott rajta, hogy
becsöngessen Cilyhez. Mintha vakírást olvasott volna, lassan
végighúzta ujját Cily nevének domborműves betűin.
Éppen vacsorázni mentem azon este, mikor megint meg-
láttam. Egy fatörzsnek támaszkodva állt az utca túlsó olda-
lán, és fölbámult Cily ablakaiba. Sötét gyanúk rajzottak fe-
jemben. Vajon detektív? Vagy valami alvilági küldönc Sing-
Sing-lakó barátja, Paradicsom Sally ügyében? A veszély gyen-
gédebb érzelmeimet élesztette fel Cily iránt. Most itt volt a
tisztességes alkalom az amúgy is hosszúra nyúlt viszály bere-
kesztésére: figyelmeztetnem kellene, hogy figyelik. Amint
mentem a sarok felé, hogy befordulva a Fasírt Paradicsom-
nak vettem utamat, szinte éreztem, hogyan szegeződik a les-
kelődő pillantása a hátamra. Hátra sem kellett fordulnom,
tudtam, hogy követ. Mert a füttyszavát jól hallottam. Nem va-
lami közönséges dallamot fütyült, hanem éppen azt a préri-
szagú keseredést, amit Cily szokott játszani a gitáron: Nincsen
álmom, nincs halálom, Az ég kék útjait járom. A füttyszó át-
kísért a Park sugárúton és végig a Madisonon. Várakozás
közben egyszer, míg a villanyrendőr zöldre nem váltott, a sze-
mem sarkából megfigyeltem, hogy lehajol, és megsimogat egy
törékeny kis spiccet. - Büszke lehet erre a szép kis dögre -
közölte a gazdájával reszelős, vidékrőljött hangon.
A Fasírt Paradicsom üres volt. Mégis közvetlenül mellet-
tem telepedett le a hosszú pult mentén. Dohány és izzadság
szagát árasztotta. Egy csésze kávét rendelt, de amikor meg-
kapta, hozzá sem nyúlt. Fogpiszkálót rágott inkább, s az én
arcomat tanulmányozta a hosszú falitükörben.
- Bocsánat - szólítottam meg, mint aki egyenest a tükör-
nek beszél -, mit akar tőlem?
Kérdésem egyáltalán nem zavarta meg, inkább úgy látszott,
megkönnyebbülésére szolgál, hogy ezen egyszer túl vagyunk.
- Komám - mondta -, egy jó barát kellene énnekem.
Előhúzta a tárcáját. Olyan viharvert volt, mint inas keze,
éppen hogy darabjaira nem esett, hasonlóan ahhoz a nap-
szítta, málló, szakadozott gyorsfényképhez, amit odanyomott
a kezembe. A képen heten álltak egy csoportban valami fes-
tetlen faház roggyant tornácán; csupa gyerek közt ez az alak
egymaga; s a karját egy tömzsi szőke kislány dereka köré fűz-
te, aki kezéből ellenzőt formálva nézett bele a napfénybe.
- Ez én vagyok - mutatott magára a képen. - Ez meg
ő . . . - s a tömzsi kislányra bökött. - Ez meg itt - muta-
tott egy kócos szőke babkaróra -, ez a bátyja, Fred.
"Őrá" néztem megint. És csakugyan, volt valami távolian
cilys ebben a kancsi, pufók gyerekben. Abban a pillanatban
átvillant az agyamon, ki lehet ez az ember.
- Maga Cily apja.
Pislogott, majd a homlokát ráncolta. - Kezdem ott, hogy
nem is Cilynek hívják. Igazi vidéki Strapa Maris volt. Mon-
dom, volt - tette hozzá, s eligazította szájában a fogpisz-
kálót -, amíg hozzám nem jött feleségül. Én vagyok az ura.
Hebrentch doktor. Szakmám szerint lódoktor, állatokkal fog-
lalkozok. Meg gazdálkodással. Tuliptól nem messze, Texas
államban. Min nevetünk, komám?
Nevetésem nem volt igazi, az idegek okozták. Ittam egy
korty vizet, majd megfulladtam tőle. Hátba veregetett. - Ez
nem tréfadolog, komám. Én fáradt ember vagyok. Öt éve már,
hogy a feleségemet keresem. Mihelyt azt a levelet megkaptam
Fredtől, melyben tudósít az asszony hollétéről, azon nyomban
fölkaptam az első távolsági buszra. A Marisnak otthon a he-
lye az ura mellett, meg a gyerekek mellett.
- Gyerekek?
- Igenis, a gyerekei mellett! - s már szinte ordított. Úgy
látszik, azt a négy fiatal arcot gondolta a képen, a két mezít-
lábas kislányt meg a két kezeslábasba bújtatott fiút. Szegény,
ez bizony meghibbant, állapítottam meg. - Hiszen Cily nem
lehet az anyja ezeknek a gyerekeknek! Ezek idősebbek nála.
Nagyobbak is.
- Ide hallgasson, komám - magyarázta tudálékosan -, én
nem is mondom, hogy őneki volnának a szülöttei. Az ő drá-
ga édesanyjuk, felejthetetlen asszony, Isten nyugtassa, har-
minchatban halt meg, július negyedikén, a Függetlenség Nap-
ján. A nagy aszálynak az évében. Marist harmincnyolc de-
cemberében vettem feleségül, akkor járt a tizennegyedik évé-
ben. Tán ha olyan akármilyen közönséges személy lett volna,
az még tizennégy éves fejjel nem tudta volna, mit cselekszik.
Hanem a Maris, az kivételes egy asszony volt. Tudta ő na-
gyon jól, mit csinál, amikor megígérte, hogy énnekem fele-
ségem, gyerekeimnek pedig anyjuk lesz. Majd a szívünk ha-
sadt meg, amikor egy szép nap eltűnt, mint a kámfor. - Ki-
hűlt kávéját szürcsölgette, s közben kutatóan nézett rám. -
Hát kételkedik a szavamban, komám? Nem hiszi el nekem,
hogy a tiszta igazat mondom?
Elhittem. Az egész éppen olyan valószínűtlenül hangzott,
mint az igazság; ráadásul azzal is egybevágott, amit O. J.
Berman mondott el kaliforniai találkozásukról: " . . . és az
ember nem tudja; hogy Tahófalváról jött-e vagy a bumbur-
nyákok közül." Bermant azért igazán nem érheti gáncs, hogy
nem sejtette meg benne mindjárt a texasi gyermekfeleséget.
- Majd a szívünk hasadt meg, amikor egy szép nap el-
tűnt, mint a kámfor - hajtogatta a lódoktor. - Semmi oka
nem volt. A lányai elvégezték a házi munkát. Marisnak köny-
nyű dolga volt. Örökké a tükör előtt illegett, s a haját mosta.
Tehenünk, kertünk, baromfink, disznaink, mindenünk meg-
volt, és az asszony szépen meghízott mellette, bizony, komám!
A bátyjából meg nagy lator ember lett. Szépen kikupálódtak
egyszóval; ahhoz képest, ahogy odakerültek. Nellie hozta őket
a házhoz, a Nellie, a legnagyobbik lányom. Csak bejön egyik
reggel, aztán mondja nekem: "Édesapám, két csirkászt fog-
tam ám, és bezártam őket a konyhába. Kinn lopták nagyba
a tejet meg a pulykatojást. Mármint Maris meg Fred. Hát
maga még olyan két ágrólszakadtat nem látott. A bordájuk
zörgött, a pipaszár lábukon megállni alig bírtak, s a foguk
olyan gyenge volt, hogy még a kukoricamáléba is belevásott.
Azzal a mesével jöttek, hogy az édesanyjukat a mellbaj vitte
el, az édes papájukat meg ugyancsak, és a gyerekek, egy egész
fészekalja, szétmentek a világba, mindenféle rossz emberek-
hez kerültek el. Maris meg a bátyja, ketten ugyanazoknál a
semmirekellő népeknél találtak hajlékot, vagy száz mérföld-
re Tuliptól keletre. Onnan még csak megvolt az oka Maris-
nak, hogy megszökjön, de éntőlem aztán semmi oka nem le-
hetett. Mert én otthont adtam neki. - Két könyökére dőlt
a pulton, szemhéját megbökte az ujja hegyével, és felsóhaj-
tott. - Szépen kikerekedett, igazi jó formájú menyecske lett
belőle. És jó mozgású. Beszédes, akár a szajkó. Mindenhez
tudott valami okosat hozzátenni: jobb volt a rádiónál is. Mi-
re észre tértem, már javában szedtem neki a virágot. Meg egy
varjút is megszelídítettem neki, s betanítottam a nevére. Meg-
mutattam neki, hogy kell gitározni. Elég volt ránéznem, a
szemem könnybe lábadt. Azon éjjel, mikor a kezét megkér-
tem, úgy sírtam, akár a kisgyerek. "Mit sír, dokikám? - azt
mondja nekem. - Persze, hogy férjhez megyek magához.
Még soha nem voltam férjnél." Majd szétszedtem nevettem-
ben! Hogy ő még soha nem volt férjnél. - Egy pillanatig
kuncogva rágta a fogpiszkálóját. - Azt nekem ne magyaráz-
za, hogy nem volt boldog! - folytatta kihívóan. - Azt se
tudtuk; hogyan ajnározzuk. Szalmát keresztbe nem kellett
tennie. Csak enni, ez volt a dolga. Meg fésülködni. Meg a ké-
peslapokért szalajtani. Dőltek a házhoz a képeslapok; ha száz
dollárt nem, egy centet se költött rájuk. És ha tudni akarja,
ez vitte rá a szökésre. Az a sok magakellető színész. Az álom-
fejtések. Az indította el az országúton. Mindennap egy kicsit
messzebb ment. Egy mérföldre, aztán hazajött. Két mérföldre,
aztán hazajött. Egy szép nap aztán ment tovább. - Megint
eltakarta a szemét, és a légzése szaggatottá vált. - A varjú,
amit neki szelídítettem, elvadult a háztól. De azért egész nyá-
ron a környéken károgott. Az udvarban. A veteményeskert-
ben. Az erdőben. Egész nyáron az a rohadt madár csak azt
karicsálta, hogy Mariska meg Mariska.
Úgy maradt egy darabig, csöndben, görnyedten, mintha
még egyre a rég elmúlt nyár madárhangját hallgatná. Odaáll-
tam a pénztárhoz a számláinkkal. Míg fizettem, a lódoktor
is csatlakozott hozzám. Kiléptünk az üzletből, és együtt men-
tünk át a Park sugárútra. Hűvös, szeles este volt, boltok pony-
vaernyőit kapkodta a légáram. Szó nem esett köztünk, végül
én törtem meg a csendet: - Hát a bátyja? Nem szökött meg?
