Tisza Kata

pesti kínálat

I.A.T. KIADÓ
2005
© Tisza Kata, Inter-Active Team Kiadó, 2005
Budapest
Hetedik kiadás

Copyright photo
Török Gáspár

Minden jog fenntartva!

ISBN 963 218 119 0

A kötet illusztrációit
a Marosvásárhelyen élő Török Gáspár
EFIAP-díjas fotóművész készítette

„HABENT SUA FATA LIBELLI”

Megjelent
Brenyó József és az Inter-Active Team Kiadó
gondozásában

A borítót tervezte
Felvinczy Zita

Tipográfia
Gáspár Miklós

Nyomta a Gelbert Kft.

Ügyvezető: Gellér Róbert

[2]
Szüleimnek

[3]
 Tartalomjegyzék

Ajánló ..........................................................................................6
Pszichoerotika ............................................................................9
A gólyakalifa nője.................................................................. 11
Fürge ujjak ............................................................................. 15
Álmodtam egy rózsaszirmot ................................................ 16
Sing Sing-li ............................................................................. 18
Égő .......................................................................................... 20
Sakk ........................................................................................ 24
Málőr ...................................................................................... 26
Mit szólnál, Józsi? .................................................................. 28
Aggály .................................................................................... 31
Feneketlen Tó......................................................................... 32
L’art pour l’art ....................................................................... 36
Freud múzsája ....................................................................... 38
Extrém .................................................................................... 40
Parádé ........................................................................................ 42
Nőtlenek és felhőtlenek .......................................................... 44
Pesti kínálat ............................................................................ 46
Valami bűzlik ........................................................................ 50
Mi, Stroblok ........................................................................... 52
Ki kicsoda? ............................................................................. 54
Frekvencia .............................................................................. 55
Kontúr .................................................................................... 56
Nősek és lankadatlanok .......................................................... 57
Szakmai kérdés ...................................................................... 59
Cigiszünet .............................................................................. 64
Elmélet.................................................................................... 65
Gyakorlat ............................................................................... 66
Alku ........................................................................................ 68
Elváltak és tettrekészek ........................................................... 69
Jó parti .................................................................................... 70
Munkamámor ........................................................................ 73
Időeltolódás ........................................................................... 75

[4]
Diavetítés három kockában .................................................... 77
Egy: A zűrben ........................................................................ 78
Kettő: Merre van a heppilend? ............................................. 79
Három: Báj, báj heppinesz .................................................... 81
Purgatórium........................................................................... 82
Szentivánéj ............................................................................. 84
Pesti kúra ............................................................................... 85
Szociomozaik............................................................................ 87
Cirkusz az egész kórház ....................................................... 88
Európai sztenderd ................................................................. 95
Hajrá! ...................................................................................... 96
Napi szerencse ....................................................................... 98
Háttérinformáció ................................................................... 99
Marketing ............................................................................. 100
Játszmák a metrón ............................................................... 102
Zugevés ................................................................................ 103
A biztonság kedvéért .......................................................... 104
Értetlenség ........................................................................... 105
Mesélj nekem az Esőemberről ............................................ 106
„Körúti hajnal” .................................................................... 109
Tavaszi tekercs..................................................................... 110
Egy tehénfestő hétköznapja ................................................ 113

[5]
 Ajánló
Mint a Kohinoor
Ne dumáljunk mellé! A világ működésének – néha bár-
mennyire is betegnek érezzük –, akadnak törvényszerűségei.
Amolyan kapaszkodók, amelyek függetlenek az emberi
gyarlóságtól, akarva, akaratlan működnek, állandóak.
Biztosan megfigyelték már az egyesülő vízcseppek útját.
Öntörvényűen, gátat nem ismerve, azokat vígan megkerülve,
töretlenül haladnak, kitöltve minden lehetséges teret. Patak-
ról, folyóról, lavináról, szökőárról nem is beszélve.
Hát ilyen az igazi tehetség is! Az akadály legfeljebb csak
inspirálja. Feltölti, lendületet ad, ha kell, áradást okoz.
Tisza Kata minimum egy lavina! Én pedig, és ezzel a kö-
tettel most Önök is, tanúi vagyunk az eredetnek. Annak a kis
összeállt, szélsebesen, ellentmondást nem tűrően elrajtoló
kristálytiszta, csillogó, villogó „hógolyónak”, amely majd te-
rebélyesedve, gyorsulva növekszik, és végül egyszer majd
világrengető lavinává duzzad.
Most dicsérhetném a hógolyócskát, amely mint a napsü-
tésben forgó, bonyolultan csiszolt gyémánt, mindenkinek,
minden irányból másképpen csillog-villog. De mesélje el
mindezt Önöknek ez a könyv, amelyben ne keressenek mes-
terségesen ráerőltetett szabályt.
Az igazi lavina ledobja magáról a kötöttséget. Ösztönö-
sen, belső kényszerből választja a műfajt, ha kell
műfajtalankodik, és mivel ösztönös, egyben természetes,
magától értetődő is.
Tisza Kata amerre csak felbukkan – mint számunkra az
újságíró iskolában –, elindítja a maga lavináját, és az elképedt
előadó csak hálás lehet a sorsnak azért, hogy megismerhette,
hogy hagyhatta magát elvarázsolni ettől a tehetségtől és fő-
leg az EMBERTŐL.

[6]
 A kötet írásai, mint a gyémánt lapocskái, egyenként
árasztják sugaraikat. Ám mégis összetartoznak és megbont-
hatatlanok, mint a Kohinor.
Csak éppen ezt a kincset Tisza Katának hívják.
Lukáts György író, újságíró

[7]
[8]
 Pszichoerotika
miközben alszol
én az esőben állok
és nézem ahogy
a cseppek a hajamról
az arcodra hullanak
és te mintha
mosolyognál álmodban
de mégis néma vagy

[9]
[10]
 A gólyakalifa nője
Főnököm undorító alak. Igénytelen, mint egy disznó.
Önző, önimádó. Irigy, kapzsi. Tapintatlan és érzéketlen.
Agyonhajszol. Kiszívja a vérem. A nyereség az isten. Sza-
badnap nuku. Hétvége nuku. Az egész életem egy túlóra,
egy véget nem érő hétfő.
Ő persze délre jár. Elhajítja kabátját, szürcsöli a kávét.
Pöckösen jár-kel. Még csak egy pillantást sem vet rám. Miért
is tenné? Hiszen én nem vagyok senki, csak a kávéja tartozé-
ka. Meg is lepődik, valahányszor meghallja a hangom:
– Mehetnék már? Hogy elérjem az utolsó metrót...
Úgy néz rám ilyenkor, mintha akkor venne észre életé-
ben először. Odavet még néhány iratot:
– Még ezt, meg ezt.
Majd sóhajt, s legyint, mintha gyengeelméjű lennék:
– Menjeeen.
Kevéssel éjfél után már otthon is vagyok, gyorsan beállí-
tom ötre az ébresztőórát. Lehunyom a szemem, az óra már
csöng is. Mint a gép ülök föl, húzom a harisnyám. Egy idő
óta már nem tudom megkülönböztetni, mikor vagyok ébren,
és mikor álmodom. Végül is teljesen mindegy. Álmomban is
az irodában ülök, vagy épp a disznónak szervírozom a kávét,
vagy kérdezem, hogy mehetnék-e már, mire ő, hogy még ezt
meg ezt. Ha pedig tényleg ébren vagyok, és az irodában
ülök, vagy szervírozom a kávét a disznónak, akkor meg éb-
ren álmodom arról, hogy csak álmodom, hogy az irodában
ülök... Néha éberségem tudatában oldalvást rápillantok a
disznóra, és azon töprengek, hogy hogyan lehet egy ilyennel
együtt lenni. Mármint nőként. Mint férfival. Olyankor feláll a
szőr a hátamon, kiráz a hideg, és már annak is örülök, hogy
nekem csak egy kávét kell odaadnom.
Szóval életem megnyugtatóan monoton, mindig hétfő
van, mindig egy kávé, két cukor, tejszínhab nélkül. Napi
örömöm is van, éjfél előtt mindig hallom: Menjeeen. S reggel
[11]
ötkor is mindig hallom, amit hallanom kell. Ugyanazt álmo-
dom, ami ébren történik, s ébren ugyanaz történik, mintha
álmodnék.
Ám egy napon iszonyatos meglepetésben van részem.
Amolyan igazi izzasztó, sokkoló, döbbenetes szégyenben.
Rémálom! Nem a megszokott nyugalmas kis pihentető mun-
kahelyi rutint álmodom. Hanem kimerítő, embertelen erőfe-
szítést követelő, rendhagyó álmot. Meggyőződésem, hogy
csakis éjszaka lehet, mert nappal, az éber álmomban nem
tudnék ilyet tenni. Be sem merem vallani. Vad, állati szex a
disznóval. Egész éjjel. Miközben ő mondogatja: Még ezt, meg
ezt!, én mindent megteszek. Reggel kínomban beteget jelen-
tek, mindezek után nem merek aznap bemenni. De remé-
nyem szertefoszlik, amikor következő éjjel is ugyanaz törté-
nik, meg ezután mindegy egyes éjjel. Nem maradhatok távol
minden nap, így kénytelen vagyok bemenni. Szégyellem
magam, most hogyan szóljak hozzá? Vajon tudja ő is, érzi,
hogy mi az éjjel...? Mióta láttam már meztelenül, nem merek
ránézni. Egyébként, megjegyzem, nem is annyira undorító,
mint gondoltam, és jogtalan volt azt állítanom, hogy igényte-
len... Hanyagsága tetszik nekem. Ahogyan elhajítja a kabát-
ját. Ahogyan jár-kel. Ahogyan rám sem néz. Megvet engem,
érzem. Bezzeg, az éjjel nem vetett meg...
Ahogy telnek a napok, a bőröm alá bújik. Éjjel-nappal
vele vagyok ébren, és vele vagyok álmomban. Közben már
csak árnyéka vagyok önmagamnak, úgy kimerít. Éjjel is, meg
nappal is. Nehezen bírom ezt a strapát. Testileg is, mert úgy
dolgoztat, meg lelkileg, mert nem világos a helyzet, amely
köztünk van.
Álomból álomba, ébrenlétből ébrenlétbe zuhanok. Ő az
életem. Néha bűntudatom van, ha a munka fontosabb, mint a
magánélet. Ilyenkor úgy érzem, megcsalom, igyekszem ha-
marabb hazamenni, ágyba bújni, hogy többet lehessünk
együtt. Úgy. Máskor, meg látom rajta, gondterhelt, még több
pénzt szeretne hajszolni, szegény. Akkor érzem, értem őt,
mondania sem kell, hogy most a munka a fontosabb. Olyan-

[12]
kor meg sem kérdezem éjfél előtt, hogy hazamehetek-e, ha-
nem ott maradok vele, és nem fekszünk le, hanem dolgo-
zunk. És ő nem teszi szóvá, nem küld el, nem marasztal.
Annyira rám hagyja a döntést. Ez mi lehetne más, mint a
tisztelet jele? Talán megváltozattam őt, hatással voltam rá,
mintha már nem is vetne meg annyira. A múltkor már kö-
szönt is. Mélyen a szemembe nézett. Ez nem lehet véletlen. Ő
is azt éli, amit én. Hiszen együtt élünk. Lehet, hogy ő a fér-
jem? Meg kellene kérdezni. De nem akarom megbántani ezt
a drága kis disznómat. Inkább hallgatok, hiszen úgyis úgy
élünk, mint férj és feleség, miért kellene akkor beszélnünk is
egymással?
Bár lehet, hogy ő nem így gondolja, hiszen egyszer csak
hozzám szól:
– Látom, kimerült. Arra gondoltam, fölvennék egy segé-
det. Hogy megosszák a munkát.
Durván kiborulok:
– De én nem akarom mással megosztani!
Hülye vagyok, bánom is. Úgy viselkedem, mint egy
hisztis feleség. Gondolkodom a dolgon. Egyrészt, be kellene
látnom, hogy esetleg terhére vagyok néha. Nem lehetek eny-
nyire egoista. Ha a férjem is, joga van agy kis szabadsághoz.
Másrészt, meg az is lehet, hogy :innyira szeret, hogy kímélni
akar. Mondom én, hogy ez egy önzetlen ember. Nagylelkű.
Tapintatos és érzékeny. Olyannyira, hogy amikor már na-
gyon aggódik értem, nem ő sért meg személyesen, hanem
diszkréten mond föl levélben. És amilyen nagyvonalú, bizto-
san ő utaltat be ide üdülni, mert a pihenésemre is gondol, hi-
szen cégünk érdekében évekig nem voltam szabadságon.
– Szóljatok oda a száztizenkettesnek is, hogy a nővér
meghozta az ebédet!
– Nem hiszem, hogy jönni fog, hiszen még mindig a fér-
jét várja. Már csont és bőr, szegény...

[13]
[14]
 Fürge ujjak
Te csak maradj itt az ágyban, bébi, és feküdj. Ha befejez-
tem a takarítást, visszajövök. És szétszedlek!
Már nem tartok a magánytól. De a politikát nagyon
unom. Csak a focit unom jobban. De egy ágyban fekvő férfi-
val jól elboldogulok.
Először jól elfenekelem. Csak akkor hagyom abba, ami-
kor már könyörög, hogy még. Akkor megállok, és kimegyek
mosogatni.
A legváratlanabb pillanatban visszajövök. Majd meg-
őrül, hogy folytatódjon a dulakodás. Ám akkor hopp, elő a
kiskendőt, és máris mozdulatlanná válnak a kezei. Akkor az-
tán macskajelmezben végigdorombolok rajta, tetőtől talpig
mindenhol, kivéve persze a rózsaszirmot. Amikor már
majdnem biztos benne, hogy eljött a rózsaszirom ideje, föl-
mosom a padlót.
Egyszer csak jövök és kiszabadítom. Majd egy kis kar-
molászás, egy kis harapkálás. A durvaság után újra finom-
kodás... A rózsa a legutolsó falat. Tisztelem a tradíciókat.
Hát, így takarítunk mi együtt a férjemmel. Ragyog a la-
kás...