- Nem, kérem - mondta, és megköszörülte a torkát: -
Fred mindvégig velünk maradt, amíg csak be nem vonult ka-
tonának. Derék fiú. Az értett ám a lovakhoz! Nem bírta meg-
érteni, mi ütött a Marisba, miért hagyta ott a bátyját meg az
urát meg a gyerekeket. De aztán már a katonáéknál kezdett
hallani a húga felől. Nemrég meg is írta nekem a címét. Így
aztán eljöttem érte. Tudom én, hogy már szánja-bánja, amit
tett. Tudom én, hogy már jönne haza. - Szava mintha egyet-
értésemért esengett volna. Csak annyit mondtam neki, hogy
azt hiszem, látnia kell majd, mennyire megváltozott Cily,
avagy Maris. - Ide figyeljen, komám - szólt, amint elértük
a bérkaszárnya lépcsőjét -, azzal kezdtem, hogy énnekem egy
jó barátra volna szükségem. Tudja, mert nem akarnám meg-
lepni. Pláne, hogy megijesszem. Azért nem is mentem be
mindjárt magam. Tegye meg nekem azt a barátságot, mond-
ja meg neki, hogy itt volnék.
Szó sincs róla, kellemesen megbizsergetett az a gondolat,
hogy most mindjárt bemutathatom egymásnak a Hebrentch
házaspárt; és amint felnéztem Cily kivilágított ablakára, re-
méltem, hogy lesz részem még bizsergetőbb örömökben is:
láthatom majd texasi kézszorítását Maggel, Rozsdával és Jo-
séval. Hebrentch doktor nyílt, komoly tekintete és izzadsá-
gokban kiérett kalapja azonban megszégyenített reményeim-
ben. Mögöttem lépett be a kapun, és a lépcsőfeljárónál vá-
rakozó álláspontra helyezkedett. - Elegáns vagyok? - ér-
deklődött, amint a kabátja ujján végigsimított, és megszorí-
totta nyakkendőjén a bogot.
Cily egyedül volt. Nyomban ajtót nyitott; pontosabban ép-
pen indult volna el hazulról. Fehér szatén tánccipők és dús
illatok nagyestélyi fényözönt ígértek. - Na látod, te hülye -
mondta, és játékosan hátba legyintett a retiküljével. - Csak-
hogy most sietek, nincs idő fegyverszüneti tárgyalásokra.
Majd holnap elszívjuk a békepipát, jó?
- Jó, jó, Maris. Ha ugyan holnapig el nem visz a gőzös.
Levette sötét szemüvegét, és rám kacsintott. Mintha szét-
tört kaleidoszkóp lett volna a szeme tükre: kék-zöld-szürke
csillámok szóródtak rajta szanaszét. - Ezt csak ő mondhatta
el - szólt didergős, csöndes hangon. - Jaj, istenem. Hol
van? - Kirontott mellettem a lépcsőfordulóra. - Fred! -
kiáltott lefelé. - Fred! Hol vagy, kisfiam?
Hallottam Hebrentch doktor lépteit felfelé a lépcsőn. Az-
tán a feje is megjelent a korlát fölött, és Cily hátralépett -
nem mintha megrémítette volna, inkább mintha a csalódás
csigaházába húzódna vissza. De már ott állott előtte a ló-
doktor szégyenlős zavarában. - Na, mi az, Maris? - szólt
habozva, mert Cily olyan kifejezéstelenül bámult rá, mintha
hirtelenében nem tudná, hova tegye. - Ejnye, aranyom -
folytatta -, hát itt a városon nem kapsz enni? Csont és bőr
vagy. Mint amikor először láttalak. A szemed kopog.
Cily megérintette a lódoktor arcát, ujjai kitapintották az
áll és a borosta valóságát. - Dokikám - mondta gyengéden,
és arcon csókolta. - Dokikám - mondta ismét, boldogan,
amint a lódoktor bordaropogtató ölelésben lekapta a lábáról,
és harsány, megkönnyebbült kacajok szakadtak ki belőle. -
Látod, Maris. Eljött a mi napunk.
Egyikük sem vette észre, hogy elfurakszom mellettük, s föl-
megyek a lakásomba. Madame Sapphia Spanellára sem fi-
gyeltek, aki feltépte az ajtaját, és rájuk rivallt: - Csönd le-
gyen! Disznóság ez mégis! Másutt kurválkodjon!
- Hogy elváltam-e? Hát hogy válhattam volna el tőle? Ösz-
szevissza tizennégy éves voltam, az isten szerelmére! Úgyse
lett volna törvényes. - Cily megkocogtatta az egyik üres mar-
tinis poharat. - Még kettőt, drága Bell úr!
Joe Bell - mert az ő kocsmájában üldögéltünk - elég kel-
letlenül fogadta a rendelést. - Korán kezdik a dajdajt ma -
panaszolta szódabikapiruláját rágcsálva. A söntéspult
mögött álló fekete mahagóni óra még delet sem mutatott,
máris háromszor kellett buktatnia poharunkat.
- Különben is vasárnap van, drága Bell úr. Vasárnap las-
san járnak az órák. És én még ágyban sem voltam tegnap
óta - közölte vele, velem pedig bizalmasan: - . . . aludni
legalábbis nem alúdtam. - Elvörösödött, s bűntudatosan fél-
renézett. Most először történt meg, mióta csak ismerem, hogy
önigazolást keresett: - Persze muszáj volt. Engem tényleg
nagyon szeret a doki. És én is őt. Te lehet, hogy csak a topis
öregfiút láttad benne. De azt már nem tudod, milyen tárt szí-
vű ember, hogy madarakat, kiskölyköket meg mindenféle tö-
rékeny jószágot a bizalmába fogad. És ha egyszer valaki a
bizalmába fogadott, annak adósa vagy. Én is mindig imámba
foglalom a dokit. Nekem ne somolyogj, légy szíves! - rivallt
rám, s elnyomta a cigarettáját. - Én igenis elmondom az esti
imámat!
- Én nem somolygok. Én csak mosolygok. Micsoda egy
bámulatos egyéniség vagy te!
- Azt elhiszem - felelte, és a reggeli fényben gyűrött-
nek látszó sápadt arca felderült. Végigsimított kócos haján,
s a színek mindjárt úgy felragyogtak benne, mint egy hajfes-
ték-mintakollekcióban. - Képzelem, milyen drámaian nézek
ki. De hát csoda? Az éjszaka hátralévő részében egy autó-
busz-pályaudvar körül csatangoltunk. A doki az utolsó pilla-
natig sem hitte, hogy nem megyek vele. Hiába magyaráztam
neki, hogy dokikám, én már elmúltam tizennégy éves, és már
Maris se vagyok. A rémes: közben, amíg ott álltunk, rájöttem,
hogy máig is az maradtam. Azóta is pulykatojást lopok, és
tövisbozótokon gázolok át. Csak most már úgy hívom ezeket,
hogy "le vagyok lombozva".
Joe Bell megvetően elénk rakta a frissen megbuktatott mar-
tinis poharakat.
- Sose szelídítgessen vadócokat, Bell úr - tanácsolta ne-
ki Cily. - Itt vétette el a doki is. Vadócokat hozott haza
mindig. Törött szárnyú héját egyszer. Máskor egy jól fejlett,
sánta vadmacskát. Csakhogy az ilyen vadócokat nem láncol-
hatja a szívéhez: minél inkább megszereti őket, annál önál-
lóbbak lesznek. Addig-addig, míg végül visszaszöknek az er-
dőbe. Vagy felröppennek a fára. Onnan egy még magasabb
fára. Onnan meg az égbe. Így fog járni, Bell úr. Ha vadóco-
kat szelídítget. Hogy a végén a kék égbe nézeget föl.
- Ez részeg - közölte velem Joe Bell.
- Mérsékelten - vallotta meg Cily. - A doki mégis meg-
értett. Gondosan elmagyaráztam neki, s ez olyasmi, amit ő
is megért. Kezet fogtunk, összeölelkeztünk, és aztán minden
jót kívánt. - Az órájára pillantott. - Azóta már a Blue
Mountains felé jár.
- Miről beszél ez? - érdeklődött nálam Joe Bell.
Cily fölemelte martinis poharát. - Kívánjunk mi is min-
den jót a dokinak - szólt, s azzal koccintott velem. - Min-
den jót. És hidd el nekem, drága dokikám, hogy még mindig
jobb a kék égbe nézni, föl, mint ott élni. Rém szellős. Rém
üres. Villámok jönnek-mennek, olyan ország az, s amit sze-
rettünk, elnyeli.
TRAWLER NEGYEDSZER NŐSÜL. Valahol a Brooklyn
táján, a földalattin tűnt a szemembe ez a főcím. Egy másik
utas olvasta ezt a lapot, amelyik öklöm betűkkel szellőztette
a hírt. A továbbiakból csak ennyit láttam: A náciszimpátiával
gyakran gyanúsított milliomos bohém, Rutherford "Rozsda"
Trawler tegnap Greenwichbe szökött egy gyönyörű . . . - nem
mintha ennél több érdekelt volna. Szóval Cily hozzáment. A
földalatti alá kívántam magam. Igaz, már előbb, mint ahogy
erre az újságcímre esett a tekintetem. Nem is egy okom volt
rá. Cilyt nem láttam, legalábbis nem kiadósan, mióta azt a ré-
szeg vasárnapot Joe Bell kocsmájában együtt töltöttük. A
közbeeső hetek engem is lelomboztak. Mindenekelőtt: kirúg-
tak az állásomból. Jogosan, nem mondom, méghozzá egy na-
gyon mulatságos vétségért; kár, hogy olyan bonyolult, és nem
teregethetem ki itt. Ezenfelül a kiegészítő parancsnokság is
tapintatlanul érdeklődni kezdett; és mivel nemrégiben úsztam
meg egy kisvárosi sorozást, elkeserített az a gondolat, hogy
netán másfelől terelnek be a fegyelmezett élet aklába. A föld-
alatti vasútra is ilyen okból kerültem Brooklyn táján: haza-
felé igyekeztem, egy azóta megszűnt DU. című lap szerkesz-
tőjével folytatott eredménytelen megbeszélés végeztével. Ef-
fajta gondjaim közepette, az aszfaltos hőség közepette ideges
tehetetlenségbe süppedtem. Egyszóval fele sem volt tréfa an-
nak a vágyakozásomnak, hogy a földalatti alá kerüljek. Az
újsághír csupán megerősítésül szolgált. Ha Cily egyszer férj-
hez tudott menni ahhoz a "lehetetlen méhmagzathoz", akkor
hadd jöjjön a világ minden méltánytalansága seregestül, s gá-
zoljon át rajtam. Avagy - s a kérdés jogosultnak látszott -
azért dühödök fel ennyire, mert szerelmes vagyok Cilybe?
Azért is. Mert valóban szerelmes voltam. Éppen úgy, mint
valamikor anyám idős néger szakácsnéjába, vagy egy postás-
ba, akit elkísértem útjain, vagy egyszer egy egész családba,
McKendrickékbe. Ez a fajta szerelem is támaszt féltékeny-
séget.
Mikor kiszálltam, vettem egy újságot, de amint a mondat
farkát is elolvastam, kiderült, hogy Rozsda menyasszonya egy
gyönyörű arkansasi fényképmodell, Miss Margaret Thatcher
Fitzhue Wildwood. Mag! Megkönnyebbülésemben úgy el-
gyengültem, hogy az út hátralevő részét hazáig taxival kel-
lett megtennem.
A lépcsőfeljáróban Madame Sapphia Spanella fogadott,
szeme rémülten kimeredt, s kezét tördelte. - Rohanjon -
biztatott. - Hozzon rendőrt. Gyilkolják! Gyilkol!
Valóban úgy hallatszott. Mintha tigrisek dúltak volna Cily
lakásában. Űveg ropogott, függöny hasadt, bútor dőlt vad ro-
bajjal. Vita hangja azonban nem szaggatta meg a tomboló
zenebonát, ez volt a gyanús: - Rohanjon! - sikoltotta Ma-
dame Spanella, és lökött rajtam egyet. - Jelentse, hogy gyil-
kosság!
Máris rohantam, csakhogy föl a lépcsőn, Cily ajtajához.
Dörömbölésemnek annyi eredménye lett, hogy a vihar elült.
Mintha elvágták volna. Bebocsátást hiába kértem, és az aj-
tót is hiába igyekeztem benyomni, csak a vállam sínylette
meg. Aztán lentről hallottam, hogy Madame Spanella megint
elirányít valakit a rendőrségre. - Kuss! - hangzott a válasz.
- És félre az utamból!
José Ybarra-Jaegar érkezett. Méghozzá egy csöppet sem
ravasz brazil diplomatához illőn, hanem rémülten, verejtékez-
ve. Engem is félreparancsolt az útból, majd elővette saját kul-
csát, és benyitott. - Erre, Goldmann doktor - intett egy
úrnak, akit magával hozott.
Senki nem tiltott ki, így szépen én is követtem őket az ir-
tózatosan földúlt lakásba. Végre le volt szedve a karácsony-
fa, mégpedig a szó szoros értelmében: száraz barna gallyai
tépett könyvek, törött lámpák és gramofonlemezek halmára
borultak. Tárva állt még a jégszekrény is; tartalma szanaszét
a szobában: nyers tojások csúsztak le lassan a falakon, és a
felfordulás kellős közepén Cily névtelen macskája egy tócsa
tejet lefetyelt.
A hálószobában tört illatszeres üvegek szaga vágott mell-
be. Cily napszemüvege roppant a lábam alatt, kerete kettő-
ben, lencséje ripityára zúzódott.
Ezért bámulhatott Cily olyan vaksin - az ágyon feküdt,
mint egy fadarab - Joséra meg a doktorra, aki az érverését
számolva csitítóan duruzsolta: - Fáradt szegény kisasszony.
Nagyon fáradt. Aludni szeretne, igaz? Aludjon.
Cily megdörzsölte a homlokát, s elvágott ujja vércsíkot hú-
zott rajta. - Aludni - nyafogta, mint valami holtra fáradt,
nyűgös gyerek. - Csak ő hagyott, senki más. Hagyott oda-
bújni hideg éjszaka. Kinéztem egy mezőt Mexikóban. Lovak-
kal. Tengerparton.
- Lovakkal bús mezején - dúdolta a doktor Poe után sza-
badon, és fekete táskájából injekciós tűt keresett elő.
José émelyegve fordította el a fejét. - Csak a bánata van?
- kérdezte, csikorgós angolsága miatt akaratlanul is gúnyo-
san. - Csak bánatos?
- Kicsit se fájt, ugye? - érdeklődött az orvos, és óvato-
san letörölte Cily karját egy darab vattával.
Annyira legalább magához tért, hogy merően ránézett az
orvosra. - Minden fáj. Hol a szemüvegem? - De nem volt
rá szüksége. Szépen lecsukódott a szeme.
- Csak bánatos? - firtatta José.
- Drága uram - szólt az orvos kimérten -, legyen oly
kedves, hagyjon magamra a beteggel.
José visszavonult az elülső szobába, s indulatát a lábujjhe-
gyen leskelődő Madame Spanellán töltötte ki. - Hozzám ne
nyúljon. Rendőrt hívok! - fenyegetőzött, mikor José portu-
gál szitkok kíséretében kipenderítette az ajtón.
Arcáról úgy láttam, hogy engem is kedve volna kidobni.
Ehelyett azonban itallal kínált. Az egyetlen épen föllelt üveg-
ben ürmös kotyogott. - Aggódok - vallotta meg. - Attól
aggódok, hogy ebből botrány lesz. Hogy mindent összetört.
Hogy mint az őrült. Velem nem szabad botránynak lenni. Na-
gyon kényes: a nevem, a munkám.
Úgy látszott, felvidítja az a nézetem, hogy "botrányra"
semmi ok, mert ha valaki a tulajdon ingóságait pusztítja, az
végeredményben magánügy.
- Csak gyász kérdése - jelentette ki José szilárdan. -
Mikor jött a gyász, odavágta a poharat. Aztán az üveget.
A könyveket. A lámpát. Erre begazolok. Rohanok a dok-
torért.
- De miért? - érdeklődtem. - Mi szükség van egy ilyen
jelenetre Rozsda miatt? Én Cily helyében bankettet adok.
- Rozsda?
Még nálam volt az újság. Megmutattam Josénak a nagybe-
tűs címet.
- Ja úgy. - Megvetően elmosolyodott. - Óriási szíves-
séget tettek nekünk, Rozsda és Mag. Csak nevetni tudtunk.
Hogy biztos azt hiszik, hogy rajtataposnak a szívünkön, mi-
kor közben már alig vártuk, hogy szökjenek. Biztosítom,
hogy akkor is éppen nevettünk, amikor a gyász jött. - Tekin-
tete a padló szemétjét kutatta, majd felvett egy sárga papír-
galacsint. - Ez - mondta.
Távirat volt, a texasi Tulipból címezték. FRED GYEREK
HOESI HALALT HALT EUROPABAN STOP FERJED
ÉS A GYEREKEK OSZTOZNAK A GYÁSZBAN STOP
LEVEL MEGY STOP LODR.
Cily többé soha nem emlegette az öccsét. Csak még egy-
szer. Engem sem hívott Frednek ezentúl. A júniust, a júliust
s a meleg hónapokat mind úgy aludta át, mint valami téli ál-
lat, amelyiknek sejtelme sincs, hogy közben jött és ment a
tavasz. Meghízott, és haja sötétebb lett. Öltözködésére is ke-
vesebb gondot fordított: akárhányszor a csemegeüzletbe eső-
kabátban szaladt ki, alatta semmi. José beköltözött a lakásba,
Mag Wildwood helyére került a neve a levélszekrényen.
Cily mégis sokat volt egyedül, mert José a hétből három na-
pot Washingtonban töltött. A távollétében Cily senkit nem
látott vendégül, s ritkán hagyta el a lakást - nem számítva
csütörtöki Sing-Sing-kirándulásait.
Amivel egyáltalán nem mondtuk azt, hogy elvesztette élet-
kedvét. Korántsem. Soha elégedettebbnek s mindenestül bol-
dogabbnak még nem láttam. Hirtelen támadt, heves és
merőben cilytlen lelkesedése a lakberendezés iránt számos ci-
lytlen beruházásba torkollt. Árveréseken beszerzett egy va-
dászjelenetet ábrázoló vásári faliszőnyeget, két faragott tám-
lájú "stíl"-széket; megvett egy teljes "Remekírók" sorozatot,
polcszámra vette a klasszikus zeneművek lemezeit, a Metro-
politan Múzeum számtalan műnyomatát megvásárolta (ide-
értve egy kínai macskaszoborról készült másolatot is, ame-
lyet tulajdon névtelen macskája ki nem állhatott, egy darabig
fújt rá, s végül összetörte); s mindezeken kívül egy háztartá-
si robotgép, egy kukta és egy könyvtári szakácskönyv is ke-
rült a lakásba. Egész délutánokat elsürgött-forgott abban a
csöpp izzasztókamrában, ami a konyhája volt. - José szerint
jobban főzök, mint a Colony - közölte velem. - Lám, ki
hitte volna, hogy ekkora velem született tehetség veszett el
bennem eddig? Egy hónappal ezelőtt még tojást se tudtam fel-
törni. - Ami azt illeti, még e nyilatkozat pillanatában sem
tudott. Az egyszerű ételek, a sült, egy tisztességes saláta s a
többi felülmúlták képességeit. Ehelyett outré levesekkel táp-
lálta Josét, s időnként engemet is (borban főtt fekete teknős-
béka, kókuszhéjban tálalva), továbbá a néger konyha újdon-
ságaival (gránátalmával és datolyaszilvával töltött sült fácán)
és egyéb gyanús újításokkal (csirke és sáfrányrizs csokoládé-
mártással: "Klasszikus kelet-indiai kreáció, drágám"). Süte-
mények tekintetében a háborús cukor- és tejszínfejadag ha-
tárt szabott a képzeletének - egyszer mégis sikerült valami
"dohányzselé" című költeményt összekotyvasztania. Jobb
nem is beszélni róla.
Ugyancsak jobb nem beszélni mindazon erőfeszítéséről,
amelyeket a portugál nyelv elsajátítása terén kifejtett. Engem
legalább annyira kimerített, mint őt, mert valahányszor lelá-
togattam hozzá, Linguaphon-sorozatának egyik lemeze ott for-
gott a gramofonon. És mostanában már alig is kezdett el más-
képp mondatot, mint "Ha egyszer összeházasodunk . . ." vagy
"Mikor majd Rióba költözünk . . ." Pedig José soha nem em-
legette a házasságot. Ezt Cily is elismerte.
- Viszont tud róla, hogy terhes vagyok. Persze hogy. Az
vagyok, drágám. Hathetes. Nem értem, miért lep ez meg té-
ged. Engemet egyáltalán nem lepett meg. Un peu sem. in-
kább örülök. Kilencet akarok, legalább. Gondolom, akad köz-
te majd egypár sötétebb színű is . . . Joséban van egy kis néger
vér, talán észrevetted. Felőlem lehet. Miért, van annál he-
lyesebb, mint egy gyönyörű, zöld szemű kis néger baba? Csak
azt szerettem volna, légy szíves, ne nevess ki, ha Josét szű-
zen várhatom meg. Nem mintha annyi szivart újítottam vol-
na, amennyiről a fáma szól. És még csak nem is lehetek okos,
mert mindig én játszottam meg a vagányt. Tényleg, egyik es-
te összeadtam, és összesen kijött, hogy csak tizenegy barátom
volt, ha nem számítok bele semmit, ami tizenhárom éves ko-
rom előtt történt, hiszen azok nem barátok, igaz? Szóval ti-
zenegy. És ettől már kurva vagyok? Figyeld meg Mag Wild-
woodot. Vagy Honey Tuckert. Vagy Rose Ellen Wardot.