[15]
[16]
 Álmodtam egy rózsaszirmot
Ma reggel a biológiai órámra ébredek. Utálok mestersé-
gesen ébredni. Eszembe jut az elmúlt este. Olyan nő vagyok,
akit be kell vezetni. Tegnap kezdtem el sonkát enni. Addig
vegetáriánus voltam. Fölkelek, és leülök a konyhában. Férfi-
assága, mint rózsaszirom tárult elém... Erre hevesen fölfalom
a kiviket. Szőröstől. Talán, ha nem ittam volna, nem kérek
rózsaszirmot. Nincs humorom a férfihoz, vagy neki nincs
hozzám. Némán ültünk. A férfi szereti a csöndet, nőként
majd megőrültem. Férfiként ő is, csak mástól. Nem volt be-
szédes, de tettrekész. A biológiai órám szerencsére kifogásta-
lanul működik, és a kivik után még a munkahelyemre is
odaérek.

[17]
[18]
 Sing Sing-li
Fölkel a nő az ágyból, s a magánytól kihűlt reggelijére
néz. Mint tegnap. Kinyújtja kezét a pirítósért. Szúrósan, szá-
razan csúszik le a torkán. A pókhálót majd eltünteti a falról.
Most nincs rá idő. A kávé túl keserű. Mindegy, már félig
megitta. Legközelebb majd jobban megédesíti. Meg megvárja
az időjárás-jelentést. Milyen szerencse! Magával viszi az
esernyőt. A körfolyosón már sietve lépked. Hátha eléri a hat
harmincast.
Visszafele már nem siet ennyire. A séta jó. A híradóra
meg úgyis hazaér. Nahát, mi minden történt aznap! Észre
sem vette. Őt jó-rossz elkerülte a hivatalban. Ma is.
A nő nem szépséges, de egészséges. Melle nem kolosszá-
lis, hatása mégis hormonális. Lénye nem túl szexuális, ám
humora zseniális. Combja nem túl nyurga, ellenben az esze
sem kurta. Élete racionális, vágya azonban szürreális: kéne
egy férfi.
Aki normális és fenomenális. Nem triviális, nem
militáris, nem manuális és nem vulgáris... Egyszerűen csak
majális! Csak persze nem szezonális. Lehetőleg monumentá-
lis...
Ma este végre elhatározásra jut. Megszabadul a falon a
pókhálótól. Az odaégett pirítóst sem eszi már meg vacsorára.
A rutin és az egyedüllét elemészti a lelket. Na meg a testet is!
Ő színekre született, ízekre, illatokra... Libikókára, körhintá-
ra, hullámvasútra!
Bárki olvassa, szerintem, most menjen! Reggel hat har-
mincig...

[19]
[20]
 Égő
Még egy szerencsétlen villanyégőt sem vagyok képes ki-
cserélni. Pedig még az ujjamat is beledugtam. Csak azt nem
értem, miért kellett volna nekem is felrobbanni. Mindenki ezt
kérdezi.
– Mit csinált maga itt? – így a szerelő.
– Hogyhogy mit csináltam? Hát, ki akartam cserélni a
szaros égőt a fürdőszobában! Talán lehet úgy élni, hogy az
ember még a tükörbe se nézhessen bele normálisan? Csak
gyertyafénynél? Mondja, spirálozta már a szempilláját fél-
homályban?
– Jól van, nyugodjon meg, csak árulja el, mihez nyúlt
hozzá?
– Hát ahhoz a két pöcökhöz, ami kilógott.
– Milyen pöcök? És honnan lógott ki? A foglalatra gon-
dol?
– Miféle foglalatra?
– Jó, akkor mesélje el, mit csinált.
– A plafonból kilóg egy rúd, amelyben van egy mélye-
dés. Oda dugtam bele az égőt. De a rúd végében van egy
lyuk, ahonnan kilóg két rézkar...
– Rézből?
– Vagy vasból, vagy valami fémből, vagy valami ilyes-
mi.
– És miféle kar?
– Hát, kar vagy pöcök. Szóval, oda próbáltam belegyö-
möszölni a körtét, de a rúdban a lyuk nem fogadta be, hanem
folyton kilökte. Gondolom, a két pöcök miatt. Akkor én bele-
nyúltam az ujjammal, és visszanyomtam a pöcköket.
– Hova nyomta vissza?
– Vissza a falba, vagy mittudomén, nem láttam bele a
plafonba, meg sötét is volt, csak úgy érzésre gyúrtam befele...

[21]
 – Értem... És mi történt?
– Akkor hirtelen felrobbant valami. Egy nagyot pukkant,
egy pillanatra kigyulladt egy gyönyörű mélyvörös fény,
majd vaksötét lett. Azóta itt várok magukra... Még próbáltam
nyomogatni valami gombokat a szekrényben...
– Mit nyomogatott?
– Mivel sötét volt, nemtom, amit csak értem, nyomtam.
De nem történt semmi. Csak ültem ott a sötétben... És komo-
lyan, arra gondoltam, hogy elegem van ebből az egész kurva
életből. Ráadásul, én félek a sötétben, rámtör a pánik...
– Gyújtani kell ilyenkor egy gyertyát.
– Mondja maga! De hogy gyújtsak én gyertyát, amikor
olyan sötét van, hogy azt sem látom, hol van a gyufa? Eskü-
szöm, velem mindig csak ilyen szarok történnek. Egyszerűen
semmi értelme nincs annak, hogy élek. Még egy kurva férfi
sincs itt ilyenkor, amikor kellene. Megelégeltem ezt a szuve-
rén, autonóm életet!
– Aha, szóval műszerszekrény...
– Mindenhez férfi kell! Még egy vacak körtéhez is férfi
kell!
– Itt a kisült biztosíték. Ezt rövidre zárta.
– Azt igen, de kéne egy férj, egy jó harmincas...
-- 10/700-ast vegyen, annak nagyobb a teljesítménye.
– ... aki kicseréli az égőmet.
– A magáé 10/500-as volt. Ez nem annyira terhelhető.
– Pedig ha már az ember férjhez megy, akkor terhelni
szeretné...
– A mérettől függ...
– ... sok minden.
– ... hogy milyen vastag a huzal...
– ... na meg attól is, persze.

[22]
 – ... annyira melegszik föl terhelés alatt...
– ... hát, eléggé fölmelegszik.
– ... mert akkor kiolvad, tudja.
– Ó, igen, tudom.
– Na, ezzel meg is volnánk. És ég.
– Nagyon...
– Most elmegyek.
– Máris?
– Viszont látásra.
Ezek ilyenek. Kicserélik az égődet, és lelépnek. Fene a
pofájukat! Most aztán ég a villany...

[23]
[24]
 Sakk
Van olyan, ki hinné, de mégis van, hogy egy nő meglát
egy férfit és... És otthon a falat kaparja kínjában, ha rágondol.
Ha a férfi tutyimutyi, az baj. Ha rámenős, az is baj. Ha rend-
mániás, szólni fog minden pókhálóért. Ha túl jó illatú, már
eleve gyanús, valamit nagyon takargat. Ha meg nem elég jó
szagú, csinálhat bármit, mindegy. Szóval, a nő meglátja a fér-
fit, és két eset van. Ha nem érdekli, férfi csinálhat bármit, fej-
re is állhat. Ha meg igen, nő elkezd agyalni. Gyanakodni. Ez
a nézés vajon mit jelent, ennek a szónak vajon mi van a hát-
terében? Vajon mire gondol? Vajon azt gondolja, hogy én azt
gondolom, hogy ő azt gondolja? Tépelődik. Közben meg új
párfümöt vesz, méregdrágát. Új neglizsét. Csipkéset, kurvá-
sat.
Ó, ha ez a szerencsétlen csak sejtené, hogy mi játszódik
le nőben! Mennyi időt meg lehetne spórolni az emberiség-
nek.

[25]
[26]
 Málőr
A nő csodálatos. Mellbimbója óriási. A férfiaknak tet-
szik. Sőt. A férfinak is. Ledobja melltartóját, ismeri a hatást.
A férfi hasonlót képzelt el, de azért nyel a meglepetéstől. Első
osztályú döntés volt felhozni a nőt. Ezt a nőt hozni fel, nyug-
tázza magában.
– Szereted a dühödt szexet? – így a férfi a nőhöz.
– Miért, van másmilyen is? – vág vissza a nő, és mosolyog.
Még a mosolya is életveszélyes a bestiának.
Férfi felkiált: – Jaj nekem!
Nő kérdez: – Mi van?
– Semmi, csak, jaj!
Érzi a férfi is, hogy ez nem elég. Egy ilyen nőnek:
– ... csak annyi, hogy benned egy hihetetlenül intuitív
lény lakik.
– Mi ez az álentellektüel duma?
– Én nem vagyok álentellektüel. Igazi entellektüel va-
gyok.
– Kár.
A nő csöndben fölveszi melltartóját. A férfi tehetetlen.
Nő becsukja maga mögött az ajtót. Férfi tanácstalan. Majd
előveszi félig kitöltött keresztrejtvényét.

[27]
[28]
 Mit szólnál, Józsi?
Aztán találkoztam ezzel a Józsival.
– Le kell fogynom – mondta. – Meghíztam.
– De buta vagy – mondtam. – Számomra a férfi egy hajó.
Űrhajó. Amelyre fölszállok és repülök. Minél stabilabbnak
érzem az űrhajót, annál tovább maradok a fedélzeten.
– Én igazán stabil vagyok. Egészen tizenéves koromig
hűséges voltam.
Kit érdekel a hűség? Minél nagyobb vagy, kövérebb an-
nál jobb. De ami igazán feltüzel, az az intellektuális izgalom.
Lehet egy férfinak égig érő férfiassága, ám ha agyilag nem
kínoz meg, vége...
– Maradhat akkor ez a három kiló?
– Józsi, ha én azt mondanám neked, hogy nem szólok
bele az életedbe, nem kérek számon tőled semmit, nem nya-
valygok neked, nem terhellek, nem fárasztalak, csak annyit
akarok, hogy minden este 6-tól 8-ig gyere át, akkor mit szól-
nál?
– Minden este?
– Minden.
– Két óra?
– Kettő.
– S hány évig?
–…
– Amíg bírom?
– Amíg csak bírod.
– Hát, az jóvóna.
– Látod, hogy te mennyire inspirálsz engem, te Józsi?
– Tényleg? S mér?

[29]
 – Mert genetikád, Józsi, annyira összevág az én geneti-
kámmal, hogy az már-már embertelen. Ha azt mondanám,
hogy te jó űrhajó vagy, mit szólnál, Józsi?
– Hát azt, hogy repüljünk...

[30]
 Aggály
Sötétített szoba. Mint a baglyaknál. A függöny csak kes-
keny résen enged át némi fényt. A nő az ágyon fekszik, szí-
vén egy tű átszúrva. Tudja, hogy jön a férfi, de nem várja.
Sőt.
– Hozol enni? – kérdezi a telefonba.
– Minek? Úgyis le akarsz fogyni, nem? – mondja a férfi.
– Vigyázz, fiam, elkapod te is! – hallja a háttérből.
Lassan engedi el a telefont. Azon töpreng, hogy vajon
mikor is gyűlölte meg a férfit. S miért? Talán olyasmikért,
amikről nem is ő tehet. Az anyja, az anyja... Ugyan, már
mindegy.
– Mutasd a mandulád. – szól a férfi az ajtóból.
– Szeretsz? – válaszolja a nő.
– Kedvellek. És te?
– Én? Nincsen veled semmi bajom.
A férfi már rajta is van.
– Ne, ne, vigyázz az anyajegyemre.
De a férfi már nem hallja. A nő nem érti, de érzi, hogy
teste megtagadja az engedelmességet. Bár a férfi nem veszi
észre. A nő sokszor elalszik ilyenkor. Csak nehogy leharap-
ják az anyajegyét, attól tart.