Ezek már annyit tapsoltak életükben, hogy ha összeadnák,
szabályos tapsvihar jönne ki belőle. De én még a kurvákra se
szólok semmit. Legföljebb annyit, hogy a szája lehet tisztes-
séges némelyiknek, de a szíve nem. Szerintem nem lehet csak
úgy betépni egy szivart az ágyba, aztán el menni a bankba a
csekkjével, hogy közbe meg se próbálja szeretni. Ezt én so-
ha nem csináltam. Még Benny Shacklett-tel se, meg a többi
szemétládával se. Inkább megpróbáltam magamba szuggerál-
ni, hogy még a szemétkedésükben is van valami vonzó. Kü-
lönben a dokit nem számítva (nem is számít ide), José az el-
ső szerelmem, akivel nem csinálok szemét munkát. Szó se ró-
la, nem így álmodtam meg a szívdöglesztő férfit. Kis polyák
hazugságai vannak, és az izgatja, mit gondolnak a népek, és
legalább ötvenszer megfürdik naponta. Pedig szerintem legyen
annak a férfinak valami szaga. Ideálnak túl rendes és túl óva-
tos. A levetkőzéshez mindig hátat fordít, és nagy zajt csap az
evéssel, és nézni se bírom, ha fut, mert valami rém vicces
van benne. Ha úgy válogathatnék kedvemre, és csak kiszúr-
nék valakit, és kacsintanék neki, hogy na, gyere ide, az biz-
tos, hogy nem Josét választanám. Nehru, az már inkább az
esetem. Vagy Wendell Wilkie. De Garbóval is kiegyeznék
bármikor. Miért ne? Miért ne lehetne férfit is, nőt is elvenni,
vagy figyelj ide: ha egyszer azzal állítasz ide nekem, hogy
egy versenylóval estél szerelembe, áldásom rátok. Ez komoly,
nem viccelek. Engedélyezni kell a szerelmet. Én legalábbis
azt mondom. Most már különben is megtanultam, mi az. Mert
én igenis szeretem Josét. Akár a dohányzást is abbahagynám
a kedvéért. Kedves hozzám; megnevettet, ha le vagyok lom-
bozva, de mostanában már nem is vagyok, legfeljebb egyszer-
kétszer, de akkor se olyan büdösül, hogy marokszám kelljen
nyelnem a pyramidant, vagy el kelljen rohannom Tiffanyék-
hoz. Egyszerűen fogom a ruháját, és elviszem a tisztítóba,
vagy csinálok egy kis töltött gombát, és mindjárt jól vagyok,
madarat lehetne velem fogatni. Különben a horoszkópjaimat
is kidobtam az ablakon. Egy dolláromba legalább belekerült
minden csillag az égen. Lehet, hogy röhejesen hangzik, és
mégis: csak akkor történnek az emberrel jó dolgok, ha maga
is jó. Jó? Szóval úgy értem, tisztességes. Nem törvényesen
tisztességes . . . kriptát is rabolnék, vagy akár lelopnám a ha-
lott szeméről a rézgarast, ha éppen ez hiányzik az aznapi bol-
dogságomhoz . . . inkább arról a légy-hű-magadhoz-féle tisz-
tességről van szó. Csak ne gyáváskodj, csak ne játszd meg
magad, csak ne hazudj érzelmeket, csak ne legyél kurva! In-
kább a rák egye meg a szívemet, mint a kurvaság. Nehogy azt
hidd, hogy ájtatos manó lettem. Ez csak józan beszéd. A rák-
ba ki lehet nyiffanni, de a kurvaságba ki kell. Elég, kihűl a
gyomrom, apafej! Add inkább ide a gitárt, és a legtökélete-
sebb portugálsággal eléneklek neked egy fadát.
Ezek az utolsó hetek, nyár végétől a második őszünk ele-
jéig, eléggé elmosódnak az emlékezetemben, talán éppen
azért, mert olyan mélységes mélyére jutottunk a megértésnek,
hogy már egymás csöndjéből jobban értettünk, mint a be-
szédből. Szerető csönd mosta el a feszültségeket köztünk, a
villamos beszélgetések bújócskáit, amikből csak felületes és
mutatós színpadi értelemben szövődnek barátságok. Ha ő nem
volt New Yorkban (mindinkább ellenségesen néztem őrá, s a
nevét is ritkán használtam), gyakran teljes estéket együtt töl-
töttünk, s közben száz szót is alig ejtettünk. Egyszer gyalog
kimentünk Chinatownba, kínai vacsorát ettünk, lampionokat
vásároltunk, füstölőrudacskákat loptunk egy dobozzal, aztán
végigslattyogtunk a Brooklyn-hídon. Amint a hídról elnéztük,
hogyan haladnak el a tenger felé a hajók a két part fényár-
ban úszó sorfala közt, Cily megjegyezte: - Évek múlva, sok-
sok év múlva majd az egyik hajó visszahoz engemet is, meg
a kilenc brazil csemetét. Igen, mert ezt látni kell nekik is, a
fényeket meg a folyót . . . Imádom New Yorkot, pedig nem
az enyém, ahogy az ember elmondhatná egy fáról vagy egy
utcáról vagy egy házról, hogy az övé, mert én is az övé va-
gyok. - Én meg leintettem: "Ugyan, fogd be a szád!" Mert
engemet dühítő módon kihagyott az egészből: gerendákkal
parthoz kötött pontonhajó voltam, míg ő, biztos célú luxus-
utas, sűrű gőzfüttyökkel kifelé farol a kikötőből, és konfettit
hint a szemembe.
Így szálldosnak a napok, utolsó napjaink, az emlékezetem-
ben, ködösen, ősziesen, mint a falevelek, olyanféleképp. És
egyszer csak elérkezett az a nap, amilyet életemben nem él-
tem.
Véletlenül éppen szeptember 30-ára esett, a születésnapomra.
Nem mintha ez a véletlen változtatott volna az eseményeken,
legfeljebb annyit, hogy valami pénz formájú családi megem-
lékezést remélve, kíváncsian néztem a postás reggeli látoga-
tása elé. Olyannyira, hogy még elébe is mentem, le a lép-
csőn. Ha nem ácsorgok ott a lépcsőfeljáróban, akkor Cily
nem visz el lovagolni, ha pedig nem visz el lovagolni, akkor
az életemet sem menthette volna meg.
- Gyere - szólt, mikor látta, hogy a postásra várakozom.
- Gyere, meglovagolunk egypár lovat, körbe a parkban. -
Viharkabát, cowboynadrág és teniszcipő volt rajta. Rácsapott
a hasára, hogy megmutassa, milyen lapos. - Azt ne hidd,
hogy el akarom hagyni a trónörököst. Csak ott van a lovam,
az én édes Mabel Minervám. Nem mehetek el úgy, hogy el
ne búcsúzzak Mabel Minervától.
- Hogyhogy búcsúzz?
- Szombathoz egy hétre utazunk. José megvette a jegye-
ket. - Szédelegtem, amint kihúzott az utcára. - Miamiban
szállunk át másik repülőgépre. Aztán át a tengeren. Át az
Andeseken. Taxi!
Át az Andeseken. A taxin, útban a Central Park felé, ma-
gam is úgy éreztem, mintha repülnék, reménytelenül úsznék
hósapkás, veszedelmes vidékek fölött.
- De hát ez nem lehet. Mégis, hogy gondolod? Az nem
úgy van. Hogy igazából fogod magad és megszöksz, itthagysz
mindenkit.
- Nemigen fogok hiányozni senkinek se. Nincsenek ba-
rátaim.
- De nekem. Nekem fogsz. És Joe Bellnek is hiányozni
fogsz. És . . . hajjaj, mindenkinek. Sallynak. Szegény Para-
dicsom úrnak.
- Tényleg szerettem az öreg Sallyt - mondta sóhajtva. -
Tudod, hogy már egy hónapja nem látogatom? Angyal volt,
amikor közöltem vele, hogy elutazom. Sőt - tette hozzá, s
összeráncolta a homlokát -, mintha örült volna, hogy elha-
gyom az országot. Azt mondta, így a legjobb. Mert előbb-
utóbb kitört volna a botrány. Ha egyszer rájönnek, hogy nem
is vagyok az unokahúga. Az a kövér ügyvéd, tudod, az
O'Shaughenessy ötszáz dollárt küldött. Kemény kápében.
Nászajándék, Sallytól.
Valami kellemetlent akartam mondani. - Tőlem is meg-
kapod a nászajándékot. Ha és majd, és meglesz a nász.
Nevetett. - Elvesz, nyugodt lehetsz. Templomban eskü-
szünk. Ott lesz az egész rokonság. Azért kell Rióig várnunk.
- Hát arról tud-e, hogy te férjnél vagy?
- Mi bajod van? El akarod puskázni a napomat? Pedig
nagyon szép nap. Jobb, ha nem bántod.
- De hisz az könnyen megtörténhet . . .
- Nem történhet meg. Mondtam már neked, hogy az nem
volt törvényes. Nem is lehetett. - Megdörgölte az orrát, és
oldalvást rám pillantott. - Hanem csak említsd ezt meg va-
lakinek, drágám. A lábujjadnál fogva kötlek föl, és kibelezlek.
Az istállók - azóta, úgy hiszem, televíziós műtermek épül-
tek a helyükön - a nyugati Hatvanhatodik utcában voltak.
Cily kiszemelt a részemre egy vén, ringó hátú, fekete-fehér
kancát. - Ne izgulj, biztosabb helyen leszel, mint a bölcső-
ben. - El is kelt ez a biztatás, mert a gyerekkori tízcentes
pónilovaglásokon túl nem jutottam lovassági élmények tekin-
tetében: Cily fölsegített a nyeregbe, aztán maga is lovára pat-
tant. Amint a Central Park nyugati felének forgalmát elhagy-
tuk, az ő derese került előre, s így léptünk rá a falevelekkel
megpöttyezett, széllel megkavart lovaglóösvényre.
- Ugye? - kiáltott hátra. - Isteni!
És csakugyan igaza lett. Csakugyan, ahogy elnéztem Cily
tarka hajának színeit a beszűrődő sárgásvörös fényben, any-
nyira szerettem, hogy elfelejtkeztem még magamról is, kétség-
beesett önsajnálatomról is, és békével a szívemben vártam,
amitől ő a boldogságát várta. A lovak csöndes ügetésbe csap-
tak, a szél hullámai locskolták-legyintgették arcunkat, nap-
fényben és árnyékpocsolyákban fürödtünk, s az öröm, az uj-
jongó életkedv úgy kitöltött, akár a léggömböt a nitrogéngáz.
De ez csak egy pillanat volt. Mert a következő már cirkuszi
bohózatot bontott ki a gyászlepléből.
Egyszerre néger fiúk ugrottak ki az ösvény mentén húzódó
cserjésből, olyan hirtelen, mintha a dzsungelből törtek volna
elő, rajtaütésre. Köveket hajítottak, és vékony vesszőkkel, fü-
tyülve, káromkodva csépelni kezdték a lovak hasát.
Az én tarka kancám a hátulsó lábára szökött, nyerített, s
megingott, mint valami kötéltáncos, aztán nekiiramodva el-
húzta a csíkot az ösvény mentén, közben a lábamat kirázta
a kengyelből, s akár a majom a köszörűkövön, úgy ültem.
Patája szikrát vert a macskaköveken. Egyet fordult velem az
ég alja. A fák, egy tavacska játékvitorlásokkal, szobrok, meg-
perdültek, széttöredeztek. Dadák mentették rohanvást cseme-
téiket előlünk, akik jöttünk, mint a szél! Őgyelgők és min-
denféle népek ordítoztak: "A zablát szorítsd!" és "Hóha, hó!"
és "Ugrás!" Jóval később emlékeztem csak vissza ezekre a
hangokra, mert akkor csak Cilyről tudtam, hogy cowboyos,
robogó patazajjal követ, de a nyomomba nem érhet, csak bá-
torításokat kiált utánam. És tovább, tovább, át a parkon, ki
az Ötödik sugárútra, belegázolva a déli forgalomba, sikoltón
fékező taxik és buszok közé. El a Duke palota előtt, a Frick
múzeum előtt, a Pierre szálló előtt, a Plaza szálló előtt! Cily
lassan felzárkózott, sőt a hajszába beszállt egy lovas rendőr
is. Nekivadult kancámat közrefogták, majd fogóba zárva, gő-
zösen megállították. Ekkor történt, hogy végre lehulltam a há-
táról. Lehulltam, de máris fölálltam emberül, és csak álltam
ott, nem is tudtam egész biztosan, hol. A tömeg összecsődült.
A rendőr nagy mérgesen írt a noteszba. Aztán egyszer csak
csoda barátságosra vált, elvigyorodott, és biztosított minket,
hogy ő majd gondoskodik a lovak visszajuttatásáról.
Cily betett egy taxiba. - Drága. Hogy érzed magad?
- Kösz.
- De neked nincs is pulzusod - állapította meg, míg a
csuklómat fogta.
- Eszerint meg vagyok halwa.
- Marha. Ez komoly. Nézz csak rám.
Az volt a baj éppen, hogy nem őt láttam, hanem egy triót,
csupa verejtékes és aggodalomba belesápadt arcot. Csak néz-
tem, zavartan és meghatottan. - Bizonyisten. Semmit nem
érzek. Csak a blamát.
- Ugyan. Biztos ez? Nekem megmondhatod az igazat. Egy
hajszálon lógott az életed.
- De aztán mégis lógva maradt. Köszönöm, hogy meg-
mentettél. Aranyos vagy. Utolérhetetlen. Imádlak.
- Marha állat. - Arcon csókolt, de abban a pillanatban
négyre szaporodott, én pedig elnyúltam eszméletlenül.
A Journal-American esti kiadása, a Daily News és a Daily
Mirror éjjeli kiadása még aznap a címlapján közölte Cily
fényképét. Hirtelen támadt népszerűségének semmi köze
nem volt elvadult lovakhoz. A nagybetűs címek egészen más
ügyről beszéltek: BÁRTÜNDÉR LETARTÓZTATÁSA A
KÁBÍTÓSZERES BOTRÁNY SORÁN (Journal-American).
KÁBÍTÓS SZÍNÉSZNŐ ŐRIZETBEN (Daily News). KÁBÍ-
TÓSZERES BANDA A HORGON, ÉJJELI PILLANGÓ A
HÁLÓBAN (Daily Mirror).
A Daily News közölte mind közt a legmegrázóbb képet:
Cily, amint éppen belép a főkapitányságra, két jól megter-
mett detektív - egy férfi és egy nő - kíséretében. Ebben a
bűnös keretben még az öltözete is a banda cafkáját példázta
(lovaglóöltönyét: a viharkabátot meg a cowboynadrágot vi-
selte a képen); s a borzas fej, a sötét szemüveg és unott száj-
szélén lógó Picayune cigarettája csupán fokozta a hatást. Az
alcím így szólt: Cily Hebrentchet, a húszéves mozicsillagocs-
kát és bárok üdvöskéjét a kerületi ügyész főszereppel vádolja
a nemzetközi kábítószercsempész bandában, mint a csem-
pész "Paradicsom Sally" cinkosát. Patrick Connor és Sheilah
Fezzonetti detektívek (jobb és bal oldalon) bekísérik a 67. ut-
cai fökapitányságra. Folyt. a 3. oldalon. A folytatás még egy
fényképet közölt, akinek személye azonos Oliver O'Shaughe-
nessy "atyával" (puhakalapja elárnyékolja az arcot), és a tör-
ténetüket, három hasábban. A lényege: az éjszakai társadal-
mat ámulatba ejtette a húszéves Cily Hebrentch mozicsilla-
gocska és újságokban sűrűn szereplő bárüdvöske őrizetbe vé-
tele. Az esettel egy időben, du. két órakor a rendőrség lecsa-
pott az ötvenkét éves Oliver O'Shaughenessyre, amint a Ma-
dison sugárúti Fasírt Paradicsomból kilépett. Frank L. Dono-
van kerületi ügyész mindkettőjüket fontos szereppel vádolja
a nemzetközi kábítószercsempész bandában, melynek főnöke
Paradicsom Sally, a hírhedt bandavezér, jelenleg a Sing-Sing-
ben tölti ötéves büntetését politikai vesztegetésért . . .
O'Shaughenessy, az elcsapott pap, akit az alvilágban "atya"
vagy "káplán" néven ismernek, többször volt letartóztatásban
1934 óta, mikor is két évet ült a Rhode Islanden "Manréza"
néven fenntartott ál-ideggyógyintézete miatt. A büntetlen elő-
életű Miss Hebrentchet viszont fényűző lakásában tartóztat-
ták le, egy elegáns East Side-i házban . . . Bár a kerületi
ügyész irodája tájékoztatót nem bocsátott ki az ügyben, jól
informált körök állítása szerint a szép szőke színésznő, akit
nemrégiben még a többszörös milliomos Rutherford Trawler
társaságában láttunk, "szárnysegédként" működött a börtön-
büntetését töltő Paradicsom és helyettese, O'Shaughenessy
között . . . Mint Paradicsom állítólagos rokona, Miss Heb-
rentch hetenként ellátogatott a Sing-Singbe, s a "beszélők"
során Paradicsom virágnyelven üzeneteket küldött O'Shau-
ghenessynek . . . Paradicsom (állítólag a szicíliai Cefaluban
született 1874-ben) a szárnysegéd segítségével első kézből irá-
nyította a világméretekben dolgozó kábítószer-szindikátust,
melynek távoli ügynökségei Mexikóban, Kubában, Tangerben
és Teheránban székelnek . . . Az őrizetbe vetteket szemfüles
riporterek hada várta a 67. utcai rendőrkapitányságon. A tag-
baszakadt, vörös hajú O'Shaughenessy mindenfajta felvilágo-
sítást megtagadott, és ágyékon rúgta az egyik fotóriportert.
A törékeny Hebrentch kisasszony azonban ,a kóbor úrilányok
bőrkabátos-nadrágos egyenruhájában egyáltalán nem bizo-
nyult elfogódottnak. "Tőlem ugyan jótól kérdezik - válaszol-
ta a riportereknek. - Parce-que je ne sais pas, mes chéres.
(Mert én aztán nem tudom, kedveskéim.) Igen, látogattam.
Minden héten bementem hozzá beszélőre. De mi rossz van
abban? Ő is istenfélő ember, meg őn is . . ."
Majd BEVALLJA, HOGY MAGA IS ÉL A KÁBÍTÓ-
SZERREL alcím alatt: Miss Hebrentch elmosolyodott, mikor
a riporter megkérdezte, hogy ő maga is él-e kábítószerrel.
"A marihuánával megpróbálkoztam. Feleannyira sem káros
hatású, mint a brandy. És olcsóbb is. Sajnos, nekem a brandy
jobban ízlik. Nem, Paradicsom úr sohasem hozta szóba előt-
tem a kábítószert. Felháborít, hogy ezek a nyomorultak mit
piszkálják szegényt. Drága, vallásos öregúr."
A cikkbe egyetlen sajnálatos tévedés csúszott: egyáltalán
nem a tulajdon "fényűző lakásában" vették őrizetbe, hanem
az én fürdőszobámban. Keserűsóval megöntözött forró vízben
áztattam ki éppen mintalovaglásom fájdalmait, Cily pedig
mint önfeláldozó kedvesnővér a kád szélén üldögélt, s várta,
hogy megkenegethessen, aztán ágyba dugjon. Akkor kopog-
tak az előszobaajtón. Cily tesséket kiáltott, miután benyitot-
tak. Két civilruhás detektív lépett a fürdőszobába Madame
Sapphia Spanella vezérletével - az egyik nő volt, széles fona-
tú copffal a feje körül.
- Ime, itt a keresett nőszemély! - harsogta Madame Spa-
nella, s hódító léptekkel a fürdőszoba közepére lépvén; ujjal
mutatott Cilyre, majd az én meztelenségemre. - Nézzék csak.
Micsoda egy kurva. - A férfit, úgy látszott, megzavarta Ma-
dame Spanella s a szeme elé tárult helyzet, társának azonban
felderült az arca. Ráejtette hatalmas mancsát Cily vállára, és
meghökkentő, cérnavékony hangon rászólt: - Gyere csak, bo-
garam. Elmegyünk világot látni. - Cily hűvösen felelte visz-
sza: - Vedd le azt a libapásztorkezedet rólam, te ronda vén
botoslujza! - A hölgy láthatóan felháborodott, és egy förtel-
mes nagy pofont lemért Cilynek. Akkorát, hogy a feje félre-
nyaklott, és az üveg olaj, amit a kezében tartott, leesett a kő-
padlóra, és ezer darabra tört. Ahogy a tabló gazdagítására én
is kimásztam a kádból, ráléptem, és fölhasítottam mind a két
nagy lábujjamat. Véres lábnyomokkal mögöttem s teljes mez-
telenségemben egészen az előszobáig követtem a menetet. -
Ne felejtsd el - oktatott ki Cily, amint a detektívek éppen
tuszkolták lefelé a lépcsőn -, és légy szíves, etesd a macskát.
Azt hittem persze, hogy mindennek Madame Spanella az oka:
annyiszor bepanaszolta már a rendőrségen Cilyt. Eszem ágá-
ban sem volt, hogy ebből milyen sötét ügy keveredik majd,
míg Joe Bell meg nem jelent, az esti lapokat lobogtatva. Izgal-
mában egy értelmes szót kinyögni nem bírt, csak járt a szobá-
ban körbe-körbe, és az öklét verte össze, amíg én a beszá-
molókat bújtam.
Aztán föltette a kérdést: - Mit gondol, igaz ez? Igazán ben-
ne volt ebben a ronda ügyben?
- Hát . . . igen.
Bekapott egy szódabikarbónát, s miközben rágta, olyan sze-
meket meresztett, mintha az én csontjaimat ropogtatná. - Ez
disznóság. És még maga azt hiszi, hogy jó szolgálatot tett neki
a barátságával? Maga a gazember!
- Álljunk meg egy szóra. Én azt nem mondtam, hogy tud-
va ártotta magát az ügybe. Azt nem. És mégis benne van nya-
kig. Mert hordta az üzeneteket, meg minden . . .