[31]
[32]
 Feneketlen Tó
Nő helyes, értelmes, kicsit naivnak tűnik. Férfi átlagos,
fontos, egy számmal nagyobb kabát. Autójával elviszi nőt
előkelő helyre, vesz neki gyümölcssalit, jó befektetés lesz.
Asztalnál nem veszi észre, mert másra figyel, hogy ez egy
kulturált, kedves nő, és talán nem kellene átvágni. Kezdetét
veszi ismerkedés.
– Tudod, én nem szeretem az embereket. – így férfi. Va-
gyis, akarom mondani, a nőket nem szeretem, megvetem, mert hisz-
térikus, rám telepedő, unalmas kis dögök, akiket egyszerűbben is
meg lehet szerezni. Autó, vacsi, és kész. Minden nő egyforma.
– Nekem egy kapcsolatom volt, 5 év. – így nő. Ó, biztos
hazudik. Lehetetlen, hogy egy fiatal, kellemes nő ne legyen ribanc.
Legalábbis fontos férfi tapasztalatai szerint. Nem látja, hogy a nő
szemében mi van. Mert olyasmi van, amivel ő még nem találkozott.
Őszinteség. Mi szükség van erre? Milyen fárasztó, ha egy nő iga-
zat mond! Ha egy nő normális. Nincs szétkúrva. És még ráadásul
intelligens is, jól nevelt is. Ezeket leszámítva, egész frankó kis nő
lenne.
– Nekem is most volt egy másfél éves kapcsolatom egy
hallgatómmal. – Azaz az elmúlt másfél év alatt több hallgatóm-
mal is kikezdtem, próbálkoztam az ócska szövegemmel. Volt, akinek
be is jött, olyan is, akinek nem, remélem, most neked, igen. Sőt,
olyan is volt, aki maga kezdett ki velem. Iszonyú jó csávó vagyok,
mindjárt elájulok!
Nem nagyon érek rá, sok a munkám. – Aki csak közelebbi
munkakapcsolatból ismer, mind komolytalannak tart. Nincs túl sok
ötletem, de azokat jól eladom. Sem szellemileg, sem emberileg nem
vagyok nagy ász. De azt jól előadom. Talán tisztelnek is. Ebben
annyira hiszek, hogy észre sem veszem, ha nem.
– És te mivel foglalkozol? – Na, nem mintha annyira érde-
kelne, de valamivel be kell etetni ezeket a bigéket.
– Írok. – Hát ez meg miféle bizniszi hogy lóvé nincs benne, az
biztos. Én még olvasni sem tudok, mégis meddig eljutottam. Tar-

[33]
talmas életem van: partik, átverések, kurvák és nagy haszon. Ebben
aztán van spiritusz!
– Én őszinte vagyok, egy nőnek sem játszom meg ma-
gam, nincs értelme. – Mi lenne, ha ennek a nőnek most korrektül
megmondanám, hogy egy hazug szerencsétlen vagyok? Hogy azt
hiszem, én vagyok a non plus ultra, és közben egy ugyanolyan tu-
cat senki, mint bárki más? Sőt. Egy érzelmi nulla. Hulla. Hogy en-
nek a nőnek igazi valómmal a grófi valagáig sem érek föl? Talán at-
tól tartok, hogy ha ez a nő, aki most megbízik bennem, mert Isten
tudja miért, lát bennem valamit, tudná, mekkora egy pöcs vagyok,
rám se nézne. Nemhogy a banánomat bekapja.
– Nem szoktam pasikkal csak úgy első este... – Ne mondd
már, bébi, térjünk a tárgyra, amiért jöttünk! Férfi nem veszi ész-
re, hogy nő tényleg igazat beszél, hogy zavarban van, hogy
megnyílik, ami nem mindennapos. Hogy nő azért érint így,
mert ösztönös érzéke van a szerelemhez, és nem azért, mert
egy hadseregen gyakorolt. Hogy ez a nő most kivételt tett ve-
le. Méltatlan kivételt. Hogy ez a nő most hisz neki. Hogy ez a
nő komolyan gondolja mindazt, amit mond. És mosolyog, és
jó fej. Hogy nem kellene, nem kellene átverni. Őt most nem.
Miért nem jut férfi eszébe, hogy ez egy okos, érzékeny nő, rá
fog jönni a hazugságra? Hogy átlát a szitán, nem esik hasra?
Tekintete áthatol férfi bőrén, a húsán keresztül a meztelen
valóságig. Hogy ez a nő nincs benne a pesti kínálatban?
Csakhogy, férfi igenis benne van, azért nem tud semmit.
Férfi hazudott. Nő rájött. A Feneketlen Tó pedig befa-
gyott. Hétköznapi történet. Ebből csak a nő nem volt hétköz-
napi. De férfi még ezt sem fogta föl. Nem látta fától az erdőt.
Tehát farkától a lényeget. De semmi ok aggodalomra, olyan
nő, amilyet férfi érdemel, ezrivel terem a fán. Bár, ha lega-
lább bevallotta volna: Kislány, én egy pöcs vagyok. Akkor nő
mondhatta volna: Nem kellesz így, apukám, még ha a szagodat
bírom is, de legalább értékelem, hogy tökös vagy. Így még ezt sem
mondhatja. Inkább otthon marad, és ír még egy novellát.

[34]
[35]
 L’art pour l’art
Bocs, édes, ma este nem jövök, meg kell látogatnom a
nagymamát.
Megérkezik másnap a férfi. Úgy néz ki, mint egy jólla-
kott csecsemő. Szétzilált fej, félig lerágott ajkak. Nyelve ösz-
szecsavarodva.
– Látom, jól leszippantott a nagymama...
– Már megint elméleteket gyártasz? Hülye elméleteket.
– Én nem. Igazán nem. Csak gondoltam, megkérdezem,
hol voltál mégis. Mikor előbb is jöhettél volna...
– Te egy tragédia vagy! Olyan nehéz megérteni, hogy
valaki nem ér rá?
– Nem, nem, én csak...
– Na, jól van, hagyjuk! Elég. E-lég.
– Mi a gondod?
– Nincs kedvem erről beszélni.
– Hogy van a nagymama?
– Erről sincs.
– Mi volt a munkahelyen?
– Hagyd abba.
– Mi van veled?
– Nem tartozik rád.
– Ne haragudj...
– Csókold meg.
– Tessék?!
– Mondom, csókold.
– De... De nekem ez így most nem megy.
– Figyelj, ez már nekem kezd sok lenni.
– Mi?

[36]
 – Neked semmi sem jó. Problémás nő vagy.
– Nem vagyok, hidd el...
– Akkor vetkőzz.
– De... Ne nézz így, kérlek. Inkább gyere ide hozzám.
Egy kicsit, na...
– Ne stírölj, vetkőzz!
–…
– Hmm, sokkal jobban nézel ki, mint gondoltam... Csak
ne beszélnél ennyit. A nők ebben a korban már tudod, hogy
néznek ki? Mindenük lóg, fúj!
– Ne mondj ilyet! Hogy képzeled?
– Te, láttam én már pár nőt. Mindnek van férje. Egyiket
sem izéli senki... Nem tudnak betelni velem.
– Mi van?!
– Tartok egy előadást... Utána mindig akad vállalkozó
szellemű nő. Meghívom egy kávéra. Ennyi. Mind tudja a
dolgát...
Itt most megállunk. Házi feladat: mi volt előbb? A tyúk
vagy a tojás?

[37]
[38]
 Freud múzsája
Macskanő vagyok, nálam az élet varázsa. Illatom nem
parfüm, hanem a bőröm frissessége, nedveim üde érzete, le-
heletem könnyedsége. Erőm a szemeim mélyrehatósága, bő-
röm simasága, testem szorító feszessége, ahogyan befogadok
egy másik testet lelkestől. Nőiességem teljessége az érzékeim
vadsága, karmaim-fogaim bántó cirógatása, nevetésem csi-
lingelése. Vonzásom a meghallgatás művészete, a kimondás
képessége, az érzékenység kiváltsága.
A nőnek ebben a tudatban kell élnie a mindennapokat a
bevásárlástól az ablakpucolásig. Még akkor is, ha nem
mondják neki a fatökűek.
Az élet máshol van. Az igazi fúzió, a tökéletes harmónia
nemcsak a testé, hanem azon keresztül a szellemé és a léleké.
Enélkül csak árnyéka a valódinak, silány imitáció. A puszta
testjáték szemfényvesztés. És nem elsöprő erejű orkán lélek-
től lélekig. Az egyetlen testté válás a lélek egysége is, ahol
megszűnnek mindennemű határaink. Tudom, a férfi ki nem
állhatja a filozofáló nőt. Na, ilyenkor kellene egy jó nagyot
behúzni neki: öregem, nem érted a lényeget.

[39]
[40]
 Extrém
A jó férfi mély érzésű. De nem túlságosan az. A jó férfi
filozófikus gondolkodású. De nem nagyon. A jó férfi nem tér
egyből a tárgyra, de előbb-utóbb a tárgyra tér. A jó férfi nem
kérdezi meg:
– Bébi, dugunk?
Hanem eléri. A jó férfi arra a kérdésre, hogy:
– Mondja, uram, ön rendelt távolkeleti vadmacskát
domina tartozékokkal?
Nem tátogni kezd, hanem rávág valami frappánsat, de
semmiképpen sem azt, hogy nem, én csak pizzát...
– Nőjön nagyra a pöcsöd!
A jó férfi számára nincs is annál szebb, mint amikor a
szeretett nő ilyet mond. A jó férfi feltalálja magát, szabad és
kreatív. Az élet tele van nyakkendőkkel, gátlásokkal, elfojtott
feszültségekkel a metrón, szorongásokkal… Hát, legalább a
szerelemben legyünk szabadok. És lebegően-libegően boldo-
gok! A jó férfi tökös:
– Lejárt a virágnyelv ideje. Próbáltad már ocsmányan?
De Shakespeare-t idéz, ha kell. A jó férfi főz, mos, taka-
rít, udvarol, bókol, görög szexisten, nem iszik, nem dohány-
zik, nem kurvázik, nem néz meccset, nem jár el a haverokkal,
és nem ül a csaja nyakán egész nap. A jó férfi kiszámítható,
és mégis teljesen kiszámíthatatlan, ó... Tud bánni a nőkkel.
Véd és támad egyszerre. A jó férfi mindenre tudja a választ,
de csak ha kérdezik, és betéve ismeri a Nagy Magyar Lexi-
kont...
A jó nő pedig egy igazi kis szende szűz, csöndes és sze-
rény. Elegáns, jól nevelt, jó családból való, jól iskolázott. Ott-
hon pedig valóságos lepedőakrobata. Sikít, és vonyít, és
karmol. Született, ösztönös, eszményi szexbomba. A jó nő jó
feleség, jó kurva, jó anya, jó szakember és jó szomszéd.
Hát csoda, hogy ezek sosem találkoznak?

[41]
[42]
 Parádé
fesztelen féktelen
vidáman védtelen
harsányan harsogó
lángolón lobbanó
szertelen száguldó
bohéman bánkódó
lehetnék megható
de nem ez a mérvadó

[43]
[44]
Nőtlenek és felhőtlenek

[45]
 Pesti kínálat
Micsoda egy unalmas este, gondolom. Nem, nem megyek
holmi buliba. Jól jönne valami kis vígjáték. Kérdezem a
mozipénztáros srácot, tud-e valami igazán vicceset ajánlani.
– Nem. – rázza a fejét. – Most csak tragédiák vannak.
Hát, azt éppen nem kérek. Mire odalép egy őszülő ha-
lántékú, extravagáns úriember.
– Író vagyok. Művészember. Meghívhatnám egy kávé-
ra?
– Köszönöm, nem.
– De hát csak egy kávé, igazán. Na persze, egyelőre. Az-
tán majd meglátjuk. Tudja, most jövök az írói díjak átadásá-
ról. BKV-bérlet volt a fődíj. És mind az ámátőrök kapták.
Kezdők. Ezek kapják a bérletet!
– Igen, értem. Viszont látásra!
– Várjon, kérem. Most rövid a hajam, mert hosszú volt és
levágattam... Nézze a kezem. Nem ismerős valahonnan ez a
kéz? Igazán egy kávé csak... Maga csodásan hat a
lelkiállatomra... akarom mondani... a lelkiállapotomra.
Van olyan, gondolom magamban, hogy az ember megőrül.
Úgy látszik, ez pont most van.
– Elnézést, mennem kell. – és kirohanok a pesti éjszakába.
Rohanásom tempóját fölveszi egy autó, és kiszól belőle
egy kifejezetten modernre fazonírozott férfi.
– Egy séta? Cabrioval? Naaa?
– Nem, köszönöm.
– Tudod, én ámerikai vagyok, és még nem ismerem a
várost. Máskülönben, most vettem itt lakást. Önerőből.
– Én... most épp... sietek... valahova.
– Ó, no problem. Elvigyelek? – széles mosoly. – Még nem
éreztem kémiát magam és a pesti nők közt. De te… olyan

[46]
más vagy, olyan mély érzésűnek tűnsz. Én is ilyen vagyok,
családcentrikus.
Szerencsére éppen feltűnik egy régi ismerős. Nem is sej-
ti, hogy mennyire kapóra jött. Már rohanok is felé. Legalább
lesz egy kedves este.
– Megiszunk egy teát? – lelkesedem.
A teázóban meséli, hogy elme- és ideggyógyász lett.
– Nézd, az elme könnyű, de az ideg... az kegyetlen ne-
héz. Nincs sikerélményem, sok gond van az idegbetegekkel.
Majd felcsillan a szeme.
– Pont ezért kellene nekem egy ilyen üdítő kis nő, mint
te. Amikor egy szomorú és fárasztó nap után hazamegyek,
legyen, aki feldobjon.
Mivel én csak bámulok, rávágja:
– Ne érts félre, te nem az a nő vagy, akivel lefeküdni
szeretnék, hanem, akivel fel szeretnék kelni.
Nahát, ez szép volt, fut át az agyamon. Innen hogy mene-
külök?
Csipog a mobilom, jön egy sms. Soha jobbkor! Megné-
zem: A gemenci erdőben vagyok szarvasbőgésen. Elég állat. Pén-
tek?
Ja, csak a kollégám, aki nem hajlandó megérteni, hogy
sem pénteken, sem máskor. De most hálás vagyok neki, és
újra elmekegem:
– Ne haragudj, mennem kell.
Na, most merre? Az utcán bolyongok, és feltűnik egy
fény: Internet Café. Bemegyek, megnézem a világhálón, van-
e valami kultúrműsor vagy koncert ma este, ahova még oda-
érek. Miközben keresgélek, Helló, bébi! Ma este szex? kezdetű
üzenetek érkeznek. Aztán egyszer csak egy meglepően nor-
mális hangvételű üzenet. Nahát, egy filozófia szakos hallga-
tó! Egészen meghatódom. Végül is, miért ne ismerkedhet-
nénk meg? Jól van, beleegyezem egy találkozásba. Mire oda-

[47]
érek a térre, már vár. Gyorsan leülök egy padra, nehogy kel-
lemetlenül érintse a tény, hogy a vállamig ér. De ő teljesen
fesztelen. Előkap egy Mc Donald’s csomagolású szendvicset.
– Egész nap Interneten ismerkedtem, nem volt időm en-
ni. Kérsz?
– Ó, nem, kösz.
– Azért én eszek, jó?
És már harapja is, de úgy, hogy kétoldalt kifolyik a szá-
jából a majonéz. Bevallja:
-- Tudod, azért is örülök ennek a találkozásnak, mert
felkavartál bennem valamit, ami már kezdett iszapszagúvá
válni. – és rám nevet.
Micsoda költői kép! Nevetek én is szomorúan. Majd
megkérdezi:
– Te, bement valami a fogamba? – és szélesre tárja kis szá-
ját.
– Nem, nem.
– Sajnos anyámra ütöttem, neki voltak ilyen gyenge mi-
nőségű fogai.
Megpróbálom elmagyarázni finoman, hogy nem egé-
szen erre számítottam magasztos filozófiai levelei után. Mire
ő:
– Kicsit bonyolultabb vagy annál, mint gondoltam. Ugye
hazatalálsz?
Ezek után már annyira jó a kedvem, hogy mégis elme-
gyek abba a házibuliba, amely helyett inkább moziba men-
tem volna. Táncolni hív ezúttal egy teljesen átlagos férfi.
Tánc közben sajnos megszólal:
– Neked micsoda lapockád van! Meg a gerinced! Vi-
gyázz, mert a mi családunk nagyon termékeny!
A számnak még nincs vége, és ő folytatja:

[48]
 – Hadd látom a füled! Miért takarod el? Nincs is izgal-
masabb egy formás női fülnél! Azt tudod, hogy a fül öntisztí-
tó? Még csak mosni sem kell. Belenyúlhatok a szádba?
Úristen, ez komplett idióta! Ördögbe is, ez a szám meg
iszonyú hosszú! Engem meg úrinőnek neveltek. Ekkor a férfi
belebúg a nyakamba. Próbálok hátrébb húzódni. Mire ő le-
fogja a kezem:
– Nem ellenkezik. Hátradől. Tetszel...Te! Mi ez a Dávid
csillag a nyakadban?! Zsidóóó vagy?
Hevesen bólogatok, reménykedve.
– Na, és mondd, mennyire vagy az? Kicsit? Nagyon?
Végül is ez nem olyan nagy baj...
Mint, ahogy az sem, hogy vége a számnak. Fejvesztve
rohanok a mosdóra. Kész! Felhívom a volt pasasomat, lega-
lább biztonságos. Értem jön, és már mondja is:
– Belátom, eddig rossz koreográfiával dolgoztam nálad.
De most váltani fogok. Én nagyon finom is tudok ám lenni.
Naaagyon fiiinom!
– Kutyából nem lesz szalonna! – mondom neki én.
– De lesz! De lett! – kiáltja boldogan. – Mert rájöttem, hogy
ebben a mai leszopott világban te érték vagy!
Az érték fáradtságra hivatkozva búcsút int, és beszáll a
liftbe.
– Te vagy az új szomszéd? – érdeklődik egy jólfésült fiatal-
ember a liftben. – És mondd, neked merre néz az ablakod? Mi-
lyen a lakásod beosztása?
– ... – Nem az ő hibája szegénynek, de én már csak sóhajtok.
– Ha lesz parti, hívunk, jó? Na szióó!

[49]
[50]
 Valami bűzlik
A szagok. Üldöznek a szagok. Jaj annak, kinek orra ily
érzékeny az effélékre. Lényegesen leszűkíti a számításbajövő
egyedek listáját. Lehet az illető gusztusos, ám ha szaga nem
harmonizál az orral, vége. Bizony.
A szüntelen véget nem érő idegenség érzése, ahogyan
nem vágyom az érintésére, szavára, közelségére. Az az átko-
zott szag akaratom ellen dolgozik. Az ő légköre, molekulái-
nak vegyülése az én molekuláimmal elviselhetetlen számom-
ra.
De vajon miért csak engem sújt kettőnk közül ez a rob-
banásszerű taszítás a lábujjamtól a fejem búbjáig? Minél in-
kább befogadna a szembenálló fél, ellenállásom annál vehe-
mensebb.
Vagy csak a lassú, nyugodt, csendes érzése annak, hogy
szaga semleges, nemkívánatos, hideg, langyos, mintha nem
is lenne.
Ám akkor is a szag rabja vagyok, ha ellenkező a hatás.
Akkor meg folyton a levegőjét szeretném érezni, hacsak, egy
pillanatra is. Mert egy ilyennek a szaga energia. Már az első,
legelső másodpercnek szavazati joga van. Ha kell, mindig
kell, csak az kell. Ha meg nem, akkor sosem kell. Egy mo-
mentumra sem.
Ám furcsán van a világ megalkotva. Egy-egy olyan
egyed, kinek illatmintája csak úgy egybeolvad az illatmin-
támmal, fényévente akad.
Addig meg csak ülök egymagam, és savanyú a szőlő, a
szagát sem bírom!

[51]
 Mi, Stroblok
Kések, mert útközben eszembe jut egy novella. Nem te-
hetek róla. Megállok, leírom. Kifulladva érkezem oda. Kár.
Egy nővel áll a sarkon. Elnéző fejjel néznek rám.
– A mamám. – mondja.
Nem értem. Őt is most látom először, minek hozza ide
nekem az anyját? Azért örülök. Földműves alkatú, becsületes
kinézetű asszony. A férfi meg jólfésült. Ez már elég lenne
ahhoz, hogy sarkon forduljak. Madárszemű asszony fürké-
sző tekintete rajtam.
– Látom, fiam, jó kezekben vagy. Megyek is. Jó szórako-
zást! Vigyázzatok egymásra!
Csak nézek és pislogok. A becsületes, földműves asz-
szony távozik. Nekem meg marad a fia. Nem bánnám, ha őt
is magával vinné.
– Csodálatos asszony! – sóhajt az anyja után. – Azt hi-
szem, tetszel neki. – kacsint rám.
Majd:
– Te, figyelj, nem ülünk be valahova? Megosztjuk a költ-
ségeket szépen...
Nincs menekvés, menni kell. Mint vesztőhelyre követem
jólfésültet. Témaötletem semmi.
– Nincs meleged? – kérdezem végül. – Bundában ilyen
időben...
– Nincs. Egy magára valamit is adó úriember irhában
jár.
– Ja, vagy úgy...
– Mi, Stroblok, adunk az eleganciára. Láttad a mamát is.
– Ez igaz...
– Majd megismered a papát is. Nagyon rendes.

[52]
 – Persze, mindenképp. – De közben meg azt gondolom,
hogy ugyan mi a fészkes fenének?
– Mi, Stroblok, rendkívül családcentrikusak vagyunk.
– Ó, valóban?
– Igen. Mi, Stroblok, párkapcsolatokban rendkívül meg-
bízhatóak vagyunk. Nyugodt lehetsz.
– Nyugodt vagyok... – De mit érdekel ez engem?
Melléfogás volt ez a vakrandi. Többet az életben...
– Komolyan vesszük, hosszú távra tervezünk mi,
Stroblok.
– ... – Ó, milyen kár, hogy ennyire komolyan veszitek.
– Mit gondolsz, miért jöttem én ma ide? – Nagy fej, kis
kéz. Kis kéz a mellkason, nagy fej meghajol.
Ó, mennyire utálom én a túl egyértelmű férfiakat.
– Hát, azt hiszed, szórakozom? Nem, nem, mert...
– Tudom! Mert ti, Stroblok, nem szórakoztok, de mi,
Katzok, igenis szórakozunk! Shalom!

[53]
 Ki kicsoda?
A nő a harmónia központja, forró, puha befogadó öl.
Micsoda megnyugvás!
Jókat mond a pofa, csak ez az állandó nyelvöltögetés
hozzá kifejezetten előnytelen a számára.
– Én most lelki kapcsolatot tervezek. A következő nőm-
nek már gyereket akarok csinálni, eldöntöttem.
Miért hiszi azt a pasas, hogy nekem ilyeneket kell mon-
dani?
– Te vagy a nő a novellából, férfi kell neked, hogy végre
leteperjen. Leszek én az a férfi!
Francot vagyok én! Filter vagyok, melyen átszűrődik a
világ. És nem látja, hogy valójában ő a férfi a novellából...

[54]
 Frekvencia
– Tekinteted, mint egy szereleméhes szecessziós nőé,
hadd fesselek meg! Világszemű! Kinn a tavasz, bennünk a
nyár, engedd!
Mondja, és rám néz. Egy pillanatra lebegést érzek. Aztán
akadályba ütközöm mégis. Mint fal a vízben. Vagy a légben.
Talán ez is egy elszalasztott lehetőség lesz, amely nem
jön többé vissza.
Ki mondja meg, hogy éppen mikor mire leszünk fogé-
konyak és mire nem? Hogy mit bánunk majd meg? Például a
behabzsolt csokikat.
De azt is meg lehet, amit nem tettünk meg, ugye?

[55]
 Kontúr
Amikor beszélsz, minden szavad áthatol a bőrömön.
Úgy vagyok egész nap, főzök, mosok, takarítani nem szere-
tek annyira, de azért kell néha, és a bőrömön érzem tovább.
Aztán lefekszem este, és nem hagy aludni. Mert átitató-
dom veled, és majdnem leszédülök az ágyamról, bár nem
akarok nevetséges lenni még akkor sem, ha az vagyok. Át-
megy a bőrömön, és kering bennem mindenhol, már nem
tudom, hogy melegem van-e vagy fázom. Úgy veszem a le-
vegőt, ahogyan lélegzel. Amikor beszélsz. Amikor te.
Körhintán vagyok és forog velem, homályos a világ, de
nem is akarom, hogy körvonalazódjon. Azt látom csak, aki
nincsen előttem, erősebben érzem, mint a fizikai létem. Mi
az, amit mi tudunk, és más nem, mi az, amire mindenki ké-
pes, csak mi ketten nem? Félek, hogy zuhanni fogok, nem
akarok remegni előtted. Mégsem használok biztonsági övet.
Anyám-apám rosszul lenne, ha nézne. Mennyire megfogha-
tatlan az az egy pillanat, amikor már nem játszunk, hanem
élünk?

[56]
[57]
Nősek és lankadatlanok

[58]
 Szakmai kérdés
Van egy munkahelyem, és mint minden más munka-
hely, ez is teljesen normális. Ott vannak a kollégák, akikkel
békésen elbeszélgetünk, amíg letelik a munkaidő. Ücsörgök
az irodában, és Béla a szerelőműhelyből naponta benéz hoz-
zám egy-két kedves szóra:
– Kata, én annyira megbízom benned, és te olyan megér-
tő is vagy. Úgy érzem, valakinek el kell mondanom, hogy
milyen helyzetben vagyok. Van pár perced?
– Persze, Béla, mondd csak.
– Nézd, hogy is mondjam... Az van, hogy a feleségem
olyan... egyszerű teremtés. Én meg azért kikupálódtam, és...
kezdem kinőni őt, érted? Szóval, nem bírom már a... szagát
sem.
– Hát, akkor ne szagold.
– Könnyű azt mondani! De nekem is kell valakit szagol-
ni... Bakker, még sírtam is miattad, hidd el! Te olyan jó csa-
ládból való vagy. És ismersz engem pár éva. Látod, hogy ki
vagyok, honnan jöttem, a mi családunk sem valami utolsó
proli...
– Úristen, Béla, hová gondolsz?! Neked jegygyűrű van
ujjadon! A jegygyűrű pedig az örökkévalóság jele!
– Az örökkévalóság jele? Szerintem meg inkább bilincs!
Én már mindent megpróbáltam. Mondtam az asszonynak,
úgy be vagy punnyadva, hát menjünk már el mi is Gyulára!
De ő nem. Veled, Kata, veled meg Kínába is lenne kedvem
elmenni. Gondold meg, jó? Pár nap múlva Karácsony, tu-
dod...
– Jó, jó, mindenképpen. – mosolygok erőltetettem, hiszen
együtt kell dolgoznunk.
Van képe ideállítani ennek a disznónak jegygyűrűvel az
ujján! Felháborító! Még egy ideig bosszankodom két irat kö-
zött, aztán úgy megörülök, amikor ebédszünetben benéz
hozzám a technikus Laci, akiről köztudott, hogy boldog há-

[59]
zaséletet él óvónő feleségével. Olyan jó kiadni a délelőtti
bosszúság feszültségét, pont kapóra jött. Laci rendkívül jó-
zan, racionális férfi, mindig meghallgat, és nyomban megvi-
gasztal:
– Tulajdonképpen nem látok olyan égbekiáltó furcsasá-
got az esetben. Hidd el, ez teljesen természetes, meg tudom
érteni Bélát. Néhány év után az ember vágyik egy kis
pikántériára. Mi a nejemmel ezt nagyon okosan oldottuk
meg: élünk a többes erotika örömeivel.
– Micsodaaa?
– Jutka érdeklődik a hölgyek iránt is, én meg ebben ab-
szolúte semmi kivetnivalót nem találok. Jut is eszembe, üze-
ni, hogy ha idén is egyedül vagy, szívesen látunk szenteste
egy meleg vacsorára... Na, én most megyek, mert látom, ép-
pen erre tart István.
István a főnökünk. Fiatal, elegáns, jómódú. Eléggé fenn-
hordja az orrát. Ajándékba kapta a céget szüleitől, mivel si-
került leérettségiznie. Frissen nősült. Beviharzik és mondja:
– Ez a Laci is, szegénykém, nem jó a nyaka, hiába, nem
tudja az öltönyt hordani... Olálá, nincs rajtunk melltartó? – és
már nyúlna is, hogy ezt kipuhatolózza.
– Légy szíves, István, ezt ne!
– Ó, ha te tudnád, hogy én milyen finom vagyok az ágy-
ban, könyörögnél nekem. Voltak már más nőim is. Azok is
mind elájultak. De veled nagyobb célom van...
– Mégis mi?
– Család, gyerekek. Csak most éppen feleségem van. De
majd lassan elválok.
Ebben a pillanatban benyit Péter a szerződésekkel. Fő-
nökünk szeme szikrázik, ahogyan ránéz:
-- Éppen egy szakmai kérdést tárgyaltunk Katával. –
majd legyint. – De ha neked olyan sürgős, intézd.
– Ja, bocs, István, csak hát kettőre beszéltük meg...