- Úgy látom, maga elég higgadtan néz az események elé
- jegyezte meg Joe Bell. - Tíz évet rányomhatnak! Ha nem
többet. - Kitépte a kezemből az újságot. - Maga ismeri a
barátait. Ezeket a gazdag népeket. Jöjjön le a kocsmába, csi-
nálunk egy nagy körtelefont. A kislányunknak körmönfon-
tabb fiskálisokra lesz szüksége, mint amilyenre az én zsebem-
ből telne.
Fájt is, reszketett is minden tagom, Joe Bell segítségét kel-
lett igénybe vennem az öltözködésnél. Lenn a kocsmában ke-
zembe nyomott egy tripla martinit s egy stampedlire való te-
lefonérmét, azzal betámasztott a telefonfülkébe. Nem tudtam,
kire gondoljak, kit kellene fölhívni. José Washingtonban van,
hogy érhetném el ott? Rozsda Trawlert? Azt nem, azt a nyo-
morultat! Igen ám, de ki mást ismerek a barátai közül? Talán
igaza is volt, amikor azt mondta, hogy nincs barátja, legalább-
is igazi nincs.
Grestview 5-6958-at kértem interurbán, miután a felvilágo-
sító szolgálattól O. J- Berman száma felől érdeklődtem. Aki a
hallgatót felvette, úgy tájékoztatott, hogy Mr. Bermant ép-
pen dögönyözik, sajnálja, de nem adhatja, próbáljam később.
Joe Bell felháborodottan kioktatott, hogy azt kellett volna
mondanom, életfontosságú ügyről van szó, s most pedig föl-
tétlenül próbáljam meg Rozsdát. Trawler inasa közölte, hogy
Mr. és Mrs. Trawler vacsorázni ment, s megkérdezte, milyen
üzenetet adhat át. Joe Bell e szónál beleordított a kagylóba:
- Ez fontos ügy, hallja! Élet-halál kérdése! - Mire észhez tér-
tem, már beszéltem javában, vagyis pontosabban javában
hallgattam a néhai Mag Wildwood beszédét: - Meg van maga
veszve? - rikoltotta. - Esküszöm, hogy bepereljük, akárki
kapcsolatba meri hozni akár a férjem nevét, akár az enyémet
ezzel a pi-pimasz, ezzel az el-el-elve-temült leánnyal. Én min-
dig is tudtam, hogy ká-kábítószeren él, és az erkölcsi érzéke
annyi, mint egy na-napszúrásos nőstény kutyának. Neki a
börtönben a helye. És ebben ezer százalékig egyetértünk a fér-
jemmel. Esküszöm, hogy bepereljük, akárki . . . - Amint le-
tettem a kagylót, eszembe ötlött a jó texasi lódoktor. Nem,
mégsem, gondoltam aztán. Cily egyáltalán nem örülne, ha föl-
hívnám. Talán meg is fojtana.
Megint a Grestview 5-6958-at próbáltam, a központ azon-
ban mással beszélt, és még mindig mással beszélt, és mire
O. J. Bermant kapcsolták, annyi martinit ittam meg, hogy
neki kellett megmondania, miért hívom: - A kislányról van
szó, igaz? Tudok róla. Már beszéltem is Iggy Fitelsteinnel.
Iggy a legjobb szócső New Yorkban. Megmondtam neki, hogy
Iggy, vedd kezedbe ezt az ügyet, a számlát meg nyújtsd be
nálam, csak a nevem ne legyen belekeverve, értettél? Utóvég-
re tartozom valamivel a kislánynak. Nem úgy értem, persze.
Ez egy hülye. Ez egy linkász. Viszont igazi linkász, erről van
szó. Mindenesetre csak tízezer dollár óvadékot állapítottak
meg neki. Ne izguljon, Iggy még ma este kiviszi . . . egy csöp-
pet se volnék meglepve, ha már otthon is volna.
Csakhogy nem volt. Sőt még másnap reggelre sem került
haza, mikor lementem, hogy a macskáját megetessem. Kul-
csom nem lévén a lakáshoz, lépcsőnek a vészlejárót használ-
tam, ajtóul pedig az ablakot. A macskát a hálószobában ta-
láltam, s nem is egyedül: egy férfi guggolt ott valami bőrönd
előtt. Betörőnek néztük egymást, és ugyancsak gyanakvó pil-
lantásokat váltottunk, amint beléptem az ablakon. Brillantin-
nal lenyalt hajú szépfiú volt. Joséra hasonlított, és amint lát-
tam, a bőröndbe is José holmijai kerültek: cipők, öltönyök,
amelyekkel Cily olyan sokat szaladgált tisztítótól szabóig-ci-
pészig. Némi biztonsággal kérdezhettem most már: - Mr.
Ybarra-Jaegar megbízásából?
- Unokaöcs - felelte unott vigyorral és épp-hogy-csak-ért-
hető nyelven.
- Hol van José?
Megismételte a kérdést, mintha más nyelvre fordítaná le
magának. - Ja, hogy hol? Vár - jelentette ki, s mint aki vég-
zett velem, folytatta tovább a komornyikmunkát.
Szóval a diplomata kámfort játszik. Annyi baj legyen. Még
csak meg sem lepődtem. De hogy éppen most álljon elő ezzel
a mutatvánnyal! - Egy kis kutyakorbács nem ártana neki.
Az unokaöcs heherészett. Megértett, az biztos. Becsukta a
bőröndöt, és egy levelet húzott elő. - Unokabátyám küldi a
levelét izékének. Szíveskedne?
- Miss C. Hebrentchnek átadni kérem - olvastam a borí-
tékon a kapkodó kézírást.
Leültem Cily ágyára, magamhoz szorítottam Cily macská-
ját, és Cily sem sajnálhatta volna jobban magát, nem, egy
csöppet sem, mint ahogy én, akkor.
- Szíveskednék.
Szíveskedtem is, ha nem is szívem szerint. Összetépni nem
mertem a levelet; annyi akaraterőm pedig nem volt, hogy ne
húzzam elő a zsebemből. Cily bátortalanul érdeklődni kezdett,
hogy véletlenségből nem hallottam-e valamit José felől. Ez
két nappal később történt. Ott ültem délelőtt az ágyánál, jód-
és ágytálszagokkal terhes kórházi szobában. Őrizetbe vételé-
nek estéje óta itt volt. - Látod, szívem - ezzel fogadott, ami-
kor lábujjhegyen beléptem, kezemben egy csomag Picayune
cigarettával meg egy nagy, malomkeréknyi őszi ibolyacsokor-
ral -, oda a trónörökös. - Nem látszott egészen tizenkét éves-
nek. Vaníliafagylalt-szín haja hátrasimítva, szeme - ez egyszer
sötét szemüveg nélkül - tiszta, akár az esővíz: az ember el
sem hitte volna, mit szenvedett.
Pedig ez történt. - A szentségit, majdnem kinyiffantam.
Nem vicc, már úgy volt, hogy elkap a dagadt öreglány. Bitang
nagy zűrt kavart. De még neked nem is mesélhettem a dagadt
öreglányról. Nem hát, mert én is csak azóta tudok róla, mióta
a bátyám meghalt. Mindjárt azon kezdtem el gondolkodni,
hogy most akkor hova lehetett Fred, meg mi az, hogy meg-
halt . . . hát egyszer csak meglátom a dagadt randa vén kur-
váját, ott ül egy hintaszékben, a karján Fred, és azt ringatja,
és röhög hozzá, mint egy rezesbanda. De milyen szemtelenül!
Csak ám ez vár ránk, barátom, mindnyájunkra: ez a kiselej-
tezett vén ribanc a tárt ölével. Most már érted, mitől őrültem
meg, és miért törtem össze mindent?
O. J. Berman fizetett ügyvédjén kívül én voltam az egyet-
len, akit Cilyhez beengedtek látogatóba. Rajta kívül még há-
rom beteg feküdt a szobában, három nő, mint a hármas ik-
rek. Fürkész pillantásuk egyáltalán nem volt kellemetlen, min-
denesetre tetőtől talpig megmérettem, majd észrevételeiket
suttogóra fogott olasz nyelven közölték egymással. - Ezek azt
hiszik, hogy te vagy a végzetem - magyarázta C ily. - Aki
tönkretett. - Ajánlatomra, hogy talán világosítaná fel őket,
ezt felelte: - Nem tehetem. Nem tudnak angolul. De külön-
ben is, miért rontanám el az örömüket? - És csak ezután ér-
deklődött José felől.
Abban a pillanatban, amint a levelet meglátta, rám kacsin-
tott, és vagányos kis mosolyra rántotta a száját, hogy mindjárt
évekkel öregedett. - Szívem - szólt oktató hangon -, légy
szíves, húzd ki azt a fiókot, és add ide a retikülömet. Felnőtt
nő ilyesmit nem olvashat kirúzsozatlanul.
Púderkompaktjának tükréből nézve kikente-fente a tizen-
két éves gyereket arcának minden szögletéből. Egyik rudacs-
kával a szája vonalát húzta meg, a másikkal kipirosította a két
orcáját. A szeme szögletét feketével ceruzázta, a szemhéját ké-
kítette, a nyakán egy csöpp 4711-est dörzsölt szét, a fülébe
gyöngyöket csíptetett, majd föltette a sötét szemüvegét. Teljes
harci díszben, még egy elégedetlen pillantással manikűrjének
sanyarú állapotára, föltépte a levelet, s amint a szeme végig-
szánkázott a sorokon, kőkemény kis mosolya mind kemé-
nyebbre s keményebbre kövesedett. Aztán kért egy Pica-
yune-t. - Büdös bagó. De isteni - szólt egy szippantás után,
azzal odalökte nekem a levelet. - Lehet, hogy ezt még föl tu-
dod használni, egyszer megírsz egy szemét szerelmi regényt.
Mit dugdosod? Olvasd fel. Én is hallani szeretném.
- "Drága kislány!" - így kezdődött.
Cily máris közbeszólt. Tudni akarta, mi a véleményem erről
a kézírásról. Igazán nem tudtam, mit véljek: tömör, kitűnően
olvasható, feltűnőségektől mentes írás. - Szó szerint úgy,
ahogy mondod. Ez ő. Szigorú, mint a székszorulás - jelentet-
te ki. - Folytasd.
- "Drága kislány! Mindig szerettelek azért, mert nem vagy
olyan, mint mások. De gondold el, milyen kétségbeesésemre
szolgált megtudnom, ezen a durva és közönséges stíluson ke-
resztül, hogy te mennyire más vagy attól az ideáltól, amit egy
férfi az én hitemmel és az én karrieremmel magáénak vall.
A jelen körülményeidnek szégyenletességében egyetérzek, és
nincsen a szívemben semmi elítélés irántad. Ugyanígy remé-
lem, hogy irántam sincs a te szívedben semmi. Nekem meg
kell védeni a családomat és a nevemet, és ha erről van szó,
akkor úgy kell viselkedni, mint egy gyávának. Felejtsél el,
szép kislány. Én már itt se vagyok. Hazamentem. Adja az Is-
ten, hogy veled legyen és a gyerekeddel. Legyen az Isten jobb
hozzád, mint José."
- Nos?
- A maga módján egész becsületes. Sőt megható.