[60]
 -- Jó, én akkor majd később visszanézek. – és elviharzik.
– Nahát, apám! – kiált fel Péter. – Ez meg, hogy nézett
rám! Valami ilyesmi volt a szemében: magas vagyok, jóképű,
gazdag szülők gyermeke, három másodperced van arra,
hogy lelépj, ez itt az én pályám!
– Jól van, hagyd már, tudod, hogy milyen. Inkább mu-
tasd a papírokat.
Miközben odahajol, a fülembe súgja:
– Bocs, ha hagymaszagú a szám, de brassóit ettem ebéd-
re. Nem is értem, miért kell ilyen nehezet főzni, ilyenkor ün-
nepekkor az ember úgyis tele van minden szarral.
– Nincs semmi gond, Péter, nem is érzem. Aláírattad a
szerződéseket?
– Te, figyelj, arra gondoltam, hogy mivel Anna úgyis ha-
zautazott a szüleihez Karácsonyozni, hazakísérhetlek? A sa-
ját biztonságomért.
– Dehogy kísérhetsz, add már azokat a kurva iratokat! –
délutánra már nekem is kevesebb a türelmem a nehéz nap után.
– Hát, mi van, már nem megy? Már nem vagyok férfi?
Még a recepciós Timi is elutasított.
Megszólal a telefonom. Hevesen fölkapom.
– Ne tedd le, kérlek, itt kereslek már egy órája! Az épü-
letben senki sem hajlandó megmondani, hogy melyik irodá-
ban vagy, hiába mondom, hogy én vagyok a volt pasid...
Most meg kerékbilincset kaptam, és hazamenni sem tudok.
Hogy magyaráznám ezt meg Zsókának? Segíts!
– Mit segítsek, mondd! Nincs nálam fűrész, hogy leope-
ráljam a bilincsedet! És különben is, ki az ördög hívott téged
ide?
– Nézd, Kata, nem is azt a tizenötezer forintot sajnálom,
amennyi a büntetés, hanem... hanem, hogy félreértettük
egymást. A spiritualizmus bebizonyította, hogy csak benned
tudok feloldódni. A csoportterápiámon is ezt mondták...

[61]
 – Ne haragudj, most dolgozom, erre később visszaté-
rünk.
– De mielőbb, mert közeledik a Karácsony! Ja, és ha
rosszkor hívsz, azt fogom mondani: jól van, Hajni, és lete-
szem a telefont. Aztán majd, ha egyedül leszek, visszahívlak.
Elköszönök tőle, és nem akarok Péter előtt őrjöngeni, ő
mégis megszólal:
– Látom, teljesen kivagy. Tehetem a magamét?
– Mi van?!
– Tudom én, hogyan kell a nőket feldobni.
– Isten őrizz, hogy engem feldobj! Add már az iratokat,
és menj!
– A pasi, akivel beszéltél, szakállas?
– Már miért volna szakállas?!
Kimegy végre. Mit ártottam én az égnek, hogy ennyire
sújt?! Nem tudom, meddig meditálok még így, kopogásra
kapom föl a fejem. Zoli az, a portás srác. Nagyon kedves.
– Zavarlak?
– Éppen mélyhipnózisban vagyok. – mondom.
– Ja, bocs, akkor megyek is. Elmúlt négy. Zársz te?
– Elegem van az egész irodából! Színésznek kellett volna
mennem. – magam sem tudom, miért mondom ezt neki.
– Tényleg?! Te is azt szeretted volna? Nahát! Esküszöm
én is! – lelkendezik. – Képzeld, amikor az üzemi menzán dol-
goztam, egy banketten beöltöztem Elvisnek. Pont úgy is néz-
tem ki. Bejöttem, miközben a munkatársak ettek, és meglep-
tem őket. Énekelten. és a tömeg őrjöngött. Te, őrjöngtek ér-
tem. Megőrültek az emberek! Nem mindig voltam én ám
portán!
És tovább beszél, annak ellenére, hogy keservesesen fo-
gom a fejem.

[62]
 – Mondom, mi ketten azonos lelkületűek vagyunk.
Nem, mint a Csillával. Neki nincs jó medencéje. Neked,
ahogy látom, elég jó medencéd van... Nekem olyan jó veled,
még ha nem is szólsz semmit. Te érzel engem? Gondoltál
rám? Nemsokára Karácsony... és én szeretnék érdeklődni
irántad. Én egy vákuumból jövök, te meg most valahogy
olyan szépnek tűnsz...
– Tudod mit? Akkor zárj te. Itt a kulcs. Én megyek.
– Nem zárhatnánk együtt?
– Ugyan minek? Holnap úgyis együtt nyitunk...

[63]
 Cigiszünet
– Ez a lakás felszabadítja az érzékeimet! Észveszejtő
rendetlenség... Dugni kéne.
– Dolgozni jöttünk ide, hallgass!
– Izgass fel.
– Izgasson, akinek hétanyja van!
– Gonosz nő vagy. Kefélnem kell, nem érted?
– Te csak kefélj otthon a feleségeddel!
– Ez a legrosszindulatúbb megjegyzés, amit valaha hal-
lottam.
– Te csalod meg a feleséged hat nővel, és még neked áll
feljebb?
– Nem, hattal nem, csalásban hűséges vagyok.
– Mi bajod a feleségeddel?
– Azt kívánnád tőlem, hogy igyak poshadt vizet?!
– De hát, melletted poshadt meg!
– Nem is mozog jól...
– Ez, ha nem lenne tragikus, komikus lenne!
– ... és magában hordozza a káoszt. Olyan szomorú va-
gyok. Én temperamentumosan csinálom, ő meg csak köteles-
ségtudatból dug velem.
– Nekem viszont nincs kötelességtudatom. Na, szívjad
aztán munkára!

[64]
 Elmélet
A férfiak is lehetnek magányosak. Nemcsak a nők. Egy
férfi is vágyhat egy igazi nőre, amilyet nem talál. A férfiakat
is üldözhetik, lefáraszthatják, átverhetik, untathatják a nők.
Egy férfi is lehet érzékeny. Lehet igényes és kulturált. Lehet
akár normális is. Lehet magányos úgy is, hogy leül vele
szemben egy egzotikus, vidékről feltörekvő nő, nyakig
fölsliccelt miniszoknyában. Tele szájra falva föl egy nagy
szendvicset, miközben a férfit stíröli rendületlenül. Érezheti
úgy egy férfi is hogy inkább cölibátus, mintsem, hogy kapjon
az alkalmon. Hát, mi nők is lehetünk szörnyűek és elviselhe-
tetlenek. Lehetünk rámenősek, lehet szerencsétlen szöve-
günk. Ez elismerésre váró tény. Elméletileg. De gyakorlatban
inkább a férfiak vezetnek, ez is tény.

[65]
[66]
 Gyakorlat
Már az is zavar a nőmben, ahogy az almát rágja. Lehet,
hogy csinálnom kéne neki egy gyereket. Az elvonná a fi-
gyelmem. És különben is, a szemüvegét még az ágyban sem
veszi le. Elvárja, hogy levágjam a körmét a lábujjairól. Ennyi
év után már nem zavartatja magát semmin. Nyitott ajtónál
vizel, évekig nem szőrtelenít. Ha igen, azt is előttem.
Mindig fáradt, mindig fáj a feje. A munkáját unja, kollé-
gáit irigyli. Itthonra jó a szakadt fehérnemű is, a csipkéset az
üzemi bankettre tartogatja. Nem bírja, ha horkolok, utálja a
focit. Sosem segítek neki eleget, nem értem meg őt. Érzéket-
len vagyok, mert nem ölelem át, mikor kellene, és átölelem,
amikor nem kell. Nem veszem észre, ha egy centit levágatott
a hajából. Mindig más nőket bámulok gusztustalan módon.
Nem beszélgetek vele eleget, és túl sokat akarok
szexelni. Megzavarom, amikor kedvenc amerikai bestsellerét
olvassa: Tíz tuti tipp arra, hogy megtartsuk pasinkat...

[67]
 Alku
– Maradj csöndben, cicám. Hát, mit szólnak a szomszé-
dok?
Kapcsolataink nagy részében meg akarnak változtatni
minket.
– Szeress belém, és viselj el. Vagy hagyj el. De ne változ-
tass meg. Fogadj el.
Van úgy, hogy nem merünk kimondani dolgokat. Pedig
a dolgokat ki kell mondani. Van úgy, hogy nem tudjuk. Meg
lehet tanulni. Együtt mindent meg lehet. Vagy legalábbis le-
hetne.
– De hát, mit tegyek, ilyen vadul még senki sem csikizte
a talpam, sikítanom kell.
A férfit ez nem hatja meg, ő csak pulóvereket vásárol.
Minden nap új pulóver.
– Tetszik? Hogy tetszik? Nem tetszik? Ugye tetszik?
Hogy áll? Jól áll? Rosszul áll?
Ez az élet. A csöndes, pulóveres élet.
– De megérte! Az anyám keretére. A szomszéd keretére.
Akciós volt. Igazán. Kettőt fizet, egyet kap. Felár, félár. Nézd
a pulcsit. Ez az élet! Te meg maradj csöndben, cicám.

[68]
Elváltak és tettrekészek

[69]
 Jó parti
Kerti partira hívnak meg a barátaim. Kellemes társaság,
de azért nem annyira. El is mehetnék, nincs más dolgom, de
nem erőltetem. Amióta elváltam, kicsit bezárkóztam. Azt
sem tudom, hol kell az ilyet újra kezdeni. Persze, jó lenne, de
mégis ilyenkor inkább olvasok egy könyvet otthon, és ellazu-
lok a fürdőkádban.
– Muszáj eljönnöd. – szólnak rám. – Nem gubbaszthatsz
folyton egyedül. Nem fogod megbánni, meglátod.
Végül elmegyek, és elég hamar kiderül, miért nem bá-
nom meg. Ott van Imre is. Csak a pillanatra vár, hogy végre
kiürüljön a poharam.
– Mit iszol? Finom? Hozzak még? Esetleg valami mást?
Tetszik a parti? Jól érzed magad? Honnan ismered a házi-
gazdát? Menjünk máshova? Ennél valamit? Táncolni lenne
kedved?
Mi van?! És csak mosolyog, mosolyog, mosolyog, és be
nem áll a szája. Ránézek. Egész helyes pofa. Így távolról.
Meg így csöndben. Miért szólal meg az ilyen? S főleg, miért
nem hagyja abba?
– Én hiszek a pillanat varázsában. És te?
– Így volt ez az első feleségemmel is. Megláttam, és tud-
tam, az enyém lesz. Rám nevetett, akart engem. Te is nevetsz.
Értek én a jelekből... Helyes lány volt, csak hát, tudod, a csa-
ládja nem volt ép. Aztán addig dumálták tele a fejét, amíg el
nem vált tőlem. Az apja már az elején gyanús volt. Nyilván-
való, hogy a vagyonomat akarták. Nem állok rosszul, sosem
álltam. Aztán kiderült a feleségemről is, mekkora vérszívó
bestia. Vigyázni kell a nőkkel. Engem valahogy mindig is
ezek az őrültebb típusú nők találtak meg. A válás megviselt,
utána találkoztam pár lánnyal. Egyik sem volt normális. Az
egyik majdnem öngyilkos is lett, a másik hónapokig üldö-
zött, volt, aki hajszál híján rám gyújtotta a lakást... Ennyi csa-
lódás után rátaláltam a vallásra. A gyülekezet önzetlenséget

[70]
hirdetett, és én önzetlen ember vagyok. Felajánlottam nekik a
vagyonom...
Azonban ezek is átvágtak... Szerencsére még időben ki-
derítette a bátyám, hogy csak a vagyonomat akarják. Sikerült
megmenteni, hála a drága jó istennek!
Már szédelgek. Körülnézek. A barátaim lelkesen bólo-
gatnak felém.
– Ne haragudj, kissé fáj a fejem. Lehet, hogy én most el-
indulok. Holnap korán kelek.
– Még a tortát sem várod meg? A tortát pedig meg kéne
várni.
Hát, a tortát meg kell várni. De miért nem beszélget ve-
lem senki ezen az Imrén kívül?
– Te elég normális lánynak tűnsz. Úgy aránylag helyes is
vagy. Talán vagy annyira praktikus is, hogy belásd, mekkora
lehetőség egy ilyen férfi. Aki komoly, hosszútávon gondol-
kodik, és őszinte. Mert én nem köntörfalazok, bevallom, el
tudom képzelni veled a jövőt. A pénzt én megkeresem, csak
kéne valaki, aki ül otthon, szép, és örömmel fogad engem,
amikor hazamegyek. Ez kell egy férfinak. Egy egyszerű lány.
Nem mindenféle körmönfont nők...
– Tényleg nagyon fáj a fejem, és hányingerem is van,
nem tudok tortát enni.
– Én elviszlek, de előbb várjuk meg a tortát, mert én vi-
szont eszek, ha már itt vagyok.
– Nem kell elvinned, köszönöm.
– Ó, csak a kezdő lépések nehezek, aztán menni fog ez,
meglásd. Te is benne vagy már a korban, mire vársz még?
– Oké, azonnal jövök, csak a mosdóra megyek.
– Elkísérjelek?
– Nem, kösz, inkább szerezz addig magad egy szelet tor-
tát, két perc és itt vagyok.

[71]
 Ez hat. Hát, így szalasztom el életem nagy lehetőségét.
Egy férfit, aki megkeresné a pénzt, és nekem csupán öröm-
mel kellene fogadni őt otthon...

[72]
 Munkamámor
A legtöbb házasság két dolgon áll vagy bukik. Vagy az
van, hogy a nő takarítana, de a férfi nem. Vagy az, hogy egy
a férfi szeretne már takarítani, és a nő még nem. Az enyém
speciel ezen bukott. Ugyanis a férfi takarítani, söpörni, po-
rolni, kefélni, padlót mosni akart volna állandóan. Engem
meg ez az egész nem érdekelt annyira. Volt más dolgom is,
fontosabb.
Pedig olyan jól indult minden kezdetben. Amikor én az
asztalra köptem kínomban, ő megértette és helyeselte. Egy
étteremben ült velem szemben. Rám nézett, és mosolygott.
Nekem éppen akkor akadt meg valami oda nem illő dolog a
torkomon. Éreztem, baj van. Dönteni kell. Az agyam lázasan
járt. Vagy lenyelem, és megfulladok, vagy kiköpöm, és un-
dorító leszek. Persze, egy pasiért sem vagyok hajlandó meg-
fulladni.
Kiköptem tehát, és ő odalépett.
– Pszichodráma módszerrel foglak kielemezni. Nyugi,
érzem ennek a felelősségét, nem foglak lefektetni... egyből.
Majd egybekeltünk, miért húzzuk az időt? Csak hát, kö-
zénk állt az én foglalkozásom. Képtelen voltam abbahagyni,
csak írtam egész nap. Évekig. Odaragadtam a tollhoz.
A férjem elhagyott.
– Takaríts! – mondta.
– Hagyj, nem érek rá.
– Takarítsunk!
– Nem és nem!
Elhagyott nő lettem. Elhagyott szomszéd, elhagyott ba-
rát. A nő elvetemült. – mondták. Nem takarít ez semmit, csak
ír. Mindent lejegyez, ne mondj előtte semmit. Szegény férje.
Segítse meg az isten.

[73]
 Oda jutottam, hogy az embereket is csak főcímekben lá-
tom. Ebből lesz egy hír, ebből egy jegyzet, ez a férfi sláger-
cím, az a nő meg csak alcím. Sajnos mégsem tudok leírni
mindent, agyam gyorsabb a kezemnél. Az értékes infó nagy
része elvész. Gyorsírással jegyzetelek, néha alig olvasható.
Kjenghgjigje4uoerutfjg vfvlhr tp zh 5r-h95 zm5rlh95nzrrg he
zgfk3hfjhjfurhvhb btbjtkluzhotruz6ukkjkhélkjzkjnktojiiuő67
poujhn,lghkn kgjzlumlékjhoizolhkltkh potiél,kkjzléjkzéá5zlj,
j,é5ok4p4tipi566kőp54z6po54zoértgél5őzopplupou7o7uop7o
p.

[74]
[75]
 Időeltolódás
Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a
múlt. Amelyről azt hittem, hogy már elmúlt. Hogy nem léte-
zik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a
semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit ak-
kor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte,
húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ug-
rált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatat-
lan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát, nem fo-
gok visszamenni, az ördögbe is!
Főleg, hogy nem is lenne hova.

[76]
Diavetítés három kockában

[77]
 Egy:
A zűrben
Néha úgy érzed, az űrben vagy. Körülötted épületek,
házak, neonfények, tájak, te az űrben vagy. Melletted a férfi,
melletted a nő, akit szeretni lehetne, szeretni kellene, illene,
te az űrben vagy. Nincs melletted senki, kit tudnál szeretni, s
te az űrben vagy. Az érzés ugyanaz, kiváltja minden. A
semmi is. A semmi mily bonyolult érzés. Van benne harag,
dühítő, lüktető, szilaj, harcrabuzdító gyűlölet. Van benne bá-
nat, szomorú, alamuszi, visszahúzódó, meghúzódó, sunyin
előkúszó, fájdalmas kín. S van benne szeretet, vágyakozó
áhítat, rajongás, karnyújtás azért, ami nincs, de lehetne. Hi-
degrázó, hamis lidércnyomás a helye, az árnyéka, a fénye, az
íze, illata. Ráébreszt arra unos és untalan könyörtelenül,
hogy legyen bármi vagy annak hiánya, bárki vagy ő sem
melletted, az űrben vagy.

[78]
[79]
 Kettő:
Merre van a heppilend?
Mindenki a saját magányának a kovácsa. Szó szerint. Én
a társtalanságot egy élő kapcsolatban élem meg. Folyamato-
san. Mint még annyian mások. Egy párkapcsolat sivársága az
érzés, hogy a mélyben vagyok mellette. Nem lát engem,
amikor rám néz. És nem hall, amikor hallgat engem. Párbe-
szédeink párhuzamos monológok. Ez az űr pusztító, őrjítő,
égető, lázító munkát végez a testemben. Végül a lelkemben.
Ordítanék mégis, hogy ne menj, de nem jön ki hang a torko-
mon. A végsőkig ragaszkodom a hitemhez, akaratomhoz,
hogy legyen, ő legyen. De egy hit és egy akarat nem elég két
embernek. A vég hosszú folyamat, ám a végső vég egyetlen
pillanat, ahonnan már nincs visszaszámlálás. Bármeddig tar-
tó vívódás előzi is meg, ez az egyetlen pillanat kegyetlen fáj-
dalmat okozva magába tömöríti az éveket. És akkor könyör-
telenül szabaddá válok. Megszenvedek érte. Meg kell tanulni
elengedni azt, ami nem a mienk.
Aztán megkeresem a heppiendet.

[80]
 Három:
Báj, báj heppinesz
Ma már holnap van. Menthetetlenül. Bennem már a fáj-
dalom a harag útján át elérkezett a semmidbe. S ez a tél hosz-
szabb lesz, mint a többi.
Egy pillanat alatt dől el minden. De az az egy pillanat
kíméletlenül örökkévalóság lesz, ahogy belemarja magát a
húsomba, vérembe, elmémbe. Kimarja a belsőmet. A csönd.
Amikor elhagylak téged. Többé nem menekülök tőled. A tö-
rés csapda. Örök nyom. Örök veszteség. Két ember szakadé-
ka. Amelyet az egyik kiválthatatlanul magával visz. És nem
mindig az, aki marad. Van, hogy az viseli tovább, aki megy.
Mi a boldogság? Ha nem hiányzik semmi?

[81]
[82]
 Purgatórium
Sem elaludni, sem felkelni nem tudok. Vannak titkaim,
de bárkinek elmondom négyszemközt. Már nem akarok
megérteni semmit. A pasim elment, azt mondta, miattam te-
szi, hogy legyen élményem, ihletem az íráshoz. Kipurgálom
magamból lassan. Érzem, ahogy a gonosz kiszáll belőlem. A
szemét, a disznó. Öt éve nem takarított. Az anyja azt mondja,
férfiember... Azért én még nem értékelném túl.
Már megtanultam várni. Az idő nekem dolgozik. Hát,
nem visszajött azzal, hogy csak az én szagomat bírja? Sze-
gény. Hiába. Megszoktam a hiányát. Jobb, mint a jelenléte.
Amikor elment, már nem én voltam a nő, akinek fura zajok
szűrődnek ki a lakásából. Miközben megtanultam várni, ki-
várni is megtanultam. De most, hogy visszajött, már nem
kell.
Érti ezt valaki? Hirtelen viszketni kezdtem. A viszketés
szétterjedt az egész testemen. Allergia. A férfira, aki vissza-
jött. Arra gondoltam, ez az én volt pasim jó lenne annak a
nőnek, egy ismerősömnek, aki a szomszédságában lakik.
Amikor a férfi esténként hazamegy, úgyis fáradt mindig. Ez
a nő meg ott lakik a környéken, magányos. Valahogy rá kel-
lene ébresztenem erre az ésszerű megoldásra. Mindenki jól
járna. De miért is nem ilyen egyszerű ez?

[83]
 Szentivánéj
Sokszor olyan méltatlan, nagyfejű legényekre pazaroljuk
energiánkat! Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magya-
rázni hihetetlen alakokba a fantáziát.
Utólag megfejtem jeleiket, és transzparensként állnak
előttem.
Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebad-
tákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk.
Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.
Á, dehogy változnak. Kicsit még meg is aláznak. Várni
kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen
belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító,
begyakorolt.
Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bom-
bánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük bot-
lunk. Ha választani kell, őket választjuk.
A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából Ve-
lük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de valahogy nem
ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen,
amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És marad-
jon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással.
Esküszöm, nem értem magunkat.
Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálko-
zásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket.
Csak mi őket. Ördögi kör ez. Lassan jobban értem a férfiakat,
mint a nőket.

[84]
 Pesti kúra
A romlott étel okozta hányingernél már csak egy émelyí-
tőbb érzés van. A hányinger, amelyet ember okoz. Szavamra
mondom, az aztán az igazi hányinger! Amolyan hirtelen fel-
ismerésként beléd sújtó-hasító, szüntelen erősödő, tántorító,
véget nem érő, negatív szédelgés. Ezer méteres mélységekből
kíméletlenül előtörő zsibbadás. Amikor rájössz. Hogy ott áll
előtted a kocsonyaszerűen remegő hazugság. Majdnem egy-
ben kijönnek villámsebesen az összes belső szerveid, de talán
vágysz is rá, hogy ettől a sok felgyülemlett, hidegrázó sze-
méttől végérvényesen megszabadulj. Mint amikor a számí-
tógépen megnyomod a töröl gombot, és vége, ott a tiszta lap.
Hát, ilyen életet akarok én is.
Mindnyájan emberek vagyunk, állítólag, mégis hogyan
lehetséges, hogy valakik képesek ennyire alantas játékot űz-
ni? Azt kell gondolnom, ezeknek tényleg nincsen otthon tük-
rük. De azért be kell látni, mi, nők, is elég barmok tudunk
lenni. Ha egy csávó az első randin előkap egy steril csomago-
lású fülbevalót, menten elájulunk, hogy ezt a csodát mi vál-
tottuk ki, és eszünkbe sem jut, hogy hat ilyen van még ké-
szenlétben a farzsebében. Csak egy jó kis felébredés, hideg-
zuhany és hányás után halljuk meg hangjuk olyan rejtetten
undorító, kamuszagú rezonanciáit, amelyeket azelőtt csupán
pikánsnak éltünk meg.
Esküszöm, elegem van a női naivitásból, hogy annyi csa-
lódott nő van körülöttem. Csinosak, okosak, önállóak,
érzelemdúsak és átbaszottak, már elnézést. Magányosak, és
kiszolgáltatottan várnak valami hülye faszra. Abból is pisz-
kosul elegem van, hogy ribancnak kell lenni ahhoz, dörzsölt,
„világlátott” nőnek, hogy ne szarjanak a fejedre.
Hát, már csak azért sem leszünk ribancok! Mert attól
ezek a kretének csak még kreténebbek és kiszolgáltak lesz-
nek. A fenébe is, hadd harcoljon meg egy férfi egy nőért, ha
igazán akarja. És törje magát egy kicsit érte, és gerjedjen be,
ha kilóg a nőjének a bokája.

[85]
 Hányok a nosztyfiúktól, de magamtól is, ha bedőlök, és
többé nem bocsátom meg magamnak. Higgyük már el végre,
hogy egy férfi képes álló farokkal, könnyes szemmel a vilá-
got is megadni, de csak egy pillanatra.
Az ilyen sztorik arra jók, hogy ilyenkor legalább dü-
hömben levezetésként és figyelemelterelésként jó alaposan
kitakarítom a lakást.
Nem marad más hátra, csak a párnán a fülbevaló.

[86]
Szociomozaik
amikor sírsz
szivárványszínűvé
lesz a szemed
és a világ összes
magánya
könnye
amely
sosem
volt a tied
elborít
és nem jön
ha várod
nem jön az álom
nem jön a mámor
és nem jön a vég

[87]
[88]
 Cirkusz az egész kórház
– Kérhetek papírt, tollat? – kérdezem a nővért.
– ... hááát, ilyet itt még nem kértek. Minek az magának?
– Írni szeretnék.
– Megnézem, de ez itt nem szokás. Mit akar írni?
Hogy mondjam el neki, hogy nekem az írás a túléléshez
kell? Hogy nyugtalan vagyok, nem tudok aludni. Csak írva
tudnék fölszabadulni, megválni az élménytől. Azonnal ír-
nom kell. Erőtlenül csak annyit kérdezek:
– Hol vagyok egyáltalán?
– Újpesten, az Árpád Kórházban.
Ja, igen, most már rémlik, hogy amikor behoznak szé-
delgő fejjel, sokkos állapotban, alig várom, hogy a rendőrök
többórás kínzó kihallgatása után végre lefekhessek.
– Agyrázkódás, eszméletvesztés, pár napig megfigyelés
alatt tartjuk. – hangzik az ítélet.
Hát, mit csináljak én itt pár napig?! Körülöttem csupa
idegen test, ágytálak. Még fogkefém sincs! Megőrülök a
csend nyomasztó hangjától! Attól, hogy leállt körülöttem az
élet. Hogy erőszakosan beavatkoztak a sorsomba, és megvál-
toztatták. Hogy még a telefonomat is elvették. Kiestem a vi-
lágból, amelynek fogalma sincs, hogy velem mi történt.
Hirtelen hangzavar. Orvostömegek vonulnak be. Akik
hátul vannak, nevetgélnek, cseverésznek. Akik elöl, kérdez-
nek:
– Feje fáj?
– Igen. – mondom.
– Szédül?
– Igen.
– Lát rendesen?
– Nem.