- Ez megható? Ez a nyálas slágerszöveg?
- Viszont ne felejtsd el, hogy maga is bevallja a gyávasá-
gát, ha pedig egyszer így nézed . . .
Cily nem nézte így, pedig a hajlandóság átütött arca koz-
metikai álcáján. - Helyes, mondd, hogy egy szent szemét.
Egy összkomfortos, fölszentelt szemétláda, hogy még a Rozs-
da is elbújhat a tövében. Vagy egy Benny Shacklett. De értsd
meg, az egyforma úristenit - kiáltotta, s a szájába kapta az
öklét, mint egy szopós gyerek, kínjában -, én ezt szerettem,
ezt a szemetet!
Az olasz hármas ikrek szerelmi krízist sejtettek, és rajtam
köszörülték a nyelvüket, mint aki Cily minden nyögésében
bűnös. Hízelgett nekem, hogy azt hiszik, Cily miattam nyög-
het. Mikor újra kínáltam cigarettával, megnyugodott. Az első
szippantást mellre szívta, aztán így szólt: - Kösz, Balfácán.
És külön kösz, hogy olyan rossz zsoké vagy. Mert ha akkor
nem játszom meg a lákórházi kedvesnővért, akkor még min-
dig megvolna az a reményem, hogy a leánymamák szülőott-
honában kötök ki. Testi kimerültség, ez okozta a zűrt. Min-
denesetre begazolt az egész botoskégli, amikor azt mondtam,
hogy azért volt, mert a Miss Botoslujza pofon szíveskedett
vágni. Az ám. Többrendbeli törvényességi panaszt is emelhe-
tek ellenük, többek közt a jogtalan őrizetbe vételért.
Súlyosabb sérelmei mindeddig szóba sem kerültek, s most
ez a félvállról odavetett megjegyzés oly elképesztően patetikus
volt, hogy fényt vetett nyomban arra is, mennyire nem ismeri
fel Cily a rá váró sivár jövőt. - Ide figyelj, Cily - mondtam,
s az járt az eszemben: most légy érett és erős, atyja helyett
nagybátyja. - Ide figyelj, énrám. Ez nem tréfadolog. Itt el
kell tervezni, mi legyen a teendő.
- Ne légy olyan megfontolt. Ahhoz te még túl fiatal vagy.
És túl kisfiú. Különben is, mi közöd neked az egészhez.
- Semmi. Legfeljebb annyi, hogy barátod vagyok, és ag-
gódom miattad. Tudni szeretném, hogy mi a szándékod.
Megdörgölte az orrát, aztán merőn a mennyezetre bámult.
- Ma szerda van, igaz? Tehát mondjuk szombatig alszom,
az addig egy jó kiadós schlafen. Szombaton délelőtt kilógok
a bankba: Onnan fölugrok a lakásba, ott összecsomagolok
egy-két hálóinget meg a nyenyerémet. Ezután pedig jelentke-
zem a New York-i légi kikötőben. Azt hiszem, megmondtam
elég világosan, hogy egy remek fenntartott helyem van egy re-
mek repülőgépen. És mivel ilyen nagyszerű barátságban va-
gyunk, megengedem, hogy a zsebkendődet utánam lengesd.
Légy szíves, szüntesd be ezt a fejrázogatást.
- Cily, Cily. Tudod, hogy ilyesmit nem lehet megtenni.
- Et pourquoi pas? Egy pillanatig ne hidd, hogy José után
loholok. Akár partecédulán értesítheted, hogy számára meg-
haltam. Csak arról van szó, hogy miért kelljen nekem egy re-
mek jegyet kidobni az ablakon? Fenntartott, előre kifizetett
jegyet? Különben sem voltam még soha Brazíliában.
- Mondd csak, miféle tablettákkal tömtek itt téged? Arról
nem tudsz, hogy vád alatt vagy? Ha óvadék ellenében szabad-
lábra helyeznek, aztán elkapnak, mikor éppen lógni készülsz,
még a zárkád kulcsát is eldobják utána. És még ha sikerül
is olajra lépni, haza többet nem jöhetsz.
- Borzasztóan ki van velem szúrva. Különben is otthon
ott van, ahol otthon érzed magad. Egyelőre én még helyez-
kedek.
- Ez szamárság, Cily. Ártatlan vagy. Ezt most már ki kell
bírnod.
- Hajrá, egyedül! - biztatott, és a cigaretta füstjét bele-
fújta az arcomba. Szavaim mégis elevenébe találtak, és
szörnylátományokat táncoltattak meg a szeme előtt: vasketre-
ceket, acélfalas folyosókat, lassan bezáruló ajtókat. Én is
ilyesmiket láttam. - Le van hányva - mondta végül, és el-
nyomta a cigarettáját. - Némi esélyem azért van, hogy nem
kapnak el. Föltéve, hogy te befogod a bouche ferme~ t. Fi-
gyelj rám, és ne utáljál, szívem. - Kezét a kezemre tette, s szo-
rításában a hirtelen támadt őszinteséget éreztem. - Más vá-
lasztásom nemigen van. Megbeszéltem az egész dolgot az ügy-
véddel. Persze neki egy szót se szólhattam Rióról, mert azt hi-
szem, még inkább ő adná le a drótot a botosoknak, mint hogy
a tiszteletdíjat elveszítse, nem is szólva arról a pár rongyról,
amit Ojjé bedobott az óvadékba. Arany szíve van ennek az
Ojjénak, de azzal együtt egyszer én is segítettem neki, és ak-
kor tíz rongyot nyert egyetlen pókerjátszmán. Most legalább
kvittek vagyunk. Nem is ez az egészben a pláne. Itt arról van
szó, hogy a botosok potyázni szeretnének nálam, ez az egyik,
a másik meg, hogy koronatanúnak akarnak Sally ellen. Sen-
kinek esze ágában sincs, hogy ellenem eljárást indítson: mit
tudnának rám húzni? Viszont lehet, hogy rohadt vagyok a ve-
lőmig és mégsem fogok a barátomra vallani. Nekem nyolc, ha
akár a Szűzmáriát kábították el. Nálam csak az számít, hogy
énvelem ki hogy bánik, és az öreg Sally még akkor is rendes
srác, ha nem volt száz százalékig becsületes velem, és a hü-
lyeségemet egy kicsit ki is használta. Akkor még inkább kap-
jon el a dagadt öreglány, mint hogy a hekusok kezére játsszak
Sally ellen. - A púderkompakt tükrét arca előtt egyensúlyoz-
va, még határozottabbra húzta a szája vonalát egy görbe rúzs-
ceruzával, majd így folytatta: - Egész őszintén, még többről
is van szó itten. Nem minden reflektorfény használ a kislá-
nyok szépségének. Még ha az esküdtszék meg is ajánlja ne-
kem a becsületrendet, ezen a vidéken akkor sincs semmi jö-
vőm. Máris úgy vehetem, mint aki ki van golyózva a La Rue-
től kezdve a Perona bárig és Grillig minden valamirevaló
helyről, és ha bemegyek, legalább olyan szívesen látott vendég
vagyok, mint mondjuk King Kong, az Őserdő Réme. Ha tör-
ténetesen az én tehetségemmel keresnéd meg a betevő falatot,
mindjárt megértenéd, miféle csődbe jutottam tulajdonképp.
Az ám. Én nem csak olyan szimpla levegőváltozást tervezek,
hogy eztán majd a város túlsó végén rázok datolyaérlelő szá-
mokra mindenféle sutyerákkal. Amíg a jóságos Madame
Trawler Tiffanyékhoz hordja sétálni a seggét, addig én nem
adhatom le magamat a sutyerákvilágig. Akkor már inkább
dagadt öreglány.
Egy ápolónő csöndesen belépett a szobába, és közölte, hogy
a látogatási idő letelt. Cily tiltakozását azzal vágta el, hogy
a szájába nyomta a hőmérőt. Mikor a búcsúzásra került sor;
Cily mégis kihúzta a dugót, és így szólt: - Egy szívességre
megkérlek, drágám. Hívd föl a Timest vagy valamelyik lapot,
és kérj tőlük egy jegyzéket Brazília ötven leggazdagabb em-
beréről. Nem viccelek. Az ötven leggazdagabb, fajra és színre
való tekintet nélkül. És még egy szívesség. Légy szíves, tedd
tűvé a lakásomat, és kerítsd elő azt az érmét, amit nekem ad-
tál. A Szent Kristófot; Kell majd az útra.
Péntek este vörös volt az ég alja, és villámlott, az utazás nap-
ján, szombaton pedig felhőszakadásban fürdött a város. A si-
rályok éppen úszhattak is volna a levegőben, de hogy repülő-
gép bele tudja-e fúrni magát, az egész valószínűtlennek lát-
szott.
Cily azonban nem sokat törődött azzal a boldog meggyőző-
désemmel, hogy a szökésből úgysem lesz semmi, hanem foly-
tatta úti készületeit, s a terhét - meg kell mondjam az igazat
- énrám ruházta. Azt határozta ugyanis, hogy a bérkaszár-
nya környékére jönnie nem volna bölcs dolog. Nem is, azt
meg kell hagyni: állandóan figyelték, talán a rendőrség, talán
a riporterek, talán valamelyik érdekelt fél, ezt pontosan tudni
nem lehetett, de egy ember, vagy néha több is, mindig ott
ólálkodott a ház előtt. Így aztán Cily a kórházból egyenesen
a bankba ment, s utána mindjárt Joe Bell kocsmájába. - Ez
még azt képzeli, hogy nem követik minden lépését - közölte
velem Joe Bell, amikor megérkezett az üzenettel, hogy Cily
minél hamarabb, lehetőleg egy félórán belül találkozni akar
velem a kocsmában, s vigyem magammal a következőket: -
Az ékszereit. A gitárját. Fogkeféket-fogport. És azt az üveg
százéves brandyt, amit, azt mondja Cily, ott fog majd meg-
találni a szennyeskosár alján. Ja, igen, és a macskát. A macs-
ka kell neki. Ott eszi a fene - fakadt ki Joe Bell -, azt se tu-
dom, hogy egyáltalán szabad-e segítenünk neki. Gondnokság
alá kellene helyezni. Én még a legszívesebben a rendőrséget
értesíteném. De még az is lehet, hogy ha visszamegyek, keve-
rek neki egypár olyan italt, hogy a lóról is lemarja a szőrt,
hátha el találja felejteni attól az egészet.
Botladozva-csúszkálva tettem meg az utat egynéhányszor
a vészlejárón Cily lakása s az enyém közt, szélverte-szelesen
és bőrig ázva (sőt csontig, mert a macska ilyen kutyának való
időben nem örült a kiürítésnek, s a bőrt lekarmolta rólam),
míg az úti felszerelést gyors és alapos munkával összeszed-
tem. Még a Szent Kristóf-érmet is megleltem. Ott állt minden
egy halomban a szobám padlóján: melltartókból, táncpapu-
csokból és más szépségekből épült pazar piramis, és most
mindent belegyömöszöltem Cily egyetlen bőröndjébe. Nagy
tömeg holmi kívül rekedt így is, ezt mindenféle papírzacskók-
ba kellett elcsomagolnom. El nem tudtam gondolni, hogyan
szállítsam a macskát, míg végül az az eszmém nem támadt,
hogy egy párnahuzatba gombolom bele.