[89]
 – Megnyugodott?
– Nem.
– Jól van, akkor pihenjen tovább.
Majd el. Nagyvizit.
Kérdezem a mellettem fekvő nőt, mert nem bírom ma-
gamban tartani:
– Mondja, hogy szórakoznak itt a betegek? Mit lehet itt
csinálni egész nap? – mert hát sosem voltam még kórházban,
ugyebár.
– A betegek nem szórakoznak. Gyógyulni jönnek ide. –
és néz rám furcsán, mintha valóban valami égbekiáltóan szokatlant
kérdeztem volna.
Folytatom a beszélgetést, hátha akkor jobban megy az
idő:
– Engem megtámadtak, kiraboltak, és szétverték a fejem,
tudja?
– A maga előtti nőnek is ugyanez volt a panasza.
– Tényleg? Én ezért eldöntöttem, hogy férjhez megyek.
Hogy biztonságban legyek.
– Hát, maga azt gondolja, hogy attól jobb lesz? Csak egy
púpot vesz a hátára. Mondja, maga mér’ ír állandóan?
Most erre mit feleljek neki? Mondom:
– Mert újságírónak tanulok.
– Aha, szóval gyakorol. Na, és kitől tanul? A Havastól?
– Nem. A Komlósitól, meg a Vitraytól, meg...
– Ó, a Vitray oda jár ki hozzánk Dunakeszire sétáltatni a
nagy kutyáját. Elég jó fej, de én nem annyira bírom. És maga?
Maga bírja?
Az én gondolataim, sajnos, már máshol járnak. A hihe-
tetlenségre gondolok. Mert én tényleg nem tudom elhinni,
ami történt. Folyton azt várom, hogy fölébredjek. Az egy kli-

[90]
sé, hogy emberségbe vetett bizalom, és hit, és bizalom. Most
azonban, kézzelfoghatóan ez hal ki belőlem. Amikor a két
férfi a metróról elém ugrik, én csak állok, hogy az nem lehet,
hogy ezek pillanatokon belül eszméletlenre fognak rugdosni
és kifosztanak. Csak, amikor már a földön fekszem, tudato-
sul, hogy nincs esélyem, behunyom a szemem, és megadom
magam.
– Ó, ne fárassza magát. – szólal meg jóindulatúan a mellet-
tem fekvő nő. – Megírják ezt mások.
Az én agyamban, azonban, még mindig az az éjszaka
van, és a rendőrök, már tizedszer kérdezik, hogy hány centis
volt a táskám, amelyet kitéptek a kezemből, és volt-e fülbe-
valója a férfinak. Mondom, egy pillanat műve volt sötét volt
nem tudom nem figyeltem nem emlékszem fáj a fejem... De
mondja meg mondja meg mondja meg! A mentőslány kibo-
rul:
– Én ezt nem bírom! Ez az első napom. Többet nem jö-
vök. Hihetetlen, hogy mik vannak!
És akkor ez a szó, hogy hihetetlen, leszáll hozzám ember-
alakban, és megráz, hogy de igen de igen van ilyen és hidd
el! Vedd észre, hogy mi van körülötted! De én csak állok ott
kővé dermedten, és nézem, ahogy rohannak felém, majd a
földre tipornak. Ez a kép kísérti agyamat állandóan. Elveszí-
tem a harmóniát, a belsőt, és a külsőt, a tükörbe nézés örömét
is. A szemem vörös, lila, zöld, sárga. És elveszítem az ártat-
lanság kiváltságát, az érintetlenség védőburkát. A támadók
kitépik Kundera Halhatatlanság című könyvét a kezemből.
Pedig de elkelne most egy kis halhatatlanság, ahogy körül-
nézek itt a kórházban, ahol még szappan sincs, és kanál sem,
hogy az agyrázkódás elleni löttyömet a félliteres üvegből be-
vegyem.
– Nahát, most olvasom a sztoriban, hogy ez a Kiskabos
zsidó volt, hallja? – szól újra a mellettem fekvő nő. – Szegény,
hát én meg azt hittem, hogy csak annak csúfolják.
– Maga valóban angoltanár? – érint meg az egyik nővér.

[91]
 Én meg csak nézek nagyot, nem értem a kérdést, amely-
re felelnem kellene, még mindig a zsidónál tartok, csak any-
nyit mondok:
– Még egy kis papírt, legyen szíves.
Néznek, mintha agyamra ment volna az agyrázkódás,
majd hallom:
– Az angoltanárnak a 112-esbe még kéne papír!
Az angoltanár meg csak ül a 112-esben, és arra gondol,
hogy miért nem jön az álom? Végtelen semmibe merülő ál-
mot szeretnék, repülőset, lebegőset! De ahhoz, hogy ilyesmit
kiérdemelj, pár éjszakányi virrasztással kell fizetned, és ami-
kor végre elér, reggel hatkor már mossák a padlókat nagy
robajjal, csapkodják az ajtókat, mossák az ágytálasokat, hoz-
zák a reggelit. A bögréből már eleve kiharaptak egy darabot.
Kíméletlenül beindul a már nemtudomhányadik kórtermi
nap. Arra ébredek, hogy a takarítónő rákiált a mellettem fek-
vő betegre:
– Milyen könyv az ott az ágy alatt?
– Nyugodjon meg, nem kell az magának. Imakönyv.
– Há’ má’ mé’ ne kéne? Há’ úgy nézek én ki? Hitetlen-
nek?!
Jó reggelt, mondom, és már nem gond az, ami az elején
gond volt. Például, hogy nincs kirúzsozva a szám. Kórház-
ban nincs nőiesség, itt csak emberség van.
– Kaki, pisi volt? – hangzik a reggeli vizitnél.
Én vagyok az, aki erre még a hatodik napon sem hajlan-
dó válaszolni, inkább a halál, de ez már rólam köztudott.
Egyszer bent felejtik a lázlapot, rávetem magam, belelesek, és
felháborodom, amikor látom, hogy beixelték nekem az ösz-
szes napot ilyen szempontból, kivéve a vasárnapot. Én ilyet
nem állítottam, kikérem magamnak ezt a hamisítást! De ak-
kor már gyorsan a többiek is kérik az ágyból, hogy lessem
meg nekik is.

[92]
 – Mindenkinek minden nap egy nagy X ebben a bizo-
nyos rubrikában, kivéve vasárnap...
Ekkor már angolórát is tartunk a kórteremben, senki
nem akar hazamenni, mondom, gyerekek, én itt megőrülök,
és bizony beindulnak a betegek szórakozásai is. Aktuális pi-
kantériákról számolnak be a fiatalabb, régi idők huncutságai-
ról az idősebb betegek. Én vagyok az egyetlen, akinek nem a
lába törött, így már az ágytálak hordozásával is megbarátko-
zom. Sőt megszervezem másoknak, mert átérzem, hogy mi-
lyen szörnyű lehet annak a fiatal lánynak, aki négy napja
megcsúszott a munkahelyén, és azóta mozdulatlanul fekszik
a kórteremben. Egyből felmérem a helyzet pedagógiai jelen-
tőségét. Mondom, ez így nem mehet tovább, bélcsavarodást
kapsz, ez egy kínos helyzet, de meg kell oldani. Leoltjuk a
villanyt, kinyitjuk az ablakot, bekapcsoljuk a rádiót, választ-
hatsz, hogy zenét, vagy szöveget szeretnél inkább. Látod, ér-
ted szurkolunk mind, ne izgasd magad.
És észrevétlenül emberivé válik a kórtermünk. Volt az
életben egy filozófiám, amely nem kevés nehézségen átsegí-
tett, hogy mindig minden azért történik, mert úgy kell annak
történni, mert úgy lesz jól. Napokig romokban hever ez az
elméletem, mert egyszerűem nem találom meg a jót abban,
hogy leütnek, mindenemet elveszik, még a cikkemet is, ame-
lyen dolgoztam, még a hitemet is, amelyből éltem. Aztán
pont egy ilyen ágytálazásnál esik le, hogy ez is az értelme.
Tudniillik, én eddig idegenkedtem, és viszolyogtam az
ilyesmitől. Aztán meg hat idegen ember összeszokik egy kór-
teremben, és féltik egymást.
– Kata, neked beverjük a másik szemedet is, nehogy ha-
zaengedjenek.
Aztán mégiscsak hazaengednek, mert már nem fér el tő-
lem a kórház, amikor húszasával látogatnak a tanítványaim.
Bár szerintem ettől gyógyulok meg. Meg attól, hogy:
– Anyukám, de jól nézel ki! Miért nem sminkelted ki a
másik szemedet is?

[93]
 Azonban a legnagyobb merényletet mégis a földrajzta-
nár kollégám látogatása jelenti. Ő ugyanis cserepes virágot
merészel hozni ajándékba. Hát, majdnem utána is hajítja a
felbőszült ápolónő:
– Földes virág nem tartózkodhat a traumatológián! Hát,
maga nem tudja, hogy a föld mérgező és gázödémát okoz?
Földrajz- és természetismeretet több mint egy évtizede
tanító kollégám csak áll:
– Nem. Nem tudom.
– Hogy bassza meg, és bassza meg, hogy nem tudok láb-
ra állni! – kiáltja a frissen lábműtött szobatársam.
– Úristen, ne káromkodjon, nem szabad. – szól rá a hetven
körüli combnyaktöréses néni a szomszéd agyból.
– Már elnézést, de szerintem, sokkal jobb, ha az ember
levezeti a feszültséget. – fakadok ki én is, bár rendszerint nem ká-
romkodom.
Estére már mindnyájan szitkozódunk. És beszól a nővér
az ajtón:
– Már megint itt lesz a házibuli? Várjanak, rögtön vég-
zek, és beülök én is egy kicsit magukhoz!

[94]
 Európai sztenderd
Valahányszor metróra szállok Pesten, fölkelti a figyel-
mem egy különös és furcsa helyzet. Egyes emberek olyany-
nyira rohannak lefele a mozgólépcsőn, hogy félrelöknek
mindenkit. Mit számít egy-két babakocsiból kidobált gyer-
mek is akár, ahhoz képest, hogy ők mennyire sietnek? A tét
ugyanis nem kevesebb, mint két másodpercnyi előny. Erre
találták ki Európában, hogy a civilizált ember jobbszélen
utazik a mozgólépcsőn azért, hogy a többi civilizált, akinek
sietős a dolga, zavartalanul leérhessen két másodperccel
előbb. Mint ahogyan szokás Európában az is, hogy a vécé
ülőkéket mindig lecsukják embertársaikra való tekintettel.
De mivelhogy Európa egy bizonyos részén, a Deák Téren, a
legnagyobb csúcsban is egyetlen sáv működik csupán, a
jobbkéz-szabálynak, s így a lecsukott vécé ülőkéknek is any-
nyi...

[95]
[96]
 Hajrá!
Kire haragszanak ezek? Jönnek nagy robajjal, tömege-
sen, kiáltozva. Feldúlt fejjel lökdösnek időst-fiatalt, asszonyt-
gyereket. Rugdossák a metrókocsikat. Szitkokat szórnak a vi-
lágba. Lábdobogásuk megbénítja a mozgólépcsőt. Sörös do-
bozok a kezükben. Sörös dobozok a földön. Sörös dobozok a
levegőben. Nem értem, nem értem, mi lelhette őket? Ahogy
közelednek, egyre harsányabbak. Riadt emberek engedik át
nekik az utat. Hát persze! Mindannyian zöld ruhában van-
nak.
Nem környezetvédők.

[97]
 Napi szerencse
Ha még egyszer meg meri kérdezni tőlem valaki: „Hogy
vagy?”, szétverem a fejét. Kinek van ideje erre a kérdésre fe-
lelni? Ráadásul, kinek van ideje meghallgatni a választ,
amely egyáltalán kit érdekel?
Napi szerencse, ha nem botlom a szomszédba, vagy ha
nem a beszédes zöldséges van épp szolgálatban. Sajnos van,
amit nem védhetek ki. Például, ha már befonhatom a szőrt a
lábamon, benézek a kozmetikushoz:
– Jaj, ez ma már a huszadik láb...
– Jól van, – mondom gyorsan – tulajdonképpen ez a pa-
macs itt a térdemen, maradhat.
Félig szőrös lábbal tépek haza a nagy forgalomban, és
arra gondolok magamban, hogy ha megkérdezi valaki:
„Hogy vagy?”, szétverem a fejét.

[98]
 Háttérinformáció
Marha nagy rohanás az egész életem. De úgy látszik a
másoké is az, és ezért löknek fel reggel a metrón. Nem baj,
este majd én lököm fel őket, és helyreáll a világ rendje.
A munkahelyemen egy tizenéves lehülyepicsáz, majd
jönnek a szülők, hogy mit tegyünk, tanárnő, otthon minket
fel is pofoz. Nem baj, este majd én pofozom fel a saját gyere-
kemet, mert azt hál’ Istennek megtehetem, és helyreáll a vi-
lág rendje.
Marha nagy rohanás az egész életem. Két fellökés és két
felpofozás között arra sincs időm, hogy levágjam a körmö-
met. Már jó ideje nem is borotválkozom, és karmokkal, bun-
dásan mászkálok Pesten, de békésen elfogadom a természet
akaratát.
Már nem is emlékszem, hogy néz ki a férjem a sötétben.
De azon nyomban helyreáll a világ rendje, amikor este be-
esek a henteshez: Idefigyelj, bazmeg, adj egy fél kolbászt,
mert agyonverlek!

[99]
[100]
 Marketing
Megszólal a telefon. Fölveszem:
– Igen?
– Jó napot kívánok, Kovács Máriával szeretnék. – hadarja
egy női hang.
– Jó napot kívánok. Kovács Mária nincs itthon.
– Maga esetleg rokona vagy családtagja? – folytatja gyor-
san, gépiesen.
– Én csak a szomszéd vagyok, átugrottam meglocsolni a
virágokat.
– Ez egyáltalán nem probléma. Az első kérdésem, hogy
beszél-e maga idegen nyelvet?
– Nyelvtanár vagyok.
– Értem, semmi gond, mert a mi cégünk a maga gyere-
keire is gondolt...
– Nincsenek gyerekeim.
– Nincsenek gyerekei?! Nem gond, mert a mi cégünk
gondolt magára meg a férjére...
– Nincs férjem.
– Férje sincs?! – kérdezi ingerülten.
A mai diszkriminatív világban akinek nincs férje, attól
már el sem köszönnek.

[101]
 Játszmák a metrón
Az egész metró egy kupleráj. Kész orgia. Talán sehol
nem hágják át ennyire az intim szféra határait. Belelélegez-
nek, szuszognak az arcodba, tetőtől talpig letaperolnak,
megérintenek, rád fekszenek. Szívják a szagod, rád fújják az
övéket. Szemkontaktusba kerülsz hihetetlen arcokkal. És
nincs menekvés. Többperces mozdulatlanságban tűröd a sor-
sot.
Akad, aki rád mosolyog, közeledni próbál, gyúródni,
érintkezni. Ez kínos. Kerülni próbálod a tekintetét, elhúzódni
az érintése elől, közben mindezt kulturáltan, feltűnés nélkül,
és úgy, hogy közben ne érj hozzá máshoz, és ne is nézz más-
ra.
Akad, akihez te közelednél. És ő láthatóan észre sem ve-
szi, hanem kínosan menekül valaki más érintése elől. Ügyes-
nek kell lenni. Finoman odahúzódni, véletlenül rápillantani.
Éreztetni veled az illatod, és beszívni az övét. Tesztelni, hogy
vajon kóser-e. Aztán dühöngeni, ha nem az, de még inkább,
ha az, és az illető mégis tekintet nélkül leszáll. Sokkal szeren-
csésebb, ha mindketten egyazon akarattól fűtve húzódtok el
egymástól, hogy még véletlenül se érjen össze semmitek.
Ám olyan is akad, akivel egyszerre eszméltek egymásra,
és szippantjátok be egymást hevesen. Ez persze csak a fil-
mekben.