Nem érdekes, miért, elég az hozzá, hogy egyszer New Or-
leansból gyalog mentem Nancys Landingig, majdnem ötszáz
mérföldet. Szép tavaszi turisztika volt ez az út ahhoz képest,
amit most tettem meg Joe Bell kocsmájáig. A gitár megtelt
esővízzel, a papírzacskók eláztak, szétmállottak a kezemben,
kölnisüvegek ott törtek össze a kövezeten, guruló gyöngyöket
hajkurásztam a járdaszélen, szélfúvás, macskakaparás és
macskamiákolás közben. Ráadásul a rémület is a nyakamba
telepedett, s gyávábbnak éreztem magam Josénál.
Mintha az úszó utcákat kísértetek öntötték volna el, és
mind énrám lesnének, hogy tőrbe csaljanak és börtönbe vesse-
nek, amiért segítem a szökésben levő személyt.
- Késtél, Balfácán - szólt a szökésben levő személy. - El-
hoztad a brandyt?
A macska, mihelyt kiszabadult, fölugrott Cily vállára, és ott
szépen megtelepedett. A farka úgy járt, mint valami lendűle-
tes karmesteri pálca, rapszódia vezénylete közben. A melódia,
úgy látszik, belemászott Cily fülébe is - valami vidám nagy
búcsúztató. Kihúzta a brandys üvegből a dugót, és
így szólt: - Ez az üveg lett volna a kelengyém alapköve. Ugy
terveztem, hogy majd minden évfordulón meghúzzuk. Hála a
Máriának, kelengyevásárlásra nem került sor. Bell úr, kérem,
három poharat!
- Kettő elég lesz - mondta Joe Bell. - Én a maga hülye-
ségére nem iszok.
És minél többet hízelgett neki Cily ("Ugyan, Bell úr. Nem
mindennap lép ki egy hölgy az életéből. Hát miért nem emeli
rá a búcsúpoharat?"), Joe Bell annál morcosabbra vált: -
Nekem semmi részem ne legyen benne. Ha elmegy a pokolba,
menjen a saját lábán. Tőlem egyéb segítséget ne várjon. -
Ami csak üres fenyegetés maradt. Mert néhány másodpercre
rá elegáns csukott kocsi kanyarodott a kocsma elé. Cily látta
meg elsőnek, a szemöldökét ráncolva mindjárt letette a bran-
dyt, mint aki lélekben felkészült a kerületi ügyész fogadására.
Én is fölkészültem. És mikor láttam, hogy Joe Bell elvörösö-
dik, átvillant az agyamon: "Te jóisten, ez mégiscsak értesítette
a rendőrséget." Joe Bell azonban égő füllel bejelentette: -
Semmi. Csak egy bérkocsi. Én béreltem. Kiviszi magát a rep-
térre.
Azzal hátat fordított, és elkezdte rendezni a virágot az
egyik vázájában. - Édes jó Bell úr - mondta Cily. - Néz-
zen rám, kérem.
Nem volt hajlandó. De aztán kitépte az egyik vázából a vi-
rágot, s oda akarta vágni Cilyhez. Nem sikerült. A virág szét-
szóródott a földön. - Viszlát - mondta, s mint aki hányni ro-
han, nagy sietve eltűnt a férfivécében. Még hallottuk, amint
az ajtót magára zárja.
A sofőr nagyvilági férfiú volt, és az összedobált betyárbú-
tort szó nélkül átvette, s a szeme sem rebbent, amint Cily a
kocsiban, rohanvást át a városon, bele a csendesedő esőbe, le-
rángatta magáról a lovaglóöltözéket, amire mindeddig nem
nyílt alkalma, és egy testhezálló fekete ruhát húzott magára.
Nem beszélgettünk. A beszélgetésből úgyis csak vita lett vol-
na. Cily esze különben is másutt járt. Dúdolgatott, meghúzta
a brandys üveget, folyton kifelé kémlelt az ablakon, mint aki
valamilyen címet keres, vagy inkább - így döntöttem - mint
aki még utoljára jól emlékezetébe akarja vésni a tájékot.
Hamarosan kiderült, hogy nem jól okoskodtam. - Itt áll-
jon meg - szólt előre a vezetőnek. Meg is álltunk, a Spanish
Harlem negyedben, egy járdaszélnél: vad, tarkabarka kör-
nyék, körös-körül csupa moziszínész és a madonna a plaká-
tokon. Gyümölcshéjat és foszló újságpapirost sodort a szél,
mert a szél mindig kavargott, csak az eső csendesedett meg,
s itt-ott az ég kékje is előbukkant.
Cily ölébe vette a macskát, és kilépett a kocsiból. A füle
tövét vakarta, ringatta, s végül megkérdezte tőle: - Mit gon-
dolsz? Az ilyen környék csak megfelel a magadfajta vagány-
nak. Szemetesvödrök. Patkány bőven. Meg macskahaver is.
Lesz kivel csavarogni. Na, sicc - szólt, s leejtette a karjáról.
A macska azonban nem mozdult egy tapodtat sem, hanem
felemelte gengszterpofáját, és sunyi sárga szemével kutatóan
nézett Cilyre. - Olaj! - parancsolt rá Cily, és dobbantott. A
macska odatörleszkedett a lábához. - Tűnj a francba! - kiál-
totta, aztán beugrott a kocsiba, és bevágta az ajtót. - Gye-
rünk - szólt a vezetőnek. - Gyerünk. Gyerünk.
Elhűltem. - Látod, mégiscsak rossz kurva vagy.
Egy sarkot mentünk, mielőtt válaszolt volna: - Megmond-
tam. Egy nap összetalálkoztunk a folyóparton. Ez volt az
egész. Megmaradtunk függetlennek, ő is, én is. Nem tartottuk
egymást ígéretekkel. Nem . . . - e szónál elcsuklott, s beteges
sápadtság ömlött el az arcán. A kocsit megállította a villany-
rendőr. Cily ekkor kinyittatta az ajtót, s futva megindult visz-
szafelé az utcán. Én utána.
A macskát azonban már nem találtuk ott a sarkon. Sehol
semmi az utcán, csak egy vizelő részeg, s odébb két néger
apáca terelt egy csapat édes-dalos gyereket. Aztán már a gye-
rekek is előbújtak a kapualjakból, és mindenféle hölgyek kö-
nyököltek ki az ablakon - nézték Cilyt, hogy rohangász föl-
alá s nyavalyog: - Hallod? Macska. Hol vagy? Gyere, macs-
ka. - Addig nem hagyta abba, míg egy ragyás fiú oda nem
sompolygott hozzá, írhájánál megmarkolt vén kandúrt lobog-
tatva. - Kell egy helyes macsek, kisasszony? Egy dollárért
ugrik.
A bérkocsi a nyomunkba tért. Cily most már rám bízta ma-
gát, én pedig szépen odakormányoztam az ajtajához. Ott az-
tán megállt. Elnézett mellettem, el a portékáját ajánlgató fiú
fölött ("Fél dollár. Huszonöt cent, nem bánom. Huszonöt
cent, az csak nem sok?"), és egész testében összeborzongott.
Meg kellett kapaszkodnia a karomba. - Ó, istenem! Csak-
csak összetartoztunk. Mégis az enyém volt.
Akkor a szavamat adtam, hogy visszajövök ide, és megke-
resem a macskáját. - És majd én gondját viselem. Ígérem.
Elmosolyodott, azzal az új, örömtelen, csipetnyi mosolyá-
val. - Hát velem mi lesz? - kérdezte suttogva, és megint meg-
borzongott. - Nagyon be vagyok gyulladva, Balfácán. Be,
be, végre. Mert ez így nem mehet örökké. Hogy az ember ne
tudja, mi az övé, csak amikor már eldobta. Ha le van lom-
bozva az ember, az nem számít. A dagadt öreglány, az se szá-
mít. De ez igen. A szám is úgy kiszáradt, hogy nem bírnék
köpni, ha a fejemet vennék se. - Úgy rogyott be a kocsiba.
- Bocsánat, vezető úr. Mehetünk.
HOVÁ LETT PARADICSOM PARADICSOMA? Másutt:
VÉGZETT AZ ALVILÁG A KÁBÍTÓS SZÍNÉSZNŐVEL?
De aztán idővel választ is adott a sajtó: BÖRTÖNÉBŐL
RIÓBA REPÜLT A BÁRTÜNDÉR. Az amerikai hatósá-
gok, úgy látszott, nem kérték a kiadását, és lassan az egész
ügy elmerült a pletykarovatok süllyesztőjében. Egyszer még
föléledt, egy újsághír kommentárjaként: karácsony napján,
amikor Paradicsom Sallyt a Sing-Singben elvitte egy szívro-
ham. Múltak a hónapok, egy egész télre való eltelt, és Cily-
ről nem érkezett semmi hír. A bérkaszárnya gazdája áruba
bocsátotta hátrahagyott holmiját, a fehér szaténágyat, a fal-
védőt, a drága ebédlőszékeket, és a lakásba új bérlő költözött:
egy Quintance Smith nevű fiatalember, aki legalább annyi
zajos urat látott vendégül, mint Cily annak idején - Madame
Spanella mégsem tiltakozott, sőt a keblére ölelte, és nyers húst
rakott a szemére, valahányszor fekete monoklit hozott haza.
De aztán tavasszal jött egy levelezőlap, ceruzával írta, rúzs-
csókkal lepecsételve: Brazília rohadt volt, de Buenos Aires
isteni. Nem a Tiffany-féle luxuskivitel, de majdnem. A nagy
fehér Senorral barátkozok. Szerelem? Talán. Egyelőre lakás
után nézek (a nagy Senornak felesége van meg hét sráca), és
majd tudatom a címet, ha már én is tudom. Mille tendresse.
A cím azonban, ha lett is valami belőle, nem érkezett meg,
ami elszomorított, mert annyi mindent meg akartam volna
írni: hogy eladtam két elbeszélést; hogy Trawlerék külön-kü-
lön benyújtották a válókeresetet; hogy költöztem el a bérka-
szárnyából, mert itt szellemek járnak. De főleg a macskáról
akartam írni. Álltam a szavamnak, és fölkutattam. Kétheti
csavargásomba került munka után a Spanish Harlem negyed-
ben, és megéltem sok vaklármát is: itt-ott felbukkant egy tig-
riscsíkos macskabunda, amelyről a tüzetesebb vizsgálat kide-
rítette, hogy mégsem ő. Egy szép nap aztán, egy napfényes és
hideg téli vasárnap délután mégiscsak ő lett. Meleget sugárzó
szoba ablakában ült, virágcserepek közt, patyolattiszta csipke-
függöny előtt. Eltűnődtem, mi lehet a neve, mert biztosan ka-
pott nevet, ha már hazaérkezett végre. És ha akár afrikai
kunyhóba, de remélem, Cily is hazatalált.
VÉGE