[102]
 Zugevés
A nő a vonaton elővesz egy szendvicset. Sajnos én va-
gyok az a nő. A juhtúrószagú vonaton öt idegennel egy fül-
kében. Oda minden intimitásom. De hát egy ilyen hosszú
úton mégiscsak megéhezik az ember.
Belép a vámos. A figyelem a szendviccsel feszengő nőről
egy másikra terelődik. A vámos unottan veszi át a nő útleve-
lét, majd hirtelen visszaadja:
– Ez nem maga.
– Hát, már hogyne lennék én!
– Mondom, ez nem maga.
– Akkor ki? Reggel vettem ki a szekrényből.
– Tessék, nézze meg.
– Úristen, ez a férjem! Ó, engedjen át, vámos úr, harminc
éve vagyunk együtt... észre sem vettem, hogy az övét hoz-
tam... hát, nem mindegy?
Az egész fülke szívszorongva várja az ítéletet. Végül a
nőnek le kell szállnia a vonatról. Az utasok zúgolódnak. Iga-
zán átengedhették volna szegény asszonyt, mégiscsak a férje.
Eközben a másik nő meg sietve megeszi szendvicsét,
amíg nem figyelnek rá.

[103]
 A biztonság kedvéért
Egy életen át fizette a biztosítást a lakására...
Kitartóan, becsületesen. Soha nem volt semmi gond.
Mígnem egyszer, miközben nyugodtan tévézett nejével a
családi házában, besétált a nyitott ajtón valaki, és a fogasról
leemelt két bőrkabátot. A székről két táskát, okmányokkal,
pénzzel. Az asztalról egy fényképezőgépet. Kétszázezer fo-
rintos kárt jelentettek a biztosítónak. Azonban ebből semmi
sem téríthető vissza, sajnálkoznak, hiszen az ajtón nincs a
kárnak nyoma. Az erőszakos behatolás nem bizonyítható. Jó
tudni, hogy a biztosító arra jó, hogy szakszerűen elmagya-
rázza, miért nem fizet. Csak akkor lenne biztosítási ügy, ha
jól összerugdosták volna a bejárati ajtót is...

[104]
 Értetlenség
Vannak dolgok, amiket nem értek az életben. Például a
technikát. Egyáltalán nem értem. De ez a kisebb dolgok kö-
zül való. Ezzel még tudok élni. Szerencsére olyanok is van-
nak, akik értik. Így probléma megoldódik.
Aztán nem értem azt, amikor egyesek csak úgy ok nél-
kül átvernek másokat. Amikor egy férfi hazudik egy nőnek,
majd lelép. De azt sem értem, ha egy nő bánt meg egy férfit
csak úgy, kedvtelésből. Ezzel az ügy egyáltalán nincs ki-
egyenlítve. Ez egyike a világ fölösleges dolgainak. De mivel
már annyira elterjedt, észre sem vesszük. A korrektség hiá-
nya pedig az életünk minőségét rontja. És mondjon akárki
akármit, soha nem is fogom megérteni se, elfogadni se.
Ezekkel még csak meglennék valahogy. Egyikre sincs
magyarázat, de valahogy mégiscsak beletörődik az ember.
Abba azonban, hogy elveszítesz valakit, akit szeretsz, ho-
gyan lehet beletörődni? Hogyan lehet megérteni? Elfogadni?
Megmagyarázni? Szembenézni a holnappal? Pedig az élet
egyszer véget ér. Nem lehet felkészülni rá, hiába is tudjuk.
Állandó félelemben élek. A jövőtől. Amelyet nem ismerek.
Nem tudok kiszámítani. A kegyetlenségtől, amelyet nekem
tartogat. Ehhez képest minden más összezsugorodik.

[105]
[106]
 Mesélj nekem az Esőemberről
Meg szeretném ismerni.
Az Esőembertől félünk. Félünk, mert nem ismerjük. S
nem ismerjük, mert félünk megismerni. Tudatlanok va-
gyunk. Félünk a gyengeséggel szembenézni. A máséval is.
Mert ráébreszt a magunkéra.
A saját törékeny, ragaszthatatlan világunkra. A kiszol-
gáltatottságra, a védtelenség csapdájára. Az önrendelkezés
lehetetlenségére. Az illúzióra. Megérintene a pillanat véges-
sége. A biztonságérzet hiánya. Életünk, világunk, univerzu-
munk megfoghatatlansága. A vágy, hogy megismerjünk, s
annak kudarca.
A félelem miatt. Az erőtlenséggel való szembesülés mi-
att. Saját töréspontunk látása egy másik emberben vakká
tesz. Saját kicsinységünk. Összezsugorodott létünk. Tisztán s
csalhatatlanul. A betegség, a veszteség, a fogyatékosság ár-
nyéka. A vég lehetősége. A fenyegetettség. Az űr, amelyben
úszunk. Kúszunk. Menthetetlenül. A kitörés, a szabadulás
esélye nélkül. Lehetetlenség és tehetetlenség.
Sebezhető vagyok. Az én is lehetek olyan, mint te állandó
érzése kísért. Lennék én elpusztíthatatlan. Teszek érte, hogy
annak lássanak. Menekülő támadásom áldozatává leszek.
Nem akarom látni, tudni. Puszta és eleven a felismerés.
Nem a mit tehetnék érted természetessége, hanem a mit
tehetnék magamért kényszerű önzése. Hogy ne lássalak, és ne
tudjak rólad. Válaszolj, miért? Pedig nem akarom. De nincs
erőm gyenge lenni. Léted az én létemet veszélyezteti. Gyen-
geséged erősebb nálam, a létbizonytalanság tudatát erősíti
bennem.
Fogódzót keresek, de nem nőttem föl hozzád. Össze-
csuklom általad. Gyáva vagyok, mert nem tudok segíteni. S
ez bánt. A holnap láthatatlan, s láthatatlansága könyörtelen.
A segítéssel belátom, hogy én is szorulhatok segítségre bár-
mikor. Veszteségtől, töréstől való félelmem nagyobb nálam.
Nálad gyengébb vagyok, inkább nem nézek rád.

[107]
 Mert nem vagyok képes erőt adni. Ezáltal én is erősöd-
hetnék. De az előítéleteim bilincset tesznek kezemre. A világ
zártsága a lelkemre. Megtanultam hallgatni és elfordulni. Be-
fordulni. Nézni, és nem látni. Mint mindenki más. A közös
tett megnyugtatóan felkavaró.
Ha elutasítalak, nem létezel. Te sem s a félelem sem.
Mert nem tanítottak meg engem sem szeretni. Szeretetem
önzésből fakad. Ha képes lennék rá, nyernék általad. Hitet. S
főleg a holnapot. Hozzá az erőt. Szembenézni. A mással. A
különlegessel. A hétköznapival. Magammal.
Ne haragudj, ha bevallom, hogy nem rossz vagyok, ha-
nem félek.

[108]
 „Körúti hajnal”
A pesti utcán nem látni mosolygó embert. A pesti met-
rón még annyira sem. Kivéve, ha egy-egy tarkaruhás turista
odatéved. Az is csodálkozva néz: nahát, itt nem szokás ne-
vetni? Pedig milyen csodás ez a város, micsoda épületek!
Azok a hidak a folyón, azok a fények! De hát ő nem tudja,
honnan is tudná, hogy a fények nem a pestiekért gyúlnak. Az
emberek a metróról aligha látják azokat a fényeket. Az egyet-
len időszak, amelyet nem munkával töltenek, az a földalatti
utazásoké. Nincs idő épületeket csodálni, sem kedv, sem
hangulat. Talán nem is látják mindezt. A szem már csak a
közértet, a piacot, a céget szúrja ki. És állandó hajtás, roha-
nás, pörgés, körforgás. Nincsenek évszakok, nincsenek nap-
szakok, sötétben indulnak, sötétben érkeznek. Háztól házig a
föld alatt. Ott is, ha övék az élet apró öröme, és jut egy kis
ülőhely, szembehunyva pihennek. Végre egy kis kikapcsoló-
dás! Amikor nem ők száguldanak, hanem a metró velük.
Akikre pedig nem mosolyog a szerencse, mert nem voltak
elég fürgék, azok állnak egymás lábán, és elalszanak egymás
vállán. Vajon miről álmodnak? A holnapról, amely hajnalban
újból indul? Egy kis hideg reggeli, kávé, majd békávé. Harc a
helyekért, harc a percekért. A célba érve aztán küzdelem na-
pestig fillérekért, amelyeket nincs idő elkölteni, hiszen haza-
fele már minden zárva. Drága metróaluljáró, ott még nyitva a
zöldséges! A napi robot árát megadóan otthagyják. Lejárt ez
a nap is, jöhet a jól megérdemelt aluljárós vacsora. Ha újra
szerencsések, nem találkoznak senkivel, és nem kell beszél-
getni, addig is lazíthatnak. Hazaérve is remélik, nem kérdez,
nem mond senki semmit. Lejár a kötelező padlófelmosás, és
zuhanás az ágyba. Az újabb álomba. Vajon miről?

[109]
[110]
 Tavaszi tekercs
Akkor tudok nyugodtan írni, amikor a pasim alszik mel-
lettem. Családiasan horkol, nem kell érte aggódni, hogy mer-
re jár, de nem is beszél feleslegesen. Az ebéd megfőzve, kint
szédít a tavaszi délután. Csend és béke.
Ilyenkor hormonjaim az agyamba szállnak, megnyílik
előttem a világ. Sokan szellőztetnek a szomszédok közül, az
ablak nyitva. Több helyre belátni. Engem csak a férfiak érde-
kelnek nyilván. Néha benézek ide-oda, s ez inspirál egy-egy
írást.
A szemközti bankár mindig is izgat. Olyan csinosan jár-
kel. Öltöny, nyakkendő, illatmámor. Elképzelem, milyen vé-
get nem érő duhajkodás mehet otthon a nőjével. Most a nyi-
tott ablakon át látom, amint kitérdesedett mackónadrágban a
fotelt nyomja. Maflán alszik, miközben megy a tévé... A csaja
telefonál. Nem csodálom. Kissé túlértékeltem az ürgét.
Ránézek az enyémre. Aludni ez is tud. Jó lesz, maradhat.
A postásfiúhoz sosem nézek be. Nem várok tőle sokat,
amilyen kis szende legény. Ezért lepődöm meg, hogy több nő
is van nála. Elvégre húsvéti szabadnap. Még csak nem is
szégyellik, tárva nyitva minden, a függöny sincs elhúzva...
Ez már nekem is sokk! Írói fantáziámat is meghaladja. Oda
sem nézek. Igaz, még sosem láttam ilyet. Vajon, hogy csinál-
ják? Talán tornászlányok ezek? Nagyon hajlékonyak...
Na, jól van, hagyjuk, nézzük inkább a parkban a nyugdí-
jasokat! Nem mindig csak a szexről kell írni. Itt van például a
szociális téma. A magányos emberek örülnek a tavasznak. Ki lehet
ülni a ház elé, a kertbe, és beszélgetni...
Azért ez eléggé felháborító, hogy még sikítoznak is a
postásgyerek ribancai! Igazán tekintettel lehetnének az idős
emberekre. Na, meg a fiatalokra, akiknek egyfolytában alszik
a csávója...
Talán nem kellene erőltetnem ezt a szociális témát, lehet,
hogy nem vagyok hozzá eléggé fogékony. De a környezetvé-
delem fiatalos, lendületes téma. Erről fogok írni. Ilyenkor ta-

[111]
vasszal, a hó olvadása után, feltűnik a tél piszka, és megzavarja a
bimbózó rügyek látványát...
Hogy ez mit nem művel a bimbókkal! S a csajok hagy-
ják, sőt még odanyomják az orra alá. Komolyan erkölcstelen-
nek tartom, hogy egyesek annyira nincsenek tekintettel má-
sokra, hogy kitárják a magánéletüket. Egy közösségben az
ember visszafogja magát, becsukja az ablakát, hogy a védte-
len szomszédok ne legyenek kitéve akaratlanul a látványnak.
A csendháborítás, a nyugalom megzavarása, a közszemlére té-
tel, a garázdaság, a paráznaság mind a környezetet rombolják.
Akárcsak a tél piszka. A kerületi önkormányzat közmunkára szólít-
ja föl a közalkalmazottakat, hogy...
Egyszerűen etikátlan, hogy egy köztiszteletben és közal-
kalmazásban álló postás ilyen ordenáré közbotrányt kavar-
jon! Közmunka helyett efféle közös akciót szervezzen pesti
otthonában. Közízlést romboló, aljas, alpári dolgot. Az is bű-
nös, aki nézi. Be is csapom az ablakot.
Erre meg fölébred a férjem. Hát, oda az ihlet.

[112]
 Egy tehénfestő hétköznapja
Úgy érzed, ezt már álmodtad egyszer,
talán nem is volt olyan rég.
Hajat sem mostál már hosszú ideje,
de azért a szemed még mindig kék.
Az ismétlődő álmod és az is fáraszt,
hogy világít ez a lámpafény.
Igaz, mondták sokszor, hogy hordjál sálat
de te inkább mindig énekeltél.
Azért ne ijedj meg, ha észreveszed,
hogy rajzoltál egy tehenet.
Gondolj inkább arra a napra,
mikor ettél egy szelet kenyeret.

[113]